Az utolsó barátság

Akana vagyok. Egy teljesen átlagos lány. Felhúzott lábakkal alszom, utálom a sushit, de a
rizsgombócot imádom. Néha elalszom a tanórákon, de ezen kívül a legrosszabb dolog, amit
életemben tettem, hogy egyszer éjjel 11-ig fent maradtam, de hát 16 évesen lázadni kell a
szülők ellen… Egyedüli gyerek vagyok, ezért egy kicsit talán elkényeztetett is.
Egy hete még az volt a legnagyobb gondom, hogy apu hajtőemelő sampont vett regeneráló
helyett, én meg megértem kivasalni a hajam. Ám minden megváltozott, mikor egy családi
ebéd során rosszul lettem, és kiborultam a székből. Azonnal kórházba vittek, ahol az orvosok
szörnyű hírt közöltek. Egy eddig észre nem vett rákos betegség pusztítja a szervezetem. Erre
nem jöttek rá időben, ezért az életemből csak pár hét maradt vissza. Azt mondták, ha
folyamatos kezelés alatt maradok, talán fél évig elhúzhatják. Természetesen a szüleim ezt
kérték, nekem pedig volt is beleszólásom…
Nem akartam… hogyisne… Ágyban fekve, telenyomva infúziós tűkkel várni a minden nap
közelebb érkező halált. Készültem… készültem a szökésre. Minden nap dupla adag kenyeret
és pékterméket kértem, s egy részét félreraktam. Öt napig gyűjtögettem, aztán egyik éjjel
magamra kaptam a szekrényben heverő ruháim, s elszöktem. Két napig bandukoltam, de a
második nap éjszakáján elkapott egy vihar, s én egy ház bejárata alá kuporodtam le.
Gondolkoztam, mit keresek ott… egyedül… S vajon a szüleim aggódnak-e? Ez járt a
fejemben már vagy fél órája, mikor is egy kéz feküdt vállamra. Felnéztem, s egy hosszú,
sötétbarna hajú lányt pillantottam meg, kezében egy törülközővel. Mint kiderült, a házban
lakott. Behívott, a szobájába vezetett, s miközben megszárítkoztam, elmeséltem neki, miért,
és hogy kerültem oda. Egyébként megtudtam, hogy a neve Dai, s egy évvel idősebb nálam.
Akkor este ott aludtam, de másnap hajnalban távozásra készen álltam, mielőtt a szülei
kiszimatolják, hogy ott vagyok, s értesítik a rendőrséget. De Dai nem engedett. Azt mondta,
vagy maradok, vagy velem jön.
Így jött hát, hogy együtt mentünk tovább a céltalan úton. Minden megtakarított pénzét
elhozta. Egyik buszról a másikra szálltunk, majd metróval folytattuk utunkat. Igencsak
messze jutottunk így el. S most itt vagyunk egy gyorsbüfénél. Dai rizsgombócot rendel, én
pedig várok. Visszajön, sétálás közben megesszük a gombócokat, aztán bolyongunk az utcán.
- Most mi legyen Aki? – becéz kedvesen.
Sajnos a választ nem tudom megadni, mert hirtelen elszédülök. Támolyogni kezdek, térdre
rogyok, s zihálva kapok csak levegőt. Ő mellém ugrik, lefektet ott, ahol vagyunk, az utcán, s
nyugtatgat. Az emberek kíváncsiskodva néznek, de Dai elküldi őket. Tisztában van vele, hogy
nem akarok kórházba menni. Tudom, megért engem. Legtöbben már hívták volna a
segélyvonalat, de Dai nem… Dai tiszteletben tartja az utolsó kívánságom, miszerint szabad
akarok lenni, amíg megtehetem. Közel negyed óra elteltével épp annyira össze tudom szedni
magam, hogy felálljak, s Daiba kapaszkodva továbbsétálhassak.
- Jól vagy? – kérdezi aggódóan.
- Dai… - próbálom kipréselni a szavakat halkan csengő hangommal. – Menjünk a
tengerre! Látni akarom utoljára.
Dai nem válaszol. Tudja, hogy mire gondolok. Ez az utolsó napom az élők közt, érzem. S
hallom lelki füleimmel, ahogy Dai odabent, odabent a lelkében nagyon sír. Dai…
Felszállunk a legelső buszra, ami a tenger felé megy.
Fél órás út volt, de a Nap már lemenőben van. A part üres. Mi csak sétálunk egymásba
karolva. A lemenő Nap felé fordulok, s csak állok remegő lábaimon. Egy könnycsepp folyik
végig az arcomon.
- Akana…
- Nem, semmi baj Dai. Ezek örömkönnyek. Tudod, te lettél az utolsó barátom. Szeretlek
Dai, igaz barát vagy.
- Nekem pedig te vagy az első barátom, Aki.
A remegés úrrá lesz rajtam. Térdre rogyok. Ő mellém térdel, s az ölébe hajtja fejem.
- Semmi baj, Aki… Biztonságban vagy.
Hiába tudom, hogy ennél nagyobb biztonság sehol sincs a világon, a remegés nem hagy fel. A
testem nem engedelmeskedik.
- Fáradt vagyok – sóhajtom.
- Aludj csak!
Dai szűkszavú, mint mindig. Látom rajt, hogy mindenáron el akarja rejteni könnyeit.
Mosolyog… Igen… így fog bennem megmaradni. Dai, az én utolsó, de legigazabb barátom.
Neki pedig én vagyok az első igaz barátja. Most már nyugodt vagyok. Lehunyom szemem.
Még érzem, ahogy Dai csókot nyom homlokomra, s én mosolygok…

Dai vagyok. Korábban nem tudtam, mi a barátság. Most végre megtapasztaltam azt a fajta
melegséget, amit egy barát költöztet a szívedbe. Pár nap volt csupán, de sosem felejtem el.
Drága Akana… itt fekszel az ölemben mosolyogva, de a lelked már egész máshol jár.
Könnyezem… Elvesztettem valamit… Nem, a barátságunk megmarad, még ha te nem is
lehetsz velem. Sírok… Akana, légy boldog, bárhol is jársz most!