A keresztyén egyházak küldetése és nemzeti felelőssége – című konferencia

Budapest; 2009. május 22.

Szervező: Magyar Konzervatív Alapítvány

ThDr. Somogyi Alfréd:

Az egyház képviselőinek a szerepe a közgondolkodás és közerkölcs formálásában

„A pap dolga a Miatyánk”, és különben is: a suszter maradjon a kaptafánál. Ez a jelen-

legi megítélése és egyben fogadtatása is annak, ha a keresztyén egyház képviselője véle-
ményt mond egy-egy társadalmi, hogy nem mondjam: politikai kérdésben. Ez a fogadtatás
pedig nem más, mint a keresztyén emberek közösségének kirekesztése a társadalom életének
alakításából. Halkan jegyzem meg: érdekes, hogy ezt a fajta kirekesztést egyetlen mai liberá-
lis elme sem ostorozza, sőt inkább a tőle megszokott lekezelő arroganciával válik a kioktatók
hangadójává, mert ő még azt is jól tudja, zsigerből – liberálisan és hitetlenül – hogy mi a pap
meg a suszter dolga.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Sarkítva fogalmaztam meg gondolataimat a megadott témában, felvállalva ezzel az
emberi tévedhetőség csapdáját, de annak az isteni igének az útmutatása szerint, amely nem ad
lehetőséget a kompromisszumos középútnak. Az én Uram, Jézus Krisztus bízta ránk a Hegyi
Beszédben, hogy „a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túl-
megy ezen, az a gonosztól van” (Mt 5,37). Szóval a pap és a suszter, meg az ő helyük...
Az egyház társadalmi szerepével és az egyház embereinek társadalmi szerepvállalásá-
val kapcsolatban jelenleg tapasztalható állapot – sajnos – a mi, egyházi, aktív asszisztenciánk
mellett formálódott ilyenné. Röviden az általam látott indokokról:
1. A keresztyén egyházak, a Bastille-ostrom eszméiből fakadó, egyre erősödő támadá-
sok tüzében, lassan elálltak a hitvallásuk határozott és megalkuvás nélküli felvállalásától. Ki-
hátráltak a konfliktusból. A belső megújulásuk és fejlődésük egyik lehetőségét, az egyházak
számára még felvállalható társadalmi igények részleges kiszolgálásában lelték meg. Ennek
következményeire élő példa előttünk a nyugat-európai keresztyén egyházak diakóniája és eti-
kája. A szeretetszolgálatban – mivel az, az egyház sajátja – elfogadta az egyház az állam pén-
zét, támogatását, majd technikai irányelveit is. Ma már ott tartunk, hogy egy egyházi intéz-
ményben nincs rendszeres keresztyén istentisztelet, mert az sértheti a nem keresztyéneket. Az
egyház végzi a társadalom által is elfogadott és nagyra becsült szolgálatát, de az állammal
fennálló anyagi összefonódások miatt, egyre nagyobb kompromisszumokba kénytelen bele-
menni. Ez azonban nem teljesen a keresztelő jánosi út, hogy „Akinek két ruhája van, adjon
annak, akinek nincs; és akinek van ennivalója, hasonlóan cselekedjék” (Lk 3,11). Fontosabb
lett az intézmény, mint az igehűség. Ennek a gyarló félrecsúszásnak egy olyan kiszolgáltatott
helyzet lett a következménye, hogy a diakóniában kiszolgáltatott egyház pl. az egyneműek
együttélésének egyházi megáldása tárgyában sarokba szorult. Nem mondhat úgy nemet, hogy
annak ne legyenek rá nézve negatív társadalmi következményei. Hiába van megírva, hogy
„Férfival ne hálj úgy, ahogyan asszonnyal hálnak. Utálatosság az” (3Móz 18,22), meg kellett
és meg lehetett kreálni azt az egyházi ideológiát, amely a társadalmi nyomás miatt szalonké-
pessé tette a dolgot az egyházi közgondolkodás előtt. Ott igen. De Isten előtt...?
2. Mai gyengeségünk további gyökere, hogy az egyház elhitette önmagával, hogy neki
elsősorban lelki síkon kell mozognia. Az állam és az egyház kettéválasztása és – tájainkon –
a szocialista ideológia hatalmi kényszere révén, az egyházaink bezárkóztak a templomok, pa-
rókiák, plébániák falai közé. Erre csak ráerősített az, hogy az isteni törvény és az evangéliumi
parancsolat rovására teret nyert az ember világi jogainak ellentmondásokba torkolló szabad-
1
elvű kiszélesítése. Ma már mindenkinek mindenhez joga van. Ennek semmilyen bibliai alap-
ja nincs. Az egyház visszavonulása a kegyesség térfelére, jó alapot szolgált a politikai ideoló-
gusoknak arra, hogy az egyházat mára egyenértékűvé degradálták minden más társadalmi
szervezettel. A törvényalkotók megítélése szerint az egyház olyan, mint a kisállattenyésztők
szövetsége, vagy a bélyeggyűjtők társasága. Pozitív megkülönböztetésben csak a lélekszáma,
illetve tömegbázisa miatt részesül egy-egy kivételes esetben, nem pedig a keresztyéni mivol-
ta, küldetése és szolgálata – vagyis egyházi sajátossága okán.
3. Ez a száműzetés ma már változóban van: az erődtemplomok ajtai már nyitva van-
nak, de még nem mertünk igazából kijönni az oltalmat jelentő falak rejtekéből. Még a mérle-
gelés idejét éljük, hogy kijöhetünk-e, vagy jobban járunk, ha még egy kicsit bent maradunk,
erősödni? Kint különben is mindig ránk kiabálnak…
4. A mai állapothoz hozzájárult az egyház képviselőinek – és ezt most nagy általános-
ságban értem – magyarázható gyávasága is. Szebben fogalmazva a hitvalló bátorság hiánya.
Az egyház fent említett kiszolgáltatottsága hatványozottan érvényesült a lelkészek, lelkipász-
torok, papok személyével kapcsolatban. A szilárd hitből táplálkozó, rendkívül jó képzettségre
támaszkodó, bátor nyitottság és kompromisszumok nélküli prófétai igazmondás helyett, szol-
gák generációi szocializálódtak hivatásukban aszerint, hogy „mit szabad, mit engednek meg
az éppen aktuális hatalmasok”. És szubjektív, meg egzisztenciális okok miatt, csak elvétve
találunk kiemelkedő bátorságú egyházi példaképeket, az Isten igazáért gályarabságot is válla-
ló, vagy buzogányt ragadó ősök nyomában.
Az állammal, vagy az államhatalmi szervekkel való kompromittáló lepaktálás szomo-
rú tényét, csak a jelzésérték szintjén említem meg.
5. fontos tényező, mégis csak távirati stílusban jegyzem meg, hogy az intézményes
egyházak társadalmi tekintélygyöngülésük természetes következményeként, kiszolgáltatot-
takká váltak a mammont kezelők bársonyszékei előtt. A gyülekezetek szétroncsolása miatt
elmaradó anyagi forrásokat valahonnan pótolni kellett. Pironkodásra ad okot, hogy templo-
maink többségét csak külső támogatások révén tudtuk felújítani. Az egyházak finanszírozási
modelljei, és azoknak témánkra gyakorolt, megragadható hatása sajnos nem fér bele monda-
nivalóm időkeretébe.
6. A jelen helyzet vázolásánál a legfontosabbat hagytam utoljára. Református lelki-
pásztorként Kálvin Jánost hívom segítségül. Rendkívül fontos, társadalmi rendet és történel-
met formáló eszme az ellenállás joga. Ez a fontos jogelv a kálvini egyházszabályzatból vezet-
hető le. A kálvini reformáció azt mondja, hogy szükség van az öntudatos védekezésre min-
denféle elnyomással szemben. Először alaposan meg kell vizsgálni, hogy a felsőbbség méltó-
e a hivatalára? Ha nem méltó, akkor megengedett az ellenállás. A lázadás jogosultságát pedig
az adja, hogy mindenféle állami és társadalmi rendet az emberek alkotnak, ugyanazok az em-
berek, akik Isten népének közösségét – mai szóhasználattal – az egyházat is alkotják és jelen-
tik. Ha tehát mindenféle állami rendet az Isten népének közössége alkot, akkor ebből követ-
kezik a népfelség, a szabadság és az önigazgatás eszményének az alapja, amihez az egyház-
nak is köze kell, hogy legyen. Erről teljesen megfeledkeztünk, vagy éppenséggel lemond-
tunk, mondván: ma már a társadalomban végképp nincsenek túlsúlyban az egyházhoz tartozó
emberek.
Ennyi bevezető alapozás után, lássuk, hogy kivel szemben fogalmazódhatnak meg az
igényeink: kik az egyház képviselői? Közfelfogás szerint a lelkészek és a papok. Valóságban
meg mindenki, aki az egyházhoz tartozónak vallja magát és valamelyik egyház be is fogadta
őt a maga rendje szerint. Mi maradjunk a közfelfogással összhangban a lelkészek és papok
szerepvállalásánál. Az alapkérdésünk eszerint így hangzik, hogy „politizáljon-e a lelkész”?
Az egyértelmű válaszom: igen! Nem fogom a „politika”, és a „politizál” szó etimologizálásá-

2
val keresni a válaszom keménységének enyhítését. Nem keresem, mert hitem szerint a Krisz-
tust szolgáló egyházi ember pontosan érzi, hogy hol vannak a határai.
Higgyék el, kedves barátaim, hogy a szolgára nézve, még egy ilyen előadás szövegé-
nek megírásánál is nagy felelősséget és lelki vívódással járó terhet jelent Jézus szava: „Aki ti-
teket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az
azt utasítja el, aki elküldött engem” (Lk 10,16). Ezért kell szólni, alkalmas és alkalmatlan
időben. Ha kell: biztatni, ha kell: inteni, ha kell: visszatartani, még társadalmi és politikai
kérdésekben is. Mert csak így tudjuk gátolni a romlást. Ezt pedig Jézus várja el tőlünk, hiszen
Ő mondja: „Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét
visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek. Ti
vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város. A lámpást sem azért
gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenki-
nek a házban” (Mt 5,13-5). Ez az ige lerombolja a bezártságunk falait, és nevetségessé teszi a
szekták és izmusok alibista eszméit a bűnös politikáról és a politizálni merő papok hitetlensé-
géről. Ezek az alibista eszmék csak arra jók, hogy az egyenes beszédtől rettegők, jóleső visz-
szavonultságukban kényelmesen takarózzanak vele. Bezzeg a háttérben és a folyosón nekik
is van véleményük: ismerjük ezt a típust.
Az egyház embere nem maradhat társadalmi elzártságban. Az Úr visszajött tanítványi-
val a megdicsőülése után a hegyről, pedig milyen jó lett volna ott a tanítványoknak! És az Úr
elküldte maga mellől a tanítványokat: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok
közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok” (Mt 10,16). A ta-
nítványnak ezt fel kell vállalnia, mert az okosságot és a szelídséget – vagyis a mértéket és a
képességeket – van, aki megadja a vállalásához! Egyszerű előttem a útmutatás: „úgy szerette
Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem
örök élete legyen” (Jn 3,16). A „világot” – mondja az ige, nem pedig a világtól elvonult ke-
gyesek közösségét. Nagy különbség!
De, hogy a mai világban a lelkész és a pap közszereplése a szószéken, az utcán, vagy a
helyi, önkormányzati, pártpolitikai, országos törvényhozási, vagy éppen európai szinten tör-
ténjék-e? Botorság volna szabályozni. Ez mind az elhívás, a tálentum, és a megbízatás függ-
vénye kell hogy legyen. Kígyóság és galambság – hitből fakadó és a személyes hittel össze-
egyeztethető következménye annak, hogy az Úr eszközként használja az övéit.
Ám ennek a politizáló egyházi embernek szerepe is kell, hogy legyen. Inkább szerepe,
mint funkciója! A szerepe pedig nem pártpolitikai vagy ideológiai érdekek képviselete, ha-
nem Krisztus képviselete. Tévedés ne essék, ez nem az állandó prédikálást jelenti mindenütt,
hanem a krisztusi, a keresztyéni értékrend bevitelét oda, ahonnan azt kikoptatták, megrogy-
gyantva ezzel az egészséges társadalom alapjait. Példa: a házasságról, a családról, a közös-
ségről, a nemzetről, az egyházról és a keresztyénségről való gondolkodás. Mindezek a dol-
gok Istentől való javak, amelyek megtartó értékét egyre nehezebb felmutatni. Relativizálód-
tak ezek a fogalmak. A házasság helyén szingliséget és élettársi viszonyt éltet a közdivat. A
család helyét – számszerűségben – lassan elfoglalja a csonka család. A közösségek, rokonsá-
gok szétfeslettek az órafogaskerekek között, melyeket a megélhetés rúgója hajt. A nemzet –
olyan kelevényektől szenved, amelyek rosszabbak, mint a vérszívó piócák. Az egyház helyét
a plázák veszik át és vasárnapi családi programmá lesz a shopingolás. A keresztyénséget pe-
dig még a minden problémánk megoldójaként felmutatott Európai Unió is csak, mint kultúrát
kész fölvállalni! Hogyne volna itt szerepe a lelkésznek és a papnak! Minden egyes lelkésznek
és papnak ki kellene mondani, hogy ez nem jól van így! És ha ezt kimondta, máris politizál.
Állást foglal egy bizonyos értékrend mellett. És innen lehet továbblépni. Amikor azt tapasz-
taljuk, hogy trágár szájú parádés kocsisok furikázzák a közízlést Öszödre meg vissza, akkor
kinek a dolga kimondani azt, hogy az Úr Isten soha nem állított és ma sem állítana az övéi
3
élére olyan vezetőt, aki „leörömlányozza” az országát és államhatárokon kívül rekesztésre
buzdítja elv-társait a nemzet szerves részével, még élő részével szemben. Ezt nem lehet sem-
missé tenni a szülőföldtől való anyagi jóvátétellel!
Illés prófétának annak idején ki kellett mondania Aháb királyról, hogy a kutyák fogják
felnyalni a vérét, Jezábel királynéról pedig, hogy a kutyák eszik meg a tetemét Jezréel falai-
nál. Kimondta: úgy lett! Ézsaiásnak ki kellett mondania, hogy Isten lehetőséget tár a népe
elé: „ha készségesen hallgattok rám, élhettek az ország javaival. De ha vonakodva elpártoltok
tőlem, fegyver pusztít el titeket” (Ézs 1,20). Kimondta: úgy lett, következményekkel együtt.
Jeremiás még jármot is akasztott a nyakába, hogy kiábrázolja a hűtlenség jutalmát: a fogsá-
got. Ez is megtörtént. És az a Jónás, aki rühellé a prófétaságot, végül mégis ott harsogja Ni-
nive utcáin az igazság szavát: még negyven nap… . Valamennyien politizáltak.
Azért hozom ezeket az ószövetségi példákat, mert úgy érzem, hogy az egyház képvi-
selőjének szerepe – társadalmi szempontból – prófétai szerep kell, hogy legyen ma is. A lel-
kész és a pap politizálásának tartalma a krisztusi értékrend felmutatása az igazság és a lelkiis-
meret hangján. Vagyis annak kimondása, hogy az éppen aktuális kérdésben, mi a krisztusi ér-
tékrend szerint való! Tudom, idealizmusnak tűnik amit mondok, de ne feledkezzünk meg ar-
ról az igazságról, hogy a Tízparancsolatnál jobbat és tömörebbet még senki emberfia nem al-
kotott meg az Istennel és az emberekkel való együttélés legalapvetőbb normájaként. Az egy-
ház embere ha nem a magáét szólja, hízelegve ezzel a viszkető füleknek, hanem az Istenét
szólja, mert „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek” (ApCsel 5,29),
akkor jót tesz. Persze garantált számára a megvetés, lenézés, kinevetés, és megszólás. Meg
fogja kapni, hogy az ő dolga a Miatyánk és irány vissza a kaptafához! De nem kell komolyan
vennie a bántást.
Beszélnem kellene a közgondolkodás és közerkölcs formálásáról. Direkt módon nem
teszem. Akinek van füle a hallásra, az ennyiből is megértette, hogy hol van szerepe és mi a
szerepe az egyház képviselőjének a közgondolkodás és közerkölcs formálásában.
Végezetül csak annyit, hogy hogyan lehet ezt a prófétai áldatlan feladatot elkezdeni?
Beszélhetnék képzésről, felkészítésről, alkalmasságról, meg annak felméréséről. Inkább nem.
Elkezdeni valahol annak a jézusi kérésnek a tudatosításánál lehet, amit az Úr főpapi imájában
mond az Atyának: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg
őket a gonosztól” (Jn 17,15). S most nagyon szubjektív leszek: ha én elhiszem, hogy Jézus-
nak velem itt van terve, ebben a világban és elhiszem azt is, hogy az én teremtő és megtartó
Uram megőriz ebben a világban minden gonosztól, akkor elkezdtem alkalmassá válni arra,
hogy elnyerjem a feladatom végrehajtásához a kígyó bölcsességét és a galamb szelídségét. És
nem tudok nem politizálni. Akkor az ige szerint való jót jónak kell neveznem, a rosszat meg
rossznak. Az igent igennek, a nemet nemnek. A hazug politikust hazug politikusnak, a liberá-
lis szabadelvűt értékrombolónak, az igei alapokon állót pedig követendő példának. És ki kell
mondanom felvidéki magyar református emberként, hogy állampolgári jogommal élve, ke-
resztyénségem és magyarságom szerint kell szavaznom otthon, minden egyes választás alkal-
mával. Ha pedig átnézek a gúnyhatáron, akkor szomorú szívvel látok egy megvezetett népet,
a saját fajtámat, akitől még a nemzeti önbecsülését is elvették a nép és a szabadság nevében.
Ugye politizálásnak számít, ha azt mondom: nem sokban különbözne a magyarországi szoci-
alista kormány összetétele, ha nincs 20 évvel ezelőtt rendszerváltás. Hogy mire alapozom ál-
lításomat? A magyar Országgyűlés egykori elnökét idézem, aki ellenzéki képviselőként tette
fel a ma is aktuális költői kérdést: vajon le lehet-e szoktatni a rókát a tyúklopásról?
S ha valaki azt kéri tőlem, hogy tartsam meg magamnak a politikai meggyőződésemet,
tisztelettel kell visszakérdeznem: mi az, amire még nem kíváncsi? Én ugyanis nem vasárnapi
„egy órás” lelkész vagyok, aki lejőve a szószékről, befejezte a műszakot. Az egyház képvise-
lője beszélhet hivatalból, de Krisztus szolgája csak szívből tud szólni. Mit hallgassak még el
4
lelkipásztorként, az Úr méltatlan bár, de hivatalos szolgájaként? Ne beszéljek arról, hogy a
hazugság bűn, mert politikai érdekből őszinteségi rohamként kifizetődőbb kommunikálni?
Ne beszéljek a felebarát tulajdonának megkívánásáról, mert manapság mindenki eszerint él?
Vagy a paráznaság elítélését is tegyük indexre, mert sokakat bánthat a parancsolat szava?
Esetleg csak azért mert nem jó és nem kedves hallani: mondjuk az ember bűnös voltáról se
beszéljek? De hát akkor nincs értelme beszélnem a bűnbocsánatról sem, a keresztről sem és
Jézus Krisztusról sem…
Hiszem, hogy a mi magyar nemzetünknek – sok minden más előtt – leginkább evangé-
liumra van szüksége. Hitre és megtérésre, hogy ezen a lelkiségen alapozódhasson meg egy
jó, egészséges, nemzetei konzervatív értékrend. Már elkezdődött a mi felelősségünk idejének
visszaszámlálása. A farkasok már itt vannak… Nem vagyok benne biztos, hogy várni kell a
példaképek spontán megjelenésére. Inkább kinevelni kell tudatossággal, és felkarolni a mu-
tatkozót. Mert rajtuk és rajtunk is múlik, hogy a felnövekvő generációk mire lesznek képe-
sek. Az egyháznak és az egyház emberének azért is kell politizálnia, hogy a rábízottak, az
utánunk jövő korosztályok ne csak azt tudják eldönteni, hogy egy kereskedelmi tévécsatorna
révén az „aktuális celeb” kijöjjön-e az őserdőből, vagy maradjon ott, hanem azt is, hogy mi
az Istentől való, s mi nem! Képes kell, hogy legyen alaposan megvizsgálni, hogy a felsőbb-
ség méltó-e a hivatalára? Tudjon különbséget tenni jó és rossz között, akár még akkor is, ha
politikai pártról, vagy uram bocsá’, magáról a politikusról van szól!
Az egyház képviselőjének a felelőssége az igaz és hiteles megszólalásban és az azzal
összhangban levő életében rejlik. Ehhez hiteles emberekre van szükség, akik a kompromisz-
szumok és a kompromittálódások terhei nélkül szólalhatnak meg és cselekedhetnek, egyetlen
biztos ponton: a Krisztus-kősziklán állva. Hiszen tudjuk: „Ha Isten velünk, ki lehet
ellenünk?” (Róm 8,31).
De látom a reális következményeket is. A megvetett és üldözött egyház vízióját, amely
belül tisztul. És látom azt a néhány, Lélek által indított egyéniséget: szolgát, aki – Ady End-
rét parafrazálva – nem kezd el bámészkodni és fütyörészni, ha a bamba gatyás társakra tekint.
Hanem vállalja a megvetettség és megbélyegzettség állapotában is a megszólalás prófétai fe-
lelősségét. És nem töri meg őt sem külső ideológia, sem belső egyházi intrika, sem az elvte-
len politikai hatalmasságok heródesi rettegéssel ötvöződő gyűlölete.
S hogy ezt miért teszi? Mert ismeri, komolyan veszi és hiszi az ígéretet: „Aki győz,
azt oszloppá teszem az én Istenem templomában” (Jel 3,12).
Köszönöm, hogy meghallgattak.