Az utolsó aranyhajó

Egy gyerekszobában vagyunk. A falakon képek, poszterek, színészekről és énekesekről, meg

persze lovakról. Két ágy van a szobában, egy szélesebb, egy keskeny, ami fölött katicás
éjjelilámpa, aminek nincs meg az egyik szarva. Két íróasztal, egy alacsonyabb és egy
magasabb. A falak fehérek, a plafonról pedig faragott mintás, kékre festett lámpa lóg. Csak
redőny van és csipkefüggöny, az ablak nyitva. A fapadlón kék-sárga szőnyeg, amit egy maci
és egy kutya díszít. A ruhásszekrényen reménytelenül sok matrica. Az egyik íróasztal felett
egy polc. Rajta mindenféle kézművesmunka: üvegfestés, agyagedény, fonott nyakláncok és
karkötők. A polc másik fokán CD-lejátszó, egy tucat lemez össze-vissza, mindenféle
emlékek: porcelánbaba, hógömb, és egy lófigura, aminek a nyergét csillogó kövek díszítik.
Az ajtó mellett fehér műanyagdoboz, benne plüssállatokkal, jelmezekkel, babaruhákkal és egy
hajas babával. A nap megvilágítja az egyik ágyat, amin sötét hajú lány ül. A
matricagyűjteményét rendezgeti, aminek borítójára zölddel odaírták: Lili. Tollal kacskaringós
mintákat rajzoltak rá. A lány fürtjei közben az ablakon beszűrődő napfénytől mézszínűvé
váltak. Óvatosan felemeli az albumot, szemeivel egy aranyszínű hajómatricát vizslat. – Ez túl
szép ahhoz, hogy elajándékozzam. –döntötte el, és felkelt az ágyról. Autózúgás, ajtócsapódás,
hangos zene hallatszik. – Lili, Lili! Megjött apa! Készítsd a lovagló felszerelésed! – ront be a
szobába egy alacsony, duci kislány, vállig érő világosbarna hajjal. A húga lehet, bár nem
hasonlítanak egymásra. Végigméri testvérét, látja, hogy a felszerelése már rajta van, felsóhajt,
és csak annyit tesz hozzá: - Mindegy. Hozd a lócsemegét. –int fejével két kicsi
műanyagzacskó felé, amik tele voltak almával és répával. A lócsemege kifejezés kicsit túlzás.
A lány már el is tűnt a szobából. Lili felsóhajt. Tudja, hogy ugyanazon a lovon lovagol majd.
Kilenc éves, kisbéri félvér kanca, Meteornak hívják. A nyerge kényelmetlen, a háta túl
csontos, de hiába ő a legmegbízhatóbb ló az istállóban, sosem tudta igazán megszeretni. Fogta
a zacskókat, és kiment a szobából. Egész út alatt nem szólt egy szót sem. Csak a lovardában,
amikor az oktatója a kengyelt állította be neki. Remélte, hogy végre kipróbálnak valami újat
is. Nem próbáltak. Az óra csak harminc perces volt, az oktató nem jelentette be az óra végét,
ahogy szokta. Oktatója hangja ugrasztotta szét a gondolatait. – Indíthatod vágtába! – mondta
bíztató mosollyal, mintha ez olyan természetes és mindennapi dolog lenne. A szíve hirtelen
úgy vert, mint egy kolibrié, és megesküdött volna rá, hogy a vérnyomása is háromszáztíz
fölött volt. Nem sokon múlott, hogy egyszerűen megállítsa a lovat és leszálljon. Még sohasem
vágtatott. – Indítod? – nézett rá várakozón tanára. Nem. Válaszolta volna legszívesebben.
Nem tette. Finoman megszorította a combjával, és a hangja remegő volt, egércincogásnak
érezte. – Vágtát, Meteor, vágtát! – a ló készségesen engedelmeskedett neki, és egy
döccenéssel vágtába ugrott. Lili ösztönösen felemelkedett, ahogy a lovas könyveiben látta.
Hogy irigyelte olyankor azokat a lányokat! Számára megszűnt a külvilág. A csendben csak a
ló ütemes lélegzetét és patadobogását lehetett hallani. A szárak csaknem kicsúsztak a kezéből.
Gyorsan mentek. Lili nem tudott gondolkozni. Élvezte. A tájat csak elmosódott foltoknak
látta. A szél belekapott hosszú hajába, arcába csapott, s Meteor sörényét is össze-vissza
kócolta. Tudta, hogy nincs tovább. Nem akarta, hogy vége legyen. Soha. Az oktató hangját
csak halványan érzékelte. Tudta, hogy le kell szállnia. De nem akart. Mégis hátradőlt a
nyeregben, és meghúzta a szárakat. Meteor nagyokat prüszkölve lassított a tempón.
Ügetésben annyira szedte a lábait, hogy képtelenség volt fel-le emelkedni a nyeregben. Aztán
fokozatosan lassított. – Jó, jó, hagyd, hogy megálljon! – mondta neki valaki, akit nem volt
energiája beazonosítani. Valószínűleg az oktató. A ló lépésre váltott. Még egy kört lépett vele,
aztán leszállt. Az oktató agyon dicsérte. És még hátra volt ezer ölelés, meg gratuláció,
mindenkitől, akit ismert, mintha csak frissen diplomázott volna le. Lilinek már az első
ölelésnél elege volt. Meteort kereste a forgatagban. Egy férfi végzett épp a lecsutakolásával.
Rákacsintott, mintha csak olvasott volna a gondolataiban. Lili mélyet lélegzett, majd
kinyitotta az ajtót és belépett a bokszba. Meteor érdeklődve végigszaglászta és várt. A lány
közelebb lépett hozzá. – Köszönöm. Köszönöm életem legjobb élményét. Tudod, most már
szeretlek! Sajnálom, hogy nem tudtalak...Mindegy. – suttogta, és átölelte a ló nyakát. – Neked
adom az aranyhajóm. Az utolsó aranyhajót...