Az égig érő fa (rövidített)

I.

Felhők felett szállva, szikrázó napsütésben

Testetlen lelkekként fürdünk meg a fényben
Önfeledt mámorban úszik mind a lélek
A teremtő áhítat mind az, ami éltet

Röpdösünk fel s alá, nem törődve azzal,

Hogy a hosszú éj után mit is hoz a hajnal.
Üzenetet hozunk, mindannak ki itt él
Reményt fel ne adjon, míg keleten a nap kél

Örülünk a tervnek, hisz ez lett a keresztünk

Mit oly nagy buzgalommal vállunkra vehettünk

II.

Egymásból fordulunk, búcsút intve fénynek

Térben és időben testet ölt a lélek
Eddig egyek voltunk, mától fáj a fél
Ahogy itt tavasz után nyár jön, ősz után meg tél

Emlékezz mindenre, mit egyként szolgáltunk

A bennünk élő istenre, kit több néven imádunk
Bármerre vet a sors, mi összetartozunk
Még ha szám szerint ketten is vagyunk,
Csupán egynek számolunk

Nevedet megjegyzem, ez lesz majd mi éltet

Tudván, hogy egyszer még összeköt az élet

Kérlek, ügyelj szívedre és a tiszta lényre

Magad el ne hagyd, emlékezz a fényre
Bárhova is kerülsz, tiszteld, amit kaptál
Hisz akármit is teszel, lényed mindent átjár

Lassan készülj te is, valahol már várnak

Sokat leszünk egyedül, de úgyis megtalállak
Így intek búcsút és hagylak hátra téged
Mikortól megfogantam mondhatom hogy élek

III.
Most csend van, meleg és belső áhítat
Anyám körülvesz, vére átitat
Nem messze tőlem hatalmas szíve dobog
Hangja hullámzik, csendben körbefog

Még sötétben lebegek, de már készülök a létbe

Érzem a mozgást, a csendnek lassan vége
Kint vagyok a vízből, lelkem mégis fázik
Minden ujjam megvan, de valami hiányzik

Szétszakadtam, s vele minden emlékem

Egyre csak az mardos, hogy gúzsba köt a létem
Furcsa testet kaptam, tudom, én vállaltam
Korlátaim felett mindenki ártatlan

Minden mozdulatban viselem keresztem

Minden mozdulatlan, még épp hogy járni kezdtem
Nem is kell most több, sokat kell tanulnom
Mindenem megvan mi szükséges az úton

Tűnődöm is magamban, míg van rólad emlékem

Attól mit most tudok, a kezdetektől féltem
Távol egymástól, sosem voltunk bátrak
Félelem takar be mindent mit szem láthat

IV.

Áthat már a magány, hiába vagyunk ezren

Kezed kicsúszik, nem marad meg kezemben
Neved maradt csupán, s feslett ruhád emléke
Ahogy éjnek a hold és a csillagok, ez életemnek éke

Kezdetben éreztem, mára már csak látok

El kell, hogy ismerjem itt ez évezredes átok
Kezem lassan kihűl, szívem is csak langyos
Már szavaid sem hallom, minden olyan hangos

V.

Megvetem lábam egy tiszta folyóparton

Repesve várom, mit hoz majd az alkony
Térdelve nézem arcom a sodrásban
Kövekkel bélelem a gödröt, amit ástam

Néha föl fölnézek, hol lombok és levelek

Ősi visszhang zúgja fülembe nevedet
Kinyújtom két karom, próbálom elérni
Bár a kő nagy halom, nem elég, csak félni

Attól, hogy elhagytam mit nekem szánt az élet

Összehúzom magam, reszketek és félek
Térdelve hallgatom, ahogy még odafent zúgnak
Már azt sem hallom meg mit nekem súgnak

Szemem azért nyitva hátha mégis látlak

Tudom sok minden semmi csak látszat
Mégis epedve nézek bele a jövőbe
Hátrahagyom bánatom, úgy veszlek üldözőbe

VI.

Még a víz alá is benézek hátha ott vagy

Friss nyomokat keresek mit lábad ott hagy
Erdei ösvényeket járok, tanyát, templomot
Hegyet látok sokat, sziklát, s kertben gyomot

Sokfelé jártam már, s még mindig itt vagyok

Hold és éj után most a naphoz fordulok
Kérem őt, hogy adjon igaz, tiszta hitet
Mit szívem az úton akármerre vihet

Bármit is teszek, már a szándékom is látja

Az, hogy nem találom, a lelkemet bántja
Ha valaha megtalállak, összeteszem kezem
Számra ima szökken, könnyekkel telik szemem

Veled együtt oldaladon őt is ott találom

Isten. Te. És én. Meg van mind a három
Ez fogja megindítani folyóban a sodrást
S kiölni belőlem az összes szorongást

VII.

Virágot ültetek neked, fehér tulipánt

Neki mondom majd el, valójában mi bánt
Megvárom bimbóját, addig nem szólok
Csak csöndben üdvözlöm, közben mosolygok

Szívem megnyitom néki, játszom a bolondot

S hogy teljes fehérben éljen, imákat mondok
Érte, s érted, hogy minden úgy legyen
Mint mikor még csak terveztük egy gyönyörű helyen

Múltunkat, s azt mi valóban megtörtént

Hogy jelenünkben éljünk, és itt ütközzék
A két lélek egy helyen, ebben a gödörben
Miként hívhatunk virágnak magot a földben

Mi is felemelkedünk majd, fényt adunk egymásnak

Ahogy a magból virág lesz, holnapot a mának
Változik a világ, mi még örülünk egy fának
S mi belőle fakad, átadjuk majd másnak

Építünk egy létrát, vagy paszulyt nevelünk

S mikor végre egyszer odafent leszünk
Még akkor is, ha tudjuk hogy minden csak látszat
Meghajlunk a fénynek és minden igazságnak