MICHAEL HOUELLEBECQ

A C SÚCSON

A mű eredeti címe: Plateform © Flamnaarion, 2001

Hungarian translation © Tótfalusi Ágnes, 2003
 “Minél kegyetlenebb az ember élete, annál
hevesebben kapaszkodik belé; ám közben minden pillanatában
bosszút áll érte, és harcol ellene”
Honoré de Balzac

Első rész

TRÓPUSI THAIFÖLD

1.

Egy éve halt meg az apám. Nem hiszek az elméletben, mely

szerint az ember akkor nő fel igazán, amikor a szülei
meghalnak; az ember sohasem nő fel igazán.
A vénember koporsója előtt kellemetlen gondolataim
támadtak. Jól kihasználta az életét, a vén szemétláda; rendesen
feltört.
„Gyereket is csináltál, te szemét", dühöngtem magamban,
„bedugtad a nagy farkad az anyám puncijába". Kicsit feszült
lehettem; végül is nem mindennap hal meg valaki az ember
családjában. Nem akartam látni a holttestet. Negyven éves
vagyok, láttam már hullát életemben; úgy gondoltam, most
inkább kihagyom. Ezért nem tartottam soha háziállatot sem.
Feleségem sincs. Többször is megnősülhettem volna; de
aztán mindig hagytam a fenébe. Pedig szeretem a nőket. Az
agglegénység az egyik legkellemetlenebb dolog az életemben.
Főleg utazás közben kínos. Az emberek valahogy
gyanakszanak azokra a férfiakra, akik túl vannak egy bizonyos
koron, és mégis egyedül utaznak e1 nyaralni; azt gondolják
róluk, hogy nyilván nagyon önzőek, esetleg valamilyen bűn is
terheli a lelküket. És ennek a vélekedésnek van is némi alapja.
A temetés után elmentem a házba, ahol az apám az utolsó
éveiben élt. Csak egy héttel azelőtt fedezték fel a holttestét, de
a bútorok mellett és a szobák sarkában máris felgyűlt egy kis
por, és az egyik ablakmélyedésben egy pókhálót is
fölfedeztem. Tehát az idő, az entrópia és az efféle dolgok máris
átvették az uralmat a hely felett. A mélyhűtő üres volt. A
konyhai beépített szekrényben főleg Weight Watcher márkájú
egyszemélyes zacskós ételeket, ízesített proteineket és
energiadús müzliszeleteket találtam. Magnéziumos vajas süte-
ményt rágcsálva bejártam a lakás alsó szintjét. A kazánházban
kicsit ráültem a szobabiciklire. Az apám, bár már hetven éves
is elmúlt, sokkal jobb kondícióban volt, mint én. Mindennap
egy órát tornázott, nagyon intenzíven, és hetente kétszer sok
ezer métert leúszott az uszodában. Hétvégenként teniszezett,
vagy biciklizni ment a vele egyidős barátaival; néhányukkal
találkoztam is a temetésen.
- Ő húzott magával mindnyájunkat - harsogta az egyikük,
egy nőgyógyász. - Tíz éwel idősebb volt nálunk, de mindig
ránk vert egy percet két kilométeren.
„Atyám, atyám", gondoltam, „milyen nagy is volt a te
hiúságod!" A látómezőm bal sarkában megjelent néhány súlyzó
és egy kondipad, és hirtelen élénken magam elé képzeltem egy
vén hülyét is, sortban, ráncos, de az enyémhez amúgy nagyon
hasonló arccal, amint reménytelen erőfeszítéssel próbálja
felpumpálni a mellizmait. „Atyám, atyám, homokra építetted a
te házadat." Tovább tekertem a biciklit, de már kezdtem
kifulladni, és kicsit fájtak a combizmaim; pedig ez még csak az
első fokozat volt. A temetésre gondoltam. Nyilvánvalóan ra-
gyogó benyomást keltettem. Mindig simára borotválom az
arcom, keskeny a vállam, és amikor harminc éves korom körül
elkezdtem kopaszodni, elhatároztam, hogy egészen rövidre
vágatom a hajam. Általában szürke öltönyt és elegáns
nyakkendőket viselek, és nem látszom túl vidámnak. Azt
hiszem, hogy a rövid hajammal, a vékony keretes
szemüvegemmel és a komor arcommal, ahogy lehajtott fejjel a
keresztény temetési énekek egyvelegét hallgattam, nagyon jól
illettem a temetés díszletei közé - sokkal jobban, mint egy
esküvő díszletei közé illettem volna, például. A temetések
határozottan jól állnak nekem. Abbahagytam a pedálozást, és
köhögtem egy kicsit. A környező mezőkre leszállt az este. A
kazánház beton talapzata mellett tökéletlenül kitisztított barna
foltot vettem észre. Itt találták meg az apámat, betört
koponyával. egy sort és egy I love New York feliratú póló volt
rajta. A törvényszéki orvos szerint a halál három nappal
korábban következett be. Ha nagyon akarta az ember, azt
gondolhatta, hogy balesetről van szó, például hogy az apám
elcsúszott egy olajfolton, vagy tudom is én, micsodán.
Csakhogy a padló tökéletesen száraz volt, a koponya több
helyen is beszakadt, és egy kis agyvelő is került a padlóra,
tehát valószínűbbnek látszott, hogy gyilkossággal állunk
szemben. Chaumont kapitány, a Cherbourg-i csendőrségtől,
aznap estére jelentkezett be hozzám.

Visszamentem a nappaliba, és bekapcsoltam a tévét, egy 82

cm-es képátlójú, dolby surround rendszerű, beépített DVD-s
Sony 16/9-es készüléket. Az egyes csatornán éppen a Xéna
ment, az egyik kedvenc sorozatom; két nagyon izmos, fém
mellvértet és bőr miniszoknyát viselő nő vívott egymással.
-Túl sokáig uralkodtál, Tagrata! - kiáltotta a szőke. - Xéna
vagyok, a Nyugati Síkságok harcosa! - Kopogtak, levettem a
hangot.
Odakint már beesteledett. A szél lágyan rázta az esőtől nehéz
ágakat. Egy észak-afrikai jellegű, körülbelül huszonöt éves
lány állt az ajtóban.
- Aisának hívnak - mondta -, hetente kétszer takarítottam
Ranault úrnál. El szeretném vinni a holmimat.
- Hogyne - mondtam -, hogyne...
Tettem egy invitálónak szánt mozdulatot, afféle moz-
dulatcsökevényt. Aisa belépett, és futólag rápillantott a
képernyőre: a két harcias amazon éppen test-test ellen harcolt,
egy vulkán közvetlen szomszédságában; gondolom, vannak
olyan leszbikus nők, akikre izgató hatással van az efféle
látvány.
- Nem akarom zavarni - mondta Aisa -, öt perc az egész.
- Nem zavar - mondtam -, tulajdonképpen semmi sem zavar.
Aprót biccentett, mint aki érti, miről van szó, és a tekintete
egy percig elidőzött az arcomon; nyilván észrevette, hogy
testileg mennyire hasonlítok az apámra, és valószínűleg azt
gondolta, hogy lelkileg is. Néhány pillanatig még elnézegetett,
majd megfordult, és felment a szobákhoz vezető lépcsőn.
- Ne siessen - mondtam elfúló hangon -, egyáltalán nem kell
sietnie.
Nem felelt, nyugodtan ment tovább fölfelé; valószínűleg
meg sem hallotta, amit mondtam. Visszaültem a kanapéra,
kimerített ez a rövid beszélgetés. Azt kellett volna mondanom,
hogy vegye le a kabátját, normális esetben ilyenkor fel kell
ajánlani a másiknak, hogy vegye le a kabátját. Hirtelen
megéreztem, hogy szörnyen hideg van a szuterénben, nedves és
csontig hatoló hideg, igazi pincehideg. Nem tudtam, hogy kell
beindítani a kazánt, és nem is akartam megtudni; az apám
halott volt, és nekem most azonnal el kellett volna mennem
innen. Átkapcsoltam a hármas csatornára, hogy megnézzem a
Kérdések egy bajnokhoz legutóbbi adását. Nadége, aki Val-
Fourréból érkezett, éppen bejelentette Julien Lepers-nek, hogy
harmadszor is kockára teszi a bajnoki címét, amikor Aisa egy
könnyű utazótáskával a vállán megjelent a lépcsőn.
Kikapcsoltam a tévét, és gyorsan odaléptem hozzá.
- Mindig nagyon csodáltam Julien Lepers-t - mondtam neki.
- Akkor is tud mondani valamit a vidékről, a megyéről,
ahonnan a játékos származik, ha egyáltalán nem ismeri a
környéket. Beszél a hely éghajlatáról, a természeti
szépségeiről. És ami a legfontosabb, ismeri az életet: a
játékosok igazi emberi lények a szemében, a maguk kis
gondjaival és örömeivel. Semmi nem idegen tőle, nem
ellenszenves neki, ami a játékosokban valóságos és emberi.
Mindegyik játékost rá tudja venni, hogy beszéljen a
foglalkozásáról, a családjáról, a szenvedélyeiről - vagyis
mindenről, ami számára az életet jelenti. Van olyan játékos, aki
rézfúvós együttesben játszik, a másik énekel egy kórusban; a
harmadik részt vesz minden helyi eseményen vagy emberbaráti
akciókban. A gyerekeik gyakran ott vannak a stúdióban is.
Ebből az adásból levonhatjuk azt a következtetést, hogy az
emberek boldogok, és ettől mi magunk is kicsit boldogabbnak
és jobbnak érezhetjük magunkat. Maga nem így gondolja?
Mosolytalanul nézett rám; a haját gumival fogta össze, alig
volt kifestve, a ruhái inkább mértéktartók voltak; íme, egy
komoly lány. Egy pillanatig habozott, majd halkan, félénken
remegő hangon azt mondta:
- Nagyon szerettem az édesapját.
Nem tudtam, mit feleljek erre; különösnek tűnt, de azért
lehetségesnek. A vénembernek nyilván volt egy rakás érdekes
története: járt Kolumbiában, Kenyában vagy mit tudom én hol;
és távcsövön keresztül bámulta az orrszarvúkat. Amikor
meglátogattam, mindig szívesen élcelődött a hivatalnoki
státuszomon és az ebből származó létbiztonságon. „Ott vagy a
húsosfazék mellett..."- ismételgette, és nem is titkolta a
megvetését; nem mindig könnyű, ha családja van az embernek.
- Ápolónőnek tanulok - folytatta Aisa -, elköltöztem a
szüleimtől, és muszáj takarítanom.
Törtem a fejem, hogy megfelelő választ találjak: például
megkérdezhetném, mennyiért lehet lakást bérelni Cherbourg-
ban. Végül ezt sikerült kiötlenem:
- Hát... igen. - A rövid mondatba megpróbáltam némi
életbölcsességet sűríteni. Aisa be is érte ennyivel, és az ajtó
felé indult. Az ablakra tapasztott arccal figyeltem, ahogy a
Volkswagen Polójával megfordult a sáros úton. A hármas
csatornán egy tévéfilm ment; valami tanyán játszódott,
valószínűleg a XIX. században, Tchéky Karyóval a
főszerepben, aki egy tanyasi munkást alakított. A földbirtokos
leánya két zongoralecke között - az apját Pierre Marielle
játszotta - kellemes bizalmasságokba bonyolódott a jóképű
legénnyel. Egy istállóban ölelkeztek, és éppen akkor merültem
álomba, amikor Tchéky Karyo nagy férfiasan letépte a lány
organdi bugyiját. Az utolsó képen, ami még eljutott a
tudatomig, néhány disznó röfögött.

Arra ébredtem, hogy fázom és fáj minden tagom; nyilván

rossz helyzetben nyomott el az álom, és teljesen elmerevedett a
nyakam. Feltápászkodtam, jókorát tüsszentettem, és a
lélegzetem párát eregetett a szoba jéghideg levegőjében. A tévé
furcsa módon a Nagy horgászt sugározta, ami az első csatornán
megy; tehát közben nyilván felébredtem, vagy legalábbis
eléggé magamhoz tértem ahhoz, hogy használni tudjam a
távirányítót, de semmire sem emlékeztem. Az éjszaki adás a
harcsákról szólt, a pikkely nélküli, hatalmas halakról, amelyek
a globális felmelegedés következtében nagyon elszaporodtak a
francia folyókban, és különösen kedvelték a nukleáris
központok melletti partokat. A dokumentumfilm néhány
különös legenda nyomába eredt: igen, a felnőtt harcsák mérete
a három-négy métert is elérheti; sőt, a Dróme-ban még öt
méternél hosszabb példányokat is találtak; ez a legenda tehát
igaznak bizonyult. Az a hiedelem viszont teljességgel
megalapozatlan, hogy ezek a halak valaha is fürdőzőkre
támadtak volna. A harcsákat övező gyanakvás ahhoz a
gyanakváshoz hasonlít, amivel a horgászok nagy családja
szemléli azokat a horgászokat, akik a harcsák kifogásának
szentelik az életüket. Ők szenvednek ettől, és ennek az adásnak
a segítségével szeretnének módosítani ezen a negatív képen.
Fel-alá járkáltam a szobában, de nem sikerült felmelegednem.
Képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy az apám ágyában
aludjam. Végül felmentem kispárnákért meg takarókért, és
úgy-ahogy elvackolódtam a kanapén. A harcsákról - rejtélyek
nélkül vége-szövege után oltottam el a lámpát. Az éjszaka
áthatolhatatlan volt, és áthatolhatatlan volt csend is.

2.

Minden véget ér egyszer, az éjszaka is. Chaumont kapitány

tiszta és zengő hangja rázott fel hüllő-letargiámból. Bocsánatot
kér, de nem ért rá tegnap este. Felajánlottam, hogy főzök egy
kávét. Miközben forrt a víz, kitette a notebookját az asztalra, és
hozzácsatlakoztatta a nyomtatót. A kihallgatás végén így
elolvastathatta és rögtön alá is írathatta velem a vallomásomat.
A csendőrséget elborítják az adminisztratív tennivalók, ezért
nem tudja magát igazi feladatának, a nyomozásnak szentelni;
legalábbis ezt a következtetést vontam le egyes
tévéműsorokból. Az én esetemben azonban semmi sem állt a
nyomozás útjába. A kihallgatás jó alapokról indult, és a
kölcsönös bizalom légkörében zajlott. A Windows boldog kis
muzsikával kezdett munkába.
Az apám november 14-e éjjelén halt meg. 14-én és 15én is
dolgoztam, de persze nyugodtan megtehettem volna, hogy
autóba szállok, megölöm az apámat, és még aznap éjjel
visszatérek Párizsba. Mit csináltam november 14-e estéjén
vagy éjjelén? Ha jól emlékszem, semmit; semmi említésre
méltót. Legalábbis nincs róla emlékem, hiszen több, mint egy
héttel ezelőttről volt szó. Nem volt állandó szexuális
partnerem, sem közeli jóbarátom. A napok teltek-múltak.
Elkínzottan bámultam Chaumont kapitányra.
- Megnézem a naptáramban - mondtam, de ettől sem vártam
semmit. Érdekes módon mégis találtam egy mo-
biltelefonszámot a 14-i dátum mellett, mellette egy keresztnév:
„Coralie". Milyen Coralie? Mégsem jó semmire ez a naptár.
- Olyan az agyam, mint a mosogatórongy - mondtam zavart
mosollyal. - Fogalmam sincs, talán egy kiállításmegnyitón
voltam.
- Kiállításmegnyitón? - Türelmesen várt, az ujjaival a
klaviatúra fölött.
- Igen, a Kulturális Minisztériumban dolgozom. A ki-
állítások támogatásával, néha előadások támogatásával
foglalkozom.
- Előadások támogatásával?
- Igen, kortárs táncelőadások támogatásával. - Hirtelen
nagyon reménytelennek éreztem mindent, elárasztott a
szégyen.
- Szóval a kulturális ágazatban dolgozik.
- Igen, ez az... Így is lehet mondani.
 Komolyan, némi rokonszenwel pillantott rám. Tehát volt
tudomása a kulturális ágazat létezéséről. Futó, ám valóságos
tudomása. Valószínűleg mindenféle emberrel találkozott már,
az ő hivatása mellett egyetlen társadalmi közeg sem
maradhatott teljesen ismeretlen a számára. A csendőrség
nagyon humanista.
A kihallgatás további része átlagosan zajlott le; láttam már
valóságfeltáró tévéfilmeket, fel voltam készülve az ilyen
párbeszédekre. Mit tudok róla, voltak az apámnak ellenségei?
Nem, de ami azt illeti, azt sem tudom, hogy voltak-e barátai.
Azt hiszem, az apám nem volt elég fontos ahhoz, hogy
ellenségei legyenek. Kinek van haszna a halálából? Hát,
nekem. És mikor látogattam meg utoljára? Valószínűleg
augusztusban. Augusztusban nincs semmi munka az irodában,
és a kollégáimnak muszáj elutazniuk, mert gyerekeik vannak.
Ezért én Párizsban maradok, a számítógépen csetelek, és
kiveszek egy hosszú hétvégét tizenötödike környékén; ilyenkor
szoktam meglátogatni az apámat. Tényleg, jó viszonyban
voltam az apámmal? Igen is, meg nem is. Inkább nem, de
évente egy-kétszer azért meglátogattam.
Megcsóválta a fejét. Éreztem, hogy a kihallgatásom a vége
felé közeledik; pedig szerettem volna még egyet-mást mondani
a témáról. Megokolhatatlan, abnormális rokonszenvet éreztem
Chaumont kapitány iránt. Csakhogy ő már beindította a
nyomtatót.
- Az apám nagy sportember volt! - jelentettem ki hirtelen.
Csodálkozva nézett rám.
- Nem is tudom - fordítottam ki a tenyerem reménytelenül-,
csak azt akartam mondani, hogy nagy sportember volt.
Bosszús mozdulattal elhessegette a kifejezést.
Aláírtam a vallomásomat, és kikísértem Chaumont ka-
pitányt. - Tudom, hogy hervasztó tanú vagyok - mondtam neki.
- Minden tanú hervasztó - felelte: Kicsit eltűnődtem ezen az
aforizmán. Elénk tárult a mezők végtelen unalma. Chaumont
kapitány beszállt a Peugeot 305-ösébe. Majd értesíteni fog a
nyomozás menetéről. Közeli hozzátartozó halála esetén a
köztisztviselőknek három nap szabadság jár, tehát nyugodtan
megtehettem volna, hogy nagy kerülővel indulok hazafelé, és
bevásárolok a környék camembert-jeiból, de rögtön
ráfordultam a Párizs felé vezető autópályára.
A harmadik szabadnapomat különféle utazási ügynök-
ségekben töltöttem. Szerettem az utazási prospektusokat, az
elvontságukat, azt, hogy a világ helyeit a lehetséges örömök és
tarifák behatárolt sorára redukálják. A szállodák
csillagozásának rendszere volt a kedvencem; azt jelölte, milyen
heves boldogságban van jogunk reménykedni. Nem voltam
boldog, de tiszteltem a boldogságot, és folyamatosan
vágyakoztam rá. A Marshall-modell szerint a vásárló racionális
individuum, aki arra törekszik, hogy az árért a lehető
legnagyobb kielégülést szerezze meg; a Veblen-modell ezzel
szemben azt vizsgálja, milyen befolyással bír a csoport az
egyén vásárlási hajlandóságára (attól függően, hogy az egyén
azonosulni akar a csoporttal, vagy éppen ellenkezőleg, ki akar-
ja vonni magát a hatása alól). A Copeland-modell bemutatja,
hogy a vásárlás folyamata a termék/szolgáltatás (közönséges
vásárlás, átgondolt vásárlás, speciális vásárlás) függvényében
alakul; a Baudrillard-Becker modell szerint viszont fogyasztani
annyit tesz, mint jeleket hozni létre. A lelkem mélyén a
Marshall-modellhez éreztem magam a legközelebb.
Amikor újra bementem a munkahelyemre, bejelentettem
Marie-Jeanne-nak, hogy szabadságra van szükségem. Marie-
Jeanne a kolléganőm; együtt készítjük elő a kiállítások anyagát
és a kortárs művészettel kapcsolatos dossziékat. Marie Jeanne
harmincöt év körüli nő, szőke és simára fésült hajjal, nagyon
világos, kék szemekkel. A magánéletéről semmit sem tudok. A
hierarchia szerint egy egészen kicsivel felettem áll; de erről a
tényről igyekszik elfelejtkezni, mert fontosabbnak tartja a
csapatmunkát. Amikor igazán fontos látogatónk érkezik -
valaki a Szobrászművészek Szövetségének vezetőségéből vagy
a miniszter kabinetjének egyik tagja - mindig a csapatmunkára
helyezi a hangsúlyt. „És íme osztályunk legfontosabb embere",
kiált fel, amikor belépnek az irodámba, „ő az, aki könyvelési
mérlegekkel és számokkal zsonglőrködik, nélküle teljesen
elvesznénk!" És közben nevet, a fontos látogatók is vele
nevetnek, vagy legalábbis vidáman mosolyognak. Én szintén
mosolygok, már amennyire tőlem telik. Megpróbálom
zsonglőrnek látni magam; de általában elég, ha számtani
alapműveleteket végzek. Bár Marie Jeanne tulajdonképpen
nem csinál semmit, az ő munkája a legösszetettebb: ismerrnie
kell a művészeti áramlatokat, a hálózatokat és a tendenciákat;
és mivel övé a döntés felelőssége, állandóan számíthat rá, hogy
azzal vádolják, begyöpösödött, sőt, haladásellenes; erre a
veszélyre előre fel kell készülnie, sőt fel kell készítenie az
intézményt is. Ezért állandó kapcsolatban áll a művészekkel, a
galériásokkal, a művészeti folyóiratok szerkesztőivel; és ezek a
kapcsolatok boldoggá teszik, mert igazi szenvedélyt érez a
kortárs művészet iránt. Tulajdonképpen én sem utálom:
egyáltalán nem érzem magam a szakmaszerűen felfogott
festészet, vagy a hagyományos festészeti technikákhoz való
visszatérés élharcosának, csupán ragaszkodom a felelős
ügyvezető számára előírt visszafogott állásponthoz. Az
esztétikai vagy politikai kérdések nem az én asztalom; nem ne-
kem kell sem kialakítani, sem alkalmazni az új elméleti
álláspontokat, a világhoz való másféle kapcsolódásokat;
körülbelül akkortájt mondtam le erről, amikor a vállam kicsit
megroskadt, és az arcom végleg bánatos kifejezést öltött.
Rengeteg híressé vált kiállításon, vernisszázson és
performanszon vettem részt, ezért bizton állíthatom: a
művészet nem képes megváltoztatni az életet. Legalábbis az
enyémet nem.

Beszámoltam Marie-Jeanne-nak a temetésről; szeretettel

hallgatott, sőt a vállamra tette a kezét. Magától értetődőnek
találta, hogy szabadságot kérek.
- Szükséged van rá, hogy megvond a mérleget, és hogy
önmagad felé fordulj. - Megpróbáltam elképzelni ezt a
mozdulatot, és oda lyukadtam ki, hogy MarieJeanne-nak
kétségkívül igaza van. - Cécilia befejezi az előirányzott
munkáidat - folytatta -, majd megbeszélem vele. - Vajon kiről
beszél? Ki is az a Cécilia? Körülnéztem, és észrevettem egy
plakát előtervét, és hirtelen eszembe jutott. Cécila egy vörös
hajú, kövér lány, aki állandóan Cadbury's csokit eszik, és két
hónapja dolgozik az osztályon: legfeljebb alaptanfolyama
van, tehát viszonylag elhanyagolható figura. Az apám halála
előtt éppen egy olyan kiállítás költségvetését készítettem elő,
amelynek a címe a következő volt: „Fel a kezekkel, csir-
kefogók!" A kiállítás januárban nyílt Bourg-la-Reineben. Egy
teleobjektívvel készült fényképsorozat volt a rendőrség
Yvelines-i brutális fellépéséről. Nem dokumentarista
felvételekről volt szó, hanem inkább a tér színpadszerűvé
tételéről. A művész saját felvételei közé televíziós
rendőrsorozatokból - például a Los Angeles Police
Departementből-vett standfotókat illesztett. A kiállítás fun
nézőpontból közelítette meg az eseményeket, és hiányzott
belőle az általában elvárt társadalmi helytelenítés. Tehát
érdekes projekt volt, nem drága és nem is túl bonyolult; még
egy Céciliához hasonló bénaság is képes befejezni az előzetes
költségvetés kidolgozását.
Munkaidő után általában benéztem egy peep-showba. Ez
ötven frankomba került, néha hetvenbe, ha lassan élveztem el.
Amint megpillantottam a mozgó puncikat, azonnal ágaskodni
kezdett a farkam. Ügyesen kiürítettem a heréimet.

Ugyanebben az időben Cécilia csokoládés süteményekkel

tömte magát a minisztérium melletti cukrászdában; körülbelül
megegyezett a motivációnk.
Olykor előfordult, hogy ötszáz frankért különszobát
béreltem; amikor már fájt a farkam, és kis haszontalan,
követelőző, sajtszagú függelékként viselkedett. Ilyenkor
szükségem volt arra, hogy egy lány a kezébe vegye, és bár
megjátszottan, de lázba jöjjön a hímtagom vastagságától és a
spermám bőségétől. De akár a peep-showba, akár szobára
mentem, fél nyolc előtt mindig otthon voltam. Először
megnéztem a Kérdések egy bajnokhozt, amit felvettem
videóra, utána megnéztem a belföldi híradót. A kergemarha-
válság nem nagyon érdekelt, mivel én főleg sajtos-tejszínes
hollandi mártáson éltem. És így zajlott tovább az este.
Százhuszonnyolc csatornám birtokában nem voltam
boldogtalan. Hajnali két óra felé török zenés vígjátékokkal
zártam.
Eltelt így néhány, viszonylag békés nap, majd egy újabb
telefonhívás érkezett Chaumont kapitánytól. A dolgok sokat
haladtak előre, megtalálták a feltételezett gyilkost.
Tulajdonképpen több is volt ez, mint feltételezés, mert a férfi
majdnem be is vallotta a gyilkosságot. Két nap múlva
rendeznek egy helyszíni szemlét, szeretnék-e részt venni rajta.
Szeretnék, feleltem.
Marie-Jeanne gratulált ehhez a bátor elhatározáshoz. A
gyászmunkáról beszélt, az apa-fiú kapcsolat rejtélyéről; egy
korlátolt brosúra társadalmilag elfogadott kifejezéseit
használta, de nem ez volt a lényeg: megértettem, hogy
szeretetet érez irántam, ez meglepő volt, és nagyon jól esett.
Hiába, a nőknek vannak érzelmeik, mondtam magamban,
amikor felszálltam a Cherbourg felé induló vonatra; még a
munkájukkal is érzelmi viszonyban állnak, és nehezen
tájékozódnak egy olyan világban, amely meg van fosztva
minden érzelmi kapcsolattól, az ilyen légkörben nem tudnak
igazán kibontakozni. Persze szenvednek ettől a gyöngeségtől,
és a Marie-Claire „pszichológiai" rovata gyakran a szemükre
is hányja ezt a gyöngeséget: jobb lenne, ha sikerülne vá-
lasztóvonalat húzniuk a munka hivatalos és érzelmi oldala
között; erre persze képtelenek, mint ezt a Marie-Claire
„olvasói levelek" rovata is bizonyítja. Rouen magasságában
újra átgondoltam az ügy részleteit. Chaumont kapitány nagy
felfedezése az volt, hogy Aisa „intim kapcsolatot" tartott fönn
az apámmal. Milyen gyakorisággal és milyen mélységig?
Erről semmit nem tudott, de a nyomozás szempontjából ez
nem is volt lényeges. Aisa egyik bátyja hamar bevallotta,
hogy elment az öreghez, tulajdonképpen „magyarázatot akart
kérni", de a beszélgetés elfajult, és végül holtan hagyta az
apámat a kazánház betonján.
A helyszíni szemlét elméletileg a vizsgálóbíró vezette, egy
flanellnadrágot és sötét pólót viselő száraz és gyászos képű
emberke, akinek az arcát szabályos időközönként ideges
fintor torzította el; de Chaumont kapitány hamarosan átvette a
ceremóniamester szerepét. Elevenen és lelkesen fogadta a
résztvevőket, mindenkit kedvesen köszöntött és a helyére
vezetett: kifejezetten boldognak látszott. Ez volt az első
gyilkossági ügye, és kevesebb mint egy hét alatt megoldotta;
ő volt az egyetlen hőse ennek a piszkos és banális ügynek.
Aisa egy széken kuporgott, láthatólag összetörve, az arcát fe-
kete kendő szegélyezte. Alig emelte fel a tekintetét, amikor
beléptem, és tüntetően elfordult onnan, ahol a bátyja állt. A
fickót két csendőr fogta közre, csökönyösen bámulta a földet.
Ugyanolyan volt, mint a többi átlagos kis vadállat. Semmiféle
rokonszenvet nem éreztem iránta. Amikor felnézett, futólag
rámpillantott, és bizonyára kitalálta, ki vagyok. Ismerte a
szerepemet, valószínűleg értesítették, hogy jövök: az ő
primitív felfogása szerint jogomban állt bosszút állni rajta -
nekem tartozott számadással az apám véréért. Én is
érzékeltem a köztünk létrejött kapcsolatot, makacsul
bámultam, és hagytam, hogy lassan elöntsön a gyűlölet.
Könnyebben lélegeztem: kellemes és erős érzés volt. Ha lett
volna egy pisztolyom, gondolkodás nélkül megöltem volna
vele. A kis szemétláda meggyilkolása közömbös csele-
kedetnek számított a szememben, de egyben előremutató,
pozitív aktusnak is. Egy csendőr krétával felrajzolta a test
körvonalát a talajra, és a szembesítés elkezdődött. A vádlott
szerint nagyon egyszerűen történtek a dolgok: beszélgettek, ő
dühbe gurult, és dühében meglökte az apámat. Az apám
hátraesett, a koponyáját összezúzta a betonon; erre ő
pillanatnyi elmezavarában elmenekült.
Természetesen hazudott, és Chaumont kapitány ezt
könnyedén be is bizonyította. Az áldozat koponyájának az
állapota dühödt indulatra utalt; számos, valószínűleg rúgásból
származó zúzódás volt rajta. Ráadásul az apám arca a földhöz
dörzsölődött, olyannyira, hogy a szeme kiszakadt az üregéből.
- Nem emlékszem semmire - mondta a vádlott -, elragadott
az indulat.
Ahogy elnéztem ideges kezeit, keskeny és kellemetlen
arcát, ezt nagyon is valószínűnek találtam: minden meg-
fontolás nélkül cselekedett, valószínűleg felizgatta, amikor a
koponya a földhöz csapódott, és meglátta az első vért. A
védekezési módszere áttetsző és hiteles volt, jól be fog majd
válni a bíróság előtt is: néhány év felfüggesztett kap majd,
nem többet. Chaumont kapitány, aki elégedett volt a délután
lefolyásával, hozzálátott, hogy levonja a következtetéseket.
Felálltam a székemről, és az egyik nagy üvegablakhoz
léptem. Leszállt az este: a birkák odakint épp most fejezték be
a napjukat. Ők is ugyanolyan hülyék voltak, mint Aisa bátyja,
de semmilyen erőszakos cselekedet nem volt beprogramozva
a génjeikbe. Az életük utolsó estéjén majd keservesen
bégetnek, a szívverésük felgyorsul, reménytelenül kapálnak a
lábukkal; eldördül egy pisztolylövés, az életük véget ér, és a
testük hússá alakul át. Kezet fogtunk, és elbúcsúztunk
egymástól; Chaumont kapitány megköszönte, hogy eljöttem.
Másnap újra találkoztam Aisával, mert az ingatlanügynök
azt tanácsolta, hogy takaríttassam ki a lakást, mielőtt árulni
kezdeném. Atadtam neki a kulcsokat, ő pedig elvitt kocsival a
Cherbourg-i pályaudvarra. Most már a tél volt az úr a
bozótoson, és nagy ködtömegek gomolyogtak a sövények
fölött. Nem voltunk könnyű helyzetben. Aisa ismerte az apám
nemi szerveit, és ez a tény kicsit zavaró meghittséget
csempészett közénk. Nagyon meglepő volt az egész: Aisa
komoly lánynak látszott, és az apámban semmi nem vallott
csábítóra. Pedig biztosan volt néhány megragadó
tulajdonsága, amelyeket én képtelen voltam meglátni; ami azt
illeti, még a vonásait is nehezen tudtam magam elé idézni. A
férfiak úgy élnek egymás mellett, mint a marhák; legfeljebb
arra képesek, hogy időnként megigyanak együtt egy üveg
piát.
Aisa Volkswagenje megállt a pályaudvar előtti téren.
Tudtam, hogy mondanom kellene valamit, mielőtt elválunk.
- Hát... - makogtam.
Aisa fakó hangon megszólalt:
- Elmegyek innen. Van egy barátom, aki talált nekem egy
felszolgálói állást Párizsban; majd ott tanulok tovább. A
családom amúgy is úgy néz rám, mint egy kurvára.
Megeresztettem egy résztvevő mordulást.
- Párizsban sokkal több ember van - kockáztattam meg
végül gyötrődve, és hiába törtem a fejem, semmi más nem
jutott eszembe Párizsról. De úgy látszott, nem vette el a
kedvét a válaszom elképesztő szegényessége.
 - Semmit nem várhatok a családomtól - folytatta egyre
dühödtebben. - Nem elég, hogy szegények, ráadásul teljesen
hülyék is. Két éve az apám elzarándokolt Mekkába; azóta
nem jó semmire. A bátyáim még rosszabbak: állandóan a
hülyeségeiket szajkózzák, pasztiszt nyakalnak, miközben az
igaz hit letéteményeseinek tekintik magukat, és van pofájuk
szemét kurvának tartani, mert dolgozni akarok, nem pedig
férjhez menni egy hozzájuk hasonló állathoz.
- Ez igaz, de mindent összevéve azért a muzulmánok nem
olyan szörnyűek - jelentettem ki zavartan. Megragadtam a
táskámat, és kinyitottam a kocsi ajtaját.
- Szerintem hamarosan túl lesz az egészen - morogtam
kevés meggyőződéssel.
Hirtelen élénken megjelent előttem az Európa ér-
rendszerében lassan hömpölygő migrációs áradat; a mu-
zulmánok olyanok voltak benne, mint a lassan oldódó
vérrögök. Aisa kétkedve méregetett. Az autóba beáradt a kinti
hideg levegő. Intellektuális szinten valamiképpen vonzott a
muzulmán nők hüvelye. Kényszeredetten Aisára
mosolyogtam. O is elmosolyodott, valamivel őszintébben.
Hosszan megszorítottam a kezét, éreztem az ujjai melegét, sőt
még a vérét is, ahogyan lágyan lüktetett a tenyere öblében. Az
autótól néhány méterre még megfordultam, és odaintettem
neki. Mégiscsak létrejött egy találkozás, mégiscsak történt
végül valami.
Amikor beültem a Corail fülkéjébe, eszembe jutott, hogy
pénzt kellett volna adnom neki. De rögtön utána azt
gondoltam, hogy nem, mert valószínűleg félre lehetett volna
magyarázni. És furcsa módon ebben a pillanatban ébredtem
először tudatára, hogy gazdag leszek; vagyis hogy viszonylag
gazdag. Az apám számláin lévő összeget már átutalták az én
bankszámlámra. Megbíztam egy autószerelőt, hogy adja el az
apám autóját, és az ingatlanügynökségen keresztül árulni
kezdtem a házat; mindent nagyon egyszerűen el lehetett
intézni. Az apám javainak értékét a piac törvényei szabták
meg. Természetesen az árban lehetett némi ingadozás: 10 %
erre vagy arra, de nem több. Az örökösödési illeték sem volt
valami megfejthetetlen titok: elég lesz átlapoznom az
Adóhivatal roppantul alaposan összeállított kis brosúráit.
Biztos vagyok benne, hogy az apám többször is eláb-
rándozott arról, hogy kitagad az örökségből, de végül
lemondott róla; nyilván belátta, hogy túl sok bonyodalommal
járna, és még a végeredmény is bizonytalan (nem olyan
könnyű kitagadni egy gyereket - a törvény csak szűkös
lehetőségeket nyújt a szülőknek: nem elég, hogy a kis
szemetek megkeserítik az ember életét, hanem a végén még
hasznot is húznak mindabból, amit keserves verejtékkel
összegyűjtött). Végül valószínűleg belátta, hogy nem lenne
semmi haszna az egészből - mert ki nem szarja le, hogy mi
történik a halála után? Szerintem körülbelül így okoskodott.
Így aztán most, hogy a vén szemét meghalt, el fogom adni a
házát, és eladom a Toyota Land Cruiser-jét is, amivel a
rengeteg Evian vizet hordta haza a Cherbourg-i Casino
Géantból. En a Jardin des Plantes mellett lakom, mi a fenét
kezdenék egy Toyota Land Cruiserrel? Ravioli á la ricottát
hordhatnék vele haza a Mouffetard piacról, körülbelül ez
minden.
Egyenesági leszármazott esetében nem túl nagy az
örökösödési illeték - még akkor sem, ha nem volt valami erős
az érzelmi kapcsolat. A csökkentett adók levonása után
körülbelül hárommillió frankom marad. Ez az összeg
körülbelül a tizenötszöröse az éves béremnek. És körülbelül
annyi, amennyit egy szakképzetlen fizikai munkás egy dolgos
élet munkájával Nyugat-Európában megkereshet; nem is
rossz. Ezzel már kezdhetnék valamit; legalábbis meg lehetne
próbálni.
 Pár héten belül biztosan kapok egy levelet a banktól. A
vonat már Bayeux-nál járt, előre elképzeltem a beszélgetést.
A befektetési irodám brókere valószínűleg észrevette már a
számlámon a jelentős növekedést, és szeretne találkozni
velem - hiszen kinek ne lenne szüksége az élete bizonyos
pillanatában egy okos pénzbefektető tanácsaira? Én persze
nagy óvatosan a biztos befektetése mellett tenném le a garast;
ő könnyed mosollyal nyugtázná ezt az - oly gyakori -
reakciót. Jól tudja, hogy a kezdő befektetők nagy része a
biztonságot részesíti előnyben a hozadékkal szemben; sokat
tréfálkoznak ezen egymás között a kollégáival. A világért
félre ne értsem a kifejezést, de az örökség kezelésének
kérdésében bizonyos idősebb személyek általában
zöldfülűként viselkednek. Ő a maga részéről azonban
felhívná a figyelmemet egy ettől kicsit eltérő forgatókönyvre
is - de természetesen hagy nekem időt arra, hogy alaposan
átgondoljam. Valóban, miért is ne fektessem be meglepetést
nem okozó, de alacsony hozamú részvényekbe a vagyonom
kétharmadát? És miért is ne fordítanám a megmaradó
egyharmadot egy kicsit kockázatosabb, de nagyobb hasznot
hajtó részvények vásárlására? Tudtam, hogy néhány napos
gondolkodási idő után el fogom fogadni az érvelését. Őt majd
igen nagy örömmel tölti el az elhatározásom, és sziporkázó
lelkesedéssel állítja össze a dokumentumokat - és amikor
elköszönünk egymástól, nagyon baráti lesz a kézfogásunk.
Olyan országban éltem, amelyen a lecsillapodott szo-
cializmus hagyta rajta a nyomát, ahol az anyagi javak
birtoklását szigorú jogszabályok garantálták, és ahol a banki
rendszer hatalmas állami garanciákkal volt megtámogatva. Ha
nem lépem át a törvényesség határait, nem kellett félnem sem
hűtlen kezeléstől, sem a bank csődjétől. Egyszóval nem
kellett túlságosan aggódnom. Egyébként soha semmi miatt
nem kellett túl sokat aggódnom az életemben: eredményes,
bár nem igazán ragyogó tanulmányok után a köztisztviselői
pálya felé vettem az irányt. A nyolcvanas évek derekán
jártunk, a szocializmus modernizációjának kezdetén, abban az
időszakban, amikor a híres-neves Jacques Lang fénybe és
dicsőségbe borította az Állam kulturális intézményeit; igazán
korrekt volt a kezdőfizetésem. Utána szép lassan öregedtem,
és minden nehézség nélkül igazodtam az egymást követő
politikai változásokhoz. Udvarias voltam, korrekt, figyelmes
a feletteseimmel és a kollégáimmal; de a viszonylag hűvös
természetem miatt sohasem sikerült igazi barátra találnom.
Az este gyorsan leszállt Lisieux megyére. Miért nem sikerült
soha a munkámmal kapcsolatban a Marie-Jeanne-éhoz
hasonló szenvedélyt éreznem? Vagy, általánosabban, miért
nem sikerült az életemben bármi iránt is igazi szenvedélyt
éreznem?
Eltelt még néhány hét, de nem hozta meg a választ;
december 23. reggelén taxiba szálltam, és a Roissy repü-
lőtérre mentem.

3.

És most itt álltam egyedül, mint egy balfasz, néhány méterre

a Nouvelles Frontiéres iroda ablakától. Szombat reggel volt, a
karácsonyi ünnepek kezdete, és a Roissy repülőtér zsúfolt
volt, mint mindig. Nyugat-Európa lakói, amint néhány
szabadnaphoz jutnak, a világ túlsó vége felé iramodnak,
repülővel átkelnek a fél világon, és a szó szoros értelmében
úgy viselkednek, mintha börtönből szabadultak volna. Nem
kárhoztatom őket érte, hiszen éppen arra készülök, hogy így
cselekedjek magam is.
Középszerűek az álmaim. Mint minden nyugat-európai, én
 is utazni szeretnék. Persze vannak nehézségek, a nyelvi
akadályok, a rosszul szervezett tömegközlekedés, és gyakran
előfordul, hogy átverik vagy kirabolják az embert; mindennek
ellenére én is arra vágyom, hogy turista lehessek. Az
embernek olyan vágyai vannak, amilyenek lehetnek; nekem
az az álmom, hogy a végtelenségig váltogassam a
„Szenvedélyes körutazásokat", az „Érdekes kalandokat", és az
„Á la carte élvezeteket" - a Nouvelles Frontiéres katalógusai
ugyanis ezt a három kategóriát alkalmazzák.
Azt rögtön tudtam, hogy elsőre egy körutazásra fogok
benevezni, de sokáig nem tudtam eldönteni, hogy a Rum és
salsát válasszam (referenciaszám: CUB CO 03 3, 16 nap/14
éjszaka, 11 250 frank kétágyas szobában, egyágyas felár:
1350 frank), vagy a Trópusi Thaiföldet (referenciaszám: THA
CA 006, 15 nap/13 éjszaka, 9950 frank kétágyas szobában,
egyágyas felár: 1175 frank). Tulajdonképpen jobban vonzott
Thaiföld, de Kuba mellett szólt, hogy az egyik utolsó
kommunista ország, és valószínűleg már nem sokáig az, tehát
afféle politikai egzotikum. Végül is Thaiföldet választottam.
El kellett ismerni, hogy a katalógus ismertető szövege ügyes
volt, igazán alkalmas arra, hogy megszédítse a középszerű
lelkeket:
Szervezett körutazás, egy csipetnyi kalanddal fűszerezve -
bambuszcsónakban evezünk le a Kwai folyón a Koh Samui
szigetig, dtkelünk a Kra földnyelven, míg végül megérkezünk
Koh Phi Phi-be, a phuketi tengerpartra. Egy igazi „cool"
kaland a trópusokon.

Pontban reggel fél kilenckor Jacques Maillot becsapja a

boulevard Blanqui-n, a XIII. kerületben lévő lakása ajtaját,
felkap a robogójára, és kelet-nyugat irányban átszeli a fővárost.
Irány: a Nouvelles Frontiéres központja, a boulevard Grenelle-
en. Minden második napon benéz az ügynökség néhány
irodájába. „Elhozom a legújabb katalógusokat, begyűjtöm a
postámat, és felmérem a terepet" , magyarázza a fantasztikus,
színpompás nyakkendőiről is híres Maillot, aki immár az iroda
teljhatalommal felruházott főnöke. Hiszen nem árt, ha az ember
korbáccsal áll a dolgozói háta mögött. „Másnap ezekben az
irodákban sokkal több szerződést kötnek", folytatja
mosolyogva. A Capital újságírója láthatólag teljesen el van
bűvölve, és elragadtatottan kijelenti: igazán senki nem láthatta
előre 1967-ben, hogy a maroknyi tüntető egyetemista által
alapított kis szervezet egyszer majd ilyen hatalmas sikert ér el.
Az a sok ezernyi párizsi tüntető biztosan nem, aki 1968
májusában elmasírozott a place Denfert-Rochereau-n lévő első
Nouvelles Frontiéres iroda előtt. „Jó helyen voltunk, éppen
szemben a tévékamerákkal", emlékszik Jacques Maillot, a
hajdani kiscserkész és baloldali katolikus, az UNEF tagja. Ez
volt a vállalkozás első reklámja, az iroda nevét pedig John
Kennedy egyik beszéde ihlette, amelyben Amerika „új
határairól" beszélt.
A dühödten liberális Jacques Maillot sikerrel küzdött az Air
France monopóliuma ellen a légiutaztatás demokratizálásáért.
A gazdasági folyóiratokat elbűvölte a vállalkozás kalandos
karrierje (a cég körülbelül harminc év alatt a legfontosabb
francia utazási irodává nőtte ki magát). A FNAC-hoz és a Club
Medhez hasonlóan a Nouvelles Frontiéres - amelyet a
szabadidőkultúra megszületése hívott életre - a modern
kapitalizmus új arcának szimbólumává vált. 2000-ben az üzleti
forgalom alapján a turistaipar első alkalommal vált a világ első
gazdasági tevékenységévé. A Trópusi Thaiföld, bár csak
átlagos testi képességeket igényelt, beleillett a „kalandtúrák"
kategóriájába is. Különböző kategóriájú szállások (egyszerű,
átlagos, első osztály) váltogatták egymást; és a korlátozott
(legfeljebb húszfős) résztvevő-létszám lehetővé tette, hogy a
csoport jobban összekovácsolódjék. Két nagyon édes kis fekete
lány tartott felém, hátizsákkal, azonnal reménykedni kezdtem,
hogy ők is az én körutazásomat választották; majd lesütöttem a
szemem, és előbányásztam az útipapírjaimat. Körülbelül 11
órás repülőút várt rám. Ha az ember manapság repülőre száll,
akkor függetlenül attól, hogy melyik légitársaságot választotta
és hogy hová utazik, az utazás egész ideje alatt úgy bánnak
vele, mint egy rakás szarral. Szűkös, sőt röhejesen szűkös tér-
ben kuporog, ahonnan nem kelhet ki úgy, hogy meg ne zavarná
a sorban mellette ülő szomszédait, és rögtön az elején egy sor
tilalmat kényszerítenek rá, amelyeket hamis mosolyú
légikisasszonyok hadarnak el. Mire az ember a fedélzetre lép,
már elvették tőle a holmijait és bezárták a csomagtérbe, és neki
egészen a leszállásig semmiféle címszóval nem lesz lehetősége
hozzájutni a dolgaihoz. Majd az utazás egész ideje alatt azzal
szórakoznak, hogy újabb és újabb gyötrelmeknek vetik alá:
megtiltanak minden helyváltoztatást, sőt bármiféle tevé-
kenységet, és arra a néhány akcióra kényszerítik az utasokat,
amelyeket ők kínálnak nekik: üdítőitalok szürcsölgetésére,
amerikai videófilmek bámulására és dutyfree termékek
vásárlására. A légikatasztrófák képeiből táplálkozó állandó
veszélyérzet és a mozdulatlanság, amelyet a szűkös tér még fel
is erősít, olyan erős stresszt hoz létre, ami egyeseknél a hosszú
repülőutakon szívrohamot idéz elő. Ráadásul a személyzet
mindent megtesz azért, hogy a legmagasabb szinten tartsa ezt a
stresszt, mivel megtilt minden eszközt, amellyel harcolni lehet-
ne ellene. Az embert megfosztják a cigarettától és az ol-
vasnivalójától, és egyre gyakrabban megfosztják az alkoholtól
is. Hála Istennek a szemetek még nem alkalmazzák a testi
motozást, ezért én tapasztalt utazóként fel tudtam szerelkezni
egy kis túlélőkészlettel: néhány 21 mg-os Nicopatch-al, egy
levél altatóval, és egy kis flaska Southern Comforttal. Mire
átrepültünk a hajdani Kelet-Németország felett, kásás álomba
merültem.
 Arra ébredtem, hogy valami a vállamra nehezedik, és valaki
langyosan rámszuszog. Különösebb erőkifejtés nélkül
visszatoltam a helyére a baloldali szomszédomat. Lágyan
horkantott, de nem nyitotta ki a szemét. Körülbelül harminc
éves, nagydarab fickó volt, biliformára levágott,
gesztenyebarna hajjal. Nem látszott ellenszenvesnek, sem
rosszindulatúnak. Sőt, elég megható volt, ahogy magára húzta
a légitársaság puha takaróját, nagy munkásember-kezei a
térdén pihentek. Felemeltem a duplafedelű könyvet, ami a
térdéről a földre esett: szar angolszász bestseller volt egy
bizonyos Frederic Forsyth tollából. Egyszer elolvastam ennek a
kreténnek az egyik regényét, csak úgy áradt belőle a Margaret
Thatcher iránti imádat, és tele volt röhejes kirohanásokkal a
Szovjetunió, a gonosz birodalma ellen. Kíváncsi lettem volna,
hogy mászott ki Forsyth ebből az egészből a Berlini Fal
összeomlása után. Fellapoztam ezt az új művét:
meggyőződhettem róla, hogy most a vörösesbarnák és más
szerb nacionalisták játsszák a gonosz szerepét. Íme egy ember,
aki halad a korral. Kedvenc hőse, az az unalmas Jason Monk
visszatért a CIA kebelébe, és ezúttal a csecsen maffiával lépett
kapcsolatba. Oké, gondoltam, miközben visszatettem a könyvet
a szomszédom térdére, földig hajolok az angolszász írók
erkölcsi érzéke előtt! A könyvbe egy háromrét hajtogatott papír
volt betéve könyvjelzőnek, felismertem rajta a Nouvelles Fron-
tiéres fejlécét: tehát az egyik leendő útitársammal ismerkedtem
meg. Derék fiú lehet, ebben teljesen biztos voltam, nyilván
sokkal kevésbé egocentrikus és idegbajos, mint jómagam.
Ránéztem a képernyőre, ahol a repülés adatait mutatták: most
repülünk át Csecsenföld felett, vagy már át is repültünk; a
külső hőmérséklet -53 °C, a magasság 10 143 m, a helyi idő
00:37. Egy térkép jelent meg a táblázat helyén: most léptünk be
Afganisztán légterébe. Az ablakon kinézve persze csak a teljes
sötétséget láttam. A tálibok nyilván már aludni tértek, és ott
pácolódnak a saját szennyükben.
- Jó éjszakát, tálibok, jó éjszakát! Álmodjatok szépeket... -
morogtam, majd bekaptam még egy altatót.

4.

Reggel ötkor szálltunk le a Don Muang repülőtéren. Nehezen

tértem magamhoz. A baloldali szomszédom már felkelt, és ott
tülekedett a sorban, hogy minél előbb kiszállhasson a
repülőből. Hamarosan elvesztettem szem elől a váróterem felé
vezető folyosón. A lábam mintha vattából lett volna, a szám
tele sűrű nyállal, a fülem hangosan zúgott.
Amikor kiléptem a repülőtér épületéből, a hőség magába
nyelt, mint egy nagy száj. Legalább 35 °C meleg volt. Az a
furcsa a bangkoki hőségben, hogy valamiképpen zsíros a
levegő, valószínűleg a légszennyezés miatt. Körülbelül fél
percbe telt, mire lélegzethez jutottam. Igyekeztem nem
elszakadni a thai idegenvezetőnőtől - nem találtam túl
érdekesnek, bár visszafogottnak és tanultnak látszott - de ilyen
a legtöbb thaiföldi nő. A hátizsákom szíja belevágott a
vállamba; egy Lowe Pro Hiuaalaya Trekking volt, a Vieux
Campeurben fellelhető legdrágább modell, örök életre szóló
garanciával. Tekintélyt keltő tárgy volt, acélszürke, rugós
kapcsokkal, speciális dupla anyagból - a cég újítása - és -65 °C-
os hőmérsékleten is működő cipzárakkal. A tartalma viszont
sajnálatosan szegényesre sikeredett: néhány sort és póló, egy
fürdőnadrág, egy szandál, amelyben a korallokon is lehet
sétálni (125 frankba került a Vieux (;ampeurben), egy
neszesszer, azokkal a gyógyszerekkel, amelyeket az útikönyv
feltétlenül ajánlott, egy JVC HRD-9600 MS típusú
videókamera, elemekkel és kazettákkal, és két amerikai
sikerkönyv, amelyeket találomra választottam a repülőtéren.
A Nouvelles Frontiéres autóbusza száz méterrel odébb
parkolt. A hatalmas jármű belsejében - egy 64 személyes
Mercedes M-800 volt - a maximumra volt állítva a
légkondicionáló. Amikor beszálltam, úgy éreztem, mélyhűtőbe
kerültem. Leültem egy baloldali ablak mellé, a busz
közepében; rajtam kívül körülbelül tizenkét utas volt még a
buszban, köztük a repülőbeli szomszédom is. Senki nem ült
mellém. Nyilvánvalóan elpuskáztam az első lehetőséget, hogy
beolvadjak a csoportba, és arra is jó esélyem volt, hogy
elkapjak egy alapos megfázást.
A nap még nem kelt fel, de a Bangkok központja felé vezető
hatsávos autóúton már nagy volt a forgalom. Üveg és acél
épületek mellett száguldottunk el, időnként feltűnt köztük egy-
egy masszív betonépület is, ami a szovjet építészetet juttatta az
eszembe. Ezenkívül bankszékházakat, nagy hoteleket és -
általában japán - elektronikai társaságok székhelyeit láttam. A
Chatuchaki elágazás után az autóút rákanyarodott a város szíve
körül futó körgyűrűre. A kivilágított szállodaépületek között
kis házcsoportok tünedeztek föl, kicsi, bádogtetős házak, kihalt
telkek közepén. Neonvilágítású mozgóbüfékben levest és rizst
mértek; láttam, ahogy gőzölögnek a bádoglábasok. A busz
lassított és kikanyarodott a New Petchaburi Road felé. Egy futó
pillanatra feltűntek egy spirál alakban futó levezető út
fantasztikus körvonalai, olyan volt, mintha a reflektorokkal

kivilágított makadámspiráljai a levegőben függenének; majd

egy nagy kanyar után az autóbusz rátért a gyorsforgalmi útra.
A Bangkok Palace Hotel a Mercur hoteLhálózat egyik
láncához tartozik, az elszállásolás és a vendéglátás minő-
ségében ez a lánc is ugyanazokat az értékeket képviseli, mint a
Mercure hotelek; legalábbis ezt állította az a füzetke, amelyet a
hallban olvasgattam, miközben arra vártam, hogy
elrendeződjenek a dolgok. Reggel hat lehetett - Párizsban most
van éjfél, gondoltam teljesen értelmetlenül-, de a szállodában
már zajlott az élet, éppen most nyitották meg az éttermet a
reggelizőknek. Leültem egy fotelbe. Kába voltam, a fülem még
mindig erősen zúgott, és szép lassan megfájdult a gyomrom is.
Felismertem a csoport néhány tagját a várakozó tartásukról.
Volt ott két huszonöt év körüli lány, olyan hülye liba-félék, de
mindent összevéve cseppet sem rossz nők, akik megvető
tekintettel méregették a világot. Velük ellentétben egy
nyugdíjas házaspár - a pofa nagyon vidámnak látszott, a
felesége kicsit komorabbnak - csodálattal nézegette a hotel
csupa tükör, arany és dombormű belső dekorációját. Egy
csoport életének első óráiban először csak a felületes
vonzalmon alapuló társas ösztön nyilvánul meg, amelyet
közhelyek alkalmazása és a szűkreszabott érzelmi
elköteleződés jellemez. Edmunds és White szerint a
minicsoportok kialakulása csak az első kirándulás során érhető
tetten, olykor már az első közös étkezéssorán.
Felpattantam, de nagyon megszédültem. Rágyújtottam, hogy
kicsit magamhoz térjek; ezek az altatók tényleg nagyon erősek
voltak és beteggé tettek; de az enyhébbektől már nem tudtam
elaludni. Nyilvánvalóan nem volt megoldás. A nyugdíjasok
csendben forgolódtak, úgy láttam, hogy a férfi kicsit kidülleszti
a mellét; és miközben valakit keresett, akivel mosolyt
válthatna, potenciális mosolyt hintett szét az egész
környezetén. A nyugdíj előtt nyilván kiskereskedők voltak,
egyszerűen nem tudtam mást elképzelni. A nevük említésére a
csoport tagjai lassacskán odagyűltek az idegenvezetőnő köré,
átvették a kulcsukat és felmentek a szobájukba, vagyis
szétszóródtak. Lehetőségünkben áll, mondta a hölgy csengő
hangon, hogy most rögtön elköltsük a reggelinket; de
lepihenhetünk a szobánkban is; szabadon dönthetünk. De
bárhogy is határozunk, tizennégy órakor találkozunk a hallban,
és utána megtekintjük a klongokat.
A szobám nagy üvegablaka a gyorsforgalmi útra nézett. Fél
hét volt. Sűrű volt a forgalom, de csak gyenge morajlás
érkezett el hozzám a dupla üvegablakon keresztül. Az éjszakai
világítás már kialudt, de a nap még nem csillant meg az acél-
és üvegfalakon; a napnak ebben az órájában a város szürke
volt. Rendeltem egy duplát a szobaszerviznél, lenyeltem egy
Efferalgant, egy Doliprane-t és egy dupla adag
Oscillococcinumot, felhajtottam a kávét, lefeküdtem, és
megpróbáltam elaludni.
Furcsa alakzatok mozogtak lassan egy szűk térben, hangosan
morogtak; nagy markológépek lehettek, vagy óriási rovarok.
Lent, a mélyben egy turbánt és buggyos fehér nadrágot viselő
férfi kis, görbe török kardot forgatott óvatosan. A levegő
hirtelen vörössé és ragacsossá, szinte folyékonnyá vált; és a
szemem előtt kicsapódó cseppecskék láttán megértettem, hogy
üvegfal választ el a jelenettől. A férfi most már a földön feküdt,
megbénította egy láthatatlan erő. A markológépek odagyűltek
köré; volt köztük egy kis bulldózer is. A markológépek
felemelték tagolt karjukat, a lapátjukkal lecsaptak a férfira, és
azonnal hét-nyolc részre szabdalták a testét. De úgy látszott,
hogy a férfi fejét még mindig démoni életerő mozgatja,
szakállas arcát gonosz mosoly torzította el. A kis bulldózer
rágázolt, a feje szétroppant, mint egy tojás. Néhány centire az
arcomtól agy- és csontszilánkmassza spriccelt az ablakra.

5.
Tehát a turizmus mint tudatformáló jelenség az általa
előidézett játékos társas ösztönön és az általa kiváltott képeken
keresztül lelehetővé teszi, hogy a külföld és a másság oldaláról,
de veszélytelennek ismerjük meg a világot.
Rachid Amirou

Dél körül ébredtem, a légkondicionáló hangosan morgott, és

talán már nem is fájt annyira a fejem. Keresztben feküdtem a
king size franciaágyon, és a körutazás lefolyásán, valamint
tétjein töprengtem. A pillanatnyilag még formátlan csoport élő
közösségé fog alakulni; és nekem még ma délután el kell benne
foglalnom a helyemet, de már most rögtön döntenem kell arról,
hogy melyik sortot vegyem fel a klongokon való kiránduláshoz.
Egy félhosszú, farmerkék, nem túl szűk modellt választottam,
amelyet egy Radiohead pólóval egészítettem ki; ezenkívül
behajigáltam még pár dolgot a hátizsákba. Undorodva
nézegettem magam a fürdőszoba tükrében: ráncos
bürokrataképem tragikusan állt az egészhez; pontosan annak
látszottam, ami voltam: negyven körüli hivatalnoknak, aki a
vakáció tartamára megpróbálja fiatalnak álcázni magát;
egészen elment a kedvem magamtól. Odaléptem az ablakhoz,
és teljesen elhúztam a függönyt. Ragyogó kilátás nyílt a 27.
emeletről. A Mariott hotel impozáns tömege tőlünk balra úgy
meredt az ég felé, mint egy krétafehér sziklafal, amelyet fekete
vízszintes vonalak szabdaltak, az erkélyek mögött megbúvó
ablakok vonala. A delelőjén álló nap szinte erőszakkal emelte
ki a falakat és a tetőéleket. Szemben velünk a végtelenbe
tükrözték egymást a kékeszöld üvegkúpok és piramisok. A
látóhatáron a Grand Plaza Président hatalmas betonkockái
tornyozódtak egymásra, mint egy lépcsős piramis emeletei.
Jobbra tőlünk terült el a Lumphini park zölden borzongó
felülete, és mint okkersárga erődítmények, emelkedtek ki
belőle a Dusit Thani szögletes tornyai. Az ég tiszta kék volt.
Lassan elkortyoltam egy Singha Goldot, közben a
jóvátehetetlenség fogalmán morfondíroztam.
A hallban az idegenvezetőnő megint maga köré gyűjtött
bennünket, hogy kiossza a breakfast couponokat. Igy aztán
megtudtam, hogy a két csajt Babette-nek és Léának hívják. A
göndör, vagy inkább göndörített szőke hajú Babette-nek szép
melle volt, a kis kurvájának, jól látszott az áttetsző blúza alatt -
népies kis nyomott mintás darab volt, valószínűleg a Trois
Suisses áruházból. A nadrágja is ugyanebből az anyagból
készült, és az is teljesen áttetsző volt; tisztán látszott a bugyi
fehér csipkéje. Léa nagyon barna volt, és jóval vékonyabb;
szép gömbölyű segge, ami jól érvényesült fekete biciklisnad-
rágjában, és előremeredő melle kellemesen kiegyensúlyozta a
vékonyságát, a mellbimbói majd átdöfték élénksárga topját.
Keskeny köldökében apró gyémánt díszelgett. Alaposan
megnéztem a két hülye tyúkot, hogy örökre elfelejthessem
őket.
Az idegenvezetőnő, akit Sonnak hívtak, tovább osztotta a
kuponokat. Mindenkit a keresztnevén szólított; ettől rosszul
voltam. Hiszen mégiscsak felnőttek voltunk, a kurva életbe!
Egy pillanatra elfogott a reménykedés, amikor a legidősebb
házaspárt „Lobligeois úrnak és asszonynak" szólította, de
azután elragadtatott mosollyal rögtön hozzátette: Josette és
René. Valószínűtlen volt az egész, mégis igaz.
- Renének hívnak - jelentette ki a nyugdíjas, csak úgy a
levegőnek.
- Nem vagy valami szerencsés - morogtam magamban.
A felesége fáradt pillantást vetett rá. „Kuss legyen, René,
mindenkinek az agyára mész", ez volt a tekintetében. Hirtelen
rájöttem, kire hasonlít René: Monsieur Plus-re a Bahlsen
reklámokból. Sőt, az is lehet, hogy ő az. A feleségéhez
fordultam:
 - Nem játszottak régebben a férjével kisebb filmszerepeket?
- Nem, egyáltalán nem - közölte velem -, hentesboltunk
volt.
A, igen, ez illett rájuk. Ez a vidám fickó tehát nyugdíjas
hentes (Clamart-ban, pontosította a felesége); és a prolik
élelmezésére szolgáló szerény épületben durrogtatta a
tréfapatronjait, és szórta a szellemi sziporkáit.
Volt még ott két másik, kevésbé jellegzetes pár is, akiket
mintha valamilyen homályos testvériség kapcsolt volna össze.
Vajon már máskor is utaztak együtt? Vagy a reggelinél
ismerkedtek össze? Az utazásnak ebben a fázisában minden
lehetséges volt. A fiatalabbik házaspár pokoli hervasztó volt. A
férj egy kicsit olyan volt, mint Antoine Waechter, fiatalabb
kiadásban, már ha el tudjuk képzelni Waechtert fiatalnak; de a
haja barnább volt, és gondosan ápolt szakállt viselt; nem,
tulajdonképpen nem is Antoine Waechterre hasonlított, hanem
Robin Hoodra, de volt benne valami nagyon svájcias is, nem is
svájcias, inkább Jura-hegységes. Mindent összevéve nem
hasonlított senkire, és igazán nagy baromnak látszott. A
felesége sem volt akármi, a hülye picsa, igazi komoly nő volt, a
jól tejelő fajtából. Nem tudtam elképzelni, hogy ezek az
egyedek még ne reprodukálták volna önmagukat, a gyereket
valószínűleg a nagyszülőknél hagyták Lons-le-Saulnier-ban. A
másik, idősebbik házaspárnak nem volt annyira hasfájósan
komoly jellege. A sovány, bajuszos és ideges férj
bemutatkozáskor elárulta, hogy természetgyógyász. Észrevette
a tanácstalanságomat, és elmagyarázta, hogy ha csak lehet,
gyógynövényekkel és más természetes szerekkel gyógyítja a
pácienseket. Száraz és jelentéktelen kis felesége a szociális
ágazatban dolgozott, a mit tudom én milyen fokon elítélt
elzászi bűnözők társadalomba való visszaintegrálásával
foglalkozott; úgy néztek ki, mintha harminc éve nem basztak
volna. A férfi láthatólag ott helyben meg akart győzni a
természetes orvoslás áldásairól, de addigra már annyira
elkábultam a beszélgetéstől, hogy gyorsan leültem egy közeli
fotelbe. Onnan, ahol ültem, nem láttam elég jól a három
maradék útitársamat, mert a hentes-házaspár félig eltakarta
őket előlem. Az egyikük egy furcsa, kemény arcú, ötven körüli
tulok volt, akit Robert-nek hívtak, mellette egy hasonló korú nő
állt, gonosz, okos és puha arcát göndör fekete haj keretezte;
Josiane-nak hívták. A harmadik egy szinte észrevehetetlen,
körülbelül huszonhét éves fiatal nő volt, aki kutyaszerű
alávetettséggel követte Josiane-t, őt Valérie-nek hívták. Oké,
lesz még alkalmam tanulmányozni őket, tulajdonképpen másra
sem lesz alkalmam, csak az útitársaim tanulmányozására;
gondoltam komoran, miközben az autóbusz felé bandukoltam.
Láttam, hogy Son még mindig az utaslistát tanulmányozza. Az
arca feszült volt, és akaratlanul is szavak formálódtak az ajkán;
aggodalmat, majdhogynem zavart olvastam ki az arckifejezésé-
ből. A csoportban tizenhárman voltunk, és a thaiföldiek néha
nagyon babonásak, babonásabbak a kínaiaknál is: az épületek
emeleteinél, az utcák számozásánál gyakori, hogy a
tizenkettőről rögtön a tizennégyre ugranak, csak azért, hogy
kikerüljék a tizenhármas számot. Baloldalra ültem, körülbelül a
busz közepén. A csoportos elhelyezkedések során az emberek
elég gyorsan kijelölik a territóriumukat: csak akkor boldogok,
ha idejében elfoglalták a helyüket, és mindig szétszórnak
néhány személyes tárgyat, hogy megőrizzék és tevékenyen
belakják.

Nagy meglepetésemre Valérie mellém ült le, holott az autóbusz

háromnegyedrészt üres volt. A két sorral mögöttünk ülő
Babette és Léa néhány gúnyos megjegyzést tett rá. Jobb lenne,
ha befognák a szájukat, a hülye kurvái. Óvatosan vizsgálgattam
a fiatal nőt: hosszú fekete haja volt, olyan nem is tudom milyen
arca, talán leginkább egyszerűnek lehetne nevezni; nem volt
szép, de ami azt illeti, csúnya sem. Rövid, de intenzív hallgatás
után kínos-keservesen megkérdeztem tőle:
- Nincs melege?
- Nem, nem, az autóbuszban elmegy - felelte gyorsan,
mosolytalanul. Láthatólag megkönnyebbült, hogy beszélgetést
kezdeményeztem. A kérdésem pedig egészen különlegesen
hülye volt, a buszban ugyanis majd megfagyott az ember.
-Volt már Thaiföldön? - kérdezte Valérie.
- Igen, egyszer.
Várakozóan nézett, felkészült rá, hogy meghallgassa az
érdekfeszítő elbeszélésemet. Vajon meséljem el az előző
utamat? Talán mégse most rögtön.
- Nagyon jó volt - mondtam végül melegen, hogy el-
lensúlyozzam a válaszom egyszerűségét. Elégedetten bólintott.
Rájöttem, hogy ez a fiatal nő nem kizárólag Josiane-nak vetette
alá magát, ő bárkinek aláveti magát, és most valószínűleg
éppen új gazdát keres, nyilván elege van Josiane-ból, aki két
sorral előttünk ült, dühödten lapozgatta az útikönyvét, és
csúnya pillantásokat lövellt ránk. Románc, románc. A Payab
Ferry Pier után a hajó ráfordult a Klong Samsenre, és máris
egészen más világba kerültünk. Az élet itt nagyon keveset
változott a múlt század óta. Cölöpökön álló teakfaházak
sorakoztak egymás mellett a csatorna partján, és fehérneműk
száradtak az ereszek alatt. Néhány asszony az ablakhoz lépett,
hogy megnézzen minket, mások egy percre abbahagyták a
mosást. Gyerekek lubickoltak a cölöpök között; széles
karlengetéssel integettek nekünk. A növényzet vadul
burjánzott, a hajó vízililiomok és lótuszok között tört előre,
heves és nyüzsgő élet vett minket körül. Úgy éreztem, hogy a
föld, a levegő és a víz minden szabad zugában lepkék, gyíkok
és pontyok nyüzsögnek. Son azt mondta, hogy a száraz évszak
kellős közepén járunk; ennek ellenére teljesen és
gyógyíthatatlanul párás volt a levegő.
 Valérie mellettem ült; nagy béke vette körül. Odaintegetett a
teraszon pipázó öregeknek, a fürdőző gyerekeknek és a
ruhájukat mosó asszonyoknak. Mintha még a jurai
természetvédők is megnyugodtak volna, a természetgyógyász
házaspár is kicsit nyugodtabbnak látszott. Halk hangok és
mosolyok vettek minket körül. Valérie felém fordult. Hirtelen
kedvem kerekedett megfogni a kezét; de valamiért végül
lemondtam róla. A hajó most egyáltalán nem mozdult, és mi ott
lebegtünk egy boldog délután rövid örökkévalóságában. Még
Babette és Léa is elhallgatott. Léa később így fogalmazta meg:
úgy érezték magukat, mintha lebegnének. Miközben megtekin-
tettük a Hajnal Templomot, figyelmeztettem magamat, hogy ne
felejtsek el Viagrát venni egy gyógyszertárban. Hazafelé
megtudtam, hogy Valérie breton, és hogy a szüleinek tanyája
volt Trégorrois-ban; sajnos, erre nem nagyon tudtam mit
mondani. Valérie okos lánynak látszott, de nekem nem volt
kedvem okos beszélgetésekhez. Tetszett a kedves hangja, a
katolikus és aprólékos igyekezete, tetszett az is, ahogyan az
ajka mozgott, amikor beszélt; biztosan nagyon meleg a szája,
és szívesen lenyeli egy igaz barát spermáját.
- Nagyon jó volt ez a délután - mondtam a végén re-
ményvesztetten. Túlságosan messze kerültem az emberektől,
túl egyedül éltem, és most már nem tudtam, hogyan kell
viselkedni velük.
- Ó, igen, nagyon jó volt - felelte. Nem volt követelődző,
igazán nagyon derék lány volt. Mégis, amint a busz
megérkezett a szállodához, eliramodtam a bár felé.
Három koktéllal később már megbántam a viselkedésemet.
Kimentem és körülnéztem a hallban. Hét óra volt; még senki
sem volt lent a csoportból. Akik akartak, négyszáz bahtért részt
vehettek egy látványos vacsorán, és „hagyományos thai
táncokat" tekinthettek meg, nyolckor volt a találkozó. Valérie
biztosan ott lesz. Nekem volt már némi fogalmam ezekről a
hagyományos thai táncokról, mivel a Kuoni iroda
szervezésében három éwel ezelőtt részt vettem egy Klasszikus
Thaiföld elnevezésű körutazáson, az Észak Rózsájától az
Angyalok Városáig. Nem volt rossz az út, de egy kicsit drága,
és ijesztő szellemi színvonalú, minden résztvevőnek minimum
főiskolai diplomája volt. Minden a kisujjukban volt: Buddha
harminckét pozitúrája a ratanakosini szobrászművészetben, a
thai-burmai, a thai-khmer és a thaithai stílus. Útikönyv nélkül
állandóan röhejesnek éreztem magam, és halálosan kimerülve
érkeztem haza Párizsba. Na, de most már igazán kedvem
kerekedett baszni. Bizonytalanul körülnéztem a hallban, és
észrevettem egy feliratot: Health Club. A nyíl az alagsori szint
felé mutatott.
A bejáratnál vörös neonok és egy sokkörtés színes égősor
világított. Egy neon hátterű, világító táblán három, kicsit túl
nagy mellű, bikinis szirén pezsgőspoharat emelt a potenciális
látogatóra; a háttérben felsejlett egy stilizált Eiffel-torony - ez a
stílus némileg azért elütött a Mercure hotelhálózat
hagyományos térformáitól. Beléptem, és rendeltem egy
bourbont a bárpultnál. Az üvegfal mögött tucatnyi lány
fordította felém a fejét. Néhányan csábosan mosolyogtak, a
többiek nem. Én voltam az egyetlen vendég. A lányok kevesen
voltak, mégis számozott szalagcsokrokat viseltek. Gyorsan
döntöttem, a 7-es számút választottam: először azért, mert édes
volt, másodszor azért, mert nem nagyon érdekelte, mi megy
éppen a tévében, és nem volt szenvedélyes beszélgetésbe
merülve a szomszédnőjével. Jól döntöttem, mert amint
meghallotta a számát, látható elégedettséggel állt fel a
székéből. Meghívtam egy kólára a bárpultnál, utána
felmentünk a szobába. Oonnak hívták, legalábbis így értettem,
és az ország északi részéből származott, egy kis Chiang Mai
melletti faluból. Tizenkilenc éves volt.
Miután együtt megfürödtünk, elnyúltam a habbal borított
matracon. Hamar rájöttem, hogy nem kell megbánnom a
választásomat. Oon jól mozgott, nagyon lágyan, és éppen
megfelelő mennyiségű habot kent rám. Hosszan simogatta a
mellével a fenekemet. Ez egyéni találmány lehetett, még senki
másnál nem találkoztam vele. Jól beszappanozott puncija úgy
dörzsölte a lábikrámat, mint egy kis keményszőrű kefe.
Meglepetésemre szinte azonnal felállt a farkam, és amikor
megfordult, és a lábával elkezdte simogatni, azt hittem, hogy
nem is tudom tovább visszatartani magam. Végül erősen össze-
szorítottam a combizmaimat, és valahogy mégiscsak sikerült.
Amikor fölém jött az ágyban, azt hittem, hogy még sokáig
bírom, de hamarosan fel kellett adnom. Hiába volt olyan fiatal,
nagyon jól tudott bánni a puncijával. Lassan kezdte, meg-
megszorította a makkomat, majd lejjebb ereszkedett néhány
centiméterrel, és még erősebben szorított.
- O, ne, Oon, ne! - kiabáltam.
Elnevette magát, örült a hatalmának, majd még lejjebb
ereszkedett. Lassan és erősen egyre szorosabbra zárta a
hüvelyét, közben huncutul nézett a szemembe. Jóval előbb
elélveztem, mint ahogy elérhette volna a farkam tövét.
Utána egymást átölelve beszélgettünk egy kicsit, láthatólag
nem nagyon sietett vissza az emelvényre. Nincs sok vendége,
mesélte, ebbe a szállóba általában idősebb vendégek jönnek,
teljesen érdektelen emberek, akik egy kicsit már leszámoltak
mindennel. Sok a francia, ám ők mintha nem szeretnék a body
massage-t. Akikkel találkozott közülük, mind nagyon kedvesek
voltak, de azért inkább német és ausztrál vendégekkel
találkozott. Jöttek néha japánok is, de nem szerette őket,
furcsák voltak, verték és kikötözték, vagy csak ültek és a
cipőjét bámulva maszturbáltak; nem volt benne semmi jó.
És mit gondol rólam? Nem voltam rossz, de azt remélte,
hogy egy kicsit tovább bírom.
- Much need - mondta, és kedvesen megrázta a jóllakott
farkamat. Egyébként kedves embernek talál.
- You looke quiet - mondta. Na, ebben tévedett egy kicsit, de
az igaz, hogy ő jól megnyugtatott. Háromezer bahtot adtam
neki, úgy emlékeztem, ez jó ár. A reakciójából láttam, hogy
igen, ez tényleg jó ár.
- Krop khun khat! - mondta széles mosollyal, és
összeérintette a két tenyerét a homloka előtt. Utána kézen
fogva elkísért a kijáratig. Az ajtóban többször megpusziltuk
egymást.
Amikor felmentem a lépcsőn, Josiane-ba ütköztem, aki
láthatólag nem tudta eldönteni, hogy lemenjen-e. Arany-
szegélyes fekete tunikát vett fel estére. Ettől sem lett
rokonszenvesebb. Széles és intelligens arca volt, rezzenéste-
lenül bámult rám. Láttam, hogy megmosta a haját. Egyáltalán
nem volt csúnya, akár szépnek is lehetett volna mondani;
általában nagyon tetszenek nekem az ilyen típusú libanoni nők;
de az arckifejezése alapvetően gonosz volt. Elképzeltem,
milyen lehet, amikor valamilyen politikai kérdésben kifejti a
véleményét: nyilvánvalóan nyoma sincs benne könyörületnek.
Nem volt mit mondanom neki. Lehajtottam a fejem. Kicsit
félszegen megszólalt:
- Van valami érdekes odalent?
Annyira idegesített, hogy majdnem azt válaszoltam: „Egy
bár, tele kurvákkal", de végül hazudtam, mert azt
egyszerűbbnek találtam:
- Nem, nem is tudom, egy olyan szépségszalon-féleség.
- Kihagyta a látvány-vacsorát - állapította meg a lotyó.
- Maga is - vágtam vissza nyomban.
Nem válaszolt rögtön, kicsit még mórikálta magát:
- O, én nem szeretem az ilyesmit - folytatta Racine-hősnős
karmozdulattal. - Valahogy túl turistás.
Vajon mit akart ezzel mondani? Itt minden túl turistás,
gondoltam. Alig bírtam visszafogni magam, hogy ököllel a
pofájába ne vágjak. De mivel a lépcső közepén állt, és elállta
előlem az utat, türelmet kellett tanúsítanom. Szent Jeromosnak,
aki, ha a körülmények úgy követelték, tüzesen ékesszóló
leveleket írt, megadatott a keresztényi türelem adománya is;
ezért tartották nagy szentnek és nagy egyházatyának.
Josiane szerint az ilyen hagyományos thai táncprogramokat
egyenesen Josette-nek és Renének találták ki, akiket ő
magában némi rosszindulattal csak húsosoknak nevezett;
rögtön megértettem, hogy szövetségest keres bennem. Igaz is, a
körutazás lassan elkanyarodik az ország belseje felé, ahol két
asztalnál fogunk étkezni; ezért eljött az idő, hogy tábort
válasszunk.
- Hát... - mondtam hosszú hallgatás után. Ebben a pillanatban,
mintha csoda történt volna, Robert jelent meg a lépcső tetején.
Le akart jönni. Én egy kicsit feljebb léptem, és félrehúzódtam.
Mielőtt az étterem felé iramodtam volna, még visszanéztem:
Josiane mozdulatlanul állt, és Robert-t bámulta, aki határozott
léptekkel elindult a masszázsszalon felé.
Babettet és Léát ott találtam a zöldségespult mellett. Futólag
odabiccentettem nekik, majd megraktam a tányéromat
víziszulákkal. Nyilván ők is égőnek találták a hagyományos
thai táncokat. Amikor visszamentem az asztalomhoz, láttam,
hogy a két kurva néhány méterre ült le tőlem. Léán egy Rage
against the machine feliratú póló és egy nagyon szoros farmer
bermuda volt, Babette egy különböző színű selyemcsíkokból és
átlátszó részekből álló formátlan holmit viselt. Lelkesen
locsogtak, a beszélgetésükből kihallottam néhány nagy new
yorki hotel nevét. Ha bármelyiküket elvenném feleségül -
gondoltam -, az maga volna a radikális borzalom. Majdnem
átültem egy másik asztalhoz, de aztán rájöttem, hogy az már
egy kicsit túl erős lenne. Úgy ültem le, hogy legalább
valamennyire hátat fordíthassak nekik, gyorsan belapátoltam a
vacsorát, és felmentem a szobámba.
 Amikor be akartam lépni a kádba, megjelent egy svábbogár.
Ez volt az a pillanata az életemnek, amikor meg kellett jelennie
egy svábbogárnak; nem is jöhetett volna jobbkor. A kis buzi ott
rohangált a kerámiakockákon, körülnéztem a papucsom után,
de a lelkem mélyén tudtam, hogy semmi esélyem, nem fogom
eltalálni. Mire jó a harc? És mit tudott adni Oon, a csodálatosan
rugalmas hüvelye ellenére? Mindenképpen el voltunk átkozva.
A svábbogarak esetlenül és látszólag élvezet nélkül párzanak;
de sokan vannak, és nagyon gyors a genetikai mutációjuk:
semmit nem tehetünk a svábbogarak ellen.
Mielőtt levetkőztem volna, még egyszer nagy tisztelettel
gondoltam Oonra, és az összes thaiföldi prostituáltra. Igazán
nem könnyű mesterséget űznek ezek a lányok; valószínűleg
ritkán találkoznak kedves fiatalemberrel, akinek a külseje is
elfogadható, és arra is gondja van, hogy mind a ketten
elélvezzenek. Es akkor még nem is beszéltem a japánokról -
megborzongtam erre a gondolatra, és nagyot csaptam az
öklömmel a Routard Útikönyvre. Arra gondoltam, hogy
Babette és Léa nem lennének képesek thai prostituáltak lenni;
nem méltók rá. Valérie, ő talán igen; volt ebben a lányban
valami egyszerre kurvás és családanyás, és valószínűleg van is
benne mindkettőből, de egyelőre nem több egy kedves,
barátságos és komoly lánynál. És okos is. Mindent összevéve
nagyon szerettem Valérie-t. Könnyedén maszturbáltam, hogy
utána kellő figyelmet fordíthassak az olvasásra; néhány csepp
ráfröccsent a könyvre is.

Bár az útikönyv írói azt ígérték, hogy felkészítik az utasokat a

Thaiföldre való utazásra, nagyon éles fenntartásaik voltak
Thaifölddel szemben, és úgy érezték, hogy már az előszóban
kötelesek megbélyegezni a szexuális turizmust, ezt a
szégyenletes rabszolgaságot. Az írók tulajdonképpen morgós
medvék voltak, és a legapróbb örömöktől is meg akarták
fosztani az utazókat, akiket egyébként gyűlöltek. Csak
önmagukat szerették, legalábbis ezt lehetett kiolvasni azokból a
gunyoros kis mondatokból, amelyekkel tele volt a könyv,
például a következőből: „ó, kedves hölgyem, ha ismerte volna
ezt a vidéket a hippik idejében!" De a legszörnyebb a könyv
éles, kategorikus, visszatartott méltatlankodástól remegő,
szigorú hangja volt: „Nem túlzott szemérmességből mondjuk,
de mi nem szeretjük Pattayát. Ez már sok, túl sok." Kicsivel
később a kis thai lányokkal páváskodó „nagyhasú
nyugatiakról" szólva kijelentik, hogy ők „őszintén elítélik" az
ilyesmit. Emberbarát protestáns barmok, igen, azok, ők is és a
„haverok kedves csapata is, akik segítettek létrehozni ezt a
könyvet", és akik ott vigyorogtak a borítón. Dühödten
odavágtam a könyvet a sarokba, majdnem eltaláltam a Sony
tévét, és megadóan lenyúltam az ágy mellé John Grisham A
Cég című könyvéért. Az egyik legjobb amerikai bestseller volt,
ami azt jelenti, hogy az egyik legjobban fogyó amerikai
bestseller. A főhős egy nagy jövő előtt álló fiatal ügyvéd, okos
és szép fiú, aki napi tizennégy órát dolgozik. A könyv egészen
pofátlan módon már eleve filmjelenetekre van osztva, sőt a
szerző a szereposztásra is gondolt, a főszerepet nyilvánvalóan
Tom Cruise-nak szánta. A főhős felesége is klassz csaj, bár
csak napi tíz órát dolgozik, de ez a szerep nem Nicole
Kidmanre vár, mivel nem egy göndör szőkének, hanem egy
okos barnának írták. A boldog gerlepárnak hála istennek
nincsenek gyerekei, így megmenekültem néhány
gyomorforgató jelenettől. Egyszóval izgalmas könyv, bár csak
mérsékelten izgalmas, mert már a második fejezettől világos,
hogy a cég vezetői szemét bűnözők, és az is sejthető, hogy a
végén meghal a főhős; egyébként a felesége is.
De az eleje és a vége között a szerző, csak hogy mutassa,
hogy nem tréfál, nyilván feláldoz majd néhány szimpatikus
mellékszereplőt is; már csak azt kellett kitalálni, hogy melyik
lesz az, ez legalább némi értelmet adott az olvasásnak. Talán a
főhős apját: az ügyei rosszul álltak, és nehezen alkalmazkodott
a feszes tempójú vezetéshez; az volt az erős érzésem, hogy az
utolsó Thanks-givingjéhez asszisztálunk.

6.

Valérie az élete első éveit Trémévenben élte le, egy

Guingamptól néhány kilométerre északra fekvő tanyán. A
hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a kormány és
a helyi szövetkezetek a fejükbe vették, hogy Bretagne-ban
megteremtik a sertéshústermelés fellegvárát, amely méltó
versenytársa lehetne Nagy-Britanniának és Dániának. A fiatal
tenyésztők - köztük Valérie apja is - intenzív sertéstenyésztő
telepeket hoztak létre, és nyakig eladósodtak a Crédit Agricole-
nál. 1984-ben a sértéshús árfolyama zuhanni kezdett; Valérie
tizenegy éves volt ekkor. Okos, inkább magányos kislány volt,
jó tanuló; abban az évben vették fel Guingamp-i hatosztályos
gimnáziumba. A bátyja is nagyon jó tanuló volt, és érettségi
után beiratkozott a Rennes-i mezőgazdasági főiskola előkészítő
évfolyamára.

Valérie még jól emlékezett az 1984-es karácsonyi vacsorára;

az apja a FNSEA könyvelőjével töltötte a napot. A vacsora
alatt szinte végig hallgatott. A desszertnél, két pohár pezsgő
után a fiához fordult.
- Nem tudom neked azt tanácsolni, hogy vedd át a tanyát -
mondta. - Húsz éve hajnalban kelek, és este nyolckor vagy
kilenckor fejezem be a napot. Anyád és én gyakorlatilag soha
nem nyaraltunk. Ha most eladnám a tanyát a gépekkel és az
etetőrendszerrel együtt, és a pénzt nyaralókba fektetném, a
hátralévő éveimben nem lenne más dolgom, csak süttetném a
hasamat a napon.
A következő években tovább zuhant a sertéshús ára. A
gazdák tüntettek, a megmozdulásaikat reménytelen erőszak
jellemezte; több tonnányi trágyát szórtak szét az Invalidusok
talapzatán, és néhány disznó torkát is elvágták a Palais-
Bourbon előtt. 1986 végén a kormány gyorssegélyt utalt ki a
tenyésztőknek, majd bejelentette, hogy továbbra is támogatni
fogja a sertéstenyésztést. 1987-ben Valérie apja eladta a telepet
valamivel több, mint négymillió frankért. A pénzből vett
maguknak egy nagy lakást Saint-Quay-Portrieux-ben, és három
kis lakást Torremolinosban, amiket kiadott; maradt még egy
millió frankja, amit elhelyezett a SICAV-ban; sőt még arra is
maradt pénze, hogy megvalósítsa a gyermekkori vágyát, és
vegyen egy kis vitorlást. Szomorúan és némi undorral írta alá
az eladási szerződést.
Az új tulajdonos körülbelül huszonhárom éves, nőtlen
fiatalember volt, Lannionból származott, éppen akkor fejezte
be a mezőgazdasági tanulmányait, és még hitt az újrakezdési
programban. Valérie apja negyvennyolc éves volt, az édesanyja
negyvenöt - az életük legszebb éveit egy reménytelen
feladatnak szentelték. Az országban, ahol éltek, a produktív
befektetések semmiféle valóságos hasznot nem hoztak a
spekulatív befektetésekkel szemben, és ezt mostanra már ők is
tudták. A kis lakások bérbeadása már az első években több
jövedelmet hozott, mint a munkában töltött éveik. Valérie apja
rászokott a keresztrejtvényfejtésre, a vitorlásával kiment az
öbölbe, vagy néha elment horgászni. A felesége könnyebben
hozzászokott az új életükhöz: újra kedve támadt olvasni,
moziba menni, eljárni esténként. Amikor a telepet eladták,
Valérie tizennégy éves volt, néha már festette magát, és a
fürdőszobai tükörben nézegette fejlődő melleit. A költözés
előtti este hosszan sétálgatott a telep disznói között. A központi
épületben már csak tíz disznó maradt, most lágyan röfögve
odasereglettek Valérie köré. Még aznap este elviszik őket a
nagykereskedőhöz, ahol másnap levágják őket.
Az ezután következő nyár furcsa időszak volt. Trémévenhez
képest Saint-Quay-Portrieux majdhogynem kisvárosnak
számított. Valérie nem tehette meg többé, hogy lefekszik
valahol a fűben, és szélnek ereszti a gondolatait a felhőkkel.
vagy a folyó vizével. A nyaralók között sok volt a fiú, akik
utána fordultak, amikor elment mellettük, és soha nem sikerült
igazán elengednie magát. Augusztus vége felé megismerkedett
Bérénice-szel, aki másodikos volt a Saint-Brieuc-i
gimnáziumban. Bérénice egy éwel idősebb volt nála, festette
magát, és márkás ruhákat hordott; szép, hegyes arca, és nagyon
hosszú, csodálatos velencei-szőke haja volt. Rákaptak, hogy
együtt menjenek a Sainte-Marguerite strandra, és Valérie
szobájában öltöztek át indulás előtt. Egyszer, amikor Valérie
levette a melltartóját, észrevette, hogy Bérénice a mellét nézi.
Tudta, hogy csodálatos mellei vannak, gömbölyűek és
peckesek, olyan feszesek és tökéletesek, mintha nem is igaziak
lennének. Bérénice kinyújtotta a kezét, és megsimította a
mellbimbóját. Valérie kinyitotta a száját; és éppen abban a
pillanatban hunyta be a szemét, amikor Bérénice ajka az
övéhez ért; teljesen átadta magát a csóknak. A hüvelye már
teljesen nedves volt, amikor Bérénice becsúsztatta az egyik
kezét a bugyijába. Valérie gyorsan lerántotta a bugyiját, lezu-
hant az ágyra, és széttárta a combját. Bérénice letérdelt elé, és a
száját rátapasztotta Valérie puncijára. Valérie hasát forró
remegések szántották, és úgy érezte, hogy a szelleme a
végtelen égbe siklik át; soha nem is sejtette, hogy létezhet
ekkora gyönyör.
Mindennap újrakezdték, egészen a szünidő végéig. Először
kora délután, mielőtt a strandra indultak. A strandon kifeküdtek
napozni, Valérie érezte, ahogy a bőrében egyre nő a vágy, és
levette a felsőrészét, hogy felkínálja a mellét Bérénice
tekintetének. Majdnem futva mentek vissza Valérie szobájába,
és még egyszer szeretkeztek.

Amikor elkezdődött a tanítás, Bérénice már az első héten

eltávolodott Valérie-től. Nem akart vele együtt menni iskolába,
és hamarosan elkezdett járni egy fiúval. Valérie különösebb
szomorúság nélkül fogadta a szakítást. Ez volt a dolgok
normális menete. Rákapott a maszturbálásra. Minden reggel,
ébredéskor maszturbált. Néhány perc alatt elérte az orgazmust;
csodálatos, könnyű folyamat volt; és örömmel töltötte el a
napjait. A fiúkkal szemben már gyanakvóbb volt: a pályaudvarí
újságosnál megvette a Hot Video néhány számát, tudta, hogy
néznek ki meztelenül, ismerte a nemi szervüket és a különféle
szexuális folyamatokat, de csak enyhe undort érzett a szőrös
testük és az izmaik láttán; valahogy úgy gondolta, a bőrük
vastag és durva lehet. A barna és ráncos herezacskó, a fityma
nélküli, vörös és nedves makk durván anatómiai látványa kicsit
sem vonzotta. A végén mégis lefeküdt egy nagydarab, szőke,
végzős fiúval a Paimpol diszkóban töltött buli után, de nem
élvezte igazán. Még megpróbálta néhányszor másokkal is, a
gimnáziumi évei alatt; a fiúkat könnyű volt elcsábítani, csak
felvett egy miniszoknyát, keresztbe tette a lábát, és olyan
blúzokat vagy átlátszó felsőket hordott, amelyek jól kiemelték
a melleit; de egyik élménye sem volt meghatározó. Az eszével
megértette, hogy milyen győzedelmes és édes érzés lehet a
lányoknak, amikor érzik, hogy egy farok behatol a puncijuk
mélyére; de ő nem érzett semmi ehhez hasonlót. Az is igaz,
hogy a koton nem könnyítette meg a dolgokat: a gumi
állandóan ismétlődő kis csattanásai mindig eszébe juttatták a
valóságot, így a szelleme nem tudott átsuhanni a
gyönyörűséges érzések végtelen terébe. Miután leérettségizett,
hagyta a fenébe az egészet.
 Eltelt tíz év, anélkül, hogy igazán újrakezdte volna, gondolta
szomorúan, amikor felébredt a Bangkok Palace-beli
szobájában. Még nem kelt föl a nap. Meggyújtotta a
plafonvilágítást, és elnézte a testét a tükörben. Feszes mellei
nem ereszkedtek meg tizennyolc éves kora óta. Gömbölyű
fenekén nem volt egy gramm háj sem; a teste vitathatatlanul
nagyon szép volt. Mégis bő pólót és esetlen bermudát vett
magára, amikor lement reggelizni. Mielőtt becsukta az ajtót,
még egyszer megnézte magát a tükörben: az arcát olyan
semmilyennek látta, nem igazán szépnek; sem rendetlenül
vállára omló sima és fekete haja, sem nagyon barna szeme nem
emelt sokat az összképen: Persze jóval többet kihozhatott volna
magából, festhette volna magát, csináltathatott volna más fri-
zurát, időnként elmehetett volna kozmetikushoz. A legtöbb
korabeli nő legalább néhány órát szánt ilyesmire hetente. De ő
úgy gondolta, hogy az ő esetében ez nem sokat változtatna a
dolgokon. Ami a lelke mélyén hiányzott belőle, az a csábítás
vágya volt.

Hét órakor hagytuk el a hotelt; már nagy volt a forgalom.

Valérie felém biccentett, és beült az én soromba, de a másik
oldalra. A buszban mindenki hallgatott. A hatalmas szürke
város lassan ébredezett; robogón ülő házaspárok lavíroztak a
tömött buszok között, a feleségek gyakran kisgyereket
tartottak a karjukban. A folyó melletti utcákon még könnyű
köd ült. A nap fénye hamarosan áttör majd a reggeli felhőkön,
és akkor nagyon meleg lesz. Nonthaburi felé felszakadozott a
város szövete, és megláttuk az első rizsföldeket. A kis
öblökben mozdulatlan bivalyok álltak, és úgy követték a
tekintetükkel az autóbuszt, mint nálunk a tehenek. Türelmet-
len mocorgás hallatszott a juraiak felől; nyilván meg akartak
ereszteni a bivalyokról néhány közhelyet.
Az első állomásunk Kanchanaburi volt, erről a városról
minden útikönyv azt állította, hogy mozgalmas és vidám hely.
A Michelin szerint „csodálatos kiindulópont a környező
vidékek meglátogatásához"; a Routard pedig azt mondta róla,
hogy „jó alaptábor". Kanchanaburiból több kilométeres
utazást tettünk a Kwai folyó mentén kígyózó halálvonaton.
Valahogy kimaradt az életemből a Kwai folyó története, ezért
megpróbáltam odafigyelni az idegenvezetőnő szövegére.
Szerencsére René a Michelinjével a kezében követte a
történetet, és mindig lelkesen pontosított bizonyos helyeken.
A lényeg az, hogy a japánok, miután 1941-ben beléptek a
háborúba, úgy döntöttek, hogy építenek egy vasútvonalat
Szingapúr és Burma között - a hosszú távú céljuk India lero-
hanása volt. Ennek a vasútvonalnak át kellett szelnie
Malajziát és Thaiföldet is. De tulajdonképpen mit is csinált
Thaiföld a Második Világháború alatt? Hát, ami azt illeti,
semmi különöset. Semleges maradt, világosított fel Son
szemérmesen. Valójában, egészítette ki René, katonai
szerződést kötött a japánokkal, ugyanakkor nem üzent hadat a
szövetségeseknek. Ez volt a legbölcsebb megoldás. Újabb
bizonyítékát adta annak a körmönfontan ravasz szellemnek,
ami kétszáz éven keresztül lehetővé tette Thaiföld számára,
hogy a francia és az angol gyarmatbirodalom satujába fogva
ne adja be a derekát semelyiknek sem, és Dél-Kelet Ázsia
egyetlen olyan országa maradjon, amelyet sohasem
gyarmatosítottak.
1942-ben mindenesetre elkezdődtek a vasútépítési
munkálatok a Kwai folyó övezetében is. Hatvanezer angol,
ausztrál, új-zélandi és amerikai hadifogoly, valamint
„megszámlálhatatlanul" sok ázsiai kényszermunkás építette a
vonalat. 1943 októberére elkészült a vasútvonal, de a munka
tizenhatezer hadifogoly életét követelte, akik az élelemhiány,
a rossz éghajlat és a japánok veleszületett gonoszsága miatt
haltak meg. Nem sokkal később a szövetségesek lebombázták
a Kwai folyó hídját, az infrastruktúra leglényegesebb elemét,
és ezzel a vasútvonal használhatatlanná vált. Ami azt illeti, jó
sok hideg húsba került ez a nagy semmi. Azóta sem lehet vas-
úton eljutni Szingapúrból Delhibe.

Enyhén szorongva jártam be a JEATH Múzeumot, amelyet

a hadifoglyok elviselhetetlen gyötrelmeire való emlékezés
jegyében hoztak létre. Ezek persze mind nagyon sajnálatos
dolgok, de történtek ennél nagyobb szörnyűségek is a
második világháború idején. Nem tudtam nem gondolni arra,
hogy ha ezek a hadifoglyok oroszok vagy lengyelek lettek
volna, aligha csinálnak ekkora cirkuszt körülöttük.
A múzeum után muszáj volt megtekintenünk a szövetséges
hadifoglyok temetőjét is. Azok a hadifoglyok nyugodtak itt,
akik valamiképpen részesültek az utolsó szentségben. Fehér
keresztek álltak a temetőben, rendezett sorokban, mind
tökéletesen egyformák voltak. A hely mélységes unalmat
árasztott. Omaha Beach-re emlékeztetett, ami szintén nem
igazán hatott meg - leginkább egy kortárs művészeti
installációra emlékeztetett. Ott némileg, de nem kellőképpen
szomorúan azt gondoltam: „Egy rakás hülye halt meg itt a
demokráciáért." A Kwai folyó temetője sokkal kisebb volt, az
ember szinte úgy érezte, hogy meg lehetne számolni a sírokat;
de erről azért nagyon hamar letettem.
- Ez sokkal kevesebb, mint tizenhatezer - mondtam ki
hangosan.
- Úgy is van! - tájékoztatott René, még mindig a Mi-
chelinjével a kezében. - „A halottak számát tizenhatezerre
becsülik, de ebben a temetőben csak ötszáznyolcvankét sírt
találunk. Akik itt nyugosznak, azokra úgy is tekinthetünk
(miközben olvasott, az ujjával követte a szöveget), mint a
demokrácia ötszáznyolcvankét mártírjára."
 Amikor tízéves koromban letettem a haladó sívizsgámat,
elmentem egy cukrászdába, és megtömtem magam Grand
Marnier-s palacsintával. Magányos kis ünnepséget tartottam;
nem volt barátom, akivel megoszthattam volna az örömömet.
Az évnek ebben a szakában mindig az apámnál voltam
Chamonix-ban. Magashegyi vezető volt, minősített alpinista.
Hozzá hasonló barátai voltak, bátor és férfias férfiak; nem
éreztem magam jól közöttük. Soha nem éreztem jól magam a
férfiak között. Tizenegy éves voltam, amikor egy kislány
először mutatta meg nekem a punciját; rögtön elbűvölt,
imádtam ezt a kicsi, hasadt, különös szervecskét. Még alig
volt szőrös, velem egykorú kislány volt, Martine-nak hívták.
Sokáig nem zárta össze a combját, és jóI félrehúzta a
bugyiját, hogy alaposan megnézhessem; de amikor felé
nyújtottam a kezem, megijedt és elszaladt. Most úgy éreztem,
hogy nem is olyan régen történt az egész, azt hiszem, azóta
nemigen változtam. A puncik iránti elragadtatásom cseppet
sem csökkent, sőt azt hiszem, ez az egyetlen jellemzően
emberi vonásom.

Visszaszálltunk a buszba, és Son megint beszélni kezdett.

Most az esti szállásunk felé tartunk, és ez a szállás, ezt
fontosnak tartja kihangsúlyozni, nagyon kivételes lesz. Nincs
TV, sem videó. Nincs villany, gyertyák vannak. Nincs
fürdőszoba, csak a folyó vize. Nincs matrac, csak gyékény.
Visszatérés a tiszta természethez. Ez a visszatérés, ahogy
magamban megállapítottam, egyelőre azt jelenti, hogy egy
rakás mindentől megfosztanak minket. A jurai
természetvédőknek - akiket, ahogy akaratom ellenére menet
közben megtudtam, Éricnek és Sylvie-nek hívtak - csurgott á
nyála a türelmetlenségtől.
- Ma este francia konyha - vonta le a következtetést Son
némileg logikátlanul. - De most még thait enni. Kis vendéglő,
a folyó partján.
A hely elbűvölő volt. Fák árnyékolták az asztalokat. A
bejárat melletti napsütötte medencében teknősök és békák
nyüzsögtek. Sokáig elnéztem a kecskebékákat; újra
megdöbbentem, hogy milyen hihetetlenül burjánzó az élet
ezen az éghajlaton. Fehérhasú halak úsztak a vízben. Feljebb
tavirózsák és vízibolhák lebegtek. A tavirózsákra mindig le-
leszállt valamilyen rovar. A teknősbékák a fajukra jellemző
nyugalommal szemlélték az egészet.
Son odajött hozzám, és szólt, hogy már elkezdődött az
ebéd. Bementem a folyó partján álló terembe. Két hat-
személyes asztalt terítettek meg nekünk; minden hely foglalt
volt. Kicsit ijedten körülnéztem, de René a segítségemre
sietett.
- Semmi baj, jöjjön a mi asztalunkhoz - mondta nagy-
lelkűen -, majd kérünk még egy terítéket az asztal végére.
Leültem az asztalhoz, ami nyilvánvalóan a megállapodott
párok asztala volt: a jurai természetvédőké, a ter-
mészetgyógyászoké - akiket, mint ez alkalommal megtudtam,
Albert-nek és Suzanne-nak hívtak -, és a nyugdíjas henteseké.
Hamarosan rájöttem, hogy ezt az elrendezést nem valódi
vonzalom szülte, hanem a gyors döntés szükséglete. A
csoportok, mint minden gyors döntési helyzetben, ösztönösen
alakultak ki; úgyhogy ez az ebéd egyelőre csak
helyzetgyakorlatnak számított.
A beszélgetés rögtön a masszázsra terelődött, ami lát-
hatólag a természetgyógyászok kedvenc témája volt. Előző
este Albert és Suzanne otthagyták a thai táncokat, és
csodálatos hátmasszázsban részesültek. René huncutul
elvigyorodott, de Albert arckifejezéséből rögtön megértette,
hogy a hozzáállása teljesen helytelen. A hagyományos thai
masszázsnak, fejtegette Albert tüzesen, semmi köze sincs a ki
tudja miféle praktikákhoz; a thai masszázs egy több száz, sőt
több ezer éves civilizáció jelképe, ami csodálatosan magába
olvasztotta a kínai akupunktúra áldásait is. Ők is alkalmazzák
a Montbéliard-i rendelőjükben - persze tudásuk meg se
közelíti a thai szakemberekét; de tegnap este, fejezte be,
nagyon jó leckét kaptak. Eric és Sylvie elragadtatva
hallgatták. René zavartan köhécselt; ami azt illeti, a
Montbéliard-i házaspár nem túl csábító képet festett a
masszázsról. Ki a fene hitette el a világgal, hogy
Franciaország a sikamlósság és a libertinizmus hazája?
Franciaország gyászos és fafejű ország.
- Nekem is megmasszírozták a hátamat, de a tökömmel
fejezték be - mondtam szerényen. Éppen egy kesudiót
rágcsáltam, ezért Sylvie-n kívül senki sem hallotta a
szavaimat; Sylvie elszörnyedve bámult rám. Belekortyoltam a
sörömbe, és nyugodtan álltam a tekintetét: vajon képes ez a
lány egyáltalán arra, hogy rendeltetésszerűen használja egy
férfi farkát? Nem sok jel utalt rá. A beállt csendben már csak
a kávémat vártam.

Josette kivett egy szelet papayát, és kijelentette:

- Igaz, hogy nagyon csinosak a kicsikék. - Így járult hozzá
az általános levertséghez. A kávé csak nem akart megérkezni.
Mi a fenét csinálhat az ember ebéd után, ha még rá sem
gyújthat? Nyugodtan figyeltem az egyre terjedő unalmat.
Nagy nehezen befejeztük a beszélgetést, az időjárást
taglaltuk.
Hirtelen újra magam előtt láttam az apámat, aki képtelen
kimászni az ágyából, odaszögezi a hirtelen támadt depresszió,
ami egy ennyire tevékeny férfi esetében különösen megrázó;
az alpinista barátai körülveszik, zavarban vannak,
tehetetlenek ezzel a betegséggel szemben. Azért sportolt
annyit, magyarázta nekem egyszer az apám, hogy elbutuljon,
 és ne tudjon gondolkodni. Ez sikerült is neki: meg vagyok
róla győződve, hogy sikerült úgy leélnie az életét, hogy soha
egyetlen egyszer sem gondolkodott el azon, mit jelent
embernek lenni.

7.

Az autóbuszban Son tovább folytatta az előadást. A

határvidéket, ahol járunk, részben a karen eredetű burmai
menekülték lakják; de ez egyáltalán nem kellemetlenség.
Karenek jók, állapította meg Son, bátrak, gyerekek jól
dolgoznak az iskolában, nincs probléma. Semmi közük néhány
északi törzshöz, amelyekkel nem lesz alkalmunk találkozni a
körutazáson, és szerinte ezzel nem is veszítünk sokat.
Különösen az akkhasokat ne bánjuk; rájuk Son láthatólag
kirúgott. A kormány erőfeszítései ellenére az akkhasok nem
hajlandók lemondani a máktermelésről, a hagyományos
tevékenységükről. Szellemekben hisznek, és a kutyahúst is
megeszik. Akkhasok rosszak, ismételte Son indulatosan; a
mákművelésen és a gyümölcsszedésen kívül nem értenek
semmihez, a gyerekek nem dolgoznak az iskolában. Sok
kidobott pénz, eredmény nulla. Nem érnek semmit, vonta le vé-
gül a tanulságot dicséretes szintetizáló szellemben.
Amikor megérkeztünk a szállóba, kíváncsian nézegettem
azokat a híres kareneket. A folyóparton dolgoztak. Igy
géppuska nélkül nem látszottak valami félelmetesnek, és
nyilvánvaló volt, hogy imádják az elefántjaikat. Csutakolták az
elefántokat, és boldogan lubickoltak a folyóban. Az is igaz,
hogy ezek nem lázadó karenek, hanem közönséges karenek
voltak, akik éppen azért menekültek el a háborús övezetből,
mert elegük lett a csetepatéból, és nem izgatta őket
különösebben a karen függetlenség ügye.
 A szobámban találtam egy füzetkét, ebből megtudhattam
egyet-mást a nyaralóhely megalapításáról. A telep egy szép
emberi kaland végállomása volt: Bertrand Le Moal, az alapító,
ez a nagy vándor és korát megelőző nagy csavargó, már a
hatvanas évek végén beleszeretett a helybe, és végleg „letette
itt a hátizsákját". Tüzes lelkesedéssel és karen barátai
segítségével lassacskán létrehozta ezt az „ökológiai
paradicsomot", amelynek ma már nemzetközi vendégköre van.
Igaz, ami igaz, a hely tényleg elragadó volt. Finoman
kidolgozott teakfa házacskák álltak a folyó partján, és a folyó
fölött ívelő, virágokkal borított keskeny hidacskák kötötték
őket össze egymással. A folyó szinte a lábunk alatt csobogott.
A telep egy szűk völgy mélyén feküdt, a meredek
hegyoldalakat sűrű dzsungel borította. Amikor kiléptem a
teraszra, váratlanul tökéletes csend lett. Néhány perc múlva
megértettem, mi történt: egyszerre elhallgattak a madarak. Ez
volt az az óra, amikor a dzsungel felkészült az éjszakára. Vajon
milyen nagyobb ragadozók élhetnek ebben a dzsungelben?
Biztos nem túl érdekesek, legfeljebb két-három párduc; de
kígyókból és pókokból nyilván van elég. Gyorsan sötétedett.
Magányos majom ugrándozott a fák között, a folyó másik
partján, és hirtelen élesen felrikoltott. Valahogy aggodalmasan
hangzott a rikoltása, olyan volt, mintha mindenáron utol akarná
érni a csapatát.
Visszamentem a szobába, és gyertyát gyújtottam. A bútorzat
egyszerű volt: egy teakfa asztal, két rusztikus fa ágy,
hálózsákok és gyékények. Negyed órát áldoztam arra, hogy
módszeresen bekenjem magam szúnyogriasztóval. Igazán
szépek tudnak lenni a folyók, de mint tudjuk, vonzzák a
szúnyogokat. Találtam egy citromfű-füstölőt is; meggyújtottam
- ez az elővigyázatosság később igencsak hasznosnak
bizonyult.
Amikor kimentem vacsorázni, már végleg leszállt az
éjszaka, és sokszínű égősorok kígyóztak a házak között. Tehát
van áram a telepen, állapítottam meg magamban, egyszerűen
csak nem találták szükségesnek, hogy bevezessék a házakba is.
Megálltam egy percre, és rákönyököltem a korlátra, hogy
megnézzem a folyót; már felkelt a hold, és megcsillant a víz
tükrében. A folyó túlpartján kirajzolódott a dzsungel homályos
tömege, és időnként felharsant belőle egy éjszakai madár
rekedt kiáltása.

A legalább három főből álló emberi csoportok spontánul

azonnal két ellenséges alcsoportra oszlanak. A vacsorát a
folyóra állított stégen szolgálták fel; ezúttal két nyolcszemélyes
asztalt terítettek meg nekünk. Az ökológusok és a
természetgyógyászok már leültek az egyikhez; a nyugdíjas
hentes-házaspár, egyelőre még egyedül, a másik asztalnál
üldögélt. Vajon mi okozta a szakadást? Talán az a délelőtti
beszélgetés a masszázsról, ami kicsit rossz hangulatúra
sikerült? Vagy az, ami még reggel történt? Suzanne-ból, aki
nagyon tisztességes fehér vászon tunikát és nadrágot viselt -
ami alaposan kihangsúlyozta száraz alakját - kirobbant a
nevetés, amikor meglátta Josette virágos ruháját. Bármi is volt
az oka, a kettészakadás elkezdődött. Kicsit tétován
megtorpantam, és elengedtem magam előtt Lionelt, a
repülőbeli szomszédomngat, egyben bungalószomszédomat.
Nagyon gyorsan, szinte öntudatlanul választott; nem hiszem,
hogy szimpátia alapján döntött, inkább az osztálya iránti
szolidaritásból, vagy inkább (Lionel a Gázműveknél dolgozott,
tehát hivatalnok volt, míg Renéék csak kiskereskedők), a
tanultsági szint iránti szolidaritásból. René látható
megkönnyebbüléssel fogadott minket. Nemsokára Babette és
Léa is megérkezett, és habozás nélkül leült a szomszéd
asztalhoz.
Pár perc múlva - már felszolgálták az előételeket - Valérie
jelent meg a stégen, és határozatlanul nézett felénk. A
szomszéd asztalnál volt még két hely Babette és Léa oldalán.
Valérie egy kicsit tétovázott, azután nagy lendülettel odajött az
asztalunkhoz, és leült mellém.
Josiane-nak a szokásosnál hosszabb időre volt szüksége,
hogy elkészüljön; biztosan nehezen festette ki magát a gyertyák
fényében. Fekete, diszkréten kivágott bársonyruhája nem is
volt olyan rossz. Ő is megtorpant egy pillanatra, majd leült
Valérie-val szemben. Robert érkezett utoljára, némileg
bizonytalan léptekkel. Nyilván iszogatott már a vacsora előtt,
nemrég láttam egy palack Mekonggal. Nehézkesen lezöttyent a
padra Valérie mellé. Rövid rikoltás hangzott fel a közeli
dzsungelből; valószínűleg egy kis emlősállat sikoltott, aki élete
utolsó pillanatait élte.

Son odajött az asztalokhoz, megnézte, hogy minden rendben

van-e, és jól elhelyezkedtünk-e. Ő a sofőrrel vacsorázott - ez a
nem túl demokratikus felosztás már az ebédnél kiváltotta
Josiane méltatlankodását. De én azt gondolom, Sonnak
kellemesebb volt így. Bár semmi baja nem volt velünk, így
nem kellett erőlködnie; a hosszabb francia beszéd láthatólag
nyomasztotta egy kicsit.
A szomszéd asztalnál vidáman csörgedezett a beszélgetés:
hogy milyen szépséges ez a hely, hogy milyen csodálatos is a
természet kellős közepén, távol a civilizációtól, tulajdonképpen
ezek a legfontosabb értékek az életben stb.
- Igen, ez már szinte túl szép is - jelentette ki Léa. - Hiszen a
dzsungel kellős közepében vagyunk... Alig bírom elhinni.
Mi már nehezebben találtunk közös témát. A velem szemben
ülő Lionel békésen vacsorázott, láthatólag nem állt
szándékában megerőltetni magát. Idegesen forgolódtam.
Hirtelen megpillantottam egy kövér, szakállas alakot, aki épp
kilépett a konyhából, és gorombán ordibált a pincérekkel; ez
nyilván nem volt más, mint a híres Bertrand Le Moal. A
szememben messze a legnagyobb erénye az volt, hogy
megtanította a dauphinéi csőbensült sertéshús receptjét a
kareneknek. Istenire sikerült; a sertéshús tökéletesen megsült,
ropogós volt, és omlós.
- Csak egy jó kis borocska hiányzik - morogta René
ábrándosan.
Josiane megvetően biggyesztette le az ajkát. Az arcára volt
írva, hogy mit gondol a francia turistákról, akik nem bírnak
meglenni a borocskájuk nélkül. Valérie elég ügyetlenül René
védelmére kelt. Amikor thai ételeket eszik az ember, mondta,
nem érzi a bor hiányát, de most tényleg elkelne egy kis bor.
Mindenesetre ő csak vizet ivott.
- Az ember azért utazik külföldre - mondta jól tagoltan
Josiane -, hogy a helyi ételeket egye, és a helyi szokásokat
kövesse! Máskülönben nyugodtan maradhatna otthon is.
- Egyetértek! - böffentette Robert. Josiane elhallgatott, mert
megakasztották a lendületét, és gyűlölködve bámult Robert-re.
- Szerintem azért a thai konyha egy kicsit túlságosan
fűszeres... - vallotta meg Josette félénken. - De úgy látom,
magát nem zavarja - mondta felém fordulva, nyilván azért,
hogy kicsit oldja a hangulatot.
- Igen, én imádom. Minél fűszeresebb, annál jobban
szeretem. Én Párizsban is mindig kínait eszem - feleltem
sietve.
A beszélgetés ezek után ráterelődhetett a kínai vendéglőkre,
amelyek úgy megszaporodtak Párizsban az utóbbi időben.
Valérie szerette a kínai vendéglőket: egyáltalán nem drágák,
sokkal jobbak, mint a gyorséttermek, és valószínűleg sokkal
egészségesebbek is. Josiane-nak nem volt mondanivalója a
kérdésről, mert volt egy étterem a munkahelye épületében;
Robert pedig valószínűleg úgy gondolta, hogy ez a téma nem
méltó hozzá. Tehát aránylag békésen mentek a dolgok, egészen
a desszertig.

A gyümölcsrizsnél robbant ki az egész. A rizs kicsit meg

volt pirítva, és fahéj is volt benne. Azt hiszem, saját recept
lehetett. Josiane a szarvánál ragadta meg a bikát, és úgy
döntött, hogy elővezeti a szexuális turizmus kérdését. Szerinte
a szexuális turizmus úgy ahogy van, teljesen undorító, nincs rá
jobb szó. Botrány, hogy a thai kormány eltűri ezt az egészet, a
nemzetközi közösségnek közbe kellene avatkoznia. Robert
halvány mosollyal hallgatta, de a mosolya semmi jót nem ígért.
- Botrányos, de nincs benne semmi meglepő - folytatta
Josiane -, ugyanis tudnunk kell, hogy ezeknek az in-
tézményeknek a nagy része, a bordélyoknak, nem hívhatjuk
másképpen, általában a tábornokoké; ezért élveznek ekkora
védelmet.
- Én is tábornok vagyok - vetette közbe Robert.
Josiane megdermedt, az alsóajka szánalmasan lefittyedt.
- Nem, nem, csak vicceltem - mondta Robert, és el-
fintorodott. - Nem is voltam katona.
Josiane egyáltalán nem találta viccesnek a megjegyzést.
Némi időbe telt, mire összeszedte magát, de aztán töretlen
energiával újra támadásba lendült:
- Szégyenletes, hogy nagydarab állatok szemérmetlenül
hasznot húznak ezeknek a lányoknak a nyomorából. Tudniuk
kell, hogy a lányok mind az északi vagy északkeleti
országrészből jönnek, az ország legszegényebb vidékéról.
- Nem mind - vetette közbe Robert. - Vannak köztük
bangkokiak is.
- Nem más ez, mint szexuális rabszolgaság! - üvöltötte
Josiane. Meg sem hallotta Robert közbevetését. - Nincs rá más
szó!
Elásítottam magam. Josiane sötét tekintetet vetett rám, de
folytatta, és mindnyájunkat a tanújául hívott:
- Nem találják botrányosnak, hogy egy darab kenyérért
bármelyik állat elvárhatja, hogy egy kamaszlány megtapogassa
őt?
- Nem egy darab kenyérért - tiltakoztam szerényen. - Én
háromezer bahtot fizettem, ez körülbelül a francia ár.
Valérie felém fordult, és csodálkozva nézett rám.

- Egy kicsit drága volt - jegyezte meg Robert. - De ha a lány

megérte...
Josiane minden tagjában remegett, most már kezdett kicsit
nyugtalanítani.
- Hánynom kell - rikácsolta -, hogy egy kövér disznó
bedughatja a farkát egy kislányba!
- Semmi sem kényszeríti rá, hogy elkísérjen, kedves
hölgyem - felelte Robert nyugodtan.
Josiane a rizsestányérral a kezében reszketve felállt. A
szomszéd asztalnál hirtelen mindenki elhallgatott. Biztos
voltam benne, hogy Josiane Robert pofájába vágja a tányérját,
és azt hiszem, hogy csak a félelem tartotta vissza tőle. Robert a
lehető legkomolyabban nézett rá, és az izmai megfeszültek a
pólója alatt. Nem úgy nézett ki, mint aki eltűri az ilyesmit,
nagyon jól el tudtam képzelni, hogy akár pofon is vágja a nőt.
Josiane dühödten lecsapta az asztalra a tányérját, ami három
darabra tört, megfordult, a bungalók felé vette az irányt, és
eltűnt az éjszakában.
- Húúúú... - mondta Robert visszafogottan.
 Valérie, aki be volt ékelődve Robert és közém, most elegáns
mozdulattal felállt, megkerülte az asztalt, és ahelyett, hogy ő is
elhagyta volna a társaságot, leült Josiane helyére. Ebben a
pillanatban megjelent a pincér a kávénkkal. Két korty kávé
után Valérie megint hozzám fordult.
- És igaz, hogy fizetett egy lánynak? - kérdezte szelíden. A
hangja nyugtalan volt, de nem volt benne neheztelés.
- Nem olyan szegények ezek a lányok - mondta Robert. -
Van mopedjük, szép ruháik. Néhányan új mellet is csináltatnak
maguknak. Pedig az nem is olcsó. Igaz, hogy támogatják a
szüleiket is - tette hozzá elgondolkodva.

A szomszéd asztaltársaság néhány rövid mondat után

feloszlott, nyilván szolidaritásból. Így mi maradtunk a terep
urai. A hold most már teljes erővel bevilágította a könnyedén
himbálódzó stéget.
- És tényleg olyan jók azok a kis masszőzök? - kérdezte
álmodozva René.
- O, ha tudná! - kiáltott fel Robert megjátszott pátosszal, de
én úgy éreztem, hogy valójában őszintén. - Csodálatosak,
mindegyik maga a csoda! És akkor még nem is beszéltünk
Pattayáról. Ez egy város a keleti parton, ahol minden az
élvezetek és a fajtalankodás szolgálatában áll. Először az
amerikaiak fedezték fel, a vietnami háború idején; azután
megjelentek ott az angolok és a németek, de ma már sok a
lengyel és az orosz is. Pattayában mindenkit kiszolgálnak,
mindenki megtalálja az ízlésének valót: a homoszexuálisok, a
heteroszexuálisok, a travesztik... Pattaya az Egyesült Szodoma
és Gomorra. Sőt, még jobb is, mert Pattayában vannak
leszbikusok is.
- O, ó... - gondolkodott el a nyugdíjas hentes. A felesége
nyugodtan ásított egyet, bocsánatot kért, és a férje felé fordult;
láthatólag el akart már menni aludni.
- Thaiföldön mindenki megkaphatja azt, amire vágyik, és
mindenki valami jó dologban részesül -vonta le Robert a
tanulságot. - Az emberek gyakran emlegetik a brazil nőket
vagy a kubai lányokat. Tudja, én sokat utaztam, méghozzá az
élvezetért utaztam, és nyugodtan kijelenthetem: a thai nők
szeretkeznek a legjobban a világon.
Valérie vele szemben ült, a lehető legkomolyabban hallgatta.
Pár perc múlva halvány mosollyal elbúcsúzott tőlünk, majd
Josette és René is elment lefeküdni. Lionel, aki egész este egy
árva szólt sem szólt, most felállt, és én követtem. Nem volt
kedvem Robert-rel beszélgetni. Egyedül hagytam hát az
éjszakában, a tisztánlátás eleven szobraként, amint éppen egy
újabb konyakot rendelt. Úgy láttam, összetett, árnyalt
gondolatai vannak. A bungaló előtt jó éjszakát kívántam
Lionelnek. A levegőt betöltötte a rovarok zümmögése; biztos
voltam, hogy egész éjszaka le sem fogom hunyni a szememet.
Belöktem az ajtót, meggyújtottam egy gyertyát, és
megadóan tovább olvastam A Céget. A szobában nyüzsögtek a
szúnyogok, megégették a szárnyukat a gyertya lángjánál, és a
holttestük belemerült az olvadt viaszba; egy sem repült rám.
Pedig az irhámig telve voltam tápláló és finom vérrel; de
automatikusan eltérültek, mert képtelenek voltak áttörni a
dimetálperoxid vegyi akadályán. Hála a Roche-Nicolas
laboratóriumnak, amiért kifejlesztette Cinq sur Cinq Tropic
nevű szúnyogriasztó kenőcsét. Elfújtam a gyertyát, majd újra
meggyújtottam, és elmerülten figyeltem a mocskos kis repülő
masinák egyre gyorsuló légibalettjét. A fal másik oldalán
Lionel csendesen horkolt az éjszakában. Felkeltem,
meggyújtottam még egy szúnyogriasztó füstölőt, és kimentem
pisálni. A fürdőszoba padlójába kerek lyukat vágtak, ami
egyenesen a folyóba nyílt. Jól hallottam a halak uszonyának
csapkodását, és megpróbáltam nem gondolni arra, hagy mi
lehet alattunk. Amikor visszafeküdtem, Lionel megeresztett
egy hosszú fingsorozatot.- Igazad van, öregem! - jelentettem
ki. - Luther Márton is megmondta, nincs annál emelkedettebb
érzés, mint amikor a hálózsákjába fingik az ember!
A hangom furcsán visszhangzott az éjszakában, a folyó
mormogása és a rovarok zsongása felelt rá. A létező világ
hangjai önmagukban is szenvedést okoznak. - Isten éppen úgy
jelen van az égben, mint egy gyapot szárában! - üvöltettem
bele az éjszakába. - Akinek füle van a hallásra, hallgassa meg a
szavaimat!

Lionel a másik oldalára fordult, felhorkantott, de nem ébredt

fel. Nem maradt más választásom: be kellett vennem még egy
altatót.

8.

A folyó vize fűnyalábokat sodort magával. A reggeli

párában fürdő dzsungelből madarak éneke szállt. Déli
irányban, a völgy torkolatánál, a messzeségben kirajzolódtak a
furcsa körvonalú burmai hegyek. Már láttam valahol ezeket a
kéklő, kerek és hirtelen leszakadó formákat. Talán primitív
olasz festők képein, még gimnazista koromban, egy múzeumi
kiránduláson. A csoportból senki sem volt ébren; ebben az
órában még langyos volt a levegő. Nagyon rosszul aludtam az
éjszaka.
 Az előző esti botrány után csendes jóindulat terjengett a
reggelizőasztalok fölött. Ugy láttam, hogy Josette és René
csúcsformában van, az ökológus házaspár viszont
nyomorúságosan érezte magát, mint ezt a bizonytalan
járásukból megállapítottam. A minket megelőző nemzedék
proletárjai, akik, amint hozzájuthattak, komplexusok nélkül
vették használatba a modern kényelmi berendezéseket, a
kényelmetlenségeket is jóval könnyebben viselték, mint a
gyermekeik generációja. Pedig ezek „természetvédőnek"
titulálták magukat. Eric és Sylvie egész éjszaka le sem hunyta a
szemét, Sylvie-t a szó szoros értelmében elborították a vörös
foltok.
- A szúnyogok egész éjszaka nem hagytak békén - jelentette
ki keserűen.
- Van nálam hűsítő krém, ha gondolja. Nagyon hatékony.
Mindjárt odaadom.
- Igen, az jó lenne, nagyon kedves; de előbb igyuk meg a
kávét.
A kávé undorító volt, egészen világos, majdnem ihatatlan;
legalábbis ebből a szempontból a hely megfelelt az amerikai
normáknak is. Nagyon hülyének látszott ez a fiatal házaspár,
mégis majd' megszakadt értük a szívem, hogy látniuk kell,
amint az „ökológiai paradicsomuk" felhasadozik; de tudtam,
hogy ma minden fájdalmat fog okozni nekem. Megint a burmai
hegyek felé néztem.
- Azt hiszem, Burma nagyon szép lehet - mondtam halkan,
szinte magamnak.
Sylvie nagy komolyan kijelentette: igen, azt hallotta, hogy
tényleg szép, de ő megtiltotta magának, hogy Burmába
utazzék. Nem vállalhatja a cinkosságot, nem támogathatja a
valutájával a burmai diktatúrát. Igen, gondoltam, erről van szó,
a valutáról.
- Az emberi jogok roppant fontosak - kiáltott fel, majdnem
reményvesztetten. Amikor valaki az „emberi jogokról" beszél,
mindig úgy érzem, hogy valahogy másodosztályú az egész, de
azt hiszem, ebben az esetben kicsit más volt a helyzet.
- Én Franco halála után szoktam le Spanyolországról - szólt
közbe Robert, miközben leült az asztalhoz. Nem vettem észre,
hogy mikor érkezett meg ez az alak. Ő is csúcsformában volt,
feléledtek az összes pusztító képességei. Tudatta velünk, hogy
tökrészegen feküdt le az este, tehát nagyon jól aludt. Amikor
visszament a bungalóba, többször is majdnem beletaknyolt a
folyóba, de végül sikerült hazaérnie.
- Insallah! - zengte.
A reggeli-paródia után Sylvie elkísért a bungalómba.
Útközben összefutottunk Josiane-nal. Borús volt, ránk se
nézett; úgy tűnt, még nem sikerült a megbocsátás útjára lépnie.
Megtudtam hogy „civilben" (René kifejezése) irodalomtanár;
ezen egy kicsit sem lepődtem meg. A hozzá hasonló szemét
kurvák miatt mondtam le az irodalmi tanulmányaimról, jó sok
éwel ezelőtt.
Odaadtam Sylvie-nek a hűsítő kenőcsöt.
- Mindjárt visszahozom - mondta.
- Megtarthatja, azt hiszem, nem találkozunk többé
szúnyogokkal, mert állítólag gyűlölik a tengerpartokat.
Megköszönte, elindult az ajtó felé, majd tétován visszafordult.
- Nem vagyok képes elhinni, hogy helyesli a gyerekek
szexuális kizsákmányolását - mondta szorongva.
Számítottam valamiilyesmire.Megráztam a fejem, és
fáradtan válaszoltam:
-Thaiföldön nincs gyerekprostitúció. Legalábbis nem
jellemzőbb, mint Európában.
Lehajtotta a fejét, láthatólag nem győztem meg igazán, és
elment.
Tulajdonképpen ennél pontosabb információim is voltak,
egy The White Book című érdekes könyv alapján, amelyet az
előző utamon vásároltam. A könyvnek nem volt feltüntetve
sem a szerzője, sem a kiadója, egy „Inkvizíció 2000" nevű
társaság adta ki. Azzal a felkiáltással, hogy elítélik a szexuális
turizmust, országonként megadták az összes címet, de minden
fejezet elején volt egy rövid, indulatos bekezdés, amely az iste-
ni szándék tiszteletben tartása és a szexuális bűnözők ha-
lálbüntetésének visszaállítása mellett érvelt. A pedofília
kérdésében a könyv teljesen világosan fogalmazott: nem
ajánlotta Thaiföldet, ami ebből a szempontból már érdektelen,
bár sohasem volt túl érdekes. A pedofílek sokkal jobban járnak,
ha a Fülöp-szigetekre vagy Kambodzsába utaznak - lehet, hogy
az utazás kicsit veszélyes, de megéri a fáradságot.

A khmer királyság csúcspontja a XII. századra, az Angkor

Vat építésnek idejére tehető. Utána a királyság hanyatlásnak
indult, ettől az időszaktól kezdve a burmaiak lettek az ország
legfőbb ellenségei. I. Ramathibodi király 1351-ben
megalapította Ayutthaya városát. A fia, II. Ramathibodi 1402-
ben a pusztulásba vezette az Angkori birodalmat. Ayutthaya
város ezután következő uralkodói (szám szerint harminchatan)
rengeteg buddhista palotát és templomot építtettek. Francia és
portugál utazók leírásai szerint A XVI-XVII. században
Ayutthaya volt Ázsia legszebb városa. De a burmaiak továbbra
is háborúban álltak Thaifölddel, és tizenöt hónapos ostrom után
Ayutthaya 1767-ben elesett. A burmaiak kifosztották a várost,
beolvasztották az aranyszobrokat, és csak romokat hagytak
maguk után. De ottjárttunkkor már nagyon békés volt az egész,
könnyű szél kavarta a port a templomok között. Ramathibodi
királyból nem sok maradt, legfeljebb néhány sor a Michelin
útikönyvben. Ezzel szemben Buddha képe nagyon is jelenvaló
volt, mindenhol láthattuk. A burmaiak elhurcolták magukkal a
thai építőmestereket, hogy néhány kilométerrel arrébb
ugyanolyan templomokat építtessenek maguknak is. A
Michelin szerint három napot kell előirányozni erre a
kirándulásra, de minimum egy nap szükségeltetik a város gyors
megtekintéséhez. Nekünk erre mindössze három óra jutott;
ideje volt előkapnunk a videókameráinkat. Elképzeltem
Chateaubriand-t a Colisée-n, Panasonic kamerával, ahogy az
egyik cigarettáról a másikra gyújt; valószínűleg inkább
Bensont szívott volna, mint Gauloises Légéres-t. Ha egy
ennyire radikális vallással találkozott volna, bizonyára
megváltozik az alapállása; talán akkor kevésbé csodálja
Napóleont. Biztos vagyok benne, hogy csodálatos Buddhizmus
szellemét írt volna.
Josette és René unatkozott egy kicsit ezen a kiránduláson; az
volt az érzésem, hogy gyorsan körbefutottak; Babette és Léa
úgyszintén. A jurai ökológusok és a természetgyógyászok
viszont láthatólag elemükben voltak; csodálatos fotográfiai
arzenált vonultattak fel. Valérie álmodozva sétált az
ösvényeken, a sírkövek, a fűcsomók között. Igen, ezt jelenti a
kultúra, gondoltam, mindenki szembesül a benne lakó
semmivel. De tényleg, vajon hogy csinálták ezt az Ayutthaya
korszak szobrászai? Hogyan voltak képesek Buddha
szobrainak arcára varázsolni a fényességes megértés
kifejezését?
Ayutthaya pusztulása után a thai királyság nagyon nyugodt
periódusába érkezett. Ettől kezdve Bangkok lett a főváros, ez
volt a Rama dinasztia időszakának kezdete. Két évszázadon
keresztül (tulajdonképpen napjainkig), a királyságnak egyetlen
súlyosabb külső háborúval sem kellett szembenéznie, nem
dúltak benne polgárháborúk és vallásháborúk; és sikerült a
gyarmatosítás minden formáját elkerülnie. Nem voltak
éhínségek, sem nagyobb járványok. Ilyen körülmények között,
amikor a föld termékeny és bőséges termést hoz, amikor a
betegségek nem éreztetik a hatalmukat, amikor egy nyugodt
vallás terjeszti ki a törvényeit az emberi tudatra, az emberek
gyarapodnak és szaporodnak, és általában boldogan élnek.
Most már más a helyzet, Thaiföld belépett a szabad világba,
vagyis a piacgazdaságba. Ot évvel ezelőtt heves gazdasági
válság rázta meg az országot, a pénz értéke a felére csökkent,
és a legvirágzóbb vállalatok romokban hevernek. Ez volt az
első komoly megrázkódtatás, ami kétszáz év óta az országot
ért.
Meglepő csendben, libasorban mentünk vissza a buszhoz. A
napnyugta felé utaztunk. Éjszaka vonatra kellett szállnunk
Bangkokban, Surat Thani felé.

9.

Surat Thani (816 000 lakos) minden útikönyv szerint arról

ismerszik meg, hogy egyáltalán semmi érdekes nincs benne.
Ugyanakkor mégiscsak emberek lakják, és a Michelin kiemeli,
hogy a város már régóta a vasipar központja, és egy idő óta
egyre fontosabb szerepet játszik a vasból készült termékek
gyártásában.
És tényleg, mivé lennénk vasból készült termékek nélkül? A
vasércet félreeső helyeken bányásszák, és teherhajón indítják
útnak. A szerszámgépek egyébként a leggyakrabban a japán
cégek felügyelete alatt készülnek. A kooperáció az olyan
városokban működik a legjobban, mint Surat Thani: autókat,
vasúti kocsikat, hajókat gyártanak a General Motors vagy a
Fujimori leányvállalatainál. Ezek a termékek egyébként a
leggyakrabban arra szolgálnak, hogy nyugati turistákat
szállítsanak rajtuk, olyanokat például, mint Babette és Léa.
Most már nyugodtan elbeszélgettem velük is, hiszen
mégiscsak útitársak voltunk. Nem tartoztam a potenciális
szeretők közé, és ez már rögtön az elején behatárolta a
felmerülő beszédtémákat; de mivel ugyanazon a körutazáson
vettünk részt, bizonyos mértékig kiépíthettem a kapcsolatokat.
Babette és Léa, mint kiderült, együtt dolgoznak egy
kommunikációs ügynökségnél; a munkájuk abban áll, hogy
kulturális kapcsolatokat építenek ki. Kulturális kapcsolatokat?
Igen. Hivatásos színészek és olyan intézmények vagy
vállalatok között, amelyek mecénási tevékenységet szeretnének
kifejteni. Biztos jó sok szétosztogatható pénze van ezeknek a
vállalatoknak, gondoltam. Igen is, meg nem is. A vállalatok
manapság inkább az „emberi jogokra" harapnak, és egyre
kevesebbet áldoznak kultúrára. De azért még mennek valahogy
a dolgok. Megkérdeztem, mennyit keresnek: elég jól. Ke-
reshettek volna többet is, de azért elég jól kerestek. Körülbelül
huszonötször annyit, mint egy surat tahni vasüzem dolgozója.
A gazdaság igen rejtélyes valami.

Megérkeztünk a szállodába, és a csoport szétszóródott,

legalábbis azt hiszem; nem volt túl nagy kedvem a többiekkel
ebédelni, kicsit elegem lett belőlük. Behúztam a függönyöket,
és lefeküdtem. Furcsa módon azonnal elaludtam, és egy arab
lányról álmodtam, aki a metróban táncolt. Nem úgy nézett ki,
mint Aisa, legalábbis azt hiszem. A kapaszkodó körül forgott,
mint a lányok a gogóbárokban. A mellét egy parányi
pamutszalag takarta, szép lassan felemelte, majd heves
mozdulattal messzire hajította; feszes, kerek, csodálatosan szép
barna mellei voltak. Megnyalta az ujját, és megsimogatta a
mellbimbóját. Az egyik kezét a nadrágomra tette, lehúzta a
sliccemen a cipzárt, és elkezdte verni a farkamat. Az emberek
kikerültek minket, felszálltak, leszálltak. A lány négykézlábra
állt, és felemelte a miniszoknyáját; alatta semmit sem viselt. A
hüvelye hívogató volt, nagyon fekete szőr szegélyezte, olyan
volt, mint valami ajándék; szép lassan beléhatoltam. A kocsi
félig tele volt, de senki nem figyelt ránk. Az életben
semmiképpen sem alakulhat ki ilyen helyzet. Kiéhezett álom
volt, egy öregedő férfi nevetséges álma. Öt felé ébredtem, és
megállapítottam, hogy a lepedőn hatalmas spermafoltok
díszelegnek. Éjszakai szennyeződés. Megindító volt.
Észrevettem, hogy még mindig merevedésem van, ezen
elcsodálkoztam; biztosan az éghajlat volt az oka. Egy hanyatt
esett svábbogár hevert az éjjeliszekrény tetején; világosan
kivehettem az ízelt lábait. Ennek itt már nem volt gondja arra,
hogy valamivé legyen, ahogy az apám szokta mondani. Az
apám éppen 2000 végén halt meg; jól tette. Tehát a XX. század
magába foglalta az egész létezését, és erőszakos halálával a
század undorítóan jelentésteljes elemévé vált. Én tovább éltem,
közepes színvonalon. A negyvenes éveimben jártam, vagyis a
negyvenes éveim elején, mivel abban az évben töltöttem be a
negyvenet; tehát a versenypálya közepére értem. Az apám
halála valamiféle szabadsággal ajándékozott meg; még nem
mondtam ki az utolsó szót.

A Koh Samui keleti partján fekvő szálloda tökéletesen

megfelel a trópusi paradicsomról kialakított képnek, ahogy az
ügynökségek katalógusaiban ábrázolják. A környező dombokat
sűrű dzsungel borította. A lombok között megbújó, alacsony
épületek lépcsőzetesen vezettek egy hatalmas, ovális
medencéig, amelynek mindkét végén egy-egy jacuzzi állt.
Bármikor odaúszhatott az ember a medence közepén kiképzett
kis szigeten álló bárhoz. Néhány méterrel lejjebb kezdődött a
fehér homokos tengerpart. Fáradt tekintettel felmértem a
terepet, és messziről megismertem Lionelt, aki úgy lubickolt a
hullámok között, mint egy félszárnyú delfin. Elkanyarodtam, és
a medence fölött ívelő keskeny pallón átsétáltam a kis szigetre.
Jól begyakorolt nemtörődömséggel futottam át a koktéllapot;
már elkezdődött a happy hour.
Éppen kiválasztottam a Singapore Sling nevű koktélt,
amikor Babette jelent meg a színen. „hűha", gondoltam,
„hűha!" A testéből jó nagy részt eltakaró világoskék-sötétkék
árnyalatú kétrészes fürdőruhát viselt, testhez tapadó
rövidnadrágot és széles felsőrészt. A fürdőruha anyaga
különlegesen finom volt, az ilyen vizesen érvényesül igazán.
- Nem fürdik? - kérdezte.
- Hát, izé... - feleltem.
Most Léa is megjelent, alul alaposan kivágott, hagyo-
mányosabban szexis élénkvörös nejlon fürdőruhában, amelyet
fekete cipzárak szabdaltak (a bal mellén húzódó cipzár kicsit
nyitva volt, és látni lehetett a mellbimbóját). Odabiccentett
nekem, majd csatlakozott Babettehez a medence partján;
amikor hátat fordított, megállapíthattam, hogy tökéletes segge
van. Ezek ketten az elején gyanakodtak rám; de amióta szóba
elegyedtünk a kompon, megállapíthatták, hogy veszélytelen
lény vagyok, ráadásul aránylag szórakoztató is. És igazuk volt.
Körülbelül ez volt az igazság.
Mind a ketten beugrottak a vízbe. Elfordultam, és
körbekémleltem. A szomszéd asztalnál megláttam Robert Hue
egyik alteregóját. Babette fürdőruhája tényleg jól mutatott
vizesen: tisztán ki lehetett venni a mellbimbókat és a segge
vágatát; még a szeméremszőrzete is kirajzolódott, annak
ellenére, hogy elég rövidre vágta. Mindeközben az emberek
dolgoztak, és hasznos vagy haszontalan árucikkeket gyártottak.
Termeltek. És én, én vajon mit termeltem az életem negyven
éve alatt? Ami azt illeti, szinte semmit. Információkra tettem
szert, és továbbadtam ezeket az információkat, igaz, néha
átutaltam bizonyos pénzösszegeket is (persze nem túl nagy
pénzösszegeket, mivel általában nem voltak túl magasak a
számláim). Az ilyen emberek nélkül nyugodtan ellenne a világ.
Az én hiábavalóságom mégis kevésbé volt feltűnő, mint
Babette és Léa hiábavalósága; én, a szerény élősködő nem
hoztam létre a munkámban semmi kirobbanót, de nem is
éreztem különösebb szükségét annak, hogy megpróbáljam ezt
eljátszani.

Amikor leszállt az este, visszamentem a szálloda halljába,

ahol Lionellel találkoztam; alaposan leégett, és el volt
ragadtatva a napjától. Egész nap fürdött; soha nem is álmodta,
hogy ilyen helyek vannak a világban.
- Sokat spóroltam, hogy befizethessem magam erre az útra,
de nem bántam meg - mondta.
Leült egy fotel karfájára, és elmerengett a mindennapjain. A
Francia Gázműveknél dolgozott, a párizsi agglomeráció dél-
keleti övezetében; Juvisyben élt. Gyakran nagyon szegény
emberekhez kellett kimennie, kisöregekhez, akiknek a
berendezése már nem felelt meg a Gázművek normáinak. Ha
nem tudták kifizetni a készülék cseréjét, ki kellett náluk
kapcsolnia a gázt.
- Vannak, akik olyan körülmények között élnek, hogy azt el
sem tudná képzelni - mondta. - Furcsa dolgokat lát néha az
ember - tette hozzá, és lehajtotta a fejét. - Ami engem illet, én
megvagyok. A körzetem nem rossz. Persze vannak részek,
amiket jobb elkerülni - tette hozzá -, de azért nem olyan vészes
az egész. És most nyaralunk- fejezte be, aztán elindult az
étterem felé.
Felszedtem néhány prospektust az asztalról, és felvittem őket
a szobámba. Még mindig nem volt kedvem a többiekkel
vacsorázni. A másik emberrel való kapcsolatunkban ébredünk
önmagunk tudatára. Éppen ettől elviselhetetlenek az emberi
kapcsolatok.
Leától megtudtam, hogy Koh Samui nemcsak trópusi
paradicsom, hanem hype hely is. A kis szomszéd szigeten, Koh
Lantán minden teliholdas éjszakán hatalmas rave party zajlik;
még Ausztráliából és Németországból is érkeznek rá emberek.
- Szóval olyasmi, mint Goa - nyökögtem.
- Sokkal jobb Goánál - szakított félbe Léa. - Goának végleg
annyi, már egészen Koh Samuiig vagy Lombokig is el kell
menni, ha igazi rave-re vágyik az ember.
Én nem voltam ilyen nagyigényű. Pillanatnyilag egy
tisztességes body massage-ra vágytam, utána egy jó szopásra és
egy jó baszásra. Látszólag semmi sem túl bonyolult, de amikor
átfutottam a prospektusokat, növekvő elkeseredéssel
állapítottam meg, hogy nem ez a hely specialitása. Volt itt
minden: akupunktúra, aromaolajos masszázs, vegetáriánus
konyha és thai-csi-csuan; de body massage-ról vagy gogóról
szó sem esett. Ráadásul minden valamiféle szörnyűségesen
amerikai, vagy inkább kaliforniai hangulatot árasztott, sok szó
esett a „healthy life"-ról és a „meditációs tevékenységekről".
Atfutottam a What's on Samui egyik olvasójának, egy bizonyos
Guy Hopkinsnak a levelét, aki húsz éve rendszeresen visszajárt
a szigetre, és „health addictként" határozta meg önmagát. „The
aura that back-packers spread on the island is unlikely to be
erased quickly by upmarked tourists" , fejezte be a levelét,
nagyon hervasztó volt.
Még csak neki sem vághattam az éjszakának, mert a hotel
messze volt mindentől, de tulajdonképpen minden messze volt
mindentől, mert itt nem volt semmi. A sziget térképén
egyáltalán nem tudtam valamiféle központot felfedezni: néhány
bungalótelep, olyan, mint a miénk, nyugodt strandok partján.
És nagy rémületemre hirtelen eszembe jutott, hogy a Routard
nagyon kenetteljesen írta le a szigetet. Itt aztán az ember
alaposan elkerülhetett mindenféle bűnös kilengést; teljesen
elkeseredtem. Ennek ellenére homályos, elméleti kielégülést
szerzett a puszta tény, hogy fickós hangulatba kerültem.
Lemondóan újra a kezembe vettem A Céget, előreugrottam
kétszáz oldalt, majd visszalapoztam ötvenet, és véletlenül egy
szexjelenetre bukkantam. Meglehetősen előrehaladtak az
események: Tom Cruise éppen a Kajmán-szigeteken járt, hogy
véghezvigyen egy mit tudom én, milyen adócsalási manővert -
vagy hogy meghiúsítsa, ez nem volt egészen világos. De
mindegy is, mert megismerkedett egy elragadó mesztic
lánnyal, és a lány nem hagyta hidegen. „Mitch surranó hangot
hallott, és meglátta, hogy Eilene szoknyája a földre hullik, és
hogy a lányon csak egy apró tangabugyi van." Lehúztam a
sliccem cipzárját. Ezután egy furcsa, lélektani szempontból
némileg érthetetlen rész következett: „Rohanj, súgta egy belső
hang. Dobd a sörösüveget az óceánba, és dobd a szoknyát a
homokba. Szedd a lábad, és fuss egészen hazáig. Gyerünk!"
Szerencsére Eilene nem hallotta ezt a belső hangot: „nagyon
lassú mozdulattal hátranyúlt, kikapcsolta a fürdőruhafelsőt, ami
lecsúszott, és felfedte a melleit, amelyek így meztelenül még
teltebbeknek látszottak. Megfogná egy pillanatra?, kérdezte, és
odanyújtotta Mitchnek a puha és fehér anyagot, ami olyan
könnyű volt, mint egy tollpihe." Nagyon lelkiismeretesen
maszturbáltam, megpróbáltam magam elé képzelni a parányi
fürdőruhába öltözött szép félvér lányokat az éjszakában.
Kielégült sóhajjal élveztem két oldal közé. A lapok majd össze
fognak ragadni; oké, nem olyan könyv volt ez, amit még
egyszer el szeretne olvasni az ember.

Reggel teljesen kihalt volt a strand. Rögtön reggeli után

lementem fürödni; még langyos volt a levegő. A nap
hamarosan felkúszik az égre, és a fehér fajhoz tartozó egyedek
esetében növeli a bőrrák kockázatát. Kigondoltam, hogy csak
addig maradok, amíg a takarítónők kitakarítják a szobámat,
utána felmegyek, bebújok a takaró alá, és feltekerem a
légkondicionálót; a legteljesebb nyugalomban képzeltem el a
szabadnapomat.
Tom Cruise nagyon sokat szorongott a félvér lánnyal
megesett kalandja miatt; még az is megfordult a fejében, hogy
elmeséli az esetet a feleségének (aki, és ez volt a baj, nem
elégedett meg azzal, hogy szeretik, ő akart lenni a világ
legszexisebb, legkívánatosabb asszonya is). Az az idióta Tom
Cruise úgy viselkedett, mintha a házassága jövője forogna
kockán. „Ha (a felesége) megőrzi a hidegvérét, és nagystílű
lesz, majd azt mondja neki, hogy sajnálja, igazán nagyon
sajnálja, és megígéri, hogy ez nem történik meg még egyszer.
De ha sírva fakad, akkor majd a bocsánatáért könyörög - akár
térdre is veti magát - és megesküszik a Bibliára, hogy ez soha
nem fordul elő még egyszer." Persze előfordul még sokszor, de
a főhős röhejes lelkiismeretfurdalása, még ha teljesen
érdektelen volt is, végül még jobban megkavarta az amúgy is
egyre komolyabbá váló eseményeket - megjelentek a nagyon
gonosz maffiózók, az FBI, talán még az oroszok is. Az embert
az ilyesmi először felidegesíti, végül őszintén elkedvetleníti.
Tettem egy próbát a másik amerikai bestsellerrel is, David
G. Balducci Total Control című művével; de az még rosszabb
volt. A főhős ezúttal nem ügyvéd volt, hanem zseniális
informatikus, aki nem napi tizenhat, hanem napi húsz órát
dolgozott. A felesége viszont ügyvéd volt, aki tizenhat órát
dolgozott naponta; volt egy gyerekük is. A gonosz szerepét
ezúttal egy „európai" társaság játszotta, ez a társaság
fondorlatos manőverekbe kezdett, hogy megkössön egy üzletet.
Ez az üzlet természetesen azt az amerikai vállalatot illette vol-
na, amelyiknél a hősünk dolgozott. Amikor a hős az európai
cég gonoszaival beszélgetett, a gonoszok „a legteljesebb
nyugalommal" az egyik cigarettáról a másikra gyújtottak,
minek következtében a levegő a szó szoros értelmében
bebüdösödött, de a hős végül megtisztította.
Ástam egy kis gödröt a homokba és beletemettem a könyvet;
most már csak az volt a baj, hogy nem maradt olvasnivalóm.
Ha az embernek nincs olvasnivalója, meg kell elégednie az
élettel, és ez néha kockázattal jár. Tizennégy éves koromban
egy délután, amikor különlegesen sűrű volt a köd, eltévedtem
síelés közben, és kénytelen voltam átkelni néhány
lavinafolyosón. Még most is látom az alacsony felhőket, és
hallom a hegy tökéletes csendjét. Tudtam, hogy ez a hótömeg
egyetlen pillanat alatt leszakadhat, elég egy hirtelen mozdulat,
de alig kell hozzá ok, elég egy fél foknyi melegedés vagy egy
kis szél is. És akkor magával ragadna, több száz méteren
keresztül, egészen a sziklás völgy aljáig, és én meghalnék,
valószínűleg azonnal. De egyáltalán nem féltem. Bosszantott,
hogy a dolgok így fognak lezajlani, bosszantott magam miatt és
mások miatt is. Jobban szerettem volna egy jobban előkészített,
valamiképpen hivatalos halált, betegséggel, szertartással és
könnyekkel. És az igazat megvallva, főleg azt sajnáltam, hogy
nem ismertem meg a női testet. A téli hónapok idejére az apám
kiadta a háza első emeletét; abban az évben egy építész
házaspár bérelte ki. A lányuk, Sylvie, tizennégy éves volt, mint
én; és úgy látszott, én is tetszem neki, legalábbis kereste a
társaságomat. Apró, kecses, göndör fekete hajú lány volt.
Vajon a punciján is göndör és fekete a szőr? Hát ilyesmik
jutottak az eszembe, miközben kínkeservesen átoldalaztam a
lavinafolyosón. Azóta is gyakran eltűnődöm ezen a különös
tulajdonságomon: amikor veszélyes helyzetbe, sőt akár
életveszélybe kerülök, semmi különöset nem érzek, nem
következik be az adrenalinszint-növekedés. En sohasem
ismertem azt az érzést, ami úgy el tudja ragadni „az extrém
sportok" rajongóit. Egyáltalán nem vagyok bátor, és amennyire
lehet, kerülöm a veszélyt; de ha találkozom vele, egy ökör
nyugalmával fogadom. Valószínűleg ebben nem érdemes
különösebb jelentést keresni, ez egyszerűen technikai ügy,
hormonadagolás kérdése; más emberi lények, akik külsőleg
rám hasonlítanak, az ég adta világon semmit nem éreznek a női
testek láttán, míg engem a női testek kisgyerekkorom óta olyan
elragadtatásba taszítanak, amelyen képtelen vagyok uralkodni.
Az életem legtöbb esetében körülbelül olyan szabad voltam a
választásaimban, mint egy porszívó.

A nap egyre forróbban sütött. Babette és Léa is megérkezett

a strandra; tíz méternyire tőlem telepedtek le. Ezúttal
monokiniztek, egyforma brazil bikinibugyit viseltek. Úgy
látszik, összeismerkedtek néhány fiúval, de nem találtam
valószínűnek, hogy le akarnának feküdni velük; a fiúk nem
néztek ki rosszul, aránylag izmosak voltak, de kicsit olyan
semmilyenek.
Felkeltem és felszedtem a cuccaimat; Babette ott hagyta az
Elle-jét a törülközője mellett. A tenger felé néztem: a két lány a
fiúkkal hancúrozott. Gyorsan lehajoltam, és bedugtam a
magazint a táskámba, majd kicsit tovább sétáltam.
A tenger nyugodt volt; a tekintetem szabadon elkószálhatott
kelet felé. A másik oldalon kellett lennie Kambodzsának, vagy
talán Vietnamnak. A távolban megpillantottam egy jachtot;
talán egy milliárdosé, aki úgy múlatja az időt, hogy fel-alá
cirkál a világ tengerein; egyhangú, de regényes élet lehet.
Most megjelent Valérie, a víz szegélyén gyalogolt, és azzal
szórakozott, hogy időnként félreugrott egy nagyobb hullám
elől. Gyorsan felkönyököltem, és fájó szívvel állapítottam meg,
hogy elragadó alakja van, nagyon vonzó a mértéktartó
kétrészes fürdőruhában; a mellei tökéletesen kitöltötték a
fürdőruhafelsőt. Odaintettem neki, mert azt hittem, hogy nem
vett észre, de ő már el is kanyarodott az irányomba.
- Az Elle-t olvassa? - kérdezte kicsit kíváncsian, kicsit
csúfondárosan.
- Hát... - feleltem.
- Szabad? - és leült mellém. Fesztelenül átfutotta a
magazint, láthatólag jól ismerte: vetett egy pillantást a divat
rovatra, egyet a bevezető oldalra. „Mit olvassanak a Hölgyek?"
„Hová menjen mulatni az ember?"
- Tegnap este is elment egy masszázsszalonba? - kérdezte,
és oldalról rám sandított.
- Nem, nem találtam egyet sem.
Megcsóválta a fejét, és megint belemerült a vezércikkbe:
„Mit gondol, képes Ön arra, hogy sokáig szeressen?"
- Mire jó ez magának? - kérdeztem rövid hallgatás után.
- Pillanatnyilag nincs kedvesem - felelte józanul.
Ez a lány teljesen elbizonytalanított.
- Nem nagyon értem ezt az újságot - folytatta azonnal. -
Csak a divatról van benne szó és az új irányzatokról: hogy mit
kell megnéznünk, mit kell olvasnunk, milyen ügyért kell
harcolnunk, mik a legújabb beszédtémák... De azok a nők, akik
olvassák, nem tudják ugyanazokat a ruhákat hordani, mint ezek
a manökenek, és vajon miért érdekelnék őket az új irányzatok?
Hiszen általában középkorú nők.
- Úgy gondolja?
- Biztos vagyok benne. Az anyám is olvassa.
 - Talán azért, mert az újságírónők arról beszélnek, ami őket
magukat érdekli, és nem arról, ami az olvasóikat.
- De gazdasági szempontból ez nem járható út; az áru
mégiscsak arra készül, hogy kielégítse a vásárló ízlését. -
Lehet, hogy ez elégíti ki a vásárlók ízlését. Elgondolkodott.
- Lehet - válaszolta tétován.
De én tovább makacskodtam:
- Azt gondolja, hogy hatvanéves korában már nem fogják
érdekelni az új irányzatok?
- Nagyon remélem, hogy nem - mondta őszintén.
Rágyújtottam, és bánatosan kijelentettem:
- Ha maradok, be kell kennem magam naptejjel.
- Most nem, most úszni megyünk. Majd utána bekeni
magát.
Hirtelen talpra ugrott, és engem is a part felé vonszolt.
Jól úszott. Amit én csinálok, azt nem nevezném úszásnak;
összevissza csapkodok, és nagyon hamar kifáradok.
- Nagyon gyorsan kifárad - mondta Valérie. - Azért van,
mert túl sokat dohányzik. Sportolnia kellene. Majd én
foglalkozom magával - ígérte, és megnyomkodta a
bicepszemet.
Jaj ne, gondoltam, ne! Végre megnyugodott, és lefeküdt a
napra, de előbb alaposan megrázta a fejét. Nagyon szép volt
így, a vizes fekete hajával. Nem vette le a melltartóját, azt
sajnáltam; nagyon vágytam rá, hogy levegye a melltartóját.
Szerettem volna látni a mellét, lehetőleg azonnal.
Észrevette, hogy a mellét nézem, és gyorsan elmosolyodott.
- Michel... - mondta rövid hallgatás után. Meglepődtem,
hogy a keresztnevemen szólít. - Miért érzi magát annyira
öregnek? - kérdezte, és mélyen a szemembe nézett.
Jó kérdés volt; felsóhajtottam.
- Nem kell most rögtön válaszolnia - mondta vidáman. -
Van itt egy könyv magának - és kivett egy könyvet a
táskájából. Csodálkozva láttam, hogy egy sárga fedelű krimi,
méghozzá Agatha Christie-től A völgy.
- Agatha Christie? - hebegtem.
- Olvassa csak el! Szerintem érdekelni fogja.
Ingattam a fejem, mint egy marha.
- Nem jön ebédelni? - kérdezte egy perc múlva. - Már egy
óra van.
- Nem... Azt hiszem nem.
- Nem túlzottan szereti a közösségi életet, ugye?
Fölösleges volt válaszolnom; elmosolyodtam. Összeszedtük
a cuccainkat, és együtt elindultunk visszafelé. Útközben
találkoztunk Lionellel, aki úgy kóválygott, mint egy elveszett
lélek; kedvesen odaintett nekünk, de úgy néztem, már nem
szórakozik annyira jól. Megvan annak az oka, hogy olyan
ritkán találkozni magányos férfiakkal a vakációs klubokban.
Jól megfigyelhető, hogy milyen feszülten vesznek részt a közös
mulatságokban. A leggyakrabban kivonják magukat belőlük,

bár néha lelkesen beolvadnak a közösségbe. Az ebédlőnél

elváltam Valérie-től.

A Sherlock Holmes-novellákban mindig rá lehet ismerni a

nyomozó jellegzetes vonásaira, de a szerző könyvről-könyvre
újabb részlettel is megörvendezteti az olvasót. Kiderül, hogy
Holmes szereti a kokaint, hegedül, van egy Maycroft nevű
bátyja, szereti az olasz operát, hogy hajdanában tett néhány
szolgálatot az európai uralkodócsaládoknak, szó esik az első,
még kamaszkorában megoldott ügyéről, stb. Minden újabb
felfedett részlettel újabb árnyékos sáv világosodik ki, és a
végén igazán elbűvölő személyiséget kapunk - Conan Doyle-
nak sikerült a felfedezés örömének és a ráismerés örömének
tökéletes vegyülékét kikevernie. Mindig úgy éreztem, hogy
Agatha Christie Doyle-lal szemben túl sok teret engedett a
ráismerés örömének. A bevezető leírásokban általában néhány
tipikus mondattal jeleníti meg Poirot-t, amelyekben a szereplő
legnyilvánvalóbb vonásairól esik szó (hogy mániákusan szereti
a szimmetriát, hogy magasszárú fűzős cipőt hord, hogy
gondosan ápolja a bajuszát), a középszerű Christie-művek
esetében egyenesen úgy érzi az ember, hogy ezeket a bemutató
mondatokat Agatha Christie egy-az egyben átmásolta egy
másik regényből.
A völgy is más miatt volt érdekes regény. Nem az am-
biciózus Henrietta, a szobrásznő szerepeltetése miatt, akinek az
alakján keresztül Agatha Christie önmagát akarta ábrázolni, és
nemcsak azért, mert az alkotás kínjáról szólt (például az a
jelenet, amikor Henrietta összetöri az egyik szobrát, amellyel
éppen akkor készült el, mert úgy érzi, hogy hiányzik belőle
valami), hanem azért, mert Christie a minden alkotóművészre
jellemző különleges szenvedést ábrázolta benne: azt, hogy a
művész és a világ közé könyörtelenül beékelődő esztétikai
szűrő miatt egy művész képtelen arra, hogy igazán boldog vagy
boldogtalan legyen, hogy igazán át tudja élni a gyűlöletet, a
reménytelenséget, az ujjongást vagy a szerelmet. Az írónő
sokat beletett önmagából ebbe a szereplőbe, és nyilvánvaló
volt, hogy őszinteségre törekedett. Sajnos azonban Henrietta
alakja, a művészé, aki valamiképpen a világ szegélyén él, és
csak kettőzötten, kétértelműen, tehát a valóságosnál jóval
kevésbé brutálisan tudja látni a dolgokat, meglehetősen
érdektelenre sikeredett.
Agatha Christie, aki alapjában konzervatív volt, és ellenezte
a javak újrafelosztásának gondolatát, az egész regényírói
működése folyamán ezzel éppen ellentétes ideológiai pozíciót
foglalt el. Ez a radikális elméleti elkötelezettség a gyakorlatban
lehetővé tette, hogy éles kegyetlenséggel tudja leírni azt az
angol arisztokráciát, amelynek amúgy hevesen védte az
előjogait. Lady Angkatell például szinte valószínűtlenül, néha
egészen rémítően komikus szereplő. Az írónőt elbűvölte a
teremtménye, aki hajlamos elfelejtkezni az átlagemberek
számára kötelező alapszabályokról; biztos nagyon jól szórako-
zott, amikor leírta az ilyesféle mondatokat: „nagyon nehéz
igazán megismerkedni egymással, amikor gyilkosság történt az
ember házában"; de bizonyára nem Lady Angkatell a kedvenc
szereplője. Meleg, szeretetteli portrét rajzolt Midge-ről, akinek
egész héten eladóként kell dolgoznia, hogy megkeresse a
kenyerét, és olyan emberek között kénytelen tölteni a hétvégéit,
akiknek halvány fogalmuk sincs arról, mit is jelent a munka
valójában. A bátor és tevékeny Midge reménytelenül szerelmes
Edwardba. Edward tehetségtelen művésznek tartja magát; úgy
érzi, soha semmi nem sikerült az életében, még íróvá sem
sikerült válnia; kiábrándultan ironikus kis krónikákat jelentet
meg alig olvasott folyóiratokban. Háromszor is megkérte már
Henrietta kezét, sikertelenül. Henrietta John szeretője, csodálja
John ragyogó személyiségét és erejét, de John nős ember. John
meggyilkolása felborítja a szereplőket összekötő kielégítetlen
vágyak törékeny egyensúlyát: Edward végre megérti, hogy
Henrietta soha nem kér belőle, mert ő soha nem fog feljutni
John szintjére; és mivel eszébe sem jut Midge-hez közeledni,
úgy érzi, hogy az élete végképp tönkrement. Es ettől a
pillanattól kezdve A völgy megható és különös könywé
változik; amikor olvassuk, úgy érezzük, lassan áramló, mély
víz előtt állunk. Abban a jelenetben, amelyben Midge
megmenti Edwardot az öngyilkosságtól, és amikor Edward
megkéri Midge kezét, Agatha Christie-nek valami nagyon
szépet sikerült létrehoznia, valamiféle Dickens-i csodát.

Midge a karjaiba zárta Edwardot. Edward rámosolygott:

-Milyen jó meleg vagy, Midge... Milyen jó meleg... Igen,
gondolta Midge, ez az, a kétségbeesés. Valami jeges, végtelen
hidegség és magány. Idáig nem tudta, hogy a kétségbeesés
hideg: mindig tűzforrónak képzelte, hevesnek, erőszakosnak.
De nem. Íme, ilyen a kétségbeesés: jegesen sötét, feneketlen
szakadék, elviselhetetlen magány. A kétségbeesés bűne,
amelyet a papok emlegetnek, hideg bűn - abban áll, hogy az
ember elvágja magát minden emberi, meleg és élő kapcso-
lattól.

Este kilenc felé fejeztem be a könyvet; felkeltem, és az

ablakhoz léptem. A tenger nyugodt volt, milliárdnyi apró
fénypont táncolt a felszínén; a hold tányérját könnyű
fénykarély övezte. Tudtam, hogy ma este full moon rave party
van Koh Lantában; Babette és Léa biztosan ott lesz, és a
csoport nagy része is. Az ember könnyedén lemond az életről,
könnyedén eltolja magától az életét. Amikor az este beindult,
és a taxik érkeztek a hotelhez, és mindenki fel-alá rohangált a
folyosókon, semmi mást nem éreztem, csak szomorú
megkönnyebbülést.

10.

A Thai-öblöt az Andamán-tengertől elválasztó keskeny,

hegyes-völgyes földcsík, a Kra-földszoros északi részén
húzódik a Burma és Thaiföld közötti határ. A földszoros
Ranong város magasságában, Burma legdélebbi részénél csak
huszonkét kilométer széles; utána fokozatosan kiszélesedik, ez
a Maláj-félsziget.
Az Andamán-tengert borító sok száz sziget közül csak
néhány számít lakottnak, de a burmai területhez tartozó egyik
szigetet sem használta még ki a turizmus. Ezzel szemben a
Phang Nga-öböl szigetein folyó turisztikai tevékenység adja
Thaiföld turisztikai bevételének 43 %át. Az egyik legfontosabb
turisztikai központ Phuket, ahol a 80-as évek elején építették ki
a nyaralótelepeket, főleg kínai és francia tőkéből (az Aurore
csoport nagyon korán megérezte, hogy Dél-Kelet Ázsia lesz
terjeszkedésének kulcspontja). A Guide de Routard a Phukettel
foglalkozó fejezetében jut el a gyűlölködés, a vulgárelitizmus
és az agresszív mazochizmus csúcspontjára. „Egyesek szerint
Phuket felfelé ível, szerintünk hanyatlik", jelenti ki rögtön a
fejezet elején. „Ide, az Indiai-óceán gyöngyszemére
mindenképpen elvetődik az ember", folytatja. „Még néhány
éve is tömjénezték Phuketet: napfény, álomszerű strandok,
kellemes élet... Mi mégis megkockáztatjuk, hogy némi
disszonanciát csempésszünk e szép harmóniába, és megvalljuk
Önöknek az igazat: már nem szeretjük Phuketet! Patong
Beachet, a leghíresebb strandot beton borítja. A vendégek
között egyre több a férfi, elszaporodtak a szexbárok, ahol
pénzért mérik a mosolyt. Ami az utazóknak épített bungalókat
illeti, legyalulták őket, hogy magányos és nagyhasú európai
férfiaknak épített szállodák vegyék át a helyüket."
Két éjszakát fogunk tölteni Patong Beach-ben; kényelmesen
elhelyezkedtem a buszban, felkészültem arra, hogy eljátsszam
a magányos és nagyhasú európai férfi szerepét. A körutazás
csúcspontja Kho Phi Phi volt, a hagyományosan csak
„paradicsominak" titulált nyaralóhely. „Hogy mit mondhatnánk
Koh Phi Phiről?", nyavalygott tovább az útikönyv. „Egy kicsit
olyan ez, mint amikor azt kérik az embertől, hogy beszéljen
egy hajdani szerelemről. Csupa jót szeretne róla mondani, de
valahogy gombóc van a torkában." Az útikönyvet író ma-
zochista manipulátoroknak nem volt elég, hogy ők maguk
boldogtalanok, azt akarták, hogy mások is boldogtalanok
legyenek. Harminc kilométerrel később a busz megállt
tankolni; kidobtam a Guide de Routard-omat a benzinkút
kukájába. Íme a nyugat-európai mazochizmus, gondoltam
magamban. Két kilométerrel később ráébredtem, hogy így
aztán már semmi olvasnivalóm nem maradt; az utazás végéig
ki kell bírnom egy szál nyomtatott betű nélkül. Körülnéztem, a
szívdobogásom felgyorsult, és a külvilág hirtelen sokkal
közelebb került. A busz folyosójának túlsó oldalán Valérie
hátradöntötte az ülése támláját; talán aludt, talán álmodozott, az
arca az ablak felé fordult. Megpróbáltam követni a példáját. A
mellettünk elrohanó tájban különféle növények tünedeztek fel.
Beláttam, hogy nem fogom kibírni valami olvasmány nélkül, és
kölcsönkértem René Michelinjét, amiből megtudtam, hogy a
környék mezőgazdaságában a kaucsukfa és a kaucsuktej játssza
a legfontosabb szerepet. Thaiföld a világ harmadik legnagyobb
kaucsuktermelője. Ez a kusza növényzet tehát az óvszerek és
az autógumik gyártásának alapanyaga; az emberi találékonyság
igazán figyelemreméltó. Több szempontból is lehet kritizálni
az embert, de egy dolgot nem lehet eltagadni tőle: igencsak
találékony emlős.
A Kwai folyón töltött vacsora óta véglegesen kialakultak az
asztaltársaságok. Valérie csatlakozott hozzánk, ahogy ő
mondta, a „marhák táborához". Josiane átpártolt a
természetgyógyászokhoz, akikkel közös értékeken osztozott -
például az olyanokon, mint a derűs komolyság gyakorlása. Így
azután ebédidőben a szomszéd asztaltól figyelhettem Albert és
Josiane komolykodási vetélkedőjét. A természetvédők
csodálattal hallgatták a vitájukat - mivel ők Franche-Comté
egyik eldugott zugában éltek, ritkábban gyakorolhatták ezeket
az erényeket. Babette és Léa, bár állandóan járt a szájuk, az
efféle vetélkedőkhöz csak annyit tudtak hozzátenni időnként:
„Hát ez szuper..." A derűs komolyság csak középtávon
elérendő cél volt a számukra. Mindent összevéve ki-
egyensúlyozott hangulatú társasággal volt dolgunk, akadt
benne két különböző nemű leader naturel, akik tevékeny
cinkosságot tudtak kialakítani maguk között. A mi asztalunknál
már egy kicsit nehezebben indultak be a dolgok. Josette és
René minden egyes alkalommal kitárgyalták a fogásokat,
Josette el is határozta, hogy hazavisz néhány receptet. Időnként
gúnyos megjegyzéseket tettek a másik asztalnál ülőkre, akiket
nagyképűeknek és megjátszósoknak neveztek; ez persze nem
vezethetétt túl messzire, és általában nagyon türelmetlenül
vártam a desszertet.
Visszaadtam Renének az útikönyvét; még négy órányi út állt
előttünk Phuketig. Az étterem bárjában vettem egy üveg
Mekongot. A hátralévő négy órát azzal töltöttem, hogy
megpróbáltam legyűrni a szégyent, ami meggátolt abban, hogy
kivegyem az üveget a táskámból, és nyugodtan meghúzzam;
végül a szégyen bizonyult erősebbnek. A Beach Resortel hotel
bejárata fölött „ISTEN HOZTA A CHAZAY-I
TŰZOLTÓKAT!" felirat díszelgett.
- Hát ez vicces - jegyezte meg Josette -, Chazay-ban lakik a
nővéred.
René nem emlékezett a dologra.
- De igen, igen - makacskodott Josette.
Mielőtt felmentem a szobába, még hallottam, hogy azt
mondja Renének:
- Végül is egy egész napunk ráment, hogy átkeltünk a Kra-
földszoroson.
Az volt a legrosszabb az egészben, hogy Josette-nek igaza
volt. Rávetettem magam a king size ágyra, alaposan
meghúztam az üveget, utána még egyszer meghúztam.
Szörnyű fejfájásra ébredtem, és hosszan hánytam a
vécécsészébe. Hajnali öt óra volt; a bárokhoz már késő, a
reggelihez túl korán. Az éjjeliszekrény fiókjában találtam egy
angol nyelvű Bibliát és egy könyvet Buddha tanításáról.
Because of their ignorance - olvastam -, people are always
thinking wrong thoughts and always losing the right viewpoint
and, clinging to their egos, they take wrong actions. As a
result, they become attached to a delusive existence.
Nem voltam benne biztos, hogy egészen jól értem a szöveget,
de az utolsó mondat csodálatosan kifejezte a lelkiállapotomat,
és elegendő megkönnyebbülést nyújtott ahhoz, hogy ki tudjam
várni a reggeli kezdetét. A szomszéd asztalnál egy csoportnyi
nagy termetű afroamerikai ült, úgy néztek ki, mint egy
kosárlabdacsapat. Valamivel arrébb hongkongi kínaiak ültek,
azonnal megismertem őket, mert olyan mocskosan ettek, ami
már alig elviselhető egy nyugati számára. A körülöttük lévő
mocsok még a thai pincéreket is rémülettel töltötte el, pedig
már hozzászokhattak volna az ilyesmihez. A thaiföldiekkel
ellentétben, akik minden körülmények között aprólékosan,
szinte felvágósan ügyelnek a tisztaságra, a kínaiak falánkan,
nyitott szájjal esznek, hangos nevetéssel ételdarabkákat
fröcskölnek szerteszét, a földre köpnek, és az ujjuk között
fújják ki az orrukat - lényegében ügy viselkednek, mint a
disznók. Ami azt illeti, sok ilyen disznó van a világon.
Alig tettem meg pár lépést Patong Beach utcáin, rájöttem, a
civilizált világ teljes turistakínálata itt grasszál a két kilométer
hosszú tengerparti sétányon. Húsz-harminc méteren belül
japánokkal, olaszokkal, németekkel és amerikaiakkal
találkoztam, nem számítva néhány skandinávot és gazdag dél-
amerikait. „Az emberek mindenütt egyformák, mind a napot
keresik", ezt mondta nekem a lány az utazási irodában. Példás,
de középszerű turistaként viselkedtem: béreltem egy
nyugágyat, beépített matraccal, egy napernyőt, megittam
néhány Sprite-ot és néha megmártóztam a vízben. Öt óra körül
mentem vissza a hotelba, és aránylag elégedett voltam a sza-
badnapommal, de azt is elhatároztam, hogy folytatom. I was
attached to a delusive existence. Hátravoltak még a szexbárok;
de mielőtt a vigalmi negyed felé indultam, elsétáltam az
éttermek előtt. A Royal Savoey Seafood előtt megláttam egy
amerikai párt, akik túlzott figyelemmel szemléltek egy homárt.
„Két emlősállat egy rák előtt", gondoltam. Egy pincér lépett
oda a párhoz széles mosollyal, valószínűleg azért, hogy a
termék frissességét dicsérje. „Most már hárman vannak",
tettem hozzá magamban gépiesen. A tömeg folyamatosan
áramlott, benne egyedülállók, családok, házaspárok; az
egésznek valahogy nagyon ártatlan hangulata volt.
Néha, ha már jó sokat ittak, az idős német férfiak
összegyűlnek, és lassú, végtelenül szomorú nótákat énekelnek.
A thai pincérek ezt nagyon élvezik, körülveszik őket, és rövid
kis kiáltásokat hallatnak.
Három jó ötvenes német fickó bandukolt előttem, akik élénk
„Ach"-okat és „Ja"-kat váltottak egymással, és őket követve
váratlanul a szexbárok utcájában találtam magam.
Miniszoknyás fiatal lányok gyűltek körém, és egymással
versengve, turbékolva ráncigáltak a Blue Nights, a Naughty
Girl, a Clasrroom, a Marylin és a Venus bár felé... Végül a
Naughty Girl-re esett a választásom. Kevés vendég volt
odabent: mintegy tíz nyugati, egyedül az asztaluknál - főleg
fiatal angolok és amerikaiak, olyan huszonöt-harminc év
közöttiek. A táncparketten egy tucatnyi lány ringatózott a
diszkó-retro zenére. Némelyik lány fehér bikinit viselt, mások
levették a melltartójukat, és csak a tangabugyit hagyták
magukon, a bőrük aranybarna volt, a testük lágy és izgató.
Mellettem egy idős német férfi ült egy Carlsberg előtt: tekin-
télyes pocak, fehér szakáll és szemüveg. Nyugdíjas egyetemi
professzornak néztem. Teljes hipnózisban meredt a szeme előtt
ringatózó meztelen testekre, olyan tökéletes volt a
mozdulatlansága, hogy egy percig halottnak hittem.
Most hirtelen működésbe léptek a füstgépek, és a zene
átment polinéziai slow-ba. A lányok lementek a színpadról, és
tíz másik lépett a helyükre, a mellükön és a derekukon
virágfüzérrel. Szép lassan forgolódtak, és a virágfüzérek hol a
mellüket, hol a derekukat fedték föl. Az öreg német pofa még
mindig a színpadot bámulta. Egyszer levette a szemüvegét,
hogy rnegtörölje, mert könnybeborult a szeme. Bizonyára a
paradicsomban érezte magát.
A lányok nem szólították meg a vendégeket, de az ember
meghívhatta valamelyiküket egy pohár italra, beszélgetett
velük egy kicsit, aztán kifizetett egy ötszáz bahtnyi bar fee
összeget, majd elvihette a lányt a szállodába, miután
megbeszélték az árat. Egy egész éjszakára négy-ötezer baht
volt a tarifa, azt hiszem. Thaiföldön körülbelül ennyi egy
szakképzetlen munkás havi bére, de Phuket drága helynek
számít. Az öreg német diszkréten odaintette magához az egyik
lányt, aki fehér tangabugyiban épp arra várt, hogy felmehessen
a színpadra. A lány azonnal odament hozzá, és bizalmasan
beleült az ölébe. Fiatal, kerek mellei az öregember arcának ma-
gasságában voltak, az öreg elpirult örömében. Hallottam, hogy
a lány „Papának" szólítja a férfit. Kifizettem a citromos
tequilámat, és egy kicsit zavartan távoztam; az volt az érzésem,
hogy egy idős ember utolsó boldog pillanatának a tanúja
vagyok, túl bensőséges volt, túlságosan megható.
Közvetlenül a bár mellett találtam egy szabadtéri vendéglőt,
beültem, és rendeltem egy rizst rákkal. Szinte minden asztal
mellett egy nyugati férfiból és egy thai lányból álló
vegyespáros ült. Mintha az összes férfi kaliforniai lett volna,
legalábbis megfeleltek a kaliforniaiakról alkotott képnek -
mind baseballsapkát viseltek. Valójában lehettek akár
ausztrálok is - könnyű összekeverni a két fajtát; mindenesetre
egészségesek és jól tápláltak voltak. Ők voltak a jövő. Ahogy
elnéztem ezeket a fiatal, kikezdhetetlen és jövőtől duzzadó
angolszászokat, hirtelen megértettem, hogy a szexuális
turizmusé a jövő. A szomszéd asztalnál két harminc év körüli,
dús idomú thai lány csacsogott nagy lelkesen, velük szemben
két borotvált koponyájú angol ült, olyan posztmodern fegyenc-
fazonok, akik nehézkesen nyakalták a sörüket, és nem szóltak
egy szót sem. A jobbra mellettem ülő két fiú, két rövid és vörös
hajú, kertésznadrágos német kölyök megajándékozta magát
egy hosszú fekete hajú, nagyon tiszta arcú kamaszlány
társaságával, aki többszínű szárit viselt. Volt ott még két,
meghatározhatatlan nacionáléjú arab is, kicsit félrehúzódva
ültek, a fejük körül azzal a konyharuhaféleséggel, amilyet
Arafaton is látni a televíziós szereplései alkalmával. Tehát a
gazdagok vagy félgazdagok világának a képviselői voltak, akik
meghallották az ázsiai punci ellenállhatatlan, édes hívását. Az
volt a legérdekesebb, hogy a párokra vetett egyetlen
pillantással fel lehetett mérni, hogy össze fog-e köztük jönni a
dolog. A lányok általában unatkoztak, duzzogó vagy unott
arcot vágtak, és átbámészkodtak a szomszédos asztalokhoz. De
némelyik lány szerelmes figyelemmel csüggött az asztaltársán,
itta a szavát, és lelkesen felelgetett neki; ezekben az esetekben
el lehetett képzelni, hogy messzebbre vezetnek a dolgok, hogy
barátság vagy tartósabb kapcsolat alakul ki köztük: tudom,
hogy nem ritkák a vegyes házasságok sem, főleg a németek és
a thai lányok között. Én általában nem szerettem hosszas
beszélgetésbe bonyolódni egy szexbárban; ezek a
beszélgetések túl szorosan tapadnak a kilátásban lévő szexuális
szolgáltatás természetéhez és árához, ezért általában nyomasz-
tóak. Akkor már jobban szeretem a masszázsszalonokat, ahol
rögtön a szexszel kezdi az ember; néha kialakul valamiféle
intimitás, néha nem. Van, hogy úgy érzem, érdemes lenne egy
hotelban befejezni az estét, de kiderül, hogy a lánynak nincs
kedve hozzá: mondjuk, mert elvált, és nem tudja kire bízni a
gyerekeit; ez szomorú, és jól van így.
Miközben befejeztem a rizsemet, fejben felvázoltam egy
pornográf kalandfilm szinopszisát, amelynek a Masszázsszalon
címet adtam. Sirien, a fiatal észak-thaiföldi lány eszeveszetten
beleszeret Bobba, az amerikai egyetemistába, akit egy elázott
estén cipeltek el a lányhoz az ivócimborái. Bob hozzá se nyúlt,
csak bámulta őt azzal a szép kék szemével, és a hazájáról -
mondjuk Észak-Karolináról - beszélt neki. Utána többször is
találkoztak, amikor Sirien éppen nem dolgozott, de sajnos
Bobnak haza kellett repülnie, hogy befejezze az utolsó évét a
Yale-en. Snitt. Sirien csak várja Bobot, reménykedik, de
közben azért kielégíti a kuncsaftjai kívánságait is. Bár a szíve
távol jár, tüzesen szopja és veri a pocakos és bajuszos franciák,
és a hájas kopasz németek farkát. Végül Bob visszatér, és
megpróbálja Sirient kiragadni a pokolból; de a kínai maffiának
ez nemigen van ínyére. Bob felkéri az amerikai nagykövetet,
hogy avatkozzék közbe, és segítségére siet a szexuális kizsák-
mányolás ellen küzdő humanitárius szervezet elnöknője is Jane
Fonda játszhatná). Mivel az ügybe bele van keveredve a kínai
maffia (utalás a Triádokra), és a korrupt thaiföldi tábornokok
(politikai dimenzió, a demokrácia értékeinek kiemelése), sor
kerülhetne egy kis csihi-puhira és néhány bangkoki üldözéses
jelenetre is. A történet végén Bob magával viszi Sirient. Egy
fináléjellegű jelenetben Sirien először az életében valódi
őszinteséggel fitogtathatná a szexuális tudását. Bebizo-
nyíthatná, hogy a masszázsszalon alázatos alkalmazottjaként
csak a Bob farkára való várakozás és vágyakozás reményében
szopta a vendégek farkát, és hogy Bob farka az összes többi
farok kvintesszenciájának bizonyult - valahogy erről kell
szólnia az utolsó párbeszédnek. Az utolsó snitt (a két folyó - a
Chao Phraya és a Delaware - összemosódó képe) - után
következik a Vége felirat. Persze pillanatnyilag még
cseppfolyós volt az egész, hiányoztak hozzá az üzleti
partnerek.
Fizettem, felálltam, mentem vagy százötven métert,
kikerültem néhány felkínálkozó lányt, és a Pussy Paradise bár
előtt találtam magam. Belöktem az ajtót, és beléptem. Három
méterre az ajtótól, egy-egy Irish coffee mellett megláttam Ro-
bert-t és Lionelt. A terem mélyén, egy üvegablak mögött
körülbelül ötven lány ült a lépcsőkön, számozott
szalagcsokrokat viseltek. Gyorsan odalépett hozzám egy
pincér. Lionel felém fordult, észrevett, és szégyenkező
kifejezés jelent meg az arcán. Robert is rám nézett, és egy lassú
mozdulattal odaintett magukhoz. Lionel beharapta a szája
szélét, nem tudta, hová legyen. A pincér felvette a rendelést.
- Jobboldali vagyok - jelentette ki Robert látható ok nélkül -,
úgyhogy vigyázzon!
Az asztal fölött játékosan megfenyegetett a mutatóujjával.
Már az utazás kezdetén észrevettem, hogy engem baloldalinak
tart. Csak a megfelelő alkalomra várt, hogy vitába szállhasson
velem. Semmi kedvem nem volt beszállni a kis játékába.
Rágyújtottam, ő pedig szigorúan méregetett.
- A boldogság nagyon érzékeny dolog - jelentette ki
bölcselkedve -, nehéz fellelni önmagunkban, máshol fellelni
viszont lehetetlen. - Néhány pillanat múlva komolyan
hozzátette: - Chamfort.
Lionel csodálattal bámulta, látszott, hogy teljesen behódolt
neki. A kijelentést erősen vitathatónak éreztem: ha felcseréljük
a „nehéz" és a „lehetetlen" szavakat, talán közelebb kerülünk
az igazsághoz, de nem óhajtottam beszállni a párbeszédbe,
sürgető szükségét éreztem, hogy visszatérjek a normális turista-
kerékvágásba. Ráadásul kezdtem megkívánni a 47-est, egy
nagyon karcsú, szinte sovány kis nőt, akinek vastag ajka és
nagyon kedves arca volt; vörös miniszoknyát és fekete
harisnyát viselt. Robert észrevette, hogy elkószált a figyelmem,
és Lionel felé fordult:
- Hiszek az igazságban és a bizonyítás elvében.
Fél füllel odahallgattam, és csodálkozva tudtam meg, hogy
gimnáziumi matematikatanár, és hogy fiatal éveiben a szerzője
volt a Lie-csoport ígéretes tankönyveinek. Felcsigázott ez az
információ: voltak tehát bizonyos területek, az emberi
intelligenciának olyan övezetei, ahol Robert elsőként fedezte
fel az igazságot a maga tiszta formájában, és abszolút,
igazolható bizonyosságot szerzett róla.
- Igen... - ismerte el majdnem sajnálkozva. - Természetesen
mi általánosabb keretek között ábrázoltuk. Utána tanított is,
mégpedig egyetemi előkészítő osztályokban; és különösebb
élvezet nélkül áldozta rá legszebb éveit, hogy olyan fiatal
hülyéket tanítson, akiknek az volt a fejlövésük, hogy be akartak
kerülni az Ecole Polytechnique-be - még a
legtehetségesebbeket sem szerette.
- Ráadásul - tette hozzá - nincs bennem kreatív matematikai
tehetség. Az csak keveseknek adatik meg.
A 70-es évek vége felé tagja lett egy minisztériumi bi-
zottságnak, amely a matematikaoktatás reformját készítette elő;
szép kerek hülyeség volt, a saját bevallása szerint. Most
ötvenhárom éves; három éve nyugdíjba ment, és azóta a
szexturizmusnak szenteli az idejét. Háromszor nősült.
- Rasszista vagyok - mondta vidáman. - Rasszista lettem. Az
utazás egyik első hatása, hogy kialakítja vagy megerősíti a
rasszista előítéleteket; hiszen hogy képzelhetnénk el egy másik
embert, mielőtt megismernénk? Amíg a dolgok azonosak a
fogalmukkal, addig minden magától értetődő; csak lassacskán
ébredünk rá, hogy a valóság kicsit más. Amíg a nyugati ember
képes rá, dolgozik; a munkája gyakran untatja vagy idegesíti,
de úgy tesz, mintha érdekelné, és ez számít. Ötvenéves
koromban, amikor elegem lett a tanításból, a matematikából és
minden ilyesmiből, elhatároztam, hogy felfedezem a világot.
Éppen akkor váltam el harmadszor, és szexuális téren nem
voltak speciális elvárásaim. Az első utam Thaiföldre vezetett;
utána szinte rögtön elmentem Madagaszkárra. Azóta nem
basztam fehér nővel; soha nem is vágytam rá. Higgyék el -
mondta, és erősen megszorította Lionel karját -, az édes,
engedelmes, lágy és izmos puncit fehér nőnél már hiába
keresik, mostanra teljesen eltűnt.
A 47-es észrevette, hogy kitartóan bámulom; rám mo-
solygott, keresztbe vetette a lábát, és előbukkant skarlát-. vörös
harisnyatartója. Robert tovább fejtegette az elméletét:
- Hajdanában, amikor a fehérek felsőbbrendűnek tartották
magukat, a rasszizmus még nem volt veszélyes. A XIX.
századi gyarmatosítók, misszionáriusok, laikus tanítök
szemében a négerek viszonylag könnyen kezelhető, nagytestű
állatoknak számítottak, akiknek vicces szokásai vannak; a
majmoknál kicsit fejlettebb lénynek tartották őket. Rosszabb
esetben úgy néztek rájuk, mint egy hasznos állatra, amely
képes összetettebb feladatokat is elvégezni; jobbik esetben úgy,
mint egy csiszolatlan, rosszul megmunkált lélekre, aki a
nevelés hatására képes arra, hogy Istenig - vagy a nyugati fajig
- emelkedjék. Mindenesetre alacsonyabbrendű testvérüket lát-
ták benne, és egy alacsonyabbrendű iránt az ember nem érez
gyűlöletet, legfeljebb jóindulatú megvetést. Ez a jóindulatú,
mondhatni humanista rasszizmus mára már teljesen eltűnt.
Attól a pillanattól kezdve, hogy a fehérek egyenlőként kezdtek
tekinteni a feketékre, nyilvánvaló lett, hogy előbb vagy utóbb
felsőbbrendűnek fogják tartani őket. Az egyenlőség
fogalmának egyszerűen nincs értelme az emberi faj esetében.
Újra felemelte a mutatóujját. Egy pillanatra azt hittem, hogy
megint a forrásaira fog hivatkozni, La Rochefoucauld-ra, vagy
mit tudom én kire, de végül is nem tette. Lionel összeráncolta a
homlokát.
- A fehérek saját magukat tekintik alacsonyabbrendűnek,
fontos nekik, hogy megértsék őket, tehát minden adva volt egy
új típusú, mazochizmuson alapuló rasszizmus megjelenéséhez:
a történelemnek ebben a szakaszában érkezünk el az
erőszakhoz, a fajok közötti háborúhoz és a mészárláshoz.
Például minden antiszemita megegyezik abban, hogy a zsidók
bizonyos téren felsőbbrendűek: az antiszemita írásokból
kitetszik, hogy a zsidókat intelligensebbnek tartják,
ügyesebbnek, és speciális tehetséggel ruházzák fel őket a
kereskedelem és a közösségi szolidaritás területén is. Az
eredmény: hatmillió halott.
Újra a 47-esre néztem: a várakozás pillanata nagyon izgató,
mindig meg szeretném nyújtani; de megvan a kockázata, hogy
a lány elmegy egy másik vendéggel. Intettem a pincérnek.
-Nem vagyok zsidó! - kiáltott fel Robert, mert azt hitte,
hogy ellenvetést készülök tenni.
Egyébként több ponton is vitába szállhattam volna vele: ami
azt illeti, most éppen Thaiföldön voltunk, és a sárga faj
egyedeit a fehérek soha nem tekintették „alacsonyabbrendű
testvérnek", hanem fejlett, bonyolult, feltehetőleg veszedelmes
lényeknek, egy egészen más civilizáció képviselőinek; de azt is
megjegyezhettem volna, hogy azért jöttünk ide, hogy basszunk,
és az efféle beszélgetésekkel csak az időnket pazaroljuk;
egyébként ez volt a legfőbb ellenvetésem. A pincér odajött az
asztalunkhoz; Robert villámgyors mozdulattal újabb kört
rendelt.
- I need a girl - súgtam a pincérnek -, the girl forty seven.
Nyugtalan és kérdő arckifejezéssel hajolt felém, mivel egy
csoport kínai telepedett a mellettünk lévő asztalhoz, és
hihetetlen zajt csaptak.
- The girl number four seven! - üvöltettem minden szótagot
gondosan kihangsúlyozva.
Ezúttal megértette, szélesen elmosolyodott, odament az
üvegfal előtti kis mikrofonhoz, és belemorgott néhány szót. A
lány felállt, lejött a lépcsőn, és egy oldalajtó felé indult, közben
végigsimított a haján.
- Úgy tűnik, hogy a rasszizmus - folytatta Robert oldalról
rámpillantva - a fokozódó ellenszenvben fejeződik ki, az egyre
erőszakosabb versengésben az eltérő fajok hím egyedei között;
ezzel párhuzamosan a hím egyedekben egyre nő a szexuális
vágy a másik faj nőstényei iránt. A faji küzdelem valódi tétje
nem gazdasági vagy kulturális, hanem biológiai és brutális
jellegű: a fiatal nők hüvelyéért folytatott versengés.
Sejtettem, hogy nemsokára a darwinizmusnál fog kikötni;
ebben a pillanatban a pincér újra megjelent az asztalunknál,
mellette a 47-es. Robert felnézett rá, és hosszan vizsgálgatta.
- Jól választott - mondta végül komoran -, igazi kurvának
látszik.
A lány félénken mosolygott. Az egyik kezemet a szoknyája
alá csúsztattam, és védelmezően megsimogattam a fenekét.
Nekem dőlt.
- Az már igaz, hogy ahol én lakom, már nem a fehérek
diktálnak- szólt közbe Lionel látszólag logikátlanul.
- Pontosan! - jelentette ki Robert energikusan. - Fél, és igaza
is van, hogy fél. Előre látom, hogy a következő években nőni
fog a .faji erőszak Európában; mindez majd polgárháborúban
végződik - mondta dühöngve -, és végül a kalasnyikovok
fogják elrendezni az ügyeket.
Belekortyolt a koktéljába; Lionel pillantásán látszott, hogy
kezdi kapiskálni a dolgot.
- De én szarok belei - mondta Robert, és odacsapta az
asztalhoz a poharát. - Nyugati vagyok, de ott élek, ahol akarok,
és pillanatnyilag még nálam van a lóvé. Elmentem Szenegálba,
Kenyába, Tanzániába, az Elefántcsontpartra. Ott a lányok nem
olyan tapasztaltak, mint a thai lányok, az igaz, nem is olyan
kedvesek, de jól tagolt testük van, és jó zamatos a puncijuk. -
Nyilván valamilyen emlék merült fel benne, mert hirtelen
elhallgatott.
- What is your name? - használtam ki a csendet.
-I am Sin - felelte a lány. A szomszéd asztalnál ülő kínaiak
már választottak, és vidáman karattyolva elindultak az emeleti
szobák felé; viszonylagos csend állt be.
- Négykézlábra állnak, á kis néger lányok, és úgy mutatják a
feneküket meg a puncijukat - folytatta Robert elgondolkodva,
majd ábrándosan hozzátette: -, és a puncijuk belseje teljesen
rózsaszín...
Felálltam. Lionel elismerően nézett rám: láthatólag örült,
hogy én megyek el először egy lánnyal, így kevésbé érezte
magát kínosan. Búcsúképpen odabólintottam Robert-nak.
Kemény vonású arca keserű grimaszba torzult, körülhordozta a
tekintetét a termen - és ezzel együtt az egész emberi fajon -, de
az arcán nyoma sem volt nyájasságnak. Megnyilatkozott,
legalábbis megadatott számára az alkalom; de éreztem, hogy
hamar el fogom felejteni. Hirtelen megvert, elveszett embernek
láttam, és az volt a benyomásom, hogy nem is akar igazán
szeretkezni ezekkel a lányokkal. Úgy is lehet látni az életet,
mint egy mozdulatlanná válási folyamatot, amit jól
megfigyelhetünk a francia bulldog esetében is - a francia
bulldog fiatal korában vígan ugrándozik, de öregkorára teljes
apátiába süllyed. Robert-nál már meglehetősen előrehaladt ez a
folyamat; lehet, hogy voltak még erekciói, de ebben sem
lennék biztos; az ember nyugodtan lehet maliciózus, és tehet
úgy, mintha megértett volna valamit az életből, ha az élet már
amúgy is befejeződött. Az én sorsom hasonló volt az övéhez,
ugyanazon a kudarcon osztoztunk; de mégsem éreztem együtt
vele. Ha hiányzik a szeretet, semmit sem lehet megszentelni.
Lehunyt szemhéjunk alatt fényes foltok olvadnak egymásba;
vannak káprázataink, és vannak álmaink. De mindez már nem
tartozik arra, aki az éjszakát várja; és az éjszaka elérkezik.
Kétezer bahtot fizettem a pincérnek, aki az emeleti szobákhoz
vezető kettős ajtóhoz kísért minket. Sin megfogta a kezemet;
egy vagy két órán keresztül megpróbál majd boldoggá tenni.

Természetesen nagyon ritkán fordul elő, hogy egy

masszázsszalonban olyan lánnyal találkozik az ember, aki
szeret szeretkezni. Amint beléptünk a szobába, Sin letérdelt
elém, lehúzta a nadrágomat és az alsónadrágomat, és a szájába
vette a nemiszervemet. Azonnal keményedni kezdtem. Az ajkát
lejjebb csúsztatta, és kis nyelvcsapásokkal izgatta a makkomat.
Behunytam a szememet, megszédültem, és úgy éreztem, hogy
mindjárt a szájába élvezek. Hirtelen abbahagyta, mosolyogva
levetkőzött, összehajtogatta a ruháit, és egy székre tette.
- Massage later - mondta. Elnyúlt az ágyon, és széttárta a
combjait. Már benne voltam, és kibe-jártam benne, amikor
eszembe jutott, hogy nem húztam fel óvszert. A Világ orvosai
által publikált tanulmány szerint a thaiföldi prostituáltak
egyharmada szeropozitív. De mégsem mondhatnám, hogy
megrémültem, csak egy kis futó bosszúságot éreztem. Ezek az
AIDS-ellenes kampányok végeredményben teljes kudarcba
fúltak. Egy kicsit mégis lehervadtam. Sin felkönyökölt, és
nyugtalanul megkérdezte:
- Something wrong?
- Maybe... a condom - mondtam zavartan.
- No problem, no condom... I'm OK.- jelentette ki ragyogva.
A tenyerébe vette a herezacskómat, a másik kezével
megmarkolta a farkamat. A hátamra feküdtem, és átengedtem
magam a simogatásnak. A keze egyre gyorsabban mozgott, és
éreztem, hogy újból merevedni kezdtem. Biztos van rendszeres
orvosi ellenőrzés, vagy valami ilyesmi. Amint felállt a farkam,
Sin fölém került, és gyors mozdulattal rám ereszkedett.
Megmarkoltam a csípőjét; sebezhetetlennek éreztem magam.
Finoman mozgatta a medencéjét, egyre jobban élvezte, és én
széttártam a combjait, hogy még mélyebben beléhatolhassak.
Nagyon heves volt az élvezet, majdnem részegítő; lassan
lélegeztem, hogy visszatartsam magam, és éreztem, hogy elönt
a béke. Sin végigfeküdt rajtam, a szeméremdombját az
enyémhez dörzsölte, és halkan kiáltozott a gyönyörtől;
felcsúsztattam a hátán kezem, és a tarkóját simogattam. Az
orgazmus pillanatában mozdulatlanná dermedt, felsikoltott,
majd a mellkasomra vetette magát. Még egyszer elélvezett,
nagyon mély, belülről érkező összehúzódással. Akaratlanul is a
karomba szorítottam, és üvöltve én is elélveztem. Körülbelül
tíz percig pihent rajtam, a fejét a mellkasomhoz szorítva; utána
felkelt és elhívott zuhanyozni. Nagyon finom, gyöngéd
érintésekkel szárogatott a törülközővel, mint egy kisbabát.
Visszaültem a kanapéra, és megkínáltam cigarettával.
- We have time - mondta -, we have a little time.
Megtudtam, hogy harminckét éves. Nem szereti a munkáját.
A férje eltűnt, és egyedül hagyta két gyerekkel.
- Bad man - mondta. - Thai men, bad men.
Megkérdeztem, hogy vannak-e barátnői a többi lány között.
Nem nagyon, felelte; a többségük fiatal és butuska lány, az
egész keresetüket ruhákra és parfümökre költik. Ő nem ilyen, ő
komoly, és beteszi a pénzét a bankba. Néhány év múlva
abbahagyhatja, és visszatérhet a falujába; a szülei már öregek,
és szükségük van a segítségére.

Amikor elbúcsúztunk, kétezer baht borravalót adtam neki; ez

nevetségesen soknak számított. Hitetlenkedve vette át a pénzt,
és a melle előtt összeérintett tenyérrel többször is megköszönte.
- You good man - mondta. Felvette a miniszoknyáját és a
harisnyáját, még két órája maradt a zárásig. Az ajtóig kísért,
még egyszer összeérintette a tenyerét a melle előtt. Take care -
mondta még -, be happy.
Tűnődve léptem ki az utcára. Holnap reggel nyolcra volt
kitűzve az indulás, ez lesz az utazás utolsó szakasza. Azon
gondolkodtam, hogy vajon hogy töltötte Valérie az utolsó
napját.

11.

- Ajándékokat vettem a családomnak - mondta. - Csodálatos

nyakláncokat találtam.
A hajó türkizzöld vízen siklott, sűrű dzsungellel borított
mészkő sziklafalak között. Eppen olyan volt, amilyennek A
kincses sziget díszletét elképzeltem.
- Ami i gaz, az igaz, a természet... hát igen... - mondtam.
Valérie kedvesen felém fordult; kontyba tűzte a haját, de
néhány hajfürtje ott csapkodott a szélben az arca körül .
- A természet, az néha olyan... - folytattam bátortalanul.
Csevegőtanfolyamokra is szükség lenne, ha már vannak
szalontánc tanfolyamok; túlságosan is a könyvelésnek
szenteltem magam, és elveszítettem a kapcsolatot az
emberekkel.
- Mit szól, ma december 31-e van - jegyezte meg Valérie
zavartalanul.
Körülnéztem, fölöttünk a makulátlanul kék ég, körülöttünk a
türkizzöld tenger; nem, igazán nem gondoltam rá. Nagyon
bátornak kellett lenniük az emberi lényeknek, hogy
gyarmatosították a hideg vidékeket is.
Son felállt, és a csoporthoz fordult:
-Most mi közelít Koh Phi Phi. Itt, mondtam már, nem lehet
menni. Felvettek fürdőruhát? Gyalog kell menni, nem mély,
gyalogolni. Gyalogolni vízben. Csomagok nem most, cso-
magok később.
A kormányos megkerült egy kis sziklaszirtet, leállította a
motort, és a hajó besiklott a dzsungellel borított sziklafalak
között nyíló kis kerek öbölbe. Az átlátszóan zöld víz vakítóan,
irreálisan fehér homokkal borított partot nyaldosott. Az erdő
közepén, a lejtő alján fából készült, pálmalevelekkel borított
bungalók álltak, cölöpökön. A csoport egy pillanatra
elhallgatott.
- Ez a földi paradicsom - mondta Sylvie lágyan, meg-
indultan. Nem túlzott. Bár ami azt illeti, ő nem volt Éva. És én
még kevésbé voltam Ádám.
 A csoport tagjai egyenként felálltak, és átléptek a hajó orrán.
Leemeltem Josette-et a férje karjába. Josette a derekáig
felgyűrte a szoknyáját, kicsit nehézkesen lépett be a vízbe, de
el volt ragadtatva, és boldogan prüszkölt. Megfordultam; a thai
matróz az evezőjére támaszkodva várta, hogy az összes utas
kiszálljon. Valérie összekulcsolta a kezét a térdén, rám nézett,
és kicsit zavartan elmosolyodott.
- Elfelejtettem felvenni a fürdőruhámat - mondta végül.
- Elfordulhatok, ha akarja - mondtam idiótán.
Bosszúsan beharapta az ajkát, felállt, és egy gyors
mozdulattal levette a nadrágját. A körutazás szelleméhez
egyáltalán nem illő, nagyon finom csipkebugyit viselt. A
szeméremszőrzete oldalt egy kicsit kilátszott, sűrű volt és
nagyon fekete. Nem fordítottam el a tekintetemet, az bénán jött
volna ki; de nem is bámultam túl tolakodóan. Kiszálltam, és
felnyújtottam a kezem, hogy segítsek neki; de ő egyedül ugrott
ki a hajóból. Derékig vízben álltunk. Mielőtt lement a strandra,
Valérie még egyszer megnézte a kagylónyakláncokat, amiket
az unokahúgainak szánt. Az öccse a diploma után
kutatómérnöki állást kapott az Elfnél. Néhány hónapnyi
vállalati képzés után elutazott Venezuelába, az első
állomáshelyére. Egy év múlva feleségül vett egy helyi lányt.
Valérie úgy gondolta, hogy korábban nem lehetett túl sok
szexuális tapasztalata; legalábbis soha nem hozott haza
egyetlen lányt sem. Ez nem ritka azoknál a fiúknál, akik
mérnöknek tanulnak; nincs idejük eljárkálni, és barátnőt
szerezni. A szabadidős tevékenységük csupa ártalmatlan,
kockázatmentes mulatságra korlátozódik: gondolkodtató játé-
kokra vagy sakkpartikra az Interneten. Megszerzik a
diplomájukat, belépnek az első munkahelyükre, és egyszerre
fedeznek fel mindent: a pénzt, a munkahelyi felelősséget és a
szexet, és ha trópusi országba nevezik ki őket, nem sokáig
tartanak ki. Bernard nagyon barna, csodálatos testű lányt vett
feleségül; többször is előfordult, hogy amikor együtt nyaraltak
a szüleiknél, a Saint-Quay-Portrieux-i strandon Valérie
hevesen megkívánta a sógornőjét. Nehezére esett elképzelni a
bátyját szeretkezés közben. Pedig már két gyerekük volt, és na-
gyon boldognak látszottak. A sógornőjének könnyű volt
ajándékot vásárolnia, Juana szerette az ékszereket, és a világos
kövek ragyogóan álltak a barna bőréhez. Bertrand ajándékával
már annál nehezebb dolga volt. Ha egy férfinak nincsenek
bűnei, gondolta Valérie, nagyon nehéz kitalálni, hogy mi
szerezhetne neki örömet.

Eppen a Phuket Weeklyt lapozgattam, amit a szálloda egyik

szalonjában találtam, amikor észrevettem Valérie-t a parton.
Valamivel messzebb egy csapatnyi német fürdött meztelenül.
Valérie habozott egy pillanatig, majd elindult felém. A nap
ragyogóan sütött; dél lehetett. Vagy így, vagy úgy, de le kell
tudnom játszani ezt a játszmát. Babette és Léa mentek el
előttünk; a vállukon strandszatyor lógott, amúgy teljesen
meztelenek voltak. Semmiféle reakciót nem váltott ki belőlem
ez a látvány. Valérie viszont hosszan, kíváncsian és zavar
nélkül követte őket a tekintetével. A lányok leültek a német
csoport közelében.
- Azt hiszem, megfürdöm - mondtam.
- Én majd később megyek - felelte Valérie.
Élvezet volt begyalogolni a vízbe. Meleg volt, áttetsző, és
csodálatosan nyugodt. Apró, ezüstös halak úsztak közvetlenül a
felszín alatt. Nagyon enyhén lejtett a talaj, még a parttól száz
méterre is leért a lábam. Kivettem a farkam a fürdőnadrágból,
behunytam a szemem, és megpróbáltam magam elé képzelni
Valérie punciját, úgy, ahogy reggel a csipkebugyi fél-
takarásában láttam. Felállt a farkam, ez már valami volt; és
önmagában is motivációt jelenthetett. Muszáj élnem, és emberi
kapcsolatokat létesítenem, gondoltam; már régóta túl feszült
vagyok. Lehet, hogy kellett volna valamit csinálnom esténként,
tollaslabdázni, kórusban énekelni, vagy valami ilyesmit. Csak
azokról a nőkről voltak emlékeim, akikkel basztam valamikor.
Már ez is valami; az ember emlékeket alkot, hogy kevésbé
legyen magányos a halála pillanatában. Nem lenne szabad így
gondolkodnom. Think positive, mondtam magamnak
fejvesztetten, think different. Lassan visszaúsztam a partra, tíz
tempónként megálltam, és mélyeket lélegeztem, hogy
ellazítsam magam.
A partra lépve az első, amit észrevettem, az volt, hogy
Valérie levette a fürdőruhafelsőjét. Pillanatnyilag a hasán
feküdt, de előbb-utóbb megfordul, ez ugyanolyan
kikerülhetetlen volt, mint a bolygók mozgása. De mi a fene
történik velem? Leültem a fürdőlepedőre, és kicsit
előrehajoltam. Think different, ismételgettem. Láttam már női
mellet, simogattam és csókolgattam már jónéhányat; most
mégis meg voltam bénulva. Idáig is sejtettem, hogy Valérie-
nak csodálatos melle van; de a valóság még annál is rosszabb
volt. Egyszerűen képtelen voltam elszakítani a tekintetemet a
mellbimbóiról, a mellbimbók szegélyéről; észre kellett vennie,
hogy bámulom. Vajon mi jár egész pontosan a nők fejében?
Túl könnyen elfogadják a játékszabályokat. Néha, amikor egy
tükör előtt állva meztelenül vizsgálgatják magukat, nagyon
tárgyilagos lesz a tekintetük, hidegen felmérik a csábító
képességeiket - egyetlen férfi sem lenne képes ilyesmire. En
sütöttem le először a szemem.
Eltelt egy kis idő - de nem tudom, mennyi; a nap még
mindig a fejünk fölött állt, nagyon erős volt a fény. A te-
kintetem a fehér, finomszemű homokra szegeződött.
- Michel - mondta Valérie lágyan.
Felkaptam a fejem, mintha pofon vágott volna. Nagyon
barna szemének pillantása az enyémbe mélyedt.
 - Mi van a thai nőkben, ami hiányzik a fehér nőkből? Most
képtelen voltam állni a tekintetét; a melle a lélegzete ritmusára
remegett; és láttam, hogy a mellbimbói megkeményednek. A
legszívesebben azt feleltem volna: „Semmi." De eszembe jutott
valami; valami nem túl okos dolog.
- Van itt erről egy cikk, olyan reklámriport-féleség -
mondtam, és átnyújtottam neki a Phuket Weeklyt.
- Find your longlife companion... Well educated Thai la-
dies; ez az?
- Igen, és egy pár oldallal arrébb van egy interjú.
A mosolygós Cham Sawanasee fekete öltönyben és sötét
nyakkendőben válaszolt tíz kérdésre, amely felmerülhetett az
emberben (Ten questions you could ask) az általa vezetett
Heart to Heart nevű ügynökség működésével kapcsolatban.
There seems to be, jelentette ki Mr. Sawanasee, a nearper-
féct match between the Western men, who are unappreciated
and get no respect in their own countries, and the Thai women,
who would be happy to find someone who simply does his job
and hopes to come home to a pleasant family life after work.
Most Western women do not want such a boring husband.
One easy way to see this, folytatta, is to look at any publi-
cation containing „personal" ads. The Western women want
someone who looks a certain way, and who has certain „social
skills", such as dancing and clever conversation, someone who
is interesting and exciting and seductive. Now go to my
catalogue, and look at what the girls say they want. It's all
pretty simple, really. Over and over they state that they are
happy to settle down FOREVER with a man who is willing to
hold down a steady job and be a loving and understanding
HUSBAND and FATHER. That will get you exactly nowhere
with an American girl!
As Western women, vonta le végül némileg pofátlanul, do
not appreciate men, as they do not value traditional family life,
marriage is not the right thing for them to do. I'm helping
modern Western women to avoid what they despise.

- Igen, ebben van némi igazság - jegyezte meg Valérie

szomorúan. - Nyilvánvalóan létezik az a piac. Letette a
magazint és elábrándozott. Ebben a pillanatban Robert ment el
előttünk a víz szegélyén, komor tekintettel, a kezét
összekulcsolta a háta mögött. Valérie gyorsan elfordította róla
a tekintetét. Idegesen suttogta:
- Nem szeretem ezt az alakot...
- Pedig elég értelmes - mondtam közömbösen.
- Elég intelligens, de én nem szeretem. Mindent megtesz,
hogy sokkolja a többieket, hogy ellenszenvessé tegye magát;
én ezt nem szeretem. Maga legalább megpróbál alkalmazkodni.
- Igazán? - kérdeztem meglepetten.
- Igen. Természetesen észre lehet venni, hogy rosszul érzi
magát, nem magának találták ki az ilyen utazásokat, de
legalább erőfeszítéseket tesz. Azt hiszem, hogy maga
tulajdonképpen elég kedves fiú.
Ebben a pillanatban megtehettem volna, sőt meg kellett
volna tennem, hogy a karomba veszem, megsimogatom a
mellét és szájon csókolom; de kretén módon nem tettem meg.
A délután egyre hosszabbra nyúlt, a nap már a pálmafák fölé
ereszkedett, és mi jelentéktelen szavakat váltottunk.

A szilveszteri vacsorára Valérie nagyon vékony, puha, áttetsző

anyagból készült zöld ruhát vett fel, az alatta átsejlő melltartó
jó sokat engedett látni a melléből. A desszert után a teraszon
megjelent egy zenekar, és egy furcsa öreg énekes orrhangon
Bob Dylan slow-rock adaptációkat dünnyögött. Babette és Léa
már betagozódtak a német csoportba, hallottam az éles
hangjukat. Josette és René táncoltak, gyöngéden átkarolták
egymást, mint két kedves véreshurka. Meleg volt az éjszaka; a
mellvédre akasztott színes lámpákra éjjelilepkék ragadtak.
Nyomottnak éreztem magam, egyik whiskyt hajtottam fel a
másik után.
- Amit az a pofa mondott, tudja, az az interjú az újságban...
- Igen... - Valérie rám nézett; egymás mellett ültünk egy
nádfonatú padon. A mellei gömbölyűen, kínálkozóan ültek a
kosarukban, mint egy szép pár kagylóban. Valérie kifestette
magát; hosszú, sima haja a vállát verdeste.
- Az főleg az amerikai nőkre illik, azt hiszem. Az európai
nőkre nem igazán jellemző.
Kételkedve nézett, nem válaszolt. Persze jobban tettemvolna,
ha felkérem táncolni. Ittam még egy whiskyt, hátradőltem, és
mélyet sóhajtottam.
Mire felébredtem, a terasz szinte teljesen kiürült. Az énekes
már thai nyelven cifrázta, a dobos halkan kísérte; senki sem
figyelt rájuk. A németek eltűntek, de Babette és Léa nagy
beszélgetésben volt két olasszal, akik ki tudja, honnan kerültek
elő. Valérie elment. Helyi idő szerint hajnali három volt; az
imént kezdődött el a 2001-es év. Párizsban csak három óra
múlva lesz éjfél; Teheránban most van éjfél, Tokióban pedig
hajnali öt. Az emberiség különféle fajokhoz tartozó egyedei
most sorra átléptek a harmadik évezredbe; én, úgy látszik, le-
késtem a belépőmet.

12.
Visszamentem a bungalóba, majdnem összetört a szégyen; a
kertben itt-ott hangosan felnevetett valaki. A homokos
ösvényen egy kis szürke, mozdulatlan varangyosbékára
akadtam. Nem menekült el, nem működtek a védekező
reflexei. Előbb vagy utóbb valaki eltapossa úgy, hogy még
csak észre sem veszi; a kis béka gerincoszlopa eltörik, és
széttaposott húsa összekeveredik a földdel. Aki eltapossa,
valami puhát érez a talpa alatt, szitkozódik egyet, és a földhöz
dörzsöli a talpát, hogy megtisztítsa. Megböktem a békát a
lábammal: komótosan elindult az ösvény szegélye felé. Még
egyszer megböktem, végre elért a gyep viszonylagos
biztonságába; talán néhány órával meghosszabbítottam az
életét. Úgy éreztem, alig vagyok jobb helyzetben, mint ő: nem
meleg családi fészekben nevelkedtem, senkim sem volt, aki
azon aggódott volna, hogy mi lesz majd velem, senki nem
vigasztalt, amikor szorongtam, és senki nem örült a
kalandjaimnak, a sikereimnek. És ami a legrosszabb: nem
hoztam létre magamhoz hasonló entitást: agglegény vagyok,
nincs gyerekem, és senkinek sem jutna eszébe az én vállamra
támaszkodni. Egyedül élek, és egyedül fogok meghalni.
Néhány percig a terméketlen önsajnálatban fetrengtem. De ha
más szempontból nézzük: megbonthatatlan, egységes és
ellenálló egész vagyok, jóval nagyobb az állatfajok
legtöbbjénél; az életkilátásaim az elefánt vagy a holló
életkilátásaihoz hasonlítanak; és jóval nehezebben össze-
roncsolható valami vagyok, mint egy apró békaféle.

A maradék két napot a bungalómban lapítva töltöttem.

Időnként a falakat súrolva elhagytam a menedékem, és
elmentem a minimarketbe, ahol pisztáciát és Mekongot
vásároltam. Nem tudtam elképzelni, hogy a svédasztalnál vagy
a strandon újra találkozzam Valérievel. Vannak dolgok, amiket
megtehet az ember, és vannak olyanok, amelyek túl nehéznek
tűnnek. Lassacskán minden túl nehézzé válik; talán ennyiben
foglalható össze az élet.
Január 2. délutánján az ajtóm előtt megtaláltam a Nouvelles
Frontiéres kérdőívét arról, hogy elégedett voltam-e az
utazással. Gondosan kitöltöttem, általában a „jó" rubrikát
ikszeltem be. Mert igaz, hogy bizonyos értelemben minden jó
volt. A vakációm normálisan zajlott. A körutazás cool volt, és
egy csipetnyi kaland fűszerezte; ahogy beígérték. A „személyes
megfigyelések" rovatba a következő négysorost írtam:
Ébredés után úgy éreztem, hogy átkerültem egy másik,
szigorúan négyszögletes világegyetembe Jól ismerem az életet,
és a módozatait, Olyan, mint egy kérdőív, kitöltendő
négyzetekkel.

Január 3-án reggel becsomagoltam a bőröndömet. Amikor

Valérie meglátott a hajóban, mintha kiáltani akart volna; én
elfordítottam a fejem. Son elbúcsúzott tőlünk a phuketi
repülőtéren; korán érkeztünk, a gép csak három óra múlva
indult. A csekkolás formaságai után a kereskedelmi
központban kódorogtam. Bár a repülőtéri várócsarnok teljesen
fedett volt, az üzletek teakfa-falú és pálmatetejű kunyhót
formáztak. A kis boltokban nemzetközi termékek (Hermés
kendők, Yves Saint Laurent parfümök, Vuitton táskák)
keveredtek a helyi termékekkel (nyakláncok, csecsebecsék,
festett thai selyemnyakkendők); minden árura mágneses
lopásgátlót szereltek. A repülőtéri üzletek tehát egyelőre még a
nemzeti élet terébe tartoztak, de egy túlbiztosított,
meggyengített nemzeti élet terébe, amelyet már a világ-
fogyasztás standardjaihoz igazítottak. Az utazása végén járó
utas számára átmeneti, közvetítő teret jelentettek, ami nem volt
olyan érdekes, de olyan ijesztő sem, mint az ország többi része.
Úgy éreztem, hogy a világ egyre inkább egy repülőtérre kezd
hasonlítani.
Amikor elmentem a Coral Emporiuna nevű bolt előtt,
hirtelen kedvem kerekedett, hogy ajándékot vegyek Marie-
Jeanne-nak; végül is senki másom nem volt a világon. Egy
nyakláncot, egy brossot? Javában turkáltam a pulton, amikor
észrevettem Valérie-t.
- Nyakláncot próbálok választani - mondtam tétován.
- Egy szőkének, vagy egy barnának? - keserűség csengett a
hangjában.
- Egy szőke, kék szemű nőnek.
- Akkor inkább világos korallnyakláncot válasszon.
Atnyújtottam a beszállókártyámat a pénztároskisasszonynak.
Fizettem, és szánalmas hangon azt mondtam Valérie-nek:
-Egy kolléganőmnek lesz.
Furcsán nézett rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy
pofonvágjon, vagy elnevesse magát; de azért elkísért a bolt
kijáratáig. A csoport többi tagja ott üldögélt a várótermi
padokon, láthatólag végére értek már a vásárlásnak.
Megálltam, nagy lélegzetet vettem, és Valérie felé fordultam.
- Igazán találkozhatnánk Párizsban... - mondtam végül.
- Úgy gondolja? - vágott vissza lesújtóan.
Nem válaszoltam semmit, csak újból ránéztem. Azt akartam
mondani: „Nagyon kár lenne, ha..."; de nem vagyok biztos
benne, hogy ki is ejtettem ezeket a szavakat.
Valérie körbenézett, a legközelebbi padon észrevette
Babette-et és Leát, és idegesen elfordította a fejét. Elővett egy
füzetet a táskájából, kitépett egy lapot, és gyorsan ráfirkantott
valamit. Amikor átnyújtotta, megpróbált mondani valamit, de
aztán feladta, elfordult, és odament a csoporthoz.
Rápillantottam a papírdarabkára, mielőtt zsebrevágtam: egy
mobiltelefonszám volt.
 MÁSODIK RÉSZ

ELŐNYÖS VERSENYHELYZET

1.

A repülő délelőtt tizenegykor szállt le a Roissy-n, az elsők

között kaptam meg a csomagomat. Szombat volt; elmehettem
volna vásárolni, vehettem volna néhány csecsebecsét a
lakásomba stb. A rue Mouffetard-t jeges szél söpörte, és úgy
éreztem, semmi nem éri meg a fáradságot. Az állatok jogaiért
küzdő önkéntesek sárga matricákat osztogattak. Az ünnepek
után mindig enyhe hanyatlás áll be az élelmiszerfogyasztásban.
Vettem egy grillcsirkét, két üveg Graves-ot, és megvettem a
Hot Video legújabb számát. Nem túl nagystílűen vásároltam be
a hétvégére; de nem éreztem úgy, hogy ennél többet
érdemelnék. Felfaltam a csirke felét, a bőre félig szénné égett,
zsíros volt, és egy kicsit undorító. Valamivel három után
felhívtam Valérie-t. A második csöngetésre vette fel. Igen, ráér
ma este; igen, eljön velem vacsorázni. Menjek érte nyolcra; az
avenue Reille-en lakik, a parc Montsouris mellett.
Fehér joggingalsóban és rövid pólóban nyitott ajtót.
- Még nem vagyok kész - mondta, és hátradobta a haját.
A mozdulattól megemelkedtek a mellei; nem volt rajta
melltartó. Átöleltem a derekát és magamhoz húztam. Kinyitotta
a száját, és azonnal a számba csúsztatta a nyelvét. Erős
izgalomba jöttem, majdnem elájultam, és azonnal felállt a
farkam. Szorosan összetapadt az ágyékunk, Valérie belökte a
bejárati ajtót, ami tompa kattanással becsukódott. A szobát
csak egy éjjelilámpa világította meg, és hatalmasnak tűnt.
Valérie átölelte a derekamat, és vaktában tapogatózva
bevezetett a hálószobába. Az ágy mellett megint megcsókolt.
Felemeltem a pólóját, és megsimogattam a mellét; valamit a
fülembe súgott, de nem értettem. Letérdeltem előtte, lehúztam
a joggingalsóját és a bugyiját, és a puncijára fektettem az
arcomat. A hüvelye bejárata tágra nyílt, nedves volt és jó illatú.
Valérie felnyögött, és az ágyra hanyatlott. Nagyon gyorsan
levetkőztem, és beléhatoltam. A farkamon heves élvezethul-
lámok futottak keresztül.
- Valérie - mondtam -, nem tudom sokáig visszatartani
magam, túlságosan felizgultam.
Maga felé húzott, és a fülembe suttogta: - Gyere...
A hüvelye fala rászorult a nemiszervemre. Úgy éreztem,
hogy feloldódom a térben, egyedül a farkam létezett,
hihetetlenül erős élvezethullám futott végig rajta. Hosszan
ejakuláltam, több szakaszban; csak a végén vettem észre, hogy
üvöltök. Bármikor meg tudnék halni egy ilyen pillanatért.
Sárga és kék halak úszkáltak körülöttem. A vízben álltam,
néhány méterrel a napsütötte vízfelszín alatt. Valérie is ott volt,
kicsit távolabb, egy korallszirt előtt állt, hátat fordított nekem.
Mind a ketten meztelenek voltunk. Tudtam, hogy megváltozott
az óceánok sűrűsége, és vele a nehézkedési állapot is, de azon
már nagyon elcsodálkoztam, hogy lélegezni tudok a víz alatt.
Néhány karcsapással elértem Valérie-t. A zátony
foszforeszkáló, ezüstös, csillag alakú organizmusokból állt. Az
egyik kezemet Valérie mellére tettem, a másikat a hasára. Meg-
fordult, a feneke súrolta a farkamat.
Ebben a pozitúrában ébredtem; még éjszaka volt.
Gyöngéden szétnyitottam Valérie combjait, hogy belé-
hatolhassak. Megnyálaztam az ujjamat, és simogatni kezdtem a
csiklóját. Amikor elkezdett nyögdécselni, már tudtam, hogy
felébredt. Felkelt, és feltérdelt az ágyon. Egyre hevesebben
döfködtem, és éreztem, hogy egyre jobb neki, hevesen
lélegzett. Az orgazmus pillanatában megrázkódott és
felsikoltott; utána nem mozdult, mintha megsemmisült volna.
Kiszálltam belőle, és elnyúltam mellette. Ő ellazult és átölelt;
mind a ketten izzadságban úsztunk.
- Csodálatos a gyönyörre ébredni - mondta, és az egyik
kezét a mellemre tette.

Amikor újra felébredtem, már felkelt a nap; egyedül voltam

az ágyban. Felkeltem és átmentem a szobán. A másik helyiség
tényleg nagyon tágas, nagy belmagasságú szoba volt.
Könyvespolcok futottak egy kis galéria mentén, a kanapé
fölött. Valérie nem volt otthon; a konyhaasztalra kenyeret,
sajtot, vajat és lekvárt tett ki nekem. Töltöttem egy csésze
kávét, és visszafeküdtem. Tíz perccel később megjött Valérie,
croissant-t és csokoládés kiflit vásárolt, és egy tálcán behozta a
szobába.
- Állati hideg van odakint - mondta, mielőtt levetkőzött. -
Thaiföld jutott eszembe.
- Valérie - mondtam tétován -, mit találsz bennem? Nem
vagyok szép, sem szórakoztató; nemigen értem, mi lehet
bennem vonzó.
Rámnézett, nem szólt egy szót sem; majdnem meztelen volt,
csak a bugyit hagyta magán.
- Komolyan kérdezem - makacskodtam. - Elnyűtt alak
vagyok, nem is túl barátságos, közömbössé tett az unalmas
életem. És akkor te felém fordulsz, barátságos vagy és kedves,
és gyönyört adsz nekem. Nem értem. Azt hiszem, olyasmit
keresel, ami nincs meg bennem. Egészen biztosan csalódni
fogsz.
Elmosolyodott, és éreztem, hogy egyelőre nincs kedve
beszélni. Az egyik kezét a herezacskómra tette, és hozzáhajolt.
Azonnal felállt a farkam. Végigsimított a farkam tövén egy
hajfürtjével, majd két ujjal elkezdte veregetni a farkamat.
- Nem tudom - morogta, és nem hagyta abba, amit csinált. -
Csodálatos, hogy annyira nem bízol magadban. Az egész
utazás alatt nagyon kívántalak. Szörnyű volt, egyszerűen nem
tudtam másra gondolni.
Még jobban megszorította a markában tartott heréimet. A
másik kezével benyúlt a lekváros tálkába, és egy kis
eperlekvárt kent a farkamra; utána gondosan, nagy
nyelvcsapásokkal elkezdte lenyalogatni. Egyre erősebb lett az
élvezet, szétnyitottam a combjaimat abban a reménytelen
igyekezetben, hogy visszatartsam magam. Játékosan még
gyorsabban kezdte verni a farkamat, majd bevette a szájába.
Abban a pillanatban, amikor a nyelvével a makkomat kezdte
csiklandozni, a félig nyitott szájába élveztem. Kis mordulással
lenyelte, majd végignyalogatta a farkamat, hogy begyűjtse az
utolsó cseppecskéket is. Mintha hatalmas hullám mosta volna
végig az ereimet, elöntött a feloldódás érzése. Valérie elvonta a
száját, majd elnyúlt mellettem, és hozzám simult.
- December 31. éjjelén majdnem bekopogtam hozzád; de
végül nem mertem. Biztos voltam benne, hogy soha nem fog
történni köztünk semmi; és az volt a legrosszabb, hogy még
csak nem is tudtam érte haragudni rád. Az emberek sokat
beszélgetnek ezeken a szervezett utazásokon, de a kapcsolatuk
megmarad a felszínes haverkodás szintjén, és nagyon jól
tudják, hogy soha többé nem látják egymást. Ritkán fordul elő,
hogy szexuális kapcsolatot létesítenek egymással.
- Úgy gondolod?
- Nem gondolom, tudom. És még a vakációs klubokra is
igaz. Vannak erre vonatkozó kérdőívek. Ez egyébként a klubok
számára is probléma, mert eredetileg éppen a kapcsolatteremtés
vágya hozta létre ezt az üdülési formát. Tíz éve folyamatosan
csökken a vakációs klubok látogatottsága, pedig állandóan
csökkentik az árakat. Ennek csak az lehet az oka, hogy a
vakáció alatt szinte lehetetlen szexuális kapcsolatokat
létesíteni. Csak az olyan, biztos homoszexuális klientúrával
rendelkező helyek őrizték meg a népszerűségüket, mint Korfu
vagy Ibiza.
- Sokat tudsz erről a kérdésről - mondtam meglepetten.
- Igen, mert a turisztikai ágazatban dolgozom. - El-
mosolyodott. - Ez is a szervezett utazások egyik jellemzője: az
emberek alig beszélnek a munkájukról. Az utazás valamiféle
játékos zárójel, az embernek csak abban lehet része, amit a
szervezők „a felfedezés örömének" neveznek. Mindenki
hallgatólagosan megegyezik abban, hogy kerülik az olyan
komoly témákat, mint a munka és a szex.
- Hol dolgozol?
- A Nouvelles Frontiéres-nél.
- Akkor neked tulajdonképpen munka volt ez az utazás?
Jelentést készítettél, vagy valami ilyesmit?
- Nem, tényleg vakációztam. Persze nagy kedvezményt
kaptam, de kivettem a szabadságomat. Öt éve dolgozom náluk,
és csak most először utaztam velük.
Valérie paradicsomos mozzarella salátát készített. Közben
elmesélte, hogyan került a turisztikai ágazathoz. 1990
márciusában, három hónappal az érettségi előtt kezdett el
komolyabban gondolkodni, hogy mi is legyen a
továbbtanulással, és tágabban: az életével. A bátyja a Nancy-i
egyetemre járt; épp akkoriban kapta meg a diplomáját.
Geológus mérnök lett, ami azt jelentette, hogy vagy a
bányászatban kap munkát, vagy az olajmezőkön, mindenesetre
távol Franciaországtól. A bátyja szeretett utazni. Valérie is
eléggé szeretett utazni; úgy döntött tehát, hogy a
vendéglátóipari főiskola turisztikai tagozatát választja. Úgy
érezte, hogy a hosszabb, egyetemi tanulmányokhoz szükséges
intellektuális megszállottság távol áll a természetétől. Nagyon
hamar rájött, hogy ez hiba volt. Főiskolai csoportjának szellemi
színvonalát különlegesen alacsonynak találta, minden nehézség
nélkül tette le a vizsgáit, és úgy várta a diplomáját, hogy szinte
gondolnia sem kellett rá. A tanulmányaival párhuzamosan be-
iratkozott egy „Irodalom és szociológia"című kurzusra is. Ott
megint hamar csalódnia kellett. A tantárgy maga érdekes volt,
nyilván sok új dolgot fedeztek fel, de a felkínált munkamód-
szerek és az elővezetett elméletek nevetségesen leegyszerű-
sítőnek tűntek a számára: minden bűzlött az ideológiától, a
pontatlanságtól és az amatörizmustól. Az év közepén félbe-
hagyta az egészet, nem tette le a vizsgáit, hanem elfogadott egy
kereskedelmi ügynöki állást a Kuoni Utazási Iroda Rennes-i
fióküzletében. És két hét múlva, amikor elhatározta, hogy
kibérel egy lakást, ráébredt, hogy a csapda bezárult, és ő most
már örökre a munka világának foglya marad.
Egy évig dolgozott a Kuoni Rennes-i ügynökségénél, ahol
nagyon jó ügynöknek számított.
- Nem volt nehéz - mondta -, elég volt egy kicsit beszéltetni
az ügyfeleket, némi érdeklődést mutatni. Ugyanis az emberek
ritkán találkoznak valakivel, aki érdeklődik irántuk.
A vezetőség felajánlott neki egy átalánydíjas asszisztensi
állást a cég párizsi központjában. A munkája abban állt, hogy
részt kellett vennie a körutazások kigondolásában, ki kellett
dolgoznia az útirányt és kirándulásokat, és meg kellett
tárgyalnia az árakat a szállodatulajdonosokkal és a helyi
szolgáltatókkal. Itt is elég jól elboldogult. Hat hónappal később
jelentkezett a Nouvelles Frontiéres egyik hirdetésére, amely
hasonló jellegű állást kínált. Es itt indult be igazán a karrierje.
Egy csapatba tették Jean-Yves Frochot-val, egy fiatal
kereskedelmi diplomással, aki szinte semmit nem értett a
turizmushoz. Jean-Yves azonnal felismerte Valérie értékeit,
megbízott benne, és bár elméletileg a főnöke volt, nagystílűen
támogatta a kezdeményezéseit.

-Jean-Yves-ben az a legjobb, hogy helyettem is ambíciózus.

Valahányszor tárgyalnom kell egy megbízásról vagy egy
fizetésemelésről, ő tárgyal helyettem. Most már a világ összes
körutazásáért ő a felelős, ő ellenőrzi a körutak terveit; én pedig
továbbra is az asszisztense vagyok.
- Akkor biztosan jó keresel.
- Negyvenezer frankot havonta. Ja, most már euróban kell
számolni. Egy kicsit több, mint hatezer eurót. Meglepetten
néztem Valérie-re.
- Hát, ezt azért nem gondoltam volna – mondtam.
- Mert nem láttál még kosztümben.
- Hát kosztümöd is van?
- Nem sokszor van rajtam, mert szinte mindig telefonon
intézem az ügyeket. De ha kell, igen, fel tudok venni egy
kosztümöt is. Még harisnyakötőm is van. Majd egyszer
megmutatom, ha akarod.

Ebben a pillanatban fogtam fel, némi édes hitetlenkedéssel,

hogy újra találkozni fogok Valérie-vel, és hogy valószínűleg
boldogok leszünk. Túl váratlan volt ez az öröm, majdnem
elsírtam magam; gyorsan témát kellett váltanom.
- És milyen ez a Jean-Yves?
 - Olyan átlagos. Nős, két gyereke van. Rengeteget dolgozik,
hétvégére is visz haza munkát. Normális, fiatal középvezető,
elég intelligens, elég ambiciózus; de kedves, egyáltalán nem
olyan, mint a többi. Jól megértjük egymást.
- Nem tudom miért, de örülök, hogy gazdag vagy.
Tulajdonképpen nem különösebben fontos, de mégis örömet
szerez nekem.
- Igen, elég jól mennek a dolgaim, jó fizetésem van; de 40%
adót fizetek, és havi tízezer frank a lakbérem. Nem vagyok
benne biztos, hogy igazán jól csinálom a dolgokat; ha az
eredményeim csökkennek, azonnal kitesznek az utcára;
megtörtént ez már sok mindenkivel. Kezdetben a Nouvelle
Frontiéres főleg csak charterjáratokkal foglalkozott. A
körutazások kifejlesztésének és a kedvező ár-teljesítmény
viszonynak köszönheti, hogy Franciaország legelső utazási
irodájává fejlődhetett, és ez nagyrészt a mi munkánknak, Jean-
Yves-nek és nekem köszönhető. Tíz év alatt a cég értéke
meghússzorozódott; és mivel Jacques Maillot-é a részvények
30%-a, azt is mondhatnám, hogy nekünk köszönheti a vagyo-
nát.
- Találkoztál már vele?
- Igen, nem is egyszer; ki nem állhatom. Látszólag egy
katolikus demagóg, aki mindig egészen röhejesen trendi akar
lenni, a tarkabarka nyakkendőivel és a robogójával, de a lelke
mélyén mocskos képmutató, és teljesen könyörtelen alak.
Karácsony előtt Jean-Yves-et megkereste egy fejvadász;
mostanában kellett találkoznia vele, és nyilván többet is
megtudott a dologról. Megígértem, hogy felhívom, amikor
hazajöttem.
- Akkor hívd fel, ez igazán fontos.
- Igen... - látszott, hogy habozik, Jacques Maillot említésére
elkomorodott. - Igen, de az életem is fontos. Jut eszembe:
megint szeretkezni akarok.
 - Nem vagyok benne biztos, hogy most rögtön képes lennék
rá.
- Akkor nyalj ki. Azt is nagyon fogom élvezni.

Felállt, levette a bugyiját, és kényelmesen elhelyezkedett a

kanapén. Letérdeltem elé, széthúztam a nagyajkait, és apró
nyelvcsapásokkal izgatni kezdtem a csiklóját. - Erősebben -
morogta. Bedugtam az egyik ujjamat a fenekébe,
megcsókoltam, majd a fogaim közt gyengéden morzsolgattam
a csiklóját.
- Igen, igen... - mondta.
Egyre erősebben csókolgattam. Hirtelen élvezett el, még
nem is számítottam rá, az egész teste megremegett. -
Gyere ide mellém... - mondta.
Leültem a kanapéra. Mellém gömbölyödött, és a combomra
tette a fejét.
- Amikor megkérdeztelek, hogy miben jobbak nálunk a thai
nők, nem válaszoltál rendesen, csak megmutattad nekem azt az
interjút a házasságközvetítő ügynökség vezetőjével.
- Igazat mondott: sok férfi fél a modern nőktől, mert
egyszerűen csak egy kedves hitvesre vágyik, aki vezeti a
háztartását, és neveli a gyerekeit. Persze ez a nőtípus még nem
tűnt el nálunk sem, de nyugaton ma már képtelenség bevallani
az efféle vágyakat; ezért vesznek el ázsiai nőket a nyugati
férfiak.
- Oké. - Egy pillanatra elgondolkodott. - De te nem vagy
ilyen; látom, egyáltalán nem zavar, hogy felelős állást töltök
be, nem úgy nézel ki, mintha túlságosan megijedtél volna tőle.
És mégis elmentél a masszázsszalonokba, engem pedig meg
sem próbáltál elcsábítani. Hát ez az, amit nem értek. Mit
tudnak azok a lányok? Tényleg annyival jobban szeretkeznek,
mint mi?
 Az utolsó szavaknál a hangja kicsit megremegett; nagyon
meghatott, nem is tudtam azonnal válaszolni.
- Valérie - mondtam végül -, soha nem találkoztam senkivel,
akivel olyan csodálatosan élveztem volna a szeretkezést, mint
veled; amit tegnap este átéltem, az szinte hihetetlen. - Egy
pillanatra elhallgattam, majd hozzátettem:
- Lehet, hogy nem tudod, de te kivételnek számítasz. Ma
már igazán ritka az olyan nő, aki élvezetet tud érezni és
élvezetet akar adni. Ha az ember elcsábít valakit, akit nem
ismer, és lefekszik vele, egy rakás bajt és gondot zúdít a
nyakába. Ha figyelembe vesszük, hogy hány unalmas
beszélgetést kell elszenvedni, mire az ember végre ágyba viheti
a nőt, és hogy a nő az esetek nagy többségében hervasztó
szeretőnek bizonyul, aki a gondjaival untat, és állandóan a régi
pasijairól beszél, amitől az ember ráadásul úgy érzi, hogy nincs
a helyzet magaslatán, és hogy feltétlenül együtt kell tölteni a
csajjal legalább az éjszaka hátralévő részét, akkor megérted,
hogy a férfiak szívesebben fizetnek egy kisebb összeget, csak
hogy elkerüljék ezt a nyűglődést. Amint elérnek egy bizonyos
kort, és van elegendő élettapasztalatuk, inkább elkerülik a
szerelmet; egyszerűbbnek találják, ha kurvákhoz járnak. Persze
nem nyugati kurvákhoz, az nem éri meg a fáradságot, mert ők
igazi emberi roncsok, ráadásul a férfiaknak év közben nincs is
elég idejük, mert túl sokat dolgoznak. Ezért a legtöbb nem is
csinál semmit; de vannak olyanok, akik néha-néha befizetik
magukat egy kis szexturizmusra. És ez még mindig a jobbik
eset; ha valaki elmegy egy kurvához, az mégiscsak azt jelenti,
hogy emberi kapcsolatba lép valakivel. Sokan vannak olyanok
is, akik azt az egyszerű megoldást választják, hogy kiverik
maguknak az Internet vagy egy pornófilm előtt. Miután a farka
kiköpte a kis váladékát, az ember kellemesen megnyugszik.
- Értem... - mondta Valérie egy kis hallgatás után. - Értem,
hogy mit akarsz mondani. És nem gondolod, hogy a nők vagy a
férfiak képesek lennének megváltozni?
- Nem, nem hiszem, hogy a dolgok az előnyükre vál-
tozhatnának. Valószínűleg az fog történni, hogy a nők egyre
inkább a férfiakhoz fognak hasonlítani; a nők egyelőre még
nagyon fontosnak tartják a csábítást, de a férfiak a lelkük
mélyén már szarnak a csábításra, ők inkább csak dugni
akarnak. A csábítás csak az olyan férfiakat érdekli, akiknek
nincs igazán izgató hivatásuk, sem bármi más, ami érdekelné
őket az életben. Ahogy a nők egyre jobban kötődni fognak a
hivatásukhoz, a személyes terveikhez, úgy ők is egyszerűbbnek
fogják találni, hogy fizessenek egy baszásért, és akkor ők is a
szexturizmus felé fordulnak. A nők képesek alkalmazkodni a
férfiak világához; néha a nehezükre esik, de azért képesek rá, a
történelem bebizonyította.
- Tehát általában véve inkább rosszul fog elsülni a fejlődés.
- Nagyon rosszul fog elsülni - jelentettem ki baljós
elégedettséggel.
- Tehát nekünk szerencsénk volt.
- Igen, nekem nagy szerencsém volt, hogy találkoztam
veled.
- Nekem is - mondta Valérie, és mélyen a szemembe nézett.
- A férfiak, akiket ismerek, igazán katasztrofálisak, egy sincs
közöttük, aki hinne még a szerelmi kapcsolatokban. Képesek
egész színházat eljátszani a barátságról: az nem kötelezi őket
semmire. Elérkeztem arra a pontra, hogy már elviselni sem
bírom a „barátság" szót, tiszta beteg leszek tőle. Vagy ott
vannak azok, akik gyorsan megházasodnak, a lehető
leghamarabb elhelyezkednek, és attól kezdve csak a
karrierjükre gondolnak. Te nyilvánvalóan nem ez az eset vagy,
de azt is azonnal tudtam, hogy soha nem fogsz nekem a
barátságról beszélni, hogy nem lehetsz ennyire közönséges.
Rögtön azt reméltem, hogy majd lefekszünk egymással, és
hogy valami erős dolog történik közöttünk; de az is
előfordulhatott volna, hogy nem történik semmi, sőt ez volt a
valószínűbb. - Elhallgatott, és idegesen felsóhajtott.
- Oké - tette hozzá megadóan -, mégiscsak felhívom Jean-
Yves-et.
A hálószobában öltözködve hallgattam, ahogy telefonál. -
Igen, nagyon jól sikerült az utazás... - hallottam. Utána
felkiáltott: - Mennyit? - Átmentem a nappaliba, Valérie egy
kombinéval a kezében álldogált; álmodozott, még nem volt
felöltözve.
- Jean-Yves találkozott a fejvadásszal. Százhúszezer frankos
állást ajánlanak neki. Engem is hajlandók alkalmazni. Jean-
Yves szerint kérhetek akár nyolcvanezret is. Holnap reggel
megy az állásinterjúra.
- És hol lenne az az állás?
- Az Aurore csoport turisztikai részlegénél.
- Az fontos vállalat?
- Igen, elég fontos; az Aurore-é a világ legnagyobb
szállodahálózata.

2.

Hogy megértsék a fogyasztó viselkedését, képesek legyenek

behálózni, a megfelelő terméket ajánlani neki a megfelelő pil-
lanatban, és meggyőzzék arról, hogy a felkínált termék éppen
meg felel az ő szükségleteinek: íme, erről álmodnak a vállala-
tok.
Jean-Louis Barma: Miről álmodnak a vállalatok?

Jean-Yves reggel ötkor ébredt. Audryra, a feleségére pillantott,

aki még aludt. Pokoli hétvégét töltöttek el az ő szüleinél - a
felesége alig bírta elviselni a falut. Nicolas, Jean-Yves tízéves
fia is gyűlölte a Loiret vidékét, mert nem vihette magával a
számítógépét, és ki nem állhatta a nagyszüleit, akikről azt
mondta, hogy büdösek. Jean-Yves apja már tényleg kezdett
leépülni, és a nyulain kívül alig érdekelte valami. Ezek a
hétvégék csak a kislánya, Angélique miatt voltak valamennyire
is elviselhetők. Angélique három éves volt, és még tudott lelke-
sedni a tehenekért és a tyúkokért; de most éppen beteg volt, és
általában átsírta és nyögdécselte az éjszakákat. Miután három
órányi dugóban való araszolgatás után hazaértek, Audry úgy
döntött, hogy elmegy egy mulatóba a barátaival. Jean-Yves
felmelegített valami fagyasztott ételt, és megnézett egy közepes
amerikai filmet, ami egy autista sorozatgyilkos történetét
mesélte el. A filmet állítólag megtörtént esemény ihlette. Ez a
férfi volt hatvan év óta az első elmebeteg, akit Nebraskában
kivégeztek. Nicolas nem akart vacsorázni, azonnal belevetette
magát egy Total Annihilation - vagy talán Mortal Kombat II.
játszmába, Jean-Yves mindig összekeverte a kettőt. Időnként
bement a kislánya szobájába, és megpróbálta megnyugtatni az
üvöltő gyereket. Angélique egy óra felé aludt el; Audry akkor
még nem volt otthon.
De végül mégiscsak hazajött, gondolta Jean-Yves, miközben
kávét főzött magának a presszógéppel; egyelőre még hazajött.
Az ügyvédi irodának, ahol dolgozott, a Libération és a Le
Monde is az ügyfelei közé tartozott, és Audry egy ideje sokat
járt újságírók, televíziós személyiségek és politikusok közé.
Gyakran elmentek esténként valahová, néha nagyon furcsa
helyekre -Jean-Yves egyszer véletlenül belelapozott Audry
egyik könyvébe, és egy fetisiszta klub bérlete pottyant ki
belőle. Jean-Yves gyanította, hogy Audry időnként lefekszik
valakivel; mindenesetre ők ketten már régóta nem feküdtek le
egymással. Furcsa módon neki, Jean-Yves-nek nem voltak
kalandjai. Pedig tudta magáról, hogy szép fiú, szőke, kék
szemű, úgy néz ki, mint egy amerikai; de nem igazán volt
kedve kihasználni az időnként adódó helyzeteket. Egyébként
ritkán adódtak ilyen helyzetek, mert napi tizenkét-tizennégy
órát dolgozott, és az ő felelős posztján már nem sok nővel
találkozott. Persze ott van Valérie; de Valérie-re soha nem
gondolt másképpen, mint munkatársára. Egyébként elég
érdekes lenne ebből az új szemszögből is megvizsgálni a
dolgokat, de tudta, hogy csak terméketlen ábrándozásról
lehetne szó; öt éve dolgozott Valérie-val, az ilyesmi vagy
azonnal megtörténik, vagy soha. Tisztelte Valérie hihetetlen
szervezőtehetségét és tévedhetetlen memóriáját; tudta, hogy
nélküle soha nem jutott volna erre a szintre - vagy legalábbis
nem ilyen gyorsan. És lehet, hogy ma még magasabb szintre
lép. Fogat mosott, gondosan megborotválkozott, és felvette az
elegáns, szűk öltönyét. Utána kicsit benézett Angélique-hez:
még aludt a kiscsibés pizsamájában, szőke volt, mint ő.
A République kondiklub hétkor nyit. Gyalog ment odáig. A
rue du Faubourg-du-Temple-en laktak, elegáns környéken,
amit utált. Csak tízre kellett az Aurore-székházba érnie.
Egyszer az életben Audry is fel tudja öltöztetni a gyerekeket és
el tudja őket vinni az iskolába. Jean-Yves tudta, hogy este,
amikor hazaér, ezért majd fél órán keresztül hallgathatja Audry
szemrehányásait; de miközben a vizes járdán bandukolt az üres
kartondobozok és krumplihéjak között, rájött, hogy szarik rá.
Arra is rájött, méghozzá életében először ilyen világosan, hogy
a házassága tévedés volt. Tudta, hogy az efféle ráébredéseket
csak két-három év múlva követi válás, és hogy a döntést
sohasem könnyű meghozni.

Az ajtóban álló nagydarab fekete egy nem túl meggyőző „jó

formában van, főnök! "-kel fogadta. Jean-Yves felmutatta a
bérletét, és menetközben elvett egy törülközőt. Amikor Audryt
megismerte, csak huszonhárom éves volt. Két éwel később
összeházasodtak, részben - de csak részben - azért, mert Audry
terhes lett. Audry csinos volt, elegáns, jól öltözött - és ha
kellett, nagyon szexis tudott lenni. Ráadásul elvei voltak. Őt
nem botránkoztatta meg az az ötlet, hogy Franciaországban is
be kell vezetni az amerikai típusú jogalkalmazást - éppen
ellenkezőleg: az állampolgárok és az egyéni szabadságjogok
védelmének lehetőségét látta benne. Elég hosszan volt képes
érvelni az elmélete mellett, mert elvégzett egy kurzust az
Egyesült Allamokban. Egyszóval blöffölt, és alaposan
megtévesztette őt. Érdekes, gondolta JeanYves, hogy mindig
szüksége volt arra, hogy a nők intellektuálisan elkápráztassák.
Először fél órán keresztül a lépcsőgépen dolgozott,
különböző fokozatokkal, majd úszott néhány száz métert. A
szauna még teljesen kihalt volt ebben az órában, itt szép lassan
elengedte magát, és számba vette mindazt, amit az Aurore
csoportról tudott. A Novotel-SIEH társaságot Gérard Pélisson
és Paul Dubrule - egy szakember és egy autodidakta - alapította
1966-ban, a barátaiktól és a családtagjaitól kölcsönzött tőkéből.
1967ben Lille-ben megnyílt az első Novotel szálló - és már
akkor megvoltak azok a jellemzői, amelyek később is olyan
egységessé tették a szállodaláncot: a szobák berendezése
mindenütt hasonló volt, az épületek a város perifériáján,
pontosabban az autópályák mentén, az agglomerációs körzet
határán helyezkedtek el, és a szobák a korszakhoz képest
magas komfortfokozatúak voltak, például a Novotel volt az
első szállodalánc, ahol fürdőszoba járt minden szobához. Az
üzletemberek körében azonnali volt a siker: a csoportnak 1972-
ben már harmincöt szállodája volt. Ezt követően 1973-ban
létrehozták az Ibis hotelláncot, 1975-ben a Mercure hoteleket,
és 1981-ben a Sofitel szállodaláncot. Ezzel párhuzamosan a
társaság okosan kipróbálta magát új területen is: felvásárolta a
Courtepaille-láncot és a Jacques Borel International csoportot,
és ezzel beszállt a csoportos étkeztetésbe és az á la carte
éttermekbe is. 1983-ban a társaság nevet változtatott, és Aurore
csoporttá alakult. 1985 volt a Formule-1 szállodalánc
létrehozatalának az éve - ezekben a szállodákban egyáltalán
nem volt személyzet, és ez lett a szállodaipar egyik legnagyobb
sikere. A társaság akkorra már megvetette a lábát Afrikában és
a Közel-Keleten is, és létrehozta a saját oktatóközpontját, az
Aurore-Akadémiát. 1990-ben a csoport megszerezte a Mote16-
láncot a maga amerikai területen elszórt hatszáz épületével, és
ezzel az Aurore csoport a világelsők közé került, majd 1991-
ben sikeres fúziót hajtott végre a Wagons Lits társasággal.
Ezek a beszerzések azonban sokba kerültek, és 1993-ban az
Aurore súlyos válságon ment keresztül: a részvényesek túl
magasnak ítélték az eladósodást, és a Méridien lánc felvásárlá-
sa megfeneklett. A tényleges vagyon kismértékű átruházásának
és az Europcar, a Lenotre és a Casinos Lucien Barriére társaság
talpraállásának köszönhetően a helyzet az 1995-ös
költségvetési évtől kezdve javulni kezdett. 1997 januárjában
Paul Dubrule és Gérard Pélisson kilépett a csoport
igazgatóságából, a vezetést Jean-Luc Espitalier-re ruházták,
egy csúcstechnokratára, akinek a karrierjét a gazdasági lapok
„rendhagyóként" szokták emlegetni, de továbbra is a
felügyelőbizottság tagjai maradtak. A hatalomátadás rendben
lezajlott, és 2000 végére a csoport megerősítette vezető
szerepét a világ szállodaiparában, és még jobban megelőzte a
Mariott és a Hyatt láncot, amelyek a második és a harmadik
helyre szorultak. A világ első tíz hotelhálózatából kilenc ame-
rikai volt, és egy francia: az Aurore csoport.

Jean-Yves fél tízkor parkolt le az autójával az Aurore

székházának parkolójában, Évryben. Sétált egy kicsit a jeges
levegőn, hogy ellazuljon, úgy várta ki a találkozó időpontját.
Pontosan tízkor bevezették Eric Léguen, a hotelágazat
aligazgatójának irodájába. Léguen a Francia Közgazdasági
Egyetemen tanult, majd Stanfordban diplomázott. Negyvenöt
éves volt, magas, testes, szőke és kék szemű. Hasonlított Jean-
Yves-re, tíz éwel idősebb és jóval energikusabb kiadásban.
- Espitalier elnök úr negyed órán belül fogadja önt - kezdte.
- Addig elmagyarázom önnek, hogy miért van itt. Két hónappal
ezelőtt megvásároltuk az Eldorado láncot a Jet Tours
csoporttól. Ez egy kicsi, körülbelül egy tucatnyi hotel-klubot
magába foglaló szállodalánc Észak-Afrikában, Fekete-
Afrikában és az Antillákon.
- És deficites, ha jól sejtem.
- Nem jobban, mint a szektor egésze. - Váratlanul el-
mosolyodott. - Hát igen, valamennyivel jobban, mint a szektor
egésze. Semmit nem akarok eltitkolni ön előtt: az ára
méltányos volt, de nem nevetségesen alacsony, más társaságok
is meg akarták vásárolni. Még sokan gondolják úgy a
szakmában, hogy a piac újra meg fog élénkülni. Igaz, hogy
pillanatnyilag egyedül a Club Méditerrané húz hasznot a
játszmából, és így magunk között megvallom önnek, hogy
ábrándoztunk arról is, hogy fúzióba lépünk a Clubbal.
Csakhogy ez túl nagy falat volt, a részvényesek soha nem
egyeztek volna bele. És ráadásul nem lett volna túl barátságos
lépés Philippe Bourgignonnal szemben, aki valaha a mi
alkalmazottunk volt. - Ezúttal jóval hamiskásabban mosolygott,
mintha azt akarta volna jelezni, hogy talán (de nem egészen
biztosan) tréfáról van szó. - Röviden azt ajánljuk önnek, hogy
vegye át az Eldorado klub-lánc vezetését. Természetesen azt
várjuk öntől, hogy gyorsan felszámolja a deficitet, sőt
hamarosan profitot is termeljen.
- Ez nem lesz könnyű feladat.
 - Mi is tudjuk, de azt gondoljuk, hogy a felajánlott anyagi
ellentételezés sem túl csekély. Nem beszélve a cégen belüli
óriási karrierlehetőségekről: a világ negyvenkét országában
vagyunk jelen, és több mint százharmincezer embert
foglalkoztatunk. Egyébként a legtöbb felsővezetőnk elég
gyorsan a csoport részvényesévé is válik. Mi hiszünk ebben a
szisztémában, készítettem is erről önnek egy feljegyzést,
számadatokkal.
- Szükségem lenne néhány pontosabb információra a
szállodalánc hoteljeiről is.
- Magától értetődik; azonnal átadom önnek a részletes
dossziét. Nem tisztán taktikai vételről volt szó, ugyanis hiszünk
a struktúra kínálta lehetőségekben is: az épületek földrajzi
elhelyezkedése kedvező, az általános állapotuk ragyogó.
Előreláthatólag nagyon kevés felújításra lesz szükség.
Legalábbis én úgy látom, igaz, nincsenek tapasztalataim a
szabadidős hotelek területén. Természetesen egyeztetnie kell a
csoporttal az elképzeléseit, de a döntés joga az öné: ha meg
szeretne válni egy intézménytől, vagy meg szeretne vásárolni
egy másikat, öné a végső döntés lehetősége. Mi így dolgozunk
itt, az Aurore-nál.
Egy percnyi gondolkodás után folytatta:
- Természetesen nem a véletlen műve, hogy ön itt van. A
szakma nagy figyelemmel kísérte a Nouvelle Frontiéres-nél
kifejtett tevékenységét; akár azt is mondhatnánk, hogy ön
iskolát teremtett. Nem azon dolgozott, hogy szisztematikusan a
legalacsonyabb árat vagy a legjobb szolgáltatást kínálja; ön
minden alkalommal a közönség számára elfogadható árral
párosított össze egy bizonyos szolgáltatási színvonalat; és mi a
csoport minden hálózatánál pontosan ugyanezt a filozófiát
követjük. Es, ami ugyanolyan fontos, ön részt vett egy nagy,
erős márkanév kialakításában; ezt mi még mindig nem tudtuk
létrehozni itt, az Aurore-nál.
 Léguen íróasztalán megszólalt a telefon. Egy kurta
beszélgetés után Léguen felállt, és végigvezette Jean-Yves-et a
homokkő kockás folyosón. Jean-Luc Espitalier irodája
hatalmas volt, minden fala lehetett vagy húsz méter, és a terem
bal felét óriási tárgyalóasztal foglalta el, körülötte tizenöt szék.
Amikor beléptek, Espitalier felállt, és mosolyogva fogadta
őket. Alacsony, kopaszodó férfi volt, legfeljebb negyvenöt
éves, furcsán szerény, majdnem rejtőzködő külsővel, mintha
irónikusan leplezné feladatának fontosságát. Ennek persze nem
szabad felülni, gondolta magában Jean-Yves, ezek a
csúcstechnokraták gyakran ilyenek, kedélyesnek néznek ki, de
a látszat gyakran megtévesztő. Leültek a fotelekbe egy
alacsony asztal köré, amely Espitalier íróasztala előtt állt.
Espitalier a maga furcsa kis mosolyával sokáig méregette Jean-
Yves-et, mielőtt beszélni kezdett.
- Nagyon csodálom Jacques Maillot-t - mondta végül. -
Szép vállalatot hozott létre, eredeti és igazán kulturált
vállalatot. Az ilyesmi nagyon ritka. Csakhogy azt gondolom,
bár nem szeretném a vészmadarat játszani, hogy a francia
utazási irodák különlegesen kemény időszak előtt állnak. A
tárgyban rejlő okoknál fogva az angol és a német utazási irodák
elkerülhetetlenül ki fognak kötni a piacon - véleményem
szerint ez már csak hónapok kérdése. Kétszer-háromszor
jobbak az anyagi lehetőségeik, és 20-30%-kal alacsonyabb
áron képesek kínálni a franciákéhoz hasonló vagy akár jobb
szolgáltatásokat. A konkurrencia kemény lesz, nagyon kemény.
Hogy világosan beszéljek: halottak is maradnak majd a
csatamezőn. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a Nouvelles
Frontiéres is köztük lesz: ennek a csoportnak erős az identitás-
érzése, összeforrott részvényesi köre van, ellent fog majd tudni
állni a támadásnak. De az eljövendő évek mindenki számára
nehezek lesznek. Nekünk itt, az Aurore-nál, mások a
problémáink - folytatta könnyű mosollyal. - Vitathatatlanul
világelsők vagyunk az üzletembereket kiszolgáló hotelek
területén, ami nem ennyire labilis piac; de nem igazán sikerült
betörnünk a szabadidős hotelek hálózatába, ami bizonytalanabb
piac, érzékenyebb a gazdasági és politikai áramlatokra.
- Éppen ezért eléggé meglepődtem ezen az akvizíción -
vágott közbe Jean-Yves. - Azt gondoltam, hogy önök az
üzletembereket kiszolgáló hotelhálózatok terén folytatnak
fejlesztéseket, legfőképpen Ázsiában.
- Továbbra is ez a legfőbb irányzatunk - felelte Espitalier
nyugodtan. - Például csak Kínában elképesztő lehetőségek
nyílnak előttünk az üzeletember-hotellánc területén. Megvan a
kellő tapasztalatunk, a savoir-faire-ünk: képzeljen el egy
olyasféle hálózatot, mint az Ibis vagy a Formule-1, a kínai
adottságokra alakítva. Ez azt jelenti... hogy is magyarázzam
önnek? - egy percig elgondolkodott, a plafonra, a tőle jobbra
eső konferenciaasztalra, majd Jean-Yves-re bámult. - Az
Aurore diszkrét, tapintatos, tartózkodó, szerény csoport -
mondta végül. - Paul Dubrule gyakran elmondta, hogy egyetlen
titka van annak, hogy az ember sikert érjen el egy piacon:
időben kell érkeznie. Időben, ami annyit tesz, hogy nem túl
korán: ritkán fordul elő, hogy az igazi újítók húzzák a
legnagyobb hasznot az újításaikból - lásd az Apple és a
Microsoft történetét. De túl későn sem szabad érkezni. És ez az
az eset, amikor nagyon kapóra jön a mértéktartásunk. Ha az
ember az árnyékban növekszik, és nem kavar hullámokat maga
körül, akkor mire a versenytársak észbe kapnának, és fel
tudnának kapaszkodni a mi bástyáinkra, már késő, már teljesen
az ellenőrzésünk alá vontuk a területet, és behozhatatlan előny-
re tettünk szert a versenyben. A mi hírünk nem olyan nagy,
mint a valós fontosságunk; és ez tudatos döntés eredménye
volt.
- Ezek az idők azonban elmúltak - folytatta újabb sóhaj
után. - Most már mindenki tudja, hogy világelsők vagyunk.
Ettől a pillanattól kezdve fölöslegessé, sőt veszélyessé válhat,
ha túlságosan ragaszkodunk a diszkrécióhoz. Egy olyan fontos
csoportnak, mint az Aurore, már szüksége van a széleskörű
ismertségre is. Az üzletember-hotel hálózat biztos üzletet
jelent, ami magas és állandó jövedelmet szavatol. De, hogy is
mondjam csak, nincs benne elég fun. Ritkán beszélnek az
ember befektetéseiről, és nincs meg az az öröme, hogy
mesélhet róluk. Ha pozitív képet akarunk kifejleszteni a
nagyközönség előtt, két lehetőség között választhatunk: a
szervezett körutak és a klub-hotelek között. A szervezett utak
messzebb állnak a mi alaptevékenységünktől, de vannak olyan
józan megfontolások, amelyek mégis ebbe az irányba
mutatnak. Mi már szinte elköteleztük magunkat ebben az
irányban. És amikor megjelent az Eldorado kínálta kedvező
alkalom, elhatároztuk, hogy megragadjuk.
- Csak megpróbálom megérteni a céljaikat - pontosított
Jean-Yves. - Az eredményeknek, vagy az imázsnak
tulajdonítanak nagyobb fontosságot?
- Ez összetett kérdés - Espitalier habozott, a székén
hintázott. - Az Aurore problémája az, hogy a részvényesei
felhígultak. Ez a felhígulás volt az oka, hogy 1994-ben elterjedt
a csoport felvásárlásának a híre. Most már elárulhatom önnek -
tette hozzá megnyugtató kézmozdulattal -, hogy ezeknek a
híreszteléseknek nem volt semmiféle alapjuk. De mára még
alaptalanabbak lennének: nincsenek adósságaink, és nincs a
világnak olyan gazdasági csoportja, még a szállodaszektoron
kívül sem, amely olyan anyagi lehetőségekkel rendelkeznék,
hogy ekkora vállalkozásba merje vágni a fejszéjét. De az sajnos
igaz, hogy szemben például a Nouvelles Frontiéres-rel, nincs
egységes részvényesi csoportunk. Paul Dubrule és Gérard
Pélisson a lelkük mélyén nem kapitalisták voltak, hanem
vállalkozók, szerintem nagyon nagystílű vállalkozók, talán a
század legnagyobbjai. De nem törekedtek arra, hogy a
személyes ellenőrzésük alatt tartsák a vállalatuk részvényeseit;
és ezért vagyunk manapság igen kényes helyzetben. Hozzám
hasonlóan nyilván ön is tudja, hogy néha szükség van
presztízskiadásokra, amelyek javíthatják a csoport stratégiai
helyzetét, bár nem szavatolják a rövidtávú profitot. Azt is
tudjuk, hogy bizonyos ideig támogatni kell egyes deficites
szektorokat, mert a piac még nem elég érett, és mert átmeneti
válsággal küzd. Csakhogy ezt a fiatalabb nemzedékből
származó részvényesek egyre nehezebben fogadják el: a

befektetés azonnali megtérülésének elmélete teljesen

megkavarta a fejüket.
Finoman felemelte a kezét, amikor látta, hogy Jean-Yves
közbe szeretne szólni.
- Vigyázat - tette hozzá -, azért a részvényeseink nem
hülyék. Nagyon jól tudják, hogy egy olyan lánc esetében, mint
az Eldorado, a jelenlegi körülmények között nem lehet
gazdasági egyensúlyt teremteni már az első évben, talán még
egy kétéves időszakban sem. De már a harmadik évtől nagyon
komolyan megnézik a számokat - és nagyon hamar levonják a
következtetéseket. Ettől a pillanattól kezdve, még ha ön
csodálatos projekttel áll is elő, még ha ez a projekt hatalmas
lehetőségeket rejt is magában, nem tehetek semmit.
Egy ideig hallgattak. Léguen nem mozdult, lehorgasztotta a
fejét. Espitalier elgondolkodva támasztotta az állát az ujjával.
- Értem... - mondta végül Jean-Yves. Néhány perc múlva
nyugodtan hozzátette:
- Három napon belül megkapják a válaszomat.

3.
 A következő két hónapban gyakran találkoztam Valérie-vel.
Egyetlen hétvégét kivéve, amit a szüleinél töltött, lényegében
minden nap együtt voltunk. Jean-Yves úgy döntött, hogy
elfogadja az Aurore csoport ajánlatát, és Valérie úgy döntött,
hogy ő is vele tart. Jól emlékszem, hogy az volt a dologhoz
fűzött első megjegyzése: „Ettől kezdve a 60%-os adókulcs
szerint adózom". A havi bére negyvenezer frankról
hetvenötezerre ugrott, bár adózás után nem volt ennyire
látványos az eredmény. Tudta, hogy március elejétől, amikor
belép a csoporthoz, rengeteget kell dolgoznia. A Nouvelles
Frontiéres-ben minden rendben zajlott: Jean-Yvesvel
bejelentették a felmondásukat, és békésen átadták a feladatukat
az utódaiknak. Azt tanácsoltam Valérie-nek, hogy
takarékoskodjék, hogy nyisson egy bankbetétet vagy valami
ilyesmit; de tulajdonképpen nem gondoltunk rá sokat. A tavasz
késett, de ennek nem volt semmi jelentősége. Később, amikor
visszagondoltam erre a Valérie-vel töltött boldog időszakra,
amelyről paradox módon olyan kevés emlékem maradt, arra a
megállapításra jutottam, hogy az ember semmiképpen sem a
boldogságra teremtődött. Csak úgy juthatna el a boldogság
gyakorlati megvalósulásához, ha teljesen átalakulna - mármint
testileg. Mihez hasonlíthatnánk Istent? Először is,
nyilvánvalóan, egy puncihoz, de talán a gőzfürdő gőzéhez is.
Mindenesetre valami olyasmihez, amiben megjelenhetne a
lélek, mert a testet eltölti a megelégedettség és a gyönyör, és
mert minden nyugtalanság eltöröltetik belőle. Most már
biztosan tudom, hogy a lélek még nem született meg, csak meg
akar születni, és hogy világrajövetele gyötrelmes lesz, és hogy
erről az egészről mindezidáig csak elégtelen és káros tudásunk
van. Amikor Valérie elélvezett a karjaimban, és a teste
remegett a testem alatt, akkor néha eltöltött az a futó, de
ellenállhatatlan érzés, hogy más tudati szintre érkeztem, ahol
minden rossz elmúlik belőlem. Ezekben a felfüggesztett,
gyakorlatilag mozdulatlan pillanatokban, amikor Valérie teste
az öröm felé emelkedett, úgy éreztem magam, mint Isten,
akitől a lélek derűje és viharai függenek. Ez volt az első
vitathatatlan és tökéletes örömem.
A másik öröm, amit Valérie-nek köszönhetek, termé-
szetének különleges édessége, magától értetődő jósága volt.
Néha, amikor nagyon sokat dolgozott - és ahogy teltek a
hónapok, egyre többet dolgozott - éreztem, hogy feszült, és az
idegei kimerültek. De soha nem fordult ellenem, soha nem jött
indulatba, soha nem törtek rá azok a kiszámíthatatlan
idegrohamok, amelyek olyan fojtogatóvá és szenvelgővé tudják
tenni a nőkkel való kapcsolatot.
- Nem vagyok túl nagyigényű, Michel - mondta nekem
néha. - Jól érzem magam veled, azt hiszem, te vagy az életem
nagy szerelme, és ennél nem is akarok többet. De sajnos, ez
nem lehetséges: többet kell akarnom. Foglya vagyok egy
rendszernek, amitől nem kapok sokat, és amiről egyébként
tudom, hogy fölösleges; de fogalmam sincs, hogyan
szabadulhatnék ki belőle. Bárcsak egyszer lenne egy kis időm,
hogy elgondolkodjam rajta; de nem tudom, hogy mikor lesz
időm a gondolkodásra.
Én viszont egyre kevesebbet dolgoztam; persze elvégeztem a
munkámat, de csak ami feltétlenül szükséges volt. Munka után
bevásároltam, és még elértem a Kérdések egy bajnokhoz-t.
Most már minden éjszaka Valérie-nél aludtam. Furcsa módon
Marie Jeanne mintha nem bánta volna, hogy egyre lustább
vagyok. Az is igaz, hogy szerette a munkáját, és igazán
szívesen vette a vállára a megnövekedett terheket. Azt hiszem,
leginkább azt várta tőlem, hogy kedves legyek vele - és
ezekben a hetekben nagyon kedves is voltam, kedves és
nyugodt. Láthatólag szerette a korallnyakláncot, amit
Thaiföldről hoztam neki, mindennap viselte. Miközben
előkészítette a kiállítások anyagát, néha furcsa, megfejthetetlen
tekintetet vetett rám. Egy februári reggelen - jól emlékszem,
mert aznap volt a születésnapom - őszintén kimondta:
- Megváltoztál, Michel... Nem is tudom, valahogy
boldognak látszol.
Igaza volt: boldog is voltam, még jól emlékszem rá. Persze
vannak különféle dolgok, egy sor könyörtelen probléma, a
hanyatlás és a halál, például. Mégis, erre a néhány hónapra
visszagondolva tanúsíthatom: a boldogság igenis létezik.

Jean-Yves nem volt boldog, ez nyilvánvaló volt. Jól

emlékszem, egyszer hármasban vacsoráztunk vele egy olasz,
vagy inkább velencei vendéglőben, szóval valami procc
helyen. Jean-Yves tudta, hogy mi ketten Valérievel hamarosan
szeretkezni fogunk, és szerelemmel fogjuk szeretni egymást.
Nem nagyon tudtam, mit is mondjak neki. Amit mondhattam
volna, túl nyilvánvaló, túl világos volt. A felesége
természetesen nem szerette, valószínűleg soha nem is szeretett
senkit, és nem is fog szeretni senkit, ez is világos volt. Jean-
Yves-nek nem volt szerencséje, és kész. Az egész nem olyan
bonyolult, ahogy gondolja az ember, nem olyan bonyolultak az
emberi kapcsolatok: gyakran megoldhatatlanok, de ritkán
bonyolultak. Most persze majd el kell válnia; nem lesz könnyű,
de ennek meg kell lennie. Mit mondhattam volna még? Az
egész témát kivégeztük még az antipasti előtt.
Utána arról beszélgettek, hogy milyen karrier vár rájuk az
Aurore-nál. Volt már néhány ötletük és elgondolásuk az
Eldorado-lánc talpraállításáról. Intelligensek voltak, jó
szakemberek, elismerték őket a szakmában; de nem volt joguk
hibázni. Az új állásukban elkövetett hiba még nem jelentené a
karrierjük végét: Jean-Yves harmincöt éves volt, Valérie
huszonnyolc; kapnának még egy esélyt. De a szakma nem
felejtené el a botlást, és nyilván alacsonyabb szintről kellene
újrakezdeniük. A társadalomban, amelyben élünk, a munkabér,
vagy általánosabban az anyagi előnyök határozzák meg a
munkához fűződő viszonyt, és a munka elismertsége vagy az
állás becsülete ennél jóval kevésbé számít. Az anyagi javak
újrafelosztásának ennél fejlettebb rendszere ennek ellenére
lehetővé teszi, hogy életben maradjanak a haszontalanok, a
hozzá nem értők és a kártékonyak is - tulajdonképpen én is
ezek közé tartozom. Egyszóval vegyes gazdaságban élünk, ami
egyre inkább túlteszi magát az uzsorakölcsönnel szembeni
elfogultságon, általában a pénzzel szembeni elfogultságon; az
már inkább csak a jó öreg katolikus hagyományokat őrző
országokban van jelen. De Valérie és Jean-Yves semmiféle
valódi hasznot nem húzott ebből a fejlődésből. Frissen dip-
lomázott közgazdászok, akik sokkal fiatalabbak, mint Jean-
Yves - sőt gyakran még egyetemisták -, rögtön tőzsdei
spekulációkba kezdenek, eszük ágában sincs állás után nézni.
A számítógépeikkel rákapcsolódnak az Internetre, és az
agyafúrt programjaikkal képesek követni a piac mozgásait.
Gyakran klubokat alakítanak, és ott döntenek a fontosabb
befektetésekről. A számítógépükkel élnek, huszonnégy
óránként váltogatják egymást, és soha nem mennek
szabadságra. A céljuk a lehető legegyszerűbb: harmincéves
koruk előtt milliomosok akarnak lenni.
Jean-Yves és Valérie egy köztes nemzedékhez tartozott, és
még nehezen képzelték el, hogy egy vállalaton vagy a
közhivatali ágazaton kívül is karriert lehet csinálni; és én, aki
kicsit idősebb voltam náluk, körülbelül úgy gondolkodtam,
ahogy ők. Mind a hárman a társadalmi rendszerünk foglyai
voltunk, mint a mézgába ragadt rovarok, és nem volt
lehetőségünk rá, hogy hátraarcot csináljunk.
 Március elsején Valérie és Jean-Yves hivatalosan is el-
foglalták az állásukat az Aurore-nál. 4-én, hétfőn értekezletet
tartottak azoknak a csoportvezetőknek, akik az Eldorado
projektben dolgoztak. Az Aurore vezetősége a Profiles-nál, a
jónevű viselkedéskutató irodánál megrendelt egy
esettanulmányt a vakációs klubok jövőjéről.
Amikor Jean-Yves először belépett a 23. emeleten lévő
konferenciaterembe, kicsit zavarban érezte magát. Körülbelül.
húsz ember volt a teremben, mindannyian több éve dolgoztak
az Aurore-nál, és most mégis neki kell kimozdítania a kátyúból
a csoportot. Valérie azonnal leült a bal oldalára. Jean-Yves
azzal töltötte a hétvégéjét, hogy áttanulmányozta az asztal
körül ülő emberek aktáit: ismerte a nevüket, a pontos
beosztásukat és a szakmai múltjukat; mégis szorongott egy
kissé. Ólomszínű reggel telepedett Essone-ra, a problémás
külvárosra. Amikor Paul Dubrule és Gérard Pélisson elhatároz-
ták, hogy Evryben építik fel a cég székházát, az alacsony
telekárakra, a déli autópálya és az Orly repülőtér közelségére
bazíroztak; Essone akkoriban még nyugodt külvárosnak
számított. Mostanában ez egész Franciaország
legrohamosabban lepusztuló vidéke. Essone-ban minden héten
megtámadnak egy autóbuszt, egy rendőrautót vagy egy
tűzoltóautót; a támadásokról és a rablásokról csak különféle
becsült adatok léteznek, bizonyos becslések szerint akkor
juthatnánk a valós számadatokhoz, ha öttel megszorozzuk a
bejelentett esetek számát. A vállalat épületeit a nap huszonnégy
órájában fegyveres őrök vigyázzák. Egy körlevél azt ajánlotta a
vállalat dolgozóinak, hogy az esti órákban kerüljék a
tömegközlekedést. Az Aurore szerződést kötött egy taxis
vállalattal, amely átalánybér fejében hazaszállítja azokat az al-
kalmazottakat, akiknek nincs saját autójuk.
Amikor Lindsay Lagarrigue, a viselkedéskutató szociológus
megérkezett, Jean-Yves egyből ismerős terepen érezte magát.
A fickó körülbelül harmincéves volt, kicsit kopaszodott, a haját
lófarokban hordta. Adidas tréningalsót, Prada pólót és
lepusztult Nike edzőcipőt viselt - szóval szakasztott úgy nézett
ki, mint egy viselkedéskutató szociológus. Az előadása elején
mindenkinek kiosztott egy nagyon vékony dossziét, amelyben
nyilakkal és körökkel agyonzsúfolt grafikonok voltak; és más
semmit. Az első oldal a Nouvel Observateur egyik cikkének
fénymásolata volt, pontosabban a szabadidős melléklet első

oldalának fénymásolata, a következő címmel: „Utazzunk

másképpen."
Lagarrigue úgy kezdte az előadását, hogy hangosan
felolvasta a cikk elejét:
- „2000-ben eljött a tömegturizmus ideje. Az ember számára
az utazás az individuális kiteljesedés szimbóluma lett, és
amikor az útját eltervezi, nem hanyagolhatja el ez etikus
megfontolásokat sem."
Ez a bekezdés Lagarrigue szemében szimptomatikusnak
számított a jelenlegi folyamatok szempontjából. Pár percig
locsogott még a témáról, majd felkérte a hallgatóságot, hogy
különleges figyelmet fordítson a következő mondatokra: „A
harmadik évezredben olyan turizmusra vágyunk, amely
tekintettel van a másik emberre. Mi, jómódúak, nemcsak a saját
önző örömünkért utazunk, hanem azért is, hogy kifejezzük a
szegény emberek iránti szolidaritásunkat."
- Mennyit fizettünk ennek az alaknak a tanulmányáért? -
kérdezte diszkréten Jean-Yves Valérie-tól.
- Százötvenezer frankot.
- Hát ezt nem tudom elhinni... És ez a barom úgy gondolja,
hogy elég, ha felolvassa nekünk a Nouvel Obs egyik
fénymásolt oldalát?
 Lindsay Lagarrigue nagy vonalakban felvázolta a cikk
további mondanivalóját, majd komikusan meghatott hangon
felolvasott még egy bekezdést:
- „A harmadik évezredben nomádok akarunk lenni.
Utazzunk bár vonaton vagy kompon, folyón vagy tengereken: a
gyorsaságban újra felfedezzük a lassúság örömeit. Elveszünk a
sivatagok végtelen csendjében, és utána minden átmenet nélkül
elmerülünk a nagyvárosok forrongásában. És mindig
ugyanazzal a szenvedéllyel..."
Etika, személyes kiteljesedés, szolidaritás, szenvedély:
Lagarrigue szerint ezek lettek az utazás kulcsszavai: - Ha ebben
a kontextusban vizsgáljuk a dolgokat, alig lehet csodálni, hogy
a vakációs klubok rendszere, amely az egóra való
koncentrálásra, valamint a szükségletek és a vágyak
uniformizálására épül, komoly nehézségekkel szembesül. A
Beach Boyok ideje végképp lejárt: a modern kor utazói az
eredetiséget, a felfedezést és a közösen átélt örömöket keresik.
Altalánosabban, a szabadidőturizmus fordi modellje - amelyet
a híres „4 S":Sea, Sand, Sun... and Sex jellemez, túlhaladottá
vált. Legalábbis ezt bizonyítják Michky és Braun kutatásai, és
az egész szakmának fel kell készülnie arra, hogy poszt-fordista
nézőpontból szemlélje a tevékenységét.
A viselkedéskutató jól értette a mesterségét, akár órákon
keresztül tudta volna nyomatni.
- Bocsásson meg - vágott a szavába Jean-Yves metszően
gunyoros hangon.
- Igen? - a viselkedéskutató elbűvölő mosollyal nézett rá.
- Azt gondolom, hogy itt, az asztal körül kivétel nélkül
mindenki tisztában van azzal, hogy a vakációs klubok
pillanatnyilag nehézségekkel küzdenek. Öntől nem azt várjuk,
hogy a végtelenségig boncolgassa előttünk a probléma
jellemzőit, hanem inkább azt, hogy legalább minimális szinten
megpróbálja felvázolni a megoldás lehetőségét.
 Lindsay Lagarrigue-nak tátva maradt a szája; egyáltalán nem
számított efféle ellenvetésre.
- Azt hiszem - dadogta végül -, azt hiszem, hogy ahhoz,
hogy megoldjunk egy problémát, nagyon fontos
meghatároznunk és feltárnunk az okait.
Na, egy újabb sekélyes mondat, gondolta Jean-Yves
dühöngve; és nemcsak sekélyes, az adott esetre nem is igaz. Az
okok nyilvánvalóan valami mélyebb társadalmi mozgásban
gyökereznek, és ezt a mozgást nem lehet csak úgy
megváltoztatni. Alkalmazkodni kell hozzá, ez minden. De
hogyan lehetne alkalmazkodni? Ennek a kreténnek
nyilvánvalóan a leghalványabb fogalma sincs róla.
- Tehát ön lényegében azt mondja - folytatta Jean-Yves -,
hogy a vakációs klubok rendszere mára túlhaladottá vált.
- Nem, nem, egyáltalán nem... - A viselkedéskutató
szociológus kezdte elveszíteni a lába alól a talajt. - Azt
hiszem... egyszerűen csak azt hiszem, hogy el kell gon-
dolkodnunk rajta...
„És vajon miért fizetünk téged, te barom?", kérdezte Jean-
Yves magában, majd a hallgatósághoz fordult:
- Rendben, akkor megpróbálunk elgondolkodni rajta.
Lagarrigúe úr, nagyon köszönöm az előadását; szerintem a
továbbiakban nem lesz önre szükségünk. Azt ajánlom, hogy
szakítsuk meg az értekezletet néhány percre, és igyunk egy
kávét.

A viselkedéskutató letörten szedegette össze a táblázatait. A

kávészünet után Jean-Yves összerendezte a jegyzeteit, és
beszélni kezdett:
-Mint tudják, 1993 és 1997 között a Club Méditerranée
történetének legsúlyosabb válságát élte át. Megszaporodtak a
versenytársak és a szisztéma utánzói: átvették a Club Med
újításait, miközben jelentősen csökkentették az árakat. A Club
Med látogatottsága meredeken zuhanni kezdett. Mégis sikerült
helyreállítaniuk az eredeti állapotot. Hogy hogyan? Első
lépésként ők is csökkentették az árakat. Csakhogy nem
csökkentették a versenytársak szintjéig, mert tudták, hogy
elsőbbséget élveznek, mivel van egy bizonyos hírnevük,
kialakult imázsuk; és tudták, hogy a vendégkörük el tud viselni
egy kis árkülönbözetet - amelyet az aprólékos kutatómunka
alapján ZO és 30%-ra irányoztak elő. Ráadásul építhettek arra,
hogy a Club Med formula volt az első, az „eredeti verzió". És
ez az a kérdés, amelyet szeretném, ha feltárnának az
elkövetkező hetek folyamán: van-e hely a vakációs klubok
piacán a Clubtól eltérő formának is? Es ha igen, fel tudjuk-e
vázolni a körvonalait, van-e elképzelésünk a célközönségéről?
Nem lesz könnyű feladat.
- Mint valószínűleg már mindannyian tudják, a Nouvelles
Frontiéres-től érkeztem. Jóllehet a csoport tevékenységének
nem ez a legismertebb szektora, és viszonylag kevesen tudnak
róla, de mi is létrehoztunk egy vakációs klubhálózatot: a Les
Paladiens-t. Körülbelül ugyanabban az időszakban, amikor a
Club Méditerranée, nekünk is komoly nehézségeink adódtak
ezzel a hálózattal: de nagyon gyorsan úrrá lettünk rajtuk. Ho-
gyan? Ugy, hogy a mi irodánk szervezte a legjobb kör-
utazásokat. A résztvevők felfedezték az országot, és utána egy
jó kis strandolásra vágytak. A körútjainknak az a híre,
méghozzá jogosan, hogy gyakran nehezek, és jó testi kondíciót
igényelnek. Az utasaink komoly munka árán elnyerik „az igazi
kalandor" címet, és el vannak ragadtatva, hogy utána az
egyszerű nyaraló bőrébe bújhatnak. A forma sikere láttán
elhatároztuk, hogy az útjaink nagy részéhez hozzácsapjuk a
strandolást is - ami azt is lehetővé tette, hogy felpumpáljuk az
időtartamot: mint tudják, a strandolással töltött napok sokkal
olcsóbbak, mint az utaztatás. Ilyen körülmények között
könnyedén létrehozhattuk a saját hotelhálózatunkat. A
következő feladatuk: megvizsgálni, hogy nem lehet-e
szorosabbra fűzni a vakációs klubjaink kapcsolatát az utazási
irodákkal. Természetesen szükségük lesz a képzelőerejükre is,
és ne csak a francia piac szereplőit vegyék figyelembe. Olyan
új terület ez, amelyet alaposan fel kell tárniuk; lehet, hogy
sokat nyerhetünk, ha kapcsolatba lépünk Eszak-Európa nagy
utazási irodáival. Az értekezlet után egy harminc körüli, szép,
szőke nő ment oda Jean-Yves-hez. Marylise Le Francois-nak
hívták, ő volt a kommunikációs igazgató.
- Szeretném, ha tudná, hogy nagyon örültem a közbe-
vágásának - mondta. - Régóta szükség lett volna valami
ilyesmire. Most már mindenki tudja, hogy van valaki a
kormányrúdnál: végre igazán belekezdhetünk a munkába.

4.

Csakhogy ez egyáltalán nem volt könnyű, erre hamarosan

rájöttek. A legtöbb brit utazási irodának megvolt a maga
vakációs hálózata; nem is beszélve a német irodákról, és
egyáltalán nem állt érdekükben, hogy egy másik csoporttal
társuljanak. A kapcsolatfelvétel irányába tett kísérletek rendre
kudarcba fúltak. Franciaországban pedig a Club Med
uralkodott, úgy tűnt, véglegesen meghatározta a vakációs
klubok standardját; a megalapítása óta egyetlen ellenfele sem
tudott vele szemben életképes újítást bevezetni.
Valérie-nek végül két hét múlva, egy este eszébe jutott
valami. Már majdnem tíz óra volt, és mielőtt hazaindult volna,
még megivott egy csokoládét Jean-Yves irodájában. Halálosan
fáradtan hevert az iroda közepén álló fotelban. Mind a ketten
kimerültek voltak, mivel egész nap a klub
költségvetéstervezetén dolgoztak.
- Nem lehet, hogy tévedtünk, amikor az utakat kirándulós és
strandolós szakaszra osztottuk fel.
- Mire gondolsz?
- Emlékezz csak vissza: a Nouvelles Frontiéres körútjainál a
vendégek mindig nagyon szerették, amikor a beígért
fürdőnapokon kívül középidőben beiktattunk még egy
strandolós pihenőnapot is. Az utasok arra panaszkodnak a
leggyakrabban, hogy állandóan hotelt kell váltaniuk.
Valószínűleg az lenne a legjobb, ha szisztematikusan kevernék
a kirándulásokat és a strandolós napokat: egy nap kirándulás,
egy nap pihenés, és így tovább: Hogy minden este, vagy
minden második este visszatérhessenek a hotelba, és közben ne
kelljen állandóan ki-becsomagolniuk a bőröndjeiket.
- De ezekben a klubokban most is vannak már szervezett
kirándulások, és úgy tudom, nem olyan népszerűek.
- Igen, de azért külön kell fizetni, és a franciák utálják a
felárakat. Ráadásul azokat a kirándulásokat mindig ott, a
helyszínen kell lefoglalni: az emberek tétováznak, tökölnek,
nem tudnak dönteni, és végül nem csinálnak semmit. Pedig
nagyon szeretik „a felfedezőutakat", de csak akkor, ha
levesszük a vállukról a döntés felelősségét, és főleg nagyon
szeretik, ha a kirándulás benne van az árban.
Jean-Yves elgondolkodott egy pillanatra.
- Tudod, hogy nem is mondasz hülyeséget? Ráadásul ezt
elég hamar be is tudnánk indítani: azt hiszem, már az idén
nyártól, egyszerűen csak betesszük az átlagos utak közé mint
ráadást. Hívhatnánk „Eldorado Felfedezésének", vagy valami
ilyesminek.
 Jean-Yves egyeztetett Léguennel, mielőtt belevágott volna a
hadműveletbe, de hamar megértette, hogy Léguennek semmi
kedve állást foglalni, sem negatív, sem pozitív irányban. „Az
ön felelőssége", mondta komoran. Amikor esténként Valérie-t
hallgattam, aki elmesélte nekem a munkanapját, rájöttem, hogy
nem sokat tudok a felsővezetők világáról. Például a Jean-Yves-
vel alkotott párosa állítólag már önmagában kivételes volt.
Normális esetben, mondta Valérie, olyan lány lenne a helyette-
se, aki arról álmodozik, hogy a helyébe lép. Az ilyesmi pedig
bonyolult számítgatásokat szül a vállalatoknál: néha megéri
belebukni valamibe, ha másvalaki nyakába lehet varrni a
felelősséget. Az adott esetben ők ketten viszonylag egészséges
helyzetben voltak: az Aurore-on belül senki sem ácsingózott a
helyükre, mert a legtöbb vezető úgy gondolta, hogy az
Eldorado felvásárlása hiba volt.
A hónap végéig Valérie és Marylise Le Francois nagyon
sokat dolgozott. A nyári katalógusoknak április végére
feltétlenül készen kellett lenniük, ez volt a végső, kicsit késői
határidő. Valérie észrevette, hogy a Jet Tours korábbi
propagandaszövege egyszerűen siralmas volt.
- „Ha az Eldoradóval nyaral, olyan mágikus pillanatokat él
át, mintha Afrikában lenne, amikor enyhül a hőség, és az egész
falu a törzsi fa köré gyűlik, hogy meghallgassa a bölcseket." -
olvasta Jean-Yves-nek. - Fel tudod ezt fogni? És itt oldalt meg
az idegenvezetők fényképei, akik a levegőbe ugrálnak az
idétlen sárga egyenruhájukban. Hát ez nagyon tré...
- És mit szólsz a jelszóhoz: „Eldorado: itt erősebben élsz"?
- Nem tudom; nem is tudom, mit szóljak hozzá.
- Ráadásul most már túl késő van ahhoz, hogy bevezessük a
hagyományos klub-formát, mert már kiosztották a
katalógusokat. De az már biztos, hogy a nulláról kell indulnunk
a „Felfedezés" katalógussal.
Marylise közbevágott:
 - Szerintem az egyszerűség és a luxus ellentétéré kellene
rájátszanunk. Egy mentatea, a sivatag közepén, de értékes
szőnyegeken...
- Igen, a mágikus pillanatok... - mondta Jean-Yves lassan.
Nehézkesen felállt. - Ne felejtsétek el valahová beszúrni a
mágikus pillanatokat, furcsa módon ez mindig működik. Oké,
én megyek, visszatérek a költségvetésemhez.
Valérie jól tudta, hogy Jean-Yves-é a munka hálátlanabb
része, mivel neki fogalma sem volt a szállodák igazgatásáról,
bár még voltak róla halvány emlékei a főiskoláról.
„Edouard Yang, egy háromcsillagos szálloda-étterem
tulajdonosa úgy tartja, hogy a lehető legjobban ki kell
elégítenie a közönség igényeit; állandóan újításokon töri a
fejét, és mindenáron ki akarja puhatolni a vendégei kívánságait.
Tapasztalatból tudja, hogy a reggeli a nap fontos pillanata,
hozzájárul az egész napi kiegyensúlyozott étkezéshez, és
nagyon fontos a hotel imázsának szempontjából." Egyszer ez
volt az egyik házidolgozat témája elsőéves korában. Edouard
Yang elhatározta, hogy körbead egy kisebb kérdőívet a
vendégei között, a szoba lakóira lebontva (egyedülállók,
házaspárok, családok). Valérie-nek ki kellett értékelnie a
kérdőívet és a végeredmény költségvonzatait, és dolgozata
végén válaszolnia kellett a következő kérdésre is: „Vajon
meghatározza-e a családi állapot a vendégek reggeli
gyümölcsfogyasztási szokásait?"
A jegyzetei között kotorászva Valérie végre rátalált egy
témára, ami alkalmazható volt a jelenlegi helyzetére is. „Most
nevezték ki a South America klub nemzetközi vezetőségébe
marketingigazgatónak. A csoport nemrég vásárolta meg az
»Antillák« nevű, négycsillagos szálloda-éttermet, egy
száztízszobás épületet, amely Guadeloupe-ban, a tengerparton
található. A szállót 1988-ban építették, 1996-ban újították fel,
és pillanatnyilag súlyos problémákkal küzd. A lefoglalt szobák
aránya 45 % alatt van, és ez távolról sem éri el a rentabilitási
küszöböt." Valérie 18/20-as eredményt ért el a tételből, ami jó
eredménynek számított. Jól emlékszik még, hogy akkoriban ez
az egész olyan volt neki, mint egy mese, egy nem igazán hihető
mese. Nem tudta magát elképzelni a South America csoport,
vagy bármilyen más vállalat felelős posztján. Ez csak játék
volt, nem túl érdekes és nem túl bonyolult intellektuális játék.
De most nem játszottak; vagy ha igen, hát a karrierjükkel.
Valérie olyan kimerülten érkezett haza esténként a
munkából, hogy alig volt ereje szeretkezni, vagy a szájába
venni a farkamat. Menet közben elaludt, a farkammal a
szájában. Általában reggel szeretkeztünk, ébredés után. Az
orgazmusai szelídebbek, visszafogottabbak lettek, mintha
eltompította volna őket a fáradtság; azt hiszem, egyre jobban
szerettem őt.

Április végére elkészültek a katalógusok, és szétosztották

szinte az összes francia utazási irodában. Most már az utak
infrastruktúrájával kellett foglalkozniuk, hogy minden kész
legyen július 1-re. Az új termékek esetében ez különösen
fontos: egy törölt vagy rosszul szervezett úttal sok ügyfelet
lehet veszíteni. Elhatározták, hogy nem költenek nagy
reklámkampányra. Érdekes módon Jean-Yves, bár marketing-
szakon végzett, nem igazán hitt a reklámban. - A reklám arra
való, hogy kialakítson egy bizonyos képet, de mi még nem
tartunk itt - mondta. - Pillanatnyilag az a legfontosabb, hogy jól
bevezessük az utakat, és megbízható hírét költsük a terméknek.
- Nagyon sok pénzt költöttek viszont arra, hogy az utazási
irodákat ellássák információkkal; létfontosságú volt, hogy a
fiókügynökségek azonnal ajánlani kezdjék az utakat. Ezzel a
feladattal főleg Valérie foglalkozott, aki jól ismerte a közeget,
és emlékezett még a JEB/ BFKPR érvelésre, amelyet alaposan
megtanult a főiskolai évei alatt (Jellemzők - Előnyök -
Biztosítékok/ Biztonság - Felvágás - Kényelem - Pénz -
Rokonszenv). Csakhogy az utazási irodák ügynökeinek jó része
még nagyon fiatal volt, a legtöbben éppen csak hogy befejezték
a főiskolát; ezért praktikusabb volt azon a nyelven beszélni
velük, amit hajlandóak voltak megérteni. Amikor ezekkel a
lányokkal beszélgetett, rájött, hogy a főiskolán még mindig a
Barma-féle tipológiát tanítják. (A gyakorlatias vásárló: aki a
termékre koncentrál, a mennyiségre a legérzékenyebb, és nagy
fontosságot tulajdonít a technikai újításoknak. A jámbor
vásárló: vakon bízik az eladóban, és úgy érzi, hogy a termék
jóval fölötte áll. A cinkos vásárló: szívesen játszik rá azokra a
közös pontokra, amelyeket az eladó és önmaga között felfedez,
ha az eladó jó interperszonális kapcsolatba tud lépni vele. A
haszonleső vásárló: igazi manipulátor, akinek abban áll a
stratégiája, hogy kiismeri az eladót/ügynököt, és ebből
igyekszik hasznot húzni. A tudatos vásárló: tiszteli az eladót,
figyel rá, alaposan megvizsgálja a felajánlott terméket,
tudatában van a saját szükségleteinek, és könnyedén
kommunikál.) Valérie öt-hat éwel idősebb volt ezeknél a
lányoknál; arról a szintről indult, amelyen ők voltak éppen, és
olyan szakmai sikereket ért el, amelyről a legtöbbjük még
álmodni sem mert. Tátott szájjal, buta csodálattal bámulták őt.
Már kulcsom volt Valérie lakásához; és miközben rá vártam,
Auguste Comte Pozitív filozófiai kurzusait olvasgattam.
Szerettem ezt az unalmas, tömény szöveget; gyakran négyszer
vagy ötször elolvastam ugyanazt az oldalt. Körülbelül három
hétbe telt, míg befejeztem az ötvenedik leckét, „Előzetes
megállapítások a társadalmi egyensúlyról, avagy az emberi
társadalmak spontán természetének általános elmélete." Hát az
már biztos, hogy szükségem volt valamilyen elméletre,
amelynek segítségével meghatározhattam volna a társadalmi
helyzetemet.

- Túl sokat dolgozol - mondtam Valérie-nek egy májusi

estén, amikor a fáradtságtól letaglózva pihegett a kanapén. -
Legalább legyen valami értelme. Félre kéne tenned pénzt,
különben bután elszórod az egészet.
Valérie elismerte, hogy igazam van. Másnap két órával
később ment dolgozni, és reggel bementünk a Porte d' Orléans-
i Crédit Agricole-ba, hogy közös számlát nyissunk. Valérie írt
egy meghatalmazást, és két nappal később visszamentem, hogy
tárgyaljak egy befektetési tanácsadóval. Úgy döntöttem, hogy
havonta húszezer frankot teszünk félre a béréből, tízezret egy
életbiztosításra, a másik tízezret egy lakástakarékbetétkönyvbe.
Mivel gyakorlatilag nála laktam, nem sok értelme volt, hogy
külön lakást tartsak fönn.
Ő vetette fel az ötletet, június elején. A délután nagy részét
átszeretkeztük: a takaró alatt összefonódva hosszú szüneteket
tartottunk; utána a kezével vagy a szájával felizgatott, és én
újra meg újra beléhatoltam; egyikünk sem élvezett el, és
ahányszor hozzám ért, azonnal felállt a farkam, ő pedig
állandóan nedves volt. Jól érezte magát, láttam, nagyon
nyugodt volt a tekintete. Kilenc óra felé kitalálta, hogy
menjünk el vacsorázni egy olasz vendéglőbe a parc Montsouris
mellé. Még nem sötétedett be egészen, meleg, békés este volt.
Vacsora után haza kellett mennem a lakásomba, mert másnap
öltönyben nyakkendőben akartam munkába menni. A pincér
kihozott nekünk két koktélt.
- Tudod, Michel - mondta Valérie, amikor kicsit el-
húzódtunk egymástól -, igazán hozzám költözhetnél. Azt
hiszem, abbahagyhatjuk már ezt a színjátékot a füg-
getlenséggel. Vagy ha úgy jobban tetszik, béreljünk ki együtt
egy új lakást.

Igen, jobban tetszett, akkor legalább úgy érezhetem, hogy

újrakezdek valamit. Én életemben először kezdtem újra
valamit, és tulajdonképpen Valérie is. Az ember hozzászokik
az egyedülléthez és a függetlenséghez; de ez semmiképpen sem
jó szokás. Ha még az életben át akarok élni valamit, ami a
házastársi tapasztalatra hasonlít, akkor most jött el a pillanata.
Természetesen jól ismertem a képletet; tudtam, hogy egy
megállapodott párnál hamarabb elkopik a vágy. De a vágy
mindenképpen elkopik, ez az élet egyik alaptörvénye; és lehet,
hogy utána másféle szoros kapcsolatba lépnek egymással a há-
zasfelek - legalábbis jó sokan gondolták ezt így. Aznap este
mindenesetre cseppet sem éreztem úgy, hogy a Valérie iránti
vágyam kopásnak indult volna. Mielőtt elváltunk egymástól,
szájon csókoltam; mohón nyitotta ki a száját, és teljesen
elveszett a csókban. Benyúltam a nadrágja és a bugyija alá, és a
fenekére tettem a kezemet. Körülnézett: az utca kihalt volt.
Letérdelt a járdára, lehúzta a sliccemen a cippzárt, és a szájába
vette a farkamat. Nekitámaszkodtam a park kerítésének:
majdnem elélveztem. Elhúzta a száját, és két ujjával tovább
verte a farkamat, a másik kezét becsúsztatta a farmeromba, és a
herezacskómat simogatta. Behunyta a szemét, és én az arcára
élveztem. Egy pillanatig azt hittem, hogy zokogásban tör ki, de
végül nem sírta el magát, csak lenyalta az állára csurgó
spermacsöppeket.
Már másnap reggel elkezdtem böngészni az apróhir-
detéseket, Valérie munkája miatt inkább a déli kerületekre
koncentráltam. Egy héttel később találtam egy nagy,
négyszobás lakást az Opal torony harmincadik emeletén, a
porte de Choisy mellett. Azelőtt soha nem volt szép kilátásom
Párizsra; de az is igaz, hogy soha nem is vágytam rá. Amikor
költözködni kezdtem, rájöttem, hogy semmihez sem
ragaszkodom, ami a lakásomban van. Ennek akár örülhettem
volna, megrészegíthetett volna a teljes gyökértelenségem és
szabadságom tudata, de inkább megrémültem. Tehát képes
voltam leélni negyven évet úgy, hogy semmiféle személyes
kapcsolatot nem alakítottam ki az engem körülvevő tárgyakkal.
Összevissza két öltönyöm volt, felváltva hordtam őket.
Könyveim, igen, voltak könyveim; de akármikor vehettem
volna másikat helyettük, egyik sem volt különösebben értékes
vagy ritka darab. Több nő is keresztezte az utamat, de nem
őriztem meg tőlük egyetlen levelet vagy fényképet sem.
Magamról sem voltak fényképeim. Fogalmam sincs, hogy
milyen lehettem tizenöt, húsz vagy harmincéves koromban.
Nem voltak igazán személyes papírjaim sem: egész
identitásom belefért egy szabvány méretű ingesdobozban
tartott néhány dossziéba. Hamis az az állítás, hogy az ember
egyedüli példány, hogy felcserélhetetlen egyediséget hordoz
magában; én legalábbis ennek az egyediségnek semmiféle
jegyét nem fedeztem fel magamban. Schopenhauer valahol azt
írta, hogy az ember egy kicsivel jobban emlékszik a saját éle-
tére, mint egy regényre, amelyet valaha régen olvasott. Igen, ez
az: csak egy kicsivel jobban.

5.
 Június utolsó két hetében Valérie megint rettenetesen sokat
dolgozott; amikor sok országgal áll kapcsolatban az ember, a
legnagyobb problémát az időeltolódás okozza - Valérie-nek
tulajdonképpen a nap huszonnégy órájában talpon kellett
lennie. Egyre melegebb lett, ragyogó nyár ígérkezett, de
pillanatnyilag nemigen tudtuk kihasználni. Munka után
szívesen betértem a Tang Fréres üzletekbe, megpróbáltam
belevetni magam az ázsiai konyha rejtelmeibe. De túl
komplikáltnak találtam, új egyensúlyt kellett teremtenem az
összetevők között, más módon kellett felvágnom a zöldségeket,
és ez szinte új lelki berendezkedést igényelt. Inkább áttértem az
olasz konyhára, ami mégiscsak közelebb állt hozzám. Soha
nem gondoltam volna, hogy egyszer majd örömömet lelem a
főzésben. A szerelem felszenteli az embert.

Auguste Comte az ötvenedik társadalmi leckében kikel azon

„furcsa metafizikai aberráció" ellen, ami azt sugallja, hogy a
társadalom mintájára építsük fel a családot. „Mivel a házastársi
egyesülés elsősorban a ragaszkodásra és egymás elismerésére
épül", írja, „arra rendeltetett, hogy a puszta létezésénél fogva
kielégítse a kölcsönös ragaszkodást, és nem függ az aktív és az
egy állandó cél érdekében végzett folyamatos együttműködés
gondolatától. Amikor szerencsétlen módon úgy alakul, hogy a
munkák összehangolása marad a kapcsolat egyetlen alapja, a
házastársi kapcsolat szükségszerűen közönséges gazdasági
társulássá alakul, és előbb-utóbb lényegében bomlik fel."
Az irodában továbbra is a lehető legkevesebbet dolgoztam;
két-három fontos kiállítást meg kellett ugyan szerveznem, de
ezt könnyedén megoldottam. Az irodai munka nem túl nehéz,
nem árt, ha viszonylag aprólékos az ember, képes gyorsan
dönteni és ragaszkodni a döntéseihez, de ez minden. Rájöttem,
hogy egy köztisztviselőnek nem kell feltétlenül a legjobb
döntést meghoznia, a legtöbb esetben elég bármilyen döntést
hoznia, csak lehetőleg gyorsan döntsön. Egyes művészeti prog-
ramokat eltöröltem, másokat megtartottam: elismerem, hogy
elégtelen kritériumok alapján döntöttem, egyszer sem fordult
elő a tíz év alatt, hogy kiegészítő információkat gyűjtöttem
volna a témához; és ezt általában cseppet sem szégyelltem. A
lelkem mélyén nem tisztelem a kortárs művészet közegét. A
legtöbb általam ismert művész pontosan úgy viselkedik, mint
egy vállalkozó: felméri a hadállásokat, utána gyorsan
kifundálja, hogyan furakodhatna be valamiképpen. Persze azért
akadnak különbségek is: a művészet területén jobban díjazzák
az újításokat, mint bármelyik másik szakmában; a művészek
pedig gyakran tömörülnek falkába, és működnek hálózatokban.
A nagyvállalkozók viszont magányos élőlények, akiket
ellenségek vesznek körül: a részvényesek, akik mindig készek
arra, hogy szélnek eresszék őket, vagy a felsővezetők, akik
mindig boldogan elárulják őket. Ritkán fordult elő, hogy úgy
éreztem, valamelyik művész valódi, belső indíttatásból alkot.
Június végén megrendeztük Bertrand Bredane kiállítását,
akit a kezdetektől hevesen támogattam - ezen Marie-Jeanne
nagyon elcsodálkozott, egyrészt mert hozzá volt szokva a
közömbös engedelmességemhez, másrészt mert őt mélyen
feldúlták Bredane művei. Bredane igazából már nem számított
„fiatal művésznek", negyvenhárom éves volt, fizikailag is
erősen le volt harcolva - a Csendőr Saint-Tropezben alkoholista
költőjére hasonlított. Azzal vált hírhedtté, hogy húst rohasztott
fiatal lányok bugyijában, vagy legyeket tenyésztett a saját
székletében, és a kiállítóteremben szabadon eresztette őket.
Soha nem volt valami nagy sikere, nem sikerült bekerülnie a
szakmai elitbe, és konokul kitartott a kicsit már idejétmúlt
trash mellett. Én mégis eredetinek éreztem - bár lehet, hogy ez
csak a kudarc eredetisége volt. Meglehetősen labilisnak
látszott. A legújabb terve még rosszabb, vagy ha úgy vesszük,
még jobb volt az összes előzőnél. Forgatott egy videót arról,
hogy mi lesz azoknak a holttestével, akik a tudománynak
adományozták a testüket - például beleegyeztek, hogy
felboncolják őket az orvostanhallgatók. A kiállításmegnyitón a
közönség közé vegyülve, utcai ruhában ott volt néhány
orvostanhallgató is, akik időnként az orrunk alá dugtak egy
levágott kezet vagy egy szemgolyót, vagyis a közhiedelem
szerint az orvostanhallgatókra jellemző rossz vicceket sütöttek
el.

Elkövettem azt a hibát, hogy elvittem Valérie-t a ver-

nisszázsra, pedig halálosan fáradt volt. Nagyon elcsodál-
koztam, hogy milyen sokan vannak a megnyitón, köztük több
„fontos ember" is: lehet, hogy ez a kiállítás egy kegyelmi
időszak kezdetét jelentette Bredane számára? Fél óra múlva
Valérie-nek elege lett az egészből, és megkért, hogy menjünk
haza. Ebben a pillanatban egy orvostanhallgató cövekelt le
előtte, a tenyerén egy péniszt tartott, a herezacskón még ott
voltak a szőrszálak. Valérie undorodva elfordította a fejét, és a
kijárathoz vonszolt. Bemenekültünk a Café Beaubourg-ba.
Nemsokára Bredane is megjelent két-három lánnyal, akiket én
is ismertem, és még néhány emberrel, akik között felismertem
a Takarékpénztár művészettámogatási osztályának vezetőjét.
Leültek a szomszéd asztalhoz; kénytelen voltam odamenni, és
köszönni nekik. Bredane láthatólag megörült nekem, igaz,
hogy aznap komoly lökést adtam a karrierjének. A beszélgetés
a végtelenbe nyúlt, és Valérie is átült hozzánk. Valaki, már
nem tudom kicsoda - valószínűleg maga Bredane - azt ajánlot-
ta, hogy ugorjunk be egy pohár italra a Bar-bar-ba. Olyan
hülye voltam, hogy beleegyeztem. A legtöbb szexklub, amely
megpróbált a programjaiba egy szado-mazo estet beiktatni,
megbukott. Ezzel szemben a Barbar, ahol a kezdetektől
kizárólag a szado-mazo programokra koncentráltak, de nem
kötelezték arra a vendégeket, hogy engedelmeskedjenek a
szigorú dress-code-nak, a megnyitása óta mindig tele volt.
Annak alapján, amit tudok a dologról, a szado-mazo közeg elég
specifikus, olyan emberekből áll, akik nem érdeklődnek a
mindennapi szexuális tevékenység iránt, ezért irtóznak a
klasszikus szexkluboktól.
A bejárat mellett egy ötven év körüli, babaarcú, meg-
bilincselt, felpeckelt szájú nő forgott egy ketrecben. Amikor
kicsit alaposabban megnéztem, észrevettem, hogy a lábát
fémláncokkal rögzítették a ketrec falához. Csak egy fekete
selyemfűző volt rajta, amelyre rálógtak hatalmas mellei. Az
volt a helyi szokás, hogy a gazdája árverésre bocsát egy
rabszolgát az este folyamára: nyilván ő volt az. Nem úgy nézett
ki, mint akit túlságosan mulattat a dolog, és észrevettem, hogy
összevissza forgolódik, szeretné elrejteni a narancsbőrős
fenekét, de hiába, mert a ketrec mind a négy oldalról nyitott
volt. Lehet, hogy csak pénzért vállalta, tudtam, hogy az ember
egy-kétezer frankért bérbeadhatja magát rabszolgának egy
estére. Az volt az érzésem, hogy kishivatalnok lehet, mondjuk
ügyintéző a Társadalombiztosítónál, és azért ment bele, hogy
kihúzza valahogy a hónap végéig. Már csak egyetlen szabad
asztalt találtunk, az első kínzókamra bejáratánál. Amint
leültünk, egy teljesen kopasz, pocakos középvezető ment el
előttünk négykézláb, háromrészes öltönyben. Meztelen seggű,
fekete bőrruhás domina vezette pórázon. Amikor mellénk
értek, a nő megállt, és ráparancsolt a férfira, hogy vetkőzzék
félmeztelenre. Ő engedelmeskedett. A nő fémcsipeszeket
szedett ki a táskájából. A pofának férfi létére kövér és domború
melle volt. A nő rácsippentette a csipeszeket hosszú és vörös
mellbimbóira, ő pedig elfintorodott a fájdalomtól. A nő újra
megrántotta a pórázt: a pofa megint négykézlábra ereszkedett,
és nehézkesen követte a nőt; a hasa ráncai ólomszínűen remeg-
tek a tompított fényben.
Én whiskyt rendeltem, Valérie narancslevet. Makacsul az
asztalra szegezte a tekintetét, nem nézte meg, mi zajlik
körülöttünk, és egyáltalán nem vett részt a beszélgetésben.
Marjorie és Géraldine, a két lány a Szobrászati Bizottságból
viszont nagy izgalomba jött.
-Állati jó kis este ez, állati jó... -morogta Bredane el-
keseredetten.
Utána elmesélte, hogy látott már olyat is, hogy a vendégek
tűket szúrattak a herezacskójukba és a makkjukba. Egyszer azt
is látta, hogy egy domina letépte a rabszolgája körmét egy
harapófogóval.
Valérie iszonyodva megremegett.
- Szerintem ez az egész szörnyen undorító - mondta, mert
már képtelen volt tovább hallgatni.
- Miért lenne undorító? - csattant fel Géraldine. - Mivel a
résztvevők szabadon beleegyeznek a dologba, nem látom, hol a
probléma. Ez egy szerződés, és kész.
- Nem hiszem, hogy szabadon bele lehetne egyezni a
megaláztatásba és a szenvedésbe. És még ha erről lenne is szó,
a szememben ez még nem elegendő ok.
Valérie igazán ideges lett, és egy pillanatig azon gon-
dolkodtam, ne tereljem-e a beszélgetést az izraeli-palesztin
konfliktusra, azután rájöttem, hogy le se szarom ezeknek a
lányoknak a véleményét; és ha nem hívnak fel többé, akkor
legalább kevesebb lesz a munkám.
- Engem is undorítanak ezek az emberek - jegyeztem meg. -
Es te is undorítasz - fűztem hozzá halkan. Géraldine nem
hallotta meg, vagy úgy tett, mintha nem hallaná.
- Ha én nagykorú vagyok, beleegyezem, és arra vágyom,
hogy szenvedjek, és feltárjam a szexualitásom mazochista
oldalát, nem tudom, miféle elv nevében lehetne engem ebben
megakadályozni. Végül is demokráciában élünk!
Ő is ideges volt, és tudtam, hogy mindjárt az emberi
jogokról kezd beszélni. A „demokrácia" szónál Bredane
undorral ránézett, majd Valérie-hez fordult:
- Igaza van - mondta komoran -, ez az egész abszolút
undorító. Amikor látom, hogy valaki eltűri, hogy ha-
rapófogóval letépjék egy körmét, utána rászarjanak, sőt még
meg is eszi a kínzója székletét, elfog az undor. Viszont engem
éppen az emberi lény undorító oldala érdekel. Valérie néhány
perc múlva fájdalmasan megkérdezte:
- Miért?
- Nem tudom - felelte Bredane egyszerűen. - Nem hiszem,
hogy van az emberben egy elátkozott rész, mert nem hiszek az
átok semmilyen formájában. Egyébként az áldás semmilyen
formájában sem hiszek. De az az érzésem, hogy amikor a
szenvedéshez és a kegyetlenséghez, az uralomhoz és az
alávetettséghez közelítünk, a lényeget érintjük, a szexualitás
bensőséges természetét. Nem így gondolja?
Ezt a kérdést már nekem címezte. Nem, nem így gondoltam.
A kegyetlenség nagyon régóta jelen van az emberi
társadalmakban, már a legprimitívebb társadalmaknál is
találkozunk vele: az első klánharcoknál a győztesek gondosan
ügyeltek arra, hogy életben hagyjanak néhány foglyot, és
később elviselhetetlen kínzásoknak vetették alá őket. Ez a
tendencia állandóan és megbízhatóan ismétlődött a történelem
folyamán, és érintetlenül megvan napjainkban is: amint egy
polgárháború vagy egy külső háború felszabadítja a harcoló
feleket az elfogadott erkölcsi tilalmak alól - és ez nem függ
sem fajtól, sem populációtól, sem kultúrától - mindig akadnak
olyan emberi lények, akik átadják magukat a barbárság és a
gyilkolás örömének. Ez a jelenség többször és vitathatatlanul
beigazolódott, de soha semmi köze sem volt - az ugyanolyan
ősi, és ugyanolyan erős - szexuális gyönyör kereséséhez.
Szóval mindent összevéve nem értettem egyet Bredane-nal; de
nagyon jól tudtam, hogy mint általában, most is hiábavaló
lenne a vita.
Bredane felhajtotta a sörét, majd kijelentette:
- Gyerünk, nézzünk körül. Bementünk az első
kínzókamrába. Vakolatlan falú, boltíves pince volt. Komor
orgonazene szólt, amelyből időnként kihallatszott a
halálraítéltek üvöltése. A basszus különlegesen hangosan szólt,
mindenhol vörös szpotlámpák égtek, maszkok és
kínzószerszámok lógtak a falakon, a felszerelés nyilván egy
vagyonba kerülhetett. Az alkóvban egy kopasz, szinte
csontvázszerű pofa lógott egy fa szerkezetben, körülbelül fél
méterrel a föld felett, a karját a plafonról lógó bilincsek
tartották. Egy csizmás, kesztyűs, fekete bőrbe öltözött domina
sétált körülötte, finomszálú korbács volt a kezében, a
szőrszálak végén szikrázó kövek villogtak. Először hosszan
korbácsolta a férfi fenekét, nagy, határozott ütésekkel; a férfi,
aki velünk szembe volt fordulva, fájdalmasan üvöltött. Kis cso-
portozat állt a pár körül.
- Már a második szinten járhat - súgta a fülembe Bredane. -
Az első szint kritériuma, hogy megállnak az első vérnél.
A férfi farka és herezacskója hosszan és formátlanul lógott a
levegőben. A domina körülötte járkált; kotorászott az övén
lógó kis tasakban, kivett néhány kampót, amiket
belemélyesztett a férfi herezacskójába; kis vér gyöngyözött a
helyükön. Azután elkezdte korbácsolni a férfi nemi szerveit.
Határeset volt: ha a korbács valamelyik szála beleakad egy
horogba, beszakadhat a herezacskó fala. Valérie elfordította a
fejét, és hozzámsimult.
- Menjünk, menjünk! - könyörgött. - Majd később el-
magyarázom.
 Visszamentünk a bárba; a többieket annyira lenyűgözte a
látvány, hogy egyáltalán nem figyeltek ránk.
- Ismerem azt a lányt, aki a férfit korbácsolta - mondta
Valérie halkan. - Csak egyszer láttam életemben, de biztos
vagyok benne, hogy ő az. Audry, Jean-Yves felesége.
Azonnal hazamentünk. A taxiban Valérie meg sem moccant,
teljesen kimerült. A liftben is hallgatott, amíg be nem léptünk a
lakásba. Csak miután az ajtó becsukódott, akkor fordult
hozzám:
-Michel, nem találsz túl konvencionálisnak?
- Nem, én is undorodom az ilyesmitől.
- Azt értem, hogy léteznek hóhérok: undorodom tőlük, és
tudom, hogy vannak emberek, akik abban lelik örömüket, hogy
kínozzák a másik embert; de azt már képtelen vagyok felfogni,
hogy létezik olyan emberi lény, aki jobban szereti a szenvedést
a gyönyörnél. Nem tudom, talán át kellene őket nevelni,
szeretni kellene őket, megtanítani a gyönyörre.
Megvontam a vállamat, mintegy jelezve, hogy a téma
meghaladja a kompetenciámat - mint mostanában szinte
minden, ami az életemben bekövetkezett. Az emberek sok
mindent csinálnak, sok mindent képesek elszenvedni, de
mindezekből nem vontam le semmilyen általános
következtetést, egyszerűen nem láttam értelmét. Csendben
levetkőztem. Valérie bebújt mellém az ágyba. Ereztem, hogy
még mindig feszült, hogy nem hagyja nyugodni a téma.
- Az az egészben a legijesztőbb - folytatta -, hogy nincs
köztük testi érintkezés. Mindenki kesztyűt visel és eszközöket
használ. Soha nem érintkezik a bőr a bőrrel, nem csókolják,
érintik vagy simogatják meg egymást. A szememben ez
pontosan a szexualitás ellentéte.
Igaza volt, de azt gondoltam, hogy a szado-mazo hívei a
dologban nyilván a szex apoteózisát, letisztult, végső formáját
látják. Mindenki egyedül van, bezárva a saját bőrébe, és
teljesen átadja magát annak az érzésnek, hogy egyedülálló; így
is lehet nézni a dolgokat. Az mindenesetre biztos, hogy egyre
divatosabbak lettek az efféle helyek. Nagyon jól el tudtam
képzelni, hogy az olyan lányok, mint Marjorie vagy Géraldine
eljárnak ilyen helyekre, míg azt egyáltalán nem tudtam
elképzelni, hogy elengedetten átadják magukat egy
behatolásnak vagy bármiféle szexuális kapcsolatnak.
- Azt hiszem, az egész egyszerűbb, mint elsőre gondolnánk
- mondtam. - Létezik azoknak az embereknek a szexualitása,
akik szeretik egymást, és azoké, akik nem. Amikor nem
lehetséges többé azonosulni a másikkal, nem marad más
érintkezési forma, mint a szenvedés. És a kegyetlenség.
Valérie hozzám simult.
- Furcsa világban élünk - mondta.
Bizonyos értelemben ártatlan maradt, az emberi valóságtól
megvédte az őrült munkabeosztása, ami miatt alig maradt ideje,
hogy bevásároljon, pihenjen, gondolkodjék. Hozzátette:
- Nem szeretem ezt a világot.

6.

Felisméréseink szerint a fogyasztó három dologra vágyik:

biztonságra, érzelmi és esztétikai élményekre.
Bernard Guilbaud

Június 30-án befutottak az utazási irodák helyfoglalásai.

Fantasztikusak voltak. Az „Eldorado felfedezése" nevű termék
sikeresnek bizonyult, a mutatói már az első hetekben
meghaladták a „hagyományos utak" helyfoglalási adatait,
amelyek viszont egyre rosszabbak lettek. Valérie úgy döntött,
kivesz egy hét szabadságot, és elutazunk a szüleihez Saint-
Quay-Portrieux-be. Kicsit öregnek éreztem magam a családnak
bemutatkozó vőlegény szerepében; végül is tizenhárom éwel
idősebb voltam Valérie-nél, és először kerültem ilyen
helyzetbe. Saint-Brieuc-nél szálltunk le a vonatról, Valérie apja
várt minket az állomáson. Melegen megölelte a lányát, látszott,
hogy nagyon hiányzott neki.
- Kicsit lefogytál - mondta.
Utána hozzám fordult, bemutatkozott, de nem nézett meg
igazán. Azt hiszem, egy kicsit ő is el volt bátortalanodva: tudta,
hogy a Művelődési Minisztériumban dolgozom, ő pedig csak
egyszerű földműves volt. Valérie anyja sokkal beszédesebbnek
bizonyult, alaposan kikérdezett az életemről, a munkámról, a
kedvteléseimről. Végül nem volt vészes az egész, és Valérie ott
volt mellettem; néha helyettem felelt a kérdésekre, és gyakran
összenézhettünk: Nem tudtam, hogyan fogok majd viselkedni
hasonló helyzetben, ha gyerekeim lesznek; de amúgy sem
tudtam sok mindent elképzelni a jövőmmel kapcsolatban.
A vacsora igazi ünnepi vacsora volt: homár, báránycomb,
sajt, epertorta és kávé. Hajlottam rá, hogy ebben az elfogadás
jelét lássam, bár természetesen tudtam, hogy jó előre
összeállították a menüt. Valérie vállalta magára a beszélgetés
oroszlánrészét, főleg az új munkájáról beszélt - amiről én szinte
mindent tudtam. Elkószált a tekintetem, alaposan megnéztem a
függönyöket, a csecsebecséket, a bekeretezett fényképeket.
Családban voltam, ez megható volt, és kicsit ijesztő.
Valérie ragaszkodott hozzá, hogy abban a szobában
aludjunk, ami az övé volt kamaszkorában.
- Inkább a vendégszobában kellene aludnotok - ellenkezett
az édesanyja -, Valérie szobájában túl szűken lesztek.
Igaz, hogy az ágy kicsit keskeny volt, de nagyon meg-
hatódtam, amikor félrehúztam Valérie bugyiját és a punciját
simogattam, és arra gondoltam, hogy ebben az ágyban aludt
tizenhárom-tizennégy éves korában. „Az elveszett évek",
gondoltam. Az ágy mellé térdeltem, lehúztam Valérie bugyiját,
azután magamhoz húztam. A hüvelye rászorult a farkam
hegyére. Azt játszottam, hogy néhány centire bedugtam a
farkam, azután gyors kis mozdulattal kihúztam, azután megint
be, azután megint ki, közben végig fogtam a mellét. Halk
kiáltással élvezett el, utána elnevette magát.
- A szüleim - súgta -, még biztos nem alszanak. Megint
beléhatoltam, egy kicsit erősebben, hogy most én is elélvezzek.
Közben végig ragyogó szemekkel figyelt engem, és az ajkamra
tette a kezét, amikor érdes mordulással beleélveztem.
Később kíváncsian végignéztem a szoba berendezését. A
Rózsaszín Könyvtár fölötti polcon több, gondosan elrendezett
kis füzetet találtam.
- Ja, ezeket akkor írtam, amikor tíz-tizenkét éves voltam.
Megnézheted. „Ötök klubja" történetek.
- Hogyhogy?
- Az „Ötök klubja" kiadatlan kalandjai, mindet én írtam,
kizárólag az „Ötök klubja" szereplőivel. Levettem a kis
füzeteket: volt ott egy Ötök klubja a világűrben, Ötök klubja
Kanadában. Hirtelen megjelent előttem egy élénk fantáziájú,
magányos kislány, akit már soha nem fogok megismerni.
A következő napokban nem sok mindent csináltunk, strandra
jártunk. A nap melegen sütött, de a víz túl hideg volt a
fürdéshez. Valérie órákig hevert a napon, és szép lassan kezdett
magához térni; ebben az utóbbi három hónapban olyan sokat
dolgozott, mint még életében soha. Egy este, három nappal az
érkezésünk után szó került erre is. Beültünk az Oceanic Bar-ba,
és koktélt rendeltünk.
- Most, hogy beindult ez a program, ugye kevesebbet fogsz
dolgozni?
- Az első időkben igen - zavartan elmosolyodott. - De
nemsokára megint ki kell találnunk valami új dolgot.
- Miért? Miért nem lehet leállni?
 - Mert ez ilyen játék. Ha Jean-Yves most itt lenne, el-
magyarázná neked, hogy ez a kapitalizmus alaptörvénye: -ha
megállsz, halott vagy. Ha komoly előnyre tettél szert a
versenyben, néhány évre megpihenhetsz; de mi még nem
tartunk ott. Az „Eldorado felfedezése" nagyon jó, zseniális,
vagy mondjuk inkább: agyafúrt ötlet, de nem igazán for-
radalmi, hanem két régebbi elmélet jól adagolt keveréke. A
konkurrencia észre fogja venni, hogy ez működik, és nagyon
hamar eljutnak ugyanerre a megoldásra. Nem túl bonyolult
dolog: nehéz csak az volt, hogy ilyen hamar útjára bocsátottuk.
De biztos vagyok benne, hogy például a Nouvelles Frontiéres
képes rá, hogy már jövő nyáron felkínáljon egy versenyképes
programot. Ha meg akarjuk őrizni az előnyünket, megint ki
kell találnunk valami újat.
- És ennek soha nem lesz vége?
- Azt hiszem, nem, Michel. Jól megfizetnek egy olyan
rendszeren belül, amit ismerek. És én elfogadtam a já-
tékszabályokat.

Elég gyászos képet vághattam; Valérie fél karral átölelte a

nyakamat.
- Gyerünk haza vacsorázni - mondta. - A szüleim már biztos
várnak.

Vasárnap este érkeztünk haza Párizsba. Valérie-nek és Jean-

Yves-nek már hétfőn reggel találkozója volt Éric Léguennel,
aki elmondta, hogy az Aurore csoport nagyon elégedett a
talpraállítási akció első eredményeivel. A vezetőség
egyhangúlag úgy döntött, hogy részvény formájában
jutalmazza meg őket - ez kivételes lépésnek számított az olyan
felsővezetők esetében, akik kevesebb, mint egy éve dolgoztak a
cégnél.
Aznap este mindhárman egy marokkói vendéglőben
vacsoráztunk a rue des Ecoles-on. Jean-Yves arca püffedt volt,
borotválatlan, és kicsit reszketett a feje. - Azt hiszem, rákapott
az ivásra - mondta később Valérie a taxiban. - Pokoli vakációt
töltött a feleségével és a gyerekeivel Ré szigetén. Két hétig
kellett volna maradnia, de már egy hét múlva hazajött. Azt
mondta, hogy egyszerűen képtelen volt elviselni a felesége
barátait.
Jean-Yves tényleg úgy nézett ki, mint akivel baj van: hozzá
sem nyúlt a kuszkuszhoz, és egyre-másra teletöltötte a poharát.
- Na most megvan! - jelentette ki gunyorosan -, kezdünk
egyre közelebb jutni a nagy lóvéhoz! Megcsóválta a fejét, és
felhajtotta a bort.
- Ne haragudjatok - mondta szánalmasan -, nem lenne
szabad így beszélnem.
Az asztalra fektette remegő kezeit, és megvárta, amíg
lecsillapult a remegés. Váratlanul Valérie-hez fordult:
- Hallottad, mi történt Marylise-zel?
-Marylise Le Francois-val? Nem, még nem találkoztam
vele. Beteg?
- Nem, nem beteg. Három napig nyugtatózták a kórházban,
de nem beteg. Megverték és megerőszakolták múlt kedden a
metrón, amikor munkából ment hazafelé.
Marylise a következő hétfőn újra munkába állt. Nyil-
vánvalóan súlyos sokk érte; a mozdulatai lelassultak, gépiessé
váltak. Könnyedén, túl könnyedén mesélte el a történetet, kicsit
természetellenes volt az egész: a hangja semleges volt, az arca
kifejezéstelen és merev, mintha egy tanúvallomást
ismételgetne. Amikor 22 óra 20 perckor hazaindult a
munkából, elhatározta, hogy eléri a 22 óra 21-es metrót, így
gyorsabban hazaér, mintha taxira várna. A kocsi
háromnegyedrészt üres volt. A négy fickó odament hozzá, és
azonnal belekötöttek. Úgy látta, hogy a karibi térségből
származnak. Megpróbált beszélgetni, tréfálkozni velük; cserébe
két olyan pofont kapott, hogy majdnem elájult. Utána
rávetették magukat, és ketten a földhöz szorították. Az összes
testnyílásán durván megerőszakolták. Valahányszor sikoltani
akart, állon vágták, vagy újra felpofozták. Sokáig tartott a
dolog, a metró közben többször is megállt; az utasok kiszálltak,
és óvatosan átszálltak egy másik kocsiba. Miután azok az
alakok mind megerőszakolták, elkezdték pocskondiázni,
kurvának és gecitartálynak nevezték. A végén már senki sem
volt a kocsiban rajtuk kívül. Rászartak és rápisáltak, és
berugdosták az ülések alá, majd nyugodtan leszálltak a
végállomáson, a Gare de Lyonnál. Két perc múlva felszálltak
az első utasok, értesítették a rendőröket, akik szinte azonnal
megjelentek. A felügyelő nem volt túlságosan meglepve; azt
mondta, hogy Marylisenek még viszonylag szerencséje volt.
Előfordul, hogy miután a pofák használták a lányt, szöges rudat
nyomnak a vaginájába vagy az ánuszába. Ez a metróvonal
veszélyesnek számít.
Az Aurore-nál újabb körlevélben figyelmeztették az
alkalmazottakat a szokásos óvatossági rendszabályok be-
tartására, és felhívták a figyelmüket, hogy taxik állnak a
rendelkezésükre, ha sokáig kell dolgozniuk, és a viteldíjat a
vállalat fizeti. A vállalat épületeit és parkolóit őrző biztonsági
egységeket megerősítették.
Aznap este Jean-Yves hazavitte Valérie-t, mert Valérie
kocsija éppen a szerelőnél volt. Mielőtt kiléptek az irodából,
Jean-Yves az ablakhoz lépett, és rövid pillantást vetett a családi
házak, kereskedelmi központok, kiskereskedések és
toronyépületek kaotikus tájképére. Távol, a horizonton, a
légszennyeződés különös mályvaszínűre és zöldre festette a
napnyugtát.
- Érdekes - mondta -, itt vagyunk, az épület belsejében, mint
a nagyon jól táplált állatok. És ott kint kószálnak a ragadozók,
és élik a dzsungel vad életét. Voltam egyszer Sáo- Paolóban.
Az már nem is város, csak egy városi territórium, amely
egészen a látóhatárig terjed a favelláival, a hatalmas
irodaépületeivel és az állig felfegyverzett őrökkel körülvett
luxusrezidenciáival. Több mint húszmillió lakosa van, akik
közül sokan úgy születnek, élnek és halnak, hogy soha nem
lépték át a territóriumuk határait. Az utcák veszélyesek, és még
akkor is fegyvert foghatnak az emberre egy piros lámpánál, ha
autóval van, vagy motoros bandák vehetik üldözőbe: egyes
bandáknak gépfegyverük, rakétavetőjük is van. Az
üzletemberek vagy a gazdagok szinte kizárólag helikopterrel
közlekednek; szinte mindenütt vannak leszállóhelyek, a
banképületek vagy az üzletházak tetején. A talaj szintjét
meghagyják a szegényeknek és a gengsztereknek.
Amikor rákanyarodtak a Déli autópályára, halkan hozzátette:
- Nem is tudom. Egyre kevésbé tudom, hogy van-e értelme
annak a világnak, amit építünk.

Néhány nappal később Jean-Yves megállt az avenue Choisy-

i ház előtt, rágyújtott, és rövid hallgatás után Valérie felé
fordult:
- Nagy gondban vagyok Marylise miatt. Az orvosok azt
mondták, hogy újra dolgozhat, és bizonyos értelemben
normális is, mert például nincsenek rohamai. De nem
kezdeményez semmit, olyan, mintha meg lenne bénulva.
Valahányszor függőben marad egy döntés, odajön hozzám, és
megtárgyalja velem. Ha nem vagyok ott, képes órákig várni
rám, és közben a kisujját sem mozdítja. Egy kommunikációs
igazgató esetében ez tarthatatlan; ez nem mehet így tovább.
- Ki fogod rúgni?
 Jean-Yves elnyomta a cigarettát, kibámult az utcára, és
görcsösen szorongatta a volánt. Amúgy is egyre feszültebbnek,
űzöttebbnek látszott. Valérie észrevette, hogy foltos
öltönyökben jár.
- Nem tudom - sóhajtotta végül Jean-Yves nehézkesen. -
Még sohasem kellett ilyesmit csinálnom. Nem, nem rúgom ki,
az túl nagy szemétség lenne; de kell neki keresnem egy másik
helyet, ahol kevesebb döntést kell hoznia, és kevesebb
emberrel kell kapcsolatban lennie. Ráadásul azóta, amióta az a
dolog történt vele, hajlamos rá, hogy rasszista megjegyzéseket
tegyen. Ez normális, teljesen érthető, de a turizmusban
tarthatatlan. A szórólapokon és a katalógusokban, és
mindenben, ami a kommunikáció körébe tartozik, a helyi
lakosokat úgy kell bemutatni mint kedves, vendégszerető,
nyitott embereket. Ez egyszerűen szakmai minimum.

Másnap Jean-Yves beszélt Léguennel, aki nem volt ilyen

vajszívű, és egy héttel később Marylise-t száműzték a
könyvelésbe, egy nyugdíjba vonuló kolléganő helyére. Fel
kellett venni valakit az Eldorado projekt kommunikációs
igazgatójának. Valérie és Jean-Yves együtt ülték végig az
állásinterjúkat. Miután megnéztek vagy tíz jelöltet, beültek
ebédelni a munkahelyi étkezőbe, hogy megbeszéljék a
dolgokat. - Én a legszívesebben Noureddint választanám -
mondta Valérie. - Tényleg hihetetlenül tehetséges, és elég sok
érdekes projektben dolgozott idáig.
- Igen, ő a legjobb; de az az érzésem, hogy túl jó ehhez az
álláshoz. Nem igazán tudom elképzelni egy utazási iroda
kommunikációs igazgatójaként; ő egy látványosabb, olyan arty
jellegű munkahelyre való. Nálunk unatkozni fog, és hamar
megpattan. A mi célközönségünk a középosztály. Ráadásul
Franciaországban született arab, és ez is problémát jelenthet.
Ahhoz, hogy vonzóvá tegyük Eszak-Afrikát, egy rakás
közhelyet fel kell sorolnunk az arab országokról: ven-
dégszeretet, mentatea, lovas felvonulások, beduinok...
Észrevettem, hogy ez nehezen megy az arab emigránsok
gyerekeinek; igazából rosszul viselik az arab országokat.
- Már a felvételnél belép a faji diszkrimináció! - jegyezte
meg Valérie csúfondárosan.
- Ez hülyeség! - Jean-Yves kicsit feldühödött; amióta
hazajött a nyaralásból, jóval feszültebb volt, és a humorérzékét
is kezdte elveszíteni. - Mindenki így csinálja - folytatta
majdnem üvöltve, többen is odanéztek a szomszéd asztaloktól.
- Az ember származása része a személyiségének, ezzel
számolni kell, és kész. Ha Noureddin tuniszi vagy marokkói
lenne, aki nemrég emigrált, azonnal felvenném, hogy ő
tárgyaljon a helyi szolgáltatókkal. Az emigránsok két
országhoz tartoznak, ez nagyon erőssé teszi őket, ráadásul a
helyi partnerek úgy érzik, hogy egyenrangúak velük. Az is
nyilvánvaló, hogy vitték valamire Franciaországban, ezért a
helyiek azonnal nagy tisztelettel fogadják őket, mert úgy
gondolják, hogy nem lehet őket átvágni. Mindig azok voltak a
legjobb ügynökeim, akiknek két hazájuk volt. Erre az állásra
szívesebben venném föl Brigitet.
- A dán lányt?
- Igen, tulajdonképpen ő is elég jó. Gyűlöli a rasszizmust.
Azt hiszem, egy jamaicai fiúval él együtt. Kicsit butuska,
odavan az egzotikus dolgokért, és egyelőre nem akar gyereket.
Szóval azt hiszem, ő a mi emberünk.
Talán volt a választásának más oka is, erre Valérie akkor jött
rá, amikor néhány nappal később véletlenül meglátta, hogy
Brigit Jean-Yves vállára teszi a kezét.
- Igen, igazad van -vallotta be Jean-Yves Valérie-nek a
kávéautomatánál -, egyre hosszabb a bűnlajstromom, csapd
hozzá nyugodtan a munkahelyi zaklatást is. De csak kétszer-
háromszor fordult elő, és itt megáll a dolog, végül is Brigit
együtt él valakivel.
Valérie gyorsan rápillantott. Jean-Yves-nek már hajat kellett
volna vágatnia, kezdte igazán elhanyagolni magát.
- Nem tettem neked szemrehányást - mondta. Jean-Yves
intellektuális képességei nem indultak hanyatlásnak, még
mindig nagyon pontosan mérte föl a helyzeteket és az
embereket, és megérezte a legfinomabb gazdasági változásokat
is, de egyre inkább úgy nézett ki, mint egy boldogtalan,
pusztulófélben lévő ember.

Lassan beérkeztek azok a kérdőívek, amelyeken a

résztvevők értékelték az utazásokat. Sokan másodszor is
elutaztak ugyanarra a helyre, mert minden utazás végén ötven
szerencsés résztvevő egyhetes nyaralást nyerhetett. Első
pillantásra nem lehetett megállapítani, hogy miért nem
működnek a „hagyományos" Eldorado üdülőklubok. Az utasok
elégedettek voltak a környékkel és a szállással, az étkeztetéssel
és a sportolási lehetőségekkel. Ennek ellenére egyre
kevesebben jelentkeztek ezekre az utakra.
Valérie a Tourisme Hebdo-ban véletlenül ráakadt egy
cikkre, amely a modern fogyasztók igényeit elemezte. A szerző
a Holbrook és a Hirschmann modellre hivatkozva azt állította,
hogy a modern fogyasztó érzelmi kapcsolatban áll egy
termékkel vagy egy szolgáltatással, de ebből a jelenségből nem
tudott eredeti következtetéseket levonni. Az új típusú
fogyasztók, állította a szerző, kiszámíthatatlanok, szeszélyesek
és játékosak, és egyre jobban érdeklődnek az utazás emberi
oldala iránt. Nem azért fogyasztanak, hogy feltűnést keltsenek,
hanem, hogy legyenek: a derűn van a hangsúly. Kiegyen-
súlyozottan étkeznek, ügyelnek az egészségükre; gondolnak
másokra és a jövőjükre is. Úgy érzik, a kíváncsiságuk, a
sokoldalúságuk feljogosítja őket a hűtlenségre, ugyanakkor
kiváltságban részesítik a biztos, tartós, eredeti dolgokat. Etikai
elvárásaik vannak: fontosnak tartják a szolidaritást, stb.
Mindezt Valérie már százszor is olvasta, a pszichológusok és a
viselkedéskutató szociológusok ugyanazt ismételték cikkről
cikkre, folyóiratról folyóiratra. Ráadásul ezt a szakma is
pontosan tudta: az Eldorado telepeit hagyományos
építőanyagokból építették, az ország építészeti hagyományait
követve. Az önkiszolgáló éttermek változatos ételeket kínáltak,
nem hiányoztak a menüből a nyers zöldségek, a gyümölcsök és
a makrobiotikus kúra alapanyagai. A programok közé
beiktattak jóga, agykontroll és thai-csi-csuan foglalkozásokat
is. Az Aurore aláírta a turizmus etikai kódexét, és rendszeresen
adakozott a WWF számára is.De mindez láthatólag nem volt
elég, hogy megállítsa a hanyatlást.
- Egyszerűen arról van szó, hogy az emberek hazudnak -
mondta Jean-Yves, miután még egyszer elolvasta az utasok
által kitöltött kérdőívekről készült elemzést. - Kijelentik, hogy
elégedettek, mindenütt beikszelik a ,”Jó" rubrikát, pedig szarul
érezték magukat az utazás alatt, csakhogy túlságosan
haragszanak magukra érte, és nem merik bevallani. A végén el
fogom adni az összes klubot, ahol nem lehet bevezetni a
„Felfedezés" formulát, és az aktív turizmus mellett teszem le a
garast: terepjárók, léghajós utazások, birkasütés a sivatagban,
arab vitorlásbárkán tett kirándulások, búvárkalandok, rafting,
stb.
- Ugye tudod, hogy mások is vannak ezen a terepen? - Igen
- ismerte el Jean-Yves elbátortalanodva.
- Az lenne a legjobb, ha csak úgy, határozott cél nélkül
eltöltenénk egy hetet az egyik klubban, inkognitóban. Hogy
felmérjük a hangulatot.
- Igen... - Jean-Yves kiegyenesedett a fotelban, felkapott
egy köteg kérdőívet. - Jerba és Monastir tiszta katasztrófa; azt
hiszem, nyugodtan ejthetjük Tunéziát. Túlságosan kiépült, és a
konkurrencia egészen elképesztő szintig hajlandó lemenni az
árakkal; a mi pozíciónkban ezt nem engedhetjük meg
magunknak.
- Lennének vevők a tuniszi klubokra?
- Az az érdekes, hogy igen, a Neckermann már érdeklődött.
A hajdani, szakadtabb szocialista országokra akarnak
rástartolni: Csehszlovákiára, Magyarországra,
Lengyelországra, és a Costa Brava már dugig tele van.
Érdeklődnek az agadiri klubunk iránt is, és méltányos árat
kínálnak érte. Hajlok rá, hogy megegyezzem velük, mert annak
ellenére, hogy Dél-Marokkóban van, Agadir nem tud
beindulni, az ügyfelek még mindig jobban szeretik Marrakech-
t.
- Pedig Marrakech egy nagy nulla.
- Tudom. De az az érdekes, hogy Sharm ash Shaykh sem
megy igazán. Pedig vannak adui: a világ legszebb
korallzátonyai, séták a Sínai sivatagban...
- Igen, de Sharm ash Shaykh Egyiptomban van.
- És az mért baj?
- Szerintem még senki sem felejtette el az 1997-es luxori
terrortámadást. Ott mégiscsak ötvennyolc halott volt. Csak
akkor tudjuk eladni Sharm ash Shaykh-et, ha valahogy
kiiktatjuk az „Egyiptom" szót.
- Miért, mit tennél a helyébe?
- Nem tudom, például „Vörös-tengert".
- Oké, legyen „Vörös-tenger", ha akarod. - Felírt valamit, és
tovább lapozgatott a papírok között. - Afrika jól megy...
Érdekes, Kubának rosszak az eredményei. Pedig a kubai zene,
a latino hangulat és a többi általában nagyon divatos. Santo-
Domingo viszont folyvást tele van. - Belemélyedt a kubai klub
reklámszövegébe. - A guardalavacai hotel új, megéri a piaci
árát. Nem túl sportos, nem is túl családias. „Elvezze a kubai
éjszakák varázsát a salsa szédítő ritmusára!" Az eredmények
15%-kal zuhantak. Azt gondolom, odautazhatnánk: vagy oda,
vagy Egyiptomba.
- Oda megyünk, ahová te akarod, Jean-Yves... - felelte
lustán Valérie. -Mindenesetre jót fog tenni neked, ha a
feleséged nélkül utazol.

Az augusztus melegen, fojtogatóan telepedett rá Párizsra;

kétnaponta kitört egy nyári zápor, egy kicsit felfrissült a
levegő, utána megint kisütött a nap, a barométer és a
légszennyezés-mérők oszlopa megint elindult fölfelé. Én
tulajdonképpen nem nagyon törődtem az időjárással. Amióta
Valérie-vel találkoztam, nem jártam többé peep-showkba, a
városi kalandozással pedig már évekkel azelőtt felhagytam.
Párizs nekem sohasem jelentett ünnepet, és soha nem is
értettem, miért kellene ünnepnek lennie. Pedig tíz-tizenöt évvel
ezelőtt, amikor a minisztériumba kerültem, gyakran elmentem
egy diszkóba vagy különféle bárokba; de csak a könnyű,
állandó szorongás emléke maradt meg bennem az egészről. Ál-
talában megkukultam, képtelen voltam bárkit is megszólítani,
és még táncolni sem tudtam. Így aztán szép lassan inni
kezdtem. Az alkohol soha, semmilyen körülmények között
nem tett depresszióssá, mindig számíthattam rá. Néha úgy tíz
gin-tonic után előfordult, hogy sikerült ágyba dumálnom egy
nőt. Az eredmény általában hervasztó volt, nem állt fel a
farkam, és néhány perc múlva elaludtam. Később használatba
vettem a Viagrát. Amikor teljesen átvoltam itatva alkohollal,
csökkent némileg a hatékonysága, de ilyenkor megemeltem a
dózist, és valahogy mégiscsak célba értem, bár a mulatság egy-
általán nem érte meg az árát. Valérie előtt nem találkoztam
egyetlen nővel sem, aki elérte volna a thai prostituáltak szintjét;
talán csak nagyon fiatal koromban, a tizenhat-tizenhét éves
lányokkal éltem át valami hasonlót. De az én köreimbe tartozó
nők egyszerűen katasztrofálisak. Egyáltalán nem érdekli őket a
szex, csak a csábítás. És ilyenkor is csak egy elitista, trash,
idézőjeles csábításról van szó, amelyből hiányzik az erotika.
Az ágyban pedig egészen egyszerűen elviselhetetlenek.
Általában fantáziajátékokra van szükségük, egy rakás hamis és
giccses forgatókönyvre, és ezeknek a puszta említésétől is
hányhatnékom támad. Imádnak a szexről beszélni, az már
biztos, sőt ez az egyetlen beszédtémájuk, de nyoma sincs
bennük a természetes szexualitásnak. Egyébként a férfiak sem
jobbak: francia sajátosság, hogy állandóan a szexről beszélünk,
de soha nem csinálunk semmit.

Minden megtörténhet az életben, de azért inkább nem

történik semmi. Es most az én életemben mégiscsak történt
valami: találtam egy szeretőt, aki boldoggá tett. Nagyon
békésen telt az augusztusunk. Espitalier, Léguen és az Aurore
egész vezérkara nyaralni ment. Valérie és Jean-Yves
megbeszélték, hogy a fontos döntéseket a kubai utazás utánra,
szeptember elejére halasztják; egy kis pihenőhöz jutottak, rövid
nyugodt időszak állt be. Mintha Jean-Yves is jobban lett volna
egy kicsit.
- Végre elhatározta, hogy elmegy a kurvákhoz - tudatta
velem Valérie. - Már régen meg kellett volna tennie. Most
kevesebbet iszik, és nyugodtabb is.
- Pedig emlékeim szerint a kurvák elég rémesek.
- Igen, de ez más, ezek a lányok az Interneten hirdetik
magukat. Elég fiatalok, általában egyetemisták. Kevés
vendégük van, megválogatják, kivel fekszenek le, nem csak a
pénzért csinálják. Jean-Yves azt mondta, hogy nem volt rossz.
Ha akarod, egyszer mi is kipróbálhatjuk. Egy biszex lány
kettőnknek - tudom, hogy ez feldobja a pasikat, és ráadásul én
nagyon szeretem a lányokat is.
Azon a nyáron nem próbáltuk ki; de maga a tény, hogy
Valérie felajánlotta, szörnyen felizgatott. Szerencsém volt.
Valérie ismert egy rakás dolgot, ami képes megőrizni egy férfi
vágyát, persze nem hiánytalanul, az nem lehetséges, de elég
magas szinten ahhoz, hogy időről-időre képes legyen
szeretkezni, amíg minden véget nem ér. Sokan ismernek efféle
technikákat, az semmi, az könnyű, nevetséges és könnyű; de
Valérie igazán szerette csinálni, örömét lelte bennük. Elvezte,
ha a szememben felfedezte a növekvő vágyat. Gyakran
előfordult, hogy amikor egy vendéglőben visszajött a vécéról,
letette az asztalra a bugyiját. Utána szerette becsúsztatni a kezét
a combjaim közé, hogy felmérje az erekciómat. Néha
kigombolta a sliccemet, és a terítő takarásában ott helyben
elkezdte verni a farkamat. Amikor reggelente fellációval
ébresztett, átnyújtott nekem egy csésze kávét, majd újra a
szájába vett. Olyankor elragadott a hála és a szeretet szédítő
lendülete. Le tudott állni, mielőtt elélveztem volna, és a határon
tudott tartani órákon keresztül is. Játszottunk, gyöngéd és
izgató játékot játszottunk, az egyetlent, ami a felnőtteknek
megmaradt; a könnyű vágyak és a határtalan örömök világában
jártam.
7.

Augusztus végén a Cherbourg-i ingatlanügynök telefonált,

hogy talált egy vevőt az apám házára. Az illető valamennyit le
akart alkudni az árból, de hajlandó volt készpénzben fizetni.
Azonnal beleegyeztem. A nagyon közeli jövőben tehát több
mint egymillió frank fogja ütni a markomat. Éppen egy
vándorkiállítás anyagán dolgoztam. A művész békákat óhajtott
szabadon engedni egy mozaikosan kikövezett bekerített
területen, szétszórt kártyalapokon, egyik-másik padlólapra
pedig a történelem nagyjai, úgymint Dürer, Einstein vagy
Michelangelo nevét akarta festeni. A kiállítás költségét
tulajdonképpen a kártyák megvásárlása jelentette. Elég gyakran
kellett cserélni őket. Egyébként elég gyakran kellett cserélni
magukat a békákat is. A művész legalább a párizsi bemutatóra
tarotkártyákra vágyott, de a vidéki kiállításokra megelégedett a
közönséges kártyával is. Úgy döntöttem, hogy szeptember
elején elutazom egy hétre Kubába Jean-Yves-vel és Valérie-
vel. Ki akartam fizetni az utamat, de Valérie azt mondta, hogy
elintézi a céggel.
- Nem foglak titeket zavarni a munkátokban - ígértem.
- Nem annyira dolgozni megyünk, tudod, úgy viselkedünk
majd, mint az átlagos utasok. Nem fogunk csinálni semmit.
Csak megpróbáljuk megérteni, hogy hol a hiba, miért nincs jó
hangulat a klubban, miért nem lelkesen jönnek vissza az utasok
az útról. Nem fogsz zavarni minket, sőt még a hasznunkra is
leszel.
 Szeptember 5-én délután szálltunk repülőre Santiago de Cuba
felé. Jean-Yves a notebookját persze képtelen volt otthon
felejteni, de a világoskék pólójában mégis úgy festett, mint aki
elszánta magát, hogy vakációzni fog. Valérie a felszállás után a
combomra tette a kezét. Ellazult, behunyta a szemét.
- Nem izgulok, biztos találunk valamit - mondta az indulás
pillanatában.
A transzfer két és fél órát vett igénybe.
- Első rossz pont - jegyezte meg Valérie. - Meg kell tudni,
nincs-e olyan repülő, ami közvetlenül Holguinban száll le.
Az autóbuszban két hatvan év körüli apró hölgy ült előttünk,
kékesszürke, merevre dauerolt hajjal, és megállás nélkül
csicseregtek. Megmutogatták egymásnak az érdekesebb
látnivalókat: a cukornádat vágó férfiakat, egy mezőre lassan
leereszkedő keselyűt, két ökröt az istálló kapujában... Lerítt
róluk az eltökéltség, hogy minden érdekelni fogja őket,
szikkadtnak és szívósnak látszottak; biztos voltam benne, hogy
nem lesznek könnyű szállóvendégek. És tényleg, amikor
kiosztották a szobákat, „A”csicseri dühödten kijelentette, hogy
ő egy „B” csicserivel szomszédos szobát akar. Ez a váratlan
követelés megakasztotta a recepciós kislányt, aki egyáltalán
nem értette, miről van szó. Elő kellett hívni a telep vezetőjét,
egy körülbelül harmincéves, kosfejű, csökönyös képű alakot.
- Nyugi, nyugi... - mondta, miután elé tárták a problémát-,
nyugi kicsi hölgyem. Ma estére nem lehetséges, de holnap
sokan elutaznak, és kicseréljük a szobát. Egy csomaghordó
elkísért minket a tengerparton álló bungalónkba, bekapcsolta a
légkondicionálót, majd egy dollár borravalóval távozott.
- Hát itt volnánk - mondta Valérie, és leült az ágyra. -
Büférendszerben folyik az étkeztetés. Az árban minden benne
van, a rágcsálnivalók és a koktélok is. A diszkó este
tizenegykor nyit. A masszázsért és a teniszpályák éjszakai
kivilágításáért felárat kell fizetni.
 Az utaztatással foglalkozó vállalatok célja, hogy meg-
határozott összeg ellenében meghatározott időre boldoggá
tegyék az embereket. Ez lehet könnyű feladat is, bár előfordul,
hogy megoldhatatlan, az emberek természetétől, a felajánlott
szolgáltatásoktól és más tényezőktől függően. Valérie levette a
blúzát és a nadrágját. Lefeküdtem a dupla ágy egyik oldalára.
Még szerencse, hogy léteznek a nemi szervek, az élvezet
forrásai. Isten, akinek a boldogtalanságunkat köszönhetjük, aki
mulandónak, hitványnak és kegyetlennek teremtett bennünket,
előre gondoskodott erről a csekély elégtételről is. Hiszen mi
lenne az élet, ha időnként nem jutnánk egy kis gyönyörhöz?
Állandó küzdelem az egyre merevedő ízületeinkkel és a
szuvasodó fogainkkal. És ráadásul milyen végtelenül unalmas
az egész! A kollagénrostok megmerevednek, a mikrobák
üregeket vájnak a foghúsba. Valérie széttárta a combját.
Nagyon apró, mályvaszínű csipke tangabugyi volt rajta.
Félrehúztam a bugyit és megnyálaztam az ujjaimat, hogy a
nagyajkait simogassam. Ő kigombolta a nadrágomat és a
tenyerébe vette a farkamat. Finoman, nyugodtan elkezdte
masszírozni a herezacskómat. Megragadtam egy kispárnát és a
csípője alá tettem, hogy a puncija az arcom magasságába
kerüljön. Ebben a pillanatban észrevettem egy takarítónőt, aki a
teraszunkról söprögette a homokot. Az előbb nem húztuk be a
függönyöket, és az ablak nyitva volt. Amikor találkozott a
tekintetünk, a lány elnevette magát. Valérie felült, és intett
neki, hogy jöjjön közelebb, de a lány nem mozdult, óvatosan a
seprűjére támaszkodott. Valérie felkelt, kiment hozzá, és kézen
fogta. Amint a lány belépett a szobába, Valérie elkezdte ki-
gombolni a köpenyét: semmit nem viselt alatta, csak egy fehér
pamutbugyit. Húsz éves lehetett, nagyon barna volt, majdnem
fekete bőrű, kicsi feszes melle és izmos feneke volt. Valérie
behúzta a függönyöket; én is felkeltem. A lányt Margaritának
hívták. Valérie megfogta a kezét, és a farkamra helyezte.
Margarita megint elnevette magát, de elkezdte veregetni a
farkamat. Valérie gyorsan levette a melltartóját és a bugyiját,
lefeküdt az ágyra, és simogatni kezdte magát. Margarita még
habozott egy pillanatig, azután lehúzta a bugyiját, és betérdelt
Valérie combjai közé. Először csak nézte Valérie kezét, a
punciját, majd odahajolt, és elkezdte nyalni. Valérie Margarita
fejére tette az egyik kezét, hogy szabályozza a ritmusát, a
másikkal a farkamat veregette. Ereztem, hogy mindjárt
elélvezek; félrehúzódtam, és elkezdtem koton után keresgélni a
neszesszeremben. Annyira fel voltam izgatva, hogy nagyon
nehezen találtam meg, azután nehezen húztam föl, mert
elhomályosult a tekintetem. A kis fekete lány segge hol
messzebb, hol közelebb került hozzám, ahogy ráhajolt és
elhúzódott Valérie puncijától. Hirtelen hatoltam belé, a hüvelye
tágra nyílt, mint egy gyümölcs. Halkan felnyögött, és felém
lökte a fenekét. Kicsit összevissza ki-bejártam benne, forgott a
fejem, a testemen gyönyörhullámok futottak keresztül. Közben
besötétedett, a szobára homály borult. Mintha egy másik, távoli
világból érkeznének, hallottam Valérie egyre hangosabb
nyögéseit. Megragadtam Margarita csípőjét, egyre erősebben
hatoltam belé, és nem is akartam magam visszatartani. Abban a
pillanatban, hogy Valérie felsikoltott, én is elélveztem. Két-
három másodpercre úgy éreztem, hogy megszabadultam a
súlyomtól, és a föld fölött lebegek. Azután visszatért a
nehézkedés érzése, és hirtelen nagyon kimerültnek éreztem
magam. Lezuhantam az ágyra, a lányok karjai közé.

Később homályosan láttam, ahogy Margarita öltözködik,

utána Valérie kotorászott egy ideig a táskájában, és adott neki
valamit. Megcsókolták egymást a küszöbön. Kint már teljesen
sötét volt.
- Negyven dollárt adtam neki - mondta Valérie, és el-
nyújtózott mellettem. - Általában ennyit fizetnek a nyugatiak.
Ő takarítónőként ennyit keres egy hónap alatt.
Meggyújtotta a lámpát az éjjeliszekrényen. Árnyak suhantak
el az ablak előtt, és vetültek rá a függönyre. Kintről halk
beszélgetés hallatszott. Valérie vállára tettem a kezem.
- Csodálatos volt - mondtam hitetlenkedve, csodálkozva. -
Igazán nagyon jó volt.
- Igen, nagyon érzéki volt ez a lány. Engem is jól kinyalt.
- Valahogy abszurdnak találom a szex árát - folytattam
tétován. - Mintha független lenne az ország életszínvonalától.
Minden országtól nyilvánvalóan teljesen különböző dolgokat
kapunk; de az alapdíj körülbelül mindig ugyanaz: amit a
nyugatiak hajlandók fizetni a dolgokért.
- Nem lehet, hogy ezt nevezik kínálati piacnak?
- Fogalmam sincs - ráztam meg a fejem. - Soha nem
értettem a gazdasághoz; valahogy mindig zárlatot idézett elő a
fejemben.
Nagyon éhes voltam, de az étterem csak este nyolckor
nyitott; megittam három pinacoládát a bárban, és kénytelen-
kelletlen részt vettem az aperitif-mulatságon. Nemigen akart
kialakulni az önfeledt hangulat, egy kicsit be voltam csípve, és
álmélkodva néztem az animátorokat. Csupa fura figura: volt,
amelyik kopaszra volt borotválva, egy másik kicsi szakállt
viselt, megint másik vékony fonott tincset. Mind hatalmasakat
rikkantgattak, és időnként felrángattak valakit a közönség
soraiból a színpadra. Szerencsére én messze ültem, úgyhogy
nem voltam komoly veszélyben.

A bártulaj nyomorúságos alak volt, és gyakorlatilag semmit

sem ért: valahányszor kérni akartam valamit, megvető
mozdulattal a pincérekre mutatott. A sebhelyei és a kerek,
feszes pocakja miatt leginkább egy kivénhedt torreádorra
hasonlított. Sárga fürdőnadrágja szorosan ráfeszült a farkára;
látszott, hogy jól el van látva ezen a téren, és ezt tudatni is
akarja mindenkivel. Miután szörnyű nehézségek árán
megszereztem a negyedik koktélomat, és visszaültem a
helyemre, láttam, hogy a pofa odamegy a szomszéd asztalhoz,
ahol csupa ötven körüli québeci nő ült. Már akkor felfigyeltem
rájuk, amikor beléptem. Vaskosak voltak és elnyűhetetlenek,
mind csupa fog és háj, és hihetetlenül hangosan beszéltek;
bőven meg lehetett érteni, hogy már a föld alá küldték a férjü-
ket. Ereztem, hogy nem lenne tanácsos eléjük sorolni egy
önkiszolgáló étteremben vagy megkaparintani egy tál müzlit,
amire már ők is szemet vetettek. Amikor a levitézlett szépfiú
odaért az asztalukhoz, szerelmes pillantásokat vetettek rá, és
szinte megint nővé változtak. A pofa ott páváskodott előttük, és
obszcén emelőmozdulatokat tett a fürdőnadrágján keresztül,
mintha meg akart volna győződni legfőbb kincse
kézzelfoghatóságáról. A québeci vén szatyrok el voltak
ragadtatva ettől az ékesszóló társaságtól; öreg, elhasznált testük
még mindig kívánta a napot. A pofa jól játszotta a szerepét,
halkan sugdosott a fülükbe, és kubai módra mi corazonnak és
mi amornak szólította őket. Valószínűleg ennél több nem is fog
történni köztük, a fickónak még így is sikerül remegéseket
előidézni öreg puncijukban; de ez talán elég lesz ahhoz, hogy
csodálatosnak találják a nyaralást, és ajánlják a klubot a
barátnőiknek is; erre még legalább húsz év állt a
rendelkezésükre. Azon melegében kitaláltam egy pornófilm
forgatókönyvét, amelynek az „Elszabadulnak a nyugdíjasok"
címet adtam. Két ellenséges banda garázdálkodik a vakációs
klubokban, az egyik nyugdíjas olasz férfiakból, a másik
nyugdíjas québeci nőkből áll. Nuncsakuval és jégcsákánnyal
kínozzák az izmos és barna tizenéveseket. A végén persze
találkoznak a Club Med egyik vitorlásán; a legénység tagjait
lefegyverzik, megerőszakolják, majd a vízbe dobálják a vér-
szomjas öregasszonyok. A film egy hatalmas szexpartival
zárul, a nyugdíjasok hatalmasat szeretkeznek egymással,
miközben a hajókötélről elszabadult hajó egyenesen a Déli-
sark felé sodródik.

Végre Valérie is megérkezett, kifestette magát, fehér és

átlátszó ruhát vett fel - megint megkívántam. A büféasztalnál
találkoztunk Jean-Yves-vel. Ellazultnak, majd nem bágyadtnak
látszott, és lagymatagon beszámolt az első benyomásairól. A
szobája nem rossz, de közvetlenül a hangszóró mellett van, és
ez szinte elviselhetetlen. A kaja sem rossz, mondta, miközben
búbánatosan a főtt csirkéjére meredt. Pedig mindenki
bőségesen megrakta a tányérját a büféasztalnál; a nyugdíjasok
különösen falánknak bizonyultak, mintha végigúszták vagy
strandröplabdázták volna az egész délutánt.
- Csak esznek, csak esznek - jelentette ki Jean-Yves
lemondóan. - De tényleg, tulajdonképpen mi a fenét
csináljanak?
A vacsora után szervezett program volt a bárban, fel-
szólították a kedves közönséget, hogy aktívan vegyen részt a
mulatságban. Egy ötven körüli nő karaoké-kísérettel előadta
Shelia Bang-bang című slágerét. Elég bátor vállalkozás volt;
néhányan megtapsolták. Mindent összevéve a show-t főleg az
animátorok tartották életben. Jean-Yves úgy nézett ki, mint aki
mindjárt elalszik, Valérie nyugodtan szürcsölgette a koktélját.
Átnéztem a szomszéd asztalokhoz. Láthatólag mindenki
unatkozott egy kicsit, de udvariasan tapsoltak minden szám
után. Úgy éreztem, nem túl nehéz megérteni a vakációs klubok
népszerűtlenségének okait; szinte kiütötte az ember szemét. A
vendégek nagy része a nyugdíjasok vagy a középkorúak közül
került ki, és az animátorok egy olyan boldogság felé taszigálták
őket, amelyben már nem lehet részük, legalábbis nem ebben a
formájában. Maga Valérie és Jean-Yves is, sőt valamennyire
még én is felelősségteljes állást töltünk be az igazi életben;
komoly alkalmazottak vagyunk, tiszteletreméltóak, szörnyen
gondterheltek - és akkor még nem is beszéltünk az adókról, az
egészségi problémákról és egyéb dolgokról. Az asztaloknál ülő
emberek nagy része hozzánk hasonló volt: középkáderek,
tanárok, orvosok, mérnökök, könyvelők, vagy olyan
nyugdíjasok, aki korábban ezeket a foglalkozásokat
gyakorolták. Nem értettem, hogy remélhetik az animátorok,
hogy lelkesen belevetjük magunkat a székcserés játékba vagy a
tercelős éneklésbe. El sem tudtam képzelni, hogy a mi
korunkban és helyzetünkben, hogy őrizhettük volna meg
magunkban az „ünnepre" való fogékonyságunkat. Ezek a
programok legfeljebb a tizennégy éven aluliaknak lettek volna
jók.
Megpróbáltam megosztani a megfigyelésemet Valérie-vel,
de az animátor beszélni kezdett, túl közel tartotta a mikrofont,
és szörnyű lármát csapott. Belekezdett valami paródiába,
miközben egy pálmát átölelve sétálgatott, mögötte egy
pingvinruhás lány minden egyes poénon hatalmasat nevetett. A
műsor a „klub táncával" fejeződött be; néhányan az első sorban
felálltak, és lágyan ringatóztak. Jean-Yves elfojtott egy ásítást.
- Menjünk, nézzünk be a diszkóba - ajánlotta.

Körülbelül ötvenen voltak a teremben, de szinte csak az

animátorok táncoltak. A DJ a technót és a salsát váltogatta.
Végül néhány középkorú pár megpróbálkozott a salsával. A
pálmás alak a párok között ugrándozott, tapsolt és azt
üvöltözte: „Caliente! Caliente"; úgy vettem észre, hogy ez
mindennél jobban zavarja a táncosokat. Leültem a bárpulthoz,
és rendeltem egy pinacoládát. Két koktéllal később Valérie
megbökött a könyökével, és Jean-Yves-re mutatott.
- Azt hiszem, már nyugodtan itt hagyhatjuk... - susogta a
fülembe.
Jean-Yves egy nagyon csinos, harminc körüli, valószínűleg
olasz lánnyal beszélgetett. A válluk összeért, és egyre közelebb
hajoltak egymáshoz.
Az éjszaka meleg volt és párás. Valérie belém karolt. A
diszkózene elhalkult. Talkie-walkie-k hangja hallatszott, az
őrök cirkáltak a telepen. A medence után elkanyarodtunk a
tenger felé. A strand kihalt volt. Néhány méterre tőlünk a
hullámok lustán nyaldosták a homokot, de különben csend volt.
Amikor visszaértünk a bungalóba, levetkőztem, végignyúltam
az ágyon, és úgy vártam Valérie-t. Valérie fogat mosott, ő is
levetkőzött, és odajött hozzám. Hozzásimultam a meztelen
testéhez. Az egyik kezemet rátettem a mellére, a másikat a
hasára. Finom volt.

8.

Amikor másnap reggel felébredtem, egyedül voltam az

ágyban, és kicsit fájt a fejem. Tántorogva felálltam és
rágyújtottam. Néhány szippantás után máris jobban éreztem
magam. Felhúztam egy nadrágot és kiléptem a homokkal
borított teraszra - éjszaka nyilván fújt a szél. Most kelt fel a
nap; kicsit felhősnek látszott az ég. Elindultam a tenger felé, és
megláttam Valérie-t. Belevetette magát a hullámokba, úszott
néhány métert, felegyenesedett, megint ugrott, megint úszott.
Megálltam, megszívtam a cigarettát; a szél egy kicsit hűvös
volt, és nem tudtam, hogy be akarok-e menni a vízbe. Valérie
megfordult, meglátott, és odakiabálta:
- Mi lesz már? Gyere! - közben hevesen integetett. Ebben a
percben a nap áttört a felhők között, és beragyogta a víz
felszínét. Megcsillant a fény Valérie mellén és csípőjén,
tajtékos haján és szeméremszőrzetén. Néhány percig képtelen
voltam megmozdulni. Megértettem, hogy ezt a képet soha nem
fogom elfelejteni, hogy ez a kép fog előttem megjelenni a
halálom előtti pillanatban.
A csikk égetni kezdte az ujjamat; elpöccintettem a homokba,
levetkőztem és begyalogoltam a tengerbe. A víz hűvös volt,
nagyon sós; mint egy fiatalító csodafürdő.
Fénynyaláb ragyogott a víz felszínén; mély lélegzetet
vettem, és belevetettem magam a fénybe. Kijöttünk a vízből, és
törülközőbe burkolózva néztük, ahogy a nap felkel az óceán
fölött. A felhők lassacskán eltűntek, a felületek felfénylettek.
Reggel néha olyan egyszerűnek tűnik minden. Valérie ledobta
a törülközőt, és felkínálta a testét a napnak.
- Nincs kedvem felöltözni - mondta.
- Csak a bugyit - kockáztattam meg.
Egy madár lebegett a víz felett, a szárnya súrolta a
hullámokat.
- Nagyon szeretek úszni, nagyon szeretek szeretkezni -
mondta Valérie. - De nem szeretek táncolni, nem tudok
szórakozni, és mindig utáltam az estélyeket. Ez normális?
Elég sokáig gondolkodtam, mielőtt válaszoltam.
- Nem tudom, normális-e - mondtam végül. - Csak azt
tudom, hogy én is így vagyok vele.

Még nem sokan voltak a reggeliző asztalnál, de JeanYves

már ott ült egy kávé előtt, és cigarettázott. Borostás volt. Ugy
nézett ki, mint aki nem aludt valami jól. Odaintett nekünk.
Leültünk vele szemben.
 - Na, jól ment az olasz lánnyal? - kérdezte Valérie, és
nekiesett a rántottájának.
- Nem, nem túlságosan. Elkezdte nekem mesélni, hogy a
marketingszakmában dolgozik, és hogy összeveszett a
barátjával, azért utazik egyedül. Az agyamra ment, elmentem
lefeküdni.
- A takarítónőkkel kellene próbálkoznod ... Jean-Yves
szélesen elmosolyodott, és elnyomta a csikket a hamutartóban.
- Mit csinálunk ma? - kérdeztem. - Vagyis azt akarom
mondani... mivel ez egy „Felfedezés"-típusú nyaralás...
-Ja, igen... -Jean-Yves nagyon le volt lassulva. - Igen, félig-
meddig. Vagyis nem volt időm valami nagy újdonságot
beállítani. Először dolgozom szocialista országgal; úgy tűnik, a
szocialista országokban rém nehéz az utolsó pillanatban
elintézni a dolgokat. Röviden: ma délután lesz valami izé a
delfinekkel... - észbe kapott, és megpróbált pontosabban
fogalmazni. - Vagyis, ha jól értettem, valami előadás a
delfinekkel, és utána úszni lehet velük. Gondolom, fel lehet
mászni a hátukra, vagy valami ilyesmi.
- Ja, azt ismerem - szólt közbe Valérie -, az egy nagy nulla.
Mindenki azt hiszi, hogy a delfinek kedves, barátságos
emlősök. Pedig ez nem igaz, nagyon erősen hierarchizált
csoportokban élnek, egy domináns hímmel az élükön, baromi
agresszívak, és gyakran élethalálharcokat vívnak egymással.
Amikor egyszer megpróbáltam együtt úszni a delfinekkel, egy
nőstény delfin megharapott.
- Jó, jó... - Jean-Yves csillapítóan tárta szét a kezét. -
Mindegy, hogy milyenek, ma délután akkor is delfin lesz
azoknak, akik kíváncsiak rá. Holnap és holnapután kétnapos
kirándulást teszünk Baracoába; az biztos nem lesz rossz,
legalábbis remélem. És utána... - egy pillanatra elgondolkodott
-, utána nem lesz semmi. Ja, tényleg, az utolsó napon, mielőtt
repülőre szállunk, langusztát ebédelünk, és megtekintjük a
santiagói temetőt.
Néhány percnyi hallgatás követte ezt a bejelentést.
- Igen - folytatta Jean-Yves gyötrődve -, azt hiszem, hogy
kicsit elcsesztük ezt az utat.
- Egyébként az a benyomásom - kezdte újra rövid
gondolkodás után -, hogy nem alakulnak jól a dolgok ebben a
klubban. Már úgy értem, hogy tőlem függetlenül sem. Tegnap
a diszkóban úgy láttam, nem ismerkedtek egymással az
emberek, még a fiatalok sem - megint elhallgatott néhány
pillanatra. - Ecco - fejezte be lemondó kézmozdulattal.
- Igaza volt a szociológusnak - mondta Valérie elgon-
dolkodva.
- Milyen szociológusnak?
- Lagarrigue-nak. A viselkedéskutató szociológusnak. Igaza
volt, amikor azt mondta, hogy a Beach Boyok ideje lejárt.
Jean-Yves megitta a kávéját, és keserűen megcsóválta a
fejét.
- Igazán - mondta undorodva -, igazán soha nem hittem
volna, hogy elérkezik az a nap, amikor vágyódni fogok a Beach
Boyok ideje után.

Csak úgy juthattunk el a strandra, ha visszavertük az

ocsmány emléktárgyakat árusító alakok rohamát; de el lehetett
viselni, nem voltak túl sokan, és nem is voltak túl erőszakosak,
néhány mosollyal és sajnálkozó kézmozdulattal meg lehetett
szabadulni tőlük. Napközben a kubaiaknak joguk van bemenni
a klub strandjára. Nem tudnak sok mindent felajánlani vagy
eladni, mondta Valérie; de megpróbálják, megteszik, amit
tehetnek. Kubában láthatólag senki sem tud megélni a
munkabéréből. Semmi sem működik: nem jut benzin az
autókba, nincsenek alkatrészek a gépekhez. Ez az oka, hogy az
egész ország olyan, mint egy mezőgazdasági utópia illusztráci-
ója: az ökreikkel szántó, ócska szekereken zötyögő parasztok...
Csakhogy ez nem utópia, sem holmi ökológiai konstrukció: ez
egy valódi ország, amely már nem életképes ebben az
eliparosodott világban. Kuba mindössze néhány
mezőgazdasági terméket exportál: kávét, kakaót, cukornádat.
Az ipari termelés gyakorlatilag a nullára esett vissza. Még a
legalapvetőbb fogyasztási cikkeket sem képesek előállítani, az
olyanokat, mint a szappan, a papír, a golyóstoll. Csak azok az
üzletek vannak jól felszerelve, ahol importált termékeket
árusítanak, és ahol dollárért lehet vásárolni. A kubaiak tehát
csak úgy tudnak életben maradni, ha a turizmushoz kötődő
tevékenységet folytatnak. A legjobb helyzetben azok vannak,
akik a turisztikai ágazatban dolgoznak, a többiek, így vagy úgy,
kiegészítő tevékenységgel vagy üzleteléssel próbálnak meg
dollárhoz jutni.
Elnyúltam a homokban, és elgondolkodtam. Nem voltak
illúzióim; a turistacsoportok között járkáló barna bőrű emberek
szemében nyilván nem vagyunk többek kétlábon járkáló
pénztárcánál, de ez így van a harmadik világ minden
országában. Kubában az a különleges, hogy abszolút módon
képtelen az ipari termelésre. Ami azt illeti, én sem tudtam
semmit az ipari termelésről. Teljesen alkalmazkodtam az
információ korszakához, vagyis a nagy semmihez. Valérie és
JeanYves, ugyanúgy, mint én, csak az információkat és a tőkét
tudták használni; ők intelligens és hozzáértő módon éltek
velük, én rutinosabban és funkcionálisabban. De sem ők, sem
én, sőt senki az általam ismert emberek közül nem lett volna
képes arra, például egy idegen hatalom blokádja esetén, hogy
újraindítsa az ipari termelést. Fogalmunk sem volt a
kohászatról, a szerszámgéptermelésről, a fémöntvények
készítéséről. Es akkor még nem is beszéltem a modernebb
termékekről, például az optikai szálakról vagy a
mikroprocesszorokról. Olyan tárgyak vettek minket körül,
amelyeknek a gyártásáról, a létrejöttéről, a létezésmódjáról
fogalmunk sem volt. Amikor idáig jutottam a gondolataimban,
rémülten körülnéztem: egy törülköző, egy napszemüveg, egy
papírkötésű Kundera regény. Pamut, üveg, papír: agyafúrt
gépek, összetett gyártási folyamatok. Képtelen voltam például
megérteni, hogyan készülhetett Valérie fürdőruhája: 80% latex,
20% pamut. Bedugtam két ujjamat a fürdőruhafelső alá: az
ipari anyag alatt megéreztem az élő húst. Egy kicsit beljebb
dugtam az ujjaimat: Valérie mellbimbója megkeményedett. Ezt
még képes voltam előidézni. Ezt meg tudtam csinálni. A nap
most már égetett. Amikor bementünk a vízbe, Valérie levette a
fürdőbugyiját. A derekam köré kulcsolta a lábát, a hátára
feküdt, és lebegett. A puncija nyitva volt. Könnyedén
beléhatoltam, és a hullámok ritmusára szeretkeztünk. Nem volt
más választásunk. Megálltam, mielőtt elélveztem volna. Utána
kifeküdtünk napozni.
Egy pár ment el előttünk, egy magas, fekete férfi és egy
nagyon fehér bőrű, ideges arcú és rövid hajú lány, aki a fiút
nézte, és nagyon hangosan beszélt. Nyilvánvalóan amerikai
volt, talán újságíró a New York Times-nál, vagy valami
hasonló. Tényleg, ha jobban megnézte az ember, elég sok
vegyes párt láthatott ezen a strandon. Tőlünk messzebb két
magas, szőke és kicsit tésztás képű szőke fiú, nazális
akcentussal nevetgélt és tréfálkozott két gyönyörű, barnás bőrű
lánnyal.
- Nem szabad őket felvinniük a hotelba - mondta Valérie a
tekintetemet követve -, de szobát bérelhetnek a szomszéd
faluban.
- Azt hittem, hogy amerikaiak nem utazhatnak Kubába.
- Elméletileg nem; de Kanadán vagy Mexikón keresztül
jönnek. Majd megőrülnek, hogy elveszítették Kubát. Meg is
lehet őket érteni - mondta elgondolkodva. - Ha van ország a
világon, amelynek szüksége lenne szexuális turizmusra, hát
Amerika az. De pillanatnyilag az amerikai cégek zárolva
vannak, egyáltalán nincs joguk befektetni Kubában. Az ország
előbb-utóbb persze megint kapitalista lesz, ez már csak évek
kérdése; de addig csak az európaiaknak szabad a pálya. Ezért
nem akar az Aurore lemondani Kubáról, bár a klub
nehézségekkel küzd: ez az a pillanat, amikor előnyhöz lehet
jutni a versenytársakkal szemben. Kuba egyedülálló lehetőség
a karibi térségben.
- Na igen - folytatta könnyeden, rövid hallgatás után. - Hát
így beszélünk az én szakmámban... a globális gazdaság
világában.

9.

A kisbusz reggel nyolckor indult Baracoába. Körülbelül

tizenöten voltunk. A többiek már megismerkedtek előző
délután, és most kórusban dicsőítették a delfineket. A
nyugdíjasokból (ők voltak többségben), a két logopédusnőből
és az egyetemista párból természetesen nem azonos
szókinccsel tört a felszínre a lelkesedés, de abban mindannyian
egyetértettek, hogy „kivételes élményben" volt részük.
Utána a klubról kezdtek beszélgetni. Jean-Yves-re néztem:
egyedül ült a busz közepén, a mellette lévő ülésre tette a tollát
és a jegyzetfüzetét, félig hátradöntötte az ülést, és behunyt
szemmel koncentrálva megpróbált minél többet elcsípni a
beszélgetésből. Ez volt a legkedvezőbb alkalom, amikor
szabadon tallózhatott a felhasználható benyomások és
megfigyelések között.
A résztvevők hamar konszenzusra jutottak a klub
megítélésében. Az animátorokról egyhangúlag kijelentették,
hogy „aranyosak", de maga az animáció kicsit idegesítette őket.
A szobák is tetszettek nekik, kivéve a hangszórók melletti
szobákat, mert azokat túl zajosnak találták. A kaja sem volt
rossz.
A jelenlevők közül senki sem vett részt a reggeli tornán, az
aerobik edzésen, a salsa vagy a spanyol tanfolyamon. Az
egészben a strand volt a legjobb, annál is inkább, mert ott
legalább békén hagyták őket. „A foglalkozás és a zene inkább
kínszenvedést jelent nekik", jegyezte fel Jean-Yves.
A bungalókat mindenki szerette, az volt a legnagyobb
előnyük, hogy messze estek a diszkótól.
- Legközelebb mindenképpen bungalót foglalunk - jelentette
ki határozottan egy jó erőben lévő, láthatólag parancsoláshoz
szokott, keménykötésű nyugdíjas; valójában az egész életét
azzal töltötte, hogy Bordeaux-i borokkal kereskedett.
A két egyetemista ugyanezen a véleményen volt. „A diszkó
fölösleges", jegyezte fel Jean-Yves, és bánatosan gondolt a sok
hiábavaló kiadásra.

A Cayo Saetia-i elágazás után egyre rosszabb lett az út, tele

volt kátyúkkal és repedésekkel. A sofőr ügyesen szlalomozott a
gödrök között, jobbra-balra dülöngéltünk, majdnem leestünk az
ülésről. Az utasok vidáman kiabáltak és nevetgélek.
- Oké, jó a csapatszellem - súgta oda Valérie. - Ez a jó a
„felfedezés-utakban", a legszörnyűségesebb körülményeket is
le lehet nyeletni a részvevőkkel, a szemükben ez is a kalandhoz
tartozik. Azért elkövettünk egy hibát: az ilyen minőségű úthoz
terepjárók kellenek.
Valamivel Moa előtt a sofőr félrerántotta a kormányt, hogy
kikerüljön egy hatalmas gödröt, mire a kisbusz félresodródott,
és megfeneklett egy mély pocsolyában. A sofőr tövig nyomta a
gázpedált: a kerekek barna sárpermetet szórva még mélyebbre
ásták magukat, de a busz nem mozdult. A sofőr többször is
nekiveselkedett, eredménytelenül.
 - Na jól van - mondta a borkereskedő -, szálljunk ki, és
toljuk meg.
Kiszálltunk a kisbuszból. Barna, töredezett, egészségtelen
színű iszap borította az előttünk elterülő hatalmas síkságot.
Szinte fekete vizű tavacskák partján fehér, kiszáradt növények
lengedeztek. A síkság mélyén óriási, baljós téglagyár
emelkedett, égre meredő kéményei fekete füstöt okádtak. A
gyárból hatalmas és rozsdás csővezetékek kúsztak elő, és
látható cél nélkül tekeregtek a síkságon. Az út szélén egy óriási
vas hirdetőtáblán Che Guevara hívta fel a munkások figyelmét
a termelőerő forradalmi fontosságára, de már ez a tábla is
rozsdásodásnak indult. Fojtogatóan büdös volt a levegő, mintha
nem a pocsolyákból, hanem magából a sárból áradna a bűz. A
kátyú nem volt túl mély, és hamarosan sikerült kilöknünk
belőle a buszt. Gratuláltunk egymásnak, és visszaszálltunk.
Egy „tenger gyümölcsei" vendéglőben ebédeltünk. Jean-Yves
gondterhelten lapozgatta a jegyzetfüzetét; hozzá sem nyúlt az
ebédjéhez.
- Úgy nézem, hogy az utazás „felfedezés"-szakasza
működik, de nem tudom, mit lehetne a klub-felállással kezdeni.
Valérie nyugodtan nézett rá, a jegeskávéját szürcsölgette, és
láthatólag fütyült az egészre. Jean-Yves folytatta:
- Persze megtehetjük, hogy kidobjuk az animátorokat.
Legalább csökkennének a bérköltségek.
- Igen, ez jó ötlet.
- De nem túl radikális lépés? - nyugtalankodott Jean-Yves.
- Ne izgasd magad miatta. Szerintem nem való fiatal
embereknek, hogy vakációs klubokban animátorkodjanak. Ez a
foglalkozás hülyévé és semmittevővé tesz mindenkit, és nem
vezet sehová. A legtöbb, amit elérhetnek, hogy telepvezetővé
avanzsálnak, vagy televíziós műsorvezetők lesznek.
- Oké... csökkentem a bérköltségeket; bár nehogy azt hidd,
hogy az animátorok túl vannak fizetve. Meglepne, ha ez a
csökkentés lehetővé tenné, hogy versenybe szálljunk a német
klubokkal. Majd modellezem az adatbázisban, de nem nagyon
hiszek benne.
Valérie beleegyezően bólintott, de kicsit úgy, mintha azt
mondaná: „Modellezz csak nyugodtan, abból baj nem lehet."
Csodálkoztam rajta, valahogy nagyon cool volt. Az is igaz,
hogy sokat basztunk, és a baszás kétségkívül megnyugtatja az
embert; viszonylagossá teszi a téteket. Ezzel szemben Jean-
Yves úgy nézett ki, mint aki mindjárt ráveti magát az
adatbázisra; már arra gondoltam, megkéri a sofőrt, hogy vegye
ki a notebookot a bőröndjéből.
- Nyugi, biztosan találunk megoldást - mondta Valérie, és
barátságosan megveregette a vállát.
Jean-Yves megnyugodott egy kicsit, és engedelmesen beült a
buszba.

Az út hátralévő részében az utasok főleg Baracoáról, az

úticélunkról beszélgettek; az volt az érzésem, hogy körülbelül
mindent tudnak a városról. Kolombusz Kristóf 1492. október
28-án horgonyt vetett egy öbölben. „Az egyik legszebb
látvány, amelyben embernek része lehet", írta elbűvölten a
hajónaplóba a majdnem tökéletesen kerek öbölről. A környéket
akkor még csak a Tainos indiánok lakták. 1511-ben Diego
Velazquez megalapította Baracoa városát; ez volt az első
spanyol város Amerikában. Több mint négy évszázadon
keresztül csak hajóval lehetett megközelíteni, el volt zárva a
sziget többi részétől. 1963-ban felépült a Farola viadukt, és
Baracoa azóta a szárazföldről is elérhető Guantanamo felől.
Valamivel három után érkeztünk a tenger partján fekvő
Baracoába. Az öböl tényleg tökéletesen kerek. Altalános volt
az elégedettség, a buszban mindenki elragadtatott kiáltásokat
hallatott. Azok, akik a „felfedezés" utazásokat választják,
elsősorban azt a bizonyosságot keresik, hogy minden igaz, amit
az útikönyvekben olvastak a vidékről. Ez eszményi csoport
volt: Baracoa a maga megbízható Michelin-csillagával egészen
biztosan nem lombozza le őket. A hajdani spanyol
erődítményben kialakított El Castillo hotel uralta a várost.
Magasról nézve nagyon szépnek látszott; bár nem szebbnek,
mint a város maga. Közelebbről viszont elég jelentéktelen volt
az ütött-kopott betonépületeivel, és olyan gyászos feke-
tésszürkére festették, hogy szinte lakatlannak tűnt. A szálló
harminc szobájában csupa észak-európai lakott, akik láthatólag
mind ugyanabból a célból érkeztek Kubába. Először két
negyven év körüli, kicsit kövérkés angol nőt vettem észre; az
egyik szemüveget viselt. Két mesztic fiúval voltak, egyik sem
lehetett több huszonöt évesnél. Úgy látszott, hogy a fiúk jól
érzik magukat ebben a helyzetben, beszélgettek és tréfálkoztak
a két kövér nővel, megfogták a kezüket, átölelték a derekukat.
Én nem lettem volna alkalmas erre a munkára; azon
morfondíroztam, vajon vannak-e trükkjeik, kire vagy mire
gondolnak, amikor előállítják az erekciót. A két angol nő rövid
időre felment a szobájába, addig a fiúk a medence partján be-
szélgettek; ha igazán érdekelt volna az emberiség, szóba
elegyedhettem volna velük, és megpróbálhattam volna kicsit
többet megtudni a témáról. Lehet, hogy egyszerűen
maszturbáció útján érik el az erekciót; valószínűleg hasznos
információkat nyerhettem volna a híres prostituáltak
életrajzából is, de csak az Értekezés a pozitív szellemről volt
nálam. Így hát fellapoztam „A nép javát néző politizálásnak
mindig erkölcsösnek is kell lennie" alcímű fejezetet. Ebben a
pillanatban észrevettem egy német lányt, aki éppen akkor jött
ki a szobájából egy magas fekete férfival. A lány kiköpött
olyan volt, amilyennek a német nőket szokás elképzelni:
hosszú szőke haj, kék szemek, izmos és feszes test, nagy
mellek. Csak az a probléma, hogy ez a roppantul vonzó
fizikum nem tartható fenn sokáig, harmincéves kortól sok
befektetést igényel, liposzómás kezeléseket, mellfeltöltést stb.;
de pillanatnyilag ettől még nem kellett tartani, a lány igazán
izgató volt, a lovagja jól járt vele. Azon gondolkodtam, hogy
vajon ugyanannyit fizet-e, mint az angol nők, hogy
megegyezik-e a férfi prostituáltak tarifája a nők tarifájával;
nyilván ezt sem ártana felmérni. De nekem mindez már túl
fárasztó volt, és elhatároztam, hogy felmegyek a szobánkba.
Rendeltem egy koktélt, és szép nyugodtan elszopogattam az
erkélyen. Valérie napozott, időnként belecsobbant a
medencébe, és amikor bementem a szobába olvasni, még
láttam, hogy szóba elegyedik a német lánnyal.
Hat körül jött fel a medencétől; én közben elaludtam a
könyvemen. Levette a fürdőruháját, lezuhanyozott, és
törülközővel a derekán odajött hozzám; a haja kicsit vizes volt.
- Biztos azt gondolod, megszállott vagyok, de meg-
kérdeztem a német lánytól, hogy miben jobbak a fekete férfiak
a fehéreknél. Mert az a furcsa, hogy a fehér nők fekete
férfiakkal szeretnek hálni, a fehér férfiak viszont ázsiai nőkkel.
Tudnom kell, mi ennek az oka, fontos a munkám miatt.
- Vannak olyan fehér férfiak is, akik szeretik a fekete
lányokat - állapítottam meg.
- Igen, de ez nem olyan gyakori; Ázsiában jóval elterjedtebb
a szexuális turizmus, mint Afrikában. Bár ez az állítás igaz a
turizmusra úgy általában is.
- És mit mondott a német lány?

- A szokásos dolgokat: a feketék lazábbak, férfiasabbak, jól

lehet velük szórakozni, könnyű velük az élet.
A német lány válasza persze banális volt, de felhasz-
nálhattam arra, hogy kifejthessem egy kedves elméletemet: a
fehérek tulajdonképpen csak gátlásos négerek, akik
reménytelenül keresik elveszített szexuális ártatlanságukat.
természetesen ez nem magyarázza a fehér férfiak rejtélyes
vonzalmát az ázsiai nők iránt; sem azt a respektust, amelyet a
fehér férfiak szexuális szempontból Fekete-Afrikában
élveznek. De én nem zavartattam magam, hanem tovább
fejtegettem egyre nyakatekertebb és gyanúsabb elméletemet.
Tehát: a fehérek le akarnak barnulni és meg akarják tanulni a
négerek táncait; a feketék ki akarják fehéríteni a bőrüket és
egyenesre húzatni a hajukat. Az egész emberiség ösztönösen a
félvérség, a kiegyenlítődés állapota felé törekszik, és erre a
legelemibb eszközt: a szexualitást használja fel. Egyetlen
ember van, akinek sikerült ezt a folyamatot végigvinnie:
Michael Jackson, aki nem fekete és nem fehér, nem öreg, de
nem is fiatal, és tulajdonképpen se nem férfi, se nem nő. Senki
nem tudja elképzelni, milyen is lehet a magánélete; sikeresen
lépett túl az összes hagyományos emberi kategórián. Ez az oka,
hogy sztárrá válhatott, sőt a világ történetének legnagyobb
sztárjává. Az összes többiek - Rudolf Valentino, Greta Garbo,
Marlene Dietrich, Marilyn Monroe, James Dean, Humphrey
Bogart - legfeljebb csak tehetséges művészek voltak, csak
mímelték az emberi sorsot, esztétikai átírását adták az emberi
viselkedésformáknak, de Michael Jackson volt az első, akinek
sikerült ennél messzebbre jutnia.
Szédítő elmélet volt, és Valérie figyelmesen hallgatta; de én
magam nem voltam meggyőzve az igazságáról.

Nemsokára Jean-Yves és a többiek visszaérkeztek a városi

kirándulásról. A helyi múzeum a Tainos indiánok, a vidék első
lakóinak életét próbálta bemutatni. Valószínűleg békés népek
voltak; földet műveltek és halásztak, nem háborúztak a
szomszédos törzsekkel, tehát a spanyoloknak nem került túl
sok munkájába eltörölni a föld színéről ezt a nem harcra
termett népet. Mára már mutatóba sem maradt belőlük, csak a
környékbeliek arcvonásai őrzik az emléküket, a kultúrájuk
teljesen eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Fennmaradt
róluk néhány rajz, amelyeket azok a papok rajzoltak, akik -
teljesen hiábavalóan - megpróbálták érzékennyé tenni őket az
Evangélium üzenetére. Ezeken a rajzokon az indiánok a földet
művelik, a tűz körül főzőcskéznek, a félmeztelen asszonyok a
gyerekeiket szoptatják. A rajzok, ha nem is az Éden, de egy
komótos történelem képét idézik fel; a spanyolok érkezése
alaposan felgyorsította az eseményeket. A gyarmatosító
hatalmak között időnként fellángoló klasszikus konfliktusok
után Kuba 1898-ban független lett, és szinte azonnal amerikai
fennhatóság alá került. 1959 elején, több évnyi polgárháború
után a Fidel Castro által vezetett forradalmi erők legyőzték a
reguláris hadsereget, és elűzték Battistát. Mivel azonban
akkoriban a világ két blokkra volt szakadva, Kubának gyorsan
választania kellett. A szovjet blokk felé sodródott, és marxista
típusú rendszert honosított meg az országban. Csakhogy a
Szovjetunió összeomlása után Kuba elveszített minden
logisztikai támogatást, így a rendszer már a végét járja. Valérie
oldalt felsliccelt, rövid szoknyát vett fel, hozzá kis fekete csip-
ke felsőt; még volt időnk inni egy koktélt vacsora előtt.
Mindenki a medence szélén üldögélt, és bámulta, ahogy a
nap lenyugszik az öbölben. A part közelében egy teherhajó
roncsa rozsdásodott csendesen. A szinte mozdulatlan vízen kis
hajók siklottak; valahogy különlegesen elhagyatottnak látszott
a vidék. Az alattunk fekvő város utcáiról nem hallatszott
semmi zaj, és csak néha tűnt fel egy-egy reszkető
fénypontocska. Jean-Yves asztalánál egy hatvan körüli, sovány
és elgyötört arcú, nyomorúságos kinézetű férfi ült, mellette egy
nyilvánvalóan sokkal fiatalabb, harminc körüli alak, aki, mint
rájöttem, a hotel igazgatója volt. Már délután is elnéztem,
ahogy idegesen szaladgált az asztalok között, a terem egyik
végéből a másikba nyargalt, ellenőrizte, hogy mindenkit
kiszolgáltak-e; az arcát állandó szorongás ráncolta. Amikor
meglátott minket, gyorsan felugrott, odahúzott két széket, intett
egy pincérnek, megbizonyosodott róla, hogy a pincér azonnal
odafut-e hozzánk, majd eliramodott a konyha felé. Az
öregember kiábrándultan nézte az úszómedencét, az asztalok
mellett ülő párokat, és úgy általában az egész világot.
- Szegény kubai nép - mondta hosszú hallgatás után -, a
testén kívül már nem tud eladni semmit.
Jean-Yves bemutatta nekünk; a férfi a mellette levő
szobában lakott, ő volt a szállodaigazgató apja. Több mint
negyven éwel ezelőtt harcolt a forradalomban, az övé volt az
egyik első zászlóalj, amelyik csatlakozott Castro felkeléséhez.
A háború után a moai nikkelgyárban dolgozott, először
munkásként, utána művezetőként, végül - mivel közben
elvégezte az egyetemet - mérnökként. A fia az ő hősi múltjának
köszönheti, hogy fontos álláshoz jutott a turisztikai ágazatban.
- Kudarcot vallottunk - mondta gyászos hangon -, és
megérdemeltük a kudarcunkat. Kiváló vezetőink voltak,
kivételes férfiak, igazi idealisták, akik előbbre tartották a haza
javát a saját boldogulásuknál. Emlékszem még commandante
Che Guevarára, amikor eljött a városunkba, hogy megnyisson
egy csokoládégyárat; még most is magam előtt látom bátor,
becsületes arcát. Soha, senki nem vádolhatta azzal a
commandantét, hogy meggazdagodott, hogy maga vagy a
családja javát kereste. És az elején ez igaz volt Camilo
Cienfuegosra és az összes többi forradalmárvezérre, magára
Fidelre is. Az biztos, hogy Fidel szereti a hatalmat, és szereti
mindenen rajta tartani a szemét; de nem érdeklik az anyagi
javak, nincsenek hatalmas birtokai, sem svájci bankszámlái.
Tehát Che megérkezett, megnyitotta a gyárat, és egy szép be-
szédben felszólította a kubai népet, hogy miután megnyerte a
függetlenségért folytatott fegyveres harcot, nyerje meg a
termelés békés harcát is; nem sokkal azelőtt volt ez, hogy
elutazott Kongóba. És meg is nyerhettük volna a harcot. A
vidék termékeny, jó zsíros a föld, a kávé, a kakaó, a cukornád
és a mindenféle egzotikus gyümölcs úgy nő itt, mintha húznák.
A föld alatt pedig nagy nikkel-lelőhelyek vannak. Ultramodern
gyárunk volt, az oroszok segítségével építettük. Fél év múlva a
termelés a normális termelés felére esett vissza. Minden
munkás lopta a csokoládét, masszában vagy táblában vitték,
szétosztogatták a családban, vagy eladták a külföldieknek. És
ez az ország minden gyárában ugyanígy történt. Amikor már
nem volt mit ellopniuk, a munkások rosszul dolgoztak, lusták
lettek, folyton betegek voltak, és minden ok nélkül hiányoztak.
Éveket töltöttem azzal, hogy beszéljek a fejükkel, hogy
meggyőzzem őket, hogy egy kicsit érdemes szenvedni a haza
javáért: de csak kiábrándultság és kudarc lett a jutalmam.
Elhallgatott; egy utolsó fénysugár játszott a Yunque-n, a
rejtélyes módon megcsonkult, asztal alakú hegyen, ami a többi
hegy fölé emelkedett, és már Kolombusz Kristófra is nagy
hatással volt. Összekoccanó evőeszközök zaja szállt hozzánk
az étterem felől. Mégis, vajon mi készteti az emberi lényeket
arra, hogy unalmas és kínos munkákat végezzenek? A
szememben ez volt az egyetlen olyan politikai kérdés, amelyen
igazán érdemes lett volna elgondolkodni. Az idős munkás
tanúvallomása nyomasztó volt és könyörtelen: szerinte az em-
berek kizárólag a pénzért dolgoznak; és a forradalom
nyilvánvalóan kudarcot vallott abban a törekvésében, hogy
megteremtse az új embert, aki képes ennél önzetlenebb
motivációk alapján cselekedni. Így a többi társadalomhoz
hasonlóan a kubai társadalom sem volt más, mint azon trükkök
jól megszerkesztett halmaza, amelyek lehetővé teszik
egyeseknek, hogy kibújjanak az unalmas és gyötrelmes
munkák alól. Csakhogy itt nem jött be a trükk, senkit sem
sikerült átvágni, és senki sem hitte el, hogy egy napon majd
részesülni fog a közös javakból. Ennek az lett az eredménye,
hogy semmi nem működött többé, hogy senki nem dolgozott és
nem hozott létre egyáltalán semmit, és a kubai társadalom tel-
jesen képtelen lett arra, hogy biztosítsa tagjainak életben
maradását.
Lassan mindenki felállt és elindult az étterem felé.
Kétségbeesetten kutattam az agyamban, valami optimista
dolgot akartam mondani az öregembernek, valami halvány
reményüzenetet; de nem, nem találtam semmit. Mint ahogy
mély fájdalommal ő is megsejtette, Kuba hamarosan újra
kapitalista ország lesz, és nem marad semmi azokból a
forradalmi reményekből, amelyek valaha éltették, pusztán a
kudarc, a haszontalanság és a szégyen tudata. Az ő példáját
nem fogja tisztelni és követni senki, sőt az eljövendő
generációk undorodva fognak rá visszanézni. Legyőzött ember,
aki ráadásul már tudja, hogy az egész életében a nagy semmiért
dolgozott.
Vacsora alatt jó sokat ittam, és a végére teljesen berúgtam;
Valérie kicsit nyugtalanul nézegetett. A salsatáncosnők
felkészültek az előadásra; sokszínű csíkokból összevarrt
szoknyát viseltek. A teraszon ültünk. Körülbelül tudtam, hogy
mit akarok mondani Jean-Yves-nek, de vajon tényleg ez a
megfelelő pillanat? Egy kicsit gyámoltalannak látszott, viszont
legalább valamennyire elengedte magát. Rendeltem egy utolsó
koktélt, és mielőtt hozzáfordultam volna, rágyújtottam.
- Tényleg akarsz egy olyan formulát találni, amivel
megmenthetnéd a hotel-klubjaidat?
- Persze; azért vagyok itt.
- Akkor állíts be olyan klubokat, ahol baszhatnak az
emberek. Azt hiszem, főleg az hiányzik nekik. Ha nem volt
meg a kis nyári kalandjuk, boldogtalanul mennek haza. Persze
nem merik bevallani maguknak, talán ők maguk sem tudják; de
a következő alkalommal más iroda után néznek.
 - De hát baszhatnak, tulajdonképpen mindent úgy
terveztünk, hogy kedvet csináljon nekik hozzá, ez a vakációs
klubok alapeszméje; nem értem, hogy miért nem csinálják!,
nem értem.
Egy legyintéssel lesöpörtem ezt az ellenvetést.
- Nekem sincs róla fogalmam se, de nem is ez a kérdés,
semmire sem megyünk, ha most elkezdjük keresgélni a
jelenség okait. Történnie kellett valaminek, hogy a nyugatiak
nem tudnak többé lefeküdni egymással; magyarázhatjuk
önimádattal, túlfejlett öntudattal vagy teljesítménykultusszal,
de ez tökmindegy. Az mindenesetre tény, hogy a nyugati
emberek úgy huszonöt-harmincéves koruktól kezdve már
képtelenek új szexuális kapcsolatokat létesíteni; pedig még
mindig vágynak rá, mert ez az igény csak nagyon lassan
enyészik el. És folyamatos hiányállapotban telik el még
harminc év az életükből, gyakorlatilag az egész felnőttkoruk.
Amikor az ember már át van itatva alkohollal, de még nem
részegedett le teljesen, néha különlegesen tisztánlátó pillanatai
vannak. Társadalmi tény, hogy nyugaton lassan elsorvad a
szexualitás, hogy ez tömegjelenség, és hiába is próbálnánk
ezzel vagy azzal az individuális pszichológiai tényezővel
magyarázni; de amikor Jean-Yvesre néztem, hirtelen rájöttem,
hogy tökéletes illusztrációja az elméletemnek, és ez nagyon
kínos volt. Nem egyszerűen nem baszott többé, mert nem
maradt ideje, hogy próbálkozzék vele, hanem ami még
ijesztőbb: maga is érezte, hogy ez a veszteség már a csontjaiba
ivódott, és hogy árad belőle a halál szaga.
- Pedig úgy hallottam - szólalt meg hosszú tétovázás után -,
hogy a párcserés szexkluboknak nagy sikere van.
- Nem, éppen hogy egyre rosszabbul mennek. Sok ilyen
klub nyílik, de szinte azonnal be is zárnak, mert nincsenek
vendégeik. Valójában csak két párcserés szexklub maradt
talpon Párizsban, a Chris et Manu és á 2+2, és ezek is csak
szombat este vannak tele: egy tízmilliós agglomerációs
körzethez képest kicsit kevés. Mindenesetre jóval kevesebb,
mint a kilencvenes évek elején volt. A párcsereklub hálózat
rokonszenves forma, de egyre jobban kimegy a divatból, mert
az embereknek nincs már kedvük csereberélni egymással. A
csere nem felel meg a modern ember lelkialkatának. Szerintem
a párcserének körülbelül annyi esélye van ma a fennmaradásra,
mint az autóstopnak volt a hetvenes évek elején. Az egyetlen
dolog, ami valamennyire kielégíti a modern igényeket, az a
szado-mazo.
Valérie rémülten bámult rám, sőt jól bokán is rúgott. Nem
értettem, mi baja van, és kellett egy kis idő, mire leesett: nem,
persze hogy nem fogok beszélni Audryról; megnyugtatóan
rámosolyogtam. Jean-Yves nem vette észre ezt a kis
közjátékot.
- Tehát az egyik oldalon ott van többszáz millió nyugati,
akinek mindene megvan, amit akar, de képtelen elérni a
szexuális kielégülést: másra sem vágynak, megállás nélkül
keresik, de nem találják, és a csontjuk velejéig boldogtalanok.
A másik oldalon ott van több milliárdnyi ember, akik
nincstelenek, egészségtelen körülmények között élnek,
majdnem éhen halnak, fiatalon elpusztulnak, és csak a testüket
és az érintetlen szexualitásukat tudják áruba bocsátani.
Nagyon, nagyon egyszerű megérteni: ez az ideális
cserehelyzet. Szinte elképesztő mennyiségű pénzt lehetne
kaszálni ezen az üzleten: több pénz van benne, mint az
informatikában, a biotechnológiában és a médiaiparban; egyik
gazdasági szektort sem lehet hozzá hasonlítani.
Jean-Yves nem válaszolt. Ebben a pillanatban a zenekar
nekiveselkedett az első számnak. A táncosnők szépek voltak, a
derekuk körül forgott a színes szoknya, kivillant barna és
hosszú combjuk; ők is az én igazamat bizonyították. Először
azt hittem, Jean-Yves nem válaszol semmit, hanem egyszerűen
ejti a témát. De öt-hat perc múlva megszólalt:
- Igen ám, de a muzulmán országokban nem alkalmazható a
rendszered.
- Nem probléma, a muzulmán országoknak meghagyod a
„Felfedezés" formulát. Esetleg kicsit keményíthetsz rajta,
mondjuk beiktathatod a magashegyi túrázást vagy az ökológiai
kísérleteket, olyan enyhített survivor-formára alakítod, és
mondjuk elnevezed „Eldorado kalandjának". Nagyon jól
fognak menni Franciaországban és az angolszász területen. A
szexre orientált klubokkal viszont a mediterrán országokban és
Németországban lesz sikered.
Ezúttal őszintén elmosolyodott.
- Nagy karriert csinálhattál volna az üzleti életben - mondta
félig komolyan -, vannak ötleteid.
- Igen, az ötletek...
Kicsit forgott a fejem, már nem tudtam egymástól
megkülönböztetni a táncosnőket; egy hajtásra leküldtem a
koktélomat.
- Igen, talán vannak ötleteim, de képtelen vagyok elemezni
egy számlát vagy kidolgozni egy költségvetéstervezetet.
Úgyhogy maradnak az ötletek.

Nem emlékszem az este folytatására, nyilván elaludtam.

Amikor felébredtem, az ágyamban voltam, Valérie meztelenül
feküdt mellettem, és szabályosan szuszogott. Amikor
átnyúltam a feje fölött a cigarettáért, felébresztettem. - Nem
mondhatnám, hogy túl józan voltál a vége felé.
- Hát nem, de amit Jean-Yves-nek mondtam, azt komolyan
gondoltam.
- Azt hiszem, komolyan is vette. - Az ujja hegyével
megsimogatta a hasamat. - Szerintem igazad van. Nyugaton
tényleg véget ért a szexuális felszabadulás korszaka.
- És tudod, hogy miért?
 - Nem... - kicsit habozott, majd újra megszólalt: - Nem,
vagyis nem igazán.
Rágyújtottam, felkönyököltem a párnára, és azt mondtam:
- Szopj le.
Meglepetten nézett rám, de megfogta a farkamat, és
odahajolt.
- Na látod! - kiáltottam fel győzedelmesen. Megállt, és
csodálkozva nézett rám.
- Látod, azt mondom neked: „Szopj le", és te leszopsz.
Pedig nem is vágysz rá igazán.
- Nem, most nem jutott eszembe, de szívesen csinálom.
- Éppen ez a csodálatos benned: szeretsz örömet szerezni.
Nyugaton az emberek már képtelenek rá, hogy úgy adják oda a
testüket, mint egy csodálatos tárgyat, hogy élvezetet
szerezzenek pusztán az élvezetért. Végleg kiveszett belőlük az
adakozás öröme. Ha megfeszülnek, akkor sem képesek a szexet
természetes jelenségként érzékelni. Szégyellik a saját testüket,
mert nem felel meg a pornófilmek elvárásainak, és ugyanezért
képtelenek már egy másik test iránt vonzalmat érezni. Nem
lehet szeretkezni úgy, ha az ember nem adja fel önmagát, és
legalább egy rövid időre nem mond le a szabadságáról és az
erejéről. Az érzelmi elragadtatás és a szexuális megszállottság
ugyanarról a tőről fakad: egyik sem jöhet létre az én részleges
feladása nélkül; és csak akkor élhető át mindkettő, ha az ember
valamilyen szinten képes elveszíteni önmagát. Hidegek lettünk,
racionálisak, különlegesen erősen tudatában vagyunk az indi-
viduális létezésünknek és a jogainknak, és főleg: el akarjuk
kerülni az ellenszolgáltatás nélküli adakozást és a függőséget.
Ráadásul az egészség és a higiénia megszállottjai lettünk, és ez
sem kedvez az önfeledt szeretkezésnek. Ezen a ponton
elkerülhetetlenné vált, hogy nyugaton a szex a hivatásosok
kezébe kerüljön. Persze ott van még a szado-mazo is. Az egy
tisztán agyi világ, pontos szabályokkal, előre lefektetett
megegyezésekkel. A mazochisták csak a saját érzéseikkel
törődnek, azt szeretnék megtudni, hogy meddig képesek
elmenni a fájdalomban, egy kicsit olyanok, mint az extrém
sportok rajongói. A szadisták, hát az már más dolog, de ők is
olyan messzire mennek, amennyire lehetséges. Ők rombolni
vágynak: ha megcsonkíthatnának vagy megölhetnének valakit,
megtennék.
- Gondolni sem bírok rá - mondta Valérie összerázkódva -,
annyira undorít.
- Azért, mert te érzéki lény maradtál. Tényleg, te normális
vagy, nem igazán hasonlítasz a nyugati nőkhöz. A szervezett
szado-mazo a maga szabályaival kizárólag a művelt emberek
között lehetséges, akik csak az agyukkal élnek, és elveszítették
a szexhez fűződő kapcsolatukat. Az összes többinek csak egy
megoldás marad: a pornó termékek, a profikkal; és ha igazi
szexre vágynak, a harmadik világ országai.
- Oké... - mosolyodott el. - És azért még leszophatlak?
Visszadőltem a párnára, és hagytam. Éreztem, hogy eljutottam
valaminek a gyökeréig: gazdasági téren egészen biztosan
igazam volt, úgy becsültem, hogy nyugaton a felnőtt lakosság
minimum 80%-a a potenciális vendégek közé tartozik; de azt is
tudtam, hogy az emberek furcsa módon néha nagyon nehezen
fogadják el az egyszerű gondolatokat.

10.

A teraszon reggeliztünk, a medence partján. Éppen a végére

értem a reggelinek, amikor Jean-Yves megjelent egy lánnyal,
az egyik tegnapi táncosnővel. Magas fekete lány volt, hosszú
és finom combokkal, nem lehetett több húsz évesnél. Jean-
Yves egy pillanatra zavarba jött, utána félszeg mosollyal
odajött az asztalunkhoz, és bemutatta Angelinát.
 - Gondolkodtam az ötleteden - kezdte azonnal. - Én
leginkább a feministák reakciójától tartok.
- Nők is lesznek a vendégek között - vágott vissza Valérie:-
Gondolod?
- Igen, sőt biztos vagyok benne - mondta Valérie keserűen. -
Nézz csak körül!
Jean-Yves végignézett a medence körüli asztalokon;
tényleg, elég sok egyedülálló nő volt ott kubai férfiak
társaságában; legalább annyi, ahány egyedülálló férfi.
Angelinához fordult, kérdezett tőle valamit spanyolul, és
lefordította a válaszát:
- Három éve jinetera, főleg olasz és spanyol vendégei
vannak. Szerinte azért, mert fekete: a németek és az an-
golszászok megelégszenek egy latin típusú lánnyal, nekik már
az is elég egzotikus. Sok jinetero barátja van: főleg angol és
amerikai vendégeik vannak, néha egy-egy német is. Jean-Yves
ivott egy korry kávét, és kicsit elgondolkodott:
- Hogy fogjuk hívni a klubokat? Valami olyasmi kellene,
ami eléggé felkelti a figyelmet, különbözik az „Eldorado
felfedezésétől"; de azért mégsem teljesen szókimondó.
- Az „Eldorado Afroditéra" gondoltam - mondta Valérie.
-Afrodité... -Jean-Yves elgondolkodva csócsálgatta a szót. -
Nem rossz; nem olyan közönséges, mint a Vénusz. Erotikus,
művelt, egy kicsit egzotikus: igen, nagyon jó.
Egy óra múlva visszaindultunk Guardalavaca felé. Jean-Yves a
kisbusz mellett elbúcsúzott a jineterától; kicsit szomorúnak
látszott. Amikor felszállt a buszba, észrevettem, hogy az
egyetemista pár ellenségesen méregeti, de a borkereskedő
például magasról szart az egészre.
Az utazás hátralévő része elég sivár volt. Persze volt még
búvármerülés, karaoké est, nyíllal lövés - az izmok kifáradnak,
azután ellazulnak; hamarabb jön az álom. Semmi emlékem
nem maradt a nyaralás utolsó napjairól, sem az utolsó
kirándulásról, legfeljebb annyi, hogy a languszta gumiszerű
volt, a temető pedig lehangoló. Pedig ott volt José Martinak, a
haza atyjának, költőnek, politikusnak, híres debattőrnek és
gondolkodónak a sírja is. A síremlékén láttuk a domborművű
képmását, hatalmas bajusszal. A virágokkal borított síremlék
egy kör alakú gödörben állt, a gödör falaira José Marti legjele-
sebb gondolatait vésték fel - a nemzeti függetlenségről, a
zsarnoksággal szembeni küzdelemről, az igazságról stb.
Mégsem volt az embernek az az érzése, hogy a szelleme ott
lebeg a hely felett; valahogy úgy látszott, hogy a szegény
ember egyszer s mindenkorra meghalt. Persze tulajdonképpen
nem volt ellenszenves halott; szívesen megismerkedtem volna
vele, de csak akkor, ha eltűri, hogy szelíden eltréfálkozzam
kissé beszűkült humanista komolykodásán; de ez nem tűnt
lehetségesnek, most már örökre a múlt foglya marad. Vajon
kikelhetne-e még egyszer a sírjából, hogy lelket öntsön a hazá-
ba, és elvezesse az emberi szellem fejlődése felé? Semmi
ilyesmire nem lehetett számítani. Tehát ismét egy elszomorító
kudarccal szembesültünk, mint egyébként minden köztársasági
temetőben. Szomorúan állapítottam meg, hogy úgy látszik,
egyedül a katolikusoknak sikerült igazán hatékony temetési
szertartást és külsőségeket kidolgozniuk. Az már igaz, hogy
úgy teszik csodálatosan meghatóvá a halált, hogy egyszerűen
semmibe veszik, méghozzá jelentékeny érvek segítségével. De
a feltámadt Krisztus hiányában a síremlékre nem jutott más,
csak nimfák, pásztorlánykák, szóval efféle szarságok. Így
azután kicsit nehéz volt elképzelni, hogy a szerencsétlen José
Marti ott pajkoskodik a boldog vadászmezőkön; inkább úgy
érezte az ember, hogy örökre beásta magát a végtelen unalom
poraiba.

Megérkezésünk másnapján Jean-Yves irodájában ta-

lálkoztunk. Keveset aludtunk a repülőn, ezért kicsit álomszerű,
varázslatos emlékem maradt erről a napról - elég különösen
éreztem magam a hatalmas, kihalt épületben. Hétközben
háromezer ember dolgozott itt; de ezen a szombaton csak mi
hárman voltunk, no meg a biztonsági őrök. Ugyanezen a
napon, egészen közel hozzánk, az Évry kereskedelmi központ
kockakövein két ellenséges banda csapott össze késekkel,
baseballütőkkel és könnygázbombákkal; az összecsapásnak hét
áldozata volt, köztük két járókelő és egy rohamrendőr. Este a
rádió- és tévéadók részletesen beszámoltak az eseményről, de
pillanatnyilag nekünk fogalmunk sem volt semmiről. Némileg
valószerűtlen izgalomban lefektettük a programtervezetet, és
felosztottuk a világot. Az általam tett javaslatok talán több mil-
lió frankos befektetéseket eredményeznek, és több száz
embernek jelentenek munkalehetőséget; nekem ez új, szédítő
érzés volt. Egész délután félrebeszéltem, mintha magas lázam
lenne, de Jean-Yves figyelmesen hallgatott. Mint később
Valérie-nek megvallotta, meg volt győződve róla, hogy ha
levennék rólam a zablát, csodálatos megvilágosodásaim
lennének. Én hoztam a kreatív oldalt, és ő volt a döntéshozó; ő
így látta a dolgokat.
Nagyon hamar lerendeztük az arab országok kérdését.
Számításba véve az esztelen vallásukat, kizártunk minden
szexuális jellegű tevékenységet. Tehát azoknak a turistáknak,
akik ezekre az országokra szavaznak, meg kell elégedniük a
kaland kétséges gyönyöreivel. Jean-Yves ott helyben
elhatározta, hogy eladja a deficites Agadirt, Monastirt és
Djerbát. Összesen két klub maradt, amelyet be lehetne sorolni a
„kaland" rubrikába. Akik Marrakechbe mennek,
tevegelhetnének. A Sharm ash Shaykh-iek megnézhetnék a
vörös halakat, vagy kirándulhatnának a Sínai sivatagba, a tüzes
csipkebokor környékére, ahol Mózes „puffogtatta a patronjait".
Ezt az ízes kifejezést egy egyiptomi férfitól kölcsönöztem, aki-
vel egy vitorlás kiránduláson találkoztam a Királyok
Völgyében.
- Az már bizonyos - kiáltott fel mesterkélt pátosszal -, hogy
szép kupac kőtörmelék gyűlt itt össze... De hogy erről az
Egyetlen Isten létezésére kellene következtetni!...
Ez az intelligens és szórakoztató férfi láthatólag kedvelt
engem, nyilván azért, mert én voltam az egyetlen francia a
csoportban, és ő valamilyen homályos érzelmi vagy kulturális
okból régi, bár már csak elméleti szenvedélyt táplált
Franciaország iránt. Azzal, hogy csak velem beszélgetett,.a szó
szoros értelmében megmentette a nyaralásomat. Ötven körül
járhatott, mindig kifogástalanul öltözött, nagyon barna volt és
kis bajuszt viselt. Biokémikus volt, az egyetemi tanulmányai
végén emigrált Angliába, ahol génsebészként nagy karriert
csinált. Most, hogy hazalátogatott a szülőhazájába, amelyről
azt állította, hogy változatlanul imádja, nem talált elég kemény
szavakat az iszlám megbélyegzésére. Elsősorban arról akart
meggyőzni, hogy az egyiptomiak nem arabok.
- Ha arra gondolok, hogy mi mindent találtak fel ebben az
országban! - kiáltott fel, és széles mozdulattal a Nílus völgyére
mutatott. - Az építészetet, a csillagászatot, a matematikát, a
földművelést, az orvostudományt...
Kicsit persze túlzott, de keleti volt, és villámgyorsan meg
akart győzni.
- Az iszlám megjelenése óta ennek vége. Az abszolút
szellemi semmi, a totális nihil. A tyúkszaros koldusok országa
lettünk. Tetves koldusok, azok vagyunk: Csőcselék, én
mondom, csőcselék!
Dühödt kézmozdulattal elzavart néhány baksisért kolduló
kisgyereket.
- Gondoljon csak bele, kedves uram - öt nyelven beszélt
folyékonyan: franciául, németül, angolul, spanyolul és oroszul
-, hogy az iszlám a sivatag közepén született, skorpiók, tevék
és mindenféle vadállatok között. Tudja, hogy hívom én a
muzulmánokat? A sivatag nyomoroncainak. Ez az egyetlen
név, amit megérdemelnek. Mit gondol, megszülethetett volna
az iszlám egy ennyire elragadó vidéken? - őszinte felindulással
megint a Nílus völgyére mutatott. - Nem, uram. Az iszlám csak
a hülye sivatagban jöhetett létre, a szutykos beduinok között,
akik máshoz se értenek - már bocsássa meg -, mint hogy
seggbe dugják a tevéiket. Minél közelebb kerül egy vallás az
egyistenhithez - gondoljon csak bele, kedves uram -, annál
embertelenebb és kegyetlenebb; és az összes vallás közül az
iszlám hirdeti a legradikálisabban az egyistenhitet. Az iszlámot
születésétől fogva a háborúk, az inváziók és a tömeggyilkossá-
gok végtelen sora jellemzi; és addig, amíg fennmarad, soha
nem jöhet létre megegyezés a világon. És muzulmán földön az
értelemnek és a tehetségnek sem lesz helye soha; csak azért
létezhettek egyáltalán arab matematikusok, költők és tudósok,
mert elveszítették a hitüket. Ha az ember a Koránt olvassa,
azonnal megcsapja az egész könyvre jellemző szánalmas
tautológia: „Nincs más Isten, csak az egyetlen Isten" stb. Ezzel,
higgye el nekem, nem jutunk messzire. Hiába állítják néha,
hogy az egyistenhitbe való átmenet megkönnyíti az absztrak-
ciót, szerintem inkább az elállatiasodáshoz vezet. Figyelje csak
meg, hogy a katolicizmus, ez a kifinomult vallás, amelyet
végtelenül tisztelek, igyekezett idomulni az emberi
természethez, és amilyen gyorsan csak lehetett, eltávolodott az
egyistenhittől, amit az eredeti doktrinája erőltetett rá. A
Szentháromság dogmájával, Szűz Mária és a szentek
kultuszával, a pokol erőinek elismerésével és az angyalok
lenyűgöző alakjával végül lassacskán egy autentikus
többistenhitet hozott létre; és csak ilyen körülmények között
boríthatta el a földet csodálatos művészeti alkotásaival. Az
egyetlen isten! Micsoda abszurditás! Micsoda embertelen és
gyilkos abszurditás! ... Ez egy kőből faragott isten, kedves
uram, egy véreskezű és féltékeny isten, akinek soha nem lett
volna szabad átlépnie a Sínai-félsziget határait. O, ha arra
gondolok, hogy mennyivel mélyebb, emberibb és bölcsebb volt
a mi egyiptomi vallásunk! És az asszonyaink! Milyen szépek
voltak az asszonyaink! Gondoljon csak Kleopátrára, aki
megbabonázta a nagy Cézárt! Nézze, mi lett belőlük... -
találomra két csadort viselő asszonyra mutatott, akik
kínkeservesen araszoltak előre, a kezükben hatalmas
bevásárlószatyrokkal. - Hájkupacok! Nagy, formátlan
hájkupacok, akik konyharuhák mögé rejtik magukat. Attól
kezdve, hogy férjhez mennek, már csak az evésre gondolnak.
Zabálnak, zabálnak, zabálnak... - Arcát mókásan felfújta, mint
Funés. - Nem, higgye el nekem, kedves uram, a sivatag csak
eltévelyedett és agyalágyult embereket termel. Az önök nemes
nyugati kultúrájának képviselői közül (és mennyire csodálom
én ezt a kultúrát!), kizárólag csak a pederaszták, a kalandorok
és a hitvány fráterek imádják a sivatagot. Mint például az a
nevetséges, homoszexuális és züllött Lawrence ezredes, az a
patetikus bohóc. Vagy az az alávaló Henry de Monfreid, aki
kész minden kompromisszumra, és lepaktál az ördöggel is. A
sivatag nem nyújt semmit, ami nagy lenne, nemes, nagystílű és
tiszta; semmit, ami előbbre vihetné, vagy önmaga fölé
emelhetné az emberiséget...

- Oké, Egyiptomba „kaland klub... - foglalta össze józanul

Jean-Yves.
Bocsánatot kért, hogy félbeszakította a monológomat, de le
kellett még rendezni Kenyát. Kenya mehéz eset volt.
- Szívem szerint a „kalandok" közé tenném - jelentette ki
Jean-Yves, miután áttanulmányozta az adatokat.
- Kár... - sóhajtott fel Valérie -, a kenyai nők csodálatosak.
- Hát azt te honnan tudod?
- Nem csak a kenyaiak, általában az afrikai nők.
 - Igen, csakhogy nő mindenütt akad. De Kenyában vannak
rinocéroszok, zebrák, gnúk, elefántok és bivalyok is. Szerintem
Szenegálba és az Elefántcsontpartra tegyük az „Afrodité"
klubokat, és hagyjuk meg Kenyát „Kalandnak". Ráadásul
Kenya hajdani angol gyarmat, és ez nem tesz jót az erotikus
képnek; kalandnak viszont elmegy.
-Jó illatuk van az elefántcsontparti nőknek... - jegyeztem
meg álmodozva.
- Ezt hogy érted?
- Szerelemillatuk van.
- Igen... - gépiesen rágcsálta a filctollát. - Ez jó lenne
hirdetésszövegnek is. „Elefántcsontpart - csontunk velejéig
érzékien" - vagy valami ilyesmi. És a képen egy izzadtságtól
csatakos, kicsit zilált, félmeztelen lány.., felírom.
- Hát ez? Ehhez mit szólnál: ...meztelen, illattal-öntözött
rabszolga négerek... Baudelaire. Mondjuk a közterületeken.
- Arról szó sem lehet.
-Tudom én azt jól. A többi afrikai ország kevesebb
problémát okozott.
- Az afrikaiakkal egyébként soha nincs probléma. Majdnem
ingyen basznak. Csak óvszereket kell elhelyezni a klubokban,
ez minden. Ebből a szempontból néha kicsit önfejűek.
Leírta és kétszer aláhúzta:
ÓVSZEREKRŐL GONDOSKODNI
Tenerifével még hamarabb végeztünk. Maga a klub közepes
eredményeket hozott, de Jean-Yves szerint stratégiai
fontossága volt az angolszász piacon. Könnyedén be lehetett
iktatni egy tűrhető kalandtúrát a Teide csúcsra, és egy
léghajókirándulást Lanzarote-ra. És Tenerifének megbízható,
jól kiépített szállodalánca volt.
Elérkeztünk a hálózat két kulcsfontosságú klubjához: a
santo-domingói Boca Chicához és a kubai Guardalavacához.
- King size ágyakat kell betennünk a szobákba - sugallta
Valérie.
- Elfogadva - vágta rá Jean-Yves.
- És magánjacuzzikat is - ez én voltam.
- Nem - mondta Jean-Yves. - Megmaradunk a közép-
kategóriánál.
Az ötleteink magától értetődően, gyorsan és természetesen
követték egymást; végül még azt is elhatároztuk, hogy a
telepvezetőkkel meg kell beszélni a helyi prostituáltak tarifáját.
Rövid szünetet tartottunk, és elmentünk ebédelni.
Ugyanabban az órában, tőlünk alig egy kilométernyire, két
Courtiliéres-i tizenéves baseballütővel betörte egy hatvanéves
nő fejét. Előételnek makrahalat rendeltem fehérborban.
- Van valami híretek Thaiföldről? - kérdeztem.
- Igen, épül egy hotelünk Krabiban. Most már nem Phuket,
hanem Krabi számít a legmenőbb nyaralóhelynek. Meg kellene
gyorsítani az építkezést, hogy január elsejére kész legyen;
csaphatnánk egy látványos megnyitót.
A délutánt arra szántuk, hogy kidolgozzuk a csak az
Afrodité klubokra jellemző újításokat. Természetesen az volt a
legfontosabb újítás, hogy meg kell engedni a prostituáltaknak,
hogy belépjenek a klub területére, vagy állandó prostituáltakat
kell szerződtetni. A gyerekfoglalkozásokat persze töröltük, és
úgy gondoltuk, az lesz a legjobb, ha tizenhat évnél fiatalabbak
nem vehetnek részt a klub útjain. Valérie zseniális ötlete volt,
hogy az egyágyas szobák árát vegyük alapárnak a katalógusok-
ban, és a kétágyas szobákért kelljen felárat fizetni, ami éppen a
fordítottja a megszokott foglalási rendszernek. Azt hiszem, én
ajánlottam, hogy alkalmazzunk gay friendly üzletpolitikát, és
terjesszük el a szóbeszédet, hogy a klub látogatóinak 20%-a
homoszexuális: ez a fajta információ tényleg a klubba fogja
vonzani a homoszexuálisokat, és ők igazán jól értenek a szexi
hangulat kialakításához. A klub kampányjelszavának kérdése
már jóval több időnket felemésztette. Jean-Yves kitalált egy
tömör és hatásos jelszót: „A vakáció arra való, hogy élvezzük";
de végül én nyertem meg a szavazást a következővel:
„Eldorado Afrodité: mert jogunk van, hogy élvezzük az életet".
Amióta a NATO beavatkozott Koszovóban, a jog fogalma
értékhordozónak számít, magyarázta Jean-Yves. Azt hittem
viccel, de komolyan beszélt, nemrég olvasott erről egy cikket a
Stratégies-ben.
- Azóta minden reklámkampány, amely felhasználta a „jog"
motívumát, sikeresnek bizonyult: jogunk van a megújulásra,
jogunk van a kiváló minőségre... Az élvezethez való jog
mindenesetre új motívumot jelent - vonta le a tanulságot
elmélázva.
Most már kezdtünk elfáradni. Jean-Yves hazafelé menet
kitett bennünket a 2+2 előtt. Szombat este lévén elég sokan
voltak. Megismerkedtünk egy rokonszenves fekete párral: a
lány ápolónő volt, a férje jazzdobos; azt mondta, jól mennek a
dolgai, elég sok lemezen szerepel. Az is igaz, rengeteget
dolgozik a technikáján, tulajdonképpen állandóan gyakorol.
- Tehát nincs titok a dologban - mondtam kicsit hülyén, de ő
élénken helyeselt, úgy látszik, akaratlanul is rátapintottam
valami mélyebb igazságra.
- Az a titok, hogy nincsen titok - jelentette ki határozottan.
Felhajtottuk az italunkat, és felmentünk a szobába. Jérome
egy kettős behatolást ajánlott Valérie-nek, akinek tetszett az
ötlet, csak azt kérte, hogy én legyek hátul - vele nagyon
óvatosan kellett csinálni, és én jobban ismertem őt. Jérome
beleegyezett, felfeküdt az ágyra, Nicole felállította a farkát, és
ráhúzta az óvszert. Derékig felhajtottam Valérie szoknyáját.
Nem volt rajta bugyi. Hirtelen mozdulattal ráült Jérome
farkára, majd végigfeküdt rajta. Széthúztam a fenekét, kicsit
benedvesítettem, majd kis, óvatos mozdulatokkal beléhatoltam.
Abban a pillanatban, amikor a makkom bejutott, összeszorultak
a záróizmai. Hirtelen megmerevedtem, és mélyet sóhajtottam;
majdnem elélveztem. Néhány másodperc múlva mélyebben
beléhatoltam. Amikor félúton jártam benne, Valérie elkezdett
előre-hátra mozogni, és a szeméremdombját Jérome-éhoz
dörzsölte. Már semmit sem kellett csinálnom; hosszan,
dallamosan zihálni kezdett, a feneke kitárult, és tövig elnyelt
engem. Olyan volt, mintha lejtőn csúsznék. Valérie hirtelen,
gyorsan elélvezett, utána nem mozdult, boldogan remegett. Ké-
sőbb elmagyarázta, hogy nem volt sokkal intenzívebb az
élvezet, de a csúcsponton eljött egy pillanat, amikor a két
élmény összeolvadt, és akkor valami nagyon édes, el-
lenállhatatlan és forró érzés öntötte el.
Nicole egész idő alatt minket nézett, és közben simogatta
magát. Már kezdett nagyon izgalomba jönni, azonnal átvette
Valérie helyét. Épp csak annyi időm volt, hogy kicseréljem az
óvszert.
- Velem eleresztheted magad, én azt szeretem, ha jó erősen
dugnak seggbe.
Így is tettem, behunytam a szemem, hogy kicsit lelassítsam
magam, és csak a vegytiszta élményre koncentráltam. Nem volt
nehéz, és nagyon csodálkoztam, hogy milyen sokáig vissza
tudom tartani magam. Nicole végül egy nagy, éles sikoltással
elélvezett.
Utána Nicole és Valérie elénk térdelt és szopott minket,
miközben mi beszélgettünk. Jérome elmesélte, hogy fellép még
néha-néha, de már egyre kevésbé szereti. Ahogy öregszik, arra
vágyik, hogy otthon maradjon a családjával - két gyerekük volt
-, és hogy otthon csiszolgassa a dobolási technikáját. Beavatott
az új ritmusrendszerek rejtelmeibe, mesélt nekem a 4/3-osról és
a 7/9-edesről, bár nem sokat értettem a dologból. Egy mondat
közepén meglepetten felkiáltott, a szeme kimeredt, és hirtelen
elélvezett, bele Valérie szájába.
- Hú, ezt nevezem! - mondta nevetve. - De jól leszopott!
Én is úgy éreztem, hogy már nem tudom sokáig visszatartani
magam. Nicole-nak különleges nyelve volt,
széles és puha, és nagyon nedves; lassan nyalogatta a farkamat,
alattomosan, könyörtelenül, ellenállhatatlanul. Odaintettem
Valérie-t, és elmagyaráztam Nicole-nak, hogy mit szeretnék:
egyszerűen csak csukja rá a száját a makkomra, tegye rá a
nyelvét, és ne mozduljon, miközben Valérie a farkamat veri és
a herezacskómat nyalogatja. Nicole beleegyezett, behunyta a
szemét, és úgy várta a sortüzet. Valérie munkához látott, az
ujjai nagyon ügyesen mozogtak, megint nagy formában volt. A
lehető legszélesebbre tártam a karomat és a combomat, és
behunytam a szememet. Erős hullámban megérkezett az
élvezet, kirobbant, és én beleélveztem Nicole szájába. Egy
pillanatra teljesen kikapcsoltam, fénypontok szikráztak a
szemhéjam mögött, és úgy éreztem, mindjárt elájulok. Nagy
nehezen kinyitottam a szemem. Nicole még mindig a szájában
tartotta a farkam végét. Valérie a tarkóm mögé csúsztatta a
kezét, ellágyult és titokzatos arccal fürkészett; azt mondta,
hogy nagyon hangosan üvöltöttem.
Utána Jérome és Nicole hazavitt minket. Az autóban Nicole
megint izgalomba jött. Kivette a mellét a fűzőből, felhajtotta a
szoknyáját, elnyúlt a hátsó ülésen és a combomra fektette a
fejét. Nyugodtan, magabiztosan izgattam; éreztem, ahogy
egyre jobban élvezi, megkeményedik a mellbimbója és
átnedvesedik a puncija. Jérome óvatosan vezetett, minden piros
lámpánál megállt; egymás után elsuhantak mellettünk a Place
de la Concorde, az Obeliszk, a III. Sándor híd és az Invalidusok
fényei. Jól éreztem magam, derűs voltam, és kicsit még mindig
izgatott. Nicole a Place d'Italie táján élvezett el. Telefonszámot
cseréltünk, és elváltunk egymástól.
Jean-Yves kirakott minket a 2+2 előtt, és mire leparkolt az
avenue de la République-on, elvesztette a jókedvét. Elmúlt
belőle az egész nap érzett boldog izgalom. Tudta, hogy Audry
nem lesz otthon, de ennek most inkább örült. holnap reggel
majd futólag találkoznak, mielőtt Audry görkorcsolyázni
megy; amióta hazajöttek a nyaralásból, külön szobában
aludtak.
Minek menjen haza? Besüppedt az ülésbe, valamilyen jó
rádióadót keresgélt, utána abbahagyta. Fiatalok csapata ment el
az autó mellett, lányok-fiúk vegyesen; úgy látszott, jól
szórakoznak, legalábbis vidáman üvöltöztek. Sörösdoboz volt a
kezükben. Kiszállhatna, beléjük köthetne, összeverekedhetne
velük; előtte áll a világ. De nem, inkább hazamegy. Bizonyos
értelemben szerette a lányát, legalábbis azt gondolta; valami
zsigeri, vérségi vonzalmat érzett iránta, ami talán leírható a
„szeretet" kifejezéssel is. A fia iránt nem érzett semmi
hasonlót. Tulajdonképpen lehet, hogy nem is az ő fia; ami azt
illeti, meglehetősen vérszegény alapon házasodott. Audxy iránt
viszont csak undort és megvetést érzett; túl sok is volt már az
undorból, jobban szerette volna, ha közömbösebb iránta.
Valószínűleg azt várta a válástól, hogy eljusson a közömbös
fázisba; egyelőre még túlságosan is úgy érzi, hogy Audrynak
fizetnie kell a bűneiért. „Inkább én fogok fizetni", gondolta
keserűen. Nyilván Audrynak ítélik a gyerekeket, és hatalmas
gyerektartást gombolnak le majd róla. Persze megpróbálhatná
megszerezni őket, harcba szállhatna értük, gondolta; „de nem,
nem érné meg a fáradságot. Szegény kis Angélique!" Ő, Jean-
Yves, egyedül jobban érezné magát, megpróbálhatná
újrakezdeni az életét, ami körülbelül azt szokta jelenteni, hogy
találhatna egy másik nőt. Audryt lehúzza majd a két gyerek, jól
rá fog faragni, a szemét kurva. Kicsit megvigasztalódott arra a
gondolatra, hogy Audrynál nehezebben találhatna rosszabbat,
tehát a végén mégis Audry fogja jobban megszenvedni a válást.
Már nem olyan szép, mint valaha, még mindig nagyon jól tud
kinézni, divatosan öltözik, de ő jól ismeri a testét, és tudja,
hogy már hanyatlásnak indult. Egyébként Audry ügyvédi
karrierje sem olyan ragyogó, mint ahogy hirdetni szereti; és
Jean-Yves érezte, hogy nem fog jót tenni neki, ha a nyakába
szakadnak a gyerekek. Az emberek úgy vonszolják maguk után
az ivadékaik:at, mint a rabláncra erősített vasgolyót, mint egy
szörnyű súlyt, amely a legcsekélyebb mozgásban is
megakadályozza őket - és ezek az ivadékok a végén általában
elpusztítják a szüleiket. Jean-Yves tudta, hogy túl későn fog
beteljesedni a bosszúja, akkor, amikor már nem fogja izgatni az
egész. A már kihalt sugárút támfalánál néhány percig a
közömbösséget gyakorolta.
A haragja azonnal újjáéledt, amikor belökte a lakás ajtaját.
Johanna, a bébiszitter a kanapén elnyúlva az MTV-t bámulta.
Jean-Yves utálta ezt puha, abszurdul gnoove kamaszlányt;
valahányszor meglátta, mindig fel szerette volna pofozni, hogy
megváltoztassa duzzogó és undok arckifejezését. Audry egyik
barátnőjének a lánya volt.
- Minden rendben?
Johanna közömbösen bólintott.
- Lehalkítanád egy kicsit?
Johanna a szemével a távkapcsolót kereste. Jean-Yves
elkeseredve kikapcsolta a tévét; Johanna sértődötten bámúlt rá.
- Hogy vannak a gyerekek? Nem volt semmi baj?
Jean-Yves még mindig üvöltve beszélt, bár már csend volt a
lakásban. Johanna rémülten összehúzta magát.
- Igen, azt hiszem, alszanak.
Jean-Yves felment az emeletre, és belökte a fia szobájának
ajtaját. Nicolas szórakozottan felnézett rá, majd visszamerült a
Tomb Raider-játszmába. Angélique összeszorított ököllel
aludt. Jean-Yves kicsit megnyugodva visszament a földszintre.
- Megfürdetted Angélique-et? -Ja, nem, elfelejtettem.
Jean-Yves bement a konyhába, és töltött magának egy pohár
vizet. Remegett a keze. A munkaasztalon meglátott egy
kalapácsot. Két pofon túl kevés lenne Johannának;
megérdemelné, hogy kalapáccsal verje szét a pofáját. Jean-
Yves eljátszott az ötlettel; a gondolatok gyorsan,
ellenőrizetlenül követték egymást a fejében. Az átjáróban
rémülten vette észre, hogy még mindig a kalapácsot
szorongatja. Letette egy dohányzóasztalra. A pénztárcájából
taxipénzt vett ki Johannának, aki morogva megköszönte. Jean-
Yves fékevesztett indulattal vágta be mögötte az ajtót; a zaj
még sokáig visszhangzott a lakásban. Valami nyilvánvalóan
nagyon rosszul működik az életében. A szalonban üres volt a
likőröspalack, Audry még az ilyesmivel sem volt képes
törődni. Amikor Audryra gondolt, megint elöntötte a gyűlölet,
és maga is meglepődött az érzés hevességén. A konyhában
talált egy teli rumosüveget; a semminél az is jobb lesz. A szo-
bájából egymás után felhívta a három lányt, akivel az In-
terneten keresztül ismerkedett meg, de mind a háromszor az
üzenetrögzítő válaszolt. Nyilván elmentek, és basznak egyet a
maguk örömére. Igaz, hogy szexisek, kedvesek és divatosak, de
mégiscsak kétezer frankba kerülnek egy estére, és hosszú távon
ez elég megalázó. Hogy juthatott idáig? Szórakozni kellett
volna járnia, barátokat szereznie, és kicsit kevesebbet törődnie
a munkával. Eszébe jutott az Afrodité klub, és először merült
fel benne, hogy talán nehezen fogja elfogadtatni az ötletet a
vezetőséggel; Franciaországban a közhangulat épp nemigen
kedvezett a szexuális turizmusnak. Persze megpróbálhatja
Léguennek elsütni a projekt enyhített változatát, de Espitalier-t
nem fogja tudni becsapni, Espitalier veszedelmesen ravasz
ellenfél. Egyébként van más választásuk? Erősen fogadkozott,
hogy megpróbálja velük megértetni, hogy az ő adottságaikkal a
középosztálynál semmi esélyük sincs a Club Meddel szemben.
Az íróasztala fiókjában kotorászva ráakadt az Aurore társaság
cégfilozófiájára, amelyet az alapítók tíz éwel ezelőtt
fogalmaztak meg, és a csoport minden szállodájában
kifüggesztettek.
Mi itt az Aurore-nál ismerjük annak a művészetét, hogyan
ötvözzük a gyakorlatot, a hagyományokat, a modernitást és a
képzelőerőt a humanizmussal, míg egy tökéletes formát
nyerünk. Az Aurore dolgozói kivételes kulturális örökség
letéteményesei: a vendégfogadás művészei. Mi ismerjük
azokat a rítusokat és hagyományokat, azokat az egyszerű, de
kifinomult módszereket, amelyek az életet művészetté, kivé-
teles pillanattá varázsolják. Ez a hivatásunk, a művészetünk,
a mi egyedülálló tehetségünk. Kihozzuk magunkból a
legjobbat, hogy megoszthassuk másokkal, feltárjuk számukra
az öröm végtelen tereit: ez a képességünk teszi, hogy az
Aurore-ral egy igazi francia parfüm lengi be a világot.

Jean-Yves hirtelen ráébredt, hogy ez az undorító halandzsa

ráillene egy jól szervezett bordélyhálózatra is; ezt az
ütőkártyát ki lehetne játszani a német idegenforgalmi
irodáknál. Hiába olyan józanok a németek, akadnak köztük,
akik még mindig úgy gondolják, hogy Franciaország a
galantéria és az érzékiség hazája. Jelentős előrelépést
jelentene, ha egy nagy német utazási iroda hajlandó volna
felvenni az Afrodité klubokat a katalógusaiba, erre eddig még
senki nem volt képes a szakmában. A Neckermann irodával
már eleve kapcsolatban állt a maghrebi klubokról folytatott
tárgyalások miatt, de ott volt a TUI is, amely visszautasította
az eladási ajánlatát, mert már anélkül is jól bedolgozta magát
az alacsony árkategóriájú területre. Lehet, hogy egy
célzottabb projekt jobban felkeltené a TUI érdeklődését.

10.

Jean-Yves már hétfő reggel megpróbált kapcsolatba lépni a

német irodákkal. A szerencse rögtön mellé szegődött:
Gottfried Rembke, a TUI igazgatótanácsának elnöke a hónap
elején néhány napot Franciaországban tölt; egy közösen
elköltött ebéd alkalmával hajlandó tárgyalni az ügyről. Ám ha
addig is írásba fektetnék a terveiket, örömmel
áttanulmányozná. Jean-Yves gyorsan átszaladt Valérie
irodájába, és elújságolta a jó hírt; Valérie gyomra
összeszorult. A TUI éves bevétele 25 milliárd frank volt,
háromszor annyi, mint a Neckermanné, és hatszor annyi, mint
a Nouvelles Frontiéres-é -vagyis a TUI volt a világ
legnagyobb utazási irodája.
Gyorsan nekiláttak, hogy kidolgozzanak egy meggyőző,
minden szempontra kiterjedő érvrendszert. A projekt nem
igényel komoly pénzügyi befektetéseket, csak némi
módosításra lesz szükség a bútorzatban, át kell alakítani a
dekorációt, hogy „erotikusabb" jellege legyen - és nagyon
gyorsan megegyeztek a „bájturizmus" kifejezésben, amelyet a
vállalkozás dokumentumaiban fognak alkalmazni. Az volt a
legfontosabb érv, hogy a fenntartási költség jelentős
csökkenésével lehetett számolni: nincs szükség
sportfoglalkozásra és gyerekklubra. Nem kell fizetni a
diplomás óvónők, a szörf-, íj-, aerobik- és könnyűbúvár
oktatók, az ikebana szakértők, a tűzzománc és selyemfestő
tanárok bérét. Az első számítógépes modellezés után Jean-
Yves megdöbbenve látta, hogy a személyzet leépítését is
beleértve a klubok éves fenntartási költsége 25%-kal csökken.
Háromszor kiszámolta, és mind a háromszor ugyanazt az
eredményt kapta. Ez annál is mellbevágóbb volt, mert úgy
tervezte, hogy a hagyományos kategóriájú utakhoz viszonyít-
va 25%-kal drágábban kínálják ezeket az utakat-vagyis
igazodnak a Club Med áraihoz, így ezek az utak 50%-kal több
hasznot hajtanak. „A barátod egy zseni", mondta Valérie-nek,
amikor az benézett hozzá az irodába.
 A vállalatnál ezekben a napokban kicsit furcsa volt a
hangulat. A múlt hétvégi, Évry-i üzletközpontnál történt
összecsapáshoz hasonló esetek nem voltak szokatlanok, de a
hét áldozat ijesztően soknak számított. A vállalat jónéhány
alkalmazottja lakott a cég közvetlen közelében, leginkább a
régiek. Eleinte a székház melletti telepen éltek, ami magával a
székházzal egy időben kezdett kiépülni, majd kölcsönöket
vettek fel, és saját házat építettek.
- Nagyon, igazán nagyon sajnálom őket - mondta Valérie.
- Mind arról ábrándoztak, hogy majd vesznek egy házat
valahol vidéken, de most rögtön nem hagyhatják itt a
vállalatot, mert túl sokat levonnának a nyugdíjalapjukból. Pár
napja beszéltem erről a telefonközpontosnővel. Még három
éve van a nyugdíjig, és az volt az álma, hogy vesz egy házat
Dordogne-ban, mert onnan való. Csakhogy mostanában
nagyon sok angol vesz házat arrafelé, az árak felszöktek, még
egy rozoga viskó is hihetetlen összegekbe kerül. Az ő
házának viszont lement az ára, mert most már mindenki tudja,
hogy ez egy veszélyes negyed, és az értéke harmadáért tudja
csak eladni. De a legmeglepőbben a második emeleti
titkárnők viselkednek. Bementem az irodájukba valami
papírért, és mind az Interneten lógtak. Elmagyarázták, hogy
már csak Interneten vásárolnak, az biztonságosabb: hazaérnek
a melóból, elbarikádozzák magukat, és várják az árukihordót.
A következő hetekben sem csökkent a rettegés, sőt egyre
nőtt. Az újságokban másról sem lehetett olvasni, mint
megvert tanárokról, megerőszakolt tanítónőkről, Molotov
koktélokkal megtámadott tűzoltóautókról, a vonatablakon
kidobott testi fogyatékosokról - nekik az volt a bűnük, hogy
„csúnyán" néztek a bandavezérre. A Le Figaro boldogan
szállította a híreket, ha az ember mindennap olvasta, az volt
az érzése, hogy Franciaország kikerülhetetlenül a
polgárháború felé masírozik. Az is igaz, hogy választások
előtt álltunk, és Lionel Jospint mintha egyedül a biztonság
kérdése foglalkoztatta volna. Mindenesetre nem tűnt túl
valószínűnek, hogy a franciák megint Jacques Chiracra
szavaznának. Túl hülyének látszott, valóságos merénylet volt
az ország imázsa ellen. Amikor háta mögött összekulcsolt
kezekkel megjelent a tévében ez a nagy mamlasz, egy
mezőgazdasági összejövetelen, vagy más országok államfői
között, az ember kicsit szégyenkezett miatta, és szinte
megsajnálta. A baloldal, mivel tudta, hogy ő is képtélen lenne
meggátolni a növekvő erőszakot, türtőztette magát. Feltette a
hangfogót, elismerte, hogy a mutatók rosszak, sőt nagyon
rosszak, de felszólított mindenkit, hogy tartózkodjék a helyzet
politikai kiaknázásától, és kijelentette, hogy a maga idejében
a jobboldal sem csinálta talpraesettebben. Akadt azért egy
apró kisiklás is, egy bizonyos Jacques Attali röhejes
vezércikke, amelyben Attali kijelentette, hogy a külvárosi
fiatalok indulata tulajdonképpen „segélykérés". A Les Halles
vagy a Champs-Élysées luxusáruházainak üvegablakai „trágár
kérkedésnek számítanak az ő nyomorukkal szemben. És azt
sem szabad elfelejteni", tette hozzá Attali, „hogy a külvárosok
a népek és fajok színes mozaikja, és ezek az emberek azért
jöttek hozzánk a miénktől eltérő hagyományaikkal és a
hitükkel, hogy segítsenek egy új kultúrát felépíteni, és
megteremtsék az együttélés igazi művészetét." Valérie
meglepve nézett rám: először fordult elő, hogy harsány
nevetésben törtem ki a L'Express olvasása közben.
Odanyújtottam neki a cikket:
- Ha Jospin azt akarja, hogy megválasszák, akkor ezt az
alakot a második fordulóig valahogy el kell hallgattatnia.
- A végén még tényleg igazi stratéga lesz belőled...

Csakhogy idővel rajtam is úrrá lett a nyugtalanság. Valérie

megint nagyon sokáig dolgozott, ritkán ért haza este kilenc
előtt, és azt gondoltam, jobb lenne, ha vennék neki egy
pisztolyt. Ismertem valakit, aki kapcsolatban állt az
alvilággal, az egyik művész bátyja volt, akinek két éwel
ezelőtt szerveztem egy kiállítást. Tulajdonképpen nem volt
igazi bűnöző, bár részt vett néhány rablótámadásban, de
inkább feltalálónak, ezermesternek számított. Nemrég vígan
eldicsekedett az öccsének, hogy kitalálta, hogyan lehetne
hamisítani az új, hamisíthatatlannak kikiáltott személyi
igazolványokat.
- Szó sem lehet róla - jelentette ki azonnal Valérie -, nem
vagyok veszélyben. Napközben sohasem megyek ki a vállalat
területéről, és este mindig autóval jövök haza, mindegy, hány
óra van.
- De vannak piros lámpák is.
- Az Aurore-székház és az autópályafeljáró között csak
egy piros lámpa van. Az autópályáról lejövök a Porte d'Italie-
nál, és már itthon is vagyok. A mi negyedünk pedig
egyáltalán nem veszélyes.
Ez igaz volt, ahol laktunk, a párizsi Chinatownban tényleg
alig fordultak elő verekedések vagy rablótámadások. Nem is
tudom, hogy csinálták, lehet, hogy volt saját
figyelőrendszerük. Mindenesetre a beköltözésünk óta minket
is számon tartottak; jártunkban-keltünkben mindig legalább
húsz ember köszönt oda nekünk. Ide ritkán költöznek
európaiak, kisebbségben voltunk az épületben. Néha kínai
feliratos falragaszok jelentek meg a házban, gyűlésre vagy
mulatságra hívó plakátok lehettek; de milyen gyűlésre?
milyen mulatságra? Évekig élhet az ember kínaiak között,
akkor sem ismeri meg őket.
Azért felhívtam az ismerősömet, aki két nap múlva
visszahívott a válasszal. Tízezer frankért egy nagyon jó
állapotban lévő, komoly pisztolyt vehetek. A díjban benne
van egy jó nagy adag töltény is. Nincs vele sok dolog,
időnként alaposan ki kell tisztítanom, nehogy besüljön,
amikor használni akarom. Elmondtam a dolgot Valérienak, de
megint élénken tiltakozott.
- Nem, lehetetlen, úgysem tudnék lőni vele.
- Akkor sem, ha életveszélybe kerülnél?
- Nem, akkor sem.
Nem erőszakoskodtam tovább.
- Kiskoromban - mondta később -, egy csirkét sem tudtam
volna megölni.
Egy csirkét én sem; de azt hiszem, embert sokkal könnyebb
lehet.
Magamat furcsa módon egyáltalán nem féltettem. Persze
kevés kapcsolatom volt a barbár hordákkal, csak néha
futottam össze velük az ebédszünetben, amikor sétáltam egyet
a Forum des Halles-nál, de itt a biztonsági erők
(rohamrendőrök, egyenruhás rendőrök, a kereskedők által
finanszírozott biztonsági őrök) fonta finomszemű háló
elméletileg távol tartott minden veszélyt. Tudtam, hogy a
rendfenntartó erők távollétében könnyű, bár meglehetősen
érdektelen zsákmány lennék, a hagyományos köztisztviselői
külsőm nem volt valami csábító. Amúgy semmi vonzalmat
nem éreztem a veszélyes osztályokból származó fiatalok iránt;
nem értettem, és nem is akartam megérteni őket. Egyáltalán
nem rokonszenveztem sem a vehemens vágyaikkal, sem az
értékeikkel. Én a kisujjamat sem mozdítanám egy Rolex
óráért, egy Nike cipőért vagy egy BMW Z3-ért, és sohasem
sikerült meggyőződnöm róla, hogy bármiféle különbség van
egy márkás és egy márkátlan holmi között. A világ szemében
ebben nagyot tévedek. Tudtam jól: kisebbségben vagyok a
véleményemmel, tehát tévedek. Kell lennie különbségnek az
Yves Saint Laurent ingek és a közönséges ingek, a Gucci
cipők és az André cipők között. Igen ám, de én nem
érzékelem ezt a különbséget; .tehát itt egy fogyatékosságról
van szó, amelynek alapján nem szabad ítélkeznem a világ
felett. Hiszen elvárja-e bárki is egy vaktól, hogy a
posztimpresszionista festészet szakértőjeként tündököljön?
Akaratlan, de nyilvánvaló vakságom következtében kizártam
magam az eleven, lüktető emberi valóságból, ami ezeket az
elhajlásokat és bűnöket eredményezte. Ezek a fiatalok a
félvad ösztöneikkel nyilvánvalóan megérezték a szépség
jelenlétét; az iránta való vágyuk dicséretre méltó volt, és nem
ütött el a társadalmi normáktól, most már csak arra lett volna
szükség, hogy kicsit lefarigcsáljanak az inadekvát kifejezési
formáiból.
Bár ha jobban belegondolok, Valérie és Marie-Jeanne, az a
két nő, aki tartósan jelen volt az életemben, teljes
közömbösséget tanúsított a Kenzo kosztümök és a Prada
táskák iránt; és körülbelül mindegy volt nekik, hogy milyen
márkájú ruhát hordanak. Jean-Yves, aki a legtöbbet kereste az
ismerőseim között, mindig Lacoste pólókat vásárolt; de ezt
valamiképpen gépiesen tette, megszokásból, és nem hiszem,
hogy ellenőrizte volna, hogy a kedvenc márkáját nem előzte-e
meg egy versenytárs a piacon. Néhány minisztériumi
kolléganőm, akiket látásból ismertem (ha egyáltalán lehet így
mondani, mert két találkozás között általában elfelejtettem a
nevüket, a beosztásukat, sőt olykor az arcukat is),
divattervezők által tervezett darabokat vásároltak; de
általában fiatal, még szinte ismeretlen divattervezőkről volt
szó, akik egyetlen párizsi butikban árulták a ruháikat, és
tudtam, hogy a kolléganőim azonnal faképnél hagyják őket,
ha egyszer szélesebb körben is ismertté válnak.
A Nike, az Adidas, az Armani és a Vuitton továbbra is a
hatalma csúcsán volt; erről valahányszor meggyőződhettem,
amikor átfutottam a Le Figarót és a gazdasági mellékletét.
Csak azt nem tudtam, hogy a külvárosi fiatalokon kívül kinek
köszönhetik ezek a márkák a sikerüket. Nyilván a
társadalomnak egész szektorai maradtak idegenek a
számomra; de az is lehet, hogy ennél jóval banálisabb a
magyarázat, és a titok mögött a harmadik világ
meggazdagodott osztályai állnak. Keveset utaztam, keveset
éltem, és egyre világosabb lett előttem, hogy nem sokat értek
a modern világból.
Szeptember 27-én Jean-Yves értekezletet tartott az
Eldorado klubhálózat tizenkét vezetőjének, akik az alkalomra
Évrybe utaztak. Az Eldoradónál minden szeptemberben
megtartották ezt az értekezletet, ilyenkor vonták meg a nyári
mérleget, és tervezték el a változtatásokat. A mostani
értekezletnek azonban különleges jelentősége volt. Először is,
három telep gazdát cserél - Jean-Yves pár nappal korábban
aláírta a Neckermannal az eladási szerződést -, és négy klub
vezetőjének fel kell készülnie rá, hogy elbocsássa a
személyzet felét, mert ezek a klubok „Afrodité klubként"
működnek tovább.
Valérie nem vett részt az értekezleten, mert az Italtrav
egyik képviselőjével volt találkozója, akinek bemutatta a
projektet. Az olasz piac jóval szűkebb volt, mint az észak-
európai. Az Italtrav a legnagyobb olasz utazási irodának
számított, az éves jövedelme mégsem tette ki a TUI
jövedelmének tizedét, de egy velük kötött szerződés mégis
hasznos klientúrát ígért.
Valérie este hét körül ért vissza a találkozóról. Jean-Yves-
et egyedül találta az irodájában, épp akkor ért véget az
értekezlet.
- Hogy fogadták a hírt?
- Rosszul. Meg is értem őket; nyilván megérezték, hogy ők
maguk is lapátra fognak kerülni.
- Le akarod cserélni a telepvezetőket?
- Ez új projekt; jobban szeretném új csapattal indítani.
 A hangja nyugodt volt. Valérie meglepetten nézett rá. Az
utóbbi időben magabiztosabb lett - és könyörtelenebb.
- Most már biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Az
ebédidőben félrevontam a santo-domingói, boca-chicái
telepvezetőt. Ki akartam ugratni a nyulat a bokorból, meg
akartam tudni, hogyan csinálja, hogy évszaktól függetlenül
90%-os a telep kihasználtsága. Összevissza hantált, zavarban
volt, és a csapatmunkáról beszélt. Végül egyenesen
megkérdeztem tőle, hogy megengedi-e, hogy a lányok
felmenjenek a vendégek szobájába. Nagyon nehezen vettem
rá, hogy elismerje, mert félt a szankcióktól. Meg kellett neki
mondanom, hogy nem zavar, sőt, érdekesnek találom a
kezdeményezést. Akkor bevallotta. Szerinte hülyeség, hogy a
vendégeknek két kilométerrel arrébb kelljen szobát bérelniük,
ahol gyakran még folyóvíz sincs, és akármikor
megtámadhatják őket, amikor ott helyben megvan minden
kényelem. Gratuláltam neki, és megígértem, hogy ő lesz az
egyetlen, aki megmarad az állásában.
Leszállt az este. Jean-Yves meggyújtotta az íróasztali
kislámpát, és egy pillanatra elhallgatott.
- A többiekért nem fáj a szívem. Mind körülbelül ugyanaz
a fazon. Valaha vendéglátóiparit végeztek, jó időben indultak,
végigtapogatták az összes csajt, akit akartak, soha nem
csináltak semmit, és úgy képzelték, hogy most már a
nyugdíjig süttethetik a hasukat a napon. Az ő idejük lejárt, de
ez az ő bajuk. Most igazi profikra lesz szükség.
Valérie keresztbe rakta a lábát, nem válaszolt.
- Tényleg, milyen volt a megbeszélés az Italtravos po-
fával?
- O, nagyszerű. Azonnal megértette, mit értek bájtu-
rizmuson, sőt rögtön megpróbált elcsábítani... Az a jó az
olaszokban, hogy annyira kiszámíthatók. Végül megígérte,
hogy bevezeti a klubhálózatot a katalógusukba, de azt
mondta, hogy ne legyenek illúzióink, mert az Italtrav inkább
utazási szövetkezet, több specializálódott kis iroda
konglomerátuma, önmagában a márkának nincs erős
identitása. És tényleg, az Italtrav kicsit olyan, mint egy
elosztó: fel lehet iratkozni a listára, de a mi dolgunk, hogy
nevet szerezzünk magunknak a piacon.
- És hogy állunk Spanyolországgal?
- Jó a kapcsolatunk a Marsanas-szal. Ugyanaz velük a
helyzet, mint az Italtravval, azzal a különbséggel, hogy ők
ambiciózusabbak, és egy ideje megpróbálnak gyökeret
ereszteni Franciaországban. Kicsit féltem, hogy konkurrenciát
jelentünk a kínálatuknak, de azt mondták, hogy nem, inkább
kiegészítjük - mondta Valérie, aztán rövid szünet után
megkérdezte: - És mi legyen Franciaországgal?
-Még mindig nem tudom. Talán hülyeségnek tartod, de
nagyon félek egy erkölcsi kereszteshadjárattól. Persze
csinálhatnánk egy piacelemzést, tesztelhetjük a koncepciót...
- Sohasem hittél ezekben a dolgokban.
- Tényleg nem, de most hajlok arra, hogy folytassunk egy
kis reklámhadjáratot Franciaországban, kizárólag az
Auroretour hálózaton keresztül. Elhelyezhetnénk reklámokat
a határozott célközönségű magazinokban, az olyanokban,
mint az CKM vagy a Szavanna Hangjai. De az első időkben
maradjunk csak Eszak-Európánál.

Következő péntekre tűzték ki a Gottfried Rembkével való

találkozót. Az előtte való este Valérie feltett egy ránctalanító
pakolást, utána nagyon korán lefeküdt. Reggel nyolcra,
amikor felébredtem, ő már elkészült. Az eredmény lenyűgöző
volt. Fekete kosztümöt vett fel, a nagyon rövid szoknya
csodálatosan rásimult a fenekére; a blézer alatt áttört lila
csipkeblúzt viselt, és egy skarlátvörös push up melltartót, ami
jó sokat megmutatott a melléből. Amikor leült az ággyal
szemben, megláttam, hogy fekete harisnya és harisnyatartó
van rajta. A szájára sötétvörös, kicsit lilába hajló rúzst kent,
és kontyba tornyozta a haját.
- Hatásos? - kérdezte idegesen.
- Hú, ez durva. Hát igen, a nők... - sóhajtottam. - Hiába, ők
aztán értenek az áru előnyös csomagolásához.
- Ez a hivatásos csábító kosztümöm. Egy kicsit neked is
vettem föl, tudtam, hogy tetszeni fog.
- Eroti... erotizáljuk át a vállalatot - dünnyögtem. Valérie
odanyújtott egy csésze kávét.
Amíg el nem indult, nem csináltam mást, csak néztem őt,
ahogy jött és ment, felállt és leült. Ha úgy vesszük, nem volt
nagy dolog, hanem tiszta és egyszerű, de hatásos volt, semmi
kétség. Keresztbe vetette a lábát: homályos csík tűnt fel a
combja tövénél, kiemelve a nejlon különleges finomságát.
Kicsit felhúzta a térdét: megjelent egy fekete csipkeszegély,
majd a harisnyakötő pántja, a meztelen és fehér hús, és a
feneke hajlata. Levette az egyik combját a másikról, és
összezárta a lábát: eltűnt az egész. Az asztal fölé hajolt: szinte
éreztem, ahogy a melle lüktet a csipke alatt. Órákig el tudtam
volna nézni. Könnyű, ártatlan, mélységes öröm volt; a
boldogság tiszta ígérete.

Délután egykor kellett találkozniuk Rembkével a Le

Divellec vendéglőben, a rue de l'Universitén. Jean-Yves és
Valérie öt perccel korábban érkezett.
- Mivel kezdjük a beszélgetést? - nyugtalankodott Valérie,
amikor kiszálltak a taxiból.
- Mivel, mivel, hát majd azt mondod neki, hogy bor-
délyokat akarunk nyitni a németeknek - mondta Jean-Yves
idegesen fintorogva. - Nyugi, majd ő maga fog előhozakodni
a kérdéseivel.
Gottfried Rembke pontosan egykor érkezett. Ahogy
belépett a vendéglőbe és odanyújtotta a kabátját a pincérnek,
rögtön tudták, hogy ő az. Izmos és fegyelmezett teste,
csillogó koponyája, határozott tekintete, energikus
kézszorítása: mindez önbizalmat és dinamizmust sugallt, és
tökéletesen megfelelt a nagyfőnökről, pontosabban a „német
nagyfőnökről" kialakított képnek. Könnyen el lehetett
képzelni, ahogy lelkesen veti magát a napjára, egy ugrással
kipattan az ágyból, fél órát szobabiciklizik, utána a vadonatúj
Mercedesén elindul az irodába, és vezetés közben a gazdasági
híreket hallgatja.
- Egyszerűen tökéletes ez a pofa ... - morogta Jean-Yves,
miközben széles mosollyal felállt, és kezet nyújtott.
Az első tíz percben Herr Rembke csak a konyháról beszélt.
Kiderült, hogy jól ismeri Franciaországot, a francia kultúrát, a
francia éttermeket; sőt Provence-ban van egy háza is.
„Hibátlan ez a fickó, hibátlan, és kész", gondolta Jean-
Yves, miközben a curacaós langusztalevest méregette. Rock
and roll, Gotty, tette hozzá magában, és belemerítette a
kanalát a levesbe. Valérie csodálatos volt: figyelmesen,
csillogó szemekkel, elbűvölten hallgatta Rembkét. Tudni
akarta, hogy Provence mely részén van a ház, milyen gyakran
tud Rembke odautazni stb. Ő rákragut evett piros
gyümölcsszósszal.
- Tehát - jelentette ki csevegő tónusban -, önöket érdekelné
a projekt.
- Nézzék - felelte Rembke elgondolkodva - jól tudjuk,
hogy a bájturizmus - könnyedén megnyomta a kifejezést - az
egyik legfőbb motiváció, ami miatt a honfitársaink külföldre
utaznak. És meg is lehet őket érteni, mert van-e ennél édesebb
módja az utazásnak? Ezzel szemben érdekes módon egyetlen
nagy csoport sem foglalkozott komolyan a kérdéssel, egészen
idáig - kivéve néhány, egyébként gyatra kísérletet, ami a
homoszexuális klientúrát érinti. A lényeg az, hogy meglepő
módon egy szűz piaccal van dolgunk.
- Persze ez nem igazán dicséretes, azt hiszem, jobb lenne,
ha az emberek mentalitása megváltozna kissé - szólt közbe
Jean-Yves, de rögtön rájött, hogy állatságot mondott. - A
Rajna mindkét oldalán - fejezte be esetlenül.
Rembke hidegen nézett rá, mintha azt mérlegelné, hogy
pofán vágja-e. Jean-Yves a tányérjába dugta az orrát, és
megfogadta, hogy meg se mukkan az ebéd végéig. Valérie
csodálatosan megmentette a helyzetet.
- Ne vigyük át a mi francia problémáinkat Németországba
- mondta, és zseniális mozdulattal áttette az egyik lábát a
másikon. Rembke figyelme azonnal felé fordult.
- A honfitársaink - folytatta a német - kénytelenek saját
maguk elboldogulni, és kétes becsületességű közvetítőknek
vannak kiszolgáltatva. Nagy általánosságban a legnagyobb
amatörizmus jellemzi a szektort, ami ezen a területen
hihetetlen hiányt eredményezett.
Valérie buzgón bólogatott. A pincér kihozott egy sült saint-
pierre halat friss fügével.
Rembke ránézett a tányérjára, majd folytatta:
- Az önök projektje azért is felkeltette a figyelmünket,
mert alapjában rendíti meg a hagyományos nyaralóklub
formulát. Ami még elfogadott forma lehetett a 70es évek
elején, már nem felel meg a modern fogyasztó elvárásainak.
A nyugati emberek már sokkal nehezebben teremtenek
kapcsolatokat; amit természetesen mindannyian roppantul
sajnálunk - újból Valérie-ra pillantott, aki ragyogó mosollyal
levette az egyik combját a másikról.

Amikor negyed hétkor hazaértem az irodából, Valérie már

otthon volt. Majdnem hátrahőköltem a meglepetéstől, azt
hiszem, először fordult elő a közös életünk kezdete óta, hogy
este otthon találtam. A kanapén ült, még mindig kosztümben,
kicsit szétvetett lábakkal. Mosolyogva nézett maga elé,
mintha boldog és édes dolgokról ábrándozna. Akkor nem
értettem, de most már tudom, hogy aznap olyasmit élt át a
munkájával kapcsolatban, ami csak az orgazmushoz
hasonlítható.
- Jól sikerült? - kérdeztem.
- Még annál is jobban. Rögtön hazajöttem az ebéd után,
nem is mentem be az irodába; nem tudom, mit csinálhatnék
még ennél is többet. Nem egyszerűen csak érdekli a projekt,
de az a szándéka, hogy az egyik legfőbb termékükké teszi,
már a téli szezontól kezdve. Hajlandó finanszírozni a
katalógus előállítását és a német klientúrát megcélzó
reklámkampányt. Úgy gondolja, hogy a TUI önmagában is
képes garantálni a meglévő klubok telítettségét; sőt még azt is
megkérdezte, hogy vannak-e egyéb terveink. Egyetlen
változtatást akar, kizárólagosságot kér a saját piacára -
Németországra, Ausztriára, Svájcra és a Benelux államokra;
egyébként tud róla, hogy kapcsolatban állunk a Nec-
kermannal is.
- Tudod mit? - tette hozzá. - Egyszer eltöltöttem egy
hétvégét Dinard-ban egy tengervíz terápiai központban. Azt
hiszem, most szükségem lenne rá. Elugorhatnánk a
szüleimhez is.

A vonat egy óra múlva indult a gare Montparnasse-ról.

Kilométerről kilométerre csökkent a Valérie-ben felhal-
mozódott feszültség, és újra normálissá - vagyis szexissé és
vidámmá - változott. Magunk mögött hagytuk a nagy
külvárosi szakasz utolsó épületeit is, és mire a TGV a
Hurepiox síkságára ért, már teljes sebességgel robogott. A
nap utolsó fénye halványvörösen remegett a gabonasilók
sötétlő tömege fölött. Két szakaszra osztott első osztályú
kocsiban utaztunk; az üléseket elválasztó asztalkán kis sárga
lámpák égtek. A folyosó másik oldalán egy negyven körüli,
jól szituált, szőke kontyos nő ült, és a Madame Figarót
lapozgatta. Én is épp ezt az újságot hoztam magammal, és
most nekiveselkedtem a gazdasági mellékletnek. Néhány éve
az a gondolatom támadt, hogy talán úgy is megfejthetnénk a
világot és megérthetnénk a fejlődését, ha félretolunk mindent,
ami a politikai aktualitásokkal, a társadalommal vagy a
kultúrával van kapcsolatban; és akkor is pontos képet
kaphatunk a történelmi mozgásokról, ha kizárólag a
gazdasági információkat és a tőzsdei jelentéseket olvassuk.
Tehát arra kényszerítettem magam, hogy mindennap
elolvassam a Le Figaro gazdasági rovatát, amelyhez néha
hozzácsaptam a Les Échos és a La Tribune Desfossés még
visszataszítóbban unalmas cikkeit. Egyelőre még nem nyert
bizonyítást az elméletem. Természetesen lehetséges, hogy
fontos történelmi információk rejtőzködnek e kimért hangú és
számoszlopokkal zsúfolt kiadványok sorai mögött; de akár az
ellenkezője is igaz lehet. Egyetlen biztos következtetésre
jutottam: a gazdaság szörnyűségesen unalmas dolog. Amikor
felemeltem a tekintetem egy rövid cikkből, ami a Nikkei
árfolyamának zuhanását próbálta elemezni, észrevettem, hogy
Valérie megint cserélgeti egymáson a lábait. Huncutul
mosolygott. „Hihetetlen mélységbe zuhantak a részvények
árfolyamai a milánói tőzsdén" - ez volt az utolsó sor, amit
elolvastam, utána letettem az újságot. Hirtelen felállt a
farkam, mert észrevettem, hogy Valérie-nek valahogy sikerült
levennie a bugyiját. Átült az én oldalamra, szorosan hozzám
simult, levette a kosztümkabátját, és a térdemre terítette.
Gyorsan jobbra néztem: a szőke kontyos nő mélyen bele volt
merülve az újságjába, pontosabban egy télikertekről szóló
cikkbe. Ő is szűk szoknyát és fekete harisnyát viselt; az
izgató érett asszony. Valérie becsúsztatta a kezét a térdemre
terített kosztümkabát alá, és a farkamra tette. Csak egy
vékony pamutnadrág volt rajtam, az érzés szörnyen éles volt.
Kint már teljesen besötétedett. Besüppedtem az ülésbe, és
benyúltam Valérie blúzába. Félrehúztam a melltartóját, a
tenyerembe vettem a jobb mellét, aztán a hüvelykujjammal és
a mutató ujjammal elkezdtem sodorgatni a mellbimbóját.
Körülbelül Mans magasságában kigombolta a sliccemet.
Határozott mozdulatokkal verte a farkamat, biztos voltam
benne, hogy a szomszédunk mindent lát a cirkuszból.
Szerintem képtelenség sokáig ellenállni egy szakértő kézzel
végzett maszturbációnak. Valamivel Rennes előtt
ejakuláltam, és még egy fojtott kiáltást is megeresztettem.
- Ki kell tisztítanom a kosztümkabátomat - mondta
nyugodtan Valérie. A kontyos nő felénk nézett, és nem is
titkolta, hogy jól szórakozik.
Egy kicsit azért zavarba jöttem, amikor a saint-maloi
pályaudvaron észrevettem, hogy ő is beszáll a fürdőközpont
kisbuszába; Valérie viszont teljes nyugalommal elkezdett vele
beszélgetni a különféle kezelésekről. Én persze semmit sem
tudtam a pezsgőfürdő, az aromazuhany és az algás pakolás
áldásairól, és másnap nem is csináltam mást, csak a
medencében dagonyáztam. Éppen a hátamon lebegtem, és
szórakozottan megállapítottam, hogy a víz alatti
bugyborékolás nyilván arra való, hogy a hátamat masszírozza,
amikor Valérie jött oda hozzám.
- A vonatbeli szomszédunk - mondta izgatottan -
megszólított a jacuzziban.
Nem jöttem különösebb izgalomba az információtól. - És
most egyedül van a gőzfürdőben - tette hozzá Valérie.
Kimásztam a vízből, és felvettem egy fürdőköpenyt. Mielőtt
beléptem a gőzfürdőbe, levettem a fürdőgatyámat; az erekció
megemelte a puha frottíranyagot. Előre engedtem Valérie-t a
sűrű gőzben - olyan sűrű volt, hogy két méterre sem láttam el.
Nagyon erős, részegítő eukaliptuszillat töltötte be a levegőt.
Megálltam a fehérlő és forró semmiben. A terem mélye felől
zihálást hallottam. Kioldottam a fürdőköpenyem övét, és
odamentem a hang forrásához. A bőrömön verítékcseppek
gyöngyöztek. Valérie a nő előtt térdelt, a fenekét markolta, és
a punciját nyalogatta. Nagyon szép, harmonikus arcú, széles
és érzéki szájú nő volt, tökéletesen kerek, szilikonozott
mellekkel. Nyugodtan rám nézett, és megfogta a farkamat.
Még közelebb léptem hozzá, mögé kerültem, és
megsimogattam a farkammal a fenekét. Széttárta a combját,
előrehajolt és a falnak támaszkodott. Valérie beletúrt a
fürdőköpenye zsebébe, és odanyújtott egy óvszert; a másik
kezével tovább izgatta a nő csiklóját. Hirtelen a nőbe
hatoltam, már teljesen nyitva volt; egy kicsit még jobban
előre hajolt. Ki-be jártam benne, azután megéreztem, hogy
Valérie keze a lábaim között mozog, és megmarkolja a
heréimet. Utána megint odahajolt, és nyalogatni kezdte a nő
punciját; amikor kihúztam a farkamat, mindig végigcsúszott a
nyelvén. Amikor a nő hosszú, boldog sikollyal elélvezett,
megfeszítettem a medenceövi izmaimat, de hiába. Utána
nagyon gyorsan kiszálltam belőle. Izzadt az egész testem,
hevesen ziháltam, és annyira remegtem, hogy le kellett ülnöm
egy padra. Gőzfelhők gomolyogtak a levegőben. Halk
hangokat hallottam, és felnéztem: Valérie és a nő
összefonódva feküdtek, a mellük egymáshoz simult.

Valamivel később, délután megint szeretkeztünk, utána este

még egyszer, és másnap reggel még egyszer. Ez az őrjöngő
hév kicsit szokatlan volt, de mind a ketten tudtuk, hogy
megint nehéz időszak előtt állunk, mert Valérie-nak rengeteg
munkája lesz, felmerülő nehézségek, költségvetések, stb. Az
ég makulátlanul kék volt, az idő langyos, nyilván ez az utolsó
szép hétvége, mielőtt végleg beköszönt az ősz. Vasárnap
reggel, szeretkezés után tettünk egy hosszú sétát a
tengerparton. Csodálkozva nézegettem a szállodák
neoklasszikus, kicsit giccses épületeit. Amikor a strand
végére értünk, leültünk egy sziklára.
- Gondolom, fontos volt ez a találkozó Rembkével -
mondtam Valérie-nak. - Gondolom, ez egy új challenge
kezdete.
- Igen, de ez az utolsó, Michel. Ha ez a húzásunk bejön,
hosszú időre megnyugodhatunk.
Kétkedő, kicsit szomorú pillantást vetettem rá. Már nem
hittem ezeknek az érveknek, olyanok voltak, mint a
történelemkönyvekben a politikusok kinyilatkoztatásai arról,
hogy a békekötés a végleges békéhez vezeti az emberiséget.
- De éppen te magyaráztad el nekem - emlékezettem
kedvesen -, hogy a kapitalizmus lényegében egy állandó
háborús állapot, soha véget nem érő harc.
- Ez igaz is - jelentette ki Valérie határozottan -, de nem
mindig ugyanazoknak kell harcolniuk.

Egy sirály röppent fel mellettünk, felemelkedett, és most

ott lebegett az óceán fölött. A strandnak ezen a végén alig
volt rajtunk kívül valaki. Dinard kifejezetten nyugodt
nyaralóhely, legalábbis ebben az időszakban. Odafutott
hozzánk egy labrador, megszaglászott minket, azután
továbbszaladt. Sehol nem láttam a gazdáit.
- Hidd el nekem - makacskodott Valérie. - Ha olyan jól
megy a dolog, ahogy reméljük, akkor egy csomó országra ki
lehet terjeszteni a rendszert. Csak Latin-Amerikában ott van
Brazília, Venezuela, Costa Rica. És még sok helyen lehet
ilyen klubokat nyitni: Kamerunban, Mozambikban,
Madagaszkáron, a Seychelles-szigeteken. Ázsiában is
rengeteg lehetőség kínálkozik: Kína, Vietnam, Kambodzsa.
Két-három éven belül vitathatatlan hírnévre tehetünk szert, és
senki sem mer majd invesztálni ezen a piacon: ezúttal tényleg
behozhatatlan előnyhöz jutunk a versenyben.
Nem feleltem semmit, nem tudtam, mit felelhetnék, végül
is én voltam az ötletgazda. Nőni kezdett a dagály; kis
homokbarlangok alakultak ki a homokban, és ahogy rájuk
léptünk, beomlottak. Valérie folytatta:
- Ráadásul most már nagyobb részvénycsomagot is
kérhetünk. Ha beüt az üzlet, nem utasíthatják vissza. És ha az
ember egyszer részvényes lett, nem kell tovább hajtania;
akkor már mások hajtanak helyette.
Megállt, és kicsit bizonytalanul nézett rám. Amit mondott,
megállt a lábán, megfelelt egy bizonyos logikának. Felkelt a
szél, és kezdtem megéhezni. A hotel étterme fantasztikus volt,
csodálatosan friss tengeri herkentyűik voltak, és ízletes
halételeik. Visszasétáltunk a vizes homokon.
- Nekem van pénzem - mondtam hirtelen. - Ne felejtsd el,
hogy sok pénzem van.
Valérie megállt, és meglepetten nézett rám; én magam is
meglepődtem, amikor kimondtam ezeket a szavakat.
- Tudom, hogy manapság nem olyan divatos dolog el-
tartott asszonynak lenni - folytattam kicsit zavartan -, de
semmi okunk rá, hogy úgy gondolkozzunk, mint mindenki
más.
Valérie nyugodtan nézett a szemembe.
- Ha megkapod a pénzt az apád házáért, akkor legfeljebb
hárommillió frankod lesz - mondta.
- Valamivel kevesebb.
- Az nem elég; nem igazán elég. Kell még egy kis ráadás.
Elindult, és nem szólalt meg egy ideig.
 - Bízz bennem - mondta, amikor beléptünk az étterem
nagy üvegajtaján.
Ebéd után, mielőtt a pályaudvarra mentünk, még benéztünk
Valérie szüleihez. Valérie elmagyarázta nekik, hogy megint
rengeteg munkája lesz, és valószínűleg nem jöhet haza
karácsony előtt. Az apja lemondó mosollyal nézte. Azt
gondoltam: Valérie jó, melegszívű és figyelmes gyermek,
érzékeny, gyöngéd és merész szerető; és ha eljön az ideje,
nyilván odaadó és bölcs anya lesz. Az ő lábai
márványoszlopok, amelyek színarany talapzaton állnak. Még
mindig nem értettem, mivel érdemeltem ki egy olyan nőt,
mint Valérie. Valószínűleg semmivel. Megfigyelhetem,
hogyan bomlik ki előttem a világ; a legnagyobb
jóhiszeműséggel, tapasztalati úton megpróbálhatom
megérteni - megfigyelem. Semmi rnást nem tehetek: csak
figyelhetem.

12.

Október végén meghalt Jean-Yves apja. Audry nem volt

hajlandó elmenni a temetésre; Jean-Yves egyébként ezt tudta
is előre, csak a forma kedvéért kérdezte meg. Szerény temetés
lesz: ott lesz Jean-Yves (aki egyetlen gyerek), néhány
családtag, egy-két barát. Az apjáról megjelenik majd egy
rövid nekrológ a Műegyetemi Évkönyvben; és kész, az
ösvény véget ér; apja az utóbbi időben már nem találkozott
senkivel. Jean-Yves soha nem értette, hogy mi vitte rá arra,
hogy nyugdíjas korára ebbe az érdektelen, a szó legőrjítőbb
értelmében vidékies megyébe költözzék, ahol ráadásul senkit
nem ismer. Talán ez volt az egész életét végigkísérő
mazochizmus utolsó megnyilvánulása. Ígéretes, ragyogó
tanulmányok után megfeneklett az unalmas gépészmérnöki
szakmában. Bár mindig lányt szeretett volna, megállt egyetlen
gyereknél, mert, mint mondta, egy gyereknek a lehető legjobb
nevelést tudja nyújtani - csakhogy ez az érvelés hamis volt,
mert nagyon jól keresett. Az volt az ember érzése, hogy nem
szerette a feleségét, csak hozzászokott; és lehet, hogy büszke
volt a fia szakmai sikereire, de mindenesetre soha nem
említette. Nem volt szenvedélye, leszámítva a nyúltenyésztést
és a La République du Centre-Ouest keresztrejtvényeit.
Valószínűleg fölöslegesen keressük minden emberi lénynél
valamilyen titkos szenvedély nyomát, egy rejtett oldalt,
valami furcsaságot; ha Jean-Yves apjának vallania kellett
volna a belső meggyőződéséről, arról, hogy mit tart az élet
mélyebb értelmének, csak némi levertségről számolhatott
volna be. A kedvenc mondata, amelyet Jean-Yves a
leggyakrabban hallott tőle, és ami talán a legjobban
összefoglalta az emberi életről szerzett tapasztalatait, a
következő volt: „Megöregszik az ember".
Jean-Yves anyját természetesen megviselte a férje halála -
mégiscsak az élete társáról volt szó -, de nem dúlta föl
túlságosan.
- Nagyon gyorsan hanyatlott - elemezte a helyzetet. A
halál oka nem volt meghatározható, inkább csak általános
kifáradásra vagy az életkedv hiányára lehetett hivatkozni.
- Már nem volt kedve semmihez - mondta Jean-Yves
anyja. Körülbelül ennyi volt a gyászbeszéd.
Audry távolléte persze mindenkinek feltűnt, de a temetés
alatt senki nem tett róla említést. A vacsora szerény volt. Ami
azt illeti, Jean-Yves anyja sohasem számított nagy
szakácsnőnek. Jean-Yves jól tudta, hogy előbb-utóbb előkerül
házasságának témája. Tekintetbe véve a körülményeket, elég
nehéz lett volna kitérnie a beszélgetés elől, és bekapcsolni a
tévét, ahogy máskor szokta. Az anyja elmosogatott, utána
leült vele szemben, és az asztalra könyökölt.
 - Hogy vagytok a feleségeddel?
- Nem olyan vészes...
Jean-Yves egy ideig nyugodtan fejtegette a dolgot, de
azután fokozatosan elragadta az indulat. A végén bejelentette,
hogy a váláson gondolkodik. Jól tudta, hogy az anyja gyűlöli
Audryt, mert azt gondolja, Audry fosztja meg őt az unokáitól;
ebben egyébként volt is igazság, bár az unokái sem voltak rá
túlzottan kíváncsiak. Igaz, más körülmények között
hozzászokhattak volna; legalábbis Angélique, az ő esetében
még nem volt késő. De ehhez egészen másféle életet kellett
volna élniük, és mindezt nehéz volt elképzelni. Jean-Yves
elnézte az anyja arcát, őszes kontyát, szigorú vonásait: nehéz
volt gyöngédséget vagy szeretetet érezni ez iránt az asszony
iránt; amennyire Jean-Yves vissza tudott emlékezni, az anyja
soha nem halmozta el őt becézgetésekkel; és nehéz volt érzéki
és kurvás szeretőnek is elképzelnie. Hirtelen ráébredt, hogy
az apja valószínűleg elrontotta az egész életét. Szörnyű sokk
volt, a keze remegni kezdett: és most már helyrehozhatatlan,
végleges volt az egész. Kétségbeesetten próbált felidézni egy
olyan pillanatot, amikor elengedettnek, boldognak látta az
apját, olyan valakinek, aki igazán örül annak, hogy él. Igen,
talán egyszer, amikor ő még csak öt éves volt, és az apja meg-
mutatta neki, hogyan működik egy Mecano daru. Igen, az
apja szerette a mechanikát, a gépeket; aztán JeanYves-nek
eszébe jutott, hogy milyen boldogtalan lett, amikor ő
bejelentette neki, hogy kereskedelmi tanulmányokat szeretne
végezni.

Másnap gyorsan körbejárta a kertet, ami elég idegen volt

neki, mert nem kötötték hozzá gyerekkori emlékek. A nyulak
idegesen mocorogtak a ketrecükben. Még senki nem adott
nekik enni; Jean-Yves anyja el akarta adni őket, utált velük
foglalkozni: Tulajdonképpen ők voltak az ügy nagy vesztesei,
a haláleset igazi áldozatai. JeanYves fogott egy zsák
nyúltápot, és beöntött egy jókora adagot az etetőbe; apja
emlékének áldozott ezzel a mozdulattal.
Korán elindult hazafelé, de hiába, mert Fontainebleau előtt
így is végtelen dugóba került. Belehallgatott több adóba,
utána kikapcsolta a rádiót. Az autósor időnként megtett
néhány métert. Csak az autók brummogása hallatszott, és az
esőcseppek kopogása a szélvédőn. A lelkiállapotához jól illett
ez a melankolikus üresség. A hétvége egyetlen pozitív eleme
az volt, hogy nem látja többé Johannát; végre elhatározta,
hogy kirúgja.
Az új gyereklányt a szomszédasszony ajánlotta. Közép-
Afrikából származott, és komoly lány volt, jó tanuló.
Természettudományos tagozatra járt és orvos akart lenni,
talán gyermekgyógyász. A gyerekekkel mindenesetre jól
elboldogult. Sikerült Nicholas-t elszakítania a videójátékaitól,
és tíz előtt ágyba dugnia - ez előtte még senkinek sem
sikerült. Kedves volt Angélique-kel, meguzsonnáztatta,
megfürdette, és játszott vele; Angélique láthatólag imádta.
Jean-Yves este fél tizenegy körül ért haza, halálosan
kimerülten. Audry Milánóban tölti a hétvégét, jutott eszébe;
másnap reggel jön haza repülővel, de a repülőtérről
egyenesen munkába megy. A válás mégiscsak meg fogja
zavarni az életmódját, állapította meg magában Jean-Yves
komor elégtétellel; érthető, hogy igyekszik kitolni a
pillanatot, amikor a kérdés előkerül. De odáig nem megy,
hogy gyöngédséget vagy szeretetet színleljen - ezt Jean-Yves
mindenesetre a javára írta.
Eucharistie a kanapén ült, és Georges Perec Élet,
használati utasítás című könyvét olvasta, zsebkiadásban;
igen, mondta, minden rendben volt. Elfogadott egy pohár
narancslevet; Jean-Yves töltött magának egy konyakot.
Amikor esténként Jean-Yves hazajött a munkából, Eucharistie
néhány perc alatt elmesélte a napjukat, hogy mit csináltak a
gyerekekkel, utána hazament. Most is ez történt, és Jean-
Yves, miközben töltött magának egy újabb konyakot,
észrevette, hogy oda sem figyelt.
- Meghalt az apám - szakadt ki belőle öntudatlanul.
Eucharistie elhallgatott, és tanácstalanul nézett rá; nem tudta,
mit válaszoljon, de Jean-Yves-nak legalább sikerült felhívnia
magára a figyelmét.
- A szüleim nem voltak boldogok - folytatta Jean-Yves.
Ez a második kijelentés még az elsőnél is rosszabb volt:
tulajdonképpen tagadta az ő létezését, legalábbis megfosztotta
az élethez való jogától. Két boldogtalan, nem összeillő ember
egyesülésének gyümölcse volt, ennek az egyesülésnek jobb
lett volna meg sem történnie. Nyugtalanul nézett körül: még
néhány hónap, és mindenképpen elhagyja ezt a lakást; nem
fogja többé viszontlátni ezeket a függönyöket és bútorokat -
mintha máris szálakra foszlott volna szét minden, és
elveszítette volna a szilárd halmazállapotát. Úgy érezte
magát, mintha egy áruház bemutatótermében lenne zárás
után, vagy egy lakberendezési katalógus fényképén; minden-
esetre valami olyasmiben, ami nem is létezik igazán. In-
gadozva felállt, odalépett Eucharistie-hez, és durván a karjába
szorította. Az egyik kezét becsúsztatta a pulóvere alá.
Eucharistie teste meleg volt, valóságos. Jean-Yves hirtelen
magához tért, és megdermedt - zavarba jött. Eucharistie is
mozdulatlan maradt. Nem védekezett. Jean-Yves mélyen a
szemébe nézett, és szájon csókolta. Eucharistie
visszacsókolta, és a nyelvével végigsimította az ő nyelvét.
Jean-Yves mélyebben benyúlt Eucharistie pulóvere alá, és
megfogta a mellét.
Hangtalanul szeretkeztek, a hálószobában; Eucharistie
gyorsan levetkőzött, felkuporodott az ágyra, hogy Jean-Yves
megölelhesse. Miután elélveztek, néhány percig nem
beszéltek, és utána is kerülték a témát. Eucharistie újra
elmesélte a gyerekekkel töltött napját, utána azt mondta, hogy
nem maradhat éjszakára.
A következő hetekben többször is megismételték a dolgot,
tulajdonképpen minden este, amikor Eucharistie volt a
gyerekekkel. Jean-Yves már várta, mikor hozza szóba
Eucharistie a kapcsolatuk legitimitását: végül is csak tizenöt
éves volt, míg ő harmincöt; tulajdonképpen akár az apja is
lehetne. De Eucharistie nem úgy nézett ki, mint aki ebből a
nézőpontból szemléli a dolgokat: de akkor milyen
nézőpontból szemléli? Jean-Yves végül meghatottan és
hálásan ébredt rá: Eucharistie-t az élvezet érdekli. Ami pedig
őt magát illeti: a házassága kivonta az áramlásból; egyszerűen
elfelejtette, hogy bizonyos nők bizonyos körülmények között
az élvezetért szeretkeznek. Nem ő volt az első férfi
Eucharistie életében; tavaly lefeküdt egy végzős fiúval, aki
azonnal otthagyta; de persze voltak dolgok, amiket még nem
ismert, például a felláció. Az első alkalommal Jean-Yves
kiszállt a szájából, nem akart beleélvezni; de hamar
észrevette, hogy Eucharistie szereti, vagy legalábbis
mulattatja őt, amikor a sperma kilövell. Ő könnyen eljuttatta
az élvezethez, és hatalmas örömöt érzett, amikor a karjába
szoríthatta ezt a feszes és hajlékony testet. Eucharistie okos
volt és kíváncsi: érdekelte Jean-Yves munkája, és rengeteg
kérdést tett fel neki: körülbelül minden megvolt benne, ami
Audryból hiányzott. A nagyvállalatok világa Eucharistie
számára ismeretlen, egzotikus területnek számított, és
igyekezett mindent megtudni róla. Ezeket a kérdéseket nem
tehette volna föl az apjának - aki nem is tudott volna
válaszolni rájuk, mert egy közkórházban dolgozott. Így hát a
kapcsolatuk, állapította meg Jean-Yves furcsa relativizmussal,
kiegyensúlyozott kapcsolat volt. Még szerencse, hogy elsőre
nem lánya született; el sem tudta képzelni, hogy bizonyos
körülmények között hogyan - és főleg miért - kerülte volna el
a vérfertőzést.
Három héttel az első szeretkezésük után Eucharistie
bejelentette, hogy megismerkedett egy fiúval, és talán jobb
lenne abbahagyniuk, legalábbis nehezebb lesz a dolog. Jean-
Yves annyira elkeseredett, hogy Eucharistie felajánlotta, hogy
ezután is leszopja. Jean-Yves nem értette pontosan, hogy ez
miért nem olyan komoly; de már elfelejtette, hogy milyen is
volt tizenöt évesnek lenni. Miután Jean-Yves hazajött a
munkából, elég sokáig beszélgettek erről-arról; mindig
Eucharistie döntötte el, hogy mikor kezdjék. Derékig
levetkőzött, Jean-Yves megsimogatta a melleit; utána Jean-
Yves a falnak támaszkodott, és Eucharistie letérdelt elé.
Eucharistie Jean-Yves zihálásából pontosan meg tudta
állapítani, hogy mikor fog elélvezni. Akkor elhúzta az arcát;
és pontos kis mozdulattal irányította a kilövellést, hol a
mellére, hol a szájába. Ezekben a pillanatokban az arca
vidám, majdnem gyerekes kifejezést öltött; amikor Jean-Yves
maga elé idézte ezt az arckifejezést, bánatosan állapította
meg, hogy Eucharistie csak a szerelmi élete kezdetén áll, és
nagyon sok férfit fog még boldoggá tenni. Ők csak
keresztezték egymás útját, és már ez is szerencse volt.
A második szombaton, abban a pillanatban, amikor
Eucharistie félig behunyt szemmel és nyitott szájjal lelkesen
elkezdte verni a farkát, Jean-Yves észrevette, hogy a fia néz
be a nappali ajtaján. Megremegett, és elfordította a tekintetét;
amikor újra odanézett, a gyerek már eltűnt. Eucharistie nem
vett észre semmit; Jean-Yves combjai közé csúsztatta a kezét,
és finoman megnyomta a heréit. Jean-Yves-nek hirtelen az az
érzése támadt, hogy minden mozdulatlanná dermed. Futó
megvilágosodása támadt: a nemzedékek összekeveredtek, és
az egyenes ági leszármazásnak nincs már semmi értelme. A
farka felé húzta Eucharistie fejét; nem magyarázta meg
magának, de érezte, hogy ez az utolsó alkalom, és szüksége
volt a szájára. Amint rázárultak Eucharistie ajkai, egészen a
torkáig lökte a farkát, és hosszan, több szakaszban elélvezett,
a testén remegések futottak át. Eucharistie felnézett rá, és ő a
fejére tette a kezét. Eucharistie még két-három percig a
szájában tartotta a farkát, és behunyt szemmel a makkját
nyalogatta. Mielőtt elment, Jean-Yves megmondta neki, hogy
ezzel vége. Maga sem tudta igazán, miért; valószínűleg nem
jönne jól, ha a fia a válóper során beszélne az esetről, de nem
ez zavarta, bár nem tudta pontosan elemezni, hogy micsoda.
Egy héttel később kínosan önvádló hangon elmesélte nekem
az egészet, és megkért, hogy Valérie-nek ne beszéljek az
esetről. Nem pontosan értettem, hol itt a probléma; de puszta
barátságból úgy tettem, mintha érdekelne a dolog, és az
érveket és ellenérveket latolgatnám. Csakhogy egyáltalán
nem hittem a helyzetben, és egy kicsit úgy éreztem magam,
mintha egy kibeszélőshow résztvevője lennék.

Szakmai téren viszont minden ragyogóan alakul, adta a

tudtomra Jean-Yves. Néhány héttel ezelőtt felmerült egy kis
probléma a thaiföldi klubbal kapcsolatban: a vendégek
követelésére sürgősen be kellett volna állítani legalább egy
szexbárt és egy masszázsszalont; de mindezt nehezen lehetett
megvalósítani a hotel költségkeretéből. Jean-Yves felhívta
Gottfried Rembkét. A TUI főnöke gyorsan megoldotta a
helyzetet: volt egy helyi partnere, egy kínai vállalkozó, aki
Phuketben élt, és vállalta, hogy felépít egy szórakoztató
centrumot a hotel közvetlen szomszédságában. Rembkének
láthatólag jó kedve volt, egyelőre nagyon jól ment minden.
November elején Jean-Yves megkapta a német közönségnek
szánt katalógus egyik példányát; a németek nem
szemérmeskedtek túlzottan. A fényképeken a lányok mind
félmeztelenek voltak, aprócska tangabugyit vagy teljesen
átlátszó szoknyát viseltek, a strandon vagy egyenesen a
szobában fényképezték le őket, kihívóan mosolyogtak vagy
az ajkukat nyalogatták érzékien - lehetetlen volt félreérteni a
dolgot. Egy ilyen katalógus nem jelenhetne meg Franciaor-
szágban, fejtegette Jean-Yves Valérie-nak. Érdekes, hogy bár
az egységes európai állam eszméje lassacskán megvalósul, az
erkölcsöket érintő törvényhozásban szó sincs egységesedés-
ről. Hollandiában és Németországban elismerik a prostitúciót,
míg Franciaországban sokan a betiltását, sőt a kliensek
megbüntetését követelik, ami Svédországban már meg is
valósult. Valérie csodálkozva figyelte: Jean-Yves egyre
gyakrabban feledkezett terméketlen, céltalan elmélkedésekbe,
miközben ő, Valérie, hatalmas munkán rágta át magát, hideg
céltudatossággal; gyakran úgy hozott döntéseket, hogy meg
sem kérdezte Jean-Yves-et. Nem volt hozzászokva az
ilyesmihez, és úgy láttam, néha teljesen elveszíti az
önbizalmát; az Aurore vezetősége nem avatkozott be a
dolgokba, teljesen rájuk hagyta a kezdeményezést.
- Csak várnak, lesik, hogy sikerül-e a dolog, vagy pofára
esünk - fakadt ki egyszer dühösen. Nyilvánvalóan igaza volt,
nem is szálltam vele vitába: ezek voltak a játék szabályai.
Ami engem illet, én semmi kifogásolnivalót nem találtam
abban, hogy a szexualitás is belépjen a piacgazdaságba.
Sokféle módon lehet pénzhez jutni, becsületesen vagy
becstelenül, agymunkával vagy a legnyersebb fizikai erővel.
Lehet pénzt keresni ésszel, erővel, bátorsággal, sőt
szépséggel; és néha közönséges szerencsével is. Az ember
leggyakrabban örökséggel jut pénzhez, mint például én is;
ebben az esetben a probléma az előző nemzedékekre tevődik
át. Nagyon különféle emberek kerestek már rengeteg pénzt
ezen a világon: hajdani élsportolók, gengszterek, művészek,
manökenek, színészek; sok ügyes üzletember; néhány
mesterember, és nagyritkán néhány feltaláló. A pénzhez
olykor mechanikusan, sima sokszorozódással jut az ember; de
néha egy merész, szerencsés húzással is. Ennek az egésznek
alig van megfejthető értelme; de nagyon sokszínű jelenség. A
szexuális kiválasztódás kritériumai ezzel szemben jóval
egyszerűbbek: a fiatalságra és a testi szépségre korlá-
tozódnak. Persze ezeknek a tulajdonságoknak is van áruk, de
nem korlátlan áruk. A korábbi századokban, amikor a
szexualitás elsősorban a reprodukcióhoz kötődött,
természetesen kicsit más volt a helyzet. Az emberiség csak
úgy tudta folyamatosan javítani a faj genetikai minőségét, ha
az egészséget, az erőt, a fiatalságot és a dinamizmust kiáltotta
ki a legfontosabbnak - a szépség tulajdonképpen ezen
tulajdonságok szintézise volt. Mostanra megváltozott a
leosztás: a szépség megőrizte ugyan az értékét, de pénzben
kifejezhető értékké változott. Ha a szexualitás végül belép a
javak cseréjének rendszerébe, a legegyszerűbb kétségkívül a
pénzhez, ehhez az egyetemes közvetítőhöz folyamodni, ami
máris lehetővé tette, hogy biztosítsuk a vélemények, ízlések
és életmódok tökéletes standardizálását. A gazdagok,
szemben az arisztokratákkal, egyáltalán nem arra törekedtek,
hogy mindenben elüssenek a népesség többi részétől: ők
egyszerűen arra törekedtek, hogy gazdagok legyenek.
Elvontságánál fogva a pénz olyan fogalommá vált, amelynél
nem számított a faj, a testi megjelenés, a kor, az intelligencia
vagy a kiválóság - nem számított semmi más, csak maga a
pénz. Európai őseim több évszázadon keresztül keményen
dolgoztak azért, hogy átalakítsák és az uralmukba hajtsák a
világot, és ez bizonyos mértékig sikerült is nekik. Gazdasági
érdekből tették, és mert szerettek dolgozni, de azért is, mert
hittek a civilizációjuk felsőbbrendűségében: tehát felfedezték
az álmodozást, a haladást, az utópiát és a jövőt. A XX. század
folyamán szertefoszlott ez a civilizációs küldetéstudat. Az
európaiak, legalábbis néhányan közülük, tovább dolgoztak,
néha keményen dolgoztak, de érdekből tették, vagy azért,
mert neurotikusan kötődtek a szerepükhöz; ám az az ártatlan
meggyőződés, hogy joguk van átalakítani és uralni a világot,
mostanra teljesen eltűnt. Együttes erőfeszítésüknek
köszönhetően Európa gazdag földrész maradt; de bennem
természetesen nyomokban sem volt már meg az őseim
intelligenciája és tüzes munkakedve. Mivel jól szituált
európai vagyok, más országokban alacsony áron jutok
ételhez, szolgáltatásokhoz és nőkhöz; és mivel dekadens
európai vagyok, közeli halálom tudatában és maximális
egoizmusomban semmi okát nem látom annak, hogy
megfosszam magam ezektől a dolgoktól. Persze azt is jól
tudom, hogy ez a helyzet nem tartható fenn sokáig, és hogy az
olyan emberek, mint én, nem képesek szavatolni egy
társadalom fennmaradását, tehát egész egyszerűen nem
méltóak rá, hogy éljenek. Nagy változásoknak kell történniük,
sőt már meg is történtek, de valahogy nem éreztem úgy, hogy
engem mélyebben érintenének; az volt az egyetlen vágyam,
hogy minél gyorsabban kimeneküljek ebből a szar helyzetből.
A november hideg volt és barátságtalan; az utóbbi időben már
nem olvastam Auguste Comte-ot. Amíg Valérie-re vártam,
azzal szórakoztam, hogy a felhők mozgását figyeltem.
Estefelé mindig hatalmas seregélycsapatok gyülekeztek
Gentilly fölött, és hatalmas spirálfelületeket rajzoltak ki az
égen; hajlottam rá, hogy az Apokalipszis hírnökeit lássam
bennük.

13.

Egy este a munkából hazajövet Lionellel találkoztam. A

Trópikus Thaifold óta, tehát majdnem egy éve nem láttam, de
furcsa módon azonnal megismertem. Kicsit meglepődtem,
hogy ilyen erős benyomást tett rám; ha jól emlékszem, akkor
alig beszéltünk egymással.
Azt mondta, jól van. Kerek gézkötés borította a jobb
szemét. Munkahelyi baleset, valami felrobbant a kezében; de
semmi baj, még idejében ellátták a kórházban, és
megmentették a látása 50%-át. Meghívtam egy kávéra a
Palais-Royal mellé. Azon tűnődtem, hogy adott esetben
megismerném-e Robert-t, Josiane-t és a csoport többi tagját
is; valószínűleg igen. Ez kicsit nyomasztó gondolat volt; ezek
szerint tehát az agyamba folyamatosan áramlanak a
tökéletesen haszontalan információk. Mivel ember vagyok,
könnyedén felismerem és rendszerezem más emberi lények
képeit. Senami sem hasznosabb az ember számára, mint
maga az ember. Magam sem értettem, miért is hívtam meg
Lionelt kávézni; a beszélgetés nyilván nagyon hamar el fog
laposodni. Hogy ezt megelőzzem, megkérdeztem, volt-e
alkalma azóta megint Thaiföldre utazni. Nem, és nem a kedve
hiányzott hozzá, de egy thaiföldi utazás sajnos egy kicsit túl
sokba kerül. Találkozott azóta valakivel az útitársaink közül?
Nem, senkivel. Mondtam neki, hogy én viszont találkoztam
Valérie-vel, akire talán emlékszik is, és hogy azóta össze is
költöztünk. Úgy látszott, örül a hírnek; határozottan
rokonszenvesnek talált minket. Neki nincs alkalma sokat
utazni, mondta, és az a thaiföldi vakáció élete egyik legszebb
emléke marad. Kezdtem meghatódni az egyszerűségétől és a
naiv boldogságvágyától. És tettem valamit, amit utólag jó
cselekedetnek minősítek. Úgy egészében véve nem vagyok jó,
a jóság nem a legjellemzőbb tulajdonságom. A humanitárius
tevékenységek egyenest undorítanak, a mások sorsa pedig
meglehetősen közömbösen hagy, és nem emlékszem rá, hogy
valaha is éreztem volna olyasmit, ami a szolidaritás érzéséhez
hasonlítana. Ennek ellenére ott a kávéházban elmagyaráztam
Lionelnek, hogy Valérie a turisztikai ágazatban dolgozik, a
társasága most nyit egy új klubot Krabiban, és hogy tudok
neki szerezni egy egyhetes nyaralást 50%-os kedvezménnyel.
Ez persze teljes kitaláció volt; de elhatároztam, hogy
kifizetem a különbözetet. Lehet, hogy valamiképpen
gonoszkodni akartam; de azt hiszem, inkább őszintén arra
vágytam, hogy Lionel még egyszer az életében, ha egyetlen
hétre is, átélhesse az örömet a fiatal thaiföldi prostituáltak
tapasztalt kezei között.
Amikor beszámoltam Valérie-nek erről a találkozásról,
kicsit zavartan nézett rám; semmi emléke nem maradt
Lionelről. Ez volt a baj ezzel a fiúval: túl visszafogott volt, túl
alázatos, alig lehetett visszaemlékezni rá.
- Oké - mondta Valérie -, ha ez örömet szerez neked;
egyébként még 50%-ot sem kell fizetnie. Épp most akartam
elmesélni, hogy meghívhatok néhány embert a nyitó hétre,
ami január 1-én kezdődik.
Másnap felhívtam Lionelt, és közöltem vele, hogy semmit
sem kell fizetnie a nyaralásért. Ez már kicsit túl sok volt neki,
nem akarta elhinni, és elég nehezen sikerült meggyőznöm,
hogy elfogadja.
Aznap délelőtt meglátogatott egy fiatal képzőművésznő, a
munkáit akarta bemutatni. Sandra Heksjtovoiannak hívták,
vagy valahogy így, mindenesetre olyan neve volt, amit nem
sikerült megjegyeznem; ha én lennék az ügynöke,
rábeszélném, hogy vegye fel a Sandra Hallyday nevet.
Nagyon fiatal lány volt, farmerban és pólóban, olyan átlagos,
kerek arcú, rövid göndör hajú; most végzett a caeni
Szépművészetin. Csak a saját testével dolgozik, magyarázta;
kicsit nyugtalan lettem, amikor kinyitotta a rajzmappáját.
Reméltem, hogy nem plasztikai műtétek fotóit fogja nekem
mutogatni, mondjuk a levágott lábujjait vagy valami hasonlót,
már egy kicsit elegem volt az ilyesmiből. De nem, egyszerűen
csak átnyújtott néhány maga gyártotta képeslapot a különböző
színű tintákba mártott puncija lenyomatával. Kiválasztottam
egy türkizkéket és egy mályvaszínűt; kicsit sajnáltam, hogy
nem tudom cserébe meglepni a farkamról készült fotókkal.
Rokonszenves projekt volt, de emlékeim szerint Yves Klein
negyven éwel ezelőtt csinált már valami hasonlót. Mondtam
is neki, hogy aligha tudnék pénzt szerezni a kiállítására. Per-
sze, persze, nyugtatott meg, ezek csak afféle stílusgyakor-
latok. És egy papírtasakból kiemelt egy bonyolult kis szer-
kezetet, ami két különböző méretű kerékből állt, amelyeket
gumiszalag kapcsolt össze; egy kurblival lehetett működtetni
a kis masinát. A gumiszalagot kis piramis alakú
kidudorodások borították. Meghajtottam a kurblit, és az egyik
ujjamat a mozgó gumiszalagra tettem; cseppet sem
kellemetlen dörzsölő érzés volt.
- Ezek a kis piramisok a csiklómról készült öntvények -
magyarázta a lány.
Azonnal elrántottam a kezem.
- Lefényképeztem izgalmi állapotban, azután az egészet
számítógépre tettem. Egy 3D-s programmal rekonstruáltam a
terjedelmet, ray-tracinggel modelleztem az egészet, azután
megküldtem a gyárnak a paramétereket.
Úgy éreztem, túl nagy figyelmet szentel a technikai
megoldásoknak. Gépiesen újra megforgattam a kurblit.
- Ugye milyen kellemes megérinteni? - kérdezte elé-
gedetten. - Arra is gondoltam, hogy generátorhoz kötöm, és
meggyújthatna egy villanykörtét. Na, mit szól hozzá?
Igazából nem tetszett az ötlet, nem tett jót az alapeszme
egyszerűségének. Elég helyes volt ez a lány, ahhoz képest,
hogy kortárs művész. Majdnem felajánlottam neki egy
hármas szexpartit, biztos voltam benne, hogy jól megértenék
egymást Valérie-vel. De rögtön rájöttem, hogy az én
pozíciómban ez szexuális zaklatásnak minősülne.
Elbátortalanodva nézegettem a kis szerkezetet.
- Tudja - mondtam végül -, én a projektek pénzügyi
oldalával foglalkozom. Az esztétikai szempontok made-
moiselle Durry asztala, hívja fel őt.
Egy belépőkártyára felírtam Marie Jeanne telefonszámát;
azt gondoltam, neki biztos tetszeni fog ez a csiklós dolog. A
lány kicsit elkámpicsorodott, de azért odaadott nekem egy kis
zacskót a piramis alakú kis műanyag öntvényekkel.
- Adok önnek néhány öntvényt, túl sokat csináltak a
gyárban.
Megköszöntem, és egészen a bejáratig kísértem. Mielőtt
elköszöntem tőle, megkérdeztem, hogy az öntvények
valóságos méretűek-e. Természetesen, felelte, ez is a kísérlet
része volt.

Aznap este figyelmesen megvizsgáltam Valérie csiklóját.

Még sohasem figyeltem meg alaposan; amikor simogattam
vagy nyalogattam, az egészre összpontosítottam,
megfigyeltem a helyzetét, a szögét, vagy hogy milyen
ritmusban izgassam, de most hosszan vizsgálgattam a
szemem előtt lüktető kis szervecskét.
- Mit csinálsz? - kérdezte Valérie csodálkozva, amikor már
öt perce tartottam széttárva a lábait.
- Művészeti kísérlet - mondtam, és kicsit megnyalogattam,
hogy megnyugtassam.
Az öntvényeknek persze nem volt íze és illata; de különben
vitathatatlanul hasonlítottak az igazira. Miután befejeztem a
vizsgálódást, két kézzel széthúztam Valérie punciját, és
pontos kis nyelvcsapásokkal nyalogatni kezdtem a csiklóját.
Vajon a várakozás csigázta fel a vágyát? Vagy az én
mozdulataim voltak pontosabbak és figyelmesebbek?
Mindenesetre szinte azonnal elélvezett. Tulajdonképpen,
gondoltam, ez a Sandra mégiscsak igazi művész: a munkája
arra készteti az embert, hogy megújult tekintettel nézzen a
világra.

14.

December elejére nyilvánvalóvá vált, hogy az „Afrodité"

klubhálózat siker, sőt valószínűleg történelmi siker. A
turizmusban hagyományosan a november a legkeményebb
hónap. Október még utószezonnak számít, decemberben
kezdődik az ünnepi szezon; de kevesen, nagyon kevesen
álmodoznak arról, hogy novemberben utazzanak el, kivéve
néhány különlegesen előrelátó és megkeményedett
nyugdíjast. Márpedig a kluboktól beérkező eredmények
csodálatosak voltak: a forma azonnali sikert aratott, akár
tömegrohamról is lehetne beszélni. Aznap este, amikor
megjöttek az első adatok, Jean-Yves-vel és Valérie-vel
vacsoráztam; elég döbbenten bámultak, annyira meghaladták
az eredmények a reményeiket: a foglalási mutatók az egész
hónapra kivetítve minden klub esetében meghaladták a 95%-
ot.
- Hát igen, a szex... - mondtam zavartan. - Az embereknek
szükségük van szexre, csak nem merik bevallani.
Elhallgattam, kicsit elgondolkodtam; a pincér közben
kihozta az antipastit.
- És mindjárt megnyílik a Krabi-i klub is, egyszerűen
hihetetlen lesz... - folytatta Jean-Yves. - Rembke felhívott, és
mondta, hogy három hétre előre minden helyet lefoglaltak. És
ami még jobb, semmi nem jelent meg a médiában az egészről,
egy szó sem. Diszkrét, titkos tömegsiker; pontosan az, amire
vágytunk.
Jean-Yves végre eldöntötte, hogy kivesz egy kis lakást, és
elhagyja a feleségét. Bár csak január elején kapja meg a lakás
kulcsait, máris jobban nézett ki, sokkal nyugodtabbnak
látszott. Viszonylag fiatal volt, jóképű és igazán gazdag:
mindez persze nem segíti okvetlenül az embert abban, hogy
éljen, állapítottam meg rémülten, de felébreszti iránta a
vonzalmat a többi emberben. Még mindig nem sikerült
megértenem, hogy Jean-Yves miért olyan ambiciózus, miért
építi olyan dühödten a karrierjét. Nem a pénzért csinálta,
legalábbis nem hiszem: magas adót fizetett, és egyáltalán nem
voltak luxusigényei. Nem is a vállalat iránti lojalitás hajtotta,
és főleg nem valamilyen emberbaráti szándék- a
világturizmus fejlesztésében nehéz lenne valamilyen nemes
szándékot felfedezni. Öngerjesztő ambíciója leginkább ahhoz
a vágyhoz hasonlított, ami alkotásra készteti az embereket, és
semmi köze nem volt a hatalomvágyhoz vagy a
versenyszellemhez - soha nem hallottam, hogy Jean-Yves a
hajdani egyetemi csoporttársai karrierjéről beszélt volna, azt
hiszem, ez egyáltalán nem érdekelte. Az ő esetében tehát egy
nagyon tiszteletre méltó motivációról volt szó, ugyanarról,
ami az emberi civilizáció fejlődését is magyarázta. A
törekvését jutalmazó társadalmi elismerés a magas
munkabérben öltött testet, míg más társadalmi rendszerekben
nemesi cím vagy a nómenklatúrának kijáró előjogok
formájában jelent volna meg - azt hiszem, ezen a téren nem
történt túl sok változás. Valójában Jean-Yves azért dolgozott,
mert szeretett dolgozni: ez rejtélyes jelenség, ugyanakkor
világos, mint a nap.

December 15-én, két héttel a megnyitó előtt JeanYves

nyugtalanító híreket kapott a TUI-tól. Hat Yai-ban, az ország
legdélibb szögletében elraboltak egy német turistát és a vele
lévő thai lányt. A helyi rendőrség egy zagyva angolsággal
írott levelet kapott, amely nem tartalmazott követeléseket,
hanem bejelentette, hogy a két fiatalt az iszlám törvényeit
sértő viselkedése miatt ki fogják végezni. Néhány hónapja
már észleltek Líbia által támogatott iszlám mozgolódásokat a
Malajziával szomszédos határon, de ez volt az első alkalom,
hogy megtámadtak valakit.
December 18-án a két fiatal meztelen és megcsonkított
holttestét kilökték egy kisteherautóról a város főterén. A lányt
megkövezték. A bőre mindenütt beszakadt, a teste nem volt
több felismerhetetlen húskupacnál. A német férfit
megcsonkították és elvágták a torkát, hímvesszőjét a szájába
gyömöszölték. Ezúttal az egész német sajtó felkapta a hírt. Az
utórezgések egészen Franciaországig elértek. Az újságok úgy
döntöttek, hogy nem publikálják az áldozatokról készült
fényképeket, de bizonyos internetes oldalakon gyorsan
hozzáférhetővé váltak. Jean-Yves mindennap telefonált a
TUI-ba; a helyzet egyelőre nem adott okot komoly
aggodalomra; nagyon kevesen törölték a jelentkezést, az
emberek ragaszkodtak a vakációs tervükhöz. A thai
miniszterelnökből csak úgy dőltek a megnyugtató
nyilatkozatok, mint mondta, valószínűleg elszigetelt akcióról
volt szó. Az összes ismert terrorista mozgalom elítélte az
emberrablást és a gyilkosságot.
Amikor Bangkokba érkeztünk, mégis érzékeltem némi
feszültséget, főleg a Sukhumvit negyedben, ahol a közel-
keleti turisták nagy része lakott. Ezek a turisták általában
Törökországból és Egyiptomból jöttek, de néha sokkal
keményebb muzulmán országokból, például Szaúd-Arábiából
vagy Pakisztánból is. Amikor a tömegben mentek,
mindenfelől ellenséges tekintetek szegeződtek rájuk. Több
bár bejárata fölé is kitették a feliratokat: NO MUSLIMS
HERE; egy patpongi bár tulajdonosa pedig szép, kalligrafikus
betűkkel írt táblán részletesebben is kifejtette a véleményét:
We respect your Muslim faith: we don't want you to drink
whisky and enjoy Thai girls. Pedig szegények igazán nem
tehettek semmiről, és világos volt, hogy egy terrorista
támadásnak ők lennének a legfőbb célpontjai. Amikor először
jártam Thaiföldön, meglepődtem, hogy arab országokból
származó turistákkal találkozom; egyébként ugyanazért jöt-
tek, mint a nyugatiak, de az arabok még lelkesebben vetették
bele magukat az élvezetekbe. A szexbárokban gyakran már
reggel tíztől ott üldögéltek egy whisky előtt, és nyitáskor ők
voltak a legelsők a masszázsszalonokban. Mivel nyíltan
szakítottak az iszlám törvényével, valószínűleg bűnösnek
érezték magukat, és mindenkivel nagyon udvariasan és
kedvesen viselkedtek.
Bangkok ugyanaz a szennyezett, zajos és belélegezhetetlen
levegőjű város volt, mint egy éve, és én ugyanolyan örömmel
láttam viszont. Jean-Yves-nek találkoznia kellett néhány
bankárral és minisztériumi tisztviselővel, de én csak távolról
követtem az eseményeket. Néhány nap múlva közölte, hogy a
találkozók eredményesek voltak, a helyi vezetők a lehető
legkészségesebbnek bizonyultak, mindenre képesek lettek
volna egy nyugati befektetésért. Thaiföld évek óta képtelen
kimászni a válságból, a helyi tőzsde nagyon rosszul áll, az
állami adósság a bruttó termelés 70%-a.
-Annyira szarban vannak, hogy már nem is korruptak -
jelentette ki Jean-Yves. - Persze kicsit meg kellett kennem
őket, de ez semmi a néhány éwel ezelőtti helyzethez képest.
December 31. reggelén Krabiba repültünk. A kisbuszból
kiszállva rögtön összefutottam Lionellel, aki előző este
érkezett. Azt mondta, hogy teljesen el van varázsolva; alig
tudtam kitérni a hálálkodása elől. Mikor a bungalóhoz értünk,
engem is mellbevágott a táj szépsége. A strand hatalmas volt,
és makulátlanul fehér, finomszemű homok borította. Az
óceán színe ötven méteren belül azúrkékből türkizkékbe,
türkizkékből smaragdzöldbe váltott. Egészen a szemhatárig
élénkzöld erdővel borított mészkőhegyek emelkedtek ki a
vízből és tűntek el a messzeségben, a remegő fényben-
valószerűtlen, kozmikus tágasságot adtak az öbölnek.
- Nem itt forgatták A partot? - kérdezte Valérie.
- Nem, azt hiszem, Koh Phi Phiben; de én nem láttam a
filmet.
Valérie szerint nem vesztettem sokat; a tájon kívül nem
volt benne semmi érdekes. Halványan emlékeztem a könyvre,
olyan backpackerekről szólt, akik egy szűz szigetet keresnek;
az egyetlen segítségük egy térkép, amit egy öreg világutazó
rajzolt nekik, mielőtt öngyilkos lett volna a Khao Sen Road
egyik nyomorúságos szállodájában. Először Koh Samuiba
mennek, de Koh Samui túlságosan tele van turistával; innen
áthajóznak egy kis szigetre. Még itt is túl sok az ember. Végül
megfogadnak egy tengerészt, és sikerül kikötniük egy
szigeten, ami természetvédelmi területnek számít, tehát
lényegében elérhetetlen. Ezen a helyszínen kezdődnek a
bonyodalmak. A könyv az első fejezeteiben ragyogóan
ábrázolja a turista reménytelen helyzetét, aki dühödten keresi
a „nem turisztikai" helyeket, de amint megérkezik egy ilyen
helyre, a puszta jelenlétével rögtön lejáratja és megfosztja a
hitelétől; tehát soha nem állhat meg, miközben a terve éppen
a megvalósulásával teszi hiábavalóvá önmagát. A turisztika
közegében nagyon jól ismerik ezt a reménytelen helyzetet,
amely hasonló a saját árnyéka elől menekülő ember
helyzetéhez, magyarázta Valérie, a szociológusok a duble
blind paradoxon kifejezést alkalmazzák rá.
Azok az utazók, akik a Krabi-i Eldorado Afroditét vá-
lasztották, láthatólag nem szenvedtek a double blind pa-
radoxontól. Bár a strand hatalmas volt, mind körülbelül
ugyanazon a helyen telepedtek le. Úgy néztem, az elvárt
vendégkör volt jelen, leginkább németek, általában fel-
sővezetők vagy szabadúszók. Valérie tudta a pontos adatokat
is: 80% német, 10% olasz, 5% spanyol és 5% francia.
Meglepetésemre sok pár volt közöttük. Afféle libertinus
párok voltak, akár a Cap d'Agde-on is találkozhatott volna
velük az ember. A nők melle általában szilikonozva volt, és
sokan aranyláncot hordtak a derekukon vagy a bokájukon.
Azt is észrevettem, hogy majdnem mindenki meztelenül
fürdik. Mindez biztonsággal töltött el; az ilyen emberekkel
soha nincs probléma. „A vándorok" kedvelt úticéljaival
szemben a párcserét kedvelők számára kialakított telepek
csak akkor érvényesülnek igazán, ha minél többen látogatják
őket, ezért cseppet sem „paradox helyek". Egy olyan
világban, ahol az jelenti a legnagyobb luxust, hogy az ember
elkerülheti a többieket, a német párcsere-kedvelők barátkozó
kedve nagyon kifinomult felforgató tevékenységnek számít,
magyaráztam Valérie-nek, miközben levette a fürdőruháját.
Én is levetkőztem, kicsit zavartan vettem tudomásul, hogy
erekcióm van, és gyorsan hasra feküdtem. Valérie széttárta a
combját, és nyugodtan kitárta a punciját a napnak. Jobbra
tőlünk egy csapat német egy Spiegel cikkről vitatkozott. Az
egyik lánynak szőrtelenítve volt a puncija, és nagyon jól
lehetett látni egyenes, vékony hasítékát.
- Nagyon szeretem ezt a fajta puncit - súgta oda Valérie -,
olyan jó belenyúlni.
Én is szerettem, de tőlünk jobbra egy spanyol pár feküdt, és
a lánynak egészen sűrű, göndör szeméremszőrzete volt - azt is
nagyon szerettem. Amikor kinyújtózott, megláttam vastag és
húsos nagyajkait. Fiatal nő volt, nem lehetett több huszonöt
évesnél, de máris súlyos mellei voltak, nagy, jól kirajzolódó
mellbimbókkal.
- Gyerünk, fordulj a hátadra - súgta Valérie a fülembe.
Megfordultam, de behunytam a szememet, mintha az a
tény, hogy nem látok semmit, csökkentené a cselekedetem
horderejét. Éreztem, hogy ágaskodik a farkam, a makkom
kiszabadult húsburkából. Egy perc múlva már nem
gondolkodtam tovább, csak a tiszta érzésre koncentráltam; a
napfény csodálatosan simogatta a makk finom
nyálkahártyáját. Akkor sem nyitottam ki a szemem, amikor
megéreztem, hogy napolaj csurran a testemre, majd a
hasamra. Valérie ujjai fürgén simogatták a testemet.
Kókusztej illathullámok szálltak a levegőben. Amikor Valérie
a farkamat kezdte olajozni, hirtelen kinyitottam a szemem.
Valérie mellettem térdelt, szemben a spanyol lánnyal, aki
felkönyökölt, hogy jobban lásson minket. Visszaejtettem a
fejem a homokba, és a kék eget bámultam. Valérie az egyik
tenyerét a heréimre tette, a nagyujját bevezette az ánuszomba,
míg a másik kezével ütemesen verte a farkamat. Balra
fordultam, és láttam, hogy a spanyol lány a barátja farkával
foglalkozik; megint felnéztem az égre. Amikor hallottam,
hogy léptek közelítenek a homokban, újra behunytam a
szemem. Hallottam, hogy a lányok megcsókolják egymást,
majd halkan susmorognak. Nem is tudtam már, hány kéz és
hány ujj kulcsolódik a farkamra; a hullámverés édes hangjaira
figyeltem.

A strand után körbejártuk a szórakoztató központot.

Időközben beesteledett, és egymás után gyúltak ki a go-
góbárok sokszínű fényfüzérei. Körülbelül tíz bár vette körül a
kerek téren álló hatalmas masszázsszalont. A bejárat előtt
Jean-Yves-vel találkoztunk, akit egy lány kísért az ajtóig; egy
hosszú szoknyás, nagy mellű, világos bőrű, kínai jellegű lány.
- Hogy néz ki belülről? - kérdezte tőle Valérie.
- Igazi giccs, de luxuskivitelben. Vannak szökőkutak,
trópusi növények, vízesések; még görög istennőszobrokat is
beállítottak.
 Letelepedtünk egy aranyszövettel bevont mély kanapéra,
majd kiválasztottunk két lányt. A masszázs csodálatos volt, a
meleg víz és a tusfürdő a napolaj utolsó nyomát is lemosta a
bőrünkről. A lányok finoman mozogtak, a mellükkel, a
fenekükkel és a combjuk belső oldalával szappanoztak
minket. Valérie hamar zihálni kezdett. Mindig csodáltam,
milyen sok erogén zónája van egy nőnek.
Miután megszárítkoztunk, lefeküdtünk egy nagy kerek
ágyra, amelyet tükrök vettek körül. Az egyik lány Valérie-t
nyalta, aki szinte azonnal elélvezett; én Valérie arca fölött
térdeltem, a másik lány a farkamat szopta, közben simogatta a
heréimet. Amikor Valérie megérezte, hogy mindjárt
elmegyek, intett a lányoknak, hogy jöjjenek még közelebb: az
egyik lány a heréimet nyalogatta, a másik szájon csókolta
Valérie-t; és én az összetapadt ajkukra élveztem.

A megnyitó estély vendégei jobbára a helyi turistaiparhoz

kötődő thaiföldiek közül kerültek ki. Az Aurore csoport
egyetlen vezetője sem jött el; a TUI főnöke sem tudott időt
szakítani egy Krabi-i utazásra, maga helyett egy beosztottját
küldte, akinek láthatólag semmi hatalma sem volt, de el volt
ragadtatva a potyaúttól. A pompás büféasztalon kínai és thai
fogások sorakoztak: bazsalikomos és citromos algafalatkák,
víziszulákfánkocskák, rák curry kókusztejjel, kesudiós és
mandulás gyümölcsrizs és egy hihetetlenül omlós és illatos
lakkozott kacsa. Az alkalomra francia borokat hozattak.
Néhány percig elbeszélgettem Lionellel, aki láthatólag úszott
a boldogságban. Egy elragadó, Chiang Maiból származó
lánnyal volt, akit Kimnek hívtak. Az első este találkoztak egy
topless bárban, és azóta együtt voltak; Lionel rajongva
bámulta. Nagyon jól értettem, mi szédíthette meg ezt a
nagydarab, kicsit esetlen fiút ebben a törékeny, szinte
valószerűtlenül finom kis teremtésben; elképzelhetetlen volt,
hogy Franciaországban hasonló lányra találjon. Szabályos
áldást jelentenek ezek a kis thai kurvák, gondoltam; az ég
adományai, ez a legkevesebb, amit el lehet róluk mondani.
Kim beszélt egy kicsit franciául. Egyszer már Párizsban is
járt, jelentette ki Lionel boldogan, mert a húga egy franciához
ment feleségül.
- A, tényleg? - érdeklődtem. - És mit csinál a húga férje?
- Orvos - Lionel kicsit elpirult. - Persze én nem tudnám
Kimnek ugyanazt az életszínvonalat nyújtani.
- Igen, de köztisztviselő vagy - jelentettem ki optimistán. -
Minden thai köztisztviselő akar lenni.
Kicsit kétkedve nézett rám. Pedig ez volt az igazság, a
köztisztviselői státus meglepő vonzerőt gyakorol a thai-
földiekre. Az is igaz, hogy a thai hivatalnokok nagyon
korruptak; tehát nemcsak biztos állásuk van, de még
gazdagok is. Két legyet egy csapásra.
- Hát, kellemes éjszakát kívánok - mondtam, és elindultam
a bár felé.
- Nagyon köszönöm - felelte Lionel, és elpirult.
Nem értem, mi jött rám, hogy eljátszottam a férfit, aki
ismeri az életet; úgy látszik, ez már az öregség.
Egy pohár Saint-Estéphe-fel a kezemben leültem egy
padocskára, és a csillagokat bámultam. A 2002-es év Fran-
ciaország számára a pénzügyileg egységes Európába való
belépést fogja jelenteni, többek között, de 2002-ben lesz a
labdarúgó vb., az elnökválasztás, és még sok egyéb, széles
médianyilvánosságot igénylő esemény is. A hold
megvilágította az öböl mészkőhegyeit. Eszembe jutott, hogy
éjfélkor tűzijáték lesz. Néhány perc múlva Valérie is odaült
mellém. Átöleltem a derekát, és a vállára hajtottam a fejem;
alig lehetett kivenni az arcvonásait, de felismertem az illatáról
és a bőre szövetéről. Amikor az első petárda felrobbant,
észrevettem, hogy ugyanaz az áttetsző zöld ruha van rajta,
amelyet egy évvel ezelőtt viselt szilveszterkor Koh Phi Phi-
ben. Amikor megcsókolt, az a furcsa, megindító érzésem
támadt, hogy visszafordult az idő. Bár nem szolgáltam rá
semmivel, kaptam még egy esélyt. Az életben nagyon ritkán
kap még egy esélyt az ember; ellenkezik az élet törvényeivel.
Szorosan átöleltem Valérie-t, és majdnem elsírtam magam.

15.

Ha tehát nem a szerelem áll mindenek fölött, hogyan ural-

kodhatnék az emberi szellem? Hiszen akkor a lázas tevé-
kenységé lesz a hatalom.
Auguste Comte

A hajó belehasított a türkizkék végtelenségbe, és értel-

metlenné váltak a megszokott, felesleges mozdulatok. Korán
reggel indultunk Koh Mayába, és most korallszirtek és
mészkőhegyek között siklott el a motorcsónakunk. Némelyik
hegynek gyűrű alakja volt, és a sziklába ágyazott szűk kis
csatornán be lehetett jutni a központi lagúnába. A
szigetecskék kis öblében a víz mozdulatlan volt, smaragdzöld.
A kormányosunk kikapcsolta a motort. Valérie rám nézett,
hangtalanul és mozdulatlanul bámultuk egymást; tökéletes
csendben múltak a pillanatok.
A kormányos egy magas kőfalak védte kis öbölben tett ki
minket, Koh Maya szigetén. A mintegy száz méter hosszú
keskeny és ívelt strand a sziklák tövében feküdt. A nap
magasan állt az égen, már tizenegy óra volt. A hajós
beindította a motort, és visszaindult Krabi felé; megbeszéltük,
hogy estefelé jön értünk. Amint elhagyta az öböl kijáratát,
elhallgatott a motorzúgás.
 A szexuális aktuson kívül kevés olyan pillanata van az
életnek, amikor a test ujjong az életörömtől, és eltelik a saját
létezése puszta gyönyörűségével; de ez a január elseje telve
volt ilyen pillanatokkal. Nincs is más emlékem róla, csak ez a
teljesség. Nyilván fürödtünk, napoztunk és szeretkeztünk.
Nem hiszem, hogy beszéltünk volna egymással vagy
felfedeztük volna a szigetet. Emlékszem még Valérie illatára,
a punciján száradó só ízére; emlékszem, hogy elaludtam
benne, és a hüvelye összehúzódásai ébresztettek fel.

A hajó ötkor jött értünk. A hotel öböl fölé nyúló teraszán

Camparit ittam, Valérie pedig egy Mai Thait. A
mészkőhegyek szinte feketének látszottak a narancsszínű
fényben. Az utolsó fürdőzők is visszatértek, törülközővel a
kezükben. Néhány méterre a parttól, a langyos vízben egy pár
szeretkezett. A lenyugvó nap sugarai végigsimítottak egy
pagoda tetején. A nyugodt levegőben néhányszor megkondult
egy harang. Buddhista szokás, hogy amikor valaki
jócselekedetet vagy emlékezetes tettet hajtott végre,
megkondítják egy templom harangját; boldog az a vallás,
amely a jótéteményekre való emlékezés hangjaival tölti be a
levegőt.
- Michel - mondta Valérie hosszú hallgatás után, és
mélyen a szemembe nézett. - Itt akarok maradni.
- Hogy érted?
- Végleg itt akarok maradni. Amíg jöttünk hazafelé a
szigetről, végig ezen gondolkodtam: megoldható. Csak az kell
hozzá, hogy én legyek a helyi klub vezetője. Megvan hozzá a
diplomám és a szükséges gyakorlatom.
Szótlanul néztem rá. A kezemre tette a kezét.
- De akkor ott kellene hagynod a munkádat. Megtennéd?
- Meg.
 Egy másodpercnél is hamarabb válaszoltam, gondolkodás
nélkül. Soha életemben nem hoztam még ilyen könnyű
döntést.
Megláttuk Jean-Yves-et, aki éppen akkor lépett ki a
masszázsszalonból. Valérie intett neki, Jean-Yves leült az
asztalunkhoz. Valérie azonnal előadta az ötletét.
- Hát - felelte Jean-Yves bizonytalanul -, szerintem meg
lehet oldani. Persze az Aurore csoport csodálkozni fog, mert
ezzel lefokoztatod magad. A béred pontosan a felére csökken;
a többiekre való tekintettel nem lehet másképp megoldani.
- Tudom. Fütyülök rá.
Jean-Yves megint ránézett, és elképedve csóválta a fejét.
- Hát, ha így akarod... Ja, és végül is - mondta, mintha csak
akkor jutna az eszébe - én vagyok az Eldorado projekt
vezetője, tehát azt nevezek ki a helyi klub vezetőjének, akit
akarok.
- Vagyis beleegyezel?
- Bele... Az a helyzet, hogy nem akadályozhatlak meg
benne.

Érdekes érzés, amikor azt érzi az ember, hogy az élete

inogni kezd; ilyenkor nem tesz mást, csak mozdulatlanul
figyeli, hogy merre billen el. Az egész vacsora alatt egy szót
sem szóltam, és olyan mélyen elgondolkodtam, hogy Valérie
végül nyugtalankodni kezdett.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte. - Biztos, hogy nem
bánod Franciaországot?
- Nem, nem bánok semmit.
- De itt nincs semmi szórakozás, nincs kulturális élet.
Ezt én is tudtam; de ha valaha is elgondolkodtam a kultúra
mibenlétén, mindig arra jutottam, hogy a kultúra
tulajdonképpen az élet boldogtalanságáért járó kárpótlás.
Tartósan boldog körülmények között talán kialakulhatott
volna egy olyan kultúra is, amely az ünnepekhez és a meleg
érzésekhez kötődik; de ebben persze nem voltam biztos, és
ennek az egész elméletnek már nem is láttam túl sok értelmét.
- Hát ott a TV5 - mondtam közönyösen.
Valérie elmosolyodott; mindenki tudja, hogy a TV5 a világ
egyik legrosszabb csatornája.
- Biztos vagy benne, hogy nem fogsz unatkozni? -
faggatott.
Az életemben megismertem a szenvedést, a bánatot, a
szorongást; de az unalmat nem ismertem. Soha nem zavart az
egyforma dolgok örök, hülye ismétlődése. Gyerekkoromban
órákat tudtam eltölteni azzal, hogy háromlevelű lóheréket
számoltam a mezőn; soha, sok évnyi keresgélés után sem
találtam négylevelű lóherét, de emiatt egy percig sem
bánkódtam. Az igazat megvallva, szívesen számolgattam
volna fűszálakat is: a lóheréket a maguk három levelével
örökkévalóan egyformának és örökkévalóan gyönyörűnek
találtam. Egyszer, tizenkét éves koromban felmásztam egy
magashegyi trafóház tetejére. Miközben másztam, egyáltalán
nem néztem le. Amikor végül felértem az épület lapos tete-
jére, rájöttem, hogy lemászni túlságosan nehéz és veszélyes
lenne. A látóhatárig örök hóval fedett hegyek sorakoztak.
Sokkal egyszerűbb lett volna, ha fennmaradok, vagy leugrom.
In extremis az a gondolat tartott vissza a leugrástól, hogy
összezúznám magam; de, máskülönben, azt hiszem, boldogan
repültem volna az öröklétbe.
Másnap megismerkedtem egy német fickóval. Andreasnak
hívták, és körülbelül tíz éve lakott Krabiban. Mivel fordító
volt, otthon dolgozhatott, és csak évente egyszer utazott
Németországba, a Frankfurti Könywásárra; amikor kíváncsi
volt valamire, megnézte az Interneten. Szerencséje volt, mert
több amerikai bestsellert is fordított, például A Céget, így
nem voltak anyagi gondjai, ráadásul ezen a vidéken olcsó az
élet. Idáig szinte nem is látott turistákat, és most nagyon
meglepődött, amikor a honfitársai kezdték elárasztani a
várost; nem nagyon lelkesedett a dologért, de azért nem is lett
tőle boldogtalan. Meglehetősen elszakadt már Németor-
szágtól, bár a szakmája miatt állandóan használnia kellett a
nyelvet. Thai nőt vett feleségül, akivel egy
masszázsszalonban találkozott, és két gyerekük volt.
- Könnyű itt, izé, gyereket vállalni? - kérdeztem. Azt
hiszem, kicsit faragatlanul hangzott a kérdésem, mintha azt
kérdeztem volna, hogy könnyű-e kutyát tartani.
Tulajdonképpen mindig undorodtam a kisgyerekektől.
Amennyire meg tudom ítélni, ronda kis szörnyetegek, akik
állandóan beszarnak és elviselhetetlenül üvöltenek. Soha fel
sem merült bennem, hogy valaha nekem is legyen. De tud-
tam, hogy egy házaspárnak általában gyereke is van. Azt már
nem tudom, hogy élvezik-e, mindenesetre nem merik beval-
lani, ha nem. De amikor körülnéztem a vakációs telepen, úgy
gondoltam, hogy egy ilyen tágas térben talán elképzel-hető
volna a dolog: a gyerek sétálgathatna a bungalók között, és
játszogathatna a kis fadarabokkal vagy mit tudom én, mivel.
Andreas azt mondta, hogy itt nagyon könnyű gyereket
nevelni, van egy iskola Krabiban, oda akár gyalog is
bemehetnek. És a thai gyerekek egész mások, mint az eu-
rópaiak, egyáltalán nem olyan indulatosak és szeszélyesek.
Szinte istenként tisztelik a szüleiket, ez is az ország
kultúrájáboz tartozik. Amikor meglátogatta a nővérét
Düsseldorfban, a szó szoros értelmében megrémítette az
unokaöccsei viselkedése.
Nem igazán voltam meggyőződve róla, hogy az én
gyerekemet is átitatná ez a kultúra, de azzal nyugtattam
magam, hogy Valérie még csak huszonnyolc éves, és ál-
talában harmincöt körül szokta a nőket elővenni az ilyesmi;
de akkor igen, ha muszáj, hát lesz egy gyerekünk. Tudtam,
hogy előbb-utóbb feltétlenül eszébe jut majd Valérie-nak a
dolog. Egy gyerek olyasmi lehet, mint egy kisállat, vagyis
mint egy rosszindulatú kisállat; mondjuk, mint egy kismajom.
De lehetnek a helyzetnek akár előnyei is, gondoltam, például
megtaníthatnám a gyereket Mille Bornes-t játszani.
Szenvedélyesen szerettem a Mille Bornes-t, bár a
szenvedélyem kielégítetlen maradt- mégis, kit kérhetnék meg,
hogy játsszon velem egy menetet? A kollégáimat biztosan
nem; a művészeket pedig, akik eljöttek hozzám a mappáikkal,
főleg nem. Talán Andreast. Gyorsan, alaposan megnéztem:
nem, nem volt az a típus. Komolynak és értelmesnek látszott;
érdemes lesz ápolni ezt a kapcsolatot.
- Esetleg... véglegesen akarnak letelepedni? - kérdezte.
- Igen, véglegesen.
- Jobb, ha így nézi a dolgokat - bólogatott. - Nagyon nehéz
itthagyni Thaiföldet; tudom, ha most kénytelen lennék rá,
nagyon nehezen tudnám rávenni magamat.

16.

Hihetetlen gyorsasággal teltek a napok, január 5-én már

vissza kellett indulnunk. Az utolsó este együtt vacsoráztunk
Jean-Yves-vel a telep legjobb vendéglőjében. Lionel nem
vacsorázott velünk, inkább a gogóbárba ment, ahol Kim
táncolt.
- Szeretem látni, ahogy majdnem meztelenül táncol más
férfiak előtt- mondta Lionel-, mert tudom, hogy utána az
enyém lesz.
Jean-Yves hosszan nézett utána.
- Fejlődik a gázos - jegyezte meg gunyorosan. - Kezdi
felfedezni a perverziót.
 - Ne bántsd... - tiltakozott Valérie. - Én értem, hogy mit
szeretsz benne - fordult felém. - Megható ez a fiú. És biztos
vagyok benne, hogy ragyogóan érzi magát.
Leszállt az esté; az öblöt szegélyező falvakban kigyulladtak
a fények. A nap utolsó sugara megcsillant a pagoda
aranyozott tetején. Amióta Valérie bejelentette az el-
határozását, Jean-Yves nem tért vissza a témára. Most, a
vacsoránál kerített rá alkalmat. Rendelt egy üveg bort.
- Hiányozni fogsz nekem - mondta. - Semmi nem lesz
többé ugyanolyan. Több, mint öt évig dolgoztunk együtt. És
milyen jól ment! Soha nem volt komolyabb
összezördülésünk. Nélküled nem jutottam volna idáig.
Halkan beszélt, mintegy magának; leszállt az éjszaka.
- Most tovább fejleszthetjük a formát - folytatta. - Az
egyik legkézenfekvőbb célpont Brazília. Kenyával kap-
csolatban meggondoltam magam: az lenne a legjobb
megoldás, ha nyitnánk egy másik klubot az ország belsejében,
az lenne a szafari-klub, és a tengerparti klubot Afrodité
klubbá alakítanánk. Azután ott van még Vietnam is.
- Nem félsz a konkurrenciától? - kérdeztem.
- Egyáltalán nem. Az amerikai irodák sohasem mernének
belevágni, az USA-ban nagyon erős a puritán vonulat. Csak a
francia sajtó reakciójától félek egy kicsit, de idáig egy hang
sincs. Igaz, főleg külföldi vendégeink vannak, és
Németországban meg Olaszországban jóval
engedékenyebbek ezen a téren.

- Akkor te leszel a világ legnagyobb hivatalos kerítője.

- Nem, nem vagyok kerítő. Semmit sem veszünk le a
lányok hasznából; csak hagyjuk őket dolgozni, ennyi.
- És ráadásul szabadúszók. Nem tartoznak a hotel sze-
mélyzetéhez - jegyezte meg Valérie.
- Hát, igen... - mondta Jean-Yves óvatosan -, itt szétválik a
kettő, de úgy hallottam, hogy Santo Domingóban a pincérnők
elég könnyen felmennek a vendégek szobájába.
- Igen, de a saját akaratukból.
- Hát ennyit mindenesetre el lehet mondani a dologról.
- Oké - Valérie békülékeny mozdulatot tett. - Ne hagyd,
hogy a képmutatók felidegesítsenek. Te csak biztosítod a
struktúrát, és átviszed a gyakorlatba az Aurore cégfilozófiáját,
ez minden.
A pincér kihozott egy citromfű levest. A szomszéd
asztaloknál német és olasz férfiak ültek egy-egy thai lány
társaságában, és német párok, magukban vagy egy-egy
lánnyal. Nagyon kellemes, oldott, örömteli hangulat
uralkodott az étteremben; így kívülről nem látszott túl
nehéznek a klubvezetői mesterség.
- Tehát itt maradtok - vágott bele Jean-Yves. Láthatólag
nehezére esett elhinni. - Hát ez elég furcsa. Valamennyire
meg is értelek benneteket, de az mégiscsak meglepő, hogy
valaki önként lemond arról, hogy sok pénzt keressen.
- Mire jó a sok pénz? - kérdezte Valérie tárgyilagosan. -
hogy vehessek egy Prada táskát? Vagy hogy Budapestre
utazzam víkendezni? Hogy szarvasgombát egyem? Én sok
pénzt kerestem, és fogalmam sincs, mit csináltam vele;
nyilván ilyen hülyeségekre szórtam el. Te például tudod,
hogy mit csináltál a pénzeddel?
- Hát... - Jean-Yves elgondolkodott. - Azt hiszem, az én
pénzemet főleg Audry költötte el.
- Audry hülye picsa - vágta rá Valérie könyörtelenül. -
Szerencse, hogy elválsz tőle. Ez volt az életed legbölcsebb
döntése.
- Igaz, Audry tényleg nagyon hülye - felelte Jean-Yves
nyugodtan. Elmosolyodott. - De azért te elég furcsa lány
vagy, Valérie.
- Nem én vagyok a furcsa, hanem a minket körülvevő
világ. Te tényleg arra vágysz, hogy Ferrari kabriót vegyél?
Vagy hétvégi házat Deauville-ben, ahová majd
hárompercenként betörnek? Hatvan éves korodig napi
tizenhat órát akarsz dolgozni? A fél fizetésedet ki akarod
fizetni adóba, hogy te finanszírozd a koszovói katonai
beavatkozást és a külvárosok rehabilitációját? Itt nagyon jól
érzi magát az ember, minden adva van ahhoz, hogy könnyű
legyen az élet. A nyugati világ egyetlen dolgot tud felkínálni
neked, a márkás termékeket. Ha a márkás termékekben hiszel,
maradj Nyugaton; de ha nem, Thaiföldön csodálatos
utánzatokat találsz.
- Nem, mégiscsak nagyon furcsa a hozzáállásod; hosszú
éveken keresztül dolgoztál a nyugati világban, és soha nem
hittél az értékeiben.
- Én ragadozó vagyok - felelte Valérie nyugodtan. - Kicsi,
kedves ragadozó, és nincsenek nagy igényeim; eddig
kizárólag a pénzért dolgoztam, és most elkezdek élni. Én a
többi embert nem értem. Téged például mi akadályoz meg
benne, hogy ideköltözz? Nyugodtan elvehetnél egy thai lányt:
szépek, kedvesek, jól szeretkeznek. Egyik-másik még
franciául is beszél.
- Hát... - Jean-Yves tétovázott. - Egyelőre minden este más
lánnyal akarok hálni.
- Azt akkor is megteheted. Az ég adta világon semmi sem
akadályoz meg benne, hogy házasemberként is eljárj egy
masszázsszalonba; sőt, éppen arra valók.
- Tudom. De azt hiszem... Tulajdonképpen azt hiszem,
hogy egész életemben mindig nagyon nehezen hoztam meg a
fontos döntéseket.
Kicsit zavarba jött ettől a vallomástól, és gyorsan hozzám
fordult:
- És te, Michel, mit fogsz itt csinálni?
Legszívesebben azt feleltem volna: „Semmit"; de az
ilyesmit mindig nehéz elmagyarázni egy ennyire tevékeny
embernek.
- Főzni fog - felelte helyettem Valérie.
Meglepetten néztem rá.
- Igen, észrevettem, hogy főzés közben néha igazán elkap
a szenvedély, szerintem komoly kreatív adottságaid vannak
ezen a területen. És ez így rendben lesz, mert én utálok főzni,
te pedig biztosan élvezni fogod.

Belekanalaztam a zöldfűszeres csirke currymbe; tényleg,

nem ártana bele egy kis mangó. Jean-Yves elgondolkodva
hajtotta le a fejét. Valérie-n nyugtattam a tekintetem: remek
ragadozó volt, sokkal gyorsabb és okosabb, mint én, és mégis
engem választott, hogy megossza velem a búvóhelyét.
Nyugodtan feltehetjük, hogy a társadalmak, ha nem is egy
közös akaraton, de legalábbis konszenzuson alapulnak -
amelyet a nyugati demokráciákban nagyon eltérő politikai
meggyőződésű vezércikkírók általában lagymatag
konszenzusnak neveznek. Mivel én magam is meglehetősen
lagymatag vérmérsékletű vagyok, semmit sem tettem azért,
hogy megváltoztassam ezt a konszenzust; a közös akarat esz-
méjét pedig még abszurdabbnak találtam. Immanuel Kant
szerint az emberi méltóság abban áll, hogy csak akkor
fogadjuk el a minket irányító törvényeket, ha mi magunk
alkottuk meg őket; az én agyamat soha nem járta meg efféle
különös elgondolás. Nem egyszerűen csak nem szavaztam, de
soha nem tudtam másnak látni a választásokat, mint
csodálatos tévés showműsoroknak. Az ország irányítása
nehéz, komoly szakértelmet igénylő és megterhelő
mesterségnek tűnt; szíves-örömest ruháztam át bárki másra a
hatalmamat. Fiatal koromban ismertem néhány mozgalmi
aktívát, akik fontosnak tartották, hogy ilyen vagy olyan
irányba befolyásolják a társadalmat; soha nem éreztem
irántuk sem rokonszenvet, sem tiszteletet. Sőt, szép lassan
megtanultam félni tőlük. Valahogy úgy érdeklődtek a
közügyek iránt, és úgy tekintettek a társadalomra, mintha a
részvényesei lennének, és ezt gyanúsnak találtam. De vajon
mit vethettem a Nyugat szemére? Semmi különöset,
egyszerűen csak nem kötődtem hozzá szorosan, és egyre
kevésbé tudtam megérteni, hogyan kötődhet bárki is szorosan
egy eszméhez, egy országhoz, vagy bármihez, ami elvontabb,
mint egy bizonyos személy. Nyugaton drága az élet, hideg
van, és rossz minőségű a prostitúció. Nem lehet nyilvános
helyen dohányozni, és szinte lehetetlen kábítószerekhez jutni.
Mindenki rengeteget dolgozik, túl nagy a zaj, túl sok az autó,
a közbiztonság egyre romlik. Egyszóval: túl sok lett a
kellemetlenség. Hirtelen némi zavarral ébredtem rá, hogy
kicsit úgy nézek a társadalomra, amelyben élek, mint egy
természeti közegre - mondjuk, mint a szavannára vagy a
dzsungelre -, amelynek el kell fogadnom a törvényeit. Soha
meg sem érintett a gondolat, hogy felelős is vagyok ezért a
társadalomért; olyan volt ez, mint egy fogyatékosság, egy
sorvadás. A társadalom valószínűleg nem maradhatna fenn
sokáig, ha csak olyan egyének laknák, amilyen én vagyok,
gondoltam, de én talán életben maradhatok egy nő oldalán, ha
nem hagyom el, és megpróbálom boldoggá tenni. Újabb hálás
pillantást vetettem Valérie-re, amikor jobbról egy závárzat
csattanását hallottam. A tenger felől felbőgött egy motor,
majd hirtelen elhallgatott. A terasz szélén felpattant egy
magas, szőke nő, és felüvöltött. Rövid géppisztolysorozat
hangzott fel. A nő felénk fordult, a kezét az arca elé kapta;
lövés érte a szemén, a szemgolyó helyén egy véres lyuk
tátongott. A nő hangtalanul összeesett. Hirtelen észrevettem a
támadókat, három turbános férfit, akik géppisztollyal a kezük-
ben törtettek felénk. Felhangzott egy második, kicsit hosszabb
sorozat. A fájdalmas üvöltésekbe üvegcsörömpölés hangja
vegyült. Néhány pillanatra nyilván teljesen megbénultunk.
Szinte senkinek nem jutott eszébe, hogy az asztal alatt
keressen menedéket. Jean-Yves felkiáltott, mert eltalálták a
karját. Valérie lassan lecsúszott a földre. Odaugrottam hozzá,
és átöleltem. Ettől kezdve nem láttam semmit. A
gépfegyversorozatok között nem hallatszott más, csak az
üvegcsörömpölés. Végtelenül hosszúnak tűnt az egész. Erős
puskaporszagot éreztem. Hirtelen beállt a csend. Megláttam,
hogy a bal kezem csupa vér, nyilván a nyakán vagy a
mellkasán találták el Valérie-t. A mellettünk álló utcai lámpa
eltört, most már teljes volt a sötétség. Jean-Yves egy méterre
tőlem feküdt, és hörögve próbált feltápászkodni. Ebben a pil-
lanatban a szabadidőközpont felől hatalmas robbanás
hallatszott, a hangja betöltötte a levegőt, és hosszan
visszhangzott az öbölben. Először azt hittem, hogy beszakadt
a dobhártyám, de néhány másodperccel később szörnyű
üvöltő kórus hangzott fel, olyan volt, mint az elkárhozottak
bömbölése.

Tíz perccel később megérkeztek a mentők Krabiból.

Először a szórakoztató központba mentek. A bomba a
legnépszerűbb, legtömöttebb bár, a Crazy Lips közepén
robbant. A táncparkett mellé letett sporttáskába rejtették.
Házilagos készítésű, de nagyon hatékony, dinamit alapú
szerkezet volt, egy ébresztőóra működtette. A táska dugig
tömve volt csavarokkal és szögekkel. A robbanástól
összeomlottak a bárt a többi épülettől elválasztó vékony
téglafalak, az egész épületet tartó vasgerendák meggörbültek,
és félő volt, hogy a tető leszakad. Miután felmérték a
katasztrófa nagyságát, a mentők első dolga volt, hogy
erősítést hívjanak. A bár bejárata előtt egy táncosnő csúszott a
földön, fehér bikiniben. Mindkét karja könyökből leszakadt.
Mellette egy német turista ült a törmelékben, és a kezében
tartotta kiszakadt beleit; a felesége mellette feküdt, felszakadt
mellkassal, félig leszakadt mellekkel. A bár belsejében
feketés füst terjengett, és a föld iszamos volt az emberi
testekből és leszakított végtagokból folyó vértől. Néhány
haldokló, akinek a karja vagy a lába szakadt le, megpróbált a
kijárat felé kúszni, véres csíkot húzva maga után. A csavarok
és a szögek kiverték az emberek szemét, leszakították a ke-
züket, felhasították az arcukat. Némelyik emberi test a szó
szoros értelmében belülről robbant szét, a végtagjaik és a
belső részeik több méter sugarú körben borították a talajt.
Amikor a mentők megérkeztek a teraszra, még mindig a
karomban tartottam Valérie-t. A teste langyos volt. Két
méterre tőlem egy nő feküdt a földön, az arcából
üvegcserepek álltak ki, és teljesen elborította a vér. Mások a
székükön maradtak, tátott szájjal ültek, mozdulatlanná tette
őket a halál. Kiáltottam a mentőknek: két ápoló azonnal
odajött, óvatosan felemelték Valérie-t, és egy hordágyra
fektették. Megpróbáltam felállni, de elestem, és a földre
koppant a fejem. Még hallottam, hogy valaki azt mondja
franciául:
- A nő meghalt.

HARMADIK RÉSZ

PATTAYA BEACH

1.
 Nagyon hosszú idő után akkor ébredtem először egyedül. A
Krabi-i kórház kicsi, világos épület volt. Délelőtt
meglátogatott egy francia orvos. Harminc év körüli, kicsit
görnyedt, gondterhelt arcú férfi. Megtudtam tőle, hogy három
napig aludtam egyfolytában.
- Tulajdonképpen nem aludt igazán - mondta. - Néha
mintha felébredt volna, többször is megpróbáltunk beszélni
magával, de most először sikerült kapcsolatot létesítenünk.
„Kapcsolatot létesíteni", gondoltam lomhán. Az orvos azt
is elmondta, hogy a támadás mérlege egészen iszonyatos: a
halottak száma 117-re emelkedett, Ázsiában eddig ez volt a
leggyilkosabb merénylet. Néhány sérült annyira kritikus álla-
potban van, hogy nem is lehet őket szállítani, Lionel is közé-
jük tartozik. Mind a két lába leszakadt, és vasszög fúró-dott a
hasába; nagyon kevés esély van arra, hogy életben maradjon.
A többi súlyos sérültet átszállították a bangkoki Bumrungard
Hospitalba. Jean-Yves csak kisebb sérülést szen-vedett, egy
golyó ment át a felkarján, őt itt helyben ápolják. Én
egyáltalán nem sérültem meg, egy karcolás sem esett rajtam.
- A barátnője holttestét már hazaszállították Francia-
országba. Beszéltem a szüleivel telefonon: Bretagne-ban
fogják eltemetni. Az orvos elhallgatott; valószínűleg azt várta,
hogy mondok valamit. A szeme sarkából vizsgálgatott; egyre
gondterheltebbnek tűnt.

Dél felé egy ápolónő jelent meg egy tálcával; egy órával
később elvitte. Azt mondta, hogy mindenképpen ennem kell
valamit
Jean-Yves délután meglátogatott. Ő is furcsán, a szeme
sarkából méregetett. Főleg Lionelről beszélt; Lionel
haldoklott, már csak órái voltak hátra. Sokat emlegette Kimet.
 Kim csodával határos módon sértetlen maradt, és láthatólag
elég hamar megvigasztalódott. Jean-Yves előző este kiment a
városba, és meglátta a lányt, amint karonfogva sétált egy
angol férfival. Persze ezt nem árulta el Lionelnek, de Lionel
nemigen áltatta magát, azt mondta, hogy már az is szerencse
volt, hogy egyáltalán megismerhette Kimet.
- Érdekes - mondta Jean-Yves -, valahogy boldognak
látszott.

Amikor Jean-Yves kiment a szobából, rájöttem, hogy végig

egy szót sem szóltam; egyáltalán nem tudtam mit mondani.
Ereztem, hogy valami baj van, bár ez csak futó, nehezen
megfogalmazható érzés volt. Úgy gondoltam, jobb, ha
hallgatok, és megvárom, míg a körülöttem lévő emberek
ráébrednek a tévedésükre; csak ezen a rossz pillanaton kell
túljutnom.
Jean-Yves, mielőtt kiment, rám nézett, és bátortalanul
megcsóválta a fejét. Később megtudtam, hogy amikor egyedül
hagytak a szobában, rengeteget beszéltem, tulajdonképpen
megállás nélkül, de amint belépett valaki, elhallgattam.
Néhány nap múlva egy mentőrepülővel átszállítottak minket
a Bunrungard Hospitalba. Nem pontosan értettem, miért volt
szükség erre a költöztetésre; most utólag azt gondolom, hogy
azért, mert Bangkokban könnyebben kihallgathatott bennünket
a rendőrség. Lionel az elszállításunk előtti estén halt meg, a
kórházi folyosón még megnézhettem szemfedővel letakart holt-
testét.
A thaiföldi rendőrök egy követségi attasé kíséretében
érkeztek, aki a tolmács szerepét játszotta. Sajnos, nem sok
mindent tudtam közölni velük. Az izgatta őket a legjobban,
hogy a merénylők arab vagy ázsiai típusúak voltak-e. Persze
megértettem, fontos kérdés volt, hogy egy nemzetközi
terrorista szervezet vetette-e meg a lábát Thaiföldön, vagy
maláj szeparatistákról van szó; de csak azt tudtam ismételgetni,
hogy minden nagyon gyorsan történt, és csak a körvonalakat
láttam; bár amennyire emlékszem, a merénylők inkább maláj
típusúak voltak.
A thaiföldi rendőrök után amerikaiak hallgattak ki minket,
azt hiszem, a CIA-től. Durván, kellemetlen hangon beszéltek,
az volt az érzésem, hogy én magam is gyanúsított vagyok. Ők
nem találták szükségesnek, hogy tolmácsot hozzanak
magukkal, úgyhogy a kérdéseik nagy részét nem is igazán
értettem. A végén mutattak nekem egy sor fényképet, nyilván
nemzetközi terroristákat ábrázoltak, de én egyik támadót sem
ismertem fel.

Jean-Yves időnként meglátogatott, és leült az ágyam végére.

Érzékeltem, hogy ott van, mert egy kicsit feszültebb lettem.
Három nappal azután, hogy Bangkokba érkeztünk, néhány
papírlapot nyújtott át: újságcikkek fénymásolatai voltak.
- Ezeket az Aurore vezetősége faxolta át tegnap este,
minden megjegyzés nélkül - mondta.
A Nouvel Observateurből kimásolt első cikk címe a kö-
vetkező volt: EGY NAGYON SPECIÁLIS KLUB; a két
oldalas, részletes írás tartalmazta a német prospektus másolatát
is. Az újságíró egyenesen azzal vádolta az Aurore csoportot,
hogy előmozdítja a szexuális turizmust a harmadik világ
országaiban, és azt is hozzátette, hogy ebben az esetben meg
lehet érteni a muzulmánok reakcióját. Jean-Claude Guillebaud
is ennek a témának szentelte a vezércikkét. Egy telefonon
feltett kérdésre válaszul Jean-Luc Espitalier kijelentette: „Az
Aurore csoport, az etikus turizmus alapokiratának aláírója sem-
mi esetre sem térhet napirendre az efféle elhajlások fölött; a
felelősök meg lesznek büntetve." A következő fénymásolat
Isabelle Alonso cikke volt a Journal du Dimanche-ban, egy
szenvedélyes, de szegényesen dokumentált írás, a következő
címmel: VISSZATER A RABSZOLGASAG. Ezt a kifejezést
Francoise Giroud is felkapta a heti jegyzetében: „Szemben a
világ több százezernyi bemocskolt, megalázott, rabszolgaságra
kényszerített asszonyával, mit számít - sajnos, ki kell mon-
danom - néhány gazdag disznó halála?" A Krabi-i merénylet
miatt minden sajtóorgánum felkapta az ügyet. A Libération az
első oldalon közölte a Roissy repülőtérre megérkező túlélők
fényképét, a következő címmel: VAJON TÉNYLEG ŐK AZ
IGAZI ÁLDOZATOK?
Gérard Dupuy a vezércikkében nekirontott a thaiföldi
kormánynak, mondván, hogy a kormány cinkosan szemet huny
a prostitúció és a drogkereskedelem fölött, és ezzel súlyosan
vét a demokrácia ellen. A Paris Match viszont a VERENGZES
KRABIBAN című cikkében részletesen leírta a „szörnyűségek
éjszakáját". Valahogyan még fényképeket is sikerült
szerezniük, ami azt illeti, elég rossz minőségű fényképeket -
faxon átküldött fekete-fehér fotókat, amelyek bármit
ábrázolhattak volna, alig lehetett rajtuk emberi testeket
felismerni. Ezzel párhuzamosan közölték egy szexturista
vallomását, akinek egyébként semmi köze sem volt az ügyhöz,
mert nem szervezetten utazgatott, és a Fülöp-szigeteket ked-
velte. Jacques Chirac azonnal kijelentette, hogy mélyen lesújtja
a terrorista támadás, de azt sem tagadhatja, hogy „mélységesen
elítéli, ahogyan egyes honfitársaink külföldön viselkednek".
Végre Lionel Jospin is a többiek nyomába szegődött.
Kijelentette, hogy a francia törvényhozás elítéli a szexuális
turizmust, még a felnőttekkel létesített formáját is. A Le Figaro
és a Le Morade tematikus cikkei azt a kérdést boncolgatták,
hogyan lehetne felvenni a harcot ez ellen a tömegjelenség
ellen, és milyen álláspontot kellene a nemzetközi közösségnek
a kérdésben elfoglalnia.
 A következő napokban Jean-Yves megpróbálta elérni
Gottfried Rembkét telefonon. Csak sokára sikerült. A TUI
főnöke sajnálta, igazán nagyon sajnálta, de semmit nem
tehetett. Thaiföldnek mint turisztikai célpontnak sok évre
befellegzett. Ráadásul a francia nyilatkozatdömpingnek
Németországban is komoly visszhangja volt; a német
vélemények természetesen árnyaltabbak, de a nagyközönség jó
része elítéli a szexuális turizmust; ilyen körülmények között
Rembke jobbnak látta, ha kiszáll.

2.

Ahogy nem értettem, hogy miért szállítottak Krabiból

Bangkokba, azt sem értettem, miért küldtek vissza Párizsba. A
kórház személyzete persze nem nagyon szeretett, nyilván túl
renyhének találtak. Az ápolók azt szeretik, ha a betegnél bizo-
nyos ellenállással, fegyelmezetlenséggel találkoznak, amit -
természetesen a beteg érdekében - megpróbálhatnak letörni. Én
semmi hasonlót nem mutattam. Oldalamra fordítottak, hogy
beadjanak egy injekciót, és amikor három óra múlva vissza-
jöttek, még mindig ugyanazon az oldalamon feküdtem. Az uta-
zás előtti éjszakán a sötét folyosón, amikor a vécét kerestem,
teljes erőből nekimentem egy ajtófélfának. Reggelre az arcom
csupa vér volt, éjszaka nyilván felhasadt a szemöldököm; meg
kellett tisztítani és le kellett tapasztani. De éjjel eszembe sem
jutott, hogy ápolónőt keressek, ugyanis egyáltalán semmit nem
éreztem. A repülés semleges időtér volt; még a dohányzás örö-
mét is elveszítettem. A csomagkiadó futószalag előtt elbúcsúz-
tam Jean-Yves-től; utána taxin az avenue Choisyre hajtottam.
 Azonnal rájöttem, hogy ez nem fog menni, egyszerűen
lehetetlen, hogy sikerüljön. Ki sem csomagoltam.
Nejlonszatyorral a kezemben körbejártam a lakást, és
összegyűjtöttem Valérie összes fényképét, amit csak találtam.
A legtöbb a szüleinél készült, Bretagne-ban, a strandon vagy a
kertben. Volt köztük néhány erotikus felvétel is, ezeket a
lakásban csináltam: szerettem nézni, ahogy maszturbál,
szerintem nagyon szépek voltak a kézmozdulatai.
Leültem a kanapéra, és feltárcsáztam egy segélyvonal
telefonszámát. A csoportot kifejezetten a terrorista támadások
túlélői számára alakították. A krízis-osztály a Sainte-Anne
kórház egyik épületében működött.

Az osztályon ápolt betegek jó része nyomorúságos ál-

lapotban volt: a hatalmas dózisban adott nyugtatók ellenére
minden éjszaka rémálmok gyötörték őket, valamelyik szobából
mindig üvöltözés, kiáltozás vagy zokogás hallatszott. Amikor a
folyosón találkoztam velük, egészen elrémültem görcsös,
rettegő arckifejezésüktől; úgy néztek ki, mintha a szó szoros
értelmében szétmarcangolná őket a félelem. És jól tudtam,
hogy ez a félelem csak a halálukkal távozik belőlük
véglegesen.
Én nagyon kimerültnek éreztem magam. Általában csak
azért keltem ki az ágyból, hogy igyam egy csésze Nescafét és
elrágcsáljak néhány kekszet; sem az étkezés, sem a terápiás
foglalkozás nem volt kötelező. Persze azért elvégeztek rajtam
egy sor vizsgálatot, és három nappal az érkezésem után
találkoztam egy pszichiáterrel is: a vizsgálatok „különlegesen
lecsökkent reaktivitásról" számoltak be. Nem szenvedtem, de
úgy éreztem, tényleg iszonyatosan lecsökkentem, jobban, mint
az egyáltalán lehetséges. A pszichiáter megkérdezte, hogy mit
szándékszom tenni. Várni akarok, feleltem. Viszonylag
optimistán megmagyaráztam neki, hogy ez a szomorúság
egyszer majd véget ér, és én újra megtalálom majd a
boldogságomat, csak még várnom kell egy kicsit. Nem úgy
nézett ki, mintha meggyőztem volna. Ötven körüli, kerek és
sima arcú, derűs férfi volt.

Egy hét múlva átszállítottak egy másik pszichiátriai

osztályra, ahol azután körülbelül három hónapig maradtam.
Nagy meglepetésemre itt ugyanazzal a pszichiáterrel
találkoztam. Mint megtudtam tőle, ebben nincs semmi
meglepő, mert ez a kórház a munkahelye, a kríziscsoportnál
csak időnként tart ügyeletet. Egyébként a merényletek
áldozatainak kezelésére specializálódott, annak idején részt vett
a saint-michel-i RER merénylet után létrejött csoport
munkájában is.
Nem a szokásos pszichiáter halandzsát használta, ezért
egészen elviselhető volt. Emlékszem, arról beszélt, hogy „meg
kell szabadulni a kötődésektől", vagyis afféle buddhista
halandzsát nyomott. Hogy mitől kellene megszabadulnom?
Hiszen én magam is csak egy átmeneti kötődés voltam.
Átmeneti jelleggel kötődtem egy átmeneti dologhoz, ennyi
telik az emberi természettől. Mindez nem igényelt különösebb
magyarázatot. Ha örökkévaló természetem lenne, folytattam,
csak hogy ébren tartsam a társalgást, akkor örökkévaló
dolgokhoz kötődnék. De úgy láttam, hogy a módszere nagyon
jól működik azoknál, akik a megcsonkulástól vagy a haláltól
rettegnek. „Ez a szenvedés nem magából fakad, nem az igazi
lényéhez tartozik, csak egy kísértet, ami fogva tartja a
szellemét" - ismételgette a betegeknek, akik a végén elhitték
neki.
Nem tudom, mikor kezdtem tudatára ébredni a hely-
zetemnek, csak azt tudom, hogy egyre gyakrabban bevillant az
igazság. Még mindig voltak, és még mindig vannak pillanatok,
amikor Valérie itt van velem. Kezdetben minden erőfeszítés
nélkül, akaratlagosan is meg tudtam nyújtani ezeket a
pillanatokat. Emlékszem, milyen volt, amikor nagyon fájni
kezdett az egész, és hirtelen megéreztem a valóság súlyát;
Jean-Yves látogatása után történt. Iszonyatosan fájt,
megjelentek olyan emlékeim, amelyeket már nem tudtam
eltagadni; nem is kértem Jean-Yves-et, hogy megint
meglátogasson.
Marie-Jeanne látogatása viszont jólesett. Nem mondott
semmi különöset, egy kicsit beszélt az irodáról, elmesélte,
hogy milyen most bent a hangulat; és akkor rögtön mondtam
neki, hogy nem akarok visszamenni a minisztériumba, mert
Krabiban szeretnék letelepedni. Nem felelt semmit.
- Ne izgulj, majd elrendeződik a dolog - mondtam. Néma
együttérzéssel nézett rám. Furcsa módon úgy éreztem, hogy
hisz nekem.
Valérie szüleinek a látogatása volt a legszörnyűbb. A
pszichiáter nyilván elmagyarázta nekik, hogy nem vagyok
hajlandó elfogadni a valóságot. Így azután Valérie anyja szinte
végigsírta a látogatást, és az apja sem volt sokkal jobb
állapotban. Azért is jöttek, hogy elrendezzük a gyakorlati
dolgokat, és egy bőröndben behozták a holmijaimat.
Gondolták, valószínűleg nem akarom fenntartani a lakást.
Persze, persze, mondtam, majd később meglátjuk; ebben a
pillanatban Valérie anyja megint elsírta magát.
Egy intézmény keretein belül kényelmesen zajlik az élet,
kielégülhetnek az ember legelemibb szükségletei. Megint
elkezdtem nézni a „Kérdések egy bajnokhoz" adásait. Ez az
egyetlen műsor érdekelt, a híradót nem néztem többé. Az
osztályon sokan töltötték a napjukat a tévé előtt. Én
tulajdonképpen nem igazán szerettem: túl gyorsan mozogtak
benne a képek. Úgy éreztem, ha nyugton maradok, és
megpróbálok nem gondolkodni, előbb-utóbb minden
elrendeződik.
Egy áprilisi reggelen megtudtam, hogy a dolgok tényleg
elrendeződtek, és én hamarosan elmehetek. Csakhogy ezt a
fordulatot inkább bonyodalomnak érzékeltem: egy hotelszobát
kell keresnem, hogy semleges környezetbe kerüljek. Legalább
volt pénzem; az sosem árt.
- A jó oldalukról kell nézni a dolgokat - mondtam egy
ápolónőnek.
Meglepetten bámult rám, talán azért, mert addig soha nem
szóltam hozzá egy szót sem.
A valóság tagadásának nincs meghatározott kezelési
módszere, magyarázta a pszichiáter az utolsó ülésünk al-
kalmával, ugyanis nem a kedélyállapot zavara, hanem a zavar
megjelenítéséé. Azért tartott bent ilyen sokáig a kórházban,
mert félt, hogy öngyilkosságot kísérelek meg, ugyanis
előfordul, hogy öngyilkosságot követ el, aki túl hirtelen ébred
rá a valóságra; én már ezen a veszélyen túljutottam.
- Aha - mondtam. - Aha, akkor jól van.

3.

Egy héttel azután, hogy kijöttem a kórházból, újra repülőre

szálltam, és Bangkokba utaztam. Nem voltak határozott
terveim. Ha nem várnánk mindig olyan sokat az élettől,
megelégednénk a nap mozgásával is. Párizsban túl
jellegzetesek az évszakok, és ebből rengeteg izgalom és
zűrzavar fakad. Bangkokban hatkor felkel a nap és hatkor
lenyugszik; a közben eltelt időben mindig ugyanazt az utat
járja be. Állítólag van egy monszunidőszak is, de nekem még
nem volt hozzá szerencsém. A városban magában persze heves
emberi tevékenység zajlik, de mivel nem pontosan ismerem a
tevékenység mibenlétét, inkább természeti körülményként
érzékelem. A Bangkokban élő embereknek nyilvánvalóan van
sorsuk és a jövedelmük által megszabott életük, de amit tudok
róluk, annak alapján lehetnének akár egy lemmingcsapat is.
Az Amari Boulevard hotelba költöztem, amelyben főleg
japán üzletemberek laknak. A múltkor itt szálltunk meg
Valérie-vel és Jean-Yves-vel is, tehát nem a legjobb ötlet volt
ideköltöznöm. Két nappal később átmentem a Grace Hotelbe,
ami csak ötven méterre fekszik az Amaritól, de érzékelhetően
más a hangulata. Valószínűleg ez az utolsó olyan hely
Bangkokban, ahol arab szexturistákkal találkozhat az ember.
Szegények csak a falak mentén osonva mernek bárhová is
elmenni a negyedben, de inkább egész napra bezárkóznak a
szállodába, ahol van egy diszkó és egy masszázsszalon is. A
környező utcácskákban, ahol a kebabárusok vannak, néha
összefutottam egy-egy arabbal, de ez volt minden. Ész-
revettem, hogy akaratlanul is közelebb költöztem a
Bunrungard Hospitalhoz.

Nyilván a puszta bosszúvágy is életben tarthatja az embert;

sokan élnek így. Az iszlám összetörte az életemet, tehát az
iszlám olyasmi volt, amit gyűlölhettem; a következő napokban
minden erőmmel azon dolgoztam, hogy megtanuljam gyűlölni
a muzulmánokat. Elég jól sikerült, és újra elkezdtem nézni a
híradót. Valahányszor arról adtak hírt, hogy a gázai övezetben
lelőttek egy palesztin terroristát, egy palesztin gyereket, vagy
egy palesztin terhes asszonyt, boldoggá tett a gondolat, hogy
egy muzulmánnal kevesebb van a földön. Igen, így is lehet
élni.
Egy este a szálloda coffe-shopjában egy jordániai bankár
beszélgetésbe elegyedett velem. Nyájasan addig erő-
szakoskodott, amíg megengedtem, hogy meghívjon egy sörre;
nyilván kezdett az idegeire menni a szállodai bezártság.
 - Megértem ezeket az embereket, igazán nem lehet
haragudni rájuk - mondta. - Sajnos, magunknak kerestük a bajt.
Ez itt nem muzulmán föld, és semmi okuk rá, hogy milliókért
mecseteket építsenek nekünk. És akkor még ez a terrorista
támadás is...
Észrevette, hogy figyelmesen hallgatom, rendelt még egy
sört, és még jobban belelendült. Szerinte az a muzulmánok
nagy baja, hogy az ígéret földje, amelyről a próféták beszélnek,
már itt a földön megtalálható: vannak a földön olyan helyek,
ahol bármikor megkapható és buja nők táncolnak meztelenül a
férfiak előtt, akik közben mennyei muzsikát hallgathatnak és
szép lassan lerészegedhetnek a nektároktól. Legalább húsz
ilyen helyet ismer a szálló ötszáz méteres körzetében. Ráadásul
ezekre a helyekre bárki bejuthat, és még csak nem is kell
letennie a muzulmánok hat próbáját, vagy részt vennie a szent
háborúban, mindössze néhány dollárért. És sehová sem kell
elutazni ahhoz, hogy minderről értesüljön az ember: elég hozzá
egy parabolaantenna is. Szerinte nem kétséges, hogy a
muzulmán rendszer halálra van ítélve: a kapitalizmus fogja
legyőzni. Az arab fiatalok másról sem ábrándoznak, csak
fogyasztásról és szexről. Hiába állítják az ellenkezőjét, az a
legnagyobb álmuk, hogy az amerikai életformához
idomuljanak. Az agressziójuk csak a féltékenység jele. És
szerencsére egyre többen vannak, akik teljesen hátat fordítanak
az iszlámnak. Neki persze már semmi esélye, ő már öreg
ember, és haláláig egy olyan vallásnak kell engedelmeskednie,
amelyet megvet. Én is hasonló helyzetben voltam: bizonyosan
eljön majd a nap, amikor a világ megszabadul az iszlámtól; de
nekem már túl késő lesz. Én tulajdonképpen már nem is éltem;
igen, néhány hónapig éltem, és már ez is valami, ezt sem
mondhatja el magáról mindenki. Az életkedv hiánya
önmagában sajnos nem elég ahhoz, hogy meg akarjon halni az
ember.
 Mielőtt a bankár másnap hazaindult Ammanba, még egyszer
összefutottam vele. Csak egy év múlva jöhet vissza megint.
Örültem, hogy elmegy, mert tudtam, ha maradna, megint
beszélgetni akarna velem, és már a puszta lehetőségtől is
megfájdult a fejem. Mostanában rosszul viselem az
intellektuális eszmecseréket. Már nem volt kedvem megérteni
vagy megismerni a világot. Ez a rövid beszélgetés mégis nagy
hatással volt rám: valahogy sikerült meggyőznie, hogy az
iszlám halálra van ítélve. Ha jobban belegondolunk,
nyilvánvaló. Ez az egyszerű gondolat elég volt ahhoz, hogy
kitörölje belőlem a gyűlöletet. Megint felhagytam a
híradónézéssel.

4.

Bangkok még mindig nagyon hasonlított egy normális

városhoz, túl sok volt benne az üzletember és a turistacsoport.
Két hét múlva buszra szálltam, és Pattayába utaztam. Igen, így
kellett végződnie, gondoltam, amikor felszálltam a buszra; de
utána rájöttem, hogy ez nem igaz, hogy ebben az esetben nem
működött közre semmiféle determinizmus. Nagyon jól el
tudtam volna tölteni az életem hátralévő részét Valérie-vel
Thaiföldön, Bretagne-ban, vagy tulajdonképpen akárhol.
Megöregedni nem túl mulatságos dolog, de egyedül megöre-
gedni mindennél rosszabb.
Letettem a bőröndömet a buszpályaudvar porába, és tudtam,
hogy az utam végére érkeztem. A forgóajtónál egy
csontvázszerű, hosszú szürke hajú öreg kokainista koldult, a
vállán egy gyíkkal. Adtam neki száz bahtot, utána ittam egy
sört az állomással szemben, a Heidelberg Hofban. Három
pocakos és bajuszos német pederaszta kacsázott előttem
virágos ingben. Mellettük három tökrészeg orosz kamaszlány
vonaglott a ghetto-blaster dallamára; a kis szopóskurvák szinte
már a földön hemperegtek. Néhány méteren belül az emberi faj
lenyűgöző keverékével találkoztam: rapperekkel, holland
csavargókkal, vörös hajú cyberpunkokkal, piercinges buzikkal.
Pattaya után már nincs semmi, Pattaya a pöcegödör, ahová a
nyugati neurózis végtermékei ürülnek. Ha az ember
heteroszexuális, homoszexuális, vagy mindkettő egyszerre,
Pattaya az utolsó esély, az utolsó állomás, ami után nem marad
más, mint lemondani a vágyról. A szállodák a színvonaluk
vagy az árfekvésük szerint is különböznek egymástól, de
megkülönbözteti őket a vendégkörük nemzetisége is. Két nagy
közösség él Pattayában, a német és az amerikai (az
amerikaiban persze feloldódnak az új-zélandiak és az
ausztrálok is). Akad itt sok orosz is, akiket a sutyerák
külsejükről és a gengszter stílusukról lehet felismerni. Van egy
franciák számára fenntartott szálloda is, a Ma maison. A
szállónak csak tíz szobája van, de az étterme igen jó. Egy hétig
laktam ott, mire rájöttem, hogy nem kötődöm különösebben a
croissant-hoz és a békacombhoz; hogy tudok élni úgy is, hogy
nem követem napról-napra műholdon keresztül a foci vb
állását, és nem olvasom át mindennap a Le Monde kulturális
mellékletét. Amúgy is olyan szállásra volt szükségem, ahol
hosszabb ideig lakhatok. A turista vízum általában egy hónapra
szól, de ha az ember átlépi a határt, automatikusan
meghosszabbítják. Több pattayai utazási iroda is kínál oda-
vissza utakat a kambodzsai határra. Háromórás utazás után
busszal két-három órát sorban áll az ember a határon, utána egy
kambodzsai étteremben megebédel (az ebéd ára és a határőrök
megkenéséhez szükséges összeg benne van az utazás árában);
majd hazamegy. A legtöbben, akik hosszabb ideig akarnak
Thaiföldön maradni, minden hónapban megteszik ezt az utat;
sokkal egyszerűbb, mint tartózkodó vízumot szerezni.
Az ember nem azért jön Pattayába, hogy újrakezdje az életét,
hanem azért, hogy elfogadható körülmények között fejezze be.
Vagy, finomabb kifejezésekkel, azért, hogy szünetet, egy
hosszú szünetet tartson - ami akár véglegesnek is bizonyulhat.
Ezt a megfogalmazást egy ötven körüli homoszexuális férfitól
hallottam, akivel egy ír klubban találkoztam. Sajtófotós volt, és
sikerült egy kis pénzt félretennie. Tíz éwel ezelőtt észrevette,
hogy a dolgai kezdenek rosszul menni: még eljárt esténként,
ugyanazokra szórakozóhelyekre, ahová azelőtt, de egyre
gyakrabban fordult elő, hogy zsákmány nélkül tért haza. Persze
mindig lehet fizetni is a szexért; de ha már erre kell
fanyalodnia, akkor szívesebben fizet az ázsiaiaknak.
Bocsánatot kért a megjegyzéséért, remélte, hogy nem találom
úgy, hogy rasszista felhangja van. Nem, nem persze,
megértettem: sokkal kevésbé megalázó egy olyan lénynek
fizetni a szexért, aki nem hasonlít senkire, akit valaha el tudott
csábítani az ember, jobb olyannak fizetni, akiről nem juthat az
embernek eszébe senki. Ha már a szexnek pénzbe kell kerülnie,
akkor jobb, ha bizonyos mértékig differenciálatlan marad.
Mindenki tudja, hogy az egyik első dolog, amit egy más faj
jelenlétében érez az ember, éppen ez a differenciálatlanság, az
az érzés, hogy testileg körülbelül mindenki hasonlít
mindenkire. Sajnos néhány hónapnyi tartózkodás után eloszlik
ez az érzés, és ez azért kár, mert ez a valóság: az emberi lények
ugyanis tényleg szörnyűségesen egyformák. Természetesen
meg lehet egymástól különböztetni a hímneműeket és a
nőneműeket, valamint eltérő korú egyedeket; de minden
komolyabb különbségtétel bizonyos fajta tudákosságot
feltételez, amely valószínűleg az unalommal van kapcsolatban.
Az a lény, aki unatkozik, különbségeket tesz és hierarchiákat
dolgoz ki, ez a legjellemzőbb jegye. Hutchinson és Rawlins
szerint az egyes állati közösségekre jellemző hierarchikus
dominanciarendszereket nem valódi szükséglet hozta létre, és
nem járnak szelekciós előnnyel; az állatok egyszerűen így
harcolnak az unalom ellen, ami a természet kebelében
különben összerombolná az életüket.
Tehát a hajdani sajtófotós úgy döntött, hogy karcsú és izmos
barna bőrű fiúkat vásárol magának, és édes békében fejezi be
buzi-életét. Évente egyszer hazautazik Franciaországba, hogy
meglátogassa a családját és a barátait. A szexuális élete már
nem olyan heves, mint képzelném, meséli, két-háromszor
mozdul ki hetenként, nem többször. Már hat éve Pattayában él;
a szexuális lehetőségek bősége, különlegessége és olcsósága
paradox módon nála a vágy csitulását idézte elő. Minden alka-
lommal biztos lehet benne, hogy csodálatos fiatal fiúkat dughat
seggbe és szophat le, akik cserébe érzékenyen és nagy
tehetséggel verik ki a farkát. Ebből a szempontból tehát nem
kell nyugtalankodnia, szép komótosan készítheti elő az útjait,
és mértékletes hasznot húz belőlük. Rájöttem, azt hiszi, hogy
én még az első hetek szexuális mámorát élem, és a saját hat
évvel ezelőtti énje heteroszexuális mását látja bennem. Nem
ábrándítottam ki. Barátságos volt, ragaszkodott hozzá, hogy ő
fizesse a sörömet, és több jó lakáscímet is kaptam tőle. Azt
mondta, nagyon örül, hogy végre egy franciával beszélhet, a
Pattayában élő homoszexuálisok általában angolok, és ő jóban
is van velük, de néha azért jólesik az anyanyelvén beszélnie.
Nem sok kapcsolata van a kis francia kolóniával, a Ma Maison
lakóival; heteró barmok, olyan algériai tisztviselő- és
katonatiszt-félék. Ha letelepednék Pattayában, egy este
elmehetnénk együtt valahová, természetesen ki-ki alapon.
Mindenesetre meghagyja nekem a mobiltelefonszámát.
Felírtam, de közben nagyon jól tudtam, hogy sohasem fogom
felhívni. Rokonszenves volt, kedves, akár érdekesnek is
lehetett volna mondani, de nekem egyszerűen nem volt többé
kedvem bárkivel is emberi kapcsolatot kialakítani.

Kibéreltem egy szobát a Naklua Roadon, messze a nyüzsgő

városközponttól. Van benne légkondicionáló, hűtőszekrény,
zuhanyozó, egy ágy és néhány bútor. A lakbér háromezer baht
egy hónapra - kicsit több, mint ötszáz frank. Megadtam az új
lakcímemet a bankomnak, és felmondtam az állásomat a
Kulturális Minisztériumban.

Úgy általában nem sok dolgom maradt az életben. Vettem

egy csomag A4-es papírt, és nekiláttam megörökíteni az életem
eseményeit. Ez olyan dolog, amit sokan megtehetnének a
haláluk előtt. Érdekes, hogy a legtöbb emberi lény leél egy
egész életet, és soha nem próbálja meg elemezni, megtagadni
vagy megmagyarázni. Nem hiszem, hogy ezek az elemzések,
tagadások vagy magyarázatok bárkinek is okulására
szolgálnának, vagy bármilyen egyéb hasznuk lenne, de azt
hiszem, mégiscsak el kellene készülniük.

5.

Közben eltelt fél év, és én még mindig itt lakom a Naklua

Road-i szobámban. Azt hiszem, a szerepem körülbelül véget
ért. Hiányzik Valérie. Ha véletlenül az lett volna a szándékom
ezeknek az oldalaknak a megírásával, hogy enyhítsem vagy
elviselhetőbbé tegyem a veszteség érzését, akkor most már
biztos lehetek a kudarcomban: Valérie hiánya még sohasem
fájt ennyire.
A harmadik hónap elején végül elhatároztam, hogy újra
elkezdek masszázsszalonokba és szexbárokba járni. A gondolat
nem lelkesített igazán, féltem, hogy totális kudarcot vallok.
Pedig sikerült erekciót produkálnom, sőt ejakulálnom is, de
nem éreztem semmi élvezetet. Nem a lányok tehetnek róla,
ugyanolyan ügyesek és kedvesek voltak, mint mindig; én
váltam teljesen érzéketlenné. Majdhogynem elvből hetente
egyszer továbbra is eljártam egy masszázsszalonba, de végül
úgy döntöttem, hogy abbahagyom. Pedig, akármilyen
képtelenül hangzik, ez mégiscsak emberi kapcsolatnak
számított. Mert ha egyáltalán nem hiszek is abban, hogy
visszatér az élvezetre való képességem, előfordulhat, hogy a
lány elélvez, már csak azért is, mert a nemi szervem
érzéketlensége miatt akár órákig is eltart az erekcióm, ha nem
szakítom meg akaratlagosan. Persze eljuthattam volna oda,
hogy kívánjam ezt az élvezetet, ez is lehetne egy tét, de nekem
már elegem van a tétekből. Az életem üres forma, és úgy
gondoltam, jobb, ha az is marad. Ha megengedem, hogy a
szenvedély behatoljon a testembe, a nyomában rögtön
megjelenik a fájdalom.

A könyvem a vége felé közelít. Mostanában egyre

gyakrabban maradok ágyban majdnem az egész napra. Néha
reggel bekapcsolom a légkondicionálót, este kikapcsolom, és a
kettő között a szó szoros értelmében nem történik semmi.
Mostanra hozzászoktam a gép zúgásához, pedig az elején
szörnyen idegesített; de hozzászoktam a hőséghez is;
tulajdonképpen egyiket sem szeretem jobban a másiknál.
Már jó ideje nem veszek francia újságokat; gondolom,
mostanra már lezajlott az elnökválasztás. A Kulturális
Minisztériumnak, lesz, ami lesz, folytatnia kell a munkáját.
Lehet, hogy Marie-Jeanne-nak eszébe jutok még néha, amikor
egy kiállítás költségvetését készíti elő, de nem próbáltam
kapcsolatba lépni vele. Arról sem tudok semmit, hogy mi lehet
Jean-Yves-vel; miután kirúgták az Aurore-tól, gondolom,
sokkal alacsonyabbról kellett újrakezdenie a karrierjét, és
valószínűleg nem a turisztikai ágazatban.
Amikor a szerelem elmúlik az ember életéből, az egész élet
kicsit konvencionális és erőltetett formát ölt. Az ember
megpróbál emberinek látszani, ragaszkodik a megszokott
viselkedésformákhoz és struktúrákhoz, de ahogy mondani
szokás, a szíve kimarad az egészből.
Nagy porfelhőt kavarva robogók ereszkednek le a Naklua
Roadon. Már dél van. A külvárosban lakó prostituáltak most
érkeznek meg a városközpontban lévő munkahelyükre. Azt
hiszem, ma a szobában maradok, legfeljebb csak délután
megyek el egy sarki bódéba, hogy egyek egy tányér levest.
Ha valaki lemondott az életről, a kereskedőkhöz fűzi az
utolsó emberi kapcsolat. Ez a kapcsolat az én esetemben
néhány angol szóra korlátozódik. Nem beszélem a thai nyelvet,
és ez fojtogató és szomorú barikádot von körém. Valószínű,
hogy sohasem fogom igazán megérteni Ázsiát, de ennek
egyébként nem sok fontossága van. Lehet úgy élni a világban,
hogy nem értjük, elég, ha táplálékhoz, simogatáshoz és
szerelemhez jutunk. Pattayában nyugati, sőt ázsiai mérce
szerint is olcsón lehet táplálékot és simogatást vásárolni. Ami a
szerelmet illeti, arról nehezemre esik beszélni. Most már biztos
vagyok benne: Valérie volt életemben a ragyogó kivétel. Azok
közé a lények közé tartozott, aki képesek egy másik ember
boldogságának szentelni az életüket, sőt ez az életcéljuk. Ez a
jelenség rejtély. Boldogság, egyszerűség és öröm rejlik benne;
de fogalmam sincs, hogyan jöhet létre. És ha még a szerelmet
sem értettem meg, mire lenne jó megértenem az élet többi
dolgait? Az életem végéig Európa, a gond és a szégyen
gyermeke maradok; nem tudok senkinek reményt nyújtani. A
Nyugat iránt nem gyűlöletet érzek, csupán mélységes
megvetést. Csak azt tudom, hogy mi európaiak mind, ahányan
csak vagyunk, bűzlünk az önzéstől, a mazochizmustól és a
haláltól. Olyan rendszert hoztunk létre, amelyen belül
egyszerűen lehetetlenné vált az élet; ráadásul ezt a rendszert
akarjuk meghonosítani az egész világban.
 Leszáll az este, a sörözők homlokzatán kigyulladnak a
sokszínű lámpafüzérek. A nyugdíjas németek letelepszenek az
asztalok mellé, és súlyos mancsukat fiatal kísérőük combjára
teszik. Ők minden más népnél jobban ismerik a szégyent és a
szorongást, és szükségük van egy édes test, egy puha és friss
bőr érintésére. Ők minden más népnél jobban vágynak a
megsemmisülésre. A németekre nem jellemző az a gyakorlatias
és önelégült durvaság, ahogyan az angolszász turisták
állandóan összemérik a szolgáltatást és az árakat. Az is ritka,
hogy sportolnának vagy ügyelnének a testükre. Általában túl
sokat esznek, túl sok sört isznak, elhájasodnak, és hamar
meghalnak. Barátságosak, szeretnek viccelődni, szívesen
fizetnek egy kört a kocsmában, és gyakran mesélnek vidám
történeteket - a társaságuk megnyugtató és szomorú.
Most már megértettem a halált; nem hiszem, hogy túl sok
fájdalmat okozna nekem. Megismertem a gyűlöletet, a
megvetést, a csömört és még sok más dolgot; sőt, megismertem
a szerelem rövid pillanatait is. Semmi sem marad meg belőlem,
és nem is érdemlem meg, hogy bármi is megmaradjon;
akárhonnan nézzük, középszerű lény vagyok.
Nem tudom miért, de mindig úgy képzeltem, hogy éjszaka
halok meg, és némi nyugtalansággal gondolok arra a
fájdalomra, ami a testemtől való elszakadást fogja kísérni.
Nehezemre esik, hogy az élettől való elszakadást valamilyen
fájdalommentes és öntudatlan eseménynek képzeljem el;
persze tudom, hogy tévedek, de azért mégis nehezen tudom
magam meggyőzni róla.
A helybeliek néhány nap múlva felfedeznek; ezen az
éghajlaton a holttestek hamar büdösödni kezdenek. Nem tudják
majd, hogy mit kezdjenek velem, és valószínűleg a francia
követséghez fordulnak. Mivel nem holmi nincstelen csavargó
vagyok, könnyen megtalálják majd az aktáimat. Persze
rengeteg pénz marad a számlámon; nem tudom, ki fogja
örökölni, valószínűleg a francia állam, vagy egy távoli rokon.

A többi ázsiai néppel ellentétben a thaiföldiek nem hisznek a

szellemekben, és nem nagyon izgatja őket, hogy mi lesz a
holttestekkel; általában egy közös sírba temetik a halottaikat.
Mivel nem fogok határozott utasításokat hagyni a
temetésemmel kapcsolatban, valószínűleg velem is ez történik
majd. Néhány mozgóárus, aki már megszokta, hogy a
negyedben lakom, bánatosan megcsóválja a fejét. A lakásomat
új bérlő veszi ki. Engem pedig elfelejtenek. Hamar el fognak
felejteni.