JOHN SANDFORD

MEZTELEN PRÉDA

Copyright © 2003 by John Sandford

Fordította Zsembery Péter
Szerkesztette Walter Béla
Kiadási és fordítási jogok fenntartva © 2003, JLX Kiadó
Főszerkesztő Laux József
ISBN 963 305 200 9
Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában
Felelős vezető Bördős János
Deborah Howellnek, aki ott volt az elején
 1.

Csütörtök éjszaka, vaksötét, hófúvás. Vastag felhők, hold nincs mögöttük.

A Buick eltűnt a garázsban és az ajtó leereszkedett. A nagy ember lefordult a
főútról ütött-kopott Cherokeejában, lekapcsolta a fényeket, rágurult az autóbehajtóra
és felvette az ismétlő sörétest az ülésről. Amikor kilépett az autóból, a hó ropogott a
lába alatt; a hó inkább sörétszemekben esett, nem pelyhekben, és minden
sörétszem csípett, ahogy a nagy ember meleg arcához ért.
Felügetett a behajtón, majd a garázs sarkánál állt meg, ahova nem jutott el a
biztonsági lámpa fénye.
Jane Warr kinyitotta az oldalajtót és kilépett rajta. A férfinak háttal csukta be.
A nagy ember megszólalt
– Jane.
A nő felszökkent, a kezét a torkához kapta, elfojtott sikollyal megpördült és az
ajtóhoz lapult. Végignézett a sörétes puskán és a nagy, szakállas, füles
szőrmesapkás emberen, és elvékonyodott hangon így szólt – Mi ez? Kicsoda? Mit
akar? Tűnjön innen… – Zavart, ijedt szavak.
A nagy ember maradt, rászegezte a fegyvert és lassan, mintha egy gyereknek
magyarázna így szólt
– Jane. Ez egy sörétes puska. Ha sikítasz, kirobbantom vele a mellkasodból a
szíved.
Jane megnézte és látta, hogy tényleg egy felhúzható, tizenkettes tárú sörétes
puska céloz egyenesen a szívének. Megpróbálta megnyugtatni magát. Deonra
gondolt a házban. Ha Deon kinéz és meglátja őket… Deon tud magára vigyázni.
– Mit akar?
– Joe Kellyt.
Két vagy három másodpercig csak álltak ott, miközben a kis hósörétek kopogtak
a garázson és lassan fehérre pettyezték a nagy ember szakállát. Aztán
– Joe nincs itt.
A nő hangjában megnyugvás villant. Ehhez neki semmi köze. Ehhez a puskához.
– Lófaszt – mondta a nagy ember. A fegyver csövével balra, a ház felé intett. –
Bemegyünk és beszélgetünk vele, és pénzt fog nekem adni. Nem akarlak bántani
sem téged sem mást, de Joe-val beszélek. Ha muszáj, hát bántani foglak titeket.
Jane-nek ismerősnek tűnt a nagy ember hangja. Talán valamelyik missouri vagy
Kansas City-i kapcsolat?
– Kansas Cityből jöttél? Mert mi nem…
– Kuss – mondta a nagy ember. – Fel a lépcsőn és be a házba! Nem kell
dumálni.
A nő úgy tett, ahogy a nagy ember mondta. Nem ez volt az első alkalom, hogy
egy barátságtalan ember fegyvert fogott rá – még csak nem is a második vagy a
harmadik –, de nem volt nyugodt. Ugyanakkor a férfi azt mondta, hogy Joe-t keresi.
Ha látja, hogy Joe nincs itt, elmegy. Talán.
– Joe nincs itt – mondta Jane ahogy fellépett a lépcsőn.
– Csendet! – A nagy ember halkan beszélt. – Megosztom veled, hogy mit
tanultam Kansas Cityben. Ha baj van, mindig neked kell először meghúzni a ravaszt.
Ha Joe vagy Deon bármivel próbálkozik, neked annyi.
 – Értem – mondta a nő. Ő is halkabban beszélt. Most már az idegen oldalán állt.
Tudta, hogy amíg Deon nem próbálkozik valamivel, addig nem lehet nagy baja. De
volt ebben a nagy emberben valami nagyon furcsa. Megosztom veled? Ilyet Jane
még nem hallott egyetlen bűnözőtől sem.
Felmentek a lépcsőn a hátsó tornácra, onnan egy előszobába és egy újabb ajtón
át a konyhába. Egyik ajtó sem volt bezárva. Broderick kis város, az ember könnyen
felveszi a kisvárosi szokásokat. Ahogy beléptek a konyhába, aminek mikrós
pattogatott kukorica és egyhetes répahéj szaga volt, Deon Cash szólt ki a nappaliból
– Hé! – Majd hallották, ahogy a lába a padlóra ér és egy másodperccel később kiért
a konyhába. Deon vékony, középmagas fekete férfi volt indiánmintás filcpulóverben,
farmerban és a kezében egy doboz Budweiserrel.
Meglátta Warrt, mögötte a nagy embert, és egy pillanattal később észrevette a
fegyvert is. Ekkor a puska csöve már az ő fejére szegeződött.
– Eszedbe se jusson, hogy megmozdulsz – mondta a nagy ember.
– Nyugi – mondta Cash. A konyhapultra rakta a Budweiseres dobozt,
felszabadítva a kezét.
– Hívd ide Joe-t.
Cash egy pillanatra nem értette, majd így szólt
– Joe nincs itt.
– Hívd – mondta a nagy ember.
Cash vállat vont.
– Hé, Joe! – kiáltotta.
Semmi. Egy hosszú perc után a nagy ember a fegyverrel így szólt
– A francba. Hol van?
– A múlt hónapban ment el. Azóta nem jött vissza.
Gőzünk sincs, hol lehet – mondta Warr. – Mondtam, hogy nincs itt.
– Menj oda Deon mellé! – Warr Cashhez lépett, a nagy ember a kapucnis téli
dzsekije zsebébe nyúlt és valami csilingelőt vett elő. Bilincseket. A padlóra dobta
őket és Warr-ra nézett. – Rakd Deonra! Deon, fordulj meg!
– Ó, ember…
– Tőletek függ – mondta a nagy ember. – Nem akarlak bántani titeket, de
megteszem. Akkor is megvárjuk, ha reggelig itt maradunk.
– De nincs itt! – mondta Warr kétségbeesetten. – Nem jön vissza.
– Bilincs! – mondta a nagy ember. – Tudom, hogy milyen a hangja, amikor egy
bilincs bezárul.
– Ne máár…
– Gyerünk! – A puska csöve Cash fejére irányult és Warr lehajolt, felvette az
egyik bilincset és a nagy ember így szólt
– – Fordulj meg, hogy lássam! – És Warr megbilincselte Casht a háta mögött.
A nagy ember újra a zsebébe nyúlt, és elővett egy tekercs ragasztószalagot.
– Ragaszd össze a lábait!
– Ember, kezdesz az agyamra menni! – szólt Cash. Még hátrabilincselt kézzel is
sikerült dühösnek látszania.
– Jobb, mintha meghalnál. Ülj le és nyújtsd ki a lábad, hogy rá tudja tekerni a
szalagot.
Cash még mindig morgolódva leült. Warr mellé guggolt és így szólt
– Eléggé félek.
Cash így válaszolt
– Nem lesz semmi baj. A szakállas ember mehet, megnézheti Joe cuccát, hogy
lássa, nincs itt.
 A nagy ember nyolcszor körbetekertette a széles ragasztószalagot Cash bokája
körül. Aztán megparancsolta Warrnak, hogy vegye le a saját kabátját és bilincselje
meg a saját kezét. Warrnak sikerült az egyik bilincset magára raknia, de a másikkal
ügyetlenkedett, így a nagy ember megparancsolta neki, hogy forduljon meg és
hátráljon oda hozzá, majd maga kattintotta be a másik bilincset. Aztán
megparancsolta nekik, hogy feküdjenek hasra, és rájuk szegezett puskával
ellenőrizte először Cash, aztán Warr bilincsét. Amikor meggyőződött róla, hogy a
bilincsek jól tartanak, felvett egy vékony pamutkesztyűt, Warr mellé térdelt és a
ragasztóval rögzítette a bokáját, majd Cashhez ment és a bokája köré tekerte a
szalag maradékát.
Amikor végzett, Cash így szólt
– Szóval megnézheted. Joe nincs itt.
– Elhiszem – válaszolta a nagy ember és felállt. A két ember annyira
kiszolgáltatottnak tűnt, hogy majdnem abbahagyta az egészet. Aztán erőt vett
magán. – Tudom, hogy merre van Joe.
Egy pillanatnyi szünet után Cash így szólt
– Hol van?
– Egy gödörben némi föld alatt két mérföldre délre Terrebonne-tól. Pontosan már
én sem tudnám megmutatni – mondta a nagy ember. – Csak azért kerestem, hogy
azt gondoljátok… – Vállat vont. – Hogy van valami esélyetek.
Egy újabb pillanatnyi csend után Warr szólalt
– Jézusom. Deon, hallod a hangját?
Cash lassan összerakta a kirakó darabjait, majd hangosan, rekedten, de még
nem üvöltve így szólt
– Dehát mi nem csináltunk semmit, ember. Semmit.
– Én tudom, hogy mit csináltatok – mondta a nagy ember.
– Ne bánts minket – mondta Warr. Dobálni kezdte magát a linóleumon,
megpróbált a hátára fordulni. Kérlek ne bánts minket! Mindent elmondok a
zsaruknak, amit csak akarsz.
– Megillet minket egy tárgyalás – mondta Cash. Ő is megpróbált a testét
kicsavarva a nagy emberre nézni, és közben kipróbálta a ragasztószalag erejét. –
Ártatlanok vagyunk, amíg be nem bizonyosodik a bűnösségünk.
– Ártatlan – köpte a nagy ember.
– De nem csináltunk semmit! – üvöltött rá Cash.
– Tudom, mit csináltatok. – A nagy ember rugdosni kezdte Cash hátát, a veséjét,
a fenekét és a tarkóját. Cash a konyha padlóján hengergőzve próbált menekülni,
miközben üvöltött, a nagy ember pedig úgy nyüszített, mint aki kés ütötte sebtől
haldoklik, mint aki a saját nyakából szivárgó vért nézi, és Cash hátát meg tarkóját
rúgta-taposta, majd amikor Cash megfordult, az arcát is. Cash orra olyan hanggal
tört el, mint amikor véletlenül rálépnek egy ropira, és az arcát elöntötte a spriccelő
vér. A konyha túloldalán Warr fektében próbált megszabadulni a ragasztószalagtól
és a bilincstől, és félig begurult a konyhaasztal alá, és a székek falábai zörögtek a
padlón, ahogy megpróbált araszolni köztük. Közben Cash végig üvöltött, az orrából
pedig csurgott a vér.
Cash végül nem forgott tovább, kimerült. Az orrából folyó vér összemaszatolta a
linóleumot. A nagy ember elhátrált, a dzsekije ujjában megtörölte a száját, majd
elővett a zsebéből egy sokfunkciós bicskát és Warrhoz ment. Megfogta a
ragasztószalagot a bokáján és kihúzta az asztal alól. Warr sírt.
– Jézusom! Ne vágj meg!
 Nem vágta meg. A ruháját kezdte rongyokban levágni róla. A nő sírt, ahogy a
nagy ember vágta le róla a ruhát. A férfi elmélyülten vagdosott, amíg Warr
meztelenül nem feküdt a padlón, csak a bokájánál, a szalag alatt maradt néhány
rongycafat. Ezután Cash ruháját kezdte eltávolítani.
– Mit csinálsz ember?! Mit csinálsz? – Cash újra dobálni kezdte magát és
megpróbált forogni. Végül, megelégelve Cash vergődését a nagy ember
felegyenesedett, hátralépett és újra arcba rúgta. Cash felnyögött, a nagy ember
pedig a hasára penderítette, a lapockái közé térdelt, és türelmesen szabdalni kezdte
róla a pulóverjét és a farmerját, amíg ő is olyan meztelen nem lett, mint Warr.
– Mit csinálsz? – kérdezte Warr. A nő hangjába a félelem mellé némi kíváncsiság
is vegyült.
– Biliárdozok.
– Megöllek te szemét! – hörögte Cash az orrlyukából bugyborékoló vérrel. –
Levágom a fejed, te szar…
A nagy ember tudomás sem vett róla. Becsukta a bicskát, megmarkolta Cash
bokáját és az ajtó felé kezdte húzni. Cash a sok vergődéstől szinte teljesen kimerült,
de most újra dobálni kezdte magát, bár sok haszna nem volt belőle. Dobálta magát,
miközben a nagy ember vércsíkot hagyva áthúzta az előszobán, majd ki a tornácra,
le a lépcsőn, amelynek fokain végig kopogott Cash feje.
– Anyám. Anyám – mondta Cash. – Istenem, anyám.
Az udvaron nem volt túl sok hó, egész télen nem esett túl sok, de Cash feje úgy
egy centi mély, véres vájatot hagyott benne. Amikor a terepjáróhoz értek, a nagy
ember felnyitotta a csomagtartót, a nyakánál és a csípőjénél fogva felemelte Casht
és bedobta az autóba.
Visszament a házba, felkapta Warrt, és mint egy zsák krumplit kivitte az autóhoz,
majd Cash tetejére dobta és rájuk csapta a tetőt.
Mielőtt elindult, gondosan átvizsgálta a házat, hogy nem hagyott-e ujjlenyomatot.
Semmit sem talált, így a sörétessel a kezében kiment.
– Hova megyünk? – kiabálta Warr. – Megfagyok.
A nagy ember nem figyelt oda rá. A várostól negyed mérföldre északra figyelni
kezdte a földutat, ami kelet felé vezetett le a műútról. A hóesésben majdnem
eltévesztette, megállt, egy kicsit hátratolatott a sötét aszfalton és befordult az útra.
Elment egy régi farmház mellett, amiről korábban azt hitte, hogy üres, de most,
ahogy elhaladt mellette, látta, hogy egy villany ég az egyik emeleti ablakban, de
életnek más jelét nem látta.
Most már nem lehet megváltoztatni a tervet, gondolta.
Különben is ebben a sötétben…
Feltámadt a szél, és hordani kezdte a havat. Elég messze lesz a háztól, hogy ne
lássák meg. Ment tovább, a farmház fénye lassan eltűnt mögötte. A sötétben, a
hóban semmi megkülönböztető jel nem látszott a tájban. A földútra és a
kilométerórára koncentrált. Négy tized mérföld után lefordult az útról, lassított és
kinézett a bal oldali ablakon. Először semmit sem látott, csak havat, de úgy harminc
méter után meglátta a fát. Megállt, óvatosan a fához tolatott, majd még forgolódott
egy kicsit, hogy orral kifelé álljon.
– Mi az? – kérdezte Cash nyögve. – Mi az?
A nagy ember a terepjáró hátuljához ment, kinyitotta a csomagtartó fedelét,
megmarkolta a Cash bokája köré tekert vastag ragasztót és kirántotta a meztelen
férfit a kocsiból. Cash háta tompa puffanással csapódott a földre. A nagy, ember a
szalagnál fogva elhúzta a nagy fa mellett egy facsoport felé.
 A facsoport egyik fájához húzta Casht, egy tölgyhöz, ami az autó fényszórójának
pont a legszélén helyezkedett el. A fa egyik vastag, úgy négy méter magasan levő
ágán két kötél volt átvetve. A nagy ember az egyik kötél alatt engedte el Cash
bokáját, majd megfordult és Warrért indult. A rugdalózó, vergődő nőt is az ág alá
dobta.
– Ezt nem teheted, ember! – üvöltötte Cash. – Ez gyilkosság. – Egy pillanatra
elült körülöttük a szél, de a kis jeges golyócskák tovább hullottak rájuk a fák ágai
között, és csíptek, mint a parázs.
– Segíts! – jajongott Warr Cashnek. – Kérlek! Kérlek!
– Gyilkosság? – kiabált a nagy ember Cashre, túlkiabálva a szelet. Ellépett tőlük
és kitépett a fagyott hóból egy földön heverő ágat, majd visszatántorgott Cashhez.
– Gyilkosság? – Ütni kezdte Casht a hosszú bottal, minden ütéssel bőrcsíkokat
tépve le Cash hátáról és lábáról, miközben a fekete férfi a fagyott havon dobálva
magát araszolt, próbált menekülni. – Gyilkosság, te kibaszott állat. Gyilkosság…
Egy idő után abbahagyta, elfáradt. Messze hajította a botot.
– Gyilkosság – mondta Cashnek. – Majd mutatok én neked gyilkosságot.
A nagy ember Cash-hez hajolt, hurkot vetett a nyaka köré, és erős csomókkal,
szorosan rögzítette. A másik kötéllel ugyanezt tette Warr nyakán. Warr már nagyon
reszketett a hidegben.
Amikor a nagy ember végzett, a nagy ember hátralépett, végignézett a két földön
heverő meztelen emberen és így szólt
– Az Isten verje meg halhatatlan lelketek. – Majd húzni kezdte Cash kötelének
másik végét. Ahogy a kötél a nyakába vágott, Cash abbahagyta az üvöltést. Nehéz
volt, a nagy ember minden erejével húzta, ráadásul a faágon is nehezen csúszott a
kötél. Végül, mivel nem sikerült a levegőbe emelnie, a nagy ember fél karral
átkarolva megemelte a fekete férfit, és közben meghúzta a kötelet. Cash lába úgy
húsz centire emelkedett el a föld fölé. Már nem vergődött. Egyszerűen csak lógott. A
nagy ember a kötél végét a fa törzséhez kötötte. Tartott.
Warr könyörgött, de a nagy ember nem hallotta. Később a nő egyetlen szavára
sem emlékezett, csak arra, hogy nagyon sokszor elmotyogta
-Kérem! Nem használt. Az sem, amikor megpróbált ellenállni neki, bár egy rövid
ideig, talán harminc másodpercre elégedettséget okozott neki.
A nagy ember nem tudta elég magasra emelni a nőt, hogy elemelje a lábát a
földről. Ahogy próbálkozott, felcsúszott a dzsekije ujja és egy darab meleg, élő hús
ütközött a nő arcához. A nő, gyorsan, mint egy macska a férfi csuklójába
mélyesztette fogait, tiszta erőből szorította és dühödten rázni kezdte a fejét. A nagy
ember elengedte a kötelet, Warr a földre zuhant, de a fogával nem engedte el a húst,
így a férfi ütni kezdte a halántékát, amíg nem engedett. Jane Warr nyögni kezdett,
ahogy a nagy ember újra felemelte, majd így szólt
– Nem mi vagyunk az egyetlenek.
Ettől a férfi egy pillanatra megállt
– Hogy mi van?
– Eljönnek érted, faszszopó! – A nő a nagy ember felé köpött alig tíz centiről. Az
arcába talált. A férfi elfintorodott, átkarolta Warr derekát, és a vértől síkos kesztyűben
magasabbra emelte, majd a kötelet erősen markolva ellépett mellőle. A nyögés
abbamaradt. Sikerült még úgy tizenöt centit húznia a kötélen, majd a fatörzs köré
kötötte a kötelet.
Pár percig figyelte a két embert, ahogy csendesen lengenek a szélben és a távoli
fényszórók tompa fényében.
 A két ember feje furcsán elfordult, a testük pedig megnyúlt, mint El Greco
festményén a mártíroké.
Aztán megfordult és otthagyta őket.
Lehet, hogy már halottak voltak, de talán még éltek pár percig. A nagy embert ez
már nem érdekelte, nem volt fontos. Lassan, óvatosan fordult ki a földútra, onnan a
műútra, majd Brodericken át dél felé. Mérföldekre járt, amikor észlelte a fájdalmat a
csuklójában, és megérezte, hogy a könyökénél átázott a vértől a dzsekije. Amikor a
műszerfal gyenge fényében az arca elé emelte a kezét, látta, hogy a nő kiharapott
egy darab húst a csuklójából, és a citromcikk méretű sebből dől a vér.
Ha egy zsaru most megállítja és ezt meglátja…
Megállt a sötét út szélén, és egy csomó papírtörlőt tekert a csuklója köré, amit
némi szigetelőszalaggal rögzített. Kiszállt a kocsiból, némi hóval megmosta a kezét
és az arcát, a véres dzsekit a csomagtartóba dobta, és elővett egy vékonyabb
kabátot a hátsó ülésen levő zsákból.
Haza, gondolta. Elégetni a dzsekit, eltűntetni a terepjárót.
Gyerünk haza.
 2.

Weather Davenport álmosan kimászott az ágyból. A gyerek éhesen sírt a

szobájában a folyosó végén, és Weather hozzá indult. Lucas a házvezetőnőjük
kiáltására ébredt
– Itt vagyok, Weather, visszafekhetsz nyugodtan!
– De jó! Köszi! – mondta Weather. Visszatért az ág hoz, leült a szélére és az
órára nézett.
– Felkelsz? – kérdezte Lucas.
– Tizenöt perc múlva úgyis szólni fog a vekker mondta Weather. Ásított, sóhajtott
egy nagyot, majd felállt az ágyról és a fürdőszobába indult, menet közben húzva le
magáról a hálóingét. Lucas félálomban, < takaró alatt fekve semmit sem látott az
ablakot fedő zsalugáterek mögött, csak sötétséget. Január Minnesotában a nap
háromnegyed tizenkettőkor kel és délben nyugszik, gondolta.
Átfordult, megpróbált kényelmesen elhelyezkedni és visszaaludni egy kicsit. Nem
sok esélye volt rá Már jó egy hónapja rosszkedvűnek érezte magát, a depresszió
pedig a jó alvás legfőbb ellensége. A házasság rendben volt, a gyerek csodás.
Semmi baj. Lucas szerint a rossz kedv valami vegyi reakció miatt jött, de a vegyi
anyagok) az alvást is meggátolták. Úgy gondolta, hogyha tovább] romlik a kedve, hát
elmegy orvoshoz. Másrészt azonban egyszerűen a tél miatt is lehet, márpedig a tél
idén októberben kezdődött.
Lucas hallotta, ahogy Weather elindítja a zuhanyt, majd Ellen, a házvezetőnő
lecsattog a lépcsőn a gyerek kel. A kölyök végül a Sámuel Kalle Davenport nevet
kapta. A „Kalle” finn név, Weather apja után. A házvezetőnő egy 55 éves exápolónő
volt, aki imádta a gyerekeket. Jól megvoltak így négyen.
Pár perc múlva a zuhany elállt, Lucas pedig felült.
Most már teljesen ébren volt, semmi értelme nem volt a további próbálkozásnak.
Kiszállt az ágyból, eszébe jutott az ébresztőóra, felvette és lekapcsolta. Ekkor lépett
ki Weather a fürdőszobából, egy törölközővel dörgölve haját.
– Felkelsz? – kérdezte vidáman. Az alacsony, kicsi Weather igazi koránkelő volt.
Imádott még a napfelkelte előtt felkelni és jó korán megkezdeni a munkát.
– Öhm – szólt Lucas. A fürdőszoba felé kezdett csoszogni, de az asszonynak
olyan finom, meleg illata volt, hogy amikor mellé ért, fél karral átkarolta, felemelte és
egy nagy csókot nyomott a köldöke alá a hasára.
Weather ficánkolt a kezében, egyszer felnevetett, majd komolyan így szólt
– Tegyél már le, te mamlasz!
– Közveszélyes erőszaktevő támadása a meztelen háziasszony ellen… – Lucas
az ágyhoz lépett a karjában Weatherrel, majd az ágyra dobta és mellé feküdt. A keze
rögtön vándorútra indult.
– Hagyj békén! – szólt Weather és elgurult mellőle. Gyerünk, Lucas, a francba!
– Fültövön csapta Lucast, hogy fájt és Lucas visszahanyatlott az ágyra. Weather újra
a haját dörgölve állt az ágy mellett és így szólt
– – Ti férfiak olyan büszkék vagytok a reggeli erekciótokra, hogy nem álljátok
meg, mindig ott suhogtatjátok az ember orra alatt. Nagyzolós.
– Légyszíves ne mondd azt, hogy suhogtat! – mondta Lucas.
– A reggeli szex a tinédzsereknek való, mi pedig nem vagyunk azok – mondta
Weather.
 Lucas hasra fordult.
– Na, most megsértődtem.
– Adok én neked sértődést! – válaszolta az asszony.
Villámgyorsan répát tekert a törölközőjéből és Lucas fenekére csattintott vele. Ez
még a fültövön csapásnál is jobban fájt, így Lucas villámgyorsan legördült az ágyról
és így szólt
– Ááá. Meztelen háziasszony támadása az alvó férfi ellen…
Weather nevetve elhátrált tőle, újra csavarta a törölközőjét és így szólt
– Alvó férfi golyóinak találkozása vizes törölközővel.
Ekkor Ellen, a házvezetőnő szólalt meg a lépcső aljáról
– Fent vagytok?
Mindketten megtorpantak, majd Weather suttogva szólalt meg
– Te döntesz! Mit mondjak?
Weather sebész volt és majdnem minden reggel operált. Ma délelőtt három
műtétje volt, mindhárom a megyei kórházban, mindhárom égéses sérülés – két bőr
átültetés, és egy kozmetikai jellegű műtét egy volt erősáram szerelő fején, aki egy
kicsit megpróbálta megnövelni a hajfelületét, miután felgyógyult csúnya
fejsérüléséből.
Már teljes doktornői felsőbbrendűségében ott szorgoskodott a konyhában, amikor
Lucas végre lejött az emeletről. Ellen az etetőszékben csücsülő gyerekbe diktálta a
narancsszínű zöldségpépet.
– Háromra itthon leszek, Ellen, de fél nyolc és leghamarabb tíz óra között nem
vagyok elérhető – mondta éppen Weather. – Ha bármi gond van, tudod, mi a teendő.
A Harper's embere jön délelőtt, hogy megnézze az első lépcsőt…
Megszólalt a telefon és mindnyájan ránéztek. Talán egy elhalasztott műtét?
Lucas vette fel
– Halló?
– Lucas? Rose Marié vagyok. Az állami Közbiztonsági Hivatal új vezetője.
– Ajjaj.
– Pontosan. Milyen gyorsan tud ideérni?
– Tizenöt perc – válaszolt Lucas. – Mi történt?
– Elmondom, ha ideér. Siessen! Ó! Weather még otthon van?
– Most indul.
– Adja ide egy szóra!
Lucas Weathernek nyújtotta a telefont és közben így szólt – Rose Marié az.
Valami történt, rohannom kell.
Weather átvette a telefont
– Szia! – Egy percig hallgatott, folytatta
– – Igen, Lucas ideadta. Azt hiszem ma este kezdjük. Ühüm. Aha. Nem, egyet
sem hagyunk ki. Tegnap este a japán fuvolát hallgattam…
Mialatt a két nő beszélgetett, Lucas a bejárat melletti gardróbba ment és elővette
a kabátját és a táskáját. Kivette a táskából a 45-öst és az övére csatolta, miközben
hallgatta, ahogy Weather a főnökével beszélget. Rose Marié mostanában abban hitt,
hogy a gyerekek intelligensebbek lesznek, ha már magzatként klasszikus zenét
hallanak és folytatják legalább, mondjuk negyvenöt éves korukig. Valahol talált egy
lemezgyűjteményt, amit direkt gyerekeknek válogattak. Weather egy az egyben
megette a dolgot és mostanában kezdte a programot.
– Elmentem – kiáltott Lucas, ahogy felvette a kabát ját.
Weather utána kiáltott
– Várj! Várj! – Aztán így szólt a telefonba
 – – El kel búcsúznom Lucastól. Majd este beszélünk. – Lerakta a telefont, és
Lucashoz jött, hogy lábujjhegyre állva szájon csókolja. – Rose Marié azt mondta,
elmész a városból. Szóval…
– Ajjaj – mondta Lucas. Újra megcsókolta Weathert majd odament és Sam feje
búbjára is adott egy puszit – Sziasztok.
Az ígért negyed óránál pár perccel lassabban ért oda St. Paul belvárosába, a
Wabasha Streetre, ahol az egy kori raktár, a Közbiztonsági Hivatal jelenlegi épülete
állt. A saját irodája vagy egy mérföldre volt innen, az University Avenuen, az Állami
Bűnüldözési Iroda, vagyis az ÁBI központi épületében, így itt nem volt saját
parkolóhelye. Miután helyet talált, elindult a bejárat felé. Körülötte nagy, habos
hópelyhek hullottak a járdán és a járókelők vállára, lassítva és halkítva az
útforgalmát.
Lucas magas, sportos férfi volt, nem hordott kalapot kék öltönyt viselt és szürke
kasmír kabátot, kezében pedig egy elegáns, fekete bőrtáskát lóbált. Nem gondolt
halott emberekre, akik tölgyfákról lógnak. A kabát és a táska is Weather karácsonyi
ajándéka volt, és bár nem örült nekik felhőtlenül – hamar megkapta, hogy ezek túl
flancos cuccok egy zsarunak –, azért szerette őket. A kabát puha volt és meleg, a
táska pedig arisztokratikusan puffant, amikor lerakta az asztalra és ez mindig hatott
azokra, akikre hatni szoktak az arisztokratikus puffanások. Vagyis majdnem minden
bürokratára.
A legalább három vagy négy fontos ember közreműködésével végrehajtott
politikai csetepaté eredményeképp Lucast mostanában körbevették a bürokraták.
Amikor a por elült, az egykori minneapolisi rendőrfőnök a Minnesota állam
Közbiztonsági Hivatalának elnöki székében találta magát, Lucas pedig új
munkakörben, immár az állam kormányzója megbízottjaként üldözte a bűnözőket.
Lucas pozíciójának hivatalos meghatározása ez volt
„A Regionális Tanulmányok Osztályának igazgatója.” Az RTO az ÁBI-n belül
kapott helyet, és az ÁBI-ből származott a költségvetése, viszont Lucas közvetlenül
Rouxnak felelt és rajta keresztül a kormányzónak. A kormányzónak már kétszer is
komoly baja támadt a médiával két megoldatlan gyilkossági eset miatt, és elege volt
belőle.
Mindkét esetben a helyi seriff hivatala kezdte meg a nyomozást anélkül, hogy az
ÁBI-t hívták volna. Aztán, amikor az ügyek túl nehéznek, vagy érzékenynek
bizonyultak, a helyiek tiszta erőből segítségért kezdtek kiabálni, és amikor nem
sikerült megoldaniuk az ügyeket, teli torokból az ÁBI-t és az állam vezetését kezdték
okolni.
Az, hogy az ügyeket a helyiek kenték el, semmilyen szinten nem jelent meg az
újságokban. Hol van az a sok tudományos nyomozati módszer, amivel tele van
Discovery Channel? Miért küldik azt a sok adódollárt St Paulba? Miért nem csinál
végre valamit a kormányzó?
Az ilyen kérdéseket pedig egy 44 százalékos kormányzó nagyon nem szereti.
így aztán Roux-val konzultálva megalakította a Regionális Tanulmányok
Osztályát. Az irodát, ahogy minden beavatott tudta és emlegette a „szar
ellapátolására” hozták létre. Az ÁBI elnöke, John McCord utálta az ötletet. A
feletteseit semmi sem érdekli, ők csak annyit akarnak, hogy eltűnjenek a „szar
ügyek”. Lucas elmosolyodott a gondolatra. Még semmilyen nagy szart nem kapott,
mióta a pozícióban van, de ez a hívás nem úgy hangzott, mint Roux korábbi hívásai.
Lucas elég gyakran mosolygott – elégedett volt a munkájával és a magánéletével
is –, de a kemény éveknek és a francia-kanadai géneknek köszönhető kristályosan
hideg kék szemét a mosolya sem nagyon lágyította meg. Sötét haja lassan kezdett
itt-ott szürkülni és egy hosszú, fehér forradás húzott vonalat a homlokáról a
szemöldökén át az orcájára. A nyakán, a torka mellett volt még egy elég csúnya,
csillag alakú seb. Egy kislány lőtte meg, és a torkát elöntő vértől nem kapott levegőt.
Lassan szállt el belőle az élet és halványodó öntudattal észlelte, hogy egy
sebésznő – aki később a felesége lett – egy bicskával gégemetszést hajtott rajta
végre, meg mentve életét.
De ez évekkel ezelőtt történt.
Most, gondolta Lucas, túl sok időt tölt az íróasztal mögött. Hogy ne puhuljon el,
egy csapat régi, minneapolisi zsaruval téli kosárlabda meccseket játszott. Széles
válla volt, gyorsan mozgott, mint egy macska, és távolról sem volt vékonynak, vagy
nyúlánknak mondható.
Egy vörös hajú nő jött vele szembe, aki egy karácsonyi kötött pulóverbe
öltöztetett macskányi kutyát vezetett pórázon. A nő rámosolygott és így szólt
– Szia, Lucas.
Lucas félig utána fordult és kinyögte
– Szia, mizújs? – És mosolyogva ment tovább. Honnan ismeri? Valahonnan a
városból. Már az épületben járt és épp liftbe szállt, amikor eszébe jutott
– Pultos volt, gondolta. De hol? Talán O'Briannél? Talán…
Rose Marié Roux irodája egy hatszor hat méteres, négyzet alaprajzú szoba volt,
amit a saját költségén rendezett be egy jó cseresznyefa íróasztal, két kényelmes,
zöld bőr karosszék a látogatóknak, egy dívány, néhány művészeti nyomat és
politikusportré, és egy könyvespolc tele szakkönyvekkel és állami törvénykönyvekkel.
Rose Marié, ez a túlsúlyos, hihetetlen szőkére festett hajú nő az íróasztala mögött
ült elterülve gyűrött, kék ruhában, miközben egy meggyújtatlan cigaretta lógott a
szája sarkából. A városban elterjedt a pletyka, hogy amikor Rose Marié megkapta az
állást, az épület túlsó oldalára költöztette az irodát egy olyan szobába, amelynek ki
lehetett nyitni az ablakát. A nap bármelyik szakában messziről látni lehetett Rose
Marié szőke fejét és egy füstfelhőt az ablakban.
– Mi történt? – kérdezte Lucas.
– Üljön le – mondta Rose Marié és az egyik zöld bőrszékre mutatott. – A
kormányzó még késik egy kicsit, előtte gyorsan vázolom a helyzetet. – Vett egy mély
levegőt. – Szóval…
– Mi történt?
– Van egy lincselésünk. – A szó úgy himbálózott a levegőben, mint egy műanyag
Michelin baba a kamion tetején.
– Na meséljen! – mondta Lucas egy pillanatnyi csend után.
– Fent az állam északi végében, nem messze Armstrongtól. Tudja merre van?
– Valahol Thief River környékén?
– Pontosan. Egy fekete férfit és egy fehér nőt akasztottak fel egy fára. Meztelenül.
Hátrabilincselt kézzel, össze kötözött lábbal. Együtt éltek valami tyúkszaros
tanyaközpontban Armstrongtól északra.
– Lincselés – szólt Lucas. Pár másodpercig eltöprengett ezen a szón, majd
lassan így szólt
– – A lincselés azt jelenti, hogy valakit meggyanúsítottak valamilyen bűnnel. A
városiak a saját kezükbe veszik az igazságszolgáltatást és a törvény nem tesz ellene
semmit. Erről van…?
– Nem. Igazság szerint annyi történt, hogy meggyilkolták őket – mondta Rose
Marié a székében fészkelődve. – Valamikor a múlt éjjel. De egy fekete férfi és egy
szőke nő együtt lógnak felakasztva egy fán, meztelenül.
 Ha a sajtó megtudja és minden híradóban erről lesz szó, akkor annyit
ismételhetjük, hogy gyilkosság, amíg el nem kopik a nyelvünk, a filmesek akkor is
csak azt fogják sikítani, hogy lincselés. Szóval villámgyorsan le kell rendeznünk a
dolgot.
– Bemidji tud róla? – kérdezte Lucas. Az ÁBI bemidji irodája felelt az állam északi
felében a nyomozásokért.
– Nem tudom. Tőlem nem, az biztos. Beszéltem Ray Zahnnal, aki az ottani állami
járőr – mondta Rose Marié.
– Úgy negyvenöt perccel ezelőtt hívott fel és hozzám kapcsolták, haza. Úgy tűnik,
okos hapsi. Ő volt az első a tetthelyen, még a seriff emberei előtt.
– Lehet, hogy a seriff meg tud vele birkózni – szólt Lucas.
– Zahn szerint nem. Azt mondja, hogy a seriff új fiú, aki még a saját árnyékától is
megijed. Azt mondta, hogy azonnal minket fog hívni, ahogy meglátja a helyszínt.
– És én megyek.
– Pontosan. Ez volt az első dolog, amit a kormányzó mondott, amikor felhívtam.
Már várja a Nemzeti Gárda helikoptere, szóval egyenesen odarepülhet.
– Ennyit tudunk? – kérdezte Lucas.
– Ez minden – válaszolt Roux.
– Akkor indulok – mondta Lucas és felállt a zöld székből. Elkezdte érezni a
ritmust, az örömteli érzést, ahogy szakadozni kezdenek a rosszkedvű felhők. Végre
egy szemétláda, akit üldözni lehet az ember mindjárt jobb kedvre derül. – Hívjon a
levegőben, ha bármit megtud.
– Várja meg a kormányzót! Mindjárt jön.
Amíg várakoztak, Lucas elővette a mobilját és felhívta Delt.
– Hol vagy?
– Az ágyban. – Del Capslock háza Lucasével szemben volt a folyó minneapolisi
oldalán.
– Kelj fel! Tizenöt, húsz percen belül érted megyek.
Hozz ruhát úgy két napra, és jó bakancsot is. Felmegyünk északra. Kint leszünk a
szabadban.
– Oké.
– Bizony oké. Mindent elmondok a kocsiban.
Megcsördült Rose Marié telefonja. Roux felvette, egy másodpercig a fülénél
tartotta, majd visszarakta a kagylót.
– A kormányzó most lépett be a bejárati ajtón.
Elmer Henderson kormányzó 190 centi magas, vékonycsontú ember volt. Enyhén
zselézett, őszülő szőke haja volt, hosszú, hajlékony, kifejező keze és vizeskék
szeme. Vékony, aranykeretes szemüveget viselt, ami tu dós külsőt kölcsönzött az
arcának. Konzervatív, szürke vagy fekete öltönyei és cipői mind Angliában készültek
Henderson klánja nagy hírű, gazdag család volt a minnesotai politikai életben, de
Elmert nem szánták politikai pályára. Mindig is a család kis szerencsétlenjének
számított, az iskolai években még a szexuális ferdülések gyanúja is körbelengte.
Elmert arra szánták, hogy különböző nagy minnesotai cégek tárgyalótermeinek
második vonalában töltse életét, míg két nagyobb testvére a szenátorság és talán az
elnöki szék felé menetel. De a testvérek egyike rákapott a kokainra és a
házasságtörésre, a másik meg egyszer berúgott és régi, fából készült motoros
hajójával befutott egy stég alá, amivel tolószékbe juttatta magát, így aztán Elmer
került az első helyre. Ahogy ez lenni szokott, Elmer aztán villámgyorsan rákapott a
hatalom és az intrikák ízére. Maga köré gyűjtötte az állam konzervatív demokratáit,
akik kinyírták, majd átvették a párt minnesotai vezetését. Elmer a győzelemből
kormányzói jelölést faragott magának. Az első terminusa első évében úgy tűnt, jó
lesz egy második terminusra is.
Henderson igazi északi, katolikus, konzervatív demokrata párttag volt, a
negyvenes évei derekán. Jóképű férfi, csinos feleséggel és két szép, bár némileg
egykedvű gyerekkel, egy lánnyal meg egy fiúval. A gyerekek kerülték a füvet, a
gördeszkát és feltűnő helyeken nem viseltek sem piercinget sem tetoválást, bár az
egyik helyi talkshow műsorvezetője egyszer élő adásban bemondta, hogy Henderson
tizennyolc éves lányának két karika is van a szeméremajkában. Ez, még ha igaz is,
aligha vethető Henderson szemére. Ha a párt országos gyűlése egy déli, protestáns,
liberális elnökjelöltet állít legközelebb, aki mellé kell egy eltérő elveket valló
alelnökjelölt… Ki tudja?
Henderson kopogás nélkül viharzott be Roux irodájába. Férfiparfüm illata és a
személyi asszisztense követte. Az asszisztensnek leginkább a rosszul megemésztett
fokhagymára emlékeztetett a szaga. Furcsa pár voltak ők ketten, szinte
elválaszthatatlan társak a magas és karcsú arisztokrata és Sancho Panzája, Neil
Mitford.
Mitford alacsony, köpcös fickó volt, sötét hajú, rosszul öltözött és szünet nélkül
ideges. Mitford leginkább úgy nézett ki, mint egy kocsmáros, a főiskolán pultosként
dolgozott. Hamar szakmája egyik legjobbja lett fotografikus arc- és névmemóriája
volt.
– Custer megye telefonált már? – kérdezte Henderson Roux-t bármiféle
bevezetés nélkül.
– Még nem. Hivatalosan még nem vagyunk benne válaszolta Rose Marié.
A kormányzó Lucashoz fordult.
– Ez pontosan az, amiért felvettük magát. Rendezze el ezt az ügyet! Menjen fel
oda, hagyja, hogy a rendes ÁBIsok végezzék a dolgukat, hagyja, hogy a seriff azt
csináljon, amit akar, de én magára számítok. Érthető?
Lucas bólintott.
– Igen.
– Csak, hogy mindenki tisztában legyen a lényeggel szólalt meg Mitford,
miközben felkapott egy kristály papírnehezéket Rose Marié egyik polcáról és dobálni;
kezdte a levegőbe, mint egy kosárlabdát –, ez egy gyilkosság, nem lincselés. Amint
valaki kiejti azt a szót,; hogy lincs, mi azonnal cáfolunk és támadunk.
– Ki fogják ejteni – mondta Roux az asztala mögül.
– Tudjuk – mondta Henderson. – De meg kell próbálnunk írmagjában elfojtani a
szót.
– Nem lincselés – ismételte Mitford. Lucashoz fordult – Minél hamarabb talál
olyan bizonyítékot, ami gyilkosságra utal lincselés helyett, nekünk annál jobb.
A legkisebb apróság is elég. Azonnal ossza meg velem, én pedig már
szivárogtatom is ki a tévéseknek.
– Ezt villámgyorsan el kell nyomni – mondta Henderson. – Nem hagyhatjuk, hogy
elterjedjen Lucas újra bólintott – Jobb is, ha indulok – mondta. – Minél hamarabb
érünk oda…
– Menjen – szólt Henderson. – Először a szót fojtsa mindenkibe, aztán oldja meg
az esetet.
Roux szólalt meg – Hívom a gépen, amint hivatalos értesítést kapok Custer
megyéből. Szólok az ÁBI-nek, hogy a bemidi iroda koordináljon magával.
– Rendben – mondta Lucas. – Viszlát.
Ahogy Lucas az ajtó felé ment, Henderson még utána szólt – Szép a táskája.
 Lucas felhívta Weathert a kórházban. Megmondták neki, hogy Weather most
indult el bemosakodni. Lucas üzenetet hagyott a titkárnőnél amint megérkezik
megadja a szállodai számát.
Del úgy egy mérföldre északkeletre lakott Lucastól egy háború után épült
házakkal beépített negyedben. A környék házait annyiszor átépítették, hogy az
egész olyan volt, mint egy kedves angol falucska. Del a garázsa előtt, az eresz alatt
várt. Téli kapucnis dzsekit, kék kordnadrágot és műanyag futócipőt viselt. Egy sport
táska lógott átvetve a vállán.
– Futócipő? – szólt Lucas, ahogy Del beszállt a kocsiba.
– A zsákban van bakancs – mordult Del. Nem borotválkozott, de a lehelete friss,
mentolos illatú volt. Del kemény volt, mint egy kavics, alacsonyabb Lucasnál,
utcaedzett. Az a típus, akit drogosnak, hajléktalannak, vagy bármi alviláginak
néznek. – Weather tudja már?
– Hagytam üzenetet. És Cheryl? – kérdezte Lucas. Del felesége ápolónő volt.
– Felhívtam. Mostanában az első műszakban dolgo zik. Mondtam neki, hogy úgy
két-három napra számítson. Mi történt?
– Érdekes probléma – mondta Lucas. Pár szóval el mondta amit tudni lehetett a
kettős gyilkosságról, mi közben hazafelé vezetett, hogy összecsomagoljon.
– Egy kurva lincselés és villámgyorsan meg kell oldanunk. Többek között a saját
érdekünkben – összegezte végül Del, amikor Lucas befejezte a mondanivalóját.
– Nem lincselés.
– Úgy jár és úgy hápog, mint egy lincselés… – Egy percig nem szóltak, csak
figyelték, a sűrű hóesést a piros közlekedési lámpa fényében. Aztán Del így szólt –
Lehet, hogy egész jó buli lesz, nem?
Lucas tíz perc alatt átöltözött és összepakolt. Egy fekete sporttáskába bedobált
néhány alsónadrágot, egy farmert, a laptopját és a telefontöltőjét. Elbúcsúzott a ház
vezetőnőtől és megcsókolta a gyereket, aki épp aludt, a világosbarna takaróba
csavarva úgy nézett ki, mint egy ennivaló kis szendvics. Lucas szólt Delnek, aki
közben hívott egy taxit.
A taxisofőr kicsit eltévedt, miközben megpróbálta megtalálni a Nemzeti Gárda
repülőterét a St. Paul Nemzetközi Repülőtéren. Amikor végre megérkeztek, a
türelmetlen pilóta és a másodpilóta villámgyorsan terelte be őket a helikopter
hátuljába.
Kényelmetlen repülés volt a régi katonai helikoptert nem azért építették, hogy
kényelmes legyen. A zajban lehetetlen volt a beszélgetés. Még gondolkodni is nehéz
volt, ezért csak ültek görnyedten, meleg ruháikban a kemény székeken a helikopter
olajszagú rakterében és próbáltak nem hányni.
Egy örökkévalóság után a helikopter ereszkedni kezdett és megérezték, hogy
fordulnak. Del kikapcsolta az övét, félig felállt, kinézett az ablakon és vállon vereget
te Lucast. Így kiáltott – Itt vagyunk.
Lucas a jéghideg ablakhoz nyomta a homlokát és megpróbált lenézni a földre.
Úgy háromszáz méterrel alattuk Észak-Minnesota Red River menti alföldje terült
el észak és nyugat, Kanada és Dakota felé. Bár január volt és a kinti hőmérséklet
mínusz hat fok volt, a talajt csak itt-ott, foltokban borította hó. Az utak nyílegyenes
vonalakat húztak a szántóföldek papírjára.
Délkelet felé, amerről érkeztek, a táj vadabb, a hó vastagabb volt. A tucatnyi kis
befagyott tó és kis tavacska mint a gyöngyök tarkították a hójárók által felrajzolt
mintázatot. A szántók, vörös pajták kéményeinek egyenesen felszálló füstje tette
barátságosabbá a képet.
 Egyenesen kelet felé, a helikopter jobb oldali ablakán vad bozótos látszott, amit
szomorúfűzfák tarkítottak.
Nyugat felé, a távolban a Red River, ahogy északra, Winnipeg felé hömpölygött.
Átrepültek Broderick házai felett, és egy földúton a sorban álló rendőrautók felé
ereszkedtek. Két autó tetején még villogtak a kék fények. Tőlük északra, az egyik
nagyobb havas folton látszott egy facsoport.
A másodpilóta hátrahajolt feléjük, és túlkiabálva a rotorok zaját így szólt – Az
országúton rakjuk ki magukat. Nem akarják, hogy a rotorszél földet hordjon a
tetthelyre. Odaküldenek magukért egy járőrkocsit.
Lucas feltartott hüvelykujjal válaszolt és a másodpilóta visszafordult a műszerfal
felé. Del levette Nike cipőjét és elkezdte befűzni a bakancsát. Lucas az órájára
nézett tizenegy tizenöt. Jó két órát tartott az út. Minnesota hosszú állam, és Custer
megye a lehető legmesszebb fekszik Minneapolistól.
A pilóta körben forogva ereszkedett lefelé, miközben a leszállásra alkalmas
útszakaszt keresett. Ugyanekkor megjelent egy állami járőrkocsi és a helyi seriffiroda
egyik kocsija fordult ki az országútra, és egy szakaszon lezárták az utat.
– Gombolkozzanak be rendesen! – kiáltott hátra hozzájuk a másodpilóta. – Hideg
lesz!
A helikopter a két rendőrautó között ért az útra és a másodpilóta hátrajött, hogy
kinyissa nekik az ajtót.
Lucas és Del kiszálltak a rotorszélbe.
Kegyetlen, csípős hideg volt. Por és jégkristályok záporoztak rájuk a szélben, és
ők, önkéntelenül meggörnyedve, az állami járőrkocsihoz futottak. A szél a
lábszárukra tapasztotta nadrágjukat és a jéghideg levegő csípte a bőrüket. A járőr
kinyitotta az egyik hátsó és a bal első ajtót, és ők beszálltak a kocsiba, miközben a
helikopter újabb por- és jégkristály felhőt kavarva felemelkedett.
– Ez nagyon gáz volt – szólt a járőr, ahogy elhelyezkedtek a kocsiban. A férfi a
negyvenes évei vége felé járt, fehér szemöldöke és ősz haja volt, arca viharvert, mint
egy régi pajtaajtó. – El is felejtettem, hogy ezek ilyen szelet kavarnak.
Bekötötte a biztonsági övét, Hátranézet Délre, majd kezet nyújtott Lucasnak és
így szólt – Ray Zahn vagyok. Bocs, hogy ilyen korán felverten magukat.
– Lucas Davenport, ő pedig itt Del Capslock – mondta Lucas, ahogy kezet ráztak.
– Tegeződjünk! Még nem vettétek le a testeket?
– Nem. A halottkémre várunk. Egy ideig nem sikerült elérnünk, de most már úton
van. – Zahn nagy ívben megfordult, majd pár méter után ráfordultak a földútra. A
seriff-autó mögöttük jött.
– Ismerted őket? Az áldozatokat? – kérdezte Del.
Zahn vezetés közben válaszolt.
– Igen. Broderickben éltek. Jane Warrként és Deoi Cashként azonosítottuk őket.
Egy régi farmházban laktak.
– Cash fekete?
– Aha. – Zahn elvigyorodott. – Az egyetlen fekete volt az egész megyében és
most jött és felkötötte valaki.
– Ez elég dühítő lehet – szólt Del.
– Naná – mondta Zahn rezzenéstelen arccal. – Lenullázták a kulturális
diverzitásunkat.
–
 3.

A földút olyan keményre fagyott, mint az aszfalt. Viszont valamikor a télen lehetett
egy enyhébb időszak amikor végigment az úton egy traktor. Ahogy a traktor bazalt
kemény, mély keréknyomaiban döcögtek, Zahn egy farmházra mutatott, és így szólt
– Ott lakik a lány.
– Milyen lány? – kérdezte Lucas. Ő és Del kinéztek az ablakon. Az úttal
párhuzamosan egy körülbelül három méter széles vizesárok futott, az alján csillogott
némi jég. Az árok túloldalán egy keskeny, emeletes farmház állt. Eredetileg fehér
festése megszürkült és lekopott, düledező első tornác előtt egy rozsdás Cherokee
terep járó állt.
Zahn Lucasra pillantott.
– Mennyit tudtok az egészről? Tudtok bármit?
– Semmit – válaszolt Lucas. – Csak felszálltunk a helikopterre.
– Oké – mondta Zahn. – Elmondom a lényeget. Ez a lány, Letty West az anyjával
él ebben a házban. Kis minden lében kanál. – Ekkor Zahn elgondolkodott és a
kézfejével megdörzsölte a szemét. – Nem, ez nem igaz.
Alapvetően elég okos és ügyes lány. Van egy régi 22-ese, macsetéje és egy
csomó csapdája. Párszor elkaptam, mikor az anyja kocsiját vezette. Jókora szája
van. Mindenesetre múlt éjjel azt mondta, megnézte az óráját, amikor felébredt, s egy
autó fényeit látta az úton, és kíváncsi volt, hogy mi történhetett. Nincs erre semmi, és
az éjjel olyan szél fújt, mint a fene. Ma reggel, úgy hajnaltájban végignézte a csapdáit
az árok mentén, majd elsétált a facsoport felé. És akkor találta meg őket. Ha ő nem
jár arra, azok ketten akár tavaszig is ott lógtak volna.
Mindnyájan az ablakokat nézték a lánynál. A ház telje sen olyan volt, mintha
senki sem lakna ott, eltekintve egy lámpától, ami az első ajtó ablakában látszott, és a
tornáctól a terepjáróhoz vezető lábnyomoktól. Az udvar füvét évek óta nem nyírták, a
halott, sárga prérifű cso mói átütöttek a havon. A ház mellett rozsdás hintaágy állt,
mintha odadobták volna. A telek hátsó végében egy negyvenes évekbeli kerti ház
omladozott a földre.
Lucas egy sor, zöld papírból kivágott karácsonyfát vett észre az egyik ablakban.
– Hány éves a lány? – kérdezte Del.
– Tizenegy, tizenkettő lehet.
– És miért van neki macsetéje? – kérdezte Lucas.
– A csapdái miatt van – mondta Zahn.
– Lent van a tetthelyen, vagy…?
– Bevitték az anyjával a városba, hogy vallomást te gyen.
Lucas így szólt – Ki ismerhette ezt az utat? Helyinek kellett lennie szerinted?
Zahn vállat vont – Talán. De inkább arról lehetett szó, hogy ez az első keresztút
a műúton Broderickből kifelé jövet. Ez az elSő olyan hely, ahol elég csend és
nyugalom van ahhoz, amit csinálni akart.
– De biztosan előre kiválasztotta – mondta Lucas. Az út alig volt egy kicsit
szélesebb a járőrkocsinál. Bal oldalon rögtön a fák álltak a szélén, jobb oldalon egy
keskeny lejtős földszakasz után rögtön jött az árok. – Ez az árok piszok veszélyes.
Hogy fordult meg?
– Néhány nyom maradt. Feljebb látszik. Már ami megmaradt belőlük. Addig
forgolódott, amíg nem sikerült. De igazad van, tényleg biztosan előre kiválasztotta.
 – Ha ez a kislány látta, akkor miért gondolta, hogy nyugodtan felakaszthatja a két
embert? – kérdezte De – Elég erős szél fújt tegnap éjjel. Hófúvás volt – mondta
Zahn. – A facsoporttól nem nagyon látszik a ház, de a ház emeletéről látni lehet a
fényeket a facsoportban.
Letty mindenesetre azt mondta, hogy látta a fényeket, és nem nagyon van okunk
kételkedni benne. És azt mondta, hogy nem kapcsolta fel a villanyt a szobájában.
– Hmm – bólintott Lucas. Egyszer bekerült egy hófúvásba, ahol egy méterre sem
látott, de ha felnézett, látta a szép fehér felhőket a kék égen. – Szóval az áldozatok
Broderickben éltek?
– Igen, egy ehhez hasonló régi farmházban. Ezért tudtuk ilyen gyorsan
azonosítani őket. Elég volt ránézni a fekete srácra.
– Mióta élt itt?
– Másfél éve. Börtönben ült lent Kansas Cityben, tavaly júliusban jött ide, és
költözött be Warral. Warr kaszinóban dolgozott Armstrongban, osztó volt. A börtönről
mi is csak ma reggel szereztünk tudomást.
– Ez a Warr. Ő itteni volt?
– Nem. Ő is Kansas Cityből jött – mondta Zahn. – Úgy egy hónappal Cash előtt
érkezett ide. Úgy gondoltuk, hogy már korábban is a barátnője volt, és a szabadulása
előtt feljött ide, hogy előkészítse a terepet. De a részleteket még nem ismerjük
pontosan.
– Oké.
– És Broderick? – kérdezte Del. – Mi van ott? Miből élnek az emberek?
Farmerek?
– Hát amíg Gene Calb be nem indította a terepjárófelújító üzletét, addig jobbára
halott város volt. Mindig is volt itt egy benzinkút, meg egy bolt, és időről időre a
kocsma is kinyitott. Egy átlag útkereszteződés. Aztán néhányan ideköltöztek, hogy
közelebb legyenek Calb műhelyéhez, ahol dolgoztak. A házak errefelé nagyon
olcsóak. Úgy húsz-harminc ember lakhat itt.
– Na, és mi a fenét keresett itt egy fehér nő és egy fekete férfi Kansas Cityből? –
kérdezte Lucas.
– Érdekes kérdés – bólintott Zahn. Odaértek a rendőrautók sorához, amelyek a
keskeny út két oldalán parkoltak. Vagy fél tucat egyenruhás álldogált szétszóródva
hátát a szélnek vetve. Egytől egyig kicsit lehajoltak, hogy lássák, kik érkeznek
Zahnnal. Zahn megállt a két sor autó között, és egy magas, fehér hajú,
napszemüveges férfira mutatott, aki zsebre dugott kézzel beszélgetett két emberrel.
– Az ott a seriff, Dick Anderson – mondta. – Itt szálljatok ki, én feljebb megyek és
keresek egy helyet, ahol megfordulhatok. Klausztrofóbiás leszek, ha a rossz irányba
áll az autóm.
Lucas és Del kiszálltak. A seriff, meg a két ember, akivel beszélgetett, rájuk
néztek, aztán a seriff mondott valamit és két beszélgetőtársa elmosolyodott. Del, aki
Lucas mögött ment, halkan így szólt – Ugy tűnik, tapos városi gyerekeknek néznek
minket.
– Egyelőre igen – szólt Lucas. Mosolyogva ért oda a seriffhez. Lucas kék szeme
elég vidám volt, de az emberek néha idegesek lettek a mosolyától. – Anderson
seriff? Lucas Davenport vagyok, ő pedig Del Capslock, mindketten az ÁBI-tól jöttünk.
Hallottuk, hogy problémájuk van.
– így is lehet nevezni – mondta a seriff. A seriffet úgy negyven évesnek tippelte
Lucas, sápadt, halványrózsa- szín bőre volt, kicsit túlsúlyos volt, mint egy hivatalnok,
de még nem volt kövér. A keze a zsebében maradt. Ez is egyfajta kijelentés,
gondolta Lucas.
 Anderson biccentett a vele álló két ember felé – Ezek itt Braun és Schnurr
közrendőrök. Úgy tudtuk, hogy Hank Dickerson jön fel Bemidjiből egy
helyszínelőcsapattal.
Lucas továbbra is mosolyogva bólintott.
– Igen. Nemsokára ide is érnek. Minket azért küldött a kormányzó, hogy minden
biztosan rendben legyen.
– A kormányzó tud erről az ügyről? – kérdezte Anderson kételkedve.
– Igen. Ma reggel beszéltem vele, mielőtt elindultunk.
Üdvözletét küldi, és azt üzeni, hogy reméli, hamar el tudjuk intézni ezt az ügyet.
– Lehet, hogy fel kéne hívnom – mondta Anderson.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyon örülni fog neki mondta Lucas. Körülnézett. –
Hol vannak az áldozatok?
Anderson az úttól északra álló fák felé fordult, kivette az egyik kezét a zsebéből
és rájuk mutatott.
– Ott, ahol a narancssárga sapkás emberek állnak.
Lucas Delhez fordult.
– Nézzük meg!
– Akkor most maga a főnök, vagy Hank? – kérdezte Anderson.
– Bizonyos fokig mindketten – mondta Lucas. – Én egyenesen a Közbiztonsági
Hivatal vezetőjének és a kormányzónak jelentek. Hank az ÁBI hierarchiáján belül
marad.
– És akkor maga pontosan mit csinál? – kérdezte Schnurr. – A politikai részét
intézi, vagy mit?
– Seggbe rugdosok embereket – mondta Lucas. A tekintete Schnurra és a másik
rendőrre villant, majd viszszatért a seriffre. – Már amikor szükséges.
Lucas és Del egyszerre indultak el a narancssárga sapkás alakok felé. A seriff és
beosztottai tétováztak. Amikor Del és Lucas pár lépéssel eltávolodtak, Del így szólt
– Ez kemény volt.
– A hapsi még csak kezet sem fogott velünk.
– Ja. – Átküzdötték magukat az ágak szövevényén, és megpillantották a két
holttestet. Néhány fával később tiszta kilátás nyílt a két halottra. Lucas csak a
holttestekre koncentrált. Elhajlított egy rugalmas ágat, és az arcába csapódott egy
gally.
– Vigyázz! – szólt hátra Delnek, és tovább bámulta a két holttestet.
Olyan a látvány, mint egy festmény, gondolta, vagy egy régi, halvány fotó a
harmincas évekből. Két szürke, megnyúlt hulla, ahogy himbálózik a fán félig egymás
felé fordulva, a nyakuk húsába vágó kötéllel, négy, tőlük elforduló emberrel, akik
kétségbeesetten nem néztek rájuk.
Ahogy odaértek, Del csendesen megkérdezte – Észrevetted, hogy az akasztott
emberek mintha hasonlítanának egymásra? Mintha agyagból lennének.
Lucas bólintott. Ő is észrevette.
– Kivéve a vöröseket – tette hozzá. – Azok mindig; olyanok, mintha egy másik
bolygóról kerültek volna ide. – Pontosan – mondta Del. – Azok csak sápadtabbak
lesznek. ' A narancssárga sapkás férfiak a holttestek mellett he lyezkedtek el, mintha
őriznék őket. A két test mellett egy alacsony kis kinyitható létra állt, és úgy tizenöt mé
teres körben a hó teljesen le volt taposva. Amikor Lucas és Del odaértek, az egyik
narancssárga sapkás feléjük fordult és megkérdezte – Maguk kik?
– ÁBI – szólt Lucas. – És maguk?
– Dave Payton. – A férfi a holttestek felé fordult, és így szólt – K-k-közrendőr.
– Mit csinálnak? – kérdezte Del.
 – T-t-távol tartjuk az embereket a helyszíntől. Úgy volt, hogy egy csapat
nyombiztosító jön magukkal.
– Még késnek egy kicsit – mondta Lucas. A hangja ba rátságossá vált. – Régóta
itt van?
– Én voltam az első kocsi az állami járőr után. Befa gyott a seggem.
– Hol van a nyom, amin idehúzták őket? Maradtak nyomok?
– Arrafelé. Asszem. Most már eléggé le van taposva.
Lucas a mondott irányba nézett, és egy kacskaringó törést látott a bokrok között,
ami általában állatcsapás ra szokott utalni. Ha a testeket arról hozták ide, akkor a
gyilkos pontosan tudta, merre megy.
Del pár lépéssel közelebb ment a hullákhoz.
– A nőnek véres az arca – mondta.
– A f-fickó is elég rosszul néz ki – mondta Payton. –, M-m-mintha alaposan
helyben hagyták volna, mielőtt…
– Szerintem ez nem a nő saját vére – szólt Del. – Az egész el van kenődve az
arcán, még az orrára is került.
– Majd a laborban megnézik – mondta Lucas. – Elég jó lenne, ha a gyilkos vére
lenne.
Payton így szólt – D-D-D-DNS. T-tavaly egy nemi erőszaknál használ tuk.
– Elkapták?
– N-n-nem – mondta Payton.
– Figyeljen, nem volna kedve beülni a kocsiba meg melegedni egy kicsit? –
szólalt meg Lucas. – Úgy reszket, mint egy nyárfalevél.
– Anderson leszúrna – mondta Payton.
– Átvesszük a helyszínt – válaszolt Lucas. – Az ÁBI.
Szóval ez parancs, érthető? Üljön be a kocsiba! – Lucas a másik három rendőrre
nézett, akik némi reménykedéssel tekintetükben nézték. – Ez mindnyájuknak szól.
Menjenek, keressenek egy meleg helyet. Igyanak meg egy forró kávét.
Payton bólintott, és így szólt – Igenis, k-k-kapitány.
A négy ember sietve nagy ívben megkerülte a lógó hullákat. Az egyikük halkan
még egy köszönömöt is elmotyogott, majd az autók felé siettek a kopasz fák között.
– Anderson problémás lehet – mondta Del beszélgető hangon, amikor a rendőrök
hallótávolon kívül kerültek.
Lucas és ő még mindig a két halottat nézték. Kísérteties volt, hogy Cash és Warr
alig pár centivel lógtak a föld fölött. Egyikük sem volt túl magas – Lucas és Del szinte
egyenesen a két ember halott, félig nyitott szemébe néztek, lilás arcuk ott függött
velük szemben. – Szerintem nem igazán tudja, hogy mi a dolga – folytatta Del.
– A nyomok fele ezeknek a vacogó szerencsétleneknek a csizmatalpára tapadt.
– Ja. – Lucas úgy érezte, bénáznak. – Te. Csak bénázunk itt – mondta.
– Tudom – szólt Del, miközben Warrt nézte. – Szerinted hány hullát láttunk már
életünkben? Ezret?
– Talán annyi nincs – mondta Lucas, továbbra is a holttesteket nézve.
– Egyikkel sem szoktam álmodni, kivéve talán azt a megégett embert, aki
feketére volt égve de még mindig élt… Aztán meghalt, mialatt vártuk a mentőt. Meg a
kis kölyökkel, aki belefulladt egy patakba. A kislánnyal. Ő volt az első ügyem, amikor
járőrözni kezdtem.
– Én is emlékszem az első gyerekemre.
– Arra mindenki emlékszik – mondta Del. Topogni kezdett és rálehelt a kezére. –
Ezt sem fogom elfelejteni egy ideig.
– Ezek ki vannak rakva – mondta Lucas egy idő után.
 – Szerinted lehet ilyen motoros dolog? A motorosok néha csinálnak ilyet.
– Én még soha nem láttam olyat – mondta Del kételkedve. Feltámadt a szél, és a
két holttest lassan felé fordultak.
– Én sem, de már olvastam róla – mondta Lucas.
– Nem a moziba láttad?
– De, lehet – ismerte be Lucas. – De az biztos, hogy aki ezt tette, azt akarta, hogy
mindenki halálra rémüljön. Ez nem csupán gyilkosság. Ez több annál. A fickó
mondani akart valamit.
– Ruhák sehol – mondta Del. – Vagy máshol vette le róluk, vagy magával vitte
őket.
– Valahol máshol. Az egészet előre kitervelte – mondta Lucas. – A gyilkos nem
harcolt a sötétben, hogy leszedje a ruháikat idekint. Nem kereste ezt a helyet, tudta,
mit fog csinálni, ha ideér. Az egészet jó előre kitervelte.
Arról beszélgettek, hogy a gyilkos milyen útvonalat választott a fák között, meg
hogy milyen szögben helyezkedik el a tetthely a lányék házához képest, hogy milyen
messze van a várostól és a holttestek kiállításáról, amikor meghallották, hogy többen
is feléjük tartanak. Anderson küzdötte át magát a bozótoson Braun és Schnurr
társaságában. Három jókora, bélelt kabátot és nadrágot viselő tiszt jött utánuk.
– Megérkeztek az ÁBI-sok Bemidjiből – mondta Del.
Ők voltak azok. Dickerson, egy barna kabátos magas férfi szalmasárga hajjal,
aranykeretes szemüvegben, mutatkozott be először, és mutatta be a másik két
ügynököt is, Barint és Woodsot. Mindnyájan a hullákat bámulták, miközben
beszéltek.
– A nyombiztosítók és a különleges egység úgy öt percre van mögöttünk –
mondta Dickerson. – A halottkém már úton van. A különlegesek filmre vesznek
mindent, helyszínelünk, aztán levehetjük őket a fáról.
– Igen gondos vizsgálatra lesz szükség – mondta Lucas. – Úgy értem, nagyon-
nagyon gondosra.
– Hát, már eléggé el van cseszve – mondta Dickerson.
Aztán észbe kapott, hogy ott áll mellette a seriff, és hozzátette – Mindjárt
nekikezdünk. Egy gázmelegítőn megolvasztjuk a havat és így majdnem minden
előkerül majd.
– Tökéletes.
– Lépjünk félre egy kicsit, döntsük el, ki mit csinál Újabb bürokratikus aggodalom.
– Nekem és Delnek semmi közünk a nyombiztosítás hoz – válaszolt Lucas. – Az
ügy a maguké. Szóljon a halottkémnek, hogy alaposan nézze meg a nő száját.
a vér nagyon úgy néz ki, hogy nem az övé. DNS-minta kell majd belőle.
– Rendben.
– Amúgy megvitathatjuk, de alapvetően mi csak kör bejárunk és beszélgetünk pár
emberrel – mondta Lucas. – Maguk is valami ilyesmit fognak csinálni, gondo lom. Ez
ellen semmi kifogásunk.
– Szóval nem… egy nyomozás vagyunk. – Dickerson szkeptikusnak tűnt.
– Nem – rázta meg Lucas a fejét. – Dellel elég sokat csináltunk ilyet.
Minneapolisban. Elég jól bevált, hogy a nehezebb ügyekben két nyomozás fut
párhuzamosan; már persze amikor sikerült kiküszöbölni a rivalizálást, így több ötlet
forog.
Dickerson vállat vont.
– Én benne vagyok. Ők ketten – mutatott Barinre és Woodsra – fogják végezni a
kulimunkát. Én elindítom a dolgot, itt leszek még ma, talán holnap is, aztán lent
leszek Bemidjiben. Úgy tudom, a kormányzó személyesen járt közbe.
 – Igen – mondta Lucas. – Aggódik az imidzs miatt.
Két akasztott ember, a férfi fekete. ; – Jó nagy bránere is van – szólalt meg
Schnurr, aki közrendőr.
Lucas szinte vicsorogva fordult felé.
– Pofa alapállásba! Ha még egyszer bárkitől ilyet hallok, a saját két kezemmel
verem ki belőle a szart!
– Nem úgy gondoltam, na! – mondta Schnurr. Úgy to porgott, mint egy rajtakapott
kisgyerek, de a tekintetéből düh sugárzott.
– Ha egy újságíró akár csak a hírét meghallja, hogy a seriff emberei ilyeneket
mondanak, kétszer ekkora bajban leszünk. Szóval tartsa az arcát! – fejezte be
Lucas.
Andersonhoz fordult – Nem tudom, mennyire szereti a munkáját, de az egész
istenverte megyéjét napokig fog ják mocskolni az országos médiában. Ezt felfogta?
– Nem… nem tudom – mondta Anderson bizonytalanul.
– Nekem elhiheti. És ha egy ilyen seggfej megjegyzés kikerül, maga nem csak az
állását veszíti el, de költöz het Arizonába, megváltoztatott névvel.
Anderson idegesen Schnurra pillantott és így szólt – Csendben lesz mindenki.
Dickerson zavartan nézte a két holttestet. Lucas úgy érezte, azért volt zavart,
mert egy munkahelyen dolgozott vele.
– Ajánlom is – szólt, továbbra is látható fogakkal. Újra Schnurra meredt, hogy
végleg helyre tegye, majd Andersonhoz fordult. – A kislány, aki megtalálta őket. A
városban van?
– Most tesz vallomást – mondta Anderson.
– Szóljon már be, hogy ne engedjék el, amíg be nem megyünk, mert beszélnénk
vele.
Anderson bólintott.
Lucas így szólt Dickersonhoz.
– Sok szerencsét. Maguké az ügy.
– Átvettük – válaszolt Dickerson.
– El kell kapnunk azt a kislányt – mondta Lucas ahogy az autók sora felé
haladtak. – Ha a seriff emberei olyanok, amilyennek látszanak, akkor még azelőtt kell
beszélnünk a lánnyal, mielőtt valaki elcseszi.
– Autó is kéne – mondta Del.
– Igen, legelőször autót kéne bérelni – mondta Lucas.
– Holnap reggel már Fargóban sem lesz bérelhető kocsi.
– Zahn biztos tudja, hova menjünk.
Zahn tudta.
– Holme Bérautó Armstrongban – mondta. – Nála azonnal el is vihetnek kettőt.
Mennyi kell?
– Kettő.
Ahogy végigdöcögtek a földúton el a kislányék háza mellett, majd kifordultak az
aszfaltútra, Zahn elővette a mobilját és megnyomta rajta az egyik gyorshívógombot.
– Ray Zahn vagyok. Carlt keresem. – Egy perc várakozás után – Hé. Heló! Itt
van két zsaru St. Paulból. Két jó kocsi kéne nekik. Aha. – Lucashoz fordult – Milyen
kártya?
– American Express, Visa, bármi lehet – válaszolt Lucas.
– American Express vagy Visa… Ja. Jó. Tíz perc. Oké.
Heló. – Lenyomta a hívásmegszakító gombot. – El van intézve – mondta. – Lesz
egy hároméves Oldsmobile meg egy hatéves, öt literes Mustang.
– Az erősebb fűtésűt kérem – mondta Del.
 – Minél gyorsabban el kell jutnunk a seriff irodájába – mondta Lucas. – A bíróság
épületében van?
– Van itt külön Bűnüldözési Központ – válaszolt Zahn.
– Hároméves, gyönyörű épület, a bíróság mögött, pont szemben Holme
parkolójától. Az BK miatt lett Dick Anderson seriff.
– Ő építette? – kérdezte Lucas.
– Nem. Az elődje, Bobby Carter építtette – mondta Zahn. Lucasra mosolygott és
felhúzta a szemöldökét. Ne mondja meg senkinek, hogy én mondtam, Bobby a
haverom, de egy kicsit közelebb került az építési vállalkozókhoz, mint kellett volna.
Senki sem került börtön be, de az itteniek szerint nem kevés pénz ragadt az ujjaihoz.
Így aztán visszatért a farmer életformához.
– És mi volt Anderson? Nem egy beosztott?
– Ügyvéd. Főleg ingatlannal foglalkozott. Néha együtt működött a megyei
ügyésszel. Amikor Bobby bajba került, úgy döntött, jobb lesz, ha kiszáll. Az egyik régi
haverját jelölte maga helyett, és ez felcseszte az embereket. Anderson az utolsó
pillanatban ugrott be, és meg választották.
– Szóval egy politikai varázsló, mi? – kérdezte Del.
Zahn az utat nézve mosolygott, ahogy az utolsó bukkanó után ráfordultak az
aszfaltozott útra és Broderick, illetve Armstrong felé fordultak.
– Szerintem ő még soha nem hallotta, hogy ezt a szót használták volna rá –
mondta. – Nagyjából szőröstül-bőröstül Barry Wilson, a megyei bizottság
vezetőjének zsebében van. Ezzel többnyire semmi gond. Akkor van csak baj, ha
tényleg van egy bűncselekmény vagy valami.
Broderick városa alig pár száz méterre feküdt az úton.
Zahn lépésben hajtott rajta végig.
A kisváros két út mentén épült, amelyek derékszögben 'keresztezték az
országutat. Egy nagy, négyszögletes farmház állt a város északi szélén, az országút
nyugati oldalán. A ház garázsa előtt, a behajtón egy seriff-autó állt.
– Ez az áldozatok háza.
– Oké. – Az egész teljesen úgy nézett ki, mint bármelyik vidéki gyilkossági
tetthely a CNN-en magányos, fehér farmház a havas pusztában, előtte egy
rendőrautó.
Délebbre, továbbra is az országút nyugati oldalán a Wolfs Café nevű kávézó
következett, ami leginkább olyan volt, mint egy elhagyott pajta; utána jött az Éjjeli
Bagoly Klub, majd egy épület, amelynek ajtaja fölött fakereszt volt, az ajtaja mellett
pedig egy fehér folt, egy leszerelt tábla helye.
– Ez volt a Szentlélek Pünkösdi Egyházának temploma – mondta Zahn. – Aztán
ők leléptek a városból.
Most egy csapat nő dolgozik itt. Ők is vallásosak. Gondolom, ilyen jótékony
dolgokkal foglalkoznak. Vannak köztük katolikusok, reformátusok, de még egy
kvéker is. Az egyik katolikus bombázó. A többi amolyan kékharisnya fajta.
A nagy épületek között vagy féltucat kisebb lakóház állt elszórva. Volt néhány
lakókocsi is, egy rozsdás, acél kukoricasiló kúpos tetővel, meg egy vörös pajta.
Az út keleti oldalán kevesebb épület volt. Egy Handy Mart benzinkút és
élelmiszerbolt; Calb karosszéria- és autómentő üzlete egy hosszú, sárga
fémpajtában; és a Gene-féle terepjáró-felújító műhely; valamint még két lakóház.
– Ennyi?
– Ennyi. Ez a város – mondta Zahn, ahogy kigurultak a tájba.
Del szólalt meg – Mi ez a sok karosszériás meg terepjáró-felújító üzlet? Nem
sok ez egy kicsit egy ilyen városba?
 – Hát… Nem tudom. Szerintem bárki hajlandó kilenc mérföldet vezetni, hogy
megszereljék a kocsiját, nem?
Kilenc mérföldre vagyunk Armstrongtól.
– Asszem, ez érthető – ismerte be Del. – Én már bizto san vezettem ennyit
szerelőhöz.
– Örökség volt. Gene az apjától örökölte a karosszéria műhelyt, amihez
hozzáépítette a másikat. Erre mindenhol van kereslet és ő elég jól csinálja. Miatta
kezdett újra beindulni a város. Elég jó ember.
– Azért eléggé az isten háta mögött van ez – mondta Del.
– Van, aki így szereti – mondta Zahn. – Mások meg utálják a magányt.
Újra kint jártak az úton, a semmi közepén. Egy varjú vagy holló repült dél felé,
párhuzamosan az úttal.
Olyan volt, mint egy mozgó fekete folt a felhős ég előtt.
Ez volt az egyetlen mozgó dolog rajtuk kívül a tájban.
Del szólalt meg – Atyaisten, ez aztán lapos!
Csendben haladtak tovább pár percig, majd Zahn hal kan fütyülni kezdett,
láthatóan anélkül, hogy felfogta volna. Lucas felismerte a dallamot. Talán egy liftben
hallotta valamikor.
– Mit fütyülsz?
– Észre sem vettem, hogy fütyülök – mondta Zahn.
Egy pillanatra elgondolkodott. – Az Operaház fantomjából.
– Ez az! – Egy másodperccel később – Nem kavart fel túlzottan. A két hulla.
– Hát így, járőrként az ember nem puhul úgy el, mint mondjuk a gyilkossági
csoportban – mondta Zahn.
– Puhány… – szólt Del kötekedő hangon a hátsó ülé sen.
Zahn rápillantott, aztán így szólt – Tudod, amikor párszor kihívnak balesetekhez,
ahol néhány középsulis srác ott vérzik el a szemed előtt, és közben az apjuk meg az
anyjuk után sikoltoznak, és is mered őket, veled egy utcában nőttek fel, akkor két jég
csappá fagyott idegen annyira nem fog zavarni. Mint a gyilkossági csoport puhányait.
 4.

Katina Lewis egy perccel délelőtt tíz előtt kelt ki az ágy ból. A reggeli hidegben
csupa libabőr volt. Mezítláb csattogott ki a fürdőszobába a fapadlón. A kerekded,
harminchat éves nő már feladta a harcot a kereksége el len. Öt évvel ezelőtt vált el.
Sötétbarna hajával kilógott a megye főként szőke lakói közül. Az apjától halvány,
angol bőrt, német anyjától pisze orrot és görbe ajkat örökölt. Megvoltak a maga
vágyai.
Kétségbeesetten vágyott egy gyerekre, mert úgy érez te, kifut az időből.
Imádkozott az Úrhoz, hogy segítsen neki, erős volt a hite. Több volt ez, mint hit
tudta, mi a fontos – akár kábítószert is szállíthatott Istennek, tud va, hogy a szeretet
a küldetése, tudva, hogy Isten maga a szerelem.
Katina Lewist persze nem tette bolonddá a szeretet, nem sétált fel-alá a
szemében hibbant csillogással, ugyanúgy fel tudta paprikázni magát, ahogy
bármelyik másik nő. Ő egyszerűen csak úgy tekintett a szeretetre, mint egy
valóságos, megfogható dologra, mint a keksz re vagy a szappanra, amit egyszerűen
nem tudott meg szerezni. De hitt benne, hogy ha az ember elég ideig keresi a
szeretet, ha megvan a fejében a gondolat, és hisz, akkor megtalálja. Isten nem rejti
el az ilyesmit senki elől. És most, ezen a valószínűtlen helyen találta meg.
Ezen az üres, szürke pusztán. Ahogy a fürdőszoba felé ment, hátranézett az
ágyon fekvő Loren Singleton szőke tarkójára.
Úgy érezte, szereti ezt a férfit.
Ha hagyja magát, jó apa lesz belőle. Ha fel tudna engedni. De Katina nem akarta,
hogy túlságosan felengedjen. Szerette benne a cowboyt, reggelente a
smirgliszakállat, az elharapott szavakat, a sztoicizmust, ami néha elömlött Loren
arcán. Szerette Loren külsejét, ahogy fél vállal a falnak támaszkodik keresztbe tett
csizmás lábbal, a szája sarkából lógó Mariboróval.
Már beszélt vele róla. Talán ma, vagy valamikor a jövőben beszél még. Az idő
rohan – ezt tanulta meg az első házassága alatt a húszas éveiben. Az idő rohan és
senki sem hozza vissza már.
Lewis tízre állította be az ébresztőóráját. Annyira sietett a fürdőszobába, hogy el
is feledkezett róla. Pontosan tízkor aztán megszólaltak a faluhírek a kis órás rádióból,
alig egy méterre Loren Singleton fülétől.
Halkan.
Mintha egy idegen férfi suttogott volna a fülébe „…minőségi vágómarha, másod-
harmadosztályban, 1125 és 1637 font között hatvanegy dollártól hetvenkét dollár,
hetvenötig. Válogatott és minőségi 1213-tól 1340-ig hatvanegy és hatvanegy tíz…”
Egy perc is eltelt, míg a hang utat talált Loren álmába, majd Singleton megrázkódott,
megszorította a párnáját, majd kinyitotta a szemét és a rádióra nézett. A férfi ezt
mondta „Ez a helyzet a St. Paul-i állattőzsdén.
Ed Wein óránként jelentkezik friss hírekkel a nap folyamán. Most pedig a
legfrissebb napihírek. Két embert találtak egy fára felakasztva a minnesotai
Brodericktől északra egy erdőben. Az első jelentések szerint egy fekete férfit, és egy
fehér nőt találtak…” A szavak olyan laposan és hihetetlenül jöttek ki a rádióból, hogy
másodpercekig tartott, amíg Singleton felfogta a jelentésüket. Aztán Singleton
felemelte a fejét – Mi van?
Lewis kiáltott ki a fürdőszobából – Mondtál valamit?
 – Csend! – kiáltott vissza.
A férfi a rádióban ezt mondta „…Anderson megerősítette, hogy találtak két
halottat, de azt mondta, hogy a halottkém érkezéséig semmi mást nem mondhat.
Később beszámolunk a továbbiakról, ezért maradjanak velünk…” A hang vékony
és halk volt egyszerre. Singleton átgurult az ágy másik oldalára, megfogta az órát és
felerősítette a hangot. Az időjárásjelentés már betöltötte a szobát „Észak felől
anticiklon…”, de a lehúzott vécé hangja azt is elnyomta.
Lewis kijött a fürdőszobából, a csípője köré fogva a fürdőköpenyét. Mérges volt.
Nem szerette, ha rákiabálnak, hogy csend!
Már ki is nyitotta a száját, hogy ezt megmondja Singletonnak, de ő továbbra is a
rádiót bámulva így szólt – Hallottad ezt?
– Azt hallottam, hogy rám kiabálsz – mondta Katina engedve, hogy némi
ingerültség szivárogjon a hangjába.
– Valaki megölte Deont és Jane-t – szót Singleton.
Az ingerültséget mintha elfújták volna – Micsoda?
– Telefonálnom kell… – mondta a férfi. A válla fölött hozzátette – Felakasztották
őket egy fára.
Meztelenül kiment a hálószobából a hallba. Semmi sem lebegett vagy ugrált rajta
kemény volt a teste és szilárd. Lewis a rádióra nézett, amiben épp az időjárás
jelentés szólt. További rossz idő. Ez volt a lényeg. Hideg és szürke, és ha minden
rosszul megy, talán havazás is, amit további hideg és szürkeség követ.
Jane és Deon? Lewis a férfi után szólt – Hogy mit mondott a rádióban? Mi az,
hogy felakasztották őket?
Aztán meghallotta, hogy Singleton telefonál és megfordult, mint egy kutya a
vackán a farmerjét keresve, de nem találta, majd meghallotta, ahogy Loren leteszi a
telefont. Egy perccel később Singleton visszaért a hálószobába – Deont és Jane-t
felakasztották egy fára az erdőben.
A Letty kölyök találta meg, tőlük nem messze kötötték fel őket. Ma reggel, úgy két
perccel azután, hogy vége lett a szolgálatomnak. Valaki a szart is kiverte belőlük,
mielőtt felkötötte őket.
– Nem. – A nő döbbent volt, de nem szomorú.
– De bizony. Az egész államból jönnek. Az állami szakértők helikopterrel St.
Paulból. Ők már talán itt is vannak. Ray Zahn viszi majd körbe őket. – Singleton
tudott még néhány részletet, de nem sokat.
– Mennem kell – mondta Lewis. Megfordult, elindult a fürdőszoba felé, Singleton
pedig így szólt – Vaníliaszagod van. – A nő szórakozottan, szinte oda sem figyelve
válaszolt – A kölnim. Vajon anyukád tud róla?
– Nem tudom.
Katina nem ismerte Casht és Warrt túl jól, nem is kedvelte őket különösebben, de
a haláluk akár gondot is okozhat.
– Le kell mennem a templomhoz. Néhány nővér már készülődik a következő
menetre. Fel kell hívnom Ruthot.
A nő félig felöltözve eltűnt a hallban. Singleton csak állt ott, és az ágya végénél
álló nagyon drága cowboycsizmát bámulva töprengett. Deon és Jane?
Lewis jött vissza sietve.
– Már tudja. Rohannom kell. Mit csinálsz, cowboy?
– Nem tudom. Még aludnom kell. Aztán meglátjuk.
Singleton leült az ágy szélére, és aggodalmasan a hajába túrt. Mi a fene történt?
Akasztás? Egyszerűen nem tudta megszokni a gondolatot. Lehet, hogy el kéne
mennie és megnéznie. De a túlzott kíváncsiság sem…
 Vajon ki tudja, hogy ő összejárt Deonnal és Jane-nel?
Katina természetesen tudott róla. Calb is tudott valamennyit, tudta, hogy volt
náluk párszor. Páran még tudhatták a karosszéria műhelyben. Még láthatták is,
ahogy befordult Deon házához.
Egy kicsit azért ügyelt rá, hogy sokan ne lássák. Ha ott járt, általában a garázs
mellé állt, ahol az útról nem látszik az autó. Ez nem elővigyázatosság volt, sokkal
inkább józan megfontolás.
Mit csinálsz, cowboy? Kérdezte Lewis.
Loren Singleton igazi cowboy volt, ló és ranch nélkül.
Ő szerette volna szeretni a lovakat, de a lovak egy idő után mindig megpróbálták
megharapni, így aztán feladta, hogy megtanuljon lovagolni. Ráadásul a Cadillacek
még a lovaknál is jobbak. Az öreg, hetvenes- nyolcvanas évekből fennmaradt
Cadillacek, amik majdnem olyan jól illettek egy cowboyhoz, mint egy ló.
Singleton mindig is úgy gondolt magára, mint cowboyra és festékszóróművészre;
csak másodsorban tartotta magát Custer megyei rendőrnek meg egy autótolvaj
banda őrszemének. Azonban tudta, hogy valami hiányzik az életéből. Tudta, hogy
minden részlet a helyén van, de a színek hiányoznak. Úgy érezte, hogy az élete egy
fekete-fehér fotó, és csak Katina hozott némi színt az életébe.
Más emberek fejében Loren Singleton magányos vadász volt, kívülálló ismerős,
aki mindig a pálya szélén áll. Néhány nő megpróbált beszélgetni vele, de általában
nyomott, érzelemmentes embernek ismerték meg.
Rendőrként olyan híre volt, mint aki hajlamos időnként a túlzott erőszakra, ami
mintha a lényéből fakadó hideg része lett volna. Még az autóit, a Cadillaceket is
mindig hideg, ragyogó színre festette, amelyek bántották az ember szemét.
Mindenki biccentett neki az utcán, de senki sem beszélt vele.
Aztán megjött Katina Lewis, hogy az apácákkal dolgozzon. Singleton nem tudta,
hogy szeretett-e valakit , mielőtt megismerte Lewist. Néha gondolkozott ezen
Valószínűleg szereti Lewist, gondolta – hisz nem volt más magyarázat arra, ahogy
érezte magát, amikor a nővel volt –, de szereti-e az anyját? Szerette valaha is?
Ő volt az egyetlen másik jelölt a szeretetre Singleton életében, hiszen az anyját
mindenki szereti. Az emberek a karjukra szokták tetováltatni, hogy „Anyám”. Az
emberek szeretnek a „Mamához” címzett éttermekben enni, mert a mama soha nem
bánt és mindig van még egy szelet pitéje a kisfiának.
De Singleton mamája éveken át csak ütötte-verte a fiát. Amikor hathónapos volt,
olyan durván összeverte, hogy az egyik nagybátyjának el kellett vinnie a kórházba.
Az orvosnak azt hazudta, hogy a gyerek kimászott a mászókájából és legurult a
lépcsőn.
Az apja, Edgár Singleton a farostüzemben halt meg egy balesetben, amikor
Loren kétéves volt. Az egyik gőzgépből kiáramló forró gőzben lelte halálát. Singleton
egész gyerekkorában hallotta anyja élvezettel előadott történeteit a „Kemény
Tojásról”, hogy az apjának hogyan égette le a nyakától lefelé minden bőrét egy
eltörött csőből kiömlő forró gőz és hogyan várta égési sebeivel a halált fájdalom és
öntudat nélkül hét napig beszélt a kaszásról a régi farmon, mielőtt meghalt volna.
Amikor Edgár meghalt, anya lányruhába kezdte öltöztetni Singletont. Lányt
szeretett volna, a lányok könnyen kezelhetőek. Mindent megtett, hogy Singletonból
lányt faragjon. Sikerült volna, ha az a pofátlan igazgató nem figyelmezteti, hogy
ráhívja a gyámhatóságot, ha nem lesz hajlandó a nemének megfelelő módon
öltöztetni a gyerekét.
 Singleton csak halványan emlékezett minderre. Anyja a bírósági végzés után is
arra kényszerítette néha, hogy lányruhát vegyen fel és úgy szolgálja fel a teát a
hölgyek pókerpartijain. Ez egészen tizenegy éves koráig tartott.
Singleton nagyra nőtt gyerek volt a korához képest. Az anyja megparancsolta,
hogy húzzon lányruhát, és ő nemet mondott. Az anyja ütni kezdte egy barna bottal,
amivel mindig verte, ő pedig kiszökött a téli éjszakába.
Amikor visszaért, az anyja a fürdőkádban ült. Ő bement a fürdőszobába és az
anyja üvölteni kezdett vele és megpróbálta eltakarni magát, de őt ez nem érdekelte.
A nagy, erős tizenegy éves megmarkolta az anyja haját és lenyomta a fejét a víz alá.
Az anyja dobálta magát, küzdött, megpróbálta kikarmolni a szemét, de Singleton
addig tartotta a fejét a víz alatt, amíg nem mozdult tovább.
Ekkor még lent tartotta vagy tizenöt másodpercig. Az tán kihúzta és az anyja csak
feküdt hanyatt és nem lélegzett. Aztán vett egy kis levegőt. Aztán még egyet. Öt
perccel később, még mindig gyengén, megpróbált ki mászni a kádból. Singleton
meghallotta a mozgolódást, visszament a fürdőszobába, és újra a víz alá nyomta az
anyja fejét, amíg újra el nem vesztette az eszméletét.
Amikor az anyja másodszor is magához tért, már nem tett egyetlen hirtelen
mozdulatot sem. Óvatosan kimászott a kádból és négykézláb elkúszott a
hálószobáig.
Valahogy sikerült magára zárnia az ajtót. Másnap reggelig csak feküdt meztelenül
az ágyában, aztán meghallotta, hogy a fia fütyörészve az iskolába készülődik.
Amire Loren aznap délután hazaért az anyja kizárta a házból, ő hátrament, és
addig rúgta a konyhaajtót, amíg leszakadt a zár. Anyja kezében egy baseball ütővel
a sarokban kuporgott. A tizenegy éves fiú az anyjára szegezte az ujját és így szólt –
Ne baszogass!
A következő hét évet zárt hálószobaajtók mögött töltötték együtt.
Miután leérettségizett, Singleton jelentkezett a légierőhöz, katonai rendőri
kiképzést kapott, majd az Eielson Légibázisra küldték az alaszkai Fairbanks mellé.
Az egészből annyi maradt meg benne, hogy felhős az ég és hideg van az év jó
kétszáz napján felhős az ég, hét hónap vérfagyasztó hideg van, a maradék két
hónapban pedig elviselhetetlenül sok a szúnyog.
Pont mint otthon.
Miután kilépett a légierőtől, egy darabig East Grand Forksban dolgozott, egy
építkezésen. Aztán meghallotta, hogy Custer megyében rendőröket keresnek. A
kiképzésének köszönhetően megkapta az állást. Igazából azonban soha nem
igyekezett túlzottan, így az első két év után állandó éjszakai beosztást kapott,
vasárnaptól csütörtökig. Ha elvállalja, maradhat, mondta a seriff.
Ha nem, mehet. Elvállalta.
Custerben gyakorlatilag semmit sem lehetett csinálni.
Az elmúlt tizenkét évben volt a szolgálatában három tűzeset, és úgy havonta
egyszer volt valami orvosi vészhelyzet, amelyeknél csak annyi dolga volt, hogy
megjelent. Néha elkapott egy-egy gyorshajtót, bevitt néhány részeget, és erőszakos
hajlamait kiélve feloszlatta a kocsmai verekedéseket.
A munkaidejéből fakadóan egyáltalán nem volt társadalmi élete. Nem drukkolt
semmilyen csapatnak sem, nem vezetett hójárókat, nem kertészkedett, nem
vadászott, nem érdekelte a zene és a filmek sem. Tévét sem nézett sokat.
Egy dolog érdekelte, a régi Cadillacek. Időről időre vásárolt egyet, a garázsában
darabokra szedte, majd gondosan felújította őket. Pár hónap munka után bevitte az
autókat Gene Calb karosszéria műhelyébe és kibérelte a felszerelést, hogy maga
fesse újjá őket. Általában évente cserélt autót. Mostanában egy '82-es Eldorádó
Biarritzet vezetett, kézzel készült Rolls Royce hűtőráccsal.
Láng sárga mintákat festett a mély achát alapra, majd kézzel polírozta.
Ennyi volt. A Caddyktől eltekintve az élete arról szólt, hogy számolta a múló
éveket.
Aztán, négy évvel ezelőtt Gene Calb üzletet ajánlott.
Az üzletből Singletonnak ingyen munkahely és heti ezer dollár jött, tízezer
előleggel.
Tízezer, plusz további adómentes ezer minden pénteken csak azért, hogy nyitva
tartsa a szemét…
A pénz mindent megváltoztatott. Először is az anyja elkezdett érdeklődni iránta.
Aztán egy este a kaszinóban az anyja bemutatta Deon Cashnek és Jane Warrnak.
És aztán jött Katina.
Singleton hallotta, ahogy Katina befejezi a zuhanyzást, ahogy ide-oda lépkedve
felveszi a nadrágját és a cipőjét. A nő úgy jött ki a fürdőszobából, mint egy rakéta.
Gyorsan adott neki két puszit, egyet a szájára, egyet a farkára, gyorsan szívott is
rajta egy keveset, majd így szólt – Wallynak most egy kicsit várnia kell.
– Ugyan már, harminc másodperc! – mondta Singleton.
– Tizenöt. – Katina tizenöt másodpercig szopta Wallyt, majd nevetve elviharzott.
Singleton és Katina Lewis két hónappal azután bújtak ágyba, hogy
megismerkedtek Calb műhelyében. Katina a nővérével, Ruth-tal érkezett, aki
körbevezette az üzleten, mielőtt Katina elindult első útjára a határon át.
Ruthot nem érdekelte Singleton, de Katinának azonnal megtetszett. Később
elmondta Singletonnak, hogy az apja szeretett régi autókkal foglalkozni. Ruth
közelebb állt az anyjához és Jézushoz.
Katina el tudta képzelni, hogy lesz valami közte és Singleton között. Már a
szerelmet is megemlítette egyszer a Birdben, ahol vacsoráztak, aztán csak bámulta
a gyertyalángot.
Singleton is érezte, ahogy valami virágzik benne, ahogy az asztal túloldalán ülő
nőt nézte. Ennyi idő után tényleg akad egy nő, aki szereti? Valaki, aki képes vele
lenni, főzni rá és gyereket szülni neki? Hogy lehet ez?
Átnyúlt az asztalon és megfogta a nő kezét. Az arcán könnyek csurogtak, ahogy
valami ilyesmit mondott – Rendben van.
Aztán elkezdte nagyon férfiatlannak érezni az egészet és bocsánatot kért, de
Katina csak nevetett, megszorította a kezét és így szólt – Loren, csodás vagy.
Tökéletes.
Valami miatt Singleton úgy gondolta, Katinának igaza van.
Singleton reggel hétig dolgozott, és amikor hazaért Katinát az ágyában találta.
Bemászott mellé, bár nem volt túl fáradt. Most, tízkor kifejezetten álmosnak érezte
magát. Behunyta a szemét és megpróbált visszaaludni.
Deon és Jane, gondolta felakasztva.
A mellkasát félelem kezdte csiklandozni belülről.
Megpróbált nem gondolni rá, forgolódott, birkózott a Párnájával. Arra gondolt,
hogy valaki érte jön.
Egy hóhér.
Katina az egészről nem tudott semmit.
Ruth És Katina Lewis beléptek a lakatosműhely túlfűtött irodájába, levették a
kesztyűjüket, és Ruth behúzta maga mögött az ajtót. Gene Calb az asztala mögött
ült. Kopaszodó, nagydarab férfi volt, negyvenvalahány éves, viharvert arccal, és
forradások borította, repedezett, autószerelő kézzel. Húsos orrán kicsi szemüveg ült.
A szemüveg fölött nézett rájuk, ahogy megszólalt – Ugye hallottátok, mi történt?
– Nemrég hallottuk a városban – szólt Ruth. – Jane és Deon, de mi az, amit
mondtak, hogy felkötötték őket? Ruth a kabátzsebébe süllyesztette a kesztyűjét és
lehúzta a cipzárját. Ruth Lewis hasonlított a húgára és mégse. Ő karcsú volt, míg
Katina kerekded. Éles, zöld szem villogott drótkeretes szemüvege mögül, míg
Katinának lágyabb, halványabb szeme volt. Ruth haja tövig volt vágva, mint egy
apácának, Katina haja hosszú volt.
Ruth arca is kipirult a hidegben, mint a húgáé, de Katinával ellentétben ő nem
rúzsozta magát és ékszert sem viselt. Tipikusan olyan nő volt, aki csinos, de semmit
sem tesz, hogy megmutassa külsejét.
Ruth volt az idősebb, és ő volt a főnök. Katina mindig a beosztott szerepét
játszotta.
Calb így szólt – Egy kiserdőben lógatták fel őket az egyik földút mellett. A Letty
lány találta meg őket ma reggel. – Az órára pillantott pont 11.45 volt. Mintha nem
akarna dél lenni azóta, hogy tízkor hallotta a híreket.
– Szóval mit csinálunk? – kérdezte Katina. Calbnak mindig egy csipegető tyúk
jutott eszébe erről a nyüzsgő, kicsit túlsúlyos, de érzéki szájú nőről. Állítólag valami
katolikus csoport tagja, de ennek ellenére semmi kifogása nincs a szex ellen amióta
Singletonnal van, Singleton boldognak látszik, még ha néha egy kicsit túlságosan
pörög is. – Csinálunk egyáltalán valamit?
– Én bezárom a boltot – mondta Calb. – Egyelőre.
Amíg rá nem jövünk, hogy mi a fene folyik.
– Ez elfogadhatatlan – szólt Ruth.
– Én… – Az országúton elhaladt egy autó. Ruth, Katina és Calb egyszerre
fordították arra a fejüket. Broderickben mindig mindenki megnézte az elhaladó
autókat. Főleg az országúti járőrkocsikat, amelyek utasokat vittek.
– Ray Zahn – szólt Ruth.
– Loren mondta, hogy St. Paulból iderepült két nagyágyú és Zahn viszi őket körbe
– mondta Katina.
Calb megrázta a fejét.
– Attól félek, hogy rájönnek, hogy Deonnak köze volt hozzám, és nem tudom, mit
fogok mondani nekik.
– Szerintem próbálj meg minél több igazságot mondani nekik – mondta Ruth. –
Hogy felfogadtad Deont sofőrnek, mert egy régi katonatársad ideszólt Kansas
Cityből. Mondd meg nekik, hogy az egész középnyugatra javítasz kocsikat, és ő
vezeti őket.
– Ez nem egészen…
– Dehát ezt csinálta – vágott közbe Ruth. – Bizonyítani is tudod.
– Igaz. Végül is ezt csinálta – mondta Calb. – És ti?
– Mi nem állhatunk le – mondta Ruth. Az arca keményen, szögletesen
megfeszült. – Nekünk muszáj tovább dolgozni.
– Sajnálom, de le kell állni, amíg ki nem derül, hogy mi a helyzet – tiltakozott
Calb. – Lehet, hogy ez a dolog Kansas Cityből jött, és ha ez igaz, akkor adunk
valamit a zsaruknak, és ők megoldják a dolgot. De addig is…
– Gene, nem állhatunk le! – mondta Ruth makacsul. Mostanában alig dolgoztunk.
Az Ontario-hálózat most állt fel Jeanette halála óta.
– Nem tehetek róla – mondta Calb. – Beszéltem Mary Ann nővérrel tegnap,
amikor megérkezett. Elégedettnek tűnt.
 – Ügyesen csinálta, de a keverék, amit hozott, nem volt túl jó. Nem állhatunk le –
mondta Ruth.
– Én most szabadulok meg egy rakás tragacstól. George már errefelé jön a saját
kocsijával és eltüntetjük ezeket a picsa… Elnézést. Bocsánat. – Láthatóan megijedt,
hogy megsértette-e a nőket. Ruth régen apáca volt.
– Felőlem úgy káromkodsz, ahogy nem szégyellsz mondta Ruth. Gyorsan
eleresztett egy kis mosolyt. Nekem csak az a fontos, hogy folytatnunk kell a munkát.
Nem állhatunk le. Ha telerakjuk tragacsokkal az.
udvarodat, akkor telerakjuk.
– Ó, Isten az égben! – szólt Calb, újra megfeledkezve magáról.
Az üzlet bonyolult volt, de mindenki jól járt vele.
Shawn Davis Kansas Cityben a régi drogárus haverokkal új Toyota Land
Cruisereket, 4-runnereket és Tacoma pickupokat lopatott. Semmi Nissan, Ford, vagy
Chevy. Csak Toyota. Így volt egyszerű a festék és a pótalkatrészek beszerzése.
A lopott járműveket egyenként vitték fel Davistől, Kansas Cityből Calb
lakatosműhelyébe, Brodrickbe.
Calb együtt volt Davisszel katona, ahol együtt szálltak be a piti
feketekereskedelembe az amerikai kormány húskészleteit árulták a török
feketepiacon. Bizonyos mértékig megbíztak egymásban. A lopott kocsikat Deon
Cash, Davis unokatestvére, vagy Joe Kelly, Cash egyik barátja vezette fel északra.
Miközben Cash és Kelly északra hordták a terepjárókat, a Custer megyében csak
apácáknak nevezett nők Kanadában olcsón vásárolták a nem túl régi, de nagyon
sokat futott Toyota terepjárókat, és áthozták őket a határon Minnesotába a
lakatosműhelybe.
A műhelyben a lopott kocsit átfestették a tragacs színére, helyet cserélt néhány
alkatrész, például a mérföldek helyet kilométert mutató sebességmérő óra,
kicserélődtek a számok és a papírok. A sokat futott Toyota identitását megkapta az
új, jó állapotú kocsi.
Egy másik apáca visszaautózott az új kocsival Kanadába, ahol az újra a piacra
került. A tragacs a roncstelepre került, ahol kicsi kockát préseltek belőle, majd
beolvasztották.
Igen jó pénz volt az üzletben egy széthajtott, ócska, két-három éves Land
Cruisert alig néhány ezer kanadai dollárért meg lehetett venni. Három héttel később
ugyanez, az immár 50 000 dollárt érő, kitűnő állapotban megőrzött autó, egy másik
államban elkel 20 000 amerikai dollárért.
Miután minden munkát elvégeztek, mindenkit kifizettek és elszámoltak, Shawn
Davis és Calb nagyjából 5000 dolláron osztoztak. Heti két terepjáróval számolva ez
negyedmillió adómentes dollárt jelentett évente. A pénzt majdnem olyan nehéz volt
elrejteni, mint megkeresni, de végül is találtak rá módot.
A levesben volt néhány légy.
Az apácák mindenkit nyugtalanítottak. Nem kaptak pénzt, ami azt jelentette, hogy
Davis és Calb nem tudtak fogást találni rajtuk. Az apácák a kocsikat és a
lakatosműhely szakértelmét arra használták, hogy anyagot csempésszenek a határ
túloldalára. Bár anyagilag nem volt fogásuk a nőkön, Calb úgy gondolta, felőlük
biztonságban vannak. Ezek a nők, gondolta, kis híján fanatikusok. A kedves
fanatikusok, mint Ruth Lewis, inkább éveket ülnek, de nem beszélnek.
A másik légy Deon Cash volt és a barátnője, Jane Warr. Cash nem volt
kristálytiszta. Shawn Davis vonakodva adta neki a munkát és fizetett neki 500 dollárt
minden útra, inkább csak a rokonság miatt, meg mert a börtönben kiderült, hogy
tudja tartani a száját. De Cash nem volt jó ember. És ami még rosszabb, buta is volt.
 A harmadik, és legnagyobb légy Cash haverja, Joe Kelly volt. Kelly Cashnél és
Warrnál lakott két út között. Aztán, úgy egy hónapja eltűnt. Senki sem tudta, hova.
Mindenki kíváncsi volt. Calb arra gyanakodott, hogy Kelly rámozdult Warr-ra és Cash
elásta valahol.
És most ez.
Calb meg sem hallotta Ruth Lewis tiltakozását. Elbámult a nő mellett, ki a
műhelybe. A most nyakába szakadó kuplerájra gondolt, és töprengett. Valaminek
lennie kell a műhelyben, ha megjönnek a zsaruk. Talán behozhatná a saját
terepjáróját és elkezdhetné átfestetni.
Nehogy üres legyen a műhely egy kupac maga elé bámuló szerelővel.
– Gene! Gene!
Calb Ruthra nézett.
– Bocs. Arra gondoltam, hogy valamit csinálni kéne a műhelyben. Mielőtt
ideérnek a zsaruk. Hülyén néz ki így üresen.
– Adjál pénzt, hogy vehessünk egy kocsit – mondta Ruth. – Csak egyet.
– Nem értitek? Meg kell tudnunk, hogy mi folyik itt.
Nektek is. Ti vagytok a sofőrök. Arra gondoltam, hogy talán Joe Kelly lelépett, de
semmi jele nem volt, és Deon azt mondta, hogy a ruhái még mindig itt lógnak a
szekrényben…
– Szerinted Joe is halott? – kérdezte Katina.
– Miért, hol van? – kérdezte Calb. – Kansas Cityben senki nem hallott felőle.
– Szombat reggel van egy használt kocsi aukció Edmunstonban. Egy hibátlan
kocsival – mondta Ruth. Hároméves, kétszázötvenezer kilométert futott. Épp át lehet
vele jutni.
– Beszélnem kell az emberemmel Kansas Cityben…
– Gene, ezt meg kell csinálnunk – mondta türelmetlenül Ruth. – Vár egy
szállítmányunk. Muszáj.
– Hadd beszéljek az emberemmel! – Calb körülnézett az irodájában. – Ha ez az
egész nem rendeződik el gyorsan, kezdhetünk azon izgulni, hogy hol dumálunk.
Meg, hogy mit mondunk.
– A templomba mindig átjöhetsz beszélgetni – mondta Katina. – Azt soha nem
fogják bedrótozni.
– Talán… – Calb kinézett az ablakon. – Vajon mi történhetett? Hallottam, hogy
úgy lógtak, mint két jégcsap. Szét voltak verve.
– Jane Warr. Nem volt az rendes nő. Deon meg még nála is rosszabb volt –
mondta Katina. Ruthhoz fordult.
– A Boszorkány sokat járt össze Jane-nel. Remélem, neki nincs ehhez semmi
köze.
– Kérdezd meg Lorent! – javasolta Ruth.
– Az lesz. De Jane és Deon…
– Az Úr kegyelmezzen lelküknek – mondta Ruth és keresztet vetett.
–
 5.

Armstrong, a megyeszékhely egy harminc méter magas, sárga betonkémény és

némi, a prérire telepedő füst formájában jelent meg először a horizonton. Aztán két
rádiótorony következett vörös villogó fénnyel a tetején, majd egy sor rozsdás
gabona-szállítószalag két pár vasúti sín mellett. Az út ezután a sínek mellett futott. A
szállítószalagok után néhány romos viskó, az egykori szegénynegyed következett,
majd egy csendes környék tele fehér vagy piszkos pasztellrózsaszín faházakkal,
majd egy Cross River feliratú híd után eljutottak az üzleti negyedbe.
– Mi ez a szag? – kérdezte Del, ahogy beértek a városba.
Zahn ránézett – Milyen szag?
– Papírgyár vagy farostgyár lehet – mondta Lucas.
– Ja! A farostgyár – mondta Zahn. – Én már meg sem érzem.
– Olyan szag van, mintha valaki egy vizes csirkét sütne, aminek nem szedték le a
tollait – mondta Del.
– Annyira nem vészes – mondta Zahn.
– Dehogynem – válaszolta Del.
A belváros derékszögekből álló utcahálózata tökéletesen lapos területen feküdt.
Főleg sárga és piros téglás épületekből, fekete aszfaltos utcákból, néhány lámpával
védett kereszteződésből állt. Lucas látott egy Motel 6-ot, a Best Westernt, Conoco és
BP kutakat két szomszédos sarkon. Volt még egy Fran's Diner étterem, egy Fran's
Bakery pékség, egy Fran's Rapid Oil Change szerelőműhely, egy McDonald's és
nem messze tőle egy Pizza Hut.
A város szívében volt egy kis darab megbarnult füves terület, rajta foltokban
szürke hó, a közepén pedig egy ötvenes években épül kétemeletes, vöröstéglás
bíróság.
Az új, vöröstéglás Bűnüldözési Központ állt mögötte, attól egy kicsit távolabb a
tűzoltóság.
Három zsaru és két tűzoltó állt az épület falánál és dohányzott.
A Holme féle autókereskedés fém épülete az BK-val szemben állt, az első
udvarban vagy egy tucat használt amerikai autóval. Vörös, fehér és kék műanyag
zászlócskák lógtak az udvar felett kifeszített drótról. Csak annyi szél fújt, ami épp
elég volt arra, hogy idegesítően rángatózzanak. Zahn befordult a parkolóba és az
épü let ablakában ülő férfira mutatott, aki épp egy asztali számológépet nyomogatott.
– Ő Carl – mondta.
Carl Holme nagydarab, kopasz, vidám mosolyú férfi volt.
– Hallottam, hogy fellógatták a fekát – mondta Zahnnak, ahogy beléptek az ajtón.
– Jó nagy hírverés lesz belőle, mi?
– Én még azelőtt árat emelnék a helyedben, mielőtt ideérnek a tévések – mondta
Zahn.
– Igen? Lehet, jó ötlet.
Öt perccel később újra kimentek a hidegbe. Lucas az Oldsot, Del a Mustangot
választotta. Zahnt követve, három tagú karavánban tették meg a húsz méteres utat a
Bűnüldözési Központhoz.
A dohányzó rendőrök üdvözölték Zahnt, Lucast és Delt pedig leplezetlen
kíváncsisággal nézték. Zahn be vezette őket az épületbe. Egy golyóálló üvegajtó
elekt romos zárja zümmögve kinyílt előttük, és a recepciónál találták magukat, ahol
Zahn bemutatta őket Zelda Holme-nak, egy csinos, kerek arcú nőnek, az
autókereskedő feleségének és a seriff titkárnőjének.
– Anderson seriff ideszólt, mondta, hogy Lettyvel akarnak beszélni. A
várószobában van – mondta Holme asszony barátságosan mosolyogva. – Elkísérem
magukat.
– Én megyek is – mondta Zahn Lucasnak, felemelve a kezét. – Megvan a
számom, hívjatok, ha bármire szükségetek van.
– Még találkozunk – mondta Lucas. – Kösz mindent.
Dellel követték Holme-nét. Ahogy a krémszínűre festett folyosón haladtak, Lucas
megemlítette, hogy az imént béreltek két kocsit a férjétől.
– Remélem, végigolvasták a szerződést mielőtt aláírták – mondta a nő vidáman.
– Carl kemény, ha üzletről van szó.
A várószoba volt az utolsó ajtó a jobb oldalon. A halványsárgára festett falú kis
szobában egy sor műanyag irodai szék, néhány étel- és ital automata és egy vékony,
farmernadrágos lány tartózkodott. A lány egy kertésze ti magazint bújt.
– Lettyke? – szólt Holme-né. – Téged keresnek.
Letty West leeresztette a magazint és rájuk nézett. A lány szőke haja szoros
copfba volt fogva. Meleg kék szeme egy pillanatra emlékeztette Lucast valakire, egy
régi ismerősre. Lettynek majdnem tökéletesen ovális, szeplős arca, de szögletes álla
volt. Farmert, kék pulóvert és egykor fehér, mára megszürkült edzőcipőt viselt. Jobb
kezénél az alacsony asztalon egy kólás doboz állt. Letty olyan volt, mint egy női
Huckleberry Finn, eltekintve a szemében honoló szomorúságtól – a lány életkorához
képest furcsa, madonnás szomorúság volt ez. Lucas látott már ilyen szomorú
tekintetet, többnyire olyan nőknél, akik elvesztették egy gyereküket.
Szép gyerek, gondolta Lucas, bár elég viharvert. A lány arca és keze érdes volt.
Ha az ember nem látta gyerekes testalkatát, akár húszéves, dolgos farmerlánynak is
nézhette.
– Az urak St. Paulból jöttek – mondta Holme-né. Úgy hajolt a gyerek fölé, ahogy
az idősebb asszonyok szoktak, a hangja pedig egy kicsit kedvesebb volt a kelleténél.
– Zsaruk? – kérdezte Letty.
– Állami rendőrök St. Paulból – mondta Holme-né.
– Vagyis zsaruk – szólt Letty.
Lucas a gyerekre nézett és így szólt – Szia! – aztán Holmenéhez fordult. – Azt
hiszem, megleszünk.
– Oké – válaszolt Holme-né. Delre pillantott, mintha Del bolhás lett volna, majd az
ajtóhoz ment. Lucasnak olyan érzése támadt, hogy az asszony meg fog állni az ajtó
mögött, ezért így szólt Delhez – Jól láttam, hogy van egy ivóvíz tartály a folyosón?
– Megnézem – válaszolta Del mosolyogva. Kidugta a fejét a folyosóra,
körülnézett, majd így szólt – Nem látom. Nincs. – Csendesebben hozzátette –
Elment.
A várószobában két édességautomata és két italautomata állt, egy Coke-os és
egy Pepsis. A szobának padlóviasz- és kiömlött kávé szaga volt, némi bélgáz
szaggal keveredve. Lucas megkérdezte a lányt – Kérsz még egy kólát?
– Ez nem az enyém volt – válaszolta a Letty a jobb kezénél álló üdítős dobozra
mutatva.
– Akkor kérsz egy elsőt?
– Ha fizeted- válaszolt a lány.
Lucas önkéntelenül elmosolyodott a lány halálos komolyságától. Vett magának
egy diétás kólát, Delnek odadobott egy cukrozottat, a lány pedig így szólt – Én
inkább Pepsit kérek, jó?
 – Jó hát. – Lucas egy egydollárost csúsztatott a gépbe és megnyomta a gombot.
– Hol van az anyukád? – kérdezte Del, miközben kinyitotta a kóláját.
– Valószínűleg a Duck Inn nevű kocsmában – válaszolt Letty. – Úgy gondoltuk,
hogy egyedül is tudok válaszolni a kérdésekre.
– Igen? – húzta fel szemöldökét Del.
– Anyám néha elengedi magát – mondta Letty.
– Ne hívjuk ide mégis? – szólt Lucas. – Végül is az anyukád.
– Nincs túl sok értelme – mondta Letty. – Valószínűleg már elég rendesen
berúgott. Tíz óta nyomja.
– Szóval iszogat néha? – kérdezte Del. Egy díványra ült az ajtó mellett.
Letty ivott egy apró kortyot a Pepsiből, aztán így szólt – Nem. Vedel. És mindig.
Szinte mindig.
– És az apád?
Letty vállat vont.
– Ki tudja? Mikor utoljára hallottunk felőle, Phoenixben lakott. És akkor még kicsi
voltam.
– Hm – szólt Lucas. – Ez elég kemény… Figyelj! Beszéltél ma már valamelyik
megyei rendőrrel? Tettél vallomást?
– Aha.
– És mit mondtál nekik?
A lány arca elsötétült. Elkapta tekintetét Lucasról.
– Elmondtam a hullákat.
– Kezdjük az elejéről. Múlt éjjel otthon voltál…
Tegnap éjjel, mondta Letty, már ágyban feküdt a ház emeletén, nem messze az
út menti árok mögött. Bár az emelet északra és nyugatra néző ablakait
bedeszkázták, a szobákat pedig bezárták, hogy ne kelljen fűteni, az ő keletre néző
ablakához nem nyúltak.
Az ágyában feküdt és aludt, amikor meghallotta, hogy egy autó halad el az úton.
Telente ilyen soha nem történt. Az utat általában csak egy farmer használta rajtuk
kívül, amikor az arra levő szántóföldjére megy, így, Letty azonnal felébredt az autó
hangjára.
– Amikor meghallottam az autót, megijedtem, hogy anya az – mondta. – Este
elment, és elég erősen fújt a szél, meg volt egy kis hó is. Ott az a mély árok.
Megijedtem, hogy esetleg be van piálva, megpróbált megfordulni az úton, aztán
belegurul az árokba, vagy valami.
Ezért felkeltem és kinéztem az ablakon. Láttam, hogy az autó egy kicsit feljebb
megáll, és megijedtem, hogy megpróbál megfordulni, de aztán meghallottam, hogy;
anyám köhög lent a földszinten. Odamentem a lépcsőhöz és lekiabáltam neki.
Odajött a lépcsőhöz és mondtam neki, hogy valaki elment kocsival az úton, lehet,
hogy eltévedt. Feljött a szobámba és kinézett az ablakon. Láttuk, hogy a kocsi ott állt
egy darabig, aztán elment.
– És ez éjfél felé történt?
– Két perccel éjfél után. Amikor felébredtem, az órámra néztem. Tizenkettő nulla
kettőt mutatott.
– Embereket nem láttál? – kérdezte Lucas.
– A terepjárót se láttam, csak a fényeit. Fújt a szél, csak a hóesést láttam, meg a
fényeket.
– Mennyi ideig nézted a fényeket? – kérdezte Del.
– Elég sokáig. Nem tudom pontosan. Nem néztem az órára mikor vissza
feküdtem – Azután, hogy elhajtott, nem láttad újra?
 – Nem. Nem jött vissza.
Reggel, folytatta Letty, felkelt, hogy végigjárja a csapdáit. Harminc csapdája van
az árokparton és a környéken pézsmapatkányra. Minden reggel ötkor kel,
összeszedi az éjjel csapdába esett patkányokat, újra beállítja a csapdákat, és hétre
visszaér a házhoz a patkánytetemekkel teli szemeteszsákkal. Mivel csak fél nyolckor
kel a nap, ezért mindezt egy tölthető zseblámpa fényében teszi.
Ma reggel, miután végignézte a csapdákat, felmászott az útra, hogy
visszainduljon a házhoz. Annyira nem izgatta az éjszakai terepjáró, de észrevette a
vonszolásnyomokat a hóban a fák felé.
– Mire gondoltál, mit húztak arra? – kérdezte Lucas.
– Arra, hogy hullákat – mondta Letty egyenesen Lucas szemébe nézve. – Ez volt
az első dolog, ami eszembe jutott. Meg is ijedtem a sötétben. De aki szemetet hoz az
erdőbe, az nem húzza be a fák közé. Megáll az úton és bedobja az árokba. Nem
próbálja meg elrejteni. Így aztán csak arra gondolhattam, hogy hullák.
– És aztán…
– Hát követtem a nyomokat. Először nem láttam meg őket, mert még mindig sötét
volt. – A lány szeme tágra nyílt, és Lucast nézve beszélt, élte át újra az eseményt.
– Elértem egy négyzet alakú helyre, ahol így fel volt túrva a hó. Valahogy
megláttam valami sötétet, ami ott lógott előttem. Felemeltem a lámpát és ott voltak. A
fekete krapek szeme nyitva volt. Baromira megijedtem.
Visszarohantam az útra, felkaptam a patkányokat és futottam hazáig.
Felébresztettem az anyukámat. Először azt hitte, hogy viccelek, de aztán elhitte és
felhívtuk a zsarukat.
– Ez minden?
– Igen. – A lány bólintott és ivott egy kortyot.
– Anyukád lement a fák közé, hogy megnézze őket?
– Nem. Félt. Nem szereti a halott dolgokat. Még a patkányos zsákhoz sem volt
hajlandó hozzányúlni.
– És mit csinálsz a patkányokkal? – kérdezte Del.
– Eladom őket Joan Wickerynek. Ő a szőrmevásárló errefelé.
– Mennyit kapsz értük? – kérdezte Lucas. Még soha nem találkozott igazi
prémvadásszal.
– Attól függ, mit viszek – válaszolt Letty. – Egy dollár hetvenötöt ad az átlag
pézsmapatkányért, és hatot a mosómedvéért. A mosómedvével az a nehéz, hogy
okosak és gyorsan tanulnak. Azokat főleg a szeméttelepen lehet elkapni. Heti
kétszer, legfeljebb háromszor járok oda. Általában húsz pézsmapatkányt
összeszedek minden reggel.
– Nem kell őket megnyúznod, vagy valami? – kérdezte Lucas.
– Nem. Azt Joan emberei csinálják. Én csak leadom a dögöket.
Delt láthatóan lenyűgözte a dolog – Mit csinálnak a hússal?
– Ledarálják. Tápot csinálnak belőle. De én csak a prémért kapok pénzt. Joan azt
mondja, hogy a húsból tudja fenntartani magát, a prém meg a haszna.
– És milyen állatot etetnek a táppal?
– Menyétet. Joannak van egy menyétfarmja.
Egy percig csak ültek, és a lányt nézve emésztették a hallottakat. Aztán Lucas így
szólt – Tudsz még mondani valamit?
– Remélem, nem úgy halok meg, hogy felkötnek mondta a lány. Ezen mindnyájan
elgondolkoztak, aztán a lány hozzátette – Csavarodtak ide-oda. – Mutatta az
ujjával, hogy hogyan forogtak körbe.
 Ezen is gondolkodtak egy darabig. Lucas törte a fejét, hogy mit mondhatna,
amivel megvigasztalja a lányt, de semmi sem jutott az eszébe. Egy perc múlva így
szólt És miért gondoltad, hogy az anyukád autója az az úton? – kérdezte.
A lány egy pillanatig gondolkozott, aztán így szólt.
– Azért mert ez is Jeep volt. Cherokee. Az a fajta, amelyiknek nagy, szögletes
hátsó lámpája van… – Az ujjával megrajzolta a nagy hátsó lámpát a levegőbe. Alatta
meg nagy sárga lámpa volt, az index. És a sárgán belül van a kis fehér tolatólámpa.
Ez volt az úton.
A nagy piros lámpát, olyat, ami anyámnak is van, aztán tolatott és megijedtem,
hogy belegurult az árokba, és akkor láttam meg a fehér lámpát a sárgában. A sárga
nem gyulladt fel, de látszott a fehér miatt.
– Jeep Cherokee – mondta Lucas.
– Aha. Ez eszembe se jutott, mikor reggel beszéltem a másik zsarukkal.
Beszélgettek még pár percig, és Lucas végül a lányra mosolygott és így szólt –
Oké. Most nem jut több kérdés az eszembe.
– Nekem viszont igen – mondta Del. – Én városi gyerek vagyok. Hogyan ejtesz
csapdába egy pézsmapatkányt?
A lány gyorsan elmagyarázta a különbséget az etetőplatók és a házak között.
– A ház olyan, mint egy kis indián sátor botokból, gyékényből meg más
cuccokból. Tele van velük minden ) mocsaras terület. Kis kupacok. Egyszer voltam
anyámmal Minneapolisban, és a reptér mellett annyi házat láttam, mint sehol
máshol.
– Tényleg? – szólt Del lenyűgözve. – A reptérnél!
– Aha. Ha beállt a fagy, macsetével vagy nádvágó késsel fel tudod nyitni a házat.
Tele van szobával. Berakod a csapdát, a csapda egy lánc végén van, a láncot meg a
földhöz rögzíted a házon kívül egy szöggel. Aztán betapasztod a lyukat, amit
csináltál a ház oldalán, hogy sötét legyen és egyenesen belesétálnak a csapdába. A
ház alján mindig van egy lyuk, ami a jég alá vezet. Így járnak ki télen. Amikor rájuk
csapódik a csapda, általában beugranak a lyukba, hogy meglépjenek és
megfulladnak. Én általában egyes ugrócsapdát használok.
– És akkor minden csapda láncát meghúzkodod, hogy megnézd, van-e benne
valami?
A lány megrázta a fejét, a zsebébe nyúlt, elővett egy ceruzacsonkot és egy
szalvétára rajzolni kezdett.
– így jön ki a lánc a házból… – Rajzolt egy láncot a végén egy nagy, kerek
szemmel. – Ezt a nagy karikát teszed a szögre. A szög miatt a patkány nem tud
meglépni, de a szöget a karika közepére szúrod. Ha a patkány csapdába esik,
megrántja a csapdát és a karika széle akad meg a szögben. Így rögtön látod, hogy
van-e valami a csapdában.
– Aha.
– Egy házból általában négyet vagy ötöt lehet kiszedni.
Mindig kell hagyni néhányat, hogy ne pusztuljanak ki.
– Mennyit keresel egy télen? – kérdezte Lucas.
Letty elmosolyodott és megrázta a fejét – Ez udvariatlan.
– Te még nem vagy felnőtt – mondta Lucas.
– Ezt mondd a fináncoknak, ha jönnek az adóért.
– Nem tudnátok hazavinni? – kérdezte Letty. Egy kézzel összegyűrte az üres
üdítős dobozt és behajította a szemetesbe.
– És az anyukád? – kérdezte Lucas.
 – Valamelyik haverja majd hazahozza – mondta Letty. – Én meg nem akarok
egész nap itt lógni.
Lucas bólintott.
– Oké. Megkérdezzük Mrs. Holme-ot, hogy szükség van-e még rád itt.
– Inkább mennék veletek – mondta Letty. – A helyi rendőrökkel nem vagyok túl
jóban.
– Kerültél már bajba?
– Főleg azért szoktak cseszegetni, hogy anyám kocsiját vezetem. De máshogy
nem tudnék még a városba se bemenni.
– Hány éves vagy? – kérdezte Del.
– Tizenkettő – mondta a lány.
– Még elég fiatal vagy az autóvezetéshez, nem gondolod?
– Én nem – mondta a lány. – Ha hazavisztek, megmutatom nektek Brodericket.
Minden házat jól ismerek.
– Megegyeztünk – mondta Lucas.
Holme-né boldogan engedte haza Lettyt Lucasékkal.
Odakint a parkolóban megbeszélték, hogy Del végigjárja a környékbeli olcsó
szállodákat, hogy járt-e valahol idegen vendég, aki Cherokeet vezetett, Lucas pedig
megnézi az áldozatok házát Broderickben. Később együtt esznek majd valamit a
délután, aztán elmennek a kaszinóba kikérdezni Warr munkatársait.
Letty végighallgatta a beszélgetést, majd így szólt Delhez – Négy motel van.
Elmondjam merre vannak?
Del azt mondta, igen, a lány pedig egy murvadarabbal felvázolta a város
alaprajzát az aszfaltra. Piros, érdes keze láthatóan érzéketlen volt a hidegre. A
magyarázat felénél Lucas megszakította, bement a bíróságra, megkereste a jegyzőt
és a várost meg az egész megyét ábrázoló részletes térképekkel érkezett vissza.
Letty elég jól olvasott térképet, és hamar bejelölte a moteleket.
Del elindult a Mustanggal, Lucas és Letty pedig Broderick felé indultak. Ahogy
átkeltek a folyón, Lucas észrevett egy sor jéghorgász-kunyhót fent a kanyarban. A
legtöbbje egyszerű téglaalakú doboz volt, de voltak köztük rendes tetős kis épületek
is zászlórúddal és amerikai zászlóval. Aztán maguk mögött hagyták a folyót és a
síneket követve visszajutottak a pusztába.
– Voltál már itt? – kérdezte Letty egy idő után.
– Pont itt nem – mondta Lucas. – Oxford környékén szoktam lenni néha. J – Van
nálad pisztoly?
– Igen.
– Lőttél már le embert?
– Talán – mondta Lucas.
– Ez mit jelent?
– Azt, hogy nem mondom el – mondta Lucas.
Megpróbált nem nem túl szigorúan szólni hozzá, de Letty felől akár sokkal
durvábban is válaszolhatott volna.
– Vagyis nem akarsz beszélni róla? – kérdezte.
Lucas a kislányra nézett – Nem válthatnánk témát?
Letty vállat vont.
– Felőlem. Ha nem akarsz róla beszélni.
Egy idő után Letty újra megszólalt – Vannak gyerekeid?
– Kettő – mondta Lucas. – Egy lányom és nemrég született egy fiam.
– Mit csinál a feleséged?
– Orvos.
 – Én is orvos szeretnék lenni – mondta Letty kinézve az ablakon. A táj egy
modern festményre emlékeztette Lucast, amit egyszer a Walker Múzeumban látott,
még fiatal rendőr korában, amikor egy nemi erőszak ügyében járt ott. A festmény
összesen két színből állt, egy vékony fekete csíkból alul és egy szélesebb szürke
csíkból a fekete fölött. Lucas még mindig emlékezett a kép címére Füttyszó a
sötétben Kompozíció fehérben és szürkében. Ha a művész erre járt volna egyszer
télen, elnevezhette volna Téli táj, Broderick, Minnesotának is.
– Vagy szépségszalont szeretnék nyitni – mondta Letty.
– Armstrongban három szépségszalon van. Két jó, meg egy rossz.
– Mmm – mondta Lucas.
– Ha zsaru lennék, minden kozmetikába és fodrászatba beültetnék egy titkos
ügynököt. Ki kéne tanítani őket fodrásznak, és minden beszélgetést fel kéne venniük
rejtett mikrofonnal magnóra. Mint a kémeknek.
– Jó sok zsaru kéne hozzá – mondta Lucas.
– Az igaz, de akkor tényleg mindent tudnának a zsaruk. Én Harriet szalonjába
járok anyával. Ott a fodrásznők mindent tudnak. De komolyan mindent. Azért az elég
jó egy zsarunak.
Lucas most már alaposabban megnézte magának a lányt.
– Igazad van. Teljesen. Lehet, hogy egyszer tényleg zsaru lesz belőled.
– Szerintem jó lennék benne – mondta a lány magabiztosan. – A fegyvert sem
bánom. Ma reggel sem féltem volna, ha nem az a gagyi huszonkettes van nálam,
hanem egy rendes fegyver.
Egy ilyen pusztán azért nagyon furcsa autózni, gondolta Lucas, mert az ember
semmit sem csinál. Egyszerűen csak ül a kocsiban és telik az idő. Minden más
vidéken az út mozog dombra fel, dombról le, kanyar, ház, kapaszkodósáv, más
autó vagy kamion, az ember mindig lát valamit. Itt az út nyílegyenes a táj pedig
teljesen üres és mozdulatlan. Ezen a vidéken a városok nem egy kanyar után tűnnek
fel meglepően, hanem lassan emelkednek ki a horizontból. Az ember órákkal az
érkezés előtt tudja, hogy közeledik.
Broderick elég hamar érkezett Lucas lassított, ahogy a városba értek.
– Szóval, mi merre?
– Oké. Szóval ott van a templom – mondta Letty az út túloldalára mutatva. –
Régen Don Sanders temploma volt. Nem teljesen normális a hapsi, igyekszem távol
tartani magam tőle. Az elmúlt két-három évben nők laknak benne. Az emberek úgy
hívják őket, hogy az apácák.
– Miért, azok?
– Nem mind. Régi, nem divatos ruhákban járnak.
– Ismered őket?
– A kajáldában már dumáltam néhánnyal, de anyám azt mondja, ne nagyon
haverkodjak velük, mert lehet, hogy leszbikusok. Azt mondják magukról, hogy
élelmet meg ruhát osztanak a szegényeknek Isten nevében.
– Nem hazudnak?
Letty bólintott – Én is kaptam tőlük néhány farmert a múltkor. Tök jó nadrágokat.
Párat ismerek közülük, és az egyik, Ruth Lewis nagyon jó fej. Egyszer azt mondta,
hogy olyan jó vagyok, mint akárki más, és ezt ne felejtsem el.
– És az a Sanders? Miért nem teljesen normális?
– Nem bírom, ahogy rám néz. Rosszul érzem magam tőle.
– Miért, hogy néz rád? Mint aki bántani akar?
– Mintha azt akarná, hogy csináljak vele valamit – válaszolt Letty.
 – Értem. – Lucas nem mondott semmit. Elraktározta az információt, amíg jobban
meg nem ismeri a lányt.
Tapasztalatai szerint a fiatal lányok hajlamosak támadót látni a férfiakban. Lucas
olyat is látott már, hogy Letty korú lányok rezzenéstelen arccal megvádoltak teljesen
ártatlan embereket. – És leszbikusok kerültek a helyére?
– Csak anyám szerint leszbikusok – mondta Letty. Tudom, hogy Ruth húga az
egyik városi hapsival jár.
Szóval ő nem leszbikus.
– Hú – mondta Lucas és újra Lettyre nézett. Úgy látta, mintha a lány elpirult
volna. Letty sietve folytatta a városka bemutatását – Az a két nagy sárga épület
Gene Calbe. Kocsikat meg terepjárókat javít. Jó ember. Van, hogy a csapdák után
járok, és ő behív, hogy melegedjek meg. A kávézóba meg a bárba nem mehetek,
mert néha kicsit büdös leszek munka közben, de őt nem zavarja.
Szerintem anyámnak régebben tetszett, de felesége van. Úgy hallottam, hogy az
apácák sofőrködnek neki, ha el kell vinni valahova egy autót. Ha volna jogsim, én is
csinálhatnám.
– Nem fog ártani, ha megvárod, amíg jogsid lesz mondta Lucas.
– Ja-ja. – Letty újra kinyújtotta a kezét és mutatott valamit – Az ott a bár. Egy
Pete nevű hapsié. Amikor még Randy Pearce vezette, anya ide járt, de azt mondja,
hogy most már nem jár oda. Azt mondja, hogy most már ócska lebuj lett, ahova csak
a lakatosműhely festékszagolói járnak. Azt mondja, azok egytől egyig sittesek.
– És azok?
Letty vállat vont.
– Asszem néhányan ültek már közülük. De attól még elég rendes ürgék. Az út
túloldalán, a kajálda Sandra Wolfé. Ő elég rendes. A benzinkút John McGuire-é. Ő is
rendben van. Ott, a pajtával szemben… – Letty az egyik mellékutcára mutatott, ahol
a murvás út túloldalán, szemben a kicsi fehér pajtával egy földszintes ház állt.
– …Nem tudom, mit csinálnak azok, de ha zsaru volnék, biztos jól megnézném
őket.
– Igen? Miért?
– Egyszer arra mentem gyalog, levágtam az utat a tó felől és kijött egy hapsi és
rám kiabált, hogy azonnal tűnjek el a telkéről. Kábé három métert mentem be a
telkére. Kutyákat tart, nagy fekete meg barna kutyákat.
Ilyen kis fehér papírokat rakott körbe a telek határain, hogy „Kutyakiképzés,
Láthatatlan Kerítés”, de alig hiszem, hogy megállna valamelyik kutyája a láthatatlan
kerítésnél, ha rád küldené. Nekik aztán tényleg biztosan láthatatlan volna az a
kerítés.
– Dehát csak rád kiabált.
– Szerintem elég gyanús volt. Van vagy tíz holdja én meg nagyjából három lépést
tettem meg rajta.
– Miből él az ürge?
– Calbnál dolgozik. Néha van nála egy nő is. Párszor láttam őket együtt.
Lassan a város északi szélére értek, a házhoz, ahol Jane Warr és Deon Cash élt.
Most két seriffautó állt előtte meg az ÁBI autója Bemidjiből.
– Ha be akarsz menni, megvárlak itt kint – mondta Letty. – Lehet, hogy még
eszedbe jut néhány kérdés, ha kijössz.
Lucas úgy érezte, irányítják. A lány már a vadonatúj Bűnüldözési Központ
várószobájában megmutatta, hogy neki is vannak női irányító génjei, az úton
Broderick felé még inkább. Másrészt igaza volt. Lucas leparkolt. Egy helyi rendőr
lépett ki a tornácra és indult el feléjük. Lucas kiszállt és így szólt – Davenport
vagyok az ÁBI-tól.
A rendőr bólintott.
– Oké. Az egyik kollégája már itt van.
Lucas visszahajolt a kocsiba és így szólt – Várj meg! – Aztán becsukta az ajtót
és követte a rendőrt fel a tornácra.
– Honnan van a gyerek? – kérdezte a rendőr kicsit lehajolva, hogy megnézze
magának Lettyt. A lány felemelt kézzel üdvözölte.
– Bent volt a városban vallomást tenni. Ismeri?
– Persze. Mindenki ismeri. Érdekes kölyök. A jég hátán is megél. Szegény
biztosan nem lesz, ha felnő.
– A nyelve is fel van vágva, az biztos – mondta Lucas.
– Erről lehet a legkönnyebben megismerni – mondta a rendőr. Kinyitotta az ajtót,
és Lucas belépett a házba.
Egy előszobában találta magát, amelynek egyik oldalán egy beépített szekrény
nyílott tele kabátokkal. Lucas továbbment, be a nappaliba, ahol az egyik reggel
megismert ÁBI nyomozó állt a széles lépcsősor aljában és a mobiljába beszélt.
Amikor meglátta Lucast, intett neki üdvözlésképp. Lucas biccentett és megfordult.
A lakásnak makaróni-, sajt-, marihuána- és vérszaga volt. Lucas jó néhány
hasonló szagú házban járt már gyilkossági nyomozóként. Tőle jobbra, a sarokban
egy nagy képernyős Panasonic televízió, ami mellett egy alacsony asztalon egy nagy
Sony készülék állt. A Sonyba egy játékgép volt dugva, a Panasonic tetején még egy
DVD lejátszó és egy műholdas antenna-vevő csücsült. A tévékkel szemben egy
dívány és egy kényelmes bőrszék állt.
Egyenesen szemben, az ÁBI nyomozója mögött, a lépcső túloldalán kezdődött a
konyhába vezető folyosó Lucas látta a pulton a mikrót és a kenyérsütőt.
Jobb felé egy boltíven át lehetett a másik szobába jutni, aminek a közepét egy
étkezőasztal foglalta el. Az asztal dobozokkal volt megrakva, főleg kis elektronikus
eszközök dobozaival. Hevert még ötven-hatvan magazin is, főleg szex európai autó-
és utazási magazin a fal mellett. Az asztal alatt egy rádiókészülék hevert, mintha
leesett volna, de még mindig be volt dugva a fali csatlakozóba. Az asztal másik
oldalán egy fejhallgatóf volt a földön, az egyik hallgatója le volt törve. A dobozok
tetején egy doboz gabonapehely állt.
A rendetlenség nem tűnt szándékoltnak, mintha valaki keresett volna valamit.
Egyszerű, mindennapos lustaságból fakadó rendetlenség volt.
– Hé… – szólalt meg az ÁBI-s nyomozó Lucas mögött.
– Ezt nézze meg… – Elindult a konyha felé. Menet közben így szólt – Joe Barin
vagyok mellesleg. Reggel már találkoztunk…
– Emlékszem – válaszolt Lucas.
– íme – szólt Barin. – Óvatosan lépjen. Vannak vérfröccsenések.
A nyomozó a papírkosárra mutatott a padlón az ajtó mellett. Lucas a szemetesbe
nézett és két kis összetapadó szájú zacskót látott, olyat, amilyenben csavarokat vagy
alátéteket lehet kapni a műszaki üzletben, és amilyenben a drogdílerek szokták
árulni a kokain, heroin, vagy a fű grammjait. Egyetlen alátét sem volt a közelben.
– Kivettek már egyet?
– Nem. Látszik bennük egy kis maradék. Nem tennék fel rá mindent, de
szerintem kokain lesz.
– Árulták?
– Körülnéztünk, de nem láttunk több tasakot. Szóval lehet, hogy csak használták.
De lehet, hogy később még találunk többet… Aztán itt vannak ezek a ruhák. – A
konyha másik sarkába mutatott egy kupac rongyra. Minden darabokra van vagdosva.
Itt vágta le róluk a ruhát.
– Szóval bejött egy fegyverrel, megbilincselte őket, aztán levagdosta róluk a
ruhát.
– Majd agyonveri Cash-t.
– Jól megveri Casht, majd mindkettőt kivonszolja a kocsihoz, elviszi őket a
földútra és felakasztja őket.
– Pontosan.
– Kemény.
– Mint a kő.
Lucas még pár másodpercig nézelődött a konyhában semmi érdekeset nem
látott. Talán a nyombiztosítók.
– Mi van odafönn?
– Három hálószoba és két fürdőszoba – válaszolt Barin. – Az egyik hálószobát
úgy tűnik, nem használták. A másikban egy dupla ágy van, a szekrényben meg
férfiruhák, nem Cash-é, hanem egy nagyobb darab emberé.
A harmadik, legnagyobb hálószobát használta Cash és Warr. Ruhák, sok kasmír.
– Minél gyorsabban jöjjenek a nyombiztosítók mondta Lucas. – Szedjék a házat
darabokra. Ha árulták a drogot, az sok mindent megmagyarázna. Büntető gyilkosság
is lehetett.
– Hol van Dickerson?
– Még mindig a tetthelyen, azt hiszem.
– Ő a főnök a maguk oldaláról. Én csinálom a magam dolgát. Ez csak egy
javaslat volt… – Lucas elmosolyodott – Persze azért naponta öt-hatszor beszélek a
Közbiztonsági Hivatal elnökével.
Barin vállat vont.
– Én nem értek a bürokráciához. Szétszedni a házat, logikus lépés.
– Aki velem jött, Del. Ő ismer minden drog rejtekhelyet, amit ember csak
feltalálhatott. Később átküldőm, hogy segítsen.
– Rendben.
A rendőr odajött az ajtóhoz.
– A fiatal hölgy… – Lucas és Barin megfordult. Letty a rendőr mögött állt és
érdeklődve bámészkodott. – …azt mondja, vécére kell mennie.
– Ö… Itt nem lehet. Hazaviszlek – mondta Lucas.
Barinhoz fordult – Szóval majd szólok Delnek.
– Oké. Barin kíváncsian nézte Lettyt. – Ez az ifjú hölgy találta meg a… – A fejével
észak felé intett.
– Igen – mondta Lucas.
– Egy másodpercre azt hittem, a maga lánya. Pontosan egyforma szemük van.
– Vissza tudok menni a kávézóhoz – mondta Letty Lucasnak. – Csak két sarok.
– Elviszlek – mondta Lucas. – Gyerünk.
A házból kifelé menet Letty a nagy képernyős Panasonic televízióra mutatott.
– Ez a kirakatban volt az egyik armstrongi boltban.
Tudod, mennyibe kerül?
– Ezer, ezerötszáz?
Letty felhorkantott.
– Leértékelve került tízezerbe. Nagy felbontású tévé.
Hat hétig állt a kirakatban, aztán elvitték. Azt nem tudtam, hogy ők vették meg.
Lucas Barinre nézett és felhúzta a szemöldökét. Barin bólintott ellenőrizni fogja.
Egy tízezer dolláros televízió mindjárt alátámasztaná a drogterjesztés feltevését.
 – Na gyerünk – mondta Lucas Lettynek.
Odakint Letty azonban így szólt – Nem kell igazán pisilni. Csak körül akartam
nézni odabent.
– Azért mégis… – mondta Lucas ingerülten.
– Csak segíteni próbálok. Szükséged van rá, nem? szólt a lány. – Aztán így szólt
– És miért nem pisilhetek itt?
– Az egész házon végigmennek a nyombiztosítók.
Ahogy a tévében. A vécék azért fontos helyek, mert tele lehetnek ujjnyomokkal,
meg mással. DNS-mintát is lehet szerezni belőlük.
– Értem – bólintott Letty. – Logikus.
– Na hazaviszlek – mondta Lucas.
–
 6.

Cash házától látszott Letty otthona egy szürke pont a horizont szélén.
– Mi a fenét csinálnak? – kérdezte Letty kinézve az ablakon, miközben kihajtottak
a városból.
– Tessék? – Lucas lehajtotta a fejét, hogy kinézzen az ablakon. A szántóföld
felett, a helyszín mellett sorban álló rendőrautóktól egyenesen déli irányban két
helikopter lebegett mintegy tíz méterre a talajtól, valóságos kis jég- és földvihart
kavarva, ahogy lassan haladtak egymás mellett a rendőrautók felé.
– Tévések – mondta Lucas. Az órájára pillantott még nem volt két óra. Gyorsan
ideértek. – Felvételeket készítenek. – Lettyre pillantott. – Tényleg nem kell
kimenned?
– Nem nagyon.
– Akkor jó. Még egy darabig maradj mellettem.
A földúton egy seriffautó állt keresztben. Lucas felmutatta az igazolványát. A
rendőr lehajolt és benézett a szélvédőn – egyike volt azoknak, akiket Lucas
melegedni küldött reggel –, s intett, hogy mehetnek. Gurultak tovább a földúton a
rendőrautók felé.
Most már nem állt ott annyi autó mint reggel, de ahogy odaértek, látták, ahogy
három ember egy fekete hullazsákot cipel.
– Ezek a halottak? – kérdezte Letty arra felé nyújtogatva a nyakán.
– Az egyik – mondta Lucas. Kinyitotta az ajtót és épp ki akart szállni, amikor
megszólalt a mobilja. Vissza zuttyant az ülésre és elővette a telefont – Igen?
– Lucas! Neil Mitford vagyok. – A kormányzó asszisztense. A hang ismét kicsit
akadozva jött. Lucasnak eszébe jutott, hogy a semmi közepén vannak. – Van
valami?
– Az egyik áldozat, a fekete férfi börtönben ült Missouriban, mielőtt ideköltözött.
Úgy másfél évvel ezelőtt szabadulhatott. A bamidji kollégák követik azt a szálat.
Az áldozatok házában találtunk két drogos tasakot, bennük némi fehér port is.
Valószínűleg kokaint.
– Kitűnő – mondta Mitford. – Kiszivárogtathatjuk a drogos sztorit?
– Ne a kormányzó tegye. Úgy csinálják, hogy bármikor le lehessen tagadni –
mondta Lucas. – De szerintem megáll majd. Most hozzák ki a testeket az erdőből.
– Lekapta őket valamelyik tévétársaság?
Lucas elmondta a helikoptereket.
– Nem tudom, hogy a levegőből mi látszott. Ahogy a zsákokat kihozzák, biztosan
készültek felvételek.
– És arról, ahogy lógnak?
– Nem tudom. Megkérdezem, és visszahívom.
– Aggódunk – mondta Mitford.
– Mindjárt jelentkezem – mondta Lucas. Lerakta a telefont és Lettyhez fordult –
Ezúttal maradj a kocsiban!
– Ez egy szabad ország – válaszolt a lány.
– Ha kilépsz a tetthelyre, vagyis ide, akkor beraklak az egyik csillagos kocsiba és
visszaküldelek Armstrongba, hogy pár órát még gondolkodj – mondta Lucas.
– Ez nem tisztességes – mondta a lány.
– Ilyen az élet – mondta Lucas.
 Ahogy újra kezdett kikászálódni az autóból, Letty így szólt – Sittes feka kokszos
tasakokkal? Jó sztori.
– Itt maradj! – mondta Lucas.
Ahogy kiszállt a kocsiból, Lucas észrevette a járőrkocsijának támaszkodó Ray
Zahnt a sor túlsó végén. Zahn figyelte, ahogy a hullazsákot egy furgonba teszik.
Lucas odasétált hozzá. Zahn feléje fordult, majd így szólt – Levágták őket.
– A halottkém még itt van?
– Aha. Ő segített leszedni őket. Úgy kellett elvágni a kötelet, hogy a nyakukon
maradjon, hogy később biztosan megvizsgálhassa a halál okát.
– Szerinted látszottak a tévés helikopterekről? – kérdezte Lucas, ahogy a fák felé
fordult. Zahn kicsit lemaradva követte.
– Valószínűleg igen – mondta Zahn. – Nem tudom mennyit láttak, de ha az
akasztófától elnézel a szántóföld felé, pont van egy ferde nyiladék. Lentről nem
nagyon látni a bozótos miatt, de olyan három-négy méter magasban már tisztán látni
mindent. A két helikopter meg pont ott lebegett.
– A francba.
– Talán nem láttak túl sokat.
– A legkevesebb is túl sok. – Megpillantották az akasztófát és néhány embert a
környékén. – A fekete kabátos a halottkém?
– Ja. Úgy hívják, Henry Ford.
– Tényleg? Henry Ford?
– Ja. Thief Riverből jött. Jó ember. Semmi köze nincs ; az autógyártáshoz.
Anderson, a seriff, és Dickerson, az ABI-főnök, meg még néhány ember állt a
második zsák mellett. A csoportból cigarettafüst kanyargott felfelé.
– Hideg van – szólt Zahn Lucas mögött. – A rádió szerint mínusz két fok van.
– Hallottam – mondta Lucas. – De ma este állítólag enyhülni fog. És egy kis hó is
esik.
– Nem lenne rossz – mondta Zahn.
Anderson észrevette, ahogy Lucas és Zahn közeledik a fák között, és a
halottkémhez fordult, akinek mintha egy filter nélküli cigaretta lógott volna a szája
sarkából.'[ Anderson mondott valamit, és Ford feléjük nézett. Az orvosnak hófehér
volt a haja – bár Lucas nem tippelte harmincöt évesnél többre – és kerek, nagypapás
szemüveget viselt. Lucas Zahnnal a háta mögött hozzá lépett és megszólította – Dr.
Ford? Lucas Davenport vagyok. – Kezet fogtak és Lucas így szólt – Van valami
használható híre?
– Szinte egészen biztosan itt haltak meg, ha ez használható valamire – mondta
Ford szájában a cigarettával. – Cashnek elvágta a nyakát a kötél, és a vér végig- ¦
folyt a testén, sőt a talajra is jutott pár csepp, szóval szinte biztosan életben volt,
amikor fellógatták. Úgy vélem, Warr esetében is ez a helyzet, bár ezt csak később
tudom egészen biztosan megmondani. A vér Warr arcán szerintem nem a saját vére.
Féltem, hogy valami elvész, amíg leszedem, ezért itt vettem mintákat. Találtam
három rövid, szőke szőrszálat, ami nem a nőé és nem is Cashé…
– Nagyon jó. Kitűnő. Talált drogozásra utaló nyomokat?
Ford kivette a cigarettát a szájából.
– Mindkettőnek fel volt dörzsölve a bőr az orra körül, ami utalhat kokainra.
Cashnek mindkét alkarján voltak tűnyomok, Warrnak a jobb karján és mindkét lábán.
Azonban nem esküdnék meg a kokainra, mert mostanában nem láttunk sokat
errefelé. Pár órára szükség lesz a többi vizsgálatra. Természetesen teljes körű
toxikológiai vizsgálatokat is végzünk rajtuk.
 – Oké. Minél gyorsabban van eredmény, annál jobb. Lucas kinézett a
helikopterek felé, amik még mindig ott lebegtek, délre a helyszíntől. Mindkét gépet
tisztán látta. Pont a bokrok felett. Gyönyörű felvételeket készíthettek a fáról lógó
holttestekről. Dickersonhoz fordult – Gondolom, még lógtak, amikor ezek ideértek.
– Sajnos igen. Jó kamerával megvan a felvételük. Húsz percet késhettek volna.
– Megpróbáltak leszállni, de integettünk nekik, hogy nem szabad – mondta
Anderson. Sokkal többet nem tehettünk.
– Ez van – szólt Lucas.
Az ÁBI nyombiztosítói is nagyjából befejezték a munkát. Lucas odament
hozzájuk, hogy beszéljen pár szót a vezetőjükkel.
– Semmi. Egyetlen jó lábnyom se maradt. Amúgy is minden kőkeményre van
fagyva, így a hó nem tartott meg semmilyen formát – mondta a férfi. – A lépéshossz
és a láb mérete alapján azt mondanám, férfi, de ez nem túl nagy felfedezés. Kevés
nő tudná így idehúzni őket.
És úgy tűnik egy ember volt, ha ez segít.
– Segít – mondta Lucas.
– Szóval férfi és egyedül csinálta. Sokkal többet nem tudok mondani. Azért
persze leszedünk mindent a talajig Lucas visszafordult Dickersonhoz, de újra
megszólalt a telefonja, így megállt, elővette és fogadta a hívást.
– Nem fogod elhinni – mondta Del. – Tegnapelőtt éjszaka megszállt egy férfi a
Motel 6-ban. Egy '95-ös Cherokeet vezetett és készpénzzel fizetett. Nálam van a
bejelentő lap másolata. Minnesotai rendszám. Lefuttatom, meglátjuk mi lesz. Az
éjszakai recepciós azt mondja, hogy tegnap éjjel újra látta az illetőt. Bejött a
parkolóba, mintha újra kivenne egy szobát, de nem tette. Ott állt a kocsijával pár
másodpercig, aztán elhúzott.
A recepciós azt mondta, nagydarab, fehér fickó volt, rövid szakállal és kulturáltan
beszélt. Sötétkék téli dzsekit és szőrmesapkát viselt. Ha Letty jól mondta az időt,
akkor úgy egy órával a gyilkosság előtt volt a hapsi a parkolóban. Talán kicsivel
később.
– Hm. Lakott valaki a szobájában azóta?
– Tegnap este valaki. Ő már kijelentkezett és a szobát kitakarították. A tegnap
esti lakónak megvannak a hitelkártyaadatai, így megszerezhetjük az ujjnyomait az
összehasonlításhoz. Bezártam az ajtót és le is ragasztottam.
– Még valami?
– Ha tizenkét percen belül nem kapok valamit enni, kidőlök.
– Tudsz valamit?
– Van valami Red Red Robin nevű hely, amit vonakodva bár, de ajánlanak.
– Ott találkozunk tizenöt percen belül – mondta Lucas.
Visszament Dickersonhoz, és a többiektől egy kicsit távolabb húzódtak, hogy
nyugodtan tudjanak beszélni.
Lucas elmondta a Cashék házában talált drogos tasakokat.
– Pont oda indultam – mondta Dickerson. – Van még valami?
– Kikérdeztük a gyereket, és szerinte a gyilkos egy Jeep Cherokeeval jött… –
Lucas elmagyarázta, amit Letty mondott az autó hátsó lámpájáról, és elmondta, hogy
mit mondott Del. – Szóval van valaki a motelben, aki látta a kocsit nem sokkal
azelőtt, hogy Letty látta errefelé. Úgy tűnik, a két adat összeillik.
– Rendesen meg kell vizsgálni a szobát – szólt Dickerson. Láthatóan
felvillanyozódott a hallottaktól. – Most ez a fő feladat.
– Del lezárta és hivatalosan leplombálta – mondta Lucas. – Szóval nyugodtan.
– Volna értelme, ha mi is kikérdeznénk a gyereket?
 – Nem hiszem. Csak megtalálta – mondta Lucas. – De persze beszélhet vele.
– Van más dolgunk bőven.
– Magammal viszem vissza a városba, hátha még egy kicsit távol tudom tőle
tartani a riportereket – mondta Lucas. – És közben persze beszélgetünk.
Ahogy Lucas odaért az úton, Letty az Oldsmobile motorháztetején ült, láthatóan
meg sem érezve a hideget.
– Nem kaptam levegőt a kocsiban – mondta. – De itt maradtam. – Leugrott a jobb
oldalra, kinyitotta az ajtót és beszállt. – A hullák a zsákokban merevek voltak, mint a
deszkák – szólt, ahogy Lucas beszállt és elővette a kulcsot.
– Öööö. Ismersz egy Red Red Robin nevű helyet?
– A Birdöt? Bent van a városban. Jó hely. Egyszer odamentünk anyával
hálaadáskor.
– Odamegyünk Dellel enni valamit. Nem szívesen hagynálak egyedül az anyukád
nélkül. – Azt nem emlí tette, hogy az ajtó előtt sorban álló riporterekkel még kevésbé
szívesen hagyta egyedül. – Volna kedved jönni?
– Jól hangzik – mondta Letty. – Ha te fizetsz.
– Én fizetek.
Miután elindultak, Letty megkérdezte – Merevek voltak a zsákban. Ez a
hullamerevség?
Lucas megrázta a fejét.
– Nem. Ez fagyás. Mint a jégkrém.
A Red Red Robin egy egyszerű, kirakatos kávézó volt, és egy vörösbegy volt az
ajtóra festve, mintha az amerikai étkezde egy igazi angol pub lenne. Odabent vagy
egy tucatnyi vörös tetejű, magas szék sorakozott a a pult mellett. A pult mögött egy
felirat volt kifüggesztve „Kérem, foglaljanak helyet!”, és mögötte tizenhat boksz állt,
mindegyik ugyanazzal a vörös műbőrrel kárpitozva, mint a bárszékek. A helységben
rántotta, sült hagyma, sült krumpli és sült marhahús szaga lengett. Összesen nyolc
vendég ült három csoportban a bokszokban.
Mintha mind úgy helyezkedtek volna el, hogy szemmel tartsák Delt, aki a jobb
oldali fal mellett, a hely közepénél foglalt helyet.
– Valami? – kérdezte Lucas Delt, ahogy Lettyvel becsúsztak a bokszba.
– Megkérdeztem. Nincs ilyen rendszám – mondta Del.
– A francba. – Lucas Lettyre pillantott. – Ezt nem hallottad.
– De persze ha valaki idejön, hogy felkössön két embert, elég furcsa lenne, ha a
saját kocsijával jönne. Még egy hülye is tudja, hogy egy ekkora helyen legalább egy
embernek feltűnik.
– Valószínűleg.
– Szóval az ember szerintem nem készakarva rossz rendszámot írt be a
bejelentő lapra, csak összekavarta a számokat. Telefonáltam St. Paulba, hogy
nézzék sorra a nemrég átíratott régebbi Cherokeekat. Az újabbaknak nem ilyen a
hátsó lámpájuk. A motel recepciósa is azt mondta, hogy régebbi kocsi lehetett.
– Lehet, hogy mázlink lesz – mondta Lucas.
Letty szólt közbe – Ti nem tudtok evés közben beszélni? Vagy az már túl nehéz
nektek?
Del szemöldöke a homlokára szaladt.
– A lányom csak három évvel fiatalabb nála – szólt Lucas. – Szerinted be lehet
ezeket zárni egy hűtőszekrénybe? Csak ha a lányomnak is ekkora szája lesz.
– Ha-ha – mondta Letty. Egy kissé zsíros felületű étlapot nyújtott Lucasnak. – Te
fizetsz.
 Letty tömte magát. Del és Lucas mindent megpróbáltak, hogy bebizonyítsák
képesek evés közben beszélni, illetve beszéd közben enni, de ahogy Lucas
megkezdte a krumplit, rájött, hogy nem fog menni. A fasírt egyik fele hűtőhideg volt a
másik fele mikróforró. Már az evés, vége felé jártak, amikor egy Carhartt overallos,
magas férfi jött be az étterembe a lábával dobogva és szipog-' va. Letty odaszólt neki
– Hé, Bud!
A férfi körbenézett, meglátta Lettyt és odalépett az asztalukhoz. Lucas úgy
ötvenévesnek tippelte, vékonynak és keménynek, mint egy tölgyfaág. Jókora vörös
orra és villogó szeme volt.
– Hé, Letty – mondta, miközben megnézte Lucast és Delt. – Hogy megy a bolt?
– Megyeget – mondta Letty. – Hallottam, megint hódra jársz.
– Ja Spike felé. Te meg, hallom, hullákat találtál?
Jerry mondta.
– Ja. – Letty kicsit kihúzta magát. – Pucérok voltak.
– Rendben – szólt Lucas kissé szárazon. – Talán fejez-,; zük be a fasírtot. !
– Bud is prémvadász, mint én – mondta nekik Letty.
Búdhoz fordult – Ők állami zsaruk. Elvisznek ide-oda.( Bud bólintott.
– Gondoltam, hogy Jane nem jól végzi – mondta.
– Miért? – kérdezte Lucas.
– Nem volt jó ember – mondta Bud. – Azt gondolta, mi itt csupa falusi bunkó
vagyunk. Mindenkit kinevetett a háta mögött és mindig Las Vegasról beszélt, mintha
az volna az egész világ közepe. Ahányszor kinyitotta a száját, mindig valami olyasmit
mondott, hogy Las Vegasban mi mindig… akármi.
– Úgy hangzik, elég jól ismerte – mondta Del.
– A Black Jack asztal mellől – válaszolta a prémvadász. – Ő volt a fő osztó a
Moose Bayben. – Tétovázott, majd halkabban így szólt – Ha felmennek a
kaszinóba, tudják, kivel beszéljenek először? Terry Andersonnal. ő és Warr nagyon
jóban voltak. – Alaposan megnyomta a nagyont.
Lucas bólintott és így szólt – Köszi. Terry Anderson.
– Ő nem rokona a seriffnek? – kérdezte Del.
A prémvadász láthatóan megzavarodott. Először Lettyre pillantott, majd vissza
Delre.
– Terry? Miért lenne?
– Hát, hogy mindketten Andersonok – mondta Del.
A prémvadász elnevette magát.
– Ja! Ugyan már, erre minden második embert Andersonnak hívnak.
Még pár szót beszélgettek, aztán a prémvadász a pulthoz ment és az étlapot
kezdte tanulmányozni.
– Bud kegyetlen jó prémvadász és nagyon jó vadász is.
Többet tud az állatokról, mint azok saját magukról.
Évek óta ő a legjobb a környéken.
– Ő tanított?
Letty megrázta a fejét.
– Ő nem mond soha senkinek semmit. Megvannak a maga titkai, de vigyáz is
rájuk.
Lucas majdnem suttogva szólalt meg – Szerinted volt valami köze Jane-hez?
– Nem. – Letty is majdnem suttogva válaszolt. – Ne nézz rá, mert akkor tudni
fogja, hogy róla beszélünk.
Mindenki azt mondja, hogy Bud egy kicsit… meleg.
 Amikor befejezték az evést, Lucas Broderickbe küldte Delt, hogy segítsen az ÁBI
nyomozóinak rejtekhelyeket keresni Cashék házában.
– Felvesszük Letty anyukáját – mondta Lucas. – Aztán Broderickben találkozunk.
Ahogy ő és Letty készültek beszállni a kocsiba, Lucasnak eszébe jutott Mitford.
– Ó, a francba! Menj, nézegess már egy kirakatot pár percig! – mondta Lettynek
és elővette a telefonját.
Mitford az első csengetés után felvette és Lucas azonnal a rossz hírekkel kezdte
( – Valószínűleg lesznek képeik. Nem tudom, milyen minőségűek, mert legalább
száz méterre voltak, de láttak valamit.
– Ó, a fenébe. Ez baj. Van valami a drogos vonalon?
– Még nem. A társam most megy a házhoz. Ha van ott valami, ő megtalálja.
Tudnak valamit Cashről és börtönmúltjáról?
– Most kapjuk a részleteket Rose Marie-n keresztül mondta Mitford. – Van egy
összesített listánk. Egy sor apróság van Cash bűnlajstromán. Drogos ügyek, testi
sértés, szabálysértések, ilyesmi. Az utolsó ügye súlyos testi sértés. Egy acél
kabátfogassal vert el valakit egy szállodában. Végül is egy jó ügyvédnek
köszönhetően .
egy évet kapott, amiből kilenc hónapot ült le. ';!
– Nem hiszem, hogy ezért felakasztják az embert. ) – Beszéltem Missouri
állammal, hogy nézzenek utána. Azt mondták, ma délután visszaszólnak, bármit
találnak is – mondta Mitford. – Van még egy nevem magának.
– Éspedig?
– Washington Fowler.
– Ne vicceljen! – Washington Fowler egy chicagói emberjogi ügyvéd volt, aki
rendszeresen hanyagolta a jogi pályát, hogy nyilvánosan felkelésre és forradalomra
buzdítson.
– Nem viccelek – mondta Mitford. – Itt fog sajtótájékoztatót tartani a reptéren egy
órán belül, aztán magángéppel indul Fargóba másfél óra múlva. A kormányzó közös
sajtótájékoztatóra hívta a kormányzóságra, de azt mondta, csesszük meg magunk.
Ma este már ott lesz maguknál.
– Ajjaj.
– Ahogy mondja. Lucas! Keményen el kell kapni Casht. És a nőt is. Mielőtt
megjelenik a film, és Fowler odaér.
– Igyekszünk.
Amikor Lucas abbahagyta a telefonálást, Letty azt javasolta, hogy a Duck Innben
keressék meg az anyját. A Duck Inn két sarokkal arrébb volt. Odagurultak, Lucas
közben a kirakatokat nézte. Már régen megalkotta azt az elméletét, amely szerint
egy ilyen kisváros olyan, mint egy űrhajó, vagy akár rendes hajó mindenből kell
lenni egynek. Van egy McDonald's vagy Burger King (kettőt már nem bírna eltartani a
város), egy áruház, egy autószerelő műhely, egy barkácsbolt, egy mezőgazdasági
üzlet, egy kábeltévé társaság irodája, és egy vagy két bár. Minden, amire a
túléléshez szükség van. Armstrong is ilyen volt, mint egy mentőcsónak mindenből
volt egy a sárga- vagy vörös téglás épületekben. Nagyjából minden negyedik
üzlethelység üres volt, de a tulajdonosok még „Kiadó” táblákat sem raktak a
kirakatba.
A Duck Inn teljesen díszlet volt. Egy műanyagból készült hamis vadászkocsma,
benne egy vadonatúj, CDket játszó régimódi wurlitzer, ami mellett egy érmebedobós
billiárdasztal állt. A hely igazi klisé, és Letty anyja nem volt ott.
– Egy zsaru jött érte. Szerintem a városházára vitte mondta a pultos.
 A Bűnüldöző Központ alig egy sarokra volt, és mikor odaértek, Martha West épp
kilépett a kapun. A nőnek természetes szőke haja volt, mint Letty lányának, de ő
teljesen valószerűtlen rozsdaszínre festette. Az ő bőre nem volt olyan szél fútt és
kemény, mint Lettyé, hanem ezernyi apró, elszakadt hajszálér tarkította az arcát, így
folyamatosan pirospozsgásnak látszott. Téli dzsekit és világosbarna nadrágot viselt
hegyes orrú csizmával és egy ütött-kopott gitártok volt a kezében. Amikor meglátta
Lettyt és Lucast, így szólt Lettyhez – Hát te meg hol voltál? Már mindenhol
kerestelek.
– Körbevittek a zsaruk – mondta Letty a hüvelykujjával Lucasra bökve. – Ez itt
Davenport ügynök.
– Lucas Davenport vagyok – mondta Lucas.
– Martha West. – A nő szeme általában lassan mozgott, de időről időre gyorsan
elrántotta a tekintetét, ahogy a részeg vezető rántja irányba az autóját. Nem volt
józan, de tartotta magát.
– Haza akartam vinni Lettyt, de aztán nem akartam egyedül hagyni – mondta
Lucas.
– A Birdben ettünk – mondta Letty, kiszámított leereszkedéssel a hangjába.
– Tényleg? – Az anyja úgy nézett Lucasra, mintha valami rosszat tett volna.
– Letty fasírtos szendvicset evett, krumplipürét, zöldbabot és almáspitét – mondta
Lucas. – Meg vagy hat kólát.
– Kettőt – mondta Letty. – Ingyen utántöltés volt.
Marthát és a gitárt Lucas kocsijának hátsó ülésére rakták. Észak felé menet
Lucas elkapta a nő pillantását a visszapillantó tükörben, és így szólt – A házuknál
valószínűleg már ott lesznek a riporterek. Ha hazavittem magukat, pihenjenek egy
kicsit, kapják össze magukat, takarítsanak ki egy kicsit. Szólhatok egy kollégámnak,
aki elmondja, hogy mit mondjanak el a tévéseknek, mit ne, hogy beszéljenek velük
egyáltalán. Mindig elküldhetik őket.
– Tévé? – szólt Martha. Felegyenesedett és megérintette a haját.
– Persze – mondta Lucas. – Néha nagyon sssse… meggondolta magát – …
kellemetlenek tudnak lenni.
Valószínű jó, ha beszél a kollégámmal, mielőtt nyilatkoznak.
– Rendben, beszélek vele – mondta Martha. – De nem kell aggódni, már sokszor
voltam a tévében.
– Akkor jó. Tudja, hogy kell kezelni őket.
– Régen a Kereskedelmi Kamaránál dolgoztam és mindig én nyilatkoztam a
tévéseknek. – A nő szeme ideoda forgatta a szemét beszéd közben. – És
világéletemben énekeltem. Szóval tudom, milyen közönség előtt szerepelni.
– Akkor jó.
– De azért beszélek a kollégájával. Ártani nem árthat.
Ahogy átgurultak Brodericken, már jó néhány közvetítőkocsi állt a kávézó előtt.
Lucas látta Del Mustangját az áldozatok háza előtt Dickerson autója mellett.
Lassított, csinált egy U-kanyart és így szólt – Most mindjárt bemutatom Hank
Dickerson kollégámnak, aki az Állami Bűnüldözési Iroda regionális vezetője. Ő majd
segít.
Lucas a kocsiban hagyta anyát és lányát, és ahogy átment az udvaron, a ház
előtt álló rendőr így szólt – Nem fogja elhinni, mit találtak.
– Mit?
Joe Barin, az ÁBI-nyomozó a lépcső aljánál állt a nappaliban. Amikor meglátta
Lucast, felfelé mutatott és így szólt – Menjen, nézze meg!
 Lucas felment a recsegő lépcsőkön és Delt látta meg Dickerson és Dickerson
egyik nyombiztosítójának társaságában a fő hálószobában. A szobának smink- és
after shave szaga volt. Egy bekeretezett Michael Jordán poszter lógott a falon, vele
szemben egy hamis antik sörcímer. A három zsaru egyszerre fordult a belépő Lucas
felé. Dickerson szólalt meg – Del megtalálta a rejtekhelyet.
A rejtekhely a hálószobai gardróbban volt. A beépített szekrény egyik
keresztdeszkája egy százhúsz centi hosszú, tizenöt centi mély rejtekfiókot fedett. A
hosszú, keskeny rejtekhelyen Lucas nagy mennyiségű, legalább egy kilónyi kokaint
látott több tucatnyi kis tasakba osztva. Volt ott még egy Colt Magnum forgópisztoly is,
olyan, amilyet ő is tartott otthon, és készpénz. A készpénz papírgyűrűkbe rakott
kötegekben volt, és a rejtekhely vagy nyolcvan centijét kitöltötte a kokain, a pisztoly
és a fal között.
– Azt a mindenit! Mennyi ez?
– Addig nem akarunk hozzányúlni, amíg le nem fényképeztük, de háromszázezer
dollárnál többre saccolom. Ha mind százas – mondta Del. – A felső kötegek mind
százasok, és mind használt. Egyetlen új bankjegy nincs a kupacban, amennyire
innen látszik. Lucas Dickersonhoz fordult.
– Három ember álljon itt a pénz mellett folyamatosan, amíg meg nem számolják.
Egy vagy két ember legyen köztük a seriff emberei közül is. Mindkét hatóság
emberei legyenek vegyesen. A sajtó első kérdése lesz, hogy a pénzből mennyi
vándorolt zsaruzsebekbe.
Dickerson bólintott – Ezt fogjuk tenni. Még valami. Átmentem az út túloldalára és
beszéltem Gene Calbbal, a műhely tulajával.
Ő volt Cash főnöke. Fogalma sem volt arról, hogy mi történhetett, de azt mondta,
hogy lakott itt még valaki, egy bizonyos Joe Kelly is. Azt mondta, Kelly úgy egy
hónappal ezelőtt eltűnt, és azóta senki sem hallott róla.
A másik hálószobában Kelly ruhái vannak. Van néhány hitelkártyás számla, amin
Kelly neve szerepel.
– Kérdezzék végig a kártyacégeket, hogy mikor használták utoljára a kártyákat.
– Már folyamatban – válaszolt Dickerson.
– Van még valami – szólt Del. – Talán.
– Éspedig?
– A saját szemeddel kéne megnézni – mondta Del. Aztán megmondod.
Lucas követte Delt, mögöttük Dickerson jött végig a házon a pincébe. Menet
közben Lucas beszámolt Dickersonnak Washington Fowlerről. Dickersont nem
hatotta meg a hír.
– Úgy tűnik, nem nagyon izgatja – mondta Lucas. Pedig ez a krapek hatalmas
szarkavarást szokott rendezni mindenhol.
Dickerson elmosolyodott – Ez már a maga gondja, tábornok. Maga a
problémamegoldó, mint Harvey Keitel a Ponyvaregényben.
Az alagsor befejezetlen cementfalait kilógó csövek, vezetékek borították. Volt
benne egy újnak látszó kazán és egy új bojler. A vezetékek és a neoncsövek is újak
voltak. Az egyik sarkot egy újonnan épült, bézs színűre festett fürdőszoba foglalta el,
benne egy vécé, mosdó és zuhanyfülke.
– Na mit szólsz? – szólt Del.
– Hát, nemrég újították fel – mondta Lucas. Körülnézett, de nem tűnt fel neki
semmi. Del valószínűleg a fürdőszobára gondolt, így Lucas odalépett a kicsi,
elkülönített szobához. A közelről már nem is olyan kicsi fürdőszobában
fertőtlenítőillat uralkodott. Lucas becsukta az ajtaját. Fának tűnt, de fémes hangon
csapódott. Megkocogtatta a falakat. Nem gipszkarton, ahogy várta, hanem vastag,
festett pozdorja lap. Több mint két centi vastag. Az ajtó zárját csak kívülről lehet
zárni.
Bent még kulcslyuk sincs…
Hátralépett és így szólt Delnek és Dickersonnak – Ez egy börtöncella.
Del Dickersonhoz fordult – Ezért nem mondtam odafönn.
Húsz perccel később Lucas, Del és Dickerson átsétáltak a ház előtt gyülekező
rendőrautók között. Letty újra a kocsi motorháztetején foglalt helyet, az anyja bent
maradt. Amikor látta, hogy közelednek, kiszállt, és Lucas bemutatta neki Dickersont.
– Hank segíteni fog. És hazaviszi magukat.
– A zsaruk azt mondják, egy nagy kupac pénzt találtatok odabent – mondta Letty
Délnek. – Tényleg?
– Csak pletyka – mondta Del.
Dickerson Délről Lucasra pillantva így szólt – Maguk most mit csinálnak?
– Jelentünk St. Paulnak, aztán talán még körbejárunk egy keveset – mondta
Lucas. Visszanézett a ház felé. Kezd érdekessé válni a dolog.
–
 7.

Miután megszabadultak Lettytől és az anyjától, Lucas és Del tanácskozni kezdett

az autók mellett – Moose Bay kaszinó? – szólt Del.
– Az egy hosszabb ügy – válaszolt Lucas. – Beszéljünk előbb ezzel a Calbbal!
Egyszerre fordultak az út túloldalán álló sárga fémépület felé, amely előtt egy sor
terepjáró és pickup parkolt. Del bólintott.
Calbnak két épülete volt, egy karosszéria és autómentő műhelye, és egy
terepjáró-felújító műhelye. A két fémépületet egy fűtetlen, de fedett átjáró kötötte
össze.
A karosszériás-épületbe mentek. Egy kis irodát, hátul pedig egy sor műhely-állást
találtak. Az irodában ülő nő a másik épületbe irányította őket. A terepjáró-felújító
műhely nagyobb volt és nyitottabb tizenkét méter hosszú és úgy tíz méter széles,
vagy tíz méter magas mennyezettel. A levegőnek dízelolaj- és hegesztés szaga volt.
A műhely hátsó falánál egy sor piros szerszámosláda és szekrény állt, az egyik falon,
elég magasan, egy elektromos hősugárzó izzott és sugárzott egy bordó terepjáróra.
A jármű nyitott ajtajában három ember csoportosult és néztek befelé. Az egyikük épp
így szólt – Mi a faszt szállítottak ezzel? Valami sav csöpögött bele?
– Nemtom… – Jött a válasz, aztán az egyik ember észrevette Lucast és Delt, és
megbökte a nagydarab férfit, aki a legmélyebben hajolt a kocsiba. A férfi kihátrált,
felállt és így szólt – Segíthetünk, uraim?
– Az Állami Bűnüldözési Hivataltól jöttünk – szólt Lucas. Del felemelte az
igazolványa tokját. – Gene Calbot keressük. < – Én vagyok az… Egy másodperc, jó?
– Az egyik mellette állóhoz fordult. – Nem tudom, Larry. Azt mondom, nézz bele egy
flex-szel, és ha az egész ilyen rohadt,'.] hát valamelyik roncsról levágunk egy
darabot, azt behegesztjük. Worthingtonban láttam egy pont ilyet a bontóban. Elégett.
Annak biztos jó lesz a lemeze.
– Úgy néz ki, végig rohadt. Egy ujjal át tudnék rajta nyomni egy szeget – mondta
az egyik olajos overallt viselő férfi.
– Megvágjuk és meglátjuk Calb a fejét rázva fordult Lucashoz és Délhez.
– Az egész utasoldali padló széjjel van rohadva. Csak, az utasoldal, a bal
oldalnak semmi baja. Nem rozsdás, egyszerűen rohadt. Mintha savat öntöttek volna
rá, vagy valami, és hagyták volna ázni pár évig.
Az egyik ember így szólt – Macskapisa? A macskapisa az lyukat vág a
keményfába is.
– Hogy a picsába bírta ezt a bűzt? – Calb újra megráz-' ta a fejét. – A helyedben,
Larry, nem nagyon nyúlnék; hozzá kézzel.
– Tudod mikor nyúlok hozzá! – szólt a Larry nevű férfi.
Calb Lucashoz és Délhez fordult, és így szólt – Jöjjenek, menjünk az irodámba.
Deonra kíváncsiak?
Már beszéltem róla valamelyik kollégájukkal. Ő is az ÁBI-tól jött.
– Mi csak mellékesen kérdezősködünk – mondta Lucas. – Mennyire ismerte jól
Mr. Casht?
Egy ajtón át egy kicsi irodába jutottak, és Calb a két vendégszék felé intett, majd
az asztala mögé ült, mi közben válaszolt. Egy nyolcvanas évekbeli naptár és egy
aláírt startzászló volt a szoba összes díszítése.
Amúgy minden falat szakkönyvekkel teli polcok borítottak.
 – Nekem dolgozott – mondta Calb komoly képpel Lu cas felé hajolva. A férfinak
nagy feje volt, tompa orra és szögletes, enyhén zöldes lapátfogai. Olyan arca volt,
amilyet az ember a tipikus bádogosnak, vagy ácsnak képzel. – Nem voltunk jóban.
Egy régi cimborám a seregből hívott fel Kansas Cityből, hogy tudnék-e adni ne ki
valami sofőrmunkát. Tudtam, hogy sittes a srác, és az igazat megvallva nem éreztem
úgy, hogy nagyon megváltozott volna a börtönben. Legalábbis az alapján, ami
történt, nem úgy tűnik.
– Miért, maga szerint mi történt? – kérdezte Del.
– Hát – szólt Calb. – Tudják. Valaki kirángatta az er dőre, aztán felkötötte.
Tudom, hogy nem tőlem volt va laki, mert az én embereim közül egyik sincs ilyen ke
mény. Főleg, hogy Jane-t is kinyírta. Szerintem Kansas Cityből érte utól valaki.
Valami régi kapcsolat.
– És Jane Warr? – kérdezte Lucas. – Őt mennyire ismerte?
. – Nem túl jól. Nem járt ide. Deonnal jött föl Kansas Cityből. Nem volt egy
észlény. A Moose Bayben volt osztó.
– És… Bérelték azt a házat? Vagy a sajátjuk volt? Mi volt a helyzet?
– Olcsón vették. Talán harminchatezerért. Asszem.
Aztán felújították. Joe Kelly csinálta a meló egy részét.
Régen ő mindenesként dolgozott. Aztán még néhányan besegítettek a városból.
– Azt is beszélik a városban, hogy a nőnek kapcsolata volt valakivel a kaszinóban
– mondta Del.
– Erről nem tudok – mondta Calb a fejét ingatva. Mint mondtam, nem volt a nő túl
nagy észlény, de szerintem annyira nem volt hülye, hogy megcsalja Deont.
Deon brutális tudott lenni. Ezért került börtönbe. Ha rájött volna valami ilyesmire,
úgy elverte volna a csajt, mint egy nagydobot.
– Hmm.
Calb felvett egy papírlapot az asztaláról, megnézte, aztán félrerakta.
– Aztán itt volt Joe. Eltűnt, mint szürke szamár a ködben, és senki sem tudja,
hogy hova. Egyik nap még itt | volt, aztán meg nem volt sehol. Ő is Kansas Cityből
jött.
– Lehet, hogy Joe tette? Lehet, hogy volt köztük valami nézeteltérés?
Calb megrázta a fejét.
– Nem hinném. Joe egyszerűen nem volt ehhez elég tökös. Soha nem lógatná fel
őket úgy, hogy közben a szemükbe kell néznie.
– Szóval egyszerűen csak eltűnt – mondta Del. – Vagy ] talán…
– …valami más. – fejezte be Calb a mondatot. – Nekem is ez jutott eszembe
azután, hogy itt volt a kollégájuk.
Ha ez az egész nem valami Kansas City-i börtönbálból ered, bár szerintem ez a
helyzet, de ha mégsem, akkor ¦ Moose Bayben kéne körülnézniük. Meg Kansas
Cityben.
– Miért? – kérdezte Del.
– Azt beszélik, hogy Letty West pont éjfélkor látta őket – mondta Calb. – Ez igaz?
Lucas bólintott. – Kis híján igen, de miért…?
– Jane háromtól tizenegyig dolgozott minden nap. Fél tizenkettő előtt aligha
érhetett haza, de tegnap éjjel a szeles, havas időben valószínűleg még később. Ha a
gyilkos éjfélkor már ott volt velük a fáknál, akkor valószínűleg abban a pillanatban
kapta el őket, ahogy Jane hazaért. Vagyis vagy várt rá, vagy követte haza.
Lucas és Del egyszerre bólintottak. Még öt percig beszélgettek Calbbal. Lucas
úgy érezte, a szerelő tényleg nem érti a gyilkosságokat. Megtudták, hogy Cash néha
beszélgetett a műhely többi dolgozójával, de olyan felszínes volt minden kapcsolata,
hogy még konfliktus sem alakulhatott ki.
– Csak, hogy tudják egy szerelő soha nem haverkodik a Deon-félékkel. Deon
úgy viselkedett, mintha valami profi kosaras lenne. Vagy valami kemény ganxta
csávó.
Vagy hogy mondják.
Odakint, ahogy átvágtak az úton, Lucas így szólt – Nekem már eszembe jutott,
hogy a nő tizenegykor indult el a munkahelyéről és éjfélkor már lógott is.
– Nekem is – szólt Del. – Csak későbbre tartogattam.
– A lószart – mondta Lucas. – De legalább valakinek eszébe jutott.
– Lehet, hogy Warr volt a célpont – mondta Del. Eddig végig csak Cashről
beszéltünk.
– Utána kell nézni a nőnek. Meg kell vizsgálni a hátterét, meg minden. Beszélek
Dickersonnal.
– És a Moose Baybe is fel kell menni – mondta Del. Az Oldsnak milyen a fűtése?
– Jó.
– Akkor a te kocsiddal megyünk. A Mustang olyan, mintha hűtésre lenne állítva.
A Moose Bay kaszinót a Chipewa törzs Black River ága vezette. A kaszinó egy
folyó partján állt, aminek vize a bomló vegetáció miatt még befagyva is feketének
tűnt.
Cash házától huszonnégy perc alatt jutottak el a kaszinó épületéhez. Kilenc perc
volt az út Armstrongba, és további tizenöt perc Armstrongon át egy kis úton a
kaszinóhoz.
– Halljuk az elméleteidet – mondta Del menet közben.
– Az elméletgyártásban jó vagy.
– A drog dílerkedésre gondolok – mondta Lucas. Calbnak valószínűleg igaza volt
Kansas City és Cash börtönkapcsolatai, és valószínűleg a kaszinó is bejátszik. A
kaszinó vendégei általában mulatnak, el lehet adni nekik némi anyagot.
– Szóval szerinted a pénz drogból van – mondta Del.
– Kápé, kötegelve, de nem új bankjegyekben. Cash tartja a kapcsolatot a
forrásokkal, miközben ide-oda vezet Calbnak. Warr pedig továbbadja az anyagot az
eladóknak. Vagy eladja maga.
– Aztán kicsesznek valakivel. Vagy valaki megtudja, hogy itt a sok pénzük és
idejön, hogy megszerezze.
– De akkor csak egyszerűen lelőtték volna őket. Minek bajlódtak volna az
akasztással? – szólt Del.
– És ha szóra akarták bírni őket?
– Szerintem inkább kicsesztek valakivel, és az példát akart velük mutatni –
mondta Del. – Egy nagyobb, régóta működő hálózatnak néha szüksége van az ilyen
példákra.
– Ez is lehet – mondta Lucas. – De hol jön be Calb?
– Nem feltétlenül kell benne lennie.
– Nézd meg a házat. Elég sok anyag meg munka van benne. Drága munka.
Nekem elhiheted. –A Nagy Új Ház St. Paulban végül is 870.000 dollárba került. – Ha
Calb tudja, hogy Cash csak a sofőrködésért kap pénzt, Warr pedig csak a
kaszinóban keres, akkor mit gondolt, honnan volt pénzük a felújításra? Legalább
száz rugónyi meló van a házban, plusz egy tízrongyos tévé.
– Tudod mit? Ha az egész ház százharmincötezerbe került, az két jövedelemmel,
meg egy feltételezhető bérlővel annyira nem is vészes – szólt Del.
 – Ugyan már – mordult Lucas. – Mondj egy dílert, akinek jelzálogkölcsöne van!
Vagy háza!
– Jimmy Suza vett egy házat az anyjának.
– Jimmy Suza annak a kétszínű vén ribancnak dolgozott. Ő volt a négere.
– Mégis. – Pár pillanat hallgatás után – És az a cella a pincében?
– Halványlila fingom sincs.
– Calb nagyjából pontosan mondta az út idejét mondta Lucas az órájára pillantva,
ahogy begurultak a kaszinó parkolójába.
A kaszinó úgy nézett ki, mint Calb lakatosműhelyének egy nagyobb változata
felturbózva hatalmas, kétemeletes, zöld-sárga fémépület volt, rombusz alakú üveg
bejárattal, ami egy kristályból készült indián sátort imitált.
– Elől pia, hátul póker – szólt Del.
– Szerintem pia nincs – mondta Lucas.
A Moose Bay biztonsági főnöke egy mosolygós chippewa indián volt, úgy hívták
Clark Hoffman. Miután a recepciótól felszóltak neki, sietve érkezett a két rendőrhöz.
– Már számítottam a rendőrségre – mondta, miközben kezet ráztak. Delt közelről
is megnézte. – Maga régen sokat járt a Meat's-be, lent Minneapolisban.
– Igen. Még mielőtt bezárták volna – mondta Del.
– Bezárták? A francba.
– Két éve már.
Hoffman ezen eltöprengett egy darabig, majd így szólt – Emlékszem. Mindig
lenyomtalak biliárdban. Azt hittem, te is csak egy szakadt piás vagy.
Del elmosolyodott és vállat vont.
– Emlékszem.
Követték az indiánt az emeleti irodájába. Közben Del beszámolt neki a kocsma
bezárásának történetéről – A közegészségügyi hivatal rászállt – mondta. – Amit
akarsz egerek, patkányok, csótány, fertőzés. Azért nem lett mindenki beteg, mert az
alkohol fertőtlenít.
– Igen. Valahogy… mindennek olyan furcsa íze volt mondta Hoffman. –
Észrevetted?
– Naná.
– Bírtam azt a helyet. És mi történt Meattel?
– Leköltözött San Clementébe, és nyitott egy pornóboltot.
– Már nem nagyon lehet keresni a pornóval – mondta Hoffman a fejét rázva. – Az
ország összes motelszobájába kábelen jön.
Hoffman asztalának közepén ott hevert Jane Warr személyzeti aktája. Miután
leült, Hoffman Lucasnak nyújtotta az aktát és így szólt – Sokat nem lehet megtudni
belőle. Vegasban tanult meg osztani egy krupié-iskolában. Volt ott egy-két állása,
aztán Kansas City mellett dolgozott egy Wal-Mart áruházban, aztán feljött ide.
– Azt hallottuk, hogy egy Terry Anderson nevű illetővel volt kapcsolata.
Hoffman a homlokát kezdte ráncolni.
– Ezt kitől hallották?
– A városban. Pontosan nem tudom megmondani a nevét – mondta Lucas.
– Utánanézünk. Én semmi ilyesmit nem hallottam, de ez végül is nem lenne
csoda. Főleg Terry esetében.
– Miért? – kérdezte Del.
– Terry a sógorom – válaszolt Hoffman. Lucasra mosolygott, de nem volt
vidámság a szemében. – Terry a húgom férje.
– A francba – szólt Lucas. – Egy olyan embertől hallottuk, aki nem feltétlenül
kedvelte Warrt, viszont sejtette, hogy idejövünk. Lehet, hogy csak ennyiről van szó.
 – Mindegy. Fél órán belül tudni fogom – mondta Hoffman. Összefűzte az ujjait, és
kinyújtotta a karját maga előtt, megreccsentve a keze izületeit. – Majd elmondom,
hogy mit tudtam meg.
– Csak nyugodtan – mondta Del.
– Én nyugodt vagyok – mondta Hoffman. – A húgom viszont lehet, hogy kinyírja.
Már ha igaz.
– Azért a húgod se tegyen olyat, amit megbánna mondta Del.
– Forog a házban kokain néha? – kérdezte Lucas némi kellemetlen csend után.
Hoffman széttárta a karját.
– Persze. Főleg a vécében. A vendégek hozzák be általában. Megpróbáljuk
korlátozni, kívül tartani. Annyi pénzt csinálunk, hogy igyekszünk mindent a lehető
legnagyobb rendben tartani, nehogy valamelyik szenátornak indokot adjunk az állami
kaszinók építésére. Akit elkapunk, azonnal kitiltjuk és feljelentjük.
– Nem lehet, hogy Warr árulta? – kérdezte Del.
– Itt nem – mondta Hoffman. – Kamerával figyeljünk minden dolgozót, és ők ezt
tudják is. Kazettán van minden perc, amit az asztal mögött töltenek.
– Tényleg. Megvannak még a tegnap éjszakai felvételek? – kérdezte Lucas.
– Persze. Egy hónapig szoktunk minden felvételt őrizni, minden mást addig, amíg
szükség lehet rá. Ha valakit lopáson kapunk, addig megtartjuk a felvételt, amíg el
nem ítélik.
Del szólalt meg – Pontosan nem tudjuk, ki volt a gyilkos, de valószínű, hogy egy
nagyobb darab, rövid szakállú férfit keresünk, sötét téli dzsekiben, farmerban és
feltehetőleg szőrmesapkában. Jeep Cherokeeval.
– A Cherokeeról nem tudok, de tudom, kiről van szó.
Tegnap este felfigyeltem rá – mondta Hoffman. – Van róla felvétel.
– Tényleg ismeri? – kérdezte Lucas. – Ki az?
– Azt nem tudjuk, hogy ki, de elég alaposan megnéztem magamnak. Lesz róla
felvétel, bár főleg a feje tetejét lehet rajta látni. Az automaták nincsenek olyan jól
bekamerázva, mint az asztalok, mert ott sokkal kevesebb problémára kell figyelni.
– Mikor nézhetnénk meg a felvételt? – kérdezte Lucas.
Majd hozzátette – Honnan tudta, hogy kiről beszélünk?
– Most mindjárt. Onnan tudtam, hogy kiről van szó, mert ha vannak emberek, akik
nem úgy viselkednek, ahogy egy kaszinóban szokás, azokat észreveszi az ember.
Ezt az arcot egyáltalán nem érdekelte a játék. Látszott, hogy nem érdekli.
Tegnapelőtt éjszaka is láttam, és tegnap is feltűnt – mondta Hoffman. – Beleszórt pár
dollárt az automatákba, de lassan, és alig reagált, ha nyert. Nem érdekelte. Az
emberek nem így viselkednek a kaszinókban. Mindenki fel-alá mászkál, számolgatja
a pénzét, nézegeti a gépeket, vagy ül egy magas széken, és elmélyülten játszik.
Soha, senki nem viselkedik úgy, mintha nem érdekelné az egész.
Del Lucasra pillantott.
– Azért ez piszkosul hosszú szál a motelből ide.
– Akkor is meg kell próbálni – mondta Lucas. – Nézzük meg az embert!
Hoffman átvezette őket a megfigyelő szobába. Menet közben így szólt – A füles
Terryről igaz lehet?
Lucas így válaszolt – Remélem, nem az. – Beértek a nagy szobába, ahol vagy
hat nő ült a húsz monitor előtt, figyelve a lenti tevékenységet. A blackjack-asztalokról
elég jó képek látszottak, de az automatákat jobbára csak függőlegesen lefelé néző
kamerákkal figyelték. Az automaták sorát csak egy-két távolabbi kamera mutatta
oldalról.
 – A gépeknél a leggyakoribb probléma a lopás. Az emberek hajlamosak
belenyúlni más játékosok aprópénzes vödrébe – magyarázta Hoffman. Rámutatott az
egyik monitorra, amelyen egy nő látszott, ahogy negyeddollárosokat dobál egy
gépbe. A nőből csak a feje teteje, a válla és a karja látszott. – Ez a hölgy is elég
messze, a gép mellett tartja a vödrét. A másik sorból simán át lehet nyúlni és
kiemelni belőle némi aprót. Általában heten-; te egyszer esik meg. Még mindig van,
akinek eszébe sem jutnak a kamerák. A butábbjának. Oldalról viszont egyáltalán
nem lehet látni, ha lopnak. Ezért vannak főleg függőlegesen lefelé néző kamerák.
Hoffman elvezette őket a terem végében levő kis fülkébe, ahol egy indián férfi ült
a számítógép előtt. A férfi két gondosan, piros szalaggal összefont fonatban viselte a
haját.
– Les, megnézhetnénk a tizenkettes tegnap esti képeit?
– Persze. – A férfi kíváncsian nézett Lucasra és Délre.
– Az állami rendőrségtől vannak – mondta Hoffman.
– Jane Warr ügyében nyomoznak.
– Hát, őt felkötötték – mondta Les. Az egyik hajfonatával játszott. – Ki is akadtam,
mikor hallottam. De a tizenkettesen nem fog látszani.
– Egy másik embert keresünk. Tíz órától mutasd!
A számítógép kezelő beütött néhány kódot, aztán vártak, Tizenöt, húsz
másodperc elteltével egy széles látószögű, színes felvétel jelent meg a gép
képernyőjén. A képen látható alakok szaggatottan mozogtak, ami arra utalt, hogy a
rendszer nem minden másodpercet rögzít. ?
– Ő az – mondta Hoffman megkocogtatva a képernyőt.
A képen egy sor nyerőautomata látszott. A sor kétharmadánál egy szakállas,
sötétruhás, szemüveges férfi állt a gépnél.
– Van róla közelebbi felvétel? – kérdezte Lucas.
– Ebből az állásból nincs. Akkor rá lehetett volna közelíteni, ha fontos lett volna,
de nem tettük. Akkor tűnt fel, amikor magam is lent jártam a teremben. A
szemüvegről elfeledkeztem.
– Van másik felvétel is róla?
– A fej feletti nem fog sokat segíteni, de a másik oldalról is van egy kép, bár azt
részben eltakarják a gépek.
– Az a huszonnyolcas – szólt Les. – Kérjem le?
– Igen – mondta Lucas.
A huszonnyolcas kamera felvételén a férfi arca csak részletekben látszott és alig
volt jobb minőségű, mint a másik kamera felvétele. – Ennél jobb nincs?
– A harminchatos valószínűleg lekapta jövet és menet, de nem tudom, mikor jött,
menetben pedig csak a hátáról lesz kép. Nem tudom, mennyivel lenne jobb az a
felvétel – mondta Hoffman.
– A huszonnyolcasról le lehet szedni kockákat és Photoshopban össze lehetne
rakni az arcát – mondta Les. Megcsináljam?
– Mennyi ideig tartana?
– Nem tudom. Még soha nem csináltam ilyet, de szerintem nem tartana sokáig. A
jobb részleges képkockákat is ki tudnám nyomtatni.
– Tegyük ezt – mondta Lucas Hoffmannak. – Közben szerzünk idézést, hogy
törvényes legyen a dolog.
– Az jó lesz – mondta Hoffman. – Főleg, ha a sajtó idejön kérdezősködni. De attól
még most azonnal elkezdheted, Les. Vajon merre néz?
– Tessék?
Hoffman megkocogtatta a monitort.
 – Oldalra néz a gép fölött valamit. Arra van Jane munkahelye. Jane nem látszik,
de egyértelműen őt nézi. Itt jön Kismedve…
Egy pénzváltó kocsit toló nő került be a képbe. Amikor odaért a férfihoz, mondott
neki valamit. A férfi bólintott és elővett egy bankjegyet. A nő adott a férfinek egy
kupac pénzérmét, mondott még pár szót, majd továbbment a gépek közti folyosón.
– Ez ki volt?
– Kismedve JoAnn. A nyitás óta itt dolgozik.
– Beszélnénk vele – mondta Lucas. – Minden felvételre szükség lesz, ami csak
készült az illetőről. Még a fej felettiekre is. Hátha látszik rajta valami gyűrű, vagy óra,
vagy bármi, amivel azonosítani lehet.
Hoffman bólintott.
– Természetesen. Les ír róla egy CD-t. Száz százalék, hogy ő az?
– Nem. Kilencven – mondta Lucas. – De közeledik a száz felé.
– És Kismedve? – kérdezte Del. – Hol találjuk?
– Hoffman az órájára nézett.
– Már itt lesz. Háromtól tizenegyig dolgozik. Keressük meg!
Kismedve JoAnn egyáltalán nem emlékeztetett a nevére. Sokkal inkább
hasonlított egy szem málnára, mint a medvére. Az alig százhatvan centi magas,
vidám, kövér nő volt, villogó fekete szemmel és fehér fogsorral; lovagló szabású
farmert, western inget és egy türkiz nyakláncot viselt.
– Magányosnak és szomorúnak tűnt – mondta. – Elég ' jóképű volt. És udvarias.
– Látott rajta valami különleges ismertetőjegyet? kérdezte Del.
– Talán – mondta a nő. – Ő ölte meg Jane Warrt?
– Beszélnünk kéne vele – mondta Lucas.
– Jane elég fárasztó volt – szólt Kismedve.
– Azért nem szoktak senkit sem felakasztani, mert fárasztó – mondta Del. –
Magának sem tetszett volna az, ahogy ma reggel kinézett, mikor levágták.
Kismedve sóhajtott, és így szólt – Egyet tudok, ami talán fontos lehet. Amikor
kinyitotta a tárcáját, hogy elővegye a pénzt, láttam, hogy színfekete kártyája van. Az
az American Express féle fekete kártya.
Del Lucasra nézett, de Lucas csak vállat vont.
Kismedve Lucasról Délre nézett, majd így szólt – Nem ismerik a fekete kártyát?
– Bevallom, fogalmam sincs, mi az a fekete kártya mondta Lucas.
– Itt a világ minden hitelkártyája előfordul – mondta Hoffman. – A fekete kártyát
úgy hívják, hogy Centurion Card. Évente legalább százötvenezer dollárt kell költeni
az American Expressel a jogosultsághoz. Szerintem egész Minnesotában nincs több
száznál.
– Viccel – mondta Lucas. – Százötvenezret évente?
– Én így hallottam.
Del Lucashoz fordult.
– Ez azért leszűkíti a listát.
Lucas ellépett a többiektől, elővette a mobilját. Megkereste a cédulát, amire Neil
Mitford saját telefonjának a számát írta, és felhívta. Mitford a második csengetés
után vette fel – Davenport vagyok. Jól haladnak a dolgok. Nemsokára lesz egy
fotónk és talán egy név is hozzá. De segítségre van szükség.
– Igen?
– Valakinek beszélni kéne az American Expresszel.
Talán van valami helyi iroda, vagy egy helyi képviselő, akinek benyújthatunk egy
hivatalos idézést. Az összes Centurion Card használó névsorára volna szükségünk
Minnesotából és Kansas City környékéről. Lakcímekkel együtt. Amilyen gyorsan csak
lehet.
– Egy pillanat, hadd írjam le. – Egy másodperc csend után Mitford így szólt – És
mi a fene az a Centurion Card?
– Valami exkluzív kártya – mondta Lucas. – Itt a kaszinóban azt mondják, nagyon
ritka.
– Utánanézek, hogy mi a leggyorsabb módja ennek és visszahívom.
– Ha tud esetleg egy kinyomtatható listát szerezni, nyomtassa ki és faxoltassa el
az itteni seriff irodájába.
Mondja meg nekik, hogy többszörös gyilkosságról van szó. Fűtsön be nekik!
– Az menni fog – mondta Mitford. – Hívom.
Mialatt Lucas beszélt, Hoffman eltűnt. Amikor Lucas befejezte a hívást, Del így
szólt – Hoffman elment Andersonért. A sógorért.
– A francba. Jó lett volna ott lenni, látni, hogy a hapsi hogy fogadja a hírt.
– Arra ment. Azt mondta, mindjárt visszajön. Hátha utolérjük.
ATA A személyzeti étkezde előtt találták meg Hoffmant és Andersont. Anderson
vékony, sötét hajú, fehér bőrű férfi volt, nagy, csálé lapátfogakkal és vékony kis
ceruzabajusszal. Eltorzult arccal, széles mozdulatokkal gesztikulálva magyarázott
Hoffmannak, aki keresztbe tett karral állt a falnak támaszkodva. Lucas ezt hallotta,
amikor odaért – A francba, Clark, hát nálam is jobban tudod, hogy csak
ebédeltem…
Lucas érkezett meg a háta mögött Déllel, és így szólt – Szép jó napot!
Hoffman ellökte magát a faltól. Így szólt Andersonhoz – Ezek a zsaruk.
Anderson Lucasra szegezte a mutatóujját – Mi a szart képzel? Honnan veszi,
hogy megcsaltam Suzie-t?
– Nem pontosan ezt mondtam – mondta Lucas. – A városban hallottuk valakitől,
hogy maga elég jó viszonyban volt Jane Warral.
– Kitől?
– Nem mondhatjuk el, hacsak nem tartóztatjuk le. Akkor jogában állna tudni –
mondta Lucas kicsit keményebb hangon. – Az ügyvédjének elmondhatnánk.
Anderson hátrahőkölt.
– Az ügyvédemnek? Mi a fene folyik itt?
Del lépett be, a szokásos jófiú szerepben – Nézze! Mi csak annyit akarunk tudni,
hogy mennyire jól ismerte Jane Warrt.
– Nem dugtam vele, ha erre kíváncsiak.
– Szóval mennyire ismerte?
Anderson tett egy lépést hátrafelé, és valamivel halkabban szólalt meg – Egy
kicsit. Ő régen Vegasban dolgozott, és pár éve én is dolgoztam ott egy ideig. Nem
ismertem Vegasban, nem is egy időben voltunk ott. De azért az, hogy Vegasban
dolgoztunk, mindkettőnknek elég nagy dolog volt. Ha egyszerre volt szünetünk,
együtt ebédeltünk itt a kajáldában. Legtöbbször persze többen voltunk, talán kétszer
ettünk kettesben. – Anderson Hoffmanra nézett – Clark tudod, hogy nem hantázok.
– Rendben, elhiszem – mondta Hoffman.
– Ismerte valamelyik barátját? – szólt Del. – Deon Casht, vagy Joe Kellyt?
– Nem ismertem egyiket sem, de láttam már őket. Fekete volt mind a kettő –
válaszolt Anderson. Hoffmanhoz így szólt – Ez a másik ok, amiért eszembe se jutott
„ volna soha. Még ha akartam volna is. Láttad a hapsiját?
Olyan volt az a figura, mint valami gettógyilkos.
– Jól van – mondta Hoffman.
– Warr beszélt róluk? – kérdezte Lucas. – Nem aggódott valami miatt? Vagy félt?
 – Pár hete, nem tudom, három vagy négy hete a Joe haverja lelépett. Vagy eltűnt.
Warr nem tudta, hova mehetett, azt mondta, egyszerűen eltűnt. Emiatt eléggé
aggódott, de ennél többet nem tudok. Azt soha nem > mondta, hogy előkerült-e az
ember.
– Ijedt nem volt?
Anderson lehajtotta a fejét, elgondolkozott, megva- ' karta a fejét, beletúrt a
hajába – némi megkönnyebbült kurkászás, gondolta Lucas – és aztán így szólt –
Talán igen. Ki volt bukva. Mint amikor az ember megtud valami furcsaságot valakiről.
Mint amikor kiderül egy jó barátról, hogy pedofil vagy valami.
– Nem látta, hogy valaki figyelte volna tegnap este?
Egy nagydarab férfi?
– Tegnap éjjel nem dolgoztam. A feleségemmel voltam – mondta Anderson, jól
megnyomva a feleség szót.
– Oké – mondta Lucas. – Most azt mondja meg mennyi kokszot tudott eladni a
nő egy este?
– Micsoda?
– Kokain – szólt Del.
Anderson úgy nézett a két rendőrre, mint a bolondok.
– Warr nem árult kokaint. Kizárt. Arról tudnék. Itt egy csomó osztó és krupié
dolgozik együtt. Ha valaki kokaint árulna, mindenki tudna róla. Jane semmi ilyes
mivel nem foglalkozott.
– De használta? – mondta Lucas.
Anderson tekintete megrezdült – Talán. Én soha nem láttam. – Öntudatlanul is
meg dörzsölte a kézfejével az orrát. – De néha láthatóan fel volt pörögve, és
eszembe is jutott, hogy talán csinálja.
– Ezt nekünk nem mondtad – mondta Hoffman.
– Nem tudtam biztosan – válaszolt Anderson. – Ha csak céloztam volna rá, Warr
másnap az utcán találja magát. Jóban voltunk.
– De nem túlságosan – mondta Hoffman.
– Dehogy! Jézusom, Clark! – Aztán Andersonnak össze szűkült a szeme és
Lucashoz fordult – Az a seggfej Bud Larson mártott be?
Lucas pókerarccal rázta meg a fejét.
– Nem ismerek Larsont – mondta. – Miért?
– Semmi – válaszolt Anderson. Hoffmanhoz fordult Ő volt az az ürge a múltkor,
aki panaszkodott, amiért új dekket kezdtünk nála. A múlt héten volt? Aljas egy figu ra
volt.
Del Lucasra nézett, és megrázta a fejét.
Miután végeztek Andersonnal – aki Hoffman ígéretei és nyugtatgatása ellenére
még mindig ideges volt – Lucas és Del elindult még olyan dolgozókat keresni, akik
talán látták a nagydarab férfit. Les, a számítógépes operátor lehozta nekik az első
printeket a férfi arcáról homályos volt, de kivehető és felismerhető.
Senki más nem emlékezett rá, hogy beszélt volna vele.
Mire végeztek a kérdezősködéssel, Les vagy egy tucatnyi arcképet lementett a
férfiről és összerakott két kiegészített képet. Mindezt egy CD-re írta.
– A teljes felvételekre is szükségünk lesz – mondta Lucas.
– Mire visszajönnek, arról is készítek másolatot – válaszolt Les.
Már másfél órája voltak a kaszinóban, amikor Mitford telefonált.
– Az ügy folyamatban van az Amexszel. Elfogadták a faxolt idézést, most állítják
össze az anyagot. Azt mondják, fél órán belül meglesz. Megkértem őket, hogy
faxolják el magukhoz a seriff irodájába, és ide is. Azt mondják, úgy kétszáz névről
van szó.
– Mi is megyünk a seriff irodájába – mondta Lucas. Van nálam egy CD néhány
fotóval.
– Én is szeretném látni.
– Elküldöm e-mailben. Ott lesz?
– Amíg maguk le nem fekszenek, igen – mondta Mitford. – Washingon most
tartott sajtótájékoztatót Grand Forksban. Azt mondta, hogy a bűnüldöző
ügynökségek bűnrészesek az ügyben, olvasom, vagy ténylegesen, vagy csak
morálisan. Aztán… bla, bla, bla, azt mondja odamegy tömeggyűlést tartani.
– Ide? Armstrongba? És honnan lesz a tömeg?
– Nem tudom. Csak felolvastam amit mondott.
– Hívom majd – mondta Lucas.
Kifelé menet megköszönték Hoffmannak a segítséget, megbeszélték, hogy
Anderson valószínűleg nem csalta meg a húgát, és megbeszélték, hogy az ÁBI egyik
nyombiztosítója majd eljön a felvételekért. – Szóval van kétszáz fényképünk és egy
arcunk mondta Del. Az órájára nézett – Szerinted éjfélig elkapjuk?
– Úton vagyunk – mondta Lucas. – És tudod mi van még simán hagyott annyi
anyagot a hullákon, hogy ha sikerül azonosítanunk, már a kezünkben is van.
Fogadok, hogy a szőrszálak, meg a vér Warr arcán az övé volt.
– Cashé is lehet.
– Nem így, hogy még le is csöpögött. Az a vér friss volt, amikor a nőt felkötötték.
– Az Isten áldja a DNS-t – mondta Del.
A városba visszafelé menet Lucas felhívta Dickersont, és beszámolt neki a
hírekről. Aztán így szólt – Találtak valamit a motelszobában? Ujjnyomot,
szőrszálakat, bármit?
– Rengeteg ujjnyomunk van, de van néhány olyan felület is, amit láthatóan letörölt
– mondta Dickerson. Nem túl reményteli.
– Van valami hír St. Paulból a Cherokeevel kapcsolatban?
– Az elmúlt egy hónapban úgy harminc Cherokeet írtak át Minnesotában. Az
összes tranzakcióban szereplő név nálunk van. Észak- és Dél-Dakotával dolgozunk,
Missourival és Iowával. Szerintem Iowa már el is küldte az adatokat, de Dél-Dakota
nem elég komputerizált hozzánk.
– Bármi van, jó.
A Bűnüldözési Központ falánál egy csapat rendőr dohányzott, amikor Lucas és
Del megérkezett a parkolóba. Lucas épp kiszállt a kocsiból, amikor megszólalt a
telefonja.
– Igen?
– Lucas, Neil vagyok. Hozzám már megjött a kártyalista, pár perc múlva oda is
megérkezik. De szerintem hamar meglesz, hogy ki az.
– Miért?
– Mert szerintem tudom, hogy ki az.
– Tessék?
– Van a listán egy Halé Sorrell nevű ember. Emlékszik rá?
– Sorrell? Ő az… ó, a francba!
Del így szólt – Mi az?
Lucas nem felelt neki. Megkérdezte Mitfordot – Ismeri?
– Ja. Egyszer megpróbáltam rábeszélni, hogy adjon egy kis pénzt a kampányhoz
azon az alapon, hogy a kormányzó racionális, konzervatív demokrata. Sorrell nem
szállt be született republikánus. Elég normális figurának tűnt. Rengeteg pénze van.
 – Nagydarab, de nem kövér, sötét haj, a negyvenes évei közepén, szemüveg. A
mi emberünk rövid szakállat viselt…
– Nem tudom, hogy szemüvege volt-e, de az életkor stimmel. Negyvenhat.
Amúgy minden más is stimmel.
– Elküldök e-mailben egy fotót. Talán kettőt – mondta Lucas. – Mondjon egy
címet.
– Mi az? – kérdezte Del, amikor Lucas lerakta. – Megvan?
– Talán – válaszolt Lucas. – Halé Sorrell. Emlékszel?
Del egy pillanatra elgondolkozott, majd megvillant a szemében a felismerés.
– Ó, a francba!
– Én is pont ezt mondtam. Szerezzük meg ezt a listát.
Talán van itt szélessávú hozzáférés, amin el tudjuk küldeni a fotókat.
Szinte ügetésben szelték át a parkolót. Az egyik rendőr ellökte magát a faltól és
így szólt – Davenport főfelügyelő… Emlékszik rám?
Lucas lelassított. Emlékezett a rendőrre valamennyire. Pár évvel korábban
megverte a társát egy szomszédos megyében.
– Igen, emlékszem – mondta. – Mi történt, áthelyeztette magát?
– Ideköltöztem, amikor Mason seriff visszavonult. A rokonaim erre laknak. Látta a
tévét? A híreket?
– Nem. Nagyon rossz?
– Eléggé. A kislány, Letty, igazi sztár, de sajnos minden csatornán mutatják őket,
ahogy lógnak a fáról.
Ugyanaz a kép volt a CBS-en, az ABC-n és az NBC-n is, nem beszélve a CNN-
ről. A felvételen ide-oda lengenek a szélben.
– Ajjaj.
– Aztán ott van ez a Washington nevű ürge Grand Forksban. Úgy mondott
beszédet, hogy a videokivetítőn a háta mögött végig ott himbálózott a két akasztott.
A csávó folyamatosan ordítva beszélt arról, hogy lincselés történt.
– Asszem, nem fog ártani, ha elég gyorsan megoldjuk az ügyet.
– Biztosan meg fogják csinálni – mondta a rendőr. Meséltem a srácoknak
magáról.
– Remélem, nem mindent – mondta Lucas.
– Csak a legjobb részeket – válaszolt a helyi erő. – Mi történt a lánnyal? Aki akkor
magával jött?
– Marcy Sherrillel? Hadnagy Minneapolisban. Ő vezeti a hírszerző részleget.
– Tényleg… Azt a mindenit. – A rendőr láthatóan le volt nyűgözve.
– Mennem kell – mondta Lucas. – Örülök, hogy újra találkoztunk.
Ahogy Déllel beléptek a kapun, meghallották a rendőrt – …olyan dudái voltak a
csajnak, mint két kibaszott sárgadinnye és…
– Na, megvan a fanclub – szólt Del.
– Ez inkább Marcy dudáiért rajongott – mondta Lucas vidáman. – Sárgadinnye.
Beszarok.
A seriff irodájában volt szélessávú internetkapcsolat.
Anderson és vagy egy tucat másik zsaru üdvözölte az érkező Lucast és Delt.
– Történt valami?
– Valószínűleg van egy nevünk – mondta Lucas. – El kéne küldenünk néhány
képet St. Paulba e-mailben.
Most.
Andersonnak leesett az álla. Egy pillanatig csak állt, majd a mögötte álló rendőrre
nézett, végül így szólt – Jézuskám, és ki az? A gyilkos nevét találták meg?
 – Nem kizárt. Egy percen belül kiderülhet, ha kapok egy gépet
internetkapcsolattal és CD-meghajtóval.
– Gyerünk az irodámba.
Lucas követte Andersont a nagy, lambériával borított irodába. Az iroda padlóját
egy süppedős kék szőnyeg borította, a szoba egyik végében egy két méteres
mahagóni íróasztal állt, és az egyik falat bekeretezett fotók tarkították. A képek mind
a seriffet ábrázolták, helyi politikusokkal, a feleségével, a gyerekeivel más seriffekkel
és zsarukkal. A számítógép egy külön asztalon állt, előtte állítható magasságú szék.
Lucas a székbe zöttyent, bekapcsolta a gépet, berakta a CD-t a CD-ROMba és
behívta a levelezőprogramot. Tíz másodperccel később a legjobb összevágott fotó
már úton volt St. [] Paul felé. Az irodában ekkor már hat helyi rendőr lebzselt, és
Lucasnak eszébe jutott a többi ÁBI-nyomozó is. A telefonján Dickerson számát hívta.
– Dickerson…
– Davenport. Hol van?
– Armstrong határában. A hazaindulást fontolgatom.
– Van egy nevünk. Itt vagyunk a seriff irodájában. Ha jó a név, sok minden a
helyére kerül. A pénz meg a cella a pincében.
– Mi a név?
– Halé Sorrell.
Hosszú szünet.
– Ó, a francba!
– Halé Sorrell? – kérdezte Anderson, amikor Lucas lerakta a telefont. – A
rochesteri Halé Sorrell?
Lucas bólintott, hátradőlt a székben és keresztbe tette a lábát.
– A lányát a múlt hónapban rabolták el, és azóta sem került elő – mondta. – Még
nem vagyunk benne biztosak, de lehetséges.
– Van róla fénykép is? – kérdezte az egyik rendőr.
– Ezek a fényképeink vannak – mondta Lucas megkocogtatva a monitort. – Nem
túl jók, de lehet, hogy elég jók lesznek. Ha a lehetőség egy kicsit szilárdabb lesz, és ;
megérkezik a DNS-vizsgálat eredménye a halottkémtől, minden kiderült.
– Ez azt jelenti, hogy a gyereke… Talán ott a…
– Lehet, hogy még mindig ott van valahol a háznál mondta Lucas.
– Azt tudta, hogy Sorrell eredetileg erről a vidékről származik? – kérdezte az
egyik helyi rendőr. – Nem pont innen, de a környékről, Red Laké Fallsból. Az apja
még mindig itt él valahol. Egy öregek otthonában, azt hiszem.
Lucas így szólt – Érdekes. Lehet, hogy valaki erről a vidékről zsarolta meg?
– Nem kizárt.
Egy másik rendőr kotyogott közbe – Lehet, hogy nője volt erre. Red Laké
Fallsban közismerten sok a jó csaj.
– Ez mindig lehetőség.
Lucasnak megcsördült a telefonja. A kormányzó volt a vonal másik végén.
– Lucas. Neil elmondta, hogy mi a helyzet Halé Sor rellel. Elég jól ismerem
Sorellt. Megnéztem a képeket.
– Mit gondol?
– Neil és én is egyetértünk. Olyan, mint ő. Nem egyértelmű, hogy ő az, de az
biztos, hogy nagyon hasonlít.
– Elég sok DNS-mintánk van. Ha valaki hivatalos vádat emel, kaphatnánk ügyészi
engedélyt, hogy DNS mintát vegyünk tőle, és ha egyezik, nyert ügyünk van.
– Az ördög a részletekben bújik meg. Nem akarunk tévedni. Ha baj van, rá tudja
kenni a helyi seriffre valahogy?
 – A seriff meglehetősen jól dolgozik, uram – mondta Lucas Andersonra pillantva.
Anderson zavartan nézett Lucasra, és halkan megkérdezte Lucast Ki az? Lucas
újra lehajtotta a fejét és tovább beszélt. – Szerintem ha muszáj, sikerül találni rá
megoldást. De bármilyen hivatalos lépés előtt szeretnék kapni néhány jó fényképet
Sorrellről, csinálni egy sorozatot, amit megmutathatnék a nőnek, aki tegnap este
váltott vele néhány szót.
Ha ő azonosítja, szerintem már megkérhetjük az engedélyt a DNS mintához.
– Ez elég jól hangzik. Ráállítom McCordot. Biztos találunk sajtófotókat. Sorrell
egy sor bizottságban tag volt. Hogyan tudjuk elküldeni?
– Elektronikus úton. Csak meg kell kérdeznem, hogy milyen nyomtatási
lehetőségek vannak itt. Egy pillanat… – Lucas leeresztette a telefont és megkérdezte
Van valamiféle fotóprinter?
Az egyik zsaru válaszolt – Persze. Három is. Standard típusok.
Lucas újra a füléhez emelte a telefont.
– Rendben vagyunk, uram. Ha meglesz a fotó, az embere szkennerje be és
küldje ide fel.
– Meglesz – mondta Henderson. – Lucas, ez aztán gyors volt. Az a seggfej
Washington még el sem indult Grand Forksból. Azt mondja, felmegy az
akasztófához, hogy beszédet tartson.
– Uram, azt nem engedhetjük meg. Elég elhagyatott a hely, mintha akasztáshoz
tervezték volna. Olyan erős lenne egy ilyen kép, hogy bármit teszünk is, nem tudjuk
megváltoztatni. Meg kéne próbálni távol tartani azzal, hogy zárt tetthely.
– Nem lehet ezt is a seriffre kenni?
– Szerintem meg lehet oldani.
– Ott van most?
– Igen, uram.
– Hadd beszéljek vele. Mondjon valamit, ami odaköti a beszélgetést!
Lucas bólintott.
– Szerintem erről Anderson seriffel kéne beszélnie, uram.
– Jó. Adja át a kagylót.
Lucas Andersonnak nyújtotta a telefont. Így szólt – A kormányzó. Magával
szeretne beszélni.
Anderson elvette a telefont.
– Öhm. Henderson kormányzó…
Miközben Anderson beszélt, Lucas körbenézett a megyei rendőrök között.
– Van valaki, aki általában a fényképes azonosításokat intézi? Kéne vagy hat kép
sötét hajú, fehér emberekről, lehetőleg öltönyben, lehetőleg mosolyogva.
Ilyen politikai reklámképszerűre gondolok. – Körülnézett, megnézte a fényképeket
a falon. – Mint ezek. Mint ez itt. – Mutatott az egyik mosolygó fejre.
Az egyik rendőr válaszolt – Olyan lesz.
A részletek elintézése másfél órát vett igénybe. Lucas szinte tombolt a nap
lendületétől hajtva, és Dickerson is rohanva érkezett, mert ott akart lenni, amikor
valami eredményre jutnak. Negyven perccel azután, hogy Lucas beszélt a
kormányzóval, a seriff emberei elkészültek a két fotósorozattal. Az egyikben Sorrell
öltönyös képe szerepelt öt másik sötét hajú, fehér bőrű öltönyös férfi fényképével
együtt, a másikban Sorrell kaszinóban készült fényképe került öt másik, informális
fotóval.
A kaszinóban még mindig Hoffman volt szolgálatban.
Azt mondta, hogy Kismedve a kaszinóban dolgozik.
– Ne engedje elmenni – mondta Lucas. – Indulunk.
 Lucas, Del és Dickerson Anderson társaságában indultak el a seriff kényelmes,
GMC Yukon XL terepjárójával, aminek nagyszerűen működött a fűtése. Hoffman a
kaszinó bejáratánál várta őket.
– Kismedve odafönt van – mondta. – Mi a helyzet?
– Mindjárt kiderül – válaszolta Lucas.
Kismedve egy tárgyalószobában várt rájuk az asztalnál ülve. A kezeit maga előtt
tartotta összefűzve. Kissé ijedtnek tűnt. Lucas gyorsan előadta, hogy mit szeretnének
tőle – Kétszer hat fénykép van nálunk. Megmutatjuk az egyiket, és magának ki
kellene választani az embert, akivel tegnap este beszélt. Aztán jön a második hat
kép.
Rendben?
A nő bólintott. Lucas elé terítette az informális képeket. Kismedve lassan,
alaposan nézte meg a fényképeket egymás után. Végül Sorrell arcképét választotta
ki.
– Szerintem ez lehet ő. Nem túl jó fotó.
– Oké – Lucas összeszedte a képeket, visszatette őket a borítékba, amiben hozta
őket, és elővette a másik borítékot az öltönyös képekkel. Kismedve ezúttal nem
tétovázott.
– Biztosan ő az – mondta Sorrell fényképére mutatva.
Mindnyájan csendben álltak egy darabig, a szobában más sem hallatszott, csak
valakinek a szuszogó légzése.
Aztán Anderson nyögött fel – Jézuskám! – Lucas pedig Délre nézett.
Del bólintott.
– Megvan.
–
 8.

Margery Singleton úgy nézett ki, mint egy szürkegém mint egy éles csőrű
gázlómadár. A szája olyan volt, mint egy hasadás egy darab cserzett bőrön, az orra,
mint egy görbe nyílhegy, a szeme akár egy csörgőkígyóé; kitépkedett szemöldöke
zöld ceruzával volt újra megrajzolva. Margery az első műszakban dolgozott az
Elízium Háza nevű öregek otthonában. Beteghordás, takarítás, a diplomás ápolónő
távollétében tablettaosztás volt a dolga. A legjobb barátnője, Flo Anderson volt a
felettese, neki diplomája is volt. Maguk közt kidolgoztak egy olyan rendszert,
amelyben ha valakinek sürgős injekcióra volt szüksége vagy vért kellett venni,
Margery megcsinálta a munkát, Flo pedig elvégezte a papírmunkát. Az öregeknek,
főleg Alzheimeres betegeknek teljesen mindegy volt, ki melyiket végzi.
Margery egy kifulladt fiatal kolléganőjétől hallotta Cash és Warr felakasztásának
hírét. A nővér csillogó szemmel érkezett vissza az ebédjéről a kisboltból, ahol az
egyik helyi rendőrtől hallotta a hírt.
– Úgy lógnak, mint két szem érett szilva, pucéron, megfagyva. Lila a bőrük. A nő
nyelve így kilóg a szájából – a fiatal ápolónő félrefordította a fejét és egy kicsit a
szája sarkánál kidugta a nyelvét, majd kancsalított a szemével. Felegyenesedve
hozzátette – Azt mondják, hogy a feketének több, mint húsz centi hosszú a
szerszáma.
– Ez hülyeség – válaszolta Margery csörgőkígyó szemével fiatal kolléganőjét
fixírozva – Legalább kétezer faszt láttam, mióta itt dolgozok. Egyik se volt hosszabb
tizenkét centinél.
– Hány fekete volt itt azóta? – kérdezte az ápolónő felhúzott szemöldökkel. Most
megfogta a vén szatyrot.
– És egy fára voltak felakasztva?
– Ezt mondják. Nem lehet, hogy Loren többet tudna róla?
– Megtudom – mondta Margery. Megnézte az óráját.
Még két órája volt a műszakból.
Az egyik főnök, Búrt dugta be a fejét a nővérállásba, ahol beszélgettek – Az
öreg Barrows megint összeszarta a díványt. Takarítsd fel, légyszíves!
Búrt minden további nélkül továbbment a folyosón.
Margery halkan szólalt meg – Takarítsd fel magad, seggfej! – De azért felkapta
a tisztítószeres palackot és egy szivacsot. A segédápolónő így szólt utána – Ha
valamit meg tetszik tudni Lorentől, tessék majd elmondani. Azért ilyen nem minden
nap történik.
Loren Singleton végül is kettőkor mászott ki az ágyból. Nem tudott túl sokat
aludni, ha elszundított is, csak Deont és Jane-t látta, ahogy egy fáról lógnak.
Nyújtózott, megvakarózott, majd kiment a fürdőszobába.
Borotválkozás közben a tükörbe nézett, és a legújabb Cadillacjén kezdett
gondolkozni. A kocsi Calb műhelyében állt, amiből még baj is lehet. Ahogy haladt a
borotválkozással, egyre rosszabbul érezte magát amiatt, hogy ott áll a kocsi. A
borotválkozás után lezuhanyzott, megmosta a fogát, felöltözött és felhívta Gene
Calbot.
Calb felvette és így szólt – Katina azt mondta, hallottad, mi történt.
– A rádióra ébredtem reggel – mondta Singleton. – Arra gondoltam, hogy el kéne
hozni a Caddyt, amíg egy kicsit le nem nyugszanak a dolgok.
 Calb bólintott a telefonnal a kezében – Jó ötlet. Hova szeretnéd vinni?
– Ide hozzám a garázsba. Ide tudnál vele küldeni valakit? Aztán én visszaviszem.
– Megkérem Shermet, most épp úgysincs jobb dolga.
Na és… Mit gondolsz?
Singleton megrázta a fejét – Gőzöm sincs. Arra gondoltam, hogy talán Joe-hoz
van köze? Lehet, hogy összebalhéztak? Deon soha nem beszélt erről.
– Én teljesen össze vagyok zavarodva – mondta Calb.
– Akármit mondhatsz, egyet fogok érteni.
– Hát én is így vagyok valahogy. Mikor tudod küldeni Shermet?
– Most mindjárt. Mindent lezárunk amúgy is. Sherm ott lesz negyedóra múlva.
– Akkor kimegyek várni.
– Figyelj csak, Loren! Most mindennél jobban számítunk rád. Tartsd nyitva a
szemed. Most megdolgozhatsz a pénzedért.
– Nyugi. Meg is keresem.
Az autószállítás negyven percet vett igénybe. Amikor végeztek vele, Singleton
elment a belvárosba és beszélt pár emberrel. Egy dolgot derített ki senki nem tud
semmit. Felhívta Calbot és megosztotta ezt vele. Fél '» négykor újra otthon volt.
Ahogy mindig, most is az volt az első dolga, hogy ellenőrizte a pénzét. A pincében
tartotta egy sor betonblokkban levő lyukakban. Talán, gondolta, át kéne helyeznie
valahova. Ki kéne bérelnie egy bankszéfet valahol messze. Mondjuk Minotban. Ha
valaki komolyan rászáll, mondjuk az ÁBI nyomozói, akkor könnyen rátalálhatnak a
pénzre, és ott a lebukás.
A pénz. Lorennek fogalma sem volt, hogy mit tegyen vele. Vett egy pár drága
csizmát, egy jó légzőkészüléket az autók festéséhez és még egy felújítható régi
Caddyt.
Mikor megkapta az első adag pénzét Calbtól, elkövette azt a hibát, hogy
megmutatta az anyjának. Az anyja a nagy részét elkérte, és azóta hetente visszajött,
hogy kérjen még. Aztán bemutatta az anyját Jane-nek, ők összedugták a fejüket, és
amikor bejött a nagy pénz, az anyja annak is elvette a nagy részét.
Singleton a sarkára állt – valamennyire – és elkért ötvenezret. Ötvenezerből már
majdnem nyithat valahol egy kis műhelyt. Egy Morton pajta, két munkahellyel.
Még talán egy festőműhelynek is jutna hely.
Álom, álom…
Bang! Kinyílt a hátsó ajtó. Csak egy ember lép így be ebbe a házba
figyelmeztetés nélkül. Singletonnak pár százdolláros volt a kezében. Azt sietve a
zsebébe gyűrte, lekapcsolta a pincevillanyt, és elindul fel a lépcsőn.
Margery a konyhában várta. Kicsi, vékony, ráncos asszony volt; más nők mellett
olyan, mint a mazsola a szőlőszemek mellett. A szeme halványkék volt, egykor
szőke haja ránézésre ősz, de ha igazán megnézte az ember, inkább színtelennek
tetszett, áttetszőnek, mint az ablaküvegre tapadt jég. Vékony ajka alatt hegyes áll
meredt előre. Katina csak úgy nevezte a Boszorkány.
– Mi a fenét művelsz? – kérdezte az öregasszony. – Mi a fenének nem voltál
képes felhívni, hogy mi történt Deonnal és Jane-nel? – A vénasszony felemelte az
orrát, szippantott vele és közelebb lépett Lorenhez. – Már megint itt volt az a kurva?
Érzem rajtad a szagát.
– Ő nem kurva, anya…
Az öregasszony keményen, teli tenyérrel pofon ütötte Singletont.
– Ha azt mondom kurva, akkor kurva – kiabálta. Kurva!
Singleton ellépett az anyjától. A kezét az arcához emelte. Forrt benne a düh. Az
anyjának egészen vékony nyaka volt. Lorennek gyakran eszébe jutott, milyen érzés
volna kitörni. Megfogni azt a kiszáradt kukoricaszárat, és egyszerűen eltörni.
Csikorgó fogakkal az anyjára vicsorgott. Érezte, ahogy a mellkasában ver a szíve…
Margery elfeledkezett a fürdőkádról. Tett egy lépést hátrafelé, és halkabban
szólalt meg – Bárki is akasztotta fel őket, lehet, hogy értünk is eljön – mondta. – Az
a kibaszott nigger negyed dollárért eladott volna minket, és ezt te is tudod.
– De anya mit csinálhatnék? – Singleton hallotta a könyörgő nyüszítést a
hangjában. Nem csak azért gyűlölte ezt a nyüszítést, mert mindig megjelent a
hangjában, ha az anyjával beszélt, hanem mert semmit sem volt képes tenni ellene.
– Felhívhattál volna! – kiabálta az öregasszony. – De te ott henteregtél a
kurváddal és basztál felhívni. És most törhetem a fejem. – Az öregasszony résre
szűkült tekintettel körülnézett – Különben is mi a fenét csinálsz itt? Bent kéne
lenned a városban, hogy minél töb- | bet megtudj.
– Már voltam ott. Senki nem tud semmit. A zsaruk megtalálták Deon pénzét. A
házban volt elrejtve. Mindet megtalálták.
– Az isten verje meg! – mondta Margery. – Megtalálták mindet? A fene egye meg!
– Ennyit tudtam meg. Állami rendőrök viszik az ügyet, és állítólag nagyon jók.
Szerintem egyelőre maradjunk csendben.
– Nem tudják hozzánk kötni a dolgot.
– Nem, hacsak… Mi van, ha megtalálták Joe-t?
– Joe halott – mondta Margery. – Ez biztos.
– De mi van, ha mégsem?
– Akkor bajban vagyunk. – Az asszony reszkető mutatóujja Lorenre szegeződött.
– Visszamész a városba és megtudod, hogy mi a helyzet. Aztán felhívsz! Ostoba
seggfej.
Egyszerre léptek az ablakhoz, hogy megnézzék a ház elé érkező autót.
Singleton így szólt – Katina.
– Na, én megyek – mondta Margery. – Én ugyan nem beszélek azzal a kurvával.
Margery és Katina az ajtóban futottak össze. Margery egy oldalpillantással
végigmérte az érkezőt, de egyetlen szó nélkül ment tovább. Katina azonban rá
mosolygott és így szólt – Szia, mama!
Miután belépett a konyhába és becsukta maga után az ajtót, megkérdezte – Mit
akart a Boszorkány?
– Pénzt – válaszolt Singleton. Ez mindig hihető volt, mivel az anyja tényleg
imádta a pénzt.
Katina sürögni-forogni kezdett, kávét főzött.
– És mi a helyzet Deonnal és Jane-nel? – kérdezte.
– Senki nem tud semmit, de az ÁBI-s nyomozók találtak egy nagy kupac pénzt és
drogot Deon szobájában válaszolta Singleton. – Valószínű a drogos vonalon
kezdenek el nyomozni.
– Anderson seriff, gondolom, ki van akadva.
Singleton bólintott.
– Ahogy mondod. Annyi esze azért neki is van, hogy ez messze meghaladja a
képességeit. Ha még nem jött rá magától, hát az önkormányzat fele odament az
irodájába, hogy megmondják neki. Harvey Benschneider állítólag ott állt mellette,
mialatt telefonált St. Paulba.
– Ó, Istenem – mondta Katina. Levette a kesztyűjét, a dzsekijét és a sísapkáját,
lerakta őket egy kupacban és kirázta a haját. – El sem tudom hinni, hogy meghalltak.
Gene meg van őrülve. Beszéltél vele?
– Igen. Ő arra gondol, hogy talán Jane kokaint árult a kaszinóban – mondta
Loren. – Ennyire hülyék lettek volna?
 – Deon buta ember volt, és Jane sem volt sokkal okosabb – mondta Katina. Kivett
két csészét a szárítóból. Az a kérdés, hogy mi mit mondunk a rendőröknek.
– Ti nem mondtok nekik semmit – mondta Singleton. – Majd Gene beszél. Semmi
okunk rá, hogy belekeveredjünk. Deon dolgozott Gene-nek, nem mi. Ha Gene-nek
van egy kis esze, hát a kaszinó felé irányítja a rendőröket. Annyi simlis ügy van ott,
hogy az életük végéig elnyomozhatnak, akkor sem derítenek ki mindent.
– Az ötlettel csak egy probléma van – szólt Katina.
– Mi?
– Joe. Hol van Joe? Jane azt mondta, hogy Joe minden cucca még mindig a
házban van. Ha Joe halott, akkor a kaszinónak semmi köze a dologhoz.
– Ez igaz. De ez akkor is igaz lehet, ha kokót árultak.
A másik dolog mi van, ha Joe jött vissza és ő csinálta?
Mi van, ha ő kereste a pénzt?
– Hmmm. – Egy darabig csendben ültek, mialatt Katina a lehetőségeket
latolgatta. Végül felnézett Lorenre és így szólt – Bármi történt is hármójukkal,
nekünk mindenképpen el kell gondolkoznunk a saját helyzetünkön.
– Ez igaz. A legjobb, ha mindnyájan a lehető legtávolabb maradunk a dologtól.
Ha az állami nyomozók erősen megrángatják valamelyik szálat, az egész pulóvert
lefejthetik.
Egy ideig még beszélgettek a kávéjuk fölött, mint valami középkorú házaspár.
Singleton nem olyan, mint a többi férfi, akikkel az Ikervárosban megismerkedett,
gondolta Katina. Van benne valami acélos keménység.
Valami csúnya.
Tetszett ez Katinának egy férfi, aki tartja magát.
A lényeget nem tudta.
A buli a West házban akkor kezdődött, amikor az ajtónál megjelent két újságíró
két fotós társaságában és interjút kértek. Letty készségesen igent mondott, bár
Martha kissé zavarban volt, hogy milyen rendetlenség van a házban. Ez azonban,
úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja a fotósokat, akik azonnal fényképezni kezdték
Lettyt, ahogy az anyja régi hintaszékében ül. Aztán megjelent az első tévés furgon.
Az újságírók rendben voltak, de a tévések mellett olyanok voltak, mint a szakadt
korcsok a szép fajkutyák mellett. A tévések sztárok voltak. Némelyiket Letty látta is
már a tévében.
A tévések megegyeztek, hogy egy világosítást használnak, aztán telerakták a
nappalit erős fényű lámpákkal, miközben Martha is tett-vett a jobb bútorokat
behozta, az ócskábbakat kivitte a szobából. Az egyik technikus hozott két csomag
kukorica csipszet és mártogatós szószt, valaki más hozott egy tizenkettes csomag
Bud Light sört. Megkérték Lettyt, hogy mutasson néhány csapdát, amit ő meg is tett.
A tévések Letty lábához rakták a csapdákat a padlóra. Néhány kameraman guggolva
készített róluk közeli felvételeket a saját kamerájukra rakott lámpák fényében. Valaki
azt mondta, hogy egy kameramannak be kéne nyúlnia az egyik csapdába.
Az egyik kameraman meg is tette, de a riporterek egyike sem merte megtenni.
Aztán valaki feltett egy kérdést Marthának az énekesnői karrierjéről, amire ő elővette
a gitárját és elénekelt egy régi Pete Seeger dalt, a „Hova tűnt a sok virág?”-ot. Aztán
bekapcsolták a legnagyobb lámpákat, beállították őket, és az első riporter, egy
rókaarcú, szőke nő piros nyaksállal így szólt – Szóval Letty! Mi történt tegnap este?
– Fent voltam a hálószobámban… – kezdte. Letty mindent elmondott a
csapdákról, a pézsmapatkányokról, a huszonkettesről és a hullákról, ahogy lógtak a
sötétben. Aztán mindent elmondott egy sötét hajú, olaszos kinézetű riporternek a
Foxtól, és aztán elmondta a CNNnek, végig érthetően, frissen, vidáman. Tetszett a
tévéseknek jó arca volt, az a típus, amire odakívánkozott némi piszok, még akkor is,
ha nemrég mosták tisztára.
Letty vadnak látszott a képernyőn, és sugárzott belőle, valami mély, gyerekes
szexualitás.
Mindenki megkérte, hogy magyarázza el a csapdákat, mutassa meg a fegyverét,
magyarázza el, hogy miért kell a macsete. Miközben beszélt, Letty a bal karjában
tartotta a puskáját. A riporterek úgy nyüzsögtek körülötte, mint a verebek egy elejtett
szendvics körül. Érezték, hogy milyen jó a kapcsolat a gyerek és a képernyő között…
– Belőled sztár lehet, kicsim – mondta a rókaarcú szőkeség. Letty hitt ennek a
gyönyörű, okos nőnek, akinek a harisnyája többe került, mint Letty teljes ruhatára.
Végül az ÁBI-főnök, Dickerson zavarta el a riportereket. Többen megkérdezték,
hogy holnap visszajöhetnek-e. Martha természetesen azt válaszolta, hogy –
Természetesen. – Letty még életében nem látta ilyen feldobottnak az anyját. Amint
elmentek a riporterek, rögtön meg is kezdte a tervezgetést másnapra.
– Úgy nézek ki, mint egy hegyi gorilla – mondta Martha a konyhai tükörbe nézve.
A hirtelen elcsendesedett ház hidegnek, üresnek és a világtól elzártnak tűnt. Vennem
kell egy új kabátot. És a hajam. Fel kell hívnom Harrietet, hátha beférek! Mennyi az
idő?
Mialatt az anyja a Harriet-féle fodrászattal beszélt, Letty felment a lépcsőn, az
ágyára dobta magát és behunyta a szemét. Behunyni a szemét majdnem olyan jó
volt, mint benne lenni a tévében.
Benne lenni a tévében teljesen normális érzés volt.
Meg is lepődött rajta. Tökéletesen érezte, hogy mit kívánnak tőle a tévések, és ő
meg is tette arcot fel, kicsi mosoly, a huszonkettes a karja hajlatában. Néha egy
nagyobb mosoly.
Érezte, ahogy megmozgatja őket. A tévé előtt nőtt fel és tudta, hogy működik.
Letty felkelt, és becsukta az ajtót. Az ajtó belső oldalára egy tükröt szerelt, amit az
olcsó áruk boltjában talált.
Úgy érezte, elég keménynek néz ki. Megpróbált elfordulni, hogy lássa a profilját.
A szél, a jég és a hideg nyomott hagyott az arcán, de arról nem tehet. De talán…
Visszafeküdt az ágyára és újra behunyta a szemét. Talán egy kis rúzs. Egy icipici.
A cipőjét is ki kéne pucolni. Egyszer egy John Wayne filmben volt egy lány, kicsit
idősebb nála. Az a külső kell neki. Az az attitűd.
Martha West szaladt fel a lépcsőn – Megjött Dick, ő visz el – mondta. Dick volt
Martha alkalmi barátja most, hogy itt voltak a tévések, természetesen megjelent. –
Jól vagy? Harriet megcsinálja a hajamat, aztán Dickkel lehet, hogy elmegyünk.
Tudod, csak egy kicsit.
– Jól elleszek – szólt Letty. – Ki kell raknom pár csapdát, ha holnap tényleg újra
eljönnek. A szobámban is rendet kell raknom. Az egyikük azt mondta, hogy talán az
ablakomon is kinéznek a kamerával, ha rekonstruálják az eseményeket.
– Oké. Ugye megcsinálod a konyhát is? És a nappaliban is körbejárhatnál a
porszívóval. Van egy kevés citromos illatosító, fújj szét belőle!
– Oké. Ne maradj el túl sokáig. Holnap korán kell kelni – mondta Letty.
– Csak egy fél órára ülünk be valahova, hogy halljuk, mit mondanak az emberek.
Martha leszaladt a lépcsőn, Letty pedig az ágya szélén ülve felvette a térdig érő
gumicsizmáját, aztán a kabátját és a kesztyűjét is. Az anyja még felkiabált a
földszintről – Nézd meg a hatos híreket! Azt mondták, a hatos hírekben már
biztosan benne leszünk.
– Oké!
Ez olyan volt, mint a paradicsom.
 Tíz perccel később Letty már kint is volt.
Vállán a zsákkal, amiben a csapdáit szokta hordani. A feje még mindig tele volt a
tévével. Hozta a huszonkettest is, bár nem igazán volt rá szüksége, és ott volt a
macsete is a zöld tokban, mert arra meg szüksége volt.
Lehet, hogy még visszajönnek a tévések, és akkor jó, ha nála van a
huszonkettes. Jól áll. Átment az úton és elindult a túloldali befagyott mocsáron.
Közben hátranézett a válla fölött. Arra gondolt, milyen jó lenne, ha vissza jönnének a
riporterek.
Egy órát töltött a csapdákkal. Közben a nap az utolsó centimétereket tette meg az
égen a láthatár felé. Mikor hazaért, a szobája egyetlen villanykörtéjének fényében
újra szemügyre vette magát a tükörben, és közben a két St. Paul-i rendőrre,
Davenportra és Délre gondolt, meg arra, hogy milyen városi hangulatot hoztak
magukkal ide, a falura. Azt mondta Davenportnak, hogy talán orvos, sebész szeretne
lenni, vagy fodrász, vagy akár zsaru is. Lehet, hogy ezekben is jó volna, de most már
más akart lenni.
Tetszettek neki a fények. Riporter lesz. Sztár.
Lement a földszintre, elvette a két maradék doboz kóla egyikét, és a
konyhaasztalról felkapta a Cherokee kulcsait. Százhuszonhét dollárja volt az ágya
alatt egy régi fémtermoszban. Egy szelet pitét csak megérdemel a Wolfsnál. Egy
ilyen nap után.
A brodericki templom kezdetleges éjjeli szállássá volt átalakítva. Az egykori
főhajót falapokkal kilenc szobává alakították; minden kis szoba berendezése egy
összecsukható ágyból, egy éjjeli asztalkából, egy poroltóból és egy, az ajtót eltakaró
függönyből állt.
Egy keresztény villanyszerelő kihúzott néhány kábelt, hogy minden szobában
legyen egy csatlakozó, amibe be lehet dugni egy kis lámpát. A saját rádió és televízió
tilos volt, nem vallási okokból, hanem mert zavarja a többieket. A legtöbb nő
fejhallgatós rádiót vagy CD-lejátszót használt, és szinte mindenki beállított a
szobájába egy könyvespolcot, ahova a ponyvaregényeit, meg a spirituális
tankönyveit pakolta.
A templom női lakói általában együtt ettek, a templom konyhájában főztek, bár
erre nem vonatkozott szabály. Volt még egy szoba, amiben néhány zsák-fotel hevert
egy televízió körül, amire egy műhold-antenna és egy DVD-lejátszó volt kapcsolva.
Lassan növekedett a hatvan-hetven lemezből álló gyűjtemény. A hátsó karzat, ahol
egykor az orgona állt, most a félrevonulás, a csend és a nyugalom helye volt
azoknak, akik szükségét érezték.
A templom női lakói közül ketten voltak egykori apácák. Egyikük sem – vagy talán
csak egyikük, de ebben senki nem volt biztos – volt leszbikus. Egyiküket sem
érdekelte egyáltalán, hogy a városiak mit beszélnek róluk.
Ruth Lewis vezette a csoportot. Ő dolgozta ki az időbeosztást és a taktikát
Calbbal, és ő koordinált a Katolikus Caritasszal és a Luteránus Társadalmi
Segélyezővel az étel- és ruhaosztások ügyében. A ruha- és ételosztás sok embernek
jelentett segítséget, de Minnesotában, ebben a szociálisan érzékeny államban ezt a
munkát az állam által pénzelt szervezetek is elég hatékonyan végezték. A nőket ezt
sem érdekelte túlzottan szükségük volt a fedőtevékenységre.
Miután beszámolt társainak Jane Warr és Deon Cash ' meggyilkolásáról, Ruth
egy órán át hallgatta a nők aggodalmait és vitáit, de a legtöbben bíztak magukban,
senki sem esett pánikba. Egy óra beszélgetés után megegyeztek abban, hogy mást
nem nagyon tehetnek, mint várnak folytatják a gyógyszerprogramot és a vidékiek
etetését, és megpróbálnak észrevétlenek maradni.
 A megbeszélés után Katina félrevonta a nővérét és így szólt – Loren mindent
elmond majd, amit a rendőrségen megtudott. Így talán időben megtudjuk, ha valami
baj van, ha rájönnek az utakra.
– Ha kiderül, hogy nektek közötök van egymáshoz, akkor lehet, hogy Loren is
velünk bukik – mondta Ruth.
A hűvös mosolyával mosolygott húgára Ruth nem szerette Loren Singletont, és
ezt Katina is tudta.
– Hajlandó vállalni a kockázatot – mondta Katina. Ezzel csak az az egy probléma,
hogy az anyja olyan rövid pórázon tartja. Ha az anyja megtudja, mi folyik, azonnal
elad minket annak, aki a legtöbbet ajánlja. Az öreg boszorkány.
– Figyelmeztesd Lorent.
– Már úgy-ahogy megtettem. De főleg… – Elmosolyodott. A nővére olyan komor
tudott néha lenni, hogy Katinának ellenállhatatlan vihoghatnékja támadt.
– Igen? – kérdezte Ruth komoran.
– Kiveszem a pórázt az öregasszony kezéből – mondta Katina.
Később Ruth elindult gyalog az országúton a Wolf s Café felé, hogy megegyen
egy jó sós, tojásrántottás szendvicset nyers hagymával. Ruthnak mindig bűntudata
volt a rántottás szendvicsek miatt. Minden egyes zsíros szendvics legalább egy
milliméter koleszterint pakolt az érfalaira, a hagymától meg olyan lehelete lett, hogy
magától kisétált a száján. Másrészt azonban semmi baj nem volt a szívével, a
vérnyomása tökéletes volt, a finom szendvicsek pedig megtörték a tél és a közös
templomi reformkonyha szomorú unalmát.
A kávézóba egy dupla szárnyú ajtón lehetett bejutni, mindig zsírszag volt, és
mindig melegebb volt tizenöt fokkal a kelleténél. Sandy Wolf így üdvözölte – Hé,
Ruth bébi!
– Szia – válaszolt Ruth szégyenlősen. Ő nem volt olyan harsány, mint Wolf, de
élvezte a másik nő szívélyességet. Még egy nő ült a pultnál, illetve nem is nő,
gondolta Ruth, hanem egy lány, és pitét evett. Letty West.
– Letty? – Ruth odalépett a lányhoz a pult mellett mosolyogva. Mindig is kedvelte
a lányt, már vagy egy tucatszor beszélgettek, mióta megismerkedtek. – Hogy vagy?
Letty visszamosolygott rá és intett felé a villájával.
– Jól vagyok. Sajtókonferenciát tartottam a délután.
– Ó, hallottam róla. – Ruth kicsit elkomorodott, keresve a helyes kifejezést. –
Hallottam, hogy te találtad meg… őket.
– Pont erről beszéltünk – szólalt meg Wolf. – Letty azt mondja, úgy megfagytak,
mint a jégkrém.
– Amikor berakták őket a fekete zsákba, látszott, hogy olyan kemények, mint egy
deszkalap – mondta Letty.
– Van a rendőröknek valami fogalma róla, hogy ki tehette? – kérdezte Ruth.
Letty megrázta a fejét.
– Nem. Sokkal kevesebbet tudnak nálam. Gőzük sincs Broderickről. Én mondtam
el nekik mindent. Van ez a két hapsi, Lucas és Del. Én segítek nekik. Meghívtak a
Birdbe délután.
– Mit láttál a tetthelyen… igazából?
Sandy Wolf a pultra támaszkodott, Ruth pedig felült a Letty melletti bárszékre,
Letty pedig elmondta a történetet, ki tudja hányadszor aznap délután. Amikor
befejezte a hullák megtalálásának történetét, hozzátette, hogy a tévések holnap
visszajönnek egy hosszabb riportra – Jönnek velem csapdákat kirakni. Ki kellett
raknom most délután néhányat, hogy legyen mit beszedni holnap velük.
– Pénzt kapsz érte? – kérdezte Wolf.
 – Lehet – mondta Letty. Nem volt biztos benne. Ez még nem jutott eszébe.
– Pedig fizetni kéne nekik – mondta Wolf. – Végül is van egy terméked. Akár az
Oprah Show-ba bekerülhetsz.
– Tényleg? – Letty bírta Opráht.
– Nem tudhatod, hova vezethet ez az egész. Akár Hollywoodban is kiköthetsz –
mondta Ruth. Érzett némi aggodalmat. – Letty, van aki vigyázzon rátok odakint?
Rendőr?
– Nem. Szerinted kéne?
– Hát – harapott az ajkába Ruth.
– Oké. Most már félek – mondta Letty. Elég krimit és rendőrös dokumentumfilmet
látott. A gyilkos mindig visszatér a tett helyszínére. – És nekem csak az a szar
huszonkettesem van.
– Ugyan már, hogy jönne vissza ez az ember – mondta Wolf. Épp a sütőrácsot
tisztította, és kezében a ronggyal legyintett. – Most már legalább egymillió mérföldre
van innen. Mondjuk Miami Beachen.
– Remélem – mondta Ruth. Aztán így szólt Wolfnak – Kérhetnék egy tojásos
szendvicset nyers hagymával?
– Keményre sütve igaz? Hozom – mondta Wolf. Így szólt Lettyhez – Kérsz még
egy kis darab pitét?
– Ha meghívsz – mondta Letty. Ruthra mosolygott. Már kaptam egy szeletet
ingyen, a történetért.
– Kapsz még egy ingyen menetet is a megyei fogházba, ha Ray Zahn meglátja,
hogy az anyád kocsiját vezeted – mordult Wolf. Ruthhoz fordult – Igazi kis fiatalkorú
szabálysértő.
– Egy fiatalkorú szabálysértő, aki benne lesz az Oprah Show-ban – mondta Letty.
Az órára nézett. – Fél öt. Tíz percem van. A tévések azt mondták, hogy az ötórás
hírekben már benne leszünk.
– A kis filmsztár – nevetett Wolf miközben Letty elé csúsztatott egy fél szelet pitét.
Amikor Ruth visszaért a templomba, elmesélte Katinának a beszélgetést Lettyvel.
Mosolyogva idézte fel a kislány lelkesedését. Katinát azonban nem szórakoztatta
annyira a dolog.
– Az a gyerek igazi minden lében kanál. Remélem, rólunk nem beszél a
rendőröknek. Vagy Gene-ről.
– Nem igazán tud semmit – mondta Ruth. – Azon kívül, hogy autókat szerelnek.
– Remélem. De idegesítő, ahogy mindenhol ott van.
Végül is Ruth, bűnözők vagyunk. Legalább egy kicsit úgy is kéne viselkednünk.
– Letty egyszerűen csak jól érzi magát. Nem hinném, hogy bármi veszélyt
jelentene – mondta Ruth. – Gyerek még.
– Ha te mondod – mondta Katina kétkedve.
– Ráadásul erről már beszéltünk, előbb vagy utóbb egyikünket elkapják a
határon. Vagy valaki beárul minket valami seggfej ügyésznek, és lebukunk. Börtönbe
kerülhetünk Katina. Ez a munkánkkal jár.
Katina megrázta a fejét.
– Nekem ez soha nem jutott eszembe. Ha óvatosak vagyunk, igazán nagyon
óvatosak, akkor szerintem nem kerülhetünk bajba.
A beszélgetés nem volt igazi vita, nem is oldottak meg semmit. Kicsit később,
miután látta, hogy Singleton beáll Calb parkolójába, átment az út túloldalára.
Singletonnak megvolt a saját távirányítója Calb bejáratához.
Kinyitotta a felfelé nyíló ajtót és beállt a műhelybe.
 Hogy ne lássák a kocsit, gondolta Katina. Cash házánál még mindig ott állt két
rendőrautó és az állami ügynökség furgonja. Singleton látta, hogy Katina felé tart,
ezért megtartotta az ajtót, amíg a nő átbújt a keze alatt.
– Gene hátul van – szólt Singleton.
Calb a kis irodájában ült és egy idősödő Dell számítógép képernyőjét bámulta.
Amikor Singleton belépett, ' Calb felnézett és így szólt – Loren. – Majd hátradőlt,
körülnézett, és hozzátette – Szia Katina.
– Beszéltél már az állami zsarukkal? – kérdezte Singleton.
– Két csapattal is. Ma délután. Az egyik csapat rendben volt. Itt jegyzeteltek egy
órán át. A másik csapat csak két tag volt, akik zsebre tett kézzel járkáltak, mint a
gestapósok.
– Davenport és Capslock – szólt Singleton. – Állítólag igen nagymenők. Mit
mondtál nekik?
– Az igazat – mondta Calb. – Beszéltem Shawnnal Kansas Cityben, mielőtt jöttek
és megmondtam neki, hogy az igazat fogom mondani a zsaruknak. Mármint azt,
hogy a seregből ismerem Shawnt, és tudtam, hogy van egy sittről szabadult rokona,
akit szívességből felvettem. Aztán azt mondtam, hogy ki akartam rúgni az embert,
mert problémás volt, meg mert szerintem drogozott, bár arról nem tudtam, hogy
árulta volna. Elmondtam nekik, hogy Jane kaszinós állása felől számítsanak
problémákra…
– Helyes – mondta Singleton. – Én is ezt mondtam volna. Ezt kell
megerősítenünk bennük.
Katina szólalt meg – Engem Letty West aggaszt egy kicsit. Elég sok időt van
velük. Nem tudom, mennyit tudhat.
Calb megrázta a fejét.
– Semmit. Melegedni jár ide. A műhelybe be sem engedem, nehogy megsérüljön.
Szerintem egyszer sem beszélt Deonnal.
Még pár percig beszélgettek, majd, ahogy elváltak.
Singleton elhárította Katina célzását – a nő szeretett volna egy kicsit
megvigasztalódni az ágyban –, és visszaindult Armstrongba. Megállt egy
élelmiszerüzletnél, vett egy hatos csomag koffeines kólát, és összefutott Roger
Elroyjal, aki éppen a hűtőszekrényben keresgélt az üzlet hátuljában.
– Van valami?
– Elkapták – válaszolt halkan Elroy.
– Elkapták?
A fiatal Elroy lelkesen közölte a híreket.
– A két ÁBI-s csávó a kaszinóban rájött, hogy ki volt a gyilkos. Singleton arra
gondolt a kaszinó, és elömlött rajta a megkönnyebbülés hulláma. Behajolt a hűtőbe,
hogy elővegyen egy hatos csomag kólát. – Az a krapek volt, akinek nemrég
elrabolták a kölykét. Halé Sorrell Rochesterből. Emlékszel?
Singleton majdnem lebukott. Ha Elroy látta volna az arcát, biztosan lebukott
volna, de szerencsére éppen a hűtőbe hajolt. Lassan összeszedte magát, megfogta
a kólát és kihátrált – Ezt meg honnan tudják?
Elroy röviden elmagyarázta, hogy mi a helyzet, majd megrázta a fejét –
Anderson dumált a kormányzóval. Szerintük Sorrell lányának a hullája is ott lehet
valahol Deon Cash háza környékén. Te ismerted Cashéket?
– Tudtam, kik ők – mondta Singleton. – Párszor dumáltam Cashsel… Szóval már
el is kapták Sorrellt?
 – Csak holnap mennek érte. Még néhány dolognak utánanéznek. Meg akarják
keresni a kocsit, amit használt, megmutatják a fényképét néhány tanúnak, ilyenek.
Nem akarják, hogy megtudjon valamit s lelépjen.
– Jézusom.
– Ez a két ÁBI-s faszi… Piszok kemények – mondta Elroy. – Egyszer már
találkoztam Davenporttal két éve, egy másik melóban járt erre. Azt mondom, ő a
legokosabb nyomozó az egész államban. Ő csalta csapdába azt a bérgyilkos nőt
Minneapolisban. Ha ő azt mondja Sorrell az, akkor biztos lehetsz benne, hogy ő is.
– Lehet, hogy csak mákjuk van.
– Dumálnod kéne vele – mondta Elroy. – Ő más. Amikor találkoztam vele, egy
nyomozónővel jött, dugta a csajt. Te annak a nőnek olyan dudái voltak…
Singletonnak volt miről gondolkoznia. Lassan gurult Armstrong utcáin és törte a
fejét. Letty Westre gondolt.
Úgy öt percig gondolkozott a lányon, megpróbált visszaemlékezni, hogy pontosan
mikor látta Cashék háza környékén. Arra emlékezett, hogy a szeméttelep környékén
látta, de nem akkor…
Egy ideig csak állt járó motorral az egyik utcasarkon.
Kirázott egy Marlborót a dobozából és meggyújtotta jéghidegre hűlt Zippójával.
Halé Sorrellre gondolt. Végül dühösen a helyzet igazságtalansága miatt, elhajtott a
Logan's Fancy Meats étteremhez. A falon levő egyik nyilvános telefonnál
emlékezetből tárcsázott egy számot.
Egy férfi vette fel – Haló?
Singleton lerakta a kagylót és visszasétált a kocsijához. Lefejtik a pulóvert.
Rágyújtott egy újabb Marlboróra és tovább gondolkozott.
Singleton nem tartotta magát gyilkosnak. Ő nem ölt meg senkit, nem mintha ez
érdekelte volna a törvényt.
A törvény szerint ő gyilkos, mert ott volt, amikor meghaltak a lányok. Amúgy az
egész teljesen nyugis volt anya bement hozzájuk a szobába és azt mondta nekik,
hogy hazaviszik őket, de ezt nem láthatják, ezért ad nekik egy injekciót. Elalszanak
és az anyukájukkal, meg az apukájukkal fognak felébredni.
Persze soha nem ébredtek fel. Singleton egy fekete szemeteszsákban vitte ki a
még mindig meleg testüket az éjszakába. Az ásó zörgött a csomagtartóban.
Gyorsan, csendben és kíméletesen mentek el. Semmit sem éreztek.
Ő is így szeretne meghalni, tudta. Bár ahhoz szerencse kéne.
Most meg itt ez a Sorrell. Nem Joe volt az, hanem Sorrell. Sorell pedig csak egy
módon tudhatta meg, hogy Deon és Jane benne volt Joe-tól. Sorrell kapta el Joe-t.
Vajon Joe elmondta neki az ő nevét is? Vagy anyáét?
Vajon Deon vagy Jane beszélt róluk?
A francba. Mint egy pulóver, ahogy szétfoszlik. Singleton még pár percig
gondolkozott, aztán hívta anyát.
 9.

Del a Motel 6-ban vett ki szobát, de miután Kismedve azonosította Sorrellt, úgy
döntöttek, hogy vissza mennek az Ikervárosba. Mivel a helikopter már nem volt ott,
autóval indultak vissza.
– Ki kell eszelni egy megközelítést – mondta Lucas Dickersonnak, ahogy
visszamentek Armstrongba Anderson terepjárójával. – A DNS-minta a lényeg. A
labornak két-három nap kell hozzájuk, de ha elég erőszakos az ember, két nap alatt
is meg lehet szerezni. Ezenkívül hivatalos vallomás kell aláírva Kismedvétől. Amilyen
hamar csak lehet.
– Lecsukják?
– Beszélek a kormányzóval – mondta Lucas. – Szeretném előbb a kezemben az
DNS-vizsgálat eredményét, hogy biztosra mehessünk, de elég kényes az ügy, ezért
nem tudom. Ha a DNS egyezik, megvan. Mindenképp szeretnék vele ügyvédek
nélkül beszélni. Hallani tőle, hogy mi történt. Mi volt az események menete? Volt-e
más a gyerekrablásban.
Dickerson bólintott.
– Értem. Sorrell katona is volt, így meg lehet szerezni az ujjlenyomatát. Ezt
összehasonlítjuk mindennel, amit a motelszobában találunk. Elkérek minden felvételt
a Moose Baytől, hátha találunk képet arról, ahogy követi kifelé a nőt.
– Mindenkitől kell majd vallomás…
– Nem lenne rossz, ha itt lennének, amikor Washington ideér – mondta Anderson
Lucasnak a kormány mögül. – Nem tudom, hogy mit csináljak vele.
– Semmit – mondta Lucas. – Ne beszéljen vele. Legyen túl elfoglalt. Ez az ember
abból él, hogy vitatkozik. Nem lehet győzni ellene. Jelöljön ki valakit, aki kezeli az
információkat a seriffiroda részéről és beszél Washingtonnal. Egy idősebb, anyásabb
nőt, hogy ha Washington ki akad és üvöltözni kezd vele, akkor igazán látszódjon,
mekkora seggfej. De maga maradjon távol tőle.
– Valamit csak kell mondanom – tiltakozott Anderson. – Végül is ez az én
városom.
– Csak mondom, hogy ha találkozik vele, hát készül jön fel a legrosszabbra –
mondta Lucas. – Ha a tévében akar szerepelni, hát tegye. Állítson rá valakit
Washingtonra, és nyilatkozzon akkor, amikor Washington alszik, vagy messze van.
Legyen vele nagyon udvarias, üzenje meg neki, hogy üdvözli a közösség, de ne
beszél jen vele!
Anderson Dickersonra nézett – Maga szerint?
– Lucasnak teljesen igaza van. Ha egy kamera előtt beszél vele, hát meg fogja
sütni magát. Ha muszáj vele beszélni, hát tegye négyszemközt a Bűnüldözési Köz
pontban. Ne engedje be a kamerákat.
– Ha holnaputánig sikerülne elhárítani Washingtont, akkor nyert ügyünk van, és
Washington villámgyorsan eltűnik a városból – mondta Lucas. – Rászállunk Sorrellre
és villámgyorsan szivárogtatni fogjuk a sztorit.
Washingtonnak pedig villámgyorsan ki kell hátrálnia az egészből, hacsak nem
akar gyerekrablókat és gyilko sokat védelmezni.
– Értem, értem – mondta Anderson. Valami motyogott a bajsza alatt, majd így
szólt – Úgy bánnak velem, mint a hülye falusival.
 Lucas egy percnyi csend után kérdezte meg – Ha meg kéne műteni egy beteget,
meg tudná csinál ni?
– Tessék? – kérdezte értetlenkedve Anderson.
– Műtét. Ha mondjuk holnap kéne csinálnia egy bypass műtétet, meg tudná
csinálni?
Anderson most már mérgesen szólalt meg – Mit akar mondani?
– A következőt Washington olyan a konfrontációban és a média kezelésében,
mint egy szívsebész a bypass műtétekben. Nem kell szégyellni, ha az ember nem
olyan jó benne, mint ő. Senki sem az. Őneki ez a szak mája. Nem akarja megismerni
magát, megérteni a problémát, vagy megoldani a bűntényt. Ő baszogatni akar
valakit, hogy mások pénzt utaljanak át a számlájára. Ha odaáll elé, hát magát fogja
baszogatni. Nem személyes okból, neki ez a szakmája.
Egy darabig csendben haladtak tovább, majd Dickerson szólalt meg – Mintha
csillagokat látnék.
– Ilyenkor csak addig tisztul ki, amíg igazán le nem hűl, aztán holnap még több
felhő lesz – mondta Anderson.
Del a Bűnüldözési Központból felhívta a motelt, hogy lemondja a
szobafoglalásukat, Lucas pedig Holme-mal, az autókereskedővel beszélt, hogy
levinnék az Oldsot az Ikervárosba.
– A kocsi jó állapotban van – mondta Holme. – Nyugodtan mehetnek vele. Mikor
hozzák vissza?
– Vagy visszahozatom valakivel, vagy magam hozom vissza – mondta Lucas. –
Egy héten belül. – Eszébe jutott, hogy talán még előkerül néhány holttest a Cash ház
környékéről tudta, hogy vissza fog jönni.
Aztán felhívta Mitfordot, aki még mindig az irodájában volt – Egy tanú
egyértelműen azonosította – mondta Lucas. – Ma este visszamegyünk, hajnali kettő
körül érünk vissza a városba, így holnap kora reggel már bent lehetek. Ha ma este
még beszél a kormányzóval, kérdezze meg tőle, hogy mikor tartóztathatjuk le? –
Röviden elmagyarázta, hogy nagyjából mikorra lesz a kezükben a DNS-minta. – Az a
helyzet, hogy ha elég gyorsan sikerül lecsapni rá, mielőtt hosszas stratégiai
tervezésbe merülne az ügyvédeivel, akkor talán ki tudjuk deríteni, hogy mi történt.
Legalább azt, hogy mi történt a rabláskor.
– Két legyet egy csapásra – mondta Mitford. – Megoldanánk a gyermekrablást és
a lincselést. Illetve az akasztást. Még ma este beszélek a kormányzóval. A telefonján
elérhető lesz?
– Igen, de nem tökéletes a lefedettség. Pár óráig szerintem csak akkor leszek
elérhető, ha városok közelében járunk. De ha elérünk az I-94-esre, már valószínűleg
hívhatóak leszünk.
– Ha nem sikerül, holnap reggel mindenképpen találkozunk. Hét óra?
– Maga szokott aludni, Neil?
– Tessék?
A Bűnüldözési Központból kifelé menet Lucas elbúcsúzott Andersontól és
Dickersontől. Ezúttal a seriff már kezet rázott velük. Lucasnak olyan érzése volt,
hogy Anderson nem fogadja meg a tanácsát Washingtont illetően, de ez Anderson
problémája – Elég jól dolgoztunk ma – szólt Lucas.
A csomagjaikat berakták az Oldsba, és Lucas ült a kormány mögé. Ahogy
elhaladtak a városháza előtt, látták a tévés reflektorok fényét a lépcsőn.
– Washingtonra készülnek – mondta Del.
– A lámpa az éjjeli lepkének – mondta Lucas. – Tíz dolcsiban fogadok, hogy
Anderson csak odamegy.
 – Nem fogadok.
Az Ikerváros délkeletre fekszik Armstrongtól, de a leggyorsabban az államközi
autópályán lehet odajutni, ami egyenesen nyugat felé halad vagy negyven mérföldön
át, és amiről Észak-Dakotában át lehet térni az I29-re, azon elmenni Fargóig, ahol az
I-94-en kelet felé már egyenesen az Ikervárosba vezet az út.
A városból kifelé menet mindketten felhívták a feleségüket, hogy hazafelé
tartanak Lucasnak azt mondta a házvezetőjük, hogy Weather a Ford Parkway-i
szupermarketbe ment, de megmondta, hogy átadja az üzenetet.
Lucas kilencven mérföld per órára gyorsított, és elindultak a holdtalan éjszakában
az Észak-Dakota-i határ felé.
– Fel kéne jönni ide a Porschéval, megnézni, mit tud – mondta Lucas. – Tök
egyenes, egyetlen autó sincs, és tudjuk, hol van az összes zsaru.
– És ha elütünk egy tehenet? – mondta Del.
Pár percig csendben száguldottak tovább, majd Lucas így szólt – Nem láttam
erre egyetlen tehenet sem.
– Most, hogy mondod, én sem.
Egy újabb perc csend után Lucas így szólt – A Moose Bayt biztos elnevezték
valamiről. Lehet, hogy elütnénk egy jávorszarvast.
Del nem válaszolt. Lucas ránézett, és látta, hogy kifelé néz az ablakon – Mi az?
– A mindenit! Nézd csak! Északi fény.
Lucas semmit sem látott a saját oldaláról, így megállt] és mindketten kiszálltak. A
csillagok olyan közel voltak] mintha egy közeli autópálya fényei lettek volna, de az
igazi látványosság az ég északi szélén látszott, ahol hal ványsárga és még
halványabb lila fényfüggöny függött.
A függöny mozgott, lengett, felvilágosodott, majd elhal ványult. Addig álltak a járó
motorú Olds mellett, amíg a hideg már a ruhájuk alatt is csípni kezdte a bőrüket.
Akkor visszaszálltak a kocsiba és elindultak.
Del tovább nézte a fényeket az ablakából, aztán felsó hajtott és így szólt – A
városban túl sok a fény, hogy látni lehessen. Vala mennyire látszik, de nem így.
– A faházamból elég jól lehet látni – mondta Lucas.
– Olyan fényes, hogy még a világításra sincs szükség mondta Del.
– Tényleg? – Lucas előrenyúlt és kikapcsolta a fény szórót. Olyan irdatlan
sötétségben találták magukat, hogy káprázott a szemük.
– Kapcsold vissza azt a kurva fényszórót – mondta Del pár másodperc múlva. –
Lehet valahol egy kanyar is.
– Nincs kanyar. Kiköthetném a kormányt és lefekhetnénk aludni. – De azért
visszakapcsolta a fényszórót.
Harminchárom perccel azután, hogy elindultak Armstrongból, átkeltek a Red
Riveren Észak-Dakotába.
Az első két órában Lucas vezetett, aztán Del következett, majd hat órával indulás
után Lucas vezetett be a városba. Kirakta Delt a háza előtt, majd a néptelen, néma
utcákon elautózott a Mississippi River Boulevardra a Nagy Új Házhoz. Az Oldsot a
garázs előtt hagyta, kivette a táskáját a csomagtartóból, elővette a kulcsát és
bement.
Weather felébredt amikor Lucas lábujjhegyen a folyosói lámpa fényében bement
a hálószobába.
– Te vagy?
– Nem. Egy őrült erőszaktevő.
– Hogy ment?
– Megvan. – Lucas elkezdett levetkőzni.
 – Micsoda? – Az asszony felkönyökölt. – Felkapcsolhatod a lámpát. Várj csak…
Weather felkapcsolta a saját éjjeli lámpáját.
– Dolgozol holnap reggel? – kérdezte Lucas. Weather majdnem minden nap
operált.
– Nem. Délután talán lesz valami, de még kell néhány vizsgálat, így nem biztos.
És mi történt? Lincselés?
– Nem lincselés – mondta Lucas. – Bosszú volt. Emlékszel a Halé Sorrell-ügyre
pár hónapja? Elrabolták a gyerekét.
– Igen?
– Ő volt az.
Weather csodálkozott és láthatóan izgatott lett – Lucas viccelsz?
– Nem. Nem tartóztattuk le, de a két holttesten elég sok idegen DNS-nyom volt,
és biztos vagyok benne, hogy Sorrellé lesz. Rájött, hogy ki ölte meg a gyerekét,
megkereste és felkötötte őket. A részleteket nem tudni még, de szerintem ki fog
derülni minden.
– Ó, Istenem. Szegény család. Szerencsétlen emberek.
– Az ember azért mégsem mászkál és akaszt fel mindenkit – mondta Lucas.
– Te mit csinálnál, ha valaki elrabolná Samet és megölné?
Lucas befeküdt az ágyba. Nem válaszolt.
Weather nem hagyta – Szóval? Mit csináltál?
– Nem tudom.
– Ugyan már, Lucas, te is tudod és én is tudom, mit csinálnál – mondta Weather.
– Megvárnád, amíg a rendőrség abbahagyja a nyomozást, aztán megkeresnéd és
megölnéd őket.
– Lehet – mondta Lucas. Aztán így szólt – Csináljunk kiflit!
Weather hátat fordított neki, Lucas pedig mögé fészkelte magát, és átkarolta a
derekát.
– Volt valami a tévében?
– Ja. Az a Washington és a seriff tartott egy közös sajtótájékoztatót. Washington
egy idő után üvöltözni kezdett a seriffnek, és bigott parasztnak hívta, a seriff meg
csak állt ott bénán és bocsánatot kért. Mintha elismerte volna, hogy ő akasztotta fel
őket vagy valami.
– Ó, pedig mondtam neki…
– Elég vicces volt, már aki szereti a közönséges kivégzést – mondta Weather. –
Aztán volt ez a kislány is.
Fantasztikus arca van, mintha egy dokumentum filmben lenne a nagy gazdasági
válságról.
– Letty West. Majd reggel mesélek róla – mondta Lucas. – Egy darabig
összebújtak, aztán Lucas elgurult és így szólt – Aludnom kell. Állítólag reggel hétre
be kell mennem a városba.
– Állítsd be az órádat – mondta Weather. – Letartóztatod? Sorrellt?
– Nem. Csak arról van szó, hogy a kormányzó asszisztense mániákus. Akkor
kezdi a munkát. Pár napig még semmi sem történik Sorrellel.
Loren Singletont És az anyját egyáltalán nem érdekelte a kristálytiszta éjszaka és
a horizontot ékesítő északi fény, ahogy áthaladtak Fargón, nagyjából akkor, amikor
Lucas és Weather összebújtak. Anya és fia nagyjából akkor állt be Halé Sorrell
Rochester melletti házának behajtójára, amikor Lucas meg sem mozdult az
ébresztőóra hangjára, és Weather meglökdöste a lábával, amire Lucas nagyot
nyögve a „Szundi” gombért nyúlt.
 Maga Sorrell engedte be őket kék selyempizsamájában. Az egyenruhát viselő
Singleton szólalt meg – A felesége ébren van már?
– Istenem? Istenem. Megtalálták? – kérdezte Sorrell nagyra nyílt szemmel.
Margery felé fordult, de nem tett fel semmilyen kérdést. Valószínűleg azt gondolta,
hogy Margery valami szociális munkás. – Mary! Mary!
Az asszony a lépcsőről válaszolt – Ki az?
– Gyere le!
– Tartózkodik más is a házban? – kérdezte Singleton.
– Bárki?
– Nem, nem! Mary mindjárt felhívja az anyját… Mary Sorrell jött le a lépcsőn és
szólt – Tammyről van szó?
– Nem, nem Tammyről – mondta Singleton. A meleg kis csomag jutott eszébe,
amit kivitt a zsákban.
– Akkor mi… ? – kérdezte Sorrell.
Vajon félelem villant a férfi szemében? Arra gondolt, hogy Singleton az
akasztások miatt van ott? Jobb lesz túlesni rajta.
– Csak az történt, hogy… – szólt Singleton a kabátzsebébe nyúlva. Az anyjára
nézett. Mindent megbeszélte előre. – Csak az… – A Sorrell házaspár Singleton
zsebét nézte, hátha valami papírlapot, vagy fényképet vesz elő.
Ehelyett egy tömpe harmincnyolcas kaliberű revolver jelent meg Singleton
kezében. Sorrell arcába emelte a fegyvert és meghúzta a ravaszt.
Az utolsó pillanatban Sorrell elhajolt. Singleton még erről a kis távolságból is
eltéveszthette volna, de ő is elrántotta egy kicsit a kezét, és a golyó pont Sorrell
szeme között hatolt az agyába és a férfi hátrazuhant. Egy másodpercnyi döbbent,
lőporszagú csend után Mary Sorrell hátrálni és sikítani kezdett, ahogy a férje
hullájára nézve rájött, hogy Singleton az.
A pisztoly ekkor már a fejére irányult, Singleton meg is húzta a ravaszt és most is
elrántotta kicsit a kezét az ellenkező irányba. Mary Singleton azonban az ellenkező
irányba hajolt, és bár csak egy méterre állt a pisztoly csövétől, a golyó csak a füléből
csípett le egy darabot. A nő megtántorodott, majd megfordult és futni kezdett a
konyha felé.
– Az isten verje! – sikított Margery, majd Singletonra kiabált – Lődd le! Lődd le!
A nő most már másfél méterre járt, Singleton pedig reszkető kézzel hátba lőtte. A
nő térdre esett, lerakta a kezét is, de még mindig tudott sikítani. A torkából felbuzgó
vér miatt rekedt lett a sikolya, miközben a nő négykézláb mászni kezdett tovább.
Világos vörös tüdővér csíkot húzott maga után. Singleton még mindig reszketve
mellé lépett és tarkón lőtte, mire elhallgatott.
Aztán Singleton és anya csak álltak ott, amíg Singleton meg nem szólalt – Jézus
Istenem.
– Pofa be, hülye seggfej! – mondta az anyja. – Ne szólj egy szót se!
Együtt hallgattak. Futó léptek zaját, kiáltást, kérdést vártak. Semmit, csak a nagy
ház csendjét hallották.
Tammytől tudták, hogy a házban nem él személyzet, bár egy bejáró házvezetőjük
van, aki nyolckor érkezik.
– Körül kéne néznünk – mondta Margery végignézve a hallon. – Rengeteg pénz
van itt, érzem.
– Anya, inkább le kéne lépnünk minél gyorsabban mondta Sorrell. – És nehogy
hozzáérj valamihez. Már mondtam. Mikroszkópjuk van, meg minden. Semmihez se
érj hozzá!
 így aztán kiléptek a házból a halvány hajnali fényben és bezárták maguk után az
ajtót. Még két órájuk volt a házvezetőnő érkezéséig. Armstrongba nem érnek vissza
addig, de időben oda fognak érni, hogy Singleton megdöbbenhessen, ha felhívják a
megdöbbentő hírrel.
– Sok pénzt itt hagytunk – mondta Margery, ahogy kihajtottak az útra. – Sok,
sok pénzt.
–
 10.

Lucas négy órát aludt. Aztán megszólalt az ébresztőóra, ő meg sem moccant, de
Weather meglökte a lábával és így szólt – Az óra, az óra! – Lucas felnyögött, és
rávágott az óra „Szundi” gombjára, hogy az úgy maradt a soron következő legalább
harminc évre. Weather így szólt – Ébredj fel, mert el fogsz aludni.
– Csak egy perc.
– Gyerünk, ébredj már fel! Nem tudok tőled aludni!
– A francba… – Lucas kábultan az álmosságtól kigurult az ágyból. Az ablakhoz
tántorgott és megnézte a hőmérőt – tartósan megragadt a mínusz nyolc foknál –, és
kilesett a koromfekete hajnalba. A napfelkelte egy darabig még nem volt esedékes,
de az utcai lámpák fényében látta, hogy mozognak az orgonabokor kopasz ágai.
Nem elég, hogy kegyetlen hideg van, de még szeles is az idő. Nagyszerű.
Visszafordult az ágy felé, de Weather így szólt – Irány a fürdőszoba.
– Szemétláda – motyogta Lucas, és hallotta Weather kárörvendő nevetését,
ahogy betotyogott a fürdőbe.
Lucast nem zavarta a reggel, ha ébren érte. Szerette a hajnalt, ha tudta, hogy
nemsokára hazamehet és a kelő nappal ágyba bújhat. De a napkelte előtt kelni
számára teljesen természetellenes dolog volt. A tudomány is bebizonyította, hogy a
hajnali énekesmadarak nincsenek olyan intelligensek, szexuálisan aktívak és szépek
mint a baglyok. Bár ez Weatherre mintha nem lett volna igaz. Ő minden reggel
vidáman kipattant az ágyból fél hatkor és hét órakor már gyakran bele is vágott az
első betegébe.
A kormányzó is koránkelő volt. Ropogós fehér inget viselt, az ujját két gondos
hajtással felhajtotta a karján – ennyit engedett szokásos eleganciájából a szombat
reggelre való tekintettel. Sötétszürke nadrág és fekete cipő volt még rajta. Az irodája
sarkában álló antik állófogasról lógott halványszürke zakója. Jól nézett ki, így Lucast
csak Neil Mitford külseje vigasztalta, aki olyan volt, mint egy igen súlyos közúti
baleset. Mitford farmernadrágot és kopott flanelinget viselt a kinyúlt Iowa Hawkeyes
pólója fölött. A cipőjét valahol elhagyta, a lábán csak szürke-zöld vadászzokni volt.
John McCord, az ÁBI igazgatója gubbasztott még az egyik sarokban barna
nadrágban és egy piros orrú, rénszarvassal díszített pulóverben. Rose Marié még
nem érkezett meg.
– Kávé? – kérdezte Henderson vidáman. – Vajon hol lehet Rose Marié?
– Valószínűleg megfagyott valahol – mordult Lucas. Vagy elütötte egy autó a
sötétben. Kérek vagy hat cukrot.
– Jó ilyen korán felkelni és elkezdeni a napot – mondta Henderson. – így négy
órával megelőzök mindenki mást. Észre sem veszik, mi történt velük, és már el is
kaptam mindenkit.
– Hacsak nem kap egy szívrohamot és meg nem hal mondta Lucas.
McCordnak egy félliteres diétás Pepsi volt a kabátja zsebében, ez volt a saját
koffeinforrása. Mitford tizenöt másodperc alatt végzett az első csésze kávéval, és
öntött magának még egyet. A kormányzó az asztala mögé ült és kortyolt egy kicsit –
Na, halljuk, mi a helyzet és mi a következő lépés.
Lucas vázolta az elméletét, amivel mindenki egyetértett Sorrell valahogy
megtudta, hogy ki ölte meg a gyereket és bosszút állt.
– Igen kemény ember lehet ez a Sorrell – mondta McCord.
 – Valószínűleg az – szólt Mitford. – Utánanéztem egy ' kicsit…
Rose Marié esett be az ajtón és így szólt – Bocsánat. Csak olyan sötét van és
hideg. – Gyorsan keresett magának egy széket. Henderson pár szóval elmondta,
hogy eddig miről volt szó, majd Mitfordhoz fordult – Hol tartott?
– Alaposan beástam magam Sorrell múltjába. Miután műszaki diplomát szerzett,
nemet mondott egy sor csúcs állásajánlatra és jelentkezett a hadseregbe. Hat évet
töltött a gyalogságnál, majd a Különleges Erők tisztje lett.
Találtam rá célzásokat, hogy bevetési csíkokat is kapott, de mivel hivatalosan
nem folyt háború, így…
– Vagyis pár helyre ledobták, távcsöves puskával lelőtt pár embert és elvágott
néhány torkot – mondta Henderson. Elégedettnek tűnt ezzel a mondatával.
– Én is így gondolom – mondta Mitford.
– Szóval. – Henderson felvett egy golyóstollat és játszadozni kezdett vele,
miközben hátradőlt és a mennyezetet kezdte nézni. – Mikor tartóztatjuk le?
Szerintem elég bizonyítékunk van.
– Holnap reggelre meg kell kapnunk a DNS-mintákat – mondta Lucas. – Holnap
elkaphatjuk, de ha semmi gond nincs, várhatunk hétfőig.
Mitford láthatóan megdöbbent – Hétfőig? – Hendersonra nézett. – Nem
várhatunk hétfőig.
Henderson a fejét rázta – Lucas, amikor azt mondtam, arra gondoltam, hogy
még reggeli előtt, vagy utána. Ma estig sem várhatunk, nemhogy holnapig.
Washington kinyír minket. Ötven állam nézi a CBS-en…
– Igen, tudom.
– Meghívtak a Hármas Csatorna délelőtti műsorába tizenegyre – mondta
Henderson. – Utánam Fargóba kapcsolnak és Washingtonnal jön egy riport. Azt
szeretném mondani, hogy letartóztattunk valakit, és mondani akarok valamit arról,
hogy szerintünk mi történt. Ha ezt meg tudom tenni, akkor legyőztük Washingtont. És
azt nagyon szeretném. Nagyon. – Egyszer teljesen körbefordult a székével, és ahogy
visszafordult feléjük, szinte élveteg hangon szólalt meg – Imádnám.
– Jó lenne – mondta Mitford. – Ráadásul az egész ország nézné.
Lucas szólalt meg – Ha fel akarjuk építeni a bizonyítást…
– Az nem érdekes. Van elég bizonyíték a letartóztatásához és a DNS-minta
vételéhez. Aztán még várni kell egy vagy két napot a minta elemzéséhez. Miért ne
tartóztathatnánk le most?
– Csak… – Nézett Lucas Rose Marie-re. – Nem ez a rendes sorrend.
– Kaphatnék egy kis kávét? – kérdezte Rose Marié. Sokkal jobban tudok
beszélni, ha látok.
– Persze – mondta Henderson. – Majd én…
– Lucas, most nincs igaza – mondta Rose Marié, miközben Henderson töltött neki
egy csésze kávét. – Két problémánk van egy komoly bűntény és egy komoly média
probléma. Most megoldhatjuk a média problémát anélkül, hogy ártanánk a bűnügyi
nyomozásnak.
– Ha pedig ártunk a nyomozásnak – mondta Mitford –, akkor csak annyi történt,
hogy elcsesztünk egy ügyet egy okos, keményen dolgozó üzletember ellen, aki
minnesotai lakosok százait alkalmazza és aki megölt két bűnözőt, akik valószínűleg
elrabolták és megölték a lányát. Na és?
Lucas Mitfordhoz fordult – Ez a „na, és” távolról sem garantált. – Aztán a
kormányzóhoz szólt – Ha ön azt mondja, hozzuk be, hát behozzuk. Most van fél
nyolc. Kirugdosom az ágyból Delt, odamegyünk és behozzuk. Legkésőbb tízre be
tudjuk hozni, így tizenegykor vidáman bejelentheti. Neil száma bent van a
telefonomban, őt hívom majd.
– Az jó lesz – mondta Mitford. Talpra ugrott és összedörzsölte a kezeit, mint egy
fázós ember a kandalló előtt. – Fantasztikus. Jöttünk, láttunk, győztünk. Ráadásul
Sorrell republikánus.
– Szerencsétlen – mondta Rose Marié.
– Szóval? – kérdezte Lucas a kormányzóra nézve.
– Menjenek, hozzák be! – válaszolt Henderson.
Del ugyanolyan éjjeli bagoly volt, mint Lucas, így nem örült túlzottan, amikor
Lucas kirázta az ágyából.
Del felesége, Cheryl már ébren volt és a konyhában kávézott, amikor Lucas
megérkezett. Az asszony Lucast küldte a hálószobába elvégezni a piszkos munkát.
Lucas bedugta a fejét az ajtón és búgó hangon így szólt – Ébresztő,
álomszuszék. Meló van.
Semmi.
– Álomszuszék, ébresztő…
– Nem kapnál el gyorsan egy leprát, vagy valami? nyögte Del. Felkönyökölt az
ágyban. – Mit akarsz?
– Én semmit – mondta Lucas. – A kormányzó, Rose Marié és McCord viszont azt
akarják, hogy tízig behozzuk Sorrellt. Te meg én megyünk el érte, és jön még két
ÁBI-s kolléga, hogy segítsenek kirángatni a kiabálva tiltakozó, rugdalózó
gyanúsítottat a házából.
– Egyedül nem megy?
– De menne, csak akkor egész nap rosszkedvem lenne tudva, hogy te itt
szundikáltál a finom meleg ágyikódban, amíg én ott fáztam Rochesterben.
– Na jó. – Del visszaejtette a fejét a párnájára. – Még egy perc, jó.
Lucas azonban jól ismerte már az ilyen perceket.
Jenkins és Shrake volt az ÁBI két intézményesített lúdtalpasa. A legtöbb
ügynöknek diplomája volt pszichológiából, szociológiából és napi két órát töltött az
edzőteremben. Jenkins és Shrake az érettségi után elvégzett rendőr altiszti
tanfolyam óta köztudottan nem olvasott egyetlen olyan könyvet sem, aminek nem a
Tom Clancy név díszelgett a borítóján. Mindketten sokat ittak és dohányoztak,
többször is elválltak és Lucas bizonyosan tudta, hogy mindkettő bokszert hord a
zsebében. Szinte mindig őket küldték letartóztatni embereket, mert mindketten
bevallottan szerették ezt a melót.
Lucas és Del tojásrántottát reggeliztek egy Bakers Square étteremben a Ford
Parkwayen, hat saroknyira Lucaséktól, amikor a két talpas megérkezett. Jenkins
nagydarab, borotválatlan, szürke hajú és gyanakvó tekintetű férfi volt, míg Shrake
magas, sovány, makulátlanul borotvált, vékony bajszú, szürke hajú és gyanakvó
tekintetű. Mindketten kalapot viseltek és végig begombolt gyapjú nagykabátot.
Shrake-nek állandóan egy meggyújtatlan cigaretta lógott az alsó ajkáról.
Nem ültek le Lucasék boksza előtt állva néztek lefelé Lucasra és Délre zsebre
dugott kézzel, mint két kósza keletnémet-stasi ügynök. Befejezték egymás
mondatait.
Jenkins – Ha a seggfejet bevisszük tízig…
Shrake – Akkor még időben visszaérünk, hogy megnézzük a rájátszást.
Jenkins – Hacsak ti el nem kúrtok valamit.
Shrake – Ami miatt mi lemaradunk a meccsről.
Jenkins – És akkor mindenkinek elmondjuk az ÁBIban, hogy buzik vagytok.
Shrake – És Davenport a nő.
 Lucas rezzenéstelenül rágott tovább, Del pedig berakott egy darab szalonnát a
szájába és kibámult a kirakaton.
– Szerintem tízre végzünk – mondta Lucas, miután lenyelte a falatot. – De azt
nem árt, ha tudjátok…, hogy Del tényleg meleg, és ti úgy nagyjából hatszor
sértettétek most meg a politikai korrektség szabályait.
Del a két zsaru felé fordult és mosolytalanul nézett rájuk, amíg Jenkins lassan így
nem szólt – Faszom a politikai korrektségbe – és mindnyájan megpróbáltak
röhögni, de még túl korán volt, és Shrake köhögése reszelős köhögőrohamba fulladt.
Épp felkelt a nap, az autók kipufogógáza fekete nedvvel fedett foltokat olvasztott a
betonra, amelyek nemsokára fekete jéggé fagytak. Piszkosul korán volt.
Másfél órát autóztak a fagyott tájban, amely fölé nagy nehezen felkászálódott a
narancssárga nap. Az Ikerváros környékén sokkal több hó volt, mint fent, az állam
északi felében. Az első húsz percben versenyeztek az úttal párhuzamosan haladó
hójárókkal.
– A kanadaiak hómobilnak hívják ezeket – jegyezte meg Del, miközben álmosan
a fehér hófelhőt maguk után hagyó járműveket nézte. Lucas új Acura SUV-jával
mentek, amiről Lucas egyre inkább azt kezdte gyanítani, hogy tulajdonképpen egy
terepjárónak álcázott kisbusz.
– Tessék?
– Kanadában ezeket hómobilnak vagy szánkának hívják hójáró helyett.
– Dilisek azok a kanadaiak.
– Kretén egy népség, az biztos – mondta Del nagyot ásítva. – Ne vezessek egy
kicsit?
– Ha megállunk, a két tapló is leáll az út szélére azzal a Dodge-dzsal,
beleragadnak a hóba, és akkor még vagy fél óra lesz, mire odaérünk, fázni fogunk és
vizes lesz a zoknink.
– Jól van akkor. Amúgy sem akartam vezetni. Ébressz fel, ha odaértünk.
Sorrell háza nyolc mérföldre feküdt Rochester városától egy szelíden dimbes-
dombos vidéken, amin kitűnő golfpályát lehetett volna építeni. Bár a birtok kapuja
nyitva állt, Lucasnak olyan érzése támadt, hogy pár biztonsági jelzőkészüléket
bekapcsoltak, amikor behajtottak rajta. A dombtetőn álló házhoz vezető behajtó
aszfaltozva volt, és bár egy facsoporton futott át, a kis liget túl szép volt ahhoz, hogy
igazi legyen.
A ház elég szerénynek látszott a kapuból, egy rendes Pasadena-bungaló fából és
vöröstéglából egy oldal szárnnyal. Csak ahogy közelebb értek látszott, hogy milyen
nagy az épület, és hogy az oldalszárny egy garázs.
– Az Új Nagy Ház elférne a garázsban – mondta Lucas, ahogy közeledtek a
dombtetőhöz.
– Mennyibe volt, másfél milkó? – kérdezte Del. Már hónapok óta próbálta kiszedni
Lucasból az árat.
– Távolról sem volt olyan drága – mondta Lucas. – De ez itt… Könnyen
belekerülhetett másfél milkóba.
– Vagy hat és félbe…
Az út befordult az oldalszárny mögé, valószínűleg azért, mert nem akarták, hogy
a házat elcsúfítsák a kö zönséges garázsajtók. A ház előtt álltak meg, kiszálltak és
megvárták Jenkinst és Shrake-et. Együtt mentek a bejárathoz, gőzt lélegezve a
hideg levegőbe, fel a lépcső kön. A tornácon ugyanolyan hintaágy volt, mint Lucas Új
Nagy Háza előtt.
Lucas Jenkinsre nézett és Shrake-re és így szólt – Kész. – Jenkins így szólt –
Hacsak nem hátulról kellünk – amire Lucas megrázta fejét. – Csak szép udvariasan.
 – Valószínűleg amúgy is dolgozni vannak – szólt Shrake. – Üresnek érzem ezt a
helyet.
Lucas megnyomta a csengőt és hallotta, ahogy üresen visszhangzik a házban.
Shrake-nek igaza volt volt a házakban valami furcsa. Meg lehet érezni rajtuk, hogy
itthon vannak-e a lakók.
Lucas egy régi barátja a városi rendőrségnél, Harrison Sloan, szentül vallotta,
hogy a házak még a légzés rezgéseit is felerősítik, és ezt kívülről tudat alatt meg
lehet érezni. Bár Lucas leszólta az elméletet, titokban néha arra gondolt, hogy lehet
benne valami igazság.
Újra, harmadszor is megnyomta a csengőgombot.
Jenkins odalépett az egyik ablakhoz és megpróbált benézni. Egymás után
próbálta sorra az ablakokat, a kezével árnyékolva a szemét. Aztán megrázta a fejét.
– Mindjárt jövök.
Odament a Dodge-hoz, kinyitotta a csomagtartót és elővett egy tíz kilós, sárga
nyelű kalapácsot. Ahogy visszaért a tornácra, Lucas így szólt – Mit csinálsz?
– Betöröm az ajtót – mondta Jenkins.
– Hogyhogy? – kérdezte Del.
Jenkins felsóhajtott, mintha egy buta diáknak magyarázna.
– Nézz be azon az ablakon. Egy kezet és egy kart fogsz látni. A konyhából lóg ki
a hallba. Nekem eléggé hullának tűnik, de nem vagyok biztos. Lehet, hogy még él, s
éppen haldoklik, mialatt itt dumálunk. Szóval lépj hátra, légyszíves…
Lucas Délhez fordult, aki így szólt – A francba. – Shrake így szólt szomorúan –
Hát cseszhetjük a rájátszást.
Jenkins egy szép, íves, lendületes ütést mért pont az ajtógomb fölé, és az ajtó
kivágódott. Jenkins hátralépett, Lucas kézbe vette a negyvenötösét és a kézfejével
benyomta az ajtót. Del melléállt, feje fölött a Glockjával.
így szólt – Megyek… – És belépett, Lucas két lépéssel követte, mögötte Jenkins
jött. Shrake a ház mögé kocogott a biztonság kedvéért.
– Férfitest itt – szólt Del. Lucas előremozgott, majd Del így szólt – Női test itt. –
Lucas látta az első testet kiterülve a hallban. A holttest egyik keze begörbült ujjakkal
a konyhába nyúlt. Sorrell Lucas felismerte a fotóról, eltekintve attól, hogy a képeken
nem volt lyuk a férfi homlokán.
Del mozgott tovább és Lucas meglátta a nőt, aki arccal lefelé egy vértócsában
feküdt. Mint Sorrell, a nő is fürdőköpenyt viselt. Az egyik lába Lucas felé nyúlt.
Ahogy Lucas belépett az ajtón, a kézfejét a nő lábához érintette. Még nem hűlt ki
teljesen.
– Nemrég történt – mondta Lucas.
– Nézzük át a földszintet – mondta Del.
Lucas a válla fölött hátraszólt Jenkinsnek.
– Nézd át az emeletet. Mi ezt a szintet csináljuk.
– Oké – szólt Jenkins. A fakorlátos lépcsőhöz lépett és felfelé szegezett
fegyverrel elindult az emeletre. Lucas és Del két perc alatt átfésülte a földszintet, és
közben beengedték Shrake-et a hátsó ajtón. Amikor a földszinttel végeztek, Shrake
és Jenkins átfésülték az alagsort, Lucas és Del pedig a második emeletet, bár mind a
négyen érezték, hogy a házban csak ők és a holttestek vannak.
így is volt.
Lucas lement a lépcsőn pisztolyát a tokjába téve, és így szólt – Gyerünk ki a
tornácra. Telefonálnunk kell.
Először az Olmsted megyei seriffirodát hívták fel, gyorsan leírták a diszpécsernek
a helyzetet a hangfelvétel miatt, majd elkérték a seriff mobilszámát. A seriff a
második csengetésre vette fel a telefonját, és miután meghallgatta a gyors
helyzetjelentésüket, így szólt – Indulok.
– Hozzon magával egy halottkémet, és mondja meg neki, hogy készüljön fel
gyors testhőmérséklet mérésekre.
Aztán Mitfordon keresztül a kormányzó következett.
– Neil! Adja meg nekem a kormányzó számát! Gyorsan!
Mitford válaszolt – Itt van a szomszéd szobában. Mindjárt odaadom neki a
telefont. Elkapták?
– Nem éppen – válaszolta Lucas.
Henderson szólt bele – Megvan?
– Betörtük a ház ajtaját és megtaláltuk Sorrellt meg egy nőt, feltételezhetően a
feleségét a hallban. Mindketten halottak. Lelőtték őket. Kivégzés jellegű gyilkosság.
Mindketten a fürdőköpenyükben voltak, valószínűleg a tettes ébresztette fel őket,
beengedték, és lelőtte őket.
Még ki sem hűltek.
– Istenem. Maga megfogta a… testeket?
– Igen. A seriff már úton van a halottkémmel – mondta Lucas. A tornácon állva
látta, ahogy a domb tövéhez megérkezik egy gyorsan hajtó járőrkocsi, lassít és
befordul a behajtóra. – Most érkeznek.
– Maga mit gondol?
– Nem tudom. Kicsit meg vagyok döbbenve. De azt mondanám, hogy vagy Joe
nem halt meg és most visszajött, vagy van valaki más is a buliban.
– Mit mondjak a CBS-nek?
– Mennyi idő van még? Egy óra? Szólok a seriffnek, hogy villámgyorsan értesítse
a legközelebbi hozzátartozót.
Amint megtette, ön bejelentheti a gyilkosságot. Ha a seriff nem teszi meg, akkor a
maga helyében nem mondanék semmit. Elég rosszul néznek ki a sajtóban
panaszkodó rokonok, ahogy azt mondják, hogy először a kormányzótól hallották a
hírt és milyen rossz volt.
– Hadd gondolkozzak egy kicsit – mondta Henderson.
– Közben szóljon a seriffnek, hogy értesítse a hozzátartozókat.
– Oké – mondta Lucas.
– írjon le egy számot – mondta Henderson. Lediktált egy telefonszámot, amit
Lucas a tenyerébe írt. – Ez a forró mobil. Összesen talán tíz ember ismeri ezt a
számot, szóval ne hívogassa állandóan. De ha megvan a rokonok értesítése, hívjon
fel!
– Oké.
– Végül is, ha belegondolok, elég gyorsan megoldódott a probléma.
– Erre ne gondoljon – mondta Lucas. – Legalábbis nyilvánosan semmiképp.
– Hívjon vissza! – mondta Henderson és letette a telefont.
A seriff autója felért a dombtetőre és farolva megállt Jenkinsék Dodge-dzsa
mellett. Egy pirospozsgás seriffhelyettes ugrott ki a kormány mögül, és az autó
takarásában, ugrásra készen, az egyik kezét a fegyverén tartva, a másikat rájuk
szegezve kiabálni kezdett – Minden rendben! Nyugalom!
– Jézusom. Nyugi már! – mondta Shrake a tornác korlátjának dőlve. Egy nagy
gomolyag füstfelhőt fújt a kölyök felé. – Mi itt nagyon fontos állami zsernyákok
vagyunk, te meg csak egy kölyök, és egyáltalán nem vagy fontos ember.
Ennek hallatán a helyettes kissé megzavarodott és lelassult.
– És hol vannak az áldozatok? – kérdezte, már nem kiabálva.
 – Két hulla van odabent. Halé Sorrell, és úgy tippeljük, a felesége – mondta
Lucas.
– Úristen. – A kölyök visszaugrott az autóba és Lucas látta, ahogy a szájához
emeli a rádió mikrofonját.
Lucasnak megszólalt a telefonja. Rose Marié volt a hívó.
– Na, ne vicceljen már!
Lucas elindult a tornácon.
– Sajnos egyáltalán nem viccelek. Annyit tudok biztosan, hogy a házban senki
más nincs, csak a két halott.
Még nem volt időm gondolkozni.
– Sorrell az, biztosan?
– Igen. Ismeri a feleségét?
– Párszor találkoztunk. Sorrellel egykorú, negyvenes, sötét haj, kicsit alacsony,
kicsit túlsúlyos.
– Kilencvenkilenc százalék, hogy ő a másik – mondta Lucas.
– Oda kell mennem?
– Nem. Már érkeznek a helyiek. Megkaptam Henderson közvetlen számát.
Szerintem álljon a kormányzó mellé, és vezesse a lépteit, hogy ne lépjen
kutyaszarba.
– Ezt teszem. Hívjon fel, ha van valami – mondta Rose Marié és lerakta a
telefont.
A seriffet Brad Wilsonnak hívták és tíz perccel az első járőrkocsi érkezése után
futott be. Ekkora már négy helyi rendőr volt a helyszínen, ketten a tornácon, a másik
kettőt pedig hátra küldték, hogy „a biztonság kedvéért vigyázzanak a hátsó frontra”,
bár a fő cél az volt, hogy ne zavarogjanak ott Lucasnak.
A seriff idősebb, hordómellű férfi volt. Egy gyöngyháznyelű negyvenötöst hordott
az övén. Egyszer már találkoztak Lucasszal, amikor Lucas még a minneapolisi
rendőrségen dolgozott. Lucas jó véleménnyel volt róla.
– Maga vonzza a bajt, Davenport – mondta a seriff, ahogy odaért hozzájuk. –
Halé meghalt? És Mary is?
– Jöjjön seriff, nézze meg. Nem engedtünk be senkit, hogy a helyszínelés
eredményes legyen.
A seriff bólintott, és óvatosan lépkedve követte Lucast be a házba. Nem mentek
túl közel a testekhez, de a seriff lehajolva Sorrel arcába nézett és így szólt – Ez
bizony Halé. És az pedig Mary. Az Isten óvja őket. Hogy találták meg őket?
– Gyilkosság alapos gyanúja miatt le akartuk tartóztatni Sorrellt – mondta Lucas.
– Ő kötötte fel azt a két embert fent északon.
A seriffnek szó szerint leesett az álla, de hamar becsukta a száját. Egy perccel
később így szólt – Ugye nem viccel?
– Nem. Valószínűleg a két akasztott rabolta el a lányukat.
– Fú, a mindenségit – mondta a seriff. Még egyszer, utoljára megnézte a két
holttestet. – A fene egye meg. Aztán – Fel kell hívnom az FBI-t. Be fognak vizelni.
Miután a seriff felhívta az FBI-t, Lucas megkérte, hogy két beosztottját küldje szét
a környékbeli házakba – Kérdezzék meg, hogy bárki látott-e ismeretlen autót a
környéken ma kora reggel, vagy tegnap késő éjjel.
Mondjanak el minden gyanús dolgot. És kérdezzék meg, hogy a napokban nem
látták-e Sorrellt egy piros Jeep Cherokeeban.
Az első tévés közvetítőkocsik tizenöt perccel később érkeztek meg Rochester
felől. Húsz perccel később megjelent az első helikopter az Ikerváros irányából. A
seriff lelkésze értesítette Halé Sorrell szüleit és Mary Sorrell édesanyját, akik
vállalták, hogy értesítik a többi családtagot. Lucas felhívta Hendersont – Mehet a
bejelentés. A rokonok értesítve.
– Rendben. Hogy állnak?
– Várjuk a halottkémet. Nemsokára ideér, dolga volt valahol.
Tizenegykor, még mindig a halottkémre várva besoroltak a ház egyik
tévészobájába, bekapcsolták a jó egy méteres átmérőjű, lapos képernyős televíziót
és megnézték Hendersont a CBS-en. Valaki – valószínűleg Mitford – összekuszálta
a haját, most nem volt olyan jól fésült, mint szokott, és egy vastag barna boríték
hevert előtte az asztalon. Úgy nézett ki, mint egy hajszolt hivatalnok, aki rossz
híreket hozott. Mellébeszélés nélkül mondta a tényeket.
– Jézusom – mondta Del. – Majdnem… férfias.
Ezután Washington következett, egy holdvilágképű, sötét öltönyös, fehér inges
fekete férfi. Látszott rajta, hogy úgy érzi, felültették. Tegnap még két halott, most meg
drogdíler, vagy gyermekrabló? A hóhérukat meg a feleségével együtt a hallban ölték
meg?
– Úgy érzem, igen komoly hiányosságok vannak a Custer megyei bűnüldöző
szerveknél. Felszólítom a szövetségi kormányt, hogy bla bla bla bla bla…
– Duma, duma, duma – szólt Del. – Hatástalan.
Tizenöt perccel a riport után Henderson telefonált – Valami újdonság?
– Még mindig semmi. Jól nézett ki, kormányzó.
– Kösz. Hallottuk, hogy Washington elindult Chicagóba.
– Isten áldja.
Jenkins és Shrake a tévészobában maradtak és két szu perkényelmes borjúbőr
fotelből nézni kezdték a mécseset. Del körbejárta a házat és sorra nézte az
íróasztalokat, fiókokat, naptárakat és a számítógépeket. Húsz perc múlva egy
papírlapot nyomott Lucas kezébe egy adásvételi szerződést az iowai Curtis Frank
és a szintén iowai Larry Smith között egy 1996-os Jeep Cherokeeről. A dátum három
héttel ezelőtti volt.
– Ellenőrizted Larry Smith címét?
– Még nem. De biztos vagyok benne, hogy nem fog létezni.
Megérkezett a halottkém és némi tötyörgés után megmérte a vértócsák, majd a
holttestek hőmérsékletét.
Sorrell és felesége bizonyosan valamikor éjfél után haltak meg. Azt mondta, hogy
ha megmérte a súlyukat és meglesz a ház pontos hőmérséklete, akkor majd
pontosabbat fog tudni mondani.
– így félig-meddig hasra ütve azt mondanám, hogy ma reggel haltak meg –
mondta. – Annál melegebbek, hogy egész éjszaka itt feküdjenek, és a vér is elég
folyékony hozzá. De a pontos időponthoz pontos számolás kell.
A seriff az ajtóban állt. Így szólt – Na, megjött az FBI. Már csak ők hiányoztak.
– Kicsoda?
– Lanny Colé és Jim Green. Amúgy elég jó srácok.
– Hmm. Cole-t ismerem. Greent nem.
Del lépett oda hozzájuk, és így szólt – Abban a városban nincs azon a címen
Larry Smith nevű ember. Hamis néven vette meg a kocsit. Curtis Frank létező
személy, azt mondta, készpénzért adta el a kocsit. Küldettem az illetékes
rendőrségre egy fényképet Sorrellről, és meghagytam, hogy mutassák meg Curtis
Franknek azonosításra. – Aztán kinézett és meglátta az öltönyöket. – Itt az FBI.
Colé, az FBI-ügynök kezet rázott a seriffel és így szólt – Szevasz, Brad – majd
biccentett Lucasnak és így szólt – Nincs véletlenül üresedés az ÁBI-nél?
– Egy nyomozónő számára volna egy státuszom mondta Lucas.
 – A státuszom még nekem is működik – mondta Colé.
– Szóval. Mi történt itt?
Wilson és Lucas elmondták az esetet. Lucas mondta el a Custer megyei
nyomozás eredményeit.
– Be kell szólnom – mondta Colé, Sorrell holtteste mellé guggolva. – Állítólag
úton vannak valami polgárjogi szakértők, hogy megnézzék az esetet. Azt mondod,
Halé volt a hóhér?
– Nagyon valószínű.
Colé bólintott és a társára nézett, aki így szólt – Tudtuk, hogy valami nincs
rendjén.
– Azt azonban nem tudtuk, hogy ennyire el van cseszve – mondta Colé. Lenézett
Sorrellre és így szólt – A francba, Halé. Mit csináltál?!
– Beszálltok a nyomozásba? – kérdezte Lucas.
Colé megrázta a fejét – Az eredményekre és az adatokra kíváncsiak leszünk,
de… közvetlenül nem szállunk be. Nincs elég emberünk, most, hogy mindenki az
arab terrorcselekményen dolgozik a Washington megyei városháza ellen.
Wilson Lucasra nézett és így szólt – Nekünk sincs túl sok közünk a dologhoz.
Hacsak nem innen való volt a gyilkos. Szóval magáé az ügy.
Mindjárt felhívom John McCordot és hivatalosan átadom az ügyet.
– Rendben – mondta Lucas. – Ha bármit találnak, küldjék el nekem. – Az FBI-
ügynökökhöz fordult – A gyerekrablásos aktákat megkaphatjuk?
– Mindjárt betelefonálok, és szerintem ma délután már ott is lesz.
Vissza Wilsonhoz – Le tudja kezelni a tévéseket?
– Persze.
– Akkor mindent megbeszéltünk.
Az FBI-ügynökök körülnéztek, de mást nem csináltak.
Délben már el is mentek. Az Ikervárosból megérkezett az ÁBI helyszínelő
csapata és végre Lucas is csatlakozhatott Délhez a ház felforgatásában, különböző
papírlapok olvasásában. Semmi értékeset nem találtak, viszont Sorrel négy
számítógépe közül hármat jelszó védett.
A két asztali gép – egy a könyvtárban egy pedig a dolgozószobában – valamint
Sorrell laptopja jelszavas volt, amihez majd szakértők kellenek. Volt egy negyedik
laptop is, egyértelműen Mary Sorrell gépe, amin nem volt jelszó, de nem is volt rajta
semmi különös, csupán levelek, egy személyes naptár és néhány dokumentum egy
szívbetegség-kutató alapítvánnyal kapcsolatban.
Lucas épp visszarakta Sorrell laptopját a táskájába, amikor talált egy borítékot, a
feladó helyén egy bank lógójával. A borítékban húsz banki elismervény volt, húsz
pénzkivételről. Mindegyik kivét 50 000 dolláros volt, s a húsz csekk húsz nagy Las
Vegas-i szállodába szólt.
– Egymillió dollár – mondta Del. – Nagyban játszott.
Lehet, hogy ennek is van valami köze a gyerekrabláshoz? Játékadósság?
– Nem lehet, hogy ezt mind ő váltotta ki – mondta Lucas. – Ez húsz szálloda.
– Lehet, hogy valami üzleti dolog. Konferencia.
– Furcsa. Ennek utánanézünk.
Egy órakor Del már kezdett türelmetlenkedni, és Lucas is készen állt az indulásra.
A házat Carl Driscoll felügyeletére hagyta, az ÁBI nyombiztosítói főnökére, aki
megígérte, hogy a számítógépeket beviszi St. Paulba.
– Ha bármi történik, hívjatok fel – mondta neki Lucas. – A rutin dolgokat írd meg
e-mailben. Déllel valószínűleg visszamegyünk Custer megyébe, ott majd elolvasom.
 A seriff épp ekkor jött vissza a dombtetőre, miután nyilatkozott a riportereknek.
Megcsóválta a fejét és így szólt – Jókora kupleráj lesz ebből. Azok után, amit a
kormányzó nyilatkozott… Nem lesz egyszerű…
– Ez már a legelejétől fogva kupleráj volt – mondta Lucas. – Végül is két
felakasztott hullával kezdődött.
Lucas felvette a kabátját, megkereste Delt és együtt indultak az ajtó felé. Egy
negyven körüli szürke kabátos férfira lettek figyelmesek, aki a rendőrautók sora
mellett jött feléjük, egy seriffhelyettes kíséretében. A férfi kezében egy tárca méretű
doboz volt. Amikor meglátta a seriffet Lucas társaságában a tornácon, így szólt –
Brad!
– George… Ezek szerint hallottál Hale-ről. – Wilson halkan így szólt Lucashoz –
Halé ügyvédje.
– Pont egy esküvőn voltam. Ken Hendrick gyereke házasodott – mondta az
ügyvéd, ahogy odaért hozzájuk.
Lenézett a domboldalon. – Siettem, ahogy tudtam, de rohadt nehéz volt átjutni az
embereid gyűrűjén.
– Túl sokat már nem tehetsz itt, George.
– De igen. Halé egy hete átadta nekem ezt a dobozt…
– Átnyújtotta a dobozt a seriffnek. Úgy kilencszer tizenkét centiméteres, két centi
vastag doboz volt. A sima acél felületbe egy igen erősnek látszó zár volt süllyesztve
az egyik szélén. – Azt mondta, hogy esküdjek meg az egy igaz Istenre, hogy ha
meghal, ezt a dobozt átadom a hatóságoknak. Megkérdeztem, hogy valami
törvényellenes van-e a dobozban. Azt mondta nem, csak fontos információ. Azt
hittem, üzleti ügy lehet, de most, hogy ez történt…
– Mi van benne?
– Nem tudom – mondta az ügyvéd. – Ideadta, azt mondta tegyem el, és
feledkezzek el róla. Azt mondta hogy kulcs nélkül nem lehet kinyitni, csak úgy, hoy
megsemmisül a tartalma. Azt mondta, hogy a kulcsot a slusszkulcsán tartja.
Wilson a dobozra nézett, majd átadta Lucasnak.
– Látott már ilyet?
– Igen. Olyan, mint egy mágneses adathordó doboz, számítógépes lemezek, meg
kártyák szállítására, tárolására. De ez sokkal nagyobb, mint bármelyik, amilyet eddig
láttam, és még soha nem láttam ilyen zárat.
– Sorrell kulcsa az ágya melletti asztalkán van mondta Del. – Megnézem, hogy
rajta van-e a Cherokee kulcsa.
– Nézzük meg! – mondta Lucas.
– Nem lehet, hogy laborban kéne? – szólt Wilson.
– Nem bomba. Azt akarta, hogy jusson a kezünkbe mondta Lucas.
Del már hozta is a kulcscsomót, amelyen hamar megtalálták a zárba illő kis
kulcsot. Lucas felnyitotta a dobozt és egy régimódi 3.5-ös floppy lemezt talált benne.
– Laptop – mondta Del.
Elővették Mary Sorrell IBM laptopját és lerakták a dolgozószoba padlójára. Az
alapegység nem tartalmazott kislemez meghajtót, de megtalálták a
becsatlakoztatható külön meghajtót, és bedugták. Lucas bekapcsolta a gépet,
bedugta a lemezt, kétszer ráklikkelt a lemez ikonjára és egy fájlt talált. Ráklikkelt, és
Microsoft Wordben megnyílt a dokumentum.
Egy rövid levél volt.
Tammy Sorrellt Joe Kelly, Deon Cash és Jane Warr rabolta el. Cash Gene Calb
terepjáró szerelőműhelyénél sofőr Broderick városában, nem messze Armstrongtól,
Minnesotában.
 Jane Warr a Moose Bay kaszinóban osztó, Armstrong közelében. Warr és Cash
együtt élnek egy farmházban Broderickben. December 22-én ölték meg Tammyt és
valahol a közelben temették el. A pontos hely nem ismert. Mind ez bizonyítottan igaz.
– A mindenit, hát ez az – mondta Wilson Lucasra nézve. – Honnan tudta
mindezt? Az FBI azt mondta, hogy az emberrablók egyszer sem telefonáltak. Még
Halé után is nyomozni kezdtek, hogy nem ő volt-e a…
Lucas megérintette a laptop képernyőjét.
– Azt írja, hogy Kelly, Cash és Warr rabolták el a gyereket, és hogy Cash Calb
sofőrje. Joe-ról egyetlen további szót sem ír. Szerintem mindezt Joe-tól tudta meg.
Honnan máshonnan?
Wilson lebiggyesztette az ajkát.
– Vagyis Joe…
– Szerintem Joe el van ásva valahol – mondta Lucas.
– Ha Sorrell a Különleges Egységnél volt, valószínűleg kiképezték arra is, hogy
hogyan kell fogóval körmöt tépkedni.
– Szóval ezt nem Joe tette? – Intett Wilson a konyha felé.
– Az sem kizárt. De akkor honnan tudott Sorrell Cashről és Warról? Szerintem
Joe-t akkor kapta el, amikor Joe a pénzért ment – mondta Lucas. Újra átnézte a
szöveget és megráncolta a homlokát. – Pedig az újságok mind a karácsony este
elrabolt kislányról írtak, meg a felbontatlan ajándékokról a fa körül…
– De tényleg akkor rabolták el – rázta meg Wilson a fejét. – Lehet, hogy ez a 22-e
elírás.
– Nem hinném – mondta Del. – Egy ilyen levélben az ember nem vét ilyen hibát.
– A banki elismervények a vegasi kivétekre… – Lucas visszatette őket a táskába,
ahol találta, hogy majd később ellenőriztesse. Most újra elővette mindet. – A dátum
mindegyiken december húsz. December huszadikán egymillió dollárt vitt le Las
Vegasba készpénzes csekkeken.
– Ez mit jelent? – kérdezte Wilson.
– Meg kéne kérdezni a bank valamelyik menedzserét, hogy mikor vették fel a
pénzt – mondta Lucas.
Wilson az órájára nézett – Szombat van. Meg lehet próbálni. Telefonálok.
– Talán… – Lucas megvakarta az állát és Délre nézett. Lehet, hogy Vegasban
szedte össze a pénzt. Kikérte ezeket az elismervényeket a bankjától és aztán három
napot azzal töltött Vegasban, hogy összeszedte a pénzt a számláiról. Összegyűjtötte
a pénzt, hogy ki tudja fizetni az emberrablókat.
Del bólintott – Végül is nem sétálhatott be a bankba, hogy szeretne kivenni
egymillió dollárt készpénzben. Csak így juthatott hozzá. A banknak még üzleti
tranzakciónak is el tudta adni.
– Vagyis Tammyt nem huszonnegyedikén rabolták el – szólt Lucas. – Ennél
sokkal korábban. Huh. – Mostanáig Mary Sorrell laptopja mellett guggoltak és most
felálltak. – De valamit Joe, Cash és Warr nem mondott el Sorrellnek. Kell lenni egy
negyedik embernek. Vagy negyediknek, ötödiknek és hatodiknak. Valaki, aki tudta,
hogy miért kötötték fel Casht és Warrt.
– És nem akarta, hogy Sorrell beszéljen róla – mondta Del. – Nem kockáztathatta
meg.
– Miért nem? – kérdezte Wilson.
– Mert nem tudhatta, hogy Sorrell végzett-e – válaszolt Del. – Nem tudhatta, hogy
Sorrell tudja-e a nevét.
Nem tudhatta, hogy Deon és Jane mit mondott neki.
 Wilson megvakarta a fejét és így szólt – Értem. – Aztán, egy pillanattal később
így szólt – A francba.
Lucas így szólt Délnek – Vissza kéne mennünk északra.
Del bólintott.
– De most már úgysem érnénk fel sötétedés előtt. Délután aludjunk egy
keveset, és induljunk el nagyon korán. Mondjuk háromkor. Akkor napkeltére felérünk
és szétszedjük a várost.
–
 11.

Vasárnap délután pont sötétedés után Loren Singleton a 36-os úton gurult a
rádiót hallgatva. Fáradt volt, bár sokat aludt az éjszakai út után. Szélfútta hópelyhek,
illetve apró jégszemcsék ostromolták a szélvédőt észak felől.
Singletont felkavarta a lövöldözés, pedig a kislányok meggyilkolása hidegen
hagyta. A kislányok egyszerűen csak elaludtak, ráadásul azt nem is ő csinálta.
Csupán ott volt.
Ugyanakkor volt valami a Sorrell házaspár meggyilkolásában, amitől…
nagyobbnak érezte magát. Keményebbnek. Kereste a pontos kifejezést
kanosabbnak?
Ettől a szótól zavarba jött, de végül is közel állt hozzá.
Az örvénylő hóesésen túl lassan feltűntek Broderick fényei, a kávézó és a
benzinkút, a templom két halványan világító ablaka, a bár fölötti sörös cégér. Aztán
észrevette a fényt Calb műhelyében. Az irodában égett a villany, mintha valami
megbeszélés folyna.
Beállt a Caddyvel a parkolóba és megnézte, hogy milyen árnyékok látszanak az
ablakban – megnézi-e valaki, hogy ki érkezett –, és amikor egyetlen alakot sem
látott, kiszállt a kocsiból, a műhelyhez sétált és megpróbálta kinyitni az ajtót. Zárva
volt, ahogy szombat este, sötétedés után lenni is szokott.
Az irodában mégis égett a villany. Singleton elsétált a műhely fala mellett az
ablakig, belesett az ablakon, és látta, hogy tanácskozás folyik Gene Calb, Ruth és
Katina Lewis és egy fekete férfi, akit Singleton még so se látott, beszélgettek a
szobában. A két nő levette a kabátját, vagyis ott voltak már egy ideje. A fekete férfi
hátrádöntötte a székét, finoman forgatta jobbra-balra.
Singleton figyelte őket egy darabig, de semmit sem hal lott. Vajon miért hagyták
ki? Gyanakodnak valamire?
Végül visszament a Caddyhez, beszállt, kicsit hátrato latott, hogy szembe
kerüljön az ajtóval, majd meg nyomta az ajtónyitó távirányítóját. Ahogy felemelkedett
az ajtó, begurult a Caddyvel, lenyomta a távirányító gombját és az ajtó azonnal
ereszkedni kezdett. Single ton kiszállt az autóból.
Calb és Katina a műhely sarkában álltak, Calb egy csésze kávéval a kezében –
Heló! Gyere ide hátra! Épp vitatkozunk.
– Ki van itt? – kérdezte Singleton.
– Én, Shawn Davis, Ruth és Katina – válaszolt Calb. Shawn most jött fel Kansas
Cityből. Hallottál a Sorrell dologról?
– Nemrég a rádión – válaszolt Singleton. – Mit gondolsz?
– Pont ezen vitatkozunk – mondta Katina. – Próbálta lak hívni, de nem vetted fel.
– Körbejártam – mondta Singleton. A nő orrnyergére nézett, hogy ne kelljen a
szemébe hazudnia. Közben arra gondolt akkor jó. Megpróbálták felhívni, vagyis
nem akarták kizárni semmiből.
Elindult befelé az irodába Katina mellett, de a nő elkapta a karját, lábujjhegyre
állt, megpuszilta az arcát és így szólt – Ráérsz ma este?
– Én igen, ha te is – mondta. Katina előtte indult viszsza a szobába, ő pedig
megfogta a fenekét.
 Odabent az irodában Calb bemutatta Singletont Davisnek Davis durva külsejű
negyvenöt éves volt, az a fajta, akit nem könnyű lenyűgözni. Felemelte a kezét és
biccentett, Singleton pedig elővette a legdurvább komor cowboy külsejét.
– Te belelátsz valamennyire ebbe a szarba? – kérdezte Davis hamisítatlan
missouri tájszólással. – Gene azt mondta, hogy ismerted Deont, Jane-t és Joe-t.
Singleton sietve hárította el az ötletet – Gőzöm nincs, mi lehetett. Néha
dumáltam Deonnal, de tudod, csak hogy mindenről tudjak. Én csak arra tudok
gondolni, hogy Joe volt az, hogy összevesztek vagy valami.
– Joe halott – vágta rá Davis. – Életében nem ment öt mérföldnél messzebb a
mamájától azelőtt, hogy idejött.
Minden nap felhívta, aztán egyszer csak nem hívta többet. Azóta sem. Szóval
halott.
– A francba – mondta Calb. Felállt és egy szoros kis körben körbejárt, kezét a
farmerja farzsebébe dugva. Ez az emberrablás… ha azt hiszik, hogy ez valahonnan
innen ered, hát rám szállnak. Meg rád is, Shawn. Ha beássák magukat a
könyvelésembe, megnézik, hány alkalmazottam van, mennyi szerelésről van
számla…
Kurva nagy baj lehet.
– Lehet, hogy itt az idő, hogy kitörjön egy tűzvész? mondta Singleton.
Egy pillanatig mindenki csak nézett, aztán Calb így szólt – Ne viccelj már.
– Megoldaná a könyvelési problémát – mondta Singleton.
Calb felnézett a mennyezetre, mintha imádkozna és így szólt – Szart sem érnék
vele, Loren. Látszik, hogy soha nem vezettél boltot. Az én pénzforgalmamnak millió
helyen van nyoma. Adóbevallások, társadalombiztosítások, jövedelemadó. Ha
felgyújtanám a műhelyt, annyi történne, hogy lenne egy leégett műhelyem. És akkor
aztán tényleg kíváncsivá válnának. És ha tényleg kíván csiak lesznek, akkor
mindnyájan lebukunk, te, Loren és a nők is.
– Viszont ez távolról sem válasz a kérdésemre – szól Ruth szembefordulva
Calbbal és Davisszel. Ruth arca fagyos, harcos mosoly honolt. – A gyerekrablás. A
Sorrell kislány. Nem tudtatok róla és nincs hozzá közötök Egyikőtöknek sem. Nem
valami pénzszerzési akcióról van szó, ami rosszul sült el?
– Jézusom, Ruth. Hülye azért nem vagyok – mondta Calb. A hangjából kiderült,
hogy igazat beszél.
Davis csendesebben, de meggyőzőbben érvelt – Ruth, ha igazak a hírek, akkor
az emberrablók egy millió dollárt akartak a gyerekért. Amennyire tudjuk, három felé
osztották, de valószínű, hogy inkább négyen voltak. Ez fejenként negyedmillió, a
halálbüntetés kockáztatásával. Gene és én évente megkeresünk ennyit csendes,
nyugodt kis autóbiznisszel. Miért kockáztatnánk a villamosszéket?
– Deonnál más volt a helyzet – mondta Singleton. Neki csak apró jutott.
– Ahogy neked is, Loren! Mindketten elégedettek voltatok vele – csattant fel Calb.
– Hé! Nyugalom! – szólt Ruth. A két férfira nézett, majd rájuk szegezte az ujját. –
Nem kell veszekedni.
Szóval… Mit mondasz a rendőrségnek, Gene?
– Játssza a hülyét – mondta Davis. – Ha hagyod, akkor működni fog. Ha nem
kezdesz el okoskodni. Csak fészkelődj, izzadj, légy buta és kérj bocsánatot. Azt
mindig szeretik. Légy buta. Igen, felvetted, mert megkértelek azért, mert távol
akartam tartani a környékünkről. Ők hozzám jönnek, én azt mondom hát igen, nagy
szívességet tett Gene, hogy elhozta tőlem Deont és a csaját is.
– Azt még elmondjuk, hogy ez a pénz valószínűleg nem volt elég Deonnak, aki
ráadásul szerette a kokót is – folytatta Davis. – Deon nem volt normális, de aki
engem ismer lent Kansas Cityben, megmondhatja, hogy nem lennék képes ilyet
csinálni egy kislánnyal. Idefönt meg Gene-ről tudja mindenki ugyanezt.
Elhallgatott, kifutott a szavakból. Singleton fejében színes, szélesvásznú mozi
indult el. Anya, ahogy előveszi a kis fiolát a táskájából, aztán az injekciót, kiszívja a
folyadékot, feltartja az injekciót és egy keveset kispriccel a folyadékból, hogy ne
legyen benne levegő, majd mosolyt kényszerít az arcára, mielőtt elindulna be a
lányokhoz.
Az idősebb lány talán tudta, mi következik. Sötét tekintetű passzivitással engedte,
hogy anya belenyomja a mérget, a tekintetét közben Singleton szemébe
mélyesztette. Kék szalag volt a hajában.
A fiatalabbnál volt egy plüssjáték, amit Jane vett neki. Egy kis fehér egér volt,
rózsaszín farokkal. Azt mondta – Oké – és lefeküdt a kinyitható ágyra, kinyújtva a
karját, hogy anya be tudja adni neki az injekciót. Bátor kislány volt a kisegeret ölelve
aludt el.
Singleton leásott az agyagréteg alá és egy nagy kupac régi Yellow Pages közé
fektette a kislányt. Ennyi.
Nem volt nehéz. Nem tűnt őrültségnek egyszerűen csak volt.
Davis újra megszólalt és kirázta Singletont a fejében játszódó moziból – Szóval
adjuk a hülyét azt mondjuk, amit látunk.
Három buta barom elrabol egy kislányt a pénzért és meg is ölik őket.
– Négy buta barom – mondta Calb elgondolkozva. Kellett még egy ember. –
Singletonra nézett. – Nem emlegettek valami barátjukat, vagy valami…?
– Nem. Csak a Kansas City-i barátaikat emlegették mindig.
– Mindegy – mondta Ruth. – Valamit mondanom kell a nőknek, akikkel dolgozom.
Néhányan félnek, hogy valahogy minden mindennel összefügg, a kocsik, a drogok és
az emberrablás. Ha valaki alaposan megszorongatja őket, valószínűleg mindent
elmondanának. Úgy éreznék, ezt kell tenniük.
– A francba – szólt Davis.
– Én egyet tudok velük érteni – újra megvillantva hűvös mosolyát. – Az az
egyetlen különbség, hogy én ismerem Gene-t. – Felemelte a kezét Calb felé. – Ha
úgy gondolnám, hogy neki bármi köze van ehhez az egészhez, magam mennék a
rendőrségre. De szerintem Deon Cash volt és Jane Warr, meg Joe, mégpedig a
pénz miatt. Ugyanakkor az az igazság, hogy bár semmit nem tudunk az egészről,
attól még nyugodtan lebukhatunk miatta.
– Akkor mondjuk el nekik az igazságot – szólt Calb. Hogy ugyanolyan zavartak
vagyunk és ugyanúgy félünk, mint ők. Nem tudjuk, mi történt, és nagyon szeretnénk
megtudni.
– Az a legjobb, ha hülyének látszunk – mondta újra Davis. – Higgyétek el. A
legjobb nem tudni semmit semmiről. Ha semmit se tudsz semmiről, nem tudnak
feldobni a barátaid, és nem tud elkapni a rendőrség.
MÉG egy fél órát beszélgettek, aztán ki-ki ment a maga dolgára. Davis azt
mondta, hogy még az éjjel visszamegy Kansas Citybe, csak megvacsorázik Gene-
éknél.
Katina Singletonnal és Ruth-szal jött el. Ruth egyenesen a templom felé indult,
Katina azonban hátramaradt és így szólt Singletonnak – Szeretnék átmenni hozzád.
– Te aztán szexőrült vagy – mondta Singleton. Megérintette a nő arcát s így szólt
– Ne aggódj. Túl sokat aggódsz.
– Csak azt akarom, hogy minden rendben legyen mondta Katina. – Ugye tényleg
soha nem beszéltél Deonnal semmiről?
A semmi alatt Katina a gyerekrablást értette, jött rá Singleton.
 – Jézusom, Katina… – Meg volt sértve.
– Bocsánat. Csak ki vagyok akadva.
– Nem lesz semmi baj, kicsim.
– Nem csak erről van szó. Valahogy szükségem lenne… egy kis közelségre.
Annyi rossz történt. – A nő közel állt Singletonhoz és a kezéért nyúlt.
– Hát akkor gyere át. Majd… elleszünk.
– Akkor nálad találkozunk – szólt Lewis vidáman. Viszem a kocsit, hogy vissza
tudjak jönni. Meghívhatnál vacsorázni a Birdbe.
– Szeretlek – szólt Singleton. Ezt most mondta először. Nem egy romantikus
helyszínen, csak egy havas parkolóban. – Szeretlek – mondta még egyszer.
–
 12.

Vasárnap. Lucas és Del két tagú konvojban ment fel északra. Elöl ment Lucas az
Acurában, hátul ment Del a bérelt Oldsszal. Hajnali fél négykor indultak el a Nagy Új
Házból, elhaladtak a reptér, majd az alvóvárosok mellett, amíg el nem érték az I-94-
est, amin északnyugat felé indultak.
Rose Marié értesítette a körzeteket, hogy az éjszakai járőrök ne állítsák le őket.
Lucas 85 mérföld per órára állította be a potmétert. Három órával indulás után
fordultak Fargónál és a Red Rivernél csapódtak az első hópelyhek a szélvédőikre.
Az I-29-esen már elég erősen havazott, de azért nem kellett lelassítaniuk. Megálltak
egy gyors kávéra Grand Forksban, majd folytatták az utat északi irányba. Pár perccel
reggel kilenc előtt álltak meg a Bűnüldözési Központ előtt.
Dermesztő hideg volt, de a hó az érkezésükkor éppen nem esett. Várható volt,
hogy a nap folyamán romlani fog az idő, ezért Lucas minél előbb Broderickbe akart
indulni, mielőtt túlságosan elromlanak a körülmények.
A seriff nem volt a helyén, a diszpécser azt mondta, hogy valószínűleg
templomban van. Hagytak neki üzenetet, hogy itt vannak a környéken, vagy
Armstrongban, vagy Broderickben megtalálhatók, majd elmentek a Motel 6-ba. A
Sorrell házaspár halála miatt az összes riporter Rochesterbe ment, ezért azonnal
kaptak két szobát.
– Olyan volt tegnap a ház, mint egy katonai főhadiszállás – mondta a recepciós. –
Ma meg mind elhúzott.
– Mindenki?
– Egy maradt. – A recepciós áthajolt a pulton és lehalkított hangon szólalt meg –
Egy fekete tag Chicagóból.
Azt mondja, riporter, de nem tartom kizártnak, hogy hazudik.
– Hm – szólt Lucas bölcsen és elvette a szobája kulcsát.
Broderick felé menet, az üres tájban Del bekapcsolta a CD-játszót. Addig
nyomkodta a gombokat, míg meg nem találta Bob Seger szerzeményét, a Turn the
Pageet a Metallica feldolgozásában.
Egy ideig hallgatták a zenét, majd Del így szólt – Szerintem az eredeti jobb.
– Szerintem mindkettő jó – mondta Lucas. – A Metallica nekem jobban tetszik. Az
egész album amúgy.
– Hát igen, vannak a poros cowboyok meg a szöges bőrdzsekisek. Neked mindig
is a bőrdzsekisek tetszettek jobban – mondta Del. – Emlékszem, amikor azon a
motoron jártál a városban. Egyszer elmentél egy AC/DC koncertre, aztán két hétig
csak arról beszéltél.
– Piszok jó koncert volt – mondta Lucas. Elértek Broderickbe – Tudod mit?
Keressük meg a kölyköt.
– Letty…
– Westet.
A West ház előtt egy régi Ford Taunus állt a Cherokee mellett. Lucas és Del
átdobogtak a tornácon az ajtóhoz.
Martha West még azelőtt ajtót nyitott nekik, mielőtt kopogtak volna.
– Az állami rendőrök – szólt hátra a válla fölött, mikor meglátta őket. Kitárta az
ajtót és így szólt – Jöjjenek be!
 A szobában túl meleg volt és gyapjúszag, meg valami más, talán citromos
légfrissítő. Letty egy zongoraszéken ült egy töröttnek látszó Hammond orgona előtt.
Egy alacsony, izmos fekete férfi ült Lettytől negyvenöt fokban oldalt egy széken, a
térdén egy jegyzetfüzettel, a lábánál egy Nikon D1X fényképezőgéppel. A
háromszög harmadik csúcsát egy párna jelentette, ahol láthatóan eddig Martha West
ült.
– Szia, Lucas, szia, Del – mondta Letty. Mosolyogva állt fel. – Láttatok a tévében?
– Többször is – mondta Del. – Olyan voltál, mint Micky egér, még a csapból is te
jössz.
Martha West szólalt meg – Éppen Mr. Johnsonnak adunk interjút. A Chicago…
– Az asszony kutatott az emlékezetében, de nem jutott eszébe az újság teljes
neve.
– Tribüné – szólt a fekete férfi, miközben felállt. Kerek, aranykeretes szemüveget
viselt, és úgy nézett ki, mint egy kalauz az Északnyugati Vasúton száz évvel
korábban. – Mark Johnson vagyok… – mondta, és kezet rázott velük. – Davenport és
Capslock nyomozók?
Lucas bólintott.
– Én vagyok Davenport, ő Capslock – mondta Lucas.
– Meglep, hogy itt találom. A kollégái már mind eltűntek a városból.
– Ők főleg tévések – mondta Johnson, mintha ez mindent megmagyarázna.
– Beszélni akartunk Marthával és Lettyvel, de nem akarjuk megzavarni az interjút
– szólt Lucas. – Később visszajöhetünk.
Johnson megrázta a fejét.
– Nagyjából végeztünk. Arra próbálok rájönni, hogy hogy a fenébe került ide
Cash.
– És megtudott valamit?
– Nem. A szerelőműhely vezetője nem beszél, mert fél, hogy lecsukják, vagy ami
még rosszabb, beperelik.
A kutyás fickó nem beszél velem, mert ő igaz amerikai.
A templomi nők nem beszélnek, mert azt gondolják, hogy megerőszakolom őket,
mivel fekete vagyok, bár ezt így nem mondják ki.
– Cash-sel kapcsolatban mi sem mondhatunk sokat mondta Lucas. – Mi is
kíváncsiak volnánk. Egyszerűen nem illik be a képbe.
– Színtiszta városi fickó volt – bólintott Johnson. Felhívtam pár embert Kansas
Cityben. Mind azt mondták, hogy nincs az a sofőrmeló, amivel itt lehetett volna
tartani. Inkább rabolt volna éjjel-nappali boltokat, csak lakhasson a városban.
– Érdekes – szólt Lucas.
– Az – mondta Johnson a jegyzetfüzetével intve. Most pedig én kérdezek valamit.
Tényleg azt gondolják, hogy Cash, Jane Warr és ez a Joe rabolták el a Sorrell
kislányt? Ha ők tették, miért maradtak kint itt vidéken, ahol mindenki látja őket jönni-
menni?
– Nem tudom – válaszolt Lucas. – De szerintem biztosan benne voltak a
gyerekrablásban. Szerintem a pénzért csinálták, és hamarosan döntő bizonyítékot is
fogunk rá találni. Az állami nyombiztosító szakértő mostanában szedik szét a
kocsijaikat DNS-nyomokat keresve, amelyek a lányokhoz köthetik őket.
– Azt meg tudja mondani, hogy pontosan miért gondolja, hogy ők voltak? – A
jegyzetfüzet ismét jelentőségteljes ívet írt le.
Lucas elgondolkodott, majd így szólt – Ismeri Deke Harrisont?
– Persze. Ő a főnököm a Tribnál – válaszolt Johnson.
– Éveken át járt az Ikervárosba – mondta Lucas. – Sokat söröztünk együtt.
 – Igen. Ez most már az én munkám. Őt előléptették mondta Johnson.
– Mondja meg neki, hogy hívjon fel – szólt Lucas. Megadom a mobilszámomat.
Lucas lediktálta Johnsonnak a telefonszámot. Johnson elbúcsúzott tőlük, kilépett
az ajtón, majd egy pillanat múlva visszadugta a fejét – Tudnak valami normális
helyet, ahol enni lehet?
Letty szólalt meg – A Red Red Robin.
– Az a legjobb? Jézusom – mondta Johnson és elment.
Letty csípőre tette a kezét és Lucasra nézett.
– Ezzel mit akart mondani?
Lucas elmondta Letty és Martha Westnek, hogy mit akarnak megtudni észleltek-
e bármi furcsaságot a Cash-Warr ház körül.
– A házban semmit nem találtunk. Miután megtaláltuk a pénzt meg drogot,
darabokra szedtük az egész házat, de nem találtunk semmit.
– Vagyis eltemették valahova – szólt Letty két ujját elgondolkozva az ajkához
emelve. Martha megborzongott a gondolatra, és a lányára nézett. Letty inkább
kíváncsinak tűnt, semmint ijedtnek.
– Gondolom, azt tették – mondta Lucas. – De itt… Tízezer négyzetmérföldnyi
puszta meg bozót vesz minket körül.
– Igen, de még itt is mindig összetalálkozik valakivel az ember. Az ember nem
mehet ki csak úgy, hogy kiásson egy sírt anélkül, hogy észre ne vegye valaki –
mondta Letty. – Az emberek észreveszik egymást a pusztában, mert bárhol is vagy,
szokatlan, hogy ott vagy. Észrevesznek. Ha elmegyek a tóhoz a régi szemétdomb
felé, két nap múlva biztos, hogy valaki azt fogja mondani a városban hé, láttalak a
régi szeméttelepnél a puskáddal. Én pedig nem láttam senkit.
– Ettől mindig égnek áll a hajam – szólt Martha West.
Az embernek egyszerűen nincs magánélete.
Letty kinézett az ablakon. A téli fény kiemelte szeme kékjét. Még mindig nem volt
túl sok hó odakint.
– Menjünk, nézzünk körül! – mondta. – Jövök veletek, hátha tudok valamit
segíteni. Elég jól ismerem a környéket, bejártam már párszor. Ha várunk még egy
napot, már lehet, hogy túl sok hó lesz.
– Valószínűleg azóta hó van, hogy a lány meghalt úgy karácsony körül – mondta
Del.
– Volt egy kevés, de nem túl sok – válaszolt Letty.
– Ha magukkal viszik Lettyt, megkérhetném, hogy vegyenek neki valami vacsorát
is? – kérdezte Martha West. – Nekem be kéne szaladnom egy kicsit a városba, –
Persze – szólt Del. – Majd meghívjuk a Birdbe.
Martha Westnek hirtelen sietős dolga akadt. Del látta; Lucas tekintetét és apró
fejcsóválását Martha és Letty háta mögött Martha Westnek sietősen innia kellett |
valamit. Most azonnal. Lucas így szólt Lettyhez – Na, akkor mire vársz! Vedd a
kabátod!
– Hozzam a huszonkettest?
– Nem muszáj.
– Amúgy is egy ócskavas – mondta Letty, miközben elindult a lépcsőn a
hálószobájába.
Martha West azelőtt elindult, hogy Letty visszaért volna az emeletről. Letty egy
kicsit túlméretezett téli dzsekit viselt, hótaposót és a kezében egy pár egyujjas
kesztyűt tartott.
– Gyerünk – mondta a nappalin át a bejárati ajtó felé csattogva.
– Anyukád már elment – szólt Del.
 – Egyenesen a Duck Innbe – mondta Letty. Irónia nélkül, tizenkét événél jóval
öregebb hangon tette hozzá Tragédia.
Az Acurával elmentek a Cash-Warr házhoz. Lettyt teljesen lenyűgözte a
műszerfal színes kijelzője.
– Filmet is nézhetsz rajta?
– Nem. Van rajta információs képernyő, térkép és más nincs. Hacsak nem kell
katapultálnod – mondta Lucas kifejezéstelen hangon. Szilárdan hitt a gyerekeknek
való hazudozás jótékony hatásaiban. – Ha katapultálnod kell, akkor az információs
képernyőn meg kell nyomnod a „Kész” gombot, és egy másodperccel később már
készen is vagy. Az üléssel együtt kilő a katapult a napfénytetőn át.
Letty elgondolkozott egy pillanatig a hátsó ülésen, majd így szólt – Azért nem
szép dolog gyerekeket szívatni.
Del megrándult és így szólt – Hé, kölyök, mi az, hogy szívatni! Vigyázz a szádra!
Két autó állt A Cash-Warr ház előtt az ÁBI nyombiztosítóinak furgonja és egy
seriffjelvényes autó. Lucas mögöttük parkolt le. Mindnyájan kiszálltak, mire egy
beosztott seriff lépett ki az ajtó elé.
– A maguk emberei a garázsban vannak, ha őket keresik.
– Köszi – kiáltott vissza Lucas. Felmentek a behajtón a garázsajtóhoz és beléptek
az oldalajtón. Jane Warr kocsijának nyitott csomagtartójánál egy technikus állt és így
szólt – Jó napot.
A hangjára egy másik, alacsonyabb, köpcösebb technikus hátrált ki a
csomagtartóból. Egy műanyag tasak és egy csipesz volt a kezében. A szemüvege
elé egy, homlokára erősített nagyítólencse került, így szeme akkorának látszott, mint
egy hamutartó.
– Van valami? – kérdezte Lucas.
– A csomagtartó teli van mindenféle nyommal. Hajat és szőrt rengeteget találtunk,
de egy kevés vér is van, ami valami más is lehet – mondta a köpcös. – Tipikus
csomagtartó.
– És Cash kocsija?
– Ugyanez. Mindenféle érdekes nyom.
– Mikorra tudjuk meg, hogy ezek közül van-e valami használható?
A magasabb technikus vállat vont – Attól függ, mennyi a szemét. Egy-két hét.
Mik lesznek a későbbi teendők?
– Körülnézünk a környéken – mondta Lucas. – Hátha találunk valamit.
– Ühüm. Dickerson hívott reggel, és mondott valamit egy geofizikai radaros
emberről.
– Megtörténhet – mondta Lucas. – De az egész vidéket nem tudjuk végignézni.
Hetekig tartana. Szóval most kiinduló helyet keresünk.
– Hát, sok szerencsét.
Lucas, Del és Letty visszamentek a szabadba, és Lucas lassan körbefordult.
Megnézte a garázst, a házat, az öreg, most már haldokló fát, ami egykor a házukhoz
tartozó föld déli határát jelezte, és a kerítést, ami pedig a nyugati határ lehetett.
– Hát, ha el akarsz temetni valakit… mondta Letty.
– Itt nem csinálnám – mondta Del körbeforogva, mint Lucas. – Elvinném
valahova.
– Az egész állam a kislányt kereste.
– Akkor még valószínűleg nem, amikor megölték.
Már ha tényleg azelőtt ölték meg, hogy Sorrell szólt az FBI-nak…
De nem lehettek teljesen biztosak abban, hogy nem tette meg – szólt Lucas. – Ha
itt tartották, ebben a cellában a pincében, akkor nem vihették túl messzire. Főleg, ha,
ahogy Letty mondja, errefelé mindenki lát mindent. Egy fekete férfi egy szőke
kislánnyal mindenkinek szemet szúrna még akkor is, ha a férfi teljesen ártatlan.
– És a csomagtartóban?
– Túl kockázatos – mondta Lucas.
– Rochesterből kellett hozniuk.
– Mit mondhatnék? Megtették. Talán. De amikor meg kellett szabadulni tőle,
szerinted kockáztatnának a szállítással még egyszer?
– Nemtőm – mondta Del. – Nem tudom, merre kereshetnénk.
Letty a fákra mutatott – Ott nézzük meg a pataknál! Öt percre van csak innen.
Éjszaka ott biztosan senki nem vesz észre, és innen még egy zsákkal a hátadon is
könnyen oda tudsz sétálni. Hány éves volt a lány? ,ú – Tizenegy.
– Sovány?
– Nem volt kövér – mondta Lucas. – Húsos.
– Minnesotában az sovány.
– Az.
– Vagyis harminc-negyven kiló lehet. Öt perc gyalog.
– Lábnyomok? – szólt Del.
– Most decemberben? Szörnyű hideg volt, de szinte semmi hó nem esett. Alig
volt hó karácsonykor.
– Na menjünk, nézzük meg – mondta Lucas.
A patak egy mélyedésben kezdődött az egyik szántóföldön, egy érré
keskenyedett a Cash-Warr föld mögött, majd egy kicsit elmélyült és szélesebb lett.
Fűzfák és bodzafák álltak a környékén.
A birtok északi végénél az első fánál kezdték, és követték az egyre mélyülő
patakot az egyre sűrűsödő fák között, és közben a mélyedésben futó kis patak jegén
jártak. A facsoport sávja nem volt szélesebb harminc méternél. Kétszáz méteren át
követték a vízfolyást, amíg egy bozótoshoz nem értek. Semmi szokatlant nem vettek
észre, egy helyen sem látták, hogy megbolygatták volna a talajt, és ha láttak is
lábnyomokat, azok is Lettytől származtak.
Végül visszasétáltak arra, amerről jöttek. A Cashé' házától nem messze, szintén
az út mellett álló ház mögül három kutya kezdte őket ugatni. Fekete-barna tébolyult
pitbullok voltak.
– Ezekről a kutyákról beszéltem – mondta Letty.
– Ijesztőek – ismerte be Del. Lettyhez fordult – Ha egyszer is rád küldik őket,
előbb lődd le őket, aztán megbeszélitek a dolgot.
Lucas ingerült lett – Ugyan már! Egyszerűen ne járj erre – mondta. Semmi
szükség lövöldözésre.
– Lehet, hogy a kutyákkal etették meg a gyereket mondta Letty.
– A francba! – mondta Lucas. Ahogy kiértek a fák közül, még egyszer kimondta
– A francba! Lehet, hogy három méterre állunk a Sorrell lánytól és nem tudunk róla.
– Ti hogy csinálnátok? – kérdezte Letty. Felnézett Délre. – Ha megölnél egy
gyereket, és idehoznád, hova temetnéd?
– Szerintem haza kéne menned – mondta Del.
– Ugyan már, Del! Nézz körül! Mit csinálnál? – mondta Letty.
Lucas körülnézett, majd le a lábára.
– Mindig van víz a patakban?
– Nem. De azért elég sokat van.
– A mederben? – kérdezte Del kétkedve.
– Lehetséges – mondta Lucas. – Ha tényleg itt ásott valahol, akkor biztosan itt
tette, a patakmederben.
 Kívülről nem látná senki, ő viszont minden közeledőt észrevehetett.
– Hacsak nem éjszaka csinálták – mondta Letty.
Újra végigjárták a patak vonalát a jégen, alaposan megvizsgálva a partokat, de
semmi szokatlant nem láttak. Lucas egy bottal piszkálta végig az alacsony partokat,
de aztán megrázta a fejét, és behajította a botot a fák közé – Ide nyombiztosítók
kellenek, meg geofizikai radar, és talán még kutyák is.
Kicsit csalódottan visszasétáltak a vékony, jegesen-ropogós havon a házhoz.
Lucas az órájára nézett és így szólt – Az ebédhez még egy kicsit korán van, de
elmehetünk reggelizni.
– Megnézhetném a cellát? – kérdezte Letty. – A pincében?
– Az a kurva tévé – szólt Del. A cella minden híradásban központi helyen
szerepelt.
– Hé, hogy beszélsz egy gyerek közelében!? – szólt Letty, megfizetve Del korábbi
megjegyzését. Aztán Lucashoz szólt – Úgy szeretnék oda lemenni. Gyerek vagyok,
lehet, hogy megláthatnék olyan dolgokat, amit csak egy gyerek tud.
Lucas sóhajtott, Délre nézett, majd így szólt – Na jó. Két percre.
Besoroltak a házba, biccentettek a seriffhelyettesnek, és lementek a pincébe. A
fürdőszobában – vagyis a cellában – Letty többször körbefordult, majd leült a
padlóra, aztán lefeküdt és a mennyezetre nézett, miközben széttárta két karját,
mintha egy angyalkát csinálna a hóban. Becsukta a szemét, és egy perc múlva így
szólt – Ha idezárnának egyedül, ha engem idezárnának egyedül, akkor fel akarnám
írni a nevemet valahova.
Kinyitotta a szemét, Lucasra nézett és megkérdezte – Szerinted?
– Ülj föl – mondta Lucas.
Letty felült, Lucas és Del pedig leültek és elkezdték' megvizsgálni a falakat.
Semmit nem láttak. Lucas fel-; állt, leemelte a vécétartály tetejét és benézett. Semmi.
;¦ Lehúzta a vécét, figyelte, ahogy lemegy a víz, majd fel húzta az úszót, hogy ne
folyhasson a víz, és a kezével körbekotorta a tartály alját. A zuhanykabin teljesen
üres volt, még egy darab szappan sem volt benne.
Lucas kinyitotta az orvosságos szekrénykét, de azt is üresen találta. Del benézett
a mosdó alatti szekrénybe, de csak négy tekercs vécépapírt talált. Belenézett a
gurigákba. Semmi. Lucas megnézte az orvosságos szekrény tetejét és poros lett az
ujja.
– Én írnék valami – szólt Letty kicsit védekezően. Valamivel karcolnék.
Négykézláb mászni kezdett és a padlót vizsgálta. Aztán Del, aki a vécénél
keresgélt, így szólt – Találtam valamit.
– Mi az? – Lucas hasra feküdt és Letty is oda négykézlábalt.
Del hanyatt feküdt a vécékagylónál.
– Valami a vízcsőre van csavarva… Egy lánc. Megpróbálom… – A víztartály alá
nyúlt, és közben felnyögött Ümmmm – Aztán – Megvan.
Kicsúszott a vécé alól. Egy ovális, ezüst, kinyitható medalion himbálózott az
ujjaira tekeredett ezüstlánc végén.
– Jézusom – mondta Lucas. – Meg ne mozdulj! Egy pillanat.
Lucas felrohant a házba, kifutott a garázsba és így szólt – Emberek! Gyorsan!
Tasakokat meg csipeszeket!
Gyerünk!
Lent a pincében a köpcös nyombiztosító megfogta a medaliont egy csipesszel,
ferdén a fény felé tartotta és így szólt – Van egy részleges ujjlenyomat a hátulján.
Ha nem a tiéd…
 Lenézett Délre, aki megrázta a fejét – Nem az enyém. Én csak a lánchoz értem
hozzá.
– Elég jó ujjnyomnak látszik – mondta a technikus.
Még jobban a fény felé fordította a medált. – Nézd már!
Van rajta egy felirat.
– Micsoda?
A nyombiztosító mozgó ajkakkal olvasta el a szöveget.
Aztán megráncolta a homlokát és így szólt – Ki a fene az a Jane és Wally?
Lucas megvakarta a fejét – Talán a Sorrell gyerek valamelyik rokona.
Nagyszülők?
– Bárki is, a medált a gyerek rakta ide – mondta Del.
– így nem eshetett le.
– Hol volt? – kérdezte a nyombiztosító.
Del elmagyarázta. A technikus körülnézett és végül így szólt – A tükröt kéne
még megnézni, meg a zuhanyzó falát.
Ha meleg vízben zuhanyzott, akkor a párába írhatott.
Ha szappanos volt az ujja, akkor még talán meg lehet látni.
– Én is mindig ezt csinálom a fürdőszobában – mondta Letty. – Beleirkálok a
tükör párájába.
– Érdemes megpróbálni – mondta Lucas.
– Ezt elteszem és hozom a fényképezőgépet – mondta a nyombiztosító. Aztán
hozzátette – Wally és Jane…?
Mialatt a technikus elment biztonságba helyezni a medaliont, Lucas Letty
kíséretében felment a kocsihoz, kivette a táskájából a telefonregiszterét és kikereste
a Sorrell-ügyben nyomozó FBI-ügynökök számát. Lanny Colé felesége vette fel a
második csengetésre. Azt mondta, hogy Colé épp a havat takarítja a ház elől.
– Kábé öt centi hó esett – mondta.
Lucas hallotta, ahogy az asszony a férjét hívja, majd hallott némi dobogást, ahogy
Colé bejött a házba. Még sosem hallotta a medalionba vésett neveket.
– Mi úgy tudjuk, hogy a lány valószínűleg semmilyen ékszert nem viselt az
elrablásakor. Amúgy sem voltak ékszerei. Legalábbis ilyen medalionja biztosan nem.
Sajnos.
– Azt hittem, találtunk valamit – mondta Lucas. – Furcsa.
– Felhívok pár embert – mondta Colé. – De ne fűzz hozzá túlzott reményeket.
Talán az ujjnyomból több kiderül.
Lucas lerakta a telefont, Letty pedig így szólt – Nincs szerencsénk?
– Egyelőre nincs.
– Pedig valaminek lennie kell – mondta Letty. – Biztos nem a vízvezeték szerelő
hagyta itt.
Amikor Letty és Lucas visszaértek, mindkét nyombiztosító lent volt a pincében
Déllel, és a zuhanyfülkében ömlött a forró víz. Behúzták maguk után az ajtót, vártak
tizenöt másodpercet. A tükör bepárásodott. Számos vonalat láttak meg rajta, de
semmi értelmeset nem találtak. Azért a technikus lefényképezte. A zuhanyfülke falain
szivacsnyomok látszottak.
– Kitakarították – mondta a nyombiztosító.
– Azért jó ötlet volt – mondta Lucas.
Egy kicsit rosszkedvűen mentek fel a lépcsőn. A magasabb technikus azt
mondta, hogy amint eloszlott a gőz, végignézik a falakat nagyítóval.
– Lehet, hogy nagyon pici betűkkel írtak. Jó ötlet volt, megnézni, hogy odaírta-e a
nevét. Ebből jött ez a medál. Abból biztos kiderül majd valami.
 Lucas Lettyre nézett – Lehet, hogy tényleg rendőrnek kéne menned.
Letty megrázta a fejét – Nem. Riporter leszek. Már el van döntve.
Lucas Délre nézett – Ezért mi lehetünk a felelősek.
– Örökre lelkiismeret-furdalásom lesz – mondta Del. Az én gyomrom úgy érzi,
már ebédidő van.
Majdnem teljes csendben autóztak el a Red Red Robinba. Mindnyájan a házra
gondoltak, meg arra, hogy hol lehet a Sorrell lány holtteste. Végül Del szólalt meg –
Ha gondoltak arra, hogy valaha is meggyanúsítják őket valamivel, akkor biztosan
nem ide temették valahova. Biztosan elvitték valahova messze. Rendben, ha
meglátják őket, hát meglátják, de tudták úgy csinálni, hogy ne lássák meg őket. Jó
előre kinéznek egy helyet, ásnak egy lyukat, éjszaka visszamennek a hullával,
beteszik, gyorsan betemetik. Alig pár perc, és már ott sincsenek.
– Ja – mondta Lucas. – Valószínűleg soha nem fog előkerülni.
A Bírd ugyanolyan átlag alatti volt, mint korábban átlag alatti kávé, átlag alatti
étel. Letty azért mindent megevett, amit látott, az olyan gyerek mohóságával, aki már
feküdt le éhesen párszor.
– Jól megvagy anyáddal? – kérdezte Del az ebéd felénél.
– Eddig eljutni volt a nehéz – mondta Letty miközben úgy formálta a
krumplipüréjét, hogy a szaft ne folyjon le róla. – Most, hogy már hatodikos vagyok,
könnyebb a dolog. Engem visz meg hoz a busz, ő meg csinál, amit akar.
– Csak kérdeztem – szólt Del. – Nekem is volt egy kevés problémám az
alkohollal. Piszok nehéz megszabadulni tőle, de azért sikerülhet.
– Te iszol? – kérdezte Letty Lucas szemébe nézve. Lucas megrázta a fejét –
Heti párszor egy-egy üveg sört.
Soha nem szerettem túlzottan.
– Az jó – szólt Letty.
Lucas zsebében megszólalt a telefon.
– Davenport.
– Hé, Lucas, Lanny Colé vagyok. – Az FBI-ügynök úgy beszélt, mint aki alig kap
levegőt. – Azt mondtad, hogy a medálon a Wally és a Jane név szerepel. Egy
fehérarany medalion fehérarany láncon, a nevek pedig az elejébe vannak vésve.
Kinyitható, és egy idősebb pár arcképe látható benne.
– Az ujjnyom miatt nem nyitottuk ki, de a többi mind stimmel, kivéve, hogy mi azt
hittük, ezüstből van mondta Lucas. – Tammy Sorrellé volt?
– Nem.
– Nem?
– Egy Annié Bürke nevű tizenöt éves lányé volt, aki egy sor idősek otthonának a
tulajdonosa és a nebraskai Lincolnban él. A lányt tavaly árpilisban rabolták el.
Kifizettek érte egymillió dollár váltságdíjat, de a lány soha nem került elő és soha
nem hallottak felőle. Az emberrablók azt mondták Burke-nek, a lány apjának, hogy
van egy emberük az FBI-nál, és el is küldtek neki egy kupac papírt, amelyek úgy
néztek ki, mint az FBI akták. Azt mondták neki, hogy ha kapcsolatba lép az FBI-jal,
vagy akármelyik más bűnüldöző szervvel, akkor ők tudni fognak róla. Bürke bevette a
történetet és fizetett. És tudod mit? Ugyanúgy Vegasban szedte össze a pénzt, mint
Halé Sorrell.
– Jézusom.
Letty így szólt – Mi az?
– Odamegyünk – mondta Colé. – Meg kell néznünk a medaliont és az ujjnyomot.
Beszélek a főnököddel. Van valamire szükségetek?
– Vannak olyan embereitek, akik fel tudják térképezni a talajbolygatásokat?
 – Van egy csapatunk Kaliforniában, akik pont ezzel foglalkoznak. Negyvennyolc
órán belül ott lehetnek.
– Hívd őket! – mondta Lucas.
 13.

Ebéd után minden tiltakozása ellenére hazavitték Lettyt.

– Még mindig tudnék segíteni.
– Ha szükségünk lesz rád, beugrunk – mondta Lucas.
– Értékeljük az eddigi segítségedet.
A kislány izgatott arccal így szólt – Ha nagyon gyorsan összeszedem a
csapdáimat, kivisztek a szeméttelepre? Kocsival csak öt perc, és majd visszajövök
gyalog.
Lucas így szólt – Elég sok a dolgunk.
– Én segítettem – szólt Letty. – Szükségem volna néhány jobb ruhára. Lehet,
hogy visszajönnek a tévések.
Lucas felsóhajtott.
– Na, hozd a csapdáidat.
A lány tíz percet váratta őket. Felvett egy régi farmert, a hótaposóját és a téli
dzsekijét. Elővett egy tonhalas macskakonzervet a mosogató alól – csalinak – a
zsákot amiben a csapdákat hordta és a huszonkettesét. A huszonkettes puska egy
régi Harrington és Richardson kakasos egylövetű volt, még valószínűleg a
negyvenes évekből. Az összes cuccát az Acura hátuljába rakta.
A szeméttelep hat mérföldre feküdt Brodericktől egy mellékúton. A fölötte köröző
varjakról – amelyek olyanok voltak, mint kis fekete tuspöttyök a halványszürke égen
– messze látni lehetett, hogy merre van. Lucas befordult a szeméttelep kapujához
vezető földútra a „Quad megyei szeméttelep” felirat mellett, és megállt a zárt kapu
előtt. A kapu mögött egy kis Caterpillar dózer állt a szeméthegy tövében.
Lucas Lettyvel együtt szállt ki a kocsiból és benézett a telepre. Nagyobb volt a
szemétdomb, mint gondolta, vagy fél négyzetmérföldnyi területet elfoglalt. Úgy tűnt,
hogy a szemét nagy része pizzás dobozokból áll, bár inkább olyan szaga volt, mint a
használt pelenkáknak.
Letty a terepjáró hátuljához sétált, hogy kivegye a felszerelését.
– Hat mérföld – szólt Lucas, ahogy hátrasétált, hogy kinyissa a lánynak a
csomagtartót. – Hogy fogsz hazajutni?
– Gyalog, vagy lestoppolok valakit – válaszolt Letty.
Kivette a csapdás zsákot és a hóna alá vette a puskát. Visszafelé már nem
lesznek nálam a csapdák. Mindig így csinálom.
– Jézusom. – Lucas körülnézett a bizarr, hideg tájon, a szállingózó hóval és a
szeméthegyek fölött köröző varjakkal.
– Nem kérem meg, hogy gyertek értem – mondta Letty.
ty. Lucas újra érezte a női manipulatív géneket. ¦ – Mennyi ideig tart, amíg kirakod
a csapdáidat? – kérdezte. – Minimum?
– Egy, másfél óra elég – válaszolt a lány. ¦ – Van órád?
– Nincs.
– A francba. Kéne neked egy óra. – Lucas levette az óráját, és átadta a lánynak.
– Ha ezt elveszted, nagyon mérges leszek. A feleségemtől kaptam. Másfél óra múlva
érted jövünk.
– Köszi.
– Légy óvatos.
 Egy autó fordult be a kapuhoz vezető rövid földútra, megállt, és ők mindketten
ránéztek. A sofőr intett a kezével, majd az autó kifarolt és elhúzott az országút felé.
Egy régi Cadillac volt.
– Na, akkor szia – mondta Letty és elindult.
Lucas becsapta a csomagtartót és visszaszállt a kormány mögé.
– Több baj van vele, mint egy tíz évvel idősebbel volna – szólt.
– Most mit csinálunk? – kérdezte Del.
– Kezdjük darabokra szedni Brodericket.
– Hol kezdjük?
– Gene Calbnál. Visszamegyünk és újra alaposan kikérdezzük. Az asztalhoz
szögezzük a kezét. Aztán elkapunk néhány nőt a templomból, ha meg tudjuk őket
találni. Letty azt mondta, hogy az apácák is szállítanak néha Calbanka autót. Ők
szent életű nők, csak nem fognak hazudni.
– Vagy pont azért fognak hazudni – mondta Del. Némi hallgatás után, amikor már
Broderick felé haladtak, így szólt – Elég jól nézett ki ez a Caddy, láttad? Gondoltam
már rá, hogy kéne venni egy ilyet. Gyakran látni az újságban hirdetést tíz éves, hat-
hétezerért, valami öreg fószeré volt, aki addig vezette, míg meg nem halt, belerakott
összesen harmincezer mérföldet. Még tíz évig jó.
– És akkor tíz évig ülhetsz egy szarládában, ami ráadásul ötven litert fogyaszt –
mondta Lucas.
– Ez az, pont valami ilyen megjegyzést vártam.
Calb műhelye zárva volt. Del így szólt – Hát persze. Vasárnap van. Ilyenkor
senki sem dolgozik.
– Ja. De a templom előtt áll néhány kocsi – mondta Lucas. Mindketten az
országút túloldalára néztek. A templom előtt két kilencvenes évekbeli Toyota Corolla
állt, mindkettő piros. Az épületből mindkettőhöz elektromos kábel futott ki, fűtve a
motor- és vízmelegítőket.
– Nézzünk be hozzájuk.
– Az apácáktól mindig ideges vagyok – mondta Del.
– Kivéve Elle-t – szólt Lucas.
– Elle-től is ideges vagyok – szólt Del. – Mindig attól félek, hogy mindjárt elkezd
reszketni, meg nyögdécsel ni és Jézusról kiabálni.
– Az nem ez a vallás – válaszolt Lucas szárazon, ahogy átkocogtak a kihalt
országúton a templomhoz. – Ő a püspökről kiabál. Jézusról nem.
– Azért megtörténhet – szólt Del. – Ő is ilyen túl vé kony, túl nagyszemű nő. Azok
bármelyik pillanatban el kezdhetnek reszketni. Tapasztalatból tudom.
Elle Kruger Lucas gyerekkori barátja volt. St. Paul egyik egyházi főiskolájában
tanított pszichológiát apácaként. Annak idején az anyjuk egyszerre vitte őket elő ször
iskolába a kis uzsonnás táskájukkal. Később, amikor Lucas a minneapolisi
gyilkossági osztályon dolgozott, számos esetben kikérte Elle tanácsát. Amikor
szerepjátékokat kezdett kitalálni a pénz miatt, Elle alakított csoportot a főiskolában,
ahol tesztelték a játékokat.
Ettől még furcsábbnak tűnt az egybeesés, hogy pont Elle-ről beszélgettek, ahogy
átmentek az országúton,] amikor…
Felléptek a lépcsőkön és bekopogtak a régi templom ajtaján. Lucas fülei égtek a
hidegben, Del azt mondta – Ez a kurva Minnesota – és ide-oda topogott, hogy
melegen maradjon. Lucas nyúlt, hogy újra kopogjon, amikor kinyílt az ajtó és kinézett
egy nő. Idősebb nő volt, hatvan körüli, fehér hajú, kerek arcú, orcáin apró rózsaszín
pöttyökkel. Bifokális szemüveg volt az orra végén, a kezében pedig egy porrongynak
tűnő szövetdarabot szorongatott. A rózsaszín pöttyöktől olyan volt a nő, mint Ronald
Reagan. Amikor Lucasék elmagyarázták, hogy miért jöttek, a nő így szólt –
Ruthszal kéne beszélniük. Jöjjenek be.
A két férfi tétovázott. A nő alsóajka megrándult és így szólt – Ez nem zárda.
Bejöhetnek.
– Kösz – szólt Lucas, és ostobán érezte magát. Követték a nőt a templom hátulja
felé, amit kis alvófülkékre osztottak. Lucasnak egy régi hajléktalanszállás jutott
eszébe róla a Washington Avenuen Minneapolisban, csak itt nem volt alkoholos
hányásszag. Elhaladtak egy szoba mellett, ahol két nő ült egy díványon, és a
Harcosok klubja című filmet nézték, majd továbbmentek a konyhába. A
konyhaasztalnál egy kistermetű nő ült és aranykeretes szemüvegén át egy
jegyzetfüzetet tanulmányozott. Felnézett a Lucasékat beengedő nőre, aki így szólt –
Ruth, ezek az urak a rendőrségtől jöttek. Beszélni szeretnének valakivel.
– Lucas Davenport – szólalt meg a nő, becsukva jegyzetfüzetét. Halványan
elmosolyodott.
Lucas meglepetten szólt – Elnézést…
A nő felállt és kezet nyújtott. Ahogy kicsi, hűvös kezével megfogta Lucas kezét, a
nő így szólt – Ruth Lewis vagyok. Biztos vagyok benne, hogy nem emlékszik rám.
Elle Kruger egy régi barátja vagyok.
Egyszer benne voltam a maga egyik játszócsoportjában, vagy tíz évvel ezelőtt,
Elle vezetése alatt. Én voltam George Pickett Gettysburgnél.
– Emlékszem – válaszolt Lucas, és tényleg örömmel konstatálta, hogy mindenre
tisztán emlékszik. A nő gyorsan tanult és nyerni akart. – Maga mindig kilőtte Bufordot
– mondta Lucas. – Mindegy hányszor játszottuk, maga mindig elsöpörte Bufordot az
útból, és feljutott a hegytetőre.
– És ennyi volt – mondta Ruth összeütve két kezét. A Dél megnyeri a csatát és
talán a háborút is.
– Rossz tervezés – mondta Lucas. – Sztálingrádhoz már nem jött vissza.
– Nem hívtak – válaszolt a nő. – Arra gondoltam, hogy talán az volt az oka, hogy
mindig elbaltáztam az elsőt.
– Nem, dehogy – mondta Lucas. – Szerintem hívták, de maga nem jött.
– Találkozott mostanában Elle-lel?
– Nemrég…
Pár percig csevegtek. Ruth még minneapolisi zsaru korából ismerte Lucast, így
Lucas elmesélte neki, hogy hogyan került állami kötelékbe. Lucas pedig apácaként
ismerte meg Ruth-t, így ő elmondta, hogy hogyan távolodott el a rendtől.
– Elkövettem azt a hibát, hogy elmentem a Szentföldre – mesélte. – Láttam, hogy
a Galileai-tenger egy nagy, koszos tó, az Olajfák-hegye meg pár utca egy
nagyvárosban. Attól fogva Jézus nem tűnt szentnek. Igazibb lett, emberibb, de ezzel
együtt a többi ótestamentumi figura közé is süllyedt. A lelkem mélyén nem voltam
képes többé hinni benne.
– így aztán kilépett?
– Igen. Átnyergeltem a Katolikus Caritashoz. Lett egy i barátom is, bár az nem
tartott túl sokáig. Azt hiszem, őt csak az izgatta, hogy kiugrott apácával bújhat ágyba.
Lucas zavarba jött.
– Vannak ilyenek – mondta.
A nő elmosolyodott, és ezzel elengedte Lucast a férfibűntudat horgáról. Így szólt
– Szóval a lincselés miatt van itt.
– Gyilkosság – mondta Lucas gyorsan. – És nem igazán. Annak már megvan a
tettese.
– Az a rochesteri férfi. Hallottam róla, az a házaspár.
 Nehéz elhinni.
– Nehéz. Most azt próbáljuk kideríteni, hogy ki ölhet te meg őket. Azt hallottuk,
hogy maguk azzal egészítik ki a jövedelmüket, hogy néha Gene Calb terepjáróit
vezetik. Mivel Deon Cash is neki dolgozott sofőrként, ar ra gondoltam, hogy talán
ismerte.
A nő bólintott – Ismertem. Rossz ember volt. Romlott. Gene ki is akarta rúgni,
mert úgy érezte, hogy Deon drogozik és valami biztosítás miatt aggódott. Attól félt,
hogy ha Deon drogos állapotban vezet és balesetet csinál, akkor mindenért őt vonják
felelősségre.
– Szóval mindenki tudta, hogy Deon Cash drogozik?
– Jó páran tudtuk – válaszolt Ruth. – Volt itt egy nő, Jeanette Raskin, aki a
Lutheránus Szociális Szolgálatnál dolgozott lent Minneapolisban és elég sokat tud a
drogokról, azt mondta, hogy egyszer látott egy crack pipát Cash kocsijában. Én még
soha nem láttam olyan pipát, de Jeanette ezt mondta. Meg tudom adni Jeanette
telefonszámát, amúgy. Visszament Minnea polisba.
– Ismerem Jeanette-et – szólt Del. Lucasnak – Te is.
Ő vezette azt az ingyenes drogklinikát.
– Ja, igen – mondta Lucas. – Ő tényleg sokat tud a drogokról.
– És hogy van ez a sofőrködés Calbnak? – kérdezte Del Ruth-t.
Ruth vállat vont.
– Plusz pénz. Pizzára. Könnyű kereset. A Corollával megyünk ki az autóért
ketten. Mérföldenként ötven centet kapunk, így egy száz mérföldes úton ötven dol
lárt keresünk, és mindezt tizenkét liter benzinért. Nincs túl sok pénzünk errefelé.
– Sokat csinálják?
– Általában hetente kétszer – mondta a nő.
– Calb becsületes? – kérdezte Lucas.
– Igen. A maga… autószerelős módján nagyon rendes ember – mondta Ruth
Lucas szemébe nézve. Halvány szeme volt, mint a világosban felkelő hold. – Néha a
felesége is segít, ha időseket látogatunk.
– Nem gondolja, hogy… ha Cash és Warr rabolták el a gyereket, nem gondolja,
hogy Calb is benne lehetett.
– Isten,őrizz! Az a kislány… meghalt, gondolom.
Lucas és Del egyszerre bólintottak.
Ruth folytatta – Gene mindig is nagyon szeretett volna gyereket, de a
feleségével nem lehetett sajátjuk. Így is felneveltek vagy féltucat árva gyereket.
Semmiképp sem lett volna képes bántani egy gyereket.
– Értem – mondta Lucas. – De Deon Cash képes lett volna.
– Deon… Deon nem volt normális. Nem ismertem túl jól, de nem is kellett ahhoz,
hogy ezt meg lehessen állapítani. Egyszer láttam, ahogy két percig rugdosott egy
ajtót, mert nem nyílt ki rendesen. Teljesen megbolondult tőle. Az ajtótól. – Egy percig
elfordult tőlük, gondolkozott, majd rájuk nézett és így szólt – Ő képes volt gyereket
ölni.
– És a haverja, Joe?
– Őt alig ismertem, de úgy tűnt, hogy ő mindig Deont követi. Szerintem Deon
lenyűgözte. Deon Jane-t is lenyűgözte. Jane élvezte, hogy Deon őrült. Mintha ettől
neki is rangja lett volna. – Ruth újra elfordult, majd újra rájuk nézett – Ezzel amúgy
elég gyakran találkozni.
Hogy a nők büszkék a párjuk erőszakosságára.
– Ez védelmet nyújt – mondta Lucas. – A szegénynegyedekben.
 A nő megrázta a fejét – Nemcsak a szegények között. Minden rétegben van
ilyen nő. Még az apácák között is.
Egy kicsi mosoly jelent meg a nő ajkán, Del pedig Lucasra vigyorgott és így szólt
– Az!
Lucas így szólt – Mondjon nekem egy használható tényt. Valamit, amin
elindulhatunk valamerre. Valamit, amit tud Deonról, de eddig nem jutott eszébe.
– Azóta ezen gondolkozok, hogy megtalálták Jane-t és Deont – mondta Ruth. –
Csak arra tudok gondolni, hogy Deon a nagyvárosból, Kansas Cityből jött. Ahogy
Jane is. Utáltak itt élni. Szerintem nem is ismertek senkit Calb néhány emberén kívül,
mégis itt maradtak. Biztos megvolt rá az okuk. Valami olyasmit csinálhattak, amit
Kansas Cityben nem tehettek meg. Talán drogot árultak, vagy a gyerekrablás az oka.
Bármi volt is, olyasmi ' volt, amihez itt kellett lenniük.
– Köszönöm – mondta Lucas.
Odakint Del szólalt meg – Ruth nővér maga is drogozik kicsit.
– Igen?
– Éreztem egy kicsit rajta. Nem a füstjét, hanem a nyers marihuána illatát.
– Talán sütiben eszi.
– Lehet. – Del körbenézett a csupa fehér tájon, a magányosan álló autójukra az
üres sárga épület előtti havas parkolóban. – Nem hibáztatom. Mit lehet itt csinálni?
Drog vagy kábeltévé. Más nincs.
– Fel fogom hívni Elle-t és utánakérdezek ennek a nőnek – szólt Lucas. – Nem
vagyok teljesen biztos benne, hogy a nővér őszinte volt velünk.
– Mit nem vettem észre?
Lucas megcsóválta a fejét.
– Talán semmit. Nyolc fülkét számoltam össze odabent. Úgy tűnt, a
többségükben laknak is. Ez egy méretes szervezet. Mennyi nekik száz dollár
hetente? Ha mindegyikük hetente csak egy műszakot vállalna el egy üzletben, már
kétszer-háromszor ennyit keresnének. | Már ha tényleg annyira szükségük van a
pénzre…
– Lehet, hogy csak a dolog könnyűsége miatt csinálják. Szinte semmit nem kell
csinálniuk. Elvállaljuk, ha | ráér valaki, ha nem, azt mondják, bocs. Nincsenek
lekötve.
– Lehet – bólintott Lucas. – Eléggé megtervezettnek tűnt a nő… Dehát
valószínűleg számított ránk. – Az órájára nézett, de csak a csupasz csuklóját látta.
Rájött, hogy meg fogja őrjíteni, hogy nincs nála az órája. – A bár zárva van. Próbáljuk
meg a kávézót, aztán a boltot.
– Olyan reménytelen érzés – mondta Del. – Ajtókon kopogtatni a semmi közepén.
A kávézó felé menet megcsördült Lucas mobiltelefonja. Amikor felvette, minden
bevezető nélkül egy férfi kezdett bele beszélni – Deke Harrison vagyok. Davenport?
– Igen. Hogy s mint, Deke?
– Félbeszakítottak, amikor épp egy szardellás, sajtos, hagymás szendvics
közepén tartottam. Maga, Davenport nagyon jól tudja, hogy milyen az, amikor egy
ilyen szendvicsnek a közepén jár az ember és megszólal a telefonja.
– Szóval…
– És valaki azt mondja, hogy felhívta Mark Johnson azzal, hogy maga azt akarja,
hogy én kezeskedjek érte.
– Kezeskedik a srácért?
– Naná. Jó gyerek, pontosan tudja, hogy mit miért csinál, és soha nem cseszik ki
a forrásaival.
– Szóval cseveghetek vele.
 – Cseveghet bizony. És ha valaha indul a kormányzóságért, bármelyik paraszt
államban lakik is, melyik az, Minnesota?, hát tudja, hogy a Tribüné maga mögött áll.
– Remélem, jó messze.
– Nem fogunk a sarkára taposni – mondta Harrison.
– Tudom – mondta Lucas. – Folytassa a szendvicset.
Sandy Wolf, a kávézó vezetője elmondta nekik, hogy Deon Cash szerette a
kókuszkrémes pitét, Jane Warr pedig allergiás volt a szulfid tartalmú
tartósítószerekre.
Azt mondta, hogy ő soha nem látta őket veszekedni.
Ahányszor kimentek a kávézóból, mondta a nő, mindig Warr ment elől, Cash
mögötte és Cash mindig megmarkolta Warr fenekét. Wolf azt is tudta, hogy Cash
imádta a kosárlabdát, és a Los Angeles Lakers volt a kedvence, az amerikai foci
viszont nem érdekelte és kifejezetten utálta a Grenn Bay Packers és a Minnesota
Vikings csapatát. Egyszer egy Vikings meccs ment a tévében és Cash szólt, hogy
kapcsolja le.
– Olyan vadul mondta, hogy lekapcsoltam – mondta a nő.
A bolt és benzinkút vezetője John McGuire és McGuire nővére, Shelley volt.
McGuire vékony férfi volt, könnyen farmernek nézte az ember. A nővére, hozzá
hasonlóan sovány típus, egy minneapolisi biliárdbajnokra emlékeztette Lucast, akiből
később sikeres szőnyegtisztító vállalkozó lett. Mindketten ismerték Casht, aki
amellett, hogy drogozott, még nagyon szerette a narancsos Halloween sütiket, mert
Halloweenkor négy tucatnyit vett belőle, a bolt teljes készletét.
Joe Kellyt is ismerték, azt mondták, eléggé visszahúzódó, szégyenlős figura volt.
Minden este amikor Cashék háza előtt látták az autóját, egy idő után megjelent Kelly
és vett egy tizenkettes csomag Budweisert.
– Szerintünk iszákos fajta volt – mondta Shelley McGuire.
– El kellett volna vinnem egy Anonim Alkoholisták gyűlésre – mondta McGuire. –
De nem voltam egészen biztos benne, hogy maga issza meg a söröket, és nem
nagyon tudtam szóba elegyedni vele. Arra gondoltam, hogy tudja, színes, és talán ők
többet isznak, mint a fehérek.
A bár zárva volt.
A mellékutcában álló ház előregyártott elemekből épült. Az oldala mintha
bádogból lett volna. Del bekopogott és egy ujjatlan trikót viselő férfi nyitott ajtót,
miközben egy hátsó szobában őrjöngtek a kutyák. Lucas anélkül, hogy odanézett
volna érezte, hogy Del kilazítja a pisztolyát a tokjában.
A férfi így szólt – Ha?
Megtámaszkodott az ajtóban és Lucas paradicsomszósz- és kutyaszarszagot
érzett a férfi mellett kiáramló túlságosan meleg levegőben. A férfi egyik vállára egy
amerikai zászló volt tetoválva, a másikra pedig egy koponya, aminek az egyik
szemén egy tőr van átszúrva, alatta pedig egy szalagon ez állt Halál az Égből.
– A Közbiztonsági Hivataltól jöttünk, a sorozatos bűntények ügyében
nyomozunk…
– Igazolvány?
A házból egy női hang harsant fel – Ki az, Dick?
Lucas a férfi elé tartotta az igazolványát. Dick megnézte, majd így kiáltott hátra –
A zsaruk Cash miatt – és kilépett a tornácra. – Mit tudok segíteni?
– Meg ne fázzon – mondta Lucas. Kíváncsi lett volna a ház belsejére.
– Jól vagyok – mondta a férfi. A karján a bőr már most vörös volt a hidegtől. –
Nem érzem a hideget.
– Úgy tudjuk, hogy maga Calbnál dolgozik és meg szeretnénk kérdezni…
 A férfi teljes neve Richárd Bock volt, a nő odabent a barátnője volt, Eurice.
Általában ő készítette elő a terepjárókat a festésre.
– Nekem semmi közöm nincs a sofőrökhöz – mondta.
– Főleg a festőműhelybe vagyok. Szerintem életemben Cashsel talán ha egyszer
dumáltam. A csaját is talán párszor láttam, de soha nem beszéltem vele egy szót
sem. A bárba se járt le. Joe-val ha háromszor beszéltem.
Érdekelte a festés, maga akarta lefesteni a kocsiját. De róla se tudok semmit se.
Még feltettek neki pár kérdést, de csak a tökéletes tudatlanságba ütköztek.
– Az apácákkal, vagy hogy hívják őket, a templomból nem szokott beszélgetni? –
kérdezte Del.
– Talán a kávézóba meg a műhelybe láttam néhányat párszor. Röhögtünk rajtuk
néhányszor a műhelybe mondta.
– Nem Calbnak dolgoznak? – szólt Lucas.
– Én nem tudok róla – mondta Block és egy pillanatra félrevillant a tekintete.
Hazudott. – Erről Gene-t kell megkérdezni. Nem az enyém a műhely. De a melómat
meg akarom tartani.
Mást nem nagyon tudott mondani, kivéve, hogy szeretne építeni egy rendes
kennelt és pitbullokat tenyészteni.
– Szép tetkók – mondta Del, ahogy elhátráltak az ajtó elől.
A férfi a tőrös és koponyás tetoválásra nézett és most először valami mosolyféle
villant a száján.
– Párszor már gondoltam rá, hogy azt kellett volna kiíratni, hogy Anyám. De a
seregben voltam, és azt, hogy Anyám, csak a tengerészek tetováltatták.
A férfi visszament a házba és becsukta maga mögött az ajtót.
– Miért hazudott az apácákról? – kérdezte Del, ahogy távolodtak a háztól. – Addig
tök jól csinálta.
– Nem tudom – felelte Lucas. – Kérdezősködjünk tovább!
A település körül elszórva volt még vagy féltucat lakókocsi-telep is. Az egyik körül
szűz hó borította a talajt, láthatóan lakatlan volt. A többi közül háromban laktak, de
senki nem volt otthon. A maradék kettőben beszéltek a férfi lakókkal, akik Calbnak
dolgoztak, és őszintén értetlenül álltak a gyilkosságok előtt. Az egyik, erősen
sörszagú férfi így szólt – Kéznél tartjuk a pisztolyt, az az igazság. – Oldalra nyúlt és
egy asztalról egy jókora forgópisztolyt vett fel, a plafon felé lendítette és így szólt –
Aszondom, csak jöjjön a rohadék! Pár kiló hús hiányozni fog belőle, amikor
hazaindul.
– Azért, nézze meg, mire lő – mondta Lucas.
– Nem tudom. Szerintem az emberek sokkal jobban megijednek az embertől, ha
azt hiszik részeg, vagy megőrült. Kevesebbet baszogatnak – mondta a férfi
egyértelműen őrült vigyorral.
– Igaza lehet – szólt Lucas.
Ahogy elindultak a lakókocsitól, a csupasz csuklójára nézett.
– Menjünk vissza Lettyért.
Letty fent volt a szemétdombon, amikor odaértek kis, sötét ruhás alak, ahogy a
szemetet rugdossa. Letty annyira koncentrált valamire, hogy észre sem vette, amikor
odaértek. Lucas kiszállt és odakiabált neki – Hé! Letty!
A lány megfordult, integetett és lecsúszott a szemétrakás oldalán, majd a dombot
övező földúton át a telep kapujához jött. Amikor odaért, átadta Lucasnak a
huszonkettest és az üres zsákot, és átmászott a kapun.
Amikor Lucas mellé érkezett, Lucas megérezte rajta a régi szemét szagát.
 – Nem kéne bemásznod a szemétbe – mondta. – Nem tudhatod, hogy mi van
benne.
– Senki sem tudja, mi minden van benne – szólt Letty.
– Phil rengeteg tök jó cuccot talált már itt.
– Ki az a Phil?
– Ő vezeti a Caterpillart – felelte a lány a bulldózerre mutatva. – Átlag egy
működő számítógépet talál hetente.
– Minek a jó számítógép, ha közben összeszedsz vala- ;| mi szörnyű betegséget
– mondta Lucas. – Ha hazaértél, fürödj meg!
– Miért a víz megöli a rákot?
– Nem, de a szagodat lemossa – mondta Lucas.
– Igen? Egy kis büdösséget megér egy jó számítógép válaszolt a lány. – A
gépem még ennél az ócska huszonkettesnél is rosszabb.
Miközben ezt mondták, az Acurába szálltak be. Del megkérdezte – Ha olyan
ócska ez a puska, miért nem veszel egy másikat?
– Mert az pénzbe kerül és ez még mindig működik mondta Letty. – Persze
ócskaság, de nincs szükségem többre. A számítógépem… az csak egy ócskavas.
Ahogy kitolattak, hozzátette – Tudjátok mit csinálnék, ha zsaru volnék?
Megmondanám a szeméttelep vezetőjének, hogy minden számítógépet adjon le a
rendőrségen. A legtöbbje működik, egyszerűen csak régi. Ami- .
kor az emberek kidobják, rajta hagyják a leveleiket meg mindenfélét. Phil csupa
érdekességet talál az emberekről a kidobott számítógépeken. Ez a hobbija. Egyszer
talált egy ööö… – A lány hirtelen elvörösödött és a szájára csapott.
– Mit? – kérdezte Lucas.
– Mindegy.
Mindketten Lettyre néztek, majd Del így szólt – Vissza kell szereznem a régi
gépemet.
 14.

Singleton még életében nem érzett ilyet, képtelen volt lélegezni, gondolkodni.
Kihajtott a szeméttelepről, és kifordult az országútra. Dél felé fordult és csak utólag
jött rá, hogy egyáltalán nem nézett körül a sarkon.
Eszébe jutott, hogy akár meg is halhatott volna, ha pont arra jár egy nagy kamion.
Az az átkozott Letty West. Mindig ott van a szeméttelepen, rakosgatja ki a hülye
csapdáit. De Singleton biztos volt benne, hogy akkor, amikor a lányokat eltemette,
Letty nem volt ott. Mondjuk nem is ellenőrizte.
Olyan nyugtalanító, bizonytalan érzése támadt, mint amikor az embernek
elutazás után eszébe jut, hogy vajon tényleg kihúzva hagyta-e otthon a vasalót…
Biztos volt benne és mégsem volt biztos.
Tudta, hogy a lány gyakran jár a telepen még későn is, mert látta már este
gyalogolni az úton, kezében a zsákjával és a puskájával.
Ha a lány látta őt, ahogy a lányok holttestét tartalmazó szemeteszsákokat cipeli,
valószínűleg arra gondolt, hogy a saját háztartási szemetétől próbál megszabadulni.
Bár ez tilos volt, mégis sokan jártak ki saját kezűleg elásni a szemetüket, főleg az
állati belsőségeket, vadászat és horgászat után.
Ugyanakkor Letty napok óta a két állami zsaruval mászkál. Láthatóan segített
nekik a hihetetlenül gyors és sikeres nyomozásban. Most pedig a szeméttelepre vitte
őket.
Vajon tud valamit? Az állami zsaruk rá, Singletonra vadásznak? Lehet, hogy nem
kellett volna azonnal kifordulnia. Ki kellett volna szállnia, hogy beszédbe elegyedjen
velük. Mondhatta volna, hogy mindig megáll itt járőrözés közben. De ha elkezdtek
volna kérdezősködni, mit mondott volna? Egy szót sem tudott volna szólni.
Ugyanakkor, ha ezek a zsaruk tényleg rá vadásznak, akkor miért nem érzékel
ebből semmit a munkahelyén?
Senki nem nézett rá furcsán, nem tettek fel kérdéseket.
Lehet, hogy az állami zsaruk annyira titkolják a dolgaikat, hogy még a seriffel sem
beszélnek róluk?
Vagy – ez is lehetséges – megtudták, hogy sokat lógott Calbnál, és miközben
kérdezősködtek róla, beszéltek Lettyvel is, aki elmondta, hogy már látta őt a
szeméttelepnél, kezében a zsákokkal. Persze az, hogy őt kapcsolatba hozzák
Calbbal, még nem támasztja alá, hogy kapcsolatban volt Deonnal és Jane-nel is.
Arra nagyon vigyázott, hogy ne lássa senki velük.
Gondolkozz!
Persze ott van még egy lehetőség az egész véletlen. A lány csak csapdákat
rakosgat ki, a zsaruk pedig kivitték. De miért tennének ekkora szívességet? Végül is
nem taxisok.
Gondolkozz!
Jobb lesz felhívni anyát.
Pedig egyszerűen indult a nap. Singleton sokáig aludt a Katina Lewisszal töltött
megerőltető éjszaka után, aztán felkelt, felöltözött és bement a kapitányságra, hogy
megtudja, mik a Sorrell-ügy legújabb fejleményei.
Micky James volt a diszpécser – Visszajöttek az állami tagok – mondta. – Ők
kapták meg a Sorrell-gyilkosságot is. Broderick környékén lesznek. Szerinted mi a
fene történhetett?
 – A droghoz lesz köze, ha engem kérdezel – mondta Singleton. – A végén ki fog
derülni, hogy minden mindennel összefügg.
Miután hazaért, Singleton úgy döntött, hogy kérdezősködni veszélyesebb, mint
semmit sem tenni, és ezzel rögtön a garázsban álló Caddyn kezdett járni az esze.
Le kellett polírozni az utolsó festékréteget. Ez a fajta munka mindig kisimította,
kifényesítette őt is, nem csak az autót. Közben mindig jól tudott gondolkozni.
A garázsban vette észre, hogy a légzőkészüléke még mindig Calb műhelyében
van, márpedig ehhez a festékhez csak légzőkészülékben volt szabad nyúlni. Ez azt
jelentette, hogy fel kellett mennie Broderickbe.
Gyanútlanul, gondolatok nélkül hajtott át Broderickbe. Ahogy beért a városba, egy
ezüst színű Acurát látott kiállni a műhely elől és észak felé indulni az országúton.
Singleton pont az Acura helyére állt be. A műhelyben senkit sem talált, ez, vasárnap
lévén, nem is lepte meg. A távkapcsolójával kinyitotta a kaput, bement és felvette a
légzőkészüléket. Semmi különöset nem érzett az ezüst terepjáró láttán.
– Loren? – szólalt meg egy női hang. A hang irányába nézett és meglátta az
egyik idősebb nőt a templom felől közeledni az úton keresztül.
– Szia – szólt a nő. – Katinával nem találkoztál?
– Tegnap éjjel utoljára. Azt mondta, idejön a templomba… – Egy pillanatra
Singleton arra gondolt, a nő mindjárt azt mondja, hogy Katina eltűnt. Ha Katina
valami miatt eltűnt, lehet, hogy ő lebukott.
– Tíz perccel ezelőtt még itt volt – szólt a nő. Úgy nézett ki, ahogy általában a
nagymamákat szokták rajzon ábrázolni. – Megpróbált felhívni, valószínűleg már ott
van nálad. Azt mondta, ha erre járnál, mondjuk meg neked, hogy nálad vár.
– Rendben.
– Beszéltél az állami rendőrökkel?
– Nem…
– Most mentek el. Körbejárták a várost.
– Övék az ezüst terepjáró?
A nő bólintott – Igen. Épp elkerülted őket.
Észak felé mentek. Letty Westhez? Singleton megköszönte a nőnek, hogy átadta
az üzenetet és észak felé indult, kifelé a városból, az ezüst SUV nyomában. Úgy
tizenöt perccel járhat mögöttük, gondolta. Lassan ment, megnézte, hogy a kocsijuk
nem áll-e a West háznál, de egy autót sem látott. Persze lehet, hogy amíg ő bent volt
a műhelyben, az ezüst terepjáró elhúzott Dél felé, de visszagondolva, Singleton nem
hallott semmilyen zajt.
Szóval észak felé tartottak…
Aztán Singletonba nyilalt a francba! Eddig magának sem merte bevallani – nem
lehet a szeméttelep.
Singleton a padlóig nyomta a gázt. A Caddillac száztíz mérföldes sebességre volt
képes. Bár meg kellett küzdenie az út egyenetlenségeivel és a puha
felfüggesztéssel, Singleton tartotta a sebességet. A szeméttelepre vezető bekötőút
négy perccel később tűnt föl, de az ezüst Acurának nyoma sem volt. Singleton
lassított, befordult az útra… semmit sem látott a bejáratig.
Ráfordult a bejárathoz vezető földútra.
Ott voltak, meglepetten nézték a lámpáit. Ott volt >] mind a három a SUV körül.
Singleton felemelte az egyik kezét, egy pillanatra majdnem elvesztette az
eszméletét, aztán kitolatott és elhajtott…
A jelenet újra MEG újra lejátszódott Singleton agyában, nem tudott mit tenni
ellene. Rengeteg variáció játszódott le, de mindig ugyanarra jutott nem hisz a
véletlenekben. Az állami zsaruk biztosan valamilyen okból voltak ott Letty Westtel.
 A szemétdomb tetejébe ásta el a lányokat, az agyagréteg alá. Leásott a
szemétig, bedobta a két testet, vissza-¦ temette a gödröt és gondosan letaposta az
agyagot; Még ha ő keresné is őket, akkor is csak szerencsével tudna hatméteres
közelségbe kerülni hozzájuk. Letty West, ha messziről látta őt ásás közben, akkor
sem lenne képes megmutatni a pontos helyet a zsaruknak.
Mégis ha tudják, hogy neki köze volt a dologhoz, találnak módot rá, hogy
elkapják. Jézusom, jutott Singleton eszébe. Akár a házába is elmehetnek. Ami azt
illeti, ez lesz az első dolguk. Márpedig, ha megtalálják a pénzt, neki vége.
Vajon mit tudhat még Letty? Vajon látta a kocsiját is Deonnál? Singleton általában
hátul állt meg, de látta már Lettyt a patak környékén mászkálni, a ház mögött.
Elég sokszor járt ott. Vajon azt is tudta, hogy Singleton Vegasban is járt James
Ramone-nal, később meg Deonnál és Jane-nel? Singleton úgy döntött, hogy ki kell
találnia egy történetet. Méghozzá egy jót. És el kellett gondolkodnia Letty Westen.
A francba. Singleton megnézte magát a visszapillantó tükörben. Még soha nem
érzett ilyet. Lehet, hogy fél?
Katina ott várta a háznál, a hátsó ajtó előtt a lépcsőn ülve, kint a hidegben. Egy
barna bevásárló szatyor volt a lábánál. Ahogy Singleton beállt a behajtóra, Katina
felállt, átkarolta magát és aprókat ugrándozva próbálta átmelegíteni magát.
– Hol jártál?
– Be kellett mennem két órára – felelt Singleton. Mindenki Deon ügyében
szaladgál. – Elővette a kulcsát, kinyitotta a kaput, Katina pedig a szatyrot felkapva
követte befelé. Singleton átment a házon az előszobába, levette a kabátját,
felakasztotta, majd a falnak támaszkodva lehúzta a csizmáját is.
– Van valami baj? – kérdezte Katina.
Singleton, bár nem ugrott fel, de érezte, hogy megrándul.
– Mi van?
– Feszültnek tűnsz.
– Csak… ühm, nincs kedvem dolgozni ma este – szólt Singleton. – Tudsz valami
újat a Deon-ügyről? Génétől?
– Semmit sem hallottam. A két állami rendőr járja körül a várost és
kérdezősködik. Ruth-szal is beszélgettek egy ideig. Sokat nem tudott nekik mondani.
– Helyes. A legjobb játszani a hülyét.
– Az Úr vigyáz az ártatlanokra – szólt Katina. – Hoztam két szelet marhát meg
zöldséget. Arra gondoltam, hogy főzhetnék itthon.
– Jó ötlet.
Nyugodt délutánjuk volt. Katina főzött, Singleton pedig autós hirdetési újságokat
nézegetett. Calbnak volt számítógépe az irodájában és megmutatta neki, hogy
hogyan nézheti meg az autós honlapokat. Singleton néha megnézte azokat az
oldalakat is, de jobb szerette a papírt. A magazinokban megbízott, szerette a
színeket és szeretett a díványán fekve sokáig nézegetni egy-egy képet, latolgatva,
hogy mit lehetne csinálni a kocsival.
Ma délután azonban alig tudott odafigyelni csak a két zsarura és Letty Westre
tudott gondolni a szeméttelepnél.
Végül felkelt és kiment az előszobába, hogy felhívja anyát. Anya nem vette fel.
Biztos a kaszinóban van, gondolta Singleton. Vasárnap esténként általában ott van.
Szeret gépezni. Mióta pénze van, az egydolláros gépekkel játszik.
Visszament a díványra és elszundított, miközben a konyha felől áramló illatok
egyre étvágygerjesztőbbé váltak, szinte teljesen elűzve fejéből Letty West démonát.
Aztán Katina szólt, hogy kész a vacsora; a konyhában asztalterítővel letakart asztal,
és két fehér gyertya fogadta Singletont. Így szólt – Hűha!
 – Reméltem, tetszeni fog – mondta Katina. Egy kicsit elpirult, mintha
szégyenkezne, de lehet, hogy csak a sütő melege volt az oka. Salátát készített
magvakkal, amik olyanok voltak, mint a napraforgómagok, de nem azok voltak, és
krumplipürét a hús mellé.
Singleton leült és így szólt – Jól néz ki – aztán felugrott és így szólt –
Elfelejtetted a ketchupot!
Katina mondott egy rövid imát, ahogy mindig tette; aztán a vacsora felénél szólalt
meg legközelebb – Gondoltál már rá, hogy milyen lenne egy gyerek?
– Mi van? – szólt Singleton.
Singleton nem egészen fogta fel, hogy mi történt vacsora közben és utána. Tévét
néztek, aztán megint az ágyban kötöttek ki, ami ellen Singletonnak semmi kifogása
nem volt, de később felkelt, hogy megnézze a tíz órás híreket, és felvegye az
egyenruháját. Katina is felöltözött és elment, boldogan énekelve magában.
Singleton megnézte a híreket Még mindig Sorrell volt a fő hír, de a Lettyvel
készült régi riportból is bejátszottak részleteket. Singleton még egy kicsit elszundított
a tévé előtt a fotelben. Amikor felébredt, a cigarettájáért nyúlt, és talált gyufát is.
A fellobbanó gyufa fényében eszébe jutott, mennyire könnyű volt megölni a
Sorrell házaspárt. Csak odament és megtette. Semmi sem utalt arra, hogy ő tette, a
fenyegetés pedig megszűnt.
Ahogy a lángot bámulta, bevallotta magának az igazat élvezte kinyírni
Sorrelléket. A dolognak semmi köze nem volt anyához, maga élvezte. Ott volt a nagy
király Sorrell, nagy, erős, okos és a világ minden pénze az övé, selyempizsamában
mászkál otthon, amikor megjön Singleton és a mamája…
Na, kinél volt a pisztoly, nagy király? Ki volt a gyorsabb?
Fejben újra meg újra lelőtte a házaspárt. Aztán elkáromkodta magát, ahogy
megégette az ujját a láng.
– A francba – mondta ki hangosan. Meggyújtott egy újabb gyufát, és ezúttal a
cigarettát is.
Letty West, gondolta, miközben rázva eloltotta a gyufát. Otthon van egyedül, csak
az anyjával.
Miután Lucas és Del kirakták otthon, Letty átöltözött, majd kiment az országútra
és bestoppolt Armstrongba.
Okosan csinálta. Mindig csak akkor emelte fel a kezét, ha egy ismerős autót
látott. A megyének ezen a részén minden huszadik autót felismerte, és ők mindig
megáll tak neki.
A városi könyvtárban felment a webre, és a Google keresőbe beírta a „hogyan”
és a „TV-riporter” szavakat.
Néhány igen furcsa honlapot talált.
A könyvtárba három fiú osztálytársa jött be. Ketten Vikings pulóvert, a harmadik
az iskolai csapat pulóverét viselte. Az egyik Vikings pulóveres fiút Donnak hívták, ő
egy kicsit tetszett Lettynek. Letty szinte kézzel fogható nyomást érzett a fiúk felől. A
fiúk is számítógépekhez ültek, ketten Lettyvel szemben és az interneten kezdtek
klikkelgetni.
Két órával később, kicsit zavarodottan mindattól, amit a weben olvasott, kezében
ötven nyomtatott oldal lal Letty hazaindult. Egy nyolcvanhárom éves részeges
ismerősét stoppolta le, aki egy barátnőjénél töltötte az estét, és alig tudta az úton
tartani az autót. Letty lein tette, az öreg pedig hagyta vezetni. Letty hazavitte a
részeg bácsit, aki félúton Broderick felé lakott, és azt mondta neki, hogy reggel
elhozza a pickupot.
 Ahogy átgurult Brodericken, megállt a boltban és vett egy doboz tejet meg egy
csomag kukoricapelyhet. A ház, sötét volt, amikor hazaért. Felgyújtotta a villanyokat,
lejjebb csavarta a fűtést, megevett egy tál kukoricapely het, majd bement az anyja
hálószobájába, hogy meg nézze magát a tükörben.
Úgy döntött, nem néz ki rosszul. Sőt, egész csinos, csak az arcát kéne valahogy
ellágyítania. Már most is jól néz ki, de ha sokáig megmaradnak ezek a morcos
vonalak az arcán, akkor úgy fog kinézni, mint egy krokodil. Fogalma sincs róla, hogy
hogyan kell kifestenie magát, de majd megkérdezi a fodrászatban. Nekik rengeteg
újságjuk és könyvük meg tapasztalatuk van a témában. Letty egy fillért sem költött
életében arcfestékre. Ideje elkezdeni.
A honlapok mind arról írtak, hogy az újságírás nem olyan fontos, mint a
készségek. Ez lesz a következő feladat mindent ki fog nyomtatni, amit csak talál a
tévés iskolákról.
Ekkor eszébe jutott az iskola. A házi feladat. Társadalmi ismeretek. Felment a
szobájába és elolvasta a kérdéseket. Aztán eszébe jutott – Nem szólhatnak
semmit, ha azt mondom, Lucasnak és Délnek segítettem…
Ledobta a könyvet és visszament a földszintre. Bekapcsolta a tévét, nézte egy
kicsit, közben olvasgatta a kinyomtatott oldalakat és úgy félóránként megnézte
magát a tükörben. Korábban ezt szinte soha nem csinálta Most sem hiúságból tette,
hanem a technika miatt. Ez is egy készség. Rájött, hogy anyja púderkompaktjának
tükrével neg tudja nézni magát oldalról is.
Az egyik honlap azt írta, hogy olyanná kell válnod, mint a TV-ben szereplők. Az
oldalon Letty azt olvasta, hogy a Today című műsor műsorvezetőnőit mind azért
választották ki, mert úgy néztek, mint akik jók a fellációban.
Letty gondosan leírta egy papírlapra és elsétált a polcokhoz az Oxford Értelmező
Kéziszótárhoz, ahol a következő meghatározást találta „A pénisz szájjal történő
izgatása szexuális aktus közben.” Boá, gondolta. Aztán, egy másodperccel később
mindig? Aztán apró darabokra tépte a papírt, nehogy valamelyik osztálytársa
rábukkanjon, majd visszacsukta a szótárat.
A Letterman showt nézte Dávid Letterman technikáját elemezve, amikor egy autó
fényei érkeztek a ház elé.
Egy perccel később kihunytak a fényszórók, ő pedig elindult az ajtóhoz. A
tornácon csizma dobogott, megzördült az ajtó és Letty anyja lépett be.
Martha West közepesen részeg volt. Vasárnap zárva vannak a kocsmák, így a
nyolcvanhárom éves öreghez hasonlóan Letty anyja is egy barátjánál ivott.
– Szia, kicsim! Kié ez a pickup odakint?
– Reese Culveré. Be volt nyomva és megkért, hogy vezessek. Reggel
visszaviszem neki a kocsit.
– Oké. Raktál ki csapdákat?
– Igen, kint a telepnél.
– Ideje lesz lefeküdni. Már elmúlt tizenegy – mondta Martha. Letty holnap ötkor
fog elindulni a szeméttelepre. – Ettél?
– Igen, vettem kukoricapelyhet – szólt Letty, aztán felállt és nyújtózkodott. –
Maradt még egy kevés, és tej is van.
– Oké – mondta Martha. – Irány lefeküdni.
Letty felvitte magával a társadalmi ismeretek könyvet, magára csukta az ajtaját,
az iskolatáskájából elővett egy füzetet és elkezdte írni a válaszokat a kérdésekre. Ha
nem fogadják el, hogy Lucasnak és Délnek segített, szüksége lesz a válaszokra.
Ráadásul most, hogy itt Reese pickupja, negyvenöt perccel tovább alhat, hiszen
mehet azzal is a szeméttelepre.
 Az a probléma Broderickkel, gondolta Singleton, hogy alig van mellékutca. Az
ember mindenhova a 36os úton megy, vagy nem megy sehova. Nála volt a
harmincnyolcas. Eszébe jutott, hogy nemsokára meg kell szabadulnia a fegyvertől,
és ennek nem örült 350 dollárt fizetett érte egy fegyverkiállításon Fargóban, és a
szívéhez nőtt. A Sorrell házaspár ellen jól működött. A mai világban örüljön az
ember, hogy ennyiért ilyet talál.
Este tizenegykor, a felhős éjszaka koromsötétjében, Singleton beszólt az álmos
diszpécsernek, hogy elautózik egy kicsit dél felé, „megmutatni magát”. Ez a seriff
gyakori szövege volt, amivel azt akarta mondani, hogy a helyettesek csináljanak úgy,
mintha fontos dolguk volna, még ha semmi dolguk sincs. A diszpécser azt mondta,
oké, és elköszönt. Singleton észak felé indult.
Broderick felé közeledve elszórt fénypettyeket látott.
Calb műhelye mögött állt meg, kiszállt, hagyta, hogy a szél csípje egy darabig, és
hallgatózott. Aztán, elégedetten konstatálta, hogy egyedül van, a fejére húzta téli
dzsekije kapucniját, és behúzott nyakkal elindult. Egy kis zseblámpát hozott magával,
azzal világított rövid villantásokkal a műhely mögött. Elment a régi trafóház mellett, át
egy üres telken, a sötét bolt mögött és végül kiért az országútra.
A West-ház talán hatszáz méterre volt, nem messze.
Maximum két kör az atlétika pályán. Olyan sötét volt, mintha egy szénbányában
járna. Egyetlen jármű sem járt az úton. Csak a léptei és légzése hallatszott.
Amikor elért a West-házhoz, látta, hogy odabent ég a villany. Az emeleti ablakban
egy villany égett, a földszinten pedig több kis fényforrás látszott – a tévé kis piros
lámpája, egy éjjeli lámpa a fürdőszobában, egy kis zöld lámpa, talán a telefonon, egy
újabb kis vörös fény egy hosszabbítón – mindez elég fényt biztosított Singleton
számára az eligazodáshoz.
Lassan mozgott. A lábával tapogatta ki a hóba ásott ösvényt az ajtó felé. Amikor
közelebb ért a házhoz, egy nagy tömeget észlelt a jobbján. Martha terepjárója?
Ahhoz túl nagy. Ez egy pickup. A francba. Ki lehet itt? A pickup mögé lépett,
megnézte a házat, hogy lát-e mozgást, majd a zseblámpájával a pickup hátuljára
villantott.
Azonnal felismerte. A horpadt lemezekről, mivel az öreg Reese nem szeretett
nagyon hátranézni tolatás közben, így gyakran ütközött neki többek közt a
telefonpóznáknak. Vajon mi a fenét csinálhat itt az öreg a töksötét házban?
Beszéltek róla az emberek, hogy Martha West időnként árulja magát, de nagyon nem
törődött vele senki. Na de Reese Culver? Ha a vénember itt alszik, akkor biztosan
fizet érte.
Singleton gondolkozott egy percig, majd még egyet.
A fenébe. Felállt, zsebre dugta a kezét, megmarkolta a revolver markolatát,
próbaképp elővette, hogy nem akad-e, majd visszadugta és az ajtóhoz ment.
Martha West épp lefeküdt az ágyba, amikor kopogtak.
Először arra gondolt, hogy Letty zajong odafönt, de aztán újra kopogtak. Martha
az órára nézett. Majdnem éjfél. Vajon ki lehet az ilyenkor? Marthának végigfutott a
hideg a hátán. Deon Cash és Jane Warr is pont éjfél körül. Újra kopogtattak, és
Martha West felvette ócska köntösét és a sötét nappalin át az ajtóhoz ment.
A tornác lámpája kiégett, így Martha a szoba lámpáját kapcsolta fel és kinézett az
ajtóra vágott kis ablakon.
A bélelt dzsekire varrt csillagot látta meg először, aztán Loren Singleton arcát.
Legalább nem a szellemek. Vajon mi történhetett?
Zavartan nyitotta ki az ajtót.
– Heló, Loren.
 – Martha, bocsánat a zavarásért – mondta Singleton.
– Tudom, késő van, de Loretta Groupe betelefonált, hogy aggódik Reese miatt.
Azt mondta, ivott egy keveset az öreg és nem tudja, sikerült-e hazamennie. Én meg
láttam itt nálatok a kocsiját.
– Ő igen, ivott és hát… Letty vitte haza, az öreg meg azt mondta neki, hogy jöjjön
haza a pickuppal. Tudod, milyen önálló Letty.
Singleton közben végig megpróbált elnézni mellette.
Martha nem törődött vele, mit néz a férfi. Egy kicsit beljebb hajtotta az ajtót,
jelezve, hogy vissza szeretne feküdni. – Van még valami?
– Szóval Reese otthon van. És Letty is. Minden rendben.
– Igen. Letty alszik már. Minden rendben. – Martha a legszebb mosolyát
villantotta Singletonra. – Oké?
Nem volt értelme szórakozni. Singleton kinyújtotta a karját és belökte az ajtót,
amitől Martha West is hátratántorodott. Martha meglepődött. Singleton előhúzta a
pisztolyát, a nő arcába szegezte és így szólt – Szólj Lettynek, hogy jöjjön le! Le van
tartóztatva.
Martha csak egy pillanatig tétovázott a pisztoly csövére nézve. A lelke mélyén
pontosan tudta, hogy Letty nincs letartóztatva, és hogy valami szörnyűség történik,
bár azt nem tudta, mi. Martha úgy csinált, mintha megfordulna azért, hogy
felkiabáljon a lépcsőn, de ehelyett Singletonra vetette magát. A pisztolyt elkerülve
megragadta a férfi karját és üvöltve, köpködve nyúlt a rendőr arca felé. Singleton
dzsekije felcsúszott és Martha meztelen bőrfelületet látott, amiből rögtön vér is
csordult. Singleton visszavágott, és Martha rájött, hogy nem nyerhet és ordítani
kezdett – LETTY, MENEKÜLJ! MENEKÜLJ! LETTY, FUSS!
– de ekkor Singleton keményen megütötte, mire Martha átrepült a díványon és
összetörte az alacsony, üvegtetejű kávézóasztalkát, de még mindig kiabált. Látta,
hogy Singleton felé közeledik, érte nyúl, és az utolsó pillanatban rájött, hogy nem
érte nyúl, hanem rászegezi a pisztolyt és még egyszer felordított, hogy FUSS,
LETTY…
A pisztoly dörrenése fülsiketítő volt a kis szobában, de csak egy töredékpillanatig
tartott, és utána teljes sötétség lett. Singleton soha nem szerette ezt a fajta zajt, ezt
az éles, vonító női hangot, és amikor Martha West homloka közepébe lőtt, az első
érzése a megkönnyebbülés volt. Aztán eszébe jutott Letty, és az emeletre vezető
lépcsőre nézett. Martha West a lépcső felé kiabált… Singleton is arra indult,
kettesével vette a lépcsőket.
Letty az imént írta meg az utolsó kérdésre is a választ, és a táskáját pakolta,
amikor meghallotta a kopogást az ajtón. A szobájából nem láthatta a tornácot így
csak megállt és a fülét hegyezte. Az anyja csinálta ezt a zajt?
Aztán újra kopogtak és Letty az ajtaja és a lépcső felé lépett. Hallotta, ahogy
anyja a bejárati ajtóhoz megy.
Az anyja hangját és egy férfi mormogását hallotta.
Lehet, hogy Lucas és Del, mert valami fontos dolog történt? Aztán felerősödtek a
hangok és az anyja nagyon hangosan kiabálni kezdett, hogy LETTY, MENEKÜLJ.
Letty megfordult, a szoba túlsó végébe lépett és felkapta a puskáját, amiben nem volt
töltény, mert az anyja megeskette, hogy soha nem hagyja megtöltve amikor nem
használja, és a csapdázós dzsekije zsebében kezdett kotorászni a töltényes doboz
után. Közben hallotta, ahogy odalent összetörik valami üveg, aztán felhangzott még
egy FUSS, LETTY, pont amikor kinyitotta a fegyvert, hogy megtöltse és egy
hatalmas dörrenés hangzott fel és abbamaradt a dulakodás zaja…
Késő…
 Letty villámgyorsan körülnézett a szobájában. Az ajtóra ráfordította a régi reteszt,
majd felvette az ágya lábánál álló acéllábas széket és gondolkodás nélkül átdobta az
ablakon. A nehéz szék áttörte a dupla ablaktáblát. A lépcsőről futó léptek zaja
hallatszott – mint valami rossz horrorfilmben –, Letty pedig átvetette az
ablakpárkányon a dzsekijét, hogy megvédje magát a szilánkoktól és kezében a
puskával kivetette magát az ablakon.
Letty bal kézzel a dzsekijébe kapaszkodott és hagyta, hogy zuhanjon. A kabát
megakadt valami szögben vagy talán üvegben, aztán engedett és Letty lezuhant. A
lány ügyetlenül érkezett egy fűcsomóra és kibicsaklott a lába. Égő bokával
elsántikált, magához ölelve kabátját a hidegben. Felnézett, és az ablakában meglátta
egy ember körvonalait. Megpróbált futni, az ablakban pedig fény villant és olyan
dördülés hallatszott, mint amikor a közelben csap be egy villám. Valami a hajába
kapott, de ő sántikálva futott tovább, majd egy újabb dörrenés hallatszott és az
oldalába láng mart, de a következő lépéssel befordult a ház sarkánál és eltűnt a
sötétben.
Fáj gondolta. Az oldalához nyúlt és érezte, hogy vérzik a hóna alatt, a bokájára
pedig alig tudott rálépni és valami nem volt rendben a bal kezével. Folytatta a
sántikálást, ugrálást. Hideg, gondolta. A puskát a lába közé fogta és magára húzta a
bélelt vastag dzsekit. Kesztyű, sapka nem volt nála, de felhúzta a kapucnit és
sántikált tovább, úgy ahogy tudott. A bal keze nem működött rendesen…
Úgy harminc méterre járt a háztól, amikor megérezte, hogy nincs egyedül az
udvarban. Letty egy fénycsíkot látott, majd lépteket is hallott a havon csikorogni. Az
ismeretlen férfi utána jött.
Töltény. Sántikálás közben Letty a zsebébe nyúlt és talált egy huszonkettes
töltényt, de a keze nem mű ködött rendesen, és elejtette. A töltény elveszett a
sötétben. Kivett egy másik töltényt, kinyitotta a fegyvert, berakta a töltényt és
visszacsukta a puskát. Ismét felvillant a fénycsík és a férfi így szólt – Letty. Akár
meg is állhatsz. Látlak.
A francokat, gondolta Letty. Ő alig tudta megállapítani, hogy a férfi hol lehet,
pedig a férfi mögött ott volt a viszonylag kivilágított ház. Ő pedig olyan gyorsan
mozgott, ahogy csak tudott, és mögötte semmi nem volt, csak a vaksötét. Viszont ha
tovább üldözi… Letty tudta, hogy valamit tennie kell. Nem tudta, hogy mennyire
súlyos a sérülése. Találnia kellene egy búvóhelyet.
A férfi körvonala időről időre feltűnt a ház háttere előtt. Letty emlékezett, hogy
egyszer Bud, öreg prémvadász barátja mit mondott neki. Ha a szarvas egy kicsit
gyorsabban mozog a jó lövéshez, akkor rá kell fütyülni, vagy mordulni, és a szarvas
megáll, hogy hallgatózzon. És akkor lehet lőni.
Letty megfordult, megkereste a férfi sziluettjét, célra tartotta a fegyvert és
megszólalt.
– Ki vagy te?
A férfi megállt, mint egy szarvas, Letty pedig lelőtte.
Singleton felrohant a lépcső tetelyére, körülnézett, hallotta a kitörő üveg
csörömpölését. Hátralépett, mert egy pillanatra az jutott eszébe, hogy Martha West
lehet az a kis asztal cserepeivel, de aztán rájött, hogy csak Lettytől származhat a zaj,
mivel Martha Westet az imént lőtte le.
Megtalálta az ajtót, ami alól fény szűrődött ki, odalépett hozzá és így szólt –
Letty? – és a kilinccsel megpróbálta kinyitni az ajtót.
Zárva volt. Belerúgott, mire az ajtó meghajlott, de nem tört be. Belerúgott még
egyszer, most már rendesen a zár magasságában, és az ajtó kivágódott. Letty nem
volt sehol. Az ablak ki volt törve és egy bélelt télikabát épp eltűnt belőle. Singleton
rálépett egy iskolai füzetre és kis híján elvágódott, de kiegyensúlyozta magát, az
ablakhoz sietett és odalent egy sötét árnyékot látott a ház oldala mellett futni. Rálőtt,
de nem talált, majd a saját pisztolya torkolattüzétől elvakítva eleresztett még egy
lövést, de utána már nem látta az árnyékot.
Gondolkozz!
A lány odakint van egyedül, talán még meg is sérült.
Senki más nincs a környéken, akár géppisztollyal is lövöldözhet, akkor sem fogják
meghallani. Singleton lerohant a lépcsőn és fájdalmat érzett a karjában. Miközben
kilépett a nappaliból a tornácra, gyorsan megnézte vér. Aztán futott a ház másik
oldalára, elővette a zseblámpát az ablak alatt, és követni kezdte a lány nyomait.
Talált vérnyomokat is, és arra gondolt, hogy talán eltalálta, vagy a lány megvágta
magát az ablaknál…
Egy percig követte a hófoltokban látható nyomokat, aztán felkiáltott – Letty. Akár
meg is állhatsz. Látlak.
A lány kis idő múlva válaszolt – Ki vagy te? – Singleton pedig megállt, keresve a
hang forrását. Olyan sötét volt, mint éjszaka egy szenes pincében.
Aztán egy csillag villant fel Singleton előtt, érezte, ahogy valami erősen
mellbevágja és önkéntelenül is leült. Hallotta, ahogy a lány sántikálva újra futásnak
eredt, de már nem érdekelte. Arra gondolt – Meglőtt. Eltalált. – Nem tudta elhinni.
Lelőtték.
Majdnem felröhögött. Valamit tennie kellett.
Négykézláb visszaindult a ház felé, majd lábra állt és tántorogva bement a fényre.
A mellkasára nézett. Semmit nem látott, de nagyon fájt. Egy másodperccel később
észrevette az apró lyukat a kabátja anyagán. Egy lyuk, gondolta csodálkozva.
Lehúzta a cippzárat, és egy kis vérfoltot látott a zubbonyán. Azt kigombolta és a
trikóján egy még nagyobb foltot látott. Azt is felhúzva egy lyukat látott a mellén
közvetlenül a ball mellbimbója jobb szélén. A bőr már kezdett belilulni a lyuk körül, és
amikor megérintette a lyukat, az egész testén végighullámzott a fájdalom.
A fene. Hát meglőtték.
Végül is jobban is fájhatott volna. Singleton vett néhány mély lélegzetet. Tudott
lélegezni. Arra gondolt Rám kiabált ki vagy te?
Vajon tényleg nem tudta? Vagy láthatta az arcát?
Arra gondolt, hogy talán még meg is úszhatja. Aztán eszébe jutott DNS. Az
átkozott DNS. Martha West megsebezte, ott van mindenhol a vére…
Letty elengedte a lövést, aztán sántikálva megpróbált minél messzebb kerülni a
torkolattűztől, ami jelezte az előző helyét. A férfi felől újra hallatszott a hó csikorgása,
Letty pedig elővett egy újabb töltényt a jó kezével mi lehet a baj a bal kezével? – és
megpróbálta betölteni.
Elejtette, elővett egy újabb töltényt, ezt sikeresen betöltötte, majd megállt és
hallgatózott.
Semmi. Vajon hol lehet? Eluralkodott Lettyn az a félelmetes érzés, hogy a férfi itt
van mellette, halkan veszi a levegőt és tudja, hogy ő hol van. Letty lassan térdre
ereszkedett és az árok mellett a bokrok közé húzódott.
Várt. Vajon hol lehet…?
Két perc telt el, de Letty egy örökkévalóságnak érzékelte. Még egy perc? Hol van
ez a férfi? Mi történt anyával? Letty majdnem felkiáltott, amikor arra gondolt, hogy
tudja, mi történt anyával. Anya azért verekedett a férfival, hogy ő el tudjon
menekülni…
Fény. Mi történik? Egyre erősödő fény…
Égett a ház. Letty oda akart menni. Vajon ez csapda?
 így akarja odacsalni a férfi? Letty ijedten távolabb ment, egyre mélyebbre a
sötétségbe, egyre távolabb, ahogy emelkedtek a lángok.
Amikor húsz perccel később megérkezett az első önkéntes tűzoltókocsi, a tűz öt
emelet magas volt és a lángok úgy világították az éjszakát, mint egy vulkán.
 15.

Lucas lopott egy régi Fortuna magazint a motel előteréből és az ágyán fekve pont
arról olvasott egy cikket, hogy hogyan vonulhatna vissza gazdagon, amikor
megcsördült a telefon. Del?
Felvette a kagylót és a Bűnüldözési Központ diszpécsere szólalt meg – Mr.
Davenport? Susan Conrad vagyok a seriff irodájából. Nemrég küldtünk ki egy
tűzoltóautót a West házhoz. A hívás szerint az egész ház lángokban áll. Arra
gondoltam, hogy talán jó, ha szólok.
– Jézusom! Köszi szépen!
Lucas levágta a telefont és mezítláb, alsónadrágban és pólóban az ajtóhoz futott,
kilépett rajta, a kettővel arrébb levő ajtóhoz szaladt, és dörömbölni kezdett rajta
– Ébredj, Del! Kelj fel!
Válaszra nem várva visszarohant a saját szobájába és az ajtót nyitva hagyva
elkezdte felhúzni a farmerját.
Alig volt kint tíz másodpercet, de máris fázott. Nem tudta hány fok lehet, de
gyilkos hideg volt. Az ingét húzta, amikor Del lépett be félig magára húzott
nadrágban, pizsama felsőben.
– A West ház lángokban áll. Most indultak a tűzoltók – mondta gyorsan Lucas.
Del eltűnt. Lucas felhúzta a zokniját és a cipőjét. A nyitott ajtón át a távolból
meghallotta a szirénák süvöltését.
Cipő. Lucas felkapta a tárcáját, a kulcsát, a kabátját és a kesztyűjét és rohant a
terepjáróhoz. Beszállt, látta, hogy Del is érkezik, kinyitotta a jobb oldali ajtót, Del
beugrott és Lucas már indult is.
Del a kocsiban vette fel az ingét, a kabátját és a bakancsát, miközben az
országút felé száguldottak.
– Ez nem véletlen – morogta.
– Egész nap a kölyökkel voltunk. Mintha csalinak szántuk volna. Gondolni sem
akarok rá – mondta Lucas. Úgy két vagy három mérfölddel a tűzoltóautó mögött
jártak, amikor ráfordultak a 36-os útra. Ahogy elhagyták a város utolsó házát, Lucas
a padlóig nyomta a gázt és nem is engedte fel. Két perccel később megnyomta az
információs képernyő kapcsolóját. A képernyőn megjelent, hogy mínusz tizennégy
fok van. Egy perccel később meglátták a vörös ragyogást a horizonton.
– Jézusom, ez nem lehet az – mondta Del. – Még túl messze vagyunk hozzá.
– Pedig annak kell lennie – mondta Lucas. – Hacsak nem tévedtek.
Egyre közelebb kerültek az első tűzoltóautóhoz, de csak Broderick előtt érték utol.
Akkor már tudták, hogy az információ nem tévedés a hatalmas tűz Brodericktől
északra lobogott, arra pedig nem volt más ház.
Lucas félve, hogy a kisváros pár lakója talán kiment az országútra, hogy jobban
lássa a tüzet, nem előzte meg a tűzoltókat, de rögtön Broderick után elhúzott mellette
és aztán befordult a földútra.
Még ott, az árok túlsó oldalán is égetett a tűz melege.
– Aki bent volt, biztosan meghalt – mondta Del. Az egyik tűzoltó azonnal leugrott
a tűzoltókocsiról, beugrott az árokba és egy nagy fejszével csépelni kezdte a jeget.
Eközben az egyik társa elkezdte letekerni a csövet, majd amikor eleget letekert
belőle, leengedte a végét az árokban levő tűzoltónak, aki azt a közben a jégen vágott
lyukba dugta.
 Egy perccel később egy vékony vízsugár kezdte permetezni a házat, de látszott,
hogy semmi értelme. Olyan volt, mintha valaki egy égő máglyát próbált volna eloltani
úgy, hogy belepisil. A tűz mindent felemésztett.
Egyre több jármű érkezett, rendőrautók és még két tűz oltóautó.
Aztán – Lucas!
Éles, de valahogy mégis gyenge hang volt, akár egy tűzben égő gerenda hangja
is lehetett, de Lucas tudta, hogy nem az. Futva elindult a földúton a hang irányába és
kiabálni kezdett – Letty! Letty!
– Erre! Erre! – Lucas meglátta a lány arcának sápadt ovális formáját az árok
túloldalán a tűz fényében. Csúnyán megsérültem.
– Várj! – kiáltotta Lucas. Del rákiabált – Ne arra! – ahogy Lucas egyenesen
beugrott az árokba, félig csúszva leért az aljára, majd félig felmászott a túlsó falára,
visszacsúszott, és végül harminc métert futott az árokban, amíg talált egy olyan
helyet, ahol kimászhatott. Del az árok túlpartján szaladt felé.
– Letty? – Mindketten odarohantak a lányhoz.
– Megsebesültem és szerintem az anyukám… Odabent van. Valaki jött és lelőtte.
– Ahogy Lucas odaért hozzá, Letty hüppögni kezdett. Lucas lehajolt, hogy felvegye,
de Letty elhúzódott tőle.
– Valami baj van a kezemmel, és fáj az oldalam is, szerintem eltaláltak. A bokám
lehet, hogy kitörött.
– Jézusom. – Del is odaért. Lucas levette a kabátját és így szólt – Csinálunk egy
hordágyat… Á, túl hideg van, Del… – Lucas visszavette a kabátját és így szólt –
Felveszlek. Melyik oldalon fáj, kicsi? Melyik oldal?
Lucas a karjába vette a lányt, Del pedig megkérdezte – Hol van a kulcsod?
Lucas megmondta, és Del kivette Lucas kabátzsebéből a kulcsot és a kocsihoz
szaladt. Az egyik tűzoltó szaladt oda hozzájuk és megkérdezte – Égési sérülés? –
Letty válaszolt – Nem, nem égés.
Pár másodpercen belül megérkezett Del, Lucas beemelte Lettyt a hátsó ülésre,
és ő is bemászott. Del villámgyorsan kihajtott az országútra és már nagy
sebességgel úton is voltak Armstrong felé.
– Nagyon fáj?
– Eléggé… – A lány újra elsírta magát.
Lucas elővette a mobilját és felhívta a BK diszpécserét.
– Hogy jutunk el a legközelebbi kórházba? Van velünk egy súlyosan sérült
gyerek.
– Visszafelé tartanak a városba?
– Igen.
– Hol járnak?
– Most értünk át Brodericken.
– A város szélén állni fog egy autó villogó megkülönböztető jelzéssel. Ha közel
érnek hozzá, villogjanak rá, és ő elvezeti magukat a kórházhoz.
– Megyünk…
Lucas elismételte a hallottakat Délnek, majd visszafordult Lettyhez.
– Tudom, hogy fáj, de mondd el, amit tudsz…
– Fent voltam a szobámban és hallottam, hogy valaki kopogtat… – Elmondta a
történetet és amikor befejezte, Del így szólt – Jézusom, Letty. – Lucas pedig
megkérdezte – Biztosan eltaláltad?
– Igen. El is esett.
– Nem lehet, hogy… Tudod, lebukott, hogy ne lásd?
 – Eltaláltam – mondta a lány makacsul. – Ilyen közel ről ha akarnék sem tudnék
mellélőni. Mellbe lőttem.
– Rendben. Rövid huszonkettessel?
– Igen. – Letty teste reszketett a szomorúságtól és a fájdalomtól. – Lelőtte anyát.
Anya felkiabált nekem, hogy fussak és verekedett vele, aztán volt egy lövés és anya
abbahagyta a kiabálást, a férfi pedig elindult felfe lé a lépcsőn felém… Nem láttátok
anyát kint a ház előtt?
Lucas így felelt – Nem néztem. Megpróbáltam nem útban lenni a tűz oltóknak.
Egyszer sem láttad, hogy ki volt az?
– Csak a körvonalait láttam. Nagyon sötét volt. De be szélt hozzám… Tudta, ki
vagyok. Mondta a nevemet. És úgy beszélt, mint… Idevalósi. Úgy beszélt mint az
itteniek.
– A kocsiját nem láttad?
A lány egy pillanatnyi hallgatás után válaszolt – Nem volt kocsija. Nem kocsival
jött. Belelőttem, el esett, aztán felállt és visszament a házhoz, mialatt én
megpróbáltam újratölteni. Aztán csak ültem ott, a ház elkezdett égni, egy idő után
nem tudtam felkelni, aztán megjöttetek ti. Egyáltalán nem hallottam, hogy autó jött
vagy ment volna.
– Biztos vagy benne?
– Biztos. Nem kocsival jött.
– Oké. Figyelj…
Mondani akart valamit, de Letty felemelte az egyik kezét és megpróbált ránézni.
Lucas egy hatalmas vágást látott, ami a lány csuklójánál kezdődött, végigfutott a
tenyerén és eltűnt a középső és a gyűrűs ujja között.
– Ne nagyon mozgasd! – szólt Lucas. – Vérzik egy kicsit.
– Most érünk oda a járőrkocsihoz – szólalt meg Del.
Lucas előrenézett és meglátta a villogót. Del villogni kezdett a fényszóróval, a
járőrkocsi pedig kifordult az útra, lassan haladt amíg utol nem érték, akkor
felgyorsított és a város utcáin az orvosi rendelő sürgősségi osztályának bejáratához
kalauzolta őket. Három ember álldogált a rámpán, aztán megjelent egy negyedik is,
egy hordágyat tolva. Del mellettük állt meg.
A négy ember félre tolta Lucast és Delt az Útból, a hordágyra rakta Lettyt és
betolta az épületbe. Lucas egy, a rámpán álló műanyag szemeteskukához ment,
felemelte és kihajította az útra, ahol szánkázva forgott miközben hullott belőlük a
szemét.
– A keze – szólt Délhez. – A szeme úgy néz ki, mintha kettévágták volna.
– És a mellkasa? A lövés?
– Ahhoz túlságosan magánál volt, hogy mély legyen mondta. Aztán – Be kell
mennem.
– Én leparkolok rendesen…
Lucas belépett, majd eszébe jutott valami és visszafordult Délhez – Kezded
felhúzni magad?
– Azt hiszem, igen.
Lucas egy fiatal rezidenst rángatott ki az ágyból hívásával és most épp vizsgálta
Lettyt, amikor Lucas belépett a vizsgálóba.
– Hogy van?
Letty megpróbált felülni, az orvos pedig Lucas felé fordult és a maszkja fölött
ránézett.
– Ki maga?
– Zsaru. Hogy van?
 A rezidens visszafordult Lettyhez és mintegy félvállról, a lehető legrosszabbul
megválasztott hangon így szólt az egyik ápolónőhöz – Vezesse ki ezt innen.
Lucas dühöngeni kezdett – Figyeljen ide, maga seggfej! Most kihagyom a
részleteket, de ha azt akarja, hogy működési engedélye legyen Minnesotában, jobb
lesz, ha nem baszkódik velem! Szóval. Mi a helyzet? Hol érte a lövés?
Az orvos az ápolónőre nézett, aki vállat vont és láthatóan nem állt szándékában
kidobni Lucast. Az orvos így szólt – Van egy talán lőtt sebe, de nem életveszélyes.
A kézsérülés elég súlyos. Még nem fejeztük be a vizsgálatot.
A lábát meg kell röntgenezni, mert csúnyán meg van dagadva és érzékeny.
Lehet, hogy eltörött, de mindenképpen elég csúnya ficam. Ennyi elég?
– Mi a helyzet a kézzel? Az elég rosszul nézett ki.
– Valószínűleg a törött üvegen vágtam el – mondta Letty. – Anyát megtalálták?
– A kézhez… ööö… valószínűleg specialista kell mondta a rezidens. – Fargóban
van egy sebész…
– Picsába Fargóval – mondta Lucas. Döngő léptekkel kirohant a vizsgálóból,
aztán az épületből is. Elmondta Délnek, hogy mit tervez, elővette a mobilját és
felhívta az otthoni számát. Weather álmos hangon szólt bele a harmadik csengetés
után.
– Igen?
– Én vagyok… Van egy kis gond.
Gyorsan elmondta Weathernek, hogy mi a helyzet és amikor befejezte, Weather
így szólt – Küldd ide le, amilyen gyorsan csak tudod. Addig kell megcsinálni, amíg
friss a seb. Szólok Harry Larsonnak, ő a kézsebész. Milyen gyorsan tudod
ideküldeni?
– Meg kell kérdeznem. Feküdj vissza. Majd hívlak. Ma reggel dolgozol?
– Csak tíz körül. Mit fogsz csinálni?
– Megpróbálok szerezni egy repülőt, vagy helikoptert.
Ha nem megy, akkor leviszem kocsival, vagy valami.
Szerzek egy mentőautót.
– Figyelj! Felhívom a Regions kórházat, megkérdezem, hogy milyük van. Lehet,
hogy jobb lenne, ha onnan menne fel érte egy gyors helikopter.
– Jó. Hívjál!
– Ki fizet?
– Mi. Én.
– Nem lesz olcsó.
– Mindegy.
Del szólalt meg – Mit csinálunk?
– Elvisszük innen egy helikopteren. Weather elintézi.
Nemsokára telefonál.
– Nem hinném, hogy az anyukája túlélte – szólt Del. Amikor megkerültem az
árkot, éreztem azt a szagot… Del elfintorodott és úgy csinált, minta kiköpne oldalra.
Az égő embernek olyan szaga van, mint a roston sült disznóhúsnak, és ez a szag
megmarad az ember szájában és orrában.
– Tudja – mondta Lucas. – Csak még nem ismerte be magának. Úgy tűnik, az
anyja szembeszállt a seggfejjel, hogy megmentse Lettyt…
– Azt nem értem, hogy miért gyújtotta fel a házat? Ha nem gyújtja fel, Letty
meghalt volna odakint. Arra gondolok, hogy ha Lettyt akarta kinyírni…
– Miért? Miért akarná kinyírni?
Del elgondolkozott – Nem tudom.
– Mi van, ha Letty anyja volt a cél?
 Del megrázta a fejét – Úgy érzem, nem.
– Oké. De az egész ügy elég érdekes. Miért akarta kicsinálni Lettyt? Mit égetett
el? Hol lehet most, főleg, hogy Letty azt mondja, mellbelőtte egy huszonkettessel?
– Nem biztos, hogy elhiszem, hogy eltalálta. Mindketten ismerünk olyan zsarukat,
akik egy teljes Glock tárat kilőttek valakire, aki pár méterre állt tőlük egy folyosón, és
egyszer sem találták el.
– Hm. Én is gondoltam erre, de Letty ragaszkodott hozzá, hogy eltalálta. Azt
mondta, ha akarta volna, se tudta volna eltéveszteni. Lehet, hogy igaza van.
– Mindenesetre odaszólhatunk a helyi kórházakba.
– Tegyük.
Még mindig ezt vitatták, amikor Weather jelentkezett – Van egy légi
mentőszolgálat Brainerdben, ami félúton van oda, és ők fél órán belül fel tudnak
szállni. Fel fognak hívni, hogy mikor érkeznek. Azt mondják, körülbelül egy órán belül
oda tudnak érni. Én elémegyek és fogadom, ha érkezik.
– Nagyon jó.
Lucas visszament az épületbe és elmondta az orvosnak – Helikopterrel leküldjük
a Hennepin General kórházba. Már várni fogja egy kézsebész. Körülbelül egy órán
belül érkezik a helikopter. Addig stabilizálni kéne.
– Csak a kéz a nagy probléma – szólt a doki. – Van egy horzsolás a törzse
oldalán, de nem súlyos. A láb sem az.
A kéz… A kéz probléma.
– Mikor szállíthatják?
– Mindjárt adok neki még egy kevés fájdalomcsillapítót, és fél órán belül indulásra
készen áll.
Lucas így szólt Lettyhez – Már mondtam, hogy a feleségem orvos. Ő mindent
előkészít lent Minneapolisban, várni fog. Nem lesz semmi bajod, de a kezedet
gyorsan meg kell műteni.
– Oké – válaszolt Letty. – Anyukámról tudsz valamit?
– Még nem volt rá idő – mondta Lucas. – Mindjárt indulunk oda vissza. Nem lesz
bajod, mostantól az a dolgod, hogy azt csináld, amit mondanak. Vigyázni fognak rád.
– Anya meghalt – szólt Letty.
– Mindjárt megyünk, és meg fogjuk tudni, hogy mi történt – mondta Lucas.
Megérintette Letty jó lábát. – Vigyázz magadra!
Amikor visszaértek a West házhoz, a ház már leégett, nem maradt éghető anyag.
A négyzet alakú farmház helyén most egy fekete lyuk tátongott a földben. Egy
rendőr, aki állítólag az akasztófánál már találkozott Lucasszal csak a fejét rázta,
amikor Martha Westről kérdezték.
– Senki nem látta. Az autója itt van… Ezek után… Mutatott a házra. – Éreztem a
szagot…
– Tudom. Letty azt mondta, hogy az anyja a földszinten volt. Hallotta, hogy valaki
bekopogtat, aztán az anyja kiabálni kezdett, aztán egy lövés hallatszott, az anyja
elhallgatott, Letty meg kiugrott az ablakon. Azóta nem tud semmit az anyjáról.
– Biztos, hogy igazat mond? Nem akarok semmire se célozgatni, de egyedül
voltak ott.
– Lettyt is meglőtték. Egyértelműen hátulról és felülről érte a lövés – mondta
Lucas. – És a sebeit sem lett volna képes magának okozni. A keze… Lehet, hogy
meg fog nyomorodni.
A rendőr elfintorodott.
– Értem. Csak azért jutott eszembe, mert itt kint a pusztában néha nagyon furcsa
dolgok történnek az emberek között. Túl sokat vannak egyedül.
 – A városban meg azért történnek nagyon furcsa dolgok, mert túl sokat vannak
együtt – mondta Del.
– Mindenhol furcsa dolgok történnek – szólt a rendőr.
Lucas gyorsan közbeszólt, mielőtt fejest ugrottak volna valami filozófiai fekete
lyukba.
– Értesítenünk kéne minden környékbeli kórházat és orvost, hogy a gyilkos talán
egy lőtt sérüléssel segítséget fog kérni.
– Az is valami. Ha már nem fejbe lőtte, remélem a tökeit találta el – mondta a
rendőr. – Beszólok.
Miután Singleton meggyőződött róla, hogy ég a tűz, kilépett a West ház első
ajtaján és kocogni kezdett vissza Broderick felé. Eszébe jutott, hogy még egyszer
körbe kéne nézni, hátha rábukkan Lettyre, de aztán a lánynál levő kispuskára
gondolt, és arra, hogy Letty pontosan látta, hova lőjön. Úgy döntött, jobb lesz, ha
csak megy tovább.
Fájt a mellkasa. Nagyon fájt, de nem köpött vért, és tudott lélegezni. Csak fusson
tovább…
A futás egyre jobban fájt. A fele távolságot futva tette meg, aztán megállt, lehajolt,
a kezével megtámaszkodott a térdén és megpróbált könnyíteni a fájdalmán. A
fájdalom hullámokban érkezett, és ha nem tudta volna, hogy meglőtték, azt gondolta
volna, hogy szívrohama van. Mögötte egyre magasabbra csaptak a lángok. Futott
tovább, majd a kertek alatt elért a kocsijához.
Ez veszélyes rész volt. Itt akár meg is láthatták. Kigurult a járőrkocsival a bolt
mögül, dél felé fordult és elindult. Egy ablakban sem látott fényeket, de a
visszapillantó tükörben a ház már úgy lángolt, mint egy hatalmas tábortűz.
Eltávolodott egy mérföldet a várostól, majd kettőt, majd még kettőt. Aztán
megszólalt a rádiója és hallotta, hogy a diszpécser a tűzoltókat hívja. A padlóra
nyomta a gázt. Még mindig vagy két mérföldre járt a legközelebbi úttól, ami elvezet a
36-ostól.
Nemsokára elérte a bekötőutat, ráfordult és hamarosan meglátta az első tűzoltó
fényeit. Folytatta az útját kelet felé. Az oldalsó ablakában látta a West ház hatalmas
lángjait. Aztán hívta a diszpécser és azt mondta, hogy visszafelé tart, de még elég
messze jár, bár hallotta a szirénát…
Fájt a sebe. Az átkozott Letty West.
Izzadt a fájdalomtól érezte a saját szagát. Autózott még egy mérföldet, és
befordult egy dél felé vezető murvás útra, ami Armstrong határához vezett. Négy
perccel később a saját házánál állt, és várta, hogy kinyíljon az automata garázsajtó.
Odabent levette a kabátját, az ingét és a trikóját és megvizsgálta a lyukat a
mellén. Rendes lyuk volt egy lilás karimájú, huszonkettes méretű lyuk tátongott a
mellén. Egy kicsit megnyomkodta mellette a bőrt és felszisszent ezt nem fogja újra
megtenni. A lyukból egyenletesen szivárgott a vér. Nem sok, de nem állt el.
Singleton bement a fürdőszobába, elővett egy guriga gézt, készített magának egy
vastag párnát, és a konyhában magához szigszalagozta a vastag nyomókötést.
Önkéntelenül is újra megnyomta egy kicsit a bőrt a lyuk mellett, összenyomta a seb
két szélét, hátha megérzi a lövedéket. Nem érezte a golyót, újra hatalmas fájdalmat
okozott magának.
– Hülye seggfej – szólt.
Megcsördült a telefon. Hagyta, hadd csörögjön. Valószínűleg Katina az a tűz
híreivel. Singleton meggyőződött róla, hogy a kötése nem fog átvérezni, majd
megnézte a karját. Martha Westnek hosszú körmei voltak.
 A seb nem volt vészes, de biztos maradt bőr a nő körme alatt. Jó ötlet volt ez a
tűz. Singleton megmosta a karmolásokat vízzel és szappannal, majd fertőtlenítőszert
öntött rájuk, és ezt is bekötötte.
Rendben. Nem látszik a vér. Járni tud. Singleton elővett egy tiszta inget és
óvatosan felvette. Ahogy véletlenül hozzáért közben a melléhez, a fájdalom újra
végighullámzott a testén. A telefon újra csörögni kezdett.
Singleton nem vett róla tudomást, hanem felöltözött és elindult a kocsihoz.
A tűzoltóság ki volt világítva és üresen tátongott.
Mindenki kint volt a tűznél. Singleton leparkolt a kocsival, bement a főbejáraton és
így kiáltott – Heló! Van itt valaki?
Senki nem válaszolt, bár valahonnan szólt egy Hank Wiliams Junior szám.
– Hé! Valaki!
Senki? Ez az! Singleton felment a lépcsőn az éjszakai pihenőbe és egyenesen
ahhoz a szobához ment, ahol az orvosi felszerelést tartják. A tűzoltóság volt a
tartalék mentőszolgálat is. Levett egy mentős csomagot az egyik polcról, letépte a
plombát, és felnyitotta a csomagot.
A francba nem voltak benne tabletták. Singletonnak fájdalomcsillapítóra volt
szüksége, és ebben a csomagban semmi sem volt. Biztos volt benne, hogy talál
valamit. A tűzoltóknál mindig voltak tabletták. Valószínű a kis égési sebek ellen. De
ezek szerint nem a mentőscsomagokból szedték a tablettákat. Visszazárta a
csomagot és a helyére tette. Hol juthatna fájdalomcsillapítóhoz? A kórházban, vagy a
gyógyszertárban. A kórházban most biztos mindenki riasztva van a tűz miatt és
Singleton amúgy sem tudta, hogy ott hol keresse. A gyógyszertárnak van egy
széfje… Megérintette a mellkasát a francba, úgy fáj.
Kifelé tartott a tűzoltóságról, amikor szerencséje lett.
Mindegyik öltözőszekrény nyitva volt. Az egyikben meglátott egy doboz tablettát.
Megnézte a címkét Advil.
Nem elég erős. Ezután gyorsan végignézte a szekrényeket. Úgy egy tucatnyi
tablettás dobozt talált, főleg vitaminokat és gyenge, recept nélkül kapható
fájdalomcsillapítókat. Végül, az egyik főállású tűzoltó szekrényében talált két doboz
Dilaudidot. Összesen húsz narancssárga tablettát. A dobozokra ez volt írva hat
óránként egy tabletta.
Kitűnő. Singleton eltette a dobozokat. Tovább kutakodott az öltözőszekrényben
és talált még egy dobozt penicillin. Jó. Ezt is elrakta.
Lewisszel kapcsolatban viszont ki kell majd találnia valamit. Egy ideig most nem
lesz használható, és ezt indokolni kell. Gondolkoznia kell.
Elindult a kocsijához és megérintette a mellét.
francba ez fájt.
Aztán arra gondolt vajon meddig jutott el Lett; West? Singleton azért ment ki a
házhoz, hogy megoldjon egy problémát, de nem sikerült. A lány még mindig él.
Singleton beült a járőrkocsiba és elindult a tűz felé Félúton jutott eszébe anya
dühös lesz.
 16.

A tűz kialudt. Néhány tűzoltó kotorászott az egykori pincében felgyűlt szénné

égett maradványok között. Az egykori ház most úgy festett, mint egy bombatölcsér.
Lucas és Del felváltva figyelték a munkát és melegedtek a kocsiban. Ray Zahn is
előkerült az országúti járőrautóval. Beszélgettek pár percet – A diszpécser felhívta a
seriffet. Ő azt az utasítást adta, hogy csinálják ahogy akarják, közben koordináljanak
veletek, aztán visszafeküdt aludni. Gondolom, nem elég fontos számára a dolog.
– Nem vagyunk túl kedvesek hozzá – jegyezte meg Del.
– Nem bizony – mondta Zahn. – Végül is honnan tudhatnánk, hogy milyen
problémákkal kell neki szembenézni nap mint nap. A nyomorult balfasznak.
Zahnt egy illegális gyorsulási versenyhez hívták, így el kellett húznia. Lucas és
Del még maradtak a romoknál.
További megyei rendőrök jelentek meg, láthatóan önszorgalomból. Egy idő után
visszajött Zahn és arról kezdett beszélni, hogy szerinte Rose Marie-nek hogyan kéne
megváltoztatni az állami országúti járőrszolgálatot.
Már egy órája voltak a tűz helyszínén, amikor egy szürke Toyota Land Cruiser állt
meg az országút szélén, és két nő szállt ki belőle. Lucas felismerte az egyiket.
Vele beszélt a templomban. Egy darabig gondolkoznia kellett a nő nevén, aztán
eszébe jutott Ruth Lewis.
Ruth odasétált a tűzoltókhoz, a másik nő pedig felnyitotta a Land Cruiser hátulját.
Lewis egy percet beszélgetett a tűzoltókkal, aztán ketten kiváltak a csoportból és
követték Ruth-ot a kocsihoz. A másik nő egy karton fehér, fedeles papírpoharat vett
elő. A tűzoltók, akik a kocsihoz kísérték Lewist, átvették a karton papírtálcát és
eltűntek a terepjáró mögött.
– Kávé – szólalt meg Del.
– Szeretnék beszélni azzal a nővel – mondta Lucas. Kérsz kávét?
– Hozhatsz egy csészével – mondta Del. Kiszálltak az Acurából és odamentek a
Toyotához. A kocsi hátulja körül egyre több tűzoltó és rendőr kezdett gyülekezni.
Lucas és Del is beálltak a sorba. Amikor megkapták a kávéjukat, Lucas ivott egy
kortyot, majd odalépett Lewishez.
– Hallotta, mi történt? Lettyvel?
– Részleteket. Hallottam, hogy a kórházba vitték mondta Lewis.
– Megsérült – mondta Lucas. – Súrolta egy golyó, de az nem volt olyan súlyos,
hanem sajnos az ablakon át kellett menekülnie és nagyon csúnyán megvágta a
kezét. Helikopterrel vitetjük le Minneapolisba, hogy egy kézspecialista meg tudja
nézni. A bokája is vagy kificamodott, vagy eltört.
– Ez szörnyű. Hallottam, hogy az édesanyja… – Lewis tekintete a ház felé
vándorolt –, …még mindig ott van.
– Még nem biztos, de Letty azt mondta, lelőtték. Rögtön az elején. Úgy tűnik, épp
fel tudta tartani addig a támadót, amíg Letty el tudott menekülni.
– Ilyen dolgok nem szoktak ebben a megyében történni – mondta Lewis. – Valaki
azt mondta, hogy az utolsó gyilkosság tizenöt évvel ezelőtt történt.
– Az a feltételezésünk, hogy Deon Cash, Jane Warr és feltehetően Joe Kelly
elrabolták Sorrell lányát és megölték, ahogy egy másik lányt is, akit Burke-nek hívtak.
– Kettőt is?
 – Igen. Szerintünk Halé Sorrell valahogy elkapta Joe Kellyt és kínzással kiszedte
belőle Cash és Warr nevét.
Úgy gondoljuk, megtudta tőle, hogy a lánya már halott.
Ezután valószínűleg várt egy kicsit, hogy elaltassa őket, feljött és felakasztotta
őket a lánya meggyilkolásáért.
De úgy gondoljuk, legalább még egy embernek köze volt az emberrabláshoz, és
ez az ember most fél, hogy ki fogja lebuktatni. Amúgy férfit keresünk, nem nőt.
Letty hallotta a hangját.
A nő arcán rövid ideig egy mosoly jelent meg. Jól állt neki a mosoly, de olyan
gyorsan el is tűnt, ahogy megjelent.
– Köszönöm a tájékoztatást.
– Nem csak beszélgetni akarok – mondta Lucas. – Valami bonyolult dolog folyik
Broderickben, és nem tudom mi az. De ez a dolog minden gyilkosság oka. A
broderickiek pedig kerülnek minket, nem mondják el, amit tudnak. Nem tudom, miért
teszik, de ezt teszik.
– Én úgy nagyjából mindenkit ismerek Broderickben.
A karosszéria műhelyben vannak páran, akiket nem nagyon lehet kiismerni, de
senki, akit jól ismerek, nem rabolhatta ezeket a lányokat, vagy… – A kiégett gödör
felé intett.
Három tűzoltó állt a pince romjai között, és pont amikor Lewis feléjük intett, az
egyik ember odakiáltott a másik kollégájának, aki a gödör szélén állt, aki a tűz
oltóautók felé indult kocogva. Még két tűzoltó ugrott be a gödörbe.
– A francba – szólt Lucas. – Azt hiszem, megtalálták.
Lucas jól tippelt, megtalálták. Lucas és Del még egy órát maradtak és megvárták,
ahogy a megérkező halott kém lemászik a gödörbe. Tíz perccel később kimászott –
Martha West az? – kérdezte Lucas.
– Feltételezem, de csak abból, amit hallottam. A holt testről semmit sem lehet
megállapítani. DNS-mintát veszünk majd a holttestből és a lányából, és a kettőt
összehasonlítjuk. De ő lesz az. Más nem lehet.
– Rendben. – Még pár percet álldogáltak, aztán visszaindultak Armstrongba. Az
országúton annyi jármű volt, hogy már-már forgalomnak lehetett nevezni amit láttak.
Egészen sok rendőrautó, tűzoltókocsi és számos kíváncsiskodó volt az úton.
Menet közben Del megkérdezte – Mit mondtál Ruth Lewisnak?
– Csepegtettem belé némi bűntudatot. A típusa elég jól reagál erre.
– És most hagyod egy kicsit érlelődni?
– Igen. Holnapig. Aztán megkérem, hogy menjen le Minneapolisba és mondja el ő
Lettynek, hogy meghalt az anyja.
– Hm – mondta Del. Aztán, egy perccel később – ez kicsit olyan, mintha egy
kalapáccsal ütnéd fejbe.
– Hátha eltörik – mondta Lucas.
Megálltak a kórháznál, ahol most már nyugalom honolt. A szolgálatos nővér
elmondta nekik, hogy a rezidens visszafeküdt aludni, miután Lettyt elvitte a
helikopter.
– Nagyon gyorsan ideértek – mondta. A faliórára nézett. – Szerintem fél órán
belül odaérnek.
A kórház után a Bűnüldözési Központhoz mentek, ahol két embert találtak a
diszpécser irodájában. A két ember mikroban melegített pizzát evett. Lucas
kölcsönkért egy számítógépet és legépelt egy memót a seriffnek, amiben vázolta,
hogy mi történt, és hogy mit intézkedtek. Két példányt nyomtatott, az egyiket berak ta
a seriff fachjába, a másikat megtartotta magának.
 A szállodában mind ketten visszavonultak saját szobályukba és bár fáradt volt,
Lucas bekapcsolta a televíziót.
Talált egy mozicsatornát és egy régi fekete-fehér filmet kezdett nézni. Negyvenöt
perccel később telefonált Weather.
– Megérkezett – mondta. – A keze elég csúnya, de meg lehet csinálni. Elég
hosszú ideig fog gyógyulni. Nem tudod, van-e biztosítása? Szerinte nincs.
– Nincs neki – mondta Lucas. – Én fizetek.
– Ez valami római katolikus elfojtás, amiről eddig nem tudtam?
– Aha.
– Oké. Holnap hívj fel! Tudni szeretném a részleteket.
Érdekes gyereknek tűnik. Nagyon meg van ijedve. Kiugrott egy emeleti ablakon,
majdnem lelőtték, üldözték egy kicsit a sötétben, belelőtt a támadójába, végignézte,
ahogy leég az otthona, és meghalt az anyja. Ez utóbbiban még nem teljesen biztos.
Meg fogok kérni valakit idefönt, hogy menjen le és mondja meg neki. Egy ismerősét.
– Úristen… Rendben. Mellette maradok. Majd hívjál.
Lucas érezte, hogy szüksége lenne az alvásra, hiszen már hajnali öt felé járt az
idő, de még mindig túlságosan fel volt pörögve. Kapcsolgatta a tévét, de nem talált
semmi érdekeset. Végül felvette a cipőjét és lement a recepcióra.
– A fekete újságíró Chicagóból itt van még? – kérdezte a recepcióst.
– Igen. Azt mondta, hogy holnap reggel fog kijelentkezni.
– Mi a szobaszáma?
– Kétszáznyolc. Baj van vele? ; – Nem. Felhívtam a főnökét Chicagóban, és azt|
mondta, hogy a srác lesz a következő Nobel-díjas újságíró. Csak kezet akartam vele
fogni.
Baromi korán van, gondolta Lucas, de kit érdekel pont elégszer csesztek ki vele
a riporterek. Bekopogott a 208as szoba ajtaján, várt egy kicsit, újra kopogtatott, majd
egy rekedt férfihang szólalt meg az ajtó mögött – Mennyi az idő?
– Reggel öt – mondta Lucas. – Kitűnő kijelentkező idő.
– Tessék?
Az ajtó melletti ablak függönyei egy centire szétváltak, majd Mark Johnson
arcának egy része jelent meg az ajtó biztonsági lánca fölött.
– Davenport?
– Mi a helyzet? – kérdezte Lucas.
– Próbálok aludni.
– Maga még olyan fiatal – szólt Lucas.
Johnson kiakasztotta a láncot, kinyitotta az ajtót, ásított egy hatalmasat és így
szólt – Mi járatban?
– Valaki felgyújtotta a West házat, meggyilkolta Martha Westet és
megsebesítette Lettyt. A kislányt az Ikervárosba kellett vinni megműteni.
Johnson egy pár pillanatig csak üres tekintettel bámulta Lucast, majd az ágya felé
fordult, végül újra Lucasra nézett – Maga hantázik.
– Hantázik a hóhér.
– Jöjjön be. Felveszem a nadrágomat. Jézusom….
Szóval mi történt?
– Beszéltem Deke-kel. Azt mondta, hogy ha jobb nincs, hát akár magával is lehet
tárgyalni.
– Ja, végül is. A seggem.
– A következő lesz. Én elmondom, amit tudni akar, és maga meg nem nevezett
forrást fog emlegetni. És én tudok elég sok olyat, amit más nem.
– Például?
 Lucas elmondta neki, amit tudott, és amikor végzett, Johnson csak a laptopja
képernyőjét bámulta és így szólt – Látom benne a jó sztorit. Nem kis meló lesz.
– Jézusom. Tálcán nyújtom neki élete sztoriját és ő csak annyit képes mondani,
hogy nem kis meló lesz szólt Lucas.
– Az a kemény meló benne, hogy nem hivatkozhatok magára – mondta Johnson.
– Ez sajnos lehetetlen. De mondok valamit. Holnap jöjjön el a sportkabátjában és
mondok olyanokat, amiket idézhet a nevemet is megemlítve, de lesz pár dolog,
amivel kapcsolatban egyáltalán nem leszek hajlandó nyilatkozni. Azokkal a dolgokkal
forduljon az FBI-hoz.
Ők holnap ideérkeznek, és kezdik keresni az elrabolt gyerekek holttestét.
– Kiváló. Az FBI talán a legrosszabb riportalany.
Egyetlen szót sem szólnak soha.
– Ez nem mindig igaz. Most már komoly kurzusokat kell hallgatniuk a médiáról, és
majd én is közbenjárok náluk.
– Köszönöm… Akkor most én jövök. Van magának egy nevem. – Ezzel Johnson
ütni kezdte a laptopját, el mentette a jegyzeteit és belépett egy másik programba,
aztán a táskájába nyúlt egy tollért és jegyzetlapért. Fel írt valamit és átadta
Lucasnak.
Egy név, Tom Block és egy Lucas számára ismeretlen körzetszámú telefonszám
állt a cédulán.
– Ezzel az emberrel Deke hozott össze talán egy évvel ezelőtt lent Kansas
Cityben. Ő Kansas City Lucas Davenportja, csak fiatalabb és jobban néz ki.
– A fiatalabbat elhiszem – mondta Lucas. – Mit csinál?
– Járja a várost. Elég sokat tud a Cash családról és arról, hogy mit is csinál
odalent az a banda. Szerintem érdemes lenne beszélnie velük. Mondott pár dolgot,
amit én nem tudok használni, mert ha leírnám, azonnal el vesztenék egy
becsületsértési pert, de ez magának nem probléma.
– Mondjon egy példát.
– Az egész Cash család, ez inkább egy klán, rengeteg nagynéni, nagybácsi,
satöbbi, drogkereskedelemmel indult, aztán amikor bejött a crack és elkezdődtek a
gyilkosságok, akkor kiszálltak. Átnyergeltek más dolgokra.
Tom azt mondta, hogy a család egyik tagja, a Missouri állami egyetemre járt
üzleti tanulmányok szakra. Aztán visszatértek Kansas Citybe és mindenféle
üzletágba belevágtak.
– Igen?
– Igen. Az egyik fontos üzletág az autólopás. Legalábbis ez a pletyka. Alacsony
kockázat, magas hozam.
És mivel idefönt Calb is autókkal foglalkozik…
– Lehet, hogy Calb műhelye lopott kocsikat tesz tisztába?
– Nem tudom. Lehet, de nem nagyon áll össze. Oda lent minden további nélkül
tudnának motorszámokat cserélni. Nem tudom, hogy mi az a plusz, amit Calb idefönt
nyújtani tud.
– Hm. – Lucas felállt és nyújtózott. Arra gondolt, hogy talán már el fog tudni
aludni. – Rendben. Holnap valószínűleg összefutunk valahol. Vagy kijelentkezik?
– A fenéket.
– A recepciós azt hiszi, hogy rosszban sántikál. Már hogy fekete, meg minden.
– Ennek egy kicsit én is alájátszottam – szólt Johnson.
– Néha nem állom meg.
Lucas úgy aludt, mint egy csecsemő.
 Majdnem öt órát, amikor is Del telefonált. Lucas át fordult, felvette a telefont és
Del így szólt – Én már nem bírok tovább feküdni.
– Próbálkozz még egy kicsit – mondta Lucas. Aztán Na jó, felkelek.
– Tizenöt perc múlva ott vagyok. Lemegyünk a Birdbe és megreggelizünk.
Lucas megmosta a fogát, de a borotválkozást kihagyta, hogy pár perccel tovább
állhasson a zuhany alatt. Épp az ingét húzta, amikor Del kopogtatott. Beengedte
Delt, aztán az ágyra ült és felvette a zokniját és a cipőjét, felvette a kabátját, a kocsi
kulcsait pedig Délnek dobta.
– Te vezetsz. Nekem telefonálni kell.
Először is a seriff diszpécserirodáját hívta fel, ahonnan megtudta a brodericki
templom telefonszámát. Felhívta a templomot, és Ruth Lewist kérte a telefonhoz.
– Azért hívom, mert meg szeretném kérni valamire mondta, amikor a nő
jelentkezett.
Ruth aggódó hangon válaszolt – Mire?
– Azt szeretném, hogy menjen le az Ikervárosba és mondja meg Lettynek, hogy
meghalt az anyja. Letty nagyjából tudja, hogy mi történt az anyjával, de még senki
sem mondta meg neki egyértelműen. Magát ismeri és kedveli. Szerintem jó lenne, ha
maga mondaná meg neki.
– Istenem – mondta Lewis. Aztán, egy perccel később Ma délután lemehetnék.
– Köszönöm. A Hennepin General kórházban van. Telefonálok a kórházba, hogy
engedjék be magát. Ha elég gyorsan elindul, még ma este beszélhet vele.
A következő hívás Weather mobiljára ment. Weather jó pár csöngés után vette fel
– Épp az öltözőben vagyok. Bent voltam Letty kézműtétjén. Jó munka volt. Larson
érti a dolgát.
– Na! De jó! És hogy van Letty?
– Elég kába lesz még ma, és egy ketrecet kell a kezére rakni.
– Fogja tudni használni a kezét?
– Valószínűleg lesz még néhány műtétje, hogy megszabadítsák a varszövettől,
ahogy felgyűlik, de igen valószínűleg tökéletesen fogja tudni használni a kezét.
Egy ideig még nem fog ugyan zongorázni.
– És a lába? Meg a lőtt seb?
– A lőtt seb nem probléma. Odafent rendesen kitisztították, be fog gyógyulni.
Csak egy kis bőrt vitt le a bordáiról meg a karja belső részéről. A bokája kificamodott,
de nem túl vészesen. Mivel pont a sérült kezével ellenkező oldalon sérült a lába, így
akár mankót is használhat, ha szüksége lesz rá.
– Nem tört el.
– Nem hát.
– Hogy van Sam?
– Olyan édes. Vidám! És egyértelműen csuda jó esze van… De komolyan!
Kifejezetten okos gyerek…
Weather megnevettette Lucast, főleg mert tényleg komolyan beszélt.
– Majd hívlak.
Beszámolt Délnek Letty állapotáról, miközben a következő számot hívta. Egy női
hang válaszolt – Szent Gánes, pszichológia tanszék.
– Lucas Davenport vagyok. Rendőrtiszt. Mary Joseph nővérrel szeretnék
beszélni.
– Egy perc.
Elle Kruger vette fel egy perccel később – Hogy van a baba? – kérdezte.
– Az anyja szerint ő a legintelligensebb gyerek egész Minnesotában, hacsak nem
az egész Középnyugaton válaszolt Lucas. – Kérdezni szeretnék valamit.
 Félhivatalos kérdés.
– Halljam – szólt Elle vidáman. Már számos esetben adott hasznos tanácsokat
Lucasnak.
– Ugye ismersz egy Ruth Lewis nevű nőt? Régen apáca volt. Amikor a játékokat
teszteltük, akkor részt vett ő is.
Lucas érezte, hogy Elle tétovázik, majd választ kapott – Ismerem Rutht.
– Mivel foglalkozik?
– Mivel foglalkozol te?
Lucas teljesen ledöbbent Elle a legrégebbi, legközelebbi barátja, és most
érezhetően nem akar válaszolni neki. Ilyen még soha nem történt ezelőtt.
– A Sorrell gyerekrabláson dolgozom. Egy kislányt tegnap meglőttek, majdnem
leszakadt a keze, az anyját megölték, a házukat meg felgyújtották. Lewis
– pár saroknyira lakik tőlük az országút túlsó oldalán és tud valamit, de nem
hajlandó elmondani nekem. Érzem. Az ember, aki most itt sorra gyilkolja az
embereket, nem fogja abbahagyni, mert azt hiszi, veszélyben van.
Elle egy újabb pillanatnyi tétovázás után szólalt meg
– Lucas, a mobilodról hívsz?
– Igen.
– Szeretnélek visszahívni egy kicsit később, de előbb Ruth-szal szeretnék
beszélni. Meg akarok győződni róla hogy biztosan semmi köze a te ügyedhez.
Közvetlenül biztosan semmi köze nincs hozzá, de biztos akarok len ni benne, hogy
annak, amit csinál, távolról sincs semmi köze… semmihez.
Lucas kezdett feldühödni – Elle, hadoválsz.
– Nem. Csak csapdában vagyok. Ha elmondom, meg fogod érteni, de előbb
beszélnem kell Ruth-szal.
– Akkor beszélj!
– Visszahívlak Lucas, megígérem. De egy dolgot el mondok Ruthról. Azért nem
volt elég jó apáca, mert túl… sok volt. Tökéletességet akart és ő akarta megszab ni,
hogy mi a tökéletes. Csak a mártírokat tudta igazán csodálni. Szóval…
– Bolond.
– Nem. Nem bolond, de mindenképp azt fogja csinálni, amit eltökélt magában.
Nem tudod megakadályozni.
Senki sem. Ha rámegy az élete, annál jobb. A következmények nem lassíthatják
le. Bizonyos szempontból olyan ő, mintha egy másik korból érkezett volna hozzánk.
– Az ötvenes évekből?
– Én a kereszteshadjáratokra gondoltam – mondta Elle.
– Mindenesetre visszahívlak.
Éppen megérkeztek a Birdhöz, amikor Lucas lerakta a telefont, legalább olyan
tanácstalanul, mint mérgesen.
Del így szólt.
– Mi történt?
– Elle visszautasít. Ismeri Lewist és tudja mi folyik, de nem hajlandó elmondani.
– Hát, nem tudom – mondta Del. – Elég durva.
– Pedig Lettyről is beszéltem neki – mondta Lucas.
– De egy dolgot legalább biztosan tudunk. Valami történik, ami valószínűleg nem
legális. Hogy mekkora esély van egy Broderick méretű helyen arra, hogy két nagy
törvénytelenség történjen egymástól függetlenül párhuzamosan, nem tudom.
– Szinte semmi – mondta Lucas. – De Elle megígérte, hogy vissza fog hívni.
Elle akkor telefonált, mikor Lucas éppen a rántotta feletti halk szavú dühöngés
közepén tartott.
 – Hogy a fenébe lehet elcseszni egy rántottát? Beleütöd a tojásokat, felvered egy
kicsit némi tejjel, aztán beleöntöd egy serpenyőbe. Ez itt olyan, mintha sárga gumi
lenne. Még a szaga is olyan, mint az égett sárga guminak. Hol tojták ezeket a kurva
tojásokat, a kurva Firestone gyárban? A vajhoz már hozzá sem merek nyúlni. Olyan,
mint egy darab lenyúzott bőrdarab. Ez meg mi? Szilva? Ez meg olyan, mint egy…
– Ne mondd ki! Most van a számban – mondta Del.
Ekkor megszólalt a telefon és Lucas elővette az ingzsebéből – Davenport.
– Lucas, Elle vagyok. Ruth ott van a templomban, vagy mi az. Azt szeretné, ha
most azonnal beszélhetnétek.
– Elle, mi folyik itt?
– A részleteket nem ismerem. Csak a lényegét tudom annak, amivel Ruth
foglalkozik. De megígértem neki, hogy nem mint rendőr, hanem mint egyszerű
állampolgár fogsz vele beszélni, és a beszélgetésetek nem hivatalos. Nem tudom,
hogy ebbe mennyire tudsz beleegyezni, de ezt ígértem neki.
– Ó, Istenem. Füvet csempésznek, mi? És arra használják a pénzt, hogy
felújítsanak valami katedrálist.
A vonal túlsó végén újabb tétova hallgatás válaszolt, majd Elle így szólt –
Beszélj vele. Nem tudom, hogy mit fog mondani.
Feladták a reggelivel folytatott reménytelen küzdelmet és elindultak Broderickbe.
Még mindig Del vezetett. A városból kifelé menet elakadtak egy négy autóból álló
forgalmi dugóban, ami a karácsonyi dekorációt leszedő teherautó mögött alakult ki.
Az akasztások óta most először elkezdett szakadozni a felhőzet, és nyomokban
mintha a napsütés is megjelent volna. Az autó hőmérője szerint mínusz hat fok volt
odakint. Majdnem teljesen elállt a szél.
Menet közben Lucas felhívta a Kansas City-i számot, amit Mark Johnsontól
kapott hajnalban. A válasz kicsit akadozva érkezett. Lucas rájött, hogy egy
mobilszámot hív, akinek a tulajdonosa éppen egy forgalmas útkereszteződésben áll.
– Block vagyok.
– Az én nevem Lucas Davenport. A Bűnüldözési Irodánál dolgozom
Minnesotában…
– Mark Johnson szólt, hogy számítsak magára. Azt mondta, hogy Lucas
Davenport a minnesotai Tom Block. Csak jobban néz ki.
– Igazat szólt – mondta Lucas.
Block felnevetett és így szólt – Mark elmesélte, hogy mi folyik odafönt, a
lincselést meg a gyerekrablásokat.
– Nem lincselés volt.
– Ha itt történt volna, akkor szintén nem lincselés lenne. De mivel Minnesotában
történt, ezért én hívhatom lincselésnek. Szóval az a gyanú, hogy a Cash család
odafönt teszi tisztába a kocsikat?
– Nem vagyok biztos benne – mondta Lucas. – A műhely, amiről szó van, a Gene
Calb nevű ember szerelőműhelye nem úgy néz ki, mint egy orrgazda műhelye.
Rendes karosszéria műhelynek tűnik.
– Toyota terepjárókkal is foglalkoznak?
Lucas elgondolkozott. Egyet látott.
– Egy Toyotát láttam – mondta. – Egy Land Cruisert.
– Erről van szó. Az a lényeg, hogy Cashék egyértelműen lopott kocsikat
mozgatnak. Párat el is fogtunk, de mind környékbeli műhelyekbe vitték őket. Azt is
tudjuk, hogy ráálltak az új Toyota terepjárókra. Csak új és csak Toyota. És minden
kocsi, amit ellopnak, örökre eltűnik. Se roncsot, se semmit nem találunk. Tudok
telefonszámot mondani biztosítótársaságokhoz, amik nagyon sokat veszítenek
miattuk. Hozzávetőleg hetvenöt-száz terepjárót lopnak el évente az egész
középnyugaton, keleten egész Clevelandig, Nyugaton Denverig.
– Ez sok autó.
– Ez úgy nagyjából évi ötmillió dolláros érték. Volt egy tag, aki vett egy új Land
Cruisert hatvanezer dollárért, másnap ellopták tőle, a biztosítási pénzből vett egy
másikat, és másnap azt is ellopták.
– Hm.
– Sajnos most fel kell szállnom egy buszra. Hívjon fel délután, vagy jöjjön le
személyesen, és akkor tudunk beszélgetni. Sokat tudok mesélni a Cashékről. Velük
nőttem fel.
– Na? – kérdezte Del.
– Az egy Toyota Land Cruiser volt, nem, amivel a nők a kávét hozták? Az
éjszaka.
– Azt hiszem, igen.
– Heti száz dollárért vezetnek Calbnak és egy hatvanezer dolláros terepjáróval
járnak. Érdekes, nem?
– Hajjaj.
Lucas elmondta Délnek, hogy mit mondott Block.
Ahogy beértek Broderickbe, így szólt – Menj tovább! Nézük meg, hogy mi a
helyzet a leégett háznál.
Ahogy elhaladtak Deon Cash háza mellett, vagy féltucat autót fedeztek fel előtte
és mellette.
– Megjött az FBI – mondta Del.
– Velük majd később beszélünk.
A romoknál nem történt túl sok minden. Egy ren dőrautó meg egy állami
tűzoltókocsi állt a ház helyén tátongó gödör mellett. A megyei rendőr egy jegyzet
füzetbe írt valamit a kormány mögött, és integetett Lu casnak. A pincében egy tűzoltó
kotorászott óvatosan.
Amikor Lucas köszönt neki és azonosította magát, a tűzoltó egy kis létra
segítségével kimászott a gödörből.
A férfi gumírozott overallt viselt, az arca maszatos volt a hamutól.
– George Puckett vagyok – mondta.
– Sikerült kideríteni valamit?
– Semmit – mondta kicsit lehangoltan a tűzoltó. Nem találtam akcelerátorra utaló
nyomokat. A rend őrség szerint a tűz gyújtogatás eredménye, de nem tudom
bebizonyítani.
– Ez is valami – mondta Lucas. – Ez azt jelenti, hogy a gyilkos nem azért jött,
hogy felgyújtsa a házat, hanem menet közben találta ki.
– Ez igaz, de azért nem túl fényes eredmény – szólt Puckett. – Sajnálom, hogy
nem tudok többet segíteni.
Lucas és Del még körbejártak pár percig, és meg találták a vérfoltott ott, ahol
Letty a hóban feküdt. Az ablak és e pont között nem találtak vérnyomot, igaz a havat
szinte mindenhol beborította a pernye.
– Templom? – szólt Del.
– Más nem maradt.
Az anyás nő nyitott nekik ajtót. Szúrós tekintettel mérte végig mindkettőjüket,
majd egy szó nélkül a konyhához vezette őket, ahol Lewis most is, mint legutóbb, az
asztalnál ült és dolgozott. Amikor beléptek, Lewis felállt, Délre nézett és így szólt –
Négyszemközt szeretnék beszélni Lucasszal.
Del vállat vont, Lucasra nézett és azt mondta – A tévészobában leszek.
 Amikor eltűnt, Lewis így szólt Lucashoz – Üljön le! – Lucas kihúzta az egyik
konyhaszéket szemben a nővel. Lewis megkérdezte – Kér kávét?
– Nem, köszönöm. Mi a történet?
– Nem lepett meg, amikor Mary Joseph nővér felhívott. Többé-kevésbé már
vártam. – Lewis elhallgatott, de Lucas nem szólalt meg. – Közösen megbeszéltük,
és?
- A nővérek közül jó páran elmentek az elmúlt pár napban. Akik még nem
nagyon keveredtek bele, így ha maga úgy dönt, hogy minket letartóztat, ők előröl
kezdhetik máshol, később.
Lucas továbbra sem szólalt meg.
Lewis így folytatta
– Szóval megbeszéltük, körbejártuk és szerintünk annak, amit csinálunk semmi
köze nem lehet a lányok elrablásához. Egyszerűen nem látunk kapcsolatot.
– Akkor jó – mondta Lucas. – A másik lány szülei ma feljönnek, ha gondolja,
találkozhat velük.
A nő a torkához kapott – Ez gonosz volt.
– Folytassa a történetet – mondta Lucas. – Mit csinálnak? Azt magamtól is ki
tudom találni, hogy van-e kapcsolat a két dolog között.
– Gyógyszereket csempészünk – bökte ki a nő váratlanul. – Kanadából. Általában
apácaruhát veszünk, és úgy szinte meg sem állítanak.
– Marihuánát is csempésznek?
– Csak keveset, és az általában sokkal bonyolultabb.
Főleg Tamoxifent és Ondasetront hozunk be. Ezek rák gyógyszerek, és kanadai
emberek vásárolják meg nekünk támogatott kanadai árakon. A határnak ezen az
oldalán aztán szétosztjuk őket azoknak, akik rá vannak szorulva, de nem tudják
megvásárolni. Ugyanis Kanadában, az állami támogatásnak köszönhetően, az itteni
áraknak alig a tizedébe kerülnek ezek a szerek. Az Államokban egy havi adag
Tamoxifen több mint száz dollárba kerül, és néha évekig kell szedni. A szegények
általában kihagynak napokat, néha heteket is, és csak remélik, hogy meg fogják
úszni. Az Ondasteron egy nagyon drága hányingercsökkentő szer. Egy kemoterápia
okozta hányinger csillapításához mintegy kétszáz dollárnyi Ondasteron kell. Nagyon
sokan nem veszik meg, hanem inkább valami olcsóbb szert választanak, ami nem
hat annyira, és megpróbálnak megbirkózni a hányingerrel.
Maga émelygett már folyamatosan egy héten át?
– Nem.
– Én sem, de nem lehet túl kellemes. Kanadában egy ilyen adag gyógyszert meg
tudunk vásárolni harminc dollárért.
– Rákgyógyszerek – mondta Lucas.
– Meg egy kevés marihuána. Az a legolcsóbb gyomornyugtató szer, sok ember
számára az egyetlen. A mi céljainknak leginkább megfelelő kannabisz
Brit-Kolumbiában kapható. De ezt a kutyák miatt csak nagyon ritkán hozzuk. A
kutyákat ugyanis nem érdekli, hogy apáca öltözetben vagyunk-e vagy nem.
– Fú – szólt Lucas. Aztán így szólt – Csak kíváncsiságból kérdezem. Ha mégis
megpróbálják, hogyan hozzák át a kutyák között?
– Van jó pár vallásos fiatal ismerősünk Winnipegben, akiket marihuána szagú
ruhába öltöztetünk, és külön kocsival magunk elé küldjük a határhoz. Ha van kutya a
határon, akkor szagot fog, és utána egy jó darabig nem fog újra jelezni, ráadásul az ő
kocsijuk átvizsgálásával lesz elfoglalva. Ezenkívül ezek a segítők adóvevőn jelzik is,
hogy van-e kutya.
– Oké. Szóval rákgyógyszerek.
 – Igen.
– Ezt elég nehéz elhinni.
– Mary Joseph nővér is azt mondta, hogy maga nem fogja elhinni. Azt mondta,
válaszoljam azt, hogy kérdezze meg a feleségét. Nem nagyon értem, hogy ez mit
jelent. A felesége rákbeteg volt?
– Nem. Orvos.
– Akkor ő tudni fogja, hogy miről van szó. Egy dolog biztos, Lucas, és ezt Mary
Joseph nővér is meg fogja erősíteni csak olyan embereknek segítünk, akik ezek
nélkül a gyógyszerek nélkül meghalnának. Az emberek a standard kemoterápiát
megkapják akár szegények, akár van pénzük, de a kiegészítő, úgynevezett adjuváns
szereknél sok betegnek már gyakran választania kell, hogy ételt, vagy gyógyszert
vásárol-e. Ezt teljesen komolyan mondom. A szállítmányainkkal mintegy négyezer
embernek segítünk.
– Négyezer…
– És folyamatosan növekszik.
– És biztosan semmi közük nem volt Deon Cashhez, Jane Warrhoz vagy Joe
Kellyhez?
– Semmi. Csak annyi, hogy mi is Gene Calbnak dolgozunk, ahogy ők tették.
– De nem akartak pénzt a gyógyszerszállításból.
– Mi ezzel semmi pénzt nem keresünk. Semmit. Nem adunk el vagy veszünk
semmit. Az a lényeg, hogy a kannabiszt kivéve ezek a gyógyszerek legálisak nálunk.
Nem is a gyógyszereket csempésszük át a határon, inkább az árukat.
Egy percig csak ültek egymással szemben és nézték egymást, aztán Lucas így
szólt – Ez őrület.
– Akar valami még nagyobb őrültséget? Nem nagyon van más megoldás.
Kérdezze meg a feleségét.
Lucas pár másodpercig gondolkozott ezen, majd így szólt – A társam azt
mondja, hogy egy ilyen kis helyen lehetetlen, hogy két nagy bűncselekmény történjen
anélkül, hogy közük lenne egymáshoz. Hajlok rá, hogy igaza van, de ha maga igazat
beszél, nem látom, hogy milyen kapcsolat lehet.
– Nincs kapcsolat – szólt a nő újra.
– Akkor mondjon meg nekem valamit – szólt Lucas. Honnan van az a Land
Cruiser, amivel tegnap este a tűznél jártak?
A nő pislantott – Kanadából.
– Kanadából?
– Igen. Egy használt autó árverésen vettük. A földutakra néha kell a rendes
segélyező munkához. Szörnyű állapotban van. Kétszázötvenezer kilométert futott,
állandóan attól félünk, hogy mikor fog szétesni. A váltó olyan, mintha minden
fogaskerék darabokra lenne törve – mondta a nő. Aztán – Amúgy miért kérdezi?
Lucas kicsit zavarba jött és vállat vont.
– Nem tudom. Mert, hogy Calbnak szoktak autót vezetni
jövedelemkiegészítésként…
– Ez igaz.
– De egy olyan terepjáró úgy hatvanezer dollárba kerül. Ezért…
– Megvan a nyugta. – A nő kezdett dühödten beszélni – Ezerötszáz dollárt
fizettünk érte.
– Oké, oké… – mondta Lucas. – Lemegy beszélni Lettyvel?
– Ha Mary Joseph nővér nem hívott volna fel, már úton lennék az egyik
Corollával. A drága Land Cruiser aligha bírná ki az utat.
– Rendben, rendben. Bocsánat. Volt okom feltenni azt a kérdést.
 – És most mit fog tenni?
– Megpróbálom megkeresni a gyilkost. A maguk gyógyszerei nem érdekelnek. De
ha bármi, ismétlem, bármi az eszébe jut, amit mi esetleg fel tudunk használni,
azonnal hívjon fel! Ez az ember addig fogja folytatni a gyilkolást, amíg azt hiszi, hogy
veszélyben van. Ezzel Lucas elindult a tévészoba felé, majd visszafordult és így szólt
– Ha legközelebb füvet hoznak át a határon, legyenek nagyon óvatosak. Del még így
is megérezte magán a szagot. Elég sokat dolgozott drogosokkal, és érzékeny az
orra. Valószínű a határőröknek is.
– Aznap csomagoltunk – felelte Lewis. – A határátkelések előtt sokkal
óvatosabbak vagyunk. Alapszabály, hogy nálunk nincsenek droghasználók. Egy
sem. Csak a betegeknek engedjük, hogy használják. Sokan köztük még mindig
tamoxifent szednek.
Lucas kijött a konyhából. Körülnézett Delt keresve, de aztán még egyszer
visszafordult a konyhába.
– Miért nincs jobb módszer az olcsóbb gyógyszerek beszerzésére?
– Mert a gyógyszergyárak azt mondják, és talán ebben az egy dologban nem
hazudnak, hogy ha nincs profitjuk, nem lesznek képesek új, gyógyszereket
kifejleszteni, és feltétlenül szükséges olcsó gyógyszereket gyártani, így aztán az
Egyesült Államokban annyit kérnek el ezekért a szerekért, amennyit akarnak.
Kanada csak kicsi piac és ott egyetlen központi vásárló van, a kormány, a
kormány pedig igyekszik a lehető legolcsóbban megvásárolni a szereket. A
gyógyszergyárak meg olcsón eladják a kanadai kormánynak a gyógyszereket, mert
olyan kicsi az a piac, hogy ez nem igazán befolyásolja a teljes nyereségüket.
– Miért nem tesszük legálissá a behozatalt?
– Mert akkor Kanada gyakorlatilag közvetítő viszonteladó lenne az amerikai
betegek számára. Ha ez történne, a gyógyszergyártók ugyanolyan áron adnák a
kanadai kormánynak is a gyógyszert, ahogy itt adják a betegeknek. A vége az lenne,
hogy a kanadaiak több pénzt fizetnének, az amerikaiak pedig nem fizetnének
kevesebbet.
– Miért nem csináljuk azt, amit az arabokkal? Lebombázzuk őket és elvesszük az
olajat erővel. Miért nem csináljuk ugyanezt a gyógyszergyárakkal?
– Akkor ki fogja kifejleszteni az újabb gyógyszereket?
A CIA? A repülőtéri gorillák? Vagy George W. Bush személyesen?
Lucas két idősebb nő társaságában találta Delt a tévészobában. Valami
horrorfilmet néztek.
– Izgi? – kérdezte.
– Rettenetesen – felelt Del. – Minden oké?
– Igen – mondta Lucas. – Mehetünk.
– Mehetünk.
– Köszi, hogy nem lőtt le senkit – mondta az egyik nő.
– Pedig a DVD-t szívesen szétlőttem volna ezalatt a film alatt – mondta Del.
Kint a kocsiban Del így szólt – Na?
Lucas sebességbe rakta az autót és így szólt – Beszélnünk kell a seriffel és a
bemidji ÁBI-s nyombiztosítókkal, hogy nézzék át a papírjaikat, hogy mi van. El kell
gondolkozni. Mert nekik semmi közük az egészhez.
– Vagyis mit csinálnak? – kérdezte Del.
Lucas elmondta amit megtudott. Amikor befejezte, Del így szólt – Már hallottam
róluk pletykákat. Lent Minneapolisban. De nem tudtam; hogy ők azok. Azt hittem,
hogy ez is csak egy feminista földboszorkány, ősi sámán világkonspirációs legenda.
– Te honnan hallottad?
 – A feleségemtől.
– Igen? Tudod, Lewis mit mondott, kit kérdezzek meg a dologról?
– Na?
– A feleségemet.
Mindketten elnevették magukat, majd Lucas így szólt – Na menjünk, dumáljunk
az FBI-osokkal.
 17.

A pár perces út közben Lucas elővette a mobiltelefonját és felhívta a seriff

irodáját. A seriffet kérte, és amikor megkapta, elmagyarázta neki, hogy mit szeretne.
– Ez nem rossz ötlet – mondta a seriff. – Három emberem van szolgálatban az
iskoláknál, de a többieket negyvenöt percen belül ide tudom hívni.
– Ez nagyszerű volna – mondta Lucas. – Szükségünk van a segítségre.
Elakadtunk.
Az FBI csoportját Lanny Colé és Jim Green vezette, az a két ügynök, akikkel már
Halé Sorrell házában is találkoztak. Colé az udvarban állt és egy légierős
télikabátban álló férfival beszélgetett. A férfi prémszegélyes kapucnia vagy tíz
centivel kilógott a férfi arca elé.
Lucas és Del kiszálltak, Colé pedig odajött a nagykabáttal és kezet fogtak.
– Ez itt Áron Jaffe Hollywoodból – mondta Colé a télikabát felé biccentve. A kabát
is biccentett. – Ő vezeti a geofizikai radaros csapatot.
– Hall odabent? – kérdezte Lucas a kapucnitól.
– Hallom igen – válaszolt Jaffe. – Csak a lábam fagyott meg.
– A fagyott talaj nem okoz gondot?
– Nem. Sőt, még segíthet is – felelt Jaffe. – Igazán szilárd.
Még egy percet beszélgettek, majd Colé így szólt – A második lány, Bürke szülei
idejönnek Lincolnból.
Meg akarják nézni a medált, bár valószínűleg semmi kétség.
– Oké – szólt Lucas. – Az ÁBI-s nyombiztosítókkal minden meg van beszélve?
– Igen. Van valami nyom?
Lucas megrázta a fejét.
– Nem sok. A tűzről hallottatok.
– Reggel megnéztem a lyukat.
– A lány, aki megsebesült, azt mondta, hogy a férfi hangja idevalósinak hangzott.
Ahogy beszélt.
– A fargói tájszólás – szólt a hollywoodi fickó.
– Igen. Tudjuk, hogy a gyerekrablók közül hárman a Calb-féle műhelynek
dolgoztak, és állítólag a Cash csa lád lent Kansas Cityben igen komolyan
autólopással foglalkozik. Arra lehet valami…
– Nyom – szólt Del.
– Kapcsolat – szólt a hollywoodi fickó.
– Akármi. Úgy gondolom, hogy olyan ötven százalékig valószínű, hogy a gyilkos
kevesebb mint kétszáz méter re van tőlünk. Egy itteni ember, és kapcsolatban áll
Calbbal.
– Mi legyen Calbbal? Rászállunk? Beszállhatok némi szövetségi fenyegetéssel.
– Lehet, hogy szükség lesz rá. De először a seriff irodájába megyek és beszélek
minden helyi rendőrrel.
Csak kell lennie valami olyan apróságnak, amit ők tudnak, mi nem, és fontos.
Mielőtt eljöttek a háztól, körbevezették Jaffe-t a környéken, megmutatták neki a
patakpartot a ház mögött.
– Ez elég nagy földterület – szólt Jaffe. – El fog tartani egy ideig.
Otthagyták az FBI nyomozóit, megálltak a Wolf s Cafénál, ahol Wolfot kivéve
senki sem volt. Palacsintát rendeltek és megkérték a tulajdonosnőt, hogy mondja
meg mindenkinek a nevét, akit ismer a városban, és mondja el azt is, hogy ki melyik
házban lakik.
– Kérem szépen, ne mondják el senkinek, hogy segí tettem. Szegény Martha
Westet is elégették.
– Tőlünk senki nem hall semmit – mondta Lucas.
A nő elkezdte sorolni a neveket, Lucas pedig kitépett egy lapot a jegyzetfüzetéből
és felrajzolta Broderick sematikus térképét és beleírta a neveket, mindenkit a sa ját
házához. A papírral délre indultak a seriff irodájához, ahol már vagy húsz rendőr
várakozott. Megjelent a seriff is és így szólt – Odafönt van egy tárgyalóterem. Már
van ott néhány ember, a többieket is odaküldöm. Legfeljebb két vagy három ember
hiányzik.
Harminc ember, a felük egyenruhában gyűlt össze a tárgyalóteremben. Két vagy
három nem rendőr is a terembe került, kíváncsiságból. Lucas azzal kezdte, hogy aki
nem felesküdött rendőr, hagyja el a helységet. A civilek kimentek, az egyik rendőr
pedig becsukta utánuk az ajtót.
– Nem akarom, hogy bárki is kibeszélje, ami most itt elhangzik – kezdte Lucas. –
Ha a feleségüknek muszáj, hát mondják el, de amúgy tartsák a szájukat. Tudom,
hogy nem könnyű, de csak pár napról van szó. Van nálam egy lista az összes
brodericki lakosról – meglenget te a sárga jegyzetlapot. – Azt hiszem, itt van minden
név. Azt szeretném, ha mindenki elmondaná a legutolsó pletykát is, amit ezekről az
emberekről tud. Ki, kit, miért kapott el, miért figyelmeztetett, ki milyen bajba keverte
magát, már ha belekeveredett valamibe. Bármi jó. A múlt éjszaka után azt mondom
emberek, el kell kapnunk ezt a szemétládát. És sajnos túl sok nyomon nem tudunk
elindulni.
– Egyáltalán nincs róla DNS-minta? – kérdezte az egyik beosztott. Lucas
felismerte. Ott volt a tűznél.
– Nincs rá túl sok remény – mondta Lucas. – Mrs.
West felismerhetetlenre égett. Akik ott voltak, látták.
Gyakorlatilag olyan, mint egy kupac szén.
– Cash és Kelly Gene Calbnak dolgozott. Gene-nel beszéltek?
– Igen, de azt mondja, hogy nem tud semmiről semmit. Ezért ez is kérdés mit
lehet tudni Gene Calbról?
Tényleg nem tud semmiről semmit?
– Mindig is elég rendes fickó volt – mondta az egyik rendőr. – Nem hinném, hogy
bárkit meg tudna gyilkolni.
– Volt már baja a törvénnyel?
– Gyorshajtás. Talán kölyökkorában egyszer kapott figyelmeztetést valamiért. – A
beszélő rendőr körbenézett, és egy szürke overallos férfin állapodott meg a tekintete.
– Szerinted, Loren? Te elég sokat jársz a műhelybe.
A Loren nevű megköszörülte a torkát és így szólt – A festőműhelyét szoktam
kibérelni úgy két napra egy évben. Szabadidőmben autókat szoktam tuningolni. Az a
helyzet, hogy… azért elég kemény figurák dolgoznak abban a műhelyben. Miké
Bannister, vagy Kiley Anderson, vagy Dexter Barnes. Őket mindenki elég jól ismeri,
hogy nem egyszerű figurák. Gene azonban elég jól tudja őket kezelni.
– Na és mi van velük, Bannisterrel, Andersonnal és Bárnésszal? – kérdezte
Lucas.
– Főleg csak balhésok, de azért tudni lehet róluk, hogy régebben lopkodtak
kocsikat. Van ott egy tag, Durrel Schmidt, aki borjúkat lop néha. Legalábbis ezt
gondoljuk róla.
– Fű is volt arrafelé – mondta egy másik rendőr.
 – Van az mindenütt, de főleg csak árokparti vadkender – mondta egy harmadik
rendőr.
Egy ideig ebben a szellemben folyt a megbeszélés. A rendőrök megosztottak
néhány történetet Lucasszal és együtt nevettek rajtuk. Lucas végül így szólt –
Szóval ki lehet a városban az, aki képes lenne embert ölni? – kérdezte. – Aki képes
lenne rá, ha nagyon a sarokba szorítják.
A Loren nevű szólalt meg vonakodva.
– Hárman vagy négyen közülük, ha nagyon berúgnak és valami történik, és
fegyver van náluk, akkor talán képesek lennének lelőni valakit, de az inkább csak
baleset lenne. De ha már meg kéne gondolni, ki kéne tervelni, akkor talán Gene
Calb. Talán Dexter Barnes. Úgy értem, ha valami igazán kemény dolgot kéne
kitervelni, aztán végrehajtani, akkor arra ők ketten lennének alkalmasak. Szerintem
nem ők voltak, de nem hiszem, hogy a műhelyben bárki más lenne olyan… olyan… –
Loren megvakarta a mellkasát, miközben kereste a szót …lenne olyan összeszedett,
hogy képes legyen rá. Nem tudom, hogy ez a jó szó…
Páran bólogattak, de aztán egy másik rendőr így szólt – Biztos, hogy a Sorrell
házaspár meggyilkolásának köze van a gyerekrablókhoz? Vagy, hogy Sorrellék
gyilkosa ölte meg Martha Westet is?
Lucas elmosolyodott. Ez egy új gondolat. Semminek nincs köze semmihez.
– Úgy gondoljuk, hogy muszáj valami kapcsolatnak lennie. Ha nincs, akkor aztán
tényleg csak a sötétben tapogatózunk.
Egy másik rendőr jelentkezett – Reggel beszéltem az orvosszakértővel. Azt
mondta, hogy reggel megröntgenezték Martha Westet és egy golyót találtak a
fejében. Ezt tudták?
– Ma még nem beszéltünk a dokival – mondta Lucas.
– Milyen állapotban van a lövedék?
– A nagy része ott van. Szóval van valami, amit össze lehet hasonlítani a Sorrell
házaspár meggyilkolásával.
– Ez jó. Figyeljenek ide, emberek! Azt szeretném kérni maguktól, hogy járjanak
körbe és kérdezzenek ki mindenkit, akit ismernek. Nem rendes kihallgatásra
gondolok, csak amolyan nem hivatalos beszélgetésre. Meg kéne tudni, hogy mi folyik
Broderickben. Bármi, ami titokban történik és talán nem törvényes, mondjuk Calb
műhelyében. Ha bármit hallanak bárkitől, ami igaznak tűnik, hívjanak fel. A
diszpécsernél megvan a számom.
– És maguk mit csinálnak? – kérdezte valaki. Várják, hogy telefonáljunk?
– Visszamegyünk és újra bejárjuk a várost. Nemrég érkezett meg az FBI. Úgy
néz ki, hogy a pletyka a másik elrabolt lányról igaz. Szóval két gyerekrablás volt, nem
egy. Kérdezősködjenek. Hívjanak fel!
Mielőtt elindultak a központból, megkérdezték a diszpécsernőt, hogy hol
ehetnének olyan vacsorát, aminek semmi köze a Birdhöz. A nő azt mondta, hogy
próbálják meg a Logan's nevű hentesüzletet két saroknyira jobbra. Megpróbálták.
Egy lassú beszédű ember fogadta őket egy pult mögött. A férfi szögletes, vastag
fekete műanyagkeretes szemüveget viselt, azt a fajtát, amit a New York-i írók
viseltek a hatvanas években, és olvasott. A könyv a Jacqueline Kennedy Onassis
kedvenc költeményei címet viselte. Amikor Lucas és Del belépett, a férfi nagyot
sóhajtva letette a könyvet, és így szólt – Uraim, mit tehetek önökért?
Lucas így szólt – Jó versek?
A férfi némileg kételkedve felhúzta az egyik szemöl dökét.
– Szokott verset olvasni?
 – Igen – válaszolt Lucas. – Már láttam ezt a könyvet, de még nem volt időm
belenézni.
– Nagyon jó – mondta a kissé túlsúlyos, ámde széplélek hentes. – Ismeri a Kubla
Kánt?
– Persze – mondta Lucas. – Talán a legszebb kezdés, amit valaha írtak.
Gyönyörű.
A hentes minden előzetes figyelmeztetés nélkül áhítatos arcot öltött, felemelte a
könyvet és olvasni kezdett – Kubla Kán tündérpalotát építtetett Xanaduban, hol
roppant barlangokon át örök éjbe veti magát Alpha szent folyam…
Amikor befejezte, párás szemüveggel felnézett rájuk.
Lucas és Del úgy topogtak, mint két rendőr, akiket vers hallgatáson kapnak, aztán
Del megköszörülte a torkát és így szólt – Kaphatnék egy marhasültes szendvicset?
Két jókora, barna kenyeres szendviccsel tértek vissza a kocsiba. Del kezében egy
marhahúsos szendvics volt, Lucas egy csirkéset evett. Vettek még pár üveg üdítőt is.
Az autóban ettek útban Broderick felé.
– Újra körbejárunk? – kérdezte Del.
– Nincs más választásunk. Sok minden megváltozott a tűz óta. Most meg kell
próbálnunk rájuk ijeszteni, hogy beszéljenek.
Anélkül, hogy sokat gondolkozott volna rajta, Lucas a Cash házhoz ment, ahol
legalább nem kell kint lenniük. Amikor megálltak, Colé, az FBI-ügynök jött ki kabát
nélkül a házból. A szövetségi nyomozók autói mögött egy fekete Lexus szedán
parkolt az udvarban. Egy ötvenes pár láthatóan az imént szállt ki belőle, és csak
álltak passzívan egy helyi rendőr mellett.
– Ajjaj – szólt Del, ahogy beálltak az udvarba. – Ezek lesznek a Bürke gyerek
szülei.
– A legrosszabb, amit el tudok képzelni, hogy elrabolják és megölik az ember
gyerekét – mondta Lucas. Akarsz velük beszélni?
– Hátha mondanak valamit – mondta Del.
– Jó. Te beszélsz velük. Én nem akarok. Én elindulok sorba a házakon újra.
Keress meg, ha végeztél.
– Jó. Nem kapjuk el Calbot? Úgy látszik, most vannak a műhelyben.
Lucas elnézett az országúton a műhely irányába. A kéményen füst kanyargott
kifelé, és odakint vagy fél tucat autó állt a parkolóban.
– Lehet, hogy várni kéne egy napot. Ma végigjárjuk a várost, a holnapot pedig
Calbra szánjuk.
 18.

Loren Singletonnak fájdalmai voltak. A tabletták segítettek, de nem tartott sokáig

a hatásuk. A vérzés leg alább elállt, de egy hatalmas lila folt lett a mellkasán a
hónaljától a mellcsontjáig. A golyó ütötte lyuk olyan volt, mint egy fekete anyajegy,
teljesen megtelt alvadt vérrel. Singleton még arról is fantáziált, hogy elautózik
Fargóba, az egyik nagy áruházban vesz egy női smink készletet, befesti a mellét,
hogy úgy nézzen ki, mintha semmi baj nem lenne vele, majd egy-két percre
megjelenik a férfi öltözőben.
Aztán arra gondolt miért? Ha meg akarják nézni a mellkasát, akkor is megnézik,
ha ő fejre áll, akár látta valaki az öltözőben, akár nem. És ha tüzetesen meg
vizsgálják, hát nincs az a festék, ami segít.
Eszébe jutott, hogy felhívja Katina Lewist, de egy perc után elvetette a
gondolatot. Bár nagyon úgy tűnt, hogy ez szerelem, Katina semmiképp nem fogadta
volna el Martha West megölésének tényét, bármennyire szükséges lépés volt is.
Singletonnak az is megfordult a fejében, hogy bizony szakítania kell Katinával, bármi
történik is. Pár napig csinálhat úgy, mintha meg lenne fázva, de hosszú távon nem
kerülheti el, hogy levegye az ingét előtte. De Singleton ebbe bele sem tudott gondolni
igazán.
Valamit tennie kellett. Valamit, amivel egy csapásra mindent megold.
Davenport, az állami zsaru azt mondta a megbeszélésen, hogy mindenki
szaglásszon körbe. Ha mindenki beszél mindenki mással, egy idő után csak kiderül
hogy Loren Singleton közelebb állt a Kansas Cityből jöttekhez, mint bárki más. Ha
valaki látta őket együtt, és az talál még valakit, aki egyszer szintén látta Singleton
Cashékkel, és ha ehhez hozzáveszik, amit Katina tud és amit Gene Calb tud…
Ez a baj a kisvárosokkal túl sokan ismerik az ember életét.
Végül Singleton felhívta anyát.
Margery arcát a kezébe temetve ült a konyhaasztalnál – Te ostoba szar. Te
ostoba szar. Mi a fene járt a fejedben? Most már itt kell nyomozniuk. A Sorrell házas
párt bárki megölhette. Akár valaki Kansas Cityből is.
Most… biztos vagy benne, hogy a gyerek nem ismert fel?
– Még itt vagyok – mondta Singleton. Egy pillanatnyi hallgatás után hozzátette –
És te is.
– Ez mit akar jelenteni? – Anya nem kiabált vele, ha nem morgott, mint egy dühös
kutya.
– Azt, hogy valahogy ki kell ebből vágni magunkat.
Anya nézte pár másodpercig Lorent, aztán így szólt – Csak egy mód van rá.
Adnunk kell nekik egy másik bűnöst.
– Micsoda?
– Ha meglátnak téged ezzel a lyukkal a melleden…
még ha csak gyanakodnak is, csak annyit kell mondaniuk, hogy vedd le az inget.
És meg vagy lőve.
– Tudom – ismerte be Singleton kétségbeesetten.
Megérintette a mellét és könnyek gyűltek a szemébe. Annyira fáj.
– Nem tudom, miért segítek – mondta anya. – Egyszerűen csak be kéne mennem
dolgozni, és el kéne feledkeznem az egészről.
– Ha megtudják, hogy mi történt, te is börtönbe kerülsz, nem csak én.
 – Ki mondaná el nekik?
Csend. Aztán Singleton így szólt – Én. Te vittél bele ebbe az egészbe, te…
Rohadt boszorkány. Te gondoltad azt, hogy Jane olyan kibaszottul csodálatos, Deon
meg olyan kurva okos. És neked jutott eszedbe, hogy el kell lopni a kislányokat. Én
nem fogok ezért lógni. Én nem kerülök akasztófára a kislányok miatt. Kiviszem őket
oda, ahova eltemettem őket, kiássák a két gyereket, és tudod mit fognak találni?
Megtalálják az összes szart, amit az öregek otthonából hoztál és beléjük nyomtál.
Azt fogják megtalálni.
Csend. Egy teljes perc eltelt, amíg az összes zár újra be nem csukódott úgy,
ahogy évekkel ezelőtt, amikor még együtt éltek.
Aztán – Azt fogod tenni, amit mondok.
– Ha van értelme. – Újabb könnyek. – A francba, úgy fáj!
Anya megmondta, hogy mit kell tennie. Ezután Singleton eltántorgott az ágyba,
miközben az anyjába kapaszkodott. A feje égett, nem a seb miatt, hanem attól, amit
az anyja mondott. Amint ledőlt az ágyra, Singleton elvesztette az eszméletét. Néha
magához tért.
Margery a nappaliban ült, nézte a tévét és nézte őt.
Anya.
Végül, késő délután Singleton talpra állt, megmosta a fogát, a kezét, bement a
hálószobába, kinyitotta az alsó fiókot és elővette a kis 38-as félautomatáját.
Ellenőrizte, aztán a zsebébe rakta a fegyvert. És most a cső.
Singleton pincéje kicsi volt és nyirkos. Nem több egy lyuknál, amiben épp elfért a
bojler, a kazán, pár ezer pók, tücsök, hangya és egér. Singleton óvatosan mászott le
a lépcsőn, meghúzta a lámpát bekapcsoló madzagot, és kutatni kezdett egy régi
szemeteskosárban, majd végül megtalálta amit keresett.
Egy ólomcsövet. Igazi ólomcsövet manapság már ritkán lehetett találni. Már
évtizedek óta nem használtak ólomcsöveket, így igazi ritkaságnak számított. Ha
valakit fejbe kell vágni, az embernek manapság réz- vagy vascsőre kellett
hagyatkoznia, amelyek általában túl kemények voltak a célra. A réz vagy a vas
felszakítja a bőrt, míg egy jó kis ólomcsővel ugyanolyan halálos ütést lehet a fejre
mérni és még vérezni sem fog.
Szerencsés ember, gondolta magáról Singleton, hogy van ólomcsöve. Felvitte
magával a földszintre, körbesétált vele a konyhában párszor, belecsapott vele a
tenyerébe, majd a nappaliba ment.
– Mehetünk – szólt.
Margery felnyomta magát a tévéfotelből.
– Jó lesz, ha ezt most nem cseszed el, te ostoba szar.
Mert ha ezt elcseszed, halottak vagyunk.
– Tudom.
– Szóval vegyél fel valami mást. Te tudod, hogy működik ez az egész, de az
biztos, hogy valami mást kell felvenned.
Singleton elővette a legrégebbi téli dzsekijét, egy sötétkék nejlon darabot, amit
már évek óta nem viselt.
Felvette még a legvastagabb kesztyűjét és egy régi bakancsot. Amikor
előrehajolt, hogy bekösse, a mellkasában égő fájdalom hirtelen fellángolt, amire
Singleton önkéntelenül is éles sikkantással reagált.
– Na mi van, te puhány! – szólt Margery.
Katina elbúcsúzott Ruthtól, és szokás szerint körútra indult, hogy végiglátogasson
a környéken élő idős asszonyok közül néhányat, olyanokat, akiknek élelmiszerre,
gyógyszerre vagy társaságra volt szükségük. Katina heti három napon látogatta a
rászorultakat, amikor nem volt szállításra beosztva. Ezzel nem csak a csoport igazi
tevékenységét álcázta, de segített embereken és még élvezte is.
A nap végén Armstrongtól délre autózott hazafelé, úgy fél órával sötétedés után.
Úgy döntött, hogy benéz Lorenhez, hátha otthon van és már felébredt. Amikor
odaért, a ház sötét volt. Katina kiszállt, a garázshoz ment és benézett. Loren autói
bent voltak, így Katina a bejárathoz ment és bekopogott. Semmi válasz. Fú.
Loren általában mindenhova autóval járt. Nem szeretett sétálni.
De nem nyitott ajtót. Egy pillanatig Katina megijedt.
Mi van, ha ez a gyilkos…
Ugyan már! Ennél sokkal jobb magyarázat is van.
Katina lábujjhegyre állva megpróbált benézni, de semmit sem látott. Úgy egy
perccel később visszament az autójához. Arra gondolt, hogy majd később felhívja
Lorent, miközben elindult a templom felé.
Ott már csak két nő maradt rajta és Ruthon kívül, és ők sem voltak otthon. Most
nem szállítottak, hanem a másik két nő is rászorulókat látogatott. Katina felkapcsolta
a lámpát és egy üzenetet talált az asztalon „5 óra 20 perc. Elmentem a Red Red
Robinba vacsorázni. Lucy meghív. Ha hat előtt ideérsz, gyere oda!” Katina az órájára
nézett. Fél hat. Alig tíz perccel kerülték el egymást. Jólesne egy kevés éttermi étel,
gondolta.
Visszament a kocsijához, észrevette, hogy Calb műhelyében már sötét van, és
visszament Armstrongba.
Calb házában égett a villany, ahogy az utcában szinte minden házban. Singleton
és anya igyekeztek a sötétben anélkül mozogni, hogy úgy tűnjön, lopakodnak.
Egy-két autó elhajtott az utcán, de amikor melléjük ért, mindketten egy fa mögé
álltak és úgy tettek, mintha keresnének valamit a földön. Ha valaki feléjük is nézett az
elhaladó autóból, csak a nagy kapucnis téli kabátokat látta, semmiképp sem
ismerhette fel őket.
Tíz perc alatt értek el Calb házához gyalog, és mire odaértek, a fájdalom kezdett
újra enyhülni Singleton mellkasában, miután bevette az első tablettát. Másrészt a
gondolkodását furcsán összefüggéstelennek és ködösnek érezte. Glóriához még ez
is jó lesz, de Gene-hez össze kell szednie magát.
Ahogy odaértek a Calb házaspár házához, Margery így szólt – Menjünk hátra!
Nem akarok beállni a ház elé.
– Oké Singleton olyan volt, mint valami robot, automatikusan engedelmeskedett
minden utasításnak. Nem tudta elképzelni, hogy Glória gyanakodna rá, az asszony is
tudta, hogy Gene-nek dolgozik. Felmentek a garázsbehajtón, átmentek a ház és a
külön álló garázs között húzódó kerítés ajtaján, majd hátra az ajtóhoz. Singleton
halkan kopogtatott. Kis idő után megismételte a kopogást, és hallotta, hogy valaki jár
odabent. Harmadszor is kopogott.
Glória Calb odaért az ajtóhoz és kinézett az ablakon.
Singleton leeresztette a kapucniját. Amikor az asszony meglátta az arcát,
kinyitotta az ajtót.
– Loren, mi járatban?
– Gene megjött már?
– Nem. Épp vacsorát főzök.
– Azt beszéltük meg, hogy idejövök. Elég komoly gond van. Az állami rendőrök
összehívtak ma egy megbeszélést… Bejöhetek? Gene azt mondta, hogy hazaér
mostanára.
A nő túl udvarias volt ahhoz, hogy elküldje Singletont, még ha voltak is kételyei.
– Persze, gyere be! Bocsánat. Gene általában itthon szokott lenni ilyenkor…
 Singleton becsukta maga után az ajtót, Glória pedig megfordult, hogy
előremenjen a konyha felé. Singleton a kezébe vette a csövet és a nő feje úgy jelent
meg előtte, mint egy térben egy helyben álló baseball-labda. Singleton kinézett egy
pontot a kicsit őszülő hajon a kicsi, rózsaszínű fül fölött. Meglendítette az igazi
ólomcsövet és tiszta erőből odacsapott.
Egy éles hang hallatszott. Singleton érezte, hogy a puha ólomcső eldeformálódik
Calb feleségének koponyája körül. Glória Calb így szólt – Üűűmm – és a padlóra
zuhant. Megpróbált felállni.
Még életben volt.
Margery, aki a ház mellett várakozott, bejött, leguggolt a nő mellé és így szólt –
Még él – szólt. – Add ide azt a nyomorult csövet, te ostoba szar.
Singleton átadta anyjának a csövet és Margery terpeszben Calb felesége fölé állt
és ötször-hatszor jó erősen a fejére csapott keményen, mintha követ törne egy
kalapáccsal.
A nőt valószínűleg már a második ütés megölte, a többit csak a biztonság
kedvéért ütötte. Egy kevés vér folyt a padlóra. Singleton elővette az egyik
nejlonzsákot a zsebéből és átadta Margerynek, aki a hajánál fogva felemelte a nő
fejét és ráhúzta a zsákot.
Mégis maradt egy kevés vér a padlón. Margery talált egy szórófejes tisztítószert a
mosogató alatt, és két papírtörlővel feltakarította a foltot. A törlők a zsákba kerültek
Glória Calb feje mellé, majd egyesült erővel az előszobába húzták a hullát és félig
ülő helyzetben a falnak támasztották.
Margery lihegett a megerőltetéstől. Összedörzsölte a tenyerét, mintha poros lett
volna, és így szólt – Rendben. Egy megvan. Add ide a pisztolyodat. Gene
nagydarab, neked meg lyukas a melled.
Singleton bement a nappaliba, felkapcsolt egy villanyt, majd felkapcsolta az
emeletre vezető lépcső világítását, hogy a garázshoz érkező Calb fényt lásson az
emeleti ablakban és azt higgye, Glória odafönt várja.
Elmondta mindezt az anyjának, aki megrázta a fejét, mintha valami szörnyű
butaságot mondott volna.
Singleton elindult, hogy lekapcsolja a lámpát, de Margery így szólt – Ne, hagyd
csak! Inkább állj a helyedre. – Aztán a homlokára csapott – A fenébe!
– Mi az?
– Telefonálnom kell… Te maradj a helyeden!
Ha Calb egyenesen beáll a garázsba, ahogy valószínűleg teszi, akkor a hátsó
ajtón át fog belépni a konyhába.
Singleton a félhomályos konyhán át az oldalajtóhoz ment és kinézett a garázsra.
A garázs világítása be fog kapcsolódni, amikor Calb megnyomja a táv-ajtónyitót.
Hallotta, ahogy az anyja halkan motyog a telefonba.
Mi lehet az? Valami a szeretetotthonban?
Singleton a falnak vetette a hátát és öt perc óta először megérezte a fájdalmat a
mellkasában. Most éppen nem volt olyan rossz, de nedvességet érzett a bőrén.
Egyik kezével benyúlt az ingébe, és a sebhez nyúlt. Véresen húzta ki az ujjait. A
francba. Felszakadt a seb.
Hamarosan találnia kell valakit, aki lekezeli a sebet.
Az isten tudja, hogy mit csinál az az ólomlövedék a testében. Valószínűleg meg is
mérgezi. Ahogy erre gondolt, odalépett a mosogatóhoz és alaposan megmosta a
kezét. A papírtörlőt, amibe beletörölte, a zsebébe dugta DNS. Az anyja visszajött a
konyhába.
– Mit csinálsz?
 – Vérzek – válaszolt Singleton.
– Nem halsz bele – mondta anya. – Már sokkal roszszabbat is láttam. – Margery
felemelte a fejét és beleszippantott a levegőbe. – Van valami a sütőben? – A
tűzhelyhez lépett és benézett a sütőbe. – Valami rakott zöldség.
– Köret a disznószelethez – mondta Singleton a pult felé biccentve. Három vastag
disznószelet hevert a vágódeszkán, és a tűzhely egyik lángrózsája égett.
– Kapcsold ki – mondta.
Margery nem kapcsolta ki a lángot, hanem inkább feltette a vízforralót, hogy
eltakarja a narancsos-kékes fényt. Nem rossz ötlet, gondolta Singleton a lobogó víz
hangja elnyomja a csendet.
– Menj vissza az előszobába – mondta Singleton az anyjának. – Gene soha nem
hagyja ki a vacsorát.
Calb abban a pillanatban érkezett meg, ahogy Loren befejezte a mondatot.
Margery visszasietett az előszobába, ahogy a felkapcsolódó lámpák fénye elöntötte
a ház oldalát és a garázs környékét. A garázsajtó emelkedni kezdett, és Singleton
így szólt magában – Egyedül gyere! – A konyha falához simult az ajtó mellett.
A garázsajtó leereszkedett, és egy perc múlva Calb a hátsó ajtónál topogta le a
havat a cipőjéről.
– Glória!
Calb becsukta az ajtót és belépett a konyhába. Előrehajolt és a lámpakapcsoló
felé nyúlt.
– Glória?
Singleton Calb feje tetejére ütött, és a férfi térdre zuhant. Singleton grimaszolva
újra ütött, de Calb továbbra is térden maradt, felemelte az egyik kezét, felnézett és
valami olyasmit, mondott, hogy „autók”, ám Singleton még egyszer keményen
megütötte a szeménél, és Calb végre eldőlt.
Margery lépett oda, elvette a csövet Singleton tól, lehajolt és ugyanúgy ütni
kezdte Calbot, ahogy korábban a feleségét. A cső lecsapott egyszer, kétszer,
háromszor, négyszer, ötször…
Margery keményen lihegve állt fel. Csörgőkígyó szemében fény villogott.
Hányszor ütötte meg Calbot?
Singletonnak fogalma sem volt, de Calb biztosan meghalt. A feje olyan volt, mint
egy zacskó csipsz.
– Ez elég volt neki – szólt az öreg hölgy elégedetten.
– Te a munkahelyeden is megölsz néha egy-egy embert, igaz? – szólt Singleton.
– Azokat az öregeket, akiket nem bírsz.
A csörgőkígyó szemek félrenéztek.
– Miről beszélsz? Munkára! Te ostoba szar.
Singleton Calbra nézett, és hirtelen bőgni kezdett. Az anyja motyogott valamit és
a nappaliba ment. Singleton megtörölte a szemét, kivett egy nejlonzsákot a zsebéből
és ráhúzta Gene Calb fejére. Aztán letépett egy papírtörlőt, elővette a tisztítószert,
feltakarította a vérfoltot a padlóról, a piszkos törlőt berakta a zsákba, majd szólt az
anyjának és együtt kihúzták Calbot az előszobába a felesége mellé.
Visszamentek a konyhába.
– Az istenit de jó illat van – szólt Margery a sütő felé, ahol a sült lassan készült,
és csettintett a nyelvével.
Margery még egyszer feltakaríttatta a padlót Singletonnal. Mialatt ő dolgozott,
anya a nappaliba ment „őrködni”, ahogy mondta, amikor megszólalt a csengő.
Singleton négykézláb sikált és hallotta a kinyíló ajtót, majd az anyja hangját –
Gyere be!
 Aztán ezt – Hol van Loren és Gene? – és Loren felismerte a hangot, a szeme
tágra nyílt, talpra ugrott és felkiáltott – Katina?
És ebben a pillanatban hallotta, hogy becsukódik az ajtó, és Singletonnak eszébe
jutott, hogy Margerynek adta a pisztolyát. Az ajtóhoz lépett kezében a papírtörlővel,
látta, ahogy Katina kérdő tekintettel őt nézi, Margery pedig mögötte áll, a karja Katina
fejére mutat és Singleton felkiáltott – Nem!
Bumm!
Katina összecsuklott. A szeme kifordult, arccal előre a padlóra zuhant és nem
moccant többet. Singleton valamit az anyjának üvöltött, és elindult felé, de az anyja
ráfogta a fegyvert és visszaüvöltött – Tűnés innen! Tűnés innen!
Minden bezárult. Aztán Margery halkan így szólt – Csak ketten tudjuk befejezni.
Neki azért kell eltűnnie, mert máshogy nem lehetett megoldani. Döntsd el, segítesz,
vagy te is eltűnsz.
A pisztoly csöve meg sem rezdült.
– Az istenit, de jó szaga van – mondta Margery. Eltartott egy ideig, de Singleton
már nem akarta bántani.
Egyelőre. Gondolkozni kezdett.
Anya a sütőhöz ment, kinyitotta, levett két edényfogót a tűzhely mellett lógó
akasztóról, és kivette a rakott zöldséget. Visszakapcsolta a fenti lángot elővett egy
serpenyőt és megsütött két disznószeletet, aztán megterített kettejüknek.
– A mindenit, ez finom! – mondta Margery. Ültek a félhomályos konyhában és
arról beszéltek, hogy mi legyen a következő lépés.
Singletonnak fájt a melle.
Miután befejezték az evést, elmosogattak és elrakták az edényeket, a maradékot
a szemétbe dobták és elkezdték felforgatni a házat. Megpakoltak két bőröndöt
ruhákkal, cipőkkel, ékszerekkel. Megkeresték Glória Calb kézitáskáját, telerakták
arcfestékekkel és elraktak még néhány fényképet is, de a fényképek kereteit a
helyükön hagyták. Mindent bedobáltak a bőröndökbe, azokat meg kivitték Calb
Suburban-jébe. Ahogy pakoltak, pénzt is kerestek.
Ha Calb tartott itthon némi pénzt, mondta Margery, és ittfelejtik, az elég sok
mindent elronthat a zsaruknál.
Semmit sem találtak, csak két széfkulcsot egy fargói bankhoz. Azokat Margery
vette magához.
Aztán következtek a holttestek.
Gene és Glória Calb a Suburbanbe kerültek. Singleton olyan gyorsan vitte őket,
ahogy csak tudta, de Calb nagyon nehéz volt, így végül a földön kellett húznia. Így is
majdnem belehalt az erőfeszítésbe, mivel Margery egyáltalán nem tudott segíteni.
Singleton úgy érezte, hogy mindjárt szétszakad a mellkasa, és még nem volt túl az
este nehéz felén.
Katina fejéből vér folyt a szőnyegre. A vérfoltot otthagyták, Katina hulláját pedig
felvitték az emeletre, kerestek egy széket, felnyitották a padlás csapóajtaját és a nő
testét felrakták oda. Singleton gondosan áthúzta egy érdes peremen Katina
pulóverét, hogy megmaradjanak a szálak.
Vissza a földszintre.
Valamit elfelejtek, gondolta Loren. Fájdalom. Szüksége lett volna még egy
tablettára. Jézusom, csak ne legyen túl sok.
Mit felejtett el? Végigsétált a szobákon és eszébe jutott a 38-as hüvelye.
A konyhában találta meg, kivitte a kocsihoz, Calb kezébe tette, megbizonyosodott
róla, hogy hagyjon rajta egy jól kivehető jobb hüvelykujjas nyomot, mintha Gene
nyomta volna bele a tárba, majd visszavitte a hüvelyt a szobába és a padlóra dobta.
 Anyának volt még egy utolsó ötlete. Gene-nek volt itthoni dolgozószobája.
Átnézték a regiszterét és megtalálták Davis Kansas City-i számát. Singleton
tárcsázta a számot és egy nő vette fel – Halló?
– Carl a nevem. A Kansas City-i lakosokat hívjuk sorra adományokért a Missouri
Bűnüldöző Önsegélyező Egylet nevében. Ez a szervezet az ön helyi bűnüldözőit is
támogatja…
– Már adományoztunk maguknak – válaszolt a nő.
– A nyilvántartásunk szerint még nem – mondta Singleton. – Célunk, hogy a
bűnüldözés…
Singleton még tíz másodpercig beszélt, mielőtt az egyre ingerültebb nő így szólt
– Hagyjon békén – és lerakta a telefont. Mindenesetre nyoma lesz annak, hogy a
Calb házaspár az eltűnése előtt felhívta Shawn Davist Kansas Cityben.
Megfelel.
A garázsban Singleton a kocsiba rakott egy ásót, és mindketten beszálltak Calb
terepjárójába. Singletonnak még három órája maradt a szolgálatig. Még egy tablettát
is be kellett vennie.
Ahogy kitolattak a garázsból, ez jutott eszébe de finom volt ez a disznó. És arra
gondolt, Katina.
Margery így szólt – Vigyázz, a postaláda, hülye!
Az este hátralevő része olyan volt, mint egy horrorfilm. Mire Singleton hazaért,
annyira fájt a melle, hogy alig kapott levegőt. Lehámozta magáról a kabátját, az
alatta viselt vastag flanelinget, és egy tíz centiméter átmérőjű vérfoltot talált az ingén.
Levette az inget és a véres trikót, megérintette a sebet és összerándult. A varr
felnyílott, és amikor hozzáért, a bordáin át a gerincéhez futott a fájdalom. Ha így
haladt, hamarosan nem fogja tudni mozgatni a karját.
A tükörbe nézve sírni kezdett
-Katina. Mi lehet Katinával? A mennyországba került? Vajon látja most őt, tudja,
hogy mit tett?
Két kézzel a mosdóra támaszkodott, lehajtotta a fejét és megpróbált sírni, nem
csak hüppögni. Nem sikerült.
Egy perc múlva összeszedte magát és újra a sebét kezdte vizsgálni. Valamit
csinálni kéne vele.
Loren finoman megmozgatta a belilult bőrt az ujjaival, egy kicsit összenyomta,
mint egy pattanást, összeszorítva a fogait. A bőr- és zsírréteg nem volt túl vastag a
bemenetnél. Singleton úgy érezte – vagy csak képzelődött? – hogy érez egy kis
gumót odabent. A gumó azonban nem mozdult.
Nagyon fájt, de Singleton nem állta meg. A fiókos szekrényhez lépett, beletúrt az
egyik fiókba és egy varrótűt vett elő. Egy percig forró vizet folyatott rá, majd a lyukas
végével belenyúlt a golyó ütötte sebbe. Fájt, de nem annyira, mint amikor
összeszorította a sebet. A lélegzetét visszatartva Singleton mozgatni kezdte a tűt,
jobbra, balra, majd befelé, és… valami keménybe ütközött.
Nem olyan érzés volt, mintha csont lenne. Singleton most már óvatosan mozgatta
a tűt, megpróbálva feltérképezni a lövedéket. Megtalálta a széleit.
– Ez az – motyogta magának halkan. Megkereste azt a pontot, amiről úgy
gondolta, hogy a lövedék közepe és megnyomta. Kicsit fájt, de a lövedék nem
mozdult.
Megkereste a golyó szélét és körbevezette körülötte a tűt. Friss vér kezdett folyni
a sebből, egyértelműen az imént felszakított hajszálerekből. A vértől nehezebb lett a
felderítés, a lövedék egyre síkosabb lett. Singleton megkereste a lövedék szélét a
tűvel és megnyomta oldalról. Nem mozdult. Loren még egy keveset tájékozódott a
tűvel. Most már izzadt a fájdalomtól, bár kibírta.
Egy perccel később kihúzta a tűt a sebből és megnézte. Úgy döntött, hogy a
lövedék egy bordába akadt nem ment rajta át, de beleállt. Minden légzésnél vagy
mozdulatnál a fájdalom végighullámzott a bordáin. Egy pillanatig gondolkozott rajta,
majd felvett egy pulóvert és kiment a garázsba.
Ha nem lett volna pont egy erre jó szerszáma, talán nem próbálja meg de a
szerszámos dobozában volt egy hegyes orrú fogó, amit autóelektromossági
szereléshez szokott használni.
Ez fájni fog, gondolta, de ha sikerül…
A fogóval a kezében visszament a házba, bevett két tablettát, antibakteriális
szappannal alaposan megmosta a fogót, aztán bedobta egy serpenyőbe, vizet
eresztett rá és felrakta a gázra. Hagyta, hogy egy ideig forrjon rajta a víz, majd folyó
víz alatt lehűtötte és várt egy kicsit, hogy érezni kezdje a tabletták hatását. Az órára
nézett negyvenöt perc múlva kell munkába indulnia. Meg fogja csinálni.
A konyhaasztalnál ülve csinálta. A tűvel feltérképezte a lövedéket, majd lassan
bedugta a fogót, amíg meg nem érezte, hogy elért a lövedékhez. A fájdalmat némileg
elnyomták a tabletták, de attól még ez volt eddig a legfájdalmasabb pillanat. A jobb
keze, amivel a fogót tartotta, reszketni kezdett, így a bal kezével megtartotta a fogót,
és az asztalnak dőlve megpróbálta összeszedni magát.
Mikor elmúlt a reszketés, a jobb kezével lassan kinyitotta a fogót és beljebb
nyomta a lövedék mellett, majd összecsukta. A fájdalom az egész testében
szétsugárzott. Arra gondolt, hogy tévedett, és a teste egy darabját fogta fogóba.
Megszorította a fogót és érezte, hogy biztosan megmarkolta azt, amit a lövedéknek
gondolt.
Lassan, óvatosan húzni kezdte kifelé a fogót… Érezte, hogy húsba akad, de
aztán hirtelen megérezte, hogy a lövedék elszabadul, és kihúzta.
Olyan volt, mint egy kicsi, szürke lárva, síkos a vértől, akkora, mint egy fél
borsószem.
A vér csendes, egyenletes patakként csurgott a Singleton mellén levő lyukból, de
ez már teljesen más érzés volt. Megváltozott a fájdalom, a rossz, mérgező érzés
eltűnt belőle. Most már csak egyszerű fájdalom volt.
Ezzel már meg tudott birkózni.
Eltotyogott a fürdőszobába és megnézte magát a tü körben. Az arca valahogy
keskenyebbnek, élesebbnek tűnt, farkas-szerűnek és fehérnek a fájdalomtól. A
ráncai mélyebbek lettek.
De most már nem rándult meg, ha megérintette a mellkasát. Még ha a seb
közelét fogta is meg, már nem fájt annyira. Bevett két penicillin tablettát, egy
fájdalomcsillapítót és az órájára nézett. Ideje elindulni. Be kötözte magát gézzel és
szigetelő szalaggal, a véres ruháit levitte a mosógéphez, berakta és elindította.
Felvet te az egyenruháját.
Mindjárt kész vagyok, gondolta ahogy begombolta az ingét. Letty West még ott
van, de ha átkutatták volna a szeméttelepet, akkor Singleton már hallotta volna.
Lehet, hogy Letty tényleg nem tudott semmit? Lehet, hogy feleslegesen
kockáztatott?
Előtte volt az egész éjszaka, hogy gondolkodjon rajta.
És a lövedékről. Sikerélménye volt a golyó miatt. Ez aztán a történet. Egy nap
talán elmondhatja valakinek.
Ez volt Singleton életének leghosszabb éjszakája, és mint a legtöbb éjszakán,
most sem történt semmi. Autózott fel s alá, végigjárta a szokásos tizenegy órás
útvonalát, majd elindult a környékre és végigjárt egy sor apró falut Custer megyében,
csak hogy lássák az emberek, ahogy a seriff akarta. Megpróbált Katinára gondolni
vezetés közben, de ott, ahol régen Katina volt, most egy nagy fekete doboz volt csak.
Megpróbálta felidézni a nő arcát, de nem sikerült. Megpróbált arra gondolni, hogy
vajon mi fog történni az elkövetkező pár napban, de nem tudta elképzelni.
Reggel hétkor átadta a szolgálatot, hazament és lefeküdt. Felöltözve feküdt az
ágyon mozdulatlanul, amíg meg nem szólalt a telefon.
 19.

Elakadtak. Az előző napot Broderickben töltötték, kikérdezték az összes

háziasszonyt és Calb minden alkalmazottját, de semmire sem jutottak. A beszéd,
amit Lucas a megyei rendőröknek tartott, szintén nem hozott semmi eredményt, és
Lucas elkezdett azon gondolkozni, hogy hogyan csalhatná csapdába a gyilkost. Az
volt a baj, hogy nem volt csalija. Ott volt Letty, de őt nem használhatta. Akkor
használta volna, ha Letty egy ötven éves szipirtyó lett volna, aki magának okozta a
bajt, de egy ártatlan tinédzsert nem.
Már amiatt is lelkiismeret-furdalása támadt, hogy egyáltalán eszébe jutott ez a
lehetőség…
Az ágyán ült a Motel 6-ban és a Star Tribüné cikkét olvasta a West ház elleni
támadásról, Del kopogását várva. A tévé az időjárás-csatornára volt kapcsolva, mert
az éjszakai recepcióstól azt hallották, hogy havazás várható. Hogy valahonnan
közeledik. Amikor Lucas kinézett az ablakon, néhány kövér hópelyhet látott, de
semmi komolyat. Éppen újraolvasta a tűzről szóló cikket, amikor megszólalt a szoba
vonalas telefonja.
Ruth Lewis volt a hívó – Hívott a seriff. Holnap akarják eltemetni Martha Westet.
Felviszem Lettyt. Csak azt akartam, hogy tudja.
A seriff azt mondta, hogy az ő emberei fognak biztosítani a temetésen.
– Letty fogja bírni az utazást?
– A maga felesége azt mondta, igen. Mellesleg a felesége a felvevő orvos. Azt
mondta, hogy ezt maga nem tudta. Azt mondta, hogy Lettynek egy hét múlva vissza
kell jönnie, de holnap utazhat.
– Tudják már, hogy hol fog aludni?
– Igen. Nálam. Most elég sok szabad hely van a templomban, és elég jól
kijövünk.
– Rendben. Jó lett volna tudni a temetésről, Pár napot megpróbáltam volna
halasztani.
– Többet én sem tudok – mondta Lewis. – A seriff annyit mondott, hogy már meg
van szervezve… Ennyit tudok.
– Keressen meg, ha ideérnek – szólt Lucas. – Még van beszélnivalónk.
– Talán – mondta a nő.
Del jött át a szomszédból.
– Calb?
– Más nincs – felelt Lucas.
Beszálltak a kocsiba és felmentek Broderickbe, át a szürke pusztán egyenesen a
Wolf's Caféba, ahol a palacsinta egész ehető volt. A havazás lassan, fokozatosan
egyre erősödött, és egy észak-dakotai rádióadó be-; mondta, hogy estére tíz-tizenöt
centi eshet. A Cash ház, előtt vagy féltucat autó parkolt. Az ÁBI nyombiztosítói, az
FBI és legalább egy helyi rendőr, tippelte Lucas.
A Wolf's csendes volt, rajtuk kívül csak két másik vendéggel. Mindkettő a pultnál
ült magas bárszékeken, az egyik a tulajdonosnővel beszélgetett Palm Springsről, a
másik cseresznyéspitét evett, kávét ivott és hallgatta a beszélgetést. A kirakaton át
Calb műhelye látszott; elég sokan jártak ki-be.
– Utálok várakozni – szólt Del. – Azt várjuk, hogy még valaki meghaljon és legyen
mivel dolgozni.
 – Akkor el tudnánk indulni, ha rájönnénk, hogy miért akarta megölni Lettyt. Már ha
Lettyt akarta megölni.
Mert feltételezzük, hogy Lettyt akarta kinyírni, de mi van, ha Marthát? Azért
gondolunk Lettyre, mert Letty sokat volt velünk.
– Nem, nem! Azért gondoljuk, hogy Letty, mert miután megölte Marthát, Lettyt is
meg akarta ölni mondta Del. – Megpróbálta elkapni kint a sötétben.
Letty azt mondta, hogy az anyja még megpróbálta figyelmeztetni, mielőtt lelőtte.
Martha végül is csak…
útban volt.
Lucas bólintott.
– Oké. Igaz. Szóval mit tud Letty, ami miatt meg akarja ölni? Valaminek kell lenni.
– Lehet, hogy Letty nem is tudja, hogy tud valamit mondta Del.
– Holnap majd beszélünk vele megint. Mindig csak az jut eszembe, amit mondtál,
hogy egy ilyen kisvárosban két nagy bűntény párhuzamosan nem futhat anélkül,
hogy ne lenne valami közük egymáshoz – mondta Lucas. – Két nagy külön
bűntényünk van. A drogszállítás és a gyerekrablások. És úgy tűnik, nem függenek
össze.
– Lehet kivétel is, gondolom – mondta Del. – De… Megdörzsölte az állát, és ivott
egy korty kávét. – Lehet, hogy le kéne ülnünk Ruth-szal vagy valamelyik másik nővel,
és ki kéne kérdeznünk az egész történetet, hogy hogyan kerültek ide. Nem lehet
egyszerű véletlen. Miért pont ide? Hogy kerültek kapcsolatba Calbbal? Nem lehet
véletlen, hogy Calb egyszerre áll kapcsolatban a Kansas City-i autótolvajokkal és
ezekkel a nőkkel…
Del elhallgatott, mire Lucas így szólt – Igen?
– Mi igen?
– Mit akartál mondani? Mert valószínűleg igazad van.
Hogy jön mindez össze? Hogy bukkantak rá Calbra itt, a semmi közepén? Kell
lenni valami okának.
– Ettől jobb kedved van?
– Legalább van min gondolkodni – mondta Lucas. Van mit ráncigálni.
Wolf kihozta nekik a palacsintákat. Két perccel később, miközben ettek, látták,
hogy egy fekete Lexus farol ki a Cash ház mellől, és gurul át Lucas Acurája mellé.
Egy fehér hajú férfi szállt ki a kormány mögül, egy pillanattal később pedig az FBI-
ügynök, Jim Green szállt ki a másik oldalon. Green Lucas kocsijára mutatott, és
mondott valamit a fehér hajú férfinak, aki visszahajolt a Lexusba és kivett egy táskát.
Mindketten bejöttek a kávézóba és Lucas felemelte a kezét. A két férfi odalépett
hozzájuk és kezet fogtak.
– Tom Bürke. Lucas Davenport és Del Capslock a minnesotai ÁBI-tól – mondta
Green.
Bürke így szólt – Az FBI emberei nem találták nyomát sírnak. Nem tudom, hogy
megkönnyebbülést vagy csalódottságot érezzek.
Lucas csak a fejét rázta.
– Van nálam néhány papír, amiről Jim azt mondta, hogy talán érdekesek
maguknak is. Amikor Annie-t elvitték, az emberrablók azt mondták, hogy ha szólunk
az FBI-nak, vagy bármilyen rendőri szervnek, akkor tudni fogják, mert belső forrásuk
van az FBI-nál. Ezeket a papírokat küldték… – Egy csomag gondosan fénymásolt
dokumentumot vett elő és átnyújtotta Lucasnak. – Én elvittem ezeket az
ügyvédemnek, aki a magánpraxisa előtt az Igazságügy Minisztériumban dolgozott. Ő
azt mondta, hogy ezek eredetinek tűnnek. Így aztán fizettünk, az FBI-nak nem
szóltunk. Már akkor is kicsit ostobának éreztem magam, de úgy gondoltam, hogy
nem kockáztathatok. Azóta egy szót sem hallottunk felőlük.
Lucas belenézett a papírokba. Bürke hozzátette – Ezek nem az eredetiek. Azok
már az FBI-nál vannak.
– Úgy néznek ki, mint amilyen anyagokat általában az FBI-nál látni – mondta
Lucas.
Green szólalt meg – Aki készítette, tudta, hogy néznek ki nálunk a dolgok, de
nem pontosan. A fontok nem pontosan ezek, a formátumok is mások egy kicsit. Egy
számítógéppel megpróbálták leutánozni az eredetieket…
– Cashnek és Warrnak volt számítógépe…
– Azon csak játékok vannak – mondta Green. – Még Word sincs rajta. Ezek a
papírok állítólag memók egy emberrablási egységből. Az egész hamis. Nem is
létezik ez az egység, sem az emberrablások, amikről szó van a dokumentumokban.
Arra azonban elegendőek, hogy Mr. Burke-öt meggyőzzék arról, hogy veszélyes a
hatóságokhoz fordulnia.
– A pénz igazán nem számított – mondta Bürke. egymillió dollárt kértek jelöletlen,
nem sorrendben levő ötvenesekben és százasokban. Azt reméltük, hogy ha fizetünk,
talán nem ölik meg. Ennyit megért. – A férfi arcán gyors, halvány mosoly jelent meg.
A táskájába nyúlt és elővett még egy fénymásolt paksamétát. – Ebből egy példányt
Jim már megkapott. – Az A/4-es lapokon rengeteg ötven- és százdolláros
fénymásolata volt. – A kaszinókból új bankjegyeket kértünk sorrendben. Mindegyik
kötegben húsz bankjegy volt. Mindegyiket lefénymásoltuk, összesen
nyolcszázötvenet. Ezután összekevertük a bankjegyeket, hogy úgy tűnjön, mintha
nem sorrendben volnának. De bármelyik bankjegyből kiderül, hogy onnan származik.
– Okos – mondta Lucas. – A Cash házban megtalált pénz magától származik?
– Még nem tudjuk – mondta Green. – A pénzt elzártuk egy bankban, meg kellett
várnunk a ma reggeli nyitást, mert a széf időzáras. Amúgy sem volt olyan nagyon
sürgős. Most már ott van egy emberünk.
– Volt önnek valaha valami köze Kansas Cityhez, vagy egy Cash nevű családhoz
Kansas Cityben? – kérdezte Del Burke-öt.
– Bentlakásos idősgondozókat tartunk fenn Kansas City környékén – felelte
Bürke. – Összesen hat különböző idősgondozó láncom van Minnesotában,
Nebraskában, Iowában, Kansasban és Missouriban. De amikor Jim elmondta, hogy
Kansas Cityhez van köze…
Eszembe jutott, hogy a PR-kampányunk részeként gyakran szoktunk pénzt
adományozni kórházaknak és orvosi egyetemeknek az időskori megbetegedéseket
kutató programokra. Úgy egy hónappal azelőtt, hogy Annie-t elvitték, kétmillió dollárt
adományoztunk a Missouri Egyetem orvoskarának. A munkatársaim természetesen
minél több újságba megpróbálták megjelentetni a hírt, főleg arra, amerre otthonaink
vannak. Elég jól végezték a munkájukat. Úgy gondolom, hogy ezek a cikkek
segíthettek abban, hogy Annie-t választották.
– Ó, Istenem – szólt Lucas.
Del tovább kérdezett – Vannak otthonaik ezen a környéken is? Errefelé?
– Igen. Itt Armstrongban, lent Red Laké Fallsban, Crookstonban, Detroit
Lakesben és Fergus Fallsban.
– Az armstrongi újságban is megjelent a cikk?
– Azt hiszem, sajnos igen – mondta Bürke. – Azt kell mondanom, hogy ha
megtudtam volna, hogy kik tették… Bár én nem tudnám megtenni, amit Mr. Sorrell
tett, de teljesen megértem és egyetértek vele. Bárcsak kezet rázhattam volna vele.
Most már ezt az utolsót, vagy ezeket az utolsókat kell csak elkapni. Ki kell őket
gyomlálni az emberek közül.
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt – szólt Green. El fogjuk őket kapni.
– Őt – mondta Lucas. – Egy férfiról van szó.
– Honnan tudod? – kérdezte Green.
– A gyilkosságok olyanok. Egy férfi az. – Lucas kinézett a kirakaton Calb műhelye
felé. Az országúton kicsi, jeges hószemcsék sodródtak a szélben.
– Hideg van itt fent – mondta Bürke.
Befejezték az evést és a kabátjukat húzták, amikor Greennek megszólalt a
telefonja. Az ajtónál jártak, amikor Green utánuk szólt – Hé! – és intett, hogy
menjenek vissza. Ők visszamentek Greenhez, aki így szólt – A számok egyeznek.
A pénz sorszámai.
Burke-nek könny gyűlt a szemébe, de mintha nem vette volna észre.
Lucas a Burke-től kapott papírt a kocsiba rakta, majd beültek és átgurultak Calb
műhelyéhez. Odabent két szerelő dolgozott azon a terepjárón, amit már láttak a
múltkor, és Lucasnak az jutott eszébe, hogy ez talán túl sok ember túl sok
munkaórája erre az egy kocsira. A hozzá legközelebb levő ember mellett állt meg –
Gene Calb itt van valahol?
A szerelő megrázta a fejét.
– Nem tudjuk, merre van. Itt kéne lennie. Kéne ne künk az irodakulcs.
– Nem találják? – kérdezte Lucas.
– Otthon nem veszi fel a telefont. Pedig általában mindig ő van itt először – felelte
a szerelő. – Nem tudom, hova mehetett.
Lucasék kimentek a műhelyből és visszaültek az Acurába. Gyorsan indultak –
Istenem, kérlek, legyen Calb a Logan-féle húsboltban.
Siettek vissza a városba, Lucas keményen hajtotta az Acurát. A hó egyre
sűrűbben esett, egyre kisebb szemekben, de erősen hajtotta őket az északnyugati
szél.
Ez már komoly havazás volt. Két mérföldre Brodericktől, úgy fél mérföldre előttük
egy vörös villogós autó tűnt fel és közeledett feléjük.
– Kurva radar – szólt Lucas.
Zahn volt az a járőrkocsijával. Lucas elhaladt mellette, lehúzódott az út szélére,
majd kiugrott. Ahogy Zahn csinált egy U-kanyart, integetett neki. Zahn lehúzta az
ablakát és kinézett – Bocsánat.
– Gene Calb eltűnt – mondta Lucas. – Nincs a műhelyben és otthon sem veszi fel
a telefont. Hozzá megyünk.
Tudod merre lakik?
– Gyertek utánam – mondta Zahn.
Besoroltak Zahn mögé, és begurultak Armstrongba.
Útközben Lucas látta, hogy Zahn a rádiójába beszél.
– A seriffet hívja – szólt.
Épp a megyei rendőrség egyik autója állt meg Calb háza előtt, amikor
megérkeztek. Az egyik szomszéd az ablakból nézte, ahogy kiszállnak az autóból. A
helyi rendőr így szólt – Mit gondolnak?
– Kopogjon be! – mondta Lucas. Együtt felmentek a lépcsőn a bejárati ajtóhoz,
megnyomták a csengőt és meghallgatták, ahogy szépen zengve megszólal odabenn.
Amikor egy ideig semmi sem történt, Lucas kopogott és újra megnyomta a csengőt.
Del megkerülte a házat és a hátsó bejárathoz ment, Benézett a hátsó ajtó ablakán,
majd visszajött a többiekhez.
– Nem látok semmit a konyhában. Szerintem egyszerűen csak leléceltek.
 Zahn a garázshoz ment, és megpróbálta felnyitni az ajtót. Az ajtó engedett, Zahn
benézett, aztán visszacsukta az ajtót.
– Itt van mindkét autó.
– Elmentek sétálni? – kérdezte Del.
– Kérdezzük meg a szomszédot – mondta Lucas. Az utca túloldala felé intett a
fejével. Ő és Del átsétáltak a szembe házhoz, ahol a szomszéd már az ajtóban várta
őket. A férfi kék flanell inget viselt, sárga fogai között meg egy pipát szorongatott.
– Tegnap óta nem láttam őket – szólt. – Mi történt?
– Mikor látta őket utoljára pontosan?
Pöfékelés, töprengés – Glóriát láttam utoljára tegnap este, amikor felkapcsolta a
nappaliban a villanyt. Akkor.
– Látott valakit jönni vagy menni?
– Nem. Senkit. Mi történt?
– Nem tudjuk – felelte Lucas. Végignéztek az utcán. Van a környéken közelebbi
barátjuk?
Újabb pöfékelés és töprengés – Carlsonék, abban a kőházban… Valószínűleg
velük vannak leginkább jóban. De végül is mindnyájan megbízunk egymásban, jó
szomszédok vagyunk.
– Köszönjük.
Ahogy távolodtak tőle, a férfi még utánuk szólt – Az a piros Corolla a ház előtt.
Azt nem tudom, kié lehet. – A pipája szárával mutatta, hogy mire gondol. Egész
éjszaka itt volt.
– Igen? – A Corollához mentek és benéztek az utastérbe. Egy kapcsos
jegyzettáblát és egy naptárat láttak a jobb első ülésen. A hátsó ülésen két karton
konzerv készétel csücsült.
– Ez úgy néz ki, mint amiket a templomi nők hordanak körbe – szólt Del. – És ők
is Corollákkal járnak, nem?
– És itt volt egész éjszaka? – Lucas megpróbálta a kocsi kilincsét, és az ajtó
kitárult. Benyúlt, és kivette a naptárat. Az első oldalra a Katina Lewis név volt felírva
kézzel.
Lucas megmutatta a naptárat Délnek.
– Ez… Ruth Lewis? Vagy valaki más?
Del a fejét rázta.
– Nem tudom. És hol lehet?
Visszamentek Calbék házához és megbeszélték amit megtudtak a helyi rendőrrel
és Zahnnal. A helyi erő így szólt – Katina… Ő Ruth húga. Az egyik kollégámmal jár.
Loren Singletonnal. Nála szokott aludni, de Loren vagy egy mérföldre lakik innen.
– Hívja fel Lorent! – mondta Lucas. Aztán Zahnnak
– -Elszaladnál a BK-ba, és kérnél egy házkutatási engedélyt a serifftől a házra?
Mondd azt, hogy azért keressük Calbot, mert ki akarjuk hallgatni… Végül is tényleg
ez a helyzet.
– Megyek.
– Menjünk, beszéljünk Carlsonékkal – mondta Lucas Délnek.
Linda Carlson csinos negyvenöt éves nő volt. Lágy, kicsit felfelé néző szemei
voltak, amitől úgy tűnt, mintha álmos volna, mintha most kelt volna ki az ágyból valaki
mellől. Amikor Lucas meglátta, az első gondolata az volt, hogy mmm.
– Tegnap este hívtam őket, de nem vették fel – mondta a nő, miközben az egyik
kezét Lucas karjára tette.
 Még érintkezős típus is. – Kicsit meg is lepett, hogy nem veszik fel, mert tegnap
délután beszéltem Glóriával és nem mondta, hogy bárhova el akarnának menni… –
A nő egy V-nyakú, bolyhos, angórapulóvert viselt.
A keze a kivágásához csúszott és csak a torkánál állt meg, ahogy elfojtott hangon
így szólt – Csak nem gondolják, hogy történt valami?
– Csak szeretnénk megtalálni őket – felelte Lucas.
– Nekem van kulcsom – szólt Carlsonné. – Bármikor bemehetek hozzájuk.
Lucas széttárta a kezét.
– Mi házkutatási engedély nélkül nem mehetünk be.
Ha megteszi, hogy benéz egy pillanatra, már ha Calbék biztosan nem bánnák…
Csak azt szeretnénk tudni, hogy nem esett-e bajuk.
– Nem bánnák. Csak felveszem a kabátom.
A nő bement a házba, Del pedig fojtott hangon így szólt – Csurog a nyálad,
apuka.
– Csak nézelődök – mondta Lucas.
Calbék házánál a megyei rendőr így szólt – Beszéltem Lorennel. Tegnap éjjel
szolgálatban volt és nem találkozott Lewisszal. Azt mondta, úgy volt, hogy Lewis
beugrik hozzá még a szolgálat előtt, de nem jelentkezett. Kereste a templomban, de
nem volt ott sem.
– Oké.
Carlsonnénak a hátsó ajtóhoz volt kulcsa. A nő bement, Lucas, Del és a helyi erő
pedig a hátsó tornácon várakoztak. A nő odabent így szólt – Glória? Glória! Gene! –
Eltűnt a ház belsejében, majd visszajött és így szólt Lucashoz – Lehet, hogy jobb
lenne, ha maga is bejönne.
– Mi az…?
– Senki sincs itthon – mondta a nő. Az arca rózsaszín lett az izgatottságtól. –
Nem értek az ilyesmihez, de Glória nagyon alapos háziasszony… Nem tudom, hogy
ez…
Az asszony bevezette Lucast a konyhán át az előszobába és a padlóra mutatott.
A szőnyegen egy sötét folt volt, akkora mint egy nagy lapostányér. Nem kávé, se
nem kóla. Látszatra mindkettőnél sűrűbb állagú.
Lucas a folt mellé guggolt, aztán így szólt – Arra kérném, hogy ne érintsen meg
semmit. A kezét a törzse mellett tartva egyenesen menjen ki a házból! Lucas követte
a nőt, és így szólt az egyenruhásnak – Itt várjon! – Aztán Délhez fordult – Gyere
csak!
Del követte, és amikor Lucas a szőnyegre mutatott, Del leguggolt, pont ahogy az
imént Lucas tette és kis idő után így szólt – Igen.
Felállt, bement a konyhába, letépett egy papírtörlőt a gurigáról, a csap végét
megütögetve vele kicsit benedvesítette, majd a nedves papírtörlőt a folthoz érintette.
Az eredményt feltartotta, hogy Lucas is lássa a törlő piros volt abban a pontban.
– Probléma – szólt Del.
Lucas elővette a mobilját, felhívta a BK-t, és a seriffet kérte. Kapcsolták
Andersont, akit Lucas egy kérdéssel üdvözölt – Beszélt már Ray Zahnnal?
– Itt van nálam, most dolgozunk a házkutatási parancson.
– A Calb házaspár egy barátja, aki szintén itt lakik az utcába bement a házba a
saját kulcsával és a Calb házaspár általános engedélyével. A hölgy egy vérfoltot ta
lált és behívott minket is. A dolog jogi aspektusait nem tudom, de a vér az valódi.
Azonnal szükségünk lenne a parancsra, hogy átkutathassuk a házat.
– Tíz perc – mondta Anderson. – Személyesen viszem.
Lucas felhívta Greent, az FBI-ügynököt, és elmondta, hogy mit találtak.
 – Küldd ide légyszíves a saját nyombiztosítóinkat kérte Lucas. – Újra van egy kis
munkájuk.
– Indulnak is – válaszolt Green.
Lucas letette, Del pedig odaszólt neki – Gyere csak ide!
Del a konyha egyik sarkában guggolt, Lucas pedig odalépett hozzá. Egy
pisztolygolyó hüvelye feküdt ott a lábazatnál.
– Egy harmincnyolcas skuló – mondta Del.
– Az bizony. A francba. Figyelj, csak, gyorsan nézzünk körül! Még jók vagyunk,
elég friss a vér. Gyorsan végigszaladunk a házon.
Nagy ház volt, de azért öt perc alatt végig lehetett járni. Holttestet nem találtak, de
azt megállapították, hogy valaki vagy valakik alaposan felforgattak mindent.
– A ruhásszekrények félig ki vannak ürítve – mondta Del. – Elég sok mindent
elvittek méghozzá sietve.
– De vajon kinek a vére van a szőnyegen, ha Calbék leléptek?
– És hogy léptek le, ha mindkét kocsi még mindig itt van a garázsban?
– Eltaxiztak a reptérre?
– Van errefelé egyáltalán taxi? És megy innen valamerre repülő?
– Tudja a fene.
Repkedtek a kérdések és a válaszok, mindketten érezték a feszültséget. Három
ember tűnt el Calbék és a templomi nő, Katina Lewis.
– Hol van már az a kurva seriff?
Anderson további tíz perc késéssel érkezett meg.
– Nem tudtam előkeríteni a bírót. Bent volt, de nem a helyén.
– Elkezdhetünk körülnézni?
– Igen – felelt Anderson. – Kell még ember?
– Nem tudom – mondta Lucas. – Az ÁBI nyombiztosítói már úton vannak
Broderickből. Lehet, hogy az FBI is jön. Először azt kell megállapítanunk, hogy
Calbék tényleg elmentek-e.
– Hol az a vérfolt?
Lucas megmutatta a foltot és Anderson megrázta a fejét – Ez elég sok vér.
– Kérdés, hogy kié.
A ház gyors Átnézése után az autók következtek. A motorok hidegek voltak,
vagyis az elmúlt két órában nem használták őket. Egyik kocsiban sem találtak
használ ható és feltűnő nyomot.
Megérkezett a nyombiztosítók vezetője az egyik be osztottjával, és Lucas meg
Del kíséretében, a pincében kezdve lassan átvizsgálta az egész házat. A beosztottja
fedezte fel a pár gyapjúszálat a szűk padlásra vezető csapóajtó keretén.
– Az ilyesmi nem szokott sokáig megmaradni egy ilyen ponton – mondta. – Ha
annyira siettek, vajon mit dugtak oda?
– Nézzük meg! – javasolta Del.
Kerítettek egy széket, alá meg egy asztalt. Lucas és Del tartották az ingatag
építményt, aminek a tetejére felállt a nyombiztosító, felnyomta a csapóajtót,
bevillantott a zseblámpájával, megmerevedett és így szólt – Jézusom. Jézus, Mária!
– Ki az?
– Nem tudom. Lemegyek.
A technikus leugrott és Lucas felmászott a székre.
Amikor bedugta a fejét a nyíláson, Katina Lewis arca tíz centire volt az övétől. A
halott nő egyenesen keresztülnézett rajta, és Lucasnak azonnal az akasztófa jutott
eszébe, Cash és Warr tekintete. Észrevette, hogy a halott mennyire hasonlít Ruth
Lewisra, de mégsem olyan.
 – Lewis az – szólt le Délnek. – Pont, ahogy a többieket is.
– Csak ő?
Lucas nem látott a holttest mögé, de a padlás többi részét belátta. Semmi sem
volt odafent, csak a rózsaszín szigetelőanyag.
– Nem látok senki mást. Egy kicsit feljebb kéne mennem. – Megfogta az ajtókeret
szélét és megpróbálta feljebb húzni magát, de csak úgy harminc centit sikerült, nem
volt mire támaszkodnia. Így is épp Lewis teste mögé látott, és meg tudta állapítani,
hogy a szigetelőanyagon kívül ott sincs semmi más.
– Úgy tűnik, egyedül van.
– Akkor körözést adok ki Calbék ellen – szólalt meg Anderson. – Maga szerint
Gene tette?
– Úgy néz ki – mondta Lucas. Lemászott a toronyból – Bárki is az, kezd
összetörni. Pszichés összeomlásba lehet. Ha Calb az, úgy gondolom, hogy a
felesége igen komoly veszélyben forog. Most már bárkit képes lesz | megölni.
–
 20.

A nyombiztosítók felfüggesztették a munkát a Cash háznál és átjöttek Calbékhoz.

Lewis teste még mindig a kis padláson volt, és senki sem tudta pontosan, hogy mikor
mozdíthatják el. Onnan levenni elég komoly feladat, és ők azt akarták, hogy minél
kevesebben mászkáljanak a házban, amíg be nem fejezik a munkát.
Lucas és Del óvatosan átkutatták mindazt, amit a Calb házaspár hátrahagyott.
Calb dolgozószobájában az egyik iratszekrény nyitva volt. Lucas arra gondolt, hogy
valaki elvitt néhány aktát. Megtalálta az 1996-99es adóbevallásokat, de ennél újabb
iratot semmit. Az iratok egyike sem szólt közvetlenül a műhelyről, de Lucas
emlékezett rá, hogy amikor először beszéltek Calbbal, az irodában volt egy sor
iratszekrény, gondolta, biztosan ott vannak a véges iratok.
Kis idő elteltével Del jött be kezében egy kis zippzáras táskával. Szótlanul
átnyújtotta Lucasnak, aki így szólt – Mi az? – és kihúzta a zippzárt. Egy inzulinos
felszerelés volt benne.
– Valaki cukorbeteg, és nem vitte magával a cuccát szólt Del.
– Hacsak ez nem a tartalék cucca.
– Akkor is.
Az egyik megyei rendőr jött be, akit kikérdeztek a repülőterekről a legközelebbi
reptéren csak kis repülőgépek szállhatnak le, Calbnak pedig nem volt jogosítványa,
hacsak nem titokban. És a környéken nincsenek taxik.
Belépett az egyik bemidji nyomozó, aki mostanáig a Cash házon dolgozott, és
elmondta, hogy Calb műhelyét lezárták, minden alkalmazottat ott tartottak, és akik
közben érkeztek, azokat is.
Aztán az egyik nyombiztosító talált a harmincnyolcas töltényen egy ujjnyomot.
– Még trükközni sem kell – mondta a technikus. Még életemben nem láttam ilyen
jó minőségű egyujjas nyomot. Biztosan lesz eredmény.
Lucas Mrs. Calb gardróbjában talált két pár gyakorlatilag vadonatúj cipőt, talán
egy estényi kopással a sarkukon. Calb gardróbjában, a cipők alól egy acéldoboz
került elő a padlóról, benne ezer dollár tízdollárosokban és egy megtöltött
harmincnyolcas kaliberű Smith and Wesson revolver.
– Rossz érzésem van – szólt Del. – Lehet, hogy a pisztolyt itt hagyja, főleg, ha
van neki másik. De miért hagyja itt a pénzt?
Pár perccel déli tizenkettő után visszaérkezett a seriff egy magas, cowboy-külsejű
zsaru mögött, akit Loren Singletonként mutatott be.
– Loren volt Ms. Lewis barátja – szólt Anderson.
– Sajnálom – szólt Lucas. – Részvétem.
Singleton elég távolinak és határozatlannak tűnt Lucas sokszor látott már ilyet.
– Én voltam a… tudja… A francba, hát együtt voltunk.
De én… ööö. – A férfi arcán egy könnycsepp gördült le, amit letörölt az
ingujjával. – A fene egye meg. Miért kellett ennek megtörténnie? Maguk szerint Gene
tette?
– Ő eltűnt. Nem tudja, mi baja lehetett Ms. Lewisszal?
– Fogalmam sincs – felelt Singleton. – Azt tudom, hogy mit csinált Katina, tudom,
hogy mit csináltak a templomos nők, és Gene is biztosan tudta… De a francba is…
Úgy értem, mi köze volt ennek Gene-hez?
– Mit csináltak a nők? – kérdezte Anderson egy fél lépéssel a beosztottja mögül.
 – Rákgyógyszereket hordtak át Kanadából – mondta Lucas. – A szegényeknek
segítettek vele.
Anderson bólintott, Singletonra pillantott, majd így szólt – Hát, az igazat
megvallva ezt elég sokan csinálják néha a városban. De nem kell csempészni,
egyszerűen meg lehet rendelni az interneten.
– Ahhoz kell internet – mondta Lucas. – Itt nagyon szegény és többnyire idős
emberekről van szó. Ők anynyira nem igazodnak el jól az interneten.
– Mennyire közelről ismerte Gene Calbot? – kérdezte Del.
– Itt nőttem fel, szóval elég jól – felelt Singleton. Nem gondoltam volna… Nem
tudom, hogy ő képes lenne bármi ilyesmire. Én hobbiból autókat újítok fel és néha
kibéreltem tőle a festőműhelyt… Ott ismertem meg Katinát. Calbnál.
– Mit csinált ott? – kérdezte Lucas.
Singleton megrázta a fejét.
– Gondolom, csak beszélgetni ment oda. Végül is összesen ha ötven ember lakik
abban a városban. Mindenki beszélget ott mindenkivel.
– Tud valamit a Toyotákról? – kérdezte Lucas.
– Toyoták? – Singleton Andersonra nézett, aki meg Lucasra és így szólt –
Toyoták?
– Kansas Cityben van egy klán, Deon Cash rokonai, akik nagyban lopják a
Toyotákat. És amit ők ellopnak, soha nem kerülnek elő többet.
– Toyoták – szólt Singleton. Megvakarta a mellcsontját. – Tudja, ez még soha
nem jutott eszembe, de tény leg elég sok Toyota fordult meg Gene műhelyében. Pe
dig errefelé nem sok olyan kocsit látni, de Gene-nél mindig volt. Most, hogy így
mondja, már feltűnik.
– Mit szereltek rajtuk? Hogy újították fel őket?
– Néha kicseréltek darabokat, de azt sosem láttam, hogy a rendszámokhoz
nyúltak volna. Szerelték őket.
Meg festették. Piszok sok Toyotát festettek.
– Jézusom – szólt Del. Lucashoz fordult – Szóval ide kerültek a Toyoták.
– A lányok… A nők… Általában mindig Toyotával jöt tek át a határon. Land
Cruiserrel, vagy régi Runnerrel.
Mindig állt egy a templom előtt.
– És ez nem tűnt föl magának? – szólt Lucas.
Singleton a fejét rázta – Dehogynem. De tudtam, miben utaznak és… Nem
gondoltam, hogy fontos. Végül is errefelé mindenki ezt csinálja. Mindenki a határ
túloldalára jár gyógyszerért is.
Még beszélgettek pár percet, aztán Singleton felment, hogy megnézze Katina
Lewist. Két perc múlva visszajött, még rosszabb állapotban, mint ahogy érkezett,
kicsit izzadtan.
– Jézusom. Istenem.
– Menjen haza és pihenjen egy kicsit – mondta Lucas.
– Attól jobb lesz?
– Nem, de otthon feküdni jobb, mint mászkálni, és tűrni, hogy mindenki bámulja
az embert. Elég rosszul néz ki.
– Istenem…
Lucas így szólt Délhez – Kanadában régi Toyotákat vettek, idehozták őket,
leszedtek róluk mindent, ami kellett, a többit bezúzták, és a régi papírjait megkapták
a lopott új járgányok, majd visszavitték azokat a határon. Gondolom, kicsi vidéki
helyeken adták el őket, ahol senkit sem érdekelt, hogy honnan van a gép. De még ha
utána is néztek, a papírok rendben voltak. Ahhoz az egész autót darabokra kellett
volna szedni, hogy kiderüljön a turpisság. A nők hordták az autókat, a műhelyben
meg valószínűleg csináltak nekik valami levehető rejtett rakteret a gyógyszereknek.
Valami állpadlót, vagy egy alvázra tehető, leszerelhető dolgot. Ott a műhelyben
bármit megcsinálhattak. Egy Land Cruiser hátuljába egy kétcentis álpadló alá
egymillió tabletta befér.
– Egy városban két nagy bűntény szükségszerűen összefügg – szólt Del.
– Szóval a nők tudtak Calb kis mellékes üzletéről, amivel évi néhány milliót
keresett – mondta Lucas. Del bólintott, és ezen mindketten elgondolkodtak egy kicsit.
– Oké. Most már értem, hogy Calb miért csinálhatta ki Lewist – mondta Del egy
perc múlva. – De Sorrelléket vagy Lettyt miért?
– Mert Sorrell megkínozta az egyik emberüket, Joe Kellyt. Ki tudta, hogy Kelly mit
fecsegett az egész rendszerről? Ezért kellett olyan gyorsan lépniük. Ha Sorrell szól a
zsaruknak… Végül is legfeljebb három szóval az egészet le lehetne leplezni. Ha
Sorrell felhívná a központot és annyit mondana, hogy egy Gene Calb nevű fószer
autókat vásárol Kanadából, amiket a Cash család által Kansas Cityből lopott kocsikra
cserél, akkor néhány telefonnal negyedóra alatt mindent összerakna akárki.
– És Letty?
– Lettyt nem tudom. De mi van, ha Letty anyja az? Ő elég régóta élt a környéken.
Lehet, hogy tudta, hogy mi folyik a műhelyben. Akár pontosan is tudhatta. Aztán meg
a gyerek állandóan velünk lóg. Megint csak az az egy mondat kell és minden
összeomlott.
– Érdekes beszélgetésnek nézünk elébe Ruth Lewisszel ma – mondta Del. – A
temetés két óra múlva kezdődik. Nemsokára ideérnek.
Ruth Lewis fél órával később hívta fel a Calb házat. Az egyik megyei rendőr vette
fel a kagylót, és szólt Lucasnak, hogy – Valami Ruth Lewis keresi magát.
– Kérem.
– Hogy történt? – kérdezte Ruth, amikor Lucas beleszólt a telefonba. A nőnek
rekedt volt a hangja, mintha egész délelőtt sírt volna.
– Még nem tudjuk. Mivel nem tudtunk az autótolvaj bandáról ezért nem
nyomultunk rá elég keményen Calbra. Valami történt itt tegnap éjjel. A húgát
szerintünk itt ölték meg, a Calb házaspár pedig eltűnt. Ha elmondta volna, hogy mi
folyik itt, talán elkerülhető lett volna.
– Ó, Istenem.
– Van még valami, amiről nem tudok?
– Ó, Istenem… – Ruth sírt. Aztán egy másik nő vette át a kagylót – Szerintem
most nem tud tovább beszélni.
– Hol vannak? Letty ott van?
– Itt vagyunk a templomban. Letty is velünk van.
– Mondja meg Ruthnak, hogy maradjon ott. Tíz-tizenöt percen belül ott vagyunk.
A hó egyenletesen esett, nem erősödött a havazás.
Néhány épület mellett meg az árkokban volt némi hófúvás, és az országutat
egyenletesen borította a mintegy öt centiméter vastag hó. Letty a templom ajtajában
várta őket az idősebb nő társaságában, akivel Del a horrorfilmet nézte. Letty örült
nekik felemelte a merevítőbe rakott kezét és automatikusan elmosolyodott Lucas és
Del láttán, de aztán legörbült az alsó ajka és a szeméből elindultak a könnycseppek.
Így szólt – Meghalt az anyám.
Lucas nem nagyon tudott mit kezdeni a könnycseppekkel, még ha egy kislány
könnye volt is. Amikor megpróbálta megpaskolni Letty hátát, a lány tiszta erőből
átkarolta a derekát és megszorította.
– Azt mondják, Gene Calb…
 Lucas lehámozta magáról Lettyt, elvezette Lettyt a templomba, leült egy székre
és így szólt – Letty… Szerinted aki rád lőtt Gene Calb volt?
– Nem hiszem – felelt a lány a fejét rázva. – Őt megismertem volna. Gene Calb
kövér volt, és bár nem láttam azt, aki rám lőtt, de ő nem volt kövér. És szerintem a
hangja is más volt. Gene meg volt sebesülve? Mert én belelőttem a hapsiba.
– Azért ez nem teljesen biztos.
– De igen!
– De egy rövid huszonkettes lövedék akár a kabátjában is megakadhat. A
hidegben biztosan teljesen be volt bugyolálva.
– Akkor miért ült fenékre, amikor eltaláltam? Az ember nem ül a fenekére, ha
megakad egy golyó a kabátjában.
– Lehet, hogy elhajolt.
– Nem hajolt, hanem seggre esett. Aztán egy ideig négykézláb mászott, aztán
visszafutott a házhoz és kigyulladt a tűz.
Amikor befejezték a beszélgetést, Lucas beküldte Lettyt a tévészobába az idős
templomos nő társaságában, aki azt mondta Lettynek, hogy át kell öltöznie a
szertartásra.
– A temetésre – javította ki Letty.
Lucas a fejével intett Délnek, és a konyhába mentek, ahol az asztalnál ülve
találták Ruth-ot. A nőnek vörös volt az arca és a szeme.
– Gene tette? Glóriával? Ez… ez… Biztosak benne?
Egy barna kardigán volt a vállára vetve.
– Nem vagyunk biztosak benne. Csak annyi biztos, hogy eltűntek. Véres volt a
szőnyeg, a húgát pedig a padláson találtuk meg.
– Miért fáradtak vele, hogy elrejtsék, ha ilyen könnyű volt megtalálni? – kérdezte
Ruth.
– Lehet, hogy azt hitték, senki sem fogja keresni. Vagy ha mégis, hát nem nagyon
fogja keresni. Lehet, hogy csak egy kis előnyt akartak maguknak szerezni.
– Nehéz elhinni. Gene nem rossz ember. Szerintem nem ő volt.
– Miért nem mondta el?
– Tudja jól, hogy miért – felelte a nő védekezően. Minket elengedhetett azok után,
amit megtudott rólunk, de Gene-t nem engedhette volna el.
– Különben is, hogy akadtak össze?
Ruth felsóhajtott.
– Az egyik emberünk Kanadában ismer egy embert, aki vett egy kocsit az egyik…
ügynökétől. Nekünk nagyon nagy szükségünk lett volna arra, hogy mindig más
kocsival mehessünk át a gyógyszerekért. Ha hetente kétszer háromszor jár át az
ember a határon ugyanazzal a kocsival, az egy idő után gyanús a határőröknek.
Szóval, amikor rájöttünk, hogy honnan vannak ezek a kocsik, idejöttem és
beszéltem Gene-nel. Nem örült nekem túlzottan. Ezt sem értem amúgy. Ha ő ölte
meg Katinát, akkor miért nem ölt meg engem is akkor?
– Más helyzet – szólt Del. – Akkor nem volt nyomás.
– Talán. Mindenesetre tárgyaltam vele. Megmondtam neki, hogy együtt fogunk
bűnözni, így mindenki tartani fogja a száját. Neki emberek kellettek, akik hozzák meg
viszik a kocsikat, mert kezdett komolyan beindulni az…
üzlet. Nekünk meg kocsikra volt szükségünk. Tökéletesek voltunk a célra.
Idősebb, negyvenes, ötvenes, hatvanas nők. Ki gyanakodna rájuk? És Gene
készített nekünk néhány különleges tárolót a Toyotákhoz, amikben kényelmesen át
tudtuk hozni a gyógyszereket. Tökéletes volt.
– Hoztak át Toyotát tegnap éjjel? – kérdezte Lucas.
 – Az utolsó az volt, amit a West-háznál láttak. Gene vette át. Egy roncs volt, nem
hiszem, hogy még pár száz kilométernél többet bírt volna.
– Nem emlékszik a rendszámra?
– Fogalmam sincs.
– Oké… Hát megölt pár embert – mondta Lucas. Halkan mondta, de gonosz
hangon, mint egy gyerek, aki verekedésre akar csábítani egy másik gyereket.
– De a gyerekrablások, Deon meg Jane és az autóügylet között semmilyen
kapcsolat nincs – mondta a nő. Érti, amit mondok? Nem volt köztük kapcsolat. Elég
jóban voltam Gene-nel, és ő még csak nem is kedvelte Deont és Jane-t. Nem bízott
meg bennük. Deon egy pi ti figura volt, egy sofőr.
– De ha tudtuk volna…
– Nem számított volna! – a nő most már kiabált, mi közben könnyek peregtek az
arcán. – Nem figyel rám! A gyerekrablások és a többi dolog teljesen függetlenek
egymástól. Semmi közük egymáshoz.
Egy kicsit később Lucas beszélt Neil Mitforddal – Nem vagyok biztos benne,
hogy a kormányzó feltét lenül tudni akar majd erről a beszélgetésről – mondta Lucas
nyitásként.
– Erre vagyok én – felelte Mitford. – Beszéljen!
Lucas vázolta a helyzetet, Lewis megölését, és az autótolvaj banda leleplezését.
– A nők visszatartottak információt. Legalább hat dologért lecsukhatnánk őket.
Azonban az a helyzet, hogy nem hiszem, bármit változtatott volna a dolgokon, ha
elmondta volna. A gyilkosságok valószínűleg ugyanígy megtörténtek volna. Nem
tudom, hogy Calb miért ölte volna meg Lewist és utána miért lépett volna le.
Amenynyire tudjuk, a nő semmivel sem tudott többet, mint a többi nő. Ha Lewist
kinyírta, azzal az erővel akár az egész templomot kinyírhatta volna.
– És ha lecsukjuk a nőket, azzal véget vetünk a kis segélyegyletünknek is – szólt
Mitford.
– Igen. Nem érezném túl jól magam a dologtól. Ami azt illeti, a sajtóban sem
venné ki magát feltétlenül jól a dolog. Ha lecsukjuk őket, négy-ötezer ember nem jut
hozzá a rákgyógyszeréhez.
– Átfogalmazom – mondta Mitford. – Négy vagy öt ezer szavazópolgár nem fogja
megkapni a rákgyógyszerét és az ország egyik legbefolyásosabb lobbijának, a
mellrák koalíciónak fognak panaszkodni.
– Szóval maga szerint is hagyjuk futni ezeket a nőket?
– Nekem nincs véleményem a dologról. Nem vagyok hatóság. Nem is
emlékszem, hogy beszélgettünk. A kor mányzó meg aztán egészen biztosan nem
tud erről a beszélgetésről.
– Vagyis a saját szakállamra dolgozom.
– Üdvözlöm az állami politikában – mondta Mitford, és röviden felnevetett.
Lucas és Del eljöttek a templomból, hogy Letty és a nők fel tudjanak készülni a
temetésre, és átsétáltak az út túloldalára, Calb műhelyébe.
A két ÁBI-nyomozó ott volt, az irodában kutakodtak.
Egy megyei rendőr ült az egyik munkaállomás közepén, körülötte öt-hat
szerelővel. Lucas röviden felvilágosította az ÁBI-nyomozókat a felderített autótolvaj
bandáról, majd kimentek, hogy beszéljenek a dolgozókkal
– Maguk mindnyájan bajba keveredhetnek, ezért nem árthat, ha keresnek egy
ügyvédet, de egyelőre senkit nem helyeznek vád alá. A két kolléga az irodában
egyenként fog majd magukkal beszélni. Én csak egyet len dolgot szeretnék
megkérdezni, ami semmilyen hatással nem lesz senkire… Oké?
 A férfiak egymásra néztek, páran vállat vontak és egy köpcös fickó zsíros
Vikings-es pulóverben így szólt – Mire kíváncsi?
– Tudják, hogy az egyik nő a templomból… Az egyik apáca meghalt, lelőtték, és a
holttestet Gene Calb házában találtuk meg.
– Nem Gene tette – vágott közbe az egyik szerelő.
– Nem erre vagyok kíváncsi – válaszolt Lucas. – Nem tudjuk pontosan, hogy mi
történt, de azt tudjuk, hogy Gene Calb mindkét kocsija még mindig a garázsában áll.
Azt szeretném tudni, hogy… Érkezett-e Toyota tegnap vagy tegnap előtt éjszaka. Új,
jó állapotú.
A férfiak újra egymásra néztek, újabb vállvonogatások kezdődtek, a tekintetek
elvándoroltak Lucasról, és végül a szónok így szólt – Nem tudom.
– Van itt valahol régi Toyota? Valakinek a házánál?
Vagy hátul? Nem néztem körül hátul.
– Itt nincs – mondta a szóvivő. Már nem nézett Lucas szemébe.
Kifelé menet Del így szólt – Szóval Calbék az egyik ócska Toyotával mentek. De
miért? Miért nem a saját kocsijukkal mentek?
– Mert ha a kocsival eljutottak a Thief Riverig vagy Fargóig, és nem találjuk meg a
kocsit, akkor soha nem tudnánk meg, hogy hova mentek.
– Telefonálok – mondta Del.
Martha West temetési szertartása egy jellegtelen kápolnában volt a temetőben.
Annyira jellegtelen volt a kápolna, hogy még csak felekezetinek sem tűnt úgy nézett
ki, mint egy gimnáziumi menza, csak nem volt olyan barátságos és nem akartak
pénzt pazarolni arra, hogy befűtsenek. A szertartáson tizenhét ember jelent meg a
rendőrökkel együtt. A koporsó le volt zárva Letty az első sorban ült és sírt, a kezét
kitámasztotta, a lába között egy mankó állt. Egy evangélikus lelkész felkérte Martha
barátait, hogy beszéljenek róla, és páran meg is tették, bár nem volt sok
mondanivalójuk.
Azt mégsem mondhatták, hogy sokat ivott és főleg a Duck Innben töltötte az
idejét.
A legtöbben a dalait emlegették, és hogy milyen keményen dolgozott rajtuk és,
hogy milyen jó hangja volt, legalábbis itt a környéken mindenképp jónak számított.
És itt úgy nagyjából mindenki elhallgatott. A szertartás után egy oldalhelységben
pár nő sós kekszet és sajtot kínált körbe, meg szeletelt zellert és répát pikáns
szósszal azoknak, akik nem kísérték el a koporsót, vagyis majd nem mindenkinek.
Lucas és Del autóval kísérték el a halottaskocsit. Letty a hátsó ülésen sírt, Ruth
pedig mellette ült és megpróbálta megvigasztalni, amikor éppen nem sírt maga is. A
szél keményen fújta a havat, a sír úgy nézett ki, mint egy nagy horgászlék egy tó
jegén. A koporsót a sírba en gedték és mindnyájan eljöttek. Letty olyan sokáig nézett
hátra a temető felé, amíg látszott a kerítése. Ami kor nem látszott többé, lefeküdt az
ülésre és bőgött.
A seriff csendben elintézett egy helyet Letty számára egy nevelőintézetnél, de
végül is nem vitték oda Ruth-szal hagyták a templomban az idősebb nők mellett.
Megbeszélték, hogy ez csak átmeneti elrendezés, amíg ki nem találnak valami
mást.
– Nehogy azt mondjátok, hogy megpróbáljátok megkeresni az apámat – mondta
Letty. – Nincs az a pénz, amiért azzal a szemétládával élnék.
Ahogy eljöttek a templomtól, Del így szólt
– Kurva gyönyörű nap! Ha lenne a környéken egy, legalább négyemeletes épület,
hát biztosan felmásznék rá és leugranék.
– Ott van a kémény. Vagy azok a gabona izék.
 – Baszd meg.
– Valamit ki kéne találni – mondta Lucas.
– Én kitaláltam valamit – mondta Del. Hirtelen úgy tűnt, jó kedve lett, amit Lucas
furcsának talált a körülményeket tekintve.
– Mit?
– Nemsokára elmondom. De előbb vigyél el egy bolthoz.
– Mi az?
– Vigyél el egy bolthoz. Vennem kell valamit.
– Mondd már el!
– Rájöttem, hogy hogyan fogjuk megoldani az ügyet.
– Na mondd!
– Nemsokára.
–
 21.

Del egy órával később kopogtatott Lucas motelszobájának ajtaján. Lucas a

híreket nézte a tévében és mezítláb nyitott ajtót. Del a táskájával a vállán állt az ajtó
előtt, a másik kezében meg egy barna papírcsomag volt. Ezt a csomagot nyújtotta át
Lucasnak.
– Na, szia – mondta.
– Hova mész? – kérdezte Lucas csodálkozva.
– Vissza az Ikervárosba. Két óra múlva indul egy gép Fargóból. Fél nyolcra
otthon szeretnék lenni. Cheryl a reptéren vár. Elviszem a Le Mieux-be egy kis francia
kajára, talán bort is iszunk, hazafelé megmondom neki, hogy milyen édes, ha úgy
hordja a haját, akárhogy is hordja majd.
– Miről beszélsz?
– Azt hiszem, le fogom fektetni a feleségemet – mondta Del. Lucasra szegezte
a mutatóujját
– Holnap délre visszajövök. Vettem neked öt különböző színű filctollat és egy nagy
rajztömböt. Vegyél két sört, zárkózz be ide és gondolkozz. Rajzold fel a szokásos
nyilakat, meg négyzeteket és mindent. Holnap visszajövök és megmondod, ki volt az.
– Jézusom, Del…
– Most már nem kergetőzni kell – mondta Del. – Ki kell találni, hogy mi a fene
történhetett. Szerintem elég információnk van, az a baj, hogy még nem gondolkoztál
eleget. Szóval viszlát holnap.
Előrenyúlt, megfogta az ajtógombot és behúzta az ajtót. Lucas a kezében tartott
csomagra nézett, majd a csukott ajtóra, és ez jutott eszébe ez nevetséges.
Kinyitotta az ajtót és látta, ahogy Del beül a Mustangba és elhajt, de még előtte
felemeli a kezét.
– Hé! – kiáltott Lucas.
Del nem állt meg.
Lucas visszament a szobába kezében a csomaggal, ledobta az ágyra és visszaült
a tévé elé. A női hírolvasónak egészen döbbenetes szája volt Lucas arra gondolt,
hogy ez nem lehet igazi. Biztos tartanak egy méhecskét a stúdióban, és mindig
megcsípetik vele a nő száját. Ez biztos nagyon fájhat…
Lucas elaludt, aztán rossz szájízzel ébredt. Del nem érti a nyilakat és
négyzeteket, gondolta Lucas, miközben a fogát mosta. A rajzoló szertartás csak
akkor segít, ha Lucas fejében minden rendben, van, ha valami azt súgja, hogy kéznél
a megoldás…
Egyelőre még nem súgta ezt semmi. Lucas egy pillanatra abbahagyta a
fogmosást és a tükörképére meredt.
Másrészt azonban valami van. Nem valami, amit eddig nem vett észre, hanem
valami a gyilkosságokban, amit még nem dolgozott fel.
Talán rájön valamire, ha megrajzol néhány nyilat és négyzetet. Ártani nem árthat.
De először megiszik egy sört…
Lucas megmosta az arcát, felöltözött és lesétált a Duck Innbe. A pultos ott volt a
temetésen délután, biccentettek egymásnak, ahogy Lucas belépett.
– Nem egy szép nap, mi? – szólt a pultos. – Mit adhatok?
– Egy hatos csomag Leinenkugelt kérnék, ha van…
 Igen. A szegény gyerek dolga a legszomorúbb – szólt Lucas. – Ennél rohadtabb
dolog nem is történhet egy gyerekkel.
– Nemrég járt erre az egyik apácával – mondta a pultos, miközben a pultra rakta
a hatos csomag Leinenkugelt.
– Most nemrég? Erre volt? – kérdezte Lucas egy tízest csúsztatva a pultos felé.
– Egy perce. Az útirányból úgy gondoltam, hogy a Larson áruház felé mentek.
Rendesen biceg szegény.
Asszem, ruhát venni mehettek.
Lucas elvette a tízesből visszajáró aprót, de a sört visszatolta a pultos elé.
– Vigyázna erre nekem? Hátha utolérem őket.
– Egyenesen végig az utcán. Biztos oda mentek.
Lucas a női fehérnemű osztályon találta meg őket, éppen pamut alsóneműt
válogattak. Ruth Lewis látta meg Lucast, és szomorúan elmosolyodott a láttán –
Hallott valamit?
Lucas megrázta a fejét.
– Még nem. – Lettyre nézett, aki a fehérneműs állványt bámulta. – Hogy s mint?
– Mindketten eléggé le vagyunk lombozva Ruth-szal.
Próbáljuk kitalálni, hogy mi legyen – mondta Letty. A szeme vörös volt és mély
karikák ültek alatta. Az ajka remegett. – Még csak nem is láthattam anyát.
– És most mit csináltok? – kérdezte Lucas Ruth felé fordulva.
Ruth Letty felé intett a fejével – Nem maradt semmije. Egy ruhadarabja sem. Se
cipő, se fehérnemű. Megnéztük, hogy mi van raktáron a templomban, de nem
találtunk túl sok mindent.
– Én imádok vásárolni – szólt Lucas.
– Óóó… – mondta Ruth. Kétkedő mosoly jelent meg az arcán, mint általában a
nőknek, akik Lucastól ezt a mondatot hallották. Pedig igaz volt.
– Komolyan mondom. Tényleg nagyon szeretek vásárolni. Főleg ruhákat.
Beszállhatok?
Letty Ruthra nézett, aki azt mondta – Azért annyira nem vagyunk megszorulva.
– Elárulok valamit, ami azért maradjon köztünk, jó? mondta Lucas. Mindketten
bólintottak, és Lucas lehalkítva a hangját így szólt – Én vagyok a leggazdagabb
rendőr egész Minnesotában.
– Én tudtam – mondta Ruth. – Mary Joseph nővér mondta, hogy magának
nevetségesen sok pénze van.
– Szóval egy keveset elkölthetek, hogy jól mulassunk mondta Lucas. – Gyerünk!
Elkezdtek mindenféle dolgot vásárolni, és közben Letty egyre jobban
belemelegedett Mindenféle bugyik; két melltartó, amikről Lucas nem volt teljesen
biztos, hogy szükségesek, de még távolról sem jutott eszébe, hogy ezt a kételyét
közölje; három farmernadrág és két másmilyen nadrág; négy pulóver, Lucas szerint
túl sok, de Letty azt mondta rájuk, hogy „mást sem hordok”.
Lucas kérésére vettek még négy inget, egy mellényt, egy órát, néhány olcsó
ékszert és egy szép pár gyöngy fülbevalót, egy nagy, vastag télikabátot, két sapkát
és egy sporttáskát, amibe minden elfért, amit Letty nem viselt.
És bár Ruth csak a fejét csóválta, fél órát a kozmetikumok pultjánál is eltöltöttek
harmincöt dollárért.
Odakint az utcán Letty boldogan így szólt – Még életemben nem éreztem ilyen
jól magam.
Egy kicsit arrébb, a barkácsbolt előtt, amikor mindent beraktak Ruth Corollájába,
Letty így szólt Lucasnak – Az utolsó fillérig meg fogom adni.
 – Nem fogom elfogadni – mondta Lucas. – Az embernek azt is meg kell tanulnia,
hogy hogyan kell ajándékokat elfogadni.
– Ez adomány.
– Ez nem az – válaszolt Lucas. – Akkor volna adomány, ha nem ismernélek és
nem kedvelnélek. Ezek ajándékok, amiket azért adok neked, mert bírlak.
– Akkor kérhetnék még kölcsön is egy keveset? Most azonnal? Ha azt tényleg
megadom?
Lucas tétovázott.
– Lehet. Mire kell?
Letty a barkácsbolt felé intett – Szeretnék venni magamnak egy új fegyvert. Az
ócska régi huszonkettesemet elvették, és a zsaru azt mondta, hogy nem is fogják
visszaadni. Bizonyíték, ha egyszer elkapják a fickót, akit meglőttem.
– Ó, Letty… – szólalt meg Ruth.
– Lucas? – kérdezte Letty.
Lucas Ruthra nézett, aztán így szólt – Adok kölcsön, hacsak Ruth azt nem
mondja, hogy semmiképp nem lehet. A fegyver ugyanis az ő házába kerülne,
legalábbis egy időre.
Letty Ruthhoz fordult, aki így szólt – Nem vagyok biztos benne, hogy most pont
egy fegyverre lenne szükséged, Letty.
– De végül is nem nagyon ismersz, nem igaz? – szólt Letty. Lucas így hirtelen
olyan negyvenhárom éves érettségűre tippelte a lányt. – Valahogy szükségem van a
fegyverre.
Ruth Lucashoz fordult.
– Ha maga kölcsön akar adni neki, nem mondhatok rá nemet.
Bent az üzletben Ruth eltávolodott tőlük és más árucikkeket kezdett nézegetni,
Lucas és Letty pedig belevetették magukat a fegyvervásárlás részleteibe. Letty egy
Ruger 10-22 félautomatát szeretett volna, Lucas pedig egy felhúzós Ruger 77/22-est
javasolt. Letty azt mondta, hogy az túl drága, és a könnyebb félautomata
kényelmesebb is lenne. Aztán az eladó, egy sovány, szürkés tüskehajú férfi, szintén
vadász, aki ráadásul ismerte Lettyt, közbeszólt, és azt mondta, hogy van egy még
könnyebb félautomatájuk, egy Browning, ami pont a másik kettő közt helyezkedik el
árban.
Lucas végül bevallotta Lettynek, hogy azért ellenzi a félautomatát, mert fél, hogy
nem elég biztonságos – Azt akarom, hogy mindig tudd, hogy töltény van a csőben,
és mindig te tedd oda.
Ekkor Letty nagyzolni kezdett – Évek óta csinálom…
– Igen, egy egylövetűvel…
– … mindig tudom, hogy mikor van lövedék a csőben.
Lucas kötötte az ebet a karóhoz, mire az eladó így szólt – Az a helyzet, hogy
nekem hátul van egy felhúzós Remingtonom. Használt, de tökéletes állapotban van.
Háromszázért odaadom.
Lucas és Letty egymásra néztek, és Letty így szólt – Megnézhetnénk?
Megvették a felhúzós Remingtont, de Letty lealkudta kettő hetvenötre úgy, hogy
kapott még öt doboz hosszú huszonkettes töltényt is. Letty így szólt Lucashoz –
Többet nem használok rövid töltényt. Ha megint az utamba kerül, jobb lesz, ha
golyóálló mellényt visel.
Lucas szerette a költészetet. Nem tehetett róla. Különösen szerette a haikut, a
hagyományos japán formát.
A haikukban időről időre zen-buddhista igazságokat fedezett fel és az
úgynevezett koant. A koan egyfajta rejtvény vagy paradoxon, amelyeknek nincs
megoldása. A koannal a zen mester mindig a logika hiábavalóságát akarja bemutatni
és bizonyos esetekben azonnali megvilágosodást akar hozni a tanítványának.
Lucas meghallotta, hogy Letty azt mondja, golyóálló mellény, és tett egy lépést a
megvilágosodás felé, bár később arra gondolt, hogy a megvilágosodást az okozta,
ahogy Letty megnyomta a jobb lesz-t.
Del másnap délután egykor érkezett vissza. Bekopogott Lucas ajtaján. Lucas az
ágyon feküdt, az ajtó nem volt bezárva, így felkiáltott – Tessék!
Del benyitott, bedugta a fejét és így szólt – Korán jöttem? Vagy már rájöttél?
– Nevem még nincs – felelte Lucas. Felmutatta a rajztömböt. A lap teteje tele volt
piros és zöld nyilakkal és alakzatokkal. – Pár ötletem van.
Del a sarokba dobta a táskáját és a másik ágyra ült – Ki vele!
Lucas így szólt – Egy estére rájövünk, hogy a gyilkos valószínűleg Sorrell volt.
Aztán haza autózunk és tizenkét órával azután, hogy eljövünk Armstrongból,
odamegyünk Sorrell házához, ahol két többé-kevésbé friss hullát találunk.
Ez azt jelenti, hogy a gyilkos valószínűleg hallotta, hogy mi Sorrellre
gyanakszunk, tervezett, vezetett legalább hét órát, hiszen Rochester még
Minneapolistól is egy órára van dél felé, meg kellett keresni Sorrell házát, aminek
titkos a telefonszáma, meg kellett ölnie a Sorrell házaspárt és vissza kellett ide
jönnie. Ez elég félelmetes, ha belegondolsz.
Kettő harminc órával azután, hogy Sorrell felakasztott két embert Broderickben,
beengedi a saját gyilkosát a házába úgy, hogy a felesége ott áll mellette.
Fegyvertelen és hidegvérrel fejbe lövik. Eszébe sem jut, hogy az ajtajában álló
embernek bármi köze lehet az áldozataihoz.
Három miért támadta meg ez az ember Lettyt? Nem tudjuk. De azt tudjuk, hogy
Letty anyja beengedte éjfél után, amikor ő és Letty is tudta, hogy egy gyilkos mászkál
szabadon.
Négy Letty állítja, hogy meglőtte a hapsit, de kétszáz mérföldön belül egyetlen
kórházba sem jelentkezik be senki lőtt sebbel. Ez hogy lehet?
Öt Bürke, Annié apja olyan papírokat mutat nekünk, ami úgy néz ki, mintha az
FBI-tól származna. A papírok elég valódinak látszanak. Honnan tudták, hogy
milyenek az FBI-os papírok?
Hat tegnap este beszéltem Lettyvel, miután te visszamentél az Ikervárosba.
Amúgy milyen volt?
– Nagyon jó – bólintott Del. – Köszi.
– Néha fantáziálok Cherylről, majd mesélsz… Csak viccelek.
– Seggfej! Inkább mondd tovább.
– Na, szóval. Találkoztam Lettyvel, aztán vásároltunk neki egy új puskát a
barkácsboltban. És Letty azt mondja nekem, hogy ha ez a seggfej még egyszer
megtámadja, hát „jobb lesz, ha golyóálló mellényt visel”.
Lucas Délre nézett és felhúzta az egyik szemöldökét.
Del így szólt – Ez minden?
– Igen.
Del megrázta a fejét – Mindegyik filctollat használtad? Mert amelyiket nem, azt
megpróbálom visszaváltani…
– Gondolkozz egy pillanatig – mondta Lucas. – Menynyire valószínű, hogy az
emberünk… rendőr?
Del ezen elgondolkozott egy percig – Ha rendőr, akkor biztosan elég hamar
tudott a Sorrell-gyanúról. Egyenruhában az emberek bármikor azonnal
beengedhették a házukba. Rendőrként azt is tudhatja, hogy milyen egy FBI-
dokumentum. És ha golyóálló mellényt viselt, akkor… Szóval elég valószínű.
 – Tudjuk, hogy legalább két rendőr van, aki jóban volt Gene Calbbal Ray Zahn
és a megyei zsaru, Katina Lewis barátja. Zahn néha ott lógott a műhelyben, a másik
hapsi meg Calbnál festette a kocsijait.
– Hány pontod volt? Hat?
– Igen, hat – szólt Lucas.
Del bólintott – Van egy hetedik is ha az ember komoly autótolvaj bandát vezet,
akkor nincs értékesebb, mint egy rendőr, aki tagja a környék egyetlen bűnüldöző
hatóságának.
Ami azt illeti, egy ilyen volumenű tevékenységhez egy ilyen ember szinte
elengedhetetlen.
Aztán Lucas így szólt – Van még egy listám.
– Igen?
Lucas folytatta
– Egy Gene Calb bizalomgerjesztő külsejű figura. Akár van embere a
rendőrségen, akár nincs, valahogy fülébe jut, hogy mi mit gondolunk, bedumálja
magát a Sorrell házba, megöli, és még időben visszaér.
Kettő megpróbálja megölni Lettyt. A pontos indítékot nem ismerjük, de azt
tudjuk, hogy Letty sokat volt a műhelyében. Talán megijedt, hogy Letty látott, vagy
hallott valamit. Calb barátságos fickó, mindenki kedveli és ha bekopog, hát Martha
West beengedi. Letty mondta, hogy Calb tetszett egy időben Marthának.
Három Calb megöli Katina Lewist. Miért? Nem tudjuk, de feltételezzük, hogy
Letty tényleg eltalálta a mellkasán, ahogy mondja. Calb megsérül, nem
életveszélyesen. Talán a felesége megfoltozta. De tegyük fel, hogy mégis átvérzett
az inge, vagy csinált valamit, amitől Katina rájött, hogy Calbnak fáj a mellkasa. Mit
tudomén.
Mondjuk megpaskolta és Calbnak nagyon fájt. Mindegy. Amint rájön, hogy Katina
gyanakszik, meg kell tőle szabadulnia, mert akármit mond is, ha levetetjük vele az
ingét, mindennek vége. Valószínűleg ezt is tette, és ezért lépett le olyan gyorsan.
Del hátradőlt az ágyon, és egy perc gondolkodás után így szólt – Nekem az első
jobban tetszik. A zsarus.
– Miért?
– Mert az egész dolognak az alapja a lányok elrablása, és mindenki egyöntetűen
állítja, hogy Calb arra nem lett volna képes. Lehet, hogy bűnöző, de nem hülye.
Ugyanis, ha az autós üzlete úgy működött, ahogy tippeljük, akkor nyakig ült a
pénzben, vagyis semmi szüksége nem volt arra, hogy embert raboljon. Ráadásul
valószínűleg tényleg hülye seggfejnek tartotta Deon Casht és Jane Warrt. Nincs az a
fickó, aki embert rabolna olyan társakkal, akiket hülye seggfejnek tart.
Lucas egy darabig emésztette Del szavait, majd így szólt – Menjünk, beszéljünk
Lettyvel és Ruth Lewisszel. Ott vannak a templomnál. Azt hiszem jobb lesz, ha a
seriff irodájától távol maradunk, amíg valami biztosat nem tudunk.
– Szerintem nem Ray Zahn az – mondta Del. – Ő a mi emberünk…
– Igen, szerintem sem ő az, de… Tartsuk nyitva a szemünket. Azt is számba kell
venni, hogy esetleg olyan valakiről van szó, akit még nem is ismerünk. Zsaru, de
még nem beszéltünk vele.
– Szerinted éjfélig meglesz? – kérdezte Del viccelődve.
– Nem tudom. Ha fogadnom kéne, egy hetet mondanék. Vagy kevesebbet.
–
 22.

Az idősebb Nő nyitott ajtót nekik a templomnál, és így szólt – A Lettyhez és

Ruthhoz jöttek, a szeméttelepre menjenek. Kimentek kipróbálni az új puskát, amit
maga vett Lettynek. – A nő szorosra zárt ajka elárulta, hogy helyteleníti, hogy Lucas
fegyvert vett Lettynek.
– Még egy rajongó – mondta Del. – A szeméttelepre?
Ruth Lewis Toyota Corollája a szeméttelep kapujánál parkolt, és megérkezve
Lucasék hallották a kis huszonkettes dörrenéseit.
– Ugye nem errefelé lövöldöznek? – kérdezte Del.
– Jézusom, remélem nem – felelt Lucas. Erre nem is gondolt. – Merre lehetnek?
Úgy hangzik, bal felé.
Óvatosan arra indultak, amerről a lövések hallatszottak. Egy huszonkettes hosszú
töltény egyértelműen azt mondja, hogy „hipp”, amikor elhalad az ember mellett.
Lucas és Del semmi ilyesmit nem hallott. Végül felértek a szemétdomb tetejére,
és meglátták Rutht és Lettyt a domb bal szélénél. Egy agyagdombocskába lőttek.
Ruthnál volt a fegyver.
– Azt hiszem, valakit megtérítettek – szólt Lucas. Lewis nem volt túl boldog,
amikor megvettük a puskát.
– Be kéne léptetni a Nemzeti Fegyveres Szövetségbe mondta Del.
– Amennyire ismerem a nőt, szerintem pár hónap alatt kirúgná Charlton Hestont
és segélyező alapítvány nyá alakítaná a szervezetet – mondta Lucas.
Letty és Ruth meglátták a két közeledő zsarut és abba hagyták a lövöldözést.
Letty mankója a földön hevert, amiből Lucas arra következtetett, hogy a bokája
jobban van. Amikor közelebb értek, Lucas látta, hogy Campbell-féle leveskonzerv
dobozokra lőnek. Odaszólt nekik – Mi a helyzet?
Ahogy odaértek, Letty így szólt – A puska sokkal jobb, mint gondoltam.
– Minden lövésével eltalálta a konzervdobozt, még így, sínbe tett kézzel is. Most
a kis arany medált próbálja eltalálni – mondta Ruth. – Én még a dobozt sem ta láltam
el egyszer sem.
– Én innen nem is látom a kis arany medált – szólt Del. A dobozok huszonöt
méterre voltak.
– Sokkal gyorsabb, mint a régi szar – mondta Letty. Egy kézzel is könnyű kezelni.
– Letty… – szólalt meg Ruth.
– Tudom, hogy beszélek. – Letty a jó kezével elvette Ruthtól a puskát,
megtámasztotta a másik karjával és megcélozta az egyik konzervdobozt. Meghúzta
a ravaszt és a doboz pörögve felszökkent a földről. Fejjel lefelé fordította a fegyvert,
a rossz karjával megtámasztotta, felhúzta, majd felemelte, célzott, újra lőtt, és újra
talált. Ártatlan arccal Lucasra nézett.
– Szóval mi a helyzet?
– Elmentünk a templomhoz, ahol azt mondták, hogy itt vagytok. – Lucas
körülnézett. – Mi van azokkal a csapdákkal, amiket kiraktál a tűz előtt. Kint vannak
még?
Letty megrázta a fejét.
 – Nem. Megkértem Weathert, hogy hívja fel Budot a kórházból. Ő kijött és
másnap összeszedte őket. Már körbejártunk, mindet beszedte. Majd vissza kell
kérnem őket tőle.
Lucas bólintott.
– Oké. Mindkettőtöktől meg akarjuk kérdezni, hogy…
Aki ezt az egészet csinálta. Konkrétan azt akartuk kérdezni, hogy ismertek-e
olyan rendőröket, akik kapcsolatban álltak Gene Calbbal vagy Deon Cashsel és Jane
Warral.
Letty Ruthra nézett, aki így szólt – Azt gondolják, hogy az illető rendőr lehet?
– Van pár dolog, ami arra utal – mondta Lucas. Így szólt Lettyhez – Kit engedne
be az anyukád éjfél után?
Tudjuk, hogy a barátja nem lehetett, mert ő még mindig a Duck Innban volt. Ki
más lehetett?
Letty gondolkozott.
– Férfi? Páran lehetnek, de nem tudom. Még soha nem történt ilyen.
– És esetleg ismerős zsaru?
– Egy zsarut mindig beenged az ember – válaszolt Letty. – Főleg mióta ez a sok
baj van.
– Ray Zahn? Vagy Katina barátja? – nézett Lucas Ruthra.
– Loren Singleton – mondta Lewis lassan. Két ujja közé csípte az alsó ajkát, úgy
töprengett. Aztán így szólt Én… Ó, Istenem.
– Minket csak egy dolog érdekel – mondta neki Del. Meg akarjuk találni a gyilkost.
Az összes többi ügylet nem fontos, a kocsik, a gyógyszerek, meg ezek. Ha tud
valamit egy zsaruról…
– Loren volt Calb embere a megyei rendőrségen szólt Ruth.
– Tényleg? – szólalt meg Letty.
– Azért, mert együtt jártak a húgával? – kérdezte Lucas.
– Nem. Calbnál ismerkedtek meg. Amikor Katina először a műhelyben járt, Lorent
már régóta Gene fizette.
Nem hiszem, hogy… – Lewis elhallgatott, ők pedig vártak, aztán a nő így szólt –
Azt akartam mondani, hogy szerintem Loren nem bántaná Katinát, de ha
belegondolok, nem is vagyok benne olyan biztos. Egy azonban biztos beszéltem
Lorennel a tűz óta, és biztos vagyok benne, hogy nem lőtték meg.
Lucas csak ennyit mondott
– Hm. – Aztán
– Én is beszéltem vele és nem láttam rajta egy lyukat sem. Ráadásul eléggé ki
volt bukva attól, ami Katinával történt.
– Ez is igaz. Beszéltem vele aznap este. Látszott, hogy meg van rendülve.
– Elképzelhető, hogy ő embert raboljon? – kérdezte Del.
– Én nem… Tudják, szerintem ő nem elég kreatív ehhez. A kreatív nem jó szó.
Nem elég ambiciózus. Nem ismertem Deont túl jól, de azt tudtam, hogy Deon a
vágyak egész óceánja. Deon pénzt akart, drogot, kocsikat, ruhákat, el akart menni
Vegasba és LA-be, és bérletet akart a kedvenc kosárcsapata összes meccsére…
Nem hiszem… Úgy értem, Loren nem nagyon akart semmit.
Nem nagyon törődött mással, és nem is nagyon csinált semmi mást, mint hogy
ágyba bújt Katinával.
– Ott vannak a Caddyjei – csipogott közbe Letty. Mindig egy régi Caddyvel járt,
egy másikat meg felújított. Állítólag elég szép pénzt keresett velük.
– Caddy – szólt Lucas. Délre nézett. – Hol láttunk Caddyt? Mondtál is róla
valamit.
 – Itt – felelt Del a szeméttelep kapujára mutatva. Amikor Lettyt kihoztuk a
csapdáival.
– A tűz napja – mondta Lucas. Körülnézett a szeméttel teli telepen. – Ha valakit el
akar az ember télen temetni, amikor mindenhol hó van és nem akar feltűnő foltot
hagyni…
Del Lettyhez fordult – Láttad itt már Singletont?
– Nem emlékszem.
– De elég sokszor jártál ide. Azt mondtad, hetente átlag kétszer.
– Aha.
Lucas így szólt Délhez – Jézusom! Mi van, ha csak azt hitte, hogy Letty meglátta
és megijedt. Ráadásul még itt látja velünk.
– Menjünk, vegyük le az ingét – szólt Del.
Lucas a fejét rázta.
– Még ne. Ha golyóálló mellényt viselt, és az állította meg a golyót, akkor
elárulnánk magunkat anélkül, hogy bármi konkrét lenne a kezünkben. Tudod mit
kéne inkább csinálni? Ide kéne hívni a kaliforniai csapatot.
Cash háza körül amúgy sem találnak semmit. Eljöhetnének ide körülnézni. Pár
órán belül minden kiderülne.
Ruth szólalt meg – Loren volt az?
Lucas a fejét rázta.
– Ez csak egy lehetőség. Egy a háromból. Egy elég hosszú szál végén vagyunk.
A legfontosabb kérdés, hogy miért támadták meg Lettyt és a mamáját, és főleg, hogy
miért akarta megölni Lettyt. Vagy valami, amit Letty tud, vagy valami, amiről azt hitte,
hogy Letty tudja. Miután aznap délután látott minket itt együtt, gyorsan megfordult és
eltűnt.
Ruth csodálkozva nézett Lettyre, ő pedig így szólt – Loren Singleton?
 23.

Lettyék egykori házánál még épp működött a mobiltelefon. Itt, hat mérfölddel
északabbra erre már semmi esély nem volt.
– Ide kéne hívni az FBI-osokat – mondta Lucas.
– Ha maradni van kedvetek, én visszaszaladhatok a kocsival – javasolta Del.
– Jó ötlet – dobta neki Lucas a kulcsot. – A biztosítási papírok az ajtóban vannak,
de ne használd őket.
– Mutass valamit, aminek neki lehet menni ebben a pusztában!
Del elporzott, Lucas, Letty és Ruth pedig elindultak körbenézni a szeméttelep
felszínén. Letty már csak úgy minden ötödik lépéshez használta a mankóját. Azt
mondta, hogy még érzi a húzódást, de a kórházban két napig jegelték a lábát, és az
nagyon sokat segített.
– Egy hét múlva már futni fogok – mondta.
– Azért valószínűleg nem lesz rossz ötlet, ha egy kicsit tovább tartózkodsz a
futástól – mondta Lucas. – Már ha sikerül.
– Meg fogok őrülni.
– Tudom. Én is mindig majd megőrültem.
Egy ideig a régi sérülésekről beszélgettek, miközben fel-alá sétáltak a telepen. A
szeméttelep elég nagy volt, elfoglalt vagy fél négyzetmérföldet, de a felszíne jó
részét hó borította. Lucas elég sok szeméttelepen járt már életében, és úgy
általánosságban tisztában volt a működésük alapelveivel a szemetet elteregetik az
éppen „megművelt” területen, majd földet terítenek rá. Aztán jön egy újabb réteg
szemét, amire újabb földréteg kerül.
Amikor az előre meghatározott szintet elérték, az egészet vastag agyagréteggel
borították, ami a domb oldalaira vezette a vizet. Az összes réteg alatt a szemétdomb
alja is agyag, hogy a talajvíz ne szennyeződjön. Az egész tulajdonképpen olyan, mint
egy agyag-szemét torta, vagy pite, amelyben az agyag a külső tésztaréteg, a szemét
meg a töltelék.
Megbeszélték, hogy ha Singleton a gyilkos, és ha itt, a szeméttelepen temette el
az áldozatait, akkor bizonyosan egy, a buldózerek által megbolygatott területet
választott. A terület többi részén a felszín csontkeménnyé volt fagyva, és egy
sírszerű folt bizonyosan feltűnt volna a buldózer sofőrjének.
– Sokan járnak ide? Mármint rajtad és a dózer kezelőjén kívül? – kérdezte Lucas
Lettyt.
– Persze. Főleg vadászidényben. Mindenki ide hozza a bőröket, belsőségeket,
fejeket szemeteszsákban és bedobja a szemétbe. A szemeteskukának túl nagy
dolgokat is egyenesen ide szokták hordani. Persze nem szabad, de mindenki
csinálja.
– Tehát nem lenne teljesen szokatlan látni itt valakit?
– Amikor erre járok, ötből háromszor látok valakit. Letty a bal karjára vetve vitte a
fegyverét, a cső az égre nézett. Lucas figyelte, miként bánik a fegyverrel, és úgy
döntött, hogy elég biztonságosan.
– Ez már itt elég frissnek tűnik – szólt Ruth. Odamentek hozzá. Ruth egy tíz
méter széles, tizenöt méter hosszú hóval borított földterületen állt. A területet hó
borította, de puhább, frissebb. Ez volt a bulldózer útvonala a domb felé.
 Lucas elrugdosta a havat, majd lehajolt és megfogott egy kevés földet, aztán
eldobta és összepaskolta a kezét.
– Ki kéne hívnunk a dózerest – mondta. – Hátha feltűnt neki valami furcsa.
Miután körbejárták a friss földdel borított területet, visszasétáltak a lövöldéhez,
ahol Lucas kölcsönkérte Letty puskáját és egy kicsit megtáncoltatta az egyik
konzervdobozt. Aztán Letty a pisztolyát kezdte emlegetni, így Lucas elővette a
negyvenötöst és megmutatta neki, hogy hogyan működik.
– Nagyjából ugyanúgy kell vele célozni, mint egy puskával – mondta. Ellépett a
lány mellől, megcélozta az egyik konzervdobozt, ami most úgy tizenkét méterre
hevert és rálőtt. Úgy hat centivel jobbra mellé ment. Lucas összeráncolta a homlokát,
újra célzott és újra jobbra lőtt mellé, de már csak egy centivel, de a lövés ezúttal egy
kicsit magasra is ment. A harmadik lövés végre célba talált és a konzervdoboz
pörögve elrepült.
– Hadd próbáljam meg! – mondta Letty – Egy kézzel nehéz lesz – mondta Lucas.
Átadta Lettynek a pisztolyt és megmutatta, hogyan kell kibiztosítani.
A lány egyenesen oldalra nyújtotta a pisztolyt és a jobb válla fölött elnézve
célzott. Egy pillanat múlva így szólt – Lövök – és lőtt. Egy méterrel lőtt a
konzervdoboz mellé. – Jézusom – szólt. – Mi történt?
– Próbáld meg még egyszer – mondta Lucas. Hallotta a kapuhoz megérkező
terepjárók hangját.
Letty újra célzott, de a pisztoly csöve remegett.
– Nem vagyok elég erős így egy kézzel – szólt.
Lucas elvette tőle a fegyvert, két másodpercig célzott, kifújta a levegőt és
másodszor is telibe találta a konzervdobozt.
– Ezt úgy csinálod, hogy egy madzagot kötöttél a dobozra nem? – kiáltott oda Del
a kapu felől.
Lucas megfordult és meglátta a négy kaliforniai FBIügynök társaságában
közeledő Delt. Lucas kivette a negyvenötös tárját, kivette a csőben levő golyót, azt
visszanyomta a tárba, majd elővett egy friss tárat a pisztolytáskájából és benyomta a
pisztoly markolatába.
A félig üres tár a teli helyére került a táskába.
– Épp időben raktad el – mondta az egyik kaliforniai.
Már majdnem én is elővettem a fegyverem, hogy megmutassam, hogyan is kell
ezt csinálni. Már elnézést, hölgyeim.
– Én sem akarnék senkit sem megsérteni, sőt, de az a véleményem, hogy nincs
az az FBI-os hőscincér, aki akár távolról is olyan jól lőne, mint Del barátom itt,
jómagam, pedig Délnél is sokkal, de sokkal jobban lövök – mondta Lucas.
– Hát, ezzel vitatkoznék – szólt Del. – A fűtött, világított szép tiszta
céllövőteremben talán megállod a helyed de itt, a való világban meg sem közelíted
az én eredményeimet. Mondjuk az FBI-os hőscincérekről mondottakkal én is egyet
értek.
Ruth Lettyre nézett és így szólt – Na látod, ezért kerüld a házasságot, szívem.
Ezeknek az embereknek tesztoszteron folyik az ereiben, ami egy pillanat alatt
működésbe lép. Néha egy sajtosszendvics elég hozzá.
A kaliforniai csapat vezetője a kabátja alá nyúlt és egy negyvenes Smitht vett elő.
– Tekintve, hogy egy csapat egyszerű, vidéki emberrel állunk szemben, akik nem
nagyon tudják, hogy miről is beszélnek, ezért eltekintünk attól, hogy bocsánatkérést
követeljünk.
Az egyik társa megráncigálta a vezető kabátját és a kapucnijukat összedugva
halkan tanácskozni kezdtek.
 Aztán a vezető kaliforniai visszafordult Lucashoz és így szólt – Most már csak
az a kérdés, hogy ingyen csináljuk-e, vagy nyerhetünk némi pénzt is?
A következő húsz percet a konzervdobozok gyilkolásával töltötték. Győztest nem
sikerült avatniuk, de mindnyájan jobban érezték magukat a lövöldözéstől.
Ezután Lucas megmutatta a csapatnak, hogy melyik területen kéne elkezdeni a
vizsgálódást. A vezető így szólt – Nem kell az egészet átnézni, elég csíkokat húzni.
Ebben a hóban még kijelölni sem kell, mert látszik, hogy merre jártunk már…
Szóval úgy két óra alatt megleszünk. Sötétedés előtt mindenképp.
A csapat egy kis kerekeken guruló radarszerű szerkezettel dolgozott, amit
csíkokban haladva húzott végig a területen. A föld felé néző radar a talaj
sűrűségében található eltéréseket jegyezte fel. Az adatok a gépből egy memória-
modulba érkeztek, majd egy laptop számítógéppel dolgozták fel őket. A laptop
rajzolta meg a megvizsgált terület talajsűrűségi térképét.
A Ruth által kinézett terület átvizsgálása másfél órát vett igénybe. A munka
felénél Ruth és Letty elkezdték unni a dolgot és fáztak is egy kicsit, ezért úgy
döntöttek, hogy visszamennek a templomba és esznek.
– Ugorjatok be, ha mentek vissza Armstrongba mondta Letty. – Tudni akarom,
hogy mit találtatok.
Amikor befejezték a feltérképezést, a kaliforniai betáplálta az adatokat a
számítógépbe, ami eldolgozott egy darabig rajta, majd elkezdte felrajzolni a térképet.
A terület hátsó végénél, úgy a kétharmadnál a kaliforniai így szólt – Hoppá!
– Van valami?
– Egy gödör. A harmadik és a negyedik csíkban látszik. Olyan másfél méter
hosszú és egy méter széles lehet.
– Másvalami?
– Főleg a bulldózer nyomai. Újabbak és régiek betemetve. De ez a gödör átvágja
őket. – A férfi megkocogtatta a képernyőt. – Látszanak a szélei.
– Ásó kéne – szólt Lucas. – Szerintem ti jelöljétek ki a gödröt, mi pedig Déllel
hozunk ásókat.
– Meg szendvicseket is – mondta az egyik kaliforniai.
– Van a városban egy majdnem tűrhető hely. Logan…
– Ismerjük – mondta Lucas. – Halljuk a rendelést.
Akár csinálhatjuk rendesen is. Hozunk fényeket is.
Brodericken lassítás nélkül hajtottak át, és amint lett térerő, Lucas felhívta Ray
Zahnt.
– A szeméttelep bulldózer kezelőjével kéne beszélnem. Tudod, hol találhatjuk
meg?
– Ha otthon van, úgy három saroknyira vagyok tőle válaszolt Zahn. – Miért kell?
– Hogy eligazítson a szeméttelepen – mondta Lucas. Komoly ügy.
– Odaviszem – mondta Zahn. – Mikorra menjünk?
A barkácsboltban Lucas vásárolt négy ásót és négy fényszórót szivargyújtós
adapterrel.
– A vadászidény óta nem adtam el ennyi erős fényű lámpát – mondta az eladó. –
Ezzel kétszáz méterről meg lehet látni a szarvast.
Lucas ezen elgondolkozott egy kicsit, majd a bolt hátsó részéből előhozott két
ötven centiszer méteres préselt lemezt, amelyek egyik oldala fehérre volt festve és
vett még egy tekercs szigszalagot is.
– Reflektor – mondta Délnek. Kezdett besötétedni.
 A szeméttelepen a kaliforniaiak kijelölték a gödör széleit és egy hosszú
csavarhúzóval azt is megállapították, hogy mintegy tíz-tizenöt centi tömör föld van a
lazább talaj tetején.
Lucas egy szerelővassal leverte a lakatot a szemétdomb kapujáról, és Lucas
terepjárójával meg a két FBI járművel körben a gödör köré álltak. Lucas elővette a
fényszórókat, a kaliforniaiak pedig beállították a fehér táblákat, és amikor a
bekapcsolt lámpákat a táblákra irányították, a gödör körvonalait erős fény árasztotta
el.
– Frankó – szólt az egyik kaliforniai.
Hárman kezdtek el ásni. Négyen nem fértek volna hozzá és a fagyott, dózer által
tömörre döngölt felső réteget tíz perc alatt eltávolították.
– így formára olyan, mint egy sír – szólt Del az oldalvonalról.
A telepre egy autó fényszórója söpört be, és egy perccel később Ray Zahn állt be
Lucas Acurája mellé. Zahn mellől kiszállt még valaki, és Zahn így szólt Lucashoz –
Phill Bussard. Ő kezeli a dózert.
– Nem emlékszik valamilyen lyukra vagy gödörre ma reggelről?
– Arra nem – mondta Bussard. – Viszont jó sok keréknyom volt, szóval valaki
biztosan kihozott valamit a múlt éjjel. De nem gondoltam, hogy fontos lenne.
– És hogy jutottak be a kapun? – kérdezte Lucas. Mindig zárva van, amikor maga
nincs itt?
– Igen, de a városnak vagy a fele ismeri a kombinációt – felelte Bussard. – Sok
embernek van felhatalmazása a belépésre, így elég hamar elterjedt a kód. Tíz-
huszonhárom.
– Akkor miért kell egyáltalán zárni?
– Az ügyvédek miatt. Ha valaki kinyitja a zárt, bejön és megsérül, akkor az
illetéktelen behatolás, vagy mi.
Vagyis szabálysértés, így ha megsérülnek, az nem a megye hibája.
– Úgy egy hónapja, karácsony táján merre dolgozott?
– Arra, a túloldalon – mondta Bussard mutatva a helyet. – A domb szélén látni
még a karácsonyi csomagolópapírt. Arrafele.
– Arra látott gödröket?
– Nem emlékszem. De autónyomokat mindig látok.
Zahn jött vissza az egyre mélyülő gödörtől.
– Ez bizony olyan, mint egy sír – szólt.
A gödörben dolgozó emberek kezdtek lassulni, így a negyedik kaliforniai, Bussard
és Lucas felváltották őket. Úgy kilencven centis mélységnél a kaliforniai így szólt –
Valaki dobja ide azt a csavarhúzót.
Elvette a csavarhúzót és a gödör aljában belenyomta a földbe. Egy percig
próbálgatta, aztán így szólt – Azt mondanám, hogy úgy tizenöt centire vagyunk a
szeméttől.
– Nagyjából annyi lehet – mondta Bussard bólintva.
Tizenöt centivel lejjebb Lucas ásója kiszakított egy fehér szemeteszsákot, amiből
kiszökött a szemétszag.
– Olyan szaga van, mint a régi pizzának – mondta. Mint egy pizzázó mögötti
kukának egy meleg nyári éjszakán.
– Mázlija van, hogy nem egy pelenkás zsákot talált mondta Bussard. – azoknak
olyan szaga van, mint egy régi szarnak egy meleg nyári éjszakán.
Ekkor megszólalt a kaliforniai – Itt van valami. – Egy sötétzöld szemeteszsákot
piszkált. Még letakarítottak róla egy kevés földet, aztán Bussard elővette a bicskáját,
kinyitotta és felhasította a sötétzöld zsákot.
Egy meztelen női láb bukkant elő. A lábkörmei be voltak festve.
– Megvan – szólt Zahn. – Megvan.
Del szólalt meg – Loren Singleton, jövünk.
– Én is jövök – szólt Zahn. – Kíváncsi vagyok, hogy mit mond az a szemétláda.
–
 24.

Az egész olyan ártatlan volt otthon, Broderickben, a templomban Letty elmesélte

az idősebb nőnek, hogy lövöldöztek Lucasszal, Déllel és a kaliforniai ügynökökkel a
szeméttelepen. Aztán Letty bevett egy tablettát a kezére, elővett egy könyvet,
keresett egy üres ágyat, és lefeküdt olvasni. Ruth leült a telefon mellé dolgozni, és
elkezdte sorra hívni a hálózata tagjait Kanadában. Az idősebb nő átment a Wolf s
Caféba, evett egy szelet pitét és elmesélte Sandra Wolfnak, hogy az FBI és az állami
zsaruk lövészversenyt rendeztek a szeméttelepen.
Egy kicsit később bejött az egyik helyi rendőr a kávézóba és Wolf elmesélte neki
a céllövőverseny történetét, hozzátéve, hogy biztosan keresnek valamit a telepen. A
rendőr kicsit meg is haragudott az FBI-ügynökökre, mert ő is ott dolgozott – vagyis
bámult – a Cash házban, amikor az ügynökök egy szó nélkül eltűntek. Abban is elég
biztos volt, hogy a seriff sem tud az ügyről, így aztán telefonált Mrs. Holme-nak, a
seriff titkárnőjének és megkérte, hogy, amit megtudott, mondja el a seriffnek.
Mrs. Holme megtette. És a seriff után még jó néhány embernek elmesélte.
így is majdnem egy óra alatt jutott el a pletyka Loren Singletonhoz, aki épp egy
Sprite-ot vett ki a BK egyik kóla-automatájából – Gödröket ásnak odafönn – mondta
az egyik kollégája, aki hallotta valakitől, akinek Holme-né mondta. Még szerencse,
hogy nem nekünk kell csinálni. Ott még ilyenkor, télen is rohadt büdös van.
Margery Singleton épp hazaért, kezében egy bevásárlószatyorral, amiben egy
doboz marhaagy, liszt, és tej volt, a másik kezében meg egy zacskó krumpli, amikor
a fia berohant hozzá.
– Végünk van – mordult rá Loren. – Jézusom, végünk van. Az FBI és az állami
arcok fent vannak a telepen és gödröket ásnak, meg mindenféle különleges
felszereléssel kutakodnak. Meg fogják találni őket. Azok a kaliforniaiak akár egy
százéves sírt is meg tudnak találni. A Calbsék meg még ki sem hűltek.
Margerynek összeszűkült a szeme – És szerinted a gyerek miatt van?
– Ki más miatt lenne? Amikor a lányokat felvittem, nem volt ott egyetlen autó
sem, és a hátsó sarokba vittem őket és már kis híján besötétedett. Ki más láthatott
odafönn? Nincs ott semmi, csak azok a rohadt mosómedvék, amikre az a gyerek
vadászik.
– Kitől hallottad a hírt? Ugye nem csak kitalálta valaki?
– Nem, Roland Askew mondta. És van még valami a seriffet kihagyták, nem
szóltak neki róla, bár Calb házában még puszipajtások voltak. És miért csinálták ezt?
Azért, mert én a seriffnek dolgozom, és tudják, hogy én ástam el őket. Az istenit,
anya, nagyon félek! – Singleton a szájába dugta az öklét és keményen ráharapott.
Margery a marhaagyra pillantott. Az agy felszeletelve, mint a kenyér és kisütve
igazán finom csemege. Az a lényeg, hogy friss aggyal kell csinálni. A fagyasztott agy
pépessé válik, ha az ember kisüti. Margery egy percig gondolkozott a lehetőségekről,
majd így szólt – Ha a lány meghalt, nem fog tudni tanúskodni. Végezned kell vele.
– Anya, ha már azt gondolják, hogy én voltam… Van egy lyuk a mellemen. Csak
annyit kell tenniük, hogy levetetik az ingemet.
– Ezért aztán most felmész és elintézed a lányt. Mire visszaérsz, kigondolom a
többit. Lesz egy baleseted.
– Baleset?
 – Autóbaleset. Még ki kell gondolnom. Valahol messzebb, mondjuk Fargo
környékén. Te vezeted az én kocsimat és színlelünk egy balesetet. Nekimegyünk
valaminek annyira, hogy kinyíljanak a légzsákok. Mire megtalálnak, addigra
begyógyul a lyuk… Kitalálunk valamit. Nagyjából tudom is, hogy mit fogunk mondani,
de semmi értelme, ha a gyerek beszél.
– Ó, a francba, anya el fognak kapni.
– Jobb lesz, ha ez eszedbe se jut. Tudod, mi történik egy olyan sráccal, mint te
vagy Stillwaterben? Hát nem fog nehezedre esni a szarás, abban biztos lehetsz.
Szép laza leszel. Már ha nem az FBI kap el, mert azok villamosszékbe küldenek.
– Ó, istenem. – Singleton újra a szájába gyömöszölte az öklét, becsukta a szemét
és ráharapott. A fájdalom egy kicsit kitisztította a fejét. Kinyitotta a szemét és így
szólt – Megyek. Mindjárt besötétedik. Még mindig megvan Calb garázsnyitója.
Otthagyhatom a kocsit és gyalog átmegyek a templomhoz. Azt hallottam, hogy
Katina halála után minden nő elment, most csak Ruth Lewis és a gyerek van ott.
Singleton rábeszélte magát. Margery bólintott és így szólt – Nincs sok időd.
Indulj! Én itt intézek el mindent.
A seriff nagyjából ugyanakkor hallott a szeméttelepen folyó eseményekről, amikor
Loren Singleton. Anderson a megyei főügyész egyik beosztottjától hallotta a hírt a
gyógyszertárban.
– Szóval mi a helyzet a telepen? – szólt az ügyész.
– A telepen? – Anderson semmit sem értett.
– Ja, az egész város erről beszélt. Az FBI-osok meg az államiak mind fent
vannak a szeméttelepen és ásnak.
Ray Zahn is ott van, és még az öreg Phil Bussardot is kirángatták. Biztos a
kislányokat keresik.
– Ó, a mindenségit – szólalt meg Anderson. Kisétált a gyógyszertárból, beszállt a
terepjárójába, szabálytalanul megfordult és azonnal elindult kifelé a városból.
Menet közben egyre dühösebb lett.
– Ezek – mondta hangosan az ÁBI-ra, de főleg Lucas Davenportra gondolva. Ez
a Davenport olyan arrogáns, olyan kivagyi, a drága Patagonia kabátjában meg a
negyvenezer dolláros kocsijával, amibe egy magára valamit is adó amerikai be sem
ül. Kíváncsi lennék, mit csinálna, ha a kocsija beszarna itt a harminchatoson,
gondolta a seriff. Megnézném, ahogy megpróbál pótalkatrészt szerezni hozzá.
Minneapolisig kéne vinni trélerrel a balfaszt.
Ott csücsülnek ezek az állam fővárosában a jól fizetett állásaikban, nyalják a buzi
Henderson száját és nem értik, hogy nem hagyhatják ki őt a nyomozásból. Ugyanis ő
meg akarja tartani a saját állását, mert ez a lehető legjobb állás amiben életében
dolgozott. Ezek.
A seriff fejben eljátszott a gondolattal, hogy valahogy elintézi, hogy lerobbanjon
Lucas Acurája itt a harminchatoson. Észrevette, hogy az imént húzott át Brodericken
nyolcvanöt mérföld per órás sebességgel. Fényeket látott Calb műhelyénél, eszébe
jutott, hogy az FBI talán még mindig ott van, ettől még dühösebb lett és kilencvenre
gyorsított.
Az elágazásnál arra gondolt na most nyugodtan, higgadtan. Lassított és
befordult a telepre vezető útra. A kapunál egy jármű sem parkolt, de a terepjárója
magas üléséből látta a telepen világító ragyogó fényeket, a dolgozó embereket.
Arra irányította a kocsiját, ami zötykölődött a bulldózer nyomain. Látta Zahnt,
ahogy visszasétál a kocsijához, aztán meglátta Davenportot és Capslockot is, ahogy
a csicsás Acurához tartanak.
Megszólalt a rádiója – Seriff, ott van?
 A seriff nem vett tudomást a hívásról. Davenport és Capslock mellé kormányzott,
megállt és kiugrott.
– Mi folyik itt? – kérdezte Davenportot.
– Nézzen be a lyukba – szólt Davenport. – Úgy tippeljük, hogy Calbné az.
– A fenébe… Én miért nem tudtam erről?
Davenport így válaszolt – Bocsánatot kérek ezért. Olyan információt kaptunk,
hogy az emberünk talán a megyei rendőrség tagja.
Anderson már a gödör felé tartott, de erre megfordult.
– Nálam?
– Igen. Úgy gondoljuk, hogy Loren Singleton az, Katina barátja.
– Singleton? Én… Én… Á, hagyjuk! – Odasétált a lyukhoz. A zsák nagy része
már fedetlen volt, és egy női comb és lábszár lógott ki belőle. Akár Glória Calb is
lehetett. A méret egyezett.
– Alatta van még egy zsák – szólt Bussard felnézve a gödörből, az ásó nyelére
támaszkodva. Bussardnak olyan szaga volt, mint a régi Campbell's
paradicsomlevesnek. – Olyan, mintha egy férficipő lenne benne. A fiúk szerint Gene
az.
Davenport állt meg Anderson mellett
– Magáért akartunk indulni, hogy együtt menjünk Singletonért. Mivel a maga
beosztottja, ezért úgy gondoltuk, hogy biztos ott akar lenni, amikor hivatalosan
letartóztatjuk…
Ó, a francba…
Mindnyájan visszamentek a kocsikhoz. Anderson arra gondolt, hogy biztosan
nem szóltak volna neki, csak amikor már úgy összekötözték Singletont, mint egy
húsvéti sonkát. Úgy bántak vele, mint egy hülye falusival, és ha ide nem ért volna
időben, akkor holnap már az egész megyében erről beszélnének.
Anderson beszállt a kocsijába. A rádió újra megszólalt – Seriff? Seriff, vétel…
Anderson felkapta a mikrofont és így szólt – Igen, itt vagyok. Mi az?
– Egy furcsa hívás érkezett Margery Singletontól. Llren Singleton anyukájától. Azt
mondta, hogy szerinte a fia valami szörnyűséget csinált, és talán további bajt fog
okozni Broderickben. Nem tudom, nagyon furcsán hangzott, de gondoltam jobb, ha
szólok…
Zahn vezette a sort kifelé a telepről. Davenport mögötte ment, Anderson pedig
harmadikként követte őket, ahogy kifordultak a bekötőútra. Anderson dudálni és
villogni kezdett, ezért mindnyájan megálltak. Anderson Davenport terepjárója mellé
gurult.
– Loren Singleton anyja most telefonált be a központba. Azt mondta, hogy
szerinte a fia valami szörnyűséget követett el, és talán további szörnyűségeket
készül elkövetni Broderickben. A központ azt mondta, hogy az öregasszony a Letty
gyereket emlegette.
– A francba – mondta Davenport. – Mondja meg Raynek – kiáltott és hatalmas
gázzal kilőtt, hogy Anderson alig tudott félreugrani az útjából.
Anderson figyelte, ahogy Lucas kikerüli Zahnt és száguldani kezd az országút
felé. Zahn is megállt Anderson dudálására és kiszállt, amikor a seriff is. Most
odakiáltott neki – Mi az?
– Loren Broderickbe indult, és a Letty gyereket akarja elkapni.
Zahn nem mondott semmit, csak beszállt a kocsijába és villámgyorsan Lucas
után indult. Anderson is visszaszállt és követte a másik kettőt. Aztán felvette a
mikrofonját és beszólt a diszpécsernek – Hívjátok fel a templomot Broderickben!
Szóljatok nekik, hogy veszélyben vannak, Loren feléjük tart. Zárják be az ajtót.
 Később arra gondolt, hogy ez a hívás volt az egyetlen jó dolog amit csinált aznap
este. De ez nagyon jó volt.
 25.

Loren Singleton épp beállt Calb műhelyébe a kocsijával, amikor hallotta, hogy egy
terepjáró nagy sebességgel áthúz a falun. Látni nem látta, csak hallotta az autót, de
a sebessége sokat elárult. Valami történt Brodericktől északra, márpedig Brodericktől
északra a szeméttelepen kívül semmi nincsen Kanadáig.
Singleton a lelke mélyén érezte, hogy találtak valamit a szeméttelepen. Magába
roskadva ült a kocsijában. A rádióban egy régi Wayne Newton szám szólt, a Danke
Schön. Egy kicsit felhangosította, és a zene hirtelen annyira megérintette, hogy sírni
kezdett. Katinára gondolt, de magára is. Az esély arra, hogy anya kitaláljon valamit,
szinte nulla, gondolta. Vége van.
Végül a keze élével megtörölte a szemét, felvette a kesztyűjét, elővette a
harmincnyolcast az ülés alól, a fejébe nyomta a rendőrkalapját, vett egy mély levegőt
és elindult a templomhoz.
Ruth Lewis az utolsó hívást is lebonyolította. Letty elálmosodott a
fájdalomcsillapítótól, és a könyvről átnyergelt az apácák DVD-lejátszójára. A Thelma
és Louise-t nézte, a sérült lábát egy kupac párnán helyezte el. Az idősebb nő a saját
szobájában volt, a délutáni imáit mondta. Ruthnak mehetnéke támadt. Arra gondolt,
hogy talán meghívja Lettyt vacsorára valahova, vagy kocsival visszamennek a
szeméttelepre, megnézni, hogy találtak-e valamit.
A Thelma és Louise lemez kezd tönkremenni, gondolta Ruth, vagy a lejátszó fog
nemsokára lerobbanni. Ruth az ajtófélfának támaszkodva nézte a tévét Letty feje
fölött, amikor a konyhában megcsördült a telefon. Ruth odasietett és felvette. A seriff
diszpécsere egyetlen megállíthatatlan szóáradatban adta elő a mondanivalóját –
Loren Singleton anyukája betelefonált, hogy a fia odamegy a templomhoz fegyverrel.
Gyorsan menjenek el onnan, a seriff is arra tart, de lehet, hogy Loren megelőzi…
Csengettek.
Ruth ledobta a telefont és futva a templom eleje felé indult. A tévészoba ajtajában
egy pillanatra megállt, és halkan ennyit mondott Lettynek – Loren Singleton idejön.
Menj fel a karzatra és bújj el!
A csengő újra megszólalt, és Letty kérdés nélkül elsántikált Ruth mellett, Ruth
pedig az ajtóhoz ment és kilesett az ajtóra vágott kis ablakon. Loren Singleton állt az
ajtó előtt zsebre dugott kézzel, a hideg szélben behúzott nyakkal.
Ruth elhátrált az ajtótól. Úgy gondolta, hogy a legjobb, ha nem csinál semmit.
Ekkor megszólalt az imádkozását az imént megszakító idősebb nő – Ruth, kinyitod?
A csengő újra megszólalt, és a kilincs is mozogni kezdett, és Ruth hallotta, ahogy
Singleton kiabálni kezd – Rendőrség, kinyitni!
Az idősebb nő értetlenkedő arccal lépett ki a szobájából, így szólt – Mi történik?
Ruth megragadta a karját, látta, hogy Letty eltűnik a karzaton, így a templom
hátulja felé kezdte húzni társ nőjét.
– Loren Singleton az. A seriff azt mondta, hogy meg akarja ölni Lettyt.
– Micsoda?
Az egyik ablaknál voltak éppen. Ruth kinézett, de csak néhány hófödte épületet
látott egymástól jókora távolságban elszórva és a végtelen pusztát. Ha
megpróbálnak elszökni a hátsó ajtón, és Singleton meglátja őket, nem lesz hova
bújni.
 – Én nem… – kezdte, de ebben a pillanatban Singleton belerúgott az ajtóba.
Rendőrmódszerrel csinál ta, nagyot rúgott a kilincsbe, de az ajtó szinte törés nélkül
tartotta magát. Singleton újra belerúgott, Ruth pedig így szólt az idős nőhöz
– – Bújj el! Bárhol. – És az aj tó felé fordult, hogy szembenézzen Singletonnal.
Singleton az immár betört ajtóban állt, és Ruth ráki abált – A seriff már úton van!
Felhívták és mindent tud.
Singleton már a kezében tartotta a pisztolyát, de amikor felfogta a hallottakat,
megtorpant. Egy percig csak nehézkes légzése hallatszott, talán gondolkozott, aztán
Letty lekiáltott a karzatról – Megölted az anyámat, te rohadék!
Ruthnak egy pillanatra kihagyott a szíve.
Letty folytatta – Már egyszer lelőttelek, és esküszöm újra megteszem, ha nem
takarodsz innen!
Singleton végre meglátta Lettyt a karzaton és felkiáltott – Te kis… – és felemelte
a pisztolyát, mire Letty belelőtt, és ő elesett.
– Letty – kiáltott Ruth. – Hagyd abba! Hagyd abba!
– Kelj fel és kapsz még egyet, szemétláda! – kiabálta Letty.
Ruth óvatosan a templom eleje felé ment, ahol Singleton megpróbált hasra
fordulni. Ruth látta, hogy a férfi elejtett pisztolya nem messze tőle, a földön hever.
Erőlködés közben Singleton nem látta Ruthot, így a nő odalépett mellé és elrúgta
onnan a pisztolyt, majd intett Lettynek, aki rákiabált – Ruth, menj onnan!
Singleton valahogy maga alá gyűrte a lábát, oldalra fordította a fejét, Ruthra
nézett és így szólt – A kis kurva pont hasba lőtt. Piszkosul fáj.
– Még elvihetünk a kórházba.
– Faszba a kórházzal – szólt Singleton. – Honnan tudtad, hogy jövök?
– Azt hiszem, az anyukád telefonált a rendőrségre.
Félt, hogy bántasz valakit. Te voltál… Te bántottad Katinát?
Singleton láthatóan semmit sem értett.
– Anya?
– Ő hívta fel a seriffet – mondta Ruth. – Te bántottad Katinát?
A templom túlsó végéből Letty kiabált – Menj onnan, Ruth! Menj el tőle!
Ruth csak intett Lettynek.
– Te voltál…?
– De anya… – Singleton meg volt zavarodva.
– Igen?
Singleton Ruthra nézett, kicsit kifordult a szeme.
– De anya… Az egész az ő ötlete volt. Ő adta be az injekciót a kislányoknak. Ő
lőtte le Katinát. – Singletonnak sikerült Ruthra fókuszálnia, és a szeméből
megindultak a könnyek. – Én soha nem bántanám Katinát.
Nem én.
Odakintről faroló autók zaja hallatszott. Singleton kiegyenesedett és így szólt –
Menj innen!
Félretolta a kabátja egyik szárnyát, elővette a szolgálati forgópisztolyát és így
szólt – Menj el mellőlem…
Ruth ellépett mellőle, Singleton az ajtónyílásba lépett, Letty pedig kiabálni kezdett
– Vigyázz! Vigyázz! – és újra belelőtt a férfiba, aki előrevetette magát és magasra
emelte a pisztolyát. Ruth hallotta, hogy odakint több férfi egyszerre kiabálni kezd, és
Letty újra hátba lőtte Singletont, aki mégis meghúzta a pisztolya ravaszát, majd
ahogy rengeteg pisztoly egyszerre megszólalt összegörnyedt, tett két lépést hátrafelé
és beesett a templomba.
Aztán Ruth egy hangot hallott – Del! Del!
 Az Acura százöt mérfölddel tudott menni, de egyáltalán nem bírta jól nagyokat
ugrott a vidéki aszfaltút illesztésein, és Lucas úgy érezte magát, mint egy borsószem
egy bádogdobozban. Del csak kiabált, hogy – Gyerünk, gyerünk! – a tükörben pedig
látszott, hogy Zahn egyre közelebb ér hozzájuk. Egy vagy két perc múlva Zahn ötven
méterre került tőlük és ottmaradt.
Alig két percre voltak a várostól.
Még mindig több mint egy mérföldre voltak Brodericktől, de látták, hogy valaki
átmegy az úton nagyon messze előttük. Ebből a távolságból olyan volt, mintha egy
bolhát néznének a szoba túlvégéről, de Del így szólt – Ez ő. Ez ő lesz.
Csak egy kicsit voltak messzebb egy mérföldnél, amikor látták, hogy Singleton
berúgja a templom ajtaját és Del elővette a pisztolyát és így szólt – Majd az ajtóhoz
tegyél.
– Túl gyorsan megyünk – válaszolt Lucas. – Nem tudom pontosan, hogy hova
érkezünk. Ott minden murvás.
Pár másodperccel később már a murván szánkáztak a hátuk mögött Zahnnal, aki
próbálta elkerülni az ütközést. Lucas egy kicsit túlcsúszott a templomajtón, Del
kiugrott, aztán Lucas is, és látta, hogy Zahn előveszi a pisztolyát és a motorháztetőre
támaszkodva célra tartja, és Singleton megjelent az ajtóban. Lucas ráfogta a
pisztolyát és kiabálni kezdett, azt már maga sem tudta mit, és akkor valami
lövésszerűt hallott és Singleton, aki eddig lassan, szaggatottan mozgott, hirtelen
felemelte a kezét, amiben egy pisztoly is volt, és a pisztoly elsült, Del eldőlt, Lucas és
Zahn pedig tüzet nyitott és Singleton visszazuhant a templomba.
Lucas a kocsi túlsó oldalára rohant – Del! Del!
Ruth Lewis óvatosan az ajtóhoz lépett. Letty pont mögötte volt, kezében a
puskájával. Lewis megállt és lenézett Singletonra, de Letty továbbment, meglátta
Delt a földön és így kiáltott – Ó, ne! Súlyos? Súlyos?
Lucas Del mellett térdelt, Zahn fölöttük állt. Del megkérdezte – Súlyos?
– A lábad – mondta Lucas. – Pulzáló vér nem jön belőle. Megvárod a mentőt,
vagy vigyelek én? Zahn szólalt meg – Rádión hívtam mentőt. Hét percen belül itt
lesz.
Már sokkal rosszabb sebeket is láttam. Ha megvárod a mentőt, legalább
kényelmesen utazhatsz.
– Megvárom – szólt Del.
– Tegyünk alá takarót – szólt Ruth Lewis. – Loren meghalt.
– Megtaláltuk Calbékat kint a telepen. Loren ölte meg a húgát és Calbékat, meg
Sorrelléket és valószínűleg a két gyereket is. – mondta Lucas. – Elég kártékony volt.
– Hm – szólt a nő távoli hangon. Lucas arra gondolt, hogy talán sokkban van.
Aztán Lewis így szólt – Hozok takarót. Nagyon hideg a föld. – És visszasietett a
templomba.
Letty leguggolt Del mellé – Még háromszor belelőttem – mondta. – Hallottam,
hogy jöttök és láttam, hogy ő odamegy az ajtóhoz. Háromszor belelőttem, de ő csak
ment tovább.
– Édes istenem – szólt Lucas. – Ez szörnyű.
– Öngyilkos lett – mondta Del. – Én csak… Én csak…
Ruth Lewis befutott a templomba, és meglátta a harmincnyolcast a falnál.
Takarók. Takarót kell vinnie Délnek. Odalépett a legközelebbi ágyhoz, lehúzta róla a
takarókat, aztán belépett a következő fülkébe is még néhányért. Arra gondolt anya?
Kifelé menet meglátta a Del köré gyűlő sokaságot, odalépett, felvette a
harmincnyolcast és a zsebébe csúsztatta.
 Megérkezett Ruth a takarókkal, amiket bedugdostak Del feneke és egészséges
lába alá. Del fájdalmas tekintettel megkérdezte a körülötte állóktól – Ugye nem
fogják levágni?
Zahn válaszolt – Hát, az itteni kórházat ismerve… – De amikor látta, hogy Del
tényleg kezd kétségbeesni, gyorsan így szólt Csak vicceltem. Nem lesz semmi baj.
Az a hülye barom Loren.
 26.

Délnek stabilizálták az állapotát Armstrongban, majd helikopterrel az Ikervárosba

repítették, ahol Weather, Rose Marié és maga a kormányzó várta.
Lucas még két kemény napot maradt a városban Singleton halála után. Behozták
Margery Singletont. A madárszerű, törékeny nénikét teljesen megdöbbentette
mindaz, amit mondtak neki…
– Ez nem lehet az én kisfiam. Ez nem az én kisfiam mondogatta az öregasszony.
– Hogy meghalt? Hogyhogy meghalt? A seriff végül megpaskolta a nénit,
megköszönte a telefonhívást és hazaküldte.
Hivatalosan is kihallgatták Ruth Lewist. Lewis egy befolyásos minneapolisi
ügyvéd társaságában jelent meg, aki általában az érsek ügyeit szokta intézni St.
Paulban és Minneapolisban. A gyógyszercsempészetet meg sem említették, de
Ruth elmondta nekik, hogy mit „gyanított” az autótolvaj bandáról.
Calb mindegyik alkalmazottját kihallgatták, kivéve azt a három embert, akik
ismeretlen helyre távoztak. A szerelők mindegyike furcsállta, hogy milyen sok
Toyotát festenek. Mindnyájan úgy tudták, hogy Calbnak egy biztosítótársasággal van
külön megállapodása a kicsit hibás, de új Toyoták szerelésére.
Lettyt is kihallgatták, és az idősebb nő társaságában leküldték a templomból az
Ikervárosba még várt rá egy kézműtét.
Az FBI-os szakértők először Tammy Sorrell sírját találták meg a karácsonyi
csomagoló papírok környékén, majd ugyanazon a napon később Annié Bürke is
előkerült. Lucas minden részletet átadott a bemidji nyomozóknak, és a harmadik
napon hazament Custer megyéből. Nem hajtott gyorsan, nyugodtan hasított a lágy
hópelyhek között és hallgatta a rádiót.
Arra ért haza, hogy a felesége épp a kabátját húzza.
– Pont valami ételért indultam, azt hittem még hazaérek előtted – mondta
Weather, miután megcsókolták egymást.
– Elmehetek én is – ajánlotta Lucas.
– Nem. Megyek én. Tizenöt percen belül itthon vagyok.
– Beszéltél ma Déllel?
– Igen. Voltam nála, megnéztem a röntgenképeket.
Nem vagyok ortopéd szakorvos, de minden igaz, amit hallottál. Csúnya törés,
néhány csontszilánk belefúródott a vádlijába. Húsz évvel ezelőtt még elég csúnya
bicegés lett volna a vége. Most egy darabig nem fog kocogni, de sántítani sem.
– Cheryl mérges rám – szólt Lucas. – Megesik. A feleség mindig mérges a férje
társára, ha a párjával történik valami.
– Lelkiismeret-furdalásod van?
– Egy kicsit – felelte Lucas. – De nem tudom, hogy mit csinálhattam volna. Azt
hittük, hogy odabent gyilkolja a nőket.
Megszólalt a telefon. Weather felvette, majd egy idő után így szólt – Igen, egy
pillanat. – Az egyik kezével letakarta a beszélőt és így szólt – Anderson seriff az
Armstrongból.
Én elmentem.
A gyerek aludt, a házvezetőnő a saját lakrészében volt.
 Lucas felment, gyorsan lezuhanyozott, visszament a földszintre, pont amikor
Weather visszaért néhány szendviccsel. A konyhaasztalnál ülve ettek, megosztoz tak
egy zacskó csipszen.
– Azt hittem, könnyebben fognak menni a dolgok az új állással – mondta
Weather. – Szerintem Cheryl is ezt gondolta.
– Szóval, mit mondott ez az Anderson? A seriff?
– Miről?
– Hát például a boncolásról. Azt mondtad, hogy ma lesznek.
– Singleton testén nyolc golyó ütötte lyuk volt. Kettő tőlem, kettő Zahntól, négy
pedig Lettytől két fegyverből. Biztos volt benne, hogy eltalálta és igaza is volt.
Meglett a lyuk a mellén, de a golyót valahogy kiszedte magából.
– Jézusom.
– Ja. A két kislányt injekcióval ölték meg. Azt nem tudják biztosan, hogy milyen
anyaggal. Ez az injekció nagyon furcsa. Nem nagyon tudom hova tenni. – Lucas a
homlokát ráncolva elgondolkozott a szendvicse fölött, aztán hozzátette – A Calb
házaspárt ugyanazzal a fegyverrel ölték meg, mint Sorrelléket, de ez nem Singleton
szolgálati revolvere. Azt valószínűleg elhajította valahol. Az anyja azt mondta, hogy a
fiának volt még egy kisebb pisztolya, ami így a helyére is kerül. De az injekciók… Ez
egyáltalán nem vall Singletonra.
Ugyanakkor a seriff, pontosabban a bemidji srácok és két megyei rendőr
darabokra szedték Singleton lakását, és egy csomó pénzt találtak a pincében. Az
emberrabló pénzből. Elég sok hiányzik belőle, Singleton valószínűleg egyszerűen
elköltötte. Ha Bürke akarja, valószínűleg elárvereztetheti Singleton házát, Calbét és
Cashét is.
Sokat mondjuk nem kap értük, legalábbis a Cash házért semmiképp. Most, hogy
Calb nincs többé, Borderick azt hiszem el fog tűnni a prériben.
– Hüm. – Weather egy nőiesnek nem mondható méretű falatot harapott a
szendvicséből.
– És Lettynél voltál ma? – kérdezte később Lucas.
– Igen – mondta Weather tele szájjal. – Levették a merevítést, hogy megnézzék,
aztán felraktak egy újat. Azt mondják, jövő héten megint kell vele csinálni valamit.
Egy darabig még fájni fog szegénynek a keze.
– Hm. Elég boldogtalannak tűnt, amikor tegnap este beszéltem vele – szólt
Lucas. Elmosolyodott. – Például az új puskáját is elkobozta a seriff. ÉS ezt sem fogja
visszakapni.
– Komolyan sérült – szólt Weather. – És nem csak fizikailag. Az anyja talán nem
akarattal, de szörnyű körülmények közt nevelte fel szegényt. Tizenkét évesen egy
alkoholistát gondozni? Ráadásul évek óta csinálta.
Ő volt a felnőtt a családban. Aztán meg akarják ölni, ő lelövi a támadóját, aki
megölte az anyját… Csoda, hogy kibírta ép ésszel.
– Ja… – Némán rágtak egy darabig, aztán Lucas így szólt – Anderson azt
mondta, hogy Ruth Lewis elköltözött. Próbálta megkeresni, de az idősebb nő a
templomnál azt mondta, hogy Ruth átment Kanadába a hálózat miatt. Azt mondta,
hogy pár nap múlva visszajön.
Anderson ellenőrizte, a határon azt mondták neki, hogy Ruth Lewis ma reggel
átlépte a határt. Gondolom, átszervezi kicsit a dolgokat. Valahol másutt fogják
áthordani a gyógyszereket.
– Remélem, nem lesz semmi baja – mondta Weather.
– Úgy tűnt, ő próbált jót tenni.
 – Nem tudom – mondta Lucas. – Én nem vagyok elég okos, hogy minden
lehetőséget kitaláljak.
Aztán Lucas egy percig csak ült és halkan dobolt az asztalon az ujjával, egy
olajbogyót nézve, ami a szendvicséből csúszott ki. Végül Weather szólalt meg – Mi
van?
Lucas lerakta a szendvicset és komor arckifejezést öltött, mint mindig, amikor
valami olyat készült mondani, amiről tudta, hogy nem fog tetszeni Weathernek.
– Mit szólnál, ha ööö… Letty egy darabig nálunk lakna. Amíg el nem rendeződnek
a dolgok.
Weather kettétépte a majdnem üres csipszes zacskót és az asztalra öntötte az
utolsó négy szem csipszet.
Kettőt elvett.
– Gondoltam, hogy meg fogod kérdezni. Gondolom jöhet, bár most megmondom,
hogy nem lesz könnyű.
Letty kőkemény, és csak azt csinál, amit akar, és nem fog félni szembeszegülni
veled.
– Ki ilyen még a családban? – kérdezte Lucas.
Weather nemtudta – Kicsoda?
– Jézusom, Weather, az imént tökéletes leírást adtál magadról – mondta Lucas,
és elvette az egyiket az utolsó két csipsz közül.
– Nem igaz – Weather őszintén fel volt háborodva. Én vagyok a legrugalmasabb
ember, akit ismerek.
– Ajjaj… – Lucas feladta. – De szerinted meg lehet próbálni?
– Igen. Én nagyon kedvelem Lettyt – mondta Weather. – Hely van bőven. Még ha
csinálunk még egy gyereket is, a két kicsi alhat együtt, amíg Letty főiskolás nem
lesz…
– Még egy… hmm.
– Nem vagyok terhes, hülye – szólt Weather. – Csak elméleti lehetőségekről
beszélek.
Lucas lenézett az asztalra.
– Megeszed azt a chipszet?
Ugyanaznap este Margery Singleton meglepetten látta, hogy nyitva van a hátsó
ajtó, amikor hazaért. Mindig bezárta. Vagy majdnem mindig. A kisvárosban néha
elfelejti az ember. Bement a házba, és megpróbálta felidézni a reggelt vajon ma
reggel nem zárta be kulccsal az ajtót? Vagy tegnap?
Most mindenesetre becsukta maga mögött, aztán felkapcsolta a lámpát, belépett
a konyhába és megállt.
Egy nő ült az asztalnál. Amikor Margery meglátta, hátrált egy lépést.
– Maga meg kicsoda? – Aztán meglátta a nagy kupac pénzt az asztalon. – Az ott
az én pénzem.
Ruth Lewis felkapta Loren Singleton harmincnyolcasát.
– Maga megölte a húgomat. Meg azokat a kislányokat az injekcióval. És csak az
isten tudja, hogy még kit. Ezt nem lehet csak úgy annyiban hagyni. – Lewis az
öregasszony mellének szegezte a fegyvert.
A pisztoly, amit Ruth a templomban rejtett el, meglepően egyszerű szerkezet volt.
Ruth gyakorolt vele egy keveset, mielőtt egy nővérét átküldte volna a saját
igazolványával a kanadai határon. Maga is át fogja lépni még ma este a határt a
nővére papírjaival. Egyszerű alibi megtanult bűnözőként gondolkodni.
– Nem lőhet le csak úgy! – szólt Margery. Két lépéssel előre gondolt, ahogy
Lorennel tette. Loren két lábon járó halott volt már mielőtt elindult volna aznap este
tőle, és ezt Margery nagyon jól tudta. De Lorennek sajnos nem volt rendben valami a
fejében, és ha a zsaruk elfogták volna, hát képes lett volna mindent elmondani.
És aztán ha megtalálták a kislányokat a szeméttelepen és megtalálták a
tűszúrásokat… ki gondolná, hogy ennyi idő után is képesek rá – Nem lőhet le csak
úgy – mondta Margery. Ha elég közel jut az asztalhoz…
Ruth így szólt – Dehogynem.
Összerezzent a kis szobában a fülsiketítő robbanástól.
De az arcán az a hűvös, télies mosoly jelent meg, ahogy Margery Singleton
összecsuklott.