You are on page 1of 371

Fordította: Takács Márta

MIREILLE CALMEL

A FARKASOK
BÁLJA
• Az elátkozott szoba
3 Mireille Calmel
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Le bal des louves.
La chambre maudite., XO Éditions, 2003

Copyright © XO Éditions, 2003

Minden jog fenntartva.

Borító copyright © Tristan et Isolde de Sir Edward Blair Leighton. DR.

© Wasnezow, Viktor Michailowitsch. Iwan auf dem grauen Wolf, 1989.

Festmény. Tretyakov Galéria, Moszkva. AKG Paris

Hungarian translation © Takács Márta, 2005

ISBN 963 7304 52 5 ö


ISBN 963 7304 53 3
5 Mireille Calmel

M-érték Kiadó Kft., Budapest, 2005


Felelős kiadó a M-érték Kft. ügyvezető igazgatója
Irodalmi vezető Ambrus Éva
Felelős szerkesztő Csaba Emese
A borítót tervezte Streicher András (Art-Is Stúdió)
Ezt a könyvet azoknak a nőknek ajánlom, akiket
bárhol, bármikor
a világon megvertek, megerőszakoltak és
megaláztak.
Azoknak ajánlom, akiknek teher a másságuk és
ezért az életük is.
Azoknak, akik igazságról, szabadságról,
szerelemről álmodnak.
Végül azoknak, akik azért küzdenek, hogy soha ne
haljon meg
a remény.
Prológus

Nem volt ez a szó szoros értelmében vett szorongás. Inkább


csak enyhe nyomás, ami a mellére nehezedett, de amit a szamár
oldalát szorító lábikráiban is érzett. Egyfajta borzongás, amely
akkor fogja el az embert, amikor leszáll éj, és telihold van az
égen, de folyton eltakarja egy fekete ködfátyol, amelyet időről
időre foszlányokra szaggat a szél. És hozzá az a különös érzés,
hogy a tornyok ott fenn, amelyeknek tekintélyes fekete tömegét
kirajzolódni látta az út végén, a sziklacsúcson, nem fognak
soha menedéket nyújtani számára.
Barnabé abbé el akarta űzni magától ezt a képtelen és
nevetséges remegést, ezért gyorsan egy nagy keresztet vetett a
köpönyegére, majd lejjebb engedte fején a csuklyáját, és
elszántan megmarkolta az öve alá rejtett ezüsttőr nyelét.
Azzal nyugtatta magát, hogy csönd van, és hogy két
embermagasságú fal védi az útnak ezt a részét, nehogy a
farkasok megtámadhassák az utazókat, majd kissé
megsarkantyúzta fáradt hátasjószága oldalát.

– Erre, itt van, nagyuram!


François de Chazeron, Vollore és Montguerlhe ura, morózus
arccal szállt le a lováról. Egy pillanatra sem enyhült meg azóta,
hogy reggel az intézője elment érte vollore-i rezidenciájára, és
arra kérte, hogy kísérje el. Az intéző, aki a főúr nevében az
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 8

igazságszolgáltatással kapcsolatos esetekkel is foglalkozott, szó


nélkül szállt le a lováról. Az úton, tőlük néhány méternyire, két
mormoló szerzetes buzgólkodott, köröttük egyre nőtt a
bámészkodó tömeg. Odavonzotta őket egy rémületes
felfedezés.
Az intézőnek nem kellett beavatkozásra utasítania a kísérő
katonákat, mert a környék urának pökhendi, gőgös viselkedése
szétugrasztotta a tömeget. Imádkozva visszahúzódtak.
Az apátság főnöke, Guillaume de Montboissier főhajtással
fogadta az érkezőket, amit François de Chazeron kedvetlenül
viszonzott. Amióta az uraság az apát kérése ellenére sem adott
pénzt egy új kápolna építéséhez, mondván, hogy a terv
fölösleges és nagyra törő, meglehetősen hideg volt kettejük
viszonya.
Az intéző szánalmat keltő mozdulattal mutatott a földön
heverő alélt, elernyedt alakra.
– Ez már az ötödik…
– Tudok számolni, Huc! – vágta rá François de Chazeron
szárazon, miközben a lábával lesodorta a leplet, amely addig
szemérmesen eltakarta a hullát.
– Farkas volt, ez nyilvánvaló.
Huc de la Faye nem vitatkozott. A karmokkal szétszaggatott
test, amelynek üveges tekintete még őrizte a rettenetet,
önmagáért beszélt. Mégis döbbent volt, zavarba ejtette az eset.
Biztos volt benne, hogy egyetlen farkas se tudja átugrani a
falakat, amelyeket három hónapja, a legutóbbi hasonló támadás
után nagy sietve felépítettek.
– Ismerték? – kérdezte Chazeron.
– Ördögűző barát volt. Egyenesen Clermont-ból érkezett –
válaszolta Guillaume de Montboissier. – Arra kértük, hogy
vizsgálódjon e bűntényekkel kapcsolatban, de úgy tűnik, ő sem
járt nagyobb szerencsével, mint az elődje.
François de Chazeron fakó tekintettel végigmérte az apátot,
de nem fordult felé.
– Valóban? – kérdezte gúnyosan, és könnyű mosoly
rajzolódott ki keskeny ajkán.
Huc de la Faye közbelépett:
– Nagyuram, nem hagyhatja figyelmen kívül a szóbeszédet.
A furcsa hiedelmeket mindig mendemondák táplálják, és
bevallom, én magam is meg vagyok döbbenve. Miért van az,
hogy kizárólag csak szerzetesek és mindig csak telihold idején?
Arra számítottam, hogy ezekkel a falakkal elnémíthatom a
babonás elképzeléseket. De csak erősödtek, mert még a falak is
hatástalanok.
– Ezek egyszerű egybeesések – jelentette ki láthatóan
idegesen François de Chazeron.
– Mindenesetre zavarba ejtő, ezt ön sem tagadhatja le –
vágta rá Guillaume.
– Ugyan, apát úr, legyünk józanok…
– Nézze csak meg, De Chazeron úr, ezt az embert, aki a
démonok elűzésének szentelte magát – mondta parancsoló
hangon Guillaume, ujjával az elhunyt feldagadt arcára mutatva.
– Nézze és mondja, nem olyan rettenetet tükröznek-e a vonásai,
mint aki magával a sátánnal találkozott ezen az éjszakán?!
François de Chazeron csak nézett, de nem az arcot néz te,
amit a főapát oly kitartóan mutatott neki, hanem a halott ökölbe
szorított kezét. Egy lépéssel ott termett mellette, erőszakkal
szétnyitotta összeszorított ujjait, és döbbenten felkiáltott attól,
amit talált. Az alvadt vértől foltos tenyérben egy szürke farkas
szőrével hosszú barna hajszálak keveredtek.

Néhány nap óta érezhetően hűvösebb lett, de az auvergne-i


hegyeket borító erdők arca még nem változott. A Clermont-
Ferrand-tól Thiers-ig vezető keréknyomokban még alig
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 10

csillantak meg itt-ott a kis jéghártyák. François de Chazeron


uraság birtokain, a néhány hirtelen jött hideg zápor és esős nap
ellenére, az 1500-as esztendő december hónapja kellemesen
telt el.
François de Chazeron átköltözött Montguerlhe-be, hogy
jelen legyen, és maga is lássa, mit tud tenni mindezek után az
intéző. Ugyanis Huc de la Faye szomorú felfedezése
megerősíteni látszott azt a babonás szóbeszédet, hogy egy
farkasember packázik az egyházzal – és hogy ez a farkasember
természetesen nem lehet más, csak maga a sátán. Az ügy egyre
dagadt, és ez a környék urának egyáltalán nem tetszett.
Ennek a gőgös, öntelt, ellentmondást nem tűrő, huszonegy
éves uraságnak az volt a fő ambíciója, hogy felhívja magára
hűbérurai figyelmét, mert egyre fontosabb tisztségekre vágyott,
ezenkívül leginkább olyan ügyekkel akart foglalkozni, amelyek
segítségével növelhette vollore-i és montguerlhe-i birtokainak
értékét, nem pedig azzal, hogy miféle kétségek gyötrik a
birtokain élő embereket.
Nem sokkal később, pontosabban két héttel Barnabé abbé
halála után François de Chazeron Huckel együtt elment a
Fermouly-tanyára, ahol egy tizenegy éves kislány azt állította,
hogy látott egy szürke farkast a falak mentén ólálkodni. A
tanya épp a Thiers és Montguerlhe közötti úton volt, nem
messze a támadás színhelyétől. Az intéző egyetlen feltételezést
sem akart figyelmen kívül hagyni, még akkor sem, ha a néha
többször is jelentkező önkéntes tanúknak nem is volt más
forrása, mint a paraszti képzelet.
Ezúttal tehát François is elkísérte. A farkasember
feltételezett támadása legalább alkalom volt arra, hogy
megmutassa magát egy kicsit a birtokain. Ezt még nem tette
meg, amióta beköszöntött ez az új évszázad, amely egyébként
izgalmas perspektívákat nyitott meg a nagyúr alkimista
munkája előtt. Vollore-i kastélya egyik tornyának titkos
magányában hónapok óta párolta lombikjaiban az alkahestnek*
is nevezett anyagot, hogy megszerezze a bölcsek kövét, amely
az ólmot arannyá változtatja, és őt majd még gazdagabbá teszi.
Már a célnál volt, tudta, érezte. És nem számított, hogy
milyen eszközökkel. A tapasztalatok kínálta gyönyörűség
minden áldozatot megért. Úgy vélte: még egy kis idő, és a
francia királyi udvarban fog tündökölni.
Tehát ez az ügy alapjában véve untatta, mert nem
foglalkozhatott a nagy lepárlókészülékkel, és le kellett
mondania izgalmas, élvezetes felfedezésekről, pedig azokat
előbbre valónak tartotta.
Éppen arra gondolt, hogy megfosztották ezektől az
örömöktől, amikor megérkeztek a Fermouly-tanyára, ahol a
feles bérlő, Armand Leterrier már várta őket. A tanú Leterrier
kisebbik lánya volt, s mialatt az intéző ennek a kék szemű,
fémesen hideg tekintetű gyermeknek a vallomását hallgatta, a
feles bérlő leültette François-t, és bemutatta neki a tanya
elszámolásait.
Ez egy ideig lefoglalta Vollore urának figyelmét, egészen
addig, amíg meg nem akadt a szeme egy bájos, törékeny
lányalakon, aki odakint az udvaron épp eleséget szórt a
baromfinak. Mintha tűszúrás érte volna az ágyéka mélyén…
– Ki az ott? – kérdezte hirtelen, félbeszakítva a feles bérlő
számokkal teletűzdelt mondatát, ami amúgy sem érdekelte.
Armand Leterrier követte ura tekintetét, és a váratlanul

* Az alkimisták szerint az alkahest, az örökké jelen való és mégis


megfoghatatlan a prima materia, minden anyagok kvintesszenciája, amely
oldja az anyagokat, és amelyből egyébként az elemek származnak. Az
alkimisták ezt az anyagot akarták előállítani és „bezárni a bölcsek kövébe”,
mely utóbbit egyébként nem kell feltétlenül kőnek képzelni, lehetett az por
vagy folyadék is. A lényeg, hogy a „bölcsek köve” segítségével a különféle
fémeket arannyá kívánták átalakítani.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 12

felébredt figyelemre büszkén válaszolt:


– Ő az idősebbik lányom, Isabeau.
– Hűha, barátom – kiáltott fel François, és vad fény lobbant
fel tekintetében –, nagyon csinos, nagyon bájos. Hogy lehet,
hogy eddig még soha nem láttam?
– Bizonyára látta már, nagyuram, csak fenemód
megváltozott, amióta utoljára erre járt. Tizenöt éves korára
éppolyan lett, mint a megboldogult édesanyja, és már úgy
viselkedik, mint egy igazi dáma. De nem sokáig lesz az én
házam lakója, mert péntekhez két hétre férjhez megy Benoît-
hoz, a késkészítő és köszörűs fiához.
– Azt mondod, férjhez adod? Az engedélyem nélkül?
A hangnem most hirtelen száraz volt, és kemény. Armand
hebegni kezdett, és ijedten gyűrögette a sapkáját, amelyet még
beszámolója elején a térdére fektetett.
– Ó, nem, nagyuram, semmiképpen nem! Még nagyuram
azóta elhunyt édesapja áldotta meg a fiatalok jegyességét két
évvel ezelőtt, és ő jelölte ki a házasság időpontját is. Nem
tudtam, hogy ezenkívül nagyuram beleegyezése is szükséges.
– Az apámé elég – nyugodott meg François, de nem tudta
levenni a szemét Isabeau bájos formáiról, amelyeket csak még
jobban kiemelt ruhájának melegzöld színe. – De gondolom,
nem akarod elveszteni a jóindulatomat, Leterrier?
– Nem, ó, bizonyosan nem, nagyuram! Mi semmiben nem
szenvedünk hiányt az ön birtokán, és nincs miért
panaszkodnom. Sőt, épp ellenkezőleg, csak magasztalhatom
önt, nagyuram – erősködött Armand boldogan, hogy elkerülte
Chazeron dühét.
E szavak hallatán Vollore ura végre levette a szemét a
lányról, és ránézett a hirtelen nyugtalanná vált szegény
ördögre. Leoldott az övéről egy bőrzacskót, kivett belőle két
ezüstpénzt, és ledobta az asztalra. Armand tágra nyitott
szemmel követte az érmek pörgését, amíg azok végül ígéretes
csengő hangot adva megálltak.
– Átadod nekem használatra a gerlicefiókát, barátom. Csak
vedd el a pénzt. Rajta! Vedd el! A tied – unszolta François
élveteg tekintettel.
Armand tétovázott, de aztán nem tudott ellenállni, felkapta a
pénzt, és nyakig elvörösödött.
– Az én nagyuram túlságosan jó az ő gyermekeihez.
– Köszönetképpen elvárom, hogy a leányod kedves legyen
hozzám. Elvárom őt a montguerlhe-i kastélyban, mihelyt vége
az esküvői ceremóniának. És természetesen ezért az árért
elvárom, hogy szűz legyen – fejezte be François cinikusan.
Nem hatotta meg őt Armand dúlt arca, aki úgy forgatta ujjai
között az ezüstérmeket, mintha hirtelen feltüzesedtek volna.
– Felejtse el ezt a gyermeket, François uram, különben
rettenetes csapások zúdulnak önre és a birtokaira – suttogta egy
fakó hang a háta mögött.
François de Chazeron dühösen megfordult, és a kandalló
melletti kuckó mélyén megpillantott egy fekete özvegyi ruhába
öltözött öregasszonyt. Észre se vette, amikor belépett a
konyhába.
– Ki vagy te, hogy dacolni mersz urad vágyaival? – mordult
gorombán a ráncos kezét félbehagyott kötésén pihentető
öregasszonyra François.
– Ő az anyósom, nagyúr – lépett közbe Armand, mintegy
mentegetve őt. – Nem kell törődni vele, hogy mit mond…
– Hallgass, fiam! Elfelejted, hogy mivel tartozol nekem?
A hang egy másodperc alatt veszedelmesen komollyá
változott. Armand éppúgy rettegett a nagyanya hatalmától,
mint a nagyúr sötét tekintetétől.
– Amélie Pigerolles vagyok, Turleteuche asszony leánya, én
magam is Turleteuche! – közölte kihívón a nagyanya.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 14

François de Chazeron arca összerándult. Turleteuche! Ő volt


az a boszorkány, akit 1464-ben, tizenöt évvel az ő születése
előtt meggyilkoltak a környék polgárai. És bár a bűnöst egy
saint-claude-i zarándoklatra ítélték, ahová egy négy font értékű
gyertyát vitt magával, pár héttel később a szerencsétlen nő átka
mégis utolérte őt. Meghalt, az arca teljesen fel volt dagadva a
rettenetes kínoktól. François gyermekkorában többször is
hallotta a történetet. Gyűlölte a boszorkányokat. Mindenkit
gyűlölt, aki szembefordult vele. De most uralkodott magán, és
enyhültebb hangon folytatta:
– És boszorkány vagy te is?
– Nem, uram, egyáltalán nem. Egyedül a nevet örököltem.
De azért ne vegye könnyedén egy öregasszony bolondságait…
François gonoszul felnevetett. Egy csettintésébe kerülne,
hogy ez a bolond öregasszony lángnyelvek között, egy
máglyán fejezze be az életét. Felkelt, és gőgösen, keményen
kettejük közé lépett.
– Márpedig én akarom és én is fogom elvenni ennek a
leányzónak a szüzességét. Gondolj a tieidre, paraszt, és arra,
hogy jobb lesz önként, mint kényszerrel!
Ezekkel a szavakkal Vollore ura kemény léptekkel távozott,
közben főhajtás nélkül keresztezte Isabeau útját, aki
dudorászva lépett be a házba, s ahogy illett, mély meghajlással
köszöntötte a nagyurat.
Amikor Isabeau megkapta apjától a parancsot, hogy alá kell
vetnie magát a nagyúr akaratának, zokogva nagyanyja két térde
közé kuporodott, és rá se nézett az apjára. Armand csak állt,
lehajtott fejjel, az öregasszony pedig finom kezével
végigsimította Isabeau gesztenyeszínű, hosszú hajfonatát.
– Ne siránkozz, kislány! – suttogta. – Megóv az Isten ettől a
démontól.
Isabeau hitt Istenben, és azt is elhitte, amit a nagyanyja
mondott, hiszen ő nevelte. Az édesanyja meghalt, amikor
világra hozta a kis húgát, Albérie-t. De mégse tudta elnyomni
magában a félelmet, amely szinte a borzalommal volt határos.
Másnap elment jövendőbelijéhez, Benoît-hoz, akit gyöngéd
szerelemmel szeretett. A fiú épp késeket köszörült, hajtotta a
kereket, és örült, amikor észrevette Isabeau-t és kísérőjét, a
Mirette nevű barna kiskutyát. Amikor meglátta menyasszonya
könnyben ázó arcocskáját, kicsit félrehúzódott vele, távolabb a
vele együtt dolgozóktól. És csak ekkor hallgatta végig
remegve, amit a lány elmondott neki. Egy kis ideig hallgatott,
aztán kitört belőle a düh, fékezhetetlenül, de igyekezett
legyőzni. Durva, meleg kezébe fogta a lány két kezét, Isabeau
arca felderült, de ez nem tartott soká. Benoît mélyet sóhajtott,
látszott, hogy küzd magával, aztán megadta magát, és végül azt
mondta szánalmasan:
– Alá kell vetnünk magunkat, Isabeau.
Isabeau el akarta rántani a kezét, mintha megégették volna
ezek a szavak, de Benoît erősen szorította. Látta ugyan, hogy a
lány nagyon elsápad, mégis szomorúan folytatta.
– Hiszen te is ismered a szokást, éppúgy, mint én. Ehhez az
úrnak joga van, Isabeau! Dacolni vele maga a halál. Igen,
dacolni egyenlő a halállal! – ismételte, mintha saját magát is
meg akarná győzni.
– Akkor inkább meghalok! – mondta fojtott hangon Isabeau.
– Ő hitvány, aljas és kegyetlen. Iszonyodom tőle, akármilyen
tiszteletet parancsoló!
– Ő az úr, Isabeau! Hozzá tartozunk, akármit teszünk is. Az
ő parasztjai vagyunk! Én teszek róla, hogy majd elfelejtsd! A
gyerekeink majd elfelejtetik!
– A gyerekeink, Benoît?
Isabeau kétségbeesetten nézett a fiú szemébe.
– Hogy felejtsem el, ha majd az ő fattyát kell kihordanom és
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 16

táplálnom?
– Ha így lenne, a nagyanyád majd elhajtja a démon kölykét
– sziszegte a foga között Benoît.
A lányból ekkor kitört a zokogás, és ismét el akart szakadni
a fiútól, de az magához ölelte.
– Szeretlek, Isabeau. Mindennél jobban! De ha dacolunk
vele, az maga a halál! A halál! – ismételte újra.
Gyerekkora óta mindig ezt hallotta, mindig ugyanezeket a
szavakat és ezt a mondatot; ezeket minden haszontalan
gyereknek tudni kellett. Mind tudta, hogy feltétel nélkül,
lemondva a saját emberi méltóságáról, alá kell vetnie magát a
nagyúr kívánságainak. Ezzel állt most szemben Isabeau
szorongása, Isabeau minden bája és szépsége, ragyogása, a
nevetése, amit utána talán soha nem fog hallani, és az
ártatlansága, amit veszni hagy. Nem szólva a bizalmáról,
amivel visszaél, amikor átengedi őt François de Chazeron
perverz vágyainak. Benoît a nyelvét már dagadtra harapdálta
kétségbeesett dühében, s végül nagyot sóhajtva, nehezen
formálva a szavakat, azt mondta:
– Megszökünk, Isabeau! Megkapjuk az áldást, és máris
szökünk! Megmentelek tőle, de meglátod, végünk van,
elveszünk!

François de Chazeront vak düh fogta el. Várta Isabeau-t, nagy


élvezettel elképzelte, hogyan fogja rajta vágyait kielégíteni,
hiszen az utóbbi komor napokban már annyiszor kísértette őt
az ifjú hajadon képe.
Két hete múlt, hogy a farkasember ügyében leállt a vizsgálat
és a nyomozás. Holnap lesz telihold, és az intéző azt tervezte,
hogy csapdát állít az állatnak. François óvakodott attól, hogy
erről lebeszélje, de figyelmeztette, hogy a sátánt nem lehet
rászedni, és hogy ő visszamegy Vollore-ba, bármi legyen is az
ügy végkimenetele. Így most ahelyett, hogy a katonákkal
együtt, fáklyával a kezében, merő szórakozásból részt venne a
farkasember utáni hajtóvadászatban, a bájos Isabeau testéről
álmodozik, és nem egy megtalálhatatlan farkas bőréről.
Várta a lányt attól kezdve, hogy megszólaltak a templom
harangjai. Várta, hogy megérkezzen, és térdre boruljon előtte.
Ráhagyott egy kis időt, amit az ezüsttalléroknak köszönhetően
a templom előtt felállított terített asztal körül kihasználhat a
család. De már három órája is elmúlt, hogy a pap áldását adta a
házaspárra, és Isabeau helyett csak Huc de la Faye jelentkezett.
– Ezek eltűntek, nagyuram!
– Botoztasd meg az apját! Majd meg fogja mondani, hova
bújt el a lánya!
– Úgy tűnik, éppúgy meg van lepődve, mint amennyire
ijedt, uram. Egyébként ő értesített engem, amikor felfedezte az
eltűnésüket. Sokkal gyávább ő annál, semhogy benne lenne egy
ilyen mesterkedésben.
– Akkor is botoztasd meg! – mordult rá François, és öklével
az előtte álló asztalra csapott. – És azt is mondd meg neki,
hogy ha nem találom meg az idősebbik lányát, akkor a
kisebbiket a montguerlhe-i őrség rendelkezésére bocsátom!
Menj! És ne merészelj vitatkozni a parancsaimmal! Ez a kis
nyavalyás pedig majd megfizet, és ha nem ő, akkor valaki a
családjából!
Huc de la Faye nem magyarázkodott, de nem érzett semmi
örömöt, amikor a testőrség nagytermében abbahagyta a botozást.
Nagyon igyekezett visszafogni az ütéseit, de Armand
mégsem kelt fel többé. Huc a holttestet Fermoulyba vitette, és
tisztelettel meghajolt a nagyanya előtt. Az öregasszony
gyűlölet nélkül nézett rá. Talán érezte, hogy mennyire
émelyítette és undorította Huc de la Faye-t, hogy a méltatlan
leszármazottat is ugyanazzal a vak engedelmességgel kell
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 18

szolgálnia, mint az apját, Vollore előző nagyurát.


– Arra kötelezett, hogy magammal vigyem Albérie-t, de
vigyázok, hogy semmi baja ne eshessen. Erre szavamat adom –
mondta halkan, és a torkát köszörülte.
Az öregasszony nem szólt, nem is ellenkezett, csak ujjával a
kandalló melletti kuckó felé mutatott. Várta, hogy eljöjjön az ő
ideje, az óra, amikor a montguerlhe-i kastély ura fizetni fog.
Huc de la Faye kézen fogta Albérie-t, és egy zsebkendőt
adott neki, hogy letörölje a könnyeit. A gyermek néhány percig
ellenkezett, fémesen ragyogó kék szeméből szinte sütött a
gyűlölet. Gyűlölte ezt a férfit, aki megölte az apját. De aztán
fogait összeszorítva elfojtotta a dühét, és hagyta, hogy Huc
elinduljon vele a hatalmas kőkastély felé.

A fiatalok először a nagy út mentén haladtak, hogy minél


nagyobb legyen a távolság François de Chazeron és az ő
nyomorult sorsuk között. Egyikük sem akart gondolkodni,
megrészegültek a szabadság illatától, ami csak illúzió volt, de
erről álmodoztak már két hete. Csak ez a törékeny remény
tartotta bennük a lelket, hogy el lehet menekülni. Benoît
nagyon rossz érzéssel ellopta apja megtakarított pénzét, és
összekészített egy batyut, Isabeau pedig hamis nyomokat
hagyott hátra a családjának. Azt remélték, hogy valahogy
eljutnak Lyonig, s hogy ez sikerüljön, elhozták a tanyáról a két
legjobb szamarat, ezeket fogják használni az úton, mielőtt
nekivágnának az erdőknek, annak ellenére, hogy minden
lépéstől rettenetesen féltek, mert tudták, hogy az erdőben
farkasokkal vagy útonállókkal találkozhatnak, akik
kirabolhatják őket.
Két órán keresztül azt hitték, szerelmük börtönébe zárva,
hogy egyedül vannak a világon, aztán Benoît meghallotta a
lódobogást. Sokan jöttek. Gyorsan elbújtak, eltűntek az út alján
húzódó sűrű bozótosban, de a szamaraikat az úton hagyták.
Isabeau nem szólt, pedig folyton megbotlott a földre hullott
száraz ágakban, s a tüskés bozót beleakadt a hajába, és
felsértette a lábát. Csak ment, lihegve, ijedt tekintettel, és nem
gondolt semmire. Még jobban megrettent, amikor meghallotta
a kutyák ugatását. Igyekeztek még gyorsabban menni, és
átgázoltak egy kis patakon is, hogy verítékük szaga ne vezesse
nyomukra a kutyákat, de végül Isabeau nem bírta tovább,
kimerülten összerogyott, és a bokáját dörzsölve sírva fakadt.
Benoît letérdelt mellé, és gyengéden megcsókolta a nagy
rohanásban kicserepesedett ajkait.
– Menekülj! – súgta Isabeau. – Engem akar, téged nem fog
üldözni.
– Soha – mondta Benoît, aztán zokogását visszafojtva
gúnyosan felnevetett: – Aki dacol vele, meghal!
– Akkor ne hagyd, hogy megtegye velem… – könyörgött
Isabeau, miközben egyre közeledtek az ugató kutyákkal
körülvett felhajtók.
Benoît keservesen nyelt egyet, és kereste akár a legkisebb
kételyt is Isabeau szemében, de csak végtelen, tiszta szerelmet
látott benne.
– Egyikünket se kapja meg élve – mondta elszántan.
Kihúzta magát, és elővett egy hosszú kést, amit maga
készített és élesített erre az utolsó lehetőségre gondolva.
– Hunyd be a szemedet, szerelmem – suttogta.
Isabeau engedelmeskedett, de nem jött a halál. Amikor
meghallotta a kőre hullott kés pengéjének fémes hangját,
kinyitotta a szemét, s meglátta a tántorgó Benoît-t, hátában egy
nyílvesszővel. Üvöltve felült. Néhány méterrel Benoît mögött,
nyílpuskával a kezében, kegyetlen és kielégült képpel Vollore
ura állt és mosolygott.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 20

Isabeau többé nem sírt, nem is félt, tán nem is lélegzett, és nem
is élt, pedig a szíve elszántan tovább dobogott, a szeme látott,
és a vére összekeveredett ennek az embernek a vérével.
Nem élt, nem létezett, amióta a szeme láttára akasztották fel
a haldokló Benoît-t. Hogy elrettentő példát állítsanak, harsogta
François de Chazeron. Mert nem lehet dacolni, mert nem
vonhatók kétségbe az úr jogai. Benoît szomorú halállal halt
meg, nyilvánvalóan alárendelt helyzete győzte le. Lelkében
megnyugodva halt meg. Dacolt, és megfizetett érte. Ez így volt
rendjén.
De Isabeau mindezt nem tudta elfogadni. Ezért halt meg ő is
ugyanabban a pillanatban, amikor Benoît. Mintha az ő
lélegzete is megállt volna örökre, amikor az a kötél
megrándult. Nem volt per, nem volt ítélet. Csak az erő joga
érvényesült. Az uraság joga. A gőg hitvány joga.
És attól kezdve Isabeau mindent elfelejtett, mindent vagy
még annál is többet. François dühét, perverzitását, őrült
tekintetét, a kezeit, amelyek hol gyengéden, hol durván
érintették, a húsába vájt körmeit… Nem érzett, nem hallott
semmit, nem ébredt fel benne semmi. Meghalt, amikor Benoît
utolsó tekintetét látta.
– Szükségetek lesz valami csalétekre a farkasemberetekhez!
Adjátok rá egy szerzetes csuháját, és Montguerlhe tornyai alatt
lökjétek ki az erdőbe!
Huc de la Faye-t elöntötte a düh, amikor a szobába belépett,
de lenyelte, csak a halántékán lüktettek az erek. François de
Chazeron ekkor már több mint egy órája kínozta Isabeau-t.
Mivel a lány nem kiabált, azt hitte, meghalt, pedig sápadt arcán
csendesen csorogtak a könnyek. Huc szerette volna messze
vinni, ápolni, meggyógyítani, hiszen még szinte maga előtt
látta a gyönyörű, vidám lánykát, aki Isabeau volt néhány
nappal azelőtt.
Lehajtotta a fejét, és hallgatott. Dacolni egyenlő a halállal.
Ezt ő is megértette. Ez a szegény lány kiérdemelte az örök
álmot; Huc nem hitte volna, hogy Isabeau túléli mindazt, amin
átment.
Odalépett a vérfoltos ágyhoz, és karjába emelte a meztelen
testet. Isabeau parázsló vastól feldagadt bal mellén meglátta a
címeres Chazeron-bélyeget. Ajkába harapott, hogy fel ne
kiáltson, és kiment a szobából. Végtelenül szégyellte magát.
Miután az őrtorony tövébe állított strázsáknak
megparancsolta, hogy amint meglátnak egy farkast közeledni,
inkább végezzenek a lánnyal, gyors léptekkel a közös ebédlőbe
igyekezett, ahol Albérie zokogott a testes szakácsnő keblére
borulva.
Gyengéden lefejtette róla, és nagy nehezen meggyőzte a
gyermeket, hogy jó lenne az uraság tébolygásait elkerülni és
minél messzebbre menni, legalábbis addig, amíg ezen a
birtokán tartózkodik. Épp elindult volna vele a Moutier-
apátságba, de hirtelen megtorpant. És a nagyanya? Ez a
Turleteuche származék, akit François ugyancsak nem szeretett?
Huc de la Faye elharapott egy káromkodást, felkapta
kislányt, lóra ült vele, és miközben François de Chazeron a
montguerlhe-i kastély tornyából áldozata összetört alakját leste,
Huc szélsebesen elvágtatott Fermoulyba, hogy megnyugtassa a
lelkiismeretét.
Ott viszont látnia kellett, hogy hiába sietett, nyoma sem volt
az öregasszonynak, mintha legalábbis köddé vált volna, vagy
felszívódott volna a kandalló kuckójában.
Amikor meglátta a nagyanya kötését a földön, egy szék
előtt, amit kihúztak az előtérből, egy percig azt hitte, hogy
talán François de Chazeron megelőzte, de ezt az eshetőséget
rögtön elvetette. Ezt is csak őrá bízta volna. Különben is
annyira el volt foglalva Isabeau megkínzásával, hogy biztos
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 22

nem jutott ideje még a családjával is foglalkozni.


Kérdezte Albérie-t, de ő csak mosolygott, megvetőn, mintha
valami kimondhatatlan titok őre lenne. Huc de la Faye nem
erősködött. Meg volt győződve róla, hogy az öregasszony
biztonságban van. Ettől kezdve csak arra volt gondja, hogy az
árva Albérie-t megóvja.

Isabeau nem tudta volna megmondani, mikor kezdte el érezni,


hogy fázik. Hirtelen jött ez az érzés, hevesen, és fájt is, igen,
végtelenül fájt. Felemelte a fejét. Az összesűrűsödő fekete
felhők rátűzték magukat Auvergne hegycsúcsaira, de közöttük
ott mosolygott megbocsátón az alabástromszínű telihold.
Isabeau csak ekkor vette észre, hogy hason fekszik egy
patak sáros medrében, a kastély legkülső kerítésén kívül, és
nem emlékezett másra, csak François kegyetlen tekintetére,
ahogy a melle fölé hajol, miközben a hasára nehezedve,
nyögve, röfögve dolgozik.
Ez a fájdalom hozta vissza az életbe. És ugyanabban a
pillanatban fény csíkozta be a haragos éj felhőit, és
megvilágított egy nyílást a hegyek falában, majd a szinte
azonnal lezúduló zápor csapkodni kezdte a testét, mintha le
akarná mosni róla a csúf sebeket. Még mindig úgy érezte, hogy
teste minden porcikáját szétdúlták, összetörték, szétmorzsolták,
de nem érdekelte.
Miközben körmeivel a sárba kapaszkodva elkezdte
vonszolni magát az imént látott barlangnyílás felé, egyetlen
szó, egyetlenegy szó járt a fejében, amely gyógyírként hatott a
sebeire:
Bosszú. Bosszú.

François de Chazeront a zivatar visszakényszerítette az


őrtorony belsejébe, de amikor egy vad üvöltést hallott,
felpattant, és perverz tekintettel pásztázta a sötétséget, de nem
látott mást, csak a vihar tépte haragos erdőt.
Visszahúzódott, de elégedett volt, élvezte, hogy kiélheti
minden szeszélyét. Arra gondolt, hogy másnap visszatér
Vollore-ba. Közben az egyik kezét hanyagul végighúzta
csepegő öltözetén, aztán elkerekedett szemmel nézte a tenyerét,
ott voltak rajta kegyetlenségének szomorú maradványaiként
Isabeau barna hajszálai, de ezeken kívül, mint valami gúnyos
sátáni nevetés, ott csillogtak a szürke farkas szőrszálai is.
Első

Az ember szinte azt mondhatta volna, hogy minden sötétséget


magába szívott a zörgő, süvöltő, rázkódó, patakzó, örvénylő
forgatag. Mintha az lett volna a cél, hogy ezen a hetek óta
áztatott és elárasztott földön semmi ne maradjon teljes, szilárd
és egész.
A litánia alatt támadt fel a szél, és az éjszaka még békésen
feltűzött néhány csillagot a köpenyére. De aztán jöttek a felhők,
beborították az eget, és attól kezdve semmi nem dacolhatott a
Mindenható haragjával.
A farkasok megbújtak titkos vackaikban a hegyek között.
Az emberek pedig minden reccsenésre, szakadásra egész
testükben reszketni kezdtek.
1515 októberének azon az éjszakáján az orkán uralkodott.
Alig néhány hét telt el a marignani csata óta, amely I. Ferenc
francia királynak a milánói herceg fölött aratott győzelmével
végződött.
– Húzzátok! Rajta, húzzátok, a pokolba is! – dühöngött Huc
de la Faye.
Érdes tenyerébe köpött, és ő is segített a parasztoknak meg a
favágóknak, akik a fatörzs köré tekert vaskos kenderkötél fölé
hajolva minden erejükkel azon voltak, hogy megmozdítsák a
fakolosszust. Húszan voltak, a környék legerősebb emberei,
akik hajnal óta azon fáradoztak, hogy kiszabadítsák a
felhasogatott tetőt a faágak, sőt egész törzsek alól. Ez rendkívül
25 Mireille Calmel

nagy erőfeszítést igényelt. Egy több száz éves öreg tölgy dőlt
rá a vollore-i kastély egyik tornyára, és nem szégyellte
fülsiketítő recsegések közepette magával söpörni a kastély
tetőzetét és ácsolt gerendázatát. A tiszteletre méltó öreg fa
ágainak felhasogatása az egész napot igénybe vette, míg végül
a kastély egy óriás pózna alatt álló tátongó romhalmazhoz
hasonlított. Most már csak függőlegesre kellett állítani a
megdőlt fatörzset, hogy teljesen kiszabaduljon alóla az épület.
Huc de la Faye káromkodott, és megint összeszedte minden
erejét. A háznép aggódva és imát mormolva figyelte a
félelmetes manőverezést.
– Jön már, jó uram, istenemre, mozdul! – sziszegte a foga
között egy herkulesi termetű alak. Halántékán vaskos kék ér
lüktetett.
– Húzzátok! Húzzátok! – válaszolta izzadtan, kivörösödött
arccal, mérgesen Huc. A veríték csípte a szemét.
Végül a törzs lassan, akár egy nagy hajóárboc,
felemelkedett, s a köteleket húzó húsz ember hirtelen hátrálni
kezdett.
– Fordulj! Forduljatok! Vissza! – üvöltötte Huc, miközben a
favágók egyetlen lendülettel eltérítették a törzs zuhanásának
irányát, hogy minél messzebb essen le az épülettől.
Ugyanabban a pillanatban el is engedték, és diadalordításuk
összekeveredett az ázott földre zuhanó fatörzs recsegő
hangjával. Huc de la Faye a kötéltől sebes tenyerével
megtörölte izzadt homlokát, aztán egy öleléssel megdicsérte a
favágók mesterét.
– Szép munka volt, Béryl, szép munka volt!
– A mindenit! De fárasztó is volt, és nagyon
megszomjaztam – válaszolta a favágó, és száraz nyelvével
nagyot csettintett.
– Hé, kastély! – kiáltotta vidáman Huc. – Hozzanak bort
ezeknek az embereknek, de gyorsan!
Néhány szolgálólány azonnal eliramodott, még a
szoknyájukat is felkapták, hogy jobban tudjanak futni. Ezalatt a
férfiak lefejtették a köteleket a fatörzsről, és odahengerítették a
kastély patakjában heverő többi kivágott törzs mellé. Béryl a
tenyerébe köpött.
– Szomorú látvány! – dörmögte.
Huc nem szólt, csak bólintott.
Romos kastély, összetört ablaküvegek, a parkban legalább
tíz összeroncsolt vagy gyökerestül kitépett fa: erre ébredtek
azon a reggelen az orkán után. De ilyen volt az egész környék.
Az erdő úgy nézett ki, mint egy tüzeléshez előkészített farakás.
A sok rommá lett házat is újjá kell majd építeni, arról nem is
beszélve, hogy mennyi a halott és a sebesült. Az utóbbiakat a
csodával határos módon épen maradt Moutier-apátságba
szállították.
Huc odalépett az egyik apród elé, aki tálcán hozta a
boroskancsót meg az ivóedényeket, aztán minden
szertartásosság nélkül felemelt egy nagy cserépkupát, a
szájához emelte, hogy kiszáradt torkát leöblögesse, majd a
fülénél fogva Bérylnek nyújtotta, aki vágyakozva nézte, amikor
nagy, hangos kortyokkal nyelte az üdítő vörös italt. Ő is
enyhítette a szomját, miközben Huc elküldte a maradék italt a
többi favágónak, akik nem pihentek, egy percre sem hagyták
abba a munkát.
– Mennem kell jelentem – sóhajtotta Huc, amikor szótlan
társa egy csuklómozdulattal lefelé fordította az üres kupát.
– Elkísérem. Jobb, ha ketten vagyunk – jegyezte meg Béryl
kényszeredett mosollyal.
Huc egy vidám kacsintással megköszönte az aggódó
ajánlatot. Ők ketten már nagyon régen ismerték egymást, és
tudták, hogy uruknak milyen rossz természete van. Bizony,
27 Mireille Calmel

rossz természete volt, és ezen a reggelen olyan förtelmes


hangulatban volt, hogy még nem is mutatkozott.
– Na gyerünk, komám! – vetette oda Huc, és a kastély épen
maradt szárnya felé indulva megszaporázta a lépteit.

François de Chazeron két kezét a háta mögött szorosan


összekulcsolva rótta a köröket az egyetlen szobában, amelyben
épek maradtak az ablakok.
– Ne nyafogjon már, legyen szíves, mert idegesít! – állt meg
dühöngve már isten tudja, hányadszor, megfélemlített fiatal
felesége, Antoinette előtt.
Az asszony az éjszakai orkán alatt azt hitte, elérkezett az
utolsó órája, és komornáival a vártoronyban álló nagy asztal
alatt keresett menedéket. Ott aztán úgy ordított félelmében,
hogy még a pincébe bújt apródoknak is hasogatta a fülét, hát
még a férjének, aki dacolva az elemekkel, az ablakban állt, és
az arcába kapta az üvegszilánkokat, amikor a tölgyfa
végigsöpörte menedékük falát.
François arcát alvadt vértől barna barázdák borították,
Antoinette felnézett rá, és ahelyett hogy megnyugodott volna,
még görcsösebb zokogásban tört ki. François érezte, hogy az
arca kivörösödik a dühtől. Már nem bírta tovább ezeket a női
kitöréseket, de azért igyekezett uralkodni magán.
– Megmenekültünk, Antoinette, tehát most szedje össze
magát, az isten áldja meg! – sziszegte a foga között. –
Rangjához méltón kell viselkednie. Ön a ház úrnője!
Fegyelmezze magát! Most nincs idő jajgatni és siránkozni, ezt
jól jegyezze meg!
– De én nem jajgatok – csuklott Antoinette –, én igyekszem
imádkozni, ó igen, igyekszem… – erősködött a szerencsétlen,
és megint csak zokogott.
François odarohant a fotelhez, amelyben az asszony ült.
Belekapaszkodott a karfájába, arcával egészen közel hajolt
Antoinette-hez, és úgy mondta:
– Akkor igyekezzen csendben imádkozni! Nem hagy
gondolkodni!
Antoinette az orrához emelte a zsebkendőjét, és a fejét rázta,
a szeme tele volt könnyel. Igen, a férjének igaza van, teljesen
igaza van, de ami történt, sok volt.
Ebben a pillanatban lépett a szobába Huc de la Faye és
Béryl. François felállt, és szembefordult velük. Ők egy
dühkitörést vártak, de a két ember érkezése most érdekes
módon megnyugtatta a vár urát. Határozott léptekkel odament
hozzájuk.
– A legjobbkor jöttek – mondta elégedetten. – Mentsenek
meg!
És anélkül hogy egy pillantást vetett volna bájos feleségére,
akitől most végre megszabadulhatott, kisietett a szobából. A
saját szobája felé igyekezett. Huc de la Faye és Béryl követték.
– Több hétre lesz szükség, hogy a tető ácsolatát rendbe
tegyük, utána a megrongálódott falakkal kell foglalkozni, és
csak azután lehet a belső tereket újjáépíteni – mondta Béryl,
miután részletesen felsorolta, milyen károk érték a kastélyt.
– Ne felejtsük, hogy jó néhány út is el van zárva, pedig
ezekre szükségünk van, hogy az embereknek segíteni tudjunk.
És még ha sikerül is összecsődítenünk a legjobb
mesterembereket, ácsokat, kőműveseket, tetőfedőket,
asztalosokat, félek, akkor se leszünk készen a kemény tél
beállta előtt.
Vollore ura a fejét csóválta. Untatta ez az egész, de nem volt
más választása, mint felsorakozni e két ember mellett, akik már
tizenöt éve szolgálták, és mindig csak dicséretet érdemeltek.
Mivel csak Montguerlhe-t és a Moutier-apátságot kímélte
meg az orkán, a károsultakat és szerencsétlenül járt embereket
29 Mireille Calmel

erre a két helyre kellett menekíteni. Csakhogy a nagyúr nem


akarta megosztani lakhelyét a „csőcselékkel”.
– Mi van Thiers-rel? – kérdezte Huctől.
– A bazilika elég jó állapotban van, és a két templom is,
ahogy a hírnökeink mondják.
– Helyes. Nagyon helyes. Akkor a legrászorultabbakat
ezekre a helyekre kell elszállásolni. Ahhoz nem lesznek sokan,
hogy imádkozzanak. Én visszavonulok Montguerlhe-be az
embereimmel, ahogy ez kötelességem.
Huc de la Faye már várta ezt a döntést, és figyelmeztette is a
feleségét, Albérie-t, hogy készítsenek odaát szállást a
nagyúrnak. De mindezek ellenére akaratlanul is beleremegett.
François de Chazeron már tizenöt éve nem tette be a lábát
Montguerlhe-be. Mintha így akarta volna távol tartani magától
annak a téli éjszakának a mocskos emlékét, amikor Isabeau-t
kidobta az erdő szélére, hogy a farkasok martaléka legyen.
Hajnalra semmi nem maradt belőle és az úr bűnéért egyedül
Huc fizetett, aki ígéretéhez híven pártfogásába vette Albérie-t,
sőt felajánlotta, elveszi feleségül, csupán azért, hogy megvédje
minden buja próbálkozástól. Bele is szeretett, pedig a lány
zárkózott volt, és ugyanolyan hideg, fémes tekintettel nézett rá
évek múlva is, mint azon az átkozott napon. Nemigen
emlékszik rá, hogy valaha is látta volna mosolyogni, kivéve azt
a pillanatot, amikor megígérte, hogy soha nem fogja arra
kényszeríteni, hogy megossza vele az ágyát, és egyedül csak
rajta múlik, mikor akarja elveszíteni a szüzességét. Albérie
soha nem ajánlotta fel magát, Huc pedig belenyugodott, hogy
csak gyám lesz a férj szerepében. Egyedül attól félt, hogy
François egyszer élni akar a jogával. De ellentétben Isabeau-
val, Albérie arcában, kék szemében és a tekintetében volt
valami vadság. François de Chazeron kérdezősködés nélkül
megáldotta egybekelésüket. Huc néha azon gondolkodott, hogy
egyáltalán emlékszik-e François, ki is Albérie. François de
Chazeront önmagán kívül semmi nem érdekelte.
– Van valami más, Huc?
A nagyúr hangja riasztotta fel merengéséből az intézőt.
Gyorsan válaszolt:
– Nincs, nagyuram. Estére minden meglesz, ahogy kívánta.
– Helyes. Akkor rajta!
Huc és Béryl meghajolt és eltávozott. Mindegyik ment a
maga dolga után.
Estefelé a vollore-i urasági kastélyból málhákkal megrakott
hosszú szekérkaraván indult el a montguerlhe-i erődítmény
felé. A sor elején François ment a feleségével és embereivel.

Albérie megszúrta az ujját a foltozótűvel, és már szitkozódni


kezdett volna, de elfojtotta. Mellette, egy kézzel faragott
széken Antoinette de Chazeron ült ernyedten, magába
mélyedve, saját gondolataival elfoglalva. Ő hímezgetett.
A fiatalasszony a világ minden kincséért meg nem törte
volna a csöndet, Albérie pedig irtózott attól, hogy beszédbe
elegyedjen a kastély úrnőjével, még ha bizonyos mértekig
vonzónak és rokonszenvesnek találta is. Tizenöt éve úgy
döntött, hogy mindent gyűlöl, ami François de Chazeronhoz
tartozik, és ehhez azóta is tartotta magát. Elrejtette a mosolyát,
minden boldog pillanatát, és a külvilágnak nem kínált fel mást,
csak valami kényszeredett arckifejezést és fémes kék szemének
kérlelhetetlen ironikus ragyogását. Így attól is megóvta magát,
hogy valaki belebolonduljon. Nem is érdeklődött iránta senki.
Akárcsak a nagyanyja, ő is nagyobb egyetértésben volt a
farkasokkal, mint az emberekkel.
– Gyereket várok.
Albérie nem válaszolt azonnal Antoinette félénk, cingár
hangú közlésére. Csak amikor köhintett és megismételte, akkor
31 Mireille Calmel

emelte fel a fejét. A szíve hevesebben vert.


– Igazán? – kérdezte kényszeredetten.
– Legalábbis azt hiszem – tette hozzá Antoinette, és az
ajkába harapott, mint aki már sajnálja, hogy ilyen bizalmas
volt.
Néha kifejezetten félt Albérie-től. Ez teljesen
megmagyarázhatatlan volt. Hiszen a fiatalasszony nagyon jól
ellátta Montguerlhe-ben az intéző feleségének szerepét, senki
nem mondott rosszat a munkájáról, és urait is becsülettel
szolgálta az eltelt hét alatt, amióta az erődítménybe költöztek.
Antoinette többször is megpróbálta feloldani Albérie
tartózkodását, de mindig csak a kimért udvariasságba ütközött.
Arról nem is beszélve, hogy amint megjelent François, a
fiatalasszony azonnal távozott abból a szobából.
– Urunk nagyon elégedett lesz, ha megtudja a hírt – mondta
udvariasan Albérie, miközben jéghideg ujjai beleszúrták a tűt
az anyagba.
– Ő még nem tudja. Az utóbbi események miatt olyan
ideges, hogy nem merem megmondani neki.
– Nagyon okosan teszi.
Rideg volt a hangja. Nagyon is rideg.
– Gondolja?
Antoinette arcára kiült a pánik, és Albérie is megbánta az
előbbi szavait. Az arca megváltozott, együtt érzőn
elmosolyodott és helyesbített:
– Mindkettőjüknek komoly megpróbáltatás volt ez az orkán.
És lehet, hogy a rosszullét talán csak a nagy zűrzavarnak és az
érthető nyugtalanságnak a következménye, meg az
aggodalomé, az ablakaik alatt gyülekező szerencsétlenek
látványa miatt. Véleményem szerint jobb még türelemmel
várni egy kicsit.
Antoinette néhány pillanatig fürkészve figyelte Albérie
arcát, aztán a fejét csóválta. Minderre nem gondolt.
– Biztosan igaza van. Okosabb várni, mielőtt az ember ilyet
állít… Úgy szeretnék egy fiút adni neki…
Albérie ideges lett, de nem mutatta. Nem akarta hallani
ennek a nőnek a nyavalygását. Ha elvesztené ezt a terhességet,
csak a férjére haragudhatna érte, a kegyetlensége, a gőgje,
önteltsége miatt. Az átok rajta van, és ő, Albérie, a kisujját nem
mozdítaná azért, hogy ne teljesedjen be Vollore urán. Albérie
hozzátartozói már hosszú ideje várják, hogy bosszút álljon az
apjáért, akit François öletett meg, és az egész tönkretett
családért, amelynek a világtól elzártan, észrevétlenül kell élnie.
Albérie-t hirtelen elöntötte a harag, halántéka lüktetett, és
alig tudott nyelni. Ó, nem, Antoinette nem felelős a tragédiáért,
nem is tudja, hogy mi történt, hiszen még csak három hónapja
felesége a környék urának. Az ő nevüket pedig már rég
kihúzták Fermouly lakosainak nyilvántartásából, s apjának már
az emléke sem él. Akkor, akár az ő családjuk, François is
örökös nélkül halna meg. És Antoinette megszabadulna,
akárcsak az egész környék.
Albérie úgy ítélte meg, hogy a pillanat kedvező a kibúvóra.
Menekülése szemérmességnek fog tűnni. Letette munkáját a
zsámolyra, és kiment a szobából. A szíve érzéketlenebb volt,
mint valaha.
Egy pillanat leforgása alatt szeretett volna messzire futni,
nagyon messze elmenekülni e fojtogató falak közül; el az
intézőfeleség mindennapi tennivalói elől, amelyek Huc mellett
feladatává váltak, a tisztelet elől, ami kijárt a nevének és
címének a garnizonban és az egész környéken. Amikor
becsukta maga mögött a nehéz kaput, szeretett volna egész
súlyával nekirontani a falnak. Hátravetette a fejét, szaporán
vette a levegőt, és ujjaival a hézagokba kapaszkodott.
Huszonhat éves volt, de nagyon öregnek érezte magát. És
33 Mireille Calmel

nagyon fáradtnak.
Nem, az nem létezik, hogy ennek csak a düh lenne az oka –
értette meg hirtelen. – Hiszen ma éjszaka lesz a teli hold.
Marták a szemét a könnyek. Jól ismerte ezt az alattomos
fájdalmat a végtagjaiban, ezt a vadállati gyűlöletet, amely,
ahogy múlnak az órák, fokozatosan elárasztja majd, míg végül
a szó szoros értelmében vérszomjassá válik. Igen, a szájában is
érzi. És ez most valóban kezdődik, először a hasán, amelyet
egyszer csak elborít a szőrzet, majd ugyanígy a lábát és a karját
is. Azután mindene fáj, annyira, hogy ordítania kell, s ezalatt az
egész teste összecsavarodik, aztán megnyúlik, megváltozik,
már nincs is benne semmi emberi, de közben mégse felejti el,
hogy ki is ő, és hogy mindez miért van.
Albérie egyre vadabbul belevájta körmeit a kőfalba, de
aztán megnyugodott. Így, farkassá változva, felkeresheti az
övéit. És ezen kívül semmi nem volt fontos.

Huc de la Faye szomorú tekintettel könyökölt rá az osztott


ablak íves kereszteződésére. Montguerlhe fölött lassan lement a
nap, és pirosra festette a patakot, amelynek partján békésen
legeltek a bárányok és a tehenek. Az utóbbi hetekben úgy el
volt foglalva, annyit segített Bérylnek és az embereinek, hogy
csaknem elfelejtette, mi is vár rá ezen az éjszakán. Pedig így
volt ez minden teliholdas éjjelen már tizenhárom éve, azóta,
hogy felfedezte Montguerlhe szörnyű titkát, és megígérte, hogy
hallgatni fog róla.
1500 szeptemberében, azon a szerencsétlen éjszakán,
amikor Albérie-t a Moutier-apátság gondjaira bízta, Huc
visszatért Montguerlhe-be, és azt remélte, hogy a vihar
elkergette a farkasokat, és Isabeau életben maradt. Amikor
látta, hogy az őrség már nincs a helyén, és François is bezárta
az ajtaját, lerohant a zuhogó csőbe, de Isabeau nem volt sehol,
csak véres köpenye hevert a fal tövében. Huc még átkutatta a
bokrok alját, aztán lemondott róla. François Chazeron reggel
nem mutatkozott, amiből arra is lehetett következtetni, hogy
talán furdalja a lelkiismeret. Igaz, ő arra hivatkozott, hogy
Vollore-ban várják, összecsomagolta a holmiját, és nem akart
tovább foglalkozni a történtekkel, még azt is megjegyezte, nem
hiszi, hogy lenne még akár egyetlen ördögűző is a környéken.
Néhány héttel később egy nagyobb összegű adományt
küldött a Moutier-apátságnak az új kápolnára. Azok emlékére –
közölte –, akik a vadállat karmai között vesztették életüket.
Az új évszázad kezdetétől François de Chazeron hallgatásba
burkolózott, és még kevésbé foglalkozott a földjeivel és
embereivel, mint valaha. Minden idejét bezárkózva töltötte,
kivéve amikor Clermont-ba ment, vagy a királyi udvarba,
ahová a családja már régóta bejáratos volt. Senki sem tudta, mit
gondol, és mit csinál kastélya toronyszobájában, sem azt, hogy
miért száll fel néha kora reggel émelyítő, orrfacsaró füst a
kastély tornyából. Időnként nagyon különös személyeket látott
vendégül, akik bő csuklyák alá rejtették arcukat, de sose
maradtak egy hétnél tovább.
Huc már rég lemondott arról, hogy elszámoljon neki a folyó
ügyekről, és Guillaume de Montboissier apát úr segítségével
úgy irányította a birtokot, ahogy tudta. Évente kétszer-
háromszor előfordult, hogy gyerekek tűntek el a környéken, de
úgy, hogy nyomuk sem maradt. Moutier főapátja arra
hivatkozott, hogy a thiers-i hegyek nagyon alattomosak, és akik
könnyelműen elkalandoznak azokban az erdőkben, könnyen a
farkasok áldozatává válhatnak, ezért nem is érdemes más
magyarázatot keresni ezekre az esetekre. Még hozzátette, hogy
régen se volt ritka egy-egy ilyen tragédia. De Huc kételkedett.
Sokféle szóbeszéd járt a környékbeli parasztok között. Azt
híresztelték, hogy François kereskedik az ördöggel, és hogy az
35 Mireille Calmel

ő gyerekeiket ajánlotta fel áldozatul. Az intéző nemigen hitte a


parasztok babonás meséit, mégis valami megfogalmazhatatlan
kellemetlen érzés fogta el, ahányszor csak a vollore-i kastély
tornyának vastag falaira esett a tekintete, vagy a kulcsra zárt
toronyra, ahová a környék ura eltemette magát.
Aztán, ahogy múlt az idő, már csak nevetett régi éretlen
félelmein, és többé nem foglalkozott mással, csak Albérie-vel.
A környék többnyire békés volt, és a mindennapok is úgy
zajlottak, hogy szinte el is feledték már a farkasember
legendáját.
És akkor elkezdődtek ezek az undorító bűntettek. A dráma
után pontosan három évvel, Guillaume de Montboissier halála
másnapján, a montguerlhe felé vezető úton, egy teliholdas
éjszakán történt. Aztán a következő telihold idején megint,
úgyhogy ezután Huc már nem hunyhatta be a szemét. Albérie
ekkor már tizennégy éves volt, és Huc egy fonott ezüst
karkötőt ajándékozott neki, meg egy mogyorótortát, hogy
valamivel kimutassa ragaszkodását. A lány furcsán fogadta,
mintha látszólagos ridegsége mögött egy másik valaki is lenne,
akiben fellángol valami… Lesütötte a szemét, illedelmesen
megköszönte, s mielőtt sarkon fordult volna, hogy faképnél
hagyja, látszott, hogy legalább úgy szeretne gyöngédséget
mutatni iránta, mint amennyire menekülni volna kedve.
Huc még azt is mondhatta volna, hogy Albérie
megbocsátotta azt a halálos ütést, amelyet az édesapjára mért,
pedig ő még mindig nem tudta magának megbocsátani. Ahogy
múlt az idő, egyre kevésbé értette, hogy attól az ütéstől miért
esett össze holtan Armand Leterrier. Hiszen erős, robusztus
ember volt, aki nem riadt vissza a nehéz testi munkától, Huc
pedig nem akart nagyot ütni, ahogy csak tudta, visszatartotta
magát. Hogy magyarázhatná meg Albérie-nek, hogy nem
akarta az apja halálát, egyszerűen csak engedelmeskedett az
uraságnak, mert attól félt, őt is megbünteti? Nem talált erre
megfelelő szavakat. Ezért hát lemondott arról, hogy elmondja,
talán majd az idő segít, s ha szeretettel, szerelemmel veszi
körül a lányt, talán egyszer elfelejti. Albérie közben szép
csendben fiatal lánnyá érett, rendben elvégezte a munkát, amit
a konyhában rábíztak, és ritkán mutatkozott a közös ebédlőben,
ahol az őrség legényei kedvesen ugratták, hogy jobban tenné,
ha kicsit igyekezne, és megpróbálna tetszeni Hucnek, az
intézőnek. Albérie soha többé nem látta François de Chazeront,
nem kérdezte, hogy megtalálták-e valaha nővérét, Isabeau-t
vagy a nagyanyját. Csak a szeme volt beszédes, ha a tekintetük
találkozott, és Huc ilyenkor elfordította a fejét, mert úgy érezte,
hogy a folytonos miértre nem tudott volna válaszolni,
legfeljebb csak a saját dühét és az urával szemben táplált
haragját tudta volna Albérie-vel megosztani.
Egyébként Albérie-t is féltette a környéken ismét pusztító
állítólagos vadállattól, s hogy őt is megóvja, elhatározta, hogy
véget vet az egyre szaporodó mendemondáknak,
híreszteléseknek, és végre kinyomozza, hogy mi az igazság.
Egy este, sötét köpönyegbe burkolózva kisurrant a falakon
túlra, alakja beleolvadt az erdőre boruló sötét felhők árnyékába.
Nyílpuskáját szorongatva lassú léptekkel haladt előre az út
menti bokrokat súrolva, éppen azon az úton, amelyen Clermont
felől érkeznek az utazók, és ahol a farkas már pontosan két
alkalommal lecsapott.
Nem kellett sokáig várnia. Úgy érezte, hogy az állat a
semmiből bukkant elő, és megállt éppen szemben vele. Habos
nyál folyt a szájából, és fenyegetően elővillantak a fogai.
Huc habozás nélkül felajzotta az íjat, és hogy véget vessen a
rettegésnek, a szürke prémre célzott. Biztos volt benne, hogy az
állat nekitámad. De aztán leengedte a karját, és a lélegzete is
elállt. Néhány lépésnyire tőle egy ráncos, görnyedt emberi alak
37 Mireille Calmel

bukkant fel a holdfényben, és elindult az állat felé, amely


közben az íjat figyelve, majd nyöszörögve hátrálni kezdett.
Amikor az állat és az emberi alak egymás mellé értek, Huc
felismerte Turleteuche ráncos képét, amint szánakozó vigyort
vet felé, miközben ő továbbra is makacsul a farkas fémesen
csillogó kék szemét bámulta. Aztán teljes sötétség szakadt erre
a képre, és hatalmas mennydörgés verte fel a csöndet. Amikor
a hold újra megjelent két felhő között, az út üres volt, Huc ott
állt kiszáradt szájjal, lihegve, remegő lábakkal.
Még hosszú percekig ott maradt, és meredten figyelte a
meg-megmozduló kőris- és gesztenyefákat, nézte, ahogy az
ágaikat a csúcsuktól le a törzsükig meglengeti a közeledő vihar
szele, mintha csak el akarná ringatni őket egy hosszú rémálom
után. Aztán, amikor lehullottak az első nehéz esőcseppek, Huc
elindult visszafelé az úton. Most már nem rejtőzködött, komor
volt és hideg, egy szava nem volt az őrszemhez, aki pedig
elégedetten nyugtázta, hogy élve tért vissza.
Fölment a lépcsők során, megállt Albérie szobája előtt, ott
topogott, egyik lábáról a másikra állva. Valóban szeretné
ellenőrizni, hogy igaz-e, amit iszonyodva elképzelt? Mivel
szinte bizonyos volt a válaszban, belökte a nehéz ajtót, tudta,
hogy nyitva lesz, és fejét a két keze közé szorítva levetette
magát az ágyra. A szoba üres volt, és az éjszakában a viharban
is nyitva maradt ablakokon keresztül behallatszott az üvöltés.
Egy farkas üvöltött szörnyen, halálosan.
Amikor a hajnal első sugarai bearanyozták az ablakkal
szemben álló toalettasztal tükrét, Albérie a kémény belsejébe
épített átjáróból bukkant elő. Huc nem aludt. A lány dúlt
arccal, karikás szemmel lépett elé. Huc az ajkába harapott, és
eszébe jutott két korábbi reggel, amikor ugyanilyennek látta.
De ezúttal a szeme vörös volt, és még fáradtabbnak látszott.
Albérie sírt. Ahogy a lány közeledett hozzá, Huc felkelt, és
önkéntelenül kitárta a két karját. Albérie egy pillanatig
tétovázott, majd zokogva a karjába vetette magát.
Aztán, három év múltán először, beszélni kezdett, és
elmondta családja szomorú történetét. Ősanyja, a Turleteuche-
nek nevezett boszorkány, akit megöltek, titokban bizonyos
titkos pogány szokást követett a nyári napéjegyenlőség idején,
ami abban állt, hogy közösült egy farkassal. Albérie nagyanyja,
aki egy ilyen természetellenes egyesülés gyümölcse volt,
különös képességgel született: egyszerre volt farkas és ember,
és egy utódjára tovább örökíthette a két lény legjobb
tulajdonságait. Így élt Amélie Pigerolles az emberek között, és
vérszomját minden telihold idején kecskék és bárányok vérével
oltotta. Aztán megtörténtek azok a véres események, a bűn,
amit a környékbeliek a farkasembernek tulajdonítottak, és ő, a
fermoulyi kislány, aki semmit nem tudott erről az átkozott
történetről, ekkor követte el a hibát azzal, hogy amikor egyszer
észrevette az állatot, beszélt róla, és felkeltette François de
Chazeron figyelmét és gyűlöletét a család iránt. Igen, ő,
Albérie okozta az egész család vesztét. És ennek a bűnnek a
tudatában élt egészen az elmúlt hónapokig. De egyszer, amikor
épp a fenyőrigóknak állított fel kis csapdákat, a nagyanyja, akit
halottnak hitt, egyszer csak megjelent előtte egy erdei ösvény
fordulójában. Turleteuche magával vitte őt a hegyekbe, oda,
ahol a tragédia után Isabeau-t ápolta türelmesen, és a kislányt,
akit Isabeau a farkasok között hozott a világra 1501.
szeptember 24-én. És Turleteuche ekkor rábízta a titkot.
Elmondta, hogy ő már halott, nemsokára távozik, és hogy
hatalmát ezentúl Albérie birtokolja. Isabeau-nak ebből az
örökségből nem jutott más, csak egy szürke szőrcsomó a
nyakán, a haja tövében, és ő nem tud átváltozni. „De, te
Albérie, te igen, mondta, te az én fajtám vagy. Ezt a születésed
óta tudom, és a kamaszkorral ez hamarosan jelentkezni is fog.”
39 Mireille Calmel

Albérie először örült, hogy rátalált a nővérére, nagyanyjára


meg arra a kis vadon élő lánykára, Loraline-ra, aki az
unokahúga volt, és egy Cythar nevű farkas lábai között aludt.
Aztán megrettent, de Turleteuche tanácsokkal látta el és
irányította. Az első három alkalommal emberi vérre volt
szüksége, de aztán csökkent a szomjúság, és már megelégedett
nemes vadakkal vagy bárányokkal is. Nem volt mitől tartania.
Attól kezdve végre volt családja. És annak ellenére
megnyugodott, hogy Isabeau tekintetében néha furcsa fényeket
látott, és nem tudta volna megmondani, hogy a gyűlölet vagy
az őrület izzik-e benne.
Aztán Turleteuche megmutatta azt a föld alatti utat, amely
Albérie szobájából a közeli erdőbe vezetett.
Huc szemrebbenés nélkül hallgatta Albérie-t, de az ereiben
meghűlt a vér, és a karján, amellyel felesége vállát átölelte,
felborzolódott a szőrzet. Albérie szorosan mellette ült a
nyúlprémmel letakart ágyon. A cserzett bőr szaga egy
pillanatra hirtelen visszaidézte Huc lelki szemei elé a vicsorgó
farkas látomását.
Albérie, mintha olvasni tudott volna a gondolataiban,
odafordult hozzá, és a szemébe nézett. Zavart volt a tekintete.
– A szagod – mondta –, a szagod állított meg. És akkor
valami, ami az ösztönöknél is erősebb, meghátrálásra
kényszerített. Ezen az éjszakán én is Turleteuche lettem,
megkaptam ezt a farkasasszony nevet, amit az ősanyám viselt.
Csend borult rájuk, és ezalatt kérdések százai tolultak fel
Huc agyában. De nem tett fel egyet sem. Aztán egy halk,
remegő hangocskát hallott:
– Ölj meg engem – mondta Albérie –, csak ne add ki a
családomat Vollore urának…
Huc a két tenyere közé fogta Albérie arcát, a szíve
fájdalmasan összeszorult. És mielőtt homlokon csókolta volna,
halkan azt suttogta:
– Soha! Soha! Amíg élek, soha!

– Huc, nagyuram?
Huc felpattant. Nem emlékezett rá, hogy kopogtak volna, vagy
hogy a szolgálólány köhögött volna az ajtó előtt.
– Huc, nagyuram! – erősködött tovább a hang, mialatt Huc
próbálta felrázni az emlékezetét, és próbált mosolyogni.
– Itt van François urunk, és mindenfelé keresi, hívatja. Úgy
tűnik, nagyon haragos, hogy sehol nem találja – mondta magas,
éneklő hangon a lány.
Huc most különös módon örült ennek. Felkelt, idegesen
felnevetett, és követte a fiatal nőt. François de Chazeron
visszatért Montguerlhe-be, és valami azt súgta az intézőnek,
hogy eljött a leszámolás ideje.
Második

Antoinette de Chazeron egymásba forgatva dörzsölgette szép


fehér kezeit, de hiába próbálta felmelegíteni őket, a legkisebb
meleget se tudta ereibe varázsolni. A szegények menetének
élén haladt, közvetlenül Huc de la Faye és Moutier új főapátja,
Antoine de Colonges mögött. A sok kenyeret, amit
szétosztottak, mind ő süttette az embereivel. Amióta hatalmába
kerítette François hideg szépsége, s később megilletődve igent
mondott, amikor a nagyúr megkérte a kezét, ezt a feladatot
mindig a legjobb tudása szerint igyekezett elvégezni. A nagyúr,
amíg udvarolt, tele volt buzgó igyekezettel, figyelmes volt,
tapintatos, ráadásul úgy tűnt, nem érdekli Antoinette
hozománya és az sem, hogy a szülei rokonságban vannak
Bourbon herceggel. Akkor csak Antoinette társasága,
közelsége csábította. A tizenhét éves ifjú hajadon pedig boldog
volt, hogy egy ilyen büszke nagyúr felesége lehet.
De néhány hónap elég volt a kiábránduláshoz. A thiers-i táj
rettenetes volt, sötét, és olyan messze volt Párizs… Antoinette-
nek sokszor eszébe jutottak kedves trubadúrjai, a nyüzsgő
piacok az akrobatákkal meg az átkozott költők, akik
pamfletjeikkel a pimaszság fátylába burkolták a várost, és hol
megnevettették, hol felidegesítették az udvart.
Vollore szomorú hely volt. Rendezhetett ugyan
ünnepségeket, de a rokonok és ismerősök azonnal elutaztak,
amikor beállt a tél, amely börtönébe zárta az Auvergne
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 42

vulkánjai közé szorult thiers-i tájat. François végtelen hosszú


napokat, heteket töltött a lakótornyában, ahová Antoinette-nek
nem volt szabad belépnie; a fiatalasszony csak egyszer volt
boldog, mégpedig akkor, amikor a sok várakozástól fáradtan és
kiábrándultan meglátogathatta anyját és nővéreit. De amint
visszatért, a férje azonnal megtiltotta, hogy ismét elmenjen.
François nem tűrt ellentmondást, nagyhangú volt és
elbizakodott, és azt követelte, hogy az övéi elégedettek
legyenek a sorsukkal.
Egy este, már ágyban voltak egy rövid szeretkezés után,
amikor Antoinette arról panaszkodott, hogy úgy érzi, François
már nem érdeklődik iránta, és azt is mondta, hogy már
nincsenek is illúziói.
– Nézze, asszonyom, én két okból vettem önt feleségül –
vetette oda Chazeron. – Az első ok az, hogy ön igen bájos, s ez
serkenteni tudja a temperamentumomat annyira, hogy
utódokról gondoskodjam, a második ok az ön vagyona és a
kapcsolatai. Ezen erényeivel és értékeivel azonban mind a mai
napig még nem értem célt. Így hát beláthatja, hogy mégsem
küldhetem önt vissza a családjához. Úgyhogy ne beszéljünk
erről többet.
A nagyúr ezzel faképnél hagyta az asszonyt, aki most még
magányosabb és kétségbeesettebb volt, mint valaha. Azóta
imádságba temetkezett, hogy mégis foglalkozzon valamivel, és
természetesen részt vett a szegényekkel együtt a közös
ájtatosságokon, mint ezen a napon is. Csendesen lépkedett,
hermelinszegélyű kapucnija zúzmarásan csillogott, bőrcsizmája
pedig fémesen csikorgott a fehér havon. Csak akkor vette le a
szemét Huc de la Faye hatalmas, erős hátáról, amikor – minden
tettetés nélkül – a férfi nagylelkűen és figyelmesen lehajolt az
öregekhez vagy a gyerekekhez, de közben nem érzett
bűntudatot amiatt, hogy egyre nőtt benne egy furcsa vágy,
hogy megtudjon valamit, ami már azóta izgatta, amióta férjével
Montguerlhe-be visszavonultak. Itt van ez a Huc de la Faye,
aki sokkal idősebb, mint Albérie – hiszen már negyvenhárom
éves –, de jó kiállású, szabályos arcú, érzéki ajkú, dús hajú,
kicsit őszülő férfi. Nem valószínű, hogy nem válogathatott
volna a környéken élő mosolygós képű hajadonok között. És
mégis Albérie-t vette feleségül, akinek folytonos rosszkedvét
Antoinette nem értette, a viselkedését pedig néha szinte
ijesztőnek találta.
Antoinette szelíd volt, alázatos és gyengéd. Ezek a
tulajdonságok a vérében voltak. De néhány nap óta szeretett
volna feltűnni, és szívesen eltűnt volna a Moutier-apátságba
menekült tömegben, hogy lássa, amint Huc de la Faye aggódik
érte, gyötrődik miatta, és akkor neki se kellene elfojtani az
érzelmeit, amelyeket iránta érez.
E házasságtörő gondolatok hatására Antoinette olyan mélyet
és nagyot sóhajtott, hogy Huc hátrafordult és rámosolygott.
Közben mentegetőzött:
– Nagyon hideg van ma reggel. Legközelebb egyedül
indulok el.
– Dehogy!
Olyan gyorsan válaszolt, hogy utána visszafogta magát, és
halkabban folytatta:
– Nem. Értse meg, ragaszkodom ehhez a feladathoz. És csak
az ő szomorú sorsukon kesergek, nem a magamén. Tudja,
François nemigen tájékoztat engem az itt folyó munkálatokról,
ahogy semmiről sem – tette hozzá még keserűen –, s én
aggódom, hogy mikor lesz ezeknek a szerencsétlen
embereknek házuk, otthonuk.
Huc átölelt egy csenevész kislányt, épp egy almát adott
neki, aztán felegyenesedett, s maga mögött hagyva a nagyjából
félszáz szerencsétlent – akiket az ima éppúgy nem tudott
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 44

felmelegíteni, mint a rájuk borított takarók maga után vonta


Antoinette-et az apátság lepusztult kertjébe.
Amikor már eléggé eltávolodtak az apátságtól meg a
kápolnától, egy gyökerestül kitépett hatalmas gesztenyefánál
megálltak. Huc komoly arccal a fiatalasszony felé fordult:
– A tél itt kopog az ajtónkon, asszonyom. Béryl már
mindenütt intézkedett, összeszedett minden embert, aki részt
tud venni a legfontosabb helyi munkákban, de nagyon félek,
hogy ez nem lesz elég. Az az igazság, hogy férje, a mi urunk, a
derék emberek nagyobb részét Vollore-ra összpontosítja, mert
nagyon elkeseríti, hogy itt Montguerlhe-ben le kell mondania
megszokott elfoglaltságairól. Én pedig attól félek, hogy ők – és
Huc a templomtér felé mutatott – nem élik túl a telet ilyen
körülmények között. A kápolnában nem lehet tüzet rakni, ez
biztos. Antoine de Colonges apát úr mindent megtesz, ami tőle
telik, de az ő szigorú utasításait be kell tartanunk, nem lehet,
hogy ezek megsértésével biztosítsunk nagyobb kényelmet
ezeknek a szerencsétleneknek, amikor a pap testvérek is
ugyanolyan rossz körülmények között vannak.
– De hát itt nőkről, öregekről és gyerekekről van szó! –
háborgott Antoinette bepárásodó szemmel.
– Igen, Antoinette, a leggyengébbekről van szó – válaszolta
Huc alig hallhatóan, és két keze közé fogta a fiatalasszony
haragtól és szánalomtól remegő finom kesztyűs kezét –, és a
természet kegyetlen törvényéről, amely megóvja az életerős
embereket, a gyengéknek pedig üdvözülést és örök békességet
kínál.
Antoinette a könnyein át felnézett rá. Miért érezte úgy
hirtelen, hogy nem is a menekültekről beszél, hanem őróla, az
ő tönkretett, fölöslegessé vált életéről? És Antoinette de Cha-
zeron, rangjáról megfeledkezve, Huc mellére borult. Fejét a
vastag bőrzekére hajtotta, Huc pedig gyorsan körülnézett, hogy
nem látja-e őket valami tapintatlan kíváncsiskodó, aztán
betakarta a köpönyegével, és gyengéden magához ölelte a
fiatalasszonyt. Bódultan, tehetetlenül állt ott, karjában a
törékeny, kiszolgáltatott alakkal, hiszen amióta feleségül vette
Albérie-t, megszokta, hogy magányosan elégíti ki testi vágyait.
Érezte, hogy nem tudja tovább rejteni zavarát, ezért gyengéden
eltolta magától a forró testet, és hogy visszanyerje a hangját,
köhögött, és a torkát köszörülte.
– Szedje össze magát, asszonyom, kérem, szedje össze
magát! – mondta aztán mosolyogva. – Ha átengedjük ezeket az
embereket a kétségbeesésnek, megástuk a sírjukat. A
reménytelenség még a hidegnél is kegyetlenebb. Ők csak a mi
erőnkből és a mi reményeinkből élhetnek. Még van bennük hit,
nem lehet, hogy épp az ön kétségbeesése vegye el tőlük. Tartsa
magát!
Huc a monogramjával hímzett tiszta vászon zsebkendőt
nyújtott felé.
Antoinette elvette, és lesütötte a szemét. Bűnösnek érezte
magát a gyengesége miatt és a gyönyör miatt is, amit akkor
érzett, amikor Huc összerezzent a teste érintésétől. Elfordult,
hogy a férfi ne lássa, mennyire elpirult, közben megtörölte a
szemét, aztán kifújta az orrát.
– Ha segíteni akar, és lehetőséget akar adni ezeknek a
szerencsétleneknek – hallotta a háta mögött az intéző komoly
hangját –, akkor tegyen meg mindent, hogy férje
megváltoztassa a Vollore helyreállítására vonatkozó parancsot.
Hasson rá. Két hét is elég lenne, ha Béryl az összes kétkezi
munkással dolgoztathatna.
Antoinette keserűen felsóhajtott, és az intéző felé fordult.
Gúnyos, kiábrándult mosoly ült az ajkán.
– Hogy én hassak rá? François-ra! De hát kinek hisz engem,
hogy azt gondolja, rá tudom venni őt bármire is, hogy hatni
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 46

tudok rá? Még az utolsó szolgálólány is nagyobb hatással lehet


rá, mint én. Amit Vollore ura akar, barátom, az úgy lesz, ahogy
ő akarja. És amit a lakótornyában rejteget, az neki sokkal
többet jelent, mint az én nyomorultjaim léte vagy nemléte.
Huc érezte, hogy elönti a düh, de visszatartotta magát.
Hirtelen maga előtt látta Isabeau-t, ahogy merev, rémült arccal,
hátracsuklott fejjel hever az ágyon, és látta François-t, ahogy
engesztelhetetlen arccal megparancsolja, hogy a lányt vessék a
farkasok elé. François de Chazeron nem változott az elmúlt
tizenöt év alatt, Huc ellene táplált haragja viszont egyre nőtt.
– Gyűlöli őt, igaz?
Ebből a kérdésből Huc rájött, milyen beszédes lehetett a
tekintete. Egy pillanat töredékéig Antoinette tekintetét kutatta,
de abban gyönyörűséget vélt felfedezni. Megcsóválta a fejét.
– Én is, azt hiszem, én is gyűlölöm – mondta Antoinette
halkan.
Elfordult, és mélyet sóhajtott.
– Nem óhajt visszamenni? – kérdezte aztán fáradtan, válla
fölött visszanézve.
Huc szó nélkül követte őt.

– Gyermeket várok!
Antoinette jeges fogadtatásra készült, de bejelentését csend
fogadta. François de Chazeron még a fejét sem emelte fel.
Olvasott tovább.
„Megint valami alkimista értekezést olvas!” – gondolta
keserűen Antoinette. Elfordította a fejét, és hogy elrejtse
haragját, a kandallóban táncoló lángokat bámulta.
Honnan merítette épp ezen az estén ezt a merészséget?
Talán az segített, hogy életében először érezte, hogy valaki egy
bizonyos valamiben egyetért vele, megérti, ha csak egy percig
is…
Hazafelé összetalálkozott Albérie-vel, de egy csöppet sem
érezte bűnösnek magát, sőt végigmérte, és meleg tejet kért tőle,
egyszerűen azért, mert látta, hogy Huc kényelmetlenül érzi
magát. Antoinette erre mindjárt azt képzelte, hogy egy kis
múló vágynál többet sikerült felébresztenie benne, s ez hirtelen
önbizalommal töltötte el. Albérie szokás szerint nem mutatott
érzelmeket, mintha semmi és senki nem érdekelné.
„Őt kellett volna François-nak feleségül vennie – merengett
Antoinette. – Ugyanolyan zárkózott, érzéketlen és egoista, mint
a férjem!”
Miközben ezt magában megállapította, leült egy fotelbe,
szemben François-val. „Ennek az embernek nincs szüksége
rám, gondolta. Hucnek igen!”
Most elhatározta, hogy elmegy a végsőkig:
– Önhöz szóltam, kedves férjem!
– Hallottam – mondta François. – Jó estét! – tette hozzá,
hogy színesebbé tegye a beszélgetést, de továbbra se nézett rá.
– Nem akarom elveszíteni ezt a gyereket.
– Helyes.
A hang udvarias volt, de Antoinette érezte, hogy ideges.
Valami nagyon fontosat olvashat, gondolta. De nem
érdekes! Amit ő mondott, az is fontos! Összeszedte minden
bátorságát, és igyekezett határozott hangon folytatni.
– Megkértem Albérie-t, hogy rendezzen be nekem egy
másik szobát.
Megint csend volt. Aztán François felemelte a fejét, és
Antoinette látta, hogy a szokásosnál is égőbb, vörösebb a
szeme. Elfordította a fejét. Remegett.
– Tessék? – kérdezte François.
– A moutier-i patikus azt tanácsolta nekem, hogy a terhesség
alatt kerüljem az érintkezést, mert vetéléshez vezethet, és
ahogy már mondtam, én ezt nem akarom kockáztatni – hebegte
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 48

Antoinette, és közben olyan hangosan vert a szíve, hogy azt


hitte, François is meghallhatja.
– És ha nekem úgy tetszik, hogy szeretkezni akarok?
„Nem! – sikoltotta egy vékony hang valahol belül. – Nem.
Megtiltom, hogy engedj neki. Dacolj vele! Szállj szembe vele!”
– erősködött a hang, amely hirtelen mintha az intéző hangja lett
volna. Antoinette visszanyerte a bátorságát, szembefordult a
férjével, és végigmérte, éppúgy, ahogy Albérie-vel tette az
imént.
– Akkor majd vár, nagyuram! Megvárja, amíg megszülöm a
fiát!
Aztán már lágyabb hangon folytatta, mert érezte, hogy
François-t kezdi elönteni a düh, letérdelt elé, és könyörögve
folytatta:
– Én mindig meghajoltam a vágyai előtt, uram.
Egyetlenegyszer nem szegtem a kedvét, a kívánságait,
François, elfogadtam minden elhatározását, parancsát,
igyekeztem a legodaadóbb feleség lenni. Mostanában annyi
megpróbáltatás ért, s ez amúgy se tesz jót az idegeknek.
Mindennapos kegyetlen megpróbáltatást jelent számomra,
amikor látom ezeket a fagytól dermedt kisgyerekeket. Olyan
tehetetlennek és törékenynek érzem magamat! Amikor elvett
feleségül, azt mondta, utódokat akar. Hát akkor engedje, hogy
gyereket szüljek önnek. Könyörgök. Kíméljen meg a vágyaitól
erre az időre, és utána jobb szeretője leszek, mint valaha.
Az ezt követő csendben szinte fülsiketítőnek hallatszott
François szabálytalan lélegzése. Antoinette tudta, hogy ez a
kérés feldühítette, ugyanakkor azt is tudta, hogy nem
utasíthatja vissza, mert akkor meg azt vesztheti el – a gyereket!
–, amiért elvette őt feleségül. Chazeron urának utódra van
szüksége, és François természetesen számolt ezzel. „Az a ronda
kakasgőg!” – gondolta magában Antoinette, miközben
határtalan gyengédséggel nézett fel rá.
– No, menjen a szobájába! – parancsolta végül François.
– Ha terhes, úgyse hiszem, hogy megkívánnám, hogy
elviselném a rosszulléteit meg a panaszkodását. Nem mertem
volna kidobni az ágyamból, de mivel maga ajánlotta fel,
rosszindulatú lennék, ha ezt visszautasítanám. Természetesen
valaki helyettesíteni fogja, efelől ne legyenek kétségei – tette
még hozzá cinikusan.
– Majd alkalmazkodom hozzá. Ön az úr ebben a házban
– mondta Antoinette alázatoskodó hangon, mert így akarta
eltitkolni győzelme fölött érzett örömét és azt, hogy mennyire
nem becsüli már semmire ezt az embert.
Felállt, és a legbájosabb mosolyával kivonult François
szobájából, aztán bezárkózott a saját szobájába.

Albérie gondosan bezárta maga mögött az ajtót, mint mindig,


amikor látta, hogy Huc a szobájában van, és az ágy szélén ülve
várja. A férfi már felélesztette a tüzet az ággyal szemben álló
kandallóban, és most kellemes melegben és fényben fürdött az
egyszerű kis szoba. Montguerlhe falain kívül heves északi szél
fújt, és jéggé dermesztette az ereszcsatornákban maradt
esővizet.
Holnapra vastag zúzmara fogja borítani a fák orkán tépte
hosszú ágait; olyan látvány lesz, mintha csillagok táncolnának
ezen a gyászos vidéken. Albérie szerette a télnek ezt a
szakaszát, az azúrkék ég téli csendjét. Kicsit oldódott már
benne a feszültség, amely azóta kínozta, amióta François is az
erődítményben lakott, s most kedves mosollyal, tele
jóindulattal közeledett a férjéhez.
Huc kinyújtotta felé a két kezét, ő leült mellé, ahogy mindig
is szokott, és a fejét férje vállára hajtotta. Így maradtak néhány
percig, ringatta őket a pattogó tűz zenéje és a táncoló lángok
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 50

falra vetülő árnyéka. Huc jól érezte magát. Most, miután


Antoinette de Chazeront a karjában tartotta, és még csak
bűntudatot sem érzett felébredő vágya miatt, szüksége volt
Albérie jelenlétére, cinkosságára. Amit iránta érzett, az egészen
más volt, valami különleges, sérthetetlen dolog, amit a titok
súlya csak még különlegesebbé tett.
– Szeretlek, Albérie – suttogta önkéntelenül, és meghatódott
a pillanat édességétől, bár a csenden kívül nem várt más
visszhangot e vallomásra.
Albérie soha nem hallgatott az érzelmeire, de Huc tudta,
hogy ő is szereti. Bármi történt is.
– Huc, szükségem van a segítségedre.
Ez először fordult elő. Huc meglepődve fordult a felesége
felé. Albérie még mindig mosolygott, szomorú és gyöngéd volt
a mosolya. Ez is szokatlan volt. Huc valami rosszat sejtett az
öröm ellenére, amit a kérés váltott ki belőle.
– Bármit kérhetsz – hallotta a saját hangját.
Őszinte volt. Már annyiszor megtett olyasmit is ezért a
lányért, amit soha nem kért. De a hír, amit Albérie ezután
mondott, úgy érte, mint egy tőrdöfés.
– Isabeau meghalt! – mondta Albérie rekedten.
Huc kínosan nyelt egyet. Az elmúlt tizenöt év alatt
egyetlenegyszer látta újra Isabeau-t. Egy vaddisznóvadászat
közben elkóborolt kutyája után ment be az erdőbe. A parasztok
azt mondták, hogy hallották ugatni a kutyát nem messze attól a
helytől, ahol elvesztette a nyomát. Az egyik legjobb kopója
volt. Nem akarta, hogy a farkasok prédája legyen. Hirtelen női
nevetést hallott. Tudta, hogy nem lehetett valami kis ringyó,
mert már túl mélyen bent járt az erőben. Egy fához kötötte a
lovát, és óvatosan, dobogó szívvel közelebb lopózott. A
sziklafal tövében egy forrás természetes tavat formált,
amelyből azután a tovafutó patak egyre szélesedve hordta a
vizet a megművelt földek felé. Isabeau fürdött a kis tóban egy
kacagó kisgyerekkel, akinek az arca, lobogó, mogyorószínű
haja megdöbbentően hasonlított ahhoz a képhez, amit Huc az
anyjáról, a gyermek Isabeau-ról őrzött az emlékezetében. S
miközben ez a hét-nyolc éves kislány annyira hasonlított ahhoz
a még szinte gyereklányhoz, akit François de Chazeron
megerőszakolt, Isabeau már egy másik nő volt: az arca
megkeményedett, a mellén ott volt a lila bélyeg, a teste is
ernyedt volt, elnehezült a sok nélkülözéstől. A vízparton két
farkas őrködött békésen heverészve. Huc ennek ellenére
percekig gyönyörködött a fürdőzők játékában és nevetésében,
de aztán elment, nehogy a szagát a farkasok orra alá sodorja a
szél. Albérie mindig tiltakozott, amikor arra kérte, hogy
találkozhasson Isabeau-val. Akkor sem engedte meg, amikor a
nagyanyja már meghalt, és magával vitte ezt a tiltást. Isabeau el
volt vágva a világtól, és meggyőződése volt, senki nem tudja,
hogy túlélte azt a szörnyű napot, sem azt, hogy gyermeket szült
François de Chazerontól.
„Ő nem sejti, hogy te tudod – mondta komoly hangon
Albérie, amikor arra kérte, hogy meglátogathassa őket. Ne
szegjük meg a tiltást. Isabeau már nem az, akinek te ismerted,
Huc.” És Huc nem vitatkozott, elfogadta a döntést. Soha nem
mesélte el Albérie-nek, amit akkor látott, azt az elillanó idilli
képet, mert azon a napon megértette, hogy igaza volt. Isabeau-
nak nincs szüksége emberekre.
És most mégis fájt az a gondolat, hogy meghalt, ahogy
éveken keresztül az a gondolat is fájt, hogy túlélte…
– Mikor történt? – kérdezte végül. S most már a lesújtó
fájdalom mellett harag is ébredt benne az élet igazságtalansága
miatt.
– Loraline szerint három napja.
– Épp a telihold előtt – nyelt egyet Huc. – Ó, istenem!
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 52

Albérie, te…
De Albérie nem hagyta, hogy a mondatot befejezze,
jéghideg ujjait Huc szájára tapasztotta. Fémes tekintetébe most
mélabús fények vegyültek.
– Csak azt vártam meg, hogy a hajnal megszabadítson attól
a kinézetemtől, amit utálok, aztán segítettem az
unokahúgomnak eltemetni őt a nagyanyám mellé. Különös
szertartás volt. El kellett bújnom egy bokorba, hogy – ahogy a
nővéremnek megígértem – Loraline ne lássa az átváltozásomat.
Most először volt ilyen iszonyúan fájdalmas, de most már jól
vagyunk, én is meg az unokahúgom is.
– Miért nem mondtál nekem semmit, amikor tegnapelőtt
visszatértél a barlangból?
– Gondolkodnom kellett, és neked is rendbe kellett jönnöd,
mint mindig, amikor… amikor más vagyok – fejezte be
Albérie, aki igyekezett olyan szavakat keresni, amelyek
egyikük számára sem okoznak sebeket.
Tudta, hogy Huc mit érez. Ő maga is iszonyodott, amikor
arra a szörnyetegre gondolt, aki vele együtt lakja ezt a női
testet, a szörnyetegre, aki benne él. Huc minden teliholdat
követő napon rákényszerítette magát a közeledésre. Odament
hozzá, megsimogatta, megölelte, hogy Albérie ne érezze,
mennyire iszonyodik lényének ettől a felétől, pedig Albérie
tudta, hogy legalább annyira taszítja őt, mint amennyire ő maga
gyűlöli saját magát.
– Úgy fogadtalak el, Albérie, ahogy vagy. Amilyen most
vagy, és amilyen minden telihold idején. Szeretném, ha ezt
tudnád. Igazán szeretném – mondta halkan Huc, és állta a kék
tekintetet egészen addig, amíg Albérie elfordította a fejét.
Őszintének látszott, mint mindig, amikor szerette volna
hinni, hogy az, de hát hogy is szeretheti őt ennyire – kérdezte
magában Albérie –, amikor ő soha nem szeretkezhet?
– Bocsáss meg nekem – mást nem tudott felelni.
Huc megharagudott, pedig nem akarta. Kihúzta magát, és
hogy lecsendesítse megsebzett érzéseit, nagy léptekkel
odament a kandallóhoz, és megpiszkálta.
– Mindig ezt mondod, Albérie. Mindig! Nem félek, és nem
szenvedek attól, hogy ilyen vagy. Így szeretlek. Mutattam-e
valaha is veled szemben averziót, gyűlöletet vagy közönyt?
Nem érdemlem meg a bizalmadat? Én soha semmit nem
kérdeztem tőled! Semmit nem követeltem! És azzal, hogy
elfogadtalak, jobban hozzád tartozom, mint bárki a
szerelméhez. Mit tegyek még? Mit kell tennem, mondd meg,
hogy többé ne kérj tőlem bocsánatot azért, hogy élsz?
A nagy csendben, ami a kitörést követte, Huc állva maradt a
lángok közelében, és két kezével a kandalló párkányára
támaszkodott. Aztán észrevette, hogy Albérie sír, csendesen,
hogy őt ne zavarja. Azonnal elfelejtette, mit mondott az imént.
Hiszen Isabeau meghalt, és Albérie-nek most szüksége van rá.
Gondolkodás nélkül visszament hozzá, a karjába emelte, és az
ablakhoz vitte, amit gyorsan kitárt. Albérie odabújt hozzá, fejét
a vállára hajtotta. Huc hagyta, hogy sírjon, és forró testéhez
szorította felesége törékeny kis testét, miközben nagyokat
szívott a beáramló jeges levegőből. A szél vadul végigsöpört a
szobán, és tovább élesztette a lángokat a kandallóban. Aztán
arra gondolt, hogy az ő vére hiába lüktet olyan forrón, Albérie
meg fog fázni. Behajtotta az ablakszárnyakat, és továbbra is
karjában tartva őt, mint egy gyermeket, leült vele egy fotelbe.
Lágyan ringatni kezdte, és közben megkérdezte:
– Hogy történt? És mit vársz tőlem?
Albérie nem válaszolt azonnal. Hiszen Huc olyan gyöngéd
volt vele, olyan kedves. Mit nem adna érte, ha igazi ember
lehetne! Csak ember. Megint olyan szavakat keresett, amelyek
nem lepleznek le túl sokat. Nem akarta őt belekeverni abba,
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 54

ami történt. Annyi minden volt, amiről még nem tudott.


Keserűen az ajkába harapott. Ó, ha François de Chazeron
békén hagyná a családját! Akkor nem kellene hazudnia és
becsapnia az egyetlen embert, akit valaha is szerethetne.
Megkeményítette a hangját:
– Isabeau nagyot esett, amikor hazafelé ment a barlangba.
Nagyon sok egymásba akaszkodó fa volt a feljárat közelében,
és amikor ezek ágait az orkán letördelte, kövek is keveredtek
közéjük. Mondtam neki, hogy legyen óvatos azon a környéken.
És amikor jött az eső meg a jég, még veszélyesebb lett az a
rész. Néhány napig haldokolt, aztán meghalt. Nem tudtam
volna megmenteni, Huc, még ha odarohanok, akkor sem. De az
utóbbi napokban nem is tehettem volna, amióta egy fedél alatt
lakunk Vollore urával.
Huc csendesen rázta a fejét. Micsoda felfordulás, gondolta
miközben Albérie folytatta:
– Bár tizenöt évvel ezelőtt, amikor azt hitték, vége lett,
mondtak már misét a lelki üdvéért, mégis pap nélkül halt meg,
gyónás és feloldozás nélkül. Isabeau buzgó katolikus volt, Huc,
és a lányát is ebben a szellemben nevelte, még ha nincs is
megkeresztelve. Kívánom, hogy nyugodjék békében.
Huc kedvesen felé fordult, és gyengéden átölelte a vállát.
– Igazad van, és azt a gyereket magunkhoz kell venni!
– Nem!
Albérie szinte felordított.
Nem. Huc soha semmit nem fog megérteni! Megenyhült egy
kicsit, de a szavai kemények voltak:
– Nem. Loraline már nem gyerek, Huc, tizenöt éves, és a
megtévesztésig hasonlít Isabeau-hoz, akit François de
Chazeron ismert. Ha véletlenül megtudná, hogy a lány létezik,
isten tudja, mi történne. Loraline a farkasok között született,
velük nőtt fel, ismeri a nyelvüket. Élve elégetnék, mint valami
boszorkányt, mint az ősanyámat. Nem, Loraline a helyén van,
én vigyázok rá, ne félj. Antoine de Colonges apát úr találkozott
Isabeau-val, amikor a nagyanyánk meghalt. Most rábeszéltem,
hogy foglalkozzon Loraline-nal, nyugtassa meg. Félek, nehogy
valami módon bosszút akarjon állni az anyjáért! Már attól a
puszta ténytől is nagyon mogorva és rosszkedvű volt, hogy
Chazeron itt tartózkodik Montguerlhe-ben. Nem akarom, hogy
a történet megismétlődjön, Huc. Épp elég nehezemre esett
nekem magamnak is felejteni. És tizenhárom év kellett ahhoz,
hogy megtanuljam, hogyan szeresselek téged. Hogy
elhallgattassam magamban a gyűlöletet és a bosszúvágyat.
Segíts nekem. Távolítsd el valahogy Chazeront Montguerlhe-
ből néhány napra. Azalatt talán sikerül Antoine de Colonges-
nak lecsendesíteni Loraline fájdalmát és haragját! Segíts,
kérlek!
Huc elkomorodott. Szóval Moutier apátja tudott a dologról!
Ő találkozott Isabeau-val, miközben neki megtiltották, hogy
újra láthassa! Ez a tény teljesen felkavarta, bár közben egy
hang azt súgta a lelke mélyén, hogy az apát esete egészen más,
hiszen őt csak azért hívták, hogy a hivatását gyakorolja. Lassan
összeszedte magát. Hát igaz, végül is ez nem volt árulás, emiatt
igazán nem érezheti magát félreállítva. Pedig hát mindvégig ő
volt az egyetlen, akinek a sorsa igazán összefonódott ezeknek a
szerencsétlen lányoknak a sorsával, aki együtt hordta velük a
keresztet, és Albérie iránt érzett szerelme miatt igyekezett
enyhíteni a rájuk mért büntetést.
– Segíteni fogsz? – unszolta Albérie, aki jól látta, hogy
vallomása mennyire felkavarta őt.
Huc bólintott.
– Jó. Nem lesz könnyű. Mire hivatkozzam? Chazeron urát
egy cseppet sem érdeklik az övéi és még kevésbé az emberei.
Albérie csak ezt várta, amióta végigsöpört a környéken az
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 56

orkán, és François de Chazeron visszatért Montguerlhe-be, és


amióta megtudta, hogy Antoinette a szíve alatt hordja Vollore
urának gyermekét.
Folyton a bosszú megvalósításán töprengtek, Isabeau és ő.
És ez most hirtelen olyan könnyűnek és magától értetődőnek
tűnt fel. Chazeron megfizet! És mielőtt meghal, szenvedni fog,
félelem gyötri, és nem reménykedhet a megkönnyebbülésben.
Albérie szíve megtelt gyűlölettel, vérszomjas vágy fogta el,
átható fémes tekintetét férjére szegezte, és elkezdte sorolni az
érveit.
Harmadik

Antoine de Colonges kéjesen összedörzsölte a két tenyerét, de


közben szemrehányást is tett magának azért az álnok és
alattomos élvezetért, amely hirtelen elöntötte.
– Térjen magához, atyám! De senkinek nem szabad
megtudnia, ezt ne felejtse el, különben…
– Ne félj, gyermekem. Oly régóta várok erre a percre, hogy
az Úristen megbocsát nekem! Mert csak magamat szánom.
– Legyen áldott azoknak a gyerekeknek a nevében, akiket
hallgatásával meg fog menteni.
Antoine de Colonges bólintott, és ezzel a kézenfekvő
jótéteménnyel erősítette magát, hogy ne is hallja
lelkiismeretének hangját. A Mindenható szolgálatában eltöltött
hosszú élete folyamán először lesz gyenge, és megszegi a „Ne
ölj!” égi parancsát. Persze nem a saját kezével fog ölni, de így
is bűn, mégis bűn, ha elfogadja, hogy egy asszony igazságtétele
helyettesítse az Úristenét. Aszott kezével felemelte a sok
olvasástól és írástól kopott asztalról a fakeresztet meg az
ezüstpénzzel teli bőrzacskót, és látogatója felé nyújtotta.
– Krisztus urunk kísérjen és segítsen, gyermekem, hogy
végre megleld a békét!
– Csak ha már elpusztult, atyám. Ha már elpusztult annak a
kezétől, akit idehívott erre a világra! Talán akkor, igen, ha Isten
is úgy akarja, akkor megint anya lehetek. Ha Isten akarja,
atyám – lihegte szaggatottan a nő.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 58

Antoine de Colonges elfordította a fejét, hirtelen


összeszorult a szíve. Nagyon megvetésre méltónak találta,
hogy ezt a gyűlöletet használja fel arra, hogy a környék végre
megszabaduljon François de Chazerontól és az ő bűneitől. S
bár nem volt más bizonyítéka, mint a Turleteuche és később
Guillaume de Montboissier vádaskodási, mégis meg volt
győződve róla, hogy minden titokzatos eltűnés, ami tizenhat
esztendő óta történt, François de Chazeron műve. Nem szólva
az öt szerzetesről, akiket elődje küldött a vidékre, hogy a
környék urának különös éjszakai tevékenységeit vizsgálják.
Mit nem adott volna azért, hogy nyilvánosan ítélkezhessen
fölötte! De amikor elvette feleségül ezt a lányt, Bourbon herceg
egyik rokonát, aki ráadásul igen közel áll I. Ferenc királyhoz is,
hatalom került a kezébe. Igen nagy hatalom. Régen is élet-halál
ura volt, de azóta még gátlástalanabbul gyakorolja. Ez nem
mehet így tovább. A polgárok éppúgy reszketnek tőle, mint a
parasztok. Egyvalaki maradt, aki szembeszáll vele, az egyetlen,
akit ő tett még saját magánál is szörnyűségesebbé.
„Csak a farkasok falják fel egymást – gondolta, és
rámosolygott Isabeau-ra, akinek fényes kék tekintetében az
izzó gyűlöletben leélt évek alatt már az őrület lángjai is
fellobbantak. – Ha mindenen túl leszünk, majd foglalkoznom
kell vele meg a leányával, és messze kell vinni őket erről a
tájról.”
– Most menj! – suttogta Antoine de Colonges. – Párizsban
keresd Boussart atyát. Régi barátom. Már vár téged, és gondot
visel rád.
Isabeau egy könnyed bólintással igyekezett elrejteni
remegését.
„Újra szabad leszek ennyi év után!” – gondolta.
De tudja-e majd értékelni a szabadság ízét? Albérie-nek
minden gyengédségére szüksége volt, amíg sikerült
meggyőznie, hogy így lesz a legjobb. A saját kezével szeretett
volna végezni François-val! De az elmúlt tizenöt év alatt
egyszer se volt bátorsága szembenézni vele. Megelégedett
azzal, hogy rágódott a szenvedésein, és tanulmányozta a
gyógyfüvek hatását, hogy tudjon gyógyítani és gyilkolni. Akár
a nagyanyja, ő is abban reménykedett, hogy rátalál az
átváltozás, a transzmutáció titkára, és megszabadíthatja
Albérie-t, akit keserűvé tett és szinte elemésztett a mássága.
Most eljött az ideje, hogy végre kipróbálják kutatásainak
eredményét, egy oldatot. A kísérlet alanya egy szörnyeteg lesz,
az egyetlen szörnyeteg, akit ismernek: François de Chazeron.
Tizenöt éven át figyelte, hogy nő és fejlődik a pokol
gyermeke. Ez a kicsi lány, aki elveszett ifjúságának tükre volt,
és mamának szólította őt. Isabeau végül elhatározta, hogy
elmegy. Itt hagyja maga helyett ezt a lányt a gyűlöletben, itt
hagyja, hogy vásárolja vissza ő az anyja múltját. Egy pillanatra
összeszorult a szíve, amikor eszébe jutott Loraline eszeveszett
fájdalma az ő állítólagos földi maradványai előtt.
De azonnal összeszedte magát. Zavarát leplezve szemére
engedte a csuklyáját, maga köré vonta a köpönyegét, aztán a
szemben lévő falon megtolt egy kiálló követ, amely
megnyitotta előtte a falat, s szabaddá tett egy átjárót. Elszántan
elindult a fáklyák lobogó lángjával megvilágított föld alatti
labirintusban, amelynek tekervényes útjai a hegy gyomrában
összekötötték a Moutier-apátságot Montguerlhe-lel,
Montguerlhe-t Vollore-ral, Vollore-t pedig Thiers-rel.
1515. október 11-én hajnalban Isabeau egy szürke kanca
hátán elindult Párizs felé. Szíve megtelt boldogsággal, mert
úgy érezte, hogy végre kiszabadult hóhérjának a kezei közül.

Antoinette hagyta, hogy a komornája öltöztesse, és közben


énekelt. Reggelre megenyhült az idő, és a Moutier-ban történt
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 60

titkos ölelés óta Huc sokkal készségesebb és figyelmesebb volt,


mint korábban. Annyira, hogy még egy remek tervet is
elültetett Antoinette fejében, mégpedig azt, hogy ha már úgyis
építkezések folynak a vollore-i öreg kastélyban, akkor ezt
használják ki egy kis fiatalításra, és közben teremtsenek
nagyobb kényelmet születendő gyermeke számára is. Amikor
Antoinette elkezdett nyugtalankodni a határidő miatt, Huc azt
válaszolta nagy optimistán, hogy ez az átmeneti enyhülés
lehetővé fogja tenni, hogy a falvakban siettessék a munkát.
„Ráadásul Vollore megnagyobbítása türelemre fogja sarkallni
François-t. Embereink ezalatt a legfontosabb tennivalókkal
nyugodtan elfoglalhatják magukat máshol, anélkül hogy ő
sejtené, maga pedig, Antoinette asszony, egész terhessége alatt
nyugodtan élhet Montguerlhe-ben.”
Antoinette fellelkesült. Ezek szerint Huc is szereti, ha
ennyire kívánja, hogy a közelében maradjon. Amellett hogy
Vollore-ral és a parasztok otthonainak rendbetételével
kapcsolatban igaza van, ez az utolsó érv, hogy terhessége alatt
így nyugodtan élhet, fellelkesítette. Tele volt tettvággyal.
François-nak csak az jár a fejében, hogy mielőbb
visszamehessen a tornyába, és csak az tartja benne a lelket meg
a türelmet, hogy itt is van egy hatalmas könyvrakomány, csupa
csillagászattal, alkímiával és asztrológiával foglalkozó művek,
amelyeket legutóbbi párizsi útján vásárolt és küldetett maga
után Montguerlhe-be. Közös életük első hónapjaiban
Antoinette nyugtalankodott, amikor férje a hosszú, végtelennek
tűnő órákig tartó olvasások után megjelent nála fakó arccal és
kék karikákkal kiugró pofacsontja fölött. De az utóbbi időben
ez már teljesen hidegen hagyta. Az orkán előtt néha még
testmozgásra, testgyakorlásra buzdította, és akkor még
megtörtént, hogy François is erőt vett magán, és ismét
felfedezte az egészséges örömöket, amelyeknek
gyermekkorában az apja mellett örömmel átadta magát.
De ezekben az elpusztított erdőkben szó se lehetett őz- vagy
vaddisznóvadászatról. És Huc minden rábeszélőképességét
szükség volt, ha akár csak arra akarta rávenni, hogy elmenjen
vele a katonai edzésekre, hogy egy kis kardforgatással kilazítsa
hosszú ideje mozgás nélkül tespedő, megmerevedett izmait.
Egy-egy ilyen kaland után Vollore ura mindig nyájasabb volt,
még ha elfáradt is a lándzsavetőkkel folytatott versengésben s
utána a bárány- és csirkesültlakomákban. Erre a nagy
figyelemre, amit Huc a férjével szemben tanúsított, Antoinette
csak a szívével reagált. Hiszen Huc elsősorban nem ura
egészségét féltette, hanem inkább azt nem akarta, hogy
rosszkedve Antoinette-re is rávetüljön. Huc őt óvta így. Huc őt
szerette. Ideje volt hát, hogy ezt a gyászos férjet végre
eltávolítsa Montguerlhe-ből, hogy megkaphassa végre, amit
annyira hiányolt.
Ezért énekelt ilyen vidáman Antoinette de Chazeron 1515.
október 12-én. Amikor a tükörbe nézett, megállapította, hogy
az arca vidám, sugárzó, s épp illik a szerephez, amit el akar
játszani. Elbocsátotta a komornát, és szinte repült lefelé a
lépcsőkön, egyenesen a nyugati torony tövébe, ahol François és
Huc reggelente vívást gyakoroltak.
Hosszú percekig élvezte, ahogy a két ember támad és
védekezik, szándékosan húzta az időt, hogy sokáig élvezhesse
a látványt, aztán észrevétlenül közeledett az edzőtérhez, amely
fölött finom porfelhő lebegett. Huc ügyes cseleivel sok gondot
okozott a nála hét évvel fiatalabb François-nak, de François is
jó vívó volt.
Antoinette-nek határozottan tetszett a játék, és önkéntelenül
is tapsolni kezdett, amikor Huc egy oldallépéssel úgy fordult,
hogy eltalálta François páncélingét.
A tapsra, amely azt jelezte, hogy tanúja van a baráti
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 62

küzdelem nem túl dicsőséges befejezésének, François


megfordult, és komoran nézett Antoinette-re.
– Szabad tudnom, asszonyom, hogy minek köszönhetem a
jelenlétét? – kérdezte minden szívélyességet mellőzve,
miközben Huc vaskos kezével beletúrt a hajába, és azzal törölte
le a homlokán gyöngyöző verítéket.
Antoinette szinte erőszakkal fordította el a fejét az intézőről,
és mosolyogva a férjéhez fordult, hogy arrogáns kérdésére
hamis mentséget hozzon fel:
– Kevés errefelé a szórakozási lehetőség, és örömmel
néztem a küzdelmüket! Bocsásson meg, kedves férjuram!
François elfintorodott, és az ajkába harapott. Antoinette nem
szokott így affektálni, és érdekes módon ez felébresztette a
féltékenységét. Amikor észrevette, hogy Antoinette arcán egy
kis festék virít, diszkrét pillantást vetett Huc felé, de ő teljesen
közönyösnek látszott, épp a kardját fényesítette, hogy rendben
legyen, mielőtt a tokjába visszahelyezi. Miután
megbizonyosodott róla, hogy az intézőnek nincsenek rossz
szándékai, François, aki nem tűrte a házasságtörést, kivéve, ha
ő követte el, úgy gondolta, hogy neki szól ez az érdeklődés és a
kacér megújulás, tehát eldobta a kardját, és a rosszkedve is
elszállt.
– Hát legyen, asszonyom! Mivel úgy látom, hiányzik a
társaságom, kísérjen el. Huc, kantározz fel két lovat! – szólt
vissza a válla fölött az intézőnek, aki szándékosan eltávolodott
tőlük. – A feleségem ma reggel forró érzelmekre vágyik!
Antoinette a férje mellé lépett, és ügyesen kitért az ajánlat
elől:
– Nem, ennyire nem, uram. Nyugtalanná tenné a szívem
alatt hordott gyermeket, ha önnel együtt követném az erdőkön
és cserjéseken át az őzek nyomát. Márpedig tudja, hogy most
minden gondolatom az övé. Inkább tegyen velem néhány
lépést, szeretnék beszélni egy dologról, az ön érdekeit
messzemenően figyelembe véve. Ha megnyerem a tetszését,
akkor máris hasznunkra fordíthatnánk ezt a ragyogó szép
napot.
François-t felizgatta Antoinette nyájas beszéde és hagyta,
hogy az asszony elvezesse. Közben arra gondolt, hogy milyen
változó az asszonyok hangulata, ha úgy érzik, hogy valaki más
kerülhet a helyükre a hitvesi ágyban.
Huc de la Faye nézte őket, ahogy csendben távolodnak, s
akarata ellenére nem tudta levenni a szemét Antoinette ringó
csípőjéről.
Aztán mégis elfordította róla lázas tekintetét, mert más
dolga is volt. Közben a szeme megakadt az első emeleti átjáró
egyik ablakán, ahonnan Albérie nézte őt kíváncsian. Hirtelen
kellemetlenül érezte magát, de nem ment fel hozzá, csak
felmosolygott rá. Az arc abban a pillanatban eltűnt, és Huc
hirtelen nem tudta, nem álmodta-e. Őérte tesz mindent. Csakis
őérte. A többi semmiség.
Odébb rúgott egy útjába eső követ, és elindult a boltíves
kapu felé, amely mögül kihallatszott a katonák nevetése. Ha
minden jól megy, ezek egy órán belül Vollore felé fognak
lovagolni.

Loraline feltápászkodott, és ránehezedett reszkető, két kis fehér


kezére. Anyja, Isabeau nem volt többé, s azóta nagyon egyedül
érezte magát; minden baljós volt, sötét, gonosz, még ez a
barlang is, ahol pedig annyi meghitt órát töltöttek együtt.
Durva anyagból készült, földig érő ruhájára farkasbőrt
terített, amely meleget és biztonságos jó szagot árasztott, aztán
feltűrte a ruhája ujját, majd egy cserépedény fölé hajolt, és
megkavarta az árpából, gyökerekből és bogyókból összeállított
kását. Ezt ette mindig, amióta csak a világra jött, hozzá tejet,
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 64

valami kis vadhúst és gyümölcsöt. És most folytatni kellett. De


minek? Albérie, a nagynénje folyton azt hajtogatja, hogy ezzel
tartozik az anyja emlékének. Hogy neki kell megbosszulnia az
övéit, akik üldözöttek. Bosszút kell állnia, hogy végre
rendesen, békében élhessenek. De Loraline-nak fogalma sem
volt arról, hogy milyen a rendes és békés élet.
Ő a montguerlhe-i hegyek között élt, a kénes szagú párában,
farkasok között, és eddig még egy pillanatig sem érzett se
magányt, se szomorúságot. Most pedig hirtelen súlyosan
ránehezedett az idő, s miközben kavarta a vízben egyre
puhábbá váló masszát, hangosan kántálva felidézte a szép
emlékeket, amelyeket az anyja mesélt neki a száműzetése előtti
évekről, amikor ő, Loraline még nem is élt: látta maga előtt
búzát arató nagyapja kérges tenyerét és széltől csípett
mosolygós arcát; a nagy összejöveteleket, amelyeket azután
rendeztek, hogy a házasulandókat kihirdették a templomban,
ilyenkor az egész falu ünneplőbe öltözött, és a lányok
bedörzsölték magukat csombormentával, s elmentek dudaszóra
farandole-t táncolni; és látta, ahogy Isabeau az apja térdén
lovagol, és Albérie-t, ahogy mindenkin és mindenen mulat,
látta Turleteuche-t, a nagyanyját, ahogy vékony ajkait felhúzva
nagyra tátott, fogatlan szájjal és a térdét csapkodva nevet. És
Benoît-ra is emlékezett, aki annyiszor megnevettette Isabeau-t.
Látta a bolondozó Benoît-t, a kedves Benoît-t, a gyengéd
Benoît-t, a szerelmes Benoît-t.
Amikor Loraline nyolcéves korában egy nap ártatlanul
megkérdezte, hogy ki az a Benoît, Isabeau hosszú ideig csak
nézett rá, aztán hidegen eltolta magától, és csak annyit
mondott:
– Ő lehetett volna az apád!
Loraline nem merte megkérdezni, hogy ha nem ő, akkor ki
az apja, mert abban a pillanatban az anyja tekintete félelmet
keltett benne. Meg aztán egészen addig eszébe sem jutott, hogy
apára lenne szüksége, hiszen volt anyja, arról pedig, hogy
hogyan lesz a gyerek, fogalma sem volt.
Pedig három alkalommal is látta, hogy az anyja
megkölykezik, akár a farkasok, és különös kis gnómokat hoz a
világra. Ezek nem maradtak életben, és Isabeau mindegyiket
ámbraillatú folyadékkal teli üvegbe zárta. Már volt egy egész
üveggyűjteménye, és ezekben az üvegekben mindenféle állati
és emberi végtagok, szervek voltak. Loraline-nak fogalma sem
volt róla, hogy ezeket honnan szerezte. Csak annyit tudott,
hogy mindez, a könyvekkel együtt, amelyeket Albérie hozott
időnként, az anyja kutatásaihoz kellenek. Őt az anyja
munkáitól hosszú éveken át távol tartották, míg végül az előző
nyáron Isabeau váratlanul beavatta a tudományába. Loraline
ekkor úgy érezte, hogy nagy hatalomhoz juttatták. Hirtelen
felnőtt. Tizenöt éves volt, méltó arra, hogy átvegye övéitől az
örökséget.
Nem találta különösnek. Sajátos volt a kultúrája. Nem volt
fogalma jóról, rosszról. Az ő világában nem létezett más, csak
az anyja, a saját farkasa, Cythar, Albérie, a nagynénje, aztán a
nagyanyja, Moutier apátja, akit többször is látott, és egy szürke
farkas, amely mindig csak teliholdkor jelentkezett. Stelphar
névre hallgatott, lefeküdt Loraline meg a falka mellé és egész
éjjel virrasztott.
Most minden egészen másképp van. Isabeau utolsó szavai
még mindig kísértették:
– A családunkat Vollore és Montguerlhe ura üldözte el, és ő
akasztatta fel a vőlegényemet, Benoît-t. François de Chazeron
egy szörnyeteg, Loraline! Engem megerőszakolt, megkínzott,
de ami még rosszabb, elvette az életünket. És legfőképpen a
tiédet! Pedig te vagy az egyetlen örököse!…
Ezek voltak az utolsó szavai. Amikor kimondta e rettenetes
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 66

szavakat, meghalt. A feldúlt Loraline Albérie-vel együtt átvitte


anyja holttestét egy szomszédos barlangba, amit a nagyanyja
halála óta temetkezési helynek neveztek. Albérie kiásott egy
újabb benyílót a halotti kamrában, majd megkérte Loraline-t,
hogy most engedje őt egyedül dolgozni, végül gondosan
visszazárta a nyílást, és lepecsételte Isabeau sírját. Ezután
elvitte unokahúgát az erdő mélyére, s onnan fel egy magas
hegyfokra, amely egy völgyre nézett. A szomszédos hegy
szikláin kirajzolódott a Montguerlhe-erődítmény zömök
formája. Ez az a rettenetes hely, ahol François de Chazeron
uralkodik. És ott, a lenyűgöző és vészjósló díszlettel szemben
Albérie még kiegészítette Isabeau vallomását:
– François de Chazeron az apád, Loraline, de megölne, ha
tudná, hogy létezel. Anyád azért áldozta fel a fiatalságát, azért
börtönözte be magát hosszú éveken át ide, a hegyek közé, hogy
téged megmentsen. Tartozol az emlékének, Loraline. Anyád
megesküdött, hogy bosszút áll François-n, ha még egyszer
beteszi a lábát Montguerlhe-be. Most ez megtörtént, és neki
meg kell halnia. Ez a büntetés a gaztetteiért. Már egyedül te
állhatsz bosszút érte. Mégpedig ezzel.
És Albérie ekkor egy kis üvegcsét nyújtott felé, amit
Loraline nagyon gyakran látott az anyja kezében. Tudta, hogy
az egész léte e körül a folyadék körül forgott, s hogy ezt az
anyagot az anyja alkotta, ő párolta, alakította az évek folyamán,
és néha habozás nélkül saját magán is kipróbálta. Isabeau nap
mint nap s egyre nagyobb adagokban mérgezte magát vele,
hogy megalkossa a tökéletes mérget, ami kimutathatatlan,
jelentette ki Albérie.
Loraline ezt a képet visszakergette emlékei közé,
ugyanakkor minden fájdalmát szabadjára engedve szájához
emelt egy adagot a kikevert masszából. Most ez volt az
egyetlen bizonyosság az életében. És az életet folytatni kell. Az
anyjáért. Fel kell áldozni François de Chazeron sötét lelkét,
hogy Isabeau megtalálja a békét. Istennek kell feláldozni
Vollore urának lelkét, az irgalmas Istennek, akit imádni kell,
ahogy Moutier apát úr tanította. És ha így lesz, igen, akkor
méltóvá válik a fenti nagybirtok földjeire.
Épp itt tartottak a gondolatai, amikor abból a benyílóból,
amely az erdőbe vezető föld alatti úthoz vezetett, kilépett
Albérie. Cinkos mozdulattal intett neki, hogy kövesse. Loraline
letette maga mellé egy sziklára a cserépedényt, és otthagyta a
kevés maradékot. Cythar eddig a lábánál hevert, de most a
fáklyák táncoló fényében Albérie után osont.
Lassan haladtak előre a sziklás hegy gyomrában, hogy
elkerülhessék a természetes csapdákat, amelyeket az időtlen
idő alakított ki a folyosókon. Loraline érezte, hogy a torka
összeszorul.
Nagyon sokszor bejárta már a labirintusszerű föld alatti
utakat, amelyekről a környék nagyurai már régen
megfeledkeztek, ismert szinte minden veszélyes pontot, ki- és
bejáratot, de ezt az utat Isabeau megtiltotta neki. Ez volt a
Vollore-ba vezető út. Anyja halála óta épp csak egy hét telt el,
és ő folyton azt kérdezte magától, hogy mikor lesz már elég
bátorsága áthágni ezt a tiltást. Aztán Albérie az előző este
meglátogatta, szorosan magához ölelte, és azt mondta:
– Ha minden jól megy, holnap megmutatom neked, hogy
hova vezet a sorsod.
Tehát a sorsa, végzete várja ott, a sziklafolyosó végén – és
Loraline életében először félt. Félt ettől az igazságtól, amit a
szíve mélyén, valami megfogalmazhatatlan okból, nem akart
elfogadni. De Albérie, mintha csak le akarta volna vezetni
Loraline zavarát, egy határozott mozdulattal elkapta a lány
ökölbe szorított kezét, s izzadt ujjait szétfeszítve biztonságot
sugárzó tenyerébe fogta.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 68

– Ne félj semmitől, gyermekem! Minden rendben lesz.


Loraline válaszolni akart, de a torka összeszorult, és nem
jött ki hang a torkán; ezután már csak a lépéseire koncentrált,
hogy kikerülje a lába alatt megnyíló mélységeket, hiszen
némelyik természetes üreg akár a lábát is elnyelhette volna.
Néhány percig még egy lejtős terepen mentek, aztán a vájat
leszűkült, és csak egymás mögött, lehajtott fejjel tudtak
továbbhaladni, végül egy zsákutcába értek. Albérie itt félretolt
egy sziklafalból kiálló követ, és a következő pillanatban
nappali fény árasztotta el a nyirkos föld alatti falakat. Albérie
habozás nélkül belépett egy szobába, maga után húzva
óvatosan lépkedő unokahúgát.
Loraline zöld szeme tágra nyílt és könnybe lábadt a hirtelen
erős fénytől, aztán felfogta, hogy egy nagy, téglalap alakú
szobában van. A sarokban egyszerű ágy állt, mellette egy
pompás vasalással díszes láda és egy íróasztal, amely szinte
eltűnt a vaskos bőrkötéses könyvek halmaza alatt. Jutott
belőlük a mögötte álló karosszékre is, amelyen egy részegítő
pézsmaillatot árasztó skarlátvörös köpeny is hevert. A széles
szájú kandalló tűzrakó terének a falba nyíló, bal oldali
alátámasztásából léptek a szobába. Loraline megjegyezte, hogy
a tűzrakó rész olyan széles volt, hogy szinte egy egész falat
elfoglalt, ezért a lángok alig érintették a lábbelijüket. Albérie
követte csodálkozó tekintetét, és odasúgta:
– Most ne törődj a részletekkel, gyermekem. Okos volt, aki
ezt a titkos utat megtervezte. Úgy akart ki- és bejárni rajta,
hogy senki ne sejtse. Most egyedül mi ismerjük c titkot. És
téged még a pokol tüze sem éget meg, gyermekem.
– Tudom, nénikém. Láttam egy hasonló kandallót Fermo-
ulyban, amikor még egészen kicsi koromban Amélie mami – a
te nagyanyád – vitt magával az odavezető föld alatti utakon.
Albérie bólintott. Soha nem járt Fermoulyban, amióta Huc
de la Faye gyermekkorában elhozta onnan, de emlékezett arra a
folyosóra, többször is látta, hogy a nagyanyja elhúzza a székét
a titkos kijárat elől, és eltűnik a lángok között. Akkor még nem
ismerte Amélie Pigerolles titkát, s megelégedett azzal is, hogy
mindig visszatért az ismeretlenből, ahol bizonyára koboldokkal
és tündérekkel találkozott. És Turleteuche, hogy ki ne
ábrándítsa őt, gyakran hozott neki ezekről az utakról színes
köveket, amelyeket aztán Albérie szertartásosan belerakott egy
kis faládikába, és úgy őrizte, mint igazi kincseket. Aztán ezeket
kincseket is otthagyta, akárcsak gondtalan gyermekkorát.
Albérie nagyot sóhajtott, gyorsan elkergette az emléket,
pedig nagyon vágyódott rá. Hiszen most is épp az elveszett
emlékek nevében cselekedett. Határozott léptekkel a
kandallóval szemben lévő osztott ablakhoz ment.
– Gyere ide!
Loraline szót fogadott, és nénje példáját követve a nehéz
ablakkárpit ráncai közé rejtőzve kinézett. Alattuk, az udvaron
egy pompás lovon ülő férfi várakozott türelmetlenül. Szép
ember volt, de az arca szigorú, félelmet keltő, és a hangja
kemény, ahogy rászólt a mellette igyekvő katonákra, akik épp
felkantározták a lovaikat.
Loraline úgy érezte, hogy jéggé dermed. Nem tudta volna
megmagyarázni, miért, de egy pillanat alatt felfogta, hogy ki az
az ember. Még mielőtt kimondta volna a nevét, Albérie
megelőzte:
– Igen, ő az, Loraline. A véred nem csalt meg. Ő Vollore és
Montguerlhe ura teljes pompájában, gőgjében és
elbizakodottságában.
– Az apám… – mondta ki nagyon nehezen, összeszorult
torokkal Loraline, miközben émelyegni kezdett a
pézsmaillattól, amely az egész szobát betöltötte.
Albérie odafordult hozzá, és gonosz fény villant fel fémes
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 70

kék szemében. Megint elkapta a lány hideg, nedves kezét, és


úgy mondta:
– Igen, Loraline, az apád. És az anyád hóhérja! Nézd meg
jól, lányom, mert ezen a napon választanod kell. Bármit
határozol, ezentúl az fogja meghatározni az életedet is, amit
választasz.
Loraline akaratlanul is lesütötte a szemét, a szíve vadul
kalapált. Hirtelen nagy félelem fogta el, félt saját magától, félt
Albérie könyörtelen tekintetétől és attól a fénytől, amit oly
sokszor látott felragyogni anyja tág pupillájú szemében is,
amikor éjszakai rémálmaiból felriadva kiabálni kezdett. De
Albérie nem engedte el, tovább szorongatta Loraline remegő
ujjait. A hangja éles volt, keserű:
– Látod ezt az ágyat, Loraline? Miután Benoît-t még odakint
az erdőben, anyád szeme láttára felakasztatta – itt, ezen az
ágyon erőszakolta meg, itt verte, kínozta, utána pedig
meztelenül és meggyalázva kilökte a vár elé, hogy a farkasok
eledele legyen! Nézd meg jól ezt az ágyat és ezt az embert!
Nézd meg jól az arcát! Igen, nézd, és válassz: vagy
megmutatod magad neki, és akkor előbb-utóbb meghalsz, vagy
vállalod, hogy bosszút állsz anyádért és azért, hogy meg kellett
születned, mert hiszen te itt mindenki számára örökre, mindig
csak az uraság fattya lehetsz!
A torony aljában ekkor megjelent Antoinette Huc
kíséretében, és a férjét kereste. Huc a lován ülve egy öszvért
vezetett, amelyre az uraságok személyes holmiját pakolták.
Huc mosolygott, a szíve elégedett volt. Antoinette a lehető
legjobban cselekedett: Vollore-ba csábította férjét azzal a
céllal, hogy elfogadtassa vele a kastély megnagyobbításának és
átalakításának a tervét. Huc néhány emberével elkísérte őket,
tehát néhány napra eltávolította Montguerlhe-ből az
uraságokat, ahogy Albérie-nek megígérte.
Egy pillanatig felnézett az ablakra, mert volt egy olyan
furcsa érzése, hogy figyelik, de nem látott semmit. Mégis meg
volt győződve róla, hogy a felesége nézi, ezért cinkosan
kacsintott egyet felfelé, aztán a menet élére kaptatott François
nagy megelégedésére, aki már alig várta a percet, hogy
hazaérhessen Vollore-ba.
A lovak lassú léptekkel megindultak. Loraline könnyes
szemmel nézett apja fürge alakja után, és szívében egyre nőtt a
gyűlölet. Amikor eltűntek a belső vár első kerítése előtt álló
épületek sarka mögött, saját maga előtt is ismeretlen hangon
szólalt meg:
– Legyen meg, aminek meg kell lennie. François de
Chazeron meg fog halni.
Albérie csak ekkor engedte el megkönnyebbülten a kezét:
„Ez a lány mégis a mi vérünk!” – gondolta elégedetten.
Magához vonta Loraline remegő testét, és szenvedélyesen
megölelte.
– Ha egyszer mindennek vége lesz, szabad leszel,
megígérem – súgta unokahúga fülébe, de ő nem hallott semmit.
Mintha ködbe került volna, csak nézte a vetetlen ágyat, és a
szíve haraggal volt tele. Régi jelenetek elevenedtek meg előtte,
és csak most kaptak értelmet azok a sikoltások és
rimánkodások, amelyeket az anyjától hallott azokon az
éjszakákon, amikor rémálmok gyötörték. Néhány pillanatig
mozdulatlan maradt, csak állt, saját dühétől és képzelgéseitől
dermedten, aztán hevesen ellökte magától Albérie-t, és vérbe
borult szemmel kérdezte:
– Mit kell tennem?
Albérie érezte, hogy a belsejében szendergő állati ösztön
hívásától a háta megfeszül, s közben szája megtelt keserű
nyállal. Elégedett volt unokahúga válaszával, ezért elmondta
neki, mire gondolt, majd visszamentek a föld alatti
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 72

labirintusba, de nem a barlangba, hanem tovább egy másik


vágatban – most már ők is Vollore felé.

A menet nyugodtan poroszkált az úton, és Antoinette énekelt.


Először is azért, mert bár hideg volt, de ragyogóan sütött a nap,
s ennek a hosszú, barátságtalan napok után nagyon örült,
másodszor, mert Huc arca olyan nyugodt és derűs volt,
amilyennek még soha nem látta.
„Távolodik a feleségétől, és közeledik hozzám” – képzelgett
magában, miközben hallgatta, hogy Huc felszabadultan
tréfálkozik az embereivel, s barátságosan köszönti az út
közelében feltűnő parasztokat, akik az orkán okozta károkat
javítgatták mindenfelé. A katasztrófa miatt érzett levertség és
kedvetlenség ellenére derűsek voltak, mert a sivalkodó jeges
szél, amely nedves földszagot és rothadó mohaszagot sodort
mindenfelé, új örömökkel csiklandozta az orrukat. A fülüknek
pedig a madárdal okozott gyönyörűséget, s az énekszó, amely
merészen ívelt a magasba, és amely egyedül François-t
idegesítette, annyira, hogy többször is sötét, feddő tekintettel
illette feleségét. Antoinette úgy tett, mintha nem értené,
ugyanakkor biztos volt benne, hogy Huc de la Faye és kísérete
értékelik az énekét. Végül azt is elérte, amiben reménykedett.
François bosszankodva galoppra ösztökélte a lovát, elszakadt a
csapattól, és előresietett. Amikor Huc utána akart indulni,
Antoinette ráparancsolt:
– Ne menjen, barátom! Egyedül akar maradni, ez minden
vágya; ha utána megy, épp ebben fogja megakadályozni.
Inkább beszélgessünk, jó?
Huc elfogadta az ajánlatot, és az asszony mellé léptetett.
Egy ideig csendben mentek egymás mellett. A kíséret Huc
intésére kissé távolabbról követte őket. Aztán Antoinette újból
énekelni kezdett, s nem bánta, hogy a tiszta dallamokon Huc
élvezettel ringatózik. Ritka gyönyörűség volt ez Montguerlhe-
ben. Néha előfordult, hogy egy-egy mosónő énekelgetett, de ők
is azonnal elhallgattak, ha egy férfi arra tévedt.
– Még soha nem hallottam énekelni a feleségét – fordult
Huchöz Antoinette, szinte visszhangozva a gondolatait.
Huc furcsa módon keserűséget érzett, amikor válaszolt:
– Albérie nem énekel. Azt hiszem, nincs jó hangja.
– Ó, az nagyon szomorú lehet – sajnálkozott Antoinette, de
magában örült, hogy van egy ütőkártyája riválisával szemben.
Zenével minden olyan könnyűnek és örömtelinek tűnt… –
Pedig, kedves barátom, ön, ha az érdemeit tekintem, sokkal
több szórakozást érdemelne. Én a magam részéről, bármit
mond is a férjem, nem tudnék lemondani a zenéről. Azért is
örülök, hogy most Vollore-ba megyünk, mert visszafelé
legalább magammal vihetem Montguerlhe-be a hárfámat. Majd
játszom önnek… és a feleségének – tette hozzá, de a hangjával,
amely egy simogatással felért, így is kifejezte, hogy elsősorban
Hucnek.
Huc vére felforrósodott, halántéka lüktetni kezdett. Aztán
lehajtotta a fejét, és elszomorodott.
Egyre jobban bosszantotta ez a vonzás, amit Antoinette
gyakorolt rá. Ismerte és tisztelte, amióta Vollore-ba érkezett, de
korábban soha nem érezte ezt a különös zavart. Kényszerítette
magát, hogy Albérie-re gondoljon, és a boldogságra, amit
akkor érzett, amikor már biztos volt benne, hogy az ő
kérésének megfelelően sikerült François-t eltávolítani. „Így
most már nyugodtan foglalkozhatsz Loraline-nal” – mondta
neki.
És ebben a pillanatban mégis azt kérdezte magától, hogy
vajon miért tette: őérte vagy a saját lelkiismerete
elhallgattatásáért? Bár már tizenöt éve vigyázott Albérie-re,
még mindig haragudott magára, amiért gyáván és erőtlenül
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 74

eltűrte azt a szörnyűséget, amit François de Chazeron tett, még


akkor is, ha tudta, hogy ehhez mint Vollore urának joga volt.
„Végül is Isabeau halála fel fogja Albérie-t szabadítani.” De
vajon nem ő, Huc volt-e az, aki föl akart szabadulni? És mitől?
Kitől? Ez a kérdés teljesen lehűtötte, és ugyanebben a
pillanatban Antoinette, akit untatott Huc szótlansága, teljesen
ártatlanul megkérdezte:
– Mondja, valójában hogy volt azzal a híres farkassal,
amelynek olyan sok borzalmas bűnt írnak a rovására?
Huc ijedten nézett rá.
– Honnan tudja…
De elhallgatott, és ügyetlenül nyugalmat erőltetett magára.
– Honnan veszi ezt a mesét?
Antoinette hangosan felsóhajtott.
– Szóval igaz, amit a parasztok mesélnek. A múltban egy
farkasember valóban kísértett ezen a vidéken. Néhány napja
meghallottam két nyomorult beszélgetését a Moutier-
apátságban. Az egyik azt mondta, hogy soha nem érte a
környéket akkora szerencsétlenség vagy csapás, mint amikor a
farkasember felkoncolta a szerzeteseket. És amikor odamentem
hozzájuk, hogy megtudjak valamit a részletekről, rémülten azt
állították, hogy fogalmuk sincs, miről beszélek. Furcsa, nem
gondolja? Még aznap este megkérdeztem François-t, de ő
durván kitért, és azzal érvelt, hogy ami a házasságunk előtt
történt, ahhoz semmi közöm. Ezt én megértem, Huc, de most
már mégiscsak idetartozom, közöm van ehhez a környékhez, és
még ha nem is hiszem el ezt a mesét, akkor is tudni akarom,
hogy mi ez a história. Ha tudnám, ez abban is segítene, hogy
jobban megérthessem a férjemet. Ön is csak hallgat, barátom?
Huc még soha nem érezte ilyen kényelmetlenül magát.
Annak idején esküt tett urának, hogy hallgatni fog. Hűbéri
esküt. Amit már rég elfelejtett, akkor is, ha nem felejthette el.
Megtette, hogy mentse Albérie-t. És hogy mentse saját magát.
Ha most azt állítaná, hogy nem tud semmit, az csak egy
hazugsággal több lenne a mindennapi hamis látszatok sorában.
Ez nagyon bosszantotta. Antoinette olyan szelíd, kedves,
odaadó, igazán megérdemelné, hogy megtudja az igazságot az
uráról. Csak persze a legjobban éppen a tudatlansága és
ártatlansága védi meg őt tőle.
– Megérkeztünk, asszonyom – tért ki megkönnyebbülten a
válasz elől, amikor meglátta a kastélyt.
– De nem kaptam választ, Huc – unszolta őt csalódottan
Antoinette.
– Nem az én dolgom választ adni erre, Antoinette asszony.
De a férjének igaza van. Az emlékeket hagyni kell békében, és
egy más korszak aljasságaival nem kell egy ilyen szép, derűs
arcot elszomorítani. Felejtse el az egészet, és ne foglalkozzon
mással, csak a gyermekkel, akit a szíve alatt hord.
Antoinette elfordította a fejét. Ez a válasz egyáltalán nem
elégítette ki, de érezte, hogy Huc szépnek, derűsnek találja, s
valójában neki ez is gyógyír volt szenvedéseire. Úgy gondolta,
hogy ha most nem, máskor majd kiszedi belőle a titkot. Egyre
többször tűnődött azon, hogy férje a furcsa mániáival nem
hordoz-e a lelkén a látszatnál sokkal nagyobb bűnöket.
Fesztelen mosollyal Huc felé fordult.
– Huc – mondta affektálva –, ön a legodaadóbb és
legudvariasabb barát. Megígérem, hogy ezt az egészet
elfelejtem, ha máskor is részeltet engem ilyen derűs jókedvben,
mint amilyet ma délután élvezhettem a társaságában.
Huc megkönnyebbült, hálás pillantással nézett az asszonyra,
s hogy legyőzze az emlékek démonait, egy régi auvergne-i dalt
kezdett dúdolni.
– Nahát, ezt már szeretem – mondta Antoinette, és vele
énekelt, miközben áthaladtak a vollore-i kastély udvarára
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 76

vezető rácsos kőkerítés boltozatos kapuja alatt.


Amint Huc a földre segítette Antoinette-et, s a lovát rábízta
a lovászra, aki fogadta őket, sápadtan, kócosan futott eléjük
Clothilde, a házgondnoknő.
– Te jó isten, Antoinette asszony, jöjjön gyorsan! – lihegte.
– Nagy baj történt!
Negyedik

Huc teljes erőből nekivetette hátát a torony legfelső emeletét


lezáró és szögekkel kivert tölgyfa ajtónak, de hiába volt a nagy
lendület, az ajtó meg se moccant.
– Jaj, istenem! Jaj, istenem! – zokogta Antoinette, aki
közvetlenül mögötte állt, és zsebkendőjével kivörösödött orrát
törölgette.
– Keresd meg Bertrandeau-t, hogy küldjön el valakit
Bérylért. Kellene egy fejsze, amivel széthasíthatnánk az ajtót!
Szaladj!
Amíg a megszólított inas lerobogott a lépcsőn, Huc
Antoinette-hez fordult.
– Én is teljesen le vagyok sújtva, de várnunk kell – mondta
meggyötört vállát dörzsölgetve.
– És ha addig…? Jaj, istenem, Huc…
Amikor felvillant ez az őrült eshetőség, egy pillanatra
találkozott a tekintetük, de Huc azonnal elfordította a fejét,
mintegy cáfolva a beteges örömöt, amit a halál gondolata
keltett benne.
– Biztos vagyok benne, hogy nem, de önnek nem kell itt
maradnia. Clothilde, vezesse Antoinette asszonyt a közös
ebédlőbe, és készítsen számára nyugtató hatású füvekből forró
főzetet!
– Itt akarok maradni! – tiltakozott Antoinette, aki nem tudta
volna pontosan megmondani, hogy valójában milyen
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 78

felfedezésben reménykedik.
De Huc nem engedett, kezét a kastély úrnőjének remegő
vállára tette, és úgy mondta:
– Tegye, amit kértem, Antoinette! Nem tudom, mit találunk
majd itt az ajtó mögött, és ön máris nagyon megviseltnek
látszik. Ígérem, hogy azonnal lemegyek, és elmondom, mi a
helyzet – tette még hozzá gyöngéden.
„Huc törődik velem – gondolta Antoinette –, más nemigen
fontos.”
Ha a férje, az a hitvány alak belepusztul ördögi kísérleteibe,
majd az Isten megbocsát neki, de ő, Antoinette, egy csöppet se
fogja sajnálni.
– Legyen óvatos! – csak ennyit mondott beleegyezőn.
Az intéző intett Clothilde-nak, aki átölelte az úrnő vállát, és
szép lassan levezette a kőlépcsőkön.
Huc pedig ott maradt egy másik inassal, aki égő fáklyával
világította meg a lépcsőfordulónak ezt a szegletét. Hátát a
falnak támasztotta, szemben a gonoszul mozdulatlan ajtóval,
aztán lassan lecsúszott a fal mellett a földre, és leült a legfelső
kőlépcsőre.
Amikor megérkezésük pillanatában Clothilde kegyetlenül
visszarángatta őket a valóságba, azonnal rohanni kezdtek, és
útközben hallgatták végig a halálosan nyugtalan házgondnoknő
szaggatott beszámolóját. François de Chazeron egy jó félórával
előttük érkezett, és sem a kastély munkálataival, sem az
embereivel nem törődve azonnal felrohant a toronyba.
Clothilde hallotta, amint a nagy kulccsal kinyitotta odafönt az
ajtót. Aztán káromkodást hallott, és az úr eszeveszettül
dühöngeni kezdett. Clothilde, aki épp valami ennivalót
készített számára a konyhában, el se tudta képzelni, mi
történhetett.
Épp azon tűnődött, hogy mit tegyen, amikor nagy garral
megjelent François, és teljes erejéből pofon vágta, de úgy, hogy
nekirepült a nehéz faasztalnak. Utána odarohant hozzá, az
egyik kezével felkapta, a másikkal fenyegetőn hadonászott az
arca előtt, és sötét arccal, tébolyult tekintettel ordította:
– Ki mert bemenni a szobámba?
Clothilde azt hebegte, hogy ő nem tud róla, hogy bárki is
felment volna a toronyba, de ezzel csak még jobban fokozta az
úr dühét.
– Beszélj, vagy úgy a falhoz váglak, hogy semmi nem
marad belőled!
De Clothilde semmit nem tudott mondani, ezért inkább
ordított, amivel magára vonta a kastélyban dolgozó munkások
figyelmét. Amikor Bertrandeau, a tetőfedő értesült a dologról,
azonnal odament, hogy közbelépjen. François erre vele kezdett
beszélni, és elengedte Clothilde-ot, aki felhasználta a pillanatot,
és fürgén elmenekült.
– Ki nem engedelmeskedett nekem? Lépjen elő, vagy
istenemre, mind lógni fogtok!
De Bertrandeau a nagyúr tombolásával megdöbbentő
nyugalmát állította szembe, s ezt csak hangsúlyosabbá tett
hatalmas termete.
– Mielőtt vádolna bennünket, nagyuram, tudnunk kellene,
mit hány a szemünkre. Mi végezzük a munkánkat az ön
parancsa szerint, mert ez kötelességünk. És ha önnek egy vagy
több emberem munkája nem felel meg, az én feladatom, hogy
megbüntessem őket céhem szabályai szerint!
– Megtiltottam, hogy belépjenek a szobámba! – válaszolta
François dühösen.
– Mi nem mentünk be oda, François nagyuram. Ráadásul
úgy tudom, hogy ahhoz a szobához egyedül önnek van kulcsa.
Ha a zár fel lenne törve, az embereim még abban az órában
értesítették volna önt.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 80

Valóban csak Vollore urának volt kulcsa, és ez a


nyilvánvaló tény lehűtötte a dühét. Hiszen az ajtót a
megszokott módon, a kulcsával nyitotta ki, az egyetlen létező
kulccsal. François de Chazeron vonásai ekkor szinte
cseppfolyóssá váltak, az arca elfehéredett.
– Jól van, nagyuram? – kérdezte Bertrandeau, látva a
hirtelen változást.
De François mintha nem is hallotta volna. Bukdácsolva utat
tört magának közöttük, visszament a barlangjába, és
bezárkózott. Kétszer is ráfordította a kulcsot, ezt mindannyian
hallották.
Clothilde, aki a hosszú évek alatt hozzászokott már ura
kedélyhullámzásaihoz – bár ilyen szélsőségest még nem
tapasztalt –, szipogva folytatni kezdte a munkáját, és halkan
helyeselt, amikor a munkások arról beszéltek, hogy az úr
igazán nagyon furcsa és különös ember.
Nem sokkal később hatalmas robbanás bénította meg őket,
de csak egy pillanatra, azután fölrohantak a toronyba, ahol
persze nekiütköztek a hatalmas, kulcsra zárt ajtónak, ahogy
nem sokkal később Huc is.

– Uram, uram! – szaladt kettesével felfelé a lépcsőkön az inas


lihegve.
Huc egy ugrással talpon termett.
– Bertrandeau talált egy módszert. Ideküldött önért.
Huc jól ismerte a tetőfedő leleményességét, ezért gyorsan
lesietett az inas után a torony aljába. Lent három munkás épp
azon igyekezett, hogy vastag kenderkötelek segítségével két
létrát egymás fölé szereljen. Huc azonnal megértette, hogy mi
fog történni. Ha elérik az emeleti ablakot, amelynek az üvegét
már betörte az orkán, bemászhatnak, és belülről kinyithatják
kulccsal az ajtót.
– Majd én előremegyek – mondta Huc, amikor a dupla létrát
a falhoz támasztották.
– Nem, Huc – kapta el a karját Bertrandeau. – Se te, se én.
Mindketten túl nehezek vagyunk.
Magához intett egy tizenkét év körüli, vézna kis inast, akit
biztosan elbírt az ingatag és törékeny alkotmány. Huc bólintott,
aztán a gyerekhez fordult:
– Ha bemásztál, ne nyúlj semmihez, és ne nézz meg semmit!
Nyisd ki a kulccsal az ajtót, és szaladj ki!
– Igen, uram – mondta a fiú, és láthatóan büszke volt, hogy
váratlanul ilyen fontos személyiség lett belőle.
– Vigyázz magadra, kicsi fiam! – bátorította őt Bertrandeau,
és szeretettel beletúrt a kölyök barna sörényébe, amelyet a
tarkóján kék szalaggal kötöttek össze.
Huc visszamehetett volna, hogy odafönt lesse őt az ajtó
előtt, de nem tudta megállni, hogy ne nézze végig, hogy
csökken az ablak és a bátran, ügyesen kúszó kis Guillaumet
között a távolság. Tudta, hogy ha csak egy fokot is elvét, vagy
ha valahol elereszt a kötél, a gyereknek vége. Mindenki
lélegzet-visszafojtva nézett felfelé, készen arra, hogy elkapják
és tompítsák a becsapódást, ha mégis lezuhanna. De
Guillaumet mindig a létrafokok közepére lépett, és ösztönösen
kiegyenlítette az egyensúly megingásait. Olyan gyorsan felért,
hogy az intézőnek alig volt ideje visszarohanni a toronyba,
hogy ott várja meg a gyereket. Guillaumet, hőstettére büszkén,
és a kulcsot, mint valami trófeát felmutatva, már a
lépcsőfordulóban várta. Huc mosolygott, és most ő túrt bele a
kölyök dús hajába, aztán pénzt vett ki a zsebéből, és a fiúcska
zsebébe dugta.
– Most szaladj és mondd Clothilde-nak, hogy adjon neked
egy pohár meleg tejet. Antoinette asszonynak is meséld el,
hogy mi történt, de azt is mondd meg neki, hogy még
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 82

semmiképpen ne jöjjön föl. Megértetted?


– Igenis, nagyuram. Csak a testemen keresztül…
– Jó munkát végeztél fiam! – dicsérte meg végül Huc a
büszke kis inast.
Aztán összeszedte minden bátorságát és bement a
toronyszobába. Szokatlan rendetlenség fogadta. Ezt a
robbanásnak tulajdonította. De hogy ennek mi lehetett az oka,
azt ebben a pillanatban még nem tudhatta.
A jeges szél szerencsére részben kifújta a szobából a
kiborított készítmények terjengő szagát, bár egy kellemetlen,
orrfacsaró, savas bűzt nem tudott megszüntetni. François-t Huc
az asztal egyik lábánál találta, hason fekve, körötte szétszórva
porrá tört edények, retorták és elszenesedett
pergamenmaradékok hevertek.
Huc letérdelt ura mellé, és megtapogatta a nyaki ütőerét.
Amikor érezte, hogy lüktet, nem tudta volna megmondani,
hogy megkönnyebbült-e. Épp megfordította az eszméletlen
François-t, amikor megjelent az ajtóban Bertrandeau, s amikor
meglátta, hogy Huc a földön térdepel, nyugtalanul kérdezte:
– Meghalt?
– Nem – hallatszott Huc sajnálkozó hangja –, de sok vért
veszített. És valami fémdarab belefúródott a halántékába. Ki
kellene venni.
– Segítek, komám – mondta Bertrandeau, és máris odalépett
mellé.
De Huc egy mozdulattal megállította:
– Ne csinálj semmit. Máris túl sokat láttál. Ha magához tér,
és kedve támad valakit megbüntetni, jobb, ha én vagyok az.
Széles és csúfondáros mosoly jelent meg Bertrandeau ajkán.
Bár reálisnak látta a veszélyt, fütyült rá, és letérdelt Huc melle,
akinek nem volt szíve még egyszer elkergetni őt. Ketten
mégiscsak könnyebben tudják levinni François-t a közös
étkezőbe. Amíg a tetőfedő a sebet vizsgálta, Huc a szoba egyik
sarkában, egy kis emberi koponya mellett meglátott egy tiszta
lenvászon lepedőt. Legyőzte borzongását, felvette, majd
letakarította François körül a padlót, és a vásznat szétterítette
mellette.
– Nem tetszik nekem ez a viasszerű arc! – mondta
Bertrandeau.
– Épp ezért ne késlekedjünk.
– Na, akkor jeladásomra emeljük – javasolta a tetőfedő, és
megfogta François két lábát Huc elhelyezkedett a vállánál,
alkarjára emelte az ide-oda billenő fejet, aztán rácsúsztatták a
testet a kifeszített lepedőre. Hordágynak használva épp fel
akarták emelni, amikor Bertrandeau szeme megakadt egy
felhasadt formán, amelyből kifolyt és megdermedt valami
aranyszínű folyadék. Nem tudta visszatartani a kérdést:
– Mi az ott?
Huc követte a tetőfedő tekintetét, és azonnal tudta, mi az.
– Nem tudom – hazudta mégis –, és azt hiszem, jobb, ha
továbbra se törődünk azzal, hogy mi van ebben a szobában.
Bertrandeau egy pillanatig fürkészve nézte őt, de csak annyit
látott, hogy Huc arcvonásai végtelen fáradtságot tükröznek.
– Biztosan igazad van, Huc. Menjünk innen!
A szavakat tett követte, a két férfi összehangolt mozdulattal
felkapta a rögtönzött hordágyat, és kiment vele a szobából. A
lépcsőfordulóban letették terhüket a földre. Bertrandeau utat
nyitott a lépcsőn, ahol már ott tolongtak mind az emberei, no és
természetesen a ház népe. Várták a híreket. Huc kivette a
kulcsot a zsebéből, és bezárta maga mögött a toronyszoba
ajtaját. Kétszer is ráfordította a kulcsot.

Antoinette hamar összeszedte magát, mert Clothilde nagyon


kedves volt hozzá. Pedig François pofonja nyomán nagy fekete
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 84

folt kezdett kirajzolódni a szegény házgondnoknő szeme alatt.


Egyikük sem értette ezt a váratlan brutalitást. Clothilde már
hallott róla, hogy a fiatal uraság valamikor megerőszakolt egy
környékbeli fiatal lányt, de ő Thiers-ből jött, és ott nagyon
kevesen hitték el ezt a mesét, azt gondolták, hogy Vollore ura
nem tehetett ilyet, és mindenképpen fölötte áll az ilyen
rágalmaknak. Egyébként is ez csak amolyan szóbeszéd volt
arrafelé, ami mindjárt elnémult, ha rákérdezett valaki. Clothilde
már hat éve szolgált a kastélyban, s ezalatt volt alkalma
megismerni ura förtelmes természetét, de François de Chazeron
még soha nem emelt kezet se rá, se a háznép más tagjára. Ezért
is törte szegény a nehéz fejét hiába, amikor Antoinette
kérdéseket tett föl neki. Csak azt tudta válaszolni, hogy nem érti,
és hogy amióta az uraság elutazott, a kastélyból senki nem járt
fent a toronyban.
Éppen itt tartottak, amikor a kis Guillaumet szinte futva
berobbant a helyiségbe, és nagy ügyetlenül azt követelte, hogy
tegyék szabaddá a hatalmas asztalt.
– Hozzák az urat! – tette hozzá olyan mély hódolattal,
mintha a király érkezését jelentené.
Clothilde éppoly gyorsan, mint eredményesen lekapta az
Antoinette előtt maradt üres bögrét az asztalról, és Antoinette
majdnem feldöntötte a padot, amelyen ült, ahogy hirtelen
hátrahőkölt. Gyorsan felállt, és az ajtóval szemben levő falnak
támaszkodott. Dermedten figyelt. A szíve vadul vert, szaporán,
mintha csak ki akarna ugrani a túl szorosra fűzött ruhaderék
mögül. Bertrandeau jelent meg először az alacsony
ajtónyílásban, s az asztalon, amelyen Antoinette néhány perccel
előbb még az uzsonnáját fogyasztotta, egy pillanattal később a
férje volt kiterítve az áhítatos csöndben.
A véres arc láttán, amely épp felé fordította sebes felét,
Antoinette alig tudta elfojtani undorát. Amikor Huc észrevette,
hogy mennyire feldúlja a látvány, odament hozzá, és meg
akarta nyugtatni.
– Csak eszméletlen. Minden rendben lesz.
Antoinette hosszan az intéző szemébe nézett, aztán a fejét
rázta. Erre az intéző elfordult tőle, és Clothilde-hoz lépett, aki
éppen magához ragadta a kezdeményezést, felpiszkálta a
parazsat, és egy üstben tiszta vizet tett a tűzre.
– Keressenek tiszta vásznat. És fényre van szükségem, sok
fényre.
Guillaumet azonnal eltűnt, mintha az a feladat épp neki szólt
volna. Bertrandeau ellentmondást nem tűrő hangon kiutasította
a legvakmerőbb kíváncsiskodókat, Huc megint odalépett
Antoinette-hez, aki most már csak csendesen sírdogált. Szinte
erőszakot kellett elkövetnie magán, hogy magához ne ölelje.
Féltő aggodalommal csak ennyit suttogott:
– Kitisztítom a sebét. Nem maradhat itt.
– Itt a helyem, Huc – válaszolta Antoinette, de a hangjában
nem volt sok meggyőződés. – Mellette kell maradnom,
hiszen… él! – tette hozzá sóhajtva.
Huc éles fájdalmat érzett, mintha meghasadt volna benne
valami. Nem tudott mást tenni, elfordította a fejét, felkavarta az
a rudat, hogy amikor meglátta François-t, maga is ugyanezt a
csalódást érezte.
Milyen könnyű lett volna szó nélkül megfojtani, és ezzel az
egyszerű mozdulattal bosszút állni Isabeau, Albérie, a
nagyanya és Antoinette szenvedéseiért. De nem tette meg. „Túl
hamar jött Bertrandeau” – súgta egy halk belső hang, mintegy
mentegetve a gyávaságát, de Huc nem hitt neki. Tudta, hogy
nem emiatt nem történt meg. Nem volt gyilkos. Azért.
– Imádkozzon, asszonyom! – nyögte valami jeges ködben,
amely az egész lényét elborította. Aztán elfordult tőle, a
fáklyák közé lépett, amelyeket Guillaumet és még valaki tartott
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 86

magasan a feje fölé, és kötelességének tudatában, de a szívében


ellentétes érzelmekkel munkához látott.

Bertrandeau végig a segítségére volt. Amikor kitisztította,


fertőtlenítette és bekötötte a sebet, ketten vitték át François-t a
szomszéd szobába, amelyet Clothilde már sietve előkészített.
Bertrandeau itt rendezte be a dolgozószobáját az újjáépítés
idejére, a szobában álló íróasztal tele volt tervekkel,
vázlatokkal. Nem volt tehát kifejezetten a kastély urához méltó
szoba, de az orkán óta a legtöbb szoba fölött még tető se volt,
és az ablakok is mindenütt betörtek azon az éjszakán. Jó
néhány kémény és kandalló is összeomlott a hatalmas
széllökések alatt Ezek azóta is szétszórva hevertek a pompás
parkettákon. A háziak ugyan igyekeztek mindent a lehető
leghamarabb eltakarítani, s a tetőgerendákat ponyvával
letakarni és megjavítani, de pillanatnyilag nem találtak
megfelelőbb szobát a sebesült számára, bármilyen magas rangú
személy volt is.
François-t lefektették a sértetlen ágyra, a kellemes meleget
árasztó kandalló közelében.
A beteg szabályosan lélegzett, de még mindig nem tért
magához, és Hucben egy pillanatra az is felmerült, hogy talán
vérmérgezése van, s esetleg nem is éli túl az éjszakát. Közben
az a lehetetlen ötlet is átfutott az agyán, hogy Albérie a
nagyanyjától örökölt tudásával talán megmenthetné. Ez
megmosolyogtatta. Tudta jól, hogy Albérie nem gyógyítaná
meg François de Chazeront. Albérie-ben meglenne az a
bátorság, ami belőle hiányzott. Antoinette-re nézett. Az
asszony egy gyapjúkendőt terített a vállára, szó nélkül leült a
férje mellé, s kezét összekulcsolva végeérhetetlenül és buzgón
imádkozott, de hogy pontosan miről szólt az az ima, azt nem
tudta volna megmondani. Most már csak a mindenható Isten
határozhatott ennek az embernek a sorsa felől.
Huc, bárhogy is akarta, nem tudta elkergetni magától a
toronyszoba baljós képét, ahol alig érzékelhetően, de
mégiscsak a sátán leheletét érezte.
Halkan felsóhajtott. Holnap új nap kezdődik. A szoba egyik
sarkában, a földön gubbasztottak Bertrandeau-val, aki nem volt
hajlandó elhagyni a helyiséget, akárcsak Guillaumet, aki fiatal
kora ellenére erősködött, hogy marad, és majd cserélgeti a
fáklyákat a kandeláberekben. 1515. október 12. volt, és hosszú,
nagyon hosszú virrasztás várt rájuk.

Philippus Bombastus von Hohenheim huszonkét éves fürge,


kicsit gyerekarcú fiatalember volt. Hogy csábító vagy szép, azt
talán túlzás lett volna róla mondani, de volt benne valami
titokzatos báj, s ehhez nagyban hozzájárult a szeméből sugárzó
lelki gazdagság és intelligencia. Gyors észjárású, kutató
hajlamú, érzékeny, büszke fiú volt Philippus, s minden
érdekelte, amit a különféle tudományok segítségével cáfolni
vagy kérdésessé lehetett tenni. Apja, egy svájci orvos, arra
nevelte, hogy kíváncsiságát ilyen nézőpontra helyezkedve
elégítse ki, s így az ő méltó követője lehessen. Philippus ugyan
örökölte apjától az orvostudomány iránti tiszteletet, mégis
elsősorban a híres Fekete Szűz árnyékában nőtt fel, a Schwyz-
apátságban, ahol anyja szolgáló volt, s képzésének szigorú
rendjébe gyakran belezavartak mindenféle legendák, amelyek
különös, spontán gyógyulásokról szóltak, és persze hamis
csodák, népi hiedelmek, amelyeken az apja csak nevetett, de
amelyek Philippus gyermeklelkében kedvező visszhangra
találtak.
A fenti okok együttes következménye volt, hogy 1515.
október 12-én Philippus Saint-Rémy-de-Provence-ban volt,
messze hazájától, Svájctól, amelyet immár három éve
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 88

elhagyott, hogy a világot bejárva próbálja felfedezni annak


izgalmas titkait. Ide Ferrarából érkezett, ahol briliáns
eredménnyel nyerte el az orvosi címet, ami igencsak hetykén
hangzott egy ilyen mozgékony fiatalember neve mellett.
Bizony, ritka volt a kollégái között az olyan, aki utazásaiból és
találkozásaiból annyit tanult volna, mint ő.
Tehát Philippus a szamarán ülve baktatott – diszkrét inasa
kísérte, aki már csak azért is diszkrét tudott maradni, mivel
néma volt –, és egy kis utcácska sarkához közeledett. Ide
igyekezett már két hónapja, száz viharral szembeszállva.
– Ott kell lennie! – jelentette ki, ujjával, amelyet egyujjas
kesztyűje csak félig takart el, arrafelé mutatva.
Ő és társa ócska bundájukban inkább nyomorult
csavargókhoz, mintsem orvoshoz és kísérőjéhez hasonlítottak.
De ez a mi emberünket nem érdekelte. Kortársai megvetésére
metsző gúnnyal mindig csak ennyit válaszolt: „Jobb, ha üres
buksza párosul egy bőségesen feltöltött agyvelővel, mint
megfordítva. Lehet, hogy az ember nem alszik csipkés ágyban,
de sokkal szebbeket álmodik!”
És álmai persze voltak, amióta rongyokba burkolva megjárta
Egyiptomot, s látta a piramisokat, amelyek egyébként nem
akarták titkaikat felfedni előtte, és amióta Konstantinápolyban
áttanulmányozta régi könyvek és írások egész halmazát. Útjai
során felfedtek előtte szigorúan őrzött titkokat, beavatták titkos
társaságokba, vallásokba, és megismert sokféle hiedelmet,
amelyek hirtelen virágozni kezdtek az új század küszöbén.
Hogy akadémikus tudását is gazdagítsa, orvosi titkokat is
tanult, nevezetesen a nép gyermekeitől, bábáktól, borbélyoktól,
fürdőmesterektől, sőt még hóhéroktól is. Senki és semmi nem
tudta kielégíteni hatalmas tudásszomját, és amit megtanult, azt
mind az emberiség javára akarta hasznosítani.
Ez a mindent tudni akarás, az elfelejtett tudás
kvintesszenciájának visszaszerzése utáni vágy kergette
Philippust e kis provence-i városka szívébe, hogy végül
bekopogjon az alacsony fakapun.
Egy szabályos arcú nő óvatosan elhúzta a reteszt, s félig
kinyitotta a kaput. Philippus erős akcentussal bemutatkozott, s
mondta, hogy a fiát keresi. Erre az ajtó azonnal kitárult, s az
asszony utat engedett, hogy a mester és inasa beléphessen a
szerény szobába, ahol kellemes meleg és valami fűszeres leves
illata fogadta őket.
Philippus egy percig csak élvezte, hogy célhoz ért, annál is
inkább, mert reggel óta nem evett, és a pénzes zacskója is
teljesen üres volt. Ha nem küld a gondviselés az útjába egy
beteget, aki hajlandó fizetni a szolgálataiért, akkor kénytelen
lett volna egy feltételezett vadra számítani, mint már annyiszor.
Pedig, sajnos, ilyen időben nagyon nehéz elcsípni egy fácánt
vagy nyulat. Arra meg gondolni se lehetett, hogy az ember ki
tud kaparni a fagyos földből valamiféle ehető gyökeret.
Legfeljebb vadon termő póréhagymával lehet ilyenkor
találkozni, de azt is ehetetlenné tette a fagy.
Philippus büszkén köhögés mögé rejtette gyomrának gonosz
mordulásait, és egyelőre megelégedett azzal, hogy beszívta az
illatos párát, ami a levesesüst felől gomolygott felé. Bezzeg az
inasa aggályok nélkül sandított a kerek fehér kenyér felé,
amelyet egy vékony vászonkendő tartott langyosan az asztalon.
Amikor az asszony a lépcsőhöz sietett, hogy hívja a fiát, egy
kisfiú már épp jött lefelé, és útközben hangos örömmel
üdvözölte az érkezőket:
– Már vártam önöket, uraim. Anyám – folytatta, amikor
látta, hogy Philippus csodálkozva összevonja a szemöldökét –,
ugye elkészült látogatóink fogadására a vacsora? Nagyon
éhesek, és mindenki tudja, hogy csak tele gyomorral lehet jókat
beszélgetni.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 90

– Amint enni akarnak, megterítek – mondta a fiatalasszony.


Látszott az arcán, hogy milyen büszke csodagyerek fiára, aki
még csak tizenkét éves. Cinkos tekintettel intett Philippus felé,
akit teljesen felkavart ez a nem remélt fogadtatás, ezért nagy
ügyetlenül csak annyit válaszolt:
– Úgy, szóval igaz a mese…
– Sajnos, igaz, uraim – mondta a fiúcska, aki közben
odaérkezett melléjük, és kicsit csúfondárosan meghajolt –, mert
valójában megesik, hogy a legrosszabbat éppúgy előre
megmondom, mint a jót, csak épp változtatni nem tudok a
dolgok folyásán. De foglaljanak helyet. Inasának sóvár
arckifejezéséből arra következtetek, hogy a szerencse
elfeledkezett önökről a hozzánk vezető rossz, köves úton.
Vegyék hát le ezeket a bundákat, majd kiterítjük őket a tűz
mellé, és melegítsék fel magukat egy pohár borral. Ez a ház
ugyan nem fogadó, ám akit vendégül látunk, az otthon érezheti
magát, mintha családtag lenne.
Philippus összeszedte magát, és jól megnézte ezt a kaján
beszédű kisfiút, akinek arcáról sugárzott az intelligencia. Olyan
tisztelettel hajolt meg előtte, mintha egy fontos személyiség
előtt tenné.
– Philippus Bombastus von Hohenheim teszi tiszteletét…
– Akit nemsokára Paracelsusnak fognak nevezni, igen, én
már tudom, kedves barátom.
– De hát valójában kicsoda ön? – kérdezte Philippus
döbbenten, miközben inasa áhítattal figyelte az asztal körül
tevékenykedő anyát, aki csendben megterített nekik.
– Michel de Nostre-Damus a nevem, szolgálatukra, a
Szentírás és a Tudomány tiszteletében. És ne lássanak
mindebben se nagyképűséget, se malíciát, hanem csak Isten
adományát. Semmi mást, csak Isten adományát.
– És láthatnék-e benne mást? – szaladt ki Philippus száján,
akit szinte tudtán kívül máris mélységes tisztelet kötött ehhez a
kis emberhez.
Az anya keze a levegőben maradt, és reszketni kezdett,
miközben Michel halkan válaszolt:
– A sátán kezét is láthatná, uram. Aminek az lehetne a
következménye, hogy házunk ellen rosszindulatú pert
indítanának.
Philippus komolyan megrázta a fejét. Hányszor látta már
Spanyolországban és másutt, ahogy az inkvizíció lecsap az
emberekre kegyetlen ítéleteivel! A két keze se lenne elég, hogy
megszámolja. És bizony, nem fogja soha elfelejteni a lángoktól
nyaldosott elítéltek szörnyű sikoltásait.
Hirtelen jeges csend ült a meleg otthonra. Ezt Philippus
sietett eloszlatni, de érdekes módon az anyához fordult:
– Ne féljen, szent asszony! Én a tudomány és nem az egyház
embere vagyok. És mint ilyen, üdvözlöm az emberi szellem
csodáit. Nem érheti baj az ön házát miattam, mert a szívem
olyan tiszta és nemes, akár a szándékaim, hiszen a hozzám
hasonlókat akarom szolgálni.
– Én nem vagyok nyugtalan, barátom – szólt közbe Michel,
és őszinte mosoly ragyogott fel az arcán. – És tudja meg, ahogy
én is tudom, hogy jól szolgálja őket. Anyám – tette még hozzá
–, tartsa melegen apám és öcsém részét. A kliensek ma sokáig
feltartják majd őket.
Az anya, anélkül hogy a kelleténél jobban megdöbbentette
volna ez a jövendölés, félretett két meleg ruhával letakart
cseréptálkát, majd elkezdte a többit megtölteni egy öblös
merőkanállal, amely egy falba vert kampón várta, hogy eljöjjön
az ő ideje.
Az inas nem bírta tovább: szemét tágra meresztette, óriási
nyelvével az ajkát nyalogatta, s ez minden szónál tartalmasabb
jelzés volt. Aztán leült az asztalhoz, és türelmetlenül ütögetni
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 92

kezdte a viasszal fényesített asztallapot. Philippus és Michel


cinkosan egymásra néztek, és mindketten egyszerre vidáman
felnevettek.
Hosszú idő óta ez volt a legkellemesebb étkezés, amiben
Philippusnak része lehetett. Egy pillanatig olyan érzése volt,
hogy megint otthon van szülőhazájában, Svájcban, az övéi
körében, olyan kellemes hangulatot és életszeretetet árasztott
ez a szerény otthon annak ellenére, hogy összessé gében a
berendezés nem vallott nagy jómódra.
Michel nagyapja, aki orvosféle ember volt – annak idején
René királyt is kezelte –, arról volt nevezetes, hogy meglepő és
érdekes feljegyzések maradtak utána. Erősen tartotta magát a
híresztelés, hogy az unokájának kifejezett tehetsége van a
jövendőmondáshoz, Philippus ezért határozta el, hogy
látogatást tesz nála.
Nagyon örült, hogy megtette. Ebben a puha fészekben, ahol
a szellemes megjegyzések együtt jártak az egyszerű, nyílt és
tiszta intelligencia megnyilvánulásaival, Philippus egy
pillanatra elfelejtette a harapós telet, de határtalan
tudásszomját, sőt a saját rangját is, és az alig tizenkét éves óriás
előtt visszaváltozott csodálkozó kisfiúvá.
Amikor az étkezés egy diós lepénnyel befejeződött, és az úr s
az inasa is egyformán jóllakott, Michel megköszörülte a torkát,
és nagyon komolyan, hirtelen támadt izgalommal Philippushoz
fordult:
– A hátasjószág és az inas máris megtalálják éjszakai
szálláshelyüket az istállóban. De önnek még hosszú lesz ez az
éjszaka, hiszen nem véletlenül jött el hozzám. Ezen az éjszakán
ön meg fog engem menteni, uram.
S amint ezt kimondta, a következő pillanatban ájultan az
asztalra bukott. Az anyja felkiáltott, Philippusnak pedig ajkára
fagyott az elégedett mosoly. Megrendült az ijesztő színjátéktól,
de ez nem akadályozta meg abban, hogy gondolkodjon.
Megtapogatta a holtsápadt fiúcska pulzusát.
– Corichon, a táskámat! – utasította nyugodt hangon az
inasát, aki nem törődött azzal, hogy mi történt, csak falta a
kenyeret, pedig már majdnem kipukkadt a hasa. De ura
parancsára félbehagyta az evést, és elsietett.
– Mi baja van? – kérdezte Philippus a vendéglátó házi
asszonyt, aki bénultan nézte a fiát, és semmit nem mert tenni.
Most riadtan Philippusra nézett.
– Nem tudom, uram – mondta elhaló hangon.
Philippust egy pillalantra elfogta a pánik. De aztán
összeszedte magát.
– Nem mondott soha semmit? Semmit nem mondott, amivel
most segíteni tudna nekem? A fia, úgy láttam, szereti
előkészíteni a dolgait…
Az asszony az érv hallatán a fejét csóválta, és kutatni
kezdett az emlékezetében. Aztán felderült az arca, a
konyhaszekrény fiókjához sietett, s kiemelt belőle egy bőrrel
bevont kis ládikát. Remegő kézzel átnyújtotta Philippusnak.
Ő lázas gyorsasággal kinyitotta, és döbbenten látta, hogy
egy szike, fonal és egy pergamendarabkába tűzött tű van benne.
Philippus széthajtogatta a papírt, és elolvasta: „Belső szerv,
jobb oldal.”
Philippus nem várt tovább, felkapta a fiúcskát, és az anyját
megelőzve, aki az egészből semmit nem értett, felvitte őt a
szobájába. Nem volt ideje magyarázkodásra. Megparancsolta,
hogy forraljanak vizet, levetkőztette Michelt, és megtapogatta
kemény, feszülő hasát. Amikor a vakbél fölé ért, a gyerek arca
eszméletlensége ellenére is fájdalmasan eltorzult.
– Atyaisten! – mormogta a fogai között. – Gyorsan kell
cselekedni!
Csak az inast tartotta maga mellett, aki már hozta Philippus
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 94

saját műszereit, egy dézsában a meleg vizet és tiszta vásznat.


Philippus feltűrte az inge ujját. Biztos volt magában.
Bámulatba ejtette a finom kidolgozású szike, amit Michel tett
félre a számára. Biztos kézzel, pontosan kezdte el a vágást.

A műtét egy óra hosszat tartott, akkor leküldte az inast, hogy


mossa el az eszközöket. Egyedül maradt a beteggel, és
elégedett volt. Kicsit oldódott benne a feszültség, amely az
utolsó öltésig nem engedett, s most már nyugodtan ellenőrizte
Michel pulzusát és szemfehérjét, majd körülnézett a szűk kis
szobában.
Azonnal megakadt a szeme az ablak elé állított készüléken.
Felkelt, és igyekezett megfejteni a furcsa feliratokat és jeleket,
amelyek a beleépített gyűrűket borították.
– Az egy asztrolábium – suttogta egy hang a háta mögött.
Philippus megfordult. Michel magához tért, és halványan
elmosolyodott. Philippus azonnal otthagyta a készüléket, és
leült a fiúcska ágya mellé. Megfogta a kezét, érezte, hogy
nedves, aztán az egyik tenyerét a beteg homlokára tette.
– Ne beszéljen, fiatal barátom – kérte, pedig nagyon sokat
tudott volna kérdezni tőle. – Holnap épp elég ideje lesz, hogy
felvilágosítást adjon mindennapjainak megdöbbentő dolgairól.
Most elégedjen meg annyival, hogy igaza volt. Ha nem
operálom meg az éjszaka, már nem élne. És mivel nagyon
lázas, még nem tudom, hogy túl van-e a veszélyen.
– Egy jobb oldali belső szerv, igaz? – fintorodott el Michel.
– A vakbél, hogy pontos legyek. Az olyan, mint egy tölcsér,
és nem tudjuk, mire jó, de ismeretlen okokból néha begyullad,
és úgy elmérgesedik, hogy felhasad, és megfertőzi a beleket, az
egész testet, és halált okoz. Az utolsó pillanatban vágtam ki.
Most aludnia kell. Itt maradok az ágya mellett. Nagyon fáj?
– Mintha ezer rágcsáló marcangolná a beleimet, uram. De
én nem félek a fájdalomtól. Amíg érzem, addig élek, nem igaz?
Jó éjszakát, Paracelsus!
– Milyen furcsa nevet ad nekem – jegyezte meg Philippus.
– Ez élete titka lesz… – suttogta még Michel, mielőtt
becsukta a szemét. Aztán kómaszerű, mély álomba zuhant.
– Életem titka… – ismételte félhangosan és zavartan
Philippus. – Kis ember… és közben milyen nagy! – sóhajtotta,
és gyöngéden lesimított egy barna hajfürtöt a fiúcska lázas
homlokáról.
Aztán megint az asztrolábiumot nézte, amely vitathatatlanul
uralta a könyvekkel és telefirkált pergamenekkel meg rakott
szobát. A készülék annyira emlékeztette sok hasonló, sátáninak
mondott készülékre, hogy nem tudott remegés nélkül ránézni.
Persze, ezek az inkvizítorok mohón szerettek volna mindent
eltüntetni, csak hogy ne kelljen szembenézniük az igazsággal,
amit sem megérteni, sem betiltani nem tudtak… És vajon
mennyi bűnt fognak még elkövetni a tudatlanság nevében?
Philippust ennek a gondolatától is elfogta az émelygés.
Óvatosan felkelt, és kiment a szobából. Meg akarta nyugtatni a
fiúcska anyját.
A lépcső alján az apa és Michel öccse várakozott csendben.
Philippus nem is hallotta, mikor érkeztek, és kellemetlenül
érezte magát, hogy ott van, hogy bekerült mindennapi életükbe,
mint valami homokszem a kagylóba. A férfit láthatólag nem
zavarta a jelenléte, udvariasan köszöntötte, de Philippus rossz
érzését csak az anya oszlatta el, aki feltehetőén elmondta, hogy
mi történt. Philippus védekezőn csak annyit mondott:
– Hajnal előtt nem tudok semmi biztosat, de ha igaz, amit a
fiuk állított, akkor nyugodtan reménykedhetnek. Most vissza
kell mennem hozzá.
– Én tisztelem ont, uram – sóhajtotta az apa, nem törődve
felesége megrovó tekintetével –, de idősebbik fiam furcsaságait
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 96

nem tartom sokra. Jobban szeretném, ha követné a testvére


példáját, és nem álmodozna folyton az eget kémlelve. Higgye
el, ha az anyja nem helyeselné azt a kívánságát, hogy a
nagyapja emlékére orvosi pályára menjen, szigorúan móresre
tanítanám.
– Michel orvos akar lenni? – csodálkozott Philippus.
– Mit gondol, miért van neki ilyen sebészeti felszerelése?
Nehéz lenne elérni, hogy másra gondoljon…
Amíg az apa így kiöntötte Philippusnak minden keserűségét,
az anya elment, majd magabiztosan visszajött.
– Fogja ezt!
Philippus átvette a felé nyújtott cserépedényt, és kíváncsian
felemelte a fedelét.
– Sókristály? – kérdezte megrökönyödve. – Minek?
– Nem tudom, uram, Michel kért meg, hogy adjam oda
önnek, ha majd lejön megnyugtatni minket.
– Ez mikor volt?
– Most az imént, amikor megjelent a lépcsőkön, mielőtt ön
lejött.
Philippus úgy nézett rá, mint aki azt kéri, hogy ne járássák
vele a bolondját. Nemcsak hogy nem mozdult el a gyerek ágya
mellől, de egyszerűen lehetetlen, hogy a beteg felkeljen ebben
az állapotában. Ám az anya nyugodt és maga biztos arca
meggyőzte arról, hogy máshol kell keresnie a magyarázatot.
Mivel nem mert magyarázatot keresni, csak elmosolyodott,
megfordult, és visszament a betegéhez.
Michel aludt, légzése szabálytalan volt. Philippus azonnal
megállapította, hogy a láza emelkedett. Próbálta megitatni, de a
gyerek ellökte a vizet, amit igyekezett belecsöpögtetni.
Philippus leült az ágy szelére, és tanácstalanul a két keze
közé fogta a fiúcska arcát. Ha nem megy le a láza, vége van.
Hiába törte a fejét, üres volt, mintha hirtelen mindent
elfelejtett volna. Aztán megakadt a tekintete az ágy fölött lógó
feszületen, és öntudatlanul egy másik idő reminiszcenciája
kezdett az agyában keringeni. Hiszen hallott már a
megkettőződés képességéről… Az átlagember számára ez
persze csak mese, de Michel olyan különös lény! A gyerek a
Mindenhatóra hivatkozott, vajon nem kell-e merész
hasonlóságot keresni közte és Krisztus között? „A véletlen nem
létezik”, mondta este az asztalnál Michel. Hát akkor? Hol a
rejtély kulcsa?
A gyerek ekkor nyöszörögni kezdett, és úgy elöntötte a
veríték, hogy csupa lucsok volt a lepedője. Ha nem tud
folyadékot magához venni, el kell érni, hogy megtartsa azt, ami
benne van. Hirtelen világosság gyúlt Philippus agyában!
Hiszen ősidők óta erre használják a sót… Egy csipetnyi sót vett
az ujjai közé, kinyitotta a gyerek száját, és beleszórta. Ezt
hajnalig rendszeres időközönként újra és újra megismételte.
Közben folyton cserélte a remegő kis testen a hideg borogatást.
Csak akkor ébredt fel, amikor egy kéz súlyát érezte a
halántékán. Az ablakon át halványan besütött a nap. Philippus
felemelte álomtól elnehezült fejét, amelyet az ágy mellé állított
szék karfájára hajtott.
Michel derűs, békés, mosolygó arca nézett rá. Philippus a
fiúcska homlokára tette a tenyerét, és örömmel állapította meg:
– Meggyógyul. Lement a láza.
– Hála önnek, barátom – köszönte Michel.
– Hála Istennek, aki ilyen páratlan képességgel ajándékozta
meg önt.
– Ez ennél sokkal bonyolultabb, azt hiszem – válaszolta
Michel talányosan, és kacsintott egyet. – De most már lesz
időnk a titkokat megfejteni… Hanem éhes vagyok. Nem
tudom, mit adott be nekem, de rettenetesen rossz a szám íze.
Mintha egész éjjel sóval etetett volna.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 98

– Megmondom a családnak, hogy jól van, és hozok valami


ennivalót – és kitört belőle a felszabadult nevetés.
Amíg vidáman lefelé sietett, kettesével véve a
lépcsőfokokat, arra gondolt, hogy szép az élet. Úgy érezte,
védencén keresztül az Úristen olyan nagy kitüntetésben
részesítette, hogy ezután – kétség nem fér hozzá – különleges,
csodálatos sors vár rá.
Ötödik

Antoine de Colonges hátravetette a fejét, és felnyögött a


gyönyörűségtől. Félig elfordult az íróasztaltól, kéjesen elterült
a foteljében, a lábát szétterpesztette, csuháját felhúzta kerek
hasára, és hagyta, hogy a kellemes borzongás végigfusson a
testén. Végre megszabadult ördögien rossz hangulatától, amely
az egész testét elárasztotta, s szétfolyó álomba merült abban
reménykedve, hogy mire felébred, az Úristen szelíd
engedékenységében megtölti az agyát és szívét igaz szavakkal,
amelyekkel majd csillapíthatja parókiájának szenvedéseit.
Kábultságából szokatlan zaj verte fel. Egy pillanatig azt sem
tudta, hol van, ha mégsem a paradicsom virágokkal és fényes
ragyogással szegélyezett útján. Nagy nehezen meg mozdította
merev nyakát, és kinyitotta a szemét. Albérie állt vele szemben
gúnyos arccal, ajkán az enyhe undor kifejezésével. A
kandallóból nyíló titkos átjáró oldalfalának támaszkodott,
onnan lépett elő észrevétlenül.
Antoine de Colonges-nak azonnal eszébe jutott, hogy
nevetséges testhelyzetben van, gyorsan visszahúzta hasa aljára
a csuhát, s akaratlanul elpirult Albérie gúnyos mosolya láttán.
– A mindenható Istenre, Albérie, legalább lesüthetné a
szemét – dünnyögte dühösen, miközben elfogadhatóbb pózba
vágta magát.
– Ön horkol, atyám! – csak ennyit válaszolt Albérie, és még
csak meg se moccant.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 100

– Bizonyára – morogta Antoine a foga között.


– Na, szedje össze magát, atyám! – mondta Albérie, és
könnyedén felnevetett.
Antoine most először látta nevetni. Hirtelen elfelejtette, ami
történt, és dobogó szívvel nézte a látogatót. Albérie bólintott, s
szemében vad és csintalan fény villant fel, mintha csak olvasni
tudott volna a pap gondolataiban.
– Kész. Elpusztítva! – jelentette ki.
– Istennek hála! – sóhajtotta Antoine apát, és őt is valami
gyermekes öröm fogta el.
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és egy papnövendék
rontott be lihegve a szobába. Dermedten állt meg az apát és
látogatója előtt.
– Apát úr – hebegte az ifjú, és észre se vette a nyitott titkos
járatot, amit Albérie igyekezett a háta mögé rejteni –, velem
kell jönnie, mihamarabb. Szerencsétlenség történt Vollore-ban.
François urunk a halálán van!
Moutier főapátja egy ugrással talpon termett, kérdőn nézett
Albérie-re, aki maga is döbbenten állt, majd követte a
papnövendéket, aki tovább magyarázta, hogy egy hírvivő
érkezett az apátságba, és ő kérte a segítséget.
Odakint éppen megszólaltak a kápolna harangjai, reggeli
imádságra vagy talán inkább bűnbánatra hívtak. Moutier
főapátja remegett. Nem erre számított, de hát mit tehet az
ember Isten akaratával szemben? Amikor kiért a belső udvarra,
a hajnali éj még rózsaszín párával ölelte körül a felkelő napot.
François de Chazeron lovai türelmetlenül topogtak a friss
hidegben, miközben Étienne testvér még az orvosi szerszámait
szedte össze nagy sietve a kamrájában.
Albérie néhány percig még nézte őket az ablakból. Ezer
kérdés járt a fejében, de egyikre sem tudta a választ. Mi
történhetett François de Chazeronnal, miután ők elmentek?
Amikor elvégezték a munkájukat Loraline-nal, és meglátták
a kastély kapujában François-t, azonnal távoztak. Meg kell
tudnia, mi történt. Elszántan bezárta maga mögött az átjárót, és
sietős, biztos léptekkel indult el a kőfolyosón.

Antoinette megtörölte az arcát, amely duzzadt és fáradt volt a


szokatlan éjszaka után. Egy sötét kis szobában ült, amit az
építkezések ideje alatt fürdésre, tisztálkodásra használt. Sokáig
fürdött, fel akart frissülni egy kicsit a mézes, citromfüves
vízben, de szemben, a falon függő tükörben csak egy dúlt arcot
és dagadt szemet látott. Ez néhány percig idegesítette, mert
Hucre gondolt, aki ennél az ijesztő arcnál szebb látványt
érdemelne, de aztán összeszedte magát. Végül is a
körülmények okozták, hogy így néz ki. Ő a környék urának
felesége, és tény, hogy hajnalra sem állt be semmilyen változás
az úr állapotában.
Emlékezett rá, hogy milyen sokáig tartotta imára kulcsolva a
kezét, de azt nem tudta, hogy Istennek meg kellett-e hallania az
ő érzelmeit és indítékait. Sajnálta François-t, de nem törte
össze a lehetőség, hogy elveszítheti. Egy ideig a kád mellé
terített vastag törülközőn pihent, amit a komornája előzőleg
forró vízzel meglangyosított. Bármi történik is, szép nap
ígérkezik, gondolta, aztán intett a komornának, hogy
öltöztetheti.
Hagyta, hogy a nő babráljon rajta, közben megnyugtató
képeket idézett fel magában: Huc gyengéd kezét, ahogy
felébresztette az éj közepén, amikor a férje mellett virrasztva
végül mégis elaludt; aztán ahogy felkínált egy egyszerű ágyat,
hogy pihenjen egy keveset, addig majd ő helyettesíti a férje
mellett, mondta; és többször is találkozott a tekintetük, olyan
végtelenül gyöngéden, hogy Antoinette szíve majd ki ugrott a
helyéről.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 102

Összeszorult torokkal engedelmeskedett, lefeküdt, és tudta,


ha egyedül lettek volna, Huc nem tud ellenállni a vágynak, és
megcsókolja. Félig lehunyt szempillái alól sokáig nézte őt. A
férfi egy szivaccsal letörölte François homlokát. Megnézte a
szeme fehérjét, aztán elhelyezkedett és nem mozdult, nehogy
őt, Antoinette-et felébressze. De ő eleinte csak keveset aludt,
azt is kis részletekben. Kétlépésnyire tőle Bertrandeau horkolt
abban a biztos tudatban, hogy úgyis felébresztik, ha szükség
lesz rá. Ez a környezet, bár nem tudta megmagyarázni, miért,
megnyugtatta, és végül úgy elaludt, hogy csak a reggeli
suttogásokra ébredt fel. Huc és Bertrandeau beszélgettek.
Látszott, hogy egyetértenek a tennivaló tekintetében, és
kiderült, hogy papról van szó. Ő erre teljesen felébredt,
felkönyökölt, és remegő hangon kérdezte:
– Meghalt? Huc…
A két férfi felé fordult, aztán ahogy az illendőség kívánta,
Bertrandeau a fejét lehajtva hajbókolt, és elment onnan, Huc
pedig elfordult, és kivárta azt az időt, amíg ő felkel, és
megfelelőbb testhelyzetben beszélhet velük. Gyorsan
lesimítgatta gyűrött ruháját, és kicsit rendbe tette az alvás
közben szétzilálódott haját, amelybe néhány szál is beleakadt a
szalmazsákból.
– Megfordulhat, Huc. Tudnom kell, mi történt.
Huc gyengén elmosolyodott, de lesütötte a szemét.
Mégiscsak urának feleségével állt szemben, akinek rendetlen
öltözékében volt valami szemérmetlen, és ez a körülmények
ellenére is megzavarta őt. Lassan, a szavakat meggondolva
válaszolt:
– A férje még mindig nem nyerte vissza az eszméletét,
Antoinette asszony. Az én hatásköröm vagy illetékességem itt
véget ér. Orvost és papot kell hívnunk. Úgy gondoltam, hogy
bátyám, Étienne, aki Moutier-ban szerzetes, könnyen betöltheti
mindkét funkciót. De legyen úgy, ahogy ön kívánja.
– Tehát azt hiszi, hogy vége – suttogta Antoinette.
– Ezt nem mondanám, de Étienne jól ért a
gyógyszerekhez…
– Igaza van, Huc – helyeselt Antoinette. – Ha nem tudja
meggyógyítani, feladja neki az utolsó kenetet. De tény, hogy én
így nem jelenhetek meg az emberek előtt. Kérem, maradjon
addig itt mellette.
– Hát persze, menjen csak nyugodtan. És nem kell sietnie –
tette hozzá Huc, miközben azt nézte, hogy az asszony finom
kezeivel megemeli a ruhája alját, hogy ne söpörje vele végig a
földet.
Mire a komorna a ruhaderék összefűzésével is végzett,
Antoinette arra gondolt, hogy nem sápadt és gyűrött vonásait
kellene tisztábbá és ártatlanabbá tennie, hanem a gondolatait.
Hirtelen elszégyellte magát. Hova jutott, mi lett belőle? Hát
nincs már benne semmi büszkeség? Minden sejtjével arra
vágyódik, hogy úgy viselkedjen, mint egy utolsó szajha?
Hirtelen, mint valami büntetésbe, úgy burkolózott a
szerencsétlenségbe, és készen arra, hogy fogadja Étienne
testvért, kiment a szobából.

Huc egyedül maradt François-val. Már nappali fény tört be és


szóródott szét az osztott ablakon át. Percről percre jobban
szakadt róla a hideg veríték, és keserű volt a szája íze. Nem
tudta levenni a szemét ura nyakáról, amelyen kigombolták az
inget, hogy jobban tudjon lélegezni. Szabályosan vette a
levegőt, és az arca is visszanyerte rózsás színét. Olyan volt,
mint aki alszik. Huc felegyenesedett. Küzdött. Tele volt
ellentmondásos érzelmekkel, amelyek kíméletlenül feltorlódtak
benne. Albérie-re gondolt, utána rögtön Antoinette-re, akit ez
az ember szándékosan úgy kezelt, mint egy rossz cselédet,
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 104

aztán megint Albérie-re és végül Isabeau-ra és a gyereklányra,


akit Isabeau itt hagyott.
Megint elöntötte a gyűlölet. A gyűlölet, amit éveken át, de
főleg az előző estén visszafojtott. Egész éjjel ezzel küzdött, és
csak azért imádkozott, hogy ne maradjon egyedül Vollore
urával, aki olyan sérülékeny és kiszolgáltatott, ahogy így
fekszik. Olyan heves vágy fogta el, hogy nem tudott semmit
tenni ellene, ezért megpróbált kimenni a szobából. De Isabeau
arcának emléke mégis visszakergette, s arra kényszerítette,
hogy ismét leüljön a beteg mellé. Aztán látta a saját két kezét,
ahogy kérlelhetetlenül közeledik François nyakához.
Megpróbált tudatosan küzdeni ez ellen, de a vágy erősebb volt.
Ujjai összezárultak a nyirkos nyak bőrén. Úgy érezte, nem tud
tenni semmit, szorítania kell, szorítani még és még, amíg csak,
szétzúzva a múltat, össze nem érnek két kezének ujjai, de a
mozdulat félbemaradt, megbénult, még mielőtt elkezdődött
volna.
François tágra nyitotta a szemét, és mereven nézte. Huc
beleremegett, elfogta a félelem, de az erős túlélési ösztön
nyugalomra intette. Gyilkolási kényszere egy pillanat alatt
elmúlt, és magától értetődőn az jutott eszébe, hogy vajon
François felfogta-e, mennyire gyűlöli őt. Vajon mióta van
magánál? Mióta játszik annak érdekében, hogy felfedje az ő
legtitkosabb szándékait?
Mindez egy pillanat töredéke alatt játszódott le benne, és
úgy döntött, semmiképpen nem húzza vissza a kezét. Várt, és
csak egy kicsit mozdította el a tenyerét, mintha a vér lüktetését
figyelné a nyaki ütőereken, mintha a mozdulat jó szándékú lett
volna.
– Nos, Huc, végül is életben maradok?
François hangja mintha messziről jött volna; furcsa
gégehang volt, vádló, provokatív. De Huc az ütőeret tapogatva
összeszedte magát. Nem vagy gyilkos – mondogatta magában
gúnyosan. Mosolyt kényszerített az ajkára, és nem próbált
magyarázkodni:
– Azt hiszem, igen. Nagyon megijesztett bennünket, uram –
jelentette ki, és végre elhúzta a kezét.
– Észrevettem. De most jól érzem magam. És az igazat
megvallva, kedves barátom, nagyon éhes vagyok!
Azzal segítséget se várva felült. Huc hátralépett, tiltakozni
akart, meggyőzni, hogy maradjon fekve, nehogy rosszul
legyen, de végül nem tett semmit. Valami lefékezte, valami
elfojthatatlan veszélyérzet…
François baj nélkül felült, aztán kinyújtózkodott, elégedett
képpel felállt, majd durván feltépte az ajtót, és kiment a
szobából.
Szembe találta magát Antoinette-tel, aki épp hozzá
igyekezett, s amikor meglátta frissen és mozgékonyan,
felsikoltott, és tompa puffanással a kőpadlóra rogyott. François,
mielőtt átlépte volna a lába előtt heverő, selyembe burkolt
alakot, vadul felnevetett. Huc bénán, lesújtva állt, miközben
François a válla fölött visszakiáltott:
– Vegye föl, és tegye egy ágyra, kedves Huc! Adjon neki
repülősót! A feleségem túlságosan érzékeny asszony…
Ezzel otthagyta őket, és eltűnt a fogadószalon irányában,
közben azt kiabálta a háziaknak, hogy már egy napja nem
evett, azonnal teremtsenek elő neki valami lakomát.
Huc lenyelte a dühét, amely már a halántékán dörömbölt.
Karjába vette Antoinette-et, lefektette arra az ágyra, ahonnan
François az imént felkelt. Aztán szerzett egy flakon sót.
Leült az asszony mellé, nagyon törékenynek látta. Milyen
szép és finom, gondolta, mialatt a repülősót ide-oda húzta az
orra alatt. Antoinette egy kicsit nyögdécselt, elfordította a fejét,
aztán kinyitotta a szemét. Nem értette, miért, de Huc hajolt
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 106

fölé, és gyengéd figyelemmel nézte az arcát. Hagyta, hogy


egész valóját elöntse ez a végtelen biztonságérzet, aztán az
intéző nyaka köré fonta a karját, és húzta őt maga felé.
Hucnek nem volt ideje védekezni, és kétségbeesett erővel
rátapadt a kínálkozó szájra. Megszűnt körülöttük a világ.
Akkor váltak szét, amikor valaki köhintett a hátuk mögött. Huc
megfordult.
Antoine de Colonges állt az ajtóban, és zavart, szomorú
arccal figyelte őket.

Michel de Nostre-Damus jó étvággyal evett, bár két harapás


között egy kicsit még émelygett, Egymás után tüntette el a
hízott jércemell-szeleteket, s anyjának, aki ezúttal nem értette
ezt a nagy mohóságot, azt válaszolta, hogy csak így tud meg
szabadulni a rettenetes sós íztől, amit a szájában érez.
Az anyja erre vállat vont, ő pedig jókedvű pillantást vetett
Philippusra, aki szintén nagyon vidám hangulatban volt, és jól
belakmározott.
– Meddig kell a fiamnak ágyban maradnia? – kérdezte a
derék asszony. Közben bosszankodva figyelte, hogy milyen
sok zsírfolt került az ágyneműre, amire az ennivalóval tele
tálcát tette.
– Öt napig… hogy elkerüljük a fertőzéseket, és a seb is jól
gyógyuljon.
– Öt nap – ismételte szomorúan az asszony, és az ajkát
utálkozva lebiggyesztette.
– És még tíz, amíg a barátom ki tudja húzni a hasamból a
cérnákat – tette hozzá kajánul Michel, és a húszcentis vágásra
mutatott, amely két egyenlőtlen részre osztotta a hasát, bár ez
most nem látszott, mert még vastag, vérfoltos kötés borította.
– Addig az ágyban marad? – siránkozott az anya, akit már
határozottan jobban nyugtalanított a várható sok mosás, mint a
kölyök sorsa.
– Ne aggódjon, asszonyom, csak tréfálunk. Megígérem,
hogy holnap Michel már az asztalnál fog étkezni.
És ujjával a fal mellé állított asztalra mutatott, amely
pillanatnyilag még csillagászati könyvek tornyai alatt
roskadozott. – És én nagyon boldog lennék – folytatta –, ha
cserébe az ápolásért, vendégszeretetüket élvezhetném, és a
családdal együtt étkezhetnék.
E szavakat az asszony megkönnyebbült mosollyal fogadta.
Ugyanolyan, mint a fia, őszinte, de nagylelkű, gondolta
Philippus.
– Úgy lesz, uram, ez nekem is kedvemre való. Nekünk nincs
annyi pénzünk, hogy fizetni tudnánk önnek, de…
Philippus közbevágott:
– Pénztől szó sincs, higgye el. Nekem sokkal több hasznom
származik abból, hogy megismerkedhettem a fiával, mint ha
pénz után kószálnék. Szálláshely és ennivaló az inasomnak,
nekem és a nyomorult öszvéremnek addig, amíg a fiának
segítségre van szüksége: ez az egyetlen kívánságom.
– Áldja meg az Isten! – kiáltotta a derék asszony. Aztán
elkapta Philippus zsíros kezét, és megcsókolta.
Mikor kifelé indult a szobából, a válla fölött még egyszer
visszaszólt:
– Áldja meg az Isten!
– Már megtette – mondta önkéntelenül Philippus, Michelnek
szánva a választ, aki most épp a harmadik jércecombba
harapott nagy vidáman –, már megtette, amikor idevezérelt.
– Ugyan, kedves barátom, ne szenteskedjen már, még
megrontja tudós férfiúi mivoltát.
– Távolról sem! Távolról sem!
– Inkább vegye le rólam ezt a tálcát, mert kezdi megterhelni
a gyomromat – fintorodott el a fiú, és eltolta maga elől a húst.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 108

– Remek! – nevetett fel Philippus. – Még soha, de soha nem


láttam beteget, aki ennyit tudott volna enni egy ilyen
beavatkozás után. Már kezdtem azt hinni, hogy a szikém
megcsúszott, és telhetetlen gyomrának alját is felhasította.
Most megnyugtatott, fiatalember.
– Az nagyon jó, ha ma megnyugtatom – helyeselt Michel, és
Philippusnak úgy tűnt, hogy ezúttal a hangja már nem volt
olyan könnyed, mint elvárható lett volna.
Philippus elvette a tálcát, és letette a viaszolt padlót puhán
takaró, színes gyapjúszőnyegre.
– Mit jelent ez, Michel? – kérdezte nyugtalanul. – Lát
valami rám vonatkozó szerencsétlenséget?
Michel hosszan nézte őt, mintha lénye legmélyét akarná
átkutatni, de Philippus ezt nem érezte kényelmetlennek vagy
idegesítőnek. Türelmesen várta, hogy Michel válaszoljon a
kérdésére. Ő pedig felvonta a vállát, és úgy válaszolt:
– Bolond, aki azt állítja, tudja, mi lesz holnap.
Philippus becsapva érezte magát.
– Gúnyolódik velem, barátom. Miután tegnap nyilvánvalóvá
tette, hogy nincsenek véletlenek, azt akarja, hogy ezt
elhiggyem? Az igazság valami más, és most ez hozta önt
zavarba.
– Nem, Paracelsus, egyáltalában nem. Egyszerűen
kimerültem, és bevallom, mélységesen fájlalom a tényt, hogy
ennek következtében jóstehetségem megállt fortyogó-zubogó
zsigereimben, de ennél egy sokkal ártalmasabb bajtól is
szenvedek. Olyantól, amit mindannyian ismerünk, azt hiszem:
ez pedig a nyomorúságos, szánalmas gőg.
Megint elfintorodott, oldalra fordult, és még hozzátette:
– Azt hiszem, aludnom kell egy kicsit. Magamra hagyna?
Philippus nem erősködött, érezte, hogy valóban nagy
szüksége van a pihenésre. A kölyöknek igaza van. Egyébként
úgy vélte, hogy éppolyan makacs és büszke, mint ő maga, és ez
végül is minden egyébnél jobban elbűvölte.
– Meg kellene vizsgálnom a vizeletét. Azután alhat.
– Az ágy alatt… – mutatta Michel.
Philippus lehajolt, és megkereste a fajanszedényt, felemelte
a fiú péniszének magasságába, kicsit följebb húzta az
ágyneműt, és odatartotta az edényt. Michel nem tudta megállni,
hogy ne tréfálkozzon:
– Imádkozzon, nehogy bejöjjön most az anyám a szobába –
mondta, miközben könnyű kézzel a fajansztartály fenekére
irányította a vizeletet.
Philippus visszatartotta a nevetést, nehogy megzavarja vele
a gyereket, mert tudta, hogy ez a produkció nem kis
erőfeszítésébe kerül, hiszen nyomást kell gyakorolnia a
húgyhólyagra, ami egyben a sebet is érinti, arra is hat.
De Michel, a nyelvét komikusan nyújtogatva, teljesítette a
feladatot, aztán megmondta Philippusnak, hogy a folyosó
végén van az árnyékszék, s kérte, hogy ha végzett a
vizsgálattal, oda öntse erőfeszítéseinek eredményét.
– Minden rendben – jelentette ki az orvos, amikor az ablak
melletti fényben megvizsgálta az edénybe felfogott vizeletet. –
A vizelete tiszta, áttetsző. Nincs benne az operációk után
jelentkező, vérzésre utaló jel. Nemsokára úgy ugrándozik majd,
mint egy fürge nyúl.
– Akkor most maga is lazítson egy kicsit – mondta Michel,
miközben már alig tudta nyitva tartani elnehezülő szempilláit.
– Vagy mégse… Van itt egy fogadó, pár lépésnyire tőlünk, a
cégérén az áll, hogy A Király Álma, menjen el oda. Ott már
várják. Egy asszony… Sok pénz…
Philippus nem tudta, mit tegyen, egy pillanatig tétovázott.
Megint el kell hinnie, amit ez a gyerek mond, vagy nem? És mi
az, hogy „sok pénz”, mit ért ezen Michel?
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 110

Kíváncsisága felülkerekedett tudományos gondolkodásán,


ezért zajtalanul elhagyta a szobát. A folyosóról a háziak három
szobája nyílt, és a folyosó végén volt egy fülke, amelynek a
bejáratát egy függöny takarta el. A padozaton kialakítottak egy
nyílást, amelyhez egy kőből készült elvezetőcső csatlakozott.
Philippust meglepte a nyílás felett lebegő kellemes
levendulaillat. Egyes házakban a higiénia hiánya undorítóvá
tette az ilyen helyiségeket. Itt nem volt orrfacsaró búz, úgy
tűnt, hogy a helyiséget rendszeresen friss illattal permetezik.
Philippus észrevette a vízzel teli dézsát és a törülközéshez
kikészített nedves vásznakat. Ez utóbbiakból áradt a
levendulaillat.
Miközben kiöntötte Michel vizeletét az elvezetőcsőbe,
eszébe jutott, hogy előző este az épület mögött, egy kis
utcácska csatornája fölött könnyített magán, hogy ne zavarja a
háziakat. Kövér patkányok szaladgáltak a lába alatt. Hogy
hányszor kellett már útja során elkergetnie ezeket a nadrág
szára körül futkározó rágcsálókat? Nem tudta volna
megmondani, de azt tudta, hogy egyre csak nőtt a számuk,
amióta ezt a kalandos, csavargó életformát választotta. Hirtelen
erős honvágyat érzett: szülőhazájára, Svájcra gondolt, és ott élő
apjára, eszébe jutott, hogy éppolyan elkényeztetett gyerekkora
volt, mint Michelnek e ház falai között. Ugyan azok az álmok
és ugyanaz a vágy: a felebarátok szolgálata…
Amikor Itáliában járt, szeretett volna találkozni az isteni
festővel, a különleges gépek zseniális feltalálójával, Leonardo
da Vincivel. Gyerekkorában tágra nyílt szemmel hallgatta a
róla szóló történeteket. De az az ember nem kegyeskedett
fogadni őt. Csak a hatalmasok előtt nyitott kaput. És
Philippusnak egy árva sou sem volt a zsebében. Nem volt
semmije, csak – ahogy Michel mondta – a nyomorúságos
gőgje. Sok pénz, az imént ezt mondta a fiú. Nem, gondolta
Philippus, és kidüllesztette a mellét, kétségtelen, hogy
nincsenek véletlenek. És ebben a tudatban húzta be maga
mögött a latrina függönyét. Aztán lement a lépcsőn, magához
vette orvosi táskáját, és elhagyta a házat.
Odakint a fényesen ragyogó nap szúrta a szemét. Egy
pillanatig arra gondolt, hogy elmegy Corichonért, akit az előző
este óta nem látott, de aztán úgy döntött, hogy az inas
egymagában jobban elboldogul. Megrázta a pénzes zacskóját,
amely egy selyemzsinórral volt kopott mellényéhez erősítve.
Egyetlen pénzérme lötyögött benne, alig elegendő egy pint
borra. De arra mindenképpen feljogosítja, hogy leüljön a
fogadóban. Ha létezik az a fiatal nő, és várja, akkor hamar meg
fogja találni. Hacsak nem a nő találja meg őt…
Egy cipőkészítő mester a háza ajtaja előtt épp eladott egy
pár cipőfűzőt, amellyel a vásárló egy tegezt akart megjavítani.
Philippus megvárta, amíg kifizeti, aztán tudakozódni kezdett,
hogy milyen irányba kell fordulnia. A cipőkészítőnek
kellemetlen ganéjszaga volt. Philippusnak többször is meg
kellett ismételnie a kérdését, mert az ember nehezen értette
meg a tájszólását, de aztán szolgálatkészen eligazította.
Örömmel hagyta ott az üzletet. Ez az ember biztosan maga
cserzi a bőrt, azért bűzlik ilyen nagyon; Philippus tudta, hogy
ehhez sokan madárürüléket használnak, mert az teszi puhává és
ruganyossá a bőrt. Sejtése beigazolódott, amikor átvágott az
úton, az épület sarkánál meglátott két hordót, amely körül
nagy, fekete légyfelhő zümmögött. Philippus megszaporázta a
lépteit, és örült, hogy tél van, és nem forró nyár. Mivel már sok
falut és várost bejárt, hamar rátalált A Király Álma nevű
fogadóra.
Bor és sör illata csiklandozta vidáman az orrát. Szerette a
tavernák felszabadult hangulatát. A pulttól a hosszú asztalokig
mindenfelől nevetést hallott. Gyorsan körülnézett. Mindössze
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 112

néhány örömlányt fedezett fel ebben a barlangban. Félig


lemeztelenített mellük szemérmetlenül kínálta magát a
vakmerő szájaknak és kezeknek. Az egyik asztalnál a környék
urának színeibe öltözött katonák csapata énekelte
torkaszakadtából az őrség indulóját, amelybe bekapcsolódott
egy félig részeg kis barna nő is, aki az egyik katona térdén
egyensúlyozott. Aztán amikor egyensúlyát vesztve elkezdett
hátrafelé dőlni, és valaki úgy kapta el a fűzőjénél fogva, hogy
hatalmas mellei kiszabadultak a blúzából, ostobán felnevetett.
Philippus ezt nagyon élvezte. Leült az egyik olyan
asztalhoz, ahonnan az egész helyiséget belátta. A katona most
már lovagló ülésbe helyezte a combjára a kis nőt, és a
borospoharakat ürítgető és töltögető társak vaskos kiáltozásai
közepette mohón nyalta, szopta a kemény mellbimbókat.
Philippus hamar rájött, hogy a lány valójában nem részeg, csak
megjátssza, hogy élvezi ezt a kicsapongó szerepet, s közben
rendszeresen jeleket ad a fogadósnak, hogy rakja meg újból az
asztalt. Estére a katonák csekélyke zsoldja köddé válik, de
ezzel itt most senki nem törődött. Így megy ez, ilyen a világ.
Philippus utolsó kis pénze is a fogadós kötényzsebébe
vándorolt, aki egyébként szinte pillantásra se méltatta. Hiszen
az ő szánalmas fogyasztása semmit nem hozott a konyhájára.
Philippus kortyolgatta a silány bort, amit elé tettek, s közben
figyelte a kis barna vakmerőségét, ahogy kacérkodott, anélkül
hogy igazán odaadta volna magát. Tudta, hogy a játék célja
lerészegíteni a többieket is annyira, hogy ne tudják őt leteperni.
Amikor üres zsebbel az asztal alá csúsztak, a nő mindig egy
másik vadra vetette magát.
Philippus megitta a borát, és arra gondolt, hogy Michel
ezúttal tévedett. Nem baj, legalább élvezetes látványban volt
részem – mondta magában. Felállt, és indulni akart, amikor egy
ember rohant be a helyiségbe. A zekéje merő vér volt.
– Jaj, uram… Luc úr… – nyögte, és a fogadós felé
tántorgott, aki elsápadt, amikor meglátta. – A zsiványok, uram,
a zsiványok…
Miközben beljebb lépett, egy másik inas is belépett. A
karjában egy nő feküdt ernyedten, széttárt karokkal. A haja
csupa vér volt.
Philippus egy ugrással talpon volt, és a holtsápadt
fogadóssal együtt lépett a hajadon elé. A helyiség hirtelen
elcsendesedett. A katonák olyan részegek voltak, hogy nem
tudták, elfussanak-e, vagy jobb, ha életjelt sem adnak
magukról.
– Orvos vagyok – mondta Philippus, miközben az egyik
karjával gyorsan letörölte a legközelebbi asztalt.
– Hogyan történt? – kérdezte a férfit, aki közben óvatosan
lefektette a fiatal nőt az asztalra.
– Kérte, hogy kísérjük el. Kakukkfüvet akart szedni, sok
kakukkfüvet, még mielőtt a fagy tönkreteszi. És eközben leptek
meg bennünket a banditák. Elengedték a lovainkat, és megölték
Olivier urat, aki a kardjával igyekezett fedezni bennünket, hogy
menekülni tudjunk. De én megbotlottam, uram. Megbotlottam,
és beütöttem a fejemet. Nem tudtam megakadályozni…
A fogadós és Philippus együtt hallgatta a történetet. Az
utolsó szavak hallatán a fogadóst elöntötte a düh, és egy
hatalmas pofonnal a földhöz vágta a szerencsétlen inast.
Philippus nem törődött a férfi lelkiállapotával. Megnézte
közelebbről a lányt, aztán óvatosan feltűrte a szoknyáját. A
fogadós ellentmondást nem tűrőn a karjára tette a kezét.
– Mit csinál?
– Azt, amit tennem kell, Luc mester – válaszolta Philippus
anélkül, hogy megjátszott közömbösségéből kizökkent volna.
– Menjenek ki! Mindenki menjen ki innen! – ordította a
fogadós, és elkezdte rángatni a székeket, asztalokat, miközben
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 114

vadul rugdosta a borgőzös vendégek hátsó felét.


Philippus megvárta, amíg egyedül maradnak, és csak akkor
kezdett hozzá. A fiatal nő fejét valószínűleg egy tőrszúrás érte,
amely egy darabkát kiszakított a hajas fejbőrből. Ez okozta a
vérzést, de maga a seb nem veszélyes, mondta magában
Philippus. Megvárta, amíg a fogadós minden ajtót bezár, és
csak akkor emelte fel a lány szoknyáját. A combjain látható
vérnyomok minden kétségét eloszlatták.
– A gazemberek! – hörögte a fogadós. – Az aljas
gazemberek – ismételte láthatóan megrendülten. –
Megerőszakolták. Megerőszakolták, megölték az én kicsi
lányomat.
Philippus feléje fordult, és kezét barátságos mozdulattal a
vállára tette. A fogadós szeme tele volt könnyel.
– Még él, barátom. El – mondta Philippus.
De ezt Luc mester mintha nem is hallotta volna.
– Meggyógyítom. Minden rendben lesz – nyugtatta
Philippus.
Alig fejezte be ezt a mondatot, amikor a lány kinyitotta a
szemét. Feléjük fordította a fejét, és nyöszörgött. Az apja föléje
hajolt, és érzelmesen megszorította a kezét.
– Ne mozogj! Ne beszélj! Itt vagyok, édes szépségem…
– Apám – suttogta a lány. – Nagyon fáj a fejem. Hol
vagyok? Mi történt?
– Az erdőben voltál – kezdte az apja, de Philippus
közbelépett, és gyengéden eltolta őt onnan.
– Maga kicsoda? – kérdezte a lány, amikor látta Philippus
hatalmas kezét az arcához közeledni.
– Orvos vagyok. Engedje, hogy megvizsgáljam. Minden
rendben lesz.
Megnézte a lány szeme fehérjét, aztán halkan megkérdezte:
– Emlékszik, hogy mi történt?
– Az erdőben voltál Olivier-vel és Pendaille-jal – kezdte a
fogadós.
Philippus rávillantotta a szemét, és a pocakos kocsmáros
elhallgatott.
– Igen, az erdőben voltam – ismételte a lány az
emlékezetében kutatva. – Kakukkfüvet szedtem, amikor… Jaj!
Istenem! A zsiványok… Egyszer csak zsiványok vettek minket
körül. Olivier azt mondta, fussak. Pendaille jött utánam.
Elfutottam a sarjerdő felé, aztán elvesztettem az
egyensúlyomat, azt hiszem. Utána nem emlékszem semmire…
Philippus megkönnyebbülten felsóhajtott. Először leütötték
tehát. Még jó, hogy nem esett valami éles sziklára. De legalább
nem érte igazi nagy trauma.
– És hol van Olivier? – kérdezte a lány. – Elmenekült?
– Olivier meghalt, kisasszony – mondta Philippus
csendesen. – És ez nem minden. Ezek kihasználták az ön
eszméletlenségét…
– Ez mit jelent? Apám, mit akar mondani ez az ember?
Válaszul az apja odament hozzá, és kövér hasához ölelte. A
lányból kitört a zokogás. Philippus igyekezett távolságot tartani
a helyzet és a saját érzelmei között, de nagyon dühös volt.
Természetesen tudta, hogy a mészárlás és az erőszak szinte
megszokott dolog Európa erdőiben, de a lelke mélyén mindig
elpirult a szégyentől, amikor ilyen megkínzott nőkkel
találkozott. Forrt benne a gyűlölet, igen, gyűlölte ezeket a hit és
törvény nélkül élő férfiakat. El kell fogadni azt, amit nem lehet
megakadályozni… Hányszor hallotta ezt a mondatot azoktól a
nőktől, akik gyűlöletük tejével szoptatták az így fogant kis
fattyakat. Sokszor kérdezte magában, hogy vajon még mennyi
időnek kell eltelni ahhoz, hogy a férfiak ne úgy viselkedjenek,
mint az állatok.
Amikor kilépett A Király Álma nevű fogadó ajtaján, Saint-
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 116

Rémy-de-Provence lakói már aludtak. Ameline, a fiatal lány is


békésen szendergett otthonában. Apja kívánságára Philippus
elbódította őt mákteával. Előzőleg bekötözte a fejsebét, aztán
jól kitisztította a nemi szervét, és egy apró fehér kavicsot
helyezett fel a méhébe, amely majd magától ki fog jönni egy
spontán vetélés folyamán. Nem lesz gyereke. Ezt a kavicsos
módszert Philippus egy egyiptomi boszorkánytól tanulta. A
világ szemében megmentette a kisasszony becsületét. A
fogadós felkínált egy jó nagy összeget, így kívánta
megvásárolni Philippus hallgatását. Ő ezt először elutasította,
de aztán elfogadta.
Nincsenek véletlenek. Ez olyan törvény, amit el kellett
fogadni. És a hasznot, az előnyt is, amit a sors felkínált.
Sietős léptekkel igyekezett vissza Michelék hajlékába, s
közben elégedetten hallgatta a mellényére akasztott
bőrzacskóban megcsörrenő aranypénzeket.
Hatodik

François de Chazeron sötét hangulatban volt. Amikor Étienne


testvér és Antoine de Colonges megérkezett a kastélyba,
Étienne szerette volna megvizsgálni, de François azon
nyomban elküldte őket, mégpedig azzal, hogy számára az
egyetlen orvosság egy bőséges lakoma, tehát várjanak addig,
amíg befejezi. Igaz, hogy úgy falta fel az elé tálalt étkeket, mint
aki már hetek óta nem evett.
Amikor Clothilde elfecsegte, hogy Antoinette nincs jól,
Antoine de Colonges lelkiismeret furdalás nélkül otthagyta
Vollore urát, mert ezután már inkább a nagyúr asszonyának
állapota érdekelte. Sajnálta, ami Huc és Antoinette között
történt. Nem mintha François becsülete vagy lelkiállapota egy
pillanatig is aggasztotta volna! A dolog kizárólag Albérie miatt
bántotta. Tudta, hogy őt milyen mély érzelmek fűzik Huchöz,
és nem állhatta meg, hogy ne gondoljon arra, milyen heves
indulatokat fog kiváltani belőle, ha rájön, mi folyik. Akkorát
sóhajtott, hogy François de Chazeron a szokásosnál is sötétebb
pillantást vetett rá.
François megevett egy 15 tojásból sütött omlettet, néhány
vastag szelet sonkát, négy fürjet és három édes süteményt,
mindezt megöntözte borral, s csak ezután adta ki a parancsot,
hogy nyomban jelenjen meg előtte az apát, Antoinette,
Clothilde és Huc. Nem tudta, vagy úgy tett, mintha nem tudná,
hogy Bertrandeau és Guillaumet is közreműködött a
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 118

megmentésében, Huc pedig erről nem tett említést.


Tény, hogy nemsokára ott álltak előtte, abban a szobában,
ahol néhány héttel korábban Béryl és Huc az orkán utáni
helyzetet ecsetelték a nagyúrnak. François gyomra
megnyugodott, de a feje még tele volt kérdésekkel.
– Kinél van a kulcs? – kérdezte nyersen.
Válaszul Huc kivette a zsebéből a kulcsot, és letette ura elé
az asztalra. Közben csendben helyet foglaltak az asztal körül.
Clothilde arca idegesen rángatózott. Így leplezte a félelmét.
Szeme körül még mindig ott virított egy sötét színekben
tarkálló folt. Huc és Moutier főapátja között ült, és azt remélte,
hogy ha ura ismét el akarná kalapálni, azok ketten biztosan
közbelépnek. Antoinette úgy viselkedett, mint aki nincs jelen,
mintha mindaz, ami történik, nem tartozna rá. Huc igyekezett
nem ránézni.
Antoinette arckifejezése derűs volt, majdnem oldott, amit
egyesek akár azzal is magyarázhattak volna, hogy örül a férje
gyógyulásának. Egyesek! – de nem Antoine de Colonges és
Huc sem, aki e percekben olyan kínosan érezte magát, mint
talán még soha. Tudta, hogy az apát nem fog beszélni, de
borzasztóan haragudott magára, amiért engedett az
ösztöneinek. Az is eszébe jutott, hogy mennyire megváltozott
az utóbbi tizenöt évben. Régen, ha megkívánt egy lányt, nem
szégyellte lefektetni. És olyan jó híre volt, hogy néha csak ki
kellett nyújtani a kezét, és a pompás gyümölcs máris az övé
lett. Amióta feleségül vette Albérie-t, úgy élt, mint egy
szerzetes, pedig ezt Albérie nem követelte tőle. Most azon
gondolkodott, vajon eddig miért volt olyan zárkózott és
magába forduló. Tudat alatt attól félt talán, hogy ha más
szoknyák alatt kutat, elmúlik az a szerelem, amit a felesége
iránt érez? Vagy ezzel a szűzi életmóddal igyekezett közelebb
kerülni Albérie-hez, hogy végül meggyőzze őt végtelen
ragaszkodásáról? Nem tudott válaszolni, de abban biztos volt,
hogy valami megváltozott benne, még ha nem is tudta, hogy
mi; de az a valami az egyetlen olyan nő felé lökte, akit el
kellett volna kerülnie. A vágy, amit Antoinette keltett benne,
több volt, mint egy egyszerű szexuális vonzódás.
– És bementél?
Huc hallotta a kérdést, csak azt nem fogta fel, hogy neki
szól. Amikor megértette, látta, hogy François vérben forgó
szemmel néz körbe rajtuk. Odarendelte őket maga elé, és úgy
viselkedett, mint egy bíró a törvényszéken, holott ez nem volt
bíróság. És mégis mindenki úgy viselkedett, mintha bűnös
lenne. François-t megbolondította az a gondolat, hogy
valamiből kimaradt.
Huc összeszedte magát.
– Valakinek segítenie kellett. Én voltam az.
– Hogyan? – erősködött François.
Huc hazudott. Nem akarta veszélybe sodorni Guillaumet-t,
bár számolt azzal, hogy François végül rájöhet az igazságra.
– Bemásztam az ablakon, és úgy szabadítottam ki. Utána
bezártam magam mögött az ajtót.
– És mit láttál?
– Semmit, uram. Semmit, ami rám tartozik. Hacsak nem
kívánja, hogy mint intézője részletes és pontos jelentést állítsak
fel.
– Szükségtelen – vágta rá François, aki valószínűleg nem
akarta, hogy bármiféle nyoma legyen az incidensnek.
– És ön, kedves feleségem, vajon belépett-e a szobámba,
jóllehet megtiltottam, hogy megtegye?
– Nem. Nem léptem be, uram. Azok a dolgai az én
számomra nem fontosak – válaszolt Antoinette őszinte hangon.
– De szeretném az ön szájából hallani, hogy mi okozott ekkora
szerencsétlenséget, és azt is szeretném, ha megígérné, hogy
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 120

letesz az olyan tevékenységekről, amelyek megfosztanak


engem az ön jelenlététől.
„Milyen jól hazudik!” – gondolta Huc önkéntelenül, mi
közben azt azért észrevette, hogy egyszerre mennyire
megváltozott Antoinette hangjának tónusa. Mintha semmivel
se törődne, mintha semmit se látna. Huc hátán végigfutott a
hideg. „Nincs semmi veszélyérzete” – gondolta.
Mielőtt François válaszolt volna, közbelépett.
– Én beszéltem le Antoinette asszonyt, hogy személyesen
nyújtson segítséget önnek, uram, pedig nagyon nyugtalan volt,
és hevesen tiltakozott. Úgy véltem, hogy ez az eset nem rá
tartozik, jobb, ha kimarad belőle, akárcsak Clothilde asszony…
Clothilde lopva hálás tekintetet küldött Huc felé, Antoinette
úgy vélte, elég, ha összeráncolja a szemöldökét. Huc ezzel
most nem foglalkozott. Nem érdekelte, hogy neheztel-e azért,
amit mondott. Tudta, hogy igaza van, s hogy ez az egyetlen
lehetőség arra, hogy megvédje, akár akarata ellenére is.
François hallgatott, és gyorsan végiggondolta, hogy végül is
hogyan őrizhetné meg legjobban a titkát. Aztán kimondta az
ítéletet:
– Távozzon, asszonyom! Hucnek igaza van, mivel nem élt
vissza a bizalmammal, jobb, ha kívül marad. És vigye a
házgondnoknőt is tőlem minél távolabb. Elviselhetetlen látvány
– tette hozzá még ingerülten, amikor észrevette a dühétől
rettegő szerencsétlen arcán csorgó kövér könnycseppeket.
Antoinette tiltakozni akart, de Huc megakadályozta, s ő a
világ minden kincséért sem akart ellenkezni vele. Úgyis meg
fogja tudni, hogy mi történt. Hiszen Huc többé nem tud
ellenállni a varázsának. Clothilde, mint egy riadt kiskutya, szó
nélkül kiment a szobából.
François sokáig hallgatott, Huc úgy érezte, hogy a dühe
mögött valami más is rejtőzik. Ha nem ismerte volna olyan jól,
még arra is gondolhatott volna, hogy fél. Ezt a feltételezést
ugyan elvetette, de az érzés megmaradt benne. Most, hogy
Antoinette eltávozott, megint a régi Huc volt. Felébredt benne
az öntudatos intéző, és végül ő kezdeményezett:
– Azt hiszem, itt lenne az ideje, uram, hogy elmondja
nekünk az igazságot.
Erre Antoine de Colonges is bólintott egyet. Még mindig
nem értette, hogy min bukott meg a vállalkozásuk. François a
torkát köszörülte, aztán belekezdett:
– Az az igazság, Huc, hogy nem tudok semmit. Semmit,
hacsak azt nem, hogy ami történt, az a sátán műve volt!
Huc kicsit ellazította magát a széken. Tehát François de
Chazeron fél, tényleg fél. Ez a tény örömmel töltötte el. De
igyekezett, hogy ezt ne lássák rajta. Egyébként Antoine de
Colonges, aki eddig hallgatott, most arra próbálta rábeszélni
François-t, hogy ne keverje össze elhamarkodottan a dolgokat.
Aztán a két kezét összetéve, így fejezte be:
– Azt az én feladatom eldönteni, hogy egy ügyben, legyen
az bármilyen, mi az Úristen és mi a pokol szerepe. Bízzon
bennünk, fiam! Ha az emberek igazsága az Isten igazságával
egyesül, talán le tudjuk csendesíteni az ön félelmeit.
– Én nem félek, atyám! – vágta rá François. Dühítette, hogy
észrevették a gyengeségét.
Antoine de Colonges a tiltakozás hallatán lehajtotta a fejét.
François látta, hogy nem menekülhet, ezért úgy döntött, hogy
beszél.
Onnan kezdte, hogy felment a toronyba, kulcsával kinyitotta
a szoba ajtaját, és miután bement, ahogy szokta, bezárta maga
után. Először az volt a benyomása, hogy minden úgy van,
ahogy három héttel azelőtt otthagyta, aztán, ahogy beljebb
lépett, valami meglepte. Mégpedig a meleg. A szoba langyos
volt, annak ellenére, hogy az ablakokat az orkán betörte, és
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 122

azóta a hideg levegő ki-be járt a szobában. Akkor szokott ilyen


meleg lenni, amikor begyújt az olvasztókemencébe… Pontosan
emlékezett rá, hogy amikor elment, hagyta elaludni a tüzet.
Odament tehát, és döbbenten látta, hogy még izzó maradék
parázs van a kemencében, és az ólomrúd helyett, amit benne
hagyott, hogy majd kihűljön, egy tiszta aranydarabka hever.
Ez teljesen megbolondította. Tizenöt éve próbálja feltörni,
megfejteni az alkimisták mesés titkát. Tizenöt éve tagja
különféle titkos társaságoknak, amelyeknek egyetlen célja a
Nagy Mű, és akkor nem elég, hogy valaki megsérti a szentélyt,
ahol dolgozik, hanem épp ennek a betolakodónak sikerül. És
éppen ott, ahol eddig minden kísérlet kudarccal végződött.
Tudni akarta, mi történt. Lerohant, és őrjöngve rátámadt
Clothilde-ra, azután Bertrandeau ellen fordult. Ha ők nem is
tudták végrehajtani a transzmutációt, akkor is a ház népe közül
volt valaki cinkosa a behatolónak azzal, hogy kinyitotta az
ajtót. Aztán minden elképzelése felborult, amikor Bertrandeau
meggyőzte, hogy csak ő, Vollore ura az egyetlen, akinek kulcsa
van ahhoz a szobához.
Erre azonnal visszament a toronyba, hogy meggyőződjön
arról, amit már amúgy is tudott. Az ajtón valóban nem volt
nyoma erőszaknak. Akkor az ablakra gondolt, de az túl
magasan van, ráadásul ott voltak rajta a keresztrudak. Tovább
növelte a zavarát, hogy nem látott nyomokat az ablakon. És ha
valaki mégis ott jött volna be, akkor odalent a sárban nyomokat
hagyott volna a torony körül. De nem látott semmit. Ezután
módszeresen átkutatta a szobát abban a reményben, hogy talál
valami jelet. Akkor vette észre, hogy a naplóját elolvasták.
Tizenöt év óta minden tapasztalatát, eredményét, hibáját,
megállapítását pergamenlapokra jegyezte fel. Így haladt előre,
lassan, de biztosan. A pergameneket szétnyitották, látványos
halomban egymásra simították, látszott, hogy valaki tudatosan
azon igyekezett, hogy ne pöndörödjenek össze, ezért a lapok
négy sarkára nehéz gyertyatartókat tettek, és azokba
viaszgyertyákat állítottak.
François pontosan emlékezett rá, hogy szokásához híven az
összes pergament felcsavarta, és az asztal egyik sarkára tette
úgy, hogy a betört ablakokon beáramló por ne üljön rájuk.
Miután gyertyát gyújtott, azt is megállapította, hogy az utolsó
feljegyzését valaki kiegészítette. De nem olyan volt a tinta,
amilyennek lennie kellett volna. A szabálytalan betűket valami
barna masszával rótták, ami foltokban elmaszatolódott, és
megnehezítette az olvasást. Az előző sorok közül is jó néhányat
összekentek ezzel az anyaggal, és több helyen mindenféle
megjegyzéseket írtak a lapra. A türelmetlenség és kíváncsiság
szinte elsöpörte François félelmét. Mivel ebben az állapotában
nem tudta megfejteni a különös üzeneteket, az az ötlete támadt,
hogy tintával átírja az odakapart szavakat. De alig fejezte be az
első szót, amikor a betűk felhevültek, lángolni kezdtek, és
pattogva, mint a futótűz, kirajzolták az egész sort. És ekkor
már el tudta olvasni az izzó feliratot: „Eljöttem, hogy
elvegyem, ami az enyém: a lelkedet.”
– Megrémültem, kétségbeestem, atyám – mondta François,
és a tekintete hitelesítette a szavait. – Fogtam egy piszkavasat,
és valami ellenőrizhetetlen reflextől hajtva belöktem a lapot a
kemencébe. Minden bizonnyal arra gondoltam, hogy ott
könnyebb lesz a lángokat eloltani. Hiszen mellettem, az
asztalon mindenféle savak és más készítmények sorakoztak, s
arra gondoltam, hogy ezek a tűzzel érintkezve az egész szobát
lángba borítják. Aztán nem tudom, mi történt. Fogtam egy
vizeskannát, amiről úgy tudtam, hogy vízzel van tele, és
ráöntöttem a pergamenlapokra, amelyek betakarták azt a darab
aranyat is; elégedett voltam, hogy a régi írásaim egy része
megmaradt, s azt reméltem, hogy a többit is megmenthetem.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 124

Még egy robbanásra emlékszem, azután csak sötétség.


Elhallgatott. A puszta emlék hatására is kiverte a veríték.
Csend borult a szobára.
Antoine de Colonges időnkét megcsóválta a fejét. Ezzel a
vizsgálódónak tűnő magatartással igyekezett palástolni a
mélységes elégedettséget, amit Vollore urának reakciója váltott
ki belőle. Jól látta ezt Albérie. Amint a munkáját elpusztította,
elérte a hús-vér embert, és akkor, abban a pillanatban tört a
vesztére. Meg kell erősíteni benne ezt a félelmét. Ennek az
embernek túl sok minden nyomja a lelkiismeretét, nem csoda
tehát, ha azt hiszi, hogy most már maga a sátán jön el hozzá a
járandóságáért.
Antoine az intéző felé fordult, aki zavarodottnak látszott.
Huc ugyan sok mindent képzelhetett, de keveset tudott, és
főleg nem tudott a titkos járatokról, amelyek falak belsejében a
vollore-i kastély tornyába is felkapaszkodtak.
Az a föld alatti járat, amely a vollore-i kastélyt a
montguerlhe-i erődítménnyel kötötte össze, még a százéves
háború idejéből származott. Egy ősi legenda szerint akkoriban
tehetséges kovácsok találtak ott menedéket. A lenti pokoli
kovácsműhelyben élesre kalapált kardok készültek, amelyek
győzelmet biztosítottak tulajdonosaiknak. Ugyancsak a száz
éves háború alatt angol aranyat is elrejtettek a mélyben. A
főapát, Antoine de Colonges ezt a tudását nem szándékozott
megosztani az intézővel, úgy gondolta, hogy magával viszi a
sírba. Erre esküt tett Isabeau-nak. Pontosan tudta, hogy
lényének egy része romlott, megvesztegethető, távolról sem
illik hivatalos szerepéhez, s nem igazodik a szerzetesi
szabályokhoz. De François de Chazeron azzal fizet bűneiért,
visszataszító, bűnös áldozataiért, amelyeket egy hitvány kutatás
érdekében hozott, hogy életének egyetlen értelme, az arany,
amelynek hatalmát remélte, ott szunnyad a lába alatt.
Antoine bosszúálló indulattal előretolta az állát, és amikor
szónokolni kezdett, minden szót erősen megnyomott. Ekkor
François de Chazeron, a bíró, egy pillanat alatt vádlottá vált.
Vádlottá, aki nem tudta elűzni rettenetes bűnei miatt érzett
alattomos szorongását.
– Nagyon félek, fiam, hogy önnel valóban maga a sátán
packázott. Kérdezem: nem nyomja-e a lelkiismeretét valami
olyan cselekedet, amely eltávolította önt az Úristentől és az ő
megbocsátó kegyelmétől? Valami olyan tett, amit elfelejtett a
gyónásban felfedni, és amely miatt, ahogy erről a lángoló sorok
is tanúskodnak, hitetlenné lett? Ha ez a helyzet, akkor csak a
megbánás és a böjt marad, ami talán megmentheti. Hacsak
máris nem túl késő – tette hozzá sajnálkozó képpel, de titokban
élvezettel nézte François ólomszürke arcát.
Ekkor Huc de la Faye közbelépett.
– Akármi is az igazság, mielőtt mindent elsietnénk, először
is azt kell megnézni, hogy miből mi következik. Engedje meg,
hogy én vezessem a kutatást. Ha megtalálom a bűnöst, meg
fogom büntetni. Ha viszont valami démoni dologról van szó,
akkor hívunk egy ördögűzőt. Ön pillanatnyilag megmenekült,
uram, ami azt jelenti, hogy az az ember vagy ördög elvétette a
csapást. Bár lehet, hogy csupán figyelmeztetésnek szánta az
egészet.
„Szegény bolond – gondolta Antoine, és szánakozó
tekintettek nézett Hucre. – Az igazság elpusztítana téged az
uraddal együtt…”
– Foglalkozzon az üggyel, intéző úr, úgy, ahogy gondolja –
vetette oda Antoine keskeny ajkát széthúzva –, de gondoljon
bele, hogy az ördög már régóta jelen van-e lakhelyen, vagy
legalábbis az átka súlyosan ránehezedik, és ne feledje, hogy a
múltban egy farkasember meggyilkolta az ördögűző szerzetest,
aki azért jött ide, hogy a sátánt visszakergesse a pokolba. Úgy
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 126

vélem, hogy ezek olyan titkok, amelyeket jobb imával elaltatni,


mint túlságos jelentőséggel felruházni…
Huc elkerekedett szemmel nézte az apátot. Egy pillanat alatt
megértette semmitmondónak tűnő szentenciáinak titkos
értelmét, és ez a nyilvánvaló felismerés szinte keresztüldöfte.
Albérie. Albérie van az egész mögött. Nem mondta ki, de a
célzás teljesen világos volt. És az is, hogy Antoine de Colonges
tud valamit, amit ő nem…
François de Chazeron számára teljesen közömbös volt az ő
lelkiállapotuk meg a kódolt nyelvük, neki épp elég nehéz volt
megvetni a lábát ebben a kísérteties realitásban. Az intéző
ajánlatát megfelelőnek tartotta, mert úgy látta, hogy
észérvekkel igazolhatja a tényeket. De a szeme előtt
felrémlettek a feldagadt arcú kisgyerekek, akiknek elvágta a
torkát, és akiket feláldozott a Gonosznak, hogy elnyerhesse a
bölcsek kövét. És szinte hallotta megint, milyen fájdalmasan
kiabáltak, amikor felnyitotta a testüket, hogy kivegye a
szívüket, s a még dobogó kis húsdarabot folyékony ólomba
vagy kénbe merítse. Hányszor kinevette a nagy mestereket,
akik azt tanították neki, hogy a Nagy Mű nem a fémek
átalakulása, hanem magának a létezőnek tökéletes lélekké
történő transzmutációja. François azt gondolta és hitte, hogy
hazudnak. Mind. Csak azért mondták, hogy elbátortalanítsák az
ostobákat.
Egyedül egy „fekete” pap vezette be kutatása rejtelmeibe,
aki fekete miséket is tartott, és megnyitotta előtte az
alapigazságok kapuit. Igenis, fel fogja fedezni az aranycsinálás
titkát, megtalálja a tökéletes oldatot, az alkahestet, a gyógyítás
és a hatalom kövét. Nincs miért félnie. A sátán a mestere. Ezt
már régóta tudja. Most csak egyszerűen figyelmeztették, hogy
már túl régóta nem szolgál, de ugyanakkor azt is
kinyilatkoztatták, hogy jó úton jár.
A bölcsek köve nem volt ámítás. Megvolt az ára. François-t
ezek a gondolatok felderítették, felállt, és hidegen végigmérte a
két férfit.
– Böjtölni fogok, és bűnbánatot tartok, atyám, amíg csak fel
nem épül mindaz, amit a robbanás lerombolt. Az ön imáira is
szükség van, hogy a Gonosz mielőbb elhagyja ezt a házat. Nem
tudom, mi hozta ide, de nem félek tőle. Az én lelkem tiszta,
abbé úr, és ha a Gonosz azt akarta elrabolni, hát nem járt
sikerrel. Az ügyet lezárom. El akarom felejteni.
Huc felé fordult, aki ura szavai hallatán kifejezetten
megkönnyebbült, mivel most már feltételezte, hogy Albérie
van a cselszövés mögött.
– Hívj ide azonnal két megbízható kőművest! Három napig
még Vollore-ban maradunk, a thiers-i építésszel, akiért már
elküldtem, megbeszéljük és elrendezzük a kastély
megnagyobbításának terveit. Nem akarom, hogy a feleségem
elégedetlenül menjen vissza innen. Vele te fogsz foglalkozni,
és megtudod, milyen berendezést óhajt, én ezalatt felügyelek a
munkálatokra. A végén, ha összeszámoltad, majd megmondod,
mibe kerül ez az egész. Ha az én hitelem nem elég, akkor a
feleségem majd kér hitellevelet Bourbon hercegtől, a
rokonától. Jó királyunk udvarában van olyan rangja és tisztsége
a hercegnek, hogy minden nehézség nélkül megteszik neki ezt
a szívességet. Az étkezésekre lejövök, akkor megbeszélhetjük a
vitás pontokat. Ezenkívül addig, amíg vissza nem megyünk
Montguerlhe-be, nem akarom, hogy zavarjanak. Senki, érted?
Bárki legyen is az. Se nappal, se éjszaka. És a toronyban csak a
kijelölt és a hallgatásukért jól megfizetett munkások
dolgozhatnak. Éjfélig rendezz el mindent, és attól kezdve
számítsd a három napot. Gondolom, ez elég. Megegyeztünk,
Huc barátom?
– Minden az óhaja szerint fog történni, uram – mondta az
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 128

intéző, és boldog volt, hogy szabad kezet kapott.


Bár a lehető leghatékonyabban fogja képviselni Antoinette
érdekeit, ugyanakkor sietteti az indulást. Ezalatt Albérie
befejezheti, amit az ő távollétében szándékában állt megtenni,
viszont amikor hazamegy, és találkoznak, joga lesz
felvilágosítást követelni erről az incidensről. A saját
lelkiismerete érdekében.

François a torony kanyargó lépcsőin már a kemencéje felé


igyekezett, amikor Huc egy határozott kézmozdulattal
visszatartotta Antoine de Colonges főapát urat, és a fülébe
súgta:
– Azt hiszem, mindketten egy súlyos titok birtokában
vagyunk.
Antoine de Colonges a fejét csóválta. Hogy ki tette?
Valóban nevetséges lett volna tovább rejtegetni az intéző elől
az igazságnak ezt a kis töredékét, amelyről most már
mindketten tudtak.
– Albérie a bűnös? – kérdezte hirtelen Huc.
Az apát tudta, mit kell válaszolni.
– Nem, fiam – suttogta az intéző füléhez hajolva –, a
robbanás szerencsétlen baleset volt.
Huc elgondolkodva nézett rá. Nem hitt neki. Az apát vállat
vont, jelezve, hogy Huc véleménye számára semmit nem jelent.
– Nem a sátán írta oda azokat a sorokat, atyám! Meg akarom
érteni a dolgot. Ki volt?
– Igazán tudni akarja, Huc? Ha ez a helyzet, szívesen
kicserélem az én titkomat a magáéval.
Huc összevonta a szemöldökét.
– Miről beszél?
– A maga gyengeségéről, barátom, és Antoinette
asszonyéról.
Huc nyelt egyet. Már majdnem elfelejtette, hogy mi történt.
Hirtelen elöntötte a forróság. Antoine de Colonges barátian a
vállára tette a kezét.
– Nézze, egyházi ember vagyok, és éppúgy hatalmamban áll
megbocsátani, mint nem látni, nem hallani semmit. Ha
számíthatok a diszkréciójára, maga is számíthat az enyémre.
Azt hiszem, közösek az érdekeink.
– Én ezt az egész ügyet el fogom felejteni, atyám, mihelyt
kielégül a kíváncsiságom.
– Ez esetben, barátom, felejtse el a nevet, amit mondok, ez
csak egy név, és ne keresse se a miértet, se a hogyant, különben
veszélybe sodorja azt, aki kedves a szívének. Aki mindennél
kedvesebb.
Huc bólintott. Antoine odahajolt hozzá, és nagyon halkan,
olyan halkan, hogy Huc fülében úgy hangzott, mint a távoli
vízcsobogás, azt súgta:
– Loraline.

Loraline. Ahányszor szinte lopva és mindig csak magában


kimondta ezt a nevet, végigfutott rajta a hideg. Huc ekkor már
két napja Antoinette és az építőmester mellett tevékenykedett, s
azon volt, hogy minél világosabbá tegye, mit szeretne a kastély
úrnője. Valójában csak arra vigyázott, hogy a hölgy ne
változtassa meg folyton a véleményét. Ezzel egyébként
nemcsak őt, hanem Patelier mestert is idegesítette, pedig ő már
hozzászokott az ilyen női következetlenséghez. Huc pénzügyi
logikával kezelte a vitákat, de mindig ügyelt arra, nehogy
megbántsa Antoinette-et. Az asszony többször is megpróbált
közeledni hozzá, de Huc kerülte az olyan helyzeteket, amikor
egyedül lehetett volna vele; ilyenkor valami sürgős munkára
hivatkozott. Megbánta már azt a csókot, de közben nagyon
szerette volna Antoinette-et megint a karjába zárni.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 130

Széttépettnek érezte magát, különösen azóta, hogy a főapáttal


beszélt. Akaratlanul is válaszokat keresett az eseményekre, de
egyik sem elégítette ki, mert egy se zárta ki Albérie
cinkosságát. És egyik se bizonyította, hogy Albérie őszinte lett
volna hozzá. Meg kell várni, hogy visszatérhessen
Montguerlhe be, csak akkor derülhet fény az igazságra.
Antoine de Colonges szerepe is zavarba ejtette. Vajon az
apát teljes egészében ismerte ezt a történetet? És miféle érdeke
fűződik François halálához? És ha csak balesetről volt szó, mit
keresett ott Loraline, ha nem a bosszúvágy vitte oda? Huc nem
akart a bíró szerepében tetszelegni, ellenkezőleg, énjének egy
része elégedetten nyugtázta François értékes dokumentumainak
a pusztulását. De mindenesetre tudni akarta az igazságot. A
teljes igazságot. Hogy végre ne érezze magát kirekesztve.
– Maga milyen ábrándozó, kedves Huc… De vajon gondol-
e arra a lopott pillanatra, amire én oly gyakran gondolok?
Huc felkapta a fejét, és felállt. Néhány lépésnyire tőle
Antoinette mosolygott rá cinkos gyengédséggel. A kis
budoárban nézelődtek, amit a vár úrnője teljesen át akart
alakítani. Egyedül voltak. Huc gerincén finom remegés futott
végig. Annyira elgondolkodott, hogy nem figyelte a
beszélgetést, és azt se vette észre, hogy Patelier mester közben
eltávozott. Egy pillanatra pánikba esett, de akkor Antoinette
finom kezét a karjára tette, és a tekintete tele volt csodás
ígéretekkel.
– Ne féljen, barátom, Patelier mester a mérőzsinórját keresi,
egyhamar nem jön vissza, mert azt hiszi, tegnap délután a
fogadóteremben felejtette.
Halkan felnevetett, a ruhája ujjából elővette a kérdéses
tárgyat, aztán odalépett Huc mellé, olyan közel, hogy szinte
hozzásimult.
– Antoinette asszony – hebegte az intéző olyan
szemrehányóan, mintha a puszta hangjával áthághatatlan
védőfalat volna képes vonni maga köré.
De a vágy ellenállhatatlan hulláma észrevétlenül elsodorta a
józan eszét. Antoinette végigsimította az arcát, s tenyerén
érezte a frissen előbukkanó borosták tüskéit. „Nem szabad!” –
tiltakozott ügyetlenül egy halk hangocska Huc fejében, de az
úrnő gyengéd tekintete ezt teljesen elhallgattatta. Átölelte az
asszony ívben meghajló derekát, és magával vonta egy
benyílóba, ahonnan könnyen észrevehetett minden mozgást.
Csak ezután vetette rá magát a felkínálkozó, nyögdécselő szájra,
és most már nem akart uralkodni gyötrőn követelőző, duzzadó
péniszén sem. Antoinette pedig, mint egy macska, amely
azonnal enged a kandúr első hívására, átadta magát a
simogatásoknak.
– Gyere! Itt! Most! – lihegte, és tenyerét a kidudorodó nemi
szervre szorította. Huc egy mozdulattal megfordította, és
feltolta hosszú combján a szoknyáját. Már nem simogatta
gyöngéden, vágya vadabb, hevesebb volt annál. Most már
kellett, hogy az övé legyen. Élvezni akarta ezt a felajánlkozó
testet, bele akart hatolni, benne akart kielégülni. Azt követelte,
amit Albérie megtagadott tőle.
Egyetlen erős és kivédhetetlen lökéssel benne volt,
Antoinette felnyögött, ő pedig hátulról előrenyúlt, és az egyik
kezét a szájára szorította, hogy elnyomja a gyönyör
hangfoszlányait. Egy másodpercig kielégülten várt, aztán
szabadon, de rohamszerű sebességgel átadta magát az
aktusnak, mint aki egyszerre akarja behozni tizenöt év
szerzetesi életének minden önmegtartóztatását. Csak amikor
vége volt, akkor jutott eszébe, hogy úgy viselkedett, mint egy
fajankó, s ezt még akkor is szégyellte, ha Antoinette, aki most
már újra szemben állt vele, gyönyörködve nézte, ahogy ott áll
dúltan s az iménti gyönyörtől kipirult arccal.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 132

– Bocsásson meg! – könyörögte, miközben Antoinette


kecsesen leengedte a szoknyáját, és visszacsúsztatott néhány
elszabadult fürtöt a szőke hajfonatába.
– Én bocsássak meg, édes barátom? – kérdezte az asszony
végtelenül gyengéd tekintettel. – Bocsássak meg, amiért olyan
boldoggá tett, amilyen még soha életemben nem voltam? Nem.
Szeretem magát, Huc. Többé ne meneküljön előlem. Olyan
nagy szükségem van magára.
Antoinette Huc mellére borult. De az intézőben ekkorra már
lassan lecsitult a vágy, és kedve lett volna eltolni magától,
ahogy régen egy szobalányt vagy egy cselédet, csak most nem
tehette meg. Hiszen az asszony jobbágya, sőt a tulajdona volt.
Ettől kezdve sokkal inkább Antoinette uralkodott Huc élete s
halála fölött, mint a férje, François de Chazeron.
– Most már legyünk okosak – ajánlotta Huc félénken. –
Bármikor itt lehet Patelier mester.
– Megint összezavartam, igaz? – kérdezte Antoinette
elragadtatva.
– Igen – válaszolta nagyon gyorsan Huc, és nem tudta, hogy
hazudik-e vagy sem.
– Hát, akkor a közeli viszontlátásra, szép szeretőm!
Huc a fejét rázta, és úgy hátrált ki előle. Most már a
szeretője. Többé nem tud kitérni előle, egyre többet fog kívánni
tőle. És miközben a hosszú frusztráció után az egész testében
győztes örömöt is érzett, a lelkét valami mélységes fáradtság
öntötte el. Követelheti-e az igazságot Albérie-től ezután,
amikor már ő maga is csak hazugsággal szolgálhat? Már nem
figyelt a gyöngéden hívogató hangra, amely vissza akarta
tartani. Menekült. Undorodott magától, a gyengeségétől és a
következményektől.

Másnap François kijelentette, hogy kész visszatérni


Montguerlhe-be. Magához hívatta a toronyba Hucöt, aki ezúttal
másodszor lépte át a tiltott küszöböt.
Amint belépett, François rámutatott két, ellilult arcú
holttestre. Egymás mellett feküdtek a földön. A két kőműves
volt, akiket a torony rendbehozatalára hozatott fel a kastélyba.
– Túl sokat tudtak! – magyarázta François vállvonogatva. –
Előremegyek a feleségemmel. Tégy belátásod szerint, és ezt
add oda a családjuknak. Ezt a bért megérdemelték a jó
szolgálataikért.
Huc elkapta a kis bőrzacskót, és nem tudott válaszolni.
Ismét tapasztalnia kellett ura különleges kegyetlenségét. Egy
pillanatig kedve lett volna megmondani neki, hogy Antoinette
a szeretője. Persze François azonnal a kardja hegyére tűzné
vagy felakasztatná. És akkor szabad lennék, gondolta Huc.
Szabad, mint Isabeau.
– Öregszel, Huc – morogta ironikusan François, amikor
ránézett az intéző mogorva képére. – Szentimentális lettél!
S amíg ezt mondta, egy mozdulattal jelezte, hogy
elhagyhatja a szobát. Huc örömmel engedelmeskedett.

Vacsora közben François véglegesítette az építőmesterrel a


részleteket, és megegyeztek abban, hogy mire eljön a nyár, és
megszületik a fia, befejezik a munkát. François homlokon
csókolta a feleségét, és kijelentette, hogy nagy ünnepséget kell
majd rendezni az esemény tiszteletére. Vollore már hosszú idő
óta nem látott sem lovagi tornát, sem trubadúrt. Antoinette úgy
tapsolt, mint egy gyermek. Boldognak látszott. François pedig
mintha elfelejtette volna a kellemetlen eseményt, amely
csaknem az életébe és a sok év alatt leírt jegyzeteibe került.
Más volt, mint szokott lenni, de hogy mi volt az a más, azt Huc
nem tudta megfejteni. Bár nem is tartotta fontosnak.
Amikor másnap reggel látta, hogy François, Antoinette és
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 134

kíséretük a Montguerlhe felé vezető útra kanyarodik,


szorongva nézett utánuk. Mielőtt elindultak, François
visszaadta neki a torony kulcsát.
– Majd hozd utánam a kulcsot is, mihelyt megszabadultál a
tetemektől. Semmiképp nem akarom, hogy a feleségemnek
akár csak sejtése is legyen erről a dologról.
És egy kis csend után még zord arccal hozzátette:
– Én megbízom benned, Huc. Most már ismered bizonyos
titkaimat. Meg ne próbáld felfedni őket!
– Bolond lennék elárulni önt, uram.
François nem felelt. Antoinette-nek, aki azon háborgott,
hogy miért kell az intézőnek Vollore-ban maradni, nyugodtan
azt válaszolta, hogy feladata van, bizonyos dolgokat el kell
intéznie, s nemsokára ő is visszamegy Montguerlhe-be.
Huc sietve el akarta végezni a feladatot. Műhelybeli
mérgezéses balesetnek álcázta az esetet. A holttesteket elvitte a
családokhoz, odaadta nekik a pénzt, amit François küldött, és
kiegészítette a saját pénzéből, amit ezért a külön szolgálatáért
kapott. A maradékot odaadta Bertrandeau-nak, és arra kérte, ne
beszéljen a dologról. Bertrandeau-nak volt adóssága Huckel
szemben, hiszen az intéző elfelejtette megemlíteni, hogy ő is
jelen volt a baleset körüli eseményeknél. A két szerencsétlen
halott munkás látványa bizonyára őt is meggyőzte arról, hogy
milyen igaza volt Hucnek, amikor hallgatott. Most talán ő
lehetne a harmadik halott. Az életét köszönhette Hucnek, tehát
kiegyenlítette a tartozását azzal, hogy tiszteletben tartotta mint
intézőt, de persze úgy is mint régi barátot, akihez testvéries
bizalom fűzte.
Mire esteledett, Huc elvégezte feladatát, és megállt az
erődítmény kapujában. A fagyos pára zománcos fényt varázsolt
az izzó napkorongra. Nemsokára a tél kopogtat az auvergne-i
házak ablakain. A tél hideg lesz és sötét – amilyen hideg és
sötét Huc lelke volt abban a pillanatban –, és nem hoz mást,
csak gyötrelmeket.

Amikor Philippus Bombastus hazaért A Király Álma nevű


fogadóból, nem tudta megállni, hogy ne gratuláljon Michel de
Nostre-Damusnak a látomásáért, de a fiú a történteket
elcsodálkozva hallgatta. És látszott, hogy a csodálkozást nem
színleli. Semmire nem emlékezett, illetve csak arra, hogy
sokáig aludt, s hogy szétesetten ébredt nem sokkal azelőtt,
hogy új barátja hazaérkezett.
– Ez gyakran megesik velem – mondta, és könnyedén
felnevetett. – Előfordul, hogy amikor elalszom, az a
benyomásom, hogy olyan hatalom birtokában vagyok, amellyel
a világot lehetne megváltoztatni, s amikor felébredek,
butábbnak érzem magam, mint valaha. Néha azon merengek,
nem volna-e jobb, ha egy ügyes inas lejegyezné, amit ilyenkor
mondok. De képzelje, kedves barátom, nincsenek meg az
anyagi eszközeim egy ilyen szolgálat megfizetéséhez, és ha
megvolnának is, hogyan találnék egy írástudó szolgát?
– De azért nem minden látomásod tűnik el a hajnali
ködben…
– Sajnos nem. Mert látod, Paracelsus, ami megmarad, az
meg gyakran tekervényes, és veszélyeket rejt magában. Én
csak azokat ragadom meg, amelyek belőlem és a hozzám közel
állókból termékeny és tiszteletre méltó személyiségeket
teremthetnek. De annak nagyon örülök, hidd el, hogy te
megértetted az ötleteimet, képzelgéseimet, és el is raktároztad
magadban.
– Kíváncsiságból tettem. És annak a mesterségnek
tiszteletéből, amelyet választottam…
Ezután még éjfél után egy óráig kanyargott tovább a
beszélgetés a csillagokról és a csillagoknak a Mindenség
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 136

egyensúlyában játszott szerepéről. Philippus Michelt az


Egyiptomban szerzett tudásával gazdagította, hiszen a napistent
imádó egyiptomi papok tudása sok részletében mutatott
hasonlóságokat az asztrológusok tapasztalataival. Végül,
arcukat a ragyogó csillagokkal teleszórt ég felé fordítva,
egymás mellett aludtak el.
Másnap Philippus meglátogatta a sebesült fiatal lányt.
Nyugodt, derűs kedvében találta, aminek nagyon örült. A lány
semmire nem emlékezett, és csak a vele megesett szomorú
kaland „hivatalos” változatát ismerte. Megjelentek a banditák,
Olivier menekíteni akarta őket, de egy jól célzott nyíl halálra
sebezte. Ő elmenekült, de megbotlott, és valaki fejbe vágta.
Később a derék Pendaille rátalált, és a kicsit együgyű Bergeon
segítségével, aki épp a környéken tekergett, hazavitték apja
házába.
Philippus ezúttal ismét nagyon örült a boszorkányoktól
szerzett tudásának s a varázsitalnak, amely kitörli az
emlékezetből az utolsó tizenkét óra eseményeit. A beavatkozás
után ebből habozás nélkül a lány szájába csöpögtette a
megfelelő mennyiséget. Soha nem fogja megtudni senki, hogy
már elveszett a szüzessége, kaphat férjet, és tiszteletre méltó
asszony lehet belőle. Az apa elsősorban ezt kérte tőle, ez volt a
legfontosabb, s most kitörő érzelmességgel szorongatta az
orvos felé nyújtott kezét. Philippus távozni készült, de a
fogadós kijelentette, hogy még van számára egy meglepetése,
és a fogadó egyik szobájának ajtaja elé vezette.
– Jó szórakozást, uram! – bátorította, és bókolva meghajolt.
Az ajtó kinyílt, és Philippus szembe találta magát a kis
barnával, aki előző este őt is éppúgy felpezsdítette, mint az
őrség katonáit.
Mielőtt védekezhetett volna a váratlan szerencse ellen, a
közönségesen röhögő fogadós már be is lökdöste őt a szobába,
és becsapta az ajtót a háta mögött.
Az örömlány jóakaratúan rámosolygott, és Philippus egész
teste beleborzongott. Mindig is szerette a futó ölelkezéseket, de
már hetek óta nem tudott egy jó kis szajhával összefeküdni,
mivel nem volt pénze. Egy pillanatig arra gondolt, hogy ez a
ravasz fogadós így nyeri vissza tőle a pénzét, pénzét, de aztán
meg: „Na és, mi másra lenne jó a pénz, ha nem arra, hogy
élvezzem az életet?” – mondta magában.
– Jöjjön ide, uram. Most azt akarom, hogy nagyon jó legyen
– mondta a nő, miközben szétnyitotta a blúzát.
– Mibe fog ez nekem kerülni? – nyugtalankodott mégis
Philippus, mert szeretett volna valamennyit megmenteni a
pénzecskéjéből.
– Ma este én szívességből… – válaszolta a nő.
– Miért? – kérdezte Philippus, akinek szokatlan volt az
effajta üzlet.
– Miért, mit gondol, uram, miért? Keresztényi
könyörületből?
A nő kiábrándultan felnevetett, miközben Philippus
ösztönösen közelebb lépett az ágyhoz.
– Egy ilyen szégyentelen lánynak, mint én, már nincs
választása, az a sorsa, hogy folytassa szégyentelen életét. Pedig
jó lenne, ha valaki azt tenné meg értem, amit maga tett meg
azért a lányért. Szóval ez szívesség lesz, uram, azért a másikért
– suttogta, miközben két súlyos keblét a tenyerére vette. –
Szeretkezzen velem, de úgy, mintha egy rendes asszonyt
ölelne. Néhány órára szeretném elfelejteni, hogy egy kis senki
vagyok.
Philippus torka összeszorult ettől a vallomástól, és szelíden
megsimogatta a nő homlokát. „Biztosan szép volt” – gondolta.
Nem tudta volna megmondani, hogy hány éves, de erősen
festett szemét már apró ráncok keretezték. Magához ölelte és
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 138

szelíden szájon csókolta. Nem is hitte volna, hogy képes ilyen


gyengédségre, mert már akkor felébredtek az érzékei, amikor a
szobába lépett. Mégis hosszan simogatta, aztán szelíden
levetkőztette.
Csak ezután szeretkezett vele türelmesen, kéjjel, ahogy még
soha senkivel. Minden nőt szeretett benne, akit a szenvedély,
az őrület, a barbárság és brutalitás a vesztébe sodort.
Philippus két hétig maradt Saint-Rémy-de-Provence-ban.
Ennyi időbe telt, amíg Michel teljesen felgyógyult. Sok fontos
eszmecserét lefolytattak, és ahogy egyre közelebb kerültek
egymáshoz, kivételes cinkosság alakult ki közöttük. Philippus
megtanulta az asztrolábium használatát, és megkísérelt
helytálló észrevételeket tenni a csillagok mozgásáról és a
bolygók hatásáról az univerzumban. Michel néha riadt
tekintettel, talányokban beszélt, s ilyenkor Philippus
reflexszerűen kapott a toll után, és lázasan jegyzetelt. Michel
látomásai gyakran teljesen összefüggéstelenek, sőt
nevetségesek voltak, például amikor valami hatalmas fehér
gombáról be szélt, amely a sárga föld fölé növekedve halált és
rettegést szór a földre. Máskor azt látta, hogy egy kóbor kutya
elemel egy köteg kolbászt a piaci hentestől, aki késsel a
kezében, ordítva kergeti őt, futás közben maga után húzva a
mosónők szárítókötelét.
Ezekből a képfoszlányokból sokszor semmi sem maradt,
hacsak nem egy óriási nevetés vagy sírás. Philippus ilyenkor
nem tudta, hogy segítsen a gyermeken. De Michel végül
mindig megnyugodott, és kiapadhatatlan humorával kinevette
saját magát, Philippus pedig boldogan magához ölelte.
Boldog volt ezen a helyen, és nemcsak ő, hanem az inasa is,
akit szabadjára engedett, és hagyta, hogy különböző ügyeit
intézve erre-arra elkóboroljon. Folyton dédelgette őt az egyik
szolgáló, egy kis árva lány, akit a ház ura magához fogadott.
Philippus gyakran eljárt a fogadóba, ahol korlátlan
szívességekben volt része a kis barna részéről. A lányt
egyébként Magalinak hívták. A fogadós nem engedte, hogy
fizessen érte.
– De csak akkor mehet hozzá, ha az én üzleteimet nem
zavarják! – morogta, hogy nagylelkűségét leplezze, pedig
Philippus már rég felfedezte, hogy egy jószívű ember rejtőzik a
könyörtelen kereskedő álarca mögött.
Ez így eltarthatott volna a végtelenségig, de Philippus tudta,
hogy tovább kell mennie. Közeledett a november, és ő vissza
akart menni Svájcba, ahol az apja várta. Azzal is számolnia
kellett, hogy útközben akár már havazni is fog.
Egy reggel úgy érezte, eljött az idő. Michel sebhelye már
alig látszott, úgyhogy meg is kérdezte, nem adná-e el neki a
szikét, amivel az operációt végezte.
– Nem az enyém – siránkozott Michel –, hanem a
nagybátyámé, aki azzal hagyta itt, hogy „Legyen nálad,
használd, amikor majd orvos leszel!”. Nem válhatok meg tőle.
Megszegném az ígéretemet, amit aznap tettem.
– Hát akkor – jelentette ki Philippus elszántan – elmegyek
Thiers-be, és meglátogatom azt a híres fegyverkovácsot és
késkészítőt. Csináltatok vele kettőt: egyet magamnak, egyet az
apámnak.
Michel hirtelen elsápadt, és ügyetlenül próbálta lebeszélni:
– Auvergne nem jó hely – mondta –, különösen ilyen rossz
időben.
– Hát ezért se maradhatok tovább. Ez a műszer csodálatos,
és már nem tudnék lemondani róla, ha a szerencse úgy hozta,
hogy megismerhettem, és ráadásul alkalmam is van
megszerezni. Véletlen nem létezik, igaz?
Michel szomorúan elmosolyodott, és a fejét csóválta.
– Találkozunk még. Megígérem. Hamarosan.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 140

– Tudom, barátom – bólintott Michel, de az arca mélységes


fájdalmat tükrözött.
A válás gondolata Philippust is elszomorította. Tudta,
mennyire hiányozni fog Michel vendégszerető otthona,
anyjának nevetése, apjának és öccsének szellemes mondásai és
persze Michel esze és telhetetlen tudásvágya. De érezte, hogy
mennie kell, különben ez a békés, nyugodt, kellemes élet
puhány alakká teszi.

***

1515. október 15 én korán reggel inasával együtt útra kelt.


Könnyes szemmel, fájó szívvel búcsúztak el.
Amikor eltűntek, Michel se bírta tovább, hanem ott a
kapuban sírva borult az édesanyja nyakába, aki szintén
könnyezett, miközben még kitartóan integetett a távozók után.
– Jó, jó kicsim – vigasztalta közben a fiát –, majd az idő
lecsillapítja a fájdalmadat.
– Az enyémet igen, anyám, de nem az övét. Az övét nem.
Nem kellett volna elengednem. Szomorú vagyok, mama,
nagyon szomorú, mert tudom, hogy a sorson nem
változtathatok.
– Milyen sorson? – kérdezte az asszony, és közben
gyengéden egy zsebkendőt nyújtott neki.
Michel hangosan belefújta az orrát, aztán felnézett az
anyjára.
– Az övén, mama.

Philippus még egyszer, utoljára visszanézett az olajfákkal


körülölelt százesztendős városkára, aztán a szamarát egy
elszánt mozdulattal Avignon felé irányította. Mögötte az inasa
sírt és szipogott, mintha csak Michelt visszhangozta volna.
Hetedik

Isabeau sokáig nézte messziről az ólomszínű égre kirajzolódó


hatalmas katedrálist. De amikor a lépcsők aljában állt a Nostre-
Dame előtt, hiába hajtotta hátra a fejét, hogy már szinte úgy
érezte, kitörik a nyaka, így is alig látta meg a tornyait. Nem
tudta volna megmondani, mióta állt ott a homlokzat rozettáját
és a vízköpők groteszk figuráit bámulva; olyan érzése volt,
mintha lényének egy részét ismerte volna fel a faragott
kövekben, a hatalmas, nemes és mesteri műben, amely, mint
valami menedéket kínáló hegy, magaslott fel előtte.
1515. október 30-án Isabeau úgy érezte, hogy lassanként
elmúlik a fáradtság, amit hosszú, kimerítő útja miatt érzett, és
mintha a puszta tény, hogy a maga kicsinységében ott áll az
óriási katedrális előtt, elfeledtette volna a kétségbeesést és
haragot, amely mindennapjainak része volt.
– Ejtsd ide a pénzedet, gondold azt, hogy elveszett,
E kis köcsög elnyeli, és a koldus megleli.
– vihogta valaki a lábainál.
Amióta Párizsba érkezett, és a piszkos, szűk utcácskákat
járta, mindenfelé lárma vette körül. Miért, hogy mégis éppen ez
a hang fogta meg, miért épp ez keltette fel a figyelmét, amikor
ez az egész folytonosan zajongó, szinte már muzsikáló
környezet csodálattal töltötte el? Nem tudta volna
megmondani, mindenesetre úgy nézett le a lába elé, mintha azt
várta volna, hogy a hang magából a kövezett útból tör fel.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 142

Aztán meglepetten felkiáltott. A térde magasságában egy


formátlan lény épp ráharapott egy pénzdarabra, így ellenőrizte,
hogy valódi-e. Aztán majomszerű képét Isabeau felé fordította,
s megmutatta hiányos, fekete fogsorát is, amikor
elmosolyodott.
– Ejtsd ide a pénzedet, gondold azt, hogy elveszett… –
ismételte, miközben a kezében tartott pénzt a kámzsája ujjába
süllyesztette.
Isabeau nem tudta levenni a szemét az apró emberkéről, az
pedig, úgy tűnt, élvezte, hogy így megnézik, mert kihúzta
magát, de úgy, hogy még a ráncok is eltűntek fénylő
homlokáról tetves haj tincsei alatt.
– Ez a kicsi dáma is elveszett? Pedig milyen csinos vagy,
gyorsan gazdára találnál, akár egy guruló tallér a kövezeten –
duruzsolta, kerek szemét forgatva.
Isabeau mulatott rajta.
– Mi vagy te, gyerek vagy a természet bizarr tréfája? –
kérdezte aztán.
– Én törpe vagyok, és nagyon formás, nekem elhiheted,
kedvesem – kacsintott fel rá az emberke. – Mumus, ahogy
mondani szokták!
Isabeau szívből felnevetett. Tetszett neki a kis ember.
Bűzlött, és csöppet sem volt bájosnak mondható, de még a
csúfsága is megnyugtatta őt. Kérés nélkül kikotort egy kis
pénzt a pénzes zacskójából, és mint aki belemegy a játékba,
elhúzta a törpe orra előtt:
– Elveszett vagyok, mint ahogy ez a kis pénz is az lesz.
Segítesz megtalálni, amit keresek? Boussart atyával kell
találkoznom – mondta, kicsit kutatva az emlékezetében,
nehogy rosszul ejtse ki a pap nevét, aki Moutier főapátja
kérésére várja őt Párizs városában.
A lapos orrú, kidülledt szemű mumusarc széles mosolyra
derült.
– Gyere velem! – mondta egyszerűen, és kövérkés
gyermekkezét Isabeau kezébe csúsztatta.
Isabeau hagyta, hogy vezesse. A törpe kis, görbe lába
ellenére gyorsan lépkedett a kövezeten. A falakat súrolva
megkerülték a katedrálist, és Isabeau egy pillanatig attól félt,
hogy valami lebujba vonszolja, mert a kopasz hársfák alatt,
amelyek az építmény oldalát szegélyezték, egyre több koldust
és gonosz külsejű alakot látott.
De érdekes módon rokonszenvet érzett a kis emberke iránt,
és ez lecsillapította a nyugtalanságát. Annál is inkább, mert úgy
vette észre, hogy a hosszú út folyamán az összes szegény ördög
jóakarattal nézett rá, és mintegy köszönésképpen mind fejet
hajtott, amikor elmentek előttük.
Amikor a Mumus megállt egy alacsony kapu előtt,
amelynek egyszerű vonala ellentétben állt a fölötte magasló
épület stílusával, Isabeau már úgy lihegett, hogy alig kapott
levegőt. Soha el nem tudta volna képzelni, hogy létezik ilyen
épület. A katedrálisban egymást követve sűrűn sorakoztak az
ablakok és a kőoszlopok. Nem is próbálta megszámlálni őket,
már csak azért sem, mert olyan tempóban kellett ügetnie a
Mumus után, amihez nem volt hozzászokva. Szakadt is róla a
víz, pedig nem volt meleg.
– Hát megérkeztél, Isa – jelentette ki a törpe, és hármat ütött
a koppantóval egy a masszív fakapura.
Isabeau összerezzent.
– Honnan tudod a ne… – kezdte, de már nyílt is a kapu, és a
törpe futva és dalolva távozott:
– Isa és belle annyi mint Isa szép, Isabelle, Isabelle… –
énekelte.
Isabeau elképedve nézte, ahogy az épület sarkán befordul
egy keskeny utcácskába, és eltűnik. Amikor a figyelme
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 144

visszaterelődött arra a helyre, ahol állt, egy foltos ruhába


öltözött papot látott maga előtt a kapuban, aki nyájas arccal
méregette őt.
– Én…
– Tudom, lépjen beljebb, kisasszony, Isten hozta minálunk.
Én Boussart atya vagyok – vette át tőle a szót az atya, aki alig
látszott idősebbnek nála, és míg ezt mondta, már a kis
ablakokkal megvilágított folyosón lépkedett. Valahol távol a
szerzetesek zsoltárokat énekeltek, és ez Isabeau-t a nyugalom
és derű érzésével töltötte el. A folyosó végén az atya megállt
egy ajtó előtt, és kinyitotta, s Isabeau közben azon tűnődött,
hogy vajon egész Párizs tudja-e már a nevét, ahogy a Mumus
tudta…

Antoinette mindig győztes képet vágott, ha megjelent Huc, és ő


épp Albérie társaságában volt a szobában. Ilyenkor Huc
kellemetlenül érezte magát, pedig a feleségén nem látszott,
hogy zavarná a dolog. Azt lehetett volna mondai, hogy észre se
veszi. Ennek ellenére Hucben nem ébredt fel az a csipkelődő
hangulat, amit ez a helyzet előidézhetett volna benne, mert
akaratlanul is valami erősebb érzés uralkodott el rajta, mint
amit a vágy keltett benne Antoinette iránt. De nem tudta, hogy
ez szerelem-e vagy félelem. Nem mintha félt volna Antoinette
de Chazerontól, nem, inkább saját magában érezte a
veszedelmet. Ha elárulja magát – akár így, akár úgy –,
megsemmisíti mindazt, amit éveken át védelmezett.
Elviselhetetlen volt ez a gondolat.
Amikor visszatért Montguerlhe-be, megpróbált beszélni a
feleségével, el akarta oszlatni a saját kételyeit. De hiába ült
Albérie ágya szélén egész éjszaka, és hiába várt rá, az asszony
nem mutatkozott. Huc megértette, hogy ott kellett maradnia a
barlangban az unokahúgával. Amikor e pocsék éjszaka után
másnap lement a közös helyiségbe, már ott találta Albérie-t.
Épp a reggelit szolgálta fel a büszke és ragyogó Antoinette-
nek. Az úrnő a Vollore-t megrázó szörnyű eseményekről
beszélt, és arról, hogy Huc mindvégig milyen bátor és
előzékeny volt. Albérie egy csöppet se volt zavarban, kedvesen
a férjéhez lépett, és kérte, hogy foglaljon helyet az asztalnál.
De Huc elmenekülve csak annyit morgott, hogy sietnie kell, és
különben sem éhes. Valójában nem tudta volna elnézni, hogy
Albérie kiszolgálja őket: őt és a kastély úrnőjét, aki egyébként
tüntető nyájassággal és örömmel fogadta az érkezését.

Hideg volt. Az első hó már beborította és a csend fátylába


burkolta thiers-i erdőt. Huc mindenképpen ellenőrizni akarta,
hogy az orkán után hajléktalanul maradt emberek mind téli
menedékhez jutnak-e. Fából szerencsére volt elég tartalék
ebben az esztendőben. François de Chazeron ki akarta
használni a korábbi napok enyhe időjárását, s már jó egy hete
elutazott Clermont Ferrand-ba, hogy hitelt szerezzen Bourbon
hercegtől, akinek jobbágya volt. Antoinette ugyan lemondott a
kastély renoválásával kapcsolatban támadt bolondos ötleteinek
többségéről, de a számla még így is súlyos volt. Pénzt kellett
szerezni, és François még örült is, hogy ezzel az ürüggyel
néhány napra elmenekülhet Montguerlhe-ből.
Így hát Huc nem tudta megakadályozni Antoinette-et, hogy
el ne kísérje őt, amikor a szegényeket támogató körútjaira
indul. Ebben senki nem találhatott kivetnivalót. Antoinette
régóta maga is tett ilyen utakat. A többiek szemében tehát
semmi nem változott. Huc már az első útjuk során látta, hogy
teljesen fölösleges harcot folytat maga ellen. Még akkor is, ha
ragaszkodik ahhoz, hogy minden alkalommal kíséret is legyen
velük, Antoinette járása, szoknyája suhogása, kitartó tekintete
mindenképpen felébreszthette volna a katonák gyanakvását.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 146

Ráadásul kevés volt a katona, mert François elvitte magával az


erőd állományának felét, vagy harminc fegyveres katonát. Huc
tudta, hogy ura nem is annyira magát, hanem egy titokzatos
bőrzacskót féltett, és arra kellett neki a biztos védelem.
Meggyőződése volt, hogy azt a kis aranydarabkát vitte el benne,
amit a kemencéjében talált. Clermont-i napjait biztosan
felhasználja arra is, hogy analizáltassa azt az aranyat. De Huc
végül is fütyült az egészre. Amióta François elhagyta
Montguerlhe-t, oldottabb, könnyedebb volt a hangulat. Még az
is megtörtént, hogy Albérie hangosan nevetgélt a kövér Jeanne-
nal meg egy mosónővel.
A kastélyban hagyta hát a kíséretet, és lovon távozott,
oldalán a sugárzó és évődő Antoinette-tel. Ezen a napon
hazafelé az asszony volt az, aki elindult az erdőben egy félig
romos kunyhó felé. Útközben megkérdezte, ki lakik ott, és Huc
azt válaszolta, hogy az a hely már régen lakatlan. Antoinette
leszállt a lóról a rozzant viskó előtt, amelyet csaknem teljesen
eltakart egy bozótos meg a ráfonódott növényzet. Huc az
ajkába harapott és azt gondolta, jobb, ha hallgat.
Antoinette egy fához kötözte a lovát, és nyugtalanul
felnevetett.
– Egyedül vagyunk, közel s távol senki sincs, Huc…
Gyere…
És Huc ment, mint úrnője szavára a kutya. Ezen a napon
vadul, nyersen ölelte, és közben azért imádkozott, hogy az
asszony kéjes vinnyogása nehogy a közelbe csaljon valakit.
Aztán hazáig ki se nyitotta a száját. Vacsora után megint
Albérie szobájába menekült, meg akarta várni, de ezúttal se
találkozott vele. Ez nyugtalanította, és arra gondolt, vajon miért
kell a lelke mélyén bűnösnek éreznie magát, ha még akkor se
tud találkozni a feleségével, amikor csak beszélni szeretne vele.
Még ha tudja is, hogy az unokahúgával van. Mióta Antoine de
Colonges kimondta Loraline nevét, azóta arra gondolt, hogy
talán valami újabb mesterkedéssel vannak elfoglalva.
Másnap már ő vitte Antoinette-et a kunyhóhoz. Lesegítette a
lóról, és amikor a karjába vette, Antoinette kristálytiszta
hangon felkacagott, és átölelte az intéző vaskos nyakát.
A viskó belül sötét volt, és szomorú. A faágak folyton
mozgó, kibogozhatatlan hálót fontak az ablakok köré, alig
hatolt be valami kis fény a tüskés csomók között. Mindenféle
törött és csorba cserépedények hevertek a földön, s az egyik
sarokban egy ócska, egérrágta, félig rohadt szalmazsák. Jártak
már ennél jobb helyeken is, de mintha ez a sok szenny és
mocsok még jobban felkorbácsolta volna Antoinette érzékeit.
Az előző nap egyetlen mozdulattal lesöpört az asztalról
mindenféle hulladékot és madárürüléket, aztán felült rá, mint
egy szajha, elkezdte kigombolni a blúzát, majd felrántotta a
szoknyáját, és kihívóan széttárta combját. Huc úgy tette
magáévá, ahogy Antoinette kívánta. És mindketten így
szerették.
Pedig Antoinette de Chazeron ezeknél a hitvány öleléseknél
többet érdemelt volna. Ezen a napon Huc fektette le,
meztelenre vetkőztetve, az asztalra terített köpenyére.
Antoinette egy ideig vacogott, de csak addig, amíg Huc is le
nem vetkőzött. Amikor odalépett hozzá, azt suttogta:
– Ne félj, felmelegítelek.
A fagyos földön állva, gyakorlott kézzel hosszan simogatta.
És Antoinette fenntartás nélkül felkínálta magát, egészen
addig, amíg részegen a vágytól és türelmetlenségtől
könyörögni kezdett, hogy hatoljon belé. Huc csak akkor feküdt
fölé, karjával az asztalra támaszkodva, nehogy megsértse az
asszony hasában lassan növekvő gyermeket.
Hogy bocsánatot nyerjen korábbi faragatlanságáért, hosszan,
végtelen gyöngédséggel, saját gyönyörét késleltetve
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 148

szeretkezett vele. És amikor végre a nedvével elárasztotta, az


asszony bevallotta, hogy még soha nem érezte ilyen teljesnek
magát.
A következő éjszaka megint nem találta a feleségét a
szobájában. És ezután óvatosan, nehogy valaki meglássa,
odalopózott Antoinette szobája elé, és bekopogott hozzá.
Amikor Antoinette álmos arccal ajtót nyitott, bereteszelte maga
mögött az ajtót, majd gyengéden az ágyába fektette az
asszonyt. Vollore úrnője pedig engedett a kényszernek, és
hagyta, hogy a merész intéző szüneteket se hagyva kiélje vele
legérzékibb ösztöneit.
Az első kakaskukorékoláskor Huc felkelt, s otthagyta a
kimerülten alvó asszonyt a szétzilált párnák között. Ő maga
csöppet sem volt kimerült, sőt szinte újjászületett, mintha régi
bőrét is levetette volna. A bőrt, amely tizenöt éven át volt az
övé.

– Beszélnem kell veled. Ma este.


A hangszín hidegebbre sikerült, mint kellett volna, s Huc a
karjánál kapta el és állította meg siető feleségét, de aztán
igyekezett ellazítani keze acélos szorítását.
Albérie a szemébe nézett, s Huc nem tudta volna
megmondani, hogy volt-e jóakarat fémesen csillogó
tekintetében.
– Ma este – ismételte.
– Ebéd után. A szobámban leszek.
Hucnek nem volt bátorsága vitatkozni. Végül is mindegy
volt az időpont.
Mindenféle elfoglaltságot talált magának, de közben nem
kergette el magától Antoinette tökéletes testének emlékét sem.
„Ha Albérie csak egyszer, egyetlenegyszer megengedett volna
egy ilyen szeretkezést!…” Huc hangosan felsóhajtott, és
tovább tevékenykedett.
Amíg előző nap a kunyhóban voltak, egy csapat zsivány
megtámadta a malmot, és elloptak tizennyolc zsák lisztet.
Tudta, hogy véget kell vetnie az effajta támadásoknak. Az
orkán nemcsak az emberek lakhelyét rombolta le, hanem
tönkretette a szabad ég alatt hagyott termést is. Huc meghozott
minden szükséges rendelkezést, és mindent megtett az emberek
érdekében, de azt nem tudta, hogy mi zajlik a környéken. Az
éhség mindig arra sarkallja a zsoldosokat, hogy túl merészen
kutassanak élelem után. Ez minden télen így volt, de ebben az
évben rosszabbodott a helyzet. Sajnálta, hogy nem lehetett ott,
amikor a rablás történt, de végül is harminc emberrel mihez
kezdhetett volna. Hajtóvadászatot szervezni és úgy felkutatni a
bűnösöket elképzelhetetlen lett volna. Őrséget kellett volna
állítani a kényes pontokra. Ez lett volna az egyetlen jó
megoldás, de akkor meg Montguerlhe marad védelem nélkül.
Hiába van itt a kemény tél, a hideg sem akadályozza meg, hogy
ha fogyóban a tartalék, ne pusztítsa a thiers-i vidéket néhány
barátságtalan uraság.
Már sajnálta, hogy hagyta akkora kísérettel elmenni François-
t. Hol hagyta az eszét? A válasz magától érkezett: Antoinette
szoknyája alatt!
Ebédnél megtudta, hogy Antoinette nem érzi jól magát, és
szívesebben maradna a szobájában. Huc lelke megtelt
büszkeséggel. Nem hitte el, hogy a kastély úrnője beteg, tudta,
hogy csak egy kis alvásra van szüksége. Megfogadta, hogy
lemond az éjszakai látogatásokról, nehogy a kelleténél jobban
nyugtalanítsa őt. „Különben is hamarosan abba kell hagyni ezt
a kapcsolatot a születendő gyermek miatt” – gondolta. De
addig mégsem fog kihagyni egyetlen kínálkozó alkalmat sem.
Az ebéd után néhány perccel Albérie belépett a szobájába.
Mosolygott, és a férje nyakába borult. Huc, ahogy szokta,
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 150

homlokon csókolta.
– Bocsáss meg – kezdte Albérie, és egyenesen a szemébe
nézett. – Amióta visszajöttél, nem volt rád egyetlen percem.
Igazad van, ha ezt a szememre hányod.
– Én nem hánytam semmit a szemedre, Albérie – védekezett
Huc, de maga is érezte, hogy megint milyen száraz és hideg a
hangja.
Albérie elengedte, és elkomolyodva nézett rá.
– Csupa szemrehányás a hangod és minden mozdulatod.
Fölösleges tagadnod. Szeretném megváltoztatni, ami történt,
Huc. Sajnos, nem tudom. De szeretném megakadályozni, hogy
elölről kezdődjön – sóhajtotta, és leült az ágya szélére.
Hideg volt a szobában. Albérie már egy hete nem aludt ott,
senki nem gyújtott be a kandallóba, a szél vadul besüvített a
kéményen, és még a padlón is végigsöpört.
– Mi történt, Albérie? – kérdezte Huc, és leült mellé.
A fiatalasszony, ahogy mindig is szokta, férje vállára
hajtotta a fejét, de Huc most rossz érzéssel ölelte át a vállát.
Semmi kedve nem volt megnyugtatni. Úgy érezte, hogy
Albérie elárulta, megcsalta. A csendjével csalta meg. És valami
azt kiáltotta benne, hogy a saját csalásának is egyedül ez volt
az oka.
– Tudod, Huc. Antoine de Colonges elmondta nekem.
Huc torka összeszorult. Beárulta volna őt az apát?
– Tudnom kell – hebegte –, hogy te mit tudsz.
Albérie nagyot sóhajtott, s Huc hátán verítékcseppek
csorogtak. Hátha Albérie csak az Antoinette-tel folytatott
viszonya miatt nem jött haza? Hátha csak el akarta kerülni őt és
hagyni, hogy boldog legyen? Most szorosabban magához ölelte
őt. Albérie érezte a szagát. A lénye mélyén élő állati ösztön
rádöbbentette arra, hogy milyen részegítő ez a csaknem állati
pézsmaillattal keveredő verítékezés. Hogy hiányzott ez neki!
„De hát – gondolta – nincs más választásom…”
– Antoine de Colonges azt mondta, hogy baleset volt.
Loraline nem akarta megölni, csak büntetni akarta.
– De hogy ment be? – kérdezte Huc, mert ez a kérdés nem
hagyta nyugodni.
– Az ablakon – válaszolta Albérie.
Huc tudta, hogy hazudik. Nem mutatta, de megjegyezte:
– Az ablak zárva volt.
– De az üvegek betörtek. Könnyű volt rajtuk ki-be járni.
Guillaumet is ott ment be.
– Neki létrája volt!
– Loraline-nak meg mágiája volt!
Hucnek elállt a lélegzete.
– Mije volt? – dadogta.
Albérie felállt. Holtsápadt volt, és az ajkai remegtek.
– Tudom, mit gondolsz, Huc de la Faye. És sajnos, igazad
van. Loraline-nak vannak bizonyos képességei. Ezeket nemrég
fedezte fel. Akárcsak én, ő is a kamaszkor kezdetén. Tud
kézrátétellel gyógyítani, egy tócsa vízből is megmondja a
jövőt, tud beszélni az állatokkal, a farkasokkal éppúgy, mint a
kígyókkal… a saját nyelvükön. És… és… és tud lebegni a
levegőben…
– Hagyd… nem hiszek az ilyen ostobaságokban!
Huc is felkelt. Nagyon mérges volt.
– Miért, Huc? Ennél sokkal lehetetlenebb és
valószínűtlenebb, hogy az én testem minden teliholdkor
kinyúlik, deformálódik és átváltozik…
Huc nem felelt. Hát igen. Ez sem volt logikátlanabb, se
hóbortosabb dolog. De akkor miért gurult így dühbe? Mert
dühös volt. Minden elképzelhető eshetőség ellenére,
amelyekkel az utóbbi tizenöt évben szembe kellett néznie,
valami hamisan csengett ebben a vallomásban, és ez teljesen
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 152

megőrjítette.
– Az igazat mondom, Huc de la Faye. Különben hogy
mehetett volna be a toronyba? Egyedül François-nak van
kulcsa, ezt te éppolyan jól tudod, mint én.
Huc összerezzent. Albérie már megint a gondolataiban
olvasott. Nyugalmat erőltetett magára. Vannak dolgok, amiket
viszont Albérie-nek nem kell tudni, ezért inkább elállt attól,
hogy többet kockáztasson.
– Rendben van, Albérie. Hiszek neked. Mi történt azután?
– Loraline egy kén-, mész- és puskaporalapú keveréket
használt. Csak higgye azt François, hogy a pokol bünteti, ezt
akarta. Egyedül dolgozott, mert tudta, hogy én
megakadályoztam volna. Az én egyetlen hibás lépésem az volt,
amikor megemlítettem neki, hogy François Vollore-ba megy, s
hogy ezért nyugodtan fogadhatjuk Antoine de Colonges atyát.
Ő meg kihasználta az alkalmat, Huc. Sajnálom, hogy nem
fogtam fel, mire készül.
– És a robbanás?
– A robbanás rejtély. Bizonyos anyagkeverékek a nagy
melegben veszélyessé válhattak. Amikor François a
pergameneket behajította a kemencébe, valószínűleg aktivizált
valamilyen kémiai reakciót. Ez lehet az egyetlen magyarázat. –
És ekkor Albérie elfintorodott. – Nem bántam volna, ha
meghal – mondta, és továbbra is a férje szemébe nézett –,
tudod, hogy semmi szánalmat nem érzek iránta, de mi nem
vagyunk képesek gyilkosságra, sem Loraline, sem én. Talán
Isabeau képes lett volna… Ha Vollore urának fizetnie kellett
volna azért a rossz életért, amivel bennünket sújtott, akkor már
rég vesznie kellett volna.
Huc tett egy lépést Albérie felé. Hirtelen elbizonytalanodott,
már semmiben sem volt biztos. Albérie tekintetében továbbra
is az a megmagyarázhatatlan fény ragyogott, ami mindig
ellenállhatatlanul vonzotta.
Az asszony fáradtan lerogyott az ágy szélére.
– Nagyon fáradt vagyok, Huc – mondta. – Loraline
mindennap megbánja, amit tett, és bennem meg nincs meg egy
anya gyöngédsége. De akkor is szüksége van rám. Éppúgy,
mint ahogy nekem rád.
Két könnycsepp jelent meg Albérie szemében. Huc szíve
összeszorult. Odament hozzá, és magához ölelte. Albérie nem
húzódott el. Sőt két karját a nyaka köré fonta, és minden
erejével magához szorította, mintha attól félne, hogy
elmenekül. Huc érezte, hogy hirtelen elönti a vágy. Nem
először fordult elő, hogy megkívánta, de ezúttal pánikba esett
tőle. Soká elhanyagolt teste az utóbbi időben újra belekóstolt az
életbe. Követelte azt, ami járt. Kitartóbban, mint valaha.
Albérie érezte ezt, de nem ellenkezett. Huc szelíden
felemelte hosszú, barna hajfonatát, és az ajkát végigcsúsztatta a
nyakán. Érezte, hogy Albérie egész teste összerándul, s egy
pillanatra Antoinette lihegő arca villant fel előtte, de gyorsan
elkergette a képet, és gyengéden szájon csókolta a feleségét.
„Most először” – gondolta. Most csókolta meg először így, és
Albérie most először adta át magát ellenkezés nélkül a
csóknak. Felbátorodva az ágyra fektette, és elkezdte
kigombolni a blúzát.
De Albérie ekkor eltolta magától. Huc fölnézett rá. Albérie
sírt. Huc érezte, hogy lüktet a halántéka. Az alhasában éles
fájdalmat érzett, de nem ellenkezett. Sajnálkozva csúsztatta le
kezét felesége melléről, amelyen érezte a vágy lüktetésének
szabálytalan ritmusát.
– Én is úgy szeretném, Huc. Igen, szeretném, de nem
tehetem – nyögte, és elfordította a fejét.
– Sose mondtad meg, hogy miért… – Huc csak ennyit
mondott, és máris elfojtotta magában az ölelés közben támadt
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 154

reménykedést.
– Igazán meg kell mondanom?
Ez csak egy halk kérdés volt, de Huc ezt minden más
magyarázkodásnál jobban szerette volna tudni.
– Nem lennék vad vagy goromba, Albérie – próbálta
megelőzni Albérie-t, mintha a félelem lenne közöttük az
egyetlen áthághatatlan akadály.
Nagy csend volt körülöttük, Albérie zokogott. Kereste a
szavakat. Már nagyon régóta szerette volna megmondani, hogy
miért. De fájt az igazság, jobban fájt, mint ez a vágy, amit nem
akart érezni.
– Mondd el! Könyörgök, mondd el!
– Mit tehetek, és te mit tehetsz, Huc, ha születik egy olyan
gyerekünk, amilyen én vagyok?…
Huc szája tátva maradt, a lélegzete is elállt. Hiszen ez
nyilvánvaló. És neki ez soha, de soha nem jutott az eszébe.
Hogy Albérie egy szörnyeteget szülhet neki… pedig…
Elképzelt egy ilyen farkasfejű újszülöttet, és majdnem elhányta
magát.
Felkelt az ágyról. Levegőre volt szüksége.
Elindult az ajtó felé. Albérie szívet tépő hangon utána szólt:
– Ne hagyj itt, Huc! Ne most. Én szeretlek.
Tizenöt év. Tizenöt évig várt, hogy ezt megmondja neki.
Huc szíve összevissza vert, de már csak haragot és undort
érzett. Hallotta a saját zavarodott hangját:
– Ne nyugtalankodj. Én is szeretlek.
Aztán kiment a szobából, és lerohant a lépcsőn. Vissza se
nézett.

Isabeau jó étvággyal evett. A sietve megtett utazás kimerítette.


Aludt fogadókban, országúti pihenőhelyeken, mindennap sok
mérföldet bejárt, néha zarándokok közé keveredett, máskor
kereskedőkhöz csatlakozott, akik Clermont-ból Párizsba
igyekeztek. Így sose került olyan helyzetbe, hogy útonállók
támadásától kellett volna tartania. A főbb útvonalakon nem
volt ritka, hogy katonák is csatlakoztak az utazókhoz. Az erdők
szélén ólálkodó félelmetes banditák fosztogatásból éltek, de
mindjárt óvatosabbak voltak, ha olyan csapat közeledett az
úton, amely húsz főnél népesebb volt. Esténként a
pihenőhelyeken Isabeau sok történetet hallott derék
emberekről, akik egyedül kalandoztak el az utakon, és abban
reménykedtek, hogy senki nem fedezi fel őket. Aztán néha csak
a hiénák által darabokra szaggatott holttestüket találták meg az
út szélén… Az útitársak vigyáztak Isabeau-ra.
Boussart atya megnyugtatta, hogy körükben biztonságban
érezheti magát. De mielőtt feltehette volna a kérdéseit – a
Mumusra vonatkozókat is beleértve –, a pap a szobájába
invitálta, hogy lepihenjen. Isabeau nem ellenkezett, ment utána,
vállán szegényes kis csomagjával, amit a nagyanyjától örökölt
takaróba tekert. A kis csomagban ott volt az egyetlen igazi
kincse, a sárga szőrű, puszpángnyelű kefe, a hozzá való fésű és
az ezüstkeretes tükör, amit még Benoît-tól kapott néhány
hónappal az eljegyzésük előtt.
Még mindig maga előtt látta a fiút, ahogy megállt, tenyeres-
talpasan, egyik lábáról a másikra állva az ajándékával.
Kézimunka volt mindegyik darab, ő maga készítette, és Isabeau
természetesen ezeket is magával hozta, amikor eljött. Albérie
vitte utána a barlangba. Mert még akkor megtalálta abban az
átkozott szobában, amikor François visszament Vollore-ba.
Csak ez a három tárgy maradt meg Isabeau elveszett
boldogságából. Ezek segítették, hogy élni tudjon. Ezek és a
bosszúvágy.
De most nem gondolt másra, csak az új világra, amelybe
megérkezett. A szoba a hatalmas katedrálishoz ragasztott kis
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 156

épületben volt, és keskeny volt, mint egy manzárd. Át kellett


menni a katedrálison fel, egy lépcsőn, úgy lehetett eljutni oda.
Amíg megtették ezt az utat, Isabeau arra gondolt, hogy még
soha nem látott ekkora pompát, ilyen lágy hajlatokat, íveket,
ilyen ragyogó színes ablakokat, mértéktartó, mégis burjánzó
részleteket, amelyeknek mind megvolt a maga fontos szerepe, s
ugyanakkor az egészet beborította egy sötét páncél, amit a
múló idő csapásai, keserűségei alakítottak ki a falakon. De
Isabeau most ragyogva állt meg a szobájába nyíló alacsony
ajtóban. Az ágy egyszerű volt – fölötte egy szögön feszület
függött –, de igazi ágy volt, a matracot friss szalmával
töltötték, és vaskos takaróval borították.
Isabeau, mint egy csodálkozó gyermek, összecsapta a két
kezét. Az ő szennyes odúja után ez királynői lakosztály volt.

– Érezze otthon magát. Senki nem ellenőrzi, mikor jön, mikor


megy. Egyébként ide senki se jön. Ezt a szobát egy előkelő
származású hölgynek rendeztük be, aki néhány éve
idemenekült a király fivérének túlbuzgó figyelmessége elől. Ez
ma már senki előtt nem titok, amióta a hölgy vízbe vetette
magát egy vitorlás hajó hátsó hídjáról.
Amíg ezt mondta, épp egy védőkorláthoz értek, ahonnan
gyönyörű kilátás tárult eléjük. Isabeau tágra nyílt szemmel
bámulta a sok szépséget. A Szajna szigete körül elterülő ősi,
nyüzsgő város úgy hevert a lába előtt, mint valami pompás
szőnyeg.
Aztán bementek a szobába, és alig telt el néhány perc, s egy
tálcán ennivaló is került az asztalra. Feltűnés nélkül hozták be,
szinte észre se vették. A pap jó étvágyat kívánt, és azzal az
ígérettel távozott, hogy a délutáni ájtatosság után Isabeau-ért
küldet valakit, hogy megbeszéljék, milyen módon szervezzék
meg a mindennapokat.
– Párizs… – suttogta két falat között Isabeau. – Itt vagyok
Párizsban.
– Élvezni fogja, kisasszony.
Isabeau meglepetten nézett a hang irányába. Nagy
csodálkozására egy aprócska nő állt előtte. Nem hallotta, mikor
jött be a szobába. „Nahát! Úgy látszik ez a törpék birodalma!”
– gondolta magában.
– A nevem Bertille, szolgálatára! – köszöntötte udvariasan a
látogató, és mulatságos mozdulattal meghajtotta magát.
De Isabeau nem mulatott rajta. Még soha nem volt szolgája.
És ez feszélyezte, de mivel egy hang nem jött ki a torkán, csak
bólintott, és lenyelte a falatot, ami a szájában volt.
A törpe nőből kitört a harsány és őszinte nevetés.
– Nem azért fogom szolgálni, mintha ez lenne a feladatom –
mondta végül, komolyra fordítva a szót –, hanem azért, mert
maga nagyon tetszik az én királyomnak.
Isabeau érezte, hogy nem kap levegőt. Mit tudhat őróla a
francia király?
– Nem, nem – vágta rá a látogató, mintha csak a
gondolataira válaszolna –, nem a francia király, hanem a
mienk, a mezítlábasoké, a bénáké, a nyomorékoké és a
koldusoké.
Isabeau egy szót sem értett az egészből. De végre ki tudta
nyitni a száját, és zavartan megkérdezte:
– Miről beszélsz?
Bertille megint nevetett, annyira, hogy le kellett ülnie az ágy
szélére. Ott kirángatott egy zsebkendőt a ruhája ujjából, és
nagy zajjal kifújta az orrát.
– Ó, igen – karattyolta –, tetszel nekem is, tényleg tetszel
nekem. Most pihenj, később majd visszajövök.
„Ez bolond! – mondta magában Isabeau. – Ez a szegény lány
teljesen bolond!” De Bertille, mielőtt kisurrant volna az ajtón,
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 158

még visszafordult, és kajánul csillogó szemmel azt mondta:


– Tudom, miért tetszel a királynak, Isa! Mert szép vagy! Isa
belle!
És nevetve elsietett. Még hosszan, lassan halkulva csengett
Isabeau fülében a kacagása. Nyugtalan volt. Befejezte az evést,
és leheveredett az ágyra. Még mielőtt elaludt volna, egy másik,
éneklő hang nyomta el Bertille hangjának emlékét. Isabeau
elfojtott egy meglepett sikolyt, és felült. „A törpe! A törpe a
bolondok királya volt!” – énekelte.

– Hát van benne valami igazság, de ennél ez bonyolultabb –


mondta Boussart atya, amikor egy-egy fotelben kényelmesen
elhelyezkedve már jó néhány perce beszélgettek. – Valójában –
folytatta – létezik Párizsban egy birodalom a birodalomban,
saját külön hierarchiával és törvényekkel. Ez a Csodák
Birodalma. A királyi rendőrség nagyjából tudja, merre vannak,
mégis elfoghatatlanok, mert jobban ismerik a várost, a titkos
átjárókat, rejtekhelyeket, mint bárki más. A nép támogatja,
figyelmezteti, rejtegeti őket, hiszen közülük valók, és tőlük
nem is lopnak, de a gazdagokat gátlás nélkül megrövidítik.
Minden évben megkoronáznak egy királyt. Van, hogy az
erejéért választják királynak, de nem mindig. Most már két éve
a Mumus nevű törpe a király, mert igazságos, jó humorú,
gyors, eleven, és hihetetlenül intelligens. Mindenki szereti, sőt
imádja, és még a mi királyunk, I. Ferenc is becsüli, amióta
visszautasította az udvari bolond tisztségét, amit felajánlott
neki. „Nem vállalhatom, Sire – mondta Mumus –, mert ön
engem bizonyára jobban mulattatna, mint én önt! Aztán a
végén még felcserélné a trónját az enyémmel!” Bourbon herceg
erre felpattant, és azt mondta, fogják le és akasszák fel, de a
király szívből nevetett, és megdicsérte a Mumust, nemcsak a
bátorságáért, hanem a válasz szellemességéért is. Sőt
halálbüntetés terhe mellett megtiltotta, hogy bárki akár a
legkisebb mértékben is ártson neki. És elfogadta a válaszát.
Még azt is mondta, hogy egy ilyen élénk és okos szellem,
bármilyen kis lábakon áll is, megérdemel egy ekkora
kobakot… Aztán jobb híján Mumus egyik unokaöccsét, egy
Triboulet nevű törpét fogadta fel udvari bolondnak maga mellé.
– A királynak jó humora lehet – mosolygott Isabeau, aki jól
el tudta képzelni a vázolt jelenetet.
– Hát, jó kedélyű, és tud élni – helyeselt az atya. – De
eltértünk a témánktól. Nézzük, hogy fognak telni a napjai,
gyermekem. Kedves öreg barátom, Antoine apát úr már mesélt
nekem a maga keserves sorsáról. – Isabeau arca elkomorult,
kényelmetlenül érezte magát.
– Nyugodjon meg, tőlem senki nem tudja meg a titkát, se
most, se később. De valóban itt az ideje, hogy megismerje az
életet, és fátylat borítson a múltra. Maga még fiatal, és könnyen
elmerülhet, elbukhat Párizsban. Kérem, legyen bizalommal
irántam. Vigyázni fogok önre, és azt remélem, hogy ebben
Mumus és Bertille segíteni fog nekem. Tud varrni és hímezni?
– Valamikor tudtam – válaszolta Isabeau, és keserűen
emlékezett vissza a kelengyéjére, amit a nagyanyjával közösen
készített szerelmesen, az esküvőjére készülve.
– Hát akkor majd megint tudni fog, higgyen nekem. A
legfontosabb, hogy legyen önbizalma. A király, Ferenc, fiatal
olasz tehetségek ösztönzésére új divatot vezetett be, és azóta a
fehérneműgyártó műhelyekben hiányolják a kézi munkaerőt.
Rudégonde asszony, aki a király egyik kedvence, most épp
olyan tanoncokat keres, akik gyorsan tanulnak, és nem félnek a
munkától. Nem kell senkinek megmondania, hogy már férjnél
volt, mert a társaság szabályai nagyon szigorúak: a tanulók
nem lehetnek asszonyok, sem özvegyek. De Rudégonde
asszony nagyvonalú: maga nem volt olyan hosszú ideig férjnél,
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 160

hogy ne felelne meg a szabályoknak, és ő ezt figyelembe vette.


Ha maga nem beszél semmiről, ő is hallgatni fog. Akarja
megpróbálni, Isabeau?
Isabeau úgy hallgatott minden szót, remegve, mintha valami
határozatról, végleges döntésről lenne szó. Vajon lesz-e még
élete ennyi év után, élhet-e rejtőzködés nélkül igazi életet?
Azért jött Párizsba, hogy bosszúját Loraline hajthassa végre, de
most nemcsak arra gondolt, hogy mi lesz vele és Loraline-nal,
amikor François de Chazeron már halott lesz. Hirtelen az is
tudatosult benne, hogy sehol nincs helye, otthona a világban.
Hogy már mindenkinek a szemében halott. Kétszeresen is
halott.
A pap csendben figyelte, időt hagyott neki. Antoine nem
titkolt el semmit François-ra vonatkozó szándékait illetően, de
arról sem hallgatott, hogy miért döntött Isabeau a szökés
mellett. Ugyanaz a cél lebegett mindkettejük szeme előtt.
Boussart atya ördögűző volt.
Isabeau felnézett rá, nagy szeme tele volt reménykedéssel.
– Nem fogok csalódást okozni, atyám.
– Remek. Bertille holnap el fogja kísérni egy szabóhoz. Két
utcával odébb van valaki, aki szolid áron rendes ruhatárral
fogja ellátni. Úgy tudom, van miből kifizetnie…
Isabeau bólintott, és az övére erősített bőrzacskóból két
aranyrudat vett elő.
A pap csodálkozva összehúzta a szemöldökét, de nem
kérdezett semmit. Elvette az aranyat, elhúzott egy szőnyeget,
amely Krisztus szenvedéstörténetét ábrázolta, s a mögötte álló
mélyedésből elővett néhány ezüsttallért.
– Ezekkel jobban tudja majd rendezni az ügyeit és a
vásárlásait. Egyébként egy egész kis vagyonnal rendelkezik.
Ezt az aranyrudat majd fel kell becsültetnem egy ékszerésszel.
Ez akár a munka alól is mentesíthetné, de őszintén szólva,
nekem az a véleményem, hogy üdvösebb lenne, ha elfoglalná a
kezét és a fejét. Arról nem beszélve, hogy így alkalma lesz a
felsőbb körökkel is érintkezni. Maga okos, intelligens nő,
Isabeau, magából lehet valaki, ha legalább olyan elszántan
akarja, amilyen elszántan túlélte mindazt, amin átment.
– És a szállás, ellátás, atyám?… – bátorodott fel Isabeau. A
pap szavai megnyugtatták.
– Azzal ne törődjön. Szedje össze magát, legyen újra szép,
Isabeau, belülről is.
Isabeau meghatódva szorította meg a pap felé nyújtott kezét.
– Képes leszek én… atyám? – kérdezte.
– Erre egyedül csak maga tud válaszolni. Idő kell hozzá.
Gondolkozzon! Párizsban nincs ellensége.
Isabeau önkéntelenül meghajolt, és olyan mély tisztelettel
csókolta meg a pap kezét, mintha püspök lett volna. Boussart
atyát kellemetlenül érintette ez a gesztus, és elhárította. Amikor
Isabeau fölnézett, Bertille nevető arcocskáját látta maga előtt.
– Szeretnék kérni valamit, atyám – mondta ekkor hirtelen
Isabeau, még mielőtt a pap elhagyta volna a szobát.
– Hallgatom, Isabeau.
– Az ő királya – mutatott Isabeau Bertille-re – új életemhez
új nevet választott nekem. Ha önnek is tetszik, ezentúl Isabelle
lesz a nevem.
Boussart atya felnevetett, Bertille-nek pedig fülig érte a
szája, és boldogan tapsolt.
– Több az neki, mint a királya, Isabelle – mondta a pap, és
helyeselve bólintott –, ugyanis nemcsak királya, hanem a férje
is!
Ekkor Bertille jó szorosan kézen fogta Isabeau-t, és a szoba
belseje felé vonszolva kijelentette:
– Mára elég volt az izgalmakból. Holnap is lesz nap. Már
vár egy jó meleg fürdő, Isa, utána pedig alvás, na gyerünk,
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 162

gyerünk…
Isabeau hagyta, meg volt hatódva. És igaza is volt Bertille-
nek. Elfáradt, kimerült. Kimerítette, hogy újra él…
Nyolcadik

François de Chazeron elégedettem megsimogatta a lova nyakát,


aztán leugrott róla. Egy hetet töltött Clermont-ban, és mindent
megkapott, amit akart. Először is: Bourbon herceg biztosította
őt erkölcsi és anyagi támogatásáról, és azt is sejteni engedte,
hogy komolyabb anyagi alapokra is számíthat majd egy királyi
tisztség révén. Másodszor: egy ékszerész hitelesítette és a
legjobb minőségűnek mondta a kis aranydarabot, amit magával
hozott. Mindezek után elhatározta, hogy pompás ünnepséget
fog rendezni fia születésének örömére. Bourbon herceg
megígérte, hogy az ünnepségre magát a királyt is elkalauzolja
Vollore-ba.
Tehát 1515. november l-jén Chazeron elég jó
kedélyállapotban hallgatta intézője panaszait. Úgy döntött, nem
fog nyugtalankodni amiatt, hogy amíg távol volt, a környéken
fosztogatások és rablások történtek. A katonaság most már
megint teljes létszámban őrizte az erődöt, s a harcedzett
őrszemek ettől kezdve minden támadást időben észrevehettek.
Montguerlhe erődítménye a sziklák csúcsa közelében
magasodva az egész környéket uralta, és a százéves háború óta
nem is érte igazi támadás.
François homlokon csókolta a feleségét, és a vacsoránál
örömmel közölte, hogy másnap visszamegy Vollore-ba, és ott
is marad, végig a munkálatok alatt. Antoinette görcsösen
ökölbe szorította a kezét az asztal alatt, hogy fel ne kiáltson
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 164

örömében, közben lesütötte a szemét, és szenvedő hangon azt


mondta:
– Nem is értem, hogy mi kergeti folyton oda vissza, uram.
Nekem nagyon fog hiányozni.
– Hamar meg fogja szokni, asszonyom – nevetett fel
könnyedén François. – A gyerek a hasában majd
elszórakoztatja. Megyek és kész. Huc tudja, hol talál, ha
szükség lenne rám. Egyedül akarok lenni, senki ne látogasson.
Egyébként is nemsokára havazni fog, és nem lesz ajánlatos
útnak indulni.
Antoinette a fejét csóválta. Ez az elhatározás a legnagyobb
mértékben kielégítette. Valójában gyanította, hogy így lesz.
Hiszen jól tudta, hogy nem tud távol maradni a munkáitól túl
hosszú ideig. Cinkos tekintetet vetett Huc felé, aki velük egy
asztalnál ült, majd gyorsan elfordította a fejét, ne hogy elárulja
magát, de akkor meglátta Albérie arcát, aki az egyik beugróban
lévő ajtó előtt állt. A fiatalasszony arckifejezése jeges
rémülettel töltötte el. Az egész lénye, az egész teste gyűlöletet
sugárzott. Gépiesen követte Albérie fémesen rideg tekintetét.
Albérie ajkán fagyos mosoly derengett, és François de
Chazeront nézte merőn, hidegen.

A nap már magasan járt Montguerlhe fölött, amikor François


másnap felriadt. Keserű szájízzel ébredt. Éjjelente még mindig
lidérces álmai voltak, olyannyira, hogy gyakran úgy érezte,
valaki az ágya fölé hajol. Az arca valahonnan ismerősnek tűnt
neki, de nem tudta volna megmondani, ki lehet, aztán az arc
meghosszabbodott, megnyúlt, rettenetes farkasfejjé változott,
és kitátott pofával egyre közeledett, mintha le akarná nyelni.
Az ablak felé fordult. Ezen a reggelen még felhőtlen volt az
ég, de már sűrű köd gomolygott a hegyek fölött. Holnap vagy
holnapután nagy hó lehet, úgyhogy sietve vissza kell térnie
Vollore-ba, a titokzatos olvasztókemence mellé. Azzal, hogy a
pokolbeliek felkínálták ezt az aranyat, bizonyára azt üzenték,
hogy közel jár a célhoz. A tűz megkímélte jegyzeteinek egy
részét, de elhatározta, hogy az elpusztított anyagot megismételt
kutatásokra támaszkodva újra összeszedi. Kétségtelen, hogy
valahol ebben a tartományban tévedt rossz irányba. Elszántan
lerúgta magáról a takarót, és felült. De alig érintette a lába a
földet, amikor elszédült, és először csak a lába, majd az egész
teste remegni kezdett. Olyan érzése volt, mintha egy hosszú
tőrrel hasba döfték volna, aztán minden átmenet nélkül hányni
kezdett.

Isabeau többször is megfordult a tükör előtt. Idegen volt a kép,


amit látott, már majdnem teljesen elfelejtette, hogy csinos lány
volt. Bertille mellette állt, és úgy tapsolt örömében, mint egy
gyerek, de Isabeau már nem is törődött vele, hiszen ez a
nagylelkű törpe asszony minden alkalmat megragadott a
lelkesedésre.
– Csodálatos vagy, Isabelle – jelentette ki a lába előtt
térdeplő szabónő, aki épp a szoknyája felhajtásával volt
elfoglalva. – Igazán pompás, gyönyörű…
És ez így is volt, annak ellenére, hogy a toalett igazán
szerény volt. Bertille először a borbélyhoz vitte el Isabeau-t,
hogy egy kicsit megrendszabályozzák évek óta elhanyagolt,
törékeny és rakoncátlan tincseit. A balzsamok csodát tettek, és
a selyemszalagok meg a gyöngyök, melyek a hajfonatban
folytatódó kis félkontyot tartották, még finomabbá varázsolták
Isabeau arcát. Így felöltözve, megszépítve tizenöt évvel
fiatalabbnak látszott, mintha csak valaki hirtelen eltüntette,
elsöpörte volna róla az erőszak és a nyomorúság nyomait. Egy
pillanatra még mintha Benoît arca is felvillant volna a tükör
hátterében. Isabeau éles nyilallást érzett a szívében. Tudta,
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 166

hogy tetszene neki, ha látná, de most tovább kellett lépnie.


Semmilyen híre nem volt Montguerlhe-ből. Nem akarta
elismerni, hogy Loraline hiányzik neki, ahogy születése óta azt
se akarta tudomásul venni, hogy Loraline az ő lánya. Auvergne
messze volt. Valószínűleg betemette a hó és a hideg, hiszen
Párizsban is hideg téli idő volt. A világ minden kincséért sem
akart visszamenni a barlangba. Ő most már Isabelle, bármi
történik is. Isabelle de Saint-Chamond, ahogy a dédanyját
hívták eredetileg.
Amikor a vállára terítette hermelinbundáját, és kilépett a
szabó boltjából, bámész tekintetek kísérték, ő pedig könnyedén
lépkedett, tágra nyílt szemmel csak előrenézett, mögötte
Bertille és egy inas, aki a megvásárolt ruhákat vitte utánuk.

A következő nap délutánján a Lingerie utca egyik


fehérneműboltjában bemutatták Rudégonde asszonynak.
Királyi varroda – ez volt a cégtáblára írva. Rudégonde őszinte
mosolyú, derűs, jó kedélyű asszonyság volt, áradt belőle az
emberi melegség. De Boussart atya megsúgta Isabeau-nak,
hogy e szelíd látszat mögött egy nagy megalkuvó és törtető is
rejtőzik. Mivel a tiszteletre méltó La Palice úr volt a szeretője,
rövid három év alatt szép házra tett szert a Lingerie utcában, és
megszerezte a jogot, hogy a birodalom legjelentősebb
személyiségeinek dolgozhasson. Miközben Rudégonde hírneve
és szerencséje egyre nőtt, a bátor La Palice úr lassan unni
kezdte a kapcsolatukat. És még abban az évben, amikor a
király, I. Ferenc, Franciaország marsalljává tette, az új tisztség
birtokában kezdett visszajárni régi csalfa szerelmeihez, akikre
csinos külseje továbbra is csábító hatással volt. Rudégonde
ezért egy csöppet sem neheztelt rá, sőt végtelenül hálás volt
azért a kivételezett helyzetért, amelybe az ő révén jutott,
olyannyira, hogy továbbra is jó barátok maradtak, és La Palice
rendszeresen nála öltöztette újabb és újabb csinos hódításait.
Rudégonde az új tanulótól el volt ragadtatva, és azonnal
elmesélte neki a királyi udvar legutolsó pletykált, nehogy
tájékozatlannak mutatkozzon, amikor a többi kisasszony
mindenféle kérdéssel ostromolja. Elmondta, hogy a király
október óta Paviában tartózkodik, ahol összeismerkedett a
csodálatos Leonardo da Vincivel, aki azonnal a szolgálatába
szegődött. Paviában számos küldöttséget is fogadott, közülük a
legfontosabb a pápa követe volt, aki attól tart, hogy a
marignani győzelem után Ferenc királynak alkalma lesz
megvalósítani a Rómával szemben támasztott jogtalan
követeléseit. Őszentsége, X. Leó pápa a probléma békés
megoldása érdekében kölcsönös segítségnyújtási szerződést
kötött a francia királlyal. Ferenc megígérte, hogy megvédi
Firenzét és a Mediciek hatalmát, X. Leó pedig megfogadta,
hogy támogatni fogja a királyt annak érdekében, hogy meg
tudja tartani Milánót. Ezenkívül felajánlotta Parmát és
Piacenzát.
Mivel Paviában járvány tört ki, a király nemrég Bolognába
ment, de még előtte megbízta Antoine Dupart kancellárt, hogy
szervezze meg a Milánói Hercegség egyesítését
Franciaországgal.
Isabeau a híreket nagyon figyelmesen hallgatta. Eddig
teljesen elfoglalta a saját létfenntartása, s nemigen törődött
Franciaország sorsával és jövőjével; hogy XII. Lajos meghalt,
azt is csak azért tudta meg, mert Albérie említette. De mégse
mondhatta, hogy egyet sem ismer a nevek közül, amelyeket
most hirtelenében hallania kellett. Elámult azon, hogy
Rudégonde mennyi mindent tud az aktuális eseményekről,
pedig azok tőle messze, Itáliában történnek.
Isabeau nem mert kérdezősködni, de Rudégonde e nélkül is
bevezette a bolt hátsó részében levő helyiségbe, amely
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 168

hengerekre göngyölt csillogó selyemanyagokkal, arany és ezüst


cérnákkal, fonalakkal volt telezsúfolva. Odabent két fiatal nő
varrogatott, egy harmadik pedig a hatalmas ablakok alatt
hímzett valamit.
Rudégonde bemutatta Ameline-t, Blanche-t és Françoise-t, s
megmondta nekik, hogy Isabeau a következő naptól közéjük
áll, mert meg akarja tanulni a mesterséget. Ezután kimentek az
udvarra, ahol egy nagy kőből épült galambdúc állt. Vagy húsz
galamb volt oda bezárva.
– Ez a titkom – mondta Rudégonde. – Rendszeresen
levelezek La Palice úrral. Ennek köszönhetően biztos, hogy én
vagyok egész Párizsban a legjobban értesült személy. Ez az
egyik oka annak, hogy az egész nemesség idejár hozzám.
Tőlem mindenkinél előbb tudják meg, hogy mi foglalkoztatja a
királyt, mit csinál, mi történik körülötte, de azt is, hogy mi a
divat, hogy miféle stílust kell követni. Tény, hogy az itáliai
hatás hamarosan az egész országban el fog terjedni, és én
akarok lenni az első, igen, az első, aki ajánlatot tesz a királynak
az új áramlatokkal kapcsolatban. Bizony, így lesz, amint
hazajön, márpedig már holnap elindul, úgy tervezi.
Rudégonde büszkén felnevetett, és kézen fogva maga után
húzta Isabeau-t. A varróműhely egyik sarkában állt egy asztal,
amelyen egymáson hevertek a pompás, aranyszálakkal átszőtt,
selymes fényű szövettekercsek. Az asztal tükörsimára volt
polírozva, nehogy feltépje valamelyik drága szövetet valami
szálka.
– Ezek tegnap érkeztek. Megtudtam, hogy a király
vágyakozva nézegette őket, tehát megállapodásunk szerint
informátoraim igyekeztek azonnal megkötni számomra az
üzletet. No, ezért lesz nekem szükségem magára, Isabelle.
Egyébként Boussart atya anélkül, hogy elmondta volna nekem
a maga történetét, azt állította, hogy mindennél jobban szeretné
visszanyerni a helyét a világban. – Rudégonde egy kicsit
elgondolkodott, aztán folytatta: – Nem tudom, miféle
kiábrándulás vagy csalódás érte. De azt nagyon is tudom, hogy
mi, nők, mennyire ki vagyunk szolgáltatva a férfiaknak. Tehát
nem kérdezek semmit, nem várom el, hogy legyen bizalmas
hozzám. Azt akarom, hogy néhány hónap vagy talán néhány év
múlva ez a hely valamiféle központ legyen. Ezért mától kezdve
szükségem van egy megbízható személyre, akire
támaszkodhatok. Sok jót hallottam magáról, és nekem tetszik a
naivsága, az ártatlansága – tette hozzá egy cinkos kacsintással.
– Nem fogok csalódást okozni.
– Helyes. Kap naponta öt sout. Nem sok, de ez tanulásra
fogja sarkallni. Ha megtanul hímezni, varrni, összeállítani,
ahogy ezek – és a három lányra mutatott –, akkor emelni
fogok. Fokozatosan, egészen heti három tallérig, amihez koszt
és kvártély is jár. De erre csak néhány hónap múlva számítson.
Keményen kell dolgoznia, a keze néha fájni fog, mert fürgén és
egyenletesen kell öltögetnie. Én is az arcom verítékével és az
összeszurkált kezemmel érdemeltem ki a helyemet. Magának is
meg kell érdemelnie a sajátját. Nem adok ajándékot, Isabelle,
soha nem adok, mert ahhoz, hogy egy nap majd teljesen
magára bízzam magamat, meg kell tudnom, hogy elég bátor,
makacs és főleg, igen, hogy elég önfeláldozó-e. Ez a mesterség
gazdagságot, dicsőséget, tiszteletet kínál, ha alázatosan és
szerényen mindenről lemond érte. Rólam sok mindent
mondhatnak magának, ez igaz, csak egyet nem: azt, hogy nem
munkával értem el a céljaimat.
Isabeau a fejét rázta, Egyáltalán nem értette, hogy mit akart
mindezzel mondani Rudégonde. Nem áldozott-e tizenöt évet
arra, hogy elérje a célját? Úgy érezte, minden áldozatra képes
azért, hogy visszataláljon a normális életbe; a legnagyobb
fájdalmakat már a háta mögött hagyta. Már nem jöhet semmi,
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 170

amit ne tudna elviselni.


– Ígérem, hogy a végsőkig alkalmazkodni fogok a
feltételeihez és a követeléseihez Rudégonde asszony – emelte
fel a fejét –, és esküszöm, hogy úgy számíthat rám, mint saját
magára.
Rudégonde elismeréssel nézett rá.
– Meg fogjuk egymást érteni, Isabelle de Saint-Chamond,
erről meg vagyok győződve. Boussart atya útján a gondviselés
küldte hozzám. Ő szent ember, erről meg vagyok győződve,
sajnálom, hogy még mindig rejtegetnie kell a gondolatait a
feljebbvalói elől.
Isabeau értetlenül nézett rá. Rudégonde folytatta:
– Persze, maga nem hallott erről az eszmei áramlatról,
amely titokban erősen terjed. Vidéken keveset beszélnek róla.
Isabeau fájdalmasan nyelt egyet. Miért volt hirtelen olyan
érzése, hogy mindez a sok szépség, ami körülveszi, valami
titokzatos foltot takar? Csak nem fogják őt megint valamire
felhasználni?
Rudégonde valószínűleg észrevette a zavarát, mert azonnal
kedvesen elmosolyodott.
– Ez magát nem érinti, Isabelle. Boussart atya egyike
azoknak az egyházi embereknek, akik nem sokra tartják
bizonyos olyan prelátusok fényűzését, akik a hierarchiában
fölötte állnak. A gőgjében és gazdagságában felfuvalkodott
uralkodó papság csak azért igyekszik alkalmazni az Úristen
által megadott törvényeket, hogy fenntartsa a saját kiváltságait.
Boussart atya támogatja a nyomorultakat, ezért szolgálja és
támogatja őt Mumus és Bertille. Boussart atyát szered és
tiszteli a nép. Az ő nagylelkűsége lankadatlan, de óvatosnak
kell lennie, mert ebben a században a „jó modor” azt kívánja,
hogy csak a gazdagokért szabad aggódni, és ez annyira így van,
hogy Boussart atyának mindenki elől rejtőzködnie kell, hogy
segíteni tudjon felebarátainak. Fogadni mernék, egész
Párizsban egyedül ő tudja, hogy maga létezik, és ott él a
Nostre-Dame-ban. Ezt tudnia kell, és higgye el, nem kell
nyugtalankodnia. Mi a maga pártján vagyunk, Isabelle, és
őszinték vagyunk. Most menjen. Holnap várom.
Isabeau megköszönte és távozott. Rudégonde utolsó szavai
megnyugtatták. Semmi nem volt annyira fontos, mini ez. Most
már csak a politikai játékok miatt kell élesíteni az eszét, ha
Rudégonde példájára fejlődni akar ebben a világban, amely
nem az övé. Ebben a világban, amely egyszer már összetörte,
de amely fölött majd uralkodni akar – s ezt kell megtanulni! –,
hogy többé ne alázhassa meg.
1515. november 3-án, tehát három héttel azután, hogy útra
kelt Thiers-ből, könnyű szívvel és nyugodt lélekkel kezdte el új
életének első napját.

Philippus már egy ideje hiába noszogatta a szamarát, amely


makacskodott, és nemigen akarta elhagyni az istállót, ahogy az
inasa sem a fogadót. Úgy tűnt, hogy ez a három szamár – így
hívta szeretettel őket, Corichont is hozzászámolva a
szamarakhoz – teljesen bolondnak tartja őt, amiért indulni akar,
ők szívesebben kértek volna télire szállást valamilyen
kolostorban.
Előző este már úgy tűnt, hogy Philippus is rászánja magát,
és marad, de végül mégis elhatározta, hogy dacol az Auvergne-
re leselkedő téli viharral. Valami vonzotta Thiers felé. Biztos
volt benne, hogy ott is várják, akárcsak Saint-Rémy-de-
Provence-ban.
Azt gondolta, estére célhoz ér, még ha nem is tudta
egyelőre, hogy mi a cél. Majd szállást kér a környék urától, és
másnap reggel hozzáfog, hogy megkeresse a híres
fegyverkovácsot és késkészítőt, aki tud olyan szikét készíteni,
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 172

amilyet Michel de Nostre-Damus őriz a kis ládikájában.


A compostelle-i úton, amely Thiers felé vezetett, kevés
vándorral találkoztak. És ha láttak is néhány hozzájuk hasonló
bolondot, nem tudták megállapítani, kifélék mifélék, mert
olyan sűrűn hullott a hó. Egyes helyeken a szamarak térdig
gázoltak benne, az ő lábbelijük pedig súrolta a porhavat.
Amikor az állatok nem akartak továbbmenni, kénytelenek
voltak leszállni és továbbrángatni őket. Csontig áztak fáztak.
Philippus csak attól rettegett, hogy eltévesztik az utat, amely
szinte beleolvadt a nagy fehérségbe. Folyton a botjával kellett
kitapogatni az útszéli jelzéseket. Ezek vagy kis kőhalmok
voltak, vagy alacsony falak, ritkábban feliratos útjelző táblák.
Ilyenkor jéggé fagyott ujjaival – pedig volt rajta egy
gyapjúkesztyű – lekaparta a tábláról a havat, és ha lehetett,
elolvasta.
És ez így ment három napon keresztül; már azt hitték, sose
lesz vége. Amikor az erdőkben jártak, Corichon egyre
gyakrabban ráakaszkodott, és úgy könyörgött nyöszörögve, de
Philippus nem törődött vele. Olyan rossz volt az idő, hogy sem
a farkasoktól, sem a zsiványoktól nem kellett tartani. Csak a
bolond járt kint ilyen időben.
Amikor harmadnap estefelé egyre alacsonyabbra
ereszkedtek a sötét, fekete felhők, Philippus látta, hogy
vaktában kell menniük, amíg nem találnak valami
pihenőhelyet. Mindenütt hegyek vették őket körül. Philippus
előregörnyedt, és megszaporázta a lépteit. Nem érezte már se a
lábát, se a kezét. Ha nem találnak szállást, reggelre
megfagynak. Hallotta, ahogy vacogó társának folyton
összekoccannak a fogai, és hogy a riadt szamarak, amelyekről
már rég leszálltak, milyen sűrűn, hangosan és riadtan veszik a
levegőt.
„Most már nincs tovább – üvöltötte a fejében egy hang –, ha
a Mindenható valami menedék elé vezet ezen az úton, szépen
ott maradsz, amíg csak meg nem enyhül az idő!”
Ebben a pillanatban az inas a karjára tette az egyik kezét, a
másikkal pedig remegve mutatott előre, ahol valami lyuk volt a
felhők között. Philippus fejcsóválva fürkészte a horizontot.
Akkora volt a hóvihar, hogy először nem látott semmit, de
Corichon erősködött. Aztán Philippus is meglátta. Valami fény
volt, amely áthatolt az alacsonyan rohanó, szél kergette felhők
között, a sötét éjszakában. Örömében vadul dobogni kezdett a
szíve. Biztos volt benne, hogy a tűz egy őrtorony tetején ég,
hogy támpontot adjon az eltévedt éjszakai utazóknak.
Szeretettel megveregette Corichon vállát, és ezzel néhány
hüvelyknyi havat is lepacskolt róla.
– Gyerünk! – kiáltotta. – A célnál vagyunk, barátom.
Felélénkülve folytatták útjukat.
Egy órával később egy kőfal meredt eléjük, és négy torony
vett körül egy zárt belső teret. Ezek egyikében égett a tűz. Egy
őr észrevehette őket, mert a kapurostély felemelkedett, hogy
bemehessenek. Mosolyogva mentek át a második kapun, és egy
vár belső terében találták magukat.
Néhány perccel később, amikor már levette a köpenyét meg
a kesztyűjét, amely a melegnek hála, már nem ragadt hozzá
dagadt ujjaihoz, Philippus tisztelettel meghajolt Antoinette de
Chazeron előtt, és menedéket kért tőle.

Philippus leroskadt az ágyra, amit a ház vendégszerető úrnője


bocsátott a rendelkezésére. A kandallóban pattogott a tűz, és
ragyogó fénycsíkokat rajzolt a sötétségbe. Az egyik sarokban
az inasa hangosan horkolt egy gyapjútakarón. Az ő hasa is tele
volt, akárcsak a gazdájáé, mert mindkettőjüket bőségesen
megvendégelték. Philippus szúrásokat, fájdalmas sajgásokat
érzett hidegtől megmerevedett végtagjaiban, de nem törődött
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 174

vele. Megköszönte az Úristennek, hogy gondot viselt rájuk,


aztán kimerülten elaludt.
1515. november 5-én még mindig esett a hó. Philippus
kinézett az ablakon, és látta, hogy éjszakai nyomaikat is
vastagon beborította. Valami azt súgta neki, hogy sokkal
tovább kell majd itt maradniuk, mint gondolta volna. De
furcsamód nem bánta. Amióta ebben a szürkeségben, hóban,
viharban úton voltak, gyakran álmodott egy otthon
nyugalmáról, amely akarata ellenére Michel otthonára
hasonlított.
Philippus nagyot nyújtózott, aztán átlépte inasa testét, aki
még midig horkolt, és gyorsan kiment a szobából. A kinti
hangokat követve egy kellemes közös helyiségbe érkezett.
A középen álló asztal reggelihez volt terítve. Körben, a
padokon három nagydarab, hangosan beszélő kövér ember ült
felfuvalkodva. Úgy néztek, mint akik tudnak valamit, s ez az
arcukra is rá volt írva, mint valami szitok vagy fenyegetés,
hogy mindenki lássa, milyen fontosak. Philippus azonnal
diagnosztizálhatta volna, hogy mi a bajuk: mind a hárman
orvosok voltak. Antoinette de Chazeron ült velük szemben.
Hallgatta őket, de látszott, hogy nem figyel igazán. Fáradtnak
látszott, és Philippusnak mindjárt az volt az érzése, hogy rövid
időn belül őt is idegesítené ez a három ember. Az asztal végén
az intéző ült. Felismerte: ő fogadta őket az este. Akkor is, most
is nagyon gondterheltnek látszott. Körülöttük Albérie
foglalatoskodott. Egy szépen festett cserépkancsóban az
asztalra tette a forró tejet. Philippus rá is emlékezett, mert este
ez az asszony kísérte el őt és az inasát a szobába, ahol aludtak.
Jó éjszakát kívánt, s Philippus emlékezett, hogy egy kicsit
megborzongott attól az átható, merev tekintettől, amellyel
Albérie az övén lógó karmos farkasmancsot bámulta. Majdnem
elmondta neki, hogy két évvel korábban egy csapdában találta
az állatot. Nőstény volt, és három kis farkaskölyök szopta
mohón a tejét, mert azok nem törődtek az anyjukat ért
szerencsétlenséggel. Biztosan az első vadászatra vitte a
kölyköket, amikor csapdába esett. Menekülni, szabadulni akart,
és az egyik lábát már teljesen szétroncsolta a csapda. Philippus
nem tétovázott. Bár félt, és az állat nagyon vicsorgott, mégis
szétfeszítette a csapda összezárult vaspofáját. Az állat azonnal
elbicegett, és nem hagyta, hogy Philippus megpróbáljon
segíteni rajta. Az egyik lába csak egy csonk volt, és a csonttal
együtt levágott darab ott maradt a csapdában. Philippus, hogy
el ne felejtse a kalandot meg azt, hogy mit tett, magával vitte
ezt a csonka darabot. Nem volt rá szüksége, de arra gondolt,
hogy így a jótett emléke örökre megmarad. És hogy igaza
legyen, néhány hét múlva nem messze onnan gyógynövényeket
szedett, amikor megjelent két éhes farkas. Már épp meg akarta
feszíteni az íját, amikor ugyanaz a farkas, három lábon bicegve,
közéjük állt, és elmenekítette őket. Aztán vissza se nézve ő
maga is távozott. Így már nem tartoztak egymásnak. Philippus
nem félt a farkasoktól. Ellentétben sokakkal, tisztelte őket,
tudta, hogy csak akkor támadnak, ha éhesek. Egyébként kerülik
az embereket.
Igen, kedve lett volna elmesélni mindezt ennek a nőnek, de
mégsem tette. Hallgatott. Fáradt volt nagyon, és azt gondolta:
„Majd máskor…”
Most pedig azon töprengett, hogy miért tűnt számára ez
olyan fontosnak. Aztán amikor Albérie észrevette őt a nagy
orvosi zajongás közepette, feléje fordult, hirtelen megértette:
ugyanolyan tekintete volt, mint annak a sebesült farkasnak.
Egy pillanatig csend volt, azután felesége mozgását követve
Huc is észrevette az újonnan érkezettet. Hangosan rászólt az
orvosokra, hogy hallgassanak el, s persze abban a pillanatban
minden szem Philippus felé fordult, ő pedig máris
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 176

kényelmetlenül érezte magát, előbbre lépett, és mentegetőzni


kezdett.
Antoinette azonnal felállt, kedvesen mosolygott, és eléje
ment.
– Ne mentegetőzzön, uram. Hiszen a vendégünk. Jól aludt
az éjjel? Tudom, jobb szállást is adhattam volna, de ahogy már
bizonyára látta, Montguerlhe nem valami nagyúri kastély. Ez
egy erődítmény, amely, azt hiszem, még soha nem fogadott be
egyszerre annyi vendéget, mint mostanában, és azok a szobák,
amelyeket itt fel tudunk ajánlani, bizony kopottak szép vollore-
i kastélyunk szobáihoz képest, de azzal a kastéllyal meg
nemrég elbánt egy orkán.
– Nagyon jól aludtam, higgye el, kérem, az utóbbi hetekben
soha nem aludtam ilyen jól, és ha bevallhatom önnek, kedves
asszonyom, én nem vágytam semmi másra, csak egy ilyen
szeretetteljes menedékre.
– Jól van, jól van – helyeselt Antoinette. – Albérie, tálaljon
reggelit Philippus úrnak is, ha megengedi, hogy a nevén
szólítsam, bár félek, hogy rosszul ejtem ki a nevét…
– Dehogy, csak szólítson így. Nekem nagyon jólesik –
mondta Philippus őszinte örömmel, miközben helyet foglalt, s
egy fejhajtással üdvözölte a kollégáit.
Antoinette bemutatta őket egymásnak. Jean Touron de
l’Aiguille, Vaquemont du Puy és Albéric de Lyon, ez
utóbbinak a nevét Philippus már többször is hallotta,
emlékezett rá. Nagyon ügyesnek tartották, amióta XII. Lajost,
aki gyakran szenvedett köszvényes rohamoktól, megmentette
az üszkösödéstől. Philippus arra gondolt, hogy bizonyára nem a
véletlen sodorta erre a helyre ezt az orvost.
Ugyanakkor az is eszébe jutott, az sem lehet véletlen, hogy
ő idekeveredett. Vagy mégis a véletlen kergette erre?
Mindenesetre bemutatkozott, de ösztönösen elhallgatta a
végzettségét s azt is, hogy miért jött erre vidékre.
Egy kis ideig csendben ettek, aztán az orvosok nem bírták
tovább, és folytatták a szónokias stílusban elkezdett szópárbajt.
– Érvágást kell javasolnom!
Stupidium! Ostoba gondolat! – tiltakozott hevesen
Vaquemont du Puy Albéric ajánlata ellen, aki erre felpattant.
– Stupid maga! Az összes kiválóságok bíznak bennem, és
soha egyik se panaszkodott.
Jean Touron csípősen rávágta:
– Akik panaszkodhattak volna, már nem tehetik, mert már
nincsenek az élők sorában.
– Na, most aztán elég! – ordította Albéric de Lyon. – Nem
tűröm tovább ezeket a rágalmakat és ostobaságokat!
Hurkás ujját fenyegetően rázta az asztal fölött, kerek arca
kivörösödött.
Huc most felállt, és még egyszer csendet kért. Albéric de
Lyon sértetten felállt a padról, s közölte, hogy azon nyomban
elmegy, és elégedetlensége mértékében kéri a honoráriumot.
Miközben fenyegetően elindult az ajtó felé, Antoinette
fáradtan felsóhajtott. Amikor Albéric elment, zavartan ránézett
a két maradóra, akiket láthatóan nem érdekelt a dolog, mert
élvezettel itták a meleg tejet.
– Uraim, én nem tudom, kinek hihetek önök közül – mondta
Antoinette leverten. – Azt hittem, hírnevük, tekintélyük
biztosíték arra, hogy fény derüljön a rejtélyre, s reméltem, hogy
tudásukat közös nevezőre tudják hozni. Ehelyett mindennel
foglalkoztak, csak azzal nem, hogy mi lenne jó a betegnek. A
beteg érdekében semmit se tettek.
Jean Touron letette a fületlen tálkát, és köhécselt.
Szégyenkezett. Akárcsak a társa, aki lesütötte a szemét.
– Azt hiszem, az az igazság, Antoinette asszony, hogy
tehetetlenek vagyunk. Egyikünk se tudja, hogy mi baja van a
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 178

férjének. A klasszikus módszerek itt nem használnak, sőt ezek


ellenére napról napra rosszabb az állapota. Igaz, hogy
gyerekesek voltak a vitáink, de azért Vaquemont és én meg
vagyunk győződve róla, hogy egy újabb érvágás végzetes
lenne. Igaz, ami igaz, ebben a kérdésben valóban nem
engedhetünk Albéricnek. Ez az egy biztos, ebből nem enged
hetünk. Ugyanakkor be kell vallanom, és ezt az általunk
képviselt tudomány rovására kell írni, hogy csak a jóisten
mentheti meg azt az embert.
– Sajnos, Antoinette asszony – folytatta most már
Vaquemont –, nekem is az a véleményem, hogy ebben a
helyzetben a leginkább egy papra lenne szüksége François
úrnak. Amint elcsendesül a hóvihar, mi is távozunk. Várnak
ránk más betegek. Félek, hogy az ön betegéért már senki nem
tehet semmit.
Ezután felálltak, és egy fejbólintással elköszöntek
Antoinette-től, Huctől és Philippustól – akik egy szót se szóltak
–, és elhagyták a helyiséget.
Bár François állapotáról Antoinette is ugyanazt gondolta,
mint amit ők, most mégsem tudott örülni. Még nagyon is jól
emlékezett az előző hónapban történt balesetre. François akkor
is magához tért váratlanul, épp amikor már mindenki halottnak
hitte. Nem szabad túl hamar eltemetni, hiszen akármilyen
gyenge, mégis magánál van, és most is parancsokat osztogat.
Mivel a helyiségben csend honolt, és csak Albérie jött ment
az asztal körül, elvégre az asztalt mégiscsak le kellett szedni,
Philippus átengedhette magát a gondolatainak. Lényének egy
része máris ugrott volna, hogy megoldja a reménytelen esetet, de
a másik, érthetetlen módon, óvatosságra intette. És Philippus
nem szeretett ellenkezni az ösztöneivel.
– Sajnálom, uram – mondta hirtelen Antoinette. – Meg
kellett volna kímélnünk ettől a beszélgetéstől, bánt, hogy mégis
meghallgatni kényszerült…
– Dehogyis, jó úrnőm – vallotta be Philippus, és
rámosolygott. – Ellenkezőleg. És azt is megérteném, ha ilyen
körülmények között nem szívesen adna szállást egy
látogatónak.
– Nos, azért önt mégsem hagytuk megfagyni odakint a
hidegben – szólalt meg most Huc. – Ám – tette hozzá, és
összehúzta a szemöldökét – részemről örülnék, ha elmondaná,
valójában mi az, ami idehozta mihozzánk.
Philippus arca összerándult. Úgy látta, hogy okos, eleven
emberrel van dolga. Megmondaná ő azonnal az igazságot, ha
vendéglátói továbbra is befogadnák. Az ösztönei azt diktálták,
hogy nyugodtan tegye meg:
– Uram, én el akartam mondani, de az önöket ért csapás
miatt és a kollégák iránti tiszteletből bevallom, nem mertem
előtérbe helyezni magamat.
Antoinette közbe akart vágni, de Philippus sietett folytatni:
– Igen, asszonyom. Orvos vagyok, pontosabban sebész.
Ferrarából jöttem, útközben megálltam egy barátomnál, és nála
felfedeztem egy speciális orvosi műszert, egy szikét. Azért
vagyok itt, hogy megtaláljam a műszer készítőjét, és rendeljek
tőle egyet, mielőtt Svájcba indulnék, ahol a családom vár rám.
Huc kényelmesen hátradőlt az asztalfőn álló székében. Nem
csalta meg a sejtése. Anélkül hogy Philippus észrevette volna,
neki már feltűnt, hogy mekkora érdeklődéssel és milyen
csillogó szemmel figyeli az orvosok beszélgetését. Ebből arra
következtetett, hogy érti a nyelvüket. Büszke volt éleslátására,
bár amióta François de Chazeron ágyhoz volt kötve, annyi
gyógyszerész és orvos forgolódott hiába a házban, hogy arra
gondolt, ez sem ér el több sikert e titokzatos betegséggel
szemben, mint a többiek.
Albérie-vel is beszélt már a dologról, mert attól félt, hogy
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 180

unokahúgának, Loraline-nak megint lesz valami rossz


kezdeményezése, de a felesége megnyugtatta, hogy Loraline
most csak azzal foglalkozik, hogy hogyan védekezzen a hideg
ellen. Egyébként François rögtön azután lett rosszul, amikor
visszatért Clermont-ból, s minden jel arra mutatott, hogy ott
kapott el valamit, ezért is zárták el őt külön szobába az
orvosok.
De azért felugrott, amikor Antoinette kristálytiszta hangját
meghallotta:
– Mi jó szívvel kosztot és kvártélyt ajánlunk önnek,
Philippus mester, de cserébe azt kérem, hogy a kitűnő doktorok
végkövetkeztetései ellenére jöjjön, és nézze meg a férjemet.
Philippus azonnal beleegyezett. A kérés kielégítette
lényének azt a részét, amely fáradhatatlanul szembeszállt az
orvosok testületével. Ugyanakkor elaltatta az óvatosságnak azt
a kis szikráját, amellyel az ösztönei tiltakoztak.

Néhány perccel később, megelőzve Albérie-t, aki a reggelit


vitte a nagyúrnak, Philippus belépett a betegszobába. A
függönyöket behúzták, hogy tompítsák a beteg heves
fejfájásait.
François de Chazeron rosszkedvűen fogadta, hogy valaki
megint vizsgálgatni akarja. Ráadásul Philippus akcentusa
kifejezetten bántotta a fülét. Szerette volna, ha inkább nyugton
hagyják; a lelke mélyén meg volt győződve róla, hogy ez a sok
ostoba alak hamarabb fogja megölni, mint a betegsége.
Philippus rezzenéstelen arccal, de diplomatikusan fogadta a
páciens rosszkedvét, és ennek ellenére gondosan megvizsgálta.
Konzultálhatott volna a kollégákkal, akik még a házban voltak,
de ennek még a gondolatától is irtózott. Büszkesége, gőgje azt
követelte, hogy egyedül tárja fel a zavarok eredetét. Az első
pillanattól biztos volt benne, hogy nem közönséges zavarokról
van szó, s ez felcsigázta a kíváncsiságát. Elhatározta, hogy a
végére jár.
Estére a vihar lecsendesült, és mire Philippus ágyba került,
már biztos volt benne, hogy François de Chazeront
megmérgezték. Azért még nem mondott semmit, bár a
vacsoránál Antoinette kérdésekkel ostromolta, és nagyon
unszolta az orvoskollégák előtt. Azok persze lenézően bántak
vele, és kihívó arccal vigyorogtak. Philippus csak annyit
mondott, hogy reggel vizeletvizsgálatot kell végeznie, s hogy
kényes dolog túl korán levonni a következtetéseket.
Természetesen ezzel is csak az orvosoknak szerzett örömöt.
Másnapra az ég kitisztult, és az áldott napsugár
szivárványos ragyogássá varázsolta a jégkristályokat az
ablaküvegeken. Ez a második, igazi mély alvással töltött
éjszaka elkergette Philippus fáradtságát, s úgy érezte, most már
kész szembenézni a titokkal, amely beborítja és körülöleli a
kastélyt és lakóit.
Amikor az ablaknál állva észrevette, hogy alázatoskodó
kollégái a kíséretükkel épp indulni készülnek, a szíve
megkönnyebbült. E kellemetlenkedők nélkül most már minden
képességét latba vetheti. Ez a gondolat örömmel töltötte el.

Loraline óvatosan kefélgette hosszú barna haját, s közben


időnként kinyújtóztatta elcsigázott végtagjait. Az átfázott,
zsibbadt farkasfalka csendben elaludt körülötte a langymeleg
barlangban. A nagy hideg miatt a farkasok az utóbbi időben
még azokra az állatokra is rávetették magukat, amelyeket
Loraline magának ejtett csapdába nagy ritkán. Nem szeretett a
környékükön csapdát állítani, mert attól félt, hogy a saját
falkájukból esik bele valamelyik. Igaz, hogy a farkasok tőle
meg az anyjától megtanulták, hogy nem szabad bízni a
csapdában csillogó csípővasban, mégis minden évben leg alább
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 182

egyszer előfordult, hogy valamelyik farkas otthagyta a lábát


vagy a farkát.
Loraline a sérült farkasokon keresztül ismerte és tanulta meg
a saját hatalmát. Elég volt, ha csak rájuk tette a két kezét, és
máris csökkent a fájdalmuk, talán azért is, mert ő maga is
szenvedett, amikor látta, hogy betegek vagy haldokolnak. A
farkasok és Albérie voltak a családja. Rajtuk kívül senkije nem
lehetett. A végén már hozzászokott a gondolathoz, bár
elutasította az állatok közeledését, és nem párosodott velük.
Mindig beleborzongott, ha elment a polc előtt, amelyen öblös
üvegekben sorakoztak azok a félig ember, félig farkas
embriószörnyek.
Loraline szerette a farkasokat, de nem értette, hogy az anyja
miért adta oda magát nekik, amikor tudnia kellett, hogy a
születendő szörnyetegek nem életképesek. Albérie szerint
Isabeau abban reménykedett, hogy egy igazi farkas gyermeket
szül, s az majd bosszút áll François de Chazeronon; ezzel
próbálta nyugtatgatni Loraline-t, de ő nem hitt a farkasember
legendában. Még ha volt is a nyakán – akár az anyjának – egy
szürke szőrcsomója.
Loraline kontyba tekerte a haját, és egy hegyesre faragott
csontrudacskával feltűzte. Az egész teste merev volt és fájt az
éjszakai munkától. Ahogy volt, meztelenül beleereszkedett egy
természetes medencébe, amelyet egy közeli kénes meleg forrás
vize táplált.
Egy ideje semmi másra nem gondolt, csak a kitűzött célra:
arra a szobára, amelyben az angolok aranya várta, hogy eljöjjön
az idő. Albérie megmutatta neki, hogy az anyja hogyan
olvasztotta meg a pénzeket, és hogy alakított ki belőlük kis
rudakat. Egy kincstár, a világ legjobban őrzött kincstára volt
ez. Amikor magányosnak érezte magát, mindig arra gondolt,
hogy ezzel a vagyonnal a lába előtt fog heverni a világ. Ez így
lesz, amint François de Chazeron megfizet. És ez most már
csak napok kérdése.
Kilencedik

Huc finoman eltolta magától Antoinette enyhén domborodó


hasát. Az asszony máris rejteni igyekezett kezdődő kerekségét,
pedig még csak két hónapos terhes volt. Nem mintha nem örült
volna, ellenkezőleg – ez a gyermek a számára is új élet
kezdetét szimbolizálta, de a szeretőjének nem egy leendő anya
tökéletlen testét akarta mutatni. Pedig Hucöt ez egyáltalán nem
zavarta. Az utóbbi hetekben teljesen megváltozott a
viselkedése, végtelenül kedves és gyengéd volt, sőt néha
óvatosan rátapasztotta a fülét az asszony épphogy csak
domborodó hasára, mintha a kis élet mozgását keresné benne.
Antoinette ilyenkor önkéntelenül is arra gondolt, hogy Huc
milyen jó apja lenne a kicsinek. Ha a férje megtenné azt a
szívességet, hogy ezúttal tényleg meghal, valamivel elüldözné
Albérie-t, és hozzámenne az intézőhöz. Huc ereiben nemesi vér
folyik, még ha lesüllyedt is a család, amikor a százéves háború
alatt elvesztette minden vagyonát.
Egyetlenegyszer kérdezte meg tőle, hogy miért nincs
gyereke annak ellenére, hogy már hosszú évek óta nős. Huc
összeszorította a fogát, és azt morogta, hogy Albérie meddő,
aztán valami gyenge ürügyre hivatkozva eltávozott. Antoinette
ebből arra következtetett, hogy talán ez lehet az ő házasságuk
tragédiája. Ettől kezdve jobban megértette Albérie
búskomorságát, tartózkodó viselkedését és bizonyos más
reakcióit, sőt azt is, hogy Huc olyan könnyen lehet távol a
185 Mireille Calmel

feleségétől. Mert egyre gyakrabban jött el hozzá éjszaka,


hiszen a rossz idő miatt nem mehettek a kis mezei kunyhóba.
Huc aggódva figyelte Antoinette legkisebb sóhaját is, és
mindenben a kedvére akart tenni, úgy, ahogy senki se.
Antoinette boldog volt, és már nem méregette olyan gőgös
tekintettel Albérie-t, s nem haragudott rá a helyért, amelyet
elfoglalt, hiszen az ő helye sokkal jobb volt. Az a tény, hogy
buja fekhelyétől néhány lépésnyire a férje haldoklik, teljesen
hidegen hagyta. Foglalkozzanak vele az orvosok. Reggel,
amikor nyúzott arccal, dagadt szemmel megjelent a házban,
szenvedő asszonynak látszott. Ezt egyedül Hucnek
köszönhette. Hucnek és az élvezetes bánásmódnak.
Békés, nyugodt éjszaka volt. Két napja, amióta
lecsendesedett a hóvihar, tiszta volt az ég, igaz, ez hideget is
hozott a tejfehér puha csendbe. Huc kihúzta a karját az alvó
Antoinette párnája alól, és kinézett az ablakon. A telihold
opálos fénnyel világított, s a szeplőtelen fehér táj teljesen
irreálisnak, kísértetiesnek tűnt. Huc érezte, hogy hevesebben
ver a szíve. Ezen az éjszakán felejteni jött el Antoinette-hez.
De nem tudott felejteni. Nem tudta volna megmondani, hány
óra, de azt tudta, hogy közel a perc, ezt már ő is minden
sejtjével érezte. Borzongás futott végig a testén, hogy még a
végtagjai is beleremegtek.
Akarata ellenére az egész teste megfeszült, a legkisebb
neszre is felfigyelt, még ha némileg megnyugtató hatással volt
is rá, hogy a kastély úrnője szuszog mellette. De aztán
meghallotta az első üvöltést. A meglepett, a megrémült, majd a
megfojtott állatét. Valószínűleg a kastély egyik birkája volt az.
Ez így ment minden télen. Senki nem értette, hogy kerül egy
felhasított hasú állat az erődítmény harmadik körülkerített
övezetébe, néhány lépésnyire a karámtól. Huc nem
bizonyosodott meg róla, hogy François tud-e erről a titokzatos
jelenségről, jobb volt nem kutatni, nem kockáztatni. Néhányan
még emlékeztek arra, hogy mi történt 1500-ban. Azt senki nem
akarta újraélni. A csend törvénye minden más törvényt
helyettesített. Megállapították, hogy mi történt, a nyomokat
eltüntették és elfelejtették.
Huc, minden óvatosságról megfeledkezve, ökölbe szorította
a két kezét. Miért érzi ilyen rosszul magát, amióta Albérie
bevallotta neki a gyerekkel kapcsolatos félelmeit? Amikor
meghallotta a második üvöltést, amely már a farkas hangja
volt, az már a lelkéig hatolt. Kedve lett volna vele üvölteni, de
semmilyen hang nem hagyta el az ajkát. Azonosult Albérie
fájdalmával, és szinte jobban érezte az egész testében és a
hasában, mint ahogy ő valaha is érezhette. Ezen az éjszakán
azért jött ide a kerek, forró, ígérettel teli Antoinette-hez, hogy
mindezt elfelejtse. Hogy szerette volna most, ha övé lett volna
az a gyerek. Nem voltak kettesben Albérie-vel azóta, hogy a
gyerekről beszéltek. Nem tudtak kettesben maradni. És Huc
haragudott magára, mert úgy érezte, hogy Albérie a történtek
ellenére keresi a társaságát. Alig beszéltek, egyedül François-
val kapcsolatban váltottak szót, de Huc akkor is hidegen
beszélt hozzá, nem úgy, mint egy férj, hanem mint az intéző,
aki a dolgát végzi. Igen, Huc haragudott magára. Talán azért,
mert Albérie végre bevallotta, hogy szereti.
A farkas ismét felüvöltött. Mintha szenvedne. Huc tudta,
hogy miért. Aztán azon vette észre magát, hogy sír, a könnyei
végigcsurognak az arcán, és lágyan rácsöppennek Antoinette
bőrére. Huc ekkor fölkelt, és csendben felöltözött. Bárhogy is
van, ott kell lennie, amikor Albérie visszatér.

Philippus felébredt, felegyenesedett és fülelt. Biztos volt benne,


hogy álmában üvöltést hallott. Egy karosszékben ült François
ágya mellett. Óvatosan megmozgatta a kényelmetlen
187 Mireille Calmel

pozitúrától megfájdult végtagjait. Aztán a beteg felé fordult, és


megállapította, hogy jobban van. Az előző este óta szabályosan
vette a levegőt, és alig néhányszor öklendezett. Ez is növelte a
titokzatosságot.
Philippus már az első vizsgálat után kialakította a
véleményét, és megvizsgálta a beteg nappali vizeletét. Reggel
zavaros volt, aztán ahogy múltak az órák, egyre tisztább lett, és
estére szinte már teljesen normális volt, s eközben a beteg
állapota is egyre javult, nem beszélt annyit félre, nem
émelygett, sőt enni kért. Reggel viszont minden elölről
kezdődött, és Philippus észrevette, hogy ilyenkor egy finom
sötét folt mutatkozik François szája szögletében.
Hogy megmérgezték, abban bizonyos volt. Eleget járt a
világban, és látott elég beteget, betegséget, hogy felismerje a
tüneteteket. De ez az eset mégis nyugtalanította. Egy méreg
több-kevesebb gyorsasággal öl, az a célja, és nem vár 24 óránál
tovább. Itt valami másról is szó van. Hogy Vollore urának
valaki a halálát kívánja, az teljesen nyilvánvaló, hiszen
ideérkezéséig is kérlelhetetlenül rosszabbodott az állapota, de
mintha a gyilkosa vagy gyilkosai élveznék a szenvedéseit, s
még az ítéletnél is jobban szeretnék meghosszabbítani ezt az
élvezetet. Mintha újra és újra meg akarnák gyötörni, mielőtt
végeznek vele. Philippus felsóhajtott. Úgy látszik, perverz
alakokkal van dolga. És ezeket zavarja az ő jelenléte, ez
nyilvánvaló, mert amióta kijelentette, hogy éjjel-nappal
virrasztani fog, és őrizni fogja, azóta François de Chazeron
sokkal jobban van.
„Biztos, hogy a háznéphez tartozik az illető”, mondta
magában. De aztán, mint korábban, most is csak tehetetlenül
megrázta a fejét. Elvégre akármilyen furcsa nő is Albérie,
mégsem lehet, hogy ő tette volna, még akkor sem, ha ő járkál
be a szobába a tányér levessel. Az első este is látta őt, ahogy
hozta. Amikor letette a tálcát, François magánál volt. Semmit
se tudott volna feltűnés nélkül a tálba önteni. Ha ő az, akkor
előbb kellett megtennie. Azt meg nem is tudta, hogy Philippus
orvos, és itt fog ülni François ágya mellett. Amint Albérie
kiment, Philippus még François előtt belekóstolt a levesbe.
Semmit nem érzett. Semmi gyanúsat. Sőt utána olyan jó
éjszakája volt, mint azelőtt ritkán. Viszont délelőtt François de
Chazeront heves hányás fogta el, és erős hascsikarása volt.
Pedig Philippus még arról is gondoskodott, hogy amikor ő
maga elhagyja a szobát, egy őr álljon az ajtó előtt. Őutána se ki,
se be nem mehetett senki. Ezek után hiába gondolkodott, nem
tudta megfejteni a talányt. Egyébként két napja, amióta
François ágya mellett aludt, minden azt mutatta, hogy a
betegsége, ha nem is javul, de legalább nem rosszabbodik. Volt
egy pillanat, amikor azt gondolta, hogy talán nem is méreg
okozza a bajt, hanem valami rontás vagy varázslat van ezen az
emberen. El is határozta, hogy másnap majd átnézi az ágyát
meg az ágyneműjét. Aztán visszasüllyedt a karosszékébe, és
magára húzta a földre csúszott takarót. Még egy pillantást
vetett a kandallóra, és a magasra csapó lángokat látva
megállapította, hogy biztosítani fogják a szoba melegét. A
hasábok még csak félig égtek el, reggelig biztosan kitart a
parazsuk. Ekkor hallotta meg a második farkasordítást.
Azonnal az ablak felé fordult. A behúzott függönyökön át is
bevilágított a hold baljós fénye. Philippus megborzongott. Épp
elég jól ismerte a farkasokat ahhoz, hogy ez az üvöltés
nyugtalanná tegye. Ugyanakkor meg mert volna esküdni, hogy
ebben az üvöltésben volt valami panaszosan emberi. Pedig az
Európában terjedő legendák ellenére tudta, hogy farkasemberek
nem léteznek… legalább annyira nem, ahogy titokzatos méreg
se létezik… Philippus lehunyta a szemét, itt minden titokzatos
és döbbenetes, gondolta, de elhatározta, hogy egészen addig
189 Mireille Calmel

Montguerlhe-ben marad, amíg meg nem fejti e rejtélyeket. Még


ha az életébe kerül is.

Albérie négy lábra ereszkedett a hóban. Még a két világ között


volt, az arca verítékező, véres női arc, de a szügye már egy
farkasé. Leírhatatlan fájdalmat érzett, mintha testének egy
részét kiszakították volna belőle, s mintha azzal együtt
emlékezetét is követelnék. Hiába volt hozzászokva, mégis
minden alkalommal érezte ezt az elidegenedést is. A rossz erő,
amely a magáét követelte, legyőzte, összetörte, ő pedig
lihegett, zihált, mint egy szenvedő állat, amely nem képes
meghalni. Pedig élt, nagyon is élt, aljas és hitvány módon élt.
Egy pillanatra újra látta a bárány tágra meredt szemét, a
szegény állat már megértette, hogy nem menekülhet. A
felhasított torokból felszökő vér ízétől Albérie-t émelygés fogta
el. És mindjárt hányni is kezdett szaggatott ritmusban, rá az
egyik hóval borított sziklára, és reménykedve, hogy kihányja
magából a dühös, gyilkos farkast. De csak az undort hányta ki
magából, majd négykézláb elvonszolta magát a patak partjára.
Fázott. A téli hideg lassan megtette a magáét, de nem törődött
vele. Még jól is esett az iménti heves forróság után, amely
szinte elégette, és elemésztette a józan eszét is az átalakulás
során.
Körös-körül mindent finom porhó borított. Két lapos szikla
közül Albérie kipiszkált egy követ, azután nagy lendülettel
lelökte a hártyás, vékony jégburokra, amely a vizet borította. A
csöndet azonnal megtörte a víz halk csobbanása. Albérie eltolta
az éles jéglapokat, és a kezét a vízbe mártotta. Aztán
leheveredett a hóba meztelenül, és arcát a kezébe temette. A
víz azonnal piros színűvé színeződött. Ezt többször is
megismételte, amíg csak a ragacsos vért le nem tisztította
magáról. Mire kész lett, gaztettének nyoma sem maradt. A víz
mindent bemosott a jég alá. Ekkor gurulni, hemperegni kezdett
a hóban, mintha bele akarna temetkezni. Aztán felnézett a
holdra, és sírva fakadt. A kerek hold, ez az éjszakai nap, lágy
fénysugarakat bocsátott a fehér ünneplőbe öltözött hegyek fölé.
Albérie most már vacogott, de egészen addig maradt, amíg
álmosság tört rá, s megint a két világ között lebegett, élet és
halál között. Minden alkalommal megvárta ezt a percet és
könyörgött a lelkének, hogy hagyja el menni. Elég lett volna
még néhány perc, és vége az állatnak, amelyet úgy gyűlölt. De
most is felkelt, ahogy mindig, mert a túlélés ösztöne mindennél
erősebb volt benne, nem engedte megsemmisülni. A hidegnek
most megvolt az az előnye, hogy elnyomta a test fájdalmait,
még ha a zsibbadt végtagok nem is nagyon tudtak mozdulni.
Albérie kilépett a bozótból, ahová ilyenkor a ruháit szokta
elrejteni, és fogvacogva felöltözött. Mint télen mindig, a
ruhaderék befűzése komoly nehézségeket okozott neki, mert
ujjai nem akartak engedelmeskedni, végül félbehagyta, és
magára terítette a köpönyegét. Most már csak egy gondolat
gyötörte. Huc. Huc, aki várta. Ahogy mindig. Most is ott lesz, a
karjába veszi, gyöngéden elringatja, egészen addig, amíg
elhiteti vele, hogy nem történt semmi. Igen, ott lesz. Albérie
ebbe a bizonyosságba kapaszkodott. Egyedül ez segítette
abban, hogy éljen. Lassan elindult, végig a kőfolyosón, amely
az erődítményig vezetett, s elképzelte őt mosolyogva,
megnyugtatón és figyelmesen. Finom balzsammal fogja majd
masszírozni kezének és lábának elgémberedett ujjait, amíg
végül ez a dermedtség és mindaz, ami történt, rossz emlékké
válik. Nem beszélnek, nem szólnak egymáshoz. A csend
kettejük cinkos világa, sokkal inkább, mint a szavak. Albérie
arra gondolt, hogy Huc érti őt. Szereti. És várja.
És mégis, ezeket a bizonyosságokat kezdte megingatni a
szorongás, amely, ahogy a szobájához közeledett, mindjobban
191 Mireille Calmel

elhatalmasodott. Huc, amióta a legutóbb megint


visszautasította, megváltozott. Albérie mindig azt hitte, hogy
férje szerelme megváltoztathatatlan, de vajon valóban így van-
e? Nem vette-e el tőle az utolsó reményt is ezzel a vallomással?
Albérie az ajtó gombjára tette a kezét. Ott, az ajtó és a fal
mögött van a szobája. Rendes körülmények között felmelegíti a
kandallóban égő tűz. De most hideg. Már oly régóta nem megy
be, és nem éleszti fel a parazsat. Az éjszakákat legtöbbször
Loraline-nál tölti a barlangban, segít és vigyáz, hogy ne
mulasszon el semmit. Ezt megígérte a nővérének.
Most tétovázott, és az ajkába harapott. Mi lesz, ha Huc
ezúttal megfeledkezik róla? Ha nem lesz ott? Nem tudta tovább
visszatartani magát. Kimerült volt nagyon. Elfordította a
gombot, a zár csikorgott és engedett. A kandalló fényénél
azonnal meglátta őt, s a szíve úgy dobogott, hogy majd kiugrott
a helyéről örömében. Huc ott volt. Albérie rámosolygott, és
elindult át a szobán, majd elé lépett, hogy odabújhasson hozzá.
És amíg Huc magához szorította, Albérie teleszívta magát
férje ismerős szagával, hogy újra megtalálja saját magát. És
ekkor megfagyott az ereiben a vér. Szaglászott még egy kicsit,
hogy bizonyosságot nyerjen, de nem tévedett. Hucből egy
idegen parfüm illata áradt. Kedve lett volna ellökni magától és
felpofozni, elszaladni, de nem mozdult. Nem, meg se mozdult.
Huc megcsalta. Mégpedig Antoinette de Chazeronnal. Megint
ezek, megint ezek lopják meg, szétrombolják azt, ami hozzá
tartozik, ami az övé és a családjáé.
Huc gyengéden ringatta, simogatta a még nedves és kócos
haját. Albérie sírva fakadt, amivel azt is beismerte, hogy nem
tud mit tenni… Huc nem kérdezett. Ilyenkor, utána, nem
kérdezett soha. Albérie sírt, és közben keresett, de hiába
keresett egy olyan zugot Huc vállán, ahol az ő szaga ne
keveredett volna riválisa szagával. Aztán szépen lassan meg
nyugodott. Huc megcsalta, de ott volt, vele. Tehát még nem
késő. Ez megvigasztalta. Mindig gyűlölte, de ettől a pillanattól
kezdve sokkal jobban gyűlölte Antoinette de Chazeront.
A délelőtt derűsen telt. Az ájtatosság alatt, amit Bertin atya
tartott, aki télen mindig Montguerlhe-be sietett, nehogy az.
Úristen elhagyja az ott lakókat, Albérie jobban szemügyre vette
Antoinette-et. Ilyenkor mindannyian összegyűltek a
vártoronnyal szomszédos kis kápolnában, és amióta François
beteg volt, a szokásosnál is nagyobb buzgalommal. Albérie
azon bosszankodott, hogy milyen ostoba volt, és az ajkába
harapott. Hogyhogy ezt nem vette észre? Hiszen a szenvedő
álarc mögött Antoinette sugárzik! A hasa enyhén gömbölyödik.
Albérie önkéntelenül rászorította a tenyerét a saját hasára,
amelyet makacsul meddővé akart tenni. És főleg Antoinette
tekintete volt árulkodó. Ahányszor ránézett az intézőre, a
szeme úgy felragyogott, mint a gyertya lángja, amikor
meggyújtják. Szerelmes Huc de la Faye-be, ez nyilvánvaló. De
ő vajon szereti-e? Albérie erre nem tudott válaszolni. Huc arca
gondterhelt volt, ismerte ezt az arcot, ilyen szokott lenni
tragikus napok után.
Tudta, hogy reggel, miután elváltak, az a fiatal, Philippus
nevű orvos beszélgetett Huckel. Összetalálkoztak a folyosón,
és Albérie hallotta a beszélgetésüket. Philippus azt kérdezte,
hogy van-e sok farkas a környéken, és elmondta, hogy az éj
közepén farkasüvöltésre ébredt. Huc azt mondta, ő nem
hallotta, de megnyugtatta az orvost, hogy előfordul az ilyesmi.
Albérie úgy érezte, hogy rosszul hazudik, bár Philippus nem
erősködött. Huc aztán François-ra terelte a szót, aki jobban
volt, mert az orvost reggeliért küldte. Albérie nyugtalan volt.
Ez az orvos az oka, hogy Loraline már két éjszaka nem tudta
beadni François-nak a megfelelő méregadagot.
Miközben a pap befejezte az imát, Albérie már Philippust
193 Mireille Calmel

nézte. A férfi előtte állt, így nem tudhatta, hogy Albérie figyeli.
„Ha az orvos észreveszi, hogy Huc és Antoinette viszonyt
folytat, feltételezheti, hogy ők a bűnösök – gondolta Albérie
hirtelen. – Másokkal ellentétben, ez az ember nem ostoba, és
bizonyára sejti, hogy François betegsége nem természetes
folyamat.” S ha elmondaná, amit felfedezett, és belekeverné
Hucöt, Vollore ura őt is biztosan éppúgy felkötteti, mint
Benoît-t. Albérie akkorát nyelt hirtelen, hogy énekhangja,
amely eddig együtt szólt a többiekével, egy más, hamisan szóló
hangon elakadt, amire Antoinette két szobalánya félig
mosolygó, félig megütközött képpel nézett rá. De Albérie nem
törődött velük. Arra gondolt, hogy miközben a feladatára, a
küldetésére koncentrált, úgy elhanyagolta a férjét, hogy más
karjába taszította. És az a másik nagyobb veszélybe sodorja
majd, mint ő, a saját üzelmeivel. Akár van Philippus, akár
nincs, az éjjel François de Chazeronnak meg kell kapnia az
adagját. És még a héten vége lesz. És Philippus hiába fog
gyanakodni, nem lesznek bizonyítékai. Hucnek pedig nem lesz
köze François halálához, de azt se hiheti, hogy Loraline a
gyilkosság kieszelője. Albérie tökéletesen elszánt volt. Ha Huc
elfogadja a mérgezésről szóló feltételezést, ő, Albérie majd el
tudja intézni, hogy Antoinette-re hárítsa a gyanút, és akkor
egyedül Antoinette lesz felelős François haláláért. Az úrnőnek
van indítéka! François már az útjában van! Ezért kezdett
viszonyt az intézővel – mert Albérie biztos volt benne, hogy
Antoinette Huc szeretője, ahogy abban is, hogy Huc,
bármennyire gyűlöli is François-t, a gyilkosát nem tudná
tovább szeretni.
Albérie kedve egészen felderült. Végül is nincs miért
nyugtalankodnia. Mielőtt kifutna az időből, mindennek vége
lesz.
Albérie ezen az estén is biztos kézzel és zárkózott arccal merte
ki a tálkákba a sűrű levest. Utána behúzódott a helyiség egyik
sarkába, és várt. Huc az asztal egyik végében Antoinette-tel
evett. A társalkodónők, hárman, az asztal másik végén ültek.
Albérie alig ismerte őket. Fiatalok voltak, s inkább egy tyúk,
mint egy róka intelligenciájával dicsekedhettek. Nagyon
unatkoztak Montguerlhe-ben, szenvedtek, hogy a háziak teljes
közönyt mutatnak a társasjátékok, a hímzés, a szövés-fonás
iránt, és nem szapulják a velük egykorú lányokat, akik
mindezeket nem tanulják meg. Antoinette keveset törődött
velük, s hogy ne legyenek folyton láb alatt, rájuk bízta a
babakelengye készítését. Egyedül arra használta őket, hogy az
estéit felélénkítsék egy kicsit. Az egyik lány, bár nem értette,
hogy mit mond, szépen tudott verset mondani, s bánatos kis
hangja nagyon megható volt. A másik kettőnek szépen csengő
énekhangja volt, s dalaikat Antoinette hárfán kísérte.
Montguerlhe-ben létük és szerepük itt véget is ért.
Albérie mindenesetre elégedetten látta, hogy a vacsoránál
ülők élvezettel elfogyasztották a levest. A maradékból adott a
személyzetnek, és felvitt belőle Philippusnak is, aki továbbra is
kitartott amellett, hogy nem hagyja egyedül François-t, éjjel-
nappal vele marad, lemond minden szórakozásról, kivéve a
kápolnában tartott ájtatosságokat.
Albérie mindig nehezen győzte le az undorát, amikor az ágy
mellett lehajolt, s amíg letette a tálcát, megcsapta őt François
rossz szagú lehelete. Minden alkalommal akaratlanul is az
jutott eszébe, hogy ennek az embernek a bűzös lehelete
gomolygott Isabeau arca fölött is. Ilyenkor azzal nyugtatta
magát, hogy nemsokára úgyis meghal, bár valami
szúrószerszámmal a legszívesebben azonnal maga végzett
volna vele.
De ezen az estén nem gondolt erre, talán az alattomos
195 Mireille Calmel

félelem miatt, hogy elvesztheti a férjét, aki megzavarta


számításait. Most csak arra koncentrált, hogy François és
Philippus megegyék a levest, amit eléjük tesz.
Három órával később már az egész ház mélyen aludt, hála a
mákkivonatnak, amivel Albérie megfűszerezte a levest. Erről
személyesen is meggyőződött, olyannyira, hogy még
Antoinette-hez is benézett, s megállapította, hogy egyedül van.
Megkönnyebbülten hagyta el a szobát. Egyébként az alvó
Antoinette olyan volt, mint egy törékeny kis virág. „Milyen
könnyű volna megölni!” – gondolta Albérie szinte győztesen.
De hagyta, álmodja csak lelkiismeret-furdalás nélkül
házasságtörő álmait. Eljön még az az idő is, hogy rá kerül a
sor. Férje ágyára is vetett egy pillantást. Huc horkolt. Legalább
ezen az éjszakán nem csalja meg.
Albérie arról is gondoskodott, hogy az őr, aki François ajtaja
előtt strázsált, ne kapjon a levesből. Ez az ember tehát
virrasztani fog, és biztosan tanúsíthatja majd, hogy senki nem
lépett be a szobába. Ő maga természetesen – erre parancsot
kapott – nem zavarhatja meg urát a pihenésben, és néhány óra
múlva felváltja őt egy másik őr. Philippus pedig holnap nem
tehet mást, csak megállapíthatja a dolgot, ami nemsokára
megtörténik.
Albérie bement a szobájába, és betolta maga mögött a
reteszt. Működésbe hozta a titkos átjárót, és könnyű szívvel
indult el az unokahúgához.
Philippusnak érdekes álma volt ezen az éjszakán. Amikor
felébredt, egy nagyon szép és szomorú női arcra emlékezett. A
nő François de Chazeron fölé hajolt, aki a kezét kinyújtotta
felé, hogy megállítsa valami bizonytalan mozdulatát. Erre a nő
felkelt, odalépett Philippushoz, szinte megérintette, és közben
kedvesen mosolygott. És Philippus megnyugodva lehunyta a
szemét. Ezen a reggelen semmi más nem volt a fejében, csak
az, hogy álmodott. Ezenkívül el volt gémberedve, a nyelve
száraz volt, és a szájpadlásához tapadt. Elég volt egy pillantást
vetnie Vollore urára, és máris igazolva látta a félelmét. Az arca
ólomszürke volt, és csorgott róla a veríték. Szája szélét barna
lepedék keretezte. Philippus felkelt. Minden tagja fájt, mert
kényelmetlen pozitúrában aludt el. Pedig elhatározta, hogy nem
a fotelben fog aludni, hanem a szalmazsákon, amit Albérie
asszony hozatott fel számára még az este, de nem volt ideje
lefeküdni. Ülve aludt el egy pillanat alatt, és egész éjjel meg se
moccant. Hosszan nyújtózkodott, aztán az ajtóhoz ment.
Egyetlen mozdulattal felrántotta, mire a kint üldögélő őr
ijedten felpattant.
Philippus köszönt, aztán megérdeklődte, nem volt-e az
éjszaka látogató. Az őr határozott volt: sem ő, sem a társa, aki
az éjszaka első felében teljesített szolgálatot, nem aludtak el
egy pillanatra sem. Az éjszaka folyamán nem járt senki a
folyosón. Philippus visszament a szobába, mert hallotta, hogy
François megint hány. Egy edény fölé hajolt, amely már szinte
tele volt, s már csak epét és vért hányt apró löketekben.
Philippust elöntötte a méreg. Ha nem jött be senki az ajtón,
akkor hazudtak neki. Kell lennie valamilyen járatnak a
falakban. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat. Valaki
megmérgezte őket! Őt és François-t! Bárki lehetett, aki a
konyhába bejáratos.
Amikor François nyögve befejezte, Philippus odament
hozzá, és egy kis tálban citromfüves vizet adott neki. A
kandalló közelében tartotta, hogy langyos legyen.
– Mossa le az arcát, uram – ajánlotta és egy törülközőt is
letett mellé.
François fogvacogva, riadt arccal engedelmeskedett.
Philippus segédkezett, aztán François visszahanyatlott, de alig
engedte el magát, az egész elölről kezdődött. Két órán keresztül
197 Mireille Calmel

öklendezett apró szakaszokban, úgyhogy Philippus a végén


már azt hitte, hogy a dózis, amit kapott, halálos volt. De a
hányás abbamaradt.
Antoinette szokás szerint ebéd előtt benézett a beteghez, és
látszott, hogy zavarja a szobában terjengő bűz. Philippus
kimerült volt, mert folyton tartania kellett az erőlködő
François-t, aki egyre gyengébb volt, s néha majdnem
belebukott a mocskos edénybe.
– Jobbat vártam – jelentette ki Antoinette az emberi roncs
előtt állva, aki a férje volt. François ekkor már kimerülten
aludt, a szája nyitva volt, a teste remegett, néha meg
megrándult. – Mi történt, Philippus úr?
Philippus jobbnak látta, ha semmit nem leplez le. Csak
annyit mondott, hogy az ilyen visszaesés a betegségnek ebben
a stádiumában előfordul. Mindenki gyanús volt ebben a
házban, és Philippus már észrevette, hogy a ház úrnője a
férjénél sokkal jobban érdeklődik az intéző iránt. Csak annyit
kérdezett, hogy nem ébredt-e fel az éjjel a férje nyöszörgésére,
de Antoinette erre azt felelte, csak arra emlékszik, hogy amint
lefeküdt, azonnal elaludt. S amikor azt is hozzátette, hogy
valószínűleg túl sokat aludt, mert keserű szájízzel ébredt,
Philippus feltételezte, hogy őt is elbódították, de még korainak
tartotta beszélni róla, így következtetéseit egyelőre megtartotta
magának. Ha Antoinette is beleártja magát a dologba, mindent
összekavarhat. Inkább kikísérte hát, kérte, hogy ha lehet, senki
ne zavarja a ház urát, és hogy mentse ki a háziak előtt, mert
hiányozni fog az ájtatosságokról is. François mellett akar
maradni, mondta, nemcsak azért, mert pihenésre van szüksége,
hanem azért is, mert nem kizárt, hogy lesz még újabb rohama
is.
Antoinette egyetértett vele, és boldog volt, hogy elhagyhatja
a pestisbűzös szobát. Philippus odaadta az őrnek a hányadékkal
teli edényt, hogy ürítse és tisztítsa ki, aztán módszeresen
átvizsgálta a szobát. Minden gyanús vagy kiugró követ
megkopogtatott, de semmit nem talált. Nyugalmat erőltetett
magára.
Amikor François öt órával később felébredt, úgy tűnt,
jobban van, ezért Philippus nyugodtan kérdezősködhetett.
– Álmodott-e az éjszaka? – kérdezte először.
– Igen, ahogy gyakran, amióta ez a betegség rám tört. Egy
árny hajol fölém, és megnyugtat, hogy aludjak nyugodtan, ő
majd vigyáz rám.
Philippus nem akarta mutatni, de örült ennek a vallomásnak.
– És ismeri?
– Kicsodát?
– Hát ezt a jó tündért.
– Hát, nem tudom, uram… Az a benyomásom, hogy az
arcvonásai nem ismeretlenek, ugyanakkor mégis úgy érzem,
hogy idegen. És mégis, mintha mindig is mellettem lett volna a
homályban, mintha minden lépésem fölött őrködött volna… De
végül is nem igazán látom, csak rájövök, hogy ott van,
kitalálom. És nem tudnám azt mondani, hogy megszólít, még
kevésbé, hogy szeretnék emlékezni rá. Egyben biztos vagyok:
nem jó tündér.
Philippus arca megrándult.
– Ezt mire alapozza?
François kiábrándultan nevetett.
– Ön azt mondta nekem, hogy éppúgy lelkesedik az
alkímiáért, akárcsak én. Ez esetben tudnia kell, hogy az arany
nem az Úristen kovácsműhelyéből csordogál. Van az ágyam
alatt egy ládika. Vegye elő, kérem!
Philippus lehajolt, és előhúzott egy szépen megmunkált
dobozt. François végighúzta a kezét a láncon, amely a
nyakában lógott, megtalálta a doboz kulcsát, lekapcsolta róla,
199 Mireille Calmel

aztán odaadta az orvosnak. Philippus kinyitotta a zárat, s


amikor meglátta a különös formában megdermedt aranyöntést,
meglepetésében elfüttyentette magát. François de Chazeron
ezután minden szót jól meggondolva elmondta annak a tragikus
epizódnak a történetét. Philippus szó nélkül hallgatta, közben
elmerengve simogatta a sima és matt fémfelületet.
– Gyakran töröm a fejem azon, hogy mire kell gondolnom e
furcsa alakzat láttán… De ma már tudom. Fordítsa meg!
Philippus megfordította, és amit látott, szembeszökő volt. A
véletlen egy profilt alakított ki az anyagból. Egy szörnyprofilt,
a homlokán két szarvval.
– Amikor az üzenet világossá vált számomra, bizonyítékra
volt szükségem. Analizáltattam az aranyat, mert nem hittem,
hogy „Ő” az, nem hittem „Benne”. És megfizettem az árát,
uram. Úgy szenvedek, mint a legutolsó becstelen inas. És a
hírvivője idejön megbizonyosodni, hogy még nem haltam meg.
Mert nem halhatok meg, csak ha már elég büntetést mért rám.
Philippus nem akart megjegyzéseket fűzni a dologhoz.
Különben se hitt a pokol munkálkodásában, hanem csak az ima
isteni erejében. Ismerte ezt a szöveget. Sok alkimista állította,
hogy a Nagy Mű a bölcsek köve reményében szövetséget
kötött az ördöggel, a sátánnal. Biztosan hittek is ebben,
legalábbis azok, akik csak pénzt és hatalmat reméltek a bölcsek
kövének felfedezésében. De találkozott igazi tudósokkal is,
akiknek egyetlen célja a lélek tökéletessége volt. Ez a cél
lebegett Philippus szeme előtt is.
Amibe François de Chazeron belekeveredett, az nem volt
más, mint ügyes machináció. Talán egy őrült műve. De a
nagyúr történetében egyvalami mégis igaz volt. Valamiért
büntetik, valamiért fizetnie kell. S ha nem a kutatásai miatt,
akkor miért?
Csend volt. François nehezen lélegzett.
– Vannak-e Montguerlhe-ben föld alatti járatok? – kérdezte
Philippus.
– Nem. Nyugodtan állíthatom, hogy nincsenek.
Gyerekkoromban hallottam erről. Mesélték, hogy a százéves
háború idején titkos utakon nemes lovagok érkeztek
Montguerlhe-be, és kardokat kovácsoltattak, késeket
köszörültettek az itt rejtőzködő különleges
fegyverkovácsokkal. Előttem az apám, én pedig szintén,
egészen gyerekkoromtól kezdve folyton a dombokat kutattam,
kerestem, hogy hol lehet a föld alatti utak bejárata, és még a
falakba is belefúrattam. De tudja, négy generáción keresztül
senki a családomból nem talált semmit, és a családi
feljegyzésekben sincs semmi, ami igazolná azt, amit a legenda
állít. Az én betegségemnek, szenvedésemnek, Philippus uram,
nincs más reális oka, mint az, amit az imént elmondtam, erről
biztosíthatom.
Philippus nem vitatkozott. Végső soron oly mindegy, hogy
mit hisz François de Chazeron. Sokkal többet érne, ha pihenne
egy keveset.
Neki pedig, a maga részéről megvolt a saját elképzelése. A
talányos jelenség a következő éjszakán is el fog jönni, akkor
majd jól figyel, és különválasztja az álmot a realitástól. Bezárta
a ládikát, becsúsztatta az ágy alá, és a kulcsot visszaakasztotta
a tulajdonos nyakába. Most már készen állt az igazság
fogadására.
Tizedik

Isabeau már jó ideje látta, hogy egy fekete szempár követi


minden mozdulatát az ablakon át, de csak mosolygott rajta, és
továbbra is makacsul a munkája fölé hajolt. Lassan délutáni
homály lopózott a bolt hátsó helyiségébe, ahol néhány napja
dolgozott, és ahol egyelőre inkább az agyát, mint a kezét
használta, mert bizony újra meg kellett tanulnia az öltések
rendjét. Rudégonde egy zsorzserett* összeállítását bízta rá,
amelynek az anyaga Flandriából származott, és igen drága volt.
Amikor Isabeau megtudta, hogy a kis ruhadarab a király anyjáé
lesz, először pánikba esett. Ügyetlen keze nehezen bánt még a
finom tűvel. Mi lesz, ha téved, és tönkreteszi a művet néhány
rossz öltéssel? Azt mondta, talán jobb lenne a rendelésre
készülő hímzéseket valami kis zsebkendővel kezdeni, de
Rudégonde hallani se akart róla.
– Felejtsd el, hogy a királynénak lesz, gondold azt, hogy van
egy finom, kellemes anyag a kezedben, amivel dolgozol. Az
anyagot tiszteld. Alkalmazkodj hozzá, szánj rá időt, Isabelle, és
akkor le fogod győzni a félelmet.
Engedelmeskedett, de előtte egy órán keresztül gyakorolt
egy közönséges vászondarabon, hogy újratanulja az öltéseket.
Érdekes módon ez nem is ment nehezen, s hamar rájött, hogy
Rudégonde-nak igaza van.

* Finom lenvászonból készült ing, amelyet a ruha alatt hordanak


A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 202

Amióta Párizsba érkezett, folyton félt. És ez valami zsigeri


félelem volt. Már az első éjszaka azon gondolkodott, hogy
vajon mitől lehet, de most már tudta. Az utóbbi évek folyamán
el kellett felejtenie azt a lényt, aki volt, s vele együtt mindent,
amit tudott, mégpedig azért, hogy mindaz ne hiányozzon neki.
Hiszen úgy gondolta, hogy soha nem fog visszatérni. Most
pedig éppen egy ellenkező utat kell bejárnia, és ez rémítette
meg. A tagadás, a felejtés elaltatta a fájdalmat, amit ő a világ
minden kincséért sem akart volna felébreszteni. Pedig ennek
most meg kellett történnie. Épp elmúlt harmincéves. Még nincs
túl késő, hogy újra éljen és szeressen.
A munka lassan, óvatosan haladt. A többi lány vidáman
fecsegett és nevetgélt körülötte, s Isabeau hallotta, de nem
hallgatta őket. Nem akart figyelni és szórakozni, mert az
ingecske oldalán most nagyon finom öltésekkel kellett
dolgozni, nehogy majd bántsa annak a bőrét, aki hordani fogja.
Csak akkor kapcsolódott be a beszélgetésbe, amikor szünetet
tartottak. Először ebéd idején volt szünet, aztán délután még
kétszer. Egyébként a fehérnemű-készítő műhelyben télen-
nyáron késő estig folyt a munka. Rudégonde-ot ritkán látták, de
mindig hallották, mert folyton dolgozott, ő fogadta elöl a sok
nemes hölgyet. Néha hátraszólt és kért egy-egy anyagot, s
ilyenkor valamelyik lány, aki éppen nem dolgozott, elszaladt
érte. Isabeau mindezt érzékelte, de nem emelte fel a fejét a
munkából. A király anyjának dolgozott, és azt is tudta, hogy
Rudégonde megbecsülésének jele, hogy éppen rá bízta ezt a
munkát.
Amikor eljött a szünet ideje, Isabeau elhatározta, hogy
megnézi, ki az, aki oly kitartóan nézte őt, de amire felemelte a
fejét, és kinézett az ablakon, az illető már eltűnt. Egy pillanatra
elszomorodott, de aztán vállat vont, nyújtózkodott egyet, és
követte a társait, akik addigra már egy-egy köcsög tejjel és
kenyérrel a kezükben faltak és tréfálkoztak. Rudégonde
jóltartotta őket. Akkor lépett be ő is nagy nyájasan közéjük,
amikor Isabeau épp kiszolgálta magát.
– Jaj, kedveseim, ez a vén Blois hercegnő igazi átok –
mondta, és egy székre roskadt. – Már ott tartok, hogy kiver a
hideg veríték, ha látom, hogy belép a boltba. Nincs ízlése, de
azzal henceg, hogy mindenhez ért. Lemér utánam minden rőf
anyagot, folyton változtatja a kívánságait, még ha egy egyszerű
kis hímzésről van is szó, és a végén kijelenti, hogy az anyag
nem áll jól neki, kezdjük elölről.
– Hogy is lehetne másképp – mulatott Blanche, aki szeretett
gúnyos megjegyzéseket tenni a kliensek háta mögött –, hiszen
olyan fakó és ráncos, hogy az embernek az az érzése, egy
vízköpőt kell öltöztetnie.
Isabeau hagyta, hogy a többiek hangos hahotázása őt is
magával sodorja. Milyen jólesett közéjük tartozni, gondtalanul
összekacsintani velük. Rudégonde kaján tekintettel, játékosan
rájuk mordult, de aztán elszaladt, mert egy kis csengő jelezte,
hogy újabb látogató érkezett.
Blanche lábujjhegyre állt, és kinézett a kis leselkedő-
nyíláson, aztán egy nehézkes, testes járást utánzott, az arca is
eltorzult, és bandzsított is hozzá. Ameline és Françoise
felváltva mondták a neveket, de nem találták el, mert Blanche
tovább mutogatott, egészen addig, amíg kimondták a
gúnynevet: Ökör-Szív. Blanche nevetve tapsolt, a másik
kettőből kitört a nevetés.
– Az meg ki? – kérdezte Isabeau, akinek tetszett a játék, de
egy kicsit kirekesztettnek érezte magát.
Françoise karon fogta, és bátorította, hogy nézzen ki ő is a
nyíláson. A boltban egy kövér, tarka színekbe öltözött, vörös
arcú egyén fél térdre ereszkedve, két kezét könyörögve
Rudégonde felé nyújtva rimánkodott.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 204

– Ökör-Szív a hentesek testületének mestere – sóhajtotta


Françoise. – Már fél éve buzgón udvarol Rudégonde-nak, nem
telik el nap nélküle. Hol mindenféle nyalánkságokat küld neki,
hol válogatott, finom húsokat. Nevetséges, de azért derék
ember, akit Rudégonde-nak sehogy se sikerül eltávolítani
anélkül, hogy meg ne sértené. Pedig nagyon unja már.
A két lány nevetett, de Isabeau visszahúzódott, a szeme
könnybe lábadt. Amikor a két lány felé fordult, azok
abbahagyták a nevetést. Isabeau félretolta őket, és kiment az
udvarra. Sápadt volt, és hiába próbált uralkodni magán, sírva
fakadt.
Egy perc múlva Blanche, Françoise és Ameline zavart
képpel utána mentek. Isabeau egy hóval borított hordóra ült,
nem érdekelte, hogy havas. A lányok eléje kuporodtak,
Françoise egy zsebkendőt adott neki. Isabeau rájuk nézett, és
szomorúan elmosolyodott.
– Ne haragudjatok – hebegte, mielőtt belefújt a hímzett
monogramos vászonkendőbe.
– Ugyan, te ne haragudj, ha megbántottunk, még ha nem is
tudjuk, mivel – válaszolta Ameline, és melegen megszorította a
kezét.
Isabeau megrázta magát.
– Nem ti vagytok az oka… – mondta. – Csak amit láttam,
emlékeztetett valamire, amit el kellene felejtenem.
– Ha nem akarod, nem kell, hogy elmondd – jegyezte meg
Blanche.
– Menyasszony voltam, már régen történt – kezdte el mégis
Isabeau –, és ahogy az imént Ökör-Szív, az én vőlegényem,
Benoît is így, fél térdre ereszkedve kérte meg a kezemet.
Tudjátok, ez volt életem legszebb napja.
Isabeau előhúzta a ruhája alól a láncot, amelyre a
jegygyűrűje volt felfűzve. Olyan dúlt volt az arca, hogy a
lányok csak álltak mellette csendben, s lélegzetet se vettek.
Isabeau megsimogatta a gyűrűt.
– Ő meghalt – mondta. – Az esküvőnk napján.
– Jaj, istenem! – szakadt ki egy sóhaj Ameline-ból, s a kezét
gyorsan a szája elé kapta.
Isabeau szomorúan ránézett. Még soha senkinek nem
mondta el ezt a történetet. A tekintete most megtelt gyűlölettel,
a keze ökölbe szorult. Felemelte a fejét, és úgy mondta:
– Meggyilkolták, mert meg akart védeni engem a nagyúrtól,
aki megkívánt. Dacolni vele maga a halál, ezt mondta nekem
Benoît. És igaza volt.
Isabeau nagyot sóhajtott, és öklével elszántan megdörzsölte
a szemét. El akarta kergetni ezeket az emlékeket.
Megint hullott a hó, finoman, csendesen, s csillogó, hab
fehér ékszerekkel díszítette a négy kis főkötőt.
– Be kell mennünk – mondta Ameline, és kedvesen a karját
nyújtotta.
Isabeau habozás nélkül belekapaszkodott. Bent pedig,
miközben Ameline és Blanche előresiettek a hátsó helyiségbe,
Françoise még elkapta Isabeau karját, és megkérdezte:
– És az a nagyúr aztán megerőszakolt téged, igaz?
– Igen – válaszolta Isabeau, és nem fordította el az arcát
társnője fürkésző tekintete elől.
Abban a pillanatban a gyűlölet fátyla ölelte körül őket.
– Remélem, megfizetett érte – sziszegte Françoise, mielőtt
belépett a műhelybe.
Isabeau hirtelen jobban érezte magát. És azt válaszolta,
miközben ő is belépett utána:
– Igen, már megfizetett!

1515. november 9-én este Philippus elfújta a gyertyát. A


szobában sötét volt. A hold fénye is elég volt ahhoz, hogy
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 206

felismerje a titkos bejáratot. Egész nap azon töprengett, hogy


mit kellene tennie, amikor a támadó megjelenik. Először arra
gondolt, hogy el kellene torlaszolni a visszautat, és szólni az
őrnek, de aztán rájött, hogy ez nem jó ötlet. Valószínű, hogy a
fiatal nő, akit az előző este félálomban látott, cinkosa lehet egy
házbeli valakinek, és talán csak egyszerű végrehajtó. Ha így
van, és csak őt teszik ártalmatlanná, akkor még nem menekül
meg François de Chazeron. Ebben az ügyben a teljes igazságot
kell felderíteni, bármilyen mocskos dologról van is szó.
Philippust nem annyira a bűnös érdekelte, hanem inkább a
titok, ami a dolog mögött rejlik. Márpedig a talányoknak ő
soha nem tudott ellenállni.
A vacsorát most is, mint mindig, Albérie hozta fel. Amikor
húsz perc múlva visszajött, úgy tűnt, hogy François és
Philippus befejezték az evést. A vár ura meg is ette, amit
kapott, de Philippus a maga adagját óvatosan egy
bőrtarisznyába öntötte, és az egyik bútor mögé rejtette.
Aztán beburkolózott a takarójába, és kényelmesen
elhelyezkedett a karosszékében, ugyanúgy, ahogyan előző este.
Nem messze tőle François de Chazeron már mélyen aludt.
Persze horkolt, és minden lélegzetvételnél sípolt is, miközben
savas, bűzös leheletet fújt maga köré, mert nyitott szájjal aludt.
Philippus úgy állította a fotelt, hogy egyetlen fejfordítással
beláthassa az egész szobát. Egyébként kizárásos alapon
gondolkodott: az egyik falszakaszt elfoglalta az asztal és egy
láda, amelyen mindenféle tárgyak voltak, ezt mind el kellett
volna mozdítani ahhoz, átjárhassanak rajta. A vele szemben
lévő fal, ahol az ablak volt, túl közel volt a beteghez. Egy titkos
ajtó ugyan még elfért volna ott, de Philippus elvetette ezt a
feltételezést, mert előző este a látogató az ágy másik oldala
felől hajolt François fölé, és akkor meg kellett volna kerülnie a
beteget ahhoz, hogy onnan közelítse meg. A harmadik, hátsó
falon volt az ajtó, és mivel mögötte az őr állt, az az oldal se
lehetett. Az ajtó maga nem volt olyan vastag, hogy abban elfért
volna egy rejtekajtó. Maradt a széles és mély kandalló. Tőle
balra egy lábas kandeláber foglalta el a fennmaradó helyet,
jobb oldalon pedig az ágy feje támaszkodott a kőfalnak.
Philippus már sok olyan házat, épületet látott, ahol a
kandallókémény ilyen elnagyolt módon, közvetlenül épült bele
egy vastag falba. Meggyőződése volt, hogy az a fiatal nő onnan
lépett elő.
Odakint felkelt a szél, időnként fütyülve végigsöpört a
kéménykürtőn, és lángnyelveket csalt elő a parázsló
hasábokból. Philippus kicsit kábult volt, de hagyta, elengedte
magát. Persze éhes volt, korgott a gyomra, de már megszokta,
hogy erre nem kell odafigyelni. Tudta, hogy az éjszaka hosszú
lesz. Az érzékeit készenlétben tartotta, mint amikor az erdők
mélyén megbújó rossz hírű fogadókban szállt meg, és csak fél
szemmel aludt, közben a fülét hegyezte, hogy a legkisebb
neszre is ugrani tudjon.
Végül nem is az a könnyű csikorgás volt az, ami
bóbiskolásából felriasztotta, hanem inkább egy jelenlét érzése.
Csak résnyire nyitotta ki a szemét, de nem mozdult.
Egy árnyalak suhant el mellette, tetőtől talpig köpenybe
burkolózva, és egyenesen az áldozatához sietett. Ott
kicsúsztatott egy kis flakont a köpönyege ujjából, és egy kevés
folyadékot az ujjára csöpögtetett belőle. Philippus
reflexszerűen oda akart kapni, hogy megállítsa, de aztán
legyőzte magát. Ha ez a méreg, ellenmérge is van, ebben
bizonyos volt. Lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy a nő az
ujjait végighúzza François ajkai között, aki erre furcsa röfögő
hangon kicsit nyöszörgött. Erre a fiatal nő lassan megfordult,
mire Philippus lecsukta kíváncsi szempilláit, és csak egy
egészen keskeny kis rést hagyott, amely arra azért elég volt,
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 208

hogy megcsodálhassa a tökéletes arcú nőt, aki a fakó fényben


fürkészve nézte őt.
Philippus szíve hevesen vert. A nő pontosan vele szemben
állt, mozdulatlanul, és ajkán gyöngéd mosollyal nézte őt
színlelt kiszolgáltatottságában. Hirtelen az volt az érzése, hogy
az előző éjszaka is ugyanígy vizsgálgathatta őt. Ez a tekintet
lehetett, ami félig felébresztette. Philippus megborzongott,
mert hirtelen eszébe jutott, hogy őt is megmérgezhette volna.
Vajon miért nem tette meg, amikor a jelenléte láthatólag
zavarja őt a mesterkedéseiben?
Amikor a nő egészen közel lépett hozzá, Philippus teljesen
becsukta a szemét, mert félt, hogy észreveszi a ravaszkodását.
A torkában dobogott a szíve, és nem tudta, hogy félelmében-e
vagy zavarában attól, hogy hirtelen erős, szinte állati
pézsmaszag csapta meg, amely nyugtalanító, mégis kellemes
volt. Várt. És ekkor egy egészen kicsit érdes száj ért az
ajkaihoz, végtelenül gyöngéden, és azonnal el is szakadt tőle. A
következő pillanatban a nő már nem volt mellette, még a lépteit
se lehetett hallani. Philippus kinyitotta a szemét, és elfojtott
egy örömkiáltást. Más szerkezetekkel ellentétben ez nem a
falban működött, hanem bent a tűzrakó helyen. Tisztán látta a
kormos kőkockát, ahogy könnyedén és hang nélkül eltűnik a
semmiben a kandalló tűzterének bal oldalán, s a titokzatos
jelenség az elöl táncoló lángokat súrolva, a keletkezett űrben
eltűnik. Philippus megvárta, amíg a kő visszacsúszik a helyére,
s csak azután mozdult meg.
Először az jutott eszébe, hogy talán halálos csókot lehelt rá a
titokzatos idegen. De ezt nem hitte. Viszont nagyon gyengének
érezte magát. Hirtelen a nadrágjára esett a tekintete, és arra,
ami lába között középen meredezett. Olyan zavarba jött, mint
talán még soha. Hirtelen elöntötte a szégyen, és igyekezett
elfogadható állapotba hozni magát. Csak nem valami
eltévelyedett, perverz erő, ami ekkora vonzalmat ébresztett
benne? Felkelt, és odament François hoz, akinek az arca csúf
grimaszba torzult a méreg hatására, és arra gondolt, hogy talán
mégis neki van igaza. Ebből a lányból a pokol tiltott szépsége
és illata árad. Lehet, hogy ő maga a büntetés?

Isabeau nehéz szívvel távozott a boltból. A nap rosszkedvűen


végződött, pedig társai játékos képzeletük minden tartalékát
bevetették, hogy eltereljék a figyelmét a gyötrő emlékekről.
Fáradt volt, fáradt és összetört. Ráadásul még mindig havazott,
s magasra kellett emelni a lábát, ha haladni akart a kis utcákat
borító ragacsos, havas-saras tőzegben, amit még tovább rontott
a lovak s a nehéz szekerek elé fogott ökrök lépteinek nyoma és
ürüléke.
Isabeau feltűrte a szoknyáját, és végigment a Lingerie utcán,
majd az Aprószentek temetője mellett, aztán rákanyarodott a
Nostre-Dame hídra s onnan a katedrális elé, de közben le
kellett húzódnia a fal mellé, hogy elengedjen egy pompás
hintót a kíséretével. A hintó egymaga kitöltötte a keskeny
utcát, s Isabeau átkokat szórt rá. A felcsapódó latyak a cipőjébe
ment, és a ruháját is teljesen eláztatta. Néhány pillanatig csak
állt reménytelenül, fáradtságtól és idegfeszültségtől esetlenül,
aztán nekitámaszkodott a falnak, és lehunyta a szemét, amely
égett az egész napi aprólékos hímzés után.
Kétségtelen, kicsit könnyített rajta, hogy beszélt Benoît-ról,
hiszen most először fordult elő, hogy kívülállóknak mondta el a
történteket, ráadásul olyanoknak, akik nemcsak megértették,
hanem éppúgy reagáltak rá, mint ő. De ez az eset arra is
rádöbbentette, hogy mennyire sebezhető. Az emlékek kétféle
hiányérzetet ébresztettek fel benne: Benoît hiányát, aki – annak
ellenére, hogy már alig emlékezett az arcvonásaira – még
elevenen élt benne, és Loraline-ét. A lánya folyton az eszében
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 210

járt, amióta átvette tőle a feladatot, bár arra hamar rájött, hogy
csak úgy gondol rá, mint a saját bosszújának letéteményesére,
őrzőjére.
Megfogadta, hogy levelet fog küldeni a Moutier apátságba.
Mert senki sem értesítette eddig Francois de Chazeron
haláláról. Az a gondolat, hogy a nagyúr halála után a lánya is
utána jöhet Párizsba, gyógyírként hatott a szívérc, bár elég
nagy akadály tornyosult még közéjük, hiszen Loraline számára
Isabeau hivatalosan halott volt. Vajon megbocsátja-e azt a sok
fájdalmat és szenvedést, amit ezzel a komédiával okozott neki?
Mit fog szólni, amikor rájön, hogy csak eszköz volt a saját
anyja kezében? Isabeau elkergette magától ezeket a
gondolatokat. Végső soron nincs jelentőségük. Nincs szüksége
a lánya szeretetére, hiszen benne sincs szeretet iránta. Csak azt
szeretné, ha Loraline-nak jobb élete lenne, mint neki. Ennyi az
egész.
Ekkor egy kéz fogta meg a kezét, s arra kényszerítette, hogy
megforduljon s odanézzen. Mumus volt az. A törpe nyájasan
rámosolygott, és egy pillanat alatt cinkos egyetértés támadt
közöttük, bár egy szót se szóltak egymáshoz. Aztán Mumus,
ahogy szokta, a szemét forgatva és mulatságos majompofát
vágva azt mondta:
– Isa elveszettnek látszik. De Mumus mindig megtalálja azt,
ami elveszett. Akár emberekről, akár tárgyakról van szó.
Kétszer már megtaláltalak, harmadszor már el se engedlek,
belle Isa!
Isabeau nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát.
Megérkezése óta nem látta a bolondok királyát. Örült, hogy a
törpe nem felejtette el. Mosolyogva válaszolt:
– Nem vagyok elveszett, inkább csak ügyetlen.
Ügyetlenkedem. De boldog vagyok, hogy látlak. A múltkor
nem hagytál időt, hogy megköszönjem a segítségedet.
Mumus csúfondárosan vállat vont.
– Ugyan, minek az! A másikon mindig segíteni kell, ez
szabály! Egy nap, ha szüksége lesz rá, te is segédkezet nyújtasz
Mumusnak, ebben biztos vagyok. Ez a dolgok rendje, belle
Isa!
Isabeau bólintott. Időnként végigsöpört rajtuk egy-egy
szélroham, és kis hópehelycsomókból kristályos bevonatot
sodort a bundájukra. A hideg a csontjaikig hatolt a nedves
ruhákon keresztül. Isabeau reszketett.
– Gyere! – mondta Mumus, és maga után húzta.
Tettek néhány lépést a fal mentén, aztán Mumus megállt egy
ajtó előtt, amely olyan alacsony volt, hogy Isabeau-nak mélyen
le kellett hajolnia, hogy észrevegye. A törpe előhalászott a
koldustarisznyájából egy kulcsot, és kinyitotta. Isabeau egy
keskeny vágatba lépett, amely a föld mélyébe vezetett. Mumus
nem hagyott időt kérdezősködésre:
– Gyere gyorsan, különben fény derül a titkomra!
Isabeau lekúszott a vaslétrán, amelyet halványan
megvilágított a vágat elején elhelyezett lámpa. Hallotta, hogy
Mumus bezárja maga mögött az ajtót. Aztán megjelentek a feje
fölött az apró lábak és a lámpa. Isabeau nagyon hosszúnak
érezte a létrán a lefelé vezető penész- és dohszagú utat. Végre
Mumus is leugrott az utolsó létrafokról, és letette maga mellé a
lámpát.
– Nem kell félned, belle Isa – mondta és rákacsintott.
– Nem is félek – nevette el magát Isabeau.
Szerette volna elmondani, hogy mennyire nem, sőt, hogy
épp ellenkezőleg, ez a nedves, émelyítő szagú alagút, amelyen
elindultak, szinte megnyugtatja. Montguerlhe-ben olyan hosszú
időt töltött a föld alatt egyedül vagy a farkasok társaságában,
hogy itt sokkal jobban érzi magát, mint a zsúfolt párizsi
utcákon. A tömeg, a bőség, a csúfondáros megjegyzések
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 212

mindig félelmet keltettek benne. A csend nem, a homály és a


sötétség sem. A lába alatt nyüzsgő patkányok sem. Néhány
méterrel távolabb egy másik lámpa halvány fénye táncolt. A
kőfal egyik mélyedésében állt. Amíg odaértek, Isabeau még jó
néhány nagyobb mélyedést látott, amelyekben csontvázak
voltak felhalmozva. Meglepetésében önkéntelenül megtorpant.
Mumus hangosan felnevetett.
– A halottaktól kevésbé kell félni, belle Isa, mint az élőktől!
Ezek már évszázadok óta itt vannak. Azt mesélik, abból az
időből valók, amikor a rómaiak elfoglalták Galliát, s amikor
Párizst még Lutetiának hívták. És biztosan így is van.
Egyébként a fejünk fölött az Aprószentek temetője van. Na de
megérkeztünk.
Valóban, egy újabb ajtó előtt álltak. Mumus elfordította a
kallantyút, aztán egy fénynyaláb, muzsika és nagy színkavalkád
lepte meg Isabeau-t.
– Hozott isten a Csodák Kertjében! – mondta vidáman a
törpe, és félrehúzódott, hogy Isabeau is beléphessen.
A hatalmas termet, amely Isabeau káprázó szeme elé tárult,
vagy negyven nyomorék, koldus és szegény ördög foglalta el
hihetetlen rendetlenségben, de otthonosan. Több felfordított
koporsót látott, amelyeket asztalnak használtak, rajtuk
borosüvegek és mindenféle étel. Az ennivalót lomposan
öltözött vénasszonyok szolgálták fel, s nagyokat vihogva
tűrték, hogy a férfiak megtapogassák a feneküket. Az éhes
népség zsíros kezekkel turkált az étkek között. Az egyik
sarokban, felhasadozott szalmazsákokon, fejtől-lábtól gyerekek
aludtak nyitott szájjal, nagy összevisszaságban.
Ugyancsak a földön, egy deszka fölé hajolva, ami valaha
rulettasztal lehetett, nagydarab, vörös hajú ember osselette-et*
játszott egy láb nélküli nyomorékkal. Mellettük a zenészek egy

* Játék, ahol az egymás után feldobott apró csontoknak a kézfejre kell esniük.
sarabande-ot pengettek, miközben egy kis fekete kéjhölgy
selymes fényű sálba burkolózva a farát rengette csábosan
néhány mohó néző előtt, akik a zene ritmusára tapsoltak.
Mellettük egy fiatal anya pufók csecsemőjét szoptatta, egy
másik teljes erőből elkalapálta semmirekellő gyermekét, aki
agyaggolyókkal dobálózott.
Isabeau tekintete fel alá pásztázott, nem állt meg egy
pillanatra sem, de mégis felfogta mind az egészet, ami elé
tárult, ezt a vidám, csúfondáros, mocskos és csodálatos
nyomorúságot.
Aztán hirtelen elhallgatott a zene. A cigánylány észrevette
Mumust, és egy ruganyos mozdulattal megállt, aztán könnyű,
ringó léptekkel odament, és kimerülten, de tisztelettudón térdre
ereszkedett előtte. Ez a mozdulat elég volt ahhoz, hogy minden
tekintet a bolondok királya felé forduljon. Aztán mindenki
meghajtotta a fejét.
Úgy tűnt, hogy Mumus mindezzel csöppet sem törődik.
Kedvesen, gyengéden beletúrt a lány fekete hajába. Az pedig
felnézett rá, olyan vad, égő tekintettel, hogy Isabeau
kényelmetlenül érezte magát. Mumus megtörte a hirtelen beállt
csendet:
– Barátaim, itt van a szépség, akiről már beszéltem. Belle
Isa.
Két keze közé fogta Isabeau kezét, aki reszketett. És abban a
pillanatban a férfiak, nők és gyermekek mind, óriási zajt
csapva elkezdték csapkodni a tenyerükkel a koporsókat, a
padozatot, a falakat, ki hol állt vagy ült. Isabeau érezte, hogy
kiszalad belőle a vér. Megrémisztették őt ezek a fekete fogú,
buja mosolyú, beesett arcok. Ráadásul felálltak, és
nyomorukban is vendégszeretőn egyre közelebb mentek hozzá,
de így, egy tömegben nagyon ijesztők voltak. Isabeau Mumus
felé fordult. Őt éppen a cigánylány ölelgette, és vadul
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 214

csókolózott vele. Isabeau alig állt a lábán, remegett, és hátrálni


kezdett az ajtó felé. Biztos volt benne, hogy valami újabb
rémálom vár rá.
Amikor felsikoltott, mind megálltak, de ő már nem látott
semmit. Addigra valami végtelen fekete éjszakába süllyedt.

Philippus egy tiszta vízzel átitatott zsebkendővel letörölte


François szájáról a méreg maradék foltját, azt remélte, hogy
ezzel valamelyest gyengítheti a hatását. Megtapogatta a
pulzusát, egyenletesen vert, bár kissé szaporább volt a
normálisnál. Aztán döntött.
Nem volt más fegyvere, csak a kése. Gondolt ugyan rá,
hogy felhozza a szobába a tőrét is, de félt, hogy azzal feltűnést
kelt. Korábban nem hitte, hogy közvetlen veszedelem
fenyegetné a kastély urát, egy haldokló mellé pedig az ember
nem visz magával ilyen felszerelést.
Működésbe hozta a titkos bejárat nyitószerkezetét, és
megfigyelte, hogyan tűnik el a nagy kő a tűzrakó hely terében.
Háta mögött susogtak, duruzsoltak a lángok, a kéményen átfújó
rossz levegő hol magába szívta és a nyílásba kergette, hol
visszalökte és felélesztette őket. Vastag bőrmellényén keresztül
is érezte a forróságukat, ugyanakkor a sötétség felől friss hideg
csapta mellbe.
Meggyújtotta a fáklyát, amelyet gondosan előkészített, és
elindult lefelé a lépcsőkön. Hallotta, ahogy a kőlap
visszacsattan a helyére, pedig közben semmilyen mozgást nem
észlelt. Hideg borzongás futott át rajta, de legyőzte. Többé
nincs visszaút, gondolta. Mostantól kezdve vakmerőségének
rabja volt. A falba vágott járat keskeny volt, és a lépcsők
rettenetesen csúsztak. Valójában két fal volt, és Philippus arra
gondolt, hogy ezt a járatot minden valószínűség szerint akkor
építették, amikor magát az erődítményt is. De hogy az
erődítmény egymást követő tulajdonosai miért nem tudtak
erről, arra nem tudott választ adni.
Minden figyelmét a lejárati lépcsőkre összpontosította. Néha
egy-egy légáramlat meg megcsapta az arcát, és ilyenkor a
fáklya lángja táncolni kezdett. Agyafúrt módon erre is, arra is
lőrések voltak kialakítva a sziklák közötti hézagokban,
amelyek a külső szemlélő számára nem tűntek gyanúsnak.
Egy idő múlva a termésköveket sziklák váltották fel, és
Philippus lába alatt az út is pinceszagú döngölt föld volt kő
helyett. Vinnyogó patkányok rebbentek szét körülötte, és a
járat hol kiszélesedett, hol elkeskenyedett. Sokáig ment a
végtelen folyosón, és ahányszor feneketlen sötétségre nyíló
kereszteződésekkel találkozott, mindig a véletlenszerű
nyomokra támaszkodva kereste az útját. Nem talált semmit,
ami a segítségére lehetett volna.
Egy ideig arra gondolt, hogy ez az útvesztő megbünteti a
merészségéért, eltéved, és majd örökre ebben a kijárat nélküli
labirintusban fog kóvályogni. Megpróbált visszafelé menni,
közben igyekezett nyugalmat erőltetni magára és gondolkodni.
A gondolkodás mindig rávezette a megoldásra. Igaz, az
ösztönei is. Utálta ezt a befalazott érzést.
Leült, és végiggondolta az útját. Miközben folyton lefelé
ment, az összes kereszteződés, amelyen áthaladt, felfelé tartott,
azaz visszavezetett a kastély különféle rejtekhelyeire. És ha
nem Montguerlhe-be, akkor máshová. Minthogy nem tudta,
merről jött az a fiatal nő, a lefelé vezető utat kellett választania.
Az összes többi út ebbe csatlakozott. Tehát akkor mégis jó
irányban halad. Csak azt kell megtudni, hova vezet ez a jó
irány.
Nehezen állt fel, csontig átjárta a nedvesség, vacogni
kezdett. Megszaporázta a lépteit, hogy felmelegedjen. Egy
kanyar után egy kiugró kőbe botlott, amely magától elindult.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 216

Belekapaszkodott egy sziklába, de a fáklya kicsúszott a


kezéből, a földre esett, és a talajvíz eloltotta. Philippus
elkáromkodta magát, és megdörzsölte sajgó bokáját. Ettől
kezdve koromsötétben botorkált. Vakon, a sziklákat tapogatva
haladt előre, nagyon óvatosan. Időnként felfedezett egy-egy
nyílást, de egyre ritkábban. Ez megnyugtatta, ahogy az is, hogy
lába alatt az út vízszintessé vált. Aztán már nem kellett olyan
feszülten figyelnie, mert a szeme kezdett hozzászokni a
sötétséghez. Érezte, hogy ebben a vágatban még hosszú
menetelés vár rá.
Egyszer csak az egyik lábával valami mélységbe lépett, és
elvesztette az egyensúlyát. Megpróbálta a falba kapaszkodva
kirángatni a lábát, de hiába. Egy tátongó lyukba lépett.
Fájdalmában valami állati üvöltés szakadt ki belőle, aztán teljes
hosszában elvágódott. A feje tompa koppanással nekiverődött
egy falnak. Annyi ideje se volt, hogy arra gondoljon, vége,
elveszett. Az ütéstől elvesztette az eszméletét.

Amikor Isabeau magához tért, a cigánylány vízzel permetezte,


és nyugtalan arccal hajolt fölé. Amint kinyitotta a szemét, újra
elfogta a szorongás, és remegni kezdett. Lilvia a homlokára
tette jéghideg gyűrűs kezét, és úgy suttogta:
– Édes, kedves, belle ha. Itt biztonságban vagy. Senki nem
akar rosszat neked. Nyugodj meg!
Ez a vonzó, rekedtes hang és a homlokát simogató szerető
kéz lassanként melegséggel töltötte el. Isabeau megint
behunyta a szemét, elengedte magát, s hagyta, hogy hevesen
dobogó szíve megnyugodjon. A cigánylány érzéki, mégis
megnyugtató hangon énekelni kezdett valami mondókát, s bár
Isabeau a szavakat nem értette, mégis távoli emlékképeket
elevenítettek fel benne. Hirtelen a nagyanyja arcát látta maga
előtt, hosszú ujjait, ahogy az ő makrancos hajtincseit próbálja
összesodorni és megszelídíteni. Emlékezett erre az altatóra,
amely akkoriban is elkergette a szorongásait, és a kivételes
percekre, amikor nagyanyja fáradt térdén fekhetett, és a
hüvelykujját szopogatva elaludt. Ezt az altatót dúdolta később
Loraline-nak is.
Irreális félelme lassanként elcsendesedett. Amikor végre
megnyugodott, és kinyitotta a szemét, a cigánylány kedvesen,
anyáskodva rámosolygott.
– Hol vagyok? – kérdezte Isabeau.
– A király szobájában – válaszolta Lilvia. – A nagyteremmel
együtt, amit már láttál, ez a mi rejtekhelyünk a templom alatt.
A rongyosok nagyon szomorúak. Nem akartak ők téged
megrémíteni, ellenkezőleg, köszönteni akartak, barátsággal.
Figyelj csak! – tette még hozzá.
Isabeau fülelt, de hiába, csend volt.
– Nem hallok semmit – mondta.
– Hát persze, mert lesben állnak, ezért hallgatnak. Fogadok,
hogy egyikük itt őrködik, fülét az ajtóra tapasztva, a többiek
pedig még a lélegzetüket is visszafojtják. Azt várják, Isa, hogy
visszamenj közéjük. A szépség lenyűgözi őket, ez olyanfajta
gazdagság, amivel ők sosem fognak rendelkezni. Ezért nagyon
tisztelik. És te nagyon szép vagy.
Isabeau-t a cigánylány kitartó tekintete zavarba hozta,
érezte, hogy elpirul.
– Hol van Mumus? – kérdezte, hogy a zavarát leplezze.
– Hol itt, hol ott, mindenütt – nevette el magát a cigánylány.
– Ő a király.
Megfogta Isabeau kezét, hogy felkelésre biztassa. Isabeau
felült, és kíváncsian megnézte a különös helyet, ahová
lefektették. Pompa és ragyogás vette körül. Drága arany- és
ezüstvázák, drágakövek, finom vásznak, szövetek, pazar
kárpitok és szőnyegek, nem volt olyan sarok, ahol ne lett volna
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 218

néznivaló.
A cigánylány egy kicsit jobban meghúzta a kezet.
– Még mindig félsz, Isa? – kérdezte kedvesen.
Isabeau egy őszinte mosollyal válaszolt. Nem, már nem félt.
Csak meg volt döbbenve.
Felkelt és hagyta, hogy a lány az ajtóhoz vezesse. Lilvia
még gyorsan kilesett a kulcslyukon, aztán kaján képpel
visszafordult, és intett Isabeau-nak, hogy ő is nézzen ki.
Isabeau engedelmeskedett, és hirtelen egy másik szemet látott,
amely őt bámulta. Hátraugrott, és meglepetten felkiáltott.
– Ugye mondtam, Isa? Várnak.
Azzal rátette hosszú, gyűrűkkel ékesített ujjait a kallantyúra,
hogy az ajtót kinyissa, de Isabeau elkapta a kezét.
– Várj! Tudnom kell, hogy…
A cigánylány keze a levegőben maradt, és lehajtotta a fejét.
– Mit kell tudnod, Isa?
– Hogy te… te és Mumus – dadogta Isabeau. – Meg
csókoltad őt – tette hozzá.
– Na és?
Látszott, hogy ebben nem lát semmi rendellenességet.
Isabeau nyelt egyet, aztán kimondta:
– Na és Bertille?
A lány idegesen vállat vont.
– Te nem ismered a Csodák Kertjének törvényeit, Isa. Itt a
házasság nem ugyanazt jelend, mint odafent. Ha egy nő nem
tud gyereket szülni a királynak, akkor a király választ egy
másod feleséget, aki majd szül neki. Bertille nem tud gyereket
szülni. Én igen! – mondta, és kezét a hasára tette.
Isabeau meglepetten felkiáltott. A lány kerek tenyere alatt
egy kis domborulat látszott a szoknya alatt.
– És Bertille-t… eltaszította? – kérdezte, mert ez a lehetőség
felkavarta, hiszen máris megszerette a kis törpe asszonyt.
– Dehogyis, isten ments! Majd együtt neveljük a gyereket.
Így megy ez. Mindenen megosztozunk, ami jó és egészséges.
Csak a gazdagok dobják el a meddő feleségüket, csak azok
alázzák meg őket. Nálunk, ha egy anya meghal, örökbe
fogadjuk a kicsinyét, és ha nem tud anya lenni, megosztjuk
vele a sajátunkat.
– Mint a farkasok – mondta Isabeau elismerően.
– Igen, mint a farkasok. Egy kicsit hasonlítunk hozzájuk,
Isa. Csattogó fogú farkascsorda vagyunk, amelytől félnek is a
polgárok.
– De te nem vagy olyan, mint ők. Te szép vagy, csupa
élet…
– Tudod, a cigányság zaklatott, nyugtalan nép, mert nagyon
szabad. Az én családomat lemészárolták, amikor én még csak
négyéves voltam. És ők, a Csodák Kertjének lakói szedtek
engem össze valahol. Közéjük tartozom. Egy sincs közöttük,
akit nem szeretek.
– Hogy hívnak? – kérdezte Isabeau, s közben arra gondolt,
hogy mennyire hasonlít az övéhez ennek a cigánylánynak az
élete.
– Elvidara, de itt mindenki Lilviának hív. Te is így hívj, és
örökre a barátnőm leszel.
– Ezt nem felejtem el, Lilvia – ígérte Isabeau.
És most már, megelőzve a cigánylányt, ő fordította el az
ajtón a kallantyút. A terem közepén, egy magas karosszékben
Mumus trónolt mogorván. Vele szemben, a lábánál ültek a
Csodák Kertjének alattvalói, mint akik ítéletre várnak.
Isabeau megállt, hosszan nézte őket, most ő állt leghátul, az
utolsó helyen a bolondok királya előtt. Időt hagyott magának,
hogy az ösztöneivel és a szívével lásson. Amikor elindult a trón
felé, a tekintetek felragyogtak. És amikor ajkát a király
homlokára szorította, óriási hurrá hangzott fel egyszerre, s
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 220

Mumus arca felderült.


A következő pillanatban már mind körülötte nyüzsögtek, és
mindegyik a maga módján közölte, hogy szívesen látott
vendég. Megint úgy érezte, hogy az övéi között lehet. Lilviát
kereste, és intett neki, hogy menjen oda hozzá. A lány nem
ellenkezett. De nem szólt, csak mosolygott, és a hasát
simogatta.
Aztán Isabeau elvegyült a farkascsordában. Talán el akarta
felejteni, hogy egy pillanatra megint látta magát kerekedő
hassal a montguerlhe-i barlangban, ahol a nagyanyja várta, és a
farkasok: a holdfényben üvöltő, szürke prémes farkasok.
Tizenegyedik

Amikor Antoinette 1515. november 10-én belépett a férje


szobájába, nem is azon csodálkozott, hogy Philippust nem
találja ott, hanem azon, hogy a férje a saját hányadékában
fekszik, mélyen alszik, nyitott szájjal, és horkol. Elfogta a
hányinger, és azonnal kiment a szobából, még arra se volt
bátorsága, hogy kinyissa az ablakot, és a bűzt kiszellőztesse.
Azonnal kikérdezte az őrt, aki most is az ajtó előtt álldogált,
de ő azt állította, hogy a doktor nem hagyta el a szobát,
legalábbis azóta, hogy ő ott őrködött. Antoinette úgy döntött,
lemegy, és Philippus inasát is megkérdezi, mi indíthatta
gazdáját arra, hogy betegét így elhanyagolja, de előbb
megparancsolta, hogy mosdassák meg és tegyék tisztába
François-t, aztán adjanak tiszta ágyneműt neki.
Miközben az orvos rendelkezésére bocsátott szálláshely felé
igyekezett, eszébe jutott, hogy már a reggelinél se látta őt.
Egyébként kora reggel óta fájt a feje, és ez nem volt rá
jellemző. Könnyen meglehet, hogy Philippusnak is a feje fáj.
Mire az orvos szobája elé ért és bekopogott, kezdődő dühe
alábbhagyott, és már inkább sajnálkozott a szegény doktoron.
Corichon ásítva nyitott ajtót, és elkerekedett a szeme,
amikor az úrnő a gazdáját kereste rajta. Mivel néma volt,
pontos választ nem lehetett várni tőle, de mindenesetre behívta
a szobába Antoinette-et, és széles mozdulatokkal
körbemutatott.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 222

– Jaj, Huc, minta felszívódott volna!… – tárta szét tehetetlenül


a karját Antoinette.
Az intéző egy kis szívtáji szúrást érzett, amikor az úrnő
elmesélte neki, hogy mi történt. Amikor az asszony dúltan és
lihegve berobbant az őrség szobájába, Huc először azt hitte,
hogy a férjének van vége, de Antoinette azt mondta, csak azt az
őrt akarja személyesen kikérdezni, aki az éjszaka első felében
virrasztott. Aztán holtsápadtan egyedül próbálta a rejtélyt
megfejteni.
Philippus nem hagyta el a szobát, mégsem volt ott. Huc,
hogy a lelkiismeretét megnyugtassa, lement a torony lábához,
és megvizsgálta az előző esd nyomokat a hóban, aztán felnézett
a kőrácsos ablakra, és megbizonyosodott róla, hogy oda
semmilyen emberi lény nem mehetett fel. Ha Philippusnak
valamilyen okból ki kellett volna ugrania az ablakon, a
lábnyomai még mindig felismerhetők lennének.
Antoinette reszketve a pokol művét emlegette, Hucöt
viszont elöntötte a düh, mert eszébe jutottak a doktor
kérdezősködései. Valóban lehet egy járat abból a szobából is,
amely talán az erdőbe vezet, ahogy Philippus gyanította.
Hasonló ahhoz, mint ami Albérie szobájából nyílik. A vollore-i
esemény után azt egyszer használta is, amikor Albérie a
konyhában tevékenykedett, ugyanis nem akarta elhinni, hogy
Loraline képes csak úgy a levegőbe felemelkedni. Azt remélte,
hogy felfedez olyan más föld alatti vágatokat a domboldalban,
amelyek a barlangba és Vollore-ba vezetnek, de
dolgavégezetlenül tért vissza, és nem tehetett mást, el kellett
fogadnia a felesége verzióját, vagyis hogy csak egyetlen járatot
vágtak a sziklába, ahogy azt Albérie mondta neki.
Mivel teljesen beletemetkezett a gondolataiba, Antoinette
reszkető kezét a karjára tette, s így vette rá, hogy egy távoli
tekintetet vessen rá.
– Huc – suttogta elhalón.
Huc válaszként mordult egyet, aztán észrevette, hogy
könnyes az asszony szeme.
– Félek – nyöszörögte Antoinette.
Erre Huc a karjába zárta, és gyengéden ringatgatta. Hirtelen
őt is elfogta a félelem. Nem, nem a pokoltól, ahogy Antoinette
de Chazeront, hanem az igazságtól.
Huc félt, hogy ezt a futó kis ölelést a toronyból megláthatja
valaki, ezért egy perccel később elváltak egymástól. Huc
elhatározta, hogy beszél a feleségével.

A közös helyiségben találta, a kövér Jeanne-nal éppen


zöldséget tisztított az ebédhez. Amikor belépett, Albérie
azonnal felkelt, és elé sietett.
– Beszélnem kell veled – mondta Huc komoly hangon,
szinte lerohanva őt.
Albérie azonnal átvezette őt egy szomszédos szobába,
amelyet lomtárnak és raktárnak használtak. Becsukta maga
mögött az ajtót, és kezét a hátán összekulcsolva
nekitámaszkodott, mintha csak foglyul akarná ejteni Hucöt.
– Valami nagyon furcsa dolog történt a kastélyban, Huc.
– Tudok róla. Philippus úr eltűnt, méghozzá a lehető
legkülönösebb módon.
E szavak hallatán Albérie elsápadt, dúlt arcán őszinte
meglepetés látszott. Annyira, hogy Huc nem tudta megállni,
hogy meg ne kérdezze:
– Nem tudtad?
– Későn ébredtem, és nagyon fájt a fejem, ez már napok óta
így van. Nem is reggeliztem, hanem egyenesen a konyhába
jöttem. Mi történt?
– Majd később elmondom. De te mit tudsz mondani nekem?
Érdesen, szárazon szólt a hangja. Albérie közelebb lépett
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 224

hozzá, és elgondolkodó arccal leült egy kis hordóra. Zavartnak


látszott. Huc dühe is megingott. Letérdelt Albérie elé, és
óvatosan megfogta a kezét.
– Nézz rám, Albérie! Biztos akarok lenni abban, hogy neked
nincs közöd ehhez a dologhoz.
Az asszony egyenesen a szemébe nézett.
– Mit akarsz hinni, kedves férjem? Nem elég az az átok, ami
rám nehezedik, kell még az is, hogy gyanakodj rám? Semmit
nem tudok erről a dologról, de tudok mást: végül is lehet, hogy
köze van ehhez.
– Akkor beszélj! – bátorította Huc, és elsimított Albérie
homlokáról egy barna hajtincset, amely kiszabadult a főkötője
alól.
– Először meg kell tudnom bizonyos dolgokat. Te nem vagy
fáradt és tompa reggelente? Csak néhány napja…
– De igen.
– Már kérdeztem a házbelieket is, az az érzésem, hogy
mindannyian, de legalábbis azok, akik feltehetőleg
megfordulnak François szobája közelében, ugyanezekkel a
zavarokkal küszködnek. Mind. Kivéve az őröket, akik, mint
tudod, külön étkeznek.
– Hova akarsz kilyukadni?
– Az az érzésem, hogy mérgeznek minket, Huc. Hogy
mennyire, azt nem tudnám megmondani, de azt hiszem,
Philippus úrnak igaza volt. François betegségét valami külső
hatás okozza.
– Loraline? – kérdezte Huc, akit teljesen összezavart ez a
vallomás.
– Én is erre gondoltam, és ezért tűntem el a kastélyból
tegnap ebéd után. De ő állította, hogy erről semmit nem tud, és
még kevésbé a mérgek tulajdonságairól, mert, be fogod látni,
Huc, hogy ez, amit használnak, ha ugyan igaz, amit Philippus
gondol, lassan hat, lassan öli meg az áldozatát. Loraline fiatal,
ártatlan és egyedül van. Télen visszahúzódik a barlangba, a
farkasok közé, és életében most először az anyja segítsége és
melegsége nélkül, egyedül kell szembenéznie a farkasok zord
szigorával, erőszakosságával. Én, amennyire tudom, próbálom
az anyját helyettesíteni, és hogy ha azt látnám, hogy bosszúra
készül, észrevenném, Huc, ezt elhiheted. Azon kívül, ami az én
szobámba vezet, nincs más járat, amelyen át a kastélyba lehet
jutni. És Loraline még azt sem ismeri, hanem azt hiszi, hogy
szamárháton megyek le hozzá, csak a szamarat távolabb
kikötöm a farkasok miatt. Mindezek ellenére a legeldugottabb
sarkokig átkutattam a barlangot, de semmit nem találtam.
Márpedig az a járat létezik. Philippus az éjszaka használta,
és azon távozott François szobájából. Mert, hogy az ajtón nem
jött ki onnan, az biztos.
– Akkor meg kell találnod, Huc. Én mindenkinél jobban
kívánom François halálát, de azt nem tudom elviselni, hogy
vádló tekintettel nézz rám vagy az enyéimre. Ez az ember épp
elég hitvány, ezért még számosan gyűlölhetik. Ráadásul nem
szegény ember, hiszen ő Vollore ura. Ha François meghal,
sokan akarnak majd hozzátartozni. Loraline ideális bűnös, Huc.
Én is. Te jó intéző vagy, és a legbecsületesebb ember, akit
ismerek. Ne hagyd, hogy a múlt köde elhomályosítsa az
ítélőképességedet. Én ezentúl minden tányér ételbe bele fogok
kóstolni, mielőtt feltálalom, és mindig ott leszek a konyhában,
amíg az ételek készülnek. Bizalmatlanságom talán elhárítja
majd azt a gonosztevőt, mert aki ezeket a merényleteket
végrehajtja, annak biztosan van cinkosa a házban. Találd meg
őt, Huc! Nem azért, hogy François-t megmentsd, hanem
miértünk, ártatlanokért. Nem akarom elveszteni a bizalmadat.
Elég nekem, hogy elvesztettem a szerelmedet.
Huc csak pislogott. Addig csendben hallgatta, és próbálta
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 226

követni gondolatainak logikáját, amely közel járt az övéhez.


Bűnösnek hitte feleségét, de Albérie-nek igaza volt. Amit
mondott, könnyű volt elhinni, és ez kényelmes volt Huc
lelkiismeretének. Lehet, hogy mégis rossz úton keresett
magyarázatot.
Ujjával felemelte felesége állát. Albérie reszketett. Még sose
látta ilyen dúltnak az arcát, akkor sem, amikor bevallotta az
átváltozásait.
– Még mindig szeretlek, Albérie – mondta.
Albérie kicsit elmosolyodott. Sebzett tekintete hirtelen
könyörtelenné vált, de a hangja szomorú volt:
– És őt, őt szereted, Huc de la Faye?
– Nem értem… – kezdte kínosan Huc, de Albérie gyorsan a
szájára tette az ujját.
– Ne, könyörgök, ne hazudj! Nem tehetek szemrehányást
neked, hogy mástól kapod meg azt, amit én megtagadok tőled.
Tudom, hogy mindig is kedvelted a fiatal lányokat, és én nem
érdemlem meg, hogy ilyen sok éven át megtartóztasd magad
egy beteljesületlenül maradt házasságban. De ha François de
Chazeron holnap meghal, mit fogsz tenni, Huc? Kit választasz?
– Nem tudom – vallotta be nyomorultan Huc, és lesütötte a
szemét.
– Akkor kívánom, hogy sokáig éljen.
És Albérie botladozva kiment a szobából. Abban, hogy
mennyire fájdalmas volt számára ez a gondolat, őszinte volt.

Amíg Albérie végigment a folyosón, amely az emeletre


vezetett, meghallotta Antoinette hangját, aki éppen parancsokat
osztogatott a mosónőknek, hogy a hideg ellenére François
piszkos ágyneműjét áztassák be és mossák ki. Vad gyűlölet
fojtogatta, annyira, hogy két kezével a falnak kellett
támaszkodnia, hogy visszatartsa magát.
És amikor észrevette, hogy a hang közeledik hozzá, nagy
levegőt vett, és igyekezett minél gyorsabban továbbmenni. Az
állat, amely benne élt, vért kívánt. Büntetést. Szabadulni akart
ettől, vissza kellett nyernie az önuralmát. Amikor a
lépcsőfordulóhoz ért, lihegett, és csak ekkor fogta fel, hogy
futott. A folyosón nem volt senki. Az őr nem állt Chazeron
ajtaja előtt. Albérie gondolkodás nélkül odaugrott, félig
kinyitotta, aztán belökte az ajtót. François a görcsöktől
kimerülten horkolt. Albérie letérdelt az ágy mellé, és maga elé
húzta a kis ládikát, amelyben az aranyrúd volt. François nem
moccant. Erre Albérie bereteszelte az ajtót, és rávetette magát
az ágyára, de végül csak a párnába temette arcát, miközben
kényszerítő vágyat érzett, hogy a fogaival nekiessen az
alvónak, és cafatokra hasogassa, aztán egy mozdulattal kitépte
magát onnan, és könnyekben tört ki.

Bár François de Chazeron azt állította, hogy a saját szemével


látta, amint az ördög elvitte magával az orvost, Huc mégis
három napot szánt rá, hogy átkutassa a szoba minden szegletét.
François azt állította, hogy mindketten a lángok között tűntek
el. Ezért hát főleg ott keresgélt, de eredménytelenül. Hiába
kopogtatta a kandalló tűzterének falait, hiába feszegette
egyenként a kőkockákat, semmire nem jutott.
Ezek után azt tette, amit a legokosabbnak vélt.
Kitakaríttatott egy másik szobát, ahol addig limlomokat
tartottak, és akarata ellenére átköltöztette oda a beteget. Albérie
a beszélgetésük óta szobafogságra ítélte magát, és arra
hivatkozott, hogy gyengélkedik. Senkit nem engedett be
magához, csak a kövér Jeanne-t, aki ennivalóval látta el. Huc
bűnösnek érezte magát, mert nem akart választani a szeretője
és a felesége között, miközben felfogta, értette, hogy Albérie-
nek nagyon igaza volt. Antoinette őszintén szerelmes belé.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 228

Semmi nehézségbe nem ütközne, hogy eltávolítsa riválisát. És


akkor minden összeomolna. Nem! – döntötte el Huc. Már épp
elég szerencsétlenség zúdult erre a házra!
Udvariasan elutasította Antoinette-et, és emlékeztette, hogy
vannak kötelességei az urával szemben, majd Philippus
helyébe lépett, és most már ő őrködött François ágya mellett.

Antoinette fékezte a dühét. Ha az okokat nem is értette, abban


most már biztos volt, hogy a férje fekete mágia vagy valami
még annál is szörnyűbb dolog áldozata. De az a teljesség, amit
a szeretője nyújtott neki, megbékítette a férje halálával.
Ugyanakkor elviselhetetlen árulásnak érezte, hogy Huc most
arra pazarolja az energiáit, hogy ezt megakadályozza.
Ő is bezárkózott a szobájába. Így telt el egy hét nagy
csendben, beteges feszültségben és gyűlöletben.
Fent a sziklacsúcson, a hideg és a hó ölelésében
Montguerlhe erődítménye úgy ágaskodott a magasba, mintha
szabadulásra várna.

Olyan volt, mint valami lüktetés. Mint egymást követő ütések,


úgy sorjáztak a nyilallások a koponyája belsejében. Többször is
szerette volna kinyitni a szemét, de ahhoz meg kellett volna
mozdítania a szemhéját, és már maga a gondolat is fájt.
Egyébként az egész teste fájt, annyira, hogy gondolkodni se
tudott, mert még a puszta lélegzetvétel is tűrhetetlenül keserves
volt. Így hát hagyta, hogy elnyomja a rossz és gyötrelmes
álom, amely – legalábbis azt hitte – halállal fog végződni.
Aztán a feje mégis kezdett kitisztulni, lassan csökkent a
fájdalom. Az egyik percben az egész teste égett, a másikban
úgy vacogott, hogy a fogai összekoccantak. Egy idő múlva, de
nem tudta volna megmondani, hogy mennyi idő telt el, kezdett
visszaemlékezni rá, hogy miért is került ilyen álla pótba.
Kinyitotta a szemét.
Egy fiatal nő hajolt a homloka fölé, és a halántékát
borogatta. Legalábbis erre következtetett, mert a borogatás
ritmusát követve két kerek, fehér kebel meredt a feje fölé egy
farkasbőr köpeny kivágásban.
Philippus szíve akaratlanul is hevesebben vert. A
szemérmetlen látvány arra késztette, hogy megint lehunyja a
szemét, de aztán újra kinyitotta, mert a simogatás a homlokán
abbamaradt. A két kebel helyett két, aranyfoltokkal pettyezett
mandulazöld szembogár nézett rá. Nem tudta volna
megmondani, hogy mit ébresztett fel benne. De ugyanakkor az
volt az érzése, hogy ettől a tekintettől újjászületett.
Így fürkészték egymást hosszasan, aztán az arc is
kirajzolódott előtte, és egyben el is távolodott. És ahogy
Philippus utána fordult, és tekintetével követte az alakját, amint
a barlang egyik sarka felé igyekezett, észrevette, hogy
nincsenek egyedül, s hogy nem is a montguerlhe-i kastélyban
van. Ugyanis először azt képzelte, hogy visszavitték oda. A
lámpák táncoló fényében vagy egy tucat csillogó szempár
tapadt rá. A szívdobogása felgyorsult, de ekkor az egyik
szempár közeledni kezdett hozzá, alakja kirajzolódott a
homályban, és morgott. Philippus meglepetésében és
rémületében felordított. De a farkas odaszorította a pofáját az
arcához, és körülszimatolta. Ebben a pillanatban egy hang
kurtán rászólt az állatra, mire az hátrált, és engedelmesen
lefeküdt Philippus fejénél.
Philippus reszketett. Ki volt szolgáltatva egy, a kemény
télben éhező farkascsorda kénye kedvének. A fiatal nő
visszament hozzá, és erős kézzel felemelte a fejét.
– Nem kell félned se tőlük, se tőlem. Igyál! – parancsolta, és
egy cseréptálat tartott a szája elé.
Philippus nem tiltakozott, hanem engedelmesen ivott, mert
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 230

hirtelen érezte, hogy mennyire kiszáradt a szája. Félelmével


egyre növekvő zavar társult. Ugyanaz, mint amit François
szobájában érzett, mielőtt elindult az ismeretlen nő nyomai
után. Bárhogy védekezett, nem tudott szabadulni ettől a
szempártól, sem a fedetlen keblek látványától.
Loraline elhúzta a tálat a szája elől, és letette a földre, aztán
kedves arccal Philippus fölé hajolt. Tekintetük megint
egymásba mélyedt, és Philippus félelme hirtelen eltűnt. Nem
maradt más, csak valami vad, állati vágy, valami elfojthatatlan
vágy.
– Én… – dadogta, de ekkor Loraline ajka már az ajkára
tapadt.
Megint lüktetni kezdett a halántéka, de nem törődött vele.
Csipkebogyóízű volt az a csók, és természetes. Hallotta, ahogy
a farkasbunda tompa zajjal a földre hull. Ösztönösen magára
húzta a lány testét, és érezte, hogy meztelen. Loraline szelíden
feküdt rajta. Philippus a saját meztelenségét csak akkor fedezte
fel, amikor ébredő férfiassága érezte a lány meztelen testét.
Teljesen megrészegült, amikor Loraline hajlékonyan, mint egy
macska, felpattant, és a hasán ülve felegyenesedett.
Aztán a lány egy kis fájdalmas kiáltást hallatott, miközben a
teste valami olyan bágyadt, mélabús, vonagló, ágaskodó táncba
kezdett, amit csak az ösztönök tudnak kiváltani. Philippus
hagyta, hogy birtokba vegye, és igyekezett kordában tartani a
saját gyönyörét, hogy minél tovább élvezhesse a látványt. Még
soha nem látott ilyen tökéletes testet és arcot. És soha nem
hallotta még ilyen hangon, ilyen sikolyokkal, ennyire tabuk
nélkül, ilyen szemérmetlenül a gyönyör himnuszát. Amikor
már nem bírta tovább, és mindent belé lövellt, Loraline
ráborult, aztán mellé simult, és fürtös fejét Philippus vállára
hajtva mosolyogva elaludt.
Csak ekkor fogta fel Philippus, hogy egy bűnözővel
párosodott.

Nem mert megmozdulni, még lélegzetet is alig mert venni,


mert félt, hogy felébreszti, és közben igyekezett
visszaemlékezni mindazokra a kalandokra, amelyek Auvergne-
be érkezése óta történtek vele. S ahogy múltak a percek a
vadóc egyenletes lélegzésének ritmusát követve, egyre inkább
úgy érezte, hogy ez az egész valahogy összefüggéstelen.
Feleletekre volt szüksége. A tekintetét kutató zöld szempárban
fényt, ragyogást, gyengédséget és szelídséget látott. Az ember
nem ilyennek képzeli egy gyilkos tekintetét. Nem, ez valami
más volt. Valami, ami inkább sebre, sérülésre emlékeztette. És
ez a saját testének fájdalmánál is jobban fájt. A lány titkának
fájdalma fájt.
Egyik kezét visszacsúsztatta a szépséges lány mellére, és
gyengéden simogatni kezdte. A bőre oly sima és finom volt,
hogy nem tudott visszafojtani egy mosolyt, és megnyugodott
tőle. A keze följebb csúszott a lány nyakára, és érezte, ahogy a
hajtincsei az ujjai köré csavarodnak. Nem, nincs benne semmi
valószerűtlen vagy ördögi. Csak éppen a legszebb nő volt,
akivel megadatott, hogy találkozhasson. Egyedül azt nem tudta
megérteni, hogy került a farkasok közé, amelyeknek minden
valószínűség szerint értette a nyelvét.
Végül az arcára nézett, a tekintete tele volt érzelmekkel és
kíváncsisággal. Loraline csendben fürkészve nézett vissza rá,
bizonyára a simogatása ébresztette fel. Philippus
visszaszorította a fejét a vállára, mintha ez elég lett volna
ahhoz, hogy újra elaludjon, mert hirtelen úgy érezte, hogy így
már nem tartozik hozzá. Loraline mintegy válaszul meg-
megmozgatta a lapockáját Philippus simogató keze alatt. Erre
Philippus ujjai ismét vándorútra indultak, ő pedig kéjesen
nyögdécselve elengedte magát, és az arca sugárzott az őszinte
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 232

boldogságtól. Philippus végre megkockáztatott egy mondatot:


– Annyi kérdésem lenne…
De Loraline erre kicsit visszahúzódott a két combja közül.
– Majd később – mondta, és ujjai Philippus lába közé
csúsztak.
Közben csak nézte őt, hosszan, szembogarában vad fények
cikáztak, és Philippus érezte, hogy férfiassága megint felmered.
– Akarod még? – kérdezte Loraline, de tudta a választ.
– Igen. Még.
És Philippus gyönyöre tökéletes volt, lehunyt szemmel
hagyta magát még egyszer szeretni.

Aztán szembe kellett néznie a valósággal.


– Csillapítottam a fájdalmat, és rögzítettem a lábadat –
magyarázta Loraline, miután megmondta a nevét. – A törés
nyílt volt, és mire megtaláltalak, sok vért vesztettél. Cythar
segített téged kiszabadítani abból a repedésből – tette hozzá, és
a két füle között megsimogatta a farkast, amely nem sokkal
előbb megint körülöttük szimatolt.
– Honnan tudtad? Ki vagy te? És miért nem láthatom a
lábamat? Én orvos vagyok, én…
– Pszt! Nyugodj meg. Minden kérdésedre válaszolni fogok.
De hagyj egy kis időt, jó?
Ott ült mellette meztelenül, pedig nem volt meleg, és
hihetetlenül nyugodtan rámosolygott. Philippus sóhajtva
megadta magát. Igen, mindent tudni akart, és főleg mindent
meg akart érteni. Nemcsak ennek a nőnek a titkát, hanem azt is,
hogy mi történt vele, Philippus von Hohenheimmel, aki a
körülmények ellenére még soha nem érezte magát ilyen
boldognak és könnyűnek.
És akkor Loraline elkezdte mondani: Isabeau, Benoît,
François de Chazeron, Huc de la Faye, Moutier apátja, Albérie.
Mindent elmondott, amit tudott vagy amit feltételezett, egészen
addig a nevezetes éjszakáig, amikor először látta Philippust
abban a nehéz fotelban aludni. Nem tudta megmagyarázni,
hogy miért tűnt el akkor belőle a gyűlölet.
A következő éjszakákon nem volt bátorsága visszatérni a
szobába. Folyton Philippusra kellett gondolnia, és ez a
rögeszme megrémítette. Aztán megjelent Albérie, és nagyon
dühös volt, mert François jobban lett. Loraline nem merte neki
megmondani, hogy nem azért nem teljesítette a feladatát, mert
attól félt, hogy leleplezik, hanem azért, mert hirtelen úgy
érezte, hogy az egésznek nincs célja.
De azért mégis megígérte a nagynénjének, hogy befejezi.
Elég volt, hogy Albérie emlékeztette őt Isabeau-ra és Benoît-ra.
Egészen addig csak az anyja halálát akarta megbosszulni. De
Philippus feltűnése után már fel tudta mérni, mit pusztított el,
mit tett tönkre Vollore ura az anyjában. Életében először tudta
a saját érzéseit egy névhez kötni. Szerelmes lett Philippusba.
Nem tudta, ez hogy történhetett, de nem volt kétséges, hogy
mitől remeg a gyomra, és mitől ver hevesebben a szíve, ha rá
gondol. Az altatókat Albérie adta be az ételekben. És amikor
Loraline észrevette, hogy Philippus nem vette be, s csak tetteti
az alvást, szándékosan nem reteszelte el maga mögött a titkos
átjárót, abban a reményben, hogy a férfi utána indul.
És várta egy egész éjjel és még egy fél napon át. Végül azt
gondolta, hogy tévedett. Aztán megjelent Albérie kisírt, vörös
szemmel, ziláltan, remegve. Elmondta, hogy Philippus eltűnt,
biztosan Loraline után indult, s hogy az egész ház tele van
nyugtalansággal, és minden veszélybe került.
– Márpedig, néném, én senkit nem hallottam, hogy utánam
jött volna – mondtam neki.
– Akkor pedig eltévedt a föld alatti járatokban, de nem
érdekel, most elindulsz, Loraline, és megkeresed, mielőtt
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 234

elárulja a titkunkat. Vigyél magaddal farkasokat, és szabadíts


meg bennünket tőle.
– De én azt az embert nem tudom megölni! – mondta
Loraline felháborodva.
Erre a nénje felemelte a hangját, és kíméletlenül
megszorította a karját.
– Azt hiszem, nem érted, miről van szó, gyermekem.
Mostantól vagy te, vagy ő. A férjem gyanúit elhárítottam, de át
fogja kutatni François szobáját. Márpedig ha Philippus ki tudta
nyitni az átjárót, akkor az nem volt jól becsukva. Menj és zárd
le, még mielőtt Huc is meglátogat téged…
– És mi jelentősége van annak, ha idejön? Hiszen tudja,
hogy létezem…
– Jaj, nem értesz semmit, milyen ostoba vagy! Én őt más
nyomokra tereltem. Azt kell hinnie, hogy ártatlanok vagyunk,
Loraline, csak akkor tudjuk a gyanút Antoinette de Chazeronra
terelni, hogy aztán a férjével együtt fizessen minden rosszért,
amit velünk tettek. Hinned és engedelmeskedned kell nekem,
bármibe kerül, vagy mindketten elvesztünk, te is, én is!
Végül Loraline megint engedelmesen alávetette magát
Albérie akaratának, aki azonban még hozzátette:
– Egyelőre ne menj be François de Chazeronhoz. Most túl
veszélyes. Szabadíts meg minket ettől az orvostól. A farkasok
éhesek. Elég, ha ráengeded őket a nyomatra.
Loraline nem merte bevallani Philippus iránt táplált
érzelmeit. Mind a ketten össze voltak zavarodva. Loraline
tudta, hogy Albérie-nek igaza van, de mégsem tudott nem
gondolni arra, hogy Philippus könnyen a vesztét okozhatta
volna, hiszen ha csak szólt volna az őrnek, máris elkapták
volna. Az ösztönei ebbe kapaszkodtak. Hogy megtehette volna.
Meg kellett volna tennie. De nem tette meg.
Visszament a föld alatti folyosókra, és rátalált Philippusra.
Ott feküdt eszméletlenül, a fél lábszára beleszorult valami
résbe, a homloka véres volt. Loraline úgy érezte, hogy minden
összeomlik körülötte. Aztán lehajolt, megvizsgálta, és
megnyugodott, mert a pulzusa szabályosan vert. Cythart
elküldte, hogy keresse meg a többi farkast. Ezalatt ő fölszaladt
François szobájához. Nagyon félt, nehogy a háziak fedezzék fel
Philippust, mielőtt ő a gondjaiba venné. Szaladt, hármasával
vette a lépcsőket, és ahogy szokta, lezárta, eltorlaszolta a
kijárati szerkezetet, nehogy bárki kinyithassa belülről.
„Aha, szóval ezért nem tudtam rájönni az első napokban,
hogy hol van az a kijárat” – gondolta Philippus.
Fogták egymás kezét, Loraline folytatta, és közben a
hirtelen feltörő emlék hatására lázasan gyúrta, szorongatta
Philippus ujjait.
– Eszméletlen voltál, de nyöszörögtél. Összeeszkábáltam
egy hordágyat, amit aztán a farkasok elhúztak ide. Most már
egy hete ápollak úgy, hogy közben mély alvásban tartalak,
hogy könnyebben viseld a fájdalmakat. Egy hete ápollak, és
azóta civakodom a nagynénémmel, hogy életben tarthassalak,
mert szeretlek. Ez életemben először fordul elő velem. És
szeretném hinni, hogy te is szeretsz.
Loraline a szája elé kapta a kezét. Philippus zaklatott volt.
Mit tudott volna válaszolni egy ilyen vallomásra? Erre a világ
minden tudása csődöt mondott volna. Minden, amit
megtanulhatott, ami után kutatott, amit felfedezni igyekezett,
értelmét vesztette egy ilyen női tekintet előtt. Mindezt persze
tagadnia kellett volna, de az egész lénye tiltakozott ez ellen.
Még soha nem élt át ilyen teljességet.
– Igen, szeretlek, Loraline. Minden józan észérv ellenére,
szeretlek.
Loraline tekintete vadul felragyogott. Philippus fölé hajolt,
aki forró csókkal kínálta, ő pedig szenvedélyes lázzal itta a
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 236

csókjait.
„Örült vagyok – gondolta Philippus –, de ez az őrület édes
és gyönyörű!”
Már nem érzett semmi rokonszenvet François de Chazeron
iránt. Most, hogy megismerte Loraline és családja történetét,
jobban megértette bosszúvágyukat. Ideje, hogy ez az egész
véget érjen. Ideje lenne egy következő oldalra lapozni. Ez a
fiatal lány jobbat érdemel, mint ez a zord és mocskos hely.
Philippus úgy érezte, hogy kész lenne identitást, egzisztenciát,
valóságos életet teremteni a számára. Még társául is fogadná,
feleségül venné. Bár nem tudta, hogyan.
– Végül is milyenek a sérüléseim? – kérdezte. – Nem érzek
semmit.
Amikor Loraline szeretkezett vele, nem akart változtatni a
testhelyzetén, mert el volt ragadtatva a lány önkéntelen
merészségétől és gyönyörétől. Mozgása közben ugyan érzett
kis fájdalmat, de csak szórtan, halványan, s azt is mindig
elsöpörték a gyönyör hullámai.
Loraline elhúzódott mellőle.
– Ülj fel, és támaszkodj a falnak! – rendelkezett.
Philippus engedelmeskedett, és úgy érezte, hogy a lába egy
élettelen fatuskó. Hideg veríték csurgott végig a hátán. Lehet,
hogy megbénult? Loraline a kötés fölé hajolt, amely indákkal
összefogott levelekből állt. Elkezdte lebontani.
– Te orvos vagy, tudom, ezért nem lehetsz hozzászokva az
én gyógyító módszereimhez, pedig azok is hatásosak – mondta,
hogy megnyugtassa, miközben a roncsolt bőrt megszabadította
egy réteg vaskos nyálkától. – Helyreillesztettem a törésedet.
Minden rendben lesz.
Philippus a seb fölé hajolt. Annak ellenére, hogy mély volt,
teljesen tisztának és megfelelőnek találta. A szíve megtelt
csodálattal. A seb súlyosságát tekintve Loraline kitűnő munkát
végzett.
– A térded is kificamodott, meg a bal vállad, a
fejsérülésedről nem is beszélve.
Philippus enyhén mozgatni kezdte a vállát.
– Akkor most fájdalmat kellene éreznem – mondta.
Loraline csengő hangon felnevetett.
– Csak nemrég fedeztem fel, mekkora hatalmam van.
Nekem és az anyámnak. A mákbalzsam, amit mindennap
felkentem rád, érzéketlenné tett. De még kell néhány hét,
mielőtt úgy mozoghatsz és tevékenykedhetsz, mint rendesen.
Attól tartok, Philippus doktor, hogy itt kell maradnod
mellettem, kiszolgáltatva az én gyógyító tudományomnak.
– És aztán? – kérdezte Philippus dobogó szívvel.
– Aztán? Aztán visszaadlak az életednek, te pedig dönteni
fogsz az enyémről.
Philippus elégedetten bólintott. Időre volt szüksége, hogy
körüljárja ezt a hihetetlen történetet, amelybe a sors
belekeverte.
– Az intéző kerestetni fog, sejtheted… – mondta hirtelen.
– Már nemigen.
Loraline zavarba jött, de aztán gyorsan bevallotta:
– Úgy rendeztem, hogy a ruháidat megtalálják egy tetem
mellett, amelyet a farkasok annyira széttéptek, hogy
felismerhetetlen volt. Az biztos, hogy azt hiszik, valami titkos
járaton mentél ki a szobából, de nincs rá bizonyítékuk, mert
ilyet sehol se találtak. Ha visszamennél Montguerlhe-be,
mindent el kellene mondanod, amit tudsz, de ezt a nagynéném
nem engedné meg neked, érted?
Philippusnak hirtelen eszébe jutott derék inasa, aki biztosan
megsiratta, hiszen idegen és magányos ezen a vidéken. Aztán
arra gondolt, hogy Corichon a legjobb esetben kap valami más
munkát a kastély körül, és boldog lesz, a legrosszabb esetben
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 238

viszont majd útra kel, amikor az idő megjavul, és elviszi az ő


szomorú halálhírét a családjának. De addigra Philippus már
otthon lesz, és boldogan él a feleségével, akit innen
természetesen magával visz Svájcba.
– Azt tetted, amit tenned kellett – nyugtatta meg Loraline-t.
Azzal megfogta szerelme két érdes, meleg kezét. „Istenem,
milyen szép!” – gondolta, miközben teljesen feloldódott a
fekete szempillákkal körülölelt szemek szépségében.
Boldog sóhajjal hagyta, hogy a lány új kötést tegyen a
lábára. Bár a barlang nem volt kényelmes, és ő meztelen volt,
mégse fázott. Ellenkezőleg, úgy érezte, hogy minden csupa
fény és melegség. Ezt Loraline árasztotta magából, ő
nemesítette meg egész környezetét.
Amikor Cythar felegyenesedett, és rücskös nyelvével
végignyalta az arcát, Philippus már nem félt. Régóta tisztelte a
farkasokat, s most megrészegült e közelség örömétől; egyik
kezét az állat hátára tette, és lassan simogatni kezdte. A farkas
úgy ült ott, okos és élénk tekintetét rászegezve, mint egy kutya
a maga választotta gazdája előtt.
„Én vagyok a legszerencsésebb ember a világon” – gondolta
Philippus. De miért nem szólt erről egy szót sem Michel de
Nostre-Damus?
Tizenkettedik

„Montguerlhe, 1515. november 16.


Még soha nem sújtotta ekkora hideg a környéket. Ez a
legszigorúbb tél, amit valaha átéltem. Egy hét óta mindennap
özönlenek a szegények, és kérik, hogy adjunk szállást nekik az
erődítményben. Hiába van még tartalék a begyűjtött fából, az
orkán után sebtében újra felépített viskók jéghidegek. Gyakran
előfordul, hogy a tátongó kéménylyukakon beesik a hó,
visszahajtja a füstöt, és eloltja a tüzet. Folyton émelygek, ezért
most személyesen nem lehetek a nyomorultak segítségére.
Tízesével lapulnak a közös étkezőhelyiségben, ahol, Istennek
hála, könnyíteni tudunk a szenvedéseiken. Sokan elpusztultak
közülük. Főleg a gyerekek. Megviselt, fáradt és szomorú
vagyok.
A férjem lassan kezd kilábalni a betegségből. Huc azt állítja,
hogy a szobájában volt rossz és ártalmas a levegő, mert amióta
másik szobába került, jobban van. Egyébként mind ketten
megtagadják tőlem a társaságukat. Talán engem vádolnak,
amiért rávettem azt az orvost, hogy őrizze és ápolja François-t.
François azt állítja, hogy mielőtt Philippus doktor eltűnt,
ellopott tőle valami jelentős dolgot, amit meggondolatlanul
megmutatott neki nagy gyengeségében.
Meg is büntette a doktort az Isten. Tegnap találták meg földi
maradványait a kastélytól nem messze, a thiers-i utat
szegélyező alacsony fal peremén. Egy paraszt hozta fel
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 240

hozzánk az orvosi táskáját, mely a szétszórt kövek között


sértetlen maradt. El akarta cserélni élelemre, merthogy az
nagyon kellene a családjának.
Huc lement hozzá, sokáig faggatta, de én nem tudtam meg,
mi volt az eredmény. Huc nem mond nekem semmit. Férjem
haragjából arra következtetek, hogy az a jelentős dolog nem
került elő. Nem is nagyon érdekel, mi lehetett az. De hogy ez a
közönséges tolvaj – állítólag orvos – így félrevezetett, az
elszomorít, ráadásul nem tudom, mit tegyek az inasával, aki
süket, és nem tehet arról, hogy a gazdája gazember. A kövér
Jeanne mindig megilletődik a képétől. Nagy megelégedésére a
fickó ügyes is. Meghagyom neki. Elég sok munka van ennyi
menekülttel.
Elküldtem valakit az őrségből a Moutier-apátságba, hogy
tudja meg, mi van Antoine apát úrral, s egyben kérje meg,
adjon menedéket, kenyeret és meleget mindazoknak, akik nagy
bajukban hozzá fordulnak. A fiú azzal jött vissza, hogy az apát
úr is beteg. Mint mondják, a hideg megtámadta a tüdejét, és
úgy köhög, hogy nagyon nyugtalanok miatta.
Nagyon egyedül vagyok, az utak járhatatlanok, a
társalkodónőim unatkoznak, siránkoznak, és sóhajtozva
álmodoznak a dél udvari világa után, ahol bizony most is
táncolnak, énekelnek, nevetnek, ahol még télen is nyüzsögnek
a trubadúrok, mesemondók és más mulattatók. Csak
meghagyja nekem az Úristen ezt a gyereket, hogy enyhítse
gyötrelmeimet és unalmamat. Egész nap szövök, varrok,
hímzek, készítem a babakelengyét. Ez az egyetlen örömöm,
kielégülésem ezekben a komor időkben, amikor már Huc sem
látogat meg többé. Belenyugszom a változtathatatlanba.
Albérie kerül, folyton gondterhelt. Talán tud valamit? Ha ez
a nő beárul engem, férjem bosszúálló kezétől fogok meghalni.
És velem a gyermek.
Ma éjszaka telihold van. Csak tudnám, hogy miért nem egy
gascogne-i nagyúrhoz mentem férjhez…”
Antoinette lecsöpögtette a lúdtollat, visszadugaszolta a
tintatartót, majd kicsit meglegyezgette finom, arisztokratikus
írását, és becsukta a naplót.
Lassan szállt le a hegyekre az este, de már régóta nem a hó,
hanem a gyertyák világítottak.
A régiek azt állították, Isten úgy akarta elpusztítani a sátánt,
hogy jégbe zárta. Lehet, hogy ez igaz! A férje szerint egyedül
ez az oka annak, hogy a sátán még nem jött vissza érte. De egy
perccel később, amikor Antoinette aggódni mert, hogy a sátán
valamilyen módon mégis áttörhet azokon a jégfalakon,
François dühöngve kikergette őt a szobából, megbocsáthatatlan
tapintatlansága miatt. François megint undok és kezelhetetlen
volt, úgyhogy Antoinette már nem kételkedett benne, hogy
meggyógyul.
Felállt, a szívére szorította kis gyónófüzetét, kihúzta a
szekreter egyik fiókját, betette oda, azután a kis kulccsal,
amelyet egy láncon mindig a keblébe rejtett, gondosan bezárta
a fiókot.
Néhány percet még eltöltött az imazsámolyon az esti
imával, majd elkoppintotta a gyertyákat, s nagyot sóhajtva
lefeküdt. Nem reteszelte be az ajtót. Ezen az estén is várta,
hogy Huc betoppanjon, pedig tudta, hogy nem fog jönni.
Mindketten szenvedtek a szerelem és a gyöngédség hiányától,
de Antoinette megértette és tiszteletben tartotta Huc
óvatosságát. Sokáig figyelte a folyosón felhangzó lépteket,
aztán elaludt, és házasságtörő álmai voltak.

Amikor Huc látta, hogy François de Chazeron mélyen alszik,


kiment a szobából, és az egyik leghűségesebb őrt hagyta az
ajtaja előtt. Már csak megszokásból tette, mert egyébként
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 242

meggyőződése volt, hogy szükségtelen. Mióta megtalálták az


orvos tetemét, úgy hitte, megoldódott a montguerlhe-i rejtély.
Azóta úgy tűnt, hogy minden világos. Amikor François de
Chazeron Clermont-ban volt, ez a gazember biztosan
találkozott vele, és ólálkodott utána. Hogy véletlenül nyitotta
meg a föld alatti járathoz az utat, vagy tudott róla? Ha így el
tudott tűnni, akkor ismerte a kijáratot, és birtokában volt a
szerkezet titkának. Philippus tehát beadott valami kábítószert
François-nak, hogy ne tudjon közbelépni. Lehet, hogy az első
néhány alkalommal nem találta meg az aranyat? Egy néma
inassal jelent meg a kastélyban, így azt az eshetőséget is
kizárta, hogy ez a szolga elárulja őt, azonfelül orvosnak adta ki
magát, és így ügyesen el tudta terelni magáról a gyanút, amikor
mérgezésről beszélt, miközben ő szórt kábítószert a levesükbe.
Tény, hogy az eltűnése utáni napon Huc megtalálta az egyik
bútor mögé kiöntött sűrű levest, ami azt bizonyította, hogy
Philippus tudta, mi van benne.
Philippus meggyőzte François-t arról, hogy őt is érdekli az
alkímia, ezzel elnyerte a bizalmát, aztán ellopta tőle az aranyát,
s eltűnt, itt hagyva állítólagos inasát, akire már nem volt
szüksége. Rosszul járt! Az égiek büntetése nem maradt el. Az
éhes farkasok elvállalták a végrehajtást. Philippus von
Hohenheim csak azt kapta, amit minden tolvaj megérdemel.
Hucnek meg kellett volna könnyebbülnie, amikor
megoldódott számára a nagy rejtély, de ehelyett inkább
haragudott magára. Igaza volt Albérie-nek, amikor fellázadt
ellene. Tizenöt év bizalmát árulta el Antoinette miatt, hogy
aztán fuldokolhasson a lelkiismeret furdalás miatt. Még mindig
kívánta Antoinette-et, de mióta megtudta, hogy Albérie ismeri
a titkát, többé nem közeledett hozzá.
Ezen az éjszakán bocsánatot akart nyerni. Mert telihold volt.
Mert Albérie-nek szüksége volt rá, hogy mellette legyen. Mert
meg akarta győzni őt arról, hogy semmi sincs veszve. Mert túl
későn jött rá, hogy a felesége jobban szereti őt, mint amennyire
a családja hóhérait gyűlöli. Ez több, mint amit remélhetett. Ha
visszajön az erdőből, meg fogja győzni, hogy hozzá tartozik, és
ezzel örökre elkergeti a félelmét. Bebizonyítja, hogy nem
iszonyodik tőle, s hogy elfogadja olyannak, amilyen. Teljesen.
Természetesen továbbra is gyöngéden szereti Antoinette-et,
még az is lehet, hogy lefekszik vele, de többet nem árulja el
magát.
Lelkiismeret-furdalás nélkül ment el szeretője szobája előtt,
és elfordította a kallantyút a felesége szobájának ajtaján. Üres
volt. A kőkandallóban vidáman pattogott a tűz. Ő utasította a
szolgálólányt, hogy élessze fel. A lángfüggöny mögé
odaképzelte a lassú átalakulást, aztán Albérie kiáltását,
szorongását. Most sokkal közelebb érezte magát hozzá, mint
más hasonló éjszakákon. Imára kulcsolta a kezét, és a kőrácsos
ablakon át felnézett a kerek holdra. A hajnalt várta.

Philippus békésen aludt, amikor a farkasüvöltés felriasztotta.


Felült, hallgatózott, s önkéntelenül is körülnézett a barlangban.
Cythar békésen hevert a lábánál. Úgy őrizte, mint egy jó kutya
a gazdáját. Nem is annyira az üvöltés aggasztotta, mint inkább
az a bizonytalan érzés, hogy az a hang legalább annyira volt
emberi, mint állati. Emlékezett rá, hogy egyszer már hallotta,
fent a kastélyban. Itt nem érzékelte az időt, nem volt fogalma
róla. Kereste az édes, szelíd Loraline-t maga mellett, de nem
találta.
– Loraline! – mondta a sötétben, de válasz helyett csak a
visszhangot verték vissza a sziklás falak.
Egyedül Cythar ébredt fel a hangjára, felegyenesedett, és
fejét Philippus mellére fektette. Az állat nyugalma hatott rá.
Nem kell aggódnia. Loraline biztosan gyógyfüveket szed.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 244

Mondta, hogy a boszorkányok, akikkel korábban találkozott,


mindig hangsúlyozták az éjszakai szedés fontosságát. Nem kell
azzal foglalkozni, hogy merre jár Loraline, gondolta.
Visszahanyatlott hát a fekhelyére, és kinevette magát
ostobasága miatt. Loraline-nak nincs szüksége az ő
védőszárnyaira!
Végigsimította Cythar hátát, és teljesen elengedte magát. De
néhány perc múlva ismét felpattant. Morgást hallott, egészen
közelről. Fürkészve körülnézett, aztán észrevette. Egy szikla
tetején, néhány méterrel fölötte egy szürke farkas nézte
mereven, a szája szélét fenyegetőn felhúzta, fémes tekintete
gyűlöletet sugárzott.
Philippust kiverte a hideg veríték. Cythar felállt, de csak
nyüszített, ami még jobban megrémítette. Még soha nem látott
ilyen hatalmas farkast a környéken. Nagyon különbözött
Loraline védenceitől.
„Ne mozdulj, ne mutasd, hogy félsz tőle – ismételgette
magában Philippus. – Itt élsz a hozzá hasonlók között, az ő
szaguk árad belőled is…”
Egy pillanatra lehunyta a szemét. Mire újra kinyitotta, az
állat eltűnt. Cythar tovább nyüszített, és a barlang mélyén
heverő többi farkas is vele együtt. Philippus habozott, hogy
kiáltson-e Loraline után, de félt, nem akarta kockáztatni, hogy
az állat nekimenjen. Lehet, hogy egy másik csordából való,
csak éhes és elkalandozott? És mi van, ha már találkozott
Loraline-nal? Kimondhatatlan aggodalom szorította össze
Philippus szívét.
Sérülései és szándéka ellenére mégis felült. Amikor letette a
lábát a földre, átjárta a fájdalom, melyről már el is feledte,
hogy létezik. De nem akart összecsuklani. A falnak
támaszkodva felállt, és felemelte a fekhelye mellett álló
lámpást. Elég, ha el tud menni a pislákoló tűzrakásig, amit
Loraline gyűjtött a barlang közepén. A farkasok soha nem
mennek a tűz közelébe. Kitapogatta Cythar nyakát, és min den
erejével belekapaszkodott.
– Vigyél oda! – suttogta az állatnak, és a parázsra mutatott.
Cythar elindult, és húzta maga után a fél lábon ugráló
Philippust. Félúton voltak, amikor a háta mögött hallatszó
morgás ráébresztette, hogy milyen meggondolatlan volt.
– Menj! – parancsolt rá Cytharra.
De az állat lihegve, bénultan állt, mint aki egy fenyegetőbb
parancsnak engedelmeskedik. Erre Philippus megfordult. A
szürke farkas alacsonyra ereszkedve, ugrásra készen állt.
Philippus érezte a tenyerén, hogy Cythar minden szál szőre
felmered. Önkéntelenül elengedte. A következő percben a két
állat mereven nézte egymást, de közben Cythar a szürke farkas
és Philippus közé állt.
„A tűz mellé! Menj a tűz mellé!” – dobolta egy hang
Philippus halántékán. A lába rettenetesen fájt, mégis
kényszerítette magát, hogy hátráljon. Otthagyta Cythart,
szemben a zord szürke farkassal. És minél közelebb ért a
parázsló tűzhöz, annál inkább az volt az érzése, hogy Cythar
megadja magát fenyegetően morgó ellenségének. Mintha igazat
adna neki, lehajtotta a fejét, és elmenekült. Philippus
megértette, hogy elvesztette a játszmát. Az állat máris tett
néhány lépést felé. Most egyenesen az orvos szemébe nézett.
Hideg és kegyetlen volt a tekintete.
„Csak tudnék tenni még néhány lépést!” – gondolta
Philippus. A tűz már oly közel volt.
Az állat megroggyant. Ekkor jelent meg Loraline és mellette
Cythar. A lány felsikoltott:
– Stelphar, ne!
De az állat már nekilendült, lerántotta Philippust a földre, és
tépőfogaival belemart a karjába, amelyet védekezésül az arca
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 246

és a nyaka elé kapott.


– Stelphar, engedd el! Engedd el! – parancsolta Loraline,
aztán felüvöltött, mire az összes többi farkas odarohant hozzá.
Philippus nem küzdött, annak ellenére, hogy nagyon fájt a lába,
és egy dühöngő, vicsorgó pofa hajolt fölé, mely felszakította a
karját. A farkas most a torkát célozta meg. Ha hagyja, meg fog
halni. És ekkor az állat a vele egyenrangúak morgását hallva
hirtelen megmerevedett, aztán hátrálni kezdett.
Ekkor Cythar rávetette magát, és Philippus elbűvölve nézte
a gyűlölet furcsa táncát, ahogy ezek egymásba gabalyodva
henteregtek a porban. Loraline derékon kapta őt, és a tűz mellé
vezette.
– Ne mozdulj innen! – parancsolta könnytől és dühtől
eltorzult arccal.
Ha akart volna, se lett volna hozzá ereje. Csak nézte, ahogy
Loraline a két állat közé veti magát, ahogy a testük közé
furakodva belevegyül a küzdelmükbe, kockáztatva, hogy
beleharapnak. De ez elég volt ahhoz, hogy szétváljanak, mintha
mindketten el akarnák kerülni, hogy megsebesítsék őt.
Cythar egészen Philippusig hátrált, az egyik lába csupa vér
volt. Philippus szerette volna megsimogatni, de az egész teste
tele volt mély sebekkel és karmolásnyomokkal.
Először azt hitte, hogy Loraline meg fogja ölni a szürke
farkast, de ehelyett letérdelt mellé, és nyugodtan vizsgálgatni
kezdte a sebet, amelyet Cythar ejtett a hátán. Ismeretlen
nyelven beszélt hozzá, miközben az állat tovább morgott,
vonított és szűkölt, de nem bántotta Loraline-t. Sokáig így
maradtak egymás mellett, aztán a lány a melléhez szorította a
szürke farkas fejét, és csendben ringatta.
Philippus nem mert megszólalni, de zavarodott, nyugtalan,
kíváncsi és rémült volt a jelenttől. Onnan nézve, ahol ült, meg
mert volna esküdni rá, hogy a lány sír. De már semmiben nem
volt biztos. Itt fekszik ő, Philippus, sebesülten és sebezhetőn,
és Loraline a támadóját kötözi be, őt vigasztalja. Végül
kimerülten, elgyengülve, ajkán kiábrándult mosollyal hagyta,
hogy elnyelje a fekete éjszaka.

Kora hajnalban Huc kéjesen nyújtózkodott. Akarata ellenére


elszenderedett, és békés álma volt. Ez is csak megerősítette
elhatározásában. Ha ilyen jól tudott aludni, az azt bizonyítja,
hogy jól döntött. Albérie már nem késhet soká.
Amikor hallotta a szerkezet koppanásait, a szíve a torkában
dobogott örömében. Mindent megtesz, hogy bocsánatot
nyerjen. De a mosoly az ajkára fagyott. Amint Albérie belépett
a szobába, összeesett, köpenyén, a válla magasságában egy
nagy vérfolt éktelenkedett.

Philippus valami szörnyű lidércnyomásra ébredt hirtelen.


Amikor meglátta Loraline alakját, boldog volt, hogy csak
rosszat álmodott.
– Loraline… – kezdte gyengéden.
De amikor meglátta a lány zaklatott tekintetét, szembe
kellett néznie a tényekkel. A lány haja még mindig tele volt
ragacsos, alvadt vércsomókkal.
Hogy megbizonyosodjon a helyzetről, Philippus lenézett a
karjára, és látta, hogy ugyanolyan fekete kötésbe van pólyázva,
mint a lába. Megint a szalmazsákon feküdt, de most nem
lihegte a hasán lovagolva Loraline, hogy „szeretlek”. De azért
rámosolygott, azzal fakó mosollyal, amellyel az ember már
előre mentegetőzik a szavakért, melyeket mondani akar.
– Fáj? – kérdezte csendesen.
Philippus bólintott. A fájdalomra, mely a szívéig hatolt, nem
volt gyógyír.
– Mi történt, Loraline?
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 248

Loraline nagyot sóhajtott, s elsimított a homlokáról egy


ragacsos hajtincset.
– Azt hittem, meg fogja érteni. De tévedtem. Szeretlek,
Philippus, de amint begyógyulnak a sebeid, elmész innen, és
elfelejtesz engem.
Philippus felült, a gyomra összerándult.
– Nélküled nem! Itt vagyok tíz napja, látom, hogyan élsz.
Megígérted, hogy a sorsára hagyod Vollore urát, és ezentúl a
saját életedet éled. Nem tudom elképzelni, hogy ne mellettem
élj.
– Nem érted te ezt, én édes szerelmem. Nincs más
választásom. Én hozzá tartozom.
– De hát kihez, az ég szerelmére? – kérdezte csaknem
ordítva, és saját fájdalmával nem törődve elkapta a karjánál
Loraline-t.
– A farkashoz. A szürke farkashoz. Ő vezette ide az
anyámat, ő védelmezi az enyéimet, mióta a világra jöttem, ő
tanított meg a farkasok nyelvére. Ezeknek itt ő az anyja.
Tisztelik őt. Sose hittem volna, hogy Cythar fellázad ellene. Ő
minden teliholdkor eljön ide, és mellettem alszik. Én hozzá
tartozom, Philippus.
– Ez képtelenség, lehetetlen! Ez csak egy állat!
– Nem! Anyám azt mondta nekem, hogy a mi fajtánkból
való.
– Ez lehetetlen, Loraline!
Philippus fájdalmas tekintete kutatva kereste az övét, mintha
józanságában keresne menedéket, de Loraline lehajtotta a fejét,
lassan megfordult, és egy mozdulattal elsimította a haját a
nyakáról.
Philippus úgy érezte, hogy megfagy a vér az ereiben.
Kétujjnyi széles, vastag szürke prém borította a lány nyakát.
Nem, nem akarta elhinni ezt az ostobaságot. Farkasemberek
csak a mesében léteznek!
– Családom minden nőtagja viseli ezt jelet. Nem tudom,
miért, de azt tudom, hogy ennek köszönhetően van valami
különös hatalmam vagy képességem. Értem az állatok nyelvét,
gyorsabban futok és magasabbra tudok ugrani, mint az
emberek, és megérzem a növények gyökerének szagából, hogy
melyek alkalmasak gyógyításra…
– Ezt anyádtól is megtanulhattad, meg a farkasoktól is. Az
utánzás közismert dolog… Alkalmazkodtál ahhoz a
környezethez, amelyben élsz. De ettől még nem kell a rabjává
lenni. Ha tudtál dacolni a nagynénéddel, akkor ezt egy állattal
miért nem teszed meg?
– A nagynéném elfogadta, hogy bízom benned, mert azt
hazudtam neki, hogy hálát érzel irántam, amiért megmentettem
az életedet. Stelphar nem adott nekem választási lehetőséget.
Ha nem mész el, meg fog ölni. Ha megenyhül az idő, ő fog
téged elkísérni Thiers-be. Ott majd találsz egy hátasjószágot,
útra való élelmet és aranyat, amivel megvásárolja a
hallgatásodat. Most azt mondta, ad neked öt teliholdat. Akkor
újra eljön, és el kell búcsúznunk.
Philippus hallgatott. Öt telihold. Öt hónap. Öt hónap alatt rá
kell vennie Loraline-t, hogy szakítson ezekkel a babonás
ostobaságokkal. Hogy rázza le magáról a félelmei és a
lelkiismeret-furdalást. Öt hónap, hogy bebizonyítsa, mennyire
szereti. Öt hónap a gyógyulásra.
– Szeress engem! – suttogta Philippus szelíden.
Loraline feléje fordította véresre karmolt arcát, és a meg
lepetés fénye ragyogott fel a tekintetében.
Philippus mosolygott.
– Eljön a mi időnk – mondta halkan. – Ne engedjük, hogy a
holnaptól való félelem megalázzon, és elrontsa, amit ma
megélhetünk. Azt akarom, hogy a sebeimet a bőröd érintése
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 250

gyógyítsa meg, hogy a te kéjes nyögéseid nyomják el a vad


viaskodás zaját, s hogy a csókod íze fojtsa el számban a vér
ízét. Nem érdekel, kihez tartozol, én ezentúl már csak hozzád
tartozom.
Loraline zokogva az orvos mellére vetette magát. Egy
pillanattal később, amikor két kemény keblével fölé hajolt,
Philippus már megint pompás buja macskának látta, s boldogan
feszült a kéj igája alá.

Huc óvatosan hasra fektette feleségét, és kinyitogatta ruháján a


kapcsokat. Albérie még mindig ájult volt, és Huc megtorpant a
csendtől, mely, mint valami kérdésekből épült fal, meredt
közéjük. A harapás nem volt mély, de Huc első pillantásra
felismerte, és nem talált választ a kérdésre: miért támadták meg
feleségét a farkasok? Albérie többször is mesélte, hogy rá
felnéznek a farkasok, sőt tisztelik őt.
Nem akart senkit nyugtalanítani, ezért maga ment le a közös
helyiségbe, vizet melegített, és egy dézsában maga vitte fel.
Vásznat, törülközőt is vitt magával. Örült, hogy a háziak még
mind aludtak.
Nesztelenül lépett a szobába, de Albérie-t már az ágyon ülve
találta. Két karját keresztbe fonta a mellén, és riadtan nézett
maga elé. Sietve odalépett hozzá, közben kiloccsantotta a vizet,
aztán az Albérie lába előtt kanyargó vízcsíkokra tette a dézsát,
és nyugtalanul kérdezte:
– Jobban vagy? Nem súlyos a sérülésed, mindjárt
bekötözöm.
Albérie szomorúan nézett rá:
– Nem voltál itt, amikor magamhoz tértem. És én azt
hittem…
– Tévedsz, Albérie, nincs igazad, de nekem még kevésbé
volt igazam. Most ennek vége. Itt vagyok. Mint régen.
Gyengéden homlokon csókolta, aztán tisztítani kezdte a
sebét. Nem akarta siettetni. Tudta, hogy ki kell várni, míg
Albérie-nek megjön a bizalma. De nem kellett sokáig várnia.
– Nem értem, mi történt. Cythar fellázadt ellenem. Először
fordult elő. Loraline közénk vetette magát, de az volt az
érzésem, csak azért, hogy őt védje. Cythar a korral egyre
féltékenyebb lesz. Látta világra jönni a kicsit, és most, hogy az
anyja már nincs, talán kötelességének érzi, hogy hangsúlyosan
körülírja a felségterületét.
– Mondd el Loraline-nak az igazságot!
– Soha. Nem akarom, hogy átélje ugyanazokat a kínokat,
amiket én.
Csend volt. Huc befejezte a kötözést. Amikor leült mellé,
Albérie száján kicsúszott még egy halk mondat:
– Még soha életemben nem éreztem magam ilyen egyedül.
Azt hittem, elvesztettelek.
Huc átkarolta, gyengéden, nehogy fájdalmat okozzon. Egész
éjszaka kereste a szavakat, melyek most szinte maguktól jöttek
hirtelen.
– Mindenért egyedül én vagyok a felelős. Nézz rám,
Albérie, hazugságba menekültem, hogy meggyőzhessem
magamat a bűnösségedről. Nem az elmúlt hónapok
eseményeire gondolok, hanem arra, hogy nem akartál hozzám
tartozni, az enyém lenni. Mindent alaposan átgondoltam,
egészen addig, hogy mik a tetteink következményei. És nem
érdekelnek, nem törődöm velük. Nekem már nincs vagyonom,
nincs valóságos címem, nincs földem, birtokom, amit a fiaimra
hagyhatnék. Se vagyon, se név, se dicsőség. Az én
nemzetségem kihal, nem fogom sajnálni.
– De énbennem egy állat lakik…
– Majd megszelídítem, megfékezem, nem félek tőle…
– És ha gyerekünk lesz?
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 252

– Az csak tőled függ. A szívedtől, a lelkedtől… Hogy élni


fog-e vagy sem. Én semmiért nem fogok szemrehányást tenni
neked. Együtt vállaljuk a következményeket. Kérlek,
könyörgök, ne tiltsd meg, hogy szeressem azt a nőt, aki benned
él…
– Nem tudom, el bírnám-e viselni…
– Ne vesztegessük az időt! Itt van az egész életem, ha kell.
– És Antoinette asszony?
– Hagytam, hogy elcsábítson. Hiányzott neki a szerelem. És
nekem is. A Chazeronok mindig megkapják, amire szükségük
van, hiszen tudod. Időt kell hagynom neki, hogy elszakadjon
tőlem, de nem akarom, hogy a haragja rád szabaduljon. Bíznod
kell bennem, Albérie.
– Mégis szereted.
– Azt hittem, igen. Szükségem volt arra a szerelemre.
Eltévedtem, elvesztem benne. És majdnem téged vesztettelek
el. Bocsáss meg!
– Nem téged gyűlöllek, hanem magamat.
– Tudom. Itt az ideje, hogy ez elmúljon.
Huc Albérie száját kereste szelíden. Ő nem tért ki előle.
Ezen az estén, amikor a sajátjai kergették el, nem volt már mire
támaszkodnia.
– Légy az enyém! Ma éjszaka – kérlelte Huc gyengéden.
Óvatosan lefektette az ágytakaróra. Albérie még mindig
meztelen mellére szorította a kezét, hogy elrejtse. Huc gyengéd
csókokkal borította, nem sietett, aztán kereste a száját, a
nyakát, megint a mellét, az ujjait, míg csak fel nem engedett az
ellenállása, amíg nem kapkodta szaporán a levegőt,
szívdobogva. És mire átszakította az illendőség és a szemérem
korlátait, Albérie már lehunyt szemmel várta az ítéletet.
– Szép vagy – suttogta Huc.
Őszinte volt. Eszébe jutott Isabeau forró és kemény keble és
az a pillanat, amikor karjában tartotta a megerőszakolt fiatal
lányt. Akkor szemérmes volt a tekintete. Ma, felesége mellében
megtalálta Isabeau tejfehér, kerek mellének emlékét. Csókolta
gyengéden, szenvedélyesen, vággyal tele, s nem zavarták a
finom bőrön éktelenkedő karcolások, sem a vérszag, amit a víz
se tudott teljesen lemosni róla.
Albérie nem mozdult. Huc érezte, hogy a teste vágytól és
félelemtől feszült. Lassan, szó nélkül teljesen levetkőztette.
Ahol a keze nyomán időnként megremegett a teste, Huc oda
mindig egy csókot lehelt, és egy suttogó „szeretlek”-kel
nyugtatgatta. Amikor már meztelen volt, maga is levetkőzött,
közben meg-megsimogatta Albérie összeszorított combját –
még ösztönösen védekezni próbált.
– Nézz rám, Albérie! Ne menekülj többé a valóság elől! Azt
akarom, hogy lásd magad az én szememben.
– Nem tudom – nyögte Albérie a fejét rázva.
Könnyen csorogtak végig az arcán, de Huc ezzel most nem
törődött.
– Nem teszlek erőszakkal magamévá. Soha. Bízz bennem,
és bízz magadban! Kérlek! Könyörgök! Nyisd ki a szemed!
Albérie egy pillanatig még tétovázott, aztán
engedelmeskedett. Mikor meglátta a férjét meztelenül, pirulva
elfordította a fejét. Huc gyengéden megfogta a kezét, és
felmeredő nemi szervére tette.
– Nézd meg, szerelmem, nézd, mennyire kívánlak olyannak,
amilyen vagy, érezd, hogy a tested, amit felkínálsz nekem,
mekkora ajándék a szememnek és a szívemnek. Ne pirulj,
amiért ilyen szép vagy, ne szégyenkezz és ne félj! Látod, az én
testem elfogadja a tiédet.
Aztán csend volt, csak szapora lélegzetük és a kandallóban
pattogó tűz hangja keveredett a csendben. Az ujjak
megmozdultak a felmeredő száron, ez Hucből kéjes nyögést
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 254

csalt ki, amit nem is akart visszatartani. Albérie lassanként


felengedett. Lehunyta a szemét. Huc szétnyitotta izmos
combját, és szájával tört utat magának, legyőzve minden
tartózkodást. Mikor Albérie a simogatások hatására elélvezett,
tudta, hogy nyert ügye van.
Lassan felfelé csúszott, a száját kereste, közben ráfeküdt a
testére, és az arcvonásait figyelve belé hatolt, gyengéden, hogy
a lehető legkevesebb fájdalmat okozza. De látta, hogy nem fáj.
És amikor a csípője kezdett együtt mozogni az övével, a kezük
is szenvedélyesen egymásba kulcsolódott. Albérie csak akkor
nyitotta ki a szemét, amikor elöntötte a gyönyör, és fojtott
hangon kiáltotta: „szeretlek”.

Albérie még aludt, amikor Huc kiment a szobából. Sajnálta


otthagyni. A szeretkezés után jól elnyomta az álom, hiszen a
nap már rég fenn járt az égen. Egy sakkpartit ígért François-
nak, s attól félt, haragudni fog, ha nem jelentkezik időben.
Mikor befordult a folyosón a lábadozó szobája felé, találkozott
Antoinette-tel, aki, karján kézimunkakosarával, épp társnői
után igyekezett.
– Huc, drága Huc – mondta az asszony köszönés helyett
gyöngéden és kedvesen.
Huc mosolygott, de semmi kedve nem volt megállni.
Montguerlhe folyosói sötétek és hidegek voltak. Egy „Szép
napot kívánok, Antoinette asszony!”-nyal köszöntötte és
továbbsietett.
De Antoinette elkapta a karját, és visszatartotta.
– Menekül előlem, Huc?
Huc hazudott:
– Nem, dehogy, de a kötelesség a férje mellé szólít.
– Jobban szeretném, ha hozzám sietne – suttogta enyhe
szemrehányással a hangjában Antoinette.
Huc nyomatékosan végigsimította a kezét, mely fogva
tartotta.
– Engem csak az óvatosság irányít.
– Fog még szeretni?
– Hamarosan – nyugtatta meg őt Huc, és lefejtette a karjáról,
majd megcsókolta Antoinette ujjait.
Utána továbbsietett. A visszhang nem volt elég erős ahhoz,
hogy eljuttassa hozzá szeretője suttogó kérdését:
– Szeretsz még, Huc de la Faye?

François felöltözve álldogált a szobájában. Huc először meg


akarta dorgálni, de épp eléggé ismerte ahhoz, hogy tudja, úgyis
azt csinál, amit akar.
– Ma nagyon jó színben vagyok, remek étvágyam van, jó
erőben vagyok, barátom – jelentette ki Vollore ura.
Ez szemmel látható volt.
– Te nem vagy orvos, ezért megkímélhetsz különféle ostoba
sarlatán kifogásoktól. Levegőre van szükségem, és számíts rá,
hogy egészen Vollore-ig megyünk.
– De nagyon hideg van, még a lovaknak is.
– Más teleken is dacoltam a hideggel, jó vastag bundák alatt.
Belefáradtam, jó Huc, az örökös alvásba, mely már oly hosszú
idő óta zsibbaszt. És hív a munka, a kutatásaim, arról nem
szólva, hogy rabnak érzem magam ebben a rangomhoz
méltatlan szobában. Még a te helyőrségedben is jobb ágyak
vannak.
– Tudja, hogy miért hoztuk ide…
– Hiába, itt se volt jobb, hiszen, ami az ördögöt illeti, engem
mégiscsak meglopott egy ügyes tolvaj. Nos tehát, ahogy
mondtam, te elkísérsz néhány embereddel.
– Csalódni fog, uram, hiszen a hideg miatt áll a munka
odaát. Ritkán láttam ilyen szigorú telet.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 256

– Elég volt, Huc! A jókedvemet és lendületemet ezek a


hírek nem fogják elvenni. Azonnal indulunk. Amíg te a
feleségeddel lustálkodtál, én már kiadtam a parancsot.
Huc lehajtotta a fejét, kényelmetlenül érezte magát.
– No, azért nem kell elpirulni. Te felkapaszkodtál és
hatalomra tettél szert ebben a házban, ha tetszik nekem, ha
nem. A feleséged szép, jó felépítésű asszony, igazad van, ha ezt
díjazod.
Huc nagyon rosszul érezte magát. A François látszólagos
nyájassága mögött keserű iróniát érzett. Olyan diszkrét volt
Antoinette-tel, Albérie mégis rájött a mesterkedéseire. Lehet,
hogy François is?
François barátságosan átölelte a vállát, és az ajtóhoz vezette.
– Én is nagyon vágyom már egy kis pipihúsra, és Vollore-
ban van egy csábos kis darab, akit örömmel meg fogok
látogatni, amint elrendezünk egy csúnya ügyet… Úgyhogy
készülődj az embereiddel, Huc! Indulunk.
François hangja rideg volt, és nem tűrt ellentmondást. Huc
nyugalmat erőltetett magára, és mosolyogva távozott.
– Ahogy parancsolja nagyuram.
Elszánt léptekkel visszament a felesége szobájába, a szíve
hevesen vert. Albérie még békésen aludt. Még soha nem látta
ilyen nyugodtnak és nőiesnek. Mégis felébresztette.
– Huc – nyöszörögte az asszony, és karját a férje nyaka köré
fonta.
Huc homlokon csókolta, de a karját lefejtette magától.
Kevés ideje volt.
– Szeretlek, Albérie, egész lelkemmel, és ez volt a legszebb
éjszaka az életemben, de most nagyon félek. El kell kísérnem
François-t Vollore-ba, és az ösztöneim azt súgják, hogy tud az
Antoinette-tel folytatott viszonyomról.
Albérie elsápadt, és idegesen felhúzta a takarót fehér
keblére.
– Lehet, hogy nem jövök vissza Vollore-ból, de nem
viselem el a büntetését anélkül, hogy meg ne verekednék vele.
Attól félek, hogy aztán rád támad. Ha nem jönnék vissza,
menekülj! És ne feledd soha, hogy a tiéd vagyok.
– Ne dacolj vele, Huc! Szökjünk meg együtt, most –
könyörgött Albérie könnyes szemmel. – Én ez után az éjszaka
után nem tudom elképzelni a legrosszabbat. Könyörgök!
– Nem. Túl régóta várom ezt a percet, még ha féltem is,
hogy eljön. Erősebb vagyok, mint ő. És bízom az
embereimben. Várd, figyeld a jöttömet! És vigyázz magadra,
szerelmem!
Szenvedélyesen megcsókolta. Könnyízű volt a csókjuk, akár
az éjszaka, amikor Albérie odaadta magát, de most Huc nem a
könnyes gyönyör, hanem csak a fájdalom érzését vihette
magával. Elszakította magát az asszonytól. Nem akarta hallani
a zokogását, felkapta a köpönyegét, és ment.
Pár perccel később François Chazeronnal és négy emberével
eltűnt az erődítmény boltíves oszlopai mögött.
Tizenharmadik

1515. november 20-án François bezárta maga mögött alkimista


„barlangjának” ajtaját, és Huc csapdában érezte magát. De
azért engedelmeskedett ura parancsának, és beljebb lépett a
tiltott szobába. A jobb oldali falakon még láthatók voltak a
robbanás nyomai, de az alkimista kemence érintetlen volt és
hideg.
– Még sosem kérdezted magadban, hogy mi után kutatok én
itt, Huc? – kezdte François, miközben a zsebébe mélyesztette a
kulcsot, amellyel az imént kinyitotta a helyiséget.
Huc az úton végig hallgatott, részben azért, mert olyan
hideg volt, hogy még a leheletük is megfagyott, ezért arcukra
húzták a köpenyük csuklyáját, másrészt mert így volt ideje
gondolkodni és felkészülni az összecsapásra. Mint afféle
fegyverforgató ember, tudott verekedni, de meg tudta szervezni
a védekezést is. François heves és okos ember. Elhatározta,
hogy vár.
– Feltételezem, hogy a híres bölcsek köve után – válaszolta
kertelés nélkül.
– Persze, persze, de az még nem elég. Többet akarok.
François odalépett a kemencéhez, és tüzet gyújtott. A lángok
a huzatban tompa morajlással nyaldosták a faszenet, és pirosra
festették a tűzrakó hely terét. Majdnem olyan hideg volt, mint
odakint, és a kialudt kemence kéményén keresztül is jeges szél
süvített befelé. Huc hátrakulcsolt kézzel habozás nélkül
259 Mireille Calmel

közelebb lépett a lángokhoz. François egy fanyelű piszkavassal


élesztgette a tüzet. Látható élvezettel szurkálta és hasogatta szét
a vaskosabb széndarabokat, és így tologatta darabonként a
lángok közé.
– Az alkimisták azt remélik, hogy a bölcsek köve révén
elnyerhetik az örök fiatalságot és persze aranyat, aranyat
minden mennyiségben. De én ennél is többet akarok. Én a
hatalmat akarom. A teljes, tökéletes hatalmat. A
megcáfolhatatlan hatalmat, amit a kiapadhatatlan és örökké
tartó gazdagság biztosít. Nem tudod elképzelni, milyen
részegítő elgondolni, hogy senki és semmi nem lázadhat fel
ellened, hogy a világ a lábad előtt hever, és az emberek a
csizmád orrát nyalják, kockáztatva, hogy elég a legkisebb
engedetlenség, és széttaposod őket. Gyűlölöm az
engedetlenséget. Hát még az árulást.
Megint csend volt. Huc nem szólt. Most már biztos volt
benne, hogy François tudja. Mégis nyugodtak voltak mind a
ketten. A piszkavas már izzani kezdett a parázsban. François
nem vette le róla a szemét.
– Te jól szolgálsz engem, Huc. Néha ugyan nem értesz
egyet azzal, amit teszek, de soha nem szálltál szembe az
akaratommal. Persze elvetted ezt a lányt. Féltél, hogy őt is
leteperem, vagy bűntudatod volt a gyávaságod miatt?
– Mindkettő, ez kétségtelen. De szeretem őt – válaszolta
kertelés nélkül Huc.
– Ó, a szerelem! Ostoba és nevetséges dolog – nevetett
gúnyosan François. – De választásod indítékai valójában nem
érdekelnek. Tudod, a hatalomvágy olyan, mint a bor utáni
vágy, parancsoló és részegítő. Az a gondolat, hogy valamit is
lecsípnek belőle, nekem kifejezetten fáj, mintha a lelkemet
tépnék ki. Nézd csak a feleségemet, alázatos volt és
tisztelettudó. És mi történt? Egyszer csak egy nevetséges
ürüggyel szembeszegült az akaratommal, és én ugyanakkor
beteg lettem, mintha csak a sors akart volna megalázni.
Képzeld csak el, Huc, az egész idő alatt nem tudtam mást
csinálni, csak gondolkodtam, gondolkodtam, és igyekeztem
megérteni, hogy a hatalom miért csúszott ki hirtelen a
kezemből. A feleségem elég szomorú az ágyban. Te is úgy
láttad?
– Azt hiszem.
– Helyes. Neked jó híred van. Ezt már az apám is értékelte.
És mondd, a gyerek előtt történt veletek, vagy utána?
– Utána.
– Ezek szerint apa vagyok. Ez jó dolog. Kell, hogy legyen
örököse a Chazeronok földjeinek. Meg fogom kímélni a
feleségemet, bár meg vagyok győződve róla, hogy ő csábított
el téged. Mert tudom, hogy te nem kockáztattad volna a
haragomat.
– Mégis egyedül én vagyok a felelős.
– Elég, Huc, mondtam már, hogy meg fogom kímélni.
Fölösleges védened őt. Téged foglak megbüntetni, és ez
kellemetlen. Meg kéne hogy öljelek, mert vétettél ellenem, de
ugyanakkor jól szolgálsz. Úgy virrasztottál mellettem, és
vigyáztál rám, mintha apám lennél, és már két ízben is.
Feltételezem, hogy neked köszönhetem az életemet. Kívántad a
halálomat, Huc?
– Most is kívánom!
François megint felnevetett.
– Szeretem, hogy ilyen őszinte vagy. A helyedben nem
haboztam volna, ha ekkora gyűlöletet keltek benned. Én
viszont nem szeretem eléggé a feleségemet ahhoz, hogy
gyűlöljelek, amiért lefeküdtél vele. Azonkívül nem találok
nálad jobb intézőt. Persze megérdemlek egy kis kárpótlást, ezt
elismered, ugye? Természetesen többé nem közeledsz a
261 Mireille Calmel

feleségemhez.
– Természetesen.
– Szereted?
– Nem.
– Azt hiszem, ő szeret téged. Azt akarom, hogy ne tudjon
erről a mi beszélgetésünkről, s hogy utasítsd el, ha ő közeledne.
Semmitől sem szenved úgy egy nő, mint ha úgy érzi, hogy az
érzelmeiben megalázzák és meglopják. A csapás majd
engedelmessé teszi. Na, hát ezzel rendben volnánk.
Leszámítva, hogy ellentételezésként még téged is meg kell
szorongatnom, méghozzá ott, ahol a legfájdalmasabb neked,
ami a legjobban számít… Hogy a bosszúm igazságos legyen,
nem igaz?
– Nekem nincs semmim, csak az életem.
– No persze, az életed, Huc da la Faye. Azt pedig
feláldoztad Albérie-ért!
Huc érezte, hogy elönti a düh.
– A feleségemet hagyja! – sziszegte a fogai között.
François kegyetlenül felnevetett.
– Szóval igazam van. Meg fogsz halni érte, igaz? Mint az az
idióta köszörűs a nővéréért. Ez nekem megéri a fáradságot,
intéző úr. Ha egyszer majd úgy hozza a kedvem, őt is
ledöntöm, mint Isabeau-t, bár ő nem izgat annyira, ezt el kell
ismernem.
Huc keze ökölbe szorult, és szembefordult François-val, aki
előre látta, hogy dühbe fog gurulni, ezért a tüzes piszkavasat
végighúzta az arcán. Füstölgő, égett csíkot hagyott rajta. Huc
meglepődött, fájdalmában felordított és hátrált. François ezt
kihasználta, és a forró piszkavassal mellbe szúrta. Huc
elsötétülő tekintettel térdre rogyott, alig kapott levegőt, de
François a hajánál fogva felrántotta, és belenézett az arcába.
Meglepően nyugodt volt.
– Nem fogsz meghalni, Huc de la Faye. Mindezek tudatában
nap mint nap tovább fogsz szolgálni engem. Ha csak egyszer is
engedetlen leszel, a feleséged az enyém lesz, ugye érted, és
utána megjelölöm, akárcsak téged, hogy az egész környék
emlékezzen rá.
Azzal hirtelen kirántotta a tüzes piszkavas hegyét a
melléből, és behajította az izzó szénparázsba. Utána az ajtóhoz
ment, és a kulccsal kinyitotta.
– Most pedig ki innen! Én nem vagyok olyan kegyes és
szelíd, mint te, menj le, lenn a közös helyiségben ápoltasd
magad. Mindannyian tudni fogják, hogy miért voltál
megbüntetve. Ja, és majd elfelejtettem, küldd be hozzám a kis
Romanát.
Huc köhögve és vért köpve nagy keservesen felkelt. Az
ajtófélfába kapaszkodva még megengedte magának azt a
luxust, hogy a hóhérját gyűlölettel végigmérje, aztán kezét a
mellsebére szorítva, botladozva lement a lépcsőn.

Clothilde asszony nem kérdezett semmit, amikor meglátta, és


Huc megértette, hogy François mire célzott. Itt mindenki tudta,
hogy viszonya volt Antoinette-tel. És ő még azt hitte, hogy
feltűnés nélkül csinálta…
François jó vívó volt. Oda szúrt, ahova kellett, anélkül hogy
fontos szervet sértett volna, mégis úgy, hogy a másik
harcképtelenné váljon. Huc nyomorultnak érezte magát.
Alábecsülte az urát. Tehát François tudta. Mindent tudott. Huc
– és nemcsak ő, hanem mindenki – nyitott könyv volt előtte.
De kellett ehhez valami perverzitás, hogy így megjátssza, hogy
bízik benne. Albérie-nek nagyon igaza volt. Ez nem ember, és
nem is állat. Ellentétben a feleségével, aki kevert vérében
utálatos nyomokat visel. És mégis, mégis ő az állat. Egy
ocsmány, visszataszító állat.
263 Mireille Calmel

A kis Romana elégedett képpel vonult fel a lépcsőn. Ő volt


az úr kedvence, és a maga tizenhét évével jól érezte magát
ebben a szerepben. Hucnek mégis az volt az érzése, hogy a
vágóhídra küldte. Fáradt volt és kétségbeesett, rabszolgának
érezte magát, de szisszenés nélkül hagyta, hogy Clothilde
bekötözze a sebét.

Még aznap este visszatért Montguerlhe-be, mintha mi sem


történt volna. Csak a mellén éktelenkedő jel árulta el, hogy az
intézőt most már örök időkre hűbéri kötelék fűzi az urához, és
Huc emiatt akarata ellenére zárkózott maradt, amikor felesége
őszinte örömmel magához ölelte.
Nem volt bátorsága, hogy elmondja neki, mivel
fenyegetőzött François. Egyébként Albérie megváltozott. És ez
nem olyan változás volt, mint ami minden telihold idején
megalázta őt. Ezt elárulta a tekintete, s hogy nem görnyedt
ijedten előre, ha Huc ránézett. Ezen az éjszakán meztelenül
feküdt mellé, és bár nem szeretkeztek, a sebeik ellenére
összeölelkeztek.
Albérie hirtelen rájött, hogy folyton erről álmodozott, hogy
mindig ezt a percet várta. Olyan volt ez, mint valami
megvilágosodás, az a kétségtelenül képtelen bizonyosság, hogy
egyszer s mindenkorra képes uralkodni a benne létező állaton.
Szomorú létezése folyamán most először csak nő volt, és
semmi más. Csak nő, és semmi más. És a férje, akiről azt hitte,
hogy elvesztette, mosolyogva magához öleli…
– Meg tudsz nekem bocsátani a sok elveszett időért? –
kérdezte, bár most már biztos volt a válaszban.
– Nekem is szükségem volt erre, hogy jobban
szerethesselek. Bármi volt is, Albérie, tudnod kell, hogy
ezentúl már mindent csak érted, a te boldogságodért teszek.
Albérie ettől szinte megrészegült. Az övéi elkergették, de
ezen az estén ez már nem volt fontos. Talán így kellett lennie.
A farkasok már nem a családja, Loraline nem is volt az soha,
de most Albérie megértette az ő boldogságát is. Elhatározta,
hogy nem zavarja többé Philippust és az unokahúgát, s hogy
tavasszal kilép az életükből. Aztán mindent újra kell kezdeni.
Ezt megígérte Isabeau-nak, és a mai esemény csak
megerősítette elhatározását. Mivel attól többé már nem kell
félnie, hogy riválisa miatt elveszíti a férjét, amint jobbra fordul
az idő, és Philippust kikíséri Auvergne-ből, François de
Chazeron meg fog halni. Csak azután szerethet igazán
szabadon, félelem nélkül. Könnyedén felsóhajtott, aztán
elaludt. Huc még visszafojtott egy köhögőrohamot, aztán ő is
boldogan álomba merült.
François fenyegetése ott lebegett új boldogsága fölött, de
ezen az éjszakán nem gondolt rá. Akármi történt is, győztesnek
érezte magát. Többé semmit nem kell megjátszania. François-
nak igaza volt. Hogy Albérie-t megóvja, mindenre képes. Még
ölni is.

François néhány nap múlva megint visszament Vollore-ba.


Ezúttal az összes csomagjával. Amikor Antoinette erősködött,
hogy előrehaladott állapotára való tekintettel ő inkább
Montguerlhe-ben marad, és különben is Vollore-ban még
folynak az építkezések, nincs se fűtés, se kényelem, François
nem kényszerítette, hogy menjen vele. Csak ránézett Hucre, aki
buzgón jelezte, hogy bármi történik, azonnal értesíteni fogja őt.
Vollore ura visszanyerte az egészségét, újra a régi gőgös,
cinikus, kegyetlen úr volt. És eltűnt a télben, nem törődve a
közelgő karácsonnyal. Semmiképp nem akarta elszenvedni a
sok montguerlhe-i menekült jelenlétét, egyedül akart lenni a
kemencéjével meg a kutatásaival. Az erődítményben pedig,
mely mint valami védőpajzs állt az ő aljassága és az ottaniak
265 Mireille Calmel

gyűlölete közé, igen, az erődítményben mindenki


megkönnyebbült.

– Meg kell hogy bocsásson nekem, Antoinette asszony –


erősködött Huc, és meghajolt.
Amint kiment a kapun a férje, Antoinette a szobájába
hívatta, hogy a nyakába ugorjon, és újra érezze a simogatását.
Azt is meg akarta tudni, mi az a csúnya seb az arcán. Azt
suttogták, hogy valami büntetés. Antoinette először félt, hogy
miatta, de mivel a férje őt nem bántotta, végül
megkönnyebbült. Magához hívatta hát a szeretőjét, de Huc nem
ment el hozzá. Az egyik apróddal rövid levelet küldött neki:
„Meglátogatom, asszonyom, de nem a lakosztályában.”
Most tehát egyedül voltak, ahogy az asszony kívánta, de a
fegyverteremben, ahová ebéd után követte Hucöt Antoinette.
Amint belépett az ajtón, máris repült felé, de a remélt tüzes
csók helyett csak egy homlokcsókot kapott, s Huc az ölelését is
elegánsan visszautasította.
– Ha azt mondja, meg kell önnek bocsátanom, az azt jelenti,
hogy van félnivalóm, igaz, Huc?
Szívesen leroskadt volna egy székre, de a fegyverterem
reménytelenül üres volt, leszámítva a bemutatásra szolgáló
faállványokat és akasztókat, melyeken nyílpuskák, nyilak,
tüskés buzogányok és más fegyverek voltak kiállítva, az összes
falat fegyveres jelmezbe borítva.
– Hallgatom, Huc. Az én arcom szomorú, de a feleségének
olyan sugárzó az arca, amilyennek még sohasem láttam. Miért
kellene azt gondolnom, hogy a kettő között nincs semmi
összefüggés?
– Én önnek nem tudok hazudni, Antoinette asszony.
Szeretem, ez igaz, ezt tudhatja, hiszen ezt mondja a tekintetem,
a nyugtalanságom, a feszültségem, amit minden sóhajom
igazol, de bármilyen furcsának találja, szeretem a feleségemet
is. Ugyanakkor a szívem őszinte, és nem engedi, hogy
visszaéljek az érzelmeikkel. Választanom kell. Márpedig
önnek, asszonyom, férje van, és a férje az én hűbéruram.
– Ez nem mindig zavarta ennyire – vágta rá az asszony
sebzetten.
– Hinni akartam asszonyom a boldogságban, amit felkínált.
De végül is ezt a bélyeget kaptam a homlokomra. Akár
akarom, akár nem, én nem önhöz tartozom.
Antoinette bólintott.
– Szóval a férjem tudja?
– Asszonyom, a kétség és a gyanakvás sokszor ártalmasabb
a bizonyosságnál. Emlékeztetett arra, hogy mivel tartozom
kettejüknek, s ez nem lehetett ok nélkül. Aggódom önért,
kedvesem, jobban, mint saját magamért. Amíg gyermeket hord
a szíve alatt, nem akar tudomást venni a mendemondákról. De
ha a kósza hírek szaporodnak, és semmi nem cáfolja a
gyanakvását, amint meglesz a fiú örökös, ön csak a csúfság és
becstelenség képviselője lesz a szemében.
– A halál kedvesebb s jobb társam és szövetségesem lesz,
mint az a gyötrelem, amit az ön hiánya okoz majd nekem.
– Gondolja, hogy megkímélne engem? És hogy megkímélné
a szeretteimet? Döntöttem, nem adok olyan érveket a férje
kezébe, melyekkel nekem és az enyéimnek a vesztét okozhatja.
Önnek gyermeke lesz, asszonyom. Tartsa meg az ő számára a
szeretetét, amit ma én keltek önben. Ő méltóbb rá, mint én.
Szeresse gyöngéden, mint valakit, aki én sohasem lehetnék,
vagy úgy, mintha az én gyerekem lenne. Én pedig rajta
keresztül fogom önt szeretni, hiszen az ön testéből szakad ki,
amit szerelmesen ideadott nekem, s így őt is a cinkosunkká
tette.
– Úgy kell megöregednem, hogy nem szeret senki. Ön oly
267 Mireille Calmel

sokat adott nekem, Huc, és annyit tanultam öntől. Nekem már


nem elég a látszatgyönyör, amit egy közönyös férj kínál.
– Pedig elég kell hogy legyen. Úgy kell lennie, gyönyörűm,
kedvesem, édes Antoinette-em.
– Ezt nem élem túl.
– Az anyaság majd átsegíti a nehezén. Most engedjen
utamra. Többé nem fordulhat elő, hogy így együtt találjanak
minket.
– Még szeretlek, Huc.
– Fogadja el azt, ami van.
Antoinette hirtelen támadt büszkeségből visszafojtotta a
könnyeit.
– És ha François meghal, akkor is így választott volna? –
kérdezte még az ajtóból visszafordulva.
– Nem tudom, Antoinette. De gondoltam erre, igen, a
felelőtlenség és boldogság perceiben…
Antoinette szerette volna hinni, hogy valóban így lett volna.
Már csak azért is, hogy belekapaszkodhasson valami be, ami jó
és igaz. De ekkor nyilvánvalóvá vált előtte valami. Emlékezett
rá, hogy Albérie milyen gyűlölettel nézett François-ra. Ki
árulhatta volna be más, mint ő? Így egyszerre állhatott bosszút
a riválisán és François-n. Alkudnia kellett Huc életére, hogy
kár nélkül kerüljön ki az ügyből. Bárhogy is volt, megkapta,
amit akart. Visszaszerezte Huc de la Faye-t, és aljas tettének
köszönheti új boldogságát. Tehát Albérie a bűnös. Ez
Antoinette-et felháborította. Eljön még a pillanat, amikor ezt
megfizetteti vele.

1515. december 16-án Isabeau, mint már annyiszor, egy


kecses, de mély meghajlással üdvözölte a belépő látogatót,
ahogy erre Rudégonde tanította; így tett mindannyiszor,
ahányszor csak megjelent egy kliens a boltban. És aki ezúttal
belépett, az egyik legszebb férfi volt, akit valaha látott!
– La Palice! Maga itt, barátom? Micsoda öröm!
Miközben Isabeau felegyenesedett, Rudégonde nagy
lendülettel az érkező elé futott. Az úr, akit így neveztek, egyik
kezével elegánsan levette fejéről a kalapját, és meghajolt, mi
közben a másikkal leemelte az övébe akasztott kardját.
– Csak semmi hajbókolás, drágám – mondta Rudégonde
nevetve –, inkább csókoljon meg itt az arcomon, ahol mutatom.
A férfi élénken felnevetett, és nem titkolt örömmel
engedelmeskedett. Isabeau tisztában volt vele, hogy indiszkrét
szemlélője a találkozásnak, de teljesen megbénították a
főnöknője válla felett világító azúrkék szemek. A királyi
hadsereg kapitánya nagy élvezettel nézegette őt.
Rudégonde közben egy kicsit eltolta magától régi szeretőjét,
és megjátszott nagyvilágiassággal, melyen átsütött a találkozás
fölötti őszinte öröm, azt mondta:
– Isabelle, engedje meg, hogy bemutassam a birodalom
legszerencsésebb emberét, Jacques de Chabannes Palice urat.
Isabeau megint meg akart hajolni, de valami visszatartotta,
talán ez a minden rosszindulatot és kajánságot nélkülöző nyílt
és nyájas arc… És mintha La Palice erre reagált volna, azt
mondta:
– Isabelle kisasszony már a legkecsesebb módon köszöntött
engem, amikor beléptem.
– Jól van, maga javíthatatlan nőcsábász! – morogta
szeretettel Rudégonde. – Szóval elfelejti, hogy elsőnek én
akarom élvezni a jelenlétét és varázslatos kedvességét? A
végén még féltékennyé tesz, barátom.
Aztán anélkül, hogy eszébe jutott volna, mennyire zavarba
hozza alkalmazottját, vidáman folytatta:
– Isabelle még új nálunk, de nagyon ügyes. Olyannyira,
hogy hétfő óta helyettesít engem az üzletben, s én mindennap
269 Mireille Calmel

örülök annak, hogy milyen jól megértjük egymást. Most már a


klienseket is gondjaira bízom, na de ez nem magára tartozik.
Magát csak magamnak akarom megtartani, kedvesem.
La Palice elkapta Rudégonde fürge kezét, és gyengéden
megcsókolta.
– Hogy tudnék elhárítani magamtól, édes barátnőm, egy
ilyen szívélyes fogadtatást?
– Ne higgyen neki, Isabelle! – vetette oda vidáman az
asszony, régi kedvesét maga után húzva. – Ennek a betyárnak,
bármilyen figyelmes és udvarias, szívtipró híre van. Na jöjjön
csak velem, uram, és meséljen, mi szél hozta Párizsba, amikor
a király Milánóban van?
– Semmi komoly, sőt ellenkezőleg. Kellemes kötelességem
van: egy fényűző lakosztályt kell berendeznem a festő számára,
akibe királyunk Itáliában beleszeretett. Ez a Leonardo da Vinci
fantasztikus tehetség, és elképesztő, lobogó fantáziája van.
Szerkesztett egy automatát, amit be is mutatott Paviában. Ez
egy oroszlán, mely kitátotta száját királyunk előtt, és
liliomszirmokat ontott ki magából, egy perccel később az
oldalai eltávolodtak egymástól, és mindenki nagy
csodálkozására mélykék színű, tölcséres szirmú virágokból
font pártákat szórt ki magából. Hogy miféle varázslattal volt
képes ilyen finom szirmokat festeni, azt máig is találgatják. De
gyanítom, hogy a királyt az ilyenfajta bukolikus
fellángolásoknál sokkal jobban érdeklik a mester
hadigépezetei. Azt mondta ugyanis a festő, hogy szívesen
készítene fedett harci szekereket és kőhajító gépeket,
bombardákat, ahogy ő nevezte, méghozzá olyanokat, melyek
nagyon egyszerűen szállíthatók, nagyon könnyű lövedékekkel
működnek, és nagy füstöt csinálnak, ami óriási rémületet kelt
az ellenség soraiban. Azt mondja, hogy gépei közül sok még
csak a tervezés szakaszában van, és némi anyagi támogatásra
lenne szüksége, hogy hatékonyságukat be tudja bizonyítani.
Nem fogja elhinni, de ez a derék ember elképzelt vagy kitalált
egy repülő masinát, egy gépet, mellyel az ember úgy tud
utazni, mint egy madár. Persze, akár bolond az öreg, akár
zseni, a király még bolondabb lenne, ha nem érdeklődne egy
ilyen különös tünemény után.
– A maga lelkesedését látva nekem sem lehet más a
véleményem – jelentette ki Rudégonde. – Annál is inkább,
mert boldog vagyok, hogy ennek köszönhetően meglátogatott.
– Elárultam volna állhatatos barátságát, ha nem jövök el –
áradozott La Palice. – Mondja csak, mostanában nincs
szüksége egy kis finanszírozásra? – kérdezte aztán, a hangját
tüntetőleg lehalkítva.
Csak nem eléggé, mert Isabeau meghallotta. De folytatta a
munkáját, épp egy szabásmintát igazított rá egy anyagra, és
nagyban méricskélt egy fa méterrúd segítségével, de
összekeverte a számokat, mert akarata ellenére is fecsegő
főnökasszonyának beszédjére fülelt. Csak néhány méter és egy
vékony függöny választotta el őket egymástól.
– Jól megy az üzlet – válaszolta Rudégonde, ugyanolyan
halkan –, de ön is tudja, hogy nagyon finom és ritka anyagokat
kell találnom, különben nem tudnám kielégíteni egy olyan
magas személy igényeit, amilyen a király. Ezek az anyagok
persze nagyon drágák. Csak nekem kellemetlen magától pénzt
kérni.
– Ugyan, Rudégonde, ön engem is szolgál, amikor a királyt
szolgálja! És én sokkal jobban szeretem annál, semhogy ilyen
alkudozásba bocsátkozzunk. Fogja ezt, és használja okosan.
– Ó, uram, ön a leggálánsabb férfi az udvarnál. Azért szeret
még egy kicsit?
Jacques de Chabannes szívből felnevetett. Isabeau a
függöny felé fordult. A két alak árnyéka átsejlett rajta. Látta,
271 Mireille Calmel

hogy a férfi átkarolj a tekintélyes termetű fehérnemű készítő


asszonyt, és ártatlan csókot nyom a szájára.
– Kételkedett benne, butácska asszony?
A következő pillanatban a függöny szétnyílt. Isabeau
lángvörös arccal mélyen a számolnivaló fölé hajolt, de nem
látta a számokat. Azok ketten pedig odaléptek mellé, s úgy
folytatták a beszélgetést.
– Sokáig marad? – kérdezte Rudégonde.
– Sajnos hamar el kell mennem, Claude királynét és a
régenshercegnőt, Louise de Savoie-t kísérem. Sisteronban kell
beérnünk a királyt január 13-a körül. Így hát nem marad sok
időm, amit önnek szentelhetek, de higgye el, a világ minden
kincséért sem szeretném elmulasztani ezt a kötelességemet.
Míg ezt mondta, egy cinkos kacsintással Isabeau felé intett.
Rudégonde nevetve nézett a haszontalan után, aki eközben
fürge léptekkel már el is távozott. Amikor kilépett a
szállingózó hóesésbe, s az ajtó becsukódott mögötte,
Rudégonde felsóhajtott, és szomorúan elmosolyodott, de a
szája így is a füléig ért.
– Maga tetszik neki, Isabelle – jelentette ki az ajtót bámulva.
Isabeau észrevette, hogy remeg a keze, ezért gyorsan a
szövet alá rejtette, hogy Rudégonde meg ne lássa. Ám ő a saját
gondolataival volt elfoglalva, rákönyökölt a pultra, és úgy
mondta:
– Jó ideje már, hogy nem láttam ilyen ragyogást ezekben a
pogány szemekben. Akkor én voltam a gerjesztője, de az már
régen volt, bizony, nagyon régen. Engem máig is elbűvöl, de ő
már nem hagyja magát elbűvölni. Elmúlik a szerelem, Isabelle,
ilyen az élet. Ma már csak a simogatásainak emlékét szeretem
benne. Nagyon befolyásos volt, és sokat segített a munkámban.
Mindent neki köszönhetek, úgyhogy ne sajnálkozzon. A
barátság gyakran bármi másnál értékesebb. Nemsokára
visszajön. De nem miattam. Hanem maga miatt.
Most végre Isabeau felé fordult. „Bölcsesség és szinte anyai
gyöngédség sugárzik a tekintetéből – gondolta Isabeau –, meg
talán kiábrándultság.” De ezt nem akarta hinni. Rudégonde
őszinte, egyenes természet. Zavartalanul folytatta:
– Ne utasítsa el, Isabelle, persze csak ha magának is tetszik.
Nagyon boldog lesz vele. És én is ezt kívánom magának is,
neki is.
– De nem tudom, hogy… – kezdte Isabeau, csak hogy
mondjon valamit, de Rudégonde egy kézmozdulattal leállította.
– Tratata, tratata, hagyja ezt, kedvesem! Bízzon az én
tapasztalatomban! Udvarolni fog, és maga engedni fog neki.
Mert nincs ebben az országban senki, aki el tud lökni magától
egy ilyen férfit. Másoknak azt mondanám: „gyanakodj”, de
magának nem, mert tudom, láttam, hogy máris szereti. Tanulja
meg ezt a hasznára fordítani, s akkor nemsokára ugyanolyan
szerencsés és megbecsült lesz, mint én.
Megszólalt a bejárati ajtó fölé szerelt kis csengő, és jeges
szél tört be a boltba. Egy termetes, nevetségesen öltözött dáma
jelent meg az ajtónyílásban, Rudégonde egy fintort vágott
Isabeau felé, aztán a vendége elé szaladt.
Isabeau újra elmerült a munkájában. Blois hercegnő
érkezése elvágta rövid beszélgetésüket, de így is, úgy is nagyon
zaklatott volt. Azt hitte, hogy Benoît az egyetlen férfi az
életében, soha nem hitte, hogy lesz még utána olyan ember,
akihez vonzódni fog.
Mióta betette a lábát ebbe a műhelybe, mindenki folyton La
Palice-ról mesélt: Rudégonde éppúgy, mint a lányok, akik
persze a leselkedőnyílás előtt tolongva ki nem hagytak volna
egyetlen jelenetet sem, ami a bolt hátsó részében zajlott.
Isabeau, hol az egyik, hol a másik lány áradozásai nyomán,
már ezerszer elképzelte, milyen lehet La Palice, de most látta,
273 Mireille Calmel

hogy ezeknek az elképzeléseknek semmi közük nem volt a


valósághoz. Amint meglátta, máris soha nem érzett zavart
keltett benne, ilyet Benoît-val soha nem érzett. Lehet, hogy ez
új életének velejárója vagy következménye? Nem tudta volna
megmondani, de azt érezte, hogy régen soha nem volt ennyire
körülrajongott, elfogadott és boldog. Bertille és az abbé a
Nostre-Dame-ban viselik gondját, Mumus és a csavargók
tisztelettel veszik körül, Rudégonde felfedezte a képességeit, és
azzal is megbízta, hogy a vendégeket fogadja a boltban, sőt két
kliens esetében még a szabást is rábízta. Minden a legjobban
megy, és minden jó, kivéve az alattomos telet, amely
kíméletlenül meggyötri a kiszolgáltatottakat.
Isabeau gyakran gondolt Albérie-re és Loraline-ra.
Elképzelte, hogy François de Chazeron már nincsen, s a lánya a
tavaszt várja, amikor végre új életet kezdhet. Megfogadta
magának, hogy visszatér hozzájuk. Amint jó idő lesz. Biztos,
hogy nem lesz könnyű szembenézni Loraline haragjával, de
majd elmagyarázza neki, s talán a lány meg is érti, hogy
anyjának milyen nagy szüksége volt erre a második
lehetőségre, erre az újjászületésre. És talán sikerül új
kapcsolatot teremteni Loraline-nal, ha nevet, új identitást és új
barátokat kínál neki.
Isabeau azon vette észre magát, hogy a szövetek fölé hajolva
mosolyog, méghozzá a békés és nyugalmas órák ösztönös
mosolyával. És ezen belül La Palice úr figyelme és érdeklődése
nem volt idegen és elhanyagolható…
Tizennegyedik

– Elég, jaj, uram, kérem, hagyja abba, mert meghalok! –


könyörgött Isabeau, csupa csipke zsebkendőjével a szemét
törölgetve.
A visszafojthatatlan nevetés közben a finom kis ráncok két
egyforma kis árkot vájtak a szája szögletében.
La Palice úr egyik lábát hanyagul egy kőre támasztotta, s
nem titkolt élvezettel elegánsan kardjának markolatára
támaszkodott. Isabeau nevetett, és ebben a nagyszerű
pillanatban La Palice mindenre kész lett volna ezért a
nevetésért.
– Szó sincs róla, kisasszony, túl sokat szenvedtem amiatt,
hogy gúnyolódott a csalódásaimon – jelentette ki La Palice,
komikus szemforgatások közepette.
Isabeau elfordult tőle, de nem próbálta visszatartani az újra
feltörő nevetést.
Egy hét óta, mióta elfogadta Jacques de Chabannes
társaságát, érezte, hogy újra felizzik benne egy másik korszak
elillant fényessége. Ez az ember mindennap meglátogatta őt a
boltban, és lassanként elnyerte a mosolyát, sőt megszelídítette a
pirulásait: már nem pirult el, ha ínyenc tekintete kicsit elidőzött
karcsú derekán. Isabeau ijedten és bódultan, tiltakozón és
beleegyezőn hagyta elvarázsolni magát. Hagyta, mert La Palice
szórakoztató volt és szívélyes, de főleg türelmes és
tisztelettudó.
275 Mireille Calmel

Ahányszor meglátogatta, mindannyiszor elhalmozta


figyelmességekkel, vitt neki édességet, dicsérte a ruháját, a
mozdulatait és a járást. Rudégonde a forma kedvéért morgott
egy kicsit, és folyton elismételte, hogy mint mindig, megint
csak el van hanyagolva, s ami még rosszabb, La Palice elvonja
egy alkalmazottját a munkától, ami persze anyagi romlásba
fogja dönteni. A férfi ilyenkor hangosan felnevetett,
szemtelenül átölelte, az arcára cuppantott, és gyorsan egy kis
ezüst pénzérmét csúsztatott terjedelmes keblei közé.
Rudégonde erre még jobban megsértődött, mi közben La Palice
még magyarázatot is fűzött a jókedvű gesztushoz.
– Nézze, kedvesem, megfizetem az időt, amit elveszek
magától, és hogy igazoljam folytonos ittlétemet, ezennel
rendelek egy szűk, combra és lábszárra tapadó divatos
alsónadrágot és hozzá egy felsőrészt.
Rudégonde megtartotta az ezüstöt, és mindjárt nekilátott,
hogy mértéket vegyen a megrendelőről, közben biztatta Isabeau-
t is, hogy egy fonál segítségével ő is vegyen részt a munkában,
méricskélje csak a nemes úr nyakát, derekát és lábikráját.
Kicsit csúfolódott is rajta, látva, mennyire zavarba jön, amikor
ujjaival a férfi bőréhez vagy ingéhez kell hozzáérnie:
– Siessen, lányom, buzgólkodjon, különben ez a gáláns
lovag nyomorba dönt bennünket. Vagy megtanulja felvértezni
magát az ilyen incselkedésekkel szemben, vagy rossz munkát
végez.
És azzal rányomta Isabeau ujjait La Palice lábára.
– Így, ide. Na látja, nem boszorkányság! Tartsa erősen, és ha
netán az úr bosszantani próbálná, hát szúrja meg egy
gombostűvel.
La Palice nevetett, és Rudégonde felé fordulva, a fogait
csattogtatva védekezett, aztán könyörögve, de mint a
színpadon, csak úgy félre mondta:
– Ne hallgasson rá, jár a szája, de nagy szíve van. Neki
köszönhetem, hogy sokkal több rajtam a gombostűszúrás, mint
a kardvágás, azt pedig maga is beláthatja, hogy az előbbi
sokkal kellemesebb…
– Csend legyen, uram, különben az utolsó öltéssel a száját
fogom bevarrni! – vágta rá Rudégonde.
Ez a folytonos évődő hang és cinkos játékosság feloldotta
Isabeau némaságát. Ő is szellemes volt, csak ezt eddig nem
tudta. Hamarosan velük nevetett, és nem fogta vissza a nyelvét
sem.
És ahogy szép lassan készült, alakult Jacques de Chabannes
holmija, Isabeau egyre gyakrabban mondott ki egy-egy szót,
vagy vetett felé egy kitartóbb tekintetet, míg végül belement a
játékba, és pirulás nélkül tudott válaszolgatni a szép
marsallnak. Barátnői, akik a butikban felváltva foglalkoztak
helyette a többi klienssel, minden este megjegyezték, hogy
mennyire előnyére változik napról napra Isabeau arca. Végül
egyszer, zárás után, Françoise szeretettel magához ölelte, és a
fülébe súgta:
– Már közel a boldogság, s ha elfogadod, újra megtudhatod,
milyen jó a szerelem egy másik férfi karjai között.
Isabeau elsápadt. Mikor elköszönt a barátnőktől, és egyedül
maradt a szobájában, már tudta és felfogta, hogy ez így van.
Nem volt kétséges, hogy szerelmes La Palice-ba. De arra még
nem gondolt, hogy a keze a testéhez érhet. Abban biztos volt,
hogy a barátnői tudnak titkot tartani, de vajon megmondhatja-e
Rudégonde-nak, vagy eljött az ideje, hogy elküldje magától ezt
a férfit, aki lehet, hogy egyszerűen csak megkívánta? Ha a testi
szerelemre gondolt, mindjárt az erőszak, a romlottság és a
szenvedés képei jelentek meg előtte. Tizenöt éve próbálta
lemosni magáról a nyomokat újra és újra… Lemosni magáról a
megalázást, a sértést. De mióta Párizsba jött, minderre nem
277 Mireille Calmel

gondolt. Itt minden oly könnyed és derűs, az ember szíve,


lelke, teste felmelegszik tőle.
Ezekben a pompás ruhákban, melyeket azóta hord, újra
megtanult szeretni is. És mintha La Palice tekintetétől
megtisztult volna a teste. Úgy érezte, újjászületett. De ha eljön
a pillanat, vajon képes lesz-e eltüntetni a sebhelyeket? Főleg a
láthatót, amelyet Vollore ura tüzes vassal a mellére égetett?
Végül bizalmasan a cigánylányhoz, Lilviához fordult. Eddig
egyedül ő beszélt neki arról, hogy milyen jó eggyé válni egy
szeretett lénnyel, hogy annak a simogatása el tudja felejtetni a
kétségeket, megerősíti az érzelmeket, s hogy nem szabad félni
attól, amit az ember a lelke legtitkosabb mélyén érez.
Végül Isabeau nem gyötörte tovább magát ezekkel a
kérdésekkel, hanem tovább tanulta élvezni az élet édességét.
Amikor elkészültek a megrendelt fehérneművel, La Palice
eljött érte. Szomorúan mosolygott.
– Most sajnos el kell köszönnöm, bájos hölgyeim! Királyom
mellé szólít a kötelesség. Holnapután elmegyek, és nem tudom,
mikor jövök újra.
Isabeau szíve fájdalmasan összeszorult, de ő is mosolyt
erőltetett magára, és még főnökasszonya előtt gyorsan azt
mondta:
– Hiányozni fog nekünk, uram. Jöjjön vissza hamar!
Nem látta Rudégonde és La Palice egymásra villanó cinkos
tekintetét, amit megfelelő módon, egy kis elfojtott köhögéssel
is megerősítettek. La Palice megfogta Isabeau kezét. Hideg
volt, mert a vér kiment belőle. Isabeau felnézett rá, és már nem
titkolta a fájdalmát.
– Eddig nem mertem elmondani, hogy mi mindent, mennyi
jót jelentett nekem a társasága, Isabelle. De az iménti szavai
elsöprik minden félelmemet. A holnapi nap egészen az enyém,
kérem, adja nekem az önét is. Fogadok, hogy még soha nem
látta Párizst, engedje, hogy megmutassam. Akkor úgy mehetek
el innen, hogy a szívem önnel lesz tele, és nem leszek szomorú,
hiszen velem lesz a kirándulásunk emléke.
Isabeau úgy érezte, mindjárt megsemmisül.
– De uram, nekem dolgom van itt!
– Megleszek maga nélkül, Isabelle. Chabannes úrnak igaza
van, maga dolgozik, eszik, alszik és kész. A város gyönyörű,
szabadságot kap. Használja ki! – mondta Rudégonde a hátuk
mögött.
Isabeau, mint egy gyermek, tapsolni szeretett volna
örömében, de beérte egy „Köszönöm, Rudégonde asszony!”-
nyal, amihez Jacques de Chabannes még hozzátette:
– Tíz órára idejövök magáért.
Azzal elsietett. Talán azért is sietett, nehogy Isabeau
meggondolja magát. Bár Rudégonde soha nem engedné meg,
hogy visszalépjen, és a három barátnő sem: ők azonnal
tapsviharban törtek ki, és sorra Isabeau nyakába ugrottak,
amikor La Palice mögött becsukódott az ajtó. Isabeau
leplezetlenül boldog volt, a lányok pedig magukkal vonszolták,
hogy a különleges naphoz illő ruhát válasszanak számára.

– Leány kísérő nélkül! Szóval leány kísérő nélkül akarsz el


menni! Na de Isabelle, a felsőbb körökben ez
megengedhetetlen! – kiáltotta Bertille, apró lábán ágaskodva
Isabeau előtt, aki egy fotelben ült kényelmesen.
Mindez Isabeau szobájában történt. Isabeau elképedve
nézett a törpe asszonyra.
Hogy lehet, hogy ez a nő ennyire aggódik az illendőség
miatt, mikor a Csodák Kertjében ilyen nincs is?
– Csakhogy én nem tartozom a felsőbb körökhöz… –
mondta aztán.
– De ő igen! Nézd, Isabelle, ez az ember tetszik neked, te is
279 Mireille Calmel

tetszel neki, ez tény! De többre fog értékelni, ha


elérhetetlennek mutatkozol. Csak kicsit reménykedik ugyan, de
nagyon és erősen akarja. És te meg mi akarsz lenni az életében,
szerető vagy csak egy hódítás?
Isabeau szája tátva maradt. Ezt a kérdést még nem tette fel
magában, mert megfogadta, hogy többé nem gyötri magát
kérdésekkel.
– Ó, hogy a sánták és bénák úristene tegye akárhová a…
– kezdett káromkodni Bertille, de gyorsan a szájára is ütött
mind a két kis kezével. – Ha Mumus megtudja, hogy hagytalak
elmenni ezzel a marsallal leány kísérő nélkül, hát megöl, hiába
vagyok a felesége! Elkísérlek!
– Na de…
– Semmi na de! Elkísérlek, majd bent maradok a hintóban,
de ne lehessen mondani, hogy az első randevúdra leány kísérő
nélkül mentél.
– …én harmincéves vagyok – fejezte be a mondatot Isabeau.
– Harmincéves korában is lehet az ember fiatal lány – vágta
rá Bertille.
– Harmincéves korában egy fiatal lány öreglány! Egyedül
megyek, és ha Mumus nyugtalankodik, figyeltessen bennünket
messziről a koldusaival. És mondd meg neki, hogy ha meg mer
rád haragudni, akkor nem leszek a gyereked keresztanyja!
– Isabelle!
A törpe asszony nagy, kerek szemét a mennyezet felé
fordította, majd egy ideig félszegen lóbálta a karját, és akkorát
sóhajtott, hogy Isabeau azt hitte, máris meghasadt a szíve.
– És Boussart atya? Ő mit fog szólni ehhez?
– Semmit. Nem szól semmit, mert te nem szólsz neki! Ó,
kérlek, Bertille! Nézz rám, milyen boldog vagyok! Annyiszor
mondtad már, hogy nekem itt csak barátaim vannak, hogy
holnaptól mosolygós lesz az életem, hogy a boldogság a
bizalomban lakik, hogy az osztályrészünk… és én ezt el is
hittem. Segíts, hogy visszanyerjem azt, amit elvesztettem.
Anélkül hogy megharagudnál…
Bertille még duzzogott egy kicsit, de amikor Isabeau ki tárta
a karját, odafutott hozzá, és kerek fejét habozás nélkül
barátnője ölébe fektette.
– Mumusnak ez nem fog tetszeni. Ez nem… – morogta
közben.
De másnap már jókedvűen benne volt a játékban, és segített
Isabeau-nak az öltözködésben.

A Szajna fölött, az azúrkék égen tisztán ragyogott a nap. A hó


már megolvadt az úton, ahol a lovak jártak. Csak a folyópartot
szegélyező fák őrizték meg törékeny fehér ékességüket, bár
olykor ezek is megroppantak, s apró hócsomókat ejtettek a
lovak lába elé. Hideg volt, de Isabeau nem törődött vele. Átélt
már sokkal szomorúbb és harapósabb teleket. Ennek
tavaszillata volt.
Szép volt a folyó, és a sétálók, árusok, járókelők
mozgalmassá varázsolták a partját. Egy ideig csendben mentek.
Isabeau átadta magát a hang és illatélményeknek,
gyerekkorából nem voltak ilyen emlékei. Ez teljesen más világ
volt, és Jacques hagyta, hadd ízlelgesse, hadd lássa, hallja, mi
van körülötte. Egyelőre csak nézte őt lázas tekintettel, s közben
tréfálkozott, történeteket mesélt, hogy hallja a nevetését.
Megálltak egy kétkerekű kordénál. Egy öregember állt előtte,
és kis kályhán gesztenyét sütött.
Isabeau azonnal felismerte, hiszen találkozott már vele a
Csodák Kertjében. Míg La Palice vásárolt egy bőséges adagot,
az öregember cinkos kacsintással üdvözölte Isabeau-t. Ezek
szerint Mumus megfogadta a tanácsát, és figyelmeztette a
csapatát. Nem volt igazán oka rá, de Isabeau mégis örült. Hála
281 Mireille Calmel

nekik, bárhová megy, mindenütt biztonságban érezheti magát.


– Azt hiszem, ez életem legboldogabb napja – vallotta be,
miközben elsétált a kordé mellől, és kivett egy sült gesztenyét a
zacskóból, melyből Jacques megkínálta.
Leültek az egyik fa törzséhez támasztott padra. A fa csupasz
ágai mélyen benyúltak a víz fölé.
La Palice mindjárt egy újabb történetet kezdett mesélni.
Néhány méterre mögöttük hallani lehetett a kövezeten a kocsik
kerekeinek csikorgását a lovak lépteinek dobogását. De Isabeau
nem hallott mást, csak a saját nevetését, s olyan érzése volt,
mintha Jacques az egész valóját tisztára mosná mindattól,
amivel a sors beszennyezte.
Felállt, hogy kifújja az orrát, s elhatározta, hogy nem néz La
Palice-ra, akkor talán lecsendesedik ez a makacs nevethetnékje.
Lement a partra, egészen közel a vízhez. A férfi azonnal
utánament, megállt mellette, egészen közel, úgy, hogy szembe
kellett fordulni vele, és a kezét Isabeau vállára tette, aki még
mindig úgy nevetett, hogy elfelejtett gyanakodni. Aztán
anélkül, hogy tudta volna, hogyan történt, egyszerre csak a
karjában találta magát. Jacques forró, simogató hangja szinte
beborította: „Szeretlek, Isabelle!” – mondta. És a következő
pillanatban Isabeau egy gyengéd csókkal válaszolt, olyan
hosszan, hogy szinte lebegett, mintha a lába nem is érte volna a
földet.
Amikor a férfi hagyta, hogy levegőhöz jusson, Isabeau már
nem nevetett, s nem is emlékezett arra a napra, amikor nem
Isabelle-nek hívták. Beszélni akart, de Jacques hirtelen még
egyszer megcsókolta, és még szorosabban magához ölelte.
– Csitt! Ne válaszoljon! Ne mondjon semmit! Úgy
ajánlottam fel ezt a vallomást, ahogy maga nekem az imént a
boldogságát. Hogy ugyanazt érezze, ugyanúgy megrészegüljön,
mint én. Van ideje, Isabelle. Ha egy nap majd az enyém akar
lenni, az enyém lesz, és én boldog leszek. Most még adjon időt
magának, és engedje, hogy én is megismerjem.
Újra megcsókolta, de ezt már Isabeau is várta. Karját a férfi
nyaka köré fonta, és nem törődve a bámészkodókkal,
megsemmisült az ölelésében. Aztán Jacques gyengéden, szinte
fájdalmasan eltolta magától, csak a kezét nem engedte el, s így
vitte, húzta maga után. Mentek csendben, szinte zavarban a
hirtelen született intimitástól, a hintó felé, mely távolabb, fenn
a rakparton várta őket.
– Most hova visz? – kérdezte végül Isabeau, amikor a
hintóhoz vezető lépcsőhöz értek.
– Hova szeretne menni? – kérdezte válaszul a férfi.
– Nem tudom. Mindenhova és sehova. Olyan ostobának
érzem magam, nem tudom…
Jacques Isabeau szájára tette a kezét, és szomorúan
kérdezte:
– Haza akar menni?
De Isabeau-nak semmi kedve nem volt hazamenni.
– Nem, nem, még csak most kezdődik a nap, miért akarnék
hazamenni?
– Hogy megvédje magát tőlem!
Isabeau megállt a lépcső tetején, mert a lakáj kinyitotta
előtte az ajtót. Aztán fürkészve Jacques szemébe nézett, azt
nézte, mennyire veheti komolyan. Úgy tűnt, hogy zavarban
van, de Isabeau még nála is jobban meg volt zavarodva.
– Kellene, uram? – kérdezte végül, amikor a férfi egy
mozdulattal a hintóba invitálta, hogy ne állják el tovább az utat.
La Palice megvárta, amíg a kocsis becsukja mögötte az
ajtót, leült a helyére, és néhány méterrel arrébb dirigálta a
kocsit. A lakáj ott megállt, további parancsra várva. Jacques
ellentmondásos helyzetbe került. Megfogta Isabeau kezét.
Ültek egymással szemben a homályban; a kocsi ablakain a
283 Mireille Calmel

bőrlapok le voltak eresztve a nagy hideg miatt. Isabeau nem


volt nyugtalan. Élt benne a farkasok ösztöne, s az azt súgta,
hogy Jacques nem hazudott.
– Mondanom kell valamit, Isabelle. Engem a hírem
mindenhol megelőz, és nem ok nélkül. Nőcsábász vagyok, nem
tagadom, hogy szeretem a nőket és a szerelmet. Legalább
annyira, mint a háborút, ez kétségtelen. Ez egyfajta játék a
számomra. Bevallom, az volt a szándékom, hogy elcsábítom,
és ágyba viszem, ahol, mint már annyiszor, megígérem a
lehetetlent. Aztán elmegyek, és maga vagy elfelejt, vagy nem.
És mint a többiek, vagy szeretni fog, vagy megátkoz.
Isabeau azt hitte, hogy ezek a szavak majd rosszulesnek
neki, ugyanakkor mégis természetesnek tűntek előtte. Hiszen
tudta, sőt várta ezt, és azt is, hogy elviszi magához. Azt nem
tudta, kívánta-e, hogy így legyen, csak azt mondta magában,
hogy eljött az a pillanat. Tudta, érezte, hogy ez az ember
erőszakkal nem fogja magáévá tenni. Ugyanakkor lehetőséget
akart adni magának arra, hogy megismerjen más érzéseket is,
mint azokat, melyeket iszonyattal őrzött az emlékezetében.
– Ő tapasztalt ember – jelentette ki Rudégonde –, és nincs
nő, engem is beleértve, aki nem azt mondja, hogy az ő karjában
ismerte meg a legnagyobb gyönyört.
– Folytassa, uram! – biztatta Isabeau La Palice-t.
– Igazság szerint nem akartam magát másnak látni, mint a
többi nőt. De hát maga… maga Isabelle. Nem tudnám
megmondani, hogy ez miféle csoda, de így van, maga más.
Amikor a karomban tartom, és büszke vagyok az odaadására,
közben átkozom magam, hogy el akartam csábítani. Nem, nem
megyünk hozzám, nem mintha nem kívánnám magát, hanem
azért, mert szeretem, és ezt be akarom bizonyítani.
La Palice keze megizzadt, Isabeau úgy látta, nem érzi jól
magát. Pedig ő, épp ellenkezőleg, nagyon is jól volt.
– Őszintesége megtisztel, uram. Annyira, hogy én is őszinte
leszek önhöz. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érzem a
szívemben ugyanazt a fellángolást, mint ön. Ezért most én is
teszek egy vallomást. Ezzel azt is megmutatom, hogy mennyire
megbízom önben. Én nem várok öntől semmit, de ugyanakkor
mindent várok… Ön engem életre keltett. És ezért örökre az
öné vagyok…
– Magának…
– Most hallgasson, La Palice úr. Ez nehéz vallomás egy nő
számára, sokkal nehezebb, mint egy olyan férfi számára, mint
ön. Ha nem lenne ilyen sötét, nem tudom, képes volnék-e rá,
hogy feltárjam a sebeimet. Én nem ismertem férfit a mai nap
előtt. Az esküvőm napján özveggyé lettem annak az embernek
a kegyetlenségéből, aki megerőszakolt és megalázott.
Isabeau hallotta, hogy mordul fel dühében La Palice, s a
kezét még erősebben szorította. De azért folytatta, csak most a
szavak s a képek már nem okoztak neki fájdalmat:
– Én nem ismertem a testi szerelmet, csak annak a lénynek a
bestialitását és ütéseit ismertem, aki elrabolta a boldogságomat
és az életemet. Ennek tizenöt éve. De vége a gyásznak. Hála
önnek és ennek az utolsó hétnek, úgy érzem, a múltat most már
magam mögött hagytam. Már nem gyötör. Ön, uram,
felajánlotta, hogy engem tiszteletben tart, és ez sokkal több,
mint amit kívánok. Nem tudom, ma képes lennék-e a test
gyönyörűségeit megízlelni önnel, de tudja meg, hajlanék rá,
hogy ez megtörténjen, mert szeretem önt, ahogy, azt hiszem,
még soha nem szerettem.
Ezzel Isabeau közelebb húzódott Jacques-hoz, és fejét a
mellére hajtotta. A férfi néhány percig gyengéden magához
ölelte, aztán ajkával a homlokát kereste, ujjait a nyakára
csúsztatta a hermelingallér alá, és végül szájon csókolta, olyan
szenvedéllyel, mely mindkettőjüket felhevítette.
285 Mireille Calmel

Aztán még egyszer kiszabadította magát az ölelésből.


– Amint tudok, visszajövök, édes Isabelle. Újra megtanítom
a szerelemre. Maga kijelöli, hol vannak a határok, és én azokat
tiszteletben fogom tartani. Esküszöm, mindig azon leszek,
hogy helyrehozzam azt, amit az az őrült tönkretett. De előbb
tudnom kellene a nevét. Akárki is, az az ember halott.
– Ne törődjön vele! Mondtam már, a sors megbosszult
engem. Mostantól szabad vagyok, és szabadon szerethetem önt.
La Palice boldogan felnevetett, és könnyű csókokkal
borította el Isabeau arcát, aki csak mosolygott a homályban.
Aztán egy hirtelen ötlettől hajtva a férfi jókedvűen
odakiáltott a lakájnak:
– A királyi palotába!
Isabeau meglepetten eltátotta a száját:
– Na de…
– Ismeri Claude királynét, Isabelle?
– Nem, de én…
– Ő a mi jó Ferenc királyunk felesége. Most ő irányítja az
országot, amíg a király Itáliában háborúzik, vagy amíg haza
nem tér. A szigeten, azaz a Citében álló palota ugyan egy kicsit
szomorú ilyenkor, mert az egész udvar a király körül nyüzsög,
de nagyon szeretném, ha önt ott az én oldalamon látnák.
Kétségtelen, hogy el kell majd viselnie néhány régi szeretőm
megvető pillantását, de ettől nem kell megrémülni. Nem
akarom önt rejtegetni, Isabeau, hiszen boldoggá tesz.
– Nem biztos, hogy készen állok arra, hogy ilyen
emberekkel találkozzam, uram – mondta Isabeau, akit ez a
különös ötlet megijesztett.
– Higgye el, mellettem nincs mitől félnie. Bízzon bennem!
– Hát legyen, ha szükségesnek tartja.
– Én tudok olvasni a szavak mögött, Isabelle. Én tudom, mi
bújik meg az „első éjszaka joga” mögött. Ezek szerint a nemesi
cím… szóval önnek nincs nemesi címe, de az én oldalamon
olyan, mintha meglenne. Tehát senkinek nem fog eszébe jutni,
hogy származásának titkai után kutasson, ha bemutatom a
királynénak így, ahogy most van.
Isabeau csendesen bólintott. Meghatotta ez a gesztus, mert
felmérte az értékét. Helyet változtatott, s egészen közel ült La
Palice-hoz. Odabújt hozzá, s amikor a férfi a vállát átölelte, a
fejét az övéhez hajtotta.
Igen, most már bizonyos volt benne. Egy új, tiszta lap
kezdődött az életében.
Tizenötödik

Mintha a tél visszatartotta volna a lélegzetét a hosszú vágat


fölött, amely az erdőből a föld alatti teremhez vezetett, s
mintha minden pillanat az első és az utolsó is lenne egyben. A
vágat falai védelmet nyújtottak a szél kergette eső és hó csípős
lökéseivel szemben.
A farkasok csak este hagyták el a menedéket, ilyenkor az
örök szabályt követve elkalandoztak a szarvasok és őzek
csapásai felé. Gyakran mégis üres hassal tértek haza.
– Még soha nem láttam ilyen kemény telet – jelentette ki
Loraline, amikor Cythar kíséretében hazaérkezett egy sovány
vadászat után. Övéről egy nagy fürt, zsinórra felfűzött halott
madár lógott.
Gyakran talált a fák alatt megfagyott madarakat vagy le
soványodott rágcsálókat, melyeket az éhség pusztított el.
Eleség volt ez is, Loraline-nak és a farkasoknak egyaránt.
Philippus csodálkozott. Mindennap ugyanaz a szertartás
zajlott. Loraline egy különös hangjelzést adott, és megvárta,
míg a farkasok körülülik. Akkor szétosztotta köztük, ami
élelem volt, és a farkasok soha nem civakodtak, és nem
követeltek többet. Loraline volt a falkavezér, és Philippus ezt
varázslatosnak tartotta.
Amint járni tudott, egy mankó segítségével felfedezőútra
indult a barlangban, mely sokkal tágasabbnak és nagyobbnak
tűnt, mint hitte volna. De volt egy olyan terület is, ahova nem
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 288

mehetett, Cythar nem engedte. Az öreg farkas elébe állt, majd


lefeküdt és morgott. Philippus nem erősködött. Egyébként
Loraline se ment arra soha.
– Anyám és nagyanyám pihen ott a köveken túl – vallotta be
egyszer, amikor észrevette, hogy viselkedik Cythar. – Engem
sem enged be oda. Mintha őrzője lenne földi maradványaiknak.
Én tiszteletben tartom az akaratát. Amikor nagyon hiányzik az
anyám, akkor gyertyát gyújtok, hadd lobogjon a lángja az ég
felé. És olyankor egy kicsit a szeretetem is fölrepül hozzá. Te
se menj a sírjuk közelébe, Cythar nem fog bántani, ebben
biztos vagyok, de fölösleges vele szembeszállni.
Philippus, ahogy Loraline is, engedelmeskedett.
Már három hónapja éltek így, és Philippus még soha nem
volt ennyire boldog. Sem ennyire szerelmes. A szürke farkasról
többet nem beszéltek. Nem is jelent meg többé. Loraline
bánkódott emiatt, mert először fordult elő, hogy nem
találkoztak telihold idején. Philippus vigasztalta a maga
módján, szeretkezéssel. Sokat tanultak egymástól.
Az orvos sebei begyógyultak, hála a kenőcsöknek és
orvosságoknak, melyekkel Loraline kezelte. Néha az volt az
érzése, hogy a lány sokkal, de sokkal többet tud nála. Loraline
lénye és mindaz, amit képviselt, kézzelfogható értelmet adott a
kutatásainak. A kutatásainak, melyeknek valóságos értelme
maga a szerelem volt.
Az első napokban még azon tanakodott, hogyan fog telni az
idő, nem fog-e unatkozni a nappali világosság és mindazon
dolgok nélkül, melyek addig kitöltötték a mindennapjait. De
hamar rájött, nem lesz elég öt hónap ahhoz, hogy feldolgozza
mindazt a sok ismeretet, amihez Loraline révén jutott.
Így érkezett el 1516 januárja. Ez a reggel is olyan volt, mint
a többi. Philippus kinyújtózkodott a fekhelyén, óvatosan, mint
mindig, nehogy Loraline-t felébressze, ugyanis mindig
korábban ébredt, mint ő. De ezen a reggelen nem érezte őt
maga mellett. A fejét arrafelé fordította, ahol feküdni szokott,
és látta, hogy nincs ott. Ettől kicsit megzavarodott. Nem mintha
ez nem fordulhatott volna elő, de nem volt hozzászokva, s az
üres hely szinte fájt hirtelen. Felült. Cythar nyugodtan aludt a
szalmazsák végében. Philippus hallgatózott. Távolról
visszhangzó köhögést hallott, amit valami görcsféle követett,
aztán csend lett. Loraline hányt. Philippus felkelt, fáklyát
gyújtott, s elindult egy tőle jobbra nyíló hosszú vágatban a
hang irányába. Azt már tudta, hogy ez hova vezet: egy
fürdőhelyiségfélébe, melynek a végében vékony vízsugár
csordogált. Ez volt a latrina Nem messze, de feljebb egy másik
lyukban ülőfürdőt lehetett venni. A természet egyik különös
műve volt ez, áldotta is Philippus az első naptól kezdve. A víz
ivásra nem volt alkalmas, de arra kitűnő volt, amire itt
használni akarták, és Philippus nemigen ismert ehhez hasonló
kényelmes fürdőhelyet.
Loraline öklendezve, vörös arccal hajolt a latrina
patakocskája fölé. Az egyik kezével hosszú, fekete haját
tartotta, a másikkal egy sziklába kapaszkodott.
Philippus még érzett valami húzódást a combjában és a
térdében, de azért elég rendesen járt, ha sántított is egy kicsit.
Azért amikor meggyorsította a lépteit, hirtelen éles nyilallást
érzett, és az ajkába harapott. Nem törődve a fájdalommal,
megérintette Loraline vállát, épp amikor egy újabb görcsös
roham tört rá. Le akart térdelni mellé, de ez megint olyan
mozdulat volt, amit a lába nem engedett. Ezért inkább várt,
amíg a lány megint levegőhöz jutott, és akkor meg masszírozta
a nyakát és a hátát, hogy tőle telhetően könnyítsen rajta.
– Semmi az egész – hebegte Loraline, amikor levegőhöz
jutott és felegyenesedett. – Semmi, igazán.
Philippus nyugtalan volt. Még nagyon is jól emlékezett
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 290

François de Chazeron kínjaira.


– Nem kóstoltad meg anyád valamelyik orvosságát? –
kérdezte, amikor Loraline egy gyors arcmosás után megint felé
fordult. Egy kicsit összeszedte magát a hideg víztől.
– Nem – mondta mosolyogva. – Csak egy kicsit fáradt
vagyok, és az igazat megvallva, fel vagyok fújódva. Ne
nyugtalankodj, szerelmem.
Philippus megtapogatta Loraline kerekedő hasát. Egy
pillanat alatt mindent megértett. Hát persze, három hónap,
három hónap óta szeretkeznek, semmivel sem törődve.
Micsoda őrültség!
Megfogta Loraline kezét, a torka kiszáradt.
– Meg kell hogy vizsgáljalak. Azonnal – mondta
ellentmondást nem tűrőn.
– S utána mindent tudni fogsz? – kérdezte a lány minden
gonoszkodás nélkül.
– Igen, ha őszinte voltál hozzám.
– Ugyan mit rejtegetnék előled, Philippus? – kérdezte
Loraline, és felnevetett.
Már visszanyerte a színét, és a szeme is ragyogott megint.
Philippus csak ekkor értette meg, hogy semmit nem tud a
megtermékenyülés örök törvényeiről. Loraline hagyta, hogy
visszavezesse a barlangba, és lefektesse a szalmazsákra.
Amikor szétfeszítette a combját, kéjesen felvihogott, de
Philippus csak egy gyors orvosi vizsgálatot végzett rajta.
– Már kész? Pedig egészen jó volt – nyögte Loraline.
Philippusnak most nem volt kedve évődni. Hol örömöt, hol
páni félelmet érzett. Leült a lány mellé.
– Gyereked lesz, Loraline.
A lány eltátotta a száját, egy hang nem jött ki a torkán. A
mosoly az ajkára fagyott. Sokáig csend volt, aztán Loraline
hunyorgott, mintha egy álomból, mely hirtelen lepte meg, épp
visszazökkenne a valóságba.
– Azt akarod mondani, hogy egy kis Philippus van itt benn a
hasamban? – suttogta.
Philippus bólintott. Loraline a nyakába kapaszkodott, és
zokogni kezdett.
– Ó, Philippus, de boldog vagyok, de nagyon boldog!
Philippus a karjába zárta, és őt is átjárta a boldogság.

– Most már nem mehetek el innen nélküled.


Philippus várt néhány napot ezzel a kijelentéssel, hagyta, hogy
a lány megszokja a gondolatot, hogy gyermeke lesz. Loraline
teljesen megváltozott, folyton nevetett, előretolta a hasát,
körbejárta a farkasokat, mindegyiknek rátette a mancsát a
hasára, és megmondta nekik, hogy nemsokára lesz egy kicsi
gyerekük, akit szeretgethetnek. Megható volt, lefegyverzően
naiv, de Philippus nem hagyta megpuhítani magát.
Megváltozott a helyzet. Ha kell, a két kezével öli meg a
szürke farkast. Bármire kész volt. Jó néhány álmatlan éjszakán
át azon tanakodott, hogy mit kell tennie, ha letelik az öt hónap,
de most már tudta. Nem fogja itt hagyni Loraline-t. Amit iránta
érzett, több volt szerelemnél. Ő volt minden pillanatának
értelme, lényege, a pillanatoknak, melyekben a lehetetlent, a
természetfelettit, a kitapinthatatlant kereste. Mintha az ő
létezése feszítette volna közéjük azt a láthatatlan fonalat, mely
olyan jelekből szövődött, melyeknek egyetlen céljuk volt: hogy
őt hozzá vezessék.
Loraline úgy tett, mintha nem értené. Tovább játszott
Cytharral. Philippus még egyszer elmondta, most már emeltebb
hangon, aztán még egyszer és újra, míg végül Loraline már
nem tehetett úgy, mintha süket lenne.
– Most már nem mehetek el innen nélküled.
Ezután már nem kellett többször mondania. Loraline
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 292

elhajította a kezében tartott botot, intett Cytharnak, hogy


keresse meg. Aztán leült a döngölt földre Philippus lábához,
mint bármelyik farkas, nagy, zöld szemét Philippusra emelte,
és hirtelen maga is elkomorodva mondta:
– Erről már beszéltünk. Nincs jogom elmenni innen.
Látszott, hogy kemény és magabiztos akar lenni, de
Philippus tudta, hogy nem az.
– Ez azelőtt volt. Akkor még nem volt közös gyermekünk.
Halkan, szelíden beszélt. Nem szerette volna siettetni. A
legszívesebben lecsúszott volna mellé a földre, de nem tudott.
Még nem volt teljesen ura a mozgásának, és a hajlékonysága
sem volt a régi. Maradt tehát kényelmetlen tartásban, a
gyalulatlan asztal mellett álló támla nélküli széken. Loraline
kicsit fölényesen nézett rá, s ettől kényelmetlenül érezte magát.
Pedig a lány azon mulatott, ahogy illedelmesen ült – ő nem
ismert konvenciókat.
– Én még most is farkasnő vagyok. És ez a kicsi itt bent
belőlem táplálkozik.
Széttárta a karját, és egy mozdulattal szinte magához ölelte a
barlangot, minden lakójával együtt.
– Ők a családom, és ez a házam! Stelpharnak igaza van.
Nekem itt a helyem.
– Nem, ezt csak elhitették veled, de nem igaz. Én nem
akarom, hogy mindent megtagadj, olyannak szeretlek, amilyen
vagy, de megérdemled, hogy megismerd a világot minden
szépségével, gazdagságával, mindennel, ami itt hiányzik neked.
Loraline szomorúan felnevetett.
– Azt hiszed, Philippus, hogy nekem a gazdagság hiányzik?
Lehet, hogy naiv vagyok a szerelemben, de a gyűlöletben és a
fájdalomban nem. És a te világodban a csúfság sokkal több,
mint a szépség. Ezt tudom, mert láttam az anyám és
nagyanyám szemében. Itt én biztonságban vagyok – velük.
Maradj te itt! Meg tudom puhítani Stelphart – fejezte be
sóhajtva Loraline.
Philippus nem akart a barlangban maradni. Egy percig sem
gondolt erre komolyan. Ez a hely egy mindentől, az egész
világtól elzárt buborék volt. Pillanatnyilag megfelelt, mert még
mindig lábadozott, mert minden Loraline-nal volt tele, de tudta,
hogy később nem fogja kielégíteni ez a vakondélet. És aztán ott
volt az apja, aki várta, aki számított rá, és ott voltak a jelen és a
jövő betegei, akik majd hálásak lesznek, s elismerik az ő
csodálatos tudását. Még sok mindennel szolgálhat az
emberiségnek. Ezt tudta, ebben bizonyos volt. Mindezt
megoszthatná Loraline-nal, ha nevet adhatna neki, s igazi
családot alapítanának. Igazi nevet, igazi identitást ebben a
világban, mely megbecsülné és meghallgatná őt, ha elmondaná
mindazt, amit az állatokról és a természet titkairól tud. Ennyi
lehetőséget nem lehet veszni hagyni, az ember nem mondhat le
a mesés kalandról, amit a sorsa felkínál. És nem mondhat le a
gyermekéről sem.
Mindezt megpróbálta elmagyarázni Loraline-nak, de úgy
tűnt, hogy a szavak üresen kongtak a lány fülében, számára
csak a saját okfejtése létezett. Philippus hamar rájött, hogy a
szavainak nincs is értelme. Végül Loraline felállt. Miközben
Philippus erősködött, s egyre jobban belegabalyodott a
bizonygatásba, a lány arca fokról fokra zártabb lett.
– Gyere – mondta végül –, mutatok neked valamit.

Szó nélkül mentek, csak az a lámpa világított, amelyet Loraline


erős keze tartott. Philippus tiszteletben tartotta némaságát.
Közben egyre mélyebbre hatoltak a föld gyomrába. Lépteik
zaja ritmusos visszhangot vert a sziklákon, amit csak az utánuk
igyekvő Cythar karmainak csikorgása zavart meg.
– A farkasok nem élnek örökké. Ők már öregek. Mi marad
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 294

utánuk? – motyogta Philippus ügyetlenül lépegetve.


Loraline válasza csak annyi volt, hogy az ajkába harapott, és
ökölbe szorította a kezét. Philippus egy percig azt képzelte,
talán a vesztét akarja, meg fogja mérgezni, de aztán
elhessegette ezt a gondolatot. Bízott benne, mert szerette. Még
mentek egy ideig, erős kénszag érződött mindenfelé, de nem
volt fojtogató, és Philippus alig érzett fáradtságot, mert
megkönnyítette a járását a mankó. Időnként le kellett hajtania a
fejét, vagy a hasát behúzva kellet átcsúsznia két szikla között.
Meg mert volna esküdni, hogy ezeket a járatokat is – ahogy a
többi föld alatti utat is Montguerlhe-ben – emberi kéz hozta
létre.
Végül egy zsákutcában kötöttek ki.
– Itt várj! – szólt rá határozott hangon Loraline.
Philippus nem mozdult, de Cythart, mivel az követni akarta
úrnőjét, elkapta a nyakánál. A farkas a lába mellé húzódva
leült. Vele biztonságban érezte magát. Lassanként enyhe fény
szűrődött ki az egyik szikla mögül, mely a falon egy bejáratot
takart, de most hallhatóan elmozdult.
Végül a nyílásban megjelent Loraline, és intett. Philippus
erre elengedte Cythart, és észre sem vette, hogy a markában
maradt egy csomó szőr a nyakáról, aztán belépett egy apró
helyiségbe, és a lélegzete is elállt. Rengeteg aranyat látott.
Hatalmas korsók egymás mellett, tele aranypénzekkel és
drágakövekkel és a földcin is halomban. Még életében nem
látott ennyi kincset.
– Láthatod – mondta keserűen Loraline –, mindent
megvehetnék odakint, ami idebent nincs meg nekem. Mindent,
igen, kivéve a boldogságot, amit tőled kapok.
Az utolsó szavaknál megremegett a hangja. Philippus érezte,
hogy visszatartja a sírást. Nem tudott mit válaszolni. Attól félt,
hogy ez valami ügyes tolvajlás eredménye, bár közben az is
eszébe jutott, hogy évszázadokra lett volna szükség, hogy ez a
lány ennyi kincset összeharácsoljon.
– Mesélj! – mondta, miközben belemarkolt az egyik korsó
tartalmába, és morzsolgatni kezdte az érméket az ujjai között.
– Fontos?
– Minden fontos, ami segít, hogy jobban megértselek, és
jobban szeresselek!
– Ez hosszú történet, Philippus!
Hogy kímélje a sérüléseit, Philippus leült egy aranypénz
halomra, mely lelapult a súlya alatt, és a néhány szerteguruló
érme csilingelve nekiütközött a korsók oldalának.
Loraline a nedvességtől verítékező falnak támaszkodott, jól
ismerte ezt a helyet, volt is gondja rá, mielőtt elindultak, hogy
egy-egy prémbundát terítsen a vállukra.
– Gyerekkoromban sokszor láttam, hogy anyám elindul ezen
a vágaton, de nekem nem volt szabad elkísérnem. Mikor
visszajött, mindig hozott magával kis hideg, sárga fémből való
rudacskákat, és Albérie nénémnek adta őket. Később, mivel
figyeltem ártatlanul, és a fülem mindenütt ott volt,
megértettem, hogy Moutier főapátja, Antoine de Colonges a
rudacskákért pénzt adott a nénémnek, hogy ő abból élelemmel
tudja ellátni anyámat és nagyanyámat a kemény tél folyamán.
Az atya ide sose jött le. Tudom, hogy van egy föld alatti út,
mely az apátságba vezet, de sose sikerült megtalálnom. Nagyon
megrémülnél, ha látnád, mennyi labirintus van a hegyek
gyomrában.
– De anyád miért adott aranyrudakat, amikor ez a helyiség
tele…
Nem fejezte be a mondatot. Hiszen nyilvánvaló… Loraline
mondta is:
– Ezek a pénzek itt nagyon régiek. Ha ezeket használnánk, a
legenda mindjárt valósággá lenne, s akkor emberek százai
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 296

kezdenék kutatni a környéket. Ezt én csak később értettem


meg. Nem sokkal a halála előtt anyám idehozott, és mindent
elmondott. Azt mondta: 1369-ben V. Károly felrúgta a
brétignyi egyezményt, minek következtében Franciaország
egész délnyugati része és az északi területek egy része Anglia
királyának, III. Edwardnak kezére jutott. A százéves háború
iszonyai pusztítást végzett, és közben a francia király sorra
visszaszerezte az ellenség tulajdonában került városokat.
Eközben történt, hogy Thiers ura útja közben egy csapat angol
menekülttel találkozott, akik örültek, hogy megverekedhetnek
vele. Végül a nagyúr az életéért cserébe felajánlotta nekik és
családjaiknak a bevehetetlen Montguerlhe-t. Ezek tehát
beköltöztek az erődbe, de nem bíztak Thiers urában, aki
bármikor feladhatta őket a franciáknál. Elkezdtek tehát falakat
húzni, járatokat építeni az erődítményen belül. Az évek
folyamán kiismerték és használni kezdték a régi kőbányákat, és
célszerűen kialakított föld alatti labirintusokat építettek. Sok
honfitársuk jött el, és rejtette ide a vagyonát vagy legalábbis
azt, amit menekülés közben magával tudott menteni. Ráadásul
számos jól megfizetett helyi fegyverkovács dolgozott értük
titokban a föld alatt. Megvolt mindenük, amit csak akartak, és a
fegyverek, melyeket készítettek, jó szolgálatot tettek az Anglia
és Franciaország között folyó harcban.
Aztán megtörtént az, aminek meg kellett történnie. Thiers
ura rájött, hogy a híres fegyverkovácsok nagyon
meggazdagodtak. Megpróbált erről beszélni az egyikkel, de az
belehalt a kínzásokba, még mielőtt kivallotta volna a titkát. A
többi fegyverkovács félelmében családostul az angolok
védelme alá helyezte magát. Thiers ura, Hermand de Montreval
megsértődött, és most már pénzt követelt a hallgatásáért. De
nem kapott annyit, amennyit kívánt. Viszont talált egy
bűntársat, egy árulót, aki biztosította arról, hogy valamilyen
méreggel elteszi láb alól az összes vendégét, akik
nemkívánatos személyek voltak. Persze Thiers ura maga is
annak mondható volt, mert ő meg a francia koronát árulta el,
mivel ezeknek menedéket nyújtott. Amikor már csak holttestek
hevertek Montguerlhe-ben, a nagyúr elkezdte keresni az
aranyat, és a kastély minden zegzugát átkutatta, hiába. Végül
azt gondolta, hogy az összes aranyat felhasználták a fegyverek
készítéséhez, csak már nem volt egyetlen fegyverkovács sem,
aki e hitében megerősíthette volna. Titokban eltemettette a
holtakat, és nagy csendben mindent eltüntetett, ami bajba
keverhette volna.
– De ha senki nem tudott erről, akkor mégis hogy lett a
tietek? – kezdte Philippus.
– Volt egy mosónő, aki Montguerlhe-ben dolgozott. Épp
egy halom ágyneműt vitt be az egyik kis helyiségbe, amikor
meglepve látta, hogy az egyik átjáróban egy férfi hever. Ennek
a nőnek is meg kellett volna halnia, de a véletlen úgy akarta,
hogy ezen a szomorú éjszakán ne legyen ott. Beteg anyja
mellett virrasztott. Csak másnap tudta meg, hogy valami ragály
pusztított a kastélyban. Rémülten elfutott a Moutier-apátságba
és kérte, hogy vizsgálják meg, nem beteg-e ő maga is, de
ehelyett az apát úr mindenféle kérdést tett fel neki, és végül
megígértette, hogy soha nem említi sehol, hogy Montguerlhe-
ben dolgozott. No, ebből a nő azonnal tudta, hogy valami
rettenetes dolog történt, és mivel nem akart belekeveredni, még
azt is kijelentette, hogy semmit nem tud arról, miféle
tevékenységet folytattak a kastély vendégei. Ez a nő a
dédanyám volt. Kis idő elteltével elterjedt mindenütt a hír,
hogy egy különös járvány mindenkit elpusztított, és
Montguerlhe falai hosszú hónapokon keresztül az arany után
reménytelenül kutatók lépteit visszhangozták. A következő
évben, amikor új intéző érkezett, a dédanyám megint
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 298

elszerződött a kastélyhoz, és ő feltűnés nélkül működésbe


hozta a falakban lévő szerkezeteket. Hosszú kutatás után végül
ő fedezte fel a kincseket. Tudod, Philippus, minden legendának
van valami valóságalapja. De ez az arany, akárcsak a farkasok,
a hegyhez tartozik. Biztosítani tudsz-e engem arról, hogy a te
világodban fontosabb szerepet fogok betölteni, mint itt az
enyémben?
– Az arany nem jó semmire, ha nem költik el! – jelentette ki
Philippus, hogy megkerülje a kérdést.
– Itt, amit csak kívánok, mindenem megvan. Nagy üresség
volt bennem, mielőtt találkoztam volna veled, de ha elmész, a
gyermek eltünteti majd a hiányodat.
– Még két hónapom van, hogy meggyőzzelek, mert akármit
is mondasz Loraline de Chazeron – a lány arca megrándult –,
én azt hiszem, hogy ami neked továbbra is hiányozni fog, és a
gyerekednek is, az a név! És tudod, a gyereked apjának a neve
az, amit neked is, neki is adni tudok. Szegény vagyok, igaz, de
nálad annyival gazdagabb, hogy van nevem és címem. Az
irántad érzett szerelmem az én szememben nagyobb érték, mint
az összes hamis okoskodás, amivel próbálod elkerülni, hogy
szembe kelljen nézned a kinti világgal.
Philippus egy pillanatig azt hitte, hogy Loraline sírva fakad,
de nem történt semmi. A lány tekintete először
megkeményedett, de azután engedett a feszültsége, és
elmosolyodott.
– Legyen – mondta. – Van két holdtölténk, neked is, nekem
is, hogy döntsünk a sorsunkról. Akkor Stelphar elkísér a
városkapuhoz, te hazamész, és elrendezed az ügyeidet. Utána
visszajössz, segítesz nekem világra hozni a gyermeket, s ha
mindez megtörtént, majd beszélünk róla. Lesz időnk tehát,
hogy szenvedéseinkről, magányunkról elgondolkodjunk. Akkor
úgy tudunk majd választani, hogy később meg ne bánjuk.
Megfelel így neked, Philippus?
– Igen, így megfelel.
Loraline, néhány érmet szétgurítva, lábujjhegyen odament
hozzá, s az ajkát csókra kínálva, fölé hajolt. Philippus
megbolondult a lány vad pézsmaillatától, átölelte, és magára
húzta. Az érmék szétcsúsztak alattuk, s ők egymásba fonódva
nekigurultak egy korsónak, amely feldőlt, és rájuk döntötte
ragyogó tartalmát. Sokáig így maradtak az aranyba keveredve
és lezárva az ismeretlentől való félelmet, mely válaszút elé
állította őket, s csak nevettek, mint a bolondok.
– Szeretetlek, Loraline – mondta végül Philippus, és
megrázta hosszú haját, melybe beleakadt mindenféle aprópénz.
– Én is szeretlek. Csak ne felejts el sosem!

Messze tőlük, egy Saint-Rémy-de-Provence nevű kisvárosban,


Michel de Nostre-Damus barátja horoszkópját tanulmányozta,
s idegesen harapdálta az ajkát. Már hónapok óta hiába kezdte el
újra és újra a fejtést, mindig ugyanaz a kép bukkant a szeme
elé: egy lángoló erdőben látta őt, üvöltő farkasok között.
Tizenhatodik

– Beszélj nekem anyádtól… – kérte Philippus. Hirtelen


rádöbbent, hogy ő volt ennek a barlangnak a lelke, s ő az oka
annak, hogy Loraline ilyen erősen ragaszkodik ehhez a
helyhez. Az öt hónap folyamán egyszer sem próbált bármit is
megtudni Isabeau-ról, de most hirtelen nagyon fontosnak
érezte.

– Ahogy nőttem, mindig másnak és másnak láttam őt – kezdte


Loraline. – A testi érintéseire nemigen emlékszem, mert azt
csak később ismertem meg, ugyanis nem ő szoptatott, hanem
egy farkas, egy farkas, amelynek éppen kicsinyei voltak. Tény,
hogy Cythar és köztem csak néhány óra különbség van, talán
ezért is vagyunk ilyen közel egymáshoz. Velem együtt,
mellettem nőtt fel. Abban az időben az anyám sokat sírt.
Vannak lopva megfigyelt képeim egy zilált nőről, aki
összekuporodva egész napokat tölt el azzal, hogy mosakszik,
hogy mohával dörzsöli, kaparja a testét. Néha már vérezni is
kezdett. Velem a nagyanya foglalkozott. Velünk élt, és én az ő
két karjában sokkal több melegséget ismertem meg és éltem át,
mint az anyáméban.
De aztán az anyám lassanként elkezdett beszélni hozzám, a
leggyakrabban keményen, bár az volt az érzésem, hogy végre
tudatára ébredt a létezésemnek. Együtt jártuk az erdőt,
301 Mireille Calmel

gyógyfüveket, gombát szedtünk vele és nagyanyával.


Figyelmeztetett, ha valamelyik mérgező volt. Ha felsebeztem
magam, és sírtam, odaugrott hozzám. Ha csak egy felületes
sérülés volt, akkor eltolt magától, és kinevetett. Azt mondta,
meg kell tanulnom szó nélkül szenvedni.
Emlékszem, egyszer, talán négy-öt éves lehettem, úgy
botlottam bele egy sűrű szederbokorba, hogy a lábam eltörött.
Hallotta, hogy ordítok. Nem tudtam felállni. Anyám holtsápadt
lett. Kezét az arcára szorítva többször is körbejárt, aztán
megállt, a karjába vett, és elvitt a barlangba. Azt hiszem, ekkor
változott meg. Én abbahagytam a sírást. A nyakába
kapaszkodtam, és hallottam a szíve dobogását. Nagyanya nem
volt a barlangban. Anyám vett kezelésbe. Nem beszélt. Fájt,
amikor az elmozdult csontot visszarántotta a helyére, de mégis
szinte álomba ringatott, olyan gyöngéd és szelíd volt hozzám.
Nem sírtam.
– Jól van, kislányom, bátor voltál – mondta, és szomorúan
elmosolyodott. Először hívott lányának.
Még túl kicsi voltam ahhoz, hogy megérthessem, mi zajlik
benne, és milyen élete volt. Az én világom a barlangra
korlátozódott. Semmit nem tudtam arról, hogy mi van odakint,
arról meg végképp semmit, hogy vannak más emberek és más
életformák. Valami mégis megváltozott. Anyám lassanként
már nem tolt el magától, ha felmásztam az ölébe, vagy ha
megfogtam a kezét. Ez fokozatosan történt. Azt hiszem,
néhány hónap alatt meghódítottam őt. Többet mosolygott, sőt
néha a nagyanyával hangosan nevettek is.
Egy nap utána mentem egy helyiségbe annak ellenére, hogy
előzőleg megtiltotta. Dermesztő volt, amit láttam. Amint
beléptem, ordítani kezdtem. Életemben először láttam
holttestet. Egy kisfiú volt, iszonyúan szétmarcangolták. Anyám
egy bucka mögül lépett elő, késsel a kezében. A kés véres volt.
Hátrálni kezdtem, és nekimentem a nagyanyának. Erre megint
ordítani kezdtem, de a nagyanya hangja és ölelése
lecsendesített. Anyám letette a kést a hulla mellé az asztalra, és
odajött hozzám.
– Ezt a hegyen találtam – mondta. – De nem a farkasok
tépték szét, Loraline, és nem is én. Többet nem kóborolhatsz
egyedül az erdőben, érted? Van egy pokolfajzat odafönt, egy
gonosz ember. Ő ölte meg és szaggatta szét ezt a fiúcskát. Ha
rájön, hogy létezel, téged is megöl. Most gyere, nem szabad
félned a haláltól, a halál olyan tudnivalókra is megtanít,
amelyekkel csillapítani lehet az élők baját…
Véres kezébe fogta a kezemet, és magával húzott. Aztán
fogta a kést, és felnyitotta a halott mellét. S ahogy folytatta és
egymás után emelte ki a szétmarcangolt testből a különféle
szerveket, hátrább húzódtam ugyan egy kicsit, de már nem
féltem. Anyám hol meglepődött, hol el volt ragadtatva attól,
amit felfedezett. Később elaludtam az egyik sarokban. Amikor
felébredtem, a szalmazsákomon találtam magam. Anyám a
nagyanya vállára borulva zokogott.
– Megfizet érte, Isabeau, hidd el nekem. François de
Chazeron megfizet még mindezért.
Akkor hallottam először ezt a nevet, és azonnal tudtam,
hogy ez ő, a szörnyeteg abból a fenti világból. De sose
gondoltam akkor, hogy ő az apám is.
Anyám hosszú napokat töltött el a holttesttel, a felfedezéseit
leírta egy pergamenre, vázlatokat is mellékelt hozzájuk. Láttam
már hasonló dolgokat bizonyos kenderkóccal egymáshoz fűzött
jegyzetlapokon is. Anyám az első lapra egy farkast rajzolt.
Nagyanya elmagyarázta, hogy Cythar anyja volt az első, akit
anyám így felnyitott és megvizsgált. Mivel gyógyítani akarta a
beteg és sebesült állatokat, meg akarta érteni a felépítésüket.
Ennek a tudásának köszönheti azt is, hogy rendbe tudta hozni a
303 Mireille Calmel

lábamat. Nagyon büszke voltam rá. Egyébként a következő


években a virágokról, növényekről is készített vázlatokat, és
ezekből mindenféle kenőcsöt, balzsamot, gyógyszerkeveréket
készített.
Egy nap nagyanya elhozta Albérie nénémet. Anyám és ő
hosszan összeölelkeztek. Aztán halk beszélgetésbe kezdtek, de
én többször hallottam François de Chazeron nevét. Aztán
Albérie néném azt mondta, hogy őt Huc de la Faye megvédte.
Ez megnyugtatott. Ha van valaki, aki szembe tud szállni a
szörnyeteggel, akkor én sem kockáztatok sokat… Albérie
néném ettől kezdve gyakran eljött, anyám többet nevetett, néha
már önszántából is magához ölelt, s önfeledten játszott velem
és a farkasokkal. Ilyenkor Albérie néném komoran, szigorúan
nézte.
Aztán a nagyanya meghalt, és anyám elzárta a halotti
szobát. Sokáig siratták, ő és Albérie. Én nem. „Te nem félhetsz
a haláltól” – mondta korábban az anyám, ezért hát nem féltem.
A fájdalom akkor jelentkezik, amikor felfogjuk a hiányt, de
nekem az akkor még semmit sem jelentett. Amikor hiányozni
kezdett nagyanya, megkérdeztem, mikor fog visszajönni.
Albérie néném csak néhány hónap múlva magyarázta el, hogy
is van ez. Én akkor kezdtem el kínlódni.
Ekkoriban anyám megint megváltozott. Albérie néném
mindig sírt, amikor eljött hozzánk, és kék karikák keletkeztek a
szeme körül. Egy nap megkérdeztem tőle, hogy csak nem a
fenti szörnyeteg okoz-e fájdalmakat neki is. Erre elsötétült a
tekintete, rám parancsolt, hogy emeljem fel a nyakamról a
hajamat, majd rátette a tenyerét arra a szőrcsomóra, amely ott
nőtt, és mielőtt válaszolt volna, csúnyán vihogni kezdett:
– A szörnyeteg bennem van, Loraline, és bennünk!
Én otthagytam őt, és el akartam bújni. Anyám felemelte a
hangját, és rákiáltott a húgára:
– Soha, érted? A gyerek előtt soha!
– Egy nap amúgy is meg kell tudnia, hogy kicsoda is ő! –
válaszolta Albérie néném.
Én befogtam a fülem. Hirtelen félni kezdtem, anélkül hogy
meg tudtam volna magyarázni, miért, mintha megéreztem
volna valami rettenetes dolgot, közben Cythar is közbelépett,
morogva, szűkölve anyám és Albérie néném közé állt. Ők
elhallgattak, és mindketten felém fordultak, én meg rémülten
álltam, alig rejtett el a szikla, amely mögött menedéket
kerestem. Anyám odajött hozzám, és levette a kezemet a
fülemről.
– Albérie nénéd különleges lény – suttogta –, de soha nem
fog téged bántani.
És ekkoriban jelent meg először Stelphar. Anyám azt
mondta, hogy telihold idején mindig el fog jönni, vigyáz ránk,
s hála neki, nem kell többé soha semmitől félnünk.
Aztán múlt az idő, anyám továbbra is kutatta a természet
titkait, mintha az élete függne tőle. Minden idejét és energiáját
ennek szentelte. Megtudtam, hogy más hullákat is talált a
hegyen, de többet egyet se hozott el a barlangba. Az ilyen
hátborzongató események után mindig behúzódott a
sziklaodújába, és megtiltotta, hogy odamenjek. Hallottam,
hogy sír, néha kiabált is, amikor lidérces álmai voltak. Végül
azt is megtudtam, hogy az a fenti szörnyeteg vele is rosszat tett,
vele és Benoît-val, akiről sokat beszélgetett Albérie-vel.
A legutóbbi időkben nagyon különösen viselkedett. Azt
hiszem, érezte, hogy meg fog halni. Félrehúzódott, és igaz,
nem küldött el engem, ha utána mentem, de előbb-utóbb
valami tennivalójára hivatkozva mégiscsak otthagyott. Aztán
egy reggel, mielőtt meghalt, volt az a rettenetes mondata. Azt
mondta: „A családunkat Vollore és Montguerlhe ura üldözte el,
ő akasztatta fel a vőlegényemet. François de Chazeron egy
305 Mireille Calmel

szörnyeteg! Elvette az életünket és legfőképpen a tiedet. Pedig


te vagy az egyetlen örököse!” Az életem felbillent, vagy
kibillent az egyensúlyából, amikor megtudtam, hogy az a fenti
szörnyeteg az apám, s ez épp akkor történt, amikor
elvesztettem az anyámat.
Philippus magához ölelte, de aztán, Loraline kerekedő
hasával nem törődve, megint szeretkeztek, kétségbeesetten,
szenvedélyesen.

Odakint az áprilisi szél már az első rügyeket bontogatta, és a


langyos tavaszi időben nyíló vadvirágoktól volt illatos a
levegő. Mintha nem is lett volna tél, élettel teltek meg a mezők
és az erdők. És egy teliholdas éjszakán megjelent a barlangban
Stelphar. Philippus lázadozni akart, de Loraline nem engedte.
Pedig irtózott itt hagyni ebben az állapotában.
– Albérie néném vigyázni fog rám. Gyere vissza júniusban.
Együtt hozzuk világra a gyermeket. Most menj!
Hosszan megcsókolták egymást, de Loraline nem kísérte el
őket a föld alatti járatokban. Stelphar ment elöl, és Cythar zárta
a sort. Közöttük ballagott Philippus, és úgy érezte, hogy
minden lépéssel egyre távolodik az életétől. Egy kis
templomban az oltár mögött bukkantak a felszínre. Együtt
léptek ki a kapuján. Philippus nem akarta elfelejteni, ezért jó
néhányszor elmondta magában a templom nevét, amit az
oromzatáról leolvasott: Saint-Jehan-du-Passet. Egy kis dombon
állt. A telihold fényénél Philippus meglátott egy szamarat,
amely egy fához kötözve várakozott, két oldalán egy-egy
bőrtarisznya lógott: az egyikben elemózsia, a másikban arany
volt. Ekkor Philippus a farkas felé fordult, és egyenesen a
szemébe nézve mondta:
– Nem hiszek a farkasemberekben, Stelphar, ugyanakkor
tudom, hogy ki vagy. Csak a halál akadályozhat meg abban,
hogy visszajöjjek az asszonyomért és a gyerekemért.
Azzal leakasztotta a páros tarisznyát a szamárról, és az
érzéketlenül álló farkas lábai elé dobta.
– Ma este én vagyok a legszegényebb zarándok a te
hibádból, és ezen a világ minden aranya se tudna segíteni.
Nemsokára látjuk egymást.
Felpattant a szamárra, sarkával megszorította az oldalát, és
vissza se nézve elment. Csak Cythar üvöltése kísérte. A farkas
is sírt, akárcsak ő.

Philippus falta a távolságot. Fájt nagyon a lába, mire este


lefekhetett. Mivel pénze nem volt, kerülte a fogadókat, inkább
menhelyekre kopogtatott be, és mindig Compostelle-be
igyekvő zarándoknak mondta magát. Hosszúra nőtt haja és
szakálla miatt egy kissé hibbant remetének tartották, akitől a
keresztényi szeretet nem tagadhat meg semmit.
Mihamarabb Svájcban akart lenni a családjánál. Nem tudta,
hogy apját értesítették-e az eltűnéséről. Hirtelen törődni kezdett
apja nyugtalanságával, aggódni kezdett az egészségéért, igen,
miatta aggódott, csak hogy ne aggódjon Loraline miatt.
Elhatározta, hogy mindent előkészít az otthoni letelepedéshez,
s berendez egy olyan kis fészket, amelyben a gyereke
boldogságban nőhet fel. Ez a bizonyosság elkergette a
búskomorságát, sőt átmenetileg még boldoggá is tette, pedig
reggelente, amikor felébredt, csak a semmibe kapaszkodhatott,
miközben érzékeit még beborították a közeli múlt buja
emlékei.

Isabeau reszketett. Tetőtől talpig. Kis szünetekkel. Egymást


követő, idegesítő és ellenőrizhetetlen remegések voltak ezek.
Pedig felkészült, Jacques távozása óta számolta a napokat, s
rohant, ha meglátta lovas küldönceit.
307 Mireille Calmel

La Palice úr a leveleiben sokat mesélt neki az udvarról és a


királyról, akihez közel állt, leírta az egész körutazást, elmondta,
milyen volt a király találkozása feleségével és édesanyjával, és
mesélt Marseille-ről, ahol eltöltöttek egypár napot, s ahol egy
nagy narancsháború fogadta őket, amelyben Ferenc király és az
udvar lelkesen részt vett. Aztán meglátogatták a gályaflottát, és
megcsodáltak egy furcsa egyszarvú állatot, amelynek a hátán a
teknősbékákéhoz hasonló vaskos páncél feszül, és ezt az állatot
„rinocérosznak” nevezték. Az állat csak átutazóban volt
Marseille-ben, Rómába vitték, ahol a pápának kívánta
bemutatni a portugál király, Manuel…
Isabeau szinte itta a betűket. Barátnőinek is felolvasott a
levelekből, de pirulva kihagyta azokat a részeket, amelyekben
Jacques őt magasztalta. Vagy amikor arról írt, mennyire
vágyódik utána, s hogy jobban, mint bárki után is valaha.
Isabeau érezte, hogy napról napra jobban kötődik hozzá, de
azért a legjobb tudása szerint végezte a munkáját Rudégonde
nagy megelégedésére. Közben aggódott a barátai miatt, nehogy
elveszítse őket, hiszen az ő szeretetük menedéket és
biztonságot jelentett a számára.
Ebben a szerető légkörben egyébként teljesen felszabadult,
olyannyira, hogy felmondta a Nostre-Dame-ban kapott
szobáját, és a Lingerie utcában, a fehérnemű-készítő műhely
közelében bérelt egy kis lakást. Bertille a szolgálatában maradt,
és Isabeau ezért meg tudta őt fizetni. Végül is a bérén kívül ott
volt a Montguerlhe-ből hozott arany, amely tekintélyes
hozamot eredményezett – egyébként, amióta La Palice
megszerezte a kivételes királyi engedélyt, hogy mint hivatásos
fehérnemű készítő dolgozhasson, mindenkinek azt mondta,
hogy ez a vagyon özvegyi örökség. Mivel mindenütt
rokonszenvet keltett, senki sem gondolta volna, hogy e
tiszteletre méltó asszony tizenöt éven keresztül a vadonban,
farkasok között élt.
És egy nap teljes erővel kivágódott a bolt ajtaja, berobogott
rajta a tavaszi szél, és az ajtónyílásban ott állt jókedvűen
Jacques de Chabannes. Isabeau azt hitte, elájul. Szabályszerű
mély meghajlással üdvözölte, de Jacques levette a kesztyűjét,
és felsegítette őt. Aztán a tenyere fölé hajolva, de tüzes
tekintetét rászegezve suttogta:
– A hiány hosszú és mély sebet ejtett rajtam, édes
asszonyom. Már az élet is elhagyott. De nem tudtam tovább
halódni. Ezért itt vagyok.
Isabeau alig tudta megállni, hogy ne boruljon a nyakába, de
mivel beköszöntött a jó idő, a boltban egyre rendszeresebben
jelentkeztek a megrendelők, és ezúttal is két dáma volt jelen.
La Palice udvariasan köszöntötte őket.
Isabeau-t bosszantotta, hogy Jacques nem csak vele
foglalkozik, és büszkeségében kicsit sértve érezte magát.
Lehet, hogy ezek a dámák is a szeretői voltak? És nem lesz-e
hozzájuk hasonló, ha kimutatja, mennyire szered? Ezek a
dámák férjnél vannak, de ma minden valamirevaló dámának
van szeretője, és egész Párizs tudja, milyen forróvérű maga a
király is, aki a legvadabb kicsapongások fölött is szemet huny,
csak hogy a sajátjait igazolva lássa.
Isabeau özvegy volt, ezért bizonyos tisztelet övezte, és ez
neki sokkal inkább kijárt, mint Rudégonde-nak, pedig őt igazán
becsülték az udvaroncok, sőt a megrendelői voltak. De mi lesz
vele, Isabeau-val, ha meggyengül a pozíciója, ha megint
elhagyják?
Amikor egy másnapi randevú ígéretével hazaért, eszébe
jutottak a közös emlékek, és ezek elnyomták a kérdéseket és
kétségeket. Bertille megmasszírozta a hátát, miközben Isabeau
citrom- és csomborfüves meleg fürdővel próbálta megszüntetni
belső remegését.
309 Mireille Calmel

– Ami engem illet, én attól tartok, hogy te félsz, Isa –


jelentette ki a törpe asszony, aki már régóta mindent tudott
Isabeau múltjáról. – Holnap az ágyában fogsz heverni mellette,
és ettől megijedtél, mert nem tudod, milyen hatással lesznek
rád a simogatásai. Pedig a szerelemtől nem kell félni! És ő
szeret, láttam a szemében. Ráadásul Lilvia látta a jövődet a
hamuban! Boldog leszel vele, amíg a halál el nem választ tőle!
– Hát persze, Bertille. És mikor ér ide, hogy elvegye tőlem a
férfit, akit szeretek?
– Azt Lilvia nem tudja, de látta, hogy mellette fogsz
megöregedni. Ebbe bele lehet nyugodni, nem? Egy nap mind
elmegyünk Vele, Isa. De nem felejthetünk el élni azért, mert
félünk a haláltól, vagy mert attól félünk, hogy elragadja azt,
akit szeretünk. Ez ostobaság, és te nem vagy ostoba!
– Igazad van, Bertille, nagyon igazad van. És olyan
figyelmes, olyan előzékeny…
– Hát akkor meg ne bújócskázz vele.
Bertille már épp előkapta a törülközőt, hogy szárazra törölje,
amikor kopogtak a bejárati ajtón.
– Ki lehet az ilyenkor? – kérdezte Bertille, és kettesével
vette a földszintre vezető lépcsőket.
Isabeau karján apró vízcseppek csorogtak, s most már maga
fejezte be a törülközést. Amire készen lett, Bertille már vissza
is tért. Futott, nagyon izgatott volt, a kezét tördelte.
– Jön a gyerek – nyögte. – Jön a gyerek, mennem kell.
Lilvia vár.
Isabeau heves szívdobogást kapott, és elfogta a félelem.
Lilvia szülni fog!
– Segíts öltözni! – mondta aztán örömmel. – Elkísérlek.

Néhány perccel később együtt rohantak végig a Lingerie utcán,


és a Csodák Kertjébe siettek. A templom alatti helyiségben
Mumussal találkoztak, aki a falat támasztotta, és a körmét rágat
idegesen. Isabeau egész éjjel Lilvia mellett volt, segített neki,
minden tudását bevetette, hogy masszírozással és különféle
balzsamokkal, amelyeket már korábban élőkészített erre az
alkalomra, enyhítsen a fájdalmain. Bertille végig fogta a
cigánylány kezét, és együtt szenvedett vele. Szinte együtt
szültek. És amikor a gyermek felsírt, a két anya gyöngéden
összeölelkezett. Pufók, bozontos hajú kisfiú volt, normális
súlyú. Teljes egyetértésben a François-Constant nevet adták
neki.
Amikor Mumus végre beléphetett a helyiségbe, ahonnan
hosszú időn keresztül csak fájdalmas kiáltásokat lehetett
hallani, sírva fakadt. És Isabeau fájó szívvel gondolt arra, hogy
mennyire hiányzott neki éppen ez pillanat, amikor az apa
először veszi karjába boldogan a gyermekét.
Reggel magukra hagyta őket, s megígérte, hogy másnap, a
kicsi keresztelőjére visszatér, hiszen ő lesz a keresztanya. Ez a
nap nagy hatással volt rá. A kisgyermek születése az utolsó
félelmeit és kétségeit is eloszlatta. Még van ideje mindent újra
kezdeni. Mindent. Az anyaságot is.

Amikor 1516. április 16-án este megérkezett Jacques de


Chabannes gyaloghintója a kapu elé, Isabeau felöltözve,
frissen, illatosan várta. Jacques szenvedélyesen megcsókolta, és
Isabeau hasonló hévvel viszonozta.
– Hiányzott nekem, uram – mondta, még az ajkától szinte el
sem szakadva.
– Szeretem, Isabeau – sóhajtotta válaszul a férfi.
Gyengéden magához ölelte, és Isabeau a hasán érezte, hogy
a vágya mennyire követelőző.
– Ugye emlékszik még – súgta Jacques fülébe – az utolsó
beszélgetésünkre… mielőtt elutazott?
311 Mireille Calmel

– Emlékszem…
– Azt hiszem, soha nem álltam ennyire készen…
– Bizonyos benne? Addig várok, ameddig kívánja!
– Küldje el a hintót, uram, nálam senki nem fog zavarni
minket.
Jacques kicsit eltolta magától, figyelmesen nézte a
mosolyát, látta az elszántságát, aztán néhány pillanatra kiment,
hogy elküldje a hintót. Amikor visszajött, Isabeau bezárta
mögötte a kaput.
– Most már a rabom lett, kedves uram – mondta játékosan.
– Ne vessen az Isten soha ennél rettenetesebb tömlöcbe! –
mondta La Palice, és ismét magához szorította. – Hiszen maga
reszket.
– Ezt az utolsó akadályt magának kell legyőznie…
– Úgy szeretem, hogy le fogok győzni minden ellenséget,
aki és ami akadályozni próbálja, hogy boldog legyen.
– Akkor most tanítson meg újra a szerelemre – suttogta
Isabeau.
Jacques nem válaszolt, a szájával már a ruhája
nyakkivágásában kóborolt, s gyakorlott ujjai oly ügyesen
nyitogatták ruhaderekának kapcsait, hogy szinte észre sem
vette, hogy engednek szorításukból. Egy perc múlva
meztelenül állt a függönyökön át behatoló szűrt fényben.
Jacques tekintetéből arra következtetett, hogy csinos, talán szép
is lehet. A férfi a karjába vette, és így vitte fel az emeletre, a
hálószobájába, és ő úgy érezte, hogy újjászületett, mintha
Isabeau soha nem is létezett volna, csak ő létezik, Isa, aki
teljesen új lény. Isabelle, aki valóban és véglegesen szép.

1516 májusában Philippus megérkezett Svájcba. Senki nem


nyugtalankodott azon, hogy hol volt a tél folyamán, hiszen az
Alpok mindkét oldalán nagyon szigorú volt a tél. Most végre
mindent megtudott, amiről eddig nem értesülhetett: I. Ferenc,
Franciaország királya a konfliktusokat lezárva aláírta Svájccal
a semlegességi szerződést, egyben megpecsételték a
kereskedelmi egyezményt is, és azt is megtudta, hogy sok volt
télen a beteg, s hogy örültek odahaza az előléptetésének.
Philippus is mesélt különféle utazásairól, és boldog volt, hogy
végre egy igazi házba érkezett, ahol ég a tűz a kandallóban, s a
valódi konyhában apja szolgálója készíti az ebédet. Aztán
mesélt Róla is, azt mondta, hogy egy thiers-i fegyverkovács és
egy mosónő lánya, a legszebb és legszeretetreméltóbb nő a
világon, és olyan szerelmes lett belé, hogy el akarta venni
feleségül, de addig-addig győzködte őt a szerelméről, amíg
odáig merészkedett, hogy szégyenletes módon
megbecstelenítette.
Az apja arca itt összerándult.
– És miért nem hoztad magaddal? – kérdezte.
– Jó kezekben hagytam, az övéinél, amíg itthon elrendezem
az ügyeimet, és maguknak is elmondom, apám, a hírt. Ugyanis
ő már terhes, és nem akarta kockáztatni, hogy elvetél egy ilyen
hosszú úton. Amint lehet, visszamegyek, és ott fogom elvenni
feleségül.
– És mennyi a hozománya? – kérdezte az apa.
Philippus sóhajtott, és az orra szinte a tányérjába lógott,
olyan mélyen lehajtotta a fejét.
– Sajnos árva, és nagyon szegény. Egyetlen hozománya a
gyermek, de én elfogadom így, és nem akarok mást.
Az apa sóhajtva beletörődött, és rámosolygott a fiára. Nem
ilyen házasságot képzelt neki, de hát becsületes, nagylelkű férfi
volt, és tudta, hogy semmi nem ér annyit, mint az őszinte és
kölcsönös szerelem.
Derűs hangulatban fejezték be az étkezést, és Philippus
hamar elfelejtette, hogy hazudott. A lényeg, hogy szeretik
313 Mireille Calmel

egymást, forrón, szenvedélyesen.


– De miért nem vetted felségül, mielőtt hazajöttél? –
kérdezte később az apja egy pohárka likőr mellett.
– Ő oly nemes lélek, apám. Kívánta a maga beleegyezését,
félt, hogy haragudni fog, hogy bosszúságot okoz, és vállalta,
hogy dacol az emberek tekintetével az én tanúk előtt tett
ígéretem ellenében…
– Ez is egy érv, elismerem. De ha más ígéreteid is vannak,
tudd, hogy hajlandó vagyok azt is megérteni.
Philippus nyelt egyet. Az apja cinkosan rákacsintott. De
azért kijelentette:
– Ez az egyetlen, akiről tudok.
– Akkor maradjunk ennyiben. Csak tudd, hogy nem veszem
le rólad áldásomat, ha más bevallanivalód is van. Jó éjszakát,
fiam.
– Jó éjszakát, apám.
Philippus egyedül maradt az elhatározásaival. Tudta, hogy
apjában megbízhat, de Loraline titka Loraline-ra tartozott.
Philippus nem szégyellte, ki ő, erről nem volt szó, csak
meggyőződése volt, hogy jobb lehet Loraline élete, ha soha
senki nem tud meg semmit a múltjáról.
Ezen az éjszakán rosszul aludt. Az ágya puha volt,
kényelmes és meleg. Két év óta erről álmodozott: vastag
gyapjúból készült matrac, gyermekkori illatokat idéző
ágynemű, a város szaga, a kutya ritmusos szuszogása. Valóban,
még a kutya is micsoda örömteli ugrándozásokkal fogadta…
Hírtelen rájött, hogy mindez már túl puha, túl kellemes. Teste
hozzászokott a rögtönzött szalmazsákhoz és a Loraline bőréből
áradó szárított gyógyfüvek illatához. Százszor is megfordult a
túlságosan is puha ágyban, amíg végül egy takaróba
burkolózva a földön aludt el, homlokát az öreg kutya két
mellső lába közé fektetve – mert a kutya semmiképp nem akart
megválni tőle.

Egy hónap alatt sokféle tennivalót elintézett. Orvos apja átadta


neki a klientúrájának egy részét, hogy nevet adjon neki. Ezzel
jelezte fia hozzáértését és azt is, hogy érdemes a bizalomra.
Philippus tudta, hogy ez nem elég, hogy később önállósítani
kell magát, s eleinte nem lesz sok páciense, de azt is tudta,
hogy nagy szerencséje van az apjával, aki ismert, megbecsült
és sokra tartott ember.
Hosszú keresgélés után talált egy kényelmes házat a
szomszédos Villachban, és boldog volt, mert kölcsönt is kapott
a berendezkedéshez.
Mégis, ahogy egyre közelebb ért a célhoz, egyre rosszabbul
aludt. A sok ember és a zaj miatt gyakran fájt a feje, a betegek
locsogása fárasztotta. Észre se vette, de rászokott, hogy amint
tehette, elmenekült a környező erdőkbe, ott aztán minden kis
neszre felfigyelt, s titokban azt remélte, hogy egyszer szemtől
szembe találja magát egy farkassal. Éjszakánként, ha
farkasüvöltést hallott a nyitott ablakon át, hallgatózni kezdett,
és kisietett a szabadba, hogy teli tüdővel magába szívhassa az
éjszaka vad illatait. Hiába próbálta ész érvekkel meggyőzni
magát arról, hogy jól érzi magát, nem tagadhatta le, hogy
kitörölhetetlen nyomokat hagyott benne az az öt hónap, amit a
barlang magányában töltött.
Gyötrődve elképzelte, mi lenne, ha Loraline mellette lenne
hirtelen, ha vele lakna, hogyan keresné reménytelenül és
kétségbeesetten a farkasok szabályos szuszogását, a csend
himnuszának hangjait a város ricsajában.
„Egy idő múlva hozzászokna, elfelejtené őket…” – próbálta
minden erejével meggyőzni magát. Elszántan becsukta az
ablakot, és kényelmesen elhelyezkedett az ágyában. De ahogy
múltak a napok, egyre jobban vágyakozott az után, amit
315 Mireille Calmel

eldobott magától. Elképzelte az asszonyt, az ő asszonyát, amint


egy szalonban ül uzsonna mellett, és az asszonyokkal
beszélget, és szinte látta, hogy sovány, hogy fénytelen tekintete
messze réved, s bánja mindazt, ami idejuttatta.
Minden egyre bizonytalanabbá vált. De amikor rendbe tette
az életét annyira, hogy elkezdhetett volna egy új életet
Loraline-nal, mégis útnak indult erős elhatározással, de azzal a
titkos vággyal, hogy Loraline mégsem akar Svájcba jönni, s
meg tudja őt győzni majd, hogy maradjon ott. Odalenn.
Mellette. Még akkor is, ha mindketten tudják, hogy ott egyikük
sem lesz a saját helyén.
Tizenhetedik

– Chazeron tegnap este visszajött Montguerlhe-be, mert


aggódott a felesége miatt, akit mostanáig magára hagyott.
Nemsokára megérkezik a gyerek, Loraline, cselekednünk kell.
Mégpedig most – mondta Albérie, és öklével az asztalra
csapott.
– Én már nagyon kövér vagyok, nem tudom, oda tudok-e
még… – hazudott Loraline, pedig tudta, hogy a nénje nem hisz
el mindent.
– Ez az utolsó lehetőséged, hogy megbosszuld anyádat. Az
az orvos nemsokára visszajön, megígérte neked, és tartani fogja
a szavát. Látom, hogy nagyon sóvárogsz utána.
Tény, hogy amióta Philippus elment, Loraline sokszor el
sem hitte, hogy nincs vele. Ha Cythar a fülét hegyezte,
akaratlanul is leste a lépteit, és ő is hallgatózott. Kerek hasát
úgy simogatta, mint élő ígéretet. De sürgette az idő. Annál is
inkább, mert a tél végén két farkas meghalt. A hideg és a
hiányos táplálkozás az utolsó erejüket is felemésztette. Loraline
tudta, hogy Philippusnak igaza van. Cythar se fog örökké élni.
Az a farkasfalka, amellyel együtt élt, ismerte őt, de mi lesz
akkor, amikor a többiek majd újra megnövelik a falkát, ha a
három nőstény párosodni fog? Loraline attól félt, hogy a
gyermeke nem lenne biztonságban. És ráadásul ott volt a
nyilvánvaló kérdés: ilyen életet kíván-e a kicsinek, aki
nemsokára a világra jön? Vagy inkább olyat, amilyenről anyja
317 Mireille Calmel

és a nagyanya álmodozott?
– Azt akarja, hogy elmenjek vele.
– A doktor nemes, őszinte lelek. Igazad van, ha vele mész.
Itt az ideje, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek, Loraline.
Jogod van a boldogsághoz és a gyermekhez is, akit a szíved
alatt hordasz. De ameddig a testedben ringatod, gondolnod kell
anyádra, az ő elvetélt bosszújára és azokra a gyerekekre, akiket
François de Chazeron továbbra is fel fog áldozni, azt remélve,
hogy megtalálja a bölcsek kövét. Bántani fog a lelkiismeret,
elhervaszt, megvénít. Nem lehet felhőtlen az életed, ha ő
továbbra is létezik. Tudom, hogy igazam van. Kártékony és
gonosz. Végezni kell vele. Csak azután lehetsz igazán szabad.
Loraline elfordította a tekintetét. Igen, mindezt tudta. De
vajon Philippus megértheti-e és szeretheti-e továbbra is, ha
elmegy a legvégsőkig?
– Eddig is szeretett mindezek ellenére, azután még jobban
fog szeretni, mert nem árultad el az emlékeidet – biztosította őt
Albérie, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Antoinette
nem akar visszamenni Vollore-ba, nem akar ott szülni. Azt
hiszem, még van egy hete, vagy tán kevesebb, ha arra
gondolok, hogy mindjárt telihold lesz. Étienne testvér azt
tanácsolta, hogy most már feküdjön addig, és François
dühöngése ellenére Antoinette nagyon határozottan úgy
döntött, hogy itt marad Montguerlhe-ben, és itt hozza világra a
fiát. Nincs sok időnk, Loraline. Beadsz François-nak két
adagot. Egy nem lesz elég, mert a korábbiak már ellenállóvá
tették. Az első kimeríti, a második könyörtelenül végez vele.
Maximum egy nap alatt. Antoinette megszüli a gyerekét,
visszamegy oda, ahonnan jött, a mi földünkre pedig visszatér a
derű. Mindenki békében és boldogságban élhet. Te is elmész a
te embereddel, akit szeretsz, és aki a legjobb apja lesz a
gyerekednek.
– És veled, Albérie néném, veled mi lesz?
– Én békében fogok élni. Megszabadulok ettől a titoktól,
ami rám nehezedik, te szabadon, mindenki előtt
meglátogathatsz engem… Becsületes neved lesz, és senki nem
mondhat rosszat rólad. Huc és én boldogok leszünk. Nem lesz
leszármazottunk, de jobb lesz ez így.
– Miért mondod ezt? Hiszen jó anya lennél…
Albérie néhány pillanatig tétovázott, aztán elhatározta
magát:
– Anyád sose akarta, hogy megtudd az igazságot, minden
bizonnyal meg akart óvni, de én nemigen hiszem, hogy te még
nem jöttél rá… Ha elmész, vigyázok a farkasokra.
Albérie megfogta Loraline kérges, meleg kezét. Hirtelen
úgy érezte, hogy már nem nyomja a titok súlya, és tudta, hogy
vallomásával a düh utolsó morzsáit is a háta mögé hajítja.
– Az én ereimben az ő vérük folyik, Loraline. És minden
telihold…
– Stelphar – suttogta tágra meredt szemmel Loraline.
– Igen, Stelphar. Sajnos ő és én egyek vagyunk, és én őt
régóta gyűlöltem, egészen addig, amíg a férjem el nem
feledtette velem.
– Tudtam… mindig tudtam, anélkül hogy gondoltam volna
rá, méghozzá a szemed miatt, mert hasonlított, olyan különösen
hasonlított. És ha elmegyek Montguerlhe-ből, Stelphar nem
hagyja el a farkasokat?
– Ők a családom, éppúgy, ahogy te is. Teljesen új életet
kezdhetsz.
Loraline meghatódott. Eddig áthághatatlan akadályt jelentett
számára Cythar és a többiek. Úgy érezte, nem hagyhatja el
őket. És most, a titok leleplezése után ez az akadály, mint egy
kártyavár, összeomlott. Aztán hírtelen még valami az eszébe
jutott:
319 Mireille Calmel

– És azok az embriók, amelyeket anyám őrizgetett? Azok a


te…
– Nem, farkasokkal párosodni éppoly elviselhetetlen
gondolat volt a számomra, mint egy férfival szeretkezni. De
anyád tudta, hogy ez az átok mekkora súllyal nehezedik a
vállamra. Feláldozta magát, mert meg akarta találni a forrást,
az átok eredetét: egy minden porcikájában emberasszony, akit
teherbe ejt egy farkas telihold idején. Hétszer. Hét alkalommal
vetette alá magát, s csak azután mondott le a további
kísérletezésről. Egyik se volt életképes. Mindegyiket
felboncolta, s az agyvelejükben kereste, mi adhatna
magyarázatot a mi leszármazásunkra, erre a titokzatos
mutációra. Abban reménykedett, hogy talál rá valami gyógyírt.
De az egyetlen, amit ezekből a tapasztalatokból szerzett: ez a
méreg. Lehet, hogy ez lenne a kulcs? Ez az embriók által
kiválasztott anyag nem található meg sem a farkasokban, sem
az emberekben, legalábbis azokban az emberi lényekben,
akiket anyád tanulmányozhatott. Abba is hagyta a kutatást. Már
csak azért is, mert megtalálta a tökéletes fegyvert François de
Chazeron ellen. Mindketten azt gondoltuk, hogy ha adunk neki
ebből a méregből, biztosan sikerül megölnünk, de ha lassan
adagoljuk, esetleg még egy átalakulásnak is tanúi lehetünk,
még ha csak részlegesnek is. Mondjuk, meg változik a
szőrállománya vagy a végtagjai: például a kezek és lábak
mancsokká alakulnak át. Kellett egy kísérlett nyúl, hogy
kipróbáljuk, és megérthessük, mi történik, s ehhez senki nem
volt jobb alany, mint ő. Számomra viszont az egyetlen
megoldás, ha nincs gyerekem. Velem ez a korcs fajta
megszűnik, és ez így jó.
– Nem, nénikém, én folytatni fogom anyám megkezdett
munkáját a férjem oldalán. Majd lepárolunk ebből a méregből,
keresünk más farkasembereseteket a világban, és meg fogunk
menteni.
Albérie meghatódott unokahúga lázas tekintetétől.
– Az emlékeimből gyógyíts ki inkább, hogy hagyjanak
végre békén. Nekem ma egyedül ez a fontos.
– Hát jó. Akkor ma éjszaka. Odamegyek ma és holnap
éjszaka.
– Helyes.
– És Huc?
– Ma reggel elutazott egy hétre. François megbízta
valamivel, amit a Bourbonoknál kell elintéznie. Nem mondott
róla többet, csak annyit, hogy François-nak szüksége van egy
megbízható hírvivőre. Szóval ezúttal nem fog bennünket
zavarni. Amire visszajön, mi már befejeztük. Senki nem aludt
abban a szobában, amióta François ott kínlódott. Azt fogják
gondolni, hogy megint az a gonosz betegség, ami még mindig
ott kísért. Utána majd örökre befalazzák azt a szobát. Így
születnek a legendák… Lehet, hogy egy nap majd erről fogsz
mesélni ennek a kisgyereknek?
Albérie ujjai végigsimították Loraline nagy, kerek hasát és
rajta a kitapintható kis púpokat. Aztán másra terelődött a szó,
egészen addig, hogy mi lesz a gyerek neve, amíg végül Albérie
elment, és magára hagyta unokahúgát. Még vacsorát kellett
készítenie, és bele kellett keverni a húslevesbe a megfelelő
mennyiségű altatót.
Amikor Albérie visszatért a szobájába, könnyűnek érezte
magát. Néhány hónapja idilli kapcsolatban élt a férjével, aki
nagyon figyelmes volt hozzá. Huc távol tartotta magát a kastély
úrnőjétől, és Albérie az ölelkezéseikből, amelyek már csöppet
sem feszélyezték, arra következtetett, hogy az a nő már nem is
hiányzik neki. Ha François de Chazeron eltűnik, Huc de la
Faye akkor is az ő férje marad.
Albérie elhatározta, hogy megkíméli Antoinette gyermekét.
321 Mireille Calmel

Ezzel fogja kárpótolni őt azért, hogy visszavehette tőle Hucöt,


a férfit, akit szeret. Abban is reménykedett, csak ezt nem
vallotta be magának, hogy az anyaság örökre megszünteti
Antoinette-ben a Huc utáni sóvárgást. Mert azt tudta, hogy ha
Huc de la Faye már nem is szereti Antoinette-et, fordítva ez
nem volt igaz.
A nővéréről csupa jó hírt kapott, hála Antoine de Colonges-
nak, aki jó barátságban volt Boussart atyával. Albérie nagyon
megkérte a főapátot, hogy ne adjon át olyan híreket, amelyek
megzavarhatnák Isabeau friss boldogságát. Hiszen François de
Chazeron halála nem marad el, csak késik. Majd ha mindennek
vége lesz, akkor elmeséli Isabeau-nak, hogy milyen csodálatos
sors vár Loraline-ra. Minden tökéletes lesz.

1516. június 30-án François de Chazeron arra ébredt, hogy egy


könyörtelen szörny turkál a hasában, azt hitte, mindjárt
kibelezi. Azonnal felismerte a jelenséget, de alig volt ideje az
oldalára fordulni, máris hányt, le az ágy mellé, a padlóra.
Már épp segítséget akart hívni, de aztán mégis visszatartotta
magát. A legőrültebb feltételezések forogtak a fejében. A feje
is rettenetesen fájt. Látta magát, amint feljött a lépcsőn a
szobába, s emlékezett, hogy ásítozott visszatarthatatlanul. El
akart köszönni a feleségétől, de Antoinette már aludt. Ágya
fejénél, az asztalon még ott volt a tálca, az elfogyasztott
vacsora nyomaival. Előző este a kastély lakói mind nagyon
lankadtnak és álmosnak tűntek, és ő még azon gondolkodott,
hogy ugyan minek akar Antoinette ebben az unalmas házban
maradni, amikor Huc de la Faye már úgysem érdeklődik iránta.
Azt hiszi, hogy a puszta jelenlétével visszahódítja?
Megfogadta, hogy amint magához tér a szülésből, rendre
tanítja, aztán bement a szobájába, és lefeküdt. Alig volt ereje
levetkőzni.
Közben megint érezte azt az ismerős, gyűlöletes bűzt. Ezt a
dögletes epe- és vérszagot. Szédült, és fájt mindene, de mégis
erőt vett magán, és felült az ágyban.
Huc nincs a kastélyban, elküldte azzal a megbízatással, hogy
hozza el a kölcsönt, amit Bourbon herceg megígért – abból
akarta fedezni a nagy ceremóniával tervezett keresztelő
költségeit –, s hogy tudja meg, valóban részt vesz-e a király is
az eseményen. Tudta, hogy nagyon elfoglalja az itáliai hadjárat,
de szerette volna hinni, hogy Bourbon herceg mégis meggyőzte
őt. Huc tehát nem vehetett részt ebben a dologban. Antoinette
nem volt valami lelkes, amikor újra találkoztak, de kizárt, hogy
képes legyen ilyen mesterkedésekre az ő állapotában. Egyedül
Albérie tehette. Pedig François irtózott tőle, hogy belekössön.
Nem tudta elhinni, hogy ennyire veszélyes lenne. Ezer és ezer
alkalma lehetett volna már, hogy bosszút álljon. De éppúgy
nem volt bátorsága hozzá, mint a férjének. Huc de la Faye
pedig olyan szerelmes a feleségébe, hogy François biztos volt
benne, hogy hű és lojális akar lenni.
Chazeron megint kihajolt az ágyból, kezét a hasára
szorította és hányt, erős szívdobogása volt. És ha ez a rosszullét
csak véletlen egybeesés? Bár az is lehet, hogy ezt a szobát
valóban megmérgezte valamivel az a tolvaj von Hohenheim…
Amikor újra felegyenesedett, a szeme megakadt a kemence
tűzrakó terén. Amikor megérkezett, tüzet raktak benne néhány
faágból, hogy megszüntessék a télen fűtetlenül maradt
szobában a nedvességet. Emlékezett rá, hogy amikor este bejött
a szobába, a tűz már kialudt. Nagy nehezen felkelt, és odament
a kemencéhez. Abban reménykedett, hogy a maradék parázs
kicsit felmelegíti, és talán attól csökken a fájdalma.
Fogta a piszkavasat, és beletúrt a szürke hamuba, de nem
talált semmi parazsat. Már épp elfordult, amikor egy szokatlan
forma keltette fel a figyelmét. Odahajolt a tág nyíláshoz, és be
323 Mireille Calmel

is lépett a tűzrakó térbe. Egy finom kis lábnyom rajzolódott ki


a hamuban. Mellette egy kis üvegcse hevert, benne lilába hajló
borostyánszínű folyadék.

Loraline elmondta magát mindennek, amikor észrevette, hogy


elvesztette a mérget. Nagy hasa akadályozta a mozgásban, s
amikor az átjáróba került, nemegyszer a falhoz dörzsölődve
tudott csak haladni. Valóban nagyon meghízott, és
Montguerlhe föld alatti járatait nem terhes nők számára
készítették, a titkos kijáratokat meg különösen nem! Bárhol
elejthette azt az üveget, ahol a fal egyenetlensége miatt a hasát
kellett védenie. Szerencsére még maradt elég anyag, akár az
egész környéket megmérgezhette volna vele.
Leemelt az egyik polcról egy üveget, amelyben egy halott
gyermekfej éktelenkedett, és egy tölcsér segítségével
megtöltött belőle egy másik üveget. „Ma éjszaka – gondolta –
ezt az egészet lenyeli. Így végre szabad leszek.”
Tehát a legkisebb nyugtalanság nélkül tevékenykedett ezen
a napon, 1516. július l-jén. Philippus se késlekedhet soká, már
csak napok, talán órák kérdése, és itt lesz.
Miközben működésbe hozta a szerkezetet, amely az átjárót
megnyitotta, elfintorodott, mert a gyermek rugdalózott a
hasában. Érezte, hogy lefelé ereszkedik, mint aki elfoglalja a
helyét az induláshoz. Ezt még korainak ítélte. Alig múlt el a
hetedik hónap. Biztosan rosszul viselte ezt a hosszú gyaloglást
a nedves föld alatti járatokban. Gyengéden megsimogatta, és
belépett a sötét szobába.
Rendes körülmények között a függönyöket nem húzták be, s
a holdfény így gyenge fénnyel árasztotta el a szobát; most
azonban mindegyiket összehúzták, talán hogy a sötétben
jobban enyhüljön a beteg erős fejfájása. Amikor a szeme
hozzászokott a homályhoz, elindult az ágy felé. Felcsavart
lámpáját mindig kint hagyta az átjáró előtt.
François, ahogy mindig, most is hanyatt fekve aludt.
Loraline elővette az üvegcsét, és fölé hajolt. De amikor be
akarta csorgatni az üveg tartalmát a szájába, egy vaskéz
szorítása megakadályozta benne. Meglepetésében felsikoltott.
Vollore ura tágra nyílt szemmel meredt rá. Ki akarta
szabadítani a karját a szorításból, de szinte ugyanabban a
pillanatban egy lándzsa hegyét érezte a lapockái között, és
kovakő jellegzetes zaját hallotta a háta mögött.
A következő pillanatban világos lett, és Loraline-t három
fegyveres őr vette körül. Eddig a kemence két oldalán, a falhoz
lapulva rejtőzködtek. Mindhárman Loraline felé fordították a
lándzsájuk hegyét, de őt náluk sokkal jobban meg rémítette
François de Chazeron gyertyafényben felvillanó tekintete.
– Maga?! – szakadt ki Vollore urából a szó egy olyan
sóhajjal, mintha valami teljesen valószerűtlen jelenséggel
találkozott volna.
Loraline nem tudott mit válaszolni. Ott állt szemben ezzel az
apával, akit a sors rákényszerített, ezzel a szörnyeteggel, akit
gyűlölt, és nem gondolt semmi másra, csak a szíve alatt hordott
gyerekére. Meg tudja-e majd óvni ettől az őrülttől?
Elfordította a fejét, és a szeme megakadt az üvegcsén, amely
kiesett a kezéből, és összetört, amikor a nagyúr karon ragadta.
A méreg szétfolyt, és hosszú barázdákat rajzolt a padlón. Már
nem volt semmi jelentősége, hogy ennek is vége lett. Hiszen
mindennek vége.
– Vigyétek! – vetette oda François de Chazeron. – Vessétek
a zárkába! És verjétek láncra, jó erősen! Ne tudjon róla senki!
Raguel, te őrködj Albérie asszony szobája előtt, és ne engedd,
hogy kijöjjön! Ha kérdezősködik, mondd, hogy rosszul vagyok,
és nem akarom, hogy a bajom másra is átterjedjen. Járj el
ugyanígy a feleségemmel és a társalkodónőivel!
325 Mireille Calmel

Loraline először mentegetni akarta a nénjét, de aztán elállt


ettől. Jobb, ha François nem tudja meg, hogy Albérie-nek van
egy unokahúga. Ellenkezés nélkül hagyta magát elvezetni, a
nagy hasa miatt amúgy is rosszul mozgott már.
„Philippus már nem maradhat el soká – nyugtatgatta magát.
– Albérie nénémmel biztosan kitalálnak valamit, és kimentenek
innen.”

Amikor kinyílt a zárka ajtaja, tudta, hogy a fáklyafény mögött


ő fog feltűnni. François de Chazeron megvárta, amíg a vasból
készült csapóajtó becsukódik mögötte, aztán odalépett hozzá,
egészen közel. Fel volt kötve a karja, vastag kötés volt rajta,
amelyen egy piros folt látszott. Összetört és viasszerű volt az
arca, de elszántan izzott a tekintete.
Amikor már csak néhány lépésnyire volt tőle, megmutatta,
mi van a tenyerében: egy melltű. Amit Loraline az előző este
vitt át magának a barlangba. Értelmetlen szorongás fogta el.
Biztos, hogy François megtalálta az átjárót, és felfedezte
minden titkát. S ha élve jött vissza, az annyit jelent, hogy
embereivel kiirtották a farkasokat. Sírni szeretett volna, de
uralkodott magán. Ne látszódjon rajta semmi. Semmi!
Chazeron tett egy kört körülötte, egy szót se szólt. A
sértetlen kezével ellenőrizte, hogy a lánc elég szilárdan van-e
beékelve a falba, de ahhoz a lánchoz nem nyúlt, amit Loraline
nyaka köré kötöttek. Sokáig nézte őt, aztán leült az egyik kőre,
amely nedves és hideg volt, akárcsak az egész gyászos és
sötétzárka.
– Tudod, ez nagyon érdekes – mondta aztán nyugodt hangon
–, sose hittem volna, hogy te túlélted azt az éjszakát, pedig
gyanakodnom kellett volna. Te nem vagy ember, Isabeau!
Loraline megremegett. Valóban úgy hasonlított az anyjára,
mintha ikertestvére lenne. Egy pillanatig arra gondolt, hogy
kiigazítja, de aztán visszatartotta magát. Erre még lesz idő.
Hagyta, hadd folytassa.
– Még emlékszem arra az ördögűzőre, akit Guillaume de
Montboissier, Moutier hajdani főapátja idehívott. Rá és a
többiekre. Persze hosszú hónapokon át folyton ezekre az
ismétlődő eseményekre gondoltam. Montboissier rám akarta
bizonyítani, hogy én a kísérleteimhez kisfiúkat pusztítok el.
Mintha megérthette volna! Ezeket én nem szórakozásból öltem
meg, hanem a tudomány szolgálatában! És a végső cél, az örök
fiatalság titkának felfedezése érdekében tettem. Az apát ostoba
fráter volt. Azt hitte, hogy majd leleplez engem ezekkel a
sápkórós ördögűző lényekkel, akiket iderendelt nyomozni.
Csak idegesített a jelenlétük. Mindegyiket el kellett tüntetnem,
sorra, egymás után, a hullájukat pedig úgy kellett kezelni, hogy
olyan benyomást keltsenek, mintha farkasok tépték volna szét
őket. Viszont tény, hogy ahányszor rávetettem magam egy-egy
ilyen papra, mindig egy farkas tekintetét éreztem magamon.
Néha meg is pillantottam azt a nőstény farkast. És nem
értettem, miért nem támad rám, végül azt hittem, hogy szereti a
vérszagot, ami belőlem árad, s tán arra vár, hogy elmenjek, és
faljon a hullákból. Amikor a legutolsó hullán felfedeztem egy
szőrcsomóját, gyanakodni kezdtem, mert hosszú barna hajjal
volt keveredve. Hagytam, hogy Huc de la Faye és Guillaume
főapát higgyenek a farkasember-legendában. Ez a mese távol
tartotta őket tőlem, engem végül is elszórakoztatott, egészen
addig, amíg téged a magamévá nem tettelek, és utána észre
nem vettem a szürke szőröket a mellényemen. Megölhettél
volna engem, Isabeau, amikor láttad, hogy hasogatom fel az
áldozataim hasát. Elkerülhetted volna ezt a mai helyzetet, ha
megtetted volna, de te, úgy látszik, nem szeretted a vért, azt
kell hinnem. Elég kényelmetlen lehet, hogy valakinek tudata és
lelkiismerete van, miközben a teste állat. És nemcsak hogy
327 Mireille Calmel

nem tudtad megragadni a lehetőséget, de lemostad rólam a


gyanút is. Nekem a helyedben nem lettek volna gátlásaim. De
lehet, hogy a végén megteszem neked én azt a szívességet, és
elintézem, hogy követhesd a tieidet, aztán nyugodhatsz a
farkasok között. Nos, mindezek után nem értem, most mi
indított arra, hogy megölj, tizenhat év után ennek már nincs
értelme. Hacsak nem azért igyekszel, mert úgy látod, hogy a
célomhoz értem!
François egy percre elhallgatott, és gyöngéden simogatta az
arany melltűt. Loraline hallgatott, bénult volt, zavart, s teljesen
elkápráztatta ez a különös vallomás, úgy érezte, mintha hirtelen
az anyja benne élne, lélegezne, s ő rajta keresztül a rég múlt idő
nyomaiban járna.
François nem nézett rá. Gondolatai egy Loraline számára
követhetetlen belső logikai utat követtek. Pedig Loraline,
nagyon is reális rejtett félelme ellenére, nagyon szerette volna
tudni, hogy miféle őrültségre gondol ez az ember. Amikor
megint ránézett, úgy érezte, hogy a hangjában egyszerre van
jelen egyfajta csodálat és féltékenység.
– Évek hosszú során át kerestem olyan drága és ritka
eszközökkel, amilyenekhez te soha nem juthattál, és te mégis
előbb megtaláltad. A bölcsek köve csak egyetlen mesternek
lehet a birtokában, mondják az alkimisták. Hogy szerezhetted
meg? Hogy tudtad meg, hogyan tudhattad?… Ez a természet és
minden logika ellen van! Te nő vagy. Tisztátalan, hiszen a
magamévá tettelek, és születésedtől is tisztátalan vagy, a
nemednél fogva is. Akkor hogyan? Az apád való a pokolból, ha
félig farkas vagy? Ez a titok, a titok, ami elkerülte a
figyelmemet, és amire senki se gondolt? A transzmutáció, ami
ismert a fémek világában, a testekre is érvényes? Választ
akarok, Isabeau, tudni akarom, hol az a kő, milyen a formája,
milyen az összetétele, a színe, az energiája. Akarom, kell
nekem a bölcsek köve, amivel létrehoztad ezt az aranyat, és
aminek ezt az örök fiatal arcodat és megjelenésedet
köszönheted. Nem találtam a barlangban, de talán nem jó
helyen kerestem. Talán a testeden tartod valahol? Vagy a
testedben?
Az arcvonásai egy pillanatra különösen megváltoztak,
miközben alaposan végigmérte Loraline kerek formáit. Ő pedig
szívdobogva, szorongva várt, és két kezét önkéntelenül
összekulcsolta a hasán.
– Nem, ez nem az, amire gondol. Én gyermeket várok.
François arcára kiült az undor.
– Egy nyomorult kis gnómot, olyat, amilyeneket azokban az
üvegekben őrzöl? És ezek segítettek megcsinálni?
Loraline felelni akart, de François nem hagyott rá időt. Már
összekapcsolta a dolgokat, heves izgalomba jött. Elkezdte
püfölni Loraline körül a földet.
– Igen. Mert értelemmel ez az egész egyszerűen
elképzelhetetlen. Nem vonhattam ki a szükséges anyagot
azokból a felboncolt szűz fiúkból, mert hiszen nem ők voltak a
megfelelő alanyok. Mutánsok kellettek, igaz? Hát ez most már
teljesen világos! És akkor kaptál mutánsokat, amikor újra
felcsináltattad magad!… Bár lehet, hogy nem így van…
Mondd csak, az első betegségemet te idézted elő, vagy az az
orvos? Az is lehet, hogy az a tolvaj a cinkosod volt. Ez nem az
az arany, amit ellopott tőlem. Azt fölismerném ezer közül is.
De volt kijárata a föld alatti folyósokhoz, az bizonyos. Tehát
ismered őt, ez nem kétséges. Talán a szeretőd is volt? Igen, a
farkasok nem tudták teljesen kielégíteni heves ifjúi vágyaidat.
Szóval tőle vagy terhes. Akkor meg miért áldoztad fel őt a
farkasoknak? Valami féltékenységi jelenet volt?
Gonoszul felröhögött.
– A bájos állatok nem tudták elviselni a gondolatot, hogy
329 Mireille Calmel

kicsúsztál a mancsaik közül?


Dermedten a falnak támaszkodott, és kapkodva vette a
levegőt.
– No, kezdjük elölről! Valamilyen okból találkoztál ezzel a
sarlatánnal, összeálltál vele, remélve, hogy teljesíti a
kívánságodat, nevezetesen megszerzi az aranyat – amit a pokol
vagy a sátán az én kemencémben olvasztott ki –, hogy
megvizsgálhassátok az összetételét. Elvégeztétek a munkát,
párosodtatok – na, talán valami tündérmesét is álmodtatok
hozzá –, de a farkasok eltávolították ezt a nemkívánatos
személyt. Igen, így lehetett. Hol van a kő, Isabeau? Hol van a
bölcsek köve?
Loraline hallgatott. Behunyta a szemét, és minden erejével
igyekezett csak a gyerekére gondolni Csak rá vigyázni, egyedül
csak rá. Most már biztos volt benne, hogy François de
Chazeron őrült. E téboly ellen nem tudott semmilyen
orvosságot. Hogyan lehetne időt nyerni? Fogalma sem volt
róla.
Hallgatására François most mézesmázos hangon reagált.
Loraline érezte, hogy közelebb is lép hozzá. Amikor kinyitotta
a szemét, ott kuporgott előtte, és édeskés hangon, sóvárgó
tekintettel mondta:
– Nem gyűlöllek, Isabeau. Valahol hasonlítunk egymáshoz,
te meg én. Add ide, amit kérek, és szabad lehetsz a gyerekeddel
együtt. Senki nem tudja, hogy létezel. Hagyok neked aranyat,
és letelepedhetsz máshol, szabadon, nem kell bujkálnod többé.
Felnevelheted a kicsit. Ha akarod, írok néhány ajánlólevelet is
a számodra, beajánllak nagyuraknak az udvarnál.
Mit adott volna Loraline ebben a percben, ha hinni tudott
volna neki! De tudta, hogy nem tűrne el egyetlen tanút sem.
Ráadásul nem is volt semmije, amit adhatott volna. Kivéve…
Valami az eszébe jutott. Őrültség. De hiszen nem őrült-e
maga François is?
– Amiről azt gondolja, hogy méreg, az nem az!
Chazeron meglepődve, tágra meredt szemmel nézett rá.
Loraline folytatta, nem volt vesztenivalója:
– Ez az anyag embriókivonat. Sem emberben, sem
farkasokban nem található. Abban van a transzmutáció, azaz az
átalakulás titka.
Vigyázott, hogy csak félig hazudjon. Az anyja is ebben hitt.
Chazeron eltátotta a száját. Loraline-nak az volt a benyomása,
hogy a különféle vonzáskörök mögött megtalálta François
gondolkodásmechanizmusának azt az egyetlen görbületét,
amire képes beindulni.
Vollore ura lebiggyesztette az ajkát.
– Ez a méreg engem kis híján megölt – mondta vádlón.
– De nem ölte meg – vágta rá Loraline. – Azt akartam
megtudni, hogy a mutáció létrehozható-e egy embernél. Ez
csak a bosszúm volt. Látni akartam, ahogy szép lassan
átváltozik farkassá, és egyben igazolja a feltételezésemet.
– Elfogadom…
François felállt, és hátat fordított. Loraline a földre ömlött
méregre gondolt. Még van belőle. Bárcsak elérhetné, hogy
elfogyassza!
– A barlangban még van – mondta. Egy zöld üvegben. Ez
olyan folyadék, ami nem bírja a fényt. Most már tudom, miért
nem jött létre a mutáció – tette hozzá –, mert csak a telihold
van rá kedvező hatással.
– Tehát az anyag, az alkahest, amit keresek, folyadék –
mormolta François.
Loraline szíve hevesen dobogott.
– Hát legyen. Három nap múlva lesz telihold – mondta
François. – Akkor majd meglátjuk, hogy igazat mondasz-e.
Még valami: mit tud a húgod és Huc a mesterkedéseidről?
331 Mireille Calmel

Loraline nyugalmat erőltetett magára:


– Semmit. Albérie halottnak hisz. Ez így van rendjén, az ő
biztonsága érdekében.
– Annál jobb. Neki is, neked is.
Amíg ezt mondta, fellépkedett a három nedves lépcsőfokon
a zárka ajtajáig, öklével rácsapott a faajtóra, s amikor
kinyitották, szó nélkül eltűnt az ajtónyílásban. Amikor Loraline
egyedül maradt, érezte, hogy a könnyek szúrják a szemét.
Ha egy kis szerencséje van, François nem találja meg a
halottas szobát, ahol a két halott pihen, de ha meginná a
mérget, rettenetes kínok között meghalna.
De ezt nem gondolta komolyan.
„A bolondok pimaszak – gondolta. – Folyton azon
mesterkednek, hogy ne haljanak meg. Jaj! Már csak egyetlen
ütőkártyám van: az igazság!”
De valami azt súgta, hogy François az igazságot
egyáltalában nem akarja hallani. Gyengéden megsimogatta a
hasát, hogy megnyugtassa a rugdalózó gyereket. Már egészen
lent volt. Érezte, hogy nyomja a húgyhólyagját. Ahogy tudott,
próbált megtámaszkodni, és igyekezett elkergetni a szeme előtt
lassan és makacsul mozgó képeket. Már semmit nem tehetett
négylábú társaiért. Nem volt érdemes újra végig gondolni
mindazt, ami fájt. Nem vezetett semmire. Chazeron azt hiszi,
hogy Philippus halott. Ez az utolsó lehetőség. Minden erejével
Philippusra akart gondolni. Csak rá. Úgy gondolt rá, mintha
imádkozna. Mintha segítségért kiáltana. És minden erejével azt
kívánta, hogy ő meghallja.
Tizennyolcadik

Amikor Philippus annak a folyosónak a bejáratához érkezett,


amely kiszélesedve a föld alatti helyiségbe vezetett, azonnal
látta, hogy valami szokatlan dolog történt.
Mindenfelől fények villogtak, és hangok felelgettek egy
másnak nevetéssel és visszhangokkal keveredve. Philippus
megijedt, de mégsem menekült el. A vágat homályába rejtőzve
a lehető legközelebb ólálkodott, mígnem egy
sziklamélyedéshez ért, ahonnan egyetlen szempillantással
felfoghatta a pusztulást.
Négy ember buzgólkodott odabent, minden sarkot
felforgattak és átkutattak, felhasogatták a szalmazsákokat, és
hanyagul átléptek a farkasok hullája fölött. A legszívesebben
ordítva rájuk vetette volna magát, de amikor meglátta François
de Chazeront, aki éppen Isabeau összefűzött pergamenlapokra
írt jegyzetei fölé hajolt, fékezte magát. Aztán látta, hogy
leveszi a polcról az üvegeket, elveszi a jegyzeteket, és
cinkosaival együtt eltűnik azon a feljáraton, amely az ő
szobájába vezet.
Amikor már nem hallotta a lépteiket, Philippus előjött és
körülnézett. Most ő kutatott át mindent, s miután
megbizonyosodott arról, hogy Loraline nem fekszik holtan a
szétdúlt helyiségben, lezárta néhány, már merevedő testű halott
farkas szemét, aztán lerogyott a földre, és sírva fakadt. És
ekkor látta meg Cythart. Az állat egy szikla mögé rejtőzve
333 Mireille Calmel

feküdt, és onnan nézte őt riadt és fájdalmas tekintettel.


Philippus egy ugrással mellette termett. A farkas oldalán
csúnya seb volt, ami az egyik hátsó lábán is végigfutott. Sok
vért vesztett, s valószínűleg meghalni feküdt le erre a helyre.
Philippus megsimogatta a fejét, majd hagyta, hogy megnyalja a
kinyújtott kezét. Orvosi ösztöne legyőzte a félelmét. Meg
nyugtatta az állatot, aztán visszament, és megnézte, hogy talál-
e a maradványok között valamit, amivel kezelheti és
bekötözheti öreg barátja sebét. Először egy tégelyben friss
vizet vitt neki, azután gyengéd, de határozott mozdulatokkal
rendbe hozta, úgy bánt vele, mint egy gyerekkel, és úgy
dolgozott, ahogy hónapokon keresztül Loraline-tól látta.
Aztán várt. Az állat gyenge volt, ha reggel még életben lesz,
meggyógyul. Talán Cythar segítségével megtalálhatja Loraline-
t. Bárhol is van. Egy pillanatig kísértésbe esett, hogy azonnal a
keresésére induljon, de túl nagy volt a kockázata annak, hogy
eltéved a föld alatti labirintusban. Ha hasznos és eredményes
akar lenni, várnia kell. Várni és remélni.

Arra ébredt, hogy egy érdes nyelv nyalja az arcát, el volt


gémberedve, és teljesen áthűlt. A barlang közepén kialakított
tűzrakó, ahol Loraline fáradhatatlanul életben tartotta a tüzet,
már réges-rég hideg volt. Körben mindenütt legyek
zümmögtek, s arra figyelmeztettek, hogy a szanaszét heverő
farkastetemek menedéket jelentenek majd egyre több ilyen
ragadozónak. Cythar már felállt. Philippus megállapította, hogy
helyesen döntött, amikor nem vonszolta el őt máshova, biztos,
hogy François emberei már nem jönnek ide vissza, hiszen
mindent elvittek, ami érdekelte őket. A farkas összeszedte
magát. Végignyalta Philippus többnapos szakállát, s ő
meghatódott ettől a baráti mozdulattól. Megvizsgálta a sebét, és
megállapította, hogy Cythar sántít, és soká sántítani fog, de túl
van a veszélyen. Philippus felállt, nyújtózkodott, az egész teste
fájt.
– Meg kell találni őt. Segíts nekem! – kérte a farkast, s az
válaszul megcsóválta a farkát.
Ezután Cythar habozás nélkül elindult a halotti szoba felé,
amit François de Chazeron fegyveresei szemérmetlenül
kinyitottak. Philippus gyomra összeszorult, de azért követte az
állatot. A küszöbön megállt.
– Maga! – szaladt ki a száján.
Vörös, kisírt szemmel Albérie kuporgott előtte, a
meggyalázott sírhalom közelében. Cythar odament hozzá, és
megnyalta a kezét.
– Derék, jó Cythar. Tudtam, hogy te megmenekülsz.
– Hát nem magának köszönheti, a jelek szerint – vetette oda
Philippus kemény hangon.
Egy pillanatig szó nélkül nézték egymást, aztán Philippus
megkérdezte:
– Ő hol van?
Albérie intett, hogy lépjen közelebb. Kimerült volt.
– François de Chazeron foglya. Egy zárkában. Kössünk
békét, Philippus, jó? Az idő nem alkalmas a civakodásra.
Philippus ráönthette volna minden dühét és gyűlöletét, de
Albérie-nek igaza volt. Ezentúl már csak Loraline a fontos.
Odament, és leült mellé.
– Hogyan történt? – kérdezte.
– Nem értené meg. Én magam sem értem. Meg kell menteni
a gyereket, Philippus.
– Mindkettőjüket meg kell menteni – vágta rá Philippus.
Elhallgattak. Aztán Albérie kezdte megint. Felmarkolt egy
csomó kis kavicsot, és gépiesen egyik tenyeréből a másikba
szórogatta őket. Ez segítette a gondolkodásban, de Philippust a
kavicsok ismétlődő zaja idegesítette. Mégsem kérte, hogy
335 Mireille Calmel

hagyja abba. Volt valami nagyon különös abban a helyiségben,


de nem tudta volna megmondani, hogy mi. Alig várta, hogy
kimehessen onnan, bár nem tudta, hogyan és hova.
– Chazeron azt hiszi, hogy bezárt a szobámba, hogy
szobafogságra ítélt. Amikor felfedeztem, hogy egy őr áll az
ajtóm előtt, akitől megtudtam, hogy orvosi parancsra vagyok
vesztegzár alatt, azonnal tudtam, hogy valami felborult.
Belülről bereteszeltem az ajtót, és idejöttem.
– Ki kell őt szabadítani. Most, azonnal! – parancsolta
Philippus.
– Kihozzuk őt. De várni kell, higgyen nekem. Ma éjjel.
– Nekem semmi kedvem nincs várni, Albérie! Megyek
egyedül, ha kell!
– Ne legyen ostoba! El fog tévedni. François nem bántja őt.
– Ezt honnan tudja? Hogy lehet biztos benne?
Albérie feléje fordította nyugtalanságtól elgyötört arcát.
– Semmiben nem vagyok biztos, uram, de hinni akarom,
mert nincs más választásunk.
– A férje nem tud nekünk segíteni?
– Már napok óta elutazott. Azt se tudom, hol van, csak
annyit tudok, hogy Vollore ura valami feladatot bízott rá.
– Tehát egyedül állunk vele szemben.
– Igen.
– Van valami járat, ami a zárkához vezet?
– Van. Az angolok számítottak az ilyen helyzetekre, de mint
minden járat, ez is a hegyoldalból indul, és nem tudom,
működik-e a szerkezet.
– Vizsgáljuk meg!
– Maga nagyon heves, makacs és ostoba – csattant fel
Albérie. – Vállalná a kockázatot, hogy az őrség valamelyik
tagja észreveszi? Ma éjjel, ahogy mondtam.
Philippus lehajtotta a fejét. Bármilyen nyugtalan volt is, el
kellett ismernie, hogy Albérie-nek igaza van. De cselekedni
akart. Felállt, és közelebb ment a sírhoz. Albérie azonnal
felugrott.
– Hova megy, mit csinál?
– Be akarom takarni őket, mind a kettőt.
Albérie nem engedte, erős kézzel elkapta a karját.
– Nem. Ha visszajönnek, és rendet találnak itt, rájönnek,
hogy itt jártunk, és hajtóvadászatot indítanak ellenünk.
Mindent így kell hagyni, értse meg. Mindent. Gyerünk innen!
Estig el kell rejtőznie Cytharral együtt.
Nem hagyott választási lehetőséget, egyszerűen maga után
húzta. Philippus elismerte, hogy igaza van, de az volt a
benyomása, hogy Albérie valamiért nem engedte, hogy túl
közel menjen a két sírhoz, és ezt különösnek találta. Igaz, a
legfurcsább az volt, hogy Cythar pedig a korábbiakkal
ellentétben éppen odavezette. De talán csak azért, mert nagyon
kimerült volt.
Hagyta, hogy Albérie átvezesse egy nagyon alacsony
vágaton keresztül egy terembe, amelynek a mennyezetéről
cseppkövek lógtak.
– Idejövök magáért – jelentette ki, s közben rámutatott egy
hordóra, amelyen gyékényre terítve szárított hús és gyümölcs
volt. – Szedje össze az erejét, és ne legyen meg gondolatlan.
Ezek bármikor visszajöhetnek. Bármikor!
– És maga mit fog tenni?
– Meghajlok Francois de Chazeron parancsai előtt, mintha
mi sem történt volna. Híreket szerzek Antoinette-ről, s úgy
teszek, mintha nem tudnék unokahúgom létezéséről. Így talán
kiszedhetek belőle valamit a szándékairól. Mindent megteszek,
Philippus. Mindent, amit megtehetek azért, hogy megmentsem
őt. Ezt el kell hinnie.
– Elhiszem.
337 Mireille Calmel

Még egyszer erősen egymás szemébe néztek, de már nem


ellenségesen. Mostantól azonos cél lebegett a szemük előtt. A
következő percben Philippus egyedül maradt Cytharral.
A hordó tele volt friss vízzel. Philippus megértette, hogy ezt
a helyet veszély esetére rendezték be és tartják fenn. Az egyik
sarokban talált vagy húsz arany melltűt és utazásra való férfi-
és női ruhákat. Ebből a barlangból két, rendkívül alacsony
vágat vezetett kifelé, egymással ellentétes irányban. Épphogy
csak átengedtek egy négykézláb kúszó férfiembert, akárcsak az
a járat, amelyen idejöttek.
Philippus először Cythar sebét kezelte, aztán enni és inni
adott neki, amennyit csak akart, majd leheveredett egy öreg
szalmazsákra, és meggyőzte magát, hogy aludnia kell, hogy a
lehető legjobb erőben legyen. El is aludt. Lidérces álmok
gyötörték.

Így telt a nap, hosszan, kedvetlenül. Amikor Albérie visszaért,


megállapította, hogy már nem áll őr az ajtaja előtt, és elkezdte
végezni a mindennapi munkáját. Vollore ura nem mutatkozott,
egy katonát küldött le maga helyett, és az vitte fel az ennivalót
a szobájába. Amikor Antoinette kérdezősködött, Albérie azt
válaszolta, hogy fogalma sincs, mitől lett rosszul a férje, de azt
tanácsolta, hogy inkább ne menjen be hozzá, hátha fertőző.
Antoinette nem is mutatott kedvet erre. Már attól is
utálkozott, hogy egy fedél alatt van a férjével. Egyébként is fájt
a hasa. A gyermek érkezése egyre közeledett, és ez is
idegesítette Albérie-t. Az esemény valószínűleg teliholdnál fog
bekövetkezni, és mivel Albérie ismerte a gyógynövényeket, és
értett a bábáskodáshoz, tudta, hogy segédkeznie kell Antoinette
szülésénél. Mi lesz, ha éppen akkor jön el az a pillanat, amikor
a teste kezd átváltozni? Erre gondolni sem akart. Majd talál
valami megoldást. Minden megoldást meg talál, ha eljön az
ideje.

– Itt az idő, gyerünk!


Philippusnak nem kellett még egyszer mondani. Cythar
elszántan a menet élére állt. Elindultak a Montguerlhe felé
vezető járaton. Többször is letértek jobbra-balra, mindig a
legkeskenyebb átjárókon, és ha Albérie-t cserbenhagyta az
emlékezete, Cythar ösztönei és a szimata kisegítették őt. Így
mentek négykézláb a farkas mögött, amely időnként
panaszosan felnyögött. Az ő kezüket és lábukat is összevissza
horzsolták a sziklák.
Philippus aggódott, hogy vajon hogyan fogják hátrálva
visszakínlódni magukat, ha a vágat valahol eltorlaszolódik. De
erre nem is akart gondolni. Végül elérkeztek egy nagy, kemény
kőhöz, és Albérie kinyújtotta a kezét a farkas lábai között, hogy
működésbe hozza a szerkezetet. Hosszú percekig kínlódott
vele. Egyre gyorsabban lélegzett, mert kevés és rossz volt a
levegő. Aztán végre engedett a kő, és rossz levegő csapta meg
az arcukat.
Cythar kiugrott az átjáróból, és bevetette magát sötétségbe.
Amikor Philippus is kilépett, azonnal meg is nyugodott, mert a
zárka másik sarkából Loraline hangját hallotta.
– Te vagy? Itt vagy, kedves Cythar…
– Mind itt vagyunk – hallotta Albérie-t is, aki kimerültsége
ellenére frissen pattant ki a járatból.
A következő percben mind a hárman gyengéden
összeölelkeztek, feloldva néhány pillanatra a közös félelme és
szorongást.

Philippus többször is nekiveselkedett, a tenyere már vörös volt,


tele horzsolással, de minden erőfeszítése ellenére is csak annyit
ért el, hogy jól összekarcolta Loraline nyakát, de nem tudta
339 Mireille Calmel

szétfeszíteni a láncra csatolt lakatot. Végül lihegve a földre


rogyott.
– Hiába makacskodsz, Philippus. Hidd el, én már mindent
megpróbáltam. Régi lakat, de nem enged.
– Meg kell találnia a kulcsot, Albérie – csapott dühösen a
földre a tenyerével Philippus.
Az alig pislogó gyertya fényénél Albérie és Loraline komor
tekintettel nézett egymásra. Philippus nem akarta ezt látni, sem
megérteni.
– Megpróbálhatom, de nem fog sikerülni.
– Hagyd, nénikém! – kérte Loraline. – Hagyj egyedül
minket, és tégy belátásod szerint!
Albérie a fejét csóválta, és mielőtt eltűnt volna az átjáróban,
még annyit mondott Philippusnak:
– Cythar majd visszavezeti.
– Gyere ide, édes szerelmem – suttogta Loraline, és
jéghideg kezét Philippus felé nyújtotta.
A férfi letérdelt elé, és csókokkal borította a hasát, amely
mint valami védőpajzs meredt felé, azután átölelte.
– Nem volt olyan óra, sem olyan perc, hogy ne ezt a
pillanatot és ezt a mozdulatot vártam volna, Loraline Miféle
őrület, miféle képtelen értelmetlen erő választott el bennünket
egymástól? Én tovább építettem az álmaimat veled a fényben,
és most itt talállak megalázottan, elgyötörten a sötétségben.
Nem megyek vissza nélküled. Többé nem.
Loraline várt, nem akart sírni, le kellett győznie a könnyeit
és szűnni nem akaró félelmét. Amikor Philippus és Albérie
elmondták, hogy milyen szűkek a föld alatti járatok,
megértette, hogy egyetlen és utolsó reménye valóban az ígéret,
amit François de Chazerontól kapott. Beletúrt Philippus dús
hajába. A helyzet és az állapota ellenére kívánta. Mindig
kívánta.
– Szeretlek, Philippus. Már akkor szerettelek, amikor
először megláttalak, és szeretni foglak az utolsó pillanatig. Egy
percig sem kételkedtem abban, hogy visszajössz. Gyere,
hallgasd meg. Szorítsd ide a füledet, és hallgasd a
gyermekünket. Őt kell megmentenünk, Philippus, segíts
nekem!
– Mindkettőtöket megmentelek. Albérie visszajön a
kulccsal, és…
– Nem! Nem! Én nem megyek ki innen, Philippus. A vágat
túlságosan szűk a hasamnak. Kérlek, könyörgök, próbálj nyitott
szemmel járni, és fogadd el az adott helyzetet. Nem tudsz innen
kimenteni. Legalábbis nem így.
Philippus felemelte a fejét, a haragtól vérbe borult szemmel
nézett körül, nem és nem akarta tudomásul venni az adott
helyzetet.
– Akkor megyek, és keresek segítséget. Ez az apát, Moutier
főapátja, támogatna minket. Ki fog téged szabadi tani. Ha
megtagadja, akkor betöröm ezt az ajtót, és megverekszem az
összes őrrel, aki akadályozni mer. Van még jobb, felmegyek
François de Chazeron szobájába, és addig fenyegetőzöm, amíg
szabadon nem bocsát. Minden lehetséges, minden! Mert
semmitől nem félek úgy, mint attól, hogy itt kell hagynom, itt,
ennek az alaknak a kénye-kedvére!
– Bármit teszel, meg fog ölni. És Albérie-t is. Emlékszem,
anyám folyton azt ismételgette lidérces rémálmaiban: „Dacolni
vele maga a halál!” Én nem félek a haláltól, Philippus, csak a
gyerek miatt félek. A gyermekünk miatt. Mi lesz vele, ha téged
felakasztanak? Nem akarom, hogy őt büntessék. Amíg bennem
van, veszélyben van, érted? Már nincs sok időnk, a telihold
éjszakáján François de Chazeron rá fog jönni, hogy hazudtam
neki a bölcsek kövével kapcsolatban. És nem fogja jó szívvel
fogadni az igazságot. Még ez előtt kell cselekednünk. Ma
341 Mireille Calmel

éjszaka.
Philippus nyelt egyet. Loraline-nak igaza van. Az összes
olyan megoldás, amire gondolt, időigényes. Ezeket
elszalasztották…
– Mit tegyek hát, szerelmem? – kérdezte végül megadva
magát.
– Meg kell szülnöm a gyereket, Philippus, de az még nem
elég, és nem jelenti azt, hogy meg van mentve. François de
Chazeron olyan őrült, hogy azt hiszi esetleg, ez a pici lehet a
kulcs a kutatásaihoz. És ha nem találja mellettem, eget-földet
meg fog mozgatni, hogy megkaparintsa. Csak úgy nyerhetünk
elég időt ahhoz, hogy majd elvihessük innen, ha egy másik
újszülöttel tudjuk helyettesíteni.
– Ez lehetetlen.
– Ide figyelj! Antoinette már minden órás. Te és Albérie jól
tudjátok, hogy kell egy szülést megindítani. Rajta, tegyétek
meg. És amikor Antoinette és az én gyerekem megszületik,
cseréljétek ki őket. És akkor el se kell innen vinni, hanem
házon belül elintézhető, hogy az én kicsinyem biztonságban
legyen, és ne árthassanak neki az ő gonosz szándékai.
Gondolom, két hét múlva már leadok annyit, hogy át tudjak
kúszni azokon a járatokon, ha a kulcsot megszerzitek. A
gyereket visszaszerezni pedig nem lesz nehéz. Bízz a sikerben,
Philippus! Senki nem fog gyanakodni. Ez az egyetlen
lehetőségem, csak így mehetünk el innen mind a ketten. A kicsi
több mint egy hónappal előbb fog megszületni, tej és meleg
kell neki, ha azt akarjuk, hogy túlélje… Antoinette de
Chazeron ezeket meg tudja adni neki.
Philippus a homlokát ráncolta. Feláldozni egy újszülöttet:
utálta ezt a gondolatot. De ebben a pillanatban nem volt más
választása.
– Hamarosan visszajövök – mondta, és hevesen átölelte
Loraline-t.
– Menj és légy óvatos! – mondta Loraline, miközben
Philippus már a kijárat felé indult Cythar után.
Amikor a szerkezet becsukódott mögöttük, Loraline úgy
érezte, új erő költözött belé. Most, hogy a gyerek miatt többé
nem kellett félnie, elhatározta, hogy megmondja az igazságot.

Hajnalodott. A kanalas orvosság, amit Philippus és Albérie


hozott, megtette a hatását. Az első fájások összekötötték a két
nő sorsát.
Amikor François megtudta, hogy a felesége szül, éppúgy
elfeledkezett a zárkában hagyott áldozatáról, mint a megtalált
üvegcsékről, s úgy döntött, hogy csak másnap fogja kipróbálni,
úgyis akkor lesz telihold. Loraline sorsa annál is inkább
hidegen hagyta, mert Antoinette-től fiút remélt. Ellenkezés
nélkül fogadta, hogy egyedül Albérie segédkezzen a szülésnél.
Az a tudat, hogy csak a bábáskodással fog foglalkozni, úgy
vélte, jobban szolgálja az érdekeit. Így azután addig nyugodtan
bezárkózott a szobájába, hogy pihenjen egy kicsit, amit, úgy
érezte, annál is inkább megérdemelt, hiszen elég mozgalmas
éjszakája volt, és a gyomra időnként még mindig görcsbe
rándult annyira, hogy hánynia is kellett.
Philippus nem engedélyezett magának pihenést. Loraline
mellett maradt, és amennyire képes volt rá, igyekezett egy kis
kényelmet teremteni számára a zárkában. Hatkor az őr egy tál
levest és friss vizet hozott a fogolynak, ezalatt Philippusnak
egy sötét sarokban kellett lapulnia, pedig a legszívesebben
rávetette volna magát, hogy megölje. Igaz, Loraline már amúgy
sem volt olyan állapotban, hogy szökni tudtak volna. Viszont
bátran és nyugodt arccal arra kérte az őrt, hogy vegye le a
nyakáról a láncot, hadd mozogjon egy kicsit könnyebben. Az
őr óvatos hallgatásba burkolózott, egy lépéssel se ment hozzá
343 Mireille Calmel

közelebb a kelleténél, és gyorsan távozott. François de


Chazeron valószínűleg azt állította, hogy a fogoly boszorkány,
s az ilyen egyszerű emberekben a múlt félelmei és hiedelmei
szinte kiirthatatlanok.
Rejtekhelyéről leskelődve Philippus mindenesetre
megállapította, hogy az őrnek nem is volt kulcsa a lánchoz. Ez
kicsit lecsendesítette a dühét, de közben áldotta az eszét, hogy
Cythart a vágat másik végében hagyta, mert az állat biztosan
nem tudta volna fékezni magát, s ha felmordul, felfedezik őket.
Így maradtak azután együtt, közelebb egymáshoz, mint
valaha. Loraline nem kiabált, összeszedte minden erejét és
bátorságát, hogy ne keltsen riadalmat. Visszaemlékezett a
farkasokra, ahogy azok csinálták, és utánozta a lihegésüket.
Philippus lekapcsolta magáról a bőr derékszíját, és ha nagyon
erős volt egy fájás, Loraline teljes erőből a bőrszíjba harapott.
Az orvos még soha nem látott ilyen bátor és erős nőt.
Igyekezett segíteni: masszírozta a hasát és az ágyékát, letörölte
arcáról a könnyeket, és úgy vélte, hogy szenvedő arcával is
szép, mert hiszen valóban gyönyörű volt. Egy ellopott, elcsalt
élet rabszolgája, ahogy nyögve, sóhajtva, harákolva nyomta
kifelé a szűk kapun azt a számára tiltott kis életet, hogy
szabaddá tegye.
Amikor eljött a pillanat, Loraline feltápászkodott. Felállt, a
lábát szétterpesztette, két térdét kicsit behajlította, tunikáját
felhúzta a derekára, s a csücskeit olyan erővel szorította a két
öklébe, hogy az ízületei belefehéredtek. Philippus hagyta, nem
avatkozott közbe. Tudta, hogy amit ilyenkor a női ösztön
diktál, abba jobb, ha nem szól bele az orvos, hiszen nem
pótolhatja azokat a jeleket, amelyeket az anya és gyermeke
váltanak ilyenkor egymással. Ostobaság lenne valami
megfelelőbb pózt tanácsolni. Így hát mindössze annyit tett,
hogy segítette a szülést. Több szülést is levezetett már életében,
mindig véletlen adta különleges helyzetekben. De még soha
nem érzett ilyen izgalmat és büszkeséget.
Tudta, hogy a gyermek születhet halva, vagy az is lehet,
hogy élve jön a világra, és csak pár percig el, de ez a perc
mindenképpen egyedülálló, mert egy életet akar a világra
segíteni.
És épp akkor nyílt ki a hátuk mögött az átjárószerkezet,
amikor a kislány a világra jött, és mint egy véres csomag,
bepottyant Philippus tenyerébe. Gyorsan elvágta a
köldökzsinórt, aztán összecsavarta, megcsomózta, ahogyan
Egyiptomban tanulta, s hagyta, hogy Loraline ráboruljon az
apróságra, éppúgy, ahogyan az állatok szokták. A kislány nem
lélegzett. Loraline nem gondolkodott, és nem tudta volna
megmondani, hogy mi irányította, amikor ujjával felnyitotta az
újszülött száját, és a saját száját rászorította az arcára. Minden
maradék erejével a pici szájába fújt. Egy másodperccel később
a gyermek tüsszentett, majd felsírt.
– Menni kell! Gyorsan… – suttogta Albérie, és odanyújtott
egy alaktalan kis csomagot Philippus felé. Philippus elszorult
szívvel vette el az anyjától a gyerekét.
– Bejöhetnek az őrök, szerelmem – mondta.
– Menjetek! – mondta Loraline, és elvette azt a másikat
Albérie-től.
François de Chazeron fia pufók volt, és azonnal mohón
hatalmába akarta keríteni Loraline mellét, de ő nem törődött
vele, hagyta, hadd feküdjön a fal mellett, most csak Albérie-re
gondolt, aki futott az ő gyermekével Antoinette szobája felé.
Ha leleplezik, végük van.
Amikor benézett az őr, és fáklyája fényével végigpásztázta a
helyiséget, meglepetésében felordított, és gyorsan visszacsukta
az ajtót. Ha ez a boszorkány farkasokkal párosodott, akkor
biztosan gnómot szült, aki majd esetleg ellopja az ő lelkét, és
345 Mireille Calmel

felajánlja a sátánnak. Többször is keresztet vetett, és leült a


földre egy sarokba, onnan figyelte az ajtót reszketve, s így
várta a váltást.

Antoinette nyitott szájjal aludt, s az arca dúlt volt, annak


ellenére, hogy Albérie rögtön a gyermek megszületése után
altatót adott be neki. Az adag olyan erős volt, hogy azonnal
elernyedt, és még arra sem volt ideje, hogy megkérdezze, fiút
szült-e vagy lányt.

Albérie felöltöztette a kicsit, és Antoinette mellére tette. Várta,


hogy rátaláljon a mellbimbóra. A kicsi hideg volt, és törékeny.
Albérie félt, hogy nem marad életben. Kevés koraszülött éli túl
az első hetet. Ennek ellenére elkezdte makacsul masszírozni
Antoinette mellét, hogy egy kis tejet spriccelhessen a lila
ajkacskák közé. De a kicsi ezt többször is visszautasította,
mintha érezte volna, hogy ez nem az édesanyja teje; aztán
mégis rácsukta a száját a mellbimbóra, és a finom ruhák
melegét élvezve szopni kezdett.
Csak ekkor roskadt bele Albérie egy fotelbe. Fáradt volt.
Belefáradt a folytonos küzdelembe, ami a jó és a rossz, élet és
életben maradás között zajlott körülötte. Eszébe jutott a nővére,
aki augusztusra jelezte jövetelét. Isabeau mindent el akar
mondani Loraline-nak, aztán Párizsba akarja vinni, ahol
bemutatja a szeretőjének, La Palice úrnak. Ez az úr elhalmozza
jótéteményeivel, és bemutatta őt az udvarnál. Albérie
végiggondolta, hogy neki mi mindent kell majd bevallania a
nővérének az elmúlt dicstelen napokról. Isabeau abban a hitben
fog hazajönni, hogy mindennek vége, hogy nem kell többé
bujkálnia, hogy François de Chazeron már rég halott.
Albérie fáradtan felsóhajtott. Miért van az, hogy mindabból,
amit elterveztek, semmi, de semmi nem valósult meg? Vajon
örökre elátkozottnak kell maradniuk, s a baj meg a fájdalom
most már örökké kísérni fogja őket könyörtelenül?
Végül a sötét árnyakkal való küzdelemtől kimerülten
elaludt. Minden porcikájával azt kívánta és remélte, hogy Huc
maradjon minél tovább távol az eseményektől. Egészen a
megoldásig, a végkifejletig.
Tizenkilencedik

François de Chazeron dühösen elfordította a fejét.


– Egy lány! – vetette oda, de úgy, hogy ez a megállapítás egy
sértéssel felért. – Tessék, ezt tudja nyújtani nekem a feleségem!
Jobban jártam volna, ha adoptálom valamelyik fattyamat
ahelyett, hogy meghágom magát.
Antoinette magához szorította a kicsi Antoinette Marie-t.
Amikor 1516. július 2-án magához tért, olyan gyönge volt
szegény kicsike, hogy először azt hitte, nem is él. De bármilyen
volt is, Antoinette képes lett volna akármire, hogy megóvja őt
férje dühétől, aki persze egy fiú örökösben reménykedett,
amikor az ajtón belépett.
– Tegyen úgy, ahogy jónak látja, uram – mondta, és nem
sütötte le a szemét.
– Menjen a pokolba a gyerekével együtt! – mondta
tajtékozva François, és kiment a szobából.
Az ajtó becsapódott, és miközben elhaltak a várúr léptei, a
kicsi felriadt, és sírni kezdett. Antoinette altatót dúdolva
hosszan ringatta. Antoinette-Marie lassan elcsendesedett, és
végül elaludt.

Loraline alig aludt, pedig nagyon kimerült volt. Philippus


visszajött, és elmondta, hogy minden rendben ment, hogy a
kislány elfogadta Antoinette mellét és melegét, hogy Albérie
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 348

egy lélekkel se találkozott a kastély folyosóin, és hogy a


kastély úrnője semmit nem vett észre. Mindez megnyugtató
volt, ugyanakkor már akkor is irtózva összerezzent, ha csak
hozzáért a bőréhez a mellette fekvő mohó újszülött. Érezte,
hogy a hideg zárkában egyre csökken a csecsemő életereje.
Gyakran felsírt, és Loraline nemigen akarta megvédeni őt a
nyirkos és egészségtelen hidegtől. Ugyanakkor nem tudta
elkergetni magától a gondolatot, hogy az élete hozzá van kötve
ehhez a gyerekhez. Az ő és a kislánya élete. Az övé és
Philippusé.
Várta De Chazeront. Várta egy egész napon át. És nem jött.

A következő éjszakán, amikor a telihold teret nyert magának a


csillagok között, Albérie felállt Antoinette ágya mellől: „Egy
kicsit pihennem kell” – mondta, aztán kiüvöltötte minden
gyűlöletét egy közeli sziklafalon.
A kastély tornyában Vollore ura a kemencéje körül
sürgölődött, megidézte a poklot és a pokol minden szolgáját, és
a méreggel meg az összes létező keverékével kísérletet tett,
amíg végül ki kellett mondania, hogy rászedték. Nem nyert
aranyat. Azon a hajnalon, rémületbe ejtve a környék állatait, a
szürke farkas üvöltései összekeveredtek François de Chazeron
őrjöngő kiáltásaival, aki ördögtől megszállt lelkének
engesztelhetetlen átkaival fogadta a születő napot.

Philippus csak akkor vált el Loraline-tól, amikor Cythar


elkezdte kapargatni az átjárót eltorlaszoló követ. Aludtak,
összebújva, fáradtan a fogadkozásoktól, a megvalósíthatatlan
és elérhetetlen, de mégis oly megnyugtató álmoktól. Philippus
melegben tartotta a gyereket, aki nem volt az övé, és
könyörgött az égieknek, hogy éljen sokáig, hiszen csak így
sikerülhet a cselfogás. Ez a gondolat megnyugtatta, pedig
inkább gyűlölnie kellett volna magát érte. Se lelkiismeret-
furdalása, se bűntudata nem volt. Loraline mosolygott, pedig
félt. Mosolygott, mert Philippus mellette volt, mosolygott, mert
a lányát biztonságban tudta. Más nem érdekelte. Philippus úgy
érezte, hogy többé nem fogja látni, de visszatartotta a könnyeit.
Kétségbeesetten ölelték egymást. Philippus az emlékezetébe
véste Loraline utolsó szavait:
– Bármi lesz is, Philippus, soha ne felejtsd el, mennyire
szerettelek.
Philippus becsukta maga mögött az átjárót, és amint ki
tudott egyenesedni, leroskadt Cythar mellé a vágatban. Várt.
Várt ő is, akárcsak Loraline.

François de Chazeron látszólag nyugodt volt, amikor belépett,


de a szeme alattomosan csillogott, és a tekintetében nem volt
semmi emberi. A gyermek éppen szopott, és Loraline kezét a
kicsi fejére tette, mert irtózott attól, hogy aljas és hitvány apja
meglássa a mellét.
Vollore ura tehát belépett, és sokáig nem szólt egy szót sem.
A két kezét összekulcsolta a háta mögött, és nekidőlt a zárka
falának. Vészjóslóan fölényes volt. Ez így tartott két percig, de
lehetett őt is. Ezt Loraline nem tudta volna meg mondani. Már
elvesztette az időérzékét. És már nem is félt. Aztán a kastély
ura higgadtan beszélni kezdett. Éppolyan hangon, mint amikor
először találkoztak. Loraline tudta, hogy ez a kimért, hideg
hang rosszabb, mintha dühöngene. De ő már távol volt
mindentől. Nem törődött vele. Minden, amit elvehet tőle, a
gyerek, a féltestvére, aki iránt semmivel sem érzett több
melegséget, mint az apja iránt.
– Mit reméltél, amikor előadtad ezt a hazugságot, Isabeau?
Hogy megszülheted ezt a gnómot? Hogy meghatódom ettől a
jelenettől? Nem hittem, hogy ennyire ostoba vagy. Én kész
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 350

voltam rá, hogy visszaadjam a szabadságodat, ugye tudod?


Mire lesz jó neked az aranyad meg a titkod a sírban? És mire
lesz jó az örök fiatalság, ha a szemed láttára fogom kibelezni a
gyerekedet, mielőtt a te beleidet is kiontom? Hacsak az anyag,
az alkahest nem tett halhatatlanná. Halhatatlannak tudod
magadat, Isabeau? Lehet, hogy igen, de én a magam részéről
bizonyos vagyok benne, hogy egy karddal ennek a végére
járhatok. Szép vagy és kívánatos. Kedvem volna megkínozni
téged, és az embereim elé dobni, hadd kéjelegjenek a kínjaid
láttán. Sokáig. Tudod, hogy nem tréfálok. Hát akkor miért
dacoltál velem? Miért szálltál szembe velem? Úgyis kiszedem
belőled a titkot, amit rejtegetsz! Igen, azt hiszem. Szeretném
kitépni belőled, ahogy egy fájdalmas, sérült kézből egy tüskét
tép ki az ember. De mégis hagytam neked még egy új
lehetőséget. Az utolsót. Az igazságot akarom.
– Az nem fog önnek tetszeni – vetette oda Loraline, és állta
a nagyúr tekintetét.
François de Chazeron erre odalépett hozzá, és ismét letérdelt
elé. Ez a lány megint csak dacolt vele, amikor ezt a kijelentést
tette.
– Hagyd, hogy ezt én döntsem el! – sziszegte, bűzös
leheletet árasztva magából.
Loraline elfordította a fejét, undorodott a méreg
egészségtelen bűzétől. Pedig azt remélte, hogy legutolsó
kísérletként talán meg is kóstolja az előző éjszaka.
François de Chazeron felállt. A gyermek felsírt, Loraline
finoman ringatni kezdte. Korábbi elhatározása ellenére mégse
hagyta meghalni. Amikor Philippus elment, más elhatározásra
jutott. És most megkockáztatta:
– A bölcsek köve csak egy ábránd. Én pedig nem vagyok
Isabeau.
A nagyúr hangosan hahotázott.
– Nézzenek oda! Hát akkor ki vagy? – nevetett a szeme
közé.
Loraline megint szemrebbenés nélkül állta a tekintetét. Már
nem volt visszaút.
– Én Isabeau lánya vagyok. És az ön lánya, François de
Chazeron.
A nagyúr egy ideig igyekezett feldolgozni, amit hallott,
aztán ismét hahotára fakadt.
– Na, jó. Legyen. Tegyük fel. Mondjuk, hogy te vagy
Isabeau lánya. Ebben az esetben… bizonyítsd be. Állítsd elő az
anyádat.
– Anyám tavaly meghalt.
– Hazudsz.
– Nem. Ha átkutatta a barlangot, két sírhelyet is talált, a
nagyanyámét és az anyámét.
Chazeron összehúzta a szemöldökét, aztán elmosolyodott.
Kegyetlen mosoly volt ez.
– A két sírhely igaz, de az egyik üres volt, és azt is tudom,
hogy miért.
Loraline-nak elállt a lélegzete. A második sírhely nem lehet
üres! Ő maga csavarta anyját a halotti lepelbe. És Albérie csak
akkor küldte ki a helyiségből, amikor az első lapát homokot
kellett az arcára szórni. Azt mondta: „Majd én befejezem. Várj
odakint. Na, menj!” És ő ugyan tétovázott, de olyan megviselt
és kimerült volt, hogy beleegyezett és kiment.
– Üres – ismételte meg a szót, hogy értelmet adjon neki.
– Te ravaszabb vagy, mint hittem volna, Isabeau. Ez a
legújabb színjáték, ami most csapdába ejtett, még tán
működhetett is volna. De rosszul ismersz. Én minden kis
zegzugot átkutattam odalenn, hogy megtaláljam a bölcsek
kövét. Nem félek a halottaktól, és azt is megállapítottam, hogy
nem volt abban a helyiségben semmiféle bűnös fosztogatás.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 352

Loraline reszketett, de nem félelmében és nem is a hidegtől.


Hirtelen összeomlott benne valami. Nem tudta, miért, nem
tudta, hogyan, de az már biztos volt, hogy hazudtak neki, s
eljátszottak előtte egy hátborzongató komédiát: az anyja tehát
nem halott. Hanem elhagyta. És őrá bízta a bosszúját. S ha ez
így van, akkor soha nem szerette őt. Csak felhasználta,
felhasználta arra, hogy François de Chazeront elpusztítsa.
Feláldozta őt, mert gyűlölte, ugyanúgy gyűlölte, mint az apját.
Ettől a perctől kezdve semminek nem volt értelme – vagy
mindennek túl sok értelme volt.
Érezte, hogy mindjárt zokogni fog, de nem akarta. „Ne sírj.
Előtte ne sírj! Bár nem mindegy?” Azzal lecsukta a szemét, és
hagyta, hogy a könnyek végigcsorogjanak az arcán.
Chazeron nem szólt. Egy pillanatig felmerült benne, hogy
hátha igazat: mond, hátha valóban a lánya. Tizenhat-tizenhét
évesnek látszott. Az időpont megegyezett. De őrá, az apjára,
egyáltalában nem hasonlít, minden vonása Isabeau… Egy
pillanatra se feledte azt az arcot. Soha nem látott olyan finom,
szeretetre méltó lényt, és soha nem kívánt úgy nőt, ahogy őt
kívánta. Még ma is szívesen magáévá tenné, ha nem tudná,
milyen tág a szüléstől. Gondolkodott még egy ideig, de ez nem
tartott soká. A bölcsek köve, az arany, az örök fiatalság: ezek
mind az álmához kergették vissza őt. Mind.
Nem volt kedve tovább várni. Megint odalépett Loraline-
hoz, megragadta a hajánál fogva, és így kényszerítette, hogy
emelje fel a fejét.
– Elég! Engem többet nem fogsz meghátrálásra
kényszeríteni, Isabeau.
Az arcába köpött.
– Különben csalódtam benned. Nem ilyen pityergőnek
ismertelek.
Előrántotta a kardját, és a gyerek hátához támasztotta.
– Hagyd abba a sírdogálást, vagy ledöföm ezt a gyereket.
Loraline szipogott. Egymásnak ellentmondó elképzelések
jártak a fejében. Miféle aggálya, lelkiismeret furdalása lehet
még ezek után? Egyszerre szeretett volna meghalni és élni.
Meghalni, mert megcsalták, élni pedig, ahogy az anyja élni
akart, hogy bosszút álljon.
Chazeron-vér is folyt az ereiben. Ez a vér, amit mostanáig
gyűlölt és megtagadott, most fellázadt annyira, hogy
visszanyerje elveszett méltóságát. Erősen megdörzsölte az
orrát, és feltámadó dühébe fojtotta a könnyeit.
– Igazad van, François de Chazeron. A bölcsek köve
bennem van. Lenyeltem, hogy a világra hozhassam ezt a
gyereket. Ő nem olyan, mint a többi. Ő alkahest. Ő maga az
anyag.
François de Chazeron nem titkolt élvezettel meredt rá.
Loraline hangjából olyan meggyőződés áradt, amilyenre csak
rendkívüli helyzetekben képes az ember. Ez volt az utolsó
kártyája, amely vagy megmenti, vagy el kell vesznie. De már
nem törődött vele.
– Ehhez azt a folyadékot használtam, amit neked is
javasoltam. Elég volt egy farkas szívét az én véremmel
elkeverni s ehhez hozzátenni ezt a kivonatot. Így kaptam egy
krémes anyagot, amely vassal érintkezve arannyá változik.
Nekem egy egész hegynyi aranyam van, Chazeron. De hiszen
te is tudod, hogy ez nem elég. Ezért lett ez a gyerek. Most még
nagyon kicsi. De amint eléri a kamaszkort, minden fém,
amihez a keze hozzáér, arannyá változik. És elég lesz, ha
ráteszi a kezét egy sebre, s az máris begyógyul, néhány csepp
vére pedig fiatalító elixírként fog hatni. Ha nem börtönöztél
volna be, a gyerekkel és a kincsemmel együtt elmenekültem
volna, s megvásároltam volna az életet, amit elraboltál tőlem.
Kegyetlen mosollyal mérte végig Chazeront, aki
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 354

megbabonázva elengedte a haját.


– Igen. Igen – ismételgette rendkívül nyugtalanul.
Aztán föl-alá rohangált a zárkában, közben néha megállt, és
kíváncsian nézegette a gyereket, aki aludt. A bolond. Hogy
hihet el egy pillanatig is egy ilyen ócska mesét, gondolta
Loraline, de végül is mindegy volt. Egy biztos, hogy ő maga is
legalább olyan bolond volt, hogy ki mert találni egy ilyen
történetet. De akárhogy is volt, most már elhatározta, hogy
elmegy a végsőkig.
– Add vissza a szabadságomat, Chazeron! A gyereket
elveheted tőlem, de a tejem nélkül nem fog megmaradni. A
tiszta emberi tej neki nem elég.
– Csak akkor, ha ellenőrizhetem, amit az aranyról mondtál.
– Odaviszlek.
Chazeron sötéten felnevetett.
– Hogy eltüntess a föld alatti labirintusban? Ne nézz
idiótának, Isabeau! Az az út, amin vezetnél, sokkal inkább a
halál, mint a szerencse felé vinne engem, aztán te
megszökhetnél, ahogy szeretnéd. Hozok ide neked egy
pergamenlapot, és arra szépen lerajzolod az utat. És ha igaz,
amit állítasz, szabad leszel. Aztán a vendégeim lesztek, te meg
ez a drága gyermek.
Azzal sarkon fordult, és kopogott az ajtón. Loraline magába
zárkózott. Az alvó gyermek légzése nagyon gyenge volt.
Loraline felhúzta a két térdét a hasához, és a tunikáját a gyerek
köré csavarta. Érezte, hogy nem fog soká élni. Csak addig
találja meg Chazeron az aranyat, és szabadítsa ki innen. Aztán
majd megint kitalál valamit, hogy elmeneküljön tőle.
A nagyúr néhány perc múlva visszajött, és Loraline rajzolt:
nem az angolok kincséhez vezető utat rajzolta le, ha nem azt,
amelyik egy másik helyiséghez vezetett, ahová a rossz
öntéseket, a használhatatlan rudakat helyezte el, ezeket akarta
magával vinni, ha Philippusszal elmentek volna, hogy mégis
legyen valami vagyonuk. Volt ott vagy száz ilyen rúd. Arra
elég, hogy megerősítse a szavait.
Chazeron megfogadta a tanácsát, és várt egy kicsit a
csapdánál, amire Loraline külön felhívta a figyelmét, aztán
mohón és sietve ellenőrizte, hogy ott van-e, amiről beszéltek.
Néhány perccel később, a leves helyett, amit előző napon is
kapott, egy fél csirkét, zöldséget és édességet tett Loraline elé
az őr. Ebből ő arra következtetett, hogy Chazeronnak
mégiscsak fontos a gyerek élete. Ismét megkérdezte, hogy nem
lehetne-e levenni a láncot a nyakáról, de a kérdésre megint nem
kapott választ, François de Chazeron még mindig nem bízott
meg benne. Jó étvággyal evett, amíg csak el nem öntötte
teljesen a szomorúsággal keveredő harag és a kérdés, hogy
végül is hol lehet az anyja.

Cythar morogni kezdett a sötétben, és Philippus felébredt rá.


Teljesen elgémberedett a hidegtől, pedig jól beburkolózott a
köpönyegébe. Egy kőnek támaszkodva aludt el, és nem volt
képes rászánni magát, hogy megmozduljon. Az utolsó vágat
bejáratánál éppen négykönyöknyi távolság választotta el
Loraline-tól. Négy könyök. Ez olyan kevés, és mégis messzebb
volt tőle, mint valaha.
Ki akart egyenesedni, de hidegtől merev ízületei nem
engedelmeskedtek neki. Csak a szíve dobogása lett szaporább,
amikor megjelent Albérie. Cythar nagy farkcsóválással
fogadta.
– Mi van vele? Hogy van? – kérdezte Albérie, miután egy
fejbólintással üdvözölte.
– Egyszerre nyugodt és nyugtalan is. Hogy van a lányom?
– Az anyja az Antoinette-Marie nevet adta neki. A kicsi
nagyon akar élni. Láttam Chazeront is, ahogy eltűnt a
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 356

szobájában. Az őrség négy legénye kísérte őt egy nagy


csomaggal.
Philippusnak elállt a lélegzete.
– Csak nem gondolja, hogy… – kezdte.
– Hogy Loraline meghalt volna odabent? Nem tudom. Azért
jöttem, hogy meggyőződjek az ellenkezőjéről. Semmit nem
kockáztatunk, ha megnézzük, mert Chazeron most nincs nála.
Philippus egyetértően bólintott, és azonnal négykézlábra
ereszkedett a járatban. Néhány perccel később Loraline
részletesen elmondta, hogy milyen üzletet kötött François-val,
de azt elhallgatta, mit fedezett fel Isabeau-val kapcsolatban. Ez
nem volt alkalmas idő arra, hogy rendezze a számláját a
nénjével. François bármikor visszajöhetett.
– Nemsokára szabadok leszünk, szerelmem. Épp elég járat
van a két kastély között ahhoz, hogy egy megfelelő pillanatban
el tudjak szökni. A kislányunkra addig Albérie néném vigyáz.
Ne maradj itt lent a járatokban. Ha François megtalálja az
aranyat, mindent át fog rostálni abban a reményben, hogy hátha
talál még valahol. És ne gyertek ide a közelembe. Csak az
átjárót hagyjátok nyitva, mert ha mégis itt hagy engem tespedni
ebben a zárkában, akkor megint megpróbálok üzletet kötni vele
azért, hogy oldja le rólam ezt a láncot. Legyetek bizalommal!
Visszamegyek hozzád, Philippus. Megígérem.
Philippus bólintott, bízott Loraline meggyőződésében és
abban is, hogy tud alkalmazkodni a helyzethez, hiszen a túlélés
képessége a vérében van. Nem, ő nem olyan, mint a többi, és
éppen ezért, e különbség miatt szerette meg. Lekapcsolt a
nyakáról egy aranyláncot, amelyen egy finoman cizellált
kereszt lógott, és Loraline nyakába akasztotta a vaslánc alá.
– Az édesanyámé volt. Azt akarta, hogy majd a
feleségemnek adjam. Anyám meghalt, még mielőtt ezt az
örömöt megélhette volna. Szeretném, ha ezentúl te viselnéd.
Loraline a saját anyjára gondolt, de visszatartotta a könnyeit.
Hála Philippusnak, ezentúl lesz családja.
– Soha nem veszem le magamról. Soha, édes szerelmem.
Most menjetek! El se merem képzelni, mi lenne, ha itt találna
benneteket.
A boldogság ígéretét jelentő kis keresztet szorongatva nézte,
hogy tűnnek el az átjáróban. A gyerek már nem nyöszörgött, és
nem is szopott. Aludt, és szabályosan vette a levegőt. Túl hideg
volt ahhoz, hogy életben maradjon. Loraline remélte, hogy ezt
François nem veszi észre. Amennyire tudta, próbálta melegen
tartani, de neki magának se nagyon volt már átadni való
melege. Teljesen átfagyott.
Egy ideig nézte a patkányok mesterkedéseit, ahogy a
maradék ebédjén marakodtak. Már többször elkergette őket egy
kővel, de a tej szagára visszajöttek. Hárman négyen mindig ott
voltak, és várták, hogy elaludjon. Gyerekkorában, a barlangban
soha nem kellette fáznia, éheznie, és nem volt egészségtelen a
környezete. Itt pedig ürülékekkel és penésszel van tele minden,
s így kell élnie. Szennyesnek, piszkosnak érezte magát. A fogát
csikorgatva felállt, és ameddig a lánc engedte, elkezdett fel alá
járkálni a helyiségben. Közben egyszer-egyszer rálehelt a
gyerekre, hogy egy kis életet adjon neki. Szeretett volna aludni,
de úgy érezte, hogy mire felébred, addigra a gyerek már halott
lesz. Ezért nem tudta elhatározni magát.
„Antoinette-Marie.” így nevezte el a kislányát a kastély
úrnője. Philippusnak tetszett ez a név. Loraline nem is beszélt
arról, hogy ő milyen nevet választott: Héralde. „Héralde-Marie.
Miért is ne?” Hirtelen nevetnie kellett, úgy szerette volna
magához ölelni és elringatni a saját gyerekét. Talán ezért
tartotta életben a féltestvérét. Hogy ne hiányozzon annyira az a
kislány. Hogy legalább az illúziója meglegyen.
Járkált tovább, az álmaiba kapaszkodva, amíg csak meg nem
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 358

fájdult a meztelen talpa. Fölösleges köröket járva taposta a


múló időt, s megajándékozta magát azzal az érzéssel, hogy
szabad.

Az ajtó nyikorgása ébresztette fel. Hunyorgott, amikor a


közeledő fáklya lángja a szemébe világított. Az őrök a lépcsőre
állított gyertyát újra cserélték, és mint mindig, letették elé az
ételt. De a gyertya elaludt, valószínűleg a huzat miatt, amely a
rosszul bezárt átjáró és az ajtó küszöbe alatt fújt át. François
nem vehette észre az elmozdítható követ.
Loraline alig tudott megmozdulni. François tekintete
döbbentette rá, hogy a gyereket hagyta lecsúszni a hasára, és
hogy így szinte felkínálja a hosszú tunika kivágásából
elővillanó meztelen bal mellének látványát. Amikor korábban
François szobájába lépett, mindig tetőtől talpig beburkolta
magát, még akkor is, ha François mélyen aludt. Felemelte és
magához szorította a gyermeket. Ő már örökre elaludt, a teste
teljesen merev volt. Azt akarta, hogy ne így legyen, és még
jobban magához szorította. Ezzel is kitérhetett François
egyébként zavart tekintete elől.
– Megtalálta az aranyat, uram?
François bólintott. Pedig valami nyugtalanította. Nem tudta,
mi, de Loraline mellének látványa felébresztett benne valami
különös érzést, vágy volt ez, de túl a tökéletes fehér formákon,
amelyeket egyszer már meggyúrt, végignyalt és végigcsókolt.
Ezt az érzést elhárította magától, mert csak az arany, csak az
arany érdekelte.
– Megtaláltam. És azt is, amit az orvos ellopott tőlem. Ezek
szerint cinkosok voltatok. Bár ez most már nem érdekel.
Mivelhogy te szépen ideadod, amit kívánok: mégpedig egy
örököst, aki képes lesz a fémet arannyá változtatni.
Eltaszíthatnám magamtól a feleségemet, hogy téged állítsalak a
helyére. Csakhogy egy csöppet se bízom benned. Azonkívül
hogy magyarázzam el mindenkinek, hogy túléltél tizenöt évet,
és ki hiszi el azt, hogy mindezt anélkül, hogy valami ördögi
mesterkedésbe keveredtél volna. Te elmondtad, hogyan
csinálsz aranyat ebből az alkahestből, ebből az anyagból
kiindulva. – François előkotorta az üvegcsét. – Ez nekem elég,
amíg megvárom, hogy a gyerek elérje azt a kort, amikor már
azt adja nekem, amit kívánok. Tehát elveszem tőled ezt a
gyereket, Isabeau, és a feleségem mellére teszem, a lányom
mellé. Attól félek, hogy már nem lesz rád szükségem.
Loraline szíve hevesen dobogott.
– A szavát adta! – próbált erősködni.
– Nekem nincs hatalmam arra, hogy a halottakat
feltámasszam, és te, ugye, halott vagy, Isabeau. Add ide a
gyereket! Majd én vigyázok rá, hogy életben maradjon.
Loraline hátrált, ameddig csak a lánc engedte, François
pedig elszántan közeledett hozzá. Loraline tudta, hogy most
már nem menekülhet el a sorsa elől. De egy belső hang még
mindig makacsul elutasította az elkerülhetetlent, egy hang,
amely azt súgta, hogy joga van a bosszúhoz.
– Ne légy ostoba! – sziszegte François, mintha hirtelen
szórakoztatná ez a játék. – Innen már nem menekülsz, Isabeau.
Itt én vagyok az úr. És a földesúr. Te a tulajdonom vagy.
Mindig is az voltál. Ma éppúgy, mint egykor.
Erre Loraline megállt, kétségbeesetten felnevetett, és
odanyújtotta a gyereket.
– Már késő. Már nincsen örököse, uram.
François elkapta gyereket, nézte fehér ajkát, üres tekintetét,
megrázta, mint aki nem akar hinni a szemének, aztán
elvörösödött.
– Megint becsaptál!
Olyan erővel vágta pofon Loraline-t, hogy a feje a háta
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 360

mögötti falba verődött. Aztán őrült dühében marokra fogta


kócos, zilált haját, miközben a halott csecsemő kicsúszott a
kezéből, és tompa puffanással a földre esett.
– Nem, még nincs vége. Biztos vagyok benne, hogy van
valami megoldás, Isabeau.
Megint elővette az üvegcsét, megrázta Loraline szeme előtt,
majd kihúzta belőle a dugót. Loraline el akarta tolni magától
ezt a testet, de az úgy rátapadt, hogy képtelen volt kisiklani a
keze közül. Megpróbálta elfordítani a fejét, és közben ütötte-
verte François hátát és oldalát. De őt ez hidegen hagyta,
erőszakkal kinyitotta Loraline száját.
– Igyál, na, rajta, igyál!
François most hátrafeszítette a fejét, és Loraline érezte, hogy
égeti a folyadék a gégéjét. Könnyek szöktek a szemébe, és
többé nem védekezett. Túl késő. Már megkapta azt a
méregadagot, ami végezni fog vele. Legyőzték. Már csak
abban reménykedhetett, hogy hamar vége lesz.
Lehunyta a szemét. Chazeron a földre dobta az üveget, aztán
felhasította Loraline tunikáján a nyakkivágást, és
lemeztelenítette a vállát és a mellét.
„Meghalni! Gyorsan!” – gondolta Loraline, és már az egész
teste égett.
Elképzelte, hogy talán erre gondolt az anyja is akkor.
Közben François de Chazeron megmarkolta a mellét.
– Lehet, hogy meghalsz, lehet, hogy nem! – mondta kéjjel. –
Félig farkas vagy, tehát minden lehetséges. Majd meglátjuk,
szépségem. Mint akkor, valamikor. Biztos vagyok benne, hogy
szereted az ilyesmit.
Ajkát Loraline két melle közé szorította, akinek a testét már
teljesen elborította a hideg veríték. Egyre nagyobb fájdalmai
voltak, szédült is, és így már nem tudott törődni ennek az
embernek az őrült és perverz vágyaival.
De ekkor François elengedte, és rémült tekintettel hátrálni
kezdett.
– A bélyeg! – kiáltotta, mint aki hirtelen megértette, mi
történik. Nincs rajtad a bélyeg!
Most már emlékezett rá. A Chazeronok címerpajzsa. A
gyönyör pecsétje, amit az aktus előtt mindig az áldozatai bal
mellére égetett. Azonkívül, hogy a dolog felizgatta, jó volt arra
is, hogy ne valamelyik fattyát áldozza fel, amikor kisfiúkat
rabolt a kísérleteihez, elég volt csak benézni az anyjuk
ruhakivágásába. Általában hamar elfelejtette a nőket, akikkel a
vágyait kielégítette. Akár odaadok voltak, akár nem.
– Te nem vagy Isabeau! – kiáltotta, és olyan fehér lett, mint
egy halotti lepel.
Loraline nagy keservesen felemelte a fejét, nehéz volt már
tartania. De volt bátorsága hozzá, hogy kegyetlenül az arcába
nevesen.
– Nem akart hinni nekem, apám! De ennek már nincs
jelentősége. Most szabadított meg engem önmagától!
– Nem! Nem! – hátrált kivörösödve François.
Leverte az a gondolat, hogy a saját lányát ölte meg, bár nem
a tett aljassága miatt, hanem azért, mert ostoba módon
elpazarolta rá a folyadékot, amit egész életében hiába keresett.
A semmiért. Hiszen ez egy teljesen, egy túlságosan is emberi
test, amit nem lesz érdemes lepárolni.
A tisztánlátás egy utolsó fellobbanásával még odaugrott
Loraline-hoz, és megrázta.
– Hol az anyád? Mondd meg, hol az anyád!
De Loraline nem válaszolt. Mit is mondhatott volna? Úgy
érezte, mintha a teste több részre hasadna. Ugyanakkor a
nyakánál a szürke szőrtincs nőni kezdett, vad, égető fájdalom
járta át.
Chazeron ellépett mellőle: Loraline haldoklott, és a
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 362

leheletétől elfogta az émelygés. Dörömbölni kezdett az ajtón,


és otthagyta áldozatát. Az őröknek megparancsolta, hogy
senkit semmilyen ürüggyel ne engedjenek be a zárkába.

Loraline feltápászkodott, és négykézlábra állt. Különös volt,


hogy ebben a pózban nem volt olyan nagy a fájdalma. Heves
görcsök rázták, annyira, hogy többször is hánynia kellett. De
nem ez volt a legrosszabb, hanem hogy úgy érezte, mintha egy
láthatatlan kéz előbb szétmorzsolná, majd átformálná a
csontjait.
És akkor jelent meg ő. Cythar. Az állatok csodálatos és
titokzatos ösztöne hajtotta, egyedül tolta el az átjáró kövét.
Odament Loraline-hoz, és nyüszítve nyalni kezdte az arcát.
Loraline mintegy magzattá gömbölyödve tekeredett köré. S
miközben a vadállat a fejével a nyakához bújt, Loraline
észrevett egy kulcscsomót a porban. Remegő kézzel nyúlt
utána, s arra gondolt, hogy Chazeron ejthette el, amikor
erőszakoskodott vele. Hirtelen támadt büszke gőggel addig
próbálgatta a kulcsot a láncon lógó lakatba, amíg kiszabadította
magát. Aztán süllyedni kezdett, s elengedte magát abban a
biztos tudatban, hogy ez a halál csak a kezdet.
Huszadik

Amikor 1516. augusztus 3-án Isabeau kiszállt a hintójából,


azonnal Moutier főapátja elé vezettette magát.
Selyempelerinjének széles kapucniját egészen az arcára húzta.
Egyedül érkezett, szép szeretőjét Franciaország aktívan
tevékenykedő királya mellett hagyta. Nem akarta őt mindenbe
beavatni. Legalábbis addig nem, amíg a lányával nem
találkozik. Amíg nem kér tőle bocsánatot. A Saint Jehan-du-
Passet-templomon át indult, és először majdnem egyenesen a
barlangba sietett, aztán mégis Antoine de Colonges mellett
döntött, aki vállalta a három nő szembesítését. Csak Bertille
sietett mögötte apró lábán tipegve.
Amikor Isabeau belépett a szent ember szobájába,
mosolygott. Semmi nem változott. Pedig ő maga már annyira
más volt. Néhány perccel később nyílt az ajtó, belépett Antoine
de Colonges, és tágra meresztette a szemét meglepetésében.
– Isabeau! Szentséges Istenem! Valóban ön az?
– Igen, atyám, ő pedig Bertille, akivel Boussart atyánál
találkoztam, nála szolgált, de én megtartottam magamnak.
Az apát odalépett hozzá, és atyai csókot lehelt a homlokára.
– A leveléből értesültem róla, hogy jön, de addig nem
akartam elhinni, amíg nem látom. Milyen jó színben van, szinte
sugárzik.
– Ezt önről nem mondhatom el, atyám. Fáradtnak látszik,
kimerültnek, és le is fogyott.
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 364

– Sajnos – mondta az apát, és lerogyott egy székre. – Az idei


tél nagyon kemény volt, és én öregszem, nem beszélve arról…
Nagyot sóhajtott, mint akinek megszakad a szíve, de aztán
egy nyájas mosolyt is előhalászott az emlékezetéből.
– Nagyon éhes lehet. Mindjárt csináltatok magának valami
kis harapnivalót. Tudja, hogy nálunk mindig van koszt és
kvártély az erre járó vendégek számára. Ez rendünk kifejezett
parancsa.
– Rendben van, atyám. De anélkül hogy visszautasítanám a
vendéglátását, előbb nagyon szeretném elintézni azt a dolgot,
ami idehozott.
– Igen, igen – mondta az apát. – Mindjárt intézkedem, hogy
szóljanak Albérie-nek.
– Magam szeretnék odamenni – ellenkezett Isabeau, és már
indult is az átjárószerkezet felé, amit legutoljára akkor vett
igénybe, amikor innen elszokott.
De Moutier főapátja rákiáltott:
– Ne!
Isabeau zavarodottan megállt. Az apát homlokán veríték
cseppek csorogtak. Karon fogta Isabeau-t, és nyugtatni próbálta:
– Kár lenne ezt a pompás ruhát összepiszkítani azokban a
föld alatti járatokban. Egyen és pihenjen egy kicsit, amíg a
testvére idejön. Aztán majd tevékenykedhetünk.
Isabeau hagyta, hogy az apát elkísérje a refektóriumba, de
rosszul érezte magát. Nem tudta volna megmondani, mi ért. Az
utazás számlájára írta a dolgot, meg persze arra, hogy szorong,
hiszen nemsokára találkoznia kell a lányával, és a szemébe kell
néznie. Nem is gondolkozott hát ezen, inkább megpróbált erőt
gyűjteni. És végül is nagyon éhes volt.

A két testvér hosszan összeölelkezett, s csak aztán nézték meg


egymást jó alaposan. Mindez abban a kis szobácskában történt,
ahová Antoine bevezette Isabeau-t, hogy ott várakozzon.
Albérie szeme karikás volt, az arcán sápadt mosoly, de azért
megdicsérte nővére ruháját, arcát és frizuráját.
Isabeau egyre rosszabbul érezte magát, és végül kitört belőle
a kérdés:
– Mit rejtegettek előlem?
Csend borult a szobára. Senki nem merte elkezdeni. Aztán
Isabeau tenyerével rácsapott az íróasztal lapjára, és Albérie
összerezzent.
– Menjek el személyesen Vollore-ba, és magam bányásszam
elő az igazságot?
– Nem szükséges, nővérem. Ülj le, mindent elmondok.
Hogy leülhessenek, Antoine de Colonges székeket tologatott
végig a padlón. Nyikorogtak a nagy csendben. Isabeau hallotta
a saját szíve dobogását. Szerette volna meg kérdezni, hogy hol
a lánya, de nem merte. Az egész helyzet lehetetlen volt.
Albérie a torkát köszörülte, hogy ne legyen olyan rekedt a
hangja, s hogy közben Bertille-nek is legyen ideje leülni
Isabeau lábához a földre. A törpe asszony vigasznyújtás
ürügyén még meg is fogta Isabeau kezét.
Albérie elmondta, mi történt a télen. Az első kísérlet
sikertelen volt, François de Chazeront nem sikerült megölni.
Aztán jött Huc közbelépése. A gyerek, akivel Antoinette terhes
volt, és közben viszonya Huckel. François döntése, hogy
tavaszig Vollore-ban marad, aztán Loraline második sikertelen
kísérlete, meg ami utána jött. Philippus létét meg a gyereket,
akivel Loraline volt terhes, szándékosan elhallgatta. Elég, ha
bevallja a saját ügyetlenségüket és tehetetlenségüket. Isabeau
reszketett, és egyre erősebben szorongatta Bertille apró kezét,
aki egész idő alatt egy szót sem szólt.
Albérie végül beszámolt a félreértésről, hogy François
Loraline-t Isabeau-nak nézte, s hogy ebből nem akart
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 366

kikeveredni, majd az üzletről, amit Loraline-nal kötött: hogy


aranyat kaphat Loraline életéért. Hogy ezután mi történt, azt
Albérie valóban nem tudta. Ugyanis a következő éjjel, miután
François de Chazeron holtsápadtan bezárkózott a szobájába,
Albérie bement a zárkába. De az üres volt. Az átjárót nyitva
találta, és a lánc, ami Loraline nyakán volt, a fal mellett hevert
a földön. Loraline tunikája darabokra volt szaggatva. Farkas
fogai szaggatták széjjel. A földön egy üvegcsét talált, és egy
halott csecsemőt – akinek a létéről Isabeau-nak szintén nem
beszélt. Ennek már épp egy hónapja. Albérie azóta várt,
reménykedett, de nem merte hinni, hogy Loraline életben van.
Azon az éjszakán Cythar is eltűnt. Mindent elkövetett, hogy
megtalálja, de semmilyen nyomot nem hagyott sem ő, sem
Loraline.
Isabeau zokogva a tenyerébe temette az arcát. Albérie és az
apát tehetetlenül néztek egymásra. Egyébként, akárcsak
Isabeau, az apát se tudott Philippus létezéséről.
Philippus már egyébként is csak azért jött vissza, hogy
végleges távozásáról döntsön. Ezekben a percekben épp a
csomagjait készítette össze egy thiers-i vendégfogadóban,
beletörődve és legyőzötten. Albérie minden eshetőségre fel
készült, hogy átadhassa neki a kislányát, amikor érte jön, de
hamar kiderült, hogy Antoinette-Marie ugyan életben maradt,
csak még mindig nagyon vézna és csenevész. Ha váratlanul
más szoptatná, talán végzetes lenne. Philippus ebbe végül
belenyugodott.
Huc a szörnyű éjszakát követő reggelen érkezett haza.
François meghallgatta a jelentését, majd jelezte, hogy most már
nincs szüksége a kölcsönre, amit jóváhagytak a számára.
Albérie-nek válaszolnia kellett a férje kérdéseire. Kénytelen
volt azt mondani, hogy Loraline hirtelen mégis úgy döntött,
hogy bosszút áll Chazeronon, mert a magány és az anyja utáni
vágy elvette az eszét. François pedig egyszerűen elkapta és
megölte. Huc tombolt és üvöltözött, de Albérie megnyugtatta.
Mindkettőjüknek jobb, mondta, ha François nem tudja meg
soha, hogy cinkosok voltak. Ez valóban jobb volt így, és Huc
megadta magát. Még túlságosan is jól emlékezett ura ígéretére.
Ez az utolsó szörnyű tette is azt bizonyította, hogy semmitől se
riad vissza, ha a hatalmáról és erejéről van szó.
Azóta Huc inni kezdett. Bűnösnek érezte magát, túl gyáva
volt. Rabszolga. Még a gyerek – akit Antoinette lányának hitt
–, még ő sem tudta felvidítani. Sőt ha ránézett, még jobban
érezte, mennyire fölösleges.
Azon a teliholdas éjszakán, amely megelőzte Isabeau
érkezését, Albérie démoni sétát tett a környező erdőben. Csak
egyetlen magyarázatot tudott adni Loraline eltűnésére,
mégpedig a transzmutációt, vagyis hogy farkassá változott. De
nem talált semmit, amivel a feltételezését alátámaszthatta
volna.
Chazeron soha nem ment vissza a zárkába. Az őröket pedig
azzal váltotta le, hogy halálbüntetés vár rájuk, ha bárkinek,
még akár csak Hucnek is beszélnek arról az éjszakáról.
Albérie végre megadta magát a józanésznek, hiszen Loraline
minden logika szerint halott volt, meghalt egy pincebörtönben.
Philippus át akarta kutatni a zárkát, de Albérie lebeszélte.
Chazeron felforgatta a föld alatti folyosók minden zugát, mert
másutt is akart aranyat vagy alkahestet találni. Bevégeztetett.
Philippusnak le kellett mondania arról, hogy egy nap újra
láthassa azt, akit szeretett, s a lánya nélkül kellett el ennie. Azt
végül is megértette, hogy a lányát mindaddig itt kell hagynia,
amíg annyira megnő és megerősödik, hogy utazni tudjon.
Tudta, ez az egyetlen módja annak, hogy megvédje François de
Chazerontól. Ha elrabolja, a vesztébe rohan vele. El volt
keseredve, éjszakánként egyik tavernából a másikba szédelgett,
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 368

s elverte azt a kevés pénzét, amije még maradt, sőt


kártyaadósságot is csinált. Azzal vigasztalta magát, hogy úgyis
el kell adnia a házát, a rendelőjét meg az álmait, s ezekből majd
mindent kifizet, hiszen már úgysincs értelme semminek.

Isabeau egy szalmazsákon töltött álmatlan éjszaka után


Bertille-jel együtt visszautazott Párizsba.
– Nem teszek szemrehányást neked – mondta a húgának. –
Megtetted, amit megtehettél. Csak magamra haragszom.
Mindezt megakadályozhattam volna, ha hamarabb visszajövök.
Azt kellett volna tennem. Vollore ura ezúttal megint elrabolta
tőlem az éjszakáimat és az életemet. Tartsd távol magadat tőle,
különben téged is tönkre fog tenni. És ha egy nap úgy érzed,
hogy nem bírod tovább, gyere utánam.
Összeölelkeztek, erősebben, szenvedélyesebben, mint
néhány órával korábban, amikor Isabeau megérkezett;
mindketten biztosak voltak benne, hogy most már csak akkor
tudnak ellenségükkel megverekedni, ha úgy szállhatnak
szembe vele, mint egyenrangú felek.
Isabeau száraz szemmel indult el azon a reggelen. La Palice-
ra gondolt, és az első szeretkezésükre, amikor a férfi meglátta a
mellén a bélyeget, az alávetettség jelét. A férfi attól kezdve
azzal igyekezett begyógyítani a lelkén esett sebeket, hogy
gyengédségre tanította. Most megint égette Isabeau testét az a
bélyeg, mert úgy érezte, hogy Loraline elvesztésével az élete
értelmét vesztette el. Folyton azt kérdezte magától, joga van-e
ezek után ahhoz, hogy La Palice szeretője maradjon. Egy kis
belső hang azt kiáltotta, hogy „igen”. Igen, hogy hatalmasabb
lehessen, mint François de Chazeron volt vagy lehetne valaha
is. Igen, hogy felejteni tudjon.

Philippus hajnalban kelt, mint egy tolvaj, menekülésre készen,


még mielőtt az uzsorások kopognának az ajtaján. Már egy hete
nem látta Albérie-t, a lányát sem azóta, amióta megszületett.
Azt mondogatta magában, hogy az idő csökkenteni fogja
fájdalmait és reményeit. De tudta, hogy ez nem így lesz. Ideje
volt, hogy a saját útjára lépjen, hogy ismét elkezdje a
vándoréletet, hogy megint mások szolgálatába álljon, és
hasznosítsa mindazt a sok tudást, amit Loraline örökül hagyott
rá. Aztán, ha François de Chazeron már nem gyanakszik, s
talán meg is feledkezik a lába alatt elterülő labirintusokról,
majd visszatér ide, és elviszi a lányát. Ezt megígérte Loraline-
nak és saját magának is. Tehát visszatér.
Leosont a fogadó ebédlőjébe, lábujjhegyen, mert tudta, hogy
a fogadós követelhet tőle egy bizonyos összeget, amit nem
tudna kifizetni. Óvatosan kivezette az istállóból a szamarát, és
nehéz szívvel felült rá.
Néhány perc múlva már az úton poroszkált. Szerette volna
meglátogatni Nostre-Damust, de lemondott róla. A fiú annak
idején óvatosságra intette, erre most jól emlékezett. Igaz, azt se
ajánlotta, hogy bemenjen Thiers-be. Mit tudna neki mondani,
ha mindent elmesélne, csak bűntudatot ébresztene benne, azzal
vádolná magát, hogy nem hangsúlyozta elég határozottan és
kitartóan, hogy ne jöjjön erre az útra. Michelre nagy jövő vár,
ezt érezte. Nem akart semmit elrontani. Majd elmegy hozzá
máskor, később, amikor a szomorúság elmúlik. Amikor már lesz
szíve nagyokat nevetgélni vele. És majd bemutatja neki Marie-t.
Már a széles országúton jártak, a szamárlábak a köveken
kopogtak, nemsokára elérkeznek az útelágazáshoz, ahol
elfordulnak szülőhazája, Svájc felé. Le kellett húzódnia az út
szélére, hogy el tudjon engedni egy vágtató hintót, amelynek az
ablaktáblái le voltak engedve. Philippus szomorúan
elmosolyodott, és arra gondolt, hogy legalább van a földön
még valaki, aki legalább annyira szeretné elhagyni ezt a helyet,
A FARKASOK BÁLJA • Az elátkozott szoba 370

mint ő, aztán ráhajtotta a fejét a kantárszárra, mert nem akart


visszanézni.

A domb tetején egy ragyogó szürke szőrbundás farkas állt, és


nézte, ahogy az a két sors odalent elszakad egymástól.
S amikor már csak egy-egy pont voltak a horizont szélén,
Cythar egy reszelős és vigasztaló nyelvcsapással megnyalta a
pofáját, meghintáztatva ezzel a nyakában a finoman cizellált
kis keresztet, amely egy aranyláncon lógott. És csak ekkor
kezdett el üvölteni a farkas.
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató