You are on page 1of 4

Fábián Péter

HQ3EYW
Contemporary canadian society through literary works
Bernhardt Dóra és Nagy Judit
2010. december 17.

Az emlékezet Alice Munro novellájában és az abból készült filmben

Emlékszem, nagyapám magas, ősz hajú fickó volt. Megjárta a a Háborút a biciklis hadtesttel,
volt orosz fogságban. '56-ban le akarták lőni, mert szőke, kék szemű volt, azt hitték német. De
lehet, hogy az előbb volt. Nem tudom, mert nagyapám nem emlékezett erre. Néha engem sem
ismert meg, vagy összekevert a az unokabátyáimmal, illetve az egyikkel, akire még emlékezett.
Tízen-valahány évesen ezt nehéz volt megérteni. Egy alkalommal én vigyáztam rá. Előfordult
ugyanis, hogy elesett, nem tudott fölállni, segítségre szorult. Ketten maradtunk az Ötvös utcai
félemeletes lakásban, ahol mindig égett a villany, mert sötét volt. Ebédet főztem neki, a nagyapám
és én ettük az ebédet. Köménymagos levest főztem, mert akkoriban azt tudtam. Ettük és az egész
nagyon meghitt volt. Én és a Nagyapám. Agyér-elmeszesedése volt. Sokat ült a tv előtt, nézte a
parlamenti közvetítést fejhallgatóval, mert nagyot hallott a betegsége miatt. Nekünk azt mondták
azért, mert valami petárda a füle közelében robbant fel, de ez valószínűleg nem volt igaz. A többi
történet sem biztos, a háborúról meg a többiről. Kósza családi legendák. Bár láttam fényképeket
katonákról, magas, hófedte hegyekről meg biciklikről. De biztos nem lehetek ezekben sem. Vannak
azok a hallgatások, melyek az igazságról szólnak, mégis csak találgatunk miattuk. Nagyapámra én
így emlékszem. Ahogy ül és eszi az én levesemet, és hallgatunk. Ketten: unoka és nagyapa. Később
Ő többször elmesélte milyen finom levest főztem, zárójelben: nem volt igaz. Nem volt finom.
Nagyapám december 15.-én született, én 16.-án. Azt mondták én voltam neki a születésnapi ajándék
'82-ben. Akkor azt hittem tényleg így van, ma már tudom, ez is csak egy történet volt. Nagyanyám
nem mesélt sokat a régi időkről, egyszer elcsíptem egy beszélgetést, amiből az derült ki, hogy volt
még egy bátyám, aki nem „maradt” meg. Nem tudom így van-e ez. Anyámtól már csak
tapintatosságból sem kérdezem meg, hogy igaz-e. Emlékszem rá, hogy hallottam valamit erről, de
nem tudom, hogy valóban megtörtént.
Alice Munro novellájában engem ez fogott meg. Úgy emlékeztetett nagyapámra, ahogyan ő
mesél el egy történetet. Töredékesen, hangsúlyt fektetve az apró részletekre, melyekből összeáll egy
egész a végére. A történetet ketten mesélik el, a mindent-tudó író és Grant. A kettejük elbeszélése
maga a világ, melyre „emlékeznek”, vagy az a világ amire Fiona már nem emlékezik. Az
információ töredékekből, emlék-forgácsokból építhetjük föl magunkban a szereplőket és
egymáshoz fűződő viszonyukat. S mégis nagyon pontos képet kaphatunk. Meg kell jegyeznem,
hogy angol tudásom nem elegendő a nyelvi lelemények árnyalatait is érezni, ugyanakkor
benyomásaimban érzékelem azokat. A magyar fordítást nem tudtam megnézni, kíváncsi lettem
volna, hogyan adja vissza a fordító Munro nyelvezetét. A novella felépítése emlékeztet engem
Szabó István korai filmjére, a Szerelmesfilm-re. Ebben is az emlék-fragmentumokból kapunk egy
képet Katáról, és a kettejük kapcsolatáról, ami a valóságban már nem is olyan érdekes, és sokkal
törékenyebb, mint Jancsi emlékeiben. Fiona és Grant házassága is ilyen olvasatot kap Munro
elbeszélésében. Nem egy szenvedélyes, minden akadályt legyőző szerelem ez, hanem egy a
megszokás által az emlékeiben idealizált kapcsolat. Fiona személyisége a post-it-okkal van leírva a
novella elején. Az ideje be van osztva, amely időben Grant egy állomás a reggeli alatt. Lázadó, de
nem ideológiai okokból, hanem mert jó lázadónak lenni. Hangosan hallgatni az internacionálét, egy
gazdag kertvárosi ház egyik szobájában, bosszantva a vendégeket, vagy a házasság is amolyan tréfa,
az életben, hogy akár lehet házas is. Grant pedig elég szenvtelen, házasságtörései is szenvtelenek.
Hétköznapi életüknek az Alzheimer-kór vet véget, ha nagyon profán akarok lenni. S Grant
visszagondolva érti meg a szeretetet, amit felesége iránt érez. S ez teszi helyre kettejük kapcsolatát.
A gondoskodása Grantnek, és a magára hagyottsága Fionának. Nincs itt önfeláldozásról szó, a
karakterek kisszerűségében nincs semmi pátosz. Marian sem önfeláldozó cselekedetként hozza el a
férjét Medowlake-ből, hanem praktikus okok miatt. Mert így megtarthatja a házát és a régi életét. S
talán ez a kulcsszó, a régi élet. Az emlékeink mind a régi életünkről szólnak, s visszavágyunk oda.
Az emlékeinkbe nyugalom és kiegyensúlyozottság van. A rossz dolgokat mind elfelejtjük. S Munro
ezt nagyon pontosan érzékelteti, az Alzheimer-kór az emlékeinket kilúgozza, hol jobban, hol
kevésbé. Grant Fiona emlékeiben létezik, kapcsolatuk emlékek sorozata, a férfi identitása
emlékeiből táplálkozik. A dohányzásról való leszokása következménye vagy eredménye Jacqui-val
való viszonyának, arra már nem emlékszik, de a leírásból valami büszkeséget érzünk. S Marian
értékrendjével sem tud azonosulni, talán az anyja emléke miatt, talán azért mert mindig félt, hogy a
Marian féléknek van igaza.
Sarah Polley filmjében a novella inverz feldolgozását kapjuk. Értem ezalatt, hogy míg a
novellában Grantnek szükséges az érzései tisztázásához Fiona betegsége, addig a filmben az érzés
állandó, de a betegség miatt tovább kell lépni egy boldog befejezés felé. Grant a filmben egy
gondoskodó, kedves figura, aki lemond Fionáról, a nő és saját boldogsága reményében. S talán nem
is ez az, ami nem tetszett a filmben. Jobban bosszantott a filmnyelv által már létező lehetőségek
figyelmen kívül hagyása az emlékezet vagy annak elvesztése bemutatására. A film egy szikár
novellából készít egy kedves giccset. Így pedig a novella zárlata a filmben már idézőjelbe kerül. Itt
van a férfi, aki mindent megtesz a szerelméért, majd amikor már túlteszi magát elvesztésén, a
szerelem visszavág. A novellában ez így néz ki, itt az átlagos férfi, akinek nincs túl sok elvárása, az
élete sima és érdektelen, aztán jön egy betegség és rádöbben, hogy a legfontosabb értéke a felesége,
amit az elvesztése által ismer fel.
Az emlékezet és a filmnyelv: sok példa van. Az Alzheimer-kór bemutatására az Aranytó
(Golden pound) című (szintén adaptált) film vállalkozott 1981-ben. Katharine Hepburn, Henry
Fonda, Jane Fonda főszereplésével. Ez is egy nemes giccs, de árnyaltabban és pontosabban
ábrázolják benne a betegség legfontosabb tulajdonságát, az elszigetelődést. Adott egy férfi, aki
egész életében irányította az életét, de a betegség ezt az akaratot töri meg. Az ember küzdelme egy
beteg testbe zárva, de ez kialakult, nem vele született fogság. Része az elmúlásnak, ami ellen küzd
a Henry Fonda által megformált karakter. Amely alakításáért Oscar díjat is kapott. Ha Sarah Polley-
nak sikerült volna pontosabban megfogalmazni a novellát, s jobban kihasználja a filmnyelv adta
lehetőségeket, talán ő kapja az adaptált forgatókönyv díját, nem pedig a Cohen testvérek, a Nem
vénnek való vidék-ért (No land for an old man). Bár a mezőny igen erős volt 2008-ban, a
Szkafander és pillangó, a Vágy és vezeklés illetve a Vérző olaj is versenyben volt ezért a díjért. De
szerintem, a lehetőség benne volt a novellában.
Emlékezet illetve az emlékezet hiánya, vegyük sorra a lehetőségeket. Első körben három
különböző tematikájú, bravúros megoldás jutott eszembe. Szabó István 1970-es alkotása a
Szerelmesfilm, Cristopher Nolan 2000-es filmje a Memento, illetve egy videoklip rendező Michel
Gondry 2004-es munkája az Egy makulátlan elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of the Spotless
Mind). Szabó István filmje egy generáció gyermekkoráról és annak hatásairól mesél. Mindezt teszi
úgy, hogy a közös (generációs) emlékezetet az egyén emlékeinek a mozaikjaiból építi föl. Így lesz
univerzális a mondanivaló. Jancsi és Kata gyermekkorának és gyermek-szerelmének a
fragmentumai a II. Világháború Budapestjén, '56 és a disszidálás, a megtorlás. Rövid jelenetek,
képek. Önmagukban nem sok jelentéssel bírnak, összefűzve azonban hangulatokat, érzelmeket,
szagokat és ízeket képes a nézőben kelteni. Ezekből a mozaikokból építjük fel a két ember
kapcsolatát, világát akárcsak a novellában. Sarah Polley filmjében egy majdnem lineáris történetet
látunk, néhány helyen rontott képminőségű flash-back-ekkel, a „lánykérés” tengerpartjáról, illetve
néhány ugrás az időben, mely megtámogatja az előtte látott jelenetet, vagy az utána következőt. A
Szabó film szerkezete rácsszerkezet, a Polley filmmé egy elővárosi vasúthoz hasonlatos, a két
végpont között ingázunk, a megállókban kicsit elidőzünk, s a valós dramaturgiai távolság nem túl
nagy.
A következő film Chritopher Nolan krimije a Memento. Egy hosszú távú memóriával nem
rendelkező fickó keresi a felesége gyilkosát, más eszköze nem lévén a bűnügy felderítésére, magára
tetováltatja az aktuális nyomozati eredményeket. Amiben bravúros a film, az a fordított
dramaturgia. A film a történések sorrendjét a végétől kezdi, s halad időben visszafelé, párhuzamos
jelenetek eltolásával. A néző pontosan ugyanannyit tud, mint a film főszereplője. S csak a film
végére értjük meg a kezdő képsorok értelmét. A formai bravúr pedig katarzist vált ki a nézőből. A
pontosan adagolt információk és azoknak a hiányából táplálkozó feszültség pedig elementárisan hat.
Ezt hívja a filmesztétika suspense-nek, Alfred Hitchcock fejleszti tökélyre. Lényege, hogy a néző
több információval rendelkezik, mint a szereplő. Nolan ezt megbolondítja azzal, hogy a szereplő
nem tud semmit, és még időben is visszafelé halad, tehát a néző által már megszerzett
információkkal sem lehet tisztában.
A harmadik film pedig Michel Gondry-é, az Egy makulátlan elme örök ragyogása című
alkotás. Az alaphelyzetünk az, hogy a technika lehetőséget nyújt az emlékek eltávolításának, a rossz
emlékek kitörlésének. Egy szerelmi csalódás után, főhősünk (Jim Carrey) szeretne megszabadulni
az emlékeitől, ehhez igénybe veszi a szolgáltatást. Szintén a dramaturgia linearitásának
fragmentumokká zúzásával és ehhez szürreális képi megoldásokkal éri el az emlékezet
felszámolásának filmnyelvi megvalósítását. A széteső emlékezet fragmentumai, melyek mint egy
számítógépben a törlés után megmaradt bitdarabkák, szintén egy valóságos világ, két ember
kapcsolatának a pontos rajzát hozzák létre. Úgy mint az Alice Munro novella szerkezete.
Az Away from her, önmagában megállja a helyét, mint egy kedves film, ha a novellát is
olvastuk kevésbé, a fent említett filmek ismeretében pedig egyáltalán nem veszi föl a versenyt.
Hozzátéve, hogy a női főszereplő (Julie Christie) erőteljes jelenléte és pontos színészi munkája
hitelesítheti a filmet. A személyiségének szétesése méltóságteljes, és hiteles. A többi színész is jó.
Csak a rendező nem ragadta meg a novellában rejlő lehetőséget. Szerintem...

You might also like