Az ál

om
2013. szeptember harmadika van. A kilencedikesek izgatottan léptek be a Legfelsõbb
Oktatási Minisztérium által nemrégiben Kisfalu önkormányzatának adományozott új épületbe .
, mint ahogyan a neve is utalhatott erre, tényleg elég szerény, mégis ide építették az orsz
digi legjobb iskoláját. Valószínûleg azért, mert a vidéki élet elmaradottsága nagyon neheze
fel már a tizenkilencedik század eleje óta és ez segít ebben. Kiváló elmék jártak ide, a k
agyobb kutatói innen kerültek ki.
Egy öltönybe öltözött jó vágású fiú rohanva érkezett az iskola kapujához. Elkésett. Ez sz
arcátlanságvolt, hiszen õ nem késhet el sehonnan. Eddigi iskoláiban mindenhol a legjobb e
redményeket érte el és ebben az intézményben sem akar alul maradni. A különösen hideg õszre
intettel hosszú, fekete bélelt bõrkabátja lobogott sebes léptei nyomán. Fekete lakkcipõt vi
t, de nem azt csillogós, burzsuj fajtát, csak amennyire kell ugye. Zakója mellén egy kitûzõ
is volt, amin ez állt: "Fekete, Ábel". A vezeték és keresztnév közötti vesszõ is jelezte az
tartását.
Végül nagy Ábel nagy nehezen megérkezett leendõ osztálytársai közé és leült. Mindenki bes
õ csak hallgatott. Bizalmatlan személyiség volt, csak azokat engedte be személyes szférájá
akiket annak érdemesnek tartott. Bejött az osztályfõnök, hirtelen mindenki elhallgatott.
Nem kellett sok idõnek beletelnie és máris rájött, hogy az itteni élete nem csak a tanulásr
g szólni. Álmában mindenkinek van egy nõ, akit elképzel. Nem tudja pontosan, hogy néz ki,
eatz tudja, hogy ha meglátja, tudni fogja, hogy Õ lesz az. Hát ezt látta meg Ábel is maga
mögött. Saját felfogása szerint egész életének hitt értelme ült mögötte.
Az elsõ pár hónapban Ábel nem foglalkozott a dologgal igazán. Egyszerûen kizárta a gondol
iból a lányt. Hogy jön õ ahhoz, hogy egy ilyen lányt megszólíthasson. Nem mellesleg karrier
a életének is csak gátat szabna egy szerelem. Tanulmányi eredményeiben kiemelkedõ volt, las
an osztályelsõ lett az ország és egyben Közép - Európa egyik legnevesebb gimnáziumának, ami
lt kis szó.
Így teltek a hónapok és az évek, mígnem letette az összes vizsgáját. Elballagtak, nem lát
a lányt, de nem is érezte hiányát. Az világ egyik legjobb atomkutató állomására hívták meg
zen hírneve már megvolt ekkor és mindneki atz szerette volna, hogy egy ilyen munkaerõ do
lgozzon náluk. Nem értette õ maga sem, de enm volt boldog. A sok kitüntetés, a rengeteg pén
valahogy nem váltotta be elõre kiszámolt reményeit. Valami hiányzott neki. Volt ugyan bará
nõje, de nem szerette. Egyik este éppen ezen elmélkedett munka után. Leült a dolgozószobájá
lõvette a régi osztályának fényképét és egy pillanatramegállt a szíve. Nem értette mi lehet
mi nem kötötte õt igazán oda, azt a lányt is régen elfejtette már. Éva... Most elõször élet
dolt Rá... Hogy lehet ez? Sosem érdekelte igazán, az emberi érzelmek feleslegesek, csak
a munkában hátráltatnak. Több híres történelmi alak bukásátis nem egyszer szeretõik okozták
gondolkozott, majd kezében volt osztálytársnõje fényképével elaludt.
Másnap reggel kialvatlanul kelt. Nem úgy aludt el és kelt fel ahogy szokott, ez zava
rta, úgy érezte csorba esett tökéletes pontosságán. Megfogadta, hogy soha többet nem fog no
aligázni a régi emlékeken. Ahogy ezt megfogadta, gyakorlatilag egybõl meg is szegte. Fel
villantak képek a tegnap esti álomból. Nem tudta, hogy pontosan mirõl szólt az álom, de még
ak atz sem, hogy mit látott benne. Csak azt tudta, hogy álmodott és eközben olyan érzések k
varogtak benne, melyeket még sosem érzett igazán. Mégis... mintha valamivel össze tudta vo
lna kötni, de ezt az ötletet elvetette, az nem lehet, hogy õ szerelmes legyen.
A munkájában aznap meglepõen alulteljesített, életében nem volt még ilyen szétszórt. Nem
a munkájára koncentrálni, mindenáropn meg akarja tudni, mi volt ez az álom és véget akart v
i a kétségeinek az érzései felett. Olyat tett, amit még soha: hamisan beteg jelentett és ha
ament. Bevett egy jó adag altatót és erõsen koncentrált arra, amit reggel érzett kavarogni
fejében, és elaludt.
Látszólag a saját városában lépdelt éjjel a kihalt utcán, de ez valahogy mégis más volt.
lamos - és buszjáratok jártak, amik valójában nem. Nem tudta hová megy, mégis tudta, merre
l mennie. Felszállt egy buszra, majd egy villamosra és megérkezett egy hosszú, sötét homály
bukrolódzó földútra. Ahogy rálépett az útra, már ott volt mellet egy lány. Valaki, akinek n
az arcát, de tudta, hogy ki az. Nem tusta, hogy honnan, de az biztos, hogy elõzõ álmában i
s õt látta. Nem volt igazi arca, csak egy lélek, egy megtestesült személyiség, akit Ábel lá
Míg egyik pillanatban még teljesen üres volt az eméje, most ezernyi emlék tódult be a fejé
Azon kapta magát, hogy a lány, aki jön mellette, vele volt egy ballagáson. Egy ballagáson
, ami valahogyan temetésbe torkollott. Egész úton úgy érezte, valamit elhibázott. Úgy érzi,
leg látta ezt a lányt, és már akor is közel állt hozzá, de nem tett semmit. Most ismét mint
ak töltenék bele, újabb emlékek lepték el az agyát. Már meg is csókolta ezt a lányt. Elmélk
odaértek a lány házához. Igen ez az a ház, itt már voltak együtt. A ház kopottas és irtózat
lt. Nyirkos faváza és törött, szellõs ablaki voltak. Ekkor Ábel odafordult a lányhoz és azt
ta:
- Én itt akarok meghalni! Ahogy etz Ábel kimondta, elnézett jobbra, a ház felé. Ott volt ké
meglepõen sekély és félvilágos verem, talán még sírfelirat is.
- Itt is fogsz. - felelte mosolyogva a lány, mire Ábel átkarolta és megcsókolta. A túloldal
n az utcán éppen a barátnõje ment át kocsival. Nem látta meg õt, Ábel mégis bûntudatot érze
dekelte. Sokkal erõsebb érések fûzték ahhoz az ismeretlen, külsõtlen lányhoz.
Egyszer csak minden eltûnt. A dolgozószobájában találta magát a számítógépe elõtt. Csodál
szre, hogy az a lány, akivel eddig vélte magát fennt van a személyes levelezõlistáján. Gyor
írt neki:
- Emlékszel még rám?
- Persze, hogy emlékszek. Nem tudlak elfeljteni. - írta a lány egy mosolygóss hangulatje
llel nyomatékosítva mondanivalóját. Ábel megnyugodott. Olyan boldog volt, mint még eddig so
a életében.... Hátradõlt a székében és ismét kényszert érzett, hogy írjon a lánynak. Most m
a fejében. Mintha csak közösen ügyeltek volna egy csoporta még a gimnáziumban, nem volt mo
t a fejében semmiféle ballagásés temetés. A legutóbbi séta és csókolózás is távolinak és le
úgy érezte, ez nem történt meg. Kétségbeesetten midnen erejét összeszedve ránézett a monit
tha valami erõ nem engedte volna, hogy kinyissa a szemeit. Minél közelebb hajolt, hogy
lássa, mi van oda írva, annál távolabb került. Végül megint metalálta a lányt és ráírt oly
fejében, hogy még régebben az udvaron voltak együtt.
- Emlékszel még rám?
- Nem.
- Tessék? - Ábelben minden összeomlott, mintha lefagyasztott kést szúrtak volna a szívébe,
érzett semmit.
- Nem tudom, sajnálom, nagyon rég láttuk egymást... - A mondat végére egy szomorú arcot tet
lány...
Ábel nem tudott mit kezdni magával, iszonyú kínokat élt át, talán még sose érzett ilyet..
ult ugyan azokon az utcákon a lányháza felé. Tudta, hogy merre kell menni. Most semmi re
jtélyes nem volt az odautazásában. Az út is köves és fényes nappal volt. A ház nem volt ott
enben volt ott két betemetett sír. Úgy érezte, mintha kiszorították volna... Az az õ helye.
lvették tõle... A helyet is... A lányt is...
Felébredt. Vége az álomnak, talán az álmoknak. Nem érzett semmit üres volt. Egyetlen gond
ta az volt, hogy nincs értelme az életnek. Üvöltõ fájdalmat érzett magában, de nem is tudta
y miért. Csak sejtette... A munkahelyén egyre rosszabb eredményeket ért el. Végül ki is tet
. Elveszítette mindenét, de nem érdekelte. Nem volt fizetése, nem volt mibõl ennie, a hûtõ
tele volt, akárcsak a bankszámlája. Nem akart tovább élni.
Pár héttel ezután a halálos ágyán találta magát. Kevesen szerették. Õ sem engedett be sen
almába, így õt se engedte be senki. Pár munkatársa volt ott, és volt egy kívánsága. Nem tud
y miért és soha sem tudta még életében. Azt kérte, hogy hozzák ide atz a lányt, akit a gimn
n látott utoljára...
Körülvették õt caládtagok, pár ismerõs és volt a lány. Mindeki meglepõdött, hogy eljött e
ismeretlen emberhez. Hunyorgott, közelebb tolta az arcát, felvette a szmüvegét, de mind
rosszabbul látta. Bárhogy próbálta, nem tudta kivenni az alakot, de ismerõs volt neki...

2010. 05. 31. (hétfõ) 18:00 - 21:20