Az éjszakai járat

Húzz arrébb! - ripakodott rám az olcsó kannás bor szagot árasztó, rossz külsejű idegen.
Nem szóltam semmit, csak némán félreálltam. Nem volt lelkierőm válaszolni, túlságosan
kimerültem. A fejem még mindig tompán lüktetett, zakatoltak benne az emlékek. Ugye
ismerős az érzés, mikor sikerül teljesen belemélyedned egy-egy gondolatfoszlányba, és
megszűnik körülötted minden? A régi, lerobbant éjszakai járat, ami hazarepít, némán
kúszik a sötétben, az emberek rajta szótlanul állnak, nem létezik semmi. Nem látod a
világot, és ő sem téged. Legalábbis ezt hiszed. Ebben reménykedsz. Aztán hirtelen
valami kizökkent, és te visszatérsz a valóságba. Abba a valóságba, ahova legszívesebben
sosem térnél már vissza, mert valahogy túl rideg, hangos és fájdalmas. Túlságosan
valódi, amivel a magunkfajta álmodozó nem boldogul. A saját világodban vagy
hajléktalan, míg itt kint nem találsz otthont.

- Na, ez mi? - tettem fel a kérdést most magamban hirtelen, ahogy a környék átváltott
ismeretlenbe. Itt még nem jártam. Az utak kietlensége ijesztő volt. Felkeltem a
kényelmes ülésből, hogy a menetrendhez jussak némi információért. Nagyszerű, rossz
buszra szálltam. Megyek én, megyek, csak éppen a fene sem tudja, merre. Egyedül
maradtam a sok idegenkedő idegen között.

- Miattad szálltam buszra, hé. – gondoltam most a barátra mérgesen, aki két megállóval
odébb szállt le. Olyan hirtelen vesztettem szem elől, hogy megkérdezni sem maradt
időm, hol kell átszállni. Kezdtem magam rosszul érezni. A félelem, és a magány közös
prédájává váltam. Azon tanakodtam, vajon miért szállt le? Hazaér biztonságban? Meglesz
nélkülem? Aggódtam érte, ami azt illeti. A gondolatmenet egy pillanatra megszakadt,
ahogy a busz váratlanul megállt.

- Itt a lehetőség – mondtam, és gyorsan leugrottam, hogy elinduljak megkeresni a haza

vezető utat. A hátam mögött még hallottam szisszenni a jármű ajtaját, ahogy
becsukódott. A busz elindult, és én vetettem rá még egy utolsó pillantást, hogy búcsút
vegyek tőle. A hátsó ablakból valaki szomorúan integetett felém. Haja kócos volt, kicsit
zilált, szemében kétségbeesés, fejében a következő gondolatok: Vajon miért szállt le?
Hazaér biztonságban? Meglesz nélkülem? Én meg csak bámultam őt némán, csalódottan,
míg a busz el nem tűnt a következő mellékutcában.

Zalányi Márk