Harry Potter

és a varázslók
háborúja

1
2
Harry Potter és a varázslók háborúja

1. fejezet
Az utolsó parancs

Kedves Harry!

Ha most olvasod ezt a levelemet, az azt jelenti, hogy barátságunk igen gyors és tragikus véget ért,
amire - sajnos e vészterhes idõkben - számítani lehetett. Ezért is, remélem, megbocsátasz, hogy
kapcsolatunkat barátságnak nevezem, számomra ugyanis úgy tûnt, hogy nagyon is barátomnak
tekinthetlek, s nem csupán egy rideg igazgató-diák viszony, vagy a jóslat és a Voldemort elleni
küzdelem köt össze minket. Számomra nagyon fontos voltál, s leszel mindig is, olyannyira, ahogy talán
senki más ezen a világon. Bár voltak, s vannak is emberek, akik közel álltak hozzám… de errõl inkább
majd késõbb beszélnék.

Talán észrevetted, talán nem, de az utóbbi idõben erõm vészesen alábbhagyott, s fiatalkoromban olyan
remeknek számító reflexeim már korántsem voltak elegendõek, hogy Voldemort nagyúr ellen érdembeli
ellenfélnek számítsak. A Minisztérium átriumában lezajlott párbaj jobban kimerített, mint arra
korábban gondolni mertem, s bár továbbra is igyekeztem erõsnek, energikusnak mutatkozni, belül már
korántsem voltam az. Hiába fiatalos még a lélek, ha a test már megvénült.
Mindazonáltal korlátaim felismerése és elfogadása ellenére igyekeztem továbbra is meggondolt
vezetõje maradni a Fõnix Rendjének, és segítséget nyújtani Rufus Scrimgeur-nak és az auroroknak.
Legfontosabb feladatom azonban nem ez volt, hanem hogy legjobb tudásom szerint nyújtsak neked
útmutatást, segítséget, s minél jobban próbáljam elodázni azt a pillanatot, mikor kénytelen leszel
szembenézni Voldemorttal. Most, hogy a te hathatós segítségeddel megtudtuk az igazságot Tom
Denemrõl, s a horcruxokról, melyekkel elérte a halhatatlanságot, - ezen levelet ugyanis épp azon az
éjszakán írom, hogy kiléptél az irodám ajtaján az új információk birtokában - világossá vált
számomra, hogy a legfontosabb feladatunk: idõt nyerni.
Legnagyobb sajnálatomra célunk eléréséhez nem sok hasznát vehetnénk Idõ-Nyerõknek, így csak saját
ügyességünkre hagyatkozhatunk.
++
Mint azt nagyon jól tudod, Voldemortnak négy horcruxát kell elpusztítanunk, hogy utána
szembenézhess magával a nagyúrral - s nekem ezt az idõt kell minél jobban megnyújtani. Te, Harry
bármily tehetséges és kiváló varázsló vagy, még nem állsz készen, hogy harcba szállhass egy olyan
szörnyeteggel, mint Voldemort. Sokat kell tanulnod, fejlõdnöd, s ez alatt nem feltétlenül bûbájok és
varázsigék magolását értem, annál sokkal többre van szükség! Reményeim szerint képes leszek még
átadni neked tudásom legjavát, mellyel sikerrel szállhatsz szembe Vele - sikeresebben, mint én vagy a
szüleid. Ehhez azonban igen szerencsés fejleményekre lenne szükségünk: a Minisztérium helytállására
a halálfalók elleni harcban - melyben jelen sorok írása közben az aurorok és hivatalnokok nem
jeleskednek. Ezért is hoztuk létre már az elsõ háború idején a Fõnix Rendjét, melynek feladata volt,
hogy akkor is képes legyen küzdeni a halálfalók ellen, mikor a Minisztérium valamely oknál fogva
(politikai megfontolás, tehetségtelen hivatalnokok, vagy épp a vezetés összeomlása miatt) erre
képtelen.
Az is fontos lenne, hogy Voldemort nagyúr figyelmét lekösse a háború, s ne tudjon teljes erõvel a te
vadászatodra koncentrálni.

Fontos lenne továbbá, hogy mindig legyen számodra valaki, aki útmutatást ad, aki nem engedi, hogy
eltévedj a Voldemort elleni harc kusza erdejében, aki tanít, hogy méltó ellenfele legyél, s te kerülj ki
gyõztesen a küzdelembõl. Mint már említettem, ezt a feladatot magamra vállaltam, s minden egyéb
feladatom elé helyeztem - ezt sokan képtelenek voltak megérteni, de nem róhatom fel nekik, hiszen nem
voltak birtokában azoknak az információknak (a jóslatnak, a horcruxok létezésének), mint én.

3
Azonban, mint neked, nekem is meg kellett küzdenem a saját belsõ démonaimmal, melyek kétséget,
félelmet, bizonytalanságot súgnak a fülembe. Míg te ez idáig kiválóan szembenéztél ezekkel - a Sirius
halála után tanúsított viselkedésed minden kétségemet eloszlatta ezzel kapcsolatban -, addig én egyre
inkább alulmaradtam a küzdelemben. Idõre lenne szükségünk, Harry, fõként neked, hogy megtaláld
mindegyik horcruxot és elpusztítsd õket, és nekem is, hogy ne maradj magadra a keresésben. S hogy
balszerencsém teljes legyen, az idõbõl áll a legkevesebb a rendelkezésemre.

Nagyon fontos, hogy akkor is legyen számodra egy segítõ, mikor én már nem leszek. E problémán ezen
levél megírása közben is gondolkodtam, hiszen nehéz a döntés, hogy kit avassak be a titokba, ki lehet
az az ember, lehetõség szerint a Fõnix Rendje egy kiváló képességû, felnõtt tagja, aki melletted áll
majd, ha én akaratom ellenére kénytelen leszek kiszállni a harcból. Hosszan mérlegeltem a
lehetõségeimet, számba vettem minden nevet, akik szóba jöhetnek.
Az elsõ gondolatom Remus Lupin volt, az a férfi, aki Sirius után a legközelebb állt szüleidhez, akit, ha
Siriust keresztapádnak, õt a nagybácsidnak nevezhetsz. Õ valóban olyan ember, aki a harc kezdetétõl
annak utolsó percéig melletted állna, s ha kell, meghalna érted, ahogy én magam is. Igen, Lupin több
szempontból is tökéletes választásnak tûnt erre a felelõsségteljes feladatra. S mikor már készültem,
hogy mellette teszem le a voksomat, a már említett kétség démona ravaszul, de okosan a fülembe
suttogta: elhamarkodott vagyok. Nem dönthetek puszta kényelembõl a legelsõ, eszembe jutó név
mellett anélkül, hogy más szóba jöhetõ embereket is megvizsgálnék. A kényelem olyan luxus, amit
manapság nem engedhetek meg magamnak.

Így vettem tovább lehetséges követõimet, s léptem Alastor Mordonhoz. Alastor szintén olyan ember,
aki mellett csaknem megint elhatároltam magam, hiszen a Fõnix Rendjének kevés olyan meggondolt,
óvatos, de egyben nagy erejû és elmés tagja van, mint õ. Tudom, hogy negyedéves korod óta aurori
ambíciókat érzel magadban, s ehhez ráadásul épp magát, Alastort kötheted, aki - bár valójában nem
az a Mordon professzor volt, de biztos vagyok benne, hogy az igazi is így látja - elõször ültette a
bogarat a füledbe az aurorok nemes, megtisztelõ hivatásáról. Ha eljön az idõ, õt akár mesterednek is
nevezhetnéd, aki kitanítaná neked a szakma csínját-bínját, s õ biztosan végsõ erejéig harcolna
melletted, hisz Alastornak lételeme a feketemágusok elleni küzdelem.

A következõ név a listámon Minerva McGalagonyé volt, aki igazgatóként, egyszersmind a Fõnix
Rendje vezetõjeként, s új fõhadiszállásunk titokgazdájaként fog leváltani engem, ha eltávozom.
Minerva tavaly ígéretet tett rá, hogy ha törik, ha szakad, kitanít téged az aurori szakmára, amire úgy
vágysz. Ismer téged csecsemõkorod óta, ott volt velem, mikor nagynénéd küszöbén hagytunk egy árva
levéllel egy pokrócba csavarva, homlokodon a frissen metszett sebhellyel - egyszóval õ ott volt attól a
pillanattól, hogy számodra kezdetét vette ez a harc. Tudom, hisz többször említette nekem, hogy
legelsõ Roxfortban töltött napjaid óta nagy hatást gyakoroltál rá, s bár ezen érzéseit oly remekül
begyakorolt szigorú tekintete mögé rejtette, õ is elkötelezte magát a Kiválasztott mellett.
Nehéz helyzetben vagyok Harry. Végigolvasom, amiket írtam, nézem a neveket, felidézem az
embereket, akiket takarnak, s tudom, hogy egyikük sem felel meg a feladatra. S tessék, már megint itt
van, a bizonytalanság démona, mely gonoszul kérdi tõlem, hogy én talán megfelelek a feladatra?
Kinek tartom én magam? Valóban meg tudom érteni, min mész keresztül? Harcoltam én fekete
mágusokkal, tanítottam nemzedékeket, láttam a diákjaimat felnõni, szerelembe esni, dicsõségbe
emelkedni vagy elbukni, s olyanokat is, akik egyszerûen eltûntek az arcok rengetegében anélkül, hogy
véghez vittek volna bármi nemeset vagy retteneteset. Tanultam tán tõlük, vagy csak tanítottam õket?
Mondják, hogy a tanárt a diákja is tanítja, nem csak az öreg adja át tudását. S tudom, hisz ott van
elõttem a példa, a bûnöm, melyet már bevallottam neked, hogy igenis hibáztam. Igenis hiú és ostoba
voltam egyszerre, ami balszerencsés párosítás: alábecsültelek, mikor azt hittem nem állsz készen már
egész pici korodban, hogy megtudd és elfogadd az igazságot. Tudhattam volna, hogy a fiatalság nem
olyan, mint a meglett korú felnõttek világa. Tudnom kellett volna, hogy akár egy tízéves gyermek is
könnyebben fogadja el az olyan igazságot, amit a jóslat rejt. El kellett volna mondanom már akkor,
mikor a gyengélkedõn kérdezted tõlem, miután elõször - illetve másodszor - néztél szembe
Voldemorttal. Elõször megrémültél volna, természetesen, de a gyermeki elme csodája, amit a felnõttek
oly kevéssé értékelnek, hogy sokkal, de sokkal rugalmasabb, hisz fejlõdik, változik napról-napra,
ahogy egyre többet fogad be a mi csodálatos, s egyben borzalmas világunkból.

4
Ezek fényében, vajon tényleg áltathatom még magam azzal, hogy jó pártfogód vagyok? Tudom, most
azt kérded magadtól, miért untatlak a saját kétségeimmel, hiszen, ha ezt a levelet olvasod, én már nem
is vagyok életben.
Az, hogy így kiírom magamból hibáimat, tévedéseimet, két dologra is jó. Egyrészt taníthatlak vele,
még utoljára megmutathatom neked, hogy milyen a felnõttek világa, én, aki olyan felnõtt voltam, hogy
elfelejtettem milyen gyermeknek lenni, neked, aki épp most lép be a felnõttek világába.
Másrészt arra is jó, hogy végre megmagyarázhassam magamnak, miért is éreztem helytelen
választásnak, ha a stafétabotot a már említett személyek valamelyikének adom át. Mindegyikük csak
annyira lehetne jó tanítód, mint én. Már látom is a hibáikat:
Remus, aki szeret téged, s meghalni is képes lenne érted, de épp ez a probléma. Hiszen te, mint a hozzá
legközelebb álló ember, ugyanannyira szereted õt, mint õ téged. Ha eljönne egy olyan tragikus perc,
hogy elveszíted, a halála olyan csapás lenne neked, mint Siriusé. Az érzelmi sokkhatás ugyanazt
eredményezné, mint az én esetemben - a kétség és félelem démonát.
Alastor, akivel nem köt össze ilyen szeretet, más okból lenne helytelen választás. Õ olyan ember, aki
óvatos, körültekintõ, a tervezés és megfontolt kivitelezés híve, s talán elsõ látásra úgy tûnik veled, mint
- kérlek, nézd el nekem az erõs szavakat - forrófejû és elhamarkodott fiatalemberrel ütõképes csapatot
alkotnátok. De míg te talán tudnál alkalmazkodni hozzá, a már említett rugalmas fiatalságod miatt, õ
ugyanerre képtelen lenne. S nem is várható el tõle.
Minerva, aki tanárod volt hat éven keresztül, és valóban kiváló képességû boszorkány, tökéletes ember
az olyan feladatra, mint a Roxfort vagy a Fõnix Rendje irányítása, de nagyon valószínû, hogy
ugyanabba a hibába esne, mint én, korának okán. Védelmezne téged, óvna, ahogy tanárhoz és két
apró gyermek nagymamájához illik. De visszatartana téged. Féltõ gondoskodása nem hagyna
érvényesülni téged, ami a Voldemort elleni harcban végzetes lehet.

Olyan ember kell hát, aki egy ilyen feladatban a leginkább hasznodra tud válni. Olyan, aki elég erõs,
jól képzett varázsló, ismeri a fekete mágusok elleni harc veszélyét, kellõen körültekintõ és megfontolt,
ha kell, de eléggé rugalmas is, ha a helyzet megkívánja - s legfõképp: nem érzel iránta ragaszkodást.
Ez fontos, hogy el tudd engedni, ha kell, hogy ne omolj össze, ha a harcban elveszted õt, újra fel tudj
állni utána és rezzenéstelen arccal folytatni a küzdelmet egészen addig, míg Voldemortot le nem
gyõzöd. Egyetlen ember van, aki megfelel ezeknek a követelményeknek: Perselus Piton.

Tudom, mire gondolsz most. Piton professzorral az utóbbi hat évben korántsem volt nevezhetõ
gyümölcsözõnek tanár-diák kapcsolatotok, s hidd el, értem az okát. Tudom, hogy bármi is történjék,
sosem fogtok barátként gondolni egymásra, de a jelen helyzetben épp ezért válnátok egymásnak
hasznára, a már említett okok miatt.
Perselus azon kevesek egyike, akikben tökéletesen, maximálisan megbízom. Tudom, hogy sohasem
árulna el minket, sohasem választaná Voldemortot a Fõnix Rendje helyett, hiszen megmentette már az
életemet júniusban is, mikor Voldemort családi gyûrûje majdnem végzett velem. Megosztottad velem a
félelmeid, aggodalmaid, hogy Perselus valójában a Sötét Nagyúr embere, s Malfoy úrfival valamilyen
borzalmas merényletre készülnek ellenünk. Nos, mivel ezek szerint halott vagyok, elmondhatom neked,
hogy félig igazad volt. Draco Malfoy valóban azt kapta feladatul Voldemorttól, hogy öljön meg
engem, ezzel bizonyítván hûségét. Az elátkozott opálköves nyakéket és a mérgezett bort is õ küldte,
nagyon jól tudom.
De azt is tudom, hogy Draco milyen ember. A látszat ellenére nem teljesen apja fia. Van még számára
remény, hiszen látom rajta, hogy kegyetlen feladata napról napra egyre jobban megviseli õt, s azért
próbálkozik ilyen meggondolatlan tervekkel, mint a nyakék és a méreg.
De most Perselusról: többször kérdezted tõlem, hogy miért bízom meg egy volt halálfalóban, aki
ráadásul jelenleg is kapcsolatban áll Voldemorttal, s köztudottan remek okklumentornak számít,
amivel el tudja rejteni, ha hazudik. Nem te vagy az egyetlen, aki kérdezte.
Piton professzornak személyes indítékai vannak a halálfalók elleni harcra, egy olyan indíték, amit
csak nekem mondott el, senki másnak. Nem fogom elmondani neked, majd Perselus megteszi. Tudni
fogod, hogy igazat mond.

5
Most pedig Harry, arra kérlek, hallgass még egyszer rám. Hadd mondjam el neked ezen levél végén az
utolsó parancsomat, amit, mint a Fõnix Rendje vezetõje adok a Kiválasztottnak, s egyben barátomnak,
fiamnak, neked Harry. Menj el Perselus Pitonhoz ezzel a levéllel, miután elolvastad! Õt már
mindenrõl felvilágosítottam, tudja, amit én tudok. Nem tudom, hogy halálom elõtt hány horcruxot
sikerült elpusztítanunk - reményeim szerint mind a négyet, de a helyzet akkor is változatlan, ha egyet
se. Perselus fog a továbbiakban segíteni neked.

S most, Harry, ideje búcsúznom. Az idõm, ezek szerint lejárt. Nem tudom, hogyan fogok meghalni,
hogyan haltam meg. Talán egy halálfaló, vagy maga Voldemort nagyúr végzett velem, vagy talán
Malfoy úrfi újabb merénylete végül elérte a célját? Valahol remélem is, hogy ez utóbbi teljesült, hiszen
így nem eshetnének többen áldozatul, ahogy Miss Bell, vagy a barátod, Ron Weasley.
Bízz meg Perselusban, ahogy én is. Õ jó ember, nem hagyná, hogy a hibájából bajod essen. Vigyáz
majd rád, ahogy rám is vigyázott, mikor a szükség úgy hozta. Tudom, hogy helyesen döntöttem, bármit
is súgjanak a démonaim. Többé nem hibázok.

Õszinte tisztelettel és szeretettel:

Albus Dumbledore
Kelt: Roxfort, 1997. április 21.

6
2. fejezet
Vallomások és pálfordulás
- Potter! Te átkozott kölyök! – ordította Vernon Dursley, miközben egyik kezével pompás kertes háza legkisebb
szobájának ajtaján dörömbölt, a másikkal pedig a zárat nyitotta. Az ajtó kinyílott és Mr Dursley berontott rajta,
paprikavörös képpel. – Ez már a negyedik alkalom, hogy az eszement csapkodásodra ébredünk ezen a nyáron.
Ha még egyszer elõfordul, hívom az orvosokat, hogy bedugjanak a diliházba. Úgyis oda való vagy!
A szobában rajta kívül egy Harry Potter nevû sovány, fekete hajú fiú tartózkodott, aki a sarokban álló kiságyon
ült, kezében, pedig egy gyûrött levélpapírt szorongatott.
Harryt Vernon bácsi most leginkább egy megtermett buldogra emlékeztette széles pofazacskójával és lecsüngõ
tokájával.
- Bo-bocsánat… rémálmom volt – szabadkozott a fiú, közben letörölte homlokáról az álom okozta verejtéket.
- Kell neked annyi édességet enni lefekvés elõtt – ez a kijelentés meglehetõsen nevetséges volt, mivel Harry még
soha életében nem kapott egyetlen szem cukorkát vagy egy falat csokoládét nevelõszülei házában. Harry
azonban tudta, hogy, ha most feleselni kezd bácsikájával, akkor egy hosszú és kimerítõ vitára számíthat, így
aztán nem szólt egy szót sem. Vernon Dursley pedig morogva kiment a szobából és becsapta maga mögött az
ajtót.
Harry visszaroskadt a párnájára, behunyta a szemét és egy mélyet sóhajtott. Ez már a negyedik ilyen álma azóta,
hogy kézhez kapta öreg professzora, Dumbledore levelét, ami néhány héttel hazaérkezése után egy, a szobája
közepén megjelenõ tûzgolyóból esett ki egy piros-arany színû madártollal együtt. Harry tudta, hogy a levelet
Dumbledore fõnixmadara, Fawkes kézbesítette e módon, valószínûleg ez volt utolsó feladata a halott igazgató
szolgálatában. A madár Dumbledore halála estélyén elhagyta a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzõ
Szakiskolát és azóta senki sem látta.
Többször visszaemlékezett már arra az estére és álmaiban is ez jelent meg folyton. Mindazonáltal amit Vernon
bácsinak mondott, nem volt teljesen igaz – nem rémálmai voltak az igazgató haláláról. Már nem üldözték
félelmetes rémképek, mikor Cedric vagy Sirius halálát élte át. Most már nem áldozatnak, szerencsétlen
gyereknek érezte magát, hanem varázslónak, aki bosszúra szomjazik.
Amit Dumbledore halála miatt érzett, ébrenlétében csupán rideg elfogadás volt már, de álmaiban, tudatalattijában
a düh. Forró, mardosó düh, ami akkor támadt fel benne, mikor a síron túlról jött levelet elolvasta. Kegyetlen volt
olvasni ezeket a sorokat, melyben az igazgató megérzett halála elõtt írt levelében bizonygatja neki, hogy milyen
jó és megbízható ember az a Perselus Piton, aki érzéketlenül, egy pillanat alatt kivégezte az õsz hajú mágust.
Annyira dicstelen, megalázó halál volt! A világ legnagyobb varázslóját egy tizenhét éves gyerek lefegyverzi,
majd a bizalmasa és beavatottja kezétõl hal meg tehetetlenül, az árulás döbbenetével az arcán. Mikor Harry
álmában ezeket látta, dühöngve csapkodott maga körül, próbált szabadulni a Dumbledore által rá mondott bénító
átok ellen, mellyel a varázsló az életét akarta megmenteni. És kiabált, dühöngött, káromkodott, de semmi nem
használt. Hiába ordította álmában Dumbledore nyugodt arcába, hogy Piton áruló, gyilkos, gonosz, nem használt
semmit. A múltat nem lehetett meg nem történté tenni. Ahogy talán a jövõt sem – ha Dumbledore valóban
elmondta Pitonnak a horcruxok titkát, akkor már minden elveszett.
Ránézett az órájára, fél ötöt mutatott. Korán volt még, de úgyse tudott volna újra elaludni. Nem is akart. Csak
elnyújtózott az ágyon és az egyetlen gondolatra koncentrált, ami képes volt kiûzni a fejébõl a Piton árulása miatti
perzselõ haragot: egy hosszú vörös hajzuhatag, hófehér bõr, szeplõs arc, cinkos mosoly…
A közeli templom harangja már hat órára kongatott, mikor Harrynek elege lett a plafonbámulás igen
koncentrációigényes mûveletébõl, felvette több helyen szakadt farmerét, kinyúlt, kiszürkült pólóját és nagyokat
ásítva ledobta magát az íróasztala elõtti székre. Fejét támasztva, kavargó gondolatokkal az agyában most az
ablakon túli Privet Drive néptelen utcáját tartotta bámulásra érdemesnek.
Ez is csak egy újabb, hûvös, ködös, júliusi nap volt – „hála a nyavalyás dementoroknak, hogy fulladna meg az
összes!” -, mikor egy tizenhét éves varázslónövendéknek nem sok tennivalója akad. Dumbledore védõvarázslata
miatt ez volt az utolsó nyár, amit egyetlen rokonainál, Dursleyéknél kellet töltenie, bár a fiú mindig is úgy érezte,
hogy sokkal inkább számítanak rokonoknak legjobb barátjával, Ronald Weasley-vel és annak családjával. Harry
sóhajtott egyet, ahogy vörös hajú barátjára gondolt, és biztosra vette, hogy Ron sokkal jobban érzi magát, mint õ,
tekintve, hogy testvéreivel együtt épp a legidõsebb Weasley-fiú, Bill és egy francia lány, Fleur Delacour
esküvõjére készülnek, amire egyébként Harry is hivatalos.
Ron szülei, Mr és Mrs Weasley és két idõsebb testvére, Bill és Charlie a Fõnix Rendjének dolgoztak. Percy
Weasley, akinek Voldemort visszatérése után volt egy súlyos veszekedése az apjával, még mindig a Mágiaügyi
Minisztériumban dolgozott, még mindig nem beszélt a szüleivel és régóta nem kaptak hírt felõle. Mrs Weasley
Percy karácsonyi látogatása óta folyamatosan várta, hogy a tékozló fiú újra jelentkezik, s talán akkor, talán
sikerül összehoznia apát és fiát egy közös beszélgetésre, s talán újra egységes lesz a család… Túl sok volt a

7
talán. Mrs Weasley is nagyon jól tudta, ahogy Harry is, hogy ilyen vészterhes idõkben, mikor annyi minden
forog kockán, és folyton résen kell lenni, a legnehezebb megértést tanúsítani, megbocsátani.
És a leges-legnehezebb: elengedni valakit, akire minden porcikája érzi, hogy különösen most, nagyobb szüksége
lenne, mint a levegõre. Harry tudta, hogy helyesen cselekedett, mikor azt mondta Ginnynek, hogy nem lehetnek
együtt, amíg a háború véget nem ér, mert a lány halálos veszélyben lenne mellette. Voldemort pedig nem hagyna
ki egy ilyen kínálkozó alkalmat a fiú megtalálására, hisz Harry ismerte, nagyon jól ismerte halálos ellensége
gondolkodását – fittyet hány a szeretetre, hisz nem is érti. Nem ér neki semmit más ember élete, csak a sajátja,
de az olyan sokat, hogy elé helyezi mindennek, ami szent ezen a világon. „Szörnyeteg… még megbánja, hogy
valaha hallotta azt a jóslatot!”
Sötét gondolataiból egy kopogó hang ébresztette fel – Hedvig megérkezett a vadászatból. Harry az ablakhoz
fordult, hogy beengedje hófehér posta baglyát, aki egy döglött egeret lóbált a csõrében, lába mellett, pedig két
levél hevert, az egyik Hermionétól és Rontól, a másik Ginnytõl jött. Harry megcirógatta madara fejét, aki
kedveskedve csipkedte a gondoskodó kezet, s elhelyezkedett a fiú éjjeliszekrényén.

Harry!

Hogy s mint? Remélem nyugisan telik a bácsikádéknál töltött utolsó nyaralásod, legalábbis biztos
nyugisabban, mint nekem. Anya folyton dolgoztat minket, mint a házimanókat, Fred és George már fel
is lázadtak és közölték, hogy fontos tennivalójuk van a boltban. Az új Feneketlen Zsák a legnépszerûbb
termékük lett pillanatok alatt – tényleg tök jó találmány, hoztak egyet az esküvõi elõkészületekre, és
kétszer olyan gyorsan megy a munka, mint elõtte.
Ja, egyébként az esküvõ augusztus 17-én, vasárnap lesz. Ha rám hallgatsz, nem nézed meg azt az
esküvõi meghívót, amit anya parancsára kellett mellékelnünk – olyan giccses, hogy hosszú órákra
heveny hányingert okoz. Pont, mint Fleur anyukája. Cukorbajt kapok a mézes-mázos hangjától!
Na jól van, átadom a levelet Hermionénak, mert itt ugrál mellettem és nem hagy békén.

Kedves Harry! Remélem kényszerû vakációdat nem csak pihenéssel, hanem szorgalmas tanulással is
töltöd, hisz tudod, hogy szükségünk lesz mindenre, amit eddig tanítottak nekünk.
Tudom, hogy alig várod már, hogy tehessél valamit, a tehetetlenség érzése minket is az õrületbe
kergetne, de kérlek, légy erõs, ahogy mindig! Írd meg, hogy mikor érkezel, hogy számítsunk vendég
érkezésére, és figyelmeztethessük a Minisztériumot a biztonsági szint növelésére.
És ne hallgass Ronra, nézd csak meg a meghívót, hiszen úgy illik, Fleur és Bill saját kezûleg írta meg
mindet. Azok a rózsaszín nyuszik meg egyáltalán nem is giccsesek, nagyon aranyosak!
Vigyázz magadra, Harry!
Sok szeretettel:

Hermione és Ron

Harry nevetve tette le a levelet, és azon tûnõdött, hogy van e még két olyan ember, akik kevésbé hasonlítanak
egymásra, mint Ron és Hermione, s mégis ilyen jól kijönnek. „Az nem kifejezés…” – gondolta Harry és
elvigyorodott. A mellékelt esküvõi meghívóra épp csak egy pillantást vetett, miközben visszacsúsztatta a levelet
a borítékba, s gyorsan eldöntötte, hogy inkább Ron tanácsát fogadja meg.
Mintha egy meleg fuvallat söpört volna végig Harry szívén, ahogy a következõ borítékot bontotta, s olvasni
kezdte a legkisebb Weasley sorait:

Kedves Harry!

A temetés után olyan gyorsan eltûntél, a vonatúton sem volt alkalmunk beszélni, pedig annyi mindent
akartam mondani, de nem tudtam hogyan. Komolyan igazat is adtam neked akkor, arról a bizonyos
dologról, de fájdalmasabb volt, mint gondoltam. Olyan dolog ez, mint amikor vágysz valamire egész
életedben, s mikor végre eljönne a pillanat, hogy a várakozásod a végéhez közeledik, rájössz, hogy hiú
reményeket tápláltál magadban.
Itt ülök, és próbálom szavakba önteni, de nem megy, csak összevissza beszélek. Még mindig hiányzik.
Ez nem olyan, mint Michael vagy Dean esetében. Nem jelentettek nekem semmit, a szakításunk
másnapján már el is felejtettem õket, de rajta nem tudom túltenni magam. Folyton az jár a fejemben,
hogy mennyi minden másként történhetett volna, ha Dumbledore nem hal meg. Nem szakítottunk
volna, és most nem lennék magányos. Ez a legrosszabb érzés, a magány. Itt vannak körülöttem a

8
testvéreim, anya, apa, Fleur, mégis mind olyan idegenek, mintha két külön világban élnénk. Csak az én
világomban már egyedül én élek. Úgy érzem, Õ is magányos, de mikor ez az eszembe jut, egyszerre
érzek bánatot és reményt. Bánatot, amiért magányos, s ez akaratlanul is Dumbledore-t juttatja
eszembe, aki szintén magányos volt – látni lehetett rajta minden nap… Félek, hogy magányában õ is
olyan sorsra fog jutni, mint öreg igazgatónk.
És reménykedem is, hogy még magányos, hogy hagytam valami nyomot benne, többet, mint Dean vagy
Michael bennem. Reménykedem, hogy még nem törölt ki a szívébõl és nem foglalta el a helyét valaki
más, mert ez a gondolat megöl.
Nekem ez így nem megy, s úgy érzem neki sem. Kérlek, mondj valamit, mint egyik legjobb barátom!
Mit gondolsz? Van rá valami remény, hogy ne veszítsem el?
Várom mielõbbi válaszod.

Ginny

„Okos kislány” – gondolta szomorúan Harry. Ginny óvatosan fogalmazott, úgy, hogy csak Harry érthesse meg,
ki is az a fiú valójában.
Ginny magányos… hát ennyire fontos volt neki. Harrynek is fontos volt és még mindig az, jobban, mint bárki,
de épp ez az, amiért nem engedheti meg, hogy együtt legyenek. Kétségbeesve töprengett, hogy mit is írjon
válaszként. Ha nem ír semmit, csak azt éri el, hogy Ginny még mélyebbre süllyed magányában, csak még több
fájdalmat okozna neki. Ha azt írja, hogy felejtse el azt a „bizonyos fiút”, olyan, mintha belefojtaná magát a kútba
– erre képtelen volt. De nem dobhat sutba minden óvatosságot, fittyet hányva a veszélyre, mert az a kapcsolatuk
gyors és tragikus végét vetítené elõre.
Mit tegyen? Nem veszítheti el véglegesen – bár esze azt súgta, hogy jobb lenne. Az ész, ami még egy olyan
embert is becsapott, mint Albus Dumbledore… Igaza volt Ginnynek… mennyi minden másként ment volna, ha
az öreg nem hal meg, ráadásul teljesen hiába… egy hamis horcruxért…
Harry felpattant a székbõl. Van rá mód, hogy tudassa Ginnyvel, még mindig szereti, és hogy kéri, várjon rá.
Kihúzta az ágy alól utazótáskáját, felcsapta a tetejét és kutatni kezdett. Pár pillanat alatt ráakadt arra, amit
keresett: az arany medaliont, melyet a titokzatos R.A.B. monogramú illetõ hagyott Voldemortnak, mikor ellopta
az igazi horcruxot, Mardekár medálját.
Harry leült az asztalhoz és pálcáját a medálra szegezte. Elmotyogta magában az elsõ transzformációs bûbájt, ami
eszébe jutott, majd megszemlélte az eredményt. Úgy vélte, ez jó lesz, Ginny tudni fogja, hogy nincs egyedül…
- Sipor! – csattant fel Harry, s a következõ pillanatban megjelent a szoba közepén vénségesen vén házimanója,
akit Sirius a végrendeletében minden vagyonával és házával együtt õrá hagyott.
- Parancsolj gazdám – hajlongott a manó Harry elõtt, majd motyogva hozzátette: - A félvér féreg parancsolgat
Sipornak, mikor az a legszebb álmát alussza, és Sipornak muszáj megjelennie, muszáj, mert Sipor az õ
házimanója, jaj, mit szólna szegény úrnõm…
- Sajnálom, hogy felébresztettelek, Sipor – Harry úgy tett, mintha nem hallotta volna a sértést, de leplezetlen
undorral tekintett gyûlölt házimanójára. – Feladatom van a számodra. Vidd el ezt a medált Ginevra Weasley-nek,
Widra St. Capdel-be, a Weasley-házba – átnyújtotta az arany ékszert a manónak, aki vizenyõs szemeivel vizslatta
a göcsörtös ujjai közt tartott medaliont. - Mondd meg neki, hogy én küldtem, s ha hordja, nem lesz magányos,
mert én ott leszek vele. Nem adtam neki semmit búcsúzóul, csak magányt és fájdalmat, de ez talán enyhít majd
valamit rajta.
A manó fintorogva bámult föl gazdájára, miközben a parancsot hallgatta.
- Ja, és senki máshoz nem mehetsz el, senki mással nem beszélhetsz, vagy érintkezhetsz bármi módon. A
feladatod végrehajtása után visszamész a Roxfortba, és ott maradsz, amíg újabb parancsot nem adok. Indulj!
A következõ pillanatban a manó egyetlen szó nélkül eltûnt, kis pukkanó hang kíséretében.

Fél nyolc volt, mikor felöltözött és rávette magát, hogy újra szembenézzen a Dursley családdal. Reggeli idõ volt,
azonban a konyhában csak Dudley-t találta, aki a TV-t bámulva tömte dinnyeméretû fejét egy nagy adag
szalonnából, kolbászból, fõtt tojásból és egy vekni kenyérbõl álló reggeljével.
- Már megint nem tudtunk aludni az átkozott vinnyogásodtól! – morogta Dudley, mikor meglátta unokatestvérét
a konyhaajtóban.
- Neked is jó reggelt, Nagy Dé - Harry fel sem vette az elõbbi megjegyzést, napjában több ezerszer érték hasonló
atrocitások, mikor a Dursley házban volt. Dursley-ék jóformán többször szidták meg õt bármilyen okból, mint
amilyen gyakran levegõt vettek. Harry gyanította, ez lehet az oka annak, hogy Dudley, Vernon bácsi és Petunia
néni feje rendszeresen az egészségestõl eltérõ színárnyalatokban pompázott.

9
- Petunia és Vernon hol vannak? – kérdezte Harry a nagydarab fiút, s közben arra gondolt, hogy bírja el az a
gyengécske konyhai szék a szõke Dursley fiú roppant tömegét. Nem tudhatta, hogy Vernon bácsi, már évekkel
korábban extrém strapabíró saválló acélból készült székeket rendelt, mikor az új konyhabútort csináltatta egy
londoni szakemberrel.
- Bevásárolnak – hangzott a tömör válasz, Dudley közben le sem vette szemét a TV-rõl, ahol épp az elõzõ esti
bokszmérkõzés ismétlését vetítették a sportcsatornán.
Dudley Dursley két éve boksz-edzésekre kezdett járni, és legújabb tudását arra használta, hogy még jobban
terrorizálja a környékbeli gyerekeket. A Privet Drive és a szomszédos utcák lakói egyenesen közveszélyesnek
tartották, és a gyerekek eleinte csak csoportosan mertek közlekedni. A baj az volt, hogy Dudley is a bandájával
rótta az utcákat, barátai pedig nem sokban maradtak el tõle sem kegyetlenségben, sem terjedelemben.
Dudley rémuralma aztán két éve, augusztusban alább hagyott, mert elterjedt a híre, hogy a környék másik
hírhedt huligánja, a koszos, mosdatlan, veszélyes tekintetû Harry Potter úgy ellátta a Dursley-gyerek baját, hogy
az napokig rettegésben élt. Ezért a környékbeli gyerekek összefogtak, mikor látták, hogy nem egy legyõzhetetlen
valaki. Egy estén, múlt nyáron meglepték Dudleyt és bandáját, miközben azok a játszótér padjait rongálták, és
kövekkel, botokkal elkergették õket. Így aztán helyreállt a régi rend és újra Harry lett a „legveszedelmesebb”
alak a környéken.
Harry leült a reggelizõ asztalhoz, egy kis adag szalonnát és egy kolbászt halmozott a tányérjára, majd a fõtt
tojások felé nyúlt. Közben Dudley horkantott egyet és Harryre förmedt.
- Mit képzelsz, mit csinálsz?
- Épp reggelizni készülök. Szerinted mit csinálok? – válaszolta Harry hûvösen, majd kivett egy tojást a tálból.
- A szalonna az enyém, anya azért csinálta, hogy meg tudjam õrizni a kondíciómat.
- Bocs Dudluska, de úgy látom a te tányérodra már nem fér egy morzsa sem, úgyhogy kiveszem, ami maradt –
vigyorgott Harry.
Közben öntött magának teát és vett egy pirítóst.
- Ehhem-ehhem - Dudley figyelmeztetõen megköszörülte a torkát és homlokráncolva nézett Harryre, talán, mert
nem értett egyet azzal a teamennyiséggel, amit Harry önteni merészelt magának.
Harry barátságosan elmosolyodott, közelebb hajolt unokatestvéréhez és ezt súgta a fülébe: „abrakadabra”.
Dudley úgy tûnt, értette a célzást, mert lila képe pillanatok alatt sápadttá vált, és megadóan visszafordult a
tányérja felé.
Alig egy perce rágta unottan a szalonnát Harry, mikor hangos fékcsikorgás hallatszott kintrõl, az utcafrontról.
Egy autó közeledett, majd, BUMM! Hangos csattanás hallatszott, ahogy a ház elõtti kukák szanaszét gurultak az
utcán.
Harry azonnal felpattant pálcával a kezében, és az ajtóhoz rohant – Dudley még csak most kezdte felfogni, hogy
valami más is történik az evésen és TV-zésen kívül.
Harry feltépte a bejárati ajtót és azt látta, hogy Vernon bácsi enyhén ideges ábrázattal próbálja új Volvóját a
kocsifelhajtóra kormányozni. Harry megnyugodva eresztette le pálcáját és visszadugta a zsebébe.
- Ezek napról napra hülyébbek… - csóválta a fejét, majd a kikászálódó Petunia nénihez sietett, hogy elvegye tõle
a csomagokat.
- Ne nyúlj hozzám… - morogta a néni, Harry azonban kivette a kezébõl az egyik szatyrot, ami meg volt tömve
zöldségekkel és gyümölcsökkel, de azon nyomban el is ejtette:
- NE NYÚLJ HOZZÁM! – üvöltötte Petunia néni nevelt fia arcába, majd becsörtetett a lakásba, férje után.
Harry a döbbenettõl megkövülve állt, sehogy sem tudta megérteni, hogy a látszatra és mindenféle feltûnés
kerülésére oly gondosan ügyelõ Petunia néni miért kelt ki magából a nyílt utcán. Ahol mellesleg sikerült magára
vonnia néhány szomszéd figyelmét, akik valószínûleg egy zaftos családi botrány vagy veszekedés reményében
kukucskáltak ki a résnyire nyitott ablakok mögül.
Harry összeszedte a lehullott paradicsomot és paprikát, majd követte nagynénjét a házba.
Petunia néni a nappali kényelmes kanapéján ült, Vernon bácsi, pedig egy pohár brandy-t próbált felesége kezébe
erõltetni. A Dursley házaspár szemmel láthatóan zaklatott volt, s mikor Harry belépett a szobába, még a
szokásosnál is mélyebb undorral néztek rá, mintha a világ minden problémájának õ lenne az oka.
- Mi történt már megint? – kérdezte a fiú.
Petunia néni egy nyikkanásszerû hangot hallatott, de nem válaszolt, csak belekortyolt a brandy-jébe. Vernon
bácsi valamivel nyugodtabbnak tûnt, ezért Harry nála próbálkozott – s belül volt egy olyan furcsa megérzése,
hogy nagynénje zaklatott hangulatához valami természetfelettinek is köze van.
- Mi történt, Vernon bácsi?
A bácsi dühös fintorra húzta az orrát, de válaszolt:
- Az áruházból jöttünk kifelé, mikor… öhmm… láttunk egy nyavalyás kölyköt, aki az anyjával ordibált sírva,
hogy valami szörnyek jönnek az égen, és nagyon fél, meg… És… öhmm… Szóval a következõ pillanatban
tényleg mindenki félni kezdett, pedig nem is láttunk semmit.

10
Harry már értett mindent, nem volt szüksége további magyarázatra, de Vernon bácsi nem tudta megállni, hogy ne
tegye hozzá, legszívesebben megfojtaná az összes kis abnormális vakarcsot, mielõtt még rémisztgetni kezdenék
a rendes, tisztességes embereket.
- Dementorok – állapította meg Harry egy bólintással úgy, mintha csak azt mondaná, milyen szép, napos idõ van
– ami nem volt. Az ég beborult, az ablakok párásak a kinti ködtõl, s Harry nagyon is tisztában volt azzal, hogy ez
azoknak a sötét teremtményeknek a mûve, akik régen Azkaban börtönét õrizték, egy éve viszont csatlakoztak
Voldemorthoz.
- Ezek azok a fekete izék, amikrõl Petunia mesélt? Amik megtámadták Dudley-t?
Harry szaporán bólogatott.
- Igen, és most mindenfelé elszaporodtak, mert csatlakoztak Voldemorthoz. Sok embert meg is támadtak már…
Varázslókat és boszorkányokat – tette hozzá sietve Harry, mikor látta, milyen rémült képet vágnak Dursley-ék. –
Azért lettetek rosszul, mert elhaladtak mellettetek, és lélegeznek. Beszívják az örömöt, és csak félelmet és
bánatot hagynak – de ezt már tudjátok.
Harry egy kissé szokatlan családi jelenetnek volt tanúja: Dudley leült anyja mellé a kanapéra és támogatólag
átölelte a vállát. Harry tudta, hogy unokatestvére már ismeri azt az érzést, amit a dementorok közelsége okoz,
hiszen két évvel ezelõtt mindkettejüket megtámadták ezek a lények, mikor este hazafelé mentek.
Úgy érezte, ez alkalmas lehet egy kis puhatolózásra, hiszen régóta furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy
nagynénje honnan tudott a dementorokról. Talán boszorkány lenne, mint az édesanyja, csak szégyelli és
eltitkolja? Vagy valami más van a háttérben?
Átment a konyhába és a hûtõbõl kivett egy nagy tábla tejcsokoládét. Kibontotta és Petunia kezébe adott egy
letört darabot.
- Ezt edd inkább, jobban segít, mint a brandy.
Petunia néni kissé vonakodva, de elfogadta a csokit, beleharapott, s láthatólag rögtön visszatért némi szín az
arcára. S ekkor olyasmit tett, amit még soha:
- Köszönöm, Harry.
- Szívesen – mondta a fiú, nem kis meglepõdéssel a hangjában.
Harry úgy vélte, jobb, ha Dudley oldaláról közelíti meg a témát, s akkor talán Petunia néni is közlékenyebb lesz.
- Te tudod, milyen érzés ez, igaz? – fordult unokatestvéréhez Harry, majd leült a kanapé elõtti puffra.
Dudley láthatóan zavarban volt, de megerõltette magát és kinyögött pár szót:
- Igen… nem túl jó.
- Mikor elõször a közelembe értek, elájultam a félelemtõl, de elõtte még azt hallottam, amint az anyám az
életéért könyörög… - mesélte Harry. - Azóta is folyton ez jut az eszembe, ha egy elhalad a közelemben.
Dudley és Vernon tátott szájjal bámultak, láthatóan a torkukra forrt a szó. Petunia néni meredten bámult a
kezében tartott csokira.
- Nem is tudod, milyen közel voltál akkor ahhoz, ami a halálnál is rosszabb – folytatta Harry. – Majdnem
kiszívták a lelkedet…
Dudley nagyot nyelt és még szorosabban ölelte az anyját.
- Olyan… olyan hideg volt… - Dudley egyenként húzta ki magából a szavakat, ahogy felidézte az emléket. – És-
és… szörnyû dolgokat láttam… apa elvesztette a munkáját… és… és elszegényedtünk… az emberek csúfoltak
és gúnyoltak engem… mindenki bántott és lenézett.
Harry csendben hallgatta a vallomást, nem szólt közbe, megállta, hogy a képébe mondja az unokatestvérének,
hogy õ épp ezt tette vele. Türelmesen várt, mikor szólal meg Petunia.
- És… azt láttam, hogy álmomban kiáltozok és csapkodok, pont… pont, mint te… azt éreztem, hogy nincs
senkim… hogy anyáéknak nem kellek…
Harry nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. „Nahát, ki gondolta volna. Dudley Dursley legnagyobb
félelme, hogy olyanná válik, mint az abnormális unokatestvére.” Addig üsd a vasat, amíg meleg – tartja a
mondás:
- Anyukádék nem dobnának ki téged. Még engem se dobtak ki… illetve egyszer majdnem, de téged akkor is
szeretnének.
- Így van, Dudley! – csapott az asztalra Vernon bácsi – Te rendes kölyök vagy! A mi fiunk, a mi normális fiunk!
Akit senki nem gúnyolhat, és nem nézhet le! Te egy igazi Dursley vagy, nem úgy, mint az unokatestvéred. Te
nem vagy semmirekellõ mihaszna, ahogy ez…
- Nem semmirekellõ.
Vernon bácsiba belefagyott a mondat. Petunia néni nem hagyta, hogy a férje újabb sértéseket vágjon unokaöccse
fejéhez.
- Pe-petunai drágám… - hebegett Vernon bácsi, de a néni letette a pohár brandyt és a csokit, majd nagyon
komoly arccal férjéhez fordult.
- Vernon, hát nem érted? Semmi nem érintett meg abból, amit az a Dumb n’ door mondott?
Vernon bácsi tátott szájjal nézett feleségére, és Dudley arca is bamba döbbenetet tükrözött. Harry élénk
érdeklõdéssel figyelte a jelenetet.

11
- Rosszul bántunk vele… akármennyire is viszolyogtam Lilytõl, nem szabadott volna így bánnom a fiával… és
nem lett volna szabad hagynom, hogy te úgy bánj vele.
- Csak úgy bántam vele, ahogy megérdemelte! – vágott vissza a bácsi.
- Nem…
- Hiszen már egész pici kora óta csak bajt hoz ránk a mániájával, az elmebeteg képességeivel! Talán már
elfelejtetted, mit mûvelt Marge-zsal?
- A nõvéred nagyon gorombán beszélt vele. Még szörnyûbb dolgokat vágott a fejéhez, mint te!
- Azt akarod mondani, hogy Marge megérdemelte, amit kapott!? – bõdült el a bácsi. Felesége kissé ijedten hõkölt
hátra, de nem kiabált vissza. El akarta kerülni a veszekedést a férjével.
- Azt egy szóval sem mondtam…
Vernon füstölögve kiment a konyhába és a bárszekrénybõl elõvett egy másik poharat.
- Nem éri meg, hogy miatta veszekedjünk – szólt vissza a konyhából. – Ez a gyerek soha semmit nem tett le az
asztalra, nincs célja, nincs jövõje, nincs senkije, csak olyan ütõdött barátai, mint õ… Mi lesz ebbõl felnõtt
korára? Az a Dambidor azt mondta, hogy idén már nagykorú lesz, tizenhét évesen! És mit fog csinálni? Semmit!
– miközben beszélt, visszajött a nappaliba és öntött magnak brandyt a nagy pohárba. Harry, Dudley és Petunia
némán hallgatta a szóáradatot. - Léhûtõ, ahogy az apja, meg a testvéred, drágám! Az effajta emberek soha semmi
jót se tettek, csak bajt hoztak mindenkire. Tudom én… azért égették el õket a középkorban! Akkor még tudták,
hogyan kell bánni az ilyen söpredékkel.
Sose tett semmit, amiért dicséretet érdemelne. Nem dolgozik, nem keres pénzt, az iskolából már kétszer is
majdnem kicsapták, egyszer még egy tárgyalásra is beidézték… Biztos vagyok benne, hogy még azt se tudja
rendesen csinálni, amit ott tanítanak neki… Ez a kölyök nem jó semmire és pont.
Vernon bácsi befejezte monológját és kiitta a fél pohár brandyjét, majd olyan erõsen csapta le a poharat az
asztalra, hogy a maradék tartalma az ingére fröccsent. Káromkodva kiment a fürdõszobába, hogy átcserélje az
eláztatott ruhadarabot.
Petunia néni, akárcsak a két fiú, semmit se szólt, de Harry meg mert volna rá esküdni, hogy mikor Vernon bácsi
elhagyta a nappalit, egy elsuttogott megjegyzést hallott nagynénje szájából:
- Nagyon tévedsz.
Petunia elkapta Harry pillantását, és bekapta a maradék csokit, majd megitta rá az italát. Nem akarta folytatni ezt
a beszélgetést, a férje, a fia, tisztességes átlagpolgárhoz illõ viselkedése, az egész szépen felépített élete továbbra
is elsõ helyet foglalt el fontossági listáján. Harry nem tudta, hogy a második hely neki van-e fenntartva, vagy
csak a sokadik, talán az utolsó helyen szerepel õ? Nem merte megkérdezni, mert félt, hogy ezzel tönkretenné azt
a pillanatot, azt a kellemes csalódást nagynénjében, amit akkor érzett, mikor Petunia kijelentette, õ, Harry nem
semmirekellõ.
- Harry, menj a szobádba. – parancsolta csendesen Petunia néni.
Harry jobbnak látta nem vitatkozni, és egyetlen szó nélkül, de igen derûs hangulatban ment fel az emeletre.

12
3. fejezet
Búcsú és ajándék
Az órája csipogása keltette fel másnap, és egy darabig eltartott, mire rájött, miért is hajnali ötre állította be az
ébresztõt. Elõzõ nap megírta Ronnak, hogy kora reggel fog érkezni, hogy elkerülje a feltûnést mind a Dursley-
házban, mind a Weasley-ház környékén. Már rég eldöntötte, hogy hoppanálni fog az Odúba, annak ellenére,
hogy a vizsgáját még csak ezután kell majd letennie – de Harryt már nem érdekelte ilyesmi. Végül is mit tehet a
Minisztérium? Kicsapják a Roxfortból? Oda már nem fog visszatérni utolsó évére, ezt tudta nagyon jól. Már
azon az estén megfogalmazódott benne a gondolat, hogy Dumbledore meghalt. „Nem, nem egyszerûen
meghalt… megölték! Megölte az a…”
A temetés után Ronnak és Hermionénak is elmondta a tervét, hogy követni fogja Dumbledore parancsát, és
immár a saját lábára állva indul megkeresni az összes horcruxot. Persze azt egy pillanatig sem gondolhatta volna
Harry, hogy két legjobb barátja hagyná, hogy egyedül vágjon neki az útnak – nem, ezt még Dumbledore sem
akarta…
Ebben az egyben nem követheti Dumbledore utasításait. Nem keresheti fel azt az embert, hogy segítséget kérjen
tõle. Az meglehetõsen lehetetlen helyzet lenne: „Jó napot Piton professzor! Láttam, hogy megölte Dumbledore-t,
de az igazgató utolsó levelében arra kért engem, hogy magával együtt szálljak harcba Voldemort ellen, szóval
most hagyja ott a halálfalókat és kérem, kövessen…”
Harry ebben az egyben a saját feje után fog menni, és csak azt a két embert viszi magával, akikben maximálisan,
feltétel nélkül megbízik.
Nagyokat ásítva, szemeit álmosan dörzsölgetve öltözött át egy kevésbé szakadt farmerbe és egy fekete pólóba.
Csendben, hogy fel ne ébressze az örökké zsörtölõdõ Vernon bácsit, megmosakodott, majd felvette cipõjét, és
lábujjhegyen levitte a földszintre a már elõzõ este összepakolt bõröndjét.
Mindenképp így akart távozni a Dursley-házból, elkerülve a kötelezõ búcsúzkodást, amihez sem neki, sem
rokonainak nem volt semmi kedve, ami nem is volt meglepõ, figyelembe véve a köztük lévõ nem épp idilli
viszonyt. Ennek ellenére Harry úgy érezte, hogy nagynénjétõl nem mehet el egyetlen szó nélkül, így miután
felvette kopott melegítõ-fölsõjét, a konyhába ment, hogy egy pár soros üzenetet kanyarítson Petunia néninek.
- Számítottam rá, hogy így akarsz elmenni.
Harry úgy megijedt, hogy eldobta a ceruzát és majdnem hasra esett a konyha hideg padlózatán. Petunia néni állt
a nappaliban hálóingében, köntösében, kezében egy pohár kávéval. Ezek szerint õ sem akarta elengedni nevelt
fiát egyetlen szó nélkül.
- Honnan tudtad, hogy most akarok elmenni? – kérdezte Harry, miután felocsúdott a meglepetésbõl és az
ijedtségbõl. Vernon bácsi álmosan mordult egyet az emeleten.
- Tudtam, hogy csak a születésnapodig maradsz nálunk, és azt is tudtam, hogy feltûnés nélkül akarsz elmenni…
Azt nem tudtam, hogy melyik napon hagysz itt minket, ezért aztán már tegnap és tegnap elõtt is vártalak.
Petunia néni csendes hangjába minden igyekezete ellenére némi szemrehányás és – ha Harry füle nem csalt –
szomorúság vegyült. Harry egy kicsit kínosan érezte magát, nem tudta, mit is mondjon, és szégyellte is magát,
hogy míg nagynénje minden hajnalban korán felkelt, hogy találkozzon vele, mielõtt elutazik, addig õ ezt egy
árva levéllel akarta elintézni.
- Sajnálom… - szabadkozott Harry - …azt hittem, így jobb lesz nektek.
Petunia néni elmosolyodott és leült az egyik fotelbe.
- Vernonnak és Dudley-nak talán, de nem nekem – suttogta a néni olyan halkan, mintha templomban lennének. –
A látszat ellenére én sosem gyûlöltelek. Sok minden, amit mondtam és tettem csak egy színjáték volt. Egy
hazugság része, amivel magamat akartam becsapni.
- Te… te is… olyan vagy, mint anya? – kérdezte óvatosan Harry. Nem akarta kimondani, hogy boszorkány, mert
félt tõle, hogy ez felzaklatná nagynénjét.
- Nem. Az Evans-ok közt egyedül Lily volt ilyen… - válaszolta a néni, és szürcsölt egyet a kávéból. – Tudod,
részben miatta vagyok most itt. Szeretnék bepótolni valamit, amit elmulasztottam… Gondolom, szeretnéd
megtudni, milyen volt a kapcsolatom édesanyáddal és mi lett velünk…
Harrynek a szája is tátva maradt egy pillanatra, de aztán gyorsan válaszolt.
- I-igen… nagyon szeretném.
Petunia néni sóhajtott egyet, minden bátorságát összeszedte, hogy megtegye azt, amit már korábban elhatározott.
Kortyolt egyet a kávéból, és belefogott:
- A szüleink már tudtak a másik világról, tudtak róluk… Igazából anyánk tudott róla, és elmesélte apánknak, aki
kezdetben nem akart hinni neki. Anya kiskorunkban mindig a csodatévõ emberekrõl beszélt, apánk, pedig arról,
hogy micsoda sületlenség ez. Õ a realitásokra próbált nevelni minket és sokat veszekedett anyával a
„mániájáról”, ahogy õ nevezte.

13
Eleinte engem is lenyûgöztek azok a mesék, amiket elmondott nekünk – úgy mondta õket, mintha igaziból
megtörténtek volna. Sokszor elbüszkélkedtünk Lilyvel az óvodában és az iskolában, hogy a mi anyukánk tudja a
legizgalmasabb meséket. Tõle hallottam a trollokról, koboldokról, vélákról és a dementorokról is – azok a mesék
voltak a kedvenceim, amikben a szörnyû lelketlen dementorok ellen harcoltak hatalmas hõsök. Félelmetesek
voltak, de izgalmasak. Lassan apa is belenyugodott, amikor látta, hogy a mesemondás nem megy a tanulás
rovására.
Aztán, mikor tízéves lettem, Lily pedig kilenc, történt valami, ami megváltoztatta a köztünk lévõ viszonyt. Egy
alkalommal, mikor jöttünk haza az iskolából, megtámadtak minket a szomszéd Dursley néni kutyái, buldogok,
amiket a lánya, Marge, meg a fia, Vernon kedvéért tartott. Majdnem megharapott az egyik buldog, de Lily
valamit csinált velük, rájuk ordított és a kutyák mind elaludtak… Fel nem tudtam fogni, hogy lehet ez… Ilyen
számtalanszor elõfordult anya meséiben, de az életben soha!
Rájöttünk, hogy minden igaz abból, amit anya mesélt, aki odáig volt a boldogságtól, hogy Lily képes ilyesmire –
apa természetesen nem hitt nekünk. Emiatt aztán újra egyre többet veszekedtek és a házasságuk megromlott. Apa
még el is költözött otthonról és… - Petunia néni hangja elcsuklott - és én… vele mentem. Elhagytam Lilyt, aki a
legjobb barátom volt és még az életemet is megmentette… elhagytam, mert irigy voltam. Irigyeltem, hogy õ
képes valóra váltani anyánk csodás meséit, én pedig csak hallgathatom õket… Így aztán apát és a realitást
választottam anya, Lily és a mesék helyett. Egyetlen pillanat alatt kiszakadtam a kisgyerek-korból és ez
fájdalmas volt… Nagyon fájdalmas…
Másfél évig éltünk külön, mikor ismét közbeszólt a másik világ… Lily megkapta a levelét abból az iskolából. És
mikor visszajött a karácsonyi szünetre és a családunk együtt volt, apának is meg lett a bizonyíték, hogy a mesék
mégis igazak, a csodatévõ emberek léteznek, és az õ pici leánya egy közülük. Odáig volt a boldogságtól… -
Petunia néni szipogott egyet és kifújta az orrát rózsamintás zsebkendõjébe. Vernon bácsi megint mordult egyet
az emeleten.
Harry némán hallgatta Petunia nénit, sejtette, hogy a történet hová fog vezetni – és sajnálta nagynénjét. Életében
elõször teljesen együtt érzett vele.
- Apa és anya kibékültek, a családunk újra teljes lett… De már korántsem volt ugyanaz. Apa szemében Lily lett a
kis csoda-kedvenc, én pedig csak egy közönséges lány. Az elsõszülött lánya… már nem volt elég jó neki. Apa
sosem utált engem, nem, dehogy! Szeretett, törõdött velem, egyengette az utam, ahogy egy apához illik. Csak
épp Lilyt jobban szerette… És anya is, akinek Lily valóra válthatta az álmait. Egyedül maradtam… Lily új
barátokra lelt az iskolában, és én is… Marge, majd Vernon…
Mikor tizennyolc lettem, elköltöztem otthonról, egyetemre mentem, aztán összeházasodtunk Vernonnal. Sem
Lilyvel, sem anyáékkal nem találkoztam utána sokáig. Lily hozzáment az apádhoz és csatlakoztak abba a
háborúba… de ezt már biztosan mondták neked. Apám sokat betegeskedett, rákos volt, nem sokkal azután halt
meg, hogy elköltöztem. Szörnyen éreztem magam, annyira eltávolodtam tõle, hogy el sem mondta nekem a
betegségét. Ahogy anya se. Mintha nem is léteztem volna a számukra. Sosem mutatták ki, hogy utálnának, vagy
haragudnának rám, mert én nem vagyok olyan tehetséges, mint Lily… Úgy érzem, szerettek, csak nem voltam
elég érdekes nekik… és nem vették észre, hogy a mellõzéssel mennyire megbántanak… És én gyûlöltem õket…
Megutáltam anyámat, apámat, a húgomat és a meséket is, amiket kiskoromban úgy szerettem. Én voltam az, aki
ilyenné alakította az életünket, itt, a Privet Drive-on. Én számûztem minden különcséget, minden meséset,
minden furcsát az életbõl. Nem éreztem, hogy ezzel mekkora kárt teszek… Fõleg neked…
Harry a konyhapultnak támaszkodva hallgatta végig nagynénjét, s fejében kavarogtak a gondolatok, szívében
pedig az érzelmek. Most semmi haragot nem érzett Petunia iránt, semmi megvetést, csak sajnálatot, együttérzést
és egy kis szánalmat.
Petunia néni szemei fátyolosak voltak a könnycseppektõl, némán meredt maga elé, kezében az üres kávéscsészét
szorongatva.
Harry ellökte magát a pulttól és a fotelhez ment, ahol nagynénje gubbasztott, mint valami szárnyaszegett galamb.
Leguggolt a néni elõtt, majd megfogta a kezét, és bátorítóan megszorította.
- Köszönöm, hogy elmondtad… - ennyit bírt kinyögni, majd felegyenesedett és egy puszit adott Petunia néni
arcára. – Mennem kell. Vigyázz magadra.
- Te is, Harry… - suttogta a néni.
Harry összeszedte magát, és bõröndjét maga után húzva kilépett a reggeli hidegbe. Mielõtt becsukta volna az
ajtót, egy intéssel örökre búcsút vett nagynénjétõl, és a háztól, ahol gyerekkorát töltötte.

Csípte az arcát a hideg levegõ és alig látott a hajnali ködtõl. Maga mögött hagyta a Privet Drive-ot, majd a
Magnólia közt, és még néhány utcát. Kukák és autók alól apró szemek figyelték útját, az öreg Mrs Figg macskái,
akik éberen õrködtek Harry fölött már attól a perctõl fogva, hogy letették a Dursley-ház küszöbére. Nem mozdult
semmi, nem hallatszott egy árva hang, mintha az idõ is megállt volna Harry körül, ahogy megtette elsõ lépéseit
az úton, amit a jóslat és Albus Dumbledore jelöltek ki neki. Ebben a pillanatban nagyon hálás volt barátainak,

14
amiért mellette álltak az elmúlt hat év során – hála nekik, most van úti célja, tudja, mi utazása elsõ állomása: az
Odú, ahol élete legboldogabb perceit töltötte, ahol Mrs Weasley-nek hála a legfinomabb reggeliket, ebédeket és
vacsorákat ehette, és ahol Ginny is vár rá, talán ugyanolyan izgalommal, mint õ.
Weasley-ék és Hermione nélkül most igen tanácstalan lenne, hosszú órákat, talán napokat kellene töprengéssel
töltenie, hol is kezdje el a keresést, merre vegye az útját.
Hedvig magasan fölötte szárnyalt, a tejfehér ködben Harry nem láthatta, de a madár követte. Még indulás elõtt,
elõzõ éjszaka eresztette útnak, kalitkáját, pedig egy kicsinyítõ bûbájjal sikerült ládájába gyömöszölnie.
Ugyanezzel a módszerrel kicsinyítette le hûséges Tûzvillámát, mely még mindig, megjelenése után három évvel
is elsõ kategóriás seprûnek számított, bár már jelentek meg nála még gyorsabb, még megbízhatóbb modellek –
Harrynek esze ágában sem volt lecserélnie szeretett, néhai keresztapja elsõ ajándékát.
Már két kilométerre is eltávolodott a Privet Drive 4-tõl, mikor megtalálta a megfelelõ helyet a hoppanálásra egy
néptelen sikátorban. Magához szorította bõröndjét, majd füttyentett baglyának, aki nyomban leereszkedett a
magasból és elhelyezkedett a fiú vállán. Harry ekkor erõsen koncentrált úti céljára, és képzelete elrugaszkodott.
Máris érezte az ismerõs összepréselõdést, mikor egy szûk csövön húzzák át az embert… és egy pillanattal
késõbb már sûrû bokrok közt találta magát.
Széthajtotta az ágakat, és azon nyomban megpillantotta az Odú girbegurba tornyát, melyet talán csak a varázslat
tartott össze. Harry szívét melegség járta át, ahogy lassan közeledett a Weasley család otthona felé. Itt van végre!
Az ajtóhoz érve bekopogott, majd észbe kapott és ellenõrizte az óráját: háromnegyed hét… Jól van, Weasley-ék
már biztos várják.
- Ki az? – hallatszott Mr Weasley ideges hangja odabentrõl.
- Én vagyok, Harry. Jó reggelt Mr Weasley!
- Lassan a testtel! Elõbb… elõbb mondd meg, hogy… mondjuk, hogy hívták Hagrid sárkányát!
Harry sóhajtott egyet és önkéntelenül is elnevette magát. Mr Weasley és az õ biztonsági szabályai…
- Norbertnek hívták.
- Helyes! – rikkantotta a hang.
- Beenged végre Mr Weasley? – kérdezte Harry kissé türelmetlenül, ugyanis már átütött a hideg bezipzárazott
melegítõ-felsõjén.
- Nem-nem! Elõbb meg kell kérdezned, hogy mi az én…
- Jaj, apa hagyd már ezt a hülyeséget! – csattant bentrõl egy lány türelmetlen hangja, s Harry rögtön elfelejtett
fázni.
Kitárult az ajtó és megjelent Ginny, mögötte Mr Weasley mosolygó arccal, és a család konyhája és ebédlõje, a
konyhapultnál sürgõ-forgó Mrs Weasleyvel, az asztalnál egy horkoló Ronnal és egy kávét iszogató Hermionéval.
Ginny átölelte Harryt és úgy megszorította, mintha sosem akarná elengedni.
- Hiányoztál – mondta a vörös hajú lány két üdvözlõ puszi után.
- Te is nekem – motyogta Harry vigyorogva és a lány után bement a konyhába, ahol kellemes meleg volt, hála a
kandalló tüzének. Sorban üdvözölt mindenkit, kezet rázott Mr Weasleyvel, megölelte Mrs Weasley-t, hagyta,
hogy Hermione a nyakába ugorjon, és bozontos barna haja az egész arcát beborítsa, majd hátba veregette a
szunyókáló Ront, aki morogva, de jókedvûen viszonozta a baráti üdvözlést.
- Mi hír a mugli világból? – kérdezte Ron, miután ásítva majdnem lenyelte a fél szobát.
- A szokásos. Dög unalom… de a nagynéném most mondott néhány érdekes dolgot anyukámról. Majd késõbb
elmesélem. Ja és volt egy dementor támadás. Több mugli rosszul lett…
- Igen, hallottunk róla, benne volt a tegnapi Esti Prófétában – bólintott Hermione.
- A nagynéném és nagybátyám is ott voltak. Petunia néni majdnem elájult tõlük.
- Reggeli! Ron, szedd össze magad! – mondta Mrs Weasley az asztalon könyöklõ fiának, és kezdte hordani a
tányérokat és evõeszközöket. Hermione felpattant és segített elkészíteni a rántottát.
Harry is indult segíteni, de Mrs Weasley visszaparancsolta a helyére, mondván biztos fárasztó volt az útja. Harry
hiába bizonygatta, hogy a hoppanálás nem járt semmi fáradtsággal, az asszony végül azzal ültette vissza, hogy
Hermionénak épp itt az ideje, megtanulni fõzni.
Ginny anyja elõbbi megjegyzésén nevetgélve ült le Harry és Ron közé, majd öntött magának egy pohár
pitypanglevet.
- Mikor Hermione megérkezett pár hete, mindenáron segíteni akart anyának, - magyarázta a lány – de a vége az
lett, hogy majdnem felgyújtotta az egész konyhát. Azóta anya szent kötelességének érzi, megtanítsa sütni-
fõzni…
- Nem az én hibám, hogy felgyulladt a serpenyõ! – vágott vissza dühösen Hermione. – Fred és George hülye
vicceit kellett hallgatnom, azért történt az a… az a kis baleset.
- Jól van, drágám, - nyugtatgatta Mrs Weasley - már mondtam, nem a te hibád, hogy nem tanultál meg még
fõzni…
- De tudok fõzni!

15
A reggeli további kellemes beszélgetéssel telt, többek közt a közelgõ esküvõrõl, amit Mrs Weasley a tavalyi
évvel ellentétben, sokkal jobban várt, és Harry azt is megtudta, hogy a Delacour család tagjai, köztük Fleur véla
nagymamájával jövõ héten, szombaton érkeznek majd meg.
- Hol lesz megtartva az esküvõ? – kérdezte Harry, miközben javában falatozott az ízletes omlettbõl. Gyanította,
hogy az Odú kertje nem elég nagy egy ekkora rendezvényhez, hiszen a Weasley és Prewett család önmagukban
kitettek vagy harminc fõt, s a Delacour-ok még ki tudja, hányan lesznek.
- Oh, azt majd a mi kedves Muriel Prewett nénikénk házában fogjuk tartani, a régi Prewett birtokon. –
magyarázta jókedvûen Mrs Weasley. - Tudod, Harry, a nagynéném igen öreg már és szereti, ha zajlik körülötte az
élet. Régebben sokszor meglátogattuk, miközben a gyerekek az iskolában voltak, néha több hónapot is
eltöltöttünk abban a hatalmas házban… - mesélte Mrs Weasley múltba révedõ tekintettel. - Gyönyörû ház, majd
meglátod! Igaz-e, Arthur?
- Igen, drágám, gyönyörû ház.
- Nem rossz – vonta meg a vállát Ron.
- Béna – dünnyögte Ginny, hogy az anyja ne hallja, mit mond.
Harry visszafojtotta a nevetését, majd letette a villát és megköszönte a reggelit Mrs Weasley-nek.
- Felmennék kipakolni a bõröndömet, hogy késõbb ne legyen rá gond.
- Jól van, kis drágám, menj csak. Ron szobájában lesz helyed…
- Köszönöm… Ron, Hermione, segítenétek kipakolni? – fordult barátaihoz Harry.
Hermione azonnal ugrott, Ron azonban elnyomott egy ásítást.
- Ismered a járást, minek kell segí…
Hermione megcsavarta Ron fülét és maga után vonszolta az emeletre.
A szobába érve Harry elõször azt hitte, véletlenül az ikrekhez nyitott be, mert a legkisebb Weasley fiú szobája
nagyon megváltozott azóta, hogy utoljára itt járt. A falakról eltûntek a narancssárga kviddics poszterek, a
Chudley Csúzlik játékosainak képei, melyek régen a szoba minden négyzetcentiméterét befedték. Fehérre
meszelt falak fogadták és néhány bekeretezett fotó, melyekrõl közelebb érve megállapíthatta, hogy az egyik a
Weasley-család tagjait, a többi Harryt, Hermionét és Ront mutatták. Régi emlékek voltak, egy-kettõn egészen
kicsik voltak, ahogy Harry megállapította, talán másodévesek lehettek. Köztük volt az a fotó is, amit Colin
Creevy készített Harryrõl és Lockhartról, meg a Reggeli Próféta fotója is a Trimágus Tusa bajnokairól.
Harry egy kicsit meghökkent, és amint barátja beljebb terelte a szobában, rá kellett, hogy döbbenjen, a régi,
mókamester Ron is felnõtt immár.
Harry ledobta a bõröndöt az ágy elé, kicsatolta és elõhúzta az egyik zsebbe rejtett gyûrött borítékot, Dumbledore
levelét. Úgy érezte, ez most elsõbbséget élvez, a pakolás késõbb is ráér.
- Harry, mi az? – kérdezte kíváncsian Hermione a levélre mutatva.
- Egy levél Dumbledore-tól. Egy búcsúlevél… másfél hete kaptam meg, Fawkes kézbesítette…
- A fõnix? – csodálkozott Ron.
- Aha… Hermione, azt hiszem jobb lesz, ha felolvasod, ahelyett, hogy én mondanám el… Egy kicsit nehéz.
Jobb, ha szó szerint halljátok.
- Rendben van… - mondta csendesen Hermione, majd átvette a levelet, leült Ron ágya szélére és olvasni kezdett.
A levél épp olyan hatással volt barátaira, amire Harry számított. A kezdeti, szomorúsággal vegyült kíváncsiság
lassan könnyekbe fúlt, Hermione egyre többször akadt meg olvasás közben, hogy kifújja az orrát, Ron pedig
szobája falának dõlve meredt a mennyezetre és néha megcsóválta a fejét.
A gyászos hangulatot aztán felváltotta a megrökönyödés:
- „Egyetlen ember van, aki megfelel ezeknek a követelményeknek: Perselus Piton” – jajistenem, ne… - nyögött
fel Hermione.
- Ezt nem hiszem el! – bõdült el Ron. - Hiszen nagyon jól tudta, hogy utáljátok egymást…
- Olvass csak tovább – vágott közbe Harry.
Hermione szipogva folytatta a felolvasást.
- „… Menj el Perselus Pitonhoz ezzel a levéllel, miután elolvastad! Õt már mindenrõl felvilágosítottam, tudja,
amit én tudok.” – ne! Ez nem lehet igaz!
- Hogy tehette ezt!? Hogyan lehetett ennyire vak?
Barátait ugyanúgy felkavarta a levél, ahogy õt magát. Hermione csorgó könnyei közt homlokráncolva meredt a
levélre, majd, miután kezdte megemészteni az olvasottakat, remegõ hangon kérdezte:
- Harry, ugye tudod, hogy ez mit jelent?
- Igen… Ha Dumbledore elmondta neki, hogy tudunk a horcruxokról, akkor Voldemort már tudja, hogy tudjuk…
és ezzel mindennek vége.
- Va-vagyis… - Ron hangja hitetlenkedve csengett, mint aki nem akarja elfogadni a szörnyû igazságot – ez azt
jelenti, hogy… a háborút már el is vesztettük?
- Azt hiszem, igen.
Dermesztõ csend telepedett a szobára, nyomasztó, szinte fojtogató tanácstalanság. Ron arcán látszott, hogy
legszívesebben ordítana dühében, akárcsak Harry az álmaiban. Hermione a levelet szorongatta, újra és újra

16
olvasta a sorokat, mintha el lenne rejtve köztük bármilyen rejtett utasítás, bármilyen segítség, egy kibúvó… de
nem volt semmi ilyesmi. Az igazság ott állt feketén-fehéren. Dumbledore pont a Fõnix Rend árulóját avatta be
legrejtegetettebb titkaiba… Akárcsak Harry szülei és Sirius. Õk is a józanészre hallgatva döntöttek Peter
Pettigrew mellett, az áruló mellett…
Csakhogy a Féregfarkként is ismert férfi és Piton árulása közt volt egy lényeges különbség, amit Harry nagyon is
tisztán látott: míg Pettigrew árulása a nagyúr bukását is okozta egyszerre, addig Pitoné inkább a gyõzelmét segíti
elõ…
Hermione összegyûrte a levelet, s ez magához térítette Harryt a révületébõl. Tudta, hogy ennek a titoknak csak
õk hárman vannak a birtokában az egész Fõnix Rendjébõl, csak õk tudják, mennyire válságos a helyzetük. A
többi auror mit sem sejt errõl… Így nekik kell cselekedni, immár az új információk birtokában. S Harry azt is
tudta, hogy barátai tõle várnak útmutatást. Ennek eleget kell tennie. Ez az õ feladata:
- Figyeljetek… tudom, ez most elég rossz hír…
- Hah, enyhén fogalmazol… - horkantott fel Ron.
- …de akkor is muszáj megtalálnunk Voldemort horcruxait, ha tudja is, hogy keressük. Ha… ha elpusztítjuk
õket, esélyünk lesz szembe szállni vele…
- Harry, ez reménytelen… - szólt közbe Hermione. – Ha Voldemort tudja, hogy el akarjuk pusztítani a
horcruxokat, akkor lehet, hogy máris csinált még többet és elrejtette õket máshová… vagy…
- Nem, nem! Ez egyáltalán nem biztos Hermione! – tiltakozott Harry, és vett egy mély levegõt, hogy elõadja
teóriáját, amin az elmúlt napokban gondolkodott: - Ha Voldemort fel is készült ellenünk, végtelen számú
horcruxot nem csinálhat! Ahogy én kivettem Dumbledore szavaiból, minden egyes lélek-darabolásnál elveszít
valamit… valamit a saját személyiségébõl. Elsõnek a szeretet érzését áldozta fel, mert azt már korábban se
tartotta fontosnak… Ezért is volt neki fájdalmas, mikor korábban hozzámért, vagy mikor megpróbált megszállni.
Az elvesztett érzések, melyek nekem megvoltak, égették a testét, mintha szét akarnák feszíteni, akár egy ék…
Mindig elveszített valamennyit, de szerintem egy idõ után már nem darabolhatja tovább saját magát, mert
olyasmit is elveszítene, amire szüksége van… A szeme… a szeme bevérzett és elvörösödött. Tudod, hogy tartja a
mondás, a szem a lélek tükre… És a lelke sérült. Súlyosan sérült… Ha tovább darabolná, csak ártana magának.
Ezért sokkal több horcruxot nem fog csinálni, maximum egy-kettõt.
Hermione és Ron elgondolkodva ráncolta a homlokát, úgy tûnt, ez meggyõzte õket.
- Igen… azt hiszem, igazad lehet… - motyogta Hermione. – De akkor nagyon óvatosnak kell lennünk, ha a
horcruxokat keressük, mert Voldemort számít ránk és lehet, hogy halálfalók fognak várni minket.
- Ezek szerint, még mindig jönni akarsz? – kérdezte Harry és felvette a földrõl Dumbledore többszörösen
összegyûrt levelét.
- Hát persze, hogy jönni akarok, már egyszer elmondtam! – fortyant fel a lány, s ezzel sikerült mosolyt csalnia
mind Harry, mind Ron arcára.
- És te Ron? – tette fel Harry a fölösleges kérdést.
- Akkor se maradnék itthon, ha az Imperius-átokkal kényszerítenél! Veled megyek – szögezte le Ron.
Harry és vörös hajú barátja egymásra vigyorogtak, majd mikor kezdtek hozzálátni a pakolásnak, elismeréssel
adóztak Hermione varázstudományának, aki egyetlen pálcaintéssel a helyére röptette Harry pulóvereit, talárjait
és zoknijait.

Harry tizenhetedik születésnapja, s élete második születésnapi vacsorája igazi álom volt a fiúnak. Mrs Weasley
sütött egy ínycsiklandozóan finom hátszínbõl és petrezselymes burgonyából álló vacsorát, amit egy nagy dobos
torta koronázott meg, tizenhét égõ gyertyával, melyek Fred és George varázsvicc boltjából származtak, és
hangosan énekelték a születésnapi köszöntõt.
A vacsorán jelen volt a Weasley család összes tagja, Bill és Percy kivételével. Bill Franciaországban
tartózkodott, ahol jövõbeli anyósával, apósával és a Delacour rokonsággal ismerkedett; valamint Percy, aki ki
tudja hol volt éppen.
Ez persze nem szegte kedvét a Weasley családnak, sem a többi vendégnek, Lupinnak és Tonksnak, akik kézen
fogva érkeztek meg az esti félhomályban és igencsak boldognak tûntek.
- Boldog szülinapot! – harsogta mindenki, mikor Harry elfújta a gyertyákat és felvágta a tortát.
Az ízletes vacsora elfogyasztása után Harry úgy érezte magát, mint egy jól lakott oroszlán, aki egymaga
elfogyasztott egy egész antilopot. Az ajándékok sem várattak sokáig magukra, Ron rögtön a kezébe nyomott egy
borzalmasan becsomagolt valamit, amirõl Harry letépkedve a papírt, megállapította, hogy egy üveg tizenkét éves
Ogden-féle Lángnyelv-whisky.
Ginny mosolyogva átnyújtott neki doboz Mindenízû Drazsét, de mikor Harry átvette az ajándékot, a lány
észrevétlenül rákacsintott. Harrynek nem volt lehetõsége elgondolkodni a gesztus jelentésén, mert a többiek
rögtön elhalmozták jókívánságaikkal.

17
- Harry! – csapott Fred a fiú vállára. – Most már te is „nagyfiú” vagy, ahogy anya szokta mondani. Mi lenne, ha
megbontanánk azt az üveg whisky-t?
- Nem fogjátok itt részegre inni magatokat, fiatalember! – figyelmeztette Mrs Weasley a fiát.
Hermione ajándéka egy pár gyönyörû, fekete varázs-csizma volt, ami elnyomta viselõje lépteinek hangját –
Harry ezt igen hasznosnak találta, s azon nyomban eldöntötte, hogy ha útra kel, ez lesz a lábán.
Charlie-tól, Mr és Mrs Weasley-tõl egy-egy nagy csomag édességet kapott, Lupintól és Tonkstól egy ezüst,
mágikus iránytût, mely mindig megmutatja bármilyen városnak a pontos irányát, Fred és George ajándéka, pedig
egy Feneketlen Zsák volt, melybe bármekkora tárgyat is gyömöszöl az ember, a zsák mérete és pehelykönnyû
súlya változatlan marad.
Az ajándékozás után mindenki valami kellemes elfoglaltságot keresett magának – olvasgattak, a Varázsszem
Rádió adását hallgatták, vagy, mint Ron és Charlie, sakkozni készültek.
- Ginny, drága, egyszem húgom! – vigyorgott George, amint leült a lány mellé a kanapéra. – Hogy is van ez,
mondd csak? Anyától hallom, hogy annak a Dean Thomas nevû fiúnak is kitetted a szûrét. Sõt, azt csiripelik a
madarak, hogy utána egy hónap alatt valaki más is „áldozatul esett”…
- Ha olyan jól informált vagy, minek kérdezõsködsz? – csattant fel Ginny dühösen.
- Mert jobb szeretném a te szádból hallani az igazi okát ennek a gyakori váltogatásnak, ahelyett, hogy a
pletykákra hallgatnék. Így fenntartom a lehetõséget, hogy megmagyarázd…
- Mit? – Ginny már paprikavörös volt és felpattant a kanapéról. – Mit kéne neked megmagyaráznom? Semmi
közöd hozzá, hogy mit csinálok és kivel, ezt már Ronnak is elmondtam tavaly!
- Én egy szót se szóltam most… - szólt közbe védekezõen Ron, aki a sakktáblát állította fel az étkezõasztalon.
- Igazad van, semmi közöm hozzá – mondta George tõle szokatlanul komoly arccal. – Csak sajnálom azokat a
szegény szerencsétlen fiúkat, akikkel…
PAFF! Ginny pofon vágta a bátyját, majd felrohant az emeletre és becsapta maga mögött az ajtót.
Harry is egyre kínosabban érezte magát, nem tudta, a jelenlévõk közül hányan tudják, ki az a harmadik fiú.
George még egy darabig meglepõdve bámult maga elé, aztán legurított egy pohár sütõtök levet.
- Tényleg semmi közöd hozzá, Fred… - törte meg a csendet Ron.
- George vagyok.
- Az mindegy – torkollta le az öccse. – Tavaly én is összevesztem vele, mert én se tudtam, mi a valódi oka, hogy
faképnél hagyta két barátját is…
- Hármat, egy hónap alatt…
Ron erre nem szólt semmit, csak váltott egy pillantást elõbb Harryvel, aztán Hermionéval, majd halványan
elmosolyodott és folytatta a sakkbábuk felállítását.
Tíz körül a társaság lassan elcsendesedett, Mr Weasley minisztériumi jelentéseket olvasgatott – ez egyre
többször fordult elõ a háború kitörése óta. Olyan sok munka nehezedett a minisztériumi tisztségviselõk nyakára,
hogy a túlóra már nem volt elég az ügyosztályok hatékony mûködéséhez. Mrs Weasley és Hermione mosogattak
– az asszony ragaszkodott hozzá, hogy megtanítsa a lánynak a konyhai munka minden csínját-bínját, s most épp
egy hatékony edénytörlõ bûbájt tanított neki, amivel munkára bírhatja a törlõkendõket, zsírkaparókat és
súrolókat.
Lupin és Tonks a vacsora után elbúcsúztak és távoztak, õket követte Fred és George, akiknek az üzletük fölött
volt egy kis lakásuk, és ott aludtak. Ron és Charlie sakkpartit játszottak, melynek során az idõsebb Weasley fiú
fogcsikorgatva próbált védekezni öccse hatékony támadásai ellen – nem sok sikerrel. Harry egy darabig figyelte
õket, s mikor már Ron sorban a harmadik játszmát nyerte, látványosan ásítva elbúcsúzott mindenkitõl, az Esti
Prófétával a kezében felmászott az emeletre és a szobába lépve kitárta az ablakot. A fogyó hold fénye halványan
bevilágított, keskeny fénycsíkot vetítve a szobába, megnyújtva a bútorok árnyékait. Harry beleszimatolt a
levegõbe és mélyen beszívta a csodás virágillatot, mely megtöltötte a tüdejét, szívét, lelkét. Fáradt szemmel az
ablakpárkánynak támaszkodva, pálcája fényénél olvasgatni kezdte az újságot.
Szinte minden cikk a Sötét Nagyúrról, illetve a Minisztérium intézkedéseirõl szólt, külön vizsgálóbizottságot
alakítottak, hogy kiderítsék, ki dolgozik Voldemortnak és ki nem. Megszaporodtak a rejtélyes eltûnések,
halálesetek, kviblik és mugli származású varázslók elleni merényletek, és több városban kezd eluralkodni a
pánikhangulat.
Volt azonban egy cikk, ami nem a folyó háborúról szólt, hanem valami egészen másról:

18
Koboldzavargások

Anglia szerte egyre több furcsa jelenség borzolja a kedélyeket. Nem csak a Sötét Nagyúr visszatérése folytán
szaporodó pletykák terjednek, hanem egy régi-új problémáról is hallani szóbeszédeket. Nevezetesen a
koboldlázadásokról.
Mindenki hallott már a 17. századi véres Kobold háborúkról, mikor is rengeteg ártatlan varázslót küldtek a
halálba a bányáikat és az aranyukat féltõ kelta koboldok.
Mikor Cornelius Caramel, volt Mágiaügyi Miniszter tavaly ilyenkor törvényjavaslatot nyújtott be a Gringotts
Kobold- és Varázslóbank minisztériumi ellenõrzés alá vonásáról, a kobold népesség körében erõsödni kezdett a
Minisztérium és varázsló ellenes érzület. Lapunk szerkesztõsége megkérdezett néhány varázsló-polgárt, akik
nagyobb számú kobold népesség közelében élnek, hogy tartanak-e a lázadásoktól.
„Nem hinném, hogy a Minisztérium hozzáállása helyénvaló. Most, hogy maguknak akarják a Gringotts-ot meg
az Oldham-i bányákat, feléledtek a régi, radikális koboldszervezetek. Mi attól tartunk, hogy újabb lázadások
fognak kitörni. A koboldok nem hagyják a bányáikat. És attól félek, hogy ha kell, akkor vért is fognak ontani.” –
nyilatkozott egy Belfast külvárosában élõ férfi.
Mikor meg akartuk keresni a Minisztériumban az illetékest a kobold-ügyekkel kapcsolatban, furcsa problémával
kerültünk szembe. Mindenki valaki máshoz küldött minket, de senki nem akart válaszolni a kérdéseinkre. Végül
a sajtóosztály vezetõje irányított minket Ian Brooks-hoz, aki Varázslény Felügyeleti Bizottság fõnöke. Õ elmonta
nekünk, hogy tényleg voltak kisebb kihágások, tüntetések, melyeket kezelniük kell, de nem kell tartanunk újabb
lázadásoktól. A lakosságot azonban ez nem nyugtatja meg, továbbra is félnek a koboldoktól és a Minisztériumtól
várják a megoldást a helyzetre.

„Remek – gondolta Harry – nem elég Voldemort, most még ezek is nekünk esnek!” Dühödten összegyûrte az
újságot, megpördült és a sarokba hajította.
Habár annak idején a Mágiatörténet órákat nagyrészt átaludta, arra még emlékezett, hogy a koboldokkal nem
érdemes ujjat húzni – erre még Hagrid is figyelmeztette. Igazából ez volt a legelsõ tanácsa Harrynek, mikor
életében elõször lépett a varázs világba. Ha kitörne egy koboldlázadás, az nagyon súlyos következményekkel
járna, a Minisztérium két tûz közé szorulna.
- Na mi van, Charlie megunta a vereség-sorozatot? – kérdezte Harry barátjától, aki ekkor lépett be a sötét
szobába.
- Igen. Annyira, hogy felborította a sakktáblát, és elzavarta Ront aludni – a hang, ami válaszolt nem Roné volt,
hanem egy csendes leányhang.
- Ginny! – ocsúdott fel Harry. – Azt hittem, Ron az, nem láttam az arcod…
Ginny kilépett az árnyékból és mosolyogva Harryhez ment, karjait annak nyaka köré kulcsolta és hosszan
megcsókolta a fiút.
- Boldog születésnapot! – suttogta Harry fülébe, aki azt hitte, menten kiugrik a szíve, olyan hevesen vert.
- Köszönöm… - sóhajtotta boldogan a fiú. – De… azt mondtad Ron aludni ment? Akkor hol van most…?
Ginny halkan elnevette magát.
- Nos, Ron lefekvés elõtt még Hermionéhoz ment esti puszit adni… - mondta kajánul Ginny. – Én meg bezártam
õket…
- Tényleg? – vigyorgott Harry. – De Hermione úgyis kinyitja.
- Varázslattal zártam be. Rajtam kívül ki nem nyitja más… Úgyhogy senki nem zavar meg…
Ginny ismét megcsókolta a fiút, ujjaival beletúrt annak kócos, fekete hajába.
Harry ekkor érezte, hogy valami kemény tárgy nyomódik a nyakának – elhúzódott a lánytól és lenézett. A medál
volt az, melyet elõzõ nap küldött neki Siporral, az a pici arany ékszer, melybe Harry varázslattal az egyetlen
szimbólumot véste, amirõl rá lehet ismerni: a villám alakú sebhelyet. Amirõl Ginnynek mindig õ juthat eszébe.
- Megkaptam az üzeneted… - mondta a lány, mikor látta, hogy Harry a medaliont nézi. – Nagyon szép, és
köszönöm, hogy enyhítetted vele a magányomat… Hadd adjak most én is valamit neked! Valamit, amivel talán
segíthetek… - Ginny Harry füléhez hajolva suttogta bele a szavakat, melyektõl a fiúnak egyszerre a bizsergetõ
hideg és a perzselõ forróság hullámai járták át a testét.
- Az én ajándékom nem egy tárgy, nem is köszöntõ, vagy bármi… mert tudom, hogy semmi ilyesmivel nem
tudnám kimutatni az irántad való szeretetemet… Az ajándékom csupán egy ígéret – Ginny még szorosabbra
fonta az ölelést, s most Harry és õ érezték egymás szívdobogását, minden egyes lélegzetvételt, sõt, egymás
gondolatait is úgy érezték, mintha a sajátjuk lenne.
- Ígérem neked, hogy várni fogok rád. Akármeddig, bármilyen hosszú ideig… Ha harminc évig is tart legyõznöd
Voldemortot, én harminc évig várok rád. Tudom, hogy ez az, amire vágytál, Harry, ezért küldted a medált is,
hogy kérjed, még várjak rád. Tudnod kell, hogy soha nem akartam mást engedni a szívembe, csak téged. Annak
ellenére, hogy megegyeztünk, nem találkozunk többet, nem kell teljesen elszakadnunk egymástól… Nem
szabad, mert csak magunknak ártanánk vele.

19
Harry egy szót sem bírt kinyögni – ennél szebb ajándékot el sem tudott képzelni. Ennek az ajándéknak az értéke
felbecsülhetetlen volt, mert egy igazi, boldog jövõ reményét adta neki. Egy olyan célt, amiért érdemes harcolni,
olyasmit, amire várhat az után is, hogy legyõzi Voldemortot. Egy olyan ajándék, ami biztosítja, hogy a jóslat
beteljesítése után is lesz értelme, célja az életének, és ez a cél Ginny lesz.
Hosszú percekig álltak így összeölelkezve, míg mindkettõjükön úrrá lett az álmosság. Harry kérdõn nézett
Ginnyre, aki álmos szemekkel pislogott vissza rá, de azon nyomban elmosolyodott, mikor megértette, mire
gondol a fiú. „Na igen… Ron be van zárva Hermionéhoz. A többi szoba is foglalt… kénytelen vagy itt aludni!”
Bemásztak az ágyba, a takaró alá, Harry Ginny mögé, és magához ölelte a lányt. Ez a kellemes szorítás, a puha
bõr érintése, a lágy virág-illat, és a tudat, hogy itt van vele az, akire mindig számíthat, segített Harrynek
ellazulni, és pár percen belül már el is aludt.

20
4. fejezet
Muriel néni
A következõ nap csupa kellemes pihenéssel és szórakozással telt az Odúban. Harry, Ginny, Ron és Hermione
felváltva kviddicseztek, beszélgettek, sakkoztak, egészen estig, mikor Mrs Weasley rájuk parancsolt, hogy ideje
lenne összecsomagolni a másnapi utazásra – ugyanis szombatra tûzték ki a Prewett-házba költözés idõpontját,
ami Mr Weasley szerint egy sokkal biztonságosabb és elõkelõbb hely lesz egy olyan rendezvényhez, mint Bill és
Fleur esküvõje.
A legidõsebb Weasley fiú jövendõbelijével és Mr és Mrs Delacourral egy héttel késõbb fognak visszaérkezni a
rokonság többi tagjával, hogy befejezzék az esküvõi elõkészületeket. Addig is a Prewett-házat ki kellett
takarítani, a füvet le kellett nyírni, felállítani az udvaron az esküvõi kellékeket. Mrs Weasley indulás elõtt
mindenkinek kiosztott egy kis pergamen darabkát, amire a Prewett ház címe volt felírva. Harry gyanította, hogy
ez lehet az oka, amiért Muriel néni otthona biztonságosabb egy esküvõ megrendezéséhez, ugyanis meg mert
volna rá esküdni, hogy a Fidelius-bûbájjal rejtették el az épületet, s ezért kapták a papírt is, a titokgazdától.
Így aztán szombaton kora hajnalban ébredt az egész társaság, és a csomagokkal útra kelt a Hermelin-domb felé,
ahová Mr Weasley már napokkal korábban leadta a rendelést a Minisztériumnak egy zsupszkulcsra. Egy
zsupszkulcs rendelése drága mulatság volt, ez volt az egyik legköltségesebb – ugyanakkor a legmegbízhatóbb -
módja is az utazásnak a varázslók és boszorkányok közt. Harry hosszan gyõzködte a vörös hajú férfit, hogy hadd
háruljanak rá a zsupszkulcs anyagi vonzatai, de Mr Weasley errõl hallani sem akart.
A kilencfõs társaság – Mr és Mrs Weasley, Fred, George, Charlie, Ron, Ginny, Hermione és Harry – fekete
útiköpenybe öltözött a hideg és a feltûnés elkerülése végett, s figyelmet valóban nem vontak magukra, csak egy-
két madár, tücsök és varangy jelezte, hogy felfigyeltek a csuklyás karavánra. Ellenben a hajnali hideg igencsak
borzolta a kedélyeket, fõleg az után, hogy a domb megmászása során igencsak kiizzadtak, s a hideg levegõ egy
kiadós megfázás rémét vetítette elõre.
- Na, gyertek, itt kell lennie valahol a zsupszkulcsnak, keressétek! – adta ki a parancsot Mr Weasley.
Mind keresgélni kezdtek a dombtetõn eldobált mugli holmik közt, Harry eleinte erõsen gyanakodott egy kidobott
hûtõszekrényre, egy üres kólásüvegre, és egy régi írógépre is, de végül Ron akadt rá a zsupszkulcsra: egy törött
bádog kannára.
- Honnan lehet biztosan tudni, hogy melyik a zsupszkulcs? – kérdezte Harry Mr Weasleytõl.
- Annak több módja is van – válaszolta a férfi. – A legbiztosabb, de kissé hosszadalmas módszer a Specialis
Revelio bûbáj, ami megmutatja egy tárgy mágikus tulajdonságait. Errõl a bûbájról már biztos hallottál
bájitaltanon vagy bûbájtanon…
- Igen…
- Egy másik, elég érdekes, kissé alternatív módszer, ha egy mugli, elektoros tárgyhoz érinted…
- Elektromos, Mr Weasley – szólt közbe csendesen Hermione.
Igen, köszönöm… Szóval a mágikus rezgések kikapcsolják az elektrommos készülékeket – valamiért zavarja
õket, errõl a Muglimagyarázat Szerkesztõ Bizottság tagjait kéne megkérdezned, õk remekül értenek az
elektronos-mágikus szerkezetek kapcsolatához…
De a legegyszerûbb módszer, ha a megérzéseidet hívod segítségül. Ha megérintesz egy varázserejû tárgyat,
rögtön érzed, hogy valami nem stimmel vele – nyilván, mivel nem természetes, hanem mágikus. Bármilyen
mágikus tulajdonsággal is van felruházva, az azt jelenti, hogy megváltoztatták valamilyen természetes
tulajdonságát, mint jelen esetben ennek a kannának – mivel zsupszkulccsá változtatták, egyszerre kötõdik a tér
két pontjához, afféle hidat képezve, és egy egyszerû parancsra, egy emberi parancsra átugrik arra a másik
helyre… Érted?
Harry bólogatott, és társaival együtt megfogta a zsupszkulcsot. Most, hogy így odafigyelt, tényleg érzett valami
furcsát, mintha a kanna felülete kissé bizonytalan lenne… Mintha nem tudná eldönteni, hogy melyik helyhez is
tartozik, ide, vagy az úti céljukhoz…
Mr Weasley lassan háromig számolt. Háromra Harry egy erõs rántást érzett a köldökénél és a következõ
pillanatban már egymás hegyén-hátán feküdtek a nedves fûben.
Harry felpattant, majd felsegítette Hermionét és Ginnyt, és körbenézett. A hajnali fényektõl félig árnyékban, félig
világosságban feküdtek a közeli dombok, pár kilométer távolságból, pedig idelátszottak egy éledezõ kisváros
fényei.
- Hol vagyunk? Milyen város az ott? – kérdezte Harry Mr Weasleytõl, aki épp a szebbik felérõl söpörgette le a
port és ráragadt fûcsomót.
- Az ott Land’s End, egy bájos kis város, a földnyelv legkülsõ települése, közvetlenül az óceán partján. Érzed a
tenger illatát, Harry? Imádom a tengert!

21
Harry nem tudta megmondani, mit is érez pontosan, a levegõben terjedõ illatokba sok minden keveredett: a párás
mezõ nedves illata, egy kis istállószag, némi füst, és egy enyhe madárszag. De sós tengert nem érzett, annál
sokkal meghatározóbbak voltak ezek a szagok.
Mr Weasley jókedvûen fütyörészve elindult felfelé a dombon, néhány girbe-gurba fa takarásában. Az egyik fa
ágain nem is egy, de négy megtermett bagoly gubbasztott, s mind õket figyelték nagy sárga szemeikkel. A domb
tetejére érve a társaság megállt és körbenézett: körös-körül kicsiny dombok és erdõségek helyezkedtek el, itt-ott
néhány épület emelkedett, és két párhuzamos fõút törte meg a természeti harmóniát.
Kis pihenõ után Harryék lefelé indultak a domb másik oldalán – ez néha nem is volt olyan könnyû, mert a
nedves füvön úgy csúszott a cipõ, mint a jégen. Hermione hamar rájött, hogy sokkal jobb, ha a tapadós, sáros
földön megy lejtõnek, és nem is esett el annyiszor, mint Ron és Harry.
Mikor leértek a domb aljába, kis völgy után jött a következõ, egy valamivel nagyobb emelkedõ. Mikor mászni
kezdtek felfelé, Harry észrevett a fûcsomók közt egy földbe karcolt vonalat. A fiú rögtön felismerte: egy mágikus
határvonal, amit csak bizonyos emberek léphetnek át. Ilyen vonalat húzott csaknem három éve Dumbledore a
Tûz Serlege köré, hogy a tizenhét éven aluli diákok ne dobhassák be a nevüket a serlegbe. Harry gyanította,
hogy ez a vonal a ház mágikus védelmét láthatja el. Az elõtte haladó Mr és Mrs Weasley, Ron és Ginny
gondolkodás nélkül átlépte a vonalat, semmi jelét nem mutatta, hogy bármiben is akadályozta volna õket. Harry
megvonta a vállát és átlépte a vonalat.
Ebben a pillanatban olyasmi történt, ami már több mint egy éve nem fordult elõ, és igencsak megrémítette:
fájdalom hasított a homlokába, pont a sebhelyénél, és a tarkója bizseregni kezdett, a karján pedig felállt a szõr.
Harry összerándult a váratlan reakcióra, de összeszorította a fogát és nem kiáltott fel. Útitársai úgy tûnt, semmit
se vettek észre a fiú fura viselkedésébõl, s õ jobbnak látta nem figyelmeztetni õket – annál is inkább, mert õ
maga is sejtette, miért újult ki a fájdalom.
A kín, ahogy jött, el is múlt szinte azonnal, nem maradt utána más, csak a tarkóját bizsergetõ érzés emléke. Harry
tovább bandukolt barátai után felfelé a dombon, s az újabb hegymászástól enyhén szúrni kezdett az oldala. Újabb
göcsörtös fák, bokrok mellett vezetett az útjuk, s ezeken is, öt-hat kövér bagoly ült, mint éber õrszemek. Õket
elhagyva közeledett a magaslat teteje, ami egyben úti céljuk is volt.
A domb tetején egy nagy, régi ház állt, masszív kõfalai méltóságteljesen emelkedtek az égbe, három emelet
magasságban. A tömör tölgyfa bejárati ajtó pontosan középen helyezkedett el, s innen egy torony nyúlt felfelé,
egy emeletnyivel a ház fölé magasodva. A torony ablakai hiányoztak, helyettük megkopott boltívek támasztották
alá a tetõszerkezetet, s Harry innen távolról is tisztán látta, hogy sok-sok bagoly alszik a párkányon szárnya alá
dugott fejjel, és több példány repked ki-be. Egyesek a vadászatból térhettek haza, míg mások most indultak
megtömni éhezõ begyüket.
- Tudod, Muriel néni híres bagolytenyésztõ, Harry – magyarázta Mr Weasley a fiúnak. - A roxmortsi és a londoni
varázsló posta is tõle rendeli a fiatal madarakat, és régen még az Üklopsz bagolyszalon is a Prewett család
birtokában volt… persze az óta sok minden megváltozott – tette hozzá némi keserû felhanggal.
A társaság csomagjait maga után lebegtetve mászott fel a domboldalba fektetett lépcsõsoron. Ahogy közeledett a
házhoz, Harry egyre több érdekes részletet fedezett fel, s mint egy híres aranyvérû család kúriáját, akaratlanul is
a Black-házzal vetette össze. A Prewett ház égbe törõ tornya, hatalmas ablakai, melyek szinte csalogatták a
napsugarakat, sokkal barátságosabb helynek mutatták Harry számára, mint keserû örökségének nyomasztó, sötét
termeit, robusztus falait. Az az épület, nevéhez híven igazi „Black” ház volt. Míg ez a kúria – bár jóval kisebb
volt a régi fõhadiszállásnál – egyenesen csalogatta az embert.
Az ajtóhoz érve Mrs Weasley megnyomta a csengõt, mely érdekes, bagolyhuhogásra emlékeztetõ hangot adott.
Hamarosan felhangzottak a lépések és kitárult az ajtó.
- Molly drágám! De örülök, hogy látlak – üdvözölte Mrs Weasley-t egy hetven év körüli öregasszony, aki maga
is leginkább egy madárra hasonlított: kissé õszülõ, valaha vöröses-barna haja, görbe, madárcsõrre emlékeztetõ
orra, a rajta nyugvó apró lencséjû szemüveg, csillogó barna szeme és a bõ, megfakult és poros talár egy
rokonszenves, vén varjú kinézetét kölcsönözte a hölgynek.
- Én is örülök, drága Muriel! Semmit se változtál… - nézett végig a vörös hajú asszony szeretett nagynénjén.
- Te viszont egyre fiatalodsz, Molly szívem. Ó, és a gyerekek! De meg nõttek!
Muriel néni sorban köszöntötte az ifjú Weasley-ket, és mikor Ronhoz ért, boldogan összecsapta a tenyerét és két
cuppanós puszit nyomott a fiú arcára.
- Jaj, Roncimonci, te akkorára nõttél…! Ahogy látom, te vagy a legmagasabb a családban, igaz?
- Ühüm… - dünnyögte Ron és belekönyökölt Fred bordái közé, aki ikertestvérével együtt rázkódott az elfojtott
nevetéstõl.
Muriel néni Hermionét is közvetlenül köszöntötte, egy öleléssel és két puszival, akár a Weasley-ket. Harry került
utoljára sorra, aki elõbb gyorsan a homlokába söpörte a haját.
- Te vagy a Potter gyerek, igaz? Felismerlek a szemedrõl. Akár a…
- …az édesanyámé, igen, tudom – fejezte be Harry az ezerszer hallott mondatot, és õ sem úszta meg az ölelést és
két puszit.
- Na, gyertek beljebb, gyertek csak! Hideg van idekint… - invitálta a néni a vendégeket.

22
A ház belülrõl még vendégmarasztalóbb volt, mint kívülrõl. A hosszú elõszoba, ahol a társaság levetette kabátjait
és sáros cipõit, egy tágas nappaliba vezetett, aminek gyönyörû, kék tapétájához remekül illettek a tömör tölgyfa-
bútorok. A berendezést néhány, a tapétával harmonizáló, kék fotel és kanapé alkotta, a falak mentén könyves
szekrényekkel és vitrinekkel. A szoba távolabbi falán bekeretezve függöttek a bagolytenyésztést elismerõ
oklevelek, tanúsítványok és díjak. Volt belõlük szép számmal, a néni méltán volt büszke rájuk.
Mr Weasley intett egyet a pálcájával, mire minden bõrönd felröppent az emeletre a lépcsõházon keresztül.
- Gyertek, foglaljatok helyet, ne ácsorogjatok, mint Bálám szamara! – mondta a néni.
Muriel néni teáscsészéket varázsolt elõ, és mindenkinek öntött a forró nedûbõl. A vendégek helyet foglaltak és
örömmel fogyasztották a gõzölgõ, de frissítõ italt a dombmászás után.
- Találkoztunk néhány baglyoddal útközben, Muriel – újságolta Mr Weasley, miután elhelyezkedett egy
kényelmes bársony karosszékben. – úgy figyeltek minket, mintha fel akarnának falni…
- Hát igen, az én kis drágáim komolyan veszik a munkájukat! – mondta vidáman a néni. - Õk vigyáznak a házra,
már mérföldekrõl meglátják, ha közeledik valaki.
- Az ember azt hinné, hogy a többi védõ-varázslat már szükségtelen is, ilyen õrszolgálat mellett…
- Azért az nem úgy van! – tiltakozott a néni. – Komolyan kell venni a biztonságot, fõleg most, hogy ide költözött
a Rend…
- Mi? Ez az új fõhadiszállás? – szólt közbe Harry, és észrevette, hogy barátai is meglepõdtek.
Muriel néni kicsit csodálkozó arcot vágott, majd tettetett szemrehányással Mrs Weasley-hez fordult.
- Ti el se mondtátok a gyerekeknek, hogy a házam a Fõnix Rendje új fõhadiszállása?
- Gondoltuk, majd te elmondod nekik, hiszen olyan büszke vagy rá – mosolygott a vörös hajú asszony.
- Az nem vitás! – harsogta a néni. – Persze, hogy büszke vagyok rá!
Muriel néni Harryékhez fordult és büszkeségtõl dagadva mesélt:
- Tudjátok, már két éve is felajánlottam Dumbledore-nak, hogy rendezze be itt a fõhadiszállást, de szerinte a
Black-ház kézenfekvõbb választásnak tûnt, mert már rendelkezett mindenféle védelmi ráolvasással, meg
mugliriasztó bûbájjal… Hah! Mintha az én házam nem lenne elég jól védett!
A baglyaim õrködnek az egész vidék fölött, a ház körül két kilométeres körben hoppanálásgátló bûbájt szórtam,
Minerva McGalagony elvégezte a Fidelius-bûbájt, és most még az az elbûvölõ Alastor Mordon is húzott egy
vonalat a ház köré! Nagyon ravasz kis bûbáj az, tudjátok-e? Bárkit, akinek a karján ott van az az ocsmány Sötét
Jegy, a vonal úgy visszaveti, mintha rugóra lépett volna. És ez nem csak a halálfalókra terjed ki, hanem azokra a
szerencsétlenekre is, akiket az Imperius-átokkal sújtottak, sõt a Sötét Jegy mágikus kapcsolatán keresztül még
Tudjátokkire is! Ilyen bûbája aztán nem volt a Black-háznak, abban biztos vagyok!
Harry udvariasan mosolygott Muriel nénire, de közben agya lázasan dolgozott. Szóval ez volt az oka, hogy
megfájdult a sebhelye. A vonal visszaveti azokat, akiknek kapcsolatuk van Voldemorttal a Sötét Jegyen
keresztül. A sebhelyen át õ is kapcsolatban van vele, de ezek szerint ez nem olyan közvetlen kapcsolat, mint a
Jegy. Hiszen akkor õt is visszadobta volna a vonal… Harry szívét egy kis melegség járta át, ahogy erre gondolt –
Voldemort és õ nem állnak olyan szoros kapcsolatban, mint amitõl korábban tartott.
A délelõtt folyamán Muriel néni körbevezette vendégeit a házban, és lelkesen magyarázott bagolytenyésztõi
munkásságáról, fõként Harrynek és Hermionénak, akik most voltak itt elõször. Legelõször a takaros
hálószobákat mutatta meg, amik közül a lányok rögtön ki is választották a legtágasabb, legvilágosabb helységet,
mely a bejárat fölött a toronyban volt. A tõle jobbra illetve balra esõ szoba lett Harryé, Roné, és az ikreké,
mindkét szoba egy kicsit kisebb, de elõkelõ hálóhelység volt, kék tapétával, tölgyfa bútorokkal, akárcsak a ház
más helyiségei. A szobák után Muriel néni megmutatta Harryéknek impozáns dolgozószobáját, mely önmagában
megfelelt egy könyvtárnak, irodának, és valamilyen furcsa oknál fogva afféle tükörszobának – a falak minden
szabad felületén, ahol nem fedte õket bútor, aranykeretes, gyönyörû tükrök lógtak. Az íróasztallal szemben lévõ
falnál ráadásul egy embermagasságú, hatalmas tükör állt – Harry ebbõl azt a következtetést vonta le, hogy
Muriel néni kissé hiú.
A ház minden helyisége közül a baglyok „szobája” volt a legkülönlegesebb és legérdekesebb. Elsõ ránézésre a
roxforti bagolyház mása volt: a terem durva kõfalain kis fülkékben ücsörögtek a baglyok körbe-körbe, várva,
hogy megkapják feladatukat. Azonban a terem közepén, egy emelvényen fényes üveggolyó csillogott a felkelõ
nap fényében, melyre az ébren lévõ baglyok mereven függesztették hatalmas szemüket.
- Muriel néni… mire való ez a gömb? – kérdezte Hermione élénk érdeklõdéssel.
- Ó, ez az én kis találmányom, bizony! – válaszolta látható élvezettel a néni. – Tudod, a baglyok a
közhiedelemmel ellentétben eléggé buta állatok, nem nagyon idomíthatók, hiszen alapvetõen vadállatok. A
muglik nem is használják õket postai célokra, õk régebben a galambokat küldözgették a levelekkel, de ma már az
is kiment a divatból. De a varázslók valamiért már õsidõk óta megvesznek a baglyokért, ezért is próbálkoztak a
tenyésztésükkel, keresztezésükkel, hogy engedelmes háziállatot faragjanak belõlük… Több-kevesebb sikerrel
jártak, de közel sem voltak olyan eredményes postások, mint az én baglyaim! Azzal a gömbbel ott, fióka
koruktól kezdve hipnotizálom a baglyaimat, hogy öregségükig hûségesek legyenek a gazdájukhoz…
- De… de hipnotizálással, Muriel néni? – Hermione rosszallóan megcsóválta a fejét. - Így elvesztik az
egyéniségüket… azt akarja mondani, hogy a baglyaink valójában agyatlan zombik?

23
- Nem, nem, nem! Dehogy is agyatlanok! Épp ellenkezõleg! – tiltakozott a néni. – Az állat személyiségét nem
érinti a hipnotizálás, és semmit se ront az észbeli képességein. A hipnotizálás inkább megnöveli a baglyok
tudását, tanulási képességüket, csak hajlamokat ültet el bennük, magvakat, ha úgy tetszik, amiket a majdani
tulajdonosuknak kell kivirágoztatni azzal, hogy gondoskodik a baglyáról, és meghálálja a szolgálatait.
- De, ha a hûséges viselkedést is beléjük tápláljuk – kardoskodott a lány -, az már önmagában is befolyásolja a
személyiségüket, nem? Hiszen lehet, hogy egy példánynak épp az a legfontosabb személyiségi eleme, hogy nem
hûséges, hanem lázadó típus, akinek a szabadság a mindene… ez pont olyan, mint a házimanóknál. Az emberek
azt hiszik, hogy mind szolgalelkû, pedig vannak köztük olyanok, akik a szabadságra vágynak.
Ron látványosan a homlokára csapott, eltakarta a szemeit, és valami olyasmit motyogott, hogy majom. Harry is
rájött már, mire akar kilyukadni a lány: már megint a népfelszabadító elveit hangoztatja, és úgy látszik már a
baglyokra is ki akarja terjeszteni. Muriel néni ezzel szemben nem lett mérges a lányra, inkább érdeklõdéssel
figyelt minden szavára – úgy tûnik, örült, hogy ilyen értelmes beszélgetõtársra lelt.
- Nos, valóban van sok-sok igazság abban, amit mondasz, kis szívem, de meg kellene vizsgálnod másik oldalról
is ezt a témát! – magyarázta mosolyogva a néni. – Abban igazad van, hogy vannak olyan baglyok – és, mint
említetted, házimanók is -, akik szabadságra vágynak a szolgaélet helyett. Sokan úgy gondolják, hogy az ilyen, a
sorból kilógó példányok, lények nem végzik a dolgukat és ezért selejtnek minõsíthetõk. Én másként látom… Az,
hogy vannak lázadó példányok, a bizonyíték, hogy mennyire színes is a világ, milyen sok személyiség keveredik
és próbál együtt élni, ami sokszor nehéz, bonyolult és fájdalmas.
Az ilyen idomíthatatlan baglyok, vagy a ruháról álmodozó manók is hasznos tagjai a társadalomnak,
mindegyiküknek célja van – ez az, amit sok varázsló nem ért meg. Az ilyen példányokat nem megölni kell,
ahogy sok tenyésztõ teszi a selejtnek vélt állatokkal, hanem hagyni, hadd tegye azt, amit a lelke kíván. Én
szabadon eresztem õket…
- A többit meg még jobban rabszolgává teszi – Hermione kezdte egyre jobban belelovalni magát. - Kihasználja,
hogy ilyenek, hogy elfogadják a szolgaságot és…
- Így gondolod? – vágott közbe a néni kedvesen. – Vagy épp csak megadom nekik, amire vágynak?
- Erre nem vágynak! Ez… ez csak egy hajlam, amit az emberek kihasználnak…
- Hermónia, nézd…
- Hermione.
- Bocsánat… Kérlek, próbálj meg elrugaszkodni egy kicsit az emberi gondolkodásmódtól, és próbálj meg egy
vad fejével gondolkodni! Mire vágyik egy vadállat, aki az erdõben éli le az életét, ragadozókkal és
vetélytársakkal körülvéve? Nekünk, embereknek is tudnunk kell ezt, hiszen nagyon régen mi is közéjük
tartoztunk. Az ösztönökben ez bent marad…
Egy vad, mint egy bagoly arra vágyik, hogy legyen élelme, társa, utóda, és egy biztonságot nyújtó menedéke.
Erre és nem többre. A lázadó szellemû baglyok is ugyanerre vágynak, csak annyi a különbség, hogy nem
fogadják el az embert, aki ezt megadná nekik, inkább a saját erejükkel akarják megszerezni. A baglyok nem
vágynak vezetõkre, nem vágynak politikusokra, akik harcolnak a jogaikért… Még a gazdájukhoz leghûségesebb
baglyok is sokkal szabadabbak, mint te, vagy én. Ezen a hipnózis sem változtat. Csak elmélyíti a kapcsolatot az
ember és a madár közt… Hogy a madár jobban feleljen meg a levélhordásnak, és így, közvetve az ember is, hogy
megadja a baglyának a biztos helyet és élelmet.
- Nem minden állat ilyen… - kötötte az ebet a karóhoz Hermione, de már sokkal kisebb lendülettel, mint elõtte.
Látszott, hogy az idõs néni szavai elgondolkodtatják. – A néni is mondta… a baglyok buták. Mi van azokkal,
akik sokkal értelmesebbek? Majdnem, mint egy ember?
- A házimanókra gondolsz, igaz?
Hermione bólogatott.
- Nos, valóban, a manók kétségkívül képesek lennének arra, hogy felépítsenek egy társadalmat, mint a koboldok,
vagy… mint, mondjuk a sellõk. De az évszázadok során folyton együtt éltek a varázslókkal, akik feladatokat
adtak nekik. Nem voltak a rabszolgáik, inkább segítõik voltak… sokszor teljesen maguktól álltak egy mágus, sõt,
néha mugli szolgálatába. A manók úgy érezték, hogy a képességeik birtokában kötelességük segíteni
másoknak… Itt természetesen megint általánosítok, hiszen lehettek olyan manók, akiknek eszük ágában nem
volt segíteni senkin…
Hosszú idõ során mindkét fél, a manók és az emberek is hozzászoktak ehhez a szolga-úr viszonyhoz, és mikor a
varázslók világa intézményesült, elõbb a Varázsló Tanáccsal, majd a Mágiaügyi Minisztériummal, a házimanók
jelenlétét is intézményesíteni kellett. A manók elfogadták a varázslók döntését, ahogy elfogadták minden másban
is… Így kialakult ez a mai helyzet.
- Szóval a manók maguk akarták, hogy ilyen sorsuk legyen? Önmaguk döntöttek a rabszolgaság mellett? De hát
hogyan, én ezt nem tudom felfogni… ?
- Már megint egy ember fejével gondolkodsz Hermione! – figyelmeztette a néni. – Ahogy a baglyoknak, úgy a
manóknak is teljesen más szükségleteik vannak, mint egy embernek. A manók erre vágytak! Olyan képességeik
vannak, amik egy varázslónak sosem lesznek, semelyik varázslónak! Ott hoppanálnak, ahol akarnak, egyszerre
több, különbözõ varázslatot képesek végrehajtani pálcahasználat nélkül, kedvük szerint láthatatlanná

24
válhatnak… Ha valakinek ilyen ereje van, érezheti úgy, hogy muszáj segítenie másokon. Nem tud megülni a
babérjain anélkül, hogy tenne valamit. Biztos vagyok benne, hogy ezt az érzést ti is ismeritek, azok után, hogy
miket mûveltetek… Hallottam a pletykákat – mosolyodott el a néni.
- Kérlek, Hermione, észre kell venned, hogy minden teremtmények ezen a földön azt kellene tennie, amire
vágyik, úgy kellene élnie, ahogy a legjobban esik neki. Ez természetesen lehetetlen, de akarattal nem szabad
rontanunk a helyzetükön, csupa önös érdekbõl, vagy csak azért, mert azt hisszük valakirõl, hogy jobban tudjuk,
mi kell neki, mint õ maga!
Mint a baglyoknál, a különcöket, a lázadókat ebben az esetben is el kell engednünk. Õket sem szabad az
akaratuk ellenére olyan helyzetbe kényszeríteni, ami nem jó nekik. De ha most felszabadítanánk minden manót,
mert szerintünk a szabadság a legfontosabb nekik, ahogy minden teremtmények, az lenne a kegyetlenség. Az
lenne olyan, mintha rabságba taszítanánk õket. Megfosztanánk a vágyaiktól, attól az élettõl, amit megszerettek.
Hermione nem válaszolt, de némaságával igazolta, hogy végre megértette, miért vízbefúlt ötlet a M.A.J.O.M.
Amirõl azt hitte, jó tett, mert szabadságot ad, valójában elvette volna a manók életének értelmét. Lehet, hogy
fizikailag szabadok lettek volna, de minden cél, minden jövõ nélkül, ami sokkal rosszabb, mint párnahuzatot
viselni ruha gyanánt.
Ugyanekkor Harry is megértett valamit, amit fékezhetetlen dühe és szomorúsága miatt nem tudott elfogadni,
mikor Dumbledore-tól hallotta Sirius halála napján: Sipornak, akinek az élete az volt, hogy a hozzá közel álló,
szeretett Black-eket szolgálja, kínszenvedés volt a kitagadott Sirius szolgálata, s ugyanaz most neki az õ, Harry
szolgálata.
Harry hosszan gondolkozott a hallottakon és elhatározta magában, hogy ha ennek a rémálomnak valaha vége
lesz, ha a háború befejezõdik, keresni fog egy olyan varázslócsaládot Sipornak, akiket örömmel szolgál majd
élete alkonyán. Mert minden élet számít, minden élet értékes és figyelemre méltó, még az olyan is, mint Siporé.

25
5. fejezet
Tonks, a mentõangyal
Az élet a Prewett házban nagyon hasonlított a Black-ház belire, azzal a különbséggel, hogy kicsit nagyobb volt a
sürgés-forgás, hiszen nem csak a Fõnix Rendje tagjai tartották itt megbeszéléseiket, hanem az esküvõi
elõkészületek is felbolygatták az amúgy csendes, békés ház nyugalmát – amit Muriel néni egyáltalán nem vett
rossz néven. Harrynek kicsit deja vu érzése volt, mert a Black-ház takarítása helyett most az esküvõre való
készülés foglalta le minden percét, mint Ronnak, Hermionénak és Ginnynek. Fred és George sem tudta most
kivonni magát a munkából, mert Mrs Weasley rájuk parancsolt, hogy zárják be addig a boltot, amíg le nem zajlik
a ceremónia, valamiféle „betegség miatt zárva” indokkal. Az ikrek részérõl ez heves tiltakozást váltott ki és
rögtön elkezdték a „felnõttek vagyunk, nem parancsolsz nekünk” címû elõadásukat, de hamar bebizonyosodott,
hogy Mrs Weasley szigorú tekintete még mindig csodás eredményeket képes elérni.
Így Harryék nem maradtak magukra a munkában, aminek igazán örültek, mivel Mr és Mrs Weasley, Charlie és a
házban megforduló többi vendég mind-mind a Rend szolgálatában álltak, és feladatuk sokkal fontosabb és
sürgetõbb volt, mintsem ráérnének holmi esküvõk szervezgetésére. Harry pedig újsütetû szolidaritása miatt nem
parancsolta ide Siport, hogy végezze el helyettük a munkát. A kis csapat egyetlen segítsége Muriel néni volt, aki
felügyelte a takarítást, pakolást, kertrendezést.
Az ikrek kiharcolták maguknak, hogy a borospincét takaríthassák – Ron meggyõzõdése szerint azért, hogy ne
száradjanak ki a nagy munkában…
Harryék legelsõ feladata volt, hogy a ház nagy szalonjából kihordják a lim-lomot, régi bútorokat, rongyokat –
ugyanis a néni nem nagyon vette hasznát ennek a helységnek, s jobb híján lomtárnak használta. Sok bútor telis-
tele volt bagolypotyadékkal, ami megnehezítette a szállítást. Ginny javaslatára elõvették azokat a sárkánybõr
munkavédelmi kesztyûket, amiket elsõéves kortól kezdve viseltek a diákok növénytanon és bájitaltanon. A
kesztyû megkímélte õket az undok szennyezõdéstõl, de a nehéz munkában kezük hamar kiizzadt. A nagy, nehéz
bútorok egymás hegyén-hátán feküdtek, kusza összevisszaságban, ezért kézzel kellett kibányászni õket, a
varázslat itt nem segített. A lépcsõn lefelé már Hermione és Ginny lebegtették a szekrényeket, egészen addig,
míg Mrs Weasley meg nem látta, hogy egy szem lánya varázsolni merészel az iskolán kívül.
- Ugyan már anya! – tiltakozott a lány. – A Minisztériumban itt nem érzékelik, hogy én varázsoltam! És
különben is… bûbájtanból én vagyok a legjobb az egész évfolyamon…
- Nem érdekel, Ginny! – pörölt Mrs Weasley a lányával. - Megmondták, nem varázsolhat kiskorú az iskolán
kívül! Legjobb lesz, ha velem jössz, és segítesz megfõzni az ebédet.
Így a pakolást már csak Ron és Harry, a lebegtetést, pedig Hermione végezte – és a két fiú nem igazán örült
ennek. Ron azért nem, mert Ginny sokkal gyorsabb volt, mint Hermione, Harry pedig azért, mert a vörös hajú
lány közelében sokkal jobb kedvel ment neki a munka.
- És most mi legyen ezzel a hatalmas kupaccal? – kérdezte Hermione Muriel nénitõl, miután kihordták a lim-
lomot a ház elé az udvarra.
- Szerintem gyújtsuk fel… - javasolta Ron, de Muriel néninek más tervei voltak.
A bútorokat, ruhákat, kalitkákat, s minden egyéb nem varázsos holmit leröptettek a domb aljára a házhoz vezetõ
lépcsõ mellé, majd a néni bement a városba, hogy falragaszokat tegyen ki az érdeklõdõknek. Délutánra meg is
érkeztek a lomtalanításra a muglik, akik kedvtelve válogattak a még felhasználható holmik között.
Másnap a szalon takarítását egy váratlan esemény szakította félbe – váratlan volt, mert a nagy munkában teljesen
megfeledkeztek róla: a roxforti levelek érkezése. Harry, Ron és Hermione puszta megszokásból nyitották ki a
borítékokat, hogy elolvassák McGalagony igazgatónõ sorait. Mikor Mrs Weasley is megtudta, hogy megérkeztek
a levelek, Harrynek feltûnt, hogy az asszony mély hallgatásba burkolózott és egész nap kerülte a társaságot.
- Mondd csak Ron, anyukád már tudja, hogy nem mész vissza az iskolába? – kérdezte Harry.
Barátja nagyot sóhajtott, mielõtt válaszolt:
- Igen, tudja… Kész tények elé állítottam, miután hazajöttünk – ez volt az elsõ dolgom. Nem mondom, rendesen
kiborult… De most már nyugodtabb valamivel.
- És… és azt tudja, hogy mit fogunk csinálni?
- Dehogyis! Azt hiszed, elmondtam neki? – suttogta Ron Harry fülébe. - Sokkot kapott volna! Csak annyit tud,
hogy elutazunk, és sokáig nem leszünk itthon… Igazából ezzel még meg is nyugtattam, mert azt hiszi, hogy a
háború elöl, így biztonságban leszünk…
Harry bólogatott és úgy vélte, Ron tényleg jól adta elõ a terveiket. Ennek ellenére kissé rosszul érezte magát,
hogy ilyen veszélyes útra mennek, s közben Mrs Weasley azt fogja hinni, hogy biztonságban vannak.
- Hermione, te mit mondtál otthon? – fordult Ron a lányhoz.
- Nekem könnyen ment! – legyintett Hermione. – Azt mondtam, hogy halasztok egy évet a suliban és inkább
elutazom tapasztalatot gyûjteni, ami… végül is, igaz, bizonyos szempontból – tette hozzá mosolyogva a lány.

26
- Az… bizonyos szempontból – Harry és Ron összevigyorogtak, és az járt a fejükben, hogy Hermione vajon
képes lenne-e valamit nem a tanulás és tapasztalat szerzés oldaláról megközelíteni.
A szokásos tankönyvlista mellé Ron és Harry egy hoppanálási vizsgapapírt is kaptak, amin a következõ
sablonszöveg állt:

Tisztelt vizsgázó!

Kérjük, hogy az esedékes hoppanálás-vizsga következõ, augusztus 9. szombati napra kitûzött

idõpontján, de. 6 órakor jelenjen meg a londoni Mágiaügyi Minisztérium Mágikus Közlekedésügyi
Fõosztályán a Hoppanálási Vizsgaközpontban. Kérjük továbbá, hogy a vizsgára hozza magával a
mellékelt értékelõlapot, és elõzõleg töltse ki a személyes adatokat.
Üdvözlettel:
Wilkie Derreng
hoppanálási vizsgabiztos

- Addig már csak hat nap! – mondta Ron elsápadó arccal. A fiúnak nem sikerült legelsõ, április 21-i vizsgája,
ezért érthetõ módon kissé aggódva tekintett az újabb megmérettetés elé.
- Ne aggódj, most biztos sikerülni fog – nyugtatgatta Hermione -, a múltkor is csak egy apróságon múlott…
- Apróság… persze… - morogta a fiú. – Te összevissza sikoltoztál, amikor a második gyakorláson hátrahagytad
egy hajtincsedet… az én szemöldököm az apróság…
Harryt a legkevésbé sem izgatta a hoppanálás vizsga, egyrészt, mert már elég jól ment neki, másrészt az se
zavarta volna, ha megbukik, és nem kap jogosítványt.
- Ki lehet az új sötét varázslatok kivédése tanár? Milyen könyvet írt elõ? – kérdezte Harry Ginnyhez fordulva.
A lány átfutotta a tankönyvjegyzékét, és elgondolkodva ráncolta a homlokát.
- Nem látom… nincs SVK-s könyvünk…
- Lehet, hogy törölték a tantervbõl, azok után, hogy annyi szörnyûség történt a tanárokkal – vetette fel Hermione.
- Várj csak! – szólalt meg Ron. – ezt itt nem olvastátok?
Ron McGalagony levelének aljára mutatott, ahol a szokásos szöveg után egy további értesítést lehetett olvasni.
- Figyeld: „… ez úton tájékoztatjuk a kedves diákokat, hogy a sötét varázslatok kivédése tantárgyat töröltük a
tantervbõl, helyette a mágikus önvédelem címû kurzust fogják tanulni a diákok a bûbájtan keretein belül, emelt
óraszámban elsõ évtõl hetedikig.” – Mágikus önvédelem? Mi értelme egy puszta névváltoztatásnak?
- Így akarnak védekezni az átok ellen… - vetette fel Harry. – Voldemort megátkozta a sötét varázslatok kivédése
tantárgyat, szóval, ha megváltoztatják a nevét, talán nem fog hatni az átok.
- Mi…? Voldemort átkozta meg a tantárgyat? – döbbent meg Ginny.
- Ja, persze, te nem tudtad… - kapott észbe Harry. – Voldemort eleinte nagyon akarta azt a tantárgyat tanítani, és
mikor Dumbledore visszautasította, elátkozta az egészet.
- Hû… akkor nem csoda, hogy minden tanár pórul járt…
- Azért nem mind… – morogta Harry és Piton járt az eszében, majd fogcsikorgatva hozzátette: – még…
Aznap folytatták a szalon csinosítását: felmostak, port töröltek, pókhálóztak, felállítottak két hatalmas asztalt, és
hozzá a sok-sok széket a vendégek fogadására.
Másnap következett a kert rendbetétele, lenyírták a füvet, kigazolták a virágágyást, törpementesítették a bokrok
tövét és formára nyírták a sövényt. Az egész munka végére tisztességesen elfáradtak és kiadós izomlázuk lett. Ha
Harry korábban azt hitte, hogy könnyebb dolguk lesz, mint a Black-házzal, be kellett látnia, hogy tévedett. Az új
fõhadiszállás legalább annyira kifárasztotta õket, igaz, legalább nem kellett az undok kártevõkkel – doxikkal,
tündérmanókkal - hadakozniuk.
A Rend tagjai közül szinte mindenkit ismertek, csak egy-két új ember volt, aki megfordult a házban. A
legsûrûbben Lupin, Tonks és Mordon jártak a fõhadiszálláson, aminek Harryék nagyon örültek. Mindazonáltal a
tanácskozások szigorúan titkosak voltak és ezekre Harryt, Ront, Ginnyt, Hermionét és az ikreket továbbra sem
hívták meg. Igaz, az ikrek nem vették ezt rossz néven, volt nekik dolguk elég a háború nyomon követése nélkül
is, Harryéket viszont annál rosszabbul érintette ez. Lupin még mindig tartotta magát ahhoz, hogy a Fõnix
Rendjének csak nagykorú, a Roxfortban végzett emberek lehetnek a tagjai, s ennek a társaság egyik tagja sem
felelt meg.
- Anya van a háttérben, az tuti! – jegyezte meg Ron mérgesen, mikor becsapták elõttük a dolgozószoba ajtaját,
ahol a tanácskozások folytak. – Megkérte Lupint, hogy ne engedjen minket a Rendbe… ez az egész „nem jártad
ki a Roxfortot” - dolog egy nagy hülyeség, egyáltalán nem vall Lupinra…
Harry ebben nem volt olyan biztos, de abban egyetértett Ronnal, hogy Mrs Weasley bizonyosan megragadna
minden alkalmat, csak hogy kivonja gyerekeit a háborúból, és Harry ezért nem hibáztatta az asszonyt – igaz,
nem is örült neki.
Csalódottan indultak vissza dolgozni, mikor Hermione megállította õket:

27
- Várjatok csak! – szólt és közel ment az ajtóhoz. – Lehetséges volna…?
- Micsoda? – kérdezte Ron.
- Nem hallottam azt a cuppanó hangot, ami lepáncélozza az ajtót – közölte suttogva a lány.
- Hah! Akkor lehet, hogy a telefül bejut a résen… - Ron a zsebében kotorászott, és csakhamar elõhúzott egy-két
hosszú, hússzínû zsineget. Az elõzõ évek tapasztalatai miatt Ron mindig magánál hordott néhányat ikerbátyjai
találmányából, amivel könnyen kihallgathatók titkos tanácskozások, akár zárt ajtók mögül is. Ron példáján
Harry is elõvette a saját telefülét, és meg se lepõdött azon, hogy Ginny kezében is ott volt egy.
- Tessék, itt van egy… - adta át Ron a másik telefület Hermionénak, majd mind odalapultak az ajtóhoz és
alácsúsztatták a zsinegek végét.
Türelmesen vártak mikor szólalnak meg a beszédfoszlányok, a tanácskozás részletei, de nem hallatszott semmi.
Harry nagyon jól tudta, még ha suttogva is beszélnek és a szoba tõlük távol esõ végében vannak, akkor is úgy
kellene hallaniuk mindent, mintha közvetlenül mellettük állnának. Egy árva neszt, lépteket, suttogást, semmit se
hallottak.
- Nem értem… pedig mûködnie kéne… - Ron teljesen tanácstalan volt.
- Várj egy picit – Ginny az ajtóra tapasztotta a fülét, majd finoman koppantott egyet rajta. Az ajtó normális
koppanó hangot adott. Ginny megvonta a vállát. – Pedig tényleg nincs lepáncélozva… Harry, mit csinálsz!?
Harry megunta a tétova várakozást, pálcáját a kulcslyukra szegezte és kinyitotta a zárat. Az ajtó nyikorogva
kitárult, Harry pedig gondolkozás nélkül belépett. Döbbenten vette észre, hogy a szobában egy teremtett lélek
sincs. A bezárt ablakon álmosan sütött be a délutáni napfény, amit a szép tükrök szórtak szét a szoba minden
sarkába. Ron, Hermione és Ginny is beléptek a szobába tátott szájjal.
- Mi a…?
- Hová tûntek mind?
- Talán nyílik innen egy titkos szoba – vetette fel Ginny.
- Nem, az lehetetlen – rázta meg a fejét Hermione. – Minden oldalról szobák veszik körül ezt a helységet, és
mind ismerjük. Az egyik felén a szüleitek szobája van, a másikon meg Muriel nénié, és mindegyiket láttuk. Ott
nem lehetnek…
- Talán a szekrényben vannak és megnövelték tértágító bûbájjal! – mondta Ron, és már nyitotta is a gardrób
ajtaját… de abban csak egy szürke talár és pár törött üveg volt, semmi több.
- Ez azt jelenti, hogy nem is itt vannak… - gondolkozott hangosan Hermione.
- Hû, de okos vagy! Ezt egymagad találtad ki? – gúnyolódott Ron.
- Úgy értem, hogy nem itt, a házban, hanem valahol másutt – morogta a lány.
- Vagyis dehoppanáltak?
- Nem, Ginny, itt nem lehet dehoppaná…
- Jó, jó!... Úgy értem, akkor zsupszkulcsot használtak?
Hermione homlokráncolva gondolkozott a rejtélyen.
- Talán… - mondta lassan. – De az is lehet, hogy máshogyan mentek el. Mondjuk, mint a King’s Cross
pályaudvaron az a fal, ami a 9 és ¾-ik vágányra vezet… Lehet, hogy mikor átléptek a dolgozószoba ajtaján, egy
másik helyre kerültek, amit mi nem láttunk… egy titkos helyre. Az is lehet, hogy nem mentek messze, de
meglehet, hogy az ország másik végében vannak…
- De mi van, ha…
- Jaj, hagyjátok már! – csattant fel Harry idegesen. – Nem látjátok? Túljártak az eszünkön! Semmibe sem
leszünk beavatva, amíg õk nem akarják! De jól van, akkor õk se lesznek beavatva semmibe!
- Nem gondolod, hogy egy kicsit gyerekes vagy? – torkolta le Hermione.
Harry sóhajtott egyet. Rosszul vette fel ezt a mellõzést, a két évvel ezelõtti állapotot juttatta eszébe, mikor a
Rend és barátai semmirõl se tájékoztatták a nyári szünet alatt. Ennek ellenére elszégyellte magát elõbbi
kirohanása miatt. Csak most vette észre, milyen kicsinyes volt.
- De igen… bocs. Menjünk innen. Folytassuk a sövénynyírást.

Szombaton Harry és Ron a változatosság kedvéért kora hajnalban kelt, hogy idõben odaérjenek a hoppanálás
vizsga kitûzött idõpontjára. Reggel ötöt mutatott a gyûlölt ébresztõóra, mikor a két fiú félálomban mosakodott és
öltözködött. Mikor beléptek a konyhába, hogy elfogyasszák a szegényes reggelit – tea és pirítós volt csupán,
mert Charlie tapasztalatból tudta, hogy hoppanálás elõtt nem ajánlott degeszre tömni magát az embernek -, Mrs
Weasley rájuk parancsolt, hogy azonnal öltözzenek át normális ruhába, nem mehetnek vizsgázni farmerben és
pólóban. Így Harry és Ron még unottabb képpel másztak vissza az emeletre, hogy talárba öltözzenek.
- Hogyan fogunk Londonba menni? – kérdezte Ron miközben fejét támasztotta és tömte magába a szikkadt
pirítóst.
- Hopp-porral mentek a kandallón át – válaszolta Mrs Weasley.
- Azért kellett átöltöznünk, hogy most összekormozzuk magunkat? – csóválta a fejét Ron.

28
- Jó reggelt, jó reggelt! – köszöntötte õket a mindig vidám Muriel néni, aki ekkor lépett a szobába. –
felkészültetek a megmérettetésre?
A két fiú válaszul kórusban mordult egyet.
- Na, fel a fejjel, biztos sikerülni fog! – bíztatta õket a néni. – Nem olyan nagy szám az a hoppanálás!
Emlékszem, nekem már az elsõ gyakorláson sikerült, igaz akkor még sokkal jobb tanárunk volt, nem az Derreng,
az a hozzá nem értõ pancser! Nyugalom, majd én helyettetek is izgulok az ajtó elõtt, amíg bent lesztek, aztán, ha
végeztetek…
- Hogy-hogy? A néni is velünk jön? – kapta fel a fejét Harry.
- Igen, igen. Nem mondtam még?
- Mi dolgod van neked a Minisztériumban, Muriel néni? – kérdezte Ron csodálkozva.
- Kis ez – kis az – válaszolta titokzatosan a néni és többet egy szót sem volt hajlandó beszélni a témáról. –
Nektek most a hoppanálásra kell koncentrálnotok!
Miután lenyomták a pirítóst és legurították a kevéske teát, Harry és Ron a kandallóhoz lépett, majd Muriel néni
eléjük tartott egy díszes fadobozkát, amiben a csillogó hopp-port tartotta. Vettek egy marékkal a porból és a
tûzbe hajították, amitõl a lángok zöldes színûre színezõdtek. Ron belépett a tûzbe, kimondta úti célját és eltûnt.
Õt követte Harry, aki kicsit viszolygott az utazás ezen formájától, a rossz tapasztalatok miatt, de õ is sikeresen
megérkezett a Mágiaügyi Minisztérium átriumába.
Az átrium nagyon megváltozott, mióta legutóbb itt járt – nyilván, mivel akkor porig rombolták az egészet. Az
ugyancsak lerombolt Mágikus Testvériség Szökõkútja megüresedett talapzatára nem kerültek vissza a hatalmas
arany szobrok, melyeket a Voldemort elleni ádáz küzdelemben Dumbledore professzor uszított ellenfelére.
Eltûntek, akár a professzor…
A pávakék mennyezeten még mindig szüntelenül ott táncoltak az arany szimbólumok, de a régen fényesre
csiszolt fapadlót rendesen elhanyagolták: kopott, fénytelen, szálkás volt, a falakon itt-ott pókháló lógott, amiket
pár éve még szorgos kezek takarítottak, hogy Nagy-Britannia varázslóinak évszázados múltra visszatekintõ
kormányzószerve mindig dicsõségesen ragyogjon, ha fogadja a betévedõ vendégeket. A mostani állapot azonban
a válságos idõszakot tükrözte, mikor az embereket már nem érdekli a pompa, a kellem és a külcsín – csak a
túlélés és a gyõzelem. Ez a háborús minisztérium volt.
Nem változott azonban az emberek sürgõ-forgó színes tömege, akik az átrium távozó és érkezõ kandallóinál
sorakoztak, s a Harry mögé érkezõ Muriel néni már terelte is tovább a két fiút, hogy ne tartsák fel az ideges
tömeget. Elsõ útjuk a Biztonsági Õrszolgálathoz vezetett, ahol a pávakék taláros õr regisztrálta a fiúk pálcáit.
Mikor Muriel néni pálcáját vizsgálta, felpillantott annak tulajdonosára, s a csodálkozó felismerés ült ki az arcára.
- Miss Prewett! – kiáltott fel. – De örülök, hogy viszont látom! Régen járt felénk…
- Igen, sok volt a dolgom – mondta mosolyogva a néni a nyilvánvaló hazugságot és visszavette a pálcáját. –
Ahogy most is, úgyhogy megbocsásson…
Azzal tovább álltak és elindultak az aranyrácsos kapun túl a felvonók felé, és beálltak az egyik elõtt kígyózó
sorba. Fejük felett halványlila papírrepülõk köröztek, melyekrõl Harry tudta, hogy a minisztérium házon belüli
üzenetei, a különbözõ ügyosztályok közti kommunikáció eszközei.
Harry Ronra nézett, s látta, hogy barátja ugyanúgy meglepõdött az elõbbi furcsa üdvözlésen, mint õ.
- Mond csak, Muriel néni… - kezdte Ron, de egy erõteljes hang félbeszakította.
- MURIEL! Tyûha! – kiáltotta egy szakállas férfi a szomszédos lift elõtt várakozók csoportjából. Átverekedte
magát az emberek sokaságán és kézcsókkal üdvözölte a mosolygó, majd elpiruló Muriel nénit.
- Á, kedves Arnold! Régen találkoztunk.
- Mennyi is? Tizenhét éve? Muriel, te gyönyörûbb vagy, mint valaha!
Lassan mások érdeklõdését is felkeltette a jelenet, s néhány idõsebb boszorkány és varázsló csatlakoztak
Arnoldhoz, hogy lelkesen üdvözöljék a nénit. Egyesek teljesen közvetlenül közeledtek, mások meg különös
tisztelettel köszöntek a néninek. A fiatalabb hivatalnokok és dolgozók viszont értetlenül álltak az események
elõtt, akárcsak Harry és Ron. Fogalmuk sem volt róla ki ez az idõs hölgy, s ahogy Harry Ron döbbent arcára
nézett, rá kellett jönnie, hogy nekik is új ez a helyzet.
A további lelkes üdvözlésektõl a lift érkezése mentette meg Harryéket. A felvonó ajtaja nyikorogva kitárult és õk
beléptek néhány másik varázslóval és boszorkánnyal együtt. Muriel néni gyorsan megnyomta a hatodik emelet
gombját. A lift megindult felfelé, s hamar meg is érkeztek, lifttársaik mind a felsõbb emeletekre igyekeztek.
- Hatos szint, Mágikus Közlekedésügyi Fõosztály; Hop Hálózati Felügyelet, Seprû-ellenõrzési Hivatal,
Zsupszkulcs Felügyelet és Hoppanálási Vizsgaközpont – jelentette be a monoton hang.
A hármas kiszállt a liftbõl, és Muriel néni vezetésével Harry és Ron végigmasírozott a Fõosztály hosszú
folyosóján. A fehérre meszelt falak mentén jobbra-balra ajtók nyíltak irodákba, az alosztályokhoz, vagy
raktárakba, seprûtárolókba. Néhány ajtó nyitva volt, ezeken Harry és Ron önkéntelenül is érdeklõdve lesett be.
Az egyik nagy teremben több seprût láttak a levegõben lebegni, s alattuk szürkébe öltözött varázslók
vizsgálgatták nagyítókkal és aranyszínû pálcákkal a röp-mûveket. Harry gyanította, hogy ez lehet a Seprû-
ellenõrzési Hivatal.

29
Befordultak egy sarkon, ahol a folyosó ketté ágazott, s hamarosan megérkeztek egy fekete ajtóhoz, ami elõtt már
pár fõs csoport várakozott. Az ajtón kis arany tábla hirdette: „Hoppanálási Vizsgaközpont”. A várakozó emberek
közt Harry jó néhány ismerõs arcot látott, köztük a nagyon mogorva Blaise Zabini-t, és Millicent Bulstrode-ot,
akiket Harryék egy goromba fintorral köszöntöttek, Ernie Macmillant, aki bátorítóan ölelte a sápatag Susan
Bonest, még néhány hollóhátas lányt és fiút, és…
- Neville! – kiáltott fel Ron. - Teljesen elfelejtettem, hogy te is most vizsgázol!
- Szia Ron, szia Harry! – mosolygott a kövérkés, kerek képû Neville, majd Harryék kísérõjére tévedt a szeme. –
Csókolom! Miss Prewett? A nagymamám mesélt önrõl… nagyon örülök.
- A nagymamád, kis drágám? – kérdezte mosolyogva a néni. – És ki a te nagymamád?
- Augusta Longbottom… itt van õ is a Minisztériumban, elkísért, de visszament az átriumba, ott vár rám.
- Longbottom… Longbottom… - gondolkozott a néni. – Az édesapád és édesanyád aurorok voltak, igaz?
Neville bólogatott.
- Oh, nagyon sajnálom, ami velük történt… hallottam hírét.
- Öhmm… igen… - Neville zavarba jött, ahogy mindig, ha a szüleit hozzák szóba.
- Na fiúk, nekem most mennem kell. Van egy kis dolgom – jelentette be a néni.
- Dolgod…? De áruld már el, hogy… - Ron megint nem tudta befejezni a mondatot, mert Muriel néni már
sarkon is fordult és elsietett a liftek felé.
Harry és Ron rögtön Neville felé fordultak és kezdték nagyon ostobán érezni magukat.
- Neville, te honnan ismered a nagynénémet? – tette fel rögtön a kérdést a vörös hajú fiú.
- A nagymamám mesélt róla… régen itt dolgozott a Minisztériumban és nagyon befolyásos boszorkány volt…
De mért kérded? Te nem tudod?
- Nem! – vágta rá idegesen Ron. – Fogalmam se volt róla, hogy a Minisztériumban dolgozott.
- Mi van Potter, már kísérõ kell, hogy idetalálj, vagy csak félsz egyedül betenni a lábad a Minisztériumba? –
hallatszott Blaise Zabini gúnyos hangja.
- Mért kéne félnem? Mert te itt vagy? – kérdezett vissza Harry s közben Ronnal együtt megmarkolták pálcáikat
talárjuk alatt.
- Gondoltam az után, ami a keresztapucikáddal törté…
Harry villámgyorsan mozdult. Elõrántotta a pálcát és Zabini torkának nyomta, mielõtt még a mardekáros fiú
agyáig eljutott volna a gondolat.
- Csak próbáld meg befejezni és esküszöm, úgy megátkozlak, hogy a takarítóknak kell összekaparniuk a
darabjaidat – sziszegte Harry dühösen.
Zabini védekezõleg feltartotta a karjait és hátrébb húzódott. Harry is leengedte a pálcát és visszafordult Ron és
Neville felé.
- Ez szép volt! – mondta elismerõen Neville. – Szinte nem is láttam, hogy… vigyázz!
BUMM!
Harry azonnal megpördült a figyelmeztetésre, de csak azt látta már, amint Zabini kissé megpörkölõdött
szemöldökkel fekszik a hátán és csodálkozva mered a pálcájára.
- Köszi Ron… - motyogta Harry.
- Nem csináltam semmit! A pálcájával történt valami…
- Visszafelé sült el, mikor meg akarta átkozni Harryt – magyarázta Susan Bones, akit láthatóan jobb kedvre
derített az iménti közjáték. – Nem tudtad, hogy nem lehet átkozódni a minisztériumban, Zabini? Ha a biztonsági
szolgálat leellenõrizte a pálcádat, egy bûbáj megakadályozza, hogy átkot szórj vele.
A társaság vidáman nevetgélt a mardekáros fiú balszerencséjén, mikor egy vékonyka hang szólalt meg
mögöttük:
- Jöhetnek hölgyeim, uraim, ideje vizsgázni. Csak szaporán kérem, nem érek rá egész reggel. Fiatalember, szedje
össze magát – tette hozzá a töpörödött Wilkie Derreng, mikor meglátta a földön fetrengõ Zabinit.
Fél óra múlva léptek ki az ajtón, Harry és Ron mindketten fülig érõ szájjal, kezükben az értékelõ lapot
szorongatva. Elbúcsúztak Neville-tõl és a liftek felé vették az irányt. Muriel néni itt várta õket.
- Úgy látom sikerült – mondta a néni, mikor megpillantotta a vigyorgó fiúkat.
- Muriel néni, nem is mondtad, hogy régen a Minisztériumban dolgoztál – kezdte Ron azonnal, hogy
megpillantotta nagynénjét. Egész idõ alatt ez járt a fejében, ezért minden erejét latba kellett vetnie, hogy a
hoppanáláskor csak arra koncentráljon, de az erõfeszítés meghozta a gyümölcsét.
- Az már nagyon régen volt, még a te születésed elõtt Ron – válaszolta a néni tõle szokatlanul komor arccal. –
Sokáig dolgoztam a Minisztériumban, még az a megtiszteltetés is ért, hogy ügyosztályt alapíthattam.
Megérkezett a lift és mindhárman beszálltak. Muriel néni megnyomta az egyes gombot, ami a Minisztérium
legfelsõ szintjére vitt, de Harry még sosem járt ott, nem tudta, milyen ügyosztály található azon az emeleten.
A liftben rajtuk kívül még egy szemüveges, fiatal, szõke boszorkány is utazott, irathalommal a kezében. Õ
azonban hamarosan kiszállt az ötödik emeleten, a Nemzetközi Máguskapcsolatok Fõosztályán.
- És mi történt, hogy ott hagytad õket? – kérdezõsködött tovább Ron, mikor újra megindult a lift.

30
- Ó, belefáradtam a bürokratikus vérszívásba, meg aztán át kellett adni a stafétabotot a fiatalabb nemzedéknek…
De most azt hiszem, ideje visszajönnöm a pihenésbõl. Az különben sem nekem való…
- Újra dolgozni fogsz a Minisztériumban? – csodálkozott Ron.
- Legalábbis remélem, hogy visszavesznek. Van néhány holmim, amit annak idején itt hagytam, és most talán jó
hasznát fogjuk venni.
A lift közeledett az elsõ emelethez, s Harry már sejtette, hogy hová tartanak. Ekkor eszébe jutott valami, amit a
néni még nem említett:
- Öhmm… azt nem tetszett mondani, hogy melyik Fõosztályon dolgozott, Muriel néni?
A lift nyikorogva megállt és kitárult az ajtó.
- Minisztériumi Titkárság – hallatszott a fülke tömör tájékoztatója.
- A Rejtély- és Misztériumügyin – válaszolta a néni, majd kilépett a liftbõl és megindult a rövid folyosón, maga
mögött hagyva az elképedt Ront és Harryt.
A folyosó pár méter után kékre festett elõszobává szélesedett, és egy nagy, vöröses ajtó zárta le, melynek két
oldalán lovagi páncélok strázsáltak. Harry igencsak meglepõdött a fura õrségen – rögtön erre gondolt, de esze
hamar megsúgta neki, hogy a páncélok valószínûleg csak dekorációs célokat látnak el, ahogy a Roxfortban is.
A fal mentén fogasok és kis pad feküdt, fölötte piciny aranytáblán a felirat: „Kérjük vendégeinket, hogy
kabátjukat és süvegüket hagyják itt”. A fiúk az utasítás szerint levetették talárjukat, majd Muriel néni után
beléptek a vörös ajtón. A szobából újabb három-három ajtó nyílt, melyek egyike Rufus Scrimgeur, mágiaügyi
miniszter irodájába, a második Dolores Umbridge, a minisztériumi hivatal államtitkárának dolgozószobájába, a
harmadik, pedig Cornelius Caramel-ébe vezetett – a titulus itt nem volt feltüntetve.
A szobába belépve azonban legelõször a széles íróasztalnál ülõ fiatalemberre figyeltek fel mindhárman, aki nem
volt más, mint a Weasley család „fekete báránya”, Percy.
- Szervusz Percy! – köszöntötte Muriel néni kedvesen a fiút, ahogy nagynénihez illik. Semmi jelét nem mutatta,
hogy neheztelne Percyre, nem úgy, mint Ron és Harry, akik makacsul hallgattak.
- Jó reggelt, Miss Prewett – mondta Percy szenvtelen hangon, amire Ronnak ökölbe szorult a keze -, azonnal
szólok a miniszter úrnak.
Percy kimérten felállt az asztaltól, felettese irodájának ajtajához sétált és bekopogott. – Igen? – hallatszott
bentrõl a hang. Percy benyitott az ajtón.
- Miniszter úr, Miss Prewett és Harry Potter megérkezett.
- Igen, engedje be õket…
Erre már Muriel néni is összeráncolta a homlokát – honnan tudta a miniszter, hogy Harry Potter is vele lesz?
Percy kitárta az ajtót a néni és Harryék elõtt, de mikor Ron is belépett volna barátja után, Percy megállította.
Mielõtt becsukódott az ajtó, Harry barátjára nézett és látta, hogy Ron legszívesebben kicsavarná Percy kezét,
amivel hozzáért.
- Á, kedves Muriel! Örülök, hogy látom… és téged is, Harry.
Muriel néni viszonozta az udvarias formaságot, Harry azonban csak biccentett. A miniszter intésére helyet
foglaltak az elõkészített vörös bársonyszékeken.
A miniszter irodája igen tágas helyiség volt, a falakon vörös drapéria feszült, a fényes fapadlón méregdrága
perzsaszõnyeg nyúlt végig a szobán. A mahagóni íróasztal mögött terjedelmes ablak foglalta el a fal nagy részét,
attól jobbra egy míves kandalló, balra, pedig iratszekrények tornyosultak. A falakon körbe elhunyt miniszterek és
miniszter asszonyok portréi voltak láthatók.
- Nos, megkaptam a levelét, Miss Prewett - kezdte a mondandóját a férfi -, de azt nem közölte, hogy milyen
ügyben óhajt beszélni velem.
- Szeretném, ha visszavenne a munkába a Misztériumügyi Fõosztály dolgozójaként – jelentette be kertelés nélkül
a néni. – Úgy vélem, ebben a zavaros idõben minden elérhetõ emberre szükségük van.
Rufus Scrimgeur rézkeretes szemüvege fölött figyelte a néni arcát, s közben néha szinte észrevétlenül Harryre
pillantott.
- Miért pont a Misztériumügyi Fõosztályra? Azon az ügyosztályon elég munkatársunk van, sokkal nagyobb
szükségünk lenne emberekre a Varázsbûn-üldözési Fõosztályon…
- Azért, kedves Mr Scrimgeur, mert a képességeimet így tudnám a legjobban a Minisztérium szolgálatába
állítani.
- Miss Prewett, remélem, megérti, hogy most elsõsorban azokra a területekre várunk új munkaerõt, amik a
bûnüldözést segítik elõ, és a Misztériumügyi Fõosztálynak nem feladata a Tudjukki utáni nyomozás…
- Elég baj – mondta a néni és türelmesen várakozva nézett a miniszterre.
Scrimgeur egy elõre kikészített aktát lapozgatott, miközben láthatóan Muriel néni ajánlatán töprengett.
- Miss Prewett, ön a Misztériumügyi Fõosztály dolgozója volt 1956 márciusától egészen 1979 novemberéig,
mikor is váratlan elhatározással nyugdíjba vonult, azt azonban nem magyarázta meg, miért – Scrimgeur kérdõn
tekintett Muriel nénire, aki észbe kapott, és rájött, hogy a Miniszter valami választ vár.
- Oh, hát akkor sem magyaráztam meg, kedves miniszter úr, mibõl gondolja, hogy most válaszolok rá?
A miniszter elmosolyodott, de csak úgy, mint egy éhes oroszlán, ami a prédájára les.

31
- Tudja, én akkor az Auror Parancsnokságon voltam alparancsnok, s emlékszem, hogy az akkori vezetés,
Bartemius Kupor, Cornelius Caramel és a többiek körében az a pletyka járta, hogy hirtelen elhatározásának köze
lehet a Zárt Teremhez…
Scrimgeur megint várakozott kicsit, de Muriel néni nem szólt egy szót sem, csendesen hallgatta a miniszter
fejtegetését, nem erõsítette és nem is cáfolta meg – aminek a férfi láthatóan nem örült.
- Történt valami abban a teremben, amit senkinek nem volt hajlandó megmagyarázni, igaz? – folytatta kissé
nagyobb lendülettel a miniszter. – Még magának, Dumbledore-nak sem, aki, ha jól emlékszem hosszan faggatta
kegyedet, miért is rendelt el 3-as fokú biztonsági elõírást arra az ajtóra, amit azóta sem nyitottak ki… és csak úgy
emlegetik: a Zárt Terem.
- Arra gondol, hogy a Zárt Terem miatt jöttem most vissza, kedves Mr Scrimgeur?
- A termet akkor zárta le, mikor Tudjukki hatalma teljében volt, és most, hogy újra erõsödik…
- Áh, szóval erõsödik! – Muriel néni most elõször vágott bele a miniszter szavaiba. – Az újságoknak nem ezt
nyilatkozta…
- Most nem ez a lényeg! – csattant fel Scrimgeur. – Az a fontos, hogy maga nyilvánvalóan Tudjukki miatt jött
vissza, méghozzá a Fõnix Rendje parancsára, egy olyan társaságéra, amit nagyrészt a saját aurorjaim alkotnak, és
még õk sem hajlandók beavatni a részletekbe!
- Az rossz lehet, kedves, jó miniszter… - mondta csendesen az idõs hölgy. – Nem lehet jó, hogy még a saját
emberei sem bíznak a vezetésben…
- Maga ezt viccesnek találja!? – fröcsögte a miniszter.
- Nem, dehogy, uram… Kérem, nyugodjon meg! – a néni felállt, s Harry követte a példáját. – Azt hiszem, itt
nincs több dolgunk. Ha a Minisztérium nem tart igényt a szolgálataimra, nem erõszakolom rájuk a
társaságomat… Menjünk Harry!
Muriel néni Harryvel a nyomában elindult az ajtó felé, de a miniszter hangja megállította.
- Visszaveszem az állományba, Muriel. A Misztériumügyire… de van egy ára.
Harrynek egyáltalán nem tetszett a hangsúly, ahogy Scrimgeur beszélt. A falon függõ festmények némán
hallgatták a jelenetet.
- Igazán? És mi lenne az? – kérdezte a néni.
Scrimgeur felállt, és az íróasztalt megkerülve eléjük sétált.
- A Fõnix Rendje minden titkába, minden tervébe beavatnak. És mostantól az Auror Parancsnokság irányítása alá
rendelik.
- Ne legyen nevetséges! – emelte fel a hangját most elõször a néni. – A Fõnix Rendjének épp az a lényege, hogy
a Minisztériumtól függetlenül mûködik! Ha az egyik összeomlik, akkor is mûködhessen a másik!
- Egyszóval nem? – kérdezte kimérten a miniszter.
- Természetesen nem – hangzott a határozott válasz.
Egy percig a miniszter és a néni farkasszemet néztek, Harry pedig egy pillanatig azt hitte, hogy Scrimgeur
mindjárt nekik ugrik, mint valami vérszomjas oroszlán.
- Nem vagyok meglepve, hogy ezt válaszolta… - kezdte a miniszter, és hangja megint felöltötte azt a reszelõs,
baljós hangzást, ami nagyon nyugtalanította Harryt. – Nos, ez esetben nem tehetek mást. Attól tartok, Mr Potter
nem távozhat innen az engedélyünk nélkül.
- Micsoda!? – kiáltott fel a néni.
- Jól tudjuk, megbízható forrásból, hogy Mr Potter alkalmazta a tiltott Cruciatus-átkot egy emberen, ami, még
olyan esetben is, mint az átriumban lezajlott ütközet, aligha nevezhetõ önvédelemnek… És, mivel Harry immár
nagykorú, semmisem akadályozza meg, hogy kirójuk rá a megfelelõ büntetést…
- Hogy képzeli!? – ordibálta a néni. – Ez magának igazság!? Harry még kiskorú volt, amikor az történt… Ez…
ez… Nem szabhatja ki rá egy felnõtt büntetését egy…
- Ó, dehogynem… - vigyorgott kéjesen a miniszter. – Maga is tudja, Muriel, hogy a fõbenjáró átkok használata
nem évül el… Ezek a legszigorúbban vett törvényeink…
- De az aurorjainak bezzeg engedélyezi a fõbenjáró átkokat! Ez magának demokrácia? És különben is… Harryt
úgy ismerik, mit a Kiválasztott, nem zárhatja börtönbe!
- Nem fogják megtudni… De nem is kell börtönbe zárnom Harryt. A feltételeim adottak: a Fõnix Rendje feletti
irányítás.
- Minek kell az magának? – kérdezett közbe Harry, aki rázkódott a dühtõl, és közel volt hozzá, hogy elõrántsa a
pálcáját – amivel, tudta, hogy semmit se érne el.
- Hogy minek? – kacagott fel Scrimgeur. – Nem engedhetem meg, hogy a Minisztérium hatalma gyöngüljön,
mert az emberek hûsége inkább egy hónapok óta halott varázslóhoz húz, mint a jog szerinti vezetéshez! Ez
elfogadhatatlan, és a jelenlegi válsághelyzetben… katasztrófát okozna.
- Katasztrófát!? – visította Muriel néni. - Tudja, hány kém lehet a maga hivatalnokai között? Akkor lenne
katasztrófa, ha azok a kémek tudomást szereznének a Rend tevékenységérõl…
- Kémkedéssel vádolja a Mágiaügyi Minisztérium hivatalnokait? Jól meggondolta mit mond? – a vita kezdett
elfajulni.

32
- Maga nem normális! – kiabálta Muriel néni a miniszter arcába. – A hatalommániája teljesen elvette az eszét!
- Nem tûröm, hogy megkérdõjelezzék a személyemet a saját irodámban! – bömbölte Scrimgeur és elõ rántotta a
pálcáját. – Elég volt ebbõl! Potter le van tartóztatva, és itt marad, amíg McGalagony nem tér észhez és…
- STUPOR!
A piros villanás és a hangos csattanás megálljt parancsolt a miniszter szóáradatának, aki eszméletlenül bukott
elõre az õt ért kábító átok miatt. Harry elõször azt hitte, Muriel néni varázsolt valahogy a mágikus védelem
ellenére, de csakhamar észrevette, hogy mentõangyala a miniszter mögött álló bugyirózsaszín hajú Nymphadora
Tonks volt.
- Üdv Harry! Miss Prewett… - mosolygott Tonks, majd megszemlélte átka eredményét. – Úgy véltem, jobb ha
közbelépek, mert kezdett eldurvulni a dolog…
- Jól láttad, kedvesem – hagyta rá az ijedtségtõl ziháló Muriel néni.
Harry is még csak kezdett magához térni a döbbenetbõl – majdnem letartóztatták! Mindazonáltal rögtön elkezdte
furdalni az oldalát a kíváncsiság, hogy hogy került ide Tonks.
- Mordon volt olyan jó és kölcsön adta a láthatatlanná tévõ köpenyét – mutatta fel a mágikus ruhadarabot Tonks,
Harry kérdõ arcára pillantva. – Ezzel sikerült még hajnalban belopakodnom észrevétlenül. Jól gondolta, Miss
Prewett. Tényleg nem normális ez az alak… Jó ég, ha belegondolok, hogy majdnem megbuktatott lopakodás és
nyomkövetésbõl…
- Jaj, kedvesem, nagyon hálásak vagyunk. Azt hiszem, mennünk kéne, de nem ártana, ha törölnéd az emlékeit
ennek a bugrisnak. Azért ne mindet… Arra még emlékezzen, hogy visszavett a Minisztériumba.
- Úgy lesz, Miss Prewett, ne aggódjon. Én itt elrendezek mindent, és hamarosan jövök.
Azzal Harry és Muriel néni kiléptek a miniszter irodájából, hogy csatlakozzanak a türelmetlenül várakozó
Ronhoz, aki egészen hazáig kérdezgette tõlük az irodában történteket, de részletes beszámolót csak otthon kapott
Hermione, Ginny, az ikrek és a Fõnix Rendje többi tagjával egyetemben.

33
6. fejezet
Két fej sütõtök
Az egész Rendből Lupint rémítette meg a legjobban az, ami a Minisztériumban történt, és rögtön ráparancsolt
Harryre, hogy felügyelet nélkül nem léphet ki a házból a saját biztonsága érdekében. Harry ezt azonban a
legkevésbé sem vette jó néven, és egész szombaton, hosszú órákon át vitatkozott Lupinnal a biztonságról és a
veszély valós mértékéről.
- Harry, figyelj rám, kérlek! – mondta birkatürelemmel a megviselt arcú Lupin, mikor Harryvel negyedszerre is
elmeséltették a történteket a Rend tagjainak, most épp Mordonnak.
A nappaliban ültek vagy álltak, kinek hogy tartotta a kedve és a vérmérséklete. Lupin nyugodtan ült egy fotelben
és próbálta meggyőzni a fiút, aki fel-alá járkált a szobában, mint valami ketrecbe zárt oroszlán.
- A miniszter ezen lépése bebizonyította, hogy semmitől sem riad vissza, hogy átvegye a Főnix Rendje felett az
irányítást… - Lupin gondterhelten sóhajtott egyet. – Harry, abbahagynád ezt?
Harry megállt a szoba közepén és karba tett kézzel figyelt.
- Jó – nyugtázta a férfi. – Most, hogy Dumbledore halott, megszűnt az a visszatartó erő, ami megakadályozta…
- Nem érdekel ez a szöveg, már ezerszer elmondta! – vágott bele ingerülten Harry. – Azt akarom, hogy értse
meg, nem maradhatok a főhadiszálláson. Ronnal és Hermionéval úgy terveztük, hogy az esküvő után indulunk…
- És mégis miért, ha szabad tudnom? – kérdezte Mordon, aki a beszélgetés eleje óta egy szót sem szólt.
Harry idegesen megvakarta a fejét és háttal a falnak dőlt.
- Nem mondhatom meg… Dumbledore akarta így.
- Dumbledore? – lepődött meg Lupin. – A professzor azt akarta, hogy a biztonságra fittyet hányva elinduljatok…
de hát… ?
- Bármilyen hihetetlen: igen. – közölte Harry a tömör igazságot.
Lupin rosszallóan a fejét hajtogatta.
- De hova? Hova mennétek?
Harry bosszúsan horkantott. Tessék, a témánál vannak! Hogy magyarázhatná el nekik, hogy Dumbledore
parancsára meg kell keresniük a horcruxokat és elpusztítani, anélkül, hogy bárki is tudna erről? Avassa be
őket…? Nem, Dumbledore utasításai egyértelműek voltak. Hermionén és Ronon kívül senki nem tudhat a
tervről.
- Azt nem mondhatom el. Dumbledore megtiltotta, hogy elmondjam…
- Nem, az ki van zárva! – mordult fel Lupin. – Hogy adhatott volna nektek ilyen parancsot…? Ez nem vall rá…
- De igen, ez pontosan rá vall – szólt közbe Hermione, aki Ronnal együtt eddig némán hallgatta a vitát.
Egyszerre minden fej feléje fordult, és a lány egy pillanatra elpirult. Gyorsan összeszedte magát, megköszörülte
a torkát és belefogott a bővebb magyarázatba:
- Dumbledore többször is megbízott már minket különböző feladattal, például mikor Siriust szabadítottuk ki
Flitwick professzor szobájából…
- Az más volt! – torkollta le Lupin. – Akkor nem volt más választás. De egy ilyen súlyos helyzetben a professzor
nem bízna rátok olyan feladatot, amit más is el tudna végezni…
- Más nem tudja elvégezni – szólalt meg most Ron, s hirtelen ő is teljes figyelmet kapott a szobában. – Csak
Harry…
Egy teljes percig mindenki néma csendben meredt a három jó barátra, s mindenkinek ugyanaz a rémítő gondolat
járt a fejében, melyet végül Lupin bírt kinyögni.
- Azt… azt akarjátok mondani, hogy… amiért elmentek, annak az oka Voldemort…?
A kérdés ott lógott a levegőben és senki nem volt hajlandó megválaszolni. Harry végül megelégelte a sehova
nem vezető vitát. Ellökte magát a faltól, Lupin elé lépett és nagyon komoly arccal egyenest a szemébe nézett.
- Tudom, hogy nehéz megértenie, de vannak dolgok, amiket ugyanúgy nem mondhatok el maguknak, ahogy
maguk nekem és Ronéknak. Szeretném, ha megértené, bármi is történjék, Ron, Hermione és én néhány nappal az
esküvő után elmegyünk innen. Nem akadályozhatja meg semmi módon…
Lupinnak tátva maradt a szája, Mordon rosszallóan hümmögött. Harry pocsékul érezte magát, amiért ilyen
ridegen és ellentmondást nem tűrően kellett közölnie velük a távozás tényét, de egyszerűen nem tehetett mást.
Mindenkinek meg van a saját feladata, és az övé világos és egyértelmű volt. Nem engedheti meg, hogy a lábát
lóbálja. Most, hogy Voldemort tudja, Dumbledore és ő rájöttek a titkára, még sürgetőbb, hogy elpusztítsák a
horcruxokat.
Lupin többet nem szólt egy szót sem, ingerülten felállt és távozott, Mordonnal és a jelenlévő Rendtagokkal,
Tonkas-szal, Dedalus Diggle-el és egy eddig nem látott boszorkánnyal a nyomában. Ez után a Rend egyetlen
tagja sem tett fel kérdéseket Harrynek, de másnap tartottak egy titkos megbeszélést a dolgozószobában – vagy
valahol, mert a szobából megint nem hallatszott ki egy árva nesz sem.

34
 *

A kellemetlen hírek azonban nem sokáig nyomták rá baljós bélyegüket a Prewett-házban töltött napokra, mert
hétfő délután végre visszaérkezett Franciaországból Bill, Fleur, Mr és Mrs Delacour, és velük jött Fleur
nagymamája és unokatestvére is. Bill sokkal jobban nézett ki azóta, hogy Harry legutóbb látta, bár arcán még
mindig látszottak a sebek, melyeket Fenrir Grayback, a brutális vérfarkas tépett a fiún, még Dumbledore halála
estélyén. Szerencsére nem volt telihold, így Bill nem kapta el a szörnyű kórt, mint Lupin, aki szintén Grayback
áldozata volt még kiskorában. Ennek ellenére Lupin figyelmeztette őket, hogy lehetnek a fiún bizonyos
elváltozások, de Harry ebből első látásra mindössze annyit vett észre, hogy Bill kicsit erősebb arcszőrzettel
rendelkezik, mint előtte. Pajesza megerősödött és lenyúlt az álláig, de ez inkább javított az arcán, mert eltakarta a
sebhelyek egy részét. Bill jókedvű volt, ahogy korábban mindig, úgy tűnt, túltette magát a rossz emlékeken, és
Fenrir miatt sem kellett aggódnia többé, mert a vérfarkas Harry jóvoltából az Azkaban legsötétebb cellájába
került.
Fleur a nagymamájával kézen fogva érkezett, akitől arcvonásait és szőke hajzuhatagát örökölte – Fleur
nagymamája véla volt. Igaz, már egy igen öreg véla, elmúlt már száz éves is, de természetes vonzereje és bűbája
részben megmaradt, Harry biztos volt benne, hogy a hölgy fiatalkorában még gyönyörűbb lehetett, mint unokája.
Harry csakhamar rájött, hogy Fleur a legkevésbé sem idegesítő, fellengzős, nagyképű és nem viselkedik úgy,
mint egy elkényeztetett liba, ahogy azt Ginny gyakran említette – a rokonságához képest. Mr Delacour ugyan
teljesen átlagos aranyvérű varázsló volt kissé kopaszodó fejjel és jellegzetes franciás bajuszával, de a felesége,
Mrs Delacour túltett mindenen. Órák hosszat bírt csacsogni elképesztően jelentéktelen dolgokról, s jellemző volt
rá, hogy bárki bármit mond, erős kényszert érezzen rá, hogy az ő mondandója sokkal fontosabb – s ennek
Hermionét megszégyenítő hadarásával eleget is tudott tenni. Bill arcáról nem lehetett rosszallást, vagy
türelmetlenséget leolvasni, mikor jövendőbeli anyósával próbált meg normális beszélgetést kezdeményezni, s
Harry nem tudta, hogy ez pusztán kötélidegeknek, vagy valami másnak tudható be. Abban biztos volt, hogy ha
neki jutna ilyen anyós, igen gyorsan vége szakadna a jó kapcsolatuknak, mert az első beszélgetés alatt tíz perc
után ordítani kezdene, mint egy felbőszült sakál.
Ronnal együtt azt is megállapította, hogy a Delacour rokonság legnormálisabb tagja a pici Gabrielle, aki
leginkább a tízéves Ginnyre emlékeztette mindkettejüket. Ez a megállapítás több okból is közel állt az
igazsághoz, mivel Gabrielle valóságos imádattal tekintett fel a két fiúra, és elpirult, valahányszor a közelükbe
érkezett, s hajlamos volt felborítani az útjába kerülő dolgokat. Harryt Gabrielle ezen, néha igen vicces
tulajdonsága mellett még kinézetében is Ginnyre emlékeztette, a szőke kislány ugyanis hajszínétől eltekintve
ugyanolyan szeplős arccal és csillogó barna szemekkel volt megáldva.
Az unokatestvér, akit Fleur csak, mint „Michelle kuzint” mutatott be, már más lapra tartozott. A szőkésbarna
hajú lány Harry szerény megítélése szerint egy kifejlett pszichopata volt, amit több, furcsábbnál furcsább
megnyilatkozása alapján szűrt le.
- Szia! Harry Potter vagyok – mutatkozott be Harry a vendégnek, mikor a rokonság megérkezett.
- Na és? – válaszolta pökhendi hangnemben, enyhe francia akcentussal, s azzal tovább állt. Harry ezzel le is tudta
a dolgot, gondolta, legalább vele se lesz sok gond, de tévedett.
Michelle kuzin ugyanis annál érdekesebb jelenségnek találta Ront, talán mert unokatestvére jövendőbelije láttán
ő is kedvet kapott a vörös fiúkhoz.
- Udv’! Michelle vagyok’ – mutatkozott be csábosan a lány.
- Szi-szia… én meg Ron – tett eleget az üdvözlésnek Ron.
- Milyen magas és erős, akárcsak a bátyja… - mondogatta a lány úgy, mintha valami állat-vásáron lenne. Ron a
füléig elvörösödött.
Hermione ezt egy cseppet sem találta örvendetesnek, s mikor Michelle észrevette a barna hajú, kócos lányt,
olyan szemeket meresztett rá, mint valami undorító ragacsra a cipője talpán. A két lány között hamar
elmérgesedett a viszony, Ron pedig két tűz közé szorult. Egy alkalommal a francia lány minden teketóriázás
nélkül kigáncsolta Hermionét, mikor az elment mellette. Harry sem volt tétlen, s miután felsegítette a hasra esett
lányt, észrevétlenül egy viszkető-átkot küldött Michelle kuzinra, aki pár perccel később jajgatva vakarózott és
felrohant a szobájába.
Az esküvő előtti napokban az utolsó simításokat, a díszítést és apróbb szervezgetéseket végezték, ebben már
Harrynek és három barátjának nem sok dolga akadt, leszámítva a szalon feldíszítését, ami gyorsan ment, mivel
most segítséget is kaptak. Idejük nagy részét Ginny és Hermione kímélése miatt a rokonságtól elszigetelve, az
egyik emeleti hálószobában töltötték beszélgetéssel, sakkozással, olvasgatással – ez utóbbit elsősorban Hermione
határozott kérésére, aki ragaszkodott hozzá, hogy a „lógásuk” ellenére legalább egyszer olvassák el mindegyik
heted éves tankönyvet.

35
Vasárnap ismét kora reggel kellett kelnie a társaságnak – elérkezett a várva várt esküvő napja. Harry, Ron,
Hermione és Ginny legelső dolga volt, akárcsak a többieké, hogy alaposan megmosakodjanak, majd
felöltözzenek a dísztalárokba. Reggeli zuhanyozásról szó sem lehetett, hiszen a Delacour-okkal együtt voltak
vagy tizenheten. A fürdőszobában így is kisebb közlekedési dugó alakult ki, hogy mindenkinek csak egy gyors
mosakodás és fogmosás volt engedélyezve, a lányok a további szépítkezést a szobájukban végezhették csak el.
Mindenki felöltötte legszebb talárját, Ginny és Gabrielle Fleur kérésére gyönyörű, aranyszínű ruhákba öltöztek,
ami remekül ment mindkettejük hajszínéhez. Ők Fleurral együtt öltözködtek az emeleti szobában, így Harry csak
sokkal később csodálhatta meg titkolt barátnőjét koszorúslányként, mikor a többi vendég is megérkezett és eljött
a ceremónia ideje.
Harry és Ron vadonatúj dísztalárokba öltöztek, hiszen a legutóbbi alkalom óta, mikor szükség volt ilyen ruhára,
már három év telt el, s egyikük sem remélhette, hogy még beleférnének az akkori darabokba. Harry új
dísztalárját szintén Mrs Weasley vette abból a pénzből, amit a fiú adott neki az egy héttel ez előtti bevásárlása
során. Az asszony ekkor vásárolta be az esküvőhöz szükséges további holmikat, miközben gyermekei a Prewett-
házat takarították.
Harry talárja kicsit más volt, mint a régi, ez fekete volt és sokkal rövidebb, inkább hasonlított egy elegáns
zakóra, mint talárra, révén csuklya sem tartozott hozzá. Harry a rövidre szabott öltözködési idő alatt úgy döntött,
új dísztalárjához szintén új varázserejű fekete csizmáit fogja felvenni, s hozzá egy fekete nadrágot. Mikor
megvizsgálta magát szobájuk öt tükre közül az egyikben, kicsit gyászhuszárnak érezte magát, de vállat vont és
csatlakozott a barna taláros Ronhoz, aki már a folyosón várta és türelmetlenül rágta a körmét. Barátjának ez úttal
szerencsére normális, új talár jutott, amin nem volt egy fia csipke sem. Mikor Harry csatlakozott hozzá, Ron
mégsem akart még mozdulni, s leginkább a szomszéd ajtót leste, valószínűleg Hermionét várva.
- Hajlandók lennétek lejönni? Már megérkeztek az első vendégek! – hallatszott lentről Mrs Weasley hangja, s a
fiúk kénytelen-kelletlen lementek az előtérbe, fogadni a vendégeket.
A legtöbb embert ismerték, akik a következő néhány óra alatt érkeztek. Néhányuk a Főnix Rendje tagja volt,
mások a Minisztériumban dolgoztak, mint Mr Weasley munkatársai, vagy a család barátai. De sok volt köztük a
teljesen ismeretlen is, s ezek közt feltűnően sok volt a szőke, illetve vörös hajú – révén mindkét család aranyvérű
volt, ennél fogva terjedelmes rokonsággal büszkélkedhetek, akik mind a meghívottak közt szerepeltek. Az
ismeretlen arcokat szemlélve Harry eltűnődött, vajon van-e köztük olyan, aki Voldemort embere lehet. Ezt az
ötletet azonban gyorsan elvetette, hiszen mindenki tudta, hogy Weasleyék a legnagyobb „árulóknak” számítanak
a vértisztaság-párti aranyvérű családok közt, s biztos, hogy egyik ellenségük se jönne el az esküvőre. És gyorsan
emlékeztette magát arra is, hogy Mordon mágikus határvonala nem engedné át a halálfalókat.
Hirtelen azonban eszébe jutott egy újabb rejtély, amin akármennyit is gondolkodott, nem jött rá ésszerű válaszra.
Már éppen fordult volna Ronhoz, hogy félre vonja és megkérdezze, mikor egy harsogó hang szólította a nevét.
- Harry! Ron! Sziasztok! – Hagrid két és fél méteres alakja tornyosult előttük, kitakarván a felhős eget a két fiú
látómezejéből, s mellette nem más, mint Madame Maxime, a Beauxbatons igazgatónője.
- Szia Hagrid! Csókolom Madame Maxime! – köszönt Harry és Ron illedelmesen, s furcsa mód Hagrid ezúttal
nem is intézett hozzájuk mást, hanem büszke fejtartással bevonult a házba, oldalán a hatalmas hölggyel.
A két fiú vigyorogva összenézett, s mikor Ron kis szívecskét formált a kezéből, Harry hangosan elnevette magát.
- Potter, lankadatlan éberség! – recsegte a következőnek érkező Alastor Mordon a nevetgélő fiúknak és
fejcsóválva bevonult a házba.
Utána következett Lupin és Tonks, akik kézen fogva sétáltak be, és Harryék tőlük is csak egy üdvözlést és egy
halvány mosolyt kaptak.
Most egy ideig nem jött több vendég, s Harry félrevonta Ront az ajtóból.
- Ron, figyelj, hogy lehet az, hogy a házon Fidelius-bűbáj ül, és képesek voltatok ennyi embert meghívni?
- Öhmmm… anya sok vendéget szeretett volna, meg aztán a többi védelem rajta marad a házon. Senki nem
juthat be, aki a halálfalók embere lenne… a Fidelius-bűbájt meg meglehet újítani, és persze senkinek nem
mondtuk el, hogy ez a főhadi… MICSODA!?
Harry követte Ron tekintetét az udvar felé, s rögtön megértette, miért bődült el a barátja. A házhoz vezető
lépcsőn egy fiatalember közeledett feléjük. Egy magas, sötét hajú, komor tekintetű fiú, akivel már három éve
nem találkoztak: Viktor Krum.
- Téged meg ki hívott meg? – morogta Ron a fiú képébe, mikor odaért hozzájuk.
Krum összehúzta a szemöldökét a barátságtalan üdvözlésre, s ettől még jobban elsötétült az ábrázata.
- Fleur hívott meg. Ő régi barát. Kíváncsi voltam esküvőjére – válaszolta a bolgár fogó. – Szia! – nyújtott kezet
Harrynek, aki elfogadta a jobbot.
- Szia! Rég találkoztunk. Bent várakozik a többi vendég – tette hozzá Harry, hogy Krum gyorsan eltűnjön, mert
Ron úgy nézett ki, mint egy fújtató dúvad.
Krum belépett az ajtón és rögtön beszélgetésbe elegyedett Mordonnal. Harry Ronhoz fordult, mikor
megbizonyosodott róla, hogy a legújabb vendég nem hallja őket.
- Jól vagy…?

36
- Nem! Nem vagyok jól! – füstölgött Ron. – Képes idedugni a képét annyi év után! Tudom én, hogy miért jött!
Hermione miatt! Oh… akarom mondani Hermijjóni miatt, hogy fordulna föl az a bolgár majom!
- Nyugodj meg, kérlek! – Harry nyugtatólag barátja vállára tette a kezét. – Az már nagyon régen volt,
valószínűleg már semmi sincs köztük. Sőt, az is lehet, hogy Krumnak már van másik barátnője – ezt valójában
nem gondolta komolyan, de úgy érezte, elkél most egy kis jótékony hazugság.
Ron Harry minden igyekezete ellenére sem volt hajlandó megnyugodni, hirtelen jött paranoiája annyira
felerősödött, hogy ott hagyta Harryt és berohant a házba, hogy azonnal megkeresse Hermionét.
Harry így a továbbiakban egymaga fogadta a vendégeket, még fél óráig, amikor a hajnal óta itt őgyelgő fehér
taláros esküvőszervezők megkezdték kiosztani az utasításokat, hogy mindenki készüljön fel, pár perc múlva
kezdetét veszi az esküvő.
Kora délutánba hajlott az idő, mikor a több mint ötvenfős tömeg a ház előtt az udvaron gyűlt össze, a dombtetőn.
Csodálatos kilátás nyílt innen a tájra, a dimbes-dombos, erdős környezetre, amin akár egy súlyos lepel, ült meg
alacsonyan a tejfehér köd. Az ég borult volt, a Nap fénye erőtlenül világította meg a tájat. A szél csak enyhén
lengedezett, nem borzolta a kedélyeket, és eső sem hullott a fellegekből.
Az első vendégekkel együtt robogott ki az ajtón Ron is, aki egy pillantást se vetett Harryre, és nagyon feldúltnak
látszott. Az esküvőszervezők irányították a vendégeket, előbb egy nagy faládához, amiben hófehér liliomok
feküdtek – ebből mindenkinek vennie kellett egy szálat. Utána a szervezők utasítása szerint kellett
elhelyezkedniük egy kis fa asztal körül, melynek fehér csipketerítőjén apró virágok közt egy pergamentekercs és
két penna feküdt. Az asztalka mellett állt az esküvői felhatalmazott, egy hosszú, ősz szakállas varázsló, és a két
koszorúslány, Ginny és Gabrielle, valamint a násznagy, Charlie.
A vendégeknek három körbe kellett felállniuk, a legbelsőben - mely az asztalt egy csaknem négy méter
távolságban vette körbe – helyezkedtek el a menyasszony és a vőlegény legközelebbi rokonai: szülei, testvérei,
nagyszülei, és a szertartás kezdetén itt állt maga a menyasszony és vőlegény is, Fleur Mr és Mrs Delacour, Bill
pedig Mr és Mrs Weasley között. Harry két testes asszonyság válla fölött elnézve megpillantotta Fleurt, aki több
mint gyönyörű volt hófehér talárjában, melyet egy fonatos öv fogott össze a derekán. Haja elegáns kontyba
csavarodott a tarkóján, s az egészet megkoronázta az a pompás fejék, melyet Muriel néni adott kölcsön a lánynak
az esküvő idejére.
Mögéjük álltak a távolabbi rokonok – nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, keresztapák és keresztanyák, az ő
gyerekeik és unokáik – ők alkották a második kört. A harmadik gyűrű volt a legnépesebb, mely a barátokból,
ismerősökből és a második körből kimaradt, nagyon távoli rokonokból állt. Ide került Harry, Lupin, Mordon,
Hagrid és Madame Maxime is, valamint az utolsók közt kilépő Hermione és Viktor Krum. „Ajjaj!” – nyögte
hangtalanul Harry, mikor meglátta, hogy a lány és Krum kézen fogva jönnek feléjük, bár azt is észrevette, hogy
Hermione nem tűnt túl feldobottnak a találkozástól.
Eltartott vagy tizenöt percig, míg mindenki elfoglalta a megfelelő helyet, s ekkor az ősz varázsló felemelte kezét
– erre a sokaság elcsendesedett.
- Kedves boszorkányok és varázslók! – kezdett bele a szertartásba a mágus. – Azért gyűltünk össze, hogy ezen a
napon házasságra lépjen Fleur Delacour és William Arthur Weasley – kis szünetet tartott, majd eddig felemelt
karját leeresztette. – Fogják meg egymás kezét, hogy teljessé váljon a kör!
A mágus szavaira egyszerre engedelmeskedett mind az ötven ember. Mind megfogták a mellettük lévő kezét,
Harry Hagridét és Hermionéét, aki Krummal együtt mellé csatlakoztak be a körbe. Összekulcsolt kezeik közt
szorongatták a fehér liliomot. Harry észrevette, hogy a szertartás alatt Krum szinte végig a mellette álló lányt
nézte, furcsa tűzzel a szemében. Talán várta, hogy Hermione viszonozza a pillantást, de csalódnia kellett. A lány
egyszer sem nézett fel a bolgár fiú arcába, de az esküvőt sem tudta figyelemmel kísérni – helyette tükörfényesre
lakkozott fekete cipőjét bámulta, s Harrynek többször feltűnt, hogy egyre jobban szorítja a kezét. Harry pedig
viszonozta a szorítást úgy, hogy szinte belefehéredtek az ujjai.
A ceremónia folytatódott, az ősz mágus – akit Harry magában tiszteletesnek nevezett el, mert jobb szót nem
talált rá – hosszan szónokolt házastársi hűségről, összetartásról, a két család közti jó viszony megőrzéséről –
„Megőrzéséről!? – gondolta Harry. – Inkább a megteremtéséről kellene először gondoskodni…”
A tiszteletes szavaira Fleur és Bill kiléptek szüleik közül, az asztalka elé álltak, s megfogták egymás kezét – így
hallgatták tovább a mágus áldásait.
- William Arthur Weasley! – a tiszteletes hangja most határozottan és hangosan csengett. - Akarod-e feleségül az
itt látható Fleur Delacour-t, szeretni, óvni fogod-e őt, jóban-rosszban, egészségben-betegségben, jómódban és
szegénységben, hűséges leszel-e hozzá, míg a halál el nem választ?
- Igen – hallatszott rögtön a sziklaszilárd válasz.
„Szegény Bill…!” – szólalt meg a hangocska Harry fejében és elvigyorodott. Hermione megint megszorította a
kezét, s most Harry a lányra nézett. Az viszonozta a pillantást, majd egymásra mosolyogtak. Valószínűleg
Hermionénak is ugyanaz járt a fejében, mint neki.
- Fleur Delacour! Akarod-e férjedül az itt látható William Arthur Weasley-t, szeretni, óvni fogod-e őt, jóban-
rosszban, egészségben-betegségben, jómódban és szegénységben, hűséges leszel-e hozzá, míg a halál el nem
választ?

37
- Igen – válaszolta Fleur azonnal.
- A Brit Mágiaügyi Minisztérium által rámruházott hatalmamnál fogva ezennel házastársakká nyilvánítalak
benneteket – a tiszteletes Billhez fordult, aki közben felhúzta az asztalkára kikészített gyűrűt hitvese ujjára. Fleur
ugyanígy tett. – Megcsókolhatod a menyasszonyt – mondta az öreg, s Bill és Fleur megpecsételték házasságukat.
Az ősz varázsló eléjük tolta a pergament, s mindegyiküknek átadott egy-egy pennát. Az újdonsült férj és ifjú
arája aláírták a dokumentumot, s ezzel hivatalosan is házasok lettek.
A kör ekkor felbomlott, mert az eddig egymásba kulcsolt kezek elengedték párjukat, és tapsolni kezdtek, néhány
vendég éljenzett, ujjongott, fütyült, vagy más módon fejezte ki örömét. A belső körben Mrs Weasley és Mrs
Delacour halkan szipogott, s Harry észrevette, hogy a mellette álló Hagrid is elérzékenyülve törölgeti a szemét.
- Jaj, Harry, hát nem csodás? – kérdezte Hagrid. – Remek fiúcska volt ez a Bill, és milyen remek férfivá érett!
Akárcsak te! – tette hozzá, és hátba csapta Harryt, amitől a fiú belefejelt az előtte álló magas, vörös hajú férfi
hátába.
- Bizony, az emberek jönnek-mennek, megszületnek, felnőnek, megházasodnak, meghalnak… - ekkor
bizalmasan lehalkította a hangját és Harry füléhez hajolt. – Tudod, remélem, még megérem azt a napot, amikor
téged látlak majd egy ilyen kör közepén… - suttogta, majd kacsintott egyet.
Harry gyomra vetett egy bukfencet. Hogy ő, házasodni!? Mégis hogy engedhetné ezt meg magának? Egyáltalán,
azt sem tudta, mikor szokás a varázslóknál házasodni. Azt tudta, hogy a szülei húsz évesek se voltak, mikor
megesküdtek. Hirtelen riasztó gondolat hatolt a fejébe: lehet, hogy azt várják el tőle, hogy hamarosan elkötelezze
magát valaki mellett? Igyekezett megnyugtatni magát, a szülei házassága egy kicsit más helyzet volt. Háború
zajlott és szükségük volt egymásra. Igaz, Mrs Weasley szerint Bill és Fleur esküvője mögött is a háború miatti
félelem áll. Mindenesetre az biztos, hogy ő nem engedheti meg magának a házasodást. Az csak halálos
veszedelmeket vonna maga után. Észrevette, hogy Hagrid még mindig vigyorogva bámul vörösödő arcába.
- Tudod, Hagrid, mostanában nagyobb az esély rá, hogy inkább halni, mint házasodni fogok – morogta Hagrid
képébe a durva igazságot, mire az óriás arcáról leolvadt a vigyor.
- Ezzel ne viccelj, Harry! – figyelmeztette a fiút. – Nem szabad, hogy az a dolog töltse ki a mindennapjaid, mert
a végén…
- Hagyjuk most ezt a témát, jó? – vetett véget Harry a halk beszélgetésnek, mert észrevette, hogy Hermione
eltűnt mellőle. - Inkább álljunk arrébb, mert ahogy látom, a sereg vonul a ház felé.
Ez igaz volt, a körök szétbomlottak és az emberek sorokba rendeződtek, köztük vonult el az ifjú pár, akit
hangosan éljeneztek, Hagrid pedig felvonyított, amire több fej is feléje fordult.
Harry is kötelességtudóan tapsolt, de közben fejével Hermionét kereste, mert az a kellemetlen érzése támadt,
hogy Krummal van. Elvonult előtte Bill és Fleur, mögötte a koszorúslányok – Harry váltott egy bizalmas
mosolyt a vörös hajú koszorúslánnyal -, aztán jöttek a szülők és testvérek, majd sorban a többi rokonok és
barátok. Mihelyt elvonult a pár, Ron rögtön lemaradt és Harryhez szegődött.
- Hol van Hermione? – kérdezte azonnal és nagyon idegesnek látszott, ahogy egész délelőtt.
- Nem tudom – válaszolta őszintén Harry -, egyik pillanatban még a kezét fogtam, a másikban már eltűnt.
Ront ez még jobban felzaklatta, jobb híján körberohanta a házat, és mikor sehol sem találta, Harryvel együtt
követték a vendégsereget a szalonba, ahol már tartott az esküvő utáni fogadás.
- Mondd már el, mi történt? – kérdezte Harry barátjától, mikor megelégelte az ideges tudatlanságot.
- Hermionéhoz rohantam, hogy megmondjam neki, itt van Viktorcica – látni akartam, hogy reagál, de mikor
benyitottam, az a féreg már ott volt vele és meghitten beszélgettek! – Ron ekkor dühösen lecsapta
pezsgőspoharát, amit még Harry tuszkolt a kezébe nyugtató gyanánt.
Bill és Fleur közben fogadták a jókívánságokat, amiket sorban, minden vendégtől megkaptak, néhányan még
repetáztak is. Mikor Harry sorra került, két puszit nyomot Fleur arcára, kezet rázott Billel és sok boldogságot
kívánt nekik. Utána következett Ron, akinek erre az öt másodpercre sikerült vigyort erőltetnie az arcára, ami a
következő percekben lassan vicsorgássá változott, amint meglátta Hermionét és Krumot egy asztalnál
beszélgetni. Hermione arcáról semmit se lehetett leolvasni, pedig Harry biztosra vette, hogy a lány legbelül vagy
nagyon örül a találkozásnak, vagy nagyon zavarban van miatta – és egy füst alatt azt is megállapította, hogy
Hermione sokkal jobb okklumentor lenne, mint ő.
- Mit csináljak? Menjek oda? – kért tanácsot Ron a barátjától.
- Ne! – figyelmeztette Harry. – Bíznod kell Hermionéban! Legutóbb sem ment el Krummal, emlékszel? Pedig
megtehette volna. Krum holnap visszamegy Bulgáriába és ott is marad! Ha most odarohansz, csak felbosszantod
Hermionét.
- Igen… igazad lehet. Igyunk valamit, mert majd’ meg sülök itt bent – azzal távozott a bár felé, Harry pedig jobb
híján követte.
A délután további része kisebb incidensektől eltekintve békésen zajlott, a kezdeti beszélgetések után következett
a lakoma, mely igen ínycsiklandozó fogásokból állt, s a menyasszony és vőlegény felvágta az emeletes tortát,
amiből minden vendégnek jutott egy szép nagy szelet. A lakoma után táncra perdült az ifjú pár, s csatlakoztak
hozzá a többi vendégek is, Harry is előkaparta elméje sötét, poros zugaiból szánalmas tánctudását és felkérte
Ginnyt. Három számot táncoltak végig, köztük két lassút, amit mindketten nagyon élveztek, mikor Ginny

38
kénytelen volt átadni partnerét a nagyon piruló Gabrielle-nek. Harry a kislánnyal járt esetlen keringőn
nevetgélve csatlakozott a pultot támasztó Ronhoz, aki felvette rossz szokását, miszerint nem volt hajlandó jól
érezni magát, ha valami nem a tervei szerint alakul. Senkivel sem akart táncolni, még az őt hosszú perceken át
nyaggató Michelle-el sem.
- Menj már innen! – mordult oda Ron, mikor megelégelte a szőke lány csivitelését.
A lány valami nagyon csúnyát mondhatott franciául, mikor faképnél hagyta őket, mert a tőlük nem messze álló
férfi a talárjára köpte a pezsgőjét meglepetésében.
Krum és Hermione a parkett közepén táncoltak, Ron őket nézte sötét tekintettel, s egy alkalommal, mikor Krum
keze pár milliméterrel lejjebb csúszott a lány derekán, Ron felpattant Harry mellől, akinek gyors reflexeinek hála
sikerült elkapnia és lefognia a fiút.
- Megfojtom, darabokra tépem, esküszöm! Eressz! – dühöngött Ron, s Harry titokban azt kívánta, bár olyan
csúnya lenne Hermione, hogy ne érdekelné Krumot.
Harry visszatuszkolta Ront a székbe és a kezébe nyomott egy serleg sütőtök levet – tanulva az eddigiekből,
inkább megpróbálta alkoholmentes italokkal nyugtatni barátját.
A délután elmúlt és leszállt az este, a rokonság tánccal, bájcsevegéssel és ivászattal volt elfoglalva, Ron csendes
dühöngéssel, Harry pedig nyugtató szavak mormolásával. Ginnyvel még kétszer táncolt, de nem merte
huzamosabb ideig egyedül hagyni barátját, mert félt, hogy valami butaságot csinál. Harry tovább öntötte Ronba
és magába az újabb és újabb pohár töklevet, aminek a vége az lett, hogy mindkettejüknek ki kellett mennie a
WC-re. Az emelet mosdóhelyisége előtt kisebb sor állt, ezért Harry és Ron leszaladtak a földszinti
mellékhelyiségbe. Itt csak Fred és George voltak, akik nevetgélve iszogattak egy üveg lángnyelv-whisky-t.
- Helló srácok! Csatlakoztok? – mutatta fel Fred a félig üres üveget, mikor meglátta Harryéket.
- Köszi, nem - utasította vissza Harry a felkínált italt, s a mellékhelység felé vették az irányt.
Miután mindketten elvégezték a dolgukat, visszamentek a nappaliba, ahol Fred és George tekintélyes
mennyiséget fogyasztottak el a whisky-ből. Harry leült melléjük az asztalhoz, Ron pedig zsebre dugott kézzel
bámult ki az ablakon az esti szürkületbe.
- Jó kis buli, mi? – vigyorgott George, amire Harrytől válaszul egy vigyort, Rontól pedig egy morgást kapott.
- De még mennyire! – tódította Fred, enyhén alkoholszagú lehelettel. – Olyan tüzes ott fönn a hangulat, hogy az
nem minden napi!
- Miből gondolod? – kérdezte Harry és kigombolta a zakóját, hogy kényelmesen elhelyezkedjen.
- Ó, hát nem láttad? – vigyorgott tovább Fred. - Hagrid majd el olvad, mikor Madame Maxime-mal táncol. És
anyáék is rendesen ropják! Ilyen jó kedvűek régen voltak… - ekkor elkomorodott az arca, és kis szünet után
folytatta. – Bezzeg Percy nem bírta idedugni azt az ostoba képét!
- Pedig anya még neki is küldött meghívót, de nem is válaszolt rá – folytatta testvére helyett George.
- Forduljon föl! – dörmögte Fred és lecsapta az asztalra az üres whiskys üveget.
Harry együtt érzően hümmögött, nem kívánt hozzászólni ehhez a beszélgetéshez. Úgy vélte ez egy kicsit kényes
terep. De nem sejthette, mennyire kényesebbel fog folytatódni:
- De ahogy látom, ma senkit se zavar az ilyesmi – vigyorodott el újra George. – Öröm látni, hogy régi ismerősök
is hogy egymásra találnak…
- Hah! Mint Hermione meg Viktor Krum? – mosolyodott el Fred. – Láttad őket, Harry? Olyanok, mint két
turbékoló galamb…
- Most hagyd abba – szólt vészjóslóan halk hangon Ron, közben tovább bámult kifelé az ablakon. Harryt egy kis
nyugtalanság fogta el. Azonban az ikrek nem nagyon hallották öccsük megjegyzését, az alkohol elnyomta
bennük.
- Én mondom, Harry, pár év múlva lehet, hogy az ő esküvőjükön isszuk részegre magunkat! Te, tudod mit?
Lehet, hogy Hermione felkér téged násznagynak, hiszen…
- Fogd már be a szád! – sziszegte Ron hátra a válla fölött.
- …Az a Viktor gyerek nagyon oda van a mi kis könyvmolyunkért! – nevetett George. - Láttad Fred, mikor
táncoltak? Krum aztán tudja, hogy kell megbolondítani az ilyen kis magolós lányokat! Hermione úgy elpirult,
mikor megfogta a…
- Peponium caput!
Ron kétszer rikkantotta el a varázsigét, ahogy dühösen ikertestvéreire fogta a pálcáját. Harrynek még
meglepődni sem volt ideje, s Fred és George már jajgatva fetrengtek a székükről lefordulva, fejük helyén
hatalmas sütőtökökkel, melyeken, akár egy Halloween-i töklámpáson, kicsi lyukak jelezték a szemek és a száj
helyét.
Ron zihálva meredt átkozódása eredményére, de egy csepp megbánást sem tanúsított. Mikor Harry barátjára
nézett, a szemében látta, hogy ebben a tettében benne volt minden sérelme, amit a testvérei okoztak neki az évek
során, kezdve kisbaba kora legrosszabb emlékévvel, mikor Fred pókká változtatta a maciját, egészen a bántó
mellőzésig, amiben mindig része volt, ha a közelükben tartózkodott.
Harry Ron segítségével felnyalábolta az ikreket és a szobájukba vonszolta, miután elkábították őket, hogy
kapálózásukkal ne tegyenek kárt magukban vagy másban. Bezárták őket a szobába, s visszafelé indultak a

39
szalonba, mikor a lépcsőn lábdobogásra lettek figyelmesek. Ron behúzta Harryt az egyik szekrény takarásába,
innen látták, hogy a közeledő Hermione és Krum az. Ron vonásai megkeményedtek, ahogy a kert felé tartó párra
nézett.
- Menjünk utánuk! – suttogta Ron, de hangjából sütött a harag. – Hallani akarom, mit mond neki az a féreg…
- Ron! – ragadta karon Harry a barátját. - Ne őrülj meg, Krum holnap el fog menni innen és minden marad a
régiben…
- Ja, elmegy és viszi Hermionét? Azt már nem! Ha búcsúcsókot akar, legyen! Belenyugszom. De ha el akarja
magával vinni, megkeserüli, hogy valaha is betette ide a lábát!
- De…
- Nem! Ezt te sem akarhatod, Harry! Ha bármi ilyesmire készül, megátkozom, és nem ajánlom, hogy megpróbálj
megakadályozni!
- Nem foglak… - hagyta rá Harry és Ronnal együtt a kert felé lopakodtak a páros után.
A Prewett-ház kertjében már korom sötét volt, a felhők eltakarták a csillagokat. A ház ablakaiból fény szűrődött
ki, és messze elhallatszott a zene és a vendégsereg beszélgetésének sutyorgása.
Ron és Harry a házból kilépve rögtön megpillantották Hermionét és Krumot, akik épp ekkor ültek le a házba
vezető lépcső hideg kövére. A két fiú mögéjük lopakodott – ez Harrynek könnyen ment, mivel a mágikus
csizmája volt rajta, s ez a pompás lábbeli minden lépésének hangját elnyomta, még a gallyak, falevelek
recsegését-ropogását is. Elbújtak egy bokorban, ami durván négy méterre lehetett a lépcsőn ücsörgő pártól.
Hermione és Krum halkan beszélgettek.
- Nagyon hiányoztál… - hallatszott Krum hangja. – Régen nem találkoztunk. Már vártam az alkalmat, mikor újra
láthatlak.
Krum szünetet tartott, Hermione hallgatott.
- Amiket akkor tónál mondtam, még mindig igaz – folytatta a fiú, s egyik karjával óvatosan magához ölelte
Hermionét. Harry észrevette, hogy Ron dühében remeg mellette. – Sohanem találkozok még ilyen különleges
lány, mint te…
- Viktor, figyelj – szólalt meg most Hermione, és finoman leemelte a válláról Krum ölelő karját -, én is nagyon
kedvellek, de nem… nem hiszem, hogy ez menne…
- Miért? Már akkor megkértelek rá, hogy gyere velem, és te nemet mondtál! Miért? Hogy itt marad ebben őrült
országban, ahol egymást ölik a varázslók és boszorkányok? Nálunk nincs háború…
- Tudom, de…
- Akkor mi a baj? Harry miatt nem akarsz?
Hermione egy csapásra felfújta magát és felpattant ültéből.
- Igen! Miatta! Mert fontos nekem! – kiabált Krumra, aki úgy nézett a lányra, mintha arcul ütötték volna. Ron
elvigyorodott a bokor takarásában.
- Szo-szóval szereted?
- Jaj, ugyan! Nem erről van szó! Már akkor sem értetted meg, hogy Harry és köztem nincs semmi olyasmi…!
- Akkor mi az oka, hogy te nem hajlandó eljönni velem?
Hermione sóhajtott egy nagyot, de nem ült vissza Krum mellé. A fiú várakozva tekintett fel rá, szinte könyörgő
szemekkel.
- Nekem dolgom van itt – válaszolta nagy sokára.
- Dolgod? Ebben polgárháborúban? – kérdezte Krum.
Hermione bólogatott.
- Hermijjóni, ebben a háborúban mugliivadékokat ölnek… és te…
- Tudom, mi vagyok! – csattant fel a lány idegesen, és látszott rajta, hogy megelégelte a beszélgetést. Indulni
készült.
- Várj! – szólt utána Krum. – Én… én szeretlek.
Hermione megállt és sóhajtott egyet. Úgy tűnt, halványan elmosolyodott, ahogy Krum kérlelő szemeibe nézett.
Hosszan néztek egymásra, végül Hermione odalépett a fiúhoz. Krum szája megremegett, ahogy a lányhoz hajolt
– de Hermione nem csókolta meg. Mindössze egy puszit nyomott az arcára, majd elhúzódott tőle.
- Sajnálom… de én nem.
Ennyit mondott Krumnak, majd hátat fordított neki és visszament a házba, hogy csatlakozzon az ünneplő, vidám
emberekhez, és magára hagyta a bolgár fiút, aki ki tudja, meddig ült még magányosan a lépcsőkön. Harry és Ron
is visszalopakodott a házba, eleget láttak. Harry tudta, milyen rosszul érezheti magát most Krum, de nem volt
képes sajnálni. Belegondolt, hogy a fiú miatt elveszíthette volna Hermionét, s teljes mértékben igazat adott
Ronnak. Bár sejtette már nagyon rég óta, hogy Ront nem pusztán a barátság vezérli, ha a lányról van szó, de
abban biztos volt, hogy Hermionéért ő is képes lenne megátkozni akárkit.
Soha többé nem találkoztak Viktor Krummal.

40
7. fejezet
Dumbledore éber szeme
Ron sokkal jobb kedvû volt a következõ napokban, szinte rá se lehetett ismerni. Egy hét telt el az esküvõ óta, és
a fiú öröme felhõtlen volt. Ezt Harry több különbözõ örömteli eseménynek tulajdonította: egyrészt a Delacour
rokonság - élükön a folyton csivitelõ Mrs Delacourral – gyors távozásának, annak, hogy Fred és George az
esküvõ másnapján szégyenkezve dehoppanáltak az üzletükbe (immár régi fejükkel a nyakukon), és a további jó
híreknek, amik a következõ héten kaptak szárnyra.
Ezek közül az egyik volt Fleur meglepetésszerû bejelentése, miszerint tanári munkát vállalt a Roxfortban. Egy
héttel az esküvõ után ugyanis a szõke lány – illetve immár asszony – se szó, se beszéd, belépett a kandallóba és
elment. Pár órával késõbb, pont ebéd elõtt ért haza, s ekkor közölte a hírt férjével és a többiekkel.
- De hát miért, Fleur? – kérdezte Bill fiatal feleségétõl. – Talán unatkozol itthon?
- Áh, ugyan, szó sins róla – legyintett a szõke lány -, sak úgy érez’em, jobb, há hásznossá teszem mágám, há már
nem megyün’ nászútra. Nem ülhetek i’hon á bábérjáimon, ámíg ti áz életeteket kockáztatjátok!
- És, mond, milyen állásra jelentkeztél, Fleur? – kérdezte Ron.
- Ó, úgy men’em odá, ’ogy mindegy milyen állást kapo’, még tánársegédne’ is szívesen jelen’keztem volna, nem
á fizetés á lényeg, csak áz, ’ogy szeressem, ami’ sinálok. De végül Madame McGalagon’ volt olyán kedves, és
igázi tanári feládáto’ bízott rám. Én fogom tártáni á diákoknak á mágikus önvédelem óráka’!
Harry és Hermione ebben a pillanatban egyszerre köpték ki a pitypanglevet, beterítve az egész asztalt. A többiek
ijedten hõköltek hátra, és Ron bosszankodva törölgette nadrágjáról a ráfolyt üdítõt, Harryt azonban ez most egy
cseppet sem zavarta. Összenézett Hermionéval és látta, hogy a lány is ugyanarra gondol, mint õ. A mágikus
önvédelem tanítása korántsem veszélytelen.
- Öhmmm… Fleur! – szólította meg Harry a lányt. – Te tudod, hogy mi volt annak a tantárgynak az elõde?
- Á-áz elõde?
- Igen. A sötét varázslatok kivédése. Azért változtatták meg a tantárgy nevét, hogy így ne hasson az átok a
tanárokra – mert hogy meg volt átkozva. Egy tanár se tanította egy évnél tovább, és néhányan elég bizarr
körülmények közt távoztak…
- Ugyan, Harry, ez badarság! – szólt közbe Mr Weasley, aki a kezében tartott Reggeli Próféta lapjairól tüntette el
pálcájával a pitypanglé-foltokat. – Puszta véletlen, hogy azok a tanárok bajba kerültek, semmi több! Nem kell
minden mögött a fekete mágiát keresni, mert a végén olyan leszel, mint Rémszem…
Harry úgy döntött, inkább nem világosítja fel Mr Weasley-t a komor igazságról, de õ és három barátja nagyon is
tisztában voltak vele, hogy Fleur új munkahelye könnyen élete utolsó állása lehet. Harry õszintén reménykedett
benne, hogy McGalagony tudja, mit csinál, s eltökélte, hogy az elsõ adandó alkalommal beszélni fog errõl az
igazgatónõvel – hogy mikor lesz az, azt maga sem tudta.
A napok unalmasan teltek a héten, a házban egyre kevesebb ember fordult meg, a Rend-tagok rendszerint este
érkeztek és hajnalban távoztak, a vendégek is régen elmentek már, és Muriel néni is rendszeresen kora hajnalban
kelt, hogy Mr Weasley-vel a Minisztériumba menjen dolgozni. A négy jó barát az elsõ napokban mindig
türelmetlenül várta, mikor érkezik vissza a néni, hogy kifaggathassák munkájáról a Misztériumügyi Fõosztályon,
de az hajthatatlan volt. Vagy Mrs Weasley kérte meg, vagy a Fõnix Rendje tagjai, de általánossá vált a házban az
a nézet, hogy semmit se osztanak meg Harryékkel. Ron és Ginny számára is teljesen új helyzetet teremtett ez, a
titokzatos Muriel néni õket is meglepte.
Mr Weasley után Ron kapta kézhez az újságot, aki unottan rágta ebédjét, miközben olvasta a napi híreket.
Harrynek feltûnt, hogy barátja hirtelen milyen sápadt lett.
- Mi az? Valaki, akit ismerünk…? – kérdezte a legrosszabbtól tartva.
Ron a fejét rázta.
- Nem… nem, csak… újabb támadások, semmi jó hír. – azzal átadta a lapot Harrynek, majd felállt az asztaltól,
megköszönte a finom ételt és felment a szobájába.
Harry és Hermione megint egymásra néztek, majd vállat vontak. Harry is átfutotta az újságot, és igazat kellett,
hogy adjon barátjának, az újságban csupa-csupa aggasztó hír szerepelt, eltûnések, dementor támadások, inferik
felbukkanása, sõt, még egy halálos kimenetelû támadás is, amit egy mugli származású boszorkány ellen követtek
el – a vizsgálat szerint csupán a származása miatt ölték meg, a gyanúsított pedig egy Valter Wildung nevû
halálfaló és két ismeretlen társa volt. Az újságcikk mellett szerepelt Wildung körözési fotója, mely egy
hátrafésült, fekete hajú, borostás férfit ábrázolt, akinek arcán hosszú vágás húzódik a szája sarkától egészen a
szeméig. Harry eltûnõdött azon, vajon õ még milyen sérüléseket fog szerezni, mire véget ér ez a háború – már ha
véget ér valaha. Kirázta fejébõl a baljós gondolatokat és befejezte az evést Hermionéval és Ginnyvel együtt,
majd megkereste Ront, hogy rávegye egy kis közös kviddicsezésre.
Ron beleegyezett, és pár perccel késõbb, már mind a négyen seprûvel a hátukon baktattak a Prewett-ház kertje
felé, arra a részre, ahol magas tölgyek nõttek, megfelelõ rejtekhelyet biztosítva a varázslók hagyományos
játékához. Harry Hermionéval, Ron pedig Ginnyvel volt párban, ahogy már megszokták, de Hermione olyan

41
szörnyen játszott, hogy a kviddicsezés végül alapszintû seprû-tanfolyamba ment át, kifejezetten a lány okítására,
amihez Ginny ragaszkodott – bár Harry gyanította, csak azért, hogy jól mulasson Hermione
szerencsétlenkedésein.
Hermionéban valami ösztönös félelem munkálkodott, ami miatt nem mert gyorsan repülni, s emiatt nem tudott
megfelelõen reagálni a passzolásokra – most csak a kvaffal játszottak, és egy gurkóval, amit senki se terelgetett,
és a cikeszt se vették, elõ, mert kevesen voltak. Harry azon a véleményen volt, hogy a lányt legelõször hozzá
kellene szoktatni a gyorsasághoz, ezért nem minden hátsó szándék nélkül Ron vállalkozott rá, hogy repül egyet
vele. Hermione görcsösen kapaszkodott Ron vállába, miközben a fiú vagy kétszázra gyorsította a seprûjét és
felmerészkedett vele a fák fölé is. Hermione közben eszeveszetten sikítozott mögötte és követelte, hogy
szálljanak le azonnal. Így a seprû-tanfolyam gyorsan véget ért és fél órával késõbb már mentek is vissza a
Prewett-házba.
Harryék mindennapos tevékenységére jellemzõ volt az aktív semmittevés, ami minden percüket kitöltötte. Harry
legalábbis semmit tevésnek érezte a kviddicsezést és sakkozást, ami már korántsem töltötte el olyan élvezettel,
mint korábban. Titkon azonban remélte, hogy egyszer még jönnek majd olyan napok, amikor képes lesz örömet
hozni az életébe a cikesz üldözése, vagy a reménytelen igyekezet, hogy legyõzze Ront varázslósakkban. Ezen a
vasárnap délutánon hármasban ültek Harryék szobájában, Fleur ugyanis enyhe fejfájásra panaszkodva elvonult a
szobájába ebéd után, és Ginny ápolta – amire csak az anyja parancsa tudta rávenni, mert még nem alakult ki
benne a szõke lány iránti „sógornõ-érzés”. Mrs Weasley azonban alig volt magánál az örömtõl, és körbe üzente a
rokonságot, hogy hamarosan unoka áll a házhoz. Harryék ebbõl a felhajtásból inkább szerettek volna kimaradni,
úgyhogy elszigetelték magukat.
Azonban a meghitt szobában sem volt teljesen felhõtlen a hangulat. Három sakk partin és számtalan robbantós
snapszlin túl voltak, de Ron furcsa borús kedve rányomta a bélyegét két barátja közérzetére. Sejtelmük sem volt
mi baja lehet a fiúnak, de végül Hermione megelégelte a síri csöndet és kifakadt:
- Ron, elmondanád végre, hogy mi bajod van?
Ron kérdõ arccal nézett a lányra.
- Igen neked. Egész nap alig beszéltél valamit velünk, alig ettél, még az ebédet se… ami elég furcsa dolog
tõled… Mondd már el kérlek, hogy mi a bajod!
Ron csöndben maradt, Hermione pedig várta a magyarázatot, ahogy Harry is, de nem kívánt hozzáfûzni semmit.
Az volt az érzése, hogy Ron az újság elolvasása óta ilyen – talán megviselték volna a rossz hírek, és megijedt?
Ron nem akart válaszolni, csak meredt maga elé, Hermione pedig végül ingerülten mordult egyet és
visszafordult a régi átváltoztatástan könyvéhez, amibe eddig temetkezett.
Ron pár perc múlva mégis megszólalt:
- Hermione… - a fiú hangja tétovázva csengett. – Mondd, miért… miért nem mentél el Krummal?
Harry egy pillanatra azt hitte, rosszul hall. Hermione is meghökkent arcot vágott, valószínûleg mindenre
számított, csak erre a kérdésre nem. Már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mi vitte Ront erre, mikor a fiú
folytatta:
- Tudod, ha… ha elmentél volna vele, külföldre… akkor kiszállhattál volna ebbõl az egész õrületbõl, ebbõl a
háborúból. Ne érts félre, nagyon örülök, hogy itt vagy velünk, de… de tudod, hogy amire készülünk, az
életveszélyes. És neked most esélyed lett volna abbahagyni ezt az egészet és…
Ron elakadt és zavartan nézett a lány szemébe. Nehezen tudta összeszedni a gondolatait, és megpróbált úgy
fogalmazni, nehogy megbántsa Hermionét.
- Délben olvastam a Prófétát, és… hát írtak arról a mugli származású boszorkányról, és akaratlanul is azonnal te
jutottál az eszembe… Elõször nagyon dühös voltam Krumra, amiért el akart hívni téged, mert csak arra tudtam
gondolni, hogy elveszítele… hogy elveszítünk téged – Ron itt megint szünetet tartott és egy picit elvörösödött. –
De… azt hiszem, könnyebben elviselném, hogy nem láthatlak többé, ha tudom, hogy biztonságban vagy
valahol,… mint ha történne valami…
Hermione nem hagyta, hogy Ron befejezze a mondanivalóját, ennyi elég volt neki. Kezével finoman befogta a
fiú száját, mire az úgy meglepõdött, hogy beléforrt a szó. Hermione ekkor átölelte Ront és magához szorította.
Harry csendben nézte a békés jelenetet.
Hermione és Ron vagy egy percig ölelték egymást, mikor a lány elhúzódott, és kérte, hogy üljenek le az ágy
szélére. Mindkét fiú Hermionéra meredt, aki úgy tûnt, a gondolatait próbálja összeszedni egy fontos
mondandóhoz. Végül megköszörülte a torkát, és belefogott.
- Hazudnék, ha azt mondanám, nem futott át a fejemen ez a gondolat. Gondoltam rá, hogy tényleg kiszállhatnék
a háborúból, és ezután nem kellene minden évben életveszélyes helyzetekbe keverednem… ahogy az a
szokásunkká vált az elmúlt hat évben – tette hozzá egy félmosollyal a lány. – De… az nem én lennék. Igazából
miattatok vagyok az, aki. Mikor elsõben megmentettetek a trolltól, és barátok lettünk, talán nem is tudjátok,
mennyire megváltozott minden.
Harry és Ron csendben hallgatták Hermionét, s mikor a lány a trollt szóba hozta, a vörös hajú fiú lehorgasztotta a
fejét és zavartan bámulta a padlót. Harry kissé meglepõdött, hogy barátja még ennyi év után is bûntudatot érez

42
amiatt, hogy akkor majdnem az õ hibájából esett áldozatul Hermione egy vérszomjas hegyi trollnak. Hermione is
észrevette a bûnbánó arckifejezést barátján, mert a vállára tette a kezét, és így folytatta.
- Azelõtt, mikor általános iskolába jártam, a mugli világban, minden osztálytársam és a környékbeli gyerekek is
csúfoltak, kinevettek a furcsa megjelenésem és a könyvmániám miatt. És mikor elsõévesek voltunk, az a dolog,
ami miatt elzárkóztam a mosdóba, nem csak rosszul esett – de a szememet is felnyitotta. Miután kisírtam magam
és elegem lett a sehova sem vezetõ önsajnálatból, azzal az elhatározással nyitottam ki a WC ajtaját, hogy ideje
lesz változtatnom saját magamon. Addig mindenki mást hibáztattam, hogy olyanok, amilyenek, csak magam
nem. Minden erõmmel azon voltam, hogy megfeleljek a tanároknak és a szüleimnek, akik azt szeretnék, hogy
sokra vigyem, és azt hiszem, ezt elég jól is csináltam, csak… - Hermione hangja elcsuklott, de folytatta – …csak
közben megfeledkeztem arról, hogy jól érezzem magam. Akkor elhatároztam, hogy egy kicsit többet fogok
lazítani, még ha ez a tanulás rovására is megy, mert mindennél jobban vágytam barátokra… És nem is sejtettem,
hogy alig öt perccel késõbb, már két barátom is lesz…
Hermione mosolyogva nézett Harryre és Ronra, akik visszamosolyogtak rá, ahogy eszükbe jutott ez a régi
emlék, az, ahogy a barátságuk kezdõdött. Olyan perc volt, amirõl egyikük sem sejtette, hogy örökre
megváltoztatja majd az életüket.
- Úgy éreztem, ezt fontos elmondanom, mielõtt elindulunk – tette hozzá Hermione, majd elgondolkozó arcot
vágott, és rövid szünet után folytatta: - Azt hiszem, mára elég az érzelembõl. Van még egy fontos dolog, amit
szeretnék megmagyarázni. Olyasmi, amirõl eddig nem beszélhettem nektek.
Hermione szünetet tartott, Ron és Harry csendben várták, mit akar mondani barátjuk.
- Volt egy másik oka is a barátságunk mellett, amiért igyekeztem mindig ott lenni mellettetek bármilyen
veszélyes helyzetben, s amiért most sem hagytalak itt titeket. Egy feladat, ami hozzátok köt.
Biztos megfordult már a fejetekben, hogy miért töltök olyan kevés idõt a szüleimnél, szinte csak egy-egy
hónapot látom õket évente, és nem mondhatom, hogy akár õk, akár én ezt könnyen viselném. De igyekeztem
megértetni velük, hogy nem egyszerûen csak a barátaimmal szeretném tölteni minden idõmet, hanem muszáj
velük lennem. Az utolsó közös nyaralásunk, családi együttlétünk négy éve volt, mikor Franciaországba utaztunk.
Azóta csak egy-két hétre látogatok haza a nyári szünetben…
Nem ez a mostani eset volt az elsõ, hogy kiszállhattam volna a háborúból… Mikor a Trimágus Tusa alatt Viktor
megkérdezte tõlem, hogy szeretnék-e elmenni vele Bulgáriába, az is egy esély lett volna rá, hogy kibújjak a
felelõsség alól… de… az nem csak gyáva megfutamodás lett volna a feladatom elõl, ami akkor már több volt
puszta bizonyítási vágynál, hanem igazi árulásnak is éreztem volna. Meg ostobaságnak is, mert…
Hermione elharapta a mondatot, közben a két fiú éberen figyelt, Csámpás az ágy lábánál dorombolt.
- Mikor másodéves korunkban a baziliskus kõvé dermesztett engem, majd Harry megölte, és kiszabadítottátok
Ginnyt a Titkok Kamrájából, én voltam az elsõ, akinek beadták a mandragórás fõzetet – Dumbledore professzor
parancsára. Mikor kinyitottam a szemem, Madam Pomfrey azt mondta, hogy az igazgató a szobájában vár.
Kifejezte a rosszallását, hogy az ébredésem után azonnal el kell hagynom a gyengélkedõt, de megadta a jelszót
és kiengedett.
Az igazgatói irodában a professzor azt mondta, egy fontos feladata van a számomra, olyasmi, amit csak én tudok
megfelelõen végrehajtani, senki más. Attól a perctõl fogva az volt a dolgom, hogy figyeljelek téged, Harry.
Minden furcsát, szokatlant, amit teszel, minden baljós jelet. Ronnal gyakran beszélgettem az álmaidról is, fõként
ötödéves korunkban – akkor elég sok dolgom volt, elhiheted.
Ron, te akkor nem értetted, miért érdekelnek engem Harry álmai – egészen addig az estéig, mikor Harry látta,
ahogy édesapádat megtámadja a kígyó. Ekkor nem tudtam teljesíteni a feladatomat, de mikor megtudtam, mi
történt, ott hagytam csapot-papot és siettem Harryhez a Black-házba.
Ez… ez az egész megfigyelés része volt annak, ami a Privet Drive-on is történt – ott Mrs Figg követte minden
lépésedet, néha õ maga, néha a macskái. Ez az ötlet nekem is eszembe jutott, s mikor megtudtuk Makesz kilétét,
rájöttem, hogy Csámpásnak ebben is hasznát vehetném.
Minden ilyen esetet jelentenem kellett a professzornak, egyedül neki és senki másnak. Én voltam az õ éber
szeme, amivel téged figyelt.
Õ tudta, milyen fontosak ezek, de még nekem se mondta el, miért. Azt hiszem, ez az igazi bizalom, ilyen dolog
Dumbledore feladatát teljesíteni. Nem értjük, miért, néha tiltakozunk is ellene, de a végén úgyis mindig kiderül,
hogy egyedül õ látta át a helyzetet tisztán, ahogy senki más… Legalábbis júniusig ezt hittem…
Harry és Ron szájtátva bámultak a lányra, ahogy feladatának részleteirõl beszélt. Ha Harry ezt két évvel ez elõtt
hallja, mikor hónapokra elzárták a Dursley-házba, valószínûleg dühkitörést kapott volna, de azóta sokat változott
a helyzet. Harry már rég belenyugodott kitüntetett szerepébe, s nem ébresztett benne haragot a kisgyerekkorától
való megfigyelés gondolata, ennek ellenére, hogy még a legjobb barátja is része volt annak, nagyon
megdöbbentõ volt neki.
Ugyanakkor eszébe jutott egy másik dolog is – Dumbledore furcsa szokása, hogy a legkülönfélébb emberekbõl
válogatja össze azokat, akiket felhasználhat a Voldemort elleni harchoz, és Harrynek egyet kellett értenie abban,
hogy erre a feladatra Hermione több mint tökéletes. „…nem tudhatod, milyen lankadatlanul figyeltelek” –
csengtek Harry fülébe a néhai igazgató szavai. Szóval erre célzott Dumbledore! Nem õ figyelte személyesen,

43
hanem Harry legjobb barátja, szinte testvére, akire néha úgy gondolt, mint egy gondoskodó nõvérre – s most már
azt is tudta, miért.
- Megtehettem volna, hogy többet vagyok együtt a szüleimmel – folytatta Hermione -, hisz Dumbledore
professzortól csak azt kaptam feladatul, hogy itt, az iskolában figyeljelek téged… De azt hiszem, ez számomra
több volt egy feladatnál. Az utóbbi négy évben ez az életem része lett. És nem csak nektek fordítanék hátat, ha
most itt hagynálak titeket, hanem önmagamnak is.
Egy darabig csendben nézték egymást, Harry és Ron próbálta megemészteni a hallottakat, végül a vörös hajú fiú
törte meg a némaságot:
- Mindig tudtam, hogy valami nem stimmel veled – mondta vigyorogva Hermionénak, aki nevetve hozzávágott
egy kispárnát.
A hangulat gyorsan feloldódott most, hogy Ron és Hermione is vallomást tettek – és ha csak rájuk nézett, Harry
is úgy érezte, sokkal könnyebben tudja majd elviselni a rá váró megpróbáltatásokat. Vigyorogva nézte, ahogy
Ron visszadobja a párnát Hermionénak, s hamarosan õ is kapott az arcába egyet. Vidám párnacsata alakult ki
hármójuk között, s öt perccel késõbb lihegve, de jólesõ érzéssel vihogtak, mint a tízévesek.
Valami azonban nem stimmelt, Harry érezte ezt. Valaminek nem így kellene lennie. Hiába örülnek itt a
pillanatnak, amíg ez a háború tart, Voldemort és a halálfalók fenyegetése árnyékot fog vetni a boldogságukra. S
az ilyen boldog percek elmúlnak, mint a többi, s feledésbe vesznek az árnyékok miatt. Nem maradnak meg
bennük, nem önti el õket késõbb jólesõ érzéssel a múlt, mert ezek megmérgezett örömök. Nyomasztóak, pont
azért, mert csak pár pillanatig tartanak, s utánuk nem marad más, csak hatalmas, fojtogató ûr – és a gondolat, ami
mindig ott motoszkál a fejükben, néha elcsendesül, háttérbe húzódik, de sosem szûnik meg teljesen. A gondolat,
hogy dolguk lenne. Feladatuk lenne, amit Dumbledore adott nekik. S õk itt bolondoznak és próbálják élvezni az
életet, mindhiába.
Harryék arcáról lassan lehervadt a mosoly, abbamaradt a kuncogás.
- Nekem elegem van ebbõl a tétlen várakozásból! – fakadt ki Hermione. – Induljunk el!
- Hö…? Mikor? – kérdezte Ron.
- Mikor-mikor? Most! – azzal felpattant, mint aki máris útrakész. – Pakoljunk, és menjünk! Este vacsoránál
elbúcsúzunk, és hajnalban elindulunk. Akkor a legjobb. Még mindenki alszik.
Harry és Ron összenéztek, mindkettejük szemében furcsa izgalom tükrözõdött. Már egy hét is eltelt az esküvõ
óta, még egy hét múlva kezdõdik az iskola, Ginny is elmegy… Harry fejében is az a gondolat csengett, hogy
valóban ideje lenni elindulni azon a bizonyos úton, amin, ha elkíséri õket a szerencse és minden tudásukat,
bátorságukat összeszedik, talán sikerül véget vetni ennek a tébolynak.
- Rendben – sóhajtott egy nagyot Harry, majd õ is felállt. – Pakoljunk össze.
- Igen, itt az ideje… - Ron is felszökkent, akár egy bolha és nagyon tettre késznek látszott. – Úgy egy óra múlva
vacsora, akkor elbúcsúzhatunk. Össze tudunk addig pakolni?
- Ne viccelj! – szólt Hermione, majd suhintott egyet a pálcával és minden ruha, cipõ, zokni, kabát, fogkefe, a
láthatatlanná tévõ köpeny, Harry mágikus csizmái, és minden régi iskolai holmijuk a szoba közepére röpült egy
nagy halomba.
- Ezeket szórjátok bele a Feneketlen Zsákokba! Mindjárt jövök, összepakolok én is – azzal becsapta maga
mögött a szoba ajtaját.
Harry és Ron úgy tettek, ahogy a lány mondta. Elõvették a szekrény aljába hajított Feneketlen Zsákot és Harry is
elõkereste a születésnapi ajándékát. Egymás után dobálták beléjük a tárgyakat nagy összevisszaságban, mert
tudták, hogy a Zsák mágikus ûrjében úgyis eltûnnek, mintha ott se lennének, s csak akkor jelennek meg újra, ha
erõsen koncentrálva benyúlnak értük a Zsák száján.
Harryn egyre jobban kezdett eluralkodni egy kellemes izgalom, amit a jelen helyzetben nagyon furcsának talált.
Tudta, hogy mi vár rá, tudta, hogy mivel néznek szembe, és fogalma sem volt, hogyan fogja csinálni. De a
hogyan nem volt probléma Harrynek. Érzete, minden porcikája súgta neki, hogy két barátjával együtt minden
elõttük álló problémát meg fognak oldani, ahogy eddig is.
Egyet tudott biztosan. Hogy utazása, ami három hete vette kezdetét, mikor kilépett a Dursley-ház ajtaján, hogyan
fog folytatódni. Azon a helyen, ahol számára minden elkezdõdött, ahol egyszerre vesztett el minden addigit, s
nyert valami teljesen újat. Szülei régi városában: Godric’s Hollow-ban.

44
8. fejezet
Godric’s Hollow
A hideg szél Harry arcába csapott, ahogy két barátjával a hajnali félhomályban átvágtak a Prewett-birtokon, a
dombok és völgyek közt, egyre messzebb, hogy kikerüljenek a ház köré vont dehoppanálás gátló bûbáj
hatókörébõl. Már tíz perce gyalogoltak, maguk mögött hagyták az emelkedõt, melyre az impozáns ház épült,
átléptek a mágikus határvonalon – mely kisebb fejfájással járt Harrynek, de már rá se hederített -, és az éber
bagolyszemektõl kísérve készültek egy újabb meredek domboldal megmászására.
Harry sehogy sem talált magában békés nyugalmat – ami most nem volt meglepõ. Továbbra is szaporázta
szívdobogását az az izgalom, amit elõzõ este óta érzett, mikor Ronnal és Hermionéval együtt hirtelen
elhatározták, hogy elindulnak. Nem rémítõ volt az izgalom, épp ellenkezõleg, örült, hogy végre tehet valamit.
Már régen túl volt azon, hogy pusztán egy feladat súlya rettentse meg, a félelemnek már sokkal kézzelfoghatóbb
oka volt. Harry tisztában volt vele, hogy a feladatától nem kell félnie, a feladata maga a félelem elnyomása.
Mint ahogy azt a három jó barát sejtette, elhatározásuk általános közhangulat-romlást okozott a fõhadiszálláson.
Mikor a vacsoránál bejelentették távozásuk idõpontját, melyet a lehetõ leghamarabbra, másnap hajnali négyre
tûztek ki, a házban jelen lévõ minden ember máshogy reagált. Mrs Weasley, aki épp a tányérokat és
evõeszközöket vitte vissza a konyhába, mindet elejtette, mikor Ron hidegen közölte vele a távozás tényét. Muriel
néni, aki az Esti Prófétát olvasgatta, erre leeresztette az újságot, és homlokráncolva fürkészte Harry arcát. Harry
gyorsan elfordította a fejét, mert gyanította, hogy a néni legilimenciával próbálja kideríteni távozásuk okát.
Ginny nagyon szomorú volt, látszott rajta, hogy legszívesebben õ is velük tartana, s Harry lelke egy pontján
ugyanúgy vágyott erre. A lány megölelte mindhármukat, s ez a többi jelenlévõt is erre ösztönözte. Nem
ellenkeztek, nem tiltakoztak, még Mrs Weasley sem. Harryék elbúcsúztak az asszonytól, Mr Weasleytõl, Billtõl,
Fleurtól, Muriel nénitõl és Ginnytõl. A búcsú után felmentek a szobájukba, magukra hagyva a család többi tagját.
Itt befejezték a pakolást, még egyszer átnéztek mindent, hogy biztosan semmi fontosat ne hagyjanak itthon, majd
mugli ruhákba öltöztek, beállították az ébresztõ órát hajnali négyre, majd lepihentek. Hermione és Ron a két
ágyra hemperedett le, Harry pedig egy kényelmes fotelben szunyókált el. Az ébresztõóra pontosan keltette õket,
s távozásuk is a terv szerint zajlott…
A három jó barát kellõ távolságba ért a háztól, és felkészültek a hoppanálásra. Elõzõ este megnézték egy autós
atlaszban, merre található Godric’s Hollow, hogy legyen valami fogalmuk arról, hová hoppanáljanak. Ismerték a
régi Potter-ház címét (Cormak utca 7.), Harry már napokkal korábban megkérdezte Lupintól, még a
nézeteltérésük elõtt. Lupint persze nem ejtették a feje lágyára, s akkor rögtön megsejtette, hogy Harry meg
szeretné látogatni szülei házát. Felajánlotta a fiúnak, hogy ha lesz rá ideje, és kellõen biztonságos lesz egy ilyen
utazás, elviszi oda. Harry örömmel belegyezett, bár belül tudta, hogy nem mehet Lupinnal együtt. Mindenképp
itt akarta folytatni az utat, szüksége volt erre a látogatásra. De elhatározta, hogy ha Lupin is jónak talál egy
idõpontot, vele is el fog jönni egyszer ide, csak ketten.
Harry, Ron és Hermione megfogták egymás kezét, hogy biztosan ugyanazon a helyen lyukadjanak ki. Háromig
számoltak, akár egy zsupszkulcs használatakor, s háromra már érezték is az összepréselõdést. Egy reggeli
fényben fürdõ kisvárosba érkeztek, annak egy kis néptelen utcájába.
- Hol vagyunk? – kérdezte Ron. – Jó helyre érkeztünk?
- Igen, nézd csak az utcanevet! – mutatott Hermione a táblára, mely a mellettük lévõ ház falán függött. –
Helyben vagyunk.
- Melyik lehet a ház…?
Harry körülnézett, megnézte a házakat jobbra és balra, de mind épnek tûnt. Egyedül pont szembe velük volt
gondozatlan a sövény és rozsdás a kerítés. Elindult a kerítés felé és megnézte a kifüggesztett házszámot: hetes.
Harry, Ron és Hermione megálltak a kovácsoltvas kerítés elõtt, ami mögött hatalmas gaztenger burjánzott, s e
mögött, az utcáról látni lehetett egy kétemeletes ház tetejét és kéményét. A kapu, ami az udvarra vezetett, félig
leszakadva hintázott az enyhe szélben, s Harryék észrevették, hogy a két szárnyán a vasak szerteágazóan
széthajlanak, mintha megolvasztották volna, középütt egy nagy lyukat hagyva, amin egy ember éppen
átférhetett. Egy magas, sovány ember…
Harry nem tudott szólni, mintha a torkát eldugaszolta volna valami nyomasztó érzés. Széttárta a kapu két
szárnyát, s belépett rajta. Minden egyes lépésnél egyre nagyobbat dobbant a szíve, ahogy lejátszódtak
képzeletében a tizenhat évvel ezelõtti események. Szinte maga elõtt látta, mi történt azon az estén, amirõl már
minden lehetségeset kiderített, mindent megtudott, amivel szülei ismerõsei, barátai és a saját tudatalatti rémképei
szolgálhattak. Látta, ahogy Voldemort éjfekete csuklyájában közeledik a ház felé… Látta, amint elõveszi a
pálcáját és kiolvasztja a kaput, áttörve minden varázslatot, amik valószínûleg védték a Potter-házat.
Múlt és jelen találkozott ezen a helyen. Harry együtt lépett Voldemorttal egyre közelebb a bejárati ajtó felé, át az
akkor szépen nyírt gyepen, melyet most elborított a gaz. Torkában dobogott a szíve, homloka nyirkossá vált,

45
szája kiszáradt – Harrynek a lelkét ólomsúlyként nyomó gyászos szomorúság miatt, Voldemortnak pedig a
közelgõ gyilkosság miatti izgalomtól.

Még néhány lépés és odaér… már csak egy méter és meglátja hogyan kezdõdött minden… már csak a karját kell
kinyújtania, hogy kinyíljon az ajtó…

Közel már a gyõzelem, most végre véget vethet ennek a szánalmas ellenállásnak… Senki nem mer ezentúl
ellenszegülni Voldemort nagyúr hatalmának…

Harry óvatosan lenyomta a kilincset, de az ajtó makacsul nem nyílt… Valami eltorlaszolhatja…? Talán a
romok…

Voldemort elvigyorodik – egy vacak páncélozó bûbáj már nem tarthatja vissza –, és pálcáját a kulcslyukra
szegezi…
- Alohomora – rezdül végig a gondolat az elméjén, mint enyhe szellõ a falevelek közt…
Egy halk, kattanó hang, és a zár elfordul… A míves ajtó csendesen kinyílik, feltárva a szép elõszobát…

- Wingardium Leviosa – mondja ki Harry a varázsigét, bár a szavak remegve törnek elõ torkából.
Recsegés-ropogás, az ajtót eltorlaszoló szúette gerenda lassan ellebeg, s a roskatag ajtó nyikorogva kitárul…

Voldemort vigyorogva belép – hát itt van végre. Megjósolt ellensége még csak nem is sejti, mi vár rá…
Tehetetlen, szánalmas és gyönge… Könnyû gyõzelem lesz…

Harry szíve zakatolt, légzése zihálássá gyorsult, ahogy megpillantotta a borzalmas rombolás és a könyörtelen idõ
ádáz munkájának eredményét… A természet ereje visszahódította ezt a valaha kellemes emberi otthont.
Mindenhol az esõ, a szél, a téli fagy és nyári forróság, és a növények ereje uralkodik… Az emeletre vezetõ
lépcsõ beszakadva, a nappaliba vezetõ ajtó keretébõl kifordulva, füvek és rovarok martaléka…

A nappaliból fény szûrõdik ki, hallja egy kisgyerek vidám sikongatását, ahogy apja óvó karjai közt körbe röpteti
a szobában… Óvó karok… mit sem érnek az õ hatalma ellen!
Bentrõl nõi hang csendül:
- James… nem hallottál valamit? Mintha az ajtó nyílott volna.
Felismeri a hang gazdáját. Evans az…
- Mindjárt megnézem… - válaszolja a férfi, s Voldemort elvigyorodik.

A nappali volt a legrosszabb… Szénné égett szõnyeg és parketta, minden lépésre hangos reccsenés, mintha a
halott ház is felidézné a végnapjait, s zokogna vigasztalanul, emlékezve az elmúlt boldog percekre… Harry is
próbált emlékezni, de neki ez nem ment ilyen könnyen. A ház rögtön emlékezett régi mivoltára, ahogy ember
lépett a falai közé, de az embernek már nehezére esett felidéznie, milyen is lehetett ez a ház fénykorában.
Csak érzések, képek maradtak meg Harryben, s hirtelen egy gondolat nyilallt az agyába – mit keres õ itt
egyáltalán? Mit remélt attól, hogy idejön? Talán hogy fel lesz írva a falakra nagy betûkkel, hogyan gyõzze le
Voldemortot? Nevetségesnek érezte magát, szentimentálisnak… Már készült rá, hogy sarkon forduljon, mikor
valami megállásra késztette. Ha már itt van, látni akarja az egészet.

Rémült kiáltás töri meg a gyilkolás elõtti csendet, James Potter, aki már háromszor szállt szembe Voldemort
nagyúr akaratával. Három ellenszegülés, és ezerszer is megérett a halálra… Nem lesz kegyelem!
- Lily, fogd Harryt, és menekülj! Õ az! Fuss! Menekülj! Majd én feltartóztatom…
Voldemort pálcáját könnyedén tartva kezében, belöki az ajtót, s megpillantja õket… A nõt, kinek állandó makacs
ellenszegülése még nagyobb dühöt ébresztett benne – de már ez sem számít. Minden eddigi tette, minden eddigi
legyõzött ellenfele eltörpül amellett, akinek mindjárt, perceken belül fogja végignézni rövid haláltusáját… De
elõbb az apja van soron…

Harry összeszedte magát és határozott léptekkel körbesétált a nappaliban. Még most, ennyi év után is tisztán
kivehetõk a természetfeletti pusztítás nyomai. Furán torzult tárgyak, halk, szinte csak a képzeletben létezõ
búgás… Mintha valami megszakadt volna.
A szoba halott, a szekrényei is halottak… eldõlve hevernek, értelmet vesztve, céltalanul… tartalmuk a padlón
szétgurulva, összetörve, megsemmisülten, mint egy kilehelt lélek…

- Adava Kedavra!

46
Igen! – dübörög Voldemort fejében a gyõzelem érzete, ez a mindent túláradó öröm, hogy egy újabb ellenfél
vesztett csatát vele szemben… Nyert újból, és nyerni fog ez után is, mert õ a legjobb, a legtökéletesebb! Hiszen
az egész élet egy nagy játék, s a játékosoknak harcolni kell, hogy nyerjenek, hogy bebizonyítsák erejüket…
Voldemort így fogta fel ezt. Aki gyönge, elbukik…
- Ó istenem, James! Ne! – sírta a hang, s Voldemort örömmel vette tudomásul, hogy milyen nyomot képes
hagyni az emberekben. Akinek ilyen hatalma van sorsok fölött, az különleges, nem igaz? – mondogatta magának
mindig. – Igen, én különleges vagyok…
Egyetlen gyilkolással rögtön három sorsot is megváltoztatott, már három ember élete változott meg örökre,
mindössze két szavára…

A nappali után Harry a konyha felé vette az irányt, ahol a pusztulás teljes volt. S mégis, kevésbé volt fájdalmas,
mint a nappali, ahol a halálnak emléket állítottak a romok, a haszontalanná vált tárgyak… Itt már nincs semmi,
ami emlékezne… A falak is bedõltek, a szerteszét hullott téglák megolvadtak, mint a fagylalt, s alaktalan
masszává torzultak.
A kert buja növényzete visszafoglalta ezt a területet is, s Harry mégis élettelennek érezte. Nem volt teljesen
tudatában, miért, hiszen nagyon jól tudta, hogy a mindent beborító gaz nagyon is él, virágzik, növekszik. Mégis,
minden egyes fûszálban, minden levélben, kacsban és ágban ridegséget talált… Talán a tudat, hogy itt régen egy
boldog család élt, s kellene élnie most is, kölcsönözte a természetnek a pusztulás és halál képét…

Fut, menekül, de nem jut messze elõlem…! Sarokba szorult a kis liliom… Most már az enyém!
A nõ összekuporodik a földön kezében a gyerekét tartva, szemében könnyekkel. Voldemort halvány mosollyal az
arcán nézi a csonka családot. Õ tette azzá õket! Hatalom… igen!
- Miért sírsz? – kérdezi a nõtõl. – Életben vagy, lehet másik férjed, gyereked, ha arra vágysz…
Hangosan felzokog a jéghideg szavakra, erre képtelen válaszolni.
- A sírás nem vezet sehova, Lily Evans… - sziszegi Voldemort a fogai közt. - Ezt jól megtanultam
gyerekkoromban… Nem is sírtam sokat, elhiheted. Idõpocsékolás… Tessék, nézz magadra! Az érzelmeidtõl
összetörsz, mint a porcelán és semmit se tudsz tenni a hatalmam ellen. De én nagylelkû leszek veled… Életben
hagylak, ha átadod a gyereket…
A nõ rémülten tiltakozik, rázza a fejét, mintha az elõtte álló fekete taláros férfi csak egy látomás lenne, s ki tudná
ûzni a fejébõl.
- Add a gyereket! – hangzik a szívtelen parancs…
- Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, csak õt ne!
- Állj félre… Állj félre, ostoba…
- Harry!
- Adava Kedavra!

A halál végigjárta kíméletlen táncát, beborított mindent szennyes feketeségével… Pusztulás mindenütt…
Harry töprengve állt a valaha volt konyhában. Látta a halált, látta az eredményét, érezte a szagát, de ekkor
megértett valami mást is. Halál csak ott keletkezhet, ahol elõtte élet volt. Élet nélkül nincs halál, de halál nélkül
van élet. Fejébe ötlött ez a gondolat, s csodák csodájára sokkal jobban érezte magát tõle, mert tudta, hogy bár
mostanra mindaz, ami itt szép s jó volt, végérvényesen elmúlt, de akkor is nyomot hagyott. Ezért volt érdemes
idejönnie. Nem azért, hogy az elpusztult házat lássa, hanem hogy a képzeletében még létezõ teljes, szép otthont
lássa meg.
Régen itt finom ételek készültek, boldog perceket tölthettek el hármasban James, Lily és Harry. Harry semmire
sem emlékezett ezekbõl, így a képzeletében élte le ezeket a hónapokat. Élete elsõ, boldog évét. Az elsõ
születésnapját, elsõ ajándékait…
És ekkor még valamire rájött, ami segített neki elfogadni az itt történteket. A pusztulás, a halál, minden, amit
Voldemort tett ebben a házban, csak élettelen tárgyakban, lerombolt bútorokban, leomlott falakban és beszakadt
tetõben volt jelen… De volt itt valami, ami sokkal, de sokkal erõsebb és fontosabb volt ezeknél, valami, ami nem
a gyilkosra, hanem az áldozatokra utalt: õ maga, Harry. Õ volt az élõ bizonyítéka annak, hogy az itt lezajlott
esztelen rombolás mennyire felszínes volt csupán. Kioltott életeket, lerombolt jövõket, de az emlékeket nem
tudta eltörölni. Az emberekben sokkal nagyobb nyomot hagyott az, hogy mi maradt itt életben, mintsem, hogy
mi pusztult el. Az életnek nagyobb nyoma marad, mint a halálnak, s Harrynek most minden ilyen nyomra
szüksége volt.

Örök élet! – harsogja diadalmasan Voldemort elméje… Pálcáját Harryre szegezi, mozdulatával meghazudtolva
emberi eredetét, elfeledve anyját, apját, azt, aki lehetett volna. Zseniális elméjét elborító vérszomja, tébolya
körbe veszi, ahogy örömmel készül fel, hogy szíve ismét megszakadjon, s feláldozzon még valamit morzsányi
emberségébõl – a könyörületet, mely haszontalan mivoltának épp most lehetett tanúja. Felajánlotta az életet a
nõnek, s õ megtagadta, pedig semmi értelme nem volt. Micsoda bûn, micsoda oktalan pazarlás!

47
Itt áll a gyõzelem küszöbén, s akaratlanul is várakozik, hogy kiélvezze a pillanatot… Elgondolkozik saját
cselekedetén, a várakozáson, ami ugyanolyan oktalanság, mint a nõ választása. Mi értelme várni? Hogy még
egyszer utoljára a szívére hallgatva örüljön a pillanatnak? És ha megjön Dumbledore…? A vén gazember még
mindig borsot törhet az orra alá, ezért nem szabad ostoba érzelgõsségre vesztegetnie az idõt. A nõ se ment
semmire az érzelmeivel. Hulla, akár a férje… Cselekedni kell!
- Adava Kedavra!

Harry nagyot sóhajtott, majd zsebre dugta a kezét és közelebb ment az egyik megolvadt tégladarabhoz. Vajon
milyen lehetett, mikor az átok visszahullott Voldemortra? Az rombolta le a házat is körülöttük? S hogy lehet,
hogy õ életben maradt a romok alatt? Biztosan hatalmas forróság lobbant fel, csak az olvaszthatta meg a
falakat… Harry nem tudott másra gondolni, mint hogy anyja védelme minden pusztító erõtõl megvédelmezte
ekkor, beleértve a rájuk zúduló romokat.

A tervbe hiba csúszik, és mindent elborít a zöld vihar, melynek csupán egy kisbabát kellett volna halálos ölelésbe
vonnia… A vihar elsöpör mindent, élõt és élettelent… Voldemort pálcájából megállíthatatlanul tör ki a pusztító,
tomboló erõ, szétvágva a konyhabútort, a padlózatot, a tetõt. Fentrõl kõ, fa és cserép zúdul rá, hasztalan próbálja
kordában tartani a kavargó szelet és vakító fényt, mely megtalálja õt is, és kíméletlenül emészteni kezdi…
lassan… hosszan…

Harry és Voldemort a konyha közepén álltak, más-más idõben. Mindketten égtek – Harry a lelkében fortyogó
gyász és düh miatt, Voldemort a testét mardosó lángok miatt, melyek átrágták magukat bõrön, húson, csonton,
szerveken… Mindketten meghaltak és újjászülettek. Minden megváltozott, egy pillanat alatt vált semmivé ezer
lehetséges jövõ, s született helyettük csupán kettõ másik…
Hermione és Ron Harry után mentek a romok közt, mindketten némán hordozták körbe tekintetüket a ház
maradványain.
- Harry, jól vagy? – kérdezte Hermione óvatosan és barátja vállára tette a kezét.
Harry kitörölte szemébõl a könnyeket és sután bólogatott. Ron úgy tûnt, megnémult, s jobb híján az olvadt
téglákat nézegette.
- Látni akartam… - kezdte Harry - …látni akartam a múltam, hogy végérvényesen lezárhassam. Ez még
hiányzott, hogy teljessé váljon a kép. Most már tudom, mit vesztettem el akkor… és már nem gyászolok. Ezzel
vége.
Harry elmosolyodott és megölelte barátait, majd együtt botorkálva kisétáltak a romok közül.

A régi Potter-ház látogatása után a három jó barát a legközelebbi kávézó felé vette az irányt. Mindhármuknak
kellett egy kis nyugodt pihenés, hogy feldolgozzák magukban a látottakat. Rendeltek három csésze forró kávét,
majd Hermione mugli pénzzel kifizette a pincérnõt, és távoztak. A temetõ felé indultak, s egy virágboltban
mindhárman vettek egy-egy csokor virágot.
Godric’s Hollow temetõje szépen gondozott, nyugodt hely volt – ahogy Harry érezte, egy temetõnél nehéz
nyugodtabb helyet találni. A bejárattól durván száz méterre volt az a sor, ahol az 1981-ben elhunytakat temették
el, Harryék itt fordultak be, s pár méter után megtalálták, amiért jöttek: egy fehér sírkõ, rajta két bevésett névvel.

James Potter
1959 – 1981
Lily Evans Potter
1959 – 1981
Nyugodjatok békében!
Harry, Ron és Hermione kivették a tartóból az elszáradt virágcsokrot és helyére tették a három frisset. Némán
álltak pár percig, összekulcsolt kezekkel. Harry furcsán érezte magát – szinte idegennek tetszett elõtte ez a sírkõ,
mely csak neveket és évszámokat mutat, úgy érezte, a lerombolt ház sokkal megrázóbb emléket állít az
elhunytaknak, s az életben maradtnak egyaránt, mint ez a sír. Nem érintette meg az egyszerû felirat, mert semmit
se tudott kifejezni abból, hogy ezek az emberek mit jelentettek a barátaiknak, rokonaiknak, s a fiuknak.
Harrynek még valami az eszébe ötlött, mikor a makulátlan kõre tekintett – ki az, aki rendszeresen gondozza a
sírt, lenyírja körülötte a gazt és virágot tesz a tartóba? És mintha maga a temetõ válaszolna a kérdésére, ebben a
pillanatban egy hang szólította meg õket.
- Sziasztok!

48
Egy hosszú, szõke hajú nõ állt elõttük, kezében szatyorral, amiben virágok voltak. Barátságosan mosolygott és
közelebb lépett Harryékhez.
- Ismertétek õket? Csak azért kérdem, mert már nagyon régóta senki nem járt ennél a sírnál…
Hosszú fekete kabátot és világoskék garbót viselt, hozzá fekete szövetnadrágot, nyakában pedig mobil telefon
lógott. Harry rögtön megállapította, hogy muglival van dolga, egy boszorkány se tud ilyen ízlésesen mugli
holmikba öltözni, és egyikük se hord mobilt.
- Mi… mi külföldön voltunk… Ausztráliában – hazudta Harry.
A nõ összeráncolta a homlokát.
- Nem hangzik túl ausztrálosnak a kiejtésed…
- Öhmmm… mert a szüleink angolok és még az õ kiejtésük ragadt ránk… - segítette ki Hermione.
Harry, Ron és Hermione barátságosan vigyorgott, mintegy alátámasztva a hazugságot.
- Ti testvérek vagytok?
- Unokatestvérek – válaszolta Hermione.
- A rokonaitok voltak Potterék?
- A… a nagynénénk és nagybácsink voltak.
A nõ elmosolyodott, majd Harryék mellett a sírhoz lépett és letett egy szál rózsát a kõre.
- Nos, úgy látom ezen túl már nem kell gondoznom a sírt, mert itt vagytok ti…
- Ön tartotta ilyen szépen rendben…? – kérdezte Harry csodálkozva.
A nõ bólogatott.
- Köszönö… köszönjük.
- Ugyan, semmiség! – legyintett, majd zsebre dugta a kezét. – Tudjátok, én voltam a szomszédjuk, amíg… hát,
amíg az a gázrobbanás nem történt… Borzalmas volt.
Harry és két barátja komoran bólogattak, s kerülték egymás tekintetét, helyette inkább a cipõjüket bámulták.
- A tûzoltók szerint nyitva hagyták a gázt a tûzhelynél, és egy szikra okozta a robbanást – a nõ kétkedve
megcsóválta a fejét és sóhajtott egyet. – Nem tudom, mi igaz ebbõl, de én zöld robbanást még sosem láttam,
márpedig az a ház zölden égett és olyan vakító fénnyel, hogy…
És az is furcsa, hogy milyen hirtelen vége lett a vizsgálatnak. Jól emlékszem rá, tudjátok tanárként dolgoztam, és
a gyerekeket hetekig csak ez az eset foglalkoztatta. A tûzoltók alig egy órát voltak a helyszínen, csak amíg
elvitték a két holttestet. A tûzoltók után meg Londonból érkeztek speciális szakértõk, akik az ilyen baleseteket
vizsgálják. De õk se voltak itt fél óránál tovább és be se tették a lábukat a kerítésen belülre.
A ház állítólag az állam tulajdonában van és nem hajlandók eladni senkinek… Igaz eddig nem is jelentkezett rá
senki.
De idõrõl idõre feltûnik néhány fura alak a ház körül, csak nézelõdnek, de be nem mennek. Nézik a romokat,
mintha valami csodát látnának. Ti láttátok már, mi maradt belõle?
Hermione megelõzte Harryt a válasszal:
- Még nem, de meg fogjuk nézni.
„Ezt meg miért mondta?” – ráncolta a homlokát Harry. Nyugodtan megmondhatta volna, hogy már látták a
házat…
- Jó… Nem szép látvány lesz… Nos, örültem, hogy találkoztunk! Mennem kell, úgyhogy sziasztok…
- Viszlát… - köszöntek el Harryék.
A nõ sarkon fordult, kilépett a sorból és elment a kijárat felé. Harry és Ron rögtön Hermionéhoz fordultak:
- Mért mondtad, hogy még nem láttuk a házat?
- Mert vissza kell mennünk oda – jelentette ki a lány.
- Minek? – tárta szét a karjait Ron. - Alig egy órája jöttünk el…
- Azért, mert nem néztünk körül rendesen. A hölgy szerint senki nem járt a házban azóta, hogy elvitték a…
szóval a…
Harry bólintott és befejezte Hermione helyett a mondatot.
- …a holttesteket. De mit kellene ott keresnünk…?
Hermione rosszallóan ciccegett és belefogott a bõvebb magyarázatba.
- Emlékszel, mikor elmesélted nekünk mit mondott Dumbledore Voldemort horcruxairól? – Hermione meg se
várta, hogy Harry válaszoljon, azonnal folytatta. – Azt mondta, hogy az utolsó, hatodik horcruxot a te
megöléseddel akarta létrehozni, de nem sikerült neki a visszahulló átok miatt. Ha valóban ekkor akart
halhatatlanná válni, akkor ott kell még lennie annak a tárgynak is, amibõl a horcruxot készítette volna. És az
talán közelebb vihet minket a többi horcruxhoz is…
- Hermione, azt a tárgyat már akkor elvihették, mikor eloltották a lángokat...
A lány megcsóválta a fejét.
- Nem, akkor még Dumbledore sem tudott a horcruxokról, senki se kereste volna épp akkor.
- És a muglik? Azok is elvihették, a tizenhat év óta bármikor! Éjszaka bemehettek, amikor senki sem látja és
elvihettek minden értékeset…

49
- A házon mugliriasztó bûbáj ül, olvastam róla a Feketemágia felemelkedése és bukásában. Ezzel ér véget a rólad
szóló fejezet. „A lerombolt Potter-házra mugliriasztó bûbájt helyeztek, hogy senki se zavarhassa meg az épület
nyugalmát, mely azóta állít emléket a tizenegy évig tartó háború befejezõdésének…”
- …vagy el is éghetett a tûzben… - kardoskodott tovább Harry.
- Az eddig ismert horcruxok, mint a serleg vagy a nyakék, mind kobold készítésû, ahogy a varázslók legtöbb
ékszere, és ezek nem égnek el a tûzben. Varázslattal lehet csak elpusztítani õket.
- De a napló nem…
- Gondolod, hogy Voldemort az utolsó horcruxának egy közönséges tárgyat választott volna? Szerintem az még
különlegesebb, mint a többi!
Harry és Ron elgondolkozott a hallottakon, és megegyeztek, hogy érdemes lesz egy próbát tenni. Nem is vártak
már sokáig – elbúcsúztak Jamestõl és Lilytõl, elmondtak egy imát és visszafelé indultak a házhoz.
Észrevétlenül másztak be a kapun, hogy ne tûnjön fel az embereknek, hogy már másodszor járnak itt. Ugyanaz a
látvány fogadta Harryt, mint délelõtt, mégis teljesen máshogy érezte magát. Fejében már nem játszódtak le újra
és újra a múlt rémképei, máson járt az esze. Elõször a múlt miatt jött ide, hogy lezárja azt, de most a jövõ miatt
van itt.
- Rendben… - sóhajtott Hermione, ahogy megálltak a nappali közepén. – Tehát a horcrux – illetve ami az lett
volna, valahol erre lehet. A legvalószínûbb, hogy a konyha környékén, mert ott a legnagyobb a rombolás,
biztosan ott történt a… szóval ott ért véget…
Harry és Ron bólintottak és megindultak a gaztenger felé.
- De át kell néznünk az egész földszintet - folytatta a lány -, tehát a nappalit és a kertet is, mert a robbanás
elrepíthette, vagy elgurulhatott. Nem hinném, hogy kirepült volna a kerítésen túlra, mert zárt helyen volt és elég
nagy a telek… Szóval Ron, tiéd a kert, enyém a nappali, Harry, te pedig a konyhát fésüld át. Olyasmit kell
keresnünk, ami értékes, vagy nem illik egy ház berendezésébe, és mindenekelõtt nem mugli. A legjobb lesz, ha
összegyûjtötök minden mágikus eredetû tárgyat. Tudjátok, a varázsige: Demonstrate…
- Tudjuk Hermione – mondta kórusban a két fiú és szófogadóan elindultak a megadott helyre.
Harry keresgélni kezdett, néhány taroló átokkal lenyírta a gaz nagy részét, hogy jobban átlássa a területet.
Szétszakadt gerendák és megolvadt faldarabok hevertek a földön. Voltak még elrepedt tányérok,
bútormaradványok, egy törött varázspálca, melybõl kilógott az egyszarvúszõr – Harry úgy gondolta ez az anyjáé
lehetett valamikor, és zsebre tette. Ellebegtetett egy gerendát, s alatta hangyák tömkelege közt ezüst tálcákat és
étkészletet látott. Néhány eltorzulva, összegyûrõdve, mások viszont teljes épségben. Harry nem nagyon hitte,
hogy ezek közt bármi érdemlegeset találna, de a biztonság kedvéért mindet leellenõrizte a bûbájjal. Egyik sem
volt mágikus.
Harrynek hirtelen eszébe jutottak Mr Weasley szavai a mágikus tárgyak tulajdonságairól és felismerésükrõl.
Lecsatolta bal csuklójáról õsrégi kvarcóráját, melyet Vernon bácsitól örökölt két éve. Kissé hülyén érezte magát,
ahogy karórájával végignézte a konyha területét, mint valami mugli kincsvadász. Az óra számlapját figyelte,
hogy mikor sötétedik el, jelezve, hogy a mágikus rezgések bezavarták a mûködését. Sokáig semmit se talált, de
mikor a meggyűrődött, elszenesedett konyhabútor fölé ért a keze, arra lett figyelmes, hogy a számok
összefolynak a digitális kijelzőn, majd teljesen elsötétült a számlap.
Pálcájával szétbontotta a bútort és tartalmát kilebegtette a földre. Tányérok, üvegek, kanalak, villák, kések, só- és
borstartók hevertek elõtte, és sorban végignézte õket. Azonban volt köztük egy igen fura tárgy is, mely az eldõlt
konyhaszekrény alól röppent ki Harry elé, s elõször nem ismerte fel mi az. Egy fényes, fekete fából kifaragott,
egyik végén fémes nehezékkel és ezüstös faragvánnyal ellátott tárgy. Harry homlokráncolva meredt a tökéletes
épségben lévõ tárgyra, s rövid töprengés után rájött, hogy amit a kezében tart, egy díszes pecsétnyomó, amivel
elõkelõ családok és intézmények jelölik meg hivatalos papírjaikat. Az ezüstös faragvány egy csillagokat
mintázó, kacskaringós vonalakkal körülvett címer volt – ennek a képe jelent meg, ha tintába mártva papírra
nyomták, vagy egy levélre csepegtetett viaszba passzírozták.
- Demonstrate! – mondta Harry pálcájával a tárgyra mutatva, s a következõ pillanatban abból egy sûrû, szürke
füstcsík tört elõ, mely kanyarogva betûkké formálódott: proteus.
- Annulatte! – szólt Harry és a betûk szétfoszlottak.
Harry elégedett volt. Minden zsigerében érezte, hogy rátalált arra, amit keresett. A legkülönlegesebb tárgyra a
jelenlévõk közt. Zsebre tette a pecsétnyomót és körbenézett. Ron és Hermione még bõszen keresgéltek a romok
és a növények közt, így hát õ is tovább folytatta a kutatást, de érezte, hogy már felesleges.
- Nos, mit találtatok? – kérdezte Hermione, mikor egy órával késõbb összegyûltek a nappaliban.
- Én csak ezeket találtam… - mondta letörten Ron és megmutatta a kezében tartott két tárgyat: egy törött seprût
és egy mágikus tükröt. Egyik sem tûnt különlegesnek, vagy értékesnek.
- Hát ez nem sok – fintorgott Hermione.
- Harry, te mit találtál? – kérdezte Ron.
- Ezt az egyet találtam, ami mágikus – felmutatta a pecsétnyomót, ezüst címerén megcsillant a napfény. - A
proteus-bûbáj van rajta…
- Az melyik?

50
- A proteus-bûbáj segítségével mágikusan összekapcsolhatunk bizonyos tárgyakat, melyek attól kezdve
információt közvetíthetnek egymásnak – darálta Hermione. – Én is csináltam már, a galleonokkal a DS
edzésekre, emlékszel? Ha Harry megváltoztatta a számokat az egyiken, a többin is változott és felizzottak…
- Az szép kis bûbáj volt – jegyezte meg Ron.
- Köszi… - mosolyodott el Hermione és átvette Harrytõl a tárgyat.
- Ez olyan, mint egy…
- …egy pecsétnyomó – fejezte be Harry barátja helyett a mondatot. – Láttam ilyet a Black-házban, mikor
kirámoltuk a dolgozószobát.
- Sok varázslócsaládnak van pecsétnyomója, Harry… - mondta Ron. -Lehet, hogy ez épp a Pottereké volt.
Harry a fejét rázta, majd visszavette a mágikus tárgyat és az aljára mutatott.
- Nézd csak, Ron! Csillagok vannak az alján… A Black-ekre jellemzõ volt, hogy csillagokról nevezték el
magukat. Sirius, Regulus, Andromeda, Bellatrix…
- És a Potter családnak a szarvas volt a jelképe, nem a csillagok – szólt közbe Hermione mosolyogva.
- Mi…? Ezt honnan tudod? – csodálkozott Ron.
Hermione mosolya még szélesebb lett, és felmutatta a kezében tartott dobozkát.
- Ezt találtam a nappaliban, az egyik szekrény alatt. Egy ékszeres dobozka. Fényképek vannak benne az
édesapádról és az édesanyádról. És a tetején…
- …a szarvas! – Harry tágra nyílt szemmel meredt a dobozkára, melynek aranyozott fedelébe egy címerbe foglalt
szarvas körvonalait vésték gondos munkával.
Harry kinyitotta a dobozt és átlapozta a fényképeket. Boldog emlékképek voltak, hétköznapokról,
kirándulásokról, még Harry születése elõttrõl.
- Nincs mágikus tulajdonsága, de gondoltam érdekelni fog – mondta Hermione.
- Köszönöm… - motyogta Harry.
Hermione ez után megmutatta a többi talált mágikus tárgyat, melyek közt egy sárkány formájú gyertyatartó és
egy halálfaló maszkja is volt.
- Tudodki is viselt ilyen maszkot? – kérdezte Ron.
- Voldemort, Ron. Nem Tudodki – javította ki Hermione. Ron elvörösödött és motyogott valami érthetetlent. – És
nem tudom, hogy viselt e ilyet… Harry?
- Szerintem nem. Most sem hord maszkot. Az emberei mind ugyanúgy öltöznek, egyedül õ lóg ki közülük…
- Sejtettem… - bólintott Hermione. – De akkor ez azt jelenti, hogy Voldemort nem egyedül volt, mikor megölte a
szüleidet.
- Ki lehetett vele? Errõl még sosem beszéltek… - kérdezte Harry.
- Nem tudom. Talán a Lestrange-k, meg Kupor… - vetette fel Ron. - Õk indultak utána a keresésére.
- Lehet… - vonta meg a vállát Hermione és bele tette a szerzeményeket az egyik Feneketlen Zsákba. – Azt
hiszem, egyet érthetünk, hogy a pecsétnyomó a leggyanúsabb.
Harry és Ron egyetértõen bólogattak.
- De mért pont a Black-ek…? – ráncolta Ron a homlokát.
- Mondtam, a csillagok miatt…
- Nem arra gondoltam! – csattant fel a fiú. – Miért választotta volna Vo.. vo… khmm… - Ron megint
elvörösödött, majd vett egy nagy levegõt. – Voldemort!
Harry és Hermione elvigyorodtak, de Ron azonnal folytatta, és maga is elmosolyodott kissé.
- Miért választotta pont a Black-család egyik kacatját?
Harry megvonta a vállát.
- Nem tudom… a Black-család elég õsi. Talán kapcsolatuk van valamelyik alapítóval… mondjuk Hollóháttal.
Ron értetlenül megrázta a fejét.
- A Black-ek mardekárosok. Ha Hollóháti Hedvig leszármazottai lennének, akkor az õ házába járnának, nem?
Ahogy Tom Denem…
- Öhmm… Tonks is hollóhátas volt, nem?
- De, mesélte egyszer… - csillant fel Hermione szeme. - És a mardekár és hollóhát ház között mindig is enyhébb
volt a viszony, mint a többi házzal. Egész jól megvannak együtt néha… Szóval lehet ebben valami.
Harry zsebre vágta a pecsétnyomót, majd összecsapta a kezét, mint aki jól végezte dolgát.
- Akkor azt hiszem egyértelmû, mit kell tennünk – mosolyodott el és felvette hátára a Feneketlen Zsákot. – Irány
a régi fõhadiszállás!

51
9. fejezet
R.A.B.
- Árulók! Árulók, árulók és sárvérûek! Mocskos hitszegõ csõcselék! Hogy meritek beszennyezni ezt a házat a
koszos talpatokkal?!
Az éktelen ordítás és dühös rikácsolás egy nagy, élethû festménytõl eredt, mely Mrs Black-et, Harry
keresztapjának, Siriusnak az édesanyját ábrázolta. Ez a haragos festmény a Black-család hatalmas, elõkelõ
kúriájának elõszobájában függött a falon, s mihelyt Harryék beléptek a házba és óvatlanul becsapták maguk
mögött az ajtót, az elfüggönyözött festmény felébredt és rögvest rázendített.
- Ron, gyere és segíts…! – nyögte Harry barátjának, miközben minden erejével próbálta visszarántani a helyére a
most fülsüketítõen visító portrét takaró függönyt. A festmény makacsul ellenállt, de végül Harry és Ron együttes
erõvel eltakarták a képet, ami erre abbahagyta a hangoskodást.
Most már óvatos, halk léptekkel mentek hátra, a ház konyhájába, ami az elõszobából nyílott. A Black-ház kissé
megváltozott, mióta kiköltözött innen a Fõnix Rendje. A berendezéseken ujjnyi vastag por ült, a padlón minden
egyes lépésük nyoma meglátszott és azt rögtön megállapították, hogy már hónapok óta nem járt itt senki.
A két évvel ez elõtt folytatott takarító hadjáratuk ellenére a házat visszafoglalta az enyészet. A falakon újra
hámlani kezdett a megjavított tapéta, a padló recsegett, és alig hallható nesz utalt rá, hogy a kártevõk is
visszaköltöztek a nemes Black-házba.
Harry, Ron és Hermione beléptek a konyhába és a pakolni kezdték a Feneketlen Zsákok tartalmát a nagy
asztalra. Ron félresöpört egy halom szerszámot, melyek az asztal negyedét elfoglaló bõrtáskában feküdtek nagy
összevisszaságban.
- Hah! Apa itt hagyta a szerelõ cuccait – csóválta a fejét Ron.
- Tedd bele a Zsákba, hogy legközelebb visszaadhasd neki – javasolta Hermione, s Ron egy vállrándítással úgy is
tett.
- Már nagyon rég óta nem volt alkalma foglalkozni a hobbijával – sóhajtott szomorúan a fiú. – Régen mindig
órák hosszat szerelt a garázsban, imádta a mugli holmikat…
Harry elmosolyodott, ahogy felidézõdött benne a repülõ Ford Anglia és a kalandok, amiket átéltek vele. Közben
a Zsákban kotorászott és erõsen koncentrált egy fogkefére, mely azon nyomban megjelent a kezében, majd
Harry az asztalra tette a többi holmija mellé.
- Mikor a bátyáink a suliban voltak, mi meg Ginnyvel otthon, gyakran az egész napot a garázsban töltöttük
apával, és figyeltük hogyan szerencsétlenkedik a kocsival…
Hermione összehajtogatta az egyik megüresedett varázserejû Zsákot és egy székre tette.
- Apukád nem kereste meg az autóját azóta, hogy elkóborolt az erdõben? – kérdezte Hermione.
- De, kereste… - ráncolta a homlokát Ron. - Azazhogy Dumbledore felajánlotta neki, hogy megkeresi, mert az
erdõ veszélyes, meg minden. De azt mondta, hogy csak a darabjait találta már meg, mert a pókok széttépték
dühükben, miután megmentett minket. Úgyhogy vége…
- Kár érte, én imádtam! – vigyorgott Harry.
A két fiú is befejezte a pakolást, és holmijaikat három kupacba rakták az asztalon.
- Umf… farkaséhes vagyok! – panaszkodott Ron és mintegy alátámasztva, hatalmasat kordult a gyomra.
- Van mit ennünk? – fordult Harry reménykedve Hermionéhoz.
- Még szerencse, hogy valaki erre is gondolt! – mosolyodott el a lány. – Van itt minden… lássuk csak: konzerv,
konzerv és konzerv, kenyér, hagyma, egy zsák burgonya – tényleg jók ezek a Zsákok, fogalmam sincs, hogyan
oldottuk volna meg a pakolást nélkülük… - van még két rúd paprikás szalámi, meg néhány alma. Ennyi… egy-
két napra elég, de hamarosan nem ártana bevásárolnunk.
- Az ráér! Együnk! – csapta össze a tenyerét Ron, majd tányérokat és késeket varázsolt elõ.
- Ez szép volt Ron! – gratulált Hermione barátjának.
- Ma jó formában vagyok – húzta ki magát büszkén a fiú, majd Hermionéra kacsintott.
Mindhárman nagyon éhesek voltak, s mire fél órával késõbb befejezték az evést, Hermione belátta, hogy az
elõbbi becslése igen elhamarkodott volt, sokkal hamarabb szerét kell ejteni a bevásárlásnak.
Vacsora után kupákat varázsoltak elõ és megbontottak egy üveg vajsört.
- Szóval – szólalt meg Ron miután jóízûen lehajtotta a fél pohár italt - most, hogy itt vagyunk, mit is fogunk
pontosan csinálni?
Harry mintegy felocsúdva, elõhúzta zsebébõl a pecsétnyomót, és elgondolkozva forgatta ujjai közt. Hermione
csendben figyelt.
- Azt hiszem, keresnünk kellene valamit, ami igazolná, hogy ez a pecsételõ a Black-eké volt valamikor… -
mondta Harry. - Ha jól sejtem, és a Black-ek valamelyik alapító leszármazottai, akkor szûkülnek a lehetõségeink.
- Miért is?

52
- Mert Dumbledore szerint Voldemortnak még négy horcruxa van sértetlenül, ezek közül az egyik Nagini, a
kígyó – szívem szerint ezt hagynám utoljára, mert ott van, ahol Voldemort. A másik Hugrabug serlege, amirõl
fogalmam sincs, hol kereshetnénk. A harmadik Mardekár medálja, amit már ellopott valaki elõttünk. Azt írja,
hogy el akarta pusztítani, de én jobb szeretnék megbizonyosodni róla.
A negyedik horcrux Dumbledore szerint vagy Hollóháti Hedvig vagy Griffendél Godrik egyik régi holmija. Ha
kiderülne, hogy ez a pecsétnyomó egyiküké volt, akkor már csak a másikra kell koncentrálnunk a keresésben,
mert Voldemortnak az volt a célja, hogy mindegyik alapítótól szerezzen valamit.
- Mik jöhetnek szóba, mint ilyen ereklyék? – kérdezte Ron.
Most Hermione válaszolt Harry helyett.
- Ezen elég sokat gondolkodtam a nyáron, átfutottam néhány könyvet az alapítókról, amiben megemlítenek
különbözõ tárgyakat.
Hollóháttól nem sok minden maradt fenn. Nagyon elõkelõ boszorkány volt, és a legtöbb holmija ruhák,
ékszerek, de ezek nagy része elpusztult vagy elveszett. A Roxfortban semmi nincs, ami neki tulajdonítható és a
vérvonala is szerteágazó, mert sok-sok gyereke volt. Az egyetlen, amire gondolni tudok, egy szobor, amit
állítólag õ maga faragott ki tömör gránitból, és jelenleg az Abszol út legvégén, az El tér közepén áll…
- Akkor az ki van zárva! – jelentette ki Ron.
- Miért? – vonta fel a szemöldökét a lány.
- Nem hinném, hogy Vol… hogy V-Voldemort egy tér kellõs közepére rakná ki a horcruxát. A medált is úgy
elrejtette, hogy alig lehetett megtalálni!
Hermione elgondolkozva meredt maga elé, majd hirtelen felkapta a fejét.
- Pedig ez beleillik a képbe! – mondta mosolyogva. – Ha valamit nagyon-nagyon titkolsz, ne rejtsd el, inkább
tedd közszemlére! Senki sem gondolná, hogy épp az a rejtegetni való.
Harry és Ron megvonta a vállát.
- Jó, majd megvizsgáljuk… - nyugtázta Harry. - Na és Griffendél Godrik?
- Griffendélnél már több minden szóba jöhet, például a kard – bár ez valószínûtlen, hogy horcrux lenne, mert
mindig Dumbledore szobájában függött, de talán Voldemort hozzáférhetett valamikor, észrevétlenül.
Mindenesetre majd ezt is meg kell vizsgálnunk, ha lehetõségünk lesz rá. Szóba jöhet még egy õsrégi
varázskönyv, amit Griffendél írt, azonban ez már évszázadokkal ezelõtt elveszett – de meglehet, hogy Voldemort
a nyomára bukkant… és… és még lehetséges a Teszlek Süveg…
- Mi?! A Süveg? – Harry és Ron egyszerre kapták fel a fejüket meglepetésükben.
- Igen, a Teszlek Süveg is Griffendélé volt régen, õ varázsolta el, ezt még a mondókáiba is beleszövi néha –
Hermione gondterhelten megcsóválta a fejét. – De nem tudom, hogy ez lehetséges-e. Vannak aggasztó nyomok,
amik utalnak rá, de egy csomó dolog szól ellene is.
- Hallgatunk! – mondta Harry, akit sokkolt ez a feltételezés. Ron is tátott szájjal hallgatta a lányt és nem tudta
eldönteni, hogy Hermione ötlete nevetséges ostobaság vagy rémítõ gyanú.
- Tudjátok – vágott bele Hermione -, a Süveget akkor készítették el, mikor Mardekár Malazár elhagyta az iskolát.
Akkor úgy tûnt, ezzel vége a Roxfortnak, s talán maga Mardekár is ezt akarta, de Griffendél volt az, aki a Süveg
megalkotásával biztosította az iskola fennmaradását. Alighanem ez bosszantaná Mardekár utódát, igaz?
Harry és Ron bólogattak, majd Harry közbeszólt:
- Igen, de ez még kevés…
- Várj, mondom tovább – torkollta le a lány. – Mielõtt Voldemort hatalma növekedni kezdett, a mardekár ház egy
megbecsült és elõkelõ ház volt, ahová minden szülõ szívesen járatta a gyerekét… - Ron itt megvetõen
fölhorkantott. – Igen, ez így van! De miután Voldemort végzett a tanulmányaival, történt valami. A mardekár ház
lezüllött, és annak ellenére, hogy sokszor megnyerték a Ház Kupát és a Kviddics Kupát, a diákokról kialakult
kép nagyon megváltozott… Azóta terjedt el az a nézet, hogy a mardekárból kerül ki a legtöbb sötét varázsló.
- És mire akarsz ezzel kilyukadni? – kérdezte Harry.
- Arra – folytatta Hermione -, hogy Voldemort esetleg horcrux-szá változtatta a Süveget, hogy ezen túl azokat
küldje a mardekár házba, akiket Voldemort késõbb felhasználhat a céljai eléréséhez. Gondoljatok csak bele: a
Süveg legkülönlegesebb mágikus tulajdonsága, hogy belelát a diákok lelkébe, és megmondja, hogy ki hova való.
Ha olyan diákot talál, akiben megvan a hajlam ahhoz, hogy Voldemortot szolgálja felnõtt korában, akkor azt a
mardekárba küldi. Ez… ez olyan, mintha Voldemort összegyûjtené azokat, akiket használni akar. És ha már egy
helyen vannak, könnyen manipulálhatók egy megfelelõ tanárral, mint… mint mondjuk Piton…
Ron tiltakozva csóválta a fejét.
- Ez csak találgatás - ellenkezett a fiú -, nincs semmi, ami alátámasztaná…
- Ami azt illeti, kettõ példám is van – folytatta a lány. – Pettigrew, és te, Harry.
- Én?
- Igen. Elmesélted nekünk, hogy a Süveg elõször a mardekárba akart küldeni téged…
Harry gyorsan közbe vágott:
- Nem, Hermione, az azért volt, mert megérezte bennem Voldemort erejét, amit átadott nekem, mint a párszaszó
képességet…

53
- Harry, a Süvegnek nem az a feladata, hogy a képességek alapján küldözgesse az embereket – azaz hogy nem ez
lenne a feladata, épp errõl beszélek – Hermione ingerülten az asztalra csapott. – A hagyományok, tradíciók
szerint, amik mindegyik házat jellemzik, a griffendélbe a bátrak, a hollóhátba a tudásra vágyók, a hugrabugba a
szorgalmasak és tiszta szívûek, a mardekárba pedig a nagy varázserõre, hatalomra vágyó büszke diákok
kerülnek… Ezek lélekbeli tulajdonságok, érted már?
A mardekárra jellemzõ eszmék sem rosszak önmagukban – nagyra vágyás, hatalom, büszkeség, ezek nem
feltétlenül gonosz tulajdonságok, mert a hatalmat, amire vágyik valaki, használhatja jó dolgokra is. Ha egy
évfolyamon tíz diák kerül a mardekárba, az hét évfolyamon összesen hetven. Kizárt, hogy hetven hatalomra
vágyó diák közül mind fekete mágus legyen…
És a probléma épp az, hogy mégis azok. Tudom, mert utána jártam. A mardekárosok közül kivétel nélkül az
összes támogatja Voldemortot. Nem mind nyíltan, de legalábbis egyikük sem ellenzi azt, amit a halálfalók
csinálnak. Ez mással nem magyarázható, csak azzal, hogy valaki befolyásolja, kik kerüljenek a mardekár házba.
Mikor téged a mardekárba akart küldeni a Süveg, azt kellett volna figyelembe vennie, hogy a szíved hová húz.
- De hát a griffendélbe kerültem! – tárta szét a karját Harry. – Mikor kértem tõle, hallgatott rám…
- Igen, csakhogy egy pillanatig sem kellett volna tanakodnia a döntésen – folytatta hevesen Hermione. - Rögtön
meg kellett volna éreznie, hogy nem a mardekárba való vagy, mert irtóztál tõle, hogy abba a házba kerülj, amibe
Voldemort. Mégis csak akkor küldött téged a griffendélbe, mikor kérted tõle! A Süveg olyankor szokott
tanakodni két ház közti választáson, mikor a diákban mindkét házra jellemzõ tulajdonságok megvannak. De ha a
diák egyértelmûen tiltakozik az egyik ellen, a döntésnek egy pillanatig sem lenne szabad váratnia magára!
- Szo-szóval a Süveg azért akart a mardekárba küldeni, mert szerinte hasznára lehettem volna Voldemortnak?
- Hát persze, hogy a hasznára lehettél volna, ahogy a hasznára lettél Dumbledore-nak is!
Harry hallgatott. Igyekezett pontosan felidézni a hat évvel ez elõtti eseményeket, a Roxfortban töltött elsõ
estélyét, a Beosztási Ceremóniát, a Teszlek Süveg szavait. „Ne a Mardekárba? Jól meggondoltad? Pedig ott
nagyon sokra vihetnéd. Az alapok ott vannak a fejedben, és a Mardekár segítene elérni a célod…”
Harry arca elsötétült, ahogy a fejébe ötlöttek az emlékek. Soha sem figyelt így a Süveg szavaira, soha sem látta
õket ilyen szemszögbõl. Eddig mindig úgy gondolt rá, hogy a Süveg a bizonyítási vágya miatt akarta a
mardekárba küldeni, hogy ott majd kamatoztathatja a tehetségét a hasonló nagyra vágyó diákok közt. Csakhogy
Harry sosem volt nagyra vágyó. Mikor belépett Roxfort kapuján, nem voltak különleges vágyai. Csak barátokat
szeretett volna, és hogy ne tûnjön túl ostobának a társaihoz képest, amiért addig még nem is hallott a varázslók
világáról. Ebbõl eredt csupán a bizonyítási vágya, és ezt a Süvegnek látnia kellett volna, hiszen minden
gondolatát ez töltötte ki akkor.
Ron hirtelen megköszörülte a torkát, s ez visszahozta Harryt a jelenbe.
- Khmm… Említetted Pettigrew-t is.
Hermione szaporán bólogatott és belefogott az újabb magyarázatba:
- Pettigrew másik szempontból jó példa arra, hogy a Süveg hajlamos helytelen döntéseket hozni. Tudjuk, hogy
Féregfark mit tett, s ezzel a tettével bizonyította, hogy semmiképpen sem volt a griffendélbe való. A hollóhátba
sem, hiszen rossz tanuló volt diákévei alatt, és a hugrabugba se, mert ahogy Lupintól tudom, nem volt túl
becsületes sem. Mindenképpen a mardekárba kellett volna kerülnie, ha másért nem, hát azért, mert aranyvérû
volt.
De a Süveg mégsem küldte oda, mert talán látta, hogy a nagy varázserõ szikrája sincs meg benne, és ezért nem
válhat hasznára Voldemortnak.
- Na várj csak Hermione! – szólt közbe Ron újból. – Azért a mardekáros diákok közt is vannak olyanok, akik
nem épp a túlzott intelligenciájukról híresek.
- Igen, vannak, de õk határozottan elkötelezettek a halálfalók mellett, mint Crak, Monstro, Nott és még
néhányan. De Peter Pettigrew nem állt a pártjukon, mikor a Roxfortba járt, nem gyûlölte a mugli
származásúakat, vagy a félvéreket vagy árulókat. Siriust is kedvelte például…
- Ja, nagyon kedvelte, mondhatom…! – fortyant föl Harry.
- Harry, Peter valóban a barátjuk volt. Hangsúlyozom, volt. Csak benne sosem volt annyi bátorság, hogy
ellenszegüljön az erõsebbeknek. Úgy tartotta, hogy Voldemort biztos meg fogja nyerni a háborút, és õ
mindenképp életben akart maradni. Te magad mondtad, hogy Pettigrew szinte undorodik Voldemorttól, fél
hozzáérni, fél a szemébe nézni…
Harry nagyot sóhajtott és ismét igazat adott Hermionénak.
- Tehát a Süveg a mardekárba olyanokat küld, akik tehetségesek, vagy nagyon elkötelezettek Voldemortnak.
- Vagy mindkettõ – bólintott a lány.
- De… de még mindig van valami, amit nem értek! – nyögte Ron és beletúrt a hajába. – Ha a Süveg úgymond
Voldemortnak dolgozik, miért szõtte bele a mondókáiba a figyelmeztetést, hogy veszély leselkedik ránk? Miért
szólította föl összefogásra a diákokat?
Hermione válasza már kész volt:
- Két lehetõség van, Ron. Vagy azért, mert ha a Süveg valóban horcrux és Voldemort akaratát teljesíti,
mindenképp meg kell õriznie az inkognitóját. Félig Fejnélküli Nick is említette, hogy a Süveg sokszor, ha háború

54
volt, vagy koboldlázadás, vagy bármilyen más veszedelem, mindig figyelmeztette a diákokat. Hagyomány volt
ez nála. Ha most eltér ettõl a szokástól, azzal magára vonja, ha más nem, hát Dumbledore figyelmét, aki biztosan
megnézte volna, hogy mi baj a Süveggel.
A másik lehetõség, hogy a Süveg olyan horcrux, mint a kígyó. Vagyis egy már meglévõ személyiségre épül rá
Voldemorté, ami nem egyfolytában irányítja, hanem csak bizonyos esetekben… A Süvegben már eleve négy
személyiség volt, és ahhoz, hogy továbbra is feltûnés nélkül elláthassa a feladatát, Voldemort lelkének nem
szabad teljes befolyással lennie fölötte… lehet, hogy maga a Süveg se tud róla, hogy õ horcrux. Ez
megmagyarázná azt is, hogy miért segített Harrynek, mikor a Titkok Kamrájában harcolt a baziliskusszal.
A két fiúnak ennyi elég volt, Hermione minden kérdésüket megválaszolta. Harry kiitta az italát és a lányhoz
fordult:
- Akkor azt hiszem, utána kell néznünk a Süvegnek. Csak van egy nagy probléma…
- Mi az? – ráncolta a homlokát Hermione.
- Ha a Süveg valóban horcrux, és… valóban el kell pusztítanunk… akkor az azt jelenti, hogy a Roxfort már soha
többé nem lesz ugyanaz. Vége a ház-rendszernek, vége a hagyományoknak… Mert a négy alapító szellemét
többé nem tudjuk áthelyezni egy másik süvegbe.
Hermione a fejét támasztotta az asztalon és kortyolt egyet a sütőtökléből. Nem válaszolt, de a hallgatásában
benne volt minden kétsége: tönkre tehetjük-e Roxfortot azért, hogy véget vessünk a háborúnak?

A következõ napok eseménytelenül teltek a Black-házban. Mivel a régi fõhadiszállás hatalmas volt, sokáig
tartott, míg minden szobát, minden tárgyat, bútort, iratot, képet átvizsgáltak – már ami még megmaradt Sirius
rombolásából és Mundungus fosztogatásából.
Harry, Ron és Hermione felforgatták a házat a pincétõl a padlásig, újból megküzdöttek a kártevõ doxikkal, akik
mérgezõ fogacskáikkal igyekeztek sebet ejteni a három jó baráton, mikor megzavarták a nagy hálószoba
függönye mögötti fészküket, de Hermione sikeresen lebénította mindet. Ron a többnyire érintetlen hálószobákat
nézte át, Hermione a kirámolt és kifosztott dolgozószobában keresgélt olyan iratokat, amik fennmaradtak, Harry
pedig a többi helységet vállalta.
Már hat nap telt el megérkezésük óta és beköszöntött a szeptember is. Az idõ változatlanul pocsék volt, híven
tükrözte a Harry lelkében uralkodó hangulatot. Hat év óta ez az elsõ szeptember, amit nem Roxfortban fog
tölteni. Ezen a napon megkezdõdtek az órák az iskolában, Ginny hatodéves lett, Fleur diákokat tanít, Lumpsluck
újra a mardekár ház vezetõ tanára lett, McGalagony elfoglalta az igazgatói széket és megtartotta elsõ évnyitó
beszédét. Harry nagyon szeretett volna ott lenni, és biztos volt benne, hogy Ron és Hermione is ugyanígy
éreznek.
Vajon hányan tértek vissza Roxfortba? Hány üres szék van a griffendél, hugrabug és hollóhát asztalánál?
Valamiért úgy érezte a mardekárosok mind ott vannak, hogy tovább tanuljanak – Harryt újraéledt harag fogta el,
valahányszor rájuk gondolt. És ezzel együtt tudta, hogy fölösleges rájuk haragudnia, mások sokkal jobban
megérdemlik, hogy dühének céltáblái legyenek. Ellenségei felderengõ arca mindig visszahozta a néma
ábrándozásból, és a fontosabb feladatokra irányozták a figyelmét. Igaz, néhány perccel késõbb újra azon vette
észre magát, hogy a Roxfortra gondol. Mennyivel jobb lenne, ha legnagyobb gondja még mindig csak a vizsgák,
a kviddics, és a mardekárosok heccelése volna!
Két barátja ezen a reggelen bevásárolni ment, immár harmadszor itt tartózkodásuk óta. Elõvigyázatosságból
mugli áruházakba mentek beszerezni a szükséges dolgokat, kerülték a varázsló világot, és Hermione tanácsára
Harry maradt otthon, a házra vigyázni. A lány szerint fölöslegesen nem kell kitennie a lábát a házból. Harry már
rég túl volt azon, hogy az efféle óvatoskodást bántónak érezte volna, és tapasztalatból tudta, hogy Hermionénak
érdemes mindig igazat adni ezekben a kérdésekben.
Amíg barátai házon kívül voltak, Harry sem lopta a napot: a szalon bútorait, festményeit nézegette, hátha talál
valahol a pecsétnyomó alján lévõhöz hasonló jeleket. Valamiért azt remélte, hogy csillagok tömkelegét fogja
találni, ha idejön a Black-házba, igazolván, hogy a pecsétnyomó ehhez a családhoz tartozott, és akkor már nem
lenne más dolga, mint beazonosítani a címert, és talán megtudja, hogy Hollóháthoz vagy Griffendélhez volt-e
köze a családnak.
Hermione szerint Hollóháti Hedvig családfája nagyon szerteágazó és nehezen követhetõ. De a Black-
dinasztiának ismeretes egy õsi családfája, mely a középkorig nyúlik vissza, s azon talán válaszokat kaphatnak
majd… Harry oda is lépett a régi kárpithoz, mely a szalon falára volt erõsítve, mellette pedig egy csillogó lovagi
páncél állt hanyagul a falnak döntve; – „úgy látszik ez nem kellett Mundungusnak” – fintorgott Harry.
A kárpiton több helyen lyukak éktelenkedtek – azok nevét égették ki rajta, akik a vértisztaság-párti Black
hagyomány szerint árulóknak számítottak, mint Sirius vagy Andromeda, aki hozzá ment egy mugli származású
varázslóhoz, Ted Tonkshoz…
- Szegény Sirius – sóhajtotta Harry és felidézte magában a fõhadiszálláson töltött boldog perceket keresztapjával.
A boldog emlékek segítettek neki kilábalnia a gyászból is, amiben sajnos már nagy gyakorlata volt.

55
Eszébe jutott az is, mikor Sirius a családjáról beszélt, a rokonairól, akiket nem tekintett annak. A legtöbb
varázslócsalád rokonságban áll egymással, és a Black-ekhez kötõdött többek közt a Malfoy, a Lestrange, a
Meliflua, a Prewett és a Weasley család is, bár ez utóbbi kettõ nem szerepelt a kárpiton, mert mindegyiküket
árulóknak tartották. Vajon a Potterek is rokonságban álltak a Black-ekkel? Sirius sosem mondta…
Tekintete újra a Siriust jelzõ lyukhoz vándorolt és egyszeriben egy érdekes ötlet jutott az eszébe. Ez a ház már az
övé, tetszik, vagy nem tetszik, ez minden, ami Siriusból megmaradt – akkor miért ne formálhatná olyanra, hogy
kedvét lelje benne?
Pálcáját a drapériára szegezte és a Reparo bûbájra koncentrált. A következõ pillanatban a falikárpiton újra
megjelent Sirius neve, születési dátuma, és immár halálának szomorú idõpontja is: 1996. június 14.
Harry sorban kijavította a többi rongálást is, a kárpiton újra megjelent Alphard bácsi és a lánya, Andromeda
Black neve is, s Harry puszta szorgalomból megjelenítette rajta Ted Tonksot és a lányukat Nymphadorát is.
Kettejüknél a dátum lemaradt, mert Harry nem tudta, mikor születtek. Utánuk következett még néhány rokon,
mint Aurora Black, akit kegyetlen módon a halála után tüntettek el a kárpitról, 1981-ben, és az ismerõsen csengõ
Valter Wildung neve, akit a szokásos kiégetés helyett vörös tintával átsatíroztak. A többi helyreállított név már
sokkal régebbi volt, olyanok, akiket a századok során kiutáltak a dinasztiából. Harry azonban nem tüntette el az
ellenszenves rokonok nevét, mert tudta azt, amit õk nem: attól, hogy nem vesz tudomást róluk, még nagyon is
valóságosak. Fölösleges áltatnia magát, hogy csak jó emberek veszik körül. Így hát rajta maradt a kárpiton Sirius
gyilkosa, Bellatrix Lestrange is, Lucius Malfoy, aki miatt Ginny elsõ roxforti éve majdnem az utolsó lett, s rajta
maradt Draco Malfoy is, aki beengedte az iskolába a halálfalókat, hogy végezzenek Dumbledore-ral.
Különös érzés fogta el Harryt, ahogy a megjavított családfát szemlélte. Békésen megfért rajta barát és ellenség
egyaránt, a nevek csak puszta nevek voltak, semmit nem árultak el viselõjükrõl. Olyan volt, mintha nem is lett
volna háború, mintha a rokonok nem álltak volna szemben egymással, várva, hogy mikor szegezhetnek pálcát
anyjuk, apjuk, gyerekük, unokatestvérük, vagy testvérük torkának…
Milyen sok családot szakított szét Voldemort! Nem kímélt senkit és semmit. Ha valaki ellenállt neki, azért halt
meg – mint Sirius. De azokat se becsülte meg, akik mellé álltak. Velük is kíméletlenül elbánt, ha úgy tartotta
kedve, ahogy Sirius testvérével, Regulusszal.
Regulus.
Regulus…
- Mi van?! – kiáltott fel Harry, ahogy a felismerés nyílként hatolt az agyába.

Regulus Alphard Black

(1961 – 1980)

- Ez nem lehet igaz! Megtaláltam! – Harry felugrott a levegőbe örömében, majd még vagy tízszer elolvasta a
feliratot és az évszámot, hogy biztosan passzol-e minden.
- R.A.B., ez ő, igen! Biztosan ő az!
Tudta Regulusról, hogy belépett a halálfalók közé, és a szülei nagyon büszkék voltak rá, hogy az aranyvérűek
hatalomra jutásáért harcol Voldemort oldalán. És azt is mesélték, hogy Regulus később ki akart lépni a
csoportból, mikor megtudta, mit várnak el tőle. De csak pár napig bírt rejtőzni, mert a társai megtalálták és
megölték.
Harry most már be tudta illeszteni a történetbe a hamis horcruxot és az R.A.B. levelében leírtakat is. A levél írója
biztos volt benne, hogy pár nap múlva halott lesz, és Regulusszal így is történt, miután kilépett. Biztosan
megtudta valahogyan a horcrux lelőhelyét, megkereste és elvitte… de ez megint csak újabb kérdésekhez vezette
Harryt: a medált csak ketten tudták ellopni, egy nagy hatalmú és egy gyenge varázsló. Ki lehetett a másik? Talán
egy kezdő halálfaló, vagy valamelyik rokon, aki közel állt Regulushoz, de ugyanúgy tartott Voldemorttól? Az
első ember, aki az eszébe jutott, az Pettigrew volt, de gyorsan elvetette, mert tudta, hogy Féregfark akkoriban a
nagyúr parancsait teljesítette, túl gyáva lett volna harcolni ellene, még ha titokban is teszi…
További neveken töprengett, miközben ment lefelé a lépcsőn, de semmiben sem volt biztos – a többi halálfalóról
még kevesebbet tudott, mint Regulusról. De ez most egy cseppet sem szegte a kedvét, hiszen végre ráakadt a
titokzatos lázadóra, ismeretlen segítőjükre. Harry leszaladt a konyhába, pálcája egy intésével tüzet gyújtott a
kandallóba, majd egy marék hopp-port szórt a lángok közé. Letérdelt a kandalló elé és fejét teketóriázás nélkül
bedugta a tűzbe.
- Prewett-ház! – szólt Harry, s a feje nyomban pörögni kezdett.
Becsukta a szemét, hogy ne szédüljön el, s mikor újra kinyitotta, az új főhadiszállás nappalijának képét látta
maga előtt.
- Mrs Weasley! Mrs Weasley! – szólongatta Harry a kanapén üldögélő asszonyt.
Mrs Weasley a hang irányába fordította a fejét, s mikor meglátta Harry fejét a tűzben, felsikkantott és a
kandallóhoz szaladt.
- Jaj, Harry, te vagy az?! Nincs semmi bajotok? Minden rendben van?

56
- Ne aggódjon Mrs Weasley, minden a legnagyobb rendben – nyugtatta meg Harry mosolyogva a kezét tördelő
asszonyt. – Ron és Hermione is jól vannak, most épp bevásárolnak. Itt vagyunk Szipák anyukájának a házában.
- É… értem – bólintott Mrs Weasley. – És miért jöttél?
- Nagyon fontos lenne, hogy beszéljek Lupinnal, vagy Mordonnal… de jobb lenne Lupin, ha nincs elfoglalva.
Átadná neki, hogy keressen meg?
Mrs Weasley arca felderült.
- Azt nem kell, Remus itt van, máris szólok neki. Fent van a dolgozószobában Muriellel meg Arthurral.
Azzal felállt, és elsietett a lépcsőház felé. Harry jó öt percet várt, és a térdei már sajogni kezdtek, mikor
megjelent a kandalló előtt Remus Lupin.
- Itt vagyok Harry. Minden rendben? Nem támadtak meg? – kérdezte ideges ábrázattal.
- Miért hiszi mindenki, hogy minket folyton meg kell menteni? – kérdezett vissza tettetett ingerültséggel Harry,
de utána nyomban elmosolyodott. Remus borús arca valamelyest megenyhült.
- Kérdezni szeretnék valami fontosat, ha nem zavarom most…
- Nem zavarsz, mondjad csak! – válaszolta rögtön a férfi.
- Szeretném, ha mindent elmondana nekem Regulus Blackről, mindent, amit csak tud.
Lupin kissé meglepett arcot vágott, és már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze, miért érdekli ez Harryt, de a
fiú komoly tekintete megállította.
- Öhm… Nem sokat tudok Regulusról, ritkán beszéltem vele. A mardekárba járt, három évvel alattunk és sokat
barátkozott a későbbi halálfaló társasággal. Sosem volt vezető szellem, inkább csak a többieket követte az
iskolában, ezért is került végül Voldemort emberei közé.
Lupin elsőre ennyit mondott, de ez Harrynek nem volt elég, tovább faggatta volt tanárát.
- És mikor a háború zajlott, harcolt vele?
Lupin összeráncolta a homlokát és próbált visszaemlékezni.
- Nem… nem igazán. Egyszer láttam Roxfort után, Bellatrix Lestrange társaságában, de akkor csak megfigyeltük
őket, nem harcoltunk velük… másra nem emlékszem. Ja, és láttam, mikor behozták a holttestét a Szent
Mungóba. Akkor éppen én is ott voltam, mert egy csúnya sérülésemet kezelték…
Harry bólogatott és megrágta magában a hallottakat.
- Hol halt meg, és hogyan? – kérdezte gyorsan.
- A Black-házban találták meg. Balesetnek álcázták, hogy úgy tűnjön, mintha leesett volna a lépcsőről és kitörte
a nyakát. De mi tudtuk, hogy a halálfalók végeztek vele, mert voltak kapcsolataink, akik elmondták…
- Miért állították be balesetnek? – vonta fel a szemöldökét Harry. - Karkarov fölött például ott lebegett a Sötét
Jegy!
- Azért mert a Black-család fontos pártfogója volt az ügyüknek. Voldemort nem szerette volna elveszteni a
támogatásukat azzal, hogy megöleti a fiukat. Persze mi megpróbáltuk felvilágosítani az apját meg az anyját, de
meg se hallgattak. Hisz tudod milyen Mrs Black… - tette hozzá Lupin egy félmosollyal.
- Halálfalóként miket csinált Regulus? – érdeklődött tovább Harry.
Lupin arca egy kicsit elsötétült és csak pár másodpercnyi szünet után válaszolt.
- Egyetlen ügyről tudok, amiben érintve volt… Voldemort megbízta, hogy néhány társával együtt öljék meg egy
ellenségüket, hogy ezzel bizonyítsa a hűségét. Regulus csak a helyszínen tudta meg, hogy a célpontjuk a saját
unokahúga, Andromeda és a családja.
- Tonks édesanyja? – döbbent meg Harry.
Lupin komoran bólogatott.
- És… és mi történt? – faggatta tovább, előre félve a választól.
- Regulus mentségére legyen mondva, hogy megpróbált visszakozni, de… nem engedték. Ott volt vele Bellatrix
is, akinek Andromeda a tulajdon testvére volt, és épp ő volt az, aki a legjobban ragaszkodott hozzá, hogy öljék
meg a Tonks családot.
A tervük balul sült el, mert a Rend számított rá, és Dedalus Diggle meg Prewették a helyszínen voltak és
segítettek Tonkséknak. Három ember halt meg azon az estén. Egy halálfaló, Ted Tonks mugli édesanyja és… a
kicsi Lyra… Tonksék legkisebb lánya.
- Nymphadora húga? – szörnyülködött Harry.
Lupin megint bólintott.
- Regulus ölte meg… véletlenül. Az egyik átka eltalálta a kicsi bölcsőjét, mire az lángra lobbant. Már nem tudták
megmenteni… Regulus és Bellatrix elmenekültek.
Nem sokkal ez után találták meg Regulus holttestét. Talán sok volt neki, ami történt és ki akart szállni, de nem
engedték. Így vezekelt a bűnéért.
Harry hallgatott. Szinte szégyellte magát, amiért pár pillanattal ez előtt még segítőként gondolt Regulusra. Bár
esze még mindig tudta, hogy a volt halálfaló segített nekik és holtan akarta látni Voldemortot, de már nem bírt
bűnét megbánó jóemberként gondolni rá.
Lupin gondterhelten sóhajtott egyet.
- Elmondod, hogy miért voltál kíváncsi Regulusra?

57
Harry újra Lupinra nézett és a gondolatok harcot vívtak a fejében. Legszívesebben mindent elmondott volna
neki, de Dumbledore parancsa egyértelmű volt és még mindig kötötte őt.
- Egyszer majd elmondom, ígérem – válaszolta végül. – De még nem tehetem. És… és remélem megbocsát
nekem, de ismét a segítségét kell kérnem.
- Hallgatlak – mondta Lupin és Harry örömmel nyugtázta, hogy a férfi arcán nem látszott szemrehányás vagy
türelmetlenség.
- Arra kérem, keresse meg Mundungus Fletchert, és hozza el ide olyan hamar, amilyen gyorsan csak tudja.
Nagyon fontos lenne, hogy beszéljek vele. Ő volt az, aki a Black-ház kincseit elvitte… mondja meg neki, hogy
már nem vagyok dühös rá, de muszáj segítenie.
Lupin bólogatott.
- Rendben van, megkeresem Dungot, de nem lesz könnyű. Kilépett a Rendből azok után, hogy kiengedték az
Azkabanból. Ne aggódj, meg fogom találni.
Harry hálásan elmosolyodott.
- Köszönöm. Mennem kell, úgy hallom megjöttek Ronék a bevásárlásból. Adja át a többieknek az
üdvözletünket!
- Átadom. Vigyázz magadra!
Azzal Harry és Lupin elbúcsúztak és megszakították a kapcsolatot, Harry feje visszatért a Black-ház nappalijába.

Ron és Hermione elképedve hallgatták Harry beszámolóját a felfedezéséről és, hogy miket hallott Lupintól.
Hármójuk közül Hermione volt az, akit a legjobban letaglózott a felismerés.
- Hát persze! Hogy felejthettem el? – siránkozott a lány. - Végig itt volt az orrunk előtt és észre se vettük!
A következő néhány nap eseménytelenül telt, Harryék jóformán felhagytak mindenféle nyomozgatással és
türelmesen vártak Lupinra. Harry nem tétlenkedett, újra takarítani kezdte a kúriát, amiben Ron és Hermione is a
segítségére voltak. Helyre állították a megrongálódott tapétát, néhány helyen még át is festették olyanra, amiben
a kedvüket lelték – főleg a méregzöld kígyómintás festést változtatták át vörös-arany színűre. Harry ilyenkor
jókat nevetett magában, vajon miféle szidalmakat vágna a fejéhez Mrs Black portréja, ha látná, mit művelnek az
emeleti nagy hálószobával, a szalonnal és a folyosóval.
A falikárpiton újabb javításokat végzett, megjelenítette rajta a kis Lyra Tonks nevét és Ron segítségével
kiegészítette a családfát a Prewett és Weasley nevekkel is. Ehhez előbb meg kellett nyújtani a kárpitot, hiszen
még vagy ötven név került föl, amiknek nem volt elég hely. Hermione azonban egy remek bűbájjal pillanatok
alatt kétméternyi szövetet szőtt hozzá, s a családfa így már tekintélyes méretűre nőtt.
Négy nap után érkezett meg Lupin levele, érdekes módon – nem a szokásos bagolypostával, hanem miközben
Harryék ebédeltek, a konyhai lángok zöldre színeződtek, s a következő pillanatban egy boríték hullott ki
közülük.

Kedves Harry!

Megtaláltam Mundungust és rávettem, hogy segítsen. Ha minden jól megy, holnap reggel tízkor
érkezünk. Addig is vigyázz magadra! Üdvözlöm Ront és Hermionét.
Lupin

Harryék izgatottan várták az érkezésüket, hiszen nagyon sokat vártak ettől a találkozótól: remélték, hogy
megtalálják az ellopott horcruxot, amivel egy lépéssel közelebb kerülnének Voldemort legyőzéséhez.
Pénteken reggel, tíz óra előtt három perccel meg is szólalt a csengő, s Harry már rohant is, hogy beengedje az
esőtől bőrig ázott Lupint és Mundungust. A két férfi Mrs Black rikácsolása közepette vágott át az előszobán a
konyhába, míg Ron és Hermione lecsendesítették a festményt.
Az üdvözlésre és kézfogásokra csak a konyhában került sor, majd mind az öten helyet foglaltak az asztalnál.
Harry észre vette, hogy a kurta ó-lábú, rőt hajú Mundungus a lehető legtávolabb igyekszik kerülni tőle –
kézfogásuk is csupán egy pillanatig tartott és a férfi már el is helyezkedett az asztal túlsó felén. Harry gyanította,
hogy Mundungusban még mindig élénken él legutóbbi találkozásuk emléke, mikor a fiú észrevette, hogy Sirius
házából lopott holmikkal kereskedik a férfi, s hirtelen dühében Harry a falnak taszította.
Harry tisztában volt vele, hogy most nem szabad elragadtatnia magát, és egyáltalán, a haragja már régen elmúlt,
ezért úgy vélte jobb, ha előbb igyekszik helyreállítani a jó viszonyt.
- Dung, hoztam neked valamit – mondta Harry és átnyújtott a férfinak egy fadobozkát, amit még Hermione vett
Harry kérésére legutóbbi bevásárló körútjukon. – A legfinomabb andorrai dohány, remélem, ízleni fog.
Barátságosan mosolygott a férfira, aki kissé bizalmatlanul vette át az ajándékot, de dünnyögve megköszönte.
Lupin érdeklődve figyelte a jelenetet.
- Mint azt bizonyára tudod, a segítségedet szeretném kérni – fogott bele Harry.

58
- Igen, Lupin monta…
- Egy ékszert keresünk – folytatta Harry. – Egy arany medaliont, amit egy cirádás S-betű díszít. Ha jól sejtem, itt
volt a házban, és azok közé keveredett, amit Sirius neked adott… Létfontosságú, hogy megtaláljuk azt az
ékszert!
Mundungus homlokát ráncolva gondolkozott pár pillanatig, majd hirtelen felderült az arca.
- Ja, emlékszem! Télleg vót egy ilyen darab, de azt má elattam.
Harry mélyet sóhajtott.
- És… és arra emlékszel, hogy kinek adtad el?
- Hát má hogyne’ emlékeznék! – bólintott a férfi. – Roxmortsba’ vótam, azon… azon a napon… A Szárnyas
Vadkan fogadóban iszogattam, és mikor fizetni akartam, észrevettem, hogy valami kurafi meglovasította a
pénztárcámat. Nem vót más választásom, azzal fizettem ki a csapost, ami épp nálam vót… Hát odattam nekije a
medált.
Harry, Ron és Hermione összenéztek, mindegyikük szemében ugyanaz tükröződött: végre!
- Köszönjük Mundungus, azt hiszem ennyi volt – mondta Harry, majd reménykedve Lupinhoz fordult. - Ha
gondoljátok, maradjatok ebédre, csirkét sütünk…
- Köszönjük Harry, de nagyon sok a dolgunk, sajnos mennünk kell – utasította vissza Lupin a meghívást. – De
előtte még én is szeretnék mondani nektek valamit.
Harry csendben figyelt. Úgy tűnt, Lupin nehezen vette rá magád arra, amit most mondani akar.
- Arra kérlek titeket, hogy gyertek vissza – mondta, s Harryék egyszerre készültek tiltakozni, de Lupin
megállította őket. – Ne… hadd mondjam végig.
Megértem, hogy nehéz visszamennetek az iskolába, azok után, hogy mi történt Dumbledore-ral, és nem is
akarlak rákényszeríteni titeket, de legalább a főhadiszállásra gyertek vissza! Ott biztonságban lennétek, nagyobb
biztonságban, mint itt, vagy a Roxfortban… Ha nagyon vágytok rá, a tanácskozásokon is részt vehettek, csak…
csak jobb szeretnélek biztonságban tudni titeket.
Harry a fejét támasztotta az asztalon és gondterhelten hallgatta Lupin szavait. Mikor felnézett, nem bírt a férfi
szemeibe nézni, helyette inkább Ron és Hermione tekintetét kereste. Ron szemei azt üzenték, hogy mért nem
mond el mindent Lupinnak – ha most nem, hát valahol, ahol egyedül vannak. Hermione épp az ellenkezőjét
gondolta – Dumbledore határozott utasítást adott. Ha most beavatnak valakit, csak megnövelik a kockázatát,
hogy egyszer majd egy áruló fülébe is eljutnak a hallottak…
Csakhogy már el is jutottak – villant át Harry agyán a gondolat. Éppen Dumbledore volt az, aki megszegte a
saját parancsát, mikor beavatta Pitont…
Igen, Lupinnak ideje lenne megtudnia, hogy mit terveznek. De nem most, hiszen itt van Mundungus, aki mindent
hallana. Lupinnak még várnia kell.
- Harry… - szólította Lupin tétován, a válaszra várva.
Harry zavartan megköszörülte a torkát.
- Nagyra becsülöm, hogy aggódik értünk, de… nem mehetünk vissza a főhadiszállásra.
- Miért? – fortyant föl ingerülten a férfi. - Mi dolgotok van? Mire volt jó ez az egész kérdezősködés Regulusról,
meg egy vacak ékszerről? Harry, én segítettem neked, ahogy régen… Kérlek, te is segíts megértenem, hogy mi
ez az egész!
Mundungus Harryről Lupinra kapkodta a tekintetét, Hermione és Ron pedig némán várták Harry elhatározását. A
köztük lévő hallgatólagos megegyezés értelmében Harryre bízták az ilyen döntések meghozatalát. Ron és
Hermione ezt természetesnek vette, Harry pedig néha, ahogy most is, nehéz feladatnak érezte. Sok múlott a
döntésein. Túlontúl sok.
- Itt és most semmit sem mondhatok… - kezdett bele Harry. – De holnap elmegyünk Roxmortsba, megkeresni
azt a medált, és felmegyünk az iskolába is, mert van ott egy kis dolgunk.
Harry itt barátaira nézett, akik bólintottak beleegyezésük jeléül.
- Azt hiszem, egy darabig az iskolában maradunk, pár napig, talán egy hétig. Ha akkor megfelel, megbeszélünk
egy alkalmat, és mindent elmondok… mindent, amit tudunk, és amit Dumbledore tudott.
Lupin arcán látszott, hogy egyáltalán nem nyugtatja meg a válasz, de tudta, hogy ennél többet nem tud kicsikarni
Harryből. Lupin is a fejét támasztotta, minden tagján, minden mozdulatán látszott a félelem, hogy elveszíti
Harryt is, ahogy elvesztette Jamest, Lilyt és Siriust.
- Meg fog ölni, ha így folytatod – Lupin hangja megremegett, ahogy ezt a baljós figyelmeztetést mondta
Harrynek.
Harry pedig kénytelen volt igazat adni volt tanárának – egyedül eljutottak idáig, de nagyon hiányzik az a
bizonyos mentor, akit Dumbledore is keresett Harry számára.
Eldöntötte, hogy Dumbledore katasztrofális választása helyett, melyet ragyogó eszére hagyatkozva hozott meg,
Harry a szívére fog hallgatni, és megszegi Dumbledore-nak tett esküjét. Minden porcikája érezte, hogy ez a
leghelyesebb, amit tehet, és amint eljön az alkalmas idő, sort kerít rá. De nem most. Most még el kell küldenie
Lupint kétségek közt, nehéz szívvel.

59
- Most menjen el – mondta csendesen Harry anélkül, hogy a férfi szemébe nézett volna. Borzalmasan érezte
magát.
Lupin némán felállt az asztaltól, majd egyetlen szó, egyetlen búcsú nélkül, Mundungusszal a nyomában kilépett
az ajtón és eltűnt.

60
10. fejezet
Aberforth & Albus
Harry, Ron és Hermione másnap reggel ráértek késõn kelni, hiszen elõzõ este már összepakolták a ruhákat és
egyebeket az újabb utazásra. Délelõtt tizenegykor megmosakodtak, felöltöztek, felkapták hátukra a három
Feneketlen Zsákot, majd bezárták a házat és kiléptek az utcára.
A Grimmauld tér kihalt volt, csak néhány autó közlekedett a zuhogó esõ miatt. Az emberek szívesebben
maradtak bent a meleg lakásokban ezen a szombati napon. Harryék megkerülték a teret és bevették magukat az
elsõ sikátorba, hogy felkészüljenek a hoppanáláshoz. Nem sokat teketóriáztak, megfogták egymás kezét és
háromra elrugaszkodtak. A következõ pillanatban már több száz kilométerrel arrébb találták magukat, Roxmorts
falu gyönyörû varázsló-házai és üzletei között. Itt nem volt meglepõ dolog a hoppanáló emberek látványa, bár
ezen a délelõttön nem sokan közlekedtek az utcán itt, Skóciában sem.
A tõlük balra lévõ Három Seprû párás ablakain kiszûrõdõ fény szinte csalogatta az embereket, meleg, száraz
helyet és ínycsiklandozó vajsört ígérve. Harryékre is hatott ez a hívogató látvány, de nekik fontosabb dolguk
volt. A Három Seprû mellett elhaladva végigsétáltak a fõutcán, majd a posta után befordultak egy zsákutcába,
melynek végén állt a Szárnyas Vadkan fogadó régi épülete. Beléptek az ajtón a kecskeszagú, rettenetesen koszos
helységbe, és körülnéztek. A kocsma ugyanúgy festett, mint mikor legutóbb jártak itt. Az asztaloknál kámzsás
emberek ültek, és fojtott hangon beszélgettek, ahogy az a Szárnyas Vadkan gyanús vendégeinél szokás volt.
Harry és két barátja úgy vélte, õk is kimerítik a „gyanús vendég” fogalmát, ezért mindhárman magukon hagyták
fekete utazó köpenyük csuklyáját. A pultnál egy hosszú, szürke hajú és szakállú öregember mérte az italokat,
Harryék pedig gondolkodás nélkül megindultak felé.
- Jó napot kívánok – köszönt Harry az öregnek. – Beszélni szeretnénk önnel, ha…
- Mit akarsz? – mordult fel a kocsmáros.
- Beszélni szeretnénk önnel négyszemközt.
A férfi azonban ismét ugyanazt kérdezte:
- Mit. Akarsz.
Harry végre rájött, ahhoz, hogy beszélhessen, elõször rendelnie kell valamit. Addig az öreg nem áll szóba vele.
- Öhmmm… akkor kérünk…
- Kérünk három pohár Lángnyelv whiskyt – szólt közbe Ron vigyorogva.
Hermione rosszallóan hümmögött, a csapos pedig köpött egy embereset, majd kelletlenül elõvett három
irdatlanul koszos poharat és megtöltötte õket a nedûvel.
Harryék átvették a poharakat és kifizették az italt. Harry ekkor újból próbálkozott. Már nyitotta a száját, mikor a
kocsmáros közbe vágott.
- Gyere utánam – morogta az öreg, és kilépett a söntés mögül.
Elindult a lépcsõ irányába, és a három jó barát követte, de mikor beérték, a férfi megállította õket.
- Csak te jöhetsz – mutatott Harryre. – Õk itt maradnak.
Ron és Hermione kelletlenül belegyezett és Harry a kocsmáros után indult az emeletre.
A lépcsõn felérve egy hosszú, pókhálós folyosón találták magukat, aminek jobb és baloldalán ajtók nyíltak a
szobákba. Az öreg kinyitotta a tizenkettes számú szoba ajtaját és betessékelte rajta Harryt, aki észrevétlenül
megmarkolta pálcáját a köpenye alatt – semmi oka nem volt bízni ebben az emberben.
Az öreg becsukta az ajtót, Harry pedig leült az egyik poros fotelbe, ami egy szakadt lepedõjû ággyal, egy
gardrób szekrénnyel, egy másik fotellel és egy éjjeli szekrénnyel együtt a szoba berendezését alkotta.
- Mit akarsz? – kérdezte harmadszorra is a kocsmáros, és Harry kezdett attól tartani, hogy csak ezt a két szót
ismeri az öreg.
- Ismeri Mundungus Fletchert? – próbálkozott Harry.
- Ja – hangzott a tömör válasz.
- E-egyik alkalommal, egy ékszerrel fizetett önnek az italért.
Az öreg bólintott. Harrynek csak most tûnt fel, hogy milyen fenyegetõ alakja van a magas, hosszú hajú és
szakállú férfinak így, karba tett kézzel, fölé magasodva. Harry úgy döntött, feláll a székbõl, hogy visszanyerjen
valamit az önbizalmából. Keze a talár alatt továbbra is a pálcát markolta.
- Szeretném megvásárolni azt az ékszert, ha lehetne…
- Minek?
- Mert mágikus erejû, és nekem tudnom kell, hogy ez az a bizonyos darab, amit keresek.
- Nincs annak varázsereje, Potter.
Harry már meg se lepõdött, hogy az öreg tudja a nevét. Úgy gondolta, jobb, ha egy kicsit elmélyíti a
beszélgetést, hogy az öreg engedékenyebb legyen.
- Ön már tudja a nevem, én is szeretném tudni az önét.
Az öreg mordult egyet, majd kiköpött egy szót, csak úgy hanyagul.

61
- Aberforth.
- Milyen Aberforth? – tudakolózott tovább Harry, és törekedett rá, hogy udvariasan kérdezze. Valahonnan
ismerõs volt neki a név…
- Dumbledore. Aberforth Dumbledore.
Harrynek látványosan leesett az álla. Dumbledore testvére! Akit megbüntettek egy kecske megbûvöléséért. Innen
volt ismerõs neki a név, és a hosszú haj és szakáll, meg a kék szemek.
- Uh… ööö… részvétem, uram.
- Ja, ja… én is sajnálom – bólogatott kelletlenül Aberforth.
Mindketten elhallgattak egy pillanatra, majd az öreg leült az ágy szélére és most Harry érezte elõnyben magát.
Nem ült vissza a székre.
- Albus sokat mesélt rólad, mikor együtt iszogattunk esténként – morogta tovább Aberforth.
Harry meglepõdött, hogy a férfi képes összetett mondatokban is kommunikálni.
- Nekem viszont nem mesélt sokat önrõl.
- Sose álltunk olyan közel egymáshoz – magyarázta. – Meg… én nem is voltam olyan tehetséges, mint õ…
Igazából csapnivaló varázsló vagyok.
Ekkor Harry szemébe nézett szigorúan.
- Tõlem ne várd, hogy segítek az átkozott háborúdban.
Harry felvonta a szemöldökét.
- Nem az én háborúm. És nem is a professzoré.
- Pedig õ személyes ügynek tekintette! – vetett ellent Aberforth. – Õ hozta az iskolába azt a sátáni gyereket,
pedig látnia kellett volna rajta, hogy milyen!
Harry megcsóválta a fejét.
- Ne akarja õrá kenni! – figyelmeztette az öreget. – Megvolt az esélye, hogy Tom Denem jó ember legyen…
Aberforth megint köpött egyet.
- Egy fenét! Én is láttam a kölyköt, egy hátborzongató kis fenevad volt. Jobb lett volna még idejekorán kitekerni
a nyakát.
Harryt Aberforth modora egyre inkább Vernon bácsiéra emlékeztette, azzal a különbséggel, hogy nagybátyja
sosem köpködne a lakásban.
- Ez volt a baj Albusszal, mindenkinek szerette megadni az esélyt… Pedig az õ feladata lett volna eldönteni, ki
érdemli meg valójában!
- Az õ feladata lett volna…?
- Hát persze! – csattant fel az öreg. – Õ volt a legerõsebb, a legnagyobb, az agyonistenített Albus Percival
Wulfric Brian Dumbledore! Ki más feladata lett volna, ha nem az övé?
- Maga meg mirõl beszél? – kérdezte Harry, és egyre inkább az volt a gyanúja, hogy az öregbõl így jön ki a
gyász, és a testvére elvesztése miatti sokk: hibáztatja Dumbledore-t a saját haláláért.
Aberforth dúlt fúlt magában, Harry nem értette pontosan, mit motyog. Végül felállt és járkálni kezdett a
szobában.
- Uram, kérem, nyugodjon meg – próbálkozott Harry a csitító szavakkal. – Dumbledore professzor tudta…
- Albus nagyon jó igazgató volt! – vágott közbe a férfi mogorván. – Nem volt nála nagyobb igazgatója
Roxfortnak. A baj csak az, hogy az iskolán kívül is igazgatóként viselkedett… jóságos tanárbácsiként, aki vigyáz
a nebulóira…
- Talán nem így kellett volna viselkednie?
- Nem! Átkozottul nem! – dörrent Aberforth reszelõs hangja. – Megvolt hozzá a hatalma, hogy jobbá tegye a
világot, mégse csinálta! Mikor baj volt, próbálta megoldani, de semmit se tett, hogy megelõzze azt!
- Hogy érti ezt?
- A fenébe is, Albusnak kellene vezetnie ezt az egész kócerájt! Mindig mondtam neki, hogy fogadja el a
miniszteri posztot, és ne viselkedjen úgy, mint valami jóságos mikulás! – itt elcsukott a hangja, de folytatta -…
Albusnak a lelki ereje nem volt meg hozzá, hogy erõs kézzel bánjon az emberekkel! Ez… ez volt vele a baj…
Aberforth újra leroskadt az ágyra és kezébe temetve arcát, halkan zokogott. Harry nem tudta mit kellene tennie,
így hát jobb híján leült mellé és támogatólag átölelte a vállát.
Mikor pár perc után az öreg lenyugodott és kitörölte szemébõl a könnyeket, felöltötte a mogorva arcot és Harryre
dörrent.
- Mi a csudának kell neked az a vacak?
Harry egy pillanatra nem tudta, mire céloz az öreg, de gyorsan észbe kapott, és rájött, miért is van itt.
- Dumbledore professzor is kereste ezt az ékszert… Hogy miért, azt nem mondhatom el.
Aberforth megvetõen fölhorkantott.
- Hát persze! A jó öreg Albus-féle titkolózás, hogy a ménkû csapna bele…
Azzal ismét felpattant és kivágtatott a szobából, olyan hirtelen, hogy Harrynek felocsúdni sem volt ideje. Öt perc
múlva visszajött, kezében a medált szorongatva. Hanyagul ledobta Harry elé a földre, aki ettõl kezdve nem
hallott és nem látott semmi egyebet – minden figyelmét lekötötte a csillogó ékszer.

62
- Igen, ez az…! – suttogta harry, amint meglátta a kígyó formájú, cirádás S-betût. Megpróbálta kinyitni a
medaliont, de az nem engedett. Aberforth érdeklõdve figyelte.
- Uram, mennyit kér ezért az ékszerért?
- Meg akarod venni? – fintorgott Aberforth, talán Harry furcsa ékszer-ízlésén.
- Nem, el akarom pusztítani – válaszolta Harry úgy, hogy a szeme se rebbent. Azt azonnal megállapította, hogy a
medál sértetlen – Regulusnak nem sikerült idõben tönkre tenni, csak arra maradt ideje, hogy elrejtse a házban.
- Minek? – hangzott az újabb tömör kérdés.
- Mert veszélyes… Uram, mindenképp össze fogom törni, ez a legfontosabb! – jelentette ki nyomatékosan Harry.
– Mennyit ér meg önnek? Mondja, és kifizetem…
Az öreg a homlokát ráncolva, nyelvét kidugva töprenget, végül kinyögött egy összeget.
- Ötven galleon.
- ÖTVEN?! – háborodott fel Harry. – Hiszen Mundungus egy üveg italért adta ezt magának!
- Ennyi az ár, tetszik, nem tetszik?
Harry nem tehetett mást, morogva kifizette az öreget – mégse akarta kirabolni Dumbledore tulajdon testvérét.
Aberforthnak ennyi elég is volt. Elköszönt, kicsörtetett a szobából és becsapta az ajtót, mint aki jól végezte
dolgát.
Harry pedig letette a földre a kis arany ékszert és elmotyogta az ellenõrzõ bûbájt.
Szavaira sûrû füst gomolygott elõ az ékszerbõl és egy arcot formázott a szoba közepén – egy fekete hajú, zöld
szemû, jóképû fiút.
- Annulatte! – szólt Harry, s a füstbõl alkotott kép eloszlott.
Harry egy pillanatig sem várt. Meglendítette a pálcát és a elharsogta a varázsigét:
- Diffindo!
A medál megremegett, halványlila fénnyel felizzott, s a következõ pillanatban ezer apró darabra robbant.

A Szárnyas Vadkan fogadótól Harryék útja jódarabon ugyanarra vezetett, amerről jöttek, de mikor a Három
Seprű után kiértek a falu határába, a Roxfort tábla után a hegyre vezető ösvényt követték fel, az iskolába.
Zuhogó esőben baktattak felfelé a sáros úton, átléptek a szárnyas vadkanszobrokkal díszített míves kapun, s
folytatták útjukat immár a roxforti birtok határain belül. Az út közben Harry fojtott hangon beszámolt barátainak
az emeleti szobában történtekről és a horcrux elpusztításáról, amit Hermione és Ron ujjongva fogadtak, szinte
alig bírták visszafogni magukat, hogy ne perdüljenek táncra az út közepén.
Átvágtak a kastélyparkon, a fúriafűz és Hagrid romos kunyhója mellett, s körülbelül húsz perces gyaloglás után
megérkeztek a Roxfort hatalmas főbejárata elé.
Ron lenyomta a súlyos kilincset, és az ajtó engedelmesen kinyílt. Az impozáns bejárati csarnokban találták
magukat, s innen megállás nélkül felmentek a lépcsőn, mely a Nagy Terembe vezetett, s egy vaskos ajtó zárta le.
Mivel ebédidő volt, Harryék biztosak voltak benne, hogy a terem tömve lesz diákokkal és tanárokkal, s mivel
éhesek is voltak, úgy döntöttek jobb, ha rögtön csatlakoznak volt társaikhoz.
- Hát, itt vagyunk… - mondta Harry, és barátaira nézett.
- Na, kopogj be! – mondta Ron vigyorogva, s Harry úgy is tett, majd lenyomta a kilincset.
Mikor kitárult az ajtó, a szokásos látvány fogadta őket. Az ebédelő diákok, és tanárok zsivaja töltötte meg a
Nagy Termet, az asztalokon halmokban álltak az ínycsiklandozó ételek, az elvarázsolt mennyezet pedig a fölötte
lévő borús égbolt képét mutatta. Az iskolai házak négy hosszú asztalára merőlegesen állt a terem túlsó végében a
tanárok asztala, ahol az igazgatói széken Dumbledore professzor helyén most Minerva McGalagony igazgatónő
ült, a volt igazgatóhelyettes. Tőle jobbra Flitwick professzor, mint új igazgatóhelyettes ült egy magasított széken,
mert a tanár úr alig volt nagyobb egy hatéves gyereknél. A McGalagonytól balra lévő széken is változás történt,
ez régen Piton széke volt, s most Horatius Lumpsluck, a mardekár ház régi-új vezető tanára foglalta el. Tőle
balra ült Hagrid, hatalmas méreteivel három széket elfoglalva, és erős kontrasztot képezve Flitwick
professzorral.
Hagrid és Madame Cvikker közt ült az aranyhajú Fleur, aki mint mágikus önvédelem tanár volt utóda Pitonnak.
Harrynek feltűnt, hogy egy szék üresen maradt, ezek szerint az átváltoztatástant továbbra is McGalagony tartja.
Harryék érkezése legelőször a tanároknak tűnt fel és általános döbbenetet váltott ki. McGalagony még fel is állt a
székből és úgy figyelte a közeledőket, Hagrid leitta magát a töklével, Fleur vidáman integetett, Lumpsluck pedig
fészkelődni kezdett a székében. A tanárok furcsa viselkedése a diákoknak is feltűnt, akik automatikusan a bejárat
felé fordultak, s nyomban elcsöndesedtek. Harry, Ron és Hermione végigmasíroztak a termen és megálltak a
tanári asztal előtt.
- Jó napot igazgatónő! – köszöntötte Hermione McGalagony professzort barátai nevében is. – Megjöttünk.
- Azt… azt látom Miss Granger – hebegte McGalagony.
- Vendégül látnának három fáradt utazót, professzor? – kérdezte mosolyogva a lány.

63
- I-igen, persze… foglaljanak helyet – mutatott McGalagony a griffendél asztalához, s Harryék, miután egy
biccentéssel vagy mosollyal köszöntek a többi tanárnak, elfoglalták régi helyüket az asztalnál.
Harry leült a nagyon vidámnak tűnő Ginny mellé, aki nem szólt egy szót sem, csak egy észrevétlen puszit
nyomott az arcára, Ron pedig kezet rázott Deannel és Neville-el.
Ekkor végre alaposabban is körülnéztek a teremben, s megállapították, hogy az asztalok rendesen foghíjasak,
több diák is hiányzott, köztük a griffendél asztalától Seamus Finnigan, akit Harry a legkevésbé kedvelt volt
szobatársai közül, Parvati Patil és hollóhátas nővére, Padma, valamint Romilda Vane és csivitelő barátnői mind
hiányoztak – igaz, Harrynek nem.
A hugrabug és hollóhát asztalánál sokkal többen hiányoztak, a hugrabugosoknak például jó, ha a fele itt volt. A
mardekár ház tanulói azonban mind jelen voltak – egy kivétellel.
Mikor Harryék is hozzáláttak a jóízű falatozáshoz, megkezdődött az izgatott kérdezősködések sora. Elsőnek
Neville hajolt oda Ronhoz és fojtott hangon érdeklődött.
- Merre jártatok eddig? Lekéstétek a vonatot, vagy mi?
- Nem, Neville. Csak kirándultunk. Elmentünk erre-arra, világot látni… - válaszolta vigyorogva a fiú.
Ron válasza elképedt tekinteteket vont maga után az asztalnál, s a diákok nyomban tovább adták sugdolózva az
egész teremben.
- Megáll az eszem! – sipította Lavender Brown, aki mellett nem egy griffendéles, hanem a hugrabugos Susan
Bones ült. – Itthon tombol a háború, ti meg kirándultok?
- Mért? – kérdezett vissza Hermione tettetett értetlenséggel. – Szép az idő, ezer látnivaló – miért ne
kirándulnánk?
Ron és Harry elnevették magukat. Asztaltársaik hiába próbáltak kiszedni komolyabb szavakat a három jó
barátból, azok mindig elviccelték a választ. Ginny nem kérdezett semmit, csak gyengéden fogta Harry kezét az
asztal alatt azóta, hogy a fiú leült mellé.
Miután Harry, Hermione és Ron a többi diákkal együtt befejezték az ebédet, és mozgolódni kezdtek a szobáikba,
klubhelységeikbe visszatérő diákok, McGalagony professzor lépett oda Harryhez.
- Potter, ha végzett, tíz perc múlva várom az irodámban. Beszédem van magával.
Harry nem tudta nem észrevenni az igazgatónő hangjába vegyülő szemrehányást.
- Rendben professzor, ott leszek – bólintott Harry.
- A jelszó: bagolycsipet – tette hozzá, s azzal elment.
Ron, Hermione és Harry összenéztek, mind tudták, hogy miért akar beszélni vele a professzor. Harry megkérte
Ront, hogy vigye fel a holmiját a szobájukba, majd egy mosollyal elbúcsúzott Ginnytől és McGalagony után
indult.

Pár perccel késõbb Harry bekopogott az igazgatói iroda ajtaján, majd McGalagony szavára belépett a tágas,
gyönyörû irodába. Az igazgatónõ az asztala mögött ült, szigorú arccal, és Harryt méregette.
Harry legelsõ pillantása azonban egy aranykeretes festményre esett, mely az íróasztal mögötti falon lógott, s a
volt igazgatót, Dumbledore-t ábrázolta. Harry szíve kihagyott egy dobbanást, nem tudta mire is számított, mikor
megpillantotta. Mikor legutóbb itt járt, Dumbledore festménye békésen aludt, semmire sem reagált, ami történik.
Azonban most nagyon is ébren volt, s félhold alakú szemüvege mögül éberen figyelte a belépõ ifjú varázslót, sõt,
halványan el is mosolyodott, ahogyan régen.
- Üdvözlöm, Potter – szólt az igazgatónõ és hellyel kínálta Harryt, aki viszonozta a köszöntést.
Harry leült a székre és végre McGalagonyra fordította a figyelmét, bár pillantása néha Dumbledore-ra vándorolt.
A festmény nem szólt, csak derûsen mosolygott.
- Bizonyára nincs meglepõdve, amiért hívattam – folytatta McGalagony. – Azok után, hogy ilyen váratlanul
visszatértek az iskolába, és a hírek alapján, amiket hallottam Molly Weasleytõl és Remus Lupintól, úgy véltem,
ideje komolyan elbeszélgetnünk.
Harry nem szólt egy szót sem, tudta, hogy most megint ugyanazok a kínos kérdések következnek majd, amiket
Lupin is feltett neki, s azt is tudta, hogy a válaszai is ugyanazok lesznek.
Nem is kellett csalódnia, McGalagony kertelés nélkül rákérdezett, nem épp nyugodtan, hogy hol a csudában
voltak ennyi ideig. A válasz ebben az esetben õszinte volt: Godric’s Hollow-ban és a régi fõhadiszálláson.
McGalagony ez után a miértekre kérdezett rá, s Harry kénytelen volt elutasítani a válaszadást.
Bár Harry Dumbledore parancsainak való maximális engedelmeskedése valamelyest enyhült a Lupinnal
folytatott beszélgetése óta, úgy gondolta, még nincs itt az ideje, hogy az igazgatónõt is beavassa a részletekbe.
Semmiképp sem Dumbledore füle hallatára. Igazából ezen járt az esze, miközben McGalagony próbált újabb és
újabb részleteket kiszedni belõle, hogy miben sántikálnak a barátaival. Harry nagyon szeretett volna egy kis
idõre egyedül maradni a festménnyel, hogy megbeszélhesse vele a történteket, hiszen ritkán adódik lehetõsége az
embernek, hogy egy rég halott ismerõsével érdembeli beszélgetést folytasson. És ezen kívül még egy sokkal
fontosabb dolga is volt az igazgatói irodában – és az a bizonyos dolog ott feküdt nyugodtan az egyik vitrin

64
tetején egy üvegbúra alatt nyugvó, csillogó ezüst kard mellett. Mindenképp alkalmat kell szereznie rá, hogy
leellenõrizhesse a Teszlek Süveget és ha lehet, Griffendél kardját is. Mindazonáltal jobb szerette volna
megpróbálni elõször az egyenes utat, ahelyett, hogy rögtön betörne az irodába, mint valami bûnözõ.
Mikor McGalagony szünetet tartott a beszédében, mely most épp arról szólt, hogy micsoda veszélyek is
leselkedhetnek rájuk az iskolán kívül, Harry összeszedte bátorságát, és új utakra terelte a beszélgetést.
- Professzor, tudom, hogy most épp nincs jó hangulatban… (McGalagony orrcimpái vészjóslóan megremegtek,
és ajkai egyetlen vonallá préselõdtek)… de kérnem kell öntõl valamit. Kérem, hagyjon magamra egy pár percre
itt, az irodájában.
Arra számított, hogy a professzor üvölteni kezd vele, ehelyett azonban újabb kérdést kapott.
- Miért, ha szabad tudnom?
Harry sóhajtott egyet és McGalagony szemébe nézett.
- Mert… mert dolgom van itt. Fontos lenne, és… ha ezt megteszi, esélyem lesz rá, hogy eldöntsem…
- Eldönteni mit?
-… hogy elmondhatom-e a válaszokat a kérdéseire.
McGalagony szeme felcsillant, de szigorú arcvonásai változatlanok maradtak. Úgy tûnt, mérlegeli magában a
hallottakat, majd pár pillanattal késõbb felállt a székbõl olyan hirtelen, hogy Harry összerezzent, és büszke
fejtartással egy szó nélkül kivonult az irodájából és becsapta maga mögött az ajtót.
Harry ismét sóhajtott. Ez könnyebben ment, mint gondolta, de a neheze csak most jön. Behunyta a szemét, hogy
rendezze a gondolatait, majd mikor összeszedte magát, felállt és Dumbledore festményéhez fordult.
- D-Dumbledore professzor? – szólította meg Harry tétován öreg igazgatóját.
A professzor újból elmosolyodott.
- Harry! Örülök, hogy épségben látlak – mondta jó kedvûen.
- Én… én is örülök, hogy… hogy látom – Harrynek kicsit nehezen ment a beszélgetés. Annyira bizarr volt ez az
egész!
- Mire emlékszik, professzor? – kérdezte Harry.
Dumbledore arca most elkomolyodott, de nyoma se volt rajta szomorúságnak. Ez a régi, erõs Dumbledore volt,
akit nem tör le egy olyan kis semmiség, mint a saját halála, inkább csak bosszantó körülménynek tekinti.
- Mindenre emlékszem Harry. Mindenre, ami halálom pillanatáig történt.
Harry zavartan köhögött egyet.
- Akkor azt… azt is tudja, hogy Piton elárult minket?
- Piton professzor, Harry – rótta meg Dumbledore a fiút, aki elõször meghökkent, majd elfutotta a pulykaméreg.
- Még most is védi?! Hiszen megölte magát, az imént mondta, hogy mindenre emlékszik!
- Harry…
- Hogy védheti még most is azt az átkozott halálfalót?! Elárult minket, és most Voldemortot csak egy hajszál
választja el a gyõzelemtõl!
- Harry! Csillapodj! – próbálta nyugtatni Dumbledore a fiút, de Harry fújtatott és zihált a felindultságtól.
- Kérlek, nyugodj meg és hallgass meg - Harry abbahagyta a fújtatást. – Jó… Elõször is, megkaptad a levelem?
- Igen… igen, Fawkes kézbesítette pár hónapja…
- Akkor azt is tudod, hogy mi a véleményem a történtekrõl. Leírtam, hogy Perselusnak nyomós oka van a
halálfalók elleni harcra…
- Igen?! Leírta?! – fortyant föl Harry ismét. – Majd én elmondom, hogy mit írt le! Tessék, itt van…
Harry a zsebében kotorászott és elõhúzta a gyûrött, tépett levelet, amit mindig magánál tartott – fogalma sem
volt, miért.
- Tessék, leírta… ezt írta: „Bízz meg Perselusban, ahogy én is. Õ jó ember, nem hagyná, hogy a hibájából bajod
essen. Vigyáz majd rád, ahogy rám is vigyázott, mikor a szükség úgy hozta.” Jó ember?! JÓ EMBER?!
Vigyázott magára?!
Dumbledore türelmesen várta, hogy Harry lecsillapodjon, de a fiúból csak úgy ömlöttek a szavak.
- MEGÖLTE MAGÁT! Piton egy hidegvérû gyilkos, egy áruló, ahogy azt ezerszer elmondtam magának, de
eleresztette a füle mellett! Meg se hallgatott, mert… mert magának többet számított annak a mocsoknak a
véleménye, mint az… mint az, hogy én mit gondolok! Pedig maga mondta professzor, hogy mennyire fontos
magának a véleményem… az érzéseim, csak épp abban nem hallgatott rám, ami a legfontosabb lett volna… és…
és most lehet, hogy vége mindennek, mert Piton elmondta Voldemortnak… elmondta, és most már tudja…
MAGA MONDTA EL NEKI!
Harry leroskadt a székre, vádjai a végéhez értek. Nem nézett fel Dumbledore-ra, mert tudta, hogy akár a
megszokott megtörhetetlen nyugalom, akár sokkolt felismerés ül ki a festett arcra, õ nem akarta látni egyiket
sem.
- Harry… - csendült Dumbledore hangja, s Harry, mintegy parancsra felemelte a fejét és szemeit a festményre
függesztette.
- Harry, tudom, hogy mit írtam, és tudom, hogy mi történt. És bármennyire is nehéz elfogadnod, a véleményem
változatlan.

65
- Mi…? – nyögte Harry elcsukló hanggal.
- Perselus határozottan elkötelezte magát Voldemort ellen. Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy elmondjam,
miért… - Harry némán figyelt. – Mikor Perselus halálfaló volt, azt kapta feladatul, hogy kémkedjen utánam
Voldemortnak. Örömmel vállalkozott erre a feladatra, egészen addig a pillanatig, míg Voldemort az életére nem
tört.
- Miért?
- Próbára tette. Nem akarta megöletni, de három halálfalónak mégis ezt adta feladatul. Látni akarta, hogy a
legtehetségesebb tanítványa valóban mennyire erõs. Tudtam, hogy Voldemort mire készül, hiszen tisztában
voltam azzal is, hogy Perselus kémkedni jött hozzám. A helyszínre küldtem Alastor Mordont, hogy mentse meg
az életét. Mindhárom halálfaló maghalt azon az estén, és Mordon letartóztatta Perselust is.
Elmentem Perselushoz Azkabanba, ahová rögtön letartóztatása után küldték. Én hoztam ki onnan, miután
megbizonyosodtam az igazáról.
- Honnan… honnan olyan biztos benne, hogy nem volt az is színjáték? – szólt közbe Harry.
- Harry, ismered a dementorokat. Gyanítom, van róla fogalmad, milyen lehet Azkaban… pontosabban milyen
volt. Azon a helyen az ember elméje megtörik… még Voldemort nagyúr se bírná épp ésszel, ha napokra
bezárnák közéjük, és a dementorok folyton élõsködnének rajta. Hidd el, tudom… fiatal koromban én is voltam
azkabani fogoly.
- Tényleg…?
Dumbledore sötéten bólintott.
- De az már egy régi eset. Majd egyszer talán elmesélem.
A lényeg, hogy Perselus érzelmeit, valós gondolatait tisztán láttam, mikor legilimenciát alkalmaztam nála.
Alapjaiban rendült meg a Voldemortba vetett bizalma. Minden porcikája ordított, ahogy önkívületi állapotban
feküdt abban a cellában. Attól a naptól kezdve bízom benne. Könnyû megbízni valakiben, ha látod az
érzelmeit…
Harry agyában a kétség és a bizalom viaskodott. Végképp nem tudta mit higgyen, így hát tovább kérdezte a
professzort.
- És a tény, hogy megölte önt? Az nem elég bizonyíték?
Dumbledore a fejét rázta.
- Miért? Hát nem volt az egyértelmû árulá… te jó ég, csak nem azt akarja mondani, hogy maga vette rá, hogy
megölje egy ilyen helyzetben? Ugye nem…?
- Nem, Harry. Nem bíztam meg ilyesmivel Perselust. De ha átgondolod a dolgokat, beláthatod, hogy amit tett, az
józan tett volt.
- Józan?!
- Igen, az – felelte Dumbeldore. – Ha akkor életben hagy engem, azzal önmagát is leleplezi, és engem
mindenképp megöltek volna. Azon kívül, Perselusnak többször is elmagyaráztam, hogy amit õ csinál, az
létfontosságú. Az én feladatomat más is elláthatja, ahogy a levélben leírtam, de az õ szerepe pótolhatatlan.
Harry megvetõen horkantott, puszta ösztönbõl, mikor ezt hallotta. Még mindig két érzés emésztette: nem tudta,
hogy most kinevesse a professzort Piton iránti nevetséges bizalmáért, vagy fogadja el Dumbledore véleményét.
Egyelõre legszívesebben egy közép utat választott volna.
- Mire gondolsz, Harry? – érdeklõdött Dumbledore, mire Harry kérdõn nézett rá.
- Csak egy festmény vagyok, nem tudok legilimentálni… - magyarázta a professzor. – Tudod, lehet, hogy nem
vagy tisztában vele, de én ezentúl nem lehetek a segítségedre mindenben így, festményként, mert… nos, én csak
egy festmény vagyok. Bennem vannak Albus Dumbledore emlékei, érzései és gondolkodásmódja, de döntéseket
már nem hozhatok helyetted.
Harrynek már a száján volt, hogy megkérdezze miért, de elszégyellte magát, és másként fogalmazott.
- De nekem ön nagyon is valóságos… és egy kicsit össze vagyok zavarodva. Úgy értem, júniusban láttam, ahogy
meghalt, és most itt állunk és beszélgetünk pont úgy, ahogy régen.
- Nem, Harry – szólt a professzor. – Nem pont ugyanúgy. Én már nem élek.
Harry megrázta a fejét.
- Hogy lehet ez? Hiszen itt van, gondolkozik, beszél, és ugyanúgy viselkedik, mint elõtte, és… és én ugyanúgy
érzem magam, mint mikor beszélgettünk…
- Harry, kérlek, magyarázd meg, hogy mi az élet! – vágott közbe a professzor és Harry elnémult.
Dumbledore várt pár percig, de Harry csak hápogni tudott, egyáltalán nem várt most egy ilyen kérdést, és ha
belegondolt, tényleg nem tudta megmagyarázni, hogy mi az élet. Ha csak a beszéd, gondolkozás meg az
érzelmek lennének az élet, akkor nem tekinthetnénk élõnek olyanokat, mint az állatok és növények.
Dumbledore arcán újra megjelent a mosoly és megválaszolta saját kérdését:
- Az élet, Harry, nem más, mint változás.
- Változás…?

66
- Igen – bólintott a professzor. – Attól él valami, hogy változik, mert a halálnak az egyik legalapvetõbb
tulajdonsága a végtelenség, változatlanság. Így, amíg változik valami, vagy valaki, addig mondhatjuk azt, hogy
életben van.
És most nézz rám Harry! – Dumbledore szeme szomorúan csillogott és a többi portré is mind Harryre
függesztette szemét.
- Egy festmény vagyok… mindig ugyanígy fogok kinézni ezen a képen, mindig ugyanazok a festékanyagok
fogják alkotni az arcomat, a ruhámat, a szakállamat, és legfõképp: mindig ugyanúgy fogok gondolkodni és
érezni, ahogy Albus Dumbledore tette halálának pillanatáig. Soha nem fogok megváltozni, nem fogok tudni új
dolgokat befogadni, csak figyelem, ahogy mások számára múlik az idõ, míg nekem az örökkévalóság lesz az a
pillanat, mikor lezuhantam a toronyból… Az a Dumbledore került ide a falra, aki ott utolsó erejével is
megpróbált feléleszteni valamit Malfoy úrfiban. Te most azzal a Dumbledore-ral beszélsz, nem pedig egy
olyannal, akin bármiféle nyomot hagyott volna a halála óta eltelt három hónap…
Harry, én nem élek. És mivel nem vagyok élõ, nem tudok változni sem, nem tudok alkalmazkodni az új
helyzetekhez, mindig csak azt fogom tudni mondani neked, amit már életemben is mondhattam volna.
Harryn lassan úrrá lett valami mérhetetlen csalódottság és levertség, ahogy a festmény szavait hallgatta. Mikor
belépett az irodába és megpillantotta a festményt, úgy érezte, mégiscsak visszatért Dumbledore, ahogy Harry azt
titkon mindig remélte, és igazat mondott, hogy sosem hagyja el az iskolát, ameddig egy ember is hû hozzá.
Harry pedig hû volt és engedelmes volt, és erre most azt kell hallania, hogy Dumbledore többé már nem segíthet
neki… Minden porcikájával próbált kibúvót keresni:
- De… de hiszen az elõbb is mondott új dolgot! Elmondta, hogy mi volt Pitonnal… pedig végig makacsul
tiltakozott ellene!
- Valóban, csakhogy mikor elhagytuk az iskolát azon a délutánon, és elõtte sor került arra a bizonyos szóváltásra
köztünk ebben az irodában, sok mindenen el kellett gondolkoznom. Addig minden bizalmam Perselusban volt,
de mikor a barlangban olyan remekül helytálltál és kihoztál engem onnan, beláttam, még akkor, életemben, hogy
más is megérett már a bizalmamra. Már akkor eldöntöttem, hogy elmondom neked, miért hittem Perselus
Pitonnak, ezzel is elõsegítve a majdani együttmûködéseteket.
Harry fejében egyre inkább elõtérbe kerültek azok a gondolatok, hogy megint hallgatnia kellene Dumbledore-ra,
ahogy az elõtt. Csakhogy a Piton iránt érzett olthatatlan gyûlölete és bizalmatlansága sosem szûnt meg, és ez a
kétség az õrületbe tudta kergetni Harryt.
- Harry, figyelj rám! – szólt ismét Dumbledore. – Mikor rajtam volt a felelõsség, a Fõnix Rendje irányítása, a
neked nyújtott útmutatás és az iskola vezetése, meghoztam a saját döntéseimet – jókat, rosszakat, de vállaltam
értük a felelõsséget.
Ugyanígy Perselus is meghozta a saját döntését, hogy akkor, ott megöl engem, és õ is vállalta ennek a
következményeit.
És ennek alapján csak azt tudom neked tanácsolni, hogy te is hozd meg a saját döntéseidet, amiket jónak látsz,
érzéseid, vagy eszed alapján, és vállald értük a felelõsséget! Vannak dolgok, amiket meg kell tenned, feladatod
van, és már nem lehetek ott, hogy segítsek, nem hozhatok helyetted döntéseket, ahogy mondtam. Ha úgy érzed,
bizonyos döntéseim helytelenek voltak, akkor ideje, hogy a magad lábára állj! Ez most már a te utad, Harry.
Harry bólintott és agyában végre elrendezõdtek a gondolatok. Tudta mit kell tennie, mit akar tenni. Felállt a
székbõl és összeszedte magát.
- Akkor meghozom azt a döntést – jelentette be Harry. – Beavatom a Fõnix Rendje néhány tagját, McGalagony
professzort, Lupin, Mordont, és még néhányakat, akikben megbízom. Elmondok nekik mindent a horcruxokról, a
jóslatról és a feladatomról. Szükségem van rájuk, a segítségükre és a támogatásukra. És megérdemlik, hogy
tudják, mivel állunk szemben.
Dumbledore derûs arcot vágott, mint aki most tudta meg, hogy egész nap szép idõ lesz. Néhány másik festmény
rosszallóan csóválta a fejét, de Harry nem törõdött velük.
Dumbledore Harryre kacsintott és hátradõlt festett székében.
- Ez esetben hívd be Minervát, mert szerintem már nagyon szeretné tudni, hogy van-e bármi értelme annak, amit
kihallgatott az ajtónál…

67
11. fejezet
Az új vezetõ
- Ez õrület… ez hihetetlen… hogyan juthatott valaki ilyen messzire a józanész határaitól? – hebegett
McGalagony, mikor Harry befejezte a mondandóját a horcruxokról, Voldemort és Dumbledore tervérõl, Harry
feladatáról és nem utolsó sorban a jóslat pontos szövegérõl.
- És mindez a szemünk elõtt zajlott, Minerva – bólintott Dumbledore professzor. – Te akkor voltál iskolaelsõ,
mikor Tom Denem kinyitotta a kamrát. Emlékszem, megbíztalak, hogy tartsd szemmel a fiút, mert már akkor
gyanakodtam rá. De sajnos sikerült mindkettõnket lóvá tennie…
- Magát nem, professzor! – tiltakozott Harry. – Ön váltig állította már akkor, hogy Hagrid ártatlan…
- Igen, így van, de tettem-e bármit, hogy megakadályozzam azokat a szörnyûségeket? – tette fel a kérdést
Dumbledore inkább magának, mint Harrynek és McGalagonynak.
Harrynek eszébe jutott, mit mondott Dumbledore testvére, Aberforth. Szerinte a professzornak az lett volna a
dolga, hogy az erejével rendet tegyen a világban és megakadályozza az ilyen eseményeket.
- Professzor, beszéltem a testvérével… - kezdett bele Harry.
- Ó, igazán? – mosolygott derûsen Dumbledore. – Már régen nem társalogtam Aberforth-szal… Fél éve is elmúlt
már, hogy leültünk beszélgetni.
- Szerinte Tom Denemnek nem lett volna szabad Roxfortba járni… azt mondta õ is, hogy az ön feladata lett
volna megakadályozni…
Dumbledore komoran bólogatott, McGalagony csendben figyelt.
- És neked mi a véleményed errõl, Harry?
- Nem is tudom… - ráncolta a homlokát Harry. – Ha lenne rá lehetõségem, biztosan visszacsinálnám a dolgokat,
de úgy, mint ön akkor, hogy nem lennék benne biztos, mivé válik… Azt hiszem, én is engedtem volna Roxfortba
járni. Nem tudom, hogy bármit másként tettem volna…
Dumbledore hátradõlt festett karosszékében és elgondolkozva simogatta a szakállát.
- Ezek szerint a döntéseim addig a pontig még helyén valók voltak… Hol ronthattam el?
- Hol rontottad volna el, Albus? – kérdezett közbe McGalagony szomorú tekintettel. – Nem láttad a jövõt elõre,
csak azt tetted, amit minden igazgató tett volna: hagytad, hogy egy tehetséges diák tanulhasson.
Dumbledore hümmögött.
- Talán épp az volt a baj, hogy igazgatóként cselekedtem – szólt halkan a portré. – Harry?
Harry a megszokott székében ült és a cipõjét bámulta, így gondolta végig az elmúlt ötven évrõl szerzett
információit és a már ismert következményeket. Lassan, megfontoltan válaszolt a kérdésre:
- Én nem igazán tudom, mi lett volna akkor a helyes döntés, de… talán rá kellett volna venni Dippett igazgató
urat, hogy vegye fel Denemet SVK tanárnak…
- MI?! – csattant fel döbbenten Armando Dippett igazgató portréja, közvetlenül Dumbledore-é mellett. – Azok
után, hogy mi lett belõle, még helyesnek tartottad volna felvenni Tom Denemet?
Dumbeldore ezzel szemben derûsen bólogatott, mintha egy iskolai tananyagon töprengenének Harryvel.
- Pontosan, kedves Dippett igazgató úr! Harry jól látja. Valóban ez lett volna a célravezetõ döntés, hiszen így
rajta tarthattuk volna a szemünket Tomon, ráadásul nem lett volna lehetõsége beutazni a világot, tapasztalatot
gyûjteni.
- És… és a horcruxok? – szólalt meg ismét McGalagony. – Nem azt mondtad, Albus, hogy Tudjukki azért akart
az iskolában maradni, hogy rátehesse a kezét Griffendél Godrik kardjára?
- De valóban – helyeselt Dumbledore -, csakhogy az az egy horcrux, amit elkészítene, megérte volna, cserébe,
hogy rajta tarthassam a szemem…
Harry szeme az ezüst kardra vándorolt, onnan pedig a mellette nyugvó Teszlek Süvegre. Ez azt jelentené, hogy
Voldemortnak nem lehetett esélye a Süveg közelébe férkõzni?
- Öhm… professzor? – vágott Harry a festmény szavába. – A horcruxokkal kapcsolatban lenne még néhány
mondani valóm.
- Hallgatunk, Harry.
- Nem tudom, hogy tisztában van-e vele, de a medál, amit találtunk a barlangban, nem az eredeti volt, hanem egy
hamisítvány – Harry várakozva nézett Dumbledore-ra.
- Sejtettem, hogy az, mikor hozzáértem – sima volt a felülete, éreztem. De sajnos nem volt idõm alaposabban
megvizsgálni – válaszolta a portré.
- De azóta már sikerült a nyomára bukkannom és elpusztítottam… - folytatta Harry, s beszámolt Regulus Black-
rõl, a Szárnyas Vadkanban tett látogatásáról és a horcrux összetörésérõl.
- Bravó, Harry! Igazán örülök! – lelkendezett a festmény, s a volt igazgatók és igazgatónõk is megtapsolták
Harryt.

68
- Sikerült elpusztítanod egyet? – csodálkozott McGalagony, s láthatóan ritkán jutott szóhoz a sok, nyakába
zúduló információtól.
- Hermione és Ron segítségével – javította ki önmagát Harry. – És már van néhány újabb tárgy, amire
gyanakszunk és szeretnénk megvizsgálni, de… azt hiszem jobb, ha elõbb megkérdezem a professzort, hogy õ
már foglalkozott-e velük.
- Állok rendelkezésedre, Harry – mosolygott a portré.
Harry megköszörülte a torkát és megpróbálta összeszedni a gondolatait, hogyan is kezdjen bele. Semmiképp sem
akarta a Teszlek Süveg elõtt elmondani ezt, ezért úgy döntött, hogy kihagyja azt a részt, majd máskor
megvizsgálja.
Elmondta a többi lehetséges horcruxot, a kardot – amire Dumbledore professzor rögtön megjegyezte, hogy
óvatosságból havonta ellenõrizte, onnantól, hogy megtudta, hány horcruxot akart készíteni Voldemort -, a
szobrot, Hollóhát ékszereit, és a Black-család pecsétnyomóját, s Harry ezzel kapcsolatban kifejtette a gyanúját,
hogy a Black-ek esetleg Hollóháti Hedvig leszármazottai lennének.
- Nem tudok róla, hogy nagy õstõl származnának, de talán…
- Phineas! – szólt McGalagony az egyik festménynek, ami Phineas Nigellust, Sirius ükapját, a Roxfort valaha
volt legellenszenvesebb igazgatóját ábrázolta.
Phineas álmosan ásított, de szemeit az igazgatónõre függesztette.
- Hallott mindent?
- Igen, hallottam, McGalagony, és biztosíthatom róla az ifjú Pottert, hogy a családomnak semmi köze ahhoz a
nõszemélyhez…
Harry csalódottan hallgatta a portré szavait.
- Biztos benne?
- A leghatározottabban! – bólintott Phineas. – A Black-ek egy õsi, kelta druidától származnak… a neve sajnos
már nem maradt fenn. Családom egyes tagjai meg voltak róla gyõzõdve, hogy az a bizonyos druida nem más,
mint a nagy Merlin, de szerintem ez csak egy kis szépítés a családfánkon…
Harry most csendben maradt, s csak fél füllel hallgatta, ahogy Phineas a családjáról mesél, s McGalagony
számba veszi a lehetséges Hollóhát-leszármazottakat. Esze a további teendõkön járt. Idáig eljutott barátaival,
elpusztított egy horcruxot, de további feladatok várnak rá. Elsõként azonban az igazgatónõre:
- McGalagony professzor – szólította meg Harry, s a tanárnõ figyelme máris õrá vándorolt. Harry szava egy
pillanatra elakadt, valamiért még furcsa volt neki, hogy most, Dumbledore halála után mindenki olyan
figyelemmel viseltet iránta, mint régen az igazgató felé.
– Szeretném, ha megbeszélne egy találkozót a Fõnix Rendje néhány tagjával, akiknek elmondanám ezeket a
dolgokat.
McGalagony bólintott beleegyezése jeléül.
- Mikorra szervezzem meg a találkozót?
- Ha lehet, minél hamarabb. Tudom, hogy sok a dolguk, de jó lenne, ha a hét végén már sor kerülne rá.
- Ez megoldható…
- Jó. Akikre gondoltam, Remus Lupin, Mr Weasley, Tonks és Rémszem Mordon… Szívem szerint Hagridot is
beavatnám, de azt hiszem, neki épp elég dolga van így is, és… hát, tudja milyen Hagrid, professzor. Egy kicsit
szószátyár…
- Értem, Harry. Ha, minden jól megy, pénteken találkozhatunk… Addig is szeretném, ha itt maradnátok az
iskolában. Ne kószáljatok el semerre, de az irodát bármikor használhatjátok, Miss Granger és Mr Weasley is. Itt
senki nem hallgat ki titeket, biztonságosan beszélgethettek.
Harry megköszönte a szívességet, és magában eltökélte, hogy elsõ dolga lesz az irodában elbeszélgetni a Teszlek
Süveggel.

A következõ napok során sem csitult a Harryék érkezése miatti általános döbbenet, találgatások és a bosszantó
kérdezõsködések sora, ami még a tanárokra is kiterjedt, fõleg Hagridra és Fleur-ra. Mikor másnap reggel Harry,
Ron és Hermione meglátogatták Hagridot, rövidesen kiderült, hogy rossz irányba indultak el: a leégett vadõr-lak
nem épült újjá, ugyanis McGalagony professzor ragaszkodott hozzá, hogy a legendás lények gondozása tanár
végre méltó helyet kapjon az iskola falai közt. Ezért Hagrid számára némi tértágító bûbájjal berendeztek egy
fölszinti helységet és irodát.
Harryék itt találkoztak régi barátjukkal, és megállapították, hogy az új lakóhely egyáltalán nem illik Hagridhoz.
Ezt õ is így látta:
- Olyan furcsa ez az egész, nem? – dörmögte Hagrid, miközben teát öntött barátainak. – Már semmi sem a régi…
Minden annyira új és idegen… Ez már nem az a Roxfort, amit az otthonomnak tekintettem.
- El akarsz költözni? – kapta fel a fejét Ron.
Hagrid legyintett.

69
- Ugyan, hová mennék? Sehol se látnak szívesen egy félóriást.
Harry, Ron és Hermione összenéztek. Hagrid ezt észrevette és homlokráncolva meredt rájuk.
- Mire gondoltok?
- Szerintünk van egy hely, ahol szívesen látnának, Hagrid… - mondta vigyorogva Harry. – Madame Maxime
biztosan örülne, ha a közelében lennél.
Hagrid megcsóválta bozontos üstökét.
- Nem-nem… - tiltakozott. – Nem mehetek innen el, miközben dúl a háború. Majd ha vége lesz ennek az
õrületnek és Tudjátokki meg Piton hat láb mélyen a föld alatt lesz, akkor fogok elmenni… De addig Olympe-nak
várnia kel… és tudom, hogy várni fog.
Harry hátradõlt a székében és a semmibe bámult. Hagrid pont úgy beszélt, akárcsak õ.
- Van valami új dolog, amirõl beszélhetsz nekünk? – tette fel a kérdést Hermione, ami mindkét barátját izgatta.
Hagrid dörmögött valamit a szakálla alatt, de nem értették pontosan, csak néhány szót, mint: „minden lében
kanál” meg „beleütik az orruk”.
- Hagrid, ne csináld már! – csattant fel Ron. – Egy hét múlva szerintem mi is a Fõnix Rendje tagjai leszünk, mert
olyan dolgokat tudunk, amit senki más!
Ez hatott, Hagrid homlokráncolva abbahagyta a dörmögést.
- Minek voltatok távol, he? – morogta bosszankodva. – Akármi történhetett volna veletek, ti meg csak
mászkáltok az országban… Van fogalmatok róla, hogy éreztem magam, amikor nem láttalak titeket az évnyitó
lakomán? Dumbledore… Dumbledore halála után csak addig ér valamit ez a hely, amíg itt vagytok…
Hermione mosolyogva átölelte Hagrid karját, Harry és Ron pedig hátba veregették az óriást.
- Mi ez a zagyvaság, hogy bevesznek titeket a Rendbe?
- Nem zagyvaság, de egyáltalán nem biztos, hogy bevesznek… - jegyezte meg Hermione.
- De fontos dolgokat tudtunk meg a professzortól – folytatta Harry -, olyanokat, amiket csak nekünk mondott el.
Hagrid mordult egyet, de csak úgy helyeslõen – láthatóan egyet értett azzal, hogy ha Dumbledore csak nekik
mondta el, akkor az úgy is van rendjén. Végül kiegyenesedett a székében és összeszedte a kiürült teás csészéket.
- Ha már kószáltok, tudnotok kell, hogy nem csak a halálfalóktól kell tartanotok – mondta, majd megkínálta
barátait egy tál kõkemény süteménnyel, amit Harryék udvariasan visszautasítottak.
- Mostanában elég komoly problémák vannak a Gringotts körül… a koboldok nem nyugszanak, és azt hiszem,
hogy száz év után újabb koboldlázadásnak nézünk elébe.
- Ennyire komoly a dolog? – csodálkozott Ron.
- Bezony… A nyavalyás vezetõjük, Ragnok szerintem, ki akarja használni, hogy a Minisztérium a halálfalókkal
van elfoglalva. Több engedményt és részesedést akar kicsikarni a banknak a varázslók pénzébõl.
- És ezért ölni is képesek? – hitetlenkedett Harry.
- Egy koboldnak a pénz az istene – legyintett Hagrid. – Ezek mindent megtesznek az aranyért…
A délelõtt további része kellemes beszélgetéssel telt, végül ebédidõ után Harryék visszavonultak a régi
szobájukba, aminek az ajtaján a hetedévesek felirat díszelgett.
A következõ hét unalmasabban telt, mint ahogy azt Harry várta. Õ és barátai vasárnap este tudták meg, hogy
ekkorra tûzték ki a tavalyi ötödévesek R.B.F. és a volt hetedévesek R.A.V.A.Sz vizsgáinak bepótlását, amik
Dumbledore professzor halála miatt maradtak el. Erre a hétre visszajöttek az iskolába a tavalyi hetedévesek,
köztük Cho Chang is, aki továbbra sem volt hajlandó köszönni Harrynek – igaz, Harry ezt egyáltalán nem is
bánta.
Ginnynek a vizsgák semmi ideje nem volt barátaira, bár szeretett volna minél több idõt Harryvel tölteni, de
Hermione szigorúan ráparancsolt mind Harryre, mind a lányra, hogy tartsák magukat távol egymástól egészen
péntekig.
Ezzel egy idõben Hermione megpróbálta rávenni Ront és Harryt arra, hogy ha már itt vannak, járjanak be a
hetedévesek óráira. Harry azonban az elsõ mágikus önvédelem óra után úgy határozott, hogy köszöni, õ nem kér
Fleur kitüntetett figyelmébõl, ami azzal járt, hogy minden egyes mondata után, amit a patrónus-bûbájról és a
dementorok elleni védekezésrõl diktált, kikérte Harry véleményét.
Ron és Hermione maradtak, szinte minden órán – a már említett mágikus önvédelmen Harry meggyõzõdése
szerint a tanárnõ szépsége marasztalta ott Ront, az átváltoztatás tanon, bûbájtanon és bájitaltanon pedig
Hermione szigorú tekintete.
Harry hétfõ délután, miután kijelentette, hogy nem bírják lekötni a tanórák, visszavonult, de nem a
klubhelységbe, hanem az igazgatói irodába. Kimondta a jelszót („Szõrös McBoon”), mire a kõszörny félreugrott,
Harry pedig felment a csigalépcsõn. Bár biztos volt benne, hogy az igazgatónõ nincs a szobában, mert tudta,
hogy most van a dupla átváltoztatástan, azért puszta udvariasságból bekopogott, mielõtt kinyitotta az ajtót. Ott
egy teremtett lélek sem volt, csupán a festmények szuszogása és horkolása hallatszott.
Harry pillantása azonnal a Teszlek Süvegre esett. Becsukta az ajtót és beljebb lépett a szobában. Közben kihúzta
a varázspálcát a nadrágja zsebébõl, és a Süvegre szegezte.

70
- Mit csinál, fiatalember? – hallatszott egy felháborodott hang Harry háta mögött, amire összerezzent. Az egyik
öreg igazgatónõ rivallt rá, mikor meglátta, hogy egyedül, kivont pálcával áll az igazgatói iroda közepén. Harry
nem tulajdonított neki különösebb figyelmet, csak a válla fölött hátraszólt a boszorkánynak.
- A dolgomat… Invito Süveg! – tette hozzá gondolatban, s a Teszlek Süveg lerepült a szekrény tetejérõl egyenest
Harry kezébe.
Harry az asztalra tette a fejfedõt és újra rászegezte a pálcáját. Elvégezte az ellenõrzõ bûbájt, s a Süvegbõl vékony
füstcsík tekergett elõ, mintha valaki gyertyát gyújtott volna a belsejében. A füst másodpercek alatt kis felhõvé
duzzadt és egy fejet formázott. Egy hosszú, vörös hajú és szakállú fiatalembert, akit Harry Griffendél Godriknak
vélt. A füst csak egy pillanatra mutatta az arcot, utána tovább alakult, s most egy gesztenyebarna hajú,
csodálatosan szép nõi arcot formázott. „Ez lehetett Hollóháti Hedvig” – gondolta Harry. Utána egy pufók, szõke
hajú boszorkány következett, aki kedvesen mosolygott a képen – Hugrabug Helga.
A negyedik arc sem váratott magára, most Mardekár Malazár szõrös, fekete hajú és szakállú, mogorva arca
következik… de nem ez történt. A füstfelhõ halványan mutatott ugyan egy torzonborz alakot, de a kép nem
tisztult ki, nem lehetett felismerni, ki az. Végül a kép tovább alakult, s egy ötödik arcot alkotva, most már tisztán
látszott: egy vállig érõ fekete hajú, zöld szemû férfi.
Harry azon vette észre magát, hogy hevesen zihál és le kell ülnie egy székre. Leült az íróasztal elé, és fejét
megtámasztva eltakarta az arcát. Mélyeket lélegzett, hogy összeszedje a gondolatait.
Szóval tényleg horcrux! Alig bírta elhinni, hogy Voldemort horcrux-szá változtatta a Teszlek Süveget. Hátradõlt
a székben, elõvarázsolt egy fa serleget és megtöltötte vízzel. Le kellett hûsítenie magát a felismerés izgalmától. A
füst még mindig gomolygott a Süvegbõl, újra mutatva négy tiszta és egy elmosódott arcot. Ekkor már több
festmény is ébren volt és figyelte az eseményeket, köztük Dumbledore professzor is.
- Professzor, látja ezt? – kérdezte ösztönösen Harry volt igazgatójától.
- Igen Harry, látom – felelte Dumbledore teljes nyugalommal. – De vajon te látod-e? – tette hozzá, mikor Harry
újra a pálcáért nyúlt, hogy eltüntesse a füstöt.
- Mit kellene még látnom? – Harry mozdulata félbe maradt. Aztán szeme a professzorra meredt.
- Feltételezem, úgy hiszed, hogy a Teszlek Süveg egy horcrux, igaz?
- Persze hogy az! – csattant fel Harry idegesen. – Tisztán kivehetõ Voldemort arca!
Dumbledore homlokráncolva gondolkozott és a szakállát simogatta.
- Valóban, de én a másik arcra gondoltam. Arra, amelyik elmosódottan látszik.
Harry újra végignézte a képsort, de semmi mást nem vett észre, semmi egyéb részletet.
- Szerintem ez Mardekár lehet… nem tudom, ki más lehetne…
- Persze, hogy Mardekár! – bólintott a professzor. – A lényeg az, hogy miért elmosódott? Vajon miért?
Harry törte az agyát, ujjai közt forgatva a kis serleget, de nehezen bírt gondolkodni. A professzor türelmesen
várt, Harry pedig megint hátradõlt a székben, így figyelte a füstöt.
Ha az egyik eredeti arc elmosódottan van jelen, akkor az azért van, mert valaki manipulálta… valaki háttérbe
szorította. De miért pont Mardekárét szorította háttérbe Voldemort? Miért nem Griffendélét, vagy valamelyik
boszorkányét?
Harry kezébõl kiesett a serleg és elgurult a földön. Bosszankodva felállt, hogy utána menjen, de mikor lenyúlt a
kis pohárért, a keze félúton megállt.
Felnézett Dumbledore képére és kissé bizonytalanul hangosan gondolkozott tovább.
- Voldemort háttérbe szorította Mardekár személyiségét… mégpedig azért, hogy helyette az övé kerüljön
elõtérbe… és ezt csak egy varázslattal tudta megcsinálni! Egy zagyváló átokkal! – Harry ezt már sokkal
határozottabban mondta ki, Dumbledore arca pedig egykettõre felderült.
- Pontosan Harry! – mosolygott a portré. – És mire vezet mindez?
- Arra, hogy a Süveg nem horcrux, csak manipulálták! Ha horcrux lenne, a negyedik arc nem volna elmosódott,
mert egy további, ötödik személyiség lenne jelen. De Voldemort arca nem ötödik, hanem a negyedik helyén van,
azért…
-… azért, hogy õ döntse el, ki kerül a Mardekárba és ki nem – bólintott Dumbledore. – és ehhez nincs szüksége
lélek darabra.
Harry felvette a serleget és megtöltötte vízzel, majd kortyolgatva visszaült a székbe.
- Ön tudta – mondta a festménynek. – Ön már leellenõrizte, igaz?
- Igen – felelte Dumbeldore.
Harry eltüntette a füstöt és zsebre tette a pálcáját. Miközben kiitta a pohár tartalmát, újabb kérdésen töprengett.
- Akkor miért nem javította meg? – kérdezte Harry az igazgatótól. – Miért hagyta, hogy a mardekárba olyanok
kerüljenek, akik Voldemort pártján állnak majd?
- Pontosan ezért Harry – válaszolta nemes egyszerûséggel.
Harry értetlenül pislogott.
- Hogy…?

71
- Gondolkozz Harry, gondolkozz! – rótta meg Dumbledore. – Voldemortnak az volt a terve, hogy összegyûjtse
azokat, akiket használhat a céljai elérése érdekében. Kiválasztotta õket a tömegbõl és elkülönítette. És már
megint nem gondolkozott tovább, mint a saját kicsinyes érdekei!
Azért nem javítottam meg a Süveget, mert azzal, hogy külön választja a Voldemort eszméi felé hajló diákokat,
nem csak Voldemort látja át a helyzetet, hanem én is! Voldemort valószínûleg mindenképp megtalálta volna a
hozzá hûeket, azokat, akik osztják a nézeteit, mint ahogy az néhány más házból való diákkal is megtörtént. A
Süveg manipulálása csak kissé megkönnyítette a dolgát. Az én dolgomat viszont nagyon megkönnyítette!
Annak ellenére, hogy igazgató voltam, nem tudtam szemmel tartani minden egyes diákot, csak azokat, akik
érdemesek voltak a figyelmemre. De így, hogy a Voldemorthoz húzó diákok külön kerültek, szinte kilógtak a
tömegbõl, mindegyiküket egyszerre tarthattam szemmel néhány tehetséges tanárom segítségével. Figyelhettem a
köztük zajló dolgokat, a témákat, amik elõkerülnek egy-egy beszélgetésükkor, a csoportokat, társaságokat,
amiket alakítanak. Voldemort ezzel a húzásával az én malmomra hajtotta a vizet. És, amint láthatod ez az oka
annak, hogy hagytam minden egyes diákot a Roxfortba járni, mindenkit, akiben a varázslás szikrája megtalálható
volt, legyen vérfarkas, félvámpír, félóriás vagy majdnem kvibli az illetõ. Mert így megtudhattam, hogy hová húz
a szívük. Ha ezek az emberek nem lehetnének roxforti diákok, könnyen áldozatul eshettek volna Voldemort
akaratának, és mire felocsúdnának, máris a halálfalók sorai közt találják magukat.
Harry tátott szájjal nézett Dumbledore-ra és a Teszlek Süvegre, s magában el kellett ismerni, hogy öreg
igazgatója zsenialitása még így, a síron túlról is rengeteg meglepetést tartogat számára. Hitetlenkedve csóválta a
fejét, hogy feldolgozza magában a hallottakat, végül elmosolyodott, aztán nevetni kezdett. Hangosan, hosszan
nevetett, együtt Dumbledore-ral, Dippett igazgatóval és a többi varázsló és boszorkány festményével.

Pénteken délután befejeződtek a vizsgák, és Harry végre eltölthetett egy kis időt Ginnyvel. Sajnos ezt az időt
nem a tóparton, a fák árnyékában tölthették – egyrészt, mert vihar tombolt, másrészt ez elég feltűnő lett volna,
ezért Harry újabban legtöbbet látogatott helyére, az igazgatói szobába mentek beszélgetni.
- Hogy sikerültek a vizsgáid? – kérdezte Harry, miközben a lánnyal az igazgatói iroda hideg kövezetén ültek a
kandalló előtt, minél távolabb az ablaktól és az odakint tomboló elemektől.
- Nem lettek rosszak… azt hiszem, mind sikerült – felelte a lány. – A bűbájtan és a sötét varázslatok… ja, nem. A
mágikus önvédelem és a bűbájtan lett a legjobb. Nem vétettem hibát a gyakorlatin, és azt hiszem, hogy az
elmélet is jól ment. Tudod, jó tanárom volt – tette hozzá, s Harryre kacsintott.
Harry megcsókolta.
- A DS-ben te voltál a legtehetségesebb, a tanárnak nem sok dolga volt…
Ginny legyintett, majd folytatta:
- Az átváltoztatástan se ment rosszul… Egy borzot kellett átváltoztatnom, de úgy, hogy csak a lábait és a szőrét
transzformáljam.
Harry felvonta a szemöldökét, majd elnevette magát.
- A végén úgy nézett ki, mint egy kopasz vakond…
A választott tantárgyaim voltak a legkönnyebbek, tudod nekem csak legendás lények, meg mugliismeret volt,
mert a többi egyáltalán nem érdekelt. Szóval, összességében véve nem panaszkodhatom…
- Ha így folytatod, iskolaelső leszel – vigyorgott Harry.
- Nem, fújj! – nevetett a lány. – Akkora megaláztatást nem viselnék el, az biztos!
Néhány festmény a fejét csóválta. Dumbledore portréja éppen aludt, a karosszék támlájának dőlve békésen
szuszogott, mint a professzor halála estéjén.
Odakint nagyot dördült az ég, és villámok cikáztak át rajta. A meleg irodában szerencsére nem sokat lehetett
érzékelni a zord időjárásból, csak a zajokat és fényeket. Harry gyengéden megfogta Ginny kezét és egy csókot
lehelt rá. Ez után benyúlt a talárja zsebébe, előhúzott egy barna papírba csomagolt zsebkönyv méretű tárgyat, és
Ginnynek adta. A lány kibontotta, és előkerült belőle egy poros, régi tükör.
Harry két nappal ezelőtt akadt rá a tükör darabjaira régi utazóládája mélyén, amit többi holmijával együtt a
Feneketlen Zsákba gyömöszölt. Mikor megtalálta és újra elolvasta a hátoldalán lévő utasítást, ami Sirius kézírása
volt, Harrynek egyszerre remek ötlete támadt, hogyan tarthatná fönn a kapcsolatot Ginnyvel, mikor távol
vannak. Akkor azonnal megjavította a tükröt és becsomagolta.
- Ezt Siriustól kaptam egyszer - magyarázta a fiú, mikor Ginny kérdő arccal nézett rá. - Egy ikertükör, vagyis ha
beszélni akarsz azzal, akinél a párja van, csak mondd a nevét a tükörbe. A párja a Grimmauld téren van, szóval,
ha visszamentem oda, megkeresem és beszélgethetünk anélkül, hogy bárki lehallgatna.
Ginny csillogó szemmel nézte a tükröt és letörölgette róla a port.
- Köszönöm – mondta, és megölelte Harryt.
Sokáig ültek így a tűz előtt, ölelkezve, végül Ginny elhúzódott.
- Harry, mondd már el, miért jöttünk pont ide? – kérdezte a lány.
- Várunk néhány emberre, néhány Rend tagra. Ha jól tudom, édesapád is itt lesz.

72
- Apa idejön? De hát… Várjunk csak, te tervezel valamit! – mosolygott a lány. – Valami komoly dolog van
készülőben, igaz?
- Igen… elhatároztam, hogy elmondom nekik, amit Dumbledore professzortól tudok. Mindent, ami Voldemorttal
kapcsolatos.
Harry és Ginny ösztönösen a festményre pillantottak.
- És… és nekem is elmondod?
- Ezért hoztalak ide! Szükségem van mindenkire, akiben megbízhatok.
Ginny megcsókolta Harryt, s ekkor kopogtak az ajtón. Harry az ajtóhoz ment, hogy beengedje Ront és
Hermionét, akikkel már korábban megbeszélte, hogy itt találkoznak az órák után.
- Na csakhogy itt vagytok – köszöntötte barátait.
- Jaj, Harry, kár, hogy nem jöttél be Fleur órájára, olyan izgalmas volt! – lelkendezett Hermione, Ron ezzel
szemben csak megvonta a vállát és lehuppant az egyik székre.
- Az érzelem alapú varázslatokról kezdtünk tanulni, tudod, mint a patrónus bűbáj, mert ez már R.A.V.A.Sz.-
szintű tananyag, és neked ez biztosan nagyon jól menne, hiszen…
- Hermione, elég már! – torkollta le Ron álmosan a lányt. – Egész eddig lelkendeztél. Különben meg Flitwick
órája most sokkal érdekesebb volt. A…
- Flitwick a kombinált varázslatokra tanított, egész évben ezt fogja tanítani, mert ez a bűbájtan legeslegnehezebb
ága. De nem kellene csodálkoznom, mert mondták, hogy a hetedik év a legizgalmasabb, persze, a legnehezebb
is, de…
- HERMIONE! – kiáltott fel kórusban Ron, Harry és Ginny, sőt még néhány portré is a tiltakozók közt szerepelt.
Dumbledore festménye álmában mordult egyet, és feje a másik oldalra billent.
Tíz perc is eltelt már, mikor lépések és beszélgetés zaja hallatszott az ajtón túlról, majd belépett McGalagony
professzor, mögötte pedig sorban Tonks, Lupin, Mr Weasley és a döngő léptű Rémszem Mordon.
A vendégek sorban köszöntek Harryéknek, Mr Weasley pedig megölelgette gyermekeit. Mordon mágikus szeme
Harryt fürkészte, mint egy röntgensugár.
- Szervusz Harry - Lupin kezet fogott Harryvel, és a fiú észrevette, hogy volt tanára türelmesen várakozva, de
szakadatlanul őt figyeli – végül elhelyezkedett egy karosszékben, amit McGalagony varázsolt elő a vendégek
számára. Időközben Dumbledore portréja is felébredt és üdvözölte a vendégeket, majd csendesen figyelte az
eseményeket.
A pár perces várakozás után végül mindenki helyet foglalt, de nem az íróasztal előtt, hanem félkörbe húzták a
székeket, Harryvel szembe – mind tudták, hogy most neki lesz fontos mondanivalója. Ginny is leült apja mellé,
Ron és Hermione pedig az iroda könyvtárrészébe vezető lépcsőre ültek, kissé hátrébb.
McGalagony és Harry állva maradtak, az igazgatónő az íróasztala mellett állt karba tett kézzel, Harry pedig
ösztönösen, de kissé zavarban a vendégek elé állt, majd megköszörülte a torkát.
- Üdvözlök mindenkit – fogott bele Harry. – Nem kertelek, azért hívtam ide magukat, hogy elmondjam, amit
Dumbledore professzortól tudtam meg. Azon az éjszakán, mikor a professzor meghalt, McGalagony professzor
az irodába hívott engem, hogy elmondjam, hol voltunk. Akkor nem válaszoltam, mert Dumbeldore professzor
megkért rá, hogy Hermionén és Ronon kívül senkinek ne mondjam el azt, amit sikerült megtudnunk
Voldemortról… (Tonks és Mr Weasley megborzongtak a név hallatán)… De most végre sikerült elhatároznom,
hogy néhányukat beavassam ebbe – Dumbledore professzor ezt rám bízta.
A vendégek türelmesen hallgatták, ahogy Harry elmondta nekik, milyen emlékeket tekintettek meg a
professzorral a merengőben, hová vezetett mindez, hogyan szerezte meg a pontos emléket Horace Lumpslucktól.
Mikor ahhoz a részhez ért, ahol magukról a horcruxokról kellett beszámolnia, a türelmes hallgatóság körében
eluralkodott a döbbenet és megrökönyödöttség – ahogy McGalagony professzornál is, mikor megtudta ezeket.
- Hét ilyen izét csinált? – suttogta Tonks.
- Nem, nem hetet, csak hatot készített volna, hiszen a hetedik lélekdarab a saját testében volt, de mind a hatot
sem sikerült elkészítenie, az utolsót az én halálomkor akarta létrehozni. Mi megtaláltuk azt a tárgyat, ami az
utolsó horcrux lett volna – egy régi pecsétnyomó, ami szerintünk a Black-családé volt.
- Vethetnénk egy pillantást arra a pecsétnyomóra? – kérdezte Lupin összeráncolt homlokkal.
- Ööö… hát, szóval… otthon hagytam – vallotta be röstelkedve Harry.
- Hol?
- A Black-házban… Mikor megtaláltuk R.A.B.-t, minden más kiment a fejemből…
- R.A.B.? – kotyogott közbe Ginny.
- Igen-igen, mindjárt rátérek, de…
- Nem így nézett ki?
McGalagony egy pecsétnyomót nyújtott Harry felé. Átvette a nehéz tárgyat és megvizsgálta, de az sokban
különbözött a Godric’s Hollow-i pecsételőtől. Nem fekete, hanem vörösre festett fából készült és az alján egy
díszes virágszirom volt.
- Nem… fekete volt és könnyebb – pislogott Harry. - Arra gondolt, professzor, hogy Voldemort egyszerűen csak
elvett egy roxforti pecsétnyomót, és megpróbálta horcrux-szá változtatni?

73
- Végül is… - vakargatta a fejét Mr Weasley. - Lehet, hogy megpróbálta volna, ha nem tudta rátenni a kezét
egyik ereklyére sem.
- Szerintem ez nem valószínű, Mr Weasley – szólt közbe Hermione, miután feltette a kezét, mintha órán lenne. –
Voldemort azzal a hatodik lélekdarabolással akart halhatatlanná válni, és tudjuk, hogy mennyire fontos volt neki
a misztikusság, a túlceremonizálás… Szóval elképzelhetetlennek tartom, hogy egy közönséges pecsétnyomót
választott volna, még ha roxforti is… Annak a tárgynak valami fontos eredete lehetett…
Egy darabig mindenki csöndben maradt, végül Mordon törte meg a hallgatást, mikor már Harry folytatni akarta a
történetet.
- Ki készíti a roxforti pecsétnyomókat?
- Mit számít az, Rémszem? – szólt közbe Tonks. - Épp most mondta Harry, hogy az nem roxforti…
- Azért, aurorok gyöngye, mert a mágikus pecsétnyomók elkészítése különleges szakértelmet igényel - recsegte
Mordon -, csak néhány mágus foglalkozik ezzel, így…
-… így eljuthatunk a készítőjéhez – fejezte be Mr Weasley a mondatot.
McGalagony gondolkozott, de nem emlékezett a készítő nevére. Végül megígérte, hogy utánanéz a hivatalos
iratok között, s azzal el is indult az igazgatói könyvtár felé.
- De ez most miért olyan fontos? – tárta szét a karját Ginny. – Egyértelmű, hogy az a pecsételő nem horcrux,
azzal kellene foglalkoznunk, ami még most is az lehet!
- Ginnynek igaza van – mondta Harry, s barátnőjére mosolygott. – Sorba kell vennünk, hogy mik lehetnek azok.
Mi már gondoltunk néhányra Hermionéval és Ronnal, de szükségünk van rátok, hogy utána járjatok.
Legelőször pedig még el kell mondanom, hogy az igazgató úrral a keresésére indultunk egy ilyennek azon a
délutánon… de csak egy hamisat találtunk, azon a helyen, ahol Mardekár Malazár medáljának kellett volna
lennie. Valaki kicserélte egy közönséges arany nyakláncra – Harry itt a Ginny nyakában lógó ékszerre mutatott, s
minden fej a lány felé fordult. Ginny is csodálkozva eltátotta a száját, fogalma sem volt róla, honnan ered a
medál.
-… És azt is tudjuk, hogy ki volt az: Regulus Alphard Black, egy lázadó halálfaló, akinek a tudomására jutott
ennek a tárgynak a létezése, és ellopta, de mielőtt elpusztíthatta volna, megölték. Tavaly pedig Mundungus
Fletcher talált rá a Black-házban és eladta Aberforth Dumbledore-nak egy üveg italért. Idáig követtük a nyomát
és végül megtaláltuk… Szóval egy horcrux-szal kevesebb.
A hallgatóság egyöntetű döbbenettel és tisztelettel nézett Harryékre. Lupin folytatta az elmélkedést:
- Tehát most hány horcrux van még hátra?
- Három. Nagini, Voldemort kígyója, Hugrabug pohara, és az ismeretlen horcrux, ami vagy Griffendél, vagy
Hollóhát tulajdona volt egykor. Azért nyomoztunk a pecsétnyomó után, mert ha bebizonyosodott volna, hogy
egyiküké volt, akkor már csak a másikra kell figyelnünk…
A négy vendég elgondolkodva bólogatott. Harry kihasználta az újabb szünetet és a kabátakasztón függő
talárjához lépett, majd rövid kotorászás után kihalászott a zsebéből egy papírlapot, amire a további teendők
voltak írva. Egy pillanatra elvigyorodott az ironikus gondolatra, hogy milyen szánalmas módon próbál
Dumbledore nyomdokaiba lépni.
- Azt hiszem, egyértelmű, hogy mi a feladatunk – folytatta és átfutotta a lapot. – Sorban le kell ellenőriznünk az
összes szóba jöhető horcruxot, erre a lapra összeírtuk, amire Hermione gondolt. Ki kell osztanunk egymás közt a
feladatokat, mert ez a legsürgetőbb dolgunk… egyet értetek?
A Rend tagok bólintottak.
- Helyes. Elég sokat gondolkodtam a továbbiakon, és úgy érzem, a serleg lelőhelye után nekünk kell kutatnunk –
Hermionénak, Ronnak és nekem. Mivel Tom Denem a medállal egy időben szerezte be a serleget, valószínűleg
kapcsolat van a kettő elhelyezése közt is – egyszerűen úgy vélem, hogy Voldemort így gondolkodna. A medált
egy olyan helyen rejtette el, ami a régi árvaházával van kapcsolatban, egy barlangban. A barlang melletti városba
vitték kirándulni annak idején az árvaházi gyerekeket és itt terrorizálta néhány társát is… Ebben is kapcsolat
lehet: olyanoknak kell utána néznünk az árvaházban, akikkel furcsa dolgok történtek akkoriban. Biztos van egy
irattár, ahol az ilyenekről tartanak feljegyzéseket. Mi ez után fogunk nyomozni.
Maguk pedig… a szóba jöhető tárgyakat kell leellenőriznetek…
Lupin, Tonks, Mr Weasley és Mordon várakozva tekintettek Harryre, aki végül észbe kapott és rájött, hogy tőle
várják az utasításokat. Ez nagyon megdöbbentette és tekintete találkozott Dumbledore-éval. Az igazgató portréja
intett a kezével, hogy beszédre ösztönözze Harryt.
- Öhm… jó, akkor Mr Weasley kérem, járjon utána, hogy Hollóháti Hedvig szobrával mi a helyzet, tudja, ami az
El téren áll. A Demonstrate bűbáj megmutatja, hogy horcrux-e. Ha valóban az, akkor megjelenik Tom Denem
arca, jelezve, hogy az ő lelke van benne.
Mr Lupin, Tonks, maguk nyomozzanak a többi ereklyék után, Griffendélét és Hollóhátét is beleértve,
múzeumokban, irattárakban, könyvtárakban, a minisztériumban… Ebből sok van, de mind ismeretlen helyen.
Adok belőle egy listát.
Azzal átnyújtotta a teleírt pergamen darabot.
- Mr Mordon, kérem, nézzen utána a pecsétnyomónak. A kandallón át eljuttatom a főhadiszállásra.

74
Nos, ennyi volt… - fejezte be sután az eligazítást. Ekkor azonban eszébe jutott még egy megoldásra váró
probléma. – Van valami módja, hogy tartsuk a kapcsolatot egymással?
A kérdésre Mr Weasley válaszolt:
- A Főnix Rendje tagjai hopp-levelekkel tartják a kapcsolatot…
- Hopp-…
- Levelek, igen. Nagyon érdekes találmány és még nincs bevezetve a hétköznapi életben – magyarázta sugárzó
arccal a férfi. - Dumbledore találta fel az üzenetközvetítésnek ezt a módját. A lényege, hogy olyan borítékokat
használunk, amiket előtte hopp-porban pácoltunk, így amikor megírjuk az üzenetet, csak tüzet gyújtunk a
pálcánkkal a borítékon és kimondjuk az úti célt. A boríték pedig eltűnik és azon nyomban megjelenik a
címzettnél… Tudod azelőtt nem lehetett kandallón át küldözgetni leveleket, mert elégtek, de az ilyen borítékokat
lehet, sőt, már kandalló sem kell hozzá.
- Szuper! – lelkendezett Ron. – Tudnak adni ilyen borítékokat?
- McGalagony professzor majd ad nektek, mielőtt elindultok – hagyta rá Mordon.
A társaság tagjai egy emberként felálltak és eltüntették a fölös székeket. A megbeszélésnek vége lett, s Harry
kissé furán érezte magát, ahogy a kabátjaikért induló mágusokat nézte – mind úgy kezelték őt, mintha a
vezetőjük lenne. Hirtelen nyomasztó, torokszorító érzés fogta el. Csak most kezdett ugyanis tudatosulni benne,
hogy micsoda felelősség nehezedik rá. Ezek az emberek mind számítanak rá és elvárják, hogy Harry döntéseket
hozzon számukra – olyanokat, amiken az életük is múlhat.
Lupin mintha csak megérezte volna a gondolatait, odalépett hozzá, karján kopott talárjával, és a vállára tette a
kezét. Harry felnézett a megfáradt arcra.
- Harry, szeretném, ha tudnád, hogy nagyon büszke vagyok rád – mondta a férfi, s ekkor a többiek is megálltak
az öltözködésben és Harryre néztek. – Azt már többször is bebizonyítottad, hogy apád fia vagy, de… most azt is
bebizonyítottad, hogy méltó vagy Dumbledore-hoz is.
Harry tiltakozva a fejét rázta, de Lupin suttogva folytatta, mielőtt a fiú szólhatott volna.
- Tartozol még egy magyarázattal Harry, amire mind kíváncsiak lennénk.
Harry kérdő tekintettel nézett Lupinra.
- A jóslat. Mi az igazság belőle?
Harry mélyet sóhajtott.
- Amit beszélnek, az mind igaz… és még több is. A jóslat kimondja, hogy Voldemort vagy én meg fogjuk ölni a
másikat. És ez így is fog történni – szögezte le Harry. – Ezért nem maradhatok a főhadiszálláson vagy
Roxfortban. Ez az én feladatom.
Lupin szomorúan nézett Harry szemébe, arcán féltés és fáradtság tükröződött. Az aggodalom és a közelgő
telihold okozta gyengeség, sokkal öregebbnek mutatta a varázslót, de mikor megszólalt, hangja határozottan
csengett.
- Tudom Harry. De segíteni fogunk benne mindannyian. Nem hagyom, hogy egyedül nézz szembe vele.
Harry elmosolyodott, de csak halványan, és búcsúzóul kezet fogott Lupinnal.
Miután a négy vendég távozott, Harry három barátjával magára maradt az irodában – McGalagony kikísérte a
Rend-tagokat. Hermione a büszkeségtől dagadva nézett Harryre, akárcsak Dumbledore. Ron és Ginny pedig
szokatlanul komolyak voltak a hallottak után.
- Mikor mentek el? – tudakolta Ginny barátaitól.
Harry, Ron és Hermione összenéztek, végül Hermione válaszolta meg a kérdést.
- Vasárnap este. A Black-házba megyünk, onnan pedig hétfő reggel megkeressük azt a bizonyos árvaházat. És
reméljük a legjobbakat…
Harry magához ölelte Ginnyt, aki mosolyogva nézett rá. Ginny hirtelen elhúzódott és vidám arccal barátai felé
fordult.
- Akkor még előttünk van egy hétvége. Melyikőtök jön le a konyhába egy kis desszertért? – kérdezte vigyorogva
a lány, s a következő pillanatban a négy jó barát már el is hagyta az impozáns irodát.

75
12. fejezet
Az árvaház
Harry, Ron és Hermione vasárnap este hagyták el a Roxfortot, McGalagony kandallóján keresztül a Black-házba
mentek. Alig csitultak el az iskolában a váratlan érkezésük miatti pletykák és találgatások, máris újabb
szóbeszédek keltek szárnyra a három jó barát gyors távozása miatt.
Vasárnap este Harry elsõ dolga volt, hogy felrohanjon emeleti szobájába és megkeresse az itthon felejtett
pecsétnyomót. Mihelyt kinyitotta az ajtót, azonnal észrevette, hogy a pecsétnyomó az ágyon hever, a pakolás
közben maradhatott itt véletlenül. Felkapta a pecsételõt és visszasietett a konyhába, ahol a hopp-hálózaton
keresztül átküldte a Prewett-házba.
- Egyszer a fejedet is elhagyod! – szólt oda neki az egyik festmény. Harry szó nélkül hagyta és a szalonba ment,
ahol Ron és Hermione egy pohár vajsört szürcsölgettek, és a kint zuhogó esõt nézték.
- Átküldted? – kérdezte Ron, mikor megpillantotta barátját.
- Igen – felelte Harry és öntött magának a forró nedûbõl. – Az ágyon hevert, ott hagytam, mikor pakoltam a
cuccaimat.
Ledobta magát az egyik fotelbe, és lábát felrakta az asztalra.
- Gondolod, hogy Rémszem fog találni bármit is? – kételkedett Ron.
- Nem tudom… ártani nem árt, nem igaz?
- Igaz – hagyta rá Ron. – Néha eléggé kiszámítható V-voldemort, nem?
Harry és Hermione elvigyorodtak, Ron pedig a füléig elvörösödött. Egy darabig néma csendben ült és maga elé
bámult, majd hirtelen megszólalt.
- Csak… csak próbálok olyan bátor lenni, mint ti… – nyögte ki, és még jobban elvörösödött. Hermione felvonta
a szemöldökét.
- Jaj, Ron! Attól nem vagy gyáva, hogy nem merted eddig kimondani a nevét. Nem csoda, hogy nem akartad
eddig mondani, hiszen gyerekkorodtól kezdve abban nõttél fel, hogy ezt a nevet nem szabd említeni sem.
Velünk, Harryvel meg velem teljesen más a helyzet. Ez nem bátorság, hogy kimondjuk… Én csak azért kezdtem
el mondani a nevét, mert így rá tudtam venni Harryt, hogy tartson nekünk sötét varázslatok kivédése órákat!
Elõtte én se mertem kimondani, mert ez volt az elsõ dolog, amit belevertek a fejembe, mikor beléptem a
varázsvilágba…
- Ron, én is csak azért mondom ki a nevét, mert tizenegy éves voltam, mikor elõször hallottam róla – vette át a
szót Harry -, és egy csomó más dolog kötötte le a figyelmemet. Bennem egyszerûen nem alakult ki, hogy
figyeljek rá, nehogy kimondjam…
Ront ez egy kicsit jobb kedvre derítette, és egy húzásra kiitta pohara tartalmát.
Harry elgondolkozott az elõbbieken és valami szöget ütött a fejébe, és ezt szóvá is tette:
- Mikor kezdõdött ez az egész…?
- Milyen egész? – kapta fel a fejét Hermione.
- Hogy az emberek félik kimondani a Voldemort nevet.
Ron megvonta a vállát, jelezve, hogy fogalma sincs, Hermione viszont töprengõ arcot vágott, s Harry biztos volt
benne, hogy a lány számtalan elolvasott könyve valamelyikét idézi fel.
- Nem lehet megmondani, pontosan mikor kezdõdött – fogott bele a magyarázatba Hermione. - Ez egy hosszú
folyamat volt, nem hirtelen elhatározás. Ha jól tudom… (Harry elvigyorodott: biztos volt benne, hogy a lány jól
tudja)… a hatvanas években kezdõdött, mikor Voldemort egyre befolyásosabb varázsló lett a Minisztériumban,
viszont a javasolt reformjai – a mugli származásúak elbocsátása, a félvérek, koboldok, megadóztatása, a
házimanó-tenyésztési törvény – egyre több embert fordítottak ellene…
- Miféle törvény? – szólt közbe Ron.
- A házimanó-tenyésztési törvény – magyarázta Hermione. – Olvastam róla, mikor a M.A.J.O.M.-et szerveztem.
A lényege az volt, hogy az aranyvérû varázslók tovább akarták korlátozni a manók szabadságát, még a szabad
akaratukat is, úgy, hogy mindenféle személyiség nélküli manókat tenyésztenek ki, érzelem nélküli gépeket… -
Hermione megborzongott a gondolatra. Harrynek is a hátán futkosott a hideg, és felderengett elõtte Dobby arca,
amint üres tekintettel, faarccal hajtja végre gazdája utasításait, mint egy zombi.
- Szóval az emberek közt egyre inkább elterjedt, hogy hallani sem akartak Voldemortról, s ha mégis beszélni
kellett róla, inkább „tudja ki” –nek nevezték egymás közt. Voldemort akkor már a Varázslény-felügyeleti
Fõosztályon volt vezetõségi tag.
A másik elnevezés az „Õ, Akit Nem Nevezünk Nevén”, a háború kitörése után terjedt el. A Reggeli Próféta
nevezte el így, bár akkor még hivatalos körökben használták a nevét.
- Hogyan kezdõdött a háború? Hogyan tört ki egyáltalán? – kérdezte mohón Harry, s székében elõredõlve
hallgatta Hermione minden egyes szavát, akárcsak Ron.

76
- Az úgy történt, hogy Voldemort 1970-ben pályázott a Wizengamot egyik megüresedett helyére, tudjátok, a
varázslók bírósága. Talán így akart egyre nagyobb befolyáshoz jutni. De a Wizengamot akkori fõmágusa
megvétózta Voldemort kérelmét, akkor, amikor a bizottság többi tagja már elfogadta azt. A fõmágus ugyanis
megtudta, hogy Voldemort megfélemlítette a bíróság tagjait. Közölte vele, hogy nem fogadják el a pályázatát, és
soha nem is fogják, sõt, állítólag hozzátette, hogy takarodjon a Minisztériumból. Azért csak állítólag, mert
Voldemort a bizottság mind az ötven tagját, a teljes testületet lemészárolta ott, a hetes tárgyalóteremben. Akkor
kezdõdött el a háború hivatalosan. 1970. augusztus 24-én.
Persze hetekig semmi sem történt, az emberek alig tudtak magukhoz térni a döbbenettõl. Tudták, hogy
Voldemort nagy hatalmú varázsló és azt is, hogy hirtelen haragú, de senki nem gondolta volna, hogy egyedül
képes megölni ötven mágust, méghozzá a legkiválóbbak közül.
Harrynek tátva maradt a szája a hallottaktól, de figyelmeztette magát, hogy nem kellene csodálkoznia ezen.
Tudta milyen ember Voldemort, de még ennek ellenére is megdöbbentette az ötvenszeres gyilkosság ténye.
- A Wizengamot és a fõmágus nélkül – folytatta Hermione -, rögtön óriási káoszt és fejetlenséget okozott. A
következõ hetek alatt Dumbledore és Bartemius Kupor volt az, aki a kezébe vette az irányítást. Kupor vezette a
Voldemort elleni nyomozást. A furcsa az volt, hogy akkor a halálfalókat még nem is körözték, hiszen õk
hivatalosan semmi illegálisat nem tettek.
Dumbledore maga indult Voldemort keresésére, és hamar megtalálta. Talán sikerült is volna legyõznie, ha akkor
nem vallanak színt a halálfalók. Négy halálfaló és Voldemort ellen… - Hermione megcsóválta a fejét. – Még
Dumbeldore professzor sem tudott mit tenni. A harc döntetlen lett és a következõ héten megkezdõdtek az
eltûnések, merényletek, a Sötét Jegy ekkor került elõször az égre… Ez ment tizenegy évig, amikor…
Harry bólogatott. Voldemort megölte a Wizengamot ötven tagját, de Dumbledore-nak majdnem sikerült
legyõznie. Harry eltûnõdött azon, vajon Dumbledore akkor megölte volna-e Voldemortot, ha lehetõsége adódik
rá. Visszaemlékezett a másfél évvel ezelõtti átriumi párbajra, és hogy mit mondott akkor Dumbledore:
„Elismerem, nem szívesen érném be annyival, hogy csupán a halálba küldelek…” Harry arra is emlékezett, hogy
Dumbeldore egy nagy erejû átkot küldött Voldemortra, s a feketemágus szavaiból az derült ki, hogy ez akár meg
is ölhette volna.
- Ez nem elszigetelt eset – mondta hirtelen Hermione.
Harry és Ron megütközve néztek rá.
- Mármint, hogy félnek kimondani valakinek a nevét – javította ki magát a lány, miután észbe kapott. – Az õsi
kultúrákban úgy tartották, hogy a születéskor kapott nevet titokban kell tartani, mert felhasználhatják az ember
ellen, mágikus úton. Vannak is ilyen bonyolult bájitalok, amik csak egy bizonyos emberre hatnak, és ahhoz
szükség van az illetõ nevére… Meg a különbözõ vallásokban sem mondják ki az isten vagy istenek neveit,
tudjátok.
És a muglik közt is volt ilyen eset, mikor féltek kimondani egy gonosztevõ nevét. Például az 1950-es években
Londonban garázdálkodott egy testvérpár, a Kray testvérek, és olyan sok szörnyûséget meg gyilkosságot
követtek el, hogy egy idõ után nem merték kimondani a Kray nevet.
Harry fél füllel hallgatta a lány szavait, agya még mindig Voldemort és Dumbledore körül forgott.
- Apropó nevek – szólalt meg Ron hosszas hallgatás után. – A családfán találtál valamit a rokonaidról? Tudod,
érdekelne, hogy nem vagyunk-e rokonok… - tette hozzá vigyorogva.
Harry sóhajtott egyet és a fejét rázta.
- Nem derült ki sok minden… A Potterekrõl csak annyit tudok, amennyit Lupin és Sirius meséltek nekem. A
nagyszüleim már nagyon öregek voltak, százon is felül, mikor apa megszületett, és meghaltak, mielõtt még
megszülettem.
Ron és Hermione bólogattak, de csöndben maradtak. Ekkor Harrynek egy újabb kérdés ötlött az agyába.
- Mondjátok, hogy lehet az, hogy a varázslók közt ilyen öregek is vannak? Dumbledore is jóval száz fölött volt
már…
- Pontosan 157 éves volt – szólt közbe Hermione mosolyogva.
- Az meg hogy lehet? – pislogott Harry.
A kérdést Ron válaszolta meg:
- A varázslók sokkal tovább élnek, mint a muglik. A mágia miatt van. Az átlagos életkor száz év körüli…
- Minden varázslónál?
- Igen, igen, mindegyiknél, tehát a mugli származásúaknál is – Ron itt Hermionéra kacsintott. Hermione egy
cseppet sem csodálkozott ezen az információn, Harry pedig kezdte egy kicsit szégyellni magát, amiért még
mindig vannak ilyen általános dolgok, amiket nem tud a varázslók világáról.
Kortyolt a vajsörébõl, majd a jólesõen ízlelgetve hátradõlt a székében. A családfára nézett, figyelte az
évszámokat a nevek alatt, s valóban, több, száz évesnél idõsebb varázslót figyelt meg. Elismerõen felvonta a
szemöldökét és a poharát emelte, hogy újabb korty erõvel feltöltõ vajsört gurítson le a torkán, mikor a szeme a
falikárpit melletti szekrényhez tévedt, és a keze megakadt a levegõben.
- Hová tûnt? – szólalt meg hirtelen Harry.
- Micsoda? – kérdezte kórusban két barátja.

77
Harry felállt a fotelból és fejét körbeforgatta a szalonban. Barátai újból kérdezték, Harry erre már hajlandó volt
válaszolni.
- A falikárpit mellett állt egy lovagi páncél – de most eltûnt. Ti vittétek ki innen?
Ron és Hermione összenéztek és megvonták a vállukat.
- Nem, dehogy. Mért vittük volna…? – pislogott Ron.
Harry a páncél hûlt helyét bámulta, mintha azt várná, hogy elõtûnik a semmibõl, és azt mondja: Meglepetés!
Mivel semmi ilyesmi nem történt, Harry elõhúzta a pálcáját és kifelé indult a szalonból.
- Mit csinálsz? - szólt utána Hermione.
Harry az ajtóból válaszolt neki.
- Nem egyértelmû, Hermione? – hangja ingerült volt. – Mundungus volt az! Tudta, hogy el fogunk menni innen,
és addig betört ide és elvitte!
Hermione a fejét csóválta.
- Harry, én nem hiszem, hogy Mundungus meg mert volna lopni téged azok után, ami Roxmortsban történt…
Harry azonban nem hallgatott rá, kicsörtetett a szobából, letrappolt a lépcsõn és az elõszobába ment. Hermione
és Ron tétovázva követték.
Harry az elõszobába érve pálcáját rászegezte egy függönyre, ami a fal tekintélyes részét fedte. A pálca intésére a
függöny szétnyílt és megjelent mögötte Mrs Black rikácsoló portréja.
- Teeee…! Hogy mersz megzavarni, te félvér féreg! Bemocskolod ezt a házat, a söpredékkel együtt…
- FOGJA BE! – dörrent rá Harry, és a festmény egy pillanatra tényleg abbahagyta a szidalmakat, de aztán felfújta
magát, mint egy dühös pulyka, hogy újra szóáradatot zúdítson „vendégei” nyakába. Harry ezt nem várta meg,
rögtön folytatta.
- Gondolom, érdekli, hogy amíg távol voltunk, valaki meglopta magát, betörtek a házába!
A festett szemek kerekre tágultak a felháborodottságtól.
- Azt akarom tudni, hogy látott, vagy hallott-e valakit a házban mászkálni az elmúlt héten, Mrs Black?
Csodák csodájára a festmény nem ordítozott tovább, hanem válaszolt a kérdésre.
- Igen láttam! – köpte a szavakat a portré, olyan hevesen, hogy ha élõ személy lett volna, biztosan nyáltenger
fröcsög Harry arcába. – Egy alacsony, fekete ruhás alak mászkált három napja, vagy egy órán keresztül õseim
nemes kúriájában! Megparancsoltam neki, hogy tûnjön el, de volt képe tovább folytatni a birtokháborítást! Ez
tûrhetetlen, arcátlan viselkedés! Takarodjatok a házamból ti is, korcsok! Sárvérû söpredék…!
Harry eleget hallott, fejével intett Ronnak, hogy segítsen visszahúzni a függönyt a festmény elé.
- Nem! Hogy meritek?! Vegyétek le róla a koszos kezeteket! Árulók…!
Mikor a drapéria a helyére került, a portré elhallgatott, Harry pedig barátaival visszafelé indult a szalonba. Harry
út közben dúlt-fúlt mérgében. Hermione ezzel szemben felöltötte szokásos, „megmondtam, hogy így lesz” –
arcát.
- Mondtam, hogy nem Mundungus volt az – szólalt meg a lány, mikor felértek az emeletre.
Harry alig akart hinni a fülének.
- Mi?! Hiszen hallottad! Betörtek a házba, és elvitték a páncélt… Nem mintha annyira sajnálnék egy nyavalyás
lovagi ruhát, de akkor is elegem van Mundungusból! Legközelebb mit fog elvinni? Az asztalt, meg a székeket?
- Hányszor mondjam, hogy nem Mundungus volt az? – vágott közbe mérgesen Hermione, csípõre tett kezével
Mrs Weasleyt juttatta Harry eszébe. – Õ tudta volna, hogy ne csapjon zajt az elõszobában, ne ébressze fel a
festményt, hiszen ezerszer járt már itt. Bárki is volt a betörõ, nem ismerte jól a Black-házat.
Harry lecsillapodott, és a szalonba érve visszahanyatlott a foteljába. Ron homlokráncolva gondolkozott.
- Akkor ki lehetett az? – ingatta a fejét a vörös hajú fiú. – Ki más törne be a házba, hogy elvigyen egy lovagi
páncélt?
Hermione megvonta a vállát, Harrynek azonban eszébe jutott valami és nyomban szóvá is tette.
- Bellatrix.
- Lestrange? – kapta fel a fejét Hermione, hangja ijedten csengett. – Aki megölte Siriust?
Harry komoran bólogatott. Ron is leült egy fotelbe.
- Dumbeldore elmondta, mikor tudatta velem Sirius végrendeletét… - magyarázta Harry majd kortyolt egyet a
vajsörébõl. – Sirius mindenét rám hagyta, de az öröklési jog szerint Bellatrix Lestrange-et illetné minden. Sipor
nekem engedelmeskedik, de Dumbledore nem tudta, hogy Bellatrixnak nem lenne-e így is hatalma a ház felett…
Ezért kellett elhagyniuk a fõhadiszállást.
Hermione látványosan nyelt egyet – láthatóan tartott attól a nõtõl, aki Voldemort elsõszámú tanítványának
mondta magát.
Harry sóhajtott egyet, és gondterhelten a sebhelyét dörzsölgette.
- Tudom, mire gondolsz – folytatta, mikor barátjára nézett. – Jobb lesz, ha minél elõbb elhagyjuk ezt a házat.
Többé már nem biztonságos.
Ron bólogatott, és kicsit megkésve Hermione is beleegyezését adta.
- Holnap el is mehetünk az árvaházba, igaz? – vetette fel Ron. – Akármit is találunk ott, utána tovább kell
állnunk…

78
- Mondjuk a Prewett-házba – folytatta Hermione. – Most már részt vehetünk a tanácskozásokon is, és az a
legbiztonságosabb hely, ha a további teendõket tervezzük. Onnan is indulhatunk a horcruxok keresésére.
Harry elmosolyodott, de csak halványan. Mosolyában semmi öröm nem volt. Látványosan ásított egyet.
- Azt hiszem, én elteszem magam holnapra. – motyogta és felállt a fotelból. – Jó éjszakát!
Harry a szalonból egyenest a szobájába ment, ami Sirius régi szobája is volt egyben, de semmi jel nem utalt rá,
hogy keresztapja valaha itt lakott. A berendezés meglehetõsen puritán volt a nemes és gazdag ház többi részével
ellentétben. Mindössze egy nagy ágy, egy ruhásszekrény és egy fiókos szekrény alkotta a berendezést.
Harry ez utóbbit vette célba, mikor belépett a szobába. Korábban ugyanis már észrevette, hogy Sirius itt tartotta
az ikertükör párját, s Harrynek most erre volt a leginkább szüksége. Kivette a kicsi tükröt a legfelsõ fiókból,
leporolta, majd az ágyhoz sétált vele. Hasra feküdt az ágyon és a tükörbe nézett.
- Ginny… – szólt tétován Harry. – Ginevra Weasley, ott vagy?
A kép hirtelen változott, és Harry már nem saját, sápatag tükörképét látta, hanem egy szeplõs arcú vörös hajú
lány tûnt fel a tükörben.
- Harry! – vigyorgott Ginny. – Fantasztikus ez a tükör! Mikor hívtál, fényleni kezdett, aztán megláttam benne az
arcod…
- Ginny, szeretném, ha holnap átadnál McGalagonynak egy üzenetet.
- Hallgatlak – mondta Ginny, nagy, barna szemeivel pislogva.
- Holnap reggel Hermione, Ron és én az árvaházba megyünk, de utána, talán egy-két nappal késõbb
visszamegyünk a Prewett-házba. És kérlek, még mondd meg neki, hogy Mordon húzzon egy olyan védelmi kört
a Black-ház köré, amilyen az új fõhadiszállás körül is van. Azt hiszem szükségünk lesz rá…
Ginny szemei ijedten kitágultak.
- Halálfalók vannak a közeletekben?!
- Nem, nem – sietett Harry megnyugtatni a lányt -, csak jó lenne egy kis plusz biztonság…
- Jó, rendben, átadom – mosolyodott el Ginny, majd hozzá tette: - Hiányzol.
- Máris? Hisz csak délután mentünk el! – nevetett Harry. – Ginny, ígérem, hogy hamarosan megint találkozni
fogunk. Lesz még olyan alkalom, hogy Roxfortba kell mennünk, ebben biztos vagyok. Fõleg most, hogy
McGalagonyt is beavattam.
- Rendben… Álmodj szépeket!
- Te is!
A következõ pillanatban a tükör homályba borult, majd kitisztulva már egy szemüveges, kócos hajú fiú ásított
vissza Harryre.

Hétfõn reggel kilenckor kelt a háromfõs társaság, gyors mosakodás és reggeli után mugli ruhákba öltöztek, hogy
ne keltsenek feltûnést London utcáin. Harry felvette szokásos kopott farmerét és fekete pólóját, ami miatt a Little
Whinging-i jómódú családok közveszélyes huligánnak tartották.
Az idõ szokás szerint pocsék volt, bár a felhõk közül, csodák-csodájára néha elõbukkant a nap. Az esõ azonban
legjobb esetben is csak pár percre állt meg, nem tovább. Mikor Harry, Ron és Hermione kiléptek az ajtón, és
elvégezték az ajtózáró bûbájt, a szokásos, néptelen Grimmauld téren találták magukat. Mindössze néhány
esõkabátos gyerek ácsorgott a tér túloldalán.
- Alacsonyan szállnak a dementorok. Esõ lesz – jegyezte meg Ron az égre pillantva, Harry és Hermione pedig
elfojtottak egy nevetést.
Valóban, messze a horizonton néhány dementort lehetett látni, amint gonosz denevérekként siklanak az égen.
Amerre jártak, a felhõk megsûrûsödtek, árnyékba borult minden, és hamarosan esõ vagy jégesõ tépázta az
idegeket.
- Várjatok itt, mindjárt jövök – szólt Hermione és faképnél hagyta a két fiút, akik zsebre dugott kézzel, pálcáikat
készenlétben tartva figyelték, ahogy a lány a tér közepén álló ósdi, piros telefonfülke felé siet.
A megbeszélt terv szerint Hermione felhívta a tudakozót, hogy ráakadjanak az árvaház pontos címére és nevére.
Mindössze egy utcanév állt rendelkezésükre, amire Harry emlékezett abból az idõbõl, mikor Dumbledore-ral a
merengõben tekintették meg az egyik korai emléket Tom Denemrõl.
Hermione öt perccel késõbb visszatért, arcán széles mosollyal.
- Megvan! – jelentette be vidáman és meglobogtatott egy pergamen darabkát Harry orra elõtt. – Itt van a cím, és
a név: Szent Ferenc Gyermekotthon. A XIX. század közepe óta áll, és ez az egyetlen árvaház, mely azon a
környéken található, úgyhogy…
-… indulhatunk! – fejezte be Ron a mondatot. – Ügyes vagy. Hol tanultál meg ilyen jól teletonálni?
Hermione kuncogós kis nevetést hallatott, majd belekarolt Ronba, és a három jó barát megindult a legközelebbi
metró lejáróhoz. Jó fél óráig tartott, mire elértek a metróhoz, majd a jegyvásárlás és a megfelelõ peron
megtalálása (amit mind Hermione intézett – Harry sötét tekintettel fürkészte a tömeget, ismerõs, vagy gyanús
arcok után kutatva; Ront pedig túlságosan lekötötte a csodálkozás) eltartott további harminc percig, s az utazás

79
ehhez képest már egészen rövid ideig tartott. Fél tizenkettõkor már a mozgólépcsõn haladtak a felszín felé, s
rövidesen kiértek a zuhogó esõbe.
A metrómegállótól húsz perc gyaloglás várt még rájuk, amit zsúfolt, autódudálástól és embertömeg zajától
hangos fõúton tettek meg, majd bekanyarodtak egy csendesebb utcába, ami a tudakozó szerint az árvaháznak is
helyt adott. Az utca nagyon megváltozott azóta, hogy Harry utoljára „járt” itt, hiszen az óta közel hatvan év telt
el. A kis utcában már nem ló vontatta tejeskocsi gurult, hanem élelmiszerszállító teherautó pöfögött,
madárcsicsergés helyett autók zaja hallatszott, a macskaköves utat felváltotta az itt-ott felszakadozott aszfalt, és
ahogy észrevette a közelben ácsorgó három punk fiút, Harry szerint már az sem okozna különösebb feltûnést az
emberek közt, ha egy hosszú hajú és szakállú, szilvaszínû bársonykabátba öltözött férfi sétálna erre.
Az utca végén egy kisebb térre érkeztek, aminek nagy részét egy nemrég felújított, régi épület foglalta el. Az
épület homlokzatán fekete tábla hirdette:

Szent Ferenc Gyermekotthon

Alapítva 1837
Harry, Ron és Hermione összenéztek, majd Harry intett a fejével, hogy menjenek be. Látszólagos közönye
azonban nem volt valódi, ugyanis furcsa szorongás fogta el, ahogy az épületre nézett. Ron határozott léptekkel
elindult a bejárati ajtó felé, Hermione azonban észrevett valamit Harry tekintetében, mert tétovázva nézett rá, s
csak akkor indult el, mikor Harry jelzés képpen megrázta a fejét.
Az épület elõtt húzódó fekete kovácsoltvas kapun átléve, pár lépcsõ megmászása után érkeztek meg a bejárathoz.
Harry megnyomta a csengõt, mire pár másodperccel késõbb az ajtó kinyílott.
- Jó napot, miben segíthetek? – kérdezte kedvesen egy öregúr, aki kockás inget és magasra felhúzott, szürke
nadrágot viselt. Valószínûleg õ a portás – gondolta Harry. Bentrõl gyerekzsivaj és tányércsörömpölés hallatszott,
az árvaház lakói éppen ebédeltek.

- Jó napot! Mi öhmm… a gyermekotthon vezetõjével szeretnénk beszélni.

Az öreg végigmérte õket, majd recsegõ hangon megkérdezte:
- Megbeszélték elõre az idõpontot?
- Öhmm… nem…
- Igen, természetesen megbeszéltük – vette át a szót Hermione, Harry pedig ösztönösen befogta a száját -, kérem,
tudassa az igazgatóval, hogy Hermione Granger megérkezett.
Az öreg összehúzta a szemöldökét és beljebb csoszogott az ajtótól, a bejárat mögötti kis portásfülkébe.
Komótosan kihúzott egy fiókot a szálkás íróasztalból, majd kivett egy jegyzettömböt.
- Hmmm… Granger, Granger… nem látok ilyen nevet – dörmögte, miután átfutotta a jegyzettömböt.
Hermione nem esett kétségbe, az öreg mellé állt és a válla fölött belenézett a jegyzetfüzetbe.
- Nem nézné meg mégegyszer, kérem? Igen fontos lenne, hogy beszéljek vele. Ha valami adminisztrációs hiba
történt…
- Ejnye no, átfutom mégeccer, ha kegyednek ilyen fontos…
Harry és Ron tátott szájjal figyelték, amint a lány észrevétlenül elõhúzza a pálcáját, és a jegyzetfüzetre szegezi
úgy, hogy a portás ne lássa. A pálca hegye egy pillanatra felizzott, majd kihunyt, Hermione pedig visszatette a
zsebébe, mint aki jól végezte dolgát.
- No fene! – szólt az öreg hirtelen. – Itt van a neve kisasszony, biztos ráült a kisördög, hogy az elõbb nem vettem
észre.
- Semmi baj, elõfordul az ilyesmi – mosolygott kedvesen Hermione, az öreg pedig eltette a jegyzettömböt. –
Szólna kérem az érkezésünkrõl?
- Persze, hogyne, máris – motyogta az öreg és csigalassúsággal felemelte az asztalon nyugvó fekete telefon
kagylóját. Miközben beszélt, Hermione hátrafordult, és a meglepett Harryre és Ronra kacsintott vidáman, majd,
miután a portás közölte velük, hogy az elsõ emeleten jobbra található irodában várják õket, a három jó barát
Hermionéval az élen megindult a lépcsõk felé.
Az ajtóhoz érve Hermione kopogott, majd egy rekedt, nõi hang hívására beléptek a fekete-fehér padlózatú,
egyszerû berendezésû irodába, ami egyben afféle társalgó is volt. Harry emlékei szerint az árvaháznak az eddig
látottak közül ez volt az egyetlen része, ami majdhogynem változatlan maradt. Az igazgatói székben ülõ hölgy
viszont megváltozott, a harmincas években itt dolgozó sovány, szigorú fõnökasszony helyett most egy túlsúlyos,
elkényelmesedett, de elsõ látásra kedves nõ fogadta õket.
- Oh, jó napot, Miss… öhm… Graner? Jól mondom? – köszöntötte a lányt az igazgatónõ.
- Granger vagyok asszonyom. Õk pedig itt az unokatestvéreim, Ronald és James.
Harry felvonta az egyik szemöldökét meglepetésében, de a kövér hölgy ezt szerencsére teljesen figyelmen kívül
hagyta.

80
- Örvendek! Martha Jones vagyok, a gyermekotthon igazgatónõje, de leginkább fõnökasszony a megnevezett
titulusom. Tudja, ez még abból az idõbõl maradt fenn, mikor az árvaház az egyház tulajdonában volt, de… jaj,
minek untatom önöket, foglaljanak helyet!
Harryék leültek egymás mellé az egyik kanapéra, mely pont azon a helyen állt, ahol Dumbledore-t is hellyel
kínálta az akkori fõnökasszony az akkori kanapén.
- Tudja kisasszony, pocsék a névmemóriám, úgyhogy nem pontosan emlékszem, mit is beszéltünk meg… -
szabadkozott a hölgy.
- Információkat keresünk egy bizonyos Tom Rowle Denemrõl, aki korábban, egészen pontosan 1928-tól 1944-ig
ebben az árvaházban lakott.
- Önök a rokonai ennek a Denemnek? – érdeklõdött Miss Jones.
Ron alig észrevehetõen megborzongott a gondolatra – nem úgy Hermione, aki kapva kapott az alkalmon:
- Igen, õ a nagyapánk volt. Tavaly halt meg szegény, de szinte semmit se tudunk róla, a nagymamánk is már
régen elhunyt. Így…
-… így ez az egyetlen hely, ahol jobban megismerhetik õt – bólogatott együttérzõen Miss Jones. – Semmi
akadálya, hogy körülnézzenek az irattárban, de sajnos nem szolgálhatok segítséggel, mert el vagyok havazva a
munkával – a fõnökasszony gondterhelten sóhajtott. – A gyerekeink mostanában egyre furábban viselkednek,
biztos ez a nyavalyás idõjárás az oka, összeszedhettek valami vírust, az egészségügyisek meg az én nyakamat
szorongatják.
- Vírus? Úgy érti betegek a gyerekek? – kapta fel a fejét Harry.
Miss Jones ekkor felé fordította kövér fejét, mintha csak most venné észre Harryt.
- Nos, nem mondanám, hogy betegek, inkább olyan… furák – magyarázta kelletlenül. – Tudja, hogy van ez,
fiatalember! A rohanó mai világban nem csoda, ha egyesek depressziósak lesznek, de az mégiscsak furcsa, ha
egy árvaházban történik ez, ráadásul tömegesen… Na de nem váratom tovább magukat, lekísérem önöket az
irattárba, aztán, ha nem haragszanak, jövök vissza dolgozni.
- Persze… köszönjük! – mondta Hermione, majd felálltak a kanapéról és a fõnökasszonyt követve elhagyták az
irodát.
A lépcsõn mentek lefelé, mikor a földszintrõl szembe jött velük egy hosszú, barna hajú kislány, aki nem lehetett
több hat évesnél.
- Miss Jones, Miss Jones! – sipította a kislány. – Jöjjön gyorsan, Tommy Parkernek a torkán akadt a húsgombóc
és mindjárt megfullad!
Ron visszafojtotta a nevetését, mert Hermione szigorú szemekkel nézett rá.
- Jaj, rendben, máris jövök Paulina… - tördelte a kezét a fõnökasszony. Láthatóan nem szerette az efféle
megoldásra váró problémákat. Egy pillanatig toporgott, majd Harryékhez fordult. – Remélem megbocsátanak, de
sietnem kell. Ha lemennek egy szintet, forduljanak balra. A folyosó végén lévõ ajtó az irattár, ott mindent
megtalálnak, amire szükségük lehet! – azzal elsietett a kislány után, aki a hölgy vaskos kezét húzva próbálta
nagyobb sietségre ösztönözni.
Hermione megcsóválta a fejét, majd fejével intett Harryéknek és mentek a dolgukra. Már az alaksorban jártak,
mikor Ron megtörte a csendet.
- Hallottátok, amit a depressziós gyerekekrõl mondott? Biztos a dementorok okozzák! Itt ólálkodnak a város
felett, ez lehet az oka.
- Igen, valószínûleg… - bólintott Hermione. - A dementorok mindenkire hatással vannak. A muglik ugyan nem
látják õket, de érzik a jelenlétüket. És a gyerekek állítólag még érzékenyebbek rájuk, sõt, néhány mugli gyerek
képes arra, hogy lássa õket. Persze nem teljes valójukban, de egy elmosódott árnyat, vagy valami hasonlót.
Valahogy úgy, mint a kviblik.
Harryék elértek az utolsó ajtóhoz a sötét folyosón, az elöl haladó Hermione teketóriázás nélkül benyitott. Rögtön
megcsapta az orrukat a dohos szag, és a por, ami szépen befedte a méretes helyiségben található polcok minden
négyzetcentiméterét.
- Hát akkor, keresgéljünk! – csapta össze a tenyerét Ron és megindult a legközelebbi polc felé.
Hamar kiderült, hogy a rengeteg irat és doboz ábécésorrendben van elhelyezve, így Harry, Ron és Hermione
megosztották egymás közt a D betûseket. Gyorsan ment a munka, de a kezdeti lelkesedés nemsokára
alábbhagyott, s mire befejezték az iratok és dobozok átvizsgálását (ezekben tartották az árvák itt maradt
személyes holmijait, fényképeit), csalódottan állapították meg, hogy egyetlen Denem nevû emberrõl sem írnak.
- Talán Dumbledore elvitte az iratokat – vetette fel Ron és hangjába bosszúság vegyült. – Biztosan õ is átnézte
ezt a helyet…
- Lehet - morogta Harry és õ is mérges volt a kudarc miatt.
Hermione azonban nem adta fel ilyen könnyen a keresést, látható elszántsággal vizsgálta a C és E betûseket.
- Hátha közéjük keveredett véletlenül… - magyarázta, majd mikor félretolt egy halom ládát a C soron, hirtelen
elhúzódott a sortól, abbahagyott minden keresést és látványosan a homlokára csapott. – Ó, hát persze…!
Ron és Harry összenéztek.

81
- Gyûlölöm, mikor ezt csinálja – jegyezte meg Ron, de Hermione nem zavartatta magát. Kilépett a polcok közül
és a terem másik vége felé vette az irányt. Harry és Ron további megjegyzés nélkül követték.
Az irattár végében egy rozoga, õsöregnek tûnõ fa fiókos szekrény állt, minden fiókján egy arany betûvel.
- Egyértelmû, hogy semmit se találtunk ott Tom Denemrõl.
Harrynek ez egyáltalán nem volt egyértelmû, de Hermione folytatta:
- Mikor egy gyerek hivatalosan a varázsvilág tagjává válik, minden adatát, igazolványát, anyakönyvi kivonatát,
születésének minden hivatalos dokumentumát átveszik a Minisztérium dolgozói, a mugli világban pedig eltûnik,
mintha sose lett volna. Velem is így volt, mikor hétéves koromban kiderült, hogy boszorkány vagyok, egy
minisztériumi varázsló felkereste a szüleimet és mindent elmagyarázott. Anyáéknak ki kellett kérniük minden
iratomat az iskolámból és a háziorvosunktól is, hiszen elég nagy kavarodás lehetne abból, ha az oktatásügyiek
zaklatnák az embereket, amiért a gyermekük nem jár mugli iskolába.
Harry a szekrény elõtt észrevett egy, a terem kõpadlójába karcolt vonalat – egy mágikus határvonal, ami körbe
vette a szekrényt. Harry gyanította, hogy ez akadályozza meg, nehogy a muglik észrevegyék az iratszekrényt.
Ron a szekrényhez lépett és kihúzta a D betûs fiókot, majd rövid keresgélés után felkiáltott.
- Megvan! Itt van Denem! – egy barna dossziét tartott a kezében, amiben megfakult papírok voltak, és egy
fekete-fehér fénykép – ami furcsa mód teljesen közönséges mugli kép volt, nem mozgott a rajta látható magas,
sápatag fiú. A fénykép valóban akkor kerülhetett ide, mikor Denem elfogadta a Roxforti felvételt és hivatalosan
mágus lett.
Ron habozás nélkül átadta Harrynek a papírokat, aki gyorsan átfutotta mindet. Az elsõ egy születési anyakönyvi
kivonat volt, de csak a fiú neve és születésének ideje szerepelt rajta, a szülõk adatai hiányoztak. A második lapon
a fiú tanulmányi adatai voltak feltüntetve, elsõnek azok, amiket az árvaházban szerzett tizenegy éves koráig.
Harry meg se lepõdött azon, hogy Denem mindenbõl kiváló volt, a legjobb osztályzatokat kapta matematikából,
környezettanból, angol nyelv- és irodalomból, történelembõl és testnevelésbõl. A tanári bejegyzés alapján a fiatal
Voldemort különös érdeklõdést mutatott a történelem iránt.
Az ötödik osztály után nem volt több tanári bejegyzés, sem érdemjegy, a hatodik osztálynál csak egy rövid
mondat jelezte, hogy Tom Denem a Roxfort magániskolában folytatja a tanulmányait.
A harmadik lapon Harry azt várta, hogy a roxforti adatok lesznek feltüntetve, de mikor látta, hogy azon csak
dátumok és nevek szerepelnek, rájött, hogy meggondolatlan volt. A roxforti adatok nem szerepelhettek ebben a
nyilvántartó szekrényben, hiszen itt csak az árvaház-beli varázslók árvaház-beli adatai voltak feltüntetve, semmi
több. És ilyen varázslókból nem volt sok – miközben Harry olvasott, Ron sorban nyitogatta a többi fiókot is, de
csak némelyikben talált dossziét.
Az utolsó lapon, amit Harry a kezében tartott, a Denemmel kapcsolatos balesetek, sérülések, egy oltási
bizonyítvány, büntetések (ezekbõl nem volt sok) és egyéb megjegyzések szerepeltek. Ez utóbbiak voltak a
legérdekesebbek – legalábbis Harryék számára, akik épp ilyen információért jöttek ide.
Fel volt tüntetve néhány nevelõnõ észrevétele, közülük az egyik ezt írta: „Tehetséges kisfiú, de igen engedetlen,
a magaviseletével gondok lehetnek.” Egy másik pedig ezt: „Rendkívül fogékony a történelem iránt, és
testnevelésben egyenest kiválóságnak számít.” De voltak sokkal bizarrabb, meglepõbb észrevételek is, egy-két
nevelõ furcsa dolgokat írt Denemrõl: „Kiráz tõle a hideg, valahányszor a szemembe néz. Olyan, mintha
méricskélne. Akár egy állatkerti farkas a rácson túlról.” A feltüntetett büntetések, amiket Denem kapott,
többnyire olyan dolgok miatt történtek, mert hazudott valamelyik tanárának, vagy rajtakapták, hogy elcsen
valamit egyik társától. Ezek nagyrészt egészen kicsi korára, a hat-nyolc éves Voldemortra voltak jellemzõek, a
késõbbiekben egyre ritkábban fordultak elõ, s Harry ezen nem is lepõdött meg. Ahogy Denem egyre ügyesebb és
magabiztosabb lett, és megismerte saját, különleges képességeit, egyre ritkábban kaphatták el.
Idõsebb, roxforti korában két bejegyzés szerepelt, ezek közül az egyik egy fiú bántalmazása miatt történt, a
másik pedig utolsó árvaházban töltött évében, 1944-ben történt és a jelek szerint nagyon felkavarta az árvaház
viszonylagos nyugalmát. Ennél az esetnél személyes megjegyzés nem volt, csak dátum és név: „1944. december
28 – 1946. július 12. Súlyos bántalmazás: Emily Higgins és Rose Montgomery – rendõrségi nyomozás kezdete
1946. július 20.”
- Hát ez meg mi? – ráncolta a homlokát Harry. – Mit mûvelhetett, hogy még a mugli rendõrség is felfigyelt rá?
És ez már jóval az után történt, hogy elhagyta az árvaházat.
- Megyek, megkeresem ezt a két nevet… - mondta Ron és már indult is, de Hermione megelõzte:
- Invito Higgins akta! Invito Montgomery akta! – kiáltotta, s a következõ pillanatban egy sárga dosszié és egy
kartondoboz röppent a kezébe. Hermione majdnem elejtette, de Ron segített neki megfogni.
- Ez elõbb is eszedbe juthatott volna – jegyezte meg Harry.
- Ahogy nektek is! – vágott vissza a lány.
Ron kikapta a dossziét a lány kezébõl és átfutotta.
- Ajjaj… - nyögte, miután végigolvasta a jelentést. – Nem csodálom, hogy felfigyeltek rá a muglik. Harry, azt
hiszem Voldemort kinyírta ezt a lányt…
- Micsoda?
Harry és Hermione közelebb mentek barátjukhoz és õk is olvasni kezdték a dosszié harmadik oldalát.

82
- Azt írja, hogy ez az Emily Higgins a barátnõjével, ezzel a Rose Montgomeryvel ’44 karácsonyán tûntek el és
utoljára Denemmel látták õket, aki akkor jött vissza a bentlakásos iskolájából… Várj csak! Egyáltalán mit
keresett itt karácsonykor? Hiszen még nyáron se akart visszajönni ide!
- Olvasd csak tovább, Ron – figyelmeztette Hermione, majd Ron helyett õ folytatta. – Rose és Emily kilenc
évesek voltak akkor és eltûntek, Denemmel együtt. Denemet akkor látták utoljára az árvaházban. Emilyt
eltûntnek, majd halottnak nyilvánították.
- És a másik lány? – kérdezte Harry, aki a kartondobozt bontogatta.
- Róla itt nem írnak, talán majd az õ dossziéjában.
És valóban: a dobozból elsõnek egy irathalmaz került elõ, s Harryék azon nyomban rávetették magukat.
- Itt is ugyanazt írja – futotta át Hermione a hivatalos szöveget. – De figyeld csak: azt mondja, Rose
Montgomeryt késõbb megtalálták London utcáin kóborolni… két évvel az eset után!
- Hol lehetett addig? – kotyogott közbe Ron.
- Azt írja, hogy a kislány semmire sem emlékezett az eltelt két évrõl – azt hiszem egyértelmû: Voldemort törölte
az emlékeit. – Hermione rövid szünet után folytatta. - A régi, árvaházi ruhájában találtak rá, és csak egy nyaklánc
volt nála.
- Mit csinált velük ez a szörnyeteg? – suttogta Harry és megrázta a fejét, mintha a rossz gondolatokat akarná
kirázni belõle.
- Nem tudták meg soha. A nyomozást lezárták, mert semmi bizonyítékuk nem volt Denem ellen - Hermione
közben visszavette Harrytõl a dobozt, és a tartalmát nézegette. Abban csak egy szakadt kócbaba és egy bazárból
származó nyaklánc volt.
- Hû… - suttogta Hermione, ahogy a nyakláncot a tenyerében tartotta. – Hû… ez… ez mágikus!
- Mi?
- Ez a nyaklánc mágikus, érzem, ahogy bizsereg… méghozzá elég erõsen, nézzétek meg!
Azzal átadta a nyakláncot Ronnak, aki szintén nyomban megérezte a varázslat jelenlétét. Utoljára Harry került
sorra, de ekkor Hermione kezében már ott volt a pálca és a nyakláncra szegezte. Harry is érezte, hogy a kis
bizsuval valami nem stimmel. Furcsa módon ragaszkodott a bõréhez, nem csak feküdt a tenyerén, hanem
egyenest belesimult a kezébe.
- Demonstrate!
A bûbáj hatására a már jól ismert sûrû füst gomolygott elõ az ékszerbõl és mindannyiuk nagy meglepetésére egy
arcot formázott: egy sovány, barna hajú lányét.
- Hiszen ez egy horcrux! – kiáltott fel Ron.
- Sssssss! Ne olyan hangosan! – rótta meg Hermione és eltûntette a füstöt. – Igen, az, de nem Voldemorté, hanem
Rose Montgomeryé.
- Az hogy lehet? – lehelte Harry a döbbenettõl elfúló hangon.
Hermione a fejét csóválta, hosszan gondolkozott, ahogy Harry és Ron is, de õ volt az elsõ, aki szavakba foglalta
véleményét.
- Azt írják, hogy ’44-ben vitte el õket Denem? – kérdezte Hermione, majd Ron bólogatására folytatta: - Akkor az
már az után történt, hogy Voldemort tudomást szerzett a horcruxokról. Hatodéves volt, mikor Slughornnal
beszélgetett róla és hetedévesen készítette el a naplót, az elsõ lélekdarabolással.
Szerintem azért jött vissza az árvaházba, hogy találjon valakit, akin kipróbálhatja a horcrux készítést… biztosan
nem rögtön a saját lelkén kísérletezett, amikor még azt sem tudhatta biztosan, hogy mûködik-e a varázslat. És…
és Emily, a másik kislány… azért nem találták meg, mert Voldemort megölte, hogy az áldozata révén
kettévághassa Rose Montgomery lelkét.
Aztán… aztán… két évre bezárta. Bezárta, hogy lássa, sikeres-e a kísérlete. És mikor látta, hogy mûködik a
horcrux, kiengedte…
Harry ekkor a fejét rázta:
- Nem, Hermione, épp az elõbb mondtad, hetedévesen már el is készítette a naplót. Nem várt két évet, hogy
megbizonyosodjon róla. Akkor meg miért tartotta addig ott…?
- Honnan tudjam?! – csattant fel Hermione olyan hirtelen, hogy Harry és Ron összerezzent. – Honnan
tudhatnám, hogy gondolkodik egy ilyen õrült?!
Harrynek egy pillanatra elakadt a szava. Észre se vették, hogy Hermionét mennyire megérintette ez az új
információ. Láthatólag kiborította a tény, hogy Voldemort tizenhét éves korában hidegvérrel megölt egy kilenc
éves kislányt.
- Bocsánat, ne haragudj, én csak…
Hermione elõvett egy zsebkendõt és kifújta az orrát.
- Menjünk innen – szólt rekedt hangon. – Megtaláltuk, amit kerestünk… még többet is. Csak… csak menjünk
innen.
Harry és Ron bólintottak, összepakolták a talált iratokat, a kócbabát és a nyakláncot, és mindet beletették a
magukkal hozott Feneketlen Zsákba, hátha késõbb még szükség lesz rá.

83
A földszintre érve Hermione leült az egyik lépcsõfokra és a szobáikba sietõ gyerekeket nézte. Harry és Ron nem
szóltak egy szót sem, hagyták, hogy a lány kifújja magát. Ezzel nem volt egyedül, Harry is úgy érezte, hogy
ráférne egy kis friss levegõ. Mivel ennek jelenleg híján voltak a zárt falak közt, úgy gondolta a hideg víz is
megteszi.
- Mindjárt jövök, csak megkeresem a mosdót… - mondta barátainak, majd elindult a folyosón és hamarosan rá is
talált egy fiúvécére. Benyitott az ajtón, ahol kellemes hûvös fogadta, és a mosdókagylóhoz lépve lelocsolta az
arcát egy kis vízzel – ekkor lett figyelmes a furcsa hangokra.
Valaki sírt az egyik fülkében. Azt rögtön megállapította, hogy egy kisfiú lehet az, biztos bántotta valaki… Harry
a fülkéhez lépett és bekopogott rajta.
Semmi válasz.
Megint kopogott – de a kisfiú most sem válaszolt.
Harry óvatosan kinyitotta az ajtót, a következõ pillanatban pedig a falig hátrált rémületében. Ahogy az ajtó
kitárult, a kellemes hûvös borzongató hideggé erõsödött egyetlen másodperc alatt, Harry szívébõl pedig azonnal
kiröppent az a kevéske derû is, ami az irattárban hallottak után maradt benne.
- Ejnye, tudsz te ennél jobbat is – hallatszott egy gúnyos férfihang Harry fülében, majd diadalittas visítás
hallatszott – egy nõ gonosz kiáltása.
Ez után egy éles sikítás hasított a levegõbe, mely sírásba és jajveszékelésbe fúlt: - Megint a szörnyek! A
szörnyek! Miss Jones! A szörnyek!
- Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, kegyelmezz… - hallatszott egy teljesen másmilyen nõi hang, Harry pedig
tompán érezte, ahogy feje a csempének koppan, és minden elhomályosodik elõtte.
Ájulása csupán egy pillanatig tartott, egy hangos csattanás és vakító fény visszarántotta õt a valóságba. Az
ajtóból egy apró, fehér-fekete foltos kutya szaladt feléje, s az állat minden lépésével egyre több életerõ tért vissza
Harry végtagjaiba.
Hatalmas robaj rázta meg a vécét, majd üveg- és csempedarabok potyogtak Harry mellett a padlóra.
- Harry! Harry! Ron, mi történt?
Harry látása teljesen kitisztult, fülében elhalt a jajveszékelés, és visszatért a kisfiú sírása, aki vele szemben a
vécéfülkében kuporgott, egy kislány éles hangja, aki a szörnyekrõl kiabált, és Hermione aggódó kérdései.
- Dementor volt… - zihálta Ron suttogva. – Elkergettem… az ablakon távozott.
Harry körbeforgatta a fejét, de az elsõ mozdulatra összemosódott elõtte minden. Hermione karját érezte a
derekán, ahogy a szédülésbõl egyenesbe rántja. Most észrevette a fehéren világító foltos kiskutyát, mely a lábai
elõtt ugrándozott és a farkát csóválta, de közben pillanatról pillanatra halványodott.
A vécén kívül teljes zûrzavar és ijedt kiabálás hallatszott, melyet több dolog váltott ki: a vakító fény, mely Ron
patrónusának megjelenését kísérte és a robaj, amikor a menekülõ dementor kiszakította a vécé ablakát és a rá
szerelt rácsot a falból.
- Mi ez? Mi folyik itt? – a zavarodott Miss Jones jelent meg az ajtóban, mellette a barna hajú kislány, akit
legutóbb a lépcsõn láttak, mikor a húsgombóctól fulladozó fiú megmentésére hívta el a fõnökasszonyt.
Hermione válaszra sem méltatta, helyette talpra segítette Harryt, aki inogva, de megállt a lábán. Ron láthatóan
még zavart volt az imént történtektõl, de Harry magában megfogadta, hogy egy egész rekesz vajsört vesz
barátjának, amiért ilyen gyorsan és talpraesetten reagált.
- Mit mûveltek maguk? Mi volt ez a fény? Mit… mi…?
Hermione barátai meglepetésére elõkapta a pálcáját és a fõnökasszonyra szegezte, mielõtt az pisloghatott volna.
- Exmemoriam! – kiáltotta, mire Miss Jones arca elhomályosult, és ábrándos tekintettel meredt a semmibe.
- Mit csináltál vele? – kérdezte ijedt-nyafogó hangon a kislány. – Ti elkergettétek a szörnyeket?
Hermione elrakta a pálcát és leguggolt a kislányhoz.
- Hogy hívnak, kicsim? – kérdezte kedvesen.
- Paulina – cincogta a lány. – Paulina Pukett.
- Szép neved van… és mond, Paulina, te látod ezeket a szörnyeket, ugye?
Paulina bólogatott, majd rövid szünet után válaszolt is.
- Igen, de senki se hisz nekem. Azt mondják hazudós vagyok, pedig nem is! Te is látod õket?
Hermione elmosolyodott.
- Igen, kicsim, én is. És ha akarod tudni, hogy mik ezek, akkor gyere velünk. Én majd vigyázok rád, és ha
akarod, tudok valakit, aki szívesen felnevelne egy ilyen szép kislányt.
A kislánynak tágra nyílt a szeme, ahogy Harrynek és Ronnak is. Harry már nyitotta volna a száját, hogy amire
Hermione készül, az kimeríti a gyerekrablás fogalmát, de mikor a lány ellentmondást nem tûrõ arccal rájuk
nézett, és közölte, hogy visszamennek a Black-házba, Harrynek nem volt kedve ellenkezni, ahogy Ronnak sem,
aki még csak kezdett magához térni a döbbenettõl. Tudta, hogy Hermione most olyan kedvében van, amikor
bármilyen ember írta szabályt és törvényt képes megszegni, gondolkodás nélkül, azért, hogy a szívét kövesse.
Harry összeszedte magát, leporolta a ruháját, Ron visszadugta zsebébe a pálcáját, Hermione pedig felkapta a kis
Paulinát.

84
- Jaj, te kis sószsák! – mosolygott Hermione és két barátjával a nyomában, néhány csodálkozó gyermek közt
kilépve az utca felé vette az irányt, majd kerestek egy biztonságos sikátort, és leintették a Kóbor Grimbuszt, amit
Paulina lelkes sikongatással és élénk kérdezõsködéssel kísért végig, a haza vezetõ úton.

85
13. fejezet
Caramelnek szeretettel
- Ti tényleg varázslók vagytok? Komolyan? De… de Mrs Fillis azt mondta, hogy nincsenek varázslók és
boszorkányok, csak a mesékben…
Harry, Ron, Hermione és a kis Paulina a Black-ház konyhájában ültek, és a három jó barát már vagy fél órája
magyarázta a kislánynak, hogy kik õk, és miért hozták magukkal. A kislány azonban hajlamos volt rá, hogy
ezeregyedszerre is megkérdezze ugyanazt, amit Harry és Ron kezdett unni, Hermione azonban birkatürelemmel
válaszolgatott Paulinának.
- A szörnyekre is ezt mondta Mrs Fillis? – kérdezett vissza mosolyogva Hermione. – Tudod, Paulina, ha
szörnyek vannak, akkor olyanok is vannak, akik harcolnak ellenük.
- És eddig miért nem jöttetek? Azok a szörnyek már nagyon régóta itt vannak, de eddig egy varázsló sem jött, aki
segített volna…
- Ez azért lehet, mert a varázslók sem tudnak mindenrõl. Sajnos nem tudtuk eddig mi sem, hogy az árvaházba is
bejárnak.

Paulina az egyik széken térdelt, így érte csak fel a magas asztalt, ahol legújabb kedvenc édessége, egy csokibéka
ugrándozott. Paulina nem volt hajlandó megenni a békát, de nagyokat kacagott az elvarázsolt finomságon.
- És… és én is varázsló vagyok? – meresztett nagy szemeket Paulina Hermionéra.
- Boszorkány, kicsim. Boszorkány vagy. És ezen túl olyan emberek közt lehetsz, akik olyanok, mint te. Mi
hiszünk neked, és segítünk majd mindenben.
Paulina nem szólt semmit, csak mosolygott, de a mosolyában benne volt minden. Harry az órájára nézett, és
Hermione ugyanígy tett.
- Te jó ég, már kilenc óra! Ideje aludni, Paulina. Holnap új nap vár ránk, sok mindent kell elintéznünk. Na
gyere…
Hermione Paulinához ment és kézen fogta a kislányt. A lépcsõtõl köszöntek el Harrytõl és Rontól, akik az
asztalnál maradtak – nem véletlenül. Mihelyt Hermione felkísérte a kislányt, Ron elõvette a Feneketlen Zsákból
az elhozott dossziékat.

- Itt van minden? – kérdezte Harry, de Ron csak egy szemrehányó pillantással válaszolt.
– Bocs… - tette hozzá Harry, majd elvette a Rose Montgomeryrõl szóló papírokat.
Rögtön a harmadik oldalt vette kézbe, ami a lány eltûnésével kapcsolatos feljegyzéseket tartalmazta. Még
egyszer elolvasta a rendõrségi jelentés másolatát, de semmi új dolgot nem vett észre. Nem csoda, hogy a
rendõrök se mentek semmire a nyomozással. Ha az ember emlékeit törlik, csak egy módszer van rá, hogy
visszahozzák azokat: a Cruciatus-átok. Az pedig nem tartozik a Scotland Yard szokásos bûnüldözõ módszerei
közé – de még az Auror Parancsnokságnak sem.
- Hûha! – szólt hirtelen Ron, aki a dokumentum többi oldalát olvasta. – Harry, ezt nézd meg!
Ron a lány tanulmányi lapjának legutolsó bejegyzésére mutatott. Ott az ötödik osztályig szerepeltek
érdemjegyek, két év kihagyással, Majd az után a hatodik osztály feliratnál egy sablonszöveg szerepelt: „A diák
1947 szeptemberétõl a Roxfort magániskolában folytatja tanulmányait.”
- Mi?! – döbbent meg Harry. – Hogy lehet ez? Nem a mágusok közt volt a papírja. A muglik közt szerepelt!
Ron tanácstalanul csóválta a fejét.
- Gondolod, hogy lehet egy mugli iskola is ezen a néven?
- Á, nem hiszem… Az elég furcsa lenne.
Harry még egyszer átfutotta az adatokat, mintha valami rejtett utalás után keresgélne.
- Ezek szerint boszorkány volt és valami keveredés lehetett a papírjai közt… talán épp az emberrablás miatt.
Nézd csak: ’47-ben, tizenkét évesen volt elsõéves.

Harry letette a lapot és az ujjai közt forgatgatta a horcrux-nyakláncot. Hátradõlt, majd hintázni kezdett a székkel
és közben hangosan gondolkozott.
- Így sehova se jutunk… az árvaházban semmi sem volt, ami a serleg nyomára vezetne. Szerepelt az az eset,
amikor bántotta a két gyereket, de semmi más…
A nyakláncon megcsillant a gyertya fénye, Harry és Ron szemében tükrözõdött, mint egy kis mécses lángja.
- De… de a horcrux… - folytatta Harry. – Ron, ez egy sértetlen horcrux. Ez pedig azt jelenti, hogy a tulajdonosa
még életben van!
Ron a homlokát ráncolta, majd Harryhez fordult.
- Nem úgy van, hogy csak a hét horcrux ad halhatatlanságot?

86
- Örök életet csak hét horcrux ad – legalábbis Voldemort szerint. De amíg nem halna meg öregségben, addig egy
horcrux is életben tartja. Voldemortnak sem volt meg mind a hét, mikor elporladt a teste! És Rose még simán
élhet! Most lenne… ööö… hetvenkét éves.
Harry elõredõlt a székben és Ron szemébe nézett.
- Meg kell találnunk! Õ az egyetlen nyom, ami a horcruxhoz vezethet! Voldemort két évig tartotta magánál és ez
alatt a két év alatt készült el a serleg és a medál is. Õ a kulcs, õ kell nekünk. Dumbledore is biztos kereste
volna… csak…
Ron bólogatott és körmével az asztal sarkát piszkálta. Harry húzott egyet a vajsörös üvegbõl, majd megint
hintázni kezdett a székkel.
- Vigyázz, mert kitöröd a nyakad! – szólt oda Ron.
- Azt csak Voldemort törheti ki – vigyorgott gonoszan Harry.
Ron megborzongott.

- El kéne mennünk a Minisztériumba… - vetette fel az ötletet a fiú. – Apa mesélte, hogy a Varázsbûn-üldözési
Fõosztályon van egy Nyilvántartó Részleg, ahol az összes varázsló és boszorkány adatai megtalálhatók. Körül
kéne ott néznünk.
- Igen, ez jó ötlet – felelte Harry. – Holnap Hermione elviszi a kislányt a Prewett-házba, Mordon elkészíti a
vonalat, szerdán pedig ellátogathatunk a Minisztériumba. De csak óvatosan… Nem akarom, hogy Scrimgeur
megtudja, hogy ott vagyunk.
- Szólni kéne a Rendnek is.
Harry beleegyezõen bólintott és elindult keresgélni az egyik Zsákban a hopp-levelek után, amiket
McGalagonytól kaptak vasárnap délután.
- Remek, végre kipróbálhatjuk ezeket az izéket! – csapta össze a tenyerét Ron.
- Mi olyan remek a levélírásban? – vonta fel a szemöldökét Harry, majd leült az asztalhoz és kicsomagolt egy
borítékot.
Abból egy zöldes csillogó színben játszó pergamenlap került elõ. Harry pennát és tintát varázsolt elõ, majd
kezdte összeszedni a gondolatait.
- Az olyan remek benne, hogy ez teljesen új! Elképesztõen gyors lesz ettõl a levélküldés, forradalmasítja a
varázsló postákat, meg minden…
Harry egy pillanatra elfelejtette, mit is akart írni, mert egy új gondolat ötlött a fejébe.
- Akkor ennek a bagolytenyésztõk nem nagyon fognak örülni… - jegyezte meg halkan.
Ron láthatóan zavarba jött és kissé halványodott arcán az izgatott mosoly.
- Öhm… hát igen… De ez a fejlõdés, nem igaz? Áldozatokat kell hozni… Régen is ez volt, amikor feltalálták a
zsupszkulcsokat, és a hagyományos közlekedési eszközök piaca lecsökkent. Tudod, a repülõ szekerek, repülõ
vitorlások, ezekkel utaztak a világban…
- Ühüm.
Harry körmölni kezdett, közben Ron tovább magyarázott a varázslók utazásairól, a baglyokról és levelekrõl.
Mikor Harry végzett a levélírással, még egyszer átolvasta.

Mrs Weasley!

Hamarosan viszont látjuk egymást, Hermione egy vendéggel holnap érkezik a Prewett-házba, és nem
sokkal utána Ron és én is jövünk. Kérem, tudassa Lupinnal, Mr Mordonnal, Tonksszal, és Mr
Weasleyvel, hogy pár napon belül mindannyian legyenek a fõhadiszálláson.
És, ha Mr Mordon elérhetõ lesz holnap, kérem, mondja meg neki, hogy jöjjön át a Black-házba
valamikor délelõtt.
Köszönettel:
Harry

Elégedett volt az eredménnyel, eltüntette az írószerszámot, majd óvatosan becsúsztatta a levelet a borítékba és a
pálcájával lezárta.
- Akkor hogy is kell most csinálni? – tette fel a kérdést inkább magának, de Ron rögtön válaszolt rá:
- Gyújts tüzet a pálcáddal… De elõbb írd rá a nevet a borítékra!! – tette hozzá gyorsan, mikor észrevette, hogy
Harry elfelejtette a címzést.
- Ja, persze…
Ez után Harry tüzet varázsolt, kimondta a címet (Prewett-ház!), s mikor a boríték a lángokhoz ért, egy pillanat
alatt zölden fellobbant és eltûnt – még hamu sem maradt utána.
- Hmmm… remélem sikerült – dünnyögte Ron, Harry pedig újra meglendítette a pálcáját.
- Archisellium!

87
PUFF! A varázsige hatására egy elegáns, vörös-zöld csíkozású, párnázott karosszék jelenet meg az asztal mellett.
Harry nagyot ásított, majd a tétován ácsorgó Ronhoz fordult.
- Menj csak fel aludni. Én majd itt lent leszek…
- Biztos, hogy jó ötlet ez? – aggodalmaskodott Ron.
- Persze – legyintett Harry. – Menj csak…
- Hát jó… Jó éjt!
Ron felment a lépcsõn, de Harry nem hallotta, hogy becsukta volna maga után az ajtaját – nyitva hagyta, hogy
hallja, ha valami történik. Harry kényelmesen hátradõlt a karosszékben és feltette a lábát egy ládára, pálcáját a
kezében tartva összefonta maga körül a karjait, és behunyta a szemét.

Sokáig nem jött álom a szemére, agya egyfolytában a történteken járt, Rose Montgomeryn, a legújabb
horcruxon, és a dementor támadásán. Felidézte magában a férfi hangját, aki gúnyosan kiabált valamit. Jó idõbe
telt, mire rájött, hogy ki az a férfi és kihez beszél. Sirius volt az, és ez volt az utolsó mondta, mely elhangzott a
szájából. A Halál Termében történt azon a borzalmas estén, és Harry már két éve nem hallotta a hangját. Sirius
utolsó szavait az unokatestvéréhez, Bellatrix Lestrange-hez intézte…
Lestrange…
Harry szinte vágyott rá, hogy összefusson a nõvel, és bosszút állhasson. Mindenért bosszút fog állni… Neville
szüleiért, Siriusért, mindenkiért, még a páncélért is. Keservesen megbánja majd…

Harry álmában visszatért az árvaházba, aminek torz, sötét folyosóin kereste reménytelenül a kiutat. Paulina jelent
meg elõtte, és azt mondta Harrynek, hogy jöjjön gyorsan, mert Hermionénak a torkán akadt a csokibéka és a
lány csak brekegni tud. Harry a kislány után sietett, aki Umbridge-hez vezette. A roxforti fõinspektor hangosan
brekegett, és egy halom levágott koboldfej tetején ült. – Hazudni bûn, Harry! A koboldok mindig csak
hazudnak… – brekegte Umbridge Hermione hangján. A következõ pillanatban egy ódon lovagi páncél
csoszogott Harry felé, komótosan felemelt egy hatalmas pallost, és lesújtott vele Harry fejére…
Harry ebben a pillanatban felriadt. Félig lecsúszott a fotelbõl, inkább feküdt benne, mint ült, és a dereka sajgott a
kényelmetlen testhelyzettõl. Erõlködve ülõ helyzetbe nyomta magát, majd felállt, hogy kinyújtóztassa a tagjait.
Ekkor vette észre a zöld fényességet.
- Mi a…?
Elõre szegezte a pálcáját, melyet alvás közben végig a kezében szorongatott – már kialakultak benne az
ösztönök, hogy a varázspálcát sosem szabad elereszteni.
A fények az asztal túloldaláról jöttek, s a szemeit dörzsölgetõ Harrynek eltartott egy darabig, mire rájött, hogy a
kandallóban lobogó tûz ég zöldesen. A tûzhely elé lépve a lángok közt sötét körvonalú termet látott, melynek
parkettája látszódott a legélesebben. Ebben a pillanatban felcsaptak a lángok, és füstölögve egy boríték találta
mellkason Harryt.
Letörölte arcáról a verítéket, majd bontogatni kezdte a borítékot.

Potter!
Megkaptam az üzenetet, minden rendben. Holnap reggel kilenckor érkezem hopp-porral. Addig is
LANKADATLAN ÉBERSÉG!
Üdv:
Alastor
u.i.: Kíváncsi vagyok, kit szedtetek össze már megint.

Harry mosolyogva zsebre gyûrte a borítékot, majd ránézett az órájára. Hajnali hármat mutatott. Úgy döntött,
most már nem érdemes visszaaludnia, jobb, ha ébren várja meg, amíg a többiek felébrednek. Ron hangos
horkolása hallatszott fentrõl.
Az asztalhoz lépett, ahol öntött magának egy csésze teát a sebtében elõvarázsolt kannából, majd lehuppant az
egyik székre. Holnap végre biztonságban lesznek, Bellatrix többé nem teszi be a lábát ide.
Az egyetlen dolog, ami zavarta, a zöld lángok közül átsejlõ terem körvonalai és ismerõs parkettája voltak. Az
ugyanis nem a Prewett-ház nappalija volt. Harry jól ismerte azt a helyet, hiszen háromszor is járt már ott: a
Minisztérium óriási átriuma…

Mordon kedd délelõtt a megírt idõben megérkezett a Black-házba, s szüntelenül forgó szemével elõször halálra
rémítette a kis Paulinát, majd hangos röhögõ görcsöt okozott a kislánynak.
- Szóval õ az a bizonyos vendég… - hajtogatta a fejét mosolyogva az öreg. – Molly el lesz ragadtatva.
Az öreg érkezése után leült az asztalhoz és Harryvel és Ronnal iszogatni kezdtek egy whiskys üvegbõl, amíg
Hermione és Paulina a szobájukban készülõdtek az utazásra.
- Hogy ment a nyomozás, fiúk? – kérdezte Mordon a második pohár után.
Harry és Ron összenéztek, majd közelebb húzódtak székükkel az asztalhoz.

88
- Találtunk… valakit – kezdte Ron. – Egy boszorkányt, akit Rose Montgomerynek hívtak, és valószínûleg
Voldemort rajta próbálta ki a horcrux készítést.
Mordon alig hallhatóan füttyentett, majd homlokráncolva megjegyezte:
- Montgomery, Montgomery… van egy ilyen varázslócsalád, ha az emlékeim nem csalnak. Tavaly volt velük
dolgom.
Harry és Ron élénken felkapták a fejüket.
- Az a bitang Fenrir Grayback – Mordon szinte fogcsikorgatva mondta ki a bestiális vérfarkas nevét - megharapta
a legkisebb fiukat. A gyerek belehalt a sérülésekbe… Tudjátok, a szüleik nem voltak hajlandók a halálfalók
szolgálatába állni.
- Azt mondja, Montgomeryék aranyvérûek? – tudakolta Harry.
- Igen, igen, azok…
- Akkor elég furcsa, hogy Rose egy mugli árvaházba került, nem?
Mordon megvonta a vállát és hörpintett a poharából.
- Ez már a ti dolgotok lesz, fiúk. Akarjátok tudni, én mire jöttem rá?
Harry és Ron szaporán bólogattak és minden figyelmüket az aurornak szentelték.

- Utána néztem annak a pecsétnyomónak. Elmentem ahhoz a varázslóhoz, aki a roxforti pecsétnyomókat is
készítette, és az a fiatalember elmondta, hogy a csillagmintás pecsételõ, amit találtatok, nem egy családé, hanem
a Roxfort régi holmijai közé tartozik.
Harrynek leesett az álla, és már készült, hogy közbeszóljon, de Mordon folytatta.
- Nagyon furcsa dolgok derültek ki, Potter, jól nyisd ki a füled! – az öreg auror titokzatosan lehalkította a
hangját. – Az iskolai nyomókra jellemzõ, hogy minden tanári állásnak más és más a pecsételõje, a csillagmintás
darab az asztronómia tanárok lapját pecsételte. Ha egy tanár munkát vállal a Roxfortban, a lapját lepecsételik a
megfelelõ nyomóval, és õ azt a lapot írja alá. És az öreg Rémszem itt rájött valamire!
Mordon kissé groteszk módon kacsintott ép szemével és vigyorogva folytatta:
- Rájöttem, hogy az a nyavalyás Tudodki hogyan átkozta meg a sötét varázslatok kivédése tanárokat! Mikor
aláírtam a szerzõdést, hogy elvállalom az állást, a lapon ott virított a tantárgy pecsétje, két keresztbe tett pálca
egy kígyóval körülölelve. És most végre rájöttem, hogy Tudodki nem a tantárgyat átkozta meg, hanem a
pecsétnyomót! Akinek a lapjára rányomják az átkozott pecsételõt, és õ aláírja azt a lapot, rászáll az átok!
Ron és Harry rémülten összenéztek és egymás szavába vágva kérdeztek Fleur-ról.
- De Fleur… õ is…
- Az õ lapját melyikkel…?
- Rajta ugye nem hat az átok…?
- Tenni kell valamit!
Mordon göcsörtös kezével csendre intette õket.
- Nem, nyugodjatok meg. A sógornõdnek semmi baja nem lesz, Weasley, mert õ nem sötét varázslatok kivédése
tanár. A mágikus önvédelem a bûbájtan részét képezi, így a bûbájtan pecsételõjével nyomtak rá a lapjára.

Harry és Ron látványosan fellélegzett. Mordon szeme ravaszul csillant, ahogy Harryre nézett.
- Figyelj Potter, mert most jön a legjobb rész! – vigyorgott az auror. – Vajon hogyan került a pecsételõ
Tudjukkihez, he? Hát úgy, hogy nem is nála volt!
- Akkor kinél?
- A szüleidnél! – vágta rá Mordon, Harry pedig megint megdöbbent. – Édesapádnál vagy édesanyádnál, akik
ellopták a csillagászati pecsételõt.
- De… mi van?! Én ezt nem értem…
- Mindjárt megérted! – Mordon egyre jobban belelovallta magát, most már egyfolytában vigyorgott, mint egy
mániákus feketemágus-vadász. – Nem tudom, hogy tudsz-e róla, de ami a sötét varázslatok kivédése órával
történt, az nem egyedi eset. Máskor is volt már, hogy a problémás tantárgyakat megszüntették, vagy másik, egy
rokon tantárgy alá rendelték, csak mint kiegészítõ kurzust. McGalagonytól tudom, hogy abban az idõben a
jóslástan a csillagászat részét képezte, az asztronómia részeként mûködött, mert sokáig nem volt olyan tanár, aki
igazi jós lett volna. Mikor Dumbledore felvette azt a sültbolond Trelawney-t, az a nõszemély a csillagászati állás
papírját írta alá, amit ezzel a pecsétnyomóval hitelesítettek! – Mordon felmutatta a fekete, csillagmintás tárgyat,
ami eddig a zsebében lapult.

Harrynek kezdett összeállni a kép, de Mordon folytatta.

- Szerintem Tudjukki nem horcruxot akart csinálni belõle, hanem megátkozni, hogy rajta keresztül megszállhassa
Trelawney-t, és kiszedhesse belõle a teljes jóslatot, melyet már akkor szeretett volna tudni. Attól a mocsok
Pitontól tudta, hogy Trelawney volt a jós, és azt is, hogy még hangzottak el utána bizonyos dolgok, amiket a
halálfalója nem hallott. Ezért is akarta késõbb a Misztériumügyi Fõosztályról ellopni az üveggömböt. Tudta,
hogy nincs minden információ a birtokában. De nem sikerült elkapnia Trelawney-t, mert a szüleid, akik – úgy

89
hiszem – tudtak a jóslatról, elvitték a pecsétnyomót. Rájöttek, hogy mit tervez Tudjukki, és megvédték
Trelawney-t, s rajta keresztül téged is… ameddig csak tudták. Tudjukki pedig úgy határozott, hogy felhagy a
jóslat keresésével és megöl téged.
- De hogyan akart megátkozni egy már felvett tanárt? Trelawney már akkor aláírta a lapját…
- Úgy, Potter, hogy a pecsételõkön a proteus-bûbáj ül, ami összeköti a tanárokat Roxforttal, a pecséteket a
pecsételõvel, az aláíróját az pecsétnyomóval, egyszóval mindent mindennel.
Ron a fejét ingatta, félig hitetlenül, félig döbbenten nézett maga elé.
- Akkor mi lehetett volna a horcrux…? Mi volt az, amit horcrux-szá akart tenni Harry halálakor?
Mordon hátradõlt a székében és megköszörülte a torkát.
- Nem tudom. De már biztosan elpusztult, ha nem találtatok ott mást. Vagy maga Tudjukki ment el érte, mikor
testet szerzett magának…

Hermione és Paulina ekkor lejött az emeletrõl és útiköpenyben készen álltak az indulásra.

- No, hölgyeim, indulnak? – recsegte Mordon.
- Igen, máris megyünk – mosolygott Hermione. – Hoppanálni fogunk, azt hiszem a hopp-por egy kicsit ijesztõ
lenne Paulinának.
A kislány csodálkozva felvonta a szemöldökét, így nézett Hermionéra. A konyhában lévõk halkan elnevették
magukat.
- Akkor sziasztok, holnap találkozunk – búcsúzott Hermione, Paulina pedig integetett a fiúknak, majd a két lány
kilépett a gazos kertbe, és dehoppanált.
Mordon Harry felé fordult, mágikus szemével azonban a házat fürkészte szüntelenül.
- Látom, otthonossá tettétek a házat… Sirius büszke lenne rád – biccentett Harrynek keménykalapja alól. - Miért
is hívtatok ide?
Harry észbe kapott és elmesélte Mordonnak a történteket, akit nem hagyott hidegen a betörõ jelentette veszély.
- És ti képesek voltatok két éjszakát eltölteni itt teljesen védtelenül? Potter! Semmit se fogtál fel abból, amit
mondtam! Ne keresd a veszélyt, az úgyis megtalál, ha tud!
- Tudom, Mr Mordon, tudom! – nyugtatgatta Harry az öreg aurort. – De ez már megtörtént, és semmi bajunk
nem lett… Ha pedig megteszi, amire kérem, ez után teljes biztonságban leszünk.

Mordon mordult egyet, de nem szólt csak jelzett egy biccentéssel, hogy figyel.
- Arra kérem, hogy húzzon egy olyan mágikus határvonalat a ház köré, amilyen a fõhadiszállás körül is van.
Mordon rekedten sóhajtott, majd felállt az asztaltól és az ajtó felé indult. A két fiú meglepetten figyelte.
- Most hová megy? – szólt utána Ron, aki Harryvel együtt szintén felállt, és követte Mordont.
- Hogy-hogy hová? – morgott a válla fölött az auror. – Elintézem, amit kértetek. Ez nem tûr halasztást.
Harry és Ron hálásan sóhajtottak egyet, majd követték az öreget, aki a dehoppanált lányok után ment ki a kertbe.
Mordon elõvett talárja számtalan rejtett zsebének egyikébõl egy fehér krétát, majd Harryék számára teljesen
ismeretlen rúnákat kezdett rajzolgatni egy kõre. Mikor a követ teleírta, a kõkerítéshez lépett és arra is firkálgatni
kezdett. Ezt a ház körül több helyen is megismételte, végül a telekhatáron belül egy girbegurba, de folytonos
vonalat húzott, melynek inkább egy torz ellipszis, mint kör alakja volt. Az egész mûvelet nagyjából egy órát vett
igénybe, s a varázslat végeztével Mordon összecsapta a tenyerét és a fiúkkal a nyomában, döngõ léptekkel
visszabicegett a házba.

- Köszönjük, Mr Mordon – hálálkodott Harry, és öntött az öreg poharába egy kis whiskyt.
- Semmiség, fiúk – mondta, majd lehajtotta az italt. – A biztonság az elsõ…
Harry és Ron szórakozottan bólogattak és leültek az asztalhoz. Mordon állva maradt és szedelõzködni kezdett.
- Ja, és fiúk… - kapta fel a fejét az auror, mindkét szemét a fiúkra szegezve. – Nyugodtan tegezhettek. A Fõnix
Rendjében ez a szokás. Hívjatok Alastornak.
Sebhelyes arca barátságos mosolyra húzódott, Harry és Ron pedig büszkén kihúzta magát.
- Aztán csak óvatosan – recsegte búcsúzás gyanánt Mordon, majd belépett a zöld lángok közé, kimondta úti
célját és eltûnt.

Harry és Ron másnap reggel kora hajnalban keltek, hogy minél korábban beérjenek a Minisztériumba. Gyors
zuhanyzás és reggeli után talárba öltöztek és hopp porral azonnal az átriumba mentek. Mikor a két jó barát
kilépett a lángok közül, az ismerõs, színes forgatag várta õket.
Nem haboztak, rögtön elindultak a Biztonsági Õrszolgálat felé. Harrynek minden porcikája tiltakozott ellene, de
odaadta a pálcáját a varázslónak, aki a mérleg alakú gépen elvégezte a szokásos ellenõrzést. Egy álság-
detektorral átnézte mindkettejük ruháját, s már indultak volna tovább, mikor a detektor halkan, fémesen
felbúgott.

90
- Hohó, fiatalember! – szólt a kék taláros férfi Ronra. – Várjon csak egy percet. Mi van abban, ha szabad
tudnom?
Ron teljesen nyugodt volt, mosolyogva odanyújtott egy táskát a varázslónak.
- Ebben itt?
- Kérem, nyissa ki! – hangzott az utasítás, és Ron azonnal engedelmeskedett.
A táskából egy penna, pergamen, egy zacskó hopp-por és egy barna zsák került elõ.
- Abban mi van? – kérdezte újból a biztonsági varázsló a zsákra mutatva.
- Nyissa ki és nézze meg maga! – nyújtotta Ron a Feneketlen Zsákot a férfi felé.
Az a zsák szájához tartotta az álság-detektort, ami halkan búgott.
- Biztos, hogy jó az a detektor? – kérdezte Ron szkeptikusan. – Az iskolában is használnak ilyet, de az majdnem
megsüketíti az embert, ha talál valamit…
- Ez egy nagyon érzékeny darab! – fújta föl magát az õr.
- Akkor mi lesz, letartóztat, vagy mi? Talált valamit, vagy sem?
Az õr még egyszer átnézte a zsákot, de semmit se talált benne és a detektor is csak búgott, nem visítozott.
- Menjenek… de magukon tartom a szemem! – engedte el õket kelletlenül az õr, Ron és Harry pedig vigyorogva
tovább álltak.

Már az aranykapun is túljutottak és beszálltak az elsõ érkezõ liftbe, mikor Harry azt vette észre, hogy barátja
szüntelenül vigyorog. Oldalba bökte Ront, de az ekkor felprüszkölt a nevetéstõl. A liftben állók mosolyogva
ingatták a fejüket.
Felértek a második szintre (Varázsbûn-üldözési Fõosztály, Varázshasználati Fõosztály; Auror Parancsnokság,
Wizengamot Végrehajtási Szolgálat), és elindultak a folyosón, amin jobbra és balra ajtók nyíltak a különbözõ
alosztályokba. Az egyik seprûtároló mellett haladtak el, mikor Ron a talárjánál fogva félrehúzta Harryt és a
kezébe nyomott egy nyersfa színû, ruganyos pálcát.
- Mi ez…? A Zsákban volt?! – tette hozzá csodálkozva Harry.
- Hát persze! Azt hiszed, hogy beteszem ide a lábam fegyvertelenül azok után, ami történt?
Harry is vigyorgott most már, akárcsak barátja, és észrevette, hogy Ron is most dug a zsebébe egy fekete pálcát.
- Honnan vannak ezek? – érdeklõdött tovább Harry, ujjai közt forgatva a varázseszközt.
- Ez, ami nálam van Fenrir Grayback pálcája volt… elejtette, mikor rád ugrott júniusban. Én meg felvettem. Az
meg Dumbeldore-é volt…

Harry szájtátva meredt a kezében tartott hosszú pálcára, ami sokkal elegánsabb darab volt, mint bármelyik, amit
eddig látott. Hálás szemmel nézett Ronra, aki megint taláron ragadta õt és indulásra ösztönözte. Harry zsebre
dugta a valóságos kincset és barátja után indult a folyosón.
Befordultak egy sarkon, és rátértek arra a folyosóra, ami Mr Weasley régi irodájába is vezetett. Itt beléptek az
Auror Parancsnokság nagy termébe, ahol a szokásosnál is nagyobb felfordulás és zsivaj volt. Harry észrevette,
hogy a terem vagy háromszor akkora, mint elõtte – bizonyára tértágító bûbájjal növelték meg a méretét.
Ahogy átvágtak a helységen, minden szem rájuk szegezõdött, egyesek még a szomszéd fülkékbe is átszóltak, s
mind megbámulták Harryt és Ront.
Harryék a terem végén lévõ tölgyfaajtón kimentek és tovább haladtak a folyosón Mr Weasley volt irodája felé,
egészen az elsõ elágazásig, ahol Ron jobb felé fordult. Ez a folyosó pár méter után egy dupla szárnyú ajtóba
ütközött, amin arany táblácska hirdette: Nyilvántartó Hivatal – belépés csak engedéllyel!

Ron teketóriázás nélkül belépett az ajtón, Harry pedig követte. Egy kis, ablaktalan helyiségbe érkeztek, aminek
jobb oldalán egy zárt fülkében ült egy fiatal, szemüveges szõke boszorkány, aki egy mágikus írógépnek diktált.
Ron bekopogott a fülke üvegén, mire a szõke lány felpillantott és fáradtan, de barátságosan elmosolyodott.
Eltolta az üveget és végigmérte a fiúkat.
- Üdvözlöm! Mit parancsolnak? – kérdezte kedvesen, Ron pedig legjobb modorával válaszolt.
- Jó reggelt! A Nyilvántartó Részlegben szeretnénk egy bizonyos Rose Montgomery nevû boszorkány adatai után
érdeklõdni.
A lány arcáról leolvadt a mosoly.
- Sajnálom, de ez igen bizalmas anyag, nem adhatunk ki miniszteri engedély nélkül senkinek semmit senkirõl.
Tudja, a halálfalók, meg Tudjukki miatt… ez sajnos lehetetlen.
- Jól értem, tehát a minisztertõl kell engedélyt kérni rá, hogy beléphessünk az irattárba?
A lány bólogatott, Ron pedig megköszönte a tájékoztatást és elhúzódott az ablaktól. Fojtott hangon beszélt
Harryhez:
- Mi legyen? Kipróbáljuk Tonks módszerét?
Harry alig palástolta döbbenetét.
- Úgy érted támadjuk meg a minisztert?!
Ron vállat vont és elvigyorodott.

91
- Végül is… Te bejutsz hozzá bármikor bármilyen indokkal...
- Persze hogy aztán én legyek az elsõszámú közellenség! – tódította Harry. – Mást kell kitalálnunk… Nem
tudunk behoppanálni a terembe?
- Kizárt! – jelentette ki Ron. – Az átriumban lehet hoppanálni, de a többi szinten védõbûbáj van.

Harry egy darabig töprengett magában és egy terv kezdett formálódni a fejében. Háromszor is átgondolta a
teendõket, végül most õ ragadta meg Ront a talárjánál fogva és kimentek a terembõl. Harry a legelsõ seprûtároló
felé vette az irányt, ahol gyorsan körülnézett, hogy nem látja-e õket valaki, majd kinyitotta az ajtaját, és
betuszkolta rajta Ront. Õ is belépett és bezárta az ajtót.
- Mi a terved? – kérdezte Ron, válasz helyett azonban Harry a házimanóját hívta.
- Sipor!
- Sipor? Mi van vele…?
A házimanó halk pukkanással megjelent elõttük és meghajolt gazdája elõtt.
- Parancsolj gazdám! – nyekeregte a manó és a szokásos fintorral nézett Harryre.
- Sipor, válaszolj a kérdéseimre: akárhol tudsz hoppanálni?
A manó gúnyos, lenézõ vigyorral meredt a fiúra, majd horkantott egyet, mielõtt válaszolt.
- Hoppanálni? Sipor nem tud hoppanálni! Egy manó se tud. A hoppanálás csak a varázslók dolga…
Harry a homlokát ráncolta a megjegyzést hallva, és már készült, hogy leszidja manóját a hazug nyelve miatt,
mikor meghallotta annak dünnyögését.
- Az ostoba félvér még azt se tudja, hogy mire vagyunk képesek! Nem tudja, hogy a manók suhannak és nem
hoppanálnak, és még õ nevezi magát Kiválasztottnak! Jaj, szegény úrnõm mit szólna, ha hallaná, miket
kérdeznek Siportól…
Harry megköszörülte a torkát zavarában és szigorú tekintettel a manóra nézett.
- Sipor, tudsz úgy is suhanni, hogy közben két embert viszel?
A vénséges házimanó ravaszul hunyorgott és csak kisebb szünet után válaszolt.
- Csak itt bent, gazdám. Messze nem tudok suhanni emberrel – majd jött a halk mormogás: - Szegény Sipor,
szegény Sipor, az új gazdája betörésre akarja rávenni, jaj szegény úrnõm mit szólna, ha látná, Siporból bûnözõt
akarnak csinálni, mint egy sárvérû áruló…
Harry fel se vette az elõbbi megjegyzést, hanem azonnal kiadta az újabb parancsot.
- Sipor, azt akarom, hogy Ront és engem vigyél be a Nyilvántartó Részlegbe, láthatatlanul, hallhatatlanul, úgy,
hogy senki ne vegyen észre, senki ne sejtse meg, mi történik. Értetted?

A manó lassan bólintott, miután átgondolta a parancsot. Újabb dünnyögés és szitkozódás nélkül hátat fordított
Harrynek és Ronnak, hátra nyújtotta göcsörtös kezét, és várt. Harryék tétován megfogták, s a következõ
pillanatban nagyon furcsa dolog történt. Harry látta, amint keze és teste, és a mellette álló Ron eltûnik, akárcsak
az elõttük várakozó Sipor.
Láthatatlan testüket pehelykönnyûnek érezték, és ekkor megindultak. Akadálytalanul átsuhantak a seprûtároló
falán, végig a folyosón, át egy velük szembe jövõ ember testén, a kanyart levágva átrepültek a tömör sziklán, a
Nyilvántartó Hivatal tölgyfa ajtaján és a mágikusan lezárt ajtón is. A fülkében ülõ szõke boszorkány mindebbõl
semmit se vett észre.
A Nyilvántartó Részleg hideg kõpadlóján pukkanva materializálódtak ismét, és Harry örömmel állapította meg,
hogy épségben, mindhárman megérkeztek. Sipor magában morgolódva leült a fal mellé, öregesen, fáradtan, mint
akinek nagy megterhelést okozott a suhanás.
- Ez az! Bent vagyunk! – kiáltott fel Ron boldogan.
- Kezdjük el a keresést! – indítványozta Harry és elõhúzta a pálcáját, hogy fényt gyújtson vele. A teremben
ugyanis korom sötét volt, révén egyetlen ember sem tartózkodott most itt.
- Lumos Maximus – mondta Harry és a pálcájából elõtörõ fény bevilágította a termet. Elõttük hosszan, magas
polcos szekrények sorakoztak, minden polc tömve tekercsekkel, amik egy-egy varázsló vagy boszorkány adatait
tartalmazták. A pergamentekercsek rézhengerekben voltak, s a hengerek végén egy-egy felragasztott cetli jelezte,
hogy kihez tartozik.
- Hû! – jegyezte meg Ron, ahogy végignézett a soron, melynek végén, a kõpadlón egy arany F betû díszelgett.
- Sipor, maradj itt – adta ki az utasítást Harry, és Ronnal elindultak jobb kéz felé.

Sorban haladtak el a sorok mellett, a G, H, I, J sorok, és így tovább – míg végül megérkeztek az M sorhoz. Harry
és Ron összenéztek, majd Harry feltartotta pálcáját és kimondta a begyûjtõ bûbájt.
- Invito Montgomery tekercs!
Kis zörej jelezte, hogy a sor árnyékba veszõ végében valami megmozdult, s a következõ pillanatban Harry azt
vette észre, hogy húsz rézhenger repül felé nagy sebességgel. Védekezõen felemelte a pálcáját, s a tekercsek
kongva a padlóra hullottak elõtte.

92
- Már azt hittem, levernek a lábadról… - mondta vigyorogva Ron, és Harryvel felkapkodták a Montgomerykrõl
szóló tekercseket.
Sorban elolvasták mindnek a címkéjét, s mikor a huszadikat is megnézték, csalódottan állapították meg, hogy
egy Rose nevû Montgomery sem volt köztük.
- Ez nem lehet igaz! – csattant fel Harry dühösen és a földhöz vágta a kezében tartott hengert. – Miért nem megy
minden simán?!
Ron is tanácstalan volt.
- Nem értem… pedig minden boszorkánynak szerepelnie kell itt. Kivétel nélkül…
Harry dühösen járkált fel-alá, Ron pedig felnyalábolta a rézhengereket.
- Ezeket vissza kellene vinnünk, Harry…
Harry meg se hallotta barátja megjegyzését, hanem hangosan töprengett.
- Talán nem is boszorkány volt… Dumbledore sok mindenkit felvett, vérfarkasokat, félóriásokat…
- De mindenki tudott varázsolni – vetette ellen Ron.
- Akárhogy is, a Roxfortban kell lennie róla feljegyzésnek. Ha oda járt, biztos van valami nyoma.
- Jó, de most menjünk. Kiráz a hideg ettõl a helytõl. A Jóslatok Termét juttatja eszembe.
Harry bólintott, Ron pedig elindult a szekrénysor felé, Harry közben Siporért szólt.

Ebben a pillanatban hangos kürtszó hasított a levegõbe, s Harry biztos volt benne, hogy ezt kint is meghallották.
Mikor Ron a sorok közé lépett, egy láthatatlan vonalat is átlépett, ami riasztóként mûködött a Nyilvántartó
Részlegben.
- SIPOR! – ordította Harry, és a manó nyomban megjelent elõtte. – Ron, hagyd a fenébe, gyere gyorsan!
Barátja leszórta a tekercseket és visszarohant.
- Sipor, vigyél ki minket innen, vissza a seprûtárolóba! – hangzott a parancs, és már suhantak is, át a terem
falain, az ajtó felé rohanó aurorokon, be a szûkös kis helységbe.
- Huh, ez meleg volt! – sóhajtotta Ron, és Harryvel együtt kifújták magukat. Sipor leplezetlen undorral tekintett
rájuk.
- Köszönjük Sipor – mondta Harry. – Menj vissza a Roxfortba és maradj ott. Mondd meg Dobbynak, hogy Harry
kéri, készítse el neked a kedvenc kajádat… - A manó szemei tágra nyíltak és most nem morgott semmit
gazdájára. Ron is csodálkozva meredt Harryre. – Most menj…
A két jó barát kilépett az ajtón és óvatosan körülnéztek. A folyosón nem volt senki, de a Nyilvántartó Részleg
felõl ideges beszéd és kiabálás hallatszott. Harry Ronnal a nyomában elindult a liftek felé, és az Auror
Parancsnokságon haladtak át, mikor összetalálkoztak Mr Weasleyvel.
- Fiúk, mit kerestek itt? Az elõbb volt valami riasztás… – kérdezte a férfi meglepõdve, Ron azonban nem
válaszolt, hanem szó nélkül maga után húzta apját és kimentek a nagy helységbõl.
- Apa, ki kell vinned innen minket! – mondta suttogva Ron. – A riasztás miattunk volt, most rögtön el kell
tûnnünk.
Mr Weasley megdöbbent egy pillanatra, de azonnal cselekedett. Átlátta a helyzet komolyságát.
- Gyertek gyorsan… - mondta és már indult is a liftek felé.
Megnyomta a hívó gombot és pár idegõrlõen lassú másodperc után megérkezett a felvonó és az ajtó nyikorogva
kitárult. Mr Weasley beterelte a fiúkat, majd beszállt õ is és megnyomta a nyolcas gombot.
- Mit csináltatok már megint? – fordult a fiához paprikavörös képpel.
- Betörtünk a Nyilvántartó Részlegbe… Tudni fogják, hogy mi voltunk... az a szõke lány biztos emlékszik majd
Harryre meg rám. Az, aki a fülkében ül…
- Teljesen elment az eszetek? Miért nem kértetek meg engem, ha valami kellett? Miért kell játszani az eszeteket?

Harry és Ron csendben hallgatták a szidalmakat, amíg a lift meg nem érkezett az átrium szintjére. Mr Weasley
kivezette õket a fogadó csarnokba, a régi szökõkút mellé, és meghagyta, hogy várjanak itt. Elsietett a Biztonsági
Õrszolgálathoz és Harryék látták, amint az õrvarázsló egy lila színû papírt ad Mr Weasley-nek, aki gyorsan írni
kezd.
Ekkor Harry szíve hirtelen a torkába ugrott, mert azt látta, hogy a liftek felõl egy csapat mágus élén a Miniszteri
Titkárság teljes személyzete közeledik az átrium felé. Rufus Scrimgeur, Cornelius Caramel és Umbridge jöttek át
az aranykapun, mögöttük a menet közben is szorgalmasan jegyzetelõ Percy, utánuk pedig három boszorkány, két
varázsló, akiket Harry az Auror Parancsnokságon látott és egy Flitwick professzor méretû illetõ.
Mr Weasley is észrevette õket, mert ekkor gyorsan befejezte az írást, összehajtogatta a papírt, és útnak indította a
lila papírrepülõt. Sietõsen a két fiúhoz indult, útközben elhaladt a miniszteri menet mellett. Mikor Harryékhez
ért, halk hangon szólt hozzájuk.
- Reméljük minden rendben lesz. Mordon itt van bent, írtam neki egy üzenetet, hogy módosítsa Miss Macmillan
emlékeit… most sietnünk kell. Kihallgattam, mirõl beszélnek – mutatott a menet felé Mr Weasley, akik most az
átrium közepén álltak meg beszélgetni -, szerencsére nem a betörésrõl van szó, a koboldokkal van valami, de
most nem ez a fontos, csak, hogy eltûnjünk…

93
- Mire várunk? – kérdezte idegesen Ron.
Mr Weasley megtörölte izzadó homlokát és utána válaszolt.
- A kis ramazuritok miatt lezárták a kandallókat! – mutatta a vörös hajú férfi, és valóban: a kandallókban nem
lobogott a tûz és nem érkeztek vagy távoztak rajta mágusok.
Az átriumban lévõ varázslók mind idegesek voltak, egyikük sem tudta még, miért zárták le a Minisztériumot.
Valószínûleg Scrimgeurék is ezért jöttek ide, hogy elmenjenek valahová – gondolta Harry.
- Nem tehetünk mást, mint várunk, hogy újra megnyissák a kandallókat.
- És a látogatói bejárat? Azzal mi van? – vetette fel Ron.
- Azt csak vészhelyzet esetén használhatjuk, most elég feltûnõ lenne, ha azzal mennénk ki.
Így hát Harry, Ron és Mr Weasley türelmetlenül vártak, hosszú perceken keresztül, körülöttük az emberek
beszélgettek, toporogtak, vagy visszaindultak a liftek felé, feladván a várakozást.

A miniszter és két munkatársa nem türelmetlenkedtek, fontos megbeszélni valójuk lehetett. Harry eltûnõdött
rajta, vajon milyen probléma lehet a koboldokkal, és hogyan fogják megoldani. Más se hiányzik most, mint egy
koboldlázadás…
- Caramel, Caramel! – sipította az alacsony alak a miniszter és társai háta mögül.
A volt és a jelenlegi minisztert túlságosan lekötötte a beszélgetés, nem figyeltek fel az illetõre.
- Caramel! Caramel!
Harry, Ron és Mr Weasley fél füllel hallották csak, ahogy a hajszálcsíkos taláros, keménykalapos férfi végre
hátraszól a mögötte ugrándozó alaknak.
- Egy pillanat, uram…
- Caramel!
- MIT AKAR? – csattant fel ingerülten a volt miniszter és ekkor végre hátrafordult.
A Caramel elõtt álló alacsony illetõ hátracsapta fejérõl talárja fekete csuklyáját, a kezében tartott bõrerszénybõl
pedig csillogó, kék port szórt a markába.
- CARAMELNEK SZERETETTEL! – kiáltotta a kobold, s hangja most egyáltalán nem volt barátságos. Düh,
harag és elszántság hallatszott ki belõle. Harry jól ismerte ezt a hangot – hallotta már többször is, Voldemort és
néhány halálfaló szájából, sõt, még a keresztapja, Sirius is így mordult a patkányból emberré alakult Pettigrew-
ra.
A kobold a tenyerében tartott port egy erõs fújással a miniszterre, Caramelre, Umbridge-ra és tétován ácsorgó
Percyre szórta – s azok egy szemvillanás alatt hatalmas, fojtogató porfelhõben találták magukat, ami az átrium
közepét teljesen befedte.

A kobold pedig ugrott, be egyenest a porfelhõbe, ahol áldozatai tehetetlenül, vakon hadonásztak pálcáikkal.
Mikor eltûnt a rémülten kiabáló emberek szeme elõl, hatalmas csattanás hallatszott és hárman háromfelé
repültek. Scrimgeur egyenest a Mágikus Testvériség szökõkútjának megüresedett talapzatának csapódott, és
nagyot nyekkenve eszméletét vesztette. Umbridge, mint egy nagy hordó, gurult végig visítozva az átrium
padlóján, Percy pedig az egyik kandalló elõtt összeverõdött tömegbe zuhant.
Ron és Mr Weasley egy percig sem tétovázott, azonnal a fiúhoz rohantak, hogy megnézzék, mi baja. Harry
azonban elképedve állt a porfelhõ elõtt, amibõl most velõtrázó visítás hallatszott – Caramel visítása.
Ekkor érkeztek meg a rendfenntartók, aurorok, varázsbaj-elhárítók, és mindenki, akinek volt egy csepp
lélekjelenléte. Pálcát ragadtak és a porfelhõt próbálták eltüntetni – mindhiába.
Az aurorok néhány próbálkozás után megunták a hasztalan próbálkozást a felhõ eltüntetésével és kábító átkokat
szórtak vaktában, hátha eltalálják a koboldot. A piros fénycsíkok megtörtek a porfelhõ szemcséin, amik
szétszórták a fényt, és egy összefüggõ, vörös lepel hullott az aurorokra, akik mind elájultak.

Harry nem várt tovább, elõrántotta Dumbledore pálcáját és berohant a porfelhõbe, ahol alig látott tovább az
orránál.
- Mr Caramel! – kiáltotta Harry, de belélegzett a porból és súlyos köhögõ roham fogta el – mintha a tüdeje is
égni kezdett volna.
Ekkor valami nehéz csapódott a mellkasának és Harry hanyatt vágódott. Kinyitotta a portól könnybe lábadt
szemét, s meglátta a fekete köpenybe bújt koboldot, aki gonoszul vigyorogva nézett rá.
- Nocsak-nocsak, a Kiválasztott személyesen! – mondta magas hangján a kobold, ami úgy hangzott, mintha
héliumot szívott volna.
Harry a koboldra szegezte a pálcát és hátráltató ártást szórt rá, de az átok ugyanúgy széthullott, mint az aurorok
kábító rontásai. Harry feje megint a padlónak koppant, ahogy visszahullott az átok, a kobold pedig erõsen
beleharapott a pálcát tartó kezébe.
Harry felordított, de nem vesztette el a hidegvérét, hanem másik kezével egy erõs ütést vitt be a támadójának, aki
lehemperedett róla. Harry négykézláb tapogatózva megindult a kék porfelhõben, kezével Caramel után kutatott.

94
Mikor a jobb keze beleütközött egy jéghideg valamibe, újra hátba támadta a kobold. Ráugrott és beleverte a fiú
fejét a kõpadlóba, akinek a homlokából csorgott a vér.

- Miért harcolsz egy ilyen hitvány emberért, varázsló? – sipította a kobold. – Dumbledore az ujját se mozdította
volna érte!
- Nagyon tévedsz! – sziszegte Harry és felrúgott az egyik lábával. Eltalálta a koboldot, aki fájdalmasan
felordított, mikor elterült a padlón. Harry öröme nem tartott sokáig, rögtön ez után egy hideg késpengét érzett a
torkára szorulni, és fülében hallotta a kobold szavait.
- Jól jegyezd meg Kiválasztott! – figyelmeztette Harryt a kobold. – Nem vagy az ellenségem. Csak ezért élsz
még. Nem minden varázsló az ellenségem. Ajánlom, hogy válogassátok meg a vezetõiteket, ne ilyen férgekben
bízzatok meg!
Harry dühösen visszafeleselt:
- Akkor kit ajánlanál? Talán azt a gyilkos Voldemortot?!
A kobold kést tartó keze mintha megremegett volna a név hallatán és a szorítása is gyengült, amivel Harry haját
tépte és feszítette hátra a fiú fejét.
- Nem… nem! Mit képzelsz, Kiválasztott? Mi nem vagyunk az Õ szövetségesei!
- Akkor ne támadjatok ránk! – morogta Harry, és fájdalmasan felszisszent.
- Csak azt kapta, amit megérdemelt! Koboldölõ Cornelius… Hah!
Ekkor a kés már nem szorult Harry torkára és a kobold is lemászott a hátáról. Harry levegõért kapkodva zihált,
de csak a porból lélegzett be egy újabb adagot, amitõl megint köhögnie kellett. Egyre nehezebben bírta ezt a
természetellenes porfelhõt.

- Figyelj, varázsló! – folytatta a kobold. – Van, amit már nem lehet megállítani. De ha elgondolkozol a
történteken és azon, ami nem sokára fog történni, rájöhetsz, hogy az a mágusok érdekeit is szolgálja! Ha túl
tudsz nézni a saját berögzült gondolkodásotokon… Minden rajtad áll, Kiválasztott! A kérdés, hogy tudsz-e olyan
tisztán látni, mint Dumbledore?
Ennyit mondott a kobold, Harry egy halk pukkanást hallott, ami jelezte, hogy a támadó dehoppanált – vagy
suhant, vagy valami… Harry nem tudott tisztán gondolkodni. Remegõ tagokkal mászott kifelé a porból, minden
porcikája friss levegõért kiáltott. Már nem látott semmit, a szeme begyulladt, a hangja elment, a füle zúgott. De
mászott tovább, és pár méter után kijutott a felhõbõl, és újra friss levegõn találta magát.

- Harry! Harry!
Ez volt az elsõ hang, amit meghallott visszatért hallásával. Ron szólongatta és legyezgette az arcát, hogy térjen
magához.
- Vizet… - kérte erõtlenül Harry, s az eszébe villant egy emlék – fekszik a durva sziklán, körülötte zöldes fény,
és egy fekete tó, tele rémekkel… Nem, nem kell víz…
- Ne! Nem szabad vizet… nem szabad beleérni…
- Harry, mirõl beszélsz? Tessék, idd meg.
Az elsõ korty visszahozta Harryt a jelenbe, a maradék vizet a szemére kérte, és egy tiszta zsebkendõvel
megtörölte maszatos arcát. A látása is homályosan visszatért, de a szemüvege leeshetett.
- Invito szemüveg… - nyögte erõtlenül, s az hamarosan a kezébe röppent. Feltette és körülnézett.
Az átriumban álló döbbent, rémült emberek, s köztük most már Harry is, az eloszló kékes porfelhõt nézték. A
földön, az átrium fénytelen parkettáján egy hidegen csillogó ember alakú valami feküdt. A legtöbb embernek
sokáig tartott rájönnie, hogy az nem más, mint a jégbe fagyott Cornelius Caramel, holtan.
Harry a fejéhez kapott, amibõl vékony csíkban szivárgott a vér, Mr Weasley pedig gyorsan rászegezte a pálcáját
és beforrasztotta a sérülést. Harry hálásan pislogott a férfira, másra nem futotta az erejébõl.

- Gyertek fiúk, induljunk – szólt Mr Weasley, s Ronnal támogatták Harryt.

- És hogyan? – kérdezte az ijedtségtõl ziháló Ron.
- A látogatói bejáraton… gyertek! – mondta ismét a férfi, és ahogy mindhárman beléptek a fülkébe, Harrynek
egyetlen gondolat járt a fejében: ha egyetlen kobold ilyesmire képes, akkor mit tehetnek száz vagy ezer ellen?
Mr Weasley beütötte a 62442 számot, s a fülke nyikorogva megindult felfelé. Kint, a nyílt utcán Harry mélyeket
lélegzett, s a tüdeje végre kezdett kitisztulni. Mire a Kóbor Grimbusz megjelent mellettük, s õk felszálltak rá,
Harry már csak arra bírt gondolni, hogy mi lehet az, amit a kobold szerint már nem lehet megállítani? Agya egy
rejtett zugában nagyon is jól tudta a választ arra, hogy mi fog most következni: egy hírhedt, véres koboldlázadás.

95
14. fejezet
A tükör mögött
A Kóbor Grimbusz hangosan durranva, óriási rándulásokkal száguldott végig egész Anglián, mindig más
országrészen haladt, ahogy épp a sorra következő utas parancsolta az úti célt. Harry, Ron és Mr Weasley előtt
egy öklendező házaspár és egy síri nyugodt, sápatag alak várakozott, akiről, ha nem lenne nappal, Harry biztosra
vette volna, hogy vámpír.
A buszt most is a vén, szemüveges, vaksi Ernie Prang vezette, de a jegykezelő Stan Shunpike helyett egy kissé
loboncos hajú, erősen kifestett, fiatal boszorkány fogadta az embereket, aki alig húsz éves lehetett Harry
megítélése szerint. A lány nyakán fekete sárkány alakú tetoválás látszott, egyfolytában rágózott, és volt egy
bosszantó szokása: szüntelenül Harryt bámulta vigyorogva, akinek most egy csepp kedve sem volt ahhoz, hogy
valami elfuserált Walpurgis Leányai - megszállott boszorkány kérdezgesse, hogy ő-e a Kiválasztott…
A mágikus jármű lefékezett a Prewett-házhoz vezető domb lábánál, Harry, Ron és Mr Weasley pedig gyorsan
kiszálltak – el akarták hagyni a rángatózó járművet minél hamarabb. Ezzel nem voltak egyedül, egy előttük
leszálló idős hölgy ugyanis a reggelijével terítette be a busz első emeletének tetemes részét.
A domb megmászása előtt Harryre még várt egy kellemetlenség: a mágikus határvonal átlépése. Hiába készült
fel, fáradtsága miatt nehezebben viselte el a homlokába nyilalló fájdalmat, és összegörnyedt. Ron azonnal
támogatólag átkarolta, amíg Harry látása kitisztult. Mr Weasley is visszaszaladt hozzá.
- Mi baj Harry, rosszul vagy? – kérdezte a férfi aggódva.
- Semmi gond, Mr Weasley – hárította el a további kérdéseket Harry. – Ez normális, a vonal miatt van…
- Ó, értem… - Mr Weasley együttérzően nézett a fiúra és a hármas lassan elindult a dombtető felé. – Miért nem
szóltál, hogy ezt okozza?
- Azért mert semmi értelme. A vonal remekül működik, és ennyit elviselek – még többet is, ha a főhadiszállásról
van szó.
Mr Weasley komoran bólogatott, a hármas pedig lassan felért a tetőre.
A házban a bent lévők egy emberként szaladtak eléjük, s hamar kiderült, hogy a reggeli közben hallgatták a
Varázsszem Rádió adását, innen értesültek a történtekről.
Hermione és Mrs Weasley rémült meg a legjobban, mikor meghallották, hogy Harry is érintve volt a
támadásban, s mikor meglátták a poros, véres, rekedt, begyulladt szemű fiút, rögtön a segítségére siettek – bár
Harry ezt udvariasan elhárította. Mikor biztosította róla a sürgő-forgó Mrs Weasleyt, hogy nem fog összeesni,
vagy elvérezni, az asszony elzavarta fürdeni.
Harry jó egy órát töltött tisztálkodással, a fránya por makacsul tapadt a bőréhez, Harry minél gyorsabban
szeretett volna megszabadulni tőle. Annyi lélekjelenléte viszont volt, hogy gondoljon a jövőre. Az aurorok
súlyos kudarcát látva Harry gyanította, hogy a varázslók nem tudtak eddig erről a különleges porról, ami
megakadályozza, hogy átkot szórjanak. Ezért kiöntötte az egyik – már majdnem üres – arcszeszes üvegcse
tartalmát, és beleszórt néhány szemet a porból, ami a füle mögött és kusza hajában rejtőzött.
Habár a fürdés megszabadította Harryt a kosztól, a nyomasztó érzést, mely az átriumban történt incidens óta
környékezte, nem sikerült lemosnia. Harry borús kedve egész ebédidő alatt és a délután nagy részében is
megmaradt, de ezt igyekezett eltitkolni barátai elől.
A Főnix Rendje jelenlévő tagjait legjobban a titokzatos por és a támadás részletei érdekeltek, amikről Harry
rezzenéstelen arccal beszámolt.
Ron eközben Hermione emlékeztetésére visszaadta apjának a szerelőtáskát, amit a Black-házban felejtett. Mr
Weasley hálásan megköszönte fiának a figyelmességet, és kinyitotta a táskát, hogy megszemlélje becses
szerszámait, melyekkel a remek repülő Ford Angliát is átalakította. Mr Weasley felvilágosította róla a két fiút, és
a náluk még jobban érdeklődő Hermionét, hogy bonyolult mugli gépeket nem lehet egyszerűen elvarázsolni a
mágikus-elektromos ellentét miatt.
- Heh, a régi jó csőkulcsom… - tartotta Mr Weasley a fény felé az elvarázsolt szerszámot, mely folyton
változtatta a méretét. Mikor a lámpás fénye a csőkulcs szárára esett, Mr Weasley összevonta a szemöldökét, és
közelebbről nézte meg azt.
- Várj csak, Ron! – szólt a férfi meglepetten. – Ez nem az én holmim.
- Mi?
- Nem az enyém, és… - elővett egy kis kalapácsot és az ujjai közt forgatta -… ez sem. Egyik sem! Ez valaki
másé.
Ron és Harry is ráncolták a homlokukat.
- Honnan tudod? – kérdezte szkeptikusan a vörös hajú fiú. – Egyik szerszám olyan, mint a másik.
- Ezek a szerszámok meg vannak jelölve. Figyeld! – mutatta Mr Weasley a csőkulcs és a kalapács szárát a
fiúknak. Azokon egy hosszú szám volt feltüntetve. – Az én szerszámaimat magam csináltam, mikor kellett az
autóhoz, és sosem számoztam meg őket. Mért tettem volna? – mosolyodott el Mr Weasley.

96
- De sebaj, Ron, nagyon hálás vagyok! A régieket is elhagytam valahol, úgyhogy egyszer majd hasznát vehetem
még ezeknek. Talán.
Azzal felállt, összepakolta a táska tartalmát és levitte a pincébe.
Estébe hajlott már az idő, mikor megérkezett Lupin, Mordon és Tonks, s nyomban Harrynek estek, hogy
beszámolót kapjanak elsőkézből. Mr Weasley azonban lehűtötte őket, és valamit súgott Lupin fülébe, amitől az
előbb halványan elmosolyodott, majd a három jó baráthoz fordult.
- Gyertek utánam – adta ki mosolyogva az utasítást Lupin, Harryék pedig megvonták a vállukat és követték. –
Muriel, felmennénk a dolgozószobádba, nem gond?
- Nem, menjetek csak – hagyta rá a néni, és máris visszafordult egy fekete könyvhöz, amibe eddig temetkezett.
Lupin Harryvel, Ronnal, Hermionéval, Mr Weasleyvel és a két aurorral felment a lépcsőn és jobbra fordulva
benyitott a titokzatos dolgozószobába, ahol a Főnix Rendje tagjai a kihallgathatatlan, láthatatlan
megbeszéléseiket tartották. A szoba falainak minden szabad felületén tükrök lógtak, kissé zavarba ejtő volt
Harrynek, hogy bármerre is fordult, a saját és barátai arca köszöntött vissza rá.
Miután a hátul haladó Mordon becsukta maga mögött az ajtót, Lupin előhúzta a pálcáját és Harryék
meglepetésére az íróasztallal szemben álló hatalmas, embermagasságú tükörre szegezte.
- Speculum Aperitur! – hangzott a sosem hallott bűbáj, s a követező pillanatba a nagy tükrön eltűnt a hét ember
képe, és mögötte egy tágas, világos mező jelent meg.
Harryék szájtátva meredtek a jelenségre, nem úgy Lupin, aki teketóriázás nélkül a tükör elé lépett és egyszerűen
átsétált rajta, teljesen természetes mozdulattal, mintha csak egy ajtó állna előtte, ami a szabadba vezet. Lupin a
tükrön túlról nézett Harryékre.
- Na, gyerünk fiúk! – recsegte Mordon, és hátba bökte Harryt sétabotja végével.
Harry kinyújtotta kezét és megpróbálta megérinteni az üveget, de ahol annak lennie kellett volna, semmit sem
érzett. A keze akadálytalanul haladt el a tükörkeret között, a lába, az arca, s végül teljes egészében átlépett a
tükrön.
A napfényben fürdő mezőn találta magát, körös-körül dombok, messzebb hegyek, másfelé a tenger látszott.
Gyenge szél lengedezett és madárcsicsergés hangja hallatszott. Ahol a tükör állt árván a tisztás közepén, mögötte
eltűnt a ház, a fal, minden. Csak a tükörben látszódott a dolgozószoba és az elképedt Ron és Hermione, akik
most készültek átlépni a titokzatos átjárón.
- Hol a csudában vagyunk? – kérdezte Harry a ravaszul mosolygó Lupintól, aki zsebre tett kézzel álldogált.
Csak akkor készült válaszolni, mikor már Ron, Hermione és a többiek is beléptek, s Mordon ugyanazzal a
bűbájjal lezárta a tükröt. Most csak a mező és Harryék képe látszódott benne, nyoma sem volt a
dolgozószobának.
- Ez egy átjáró? – kérdezte Hermione, mikor Lupin már nyitotta a száját, hogy megmagyarázza a jelenséget. –
Biztosan jó messzire kerültünk otthonról, mert ilyen szép az idő...
- Az igazság az, hogy sehová sem mentetek – válaszolta Lupin.
- De… de hát, ez akkor nem egy átjáró volt, mint a 9 és ¾ -ik vágányra vezető fal?
- Nem, Hermione, ez egy Tükörvilág. Nem mentünk sehova, a tükörben vagyunk. Ez a legbiztonságosabb hely,
ahol megbeszélhetjük a Főnix Rendje feladatait. Senki sem tud kihallgatni minket.
Hermione tátott szájjal hallgatta a felvilágosítást, és úgy nézett, mint aki nem akar hinni a fülének.
- Én sosem hallottam ilyesmiről… Soha, egyetlen könyvben sem írtak ilyen tükrökről…
- Nesze neked könyvek – szólt közbe Ron, s Hermionétól egy lenéző pillantást kapott.
- Nem csodálom, hogy egy könyvben se olvastál erről – vette át a szót Tonks, aki a tavaszi réthez remekül
passzoló fűzöld hajjal állt a tükör mellett. – Ezt a bűbájt Muriel néni találta ki, mikor a Misztériumügyi
Főosztályon dolgozott.
Most Mordon nézett úgy, mint akinek nem világos valami.
- Azt hittem, hogy a Misztériumügyi csak tanulásra, vizsgálgatásra van létrehozva, nem fejlesztésekre…
- Így van, Rémszem – felelte Mr Weasley -, Muriel a tükörnyitó varázslatot csak a munkája segítésére hozta létre
– legalábbis nekem ezt mesélte, mikor először jöttünk ide.
Harry is zsebre tette a kezét, akárcsak Lupin és körbejárta a dombtetőt. Pár lépés után lehajolt és a puszta földet
kezdte vizsgálgatni, de ujjai közül teljesen természetes, fekete föld pergett ki.
- Azt mondja, hogy mindez csak varázslat? – nézett fel Lupinra. – Nem valódi?
- Ahogy vesszük… - jelentette ki titokzatoskodva a férfi és megvakarta őszes hajjal borított fejét. – Tudjátok,
valójában nem a tükör itt a különleges, csak a bűbáj. Ez a bűbáj minden olyan tükrön működik, amit Muriel
Prewett készített. A tükrei nagyon keresettek voltak, még jobban, mint a baglyai… Szinte minden
varázslóháztartásban megtalálhatók ezek.
- Akkor a bűbáj hozta létre ezt a helyet? Akkor jött létre, mikor kimondta azt a Special… izé…
- Speculum Aperitur – javította ki Lupin mosolyogva. – Igen, a bűbáj hozza létre a Tükörvilágot, bármilyen
mágikus tükörben. És te döntheted el, hogy milyen helyet akarsz létrehozni. Gondoltam, ez mindenkinek tetszeni
fog, hiszen már jó ideje nem volt részünk ilyen tiszta égben és napsütésben… - Lupin felnézett a ragyogó kék
égre, majd fogta magát és leült a fűre.

97
Harry, Ron és Hermione ugyanígy tettek, Mordon és Mr Weasley állva maradtak, Tonks pedig egyenesen
elhemperedett a dús növényzetben, haja teljesen belesimult környezetébe.
- Azt hiszem, meg kellene beszélnünk, hogy mire jutottunk eddig, Harry – vetette fel Hermione és kitépett egy
fűszálat, amivel játékosan bökdöste a földet.
Harry bólintott és lassan belefogott a mesélésbe – elmondta, mit tudtak meg Rose Montgomeryről, a horcrux-
áról, és mit mondott neki a kobold, mikor a porfelhőben viaskodott vele. Lupin itt rászólt, hogy térjenek vissza a
horcruxokhoz, mert most az elsőbbséget élvez, de Harry nehezen tudott elszakadni a történtektől.
Harry után Mordon ismét elmesélte, ezúttal a többieknek is, hogy mit derített ki a pecsétnyomóról, ami általános
döbbenetet váltott ki Tonksból és Mr Weasleyből, Lupin ezzel szemben nem lepődött meg túlságosan.
Mordon után Mr Weasley adott számot a nyomozás menetéről:
- Rögtön megvizsgáltam a szobrot, az első adandó alkalommal, de nem volt semmi mágikus tulajdonsága. És
meg kell, hogy mondjam, elég valószínűtlen, hogy azt a szobrot Hollóháti Hedvig készítette volna. Ez csak egy
hangzatos mendemonda.
Hermione elcsüggedt, de nyomban ez után következett Tonks és Lupin beszámolója.
- Végigjártuk a múzeumokat és irattárakat, hogy nyomokra bukkanjunk, ahogy tanácsoltad. Találtunk is néhány
bíztató jelet… - Harryék arca egy csapásra felderült. – A legvalószínűbb egy tökéletes épségben maradt talár,
amit Hollóháti Hedvig hordott – állítólag. Azért gyanakszunk erre, mert az ötvenes években ellopták, méghozzá
nem más, mint egy Valter Wildung nevű bűnöző, aki pár évvel az után beállt a halálfalók közé.
- Valter Wildung? – kapta fel a fejét Ron. – A mugli-ivadék-vadász?
Tonks bólogatott.
- Valószínű, hogy Tudodki parancsára lopta el. Abban az időben Tudodki még nem állt körözés alatt, tehát a
piszkos üzelmeihez a mágus alvilágot kellett segítségül hívnia – vagy épp megfenyegetnie, ki tudja?
- A ruha tehát eltűnt – vette át a szót Lupin -, de pár évvel ezelőtt csak úgy felbukkant egy árverésen, ahol egy
halott varázsló tulajdonai kerültek kalapács alá. Fogalmuk se volt, hogy kié volt a ruha, hiszen akkor nem csak
hetvenöt galleon, kilenc sarlóért adták volna el…
- És kinél van most? – kérdezte izgatottan Hermione.
- Nem tudjuk, de rá fogunk jönni. Megvan az árverésre jelentkezők névsora és sorban meg kell keresnünk
mindegyiküket. Ez sokáig fog tartani, mert a listán negyvenöt név szerepel… De meg fogjuk találni – fejezte be
bíztatóan a férfi.
Harry, Ron, Hermione és a többi jelenlévő összegezte magában a hallottakat.
- Végül is logikus – mondta egyszerre Ron. – Ha Voldemort… (- Jaj, fiam, már te is? – bukott ki Mr Weasleyből,
de Ron figyelmen kívül hagyta)… horcruxot csinált a ruhából, és bárki felveszi azt a göncöt, akkor annyi neki.
Kiszívja belőle az életerőt, vagy irányítja, mint Ginnyt a napló.
Harryék egyetértően hümmögtek.
- Mit gondol, meddig fog tartani ez az egész? – kérdezte Harry.
- Mért, már unod? – szólt közbe Mordon, és mindenkiből kitört a nevetés.
Harry mosolyogva megcsóválta a fejét.
- Nem tudom Harry. Ki tudná? – mondta Lupin. – Talán egy hónap és a ruha nyomára bukkanunk… A kígyó is
akármikor sorra kerülhet, ráadásul bevontuk az aurorokat, hogy keressék Voldemort kígyóját, mondván, hogy
azokkal jut be a lezárt helyekre, védett épületekbe.
- „Vérdíj” van a dög fején – vigyorgott Tonks.
- Igen, és ha ez a Montgomery elvezethet a serleghez, akkor nagyon jól állunk. Jut eszembe, javaslom, hogy
nézzetek körül Roxfortban, ott talán találtok róla valamit.
- Igen, erre már mi is gondoltunk – helyeselt Harry. – Megkérem Ginnyt, hogy nézzen utána.
- Remek – csapta össze kérges tenyerét Mordon. – Egy nyomozásban nem lehet jóslatokba bocsátkozni, de jól
halad az ügy. Három horcrux, és mindháromnál nyomon vagyunk.
- Aztán utána jön a neheze – tette hozzá Ron szerencsétlen képpel.
Harrynek hirtelen megint az a zavaró érzése támadt, hogy a torkában dobog a szíve.
- Mi a baj, Harry? – kérdezte Lupin, ahogy a fiúra pillantott.
Harry nem tudta hirtelen, mit mondjon. Nagyon is tisztában volt vele, hogy milyen gond nyomasztja a lelkét, de
nem tudta, hogy miként mondja el ezt barátainak – és egyáltalán, hogy elmondja-e.
- Harry? – szólt Hermione és óvatosan a fiú vállára tette a kezét.
Harry körbenézett barátai arcán és, akár a villany felkapcsolása, olyan hirtelen döntötte el, hogy el kell mondania
nekik, mi zavarja a legjobban. Annál is inkább, mert életek múlhatnak rajta, hogy tudják. Egyszer-kétszer
hangtalanul hápogott, majd kinyögött egy esetlen szót:
- A kobold…
- Mi van vele? – vonta fel a szemöldökét Tonks, és látszott az arckifejezésén, hogy a reggeli támadás még
sokszor elő fog kerülni a Főnix Rendje megbeszélésein.

98
- Nem az a lényeg, hogy mit mondott… - Harry lehajtotta a fejét, és zavarában kapirgálni kezdte a földöt. –
Hanem az, hogy mit csinált. Legyőzött, de úgy, hogy esélyem se volt ellene. És nem ez volt az első eset, hogy…
hogy olyan helyzetbe kerültem, amiben semmit se tudtam tenni.
Harryből egyszerre ömleni kezdtek a szavak, a többiek pedig figyelmesen hallgatták.
- Mikor júniusban Piton után rohantam azon az estén, Hagrid kunyhójánál értem utol. És semmit se tudtam tenni
ellene, semmit! Minden egyes átkomat visszaverte. És most ez a kobold is… nem tudtam varázsolni a
porfelhőben, de nem ez volt a baj. Mikor leütött és a torkomhoz tartotta a kést… (Hermione itt felsikkantott, Mr
Weasley pedig nyitva felejtette a száját)… én megrémültem. Féltem, komolyan…
- Harry, ez teljesen természetes, mindenki félt volna – rázta meg a fejét Lupin. - Én is féltem volna, Mordon is,
mindenki.
- Nem, nem erről van szó! – csattant fel Harry és felpattant a földről. Idegesen tett néhány lépést a zöld gyepen.
Barátai minden lépését, minden ideges lélegzetvételét figyelték. – Mit fogok tenni Voldemort ellen, ha még egy
kobold is kifog rajtam? Nem az az érdekes, hogy az a kobold elintézte Scrimgeourt, Caramelt, meg az aurorokat.
Az a baj, hogy engem intézett el, amikor az lenne a dolgom, hogy legyőzzem Voldemortot, de ez képtelenség! –
Harry a végén már kiabált és tehetetlen dühében a földbe rúgott.
Barátai, Mr Weasley, Tonks és Mordon csendben nézték, ahogy kiadja magából a félelmeit, egyedül Lupin volt,
aki megelégelte a szóáradatot. Felállt és megragadta Harry vállát, kényszerítve, hogy az a szemébe nézzen. Harry
kelletlenül Lupinra függesztette a tekintetét.
- Jól mondod, az lenne a dolgod, hogy legyőzd Voldemortot! – szólt csendes-szigorúan a férfi. – És nem az, hogy
azt mondd, képtelenség! Semmi sem képtelenség, Harry, csak akarni kell és nem feladni. Sohasem feladni!
- Én akarom, ezt már Dumbledore is megértette velem! – mondta letörten Harry. – De Voldemort mögött
hetvenévnyi tudás van, mögöttem meg tizenhét. Ez… ez behozhatatlan…
- Ki mondta, hogy párbajban kell legyőznöd Tudodkit, Harry? – tette fel a kérdést Mr Weasley. – Nem csak
párbajban lehet elintézni valakit. A győzelemnek nagyon sok módja van…
- Igen, és Tudodki sem tud mindent – fűzte tovább Tonks. – Neki is megvannak a gyenge pontjai, csak meg kell
találnod őket.
Harry kitépte magát Lupin karjai közül és idegesen beletúrt fekete hajába.
- Ismerem a gyenge pontjait… - mondta kelletlenül. – Csak nem tudom kihasználni. És itt van a másik bajom:
semmiben se vagyok kiemelkedően jó – na jó, leszámítva a kviddicset… De nézd meg Hermionét!
A lány meglepetten felkapta a fejét. Harry folytatta.
- Hermione átváltoztatástanból a legeslegjobb, annyira, hogy még a legtöbb halálfalónál is ügyesebb. Ron pedig
bűbájtanból jobb nálam… Az egyetlen, amiben én vagyok a legjobb, az a sötét varázslatok kivédése. Csak az a
baj, hogy amennyire abból jó vagyok a suliban, a halálfalók még annál is sokkal erősebbek, mert mind az
átkokat és rontásokat tanulják meg Voldemorttól!
A négy Rend-tag kifejezéstelen arccal hallgatta, Ron szerencsétlen képpel nézett Harryre, Hermione azonban
majdnem elnevette magát.
- Jaj, Harry! – csóválta meg a fejét Hermione. – Még mindig nem érted ezt a dolgot. Te komolyan azt hiszed,
hogy az iskolai jegyeinknek bármi köze van ehhez a háborúhoz, vagy hogy le tudod-e győzni Voldemortot? Nem
azért te vagy a Kiválasztott, mert bármiből is kiemelkedőnek kellene lenned. Azért te vagy, mert így alakult az
életed! Olyan dolgok történtek veled, amik miatt le akarod győzni Voldemortot.
- Hermione, egy dolog akarni valamit, és más dolog megtenni – ellenkezett Harry.
- Nem! – tiltakozott Hermione, és vele együtt Lupin is. A férfi folytatta: - Hogyan kerekedtél fölül Voldemorton
eddig?
Harry megrázta a fejét, de válaszolt a kérdésre.
- Szerencsével… segítettek mások, vagy Voldemort olyasmit csinált, amivel saját magának ártott…
- Pontosan! – bólogatott szaporán Lupin. – Voldemorton van itt a hangsúly, nem rajtad. Mindig ő volt az, aki
cselekedett és te voltál az, aki az útjába állt. Nem kivont pálcával kell nekirontanod Voldemortnak! Majd az
események hozzák magukkal, hogy mit kell tenned.
Harrynek ez világos volt, de még mindig ott motoszkált benne néhány kérdés, amire Dumbledore nem tudta
megadni a választ.
- Dumbeldore azt akarta, hogy tanuljak. Szerinte még nem állok készen, hogy szembenézzek vele… De ha igaz
az, amit mond, már most is le kellene tudnom győzni.
- Nem, Harry még nem tudod.
- De hát az előbb azt mondta, hogy Voldemort maga okozhatja a bukását rajtam keresztül, akkor… miért?
Lupin elnevette magát.
- Azért, mert Voldemort nincs itt, értelemszerűen!
Harry értetlenül nézett Lupinra. A férfi ezt látta és bővebben kifejtette.
- Nem adódott olyan helyzet, amiben le tudnád őt győzni. Azért kell tanulnod, hogy megteremtsd ezt a helyzetet.
Sokat gondolkoztam ezen, miután elmondtad a jóslatot. McGalagony professzorral is hosszan beszélgettünk
erről.

99
A horcruxok elpusztítása csak az egyik feladatod. A másik, hogy úgy szállj szembe Voldemorttal, olyan helyen és
időben, ahol te kerülsz ki győztesen a küzdelemből. És ezt a helyzetet csak te ismerheted!
- Miért?
- Mert téged választottak ki erre, Voldemort választott ki! Megjelölte a homlokod és ez által bebocsátást engedett
neked a saját gondolataiba.
- Szóval… szóval azok az álmok lennének a kulcs? Hogy látom, mit érez Voldemort?
- Nem Harry, hanem hogy mindannyiunk közül, beleértve a halálfalókat is, te ismered a legjobban Voldemortot –
jelentette ki Lupin. A többiek egyikről a másikra kapkodták tekintetüket. – Nem a különleges képességed tesz
kiválasztottá Harry. Minden varázserőd csak segítség ahhoz, hogy eljuss a végsőkig. Ha valaha véget ér ez az
egész, és visszanézel, talán rá fogsz jönni, hogy nem is a végső megmérettetés volt a legnehezebb, hanem az,
amíg eljutottál oda.
- És azt csak én tudhatom, hogyan jussak el oda, igaz?
Lupin helyeselt, Harry pedig folytatta: - De én ezt még nem látom… nem tudom, mit tegyek!
- Akkor kezdd az elején. Egy egyszerű lépéssel, és a többi majd alakul. Mindig csak az adott problémára
koncentrálj! Senki se vár tőled csodákat.
Harry elcsendesedett. Visszaült a földre és maga elé meredt. Az első lépés? Azt hitte, hogy azt már megtette
akkor, mikor elindult Dursleyéktől az Odúba. De ha igaz, amit Lupin mondott, és mindig csak az adott dologra
kell koncentrálnia, és ne azt próbálja átlátni teljes egészében, hogy hogyan csalja tőrbe Voldemortot, akkor
minden egyes lépés az első lépésnek mondható, nem? Minden lépés valami egészen új helyre viszi, ahol új
döntéseket kell hoznia. De mi lenne most a leghelyesebb döntés?
Lupin, mintha csak megérezte volna a gondolatait, leguggolt Harry elé és várta, hogy a fiú ráfordítsa figyelmét.
- Mint volt tanárod, hadd adjak egy javaslatot, Harry! Azt tanuld, ami az erősséged! Mondtad, hogy sötét
varázslatok kivédéséből vagy a legjobb, de még az is kevés a halálfalók ellen. Egyetértek, valóban kevés, de ha
megfigyelted, mondd meg, hogy a halálfalók mihez értenek igazán!
Harry agyában ezer meg ezer emlék sejlett fel, mikor látta a fekete csuklyásokat harcolni, és azonnal megtalálta a
választ a kérdésre.
- A főben járó átkok – felelte Harry tárgyilagos hangon.
- Igen, azok – bólintott rá Lupin. – Voldemort csak ezeket tanítja meg a halálfalóinak – igaz, ezeket tökéletesen.
Harrynek eszébe jutott, mit mondott Dumbledore Tom Denemről. A fiatal Voldemort meg volt róla győződve,
hogy a fizikai sérülésnél, fájdalomnál és halálnál nincs rosszabb.
Lupin folytatta.
- Voldemort úgy hiszi, ezek elegendőek egy ütőképes hadseregnek, és a történtek bizonyítják, hogy valóban
hatásosak. De te tudod a legjobban Harry, hogy még a főbenjáró átkok ellen is létezik védelem, csak meg kell
találni.
Úgy kell harcolni Voldemort és a halálfalók ellen, amivel szemben tehetetlenek, ahogy mi sem tudunk védekezni
az Avada Kedavra ellen. A lehetőségeid, a feltételek adottak, neked csak ki kell használni őket. Nekünk pedig
segíteni kell ebben.
Mordon előrebicegett néhány lépést.
- Azt hiszem, itt minden a rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy tanítsuk ezt a három jómadarat, nemde Arthur? –
recsegte az auror, Mr Weasley pedig mosolyogva bólintott.
- Tanítani fogtok minket? – kapta fel a fejét Ron és összenézett Hermionéval, akinek csillogott a szeme az
izgatottságtól.
- Igen, először az alapokat – non-verbális varázsigék (Harry emlékezett rá, hogy Piton is ezzel kezdte a hatodik
tanévet, igaz nem sokan tudták rendesen megtanulni, Harrynek is csak néhány egyszerűbb gondolat-varázslatot
sikerült elsajátítania), kombinált varázslatok, idézések, és egyebek. Ezeket mindenképp tudnia kell egy
varázslónak vagy boszorkánynak, Roxforti tananyag. Ez után már meg tudod állapítani, hogy mi az, amihez
igazán tehetséged van.
- Félreértés ne essék, ezzel nem fogod tudni legyőzni Voldemortot – vette át a szót Lupin -, de segít, hogy eljuss
addig a pontig, ahol meg kell tenned. Ott már nem hiszem, hogy lenne bűbáj, ami használna. Ott csak az segít,
ami a fejedben és a szívedben van.
Harry feltápászkodott a földről és leporolta nadrágját.
- Azt hiszem, ez jó lesz első lépésnek – mondta, és barátai is helyeseltek.
A Főnix Rendje szűk körű megbeszélése a végéhez ért, Mordon kinyitotta a tükröt, s a hét fős társaság visszatért
a dolgozószobába. Mikor leértek a földszintre, látták, hogy az asztalt már megterítették a vacsorához, és a
Prewett-ház lakói csak rájuk vártak.
Az ízletes vacsora után Harry egyenest a szobájába ment, ahol erőtlenül az ágyra huppant és arcát a kezébe
temette. Nem merülhetett gondolataiba egy pillanatra sem, mert hangos huhogásra kapta fel ismét a fejét. Hedvig
a szekrény tetején ült, s most Harry kinyújtott karjára szállt.
Teljesen megfeledkezett a baglyáról. Megsimogatta annak tollait, a madár pedig kedveskedve megcsipkedte a
kezét. Harry kinyitotta az ablakot és kieresztette Hedviget vadászni.

100
Nem ült vissza az ágyra, mert ahogy a madár tovaröppent, hogy átkutassa a sötétséget valami harapnivaló után,
Harrynek eszébe jutott, hogy neki is dolga van még. Kivette az ikertükröt éjjeli szekrénye fiókjából, és az
ablakpárkánynak dőlve belenézett.
- Ginny! – szólt a tükörbe Harry. – Ginny…
- Itt vagyok Harry! – jelent meg rögtön a Weasley-lány aggódó arca a kis tükörben. – Hallottam mi történt, írták
az Esti Prófétában. Nincs bajod?
- Nem, minden rendben… de mit írtak pontosan?
- Azt, hogy egy kobold megtámadta a minisztert és a munkatársait, és Caramelt megölte, de Harry Potter
megpróbálta megmenteni…
Harry a mennyezetre nézett és kifújta magát.
- Na igen – jegyezte meg keserűen. – A gond, hogy csak próbáltam megmenteni…
- Nem menthetsz meg mindenkit, Harry – mondta Ginny. – Senki se vár tőled csodákat.
Harry elnevette magát.
- Ugyanezt mondta Lupin is!
- Gondolom… – válaszolt az arc a tükörből. – Talán csak te vársz csodákat önmagadtól. Nem azért vagy
Kiválasztott, mert erősebb lennél Voldemortnál.
Harry elmosolyodott és egy fél pillanatig elidőzött az arc fölött.
- Harry…? – szólt tétován Ginny.
- Bocsáss meg, elgondolkoztam… Kérnék tőled egy szívességet.
Ginny figyelmesen hallgatott.
- Egy kis nyomozói munka várna rád. Az iskola régi dokumentumai között utána kellene nézned egy tanulónak.
Egy bizonyos Rose Montgomerynek, aki 1947-ben lett a Roxfort tanulója.
- Rossz fát tett a tűzre? – kérdezte Ginny egy félmosollyal.
Harry majdnem elnevette magát.
- Nem, dehogy! Épp ellenkezőleg… ha találtál róla valamit, szólj ide és repülök! – tette hozzá vigyorogva.
Ginny sóhajtott egyet és beleegyezően bólintott.
- Rendben, utánanézek… és kérlek, vigyázz magadra Harry!
- Mint mindig – hagyta rá Harry félvállról, ami Ginnyinek egyáltalán nem tetszett. – Jó éjt!
- Jó éjt Harry!
Ginny arca eltűnt a tükörből, Harry pedig úgy, ahogy volt, ruhástól végigdőlt az ágyon és pár perccel később
nyugtalan álomba merült.

Múltak a napok és beköszöntött az október – ugyanolyan szelesen és hidegen, mint a szeptember. Harry, Ron,
Hermione és a kis Paulina gyakorlatilag ki se mozdultak a házból, ahol szinte minden nap megfordultak a Rend
egyes tagjai, de Harryéket közülük már csak Mr Weasley, Tonks, Lupin és Mordon jelentései érdekelték. Harry
ugyanis eltökélte, hogy nem fogja figyelemmel kísérni a koboldok dolgait, minden figyelmét a tanulásnak
szenteli. Muriel néni hétvégenként tanítgatta õket, hétköznap pedig Mordon vagy Lupin, ha egy-egy napot a
fõhadiszálláson töltöttek. A fennmaradó idejükben a hetedévesek könyveit olvasgatták, amiket Ron örökölt
Fredtõl és George-tól.
Harry jókedve csak a múlté volt, naphosszat a szobában vagy a nappaliban ült, és a könyveket bújta, akárcsak
Hermione. Kettejük buzgalma Ront is rávette, hogy olyankor is hajlandó legyen könyvet venni a kezébe, mikor
nem volt ott a Rend egyetlen tagja sem, hogy tanítsa õket. Ahogy Mordon ígérte, elõször a non-verbális
varázsigéket kellett rendesen elsajátítania Harrynek és Ronnak, Hermione ezt a lépést kihagyhatta, hiszen
valóságos õstehetség volt a gondolat útján való varázslásban. Minden bûbájt, átkot és idézést szavak nélkül
képes volt elvégezni, amivel nem csak barátait, de tanárait is lenyûgözte.
Ron lassan, de biztosan haladt a varázsigék gyakorlásával, a lefegyverzõ bûbájt, a levitációt és a könnyebb
igézéseket pár nap alatt elsajátította, de a patrónus bûbáj és a többi, nagyobb koncentrációt és beleélést kívánó
varázslatokat csak nagy ritkán volt képes szavak nélkül végrehajtani.
Harrynek ment a legnehezebben a varázslásnak ez a fajtája, mert elsõsorban tiszta fejet, nyugodt gondolatokat
igényelt, ami Harrynek sosem volt erõssége. Három hét múltán sem sikerült további fejlõdést felmutatnia, s
ekkor Mordon megelégelte a dolgot és új tanáccsal állt elõ.
- Próbáld meg most máshogyan, Potter – javasolta rekedt hangon az öreg auror. – Ne a varázsigére koncentrálj,
hanem törekedj arra, hogy felidézni magát a varázslatot, azt, hogy mit csinál, milyen érzés, mikor kiszórod…
Tekintve, hogy ilyen idegbajos vagy és nem bírsz lenyugodni egy percre sem, így talán menni fog…
- Na de Mr Mordon! – hápogta Hermione. – Harry nem idegbajos, csak kissé nyugtalan!
Harry azonban csak mosolygott a megjegyzésen.
- Semmi baj, Hermione, igaza van – csendesítette Harry, és rászegezte a pálcáját az almára, amit már vagy húsz
perce próbált szétrepeszteni.

101
- Képzeld el, ahogy az alma elreped – folytatta Mordon az okítást. – Képzeld végig a folyamatot, és mikor
készen állsz, mondd ki magadban a varázsigét.
Harry úgy tett, ahogyan az auror tanácsolta. Elképzelte a szétdurranó almát, mintha saját kezûleg tenné ugyanezt.
Erõsen koncentrált erre a képre, aztán egy pillanatnyi váltással kimondta magában a szót: Diffindo!
Az alma a következõ pillanatban lilán felizzott, megremegett és szétfröccsent, beterítve a szalon padlóját.
- Sikerült! Harry, megcsináltad! – sikongatott Hermione és megtapsolta barátját.
- Hmmm… Nem rossz teljesítmény… tõlem – vigyorgott Mordon. – Mégse lettem volna olyan csapnivaló tanár,
ahogy azt korábban gondoltam. Ha egy ilyen idegbajos gyereket (Hermione felháborodottan ciccegett) meg
tudtam tanítani a non-verbális varázslásra, akkor egész jó vagyok… Öt pont a griffendélnek, Potter.
Harry elnevette magát, most Hermionéval együtt.
- Köszönöm, Mr Mordon – hálálkodott Harry, és közben arra gondolt, hogy ég és föld különbség van Mordon és
Piton tanítási módszerei közt. Mordon is megszidja, ha valami nem megy, de akkor segít neki, és nem növeli
még tovább a zavarát.
- Mondtam, hogy szólíts Alastornak!
- Akkor maga meg szólítson Harrynek! – vágott vissza vidáman a fiú.
- Jól van, legyen… Harry. Na, de ne bízd el magad túlságosan, még sokat kell fejlõdnöd – rótta meg Mordon. –
Takarítsd fel ezt a koszt, aztán gyere, mert Molly már tíz perce kiabál, hogy kész az ebéd.
Harry munkához látott, de Mordon rászólt:
- Ácsi! Non-verbálisan, te gyerek!
Harry a következõ héten végre begyakorolta a gondolat varázslatokat, s érdekes módon pont fordítva ment neki,
mint Ronnak. Barátjának a bonyolultabb koncentrációt igénylõ varázslatok okoztak gondot, Harrynek viszont
ezek mentek a legkönnyebben. A patrónus bûbájt gyorsan, egy nap alatt végre tudta hajtani szavak nélkül, mert
könnyen bele tudta élni magát a megfelelõ szituációba. Azonban egy olyan egyszerû bûbáj, mint egy alma
szétrobbantása, sokkal nehezebb volt számára, mert mikor régen hangosan használta ezt a bûbájt, sosem
gondolta végig, hogyan történik – csak kimondta és minden gondja megoldódott.
- Nem meglepõ, Harry – magyarázta Hermione. - Az egyszerû dolgokat nem szoktuk végiggondolni, egyszerûen
csak csináljuk. Ha ezt fejben kell megtenni, akkor már nehezebb, fõleg, ha pontról pontra kell átgondolni…
Ez után a hetedéves bûbájtan-tananyagot tanulták Lupintól, a kombinált varázslatokat. Ebben is Hermione volt a
legjobb, a következõ röpke egy hét alatt megtanulta, hogyan kell a levegõbe röptetni egy tárgyat, s ezzel egy
idõben lángra lobbantani azt – igaz, még csak verbálisan. Egy kombinált varázslat végrehajtása kemény dió volt,
Harry és Ron igencsak megszenvedett vele. Napokig próbálgatták, de csak addig jutottak el, hogy egymás után
nagyon gyorsan voltak képesek két különbözõ varázslatot végrehajtani, de Lupin szerencsére elégedett volt
kezdeti teljesítményükkel. Az õ tanítási módszerei megint csak mások voltak, mint Mordoné. Ha a fiúk
varázslata teljes kudarc volt, Lupin akkor sem felejtette el megdicsérni valamiben õket, például egy jó
pálcamozdítás vagy helyes hangsúllyal mondott varázsige miatt. Ez önbizalmat adott nekik és arra ösztönözte
õket, hogy újra és újra próbálkozzanak a bonyolult varázslatokkal.
Az október így gyorsan haladt, s a tanulást zavartalanul folytathatták egészen a hónap utolsó vasárnapjáig. Ezen
a napon is a szalonban gyûltek össze a „diákok”, hogy Muriel néni tanácsait hallgatva megpróbálkozzanak
valami teljesen újjal: a tükörnyitó bûbájjal. Hermione ötlete volt a dolog, hogy kérjék meg a nénit, avassa be
õket ennek a varázslatnak a rejtelmeibe – és a néni készségesen a rendelkezésükre állt.
Ron és Harry úgy hitték, hogy Hermionét csillapíthatatlan tudásszomja vezette rá erre az ötletre, de a lány
kifejtette nekik, hogy ennél sokkal többrõl van szó.
- Belegondoltatok már, hogy hány helyen vannak mágikus tükrök a varázs világban? – kérdezte Hermione az
izgalomtól pirosló arccal. – Mindenütt! A Roxfortban, a Gringottsban, a Minisztériumban, minden egyes boltban
és házban!
- Na és? – vonta meg a vállát Ron.
- Jaj, hát nem érted? – Hermione hangja lesújtóan csengett. – A varázslóknál divat ilyen nagy tükröket felállítani,
mert… tudod Ron, az aranyvérû varázslók egy kissé hiúak…
- Igazán? – Ron csípõre tett kézzel nézett a lányra, de közben halványan mosolygott.
- Uhmm… Én nem úgy értettem, de… jaj, mindegy! – csattant fel Hermione. – A lényeg, hogy ha megtanuljuk
ezt a varázsigét, amit senki más nem tud a mágusok közül, még Voldemort sem, akkor el tudunk bújni akárki
vagy akármi elõl, ha olyan helyen vagyunk, ahol található ilyen nagy tükör.
Harry és Ron felvonták a szemöldöküket és egymásra néztek, Hermione azonban már hátat is fordított nekik és
besietett a szalon ajtaján, ahol Muriel néni felállított egy terjedelmes tükröt. Az arany keretes, csillogó darab egy
állványon függött, és volt vagy két méter magas.
- Felkészültetek? – kérdezte Muriel néni mosolyogva a három tanítványtól. Harry észrevette, hogy Paulina is itt
van, az egyik fotelból meresztett nagy szemeket rájuk – roppant kíváncsi volt a varázslásra.
A három jó barát bólogatott Muriel néni kérdésére, Hermione pedig rögtön elõre lépett.

102
- Jól van, akkor te kezded, Hermione – a néni is elõvette pálcáját, mely az egyik leghosszabb darab volt, amit
Harry valaha látott, lehetett vagy tizenhét hüvelykes, ugyanakkor vékony, könnyû darab volt – látszott rajta,
hogy nem varázslópárbajra tervezték.
- A Speculum Aperitur nevû varázslatról azt kell tudnotok, hogy az általatok tanult varázsigék közül leginkább a
Patrónus bûbájra hasonlít.
Harrynek nyomban felcsillant a szeme; Muriel néni észrevette és mosolyogva folytatta.
- Ahhoz, hogy varázslattal létrehozz egy helyet, egy „világot”, ahogy régi kollégám szokott fogalmazni, nagyon
erõsen kell koncentrálnod arra a bizonyos helyre. El kell merülnöd benne, mintha valóban ott állnál, mintha már
látnád magad körül a falait, vagy a horizontot. Sokat könnyít a dolgon, ha olyan helyet akarsz létrehozni, amihez
érzelmileg kötõdsz… Azt könnyebben el tudod képzelni, könnyebben bele tudod élni magad.
- Nos, kipróbálod, Hermione?
- Igen – felelte határozottan a lány, és elõhúzta pálcáját.
Harryék látták, ahogy összeszorítja a szemét, és erõsen összpontosít egy helyre, amit látni szeretne a tükörben.
Pár pillanat múlva felemelte pálcáját és a tükörre szegezte.
- Speculum Aperitur! – szólt a varázsige, de a tükörben semmi sem változott, makacsul mutatta tovább
Hermionét és a mögötte álldogáló két fiút.
- Speculum Aperitur! Speculum Aperitur! – kiáltotta újból a lány, s ekkor történt valami: halványan felsejlett egy
fényes, ezüstös falú terem, amiben sok, kisebb, fehér terítõvel borított asztalka állt, kusza összevisszaságban.
- Hû! – kiáltott fel meglepetten a kis Paulina.
Harrynek valahonnan ismerõs volt ez a hely, de nem emlékezett rá, mikor járt benne. Hermione pálcát tartó keze
most megremegett és a jelenés megszûnt – a tükörbe visszatért a három jó barát képmása.
- Kezdetnek nem is rossz! – mondta Muriel néni, majd a fiúkhoz fordult. – Megpróbáljátok ti is?
Harry és Ron összenéztek, pár pillanatig némán tanakodtak, majd Ron intett a fejével, hogy Harry próbálja meg.
Harry Hermione helyére lépett, akinek piros volt az arca – talán a koncentrálástól? – gondolta Harry. – Ilyen
nehéz lenne?
Nem sokáig kellett gondolkodnia, melyik helyet tudja felidézni magában a legkönnyebben. Pontosan eszébe
villant a griffendél klubhelységének minden egyes kicsiny részlete, hiszen gyakorlatilag az otthonának tekintette
azt a termet.
- Speculum Aperitur! – harsogta Harry, s csodák csodájára abban a szempillantásban eltûnt a tükörrõl õ és barátai
képe, s megjelent helyette a szeretett klubhelység.
Harry elmosolyodott és leeresztette a pálcáját, mikor már biztos volt a dolgában.
- Ez igen! Elképesztõ! – gratulált Muriel néni, Hermione és Ron pedig szóhoz se jutottak, csak Paulina, aki
lelkendezve tapsolta meg a fiú sikeres varázslatát. – Rögtön elsõre!
Harry bizonytalanul elõrelépett, de közben a nénire pillantott, aki bíztatóan bólogatott. Harry kinyújtotta a kezét,
s akárcsak a dolgozószobai tükrön, itt is akadálytalanul áthatolt rajta. Most már bátrabban lépett elõre, s rögtön a
griffendél vörös drapériás klubhelységében találta magát.
Körbesétált a teremben, megfogdosta a kanapét és az ablakot, hogy megbizonyosodjon róla, nem álmodik. S
ugyanakkor figyelmeztette magát, hogy mindez nem valódi. Csak annyira valóság, mint a Szükség Szobájának
különbözõ elrendezései.
Megfordult, hogy integessen barátainak, beinvitálja õket, ugyanis Harry észrevette, hogy a Tükörvilágban nem
lehet hallani a kinti hangokat – de mikor kinézett a szalonra, azt látta, hogy Ron neki integet szaporán, hogy
jöjjön ki.
Harry kisietett, s azonnal megértette, miért hívták ki barátai. Valaki ordított.
- TE ÁTKOZOTT KÖPÖNYEGFORGATÓ!
Mr Weasley dühös hangja a nappaliból hallatszott, olyan haragosan kiabált, ahogy Harry még soha nem hallotta,
de még elképzelni sem tudta, hogy a mindig nyugodt és kedves férfi ilyen viselkedést is képes produkálni.
Muriel néni már el is indult a lépcsõház felé, Ron pedig tátott szájjal ment utána. Hermione és Harry
összenéztek, majd õk is elindultak, hogy megnézzék, mi borította ki ennyire Mr Weasleyt. Hermione rászólt a
kislányra, hogy maradjon itt, de Paulinának esze ágában sem volt szót fogadni, rögtön utánuk szaladt.
Harry közben azon vette észre magát, hogy pálcáját maga elé emelte – ösztönösen készenlétben tartotta, mikor
megtudta, hogy valami szokatlan történik. Megrázta a fejét és visszadugta a zsebébe.
Leértek a földszintre, Mr Weasley kiabálása közben folytatódott:
- HOGY MERÉSZELTED?! HOGY MERTED?
Válaszul zavart motyogás hallatszott, amiben Harryék egy másik férfi hangját ismerték fel.
- MI MEGBÍZTUNK BENNED! TISZTESSÉGES, BECSÜLETES MUNKÁT ADTUNK, ERRE EZT
KAPJUK!
- A-arthur… bo-bocsáss meg, kérlek, én nem is tudom…
- NEM IS TUDOD? HÁT ÉPP EZ AZ! MIT TUDSZ TE, KOSZOS BÛNÖZÕ!
Mikor Harry belépett a nappaliba Muriel néni, Ron és Hermione mögött, megdöbbentõ kép tárult a szemei elé.

103
Mrs Weasley rémült szemekkel, szájára szorított kézzel nézte, ahogy Mr Weasley pálcát fog a rendkívül rémült
és zavart Mundungus Fletcherre.
- Kérlek, Arthur, hallgass meg… Nagyon nehéz helyzetben vagyok…
Mr Weasley felháborodott-gúnyos hangon felkacagott.
- TE VAGY NEHÉZ HELYZETBEN? TE?!
- Arthur…
- AZ ÖSSZES GYEREKEM HALÁLOS VESZÉLYBEN VAN, ÖRÜLÖK, HA ÖT PERCRE LÁTOM
NÉHÁNYUKAT EGY NAP… ÉS MÉG TE MONDOD, HOGY NEHÉZ HELYZETBEN VAGY?!
Mundungus hátrált néhány lépést, s le sem vette a szemét Mr Weasley pálcájától, ami most remegett a karjával
együtt. A pár pillanatnyi szünetben Harry elõrébb nyomakodott Hermione mellett, és észrevette, hogy a
Mundungus mögötti kandallóban zöld tûz ég és a lángok közt egy sötét szoba képe látszódik.
- Hogy tudtál meglopni minket? – kérdezte most vészjóslóan csendes hangon Mr Weasley. – Tudod, hogy milyen
helyzetben vagyunk… de még így is segítettem rajtad, mikor Azkaban után jöttél könyörögni. Sirius is szó
nélkül odaadott neked mindent, több száz galleonos kincseket! Hol költötted el azokat?
Mundungus nem válaszolt, csak a fejét hajtogatta egyfolytában, mintha azt is megpróbálná letagadni, hogy
gömbölyû a Föld.
Mr Weasley vádjai folytatódtak és senki nem érzett hozzá kedvet, hogy közbeszóljon, ahhoz pedig fõleg nem,
hogy bármit is felhozzanak Mundungus mentségére. Azt megtette õ maga, s Harry úgy érezte, annál több
mentséget nem is érdemel.
Harry ugyanis csak ekkor vette észre a nyitott vitrint, mely üresen tátongott, és a zsákot, ami Mundungus
lábainál hevert, tartalma – a Prewett és Weasley család kincsei (ezüst étkészlet, elõkelõ porcelán tányérok, üres
ékszeres dobozkák) félig kiszóródva, amiket Mundungus a kandallón túlra akart juttatni.
- Ki az ott? – csattant fel Mr Weasley, ahogy a kandallóra tévedt a tekintete.
Mundungus rémülten hátrapillantott és megint a fejét hajtogatta.
- Ragyás Harris, mi? Együtt akarjátok… hogy is mondják? „Elpasszolni a szajrét”, mi Dung?
Harry is látta a kék taláros, csuklyás illetõt a sötét teremben, aki most gyorsan elhúzódott a tûztõl.
Mundungus ekkor a kandalló felé iramodott, Mr Weasley azonban résen volt. Meglendítette pálcáját és a tûz
kialudt.
- Arthur, ne! – kiáltott fel Mundungus. – Nem megyek vissza Azkabanba, soha!
- Miért? – morogta Mr Weasley. – Már nem kell félned a dementoroktól. Most már egész nyugodt hely lehet
Azkaban, kész üdülõparadicsom a magad fajtának!
- Neee… - nyöszörögte Mundungus.
- DE IGEN, DUNG! – bömbölte a férfi. – NINCS TÖBB RABLÁS, ODA KERÜLSZ, AHOVÁ VALÓ VAGY!
MÁR RÉGEN EZT KELLETT VOLNA TENNEM EGY ILYEN BÛNÖZÕVEL!
Mundungus nem várt tovább, az elõszoba felé rohant és közben elõkapta kurta pálcáját. Mr Weasley azonban
megint gyorsan reagált.
- Nem mész sehova!
A pálca kiröppent a betörõ kezébõl és átrepülve a szobán Harryék lába elõtt ért földet. Ezzel egy idõben
bevágódott az ajtó Mundungus orra elõtt, aki teljes lendülettel nekiszaladt, s visszapattant róla. Jajgatva elterült a
földön és vérzõ orrát fogta.
Mr Weasley határozott léptekkel odament hozzá, és egyetlen pálcaintésére erõs kötelek tekeredtek a férfi testére.
A következõ varázslattól pedig vörös fény vette körbe egy pillanatra Mundungust, majd elcsendesedett.
Mr Weasley kifújta magát és végigsimított kopaszodó fején. Látszott rajta, hogy zaklatott, akárcsak Mrs Weasley
és Muriel néni is. A két asszony most a férfihoz lépett és átölelték. Harry, Ron, Hermione és Paulina pedig
szótlanul néztek a padlón szétszóródott kincsekre. Két, egykor elõkelõ aranyvérû varázslódinasztia legutolsó
megmaradt értékei…

104
15. fejezet
A varázslók háborúja
Mr Weasley még aznap elvitte Mundungus Fletchert az Auror Parancsnokságra, ahol hivatalosan perbe fogták, és
két nappal késõbb már el is ítélték. Visszakerült az Azkabanba, de ez még nem tette meg nem történté a Prewett-
családon esett sérelmet: Mundungus ugyanis a nappali három vitrinébõl kettõt kirámolt és átküldött a tûzön
Ragyás Harrisnek. Mikor Muriel néni meglátta, mennyi ékszer és bagolytenyésztési oklevél, sõt, még 1955-ös
roxforti diplomája is eltûnt, nagyon kétségbeesett, és vidám hangulata egy idõre eltûnt.
Mr Weasley persze nem hagyta ennyiben a dolgot, elindult megkeresni Mundungus bûntársát, hogy
visszaszerezze az ellopott értékeket, de a Zsebkosz köz sikátora, és a mögötte húzódó londoni sötét-negyed
„illetékesei” nagyon megválogatták, hogy kinek adnak ki bármilyen információt. Ráadásul most, hogy javában
dúlt a háború a fekete-mágia és Dumbeldore hívei közt, életveszélyes volt a sárkány barlangjába mennie egy
minisztériumi varázslónak. Mr Weasley a Mundungus letartóztatása óta eltelt két napot töltötte hasztalan
nyomozással – amibe Fred és George is bekapcsolódtak, mikor megtudták mi történt -, Mrs Weasley tõle
szokatlan módon könyörgött férjének, hogy ne menjen vissza a hírhedt negyedbe. Így aztán a Prewett-ház
néhány kincse úgy tûnt, örökre elveszett.

Már csak egy nap volt Halloweenig, amit Harryék szorgalmas tanulással töltöttek. Visszatértek a tananyaghoz és
gyakorolták a bonyolult varázslatokat, most épp Mordontól, aki a fõhadiszálláson tartózkodott hétvégéig.
- Rájöttetek már, mi volt az a por, amit a kobold szétszórt? – érdeklõdött Harry, miután rövid szünetet tartottak az
elementális mágia gyakorlásában. Az auror a szélvarázslatokat tanította nekik, s ennek eredményeképp a
gyakorlóhelynek használt szalon úgy nézett ki, mintha egy tornádó söpört volna végig rajta. A szekrények fiókjai
mind kipotyogtak, tartalmuk szerteszét röpült a szobában.
Mordon rekedtesen sóhajtott és megrázta õszes üstökét.
- Nem, sajnos semmit se tudunk róla. A Misztériumügyi Fõosztályon vizsgálják az összetételét, de még nem
jutottak semmire. A por mintha kioltaná a mágikus rezgéseket…
- Muriel néni dolgozik rajta? – nézett most Harry az öreg hölgy felé, aki egy toronymagas papírhalmazt nézett át
– valószínûleg titkos minisztériumi jelentések voltak, mert Harry egy árva betût se látott rajta, mikor elsétált a
néni mögött, hogy belepillantson az iratokba. Muriel nénit azonban láthatóan nem zavarta, hogy teljesen üres
lapok voltak, buzgón olvasta a semmit.
- Neeem – mondta Mordon. – A Misztériumügyin hárman dolgoznak jelenleg, és nagyon jól tudjátok, hogy több
alosztály van.
- Mi láttunk ott furcsa termeket, de fogalmunk sincs, mire valók – kíváncsiskodott Ron.
Mordon megvakarta a fejét.
- Hmmm… nem sokról tudom pontosan, hogy mire való - kezdte -, van az Idõ Terme… A Misztériumügyin így
hívják ezeket, nem alosztálynak, hanem teremnek, pedig van, amelyik több terembõl áll – na mindegy. Az Idõ
Termében az Idõnyerõkkel foglalkoznak. Azokat vizsgálják, az anomáliákat, paradoxonokat, és a többi. A Tudás
Termében az emberi elmét tanulmányozzák, az emlékeket, tapasztalatokat, ezek milyen hatással vannak az
emberre, mi történik, ha megváltoztatjuk az emlékeket.
- Abban is jártunk! – kapta fel a fejét Ron. – Az volt az agyas szoba, nem Harry? Ahol rám támadt az a repülõ
agy!
Mordon bólogatott, majd folytatta:
- A Jóslatok Termét ismeritek, a Halál Terme, öhm… hát arról nem sokat tudok. Az a boltív már nagyon régóta
ott van. Már az elõtt ott volt, hogy a Minisztériumot felépítették. A köré épült a Misztériumügyi Fõosztály. Ez
volt a legelsõ fõosztály, elõször még a Varázsló Tanács építtette és mûködtette, persze akkor még más volt a
neve, nem osztály.
- És hol vizsgálják a port? – kérdezte mohón Harry. – Úgy értem, Muriel néni említette Scrimgeur-nak, hogy a
Misztériumügyinek is feladata lenne a Voldemort utáni nyomozásban…
- Muriel arra célzott, hogy a tanulásra és vizsgálásra szánt fõosztályt fejlesztésekre is fel lehetne használni.
- Mi? Úgy érted fegyverfejlesztésre?
- Nem hiszem – rázta meg a fejét Mordon – Nem a fegyverekkel lehet megnyerni a legkönnyebben egy háborút,
fiam. Muriel arra gondolt, hogy elõnyt szerezhetnénk Tudjukkivel szemben, ha a varázsbûn-üldözés új
módszereit dolgozzuk ki, amiket õ nem ismer. A baj csak az, hogy szinte mindent ismer, ami lehetséges a mágia
keretein belül. Sõt a Gringottsnak is megvannak a maga kísérleti épületei és a maguk tudósai. Ott készülhetett el
az a fránya por is. És az csak egy dolgot jelenthet…
- Egy koboldlázadást – mondta ki Harry a következményt.
- Bizony, fiúk – bólintott sötéten Mordon. - A három pillér közül kettõ már kibillent.

105
- Három pillér? Mirõl beszélsz? – kérdezte Ron értetlenül.
Mordon furcsán nézett rájuk, majd felhorkantott.
- Atyaég, hol vagytok ti mágiatörténet órán, he? – csattant fel az öreg auror. – Semmit se tanultatok abban az
iskolában?
Harry és Ron szégyenkezve behúzták a nyakukat.
- A hatalom három pillére. Ötödikes tananyag. A varázsvilág jelenlegi felépítésének modellje. Na, semmi nem
ugrik be?
A fiúk tanácstalanul rázták a fejüket – sose hallottak semmiféle pillérekrõl.
Mordon sebhelyes kezével gondterhelten beletúrt õsz loboncába és belekezdett a bõvebb magyarázatba.
- A három pillér, mint a háromlábú szék, tudjátok. Stabilan tartja a varázsvilág intézményét. Ez a három pillér,
mint három tartóoszlop a hatalomhoz szükséges legfõbb tényezõket tartalmazza: a pénzt, az erõt és a
folytonosságot.
- És mi ez a három oszlop? – kérdezett közbe Harry.
- Az erõ, mint törvényes irányítás a Mágiaügyi Minisztérium. 1689-tõl mûködik, ekkor váltotta fel a Varázsló
Tanácsot. Ekkor bõvült ki a földalatti épület is, ami addig a Tanács üléseinek színhelye volt. Több szintet ástak ki
hozzá és a Fõosztályok is ekkor alakultak.
A második pillér a pénz, ez pedig a Gringotts, amit kezdettõl fogva a legnagyobb aranykészlettel rendelkezõ
koboldok tartottak a markukban. Ez a fél volt a legproblémásabb. Elvileg független a másik kettõtõl, a
Minisztériumnak nincs közvetlen hatalma fölötte, mégis folyton ellentétben álltak egymással. A
Minisztériumnak, a varázslóknak pénzre volt szüksége az építkezéshez, az élethez. A koboldoknak pedig hely
kellett. Olyan, ami rejtve van a muglik elõl. És ezt a helyet csak a Minisztérium adhatta meg nekik.
Két teljesen különbözõ néprõl van szó fiúk – tette hozzá Mordon -, akik teljesen máshogyan varázsolnak, de
kiegészítik egymást, ha jól együttmûködnek. De egyik fél se volt megelégedve a helyzettel. A Minisztérium
mindig több irányítást akart, a Gringotts pedig több függetlenséget – és tiszteletet! Ez utóbbit sosem kapták meg
a varázslóktól és boszorkányoktól, és bizony elsõsorban ez vezetett a lázadásokhoz, felkelésekhez.
- És a folytonosság? Az mit jelent? – kotyogott közbe Harry. – Mi a harmadik pillér?
- A harmadik tartóoszlop a Roxfort – jelentette ki Mordon. – A Roxfort volt a varázslók legelsõ hivatalos
intézménye, sokkal öregebb, mint a Minisztérium vagy a Tanács, vagy a koboldok szervezete, ami csak az 1500-
as években alakult ki. Tudjátok a koboldok addig semmiféle csoportba nem tömörültek, minden tekintetben
önellátók voltak és az emberek szeme elõl rejtve, a föld alatti barlangjaikban éltek és bányásztak. A varázslók
ezért nézték le õket. Civilizálatlannak tartották õket. De mikor a koboldok látták, hogy a varázslók a fejükre
nõhetnek, elõálltak ezzel a javaslatukkal a Varázsló Tanácsnak. És megalakult a Gringotts.
De a Roxfort a legfontosabb a három pillér közül. Az iskola mindig ugyanilyen volt. Mikor elkészült ezer évvel
ezelõtt, pont így nézett ki, mint ma és pont így mûködött. Csak a kviddicspálya épült hozzá, a növényház is
bõvült valamelyest, meg a diákok egyenruhája változott a korral, de maga a Roxfort mindig is ilyen volt.
Változatlan és örök, ahogy szokták említeni a költõk a verseikben, ha az iskoláról írnak. Ezért tiszteletbeli
hatalma van a másik kettõ fölött, mégpedig úgy, hogy a mindenkori igazgatónak szava volt a Tanácsban és van a
Minisztériumban, sõt, a Gringottsban is.
A Roxfort a felügyelet szerepét tölti be a háromlábú széknél, megtámasztja a varázsvilágot, és nem hagyja
eldõlni.

- De hogyan? Hogyan van ilyen hatalma a Roxfortnak? – kérdezte Ron kíváncsian.

Mordon ravaszul elvigyorodott és a fiúkra szegezte vesébe látó üvegszemét.
- Rajtatok keresztül – mutatott rá az auror, és folytatta, mielõtt Harryék értetlen kérdésekkel kezdenék bombázni.
– A Roxfort tanárai és diákjai mindig is nagy befolyással bírtak, és ha a szükség úgy hozta, beavatkoztak a
Minisztérium ügyeibe. Két koboldlázadást is a Roxfortnak köszönhetõen sikerült befejezni. Az igazgató
közvetítõ volt a két másik pillér közt. Az iskola tehát a folytonosság fenntartója.
Ez elõtt még sosem került rá sor, hogy a Minisztérium Roxfortot is az ellenõrzése alá akarta vonni, mindig
adóztak annyi tisztelettel az iskolának, hogy meghagyták a régi rendszerben. Az az Umbridge nõszemély teljesen
példátlan esemény volt a Roxfort történelmében.
- És hogy értetted, hogy két pillér már kibillent?
- Természetesen úgy, hogy a Roxfort már nem képes fenntartani a folytonosságot. Nagyot csorbult az ereje
Dumbledore halálával. És most a Gringotts is a Minisztérium ellen fordul.
Mordon hátradõlt a székben és vadul forgatta mágikus szemét. Majd kis szünet után még hozzátette:
- Tudjátok fiúk, nem vagyok biztos benne, hogy az a fennmaradt egy pillér megéri-e, hogy szembeforduljunk a
Gringotts-szal.

Harry és Ron felvonták a szemöldöküket, de hallgattak. Harry is pontosan erre gondolt. Ismerte a Minisztérium
vezetõségét, s abban biztos volt, hogy egy lyukas üstöt se bízna rájuk, nemhogy egy intézmény vezetését.

106
Harry és Ron még kétszer-kétszer kipróbálták a szélkavarás varázslatát, ami hangosan már elég jól ment nekik,
gondolati szinten azonban csak néha. Mordon véget vetett a tanulásnak erre a napra, és lezavarta Harryéket
vacsorázni, majd a rendrakás után õ is követte õket.
A vacsora volt az az idõszak, amikor összeült a ház lakóinak minden tagja, Mr és Mrs Weasley, Muriel néni,
Harry és két barátja, és a kis Paulina. Bill már hónapokkal korábban kiköltözött innen, Roxmortsban bérelt egy
lakást, hogy közel legyen feleségéhez. A Rend többi tagjának, Mordonnak, Tonksnak, Lupinnak pedig megvolt a
saját lakása, csak néhanapján aludtak a fõhadiszálláson.
A vacsorát Paulina fejezte be a leggyorsabban, mert alig evett valamit, Ron padig hajlamos volt a szemébe
mondani a kislánynak, hogy ha így folytatja, olyan sovány lesz, mint egy csontváz. Paulina jókat nevetett ezen,
és Hermione utasítására elment fogat mosni.

- Mrs Weasley – szólította meg Hermione az asszonyt, mikor a kislány kilépett a konyhából. – Amirõl
beszélgettünk korábban… tudja…
Mrs Weasley egy pillanatig ráncolta a homlokát, majd felcsillant a szeme.
- Igen, igen – bólogatott. – Elhatároztad végre?
Hermione is bólintott de csak úgy, mint aki valami kellemetlen dologba egyezik bele.
- Mirõl beszéltek? – kérdezte Ron, aki megelégelte a tudatlanságot.
- Arról, hogy a kis Paulinának végre szülõkhöz kell kerülnie – válaszolta Mrs Weasley. – Nem maradhat tovább
itt, ez veszélyes neki.
- És kinek akarnád adni Hermione? – tudakolta Harry.
A lány megtámasztotta a fejét az asztalon és abbahagyta az evést.
- Mikor Franciaországban jártunk a szüleimmel, összeismerkedtem egy kedves varázsló házaspárral, akiknek
nem lehetett gyereke. Nagyon rendesek voltak, még a nyári mágiatörténet dolgozatomban is segítettek… Úgy
gondoltam, hogy rájuk bíznám Paulinát. Már megírtam nekik a levelet, és visszaírták, hogy nagyon örülnének
neki.
Harry a fejét hajtogatta, de csak észrevétlenül – nem tetszett neki Hermione ötlete.
- És mikor akarsz indulni, kis drágám? – kérdezte Mrs Weasley, miközben Harry és Ron segítségével lepakolta
az asztalt.
- Minél elõbb, ha lehet. Arra gondoltam, hogy mugli módon utaznánk, mert az biztonságos, meg…
-… meg pokoli hosszú – vágott közbe Harry.
Hermione megvonta a vállát. Muriel néni a torkát köszörülte.
- Van némi befolyásom Varázsközlekedési Állomáson – kezdte a néni. – A korábbi minisztériumi státuszomat
visszaállították, szóval elméletileg ingyen utazhatok az állomáson. Én is, és akit viszek. Szóval, mi lenne, ha
holnap felkerekednénk, és így öten, Hermione, a kicsi, Harry, Ron és én szépen ellátogatnánk Párizsba. Ott már
csak a helyi hop-hálózatot kell használnunk, és pillanatok alatt az ismerõseidnél leszünk.
- Az nagyon jó lenne Muriel – szólt közbe Mr Weasley. – Egy nap alatt fordulnátok, biztonságosan.

A többiek bólogattak, de Hermione, aki éppen szólni készült, észrevette, hogy a kislány a lépcsõrõl hallgatja, mit
beszélnek.
- Paulina…
- El akarsz küldeni? – kérdezte a kislány számonkérõn.
Hermione egy pillanatra nagyon zavarban volt, nem épp így akarta közölni Paulinával a hírt.
- Nézd, ez egy veszélyes hely, és mi nem vigyázhatunk rád mindig…
- Ugyanazt mondod, mint az anyukám – morogta halkan a kislány, de mindenki hallotta a konyhában.
- Tessék?
- Elmondták az árvaházban. Azért hagyott ott, mert õ nem tudott vigyázni rám.
Hermione erre nem tudott mit szólni. Jobb híján felállt és a kislányhoz ment, de Paulina zavartalanul folytatta.
- Azt mondták, azért hagyott el, mert megijedt. Te is megijedtél?
- Én… én… - hebegett Hermione. – Paulina sajnálom, de én se vagyok kész erre.
- Nem is kell, majd belejössz! – mondta hevesen a kislány, és ezzel mosolyt csalt Muriel néni és Mr Weasley
arcára. Hermione azonban egyre kétségbeesettebb volt.
- Nem maradhatsz velem, értsd meg – jelentette ki Hermione.
- De… de nem maradhatnék még egy kicsit?
- Holnap el kell mennünk…
Paulina egy pillanat alatt felfújta magát és kipirult arccal nézett Hermionéra. Számára a lány döntése
egyértelmûen kegyetlen volt.
- Utállak! – csattant fel a kislány is kiment a konyhából.
Hermione szomorúan nézett utána és ledobta magát az egyik székre.
Harry és Ron egymásra néztek, és mindketten ugyanarra gondoltak.

107
- Hermione… - szólította meg Harry a lányt. Hermione kelletlenül felemelte a fejét, szeme fátyolos volt. – Miért
hoztad el az árvaházból, ha most másra akarod bízni?
Hermione hosszú hallgatás után válaszolt, hangja szokatlanul bizonytalan és csendes volt.
- Én… én csak tizennyolc éves vagyok Harry – hajtogatta a fejét, majd arcát a kezébe temette és mélyet
sóhajtott. – Hogyan vigyázhatnék rá?
- Már egy hónapja velünk van – mondta Muriel néni. – Ragaszkodik hozzád.
- Épp ez a baj! – válaszolta a lány. – Én nem nevelhetem, másra kell bízni… és legfõképp nem itt. Ha velünk
van… ha velem van, csak veszélyben lenne.
Felpattant a székrõl és idegesen járkálni kezdett a konyhában.
- Nem kellett volna elhoznom onnan! – mondta hirtelen. – Az árvaházban kellett volna hagynom.
- Pont olyan vagy, mint Dumbledore! – vágott közbe Harry, és ezt nem dicséretnek szánta.
- Hogy érted? – értetlenkedett Hermione. A többiek is a homlokukat ráncolták.
- Õ is folyton hibásnak érezte azokat a döntéseit, amiket az érzelmeire hallgatva hozott meg. Ezért mondtam,
hogy olyan vagy mint õ. Hermione, te a legokosabb lány vagy, akit csak ismerek, de nem kellene mindig az
eszedre hallgatnod.
- De hát rosszul döntöttem… - hajtogatta a fejét Hermione.
- Nem – mondta Harry határozottan. – Döntöttél, és az eredményét még nem láthatod. Nem tudhatod mi lett
volna vele, ha ott hagyod, de ez már nem is lényeges. Új döntést kell hoznod. Csak ez számít.
Hermione abbahagyta az ideges járkálást, és Harryre függesztette barna szemeit.
- Ezt jól megtanultad – jegyezte meg.
Harry elmosolyodott, de a lány még mindig zaklatott volt.
- Muszály elvinnem innét! – nyögte Hermione. – Nem maradhat itt… Beszélek vele!

Azzal kiviharzott a konyhából. Harry és Ron lassan követték az emeletre és a szobáikba mentek. Csöndben
végigdõltek ágyukon, kényelmesen elhelyezkedtek, és a plafont bámulták, de a pihenés csak pár percig volt
zavartalan.
- Harry! – szólalt meg egy csendes hang Harry mögött, a párna alól, mire mindketten összerezzentek. – Harry
Potter!
- Mi ez? Ki beszél? – forgatta a fejét Ron, de Harry már tudta, mi szólongatja.
Azonnal ugrott, és kikapta párnája alól a kis ikertükröt, mely halványan világított. A tükörben Ginny arcát látta.
- Mi ez, Harry? Mintha Ginny hangját… Hûha! – kiáltott fel Ron, mikor meglátta húga arcát a tükörben.
- Sziasztok! – köszönt a lány, de szokásával ellentétben most nyoma sem volt vidámságnak az arcán.
- Honnan van ez a tükör? – kíváncsiskodott Ron.
- Siriustól kaptam, majd késõbb elmesélem… Mondd Ginny, találtál valamit?
A lány komolyan bólintott.
- Igen, megtudtam, kicsoda Rose Montgomery, de… jobb lenne, ha személyesen elmondhatnám. Ez így nem az
igazi. Mikor tudsz jönni?
- Holnap nem, de holnapután biztos – felelte a fiú.
- Az remek lenne – derült fel Ginny arca egy percre -, szombat lesz és lemehetünk Roxmortsba. Ott
találkozhatnánk.
Harry elmosolyodott.
- Rendben. A Három Seprû mögött találkozzunk, de vigyáznunk kell, hogy ne vegyenek észre.
- Jó, akkor szombaton. Vigyázz magadra!
Ginny arca eltûnt a tükörbõl, Harry pedig a levegõbe bokszolt örömében, Ronnal együtt. Végre! Egy újabb nyom
a horcruxok és a háború vége felé.

A péntekre virradó reggelen az indulni készülõ társaságból Harry kelt elsõnek. Mire Hermione és Paulina
lebotorkáltak a lépcsõn, Harry már el is készítette a gyors reggelit, mely pirítósból, tojásból és egy csésze teából
állt.
- Ron hol van? – kérdezte Hermione és nagyot ásított.
- Alszik, mint a bunda – válaszolta Harry, aki már teljesen ébren volt, az ásítós perceken is túl volt már.
Miközben Harry és Hermione még javában tömte magába a reggelit, Paulina gyorsan befejezte és egy szó nélkül
a fürdõszoba felé ment. Harry nézte, ahogy a kislány elvonul, majd Hermionéhoz fordult.
- Hogy viselte, mikor beszéltél vele? – kérdezte suttogva a fiú.
Hermione lenyelte a falatot, de olyan képet vágott, mintha a torkán akadt volna.
- Nagyon rosszul – sóhajtott szomorúan a lány. – Azt mondta… azt mondta, hogy én is elhagyom, mint az anyja.
Este óta egy szót se szól hozzám.
- Ne csodálkozz rajta – mondta tárgyilagosan Harry. – Az árváknak nem könnyû, nekem elhiheted. Foggal-
körömmel ragaszkodnak azokhoz, akiktõl szeretetet kapnak.
Hermione lesütötte a szemét, és unottan folytatta a reggelizést.

108
Az emeletrõl hallatszó ajtócsapkodás jelezte, hogy Ron is felébredt, s valóban, a fiú pár pillanat múlva roppant
morcos képpel megjelent a konyhaajtóban.
- Mu-mu-muszály volt ilyen korán felkelni? – ásította a fiú, és megdörzsölte fáradt szemét.
- Minél korábban vissza kell érnünk Ron – válaszolta Hermione. – Nem maradhatunk ott sokáig.
Ron után nem sokkal Muriel néni is felébredt, szokásos vidám hangulatát Harryékre is kisugározta, akiknek jó
kedvvel ment az öltözködés – kivéve Paulinát, aki továbbra sem szólt semmit.
- Nos, felkészültetek? – kérdezte a néni, mikor a négy fiatal felhúzta cipõjét, kabátját és felsorakoztak a
nappaliban. Harryék bólogattak, Paulina makacsul elfordította a fejét.
- Helyes, akkor Hermione, te menj elsõnek Paulinával együtt.
Hermione elõre lépett és megfogta a kislány kezét. Paulina engedelmeskedett, és egy pillanatra elfeledte minden
bosszúságát, mikor látta, hogy a kandalló felé mennek, aminek lángjai közé Muriel néni most zöld port szór. A
lángok kissé felcsaptak, ahogy smaragdszínûre színezõdtek, s Paulina ijedten felsikkantott. Hermione befogta a
kislány szemét és nyugtató szavakat mondott neki.
- Ne félj, nem fog megégetni. Nyugi…
Végül beálltak a tûzbe, ahol a langyos lángnyelvek csiklandozták a két lányt, Paulina még fel is kuncogott egy
kicsit, de Hermione magához szorította, kimondta úti célját és eltûntek.
Mikor Harry is átjutott a tûzön, utolsónak, körülnézett a Foltozott Üst kocsmahelységén, ami kongott az
ürességtõl. Egyedül Tom, a kocsmáros volt itt, aki felderült arccal már jött is eléjük, de Muriel néni elhárította a
kiszolgálást.
- Köszönjük, de most nem kérünk semmit Tom, sietünk – azzal már el is indult a fogadó hátsó kijárata felé,
nyomában Harryékkel.

A hátsó kis udvar ugyanúgy nézett ki, mint mindig. Csak néhány kuka foglalta el itt a terület nagy részét. Harry
felpillantott a magas falak közt a szabad ég egy kicsiny szeletére, melyen szürke, haragos felhõk úsztak. Harry
már ezen a védett helyen is megborzongott a gondolatra, hogy kint micsoda szél süvíthet.
Muriel néni elõhúzta hosszú, elegáns pálcáját és hármat koppintott a hegyével az egyik tégladarabra. Paulina
kíváncsian figyelte a mûveletet.
A harmadik koppintásra egy kis lyuk jelent meg a téglán, ami hamarosan átjáróvá szélesedett, s feltárult mögötte
az Abszol út kacskaringós utcája.
Hermione az elképedt Paulinához fordult.
- Isten hozott az Abszol úton.
Harry igencsak meglepõdött, mikor kiléptek az utcára a magas falak védelme mögül: ott ugyanis egyáltalán nem
süvített a szél – legalábbis annyira biztos nem, hogy a felhõk szinte röpüljenek az égen.
- Várjatok, megkeresem a köpenyem… - szólt Harry, és kutatni kezdett a Feneketlen Zsákban.
Azonban akármilyen erõsen koncentrált a láthatatlanná tévõ köpenyére, az nem akart megjelenni a kezében.
- Mi az, nincs meg? – kérdezte Ron.
- Nem értem… pedig úgy emlékszem, hogy már a Black-házban bele tettem.
Harry tanácstalanul vakargatta a fejét.
- Remek! – morgott Ron. – A varázspálcádat nem hagytad otthon, csak hogy teljesen védtelenek legyünk?
- Nyugi Ron, nem vagyunk veszélyben – nyugtatta Hermione, bár Harry sejtette, hogy a lány szavai nem fedik
tökéletesen a véleményét.
Hermione kézen fogta a kislányt és Muriel nénivel elõre mentek, hogy megmutassák Paulinának a valaha szebb
napokat látott utcácskát, melynek üzletei zárva voltak – s nem csak Halloween és a közelgõ halottak napja miatt.
Az üzletek falain, ajtóin körözött halálfalók képei voltak láthatók, melyeken a Minisztérium felhívásai is helyet
kaptak. A régi, megszokott körözési plakátok helyére néhány új is került, s volt egy szöveg, melyen a
koboldokkal kapcsolatos óvatosságra intették a mágusokat. Koboldok fotói nem voltak közzé téve, Harry szerint
azért, mert a Minisztérium csak a sötétben tapogatózik.

- Miattuk kell elküldened? – kérdezte Paulina Hermionétól, aki elõször meglepõdött, hogy a kislány újra beszél
hozzá, de gyorsan válaszolt.
- Igen, kicsim – bólogatott szomorúan Hermione. – Veszélyes most itt lenned, mert háború van. De ahova
küldelek, ott biztonságban leszel.
- Engem nem érdekel a biztonság! – kardoskodott a kislány.
- De engem igen – ingatta a fejét Hermione. – Nem akarom, hogy bajod essen.
Ahogy egyre messzebb távolodtak az idõközben bezárult átjárótól, Harry még mindig az eget nézte, és a
száguldó felhõket, amik mintha örvénylettek volna egy pont körül, melyet még takartak a magas házfalak.
- Dementorok… - sziszegte Harry a fogai közt és elõhúzta pálcáját. A mellette haladó Ron ugyanígy tett.
Elhaladtak a régi varázskelléktár bolt mellett, aminek bedeszkázott ablakai alatt szétgurult üstök és össze-
visszadobált ládák hevertek, elhagyták a Kviddics a javából üzletet, Fred és George Varázsvicc boltját, ami a

109
többi üzlettel ellentétben meleg fényt árasztott ablakaiból, és Florean Fortescue Fagylaltszalonját is, ami már
több mint egy éve kihalt volt, s Harryben lassan az is tudatosult, hogy a ködös utcán egy teremtett lélek sincs
rajtuk kívül.
Mikor kiléptek a Fagylaltszalon takarásából, feltárult az égnek az a pontja, ami körül a felhõk õrült keringõjüket
járták. Harry szeme elé a legtermészetellenesebb látvány tárult, amit el tudott képzelni: vagy ötven fekete
dementor raja örvénylett körbe-körbe, szüntelenül, körülöttük pedig a felhõk egy halálos gyûrûbe áramlottak.
Ahol egyesültek, a dementorok raja közt egy tölcsér nyúlt le, valahol egy mugli utcára. Egy tornádó söpört végig
London utcáin, lerombolva üzleteket, házakat – bár Harry ezt csak elképzelni tudta, nem látott belõle semmit. A
csak varázslók számára látható Abszol út házai eltakarták a mugli Londont, csak az eget mutatták, s az ott
lejátszódó barbár támadást.

Harryt iszonyatos düh fogta el ennek láttán, s pálcáját a dementorok rajára szegezte. De mielõtt rájuk ereszthette
volna a patrónus bûbájt, Muriel néni meglátta, mire készül és megragadta a kezét.
- Ne! – figyelmeztette a néni. – Magunkra vonnád a figyelmüket.
- El tudom ûzni õket! – morogta Harry dühösen.
- Õket igen – vágott vissza a néni, majd lerántotta Harry kezét -, de õket már nem!
A másik irányba mutatott, ahol a házak fölött újabb csoport dementor készült támadásra.
- Hány ilyen szörnyeteg van? – kérdezte nyávogva Paulina, s rémülten nézte a fekete lényeket.
- Több, mint kéne… - dünnyögte Ron és lassan elindult tovább az utcán, indulásra ösztönözve a többieket is.
- Mi lesz, ha bántanak minket? – remegett a kislány.
- Mással vannak most elfoglalva – nyugtatgatta Hermione, majd lehajolt és felvette a kislányt, így vitte tovább. –
Érted már, miért kell, hogy elvigyelek innen? Nagyon veszélyes itt maradnod.
Paulina nem szólt egy szót sem a továbbiakban. Az ötfõs társaság végigmasírozott az Abszol úton, figyelve
mindenre – az égre és a földre is körülöttük. Harry gyakran hátranézett, nem követi-e õket valaki, Ron és Muriel
néni pedig a jobbra-balra nyíló sikátorokba kukucskált be.
Körülbelül húsz perces lassú menetelés után az Abszol út kiszélesedett és egy jó ötven méteres, kör alakú térbe
torkollott, ami a kopott, ferde tábla szerint az El tér volt.
A tér ugyanolyan macskakõvel volt leborítva, mint a környezõ utcácskák, körülötte magas épületek emelkedtek,
mindegyik a varázslók valamelyik intézménye volt – lakóházak itt nem voltak. A tér közepén pedig egy érdekes,
madarakat ábrázoló szobor volt, amit a legenda szerint maga Hollóháti Hedvig emelt, de erre semmi bizonyíték
nem volt.
Harry elcsodálkozott rajta, mennyi fontos épület kapott itt helyet. A tõlük balra lévõ épület a homlokzatára vésett
aranyszínû felirat szerint a Transzformációs Kutatóintézet fõépülete volt.
Jobbra a Jósok Brit Szövetkezetének központja emelkedetett a bejárat melletti címer szerint.
Ezen kívül még három intézmény kapott helyet a téren, ezek közt volt az Obskurus kiadó és a Próféta egyesült
székhelye, a Londoni Mágus Könyvtár impozáns épülete és Harryék úti célja: a Varázsközlekedési Állomás.
Az Állomás épülete Harryt egy gyönyörû vasútállomásra emlékeztette. Széles, masszív fala a fél teret elfoglalta,
bejáratát csillogó üvegajtók alkották, melyek hívogatóan álltak tárva-nyitva a kietlen El térre. Magasan a
homlokzaton egy gyönyörû rózsaablak díszítette az építményt.
Harry, Hermione és Paulina csak egy pillanatra állhattak meg csodálkozni, mert Ron és Muriel néni a
bámészkodást kihagyva rögtön tovább indultak. Harry ezen nem lepõdött meg, sejtette, hogy a két aranyvérû
mágus már jó párszor járt ebben az épületben.

Mikor beléptek a kitárt ajtón, egy nagy terembe jutottak, amit oszlopok tartottak. A padló masszív kõlapokkal
volt lefedve, melyek most koszosan, elhanyagoltan fogadták a belépõket – akárcsak a Minisztérium ápolatlan
parkettája. A mennyezetet egy freskó díszítette, ami seprûn lovagló varázslókat és boszorkányokat ábrázolt, akik
egy csapat madárral együtt repültek az égen, a felhõk között. A freskó szereplõi mozogtak, körbe-körbeszálltak a
terjedelmes mennyezeten.
Harry jobb és bal oldalán az ajtó mellett fényesre csiszolt lovagi páncélok strázsáltak, akárcsak a Minisztériumi
Titkárság emeletén, vagy a Roxfort folyosóin.
A bejárattal szemben, a terem túlsó végében kis, fél méter magas, forgóajtókkal ellátott paraván állt, ezen
mehetett át az, aki megvette a jegyet a jobb oldalon húzódó jegypénztáraknál. A fülkékben most csak két álmos
arcú boszorkány támasztotta a fejét, sõt az egyikük el is aludt és hangosan horkolt.
A teremben csak néhány ember ácsorgott egy-egy csomaggal a lábánál, s ha Harry szeme nem csalt, az egyik
magas, kék hajú nõnél egy Feneketlen Zsák volt. Harryékkel együtt az utazásra várók összesen lehettek vagy
tizenöten.
- Várjatok itt, ne menjetek sehová – utasította õket Muriel néni, majd elindult az ébren lévõ jegypénztáros fülkéje
felé.
Pár másodpercbe telt csak, míg váltott vele néhány szót, s úgy tûnt, felmutatta a minisztériumi igazolványát is.
Vidáman tért vissza Harryékhez.

110
- Minden rendben van, már indulhatunk is – mondta és a forgóajtók felé mutatott. – Sikerült megbeszélnem,
hogy elsõk közt a mi zsupszkulcsunkat állítsák be.
Muriel néni elindult a paraván felé, közben Harry loholt utána.
- Muriel néni – szólította meg Harry a nõt. – Valamit nem értek.
- Mit nem értesz, Harry? – vonta fel a szemöldökét a néni.
- Miért kell egy ilyen állomás, ha a zsupszkulcsokat kiviszik a helyszínre? Amikor önhöz indultunk Ronékkal,
Mr Weasleynek a Minisztériumban kellett leadnia rendelést egy zsupszkulcsra, amit aztán kiraktak a Hermelin-
dombra.
Muriel néni udvariasan végig hallgatta Harry kérdését, majd mosolyogva válaszolt.
- Nos valóban Harry, a legtöbbször használt közlekedési mód a helyszínre szállított zsupszkulcs. A hagyományos
zsupszkulcsok majdnem háztól-házig viszik az embert, bár bevett szabály, hogy a valódi céltól párszáz méterre
rakják ki az embert – biztonsági okokból. Az Állomásról csak egy másik állomásra utazhatsz, másik országba –
miközben beszélt, megérkeztek egy forgóajtóhoz, ami gond nélkül átengedte mindannyiukat. A paraván után egy
széles, tíz méter hosszú folyosó várt rájuk.
- Ezek a kulcsok házakhoz nem visznek el – folytatta Muriel néni -, és ugyanakkor rendelhetõ zsupszkulcsokkal
nem utazhatsz másik varázsló kormányzószerv által ellenõrzött területre. Vannak persze kivételes alkalmak, mint
a Kviddics Világkupa, mikor nem lehet minden egyes utazót az állomásokra irányítani, mert túlzsúfoltság lenne.
Ráadásul olyankor célszerû volt rögtön a döntõ helyére küldeni az embereket, hogy ne okozzanak akkora káoszt.

Harry figyelmesen végighallgatta a nénit, de mikor átértek a folyosón, a néni befejezte a beszédet – bár Harry
ebben utólag nem volt biztos, mert onnantól, hogy belépett a gigantikus csarnokba, semmit se hallott, amíg az
elképedése agya minden sejtjét lefoglalta.
A legnagyobb épített térbe érkezett, amit valaha látott. Az üvegkupolás, acélszerkezetes épület nagyobb volt,
mint a Roxfort nagyterme, a Minisztérium átriuma vagy a Gringotts fõterme.
A folyosó egy magas peronra vezetett, ahonnan lépcsõsorokon lehetett lejutni magába a zsupszkulcs-indító
csarnokba. Ez gyakorlatilag sima, az egész terem hosszában végigfutó, itt-ott hatszög alakúvá kiszélesedõ
járdákból állt. Aki megkapta a jegyét és a zsupszkulcs induló számát, azt pici táblák irányították le a megfelelõ
járdához, azon végigmenve pedig a helyes hatszöghöz, ahol meg kellett várni, míg megjelenik a zsupszkulcs.
Minden pontos idõrend szerint mûködött, amirõl az utazók a magasban lebegõ órákról tájékozódhattak.
A peronról még több ajtó nyílott, különbözõ helységekbe. Ahogy Harry barátai nyomában elhaladt mellettük,
vetett egy pillantást mindegyik táblácskájára. Volt köztük seprûtároló, zsupszkulcs ellenõrzõ központ és
transzportáló helység – itt állították be az utazásra a kulcsokat.
- Ez… ez fantasztikus! – hápogta Harry, s mikor Hermionéra pillantott, látta, hogy a lányt is lenyûgözi a
látványt, bár a szemében nem volt teljes mértékû döbbenet – nyilván már látott képet az Állomásról valamelyik
könyvében.
- Hû! – kiáltott fel a kislány, mikor beléptek a csarnokba, és azóta is ezt mondogatta, néha halkan, néha
hangosabban.
- Na, gyertek utánam, tíz perc múlva mûködésbe lép a kulcsunk – sürgette õket Muriel néni, miután az egyik
órára sandított.
Muriel néni már el is indult a 150-170 feliratú táblával jelzett soron. Harry volt a sereghajtó, de mikor a
transzportáló helység mellett lépett el, az ajtó hirtelen kivágódott, s valami oldalba lökte Harryt. Úgy megijedt a
kicsapódó ajtótól, hogy elesett, de ösztönösen elõrántotta a pálcáját.
- Harry! – kiáltotta Ron és visszaszaladt barátjához, de Harry addigra már talpon volt.
- Megmondtam ezerszer, hogy ellenõrizd kétszer is azt az átkozott kulcsot, mielõtt útnak indítod! – kiabálta a
szakállas férfi, aki óvatlanul kicsapta az ajtót. Mögötte lépkedett egy megszeppent arcú fiatalember, aki
valószínûleg gyakornok lehetett és nem rég állt munkába, mert Harry emlékezett az arcára még korai Roxforti
éveibõl.
- A múltkor is Kenyába küldtünk egy vámpírt, aki Izlandra akart menni, és máris a nyakunkon volt a fél
Minisztérium, és hátrányos megkülönböztetéssel vádoltak! – folytatta a férfi, majd észrevette Harryt és a pálcát
tartó kezére sandított. – Az meg mire kell magának?
- Semmire… - dünnyögte Harry és elrakta a pálcát.
- Legközelebb vigyázzon mielõtt kinyitja azt a nyavalyás ajtót! – dörrent rá Ron az Állomás alkalmazottjára. Õ
nem volt olyan elnézõ, mint Harry. – Fellökte a barátomat.
- Mirõl beszél? – vágott vissza a férfi morogva. Látszott rajta, hogy rossz napja van. – Vagy egy méterre van az
ajtó a „fiatalúrtól” – Harrynek egyáltalán nem tetszett a hangsúly, ahogy a férfi beszélt vele. Egy pillanatra kedve
lett volna megint elõkapni a pálcáját, de aztán letett a dologról. Bosszúsan leporolta a nadrágját és Hermione
után indult, aki Paulinával és Muriel nénivel érdeklõdve figyelte az eseményeket, de nem avatkoztak közbe.

Jó száz métert mentek a járdán, mellettük hosszú korlát futott, ez választotta el õket a másik járdától. A
csarnokban még közel tíz ember készült az utazásra. Mikor Harryék megérkeztek a 167-es indító helyhez, szépen

111
körbeálltak a hatszög szeleteiben, egy oldal üresen maradt. Harry megfigyelte, amint tõlük két sorral jobbra egy
kínai pár ebben a percben érint meg egy fényes aranygömböt. Pár pillanattal késõbb pedig szõrén-szálán
eltûntek. Harry remélte, hogy Peking helyett nem Wellingtonban kötöttek ki, ahogy emiatt saját utazásuk miatt is
aggódott kissé.
- Most már csak várnunk kell egy kicsit – magyarázta Muriel néni leginkább Paulinának, akinek fogalma sem
volt, mire várnak így. – Még hét perc és megjelenik a gömbünk…
Harry a várakozás percei alatt még néhány dolgot észrevett a csarnokban, amik eddig elkerülték a figyelmét. Az
egyik érdekes dolog a két legszélsõ járda helyén húzódó öreg vasúti sínek voltak. A sínek egyik végén arany
gömbök várakoztak a levegõben lebegve, hogy a csarnok elején, a síneken guruló kocsikra lebegtetett nehéz
faládák megérkezzenek. Mikor a gömbök hozzáértek a ládákhoz, nyomban eltûntek – ki tudja hová. A
megüresedett kocsik a másik sínen tértek vissza a csarnok elejére.
A másik dolog a magas peron folytatása volt, mely végighaladt a csarnok mindkét oldalán, s falain kandallók
sorakoztak egymás mellett, akárcsak a minisztériumi átriumban. Harrynek ekkor megint sürgõs kérdeznivalója
lett, de Hermione szemfülesebb volt – elõbb észrevette, hát elõbb megkérdezte.
- Muriel néni – kopogtatta meg Hermione a néni vállát. – miért nem jöhettünk ide a kandallón át? Tele van
kandallóval a terem.
Muriel néni megcsóválta a fejét.
- Ezek le vannak zárva – jelentette ki a néni. A múltkor történt valami probléma a transzportáló helységben, ahol
a teljes hop-hálózat központja van. Benne volt a Reggeli Prófétában, nem olvastad?
- Öhm… elkerülhette a figyelmemet – felelte a lány.

Ekkor viszont olyasmi történt, ami senkinek nem kerülhette el a figyelmét, csak azét, aki teljesen süket volt: egy
sziréna hangja hallatszott a csarnokban, s rögtön ezután egy nyugodt, tájékoztató jellegû nõi hang.
- Figyelem! Biztonsági közlemény: varázslókat kérünk a transzportáló terembe. Harmadfokú biztonsági riadó…
Figyelem! Biztonsági…
A hang még kétszer elismételte a szöveget, aztán elcsendesedett.
- Mi történhetett? – nézett körbe Harry, és látta, hogy a peronon három varázsló rohan kivont pálcával a kérdéses
ajtó felé, ami oldalba találta Harryt.
- Hah! Biztos megint elszúrtak valamit – legyintett Ron nemtörõdöm mosollyal az arcán. – Kész bolondokháza
van itt, mióta…
Ron nem tudta befejezni a mondatot, mert a következõ hang, ami betöltötte a csarnokot, mindenkibe belefojtotta
a szót. Sistergõ, sziszegõ hang hallatszott, ahogy a lezárt kandallók újra mûködésbe léptek, s azonnal zöld
lángokat okádtak magukból a kéményük felé.
- Nem arról volt szó, hogy ezek nem mûködnek? – vonta össze a szemöldökét Hermione.
- Ez lehetett a biztonsági probléma – vélte Ron, s Harry úgy fél percig igazat is adott barátjának.
Ekkor azonban a mûködésbe lépett kandallók lángja újra a magasba csapott és száz kandallóból száz állig
felfegyverzett, menetelõ lovagi páncél lépett ki.
- MI A FENE?! – bõdült el Harry, majd ijedtében hátraugrott, mikor megjelent elõtte az arany gömb – a
zsupszkulcs.
- Gyorsan! – sürgette õket Muriel néni. – Fogjátok meg!
- Mi történik? – sipította ijedten Paulina.
- Mit akarnak ezek?
- Mi folyik itt?
A csarnokban mindenki megijedt, vagy értetlenül nézte az eseményeket. Nem fogták fel hirtelen, hogy mit jelent
egy seregnyire való páncélkatona – hiszen ilyen sereget még soha senki nem látott több száz éve.
A menetelõ páncélok döngõ léptekkel masíroztak, zavarbaejtõen mély huppanással leugrottak a peronról, s
megindultak Harryék felé. A bal oldali kandalló sorhoz õk öten álltak a legközelebb, s dermedten nézték, ahogy a
páncélosok most elõhúzzák hosszú kardjukat és a válluk fölé emelve haladnak tovább.
- Úristen! Mit akarnak csinálni? – Hermione sem tudott tovább hideg fejjel gondolkodni, lassan úrrá lett rajta a
félelem, ahogy mindenkin. Voltak, akik megpróbáltak elfutni, de a peronon tovább menetelõ katonák a
kijáratokat zárták el elsõnek. A többi pedig haladt feléjük rendületlenül.

Ennek már a fele sem volt tréfa. Harry az órára nézett, s megállapította, hogy még egy perc, mire indul a
zsupszkulcs. Nem fognak idõben elmenekülni.
- Harry! Mit mûvelsz? – kiáltotta Muriel néni, mikor látta, hogy a fiú elengedi a zsupszkulcsot és elhúzza
pálcáját.
Ron ugyanígy tett.
- Maradjatok! – parancsolta Harry szigorúan. – Ne engedjétek el a kulcsot!
Harry és Ron a páncélosok felé siettek, akik már csak húsz méterre voltak a zsupszkulcs-indító helytõl.

112
- Immobilus! – mondta ki Harry magában a varázsigét, s pálcája vége kékesen felizzott. A páncél, amit
megcélzott, az átok hatására enyhén megingott, majd mintha mi sem történt volna, menetelt tovább.
- Mi…? – nyögte Harry és megismételte a bûbájt, ezúttal hangosan. Az eredmény ugyanaz lett.
Közben Ron is próbálkozott szinte mindennel, ami a tarsolyában volt: gumiláb rontással, lábbilincselõ átokkal,
hátráltató ártással, de semmire sem ment. Végsõ elkeseredettségében, mikor az egyik katona már csak pár
méterre volt tõle, Ron meglendítette a pálcáját és elkiáltotta magát:
- Peponium caput!
A páncél sisakja csodák csodájára halloweeni sütõtök-lámpássá változott. Ron öröme nem tartott soká. A páncél
ugyan megállt egy pillanatra, megzavarodva a furcsa helyzettõl, de aztán újra felemelte a kardját és ment tovább.
- Jaj ne! – kiáltotta Hermione, mikor a páncélosok már rémisztõen közel voltak. Paulina is sikított torka
szakadtából és Muriel néni szemében is ideges félelem tükrözõdött, mint mikor a miniszter fenyegetõzött Harry
letartóztatásával.
- Wingardium Leviosa! – suhintott Harry a pálcájával, s az egyik páncélos kezébõl kiröppent a kard.
Harry kaszált egyet jobbra, majd balra a varázspálcával, s a lebegõ kard ugyanígy tett. Út közben leszelte a
lefegyverezett páncél feltartott karját, amivel a pallosáért akart nyúlni, s még lefejezett két másik lovagi ruhát is.
A legurult sisakokban nem volt semmi, üresen tátongtak. Nyoma sem volt vérnek, vagy csonkolt testrésznek. A
lefejezett páncélok össze-vissza tántorogtak, végül egymásnak mentek és elestek.
Ron is alkalmazta Harry ötletét: repesztõ átokkal sújtotta a tökfejû páncélt, mire a halloweeni lámpás
szétfröccsent. A páncél megingott, majd nekidõlt egy társának és a földre rántotta.
Ez azonban nem segített Harryéken, akik visszahátráltak a zsupszkulcshoz. Tíz páncél lassan körbevette õket, a
többi rendületlenül haladt tovább, a többi rémült utazó felé, akik szintén próbálkoztak mindenféle átokkal, de
azok lepattantak a páncélokról. Harry volt, aki a legnagyobb sikereket elérte a kard elcsenésével, de semmire se
jutott vele.

Már csak három méter…

A páncélok döngve tették meg utolsó lépéseiket.
- Ne! Csináljatok valamit! – sírta Paulina.

Két méter…
A vállhoz tartott kardok a magasba emelkedtek, a páncélok feje fölé.
- Muriel néni! – kiáltotta Hermione és magához szorította Paulinát.

Egy méter…
A páncélok megálltak. Magasba emelt kardjaik nem sújtottak le. Fenyegetõen megmerevedtek, mint egy szobor,
sakkban tartva az embereket.

- Huh… - Ron látványosan sóhajtott egyet, pálcája ernyedten csüngött az oldalánál.

Harry barátjára nézett és intett a fejével. Ron megértette és hátranyújtották kezüket Hermione és Muriel néni
között, ujjukkal megérintették a zsupszkulcsot.
- Mindjárt, mindjárt… - suttogta Muriel néni. – Hét másodperc… hat… öt… négy… három… kettõ… egy.
A zsupszkulcs azonban nem indult sehova. Elmaradt a hirtelen rántás a köldöknél, a száguldó kavargás
félreismerhetetlen érzése. Nem mentek sehová, a páncélok pedig körbezárták õket feltartott kardjaikkal.
- Mi történt?
- Hogy lehet ez?
- Ne!
Kiáltották többen is, akik hasonló helyzetben voltak, mint Harryék. Paulina megállás nélkül sírt, Hermione és
Muriel néni is ijedten pislogott, Ron és Harry idegesen ziháltak.
Harrynek élte leghosszabb öt percét kellett végig várnia, mire bármiféle magyarázatot kaphatott a történtekre.
Várakozása akkor ért véget, mikor a tájékoztató hangszóró újra megszólalt – ám most nem a szokásos nyugodt,
nõi hang szólt belõle, hanem egy magas, vékony férfihang.
- Hölgyeim és uraim, kedves boszorkányok és varázslók! – kezdett bele a hang, s Harry nyomban rájött, hogy ez
nem egyszerû tájékoztatás lesz.

- Kérem, nyugodjanak meg – folytatta a férfi, akinek nagyon ismerõs volt a hangja Harrynek. – Amint látják, a
katonáim nem bántják önöket, soha nem is állt szándékukban. Pár percen belül kikísérjük önöket az Állomás
területérõl, remélem, megértik, hogy a tervezett utazásaikról sajnos le kell, hogy mondjanak egy idõre.
A Varázsközlekedési Állomás ettõl a perctõl a Gringotts Bank tulajdonát képezi, és annak hivatala tartja
ellenõrzés alatt. Mindez a Brit Mágiaügyi Minisztérium igazságtalan és erõszakos politikája miatti megtorlásnak
minõsíthetõ. A mai naptól fogva Nagy Britannia mágikus közlekedése sosem látott csorbát fog szenvedni
mindaddig, amíg a Minisztérium nem vizsgálja felül az elmúlt három évben hozott koboldellenes törvényeit.

113
Amennyiben a Minisztérium nem tárgyal velünk, jelen intézkedés hivatalos hadüzenetnek minõsül, és további
intézkedéseket von maga után.

A csarnokba dühös sugdolózás és felháborodott kiabálás hallatszott; Harryék egyelõre szóhoz se jutottak a
megrökönyödéstõl. Ahogy végignézett barátai arcán, Harry a legkülönbözõbb érzelmeket látta kiülni rájuk.
Hermione kissé lenyugodott annak hallatára, hogy nem fog bántódásuk esni, így most már tudott gondolkodni –
ez látszott is rajta, mert úgy forgatta körbe a fejét a teremben, mint aki máris egy problémán töri az agyát. Ront
elfutotta a pulykaméreg, füle enyhén vörös színt öltött, kezei ökölbe szorultak, de olyan erõsen, hogy félõ volt,
összetöri a pálcáját. Paulina továbbra is szipogott és megszeppent pillantásokat vetett a fenyegetõ, kõvé dermedt
harcosokra. Muriel néni kissé zavartnak tûnt, de ijedtsége elszállt. Már elengedte a használhatatlan aranygömböt,
és most Paulinát fogta kézen, majd halkan megszólalt, amivel sikerült figyelmet nyernie.
- Jól van, akkor most… most menjünk, jó? – pillantott körbe a társaságon. – Azt mondták, elengednek minket…
Ron, azt tedd el, most úgyse tehetsz semmit! – utasította a néni, mikor unokaöccse varázspálcájára tévedt a
szeme. – Harry, te is! Ne mutassunk ellenállást. Gyertek utánam.
Lassan lépett egyet a legközelebbi páncél felé, és mikor az meg se moccant, kissé bátrabban elõrelépett. A páncél
hirtelen cselekedett, amitõl Muriel néni és a kis Paulina is felsikkantott, de félelmük alaptalan volt. A páncél
leeresztette a kardját, s ezzel együtt szép, dinamikus mozdulattal hátra lépett. Pallosa most lábánál nyugodott.

Muriel néni megindult a páncélos harcosok közt a legközelebbi lépcsõ irányába, s amilyen gyorsan csak tudtak, a
kijárat felé igyekeztek. Így tett a többi ember is, csak egy bolond mágus volt, aki még mindig szórta átkait a
katonákra. Azok végül megelégelték a bosszantást, és egyikük fejbe kólintotta a varázslót a pallosa lapjával.
Nem eshetett komolyabb baja, de kábán eldõlt, mint egy zsák.
Mikor Harry felért a lépcsõn a peronra, elnézett a száz katona feje fölött. A csarnokban minden úgy mûködött,
mint a karikacsapás. A lovagi páncélok egy pillanat alatt elfoglalták az Állomást, s Harry néhány színes ruhába
öltözött koboldot pillantott meg, akik a kandallók felé igyekeztek. Nem a Gringottsban látott vénségesen vén
koboldok voltak, hanem fiatalok – bár Harry nem volt képes megállapítani a korukat, mert nem tudta meddig él
egy kobold -, és voltak köztük fiúk, lányok egyaránt. Legtöbbjük vörös vagy zöld zakószerû, nagy gombokkal
ellátott kabátot, barna vagy fekete nadrágot és csúcsos orrú csizmát viselt. Barna, vörös hajuk hosszú fonatokban
lógott vállukra, és mindegyiküknél kis bõrtáska volt.
Volt köztük azonban egy, aki máshogyan öltözött. A transzportáló helység ajtaján lépett ki épp, mikor Harry
levette a szemét a fiatal koboldokról. Harry egy pillanatra megdermedt a felismeréstõl, s keze ökölbe szorult: a
fekete csuklyás kobold volt, aki meggyilkolta Cornelius Caramelt. A kobold rögtön elmosolyodott, mikor
meglátta Harryt, aki félelmét félretéve megindult felé.
- Harry! Gyere már, nem maradhatunk itt! – szólt idegesen Hermione, mikor látta, hogy Harry lemarad.
- Menjetek csak, majd én is jövök – hárította el Harry a további sürgetést.
- Biztos? – kérdezte tétován Ron és a mosolygó koboldra nézett.
- Persze, nem lesz baj…

Harry most végre jobban szemügyre vehette a merénylõt. Valamivel idõsebb volt, mint a jelen lévõ többi kobold,
de barna haja még nem kezdett õszülni. Kis kecskeszakállat viselt, orra és füle hegyes volt, de ettõl eltekintve
embernek nézett ki. Magasságában alighogy lekörözte Paulinát, és valószínû, hogy ezzel el is érte végleges
méretét. Sötétbarna zakó és nadrág volt rajta, ugyanolyan szabású, mint a fiatalokon, efölött fekete útiköpenyt,
lábán pedig ugyancsak fekete, felfelé kunkorodó orrú csizmát. Nagyon elõkelõ koboldnak látszott.
- Nem gondoltam, hogy te is épp itt leszel, Kiválasztott – mondta üdvözlés helyett a kobold.
- Ahogy én sem gondoltam, hogy te itt leszel – felelte Harry.
Egy hosszú pillanatig egymást nézték, s Harry eltûnõdött rajta, vajon a koboldok is tudnak-e legilimentálni.
- Te tudod, ki vagyok, nekem viszont fogalmam sincs róla, hogy te ki vagy – mutatott rá Harry, s a kobold
nyomban válaszolt is.
- A nevem Ampók. A Gringotts segédhivatalnoka vagyok… voltam – javította ki magát egy pillanattal késõbb.
Harrynek ismerõsen csengett a név, de nem tudta, honnan.
Ampók folytatta:
- Most fontosabb feladatom van. A Bank vezetõi megbíztak az új rendszer kidolgozásával, az érdekeink
érvényesítésével, és…
- Gyilkossággal? – vágott közbe dühösen Harry.
A kobold felvonta a szemöldökét, és most nem mosolygott. Csendesen válaszolt:
- Mondtam, hogy ne sajnáld Cornelius Caramelt. Gyilkos volt, aki nem érdemelt jobbat…
Ampók meglepetésére Harry elnevette magát.
- Gyilkos? Csak azt ne mondd, hogy bevettétek, amit Caramelrõl írtak a Hírverõben! Koboldok kenyérbesütése,
vízbefojtása, na neeem… ezt nem hiszem el. Caramel egy gyáva öregember volt, kizárt, hogy ilyennel
próbálkozott volna…

114
A kobold zsebre dugta a kezét és türelmesen megvárta, amíg Harry befejezi a mondandóját.
- Amit a Hírverõben írtak, valóban túlzás volt, de mint a legtöbb pletykának, ennek is volt valóságalapja.
Caramel rengeteg olyan intézkedést hozott, ami koboldéleteket követelt.
Harry már nem nevetett, figyelte Ampók szavait.
- Koboldölõnek nevezted, mikor legutóbb beszéltünk…
- Igen, mi neveztük el így egymás közt. Két éve a Minisztérium megbízásából végeztünk fúrásokat London utcái
alatt – magyarázta Ampók. - A miniszter új építményekkel akarta bõvíteni a mágusok hivatalait, mert a felszínen
már nem volt több biztonságosan ellenõrizhetõ hely.
A szakembereink mondták, hogy az alagút, amit a belváros hosszában akarnak kibányászni, bármikor beomolhat,
mert laza talajba futottunk, de a minisztérium nem hallgatott ránk. Becsapták a bányászainkat, akik a gépeket
kezelték – olyan szerzõdést írattak alá velük, ami kötelezte õket a munka teljes elvégzésére, bármilyen
körülmények közt. A mágusoknak nem fûlött hozzá a foga, hogy a földet túrják.
- A barlang meg beomlott, igaz? – kérdezte Harry, s közben bólogatott.
- Pontosan – sziszegte Ampók. – És a Minisztérium semmiféle módon nem fejezte ki a sajnálatát, sõt, fizetni sem
voltak hajlandók, mert nem végeztük el a munkát. És ez csak az egyik volt az igazságtalanságai közül. Caramel
undorodott a varázslényektõl, az óriásoktól, a sellõktõl, a kentauroktól, de legjobban tõlünk. Az aranyunk kellett
neki. Minket nevezett kapzsinak, zsugorinak, mert felhalmozzuk az aranyat. Csakhogy mi nem más aranyát
vettük el, s ha mégis, akkor jogosan!
- És most mit fogtok tenni? Bosszút álltok minden máguson a halott társaitok miatt?
- Nem – rázta a fejét Ampók. – Megmondtam, Kiválasztott, nekem nem minden varázsló az ellenségem. Ez nem
bosszú! A Minisztérium tett valamit, ami helytelen, mi pedig tisztességes bánásmódot követelünk magunknak a
jövõben. A Minisztérium tette meg az elsõ lépést a háború felé, nem mi. Õk ontották az elsõ vért!

Harry bólogatott, közben tekintete a fiatal koboldokra tévedt, akik most a kandallók elõtt álltak és a fojtogató kék
porból szórtak a zöld tûzbe. A lángok elhalványultak és kékre színezõdtek. Harry összeráncolt homlokkal fordult
vissza Ampókhoz.
- Mire jó ez az egész? – kérdezte Harry a tevékenykedõ koboldokra pillantva.
- Ó, nem mondtam még? – Ampók gonoszul vigyorogva nézett Harry szemébe. – Megbénítjuk a hop-hálózatot.
Többé nem tudjátok használni a kandallóitokat, csak arra, amire egy tisztességes tûzhely való.
Harry felnézett és gondterhelten sóhajtott egyet.
- Ebbõl komoly háború lesz – mondta Harry, és igyekezett nem fenyegetõ hangot megütni. – Scrimgeur nem
fogja annyiban hagyni.
- Tudjuk. De van még néhány trükk a tarsolyunkban.
- Azt látom – jegyezte meg Harry. – Hogyan csináltátok?
Ampók ravaszul kuncogott, és közben elindult a kijárat felé. Harry követte, közben beszélgettek.
- Nos, a te segítségeddel, igazából.
- Mi?
Ampók megint nevetgélt, láthatóan élvezte a pillanatot, mikor beavathat egy varázslót, hogyan is járt túl az
eszükön.
- Tudod, Kiválasztott, mikor kiterveltem ezt a támadást, elõször is kellett keresnem egy alkalmas házat, ahonnan
ide tudunk jönni a kandallón át. Mi koboldok ugyanis nem használhatjuk a varázslók kandallóit. Elvileg nincs is
rá szükségünk, de egyáltalán – a mi tûzhelyeink nincsenek rákötve a hop-hálózatra. Kellett egy mód, hogy a
sereget ide hozzuk. És ehhez találtam a nyáron egy remek elhagyatott házat, amirõl nem sokkal késõbb kiderült,
hogy a tiéd, Kiválasztott…
- Az én házamat használtátok, hogy idehozzátok a sereget? – hüledezett Harry.
- Pontosan – bólogatott Ampók. Megvolt a tûzhely, a hop-hálózatra kötve, nekünk csak ki kellett tágítanunk egy
kis mágiával, hogy mind a száz ferrum beférjen.
Harry hitetlenkedve csóválta a fejét, így hallgatta a kobold szavait.
- Azt hittem a ház elhagyatott, ezért ott hagytam egy páncélt teljes nyugalommal. Késõbb, mikor megtudtam,
hogy hívatlan vendégek érkeztek, el kellett tüntetnem a nyomokat. Éjszaka betörtem a házba és a páncélt a
Minisztériumba vittem, hogy kicseréljem rá a Titkárság elõtt álló ócska díszeket.
- Szóval õket is sakkban tartod?
- Igen, minden fontos intézményeteket. Szépen sorra kerül majd a Minisztérium, a Szent Mungo, az Azkaban.
Mindent mi fogunk irányítani addig, amíg megbízható vezetõséget nem állítotok fel. Nem fogjuk bántani õket –
megölni semmiképp sem. Caramel más volt… személyes indítékaim voltak… ezt… ezt majd máskor, ha ráérünk
beszélgetni, varázsló.
De nézd a jó oldalát ennek, Kiválasztott! – ragyogott fel a kobold arca. – A ferrumok ügyelnek a halálfalókra is.
- Szóval segítetek nekünk? – kérdezett rá Harry arra, ami a legjobban foglalkoztatta. Ez a remény vette rá, hogy
odamenjen Ampókhoz, ahhoz a koboldhoz, akivel alig egy hónapja vívott kilátástalan küzdelmet egy fullasztó
porfelhõben.

115
- Nekünk egy mûködõképes varázsvilág kell, és amit a halálfalók akarnak, az minden, csak nem mûködõképes –
válaszolta egyszerûen a kobold, de Harry ezt várta.
Közben kiértek az elõcsarnokba, ahol Harry észrevette, hogy az ajtónál álló két páncélkatona is mozgékonyabb
lett. Kivont karddal álltak az ajtónál és figyelték a kilépõket. Ron, Hermione, Muriel néni és a kis Paulina már az
El téren várakoztak Harryre.

- És hogyan jöttetek át ezeken a kandallókon? Le voltak zárva…

- Ó, tényleg, majd el felejtettem! – mondta a kobold és benyúlt kabátja zsebébe. – Ehhez is te nyújtottál
segítséget, mikor legutóbb a házadban jártam, Kiválasztott. Megláttam ezt a remek ruhadarabot, és egyszerûen
nem tudtam ellenállni a kísértésnek, úgyhogy… - bûnbánó arccal Harry felé nyújtotta a láthatatlanná tévõ
köpenyt, mely ezüstösen csillogott a reggeli ködös fényben -… kölcsönvettem.
- Te löktél föl, mikor kivágódott a transzportáló helység ajtaja, igaz? Ott voltál, láthatatlanul. Akkor nyitottad
meg a kandallókat.
Ampók bólogatott. Megérkeztek az üvegajtóhoz, ahol a kobold megállt az egyik páncél mellett és megveregette
annak fényes pajzsát.
- Nos, köszönök minden segítséget, Kiválasztott. Apropó segítség! – kapott észbe a kobold. – Elgondolkoztál
azon, amit mondtam? Hogy kölcsönösen hasznára lehetünk egymásnak?
- Nem igazán – hazudta Harry és szúrós szemeket meresztett Ampókra. – Tudod, nehezen tudok elgondolkodni
bármin is, ha a padlóba verik a fejemet.
Ampók megint nevetett.
- Sajnálom, hogy olyan durva voltam, varázsló. De te voltál olyan izgága! De ha kell, hát elmondom mégegyszer
– arca hirtelen nagyon elkomolyodott, nyoma sem volt rajta viccelõdésnek. – Itt egy új rend épül. Ez a kezdete
valószínûleg egy kimerítõ háborúnak, de mi igyekszünk kevés vért kiontani. Mondom Kiválasztott, nem
megtorlást akarunk, hanem egy olyan Minisztérium alapjait lefektetni, ami nem azt nézi örökösen, hol tud ártani
és keresztbetenni. Gondolom te is megtapasztaltad már a vezetõitek árnyoldalát…
Harry nem bólogatott, de figyelmesen hallgatta Ampókot.
- Hogy mihez kezdtek a Haláltalannal, az a ti dolgotok, pontosabban a te dolgod. Mindenkinek meg lesz a
feladata ebben a háborúban, és ezek közt te csak az egyik kulcsszereplõ vagy.
Mivel jelenleg mindketten szövetséges nélkül vagyunk, azt ajánlom, fontold meg, milyen világnak örülnél
jobban: annak, amit én ajánlok, vagy annak, amit a Haláltalan.
Harry mélyen Ampók szemébe nézett, és érezte, hogy a kobold igazat mond. Lassan bólintott.
- Megfontolom – mondta a koboldnak, azzal kilépett az ajtón. Barátai a hidegben dideregve, aggódó szemekkel
nézték.
- Ja, és Kiválasztott! – szólt utána Ampók. – Sok sikert a továbbiakban!

116
16. fejezet
A kísérleti alany
Újabb hadüzenet

Nagy Britannia varázsló polgárai ma egy különös, sosem látott problémára ébredhettek, mely az elsõ
pillanattól fogva rengeteg találgatásra adott alkalmat. Rufus Scrimgeur mágiaügyi miniszter ma
hajnalban adott tájékoztatót, hogy a hop-hálózatban bekövetkezett súlyos mûködési zavar nem véletlen
baleset vagy emberi mulasztás mûve. A miniszter úr egy barbár és jogtalan támadásról adott hírt,
melyet tegnap délelõtt folyamán intéztek a Varázsközlekedési Állomás ellen.
„Sajnálattal kell közölnöm, hogy a szeptemberi incidenst, Cornelius Caramel volt miniszter
meggyilkolását, és a Minisztérium több hivatalnoka ellen elkövetett bántalmazást további szükségtelen
agresszió követte a kobold népesség részérõl.
Kobold szakadárok tegnap délelõtt behatoltak a Varázsközlekedési Állomás épületébe, és egy eddig
ismeretlen, valószínûleg teljes titokban felépített hadsereggel az irányításuk alá hajtották az épületet.
A támadás során több ember is súlyos sérüléseket szenvedett, köztük két gyermek is. (További
információk a titokzatos hadseregrõl a 4. oldalon)
- A hop-hálózat helyrehozhatatlan károkat szenvedett, a kandallók a továbbiakban nem használhatók
utazásra, beszélgetések lebonyolítására - tájékoztatta az olvasókat a felháborodott Scrimgeur. Az
Állomással egy idõben, illetve a tegnapi nap folyamán további támadások érték a Szent Mungo
Ispotályt, a Transzformációs Kutatóintézetet és a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzõ Szakiskolát.
- A Wizengamot fõmágusa és a bíróság negyvenkilenc tagja egyöntetûen megszavazta a különleges
intézkedések szükségességét – biztosítja az olvasókat a miniszter. - Ezúton tájékoztatjuk a lakosságot,
hogy a Mágiaügyi Minisztérium jogerõs határozata alapján jelen naptól fogva hivatalosan is hadban
állunk a Gringotts Varázslóbank vezetésével és az alkalmazásukban álló felforgató személyek
csoportjával.
Kérjük a boszorkányokat és varázslókat, hogy a továbbiakban ne érintkezzenek koboldokkal vagy
koboldszármazású varázslókkal. Amennyiben bizonyosságot nyer, hogy kapcsolatot tartanak fenn
felforgató személyekkel, azokat azonnal letartóztatjuk, és összeesküvés vádjával perbe fogjuk.
- Kérünk minden mágust, hogy saját és mindannyiunk érdekében tartsa be az elõírásokat, hogy minél
elõbb véget vethessünk az újabb háborúnak.”
A Varázsközlekedési Állomás elleni incidens részletes beszámolója: 2. oldal.

- Én ezt nem értem – hajtogatta a fejét Ron, miután hangosan felolvasta a Reggeli Prófétát. A Prewett-ház lakói a
konyhában gyûltek össze, ahol az asztalon várta õket az ízletes reggeli, de az újság érkezése után már senkinek
nem volt kedve enni.
- Nem vagy egyedül – dörmögte Mr Weasley, és végigsimított kopaszodó fején.
- Mit nem értetek? – csattant fel Harry, aki némán hallgatta végig az újságban írtakat, s közben kapkodva
öltözködött az elõszobában. Erre a reggelre beszélték meg a roxmortsi találkozót Ginnyvel. – Az újságban csupa
szemét van, már megszokhattátok volna! Méghogy gyerekek is súlyosan megsérültek! Muriel néni is látta, hogy
senkit se bántottak azok a páncélok…
- Ez igaz – jegyezte meg csendesen a néni. – Csak egy embert ütöttek le, de neki se lett baja.
- Harry drágám, mért véded annyira õket? – kérdezte Mrs Weasley, aki most odasietett hozzá, hogy elkapja a fél
lábon ugráló, csizmáját húzogató Harryt, mert egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, miközben beszélt.
Harry megvonta a vállát.
- Mert jobban bízom Ampókban, mint Scrimgeurban – jelentette ki, s végre sikerült felhúznia csizmáját.
- Azt mondják, a Roxfortot is megtámadták – szólt közbe Hermione, aki épp a kis Paulinát próbálta rávenni,
hogy egyen egy keveset.
A kislány sokkal jobb színben volt most, hogy megnyugodott az elõzõ nap eseményei után, és visszanyerte
vidám közérzetét. Ez azonban nem az újbóli biztonság miatt volt, hanem furcsa mód épp az ellenkezõje miatt:
örült, hogy Hermione nem tudta elvinni messzi ismerõseihez.
- Majd utána nézek. Most mennem kell – zárta le a témát Harry, vállára kanyarította fekete úti köpenyét, fejére
húzta csuklyáját és kilépett a zuhogó esõbe.

117
Harry nem tétovázott, rögtön megindult a járdán lefelé a dombról, mely hamarosan sáros ösvénybe váltott.
Az égen szürke felhõk úsztak, s szakadatlanul öntötték magukból az esõt. A távolban villám cikázott át az égen, s
a horizonton örvénylõ fellegek utaltak rá, hogy a dementorok újabb rombolást végeznek a mugli városokban.
Elõzõ este folyamán Hermione és Muriel néni rövid látogatást tettek Land’s End legközelebb esõ kocsmájába,
hogy kihallgassák a muglik közt terjengõ híreket. Az italozó tévéjén sugárzott híradó végül felvilágosította õket
arról, mi is zajlik a „másik” világban.
A muglik tanácstalanul és rémülten szemlélték az idõjárásban bekövetkezõ természetellenes változásokat, s több
helyen önkéntesek és a katonaság is segédkezni kényszerült a katasztrófák okozta károk helyreállításában. Az
esõ miatt a folyók megáradtak és kiléptek medrükbõl, több falvat és alacsonyan fekvõ kisvárost elöntöttek. A
tornádók a nagyobb, több mágusnak otthont adó városokat pusztították, igaz, súlyos károkat nem okoztak.
Néhány kémény leomlott, egy-két öregebb ház fala bedõlt, s a cserepet lefújta a tetõkrõl. Autók és az utcai
lámpák látták leginkább kárát a rombolásnak, de súlyos katasztrófa nem következett be.

A mugli meteorológusok leginkább a forgószelek teljesen szokatlan viselkedésétõl voltak megdöbbenve, abba
már belenyugodtak, hogy a természet megbolondult, s tornádókkal sújtja a szigetországot.
A tornádók úgy viselkedtek, mintha alaposan megválogatnák a helyet, ahol lecsapnak. Jelentéktelen utcákat,
üzleti negyedeket, s a gazdagok környékét érintetlenül hagyták, leginkább az átlagemberek átlagos otthonait
támadták teljes lendülettel, azonban itt is csak néhány házat – Harryéket ez nem lepte meg, mert tudták, hogy a
legtöbb mágus közönséges átlagemberek közt él, s átlagembernek mutatkozik maga is. A híradó arról is
beszámolt, hogy néhány ilyen pusztítás alkalmával a tornádók pár másodperc alatt eloszlanak, s kisüt a nap, és
mindezt a lerombolt házakban keletkezõ vakító fényvillanás elõz meg. A muglik észre se vették, hogy a szemük
elõtt zajlik egy háború, varázslók és dementorok közt.
A tornádók azonban nem csak épületeket pusztítottak. Voltak olyan megnyilvánulásaik, mikor egyik pillanatról a
másikra jelentek meg, s mindig embertömegek fölött – bevásárló központok, szórakozó negyedek, szállodák
elõtt, s lecsaptak a rémült muglikra. Az épületeket gyakorlatilag sértetlenül hagyták, csak az embereket kapták
fel, s emelték a magasba a halálos tölcsérek. Ez nyugtalanította a leginkább a mugli hatóságokat. A felkapott
embereket ugyanis kivétel nélkül mindet megtalálták, méghozzá élve, tökéletes fizikai állapotban. A gond csak
az volt, hogy ezek a szerencsétlenek a továbbiakban nem reagáltak semmire, ami körülöttük történt, még
beszélni sem tudtak, csak meredtek maguk elé a semmibe.
Harry és társai erre is találtak magyarázatot, amire a muglik sosem gondoltak volna – a dementorok idõnként
megéheznek, s ekkor oda mennek enni, ahol a legtöbb, könnyen elfogható táplálék van: mugli lelkek.
Harry csúszkálva haladt a lejtõn, de végül komolyabb esés nélkül érkezett meg a domb aljára. Elõtte feküdt a
vonal, mely távol tartotta a halálfalókat a fõhadiszállástól, bár a híradóban hallottak alapján Harry úgy gondolta,
hogy a vonal aligha fog védelmet nyújtani egy forgószél ellen.

Ezen gondolkozott, mikor átlépte a határvonalat, s a homlokába hasított az ismerõs fájdalom, mely most
erõsebben érkezett, mint eddig bármikor, ha átlépte a mágikus határt. Felkiáltott fájdalmában, s térdre esett,
látása elhomályosult, füle zúgni kezdett.

- Mit mûvelsz Potter? – sziszegte egy fagyos hang a fülébe.

Harry megint felkiáltott, de most rémületében.
- Hol vagy? Áruld el Voldemort nagyúrnak! – parancsolta a hang Harry fejében.
- Nem! Tûnj innen! – ordította Harry vakon, s a fájdalomtól arccal elõre bukott a nedves fûbe.
- Hiába próbálkozol bármilyen szánalmas trükkel! – dörögte Voldemort hangja. – Már senki nem állíthat meg!
Még a Kiválasztott sem.
- Hagyj békén… – nyögte Harry elakadó lélegzettel.
- Szánalmas kölyök! – gúnyolta tovább Voldemort nagyúr. – Ó, ha tudnád… Gyõzelmet arattam! Végleges
gyõzelmet…
Voldemort felnevetett hangosan, gonoszan, hangja ott csengett Harry fülében, akit körbevett a feketeség és
mozdulni sem tudott tõle, csak jajgatott a homlokát hasogató fájdalomtól. Úgy érezte, mintha kettérepedne a feje,
idõérzéke elveszett valahol, nem tudta hol van, s mikor. Csak a fájdalom maradt és a nevetés.

Mikor kitisztult a látása és a feje, tudatosult benne, hogy a hátán fekszik és az eget nézi. Hideg esõcseppek
hullottak arcára és szájába, ez térítette magához. Sebhelyében elmúlt a fájdalom, csak a szívébe markoló rémület
maradt meg. Remegõ tagokkal ülõ helyzetbe tolta magát, és végignézett sáros ruháján.
Rekedt sóhaj tört fel mellkasából, s tántorogva felállt. Elõhúzta pálcáját, s egyenletes mozdulatokkal
megszabadította magát a kosztól.
Idegesen nézett körbe a dimbes-dombos tájon, ahol teljesen egyedül volt, rajta kívül egy teremtett lélek sem
tartózkodott itt. Tõle nem messze egy fán két kövér bagoly gubbasztott, melyek közül az egyik most felröppent

118
az ágról és a ház felé vette az irányt. Harry biztos volt benne, hogy a madár értesíteni fogja Muriel nénit valami
módon. Jobbnak látta gyorsan tovább indulni, mielõtt visszaparancsolják a házba.
Amennyire csak tudta, megszaporázta lépteit, s elindult a dombok közt – nem érzett magában annyi erõt, hogy
dombmászásra vállalkozzék, így inkább a völgyekben kanyargott jobbra-balra, míg két kilométerre távolodott a
Prewett-háztól. Ekkor megállt, magára kanyarította láthatatlanná tévõ köpenyét, s az úti céljára koncentrált.
A következõ pillanatban pedig egy kellemetlen összepréselõdést követõen megérkezett Roxmortsba.
A falu szélére hoppanált, ahogy tervezte, s lassan elindult a fõutca felé a Három Seprû irányába. Köpenye alól
nézegette a csuklyás embereket, akik az esõ ellenére sétálgattak a faluban. Nem voltak sokan, csak diákok és
néhány helyi lakos. Mind gyors léptekkel mentek egyik zárt helyrõl a másikra – ilyen idõben mindenki négy fal
és esõbiztos tetõ alatt szerette tudni magát, lehetõség szerint egy kupa forró vajsör társaságában.
Harry kevés ismerõs arcot látott, griffendéles társai közül csak Dean és Neville került az útjába. A két fiú egy
lánnyal álldogált a Mézesfalás mellett, közvetlenül a falnál, hogy a tetõ széle védje õket valamelyest. Mikor
közelebb ért, látta, hogy Neville a barna hajú copfos lány kezét fogja, akiben Harry Susan Bones-t vélte
felismerni. Önkéntelenül is elmosolyodott, Neville és a hugrabugos lány látványa kiûzött valamit a nyomasztó
félelembõl, melyet Voldemort szavai keltettek Harryben. „Gyõzelmet arattam! Végleges gyõzelmet…”

- Mondta, hogy hagyd békén – szólt Neville a mogorva Dean-nek, aki hátával a falat támasztotta.
- Mi közöd van hozzá, Neville? – mordult rá a fiú.
Neville felhorkantott, ami nevetés és figyelmeztetés furcsa keveréke volt.
- Annyi közöm van hozzá, hogy a barátom – mondta Neville. – És…
- A barátod? – vágott közbe Dean. – Vagy csak te akarsz lenni a következõ, akit kikosaraz?
Neville-nek az arca se rezdült, de a mellette álló Susan Bones felháborodottan hápogott.
- Mit gondolsz te magadról? – gúnyolódott Dean, s a fiú hangját hallva Harry úgy érezte, hogy legszívesebben
beverné egykori szobatársa száját. – Még Harryt is ejtette pár hét alatt, akkor mért hiszed, hogy ránézne egy
olyanra, mint te?
- De undorító egy alak vagy, Dean! – dörrent rá a lány, s belekarolt Neville-be, aki egy apró jelét se mutatta,
hogy megbántotta volna a goromba megjegyzés. – Nem is zavar, hogy a fülem hallatára beszélsz ilyeneket?
Dean most Susan felé fordult.
- Fogd be – vetette oda hanyagul a fiú, majd benézett a kirakaton.
- Te ne beszélj így velem… – motyogta halkan a lány, akit láthatóan vérig sértett a griffendéles fiú. – És csak
hogy tudd, ha nem lennék a barátnõje, Neville biztosan jobban érdekelné Ginny-t, azok után, hogy megtudta
milyen alak vagy…
Dean felnevetett, Neville továbbra sem szólt egy szót sem, csak hallgatta Susan és a fiú vitáját.
- Ugyan már Susan, ne nevettesd ki magad! Mit gondolsz, Harry mért csak egy hónapig tudta maga mellett?
Mert még mindig engem szeret.
Ekkor kinyílott a Mézesfalás ajtaja és kilépett rajta Ginny, akin ugyanolyan fekete úti köpeny volt, mint a
láthatatlanul hallgatózó Harryn.
- Megmondtam, hogy szállj le rólam! – fenyegetõzött a lány, mikor meghallotta, mirõl beszél volt barátja.
- Én meg megmondtam, hogy ne viselkedj úgy, mint egy sértett kis liba.
Harry ettõl úgy feldühödött, hogy elõkapta a pálcáját és a köpeny alatt Dean-re szegezte.
- Szeretek liba lenni… – hagyta rá Ginny és már indult is tovább.
Dean nem hagyta ennyiben. A lány után indulva kilépett az esõre és rákiáltott.
- Állj meg! Hallod? Azt mondtam…
Dean további morgolódás helyett hasra vágódott és elterült a sárban. A járókelõk, Ginny, Susan Bones és Neville
hangosan nevettek a pórul járt fiún. Neville kivont pálcájával integetett a sarat köpõ Dean-nek, aki egy
kellemetlen lábbilincselõ átkot szenvedett el.
- Köszi Neville! – mondta vidáman Ginny és már indult is tovább magában nevetgélve.
- Semmiség – mosolygott Neville, s kapott egy puszit a barátnõjétõl, majd õk is tovább álltak.
Harry követte Ginnyt, s a postánál utolérte.
- Itt vagyok mögötted, ne fordulj meg! – suttogta Harry a lány fülébe, s a lány egy pillanatra összerezzent, de
nem állt meg, ment tovább.
A Három Seprû elé értek, ahol a kocsma és a mellette fekvõ Zonko Csodabazára közti kis sikátor húzódott.
Ginny megállt a csodabazár kirakata elõtt, mintha csak a trágyagránátokat, csillagszórókat, bûzpatronokat
nézegetné, de közben körbenézett az utcán. Mikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli, észrevétlenül
besurrant a sikátorba és a Három Seprû oldalának támasztott nagy faláda mögé lépett. Harry követte, majd mikor
odaért hozzá, Ginny fejére kanyarította a köpenyt, hogy mindketten láthatatlanok legyenek.

- Szia – köszönt Harry, de Ginny beléfojtotta a szót. Kócos hajánál fogva megragadta és forrón megcsókolta.
Mikor Harry már úgy érezte, hogy nem kap levegõt, eltépte magát Ginnytõl és vigyorogva zihált.
- Te is hiányoztál – szólt Harry. – Nem is tudod mennyire…

119
Ginny megint nem hagyta, hogy befejezze a mondatot, és percekig csókolóztak a köpeny rejtekében. Végül
Harry átölelte és csak tartották egymást.
- Jó, hogy megint itt vagy – mondta a lány. – A feje tetejére állt minden. Ma még többen mentek el.
Harry Ginny szemeibe nézett, és látta a benne tükrözõdõ szomorúságot.
- A páncélok miatt, igaz? – kérdezte Harry.
- Tiszta õrület volt az egész – bólogatott a lány. – Úgy értem, azok a páncélok már évszázadok óta ott vannak, és
most egyszer csak ellenünk fordultak…
- Nem azok voltak – rázta meg a fejét Harry. – Kicserélték õket… De Ginny, láttad, mi történt?
- Igen – válaszolta Ginny. – A könyvtárból jöttem visszafelé. Mért kérded?
- Bántottak valakit? Bárkit? – kérdezte Harry. – Mit csináltak pontosan?
Ginny megvonta a vállát és elgondolkozott.
- Öhm… csak mentek, felemelt karddal. Jöttek felénk, és… és… igazából senkit se bántottak, csak mindenki
nagyon megijedt. Flitwick professzor egy perc alatt elintézte mindet, hihetetlen volt! Láttam az egészet.
Megsuhintotta a pálcáját, és a páncélok kardjai kirepültek a kezükbõl, pörögni kezdtek, és mindegyiket
feldarabolták.

Harry bólogatott, értett mindent. Úgy tûnik, Ampók tényleg igazat mondott és csak rá akarnak ijeszteni az
emberekre – legalábbis még.
- Flitwick intézte el õket? – kérdezte Harry, mikor eszébe jutott az újságban írt figyelmeztetés. – És mi lett vele?
Nem bántották a minisztériumiak, ugye?
- Nem, szerencsére – rázta meg a fejét a lány. – De ma, reggeli közben elmondta, hogy el kell mennie egy
idõre… El akarja kerülni a kínos kirúgást.
- McGalagony biztos nem…
- Nem McGalagonyon múlik, te is tudod – mutatott rá Ginny.
- Tudom – ismerte be szomorúan Harry.
Kézen fogta Ginnyt és halkan, a láthatatlanná tévõ köpeny rejtekében kiléptek a sikátorból, majd a fõút felé
vették az irányt.
- Kész bolondokháza van – panaszolta Ginny. – Néha nekem is megfordul a fejemben, hogy lelépjek, mint ti.
Gyakorlatilag alig tanulunk valamit, mindenki olyan nemtörõdöm lett. Már semmi sem érdekel senkit, legfõképp
a tanulás nem.
Harry figyelmesen hallgatta Ginny szavait, s közben igyekezett nem elbotolni a köpeny szélében és a
kavicsokban.
- Persze most még többet kellene tanulnom, de könyvundorom lett az R.B.F.-ek után…
- Tényleg… – kapta fel a fejét Harry. – Hogy sikerültek a vizsgák?
Harry arcán egy kis piros folt jelent meg, amit Ginny is észrevett, de elmosolyodott. Szégyellte magát, amiért
teljesen kiment a fejébõl, hogy megkérdezze, milyenek lettek a barátnõje jegyei.
- Képzeld, mind sikerült – jelentette be Ginny – Bûbájtan, átváltoztatástan, mágikus önvédelem,
gyógynövénytan, legendás lények, mugliismeret mind K. Bájitaltan és csillagászat V. Mágiatörténet E.
Harry észrevette, hogy a lány hangjában semmiféle büszkeség nem csengett. Ginny pedig kitalálta a gondolatait.
- Most mért mosolyogsz? – replikázott a lány. – Tudod, hogy nem érdekelnek a jegyek. Saját terveim vannak… -
fejezte be titokzatoskodva, Harry észrevette, hogy a szája sarka mosolyra görbül.
- És mifélék? – kíváncsiskodott. – Szerepel benne a Weasley Varázsvicc Vállalat?
- Kizárt! – jelentette ki Ginny. – Fred és George folyton a nyakamban lógnának, hogy felügyeljék, kivel
randizom.
- Na és kivel fogsz randizni? – kérdezte játékosan Harry.
Ginny elnevette magát. Harrynek ez elég volt, de észrevette, hogy a lány nem válaszolt az elõzõ kérdésére.
- Most komolyan… - fordult Harry a lány felé. – Mik a terveid? Hol akarsz dolgozni?
Ginny átkarolta és így ballagtak tovább.
- A nyáron beszélgettünk Hermionéval egy ötletrõl – kezdte Ginny. – Mindketten remek ötletnek tartottuk, hogy
nyissunk egy lapot.
- Lapot? Úgy érted, újságot?
- Igen – bólogatott Ginny. – A Reggeli Próféta rendesen leszerepelt azzal, hogy Caramel szócsöve volt – most
meg Scrimgeuré… Sokan lemondták a rendelésüket, vagy száz elõfizetõt vesztett a lap. Köztük anyát is, igaz, õ
személyes okokból mondta le.
Szóval a lényeg az, hogy Hermione szerint – és én igazat adok neki -, szükség lenne egy teljesen független
újságra, ami nem lenne a Minisztérium befolyásoló eszköze… helyette esetleg a tiéd – pillantott fel Ginny Harry
arcába.
- Mi? – döbbent meg Harry, majd elnevette magát. – Ginny, eszem ágában sincs újságoknak nyilatkozni. Nem
akarok miniszter lenni, vagy mi…
Ginny megrázta a fejét és sóhajtott egyet.

120
- Nem is azt mondtam, hogy legyél miniszter, dehogy! De az emberek bíznak benned, jobban, mint
Scrimgeurban, és inkább a te szavadat vennék komolyan, semmint az övét.
Harry elgondolkozott egy pillanatra, de nem tartotta jó ötletnek a dolgot.
- Scrimgeur már most le akart tartóztatni, csak mert a Fõnix Rendje nem engedelmeskedik neki. Mit tenne, ha
szónokolni kezdenék az embereknek? Mert arra mérget vehetsz, hogy semmi jót nem mondanék róla…
- Igen, azt gondoltam… - mosolygott Ginny. – De ez még nem probléma, ráérsz gondolkodni rajta. Te úgyis
mindent olyan lassan döntesz el. Nekem is öt évet kellett várnom rád.

Nem kellett sokat menniük, a Három Seprû után pár méterrel már elérték Roxmorts határát és itt az út kétfelé
ágazott. Az egyik a vasútállomásra, a másik a kastélyba vezetett. Harry és Ginny bal felé fordultak és rátértek az
enyhén emelkedõ útra. Átértek a birtok határán a szárnyas vadkanszobrokkal díszített kapun és jó fél óra után
benyitottak a Roxfort kapuján.
Szombat lévén minden diák a szabadidejét töltötte, egyesek a klubhelységekben, mások a kastély folyosóin. A
prefektusok a rendetlenkedõ diákokra ügyeltek, Frics úr a bejárati csarnok padlójáról takarította a sarat és
rádörrent egy-egy mellette elhaladó gyerekre.
Harry és Ginny továbbra is a láthatatlanná tévõ köpeny alatt mászta a lépcsõfokokat, egyre feljebb. Mikor
ellopakodtak a vihogó Hóborc mellett (jókedvét az okozta, hogy az üvegházakból csent trágyával dobálta a
fürdõhelységbõl kilépõ lányokat), Harry fojtott hangon megkérdezte Ginnytõl, hogy hová is mennek pontosan.
- Az igazgatói irodába – suttogta válaszul Ginny. – Az irattárban semmit se találtam róla, a Nyilvántartó
Könyvben sem szerepelt, így hát az irodában néztem utána. És ott végre megtaláltam a nevét. McGalagony és
Dumbledore elmondott mindent… ahogy mindjárt neked is elmondják. Megbeszéltem McGalagonnyal, hogy
várjon az irodájában.
Pár perces lépcsõzés után felértek az igazgatói iroda szintjére, s a kõszörny felé vették az utat. Harry már csukott
szemmel is odatalált volna, annyiszor járt ebben a helységben. A rút kõszobor elé érve Ginny kimondta a jelszót
(„Ütõdött Ulrik!”), és a szörny félreugrott, feltárva a csigalépcsõt. Harry itt levette végre a láthatatlanná tévõ
köpenyt, de elõbb körülnézett, puszta óvatosságból.
Az iroda ajtajához érve bekopogtak és McGalagony hívására beléptek az impozáns dolgozószobába.
- Üdvözlöm Potter! – köszöntötte az igazgatónõ és hellyel kínálta õket.
Harry leült a székre, s megint, ösztönösen Dumbledore-ra pillantott. A volt igazgató ünnepélyes komolysággal
nézte õket, nem mosolygott, csak hunyorgott kék szemével.
- Egy csésze teát, Potter? – kínálta Harryt az igazgatónõ. – Miss Weasley?
Mindketten elhárították a szívességet, de McGalagony folytatta.
- Pitypanglevet? Vajsört? Ha engem kérdez, szüksége lesz valami frissítõre, ha megtudja, mit akarunk mondani.
Harry összenézett Ginnyvel – a lány bólintott.
- Akkor egy pohár pitypanglevet kérnék.
McGalagony öntött a nedûbõl a kikészített serlegekbe, majd egyenes testtartással elhelyezkedett a székében és
megköszörülte a torkát.

- Potter, meg kell, hogy mondjam, rengeteg idõt és fáradtságot fecséreltek Rose Montgomery keresésére azzal,
hogy nem fordultak rögtön hozzánk. Persze honnan tudhatták volna…
- Professzor, mikor megtudtuk, hogy a hölgy boszorkány volt, legelõször a Minisztériumba mentünk, mert a
jelenlegi lakcímére voltunk kíváncsiak. Nem gondoltuk volna, hogy az megtalálható a Roxf…
- Nem is – vágott közbe McGalagony. – Ezt már elõre le kell szögeznem. Nem tudom, hová tûnt Rose
Montgomery.
Harry csalódottan sóhajtott egyet és hátradõlt székében. Újabb zsákutca. McGalagony folytatta.
- De szolgálhatok néhány érdekes információval – McGalagony egymásba fonta karjait és szigorú szemeivel
Harryre meredt. Harry úgy érezte magát, mint kiskorában, mintha a professzor valami csínytevésen kapta volna.
- Mikor Miss Weasley nem talált semmit a Nagy Nyilvántartó Könyvben, engedélyt kért, hogy körülnézhessen
az irodában a régi iratok közt – folytatta McGalagony. – Segítettem a kutatásban, de végül Dippett igazgató úr
volt az, aki felvilágosított minket, mikor egy beszélgetésünket meghallotta.
Az öreg igazgató portréja nagy komolyan bólintott Harry felé.
- Dippett igazgató elmondta, hogy Rose Montgomeryt 1947-ben vette fel a Roxfortba úgy, hogy arról a
Minisztérium semmit se tudott, mégpedig Dumbledore professzor javaslatára.
Most Dumbledore festménye is bólintott, de nem szólt közbe, hagyta, hogy McGalagony folytassa.
- Rose mugli származású boszorkány volt? – kérdezett közbe Harry. – Vagy a Montgomery család tagja?
- Egyik sem – válaszolta McGalagony. – Rose Montgomery a Roxfort valaha volt egyetlen mugli tanulója.
Harry nyitva felejtette a száját meglepetésében. Egy mugli a Roxfortban? Hogy lehetséges ez? Ginny egy szót se
szólt, csendben hallgatta a felvilágosítást, amit már hallott.
- De… de miért vettek fel egy muglit a Roxfortba?
- Ezt inkább mondja el Dumbledore professzor – felelte McGalagony.

121
A volt igazgató portréja most megköszörülte a torkát és Harryre nézett félhold alakú szemüvege mögül.
- Azért hoztam magammal Rose-t, hogy meggyógyítsam egy betegségébõl – válaszolta egyszerûen Dumbledore.
– Mikor Tom Denem megölte Hepzibah Smith-t és eltûnt, egészen véletlenül összefutottam Rose-zal. De
ahelyett, hogy pusztán a szavaimra hagyatkoztok, miért nem nézitek meg az emléket? – ajánlotta fel a professzor.
McGalagony összeráncolta a homlokát, majd bólintott.
- Miért is ne? – mondta, és az egyik szekrényhez lépett, majd kivett belõle egy nagy kõedényt, a Merengõt.
Harry már számtalanszor látta és használta ezt a rendkívül hasznos mágikus holmit, mely az emlékek könnyû
áttekintésére szolgált.
- A professzor úr emlékei megvannak egy üvegfiolában? – kíváncsiskodott Harry.
- Nem, Harry – felelte Dumbledore. – Annál sokkal biztosabb helyen vannak meg. Itt – mutatott saját festett
kobakjára a professzor és derûsen mosolygott.
Harrynek eszébe jutott, mit mondott a professzor a festményekrõl. Az elhunyt minden emlékét magukban
hordozzák.
McGalagony az asztalra helyezte a Merengõt, majd Dumbledore festménye felé fordult, ami jó két méterrel a
feje fölött függött a falon. Harry és Ginny ámulatára az igazgatónõ megsuhintotta maga körül a pálcáját egy kis
félkörben, s a következõ pillanatban felemelkedett annyira, hogy épp el tudta érni a portrét. McGalagony pálcáját
Dumbledore professzor festett halántékához illesztette, s a következõ pillanatban egy vékony emlék-fonalat
húzott ki a festmény vásznából. McGalagony professzor leereszkedett, és az emléket a tálba töltötte, ahol az
kavargó, félig folyékony, félig gáz szerû anyaggá állt össze.

- Parancsoljatok – mutatta az igazgatónõ a tálat, s Harry tudta, mi a dolga.

Gondolkodás nélkül az ezüstös anyagba mártotta egyik ujját, s érezte, ahogy fejjel elõre belebukik a tálba.
Hosszan zuhant a feketeségben, s lassan, talpon érkezett meg egy színes utcácskára. Zsúfolt utca volt, tele
varázslókkal és boszorkányokkal, egyesek portékáikat árulták, mások vásároltak tõlük. Az Abszol útra érkezett.
Alighogy megállapította, hová került, Ginny landolt mellette, kissé ijedt tekintettel. A lány még sosem járt
másnak az emlékeiben.
- Hiszen ez az Abszol út! - kiáltott fel a lány, majd ijedten félreugrott, mikor egy morgolódó boszorkány épp rajta
keresztül sietett végig az Üklopsz Bagolyszalon felé.
- Õk… nem látnak minket? – érdeklõdött Ginny.
- Persze, hogy nem – válaszolta Harry, s elmosolyodott, mikor felidézte magában, hogy elsõ emlék-utazása
alkalmával hogyan próbált megbizonyosodni róla, hogy a mellette ülõk semmit se tapasztalnak a jelenlétébõl.
Még a kezét is meglengette akkor a tízes tárgyaló teremben ülõ Dumbledore szeme elõtt.
A professzor épp szemben velük, az Ollivander pálcabolt elõtt állt és a kirakatban függõ táblákat nézegette.
Azokon pálcák árai és típusai voltak felsorolva. Dumbledore professzor sokkal fiatalabb volt, mint a festményen,
alig egy pár õsz szál került a szakállába ahhoz képest, mikor Tom Denemért indult az árvaházba.
McGalagony professzor is földet ért Ginny mellett, s érdeklõdött, hogy minden rendben van-e. Harry és Ginny
bólogattak, majd megindultak Dumbledore professzor után, aki ekkor lépett be a pálcaüzlet ajtaján.

- Á, Dumbledore! – köszöntötte a fiatal Mr Ollivander a professzort, és kezet ráztak. – Örülök, hogy látom.
- Én is örülök, kedves Augustus – mondta vidáman Dumbledore, s Ollivander hellyel kínálta. Dumbledore
udvariasan elutasította.
- Nos, akkor mi járatban van nálam? – csapta össze két tenyerét a pálcakészítõ.
Dumbledore egy törött, vastag pálcát húzott elõ a zsebébõl és a pultra helyezte.
- Ez lenne a problémám – felelte a professzor és hosszú ujjával a pálcára mutatott.
Ollivander rosszallóan ciccegett és a fejét hajtogatta.
- Képes volt eltörni ezt a remekmûvet? Az egyik legkiválóbb pálca volt, amit valaha készítettem – sajnálkozott
Ollivander. – Fûzfa, tizennégy hüvelykes, fõnixtoll maggal.
- Nem én törtem el, Augustus, elhiheti. Nem szokásom a falhoz csapkodni a pálcámat, ha netán nem sikerül egy
bûbájom – felelte hûvösen Dumbledore.
Ollivander furán pislogott és közelebb hajolt vásárlójához.
- Csak nem õ volt az? – kérdezte, s hangját titokzatosan lehalkította. – Csak nem Grindelwald?
- De igen, sajnos így történt – bólintott Dumbledore. – De most már nem okozhat több gondot, nem igaz?
Ollivander zavartan bólogatott és kézbe vette a törött pálcát. Most már nem ciccegett, csak szemére biggyesztette
monokliját és vizsgálgatta a varázseszközt. Végül hümmögött egy sort és hanyagul hátradobta a pálcát, ami egy
kukában landolt.
- Na de kérem, kedves Augustus! – nevetett fel Dumbledore. – Kissé több tisztelettel bánjon vele. Több, mint
hatvan éven át használtam…
- Jut eszembe! Mit használt azóta, hogy eltört? Mért nem jött már korábban hozzám?

122
- Amint bizonyára tudja, rengeteg dolgom volt most, hogy Grindelwaldot végre eltávolítottuk a Wizengamotból.
Újjá kellett szervezni az egészet… Mit tehettem volna? – vonta meg a vállát Dumbledore. – Az õ pálcáját
használtam.
- Áh! – legyintett lesújtóan Ollivander és az üzlethelység hátsó része felé indult, ahol plafonig érõ polcokon
tárolta a varázspálcákat rejtõ dobozokat. – Azokkal az ócska Gregorovics-féle pálcákkal állítom, egy épkézláb
idézést nem lehet összehozni! Nem is értem, hogyan tett szert ekkora varázserõre az a bitang…
Ollivander elgondolkozva válogatott a dobozok közt, de még egyik mellett se határozta el magát.
- Mi se értjük, Augustus, mi se – dörmögte Dumbledore, zsebre tett kézzel. Majd kissé sürgetõen hozzátette: -
Nem szeretnék faragatlannak látszani, de lehetne egy kicsit gyorsabban? Tudja, még mindig sok a dolgom, az
iskolában is, meg a Minisztériumban.
- A pálcavásárlást nem lehet elkapkodni Dumbledore! – rótta meg a pálcakészítõ. – Tudja, hogy a pálca választja
a varázslót, és…
-… és nem fordítva – fejezte be helyette a professzor. – Tudom, Augustus, tudom. De, ha sikerül fél kettõre
befejeznem a vásárlást, pénz helyett valami sokkal értékesebbel fogok fizetni magának.
Az üzlet ajtajából látni lehetett, ahogy Ollivander szeme felcsillan, s mikor Dumbledore elõhúzott valamit a
zsebébõl, s felmutatta, a pálcakészítõ mindent feledve visszasietett a pulthoz. Harry nem látta, mit vett elõ a
professzor, így Ginnyvel és McGalagonnyal együtt elõrébb ment.
- Ó, te jó ég! Merlin szentséges szakálla, hát még egyet szerzett! Az isten áldja meg magát Dumbledore! –
Ollivander arca valósággal ragyogott, ahogy átvett a professzortól egy kicsi, piros madártollat. Harry azonnal
felismerte, hogy az egy fõnix farktolla.
- Hogy vette rá Fawkes-ot, hogy még egyet adjon? Ó, ezt biztosan nem fogom eladni még jó pár évig! Még egy
olyan tehetséges ifjú varázsló, mint Tom… - lelkendezett Mr Ollivander. – Azt hiszem, jó sokáig kell várnom,
mire még egy olyan tehetség átlépi az üzletem küszöbét.
- Khmm… - köszörülte meg a torkát Dumbledore, s arca furán elsötétült, tekintete komor volt. – Az idõ,
Augustus… - figyelmeztette a pálcakészítõt, aki azonnal észbe kapott, s pultja egyik fiókjába rejtette a becses
kincset.
- Oh, persze! – mondta Ollivander és már sietett is vissza a dobozokhoz. Valósággal kapkodta egymás után a
szóba jöhetõ dobozokat, bár Harrynek fogalma sem volt, mi szerint válogatja õket az mágus.

- Hmmm… Azt hiszem, ez megfelel magának – ráncolta a homlokát Ollivander, mikor kezébe került egy hosszú,
lila doboz, és elindult vissza, Dumbledore felé. – Tizenöt hüvelykes, magyal, fõnix maggal – Ollivander ekkor
kacsintott egyet Dumbledore-ra, s már bontotta is a dobozt, mikor az üzlet hátsó részében néhány pálca
lepotyogott a polcról, s egy vékonyka hang ijedten felkiáltott.
- Hé, te! – kiáltott hátra Ollivander, s Harry látta, amint egy alacsony, szürke talárba burkolt illetõ felkap egy
dobozt, s az üzlet hátsó kijárata felé fut.
- Megállj, te kis tolvaj! – fenyegetõzött Ollivander, s a Dumbledore-nak szánt pálcával a tolvaj után iramodott.
Dumbledore türelmetlenül sóhajtott, s kilépett a bolt ajtaján a napfényben fürdõ utcára. Harryék mentek utána.
Az utcán állva Dumbledore megsuhintotta hosszú, barna köpenyét, s dehoppanált. Harryék szeme elõl eltûnt az
utca, az emberek sokasága, szürke köd borított el mindent, ami egy pillanattal késõbb újra kitisztult. Dumbledore
az Üklopsz Bagolyszalon hátsó fala mellett lapult, s mosolyogva nézte, ahogy Ollivander az alacsony tolvajt
üldözi – hasztalan. A szürke taláros illetõ sokkal fürgébb volt, mint õ, de nem tudhatta, hogy egyenest
Dumbledore felé rohan.
Mikor a tolvaj be akart kanyarodni a sarkon, az utolsó pillanatban Dumbledore kilépett elé, s a menekülõ
egyenest nekiszaladt. Hátraesett és fájdalmasan feljajdult, de a professzor még csak meg se ingott. Harry és két
kísérõje látta, ahogy a tolvaj, aki csak egy gyerek lehetett, Dumbledore-ra szegezi a lopott pálcát. A professzor
elmosolyodott, mintha egy csínytevõ diákot látna éppen. Ekkor Ollivander is megérkezett, s lefegyverezte a
tolvajt.
- Most megvagy! – mondta, s elkapta a felrepülõ pálcát.
A gyerek csuklyája hátracsúszott, s felfedte arcát. Harry és Ginny eltátotta a száját. A csuklya alatt rejtõzõ arc
rémítõen hasonlított Voldemortéra. Habár az illetõ egy tizenkét év körüli lány volt, s barna haja ziláltan keretezte
arcát, voltak aggasztó jelek. Az arca hófehér volt, akár a vakolat a bagolyszalon falán, s szemei bevérzettek.
Szemöldöke rég kihullott, s alatta, a szem körül a bõre elsötétült, rémítõ, szellemszerû vonásokat kölcsönözve
neki. Szája és orra emberi volt, nem torzult kígyószerûre, mint Voldemort jelenlegi kinézete, de a hasonlóság
félreérthetetlen volt.
- Merlinre! – suttogta Ollivander – Miféle rémség ez?
- Õ nem egy rémség, Augustus – vonta össze a szemöldökét Dumbledore -, csak egy kislány.
Ollivander még jobban fintorgott, s pálcáját sem eresztette le. Dumbledore megelégelte a dolgot, s kikapta a
pálcakészítõ kezébõl a fenyegetõ varázseszközt.

123
A kislány – csakis Rose lehetett, ebben Harry biztos volt -, most rémülten hátrafelé araszolt négykézláb, de vörös
szemeit a két varázslón tartotta. Nem szólt egy szót se, de torkából fenyegetõ sziszegés tört elõ, akár egy sarokba
szorított kígyónak.
- Szentséges szalamandra! – hüledezett Ollivander. – Dumbledore, ez a lány párszaszájú!
Dumbledore hunyorgott, így figyelte a lányt, de a pálcát nem emelte rá. Semmi félnivalója nem volt tõle.
- Gondolja? – kérdezett vissza szórakozottan, s leguggolt a kislány mellé.
A lány a falig hátrált rémületében, s még mindig a pálcát leste.
- Mi a neved? – kérdezte kedvesen Dumbledore.
- Rose – suttogta egy hang halkan, hosszas szünet után. – Rose Montgomery.
Dumbledore hosszan elidõzött a véreres szemeken, az elsötétedett karikákon körülötte, a kiszáradt, fehér
ajkakon. Majd a válla fölött Ollivanderre nézett.
- Bízza csak rám, Augustus – szólt Dumbledore. – Majd én vigyázok rá. Menjen vissza az üzletébe.
Ollivander hümmögött, de nem tágított.
- És a pálcája? Mi lesz a pálcájával?
- Egyelõre ez is megteszi – mutatta fel a kezében tartott darabot. – Ha nem válik be, majd máskor visszajövök
kicserélni.
- Akkor minden rendben… - dörmögte Ollivander. – Minden jót.
Azzal elment, s Dumbledore magára maradt Rose-zal. A professzor kinyújtotta kezét a kislány felé, aki talán
megbízott benne, mikor a barátságos, kék szemekbe nézett, s megfogta a kezét. Dumbledore talpra húzta a
kislányt és egyetlen pálcaintéssel leporolta a ruháját. Rose összerezzent ijedtében.
- Nem kell félned, nem bántalak – nyugtatta Dumbledore, s eltette újdonsült pálcáját, melyen most Harry
észrevette, hogy azonos azzal a darabbal, amit Ron nyújtott át neki legutóbbi minisztériumi kalandjuk
alkalmával, s mely most, ebben a percben is bal nadrágzsebében lapult.
- Kérlek, válaszolj egy kérdésemre – hajolt közel Dumbledore a lányhoz. – Ki tette ezt veled?
Rose megrázta a fejét, s lesütötte a szemeit.
- Nem emlékszem – vallotta be. – Nem tudom, hol voltam. Néhány napja itt tértem magamhoz… kenyeret
loptam… nem tudom, hol voltam ez elõtt.
- Akkor honnan tudod a neved? – vonta fel a szemöldökét a professzor.
- A… az árvaházban adták – mondta Rose. – Egy árvaházban éltem eddig, de… nem tudom mi történt… az már
régen volt.
Dumbledore most még jobban ráncolta a homlokát, s megvakarta a fejét.
- Mi volt az árvaház neve?
- Szent Ferenc… - felelte a lány, s most már látszott rajta, mennyire türelmetlenül várja, hogy kiderüljön, mi lesz
a sorsa. Dumbledore észrevette ezt, s ismét kinyújtotta felé a kezét. Még a professzort is meglepte az a bizalom,
amit Rose mutatott, mert a lány megint megfogta a kezét, s rábízta magát.
- Szereted a kastélyokat, Rose? – kérdezte mosolyogva a professzor.
- Még csak képen láttam – motyogta a kislány.
- Akkor én mutatok neked egy olyan kastélyt, amitõl biztosan elámulsz majd! Persze, csak ha van kedved itt
hagyni ezt az unalmas sikátort.
Rose bólintott, s Dumbledore ismét megsuhintotta a köpenyét. Dehoppanált, és a kép eltûnt. Visszatért a szürke
köd, de most nem tisztult ki – az emlék eddig tartott.
- Jól van – szólalt meg McGalagony Ginny mellett. – Rugaszkodjatok el a földtõl, és engedjétek el magatokat.
Harry így is tett, s már repült is felfelé a feketeségben, vissza az irodába. Egymás után érkeztek meg, s landoltak
az igazgatói szoba hideg kövezetén.

- Nos? – érdeklõdött mosolyogva az öreg Dumbledore festménye keretei közül.

- Mitõl lett ilyen az arca? – kérdezte Harry. – Olyan volt, mint Voldemort. Egyetlen horcruxtól lett ilyen?
McGalagony újra elfoglalta helyét az íróasztalnál, s Harry és Ginny is visszaültek a székekbe.
- Nem – válaszolta lassan Dumbledore. – Voldemort sok kísérletet végzett szegény lányon. Gyanítom, hogy rajta
kísérletezte ki azokat a módszereit, amikkel ilyen erõs varázslóvá vált.
Megpróbáltam meggyógyítani Rosie-t miután magamhoz vettem. Elintéztem a papírmunkát az árvaházban, és a
Roxfortba mentem vele. Ekkor még azt hittem, hogy boszorkány, vagy kvibli, mert mindent látott, amit egy
mágus. De hamar rájöttem, hogy nem tud varázsolni, semmilyen módon, viszont remekül érzékeli a mágiát.
Tanítottam a Roxfortban, mert szerettem volna, ha velünk marad. Sõt, néhány órára is járt. Bájitaltanra,
növénytanra, legendás lények gondozására, csillagászatra, mágia történetre. A társai azt hitték, csak egy
tehetségtelen boszorkány, aki nem ért eléggé a mágiához, s ezért felmentést kapott a bûbájtan és az
átváltoztatástan alól… de valójában csak mugli volt. Tudtommal a szülei is egyszerû muglik voltak, de korán
meghaltak egy szörnyû tûzvészben.
Harry megemésztette magában a hallottakat, s egy újabb kérdés ötlött az agyába.
- Nem emlékezett rá, hogy mi történt vele? Úgy értem, késõbb sem sikerült visszahozni az emlékeit?

124
Dumbledore mélyet sóhajtott, mielõtt válaszolt.
- Mikor tizenhét éves lett, megkért engem, hogy hozzam vissza az emlékeit. Tudta õ is, hogy arra csak egy mód
van: a Cruciatus átok. …De én nem tudtam megtenni – Dumbledore megrázta a fejét, ahogy felidézte az
emlékeket. – Õ olyan volt nekem, mintha a lányom lett volna. Még apának is szólított néha, mikor kért
valamit… Ne csodáld hát, hogy nem tudtam megtenni neki, amit kért.
Harry csendben figyelt, nem szólt közbe, mert tudta, hogy a professzor folytatni fogja a beszámolót. Kint elállt
az esõ, s napok óta elõször a felhõk oszladozni kezdtek. Az ablakon erõtlen fény sütött be.

- Sok mindenre azért én magam is rájöttem, mikor varázsitalokkal és fõzetekkel megpróbáltam kitisztítani a
vérét. Arcát és szemeit meggyógyítottam, s egyrészt a lelkét is – a barátok, a család és az otthon jó hatással volt
rá. Sok mindent sikerült rendbe hoznom, amit a horcrux tönkretett.
De voltak más, sokkal makacsabb elváltozások, amiket Voldemort nagyúr kegyetlen kísérletei eredményeztek
nála. Voldemort mindent Rosie-n próbált ki, amiket késõbb aztán önmagán is alkalmazott. Egyrészt a
kígyóméreg egy sajátos bájitallal elegyítve felruházza az embert a csúszó-mászók bizonyos képességeivel.
- Párszaszó…? – kotyogott közbe Ginny.
- Igen – bólintott Dumbledore. – Ezenkívül további hüllõszerû vonások, mint a méreggel teli fogak…
(McGalagony borzadva a szája elé kapta a kezét – ezek szerint ezt neki sem mesélte még a professzor)… a több
mint nagyszerû látás és szaglás – ezeket mind Voldemort is magáénak tudhatja.
Kísérletezett azzal is, hogy az óriások néhány bámulatra méltó képességével ruházza fel magát, nevezetesen,
hogy ellen tudjon állni az átkoknak, pusztán a bõre keménységével. A Rosie-n tapasztalt nyomokból állíthatom,
hogy igen kitartóan próbálkozott, ugyanakkor ez a kísérlete lett a legkevésbé sikeres. Talán mindössze egy-két
jelentéktelen rontás ellen nyert védelmet, mint a gumiláb rontás, nevetõ átok, és hasonlók.
Ne csodálkozz Minerva – szólt a professzor -, mondtam, hogy Tom Denemben immár több a szörnyeteg, mint az
ember… Ki tudja, talán mindig is így volt.
Dumbledore szomorúan ingatta a fejét és csak bámult maga elé, nem nézett Harry, Ginny vagy McGalagony
szemébe.
- Szörnyû volt látni, hogy mit mûvelt azzal a kislánnyal, Minerva – folytatta Dumbledore. – Értem az olyan
gonoszságot, ha egy ember megöl egy másikat. Elítélem, de értem. De ezt… ezt nagyon nehéz megértenem.
Életem másfél évszázada alatt sosem találkoztam még ilyen bestiális gonoszsággal, mint amilyen Tomot
jellemezte talán kezdettõl fogva - Dumbledore ekkor McGalagony szemébe nézett. – Gondolod Minerva,
lehetséges, hogy valaki ilyennek szülessen? Szeretném remélni, hogy nem… szeretném hinni, hogy minden
ember ártatlannak születik, s talán még Voldemortban is van valahol egy cseppnyi jóság, vagy legalább volt
régen, élete elsõ éveiben, de…
McGalagony nem válaszolt, a megválaszolhatatlan kérdés ott lógott a levegõben, árnyékot borítva a szobában
lévõk szívére. A professzor megköszörülte a torkát és visszatért az elmélkedésbõl a jelenbe, s tovább mesélte
Rose történetét.
- Akkor kezdtem tanulmányozni a fekete mágia rejtelmeit. Azelõtt nem ástam bele magam a sötét
tudományokba, puszta elvbõl. De mint késõbb kiderült, mikor Voldemort ellen harcoltam, jó hasznát vettem az
ekkor szerzett tapasztalataimnak. Így, furcsa módon mindketten tanultunk Rosie-tól. Voldemort kísérleti
alanynak használta, számomra viszont új értelmet adott az életemnek.
Tudod, Harry, azelõtt soha nem volt senki, aki olyan közel állt volna a szívemhez. Feleségem, gyermekem sosem
volt – csupán menyasszonyom, akit korán elvesztettem. S Rose után is te voltál az egyetlen, aki iránt olyan
felelõsséget éreztem, mint senki más felé.
Harry kihasználva az elbeszélésben beálló újabb szünetet, feltett egy kérdést, ami régóta foglalkoztatta:
- A professzor úr nem jutott el a horcrux-ig? Úgy értem a serlegig, vagy egy másik lélek darabig?
Dumbledore megrázta a fejét.
- Arra rájöttem, hogy Rosie egy horcrux készítést szenvedett el, addig azonban nem jutottam el, hogy Voldemort
után nyomozzak õ általa. Voldemort jól látta a gyengeségemet: nem akartam megkínozni a lányomat csak azért,
hogy módot találjak az õ legyõzésére. Rose, s késõbb a te boldogságod fontosabb volt számomra, mint
Voldemort pusztulása. És akkor, mikor Rose a Roxfortban volt, Voldemort még ki tudja merre járta a világot.

- Professzor úr… - szólt közbe Harry, s kivette zsebébõl a kis bizsut, ami Rose horcrux-sza volt. – Megtaláltuk
ezt… Ön tette bele Rose dobozába?
Dumbledore némán meredt a nyakláncra, mely ezüstösen csillogott az egyre erõsödõ nappali fényben.
- Professzor…?
Harry még sosem látta ilyennek öreg igazgatóját. Mikor Voldemort kísérleteirõl mesélt, látta a szemében a szinte
megtört szomorúságot. Harry arra gondolt, hogy ha a festmények tényleg csak az elhunyt varázsló érzelmeit és
emlékeit foglalják magukba, nem többet, s nem kevesebbet, akkor Dumbledore kemény arca, határozott, bátor
jelleme, melyet a külvilág felé mutatott, egy álarc volt csupán. Alatta a százötven év alatt felhalmozódó bánat és

125
magány olyan mélyre ásta magát, hogy talán már maga a professzor sem tudta megmondani, melyik énje az
igazi: az esendõ ember, vagy a világ legnagyobb varázslója.
Dumbledore most olyan volt, mintha vívódna magában. Festett arcvonásai megfeszültek, ahogy azon töprengett,
mit válaszoljon a kérdésre.
- Igen… én tettem oda – válaszolta nagy sokára Dumbledore. – Akkor még nem tudtam, hogy mi is az, csak azt
tudtam, hogy mágikus. És, hogy fekete mágiával készült. Rengeteg fájdalom volt abban a nyakláncban. Így hát
magamnál tartottam egy ideig, amíg rájöttem, mi is az. De aztán elvittem az árvaházba és elrejtettem ott.
Megtévesztettem a hatóságokat, rávettem õket, hogy lezárják a nyomozást. Rosie a Roxfort tanulója lett.

Harry a homlokát ráncolta, s McGalagony is értetlenül nézett az öreg professzorra.

- Miért? – kérdezte McGalagony. – Hogyhogy nem törted össze, Albus?
Dumbledore egy pillanatra behunyta a szemét, de válaszolt.
- Minerva, akkor még én sem értettem, hogyan mûködik egy horcrux – magyarázta a professzor portréja. – Attól
féltem, hogy meghal, ha teszek valamit azzal a nyaklánccal. Horace-szal is beszéltem akkor a horcruxokról, de õ
sem tudta megmondani, hogy mi történik az emberrel, ha egy elkészített horcrux elpusztul. Elmondtam neki a
gyanúmat, hogy Tom Denem esetleg készített egy horcruxot, de Horace nem akart beszélni errõl.
Mint tudod Harry, nagyon érzékenyen érintette ez a téma. Már javában dúlt a háború, mikor megbizonyosodtam
róla, hogy Voldemort horcruxot készített, s Horace Slughorn ekkor felmondott és elhagyta a Roxfortot.
Zsákutcába jutottam, nem tudtam meg többet a lélek darabolás módszereirõl. Így hát felhagytam az egésszel.
Legalábbis addig, míg a kezembe nem adtad Tom Denem naplóját. Akkor kezdtem neki újból a keresésnek.
- És Rose? Mi történt Rose-zal? – kérdezte mohón Harry. – Hová tûnt? Hol van most? Élnie kell, ha még ép a
horcrux…
Dumbledore csendre intette, s nyomban válaszolt.
- Rosie meghalt, Harry… Nem sokkal a születésed után. Beteg volt… mugli betegségben szenvedett.
- De hát… - értetlenkedett Harry -, a horcrux sértetlen. Élnie kell!
- Én is tudom – felelte Dumbledore, s hangja nyugtalanul csengett. – Mégse tudom, hol van. Nem keresett meg
engem, pedig mondtam neki, hogy segítek rajta mindig. Talán… talán csalódott bennem a kudarcok miatt, vagy
tudtom nélkül valami baj volt a horcrux-szal.
Dumbledore elnémult, hátradõlt székében és csendben tûrte Harry, Ginny és McGalagony rászegezõdõ tekintetét.
Harry eltûnõdött rajta, vajon mennyi titkot rejt még öreg professzora.

- Még valami, Harry – szólt Dumbledore professzor. – Van valaki, aki segíthet eljutni hozzá, ha él, bár… nem
tudom, hogy rá lehet-e venni valamivel. Talán te képes leszel rá.
- Kirõl beszél, professzor? – kérdezte Harry, Dumbledore azonban valami egészen másról kezdett el beszélni.
- Mikor a levélben fiamnak szólítottalak… a mögött több volt, mint gondolnád.
Miután Rose végzett a Roxfortban, a Czikornyai & Patza könyvesboltban dolgozott csaknem két évig. Utána
hozzáment egy mugli férfihoz, és az óta csak néha látogatott el az iskolába. Miután a háború kitört, egyre
ritkábban láttam õt. Idõsebb koráról csak annyit tudok róla, amit elmesélt a lánya. Ugyanis Rose késõbb két
gyermeknek adott életet. Lily és Petunia Evans-nek…

126
17. fejezet
Árnyék-mágia
- A nagymamád? – hüledezett Ron. – Rose Montgomery komolyan a nagymamád?
- Igen – bólintott mosolyogva Harry. – És Dumbledore fogadta örökbe, mikor találkozott vele.
Harry, barátai és a Fõnix Rendje beavatott tagjai a griffendél klubhelységében gyûltek össze – legalábbis
látszólag. Ahol a nevezetes portrélyuknak kellett volna lennie, ott most egy csillogó tükör foglalta el a bejáratot.
Mikor Harry délután visszatért a Roxfortból, köré sereglettek a fõhadiszállás lakói és aggódva kérdezgették tõle,
hogy miért lett rosszul. Harry jól sejtette, a baglyok tényleg jelentették Muriel néninek, hogy összeesett a domb
aljában. Harry nagy nehezen tudta csak megnyugtatni annyira a sopánkodó Hermionét és Mrs Weasley-t, hogy
késõbbre halassza a beszélgetés ezen részét. Ez egyáltalán nem elégítette ki társai aggódását, s Mr Weasley
baglyokkal azonnal összehívta a Fõnix Rendje néhány tagját.
Lupin, Tonks és Mordon meg is érkeztek, alig egy órával késõbb, s a társaság félrevonult a dolgozószobába, ahol
Harry nyomban megnyitotta a tükröt, aminek rejtekében biztonságosan megtárgyalhatták a történteket.
- Ez azt jelenti, hogy megint zsákutcába jutottunk – mondta letörten Hermione.
Harry kénytelen volt egyet érteni vele. Lupin töprengõ arcot vágott.
- Különös - szólt. – Lily sosem beszélt az anyjáról… Sem Dumbledore. Sosem találkoztam vele, még Jamesék
esküvõjén se.
- Nem ment el a lánya esküvõjére? – döbbent meg Tonks. – De hát…
- Petunia szerint beteg volt – szólt közbe hirtelen Harry. Lupin felvonta a szemöldökét. – A nagynéném elmesélte
nekem, mielõtt eljöttem otthonról…
Azzal beszámolt mindenrõl, amit Petunia néni mondott neki tizenhetedik születésnapja reggelén.
-… és azt is mondta, hogy az édesanyja nem beszélt neki a betegségérõl – biztos anyának se beszélt róla. Lehet,
hogy valami nagyon rossz betegség volt.
- Ezek szerint meghalt? – kérdezte Mr Weasley.
Harry sóhajtott egy mélyet, mielõtt válaszolt.
- Nem tudom. Dumbledore se tudja. De ha a horcrux ép – márpedig az -, akkor még valamilyen formában élnie
kell… Igazság szerint én azt hiszem, hogy pontosan az történt vele, mint Voldemorttal.
- Test nélkül bolyong valahol? – recsegte Mordon.
Harry bólintott.
- Meg akarom találni – közölte Harry barátaival. – Nem most, de egyszer… Nagyon szeretnék találkozni vele
valamikor. Õ többet tudna mondani Voldemortról, mint bárki más. Petunia talán el tudna vezetni hozzá…
A többiek hallgattak, de Hermione pár pillanat után megszólalt:
- De nem csak Voldemort miatt akarsz találkozni vele, igaz?
Harry némán bámult maga elé, s azon tûnõdött, vajon mit mondana, ha egyszer találkozna a félig halott-félig élõ
nagymamájával. Rá kellett jönnie, hogy valószínûleg nem mondana semmit. A halott rokonai, szülei, a múlt, azt
hitte, már lezárult, mikor Godric’s Hollow-ban szembesült a lerombolt házzal. De most Rose Montgomery,
vagyis Rose Evans újra felszínre hozta benne ezeket a régi dolgokat, melyeket már jobb szeretett volna
elfelejteni.
- Õ az utolsó a… - Harry elharapta a mondatot.
- Értem – bólintott Lupin, s mindenki újra elcsendesedett.
A némaságot ismét Lupin törte meg, arca nagyon komoly volt, de minden szigorúság nélkül.
- Harry, kérlek, mondd el, mért estél össze a domb aljában? – kérte a férfi, s Harry azonnal válaszolt.
- Mert átléptem a vonalat… (- Oh, persze! – szólt közbe Mr Weasley, mikor eszébe jutott Harry elõzõ
rosszulléte) A mágikus határvonal kizárja Voldemortot, és hát… a sebhelyem miatt kapcsolatban vagyunk
egymással, ezért…
- Talán finomítanom kellene a vonalon – jegyezte meg Mordon, tõle szokatlan aggódó arccal.
Harryt meglepte, mennyire lényeges kérdésnek tartják egy vacak kis rosszullétét.
- Ne! – szólt Harry. – A vonal így jó, ahogy van. Kibírok ennyi fájdalmat, két éve sokkal rosszabb volt. Más
dolog zavar…
- Micsoda? – kérdezte egyszerre mindenki.
Harry leült a griffendéles kanapéra és keresztbe fonta karjait.
- Voldemort beszélt hozzám – bökte ki végül, s szavai sokkolták a többieket.
- Hogyan?!
- Miért?
- Mit mondott?
Harry megelégelte a döbbent kérdéseket, és felemelte a kezét. Mindenki azonnal elhallgatott. Harry megint
meglepõdött.

127
- Mikor megfájdult a sebhelyem - magyarázta, miután összeszedte gondolatait -, Voldemort hangját hallottam.
Érdekelte, hogy miért lettem rosszul. Biztos õ is mindig érezte, ha átléptem a vonalon… Aztán azt mondta, hogy
hiába próbálkozom az elpusztításával, mert már végleges gyõzelmet aratott. Azt mondta, már senki nem állíthatja
meg.
Ron és Hermione borzongva összenéztek.
- Lárifári – legyintett Mordon. – Ezek a fekete mágusok mind ezt csinálják. Ez csak egy trükk.
- Valószínûleg az – hagyta rá Lupin. – Blöffnek hangzik a dolog.
Harry nem értett egyet velük. Õk nem hallották Voldemort hangját, nem érezhették a megvetõ gúnyt, ami a
szavaiból áradt.
- Szerintem komolyan kellene vennünk – mondta Ron, mintegy kitalálva Harry gondolatait. Hermione szaporán
bólogatott. – Egy blöff miatt nem kockáztatta volna, hogy jelentkezik Harry fejében…
- Így van! – értett egyet Harry barátjával. – Tudja, hogy veszélyes a köztünk lévõ kapcsolat, feleslegesen nem
legilimentált volna.
- Akárhogy is, nem ártana utána járnunk – fogalmazta meg a feladatot Mr Weasley.
- Csak az a probléma – szólalt meg Tonks hosszas hallgatás után -, hogy a halálfalók mostanában nem
hemzsegnek semerre.
- Visszavonultak? – ráncolta a homlokát Hermione.
Tonks bólogatott.
- De hát miért? – csapott a térdére Ron.
- Nem tudom Ron, honnan is tudhatnánk? – sóhajtotta Mr Weasley. – De sietnünk kell a horcruxokkal, hogy
megszoríthassuk Tudodkit. Lupin, Tonks, Mordon és én egyfolytában Hollóháti ruháját keressük. A lehetséges
birtokosai száma már tízre csökkent.
- Az a baj, hogy ezek többsége külföldi varázsló – vette át a szót Mordon -, egyikük Kínában, a másik meg a
Namíb sivatagban él. Az ördög tudja, mit keres ott…
Lupin megköszörülte a torkát, és felállt a kandalló elõtti kényelmes fotelból.
- Azt javaslom, hogy maradjatok a fõhadiszálláson, biztonságban, és ne menjetek semerre – Harry, a nagynénéd
látogatása is várhat még magára.
Harry kénytelen-kelletlen bólintott, s a megbeszélést ezzel lezártnak tekintették. Harry megnyitotta a tükröt és
kiléptek a Prewett ház kékes dolgozószobájába.

Gyorsan múltak a napok a fõhadiszálláson, a november röpült, s közeledett a december. Az idõ csodával határos
módon kellemes volt. A szélviharok alább hagytak, a nap is kisütött néha, a jégverések egyre ritkábban borzolták
a kedélyeket.
Harry azonban társaival ellentétben baljósnak érezte a kellemes idõjárást. Olyan hangulata volt tõle, mintha
érezné, hogy ez egy átmeneti állapot valami szörnyû dolog elõtt. Hermione kivételével mindenki egy kissé
paranoiásnak tartotta Harryt – néha még maga Harry is. Hermione azonban egyet értett vele, bár míg Harry csak
a puszta megérzésére támaszkodva hangoztatta, hogy a szép idõ valami rossz elõjele, addig Hermione ezt meg is
tudta magyarázni, többé-kevésbé. A lány véleménye szerint nem lehet véletlen, hogy a dementorok ennyi idõ
után, miközben annyit romboltak és pusztítottak, egyszerûen visszavonuljanak, ráadásul épp most, hogy
közeledik a fagyos, zord tél, amit ezek a teremtmények még fagyosabbá, még zordabbá tudnának tenni. Szerinte
az Anglia szerte szétszórt dementorokat az aurorok könnyedén elûzhetik, de ha összevonják õket, és egyszerre
zúdítják az emberekre, egy ilyen roham megállíthatatlan.
Ron egyszerûen azon a véleményen volt, hogy Voldemort nem akar fagyoskodva harcolni ellenfeleivel, ezért
vonta vissza erõit.
Az elsõ hó is leesett, s Harryék gyakorlatilag ki se tették a lábukat a fõhadiszállásból. Naponta szerepeltek az
újságban a hírek a koboldlázadás fejleményeirõl – azonban mindenkinek szembe ötlött Voldemort és a halálfalók
rejtélyes eltûnése. Visszavonultak a dementorok, nem támadtak meg újabb varázslókat, boszorkányokat, nem
került égre a Sötét Jegy.
Az egyetlen folyamatosan napirenden lévõ dolog a Gringotts és a Minisztérium közti sárdobálás és
pocskondiázás, melyet néha „megfûszerezett” egy-egy letartóztatás – mindkét fél részérõl. Volt, hogy aurorok
ejtettek fogságba gyanús koboldokat, akik kihallgatás után rögtön az Azkaban celláiba kerültek; koboldok is
ejtettek fogságba mágusokat, de nem aurorokat, inkább a Minisztérium hivatalnokai (Tonks szava járása szerint
„papírtologatói”) szerepeltek az elrabolt személyek listáján.
Mrs Weasley aggodalma emiatt tovább halmozódott az elmúlt hetekben, nemcsak Bill, de Mr Weasley és Percy
is a kobold-varázsló ellentét kellõs közepébe került. Harry gyakran azon kapta magát ezekben a napokban, hogy
a fejét töri, miként segíthetne a családon – a családján, ahogy gondolt rájuk. Megpróbálhatná felvenni a
kapcsolatot Ampókkal, hogy ne bántsák a három Weasley-t. A kobold talán hallgatna rá, ha más nem, hát kérne
érte valamit. Harry pedig bármit megadott volna érte, hogy a vörös hajú családot biztonságban tudhassa.

128
Akkor is ezen járt az esze, mikor egy decemberi estén a szalon padlóján ült törökülésben, s Ront nézte, amint
Mordon utasításait követve gyakorol egy almán. A feladat az volt, hogy az alma felrepüljön a levegõbe, és
ropogósra süljön.
Hermione és Paulina a szalon kopott, kék kanapéján ültek és figyelték a mutatványt – a kislány közben
Hermione gubancos, barna hajfürtjeit fésülgette egy ezüstszínû fésûvel. Ennek az lett az eredménye, hogy
Hermione kezdett egy madárijesztõre hasonlítani égnek álló, torzonborz frizurájával.
Ron a gyümölcsre szegezte varázspálcáját, majd felrántotta – a gyümölcs felemelkedett a földrõl. A varázspálca a
mozdulat végén kis, csigavonalszerû ívet írt le a levegõben, s az alma egy hirtelen villanással lángba borult, és…
PUKK!
A szétröpülõ darabkák beterítették a fiú arcát, aki morogva törölgette képérõl a sült almát. Paulina és Hermione
hangosan kacarászott.
- Nagyon vicces, mondhatom, Tarajos Sül Kisasszony! – mordult Ron a lányra.
Hermione elhallgatott.
- Nem is rossz, Ronald – jegyezte meg Mordon, és sebhelyes szája sarkában mosoly bujkált. – Kicsit heves, de
nem rossz. Látható javulást értél el. Ha így folytatod, akár még auror is válhat belõled.
Ron arca úgy felragyogott, mintha azt mondták volna neki, hogy megnyerte a Trimágus Tusát.
- Csak nehogy elmondd Mollynak, hogy említettem, mert kitolja a szemem – tette hozzá az öreg.
Ron eltüntette arcáról az almalevet, és zsebre dugta pálcáját. Elégedetten leült Mordonnal szembe a dohányzó
asztalhoz. Paulina tovább folytatta Hermione madárijesztõvé változtatását, s ezt olyan eredményesen tette, hogy
bûbájjal se csinálhatta volna jobban. Hermione ezt szó nélkül, mosolyogva tûrte, csak néha szisszent fel, ha a
kislány véletlenül meghúzta a haját.
Harry továbbra is a falat támasztotta, de gondolatai immár visszatértek a jelenbe és az aurorok körül forogtak.
Emlékezett arra, mikor az öreg varázsló – azazhogy hasonmása, az imposztor Barty Kupor elõször ajánlotta neki
az auror-hivatást. Tudta, hogy a fekete mágus vadászok közé a legtehetségesebb, legélesebb elméjû varázslók
kerülhetnek, s tavaly még olyan közelinek tûnt ez az álom! Mostanában azonban, hogy letett roxforti
tanulmányai befejezésérõl, esélye sem volt, hogy bekerüljön az auror képzõbe. S a jelenlegi minisztériumi
vezetés mellett erre már nem is vágyott annyira.
- Miért vonultál nyugdíjba? – érdeklõdött Ron, miután kényelmesen hátradõlt a karosszékben.
Mordon horkantott egyet, ami nála a nevetés és bosszúság sajátos keveréke volt.
- Nézz a képemre és megérted – válaszolta Ronnak.
Ron elvörösödött és lehajtotta a fejét, nem akart tapintatlan lenni. De Mordon nem vette annak, sõt, folytatta:
- Már közeledett a vége felé a háború… talán ha egy évvel Tudodki bukása elõtt történt. Dumbledore
megneszelte, hogy Voldemort végezni akar egyik pribékjével – azzal a korcs Pitonnal.
- Micsoda? – kapta fel a fejét Ron.
Harry és Hermione is Mordonra irányították minden figyelmüket.
- Dumbledore azt mondta, hogy ne engedjem, hogy megöljék Pitont, mert szükségünk lesz rá… - Mordon
rosszallón megcsóválta a fejét. – Szóval oda mentem. Spinner’s End, koszos kis lepukkadt környék. Nem
mondhatom, hogy könnyû dolgom volt…
- Hány halálfalót kaptatok el akkor? – kérdezte Ron, látható csodálattal tekintve Mordon minden szavára, ahogy
az öreg régi munkásságáról mesélt.
- Kettõt, meg három másik meghalt… - mondta homlokráncolva Mordon, ahogy felidézte a megkopott
emlékeket, és az ujjain számolta a neveket. – Ott volt Wildung – az a nyavalyás tette tönkre a bal kezemet.
Kénytelen voltam áttérni a jobbkezes pálcahasználatra… Aztán ott volt Travers, Davidson, és Vurston – õk
meghaltak; meg egy ütõdött szõke kölyök, aki mindenfelé átkokat kiabált, mikor meglátott minket, ész nélkül,
mintha meggárgyult volna – róla késõbb kiderült, hogy az Imperius-átok hatása alatt volt. Na meg ott volt Piton.
Õ nem is ellenkezett, mikor letartóztattuk. Úgy tûnt sokkos állapotban volt… ami nem is csoda, azok után, hogy
látta mi lett Wildunggal, mikor ellenkezett… ma is viseli a nyomát a féreg. Persze gondolhatod, most már kicsit
bánom, hogy az öreg Piton pajtás akkor nem állt ellen.
„Igen, ez beleillik a képbe” – gondolta Harry, s megvetõen horkantott egyet – „Piton ritkán bocsátkozik
tisztességes harcba, inkább meghúzza magát, mint egy koszos kígyó…”
- Volt ott egy nõ is – morogta elgondolkozva az auror. – A nevét nem tudtuk meg, mert halott volt – biztos a
dulakodásban találta el egy átok… De fekete csuklya volt rajta, a halálfalókkal volt, szóval, ha engem kérdeztek,
nem kár érte.
Harry elgondolkozva bólogatott. Mordon tovább morgott ilyesmiket, hogy: „… minden halálfaló ezt
érdemelné…” meg „… méghogy tárgyalást nekik…”
- És ez után kiléptél az aurorok közül? – kérdezte Ron.
- Neeem, dehogy! – felelte Mordon. – Gyáva dolognak éreztem volna, ha kilépek a játékból. De ekkor fordult
meg elõször a fejemben, hogy elegem van az egészbõl, és talán megérdemelném a pihenést… De hát látjátok,
hogy az nem nekem való. Vénségemre se bírok megülni a fenekemen. Így van ez velünk, aurorokkal…

129
Harry félig-meddig csalódottan állt fel a földrõl – semmi fontosat nem tudott meg Pitonról, pedig remélte, hogy
az öreg auror szolgálhat egy-két érdekesebb részlettel. Roppantul érdekelte volna, ha újabb információkat kaphat
róla, s legfõképp: valami bizonyítékot arra, hogy Dumbledore szavai igazak voltak. Õszintén szerette volna, ha
öreg igazgatója megingathatatlan bizalma nem fordul nevetség tárgyává. Egy ilyen becstelen halál után, amiben
Dumbledore-nak része volt, Harry már csak abban reménykedhetett, hogy nem hullik darabokra az öregrõl
alkotott kép, sem az õ, sem a többiek szemében.
December közepére Muriel néni egy új ötlettel állt elõ, hogyan segíthetné jobban a három jó barát tanulását.
Harrynek kicsit déjá vu érzése volt, mikor december tizenharmadikán belépett a szalonba, s ott ismét egy
csillogó mágikus tükör fogadta. Muriel néni sugárzó arccal fogadta õket, szinte mániákus izgatottság tükrözõdött
a szemében.
- Gyertek, gyertek – sürgette õket a néni a tükör elé. – Remek ötletem támadt!
Harry, Ron és Hermione közelebb léptek, és az járt a fejükben, hogy vajon a zseniális Muriel néni egy újabb
varázslatot eszelt ki a tükrökkel, vagy csak a tükörnyitó-bûbájt fogják gyakorolni újra.
- Szép tükör – jegyezte meg Ron az aranykeretes, cirádás mûremekre pillantva. –… De kicsit torz a képe…
- Nem arcod tükre ez, hanem a szívedé – legyintett mosolyogva a néni. – Ronni, gyere, állj a tükör elé – de csak
te!
A vörös hajú fiú engedelmeskedett, néhány percig szemlélte saját képét, majd szemei látványosan elkerekedtek,
ahogy kiült rá a felismerés.
- Harry! Hiszen ez Edevis tükre! – kiáltott fel Ron, két barátja nem kis meglepetésére.
- Micsoda?! Biztos vagy benne?
- Persze itt van a…
- Ti ismeritek Edevis tükrét? – ráncolta a homlokát Muriel néni.
- Igen, már hat évvel ezelõtt láttuk a Roxfortban – nem is egyszer – magyarázta Harry, s a néni arca újra
felderült.
- Ennek igazán örülök – válaszolta az öregasszony. – Még sose volt alkalmam gyermekeknek is megmutatni azt
a csodás darabot, pedig rendkívül érdekes kísérlet lenne megfigyelni, hogyan változnak egy ember vágyai, ahogy
felnõ…
Harryék arcán újra az elképedés jelent meg, de most Hermione volt az, aki a leggyorsabban szavakba foglalta
meglepõdésüket:
- A néni készítette azt a tükröt?
Muriel néni büszkén kihúzta magát, ahogy „tanítványaira” tekintett. Csak úgy ragyogtak barna szemei.
- Szép kis varázslat, nem igaz? – mondta. – Utolsó roxforti évem során készítettem bûbájtanra. Ez egy olyan
külön feladat volt, tudjátok… Aztán, mikor Dumbledore igazgató lett, a kinevezése alkalmából neki
ajándékoztam. Ezek szerint, azóta is a Roxfortban van… bár a temetés után lehet, hogy már máshoz került.
Dumbledore minden vagyonát szétosztotta.
Harry, Ron és Hermione csodálkozással vegyes tisztelettel néztek Muriel nénire.
- Akkor ez nem az igazi Edevis tükre? – érdeklõdött Hermione, s õ is közelebb lépett a tükörhöz. Ron udvariasan
átadta a helyét.
- Neeem, ezt most csak úgy sebtében dobtam össze a régi feljegyzéseim alapján – felelte a néni. – A segítségével
talán jobban elmélyülhettek kicsit az érzelem alapú varázslatokban. Ezeknek ugyanis a legfontosabb feltétele,
hogy ismerd önmagad.
Eközben Hermione egyre csak a tükörképét bámulta, megigézve, s még õ maga is ábrándozva mosolygott. Se
Harry, se Ron nem vette a bátorságot, hogy megkérdezze tõle, mit lát valójában.
- Én régen, még tizenegy évesen azt láttam a tükörben, hogy a halott szüleim és rokonaim itt vannak velem –
mondta Harry, Muriel nénihez fordulva.
– De ez változott késõbb – folytatta. – Olyan képet is mutatott már, amiben megszerzem Voldemort elõl a
Bölcsek Kövét.
A néni komolyan bólintott, majd kezével a tükör felé intett. Hermione felocsúdott álmodozásából, és azonnal
ellépett elõle. Harry a helyére ment és várakozva tekintett képmására.
Pár másodperccel késõbb Harry alakja változott: fekete pulóvere és farmere, melyek patyolat tiszták voltak –
hála Mrs Weasley gondoskodásának – most piszkosra, szakadtra változtak, s Harry arcán egy-két horzsolás jelent
meg, arcvonásai ennek ellenére büszke, diadalmas kifejezést öltöttek. Úgy nézett ki, mint az után, hogy ép bõrrel
feljött a Titkok Kamrájából.
Harry mögött megjelent Ron, Hermione, Ginny és a többi barátja képe, köztük a Rend tagjaival. Sorban jelentek
meg, elõbb Lupin, aztán Tonks, Mordon, Mr és Mrs Weasley, aztán Ron testvérei, és így tovább. Harry már
várta, mikor bukkan fel a mosolygós kék szempár és ezüstös szakáll, de halott igazgatója nem jelent meg a
tükörben.
- Különös… – ráncolta a homlokát.
- Mit látsz, Harry? – kérdezte kíváncsiskodva Muriel néni.

130
- Azt hittem, hogy Voldemortot fogom látni holtan. De csak magamat látom, kissé sebesülten… és titeket – tette
hozzá barátaihoz fordulva. – itt vagyunk mind, életben. A Fõnix Rendje, a szüleitek, mindannyian… kivéve
Dumbledore. És Sirius sincs itt.
Ron és Hermione arca kifejezéstelen volt, nem úgy Muriel nénié, aki most lekapta hosszú, görbe orráról apró
szemüvegét és törölgetni kezdte szürke talárja szélével, s közben fel-alá sétált.
- Azt mondod, azelõtt a szüleidet láttad? – kérdezte Muriel néni.
- Igen.
- Akkor azt hiszem, ez ékes példája annak, hogyan válik valaki szép lassan felnõtté, és hogyan tûnnek el a
gyermeki álmai – mondta az öregasszony. – És ez még sokkal többet is jelent annál, bizony!
- Nem értem…
- Azt mondtad, Tudjukkit vártad, hogy majd látod a holttestét, igaz? – a néni meg se várta, hogy Harry
válaszoljon, rögtön folytatta. – Helyette azt láttad, hogy itt vagytok mind, életben, s a jelekbõl ítélve, a gyõzelem
után.
Harry, azt hiszem, Dumbledore professzor most nagyon büszke lenne rád, ha hallaná ezt.
- Miért? – tárta szét nevetve a karját Harry. Kissé viccesnek tartotta, hogy egy egyszerû, hétköznapi vágyálom
miatt – a puszta túlélés egy háborúban – bármiféle büszkeségre adna okot.
- Az, hogy nem Tudjukkit láttad holtan, azt jelenti, hogy nem egy ember halála az, amire a legjobban vágyik a
szíved.
- De hát én akarom, hogy Voldemortnak vége legyen! – kardoskodott Harry.
- Természetesen – bólintott Muriel néni. – mind így vagyunk ezzel.
De ha a halálát látnád a tükörben, az azt jelentené, hogy Tudjukki halála mindennél fontosabb számodra ezen a
világon. Harry, amit most láttál, az azt mutatja, hogy a barátaid élete fontosabb neked, mint az ellenségeid
pusztulása. Ez nagyon lényeges különbség! Ez azt jelenti, hogy maga az élet fontosabb neked a halálnál!
- És miért nem láttam Dumbledore-t, és Siriust?
Muriel néni mélyet sóhajtott, mielõtt válaszolt.
- Ez azért lehet, mert már sokkal felnõttebb vagy, mint mikor elõször néztél a tükörbe. Most már, gyanítom fel
tudod fogni, mivel jár a halál. Mennyire megmásíthatatlan és végleges – és ezzel együtt kinõttél a
gyermekkorból is. Már nem lehetetlen dolgokra vágysz, nem az elhunyt ismerõseidet akarod visszakapni, hanem
olyasmire áhítozol, amiért tenni is képes vagy. Ez igen dicséretes, Harry.
Harry csendben nézte a varázsos tükör által mutatott boldog jövõképet. Vajon ilyen lesz, ha egyszer túl lesz
mindenen? Vajon pont ilyen boldogan fognak egymás mellett állni a barátaival? Vagy az elhunytakat fogják
siratni? Harrynek egy gyomorszorító érzése támadt: talán nem is marad senki, aki sirathatná az elhunytakat?
Ekkor nyilallt agyába a felismerés, hogy mennyi minden más lett azóta, hogy elõször nézett a tükörbe. Egészen
eddig csak élte a megszokottnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetõ életét, változott együtt a barátaival, s
változott körülötte minden. De ez a változás csak most tudatosult benne igazán, csak a mágikus tükörben látott
képmás ébresztette rá Harryt, hogy a múlton töprengeni értelmetlen. Idegennek tetszett elõtte önmaga emléke, az
a tizenegy éves fiú, aki hosszú éjszakákat virrasztott át Edevis tükre elõtt ülve, s a múlt rabja volt, míg
Dumbledore fel nem rázta.
Olyan érzés volt, mint mikor az ember egy öreg fotóalbumot nézeget, s a róla készült régi képek egy vadidegen
arcát mutatják, akinek halvány sejtése sincs afelõl, hogy miken fog keresztül menni az eljövendõ években.
Harry szülei, nagyszülei, s köztük Rose is, visszamerült a múlt sötét árnyai közé, a feledésbe, a gyász nélküli
rideg elfogadásba. S csodák csodájára Harry megkönnyebbült. A tükör varázsa feledtette vele az értelmetlen,
röpke vágyat, hogy minden erejével kapaszkodjon Rose Evans-be, a – Petunia néni mellett - talán utolsó élõ
rokonába.
Újra barátai, társai, az élõ szerettei, és feladata foglalta el az elsõ helyet Harry szívében, s végre megértette
önmagát is. Megértette, hogy miért haltak meg körülötte a hozzátartozói.
Sokáig nem bírta felfogni, miért kellett Siriusnak meghalnia, miért tölthettek olyan kevés idõt együtt. Most már
tudta, hogy Sirius sorsa nem az volt, hogy a Harry szívében tátongó ûrt töltse be, miután megismerkedtek és
összebarátkoztak. Sirius sorsa, a feladata a Voldemort nagyúr elleni háborúban, a leglényegesebb szerepe az volt,
hogy meghaljon. Hogy a halálával õ, Harry elszakadjon mindentõl, ami a múlthoz köti. Hogy képes legyen
beteljesíteni a jóslatot.
- Nos… most, hogy ezen is túl vagyunk – szólt Muriel néni, s hangja visszarántotta Harryt gondolataiból -, a
tükörben látott képet õrizzétek meg magatokban, a szívetek mélyén! A tükör mostantól végig itt lesz, de erõsen
javaslom, hogy ne keressétek fel újra, meg újra, nehogy a rabjává váljatok… De azt hiszem, ti már bölcsebbek
vagytok ennél – mosolyodott el az öregasszony.
- Jövõ héten elkezdhetjük az érzelem alapú varázslatokat, ami hetedéves bûbájtan anyag a Roxfortban. Ahogy
sejtem, ezerszer meg fogjátok bánni az iskolakerülést, mert szigorú tanár vagyok ám! – nevetett Muriel néni, s
vele együtt Harryék is.

131
- De ma még folytassuk a kombinált varázslatok gyakorlását! Ronni, te kezded – adta ki az utasítást a néni. – A
feladat a következõ: kavarj forgószelet, emeld fel vele ezt a széket, és egyidejûleg kösd béklyóba tüzes
kötelekkel, s roppantsd is össze velük.
- Atya ég! – nyögte Ron, de engedelmesen elõhúzta pálcáját.
A délelõttöt a szokott menetrend szerint gyakorlással töltötték. Ron, Hermione és Harry egymás után
próbálkoztak a nehéz feladat végrehajtásával, de mire a Land’s End-i templom harangja egy órára kongatott,
csak Hermionénak sikerült a teljes varázslatot végrehajtania – s neki sem ment gond nélkül. Minden akaraterejét
latba kellett vetnie, hogy a kellõ pillanatban a megfelelõ mozdulatot hajtsa végre pálcájával. Kitartása meghozta
gyümölcsét, egy látványos pálca-lengetés után a szék elszenesedett maradványai potyogtak le a szalon túlsó
végében.
- Gratulálok, Hermione! – örvendezett Muriel néni, a lány pedig büszkén kihúzta magát. – És mindezt non-
verbálisan, ez rendkívüli volt, kis drágám!
- Köszönöm – mosolygott Hermione.
- Jól van – csapta össze a tenyerét Ron. – Korog a gyomrom, szerintem tartsunk egy kis szünetet.
- Az evõgép mûködésbe lépett… - jegyezte meg csípõsen Hermione és kiérdemelt egy lesújtó pillantást a fiútól.
- Jó, mehettek – egyezett bele Muriel néni. – Én itt majd összepakolok.
Ron már indult is, nyomában Hermionéval, Harrynek azonban nem akaródzott mozdulnia. Szemét újra a tükörre
függesztette, és a felderengõ képet nézte. A sorban megjelenõ varázslók és boszorkányok közt volt egy alak –
egy sötét, baljós arc, aki csak most keltette fel Harry figyelmét.
- Piton… - sziszegte Harry fogai közt a gyûlöletes nevet.
- Mondtál valamit Harry? – kérdezte Muriel néni, miközben pálcájával rendbe hozta a törött bútordarabokat.
- Nem… semmit – hazudta Harry, s elfordult a tükörtõl.
Fejében kavarogtak a gondolatok. Mit keresett Piton a boldog képen? Hiába bizonygatta Dumbledore, hogy a
bájitalok mestere Voldemort nagyúr elkötelezett ellensége, Harry képtelen volt félretenni megvetését és haragját
volt tanárával szemben. Akkor miért szerepelt a barátai közt?
Sóhajtott egy mélyet és elindult Ron és Hermione után, hogy Mrs Weasley ínycsiklandozó sültjével kiverje
fejébõl nyomasztó gondolatait.
- Harry, várj egy percet – szólt utána Muriel néni.
Harry engedelmesen megállt és a nénihez fordult.
- Szeretnék adni neked egy ajándékot. Egy érdekes könyvet – magyarázta a néni.
Harry felvonta a szemöldökét.
- Még három hét van karácsonyig, Muriel néni – tárta szét a karját a fiú, de a néni rá se rántott.
Bõ talárja hatalmas zsebébõl elõvett egy barna papírba csomagolt tárgyat, s mosolyogva Harry felé nyújtotta.
Harry átvette az ajándékot.
- Köszönöm… de miért…?
- Ez egy igen érdekes könyv. Tele van olyan varázslatokkal, amikhez szerintem, megvan benned a tehetség. De
igen nehéz bûbáj mind, kevés ember van, aki mindet végre tudja hajtani belõle.
- Jól kezdõdik… - motyogta Harry, s elvigyorodott.
Muriel néni nevetett.
- Tégy vele egy próbát! – javasolta az öregasszony. – Ártani nem árthat.
- Rendben – egyezett bele Harry, és lehúzta a kötözõ madzagot a csomagolásról.
- De ne maradj sokáig, mert mindjárt ebédidõ – jegyezte meg Muriel néni, majd kiment a szalonból.
Harry kíváncsian letépkedte a papírt a könyvrõl, s megpillantotta annak díszes borítóját. Nagyon szépen
megóvott könyv volt, mindössze egyetlen aranyszínû felirattal a címoldalán:

Az õsi és titokzatos Árnyék-mágia Nemes Nagykönyve

Harry felvonta a szemöldökét, majd érdeklõdve belelapozott a könyvbe. A megsárgult oldalakon sok-sok tömény
szöveg volt, nem olyan volt, mint egy szokásos bûbájtan-varázskönyv, ahol egymás után szerepeltek a
varázsigék, s utána fél, vagy egy oldalas leírásokkal. Az Árnyék-mágia nagykönyve – bármi is legyen az –
nagyrészt elméleti tudománynak tûnt Harry számára, s ez máris csökkentett a vonzerejébõl.
Ennek ellenére leült a kanapéra és beleolvasott a könyv elsõ fejezetébe.

„Az nemes és nagybecsû árnyék mágia az idézéseknek tudománya. Természeténél fogva az mágikus élet minden
területén nagy vívmányokat érhet el vele az hozzáértõ magiszter, révén nem szükséges körülményes
transzformációhoz folyamodnunk, ha lehetõségünk van megjeleníteni magát az kívánt tárgyat-lényt.
E csudás ága az varázsos tudományoknak sosem örvendett oly nagy népszerûségnek, mint az átkok s
bûbájolások diszciplínája. Az árnyékok mágiájának egynémely ágát a közhiedelem gyakorta az fekete
tudományokkal (gyilkos és kínzó átkokkal) azonosította. Minõ oktalanság! Az, ki elmélyed az nemes tanokban,
csakhamar ráérez, hogy ezen idézésekhez sokkal inkább szükségeltetik tiszta szív, s erõs érzelmek, mintsem

132
emésztõ gonoszság. Ezen elidegenedés visszavezethetõ az botor fekete mágusok közkedvelt varázslataihoz,
melyekkel fennen hirdették az szenvedély s nyílt harag fegyverként használását.
Az árnyék mágia nem csupán közönséges tárgyak megidézésére szolgálhat, az varázsló mágikus erejének
segedelmével képessé válhat kivetíteni saját érzelmeit, gondolatait az valóságba. Az megidézett – tárgy, bestia, s
egynémely esetben növény – az idézõ varázsló szellemével egylényegû, s olykor roppant erõvel bír. Ily lényeket
használhat fegyverként is az magiszter – mint az be csudás patrónus bûbájt önnön védelmére az sötét
fenyegetéssel szemben.
Az árnyék mágia neve természetébõl eredeztethetõ: e pompás megidézettek ugyanis koránt sem tartanak örökké,
nem maradandóak, csupán idõlegesek, mint az gondolat, vagy az árnyék maga, mely csupán addig látszik, míg
van fény, mi táplálja õt.
Jóllehet, bûbájosok sokasága zárkózott el e misztikus tanoktól, fellelhetõ néhány egyszerû árnyék mágia, mely
az mindennapokban is használtos, úgymint közönséges tárgyak elõhívása, az ádáz dementorok elleni védekezés,
továbbá…”

Harry érdeklõdve hümmögött. Most már nem tûnt olyan érdektelennek számára a dolog, elméleti volta ellenére
sem. Nem is tudta, hogy a patrónus bûbáj, melyet már tizenhárom éves kora óta rendkívül jól képes elvégezni, az
árnyék mágia témakörébe tartozik. Muriel néni nem véletlenül adta ezt a könyvet – gondolta Harry. Tudta, hogy
jól ért a patrónus bûbájhoz, és a tükörnyitó bûbájjal bebizonyította, hogy fogékony az érzelem alapú
varázslatokra.
Ez lenne a varázslásnak az az ága, amihez igazán tehetsége van? Lupin azt tanácsolta, hogy keresse meg, mi az,
amihez a legjobban ért.
„Az megidézett az idézõ varázsló szellemével egylényegû…”
– A szellememmel egylényegû? – gondolkozott hangosan Harry.
A patrónus bûbájjal kapcsolatban ez világos volt, mint a nap, de egy egyszerû tárgy - mint egy szék – is
rendelkezne a megidézõ személyiségével?
- Archisellium! – mondta ki magában a varázsigét Harry, miután pálcáját maga elõtt a padlóra szegezte.
Nyomban megjelent egy vörös-zöld csíkos, párnázott karosszék, majdnem olyan szép, mint amilyet Dumbledore
professzor szokott varázsolni.
Harry figyelmesen körbejárta a karosszéket, de fogalma sem volt, mire kellene figyelnie. Megérintette a karfáját,
hátha súgnak valamit az érzései, ahogy Mr Weasley tanította a zsupszkulcsokról – de semmi. A karosszék
teljesen közönséges karosszék volt. Se több se kevesebb, s Harry semmiféle jelentést nem talált benne.
Eltüntette a széket, s újabb idézésen törte a fejét, melyet ismert. Régi emlékek jutottak eszébe, mikor másokat
látott megjelentetni valamit a semmibõl.
Elsõnek az az emlék jutott eszébe, mikor Draco Malfoy egy kígyót varázsolt elõ, s Harry ekkor tudta meg
magáról, hogy párszaszájú. A varázsige halványan derengett neki, de nem merte próbálgatni anélkül, hogy a
pontos szavakat tudná. Flitwick professzor ezt alaposan beleverte a fejükbe a legelsõ bûbájtan órák alkalmával.
Bizarr dolgok születhetnek abból, ha valaki rosszul mond ki egy varázsigét.
Következõnek Dumbledore varázslata jutott eszébe, mikor több hálózsákot varázsolt elõ a Roxfort nagytermében
– de varázsigére itt sem emlékezett.
Emiatt nem aggódott különösebben, mert közben tovább lapozgatta a becses könyvet, s fejezetenként talált egy-
egy varázsigét, melyek hatását hosszú oldalakon át taglalták.
Emlékezett azonban egy szóra, melyet évekkel korábban egy erdõ közepén hallott, s mely magát a halálfalók
Sötét Jegyét küldte a magasba, hogy megfélemlítsék az embereket. Harry azonban messzemenõkig elzárkózott
tõle, hogy kipróbálja ezt a varázsigét, így végül úgy döntött, puszta nosztalgiából megidézi szarvas alakú
patrónusát.
Erõsen koncentrált, hogy felidézze magában a pillanatot, mikor megtudta, hogy Roxfort lesz az otthona a
Dursley-ház helyett, s egy új élet, új jövõ vár rá, majd megsuhintotta pálcáját. A pálcából csattanás kíséretében
ezüst füstfelhõ tört elõ és fényesen kavargott Harry elõtt – de alakot nem öltött.
- Most mi van? – ráncolta homlokát Harry, s újból elvégezte a patrónus bûbájt.
A szarvas megint nem jött elõ, csak a gyengécske felhõ lebegett a szeme elõtt.
Nyugalom, biztos csak rossz emléket választottál – nyugtatgatta magát Harry, s most behunyta a szemét, és
minden erejével a Siriusszal és Weasley-ékkel eltöltött boldog pillanatokra koncentrált.
- Expecto Patronum! – mondta ki most hangosan a varázsigét, de az eredmény ugyanaz lett.
- Mi van velem?! – fakadt ki Harry, a megmagyarázhatatlan kudarc felidegesítette.
Még háromszor végezte el a bûbájt, de egyszer sem sikerült inkarnálódott patrónust létrehoznia. A felhõ csak
kavargott-kavargott, néha kezdett formálódni, de nem ért el teljes sikert.
- Gyere már, az ebéd itt az asztalon! – hallatszott Ron hangja a lépcsõház felõl, de a hívás nem jutott el Harry
agyáig.
Zsibbadtan állt a szalon közepén, pálcája ernyedt kezében lógott. Harry komolyan megijedt. Mi lesz, ha jönnek a
dementorok, és nem tud ellenük védekezni? Hogyan magyarázza ezt meg a barátainak, a Fõnix Rendjének, és

133
Muriel néninek, aki épp most ajánlotta neki az árnyék mágia tanulmányozását? És legfõképpen: mi történhetett,
hogy képtelen végrehajtani azt a varázslatot, amit már tizenhárom éves kora óta jobban tud, mint bárki más, akit
ismer?

134
18. fejezet
A tékozló fiú
Harry az ebédidő alatt egyszer sem hozta szóba megmagyarázhatatlan kudarcát, mely percről percre jobban
dühítette, s érzelmei kiültek az arcára is. Muriel néni meg is kérdezte tőle, hogy miért ilyen haragos, attól tartott,
talán nem tetszett Harrynek a könyv. Harry a tőle telhető legnagyobb udvariassággal nyugtatta meg az öreg
hölgyet, hogy a könyv remek, csak nem érzi magát túl jól.
Végül úgy határozott, alszik rá egyet, hátha másnapra megoldódik a problémája – de tévedett. Első dolga volt
reggel, hogy kitisztult fejjel, frissen, nyugodtan a szalonba menjen és megidézzen egy patrónust. Azonban a
szarvas nem bukkant fel, csak a makacs ezüstös felhő keringőzött Harry orra előtt.
Bosszúsága és rossz kedve tekintélyeset csökkent reggeli után, mikor Bill és Mr Weasley kíséretében
megérkezett Ginny a karácsonyi szünetre. Harry már várta, hogy újra találkozzanak, de az előző nap eseményei
kiverték a fejéből a találkozást – ám most épp fordítva történt.
Ginny sorban köszönt barátainak, Harryt pedig a többiek előtt a szokásos diszkrét öleléssel és puszival
üdvözölte.
- Ginny, ülj le és egyél – invitálta Hermione a lányt, de Ginny elutasított mindenféle reggelit.
- Köszönöm, de nem tudnék most enni – mondta fintorogva. – Kicsit rosszul vagyok, a fejem is fáj. A suliban
egy csomóan lebetegedtek a karácsony közeledtével. Tudjátok, nátha, meg ilyesmi… Inkább felmegyek a
szobánkba és kipakolom a bőröndöm – tette hozzá és távozott.
- Harry, nem akarsz segíteni? – fordult vissza a lépcsőről Ginny.
Harry egy pillanattal később már rohant is fel a lépcsőn.
Vasárnap lévén a Főnix Rend tagjai közül többen látogattak el a főhadiszállásra, mint rendesen. Többek közt a
rég nem látott Kingsley Shacklebolt, aki a mugli miniszterelnök irodájában látott el biztonsági feladatokat;
Dedalus Diggle, aki most Mundungus helyét tölti be, mint „alvilági hírhozó” – kapcsolatba lépett a varázs világ
hírhedt lókötőivel, csempészeivel, hogy a halálfalók nyomára bukkanjanak. És Bill is visszajött Roxmortsból,
hogy beszéljen a koboldokról.
Vacsorára betoppant Lupin és Tonks is, akik egyenest Roxfortból érkeztek, ahol McGalagonynak tettek jelentést
a Voldemortot követő különböző csoportokról (Grayback vérfarkasairól, akik három vámpírral szövetkezve
tervezik a brutális farkasember kiszabadítását Azkabanból). Mikor Harry megpillantotta a kézen fogva érkező
Lupint és Tonksot, azonnal eszébe jutott, mi történt egy éve, mikor a fiatal lány kiszabadította szorult helyzetéből
a Roxfort Expresszen, és visszakísérte a kastélyba. Az eléjük siető Piton tudatta vele, hogy Tonks patrónusa
megváltozott, s most egy farkas formáját ölti, amit a Lupin iránti – eleinte viszonzatlan – szerelme váltott ki.
Harry arra gondolt, hogy talán vele is valami hasonló történhetett, s emiatt támadtak gondjai a bűbájjal.
Mrs Weasley vacsorájának elfogyasztása után a Főnix Rendje tagjai a dolgozószobában ültek össze tanácskozni.
Harry, Ron és Hermione is jelen lehetett, már senki nem kérdőjelezte meg a jogosultságukat – mindenki
egyöntetűen azon a véleményen volt, hogy a három fiatal kiérdemelte, hogy a Rend tagja legyen, ráadásul Harryt
sokan immár afféle vezetőként fogadták el. Ösztönösen elhallgattak, ha megszólalt, és figyelték minden szavát.
Éppen Bill emelkedett szólásra, mikor Harry elkalandozó gondolatai visszatértek a jelenbe.
- Egyértelmű, hogy Andalgó Ampók tartja kezében a lázadást, Ragnok csak egy báb – mondta a vörös hajú fiú,
akinek arcán erős szálú szőr nőtt, ami az arcáig leért. Harry emlékezett Mr és Mrs Weasley egy fojtott hangú
beszélgetésére, hogy legidősebb fiúk a Szent Mungó gyógyítói szerint csak hordozza a vérfarkas kórt, de nem
ütköznek ki rajta a betegség súlyosabb tünetei. Ennek ellenére Bill nem maradt a régi teljes valójában.
- Andalgó…? – jegyezte meg csendben Ron, s fintorogva elhúzta a száját. Hermione belekuncogott a tenyerébe.
- Az Állomás és a Transzformációs Kutatóintézet után már Azkabant is az ellenőrzésük alatt tartják – folytatta
Bill. - Az elvarázsolt páncélokkal, amiket ők ferrumoknak neveznek, elfoglalták az egész szigetet…
- Mi történt a rabokkal? – kérdezett közbe Lupin.
- A koboldokat azonnal kiengedték – ez várható volt -, de rögtön utána kötöttek egy tűzszünetet, és megegyeztek
a Minisztériummal, hogy a foglyaikat elvihetik, ahova akarják.
- Néhány auror kíséretében át is vettük őket – szólt Mr Weasley. – Most az Auror Parancsnokságon tartják a
könnyebb eseteket, a halálfalókat meg lefagyasztották...
- Mit csináltak velük? – kérdezte Harry.
- Jégbe fagyasztották őket, amíg nem találnak jobb helyet nekik.
Harrynek feltűnt, hogy Muriel néni rosszallóan hajtogatta a fejét.
- A miniszter őrjöngött, mikor megtudta mi történt Azkabannal – mondta Kingsley. – Parancsba adta minden
kobold azonnali letartóztatását.
- Huh, abból nagy botrány lesz – jegyezte meg Mr Weasley.
- Az biztos. Ilyen intézkedést nem adtak ki már vagy háromszáz éve…

135
- Kettőszáz-harminchat éve – javította ki Hermione Kingsley-t. – Az utolsó óriásháború idején adták parancsba
minden óriás kiűzését az országból. Ez persze később módosult…
- Akárhogy is, a koboldokat nem lehet kiűzni. Kíváncsi vagyok, mit forral Scrimgeur – mondta Lupin és
megvakarta az állát.
- Nem tervez az semmit – szólalt meg Harry mogorván. – Teljesen őrült a pasas. Meg kell állítanunk.
- Harry?! – kiáltott fel Hermione. – Hogy mondhatsz ilyet?!
A lány nem volt egyedül a döbbenetben, s Harry utóbb maga is belátta, hogy meglehetősen szokatlan dolog volt
egy rakás aurornak azt tanácsolni, hogy szálljanak szembe a mágiaügyi miniszterrel. Csakhogy ezek az aurorok
egyben a Főnix Rendje tagjai is voltak. Harry magában már el is döntötte: ha egyes aurorok inkább a minisztert
választják a Rend helyett, hát tehetnek neki egy szívességet. Ő Ampókot választja, s tudta, hogy Dumbledore is
így tett volna.
A tanácskozás után a Rend tagok egymás után elhagyták a tükörvilágot, majd ki-ki ment a maga dolgára. Miután
Harry is kilépett a napfényes tópart képét formázó varázsos helyről, megvárta, amíg mindenki elhagyja a
dolgozószobát, majd odament az utolsónak kilépő Tonkshoz és Lupinhoz.
- Tonks, várj egy pillanatra – szólt Harry a rózsaszín hajú lány után.
Tonks és Lupin megálltak és mindketten kíváncsian felé fordultak.
- Beszélni szeretnék veled… négyszemközt – tette hozzá Harry és egy bocsánatkérő pillantást eresztett meg
Lupin felé.
Lupin biccentett és távozott Mordon nyomában.
- Hú, ez komolynak hangzik – jegyezte meg nevetősen Tonks, miután kettesben maradtak. Harry is
elmosolyodott halványan, de csak udvariasságból.
- A tanácsodra van szükségem, illetve talán a segítségedre is – bökte ki Harry. - Én… nem tudok patrónust
idézni.
Tonks eltátotta a száját, és egy pillanatig megütközve nézett Harryre, majd hirtelen megrázta a fejét és nagy
komolyan a fiú vállára tette a kezét és a szemébe nézett.
- Történt valami? Megváltozott valami? – kérdezte tőle.
Harry széttárta a karjait.
- Nem tudom… - vallotta be. – Fogalmam sincs, mi változhatott meg.
- Sok minden kiválthatja. Érzelmi megrázkódtatás, szerelem, akármi…
Harry megköszörülte a torkát.
– Tonks, veled hogyan történt, mikor megváltozott a patrónusod?
A lány szív alakú arca alig láthatóan elpirult, és lesütötte a szemét. Szája sarkában titokzatos mosoly bujkált.
- Oh, értem… - dünnyögte Harry és bocsánatkérő mosollyal nézett Tonksra. – De nem voltak gondok, mikor az
új patrónusodat idézted? Nem ment nehezebben?
- Dehogynem – bólintott a lány. – Majdnem az elejéről kellett kezdenem a tanulást… de ebben mindig tehetséges
voltam, szerencsére – akárcsak te! – bökött Harry mellkasára.
Tonks egyszerre gyanakvó arccal nézett Harryre.
- Biztos, hogy nem történt valami? – puhatolózott Tonks. - Bármi, ami… talán a nagymamáddal kapcsolatosan?
Harrynek eszébe jutott, min gondolkozott, mikor Edevis tükre – pontosabban annak másolata – előtt állt.
Emlékezett rá, hogy akkor milyen érzés kerítette hatalmába: tudatosult benne a változás, amin keresztül ment az
elmúlt hat évben.
Tonks látta a Harry arcán átsuhanó árnyékot, és elmosolyodott. Harry összeszedte magát és megpróbálta
szavakba foglalni a történteket.
- Tegnap valami olyasmi történt, ami ráébresztett arra, mennyire megváltoztam azóta, hogy Roxfortba járok.
Eddig észre sem vettem a változást, csak éltem… De most valahogy már nem érdekel, mi történt a múltban.
Tonks megértően bólintott.
- Ez épp elegendő ahhoz, hogy a patrónusod eltűnjön – mondta. – Tudom, milyen formát öltött régen, és hogy
miből táplálkozott. Ha tegnap valóban lezártad a múltad, és ráébredtél, hogy azok az emlékek, amikből a
patrónusod eredt, már nem töltenek el olyan örömmel, mint előtte, akkor bizony újra kell kezdened, Harry.
Harry idegesen fújt és a fejét hajtogatta. Kezdheti előröl a tanulást! Épp, mikor megtalálta, hogy mihez ért
igazán. Ennél bosszantóbb dolgot nehezen tudott elképzelni.
- Figyelj – szólt Tonks -, ha elfogadod a segítségemet, az ünnepek alatt itt leszek, és együtt visszahozhatjuk a
patrónusodat – vagyis egy új patrónust, mert nem hiszem, hogy a szarvasod visszatérne.
Harry hálásan bólintott.
- Kösz, Tonks. Nagyon köszönöm.
- Semmiség.
A következő napokban mindenkinek sok dolga volt a Rendből, de a beszélgetésük után három nappal,
közvetlenül karácsony előtt Tonksnak sikerült időt szakítania Harryre – annál is inkább, mert ő is átlátta a helyzet
komolyságát.

136
Ron, Ginny, Hermione és Paulina a délelőttöt a nappali feldíszítésével és karácsonyfa állítással töltötték, Harry
pedig rosszullétre hivatkozva kivonta magát ebből – s Tonks javaslatára a szalonba mentek.
- Jó, akkor lássuk, hogyan próbálkoztál eddig – mondta a lány.
- Oké… - motyogta Harry és előhúzta pálcáját.
Maga elé emelte az üres szobába és némán elvégezte a varázslatot. A pálcából ezüstös felhő tört elő, s kavarogva
lebegett Harry előtt, formátlanul, alaktalanul. Csak pár pillanatig látszódott, gyorsan halványulni kezdett, majd
teljesen elenyészett.
- Aha. Mire gondoltál közben? – érdeklődött Tonks.
- Arra, hogy milyen érzés volt megismerni Siriust, az igazi oldalát. Mikor megtudtam, hogy ártatlan volt – felelte
Harry csüggedten.
- Szerintem próbálj meg olyasmire koncentrálni, ami újabb – javasolta Tonks. – Az emlékek idővel megkopnak,
akár boldogok, akár rosszak, de a remény már más tészta!
Harry elmosolyodott. Milyen jó, hogy megismerte a vágyait, mikor belenézett a tükörbe. A végén még kiderül,
hogy Muriel néni tükrének van valami haszna is…
- Felkészültél, Harry?
Harry felidézte magában a tükörben látott képet, a barátait épen-egészségesen, önmagát győztesen. Elképzelte a
Voldemort feletti diadal érzetét, melyet már annyiszor átélt, tizenegy-tizenkét évesen, azokban az időkben, mikor
még senki se tudta volna megmondani, hová fog vezetni kettejük véget nem érő ellentéte. Harry azonban
elhessegette fejéből Voldemortot, minden vele kapcsolatos gondolatot – az ő boldogságában nincs helye a
nagyúrnak. Abban csak Weasleyéknek, Hermionénak, Hagridnak, Lupinnak és Tonksnak van helye. Rájuk
gondolt, az örömükre, a boldog pillanatokra, melyeket ezek után fognak átélni. Harry elraktározta magában ezt
az érzést, végül bólintott.
Tonks elmosolyodott és várta, mi történik.
Harry újra felemelte pálcáját, és átadta magát a boldog jövőnek. Aztán hangosan kimondta a varázsigét:
- Expecto Patronum!
Fénylő felhő robbant ki a pálcából, hosszan, erősen – sokkal erősebben, mint az előbb. Határozottan
leereszkedett a padlóra és elterült, de formát nem öltött. Harryn azonnal úrrá lett a kudarc érzete, s a füstfelhő
ekkor eloszlott.
- A fenébe! – morgolódott Harry, de Tonks nem csüggedt.
- Ez sokkal jobb volt, mint az előbb – jegyezte meg a lány. – Elárulod, mi járt a fejedben?
Harry rögtön válaszolt:
- A barátaimra gondoltam, hogy életben vannak mind, és boldogok…
- És Tudodki? – kérdezett rá Tonks.
Harry megrázta a fejét.
- Ez egy kicsit kevés, nem gondolod? – szólt közbe a lány. – Nem emlékszel, mit tanított Remus?
Harry felkapta a fejét és éberen figyelt. Lehet, hogy alapvetően rosszul csinál valamit? Megfeledkezett volna a
patrónus idézés egyik lényegéről?
- A barátaid most is élnek és boldogok – többé-kevésbé. Te egy olyan helyzetet képzeltél el, amiben minden
ugyanúgy van, mint a háború előtt – folytatta Tonks, és közben leült egy kanapéra.
Harry hevesen tiltakozni kezdett:
- Dehogyis, én a Voldemort bukása utáni életünket képzeltem el – mondta hevesen. – Mi lenne annál jobb,
mint…
- És gondolod, hogy ez fog történni? – szólt közbe hirtelen egy csendes nyugodt hang a szalon ajtaja felől.
Harry megpördült és Lupint látta, amint fáradtan mosolyogva álldogál egymagában. Nagyon gyengének és
sápadtnak tűnt, ami nem csoda. Csak nemrég múlt el a telihold.
Harry pár másodperces késéssel kezdte csak felfogni, mit mondott Lupin.
- Hogy érted ezt? – tárta szét a karjait Harry.
Tonks csak mosolygott, Lupin pedig beljebb jött a szalonba és megállt Harry előtt.
- Ha azt képzeled, Voldemort pusztulása után minden felhőtlen és boldog lesz, akkor nagyon tévedsz – jött a
válasz. – Ne áltasd magad Harry. A háború előtti helyzetet többé nem lehet visszahozni, még az emberek
szívében sem.
- De a tükör… - kezdte makacskodva Harry, de Lupin közbe vágott.
- Muriel elmesélte mi volt. A tükör a vágyadat mutatja, én pedig az örömödről beszélek – jelentette ki.
Harry egy pillanatig emésztette a hallottakat.
- A kettő nem egy és ugyanaz? – kérdezte Lupintól.
- Nem – felelte, de aztán megvonta a vállát. – Nos, nem mindig. A legtöbbször nem.
Harry hallgatott.
- A vágyad egy ilyen idilli helyzet, igaz? A vágyunk mindig a cél, amiért küzdünk, de az örömöt az okozza,
mikor elérjük ezt a célt. Még ha nem is vesszük észre.

137
Harry, a Voldemort elleni küzdelem az életed maga. Ha egy olyan gondolatból próbálsz meg patrónust idézni,
amit a célod beteljesítése után érezhetsz, azzal magadat hazudtolod meg. Ha egyszer legyőzöd Voldemortot,
majd akkor már tudsz erőt meríteni ebből. De addig nem. Muriel is megmondta: ismerd önmagad! Mikor vagy
leginkább az, aki? – fejezte be ezzel a furcsa kérdéssel Lupin.
Harry maga elé meredt és jóformán végiggondolta élete meghatározó pillanatait. Csak az érzésekre koncentrált,
nem magukra a történésekre. A válasz kézen fekvő volt:
- Mikor szembeszállok Voldemorttal.
Lupin újra elmosolyodott.
- Gondoltam – mondta, és lopva Tonksra pillantott.
- Akkor ebből idézz patrónust! – javasolta a lány, Harry pedig bólintott.
Nem volt könnyű dolga Harrynek. Nem egy megtörtént eseményre, vagy remélt képre kellett gondolnia, hanem
egy különleges lelki állapotot kellett átélnie. Hiába koncentrált volna azokra a pillanatokra, mikor szemtől
szemben állt a fekete mágussal – azt a gondolatot kellett felidéznie, mikor minden porcikája, testének minden
sejtje érezte, mit kell tennie. Mint a temetőben… Az a bátorságot adó erő, ami arra ösztönözte, hogy ne egy sírkő
mögött lapulva várja a halált, hanem álljon talpra és nézzen szembe vele.

- Expecto Patronum! – kiáltotta Harry, s pálcája megremegett.

Ezüstös fény világította meg a szobában állók arcát, s a ragyogásból finom körvonalak rajzolódtak ki. Gyengén,
de felismerhetően egy négylábú, zömök lény körvonalai… egy új patrónus.
- Ez az Harry! Remek volt – dicsérte Lupin, Harry pedig leeresztette a pálcát.
A patrónus látható maradt, nem enyészett el, de nem volt olyan egyértelmű, kitisztult formája, mint a szarvasnak.
Harry örült, hogy javulást ért el, de elégedetlen is volt egyszerre.
Tonks boldogan mosolygott és közel lépett az ismeretlen lényhez, mely fénylő, nagy fejét felé fordította.
- Ez szép nagy – jegyezte meg a lány, és feltartott hüvelykujját mutatta Harrynek.
- Ne aggódj, fog ez menni még jobban is – nyugtatta Lupin.
- Remélem… - ennyit fűzött hozzá Harry, s mikor patrónusa eltűnt, megköszönte a segítséget Tonksnak és
Lupinnak.

----

Karácsony reggelén Harryt nagy kupac ajándék várta az ágya mellett. Sok-sok színes csomag, kicsik és nagyok.
- Boldog karácsonyt! – köszöntötte Ron, mikor észrevette, hogy Harry is felébredt.
Ron már négy ajándékot kibontott, melyek az ágyán hevertek nagy összevisszaságban. Egy doboz Bogoly Berti-
féle Mindenízű Drazsé Ginnytől, egy kék Weasley-pulcsi Ron édesanyjától, egy hosszú, vörös sál Billtől és
sárkány formájú édességek Charlie-tól. Volt köztük egy Magyar Mennydörgő is, ami haragosan nyújtogatta a
nyakát. Ron direkt Harrynek hagyta meg ezt a darabot, s most átdobta az ő ágyára.
- Neked is boldog karácsonyt! – mosolygott Harry, s miután felvette kerek szemüvegét, Ron példáját követve
bontogatni kezdte ajándékait.
Az első doboz Hermione ajándéka volt: egy fénylő, kékes üveggolyóbis. Párnázott dobozából egy rövidke levél
került elő, melyet a lány írt, szabályos gyöngybetűkkel:

Harry, ez egy Mosolyhozó Varázsgömb. Belezárhatod a boldog emlékeidet, mint egy Merengőbe, és ha
előveszed, mosolyt csal az arcodra, bármilyen letört is vagy. Mordon mesélt róla nekem, s persze rögtön azzal
hozakodott elő, hogy remek önvédelemre, mert, ha elég erős, elriaszt egy dementort… De inkább tekintsd csak
Mosolyhozónak!

- Hermione mindig meg tud lepni valamivel – hajtogatta a fejét Harry és szívét boldogság járta át.
- Ühüm – hagyta rá Ron. – A legkiszámíthatatlanabb lány, akit ismerek… Hogyaza!
Az ajándék, amit Ron bontogatott, harsány pukkanással feldurrant a fiú kezében és ragacsos, narancssárga
péppel borította be a szobát.
- Mi a nyavalya volt ez? – háborgott Harry, és a szemüvegéről törölgette a maszatot.
A választ egy felcsendülő hang adta meg, ami a Ron kezében tartott, zöldségszerű valami maradványaiból szólt:
„Boldog karácsonyt Roncimonci! Hihihihi…” – zengte Fred és George hangja kórusban.
Ron eltüntette a pépet pálcája intésével és mérgesen félredobta a szétdurrant sütőtök darabjait.
- Na várj csak, ezt még megkeserülik, ha addig élek is – morogta Ron, és most a többi ajándékát szabadította
meg a létől.
- Törölni kellett volna az emlékeikből, mikor tökké változtattad a fejüket – vetette fel Harry.
- Akkor semmit se tanultak volna belőle! – csattant fel Ron.
- Miért, így tanultak belőle?

138
Ron türelmetlenül legyintett és nem válaszolt. Tovább bontogatták az ajándékaikat, s nemsokára belépett az ajtón
Hermione, nyaka körül egy hasonló hosszú sállal, mint amilyen Roné volt, s amilyen Harry következő
csomagjából is előkerült, de ez Ron vörös és Harry zöld sáljával ellentétben kék volt, és akárcsak a fiúkéba,
érdekes, csillogó szálakat szőttek a kék fonal közé.
- Jó reggelt, boldog karácsonyt! – köszönt vidáman Hermione. – Kösz a pálca tokot Harry. Nagyon praktikus.
- Szívesen – mondta Harry. - Én meg köszönöm a Mosolyhozót. Tényleg elriaszt egy dementort?
Hermione a plafonra emelte a tekintetét.
- Javíthatatlanok vagytok!
Leült Ron ágya végére és rámosolygott a fiúra, majd furán összehúzta a szemöldökét.
- Mért van itt ilyen sütőtök szag? – kérdezte.
Ron horkantott egyet, és Harry válaszolt.
- Három szó: Fred és George.
- Oh. Értem… Csodásak ezek a sálak, igaz? – terelte másra a beszélgetést Hermione.
- Ja – vonta meg a vállát Ron.
- Aha – utánozta Harry barátját.
Hermione egy darabig fürkészve nézte őket, majd fújt egyet.
- Fogalmatok sincs róla mi ez.
Mondta Hermione, s inkább kijelentés volt ez, mintsem kérdés. Harry és Ron a fejét hajtogatta.
- Bűbájtanból mindkettőtöknek T, vegyétek tudomásul! – pörölt velük mérgeskedve a lány. – Nem emlékeztek,
mit mondott Flitwick professzor a mirabilis-fonalakról?
- Mért kéne emlékeznünk? – dünnyögte Ron.
Hermione egy lesújtó pillantást küldött feléje.
- Ezek az ezüstös fonalak mágikus tulajdonságúak - magyarázta. – Ha azt akarod, ezzel a sállal megmászhatsz
egy sziklát, vagy egy várfalat is, mert addig nyúlik, amíg szükséges, de sosem szakad el! Nagyon különleges
holmi, Izlandon és Norvégiában szőnek belőle köteleket a hajós varázslók…
Szavait az ajtó kivágódása szakította félbe, amin berontott a nagyon izgatott Paulina.
- Hermione! Hermione! Figyeld, mit tudok! – kiabálta a kislány, s Hermione meglepetten felvonta a
szemöldökét. Nyilván azt hitte, hogy a kislány azért ilyen izgatott, mert örült a babának, amit karácsonyra kapott
tőle.
Paulina megállt Harry, Ron és Hermione előtt, majd befogta az orrát és összeszorította a szemét, mintha egy
medencébe akarna ugrani. A következő pillanatban azonban a kislány fülei elkezdtek nőni – csak nőttek és
nőttek, míg nem olyan nagyok lettek, mint egy házimanóé.
Paulina nagyot kacagott Harryék arckifejezésén, és megrázta a fejét. Barna hajfürtjei lobogtak, manó-fülei
csattogtak, ahogy az arcának csapódtak.
- Hű… - tátotta el a száját Ron. – Ezek szerint…
-… metamorf mágus vagy? – fejezte be Hermione.
- Mint Tonks? – motyogta Harry.
- Hogy mi vagyok? – kíváncsiskodott Paulina.
Hermione felocsúdott, és végre felfogta mit jelent mindez. Odaszaladt a kislányhoz, felkapta és megszorongatta.
Paulina most varázsolt először, amióta találkoztak.
- Most már boszorkány vagyok?
- Igen, kicsim, az vagy! – válaszolta boldogan Hermione.
Paulina még vagy ötször növesztette meg a füleit, s az orrát, mialatt az ajándékokat bontogatták, s önfeledten
beszélgettek a szobában. Fél tíz körül, Mrs Weasley hívására mentek le az emeletről a konyhába, hogy
megreggelizzenek, s mikor leértek a lépcsőn, egy nagy méretű meglepetés fogadta őket.
- Hagrid! – kiáltott fel Harry, mikor meglátta hatalmas termetű barátját a nappaliban. A vadőr feje a plafont
súrolta, s közben Muriel néni teáját szürcsölgette egy hozzá képest nevetségesen kicsi csészéből.
- Sziasztok! – köszönt Hagrid a három jó barátnak, s ezzel együtt összeroppantotta a mutató és hüvelykujja közt
tartott csészét. – Jaj, bocsáss meg Muriel…
Mrs Weasley jóindulatú mosollyal megszabadította Hagridot a kifröccsent teától, majd megjavította a pohárkát.
- Várj csak, segítek – ajánlotta Mrs Weasley, s egy pálcakoppintással vödör nagyságúra növelte a teás csészét.
- Köszönöm Molly – dörmögte Hagrid, s öntött magának a teás kancsóból.
Harry, Ron és Hermione odaszaladtak Hagridhoz, és kissé gyerekesen mindhárman megölelték. A Hermione
nyomában érkező Paulina ijedt szemeket meresztett az óriási emberre, de mikor látta, hogy a hatalmas külső
jámbor szívet takar, kissé zavartan kinyögött egy egércincogásra emlékeztető „sziá”-t.
- Remek híreim vannak! – harsogta Hagrid ragyogó mosollyal az arcán. – Megjöttek az óriások!
- MICSODA?! – döbbent meg Harry, Ron és Hermione egyszerre.
Mr és Mrs Weasley, és a többi Rend-tag mosolygott, ők már tudtak róla.
Harry eltűnődött rajta, hogy ez most jó hír-e vagy rossz. Hagrid széles vigyorából ítélve jó, azonban túl jól
ismerte a vadőrt ahhoz, hogy minden, az ő számára jó hírnek hallatszó dolgot azonnal el is könyveljen annak.

139
- És? – várta Harry az új információt.
- Négyen jöttek el keletről… közülük kettő, akivel beszéltünk Olympe-pal. Dumbledore-t keresték, a Tiltott
Rengetegben bújtak meg, ott találkoztak Gróppal. Ő pedig szólt nekem. Bizony, Kicsi Gróp nagyot fejlődött,
mióta utoljára találkoztatok vele! – mondta büszkén Hagrid. – Levelet írt nekem, ezt képzeljétek! Kicsit
nehézkesen, de azért én megértettem az üzenetet…
Hagrid boldogan elő vett kabátja számtalan zsebeinek egyikéből egy nagy fakérget, amire szénnel egy girbe-
gurba X-et rajzoltak.
- McGalagony professzor beszélt velük, miután megtaláltam őket. Azt mondták, hogy segíteni akarnak Golgomát
legyőzésében – magyarázta a vadőr. – Az a bitang Golgomát kiirtotta a fél törzset, most meg ide dugta azt a
szörnyű nagy képét…
- Mi? Itt van a gurg? – kapta fel a fejét Ron.
Harry is emlékezett rá, hogy Golgomát, a vérszomjas óriás úgy lett a keleti törzs gurgja, vagyis vezetője, főnöke,
hogy letépte az előző vezér fejét, és a tetemet egy folyóba hajította. Ráadásul az új gurg lepaktált a halálfalókkal,
aminek Hagrid és Madame Maxime tanúja volt.
- Igen, Golgomát és két másik óriás jött az országba – felelte Hagrid. – A többiek meg a közeli szigetekre
költöznek.
- Tudodki ígéretet tett rá, hogy visszajöhetnek, ha átvette az uralmat – tette hozzá Mr Weasley fia és annak két
barátja értetlen arcát látva.
- Hah! Csak hárman vannak, a mi óriásaink meg négyen! – legyintett Ron nemtörődöm mosollyal az arcán. –
Sima ügy…
- Abban ne legyél olyan biztos! – rótta meg Hagrid. – Óriás és óriás közt nagy különbség van. Nézd csak meg
Kicsi Grópot! És Golgomát a törzs legnagyobb harcosa a…
ZUMM!
A hirtelen jelentkező hangra és a szoba közepén megjelenő két alakra mindenki összerezzent és ösztönösen a
pálcájáért kapott, de szinte azonnal rájöttek, hogy félelmük alaptalan volt. A két érkező Bill és Fleur volt,
valamint egy nagy láda, ami mellettük landolt.
- Jó ég, a szívbajt hoztátok ránk! – sopánkodott Mrs Weasley, majd két-két puszival üdvözölte fiát és menyét.
- Bosáss meg Molly – szabadkozott Fleur, s meglebbentette hosszú szőke haját, ahogy kibújt úti köpenyéből. A
mögötte álló Ginny és Hermione gúnyolódva utánozták. Mrs Weasley szúrós szemekkel nézett rájuk.
- Így á legbiztonságosáb utázni mánápság – tette hozzá a lány, majd eltüntetett a zsebében egy aranyórát. –
Nosak! Ki ez á tündéhi kis vélá? – kérdezte mosolyogva, mikor megpillantotta Paulinát.
- Mutatkozz be szépen – figyelmeztette Hermione a kislányt.
Paulina szót fogadott, s nem mulasztotta el az alkalmat, hogy bemutassa átváltozó képességét, amivel
elkápráztatta a jelen lévőket, különösen Fleur-t és Billt.
- Muriel néni – szólt Bill komoly arccal. – Azt hiszem, nagyon fogsz örülni a karácsonyi ajándékunknak… - s
azzal már kezdte is nyitni a nagy faládát, ami velük együtt érkezett.
A ládában sok-sok régi csecsebecse, papírok, ékszerek lapultak.
- Te jó ég! Megtaláltátok? – kapott a szívéhez Mrs Weasley, már másodszor az elmúlt egy percben, de most
örömében.
Muriel néni könnyes szemmel, szótlanul nézte ellopott, s visszakerült kincseit, múltjának egy-egy régi
darabkáját.
- Honnan kerültek elő? – érdeklődött Mr Weasley.
– Ragyás Harrisnél voltak, akkor találkoztunk vele, mikor a Szárnyas Vadkanban próbálta eladni – hallatszott a
gyors válasz.
Karácsony napja békésen telt, a főhadiszállás lakói mellőzték a komolyabb beszélgetéseket, zenét hallgattak,
kártyáztak, és degeszre tömték magukat a finomabbnál finomabb édességekkel, akár a gyerekek.
Az uzsonnához már Fred és George is csatlakozott, vadonatúj szőrme szegélyű köpenyekben érkeztek, melyet
egy-egy arany csat tartott össze – s Harry megállapította, hogy még senkit sem látott ilyen elegánsan öltözni.
Bill és az ikrek segítettek kiválogatni Muriel néni holmijait a ládából, és visszapakolni őket eredeti helyükre. Mr
és Mrs Weasley egészen önfeledtek voltak, Celestina Maggica rádióból zengő énekére még táncolni is kezdtek,
akár Fleur és Bill esküvőjén.
- Jaj, el se hiszem, hogy milyen régen éreztem magam ilyen jól! – sóhajtotta Mrs Weasley. - Most minden
annyira rendben van…
- Igen Molly, ezt teszi az emberrel a karácsony – mosolygott Mr Weasley.
Harry nyelt egyet. Arcáról lehervadt a mosoly.
Megint elérte az a nyomasztó érzés, hogy nem teszi a dolgát. Gyűlölte ezt a gondolatot – végül is mit tehetne
most? Karácsony van, mindenki pihen, senki nem várja el tőle, hogy még most is Voldemort járjon az eszében.
Senki… csak ő maga.
Egyre forróbb lett körülötte a szék, minden porcikája szinte ordított érte, hogy azonnal álljon fel és induljon –
mindegy hová, de nem ülhet itt.

140
- Hová mész Harry? – szólt utána Hermione.
- Csak kimegyek egy kicsit levegőzni…
Harry begyorsította lépteit, nehogy valaki megkérdezze, vele tarthat-e és neki nemet kelljen mondania. Nem
akarta elmagyarázni nekik, hogy most egyedül akar lenni egy kicsit.
Kilépett az udvarra, és zsebre tett kézzel sétálgatni kezdett. Körös-körül a dombvidéket egyenletes hótakaró
borította, melyből, mint fekete csontvázak, meredeztek az ég felé a kopasz fák. Kihalt volt minden, s ahogy
Harry a távolba pillantott, nagyon magányosnak érezte magát. Nem tudta, miért kerítette hatalmába ez az érzés.
Mikor már azt hiszi, túljut a nehéz pillanatokon, újabb, még bonyolultabb érzések törnek fel benne.
- Most meg minek jöttem ki? – motyogta Harry és az égre emelte tekintetét. Gondolatai őrült keringőt jártak az
agyában.
Van bármi értelme annak, amit csinál? Ha legyőzi is Voldemortot, az mihez fog vezetni? A végtelenségig
sorolhatná a kérdéseit, melyekre válasz nem adható. Senki sem tud válaszolni, ha senki nem ismeri saját magát.
Akkor önmaga, ha Voldemort ellen küzd… De tényleg csak ennyi lenne? Ez az egész élete? És mivé válik?
Harry a lenyugvó nap felé fordult, s egy pillanatig gyönyörködött benne. Ekkor vette észre a friss lábnyomokat a
hóban. Első gondolata az volt, hogy Mr Weasley ment fáért – merthogy a lábnyomok a Prewett-ház mögé, a kert
felé vezettek. Azonban szinte rögtön beugrott neki, hogy Mr Weasley nem mehetett el fáért, senki nem mehetett
el fáért, mert a kandallóban ki nem alvó varázspor lángolt.
Harry arcvonásai elsötétültek, miközben előhúzta varázspálcáját. Tudta mit kockáztatna, ha most kiabálni
kezdene, hogy figyelmeztesse a bent lévőket – ki tudja, ki ólálkodik a ház körül (s legfőképp hogyan jutott be).
Harry a meglepetés erejében bízva indult el a lábnyomokat követve. A ház sarkához lapult, s kilesett mögüle, de
nem látott senkit. A lábnyomok jól láthatóan a nappali fala irányába vezettek; a fal nagy részét egy nagy ablak
foglalta el, s Harry innen is tisztán kivehette a bent tartózkodók alakját.
Az ismeretlen talán merényletet akar megkísérelni ellenük? – futott át a gondolat Harry agyán, s szemével
azonnal keresgélni kezdte az illetőt – de senkit se látott. Balsejtelemtől vezérelve gyorsan hátrafordult, hátha a
merénylő a hátába került – de semmi.
Szemével követte a lábnyomokat, amik csak az ablakig vezettek, visszafelé nem. Bemászott volna az ablakon,
mikor senki se figyelt? – találgatta Harry, s egyszerre beugrott neki a megoldás: egy láthatatlanná tévő köpeny!
Harry nem várt tovább, egy vadászó leopárd hangtalanságával elindult az ismeretlen felé, s pálcáját arra a pontra
szegezte, ahol a lábnyomok szerint lennie kellett. Mikor biztos volt a dolgában, megsuhintotta, s a következő
pillanatban a varázspálca vége kéken felizzott.
- Aúúú…! – kiáltotta az ismeretlen (hangja alapján férfi), mikor Harry lefegyverző bűbája eltalálta.
A vizes hó szétfröccsent, ahol a láthatatlan ember elesett, s egy pálca vált láthatóvá pár méterre előtte. Kéz és
lábnyomok indultak meg kapkodva a pálca felé, de mikor felkapta, Harry teljes testsúlyával nekiugrott a
férfinak, s mindketten elvágódtak. Egymásnak és a földnek ütődve gurultak le a domboldalon, körülöttük szinte
hullámzott a hó.
Az ismeretlenről lehullott a köpeny, de gurulás közben Harrynek nem volt ideje megszemlélni az arcát. A férfi
jajgatott és prüszkölte a szájába kerülő havat, Harry viszont összeszorított fogakkal várta, hogy végre
megálljanak, s közben próbálta óvni varázspálcáját.
Nagy csattanással érkeztek meg úti céljukhoz, egy göcsörtös fa törzséhez, ami veszélyesen kilengett, mikor a két
test nekicsapódott. A rajta gubbasztó két őrszem-bagoly felháborodott huhogással a magasba röppent és a torony
felé vette az irányt.
Harry egy másodpercig sem tétovázott. Ügyet sem vetve a karjában dobogó tompa fájdalomra, rávetette magát a
kapálózó, havat köpő idegenre, s belenyomta a fejét a hóba. Most még jobban kapálózott és kiabálni próbált, de
nem tudott értelmes szavat kinyögni a fejét eltakaró hótól. Karjait hátrafelé lóbálta, hogy megpróbálja megütni
Harryt, aki ekkor hátrarántotta a férfit a kabátjánál fogva, majd teljes erejéből orrba vágta, mikor az hanyatt
vágódott.
- Jaaj… az ollob… - nyögte a férfi, s törött orrából ömlött a vér.
Harry a varázspálcáját a nyakának nyomta, hogy abbahagyja a kapálózást, s ekkor végre megpillantotta az arcát.
- Percy! Mi a frászt művelsz itt?! – kiabálta Harry a harmadik Weasley-fiú arcába, aki fájdalmasan jajgatva
takargatta az orrát.
- A… anyát… anyát akaltab láddi… - válaszolta nehezen.
A dombtetőről ajtócsapódás és ijedt kiáltások hallatszottak – a madarak megvitték az incidens hírét.
- Igen? – sziszegte Harry dühösen. – Aztán meg szépen rohansz a miniszterecskédhez árulkodni, mi?!
Percy vadul rázta a fejét, megrémítette Harry iszonyú tekintete.
- De-eb… deb dehogy…
- Honnan tudod, hogy ide kellett jönnöd? – folytatta Harry a faggatást, s ekkor vette észre, hogy a varázspálcát
még mindig a fiúra szegezi.
- Beggalagod adda ezd… - Percy benyúlt a zsebébe (Harry figyelmesen követte a mozdulatot; a legkevésbé sem
bízott benne), és előhúzott egy gyűrött kis papírt, amin a ház címe állt.
- Mivel vetted rá, hogy odaadja, ha szabad tudnom? – morogta Harry.

141
- Se-semmivel. Csak az igazad bodtab… láddi agaltab anyát…
- És apádra nem voltál kíváncsi? – kiabálta Percy arcába dühösen. – Meg a testvéreidre? Akiket elárultál? Nem is
vagy méltó a Weasley névre, te áruló!
Harry egy pillanatra elcsodálkozott magán, bár arcára semmi nem ült ki ebből; fogalma sem volt, mi mondatta
ezt vele.
Percy visszanyert valamit sértett méltóságából és mérgesen összehúzta szemöldökét. Vérző orrát törölgetve
azonban inkább komikus volt a látvány, mint komoly.
- De talád úgy gondolod, hogy béltó vagy rá, Harry? – vágott vissza. – Beférgőztél a családugba és belerágattad
anyáékat ebbe a háborúba… te fegetemáguzs! – tette hozzá dühösen.
Harry közel volt hozzá, hogy megint megátkozza Percyt – s leginkább azért, mert sértette a fülét az igazságnak
ez a kényelmetlen töredéke. Valóban ő vitte bele Weasley-éket a háborúba? Talán tényleg azért vannak most
halálos veszélyben, mert Harry és Ron egy fülkében utaztak Roxfort felé…
- Feketemágus? – sziszegte vissza Harry, csak erre a sértésre gondolva, hogy elkergesse az agyában motoszkáló
kínos kérdéseket. – Szóval elbeszélgettél Scrimgeur-rel?
- Bi vad, ha iged? – nyekeregte Percy, és egy marék hóval törölgette az arcát, hogy hűsítse a sérülést. – Előtte is
tuddab bár, hogy egy dühöggő őrült vagy…
- Ez a dühöngő őrült mindjárt kiátkozza az áruló nyelvedet! – fenyegetőzött Harry, s megint csak megdöbbent
saját szavain. Ezt be kell fejezni gyorsan, mielőtt még elveszti a fejét…
Egy darabig csak nézte Percy reszkető arcát, aztán elengedte és hátrébb mászott a hóban. Felállt és felsegítette a
Weasley fiút.
- Harry! Harry! – hallatszott a dombtetőről a kiabálás, Ron ekkor vette észre barátját.
Harry intett neki, majd szemügyre vette Percy vérző arcát. Meglengette a varázspálcát, amitől Percy
összerezzent, de a varázslat csak a fiú törött orrát rakta helyre, s a következő lendítés letisztította a vért.
- Gyere, menjünk – indítványozta Harry. – Édesanyád már nagyon szeretne találkozni veled.
Percy szemében szomorúság – és talán ijedtség – tükröződött, de elszántan bólintott.
- És hadd adjak egy jó tanácsot – tette hozzá Harry, mikor Percy már indult volna felfelé az általuk vájt
ösvényen. – Most az egyszer ne azzal törődj, hogy neked legyen igazad. Fogadd el, amit mondani fognak és
minden jobb lesz.
Percy megint bólintott, Harry pedig elengedte a fiú karját, és eltette a pálcát. Ron ekkor már lefelé bucskázott a
hóban, hogy barátja segítségére siessen, de Harry megint intett neki, hogy minden rendben van.
Félúton találkoztak, s Ron először igencsak meghökkent, mikor meglátta bátyját, majd meglepődése konok
hallgatásba váltott. Nem köszönt Percynek, sőt rá se nézett többet, hanem sarkon fordult és elindult vissza a
házba.
Percy felkapta a földről elvizesedett és szakadt láthatatlanná tévő köpenyét és a zsebébe gyömöszölte.
Mikor Harry és Percy felértek a tetőre, a ház előtt csak Mr és Mrs Weasley, meg Muriel néni várta a tékozló fiút,
a többiek tüntetőleg visszamentek a házba.
Harry sem állt meg, hogy végignézze a családi jelenetet, hanem egyenest a barátai után ment a nappaliba. A
Weasley-k és Hermione egyforma módon karba tett kézzel ültek, csak akkor néztek fel, mikor Harry belépett, aki
jobb híján el is foglalta a helyét Fred és Bill között a kanapén. Fleur közömbös arcot vágott, s mivel nem kívánt
részt venni a többiek tüntetésében, elindult a konyha felé.
Az udvar felől behallatszottak Mr és Mrs Weasley szavai. Harry kissé meglepődött, hogy Mr Weasley újra szóba
áll a fiával, bár a szavak nem voltak épp kedveskedők.
- Minek jöttél ide? – hallatszott a goromba hang.
- Jaj, Arthur, ne… - tiltakozott Mrs Weasley.
- Most már bánod, hogy elárultad a neved, Percy? – Mr Weasley hangjába nem kevés szomorúság vegyült.
Sokan voltak már hűtlenek a családjukhoz, barátaikhoz, sokan váltak árulóvá. De miért? – kérdezte önmagától
Harry. Mi vezette rá ezeket az embereket, hogy hátat fordítsanak azoknak, akiktől annyi jót kaptak?
Pettigrew árulását megértette – gyűlölte érte, de megértette. Féregfark féltette a saját életét, s ez többet jelentett
neki a becsületnél, a barátai életénél.
Piton árulása is csak egy ravasz csel volt, ami közelebb vitte Voldemortot a győzelemhez. Harry nem tudta
leküzdeni a Piton iránti haragot, gyanakvást és megvetést, addig nem, amíg legalább nem látja saját szemével,
hogy Dumbledore-nak igaza volt.
Marietta Edgecombe árulását is értette. A göndör hajú lány szülei a Minisztériumban dolgoztak, s
megparancsolták neki, hogy ne szálljon szembe a roxforti főinspektorral. Marietta pedig meghozta a döntését,
hogy ki mellé áll: a barátai vagy a szülei szavára hallgat-e.
De Percy árulásának mi értelme volt? Harryt szinte bántotta ez a gondolat, próbálta megérteni, s csak jöttek a
kérdései megállíthatatlanul.
Közben Weasley-ék párbeszéde is folytatódott a ház előtt.
- Azt hittem, ismerlek Percy, de tévedtem – mondta Mr Weasley. – Mindig olyan okos voltál, a legjobb tanuló, de
úgy látszik, csak a tananyagot tanultad meg…

142
- Az ég szerelmére Arthur, karácsony van! – kérlelte Mrs Weasley. – Hadd jöjjön be.
- Be akarsz jönni? Rendben, gyere be, Percy. A testvéreidnek is magyarázd meg, miért mentél el.
Mr Weasley, felesége és harmadszülött fia bejöttek a nappaliba. Mindenki másképp reagált Percy láttán. Fred és
George kivonultak a konyhába és onnan meresztettek dühös szemeket Percyre. Bill ülve maradt, de arca
komolyabb volt, mint valaha. Ron magában füstölgött, Hermione pedig mellette ült és átölelte a vállát, nehogy
felpattanjon, és valami butaságot csináljon. Ginny és Muriel néni kifejezéstelen arccal nézték Percyt.
- Azt hittem, amit mindenki – szólalt meg Percy. – Azt hittem, hogy Dumbledore téved…
- Nem, te nem azt hitted, hogy téved, te azt hitted, hogy hazudik! Ő, Dumbledore!
- Nem apa, én azt hittem, hogy Harry hazudik…
- Azt hitted, amit Caramel akart, hogy higgyél, és mindezt a karrieredért! – Mr Weasley úgy mondta ezt, mintha
a legundorítóbb dolog lenne a világon.
A karrier… A siker és a hatalom… Ér az bármit is? – kérdezte Harry önmagától. – Arctalan emberek tömege
dolgozik, mint a hangyák, és azt mondják, hogy a sikerért. De mit értenek siker alatt? Tudják egyáltalán, hogy
mi a valós cél, vagy már rég elvesztették azt? Azt hiszik talán, hogy a pénzért dolgoznak… De a pénzt csak
költik és költik, akár megtakarítják, akár két kézzel szórják, mindegy. Költik élelemre, szórakozásra, nagyobb,
szebb lakásra, fényes üstökre és gyors seprűkre. Van ennek bármi értelme?
És megint jött a kérdés: van bármi értelme annak, amit ő, Harry csinál?
- Voldemort legyőzésének van értelme! – válaszolta a hang a fejében, mely érdekes módon Dumbledore-éra
emlékeztette. – Annak van értelme, ha valaki végzi a dolgát, amíg a feladata nem nő a fejére. Addig jó, amíg te
végzed el a feladatod, és nem a feladatod végez ki téged.
- És csak ennyi lennék? – jött az újabb kérdés Harry hangján, Harry agyának zegzugaiban. – Voldemort
ellensége, és kész? Percy is csak ennyi lenne? Egy minisztériumi alkalmazott, aki hátat fordított a családjának?
Percy megfogadta Harry tanácsát, és nem védte magát apja vádjaival szemben. Csendben tűrte az igaz szavakat,
akár egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre.
- Sajnálom…
- Sajnálod? Azt mondod, sajnálod? – Mr Weasley már nem kiabált, de nyugodt sem volt. – Az ember akkor
mondja, hogy sajnálja, ha eltört egy seprűt, vagy megbukik bájitaltanból. De az árulás…
- Arthur, kérlek ne hozd ezt elő – motyogta Mrs Weasley.
- Molly, ennek pontot kell tenni a végére, egyszer, s mindenkorra. Tudni akarom, hogy kicsoda Percy! – Mr
Weasley újból a fia felé fordult. – Ki vagy Percy? A miniszteri almunkatárs, vagy a fiam?
Harry gondolatai újra befelé fordultak. Vajon ő kicsoda? A fiú, aki túlélte, vagy a Kiválasztott? Már tudta, hogy a
kettő nem egy és ugyanaz. Tizenegy évesen a tükör előtt álló fiú a kis túlélő volt. A tizenhét éves pedig a
Kiválasztott. A kettő közt nagy különbség van. S Harry gondolatainak az adta nyomasztó mivoltát, hogy nem
tudta, mi lesz majdan. Nem marad örökké a Kiválasztott. Vagy hulla lesz – akár elutasítja ezt a feltevést, akár
nem -, vagy… Kicsoda? Kivé válik?
- Nem… nem vagyok többé almunkatárs…
- Hah, kirúgtak, mi? - hördült fel Mr Weasley.
- Nem…
- Már nem kellettél Scrimgeur-nak. Csak addig voltak puszipajtások, amíg a hasznukra válhattál! Na ez a
különbség a kollégák és a barátok közt, Percy!
- Nem kirúgtak. Felmondtam – szólt közbe Percy.
Mr Weasley elhallgatott.
- Apa, én megváltoztam – folytatta kétségbeesetten Percy. – Esküszöm. És beláttam, hogy tévedtem.
- Szóval a fiam vagy? – kérdezte Mr Weasley kiszáradt szájjal, kissé rekedtesen.
- Te… te kitagadtál, ezt neked kell megmondanod…
- Nem! – jelentette ki a férfi. – Kitagadtam a miniszteri almunkatársat, de csak te tudhatod, hogy annak vége
van-e már.
A válasz ekkor megérkezett Harry kérdéseire. A beszélgetés alatt Harry annyira a gondolataiba mélyedt, hogy
észre se vette, milyen irányt vettek az események. A Weasley család újra teljes lett, és Mr és Mrs Weasley
megölelték Percyt. Ron, Bill és az ikrek már nem voltak ennyire közvetlenek, de elfogadták, hogy testvérük
visszatérjen közéjük.
Ginny volt az, aki választ adott a kérdéseire. Nem szóval, pillantással, hanem csak egy érintéssel. Miután egy
gyors öleléssel boldog karácsonyt kívánt Percynek, Harryhez ment, aki még mindig a kanapén ült, bár időközben
Bill és Fred magára hagyták. Ginny megfogta Harry kezét és leült mellé.
- Mivé válok? – azt nem tudhatom. Azt tudom, mi vagyok most. Akinek az a feladata, hogy megállítsa
Voldemortot. Ez a feladatom, ez vagyok én. S ha ezt elérem, az nem jelenti a végét semminek – csak változás
lesz. Új célok, új vágyak, új örömök – s új patrónus. Új képek Edevis tükrében. Dumbledore megmondta, és én
tudhattam volna, hogy ez rám is igaz: az élet változás.
És minden küzdelem egy új esélyt ad az életnek. Minden küzdelem végén, minden cél elérésekor egy új változás
veszi kezdetét, mely új küzdelmeket von maga után. Amiről ma azt hisszük, a legfontosabb a világon, csak egy a

143
sok változás közül. Percy, a miniszteri almunkatárs csak egy volt a fiú változásai közül. És ennek is vége
szakadt, mint minden másnak. Helytelen döntés lett volna Percyé? Az adott pillanatban talán annak tűnt, de
nélküle nem állna itt előttünk ez az új, sokkal értékesebb Percy. Aki már több mint előtte volt.
A kérdéseink tehát a legfölöslegesebbek. Nem kell keresnünk a válaszokat, azok úgy is megjönnek majd – még
akkor is, ha nem tudatosul bennünk, hogy már meg is kaptuk. Nem kell félni a nehéz kérdésektől. Csak élni kell
- ez válasz mindenre.

144
19. fejezet
Rokoni látogatás
Harrynek zaklatott éjszakája volt. A karácsonyi vacsora és röpke családegyesítés utáni átbeszélgetett hosszú órák
kimerítették, s végül fél tizenkettőkor halálfáradtan bandukolt fel az emeleti szobájába. Ron zuhanyozásra
hivatkozva nem tartott vele, s nem is találkoztak már aznap, mert Harry szinte rögtön álomba merült. Talán az
elfogyasztott whisky mennyiség, talán Ginny mámorító virág illata és csókja miatt, de Harrynek igen élénk álma
volt kettejükről és egy sötét szobáról – azonban az álom nem maradt meg a csupa kellemes képnél és érzésnél,
ahogy az Harry álmaiban egyáltalán nem volt meglepő. Gondolatai és érzései minden nap, a napok minden
percében olyanok voltak, mint egy tó, aminek felszínét folyton folyvást kővel hajigálják, s a körkörös hullámok
nagy összevisszaságban egyre csak küldték az újabb emlékeket és Harry elméjének torz szüleményeit.
A jóslat és a két lehetséges jövő – s az ezernyi más, elképzelt, vágyott, vagy irtóztató jövőkép körül zakatoltak
gondolatai, mikor szeme mintegy varázsütésre felpillantott a hideg, sötét, de megnyugtató éjszakába.
Csorgott róla a verejték és levegőért kapkodva zihált. Egy erőteljes mozdulattal ülő helyzetbe tolta magát, majd
pár perces értelmetlen pihegés után úgy határozott, épp itt az ideje inni egy pohár pitypanglevet. Óvatosan, hogy
fel ne ébressze Ront, letette a lábát a recsegő padlóra, s az ajtó felé indult, mikor az ablakon besütő holdsugár
megvilágította barátja fekhelyét. Ron nem volt ott.
Harry elvigyorodott – úgy tűnik Ron kellemesebb alvóhelyet talált magának. Fejét hajtogatva megszaporázta
lépteit és elindult az áhított üdítő felé. A konyhába tartott, s egy emelettel lejjebb észrevette, hogy az egyik
résnyire nyitott ajtó alól fény szűrődik ki. Eltartott pár másodpercig, mire felismerte az ajtót. Az ominózus
fürdőszoba volt az.
Harry megdermedt. Az egész olyan torz volt. Még önmaga is elcsodálkozott ezen a gondolaton, s nem tudta,
miért ez jutott eszébe, de a zsigereiben érezte, hogy valami nincs rendjén. Ahogy ott állt a koromsötét
lépcsőházban, s csak egy sárgás fénycsík volt az egyetlen világosság, minden olyan természetellenesnek tűnt
neki.
Hirtelen megszédült és előre bukott, de sikerült megkapaszkodnia a lépcsőkorlátban, mely tiltakozva nyikorgott,
de kisegítette Harry rogyadozó lábait.
- A fenébe – morogta Harry magának. – Többet nem iszok…
Nyugtalanító volt ez a szédülés, szinte védtelennek érezte magát. Ismerte ezt az érzést, de nem tudta honnan.
Nem olyan volt, mikor életveszélyben volt, mikor tudta, hogy baj van. A jelenlegi állapotában az volt a rossz,
hogy biztonságban kellett lennie – mégsem érezte így magát.
Mikor visszanyerte erejét, letett a pitypangléről, s könnyebben elérhető cél gyanánt a fürdőszobai csap felé
indult. A helységbe érve egy pillanatra elvakította a fény, s szeme könnybe lábadt, de hamarosan alkalmazkodott
az új viszonyokhoz.
Gondolkodás nélkül rávetette magát a csapra és csak nyelte a hideg vizet. Megmosta arcát, csuklóját, vállát. A
mosakodás közben feje oldalra fordult, az elfüggönyözött arany kád felé – s abból egy ernyedt kéz lógott ki.
Harry azonnal a kádnál termett, szétrántotta a függönyt.
- Ron! – kiáltotta Harry, mikor meglátta eszméletlen barátját. – Uramisten!
Harryt elfogta a rémület – vajon súlyos a sérülése? Azonnal lehajolt, hogy megvizsgálja, s kiemelte barátját a
kádból. A fiúról még csöpögött a víz, nemrég ájulhatott el. Harry kihúzta pizsamája zsebéből a pálcáját és Ron
tarkójára szegezte, ahol kisebb zúzódás éktelenkedett. Begyógyította a sebet, majd lassú pálcamozdulattal egy
óvatos ébresztő bűbájt szórt Ronra.
- Hö… mi… mi törté… - motyogta bágyadtan Ron.
- Eleshettél és beverted a fejed – válaszolta Harry, s ülő helyzetbe húzta barátját.
- Oh… nem emlékszem… úgy összefolyt a kép… - magyarázta Ron, és megtapogatta a fejét.
- Úgy látszik, te is sokat ittál – tette hozzá mosolyogva Harry. Már nem aggódott, hogy látta, semmi baja
Ronnak.
- Aha… lehet… - hagyta rá a fiú. – Idenyújtanád a törülközőt?
Harry felsegítette, majd felkísérte az emeletre. Ron elpanaszolta, hogy fáj a feje, s kicsit szédül.
„Nem vagy egyedül” – gondolta Harry, s megint eszébe jutott a bosszantó rosszullét. „Nem, nem Voldemort volt
az!” – győzködte magát, ahogy újra a konyha felé vette az irányt, hogy fájdalomcsillapító varázsszirupot hozzon
Ronnak a házi készletből, melyet Muriel néni a kamra legmagasabb polcán tartott.
Harry lebotorkált a lépcsőn és a nappaliban találta magát – nem egyedül.
- Hát te? Nem tudsz aludni? – kérdezte Bill, mikor meglátta Harryt a nappali ajtajában.
A legidősebb Weasley-fiú feleségével üldögélt a dohányzó asztal melletti karosszékekben, s egyáltalán nem
látszottak álmosnak.
- Ezt én is kérdezhetném – tért ki a válasz elől Harry. – Éjszakai baglyok vagytok?

145
Bill halványan elmosolyodott. Fleur némán fürkészte Harry arcát. Úgy tűnt, gyanakszik, hogy Harry ébredése
nem puszta véletlen volt.
Harry gyorsan elfordult, s dolga után indult a kamra felé, ami a konyhából nyílt. Közben magyarázott:
- Ron elcsúszott a kádban és beverte a fejét. Kell neki valami fájdalomcsillapító… Olyan kelekótya néha, nem?
- Nincs baja? – kérdezte Bill.
- Nem, semmi komoly – nyugtatta meg Harry. – Csak egy kis szédülés, semmi több – közben leemelt a legfelső
polcról egy fehér, kopott dobozt, amin egy serleg körül tekergő kígyó mintája rajzolódott ki, s rajta a felirat:
Elsősegély.
- Ne azt vidd, hanem a kék fiolát – javasolta Bill, mikor Harry válla fölött átkukucskálva észrevette, hogy a fiú
keze megindul a vörös színű fájdalomcsillapító után. – Az összezavarhatja a gondolatait, a dormidia viszont
nyugtató, álmodni se fog, se szédülni…
- Kösz.
- ’Állom, gondjáid vánnák á pátrónuss búbájjál – szólalt meg Fleur a nappaliból.
Harry a plafonra pillantott és beletörődve sóhajtott.
- Semmi gondom vele – hazudta. – Kicsit változok, ez minden.
Fleur annyiban hagyta a dolgot. Bill egy mosollyal visszament feleségéhez és leült vele szemben. Harry
elköszönt tőlük és visszament Ronhoz, aki bágyadtan ücsörgött az ágyán, hátát a falnak döntve. Amíg Harry
távol volt, megtörölközött és felöltözött.
- Iszonyúan zsibog az agyam… - panaszolta. – Ha holnap is így fáj, engem is vihettek a zárt osztályra, mint
Lockhartot…
Harry egy félmosolyt küldött felé, s kibontotta a kék fiolás dormidia varázsitalt.
- Tessék, ez majd segít a nehéz fejeden – mondta viccelődve.
Ron ráhúzott az üvegre, s fanyalogva lenyelte a folyadékot.
- Köszi, ez jól esett – szólt Ron, de hangjában több volt a varázsital fanyar íze miatti undor, mint a köszönet.
Harry is a falnak vetette a hátát és kibámult a holdfényben fürdő havas tájra. Gondolatai visszatértek az álomhoz,
Ginnyhez, s ahhoz, ami eszébe jutott, mikor üresen találta Ron ágyát.
- Mondd csak, mi van most köztetek Hermionéval – bukott ki belőle a kérdés, mielőtt megállíthatta volna.
Ron szeméből eltűnt a fátyolos tekintet, s Harryre nézett megmagyarázhatatlan arckifejezéssel.
- Hogy érted? – kérdezte.
- Hát… úgy – válaszolta Harry. – Úgy értem, ahogy hangzik. Tavaly mintha kezdett volna alakulni valami.
- Ööö… igen… Azt hiszem, igen – mondta Ron.
- Csak azt hiszed? – ütötte tovább a vasat Harry.
- Jól van, akkor nem csak hiszem – vágta rá Ron, s hangja most erősebben csengett. – Tényleg több van köztünk,
csak… csak valahogy egyikünk se akarja megszakítani ezt…
- Megszakítani? – kérdezett vissza Harry őszinte értetlenséggel. – Miféle megszakításról beszélsz?
Ron kelletlenül fújtatott egyet, mielőtt válaszolt.
- Ez olyan, hogy mindkettőnknek tök jó érzés. Olyan jó… csak az, hogy így megvagyunk… Érted?
- Egy kukkot se – vallotta be Harry.
Ron megint fújt és feljebb tolta magát ülő helyzetében. Kiegyenesedett háttal nézett Harry szemébe.
- Figyelj, ez olyan várakozó dolog… ami egy kicsit elnyúlt. Azt hiszem, már harmadéves korunk óta tart ez.
Egyikünk se akarja megtenni azt a bizonyos lépést.
- Miért?
- Mert az már valami teljesen más lenne, amiről egyikünk se tudja, hogy jobb lenne-e. Ha… ha megcsókolnám
és járnánk, vagy valami, az olyan fura lenne. De így, hogy csak várunk egymásra, megmarad ez a jó érzés…
Igazából sosem éreztem jobban magam mellette, mint így. Hermione dobta Krumot, én meg Lavendert… - Ron
egyre jobban belemelegedett a magyarázatba. Láthatóan jól esett neki, hogy elmondhatja ezt valakinek, még ha
nem is tudja elmagyarázni a helyzetet. -… Mindketten becsődöltünk mással. Azt hiszem, várhatunk egymásra
még… egy darabig.
Harry megvakarta a fejét.
- Dögöljek meg, ha értelek – dörmögte, majd halkan elnevette magát.
- A lényeg, hogy én értem – zárta le a beszélgetést Ron, és végigdőlt az ágyán.
Hamarosan visszaszállt rájuk az álmosság. Harry gondolatai most újra kavarogni kezdtek, s próbálta
lecsillapítani őket, hogy tudjon aludni egy keveset, mielőtt újabb nap virrad rájuk.
Miután semmi eredményre nem jutott ezzel, arra a következtetésre jutott, hogy az újabban ismét fel-feltörő
mániákus tettvágya miatt ilyen zaklatott az álma. Muszáj valamilyen döntésre jutnia, hogy a varázslók
háborújában beállt pangó időszakot ép ésszel átvészelje. Pár perces gondolkodás után elhatározta magát, s ezt
utolsó erejével meg is osztotta Ronnal, mielőtt álomba merültek.
- Ron…
- Hüm?
-… Holnap meglátogatom a nagynénémet. Eljössz?

146
Pár pillanat szünet.
- Aha.
- Jó. Akkor jó éjt.

---

Dél volt, mikor Harry ismét felébredt, az előzőnél valamivel nyugodtabb álmából. Ron ágyát ismét üresen
találta, most azonban már nem volt meglepődve ezen. Ő is követte barátja példáját és felöltözködött, majd
csatlakozott a többiekhez a nappaliban.
- Na végre Harry, már készültem, hogy felébresszelek – mondta Ginny üdvözlés gyanánt. – Mindjárt ebéd.
A nappaliban az egész ünneplő főhadiszállás jelen volt, s a varázslattal megnyújtott ebédlőasztalt terítették. A
nappaliban volt Hagrid, Tonks, Lupin, Mr és Mrs Weasley, Muriel néni, Percy, Fred és George, és Harry barátai.
Paulina Hermione ölében ült és új babájával játszott. Azonban ketten hiányoztak.
- Hol van Bill és Fleur? – tette fel a kérdést Harry.
- Oh, Billnek sürgős dolga akadt Roxmortsban – válaszolta Mrs Weasley, s egy nagy kondér levest lebegtetett az
asztalra, melyre Fred és George rögtön rávetette magát, mint a sáskák -, Fleurnak pedig vissza kellett mennie az
iskolába, mert McGalagony hívta. Reggel érkezett a levele.
- Aha – bólintott Harry. – Éjszaka találkoztam velük. A nappaliban üldögéltek…
- Igen, ez mostanában szokásukká vált – mosolygott Mrs Weasley. – Átbeszélgetett éjszakák… Emlékszel
Arthur, mi mennyit sétálgattunk éjszaka a kertben?
- Igen Molly, emlékszem – hagyta rá Mr Weasley kedveskedve.
Az ízletes ünnepi ebéd elfogyasztása után Hagrid és az ikrek is elbúcsúztak a társaságtól és elhagyták a
főhadiszállást. Mrs Weasley és két segítője, Ginny és Hermione mosogatni kezdtek, Harry és Ron pedig ezt az
időt kihasználva felmentek a szobájukba átöltözni.
- Tényleg eljössz? – kérdezte meg ismét Harry.
- Persze – bólintott Ron azonnal. – Egyedül nem mászkálhatsz.
Mugli ruhába öltöztek – farmerbe, pulóverbe és téli kabátba, nyakukra kanyarították a vadonatúj sálakat, és már
mentek is vissza a nappaliba.
- Hát ti hová készültök? – előzte meg Harryt Mrs Weasley. Az asszony csípőre tett kézzel, szigorúan nézett rájuk.
- Elugrunk Little Whingingbe – válaszolta félvállról Ron Harry helyett.
Lupin felemelkedett székéből.
- Hohó, álljon meg a menet! – szólt rájuk Mr Weasley. – Nem mehettek csak el úgy egyedül.
- Muszály – mondta Ron, mielőtt Harry nyitotta volna a száját. Harrynek úgy tűnt, barátja gyorsan el akarja
simítani a kérdezősködéseket. Ő is tudta, ahogy Harry, hogy a Dumbledore-ral folytatott beszélgetés után a
nagymamája utáni keresésnek már nem sok értelme van a horcruxok utáni hajszában.
- Harry, Ron várjatok! – szólt utánuk Hermione, és Ginnyvel a nyomában a bejárati ajtó felé igyekvő fiúk után
mentek. – Mért nem szóltatok, hogy menni akartok? Miért…?
- Hermione, én… - kezdte Harry, de megint nem tudta befejezni.
- Na jó! – csattant fel Ron hirtelen, mire Hermione összerezzent. – Elegem van a bezártságból, mindkettőnknek
elege van. A koboldoktól nem kell félni, Voldemortnak jobb dolga van, mint ránk vadászni, a dementorok meg
otthon teáznak a nagyanyjukkal. Nem lesz semmi baj!
Még Harry álla is leesett Ron szóáradatától, és a többiek is meglepetten pislogtak. Lupin nem akart újabb
összezördülést Harryvel:
- Jó, akkor… vigyázzatok magatokra… - mondta.
- Szoktunk – dünnyögte Harry és már indult is.
- Muriel – szólt Mr Weasley a néninek, aki rögtön felkapta a fejét. – Ahogy megbeszéltük… Készülj!
Harryék ezt már csak fél füllel hallották, mert már kint is voltak a Prewett-ház előtti havas udvaron.
- Huh, Ron ez egy kicsit erős volt – jegyezte meg Harry, miközben barátjával lefelé baktattak a domboldalon.
Ron szája sarkában érdekes mosoly bujkált.
- Tudom… de hát menni akartunk, nem igaz? – vonta meg a vállát. – Határozottnak kellett lenni, különben egy
óráig hallgathattuk volna a szövegüket.
Harrynek felderengett egy emlék.
- Fred vagy George is valami ilyesmit mondott anyukátokról – jegyezte meg Harry. – Hogy nem szabad hagyni
belemelegedni, mert akkor nem tudod leállítani.
Ron felnevetett.
- Igen, valahogy úgy. És ez Hermionéra is igaz… meg Ginnyre is – ezt jobb, ha megjegyzed! – Ron kacsintott
egyet Harryre, és megint felnevetett.
Közben leértek a domb aljára, s a gyűlölt, de biztonságot nyújtó mágikus határvonal elé értek. Harry ösztönösen
megállt és tétovázott.
Megint át kell lépnie ezen, s át kell élnie Voldemort szavait, melyek ott fognak sziszegni a fülében…

147
Ron előhúzta pálcáját és Harryre szegezte.
- Mit csin…?!
- Stupor!
Harry előtt elsötétült minden. Mikor újra felébredt, nem a hátán feküdt a hideg hóban, hanem rendkívül
kényelmetlen helyzetben Ron vállára támaszkodva ácsorgott.
– Na, ébredj már fel! – nevette Ron a fülébe.
- Elkábítottál… - motyogta szemrehányón Harry.
- Csak meg akartam köszönni, hogy tegnap kiszedtél a kádból – válaszolta magától értetődő hangnemben a fiú.
- Érdekes módját választottad… - dünnyögte Harry.
- Nem értem mért morogsz – csóválta a fejét Ron. - Nem fájdult meg a sebed, nem igaz?
- Nem… - ocsúdott fel Harry és elgondolkozva dörzsölgette a villám alakú heget. Semmi jele nem volt, hogy fájt
volna. – Köszi, Ron.
- Semmiség – vigyorogta a vörös hajú fiú. – Bármikor szívesen kiütlek, ha gondolod.
- Haha. Na menjünk.
Másfél kilométeres gyaloglás várt rájuk a térdig érő hóban, s most sokkal lassabban haladtak, mint korábban. A
domboldalon lefelé is könnyebben ment a séta, hiszen a hó a lejtőn nem maradt meg akkora tömegben, mint a
völgyben.
Végül megérkeztek a dehoppanálásgátló bűbáj határát jelző göcsörtös tölgyfához, mely a legmagasabb volt a
környéken. Ágain két bagoly gubbasztott, s mellettük családias nyugalomban egy fekete, csapzott tollú varjú. A
varjú károgott, mikor meglátta Harryéket, a baglyok azonban csak kíváncsian forgatták hatalmas fejüket.
Harry és Ron megálltak a fa tövében, majd megragadták egymás kabátjának a szárát és felkészültek a
hoppanálásra. Elrugaszkodtak, s az összepréselődést követően eltűnt mellőlük a girbegurba fa, a havas táj, s csak
egy koszos sikátor vette körül őket. Harry körülnézett és elégedetten állapította meg, hogy jó helyre érkeztek.
Ugyanabba a sikátorba került, ahonnan júliusban elindult.
Harryt furcsa érzés fogta el. Ha pár hónappal korábban valaki azt mondja neki, hogy karácsonykor visszamegy a
Dursley-házba egy röpke látogatásra, biztosan a képébe röhögött volna. De most… itt áll már megint – valahogy
olyan hangulata támadt a helytől, mint amikor az ember elölről kezd valami nehéz és hosszú műveletet.
Kilépett a sikátorból a jól ismert utcára. Szinte teljesen egyforma, békés, középosztálybeli, gondozott házak
fogadták, mindegyik előtt egy két-három évesnél nem idősebb autóval – bár a vastag hóréteg alatt nem sok
látszott belőlük.
- Nahát – csodálkozott Ron, ahogy körbehordozta tekintetét a környéken. – Milyen békés…
- A legunalmasabb környék a világon – toldotta meg Harry a megjegyzést.
Ron kétkedve ránézett, s Harry kénytelen volt módosítani az állítását.
- Na jó, csak akkor, ha nem vagyok itt – vigyorgott Harry, de mosolya nyomban le is olvadt arcáról, ugyanis
nagyon melege volt. Lehúzta fejéről a bojtos sapkát és a vastag sálon is lazított, hogy több levegőhöz jusson.
Homloka nyirkos volt, de a hűvös levegő jót tett neki.
- Menjünk – javasolta Ron, s kezével intett Harrynek, hogy mutassa az utat.
Harry megindult a havas úton. Középen haladtak, ahol az autók letaposták a latyakot, a járdát csak egy-két
szorgalmas lakó takarította. Ahogy végighaladtak az utcán, majd a Magnólia közön át a Privet Drive-ra
kanyarodtak, pár hólapátos embert, és játszadozó, hóembert építő gyereket láttak. Minden békés volt és nyugodt,
ahogy Ron is megállapította.
- Nos, megérkeztünk – mondta Harry, mikor megálltak a 4-es számú ház előtt.
Az épület – aminek látványa egyáltalán nem töltötte el Harryt kellemes érzéssel, sem nosztalgikus gondolatokkal
– ugyanúgy nézett ki, ahogy legutóbb látta. Ron végigmérte a Dursley-házat, és egyfolytában mosolygott azóta,
hogy megérkeztek a környékre. Harry azon a véleményen volt, hogy akár Mr Weasley is állhatna mellette,
annyira hasonlított Ron az apjára a szemében csillogó kíváncsiság miatt.
- Gyerünk, kopogj be! – bíztatta Ron.
Harry sóhajtott és az ajtó elé lépett. Mielőtt megnyomta a csengőt, keze megállt a levegőben, és elgondolkozott,
hogy mit is fog mondani egyáltalán? Mi lesz, ha becsapják az ajtót az orra előtt? Még karácsonyi ajándékot se
hozott, afféle mézesmadzag gyanánt. Aztán az is eszébe jutott, hogy Dursley-ék úgyse fogadnának el tőle
semmit, mert azt hinnék, hogy az ajándékától mindhárman varanggyá változnának. Harry elképzelt egy kövér,
lila képű varangyot Vernon bácsi harcsa bajuszával, s közben megnyomta a csengőt.
Jellegzetes kondulás hallatszott, s rövidesen lépések zaja szűrődött ki az előtérből. Kattant a zár, kinyílt az ajtó,
és mögötte Harry egy pillanatig látta Vernon bácsi arcát – majd az ajtó azon nyomban bevágódott.
Harry hátrapillantott Ronra, aki felvont szemöldökkel figyelte a fejleményeket. Harry megcsóválta a fejét, majd
bekopogott.
- Vernon bácsi! – szólt Harry.
- Tűnj el, kölyök! – mordult a bácsi az ajtó mögött, s a hangokból ítélve hátát az ajtónak vetette, hogy súlyával
torlaszolja el azt, nehogy egykori nevelt fia valamilyen alattomos trükkel bejusson a házba.
- Petunia nénivel szeretnék beszélni… - folytatta reménytelenül Harry.

148
- Nem – jött az elutasítás. – Semmi közünk hozzád! Elég bajt hoztál már a fejünkre. Takarodj!
Most egy másik hang is megszólalt az előszobából:
- Mi történt? – kérdezte egy férfi kíváncsian.
Vernon bácsi hebegve válaszolt – valószínűleg feszéjezte a dolog, hogy egy vendég előtt kell jelenetet rendeznie.
- Se-se-semmi, nem fontos… csak egy kellemetlen ismerős… semmi gond.
Harry kíváncsian benézett a bejárati ajtó melletti kis ablakocskán, s Vernon bácsi ajtót támasztó alakja mellett
megpillantott egy hosszú, barna hajú férfit, aki konyakos poharat fogott a kezében.
„Hát ez meg ki a csuda?” – csodálkozott Harry. Még sose látta ezt az illetőt, pedig Dursley-ék gyakran fogadtak
vendégeket a házukban – Vernon bácsi ügyfeleit, Petunia néni barátnőit, Dudley barátait, meg azok szüleit.
- Nahát, csak nem… - kezdte a férfi, mikor megpillantotta Harry arcát az ablakban, de Vernon bácsi gyorsan
eltakarta roppant testével a kis ablakot.
Harry sóhajtott és megcsóválta a fejét, és Ronra tévedt a szeme. Barátja előhúzta pálcáját, és az ajtóra szegezte.
Másik, ökölbe szorított kezének ujjait gyorsan széttárta, s közben kérdő tekintettel nézett Harryre. Arra volt
kíváncsi, hogy felrobbantsa-e a bejáratot.
Harry tágra nyílt szemmel megrázta a fejét, és jelzett Ronnak, hogy tegye el a pálcát. Bent folytatódott a
beszélgetés.
- Petunia, ez nem az unokaöcséd, az a Harold? – kérdezte a férfi.
- De… de ő az… - ismerte be kelletlenül Petunia néni, akinek halk hangja a nappali felől hallatszott.
- Mért nem engeditek be? Odakint van vagy mínusz öt fok, ráadásul karácsony van… Dursley úr, legyen szíve…
Pár másodpercig nem hallatszott semmi, Vernon bácsi gondolkodott – ez köztudottan igen nehezen ment neki.
Harry szinte maga előtt látta a bácsi arcán lejátszódó színváltozásokat: a sápadtságot, mikor vendégük észrevette
őt, a lilulást, ahogy visszafojtott lélegzettel tanakodott, végül a vörösödést, ahogy mérgesen, meggyőződése
ellenére kinyitja az ajtót és beengedi Harryt.
Mikor az ajtó kitárult, Harryt és Ront a mérges Vernon bácsi mellett a sápatag, bágyadt Petunia néni, Dudley
kíváncsi, majd Ron láttán ijedt képe fogadta, valamint a vendég, aki lófarokba fogott hosszú, barna hajával kicsit
Dumbledore-ra emlékeztette Harryt. A férfi kíváncsian nézte őket, Vernon bácsi pedig bemutatás nélkül beterelte
a két fiút a nappaliba.
- Sziasztok… - motyogta Harry zavartan, és egy halvány mosolyt eresztett meg Petunia néni felé. A néni nem
viszonozta azt. Harry felpillantott a mennyezetre.
- Jó napot, Ron Weasley vagyok – mutatkozott be Ron mindenkinek, köztük a vendégnek is.
- Boldog karácsonyt – mosolygott a férfi és ő is bemutatkozott: - Marcus Leonard vagyok, Petunia régi
iskolatársa, még a gimnáziumból… Te pedig…?
- Oh, hát én csak elkísértem Harryt. Meg akarta látogatni a nagynénjét, és…
Vernon bácsi megvetően felmordult, de nem szólt.
- Uhm, Harry, mi is? – kérdezte Leonard Harry felé fordulva. Hosszúkás arca volt, melyen egyetlen apró
borostának se volt nyoma, szemei hideg kéken csillogtak.
- Potter, uram – válaszolta, s kinyújtotta a kezét.
Mr Leonard kezet fogott vele, de jobb kezét burkoló vastag kesztyűjét nem vette le.
- Remélem, megbocsátasz, hogy ilyen udvariatlan vagyok, de egy rendkívül kínos bőrbetegségben szenvedek –
magyarázkodott a férfi, és kortyolt az italból.
Dudley is leült a kanapéra, s próbált úgy tenné, mintha nem rémítené halálra a magas vörös hajú Ron jelenléte.
Bekapcsolta a tévét, és úgy tett, mintha ott se lenne, de Harry tudta, hogy csak úgy tesz, mintha nyugodt lenne –
a tévében ugyanis egy kaméleonokról szóló ismeretterjesztő film képei peregtek, Dudley azonban utált
mindenféle természet-filmet.
- Na jó, miért jöttél? – elégelte meg a beszélgetést Vernon bácsi. Tekintete elárulta, hogy nem tartja jó ötletnek,
hogy egy varázsló kezet fog a vendégével a házában.
Harry egy szúrós pillantást küldött felé, emlékeztetve, hogy Petunia nénihez jött, nem pedig hozzá, de a bácsi
nem vette a lapot.
- Kiböknéd végre? – türelmetlenkedett Vernon. Szerette volna minél előbb házon kívül tudni unokaöccsét.
- Petunia nénivel akarok beszélni – jelentette ki Harry ellentmondást nem tűrő hangon.
Marcus Leonard kettejük közt kapkodta a tekintetét. Ron nem zavartatta magát, elfoglalta az egyik fotelt. Vernon
bácsi arca erre vészesen rángatózni kezdett.
Harry megelégelte a dolgot, és a nappali ajtajában álldogáló Petunia nénihez lépett. A néni hátrált egy lépést,
amit aztán a konyhában akadt sürgős teendőnek próbált álcázni. Harry ment utána és a mosogató mellett álltak
meg.
- Először is, boldog karácsonyt – kezdett bele Harry, s lehalkította a hangját, hogy a nappaliban maradtak ne
hallják, miről beszélnek. Ron és Mr Leonard beszélgetni kezdtek – Harry nem hallotta miről, de nem is figyelt.
Petunia nem viszonozta a gesztust, eleresztette a füle mellett, és komótosan mosogatni kezdett. Vagy
megváltozott a véleménye a július végén történt beszélgetésük óta, vagy csak folytatja a színjátékot a férje előtt.

149
Harry ez utóbbiban bízott, s rögtön belekezdett a mondandójába. Ösztönösen tudta, hogy nem szabad sok
fölösleges locsogással terhelnie Dursley-éket, mert annak nincs jó vége.
- Kérdezni akarok tőled valakiről… Nemrég hallottam néhány érdekes dolgot a nagymamáról.
Petunia néni kezéből kiesett egy tányér, de Harry gyorsan elkapta és visszaadta nagynénjének.
- Mért nem beszéltél soha Rose nagyiról? – kérdezte Harry, s igyekezett nem szemrehányó hangot megütni.
Petunia rémülten a szája elé kapta a kezét, mintha Harry valami csúnyát mondott volna.
- Mi van?
- Ne… ne mond ki a nevét…
- Mi?! – hördült fel Harry suttogva, s ez azt eredményezte, hogy hangjának goromba, sziszegős felhangot adott.
- Nem… nem azért… csak nem akarom, hogy visszajöjjön…
- Vissza? De hát…?
Harry fejében kezdtek összekuszálódni a gondolatok. Kibámult az ablakon, aminek párkányán egy fekete madár
mászkált fel-alá.
Harry megcsóválta a fejét, hogy tisztán tudjon gondolkodni.
- Mikor láttad utoljára a nagyit?
Petunia néni mélyet sóhajtott.
- Minek akarod tudni? – kérdezte szerencsétlen hangon.
- Nagyon fontos lenne, de nem mondhatom el, miért – jelentette ki Harry.
Petunia néni mérges-büszkén felszegte a fejét és fojtatta a mosogatást.
- Kérlek! Muszály tudnom! – kérlelte Harry suttogva.
A kérlek hatott, Petunia néni letette a tányért és a szivacsot, majd Harryhez hajolt és olyan halkan kezdett
beszélni, hogy a fiú alig hallotta.
- Akkor láttam utoljára az anyámat, mielőtt Lily meghalt – suttogta. – Pár héttel előtte keresett fel, de előtte
láttam meghalni… - Petunia néni megborzongott.
- Úgy érted kísértet volt?
- Fogd be! – csattant fel a néni, mire a nappaliból mind a négy fej feléjük fordult. Marcus Leonard összehúzta a
szemét.
- Nem olyan… nem olyan volt, mint előtte… - vallotta be a néni. – Átlátszó volt… Uramisten, miket beszélek én
neked! – olyan szigorúan nézett Harryre, mint még soha. Gyűlölte, hogy kikényszerítik a vallomását.
- És mondott valamit? – puhatolózott Harry.
- Azt… azt kérte, hogy hadd lakjon nálunk – mondta a néni és megint látványosan megrázkódott. – Nem tudtam,
hogy ilyen lehetséges, de hát gondolhatod, hogy elküldtem!
- Elküldted? - döbbent meg Harry.
- Mégis mit tehettem volna? – fortyant fel a néni. - Mi lett volna, ha a szomszédok észreveszik? Ha meglátják,
hogy átlátszó, és kihívták volna a tévéseket, meg a doktorokat! Sose éltük volna túl azt a szégyent.
Harry összeszorította a száját, nehogy kimondja azt, ami a nyelve hegyén van.
- Mért téged keresett fel? Mért nem anyához ment? – kérdezett tovább Harry.
- Azért, mert fogalma sem volt róla, hogy hol van a drága jó anyád! – dörrent rá Harryre. – Pedig Lilynek kellett
volna törődni vele, ő értett ehhez a hókuszpókuszhoz, meg hogy mi a baja… De neeem, neki fontosabb volt az
az ostoba háborútok!
Mérgesen lecsapta a törlőrongyot, s csípőre tett kézzel végre Harry felé fordult.
- Attól féltem visszajár majd kísérteni – folytatta borzongva a néni. – Ezért aztán sose beszéltem róla, a
fényképeit is elégettem. Megmondtam már a nyáron is, hogy én szakítottam azzal a világgal! Semmi közöm
hozzá! – emelte fel a hangját Petunia. - Se nekem, se Vernonnak, se Dudleynak. Máshogy élünk, mint te meg
Lily, meg anyám… Ti meg folyton belekevertek az ostoba dolgaitokba!
- Szóval egyszerűen kidobtad… - kezdte vádlón Harry, de Petunia feltartotta a kezét és visszafordult mosogatni,
jelezve, hogy nem akar hallani vádakat.
- És nem említett még valamit? – tért rá az újabb kérdésre Harry. – Hogy hová megy, mit fog csinálni?
- Honnan tudhatnám, hová ment? Biztos valami ódon kastélyba ment kísérteni… Az az ő stílusa… Jellemző
lenne…
Harry megcsóválta a fejét és hátat fordított nagynénjének. Aztán megint visszafordult hozzá.
- Akkor nincs több dolgunk egymással – mondta. – Elmegyek és többé nem jövök vissza. Nem kell félned, nem
foglak belekeverni többé semmibe…
- Már meg is tetted! – dörrent rá Petunia, és egy percig farkasszemet néztek Harryvel.
Harry arra gondolt, hogy a nagynénje a sok-sok incidensre céloz, amit Harry jelenléte okozott Dursley-éknek, s
szilárdan állta a néni tekintetét. Nem úgy Petunia: szeme oldalra rebbent. Harry nem értette, de Petunia néni újra
oldalra pillantott, mintha jelezni akarna valamit.
Harry követte a tekintetét, ami egyenest a nappaliban ücsörgő vendégre siklott – Marcus Leonard elmélyülten
beszélgetett Ronnal róla, Harryről. Barátja épp azt mesélte, hogy Harry milyen fura alak, legtöbbször ideges és
hirtelen haragú, de nagyon jó barát.

150
- A fenébe, már itt is… - morogta Harry, ahogy leesett neki a tantusz. A miniszteri pribékek már megint a
nyomában vannak. „Scrimgeur már sose tesz le rólam, meg a Főnixekről?!”
- Reggel jött – bólintott Petunia. – Azt mondtam Vernonnak, egy régi ismerősöm, de még sose láttam. Ez az
ember megfenyegetett… - motyogta halálsápadtan Petunia. – Rád volt kíváncsi, tudta, hogy idejössz ma.
- Honnan tudhatta? – döbbent meg Harry. – Senki sem tudta! Még a barátaimnak is csak az indulás előtt egy
perccel mondtam…
- Neked kéne tudnod, elvégre a te fajtád! – morogta a néni. – Jó lenne, ha mielőbb eltűnne innen. Ha elmentek, ő
is elmegy.
Harry magában káromkodott, s halk kopogásra lett figyelmes. Az ablakpárkányon gubbasztó varjú ütemesen
kopogtatta az üveget.
- Hát akkor neked is boldog karácsonyt Petunia néni! – mondta fennhangon Harry, s Ron felállt a fotelből.
Értette Harry jelzését, Marcus Leonard pedig még jobban összehúzta a szemöldökét. Sötét ábrázattal nézett
rájuk. Harry, ha nem hallotta volna Petunia néni figyelmeztetését, már így is gyanakodni kezdett volna rá.
- Máris mentek? – tettetett csodálkozást a férfi, s ő is felállt.
- Igen, otthon várnak, nem maradhatunk tovább – sietett a magyarázattal Harry.
Harry felkapta kabátját, nyaka köré kanyarintotta a sálat és már ment is az előszoba felé. Marcus Leonard
árnyékként követte. Szinte érezte a tarkóján a férfi perzselő tekintetét. Idegesen babrált a zárral és kinyitotta,
majd azon nyomban ki is surrant rajta, Ronnal a nyomában.
Utoljára még hátrafordult, s Leonardot látta Dursley-ék gyűrűjében. A férfi a cipőjét nézte, nem pillantott fel.
Harry intett a Dursley-családnak.
- Akkor sziaszt…
PAFF. Vernon bácsi becsapta az ajtót Harry mögött, a huzata lesöpörte a járdáról a havat.
Harry egy pillantást se vetett többet a házra és elviharzott a járdán, vissza a szokásos úton. Ron zavart
arckifejezéssel loholt mellette.
- Mi történt? Valami baj volt? – kérdezte idegesen.
- Ron, mit mondtál neki rólam? – tért ki a válasz elől Harry.
Ron összeráncolta a homlokát.
- Semmit – ismerte be. – Csak általánosságokat… milyen ember vagy, hogy ideges természet, meg ilye… Na ne!
– kiáltott fel hirtelen Ron.
Harry megtorpant.
- Mi történt? – kérdezte most Harry.
Ron még mindig olyan képet vágott, mint aki nem hisz a fülének.
- Ez nem igaz… nem, nem lehet véletlen… - motyogta zavartan. – Harry, azt hiszem én nem önszántamból
beszéltem.
- Mi?
- Megbabonázott! – csattant fel Ron. – Észre se vettem és kikényszerítette belőlem, hogy meséljek rólad!
Harry levegő után kapkodott és idegesen visszapillantott a ház felé. Ott nem mozdult semmi, bent égett a villany,
semmi nem utalt rá, hogy mindjárt utánuk rohan egy miniszteri auror, hogy letartóztassa őket tiltott
rokonlátogatás vádjával…
- Furcsa… - dünnyögte Ron.
Harry kérdőn barátjára pillantott.
- Tényleg nem kérdezett semmi konkrétat. Arra volt kíváncsi, milyen ember vagy. Hogyan viselkedsz, milyen a
hangulatod… nem értem, mért volt rá kíváncsi…
- Talán Scrimgeur meg akar ismerni – találgatott Harry. – Már ha valóban minisztériumi volt az az alak…
- Az volt – jelentette ki egy hang Harryék mögött, mire mindketten megpördültek pálcával a kezükben.
Muriel néni állt előttük, nagyon komor arccal, s egy fekete tollat szedett ki gubancos, vöröses-barna hajából. –
Fránya tollak…
- Muriel néni! Mit csinálsz itt? – lepődött meg Ron, s Harryvel együtt leeresztette a pálcát.
- A dolgomat – mondta természetes hangon. – Vigyázok rátok, ahogy tudok.
- Ön volt az a varjú a párkányon, igaz? – kapcsolt Harry, mikor látta, hogy a néni egy másik tollat is kihúz a
hajából.
- Igen, de már nem megy olyan jól az animágia, mint korábban. Folyton hullik a tollam… - panaszolta.
– Szóval… – köszörülte a torkát a néni. – Az az alak egy minisztériumi auror volt. Annak a csoportnak a tagja,
akiket a miniszter úr a te és a Rend utáni szaglászásra küldött. Fogsz még vele találkozni, attól tartok.
Harry halkan szitkozódott, ahogy Ron is.
- Hogy beszéltek? – szólt rájuk a néni. – Nem lesznek jobbak a dolgok, ha ilyen goromba megjegyzéseket
tesztek! Az nem jó semmire. De majd mondok valamit, ami felvidít kicsit. – tette hozzá a néni, s Harryék
abbahagyták a zsörtölődést. – Na gyertek, menjünk haza.

---

151
Harry, Ron és Muriel néni legközelebb a mágikus határvonal előtt szóltak egymáshoz, mert a gyaloglás alatt
mindenki emésztgette magában a történteket. A vonal előtt állva azonban Harry kifakadt.
- Muszáj megint elkábítanotok? – kérdezte. – Nincs valami más mód, Muriel néni?
- De van. Ha az jobban megfelel, bogárrá változtatlak, és akkor nyugodtan átsétálhatsz a vonalon, mert szerintem
egy rovar észbeli képességei nem hatnak Tudodkiére…
Harrynek azonban nem volt kedve bogár képében szemlélni a világot, egy röpke percig sem, úgyhogy inkább
bevállalta a kábító átkot.
A házba érve mindenki kérdezgetni kezdte, hogy mi történt, de Harryék mentesültek a beszámoló alól, Muriel
néni mindent elmesélt Leonardról.
- Na jól van, mindjárt ebédidő – fejezte be mondandóját Muriel néni -, addig gyere fel egy percre a dolgozó
szobámba Harry. Beszédem van veled.
Harry összepillantott Ronnal, barátja megvonta a vállát, Harry pedig elindult a néni után. Az öregasszony
meglepően fürgén szedte a lépcsőfokokat, s ahogy felért, lendületesen kivágta a szoba ajtaját és beviharzott rajta.
Harry is belépett a tükrös szobába, s csendben várakozott, amíg a néni a tükrökben nézegette magát, s tenyerével
apró simításokat végzett a csillogó felületen. Harry ámulatára a tükrökön írások tűntek fel – olyan, mint amikor
valaki párát fúj az ablakra, s azon megjelennek az ujjal rá rajzolt dolgok.
A tükrökön sebtében felírt jegyzetek szerepeltek, ilyenek, mint: „jelentések Mr Caarog-nak, jelentések Mr
Robardsnak, jelentések Mr Tökkelütöttnek”… - Harrynek valamiért az a gyanúja volt, hogy a Tökkelütött
Scrimgeur-re utal.
Voltak kifejezetten titokzatos feljegyzések is, ezek csak egy pillanatra tűntek fel, s Muriel néni nyomban el is
tüntette, hogy Harry kíváncsi szemei ne vizslassák őket: „anti-dementáló tartály tervek, lélekgyűjtő tervek,
Speculum Aperitur feljegyzések”… s voltak egészen hétköznapiak is: „Molly húsgombóc receptje, pergamen,
fényképalbum”.
Muriel néni előhúzta hosszú fapálcáját és ez utóbbi tükörre szegezte. Arról eltűnt az írás és a tükörkép, s egy
szűk kis fiók jelent meg mögötte, melyben papírhalmok, könyvek voltak. A néni kivett egy bőrkötéses mappát,
majd visszazárta a tükröt.
- Gyere, ez érdekelni fog – mutatta Harrynek a mappát és letette az íróasztalra, majd hellyel kínálta Harryt.
Miután mindketten helyet foglaltak, Muriel néni szétnyitotta a lapokat. Egy régi fényképalbum volt.
- Hallottam, miről beszélgettetek Petuniával – mondta a néni, s Harry meglepődött, milyen közvetlen hangot üt
meg az öregasszony, mikor az ő nagynénjét említette. – Hozzám kellett volna fordulnod… persze nem tudhattad.
Harrynek egy pillanatra tátva maradt a szája.
- Ismerte a nagymamámat? – kérdezte döbbenten.
- Évfolyamtársak voltunk és közeli barátnők – bólintott a néni. – Én a hollóhátba jártam, ő meg a griffendélbe.
Persze nem minden órára, hiszen Rosie mugli volt, tudod?
Harry bólintott.
- Igen, hallottam Dumbledore-tól.
Muriel néni sokatmondóan hunyorgott, s közben az albumot lapozgatta. Hamarosan megállt egy nagyon régi
csoportképnél, mely az alá írt feljegyzés szerint a Roxfort 1955-ös évfolyamát ábrázolta.
- Nézd csak! – mutatott az öregasszony a csoport hátsó sorában állókra. Azok engedelmesen arrébb sétáltak, s
egy páros különült el tőlük. Egy vörös hajú, barna szemű, magas, kék dísztaláros lány, s mellette egy göndör,
barna hajú, csillogó zöld szemű lány, aki jóval alacsonyabb volt nála és vörös dísztalárt viselt. Fejükön csillogó
süveget viseltek. A két barátnő egymásba karolva ácsorgott és integettek.
- Dumbledore mindent elmondott róla? – kérdezte a néni.
Harry most csöndben maradt. Nem tudta, mennyit mondhatna el Muriel néninek – hiszen a horcruxokat nem
említheti… vagy igen?
- Elmondta, hogy beteg volt Rosie? – kérdezett újból Muriel néni.
- Igen, azt el… Elmondta, hogy meggyógyította, meg hogy visszament a muglik közé. És hogy nem tudja, mi
történt vele… Azt… azt mondja meghalt, de…
Muriel néni bólintott és mosolygott.
- Szóval ő is tudta – dünnyögte a néni. – Nem vagyok meglepve…
Harry összehúzta a szemöldökét.
- Mért nem beszélt eddig nekem róla? – kérdezte Harry.
- Megígértem Rose-nak, hogy nem beszélek róla. Se Lilynek, se Dumbledore-nak. Nem akarta, hogy így lássák
őt. Ő persze nem tudta akkor még, mi történt Lilyvel, azt se tudta, miért bujkálnak… és valljuk be, én se tudom,
a mai napig, csak azokat a szedett-vedett pletykákat hallani… – jelentőségteljes pillantással nézett Harryre, de a
fiú nem válaszolt neki. Mikor később visszagondolt erre a beszélgetésre, elmosolyodott rajta, hogy ugyanazt az
óvatos, kiváró taktikát választotta, mint Muriel néni a miniszterrel folytatott beszélgetés elején.
- Akarsz vele találkozni? – kérdezte hirtelen a néni.
Harry azt hitte, rosszul hall.

152
- Ön tudja, hol van?
- Igen. Miután a mugli lányánál kudarcot vallott, hozzám fordult. Fogalma sem volt, mi történt vele –
magyarázott a néni. - Valamilyen mugli betegségben szenvedett, s egyszercsak azt vette észre, hogy kiszállt a
testéből, és nagyon fájt mindene. Én pedig bezártam őt egy különleges tükörvilágba addig, amíg gyógymódot
nem találok rá. De… nem jártam sikerrel. Még azt sem tudom, mi baja lehetett, sose hallottam ilyen esetről
korábban…
- És aztán mi történt? – kérdezte mohón Harry, s pulzusa a duplájára nőtt – ő ugyanis nagyon jól tudta, mi baja
volt a nagymamájának.
Muriel néni összecsukta az albumot és visszatette a tükörbe. Szomorú arccal fordult újra Harryhez.
- Legutóbb, mikor beszéltem vele, arról kellett beszámolnom, hogy a lánya meghalt – válaszolta Harrynek. –
Sokkot kapott a hírtől és többet nem állt szóba velem. Összetörtem az ikertükröt, amin át beszélgettünk… Szóval
a nagymamád Harry, attól tartok tényleg meghalt. Olyan helyen van, ami… hát… - Muriel néni zavarba jött,
visszaült az íróasztalához és idegesen tördelte a kezét.
- Azt mondta, találkozhatok vele – emlékeztette Harry a nénit.
- Végül is… igen, találkozhatsz vele. Talán még beszélni is tudtok. Rád kíváncsi lesz.
- Mikor tud elvinni hozzá? – pattant fel Harry a székből.
Muriel néni elmosolyodott és intett Harrynek, hogy nyughasson.
- Az ünnepek után elviszlek hozzá. Most még nem tudlak, mert… szükség van néhány előintézkedésre – mondta
titokzatoskodva a néni.
Harry összevonta a szemöldökét.
- Hogy-hogy? Hát nem itt van ezek közt? – mutatott körbe a sok tükörre.
- Neeem, Harry. Tudod, én tudós vagyok, és megpróbáltam segíteni rajta. Az a tükörvilág a Misztériumügyi
Főosztályon van. És olyankor tudlak elvinni oda, ha előtte megszerveztük a Főnix Rendjével. Egy vagy két hét,
Harry… Addig kérlek, csillapodj.

153
20. fejezet
A Zárt Terem
A karácsony elmúltával és az újév beköszöntével egy csapásra kihaltnak tűnt a Prewett-ház. Habár Mr Weasley,
és a Rend-tagok a karácsonyi időszak alatt is megállás nélkül dolgoztak, most jóformán alig lehetett látni őket a
főhadiszálláson. Harry, Ron, Hermione és Paulina egyedül maradtak a folyton aggodalmaskodó Mrs Weasleyvel,
a csendes és visszahúzódó Percyvel, és Muriel nénivel. Az öregasszony jelentette Harryék számára az egyetlen
élvezhető társaságot azok után, hogy Ginny január első vasárnapján kelletlenül visszautazott a Roxfortba.
Az öregasszony azonban szokás szerint sokat tartózkodott a Minisztériumban, Harry pedig türelmetlenül várta,
mikor adódik olyan alkalom, hogy Scrimgeur tudta nélkül bejuthassanak a Misztériumügyre. Többször is
megkérdezte Muriel nénitől az év első hetében, s a másodikban is néha-néha – egyre ritkábban. A válasz mindig
ugyanaz volt:
- Szólni fogok Harry, csillapodj, kérlek!
Harry még mindig nem mondta el a néninek, hogy a türelmetlen várakozás nem csak Rose Evans miatt van, de a
horcruxok utáni keresés miatt is.
Ahogy a napok múltak a főhadiszálláson, s a bezártság érzete lassan kezdett úrrá lenni Harryn, Ronon és
Hermionén, de leginkább a kis Paulinán, a veszélyre fittyet hányva, egyre többször mentek le a közeli mugli
faluba sétálni. Mrs Weasley betegre aggódta magát miattuk, Muriel néni azonban megnyugtatta, hogy Land’s
End-en rajta kívül nem lakik más mágus, ráadásul a baglyok is éberen őrködnek.
Aztán január harmadik hétfőjének reggelén végre megtört az unalom, ami Harryéket vette körbe – Lupin hosszas
távollét után visszatért a főhadiszállásra. Karácsony elmúltával azonnal elrepült Tonks társaságában, s a
magukkal vitt Feneketlen Zsákokból ítélve hosszú útra csomagoltak. Indulásuk előtt csak annyit közöltek
Harryvel, hogy nyomra bukkantak, és sietnek vissza.
- Mindjárt itt lesz! – jelentette be Lupin, s kabátjáról söpörgette a havat az előszobában. – Remélem, pontosan
érkezik…
- Micsoda? – kérdezte Harry és Ron.
- Manópostát rendeltem - felelte Lupin, és csizmájától megszabadulva beljebb jött a nappaliba. – Végre
ráakadtunk arra a talárra. Egy varázsló vette meg a feleségének, aztán Indiába költöztek… Köszönöm Molly –
magyarázta, s közben lehajtott egy kupa vajsört, amit Mrs Weasley nyomott a kezébe melegítő gyanánt.
Harryben egy csapásra túláradt az öröm. Ronnal együtt vigyorogva összenéztek.
- Megvan a ruha? Ez fantasztikus! – lelkendezett Hermione.
- Ne örüljetek előre – figyelmeztette őket Lupin. – Lehet, hogy nem jártunk sikerrel. Tudjátok…
- Milyen ruháról beszéltek? – kérdezett közbe Mrs Weasley kíváncsian.
- Majd máskor Molly - mondta mosolyogva Mr Weasley, s beljebb terelte Lupint a nappaliba. – Gyere, ülj le!
Hosszú utatok volt.
Lupin hálásan bólintott.
- Igen, hosszú volt… Végre! Nem is tudom, mikor ültem utoljára kényelmes kanapén.
Harry, Ron és Hermione is leültek Lupinnal szemben, s szinte égtek a vágytól, hogy minden részletről
kifaggassák a horcrux-vadászattal kapcsolatban. Ezt azonban nem tehették meg, nagyon jól tudták, ezért
Hermione veszélytelen dolgokra terelte a szót.
- Tonks hogy van?
- Jól – felelte Lupin. – Neki is elege lett a repülésből… Most hazament a szüleihez. Merlin tudja, mikor látták
egymást utoljára.
Percy is lesomfordált az emeletről, hogy megnézze ki érkezett, majd egy gyenge kis köszönés után visszament a
szobájába.
Lupin felvonta a szemöldökét, Mr Weasley pedig megvonta a vállát.
- Hol késik ez a manó? – nézett Lupin az órájára. – Kilencre kértem ide…
Negyed órás késéssel azonban megérkezett a postás – egy rongyokba bugyolált manó lány. Titulusát mindössze
egy zöldes kitűző jelezte, ami egy postabaglyot ábrázolt. A manó a ház előtt jelent meg és illedelmesen
kopogtatott.
- Szörnyen restellem a késést uram – szabadkozott a manó, és letette a küldeményt, egy nagy, újságpapírba
csomagolt dobozt. – Tiffy igyekezett, uram, de a postaszolgálatnál feltartották. Tiffy természetesen megbünteti
magát érte… - s azzal csavargatni kezdte a saját fülét.
- Arra semmi szükség nem lesz – mondta Hermione és gyengéd erőszakkal kiszabadította Tiffy manó hatalmas
fülét.
Lupin kifizette a postást, Mr Weasley pedig bontogatni kezdte a csomagot.
- Ne itt – suttogta Harry a férfinek. – Majd fent a tükörben…

154
- Uramnak is van egy küldemény! – sipította a manó lány, hosszú ujjával Harryre mutatva. – Uram a híres Harry
Potter, igaz?
- Igen – felelte Harry.
Tiffy kihúzott rongyos felöltője rejtekéből egy levelet és felé nyújtotta.
- Nincs rajta címzés – állapította meg Harry, mikor átvette a levelet. – Ki küldte?
- Tiffy nem tudja uram – vallotta be a manó. – Tiffynek csak átadta a levelet a főnöke, és az útjára küldte.
Harry meglepetten nézett a manóra, aki teniszlabda méretű ártatlan szemeivel pislogott rá.
Kibontotta a borítékot, abból pedig egy kék tintával telefirkált pergamen került elő. Harry kíváncsian hajtotta
szét a lapot. A lapon varázsszavak, rúnák szerepeltek, a közepén pedig egy…
- Harry, ne nézd meg! – kiabálta rémülten Lupin, mikor ráismert a levélre, de már késő volt.
Harry pillantása a papírlap közepére rajzolt szempárra esett – s azon nyomban eltűnt körülötte a világ. Szédülni
kezdett, és kavargó, villanásszerű képek sorozata zúgott el a szeme előtt.
Dumbledore zuhan le a toronyból… A barátaival beszélget a temetés után… Körbejárja szülei lerombolt házát…
Az árvaház képei… Ampók kést szegez a torkának…
A kavargó képek áradatának égető fájdalom vetett véget. Harry felordított és összeesett, szemei előtt még mindig
homályos volt minden.
- Harry, mi történt? – hallatszott Ron rémült hangja.
Paulina ijedten szipogott.
- Remus, csinálj valamit! – kiabálta Mr Weasley.
Harry végre újra magához tért, a földön térdelve. Ujjaiban fájdalom bizsergett.
- Mi… mi történt? – kérdezte, s megégett ujjait nézte.
- A levél átkozott volt – magyarázta Lupin. – Valamit csinálhatott veled, mikor ránéztél. Aztán elégett a
kezedben.
Harryből ideges sóhaj tört elő, de hagyta, hogy Hermione bekötözze a kezét.
- Azt… azt hiszem legilimentált… az a levél. Ránéztem, és csak jöttek a képek…
- Legilimentált? – ismételte Hermione, s rögtön Lupinra pillantott. – Jajistenem, ha Voldemort megtudta…
- Nem ő volt az – vágott a szavába Harry. – Ő másként is bejuthatott volna a fejembe, ha nagyon akar…
- Akkor ki más jöhet szóba? – tette fel a kérdést Mr Weasley.
Ron és Lupin felsegítették Harryt és a kanapéhoz kísérték.
- Hová tűnt a manó? – nézett körbe Harry.
- Elmenekült, mikor összeestél – felelte Hermione. Arca még mindig ijedtséget tükrözött, Harry pedig igyekezett
nem túl szerencsétlen képet vágni, hogy ne nyugtalanítsa barátait. Bár a kezén lüktető fájdalom nem hagyott
alább, újra tudott hideg fejjel gondolkodni, s már arra is magyarázatot talált, ki lehet a támadója.
- Piton volt az – jelentette ki Harry, s újabb döbbent arcokat látott maga körül. – Mikor okklumenciát tanított
nekem… akkor éreztem magam hasonlóan… Valamire kíváncsi volt – mondta, és ásított egyet. – Olyan álmos
vagyok…
Lupin azonnal megragadta a vállát.
- Nem szabad aludnod! – figyelmeztette. – Ha alszol, feltárod az elmédet előtte! Ne aludj el!
- Próbálom... de nagyon álmos vagyok…
Csak tompán érezte, ahogy oldalra dől a kényelmes kanapén, és végleg úrrá lesz rajta az álmosság. Már nem
hallott nem látott semmit, csak az álmait maga körül. Mindent, ami azóta történt vele, hogy Dumbledore
lezuhant a toronyból. Mindent a horcruxokról, Ampókról, a nagymamájáról…

Harry úgy ébredt fel, hogy zúgott a feje, mintha fejbe verte volna valaki. A szobájában volt, nyakig betakarózva,
mindkét kezén vastag kötéssel. Az ablakon a reggeli nap fénye sütött be, egyetlen felhő sem úszott az égen.
Harry kimászott az ágyból, de csak lassan tudott felkelni, mert mikor ránehezedett a kötésre, ujjaiba azonnal
visszatért a fájdalom. Felvette szemüvegét, belebújt köpenyébe és papucsába, és a lépcsőház felé vette az irányt.
Félúton járt, mikor kezdte összeszedni a gondolatait a történtekről, s magyarázatot talált a furcsa déjá vu érzésre,
mely azóta kerülgette, hogy kitámolygott a szobájából. Néhány hete ugyanilyen kábán tántorgott a lépcsőházban,
s most már sejtette, hogy a karácsonyi rosszul létnek nem az elfogyasztott whisky mennyiség volt az oka. Sőt,
talán Ron rosszulléte mögött is ugyanaz áll – legilimencia. Valaki legilimentálhatta… - gondolta Harry. Talán
Piton, talán nem, talán mindkét alkalommal ő volt… De hogyan jutott be a főhadiszállásra? A vonalnak vissza
kellett volna vetnie őt…
Harry leért a földszintre, s a nappaliban megtalálta Percyt, Ront, Hermionét, Paulinát és Mrs Weasleyt. Az
asszony kötögetett, a z előtte formálódó valami láttán épp egy csinos Weasley-pulcsit kötött a kis Paulinának, aki
Hermione ölében ücsörgött és azt mutatta, milyen hosszúra tudja nyújtani az orrát. Ron magával sakkozott,
Percy pedig egy könyvet olvasott, s úgy nézett ki, mint régen, mikor Hermione mellett ő volt a Griffendél-torony
másik okostojása.

155
Mind Harry felé fordultak, mikor meghallották, hogy jön.
- Mennyit aludtam? – kérdezte Harry, s közben némán káromkodott, amiért nem sikerült ellenállnia a rázúduló
álmosságnak, Piton varázserejének… Most már biztos, hogy mindent tud.
- Két napot – válaszolta Ron, és segített Harrynek eljutni egy karosszékig.
- Nagyon aggódtunk miattad – panaszolta Hermione, s úgy nézett Harryre, mintha azt várná, hogy mindjárt
megint összeesik.
- Semmi bajom… most már – tette hozzá Harry. Szemügyre vette a kezén lévő kötést, és újabb kérdés villant az
agyába.
- Hogy-hogy nem gyógyult még be?
- Az egy elátkozott seb, Harry – magyarázta Mrs Weasley, s egy bögre forró kakaót nyújtott felé. Hermione vette
át, és Harry szájához emelte, de ő mérgesen felcsattant:
- Nem vagyok rokkant, tudok inni! – morgolódott Harry, s nem törődve a kezébe nyilalló fájdalommal, átvette a
bögrét és inni kezdett.
- Köszönöm, Mrs Weasley – motyogta az első korty után. – Szóval most már ez is örökre ott lesz a kezemen,
igaz? – kérdezte tovább.
Mrs Weasley fájdalmas arccal bólintott.
- Remélem, azért a fájdalom múlni fog… - jegyezte meg Harry. – Még néhány ilyen, és úgy fogok kinézni, mint
Rémszem.
Ron és Hermione aggódva összenéztek, erre Harry egy legorombító pillantást küldött feléjük. Őt csak ne sajnálja
senki!
- Mi történt az elmúlt két napban? – terelte másra a beszélgetést és a kis asztalon heverő négy újságra pillantott.
Hermione arckifejezése rögtön változott, ahogy felkapta a fejét. Harry felé nyújtotta az első újságot.
– És mi van a küldeménnyel? – kérdezte Harry, mikor eszébe jutott, miért is jött a manóposta.
Ron megrázta a fejét, de Harrynek nem volt ideje válaszolni a gesztusra, mely számára egyértelműen azt
jelentette: újabb kudarcot vallottak.
- Ez a cikk érdekelni fog! – mondta a lány, miután megmutatta a címoldal egyik tudósítását. Harry olvasni
kezdett:

Folytatódnak az eltűnések

Az újév beköszöntével új fordulatot vett az utóbbi hónapokban elcsituló háború és

koboldlázadás menete. A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola diákjai január
első hetében visszatértek az iskola falai közé – ám, ahogy arról Minerva McGalagony
ideiglenesen jóváhagyott igazgatónő és néhány aggódó szülő beszámolt a Minisztérium
Felügyelő Bizottságának, nem minden tanuló tért vissza. Egészen pontosan négy kis
boszorkány, illetve varázsló tűnt el olyan rejtélyes és megmagyarázhatatlan módon, hogy
szüleik egészen biztosak benne, látták gyermeküket felszállni a Roxfort Expresszre –
Roxmortsban azonban már nem szálltak le róla.
A Minisztérium szóvivője szerint a történtek hátterében a koboldlázadás radikális résztvevői
állhatnak, akik emberrablásokkal akarják kicsikarni tehetős varázslócsaládok vagyonát.
McGalagony igazgatónő ezt nevetséges, koholt vádnak minősítette, s azzal magyarázta, hogy
a négy eltűnt közül kettő mugli származású mágus növendék, egy pedig fiatal fél-vámpír,
semmi közük varázsló családok vagyonához.
A Minisztérium csak annyit reagált az igazgatónő szavaira, hogy a Roxfort Szakkollégium a
két évvel ezelőtti szigorú felülvizsgálathoz hasonlóra számíthat, amennyiben továbbra is
engedélyezi fél-vámpírok, fél-koboldok, vérfarkasok és fél-óriások felvételét. A szóvivő
álláspontja szerint ezek a félvérek kiszámíthatatlan és közveszélyes lényekkel állnak
rokonságban, akikkel a Mágiaügyi Minisztérium jelenleg is hadban áll.
Az igazgatónő, aki elődje, Albus Dumbledore megkérdőjelezhető iskolavezetési módszereit
folytatja – s bár Dumbledore-nak bebizonyosodott igaza Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén
visszatéréséről -, a jelenlegi, valós veszedelmet (a kobold- és óriásháború) szem előtt tartva
kellene nyilatkoznia.
Mint azt Rufus Scrimgeur mágiaügyi miniszter tegnap délelőtt egy sajtótájékoztatón
elmondta, a jelenlegi helyzetben Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén tevékenysége eltörpül a
koboldok és óriások fenyegetése mellett.

156
- Micsoda?! – bődült el Harry, miután meglepetésében ráköpte kakaóját a Reggeli Prófétára.
- Olvasd tovább! – sürgette Hermione.

Scrimgeur véleménye szerint Tudjukkinek meghatározott és ismert tervei vannak, melyeket meg szeretne
valósítani, ezek közt azonban nem szerepel gyerekrablás és zsarolás – míg a koboldok tavaly november elsejei, a
Varázsközlekedési Állomáson elindított lázadásuk egyértelműen bizonyítja terveiket.
A négy mágus-növendék elrablása mellett fény derült az Auror Parancsnokság egyik alkalmazottjának eltűnésére
is. A sajtószóvivő tájékoztatása szerint Marcus Leonard auror alparancsnok már december harmincegyedike, a
Minisztérium szokásos óévbúcsúztató fogadásán való megjelenése óta nem adott hírt magáról. Az információk
szerint Mr Leonard…

- Leonard? Ő volt ott Vernon bácsiéknál! – hüledezett Harry. – Miattam ment oda, kémkedett utánam Scrimgeur
parancsára… te jó ég!
Hermione sötéten bólogatott, Ron és Paulina nem szólt egy szót sem, csendben figyeltek. Mrs Weasley
elsősorban Harry egészségi állapotával volt elfoglalva, s Harry jóformán észre sem vette, hogy miközben
kezével hadonászik, az asszony birkatürelemmel próbálja kicserélni a kötését.
- Azt hiszem, kezd összeállni a kép – mondta Harry, s egykedvűen figyelte, ahogy Mrs Weasley letekeri kezéről
a vértől elbarnult géztekercset. – Scrimgeur parancsára valamelyik aurorja legilimentált, miközben aludtam…
Ron ezt észreveszi, erre elkábítják és berakják a kádba…
Ron szemöldöke látványosan megemelkedett, ahogy Harry teóriáját hallgatta. Mrs Weasley közben fura, sárgás
port szórt Harry cafatokra égett tenyerére, Paulina pedig eltakarta a szemét, hogy ne lássa.
- Törölték az emlékeid, ezért nem emlékeztél semmire… Az auror – talán épp ez a Leonard – bejuthatott
valahogy a házba. Talán McGalagonyt is legilimentálta vagy…
- Nem Harry, tévedsz – szólt közbe Hermione. – A házat a Fidelius-bűbáj védi, és azt csak önként adhatja ki a
titokgazda. Legilimenciával, vagy Veritaserummal se lehet rákényszeríteni, hogy mondja el.
Harry összevonta a szemöldökét, úgy gondolkozott.
- Kényszeríthettek is valakit a Rendből… talán Imperius-átokkal.
- Gondolod, hogy ennyit megérne Scrimgeurnak, hogy tudja, mi van a fejedben? – kételkedett Hermione.
- Miért ne? – vetette ellen Harry. – Ha Voldemortnak dolgozik… AÚ!
Mrs Weasley felsikkantott és eldobta a gyógyporos üvegcsét, az olló, ami a géztekercs végét akarta elvágni,
pedig látványosan beleszaladt Harry kezébe.
- Jaj, bocsáss meg, kis drágám… - szabadkozott Mrs Weasley és kihúzta az olló hegyét Harry kezéből, a vérzést
pedig elállította a pálcájával.
- Már úgyis mindegy neki… - hagyta rá Harry és összeszorította a fogát.
Hermione megrázta a fejét.
- Kizárt, hogy V… hogy az ő embere legyen – jelentette ki. – Kizárt…
- Ugyan már, Hermione, nem hallottad, miket mondott róla? – kardoskodott Ron, aki eddig csendben figyelte a
beszélgetést. – A koboldokra akarják terelni az emberek figyelmét, hogy a halálfalók szőhessék a tervüket!
Szerinted mért nem kaptak el egyetlen egyet sem június óta?
Hermione megvonta a vállát, de az arcán látszott, hogy már nem olyan biztos a dolgában.
- A miniszter úr jót akar nekünk Ron! – mondta Mrs Weasley, miután befejezte Harry kezének bekötözését.
- Csak azért mondod ezt, mert előléptette apát! – vágta rá Ron.
– Régóta ismerem Rufus Scrimgeurt, és gyűlöli a fekete mágiát – folytatta Mrs Weasley. - Méghogy összeállna
Tudodkivel…! Ez egyszerűen nevetséges. Bocsáss meg, Harry drágám, de szerintem most tévedsz…
Harry gondolatai azonban már máshol jártak. Újra átolvasta a cikk elejét, s szöget ütött a fejébe a gyerekek
eltűnése. Abban biztos volt, hogy nem Ampók parancsára vittek el négy diákot. Ampók felkészültebb annál,
mintsem hogy ilyen olcsó trükkel próbálkozzon. De ha nem ő volt, akkor kicsoda? Természetesen Voldemort járt
az eszében, és torz rémképei kezdtek megint előjönni valamiféle borzalmas varázslatról, amihez négy gyereket
kell holdtöltekor feláldozni egy ezüst késsel, vagy valami hasonló bizarr művelet…
Harry elhessegette ezeket a gondolatokat és felpattant a fotelből. A szobájába akart indulni, s hívta barátait is,
hogy a ruháról érdeklődjön tőlük – ekkor azonban döngő léptek hallatszottak az előszoba felől, s a következő
pillanatban belépett Mordon, majd mögötte Lupin.

157
- Felébredtél végre? – recsegte köszönés helyett Mordon, Lupin pedig Harryhez sietett, hogy megkérdezze, hogy
van.
- Remekül vagyok – hazudta Harry. – Ma délután folytathatnánk a tanulást – nézett Mordon felé jelzés képpen,
mert valahogy nagyon tettre késznek érezte magát.
- Talán nem kellene már most… - kezdte Molly, de Harry magabiztos mosolyával meggyőzte az ellenkezőjéről. –
Jó, ahogy gondolod.
A délelőtt nagy részét a megszokott szalonban töltötték, ahol Mordon kényelmesen elhelyezkedett egy széken és
onnan osztotta tanácsait, utasításait a három jó barátnak a Metamorphus nevű bűbájról. Muriel néni tervét
követve az érzelem alapú varázslatokkal foglalkoztak, s ezek közül az első a sorban a Metamorphus volt. Harry
gondolatai közben el-elkalandoztak, ezért nem nyújtott olyan kiemelkedő teljesítményt, mint ahogy azt az auror
elvárta volna tőle – azonban még így is messze túlszárnyalta Ront és Hermionét az átváltoztató-rontás
gyakorlásában.
Leginkább az újságban olvasottakon járt az esze, ezt próbálta összeilleszteni a legilimántálásával, s hogy miféle
titkokat tudott meg az illető – Piton, vagy Leonard – s legfőképp: eljutottak-e ezek a titkok Voldemort fülébe?
Választ nem is remélhetett, semmi konkrétumot nem tudott, csak találgathatott. De még ez is jobb volt, mint
legyinteni az egészre, és hagyni, hogy a dolgok elrendeződjenek körülötte.
Dél felé járt az idő, mikor Harry annyira előrehaladt az új varázslatban, és az újabbnál újabb elméletek
kiagyalásában, hogy gyakorlatilag már nem is figyelt arra, amit csinál. Szórakozottsága annyira elhatalmasodott
rajta, hogy csak ekkor vette észre, még mindig pizsamában, köpenyben és papucsban van.
Mordon véget vetett a gyakorlásnak.
- Ti menjetek. Mollynak kell egy kis segítség – fordult az öreg Ron és Hermione felé.
- De hát… - Ron már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mégis honnan veszi Mordon, hogy Mrs Weasleynek
bármiben is segíteni kell, ha végig itt volt velük, de az auror nem adott időt kérdezősködésekre.
- Gyerünk! – reccsent rájuk az auror, mire Hermione összerezzent. Ron intett a fejével és beletörődve távoztak.
Harry tétován nézett Mordonra, sejtelme sem volt, miért küldte ki a barátait. Mordon is csak állt egy darabig,
mágikus, és normális szeme Harryt fürkészte. Sebhelyes arcának rángatózásából Harry arra következtetett, hogy
az öreg rágódik valamin. Már készült, hogy szólásra bírja Mordont, mikor az rekedtes hangon felsóhajtott és az
ajtóhoz lépett. Becsukta, majd visszasietett Harryhez és megragadta a vállát. Harry most már biztos volt benne,
hogy az öregnél valami nem stimmel.
- Potter, figyelj…
- Harry – javította ki Mordont.
- Jól van, az ördögbe! – mordult egyet az auror. – Figyelj rám… Mindketten tudjuk, hogy mit kell majd
csinálnod, nem igaz?
Mordon kivárt, Harry pedig pislogva bámult az acélkék szemgolyóba, mely idegesen forgott.
- Tudom, mit fogsz gondolni most rólam, de az életedet akarom vele védeni – folytatta Rémszem. – Ne hidd,
hogy örömmel teszem – illetve, hogy örömmel akarlak rávenni erre, és más körülmények közt soha nem
tanítanálak meg, de…
- Mire célzol? – ráncolta a homlokát Harry.
Mordon idegesen fújt egyet és még jobban megszorította Harry vállát.
- Mire-mire?! A gyilkos átokra. Amivel túlélheted ezt az egészet.
Harry azt hitte, rosszul hall. Alastor Mordon meg akarja tanítani az Adava Kedavra átokra?
- Nem – jelentette ki Harry, és tiltakozásképpen megrázta a fejét. – Nem… soha…
- Ne butáskodj már, fiam! – csattant fel Mordon. – Tudom, hogy mit gondolsz erről, és egyet is értek veled, de
mivel mással győznéd le Tudjukkit? Ez az egyetlen átok, ami ellen nem létezik védekezés, hisz tudod!
Harry kiszakította magát Mordon szorításából és egy pillanatig borzadó tekintettel nézett az aurorra. Gyilkost
akarnak belőle csinálni! – dübörgött Harry fejében a gondolat. Az ajtó felé indult, de a kilincsen megállt a keze,
és megdermedt. Mordon tudta, hogy így lesz, mert nem szólt utána, nem akarta megállítani – tudta, hogy Harry
saját magát fogja maradásra bírni.
Csak nézte a kilincset tartó kezét. Olyan volt, mintha az előtte álló ajtó maga lenne a választás. Vagy kimegy a
szobából és elfelejti, hogy Mordon szavai akár elhangzottak itt, ahogy azt a szíve diktálta, vagy visszafordul és
megtanulja azt a varázslatot, ami végzett az apjával, anyjával, Cedric-kel, Dumbledore-ral, de talán neki segít
túlélni.
- Harry, nem ölni tanítalak meg – szólt Mordon. – Csak szeretném, ha túlélnéd. Bízom annyira az
ítélőképességedben, hogy csak akkor használod ezt az átkot, ha az életed múlik rajta.
Ez hatott. Harry fejében visszhangzottak a szavak: Mordon bízik az ítélőképességében. Ezt bizony ritkán kapta
meg Harry, hiszen akkor se hallgattak rá, mikor Malfoyt és Piton meggyanúsította a merényletekkel, vagy mikor
azt hangoztatta, hogy Ampókban jobban bízik, mint a Minisztériumban.
Harry elengedte a kilincset, megfordult és sután bólintott. Mordon nem mosolyodott el, nem sóhajtott
megkönnyebbülten – arca feszültséget tükrözött.

158
- Helyes – mondta. – Ezt nem kell hallania senkinek, Harry. Köztünk maradjon, rendben?
- Persze – egyezett bel Harry és visszament a szalon közepére. – Akkor… hogyan kell megölni valakit? – Harry
szántszándékkal tette fel így a kérdést, bár maga sem tudta, miért. Talán, hogy éreztesse magával és Mordonnal,
mennyire lehetetlen ez a helyzet, s hogy sose felejtse el, miért is döntött úgy, hogy elengedi a kilincset.
- Gyakoroljunk a szokásos almán… - indítványozta Mordon, és letett a padlóra egyet, pár méterre tőlük. –
Először csak szegezd rá a pálcát és mondd ki a varázsigét. A hangsúly a „davrá”-n van…
- Tudom – szakította félbe Harry az aurort és előhúzta a pálcát.
Az almára szegezte, s letörölt egy csepp izzadtságot a homlokáról. Ez így nem fog működni… - villant át Harry
agyán a gondolat, mintha az ösztönei súgnák neki. Megborzongott ettől, de irtózatát egy újabb hang szakította
félbe, egy régi emlék: „Sose használtál még főbenjáró átkot, mi? Azokat komolyan kell gondolni, Potter!”
Bellatrix Lestrange ordibálta ezt neki a Minisztérium átriumában… Bellatrix tanácsát akarod megfogadni
Mordoné helyett? – kiabálta egy másik hang a fejében, mely Hermionééra emlékeztette. Tedd, amit Rémszem
mondott!
- Adava Kedavra!
Harry pálcájának vége zölden felizzott, majd vakítóan villant egyet, s ezzel egyidőben hangos dörrenés rázta
meg a szalont. De a halálos sugárnyaláb nem csapódott ki, nem volt teljes az átok.
- Igen, jól mondtad ki – dörmögte Mordon. – Tudnod kell, hogy a főbenjáró átkok mindegyike érzelem alapú
varázslat, tehát…
- Komolyan kell gondolnom őket, igaz? – vágott közbe Harry megint.
Mordon nem mutatta, hogy neheztelt volna ezért, csak bólogatott. Ha Harry agyába nem tolódtak volna egymás
után a torz rémképek, amiben önmagát látta vörös szemekkel, fekete csuklyában, még érdekesnek is találta volna
az auror sebhelyes arcán lejátszódó változásokat és a folytonos tépelődést, amivel önmagát akarja meggyőzni,
hogy helyesen cselekszik.
Ugyanakkor Harrynek is komoly önuralomra volt szüksége, hogy a nevetséges gondolatok közé taszítsa vissza a
rémképeit, s magában hangoztassa Mordon szavait – bízom az ítélőképességedben.
- Akkor megpróbálom mégegyszer, jó? – kérdezte Harry.
- Rendben. Próbáld meg magad elé képzelni Tudodkit – javasolta Mordon. – A módszer ugyanaz, mint a
patrónus bűbájnál. Az érzésre kell koncentrálnod, arra, amit iránta érzel.
Harry megcsóválta a fejét és nagyot sóhajtott. Atyaég, mi jön még ez után? – kérdezte magától, majd arra a
pillanatra koncentrált, mikor Voldemort újra testet öltött a temetőben, s mikor egy ártatlan fiú, Cedric az életét
vesztette. Harry szívét elöntötte az undor és ez az arcára is kiült. Ha most látná magát egy tükörben, biztos nem
tetszene neki a látvány. Mordon az almára figyelt, nem Harryre – talán ugyanebből az okból.
- Adava Kedavra!
A pálca megint zöldes fényt árasztott, s dübörögve azonnal útjára indult a halálos sugár. Elérte az almát, s az
egyetlen pillanat alatt felpattant a levegőbe és darabokra szakadt.
Harry csöndesen szemlélte átka eredményét, s próbált nem gondolni önmagára. Mordonra pillantott, aki botjára
támaszkodva állt mellette. Kék szeme sebesen forgott.
- Elégedett vagy? – kérdezte Harry, s próbált száműzni minden érzelmet a hangjából.
- Még senki se tudta megcsinálni elsőre ezt a varázslatot – jegyezte meg az auror.
- Nos, az én helyzetem nem nagyon fér bele a normális kategóriába – felelte Harry, s elfordította tekintetét az
öreg arcáról. Eltette a pálcát, és megköszörülte a torkát. – Öhm… az alma miért durrant szét? Azt hittem, az
Adava Kedavra nem hagy nyomot.
- Igen, így van – sietett a válasszal Mordon. – Azonban tárgyakon másként reagál, mint élőlényen…
- Az alma élőlény.
Mordon elmosolyodott. Most először azóta, hogy kiküldte Ront és Hermionét.
- Az élőlény alatt azt értem, hogy jelenleg is él. A leszedett alma már nem növekszik…
- Szabad megtudnom, hogy mit műveltek? – hallatszott egy csendes, hideg hang az ajtó felől.
Harry és Mordon egyszerre kapták oda a fejüket, s Lupint látták, aki zsebre tett kézzel őket nézi. Harry még
sosem látta ilyen komornak az arcát.
- Azt hittem, megbeszéltük, hogy ilyesmire nem tanítjuk őket, Rémszem – mondta, és beljebb jött.
Mordon nem jött zavarba, továbbra is nyugodtan a botjára támaszkodott, Harry azonban elfehéredett.
- Én meg úgy emlékszem, hogy ezt te jelentetted ki, én pedig korántsem értettem egyet veled, amit a tudtodra is
hoztam – recsegte az auror.
Lupin még közelebb jött, szemét le sem vette Mordonról, s Harry most először vett észre dühöt a férfi szemében.
Ijesztő volt a tekintete.
- Szóval nem értettél egyet velem… - ismételte csendesen Lupin. – Mondd csak, Rémszem, emlékszel még
egyáltalán Jamesre, vagy már én vagyok az egyetlen, aki őrzöm a halott barátaim emlékét?
Mordon nem válaszolt, csak felvonta ép szemöldökét. Lupin folytatta:

159
- Talán emlékszel még, James mennyire ellenezte, mikor Barty Kupor felhatalmazott titeket, hogy használjátok a
főbenjáró átkokat. Azt mondta – jól emlékszem -, hogy a Minisztérium ezzel lesüllyedt Voldemort szintjére.
Barty volt a mi Voldemortunk és ti lettetek a halálfalói! – morogta haragosan. Hangja továbbra is csendes volt,
de hiányzott belőle az a megszokott nyugodtság. Harry szinte látta a kék szemei mögött parázsló farkas
tekintetét.
- Lupin… – kezdte Mordon. – Te is tudod, hogy Harryben ott van Tudodki ereje. Tetszik, vagy sem, azok az
erősségei, amik neki…
- Nem! – jelentette ki Lupin. – Hogy mondhatsz ilyet? Nem emlékszel, mit mondott Dumbledore?
- De emlékszem – reccsent rá az auror. – És arra is emlékszem, hogy száz métert zuhant a Csillagászati
Toronyból!
Most Lupin maradt csöndben, de nem készült magyarázkodni, ahogy Mordon tette. Harry szinte várta, hogy
mindjárt ordibálni fognak egymásra, netán pálcát is rántanak – ehelyett azonban Lupin szokásos, nyugodt
hangján szólt Harryhez.
- Kérlek, menj ki innen, Harry. Én még elbeszélgetek Mordonnal.
- Ne csináljanak semmit… - figyelmeztette őket tétován.
- Nyugodj meg, fiam, nem fogunk átkozódni vagy mi! – legyintett Mordon.
Harry ebben nem volt olyan biztos, de Lupin, bámulatos módon visszanyerve higgadtságát, bólintott. Harry
ekkor szót fogadott és szó nélkül kiment a szalonból, s nem felejtette el becsukni maga mögött az ajtót.
Lement a földszintre, de mielőtt még kigondolhatta volna, mivel magyarázza meg a többrendbeli dübörgést, Ron
és Hermione siettek elé.
- Mi történt? – faggatta Ron.
- Hát… ööö…
- A gyilkos átkot akarta megmutatni, igaz?
Harry már meg se lepődött, hogy a lány kitalálta a történteket. Ron szemei azonban tágra nyíltak a döbbenettől.
Harry sután bólintott, majd fejével intett, hogy menjenek innen. Hogy kikerüljék a szalont, s a Lupin és Mordon
veszekedéséből esetlegesen kiszűrődő zajokat, a csigalépcsőn mentek fel két emeletet, és bezárkóztak az egyik
szobába.
- Hagyjuk ezt az egészet! – szólt Harry mérgesen. Nem akart tovább arra gondolni, hogy öt perce még azt az
átkot gyakorolta, ami megölte a szüleit. – Meséljétek már el végre, hogy mi történt a ruhával! Horcrux volt, vagy
sem?
- Nem, Harry – válaszolta Hermione szomorúan. – Sajnáljuk, de csak egy közönséges talár volt.
- A fenébe… - morgolódott Harry. – Mért nem tud minden simán menni?
Ron és Hermione csendben maradtak, és Harryt figyelték, aki megint felvette régi szokását és fel-alá járkált a
szobában, s közben némán dühöngött.
- Azzal a Leonarddal kapcsolatban… - kezdte Hermione, miután megbizonyosodott róla, hogy Harryt lefoglalja a
szitkozódás. – Arra gondoltam, hogy talán éppen ő volt Imperius-átok alatt.
Harry és Ron felkapta a fejét.
- És… - folytatta a lány -, talán Voldemort irányította, és ezért akart megtudni rólad dolgokat… Végül is
Voldemortot érdekelheti az, hogy milyen ember vagy. Jobban meg akar ismerni, ha már a jóslathoz nem fér
hozzá.
- Ööö… lehet – dünnyögte Harry, s titokban igazat adott Hermionénak. Az ő verziója hihetőbb volt, mint saját
nyakatekert összeesküvés-elméletei Scrimgeurról.
- De az első alkalommal… mikor álmomban legilimentáltak?
- Biztos vagy benne, hogy az legilimencia volt?
- Nem, semmiben se vagyok biztos… - sóhajtotta Harry. – De ha Scrimgeurnak van egy embere a Renden
belül…
- Tudod, egy kicsit olyan vagy, mint a miniszter – jegyezte meg Hermione. – Jaj, ne légy dühös… kérlek hallgass
meg – tette hozzá, mikor meglátta Harry arckifejezését. – Arra céloztam, hogy te is előszeretettel hibáztatod
mindenért Scrimgeurt, meg az aurorjait, és közben hajlamos vagy… megfeledkezni Voldemortról…
- Méghogy megfeledkeztem róla! – emelte fel a hangját Harry.
Ron úgy nézett a lányra, mint egy ütődöttre.
- Hogy lehet megfeledkezni valakiről, akinek az a célja, hogy kinyiffantson? – tette fel a logikus kérdést Ron.
Hermione türelmetlenül fújt egyet, és lehuppant az egyik ágyra.
- Először is, Ron… Voldemortnak nem az a célja, hogy megölje Harryt, ez csak szerepel a tervei közt…
- Az nem ugyanaz?
Hermione válaszra se méltatta.
- Másodszor: Scrimgeurnak megvan a maga gondja. Ha ő a koboldokkal akar foglalkozni, tegye. Neked meg
mást kellene tenned, és nem folyton azt hangoztatni, hogy likvidálni kellene a minisztert, meg harcoljunk együtt
Ampókkal!

160
- Én ilyet sosem mondtam – tárta szét a karját Harry. – És különben is… Szerinted, akkor mit kellene csinálnom?
Folyton zsákutcába jutunk, ezzel az átkozott ruhával se mentünk semmire!
Hermione nagyon komoly arcot vágott, ahogy Harry szemébe nézett.
- Azt kellene tenned, amit Dumbledore professzor javasolt – mondta csendesen.
- De hát… azt tesszük! Keressük a horcruxokat, ahol tudjuk! – válaszolta Ron Harry helyett.
- Meg kellene keresnünk Pitont - mondta ki a véleményét Hermione, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog
a világon.
Harry azt hitte, rosszul hall. Abbahagyta a járkálást és leült az egyik ágyra.
- Hogy aztán úgy végezzük, ahogy Dumbledore? – sziszegte dühösen.
Hermione szeme meg se rezdült. Ugyanazt a magabiztosságot tükrözte, mint Dumbledore-é.
- Nem fogjuk úgy végezni – mondta. – Te is tudod, hogy két lehetőség van. Ha Piton Voldemortnak dolgozik,
akkor mindent elmondott neki a horcruxokról, és akkor Voldemort is mindenbe beavatta. Ennél fogva mindenről
tud, és sok mindent mondhatna nekünk. Például, hogy mi a negyedik horcrux…
Harry és Ron összepillantottak. Mindketten ugyanarra gondoltak, s lelki szemeik előtt már látták is, ahogy pálcát
szegezve Pitonra, éppen Veritaserummal itatják.
Hermione folytatta:
- A másik lehetőség, hogy Piton még mindig a mi oldalunkon áll, akkor pedig segíthet nekünk megtalálni a
horcruxokat. Ha valóban ő küldte a levelet neked, akkor az ezt támasztja alá.
- Mégis mivel? – csattant fel Harry idegesen. Gyűlölte, ha olyan példákat hoznak fel, ami első látásra aljas
támadás, aztán belemagyaráznak mindenféle lehetetlen dolgot.
- Gondolkozz már! – szólt rá Hermione. – Te mondtad, hogy Voldemort máshogyan is hozzáférhetne az
elmédhez, nem kell neki hozzá Piton…
- De igen, mert Voldemort most okklumentál…
- Érdekes módon két hónapja mégis jelentkezett, minden félelem nélkül – jegyezte meg Hermione. – Harry, ha
Voldemort nagyon kíváncsi rád, akkor azt maga intézi.
- Ugyan miért? – kérdezte Ron kételkedve.
- Természetesen azért, mert rengeteget tudsz róla. Olyanokat, amiket a halálfalói sem. Ha valamelyik emberét
bízza meg, és az áruló, vagy épp elkapják az aurorok, és kifecsegi a titkait…
- Jó, jó, értem – mondta Harry. – De akkor is… hogy a fenébe találnánk meg Pitont?
Ekkor kopogtattak az ajtón, de Harry még látta a lány arcára kiülő tanácstalanságot a kérdése miatt, s ebből tudta
a válaszát.
- Szabad – mondta Hermione.
Lupin lépett be a szobába, arcán egy esetleges párbaj bármilyen nyoma nélkül, ahogy azt Harry remélte. Nem
tett volna jót az ügyüknek egy belső széthúzás a Rendben.
- Sziasztok – köszönt a férfi komoran.
- Mr Lupin, én nem akarom használni azt az átkot… – kezdte Harry, de Lupin csendre intette.
- Nem kell magyarázkodnod. Mordon érvei nagyon meggyőzőek és nem hibáztatlak téged.
Beljebb jött a szobában és becsukta maga mögött az ajtót.
- De – folytatta -, azt hiszem, te is tudod, hogy azzal az átokkal nem mennél semmire. Voldemortot párbajban
legyőzni… hát nem is tudom… - csóválta a fejét Lupin, majd leült az ágy szélére.
Harry maga elé meredt és arra gondolt, hogy mit tenne, ha most megjelenne itt Voldemort. Leállna vele
párbajozni, tudván, hogy semmi esélye? Talán csak megpróbálná megint leblokkolni a pálcáikat, ahogy a
temetőben tette – de azzal is mire menne? Csak időt nyerne vele.
- Édesapád volt a legjobb párbajozó, akivel valaha találkoztam – mondta Lupin, mintha a fejébe látott volna. –
Nem használt fekete mágiát, de olyan átkokat ismert, amiket ő maga és Sirius találtak ki… Gyorsabbak voltak a
reflexei, mint Dumbledore-nak, fürgébben tudott hoppanálni, mint bárki más… És Voldemort mégis legyőzte.
Hiába volt a legjobb párbajozók egyike, nem tudott párbajban legyőzni olyant, aki teljesen másként harcol…
- Értem… - motyogta Harry halkan.
- Hasznos az Adava Kedavra, ha egy közönséges varázsló lenne az ellenséged. De Voldemort ellen nem mennél
vele semmire.
- Tudom, csak… nem tudom, mire gondoltam – vallotta be Harry. – Mordon azt mondta, ezzel túlélhetném a
harcot ellene. Hogyan máshogy végezhetnék vele?
- Sokféle módon el lehet pusztítani valakit és ez alatt nem csak a gyilkolást értem. Az az ő módszerük, Harry,
erről már beszéltem. Találd meg a saját erősséged és használd azt! – javasolta Lupin, és végre egy halvány
mosoly jelent meg az arcán.
Harry emlékezett a könyvre, amit Muriel nénitől kapott, de a patrónusa eltűnése óta bele se nézett.

161
- Nem lesz gond Mordonnal? – kérdezte Harry.
- Nem, dehogy… - legyintett a férfi. – Azt mondta, hogy nem dughatjuk homokba a fejünket, háború van,
amiben embereket ölnek… és hát igaza van. De az emberölés legyen csak a mi dolgunk. Ne kelljen nektek is…
Neked más a dolgod, és az sokkal fontosabb, mint a miénk. És ahhoz nem kell ölnöd – rázta meg a fejét Lupin. –
Bármit is mondjon egy nyavalyás jóslat…
- Értem - sóhajtott Harry, Lupin pedig már ment is az ajtó felé, de a kilincsen megállt a keze és visszafordult.
- Harry - szólt. - Van még valami...
Harry várakozva nézett rá.
- Szólíts Remusnak. Hagyjuk ezt a Mr Lupint... És ti is - tette hozzá Ronhoz és Hermionéhoz fordulva.
- Rendben... Remus - mosolygott Harry és valahogy sokkal többet jelentett neki ez, mint mikor Mordon javasolta
a tegeződést.
És ezzel egy füst alatt azt is megfogadta magában, hogy nem fog csalódást okozni neki. Miután Ron és Harry jó
éjszakát kívántak Lupinnak és Hermionénak – mint kiderült, a lány szobája volt az, ahová betértek -, Harry
elhatározta magában, hogy megtanulja rendesen az Árnyék-mágiát, az idézések tudományát. Azt, amihez
születése okán van tehetsége, s nem azért, mert Voldemorttól örökölte. S ezzel együtt elhatározta azt is,
komolyan veszi a tanácsot, hogy ne használja a főben járó átkokat, mert nincs meg hozzá a kellő határozottsága
– hallgatni fog Lupinra... és Pitonra.

Aznap este Harry kellemetlenül riadt fel álmából – valaki rázta a vállát.
- Harry, Ron, ébredjetek már! – próbált suttogni Hermione, ahogy türelmetlenül ébresztgette barátait.
- Mi… mi van már megint? – motyogta félálomban Harry, Ron pedig tiltakozva morgott.
- Mi lenne? Mennünk kell! Muriel néni az előbb ébresztett fel, indulunk a Minisztériumba.
Harry agyából egy perc alatt kiröppent az álom, s Ron is kinyitotta a szemét.
- Most? De hát… - hebegte Harry.
- Igen most! – vágta rá Hermione és pisszegett, hogy halkabban csodálkozzanak. – Muriel néni szerint máskor
nem lehet. Az időpont, amit eltervezett, kiderült, hogy nem jó többé. Scrimgeur bekavart…
Ennyit mondott, azzal kiviharzott a szobából.
Harry és Ron döbbenten összenéztek, majd mintegy puskalövésre, egyszerre pattantak ki az ágyból és kezdtek el
öltözködni, olyan kapkodással, hogy Harry először fordítva vette fel a farmerét, Ron pedig elvágódott zokni-
húzás közben. Mrs Weasley álmosan mordult egyet alattuk.
- Óvatosan – figyelmeztette Harry.
Sikerült újabb zajongás nélkül felöltözniük és lelopakodniuk a földszintre, ahol Hermione és Muriel néni
türelmesen várakoztak – bár Hermione tövig rágta a körmét. Harry nem csodálkozott idegességén. Ő maga is
nyugtalan volt most, hogy visszamegy a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra, arra a helyre, ahol elvesztette a
keresztapját. Igyekezett nem gondolni erre, és csak a nagymamájával való találkozásra összpontosítani. Legbelül
azonban volt egy érzése, hogy a találkozás nem épp olyan lesz, amilyennek szeretné. Egyáltalán milyen
találkozást szeretne? Harry teljesen összezavarodott a gondolattól. Abban már most biztos volt, hogy a
legbizarrabb dolog lesz, ami életében történt vele.
A levél érkezése óta nem látta Muriel nénit, és egy kicsit meglepődött rajta, hogy látja.
- Jobban vagy, Harry? – kérdezte a néni, Harry kezére sandítva.
Készülődés közben Harry felhúzott egy pár fekete kesztyűt, amit még korábban készített elő magának. Nem
szándékozott összeégett tenyerét, vagy a kötszert mutogatni másoknak. A rideg valóságot megtartotta magának.
- Köszönöm, megvagyok – válaszolta Harry.
- Tényleg most megyünk a Misztériumügyre? – kérdezte Ron a nénitől, miután felvette cipőjét és kabátját.
Harry is felhúzta hallhatatlanná tévő csizmáját, magára kapott egy fekete kabátot és a sálat, zsebébe gyűrte a
láthatatlanná tévő köpenyt, és ezzel készen állt.
- Máris indulunk, gyertek ide körém! – utasította őket Muriel néni, és felmutatott egy szakadt süveget. –
Fogjátok meg a zsupszkulcsot!
Harry, Ron és Hermione megragadták a fejfedő karimáját, s a következő pillanatban már száguldottak is. Az
őrült tempójú forgás végén inogva, de talpon érkeztek meg úti céljukhoz.
Harry körülnézett, s kissé meglepődött, mikor tudatosult benne, hogy gyakorlatilag rögtön az úti céljukhoz
érkeztek. Ő, Ron, Hermione és Muriel néni a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra vezető dísztelen fekete ajtó
előtt álltak.
Muriel néni eltette a süveget és habozás nélkül kinyitotta az ajtót, amiről a három jó barát tudta, hogy a furcsa
Kerek Terembe vezet, ahonnan az alosztályok bejáratai nyílnak. Az öregasszony belépett a helységbe, s nyitva
tartotta az ajtót Harryéknek. Harry lépett be elsőnek, mögötte barátai. Muriel néni elengedte az ajtót, az
becsapódott, s a kék gyertyákkal megvilágított baljós fekete terem forgásba lendült, ahogy arra Harryék
számítottak.

162
- Már ismeritek ezt a helyet, jól sejtem? – kérdezte a néni, miután a forgás leállt.
Harry és Ron bólogattak.
- Hogyan tudjuk meg, melyik ajtó kell? – érdeklődött Hermione a tucatnyi ajtóra pillantva. – Mikor a Jóslatok
Termét kerestük, végig kellett próbálnunk az összeset…
- Vannak rajtuk rejtett utalások, Hermione – magyarázta a néni. – Csak érintsd meg az egyik ajtó felületét! –
mondta mosolyogva.
Hermione találomra odalépett az egyikhez, és rátette a kezét. Pár pillanatig szótlanul állt és koncentrált, majd
homlokráncolva ellépett az ajtótól.
- Furcsa… - suttogta a lány. – Olyan mintha… mintha tudás lenne bent… Hoppá! Ezt meg mért mondtam?!
Muriel néni szélesen mosolygott.
- Akkor az a Tudás Terme – bólintott a néni. – Az ajtó megmondja neked, hogy mi van mögötte. Ezt én találtam
ki – jelentette be büszkén.
Hermione udvariasságból felvett egy halvány mosolyt, de Ronnal és Harryvel együtt az itt átélt szörnyűségek
miatt nem tudták felhőtlenül csodálni a hely mágiáját.
- Mi melyik termet keressük? – kérdezte Harry.
- A Lelkek Termét, Harry – válaszolta a néni.
Ron és Harry összenéztek.
- Csak nem azt, amelyikben az a boltív van? – nézett körbe Ron, mintha azt a borzalmas termet keresné a
tekintetével.
- Nem - rázta a fejét a néni. – Az a… nos, hát az a Halál Terme – felelte a néni és bátortalan pillantással nézett
Harryre. Tudta, hogy a fiú ott vesztette el a keresztapját.
Harry igyekezett nem gondolni rá, helyette a többi termet idézte fel magában, amelyekben jártak, de egyikre se
illett rá a lélek kifejezés. Így nem maradt más, mint a…
- A Zárt Teremről beszél, ugye Muriel néni?
- Igen, arról. Nézzük csak, melyik az… - susogta a néni és hosszú pálcájával a gyertyák felé intett.
Azok hideg, kékes fénye sárgás, Nap-színűvé változott, mely beragyogta a szobát. Harry és barátai a szemük elé
kapták a kezüket a hirtelen változás miatt, de mikor hozzászoktak az új viszonyokhoz, döbbenten vették észre,
hogy minden ajtón felirat díszeleg. Ugyanazzal a kapkodó, hanyag kézírással körmölt jegyzetek, mint Muriel
néni dolgozószobájának tükrein.
A feliratok nemes egyszerűséggel jelezték, melyik terem található az ajtó mögött: Csillagok Terme, Halál Terme,
Élet Terme, Tudás Terme, Idő Terme – Jóslatok Terme, Démonok Terme… és így tovább. Végül Harry észrevette
a Lelkek Terme feliratot az egyik ajtón, s rögtön megindult felé.
- Próbáltuk kinyitni a Zárt Termet, mikor az órás termet kerestük – magyarázta Ron.
- Az Idő Termét…
- Igen, azt. De sehogy se nyílt az ajtó. Se varázslattal, se Sirius késével.
- Ez azért van, mert ez nem is egy ajtó – válaszolta Muriel néni. – Kicseréltem egy biztonságosabb átjáróra,
mikor lezártam a termet.
Azzal ismét intett a pálcájával, s az ajtó egyszerűen eltűnt. Harry azt hitte, emberek állnak a megnyílt ajtó mögött
– de aztán rájött, hogy önmagukat látja. Az ajtó helyén egy ember nagyságú tükör tűnt fel.
- Á, egy tükörvilág! – ismerte fel a rejtélyt Hermione.
- Úgy van – mosolygott a néni. – Speculum Aperitur!
A varázsige hatására most a tükör is eltűnt, s megjelent mögötte egy sötét terem. Harry, Ron és Hermione
kíváncsian közelebb léptek, de bemenni nem mertek – várták, mit mond a néni. A teremben magas
üvegtartályokat láttak, melyek a padlótól a plafonig nyúltak, s a mennyezeten vastag vezetékeket, melyek a
tartályokból indultak ki és a helység távolabbi vége felé futottak.
- Ez a Lelkek Terme? – kérdezte furcsa hangon Harry. Mindenféle hihetetlen dologra számított, de tartályokra és
vezetékekre álmában se gondolt volna.
- Igen és nem – válaszolta titokzatoskodva Muriel néni. – Az, ahova mi megyünk, egy következő terem, ami
innen nyílik.
- Ott van Rose? Ott van a nagymamám? – kérdezte hitetlenkedve Harry.
- Igen – bólintott a néni. – Ezen a termen dolgoztam, mialatt a Főosztály alkalmazottja voltam. Tudod, személyes
okaim voltak rá, amiért ezt a hivatást vállaltam, és ennek az oka bizony a dementorok…
Hermione és Harry meghökkent arcot vágott, Ron azonban összehúzta a szemöldökét és töprengő arcot vágott. Ő
már hallott erről.
- A… az iskolában, tudjátok volt egy fiú… - mesélte a néni. – Nagyon jó barátok voltunk, s hát, egy idő után
nem csak barátok. Azt terveztük, hogy Roxfort után összeházasodunk. De hát nem így alakult. Nathanielt – így
hívták a fiút – meggyanúsították egy szörnyűséggel… azzal vádolták, hogy megölte az apját, aki a wales-i
sárkányrezervátumban dolgozott. Az volt a vád, hogy megetette az apját a sárkányokkal, a saját apját! Nathaniel
sose csinált volna ilyet… Jaj, de mért untatlak titeket a saját tragédiámmal?

163
- Nem untat minket, Muriel néni – rázta a fejét Hermione.
- Kedvesek vagytok, de ez már mind lényegtelen. Csak annyi a lényeg, hogy Nathanielt elítélték, és a
legsúlyosabb büntetést kapta: egy dementor-csókot…
- Úristen – suttogta borzongva Hermione.
- Igen, borzalmas volt – hagyta rá a néni. – Hiába tiltakoztam, hiába kértem többször is a felülvizsgálást… Az
ítéletet végrehajtották – Muriel néni szipogott egy sort és megtörölte a szemét rózsamintás zsebkendőjébe. –
Mondanom se kell, hét hónapra rá kiderült, hogy a gyilkosságot az apja régi munkatársa követte el.
Nos, ez volt az oka, hogy kiépítettem ezt az alosztályt a régi lomtár helyén. Arra próbáltam rájönni, hogyan
működnek a dementorok. Titkoltam az volt a vágyálmom, hogy valahogy vissza tudnám hozni Nathanielt… De
hát az álmok csak a legritkább esetben válnak valóra. Az eredményét mindjárt látni fogjátok. Gyertek utánam…
Azzal átlépett a tükrön, be a Zárt Terembe. Harry, Ron és Hermione pedig szótlanul, izgatottan követték, és
mindhárman arra gondoltak, hogy vajon miféle csoda – vagy rosszabb esetben – miféle rémség vár rájuk. S
legfőképp, mi lehet az, amire Dumbledore azt mondta, hogy „csodálatosabb és szörnyűségesebb a halálnál, az
emberi értelemnél, a természet erőinél, s titokzatosabb minden más rejtélynél és misztériumnál”?

164
21. fejezet
A halhatatlanság keresése
A helységben félhomály volt, és a Kerek Terem elvarázsolt gyertyáinak fénye után Harry szemének újra hozzá
kellett szoknia a sötétséghez. A sárgászöld folyadékkal teli tartályokat rögtön kiszúrta, s aztán lassan a többi
részletet is. A padlót, melynek kék kőlapjait pici, aranyszínű csillagok díszítették; a mennyezetet, melynek durva
kőborításán kampókkal és bilincsekkel felfüggesztett, karvastagságú vezetékek tekeregtek; a velük szemben
elhelyezkedő nagy, dupla szárnyú tölgyfaajtót, mely a Főosztály többi, jellegzetes bejáratával ellentétben nem
koromfekete, hanem kellemes barna volt; s végül, mikor már Harry és barátai kiismerték magukat a
félhomályban, a tartályokat is szemügyre vehették közelebbről.
- Itt volnánk… - szólalt meg Muriel néni, aki egykedvűen járkált körbe a teremben. Szemét mindig valamelyik
tartályra függesztette.
Harry csak ekkor vette észre, hogy mindegyikben van valami… egy sötét körvonalú, nagy valami. Közelebb
lépett az egyikhez, s úgy karnyújtásnyira állt a tartály falától, mikor rádöbbent, hogy egy ember van a sárgás
folyadékban.
- Mi ez a hely? – préselte ki magából a kérdést Harry. Agya elzsibbadt a látványtól.
- Itt próbáltuk kideríteni, mi történik a lélekkel, ha egy dementor megcsókol valakit – válaszolta Muriel néni
közömbös hangon.
- Ezek… ezek dementorok? – lépett Harry mellé Hermione.
- Igen – jött a válasz a sötétből.
Harry, Ron és Hermione megigézve bámultak az ösztövér, szürkés-fehér bőrű lényre. A dementoron nem volt
rajta fekete köpenye - mely alól csak szájuk látszódott ki néha -, meztelen volt. Csontsoványra szikkadt
felsőteste olyan volt, mintha a bőrt egyszerűen ráhúzták volna a puszta csontokra. Izmoknak, vagy bármi másnak
nyoma sem volt, hihetetlennek tűnt, hogy ez a gyengének tűnő lény olyan roppant erőt tud kifejteni.
Deréktól lefelé a teste hiányzott, fehér gerince lógott ki hasa alatt, így lebegett a folyadékban. Fején a szemek
teljesen eltűntek, benőtte őket a szürkés bőr, és az orr is kezdett eltűnni. Ezzel szemben szája kissé nyitva volt, s
látszott rajta, hogy az ajak széltében tovább repedt, hogy még nagyobbra tudja tátani a dementor, ha végső
fegyveréhez nyúl.
Úgy tűnt eszméletlen, vagy halott – bár se Harry, se két barátja nem tudta volna megmondani, hogy lehet-e
egyáltalán bárminemű életről vagy halálról beszélni ezekkel a szerzetekkel kapcsolatban. A látvány
hátborzongató és ocsmány volt, amennyire csak lehet, de Harry iszonyat helyett érdeklődéssel bámulta végig a
magatehetetlen dementort. Láttán valamiféle rejtélyes derű fogta el Harryt, okára azonban hamarosan
magyarázatot talált. Az, hogy így látja ezeket a rettenetes lényeket – bénán, tehetetlenül, kiszolgáltatottan – olyan
érzés volt, mintha legnagyobb félelme, melyet évekkel ezelőtt egy mumus mutatott neki, tovaszállna és elhagyta
volna. Nem félt most ettől a dementortól, sőt, örült neki, hogy így látja.
Harry szájára egy enyhe mosoly húzódott, s visszafordult Muriel nénihez.
- Hogy csinálta? – kérdezte. – Hogyan zárta be őket?
Muriel néni háta mögé kulcsolta kezét, és a tartályt figyelve közelebb jött.
- A patrónus bűbájjal csaltuk be őket a tartályokba – magyarázta. – Több patrónussal lehetett ezt véghezvinni.
Nem mondhatom, hogy könnyű, és egyszerre csak eggyel érdemes próbálkozni, mert ha már ketten vannak,
akkor kitörnek, és elmenekülnek.
- És a folyadék? – nézett fel Hermione a néni arcába. – Az mire való?
- Az a lényege az egésznek – felelte Muriel néni. – Azért zártuk be őket, hogy valahogy megpróbáljuk
visszahozni azokat a lelkeket, amiket elnyeltek. Ez a folyadék rendkívül különleges és többé már egy litert se
tudunk létrehozni belőle, mert az alapvető hozzávalója megsemmisült.
Harry, Ron és Hermione érdeklődve figyelték a néni szavait.
- A Bölcsek Kövéből nyertük ki az életelixírt, amit aztán mandragóra olajjal és néhány más bájitallal kevertünk
össze. Hat tartályra futotta belőle, de szerencsére a folyadék nem használódik el. Ha elfogtunk egy dementort és
bezártuk a tartályba, a bájital – én és munkatársaim csak „anti-dementáló főzetnek” neveztük – lassan ráveszi,
hogy felöklendezze a lenyelt lelkeket. Illetve, ami megmaradt belőlük… – sóhajtotta a néni.
Ron megkopogtatta az üveget, de a dementor nem mozdult, nem reagált.
- Az már döglött, Ron – világosította fel a néni. – Kilehelte a lelkét – szó szerint. Az a másik kettő… – mutatott a
terem távolabbi végében álló tartályokra és a bennük úszkáló lényekre –, viszont még elég virgonc. Nemrég
fogtam be őket Alastor segítségével. Nagyon öregek lehetnek, talán ezer évesek is, mert van, hogy óránként
kilöknek egy lelket… Hopp! Nézzétek csak!
Az említett tartályba zárt dementor megrázkódott, mint aki fázik, feje hátrahajlott, és hatalmasra tátott oszló
szájából egy apró, kékes fényben játszó csillag emelkedett ki – egy lélek.
- Hű… ez tényleg működik – csodálkozott Hermione.

165
- Persze, hogy működik – vágta rá az öregasszony. – Mit gondoltál, húszévnyi munka után nem fog működni?
Hermione bocsánatkérő pillantást küldött Muriel néni felé. Érzékenyen érintette ez a téma, a néninek az
életműve lehetett a dementorok elleni küzdelem.
Harry a csillagocskát figyelte, amint felfelé úszik a tartályban a mennyezet felé, majd eltűnt a sötétségben.
Homlokráncolva fordult Muriel néni felé.
- Hová tűnnek a lelkek? – kérdezte. – A túlvilágra? Vagy a boltíven át mennek?
Az öregasszony megcsóválta a fejét, s mielőtt válaszolt volna, szomorúan sóhajtott egyet.
- Nem, Harry. Sehova sem mennek… Először is meg kell értenetek, hogy ezek nem a szó szoros értelemben vett
lelkek vagy szellemek. Kiszakították őket a testükből, ráadásul nem minden sérülés nélkül. Tudjátok, a lelkek is
tudnak sérülni, azok is szétszakíthatók, akár a test. Borzalmas dolgok ezek…
Harry és két barátja hallgatott. Ők nagyon jól tudták, miféle szörnyűségek művelhetők az ember lelkével.
- A halál természetes dolog, az élet normális befejeződése, amiben semmi iszonytató nincs - folytatta Muriel
néni. – Ha egy ember meghal, a lelke kiszáll és távozik. Dönthet róla, hogy továbbmegy az ismeretlen felé, vagy
itt marad, hogy lássa, mivé lesz a világ… belőlük lesznek a kísértetek. De amit a dementorok művelnek…
A dementorok a kellemes érzésekkel, boldogsággal, derűvel táplálkoznak. Ha az ember lelkét kiszívják, a lélek
helyrehozhatatlanul megsérül. A boldogság, derű, béke, a jó emlékek a dementorba kerülnek, minden más pedig
elenyészik. Ezt én sem tudtam addig, amíg el nem kezdtem a kísérleteimet. A testben semmi sem marad. A lélek
nem hozható vissza… De ezeket a pozitív érzéseket megmenthetjük… Muszály megmentenünk őket…
Muriel néni úgy meredt a dementoros tartályokra, mintha az élet értelmét látná bennük. Kezével megérintette a
tartályt, azt, amelyikből az imént a lélek-maradvány röppent ki.
Harry, Ron és Hermione a néni mögött álltak, s miközben az magyarázott, ők többször egymásra pillantottak.
Amik itt elhangzottak, olyan közel voltak a horcruxok problémájához, amennyire csak lehet.
- Mikor elkészült ez a terem, és visszahoztuk az elsőt – mesélte tovább Muriel néni -, a Minisztérium akkori
vezetősége jelentéseket várt tőlem. Támogatták a kutatásaimat, bár nem tudom pontosan, miért. Biztos vagyok
benne, hogy eszük ágában nem lett volna megválni a dementor-seregtől… Talán csak kíváncsiak voltak rá,
meddig jutok el.
Mikor elmondtam nekik, hogy az emberek nem hozhatók vissza régi állapotukban, le akarták állítani az itteni
munkákat. Úgy gondolták, a Dementor Terem elérte a célját, ideje átadni a helyet új kutatásoknak.
Persze nem hagytam ennyiben… Lehívtam ide Bartemius Kuport, és megmutattam neki az összegyűjtött néhány
lélek-maradványt. Mondtam neki, hogy nézze meg őket… nézze meg őket úgy, ahogy még semmi mást ez előtt a
kisstílű életében. Nézzen bele a lelkekbe, ahogyan akar… - Muriel néni hangja elcsuklott. Harryék némán
hallgatták a beszámolót.
- Azt hiszem, akkor megértett valamit abból, amiért ezt a termet megépítettem – mondta, s hozzá szaporán
bólogatott, mintha magának is igazolni akarná az állítást. – Másnap előléptettek és teljes szabad kezet kaptam a
Misztériumügyi Főosztályon. Kibővítették a Dementor Termet egy másik helyiséggel, mint annak idején az Idő
Termét a Jóslatok Termével… Akkor felismerték mennyire fontos az, amit Cassandra Trelawney vitt véghez…
Senki nem akarta elhinni, hogy majd az én munkámra is így fognak figyelni. A munkatársaim is faképnél
hagytak, de Kupor nem. Ő megértette… és nem én magyaráztam el neki, nem az én szavamra hallgatott – hanem
az övékre… - fejével a duplaszárnyú ajtó felé fordult, Harryék pedig azonnal követték a példáját.
Muriel néni ellépett a tartálytól, s mikor megfordult, észrevétlenül próbálta törölgetni a szemét, és szaporán
pislogott.
Arcán nyoma sem volt a szokásos vidámságnak, az életörömnek, helyette gyászos képet vágott. Egy teljes percig
csak nézett a három jó barátra, hol egyikre, hol másikra kapta a tekintetét, végül megköszörülte a torkát és a
tölgyfaajtóhoz ment.
- Akkor, most megmutatom nektek, hogy hová kerülnek a visszahozottak – mondta, s előbb megvárta, hogy
Harry és két barátja bólintson, csak aztán nyomta le a kilincset.
Az ajtó kitárult, s a mögüle áradó kellemes fény betöltötte a Dementor Termet. Muriel néni lépett be elsőnek,
ahogy eddig is, Harryék pedig utána.
A szemük elé táruló látvány még hihetetlenebb volt, mint bármelyik terem, amit eddig láttak a Főosztályon. De
ellentétben a többi helység misztériumával, titokzatos, baljós hangulatával, a Lelkek Terme csodálatos volt. Ezt
Harry, Ron és Hermione azonnal szóvá is tette, amint sikerült megfigyelniük a terem minden részletét.
A kék, csillagmintás padló borította az oszlopokkal körülvett, kör alakú helységet, melynek közepén egy
hatalmas, fényes üveggömb lebegett a levegőben. A fényt a gömb árasztotta magából, belsejében pedig…
- Ez… ez egy galaxis? – kérdezte Hermione elakadó lélegzettel.
A pici csillagocskák ezrei körbe-körbeáramlottak a gömbben, egy közös pont körül. A lebegő gömbbe a helység
mennyezetéből vezetékek csatlakoztak, a dementor tartályokból vezettek ide.
- Nem is tudod, milyen közel jársz az igazsághoz – válaszolta Muriel néni, s végre megint elmosolyodott.
Most is, akárcsak a dementor-tartályokat, megigézve nézte a gömböt, de arcán nem szomorúság, hanem csodálat
tükröződött. Mikor Harry levette szemét a fantasztikus üveggömbről, a néni arcára nézett, s eltűnődött rajta,
vajon a hirtelen hangulatváltozások csak az öregasszony érzékenysége miatt történtek, vagy a helynek valós

166
hatása van az emberre. Ahogy önnön érzéseit is vizsgálgatni kezdte, rá kellett, hogy jöjjön, a Lelkek Terme
kellemes érzéssel tölti el – máshogy, mint a foglyul ejtett dementorok látványa. A kegyetlen megelégedettség,
amivel a szörnyeket szemlélte, átadta helyét a békének.
- Értem már, mért ment bele Kupor, hogy támogatott téged – szólalt meg Ron hosszas hallgatás után. – Ez a
hely… nem is tudom, mikor voltam ilyen nyugodt…
Muriel néni átkarolta Ron vállát, így nézték tovább a keringő lelkeket. Harry Hermionéhoz fordult és ugyanazt a
csodálatot látta az arcán, mint barátján és az öregasszonyon. Mindhármukat megragadta a látvány.
Harry érzései pedig változni kezdtek, viharos gyorsasággal. A béke egyetlen pillanat alatt tovaröppent, a
képzeletbeli tóba valaki megint hajigálni kezdte a kavicsokat, hullámokat keltve – s jöttek a kérdések. Őt miért
nem ragadja ennyire magával a látvány? Hogy lehet, hogy a többiek ezen a helyen meg tudtak szabadulni
minden gondjuktól, ő pedig alig egy percre tudta csak kiverni fejéből a zavaros gondolatokat? És mi ez a rá törő
szomorúság, mely kezdi hatalmába keríteni?
Harry lehorgasztotta a fejét, nem tudta tovább nézni a lelkeket. Mellette Ron, Hermione és Muriel néni továbbra
is szavak nélkül csodálták a gömböt.
Miért nem veszik észre, hogy mi történik velem? – csattant fel egy önző hang Harryben. – Nem látják, hogy ez
az egész egy nagy hazugság? Csak becsapják magukat, az élet nem ilyen!
Harry haragosan elfordult, és mélyeket lélegzett. Emlékeztette magát, mire jutott, mikor Percy visszatért…
emlékeztette magát, hogy a kérdései fölöslegesek, az érzelmei annál fontosabbak.
- Harry, mi a baj? – kérdezte Muriel néni, mikor észrevette, hogy a fiú elfordult.
Erre már Ron és Hermione is le tudta venni a szemét a gömbről. A valóság megtörte az illúziót.
- Se-semmi… - hazudta Harry. – Minden rendben…
- Ne hazudj - figyelmeztette a néni. – Tudom, hogy rosszul érzed magad tőle.
Harry felkapta a fejét és az öregasszony szemébe nézett.
- Számítottam rá, hogy legalább egyikőtök nem fogja olyan magával ragadónak tartani, mint a többiek – folytatta
a néni. – Minden emberre másmilyen hatással van, és ez bizony az illetőtől függ. Nem is tudom… - dünnyögte,
ahogy Harryt vizsgálta szemüvege mögül és pásztázó tekintete minduntalan a fiú homlokára esett. –… talán
ugyanaz lehet az oka, mint a határvonalnál, nem?
Harry szólásra nyitotta a száját, aztán gyorsan becsukta. Aztán megint kinyitotta. Muriel néni jelentőségteljes
pillantással nézett rá.
Ekkor végre úgy döntött, még egy ember megérdemli, hogy tudja az igazságot.
- Voldemort miatt lehet… talán – mondta Harry. Ron és Hermione tágra nyitották a szemüket, de nem avatkoztak
közbe. – Miatta vagyok itt most… miatta is. A nagymamám talán elvezethet hozzá.
- Hogyan? – kérdezte a néni, de a hangja tárgyilagos volt, nem csodálkozó, vagy kétkedő.
Harry sóhajtott egyet, majd egy kérdéssel válaszolt a kérdésre:
- Hallott már a horcruxokról?
A néni megrázta a fejét.
- Olyasmi, mint amit a dementorok művelnek az ember lelkével… lélekdarabolás - kezdte Harry, s szép sorjában
mindent elmondott Voldemort tetteiről. Az öregasszony kezdeti kíváncsisága most döbbenetnek adta át a helyét,
de minden szót elhitt.
- Oh… - motyogta a néni, mikor Harry beszámolója végéhez ért. – Akkor ez megmagyarázza a dolgokat… Rosie
fura betegsége, és… ami történt vele.
- Mi történt vele? – csapott le a témára Hermione. – Hogy került ide? Egyáltalán itt van köztük? – mutatott a
gömbre.
- Igen, ott van bent – felelte Muriel néni. – Ő került utoljára közéjük, mielőtt lezártam a termet.
- Egyáltalán miért zártad le? – kérdezte Ron.
- Rosie kért meg rá… Nem akarta, hogy Dumbledore megtudja, mi lett vele… A jelek szerint ez nagy hiba volt.
Azt mondtad, a nyaklánca volt ilyen hor… -valami?
Harry és barátai bólintottak.
- De én még mindig nem értem pontosan, mi ez a hely – mondta Harry és megpróbálta érzelemmentesen nézni a
galaxist. Ez azonban nem ment neki. Egyszer a béke és öröm, máskor a szomorúság és megvetés tört rá. – Azt
értem, hogy nem tudnak távozni a túlvilágra, mert sérültek, de egyáltalán mi ez a hely? Mért kell itt tartani őket,
mért nem mehetnek szerte a világban? És mi az, hogy…
Muriel néni mosolyogva feltartotta a kezét, megállítva Harry kérdéseit. Harry elhallgatott, a néni pedig
belefogott a magyarázatba.
- Ha kiengednénk őket, ha szabadon kószálnának a világban, rövidesen szertefoszlanának, megszűnnének, hiszen
önmagukban gyengék. Ebbe az üveggömbbe zártam be őket – ez egy tükörvilág, amilyet már mutattam nektek.
Itt teljesen el vannak szigetelve a külvilág hatásaitól, és megmaradhatnak…
Joggal teheted fel a kérdést, hogy ennek mi értelme van – bólogatott a néni. – Meg kell, hogy mondjam,
önmagában semmi haszna nincs ennek. Bár van hatása az emberekre, ahogyan láttad, de az egésznek a lényege
az, hogy egyetlen ember sem érdemli meg, hogy nyom nélkül távozzon ebből a világból.

167
- Még az olyan halálfalók se, mint Barty Kupor? – csattant fel Ron dühösen. – Neki is maradjon nyoma?
Harry tudta mire céloz Ron. A halálfalóra, Mr Kupor fiára, aki egy évig, Rémszem Mordon képében tanította
Harryéknek a sötét varázslatok kivédését, s végül egy dementor gyomrában végezte a lelke.
- Ron… – szólt rá Hermione, de a fiú ügyet se vetett rá.
Fintorgó arckifejezésén látszott, hogy már nem tartja olyan csodásnak ezt a gömböt, tudván, hogy halálfalók és
más feketemágusok lelkei áramlanak benne.
- Azt hiszed, hogy csak sötét varázslók és boszorkányok végezték a dementorok áldozataként? – kérdezett vissza
Muriel néni csípőre tett kézzel. Úgy festett, mint a szigorú Mrs Weasley, s láttán Ron rögtön elszégyellte magát
kirohanásáért. – Nem azzal kezdtem, mielőtt bejöttünk ide, hogy az egészet egy ártatlan ember tragédiája
indította el?
- És… és honnan tudhatod, melyikük volt jó ember és melyikük…?
- Sehonnan! – vágta rá mérgesen a néni. – És nem is érdekel! Senki nem érdemel ilyen véget Ron, senki ezen a
világon! Nézd meg ezt! – mutatott remegő ujjal a gömbre. – Nézd csak meg úgy, ahogy az az ostoba Kupor! Ő
megértette, mi ennek az egésznek a lényege, te miért nem? Sokkal jobb szemed van, mint neki.
Ron és Harry, Hermione is sorban a lelkekre néztek. Nézték, de nem tudták, mire céloz pontosan a néni. Az járt
Harry fejében, hogy szép dolog lelkeket menteni, de… De a megvetésén a halálfalókkal szemben, nem tudott
változtatni.
- Nem értitek? – csendült lemondóan Muriel néni hangja. – Nem fogjátok fel mit jelent, hogy minden egyes
elnyelt lélek után kijön valami a dementorból? Egyetlen apró érzés, a jóság egy picike szikrája, de valami mindig
visszajön a lélekből, akármilyen romlott is volt az illető, akármilyen borzalmakat is vitt véghez életében. A jóság
mindenkiben ott van, mindenkiben megvan az a valami, amitől többé válhat, amitől többé válhatna…
Senki sem születik eredendően gonosznak, ezt bizonyítja ez a hely! Ez a lényege, nem pedig az, hogy az ide
bezárt lélekmaradványok, a jóság és a szeretet magával ragadja az embert. Ez csak illúzió, ami elszáll, mihelyt
kiléptek innen. Maga a jóság van ide bezárva… ez volt az egyetlen haszna, az egyetlen „jó” oldala a
dementoroknak. Megmutatják, hogy minden emberben van valami, amit kiszívhatnak, amit elnyelhetnek, mert
mindenkiben vannak, vagy voltak jó érzések. Még Tudodkiben is…
- Biztos vagy ebben? – kérdezte kétkedve Ron. – Még Voldemortban is…? De hát láttad milyen volt – fordult
hirtelen Harryhez. – Kiskorában se volt jobb…
- De igen – válaszolta határozottan Harry, s ekkor végre megértett valamit. Voldemort tényleg bizonyíték arra,
hogy az ember jónak születik, függetlenül attól, milyen volt már akkor, mikor Dumbledore-ral találkozott. –
Sokkal jobb volt, mint most, Ron. Ha a lélekdarabolásnál veszíthetett valamit, akkor az a jóság volt, a pozitív
érzések…
- Dumbledore azt mondta, hogy ő nem érti meg a szeretetet… - szólt közbe Hermione.
- Pontosan – bólintott Harry és Muriel nénire pillantott, akinek arcára megint visszatért a derű, most, hogy valaki
megértette, miről beszélt. – Azért nem fogja fel a szeretetet, mert eldobta magától. Amikor a horcruxot készítette,
meg kellett szabadulnia valamitől. Ha a lelke sérül, mint egy dementorcsóknál, valami elveszik. A lélek kevesebb
lesz. A különbség csak annyi, hogy Voldemort megválaszthatta, hogy mitől válik meg.
Harry boldogan nyugtázta, hogy barátai is megértették a gömb tanulságát, s erre újra a csodás szerkezethez
fordult. Most is, mint legelőször, magával ragadta a látvány, abban a pillanatban, hogy meglátta. Aztán a derű
gyorsan apadni kezdett, ahogy az érzelmeket kezdték háttérbe szorítani a gondolatok.
- Szóval mikor a gömb illúziója csökken – kezdte Harry kiszáradt szájjal, s megint elfordult a galaxistól -, az azt
jelentheti, hogy Voldemort gondolatai tolódnak a fejembe? Ő nem érti a hely lényegét, ezért jönnek a kétkedő
kérdések?
Muriel néni megvonta a vállát.
- Nem tudom Harry, én ehhez nem értek – vallotta be röstelkedve az öregasszony. – Nem igazán tudom, milyen
kapcsolat van köztetek Tudodkivel, de ha egy olyan egyszerű varázs, mint a határvonal felélesztette köztetek a
kapcsolatot, akkor nagyon valószínű, hogy ez a hely is ezt teszi.
- Fáj most a sebhelyed? – kérdezte aggódva Hermione és Harry vállára tette a kezét.
- Nem, minden rendben van… - válaszolta a fiú. – Ezért is furcsa. Ha jelentkezik, akkor ordítanom kéne a
fájdalomtól.
- Akkor lehet, hogy Tudjukkinek nincs is semmi köze a dologhoz – mondta Muriel néni talányosan. A három jó
barát érdeklődve nézett rá. – Lehet, hogy Harry az eszével felfogta ugyan, mi a hely lényege, de az érzelmei
mást súgnak. Mondtam, a személyiségedtől függ, hogy a máshonnan áradó szeretet milyen hatással van rád.
Harry már nyitotta a száját, hogy kérdésekkel bombázza a nénit, mikor Ron megelőzte:
- Mit is mondott neked Dumbledore erről a helyről?
Harry egy pillanatig töprengett, aztán válaszolt.
- Azt mondta, hogy olyan erő van itt, ami csodálatosabb és egyben szörnyűségesebb mindennél…
-… Igen – vágott közbe Ron. – Ez mégis mit jelent? Mi szörnyűséges van itt?

168
Muriel néni meglepetten nézett rájuk. Harry nem tudta, ez amiatt van, mert meglepődött, hogy bármi
szörnyűségeset feltételeznek erről a teremről, vagy, mert csodálkozik, hogy Harryék nem értenek megint valamit,
ami ezzel a hellyel kapcsolatos.
Hermione is azon ritka pillanataiban érzete magát, mikor tele volt bizonytalansággal és kérdésekkel.
- Szörnyűség… érdekesen fogalmazott Dumbledore… - motyogta a néni. – Hát nem szörnyűséges és csodálatos
a szeretet egyszerre?
Harry, Ron és Hermione megütközve nézett rá.
- Figyeljetek, szeretet önmagában nem létezik – folytatta. –Szeretetet csak egy személy egy másik, vagy több
másik iránt érezhet. Ami ebben a gömbben van, az lélek maradvány. A léleknek szerves része a pozitív vagy
negatív érzelmek kimutatására való képesség. Ezekben itt csak a pozitív érzésekre való képesség maradt meg,
hétköznapiasan azt mondjuk rá, jóság, szeretet.
De ez csak egy képesség. Mit gondoltok, az elítéltek hogyan tehettek annyi szörnyűséget, ha megvolt bennük ez
a képesség, ez az erő? Ők nem dobták el maguktól, mint Tudjukki… Az ember a viselkedésével még nem irthatja
ki önmaga egy szeletét, legfeljebb csak eltemetheti.
Ha pedig a szeretet képesség az emberben, erő, akármennyi is van belőle az emberben, ha nem használja,
cselekedhet szörnyű dolgokat. És ha használja, még szörnyűbbeket is.
- Hogyan? – nyögte ki a kérdést Harry. Zsongott a feje a gondolkodástól.
- Ha egy ember szeretetet érez valaki más iránt, és az a szeretet elég erős, akkor olyan dolgokra is ráveheti, amik
borzalmasak, tömény gonoszság – és mégis, ami táplálja, az a szeretet. Létezik ilyen, bár szerencsére gyakoribb
az, amikor az ember, aki szeret, képes ura maradni a tetteinek, és a szeretet nem emészti el.
Látjátok? A sötétséghez két úton is el lehet jutni. Az egyik a gyűlölet, mely csak önmagát szolgálja, és mindenki
máson átgázol. Ez Tudjukki és halálfalói útja… Az is érdekes kérdés lenne, hogy vajon a leghűségesebb
halálfalók szeretik-e Tudjukkit? Igazán, őszintén szeretik, önmagát, vagy csak a varázserejét? Amit adni képes
nekik?
A másik út a sötétséghez, pedig a vak szeretet. A lemondásra képtelen szeretet, mely bizony táplálhatja a
gyűlöletet mindenki más iránt… Féltékenység, irigység…
Harrynek az a furcsa érzése volt, hogy miközben Muriel néni beszélt, végig az ő szemébe nézett. Mire ezt
végiggondolta, a néni már el is fordult, és újra a gömböt bámulta, átadva magát az illúziónak.
Harry sóhajtott egy mélyet, s – maga sem tudta, miért - kerülve Ron és Hermione pillantását, a néni mellé lépett.
Úgy érezte, eljött az ideje, hogy megkeressék az ezer fényes pont között Rose Evans-ot.
- Muriel néni… - kezdte Harry. – Azt mondta, hogy itt van Rose nagymama… Hogyan fogjuk megtalálni?
- Nyújtsd ki a kezed Harry – utasította kedvesen a néni. – Érintsd meg a gömböt.
Harry úgy tett. Mihelyt hozzáért a gömbhöz, azonnal felerősödött az érzés, amit a puszta látványa nyújtott. Béke,
megnyugvás, a tudat, hogy nincs egyedül – s ezzel együtt még erősebben jelentkeztek a kétségek is arról, hogy
ez nem teljes. A gömb csak egy hazugság, az emberek nem ilyenek, nem csak szeretet és jóság létezik, az maga
kevés…
De Harry elnyomta ezeket a gondolatokat és érzéseket, a feladatára koncentrált, és ez bevált. Meg kell találnia
Rose Evans-ot!
- Hívd, Harry – mondta a néni. – Hívjad, és jönni fog. Ő más, mint a többi lélek maradvány.
Harry a nénire nézett.
- Rosie-t nem csókolta meg dementor – magyarázta a néni. – Nem tudtam mi volt vele, de olyannak tűnt, mint
egy kísértet… Ő több mint ezek a fényes „csillagok”. Neki megmaradt az igazi személyisége, az emlékei, az
érzései – jók, rosszak egyaránt.
Muriel néni mosolyogva hajtogatta a fejét, de mosolyában több volt a szomorúság, mint az öröm. Olyannak tűnt,
mint az ember, akit annyi gond gyötör, hogy már csak derül rajtuk.
Harry behunyta a szemét – nem tudta miért, de ezt súgták az ösztönei. Ha kikapcsolja hagyományos érzékeit,
csak a megérzésekre hallgat, akkor több sikert érhet el.
Rose Evans… Rose Evans, hol vagy? – ismételgette magában Harry. Nem tudta, jól csinálja-e, Muriel néni nem
adott több felvilágosítást, így Harry úgy vélte, elég az, amit tesz.
Rose Evans…
- Hú… - zúgott fel mögötte Hermione és Ron meglepett kórusa.
Harry kinyitotta a szemét, s ijedtében majdnem elengedte a gömböt. Nem számított rá, hogy egy arc fog
visszanézni a domború üvegből. Egy fiatal, gyönyörű nő képe, akinek haja és arca ezüstös fényben fürdött.
Homlokráncolva nézett Harryre, s arcára lassan a felismerés ült ki.
- James…? – szólt visszhangozva a terem falai közt.
Harry annyira megdöbbent, hogy még tiltakozni is elfelejtett – a nő azonban meg volt győződve róla, hogy akit
lát, az James Potter.
- James, tényleg te vagy az? Azt hittem meghaltál… - mondta halkan, s hangja síri szomorúságot öltött. Vele
együtt a fény is csökkenni kezdett a teremben, s a béke és nyugalom érzése a gyászos bánatnak adta át helyét egy
pillanatra.

169
- Rosie, rég láttalak – szólalt meg Muriel néni, s nyelt egy nagyot – talán, hogy eltüntesse a gombócot a torkából.
Bár ez az arcán nem jelent meg, higgadt, s kicsit távolságtartó volt.
- Teee… - sziszegte Rose Evans -… te mondtad azt, hogy megölték…!
- Így is történt…
- Hazudsz! – csattant fel a nő. – Azt mondtad, hogy megölték az én kicsi lányomat, hogy megölték James-et és a
kicsi Harryt… - panaszolta a szellem olyan túlvilági szomorúsággal, amit még Hisztis Myrtle is megirigyelt
volna. A fény annyira lecsökkent, hogy már csak a pislákoló csillagok és a szellemalak világította meg Harryék
arcát.
- Érted már, miről beszéltem, Harry? – suttogta Muriel néni a fiú fülébe. – A szeretet által kiváltott sötétség…
- Én… én nem vagyok James – tért magához Harry a sokkhatásból, amit élő-halott nagymamája látványa váltott
ki belőle. A szellem felé fordította szép fejét.
- Harry vagyok… - mutatkozott be esetlenül, s kezét levette a gömbről, mikor tudatosult benne, hogy mindeddig
rajta tartotta.
Ron és Hermione egy pisszenést se hallattak, mintha kimentek volna – de Harry nagyon jól tudta, hogy barátai a
világ minden kincséért se távoznának a teremből.
- Harry… - suttogta a szót Rose. – Harry? … Hát persze… persze, hogy te vagy az… a szemed, akár az enyém
és Lilyé… Milyen rég láttam utoljára ezeket a szemeket…
Kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná érinteni a fiú arcát, de a gömb fala nem engedett. Harry válaszul
ugyanoda tette a kezét, ahol Rose érintette az üveget.
- Akkor mégis halottak… - csendült a szomorú hang. – Érzem benned, hogy olyan magányos vagy… mint én…
Harrynek kiszáradt a szája, egyetlen szót sem bírt kinyögni. Rose pár percig szótlanul nézte Harryt, elmélyült
unokája látványában, aztán arca megint elsötétült, ahogy Muriel nénihez fordult.
- Megmondtam, hogy ne hozz ide senkit! – dörrent rá. – Nem akartam, hogy így lássanak…
- Nem is tettem volna Rose, ha nem lenne életbe vágóan fontos – hangzott a száraz felelet.
- Fontos?
- Igen, az… nagyon is – mondta Muriel néni, s dacosan a szellem csillogó szemébe nézett. – Azt hiszem, végre
rájöttünk, miért nem tudsz szabadulni innen.
Rose szemei tágra nyíltak, egy pillanatig semmit se szólt, aztán ábrázata rögtön megenyhült.
- Hát sikerült? – kérdezte. – Ennyi év után rájöttél? Már olyan rég feladtam a reményt…
- Nem én jöttem rá, igazából – válaszolta a néni. – Hanem az unokád, és… az a helyzet, hogy Dumbledore is
tudta volna a magyarázatot, ha nem vagy olyan pökhendi, hogy nem kérsz segítséget tőle.
A szellem úgy nézett, mint akit pofon vágtak. Látszott, hogy elszokott a beszélgetéstől, és csak nehezen követi
mások savait. Talán az idő tette, talán más, de rengeteg érzelem látszódott az arcán. Harry kezdte felfogni a
dolgot, a hangulatváltozásokat, a sötétséget és a haragot. Rose Evans, mivel teljes értékű személyiség volt,
emlékekkel, jó és rossz tulajdonságokkal egyaránt, befolyásolta a többi személyiség-maradványt a puszta
jelenlétével. Sőt, Harry azt is sejtette, mi az a közös pont, ami körül a fényes csillagocskák forognak.
- Te ne beszélj így velem! – förmedt rá a nénire a szellem. – Fogalmad sincs, min mentem keresztül!
- A régi nóta… - legyintett Muriel néni.
- Csak ne vonogasd a vállad! Ugyanúgy nem érted, mint apám. Őt és Lilyt kíméltem vele, hogy el akartam tűnni!
Csak ők számítottak nekem… Nem akartam látni az arcukat…
- De hát miért? – szólt közbe most Harry.
Rose hirtelen felé nézett, s kissé meglepődött.
- Dumbeldore sok szörnyűséget látott, és korábban is meggyógyította…
A szellem megint felöltötte fenséges szomorúságát.
- Oh, ha láttad volna az arcát… Mikor próbált rájönni, miért vagyok más, miért hullik a hajam, miért vörös a
szemem… Jót akart és jót is tett, de őt magát jobban megviselte, mint engem… nem értettem sokat abból, amit
elmondott nekem, de az arca világossá tette…
Olyan más lett akkor… Megismertem, milyen volt előtte a hatalmas Dumbeldore. Beszéltek róla a barátai, s
beszélt a szeme is. Az életöröm, a vidámság, a bizakodás, ez volt ő maga – s ez mind kiveszett belőle… én öltem
ki belőle, Harry… Én ébresztettem rá, milyen mély az emberi gonoszság…
Harry összenézett Muriel nénivel, de az öregasszony semmi jelét nem adta, hogy érzelmileg hatással lenne rá,
amit Rose mond. Bizonyára többször hallotta már ezt.
- Dumbledore erős lett volna – kardoskodott tovább Harry.
- Igen! Erős lett volna, mindig erős volt… - vágta rá a szellem. - De egy dolog erősnek lenni, és más belül
összetörni… Hidd el nekem Harry, ő gyengébb volt, mint azt el tudnád képzelni…
A szobába lassan visszatért a fény, bár a szomorúság légköre megmaradt. Ha külső szemlélő lenne, Harryt biztos
megviselte volna a hangulatváltozások folyamatos sora, de így, hogy a szellemre koncentrált, józan tudott
maradni. Ez a józanság vezette rá, hogy hátranézzen Ronra és Hermionéra. Barátai egymásba karolva álltak és
figyelték őt. Normálisan viselkedtek, de Hermione szemében könnyek csillogtak.
- Ő is kímélni akarta önt… - motyogta Harry. – Nem mondta el magának, hogy rájött, mit tett Voldemort…

170
- Voldemort? – kérdezett vissza susogva Rose. – Voldemort megölette velem a kis Emilyt… Tönkretette az
életeteket… Megölte az édesanyádat…
Újra feléledt a harag a szellemben, s Harry most már felismerte a szeretet által táplált dühöt. Hiszen ő maga is
nagyon jól ismerte, hogyan vált át a szeretett személy elvesztése tomboló gyilkolási vágyba.
A gömb révén az érzés emléke olyan tisztán izzott Harryben, hogy szinte hallotta saját eltorzult hangját, amint
üvöltve Bellatrix Lestrange után rohan.
Elhessegette az emléket, az esze azt súgta neki, hogy ne törődjön most ezzel – s ha lehet, máskor se.
Kontrollálnia kell magát… a dühe veszélyes fegyver.
- Tudom – nyugtatta Harry. – Tudom… de Voldemort más szörnyűséget is csinált. Ezt… ezt itt elvarázsolta –
magyarázta, s közben előhúzta kabátja zsebéből a kis nyakláncot, mely Rose Evans lelkének egy darabját
rejtette.
- A régi nyakláncom… - emlékezett vissza a szellem.
- Igen – válaszolta Harry és Rose felé nyújtotta, mintha át akarná adni neki. De a szellem ezüstös ujjai csak az
üveget markolászták. – Emiatt nem tud meghalni. Ez tartotta itt a földön.
- De apa… ő miért…? Miért nem törte össze? – tette fel a kérdést Rose, amit már Harry is feltett Dumbledore-
nak.
- Félt, hogy azzal rögtön megölné magát – felelte Harry. – Nem tudta, hogyan működik. Amikor pedig megtudta,
ön már… régen eltűnt.
A szellem arcvonásain minden látszódott: a szomorúság ezernyi árnyalata, amiért elvesztett mindent és
mindenkit, saját rejtélyes tragédiája, a halhatatlanságra kárhoztatva ezen a helyen, a szeretet, amivel a lányát és
Dumbledore-t akarta megkímélni…

Harry őszinte sajnálatot érzett iránta, de muszály volt továbblépni.

- Több ilyen is van – folytatta, s ekkor Rose megint őrá figyelt, valósággal eltépte tekintetét a nyaklánctól. –
Voldemort is ilyeneket csinált, hogy ne lehessen megölni. Nekem pedig tudnom kell, hogy hol vannak.
Rose bólintott szép fejével, hosszú haja hullámzott körülötte, mintha vízben lenne.
- Dumbeldore elmondta, hogy nem emlékezett semmire… és hogy ő nem akarta megtörni az emléktörlő bűbájt,
mert…
-… mert nem akart fájdalmat okozni – fejezte be Harry helyett a mondatot. – Látod, hogy belül mennyire
megtört? A nagyobb jó érdekében nem tudott fájdalmat okozni nekem… Annyira szeretett…
Harry bólintott, de nem szólt egy szót sem.
- De én nem hagytam annyiban. Megértettem és elfogadtam, hogy ő nem teszi ezt meg nekem… Mikor később
visszagondoltam, csak még jobban szerettem őt ezért… - suttogta szomorúan – Kerestem mást, aki megteszi…
Fejével ekkor Muriel néni felé fordult, s ismét farkasszemet néztek.
- Igen – mondta az öregasszony. – Én máshogyan szerettelek, mint Dumbledore. Én úgy szerettelek, hogy
fájdalmat is okoztam azért, hogy megtudd, ki vagy.
A szellem elmosolyodott a szavakra. Most először tűnt úgy, hogy kettejük közt valóban barátság volt valamikor.
- Szóval a bűbáj megtört? Emlékszik mindenre? – kérdezte Harry.
- Igen, de amúgy is emlékezne – mondta Muriel néni. – A halálával együtt a bűbáj hatása is megszűnt. Elég
sokkhatás lett volna a teste halála ahhoz, hogy minden visszatérjen.
- De hát akkor mért nem jártak utána, hogy mi történt? – tárta szét a karját Harry értetlenül.
Rose és Muriel összenéztek, majd Harryre emelték tekintetüket.
- Mi utána jártunk… - válaszolta Rose susogó hangján. A teremben újra fényáradat köszöntött be. – Hatodévesek
voltunk Muriellel, mikor együtt keresni kezdtük Denemet. Akkor már eleget tudtunk róla… mikor járt a
Roxfortba, ki volt ő, hová ment…
- Követtük őt – vette át a szót a néni. – Nyár folyamán nyomoztunk utána, Rose-t a bosszúvágya hajtotta, engem
pedig a kíváncsiság. Bevallom, kíváncsi voltam Tom Denemre. Az a hír járta róla, hogy a legtehetségesebb
roxforti diák volt, ez pedig egy hollóhátas számára nagy kísértés. Persze nem tudtam, hogy mennyire veszélyes.
- Az volt a tervünk, hogy elfogjuk őt, és Dumbledore-hoz visszük… - mondta Rose. – De nem jártunk sikerrel.
Felismert engem, és mikor megtudta, hogy Dumbeldore pártfogoltja vagyok, megpróbált megölni… talán, hogy
a titkai rejtve maradjanak… Majdnem végzett mindkettőnkkel… A szerencsén múlott, hogy megmenekültünk…
- És a horcruxok? Mért nem keresték őket?
Rose értetlenül nézett Harryre – Harrynek ekkor eszébe jutott, hogy még nem magyarázta ezt el a szellemnek, de
Muriel néni válaszolt:
- Természetesen azért, mert nem tudtuk, mire kellene figyelnünk. Sok mindent láttunk Rosie visszahozott
emlékeiben, de nem tudtuk, minek van jelentősége, és minek nem. Dumbledore-nak pedig…
- Nem szóltak – sóhajtotta Harry.
A fejét hajtogatta, aztán ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy ő is ugyanígy viselkedett az öreg igazgatóval. Sokkal
könnyebben ment volna minden, ha figyelmezteti Dumbledore-t a hangokra, amiket hallott a Titkok Kamrája
kinyitása után, vagy ha nem viselkedik sértett büszkén, és beszámol neki korábban a Misztériumügyi

171
Főosztályról szóló álmairól. Hiába volt Dumbledore mindig segítőkész, Harry bizalma valamiért mindig
megrendült benne.
Hermione ekkor megköszörülte a torkát.
- Öhm… elnézést – mondta a lány, s ekkor mindenki feléje nézett. – Mrs Evans… Azokat az emlékeket… lenne
mód, hogy megnézzük?
Muriel Rose-ra pillantott, aki lassan bólintott.
- Megmutathatom nektek… - suttogta a szellem.
Harry türelmesen várakozott, bár belül izgatott volt, és még mindig zavarban volt a bizarr szituációtól.
Rose szelleme hátrébb húzódott, elnyelte őt a fényes csillagok sokasága, visszaúszott a galaxis középpontjába.
Pár pillanatig kellett csak várniuk, aztán a gömb felületén homályos képek jelentek meg – egy kőfalú, ablaktalan
terem körvonalai. A kép gyorsan kitisztult, s Harryék szemügyre vehették az újabb rejtélyes termet.
Durva kőből kibányászott pincehelység lehetett, mindenféle díszítés nélkül, azonban annál több mágikus
szerkezettel. Volt többféle méretű kő-, réz-, ón- és arany üst; három nagy szekrény telis-tele kémcsövekkel,
varázsitalokkal, dobozokkal; az egyetlen fényforrásként szolgáló bonyolult, tükör-rendszer, mely a terem
mennyezetének közepébe vágott lyukon keresztül beáramló fényt szórta szét.
- Ez olyan, mint egy laboratórium – jegyezte meg Ron, s Harry egyetértett vele.
- Igen… igen, ezt már láttam – dünnyögte Muriel néni homlokráncolva. – ide zárta be Rosie-t az a…
Muriel néni elharapta a mondatot, de Harry gondolatban befejezte, s jó pár szitkozódó szót tett hozzá.
- Hol lehet ez a hely? – kérdezte Hermione a nénitől.
Mielőtt a néni válaszolt volna, az emlékkép változott: a helyiség egyetlen ajtaja, egy nagy, kőbe vésett bejárat
most kinyílott, port verve és súrlódó hangot keltve. Harry arca egy kőszoboréval vetekedett, mikor meglátta a
belépő két embert. Egy magas, fekete hajú fiatal férfi ment elől, mögötte pedig egy kövérkés, idősebb varázsló,
aki a mindig goromba ember benyomását keltette, ahogy Tom Denem vezetésével körbejárkált a teremben.
- Ezek meg kicsodák? – kérdezte Ron.
- Az a fekete hajú fiú Voldemort – mondta Harry. – A másikat nem tudom, pedig nagyon ismerős… Már biztos
láttam valahol. Talán egy halálfaló…
- Én tudom kicsoda – szólalt meg Muriel néni. – A neve Burke. Caractacus Burke.
- Nem ő volt annak a boltnak a tulajdonosa? – kotyogott közbe Hermione. – A Borgin & Burke…?
- De igen – bólintott Muriel néni, és arca undorodó fintorra húzódott. – Ez egy féreg.
Harry is emlékezett már, hol látta Burke-öt. Dumbledore Merengőjében, mikor a professzor azt mesélte neki,
hogyan került Mardekár medálja a műgyűjtő Hepzibah Smith-hez.
Voldemort és Burke most halkan szóba elegyedtek. Harrynek és barátainak nagyon kellett figyelnie, hogy értsék
a fojtott hangú beszélgetést.
- Itt vagyunk, uram – mondta visszafogott udvariassággal Voldemort.
Harryt már nem csapta be ellenségének ez az arca, tudta jól, hogy mögötte nincs valós tisztelet főnöke iránt. Ez
is csak a nagy színjáték része volt. Burke azonban ezt nem vette – vagy nem akarta észre venni.
- Szépen berendezkedtél, Tom – mondta félig elismerően, félig morcosan Mr Burke.
Tom nem szólt, hagyta, hogy főnöke kedvére körbesétáljon a laboratóriumban.
- Most dühösnek kellene lennem rád – folytatta Mr Burke, hátát mutatva Voldemortnak. – Mégsem vagyok az…
Elismerem, ha taknyos kezdő korodban kaplak rajta, hogy kísérleti helynek használod ezt a helyet, nem úsznád
meg néhány szóval.
Tom most sem reagált a szavakra, csak szorosabbra fonta összekulcsolt karjait. Harry gyanította, hogy a pálcáját
fogja a talárja rejtekében, de aztán figyelmeztette magát, hogy talán túlságosan is paranoiás.
- Mond, Tom, mégis miféle dolgokat művelsz itt?
- Csak csillapítom a tudásszomjamat, Mr Burke – válaszolta behízelgően Voldemort.
Mr Burke láthatóan nem volt megelégedve a válasszal, és úgy járkált körbe a helységben, mintha az övé lenne.
Sorban megnézegetett mindent, a szekrényeket, a tükröket, az üstöket, de semmi rendkívüli nem volt a
laboratóriumban, ami Harryék számára áruló jel lett volna. A terem nagy része túlságosan is üresnek látszott.
- Elég szegényes berendezés a tudásszomjadhoz képest – mondta lenézően Mr Burke. – Ez a sok kacat… ezt
akármelyik roxforti iskolaelső kelléktárában megtalálod…
- Roxforti iskolaelső vagyok, uram… - szabadkozott Voldemort, s megint a visszafogottság érződött magas
hangjában.
- Ha csak az lennél, nem vettelek volna fel ide. Ha jólfésült mamakedvence tanulóként jöttél volna ide,
elküldtelek volna azonnal – köpte a szavakat a férfi.
Voldemort arcán most először jelent meg a dermesztően fagyos tekintet. Harry ismerte ezt az arcot, és a férfi
helyében bölcsebbnek látta volna visszafogni magát. Mr Burke azonban nem ismerte azt a Voldemortot.
- Emlékeztetném rá uram, hogy az édesanyám halott – szólt Voldemort.
Burke megvonta a vállát.
- Sajnálom – dünnyögte, de hangjában semmi sajnálat nem volt. – Nos, elmondanád, hogy mi hasznom ebből az
egészből?

172
Voldemort arcán egy árnyék suhant át.
- Haszna? – kérdezte élesen, majd gyorsan hozzátette: -… uram?
- Igen, hasznom. Ugyanis ez az én üzletem Tom, ennélfogva várom az eredményeket. Ha kísérleteket végzel itt,
valamilyen tanulmányodhoz, hát hol az eredmény? Mutasd be, és én pénzzé teszem! – fröcsögte Burke vadul
gesztikulálva. – Ehhez jól értek, emlékszel?
Voldemort felöltötte iszonyú ábrázatát, Burke azonban a jelek szerint még mindig az engedelmes alkalmazottat
látta benne. Harry meg mert volna rá esküdni, hogy Voldemort szemei is rohamosan vörösödni kezdtek.
- Eredmény, Mr Burke? – suttogta Voldemort. – Az eredményt akarja látni?
Egyetlen pillanat alatt történt minden. Voldemort fekete kesztyűbe bújtatott keze előre csapott, mint egy kígyó
feje. Torkon ragadta Mr Burke-öt, másik kezével pedig a férfi csuklóját szorította, ami talán épp a pálcáért nyúlt.
Mr Burke torkát fájdalmas ordítás hagyta el, amint Voldemort fordított egyet a csuklóján, s az hátborzongató
reccsenéssel megadta magát.
- Uramisten… - suttogta borzadva Hermione, s belekapaszkodott Ron karjába. Harry gyanította, hogy nem lenne
ilyen hatással barátaira a jelenet, ha nem tudják, hogy maga Voldemort az, aki most Caractacus Burke-öt a terem
közepén álló asztalkának taszítja.
Harry tisztában volt vele, hogy Ronnak és Hermionénak meghatározó ez a látvány, hiszen ők most látják
életükben először Voldemort nagyurat.
- Szóval szegényes a berendezés, Burke? – sziszegte Voldemort, s két kézzel szorította a férfit. – Nem mondták
még magának, hogy a látszat csalóka?
Voldemort csettintett az ujjával, s a feje fölött függő lencse és tükör elfordult – a teremben változott a fény,
halványzöld derengés töltött be mindent, s ezzel együtt egyetlen pillanat alatt a laboratórium újabb berendezési
tárgyakkal bővült.
Megjelent néhány új szekrény, fekete ládák egymásra halmozva, ezüst műszerek, melyek működését Harry nem
értette, lebegő, szüntelenül forgó arany gömbök, s egy hevenyészett fekhely a sarokban, melyen egy soványka,
barna hajú lány volt. Rose még szörnyűbben festett, mint a Dumbledore merengőjében látott emléken – szemei
vérvörösek voltak, arca egy halott sápadtságával vetekedett.
Harry azon a véleményen volt, hogy Rose és a többi frissen megjelent berendezés mindig is itt volt, csak
valamilyen varázslat védte őket.
A zöldes fényt az egyik legnagyobb kőüst árasztotta magából, ami hirtelen tele lett méregzöld folyadékkal –
Harry azonnal felismerte: ugyanaz a bájital volt, amit Dumbledore is kénytelen volt meginni halála estéjén.
- Mit művelsz? Megőrültél?!
Burke épp csak egy borzadó pillantást vethetett a lányra, aki kábán nézte őt, s ekkor Voldemort meglendítette
pálcáját. Harry nem látta, mikor húzta elő, de villámgyorsan forgatta. Egy közönséges fa ivókehely jelent meg
halk pukkanással, majd a kőüst felé röppent. Belemerült a zöld méregbe, s visszalebegett Voldemorthoz.
- Ne… ne! – tiltakozott Burke, de semmi nem használt.
Voldemort már ekkor is olyan erős varázsló volt, hogy egy nálánál sokkal idősebb, tapasztaltabb mágus sem
tudott tenni ellene semmit. Voldemort letuszkolta a folyadékot Burke torkán, aki azonnal visítani és vonaglani
kezdett a földön.
- Most már az enyém vagy Burke! – sziszegte Voldemort. – Ha tiltakozol ellene, meghalsz. Ne állj ellent…
Burke köhögött és öklendezett, borzalmas fájdalmai lehettek, ahogy a zöld folyadék lassan átvette fölötte az
uralmat.
- A végén még megöli magát ez az ostoba…! – morogta Voldemort, szavait a kábán pislogó kislánynak intézve.
Pálcáját Burke-re szegezte, s elmormogta a legilimens varázsigét – fokozatosan átvette Burke elméje felett az
irányítást, a fájdalmai erre csökkenni kezdtek. Burke megadta magát a folyadék hatalmának.
Harry, Ron és Hermione ámulatára a következő pillanatban a férfi felállt, kihúzta magát, leporolta nadrágját és
talárját, aztán meghajolt a fiatalabb előtt.
- Voldemort nagyúr, hűséges szolgád vagyok – mondta kristálytisztán a férfi.
Voldemort hátborzongatóan elmosolyodott, s eltette pálcáját.
Az emlék ezzel véget ért, a kép elmosódott és visszatért a fénylő galaxis képe. Nem sokkal később Rose
szelleme is visszaúszott az előtérbe.
- Ez történt? Ennyire emlékszik? – kérdezte Ron kissé rekedtesen.
- Dehogy is! – torkolta le Muriel néni. Sok emlék van a kísérletekről, igaz, Rosie?
A szellem szomorúan bólintott.
- Megmutathatom azokat is…
Harry megrázta a fejét, s vele együtt Hermione is.
- Láttuk, amit akartunk – mondta Harry. – A laboratórium…
- Nem keresték ezt a helyet, Muriel néni? – kérdezte Hermione.
- Dehogynem – jött a felelet azonnal. – De a Borgin & Burke-ben nem lehet csak úgy körülnézni! Az
üzlethelységbe léphetnek csak be vásárlók, máshova nem…

173
Harry szórakozottan bólogatott, és a sebhelyét kapargatta. Ez újabban rossz szokásává vált, de segített neki
gondolkodni.
Az a zöld folyadék… A hatalmába keríti az embert, mint a napló. Biztosan köze lehet a horcruxokhoz – gondolta
Harry. Mint a barlangban, amit Dumbledore ivott ki. Ez fedte a nyakláncot… Ahol a zöld folyadék, ott a horcrux.
Hermionénak is ez járt a fejében, mert várakozva, türelmetlenül nézett Harryre.
A fiú észbe kapott, emlékezett rá, hogy neki kell meghoznia a döntéseket.
- El kell mennünk az üzletbe! – jelentette ki Harry. – Hívunk Rend-tagokat, aurorokat, mindenkit, akit kell…
Felforgatjuk az egész helyet…
- De Harry…
- Mi van?
Hermione az ajkba harapott, mielőtt válaszolt volna, Harry tudta, hogy ez a töprengés és bizonytalanság jele
nála.
- Nem hívhatjuk fel Voldemort figyelmét.
Harrynek el kellett ismernie, hogy a lánynak igaza van.
- Akkor máshogyan kell bejutnunk… de a lényeg, hogy gyorsan kell csinálni.
Egy teljes percig csak álltak egy helyben, senki sem szólt semmit – végül Muriel néni törte meg a csendet.
- Indulnunk kell, Harry. Mindjárt öt óra, s megjönnek az első emberek. Észrevétlenül kell távoznunk.
Ron és Hermione beleegyezően bólintottak, de Harrynek nem akarózott mennie. Volt itt valaki, akit nem akart
csak úgy itt hagyni. Rose és Harry csak nézték egymást, zöld szempár a zöld szempárt… s mégis olyan idegenek
voltak egymásnak. Harry nem tudta biztosan, hogy képes lesz e megmozdulni. A múlt megint rabul ejtette,
megint olyan volt, mintha rátalált volna olyasmire, amire régen vágyott, de ez sem az igazi. Semmi sem olyan,
amilyennek várta, amilyennek szeretné. Siriusszal is egészen másként képzelte, s most itt van Rose Evans, aki él
és halott egyszerre.
Rose számára világos volt, mi bénítja le Harryt, s azt is tudta, hogy mi az, amivel mozdulni bírhatja:
- Menj csak – szólt mosolyogva, s a termet beragyogta a szeretet. – Nem kell búcsúznunk, én itt leszek…
Harry zsibbadt elmével bólintott, Rose pedig nem várta meg, hogy Harry újra tétovázásba merüljön. Gyorsan,
egy szó nélkül visszaúszott a fényességbe, eltűnt a szemük elől. Eltűnt, és Harryt már nem tartotta itt a múlt.
Mélyet sóhajtott, s a levegővel együtt kiszakadt belőle mindaz, amit az elmúlt egy órában itt tapasztalt. Végre
lépni tudott. Hátrált néhány lépést és barátait követve elhagyta a Lelkek Termét.
Muriel néni becsukta a tölgyfaajtót, gyorsan átvezette őket a Dementor Termen, kinyitotta a tükröt, s mire Harry
ismét észbe kapott, már a liftek előtt találta magát, kívül a Misztériumügyi Főosztályon.
- Mért van itt ilyen sötét? – kérdezte Ron, mikor Muriel néni becsukta mögöttük a Főosztály fekete ajtaját.
- Dunsztom sincs - válaszolta Harry. – De tényleg sötét van…
- Na gyertek – mondta a néni, s előhúzta a süveget talárja övéből. – Itt van a zsupszkulcs, ez visszavisz titeket.
Nekem most itt kell maradnom…
- Miért? – csodálkozott Ron.
- Azért mert az épület megjegyezte, hogy jártam itt az éjszaka, és kicsit nehéz lenne rá magyarázatot találnom,
hogy miért mentem el a munkaidő kezdete előtt. A túlórát könnyű beadni…
- És mi? – aggódott Hermione. – Minket nem jegyzett meg az épület?
- Titeket nem ismer fel, csak azt jegyzi meg, hogy rajtam kívül még három személy járt a Főosztályon –
magyarázta a néni. - Majd beadok valami mesét, nem lesz probléma. De most menjetek, siessetek!
Harry, Ron és Hermione egymás után megfogták a kopottas fejfedőt. Muriel néni gyorsan elengedte, s hátrált egy
lépést.
- Jó utat! – mosolygott a néni.
Ron lassan számolni kezdett.
- Egy…
Harry gerince mentén enyhe borzongás futott végig, mintha jeges szél fújta volna meg.
- Kettő…
Harry arca elernyedt, furcsán elgyengült… a hideg fuvallattól felállt a karján a szőr.
- Három…
- Dementorok! – ordította Harry, ahogy rátört a felismerés.
De már késő volt. A zsupszkulcs működésbe lépett, s Harry, Ron és Hermione erős rántást érzett a köldökénél,
majd pörögni kezdtek a semmiben.
Az utazás csak másodpercekig tartott, de rosszabb volt bármilyen eddiginél. A jéghideg széltől kipirosodott az
arcuk, ujjaik elkékültek, szívükből pedig kiröppent minden derű, boldogság. Fülüket megtöltötte a földöntúli
sivítás.
- Au… - nyögte Harry, mikor durva csattanással földet ért az ismeretlen közepén. Jég vette körül, jég volt alatta
is, és mindenhol feketeség.
- Ron… Hermione… Hol vagytok? – kiáltotta Harry, de hangja beleveszett a dementorok éhes visításába.
- Harry… - jött Hermione hangja, s a következő pillanatban a lány hideg ujjait érezte a karján.

174
A dementorok ekkor támadásba lendültek. A semmiből suhantak feléjük, de Harry és Hermione nem tétovázott.
- Expecto Patronum! – kiáltották kórusban, s pálcáikból azonnal ezüstös füstfelhő tört elő.
Mindkét patrónus gyengének bizonyult. Az erőtlen pajzsokat a dementorok úgy söpörték félre, mint a könnyű
párafelhőt. Harry erőtlenül térdre zuhant.
- Hermione! – hallatszott ekkor Ron rémült hangja, s azon nyomban újra elharsant a varázsige.
Harry szeme előtt összefolyt a kép. Az utolsó dolog, amit látott, egy dementor rothadó keze az arca előtt, majd
vakító fehérség.

175
22. fejezet
A Herceg és a Kiválasztott
Mikor Harry felébredt és kinyitotta a szemét, pár pillanatig azt sem tudta ki ő és hogy került ide – és hogy hol
van egyáltalán az az itt. Csend volt körülötte, olyan néma csend, amit az ember idegesítő zúgásként érzékel.
Harry is így érezte az ébredés első szakaszában, aztán ahogy az ájulása előtti történések lassan felderengtek
előtte, a zúgás abbamaradt. Bár továbbra is csend volt a szobában, ahol Harry feküdt, tudatosult benne, hogy él, s
lélegzik, dobog a szíve és lát. A szánalmasan kicsi szoba falairól néhány helyen lepergett a vakolat, csúnya
foltokat hagyva az eredetileg fehérre meszelt burkolaton. Az ágy, amiben feküdt egyszerű, vaskeretes, de
kényelmes fekhely volt a legpuritánabb szürke csíkos ágyneművel. Harry mindezen részleteket homályosan látta,
s ez elvezette önérzékelésének újabb állomásához: szemüvegre volt szüksége.
Megemelte ólomsúlyú jobb karját, s kinyúlt a mellette álló magányos éjjeliszekrény felé, ahol kerek lencséjű
szemüvege várta. A mozdulatsor azonban félbemaradt, mert Harry ekkor egy újabb, meglepő dolgot vett észre.
Ahogy megpillantotta saját kezét azonnal felismerte, hogy valami nincs rendben vele. Mégpedig az nem volt
rendben, hogy normális volt. Sehol egy sérülés, karcolás vagy égésnyom, teljesen ép volt. Ez a váratlan helyzet
(egyelőre csak váratlan helyzetként kezelte az agya, nem tudatosodott benne öröm érzet, vagy semmi egyéb) újra
rávette a karját, hogy a szemüvegért nyúljon, s most tiszta képet láthatott a gyógyult végtagokról. Mindkét keze,
ahol a boríték súlyos égésnyomokat hagyott, most normális volt, pont, mint előtte. Még a régi heg is tisztán
kivehető volt: Hazudni bűn.
Miután túltette magát első meglepődésén, azon nyomban újra az éjjeli szekrény felé fordult, hogy pálcáját
magához vegye, de a varázseszköz nem volt ott. Kihúzta a kis szekrényke fiókját, de abban néhány zsebkendőn,
egy mugli ceruzán és egy magányos pókon kívül semmi nem volt. Akárki is hozta őt ide, azt akarta, hogy
fegyvertelen legyen.
Harry lerúgta magáról a takarót, s izgalma valamelyest csökkent mikor meglátta, hogy a ruhája van rajta. Ha
csak a zsebeit nem kutatták át, akkor…
Feltűrte farmernadrágja szárát egészen a térdéig, s szíve kihagyott egy dobbanást a megkönnyebbüléstől, mikor
észrevette, hogy a lábszárára szíjazott kis tokban ott van a tartalék varázspálca.
Habozás nélkül kihúzta a pálcát, visszatűrte nadrágja szárát és hang nélkül kimászott az ágyból. Csizmái az ágy
lábánál várták, s miután felhúzta őket, a hallhatatlanná tévő lábbeliknek köszönhetően észrevétlenül az ajtóhoz
siethetett. Közben kitekintett az ágy mögötti kicsi, portól szürkés ablakon, és megállapította, hogy a kint látható
néptelen város teljesen ismeretlen számára. A fagyott folyó, a kockaházak és a magas gyárkémény egy
nyomasztó kisváros képét mutatták.
Fülét a kopott, érdes felületre szorította és hallgatózott. Egy árva neszt se hallott, de újabb ötlet jutott az eszébe:
a telefül. Ha a pálcát nem vették észre, jó esély van rá, hogy a bal zsebébe gyömöszölt hússzínű zsinórt se vették
el.
Azonban most tévedett – a telefülnek nyoma sem volt, a zsebei teljesen üresek voltak. Harry ezt különösen
furcsának találta. Nem tehetett mást - hangokat továbbra sem hallott, a rácsos ablakon nem tudott volna
észrevétlenül kimászni -, ezért lassan lenyomta a kilincset.
Újabb meglepetés érte: az ajtó engedelmesen kinyílt. Ezek szerint mégsem fogoly, ahogy eddig gondolta.
A résnyire nyitott ajtó mögül leskelődött, aztán kissé bátrabban kitárta. Egy a szobánál valamivel nagyobb
helyiségbe jutott, ami az ajtó előtt rövidke folyosónak tűnt, majd jobb kéz felé konyhává szélesedett. A rácsos
ablak felől erőtlen fény világított, s látni lehetett az ütött-kopott bútorzatot és mosogatót, ahol halmokban álltak a
mosdatlan edények. Harry a pálcáját maga elé szegezve tett néhány lépést a konyha felé, csak hogy
megbizonyosodjon róla, nem rejtőzik senki valamelyik sarokban.

Most, hogy kilépett a szobából, a tanácstalanságon kívül egy újabb érzés kezdett éledezni benne. Nyugtalanította
Ron és Hermione hiánya. Ájulása előtti legutolsó emléke idéződött fel benne, mikor Hermione és ő alulmaradtak
a dementorok elleni küzdelemben, de Harry arra is emlékezett, hogy Ron az utolsó pillanatokban megidézett egy
patrónust. Vajon mi történt vele? Ha Hermione mellette esett össze, neki is itt kell lennie valahol. De Ron talán
elmenekülhetett, hogy segítséget hozzon, talán idejében tudott dehoppanálni…
Ahogy jobban belegondolt, ez a feltevés egyre valószínűtlenebbnek tűnt. Mikor a zsupszkulcs mágikus
csatornája összeomlott, egy ismeretlen területen értek földet. Fogalmuk sem volt, hol vannak, így aztán
hoppanálni is nehezebb lett volna számukra, ha nem egyenesen lehetetlen.
Harry hátat fordított a konyhának, mikor megbizonyosodott róla, hogy nem rejtőzik ott semmiféle orgyilkos, és
figyelmét a folyosó végét lezáró ajtóra fordította. Ez volt a szoba egyetlen kijárata, így nem kellett gondolkodnia
rajta, hogy mit is tegyen. Várakozni semmiképp se szeretett volna – elindult az ajtó felé, és az előbbi módszerhez
hasonlóan most is először hallgatózni kezdett.

176
Az ajtó túloldaláról nagyon halk beszélgetés zaja szűrődött át, de Harry nem tudott kivenni belőle egy szót sem,
akárhogy hegyezte a fülét.
Várakozott, hátha a beszélgetők közelebb jönnek az ajtóhoz, vagy elmennek, de kisebb szünetektől eltekintve
valakik egyfolytában társalogtak. Harry mély levegőt vett háromszor egymás után, majd lenyomta a kilincset. Az
ajtó keservesen megnyikordult, mire Harry azonnal abbahagyta és újra hallgatózni kezdett. Semmi jel nem utalt
arra, hogy észrevették volna a zajt, a beszélgetés folyt tovább. Harry pedig résnyire nyitotta az ajtót és kilesett a
résen.
A szoba az előző folytatása volt, ugyanazzal a repedezett parkettával és mállott drapp tapétával, ami enyhe dohos
szagot árasztott magából. A beszélgetés valamivel hangosabbnak tűnt, de az egyértelművé vált, hogy azok az
emberek nem ebben a helyiségben vannak. Harry bátran kitárta az ajtót és belépett a bútortalan szobába. A tőle
jobbra lévő falban egy azzal szinte teljesen egybeolvadó ajtó volt illesztve, mely hanyagul, félig kitárva állt,
felfedve a következő szoba néhány részletét.
Bízva csizmái varázserejében, Harry a fal mentén a rejtekajtóhoz sietett. Most már nem kellett a fülét hegyeznie,
hogy hallja a társalgást. Minden szót tisztán értett, de hiába hallotta a párbeszédet, az első néhány mondat nem
jutott el a tudatáig, mert minden mást kiszorított a fejéből a felismerés.

- Megmondtam, ne üsd bele az orrod – szólt egy jól ismert, fagyos hang. – Amikor a többiek megérkeznek, majd
hallhatod, amennyit hallanod kell, Féregfark.
- Ne parancsolgass nekem Perselus! – feleselt a Féregfarknak nevezett férfi. – Nem vagyok köteles úgy tenni,
mintha a szolgád lennék! Nem vagyok házimanó! Nem…
- Megkérdezted erről a Nagyurat? – vágott közbe Piton halkan.
Féregfark zavartan elsuttogta a választ.
- És mit mondott neked?
- Azt mondta… hogy engedelmeskedjek… - nyögte ki kelletlenül Pettigrew.
- Úgy van. Akkor leszel szíves azt tenni, amit mondtam és azt nem tenni, amit nem mondtam?
Harry nem látta volt tanárát, de tudta, hogy Piton arcán az a gyűlöletes, lenéző vigyor terül szét, amit vele,
Harryvel szemben is számtalanszor alkalmazott már.
Válasz nem hallatszott, Féregfark talán bólintott.
- Akkor menj és keresd meg! – adta ki az utasítást Piton. – Magam mennék utána, de most nem tehetem.
Kabátsúrlódás és cipőkopogás ütötte meg Harry fülét.
- A móló felé indulj, arra szokott sétálni. Ha megtaláltad… – ekkor pénzcsörgés és papírgyűrődés hallatszott -,
vacsorázzatok meg.
- Ez micsoda?
- Mugli pénz – válaszolta Piton. – Komolyan beszélek, Féregfark. Figyelj rá. Napok óta alig eszik…
Pettigrew dünnyögött valami érthetetlent, majd hirtelen a pénzérmék lehullottak a földre és olyan hang
hallatszott, mint amikor egy kutya vinnyog.
- Vigyázz a szádra, mert megjárod! – dörrent rá Piton a másikra. – A közelébe se érsz, Féregfark! Ő sokkal többet
áldozott fel, mint te! Ő nem az életét mentette, hanem épp ellenkezőleg. Azt tette kockára! – a hangokból ítélve
Piton taszított egyet Pettigrew-n. – Tiszteld ezért, világos?
Féregfark eldadogott valami bocsánat-féleséget, de Piton már nem törődött vele.
- Sok dolgunk van és fontos a jó időzítés. Most nem hibázhatunk… ő se. És különben is, ha valami baja esik,
Narcissa kitekeri a nyakam.
Padló recsegett, pénzérmék koccantak egymásnak, Pettigrew felszedte a földről a leszóródott pénzt. Piton fel-alá
járkált a helyiségben.
- Óvatosnak, de gyorsnak is kell lennünk - folytatta. - És a vendégeinket is el kell intéznünk, mielőtt a Sötét
Nagyúr ideér…
Néma csönd lett, Harry csak a saját szívdobogását hallotta és Féregfark sípolós zihálását.
- A N-nagyúr ide jön? – csengett a férfi rémült hangja. – De ha…
- Így van, ide jön, hogy lássa, sikerrel jártunk-e – mondta csendesen Piton, újra visszanyerve hűvös higgadtságát.
- De… de ha nem kapja meg, amiért jött, akkor…
- Majd én vállalom a következményeket – susogta Piton olyan halkan, hogy Harry alig értette.
- Mi… mi lesz, ha megöl? – nyögte Féregfark.
Piton harsogva felnevetett, ami tőle nagyon szokatlan volt.
- Talán csak nem félted az életemet, Féregfark?
Pettigrew hallgatott, Piton tovább nevetgélt, most már halkabban.
- Tudod, az Elsőt nem szokta megölni, akármekkora hibát is vét. Ezt te is jól tudod, hisz te is voltál már Első, ha
jól emlékszem… Igaz, a körülmények játszották kezedre az alkalmat, hogy a Nagyúr legfontosabb embere légy,
méghozzá két ízben is – Piton hangjában semmi elismerés nem csengett, annál több gúny. – Úgy bizony,
Féregfark. Mindketten kiérdemeltük, hogy Elsők legyünk, s mivel most épp én vagyok a soros, nem kell
féltenem az életem. Legalábbis egyelőre…

177
Újra csend telepedett a szobára, Pettigrew talán emésztette magában a hallottakat. Ezt tette Harry is az ajtó
takarásában. Miféle Első? Elintézni a vendégeket? Szóval Piton mégiscsak meg akarja őt ölni! Hogy lehetett
ilyen ostoba?! – dühöngött Harry. – A szeme előtt ölte meg Dumbledore-t, és ő mégis hajlott rá, hogy elhiggye a
sületlenséget, amit a festmény hordott össze!
- I-igen… Első voltam én is! – nyerte vissza a hangját Pettigrew. – Visszahoztam a Nagyurat az országba, én
ápoltam, én vittem el Kuporhoz! Még szép, hogy Első voltam… És… és ezért tiszteletet érdemlek! Hallod,
Perselus? Ugyanannyira méltó vagyok a tiszteletre, mint te! Vagy a Malfoy fiú…
- Persze – hagyta rá gúnyosan Piton. – Tisztellek… hogyne…
- És megkérhetnélek, már vagy ezredszerre, hogy ne velem takaríttasd a házad? – folytatta lendületesen a férfi. –
Lehet, hogy engedelmeskednem kell neked, de nem vagyok a házimanód. Eddig egyáltalán ki rakott rendet?
Talán te? – Féregfark erőtlen kis nevetést hallatott. – Nem alacsonyodsz le arra a szintre, mi?
- Persze, majd beszerzünk egy házimanót, hogy neked kényelmesebb legyen! – horkant fel Piton és újra
sebesebb lépések zaja szűrődött be a szobából. – Most pedig kotródj, menj a dolgodra!
- Megyek már… - motyogta Pettigrew bosszankodva, majd egy ajtó nyikorogva kitárult, aztán pár pillanat múlva
csattanva bevágódott.
Harry, ha lehet, most még jobban visszatartotta a lélegzetét, pálcáját görcsösen szorította a kezében, harcra
készen. Ha Piton most hátra jön, hogy megnézze őt, lesből megtámadhatja és elkábíthatná. Utána pedig
megkeresné Ront és Hermionét.
A beszélgetésből két dolog vált világossá Harry számára: Piton nem csak őt, de még legalább egyik barátját is
elfogta, valamint az, hogy ebben a pillanatban gyűlölt volt tanárán, a másik foglyon és rajta kívül nincs más a
házban. Most kell cselekednie, amíg nem késő! Ha sikerül elintézni Pitont, már hívhatná is a Főnix Rendjét, és
akkor…
- Gyere be, Potter!
Harry ereiben megfagyott a vér.
- Tudom, hogy az ajtó mögött állsz.
Harry szíve kihagyott egy dobbanást, mikor Piton leleplezte, de máris úgy tűnt, be akarja hozni a lemaradást.
Úgy dobogott, hogy majd kiütötte a mellkasát. Harry mély lélegzetekkel próbálta lenyugtatni magát. A
meglepetésnek lőttek…

Mielőtt még kigondolhatott volna bármilyen újabb tervet, lágy szellő suhant, majd a félig nyitott ajtó, mely eddig
csak egy kopott szőnyeget és bőrkötéses könyvek tömkelegével megrakott polcok részletét mutatta a szobából,
most teljesen kitárult. A falakat teljesen beborították a könyves szekrények, csak egy ablaknak és a bejárati
ajtónak hagytak szabadon helyet. Középen egy kicsi, ingatagon álló asztal foglalt helyet, amit egy kanapé és egy
öreg karosszék vett körbe.
Piton a kis nappali távolabbi végében állt, pálcával a kezében, mely ernyedten lógott az oldalánál. A fakó bőrű,
görbe orrú, ösztövér férfinak hosszú, zsíros haja, mint két függöny keretezte az arcát. Felsőbbséges, magabiztos
tekintettel nézett farkasszemet Harryvel, aki félig még a fal mögött állt.
- Csakhogy felébredtél. Már épp…
Harry villámgyorsan mozdult. Ahogy beugrott a szobába, az eddig a fal takarásában lévő pálcát tartó jobb keze is
előre lendült. Piton a meglepetésből is alig ocsúdott fel, Harry pálcája máris vörösen villant, s nyomban utána
kéken izzott fel. Csak annyi ideje volt, hogy védje a kábító átkot, de a következőre már nem tudott idejében
reagálni. Mikor a kék fénysugár eltalálta Piton bal térdét, felpattant a levegőbe, mintha rugóra lépett volna, s a
feje fájdalmasan koppant a plafonon. A következő ütést a szálkás padló mérte rá.
Piton sziszegve feljajdult, s a földön feküdve szinte azonnal egy átkot küldött ellenfelére. Harry széles
mozdulattal hárított, az átok az egyik könyves szekrénybe csapódott. A könyvek és megperzselődött oldalak
szanaszét repültek a polcok darabkáival együtt.
- Stupor!
Mielőtt Piton következő átka célba talált volna, Harry oldalra vetődött a rozoga asztal mögé. Az asztal lábai
között megcélozta a varázsló bokáit és gyorsan egy lábbilincselő rontást szórt rá.
Piton hasra vágódott és beverte az állát, de pálcáját Harry felé irányozta. Egy lefegyverző bűbáj halványkék
sugara cikázott az asztal lábai között, de Harry hárította. Az átok semmivé foszlott, ahogy a következő is.
Harry nem akart időt hagyni Pitonnak, hogy feloldja a lábait gúzsba kötő varázslatot, így gyorsan
visszatámadott. Egy kábító átok süvített ki pálcája végéből, de azon nyomban vissza is pattant Piton védekező
bűbájáról. Az átok centiméterekre Harrytől csapódott a padlóba kis, égett lyukat hagyva maga után a molyrágta
szőnyegen.
Ugyanez történt a következő vörös sugárnyalábbal - Harry elszántan támadott, Piton szorult helyzetben
védekezett. Nem volt ideje visszatámadni, de a kábító és lefegyverző átkokat igyekezett Harryre visszairányítani.
Mikor egy hátráltató rontás lepattant Piton mágikus pajzsáról és egyenest Harry felé röppent, félő volt, hogy
Harry a saját átkától fog a falnak vágódni. Kénytelen volt megszakítani a támadást, és neki is védekeznie kellett.

178
Az utolsó pillanatban sikerült védekező pajzsot varázsolnia maga elé, amitől az átok újra Piton felé pattant.
Azonban ellenfele ismét sikeresen hárított, de most a fénysugár cikázva felfelé vágódott a pajzs-bűbájról, s
alulról érte az asztal lapját. Az asztalka pörögve a levegőbe repült, elérte a csillárt és nagyot lökött rajta, amitől
az vadul kilengett. Az átok hatására az asztal darabjaira hullott, majd egyenesen Harry fejérre potyogott.
- Áááá! – kiabálta fájdalmasan, s közben karjaival a fejét takarta.
A küzdelemben beálló pár másodperces szünet elég volt arra, hogy Piton megszüntesse a lábbilincselő rontást és
talpra kászálódjon.
Harry ingerült mozdulattal lelökte magáról az asztal lapját és gyorsan felugrott. Piton azonban ebben a
pillanatban küldött felé egy hátráltató rontást, ami telibe talált. Ennek az lett a vége, hogy Harry mégis a falon
kötött ki, jobb válla, könyöke és háta fájdalmas ütést szenvedtek, fejére könyvek potyogtak. A térde
összecsuklott a pillanatnyi fájdalomtól, s biztosra vette, hogy pár bordája eltört.
- Elég volt Potter? – dörrent rá Piton tajtékzó dühvel. – Akarod még játszani a hőst?
A válasz a kérdésére egy kábító átok képében érkezett, Piton azonban könnyű szerrel hárított. A visszatérő
fénysugár ellen Harry már nem tudott védekezni, csak annyi ideje volt, hogy gyorsan lebukjon. Az átok a feje
felett csapódott a szekrénysorba, hasonló rombolást végezve, mint az előzők.
Piton pálcája most hangosat durrant, s kéken felizzott, de az átka nem talált célba. Harry oldalra gurult, így tudott
csak kitérni előle. A mozdulat komoly fájdalmat okozott a bordái és a válla környékén, de nem törődött vele.
Ahogy visszanyerte az egyensúlyát, újra támadt, teljes lendülettel. Gyors egymásutánban két hátráltató rontást
küldött ellenfelére, aki azonban mindent védett. A két szétrepülő átok a szoba bútorzatát pusztította: nagy lyukat
vágott a kanapéba és fellökte a karosszéket.
Harry egyre jobban fáradt a megerőltető harctól és a fájdalomtól. Idegesen gondolkodott, hogy mit csináljon.
Mielőtt Piton visszatámadhatott volna, gyorsan újabb rontásokat szórt rá, csak hogy lefoglalja a varázslót. Az
átkok visszapattantak, az egyik Harry bal könyöke mellett vágódott a könyvespolcnak, megremegtetve a falakat.
A csillár megint kilengett és kezdte megadni magát.
- Sectumsempra! – harsogta Harry, ahogy meglendítette varázspálcáját.
Piton kicsit oldalra lépett és széles mozdulatot tett a pálcájával. A láthatatlan átok messze tőlük csapódott a
szekrénynek. A polcok most nem törtek darabokra, nem égtek meg a könyvek, helyette hosszú, egyenes vonalú
vágás szelte át az egész szekrényt. Pár pillanatig mozdulatlanul állt, aztán a vágás mentén lassan kidőlt az egész
bútor, felfedve mögötte egy lépcsőt, ami az emeletre vezetett.
- Látom rendesen megtanultad az átkomat, Potter! – kiabálta Piton haragosan.
- Igen! Ezzel fogom felszeletelni magát! – ordibálta Harry magából kikelve és elrugaszkodott. – Sectumsempra!
A következő átkot futás közben szórta ki, amíg a nyílt sarokból az ajtó felé rohant vissza. Piton ezt is félreütötte,
de Harry addigra már a bútortalan szobában volt. Nem lapult a falnak, félve az átok falat is átszelő erejétől, de
nem is állt meg az ajtóban. A kis helység közepe felé húzódott, majd gyorsan oldalt lépett, hogy belássa a szobát.
Piton fekete alakja középen állt, s épp egy kábító átkot szórt rá. Harry nem próbálkozott hárítással, egyszerűen
csak ellépett az átok útjából.
Újra kilépett a fal takarásából, s most ő támadott, de Piton ugyanazt a taktikát választotta, mint ő, ellépett az
útjából. Egy szemvillanással később azonban már ismét ott volt és vörös fénysugarat küldött Harry felé. Harry
most védekezés helyett visszatámadott. A két átok, ahol középen találkozott felrobbant, kidöntve a keretet, a fal
egy részével együtt és leszakítva a rejtekajtót.
Az egész ház beleremegett a robbanásba, s hangos csörömpölés jelezte, hogy a csillár is leszakadt. A robbanás
porfelhőjétől egy darabig Harry nem látott semmit, csak köhögni tudott, s megpróbált időben elhúzódni a nyílás
útjából és fedezékbe vonulni.
Ekkor nagyon furcsa dolog történt: a porfelhőből tüzes kötelek röppentek ki, mint dühös kígyók és rákulcsolták
magukat Harry csuklójára. A tűz perzselő égésnyomot hagyott a kezén, de Harry ezt csak egy másodpercig
érzékelte – a kötelek megrándultak és már vonszolták is kifelé a szobából.
- Finite! Finite! – kiabálta Harry pálcáját a kötelekre szegezve.
A kötelek lehullottak és eltűntek, Harry pedig előre esett. Most már látta Pitont, a varázsló előtte állt és rá
szegezte a pálcáját.

Nem volt mit tenni. Hangos csattanás után a varázspálca kiröppent Harry kezéből és átrepült a szobán.
- Befejezted az ostoba hősködést? – sziszegte Piton, majd megpöccintette a pálcáját. Egy láthatatlan erő talpra
rántotta Harryt, de lábai rögtön megrogytak és a kanapénak dőlt. Piton már nem szegezte rá a pálcát, helyette
megragadta Harry kócos haját és fájdalmas rántással a szekrénynek taszította őt.
Harry a könyves szekrénynek dőlve a padlóig csúszott, de Piton újra talpra rángatta a hajánál fogva.
- Áááá! – jajgatott Harry.
- Ez fáj, mi, Potter? – acsargott Piton, mint valami megvadult kutya.
Harryt újra elöntötte a düh és elszántan Piton pálcát tartó keze felé kapott. Másik kezével hasba akarta ütni a
férfit, de az fürgén ellépett előle. A pálcát viszont nem tudta időben elkapni, így Harry hirtelen megragadhatta.
- Serpensortia! – kiáltotta, s a pálca nagyot durrant.

179
A varázslat akkor hangzott el, mikor a pálca a mennyezet felé mutatott, de az eredménye máris visszapottyant
Piton nyakába. Egy dühös csörgőkígyó tekergett, egyelőre zavarodottan a férfi talárjának redői között. Piton
megpróbálta lerázni magáról, közben Harry hátrált néhány lépést.
- Harapd meg! Öld meg! – sziszegte a kígyónak.
- Mit csinálsz? – Piton dühös hangjából most az ijedtség is kiérződött.
A kígyó megpróbált támadni, de Piton addigra lerázta magáról és eltűntette az állatot. Harry épp csak indult
volna a pálcáért, amikor összeesett a földön, immár sokadszor. Érezte, hogy erős kötelek tekerednek a kezére,
hátrakulcsolva mindkét karját.
- Te átkozott kis…!
Piton újra talpra rángatta a hajánál fogva és durván a kilyukasztott kanapéra lökte.
- Ott maradsz, vagy nagyon megbánod! – bömbölte a varázsló. Látszott rajta, hogy a párbaj őt is megviselte,
hevesen zihált, szájából és homlokából vér csörgedezett.
Egyetlen hosszú percig eszelős tekintettel nézték egymást és nem szóltak egy szót sem. Piton közben
fokozatosan visszanyerte higgadtságát és a ruháját porolgatta a kezével, pálcáját mindvégig Harryn tartotta.
Harry csak fújtatott, mint egy felbőszült dúvad, de nem tehetett semmit. A kötelekkel hiába bajlódott volna, a
pálca túl messze volt és a válla is fájt. Kénytelen volt beletörődni, hogy másodszorra is elvesztette a párbajt Piton
ellen.
Piton intett a pálcájával, mire a feldöntött karosszék odaröppent hozzá és talpra állt. Ő kimerülten leült, bal
karjával jobb csuklóját masszírozta, és már kifejezetten nyugodt volt az arca.
- Mit mondtál a kígyónak? – kérdezte csendesen.
Harry nem válaszolt. Piton halványan elmosolyodott.
- Sokat fejlődtél - jegyezte meg, s közben szakadatlanul Harryt figyelte. – Látom, megtanultad a szavak nélküli
varázslást…
- Nem a maga érdeme – morogta Harry halkan.
Piton megint mosolygott.
- Hát persze… Nem hiszem, hogy a hat év alatt bármit is tanultál volna tőlem. Te csak olyanoktól tudsz tanulni,
akik körülrajonganak…
Harry összepréselte a száját és dacosan nézte Pitont. Nem érdekelte, hogy pont a szemébe néz, ami a
legilimencia első feltétele, már nem törődött semmivel. Piton mosolya valamivel szélesebb lett, valószínűleg
érezte, mire gondol Harry.

- Honnan szerezted a pálcát? – érdeklődött újra.

Harry egy darabig hallgatott, aztán rávette magát, hogy válaszoljon.
- Elrejtettem. Pont ilyen esetekre.
- Megmondtam annak az ostobának, hogy motozzon meg – hajtogatta a fejét Piton. – Még ezt se tudja rendesen
csinálni…
- Mit csinált a barátaimmal? – kérdezte hirtelen Harry.
Piton nemtörődöm módon válaszolt.
- Ők is itt vannak. Az emeleten bezártam őket a szobába – legyintett a kidőlt szekrény mögötti lépcsőház felé.
Harry gyilkos tekintettel nézett rá.
- Nem esett bántódásuk – tette hozzá Piton, látva Harry arckifejezését. – Miután a dementorok elfogtak titeket,
Féregfark meg én idehoztunk. Weasley nyughatatlan volt, úgyhogy elkábítottam.
Kis szünetet tartott, aztán megköszörülte a torkát és felállt a székből.
- Akkor most ideje elbeszélgetnünk egy kicsit…
- Őket engedje el, nem kellenek magának – szólt Harry.
- Ne vágj a szavamba, Potter! – torkollta le Piton. – Majd elengedem őket, hagy úgy látom jónak. Bár már nem
vagyok a tanárod, azt ajánlom hallgass, ha beszélek. Nekem se kell már tartanom magam az iskolai
rendszabályokhoz! – mondta fenyegetően.
Harry csendben maradt és csak gyűlölködve nézte a fekete taláros alakot. Piton járkálni kezdett, tett néhány kört
Harry előtt, aztán megállt és újra a szemébe nézett.
- Megkaptad Dumbledore professzor levelét? – kérdezte.
Az igazgató neve szinte égette Harry fülét, ahogy Piton kiejtette a száján. Nehezen tudta visszafogni magát, hogy
ne ordítson rá, inkább összepréselte az ajkait.
- Válaszolj! Nem érek rá egész nap, Potter! – fröcsögte Piton türelmetlenül.
- Igen – felelte Harry. – Megkaptam.
- És lefogadom, hogy egy szót se hittél el belőle, igaz? – somolygott Piton. – Nos igen, balszerencsés volt a
Nagyúr tervének végkimenetele, főleg ránk nézve…
Harry elfordította tekintetét Pitonról és csak annyit dörmögött, hogy: - Gyilkos.
Piton arcáról eltűnt a mosoly, de nem acsargott vissza Harryre.
- Úgy van, Potter, gyilkos vagyok – mondta halkan.

180
Harry nem reagált semmit, mereven bámult a semmibe, de újra és újra a Dumbledore-t kivégző Piton arcát látta
maga előtt.
- A levél tartalma igaz, Dumbledore professzor úr megkért engem, hogy a halála esetén segítsek elpusztítani a
horcruxokat és így a Sötét Nagyurat. Sajnos egyikőnk sem látta előre, mi fog történni…
Harry megvetően horkantott. Megint ordítani szeretett volna, de a szavak nem jöttek a szájára. Úgy érezte, már
mindent kiadott magából, mikor Dumbledore portréjával vitatta meg ezeket.
- A történtek után nem maradhattam, főleg mivel láttad, hogy mit tettem… Bevallom, nem tudtam, hogy akkor
ott voltál a toronyban. Azt reméltem, hogy miután Draco elmenekült, én visszajöhetek az iskolába és egyszerűen
az egyik halálfalóra fogtam volna a gyilkosságot.
Harry újra Pitonra nézett, ha lehet még nagyobb gyűlölettel, mint előtte.
- Azonban mindent láttál és ez romba döntötte a terveimet, sőt a professzor úrét is. Ideális esetben, te sosem
tudtad volna meg, hogy én öltem meg Dumbledore-t, s zavartalanul véghezvihettük volna a tervet, de sajnos…
Harry arcán örömtelen mosoly terült szét és nem törődve a korábbi figyelmeztetéssel, Piton szavaiba vágott.
- Sajnos kiderült, hogy maga egy köpönyegforgató áruló, igen.
Piton elnémult egy pillanatra, majd megrázta a fejét.
- De nem a professzort árultam el – szólt halkan.
- És ezt higgyem is el? – dörrent rá Harry.
- Dumbledore professzor ezt várja tőled. Sosem várt el többet, Potter, csak, hogy higgyenek neki. De te még
ehhez is túl büszke vagy – folytatta a leteremtést Piton. - Inkább nekiállsz megmenteni a világot azzal a pojáca
Weasleyvel meg az okostojás Grangerrel!
- És mit tehettem volna? Bíztam volna magunkat egy koszos gyilkosra? – ordította Harry.
Piton figyelmen kívül hagyta a sértést.
- Nem a professzort árultam el – ismételte nyomatékosan. – A Nagyúrt árultam el, amiért ő is elárult engem…
- Ja persze, meg akarta ölni magát, igaz? – vágott közbe szkeptikusan Harry.
Piton megint elhallgatott és furcsán nézett Harryre. Aztán hirtelen elhatározással visszaült a karosszékbe.
- A Nagyúr elárult engem, ahogy szinte az összes hívét. Sohasem vitte véghez azt, amit ígért, s ezzel minden
embere ellen árulást követett el. A Sötét Nagyurak módszere ez – mondta Piton érzelemmentes hangon.
Végighúzta hosszú mutatóujját a száján, majd így szólt:
- Én a Sötét Nagyúr ellensége vagyok, akárcsak te, Potter. Az indítékaink nagyon hasonlóak, neked és nekem.
Csak a módszereink különbözőek. Igen, nagyon különbözőek…
Eddig titkoltam előled a részleteket, a professzor úr parancsára, de a helyzet a halálakor gyökeresen
megváltozott. Nem szívesen teszem, de beavatlak a terveimbe. Erre azért is kénytelen vagyok, mert tavaly
áprilisban megtudtam, hogy csak te tudod véghezvinni a legfontosabbikat. Természetesen a Nagyúr
elpusztításáról beszélek.

Harry figyelmesen hallgatott. Józan esze, ami azt súgta, hogy maradjon csendben, háttérbe szorította a makacs
kételkedést.
- Mikor közel három éve a Nagyúr újra testet öltött és Dumbledore összehívta a Főnix Rendjét, az én feladatom
annyi volt, hogy újra beférkőzzek a Nagyúr bizalmába és kémkedjek utána. A visszatérése után két órával
mentem el hozzá, mikor te a gyengélkedőn feküdtél. Elmondtam neki mindent a Főnix Rendje újbóli
megalakulásáról, arról, hogy kik a tagjai és mi történt Roxfortban az elmúlt tizenhárom évben. Voltak lényeges
részletek, amiket elhallgattam a Nagyúr elől, mint az, hogy Dumbledore követeket küld az óriásokhoz, sőt azt is,
hogy Cornelius Caramel hogyan áll hozzá a helyzethez. Ezekkel csak röpke napokkal tudtam hátráltatni őt, csak
annyival, hogy találja ki ő maga, mi folyik a háttérben. Ez volt az első lépés.
Viszont már az első találkozásunkkor felfigyeltem egy remek lehetőségre, amit rögtön meg is próbáltam
kiaknázni. Ez pedig a belső széthúzás a halálfalók közt.
Mint azt talán te is tudod, Potter, a halálfalók csoportja két részre osztható. Az egyik típus a fanatikus, életét is
feláldozni képes halálfaló, aki mindent megtenne a Sötét Nagyúrért…
- Lestrange… - jegyezte meg Harry.
- Pontosan – bólintott Piton. – Bármennyire is furcsának tűnhet számodra, ők azok, akiknek a viselkedése a
legtávolabb áll a Nagyúrétól. Ezek az őrültek bármire hajlandók, hogy az ő kedvében járjanak, s épp ezzel
alacsonyodnak le a szemében. Semmit se fogtak fel abból, amit a Nagyúr tanított nekik, ezért valójában
áldozatok inkább. Szerencsétlen bolondok.
A másik csoport, akik megmenekültek az azkabani fogságból – mosolygott halványan Piton. – Mi már
korántsem vagyunk hajlandók feláldozni minden a Nagyúrért, megmaradunk az ésszerűség talaján, ahogy
mindenkinek kellene.
Elmondtam a Nagyúrnak, hogy Lucius Malfoy felhasználta a naplóját a saját céljai érdekében, s elvesztette azt.
A Nagyúr rendkívül dühös lett Lucius-ra, s a büntetés sem maradt el. Tudtam, hogy megölni nem fogja, mert
szüksége volt minden egyes emberére a visszatérése után, ezért nyugodtan felhasználtam őt. A Nagyúr

181
megkínozta a többi halálfaló szeme előtt, akikben tovább nőtt a félelem a mesterük iránt. És nekem pont ez volt a
célom.
Tudod, Potter, a félelem engedelmességet szül, de ha túlcsordul, hajlamos az ellenkezőjét kiváltani. Hosszú idő
kellett hozzá, de most már kialakult. Van összeesküvés a halálfalók közt. És ez volt Dumbledore professzor célja.
Ez volt az eredeti terve, és az oka, hogy senkinek sem beszélt arról, hogy miért bízik bennem. Inkább hajlandó
volt bolondnak tettetni magát még a te szemedben is. Olyannak mutatni magát, aki képes hinni egy volt
halálfalónak csak azért, mert az azt mondja, hogy megbánta a bűneit.
A saját ostobaságomat bántam meg, amiért Roxfort után azonnal beálltam a Nagyúr hívei sorába és mindent
megtettem volna a szabadságért, amit ígért. Mert ezt ígérte ő: szabadságot, mert a hatalom szabaddá tesz. Ha
társai leszünk, megosztja velünk a hatalmát és mind azt tehetünk, amire vágyunk… Természetesen hazugság volt
minden. Nem voltunk többek puszta szolgáknál.
Nem tűnt fel neked, hogy a Főnix Rendje feladata először a te és a jóslat védelme, őrzése volt, ma pedig
gyakorlatilag kimerül abban, hogy a Roxfortot őrzik és neked segítséget nyújtanak?

A régi Rend nem ilyen volt. A régi Rend tagjai üldözték a halálfalókat.
Ez amiatt van, hogy a professzor úr felismerte, az újabb harchoz újabb haditerv kell. Már nem a halálfalók
jelentik a legnagyobb veszélyt, ahogy régen, hanem maga a Nagyúr. Csupán egyetlen ember…
Ezért aztán a halálfalók, a Nagyúr bizalmasai közt kellett ellenségeket találni. Olyanokat, akik annyira rettegnek
a hatalomra jutásától, mint ti. És vannak ilyenek. Ennek köszönhetően a halálfalók szervezete gyengébb, mint
valaha.
- Kikből áll ez a csoport? – kérdezte Harry magában megemésztve a hallottakat.
- Hamarosan bemutatlak nekik. Megbeszéltünk egy találkozót, holnap ide jönnek. De köztük van az az ostoba
Féregfark is, és Draco…
- Malfoy? – csattant fel Harry. – De hát…
- Draco kiérdemelte a bizalmamat, mikor nem végezte el a feladatát. Pontosan erre számítottam, ahogy a
professzor úr is – mondta Piton.
Rövid csend telepedett a szobára, a por már leült, Harry pedig teljesen megfeledkezett vállában és bordáin
lüktető fájdalomról. A félig fekvő testhelyzete azonban kezdett kényelmetlenné válni a hátrakötözött kezekkel,
ezért letette a lábát és ülő helyzetbe tornázta magát. Piton fél szemmel figyelte.
- Szóval elhiszed, hogy nem vagyok ellenség, Potter? – kérdezte.
- Van más választásom? – morogta Harry válasz képpen.
- Nincs – susogta ravaszul a varázsló.
Harry sóhajtott egyet és lemondóan ingatta a fejét. Úgy érezte, még választ vár néhány kérdésére.
- Nemrég kaptam egy elátkozott levelet. Egy manó kézbesítette. Maga küldte?
- Igen én voltam – bólintott Piton. – Mikor kézhez kaptad a levelet, képes voltam távolról legilimentálni téged.
- Vettem észre… - jegyezte meg Harry.
- Így álmodban behatolhattam az elmédbe és megtudtam mindent, ami azóta történt, hogy utoljára találkoztunk.
Szükségem volt információkra, és tudnom kellett, mikor hova mész. Csak így tudtalak elfogni. A levél elégett,
hogy ne maradjon nyom. Nem tudhattam, hogy még a kezedben lesz akkor, valószínűleg túl erősen hatoltam az
elmédbe… - mondta minden sajnálkozás nélkül. – De, mint látod, meggyógyítottam a kezed.
- És hogyan állította le a zsupszkulcsot?
- Nem én voltam, hanem a dementorok – válaszolta Piton. – Ha sok dementor van együtt, egy helyen, képesek
kiszívni a varázserőt az emberekből. Mint Azkabanban egykor. És ez tárgyakra is vonatkozik.
Harry kezét egyre jobban bántotta a kötelek szorítása, csúnya horzsolás keletkezett a csuklóján. Piton úgy tűnt,
megint értette, mire gondol, mert megpöccintette a pálcát és a kötelek lehullottak Harry karjáról.
- És most mi a terve? – kérdezte Harry a csuklóját dörzsölgetve.
Piton felállt és az ablakhoz ment. Pár másodpercig nézelődött jobbra-balra, mint aki vár valakit, aztán
visszafordult Harry felé.
- Először is el kell mondanod, hogy mit találtál a Misztériumügyi Főosztályon – szólt.
Harry hátradőlt a kanapén és összeszedte az elmúlt éjszaka emlékeit. Azon tanakodott, mindent elmondjon-e
Pitonnak, végül rövid tépelődés után úgy döntött, tömören beszámol az egészről. Akármi is fog történni, nincs
értelme eltitkolni, amit megtudott a nagymamájától és Muriel nénitől. Ha Piton az ő oldalán áll, mindent tudnia
kell – ha pedig titokban minden szava ellenére mégis Voldemort embere, akkor pedig teljesen mindegy eltitkolni
a részleteket.

Piton figyelmesen hallgatta a történteket a Lelkek Terméről, a tartályba zárt dementorokról és Rose Evans-ról, de
számára a lényeges rész a laboratórium volt a Borgin & Burke alatt.
- Igen, valószínűleg ott van egy horcrux – erősítette meg Piton Harry véleményét, miután elgondolkodva
végigsimított hosszú ujjával a száján. Elgondolkodva járkált fel-alá, s Harry türelmetlenül várta a fejleményeket.
- Nos? – kérdezte élesen Harry.

182
Piton szeme élesen villant. Ha korábban történik ez a beszélgetés, Piton nyilván ráförmedt volna, amiért nem
szólította tanár úrnak. Talán ezt is akarta, Harry nem tudta megállapítani a goromba arc vonásairól, de rövid
szünet után a férfi így szólt:
– A tervem a következő: te nem csinálsz semmit – parancsolta Piton. - Holnapután a kis barátaiddal együtt
visszaküldelek a főhadiszállásra és ott is maradsz. Beadsz valami mesét a távollétetekről, nem érdekel mit, az
már a te dolgod. Ha szükség van rád, értesítelek. A horcruxért természetesen együtt megyünk, mert az igazgató
úr így kívánta. Világosan beszéltem, Potter?
Harry beletörődve bólintott és igyekezett nem gondolni rá, milyen képet fog vágni Lupin, ha megint titkolóznia
kell előtte. Helyette a többi kérdésére koncentrált, amikre most kaphatott választ.
- Ha már a terveknél tartunk, elmondaná, hogy mit tervez Voldemort…?
- Ne mond ki a nevét! – csattant fel Piton idegesen.
Harry meg se várta, hogy Piton befejezze, már mondta is tovább.
- Mit csinál most, hol van egyáltalán? Kik a szövetségesei? Maga mindenről tud, nem igaz, hiszen maga az Első,
vagy mi, Voldemort kedvence…
- Fogd be a szád, ostoba…!
Harry azonban nem hagyta ennyiben.
- Mért nem mondja ki a nevét? Ha maga Voldemort ellensége, akkor ne szólítsa Sötét Nagyúrnak!
Piton felpattant a székről, közben bal alkarját fogta, ahol a Sötét Jegy rejtőzött a talárja alatt. Félelemmel vegyes
dühe gyorsan apadni kezdett, ahogy önuralommal visszafogta érzelmeit.
- Nem mondom ki a Nevet, Potter, mert veszélyt jelenthet rám nézve.
- Ugyan, miféle veszélyt? Engem meg akar ölni, mégis ezerszer kimondtam már a nevét, és nem termett ott,
hogy…
- A te karodon nincs ott a Sötét Jegy! – vágott közbe Piton. – Nem csak a Nagyúr tud hívni minket a Jegyen
keresztül, hanem mi is őt! Ha kimondjuk a Nevet, azt mindig meghallja.
Harry némán nézett a varázslóra, végül csak ennyit mondott:
- Ezt nem tudtam…
- Persze, hogy nem tudtad, Potter! – förmedt rá Piton. – Nem szoktam beszámolni róla minden jött-mentnek.

Piton visszaült a székbe, Harry pedig várt néhány másodpercet, majd újra megkérdezte:
- Szóval, mi a terve Tudjakinek?
- Erről majd ráérünk később is beszélni…
- Nem! – vágta rá merészen Harry. – Most fogunk beszélni róla.
Piton úgy nézett rá, mint egy sas, ami lecsapni készül. De – ahogy az nála egyáltalán nem volt meglepő – az
arcára kiülő érzelmek megint meghazudtolták a gondolatait.
- Látom még mindig azt hiszed, hogy jobban tudsz mindent, igaz Potter? – susogta Piton. – Az ember azt hinné,
hogy tanultál a drágalátos keresztapád halálából… hogy megtanultál hallgatni az idősebbekre…
- Ne próbálkozzon ezzel – szakította félbe ismét Harry. – Felesleges. Már nem tud felbosszantani vele. Azok után
nem, ami a toronyban történt. Azt tanultam meg, hogy az egész világon csak három emberben bízhatok – és ezek
közt maga nem szerepel, de még a professzor sem.
Piton kifejezéstelen arccal hallgatta, ami Harrynek meglehetősen furcsa volt.
- Szóval a professzor sem… - szólt halkan a férfi. – Mindezek után még benne sem…
- Hogyan bízhattam volna benne, amikor még önmagában se bízott? – kérdezte Harry.
Piton most először értetlenkedve nézett rá. Mindez csak egy pillanatig tartott:
- Dumbledore professzornak mindig remek meglátásai voltak és sziklaszilárd tervei. Én vagyok rá a legjobb
példa, Potter – mutatott önmagára Piton. – Senki mást nem avatott be a részletekbe a halálfalókkal
kapcsolatban…
Harrynek szöget ütött valami a fejébe, s ezt rögtön szóvá is tette.
- Mondja, olvasta azt a levelet, amit a professzor nekem írt?
- Hogyan olvastam volna? – kérdezett vissza Piton.
Harry most lassan elmosolyodott. Piton arca kifejezéstelen maradt.
- Érdekes… - dünnyögte Harry, aztán hirtelen elnevette magát. A nevetésében nem volt öröm, inkább csak gúny.
Pitonnak ez már több volt a soknál.
- Ha nem tudsz értelmesen viselkedni, véget vetünk a beszélgetésnek!
- Magán nevetek, Piton! – válaszolta Harry szemtelenül. – Maga végig azt hitte, hogy a Főnix Rendje
legértékesebb tagja, mert Dumbledore magával osztja meg a terveit. Úgy látszik a professzor is tudta, hogy maga
csak erre jó… Parancsot teljesíteni.
Piton felpattant a székből és iszonyú tekintettel nézett Harryre. Harry is felállt és vigyorogva bámult Pitonra.
- Milyen érzés örökké parancsokat teljesíteni, „Herceg”? – gúnyolta Harry. - Ilyen királyi névvel is csak arra volt
jó, hogy először Voldemort parancsaira ugráljon, most meg Dumbledore utasításait követte. Minden tervét

183
elmondta magának, hogy maga véghez vigye azokat, de arra már nem volt jó, hogy a kétségeit is megossza
magával!
Harryből ömlöttek a szavak. Úgy érezte, most minden sértést visszaadhat Pitonnak, amit az évek során kapott
tőle. Piton fenyegetően felemelte a pálcáját, de ő nem törődött vele.
- Maga csak egy eszköz, Piton! Az volt a halálfalók közt is és a Rendben is az volt – folytatta Harry. - Siriust
gúnyolta, amiért a főhadiszálláson kuksolt és még csak nem is értette, hogy miért tartja ott őt Dumbledore. Odáig
volt tőle, hogy bebizonyítsa mindenkinek, maga milyen különleges, hogy maga a Főnix Rendje kulcsembere,
igaz? Pedig Dumbledore magát nyugodtan küldte az életveszélybe, amíg Siriust megpróbálta megvédeni! Látja
már, Pipogyusz? Háborúban az embereket védjük, az eszközöket meg felhasználjuk…!
PAFF!
Piton nem törődött a varázspálcával, helyette hatalmas pofont adott Harrynek, amitől a fiú csillagokat látott és
elterült a földön. Harry már nem nevetett, de az arcán még látszott a gúny és eltökélte magában, hogy azt Piton
nem fogja letörölni onnan.
- Arcátlan féreg! Ha még egyszer gúnyolódni mersz rajtam, olyan kínokat fogsz átélni, hogy azt kívánod bár
meghalnál! Átkozott… fogalmad sincs róla…!
Harry a földön fekve elégedetten nézte a tébolyultan füstölgő Pitont, s közben a farmerzsebében keresgélt
Dumbledore levele után, amit mindig magánál tartott, pedig már régen el kellett volna égetnie. Kihalászta a
gyűrött levelet és Piton felé nyújtotta.
- Tessék, nézze meg! – mondta Harry.
Piton kitépte a kezéből az oldalakat és szemügyre vette.
- Itt mindent leír – magyarázta Harry. – Ha eddig nem tudta, milyen volt Dumbledore, most megismerheti.
Piton vadul olvasni kezdett, homloka ráncokba futott.
- Dumbledore bízott magában és bennem is. Épp csak önmagában nem. És ez volt az ő legnagyobb hibája.
Mindig az eszére hagyatkozott, akkor is, amikor a szívére kellett volna hallgatnia… Ezért értették meg egymást
olyan nagyon, igaz? – kérdezte Harry csendesen, de már nem volt gúnyolódás a hangjában.
Piton olvasott tovább, de most megállt és Harryre nézett.
- Azért magával osztotta meg a terveit, mert tudta, hogy maga ugyanúgy gondolkodik, ahogy ő.
Piton szó nélkül hagyta a megállapítást, s ebből Harry tudta, hogy igaza volt.
- Már rég el kellett volna égetned ezeket a lapokat – figyelmeztette Piton.
- Tudom… - hagyta rá Harry. Nem érdekelte túlságosan az óvatoskodás ebben a pillanatban.
Piton tüzet gyújtott a pálcájával, s egymás után elégette a levél lapjait. Nem maradt utánuk más, csak hamu.
Aztán meglendítette a pálcát és a hamu a kéményen át kiröppent a szabadba. Nem volt már lehetőség
összeállítani a levelet.
Harry feltápászkodott a földről és a pálcájáért indult. Felvette és zsebre dugta, Piton közben figyelte. Harry feléje
fordult és csak álltak. Egyikük sem szólt egy szót sem hosszú másodpercekig. Harry nem gondolkozott már
semmin, egykedvűen nézett a másikra. Őt megnyugvással töltötte el, hogy tárgynak titulálta a férfit, azt azonban
nem tudhatta, hogy Pitonra milyen hatással volt ez. Ha tudna legilimentálni, most volt tanára szemébe nézve
könnyedén megtudhatná, hogy érez.

Kopogtattak az ajtón – három erőteljes koppanás.

- Gyere be! – szólt Piton, s az ajtó azonnal kinyílott.
Draco Malfoy lépett be, s mögötte Peter Pettigrew. Mindketten megtorpantak az ajtóban, mintha csak egy
sóbálvány átok találta volna el őket.
- Te jó ég, mi történt itt? – kérdezte Malfoy döbbenten, ahogy körbehordozta tekintetét a porig rombolt nappalin.
Féregfark némán tátogott, mint egy partra vetett hal.
- Kérdezd Pottert – vonta meg a vállát Piton. Draco most figyelt fel Harryre, aki tőle balra, zsebre tett kézzel,
hátát az egyik szekrénynek vetve álldogált. – A vendégünk bal lábbal kelt fel.
- Potter – köszönt a szőke, mardekáros fiú, s felöltötte szokásos felsőbbséges vigyorát.
- Malfoy – viszonozta az üdvözlést Harry.
- Harry… de jó, hogy… - motyogta Pettigrew, bár valószínűleg azonnal rájött, hogy milyen képtelen helyzetben
vannak most. Mikor Harry legutóbb találkozott szülei egykori jó barátjával, az megölte Cedric Diggory-t, majd
egy hosszú kést vágott az ő karjába. Ezért aztán Harry nem szólt hozzá semmit, direkt levegőnek nézte.
Draco Malfoy sokat változott, mióta Harry látta, több mint fél évvel ez előtt. A fiúnak most hosszú szőke haja
volt, mely elegánsan omlott vállára, csakúgy, mint apjának, Lucius Malfoynak. Mivel muglik közt voltak, nem
hordhatott talárt, s ezért meglehetősen szokatlan volt a külseje Harry számára. Fekete zakót és nadrágot, hozzá
sötétkék garbót viselt, amitől egy előkelő mugli benyomását keltette.
- Csak nem okozott gondokat a ragyásfejű? – kérdezte vigyorogva Pitontól, a férfi homlokából és szájából
csordogáló vérre célozva.
- Törődj a magad dolgával! – dorgálta meg Piton, de nem úgy, mint mikor Harryt szidta, annál sokkal
elnézőbben, már-már gyengéden.

184
Pettigrew és Malfoy beljebb jöttek, felocsúdva az első meglepetésből, majd Pettigrew bezárta az ajtót.
- Elmondtad neki a részleteket? – érdeklődött Draco.
Harry meglepődve felvonta a szemöldökét. Mióta tegeződnek ezek?
- Még nem. Ráér – válaszolta Piton.
- Azt hittem, sietnünk kell, mert holnapután jön…
- Igen, de addigra ők már nem lesznek itt – szögezte le Piton, Draco pedig helyeslően bólintott egyet, majd
ledobta magát abba a székbe, amiben korábban Piton is ült.
- Nem szívesen szakítom félbe a bájcsevegést – szólalt meg Harry -, de szeretném látni a barátaimat.
Úgy gondolta, már fölösleges követelőznie a tájékoztatásért, mert Piton úgy sem fog válaszolni, amíg nem akar.
Draco felröhögött, de Piton intett neki, mire elhallgatott. Ő is somolygott, de beleegyezően bólintott.
- Jól van, Potter. Gyere – mondta, majd elindult a kidőlt szekrény felé. Kifeszegette a maradványokat, s átlépett a
rejtekajtón. A lépcső, mely az emeletre vezetett rögtön a küszöbtől indult. Piton sietős léptekkel elindult rajta,
Harry pedig követte.
A lépcső egy fordulóval ért fel az emeletre, ahol rövidke folyosó vezetett tovább, egy kis ablakig, ami beszürkült
a rátapadt kosztól. A folyosón jobbra-balra két-két ajtó nyílt szobákba.
Piton a varázspálcájával kinyitotta az első, jobb kéz felé nyíló ajtót, majd kitárta Harry előtt.
- Itt van a párocska – mondta Piton, s durva mozdulattal belökte Harryt az ajtón.
Hermione és Ron az ágyon ültek, s Harry nagy megnyugvására sértetlennek látszottak.
- Harry! Jaj, Harry! – kiáltott fel Hermione, mikor meglátta, s rögtön a nyakába ugrott.
- Jól vagy? – kérdezte Ron aggódva, mikor észrevette, hogy Harry fintorog a fájdalomtól Hermione szoros
ölelése miatt.
- Jól, persze… - nyugtatta meg gyorsan barátait.
Hermione azonnal elengedte barátját és dühösen nézett Pitonra. Ron azonban kárörvendően felhorkant, mikor
feltűnt neki, hogy gyűlölt volt tanára sem sértetlen. Pitonnak idő közben rászáradt a vér a homlokára, s
barátságtalan arckifejezése egyenesen ijesztővé vált, mikor mérges volt. Így volt ez most is:
- Ha kiszórakoztad magad, Weasley, beszámolhatsz Potternek, meddig tartott ki a szánalmas patrónusod a
dementorok ellen – morogta Piton. – Büszke lehet a barátod, hogy megtanította neked, hogyan maradj életben
velük szemben – két másodperccel tovább.
Ron füle elvörösödött, de Harry nem hagyta annyiban.
- Én meg azt mondom majd el nekik, mennyit is jelentett maga Dumbledore-nak, Pipogyusz! – előzte meg a
visszavágással Hermionét, aki már nyitotta a száját, hogy szidalmakat zúdítson a férfi nyakába.
Pitonnak se volt alkalma többet mondani, mert Harry rögtön bevágta az orra előtt az ajtót. Ez után barátai felé
fordult.
- Elég volt belőle mára – szólt. Majd fáradtan az ágyra huppant az oldalát szorítva.
- Mi történt odalent? – kérdezte Ron. – Pár perce dübörgést, meg robajlást hallottunk…
- Harcoltatok?
Harry bólintott. Nem várta meg, hogy barátai tovább kérdezősködjenek, elmondott nekik mindent a nappaliban
történtekről.
- Látjátok, Piton a mi oldalunkon áll – mondta Hermione, mikor Harry befejezte a beszámolót. Két barátjának
azonban feltűnt, hogy ezt nem túl nagy lelkesedéssel mondta a lány.
- Vagy ez is csak egy dupla-tripla csavart trükk, hogy totálisan megkeverjen mindenkit… - jegyezte meg Ron.
Hermione nem mondott semmit, már nem akarta mindenáron Dumbledore véleményét hangoztatni.
- Harry? – szólt rá Ron. – Szerinted kinek…?
- Kinek az oldalán áll? – dőlt hátra Harry. – Szerintem a sajátján…
- Akárhogy is, hamarosan kiderül – mondta Hermione. – Ha elmegyünk a Borgin & Burke-be és ha megtaláljuk
valamelyik horcruxot, akkor kiderül kinek a pártját fogja.
- Aha… - motyogta Harry és fájós bordáit markolászta.
- Várj – Hermione kihúzta Harry pálcáját a zsebéből és a fiú oldalára szegezte. – Így mindjárt jobb lesz…
A pálca vége felizzott, majd kialudt, majd megint felizzott. Ez párszor megismétlődött, s Harry fájdalma azzal
együtt szűnni kezdett.
- Köszi – mondta hálásan Harry, majd hátrébb csúszott az ágyon és háttal a falnak dőlt.
Két barátja ugyanígy tett.
- És most mit csináljunk? – hangzott Ron kérdése.
- Most várunk.
És vártak. Sokáig, unatkozva, hol a kinti utcát bámulva, hol a falat vagy a plafont. Lentről csak cipők dobogása
hallatszott, majd egyszer csak Féregfark felháborodott kiabálása:
- Mi az, hogy én takarítsak össze?!

185
23. fejezet
Az összeesküvés
Harry, Ron és Hermione unalmas várakozása egészen késő estig tartott. Mire a nap eltűnt a horizont mögött és a
szürke utcára sötétség borult, Harry kezdte úgy érezni magát, mint egykor a Dursley-házban, mikor Vernon bácsi
bezárta őt a legkisebb szobába vagy korábban a lépcső alatti gardróbba. Egyedül kuksolt a sötétben hosszú
órákon át, társaság híján lakótársaival, a gardróbban tanyázó pókokkal beszélgetett. Bár a mostani helyzet kicsit
más volt, tekintettel arra, hogy itt volt vele Ron és Hermione is, ennek hatását Harry a legkevésbé sem érezte.
Mindkét barátja némán üldögélt és bámult a semmibe, mintha valamiféle Lovegood-kórban szenvednének. Harry
nem tudta megállni, hogy ne kacagjon fel erre a gondolatra, s hosszú ideje ez volt az egyetlen hang, ami
megtörte a csendet.
- Mi olyan vicces? – kérdezte bambán Ron, aki már hosszú ideje félálomban volt, egy olyan idegesítő állapotban,
mikor az ember legszívesebben elaludna, mégsem jön álom a szemére, így kénytelen ébren, ép elmével kibírni,
amíg a semmittevés percei leperegnek.
- Semmi – mosolygott Harry, s a beszélgetés ezzel be is fejeződött.
Hermione egy alig hallható hümmögéssel jelezte, hogy életben van és már vissza is süllyedt a hallgatásba.
Lovegood-kór… Harrynek hosszú ideje most jutott először eszébe a hosszú szőke hajú, álmatag Luna, akivel az
elmúlt két évben jó barátok lettek. Vajon mit csinálhat most a lány? És mit csinálhat a többi barátja? Neville,
Ernie, Fred, George és Ginny. Nem kellett sokáig töprengenie, hogy majdnem biztosan tudja, Fred és George
valami új találmányon törik a fejüket a boltjuk fölötti lakásukban, Ernie Macmillan valószínűleg a könyvtárban
tanul még éjfélig, Ginny, Luna és Neville pedig nyilván az igazak álmát alusszák a Roxfortban. Talán Roxfort
most sokkal békésebb, hogy ő, Harry nincs ott. Emlékezett rá, miket mesélt Hagrid kiskorában az iskoláról. A
Roxfort a béke szigete volt az első háború idején, mert Voldemort nem merte megtámadni. De attól kezdve, hogy
ő betette a lábát az iskolába, minden megváltozott. A Roxfort talán ezer év alatt sem élt át annyi bizarr
furcsaságot, betörést, baleseteket, merényletek sorozatát, féktelen rombolást, gyilkosságot, amennyit az utóbbi
hat évben, csak mert ő ott tanult. Hiába volt ott Dumbledore, akitől Voldemort is félt, még ő sem állíthatta meg
azt a káoszt, amit Harry hozott magával – s amivel magával sodorta sok barátját is.
Nem kellene ezen rágódnia, emlékeztette magát. Senki sem hibáztatja őt a történtekért. Senki, csak ő maga.
Tessék, megint ott tart, ahol karácsonykor. Egyfolytában emlékeztetnie kell magát arra, hogy ne járassa az agyát
a dolgokon, legyen nyugodt… Igen, csakhogy ezt könnyebb mondani, mint megtenni.
Az egyetlen, ami számít, hogy ő már nincs Roxfortban. Roxfort most újra a régi.
Lépések zaja hallatszott – valaki jött fel a lépcsőn. Ez önmagában nem lenne furcsa, hiszen rajtuk kívül még
hárman laktak ebben a házban, de az utóbbi nyolc órában senki sem jött fel az emeletre, ami nagyban hozzájárult
a három jó barát melankóliájához.
Harry, Ron és Hermione most egy csapásra kijózanodott a félálomból és türelmetlenül várták, hogy azoknak a
lábaknak a gazdája vajon az ő szobájukba jön-e.
Nem kellett csalódniuk, az ajtó kinyílt és megjelent Draco Malfoy vigyorgó képe. Ron lemondóan visszaroskadt
az ágyra.
- Másra számítottál Weasley patkány? – kérdezte Malfoy lassú, vontatott stílusban.
- Akarsz valamit? – érdeklődött Harry nem a legkedvesebb modorában.
Malfoy összevonta a szemöldökét és beljebb jött a szobába. Mögötte egy fa tálca lebegett a levegőben, rajta
néhány szendvics és két tökleves kancsó.
- Féregfark csinált vacsorát. Ha kell, akkor lássatok hozzá. Ha nem, nekem mindegy…
A tálca leereszkedett az éjjeli szekrényre, de Harry és Ron nem nyúlt hozzá. Undorodó pillantásokat küldtek a
fiú felé, pusztán bizalmatlanságból, de Hermionét nem érdekelte az ilyesmi. Elvett egy szendvicset a tálcáról és
enni kezdett.
- Ízlik a patkányhús, Granger? – nyekeregte Malfoy.
Hermione kiköpte a szendvicset és köhögési roham fogta el. Malfoy röhögött, Harry és Ron pedig próbáltak
segíteni a fuldokló lányon.
Mikor Hermione abbahagyta a köhögést, Malfoy még a szemeit törölgette.
- Csak vicceltem, Granger – mondta kárörvendve. – El tudod képzelni, hogy patkányhússal etetnélek titeket?
- Rólad mindent el tudok képzelni – válaszolta Hermione és visszalökte a tálcára a szendvicset. Elment az
étvágya.
- Most, hogy meghoztad a moslékot, el is takarodhatsz – vetette oda Ron és látszott rajta, hogy szívesen
kipróbálná a szőke fiún a tökfej-bűbájt.
- Udvariasabban, Weasley! – szólt Malfoy. – A vendéglátókkal nem illik így beszélni.
- Csak a koszos halálfalókkal! – vágott vissza Ron.
Malfoy sápadt arcán rózsaszín pír jelent meg, jelezve, hogy nagyon nem tetszett neki a megszólítás.

186
- Na mi lesz? – idegesítette tovább Ron. – Pálcát rántasz? Van merszed végre tenni is valamit vagy mindig csak a
szád járt?
- Fogd be a szád! Ne merj így beszélni velem…!
- Mert mit teszel? – vette át a szót Harry. Neki is elege volt Malfoyból. Nem akarta látni a képét.
- Hagyjátok abba! – próbálta csendesíteni őket Hermione.
- Ne szólj bele, Granger! – csattant Malfoy hangja. – Nem egy sárvérű fogja megmondani, hogy mit csinálja-
aaak…!
Malfoy még be sem fejezte a mondatot, de már fejjel lefelé lógva találta magát a szobában, hosszú, szőke haja a
padlót söpörte. Harry a sarkánál fogva lebegtette, és arról se feledkezett el, hogy gyorsan lefegyverezze.
Gondolatban megdicsérte magát, amiért ilyen pontosan tudott végrehajtani kombinált varázslatot.
Malfoy azonban nem dicsérte, válogatott szitkokat és káromkodást zúdított rá, Ron pedig vidáman nevetgélt.
Hermione szótlanul és kissé sápadtan állt mellette - talán belátta, hogy felesleges békítőként fellépnie a
veszekedők közt.
- Ideje megtanulnod, hogy senkit se nevezz sárvérűnek, Malfoy! – kiabálta túl Harry a szőke fiú szitok-
monológját.
- Szerintem túl elfoglalt ahhoz, hogy figyeljen rád… - jegyezte meg Ron nevetés közben, Malfoy eszeveszett
kapálózását figyelve.
- Eressz le! Eressz le, mert megbánod, te…!
- Azt kérdeztem, megértetted? – kérdezte Harry nyomatékosan, de Malfoy tovább küzdött. – Szerintem nem árt,
ha a mi régi barátunk kap egy kis leckét udvariasságból, nem igaz Ron?
- Dehogynem – bólintott nevetve a megkérdezett.
- Harry… ne csináljátok – motyogta Hermione zavartan, de Harry nem törődött vele.
Malfoy bokájához emelte a pálcát és kis hurkot írt le vele a levegőben. A fiú lassan forogni kezdett a levegőben,
mint egy búgócsiga, majd egyre jobban begyorsult.
- Áááá! Tegyél le! Tegyél le! – nyögte Malfoy.
Harry elégtétellel figyelte a fiút és eszében se volt leereszteni. Harry leguggolt, hogy Malfoy arcával egy vonalba
kerüljön, így beszélt hozzá:
- Látod már milyen érzés a kiszolgáltatottság, Malfoy? – szólt Harry. – Azt hittem, tanultál valamit a
kiszolgáltatottságról azok után, hogy Voldemort parancsát kellett teljesítened… De úgy látszik, te csak a
körülményes úton tudsz tanulni.
Malfoy egyre sebesebben pörgött a levegőben. Hermione szájára szorított kézzel iszonyodva nézte. Harry tudta,
hogy azt az emléket juttatja eszébe, amit sok éve a Kviddics Világkupa táborában láttak. Harry is emlékezett erre
– ekkor hallott először a halálfalókról -, ezért akarta így megleckéztetni Malfoyt.
- Neee! – könyörgött a fiú és kezeivel kalimpált maga körül, hogy bele tudjon kapaszkodni valamibe, de semmit
se ért el.
- Malfoy! – szólt rá Harry. – Ígéred meg, hogy soha senkit nem fogsz többet sárvérűnek hívni!
A válasz szinte azonnal jött.
- J-jó, rendben… Megígérem… csak eressz már le!
Harry lelassította, majd megállította a pörgést, végül a Malfoy fiú megfordult a levegőben és fenékkel
leereszkedett a padlóra. A szédüléstől nem bírt egyenesen állni a lábán, így elterült a padlón és csak zihált, mint
egy partra vetett hal.
Hermione elfordította a fejét, Ron azonban elégtétellel nézte Malfoyt. Ahogy Harry is, aki azonban kezdte
sejteni, hogy Hermionétól fog még hallani néhány keresetlen szót a rögtönzött leckéztetésről.
- Potter, megint nem bírsz magaddal? – csendült egy hang az ajtó felől.
Piton állt ott karba tett kézzel; Harrynek az a benyomása támadt, hogy nem csak épp most érkezett.
- Mondtam, hogy vigyázz Potterrel, Draco – szólt Piton és lehajolt a kába fiúhoz. A hóna alá nyúlt és ülő
helyzetbe emelte. – Legutóbb is hogy jártál… - csóválta a fejét, s közben előhúzta a pálcáját. Apró
fénygömböket varázsolt, amik egymás után eltűntek Malfoy fülében. A fiú ettől jobban lett, szemmel láthatóan
nem szédelgett tovább, s képes volt egymaga felállni. A szégyentől vörösen izzó arccal meredt Harryre és Ronra,
aki már nem vigyorgott. Hermione a cipőjét bámulta.
Piton most újra feléjük fordult.
- Épp vissza akartam adni a pálcáitokat, de ha képtelenek vagytok lenyugodni…
- Lenyugodtunk – morogta Ron.
Piton lassan végignézett mind hármójukon, majd bólintott.
- Helyes. Nem azért vagytok itt, hogy a régi sérelmeket akarjátok tisztázni…
- Ezt épp maga mondja?! – mordult fel Harry. Piton kétszínű szavai egyenesen sértették a fülét.
- Ne vágj a szavamba!
Ez hihetetlen! – dühöngött magában Harry. Hogy lehet valaki ennyire kétszínű?! Ő beszél a sérelmek
tisztázásáról, közben meg akarta ölni azokat, akik gyerekkorában megalázták!

187
- Itt vannak… – sorban visszaadta mindegyiküknek a varázspálcákat. – Tegyétek el. Itt nem lesz rá szükség. Se
ma, se holnap.
Ron kétkedve nézett rá, de látva Harryt és Hermionét, ő is belenyugodva zsebre dugta a visszakapott
varázseszközt. Malfoy olyan képet vágott, mint egy duzzogó óvodás és karba tett kézzel állt az ajtófélfának
támaszkodva. Harry nem törődött vele. Eleget idegeskedett már Malfoy miatt az elmúlt hat évben és nem akart a
továbbiakban foglalkozni ezzel. Különben is, kit érdekel Malfoy? – gondolta Harry. – Ő csak egy jelentéktelen
kis senki…
- Úgy látszik, előszeretettel használod a varázslataimat, Potter – duruzsolta Piton. – Levicorpus… ha jól
emlékszem.
Harry lassan bólintott. Ugyanazt a furcsa tekintetet látta Piton szemében, mikor tavaly a Sectumsempra
varázslatot használta ugyancsak Malfoyon az egyik roxforti fiúvécében.
- Nem vagyok meglepve – folytatta a varázsló. – Mikor roxforti diák voltam, gyorsan elterjedtek az általam
alkotott varázslatok… – Harry nem bírta nem észrevenni, mennyire méltóságteljesen ejti ki Piton az „alkotott”
szót.
- Én nem ismerek egyet se – szólt közbe Draco az ajtó mellől, arcán irigység jelei mutatkoztak. Talán észrevette,
Piton milyen furcsán viszonyul ahhoz, hogy Harry Potter ismeri az ő varázslatait, miközben ő egyről se tud.
Piton a válla fölött Malfoyra nézett és tisztán kivehetően mosolyra görbült a szája. Harry és Ron lopva
összenéztek és mindketten undorodó kifejezést öltöttek.
„Majdnem úgy elvan telve magával, mint Francica!” – dohogott magában Harry.
- Valóban? – kérdezte Piton Malfoytól. – Ez furcsa… Pedig az édesapád jól ismerte ezeket. Mikor fiatal
koromban beléptem a halálfalók közé, Aurora fűnek-fának elhíresztelte, milyen varázslatokat ismerek.
Hamarosan a társaim is megtanulták őket.
Malfoy szaporán pislogott és szorosabbra fonta a karját.
- Ki az az Au…? – kezdte Hermione, de nem tudta befejezni.
- És Potter mégis honnan ismeri ezeket? – kérdezte Malfoy most már hallható sértődöttséggel a hangjában.
Piton visszafordult Harry felé és vigyorogva nézett rá. Pár másodperc után biccentett a fejével, beszédre
ösztönözve Harryt.
- Egy könyvben olvastam – mondta Malfoynak. – A régi Bájitaltan haladóknak–könyvébe firkálta őket. De azt
nem értem, mért hagyta el? – tekintett fel kérdőn Pitonra, aki még mindig jó egy fejjel magasabb volt nála.
A válasz most sem érkezett rögtön; Piton vagy kivárt, vagy elgondolkozott a régi emlékeken, de arcáról semmit
se lehetett leolvasni. Már nem is mosolygott, ahogy pár pillanattal ez előtt. Olyan mértékben tudta uralni az
érzelmeit, hogy az egyenesen ijesztő volt.
- Sosem akartam megtartani magamnak a tudást, Potter – felelte végül. – Bár legtöbbször megválogattam kinek,
mit tanítok, akkoriban azt hiszem, csábított a bizonytalanság, hogy egy ismeretlennek a kezébe fog kerülni az a
könyv. Nem tudom megmagyarázni, pontosan mért is hagytam hátra a bájitaltan szertárban… Ma már nem
tennék ilyesmit.
Harry és Ron csendben figyelték Piton szavait, ahogy Malfoy is. Hermione viszont feltett egy kérdést, ami már
előző évben is roppantul foglalkoztatta:
- Abban a könyvben Félvér Hercegnek nevezte magát – mondta a lány. – De ha a halálfalókhoz csatlakozott,
miért hívta magát félvérnek?
- Természetesen azért, Granger, mert félvér vagyok! – csattant fel Piton. – Édesanyám aranyvérű volt, az apám
viszont mugli. Van még hasonló ostoba kérdése?
Hermione láthatóan kicsit meghökkent azon, mennyire feldúlta a kérdés a varázslót, de megpróbált nem törődni
vele.
- Nem… nem így értettem… - motyogta Hermione. – Én csak…
Ron befejezte helyette a kérdést:
- Mért hirdette, hogy félvér, ha másokat sárvérűzött?
- Talán mert minden, amit a fiatal halálfalók tanúsítottak, csupa önbecsapás és hazugság volt? – kérdezett vissza
talányosan Piton.
- Szóval… maga nem… - kezdte akadozva Harry. – De akkor mért hívott másokat sárvérűnek?
Harry élénken emlékezett a Merengőben látott emlékre, amiben a fiatal Perselus Piton sárvérűnek nevezte Lily-t,
Harry édesanyját, annak dacára, hogy a lány meg akarta védeni őt James Pottertől és Siriustól.
- Azért, mert ez egy sértés – válaszolta magától értetődő hangon Piton. – Ha meg akartam sérteni valakit, hát úgy
tettem, ahogy épp akartam.
Miközben beszélt, szilárdan nézett Harry szemébe, mintha kifejezetten hozzá beszélne. Harry kiolvasta a
tekintetéből az üzenetet: senkinek ne merjen beszélni a Merengőben látottakról!
Malfoy érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Az arckifejezésén látszott, hogy számára is új dolgok hangzanak el
most, s az is egyértelmű volt Harrynek, hogy volt évfolyamtársa bizonyosan egész másként vélekedik a
sárvérűzésről.
- A többi halálfaló nem pont így gondolja – adott hangot Harry a véleményének.

188
- Az már az ő dolguk – legyintett Piton nemtörődöm módon. – Mint már említettem, én mindig az ésszerűség
talaján próbáltam maradni.
A beszélgetés megint elült hosszú másodpercekre, s Harry, miután elkapta Hermione sokatmondó pillantását,
úgy vélte ideje új utakra terelni a társalgást.
- Hajlandó végre elmondani, amit tudnak? – kérdezte Harry remélve, hogy most nem fog újabb elutasítást kapni.
- Ha hajlandó vagy meghallgatni és nem teszel fel közben ostoba kérdéseket, akkor: igen – válaszolta Piton.
Akárcsak Malfoy, ő is karba tett kézzel állt, de közben fel-alá járkált a szobában. Harry elgondolkozott rajta,
hogy régen is ilyen izgő-mozgó volt Piton vagy ez egy újonnan felvett szokása.
- Mennyit tudsz valójában a Nagyúr terveiről? – kérdezte, s abbahagyta a járkálást.
- Nem sokat… - vallotta be Harry. – Gondolom, tervei vannak az óriásokkal és a dementorokkal.
Piton halványan elmosolyodott.
- Szóval semmit se tudsz… - susogta. – Valóban, óriásokat hívott az országba, északra, egy szigeten gyűjti össze
őket. Ők úgy hiszik, a Nagyúr céljai közt szerepel, hogy egyenlőséget teremtsen és jogokat adjon nekik – de ez
természetesen hazugság.
- Hányan vannak? – kotyogott közbe Harry.
- Úgy húszan-harmincan – jött a válasz. (Ron halkan füttyentett) – Mindenben a Nagyúr parancsait követik és ők
nem az a fajta, akiket egykönnyen meg lehetne győzni. Semmiképp sem egy ilyen Minisztériummal. A Sötét
Nagyúr felhasználja az óriások és dementorok erejét a céljai elérésében, de csak annyiban, mintha Inferiust
használna. Nem, Potter, a Nagyúrnak olyan tervei vannak, amelyeknek csak részletét osztja meg a
legbizalmasabbjaival is…
- Az Elsővel? – kérdezett közbe Harry, ügyet se vetve Piton rosszalló tekintetére vagy korábbi figyelmeztetésére.
– Az maga, ugye?
- Igen, jelenleg én vagyok az Első halálfaló, vagyis az ő bizalmasa – válaszolta Piton. – Ennélfogva tudok az
olyan haditervekről, amik a Mágiaügyi Minisztérium végső megtörését célozzák.
Harry gyomra vetett egy bukfencet. A Minisztérium végső megtörését? Hát már ilyen erős lenne Voldemort?
Összepillantott két barátjával, akiknek hasonló gondolatok járhattak az eszükben.
- Mondja el a haditervet – kérte izgatottan Hermione, de Piton mosolyogva megcsóválta a fejét.
- Eszemben sincs elmondani – mondta Piton.
- És miért? – csattant fel dühösen Ron. – Vagy azt se árulja el? Ne várja, hogy vakon megbízzunk magában, mint
Dumbledore!
Piton arca eltorzult a méregtől és már nyitotta a száját, hogy durván legorombítsa Ront, de Hermione nem hagyta
szóhoz jutni:
- Attól tart, hogy lelepleződik Voldemort előtt, igaz?
Vagy a kérdés vagy a nagyúr nevének kiejtése miatt, de Piton nem kezdett ordítani, gyorsan visszanyerte
higgadtságát.
- Látom, helyén van az eszed, Granger – duruzsolta halkan, majd újra karba fonta a kezét. – Ha elmondom
nektek, mit tervez a Nagyúr, ti rögtön rohantok a drága Lupinhoz, meg a vén bolond Mordonhoz árulkodni. A
Nagyúr pedig tudni fogja, hogy azt csak én mondhattam el nekik.
- Mért gyanakodna magára? – kérdezte Harry. – Maga az Első, nem gyanakodna épp magára. Ezer lehetőség van,
ahonnan megtudhatnák a Főnixek, nem biztos, hogy…
- Mint mondtam, Potter, a Nagyúr úgy tudja, hogy egyedül én ismerem a hosszú távú haditerveit – szakította
félbe Piton és egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. – Ez nem teljesen igaz, ugyanis elmondtam három
másik embernek is arra az esetre, ha valami történne velem.
Ami pedig a Sötét Nagyúr gyanakvását illet, nos… az hamarosan megváltozik velem kapcsolatban.
Harry, Ron és Hermione hallgatott. Az ajtónál álldogáló Malfoy valamivel nyugtalanabbnak tűnt, mint pár
perccel ez előtt, kezével idegesen babrált az ajtófélfán.
- Épp erről akartam beszélni veletek – folytatta Piton. – Ha egy halálfaló Első lesz valamilyen oknál fogva, arra a
Nagyúr hamarosan újabb feladatot bíz – mégpedig bizalmas feladatot. Az én feladatom az, hogy keresselek meg
és öljelek meg téged – mondta szemrebbenés nélkül.
Harry visszatartotta a kényszert, hogy akár egy pillanatra is pislogjon; Hermione és Ron azonban nyitva
felejtették a szájukat. Piton sötéten elvigyorodott és tett néhány lépést előttük.
- Mivel dementorokat használtam az elfogásodra – a Nagyúr kifejezett tanácsára -, biztosan eljutna a fülébe a hír,
hogy a nyomodra bukkantam. Ezért az egyetlen ésszerű lépést választottam: megmondtam neki, hogy sikerrel
jártam.
- Micsoda?! – kiáltott fel Ron.
Piton nem törődött vele, tovább beszélt.
- Holnapután ide jön, hogy megnézzen magának, addigra el kell mennetek. Elmondom neki, hogy kudarcot
vallottam és te megszöktél.
- Nem fogja megdicsérni magát… - csúszott ki Harry száján a megjegyzés.

189
- Tudom – mondta rezzenéstelen arccal a férfi. – De nincs okom félteni az életemet. A bizalmi pozíciómat
természetesen elvesztem, nem leszek többé Első. Ezért is lenne számomra kockázatos, ha a Főnix Rendje
meghiúsítaná a Nagyúr terveit.
Hermione nyugtalanul fészkelődni kezdett.
- Akkor… akkor kénytelenek vagyunk hagyni elbukni a Minisztériumot. Ugye? – nézett fel Pitonra.
Ron jól hallhatóan nyelt egyet.
- Nem feltétlenül – jött a bizakodó válasz Pitontól. – Ha sietünk, még az előtt elpusztíthatjuk a Nagyurat, mielőtt
sor kerülne erre.
Harry felkapta a fejét. Végre! Hosszú idő után ezek a szavak, amikre igazán vágyott! Ha Piton azt mondja, még
időben elpusztíthatják a horcruxokat, akkor van remény.
- Beszélt magának a horcruxokról? Beavatta?
- Tudja, hogy tudok róluk, de nem mondta el nekem, hol vannak – válaszolta Piton. - Azazhogy ő nem mondta
el… De már nyomra bukkantam.
Harry agyába számtalan kérdés kezdett özönleni, mégsem ő volt az, aki feltette az elsőt.
- A kígyója tényleg horcrux? – kíváncsiskodott Ron.
- Igen, az, leellenőriztem. Azzal nem lesz probléma, akármikor el tudnám pusztítani, mégis úgy kellene, hogy a
Nagyúr ne tudjon róla. Szóval én nem tehetem, majd neked kell megtenni… – nézett Harryre Piton -, vagy valaki
másnak, hogy önvédelemnek tűnjön. Nem szabad felhívnunk rá a figyelmét, hogy bárki kifejezetten a kígyót
akarta elpusztítani.
Harry, Ron és Hermione, sőt Draco is bólogatott. Harry csak most figyelt fel arra, hogy Draco itt maradt és
mindent hall a horcruxokról és a tervekről. Piton biztos kiparancsolta volna, ha nem akarja, hogy halljon ezekről
a dolgokról – figyelmeztette magát Harry gondolatban. Egy biztos: Dumbledore nem épp így tervezte a horcrux-
vadászatot.
Harry végül rákérdezett arra, ami a leginkább foglalkozatta:
- És az ismeretlen horcrux?
- Arról hallottam a legtöbbet – válaszolta Piton -, de még az is kevés, hogy biztosan tudjam, miről van szó.
Hollóhátihoz tartozott valamikor, és az is biztos, hogy most nála van…
- Vol… bocsánat. Tudjakinél? – javította ki magát gyorsan Harry.
- Azt mondta, tervei vannak vele – bólintott Piton.
Harry a homlokát ráncolta.
- Miféle tervei lehetnek egy horcrux-szal?
- Minden horcruxával terve van, Potter! – figyelmeztette Piton, hosszú mutató ujját feltartva. – Terve volt a
mugli naplóval, a serleggel és a medállal is – és felhasználja a kígyót is.
Harry végiggondolta és be kellett látnia, hogy valóban így van. A napló célja az volt, hogy újra kinyissa a Titkok
Kamráját és Voldemort uralma alá hajtsa a Roxfortot; a kígyóé, hogy szolgálja őt; a medál és az elrejtett serleg
arra volt jó, hogy életben tartsa a Voldemortot, ha elpusztul a teste. Talán az ismeretlennek is ez a célja? De
semmi biztosat nem tudnak még…
- Mit mondott még magának? – érdeklődött Harry. – Kell még lennie valaminek!
Piton megint szünetet tartott, de most az arcára kiült a töprengés és – rá oly nem jellemzően – a bizonytalanság.
- Van valaki… - kezdte, s hosszú ujjával ismét végigsimította a száját. – Egy általam ismeretlen illető, aki
majdnem bizonyos, hogy az egyik horcrux hatalma alá került.
Harryék döbbenten néztek Pitonra, majd Hermione ösztönösen Ronra sandított.
- Úgy mint Ron húga? – kérdezte. – Mint Ginny, amikor Tom Denem naplója megbabonázta?
- Igen, pontosan úgy – válaszolta Piton. – De szinte semmit se tudok róla és még sosem láttam. Személyesen a
Nagyúrral áll kapcsolatban, neki számol be… de hogy miről, azt végképp nem tudom.
Mikor látta, hogy Harry, Ron és Hermione mohón várakozó arccal néznek rá, folytatta.
- Úgy vélem, hogy a minisztérium alkalmazottja lehet vagy más fontos pozícióban lévő ember.
- Miből gondolja ezt? – kérdezte Harry.
- A Sötét Nagyúr egy beszélgetésünk alkalmával – egészen pontosan, mikor kifaggatott az információkról,
amiket Dumbledore-tól szereztem - célzott rá, hogy egy horcruxot úgymond „csatarendbe” állított, hogy minél
előbb sikerüljön átvennie a hatalmat. Mivel már nincsenek beépített halálfalók a mágiaügyi minisztériumban,
valószínűleg szükségesnek látta, hogy a kezébe vegye az irányítást. De erről senkinek nem beszél…
Harrynek eszébe jutott egy lehetőség, s agya vadul dolgozott, hogy összerakja a kirakójáték darabjait, de mint
mindig, Hermione gyorsabb volt nála:
- Nem hallott egy Marcus Leonard nevű emberről? – kérdezte.
- Nem.
- Ez furcsa… - dünnyögte Hermione. – Leonard egy auror volt, akit a minisztérium Harry után küldött. Talán azt
remélték, hogy ha követik Harryt, elvezetheti őket a halálfalókhoz. De Leonard néhány hete eltűnt. A Reggeli
Prófétában azt írták, hogy szerintük a halálfalók rabolták el.
- Tényleg volt egy ilyen cikk – jegyezte meg Malfoy.

190
Piton egy darabig csendben gondolkozott és járkált, majd újra megszólalt.
- Ez lehetséges. Ugyanis nem hallottam róla, hogy elrabolták volna halálfalók. Ha egy horcrux hatása alá került,
akkor nem is kellett elrabolni. De ez nem magyarázza meg, miért tartják eltűntnek…
Harrynek szöget ütött a fejébe Piton tanácstalansága és ezt nyomban szóvá is tette.
- Ha legilimentált azzal a levéllel, akkor hogy lehet, hogy nem tudja ki az a Leonard?
Piton felpillantott és abbahagyta a járkálást.
- Azzal a levéllel csak a horcruxok után kutattam az elmédben, Potter – világosította fel Harryt, kizökkenve
eddigi gondolataiból. – Egy bizonyos téma egy meghatározott érzelmi állapotot vált ki egy emberből és engem
csupán az érdekelt, mit tudtál meg a lélek-darabokról. Így tudtam meg azt is, hogy tegnap éjszaka a
minisztériumba indultál Muriel Prewett-tel.
Harrynek egy cseppet sem tetszett a gondolat, hogy Piton mennyit látott a gondolatai közül, de most egy kicsit
megnyugtatta az a tudat, hogy csak a számára szükségeseket figyelte.
- Megjegyzem, aggasztóan sokat álmodsz ezekről a dolgokról – nézett szúrósan Harry szemébe. – Egyáltalán
nem vetted komolyan az okklumenciát, igaz?
- Hát nem igazán… - ismerte be Harry.
- Jellemző – mondta lesújtó hangon a varázsló.
- Miért számít ez? – bukott ki Harryből. – Vol… Tudjaki már okklumentál ellenem, nem akar csak úgy…
Harry elhallgatott, mikor eszébe jutott a novemberi éberálom, amit Voldemort küldött rá. Rájött, milyen buta
volt, hogy az utóbbi időben megfeledkezett arról az esetről, s hogy még Pitonnak se szólt róla.
Piton nem figyelt fel rá, mért hallgatott el Harry hirtelen, inkább kihasználta az alkalmat, hogy legorombítsa.
- Az okklumencia az elme szükséges védelme, Potter! – morogta elégedetlenül. – Az igazgató úr úgy kívánta,
hogy le tudjad zárni az elmédet, és az igazság az volt, hogy én ezt nem is taníthattam meg neked! Senki se tud
okklumenciát tanulni, azt csak magad érheted el, ha megfogadod a tanácsokat. A tanácsaimat pedig már az első
foglalkozás alkalmával elmondtam neked, de te túl pökhendi és ostoba vagy ahhoz, hogy önmagadtól tanulj..!
- Tudjaki beszélt hozzám – szakította félbe Harry, s Piton nyomban elhallgatott. Mi több, a legorombítást kéjes
örömmel figyelő Malfoy is egészen elsápadt. – Ezt sem látta, ugye?
Piton nem válaszolt, de minden figyelme Harryé volt.
Harry pedig beszámolt a fenyegető szavakról, amik a fejében visszhangoztak. Ó, ha tudnád… Győzelmet
arattam! Végleges győzelmet…
- Nem tudja, mire utalhatott ezzel? – kérdezte Hermione.
- Sejtelmem sincs – vallotta be Piton, de a szeméről lerítt, hogy nyugtalanítják a hallottak.
Ez minden, amit mondani tud? – morgolódott magában Harry. Ennyit Dumbledore-tól is hallhatott már…
Piton egy goromba pillantással jelezte, hogy nem tetszik neki a Harry felől érezhető megvetés.
Csend ült a szobára, hosszú csend. A kinti világból zaj nem szűrődött be, de a szemközti lemezbolt kék
neonfénye éles kontrasztban állt a szobát megvilágító pislákoló gyertyák lángjával.
- Ezzel ráérünk foglalkozni – szólt végül Hermione. – Az első dolgunk a pohár.
- Grangernek igaza van – hagyta rá Piton. – Ne foglalkozzatok a további nyomozással, mert csak veszélybe
sodornátok magatokat. Magatokra vonhatjátok a többi halálfaló figyelmét.
- Ők mit tudnak ezekről? – érdeklődött Harry. – A jóslatról, a horcruxokról?
- A horcruxokról szinte semmit, a jóslatról pedig annyit, amennyit a Nagyúr. Ebbe beavatott minden halálfalót,
de természetesen csak annyit tudnak, amennyit kihallgattak a…
- Mármint amennyit maga kihallgatott! – csattant fel újra éledő dühvel Harry.
Pitonnak újra elakadt a szava, láthatóan nem gondolta volna, hogy Harry rájött erre. Végül csak ennyit mondott:
- Szóval erről is hallottál.
Harry fújtatott a haragtól, de igyekezett kordában tartani az indulatait.
- Igen – préselte ki a szót. – Trelawney mondta el, hogy akkor maga hallgatózott az ajtó előtt.
Ha nyugodtabb kedélyállapotban lett volna, Harrynek feltűnt volna a bánat szürke maszkja, ami Piton arcán
látszódott, de dühe megállíthatatlanul fortyogott a szívében elnyomva minden mást.
- Nincs mentségem – válaszolta egyszerűen. – Ez is egyike azoknak a bűnöknek, amiket elkövettem a Nagyúr
szolgálata alatt.
Ron megvetően felhorkant.
- Nem tudok mást mondani, Potter, csak azt, hogy megfizettem érte ugyanazt az árat, amit te.
Ugyanazt az árat? – gondolta Harry. Hát persze! Nehogy bedőlj neki, öregem, ez is csak egy koszos halálfaló,
még ha eszesebb is a többinél!
Harryt mérhetetlen undor fogta el, s ezt már nem titkolhatta el a szobában jelenlévők elől sem. Piton nem vágott
szitkokat a fejéhez, ahogy szokott, ha Harry úgy néz rá, mint egy rakás trágyára, csak háta mögé kulcsolta a
kezét és folytatta a járkálást.
Harry pedig némán gyűlölte tovább. Mennyire nyilvánvaló, hogy Piton és Voldemort teljesen egyformák! – vélte
és legszívesebben leköpte volna az előtte álló sötét alakot. Voldemort is csak a saját életét félti és Piton se
különb. Azt hiszi, mert Voldemort elárulta és majdnem megölette, már meg is fizette az árat az ő szülei haláláért.

191
Neeem, még korántsem fizetett meg mindent! De majd ő, Harry gondoskodik róla. Még nem most, majd
Voldemort bukása után… Akkor majd Piton kerül sorra!
Ron és Hermione megelégelték a hallgatást, mert Hermione hangosan megköszörülte a torkát, majd Ron új
utakra terelte a beszélgetést.
- És mennyit tud Tudjaki…? – kérdezte. – Mármint tudja, hogy tudjuk, mi van a horcruxokkal vagy nem?
- A Sötét Nagyúr nem tudja, hogy ti ismeritek a titkát – világosította fel őket Piton. - Azt sugalltam neki a
jelentésem alkalmával, hogy Dumbledore túl éretlennek tartotta Pottert, hogy elmondja ezeket a tényeket, s
helyette inkább engem avatott be. Mivel a jóslattal kapcsolatban a Nagyúr már rádöbbent, hogy Dumbledore
nem mondott el nektek fontos dolgokat, minden szavam elhitte.
- Mikor fogunk elmenni a pohárért? – érdeklődött izgatottan Hermione.
- Hamarosan – intette türelemre Piton, mindenféle sértegetés nélkül. – Sok mindent el kell simítani előtte, hogy a
Nagyúr és a többi halálfaló ne gyanakodjon. Először is el kell terelnem valamivel Borgin figyelmét - az a
vénember jóformán ki se teszi a lábát a boltjából.
Aztán meg kell szervezni a találkozót, azt is észrevétlenül, és végül be kell jutnunk a laboratóriumba. Ha bent
vagyunk, ott vár ránk a legnagyobb kihívás: meg kell birkóznunk a Sötét Nagyúr védővarázslataival. Bár
tanulmányoztam Potter emlékeit a barlangban tapasztaltakról, félek, az én tudásom egymagában kevés lesz
ehhez.
Harry, Ron és Hermione nem fűzött hozzá semmit a hallottakhoz, inkább igyekeztek nem belegondolni, miféle
rémségekkel lehet tele az a titkos laboratórium.
Piton megint sétálni kezdett, tett egy kört előttük, majd hirtelen elhatározással újra feléjük fordult.
- Bevallom, alábecsültelek titeket – szólt, s ezzel meglepte a három jó barátot. – És már nem először követem el
ezt a hibát. Remek munkát végeztetek a medaliont és a pohárt illetően. Úgy látszik, Dumbledore professzornak
mégis csak igaza volt – használhatók vagytok…
- Szóval maga se bízott benne vakon! - mondta ravaszkodva Harry.
Piton kifejezéstelenül nézett rá, ahogy mindig, ha igazságot talál az állításban.
- Voltak bizonyos… fenntartásaim – közölte érzelemmentesen. – De ez nem változtat semmin! – váltott
parancsoló, rideg hangsúlyra. – Akkor cselekedtek, ha én mondom, és csakis azt teszitek, amit én mondok,
világos?
Megvárta, amíg Harry, Ron és Hermione egyenként bólintanak beletörődésük jeléül. Harrynek az járt a fejében,
hogy a kétségbeesett tanácstalanság helyett most a türelmetlen várakozással fognak telni a napjai és azzal a
cseppet sem megnyugtató gondolattal, hogy Perselus Piton kezébe adta a háború kimenetelének sorsát.
- Helyes – zárta le a beszélgetést Piton és hátat fordított nekik. Malfoy sietősen kihátrált a szobából és már el is
ment, Piton azonban még visszafordult az ajtóból.
- Holnap reggel megbeszéljük a további teendőket, ha a többiek megérkeztek. Az emeleti hálószobák a tiétek.
Megint megvárta, hogy Harryék bólintsanak.
- Nem zárom be az ajtót, de a csak a házban járkálhattok - (újabb bólintás). - Nem ajánlom, hogy kitegyétek a
lábatokat az utcára az engedélyem nélkül!
Azzal távozott.
Harry, Ron és Hermione nyugtalanul összenéztek. Habár Harryt még mindig perzselte az iszonyatos gyűlölet és
az elszántság, hogy Voldemort után Pitonnal is végezni fog, („Igen, már ezerszer kiérdemelte!” – győzködte
magát) azt is tudta, hogy mostantól hosszú időre meg kell szabadulnia ettől az érzéstől. Nem hagyhatja, hogy
elvonja a figyelmét a feladatáról, ahogy azt korábban Hermione is nagy bölcsen megjegyezte – Harry megint
csak kénytelen volt elismerni a lány igazát. Nem foglalkozhat a minisztériummal, a koboldlázadással vagy Piton
bűnhődésével.
- Észrevettétek, hogy alig tudunk többet, mint előtte? – kérdezte egyszerre Ron.
- Azért az a dolog a megszállt illetőről, meg a működő horcrux-ról elég riasztó… - jegyezte meg Hermione.
Harry és Ron igazat adtak neki.
- De ez legalább azt jelenti, hogy a horcrux az országban van… - folytatta az eszmefuttatást a lány. - Furcsa,
hogy külföldön nem is rejtett el egyet sem.
- Aha.
- És az is különös, hogy milyen szűkszavú volt Voldemort Pitonhoz – dörmögte bizalmatlanul Ron. – Úgy értem,
megölte Dumbledore-t, meg mindent. Elintézte Voldemortnak az egyetlen embert, akitől valaha tartott és mit kap
cserébe? Egy hülye címet valami Első halálfalóról, meg üres szavakat…
Hermione a homlokát ráncolta.
- Arra gondolsz, hogy Piton nem volt teljesen őszinte velünk? – kérdezte bizonytalanul.
- Hát persze! – jelentette ki határozottan a fiú. – Hallhattad, megmondta a szemünkbe, hogy eszében sincs
elmondani Voldemort terveit. Pedig ő a bizalmasa, a…
- Jaj, nehogy már bedőljetek annak a szövegnek! – szólt bele Harry. – Ez csak egy humbug. Voldemortnak
nincsenek bizalmasai, még az úgynevezett „Elsők” se… Dumbledore beszélt nekem erről. Voldemortnak sosem

192
voltak barátai és nem is akart soha egyet se. Akik mégis azt hitték, hogy a barátai, azok súlyosat tévedtek. Piton
„bizalmi” pozíciója csak egy valamivel jár, ez világos: ha hibázik, nem kap olyan nagy büntetést, mint a többiek.
- Apropó többiek – kapott a szón Ron. – Kik a többi összeesküvő? Piton nem beszélt róluk.
Harry megvonta a vállát.
- Nekem se mondta el a névsort, csak Malfoyt, meg Pettigrew-t említette.
- Talán Malfoy anyja még benne lehet – vetette fel az ötletet Hermione.
- Kik lehetnek, akik rettegnek Voldemorttól? – gondolkozott hangosan Ron.
Harry is elmélyedt a gondolataiban nevek után kutatva, de Hermione memóriája megint kivételesnek bizonyult.
- Az az Avery nevezetű… - találgatott bizonytalanul. – Voldemort megkínozta, amiért rossz információkat kapott
tőle, nem emlékszel? – nézett Harry tanácstalan arcába. – Ron mesélte, hogy álmodtál róla. Emlékszem, mert
tovább kellett adnom Dumbledore-nak.
Harry bólogatott. Most már emlékezett az esetre: azon nyomasztó látomások egyike volt, amikben Voldemort
fejében találta magát, sőt úgy érezte, mintha ő maga lenne Voldemort. Harry agya egy rejtett zugában arra
gondolt, a jelen körülmények közt talán elviselné ezeket az álmokat is, ha belső információkat kaphatna a
halálfalók táboráról. Hát igen… Piton nem bizonyult elég hasznos hírforrásnak – gondolta keserűen és
elfintorodott.
Ron lustán hátradőlt az ágyon, amin Malfoy és Piton távozása óta üldögélt a cipőjét babrálva.
- Majd meglátjuk, mi sül ki ebből holnap – motyogta Ron behunyt szemmel. – most aludjunk.
Harry mélyen egyet értett vele, s miután elbúcsúzott Rontól és Hermionétól, átbattyogott a szemközti szobába,
ami az előzőnek a pontos ikerpárja volt, ugyanolyan vaskeretes ággyal, rozoga éjjeliszekrénnyel, sőt, még egy
magányos kaszáspók is ugyanarra a helyre szőtte hálóját, ahol a másik szobában. Miután Harry ruhástól
végighemperedett a nyikorgó ágyon még sokáig nem jött álom a szemére, s abban is biztos volt, hogy őutána
senki más nem hagyta el a szemben lévő hálószobát.

A többi halálfaló másnap reggel érkezett meg. Harryék a nappaliban várták őket a másik három lakóval együtt.
Harryék többnyire csak Pitonnal álltak szóba – Malfoytól csak lenéző, és az előző esti incidens óta óvatosabb
pillantást kaptak, ha találkozott a tekintetük; Pettigrew-ra pedig mind Harry, Ron és Hermione is méltóságukon
alulinak érezték akárcsak ránézni egy szemrebbenés erejéig. Azonban a Pitonnal váltott pár szó is kimerült
három-három goromba „jó reggelt”, néhány „jönnek már?” és az egyre többet ismételgetett „mikor mehetünk
már a francba?” mondatokban. A kapott válaszok sem hangzottak túl udvariasabbnak, s a reggel 6-órás
kényszeredett felébredés után eltöltött két órás unalmas várakozás és kérdezgetés után Harrynek már csak
barátságtalan kézmozdulatokra futotta a kedvéből, valahányszor Piton vagy Malfoy hátat fordított neki.
Nyolckor hangzottak az első koppanások az ajtón. Piton kimérten az ajtóhoz lépett, s beengedte az első
vendéget: Narcissa Malfoyt.
- Cissy! – üdvözölte Piton a hosszú szőke hajú asszonyt, aki valamit ugyan visszanyert régi bőrszínéből azóta,
hogy Harryék utoljára találkoztak vele Madam Malkin talárszabászatában, de továbbra is nyomasztóan
sápadtnak tűnt egy egészséges emberhez képest.
- Perselus! – mosolygott a nő a férfire, majd pillantása a szobában lévőkre esett. Egy pillanatra elidőzött tekintete
a fián, majd Harryt és a többieket is szemügyre vette. Végül egy röpke kézfogás után Piton félreállt, a nő pedig
besietett a házba.
Több mint szokatlan volt a három jó barátnak a lejátszódó jelenet: Draco, amint meglátta anyját az ajtóban,
azonnal felpattant a karosszékből, ahol eddig gubbasztott, mint egy kihűlt hulla, most pedig sietős, határozott
léptekkel Narcissához ment és megölelte.
Harry nem tudta mire is számítson. Meghökkent, hogy ilyen emberi gesztust lát a két gyűlölt ellenségtől (minden
józan esze ellenére is ellenségként gondolt rájuk), majd azon lepődött meg, hogy önmaga meghökkenése
tudatosult benne. Mégis mire számított? Valami ostoba halálfaló rejtjeles kézfogásra? Vagy hogy meghajolnak
egymás előtt, felmutatva a Sötét Jegyet? Végül már saját ostobaságán csodálkozott és rá kellett jönnie, hogy
Draco Malfoy, az ellenszenves, utált fiú, akit hat éve ismer, mégiscsak egy ember, még ha gonosz is.
Mire felocsúdott saját gondolataiból, Malfoy már udvariasan átadta helyét anyjának, aki most arról sajnálkozott,
mennyire lefogyott a fia és biztos nem eszik rendesen. Harry rápillantott a mellette falat támasztó Ronra, aki
hasonlóan meglepődött arcot vágott, majd Hermionéra is, aki azonban tárgyilagosan bámulta a vendéget és
Draco Malfoyt.
A következő vendég Narcissa után pár perccel érkezett, jöttét három erőteljes dörömbölés jelezte az ajtón.
- Piton – hangzott fel egy mély hang, ahogy a belépő kövér halálfaló kimérten biccentett.
- Bulstrode – üdvözölte Piton ugyanolyan távolságtartóan.
Nocsak! – lepődött meg magában Harry. Szóval Millicent Bulstrode apja is halálfaló. Harry kíváncsi volt, vajon
a mardekárból hánynak van halálfaló rokona? Talán mindnek… - emlékeztette magát a Teszlek Süveg

193
manipulálására. De úgy tűnik, Voldemort nem végzett olyan jó munkát, ha ezek az emberek mind a halálát
akarják.
Mr Bulstrode bedöcögött a házba és ő is csak egy futó pillantást vetett a három jó barát felé, majd leült a
kanapéra.
- Mrs Malfoy! – hajolt meg a kövér férfi ültében. – Örülök, hogy látom kegyedet…
- Én is örülök, Barnard.
A távolságtartó köszönésből Harry arra következtetett, hogy Mr Bulstrode és Mrs Malfoy alig ismerik egymást.
Ezek szerint a férfi új lehet a halálfalók közt – már csak abból az okból is, mert Harry nem emlékezett rá, hogy
hallotta volna a Bulstrode nevet a temetőben, mikor Voldemort Azkabant megúszott hívei tizenhárom év után
újra összegyűltek.
A harmadik érkezőt azonban ismerte, méghozzá nagyon is jól. Az ajtón a gorillára emlékeztető Marcus Flint
lépett be.
- Mr Piton! Hívott és jöttem – dörmögte mély hangján az alig húsz éves fiú, aki azonban jóval többnek tűnt
koránál rendezetlen bajuszával és dús szemöldökével.
- Úgy van, Flint, és abban is biztos vagyok, hogy tudod, mért kellett jönnöd – válaszolta Piton és beinvitálta az
érkezőt.
- Ööö… hát én nem is… - ekkor megpillantotta Harryéket. – Ja… miattuk.
Harry és két barátja Flintnek se köszönt, ahogy ő se vette a fáradtságot, hogy egy fintornál több időt pazaroljon
felesleges udvariaskodásra.
Flint nem ült le Mr Bulstrode mellé, de kezet fogott a férfivel, majd Malfoy-jal is, és ő is meghajolt Narcissa
előtt.
Kicsit tovább kellett várni a következő emberre; eltelt öt, majd tíz perc, negyed óra, Piton is egyre többet
pillantott fel az egyik szekrény polcán ketyegő órára. Végül jó húsz perc elteltével megint kopogtattak.
A belépőt Harry és Ron azon nyomban felismerte, bár csak egyszer láttak róla képet a Reggeli Prófétában. Nem
is felejthették el egykönnyen. Az újságban ugyanis azt írták róla, hogy minden idők egyik legkegyetlenebb
halálfalója:
- Wildung, hát te is megérkeztél – köszöntötte szenvtelen hangon Piton a jövevényt.
Valter Wildung egy komor biccentéssel belépett a szobába, s jelenlétével azonnal betöltötte a helyiséget. Magas
férfi volt, jóval túl a két méteren, s a hatást még növelte hátrafésült fekete haja. Barna bőre borostás volt, szája
sarkától a szeméig pedig egy hosszú vágás metszette keresztbe arcát, egy kegyetlen sérülésre emlékeztetve
viselőjét. Harry úgy emlékezett rá, beszélt is azzal a bizonyos illetővel, akinek Wildung a sebhelyet köszönheti…
A férfi sötétkék talárban volt, alatta pedig előkelő varázslóöltözéket viselt széles övvel, amilyen Dumbledore
professzor is hordani szokott. Nyakában egy ezüstláncon kék, könnycseppformájú pici ékkövet hordott. Harry
megborzongott: Wildung csak úgy árasztotta magából a hideget.
Mindenki, még Narcissa és Draco Malfoy is feszengni látszottak. Mr Bulstrode idegesen forgatta körbe nagy
kövér fejét, Marcus Flint pedig mániákusan hajlongott, mikor Wildung elvonult előtte. Piton a legkisebb jelét
sem mutatta, hogy kényelmetlenül érezné magát a vendég miatt, nem is törődött vele különösebben. Wildung
sem ült le, megállt a szoba Harryékkel átellenes végében és onnan nézte a többieket érdeklődő arckifejezéssel.
Zár kattanása hallatszott, majd olyan hang, mikor egy fagolyó gurul: a függönykarnis megelevenedett és
elsötétítette az amúgy is kevés fényt árasztó piciny ablakot. Piton bezárkózott, majd feléjük fordult.
- Most, hogy mindenki megérkezett… - kezdte, de szavait elnyomta egy hangos horkanás Ron és Harry részéről.
- Ez lenne az a hatalmas összeesküvés? – provokálta őket pökhendi hangon Harry. – Hat ember, meg egy
patkány?
Alig bírta elhinni, hogy Piton ezt többnek gondolta, mint holmi hülye viccnek az ő cukkolására. Mivel azonban
Piton hírből se ismerte a humorérzéket, ez a lehetőség kiesett, úgyhogy Harry kénytelen volt nevetés helyett
felháborodni. Hermione is döbbent arcot vágott, Ron pedig a mennyezetre emelte a tekintetét.
Flint nem hagyta annyiban.
- Ha nem tetszik, Potter, próbálkozz egyedül és nyugodtan megdögölhetsz!
- Dögölj meg inkább te! – vágott vissza Ron és fenyegetően felemelte a pálcáját.
Flint is pálcát rántott.
- Na mi lesz Weasley, gyere csak! Mindjárt még szélesebbre vágom azt a nagy málé szádat!
- Abbahagyni! – csattant fel Piton, mielőtt még Flint és az őt magasságában utolért Ron egymásnak ugorhatott
volna.
Wildung rezzenéstelen arccal nézelődött, mintha kellemes családi kiránduláson venne részt.
A veszekedők leeresztették a varázspálcákat, előbb Flint, s csak aztán Ron, amivel Harry mélyen egyet értett.
- Nem várom el, Potter, hogy a te szánalmas észbeli képességeiddel megértsd az összeesküvés minden részletét
és a munkát, amivel mindezt felépítettem – fröcsögte Piton dühösen -, de leszel szíves végre megtanulni, hogy ha
én beszélek, befogod a szád!
Harry gyilkos szemeket meresztett Piton felé, de az már nem törődött vele. Újra a társasághoz intézte szavait.

194
- Először is mindenkit bemutatnék a másiknak – mondta. – Narcissát mindannyian ismerik és tudják mennyit
áldozott fel a Sötét Nagyúr szolgálatában, úgyhogy kérlek bocsáss meg Cissy, de rögtön tovább lépnék – ha meg
nem sértelek.
Narcissa mosolyogva bólintott, Piton pedig Mr Bulstrode felé fordult.
- Mr Barnard Bulstrode, az Obskurus Kiadó munkatársa… - Mr Bulstrode minden jelenlévő felé fontoskodva
biccentett. – Tavaly március óta tagja a halálfalóknak, a Sötét Nagyúr a leányával zsarolta meg őt, mivel
vonakodott nyíltan elhatárolni magát mellette. A lányát, Millicentet ismeritek, igaz? – a kérdést Harryhez,
Ronhoz és Hermionéhoz intézte, akik bólintottak.
- Mr Bulstrode nem nézi jó szemmel a dementorok rászabadítását a lakosságra, ezért a Sötét Nagyúr hívei közt
olyanokat kezdett keresni, akik osztják a nézeteit.
A kövér férfi joviálisan mosolygott – Harry el se tudott volna képzelni jámborabb embert halálfalóként.
Mindazonáltal Mr Bulstrode máris nagyot nőtt a szemében dementor-utálata miatt. A végén még kiderül, hogy ez
az összeesküvés jó is valamire? – kérdezte magától.
Piton közben már Marcus Flintet mutatta be a többieknek, akiről csak annyit mondott, hogy egy éve csatlakozott
a halálfalókhoz és szeretne mielőbb szabadulni. Harry számára Flintnek ez a vágya meglehetősen röhejes volt és
felidéződött benne, mit mondott Sirius a halálfalókról: vagy örökké szolgálják urukat vagy meghalnak.
- Draco-t és Féregfarkat úgyszintén ismeritek mindannyian, úgyhogy rátok se vesztegetnék több szót… - mondta
Piton lustán, és megvárta, amíg Draco azonnal, majd kicsit később, sértődötten Pettigrew is bólintson.
- Valter Wildung, a Sötét Nagyúr egyik legelső és legkiválóbb tanítványa – mutatott Wildungra, aki egy apró
jelét sem adta, hogy tudomásul veszi a bemutatást -, és az első Első. Mr Wildung nem halálfaló, nem viseli a
Sötét Jegyet, de régről ismeri a Nagyurat, s vele tartott utazásai egy részén is – ezért sok hasznos információval
láthatott el minket.
Hoppá! – gondolta Harry. Voldemort egyik első talpnyalója. Furcsa, hogy az összeesküvők közt kötött ki. Vajon
Piton tudja, mit csinál?
Mintha csak Harry kérdését válaszolná meg, Piton folytatta:
- Mr Wildung a segítségünkre lehet a fegyver megtalálásában, a már említett okokból. Személyes indítékai
vannak a Sötét Nagyúr elleni összeesküvésre.
Harry a homlokát ráncolta, de igyekezett, hogy ne nézzen egyikük szemébe sem. Szóval Piton azt mondja nekik,
hogy egy fegyvert keresnek.
- Mifélék azok a személyes indítékok? – kérdezett közbe Ron, aki végig idegesen figyelte Wildungot.
- A személyes melyik felét nem érted, Weasley? – csattant fel Malfoy.
- Csak mert te mindenkinek a talpát nyalod, akinek köze van a halálfalókhoz, attól még…
- Elég! – dörrent rájuk Piton, megelőzve az újbóli szóváltást.
- Hallottam már ezt a személyes maszlagot – morogta Harry Piton képébe -, de még egyszer nem veszem be.
Beszéljen! – parancsolta Harry a kék taláros férfi jéghideg szemébe nézve.
Wildung elmosolyodott, arcán a vágás riasztó grimaszba torzította mimikáját.
- A titkai mindenkinek megvannak, Kiválasztott – szólalt meg először érkezése óta a férfi. Hangja reszelős, erős
volt, mint egy alkoholista bárénekesé. – És a titkokra jellemző, hogy megtartjuk magunknak, bármennyire is
hátráltatja ez a bizalmat.
Harry nem vette le róla a szemét, az sem érdekelte, hogy a férfi nagy valószínűséggel legilimentálja őt. Végül
Wildung fordította el a tekintetét és újra nézelődni kezdett a szobában. Egyik arcot vizslatta a másik után,
teljesen közönyös érdeklődéssel.
Piton közben beszélt. Az újonnan jöttekhez intézte szavait, a laboratóriumról informálta őket (ahol valamiféle
titokzatos fegyver egy darabja található) és azon tanakodtak, többnyire Flint, Malfoy és Bulstrode, hogy hogyan
csalják el Borgint a Zsebpiszok köz-béli boltjából. Hermione árgus szemekkel figyelt és jegyzett meg minden
szót, ami elhangzott, Harrynek e felől nem volt kétsége. Ron viszont egyre csak Valter Wildungot nézte,
tekintetében pedig semmi jóindulat nem volt.
Harry sejtette, mért dúlta fel Ront ennyire a férfi érkezése: a Reggeli Prófétában írtak alapján Wildung egy
szadista muglivadász volt, aki a mugli származású varázslókra és boszorkányokra is vadászott. Piton pedig
beválasztott egy sorozatgyilkost az összeesküvők táborába és a füle hallatára beszél Voldemort elpusztításáról.
Kész őrület! Hogy omolhatott össze minden ilyen rövid idő alatt? Ő, Harry még a legjobb barátai, ismerősei előtt
is hónapokig titokban tartott mindent és hosszú vitákat folytatott magával, csak hogy néhányukat beavassa
Dumbledore professzor terveibe. Piton pedig jóformán világgá kürtöli az egészet, és még őt hívják felelőtlennek!
- Figyeltél, Potter? – kérdezte élesen Piton, mikor újra felé nézett.
- Aha, persze – válaszolta reflexszerűen Harry, bár gőze nem volt arról, miről beszélt éppen Piton.
Piton megint kezdte felfújni magát, hogy legorombítsa Harryt, aki azonban nem hagyta, hogy a férfi belekezdjen
a „figyelmetlen, ostoba kölyök vagy, Potter” -című monológjába.
- Befejezte a mesélést, Piton? – érdeklődött Harry. – Mert ha igen, akkor máris elmennénk…
- Ó, untatom a méltóságos urat? – duruzsolta maró gúnnyal. – Persze, mindjárt elmehettek, csak előtte még ide
jössz és leülsz erre a székre!

195
Piton elővarázsolt egy közönséges, dísztelen széket, majd megragadta Harry karját és lelökte rá. Ron azonnal
közelebb lépett pálcával a kezében.
- Arra semmi szükség nem lesz, Weasley! – intett Piton. – Csak gondoskodunk a biztonságról.
Elővarázsolt még egy széket, Harryével szemben és leült rá. Harrynek fogalma sem volt róla, mit tervez Piton,
ezért nyugtalanul fészkelődött és pálcáját készenlétben tartotta minden eshetőségre.
- Cissy, ha kérhetnélek – szólt Piton a nőnek, aki rögtön bólintott, előhúzta pálcáját és eléjük lépett.
- Mit tervez? – kérdezte Harry.
Piton szeme ravaszul villant.
- Megkötjük a Megszeghetetlen Esküt, Potter. Ha bárkinek eljár a szád a kis találkozónkról, olyan pokoli kínokat
fogsz átélni, amihez képes a Cruciatus átok ereje semmi!
Piton elkapta Harry kezét és szorosan tartotta. Harry nem ellenkezett, kénytelen volt nyugton maradni. Narcissa
kettejük kezéhez érintette a pálcát.
- Esküszöl – szólt Piton -, hogy senkinek, se embernek, se egyéb teremtménynek vagy halottnak nem beszélsz
arról, ami ebben a házban történt?
- E-esküszöm – válaszolta Harry.
Egyszerre azt vette észre, hogy összekulcsolt kezük körül egy tüzes gyűrű csavarodik.
- Esküszöl, hogy semmilyen cselekedeteddel vagy gondolatoddal nem adod tudtára senkinek, hogy találkoztál
velem?
- Igen – hangzott a felelet.
Újabb tüzes gyűrű jelent meg, s a másikkal együtt rásimult Harry és Piton kezére. A tűz csak egy pillanatig
égette, aztán eltűnt.
Piton vigyorgott és ellökte Harry kezét.
- Jó – mondta. – Most jöhet a másik két jómadár.
Harry felállt a székből, de közben elkapta Piton egy pillantását, ami egészen mást üzent neki, mint az elégedett
vigyor. Furcsa, megdöbbentő volt, amit Harry tapasztalt, de Piton szeme azt üzente: „csinálj valamit!” Harry
összeráncolta a homlokát és a csuklóját dörzsölgetve odébb állt, hogy átadja helyét a letörten érkező Ronnak.
Harry elfordult a többiektől és gondolataiba merült, mialatt Ron és Hermione is letette az esküt. Mikor végeztek,
a vendégek szedelőzködni kezdtek, hogy induljanak. Harryben erősödni kezdett egyfajta furcsa befejezetlenség
érzés, s mikor Mr Bulstrode a kilincsért nyúlt, megértette, mit üzent neki Piton. Bár azt továbbra sem értette,
hogy miért neki kell ezt elintéznie.
- Várjon! – szólt a férfira, aki kíváncsian visszafordult. - Azt hiszi elmehetnek csak így? – vetette oda Harry. –
Lehet, hogy Piton megbízik mindenféle jöttment halálfalóban, de én nem.
- Vigyázz a szádra te koszos…!
Harry türelmetlenül legyintett a kezével és elfordult Marcus Flinttől.
- Maguk is tegyék le a Megszeghetetlen Esküt – mondta Harry. – Ha azt megteszik, máris elmehetnek, de addig
nem.
- És ki állít meg benne? – morogta Flint, de nem mindenki viseltetett így az ötlet iránt. Narcissa rosszallóan
nézett rá, ahogy szokott, de ülve maradt, Mr Bulstrode engedelmesen visszasétált a szoba közepére és leült az
egyik elővarázsolt székre, Malfoy és Wildung pedig figyelték az eseményeket.
- Majd én – válaszolta Harry magabiztosan. – Biztosan remekül értesz a főbenjáró átkokhoz, de nem ajánlom,
hogy próbálkozz. Kérdezd csak Malfoyt – bökött a fejével a szőke fiú felé, aki elvicsorodott ezekre a szavakra.
Harry szeme Piton arcára tévedt, de az kifejezéstelen volt. Nyilván okklumentál… - gondolta Harry.
- Hát jó – dörmögte Mr Bulstrode és kitartotta a kezét. Harry azonnal leült elé és megkérdezte tőle ugyanazokat,
amiket Piton kérdezett tőle.
- Ha megszegi az esküt, meghal – zárta le az eskütételt Harry a feltétel kimondásával. Mr Bulstrode egy
pillanatra meghökkent, aztán bólintott hájas fejével, és meg sem várva a többieket, futólagos köszöngetés után
távozott.
Mr Bulstrode után Flint került sorra, majd Mrs Malfoy, akinek a szemében félelem ült, csakúgy, mint Marcus
Flintnek, de a nagydarab fiú megpróbálta megvetéssel és haraggal elnyomni. De a keze remegésén ez nem tudott
segíteni. Narcissa után Draco Malfoy jött sorra, akinek hideg és izzadós kezét több mint kényelmetlen volt
megfogni, s jóformán eldarálták az esküt, hogy minél előbb megszabaduljanak egymástól.
Draco elbúcsúzott az anyjától, aki szintén távozott, Marcus Flinttel együtt, aki udvariasan ajtót nyitott neki – az
eskető végig Piton volt és csak kurta fejbólintásokkal búcsúzott a többiektől – leszámítva Narcissát, akivel
váltott egy futó mosolyt. Harrynek az volt a gyanúja, hogy Piton ideges.
Pettigrew is sorra került, neki kérges és száraz volt a tenyere, nem úgy a másik, ami egy ezüstkéz volt és hidegen
csillogott a gyertyák fényében.
Miután Pettigrew az eskütétel után felpattant és visszasettenkedett a sarokba, ahol eddig ácsorgott, Harry
körülnézett. Már csak egy ember volt hátra: a hallgatag Wildung. Ő azonban sátáni mosollyal az arcán, karba tett
kézzel támaszkodott a könyves szekrénynek.
- Wildung? – szólította Piton a férfit.

196
- Csak nem képzeled, hogy esküt fogok tenni ennek a félvérnek? – kérdezte csendesen.
- Muszáj lesz – szögezte le Harry. – Addig nem mehet el innen.
Wildung és Piton farkasszemet néztek. A varázsló jéghideg kék tekintete Piton fekete szemeibe fúródott. Harry
egyikről a másikra nézett, s jobb kezével a zsebében tartott pálca felé araszolt. Nem látta, mit csinál Ron és
Hermione, vagy Draco Malfoy – nem akarta levenni a szemét a két mágusról –, de remélte, hogy résen vannak.
Azonban láthatóan nem történt semmi. Wildung megfontolta a dolgot, talán mert nem tudott volna egyszerre
elbánni Pitonnal, Harryvel és többiekkel. A kék taláros hirtelen ellépett a faltól, amitől Harry összerezzent, majd
leült a székre és feltartotta a jobb kezét. Csak akkor szakította el a tekintetét Pitonról és nézett Harryre, mikor az
elkezdte mondani a szöveget.
- Esküszik, hogy senkinek, se embernek, se varázslénynek, se halottnak nem beszél arról, ami ebben a házban
történt?
- Esküszöm – jött a jéghideg felelet, majd az első tűzkarika.
- Esküszik, hogy semmilyen cselekedeteddel vagy gondolatoddal nem adja a tudtára senkinek, hogy ez a
találkozás megtörtént?
- Igen – válaszolta Wildung.
A férfi már húzta volna el a kezét, de Harry megszorította.
- Esküszik – folytatta nyomatékosan Harry -, hogy nem fog a többi eskütevő ellen fordulni soha, semmilyen
körülmények között? Ha megszegi az esküt, halál legyen a büntetése?
Wildung nem válaszolt azonnal. Harry már készült rá, hogy elismételje a kérdést, mikor az előtte ülő varázsló
elmosolyodott. Ugyanazt a torz grimaszt öltötte az arca, mint korábban, a kézszorítása pedig erősebb lett egy
árnyalattal.
- Esküszöm – mondta. – Arra mérget vehetsz… Kiválasztott.
A tűzkörök eltűntek, Harry gyorsan elengedte Wildung kezét, a férfi pedig szó nélkül távozott.
- Egy pillanatra azt hittem, ránk támad – jegyezte meg Harry, miután a csend kezdett nyomasztóvá válni.
- Nem voltál vele egyedül, Potter – felelte higgadtan Piton.
- Micsoda?! – visította Hermione. – Nem is bízott benne és idehívta? Hogy lehetett ennyire…?
- Nem hívtam, Granger! – szólt Piton. – Valter Wildung a Sötét Nagyúr egyik legkorábbi híve, még a roxforti
időkből ismerik egymást – magyarázta. - Wildung ugyanazt csinálta, amit én: olyanokat keresett a halálfalók
között, akik nem nézik jó szemmel a Nagyúr visszatérését. Csakhogy ő más célból teszi ezt…
- Miféle célja lehet? – kérdezte Ron.
- Ő akar lenni a halálfalók vezetője. Ő akar lenni a következő „nagyúr”… hah! Ostoba féreg… Semmi méltóság
nincs benne – dühöngött Piton.
Harry, Ron és Hermione döbbenten összenéztek. Pitontól vártak újabb felvilágosítást, ám meglepetésükre
Malfoytól kapták azt.
- Mr Wildung nagyon erős varázsló – dünnyögte. – Megfenyegette Perselust, hogy elmond mindent a Nagyúrnak
az összeesküvésről, ha nem avatjuk be.
- De hát mire jó ez neki…? – értetlenkedett Harry. – Ha ő annyi mindent tud, meg olyan nagy varázsló, ahogy
mondod, mért nem fordult eddig ellene?
Piton vigyorogva rá nézett.
- Azért, mert érdekled őt – mutatott rá. – Kíváncsi rád, a jóslat miatt. Tudni akarja szóról-szóra.
- Fel akar használni, mi? – dohogott Harry. – Pont, mint Scrimgeour.
- Ne törődjetek vele – zárta le a témát Piton. – Valter Wildung nem fog olyan helyzetbe kerülni, hogy eláruljon
minket – most már nem, hogy letette az Esküt. Én nem kényszeríthettem rá Wildungot, hogy tegyen esküt, de
szerencsére gyorsan átláttad a helyzetet… Ezt kénytelen vagyok elismerni – szólt fintorogva Harrynek.
Ez nem igazán nyugtatta meg a jelenlévőket, talán ezért tette hozzá, mikor körbepillantott az arcokon: -
Elintézem, mihelyt alkalmam nyílik rá.
- Megöli? – csúszott ki a kérdés Hermione száján.
Piton feléje fordult s egy pillanatig némán nézte.
- Igen – mondta végül. – Valter Wildung egy rendkívül veszélyes fekete mágus és gondot jelenthet. Nem is
beszélve arról, hogy perverz örömét leli muglik és mugli származásúak gyilkolásában… Ez talán elég ok
Granger kisasszony számára is, nem?
Hermione lesütötte a szemét és motyogott valamit, amit nem lehetett érteni. Piton közben az egyik szekrényhez
lépett, amin kinyitott egy kis ajtót. Kivett belőle egy megbarnult régi kötelet, letette az asztalra, majd rászegezte
a pálcát.
- Transportus! – motyogta, mire a kötél egész hosszában kéken világítani kezdett, majd kialudt, mintha mi sem
történt volna.
- Holnap eljön ide a Sötét Nagyúr, hogy átadjalak neki – mondta Harrynek. – Elmondom, hogy megszöktél
előlem.

197
Azzal átadta Harryéknek a kötelet. A három jó barát a szokás szerint körbeállt és várta a számolást.
Harry nem tudta megállni, hogy fel ne lélegezzen. Végre! Elhagyhatja ezt az átkozott házat, ami tele van a
halálfalók bűzével.
- Ahogy mondtam – figyelmeztette őket, és egyenként ránézett Ronra, Hermionéra és Harryre. – Nem csináltok
semmit, amíg nem üzenek!
- Rendben – motyogta Harry.
- Egy… kettő… három.
Se Harry, se két barátja nem vesződött köszönéssel. Lehet, hogy a sors egy oldalra sodorta őket, de az
ellenségeskedést sosem fogja eltörölni. Soha, amíg csak él! – gondolta Harry a zsupszkulcs mágikus örvényében
pörögve. Sosem fog megbízni Pitonban vagy bármelyik pribékjében. A kisujját se fogja érte mozdítani!

198
24. fejezet
Hermione csókja
- Még is mit képzeltek, hogy ennyi időre eltűntök? – kiabálta Mrs Weasley. – Hogy voltatok képesek…?
Harry, Ron és Hermione a Prewett-ház nappalijában álltak és már vagy tíz perce hallgatták Ron anyukájának
mérgelődését. Mikor megérkeztek, itt találták az ugyancsak aggódó Muriel nénit és Mr Weasleyt, a morgolódó
Rémszem Mordont, a kanapén kuporgó Paulinát és az ikreket, akik nyakig havas kabátban és sálban álldogáltak
jelezve, hogy csak percekkel korábban toppanhattak be.
- Mondtam már anya – magyarázkodott türelmetlenül Ron -, otthagytunk valamit a Black-házban és sürgősen el
kellett mennünk érte.
Ezek voltak az első próbálkozásaik, hogy kimagyarázzák magukat. Miközben próbálták lenyugtatni a
kedélyeket, Harry egy futó pillantást váltott Muriel nénivel, aki alig észrevehetően megrázta a fejét – ezzel adta
tudtukra, hogy a főhadiszállás többi lakója nem tud az éjszakai kiruccanásról a minisztériumba.
Azonban Muriel néni szeme mást is elárult: az öregasszony szemmel láthatóan halálra aggódta magát a történtek
miatt, valószínűleg a dementor-támadásról is tudott, s Harrynek úgy tűnt, mintha az elmúlt két nap alatt vészesen
lefogyott volna.
- Ne hazudozzatok! – visított fel Mrs Weasley és közel volt hozzá, hogy lekeverjen egy pofont a fiának, sőt
mindhármuknak. – Nagyon jól tudjuk, hogy nem abban a házban voltatok, mert elküldtem oda Alastort!
Ron tágra nyílt szemmel Hermionéra bámult segítség gyanánt, azonban most a lányt is cserbenhagyta a
találékonysága.
- Hát… ööö… - Hermionénak csak ennyire futotta, s mikor Mrs Weasley majdnem ledöfte a tekintetével, teljesen
elment a hangja.
Harry érkezése óta többször is végigpörgette magában a Piton lakásán eltöltött napok történéseit, hátha van
valami kibúvó a Megszeghetetlen Eskü alól. Mivel ilyet sokadjára sem talált, az volt az ötlete, hogy egy régi,
bevált indok megteszi.
- Az úgy volt – kezdte Harry, s most ő kapott a vörös hajú asszony elsöprő szigorából, amint felé fordult -, hogy
megfájdult a sebhelyem…
Mr Weasley félig felemelkedett a székből, amin eddig ült a rá jellemző nyugalommal és a beszélgetés alatt is
csak néhányszor szólalt meg, hogy próbálja csillapítani a kedélyeket. Most azonban felhagyott ezzel a
törekvéssel és a többiekkel együtt feszülten figyelte Harryt.
- Ööö… tudjátok, olyan volt, mint néhány éve – hazudta Harry. – Most alva jártam és valahogy kimehettem a
lakásból. Gondolom Voldemort akart így kicsalni… (Mrs Weasley ijedten sikkantott).
- É-én észrevettem, hogy Harry eltűnt – vette át a szót Ron. – és… és utána indultam… Felébresztettem
Hermionét is…
- Aztán a magas tölgyfánál megtámadtak minket a dementorok – lendült bele Hermione, Harry pedig azért
fohászkodott, hogy hallgatóságuk egyik tagja se alkalmazzon legilimenciát. Megint Muriel nénire sandított, aki
semmi jelét nem adta, hogy közbe akarna szólni.
- Csak úgy tudtunk elmenekülni, hogy dehoppanáltunk, Harryvel együtt – folytatta Ron. – De a dementorok
valamit bezavarhattak, mert ismeretlen helyen lyukadtunk ki, valami lerobbant faluban…
Mrs Weasley leült egy székre. Már nem nézett rájuk úgy, mintha újra ordítani akarna velük, de a magyarázat nem
nyugtatta meg teljesen.
- És másfél napig tartott, mire visszajöttetek? Semmi üzenet…
Harry, Ron és Hermione összenéztek.
- Hát… igen – motyogta sután Ron.
Mr Weasley ingerült sóhajjal végigsimított kopaszodó fején, majd miután egy lemondó pillantást vetett Harryék
felé, Mordonhoz fordult.
- Azt hittem, Tudodki nem juthat be ide semmilyen módon – ingatta a fejét.
- Én is azt hittem, Arthur – recsegte Mordon. – De Tudodki és Harry között olyan kapcsolat van, amit nem értek.
Még Dumbledore sem ismerte teljesen a hatásait…
- Igen-igen… - motyogta Mr Weasley és egy sóhajjal hátradőlt a székében. – Azt hiszem, örülhetünk, hogy Ron
észrevette Harry eltűnését – zárta le a témát a férfi és körbenézett a többieken. – Különben ki tudja mi történt
volna…
Mrs Weasley durcásan bólintott - gyorsan túltette magát az ijedtségen és megdöbbenésen. Percy rosszallóan
ingatta a fejét, utánozva Mordont, aki botjára támaszkodva vizslatta Harry arcát ép és mágikus szemével. Muriel
néni csendben álldogált és a kezeit tördelte, mellette pedig Fred és George ácsorogtak zsebre tett kézzel, immár
megszabadulva havas kabátjaiktól.
- Harry! – kiáltott fel újból Mrs Weasley, mikor a fiú hozzálátott, hogy lehámozza magáról a kabátot. – A kezed!

199
Harry lenézett a kezére és azon nyomban beugrott neki, hogy miről feledkezett meg – és azt is tudta, hogy ezt
még nehezebb lesz kimagyaráznia, ha nem egyenesen lehetetlen.
- Meggyógyult a kezed! – sápítozott tovább Mrs Weasley, s a férje, valamint Muriel néni, Mordon és az ikrek is
odagyűltek, hogy megnézzék, valóban jól látták-e. Harry próbálta elrejteni, de tudta, hogy ez teljesen felesleges.
– Hogyan…?
- Nem… nem tudom. Reggel így ébredtem…
- Na peeersze! – hangzott fel Fred és George kórusa.
- Az ember nem gyógyul fel egyik napról a másikra egy elátkozott sebből – világosította fel Mr Weasley.
– Most már biztos, hogy elhallgatnak valamit – jegyezte meg Mordon a többiekhez fordulva, s mind szúrós
szemeket meresztettek Harryre.
- Hagyjátok már – motyogta Ron és elhúzta Harryt a vizslató szemek gyűrűjéből. - Jobb dolgotok nincs, mint
minket faggatni?
- Nincs! – csattant fel Mrs Weasley. – És válaszolj tisztelettel, fiatalember, mert nagyon megjárod –
fenyegetőzött piros arccal.
Ron elszégyellte magát és lehajtott fejjel hátrébb lépett néhányat. Harry is kerülte a többiek tekintetét, Hermione
pedig igyekezett minden figyelmét a derekát szorongató Paulina hajának cirógatására fordítani.
- Beszélnétek?!
Újabb hallgatás volt a válasz.
- Jól van! – szusszant dühösen Mrs Weasley. – Szobafogság! Mindhármótoknak! – mutatott egyenként Ronra,
Hermionéra és Harryre. Még a többiek is meglepett arcot vágtak.
- Ha nem tartjátok tiszteletben, hogy mi itt a lelkünket kitesszük értetek, akkor ne várjatok több kedvességet!
Irány a szobátokba!
Ron tátott szájjal nézett anyjára, Hermione pedig ijedten pislogott, mint akit szabályszegésen kaptak. Paulina
olyan ijedten nézett a mérges Mrs Weasley-re, mintha ő is büntetésben lenne.
- Nem küldheted szobafogságba Harryt meg Hermionét… - replikázott Ron, mikor visszanyerte lélekjelenlétét.
- De még mennyire, hogy küldhetem! – dörrent rá Mrs Weasley. – Nálunk laknak, én felelek értük! Én és Arthur
és Muriel! Úgyhogy irány a szobátokba és ott is maradtok, amíg nem gondolkoztok el a hazudozáson!
A hármas még pár pillanatig dermedten állt a szigorú asszony előtt, aztán, mivel egyetlen jelenlévő sem akarta
jobb belátásra bírni Mrs Weasleyt – sőt, úgy tűnt, egyenesen egyet értenek vele -, Harry idegesen fújtatott egyet,
majd átvágta magát a Mr Weasley, Percy és Mordon alkotta sorfalon és feltrappolt az emeletre. Hermione és Ron
kénytelen-kelletlen követték őt az emeleti hálóba.

- Ezt nem hiszem el! – siránkozott Ron. – Szobafogság?! Tizenhét évesek vagyunk…!
- Tizennyolc – dörmögte Hermione csak úgy magának. Szemmel láthatóan ő is mélységes szégyennek érezte a
büntetést.
- Muriel néni legalább mondhatott volna valamit! – folytatta Ron és most ő csinált úgy, mint korábban Harry és
Piton. Fel-alá járkált a szobában idegességében. – Ő szólt az éjszaka közepén, hogy menjünk vele!
Harry némán bámult kifelé a ködös tájra. Nem volt kedve bekapcsolódni a beszélgetésbe.
- Ne hibáztasd őt, Ron – csendült Hermione lemondó hangja. – Tudod, hogy milyen hatással volt rá az a hely.
Nem várhatod el tőle, hogy most egy csapásra mindenkinek elmondja. Különben is… édesanyád néhány nap
múlva biztos lenyugszik.
- Te nem ismered úgy anyát, Hermione! – fortyant fel Ron. – Képes és bezárva tart minket a háború végéig! –
(kezével a fejére csapott) – Hogy fogunk egyáltalán kimenni, ha Piton hív minket?
- Csendesebben! – rótta meg a lány, s nem ok nélkül.
Kopogtattak az ajtón.
- Szabad – szólt ki Hermione, mire az ajtó kinyílt és belépett Fred és George.
Harry kimerült sóhajjal lehuppant az ágyra.
- Mit akartok? – kérdezte fáradtan Harry.
- Az igazat – vágták rá az ikrek. – Muriel néni elmondta, hogy a minisztériumba vitt titeket éjszaka. Onnan
tűntetek el.
Harry, Ron és Hermione összenéztek.
- Elmondta? – vonta fel a szemöldökét a lány. – És a többieknek mért nem mondta el?
- Nem tudjuk – válaszolta Fred. – Igazából azt se tudjuk, mit kerestetek a minisztériumban, de titeket ismerve
biztos megvolt rá az okotok.
- Muriel nénit az aggasztja – vette át a szót George -, hogy mielőtt eltűntetek volna a zsupszkulccsal, Harry azt
kiáltotta, hogy…
- Dementorok – fejezte be helyette Harry. – Igen, így volt.
Fred és George szinkronban zsebre dugott kézzel a falnak dőltek. Ron idegesen gyűrögette a kék sötétítőfüggöny
szélét.
- Ééés…? – kérdezte Fred további magyarázatot várva.

200
- Nem volt elég egyértelmű a nappaliban? – morogta Hermione. – Nem mondhatunk semmit, bármit is
szeretnénk!
- Nézd Hermione… - kezdte George, mintha meg se hallotta volna a lány szavait. – Mi nem szoktuk beleütni az
orrunkat a dolgaitokba, mert tudjuk, hogy abból jó nem sül ki. Most se tennénk, de tudod…
- …ha Muriel néni halálsápadtan felzörget minket kora hajnalban azzal, hogy szőrén-szálán eltűntetek egy
manipulált zsupszkulccsal, akkor az már minket is idegesít egy ici-picit – fejezte be az ikertestvére, a mutató és
hüvelykujját összetartva, hogy kifejezze, mennyire.
Ron elengedte a függönyt, amitől az kilengett, hol beengedve a kinti bágyadt napfényt, hosszú csíkban
megvilágítva a szobát, hol kékes árnyékba borítva mindent.
- Honnan tudta, hogy manipulálva volt a zsupszkulcs? – kérdezte Harry, bár a válasz nem érdekelte igazán.
Próbálta elodázni a válaszadás pillanatát, hogy kigondoljon valamit.
- Leellenőrizte a minisztériumban – felelte félvállról George. – De most nem ez számít. Hogyan menekültetek
meg a dementorok elől?
Pár másodperces szünet következett a beszélgetésben. Aztán Ron közelebb ment testvéreihez, mintha suttogni
akarna, helyette azonban kifejezetten ingerülten válaszolt, amit Harry cseppet sem tartott helyén valónak.
- Semmi – közöd - hozzá!
- Annyi közöm azért van hozzá, hogy tudjam merre járkál az öcsém! – morogta George.
- Nem, nincsen…
- Dehogynem, ha az öcsém olyan béna, hogy egy fojtogató talártól se tudja megvédeni magát…!
- Hagyjátok abba a veszekedést! – kelt ki magából Hermione.
Frednek a torkára forrt a szó, George-zsal és Ronnal együtt Hermionéra néztek, aki egészen kipirosodott.
- Tizenhét évig cseppet se törődtetek Ronnal – mutatott vádlón az ikrekre. – Ne akarjatok most úgy tenni, mintha
gondoskodó testvérek lennétek! A felét se értitek annak, hogy mi folyik itt, úgyhogy ne kérdezősködjetek!
- Hermione, mi csak… - emelte fel védekezőleg a karját George, de a lány nem hagyta befejezni a mondatot.
- És ez vonatkozik édesanyátokra is. Ha nagyon kíváncsiskodik, kérdezze inkább Mordont vagy édesapátokat…
Majd ők megmondják, mihez van közötök és mihez nem!
Fred hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Pont, mint anya… tisztára…
Hermione megvonta a vállát, de még zihált a kiabálástól. Ron tátott szájjal nézett rá.
- Sajnáljuk… - kért bocsánatot George. – Tényleg… tudjuk, hogy nem véletlenül csináljátok ezt… csak…
- Csak nem akarunk egy olyan fiaskót, mint Pojáca Percyvel – magyarázkodott Fred. – Ha történik veletek
valami…
- Nem vagyunk mi olyan felelőtlenek, Hermione. Aggódunk értetek… Tényleg – tette hozzá George Hermione
fejcsóválását félreértve.
Egy percig egyikük sem szólt egy szót sem.
Harry nem volt meglepődve Hermione kiabálásán, annál jobban azon, hogy Fred és George komolyan vették,
amit mondott. Korábban már csak heccből se figyeltek arra, amit a lány mondott, mentek a saját fejük után, s mi
tagadás, jól is tették, látva, milyen sikeresek lettek – gondolta Harry. De ez most egészen más helyzet és az ikrek
is biztos észrevették. Most nem iskolai csínytevésről van szó… Bárcsak elmondhatná nekik – vagy még inkább a
Főnix Rendjének, hogy mi történt!
Hermione időközben lehiggadt és mikor leült Harry mellé az ágyra, vetett egy megenyhült pillantást az ikrekre.
- Azért… azért eljöhetnétek valamikor a boltunkba – mosolygott Fred.
- Mármint, ha vége a büntinek – mondta a testvére hasonló erőltetett vidámsággal.
- Van egypár érdekes új találmányunk, amiknek hasznát vehetitek – komolyodott el hirtelen Fred.
Mielőtt bármelyikük válaszolhatott volna Fredék ajánlatára, kinyílt az ajtó és besettenkedett Paulina.
- Szia prücsök! – mosolygott kedvesen George.
A kislány szóra se méltatta, rögtön Hermionéhoz szaladt és elhelyezkedett az ölében.
- Hol voltatok eddig? – kérdezte cincogva és karjait Hermione nyaka köré vetette.
- Sok dolgunk volt, kicsim – válaszolta a lány. – De ne aggódj, már nem megyünk sehova – nyugtatgatta
Paulinát.
Harry megcirógatta a kislány haját, Fred, George és Ron pedig csendben figyelték. Végül az ikrek
megköszörülték a torkukat és az ajtóhoz léptek.
- Megmondjuk Muriel néninek, hogy ne faggasson titeket – mondta búcsúzás gyanánt Fred. – Anyával
kapcsolatban nem ígérek semmit…
- Kösz – motyogta Harry, Ron és Hermione, az ikrek pedig távoztak.
- Tényleg büntetésben vagytok? – kérdezte Paulina vékonyka hangján.
Harry mosolyogva bólintott – nem akarta, hogy Paulinának olyan komolynak tűnjön a helyzet. A nappaliban
lezajlott veszekedés épp elég volt.
- Én is voltam már szobafogságban – mesélte a kislány. – Miss Johnson egy teljes napra bezárt a padlásra, mikor
Tommy Parker kukacokat talált a zabkásájában, pedig én nem is tettem bele… csak fenyegetőztem…

201
 ----------------

A szobafogság egy héttel később már véget is ért. Muriel néni közölte Harryékkel, hogy kiharcolta a még mindig
paprikás kedvében levő Mrs Weasley-nél, hogy enyhítse a büntetést. Így Harryék már csak a házon kívül nem
tehették ki a lábukat.
- Elmondtad nekik, hol voltunk? – kérdezte halkan Ron Muriel nénitől, mikor a hírt hozta a büntetés-enyhítésről.
Muriel néni megcsóválta a fejét.
- Nem mondtam semmit, csak Frednek és George-nak – válaszolta a néni. – Ez a mi dolgunk, nem igaz,
gyerekek? – mosolygott derűsen, de az arcán még mindig látszódott az idegeskedés nyoma, amit eltűnésük
óráiban élhetett át.
Harry gyanította, hogy az öregasszony azóta nem idegeskedett ennyit, mióta kilépett a minisztériumból és lezárta
élete addigi szakaszát. És Harrynek megint rá kellett döbbennie, hogy aki csak a legcsekélyebb mértékben is
belekeveredik az ő és Voldemort közti hosszú harcba, komoly árat kell fizetnie – bármelyik oldalon is áll. Muriel
néni máris elvesztette őrizgetett emlékeinek, kincseinek egy részét Mundungus nem éppen áldásos tevékenysége
miatt, Harry, Ron és Hermione pedig biztosan sok álmatlan éjszakát okoztak neki.
- Azért mondhattál volna valamit anyának, hogy megenyhüljön – neheztelt rá Ron.
- Mondtam is! – vágta rá a néni. – Elmondtam, hogy én is veletek voltam azon az éjszakán és elkergettem a
dementorokat. Nem szeretek hazudni, de néha muszály… Mit gondolsz, Molly mért engedte el a további
büntetést?
- Nagy segítség volt… egy hét szobafogság után – dörmögte Ron, de csak miután nagy-nagynénje elhagyta a
hálószobát.
- Mindegy – legyintett Harry. – Úgyse tehetünk semmit, amíg Piton nem üzen.
- Igen – helyeselt Hermione. Az utóbbi néhány napban nem felejtette el puszta elővigyázatosságból többször is
felemlegetni Piton figyelmeztetését, nehogy Harry valami meggondolatlanságot csináljon. – És persze az sem
ártott, hogy mégegyszer átolvashattuk a hetedéves tankönyveket – tette hozzá csillogó szemmel.
Ron mordult egyet, de nem fűzött hozzá mást.
- Egyáltalán hogyan fog üzenni? – morfondírozott Harry, meg se hallva Hermione korábbi szavait. – A
főhadiszállás helyét biztos ismeri… Már jóval az előtt berendezkedett itt a Rend, hogy Piton lelépett.
- Csak nehogy megint egy olyan szerelmes levelet küldjön – jegyezte meg Ron némi iróniával, Harry pedig egy
félmosollyal válaszolt.

A következő napokra visszatért az unalmas, január eleji hangulat a Prewett-házba, ami azt jelentette, hogy
Harryéknek egyetlen elfoglaltságuk a tanulás, a házimunka és a várakozás lett – leszámítva Hermionét, akinek
más feladata is akadt:
Mint a kis Paulina fogadott mamája – aminek Ron nevezte el a kislány fölött anyáskodó Hermionét, és aminek
az egyáltalán nem örült -, az ő feladata volt megtanítani a kislányt írni-olvasni. Mivel Paulinát Hermione jó
szerével elrabolta a mugli törvények szerint (és mi tagadás, a varázsló törvények szerint is), előkészítő iskolába
küldéséről szó sem lehetett.
- Nem is tudom… – súgta oda Harrynek egy alkalommal Ron, mikor Hermione az egyszerűbb mondatok leírását
tanította Paulinának. – Hermione, mint tanító néni? Akkor már inkább McGalagony…
Harry visszafojtotta a röhögését. Ron sóhajtott egyet.
- Kár, hogy nem járhat iskolába – mondta. – Akkor néha elmehettünk volna érte – Hermione biztos megengedné.
Tudod, kíváncsi lettem volna, hogyan tanulnak a mugli gyerekek.
- Hogy-hogy? – hökkent meg Harry. – Te nem jártál mugli iskolába?
Ron a fejét rázta.
- Anya tanított minket olvasni – magyarázta a vörös hajú fiú, miközben egy diós kiflit majszolt. – Az aranyvérű
családoknál ez a szokás… Te talán el tudnál képzelni egy 6 éves Malfoyt a mugli iskolapadban?
Harry felnevetett a lehetetlen elképzelésre, mert rögtön megjelent előtte a szőke fiú kisiskolás-egyenruhában,
fekete nadrágban, fehér ingben, kék nyakkendővel, amilyet Harry is viselt olyan régen, hogy azt hitte, egy másik
életben történt. „Talán úgy is volt…” – gondolta.
A ritka alkalmakkor, mikor együtt voltak a főhadiszállás állandó lakói, mind tanulásra ösztönözték Harryéket,
akiknek rendszeres tanító híján maguktól kellet boldogulni a Prewett-ház könyvtárában fellelhető
varázskönyvekkel.
Muriel néni is erre bíztatta őket, s Harrynek nem kellett kétszer mondani: emlékeztette magát, hogy az Árnyék-
mágia Nagykönyve még mindig arra vár szekrénye mélyén, hogy valaki elolvassa. Így hát január utolsó
hétfőjének reggelén, mikor a házban rajta kívül csak Mrs Weasley, két barátja és a kis Paulina tartózkodott,
felballagott a szobájába és előhalászta a könyvet.

202
Óvatosan forgatta ujjai közt a díszes nyomdaterméket, majd ledobta magát az ágyra. Ránézett a fali órára – még
szűk két óra volt ebédidőig, azt kihasználhatja arra, hogy átolvassa az Árnyék-mágia nagykönyvét (vagy
árnyékkönyvet, ahogy magában nevezte).
Az első néhány fejezet az idézések tulajdonságainak leírása volt, csoportokra szedve, hosszan tárgyalva a
hatásukat, létrejöttüket… Harry számára ez a végtelennek tetsző szöveg több mint unalmas volt, ezért három
teleírt oldal elolvasása után fellapozta a tartalomjegyzéket a különféle varázslatok után.

Idézett pajzsbűbájok: az leghatásosb védekezés az rontások ellen – 56. oldal

Segítség harcban, avagy hogyan idézzünk meg árnyakat szolgálásunkra? – 123. oldal

Patrónusok és sötét patrónusok – 187. oldal

Ezek nem pont a roxforti bűbájtan órák jellemző varázslatai… - gondolta Harry, azonban nem egy idézés
igencsak felkeltette az érdeklődését.
Fellapozta a 123. oldalt a megidézhető teremtmények után, s végigpörgette az oldalakat. A könyv hosszú
oldalakon át tárgyalt egy-egy idézést, de ez a fejezet konkrét varázsigét nem közölt, ami Harryt nem csak hogy
megdöbbentette, de egyenesen elkeserítette.
Mégis hogyan varázsoljon az ember, ha nem is tudja, mi a varázsige? – háborgott magában.
A könyv sokkal inkább bonyolult pálcamozdulatokat közölt, amiket kis rajzok formájában közölt – s ezek is tele
voltak jegyzetekkel. Ezeknél a varázslatoknál még az is számított, milyen erősen lendíti az ember a pálcát, de
kimondandó varázsszavak nem szerepeltek. Harry kezdte gyanítani, hogy átugorhatott valamit, ezért kénytelen-
kelletlen visszalapozott a bevezető részhez és folytatta annak tanulmányozását.
- Szóval a mozdulatokban van a lényeg – hümmögött Harry, mikor fél óra múltán végzett a bevezetővel. Most,
hogy így belegondolt, emlékezett rá, hogy Flitwick valamikor az R.B.F. felkészülés előtt beszélt nekik
valamilyen mozdulat-varázslatokról, amik mellett nincs szükség varázsigére. „A varázslat pusztán a pálcára és a
varázsló személyére épül” – rémlett fel neki Hermione vaskos jegyzetei közül az egyik.
Harry kibontott egy Mézesfalás-szeletet és olvasgatás közben lassan majszolni kezdte.
Rovarok idézése – olvasta az egyik alcímet. Ez volt a legrövidebb a fejezetben tárgyalt varázslatok közül, ezért
úgy gondolta, hogy ezzel érdemes kezdeni.
Harry összegyűrte a csokis papírt és a zsebébe gyömöszölte, közben előhúzta a varázspálcát. Felült az ágyban és
a pálcát a padlóra szegezte. Rásandított a könyvre és még egyszer átnézte a mozdulatsort, aztán elkezdte
lengetni, mintha írna vele a levegőbe. Pár évvel korábban biztos elszúrta volna, de hatévnyi bűbájtan és
átváltoztatástan után lassan ugyan, de képes volt követni a könyvben leírtakat. Elpróbálta háromszor, majd
újraolvasta a többi utasítást.

Gondoljak egy rovarra? – kérdezte magát. Egy unszimpatikus rovarra. Hogy lehet egy rovar unszimpatikus?
Undorító az lehet… - morfondírozott Harry. Egy rovar… Nagy szemek, lengő csápok… nevetséges szemüveg…
Szemüveg?!
- Trelawney! – ugrott be neki a roxforti jóslástan tanárnő sejtelmesen búgó hangjával, szemeit röhejesen
felnagyító szemüvegével, lebegő fátylaival.
Elismételte a mozdulatot, aminek a végén a pálca durrant egyet, s lilás füstfelhőt eresztett magából, aminek
furcsa mód pont olyan bódító szaga volt, mint a Trelawney professzor tantermében égő gyertyáknak és
füstölőknek. Harry köhögve legyezgette el a füstöt mindkét kezével, ekkor vette észre, hogy valami az ölébe
pottyant. Lenézett, s meglepve tapasztalta, hogy három-négy kövér csótány mászkál az ágyon, pálcájából pedig
egymás után ugranak ki a társaik ugyanolyan füstfelhő kíséretében. Gyorsan eltartotta magától a pálcát, a
csótányok pedig ömleni kezdtek a padlóra.
A sikeres varázslattól és a fura hatástól megzavarodva, egy pillanatra elfelejtkezett róla, mi is történik. A szoba
padlója pillanatok alatt tele-lett izgő-mozgó bogarakkal, amik lassan megindultak az ajtó felé.
- Ajjaj…! – nyögte Harry, mikor az ajtó alatti résen a csótányok egymáson átgázolva igyekeznek elhagyni a
szobát.
A rovar-Trelawney-k kimasíroztak a szobából, Harry pedig idegesen nézett utánuk. Leugrott az ágyból (cipője
alatt négy-öt hangos reccsenés), és gyorsan megszüntette a varázslatot, mire a pálca folyamatos durrogása
abbamaradt.
- Áááá! – sikította valaki, Harry pedig valósággal kitépte az ajtót, ahogy kirontott a szobájából.
Mrs Weasley szennyes kosárral a kezében állt a folyosón és toporzékolt a lábai mellett elmasírozó csótányok
közt.
- Utálom a bogarakat! – sikította az asszony. – Utálom! …Bláá! – Mrs Weasley eldobta a szennyes kosarat,
mikor az egyik csótány mászókának akarta használni a lábát, aztán lerohant a lépcsőn.

203
Harry szaladt utána, útközben pedig dermesztőátokkal sújtott néhány csótányt, azok viszont olyan sokan voltak,
hogy ez nem nagyon változtatott a helyzeten. A bogarak megindultak a lépcsőn a nappali felé, Harry pedig
követte őket. Időközben a ház többi lakója is értesült a bogár-invázióról Mrs Weasley sikítozásának hála, így a
szégyenletes baklövés eltussolására már semmi remény nem maradt. A lépcsőházban lefelé haladva a csótányok
beborították a lépcsőfokokat, így jobb ötlet híján Harry taposta és átkozta őket egyszerre – ennek az lett az
eredménye, hogy a gondos munkával fényesre csiszolt padlót sárgás-csillogó pép borította be.
- Harry, mi az ördögöt műveltél?! – kiáltotta fel Ron, mikor meglátta a lépcsőn ugráló barátját.
- Semmit! - ordibálta Harry a taposás közepette. – Csak… egy… félresikerült… izé…
Muriel néni bukkant fel a tátott szájjal bámuló Ron, Hermione és Paulina mellett, s egy pillanat alatt átlátta a
helyzetet. Előkapta hosszú varázspálcáját és megforgatta a feje felett. A következő pillanatban a bogarak a
levegőbe emelkedtek és egy olvadt üveggömbbe zárultak. Újabb pöccintésre a gömb zsugorodni kezdett, s egy
hangos reccsenés után undorító, zöldessárga lé loccsant a padlóra, a gömb pedig szétfoszlott.
- Fúj! – sipította Paulina és úgy csinált, mint aki hányni akar.
Hermione, Ron és Muriel néni felnéztek Harryre. A fiú térdig mocsokban állt a lépcső tetején és bűnbánó arccal
bámult vissza rájuk. Muriel néni felnevetett, nem úgy Mrs Weasley, aki még mindig undorodó arckifejezéssel
nézte a csótányjárás nyomait.
- Bocsánat – dünnyögte Harry és recsegő léptekkel lassan elindult a lépcsőn.
A harmadik lépcsőfokon megcsúszott a lába és csak üggyel-bajjal sikerült megkapaszkodnia a korlátban,
megóvva magát a kínos hasra eséstől a csótánybelsőségben. Muriel néni észbe kapott és néhány mozdulattal
eltüntette a bogárpusztítás nyomait – a lépcsőház megint patyolat tiszta lett.
- Talán valami kevésbé undorítóval kellett volna kezdened, Harry – jegyezte meg mosolyogva Muriel néni.
Harry nem adta fel az Árnyék-mágia tanulását, s a következő hetekben tökéletesen elsajátította néhány élőlény
megidézését: legyek, varjak, kígyók és sok más sötét teremtmény. De még ezeknél is hasznosabbnak bizonyult
egy gyors varázsige, melynek hatására egy lebegő aranygömböt tudott megidézni. A gömb az árnyékkönyv
leírása szerint a varázsló körül kering és az átkok útjába áll, így nyújtva tökéletes védelmet.
Már benne jártak a februárban, mikor egy borult vasárnap McGalagony is tiszteletét tette a főhadiszálláson,
méghozzá Fred és George társaságában, akiket azonban az igazgatónővel ellentétben csak Mrs Weasley
vasárnapi vacsorája vonzott a Prewett-házba.
- Professzor! – sietett rögtön volt tanárnője elé Hermione. – Ön itt?
- Igen, Miss Granger, de csak egy rövid időre jöttem – mondta McGalagony. – Személyesen akartam beszélni
Arthurral – fordult itt Mrs Weasley-hez.
- Személyesen? – nézett rá gyanakvóan az asszony.
- Igen, és a lányod megkért, hogy hozzam el ezt a levelet is… - McGalagony kotorászott a zsebében, majd
előhalászott egy barna, roxfortos borítékot. – Tudod, Molly, a bagolyposta manapság eléggé megbízhatatlan…
- Ginny írt? – csillant fel Mrs Weasley szeme (s vele egyidőben Harryé is. Túl régen nem hallott a lány felől). –
Arthur, gyere le gyorsan! – kiáltott fel az emeletre.
Mrs Weasley közben kibontotta a borítékot, majd leült az egyik kék karosszékre és beletemetkezett a levélbe,
ami kifejezetten hosszúnak tűnt.

Mr Weasley leszaladt az emeletről, s nyomban McGalagonyhoz ment. Harry és Ron is követte volna, hogy hallja
a beszélgetés részleteit, de az ikrek pont ekkor jöttek oda hozzájuk.
- Hallom, szépen elintézted a lépcsőházat, pajtás – karolta át a vállát Fred vigyorogva.
Harry lemondóan nyögött egyet.
– Sose szégyelld! – vette át a szót George. – Weasley-knél már hagyomány, hogy évente egyszer lerombolunk
valamit a lakásban.
- Anya szerint ezek balesetek – magyarázta Fred -, de szerintem titkon mind élvezzük a káoszt. Nem igaz,
George?
Mrs Weasley meghallotta a megjegyzést és rosszalló tekintettel nézett az ikrekre, akik gyorsan letörölték a
képükről a vigyort. Harry nem örült, hogy az ikrek felhozták ezt a témát, de nem volt mit tenni.
- Nem akartam káoszt… - morogta Harry és leemelte a válláról Fred karját. – Csak elrontottam egy varázslatot,
ez minden.
- Rá se ránts! – veregette meg a hátát George. – Mind csináltunk már galibát egy félresikerült bűvöléssel…
Emlékszel, Fred, arra az esetre a Futótűz fantáziával? Még hetekkel később is csak hason tudtam aludni.
Ikertestvére nosztalgikusan mosolygott, majd, mikor pillantása Ronra vándorolt, vigyora még szélesebb lett.
- De az… az semmi volt ahhoz képest, mikor… mikor Ron akarta megátkozni a Malfoy fiút! – mondta, közben
nagyokat kuncogva.
Ron füle egy pillanat alatt felvette haja színét.
- Az a törött pálca miatt volt! – fortyant fel a fiú. – Nem én tehettem róla…
- Aha… - nevetgélt még mindig Fred. – És persze arról se tehetsz, hogy elfelejtetted azt az apróságot, hogy törött
pálcával mégse kellene átkozódni…

204
Ron vöröslő arccal tűrte ikertestvérei gúnyolódását, de csak akkor háborodott fel igazán, mikor meglátta, hogy
Harry szája sarka is felfelé görbül. Pedig Harry igazán igyekezett megregulázni arcizmait, úgy tűnt, nem járt
sikerrel.
- Jaj, ne vedd már sértésnek, öcskös! – veregette meg az ő vállát is George. – Mi csak nosztalgiázunk, tudod…
- Nosztalgiázzatok valaki más balszerencséjén! – vetette oda Ron mérgesen.
Most Percy és Hermione csatlakoztak hozzájuk. A lány karjaiban Csámpást tartotta – a macska már nagyon
hiányolta gazdáját -, Percy pedig az állatról kérdezgette Hermionét.
- Mi bajod, Ron? – vonta össze a szemöldökét Percy, mikor észrevette öccse arckifejezését.
- Csak a félresikerült varázslatokról beszélgetünk – mondta Harry gyorsan, de George hozzátette: - Meg hogy
Ron milyen profi ezekben…
- Hagyjátok már – nézett rájuk legorombító szemekkel Hermione.
- Pedig ez nem olyan dolog, amit félvállról kellene venni, Ron – magyarázta Percy nagy komolyan.
Ron valami olyasmit dörmögött, hogy: Tudom…
- Emlékszem, anya milyen nyugtalan volt, mikor elmesélte, hogy egyedül járjátok az országot – mondta Fred. –
Sokkal idegesebb volt, mint amikor Bill mondta, hogy Egyiptomba megy piramisokat kifosztani.
- Mit akarsz ezzel mondani? – értetlenkedett Harry.
- Csak azt, hogy anya szerint is Ron… hát… öhm… nem valami tehetséges…
Az ikrák ál-sajnálkozó arccal bólogattak.
Ron arcából kifutott a piros szín, mintha megnyitottak volna egy csapot az álla alatt, és riasztó sápadtságnak adta
át a helyét.
- Bocs, öcskös… - szabadkozott George. – De ez az igazság.
- Ez nem igaz! – kelt védelmébe Hermione talán egy kicsit túl hevesen, mert úgy megszorította Csámpást, hogy
az dühösen fújt egyet, majd kiugorva a lány karjai közül, eliszkolt az egyik szekrény alá.
- Ron igenis nagyon tehetséges! Sok olyan dolgot tud, amiben bármelyikőtöket lekörözi! – mutatott rájuk
Hermione.
Harry észrevette, hogy a lány szavai visszacsaltak egy kis színt barátja arcára. Fred és George mosolyogva nézett
rá, hogy várják a további szavait.
- Sakkban ő a legjobb! – mondta Hermione. – Sikerült valaha is legyőznötök benne?
Az ikrek és Percy elfogadva bólogattak.
- És… és Ron nagyon jól kviddicsezik! – folytatta a lány.
Ez már nem aratott teljes egyetértést Ron testvérei körében. Percy ugyan bólintott – mivel ő annyit se értett a
kviddicshez, mint Hermione -, de Fred és George diszkréten hümmögtek.
- És… és még…
Ron megint elvörösödött, s vele együtt Hermione is, aki lázasan kutatott az emlékei közt. Harry egyre jobban
szégyellte magát, de ő sem tudott mondani mást.
- Erről beszéltem – foglalta össze Fred, amit Ron már nem akart meghallani. Komótosan zsebre dugta a kezét, és
mielőtt még bárki szólt volna, elsétált.
Hermione úgy nézett az ikrekre, mint Csámpás a szekrény alól őrá.
- Nincs jobb dolgotok, mint Ront zaklatni? – ripakodott rájuk, mikor Ron feldúltan távozott, de a tétova választ
már nem várta meg: - Ő az öcsénk…
Hermione Ron után szaladt az emeletre, s a szobaajtó döngve becsapódott.
- Nem csapkodjuk az ajtót! – kiáltott fel Mrs Weasley levélolvasás közben.
Harry úgy érezte, nagy hibát követett el azzal, hogy nem szólt közbe Ront védve, de most se tudott mást tenni,
mint barátságtalanul nézni a három Weasley-testvérre. Ő is faképnél hagyta őket és Hermionét követve az
emeletre sietett, hogy beszéljen Ron fejével.
Mikor Harry az ajtóhoz ért, az első hang, amit hallott, fémes koppanás majd reccsenés volt – s ezzel együtt
Hermione bánatos hangja:
- Jaj, ezt mért csináltad, Ron?
- Nem kell ez a szar! – morogta a fiú. – Utálom ezt is… (valami kemény koppant a földnek és gurult tovább).
- Kérlek, hagyd abba – motyogta Hermione erőtlenül, s hozzá halkan szipogott. – Nem szeretem, mikor ilyen
vagy…
Ront ez sem hatotta meg. Túl feldúlt volt ahhoz, hogy bárkire hallgasson. Harry már jól ismerte barátja ezen
pillanatait. Nem nyitott be, csak hallgatta, mi történik bent.
- Nem érted? Mindig azt hittem, hogy ha ott virít a taláromon egy ilyen hülyeség vagy jobb seprűm van, akkor
majd békén hagynak… De nem! Annak a két idiótának semmi sem veszi el a kedvét…!
Harry közelebb lépett az ajtóhoz, hogy hallja a lány halk szavait is.
- És most mit akarsz csinálni? – hallatszott Hermione szomorú hangja. – Megint megátkozod mindegyiküket?
- Nem akarok… nem – dörmögte Ron. – Nem érdekelnek…
Huppanás hallatszott, Ron ledobta magát az ágyra.
- Kérlek, most hagyj magamra – szólt ridegen.

205
Hosszú csend, majd pár szipogás.
- Biztos? – kérdezte Hermione bizonytalanul.
Válasz nem jött, de a lány rövidesen elindult kifelé. Harry elállt az útjából úgy, hogy ne lássa meg Ron, ha
kinyílik az ajtó. Mikor Hermione kijött, egy pillanatra meglepődött Harry láttán, majd gyorsan becsukta az ajtót.
- Szerintem most ne menj be, Harry – suttogta szomorkásan. Szemei nedvesen csillogtak.
- Igen, tudom… - válaszolta Harry. – Mi volt az a reccsenés?
Hermione arrébb húzta őt az ajtótól, s a lépcsőn visszafelé indultak a nappaliba. Közben megmutatta a
tenyerében lévő meghajlott és középen eltört prefektusi jelvényt, melyet ötödéves korában Ron kapott – mikor
mindenki biztos volt benne, hogy Harry fogja kettejük közül megkapni a kinevezést.
- Nem gondoltam, hogy ennyire rosszul esett neki Fredék cikizése – vallotta be Harry és lemondóan megrázta a
fejét. – Mennyire megváltozott ő is…
- Fred? – kérdezte meglepődve Hermione.
- Dehogy ő! – dünnyögte Harry, s közben leültek a kék kanapéra. – Ronról beszélek.
Hermione élénken figyelt, s kissé közelebb húzódott, hogy a többiek ne hallják, miről beszélnek. Emiatt nem
kellett aggódniuk. McGalagony még mindig az előszobában ácsorgott, s a koboldokról beszélt valamit Mr
Weasleynek, Mrs Weasley pedig túlságosan el volt foglalva a levél olvasással – arckifejezéséből ítélve cseppet
sem örült annak, amit Ginny írt.
- Emlékszel, mikor Edevis tükrénél voltunk a szalonban? – kérdezte Harry. – Nem mondta neked Ron, mit látott
akkor?
Hermione megrázta a fejét.
- Kérdeztem tőle, de nem mondta el… - válaszolta.
- Aha – bólintott Harry. – Kiskorunkban nekem elmondta, mit látott akkor. Önmagát látta kviddicsezőként,
prefektusként (Harry az ujjai közt forgatta a P betűs jelvény darabkáit)… Hogy olyan, mint a testvérei.
Hermione maga elé bámult és egy kis ideig nem szólt semmit.
- Ez egy hülyeség – mondta végül. – Lehet, hogy ő nem olyan tehetséges, de ezerszer több van benne! Milliószor
bizonyította már, ezt ő mért nem veszi észre?
- Néha nem látjuk a saját érdemeinket – hagyta rá Harry.
Hermione enyhe mosollyal sandított rá.
- Mióta lettél te ilyen bölcs? – kérdezte, majd elnevette magát.
Harry nem nevetett, még csak el se mosolyodott.
- Nem vagyok bölcs.
- Néha nem látjuk a saját érdemeinket! – vágta rá azonnal Hermione. – Önmagadra értetted! – nevette.
- Igen, lehet – mosolygott Harry is, s közben McGalagonyra vándorolt a szeme.
Nem akarta tovább tárgyalni ezt a témát, helyette visszaadta Hermionénak a prefektusi jelvény darabjait, majd
fejével az előszoba felé intett.
- Gyere, nézzük meg, miről beszélnek.
Mrs Weasley észre se vette, hogy ott ültek, vagy hogy most felállnak és elmennek - némán meredt maga elé és
néha megrázta a fejét.

McGalagony és Mr Weasley beszélgetésében rövidke szünet állt be, mintha Mr Weasley épp a hallottakat
emésztené meg magában.
- Van egy másik gond is, Arthur – mondta az igazgatónő, mikor Harryék megjelentek mellettük.
- Mi történt, Minerva? – kérdezte Mr Weasley ösztönösen suttogóra fogva a hangját, de McGalagony nem
zavartatta magát, hogy ott áll körülöttük Harry és Hermione.
- Szeretném, ha értesítenéd Dedalus Diggle-t – őt szinte lehetetlen elérni manapság a Roxfortból…
- Semmi gond – nyugtázta Mr Weasley.
- Arthur, az a helyzet, hogy betörtek a Roxfortba – folytatta az igazgatónő. Mr Weasley és Harryék meghökkent
arcot vágtak, de mielőtt közbe szólhattak volna, McGalagony folytatta. – A gyógynövénytan professzorunk,
Madam Bimba értesített róla, hogy három napja kirabolták az iskolai üvegházat.
- Az üvegházat? – motyogta Hermione döbbenten és Harryvel összepillantottak.
- Mit vittek el? – érdeklődött Mr Weasley.
- Csupa ritka növényt, Arthur – hajtogatta a fejét McGalagony. – Mandragóra palántákat, mérges csápfűvel teli
cserepeket, furunkulát… Ezekhez nehéz hozzájutni az Abszol úton és elég sokat érnek.
Mikor Harry Hermionéra nézett, látta, hogy a lány homlokát ráncolva gondolkodik valamin.
- Arthur, ez nem hivatalos megbízás – folytatta az igazgatónő. – Nincs köze a Főnix Rendjéhez, Mundungus
bandájához azonban annál több.
Mr Weasley vonásai megkeményedtek.
- Hogy érted ezt?
- Pomona látott valakit az üvegházban, mielőtt riasztotta volna az őrszolgálatosokat. Egy kék taláros, csuklyás
illető – talán az, akiről te is beszéltél, mikor Mundungus Fletcher… hát…

206
McGalagony Mr Weasley vállára tette a kezét.
- Tudom, hogy mennyit ártottak a családodnak ezek az emberek – ha jól tudom, még mindig nem került elő
néhány holmi a tavalyi rablásból. Ezért is kérlek meg téged, hogy járj utána… Dedalus talán segíthet… Örülnék,
ha ezek a széltolók végre rács mögött lennének.
- Igen, én is – bólintott határozottan Mr Weasley.
Hermione ekkor megköszörülte a torkát.
- Elnézést, professzor… - kezdte. – Szerintem ez egy kicsit bonyolultabb…
McGalagony felvonta a szemöldökét és Mr Weasley is érdeklődve felkapta a fejét.
- Tanárnő, ezek a növények… amiket elloptak, mind egy bizonyos bájitalnak az alapanyaga – amivel az égési
sérülteket gyógyítják a Szent Mungo Ispotályban.
Mr Weasley, Harry és az igazgatónő összenéztek, Hermione pedig folytatta.
- De nem értem… Mért lopna bárki is hozzávalókat egy olyan főzethez, amiből bármikor kaphat a Szent
Mungóban, ha szüksége van rá?
McGalagony a homlokát ráncolta.
- Biztos benne, hogy ezek a hozzávalói, Miss Granger? – kérdezte.
Hermione magabiztosan bólintott. Egy percig egyikük sem szólt, Mr Weasley és az igazgatónő magukban
mérlegelték a hallottakat. Végül Mr Weasley volt az, aki megtörte a csendet:
- Akkor legelőször az Ispotályban nézek szét – jelentette be. – Kiderítem, volt-e olyan személy, aki az elmúlt
hetekben kért ebből a bájitalból…
- Öhm… mennyi tűnt el a növényekből, professzor? – kérdezte Harry kíváncsian.
- Az összes – csóválta a fejét McGalagony. – Több száz palánta.
A futólagos megbeszélés után McGalagony távozott egy zsupszkulccsal, Mr Weasley pedig visszament az
emeletre, hogy Muriel néni dolgozószobájában folytassák az elmúlt hetekben elkészített minisztériumi jelentés
összeállítását, mely az újbóli dementor-tevékenység feltételezett okairól szólt.
Mrs Weasley köténye zsebébe rejtette a többször végigolvasott levelet, majd Harry, Hermione és az ikrek
segítségét kérte az asztalterítéshez.

- Nem semmi memóriád van, ugye tudod? – súgta Harry Hermionénak, miközben a nagy asztalra lebegtették a
tányérokat.
Hermione szerényen mosolygott.
- Még McGalagonyt is lenyűgözted – tette hozzá.
- Ezt nem a könyvekből tudom, Harry – hessegette el a dicséretet Hermione, de látszott, hogy tetszik neki, amit
hall.
- Ezen meglepődtem – mondta Harry, s közben intett a pálcájával, mire kinyílt az egyik fiók és kések röppentek a
levegőbe, onnan az asztalra. Az egyik hegyével állt bele az asztal lapjába. – Hupsz…! Szóval nem a mindenható
roxforti könyvtárban olvastad?
- Nem – válaszolta mosolyogva Hermione, s közben kihúzta a kést az asztalból, majd be is forrasztotta a terítőn
keletkezett vágást. – Igazából ez volt a legeslegelső bájital-recept, amit hallottam.
Harry felvonta a szemöldökét.
- Hogy-hogy?
Hermione asztalra lebegtette a többi evőeszközt is, majd mindketten félreálltak Fred és George útjából, akik a
leveses kondért röptették középre.
- Hét éves voltam, mikor kiderült, hogy boszorkány vagyok – sóhajtott Hermione. – Gondolom te meg Ron
biztos azt gondoljátok, hogy az első spontán varázslásom valami átváltoztatás vagy véletlen teáskanna-bűvölés
volt, igaz?
Harry nem válaszolt.
- Pedig egy kicsit zajosabb volt… - folytatta Hermione. – Igazából felrobbantottam az iskolát.
- Mi-i??? – döbbent meg Harry, s kiejtette a kezéből a pálcáját, de túl meglepett volt ahhoz, hogy felvegye.
Hermione visszaröptette a kezébe.
- Meséltem már nektek, hogy nem sok barátom volt előttetek – fogta suttogóra a hangját, s közelebb ment
Harryhez. A konyhapultnak dőlve összefonta karjait, így mesélt tovább.
- Egészen pontosan: egyetlen barátom se volt. Közutálat tárgya voltam a könyvmániámmal, meg a fura
hajammal – akkoriban még fogszabályzóm, meg egy borzalmas szemüvegem is volt, aminek az egyik lencséje le
volt ragasztva – nevetett Hermione.
Harry elfelejtett vele nevetni.
- Szóval, egyik alkalommal nagyon felidegesítettek – ez sokszor fordult elő… Én meg véletlenül felrobbantottam
a gázcsöveket haragomban. Az egész fal kidőlt, kijöttek a tűzoltók, meg minden…
Mindenki nagyon meg volt ijedve. Aztán hamarosan megjöttek a varázsbaj-elhárító osztagosok és elvitték a
sérülteket a Szent Mungóba. Nekem a karom égett meg… itt, látod? – mutatta a bal alkarján látszódó kis, fehér
foltot.

207
Mrs Weasley hangja harsant, ahogy ebédhez hívta a ház lakóit. Rövidesen ajtócsapkodás (- Ne csapkodjátok az
ajtót!) és lépcsődobogás hallatszott.
- És a Szent Mungóban tudtad meg, hogy boszorkány vagy? – kérdezte Harry, miután felocsúdott.
- Igen, ott – felelte Hermione. – A gyógyító azt mondta, még sosem látott olyat, hogy egy hétéves ilyesmit
csináljon… Merthogy tudták, hogy én varázsoltam. Volt valami szerkezet náluk, ami kimutatja, honnan ered a
mágia, meg persze a varázslatban is nyoma marad a varázslónak… Úgy hívták az ilyen eseteket, hogy mágikus
kitörés.
Ezzel a bájitallal kezeltek minket, én meg nagyon kíváncsi voltam – vonta meg a vállát Hermione. – Aránylag
könnyen megúsztam, de volt néhány osztálytársam, akiknek az arca is megégett… - lehajtotta a fejét és
bűnbánóan maga elé meredt.
- Hé… nem tehettél róla, te is tudod – vigasztalta Harry. – Az ő hibájuk volt, hogy felcukkoltak… Csakis
maguknak köszönhetik…
- Tudom – legyintett a lány. – Ez már nagyon régen történt és legalább senki sem halt meg… hála a
gyógyítóknak!
- Gyertek enni – szólt nekik Mrs Weasley, mikor összegyűlt a konyhában a Prewett-ház apraja-nagyja.
Hermione leültette maga mellé Paulinát és hozzálátott, hogy merjen a kislánynak Mrs Weasley fenséges
leveséből. Harry egy barátságos mosolyt küldött Ron felé, mikor barátja is leért az emeletről, de Ron csak
kényszeredetten viszonozta a gesztust. Leültek egymás mellé, Hermionéval szembe, Mr Weasley és az ikrek
közé. Muriel néni Mr Weasley mellett foglalt helyet és még mindig a minisztériumi tennivalókat tárgyalták,
mikor Mrs Weasley rájuk szólt: - Asztalnál nincs munka!
Harry és a többi asztalnál ülő némán kanalazta a levest, s Harry megint nem felejtette el megjegyezni magának,
hogy Mrs Weasley főztjénél nincs jobb a világon.
- Arthur, mit mondott McGalagony? – érdeklődött az asszony, mikor átvette a tányér levest, amit Percy adott
neki.
Mr Weasley egykedvűen kevergette a levest, s rövid hallgatás után válaszolt.
- A miniszter azt gyanítja, hogy McGalagony koboldokat bújtat a Roxfortban.
Harry, Ron és Hermione idegesen összenéztek, akárcsak a többi asztalnál ülő. Egyedül Paulina kanalazta tovább
zavartalanul a levest, közben lábát lóbálva a magas székről.
- Ajjaj… - mondta Harry. – És… és igaz?
Mr Weasley rá nézett, s megint késve válaszolt.
- Igen, igaz.
Mrs Weasley a szája elé kapta a kezét, Muriel néni azonban csak idegesen pislogott.
- Flitwick professzort bújtatja – tette hozzá Mr Weasley, mikor látta, felesége hogy reagált. – Nem valami
rebellist, Molly. Csak egy ártatlant akar védeni.
Percy nem szólt közbe, de úgy tűnt, szívesen közölné a véleményét velük. Csak köhentett egyet, de mikor
elkapta Fred és George szúrós pillantását, inkább tovább kanalazott.
- Meglehet, hogy le fogják váltani McGalagonyt – kapcsolódott be a beszélgetésbe Muriel néni.
- Igen, ez már akkor felmerült – szólt Mr Weasley -, mikor McGalagony felvetette, hogy be kellene zárni
Roxfortot. Még Dumbledore halála után…
Harryt ez úgy felháborította, hogy lecsapta a kanalát az asztalra. Egy pillanatra mindenki felé nézett, de nem
szólt semmit.

- Hagyjuk ezt, jó? – kérte Muriel néni. – Beszéljünk inkább valami másról!
- Igen, például arról, hogy mit írt Ginny – javasolta Harry. Kicsit izgatott volt, főleg, mert látta, milyen képet
vágott Mrs Weasley, mikor a levelet olvasta.
Az asszony a kérésre letette a kanalát és előhalászta köténye zsebéből a levelet, majd a férjének adta. Mr
Weasley tétován átvette és feledve az evést, olvasni kezdte.
- Ginny haza akar jönni – mondta Mrs Weasley megelőzve a férjét. – Ott akarja hagyni a Roxfortot.
- Miért? – hökkent meg Hermione.
- Azt írja – mutatott a Mr Weasley kezében lévő levélre -, hogy nem akar többé iskolába járni, inkább dolgozna –
mondta Mrs Weasley olyan hangon, amikor az ember megpróbálja palástolni felháborodottságát, de azért
egyértelművé teszi véleményét a hallgatósága számára.
Harry nem szólt közbe, de azon vette észre magát, hogy veszett gyorsasággal kanalazza a levest, amitől minden
adag fele az asztalra és a ruhájára loccsant. Hermione észrevette, mit csinál és rosszalló pillantást küldött felé,
Paulina pedig a nagyobbik lányt utánozva integetett a mutatóujjával.
- De hát Ginny szerette az iskolát! – mondta kétségbeesett hangon Mr Weasley és megerősítést várva többi
gyerekére nézett. – Vagy nem…?
Ron megvonta a vállát, Fred és George határozottan megrázták a fejüket, Percy pedig rosszallóan hümmögött.
- Szerinte már senki nincs ott, akiért maradhatna – morogta Mrs Weasley. – Így írta: senki.
- Ez fura – jegyezte meg George. – Azt hittem a Roxfortban van valakije…

208
Harry félrenyelt egy kis levest, de megerőltette magát és tovább kanalazott.
- Csiripeltek a madarak valami fiúról – folytatta az elmélkedést az ikertestvére. - Hányadik is?
- Kit érdekel? – szólt közbe Hermione.
- Engem – válaszolta kórusban Fred, George, Percy és Mrs Weasley.
Hermione védekezőn felemelte mindkét kezét, majd visszafordult a tányérjához.
- Akkor sem jöhet haza! – folytatta a sopánkodást Mrs Weasley. – Dumbledore halála után is sokkal
biztonságosabb ott neki…
- Lehet, hogy Ginny még mindig szerelmes Harrybe! – röhögött George, s könyökével Harry bordái közé bökött.
Harry igyekezett nevetni a viccesnek szánt megjegyzésen, de nem sikerült túl őszintére. Ezt szerencsére nem
vették észre se az ikrek, se Mr és Mrs Weasley – Muriel néninek azonban a szemöldöke látványosan felszaladt a
homlokára. Ron és Hermione vigyáztak, nehogy véletlenül egymásra nézzenek Harryvel.
- Ginny szerelmes volt Harrybe? – kérdezte gyanakodva Muriel néni, Harry pedig az asztal alatt keresztbe tette
az ujjait.
- Á, tudod, csak olyan gyerekszerelem! – legyintett mosolyogva Mrs Weasley. – Odáig volt Harryért kiskorában.
Még le is rajzolta tíz évesen. Ha jól tudom, még mindig megvan az a rajz, a nyáron láttam valahol az Odúban
takarítás közben…
Ha előveszi azt a rajzot, felvágom az ereim ezzel a késsel… – határozta el magában Harry.

- Apropó szerelem – kapta fel a fejét George. – Mi a helyzet Viktor Krummal, Hermione?
Harryben azonnal megszólalt a vészcsengő és gyorsan Ron felé kapta a fejét, hogy szinte belereccsent a nyaka.
Barátja kezében megállt a kanál, valahol félúton a tányér és a szája között.
- Semmi – dörmögte Hermione és próbált úgy tenni, mint aki zavartalanul képes folytatni az evést. Harry
azonban látta, hogy a lány valamikor az üres evőeszközt veszi a szájába.
- Kár – sóhajtott színpadiasan Fred. – Olyan szép pár lettetek volna…!
Ron kezéből kiesett a kanál és a tányér szélén megpattanva, csörömpölve a földre esett. A tányér tartalma Ron
ruhájára loccsant.
- Ron, már megint úgy eszel, mint egy disznó! – rótta meg nagy komolyan Percy.
Harry és Hermione megmerevedtek ültükben és egymásra pillantottak. Mindketten ijedten néztek, de ebből az
asztalnál ülőknek semmi sem tűnt fel.
Hermione megköszörülte a torkát és ő is letette a kanalat.
- Viktor Krum egy nyápic alak – jelentette ki, s ezzel még Harryt is meglepte. Azonban kifejezetten jó ötletnek
tartotta, amit Hermione mondott.
- És idegesítő – folytatta Hermione.
Ron időközben lehajolt a kanálért és most igyekezett megszabadulni a levestésztától és a langyos létől néhány
tisztító pálcamozdulat segítségével. Azonban olyan zavart volt, hogy a tisztítóbűbáj rendesen kirojtozta barna
pulóverét.
– És unalmas.
- Ki az a Kum? – kérdezte nyávogó hangon Paulina.
- Krum. Hermione pas… mármint barátja – javította ki magát George.
- Köszönöm a vacsorát, Mrs Weasley – mondta gyorsan Hermione, majd mikor készült elvinni a tányérját, látta,
hogy Paulina is végzett már.
- Köszönd meg szépen a vacsorát – figyelmeztette csendesen a kislányt.
- Köszönöm! – sipította Paulina, Mrs Weasley pedig egy meleg mosollyal válaszolt.
- Menj, és mosd meg a kezed – küldte ki Hermione.
Paulina elszaladt, Hermione pedig hozzálátott, hogy összeszedje a megüresedett tányérokat. Harrynek feltűnt,
hogy pakolás közben mennyire remeg a keze és az arca is kipirosodott. Nem volt meglepve ezen: tudta, hogy
Hermione a legkevésbé sem szereti, ha előhozakodnak Viktor Krummal – főként nem Ron füle hallatára.
- Pedig úgy tűnt, ő nagyon jól érzi magát veled – kötötte az ebet a karóhoz Fred, mikor Hermione elsétált
mellette egy undok fintort küldve felé.
- Mással én sokkal jobban érzem magam – válaszolta félvállról a lány.
Fred, George és Mr Weasley mosolyogva összepillantottak.
- Jobban, mint a világ legjobb fogójával? – kérdezte kétkedő hangsúllyal George.
- Jobban, mint a leghíresebb kviddicsezővel, a Trimágus Tusa bajnokával? – toldotta meg az ikertestvére.
Mikor visszafelé jött a konyhapulttól, Hermione lassan lépdelt el mögöttük, szinte sétálgatott, ami Harry számára
kifejezetten szokatlan volt tőle.
- Sokkal jobban – felelte nyomatékosan Hermione, mentében lehajolva az ikrek közé.
- Igazááán? – csodálkozott kajánul George. – Na és ki lenne a szerencsés?
Hermione megállt Harry háta mögött, Harry pedig a nyakát kifordítva felnézett a lányra.
A lány azonban nem őt nézte.
Egy hosszú másodpercig Hermione barna szemei találkoztak Ron kék szempárjával.

209
Majd, mielőtt még bárkinek feltűnt volna, hogy a Hermione szemeiben tükröződő tekintet más, mint az eddigiek,
más, mint bármi, amit valaha lehetett látni az ő szemeiben – Hermione egész lassan, szinte lágyan előre hajolt,
majd karjait Ron vállára kulcsolta és megcsókolta a fiút.
Mindenki elnémult. Mr Weasley szájából kiesett a falat, Percy túltöltötte a poharát, a sütőtök lé eláztatta az
asztalt, de senki se törődött vele. Mindenki a csókolózó párt bámulta szemtelen nyíltsággal, de ez se Ront, se
Hermionét nem zavarta.
Mikor hosszú idő után elengedték egymást, mindketten nagyon pirosak voltak, de a mosolyt se lehetett letörölni
az arcukról.
- Gyere… - Hermione kézen fogta Ront és nem törődve a meghökkent arcokkal, felmentek az emeletre.
Az asztalnál ülők közül egyedül Harry és Muriel néni voltak képesek önfeledten vigyorogni, a többiek még a
teljes döbbenet állapotában voltak.
- Megáll az eszem… - hüledezett Fred ikertestvérével kórusban. – Ron és… Hermione?!

210
25. fejezet
A Borgin & Burkes alatt
Hetek teltek el a februárból, közeledett a március. A hó elolvadt, a természet felkészült rá, hogy újra életre keljen
és zöldbe borítsa a dombokat.
A főhadiszálláson töltött napok unalmát kellemesen megfűszerezte a Mrs Weasley jóvoltából szárnyra kelő
pletyka Ronról és Hermionéról. Harry meglepetésére a téma kifejezett érdeklődést váltott ki a Rend tagjaiból,
akiknek az asszony szintén nem felejtette el elújságolni kettejük kapcsolatát.
Egyesek - mint Lupin és Tonks – kifejtették, hogy már épp ideje volt ennek, míg mások kifejezett
megrökönyödéssel vették tudomásul a románcot. A pirospozsgás Hestia Jones egyenesen odáig ment el, hogy a
vacsoraasztalnál kifakadva közölte mindenkivel, neki szent meggyőződése volt, hogy Harry és Hermione között
időtlen idők óta perzselő szerelem dúl. A két érintett azon nyomban távozott a vacsoraasztaltól és aznap nem
álltak szóba senkivel.
A tanulás is tovább folytatódott: Harry gyakorolta az árnyék mágia érdekes idézéseit, és tökéletesítette
patrónusát is, mely a negyedik próbálkozásra méltóságteljes oroszlán képét öltötte magára. Muriel néni
megjegyezte, hogy még soha életében nem látott ennél nagyobb patrónust.
Február huszonhetedike kellemes pénteki nap volt. Harry ébredése már nem volt mondható ilyen kellemesnek.
- Potter! Potter!
Harry szemei kipattantak – nevének kiabálása olyan volt, mint az ágyúlövés az álmos reggeli csöndben.
- Potter!
Felült az ágyban, megdörgölte a szemeit, de senkit se látott a szobájában – még Ront sem a szomszédos ágyon.
- Potter!!
A hang a párna alól jött, s Harry pár másodperces meglepődöttség után rájött, mi szólalt meg. Kivette az
ikertükröt a párnája alól, s eltátotta a száját, mikor Piton arcát látta meg benne.
- Végre meghallottad – nyugtázta Piton. – Ma este találkozzunk az Ollivander pálcaüzletben, tíz órakor. Hozd a
párocskát is, hasznukat vehetjük. Viszlát…
- Hé! Hé! Álljon meg egy pillanatra! – kiáltott rá Harry. - Honnan szerezte meg a másik ikertükröt?
- Weasley kisasszonytól, természetesen – válaszolta türelmetlenül Piton.
Harryben jeges harag lobbant fel.
- Mit csinált vele, maga…?
- Nem csináltam vele semmit, ostoba kölyök! – förmedt rá Piton. - Weasley kisasszony éppen gyógynövénytanon
van, addig kölcsön vettem a tükrét.
- Hogyan…? – nyögte döbbenten Harry.
- Nem érek rá ecsetelni a terveimet, Potter, főleg, mert erősen kétlem, hogy a te szánalmas észbeli
képességeiddel fel tudnád fogni! – fröcsögte. – Ma este. Tíz óra. Ollivander pálcaüzlet. Weasleyvel és
Grangerrel.
Azzal eltűnt a tükörből.
Harry még vagy tíz percig ült a fejét hajtogatva az ágyon. Agya olyan tompán zúgott, mintha fejen találta volna
egy kóbor gurkó. Hetekig semmi, aztán Piton bejelentkezik olyan természetességgel és olyan rejtélyes módon,
mintha tegnap találkoztak volna egy kellemes teadélutánon. Ráadásul a Roxfortból, a griffendéles lányok
hálószobájából, fényes nappal. Ez több, volt, mint amit Harry egyszerre meg tudott volna érteni.

Mikor elkönyvelte magában az új feladatot, visszadugta a tükröt a helyére, majd átment Hermione szobájához a
toronyba, ahol a legvilágosabb, legszebb hálók voltak. Bekopogott az ajtón, majd várt.
Több mint egy perc telt el, mire lépések hallatszottak és az ajtó résnyire kinyílt: megjelent mögötte egy nagy
barna szempár.
- Hermione – szólt suttogva Harry. – Piton üzent… te meztelen vagy?!
Hermione sikkantott majd teljesen visszahúzódott az ajtó mögé.
- Nem… nem, csak épp fürödtem – mondta, s az a rész, ami látszott az arcából, vörös volt, mint a lemenő nap. –
Mi van Pitonnal?
Harry alig láthatóan megrázta a fejét. Esküdni mert volna rá, hogy Hermionét nem takarta más, csak egy lenge
lepedő.
- Azt mondtam, az előbb üzent. Ma este…
Megint nem tudta befejezni a mondatot. Egy hangos, oroszlánszintű ásítás beléfojtotta a szót, mely a szoba
belsejéből érkezett.
Harry és Hermione egymásra bámultak, de csak egy pillanatig. A lány arca már nem is vörös, lila árnyalatokat
kezdett ölteni, mint Vernon bácsié rosszabb pillanataiban.

211
- Hát… ööö… - hebegte Harry. – Igazából nincs is semmi Pitonnal… Csak úgy eszembe jutott. Majd dél után
beszélünk róla…
Hermione szaporán bólogatott, Harry megpróbált higgadtan mosolyogni.
- Na szia! – intett a lánynak és tett egy-két lépést hátrafelé.
Az ajtó becsapódott, Harry pedig éberkómában támolygott le a lépcsőn, aminek az lett az eredménye, hogy
majdnem fellökte a dolgozószobájába igyekvő Muriel nénit.
Harry csak ebédnél látta újra Hermionét és Ront – mindketten kerülték a pillantását és olyan messzire ültek mind
egymástól, mind Harrytől, hogy minimum két-két szék legyen köztük.
Ebéd után végre beszámolhatott Harry Piton parancsáról, amivel sikerült elfeledtetni a reggeli incidenst és újra a
horcruxok és az összeesküvés lett a leglényegesebb megbeszélnivalójuk.

A délután folyamán nem beszélgethettek sokat az éjszakai feladatról, mert Mrs Weasley takarítást bízott rájuk,
szerinte ugyanis eljött az ideje a tavasz eleji nagytakarításnak, hogy a főhadiszálláson újra a nyári állapotokhoz
hasonló legyen.
A takarítás rendesen kifárasztotta őket, de a vacsora előtt beiktatott zuhany újra energiával töltötte fel Harryt,
Hermionét és Ront.
Paulina vacsora után álmosságra hivatkozva felsurrant az emeltre, kilenc órakor Mrs Weasley bejelentette, hogy
ő is aludni tér, s nem sokkal később Muriel néni is hasonlóan döntött. Percy már negyed órája húzta a lóbőrt a
szobájában, Mr Weasley pedig még vacsora közben küldött egy baglyot, hogy kénytelen a minisztériumban
éjszakázni.
A különös álomkór Harrynek és Ronnak is szemet szúrt, barátja szóvá is tette szerencséjüket, miután Mrs
Weasley felment a lépcsőn.
- Ennek semmi köze a szerencséhez – fortyant fel Hermione. - Álomitalt kevertem az esti teájukba – jelentette ki
olyan természetességgel, mintha ez mindennapi bevett szokás lenne a Főnix Rendje főhadiszállásán.
Harry és Ron döbbent pillantást váltottak, de Hermione gyorsan elzavarta őket átöltözni, mihelyt Mrs Weasley
hálószobájának ajtaja becsapódott.
- Halkan, ne csapjatok zajt! – pisszegett a lány.
Tíz perccel később már el is készültek (Hermione már türelmetlenkedve várt rájuk) és kisurrantak a házból.
Rögtön felöltötték a láthatatlanná tévő köpenyt, így a baglyok figyelő szemeitől biztonságban, de
csigalassúsággal haladhattak.
Csaknem háromnegyed órába telt, mire kiértek a dehoppanálásgátló bűbáj hatósugarából és felkészülhettek a
hoppanálásra. A láthatatlanná tévő köpeny alatt megfogták egymás kezét és összpontosítottak, majd
elrugaszkodtak.
A kellemetlen összepréselődést és pár másodperces fulladozást követve megérkeztek úti céljukhoz: az Ollivander
pálcaüzlet melletti sikátorhoz. Mikor Harry kinyitotta a szemét, akaratlanul is lejátszódott gondolataiban a
jelenet, mikor Rose nekiszaladt az épület mögött várakozó Dumbledore-nak és hanyatt esett ugyanebben a kis
utcácskában.
- Gyertek! – suttogta Hermione és megragadta Ron és Harry csuklóját.
A lábuk ugyan kilógott a láthatatlanná tévő köpeny alól, de a felhős éjszaka sötétjében ez nem jelentett veszélyt.
Kiléptek a macskaköves Abszol útra, majd rögtön jobbra fordultak a fal mentén és odalopakodtak a pálcaüzlet
ajtajához. Harry kikukucskált a köpeny résénél, hogy belásson az üzletbe. De az ablakokra szögelt deszkák
között csak a koromsötét üzlet körvonalai látszódtak, azt se lehetett volna kivenni, ha harminc ember várakozik
rájuk.
- Idenézzetek! – suttogta izgatottan Ron. – Ezt átégették.
Harry végighúzta ujjait az ajtót a kerethez rögzítő deszkákon, amiken végig, a homlokzattól egészen le, a földig
egy olyan egyenes, vékony vonal húzódott, mintha vonalzóval rajzolták volna. Távolról nem lehetett észrevenni,
mert néhány, a helyéről kiszakadt szálkán és a kis égésnyomon kívül semmi nem látszott.
- Sectumsempra… - tátogta Harry szinte hang nélkül.
- Mit mondtál? – nézett rá Hermione.
Harry nem válaszolt. Előrenyomakodott Hermione válla és Ron mellkasa között, ügyelve rá, nehogy lelökje
magukról a köpenyt, majd pálcáját az ajtóra szegezte és apró mozdulattal intett vele.
Az ajtó hangtalanul elvált a kerettől, ahol a hosszú égésnyom húzódott, és kitárult. Apró faforgács és szálkák
potyogtak a földre, de az ajtó olyan halkan mozdult, mintha némító bűbájt szórtak volna rá.
Harry, Ron és Hermione besurrantak az üzlethelyiségbe, de mielőtt becsukhatták volna az ajtót, hosszú reccsenés
hallatszott, ami az éjszaka csöndjében aggasztóan zajos volt.
- A fenébe! – morgolódott Ron.
A láthatatlanná tévő köpeny szegélye beleakadt az elvágott deszka durva felületébe és hosszan elrepedt.
Hermione kapkodva igyekezett kiszabadítani a köpenyt a szálkákból, amik egyre több értékes szálat ragadtak
magukhoz a varázserejű szövetből.

212
- Látom, rendesen óvod a drága apád örökségét, Potter – csendült egy gúnyos hang valahonnan a sötétből.
Harry idegesen fújt egyet, majd lekanyarította fejéről a köpenyt. Ron és Hermione is így tett, mikor végre
kiszabadították a megrongálódott holmit. A köpeny széle szánalmasan kirojtolódott a szakadás mentén és
láthatatlanná tévő erejét is elvesztette.
Harry válaszra se méltatta Pitont, felemelte a köpeny végét és elsuttogta a Reparo bűbájt. A szálak életre keltek
és visszafonódtak a helyükre, azonban Harry csalódottan állapította meg, hogy a megjavított rész ugyanúgy
látszódik, mint szakadtan.
- Azzal nem sokra mész – jegyezte meg Piton, s közben kilépett az árnyékból. Megpöccintette pálcáját, mire
eltűnt mögötte egy dísztelen fa szék, amin eddig ülhetett, miközben Harryéket várta.
- Ha figyeltél volna bűbájtan órán, tudhatnád, hogy a demigusz bundája, amiből a köpenyed készült, csak addig
marad láthatatlan, amíg a bunda azt hiszi, hogy az állat él… – susogta Piton Harry morcos képébe. – Ha
elszakad, az a rész használhatatlanná válik. Gratulálok – vigyorgott kárörvendőn. - Most tettél tönkre egy ötszáz
ezer galleonos varázserejű ruhát.
Harry undorodó tekintettel nézett Pitonra, csak hogy enyhítse a keserűségét és bosszúságát. Ron és Hermione
kerülték a tekintetét, miközben a zsebébe gyömöszölte a tönkrement köpenyt.
- Inkább arról beszéljen, hogy hogyan jutunk be a Borgin & Burkes-be – morogta oda Harry, nem vesztegetve
időt köszönésre – ahogy Piton sem.
- Azzal ne törődj – válaszolta a férfi és karba tett kézzel elsétált előttük, majd a hátát fordította nekik. – Mutatni
szeretnék valamit… - azzal elindult a bolt hátsó része felé, ahol hosszú polcokon sorakoztak a varázspálcákat
rejtő dobozok. A polcokon és dobozokon most vastag por ült, bár Ollivander üzlete korábban sem a makulátlan
tisztaságáról volt híres.
- Kérdeztem valamit! – szólt Harry, Piton pedig megtorpant, majd feléje fordult.
- Szemtelen vagy, mint mindig! – köpte Piton. - Nem azért hívtalak ide, hogy mindent órákon át magyarázzak
nehéz felfogású, ostoba taknyosoknak!
Harry felvonta a szemöldökét, majd bólintott.
- Helyes. A viszont nem látásra! – vetette oda Pitonnak, majd Ron és Hermione döbbent pillantásaira ügyet sem
vetve elindult a bejárati ajtó felé.
- Állj meg! – parancsolta Piton, de Harry nem hallgatott rá. – Azt mondtam megállsz!
- Harry! Vigyázz…! – kiáltotta Ron, de Harry pontosan erre számított.
PUKK! – s mielőtt Piton haragjában kiszórt dermesztő bűbája célba talált volna, Harry eltűnt. Újabb pukkanás
kíséretében pedig megjelent Piton háta mögött. Mielőtt a férfi észrevehette volna, mi történik, Harry már le is
fegyverezte és a torkának szorította a pálcát.
- Na mi lesz, Pipogyusz? – sziszegte Piton arcába, mely a felismerhetetlenségig torzult a dühtől. Olyan brutális
arccal nézett rá a férfi, amihez hasonlót Harry csak Dumbledore halála előtt látott rajta.
- Jaj, Harry, ne csináld! – siránkozott Hermione, de szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy Pitonnak nem volt
alkalma megátkozni Harryt.
- Potter, vedd el a nyavalyás pálcádat a nyakamtól, különben…
- Különben, mit csinál? – szakította félbe Harry. – Még csúnyábban néz rám?
Ron halkan felnevetett, de Hermione oldalba lökte.
- Na ide hallgasson maga szemétláda! – dörögte Harry és szabad kezével megragadta Piton állkapcsát. Az
megpróbálta eltépni magát tőle, de Harry nekitaszította a pultnak és tovább szorongatta az arcát.
- Én nem vagyok a játékszere – folytatta Harry. – Se a barátaim. Ha kérdezek, maga válaszol, világos?
Piton meg se moccant, de a szemével le akarta döfni Harryt. Harry belenyomta pálcáját a nyaka bőrébe, mire
Piton felszisszent.
- Világos? – ismételte Harry.
Piton bólintott, Harry pedig rövidesen elengedte és hátrébb lépett, hogy a férfi összeszedje magát. Felnézett
barátaira – Ron szemmel láthatóan teljesen egyet értett azzal, amit Harry csinált, Hermione azonban úgy tett,
mint mikor Draco Malfoyt leckéztették: lehajtott fejjel a cipőjét bámulta. Harry jól tudta, akkor viselkedik így, ha
nem ért egyet vele, de nem is mer közbeszólni, mert a saját igazában is kételkedik. - Dumbledore halála óta ilyen
– gondolta Harry.
Piton felegyenesedett, s akárcsak a lakásán történt párbaj után, most is inkább a ruháját porolgatta, mint saját
megtépázott külsejét rendezte volna. Haja ziláltan keretezte fakó arcát, s arckifejezése is változatlan volt – bár
Harry felismerte fekete szemében azt a különös, elismerő fényt.
- Hogyan jutunk be a laboratóriumba? – kérdezte újból Harry.
- Már megszerveztem mindent – válaszolta lassan Piton. – Flint és Bulstrode pár napja elfogták Borgin segédjét,
hogy Borgin maga legyen kénytelen intézni az ügyeit. Narcissa Malfoy pedig épp ma este küldött neki baglyot
egy elutasíthatatlan üzleti ajánlatról… Úgyhogy Borgin ma házon kívül van. Narcissa pedig gondoskodik róla,
hogy reggelig ne is hagyja el a Malfoy-birtokot.

213
Harry felhorkant és igyekezett elrejteni egy vigyort – fejében mindenféle pajzán női praktika jelent meg, amivel
Mrs Malfoy maradásra bírja a vén Borgint. Pitont ez különösen felháborította, mert rögtön visszanyerte dühét és
Harryre ripakodott:
- Narcissa Malfoy egy aranyvérű, előkelő boszorkány! – fröcsögte Piton. – Nem várom, hogy felfogd, ez mit
jelent, de ne merészelj gúnyolódni rajta!
- Bocsánat – vonta meg a vállát Harry, de a bocsánatkérést egyáltalán nem gondolta őszintén.
Piton közelebb ment hozzá egy lépéssel (Harry lazán felemelte a pálcát).
- Megmondtam, Potter! – mutatta fel fenyegetően hosszú mutatóujját. – Vigyázz a gondolataiddal! Tanulj végre!
Harry összehúzta a szemöldökét, majd rövidesen leeresztette a pálcáját és magához hívta Pitonét, mely berepült
az egyik szekrény alá. Visszaadta a férfinek a varázseszközt.
- Most elmondhatja, mit akart megmutatni – szólt Harry, hűvös elégedettséggel szemlélve Piton vicsorba ránduló
száját.
A varázsló elindult hátrafelé a sorok közt, Harry pedig követte – két barátjával együtt, akik eddig jóformán el se
mozdultak a bejárat mellől. Eddig a Harry és Piton közt történt vitától dermedten álltak, s csak most ocsúdtak fel,
hogy Harry intett nekik.

Az üzlet hátsó részébe érkeztek, ahol két ajtó volt, mindkettő kifordulva a keretéből a padlóra dőlt. Az egyik a
pincébe, a másik egy sikátorba vezetett – ez volt a hátsó bejárat. Ez utóbbit bedeszkázták a minisztérium
helyszínelői, miután Ollivandert elrabolták.
- Mit akar mutatni? – kérdezte Harry.
- A pince – mutatott a lefelé vezető lépcsők irányába.
- Mi van vele?
- Mikor megjöttem, körül néztem itt – magyarázta Piton. – A pincét kifosztották. Semmi sem maradt a
szerszámokból és műszerekből, amivel Augustus Ollivander saját kezűleg készítette a pálcáit – mutatott körbe a
polcokon sorakozó dobozokon.
- Szóval valaki pálcákat készíttet Mr Ollivanderrel? – látta át a helyzetet Hermione.
- Szerintem csak egy pálcát készíttettek vele, Granger – felelte Piton. – Eddig is gyanítottam már, hogy a Sötét
Nagyúr okkal rabolta el személyesen Ollivandert…
- Személyesen? – vágott közbe Ron. – Mért nem a halálfalóival intézte a dolgot?
Piton ránézett, majd rövid szünet után válaszolt:
- Minden jel szerint azért, mert szerette volna titokban tartani az emberrablás okát – mondta. – Ollivandernek
egy új pálcát kellett készítenie személyesen a Nagyúr számára.
Feltételezem, ismeretes számodra – fordult Harryhez -, hogy a pálcáitok megzavarodhatnak, ha egymás ellen kell
küzdeniük. A Sötét Nagyúr ki akarja küszöbölni, hogy ilyesmi még egyszer megtörténjen… Felkészül az
elpusztításodra, Potter – tette hozzá.
Piton komoly arccal nézett rá, Harry pedig alaposan elraktározta magában ezt az új információt. – A fenébe! –
gondolta. Még egy eséllyel kevesebb, hogy túlélje Voldemort támadásait…

Piton porolgatta még egy kicsit a talárja elülső részét, majd fogta magát és átvágott Ron és Hermione között.
Harryék követték vissza az üzlethelyiségbe, ahol Piton tétovázás nélkül a bejárati ajtóhoz lépett és kinyitotta.
Harry kivette a láthatatlanná tévő köpenyt a zsebéből és hozzálátott, hogy széthajtogassa.
- Azt hagyd, csak lelassítana – mondta Piton. – Senki sem fog meglátni minket…
- Honnan veszi ezt? – kérdezte Hermione inkább érdeklődve, mintsem számonkérőn. Igyekezett természetesen
viselkedni Piton jelenlétében.
Harrynek az volt a gyanúja, hogy a lány még mindig afféle tanárnak tekinti a férfit, akire hallgatnia kell a
diáknak. Ha így érez, akkor tévedésben van – vélte Harry. Piton már rég nem tanár és ők sem diákok. Ezért is
határozta el magában már indulásukkor, hogy nem fog Piton csicskása lenni és ezt az első adandó alkalommal
világossá is teszi számára. És ez jobban sikerült, mint remélte… – könyvelte el magában a boltban történteket.
Piton kilépett az utcára és felnézett a felhős égre. Elégedetten konstatálta, hogy továbbra sem nyújtanak semmi
fényt sem a csillagok, sem pedig a Hold, majd kotorászni kezdett fekete talárja belső zsebében.
- Ezt vegyétek fel – mondta és odadobott az üzlet ajtajában ácsorgó Harrynek, Ronnak és Hermionénak egy-egy
nyakláncszerű valamit.
Harry közelebbről is megvizsgálta – egy hosszú bőrszíjra fűzött rúnákkal ékesített kő talizmán volt.
- Kiábrándító bűbáj? – kérdezte Hermione mikor szemrevételezte a nyakláncot, s azon nyomban fel is tette és
eltüntette az inge alatt.
- Igen – válaszolta Piton. – Ebben a sötétben az is megteszi. Ha valaki leskelődik, nem fog felfigyelni ránk. Most
pedig gyertek.
Harry és Ron is feltette a nyakláncot, de semmi változást nem tapasztaltak. Bízva a talizmán varázserejében,
követték Pitont az utca túloldalára, ahol a Mágikus Menazséria rácsozott kirakata állt, mellette egy-két hordóval,
mely a körülötte terjengő bűzfelhő alapján csurig lehetett trágyával.

214
Piton és az őt követő három jó barát az épületek árnyékában ment végig a kanyargós Abszol úton. Elhaladtak
Florean Fortescue bezárt fagylaltszalonja mellett, a Weasley Varázsvicc-üzlet előtt, végül elérkeztek az első
elágazáshoz: a „sötét negyedbe” vezető Zsebkosz köz enyhén lejtő sikátorához.

Piton itt megtorpant a sarkon, bevárta Harryéket, közben jobbra-balra forgatta a fejét. Harry erősen kételkedett
benne, hogy észre tudná venni így, ha követné őket valaki, leszámítva, ha teljesen ostoba és amatőr is az a valaki.
Piton azonban semmi jelét nem adta, hogy alaposabban is szemügyre venné az utcát, elindult lefelé a sikátorban.
Harryék nem tétováztak, követték a sietős léptekkel haladó varázslót, igyekeztek nem lemaradni. Ismerős
környéken haladtak, ahogy egyre mélyebbre merészkedtek a fekete mágia kellékeit áruló üzletek sokasága
között. Piton elsietett egy csak vámpírok számára fenntartott éjszakai kocsma előtt, ahonnan halvány fény
szűrődött ki; maguk mögött hagytak egy mérgező gyertyákat árusító üzletet és a Mágikus Menazséria „sötét”
párját, ahol különféle eltorzult, elvarázsolt és valószínűleg halálosan veszélyes állatokat lehetett vásárolni.
Piton végül megtorpant a legnagyobb üzlet előtt, mely a homlokzatára erősített tábla szerint a Borgin & Burkes
volt. Harry, Ron és Hermione sorban megálltak Piton mögött, aki most feléjük fordult.
- Utánam jöttök, nem maradtok le! – parancsolta a férfi, mire a hármas bólintott. – Odabent nem nyúltok
semmihez!
- Voltunk már bent… - motyogta Hermione, de Piton lepisszegte.
- Az üzlet most be van zárva és Borgin temérdek védővarázslatot szórt rá – magyarázta. – Én majd eltüntetem
őket, de ha miattatok működésbe lép valamelyik, azt nagyon megbánjátok…!
- Nem lesz baj – zárta le Harry a vitát és megerősítésképpen bólintott Piton felé.
Piton hátat fordított nekik, pálcáját a kulcslyukra helyezte és a zár kattant. Az ajtó befelé kinyílt és feltárult az
üvegvitrinekkel, polcokkal teli üzlethelyiség, s minden polca, minden vitrine roskadozott a fekete mágia
kellékeitől.
Piton nem mozdult, nem lépte át a küszöböt, helyette pálcája hegyén fényt gyújtott. Harry először azt hitte, a
férfi a Lumos varázsigét használja, de igencsak meglepődött, mikor a pálca végén táncoló lila lángocska leugrott
a padlóra, több kicsi lángnyelvre bomlott és össze-vissza mozgásba kezdett az üzletben. Miközben a lángok
egyre beljebb haladtak, mintha keresnének valamit, az egyik láng hosszú tűzcsíkként végigfutott a padlón. Aztán
így tett még egy, aztán még egy – összesen hét lila tűzcsík futott végig a bolt kövezetén, mire Piton elégedetten
hümmögött és belépett a boltba.
Ron megvonta a vállát és követte, s így tett Hermione és Harry is. Zavartalanul mehettek végig a polcok és
vitrinek között, nem szólalt meg betörést jelző sziréna. Piton nem fűzött magyarázatot a varázsláshoz, de Harry
így is biztos volt benne, hogy ahol a lila lángocskák végigfutottak a padlón hosszú, egyenes csíkban, ott mágikus
határvonalak rejtőzhettek. Harry magában elhatározta, hogy utána fog nézni ennek a varázslatnak Muriel néni
könyvtár szobájában.
- Hová lett a volt-nincs szekrény? – kérdezte egyszerre Hermione. – Amin át a halálfalók bejöttek a
Roxfortba…?
- Borgin elvitette innen a segédjével, hogy ne vádolhassák bűnrészességgel – válaszolta Piton. – Ki kellett
rámolnia az egész helyet, hogy eltüntessen minden betiltott eszközt. Bulstrode segített neki – felsőbb parancsra.
Elmondta, hogy Borginnak van egy titkos lejárata a pincehelyiség alatt. Ott kell először körülnéznünk.
Harry, Ron és Hermione bólintottak és követték Pitont a pult mögött az üzlet hátsó részébe, akárcsak Ollivander
pálcaboltjában. Piton félrerántotta a fekete függönyt, majd belépett egy poros kis helyiségbe, ahol két íróasztal
(az egyiken irathalmok, a másikon különféle ezüstműszerek sokasága), egy italos szekrény, egy roskatag szék és
egy széf alkotta a berendezést. A falon egy régi festmény lógott, ami egy zsíros hajú, kövér, borostás embert
ábrázolt – a bolt alapítóját, Caractacus Burke-öt. Burke aludt, de Piton a biztonság kedvéért dermesztő bűbájt
szórt a festményre, nehogy felébredjen és ordibálni kezdjen.
Harry elgondolkozott rajta, vajon mi lett az öregember sorsa, miután kiitta Voldemort zöld mérgét, amivel az
uralma alá hajtotta. Visszaemlékezett Dumbledore szavaira, hogy miután Voldemort megölte Hepzibah Smith-t,
nem sokkal később eltűnt. A Lelkek Termében látott emlékkép valószínűleg a gyilkosság és az eltűnés között
történhetett, s talán ez után engedte szabadon Voldemort Harry nagymamáját is – és ekkor talált rá Dumbledore.
Miközben Harry ezen elmélkedett, Piton egy laza pálcamozdulattal felcsavarta a hideg kőlapon végighúzódó
barna szőnyeget, melyből úgy szállt a por, mintha az egész szőnyeg abból állna. Alatta világosan kivehető volt,
hogy az egyik kőlap elmozdítható, még besüllyesztett fogantyút is gyártottak hozzá, bár Harry nem igazán
értette, miért. Nem tartotta valószínűnek, hogy Mr Burke vagy Mr Borgin valaha is kvibliket alkalmazott volna a
boltjában. Piton is összeráncolta a homlokát, de nem törődött vele különösebben. Kilebegtette helyéről a kőlapot,
ami alatt egy meredek kőlépcső tárult fel. A lyuk és a járat kifejezetten széles volt, hogy a nagyobb ládák és
betiltott mágikus holmik is leférjenek a pincébe, ha a minisztérium emberei razziát tartanak.

Megint Piton ment előre, egy szót sem vesztegetett a társaságra. Fürgén leugrott a negyedik lépcsőfokra, mely
szinte függőlegesen alattuk volt és fejét lehúzva elindult. Mielőtt eltűnt volna a járatban, görnyedve
visszafordult.

215
- Weasley, gyere utánam – utasította őket. – Utána Potter és leghátul Granger.
Harry és két barátja összepillantott, de nem kérdezősködtek, úgy tettek, ahogy Piton mondta. Sem a hely, sem az
idő nem volt alkalmas fölösleges kérdésekre.
A lépcső-járatban több mint kényelmetlen volt a közlekedés, főleg Ronnak, aki olyan magas volt, mint Piton és a
fejét le kellett húznia, ha nem akart fájdalmas zúzódásokat a kobakján. Mikor leértek, egy döngölt földpadlójú
félig barlang – félig pinceszerű üregbe érkeztek. Piton pálcája világított nekik, de hamarosan Harryék is fényt
gyújtottak. A pincében három-négy nehéz láda és fél tucat hordó állt az egyik sarokban, s látszott még a helye
néhány másik ládának.
- Innen nyílik egy titkos kamra – világosította fel őket Piton. Bulstrode elmondta, hogy Borginnal idáig
lebegtették le a ládákat, a titkos kamrát nem mutatta meg neki a vénember. Csak említette, miután Bulstrode
leitatta… - Piton horkantott, majd körbejárta a pincét.
Harry, Ron és Hermione is beljebb jött, a terem közepére. Harry semmi nyomot nem talált első ránézésre, de
gyanította, hogy azon a helyen kell keresni az ajtót, ahol a fölöttük lévő épület alapzata lenyúlik. Bal kéz felől
durva téglafal emelkedett, s a jobb sziklafalban is volt folytatása. Ezek támasztották alá a fejük felett futó
gerendákat, amikre – Harry erre csak most figyelt fel – üres ketrecek és egy meggörbült, függő gyertyatartó volt
akasztva.
Piton lassan körbeforgatta fejét a falakon és a gerendákon, majd megállapodott tekintete a gyertyatartón.
- Szánalmas… - dörmögte és hozzá sötéten mosolygott. – Borgin annyit se konyít az álcázáshoz, mint egy vak
troll.
- Ezt jó hallani – jegyezte meg Harry. – Szóval tudja, hol van a titkos ajtó?
- Igen, itt, a lábunk alatt.
Harryék ösztönösen hátrébb léptek egyet, Piton pedig újra varázsolt: megint megjelent a lila lángocska, ami
lepottyant a döngölt földre, s szinte nyomban végigfutott egy nagy, girbe-gurba körben Piton és Harryék között.
A lila tűz vidáman táncolt, s a pálcák lángjával együtt érdekes fénnyel világította meg a jelenlévők arcát.
Piton bonyolult mozdulatokat végzett a pálcájával, amiben Harry egy átváltoztató bűbájt vélt felfedezni. A lila
tűzkörön belüli döngölt föld átalakult egy deszkákból összetákolt csapóajtóvá. Újabb pálcaintésre a csapóajtó
felemelkedett és a tűz kialudt.
- Ez az! – suttogta izgatottan Hermione, és Ron is bizakodva nézett az alattuk húzódó újabb üregre.
- A sorrend ugyanaz – szólt Piton, s már le is ugrott a nyíláson.
Ron nyomban követte, s Harry hallotta, hogy talpuk alatt visszhangozva loccsan a víz. Harry víztaszító bűbájt
szórt csizmájára, majd leugrott Ron után. Egy csatornába érkezett, mely a város alatt húzódó rendszer része
lehetett. Rögtön megcsapta orrát a szemétszag és rothadás, de a bűz még elviselhető volt. Lesegítette Hermionét,
majd Piton után indultak. A csatorna közvetlenül mögöttük le is zárult, tömör, áttörhetetlennek tetsző betonfal
határolta, aminek alján volt egy rácsos hasadék, ezen a víz tovább folyhatott.
Pitont követve egy elágazáshoz érkeztek a csatornában, mely jobbra kis lépcsősorral vezetett fel egy száraz
üregbe – ez teljes egészében a földből lett kivájva. Ahonnan Harry állt, látni lehetett néhány ládát és hordót,
ugyanolyanokat, amik a fölöttük lévő pincében is voltak. A csatorna beton falába rúnákat karcoltak.
- Itt is van egy mágikus védelem – mondta Hermione Pitonnak, s fel kellett emelnie a hangját, mert a víz
zubogása egyre hangosabb lett.
- Ez minket nem érdekel – válaszolta ő is kicsit hangosabban. – Ez Borgin titkos kamrája lehet. Nekünk a
laboratóriumot kell keresnünk. Annak is itt kell lennie az emlék alapján, amit Evans Potternek mutatott…
- Igen, de melyik irányba? – kérdezte Harry. – Egyenesen vagy balra?
- Szét kellene válnunk két csoportra – javasolta Ron hangosan.
Piton megrázta a fejét.
- Együtt kell maradnunk. A bejárat rejtve lesz, egyedül nem tudjátok megtalálni…
Harry igazat adott Pitonnak, s miután bólintott, a férfi nyomban elindult a bal felé vezető csatornán. Hermione is
ott hagyta a rúnákat és követte őket a megbeszélt sorrendben.
Piton pár méter után megállt, a mögötte haladó Ron beleütközött a hátába. Piton hátrafordult és belesuttogott
valamit a fülébe. Ron is megfordult, hogy Harrynek adja az üzenetet.
- Oltsd el a pálcád, odafent emberek vannak, megláthatnak – mutatott a Pitontól néhány méterre lévő
csatornanyílásra, amin valóban varázspálcák fénye szűrődött le a csatornába.
Harry úgy tett, ahogy Ron mondta és továbbadta az üzenetet Hermionénak.
Jóformán vakon mentek tovább, csak a csatornafedél szűk fénykörében látták egymást. Itt Harry önkéntelenül is
felnézett és néhány beszélgető varázslót látott közel öt méterrel a fejük felett. Hangjukat elnyomta a víz
csobogása, mely a jelek szerint az ő járatuk melletti csatornában zubogott. Mikor elhaladtak a nyílás alatt, Piton
újra pálcát gyújtott, s így tett sorban Ron, Harry, majd Hermione is. Csak tíz méterre távolodhattak el az
elágazástól, mikor a fény egy ugyanolyan felfelé tartó lépcsősorra vetült, ami Borgin kamrájához is vezetett.
Piton felszaladt a lépcsőn, majd Harryék is, s nyomban száraz, víztől védett helyen találták magukat. Döngölt
föld és vájt üreg, ez vette körül őket, ajtónak nyoma sem volt – ezen azonban Harry a legkevésbé sem volt

216
meglepve. Ő még Borgin csapóajtóját is nehezen találta volna meg, Voldemort álcázó varázslata ellen pedig
reménytelen lenne a próbálkozás.
Piton lerázta csizmájáról a vizet, majd teketóriázás nélkül a falhoz lépett és rátette a kezét. Harry tudta, mi
következik: Piton ugyanazzal a rejtélyes megérzésekre alapuló módszerrel próbálja megállapítani a bejárat
helyét, ahogyan Dumbledore is tette a tengerparti barlangban. Több mint öt perc telt el néma várakozással, ami
alatt Piton erősen koncentrál és körbejárta az üreget, de a jelekből ítélve semmit se talált.
Harry azon kapta magát, hogy megint visszagondol Dumbledore-ra, milyen derűs volt, vagy legalább annak
tettette magát, miközben Harryvel együtt a horcruxra vadásztak. Primitív ötletnek nevezte, hogy Voldemort egy
olyan ajtót állított elébük, aminek vért kell adni, hogy kinyíljon. Vajon Piton számára is primitív lesz a
laboratórium megnyitásának kulcsa? Harry emlékeztette magát, hogy Dumbledore és ő előtte már Regulus Black
is sikeresen túljutott egy társával Voldemort csapdáin. Ha ennyien képesek voltak rá, most is van esélyük.
- Talált valamit? – kérdezte reménykedve Hermione.
Piton még egy darabig hallgatott, aztán megrázta a fejét.
- Nem – mondta, de hangjában egy csepp csüggedés sem volt, igaz Dumbledore derűssége is hiányzott belőle. –
Máshol kell keresnünk. Visszamegyünk az elágazáshoz.
Piton lement a lépcsőn vissza, a bokáig álló vízbe, s már ösztönösen Ron ment utána, majd Harry és Hermione.

Harry is hasonló fürgeséggel lépkedett le a csúszós kő lépcsőfokokon, de Hermione óvatos lépései ellenére
megcsúszott.
- Jaaj! – kiáltotta a lány, mikor elvesztette az egyensúlyát és megragadta Harry köpenyét a nyakánál. Ennek az
lett az eredménye, hogy Harry lába is kicsúszott alóla és előre bukott a csatornában. Kézzel fékezte le az
ütközést, a víz az arcába loccsant, de mikor Hermione rajta landolt, egy pillanatra elmerült az arca.
- Jaj, bocsáss meg, Harry – sopánkodott Hermione, miközben felhúzta barátját.
- Semmi baj… - motyogta Harry és lekapta a szemüvegét, hogy megtörölje a köpenye egyik száraz csücskében.
A szemüveg azonban olyan száraz volt, mintha sose ért volna vizet.
Harry felvonta a szemöldökét és feltette a szemüveget.
- Gyertek már! – szólt nekik Ron, Piton pedig karba tett kézzel várakozott.
- Mindjárt – mondta Harry, s még mindig furcsállva az előző helyzetet, lehajolt és a markába vett egy kis vizet a
csatornából. Az úgy szaladt le a tenyeréről, mintha víztaszító bűbájt szórt volna rá.
Lehet, hogy elrontotta a bűbájt és véletlenül az egész testét víztaszítóvá varázsolta?
- Hermione – szólt a lánynak, aki türelmetlenül álldogált a legalsó lépcsőfokon. – Nézd meg ezt a vizet…
- Minek? – kérdezte, de lehajolt és belemerítette a kézfejét. A víz ugyanúgy lepergett róla. – Hűha…
- Ugye, ez nem normális dolog? – kérdezte reménykedve Harry.
Hermione megrázta a fejét.
- Piton! – szólt Harry egy kicsit hangosabban. Ron és Piton nyomban visszajöttek.
- Mi olyan érdekes, Miss Granger? – kérdezte csípősen Piton az ujjaival vizet fröcskölő lánytól.
Harry válaszolt helyette.
- Azt hiszem, megtaláltuk a titok nyitját – nézett Piton szemébe, aki érdeklődve hallgatta. – A víz… ez olyan
lehet, mint a tengerparti barlangban volt. Olyan, mintha magától összeállna… Nem is hullámzik úgy, mint a
normális víz, látja – mutatott végig fénylő pálcával a csatorna alján.
Piton is nézegetni kezdte a vizet, néhány próbálkozás után belemerítette a kézfejét és ott tartotta, míg a hidegtől
egészen el nem kékült. A férfit ez egyáltalán nem zavarta, inkább meglepett képet vágott.
- A víz meg van bűvölve – jelentette ki.
Erre én is rájöttem – mondta egy kis hang Harry fejében. Piton szemrehányón nézett rá.
- A barlangban a víz jelentette a veszélyt – jegyezte meg Harry, háttérbe szorítva a gúnyos gondolatot.
- Szerintem ez más jellegű hely, mint a barlang.
- Miért gondolja? – kíváncsiskodott Harry.
- Hugrabug Helga miatt – válaszolta Piton. – Mardekár medáljánál a víz jelentette a veszélyt, itt szerintem a
föld… Hollóhátinál pedig majd a levegő… – ezt már csak félvállról, dünnyögve tette hozzá.
Felállt és visszament az üregbe, csípőre tett kézzel újból nézelődni kezdett.
- Akkor miért a víz van megbűvölve…? – értetlenkedett Ron.
Piton kicsit késve válaszolt.
- A víz… - mondta, s visszatrappolt a lépcsőn -… Mardekár otthona. A föld Hugrabugé… De a víz az, ami
uralkodik fölötte…
Harry ennél talányosabb választ nem is tudott volna elképzelni, de Piton nem is szánta kielégítő magyarázatnak.
Pálcáját a csatornában csordogáló vízre szegezte.
Harry először azt hitte, hogy rohamosan emelkedik a vízszint, de aztán rájött, hogy valójában mi történik: a
cseppek felfelé kezdtek folyni a lépcsőfokokon, s kis tócsába gyűltek az üreg padlóján.
Piton leeresztette a pálcát, s ekkor a kis tócsa megindult vékony vízfolyásokban. Felfutott a falra, ahogy
korábban a lila lángok az üzlet padlóján, s Harry látta, hogy formába rendeződnek.

217
A víz megmutatta a magas ajtó helyét az üreg falában.
Piton elégedetten mosolygott és visszafordult a döbbent hármas felé.
- Megtaláltuk a bejáratot – mondta.
Odalépett a kijelölt ajtóhoz, s ismét rátette a kezét. Harryék feljöttek az üregbe és figyelték. Piton hamarosan
befejezte a koncentrációt és ellépett az ajtótól.
- Vér kell… - dörmögte. – Számítottam rá. Ugyanaz a trükk…
- Maga ezen meglepődik? – motyogta Harry, Piton pedig előhúzott egy ezüst kést.
Kis vágást ejtett a jobb kézfején és rákente a vért az ajtóra. Harrynek esze ágában nem volt felajánlkozni, mint
Dumbledore-nak, de úgy tűnt, Piton ezt nem is várja el tőle.
Pár pillanatig semmi sem történt, csak a vérfolt bemocskolta a falat – aztán a nagy ajtóformába rendeződött
vízerek megfagytak az általuk mélyített vájatban. Olyan hang hallatszott, mikor reped valami nehéz és nagy, s a
jéggé fagyott erek mentén az ajtó elvált keretétől, majd hangos súrlódás közepette kinyílt.
Harry és Piton elégedetten szemlélte a laboratórium bejáratát, Ron és Hermione viszont kifejezetten idegesnek
tűntek, mikor Harry bizakodó mosollyal hátranézett. Ron jól láthatóan nyelt egyet, Hermione pedig remegő
kézzel szorongatta a pálcáját.
- Menjünk – szólt Piton és belépett a helyiségbe.
Most nem a megbeszélt sorrend szerint mentek, Harry nem várta be Ront, szinte Pitonnal együtt ment előre. A
kőfalú barlang ugyanolyan dísztelen és nyomasztó volt, mint mikor a Lelkek Termében látta. Körben, a falak
mentén ugyanazok a durva faasztalok és szekrények álltak, de az idő vasfoga nem kímélte őket. Voldemort
elfelejtett volna védőbűbájt tenni rájuk? – elmélkedett Harry. A figyelmet a laboratórium középpontjában
emelkedő oszlop és rajta a Harryben borzalmas emlékeket ébresztő tál vonta magára – azonban a zöldes
derengés ezúttal hiányzott.
Harry felnézett a plafonra, s megállapította, hogy az egykor szűk résen bevilágító fény és az azt hasznosító
tükörrendszer időközben eltűnt, ahogy a különleges üstök is. Csak egyetlen egy maradt, az is csurig volt vízzel.
Piton és Harry azonnal közelebb mentek az oszlopon nyugvó tálhoz, figyelmüket csak ennek szentelve, Ron és
Hermione azonban érdeklődve néztek körül. Nem mertek semmihez sem hozzáérni – amit Harry a maga részéről
nagyon jó ötletnek tartott -, de félelemmel vegyes csodálattal nézték az üvegfalú szekrény polcain sorakozó
műszereket, kémcsöveket, fiolákat.
Pálcáik fénye mind több és több részletet világított be, Harry pedig rejtélyek sorozatával találta szembe magát, s
Piton meglepett arcára nézve tudta, hogy őt is meglepte, amit találtak:
Ahogy sétáltak a teremben, rögtön feltűnt nekik, hogy a döngölt földpadló olyan, mintha vihar szánkázott volna
végig rajta, hullámos volt és az asztalok lábait, a szekrényeket és az oszlopot csaknem félig beborította. Mintha
dagály temette volna be homokkal a tengerparton felejtett napozószékeket.
További furcsaság volt az oszlop mellett fekvő félig betemetett csontváz, melyről még lógott a foszladozó fekete
köpeny. Harry Pitonra pillantott, aki összeráncolt homlokkal nézte a holttestet.
- Hoppá! – hallatszott Ron hangja a hátuk mögött. – Megint megelőztek minket?
- Nem – szólt Piton, mikor közelebbről is szemügyre vette a tálat. – Itt van…
A tál mélyén ott feküdt a picike arany pohár, mindkét oldalán egy füllel, s oldalán egy borz mintájú
faragvánnyal.
Harry szívverése felgyorsult, ahogy megpillantotta Hugrabug Helga fennmaradt ereklyéjét. Agyával felfogta,
hogy itt áll a háború végéhez vezető út egy újabb állomásánál, de szíve még mindig alig bírta elhinni, hogy
eljutottak ide. Hitetlenkedő mosollyal két barátjára nézett. Ron bamba kifejezéssel nézte a horcruxot, Hermione
pedig egészen kipirosodott, de mindketten átérezték a pillanat jelentőségét.
Piton szokás szerint sokkal földhözragadtabb volt, Harry ezen meg se lepődött. A férfi pálcáját a pohárra
szegezte és elsuttogta az ellenőrző bűbájt. A pohárkából vékony füst szállt fel, gyorsan kis felhővé rendeződött, s
egy sápadt arc körvonalait kezdte formálni…
Majd azon nyomban szertefoszlott.

- Hogy jutottatok be ide?

Harry, Ron, Hermione és Piton megpördültek a tengelyük körül. A régi laboratórium ősöreg szekrénye előtt egy
férfi állt. Magas volt, fekete haja elegánsan omlott a vállára.
- Micsoda…? – nyögte tompán Harry, mikor felismerte a férfit.
Ehhez egy fél másodperc se kellett neki, hiszen olyan jól ismerte ezt az arcot, mint a sajátját a tükörben.
A fiatal Tom Denem állt előtte.
Ron és Hermione remegő kezekkel szegezték rá pálcáikat, akárcsak Piton rezzenéstelenül, de az ő arcára még
nem ült ki a felismerés.
- Kérdeztem valamit! – csattant fel a Voldemort hangja. – Hogyan találtátok meg ezt a helyet?
Ekkor közelebb jött, s Harry észrevehetett további részleteket halálos ellensége alakján: körvonalai elmosódottak
voltak, mintha Harry szemüvegére enyhe pára csapódott volna ki – ilyesmi azonban nem történt. Tom Denem
csupán szellemalak volt, s Harrynek nem kellett sok idő, hogy megtalálja a magyarázatot: a lélek szelete kiszállt

218
a horcruxból, ahogy néhány éve a naplóból a Titkok Kamrájában. Ugyanazt a fekete talárt, öltönyt és fehér inget
viselte, amiben Rose Evans emlékeiben látta Harry. Kezére fekete kesztyű feszült és lazán tartott egy
megtépázott varázspálcát.
- H-harry… - szólalt meg suttogva, remegő hangon Hermione. – Ez ugye… ő?
Harry bólintott, Ron pedig nagyot nyelt. Piton meghökkent arccal nézett Harryre, de figyelmét rögtön
visszafordította Denemre. Harry nagyon remélte, hogy Piton varázsereje felér a húszéves Voldemortéval, bár
ebben nem volt egészen biztos…
- Nyomokat hagytál – válaszolta Harry Denemnek. – És ismerünk téged.
- Ismertek? – ráncolta a homlokát Voldemort.
- Igen – felelte Harry. – De te hogyan… hogyan kerültél ide? – próbált óvatosan fogalmazni, nem tudhatta,
mennyit tanácsos elárulnia ennek a Denemnek.
Voldemort még közelebb jött, s ezzel együtt Ron és Hermione gyorsan hátrébb húzódtak. Harry emlékeztette
magát, hogy barátai most állnak először szemtől szembe Tom Denemmel.
- Sok éve két ostoba megpróbálta kirabolni a laboratóriumomat – válaszolta. – Nem számítottak rá, hogy
felvérteztem a betörések ellen… Ez a bolond itt maradt, áldozatul a termenek… és nekem.
Méghogy kirabolni! – gondolta Harry, de előbb gondosan elfordította tekintetét Voldemortról. Ránézett a
csontvázra, s kezdett összeállni a kép. Regulus talán ezt a horcruxot is megpróbálta ellopni, de kudarcot vallott
és csak neki sikerült elmenekülnie Voldemort védővarázslata miatt. A társa – talán épp ugyanaz, akivel a
barlangot rabolta ki – itt ragadt.
Voldemort nem merte levenni szemeit a betolakodókról, s Harry gyanította, miért. Így, félig életre kelve, csak a
varázsereje töredékét tudhatja magáénak.
- Ti is ezért jöttetek? – kérdezte Denem. – Rabolni akartok?
Harry és Piton összenézett. Harry megvonta a vállát.
- Igen – jelentette ki. – Ahogy látom már nem tudod mivel megakadályozni.
Denem arcán dühvel vegyes ijedtség suhant át.
- Miket beszélsz? – sziszegte.
- A legutóbbi rablás során a védelmed tönkrement – folytatta Harry, s kíváncsi volt, mikor szól közbe Piton. Ő
azonban nem tett semmi ilyesmit.
- Valóban ezt hiszed? – morogta Denem, s Harryre szegezte a pálcát.
Harry is készenlétben tartotta a pálcát, de másik keze ujjait keresztbe tette. Mért nem csinál már Piton valamit?
Törjék össze a horcruxot és kész! Habár…
- Ig… - még be sem fejezte a magabiztosnak szánt választ, mikor eltűnt előtte Tom Denem alakja.
Hermione felsikoltott, Ron pedig ijedtében egy piros fénycsóvát lőtt ki Piton felé, de elvétette. Amint Harry a
mellette álló varázslóra kapta a tekintetét, azonnal észrevette, mi váltotta ki két barátjából a rémületet.
Piton testét egy fekete, kígyó módjára tekergő füstfelhő vette körbe a lábától a feje búbjáig. A füstkígyó szemei
vörösen parázslottak a laboratórium félhomályában, ahogy a béklyók szorosan ráfeszültek Piton testére. Aztán a
kígyó belenézett a férfi szemébe, majd egész hosszában belebújt, mint egy parazita az áldozatába. Az egész
egyetlen iszonytató másodpercig tartott.
Piton összegörnyedt és a fájdalomtól vagy félelemtől vonaglani és ordítozni kezdett. Hermione a szájára
szorította a kezét rémületében, Ron pedig nem tudta mi tévő legyen. Ahogy Piton fájdalmai szűnni kezdtek,
Harry tudta, hogy kezdi megadni magát a bilincsként szorító akaratnak – Voldemort megszállta őt.
Harry nem tétovázott, gyorsan lefegyverezte Pitont, mielőtt ellenük fordulhatna. Nem számított rá, hogy
Voldemort megszállja egyiküket, de utólag be kellett ismernie, hogy a választása kézenfekvő volt. Piton volt a
legidősebb, legtapasztaltabb négyük közül, ezért szemelte őt ki Voldemort.
Hermione is kezdett magához térni a sokkhatás alól, ahogy Harry szoros köteleket varázsolt Piton csuklóira – a
férfi egyelőre hörögve öklendezett a földön.
- Várj! Ne törd össze – állította meg Harry Hermionét, mikor észrevette, hogy a lány pálcáját szegezi a
pohárkára.
- Harry, miket beszélsz? – nézett rá Hermione. – Ezért jöttünk és… és
- Csönd! – dörrent Harry, s Hermione úgy megszeppent, hogy tiltakozni is elfelejtett. – Menj onnan, gyerünk! –
Harry kicsit szégyellte, hogy valósággal parancsol a lánynak, de most nem tehetett mást… Voldemort perceken
belül magához tér Piton testében.
Ron is úgy nézett Harryre, mint egy ütődöttre, de ő nem szólt egy szót sem. Hermione legjobb meggyőződése
ellenére is visszasomfordált Ron mellé, s belemarkolt a talárja ujjába.
Piton abbahagyta az öklendezést. Lassan felegyenesedett, amennyire a kötelek engedték. Harry előtt térdelt a
földön, s ahogy Voldemort átvette elméje fölött az uralmat, a tekintete kitisztult, s ugyanazt a perzselő tüzet
lehetett látni a fekete szemekben, mint Denemében.

- Még mindig úgy hiszed, hogy védtelen vagyok? – kérdezte.

Harry kicsit zihált az imént történtektől, de gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét. Nyugodtnak kell maradnia.

219
- Nem, beismerem, tévedtem – mondta Harry. – Nem vagy védtelen, de a jelen helyzet neked sem kedvező.
Piton-Voldemort összeráncolta a homlokát, de nem tiltakozott. Kicsit feszegette a csuklóját szorító kötelet, de
gyorsan felhagyott vele.
- Rabolni jöttél – hangzott a vád, de inkább kijelentés volt ez, mint sem kérdés.
Harry köztes utat választott.
- Keresem az alapítóktól fennmaradt kincseket – felelte nyugalmat hozó sóhajtás után.
Voldemort mereven nézte Harryt, egy picit se fordította oldalt a fejét. Harrynek ez feltűnt, s elhatározta, hogy
jobb, ha ő hozza fel ezt a témát.
- Megtaláltam kettőt – jelentette be. – Megtaláltam Mardekár kígyó díszítésű medalionját és most Hugrabug
arany poharát.
Voldemort arcára nem ült ki érzelem, bár Piton teste kicsit zihálva lélegzett. Harry agyán átvillant a kérdés, hogy
ez Voldemort nyugtalanságának jele vagy maga Piton lélegzik ilyen rémülten a szörnyeteg bilincsei közt.
Harry folytatta:
- Még keresem Hollóháti Hedvig ereklyéjét. Tudok róla, hogy te megtaláltad ezeket, hallottam rólad nagyon
sokat…
Voldemort szeme mohón felcsillant. Harry ezen sem csodálkozott. A fiatal Tom Denemmel beszél most, akinek
semmi fogalma nincs róla, hová jutott alteregója, Voldemort nagyúr.
- Engem is ugyanúgy érdekelnek ezek a kincsek – ütötte tovább a vasat Harry, s közben kizárólag a Piton-
Voldemortra figyelt. Őszintén remélte, hogy a mögötte álló Ron és Hermione arckifejezése nem túl árulkodó. –
Hasonló okaim vannak, mint neked. Nagyon szeretném megtalálni, ami fennmaradt Hollóhátitól – mondta Harry
és kellően vágyakozó képet vágott hozzá.
Voldemort pár percig csendben maradt. Harry szinte semmi érzelmet nem tudott leolvasni az arcáról – nyilván
okklumentál… -, de egy ravasz csillogást mintha felfedezett volna a fekete szemekben.
- Szóval elárult engem… - mondta végül Voldemort.
Harry felkészült az ilyen kérdésekre – mindent elgondolt magában az alatt a röpke öt perc során, miközben Piton
szenvedve vonaglott a földön.
- Nem, megtartotta a titkát – válaszolta.
Voldemort most nem tudta elrejteni érzelmeit. Arcára a csodálkozás ült ki, de szinte azon nyomban el is rejtette a
nyugalom álarca mögé.
- Dumbledore is hiába próbálkozott… - tette hozzá a vasat Harry.
- Dumbledore? – csattant Piton hangja. – Ő küldött ide téged?
- Nem, ő nem tudja, hogy eljöttem ide – mondta őszintén Harry. – Nem tudtam, pontosan melyik alapító kincsét
fogom itt találni… Ha segítesz, nem fogom elvinni innen Hugrabug arany poharát. Nekem nem kell…
Piton-Voldemort szeme megint ravaszan csillant.
- Nem? – kérdezte. – Pedig rengeteget ér… El sem tudod képzelni, milyen sokat.
- De, el tudom, hidd csak el – bólogatott Harry, s egy pillanatig csöndben maradt. Majd hirtelen közelebb lépett a
földön térdeplő férfihoz. – De engem sem a pénz érdekel, akárcsak téged.
Piton-Voldemort sokáig hallgatott. Láthatóan Harry megjegyzésén törte a fejét.
- Mit tudsz rólam? – kérdezte Voldemort nagy sokára. – Mi történt velem későbbi életem során?
Harry nagyot nyelt, de válaszolt.
- Nagyon nagy varázsló voltál, de… - idegesen megnyalta a szája szélét -, de legyőztek.
Voldemort parázsló szeme összeszűkült.
- Elpusztítottak, mégis életben maradtál… Valóságos legenda vagy – hajtogatta a fejét Harry és egyik lábáról a
másikra helyezte testsúlyát.
- Hát persze… hát persze… - dünnyögte Voldemort. – A vég mindenkit elérhet… de azért mindig jön újabb
lehetőség. Mindig marad remény…
Harry nem szólt semmit és Voldemort megint hallgatásba merült. Harry türelmetlenül megköszörülte a torkát, de
Voldemort ügyet se vetett rá. Aztán végül újra felpillantott Harry arcába.
- Hasonlítunk egymásra, tudod-e? – jegyezte meg. – Ugyanaz a zöld szem…
-… és ugyanaz a hollófekete haj… - tette hozzá Harry, megnyomva a holló-szót. – És ugyanúgy árva vagyok,
ahogy te is.
Voldemort megint elhallgatott.
- Mindketten szeretnénk többet megtudni az őseinkről… - susogta a jól ismert Piton-hang.
Harry előre hajolt.
- Segítesz? – kérdezte gyerekes izgatottsággal a hangjában.
Piton-Voldemort felnevetett. Más nevetés volt, mint amit Pitontól megszokott, bár a hang ugyanaz volt. Ahogy
vigyorgó arca torzult és kissé lehajtott fejjel nevetett, fel lehetett ismerni Piton vonásai mögött a Denemre
jellemző bestiális, sátáni örömöt.

220
- Igen, segítek, hogy megtaláld Hollóháti leszármazottait – jött a válasz, miután a nevetés abbamaradt. – Tudnod
kell, hogy életem huszadik évéig én magam sem bukkantam Hollóháti Hedvig fennmaradt kincsinek nyomára.
Ami pedig azután történt velem, arról nem tudok semmit sem…
Harry figyelmesen hallgatott, most már Piton-Voldemort előtt guggolt, pár centire tőle.
- A kutatásaim még a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában kezdődtek – folytatta a beszámolót
Voldemort. – Sokáig tartott, mire nyomra bukkantam, minden fellelhető festményt és levelet át kellett néznem,
az utolsó darabig. Figyelni a neveket, a rokonokat… Hosszadalmas és fárasztó munka volt, de elvezetett
Hugrabug leszármazottaihoz… - Voldemort megint sátánian elvigyorodott. – Ugyanígy nyomot találhatsz
Hollóhátihoz is. Az egyetlen személy, aki segítségemre lehetett, a Szürke Hölgy… Szóval azt mondod, nem
árulta el, hogy segített nekem felkutatni a leszármazottakat? Ez meglep…
Harry nyitva felejtette a száját. A megoldás végig a Roxfortban volt, hát persze!
Voldemort elvigyorodott.
- Látom, érted… Elbeszélgettem a Hölggyel a szerteágazó vérvonalról, de megkértem, hogy senkinek ne árulja
el ugyanezeket. Ha meg tudod győzni, ő elvezethet Hollóhátihoz… az őseidhez… az örökségedhez… úgy
bizony!
Harry megköszörülte a torkát.
- Köszönöm a segítségedet!
Piton-Voldemort még mindig vigyorgott. És Harry tökéletesen tisztában volt vele, miért.
Felállt, megrázogatta elzsibbadt lábait, aztán a tálhoz lépett, aminek alján ott feküdt oldalára dőlve az arany
pohár.
- Remekmű, igaz? – nézett Voldemortra.
Az bólintott. Most Harry erőltetett hasonló gonosz vigyort az arcára, bár neki korántsem volt olyan hatásos, mint
ellenségének.
– Milyen kár…
Voldemort kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Egy múzeumban lenne a helye… nem egy ilyen féreg horcruxaként.
Piton-Voldemort arcára ekkor a jeges rémület, majd a tomboló harag ült ki. Szemei vörösen fénylettek, s a
füstkígyó túlvilági hangon visítva tört elő Piton koponyája mögül, de Harryt már nem érte el.
Lila villanás – hangos reccsenés – aztán csönd.
A füstkígyó szertefoszlott, abban a pillanatban, hogy Harry darabokra törte a poharat. Az arany szilánkocskák a
tál alján pihentek.

- Ööhhh… - nyögte Piton, aki tehetetlenül előrebukott, mihelyt Voldemort elhagyta a testét. Harry és Ron
odasiettek hozzá és a hóna alá nyúlva felemelték.
- Szedjetek össze mindent, amit a szekrényben találtok! – mondta Harry, s vonszolni kezdte Pitont ki a
barlangból.
Ron és Hermione értetlenül nézett rá.
- Gyerünk! Mozogjatok! Menj te is, Ron – sürgette őket Harry, s két barátja azonnal engedelmeskedett. Harry
egyedül vitte ki Pitont, s leültette a hideg lépcsőre, s rögtön varázsolt egy serleget.
- Aguamenti!
A serleg megtelt vízzel, de mire Piton ajkaihoz ért, nem volt benne semmi.
- Hogy az a…! – morgolódott Harry és falhoz csapta a poharat. – Ugyanaz a nyavalyás trükk…
Szennyvízzel mégsem akarta itatni Pitont (elég volt neki mára a szenvedésből – gondolta Harry), így jobb híján
finoman pofozgatni kezdte, hogy észhez térjen.

Felnézett a laboratóriumba – Ron és Hermione a szekrénynél álltak, s épp ezüst szerkezeteket, fiolákat és
papírokat söpörtek bele egy Feneketlen Zsákba.
- Még egy pofon, Potter és ezer pont a griffendéltől… - nyögte elhaló hangon Piton.
Harry elvigyorodott és újra Piton hóna alá nyúlt, mikor Ron és Hermione végeztek. A terem ajtaja ekkor
önműködően bezárult – Harry arra gondolt, talán érezte, hogy mindenki elhagyta a laboratóriumot.
- Sajnálom, hogy nem törtem össze azonnal a poharat - szabadkozott Harry, mikor megindultak a csatornában -,
de…
- Ne sajnáld – vágott a szavába Piton. – Remekül csináltad…
- Hallott mindent? – lepődött meg Harry. Piton erőtlenül bólintott. – De hát… amikor engem szállt meg, én nem
éreztem semmit a külvilágból!
Piton erőtlenül felemelte kezét és mutató ujjával megkopogtatta saját halántékát.
- Okklumencia, Potter… - dünnyögte. – Okklumencia…
Harry sóhajtott egyet és a fejét hajtogatta.
Elérkeztek az elágazáshoz, ahol jobbra kellett fordulniuk. Két barátja követte, Ron a Feneketlen Zsákot
gyömöszölte vissza kabátzsebébe, Hermione pedig ott ugrált Harry mögött.

221
- Hogyan csináltad? – szólította meg végül a lány.
- Hallhattad – vonta meg a vállát Harry.
- De hát biztos legilimentált… vagy nem?
- De, tuti – bólintott Harry. – csakhogy én nem hazudtam neki egyetlen egyszer sem. Voldemort hazudott saját
magának, Hermione!
A lány döbbenettel vegyes tisztelettel nézett rá.
- De miért segített, hogy megtaláld Hollóháti kincsét? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Ron.
Harry elvigyorodott.
- Csapdába akart csalni, Ron – válaszolta derűsen. – Emlékszel, érdekelte, hogy tudok-e valamit, mi lett az igazi
énjével. Én meg azt válaszoltam, hogy legyőzték, de életben maradt – ez igaz is, nem kaphatott rajta hazugságon.
Csak nem mondtam meg, hogy azóta már visszatért és újra teste van. Nyilván azt hitte, minden alkalmat meg
kell ragadnia, hogy újra testet szerezzen. Végül is ez a feladata egy horcruxnak, nem igaz?
Ron a fejét csóválta és bizonytalanul Hermionéra pillantott.
- Még mindig nem értem – mondta a fiú.
- Figyelj… - mondta Harry, mikor megérkeztek a csapóajtóhoz, ami Borgin pincéjébe vezetett. – Azt sugalltam
neki, hogy nem az értékük miatt keresem az alapítók kincsit, hanem puszta szenvedélyből – mint ő.
Megmondtam neki, hogy nem akarom elvinni Hugrabug aranypoharát, ami igaz volt, szintén. Voldemort… -
(Piton szeme fáradtan villant) – Bocsánat… Tudodki rögtön megkérdezte, mért nem akarom elvinni a poharat.
Rá akart venni, hogy magamhoz vegyem, hátha a hatása alá kerülök… Aztán mikor mondtam, hogy nem akarom
elvinni, rávezettem, hogy Hollóháti kincse érdekel. Akkor már úgy értette, hogy én Hollóháti leszármazottja
vagyok, főleg miután elmondtam neki, hogy ugyanolyan árva vagyok, mint ő és a céljaink hasonlóak…
Legilimentált, érezhette, hogy nem hazudok. Ekkor pedig kapva kapott az alkalmon, hogy elvezethet a
horcruxhoz, bármi is legyen az.
- Csakhogy ő se tudta még, hogy mi is az! – vetette ellen Hermione.
Piton fáradtan felsóhajtott és várta, mikor lesznek hajlandók felsegíteni a csapóajtón, de a három jó barát annyira
belelendült a beszélgetésbe, hogy meg is feledkeztek róla, hol vannak.
- Igaz, de nyomára akadt a leszármazottaknak! – vágta rá Harry. – Onnan pedig már egy lépés lesz kitalálni, hová
rejtette el… Sőt, az is lehet, hogy egyszerűen még mindig a leszármazottaknál van az az izé. Mint a családi
gyűrűje: egyszerűen otthagyta a régi Gomold házban.
Ron és Hermione bólogattak.
- És hogyan játszottad ki a legilimenciát? – faggatta tovább Hermione, de Piton válaszolt Harry helyett:
- Ügyes témaváltásokkal – mondta elismerő, de fáradt hangon. Még mindig meglátszott rajta a megszállás miatti
kimerültség. – A legilimenciából ez az egyetlen kibúvó, ha valaki nem tud okklumentálni… Új utakra kell terelni
a beszélgetést, olyan utakra, hogy a legilimentáló arra figyeljen, ne az előző kérdése miatt fellépő érzelmekre…
- Egy kicsit kevésbé talányosan nem lehetne…? – szólt közbe Ron reménykedve.
- Az a lényeg, hogy te irányítsd a beszélgetést, Weasley! – emelte fel a hangját Piton, amennyire erejéből futotta.
– A másik fél arra figyeljen, amit te mondasz és abban ne legyen egy csepp hazugság sem – akkor nem jön rá a
turpisságra…
- Igazat mondva hazudni… - dörmögte Hermione.
Harry bólintott s felnézett a fölöttük tátongó üregre. Jó két méter magasan volt a plafon; nehéz lesz felmászni –
gondolta Harry.
- Fantasztikusan csináltad Harry – dicsérte Hermione, de Harry szerénykedve legyintett. Legbelül azonban ő
maga is lángolt a büszkeségtől, hogy bolondot csinált Voldemortból. Ráadásul még egy horcrux-szal kevesebb!
Harry megint azon kapta magát, hogy legszívesebben táncolna örömében. Rögtön el is határozta magában, hogy
ha hazaérnek a Prewett-házba, a mai éjszaka az ünneplésé lesz.
- Kijuthatnánk innen?
Piton fáradt, türelmetlen hangja rántotta vissza Harryt a valóságba, de Hermione addigra már gondoskodott a
feljutásról. Felmásztak egy elővarázsolt széken (előbb Harry és Hermione, ők segítették fel Pitont, Ron pedig
utoljára mászott fel, hogy elkapja, ha a varázsló elernyedt izmai megadják magukat), majd ugyanazon az úton,
ahol lejöttek, felmentek a lépcsőn és elhagyták az üzletet. Piton visszaállította a mágikus vonalakat, majd bezárta
a boltot. Fél órával később már az Abszol út homályában sétáltak visszafelé.
- Figyeljetek ide! – szólt Piton, mikor besurrantak az Ollivander pálcaüzlet melletti sikátorba. – Továbbra sem
csináltok semmilyen magánakciót, világos?
Harry, Ron és Hermione bólintottak.
- Helyes – folytatta szigorúan Piton, aki már majdnem teljesen visszanyerte életerejét és szigorát. – Tanultok a
Prewett-házban, nem beszéltek senkinek semmiről… De ezúttal feladatot is kaptok.
Harrynek felcsillant a szeme és összenézett két barátjával.
- Amit Denem mondott a Szürke Hölgyről… nézzetek utána a Roxfortban! – adta ki a feladatot Piton. – Denem
elmondta, ő hogyan akadt a vérvonal nyomára: a festmények és levelek az iskola irattárában. Hosszadalmas
munka, de ez lesz a feladatotok. A többit bízzátok rám, érthető?

222
A három jó barát bólintott és készültek hoppanálni, mikor Piton megragadta Ron karját.
- Mondom, a többit bízzátok rám! – mondta ismét nyomatékosabban. Ron értetlenül nézett rá. – A zsákot,
Weasley!
- Ja…! – kapott észbe Ron és kelletlenül, de átadta a Feneketlen Zsákot.
Piton átnézte a pálcája segítségével, aztán összehajtotta a markában.
- Jó ötlet volt, Potter – mosolygott Piton, de szemei komolyak maradtak. – Most pedig tünés!

223
26. fejezet
Finite Filius!
A főhadiszálláson senki nem vette észre Harry, Ron és Hermione eltűnését. Arra azonban már egyiküknek sem
volt ereje, hogy a betervezett ünneplésre sor kerüljön, még a
felkelő nap első sugarai előtt visszafeküdtek az ágyukba és egészen délig aludtak. Később, mikor felébredtek,
nagyon örültek neki, hogy már előző nap végeztek a takarítás rájuk eső részével, így Mrs Weasley hagyta őket
aludni. Csak akkor kopogtatott be hozzájuk, mikor az ebéd már az asztalon volt.

Egy hét is eltelt már a laboratóriumban lezajlott események óta, szűk családi keretek közt megünnepelték Ron
tizennyolcadik születésnapját (ezúttal szerelmi bájital és méreg nélkül), s ahogy a napok múltak, Harry úgy
érezte, ideje újra belevetnie magát az események sűrűjébe. Nemcsak Piton utasításait kellett követnie és a
Hollóháti leszármazottak után kutatnia, kikérdeznie a roxforti Szürke Hölgy szellemét – már ha hajlandó szóba
állni vele a köztudottan hallgatag kísértet-lány -, de egy másik feladat is várt rájuk.
Sokat gondolkodott a laboratóriumban látott csontváz és a tragédiába fúló rablási kísérlet körülményeiről és arra
az elhatározásra jutott, hogy egyetlen út helyett érdemesebb rögtön kettőn elindulni. Ezt egyelőre nem közölte se
Ronnal, se Hermionéval, azt sem, hogy mikor szándékoznak ellátogatni a Roxfortba. Ron kifejtette neki, hogy
édesanyját nehéz lesz meggyőzni róla, hogy el kell engednie őket, épp ezért Harry kész tervel a fejében ébredt
március hatodikán. Előző reggel kikémlelte, mikor szokott felébredni Mrs Weasley, akiről köztudott volt, hogy a
család legkorábban kelő tagja.
Harry hajnali ötre állította be ébresztő óráját, így hát koromsötétben settenkedett le a lépcsőn. Első útja a
mosdóba vezette, hogy kimossa szeméből az álmosságot – ez eltartott egy darabig -, majd a konyhába ment és
pár pálcamozdulattal elkészített egy adag forró kávét. Nem kellett csalódnia, Mrs Weasley tíz perccel később jött
le az emeletről, szemeit törölgetve.
- Harry! – lepődött meg a fiú láttán. – Mit keresel itt ilyen korán.
- Nem tudtam aludni, Mrs Weasley – hazudta Harry, s hozzá kedvesen mosolygott.
Az asszony a konyhapulthoz lépett és fáradtan előhúzta a pálcáját.
- Hagyja csak, Mrs Weasley – állította meg Harry. – Üljön le, kérem.
- Köszönöm – motyogta álmosan az asszony, mikor Harry letett elé egy csésze kávét.
Lassan kortyolgatta a forró italt.
- Hogy aludt, Mrs Weasley? – kérdezte udvariasan Harry.
- Jól, csak keveset… - panaszolta az asszony. – Régebben többet aludtam, csak nyugtalanul. Főleg, mikor a
másik főhadiszálláson voltunk. Olyan nyomasztó volt, neked nem?
- De, egy kicsit igen – válaszolta Harry.
- De most már máshogy néz ki, ahogy hallom – folytatta Mrs Weasley. – Alastor mondta, hogy szépen
átrendeztétek.
- Muszáj volt – bólintott Harry. – Az már nem fekete mágusok háza…
- Igen… igen – helyeselt szórakozottan az asszony. – Az a ház valahogy nem nyújtott olyan biztonságérzetet,
ugye? Itt sokkal jobb…
Harrynek az a gyanúja támadt, hogy Mrs Weasley önmagát győzködi.
- Nincs olyan hely, ami teljesen biztonságos – csóválta a fejét Harry.
- Épp ezért kell egymásra vigyáznunk! – emelte fel a mutatóujját Mrs Weasley. Majd hirtelen megenyhült és
elmosolyodott. Harry kérdőn nézett rá.
- Nem mondom, meglepődtem, hogy Ron és Hermione szerelmesek egymásba… - folytatta az asszony. – De
örülök neki. Így legalább jobban vigyáznak majd egymásra – az arcáról leolvadt a mosoly és elkomorodott.
Kezeit tördelte, Harry pedig újra öntött neki a kávéból és a kezébe adta.
- Köszönöm… - motyogta megint Mrs Weasley.
- Miért gondolja, hogy ez a hely biztonságos? – kérdezte Harry.
- Nem tudom… Talán mert távol van mindentől, de… - mélyet sóhajtott és megrázta a fejét. – Ez butaság. A
távolság nem számít, ezek mindenhol ott vannak.
- Ne lásson rémeket, Mrs Weasley – figyelmeztette gyengéden Harry. – Azt bízza csak Rémszemre.
Mrs Weasley röviden elnevette magát, majd kortyolt a kávéból. Az ablakon túl már látszottak a hajnal fényei.
- Hol érezne minket biztonságban?
- Külföldön! – vágta rá az asszony. – Messze innen. Ahol nincsenek halálfalók. De hát tudom, hogy úgyse
utaznátok el, akárhogy kérnélek titeket… Nem is kérem.
- Akkor csak a főhadiszállás, a Balck-ház és a Roxfort jöhet szóba, igaz?
Mrs Weasley homlokráncolva felnézett az arcába.
- Mit terveztek már megint?

224
Harry összeszedte magát és kimondta:
- El kellene mennünk a Roxfortba és a Black-házba. Máshova nem, ígérem.
Mrs Weasley lehajtotta a fejét és belebámult a kiürült csészébe. Harry nem szólt többet, várta, mit mond az
asszony.
- Örökké úgyse tarthatlak itt titeket, ugye? – kérdezte inkább magától, mint Harrytől. – Arthur mindig azt
mondja, hogy próbáljalak jobban megérteni titeket…
Megint felemelte a fejét.
- Mikor akartok menni?
- Ma reggel. Én a Roxfortba, Ronék a Black-házba. És végig tartják a kapcsolatot Mr Weasleyvel, én meg
McGalagonnyal.
Mrs Weasley válasza nem váratott sokáig magára. Belegyezően bólintott és pár percig csak ült egy helyben.
Harry nem tudta nem észrevenni a szemében tükröződő félelmet és szomorúságot. De nem foglalkozhatott most
ezzel, bármennyire is sajnálta az asszonyt.

Fél órával később Mr Weasley is felkelt és hamarosan távozott a munkahelyére egy szelet vajas-pirítóssal az
egyik kezében és a Reggeli Prófétával a másikban.
Harrynek már nem volt más dolga, csak megvárni, amíg felkel két barátja és meggyőzni őket, hogy hallgassanak
rá. Már előre hallotta Hermione siránkozását: „De hát Harry, azt kell tennünk, amit Piton mond. Tudja mit csinál,
nem véletlenül utasított minket, hogy ne kezdjünk magánakciókba.”
Ron és Hermione reggel hétkor csatlakoztak hozzá a nappaliban. Mrs Weasley időközben körbejárta a házat,
hogy összegyűjtse a szennyest.
- Csakhogy felkeltetek – mondta köszönés helyett Harry. – Indulhatunk!
Ron és Hermione meglepetten néztek rá.
- Meggyőzted anyát, hogy engedjen el?
Harry bólogatott.
- De jó! Attól féltem, ez rám fog maradni… - lélegzett fel Ron.
- Gyáva alak – tette karba a kezét Hermione, de mosolygott.
- Akkor irány a jó öreg Roxfort?
Harry felállt a karosszékből és zsebre dugta a kezét.
- Nem, nektek máshol van dolgotok – szólt.
Hermione és Ron felvonták a szemöldöküket.
- Hogy érted?
- Azt szeretném, ha a Black-házba mennétek nyomozni Regulus közeli barátai, ismerősei után, akikkel…
Hermione már rázta a fejét tiltakozásképpen.
- Harry, Piton világosan megmondta, mi a dolgunk – suttogta, mert ekkor ment el mögöttük a konyha felé tartó,
álmos képű Percy.
Harry sóhajtott. „Pont, ahogy képzeltem…”
- Egy helyett jobb kettő útvonalon elindulni, nem? – adta elő az ötletét Harry. – Szerintem Piton világmegváltó
ötlete nem újdonság. Régen is lehetett egy összeesküvés a halálfalók közt. Két árulóról már biztos tudunk, akik a
horcruxokra vadásztak. Talán az utolsónak is nyomára bukkantak.
Hermione lehuppant a kanapéra, Ron viszont egyetértően bólogatott.
- De Piton… - kezdte a lány, aztán elharapta a mondatot és inkább csöndben maradt. A régi megrögzött bizalma
még mindig nem tért vissza. És Harry ennek őszintén örült.
- Nem érdekel, mit mondott Piton – mondta Harry a lány szemébe nézve. – Én megyek a Roxfortba, ti meg azt
csináltok, amit akartok. Nem szoktam parancsolgatni nektek, ez csak egy javaslat volt.
Nemtörődöm módon megvonta a vállát, mintha nem érdekelné, hogy hallgat-e rá Hermione, pedig nagyon is
érdekelte. Átment az előszobába és felhúzta a csizmáját.
Hermione már jött is utána, ahogy arra számított.
- Jaj, ne csináld ezt! – kérlelte a lány. - Persze, hogy inkább rád hallgatok. Csak meglepődtem, ennyi az egész…
Meg úgy gondoltam, hogy Piton is biztos Regulus Black-nek néz utána…
- Csakhogy Piton nem mehet be a Black-házba, a minisztériumba pedig főként nem. Márpedig ez a két hely, ahol
a legtöbbet találhattok áruló halálfalókról.
Ron Hermione vállára tette a kezét, hogy megakadályozza, ha a lány siránkozni akar, de erre nem került sor.
Hermione is belátta, hogy jobb ötlet kétfelé válni.
- Ne menjetek veszélyes helyekre – mondta Harry. – Megígértem Mrs Weasleynek, hogy csak a Black-házban
lesztek. Maradjatok kapcsolatban Mr Weasleyvel, ő segíthet a minisztériumi kutakodásban. Szóljatok Dobbynak,
ha be kell jutni valahova, Ron, te tudni fogod, hogyan kell…
Ron magabiztosan bólintott.
- Helyes. Az ikertükrön át beszélhetünk majd. A párnám alatt megtaláljátok. Sok sikert!

225
- Neked is! – mondta egyszerre Ron és Hermione, Harry pedig magára kanyarította fekete úti talárját.

Vállon veregette Ront, megölelte Hermionét, majd elbúcsúzott a ház többi lakójától és már ki is lépett az ajtón.
Lesétált a domboldalon, átlépte a mágikus határvonalat (a homlokába nyilalló fájdalomra már ügyet sem vetett),
majd újabb hosszú séta után megérkezett a girbe-gurba tölgyfához és állandó lakóihoz, a három kövér
bagolyhoz.
Harry koncentrált úti céljára, majd elrugaszkodott, s rövidesen Roxmortsban találta magát. A falu hasonlóan
kihalt volt, mint mikor legutóbb járt itt. Bár az idő most sokkal jobb volt, ez csak pár bámészkodó embert
vonzott az utcára, s legtöbben csak egyik üzletből mentek a másikba vagy a házaikba igyekeztek.
Harry gondolkodás nélkül hátat fordított az egykor mesés falunak és a földúton a kastély felé vette az irányt. A
kis emelkedő meg se kottyant neki, hamarosan megérkezett a szárnyas vadkanszobrokkal díszített kapuhoz. Nem
kellett tartania tőle, hogy a kapu nem engedi be – a védővarázslatok csak diákokat és tanárokat engedtek fel az
iskolába, valamint a minisztérium embereit, s Harry papíron még diáknak számított.
A kapu engedelmesen kinyílt, s Harry belépett rajta. Elindult felfelé az úton, amin a thesztrálok vontatta fiákerek
is szállították a tanulókat szeptemberben és a tanév végén.
A hatalmas bejárati ajtó ugyanúgy kinyílt, mikor felismerte Harryt, utat engedve a bejárati csarnok felé. Harry
fülét azonnal megütötte a zsivajgás és a tányérok, evőeszközök csörömpölésének zaja. Ránézett az órájára és
megállapította, hogy pont a reggeli utolsó perceiben érkezett a Roxfortba.
Egy időre megállt a csarnokban, fekete csuklyáját sem húzta le a fejéről ezért aztán kapott néhány meglepett
pillantást az előtte elhaladó, órára igyekvő diákok részéről. Gyanította, hogy egyikük biztosan szólni fog
valamelyik aurornak a gyanús fekete idegenről, ezért elindult a nagyterem felé.
Mikor azonban felért a lépcsőn – egy csapat másodéves hugrabugos úgy vonult el az útjából, mintha pestist
terjesztene -, újból megtorpant. A nagyteremből kilépő idősebb diákok közt megpillantott egy hosszú, vörös
hajzuhatagot. Ginny látványa egy pillanat alatt kitörölt az agyából minden mást, amit eltervezett (McGalagony
meglátogatása, néhány volt DS-ismerős felkeresése, élükön Neville-el és Lunával) és néhány méter távolságról
követte a lánycsapatot.
A hatodikos griffendélesek hamarosan csatlakoztak a mardekárosokhoz, majd kétfelé váltak. Harry megállt egy
görbe hátú troll szobra mögött, ami folyton az orrát túrta bütykös ujjával, s innen figyelte Ginnyt. A lány három
griffendélessel és négy mardekárossal lassan tovább indult – Harry tippje szerint a mágiatörténet tanterem felé.
„Na ne, Ginny képes volt felvenni ezt az órát?!” – nevetett magában Harry.
Tippje helyesnek bizonyult, egy emelettel feljebb lassan utolérte őket, a négy mardekáros fiú fittyet hányva az
udvariasságra bevonult a lányok előtt a tanterembe.

Harrynek bevillant az agyába egy régi emlék, s rögtön előhúzta a varázspálcáját. Óvatosan célzott vele, majd
kiszórta a bűbájt – Ginny táskájának alja hangos reccsenéssel kiszakadt és a lány füzetei és tintatartója a földön
kötött ki. A tintatartó furcsa mód nem tört ezernyi darabra, hanem békésen megállt a talpán, várva, hogy gazdája
felvegye.
„Biztos megbűvölte. Hogy ez nekem nem jutott eszembe!” – hajtogatta a fejét Harry arra az ezernyi alkalomra
gondolva, mikor a kifolyt tinta eláztatta a fáradtsággal körmölt órai jegyzeteit – ugyanakkor okot is adott rá,
hogy elkérje Hermione sokkal részletesebb és pontosabb jegyzeteit.
- A francba! – mérgelődött Ginny, s egy gyors pálcamozdulattal beforrasztotta a táska alját.
- Segítsek, Ginny? – fordult vissza az ajtóból egy szőke, lófarkas lány.
- Nem kell, menj csak – utasította el a lány, s közben bosszankodva szedegette a holmijait.
A szőke bement a tanterembe a másik griffendéles lány után, Harry pedig ezt a pillanatot választotta, hogy
meglepje Ginnyt.
Kisurrant a sarok mögül és mikor a lány éppen hátat fordított neki, mögé lopakodott és egy gyors mozdulattal
befogta a száját és berántotta a tanterem mellett álló varázslószobor mögé.
Ginny ijedtében kapálózott és nagyot rúgott a bokája felé, de mikor felismerte Harry nevetését és felpillantott az
arcába, rögtön abbahagyta.
- Te hülye! – ütötte meg Ginny a vállát, miután kiszabadult. – Tudod, hogy megijedtem?
- Igen, éreztem – vigyorgott Harry, s közben megtapogatta sajgó lábát.
- Megérdemelted – nézett rá Ginny, de a szeme boldogan csillogott, a bosszúság már elszállt.
Harry mosolyogva nézett rá fekete csuklyája alól, majd megcsókolta.
- Ginny? Merre vagy? – dugta ki a fejét az ajtón a szőke griffendéles lány.
Harry gyorsan beljebb húzta Ginnyt, miközben csókolóztak, és meglepve tapasztalta, hogy a szobor, ami mögött
rejtőznek és annak párja, a jobbra álló márvány-boszorkány közelebb húzódnak egymáshoz, még biztosabb
fedezéket biztosítva Harryéknek.
A lány körülnézett jobbra-balra, majd megvonta a vállát, visszament a tanterembe és becsukta az ajtót.
Ginny is észrevette a szobrok váratlan segítségét, mert Harry a csók közben érezte, hogy a lány ajkai mosolyra
húzódnak. Ginny halkan kuncogva elhúzódott tőle, majd átkarolta a nyakát.

226
– Egyébként mit keresel itt? – kérdezte.
Harry suttogóra fogta a hangját.
- Romantikus lenne, ha azt mondanám, hogy téged… - nézett bűnbánóan a lányra -, de újabb nyomoznivaló
akadt a jó öreg Roxfortban.
Ekkor egy csapat diák vonult el a szobrok előtt, Harry pedig még közelebb húzódott Ginnyhez, hogy ne vegyék
észre őket.
- Már meg se lepődöm… - jegyezte meg vidoran Ginny, miután elhalt a lépések zaja. – Azért rendes, hogy rám is
szakítasz egy kis időt. Csak, tudod órám lenne…
- Órád? – nézett rá Harry. – A mágiatörténetre gondolsz? Na ne hülyéskedj! Gyere, tűnjünk innen…
Azzal kézen fogta Ginnyt és kilesett a két szobor között. A folyosón senki nem járt, a diákok bementek a
tantermekbe, a mellettük lévőből is felcsendült már Binns professzor monoton hangja.
- Harry…? - motyogta Ginny, Harry pedig kérdőn ránézett sötét csuklyája alól. – Hát jó… – mondta beletörődve
a lány.
Harry Ginnyvel kilépett a szobrok takarásából, s még a szeme sarkából látta, hogy a magas, csúcsos sapkájú
varázslót mintázó márvány vidáman rákacsint.
Harry maga sem tudta, miért siet annyira, de kettesével szedte a lépcsőfokokat a hetedik emelet felé tartva.
- Hová… megyünk? – kérdezte Ginny, s próbált lépést tartani Harryvel.
- A Szükség Szobájába! – mondta a fiú vidáman.
Néhány lépcsőforduló után felértek a hetedik emeletre, ahol rögtön jobbra fordultak. Harry végigvezette a
folyosón Ginnyt, míg nem megérkeztek Badar Barnabás falikárpitjához, amin balszerencsés balett-óráját
örökítették meg a trollokkal.
Harry végre elengedte Ginny kezét és sétálni kezdett a kárpittal szemközti fal előtt.
- Kell egy hely, ahol egyedül lehetünk… - koncentrált Harry. - Kell egy hely, ahol egyedül lehetünk… Kell egy
hely, ahol egyedül lehetünk…
A míves ajtó azon nyomban megjelent, Ginny pedig meg se várva Harryt, kinyitotta.
- Hé, én nem ezt a szobát rendeltem! – csodálkozott Harry, mikor körbenézett a teremben.
A Szükség Szobája ezúttal egy nagyon kellemes kinézetű hálószoba alakját öltötte. A fal mellett egy
függönyözött ágy állt, a kőpadlón díszes szőnyeg terült el, a falakat vadászjeleneteket mintázó falikárpit
borította. Lágy virágillat töltötte be a szobát, s ezzel együtt olyan kellemes környezet fogadta Harryt, amire
egyáltalán nem számított.
Ginny gyengéden belökte a szobába, majd becsukta az ajtót és a táskáját ledobta a földre.
- Tudom. Én voltam a gyorsabb – mosolygott a lány, majd odalépett Harryhez és megcsókolta.
- Én… - mondta nevetősen Harry, miután újra levegőhöz jutott -, én nem pont erre…
- De én igen – mondta Ginny, majd megint megcsókolta.
Harry feltartotta a kezét, de pár pillanat után visszaejtette. Hülye ő, hogy ellenkezzen? – kérdezte magától.
Inkább átölelte a lányt és olyan erősen szorította magához, hogy nem sokára megint szünetet kellett tartaniuk
levegőhöz jutás végett.
Nem álltak meg a szoba közepén, Ginny megragadta Harryt a talárjánál fogva és lelökte az ágyra. Harrynek még
meglepődni sem volt ideje, Ginny rámászott és átkarolta a nyakát, így csókolóztak tovább.
- Még mindig úgy gondolod, hogy te jobb szobát kívántál volna? – kérdezte a lány, mikor pár pillanatig csak
nézték egymást.
Harry megrázta a fejét, majd átölelte Ginnyt és együtt megfordultak. Most Harry került felülre és hosszú csókkal
fejezte ki, hogy a puha ágy egyáltalán nem volt rossz ötlet.
Az ölelkezés és hempergőzés közben egyikük sem vette észre, hogy valaki méltatlankodva nézi őket.
- Khmm…
A torokköszörülés olyan hatással volt Harryre és Ginnyre, mint két mágnes, ami ellenkező irányba rántja őket.
Ginny meglepetten sikkantott és lerúgta magáról Harryt, aki fájdalmasan elvágódott a padlón.
Mikor sajgó hátát markolászva felült, hogy megnézze, ki zavarta meg őket, az apró termetű Flitwick
professzorral találta szembe magát.
- Professzor… - szólt Ginny, miután visszanyerte lélekjelenlétét. – Nahát… - erőltetett meg a lány egy gyenge
mosolyt. – Visszajött?
- El se mentem, Miss Weasley – válaszolta vékonyka hangján a volt tanár.
- Hogy…?
Harry feltápászkodott és leporolta fekete talárját.
- Itt bújt el, professzor? – kérdezte Harry, mikor észrevette, hogy a tanár a kezében egy ezüstösen csillogó ruhát
tart. – Láthatatlanná tévő köpeny alatt?
Flitwick bosszankodva legyintett.
- Á, ezt csak most kaptam magamra – magyarázta. – Mikor hallottam, hogy nyílik az ajtó, megijedtem. Azt
hittem, az aurorok találtak rám. Nem gondoltam volna, hogy rajtam kívül másnak is szüksége van egy meghitt

227
hálószobára, ahol elbújhat a kíváncsi szemek elől… - dünnyögte és félig mosolyogva, félig szemrehányóan
hajtogatta a fejét.
Harry érezte, hogy elvörösödik, Ginnyn pedig látta, hogy arcszíne a hajáéval vetekszik.
- Bocsánat… - motyogta Harry. – Mi épp csak…
- Hagyja csak a mentegetőzést, Potter, én is voltam tizenhét éves – szakította félbe Flitwick, majd megint
köhögött egyet.
Komótosan és kissé görbe háttal az ággyal szemközt álló szekrényhez sietett és felakasztotta az oldalára a
köpenyt.
Megint köhögött. Harrynek az a benyomása támadt, hogy a professzor beteg. Összepillantott Ginnyvel, aki
hasonlóra gondolhatott, mert homlokráncolva figyelte a volt tanárt.
- Professzor… - szólt Harry -, rosszul érzi magát?
Flitwick megint legyintett, majd elővett egy pirosalma-mintás halványzöld zsebkendőt és megtörölte vele a
homlokát.
- Nem, semmi bajom… köhöm… csak egy kis múló rosszullét.
Harryt ez egy cseppet sem nyugtatta meg. Ahogy alaposabban megvizsgálta volt bűbájtan tanára bajuszos,
gombafrizurás, szemüveges arcát, rá kellett döbbennie, hogy Flitwick kifejezetten sápadt és a szeme karikás.
- Biztos ne hívjam ide Madam Pomfrey-t? – kérdezte aggódva Harry.
- Még csak az kellene, hogy Poppy körülöttem sertepertéljen! – cincogta a professzor. - Foglalkozzon csak a…

BAMM-BAMM. Valaki dörömbölt az ajtón.

Flitwick lekapta az akasztóról a láthatatlanná tévő köpenyt, de szükségtelen volt félnie: Hagrid lépett be az ajtón,
kezében egy fa tálcával, ami alig volt nagyobb a tenyerénél. Mikor meglátta Harryt és Ginnyt, megtorpant.
- Harry! – kiáltott fel döbbenten Hagrid.
- Csendesebben! – pisszegett Flitwick és gyorsan becsukta a Szükség Szobája ajtaját.
- Oh, bocsánat, Flitwick professzor… - dörmögte Hagrid, de a szemét nem vette le Harryről, aki boldogan
mosolygott az óriásra.
- Méghogy professzor! – sóhajtott fásultan Flitwick. – Elmúltak már azok az idők…
Hagrid letette a tálcát a kis asztalkára, majd nagy léptekkel Harryhez cammogott, megölelte és megszorongatta,
hogy szinte ropogtak a fiú csontjai.
- Mért nem szóltál, hogy itt vagy? – kérdezte némi szemrehányással a hangjában.
- Mert csak most érkeztem – szabadkozott Harry és megmasszírozta a vállát. – Még csak Ginnyvel
találkoztam…
- Igen, sürgős elintéznivalója volt a kisasszonnyal! – szólt közbe cincogva Flitwick, miközben az
ínycsiklandozóan illatozó tojásrántottából falatozott.
Harry megint elvörösödött, Ginny pedig gyorsan megigazította összegyűrődött talárját és felcsúszott szoknyáját.
- Na, pedig már azt hittem, teljesen megfeledkeztél rólam – mosolygott Hagrid.
Harry és Ginny örömmel nyugtázták, hogy a vadőr nem értette Flitwick célzását. A professzor megcsóválta a
fejét és felszúrt a villájára egy szép szelet paradicsomot.
- Dehogy… - motyogta még mindig zavarban Harry.
- Se te, se Ron, se Hermione… - folytatta Hagrid. – Túl csendesek nélkületek a roxforti hétköznapok. Ginnytől
hallok csak felőletek – nézett a lányra a vadőr.
Harry többszörösen is zavarban volt és nem tudta mit feleljen.
- Megjegyzem, Ginny be tudta szúrni az órarendjébe a legendás lények gondozását – küldött egy újabb mosolyt
Hagrid a lány felé. Ginny vigyorogva felmutatta a hüvelykujját.
Harry sóhajtott. Hagrid ezt a célzást értette.
- Jól van, na, csak megjegyeztem… - dörmögte. – Igaz, ami igaz, Ginny az egyetlen tanítványom a hatodikosok
közül.
- Még mindig a kastélyban laksz, Hagrid? – terelte gyorsan másra a beszélgetést Harry.
Hagrid bólogatott.
- Muszáj. Nincs pénzem újjáépíttetni a kunyhómat.
- Akkor mire költöd a fizetésed? – csodálkozott Harry.
Hagrid pislogott párat, majd fura hangot adott ki valahol a hümmögés és a morgás között.
- Hát ööö… izé… azt csak úgy gyűjtögetem, tudod… Tudod, olyan… nyugdíjalapnak…
Harry felvonta a szemöldökét, de úgy döntött, nem firtatja tovább a dolgot.
Flitwick lassan befejezte a reggelit, Hagrid pedig felkapta a tálcát.
- Köszönöm, Hagrid, nagyon finom volt - törölgette meg a száját a professzor. – Azt hiszem, most lepihenek egy
kicsit, ha nem lesz foglalt az ágy – pillantott Harryék felé. - Kicsit kóvályog a fejem…
Ginny felpattant az ágyról, mintha bolha csípte volna meg.
- Megint rosszul van, professzor? – dörmögte Hagrid.
- Nem, nem… Menj csak, Hagrid, megleszek…

228
Hagrid fél szemmel figyelte, ahogy Flitwick az ágyhoz sétál, majd fejével intett Harrynek és Ginnynek.
- Viszlát, professzor – köszönt el Harry.
- Nem vagyok… - motyogta fáradtan Flitwick, miután felmászott az ágyra.
- Nekünk mindig maga lesz a bűbájtan professzora! – mondta Ginny, majd Hagrid kinyitotta az ajtót, körülnézett
odakint és mindhárman elhagyták a Szükség Szobáját.
Miután az ajtó becsukódott mögöttük, rögtön el is tűnt, nem maradt más a helyén, csak a tömör kőfal.
Hagrid gondterhelten sóhajtott.
- Szegény Flitwick professzor – hajtogatta a fejét.
- Mióta ilyen beteg? – kérdezte Ginny.
- Azóta, hogy bujkálnia kell – válaszolta Hagrid. – Nem jól viseli. Nem is csodálom. Több mint hatvan évig
tanította diákok nemzedékeit, most meg összeesküvéssel vádolják…
- Hogy vádolhatják ezzel?! – fakadt ki Harry, miközben Hagriddal és Ginnyvel a földszint felé tartottak a
szeszélyes lépcsőkön.
- Megvan a jól kitalált kis meséjük – bólintott sötéten Hagrid. – Azzal vádolják, hogy ő helyezte el itt azokat a
páncélokat… hogy ő uszította rá a gyerekekre! Micsoda sületlenség! Mindezt csak azért, mert az anyja kobold
volt.
- McGalagony azt mondta, Flitwick professzor elutazott – jegyezte meg Ginny. – Mégis itt maradt, pedig
biztonságosabb lett volna neki, nem?
- De – helyeselt Hagrid. – Csak hát fél életében ez volt az otthona, akárcsak nekem – bökött a saját mellkasára
Hagrid. – És ezek után csak úgy elmenekülni... Én se mentem messze, mikor az a banya Umbridge kiüldözött
innen.
McGalagony azt javasolta neki, hogy maradjon a kastélyban. Itt is vannak jó helyek, ahol el lehet rejtőzni.
Valamelyik tanár minden nap visz neki ételt és híreket – nem bízzuk a házimanókra, mert még eljár a szájuk
valamelyik őrszolgálatos aurornak.

Leértek a földszintre, az ablakokon szokatlanul erősen sütött be a délelőtti napsugár. Harry, Ginny és Hagrid
kiléptek a kastély parkba. Ahogy a nedves füvön lépkedtek, Harry megállapította, hogy sose látta még ilyen
elhanyagoltnak az iskolát: a régen szépen nyírt gyep közé erőszakos gaz fészkelte be magát, több helyen
kirohasztva a füvet. A kőből rakott járda besüllyedt, elgazosodott, mintha senki se gondozná. Mit művelnek ezek
a házimanók? – gondolta Harry.
- Egyébként ki most a hollóhát feje? – fordult Hagridhoz és Ginnyhez.
- Nincs vezető tanáruk – válaszolta a lány. – Az ügyeiket Bimba professzor vállalta magára, mert a
megfogyatkozott hollóháttal és hugrabuggal együtt alig vannak többen, mint korábban egy teljes ház.
Harry bosszúsan hümmögött. Hirtelen indulattól arra gondolt, milyen gyávák egyesek. Merényletek történnek és
máris mindenki azt hiszi, hogy ő is célpont! Harry nevetségesnek tartotta a félelmüket. Otthon még nagyobb
veszélyben vannak, mint az iskolában. A hülye szüleik azt hiszik, meg tudják védeni őket Voldemorttal
szemben… - füstölgött magában.
- Ginny, Harry – szólt Hagrid – van egy kis elintéznivalóm a Rengetegben – tudjátok, vadőri teendők. A granian
szürkék megkehesedtek a februári hidegben.
- Akkor jó ló-ápolást, Hagrid – köszönt el Ginny.
- Szia!
Miután Hagrid közel három méteres alakja eltávolodott az erdő irányába, Harry megfordult és ledobta magát az
egyik farönkre, amit a tavasszal a parkban lustálkodó diákok padnak szoktak használni – a kisebbek pedig
gyakran próbálgatták rajta lebegtető bűbájukat, amit egyébként Frics és a tanári kar kifejezetten tiltott.
Ginny leült Harry mellé és csendben élvezték a délelőtti csendet. Szinte minden diák órán volt, azok a hatod- és
hetedévesek pedig, akiknek lyukasórájuk volt, inkább a könyvtárban, a kviddicspályán vagy a klubhelyiségben
töltötték szabad idejüket. A park az év ezen korai szakaszában még nem számított olyan népszerű helynek
kikapcsolódásra. A hó már elolvadt, de még a hideg uralkodott. Legalább ez változatlan maradt…
- Nem veszi észre senki? – szólalt meg csendesen Harry és a fejét megtámasztotta az öklével.
Ginny ránézett.
- Nem látja senki, hogy a Roxfortnak vége…?
- Miről beszélsz? – kérdezte Ginny és a fiú vállára tette a kezét.
– Ez már nem az az iskola, ahova felvettek minket évekkel ezelőtt – folytatta Harry. - Annak vége lett azon a
napon, hogy Dumbledore meghalt.
- Be kellett volna zárni az iskolát – helyeselt Ginny. – Időt kellett volna hagyni, hogy elrendeződjenek a dolgok.
- De minden csak pusztul – bólintott Harry.
Ginny megrázta a fejét.
- Rohadt nagy közhely, de: ez a dolgok rendje. Minden változik, Harry…
Harry idegesen lecsapta a kezét maga mellé.

229
- Roxfortnak nem szabadna változnia! – mordult fel. – Az lenne a dolga, hogy változatlan maradjon. Hogy
megmaradjon a folytonosság…
Ginny felvonta a szemöldökét.
- Azt hittem te, meg Ron csak aludni szoktatok mágiatörténeten – mondta.
Harry mélyet sóhajtott.
- Mordontól hallottam – válaszolta. – Ő mondta, hogy kell valami, ami változatlan marad mindig… egy alap,
amire építeni lehet. Roxfort az alapja mindennek.
- De az alapot néha meg kell újítani – vetette ellent Ginny.
- Hogyan? – ráncolta a homlokát Harry. – Ha az alapot változtatod, minden, amit rá építettél, összedől.
- Akkor újra kell építeni mindent – vonta meg a vállát Ginny, mintha csak egy könnyed problémáról
társalognának. – Jobb újra építeni, mint renoválni a régit. Azzal csak elodázod a végét…
Harry megint sóhajtott, Ginny pedig megölelte. Harry egy pillanatig élvezte a lány újbóli közelségét, aztán olyan
érzése támadt, ami nem meglepő, ha az ember olyasmit csinál, amit titkolni szeretne. Úgy érezte, figyelik őket.
- Óvatosabbnak kell lennünk – mondta és arrébb húzódott Ginnytől. – Flitwick már meglátott minket. Más nem
tudhatja meg.
Most Ginny sóhajtott.
- Harry… Ne félts ennyire!
- De féltelek! – erősködött Harry.
- És Hermionét meg a bátyámat nem félted? – kérdezte oldalra hajtott fejjel.
Harry meghökkent a feltételezésre.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? – nézett Ginnyre döbbent arccal. – Persze, hogy féltem őket…
- Félreértettél – szakította félbe a lány. – Voldemort a halálfalói révén nagyon jól tudja, hogy közel állnak
hozzád. Nemcsak ők, de az egész családom, meg Remus, meg Hagrid – mutatott az erdő szélén tevékenykedő
óriásra, aki most egy hatalmas zabbal teli zsákot cipelt a hátán a fák közt megbúvó karámok felé, ahol a
hippogriffek, s köztük Csikócsőr is pihent.
- Ha félteni akarsz valakit, hát féltsd őket – folytatta Ginnyt. – Én semmivel sem vagyok nagyobb veszélyben,
mint ők.
Harry kénytelen volt elismerni, hogy amit Ginny mond, az nagyon is igaz. Ron és Hermione sokkal nagyobb
veszélyben vannak. Csakhogy ők maguk választották ezt az utat – az ő útját, hogy vele tartanak az elejétől a
végéig. A barátainak engedte, hogy megválasszák a sorsukat, ugyanakkor tudta, hogy ez semmit se enyhítene a
pokoli bűntudaton, ha elvesztené őket. Mégis, hagyta nekik, hogy válasszanak. Nekik engedte, de Ginnyt nem
tiszteli meg ezzel?
Azon kapta magát, hogy olyan görnyedten ül a fatörzsön, mint a félszemű banya szobra. Egyenesbe erőltette
magát, s közben Ginnyre nézett.
- Ezért akarsz eljönni az iskolából, ugye? – kérdezte tőle.
Ginny bólintott.
- Segíteni akarok, mint Ron meg Hermione.
Harry most hátradőlt és megtámasztotta magát a kezével.
És ezt most hogyan magyarázza el neki? – kérdezte kétségbeesetten önmagától. Elmondana neki ő mindent, amit
eddig csináltak, de Piton nyavalyás esküje meggátolta benne. Igaz a kötés értelmében „csak” pokoli fájdalmat
fog átélni, ha megszegi az esküt, nem halna bele… Egy pillanatig átfutott az agyán a kérdés, hogy vajon kibírná-
e a fájdalmat. Tanakodását szerencsére nem kellett elhatározásra váltania, mert Ginny újra megérintette a kezét,
amire ösztönösen a barna szemekbe nézett.
- Figyelj, látom, fáradt vagy. Menjünk fel a kastélyba, ráérsz ezen gondolkozni. Már hozzászoktam a lassú
döntéseidhez – mosolyodott el.
- Beszélnem kellene McGalagonnyal is… - jegyezte meg Harry. – Meg néhány DS-essel. Itt maradok a
kastélyban elég sokáig. Hetekig, talán hónapokig…
- Ez remek – örült Ginny. – Sokaknak hiányzol, tudod-e? Az már hagyomány, hogy az első-másodévesek közt
legenda vagy, de sokan hiányolnak. Luna többször is kérdezte tőlem, hogy tudok-e valamit felőletek.
- Lunával is beszélnék – szúrta közbe Harry. – Benne megbízom. Meg Neville-ben is. És persze benned is. Lesz
egy kis dolgunk a hollóháttal.
Pár percig még csendben ültek egymás mellett, aztán a hűvös szél meghozta a kastély felől a diáksereg zaját.
Ekkor Harry és Ginny úgy döntött, elég volt a didergésből, visszamentek az iskolába.
A folyosókon a többi tanuló közt lavírozva folytatták a valóság elpalástolását, kissé távol mentek egymástól,
mintha csak ismerősök lennének.

Harry levette fejéről a csuklyát, s most még több meglepett pillantást kapott a diákoktól, egyesek még rá is
köszöntek, amit Harry igyekezett viszonozni, s voltak, akik rögtön kérdésekkel bombázták – ezek elől
udvariasan kitért.

230
Ginny közölte, hogy a következő órája mágikus önvédelem lesz Fleur-rel, amit szívesen kihagyna, de Francica –
ahogy még mindig nevezte sógornőjét – szinte minden órán beszélgetésbe bonyolódik vele, így feltűnő lenne a
hiányzása. Harry egy intéssel elbúcsúzott tőle a folyosón, de addig nézett utána, amíg teljesen el nem nyelte a
hetedéves hurgabugosok tömege.
Harry kissé megrázta a fejét – azon kapta magát, hogy úgy viselkedik, mintha egy évre kellett volna elbúcsúznia
Ginnytől.
Összeszedte magát és kissé sietősen elindult a tanári szoba irányába. A bámuló diákokkal nem foglalkozott,
felszaladt két emeletet és rövidesen megállt a tanári szoba előtt.
Bekopogott, majd megvárta a fásult „Jöjjön be!” szólítást, és lenyomta a kilincset. A tanári szobában
McGalagony professzoron kívül más nem tartózkodott, de Harrynek az a benyomása támadt, hogy a professzor
feldúlt valamitől.
- Jó reggelt, professzor!
Mikor meglátta Harryt, letette a pergamenhalmot, amit eddig lapozgatott.
- Harry! – nézett rá meglepődve. – Nem szóltak, hogy jönni fogsz.
- Mert csak ma hajnalban szóltam Mrs Weasleynek – válaszolta Harry.
Előhúzta a varázspálcáját, becsukta az ajtót, majd elsuttogta a disaudio bűbájt, hogy senki ne hallhassa meg,
miről beszélnek. McGalagony érdeklődve figyelte, mit csinál.
Mikor végzett, újra a professzor felé fordult.
- Az aranypohárnak vége – jelentette be Harry egy halvány mosollyal.
Az igazgatónő eltátotta a száját, majd gyorsan le kellett ülnie az egyik székre.
- Ez… ez remek hír, Harry! – mondta. – Hogyan sikerült?
Harry közelebb lépett, majd leült elé egy másik székre.
- Pontosan ez a problémám – mondta és megköszörülte a torkát. Óvatosan meg kell válogatnia a szavait, nehogy
megtörje az esküt. – Nem tudom elmondani.
- Nekem mindent elmondhatsz, Harry – vágta rá azonnal McGalagony.
- Nem erről van szó. Nem tudom elmondani. – nyomta meg a tudom szót.
McGalagony felvonta a szemöldökét. Már szólásra nyitotta a száját, mikor Harry közbevágott:
- Ne mondja ki, bármire gondol – előzte meg, mielőtt felhozakodna a Piton témával. Harry gyanította, hogy
Dumbledore professzor festménye hosszan magyarázta McGalagonynak is a Pitonba vetett bizalmának okát.
McGalagony idegesen fújtatott és összepréselte az ajkait. Felpattant a székből és járkálni kezdett.
Mindenki ilyen járkálós lett, mióta Voldemort visszatért – gondolta Harry.
- Ez elképesztő! – mérgelődött McGalagony. – Mindannyian belekerültünk a titkolózásba!
- Igen – bólintott mosolyogva Harry. – Csak most, hogy meghalt, kezdjük érteni, milyen lehetett Dumbledore-
nak lenni, igaz?
Az igazgatónő összevonta a szemöldökét.
- Mire gondolsz? Talán arra, hogy ő sem tudott beszélni bizonyos dolgokról?
Harry széttárta a karját.
- Én már semmin se lepődnék meg.
McGalagony magában füstölgött. Harry gyanította, hogy a professzor értette ki van az egész titkolózás mögött.
Az, akivel kapcsolatban mindig mindenki titkolózik.
- Ne törődjön ezzel, professzor – nyugtatgatta Harry. – A horcruxokat bízza csak rám meg Ronra meg
Hermionéra. Inkább mesélje el, mivel zaklatják a minisztériumiak!
McGalagony abbahagyta a járkálást és lassan visszaült a székre.
- Én ugyanazt tudom mondani, mint te nekem: bízd csak rám őket – válaszolta.
- De mégis… - erősködött Harry. – Ön tud beszélni róla. És hátha segíthetek… - vakarta meg a fülét Harry.
A professzor felvonta a szemöldökét.
- Hogyan segíthetnél?
- Hallottam Mr Weasleytől, hogy Scrimgeour le akarja önt váltani. Scrimgeour-nek viszont a koboldok kellenek.
- Arra gondolsz – válogatta meg óvatosan a szavait McGalagony -, hogy ha elvezeted a koboldokhoz az
aurorokat, akkor befejeződik a háború?
- Majdnem – nézett a szemébe Harry. – Csak én inkább a koboldokat vezetném el Scrimgeour-hez.
McGalagony eltátotta a száját az ötlet hallatán, de Harry gyorsan folytatta. Emlékezett rá, milyen képet vágtak az
aurorok a főhadiszálláson, mikor felvetette, hogy szálljanak szembe a miniszterrel.
- Ez az egész minisztérium nem jó semmire. Ha engem kérdez, professzor, az lenne a legjobb, hogy amíg
Voldemortot le nem győzzük, a Főnix Rendje vegye kezébe az irányítást.
- Ez egy kicsit vad elképzelés, Harry – válaszolta csendesen McGalagony. – A miniszter úr épp hogy az auror
parancsnokság irányítása alá akarja vonni a Rendet. Így is épp csak eltűri a működését.
- Igen, szerinte a Rend széthúzást teremt az emberekben. Egyesek inkább Dumbledore embereiben bíznak,
mintsem a minisztériumban.

231
- A Főnix Rendje nem azért alakult, hogy átvegye az irányítást! – szólt kissé palástolt ingerültséggel az
igazgatónő.
- Tudom…
- A feladata a halálfalók utáni nyomozás, se több se kevesebb!
- Én csak arra gondoltam – védekezett Harry -, hogy tárgyalnia kellene Ampókkal. Ha a koboldoknak a
miniszteri vezetés kell, hát adjuk át nekik és kész! Ampóknak nem érdeke, hogy a halálfalók nyerjenek, biztosan
segítene…
- Fejezzük be ezt a beszélgetést! – szólt közbe McGalagony kissé idegesen. – Amit mondasz képtelenség.
Harry beletörődve bólintott. Nem tudta, mégis mire számítson, ha felhozza ezt a javaslatot. Az ötlet lényege
gyakorlatilag az volt, amit fél órája Ginny is mondott: az alapoktól kezdve újraépíteni.
Talán ha Lupinnál próbálkozna, több sikerrel járna. Egyelőre nem akart semmi vad dologba belefogni, ahogy
McGalagony fogalmazott. Azzal is elégedett lenne, ha a Főnix Rendje tagjai legalább megvitatnák egymás közt a
lehetőségét, egy tervet arra az esetre, ha Scrimgeour lépései többet ártanak, mint használnak a Voldemort elleni
harcban.
- Találkoztam Flitwick professzorral is – jegyezte meg, hogy másra terelje a beszélgetést.
McGalagony felkapta a fejét.
- Kicsit betegnek tűnik – folytatta Harry. - Fáradt és… és olyan mintha lázas lenne. Pedig még nem olyan öreg.
- Igen, tudom – mondta McGalagony. – De ő azt mondja, nem olyan súlyos. Nem hagyja, hogy Madam Pomfrey
megvizsgálja.
Egy darabig mindketten csendben voltak, aztán az igazgatónő rákérdezett, hogy minek köszönheti Harry
látogatását.
- A horcruxoknak, tanárnő – válaszolta őszintén Harry. – Elpusztítottuk Mardekár medálját és Hugrabug arany
poharát. Már csak Hollóháti Hedvig ismeretlen kincse és a kígyó van hátra. De a kígyóval még nem akarok
foglalkozni, elsőnek azt kell kitalálni, hogy kié lehetett a kincs, mikor Voldemort ráakadt.
McGalagony alig észrevehetően összerezzent a név hallatán, de összeszedte magát.
- És azt gondolod, hogy Roxfortban nyomora bukkansz?
- Igen, ez a kiindulási pont. Denem is itt kezdett a nyomozásba ötven éve.
McGalagony nem kérdezte, honnan tudja ezt Harry, csak bólintott. Harry folytatta.
- Szükségem lenne egy olyan belépési engedélyre az irattárba, a levéltárba. A régi családfákhoz.
- Természetesen – pislogott az igazgatónő, Harry pedig elégedetten dőlt hátra a székben.

------

Délidőben hagyta el a tanári szobát és a könyvtár felé vette az irányt. Nem mondható kellemes bájcsevegésnek
az a pár szó, amit Madam Cvikkerrel, a sárkánytermészetű könyvtárosnővel váltott, mikor közölte vele, hogy
milyen mennyiségű könyvre lesz szüksége. Madam Cvikker kifejtette, hogy diákok csak külön engedéllyel
léphetnek be a levéltári részlegbe, de mikor Harry előkotorta zsebéből McGalagony felhatalmazását, aminek
értelmében a könyvtár teljes állományát kedve szerint használhatja korlátlan ideig, Madam Cvikker vöröslő arca
riasztóan sápadttá vált. Láthatóan sültbolondnak tekintette McGalagonyt, amiért ilyen engedélyt adott egy
diáknak (hiába mondogatta neki Harry, hogy ő már rég nem tanul itt), mégsem mert hangot adni a
véleményének, hiszen az igazgatónő mégiscsak a felettese volt.
Így hát Harry kihagyta az ebédet és azzal együtt az egész délutánt a könyvtár irat- és levéltárában töltötte. Még
nem fogott hozzá az érdembeli kutakodáshoz, ideje nagy részét úgyis az emésztette fel, hogy legelőször
kikeresse azokat a családfákat, diploma-másolatokat, okleveleket és hasonlókat, amik az ősi aranyvérű
családokéhoz köthető.
Nem egyszer csak erőszakkal tudta elrántani a tekintetét néhány iratról, amiken a Potter család egy-egy tagjának
nevét olvashatta - mint százhetven éves korában elhunyt nagyapjáét, Edward Pottert, akinek az oklevelén még a
fényképe is szerepelt.
Vonásaiban és kócos, bár kissé kopaszodó fekete hajában sok hasonlóságot fedezett fel édesapján és önmagán is.
Egy pillanatra eltűnődött rajta, vajon az egész Potter dinasztiának védjegye volt a kócos frizura és a sápatag
arc…?

Három kupacba pakolta a zárt helységben tárolt pergamenkötegeket. Az elsőbe a komplett családfák kerültek, a
másodikba az egy-egy személyről szóló részletesebb dokumentumok, a harmadik kupacba (ez volt a legkisebb)
pedig az olyan megnyilatkozások, amikben valamelyik varázsló vagy boszorkány azért került a figyelem
középpontjába, mert azt hangoztatta, hogy egy alapító leszármazottja.
Mire az egész kutakodással végzett, leszállt az este és eljött a vacsoraidő. Harry azon kapta magát, hogy már
megint egy Potterről – most épp Mary-Elizabeth Potterről olvasgat az egyik családfához mellékelt kronológiai
naplóban, amiben többek közt a házasodásokat is feltüntették.

232
- Harry, itt vagy? – kérdezte egy hang, mire Harry majdnem eldobta a kezében tartott iratot, annyira
beletemetkezett.
- Máris hozzáláttál? – kérdezte Ginny, aki a táskájából kilógó sárkánybőr kesztyű és összegyűrt munkatalár
tanúsága szerint esti gyógynövénytanról érkezett.
- Ingen, muszáj – válaszolta Harry és visszatette a lapot a kupacba. – De már végeztem. Majd holnap folytatom,
talán egy kis segítséggel – kacsintott Ginnyre.
- Rendben, de most menjünk, mert a vacsora hamarosan az asztalon lesz.
Harry bezárta az irattár ajtaját a Madam Cvikkertől kapott kulccsal, hogy senki ne keverhesse össze a már
kiválogatott dokumentumokat és Ginnyt követve még mindig pár lépés távolságra egymástól, a nagyterem felé
vették az irányt.
Régen látta teljes szépségében az iskola étkezőjét, az ünnepi rendezvényeknek is otthont adó nagytermet a maga
elvarázsolt mennyezetével, mely a fölötte sötétlő felhős éjszakai eget mutatta, meg a száz lebegő gyertyát és a
hosszú asztalokat.
Kellemes otthon-érzet fogta el Harryt: a nagyterem ugyanúgy festett, ahogy hét évvel ezelőtt. Ha a park
elhanyagolt és a diákok is kevesen vannak, maga az épület azért változatlan maradt.

Ginnyvel leültek a jobb szélső hosszú asztalhoz, Neville és Colin Creevy közé. Harry előzőleg vett egy mély
levegőt és felkészült a kérdések ostromára.
- Harry! Szia! – üdvözölte Colin és a mellette ülő Dennis.
A testvérpár mindkét tagja sokat változott, mióta Harry utoljára látta őket. Bár alacsony termetük továbbra is
szembeszökő volt a többi diákhoz képest (Colin jó öt centivel alacsonyabb volt, mint a vele egyidős Ginny),
arcvonásaik sokat komolyodtak és idősödtek.
- Sziasztok – köszönt nekik Harry és egyenként kezet fogott a közelben ülő ismerőseivel.
- Még mindig kirándultok? – érdeklődött Neville, aki mellett a barátnője, Susan Bones ült, s ez láthatóan nagyon
nem tetszett a hugrabugos lánytól jobbra ülő Lavendernek.
Harryt egy pillanatra elfogta a gonosz vágy, hogy a képébe mondja, Ron összejött Hermionéval, ahogy már
régen kellett volna, ha ő nem dugja közéjük a képét… - de végül visszafogta magát és inkább Neville kérdésére
válaszolt.
- Igen, még mindig sok a látnivaló – mondta mosolyogva és maga elé húzott egy tányért, majd pakolt rá néhány
főtt tojást és szalonnát.
Neville megcsóválta a fejét. Most Susan hajolt közelebb hozzá a barátja háta mögött.
- Figyelj Harry… - kezdte és látszott rajta, hogy egy kicsit zavarban van. – Azt szeretném megkérdezni, hogy…
hogy tudsz-e valamit arról, ki… ki ölte meg a nagynénémet?
Harry megköszörülte a torkát és a lányra nézett. A körülöttük ülők is élénken figyeltek a válaszra várva. Harry
nem csodálkozott ezen. Amelia Bonest az egyik legkiválóbb boszorkányként tartották számon, nem hiába volt a
Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője. Az asszonyt több mint másfél éve, a Voldemort elleni harc kezdete után
pár héttel találták holtan a saját lakásában. A hírt még a mugli újságok is lehozták. Ők nem tudták, hogyan halt
meg az egyedül élő asszony, de a varázslók biztosak voltak benne, hogy az Adava Kedavrával végezték ki.
- Sajnálom, de nem hallottam erről semmit – válaszolta. – Bocsáss meg, Susan, de nem is jártam utána…
- Semmi baj, csak tudod… - motyogta a lány.
- Tudom – mondta együtt érzően Harry. Könnyen átélhette, hogyan érezte magát a lány. Ő is, akárcsak Harry,
szinte az egész rokonságát elvesztette a halálfalók miatt. Úgy érezte, egy ígéret nem kerül semmibe, annál is
inkább, mert be tudja tartani: - Susan, utána tudok járni. Nem tudom, mikor, de ha megtudok valamit róla,
elmondom.
A lány hálásan mosolygott és visszafordult a zabkásájához.
- Szinte nincs is diák, akinek ne támadták volna meg valamelyik rokonát – jegyezte meg Dean, aki Harryvel
szemben ült és egyfolytában Ginnyt nézte.
- Neked is? – vonta fel a szemöldökét Harry és igyekezett félvállról venni Dean vizslató szemeit. - Úgy tudtam,
te mugli származású vagy.
Dean furcsa módon megvonta a vállát.
- Vannak azért varázsló rokonaim…
- És megtámadták őket? – kérdezte Colin és érdeklődve az asztalra könyökölt.
- Még az első háborúban… – vonogatta megint a vállát.
Harry összenézett Neville-el, de mikor a fiú felé fordult, észrevette, hogy Ginny egykedvűen turkál villájával a
salátában és az asztalt bámulja.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve Harry az asztallap takarásában finoman Ginny combjára helyezte a kezét. A lány
szemei tágra nyíltak, de nem szólt semmit, csak halványan mosolygott. Nem kellett tartania a lebukástól,
mögöttük csak a nagyterem fala és egyik impozáns kandallója emelkedett, asztaltársaik pedig ismét a vacsorával
voltak elfoglalva – leszámítva Deant, aki csak elvétve nézett a tányérjára, s emiatt néha mellényúlt az asztalt
böködve villájával.

233
Harry lassan simogatta Ginny combját. Belül tudta, hogy Dean bosszantotta fel, de már nem is törődött a fiúval.
A legkevésbé sem féltékenykedett Ginny miatt, de több mint ellenszenves volt neki volt szobatársa. Eszével
tudta, hogy ez ostobaság és Dean valószínűleg ugyanúgy szerette a lányt, mint ő, de Harry úgy érezte, ennyi
gyerekes ellenszenvet megengedhet magának.
Elvigyorodott a gondolatra és közben szórakozottan bólogatott Colin és Dennis szavaira, akik már vagy öt perce
a griffendél idei kviddics csapatáról szónokoltak neki, ő azonban szinte semmit se fogott fel ebből. Ugyanakkor
azon vette észre magát, hogy egészen elfoglalta Ginny simogatása és már majdnem felgyűrődött a lány
szoknyája, ami biztosan feltűnő lett volna. Ginny halkan megköszörülte a torkát, Harry keze pedig visszatért a
biztonságosabb területre.
- Mért jöttél vissza? – kérdezte hirtelen Dean.
Harry meglepetten ránézett és most Ginny is felemelte a fejét.
- Mert dolgom van – válaszolta.
- Milyen dolgod? – érdeklődött tovább Dean.
Harry ellenszenve egy kicsit tovább növekedett a fiú iránt. Előre hajolt és csendesen így szólt:
- Semmi közöd hozzá.
Ginny az asztal alatt megszorította Harry kezét, mintegy figyelmeztetésképpen. Harry is tudta, hogy óvatosan
kell fogalmaznia.
Dean megrázta a fejét majd végre a vacsorájának szentelte figyelmét.

Ebben a pillanatban hangos csörömpölés és ordibálás nyomta el a diákok zsivaját.

- Mi a jó…?
Az ordítás a bejárati csarnok felől hallatszott, olyan hangosan, hogy egyetlen ember sem volt a nagyteremben,
aki ne hallotta volna.
Harry, Ginny és Neville döbbenten összenéztek. A következő pillanatban kivágódott a terem súlyos,
duplaszárnyú ajtaja, mintha szélvihar tombolt volna a bejárati csarnokban. Szél azonban nem támadt fel, helyette
egy nagyon alacsony illető rontott be az étkező diákok közé és a hozzá legközelebb eső asztal felé vette az
irányt.
Az ott ülő diákok nem mozdultak, nem ugrottak félre, csak nézték a hangoskodót. A többi asztalnál ülők és a
tanárok is felálltak, hogy lássák ki rendez jelenetet, de hamarosan mindenki tisztán láthatta az illetőt.
Flitwick professzor üggyel-bajjal felmászott a hollóhát asztalára, az egyik diák még segíteni is akart volt
házvezető tanárának, de az durván félrelökte a kezét. A professzor megint felordított, mikor felért az asztalra,
egyik kezével fejét fogta, mintha iszonyú fejfájás gyötörné, másik kezében pálcáját fogta és össze-vissza
hadonászott.
- Átkozott banda! Varázslók hitvány férgei!
- Filius, mi ütött magába?! – sietett oda McGalagony döbbenten meredve volt kollégájára.
Flitwick professzor ránézett, majd hosszú, elnyújtott óbégatásba kezdett.
- Megőrülök itt!! – nyögte és összegörnyedt az asztalon, két kézzel szorítva a fejét. – Nem bírom…
- Valaki szóljon gyorsan Madam Pomfrey-nak! – kiabálta McGalagony és egy diák már loholt is kifelé a
nagyteremből.
Harry azonban úgy érezte ide nem orvos kell, inkább kivont pálca.
- Imperius-átok alatt van? – gondolkozott hangosan Ginny, Harry pedig bólintott.
Flitwick viselkedése meglepetésszerűen változott. Abbahagyta a fájdalmas ordítozást és talpra szökkent az
asztalon.
- Mocskos mágus-fattyak! – kiabálta magas, vékony hangján, mely a hátborzongató hörgő felhangtól kifejezetten
fenyegetőnek tetszett. – Rohadt korcsok!
- Filius, abbahagyni! – kiabálta túl McGalagony a diákok zajongását, ezért aztán nem is sikerült olyan hatásosra.
- Fejezze be, Filius!
Flitwick professzor megállt, kezével összefüggéstelenül hadonászott, szájából vékony csíkban nyál csordult ki.
A diákok közül többen iszonyodva elkapták tekintetüket volt tanárukról.
- Az ég szerelmére, mi történt magával, jóember? – fakadt ki Lumpsluck professzor, kinek széles háta mögött
három kicsi mardekáros lány bújt el.
- EMBER?! - Flitwick professzor artikulálatlanul felordított, tébolyult szemekkel meredt mindenkire a
nagyteremben. Majd miután befejezte az ordítozást, felemelte pálcáját és McGalagonyra sújtott vele.
Az igazgatónő könnyűszerrel hárította a varázslatot, Flitwick professzornak pedig nem volt alkalma többet
átkozódni: egy kábító átok találta mellkason, melyet Lumpsluck szórt ki, megakadályozva a baleseteket.
A diákok megilletődötten pislogtak, s ahogy Harry körbenézett, felocsúdva a megtébolyodott Flitwick professzor
színrelépése után, sok társa arcán félelmet, másokén értetlen tekinteteket, s egy-két diák felől haragos
pillantásokat vett észre, ahogy mindannyian a hollóhát asztalán fekvő töpörödött, elkábított tanárukat nézték.
- Sajnálom, McGalagony professzor – hajtogatta kövér fejét Lumpsluck. – Úgy véltem jobb, ha lenyugtatjuk az
öreg Filiust…

234
McGalagony kalapáló szívére szorította a kezét.
- Jól… jól tette Horatius…
- Szegény ördög… - sajnálkozott Lumpsluck. – Pedig remek koponya volt. Biztosan megviselte a bujdosás.
Hatvan év odaadó munkája után egyszerűen menekülnie kell a Roxfortból… Nem jó ez így, nem jó… -
dörmögte az öreg, majd magához intette két tanítványát.
- Miss Parkinson, Mr Pritchard kérem, jöjjenek ide… Kísérjék a professzort a gyengélkedőre.
Pansy Parkinson és a göndör, barna hajú fiú tétovázva álldogáltak.
- Na, jöjjenek, elkísérem magukat – mondta Lumpsluck bánatos-elnéző arckifejezéssel. – Nem lesz itt semmi
baj…
Harry viszont nem csak érezte, tudta: az hogy valaki Imperius-átkot szórt Flitwickre, csak azt jelenthette, hogy
az ellenség ismét bejutott az iskola falai közé. Ahogy végignézett a kollégájukat bámuló tanári kar tagjain és
megállapodott a tekintete az egyik jól ismert arcon, már tudta is, hogy ki az az illető, akin ettől kezdve rajta kell
tartania a szemét.

235
27. fejezet
A teljesíthetetlen kérés
A diákok hangos beszélgetés és ideges lökdösődés közepette hagyták el a nagytermet, miután Flitwicket
felkísérték a gyengélkedőre. A tömeg csigalassúsággal haladt és kisebb káosz uralkodott, ahogy a különböző
házakba tartozó diákok összekeveredtek, s néhányan csak akkor vették észre, hogy rossz klubhelység felé
tartanak, mikor a házvezető tanáruk rájuk ripakodott.
A bejárati csarnokból kivezető folyosón Harry a fal mellé húzódott, hogy megvárja, amíg elmennek mellette a
diákok.
- Nem jössz? – kérdezte Ginny, mikor látta, hogy lemarad.
- Majd később… - válaszolta Harry, de a tömeg már magával sodorta a lányt.
Megint megbámulták Harryt, ő pedig igyekezett nem tulajdonítani ennek jelentőséget. Kicsit furán érezte magát,
ahogy ott állt a falnál, s mire az összes tanuló elhaladt mellette, megkönnyebbülten folytatta útját a gyengélkedő
felé, ahová a tanárok követték Flitwick professzort.
Kettesével szedte a lépcsőfokokat, s közben talárja zsebében kotorászott. Kihúzta az egészen kicsire
összehajtogatott Feneketlen Zsákot, kibontotta és kivette belőle a Tekergők Térképét. Ha igaz a sejtése, akkor
most leleplezheti az imposztort – s magában azért imádkozott, hogy ne legyen igaza.
Megérkezett a gyengélkedő elé, aminek egyik ajtószárnya nyitva volt, s hallani lehetett minden szót, ami bent
elhangzott.
- Mi baja volt, Poppy? – kérdezte idegeskedve McGalagony professzor.
- Az Imperius-átok? – siránkozott Bimba professzor.
Rövid szünet, szélsuhogás – Madam Pomfrey talán megvizsgálta Flitwicket egy varázslattal.
- Nem – hangzott a felelet. – Nem mondták ki rá az átkot…
Harry nyitva felejtette a száját.
- Micsoda?! – hüledezett McGalagony. – Az lehetetlen, hogy magától mondott volna ilyeneket, hogy magától
támadott volna…!
- Nem, nem Minerva – sóhajtotta a javasasszony. – Úgy tűnik, megőrült. Megtébolyodott valamitől, de biztosan
nem volt átok alatt…
Harry hangos léptek zaját hallotta és megpördült. Hagrid sietett a gyengélkedő felé és meg se lepődött rajta,
hogy ott látja Harryt, mert nyomban a kilincsért nyúlt.
- Hagrid, várj! – ragadta meg a karját Harry.
Az óriás kíváncsian nézett rá, de Harry a szájára szorította az ujját, hogy ne mondjon semmit. Hagrid kelletlen
csendben maradt és visszalépett az ajtóból.
Harry ekkor belesett az ajtón, hogy megbizonyosodjon róla, Fleur is ott van köztük, aztán pálcájával a térképre
koppintott és így szólt: - Esküszöm, hogy rosszban sántikálok!
A kopott pergamenen megjelent a Roxfort térképe, Harry pedig megkereste szemével a gyengélkedő rajzát. A
képen öt név volt feltüntetve, ami a valóságnak is megfelelt, csak úgy, mint Fleur neve, ami egy picike pont fölé
volt írva pont McGalagony professzor mögött. Harry rövid sóhajtással tudomásul vette, hogy nem imposztorral
van dolga.
Bent tovább folyt a beszélgetés:
- De hát mi történhetett vele, amitől így kiborult? – kérdezte Sinistra professzor.
- Nem tudom – felelte Madam Pomfrey. - Több időre lenne szükségem, hogy biztosan megmondjam. Talán ivott
valami bájitalt, amit belecsempésztek az italába…
Harry eleget hallott.
- Azt hittem, hallgatózni akarsz – vonta fel a szemöldökét Hagrid, mikor látta, hogy Harry elteszi a térképet és
indulni készül. – Hová mész?
- Ha akarsz, velem jöhetsz, de lehet, hogy nem fog tetszeni, amire készülök… - dörmögte Harry, mire Hagrid
megállt előtte és csípőre tette a kezét.
- Ha te készülsz valamire, abból semmi jó nem sül ki! – csóválta busa fejét az óriás.
- Csak benézünk az egyik tanár irodájába.
Hagrid rögtön tiltakozni kezdett, de Harry lepisszegte.
- Jaj, gyere már! Ne mondd, hogy Piton után még bízni tudsz egy tanárban is!
Ez hatott. Hagrid kicsit elsápadt a név említésétől, mely nem olyan hatással volt rá, mint Voldemorté – Harry ezt
látta a szemében. És azt is tudta, ha nem kötné a Pitonnak tett megszeghetetlen eskü, akkor sem merné
elmondani Hagridnak, hogy ő és Piton együtt harcolnak Voldemort ellen.
Furcsa érzés kelt életre benne, ahogy eszébe jutott a volt bájitaltan tanár. Máskor nem is gondolt rá, milyen
furcsa helyzet alakult ki, de most hogy itt állt előtte Hagrid, mintha árulónak érezte volna magát. Elárulja
Hagridot, mert esküt tett annak az embernek, aki megölte Dumbledore-t.

236
Ez járt a fejében, amíg a régi sötét varázslatok kivédése tanterem felé tartott, de mikor megérkeztek, rögtön
elhessegette ezeket a gondolatokat. Az ajtó mellett kicsi ezüst tábla hirdette: Mágikus önvédelem.
- Mit művelsz? – kérdezte Hagrid, mikor Harry benyitott a terem ajtaján és átvágva a padok közt, az iroda felé
vette az útját.
- Gyere csak! – hívta Harry és felszaladt a rövidke lépcsőn, majd pálcájával kinyitotta a zárat és belépett.
A sötét varázslatok kivédése tanár irodája minden évben más és más berendezési tárgyaknak adott otthont, s
mialatt Harry körbenézett a teremben, önkéntelenül is eszébe jutottak a korábbi emlékek. Első SVK tanára,
Mógus idején az iroda minden sarkába fokhagymafüzéreket akasztottak, hogy elriasszon egy állítólagos vámpírt.
Mikor Lockhart dolgozott itt, valósággal uralma alá hajtotta az irodát, mivel minden szabad helyet a saját
fotóival és festményeivel fedett le, így aki belépett hozzá nem egy, hanem legalább harminc Lockharttal találta
szembe magát. Lupin tanársága idején volt talán a legszerényebb berendezése az irodának; amire Harry
emlékezett csupán egy kákalagos akvárium, néhány szakkönyv és egy utazóláda volt. Mordon, vagyis Barty
Kupor furcsa tükrökkel, malíciamutatókkal és álságdetektorokkal rakta tele a szobáját, az utána következő
Umbridge viszont cica-mintás tányérokkal és csipketerítőkkel, amitől hányingere támadt Harrynek, valahányszor
belépett ide. Piton SVK irodája már ismerős volt a diákoknak. Sötétségével és bizarr berendezési tárgyaival
(fotók, preparált állatok) hasonlított a bájitaltan teremre.
Fleur azonban Lupinhoz hasonlóan szerényen rendezte be az irodát, ami Harry számára egyet jelentett az első
gyanús jellel. Nem olyannak ismerte Francicát, aki két esküvői és egy családi fotóval, meg néhány terítővel
beéri.
- Igazad volt, nem tetszik, amit csinálsz – jelentette be mögötte Hagrid, ösztönösen suttogóra véve hangját. –
Betörsz Fleur irodájába! Mégis mire jó ez?
Harry megfordult és az óriás szemébe nézett.
- Arra jó, hogy megbizonyosodjak a sejtésemről. Szerintem Fleur nem teljesen önmaga…
Hagrid meghökkent.
- Mi? Úgy érted az Imperius átok alatt van?
Harry bólintott. Pálcáját előreszegezve lassan körbesétált a szobában. Kinyitotta a szekrényt, de abban csak jó
néhány színes talár függött. Ez már jobban illik Fleur-höz – gondolta Harry.
- És ezt mégis mire alapozod? – kérdezte Hagrid.
- Arra, hogy mágikus önvédelem oktatóként olyan állása van, ami minden évben cseréli a tanárát…
Hagrid nem értett egyet vele.
- Harry, ez már nem sötét varázslatok kivédése! – mormogta. – Nem hat rá az az átok…
- Igen, Mordon is említette – bólogatott szórakozottan Harry és az íróasztalhoz lépett. - De talán tévedett…
Kinyitotta a fiókot – abban több pergamen, toll, egy vörös macskákkal díszített giccses zsebkenő („Ezt tuti
Ginnytől kapta!”), egy fémgolyóbis és egy tanári napló feküdt szépen elrendezve.
Belenézett a naplóba, de csalódottan állapította meg, hogy abban csak érdemjegyek szerepeltek, meg a
névsorban négy gyerek neve aláhúzva, ezek mellett büntetőmunka bejegyzéssel.
Visszatette a naplót a helyére és kivette a fémes gömböt. Az egész nem volt nagyobb egy törpe golymóknál;
Harry a fény felé tartva megvizsgálta. A golyó nagyon egyenetlen és durva felületű volt, telis-tele karcolásokkal,
sőt véséssel. Egy-két helyen sima volt, itt elmosódott csillogást lehetett felfedezni rajta, mintha üveggel
olvasztották volna egybe a fémet.
- Van ötleted, mi lehet ez? – mutatta Hagridnak a golyót.
- Gőzöm sincs – válaszolta kissé türelmetlenül a vadőr. – De jó lenne, ha sietnél, mert nem szeretném, ha
rajtakapnának egy másik tanár szobájában kutakodva.
Harry letette az asztalra a gömböt.
- Te nem kutakodsz. Ha megtalálnak, majd azt mondom, hogy most kaptál rajta engem és épp ki akartál vinni…
Hagridot ez nem nyugtatta meg, de Harry már a fura fémdarabra figyelt és rászegezte a pálcát.
- Demonstrate! – suttogta a varázsigét, de nem történt semmi. A golyóbis tökéletesen varázstalan volt.
Csalódottan ezt is visszatette a helyére, majd megpróbálta visszatolni a fiókot, de az megakadt. Löködni és
feszegetni kezdte, de nem mozdult.
- Átkozott fiók… - morgolódott, majd ekkor hirtelen megállt. Töprengve Hagridra nézett.
- Mi van? – kérdezte Hagrid.
- Talán maga az iroda van megátkozva – vetette fel az ötletet Harry. – Talán aki sokáig használja az irodát, lassan
rákerül az átok. Ha embereket meg tárgyakat el lehet átkozni (pecsétnyomókat – tette hozzá gondolatban Harry),
akkor szobákat is, nem igaz?

Hagrid nem válaszolt, még mindig az ajtó előtt állt és néha hátrapillantott a válla fölött, hogy megnézze, nem
figyeli-e őket valaki.
- Lehet, hogy Flitwickkel is ez történt… Lehet, hogy a Szükség Szobáját is elátkozták.

237
- Kicsit kezdesz eltávolodni a szilárd talajtól, pajtás – dörmögte Hagrid, s közben odament Harryhez. Egy erős
rándítással visszatolta a fiókot a helyére.
- Most már tényleg menjünk innen! – mondta szigorúan, s Harry beletörődött.
Kimentek az irodából, majd a folyosón elváltak: Hagrid visszaballagott a gyengélkedőhöz, hogy Flitwick
professzor állapota felől érdeklődjön, Harry pedig zsebre tett kézzel sétált fel a griffendél toronyba.
Keserűen állapította meg, hogy semmit sem talált, ami alátámasztotta volna az ötletét. Miután látta Flitwick
professzor viselkedését, rögtön arra gondolt, hogy az egyik tanár Imperius-átokkal sújtotta. Egy tanár, aki vagy a
halálfalóknak dolgozik, vagy a minisztériumnak, vagy maga is Imperius átok hatása alatt van. Abban biztos volt,
hogy se McGalagony, se Horatius Lumpsluck nem lehet az, mert ők ki se tették a lábukat a Roxfortból
Dumbledore halála óta pár óránál hosszabb időre. Viszont amint megpillantotta Fleur arcát a tanárok között,
azonnal beugrott neki a veszélyes állása és az, ahogy hirtelen jelentkezett rá, alig pár nappal az esküvője után.

Mikor belépett a klubhelységbe, látta, hogy szinte még mindenki ébren van és a vacsoránál történt incidens
részleteit beszélik meg. Harrynek nem volt kedve csatlakozni hozzájuk, ezért nagy ívben kikerülve a Creevy
fivéreket felszaladt az emeletre. Ginnyt nem látta a klubhelységben, ezért arra gondolt, hogy itt lehet a lány és
nem is kellett csalódnia. Mikor benyitott a hetedévesek ajtaján, bent csak Ginnyt és Neville-t, és nagy
meglepetésére Susan Bones-t találta.
- Na mi van, te újabban griffendéles lettél? – kérdezte tőle Harry.
A lány elpirult, Neville-el együtt, Ginny azonban halkan kuncogott.
- Mondtam, Harry – szólt Ginny. – A szabályokkal már nem sokan törődnek…
Harry ledobta magát régi ágyára.
- Hová mentél? – érdeklődött Neville, hogy más utakra terelje a beszélgetést.
- Hallgatózni, meg leskelődni, ahogy szoktam – válaszolta Harry.
- És megtudtál valamit? – nézett fel Susan.
Harry a fejét rázta.
- Csak azt, hogy tévedtünk. Flitwick nem Imperius átok alatt állt.
A bejelentés ugyanúgy meglepte őket, ahogy Harryt is és részletesen kifaggatták róla, hogy még miről beszéltek
a tanárok, ez azonban nem tartott sokáig. Harry egyelőre nem akart szólni Fleur iránti gyanújáról, ami ráadásul
teljesen megalapozatlan – ezt kénytelen volt beismerni magának, de nagyon nem örült neki.
- Ginny azt mondta, beszélni szeretnél velem – szólt Neville.
Harrynek azonnal beugrott, miért is jött vissza eredetileg Roxfortba.
- Ja, igen, a segítségedet szeretném kérni – mondta Harry, s Neville érdeklődve hallgatta. – És még Lunáét, sőt,
Susant is szívesen látom.
Röviden elmondta, hogy a könyvtári nyomozómunkájában kell neki segítség, s örömmel tapasztalta, hogy
Neville minden egyéb kérdezősködés és kíváncsiskodás nélkül azonnal felajánlotta.
Harry a reggeli korán kelés után nagyon fáradtnak érezte magát, ezért nem sokára véget vetettek a
beszélgetésnek. Jó éjt kívántak egymásnak és Neville bemászott az ágyba, barátnője mellé. Ginny is hasonlóan
tett és összehúzta az ágyfüggönyt, de Harry ekkor kapcsolt.
- Várj – szólt rá suttogva. – Megláthatnak.
Ginny legyintett.
- Neville meg Susie miatt nem kell aggódnod.
- Na és Dean? – Harry még emlékezett rá, milyen bosszantó volt a vacsora alatt régi szobatársa.
Ginny kihajolt az ágyfüggöny mögül és az ajtóra szegezte a pálcát. A zár halkan kattant.
- Aludjon, ahol akar – vonta meg a vállát nemtörődöm módon, majd egy puszit nyomott az elképedt Harry arcára
és betakarózott.

------------

Másnap szombat volt, így a diákok kihasználhatták szabadidejüket. Bár a Roxmortsi hétvégéket eltörölték (csak
októberben engedélyeztek két hétvégét a diákoknak, mikor a koboldok támadása miatt jóformán egy egész
sereget felvonultattak a Roxfort őrzésére), érezhetően kevesebben kószáltak a folyosókon. A legtöbben a
klubhelységben maradtak vagy kviddicseztek a kettéosztott pályán.
Harry, Ginny, Neville és Susan Bones együtt mentek le a könyvtárba. Harry felmutatta az engedélyt Madam
Cvikkernek – a könyvtárosnő ragaszkodott hozz, talán mert remélte, hogy az éjszaka alatt valami varázslat
folytán érvénytelenedett -, majd bezárkóztak a levéltárba. Harry becsukta az ajtót és barátaira nézett.
- Beszéljük meg, mi a teendő… - kezdte, de Ginny máris közbe vágott.
- Hagyd csak rám, te menj és keresd meg azt a szellemet! Csak azt mondd meg, melyik kupacban mi van.
Harry elmagyarázta, aztán Ginny hessegetésére hagyta őket dolgozni. Előhalászta a Tekergők Térképét és
megjelenítette rajta a kis mozgó foltokat. Legalább öt percébe telt, mire a sok-sok nevet átböngészve

238
megpillantotta a Szürke Hölgyet. A hollóhát szelleme a bájitaltan terem felé vezető alagsori lépcső aljában
lebegett.
Harry összehajtotta a térképet és sietve elindult lefelé. Mire megérkezett arra a helyre, ahol korábban Piton, majd
Lumpsluck órái előtt várakozott a társaival együtt, a Szürke Hölgy már tovalebegett és a falakat ritkásan fedő
festmények előtt úszott a levegőben, látszólag céltalanul, egykedvűen. Harry utána szaladt.
- Várjon, kérem! – kiáltott rá, mire a szellem megállt és megfordult.
Valóban illett rá a Szürke Hölgy kifejezés. Bár arca ugyanazzal a túlvilági fénnyel tükröződött a sötétben, mint a
többi kísérteté, tisztán kivehető volt, hogy életében is bánatos, hamuszürke arccal volt megáldva ez a fiatal lány.
Nem lehetett több húsz évesnél mikor meghalt – gondolta Harry. A szellem leomló haja is szürke volt – úgy tűnt,
már gyerekkorában megőszült.
- Öhm… jó napot – kezdte Harry, miután összeszedte a gondolatait.
A szellemlány érdeklődve nézett rá.
- Beszélni szeretnék önnel… ha nem gond.
A Szürke Hölgy még mindig csak bámult. Majd lassan elmosolyodott és megrázta szellem fejét.
Harry töprengve nézte.
- Kérem – próbálkozott tovább. – Nagyon fontos lenne beszélnünk…
A Szürke Hölgy nem várt tovább, hátat fordított Harrynek és ellebegett.
- Várjon! – szólt utána Harry, de a szellem meg se hallotta. Komótosan belebegett a bájitaltan szertárba a csukott
ajtón át.
Harry nem ment utána, csak állt és bosszankodott.
- Sose szólal meg – mondta hirtelen a falon lógó egyik festmény.
- Miért nem? – kérdezte Harry.
- Hát azért, mert néma a lelkem – válaszolta keretei közül a hosszú szőke hajú fiatal nő, miközben egy kőkerítés
tetején üldögélt és szórakozottan a lábát lóbálta. Mögötte a festett nap éppen felkelt a horizont mögül. - Életében
is néma volt, mert a drága apja kitépette a nyelvét – folytatta fintorogva.
- Mi? – hökkent meg Harry.
A szőkeség ujjai körül csavargatta hajfürtjeit, közben tovább mesélt.
- Állítólag valami próféta vagy mi volt, és folyton csupa rossz dolgot jósolt, amik mind valóra váltak.
Elszegényedett a család, az anyja tragikus hirtelenséggel meghalt… végül az apja egyszerűen kivágatta a nyelvét
a házimanójával… A manó meg öngyilkos lett, amiért ilyesmire kényszerítették.
A lány megvonta a vállát és tovább lóbálta lábait. Harry a plafonra emelte a fejét és lemondóan sóhajtott. –
Hazudott… - motyogta halkan.
- Tessék? – vonta fel íves szemöldökét a lány.
- Semmi… - csóválta a fejét Harry. – Csak valaki azt mondta nekem, hogy egyszer beszélt vele…
A Szürke Hölgy komótos nyugalomban kilebegett a bájitaltan szertárból és továbbúszott fel a lépcsőn, talán a
hollóhát tornya felé.
- Akkor annak az illetőnek nagyon erős meggyőző készsége lehetett… - nevetett a festmény, Harry pedig
csalódottan tovább állt.
Ez nem lehet igaz! – dühöngött magában. Mért nem szólt Denem, hogy néma a Hölgy? Talán átlátott volna a
szitán? Nem, az lehetetlen…

A könyvtár felé vette az irányt, hogy elmondja barátainak, mi történt és a továbbiakban segítségükre legyen a
nyomozómunkában. Mikor belépett a könyvtár duplaszárnyú ajtaján, elhaladt a mogorva Madam Cvikker mellett
és megérkezett a zárolt részleg levéltári szekciója elé, Ginny, Susan Bones és Neville már a családfákat és
leveleket nézegették és egy jegyzetfüzetbe körmöltek neveket. Mikor bement az ajtón, mind felpillantottak.
- Mit mondott a Szürke Hölgy? – érdeklődött rögtön Ginny.
- Semmit – előzte meg Harryt a válasszal Luna, aki ekkor jött ki az egyik szekrény mögül egy családfákat
tartalmazó irattal a kezében. – Szia Harry!
Semmit se változott – állapította meg rögtön Harry és egy széles mosolyt küldött a szőke hajú lány felé, akinek
vajsörös dugókból fűzött nyaklánca és füle mögé dugott varázspálcája csak még tovább növelte annak látszatát,
hogy Luna sültbolond – azonban a látszat csal, Harry tudta ezt.
- Honnan veszed ezt? – nézett rá Neville, felpillantva egy könyvből.
- Mert néma – mondta egyszerre Luna és Harry.
- Néma?! – döbbent meg Ginny, Harry pedig elmesélt mindent, amit a szőke hajú boszorkány festménye mondott
neki.
- Hogy az a…! – morgolódott Susan, de a többiek nem tettek megjegyzést.
Harry fogta magát és leült Ginny mellé.
- Úgyhogy nincs más hátra… - maga elé húzott egy még nem vizsgált családfát és rápillantott a jegyzettömbre.
Egy darabig mindenki csendben volt, aztán Neville felpattant a székből.
- De van – szólalt meg kissé tétován. – Harry, szerintem a Szürke Hölggyel lehet beszélni.

239
Harry egy pillanatra meghökkent.
- Hogyan?
- Nos… igazából nem a kísértetre gondolok… – vakarta a fejét Neville -, de egyszer-kétszer még elsőben
beszélgettem egy festménnyel, amit szintén Szürke Hölgynek hívtak. Azért emlékszem rá, mert néha kisegített a
belépő jelszóval, ha elfelejtettem. Közeli barátja volt a Kövér Dámának…
Luna a homlokát ráncolta, ami nagyon furcsa volt tőle és letette az irathalmot Ginny elé az egyik asztalkára.
- Azt mondod, lehet beszélni vele?
Neville szaporán bólogatott.
- Aha. De már régen nem láttam a folyosón.
- Én nem emlékszem ilyen festményre – szólt most közbe Luna.
Neville megvonta a vállát.
- Mondom, már rég nem láttam. Talán még nem is jártál ide Roxfortba – nézett a lányra. - Biztos elköltöztették…
- Ez előfordulhat? – kérdezte szkeptikusan Harry. Ötlete sem volt, mért költöztetne át valaki egy festményt egyik
helyről a másikra.
- Hát persze! – bólogatott Ginny. – Nem emlékszel? Sir Cadogan festményét is átrakták a Dáma helyére, mikor
az megsérült. Ha egy festmény sérül, eltávolítják a helyéről és később renoválják. Előfordul, hogy aztán másik
helyre rakják vissza – vonta meg a vállát a lány.
Harryben egy csapásra megfogalmazódott a terv:
- Akkor beszélek a Kövér Dámával. Ha az ő ismerőse, akkor talán tudja, hol van most… - jelentette be és felállt,
a családfát visszatette a kupacba.
- Estére kifulladsz a szaladgálástól – mondta vigyorogva Ginny, Harry pedig már az ajtóban volt.
- Ez már csak ilyen rohangálós nap – vonta meg a vállát.
- Inkább rohangálós legyen, mint szörnyeteges… - jegyezte meg sötéten Neville.
Harry, Ginny és Luna összepillantottak.
- Na jó, megyek a klubhelységhez – búcsúzott Harry és átvágott a zárolt részlegen, de csak pár lépést tehetett
zavartalanul.
- Én a helyedben nem mennék arra – szólította meg egy kecskeszakállú varázsló festménye, aki a T és U sorok
között lógott a falon és egyenest az irattárra látott innen.
- Miért?
A varázsló szomorúan sóhajtva csóválta a fejét.
- Nem diáknak való látvány az – mondta. – A minisztériumiak megérkeztek a bűbájtan professzorért. Őt elviszik
és félek, hogy vele az igazgatónőt is. Szomorú, szomorú…
- Mi?! – kiáltott fel Harry és már rohant is a folyosón a szeszélyes lépcsők felé. Oda se figyelt arra, hogy a
festmény utána kiált (- Most hová mész? Nem megmondtam, hogy nem neked való?), lerobogott a lépcsőn – az
egyik épp kifordult a helyéről és Harry majdnem leesett egy emeletet, mikor leugrott volna az utolsó
lépcsőfokról -, majd befordult a sarkon és már hallotta a beszélgetés zaját.
Lefékezett és hamarosan megpillantotta őket. McGalagony és Lumpsluck professzor három minisztériumi
varázslóval beszélgetett, akik közül kettő auror volt, a harmadik pedig Harry megítélése szerint egy jegyző
lehetett a kezében tartott nagy pergamentekercs és gyorsíró penna miatt.
Egyikük épp egy levelet adott át McGalagonynak, mikor Harry megpillantotta őket.
- Igazgatónő, a mágiaügyi miniszter személyesen kért meg rá, hogy adjam át önnek ezt a levelet – mondta a
legmagasabb auror, aki nagyon előkelő fekete zakószerű talárt és elegáns, ugyancsak fekete öltönyt viselt.
Hosszú, egyenes barna haja lófarokba fogva lógott, kezére bőrkesztyű feszült.
Harry legnagyobb döbbenetére felismerte az illetőt. Ez késztette rá, hogy azonnal bújjon el a csúcsos sipkájú
varázsló szobra mögé, ami már egyszer fedezéket nyújtott neki és Ginnynek, és csak biztos távolról figyelje az
aurort, Marcus Leonardot.
- Beidézés? – nézett rá kérdő tekintettel McGalagony. - Miféle…?
- Majd megtudja, ha elolvasta – szakította félbe Leonard és zsebre dugta a kezét. Indulni készült.
Lumpsluck professzor egy lépéssel közelebb ment az aurorhoz.
- Egy pillanat! Én felismerem magát! – mutatott rá kövér ujjával.
Leonard szúrós szemmel az öreg professzor felé fordult. McGalagony felpillantott a levélből.
- Igen… - folytatta biztosabban a professzor. – Maga az a Leonard vagy ki! Januárban szerepelt az újságban a
fotója. Magát elrabolták a koboldok…
- Badarság – mordult fel Marcus Leonard.
- Nem, nem! Biztosan tudom! – erősködött Lumpsluck. – McGalagony professzor, higgye el nekem! Ez az
ember lehet akár…
- Akár mi, Mr Lumpsluck? – vágott közbe megint Leonard. – Arra céloz, hogy halálfaló vagyok? Vagy kobold
szimpatizáns, mint a Főnix Rendje egyes tagjai?
McGalagony összevonta szemöldökét és dühösen meredt az aurorra.
- Ne beszéljen ostobaságokat fiatalember!

240
- Hah! Fiatalember… - ismételte undorodva a szót Leonard. – Ne beszéljen úgy velem, mintha az egyik diákja
lennék, Minerva McGalagony! – fenyegetőzött a férfi.
- Maga meg ne beszéljen velem úgy, mint egy papírtologatóval az ügyosztályán. Elfelejti, hogy a Roxfort
igazgatójaként van bizonyos…
- Kegyed csak azért igazgató, mert a minisztérium jóváhagyta – felelte lustán Leonard még mindig zsebre dugott
kézzel. - De a helyzet megváltozott, professzor. Nagyon megváltozott. A kobold fenyegetés bizony súlyos
gondokat jelent…
- Igen, olyan súlyosakat, hogy maguk hajlamosak megfeledkezni még Tudjakiről is! – csattant fel McGalagony.
Leonard nem válaszolt a vádakra, összeráncolt homlokkal nézte az igazgatónőt.
- Mondja, mi volt ez az egész eltűnés és hasonlók? – kérdezte az öreg Lumpsluck professzor. – Én szinte
mindenkit ismerek a mágiaügyi minisztériumban, de magát még nem láttam!
- Az eltűnésem egy titkos hadművelet része volt, Mr Lumpsluck, aminek a részletei a legkevésbé sem tartoznak
magára – hangzott a higgadtnak álcázott goromba válasz.
- Szóval valóban a koboldok fogságába esett? – nézett rá McGalagony.
Leonard türelmetlenül bólintott.
- És hogyan sikerült megszöknie?
- Megvannak a módszereim – válaszolta félvállról az auror. – Felfogta, mi áll a levélben? – váltott újra goromba
hangnemre, s ezzel együtt McGalagony ajkai is pengevékonyra préselődtek.
- Helyes. – bólintott felsőbbségesen Leonard. – Remélem, megértette igazgatónő, hogy a koboldok bújtatása
milyen következményekkel járhat. Nincs szükségünk rebellisekre ezekben az időkben. Épp elég gond nekünk
Voldemort nagyúr…
Harry közelebb húzódott a beszélgetőkhöz és a fülét hegyezte.
- Az újságban nem ezt olvasom – jegyezte meg McGalagony miután visszanyerte viszonylagos higgadtságát a
név említése után. – Össze-vissza beszélnek. Egyszer a koboldok a közellenség, máskor az óriások, épp a
halálfalókra fordítják a legkevesebb figyelmet!

Leonard egészen közel hajolt McGalagonyhoz és halkabbra vette a hangját. Harry erre is felkészült, már rég ott
volt a kezében a telefül, így tisztán hallotta, mit beszélnek.
- Épp eléggé foglalkozunk a halálfalókkal, elhiheti – sziszegte Leonard már-már fenyegetően. – Nincs
szükségünk ehhez egy földalatti szövetségre. Se a Főnix Rendjére, se pedig egy nevetséges diákmozgalomra.
- De Harry Potter azért kell maguknak, igaz? – McGalagony nem hagyta magát megfélemlíteni.
- A miniszter úrnak talán, hogy megőrizze a politikai népszerűségét – (McGalagony megvetően horkantott) -, de
nekem, mint aurornak, semmi szükségem egy taknyos kölyökre.
Most Lumpsluck kelt az igazgatónő védelmére. Húsos ujjával megbökte Leonard mellkasát, hogy rá figyeljen.
- Idehallgasson! Emlékszem én azokra az időkre, amikor Dumbledore nélkül mozdulni sem tudott a
minisztérium.
Az auror majdnem felnyársalta a szemével. Harry távol volt tőlük és csak oldalról látta Marcus Leonardot, de
valahogy ismerősnek tűnt neki ez az ábrázat.
- Ez nem olyan harc, amire a maguk emberei felkészültek lennének – folytatta Lumpsluck. – Az aurorképzőben
nyomozókat oktatnak, de azt nem lehet megtanulni, hogyan lássa át a halálfalók szervezetét és azt az ezernyi
embert, vérfarkast és vámpírt, akik mind itt vannak közöttünk! Ez nem egy háború, aminek a Reggeli Próféta
nevezi! Nincsenek csaták, amihez maguk úgy értenek! A legnagyobb összecsapás két éve volt a Misztériumügyi
Főosztályon. Szükségük van a Rendre, ezt mért nem veszik észre?
- Befejezte? – vágott közbe Leonard, a legkisebb jel nélkül, hogy törődött volna az öreg tanár monológjával.
Lumpsluck csalódottan zsebre dugta a kezét, ahogy korábban az auror és McGalagonyra nézett.
- Holnap tíz órakor, professzor. A viszont látásra!
Azzal távozott két kollégájával a nyomában.
Harry pár másodpercig még várt, aztán előbújt a szobor mögül és McGalagony után sietett, aki már indult vissza
az irodájába. Mikor utol érte, az igazgatónő és Lumpsluck megálltak.
- Mit akartak öntől, professzor? – kérdezte Harry.
McGalagony egy pillanatig csöndben nézett rá, aztán összegyűrte a még kezében tartott levelet és a talárja
zsebébe gyömöszölte.
- Beidéztek egy tárgyalásra.
- Micsoda? – döbbent meg Harry és Lumpsluck professzor.
McGalagony aprót biccentett.
- Azt akarják, hogy oszlassák fel a Főnix Rendjét és minden tagja álljon az Auror Parancsnokság
rendelkezésére… - mondta dühösen. – Nem lehet igaz… Dumbeldore irányítása alatt ilyesmi nem fordulhatott
volna elő.

241
- Nem maga tehet róla, professzor – sietett leszögezni Harry, de legbelül úgy érezte, hogy igaza van
McGalagonynak. Dumbledore-ral ezt valóban nem merték volna megtenni azok után, hogy elismerték Voldemort
visszatérését.
- És mit fog tenni, igazgatónő? – kérdezte lassan Lumpsluck, s széles övénél fogva rántott egyet a nadrágján, pár
centivel feljebb tornázva azt terjedelmes hasán.
- Mit tehetnék, Horatius? Ha elmegyek a tárgyalásra, már vesztettem is – mondta bizonytalanul a tanárnő. - Itt
maradok, ameddig lehet és megmaradok titokgazdának.
- Akkor le fogják tartóztatni, ugyanazzal a váddal, mint Dumbledore professzort – mondta Harry, s azért
imádkozott, hogy ilyesmi még egyszer ne fordulhasson elő.
- Akkor letartóztatnak! – csattant fel a professzor. – Akkor sem adom ki a Főnix Rendjét!
- Tudom, hogy nem – dörmögte Harry halkabban, mint az előbb. – De ismeri a véleményemet, professzor… -
jegyezte meg óvatosan.
- Igen, ismerem, Potter. És maga pedig ismeri a válaszomat! – vetette oda mérgesen, Harry pedig lemondó
sóhajjal vette tudomásul, hogy sikerült a közte és az igazgatónő közt kialakult jó viszonyt megint tönkretennie.

A rohangálós nap lassan a végéhez ért, de Harrynek teljesen kiment a fejéből az eredeti ok, amiért elindult a
levéltárból, ezért Ginny figyelmeztetésére még egy kör várt rá, át a kastély északi szárnyán, fel a lépcsőházban a
Griffendél toronyban a klubhelységig. Azonban ez az út is hasonlóan eredménytelen és értelmetlen volt, mint az
első: a Kövér Dáma Harry legnagyobb sajnálatára kifejtette, hogy jó pár éve nem tudja hová tűnt a Szürke Hölgy
festménye. Annyit tudott csak mondani, hogy a festmény annak idején a Holló-toronyba vezető csigalépcső
lábánál volt, s most a helyén egy faragatlan troll képe függ a falon, ami mindenkire rázza a furkósbotját és
gorombán mutogat a középső ujjával a diákokra.
Ez után este nyolcig folytatták a kutatómunkát a család tagjai után, s közben Harry elmesélte mi történt Leonard
és McGalagony között a folyosón. A kutatómunka igen lassan haladt: az egész napos keresgélés után mindössze
négygenerációnyi név került a jegyzetfüzetbe.
Másnap reggel Harry kilenc órakor ébredt, igen kellemetlen zajra: valaki teljes erőből becsapta a hálószoba
ajtaját.
- Kidobták! – dühöngött Neville, ami Harrynek kifejezetten meglepő volt. Ritkán lehetett látni morgolódni
valamiért a fiút. – Megáll az eszem! Ja, bocs… Azt hittem, már ébren vagy… - nézett bűnbánó arccal a szemeit
törölgető Harryre.
- Tegnap nem aludtam valami sokat… - motyogta Harry, majd lassan eljutottak agyáig Neville szavai és az is
tudatosult benne, hogy egyedül fekszik az ágyban. Ginny megint korán kelő kedvében volt.
– Micsodát dobtak ki?
Neville lehuppant Ron üresen hagyott ágyára.
- A festményt – válaszolta sóhajtva. - Egyszerűen kidobták a Szürke Hölgyet.
- Micsoda? – hördült fel Harry és felült az ágyban. – Honnan tudod?
- A házimanók mondták – mondta Neville. - Susie-val meg Lunával egész este kerestük azt a képet, aztán
belebotlottunk néhány takarító manóba a hollóhát tornyába vezető lépcsőnél. Azok mondták.
Harry egy pillanatig emésztette magában a hallottakat, majd kiugrott az ágyból, felhúzta a farmerét és
gondolkodás nélkül a ládájához lépett. Felcsapta a tetejét és a fekete talárja alól kikotorta a Tekergők Térképét.
Közben a válla fölött Neville-hez fordult.
- Mit mondtak, mikor dobták ki a képet?
- Majdnem hét éve – jött a felelet.
- És miért? Mondták, hogy miért? – faggatta tovább Harry s közben felkapta pálcáját az éjjeli szekrényről.
- Nem. Pedig kérdeztük, elhiheted. Annyit mondtak, hogy megtiltották nekik, hogy beszéljenek erről. Az egyik
tanár utasította őket.
Harry elgondolkozva hümmögött, s közben pálcájával a térképre koppintott. Azon megjelentek a pici tintafoltok
és formába rendeződtek.
Két dolgon járt egyszerre az esze. Az első az volt, hogy melyik tanár adhatott utasítást a térkép kidobására –
nyilván olyasvalaki volt, aki Voldemort híve vagy Voldemort irányította őt. Harry elraktározta agyában az ötletet,
hogy felhívja McGalagony figyelmét, mennyivel biztonságosabb lenne, ha a tanárok nem adhatnának önként
parancsokat az iskola átrendezésére.
A másik dolog, ami foglalkoztatta, pedig az volt, hogy nyomon kövesse az aurorokat az iskola területén. Ha nem
Fleur kergette az őrületbe Flitwicket, akkor csakis valamelyik auror lehetett az.
Alaposan átnézte a térképet és megfigyelte, hogy minden emeleten járőrözik egy auror, a meghatározott helyén.
Egyikük sem kószált el semerre, de ez nem nyugtatta meg Harryt. Tavaly könnyebb dolga volt, mikor Malfoy
ténykedéseit akarta nyomon követni, mert ráállította Dobbyt és Siport, hogy kövessék, mintha az árnyéka
lennének. De most vagy tíz aurort kellene szemmel tartania (nyolcat, ha nem számolja a két Rend-tagot, Tonksot
és Hestia Jones-t).

242
Ledobta a térképet az ágyra és kirángatta gyűrött, fehér pólóját a ládája mélyéről, majd felvette és újra Neville-
hez fordult.
- Ha kidobták, akkor körül kell néznünk a Szükség Szobájában – mondta Harry. – Biztos oda dugták el…
- A Szükség Szobájában? – csodálkozott Neville.
- Igen ott – válaszolta Harry. - Van egy olyan elrendezése, ami egy lomtárra hasonlít. A manók ott szokták
eldugni a törött, meg használhatatlan holmikat.
Neville felpattant az ágyról, mint aki máris indulna. Harry elmosolyodott. Nagyon örült neki, hogy azok, akik
egykor a DS tagjaként mellette és Dumbledore mellett álltak, most megint itt vannak, kérdezősködések nélkül.
- Szólok a lányoknak – jelentette be Neville. – Máris mehetünk.
Harry folytatta az öltözködést. Kivette még gyűröttebb talárját és félredobta a Tekergők Térképét, majd leült az
ágyra, hogy felhúzza a cipőjét. Ekkor azonban egy másik nevet vett észre a térképen ott, ahol az írás szerint a
tópart és a temető található.
Rose Montgomery.
Harry megdermedt. Úgy nézte a térképet, mintha először látná. Hogy kerülhet ide a nagymamája szelleme, aki a
Lelkek Termébe volt bezárva? Muriel néni kiengedte volna, hogy meglátogassa Dumbledore-t vagy épp őt,
Harryt?
- Harry? – szólt Neville, mikor látta, hogy Harry megállt az öltözködés közben és talárja hanyagul lóg bal felén.
- Mindjárt megyek én is, Neville… - szólt Harry, miután felocsúdott és most idegesen kapkodta magára a
ruháját. – Csak előbb még van egy kis dolgom…
Egyetlen másodperc alatt eldöntötte, hogy azonnal lemegy hozzá és beszél vele. Ennél most nincs fontosabb. Se
a horcruxok, se Hollóháti, se Voldemort.
- Mi a Szükség Szobájában leszünk – mondta Neville, Harry pedig futtában bólintott és rohant ki a szobából.

Agya már elő is készítette a leggyorsabb útvonalat a temető felé, még gondolkodnia sem kellett hozzá. Úgy
rohant lefelé a lépcsőkön, ahogy csak a lába bírta, s ezért sok érdeklődő pillantást kapott a mellette elhaladó vagy
az útjából kitérő diákoktól. Mindenki tudta az iskolában, hogy ha Harry Potter rohangál a Roxfort folyosóján
akkor az általában semmi jót nem jelent és ezért ajánlatos félreállni előle.
Leért a földszintre és a pince felé vezető lépcsőt vette célba egy útrövidítésért. Elhaladt a szőke szépség portréja
mellett, akinek most Sir Cadogan épp egy szerelmes verset olvasott fel egy piros könyvecskéből (- Drága édes
hajnalkám! Szép vagy, mint a rózsaszál… - szavalta a lovag nagy buzgón, a szőke lány pedig mosolyogva
bámult le rá a szokásos kőfalon üldögélve), majd végigrohant a folyosón, fel egy csigalépcsőn és ki a
kastélyparkba.
Hűvös szél fújdogált, Harrynek össze kellett húznia a talárját, hogy ne csípje a hideg. Itt nem volt kiépített járda,
a part felé meredek köveken juthatott le az ember arra a részre, ahol az elhunyt igazgatók és néhány, a Roxfort
történelmében jelentős szerepet játszó tanár sírja állt.
Időről időre rápillantott a Tekergők Térképére, amit út közben is a kezében szorongatott és minden alkalommal
hevesen dobbant a szíve, mikor látta, hogy Rose Evans még mindig ott van.
Harrynek egy pillanatig sem kellett tanakodnia azon, hogy melyik sírnál kell keresnie a nagymamája szellemét.
Így, mikor leugrott az utolsó meredek, kiálló szikláról és tompa huppanással landolt a gyepen, lassított léptein és
izgatottan lavírozott a megfakult sírok között a legújabb felé: Dumbledore professzor hófehér márványból emelt
nyughelyéhez.
A sír környéke megváltozott a temetés óta. Szépen elegyengetett gyepszőnyeg vette körbe és egy vadonatúj
padot állítottak elé, ahogy néhány másik műemléknek is beillő sír előtt is állt egy-egy. Harry lélegzete elakadt,
mikor megpillantotta a padon üldögélő áttetsző szellemalakot. A nagymamája most tényleg úgy nézett ki,
ahogyan halálakor festhetett: egy szomorú arcú, negyven év körüli nő fogadta. Hosszú haja, mely egykor barna
volt, most sápadtan csillogott, akárcsak szeme és mugli ruhája.
Habár nappal volt, a temető árnyékba borult. Nemcsak a szürke, esőt ígérő felhők csökkentették a nap erejét, de
a tópart ezen része elől teljesen eltakarta a napot a föléjük magasodó kastély gigantikusnak tetsző tornyai. Harry
még sosem látta ilyen nagynak a Roxfort épületét.
Rose szelleme észrevette a fiút, aki dermedten állt pár lépésre tőle.
- Harry! – szólt Rose élénk meglepődéssel a hangjában. – Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
Harry szája kiszáradt, ezért előbb megköszörülte a torkát, csak aztán válaszolt.
- A térképről – mutatta fel a pergament. – Megmutatja, ki hol van a Roxfortban.
- Ó, értem… Ágas, Holdsáp… és Féregfark és… ööö…
- Tapmancs – segítette ki Harry a nagymamáját.
- Igen, persze… – motyogta a szellem, s Harrynek feltűnt, hangja mennyivel tisztábban cseng, mint a Lelkek
Termének gömbjébe zárva. Már-már természetes emberi hangnak tűnt.
- Régen hallottam felőlük. Mi lett a másik hárommal?
Harry nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna.
- Tap… Sirius meghalt – mondta tettetett közönnyel. – Pettigrew pedig áruló lett. Tudta ezt?

243
- Azt hittem Black árulta el őket – futott ráncba a szellem homloka.
Harry megcsóválta a fejét.
- Mindenki azt hitte, de nem – válaszolta.
- És a drága jó Remus Lupin? – érdeklődött Rose Evans és enyhe mosolyt erőltetett az arcára.
- Ő a Főnix Rendje tagja. Ki tudja, hol van épp most? – vonta meg nevetve a vállát Harry és ő is elmosolyodott.
Rose intett, hogy Harry is üljön le, a fiú pedig nyomban lehuppant mellé a padra.
- Nem nagyon ismertem őket – jegyezte meg a szellem. – Párszor találkoztam csak velük – édesapáddal persze
sokkal többször… de az esküvőjükön már nem tudtam ott lenni.
- Miért nem? – nézett rá Harry.
- Beteg voltam – válaszolta könnyedén a nagymamája. – Lily el akarta halasztani az esküvőt, de anyai szigorral
ráparancsoltam, hogy miattam ne tegye. Nehéz volt meggyőzni, nekem elhiheted.
Aztán jobban lettem valamivel és kiengedtek a kórházból. Még láttalak egészen pici korodban, de addigra újra
visszaestem a betegségbe – mesélt tovább a szellem. – Lily el akart vinni a Szent Mungóba, de hát én is épp
olyan makacs voltam, mint ő. Elvégre tőlem tanulta! – nevetett fel. Harry halványan mosolygott.
- Így tetszett kinézni, mikor meghalt? – kérdezte óvatosan.
- Igen, ilyen voltam. A szellemek megválaszthatják, hogyan akarnak kinézni – magyarázta.
Harry úgy nézte, hogy minden arcvonását az eszébe vésse.
- Azért jöttem ide, hogy megnézzem őt – meredt a sírra a szellem. – Különös, igaz?
Harry kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Egy halott jön gyászolni egy másik halottat – magyarázta meg Rose.
- Maga nem halott – vetette ellen Harry. – Voldemort is visszatért ebből az állapotból.
Meglepetésére Rose megvetően horkantott.
- Ha azt hiszed tennék bármi olyasmit, amit az a disznó, csak hogy érezzem a földet a talpam alatt, akkor
tévedsz!
- Tudom, hogy nem… - szabadkozott Harry. – Én csak nem hiszem, hogy ez olyan lenne, mint a halál.
- Akkor minek neveznél engem? – kérdezte Rose.
- Hát… - bizonytalanodott el Harry. – Olyan kóbor léleknek…
Rose felnevetett, még Harry is elmosolyodott egy pillanatra.
- Én aztán nem kóboroltam semerre! – mondta a szellem. – El voltam a kis tükörvilágomban, ahol minden szép
volt és változatlan. Még társaságom is volt. Igaz, csak afféle félemberek, de hát nem válogathattam.
Kis szünet után folytatta.
- Mikor Muriel elhozott titeket a terembe, utána még bejött néhányszor hozzám. Nagyvonalakban elmondta mi
történt. Egészen onnan, hogy Voldemort visszajött az országba. – nézett Harryre jelentőségteljesen. – Elmondta a
pletykákat, amik rólad terjengenek.
- Azok a pletykák igazak – mondta Harry gondolkodás nélkül. Tudta, hogy a nagymamája az utolsó ember, aki
előtt titkolóznia kellene.
Rose-t érdekelte ez a téma, kíváncsian figyelt Harryre.
- És mit fogsz tenni? – kérdezte.
Harry felnézett rá.
- Meg fogom ölni Voldemortot – válaszolta megint csak tettetett közönnyel.
- Öltél már valaha? – faggatta tovább a nagymamája.
- Nem - felelte őszintén. – De már közel voltam hozzá… - tette hozzá a hazugságot.
Nem tudta biztosan, mért mondta ezt. Ő maga is tudta, hogy pillanatnyi tomboló dühe ellenére sem lett volna
képes megölni senkit. Lupin jutott az eszébe, aki szerint a gyilkolás nem az ő feladata, bármit is mondjon a
jóslat.
Sokáig csendben ültek egymás mellett. A felhők mögé bújt nap fénye kicsit erősödött, ahogy egyre feljebb
kúszott a kastély mögött.
Harryben sosem tapasztalt, zavarodott érzelmek uralkodtak. Egyrészt kifejezetten nyugodt volt, ahogy egykor
Sirius jelenlétében, s azonnal elkönyvelte magában, hogy a múlt közelsége még mindig megnyugvással tölti el;
más szempontból viszont szokatlannak is találta a helyzetet, hogy itt ül egy padon egy kísértettel, aki egykor a
nagymamája volt.
Ránézett a szellemre. Az ugyanolyan nyugalommal ült mellette, s talán benne is hasonló érzelmek dúlhattak, bár
ezt nehezebb volt megállapítani, mint a Lelkek Termében, ahol a csillagocskák jelezték a hangulatváltozásokat.
Rose hosszas hallgatás után felállt – pontosabban fellebegett a padról és lenézett Harryre.
- Hogyan érezted magad, mikor találkoztunk? – kérdezte.
Harrynek is szüksége volt egy kis időre, hogy megfogalmazza magában a bonyolult érzéseket, melyeket akkor
érzett magában, s melyek most is környékezték. Nem akarta olyan nevetséges, egyszerű szavakkal elintézni,
hogy: „furcsán”, „zavarodottan”…
- Nem olyan volt, mint mikor Siriust ismertem meg… - vallotta be. – Inkább… inkább olyan volt, mint mikor
láttam a szüleimet Edevis tükrében.

244
Rose figyelte minden szavát. Nem lepődött meg semmin. Se Edevis tükrén, se Sirius említésén. Muriel néni talán
részletesebben is elmondta neki a történteket?
- Ez az egész dolog… hát… - Harry hápogott, majd lecsapta a kezét a térdére.
Megint megpróbálta összeszedni a gondolatait, de ebből az lett, hogy puszta időhúzásként felállt a padról és
Dumbledore sírjára nézett. Aztán a szavak maguktól jöttek.
- Olyan bonyolult ez az egész. Igazából mi – mi mindannyian – egy család voltunk valamikor… minden varázsló
és sok mugli. Aztán minden összezavarodott Voldemort miatt. – Harry felnézett a nagymamájára. – Jó lenne
tisztábban látni a dolgokat. De amikor azt hiszem, minden letisztult, újra zavarossá válik.
- Zavarban érzed magad, amiért felbukkantam? – kérdezte szelíden a szellem.
- Nem, dehogy! – tiltakozott rögtön Harry, de Rose fürkésző szemei láttán meggondolta magát. – Igen.
- Akkor máris van bennünk valami közös – jegyezte meg nevetős hanggal a nagymamája.
Harry is megpróbált könnyedebben felvenni, de ez nehezebben ment, mint gondolta.

Megint csend telepedett közéjük, de ez rövidebb volt, mint az előző és a nyugalom is elszállt már. Harry látta a
szellemarcon a tépelődést, belső viaskodást, s Rose végül újra ránézett.
- Megteszel nekem valamit, Harry? – kérdezte a szellem. - Kérlek tedd meg, amit ő nem tudott – mutatott
áttetsző kezével a hófehér sírra. – Kérlek törd össze a nyakláncomat.
Harry csak nézett rá, egy szó se jött ki a torkán. Az agyában visszhangzottak a szavak, de csak nehezen fogta fel,
mit is jelentenek. A legelső, ami az eszébe jutott, a makacs tiltakozás:
- Nem… ezt nem kérheti…
Rose-t ez nem hatotta meg:
- Láttad meghalni Siriust, igaz? És én közel sem állok hozzád olyan közel, mint ő, ebben biztos vagyok.
- Más végignézni és más… - próbálta Harry szavakba önteni, de csak összefüggéstelenül beszélt. – Ezt nem
tudom megtenni. Voldemortot bármikor meg tudnám ölni… és meg is fogom… de nem tudok egy olyan
embert…
- Hogyan akarod megölni Voldemortot, ha még egy halottat sem tudsz elengedni?
- Ez nem olyan, mint a halál – ismételte Harry.
- Én már meghaltam, Harry…
- Nem!
A szellem megint nevetett.
- Harry, kérlek engedd meg, hogy ezt inkább én döntsem el. Kicsit több tapasztalatom van benne.
Harry lehorgasztotta a fejét. Rose várakozva nézett rá, de mikor látta, hogy nem tud mit mondani,
megfogalmazta helyette ő:
- Nem akarsz elveszteni még valakit. – jelentette ki Rose.
Harry pontosan így érzett, de nem mondta ki, nem is bólintott. Csak nézett a fehér sírra.
Emlékezett rá, mit mesélt Muriel néni, mielőtt elvitte őket a Misztériumügyi Főosztályra. Rose azért kereste fel
őt sok éve, hogy megszabadítsa ebből az állapotból. És most Harrynek lehetősége van rá, hogy segítsen rajta. De
mért épp neki jutott ez a feladat?
- Mi történik, ha összetöröm? – kérdezte Harry, amíg magával viaskodott. - Egyszerűen eltűnik és kész? Mintha
sose élt volna?
- Nem tudom, Harry – válaszolta őszintén Rose. – Ez a halál lényege. Nem tudjuk mi vár ránk a túloldalon.
Aztán lehajolt hozzá:
- Harry, te nem tudhatod, milyen szellemnek lenni. Senki élő nem tudhatja. Ez teljesen más, mint az élet. Sokan
visszacsinálnák a döntésüket és inkább tovább mennének, de ők nem tehetik. Nekem van rá esélyem. Mondd,
megadod nekem ezt az esélyt?
Harry visszaroskadt a padra és a kezébe temette az arcát. Olyan igazságtalannak érezte a sorsot. Folyton olyan
döntések elé állítja, ahol a helyes és a szíve vágya teljesen külön utakon jár.
- Muszáj most? Pont most? – nyögte ki a kérdést és nem törődött vele, milyen gyerekesen hangzik.
Rose lehajtotta a fejét és ugyanúgy töprengett, ahogy Harry, aki még mindig a földet bámulta két tenyere között.
Aztán Harry egyszer csak melegséget érzett a hátán – egy emberi kéz melegét.
A nagymamája visszaült mellé a padra és átölelte. Harry túl mélyre merült saját érzelmeiben ahhoz, hogy
felismerje az élet igazi jelét ebben az érintésben: a melegséget a dermesztő hideg helyett.
- Sajnálom, hogy ilyet kértem tőled – csendült a szellem hangja.
Harry leeresztette a kezét és ránézett.
- Igazad van, nem kérhetem ezt. Még nem – tette hozzá, majd mikor Harry a megkönnyebbüléstől leeresztett, s a
félelem távozott a lelkéből egy láthatatlan szelepen keresztül, Rose megfogta a kezét és a szemébe nézett.
- Egyezzünk meg, Harry! – javasolta a szellem.
Harry kiegyenesedett ültében.
- Köztetek maradok, amíg Voldemort is itt van. Ha neki vége, akkor foglak megkérni rá megint.
Felemelkedett a padról. Harry úgy érezte, menni készül.

245
- Hová fog menni?
- Elmegyek kísérteni valahova – kuncogott kényszeredetten a szellem. – Ahogy az egy jó kísértethez illő. Talán
bevetem magam a Szellemszállásba, annyit hallottam már róla. Ott megtalálsz, ha keresel.
- Biztos, hogy ezt akarja?
- Ha már nem töröd össze a nyakláncot, muszály mennem valahova – válaszolta. – A Roxfortban nem
maradhatok, mert Voldemort talán felismerne, a Lelkek Termébe pedig erővel se tudnának visszacipelni.
Úgy állt előtte, mint egy normális ember. Mugli cipőbe bújtatott lába a földön nyugodott, bár a fűszálak nem
hajoltak meg alatta. Ruháját sem fújta a szél, haja sem lebbent, csak állt és Harryre mosolygott. Ő nem tudott
mosolyogni.
- Akkor, Isten áldjon! – köszönt el a nagymamája.
Harry szomorúan nézett utána, ahogy ellebegett a sírok közt, majd kiért a napfényre – ekkor pedig eltűnt a szeme
elől. Olyan érzése volt, mint amikor az ember nem végezte el a kötelességét, hogy saját magának jobb legyen, de
épp emiatt lesz nehéz a szíve.

Harry életkedve mélyponton volt, miközben leszegett fejjel visszafelé tartott a temetőből. Nyugalmat és tanácsot
keresett ott, ehelyett még több gond szakadt a nyakába. A hosszabb úton ment vissza az épületbe, ami
megkerülte a parkot. Felért a Griffendél toronyba és egykedvűen odadörmögte a Dámának a jelszót („motyogó
manó”).
- Mért lógatod az orrod? – kíváncsiskodott a festmény, de Harry megrázta a fejét és szó nélkül bemászott a
feltáruló portré-lyukon.
Majdnem elbotlott lelógó talárja szélében, de sikerült talpon bemásznia. Nem törődve senkivel, nekidőlt a falnak
és egy másodpercre behunyta a szemét. Mikor Ginny szólította, nyomban összekapta magát – nem számított rá,
hogy barátai máris visszajöttek a Szükség Szobájából. Az volt ugyanis a terve, hogy miután kiheverte a
nagymamájával való újabb találkozást, csatlakozik hozzájuk és segít a keresésben. Nem tetszett volna neki, ha
saját magát kivonja a házimanó-munkából.
Azonban Neville és Ginny ott ültek a klubhelység másik sarkában, a fiú lábánál egy festménnyel.
Ginny felemelte és maga elé tartotta a megkopott, öreg képet, melynek alján kicsi arany tábla hirdette: „A Szürke
Hölgy”. A keretről régen lepergett az arany borítás, itt-ott megrepedt és olyan poros volt, hogy Ginny és Neville
együttes tisztító bűbájai is csak részben értek el sikereket.
Harry csak egy pillantást vetett a festményre - számára ez volt az utolsó csepp a pohárban ezen az átkozott
napon. Dühében akkorát ordított, hogy a klubhelységben mindenki ijedten rebbent szét, főként a három
griffendéles elsős, akik leplezetlenül bámulták minden mozdulatát, mióta belépett a lyukon.
Ginny és Neville tökéletesen értették, hogy mi okozza Harry őrjöngését, bár a többi griffendélesnek fogalma sem
volt, mért vált ki dührohamot a Kiválasztottból egy fabatkát sem érő kopott festmény, aminek a közepén ráadásul
egy öklömnyi nagyságú kiégett lyuk tátong…

246
28. fejezet
„A Főnix már lángol…”
- Mógus volt az – panaszolta Neville. – Mógus égette ki a festményt, miután a manók levették a falról.
Harry a fejét támasztotta az ágyán ülve, ahogy korábban a padon. Miután kiordította magát, felcammogott a
hálószobába, Neville, Susan és Ginny pedig követték.
- Voldemort alaposan eltüntette a nyomokat – tette hozzá keserűen Ginny. Neville és Susan halkan nyikkantak a
név hallatán.
A festmény maradványait Ron ágya lábának döntötték, Harry azt bámulta, küszködve a fejében uralkodó tompa
búgással.
- Szóval, Tudodki a festmény segítségét kérte, hogy kiderítse, kik Hollóháti Hedvig leszármazottai? – kérdezte
Susan.
Harry és Ginny bólogattak.
- De ha néma volt, akkor hogy lehet, hogy a festmény tudott beszélni? – ráncolta a homlokát a lány.
Neville megvonta a vállát.
- Talán még az előtt készült a kép, hogy néma lett.
- Lehet… - vonta meg a vállát Susan. - Ezzel kicsit zuhantak az esélyeink.
Neville elgondolkozva hümmögött, de nem szólt. Harry túl rossz kedvében volt, hogy agya megfelelően tudjon
dolgozni a probléma megoldásán. Egyrészt a kudarc-sorozat zavarta, másrészt pedig a nagymamája szellemével
folytatott beszélgetés nyomasztotta, s ez az érzés végigkísérte az elkövetkező napokban is.
Két hét telt el a Roxfort falai között az unalmas könyvtári, levéltári kutakodással, s Harry kezdte feladni a
reményt. Hollóháti leszármazottait a középkor végéig tudták nyomon követni, de a rokonság tagjai közt egy
olyan családnevet sem találtak, amelyik szerepelt volna a Nagy-Britannia legjelentősebb aranyvérű
varázslódinasztiáinak krónikája – 5. kötet – XX. század című könyvben.
Susan Bones is azon a véleményen volt, hogy ez reménytelen vállalkozás, Ginny unottan támasztotta a fejét egy
családfa mellett és néha elaludt, Luna nem fűzött kommentárt a dologhoz, csak kényelmesen hintázott egy
székben és nézegette a Varázslók krónikáját, Harry pedig idegesen járkált fel-alá. Egyedül Neville volt az, aki
meghökkentő szorgalommal kutatott a levéltári anyagban, ráadásul úgy, hogy egyetlen egyszer sem kérdezte
meg Harryt, mire kell neki ez az információ.
Péntek este volt, hétvége előtt álltak, így Neville-ék ebben az időszakban értek rá a legjobban a könyvtári
munkára. Vacsoraidő előtt voltak, s erre minduntalan figyelmeztette őket Harry korgó gyomra. Harry véleménye
egyezett Susanéval, mi szerint a feladat a Szürke Hölgy nélkül megoldhatatlan, lelki állapota pedig Ginnyével.
Legszívesebben megmondta volna Pitonnak, hogy az egész kutatás céltalan és érdemesebb lenne másik úton
elindulni, de felelősségérzete minden egyes reggel azt mondta, hogy szedje össze magát és irány a levéltár.
Most azonban már leszállt az éjszaka és nagyon éhes volt, hiszen kihagyta az ebédet, így mikor Neville
összecsapta a kezében tartott könyvet és visszatette a kupacba, örült, hogy a mai munkájuk a végéhez ért. Addig
ugyanis lelkiismerete legyőzte a lustaságot, amíg barátja szorgalmasan nyomozott.
- Talán megpróbálhatnánk rávenni valamivel a szellemet, hogy segítsen nekünk – vetette fel hirtelen az ötletet
Neville. – Még ha néma is, tudunk vele beszélni.
- Mégis hogyan? – nézett rá Ginny unottan. – Írjuk fel egy táblára, hogy: „Bocs, nem ismeri véletlenül
Holllóhátiékat?”
- Igen, pontosan! – helyeselt Neville komoly arccal.
Susan felemelte a fejét, Luna azonban még csak nem is pislogott. Tovább hintázott a székkel.
- Figyeljetek – szólt Neville és elővett egy üres pergament. – Felírjuk ide a kérdést, meg sorba a betűket. Ő pedig
majd rámutogat azokra a betűkre, amikből összeáll az a név…
Neville-be belefojtotta a szót Ginny fáradt nevetése.
- Jaj, Neville, azt hiszed, ez működne? – ingatta a fejét a lány. – Szinte látom magam előtt, ahogy betűzteted a
szellemet…
- Hé, én előálltam egy ötlettel! – tette karba a kezét Neville. – Ha ti jobbat tudtok, akkor mondjátok csak, de
mivel ilyen jól elpihengettek itt, erősen kétlem, hogy mentő ötleten törtétek volna a fejeteket!
Harryt és Ginnyt enyhe arcul csapásként érték a nagyon is igaz szavak, és mindketten fülig vörösödtek. Ők
tudták egyedül a csapatból, hogy mire kell nekik ez a név, mégis ők azok, akik a legkevesebbet tesznek az ügy
érdekében. Harry ezzel együtt végre rájött, mi mozgatja Neville-t, mi ad neki erőt ahhoz, hogy segítsen ebben a
látszólag értelmetlen és nehéz nyomozómunkában. Ugyanaz, ami a DS-edzéseken is hajtotta, s ami korábban
Harrynek is erőt adott, de valahogy már rég elfelejtette.
- Ami azt illeti – szólalt meg Luna először a nap folyamán -, én már el is készítettem ezeket a kártyákat…

247
Kihúzott talárja zsebéből egy pakli kártyát, aminek egyik felére az ábécé egy-egy betűjét írta, meg egy másik
pergamentekercset, amin családfák másolatai, a hiányzó láncszemek, házasodásokról, kitagadott családtagokról
szóló kérdések szerepeltek.
Négy társa szájtátva nézte a valóságos kész tervet.
- Ne örüljetek túlságosan – mondta álmatagon Luna, s közben fel se pillantott a könyvből. – A Szürke Hölgy elég
visszahúzódó. Lehet, hogy megdobál a kártyákkal, ha zaklatom…
- Azért csak próbáljuk meg! – lelkesedett Neville és átnézte a paklit.
Harry és a két lány összenézett, Ginny arca még mindig vörös volt, de mindhármukra átragadt végre valami két
barátjuk optimizmusából.
- Rendben van – bólintott Harry. – Holnap hozzálátunk.
- Holnap nem jó – szólt közbe Luna.
- Miért? – kérdezték egyszerre négyen.
- A Pufók Fráter kimúlásnapi partit szervez – magyarázta a lány. – Minden szellem elfoglalt lesz és mulatni
fognak. Ez az egyetlen alkalom, amikor mulatnak. Én is hivatalos vagyok rá, de nem szeretném, hogy
kizavarjanak.
Harry megvonta a vállát és visszaadta a kártyákat, pergameneket Lunának.
- Jó, hát akkor majd az után.
- Vacsoraidő van – jelentette be Neville, mikor az órájára nézett. – Menjünk, mielőtt Harrynek kilyukad a
gyomra.
Harry megint elvörösödött, a többiek nevettek, majd Neville nyomában együtt elhagyták a könyvtárat.
A nagyteremben ekkor kezdtek gyülekezni a vacsorára váró diákok. A tanári asztal még üresen állt, csak a házak
asztalainál ültek a diákok és hangosan beszélgettek, várva a hamarosan megjelenő finomságokat. Sokan már
levetették talárjaikat és kényelmesebb ruhára váltottak, hiszen ritka alkalom volt, hogy pénteken este is órája
lenne valakinek. A színes tömegben már egyre kevesebb bámuló arcot látott Harry, a diákok hozzászoktak, hogy
újra itt van az iskolában, egyedül Dean Thomas volt az, aki rossz szemmel nézte szobatársa visszatérését, s ezt
előző nap szóvá is tette neki:
- Nem tudom mit képzelsz magadról, Harry, de a hálószoba nem csak tiéd. – hajolt oda hozzá reggeli közben a
fiú.
Harry ártatlan szemmel nézett rá.
- Nem tudom miről beszélsz – vonta meg a vállát.
- Arról, hogy már negyedik alkalommal zársz ki éjszaka. Nem tudom, mi bajod van velem, de ha még egyszer
bezárod előttem a szoba ajtaját, megátkozlak, esküszöm!
Ginny félrenyelte a töklevet és kisebb köhögés fogta el. Harry megveregette a hátát, de Dean úgy nézett rá,
mintha már azzal is inzultálná őt, hogy hozzáért a lányhoz.
- Nekem van bajom veled? – vigyorgott Harry. – Inkább fordítva, nem?
- Igaza volt Pitonnak! – morogta Dean, s erre a megjegyzésre jó pár fej feléjük fordult. – Egy öntelt barom vagy,
Potter! – s azzal faképnél hagyta a griffendél asztalát.
Harry legközelebb csak késő este találkozott a fiúval a klubhelységben, s szemet szúrt neki, hogy furcsán
vakarózik.
Most a vacsoránál már nem Harryre hunyorgott, hanem megint Ginnyt kezdte el bámulni teljesen nyíltan, nem
törődve vele, hogy a hideg mentalevesét kavargatva egyre többet fröcsköl az asztalra. Megvárta, amíg Ginny leül
Neville és Lavender közé, s csak az után foglalt helyet vele szemben.
Harryben megint előjött valami gyerekes vágy, s varázspálcáját a saját tányérja takarásában Dean-ére szegezte.
Miután elvégezte a varázslatot, észrevétlen visszadugta a zsebébe a pálcát.
- Hol maradnak a tanárok? – nézte a keresztbe álló asztalt Susan. – Senki nem éhes, vagy mi?
Harry szórakozottan hümmögött, de ő is furcsállta, hogy egy tanár sincs jelen. Mielőtt még elgondolkozhatott
volna a rejtélyen, Dean undorodva kiköpte a levesét. Asztaltársai felháborodva arrébb csúsztak mellőle. Arcáról
csöpögött a mentaleves.
- Fúj… - nyögte. – A mentalevesből ne egyen senki. Olyan az íze, mint a sárkány pisi.
- Mért? Azt is megkóstoltad, Dean? – nevetett Neville, de Dean olyan gorombán nézett rá, hogy inkább
elhallgatott.
A tanárok távollétének okára egészen a vacsora végéig nem derült fény. Mikor azonban a tanulók lassan
befejezték a falatozást és indultak volna a klubhelységbe vagy a fürdőkbe, az elől álló prefektusok döbbenten
megtorpantak, s nyomukban így tett az összes diák is.
A bejárati csarnokon három ember vonult át: McGalagony, Umbridge és Dawlish. A megdöbbentő viszont az
volt, mikor Umbridge megállt, majd a diákok szeme láttára pálcáját az igazgatónő kezére szegezte és bilincseket
varázsolt rá.
McGalagony összevonta a szemöldökét.
- Azt hittem, hogy ha nem ellenkezem, nem lesznek bilincsek. Ezt maga mondta.
Umbridge felvonta a szemöldökét és magas, kislányos hangon válaszolt:

248
- Valóban? Tudja lehet, hogy nincs tisztában vele, de én, mint a letartóztatását végző hivatalos személy,
jogomban áll megítélni, milyen biztonsági intézkedések szükségesek, kedves Minerva – válaszolta jó hangosan,
hogy mindenki hallja.
Dawlish mögöttük álldogált nyugodtan, a nagy ajtó mellett pedig három őrszolgálatos auror várakozott. A diákok
sem mozdultak, a lépcső felől azonban egy hatalmas alak közeledett.
- Megint maga az, némber?! – fröcsögte Hagrid, ujjával Umbridge-re mutatva. – Na, várjon csak!
A varangyképű nő arcáról leolvadt a gusztustalan vigyor és ijedtségnek adta át a helyét.
Dawlish előhúzta pálcáját és még ijedtebb arccal, mint Umbridge, a vadőr elé állt. Hagrid figyelembe se vette,
csak ment feléjük.
- Hagrid, megállj! – szólt az igazgatónő. – Nem akarom, hogy belekeveredj.
- Dehogy is! – ellenkezett a vadőr. – Nem hagyom, hogy ez a mocsok banda még egyszer betegye ide a lábát.
Takarodjon innen, Umbridge!
Harry és társai ijedten nézték, ahogy Hagrid megfogja Dawlish karját és arrébb löki egy finom mozdulattal,
aminek az lett az eredménye, hogy az auror elbotlott a saját lábában és hasra esett. Az őrszolgálatos aurorok
Umbridge-ék segítségére siettek.
Mért nincs most itt egy Rend-tag sem? Hol van Tonks és Lupin? – mérgelődött magában Harry.
- Eresszetek, átkozottak! – kiabálta Hagrid és ellökte maga mellől az egyik őrszolgálatost.
Egy másik ijedten hátraugrott, mielőtt még lesújtana az erős kéz, de Hagrid most csak fenyegetőzött. Dawlish is
felpattant és megpróbálkozott egy dermesztő átokkal, de annyi haszna se volt, mintha egy mugli próbálkozott
volna vele.
- Dawlish! – csattant fel a vadőr. – Nem emlékszik, hogy járt a múltkor?
Az auror arcáról lerítt, hogy nagyon is emlékszik, mi történt és legszívesebben a közelébe se ment volna a
félóriásnak, de Umbridge parancsa kötötte.
- Hagrid, hagyd abba! – figyelmeztette szigorúan McGalagony. – Ne adj okot nekik…
- Már okot adott – szegte fel diadalmasan a fejét Umbridge. - Megmondtam, Minerva, ha valaki ellenáll a
minisztériumi letartóztatási parancsnak, azt is perbe fogjuk és…
- Fogja be, banya! – mordult rá Hagrid megint félre lökve egy aurort.
Dawlish szemén már látszott, hogy könyörög az égiekhez, nehogy a vadőr püfölni kezdje őket. Valószínűleg
ezért nem mert újból varázsolni se ő, se az őrszolgálatosok.
- Ne ellenkezz – rázta meg a fejét McGalagony.
Hagrid végre leeresztette a kezét.
- Helyes – bólintott Umbridge, akire a vadőr még mindig a fogát csikorgatta. – Indulás.
Azzal megint megfogta az igazgatónő karját, McGalagony megint kirántotta onnan és elindultak a kapu
irányába. Hagrid mogorván követte. Senki nem mert hozzá érni, Dawlish és egy őrszolgálatos pálcájukat rajta
tartva mentek mögötte.
Harry dühöngve nézett utánuk. Scrimgeour beváltotta a fenyegetését és letartóztatta McGalagonyt. Ráadásul
Hagridot is. Most aztán megnézhetik magukat! – füstölgött magában. Ha McGalagony nem utasítja a Rend-
tagokat, hogy jelentkezzenek az auror parancsnokságon, összeesküvéssel elítélik. És az a legrosszabb – jutott
eszébe -, hogy még valódi alapjuk is lesz rá. Hiszen Flitwick-et bújtatni már önmagában is törvényellenes volt.
Ha meg beadja a derekát, a Főnix Rendjének vége és minden kitudódik. Vizsgálat lesz, veritaserummal, és talán
még a horcruxok létezésére is fény derül.
Idegesen beletúrt a hajába és sóhajtott, majd hátranézett Ginnyre. A lány ugyanolyan haragosan nézett
Umbridge, McGalagony, Hagrid, Dawlish és az őrszolgálatos sötétbe vesző alakja után.
- Gyere! – intett a fejével Harry.
Ginny azonnal bólintott, átfurakodott a fejét csóváló Ernie Macmillan és a szipogó Hannah Abott között, de
Dean elkapta a karját.
- Megőrültél? – nézett a lányra. – Csak nem akarsz utána menni?
- Tán van valami kifogásod? – kérdezte Ginny és kitépte magát Dean szorításából, mint az imént McGalagony
Umbridge markából.
Meg se várva a fiú válaszát Harry után sietett, aki már a klubhelységhez vezető lépcső aljában állt. Felmentek
egy emeletet, de itt Harry bal kéz felé fordult.
- Mért erre megyünk? – kérdezte Ginny, mikor utol érte.
- Mert erre rövidebb… - válaszolta Harry. – És kikerüljük az aurorokat.
Egy szűk csigalépcsőn visszaérkeztek a földszintre, s néhány oszlop után, félrehajtva az egyik boltív alatt lógó
függönyt, szembe találták magukat Deannel és az egyik őrszolgálatos aurorral. Harry és Ginny meglepetten
lefékeztek.
- Ők azok – szólt Dean, feléjük mutatva. – Már megint ki akartak szökni a kastélyból.
- Mi a fenét műveltél? – mordult rá Harry.
Az auror felemelte a kezét.

249
- Kérlek, ne rendezzetek jelenetet! – szólt megnyugtatóan csendes hangjával a szőke, szakállas varázsló. –
Megértem, hogy az igazgatónőtök letartóztatása megvisel titeket, de ez nem a ti dolgotok.
Ginny meg se hallotta a szavait.
- Mért csináltad ezt? – nézett Dean-re dühöngve.
- Miért? – kérdezett vissza a fiú. – Mert nem akarom, hogy valami bajod essen, mikor ezzel az elmebeteggel
sétálsz az erdőben! – mutatott Harryre. – Tudtommal már nem jártok együtt, akkor meg miért…
- Dean, te kötekedő hülye! – sziszegett rá Ginny dühösen.
- Na, elég volt ebből – szólt nyugodtan az auror. – Menjetek szépen vissza a klubhelységbe…
Harryben elpattant valami megmagyarázhatatlan düh, mintha a napok óta halmozódó kudarc és csalódottság újra
átlépte volna a határvonalat.
Bár közel sem volt olyan képzett varázsló, mint egy minisztériumi auror, villámgyors reflexei és a meglepetés
ereje neki dolgozott, hiszen az auror álmában se gondolta volna, hogy a diákok rátámadnak. Épp csak nyúlt
volna pálcájáért, mikor Harry kábító átka a szemébe villant, s elterült a földön.
Dean döbbenten hápogva hátrált egy lépést.
- Te nem vagy normális! – hüledezett. – Tudod, mit kapsz ezért…?
- Mit? – dörrent rá Harry. - Kitalálom: semmit! STUPOR!
Újabb hangos csattanás, újabb piros villanás, s Dean összeesett. Ginny egyetlen gesztussal sem jelezte, hogy
nem értene egyet azzal, amit Harry művelt, épp ellenkezőleg. Szépen lehajolt mindkét pórul járt varázslóhoz és
elmotyogta az emléktörlő bűbájt.
Otthagyták őket a folyosón és tovább szaladtak egy kis mellékajtón a park felé. Harry lendületből kitépte az
ajtót, mely engedelmesen kinyílt, felismerve az érkezőket, s máris a holdfényes éjszakában találták magukat.
Futva elindultak a nagy bejárattól vezető út irányába. Mikor Harry a háta mögé pillantott, látta a bejárati
csarnokból kiszűrődő fényeket és a diákok meg őrszolgálatosok pici alakját. Alaposan kifáradtak, mire leértek az
úton és közeledtek a kapu felé, s Harryben egyre erősödött a félelem, hogy elkéstek és már el is vitték Hagridot
és McGalagonyt a minisztériumba.
Az úton előttük valami fekete dolog feküdt. Harry rohanás közben felemelte a pálcáját, hogy nagyobb területet
világítson meg, de csak mikor odaértek, látták meg, hogy egy ember fekszik a földön. Az őrszolgálatos auror, aki
segített Dawlishnak féken tartani Hagridot.
- Uram isten! – kapta a szája elé a kezét Ginny. – Meghalt?
Harry lehajolt és megnézte a pulzusát.
- Igen – szólt kisvártatva. – Az Adava Kedavra… - tette hozzá, mikor megállapította, hogy nincs sérülés a
holttesten.
- Akkor halálfalók voltak – mondta ki Ginny, amitől Harry is tartott. - Gondolod, hogy…?
- Nem, Hagrid és McGalagony biztos élnek – sietet megnyugtatni a lányt. – Hagridot itt hagyták volna, mert
nehéz, McGalagony pedig túl fontos nekik…
Felállt és körülnézett. A Tiltott Rengeteg fái ott magasodtak tőlük balra, pár méterre. Harry felemelte a pálcáját
és fényénél tett néhány lépést a holttest körül. Dulakodás és súrlódás nyoma látszott, mintha valami nehezet
vonszoltak volna. Közel sem volt jó nyomolvasó, de a jelek egyértelműek voltak. A halálfalók az erdőbe vitték a
foglyaikat. Hacsak… – szólalt meg fejében a kis hang – hacsak valaki nem pont félrevezetésnek szánta ezt és
valójában már rég a kapun kívül vannak és dehoppanáltak. Abba az irányba azonban nem talált nyomokat és
erősen kételkedett benne, hogy elég idejük lett volna a megvadult Hagriddal bajlódva még hamis nyomokat is
elkészíteni.
- Bevitték őket a rengetegbe. De miért…? – töprengett Harry.
Ginny lépett egyet előre.
- Követjük őket – jelentette ki a lány.
- Na, nem! – rázta meg a fejét Harry. – Én követem őket, te pedig visszarohansz a kastélyba és szólsz…
- Te csak ne parancsolgass nekem! – szakította félbe indulatosan Ginny és csípőre tette a kezét, mint Mrs
Weasley.
- Nem parancsolgatni akarok, de az erdő túl veszélyes – magyarázkodott Harry. – Ha valami bajod esik, én…
Ginny megint nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.
- Tudtommal hivatalosan semmi közünk egymáshoz, Harry, csak a bátyám barátja vagy. Így aztán végképp nem
szólhatsz bele, hogy mit csinálok. Hagrid nekem is ugyanannyira a barátom, úgy hogy most utánamegyek.
Harry meghökkent. „Hivatalosan?!” Mi az ördögről beszél?
Ginny szigorúan nézett rá.
- Akkor menjünk az istállóba – törődött bele Harry, majd a lánnyal a nyomában futva elindult az erdő széle
mellett fekvő kőfalú, fatetejű építményhez.
Nagy ajtaja volt, magasan álló óriási kilinccsel, ami Hagrid méreteihez volt igazítva, így Harry nem is törődött
vele, hogy kézzel nyissa ki. Csak suhintott a pálcával és az istálló ajtaja kitárult. Bent kellemes száraz meleg és
szénaszag uralkodott. A sötétből jó húsz-harminc szempár kíváncsian nézte a betolakodókat.
Ginny világított pálcájával, s a kis karámokba bezsúfolt állatokat nézték.

250
- Mik ezek…? Pegazusok? – nézte a szürkés, nagy szárnyú lovakat Harry.
Ginny félvállról válaszolt.
- Majdnem. Ezek granian szürkék. A leggyorsabb repülő lovak a világon.
- Gyorsabbak, mint a tesztrálok? – kételkedett Harry.
- Sokkal – felelte Ginny, aztán fél szemmel a fiúra sandított. – Te is tudnád, ha felvetted volna Hagrid óráját.
Harry halkan köhécselt zavarában.
- A tesztrálok is itt vannak? Nem látom őket… - nézett körbe Harry.
- Ők az erdőben élnek, szabadon – válaszolta a lány. – Nem szeretik a bezártságot. Mondd, ti mégis mit
csináltatok legendás lények órán? – csipkelődött Ginny.
Pálcájával nézegetett két állatot, végül megállapodott egy fényes, fehér sörényű, de sötétszürke szőrű szárnyas
jószág mellett, pálcáját a zárra szegezte és kinyitotta.
- Itt van Csikó… mármint Szilajszárny – szólt Harry, mikor megpillantotta a félelmetes hippogriffet, s örült,
hogy másra terelhette a szót.
- Akkor őt visszük – döntött Ginny. – A hippogriffeknek jobb a szaglása, mint a szürkéknek…
Visszazárta a fehér sörényű állat ajtaját, mire az csalódottan nyerített. Biztosan nagyon várta már, mikor
mozgathatja meg kicsit a szárnyait.
Harry meghajolt Csikócsőr előtt, válaszul az állat behajlította mellső madárlábát. Harry kinyitotta a karám ajtaját
és megsimogatta a hippogriffet.
- Meg kell találnunk Hagridot, Csikócsőr – duruzsolta az állatnak. – Elrabolták és az erdőbe vitték. Elvezetsz
hozzá?
Csikócsőr szeme dühösen villant és vijjogva felágaskodott. Harry és Ginny ijedtükben nagyot ugrottak hátra és a
granianok is nyugtalanul prüszköltek. Úgy tűnt, Csikócsőr az istálló ura a többi állat között.
A hippogriff végül dobbanva letette lábait és kijött a karmából, majd nyugtalanul megállt Harryék mellett. Ginny
fellépett egy fa gerendára, majd átvetette lábát az állat hátán. Harry feltornászta magát a lány mögé, de mielőtt
szólhatott volna, hogy indulhatnak, Csikócsőr kivágtatott az istállóból, kint megállt egy pillanatra, beleszagolt a
levegőbe, majd a fák felé vette az irányt. Gyors vágtájából később visszavett, mikor a bozótosba értek, s a fák
törzsei közt poroszkálva hamarosan rátalált egy kitaposott ösvényre, amilyeneket Hagrid is használt erdei túrái
során. Ez után hosszú ideig semmi nem történt, csak haladtak előre rendületlenül, s az erdő ijesztő neszezését
vagy baljós csöndjét hallgatták.
Harry meg mert volna rá esküdni, hogy egy-egy bokorból lépések zaját és sugdolózást hallott, de mire odakapta
a fejét, mindig elnémultak ezek a zajok és nem látott senkit sem. Ginny többször is ijedten összerezzent és
ilyenkor megszorította Harry karját, de egyszer sem szóltak egymáshoz. Hagyták, hadd vezesse őket Csikócsőr.
A hippogriff felszegett fejjel, méltóságteljesen és magabiztosan ment egyre beljebb a sűrű rengetegben, s Harry
is sokkal nagyobb biztonságban érezte magát a félelmetes állat társaságában, mint más alkalmakkor, amikor
kénytelen volt bemenni az erdőbe.
Többnyire egy ösvényt követtek az erdő mélye felé, de Harry nagy megkönnyebbülésére nem azt, amelyik az
akromantulák fészke felé vezet, hanem egy ritkábban használt útvonalat. Harry még sosem járt az erdőnek ezen a
részén, így aztán nem tudta, mi várhat rájuk a bokrok mögött. Közel háromnegyed órás út után Csikócsőr
egyszeriben megállt és körbeforgatta a fejét, majd rövid habozás után letért az ösvényről és bal kéz felé,
ritkábban álló fák irányába indult.
Pár métert tettek, mikor a hippogriff megint megállt és madár módjára károgott egyet. Harry azonnal leugrott az
állat hátáról és csitítóan megsimogatta a fejét.
- Itt vannak? Megérkeztünk, Csikócsőr? – kérdezte.
Az állat megint károgott.
Ginny is leugrott Harry mellé, macska módjára puhán landolva a durva földön.
- Ott lesznek – mutatott előre Harry abba az irányba, ahol a fák koronái közt bevilágított a Hold fénye.
- Maradj itt, Csikócsőr és ne hangoskodj! – simogatta meg az állat fejét Ginny és a kötelet az egyik fához
erősítette, majd Harryvel együtt, pálcáikat előre szegezve elindultak a bokrok közt.
Igyekeztek minél kevesebb zajt csapni – Harrynek ez könnyen ment a hallhatatlanná tévő csizmái miatt, mégis ő
adott ki több zajt, mikor elhajtott maga elől egy-egy tüskés ágat, vagy beleakadt a ruhája valamibe, ahonnan
ráncigálva tudta csak kiszabadítani. Ginny azonban bámulatosan halkan és könnyen haladt a bozótosban, míg
nem beszélgetés hangjai ütötték meg fülüket. Mindketten megdermedtek, majd még halkabban, még
óvatosabban mentek tovább. Pontosan nem értették, mit beszélnek az emberek (egyáltalán emberek lesznek
azok? – tette fel magának a kérdést Harry), de azt tudták, hogy már nagyon közel vannak. Széthajtották az utolsó
ágakat is és kiléptek egy kissé emelkedő domboldalra. Görnyedve lépkedtek fel rajta, egészen a tetejéig, ahol
egy kidőlt fa jelenthetett fedezéket számukra. Itt aztán lehasaltak és észrevétlenül megfigyelhették őket.
A fák között egy csodálatosan szép, nagy tisztás terült el. Mindenhonnan sűrű erdő vette körül, kivéve egyik
oldalát, ahol a magasba vesző sziklák emelkedtek. A tisztáson néhány kivágott fatönk és tiszta kövek álltak,
mintha valaki asztalnak használta volna őket. Magasan fölöttük világított az égen a telihold, s ez eszébe juttatta
Harrynek, hogy a veszély ezen az éjszakán még halálosabb a tiltott rengeteg sötétjében a vérfarkasok miatt.

251
A hegyek felől patak csörgedezett alá, pontosan középen választva ketté a tisztást, ahol valaki gondos szabályozó
munkával nyílegyenes futású mederbe kényszerítette a kristálytiszta vizet. Ennek két partján álltak a beszélgetők.
Harry öt halálfalót fedezett fel köztük – három McGalagonyt, Dawlish-t és Umbridge-t fogta közre, egy pedig
mágikus láncokkal tartotta fogságban Hagridot, aki folytonosan feszegette béklyóit és morgott, dühöngött, ezt
azonban visszafogta a száját szorító kötés.
Harry első reakciója egy hálás sóhaj volt, s Ginnyre pillantott, aki szintén megkönnyebbült, hogy az elraboltakat
még életben látják. Örömük épp csak egy pillanatig tartott ki a gyomrukba markoló félelem miatt, de ez is elég
volt hozzá, hogy a helyzetre koncentrálva szemügyre vegyék a többi jelenlévőt.
A halálfalók és túszaik előtt, a patak másik oldalán különös társaság verődött össze. Négyen közülük kentaurok
voltak - Harry könnyedén felismerte őket -, az ötödik pedig egy betakart ember, aki a földön feküdt. Ő volt a
legfurcsább a tisztáson jelen lévők közt - nem látták az arcát, bár a hátán feküdt. Éjszaka volt, de a hold és a
csillagok fényénél látniuk kellett volna… aztán pár pillanat után rájöttek, hogy az ismeretlen arcát sűrű kötés
fedi, mint egy múmiáét. A gyolcs nem olyan hófehér volt, mint amilyent Harry már nem egy végtagján látott az
elmúlt években, hanem kissé zöldes drapp színű, mintha növényi rostokból szőtték volna gondos kezek hosszú
és fáradtságos munkával. A betegen (Harry így gondolt rá, hiszen mi másért lenne bekötözve az arca?) hasonló
zöldes-barnás takaró volt, de alatta nem volt sem hordágy, sem másik pléd. A sűrű, szőnyegnek is beillő
smaragdzöld füvön feküdt, mely annyira különbözött az erdő többi területén vagy a roxforti birtokon látott
aljnövényzettől, mint a drága kelme az ócska rongytól.
A kentaurok közül kettő a fekvő ember fölött állt, egyiküknek hosszú vörös haja és szakálla volt – Harry a Ronan
nevű kentaurt ismerte föl benne, akivel már többször találkozott erdei kalandjai során. A másik, mellső lábait
behajlítva térdelt a férfi mellett és egy fa tálból valamilyen sűrű kékes masszát kent a beteg vállára, alaposan
belemasszírozva a bőrébe. Mikor felnézett, Harry észrevette arcának kecsességét és finom vonalait. Még sosem
látott kentaur asszonyt, ezért önkéntelenül is alaposan megfigyelte. A kentaur meztelen volt, mint a többi,
csupasz mellét csak dús, szőke haja fedte, mely olyan hosszú és fátyolszerű volt, amilyen egy emberé sosem
lehetett volna. Deréktól hátrafelé ő is egy lóra hasonlított, de lábai vékonyabbak voltak, mint a férfiaké, s szőre
hófehér volt, mint egy egyszarvúé. Semmilyen fegyvert vagy ékszert nem viselt, maga a megtestesült
természetesség áradt egész lényéből.
A harmadik, legkisebb kentaur tőlük távolabb, de Harryékhez egészen közel, mellső és hátsó lábait behajlítva,
lótól furcsa módon ült a fűben. Ugyanolyan szőke haja volt, mint a nő-kentaurnak, de törékeny lábain, vékony
felsőtestén és arcán látszódott, hogy ez egy igen fiatal kentaur, talán csikó, ahogy ezek a népek egymás közt
nevezték a gyermekeket. Mellette egy, a kentaurok világától kissé idegen ónüst állt, de nem égett alatta tűz. Félig
volt töltve ugyanazzal a sűrű kék lével, amivel a beteg embert gyógyították.
A negyedik kentaur a kobold mellett, szemben a halálfalókkal állt, s Harry nem láthatta az arcát, csak hosszú
fekete haját, de nem sokáig kellett gondolkodnia, hogy kivel van dolga. Emlékezett a Goron nevű kentaurra, aki
a leghevesebben tiltakozott, mikor egyik régi társuk, Firenze kijelentette, hogy segít az embereknek küzdeni a
Voldemort jelentette fenyegetés ellen, aminek közeledtét ők már évekkel korábban kiolvasták a csillagok
állásából. Harry fintorogva nézett a hosszú íjat és nyílvesszős tegezt viselő ló-emberre. „Ma is fényesen ragyog a
Mars, mert itt háború lesz az biztos!” – gondolta magában és megerősítés képpen szorosan fogta varázspálcáját.
Ginny halkan szuszogott mellette és figyelte az eseményeket.
- Keltsd fel. Gyorsan! – hangzott a barátságtalan parancs az egyik fekete csuklya mögül. Tulajdonosa a négy
foglyot őrző halálfalók mögött állt egy másik társa mellett, s mindegyikük kezében ott volt a varázspálca.
Harry azt gyanította, hogy a halálfalók és kentaurok közt nincs túl nagy bizalom. Ezen nem volt meglepve. A
kentaurok köztudottan maguknak való népség, akik nem szövetkeznek senkivel… De azt is tudta milyen ereje
van a Sötét Jegynek, ha egyszer megfenyegetnek vele valakit.
- Azonnal – biccentett a fekete kentaur, ügyet sem véve a tomboló Hagridra, akinek a hangja még így, bekötött
szájjal is messzire hallatszott. - Mira, ébreszd fel – szólt hátra a kentaur nőnek, aki most abbahagyta a beteg
kenegetését és felállt négy lábára.
- Még nincs jól – mondta szépen csengő hangján. – Nem szabad mozognia…
- Tedd, amit mondtam, asszony! – csattant fel heves indulattal a fekete hajú kentaur, s ekkor megfordult.
Harry legnagyobb meglepetésére nem Goron volt az. Az ellenszenves kentaur arcát bármikor felismerte volna, s
biztosan tudta, hogy ez sokkal fiatalabb nála, de mielőtt jobban megfigyelhette volna, Ginnyvel együtt ijedten
megpördültek – a hátuk mögött megzörrent a bokor és tisztán hallottak egy huppanást. Pálcáikat a sötétbe vesző
fák felé szegezték, de bármi is ólálkodott mögöttük, azonnal visszabújt a mozdulatlanság és csend rejtekébe.
Lassan visszafordultak a tisztás felé, ahol a fekete és a szőke kentaur haragos szóváltásba keveredett. A
halálfalók is a helyükön maradtak, semmi nem utalt rá, hogy ők hallották volna a neszezést az erdő felől.
- Azt mondtad, hogy ápoljam és én azt teszem, amit mondasz – dobogott lábaival Mira. – De te nem azt teszed,
amit a csorda megkövetel, Kenan!
- Én a csorda érdekében cselekedtem mindig! – vágott vissza a Kenannak nevezett kentaur.
Az üst mellett ülő csikó nyugtalanul mocorogni kezdett. Harry arra gondolt, talán az anyja vagy a nővére lehet
Mira.

252
- Szövetkezel az emberekkel! – mutatott a fekete hajúra hosszú kecses kezével a nő. - Ráadásul…
- Elég legyen, asszony! – jött ki a béketűrésből Kenan és felágaskodott hátsó lábaira.
Harry Ronanra nézett. A vörös kentaur szomorúan ingatta a fejét, de nem akart közbeszólni. Ronan régen is ilyen
volt. Meg volt a maga véleménye, de ritkán hangoztatta azt. Ő pontosan olyan volt, amilyen az igazi kentaur,
mindig próbál pártatlan lenni. De akkor mit keres most itt? – kérdezte magától Harry.
Mira nyugtalan léptekkel visszaporoszkált ápoltjához, de az ébresztés szükségtelen volt: a betakart ember
felébredhetett a hangoskodásra, mert most felült és két karjával megtámasztotta magát hátul. Felkarját és kezét
kötés fedte, mint a fejét, s a hasán is gyolcs takarta. A takaró lecsúszott az ölébe és felfedte meztelen felsőtestét,
melyen itt-ott kipirosodott foltok látszódtak, mintha erősen megvakarta volna. Vállain is ilyen foltok
éktelenkedtek, néhány helyen még apró varosodott seb is látszódott. A kentaur nő ezeket a sebeket kenegette
korábban a kék masszával.
Az ismeretlen egyik kezével megtapogatta a fejét és bontogatni kezdte a kötést. Mira lehajolt és megállította.
- Még korai – figyelmeztette. – Néhány napot várnod kell, hogy tökéletesen meggyógyulj…
A beteg leeresztette a karját, majd felnézett Ronanra, aztán az égre emelte a tekintetét, s végül észrevette a
halálfalókat.
Harry és Ginny elcsodálkozott rajta, hogy a halálfalók mért nem szóltak közbe a veszekedés közepén, de most
feltűnt nekik, hogy mindahányan enyhén előre dőlve meghajolnak.
A beteg ledobta magáról a takarót és fürgén fölállt, hogy megrázogassa lábait. Mezítláb volt, s csak egy barna
nadrág volt rajta. Fejét, karjait körbeforgatta, megropogtatta csontjait, majd a rögtönzött tornagyakorlatok után
egyetlen szó nélkül a kentaur gyerekhez sétált. A férfi magas volt, sovány és izmos, mint egy atléta, ruganyos,
kényelmes lépései voltak, testtartása pedig egyenes.
Harry és Ginny ösztönösen lejjebb húzódtak fedezékük mögött, hiszen az ismeretlent követve tekintetükkel az
összes jelenlévő feléjük fordult, még Hagrid is, aki időközben abbahagyta a reménytelen küzdelmet a láncok
ellen.
A csikó azonnal talpra szökkent, mikor meglátta, hogy a férfi közelít, s felvett a földről egy szürke kendőbe
csomagolt valamit, majd átnyújtotta az ápoltnak. Mira mögöttük nyugtalanul kapálta a földet, lábaival sebeket
szakítva az egyenletes fűtakaróba. A gyolcsokba bugyolált ismeretlen kivette a kendőbe csavart valamit, ami egy
nyersfa színű pálca volt. A férfi másik kezével barátságosan összekócolta a kentaur fiú szőke sörényét majd
visszasétált a patakhoz, a halálfalók elé. Azok most még jobban meghajoltak, szinte görnyedeztek a férfi előtt.
Harry gyomrából lassan egy régi-új félelmetes érzés kúszott felfelé a szívén át a torkába, visszatartva lélegzetét.
Csak egyetlen embert ismert, aki előtt így meghajolnak a halálfalók…
Ginnyre nézett, aki tágra nyílt szemmel figyelte a tisztáson tartózkodó embereket, majd könyökével megbökte a
lány karját. Ginny feléje nézett, Harry pedig egy V betűt rajzolt ujjával a földre, majd a gyolcsokba takart illetőre
mutatott. Ginny elsápadt és hitetlenkedve megrázta a fejét, de Harry magabiztosan bólintott.
- Látom, ezt legalább rendesen meg tudtátok csinálni – szólt magas, vékony hangján Voldemort. – Milyen jó újra
látni ezeket az arcokat. Minerva… és Hagrid, nocsak! Úgy látszik folyton az utamba sodor az élet, barátom…
Hagrid morgott valamit a száját fedő kötés mögött, amit nem lehetett érteni. Voldemort most Umbridge-t és
Dawlisht vette szemügyre. Az auror szemei riadtan csillogtak, biztosan ő is rájött már, ki áll előtte, Umbridge
pedig visított félelmében és reszketett, mint a nyárfalevél. Egyedül McGalagony professzor tűnt higgadtnak.
Dühösen meredt a varázslóra, mint a csínytevő diákra, akit büntetőmunkára küldene.
Voldemort elhaladt előttük, átlépett a csordogáló víz fölött és az egyik halálfalóhoz ment. Nem kellett szólnia
semmit, a fekete csuklyás tudta, mi a dolga. Átadott urának egy hátizsákra emlékeztető barna táskát és nyomban
újra meghajolt. Voldemort belenézett a zsákba, kivett belőle valamit, amit Harryék nem láttak, majd a vállára
vetette a táskát és visszalépdelt a patak másik partjára. Újra végignézett az emberein és a foglyokon, szeme
elidőzött a hátrébb álló halálfalón, akitől az imént a zsákot kapta, majd hátat fordított nekik és a kentaurokra
nézett.
- Hálás vagyok az ápolásotokért – mondta. – Tudásotok fenn fog maradni.
Kenan meghajolt, igaz, nem olyan mélyen, mint a halálfalók, de még ez is szokatlan volt egy kentaurtól. Ronan
és Mira nem is követték példáját, csak biccentettek Voldemort felé.
- A vörös foltok hamarosan elmúlnak – mondta Kenan nagy buzgón. – Ezek a mérges csápfű mellékhatásai, de
szükséges volt a főzet elkészítéséhez. Hamarosan ugyanúgy fog kinézni, mint régen…
- Elégedett vagyok az igyekezetetekkel – bólintott Voldemort.
Kenan megint hajlongott. Harry még sosem látott nála szánalmasabb kentaurt, így félredobva minden
büszkeségét, ráadásul egy varázslónak. Nem kedvelte különösebben a kentaurokat – az ember igazán nehezen
kedvelhet valakiket, ha azok le akarják nyilazni, csak mert betette a lábát az erdőbe -, de azt elismerte, hogy a
legbüszkébb nép, amit csak ismer, és ezért tiszteletet érdemelnek. De ez a Kenan hogy keveredhetett ebbe a
társaságba? – ingatta a fejét Harry.
- De, remélem megértitek, hogy erről senki más nem tudhat… - folytatta Voldemort.
- Hogyne… hogyne – bólogatott Kenan. A mögötte álló Mira és Ronan rezzenéstelenül nézték a varázslót.

253
Voldemort elvigyorodott, ezt még az arcát fedő kötés ellenére is látni lehetett, mely csak száját, szemét és –
immár emberi – orrát hagyta fedetlenül. Harry nyugtalanul beharapta alsó ajkát.
- Én is épp így gondoltam – suttogta olyan halkan a nagyúr, hogy Harryék alig értették, de következő mozdulata
mindent elárult. Pálcát tartó keze lassan, fenyegetően felemelkedett.
- Mit művelsz? – nézett rá Kenan.
Voldemort tovább vigyorgott, láthatóan kiélvezte a kentaur szorult helyzetét. Mira odavágtatott a szőke, fiatal
csikóhoz és megfogta a kezét.
- De hát megígérted – tárta szét rettenve a karját Kenan. Maradék büszkesége is lefoszlott róla. – Tudást ígértél a
népemnek! És az erdőt! Tedd meg, amit ígértél…!
- Nem! – szakította félbe Ronan és előrébb poroszkál Kenan mellé. – Megtettük, amit kért, most menjen…
Ajjaj – nyögte hangtalanul Harry a fatörzs rejteke mögül. Ginny félve attól, ami következik, belemarkolt a
földbe.
Voldemort sziszegett valamit válaszul, amit nem értettek, de a következő szavait mindenki tisztán hallotta:
- Avada Kedavra!
Zöld fénysugár csapott ki a pálcából, mint a kígyó, s halálos tűzbe vonta a vörös kentaurt. Sikoly és felhördülés,
ijedt kiabálás hallatszott, s Kenan, Mira és a csikó hátrahőköltek rémületükben.
Ginny is felsikkantott Harry mellett, s ő gyorsan a lány szájára szorította a kezét, de félelme megint alaptalan
volt. A hangos dübörgés és kiabálás elnyomta a hangjukat – ahogyan az ismét felhangzó huppanás-bokorzörgés
zaját is mögöttük. Harry épp csak egy hanyag pillantást vetett hátra, mert tudta, hogy a rejtőzködő nem mutatja
magát, s nem is látott senkit. Ettől azonban a legkevésbé sem nyugodott meg, csak azt remélte titkon, hogy nem
vérfarkasok várakoznak mögöttük a kellő pillanatra.
A tisztáson Kenan rettegve nézett fel Voldemortra, akinek arcáról most semmit se lehetett leolvasni. Mira és a
csikó egymást átölelve reszkettek Ronan mozdulatlan holtteste fölött.
- Ideje indulnunk, kedves Minerva! – jelentette be Voldemort és megragadta McGalagony összekötözött karját.
A professzor ellenkezett, de a halálfalók meglökték, Voldemort pedig maga felé rántotta, amitől előre esett és
belelépett a patakba, de a nagyúr onnan is kihúzta és erősen szorította a kezét. McGalagony haragosan ráncigálta
a karját, Hagrid és Dawlish is dühösen erőlködtek, Umbridge pedig tovább nyöszörgött. Voldemort ekkor rájuk
pillantott, majd a hátsó halálfalóhoz fordult.
- Most már megölheted őket… – intett fejével a többi fogoly felé és kisvártatva hozzátette: - De a félóriást hagyd
életben.
Ekkor Hagrid elé lépett, maga után ráncigálva McGalagonyt. Umbridge még hangosabban visított.
- Szeretem nézni, hogyan alakul egyes emberek sorsa – nézett le az összeláncolt Hagridra, akit ekkor már három
halálfalónak kellett tartania a bilincselő bűbájok segítségével. – Régen is érdekes voltál, mikor diákként
megismertelek, aztán utána is, mikor kicsaptak az iskolából… És érdekes látni, milyen lettél Dumbledore
nevelése alatt. Felismerni a szemedben a vén bolondot, tudod-e? – sziszegte Voldemort. – Azt hiszem, azt is
érdekes lesz látnom, mikor szép sorjában mindent elvesztesz: a társaid, az otthonod, meg a kis barátodat, Pottert
is…
Voldemort a földre taszította McGalagonyt, aki fájdalmasan feljajdult, de ő nem törődött vele. Leguggolt Hagrid
elé és a patak fölött egész közel hajolt hozzá.
- Hiába tud róla, hogy ő a Kiválasztott. Hiába Dumbeldore tanítása – mondta. – Ő sem lesz képes elpusztítani
engem. Mert gyenge, mert túl emberi. Jobban tenné, ha feladná…
McGalagony a csuklójára szorította a kezét, ami eltörhetett az eséstől. Voldemort hanyag pillantást vetett rá.
- Látod, Hagrid? A Főnix már lángol, a Rendnek hamarosan befellegzik. Okosabban tennétek, ha feladnátok a
harcot.
Hagrid előre lendült, de a varázslat visszatartotta és nem érhette el Voldemortot. Harry tudta, hogy Hagrid még
Voldemort nevét sem meri kimondani, sőt, hallani sem bírja, így annál meglepőbb volt látni, mennyire hidegen
hagyja most a félelem a vadőrt. Nem törődne a rettegésével, a saját életével, vagy azzal, hogy semmi esélye. Ha
tehetné, Voldemortra vetné magát.
A nagyúr felállt, újra megragadta McGalagony karját és babrálni kezdett a kezében tartott kicsi tárggyal, amit a
zsákból vett ki. Majd hátranézett a halálfalóira.
- Őket is öljétek meg – szólt, s a három reszkető kentaurra mutatott. – Nem kellenek tanúk…
Ekkor a kezében tartott tárgy felvillant, majd Voldemort és McGalagony nyomtalanul eltűntek.
A két halálfaló, aki nem a foglyokkal foglalkozott, most előre lépett felemelt pálcával, de Harrynek nem volt
ideje elgondolkodni rajta, mit is tehetne.
Susogó hang szelte át a levegőt, s Harry és Ginny ijedtükben lehúzták fejüket. Mikor felnéztek, azt látták, hogy a
négy halálfaló ötödik társára mered – majd az ötödik csuklyás eldőlt, mint egy zsák. Hátából fekete nyílvessző
állt ki.
A következő pillanatban több dolog történt egyszerre, s Harry nem tudta megállapítani mi is törte meg előbb az
erdő csöndjét: az, amikor a leghátsó halálfaló felordított, hogy figyelmeztesse társait, vagy az, mikor az előbbi

254
susogás sokszoros erővel megismétlődött, s nyomában nyílvesszők zápora süvített a tisztás közepén
összeverődött emberek felé.
A halálpontos nyílvesszők közül egy sem talált célba. Az a halálfaló, mely a támadás pillanatában felismerte a
veszélyt, megsuhintotta pálcáját, s az összes nyíl lepattant egy láthatatlan pajzsról, mely körbevette őt és társait a
túszokkal együtt.
Harry és Ginny azonnal hátra fordultak, s most megpillantották a zaj forrását, mely a bokrok felől közeledett
feléjük. A bokrokat széthajtva és a fák takarásából előlépve egy tucat kentaur vágtatott a tisztás felé, hogy társaik
segítségére siessenek. Az első roham egyszerűen átugrott Harryék feje fölött és a halálfalókra rontott,
lábdobogásukkal megrengetve a földet.
Harry nem látta, mi zajlik a tisztáson, csak szorította Ginnyt, nehogy eltapossák őket a lólábak. Az első csapat
után még néhányan kiléptek a sötétből, s ezek többsége is egyszerűen elhaladt mellettük – volt azonban egy, aki
megpillantotta a földön fekvő Harryt és Ginnyt. Lelassított, majd feléjük fordult és a földet kapálva mellső
lábaival, lassan megindult. Hosszú fekete haja meglibbent a szélben, s Harry most már tudta: ez a kentaur Goron,
aki a legjobban utálta az embereket, s elég volt egyetlen pillantást vetnie a kezében tartott lándzsára, máris tudta:
ők sincsenek nagyobb biztonságban, mint a halálfalók. A tisztás irányából kiabálás és üvöltözés hallatszott, átkok
harsantak és fényes szikrák, fénycsóvák és nyílvesszők röppentek a magasba, de Harry nem tudott ezzel
foglalkozni. Elengedte Ginnyt és pálcáját Goronra szegezte, aki ekkor már elég közel volt, hogy lesújtson rájuk.
Mielőtt azonban a hosszú botra erősített fényes penge lecsapott volna, egy másik kentaur ugrott be közéjük, aki a
tisztásról fordult vissza. Erős karjával megragadta társa lándzsáját és megállította.
- Őket ne! – szólt, s Harry felismerte benne Firenzét, a szőke kentaurt, akit csordája kitagadott.
Mögöttük piros szikrák törtek a magasba, egy pillanatra baljós fénnyel megvilágítva a két kentaur arcát.
- Ők is emberek! – érvelt ellen a felbőszült Goron, de Firenze határozottan megrázta fejét, s társa kelletlen, de
engedelmeskedett.
A kentaur sarkon fordult és belevetette magát a lent zajló küzdelembe, Firenze pedig lenézett Harryékre. Arca
sebes volt, szája felrepedt és szeme is bedagadt – Harry biztos volt benne, hogy ezeket nem a csak másodpercek
óta tartó harcban szerezte.
- Vigyázzatok magatokra – figyelmeztette őket, majd a többiek után vágtatott.
Harrynek több se kellett. Talpra szökkent és felsegítette Ginnyt, majd felálltak a fatörzsre, ami eddig fedezéket
nyújtott nekik. A tisztás közepén álló halálfalókat még mindig védte a megidézett láthatatlan pajzs, amiről
lepattantak a nyílvesszők, de a kentaurokat nem állíthatta meg. Hárman, nem törődve az átkokkal, berontottak
közéjük, hogy lándzsáikkal lesújtsanak a csuklyásokra – ők azonban a földön kötöttek ki ájultan vagy súlyos
sebekkel. Már csak öt kentaur küzdött kitartóan a halálfalókkal, köztük Firenze, Goron és a egy másik társuk,
akit Harry emlékei szerint Magoriánnak hívtak. A többiek mind a földön feküdtek aléltan vagy holtan, mint
Ronan. Harry még látta Kenant, aki a támadástól összezavarodva tántorgott a kövek közt, majd vadul bevágtatott
az erdőbe. Mira, a kentaur nő és a csikó egymást átölelve követték bolond társukat.
A folyamatos támadás egy valamire azonban jó volt: elterelte a halálfalók figyelmét foglyaikról, s ez elég volt a
tomboló Hagridnak, hogy az utolsó köteléket és láncot is lerázza magáról. Az egyik halálfaló, aki korábban
Umbridge-t tartotta fogva, észrevette mit csinál és nyomban felé suhintott pálcájával, de a varázslatot nem tudta
befejezni. Hagrid letépte szájáról a kendőt és ugyanazzal a mozdulattal irtózatos erejű ütést mért a csuklyásra,
aki ettől jó öt métert repült, s végül a kentaurok patái alatt kötött ki.
A pajzs megidézője is felismerte a Hagrid jelentette veszélyt, mert újból piros szikrákat lőtt a magasba. A két
fogoly a földön feküdt, de Hagrid az egyik lánccal a három talpon álló halálfaló felé sújtott. Az egyiküket
oldalba kapta a lánc és elterült, de a másik kettő gyorsan dehoppanált. Hagrid ingerülten a földhöz vágta a láncot
és körbenézett a csuklyásokat keresve.
Harry és Ginny nem vártak tovább, leszaladtak a lejtőn a tisztásra és a két, még megkötözött fogoly felé
igyekeztek, de az egyik halálfaló, akit Hagrid meglendített lánca a földre küldött, egy átkot szórt rájuk. Harry az
utolsó pillanatban belökte Ginnyt egy kő mögé, ő pedig a másik irányba vetődött. A halálfaló dühösen felvisított.
Női hangja volt, Harry szíve pedig nagyot dobbant, mintha ki akarná ütni a mellkasát. Ha az, akinek gondolja…
Mikor a halálfaló is fedezékbe vonult három nyílvessző elől, zöld fénysugarat lőtt ki a Harryt védő szikla felé. Ő
még épp időben ugrott hátrébb, mert búvóhelye hamarosan apró porszemekre robbant szét.
- Harry! – sikított Ginny, s nyomban kábító átkot szórt a halálfalóra, de a kentaurok sem várattak magukra.
Fürgén megkerülték a nő fedezékét és villámgyorsan odaszögezték a farönkhöz két nyílvesszővel.
Harry nem látott mást, csak egy megránduló lábat és elernyedt kezet. Egy pillanatig némán nézte a farönköt, az
erdő mélyéről újabb kiáltozás és rettenetesen hangos dübörgés hallatszott – a jelek szerint több fa dőlt ki
egyszerre. Ezzel együtt a két halálfaló is újra megjelent a tisztás másik végében magasló hegy egyik hatalmas
szikláján.
Ez és Ginny ráncigálása újra cselekvésre ösztönözte Harryt. Hagrid épp csak egy megdöbbent pillantást vetett
rájuk, de máris el kellett ugrania egy halálos átok elől, a kentaurok pedig három nyilat lőttek ki a két csuklyásra.
Ezek ugyanúgy lepattantak a mágikus pajzsról, mint a korábbiak és máris jött az újabb támadás.

255
Harry és Ginny odaszaladtak a földön fekvő megkötözött Umbridge-hoz és Dawlish-hoz, akikkel senki sem
törődött. Az auror mozdulatlanul feküdt, hátán egy mély sebből csordogált a vér. Ginny a szájához kapta a kezét,
mikor tudatosult benne, hogy férfi halott, majd Harryvel együtt Umbridge-re néztek. A volt roxforti főinspektor
reszketve feküdt a földön és folyamatosan nyöszörgött. A dübörgés és recsegés tovább erősödött az erdő felől.
- Vigyétek őket innen! – kiabálta Hagrid, de máris visszafordította figyelmét a halálfalókra és egy lándzsával
kezében igyekezett az oldalukba kerülni.
Ginny eloldotta Umbridge köteleit és talpra segítette a volt roxforti főinspektort, de köszönetet nem kapott.
Umbridge eszelősen visítozott és a haját tépte. Harry már épp fontolóra vette, hogy elkábítja és inkább
kilebegteti az erdőből, mikor a varangyképű nő durva mozdulattal fellökte Ginnyt és jajveszékelve berohant a
fák közé.
S vele együtt valami más is kijött a rengetegből. Harry és Ginny először csak két gigantikus lábat vettek észre,
melyek földrengést keltő dobbanással ugrottak be a tisztás közepére. A lábaknál csak gazdájuk volt hatalmasabb:
egy hét méter magas hosszú, fekete szakállú óriás jelent meg előttük, s nem tétovázott egy percig sem. Egy
lecsupaszított farönköt buzogányként forgatva a kentaurok felé csapott, s Harry rögtön tudta, hogy ez az óriás
nem az ő oldalukon áll. A halálfalók hívták ide, s talán már napok, hetek óta az erdőben várakozott, talán épp
Voldemortra vigyázva.
- Meneküljetek! Most! – ordította Hagrid, de Harry nem akart mozdulni.
Elszántan az óriásra emelte a pálcáját, de Ginny nem hagyta, hogy befejezze.
- Teljesen elment az eszed?! – ripakodott rá a lány, majd megragadta a karját és a fák felé ráncigálta Umbridge
után.
A két halálfaló leeresztett pálcával nézte a pusztítást, amit az óriás vitt véghez a tisztáson, nem is akartak közbe
avatkozni. Harry és Ginny már a farönk tetején jártak, ami mögött eddig leskelődtek, mikor varázsige harsant
mögöttük, s zöld fény öntötte el a mezőt. Ösztönösen hasra vetődtek és csúnyán beverték a térdüket, kezüket, de
alaptalan volt a félelmük. A zöld fény még mindig égett, s ez arra ösztönözte őket, hogy az égre pillantsanak.
Magasan fölöttük a Sötét Jegy lebegett, a koponya szájából előtekergő kígyó alakja.
Az óriás pusztítása felismerhetetlenné rongálta a kentaurok táborát. A patak szabályozott medrének oldala
kiszakadt, mikor a hatalmas láb rátiport, s a víz elárasztotta a mezőt, sártengerré változtatva. A sárban az óriás
véletlenül elcsúszott és hosszan elterült még nagyobb pusztítást okozva ezzel. Pár pillanatnyi agóniája azonban
alkalmat adott a kentauroknak, hogy nyílvesszőkkel tűzdeljék tele hatalmas fejét.
- Jól vagy? - kérdezte Harry, mikor felsegítette Ginnyt.
A lány bólintott és már rohantak is tovább, amennyire csak bírtak, de Harry nem tudta megállni, hogy újra és újra
ne nézzen hátra a kentaurok és az óriás közt zajló küzdelemre, melyet a baljós, hideg zöld fény még
félelmetesebbé emelt.
- Remélem, Hagrid nem akar hősködni… - mondta félve Ginny, mikor Harryvel kirohantak az ösvényre, ami
mellett Csikócsőr várakozott rájuk.
- Hol van Umbridge…? – nézett körbe Harry.
- Fogalmam sincs – válaszolta Ginny. – Pedig erre szaladt.
Nagy robbanás rázta meg a környéket és a recsegésből ítélve egy fa tövestül kiszakadt és eldőlt.
- Vissza kell mennünk Hagridért! Ott az az óriás… - idegeskedett Harry.
- Umbridge-ot kell megtalálnunk – rázta meg a fejét Ginny.
- Egy cseppet se érdekel Umbridge! – csattant fel dühösen a fiú. – Segítek Hagridnak – mondta és már indult is,
de Ginny megállította.
- Harry! Harry, most nem foglalkozhatunk vele – fordította maga felé a fiú arcát.
- Igen, de ha…
- Nincs de ha – szakította félbe a lány. – Hagrid azt mondta, szabadítsuk ki a foglyokat és menjünk. Tanulj meg
bízni a barátaidban… – ezt már úgy mondta, hogy hátat fordított a fellobbanó tüzet aggódva néző Harrynek és
Csikócsőrhöz ment.
Eloldotta a hippogriff köteleit és megsimogatta a fejét.
- Csikócsőr, merre ment az a nő? – kérdezte csendesen az állattól. – Merre ment Umbridge?
Harry elámult rajta, milyen nyugodt Ginny. Nála talán csak Csikócsőr volt higgadtabb, aki szinte emberi
lustasággal, fejével a még sűrűbb erdő felé intett, majd folytatta tollai békés igazgatását, ügyet sem vetve a
közelben zajló rombolásra. Most, hogy tudta, hol van Hagrid, úgy tűnt, nem aggódik érte. Harry örömest
osztozott volna ebben a nyugalomban, de nem tudta kiverni a fejéből a képet, amiben Hagrid összeverve, holtan
fekszik a sárban, üresen csillogó szeme az égbe mered…
- Pont arra! – sóhajtotta Ginny, mikor szemügyre vette a közelebbi fákat és a törzsükön éktelenkedő karmolás-
nyomokat.
Harry végre rászánta magát, hogy figyelmét elszakítsa a tisztás felől és Ginny mellé lépett, aki pálcája fényénél
vizsgálta az erdőt.
- Miss Umbridge! – kiabálta bele a sötétbe Ginny.
Semmi válasz.

256
- Umbridge! – üvöltötte Harry is, de a minisztériumi államtitkár vagy nem hallotta vagy nem akart vagy épp nem
tudott válaszolni.
- Hová ment, vén banya?! – kelt ki magából Ginny és dühösen leeresztette pálcát tartó kezét.
Csikócsőr pislogva nézett rájuk, talán a kiabálás nem tetszett neki. Ginny próbaképpen fényes szikrákat lőtt a fák
felé, hogy mélyebben megvilágítsa a rengeteget, de csak újabb fákat, bokrokat és néhány barátságtalanul villogó
szempárt láttak.
- És most mit csináljunk? – kérdezte csípősen a lánytól Harry. – Hajkurásszuk Umbridge-ot az egész erdőn át
teliholdkor?
Harry mögött pukkanó hangot hozott a szél, de nem törődött vele – egészen addig, mikor Ginny meg ragadta a
vállát és hátrarántotta. Ott, ahol egy másodperccel korábban még a feje volt, vörös fény szelte át a levegőt.
- Én javasolnék valamit, picinyeim… - mondta egy mély hang a bokrok irányából.
Csikócsőr felágaskodott és fenyegetően vijjogott, szárnyaival csapkodott a fekete ruhás ember felé, aki most
levette csuklyáját, s Harry megpillanthatta arcát. A magas, tagbaszakadt, szőke halálfaló volt, aki Dumbledore
halála estéjén Pitonnal együtt lógott meg Harry elől. Csak két dologban változott, mióta látta: még gonoszabb
ábrázattal nézett, várva a pillanatot, hogy ismét egy kínzó átkot szórhasson ki rá, valamint csúnya, vöröses szőr
nőtt a fülében.
Harry és Ginny azonnal eltávolodtak egymástól, hogy ne tudja egyszerre megátkozni mindkettejüket, s világító
pálcát szegeztek rá.
- Te velem jössz a nagyúr elé, Potter. Ez, ami történni fog. A választási lehetőség a következő… - a férfi
elvigyorodott, élvezettel szemlélve az előtte álló Harryt és Ginnyt. - Nem pazarlod az időmet szánalmas
hősködésre és akkor csak te halsz meg majd a nagyúr színe előtt. – Ekkor Ginnyre nézett. – A másik lehetőség,
hogy idegesíteni kezdesz valami szánalmas átokkal, de annak az lesz a vége, hogy a kis véráruló ribancod is
veled döglik meg…
Harryben egy pillanat alatt felszökött a méreg.
- Nos, mit válaszolsz…?
- Majd én válaszolok! – csattant fel Ginny és meglendítette a pálcáját.
Harry először azt hitte, valamilyen patrónust varázsol a lány, mert hangos dörrenés hallatszott és a pálcából füst
tört elő. A füstből azonban nem egy vakító fehér lény ugrott ki, hanem csattogó szárnyú denevérek sokasága,
akik egy szempillantás alatt a halálfalóra vetették magukat és csípték-marták, ahol érték.
A halálfaló felüvöltött, de pálcája egy vad intésével lerázta magáról a denevéreket és mind elszenesedve a földre
esett. Harry átkát azonban már nem tudta védeni – egy piros fénysugár arcon találta, de nem esett össze, csak
fájdalmasan jajgatott. Harry csak pislogott meglepetten. Ez már a második eset, hogy nem tudta elkábítani ezt az
embert.
- Gyere! – ragadta meg megint a karját Ginny és az ösvény felé húzta.
A szőke összeszedte magát és utánuk indult, de ekkor Csikócsőr jelent meg köztük és a halálfaló felé kapott
hegyes csőrével és karmaival. Az nem állt le harcolni a hippogriffel, helyette az egyetlen dolgot tette, amivel
megmenekülhetett a halálos marások elől: dehoppanált.
Egy másodperccel később újra materializálódott Harryék orra előtt egy farönk tetején, s mielőtt ők észbe
kaphattak volna, már el is találta őket egy hátráltató rontás. Egymástól távol értek földet, Harry egy bokorban,
Ginny egy fa mellett.
- Kis rohadékok!- morogta a férfi és leugrott a farönkről.
Ginny felpattant, hogy meneküljön, de azonnal megbotlott egy kiálló gyökérben és elesett. A szőke, tagbaszakadt
halálfaló gonosz vigyorral megállt fölötte, majd megsuhintotta a pálcáját.
- NEE! – ordította Harry halálra vált arccal.
- Avada…! – a csuklyás a gyilkos átkot már nem tudta befejezni, mert ekkor őt találta el egy zöld fénynyaláb,
mely felrepítette és élettelen testét egy fa öles törzsének taszította.
Ginny felsikoltott ijedtében és vagy három métert mászott hátrafelé, de Harry odaszaladt hozzá és felsegítette.
Ekkor látták meg a megmentőjét, a másik fekete csuklyás halálfalót, aki a bozótosból lépett ki. Halálos átka, amit
a társára szórt, elperzselt lyukat égetett a sűrű ágak-levelek közt.
Harry és Ginny óvatosságból felemelték pálcájukat, de mielőtt bármi történhetett volna, egy hatalmas fa óriási
robajjal kifordult a földből és eldőlt közöttük, levelek és ágak tömegét zúdítva Harryre, Ginnyre és a halálfalóra,
aki hátravetődött a fa elől.

Közvetlenül a fa után jött az, aki kidöntötte – a hosszúszakállas óriás véres holtteste dőlt rá a fatörzsre, még
nagyobb ágakat szakítva le róla. Az óriás torkából egy lándzsa állt ki, mellkasát és arcát nyílvesszők tűzdelték
tele, s számtalan sebéből ömlött a vér.
Harry és Ginny megkövülten meredtek az óriásra, aki mögött nagy lángok csaptak fel a bozótban, s több kentaur
árnyéka látszódott. Mindketten összerezzentek, mikor az egyik árnyék átugrott az embernyi széles gyökér
roncsain, de félelmük alaptalan volt. Hagrid jelent meg előttük, s Harry fellélegzett, mikor látta, hogy kisebb
zúzódáson kívül semmi baja sincs a vadőrnek.

257
- Harry… Ginny! Nem esett bajotok? – kérdezte Hagrid, s elindult feléjük, de ekkor mozgásra lettek figyelmesek
a kidőlt fa másik oldaláról.
Az utolsó fekete taláros ember kászálódott ki a gallyak közül, kissé görnyedten a pálcáját keresgélve. A
halálfalóról lecsúszott a csuklya, mikor elesett, s most felfedte arcát: Piton volt az.
- TE?! – bődült el Hagrid, mikor meglátta a volt tanárt, s hangjától megremegtek a kövek és a faágak.
- Várj – szólt Piton, de Hagridot nem lehetett szavakkal megfékezni.
- GYILKOS ÁRULÓ! – kiáltotta, s azzal megindult felé.
- Hagrid, állj! – ordította Harry torka szakadtából, de a vadőr bömbölése elnyomta a hangját.
Az egyetlen dolgot tette, amit ebben az esetben ésszerűnek tartott: Hagridra szegezte a pálcát és gyűlölte magát
azért, amit tett, de egy kábító átkot szórt ki rá. A piros fénynyaláb mellkason találta Hagridot, aki erre a haragtól
és megdöbbenéstől kigúvadt szemmel nézett rá. Harry nem tudta miféle érzelmek, gondolatok játszódhatnak le
barátja lelkében, de azt tudta, hogy egyetlen átok nem fogja megállítani Hagridot. Az árulás érzete sosem látott
erősséggel támadt fel benne, mikor a varázspálcát egyenesen a vadőr fejének szegezte. Piton is megdermedni
látszott a földön fekve és kissé hitetlenkedve nézett Harryre.
- Harry, mit csinálsz? – hebegte Ginny mellette. – Ez itt Piton…
- Mit művelsz? – értetlenkedett Hagrid és a mellkasára szorította a kezét, ahol az átok az imént eltalálta.
Harry összeszedte minden erejét, hogy ne eressze le a pálcáját, de olyan erősen remegett a keze, hogy majdnem
elejtette.
- Nem bánthatod! – jelentette ki eltökélten. – Nem nyúlhatsz hozzá…
Még be sem fejezte a mondatot, de már érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Karjának remegése annyira
felerősödött, hogy kénytelen volt mindkét kézzel megragadni.
- Megbabonázott téged! – kiáltotta ijedten csengő hanggal Hagrid. – Ő az ellenségünk, Harry! Megölte
Dumbledore-t!
Harry megrázta a fejét.
- Nem értheted… - próbálkozott hasztalan meggyőzni barátját. – Nem tudod, amit én…
Most már mindkét karja remegett és egy furcsa szúró fájdalmat érzékelt a vállában. Idegesen odakapott egyik
kezével, de a fájdalom riasztóan fokozódott.
Piton ekkor mászni kezdett a pálcája felé. Hagrid észrevette és egy pillanatig sem tétovázott: felkapta a lába
mellett fekvő súlyos követ, mintha csak könnyű kavics lenne és fél kézzel Piton felé hajította.
- Hagrid, ne! – figyelmeztette Harry és egy szörnyű pillanatig azt hitte, a kő agyoncsapja a varázslót, de mielőtt
elérte volna, ezernyi darabra robbant.
- Ne merészelj menekülni, rohadék! – kiabálta Hagrid, mikor Piton felrobbantotta a sziklát.
A kődarabok még földet se értek, a vadőr hihetetlen fürgeséggel oldalt vetődött épp az ellenkező irányba, mint
amerre Piton igyekezett, s Harry ettől egy pillanatra meglepődött. Annál jobban megrémült, mikor meglátta,
hogy Hagrid kirántja az egyik földbe szúródott dárdát, ami a kentaurok támadásából maradt ott, s iszonyatos
erővel Piton felé hajítja.
Pitont most Harry varázslata mentette meg: a lándzsa száz meg száz szappanbuborékká változott és ártalmatlanul
kipukkadtak a levegőben.
- ÁÁÁ! – dühöngött Hagrid teljesen kikelve magából.
Harry látta barátja szemében ugyanazt a gyilkos indulatot, ami benne is fortyogott, mikor felébredt Piton lakásán
és teljes erőből a varázslóra támadt. De Hagridnak sem volt alkalma elégtételt venni a varázslón. Mielőtt a
következő elhajított sziklája telibe találta volna, Piton dehoppanált.
Hagrid megint felordított, aztán csak fújtatott, sikertelen bosszújának keserűségét engedve ki magából minden
egyes lélegzettel.
- Ezt jól megcsináltad! – kiabálta, s haragjától nem is vette észre, hogy Harry görnyedezve kapkod levegő után.
A fájdalom először a karját bénította le, de olyan rémítő erővel terjedt szét előbb a vállában, aztán a mellkasában,
amitől fuldokolni kezdett, s egy hangot se tudott kinyögni. Mintha egy láthatatlan erő megakadályozta volna,
hogy több szót ejtsen ki a száján…
- Mi bajod van? – mordult Hagrid még mindig barátságtalanul, de dühe nyomban elpárolgott és ijedtségnek adta
át helyét, mikor Harry erőtlenül előre bukott.
- Harry! – sikította egy másik hang, Ginnyé.
A lány odaszaladt hozzá, s Hagrid is követte pár pillanatnyi késéssel. Harry a hátára fordult némán ordítva
levegőért, de semmi nem használt a félelmetes átok ellen. Kétségbeesetten hánykolódni kezdett és kezdte
elveszteni érzékelését.
- Mi történt veled? – sírta Ginny, nem találva magyarázatot Harry rosszullétére.
Ő azonban már tudta, mi okozza az elviselhetetlen fájdalmat. Hagrid és Ginny szeme láttára megvédte Piton
életét, s ezzel megszegte az esküt, amiben kikötötték, hogy se élőnek, se holtnak nem adják tudtára, hogy
találkoztak.

258
Karjai lebénultak, a fájdalomtól már forgolódni sem tudott, s mikor Ginny felemelte a fejét, még az is olyan
érzés volt, mintha a puha ujjak érintése alatt szilánkokra törne a koponyája. És mind ezt úgy kellett elviselnie,
hogy nem könnyíthetett magán kiabálással, ordítozással, csak néma szenvedés, ezt okozta a megszegett eskü.
Hallotta, hogy hangos pukkanás sorozat kíséretében sok-sok varázsló hoppanál körülöttük, s a következő
pillanatban mindent elárasztott az egyszerre felvillanó kábító átkok vörös fénye. Az iskolában észrevehették a
magasba emelkedő Sötét Jegyet és riasztották a minisztériumot.
Ginny és Hagrid lehajoltak a fölöslegesen kiszórt átkok elől, aztán, mikor elcsitult a zaj, nem recsegtek tovább
kiszakadó fák, nem döngött a föld óriások lépteitől, nem süvítettek átkok, beszélgetés és kiáltozás harsant.
Az aurorok azonosították Hagridot és Ginnyt, majd egy varázsló megvizsgálta Harryt is. Valamilyen varázslat
folytán csökkentek a fájdalmai, de épp csak annyira, hogy nem vesztette el az eszméletét. Ez azonban azt
jelentette, hogy tovább kellett tűrnie azt.
- Vigyük fel a kastélyba…
- Nem, a Szent Mungóba kell vinni – adta ki a parancsot egy kellemesen zengő mély hang. – Felismerem az
ilyet. Ez egy bonyolult varázslat, Tonks.
- Egy fenét viszed az Ispotályba! – morgolódott Hagrid. – Gyerünk, majd én viszlek. Madam Pomfrey
meggyógyít.
Kezek emelték fel Harryt, méghozzá jó magasra, s érezte az arcán Hagrid szakállának szúrását, mely most úgy
hatott, mintha erős drótokat döftek volna a bőrébe, egészen a csontjáig. Ordított volna, de a hangja nem tért
vissza, azonban mindent hallot. Hallotta Ginny szipogását, a körülöttük tevékenykedő aurorok zajongását, és
saját rekedt sóhajtásait. Ha Piton egyszer a keze közé kerül...

259
29. fejezet
A bizalom ára
- Ginny… - szólt Harry miután visszanyerte hangjának árnyékát egy borzalmasan rossz ízű bájitaltól, amit
Madam Pomfrey erőszakolt le a torkán. – Ginny!
- Ne beszélj! – szólt szigorúan a javasasszony és máris terelte kifelé a gyengélkedőn összeverődött embereket,
hogy ne zavarják az ápoltját.
Hagrid mellett Kingsley Shacklebolt, Tonks és Mordon is aggódva figyelték a lassan magához térő Harryt.
- Gyerünk, ki innen! – mutatott az ajtó irányába Madam Pomfrey, de Harry nem hagyta magát.
Megfogta Ginny karját, aki a legközelebb állt az ágya mellett. A lány szemei vörösek voltak a sok sírástól, de
már nyugodtabb volt, hogy látta, Harry állapota javult valamelyest az öt különböző varázsszernek köszönhetően.
Harry odahúzta magához Ginnyt és a fülébe súgott:
- Ne hagyd, hogy elmondja nekik! – nézett rá szigorúan. – Ne hagyd, hogy Hagrid beszéljen!
- De Harry…?
- Hagyják magukra a beteget! – szólt ismét a javasasszony és Ginnyt is kezdte kitessékelni a gyengélkedő
ajtaján.
- Nem mondhatja el! – tátogta Harry és őszintén remélte, hogy a lány megértette mennyire fontos ez.
Az ajtó bezáródott mögötte, Madam Pomfrey pedig visszaballagott Harry ágyához egy nagy, ezüst tálcával a
kezében, melyen egy forrón gőzölgő bájitallal teli serleg állt.
- Elegem van… - nyögte Harry és visszahanyatlott a párnájára.
- Hajlandó végre elmondani, hogyan átkozták meg? – tette fel csípősen a kérdést az asszony.
Harry kényszeredett mosolyt erőltetett az arcára és megrázta a fejét. Madam Pomfrey összevonta a szemöldökét.
- Ha nem segít, még tovább bent kell tartanom – jelentette ki.
Harry nem szólt egy szót sem, a javasasszony pedig egy cseppet sem örült ennek. A kezébe nyomta a gőzölgő
serleget.
- Ezt igya ki. Holnap pedig hozzálátunk a kúrához.
Harry keze megdermedt a levegőben.
- Kúrához? – kérdezte gyanakvóan.
- Igen – biccentett ingerülten az asszony. – Mivel nem hajlandó elárulni semmit arról, hogy mi történt a tiltott
rengetegben, kénytelen vagyok magam rájönni. Most pedig igya ki és aludjon!
Harry kénytelen volt engedelmeskedni, s mihelyt legurított a torkán egy kortyot a varázsfőzetből, azonnal
elnyomta az álom.
Csak másnap délután kapott választ a kérdésre, hogy sikerült-e megértetnie Ginnyvel, mennyire fontos titokban
tartani a történteket, miután Madam Pomfrey álomitalától egészen fél egyig aludt. A szokásos hétvégi roxforti zaj
ébresztette fel, diákok zajongása, Hóborc rendetlenkedése és madárcsicsergés. Az ablakon vidáman sütött be a
nap, jelezve, hogy minden kétséget kizáróan beköszöntött a tavasz.
Harry álmos szemmel nézett körbe a gyengélkedőn.
- Felébredt? – kérdezte Madam Pomfrey. – Akkor mindjárt beküldöm a barátait.
Harry néhány szapora pislogással kiűzte szeméből az álmosságot és minden erejét latba vetve lassan,
fájdalmasan ülő helyzetbe tornázta magát. Csalódottan állapította meg, hogy alig javult valamit az egész testében
jelen lévő fájdalom. Annak azonban örült, hogy a feje nem akar széthasadni, mint rendszeresen.
- A változatosság kedvéért… - motyogta halkan, szórakozottan kapargatva a sebhelyét.
- Tessék? – kérdezte a gyengélkedő végében lévő irodájába tartó javasasszony, miközben elhaladt előtte.
Mögötte Ginny lépett be az ajtón, s Harrynek nem is kellett más látványa ébredés után.
- Szia! – mosolygott őszintén, miközben a lány odasietett hozzá.
- Szia – köszönt Ginny, majd lehajolt és megcsókolta. – Hogy érzed magad?
Harry hanyagul megvonta a vállát, de Ginnyt ennyivel nem nyugtatta meg.
- Mindenesetre jobban, mint tegnap este – tette hozzá, látva a lány rosszalló tekintetét.
Egy teljes percig csak nézték egymást, aztán Ginny óvatosan átölelte. Harry a tüdejét szorító fájdalom ellenére is
úgy érezte, máris jobban van.
A lány válla fölött Harry pillantása a gyengélkedő másik végére esett. Az ajtóban újabb két alak tűnt fel: Mordon
és Lupin. Ginny is észrevette őket és gyorsan, de nem túl feltűnő sietséggel elengedték egymást.
Az öreg auror pont ugyanúgy festett, mint mindig, de Lupin olyan sápadt volt, akár a telihold és haja is
őszebbnek tűnt, mint mikor Harry utoljára látta. Ennek pedig már több mint egy hónapja volt. Harry csak most
érezte meg igazán a hiányát és megint feltámadt benne az árulás érzete, amit Piton felbukkanása óta egyre
gyakrabban érzett.
- Szervusz, Harry! – köszönt kinézetét meghazudtoló vidámsággal Lupin. Harry úgy érezte, jókedve csak
futólagos, s mögötte nincs semmi – ami a történtekből adódóan egyáltalán nem volt különös.

260
- Hát te? – nézett rá Harry döbbenten. – Máris ébren? Azt hittem egész este nem aludtál a telihold miatt.
Lupin fáradtan mosolygott rá és odahúzott egy széket az ágya mellé.
- Muszáj volt felkelni – mondta. – Sok dolog szakadt a nyakunkba.
Harry csöndben maradt és a Lupin szavaira az arcára kiülő mosoly lassan lehervadt. Pontosan tudta, milyen
katasztrofális helyzetet teremtett, hogy McGalagony Voldemort kezei közé került. Talán már most kínozni
kezdte, hogy fedje fel a Rend titkait…
- Tudjátok, mi történt? – kérdezte Harry és reménykedve az ajkába harapott.
- Persze, Hagrid mindent elmondott – válaszolta Lupin.
Harry pont ettől félt, s most szeme lopva Ginnyre vándorolt. A lány tagadólag megrázta a fejét, Harry remélte,
hogy ez arra utal, Hagrid nem beszélt Piton megmenekülésének körülményeiről.
- McGalagony? – Harry ennyit tudott kipréselni magából elsőre.
- Nem tudjuk hová tűnt – közölte a lesújtó hírt Mordon. – Egy tucat aurort állítottak rá az ügyre, de egyelőre
semmi.
Harry ebből arra következtetett, hogy McGalagony talán még életben van. Ha Voldemort végzett volna vele, már
megtalálták volna a holttestét, ahogyan Madam Bones-szét is.
- Már szóltunk Mollynak és Murielnek – folytatta Lupin. – Holnap-holnapután elhagyjuk a főhadiszállást…
Harry bólogatott. Egyáltalán nem volt meglepve ettől a hírtől. Voldemort valószínűleg elsőként azt akarja majd
kiszedni McGalagonyból, hogy hol vannak a Rend titkai.
- És hová megyünk ez után? – kérdezte Harry.
Lupin mélyet sóhajtott.
- Nem tudjuk egyelőre – felelte bizonytalanul. – Elképzelhető, hogy nem lesz kijelölt főhadiszállás, hanem
mindig máshol tartjuk majd a találkozókat.
Harry egy darabig elgondolkozva pislogott.
- Ez jó ötletnek tűnik… - mondta, aztán egy sokkal nyomasztóbb kérdést tett fel: - És… és hányan haltak meg?
A két férfi összepillantott, majd rövid sóhaj után Mordon válaszolt.
- Akkor az erdőben öt kentaur, két auror - Dawlish és egy őrszolgálatos, Byron -, az óriás, aki Golgomát csatlósai
közt volt, meg három halálfaló halt meg…
- Köztük volt Bellatrix Lestrange? – szólt közbe Harry miközben a takaróját bámulta mereven.
- Lestrange? – szólt élesen Lupin. – Nem. Miért, te láttad őt?
Harry felnézett rá és a homlokát ráncolta.
- Nem, de az egyik halálfaló egy nő volt a hangja alapján. És őt megölték a kentaurok…
- Alecto Carrow – szólt hirtelen Mordon. – Megtaláltuk a holttestét – bólintott az öreg auror.
Harrynek ismerős volt a név.
- Alecto… Alecto?
- Ő itt volt a Roxfortban, mikor Dumbledore meghalt. A testvérével, Amycusszal együtt – segítette ki Mordon, s
Harrynek máris beugrott a halálfaló arca. - Akkor meglógtak előlünk, de most nem. At letartóztattuk és a
minisztériumba szállítottuk.
Harry mélyet sóhajtott. Szóval Bellatrix életben van! Furcsa elégedettséggel töltötte el ez a gondolat, azok után,
hogy a tisztáson azt hitte, a kentaurok végeztek vele. Olyan keserűség és csalódottság lett akkor úrrá rajta, ami
csak sokkal később, az erdei kaland utáni lábadozás során tudatosult benne.
- Harry, más is történt azóta… – lépett közelebb az ágyhoz Ginny, majd mikor Harry felpillantott rá, leült az
ágya szélére. – Mások is meghaltak… sokan.
- Kik? – várta a folytatást Harry, előre félve, hogy mit fog hallani.
- Az óriás, aki az erdőben elbújt, még korábban megölte azokat, akik a hegyekben éltek – folytatta Ginny. Lupin
és Mordon komoran hallgattak. – Mindenki meghalt, aki segíteni jött nekünk…
Harry némán hápogott és próbálta felfogni mit jelent mindez.
- De… de akkor Gróp? Ott volt velük! – nézett körbe a két varázsló arcán.
Lupin csendesen szólalt meg.
- Ő is halott – mondta. – Hagrid és Alastor azonnal felmentek hozzájuk, miután behoztak téged a gyengélkedőre,
hogy beszéljenek velük.
- Azt akartuk megtudni, hogy-hogy nem vették észre a másik óriást a rengetegben – vette át a szót Mordon. -
Csakhogy mindegyiküket megölték már napokkal korábban. Talán akkor, mikor Tudodki elment a kentaurokhoz.
- Egyetlen óriás végzett velük? – hüledezett Harry.
- A jelekből ítélve legalább ketten lehettek – pontosított az öreg auror. - És még egy varázsló, mert az egyikkel
átok végzett, nem fegyver. Talán maga Tudodki volt az…
Harry gondterhelten beletúrt a hajába és felsóhajtott.
- Hagrid hogy van? – érdeklődött együtt érzően.
- Az erdőben van – válaszolta Ginny szomorúan. - Eltemeti a testvérét, meg a többi óriást. A kentaurok
megengedték neki, azok után, hogy segített legyőzni a halálfalókat, meg azt a másik óriást.

261
Harry görnyedten előredőlt, kezét erőtlenül az ölébe ejtette. Még mindig fájt a válla a megszegett eskü
utóhatásaként, de próbált nem törődni vele.
- Hogy került oda Firenze? Azt hittem, nem mehet be az erdőbe.
- Párbajozott azzal a Goronnal az igazáért – világosította fel Ginny. – Elmesélte, miután az aurorok elvitték a
halálfalókat. Azt mondta, tudta, mi folyik az erdőben, mert a nővére elmondta neki – az volt az a kentaur nő, akit
láttunk a tisztáson. A Kenan nevű kényszerítette, hogy gyógyítsa meg Voldemortot, különben becsalja Firenzét
az erdőbe és akkor a társai megölik… De Firenze elébe ment a dolgoknak. Meggyőzte Goront, hogy van valaki,
aki sokkal nagyobb árulást követ el a népükön, mint ő.
- Kicsit korábban is jöhettek volna! – morgolódott Harry. – Akkor talán McGalagony is…
- Nem jöhettek addig, amíg Voldemort is ott volt, te is tudod – figyelmeztette Ginny és megfogta a kezét. – Így
legalább megmenekült Hagrid…
Harrynek eszébe jutott a másik túlélő, rögtön rá is kérdezett:
- Megtaláltátok Umbridge-ot?
Ginny és Lupin ekkor összepillantottak, aztán a férfi válaszolt.
- Igen, megtaláltuk. Beszállították a Szent Mungóba… tudod, megharapta egy vérfarkas.
Harrynek leesett az álla, majd gyanakvóan nézett Lupinra.
- Te?
Lupin felnevetett.
- Dehogy, Harry! Én bezárkóztam a lakásomba – telihold előtt mindig elhagyom a Roxfortot. Ilyenkor Kingsley
vált fel.
- Ironikus, nem? – szólalt meg Ginny. Lupin, Harry és Mordon kérdőn rápillantottak.
- Umbridge volt az, aki megszigorította a vérfarkas-törvényeket – magyarázta. – És most ő is azok között végzi,
akiktől undorodott.
Harry nem tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon a gondolatra. A legkevésbé sem sajnálta Umbridge-ot, sőt,
úgy érezte, hogy ez a legigazságosabb dolog, ami történhetett vele.
Ginny megköszörülte a torkát, s kicsit megszorította Harry kezét, hogy az rá figyeljen. A finom ujjak nyomása is
elég volt ahhoz, hogy a fájdalom a kezébe nyilalljon, de megerőltette magát és rakoncátlankodó arcizmait.
- Harry, ez még nem minden – mondta a lány. – Sok szörnyű dolog történt az elmúlt napokban. A többsége
tegnap.
Ginny Mordonra nézett, aki recsegő hangján beszámolt a történtekről:
- Nemcsak minket támadtak meg. A dementorok visszatértek és rávetették magukat a koboldokra. A hadseregük
nagy része egy pillanat alatt odaveszett.
- Az hogy lehet? – döbbent meg Harry és a vigyor azonnal eltűnt az arcáról.
- A dementorok kiszívják a mágikus erőt a tárgyakból is – emlékeztette Lupin. – És az elvarázsolt páncélok
tehetetlenek voltak velük szemben. Ahogy a koboldok is. A páncélok egyszerűen szétestek…
- Voldemort egy nap alatt elvégezte azt, amivel Scrimgeur november óta próbálkozik – tette hozzá Ginny.
Harry még csak kezdte megemészteni a hallottakat, de Mordon máris folytatta:
- A kentaurok rezervátumaiban is gyilkosságok történtek már hónapok óta, de csak az elmúlt két napban
megduplázódtak. Egyértelműen a halálfalók keze van a dologban.
Harry a fejét csóválta, Ginny pedig a kezébe nyomta a Reggeli Próféta aznapi számát. Harry ilyen címeket
olvasott az első oldalon: A Szövetség Scrimgeurt hibáztatja…; Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén újabb rémtettei…;
EXODUS! – A sellők elhagyják a brit partokat…
Szükségtelen volt elolvasnia a cikkeket, mert Lupin, Mordon és Ginny felváltva kommentálták őket.
- A sellők attól félnek, őket is megtámadják – mesélte a lány. - Sorra hagyják el a mély tavakat. A muglik elől
ugyan menedéket biztosítottak, de a varázslók elől már nem.
- A Fekete-tóban élő sellők is bejelentették, hogy nyugodtabb vizek után néznek. Azt mondják, valaki mérgezi
őket a roxforti szennyvízcsatornából… - Mordon rosszallóan megrázta a fejét. – Pedig már vagy ötszáz éve
zavartalanul élünk velük!
Harry ide-oda kapkodta közöttük a tekintetét.
- A Mágusok Nemzetközi Szövetsége máris felelősségre vonta a minisztériumot egy nem épp kedves hangú
levélben – mondta Lupin, akinek fáradt, koravén arcán még mélyebben ültek a ráncok. - Scrimgeur nagy bajban
van. Végképp kicsúszott a kezei közül az irányítás.
- Ez mind tegnap óta történt? – Harry nem akart hinni a fülének és a szemének, de az újságban ott állt feketén-
fehéren.
Mordon keserűen felnevetett.
- Bizony, felgyorsultak az események. A dementorok visszatérésével kezdődött minden, aztán…
Harry lecsapta az újságot a takaróra és erős késztetést érzett rá, hogy darabokra szaggassa és a sarokba hajítsa.
Gyorsan vett néhány mély lélegzetet, hogy megőrizze higgadtságát.
- Igaza volt Hermionénak – motyogta letörten. – Direkt tartotta vissza a dementorokat, hogy egyszerre zúdítsa
ránk…

262
- Pedig nem támadtak meg varázslókat – mondta Ginny. – Épp ez a furcsa. Valamiért csak a varázslényeket
zaklatja.
- Ravasz trükk ez, Ginny – szólt sötéten Lupin. – Voldemort rájött, hogy azzal nem kényszerítheti a
minisztériumot a hatalom átadására, ha muglikat és varázslókat öl, ezért támadt a varázslényekre.
Ginny a homlokát ráncolta.
- Mért érdekelné jobban a varázslények sorsa Scrimgeourt, mint a mágusoké?
- Nem is velük zsarolja a minisztériumot… - dörmögte Mordon. – Hanem a Szövetséggel. Ha ők úgy ítélik meg,
hogy Scrimgeourék nem tudják megvédeni a varázslényeket, akkor lépnek és kikényszerítik, hogy új miniszteri
tanácsot válasszanak. Márpedig, ha a vezetést is leváltják, nem kell hozzá sok gógyi, hogy kitaláld, kinek lesz
elég hatalma, hogy a vezetésbe kerüljön.
- Vagy legalább olyan embert ültessen oda, aki neki jó… - toldotta meg Lupin.
Harry erre már nem tudott mit mondani. Azt azonban világosan látta, hogy ez volt az a titokzatos terv, amiről
Piton nem akart beszélni nekik. Voldemort pont McGalagonyon keresztül érte el a minisztériumot és most nincs
más dolga, mint várni, hogy a lavinaként elindult események lassan elsodorják az ellenségeit.
Harrynek szüksége volt valami bíztató gondolatra:
- És mit tervez a minisztérium? – kérdezte a két férfitól. - Csak van valami tervük ilyen esetekre!
Lupin és Mordon bíztatóan bólintottak.
- Van, terv az van… - dörmögte az auror.
Harry és Ginny összenéztek.
- De…? – kérdezte a lány.
- Csak nem túl okos terv, az a baj – folytatta Mordon. – Parancsba adták, hogy űzzék ki az óriásokat a
szigetekről. Olyan, mintha visszatértek volna az ókori módszerek. Óriásvadászat…! Megáll az ember esze…
- Ti benne vagytok? – kérdezte Harry, előre tartva a választól.
- Én önként jelentkeztem a feladatra – bökte magát mellkason a hüvelykujjával az auror. – Van némi rutinom az
óriásvadászatban. Meg valakinek vigyáznia kell Tonksra is…
- Mi?! – sikkantotta Ginny és elhűlve nézett Mordonra majd Lupinra. – De hát Tonks még alig öt éve auror!
- Csigavér, Weasley kisasszony! – emelte fel a kezét Mordon. – Tonksot mellém osztották be a kérésemre.
Bízhattok bennem… – itt a mellette ülő társára nézett –, ahogy te is!
Lupin széttárta a karját.
- Én bízom benned, Rémszem – biztosította az aurort, de Harrynek feltűnt a hangjában a nyugtalanság. – Csak a
parancsnokságban nem bízom. Ha Voldemort célja valóban az, hogy a miniszteri tanácsot leváltsák, úgy lehet,
hogy vannak emberei a vezetésben. És azoknak most egyetlen célja lehet: megszabadulni az ellenségeiktől –
vagyis tőletek, tőlünk…
- Igazad lehet – dörmögte Mordon, de nem izgatta magát emiatt: - Tudod, Remus, a parancs az parancs. Ha az
ember szembe kerül egy hét méteres óriással… - (Ginny itt megborzongott, ez eszébe juttatta Harrynek a
hatalmas szakállas óriás pusztítását) -… akkor csak azon múlik minden, hogy mennyi van itt… (mutatott
Mordon saját a fejére), meg itt (tette sebhelyes kezét a szívére).
Harry ezt egy kicsit erőltetettnek érezte és az éjszaka látottakból arra jutott, hogy inkább nagy adag szerencse és
sok segítség kell egy óriás legyőzéséhez, de ezt inkább nem tette szóvá.

Helyette megpróbált dűlőre jutni a riasztó gyorsasággal szaporodó baljós történések fölött. Hogyan indulhatott el
az egész? Mi volt az első lépés? – gondolkozott Harry. Végigpörgette agyában az elmúlt hetek eseményeit, s
minduntalan egy név villant az emlékezetébe. Flitwick különös őrülete, McGalagony letartóztatása, a koboldok
elleni titkos akció, mind-mind Marcus Leonardra vezette vissza.
- Mit gondolsz, Leonard Voldemortnak dolgozik? – kérdezte Harry Lupintól, de Ginny válaszolt helyette.
- Nem hinném. Kimondja a nevét – te mondtad.
Harrynek is eszébe jutott ez a lehetőség, de ettől csak még bosszantóbbá vált gyanúja.
- Igaz. Ezt egy halálfaló sem teszi – dünnyögte. - Kivéve…
- Mit kivéve? – ráncolta a homlokát Mordon.
Harry felpillantott rá.
- Ha ő maga Voldemort.
A várt hatás elmaradt. Mordon kétkedve oldalt billentette a fejét és üvegszemét Harryre szegezte, Lupin pedig
higgadtan csóválta a fejét.
- Harry, többször is láttad őt és nem említetted, hogy megfájdult volna a sebhelyed – nézett rá lesajnálóan Ginny.
Harry vadul megrázta a fejét tiltakozásképpen.
- Ez nem jelent semmit! Tegnap láttuk Voldemortot az erdőben és akkor sem fájdult meg a sebem. Okklumentál,
Ginny – magyarázta a lánynak. – Méghozzá olyan jól, hogy teljesen elszigetelte magát tőlem.
Ginnyt ezzel úgy tűnt, sikerült meggyőznie, mert a lány arcán a töprengés látszott, de Mordon kétkedőbb volt
nála.

263
- Leonard az auror parancsnokságon dolgozik. Többször is halálfalók nyomára vezetett minket, neki köszönhető,
hogy megfigyelés alatt tarthatunk két Tudodkivel szimpatizáló családot…
Harry erre nem tudott mit válaszolni, de gyanúját nem űzte el ennyivel.
- Nem is beszélve arról – fogott bele Lupin -, hogy a minisztériumi alkalmazottakon heti rendszerességgel
végeznek ellenőrzéseket, hogy nem állnak-e Százfűlé főzet vagy imperius átok hatása alatt.
- Lásd be, Harry képtelenség, hogy Marcus Leonard Voldemort legyen – győzködte Mordon.
Harry csendben gondolkozott, de nem jutott eszébe semmi ellenérv. Végül épp hogy önmagát sikerült
meggyőznie, hogy barátainak van igaza: ha Leonard valóban Voldemort lenne, akkor már rég megölte volna őt a
nagynénje házában karácsonykor. Kivéve persze, ha akkor még nem vette fel az alakját… hiszen utána tűnt el az
auror hosszú időre…
Mordon szavai hozták vissza gondolataiból a jelenbe.
- Leonard vezeti az óriások elleni vadászatot – mondta az öreg. - Remek csapatokat állított össze. A módszerrel
persze nem értek egyet – tette hozzá -, de ha már meg kell tenni, akkor csináljuk azt jól.
- Hogyan fogtok vadászni rájuk? – érdeklődött Ginny. Higgadtnak szánt hangja magasabb volt, mint máskor.
Mordon vicsorgás-szerű mosolyra húzta sebhelyes arcát.
- Egyenként keressük meg őket – világosította fel Harryéket. – Ostobaság lenne egyszerre rájuk támadni. Az
kész öngyilkosság. De ha egyedül vannak, egymástól távolabb, hogy ne tudjanak a segítségükre sietni, akkor
két-három jól képzett varázsló elintézheti őket.
- Használtok főbenjáró átkot? – kérdezte óvatosan Harry.
- Ha szükség van rá, odapörkölünk nekik – jött a válasz.
Harry észrevette, hogy Lupin kissé összehúzza a szemöldökét, de nem szólt semmit. A januári veszekedés során
biztos alaposan megvitatták Mordonnal a fekete mágiáról alkotott véleményüket.
Vajon hány embert vagy óriást ölt meg az öreg auror? Harry sosem kérdezett tőle ilyet, s nem volt benne biztos,
hogy valaha is megkérdezné. Ahogy tekintete elidőzött sebhelyes arcán, varázsszemén, mely az igazit pótolta,
csonka orrán és falábán, véres varázslópárbajok és sok-sok halott jelent meg képzeletében. Sirius azt mondta
róla, hogy amikor csak tehette, élve hozta be a gyanúsítottakat és Harrynek ennyi elég volt. Ha valaki nem öl
szükségtelenül, csak ha nyomós oka van rá…
- Van még valaki, aki segíthet nekünk – szólt hirtelen Harry, mikor eszébe jutott az, akivel legutóbb beszélt a
szükségtelen gyilkolásról. Mind Lupin, Mordon és Ginny felkapták fejüket ezekre a szavakra. – Az a kobold, aki
megölte Caramelt.
- Az az Ampók nevű? – csodálkozott Ginny.
- Igen. Ő az ellenségének tekinti Voldemortot – mondta. - Ha a koboldokat is megtámadták, Ampók segíthet.
McGalagonynak is elmondtam már, de meg se hallgatott.
- Nem csodálom… - dünnyögte Mordon.
- Legalább egyikőtök próbáljon meg beszélni vele! – kérte Harry.
Lupin megvakarta a fejét.
- Mordon nem teheti, mert auror… bajba kerülne – mondta. - De én igen.
Harrynek felcsillant a szeme és örült neki, hogy végre valaki hajlandó tenni is az ügyért.
- Akkor elmész hozzá?
- Egyelőre azt se tudom, hol keressem – szólt Lupin.
Harry ezen eltöprengett, de neki sem jutott eszébe semmi megoldás, hogyan vehetné fel a kapcsolatot Ampókkal.
Lupin végül megelégelte a dolgot és megpróbált bizakodóbb lenni.
- Előbb utóbb biztos ráakadok egy koboldra, aki hajlandó beszélni velem. A többin még ráérek gondolkozni, de
megoldom. Bízhatsz bennem – ismételte meg, amivel korábban Mordon nyugtatta.
Harry gyorsan magyarázni kezdte az ötletet:
- Ha találkozol vele, biztos bizalmatlan lesz, de ne támadd meg, semmiképp! – figyelmeztette Lupint. – Mondd
azt neki, hogy én küldtelek és tedd hozzá, hogy már olyan tisztán látok, mint Dumbledore.
- Hogy olyan tisztán…?
- Igen – bólintott komolyan Harry. – Tudni fogja, hogy beszéltél velem.
Mordon nem lelkesedett ennyire az ötletért.
- Megbízható ez az Ampók? – kérdezte szkeptikusan.
- Megbízhatóbb, mint Scrimgeur – nézett rá rezzenéstelenül Harry.
Ezzel lezártnak tekintették a kobold-ügyet, különösen azért, mert Mordon szerint nem ajánlatos nem biztosított
helyen beszélni a Rend dolgairól, márpedig egy esetleges tárgyalás a koboldlázadás vezetőivel, nagyon is ezek
közé tartozott.
Az óratoronyban délután kettőre kongattak. Nem sokkal később Lupin pedig indulni készült.
- Nos, akkor dologra, Harry! – mondta tettetett vidámsággal. – Megfogadom a tanácsod és felkeresem azt az
Ampókot, bár nem lesz könnyű – felpillantott Mordonra. – Azt hiszem, az lesz a legegyszerűbb, ha elfogatom
magam, ahogy Leonard tette.
- Azért csak vigyázz magadra – recsegte Mordon és rekedten sóhajtott. – Nem tudlak elkísérni.

264
- Én vigyázok magamra, te pedig vigyázol Tonksra, rendben? – rázott kezet az öreggel, majd Harryhez és
Ginnyhez fordult. – Ti pedig egymásra vigyázzatok!
Azzal vállára kanyarította szürke talárját és sietős léptekkel távozott a gyengélkedőből. Harry aggódva nézett
utána. Mordon észrevette ezt és igyekezett bíztató szavakkal lelket önteni belé, Harry azonban szinte meg se
hallotta amit mond. Egyre csak a viharos gyorsasággal közeledő fenyegetés járt az eszében.
Ginny jóformán az egész délutánt vele töltötte, fittyet hányva Madam Pomfrey folytonos törekvésére, hogy
kizavarja őt a gyengélkedőről azzal az indokkal, hogy jelenléte felzaklatja a beteget. Harry egyáltalán nem így
érezte. Az, hogy itt van vele Ginny, többet használt, mint Madam Pomfrey kotyvalékai, persze ezt reménytelen
lett volna megértetni a javasasszonnyal.
Miután Lupin és később Mordon is távozott, Ginny elmesélte neki, hogy mi történt az iskolában az előző nap
óta.
- A felügyelő bizottság vette át az irányítást – mondta a lány. – Emlékszel Madam Marchbanks-ra, aki az RBF
vizsgákon szokott itt lenni?
- Ő van McGalagony helyett? – kérdezte Harry.
- Igen – válaszolta Ginny. – Kedves asszony, bár egy kicsit süket – nevetett a lány.
- Ő tanította Dumbledore-t is, nem? – rémlett fel Harrynek egy régi emlék a vizsgái előttről.
Vacsoraidő előtt Harry és Ginny hallotta, amint Madam Pomfrey a gyengélkedő résnyire nyitott ajtajánál
veszekszik valakivel, s csakhamar kiderült, hogy Neville, Luna és Susan Bones akartak bejutni hozzá, néhány
első- és másodéves lánnyal, akik át akarták adni Harrynek jobbulást kívánó képeslapjaikat. Madam Pomfrey
azonban már épp eléggé paprikás kedvében volt Ginny miatt, aki érdekes módon azzal fenyegette meg a
javasasszonyt, hogy ha ki meri őt küldeni, végképp letesz a gyógyítói pályáról és nem lesz az asszisztense. Harry
igencsak meglepődött ezen a kijelentésen. Ginny csak annyit mondott neki, hogy megéri jóban lenni az iskola-
személyzettel.
Végül Madam Pomfrey mégiscsak elküldte Ginnyt vacsorázni, s ez alatt Harrynek újabb kezelésen kellett
átesnie. A lány este még visszajött hozzá jó éjt kívánni, kilenckor azonban Harry ismét egyedül volt a
gyengélkedőben egy kupa gőzölgő álomitallal az éjjeli szekrényén, melyet rövid unszolás után egyhúzásra
kiivott és mély álomba merült.

Nem tudta mi ébresztette fel, csak azt vette észre, hogy a szemhéja helyett a plafont bámulja. Sóhajtott egyet és
arra gondolt, hogy mindjárt megjelenik Madam Pomfrey, hogy belediktálja a háromféle varázsfőzetet, ami
szerinte elengedhetetlenül szükséges a felépüléséhez.
Jó pár másodpercbe beletelt, mire a látása annyira kitisztult, hogy észrevette, még éjszaka van. Ez furcsa volt. A
teli pohár álomitaltól egészen reggelig aludnia kellett volna, álomtalanul, tökéletes nyugalomban. Mikor
tudatosult benne, hogy az éjszaka közepén ébredt fel, egyszerre a hallása is rögtön visszatért és meghallotta a
lépéseket a szobában.
Házimanók lennének? – furcsállta Harry. De rögtön a második lépésre bebizonyosodott számára, hogy cipők
lépéseit hallja. Kezével kinyúlt oldalt az éjjeli szekrénye felé és kitapogatta varázspálcáját. Felemelte a pálcát és
lángot gyújtott rajta, hogy meglássa a sötétben álló alakot. A fény egy pillanatra elvakította, de látása hamar
visszatért.
Piton állt előtte sötét talárjában, mint egy éjfekete szobor. Sápadt arccal, fekete szemeivel érzelemmentesen nézte
az ágyban fekvő Harryt, aki láttára lejjebb eresztette a pálcát.
- Maga az… - nyugtázta Harry, inkább több undorral, mint megkönnyebbüléssel.
- Megint nem azt tetted, amit mondtam – susogta Piton köszönés helyett és lassan elsétált az ágy előtt.
Harry egy szót sem szólt, utálkozva nézett a férfira.
Piton folytatta:
- Világosan elmondtam, hogy a Roxfortba menjetek, mindhárman… Ehelyett elküldöd a barátaidat szaglászni.
- Úgy gondoltam – köszörülte meg a torkát Harry -, hogy jobb két nyomon elindulni. Regulus Black vagy a
társai megtalálhatták azt az utolsó…
- Csend! – csattant fel Piton, s egy ideig haragosan nézett Harryre. Aztán előhúzta a pálcáját (Harry nyugtalanul
pislogott), és Madam Pomfrey irodájának ajtajára szegezte.
- Disaudio… - suttogta a varázsigét majd eltette a pálcát és közelebb ment Harryhez. – Úgy gondolod, én nem
jártam utána, meddig jutottak el ők? Többet tudok róluk, mint amennyit az turbékoló párocska kideríthet –
mondta megvetően.
- Akkor esetleg elmondhatná, hogy mit tud róluk. Sokat segítene vele…
- Semmit se segítenék vele! – förmedt rá visszafojtott hanggal Piton.
Harry egy pillanatra meglepődött ezen a kirohanáson. Már épp meg akarta kérdezni, hogy mi ütött belé, mikor
Piton folytatta.

265
- Ismertem mindannyiukat – mondta. – És biztos vagyok benne, hogy nem is tudtak arról, hogy mi lehet az
utolsó darab.
Harry feljebb tornázta magát az ágyban. Hátában egy pillanatra kiújult az éles fájdalom, de nem törődött vele.
- Hogyan jött rá Regulus, hogy Vo… hogy Tudjaki csinált ilyeneket?
Piton legyintett.
- Regulus Black akkor se jött volna rá, ha az orra alá dugnak egyet! – morogta halkan.
Harry idegesen sóhajtott, de lecsillapította magát.
- Talán jobban tenné, ha nem becsülné le folyton a Blackeket.
- Nem becsülöm le őket – válaszolta félvállról a férfi. – De ő aztán sose jött volna rá… Középszerű, szánalmas
varázsló volt, még a testvérénél is gyatrább.
Harry elfojtott magában egy káromkodást és inkább a helyzetükre koncentrált.
- A levélben azt írta…
- Milyen levélben? – kérdezte fintorogva a varázsló.
- Amit Tudjakinek hagyott hátra a hamis horcruxban – válaszolta Harry. – Direkt mondta, hogy azt akarja,
Tudjaki tudja, hogy ő lopta el a horcruxot és ő jött rá a titkára.
Bizonytalanságot látott megcsillanni a varázsló hunyorgó fekete szemében, majd a felismerés ült ki fakó arcára.
Harry érezte, hogy valami újat mondott ezzel, de Piton ragaszkodott a véleményéhez:
- Nem ő volt.
- Akkor ki volt az? – kíváncsiskodott Harry.
Piton hátat fordított az ágynak és sétált pár lépést a sötét kórteremben. Végül megállt és karba tett kézzel rövidet
sóhajtott.
- A feleségem – válaszolta végül.
Harry szemöldöke látványosan megemelkedett.
- Nem tudtam, hogy nős – nézett rá és még jobban felült az ágyban.
Piton halkan szusszant.
- Csak voltam – válaszolta gyorsan. – Már meghalt. A születésed előtt nem sokkal.
- Sajnálom – mondta minden sajnálat nélkül Harry.
Piton szeme gorombán villant.
- Tartsd meg magadnak az üres szavaidat, Potter!
Egy darabig csak nézték egymást, aztán Piton feldúltan elfordult.
- Meséljen róla – kérte Harry, mikor a varázsló megint járkálni kezdett. – Hogy hívták?
Piton megállt és az ágy felé fordult. Szemében még mindig a jól ismert megvetés látszott.
- Aurora – válaszolta lustán. – Aurora Black. Egy évvel alattam járt a mardekárba. Az iskola után én beléptem a
halálfalók közé, nem sokkal később pedig összeházasodtunk…
- És mi történt?
Piton türelmetlenül sóhajtott, de tovább beszélt:
- Próbáltuk titokban tartani a házasságunkat – mondta. – De a Nagyúr gyorsan rájött.
Harry értetlenül nézett rá.
- De hát maga halálfaló volt! – tárta szét a karját. – Mért volt ez baj?
Piton ekkor sötéten elmosolyodott és újra karba fonta a kezét.
- Nem egyszerűen halálfaló voltam, Potter – susogta. – Hanem a legjobb halálfaló voltam mind közül.
- Még mindig nem értem – vallotta be Harry.
Piton körbe-körbe sétált és végighúzta hosszú mutatóujját az ajkán.
- Emlékszel még rá, mit mondtam a két különféle halálfalóról?
Harry visszaemlékezett a Voldemorthoz halálig hű emberekre és azokra, akik megtagadták őt, hogy
megmeneküljenek az azkabani fogságtól.
Gyorsan bólintott.
- Helyes – nyugtázta Piton. – A Sötét Nagyúr másként gondolkodik, mint a többi ember. Holott ő maga is ember
– vagy legalábbis az volt valamikor régen -, épp az teszi őt olyan félelmetessé a közönséges varázslók és
boszorkányok szemében, hogy annyira idegen tőlük. Egyesek pusztán azt mondják róla, hogy a gonoszság és
hatalomvágy vezérli őt. De ennél sokkal bonyolultabb a helyzet.
Harry előre dőlt ültében, kezével a térdére támaszkodott, így figyelte Piton szavait.
- Nagyon kevesen választják azt az utat, amit Tom Denem járt végig. Százévente talán ha egy olyan ember
születik, aki így döntene az élete felől. Ez azért van, mert az ő gondolkodásmódjuk nagyon különbözik
mindattól, amit mi, közönséges emberek normálisnak tartunk. Egy sötét nagyúr sosem keres barátokat, sosem
lesz szerelmes, sosem köti hozzá magát senkihez.
Viszont ő mindig érdeklődött a tehetséges varázslók és boszorkányok után – természetesen azért, hogy a saját
pártjára állítsa őket. Mesterien ért a manipuláláshoz és mindig vonzotta a kihívás. Azt azonban tudta, hogy addig
nem válhat olyan nagy hatalmú varázslóvá, mint Dumbledore, amíg nem kezd el tanítani… Igen, tanítani, Potter
– tette hozzá, Harry kétkedő arckifejezését látva.

266
- A tanítás a legnagyobb próbája a tudásnak – folytatta Piton. - Megtanulni valamit könnyű, ha valaki tehetséges
és szorgalmas… de továbbadni azt már sokkal nehezebb. A tanítás próbája az alkalmazkodásnak és annak, hogy
valamit vagy valakit formáljunk, alakítsunk – egy szóval: alkossunk. És ez fontos volt a Sötét Nagyúrnak, de
rajta kívül még sok más nagy varázslónak. Elég, ha megnézed Dumbledore-t, vagy Horatius Lumpsluckot…
Mindannyian keresték a tehetséges diákokat – eltérő okokból persze -, mert általuk ők is többé válhattak.
Így kerültem én is nagyúr figyelmének a középpontjába, s rajtam kívül ugyanezen okokból az idősebbek közül
Valter Wildung, Evan Rosier… a harc utolsó éveiben pedig az anyád.
- Mi? – Harry azt hitte, rosszul hall. Az édesanyja érdekelte Voldemortot? – De hát ő mugli származású volt…!
- Ennek nincs semmi jelentősége – mondta Piton. – Tehetséges boszorkány volt, akiben a nagyúr meglátta a
lehetőséget. Azonban, mint tudjuk, Lily Evans visszautasította őt…
-… háromszor – fejezte be helyette Harry.
Piton rövidet bólintott és csendben maradt. Harry agya még csak kezdte felfogni a hallottakat, de sikerült
visszaemlékeznie a róla szóló jóslat soraira: „Azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele…” Korábban
mindig úgy képzelte el, hogy a szülei három alkalommal szálltak harcba Voldemort ellen és megmenekültek
előle. Talán az édesapjával vagy Neville szüleivel így lehetett, de az édesanyja valóban dacolt vele.
Visszautasította, hogy a halálfalói közé fogadja egy varázsló, aki a legnagyobbnak tartotta magát a világon.
Voldemort ezt alighanem valóságos sértésnek vette.
- Felajánlotta neki, hogy életben hagyja őt… - mondta csendesen Harry. – Ha átad neki engem… Hát ezért akarta
életben hagyni…!
- Igen – helyeselt Piton. – Nem szívesen pazarolt el egy lehetséges tanítványt, de talán belátta, hogy semmi
esélye maga mellé állítania Lily Evanst, azok után, hogy megöli az apádat meg téged.
Harry egy percig még csendben ült az ágyon és megpróbálta elképzelni, hogyan akarta Voldemort maga mellé
állítani az édesanyját. Azt már könnyebben elképzelte, hogy Lily milyen válaszokat adhatott, azok alapján, amit
Piton merengőjében látott, meg amit Lumpsluck professzor mesélt neki róla – aki szintén többször hangoztatta a
véleményét, hogy Lilynek az ő házába kellett volna kerülnie.
Kezdte érezi az összefüggést köztük, s ugyanakkor a különbségeket is tisztán látta Voldemort, Lumpsluck és
Dumbledore között. Mindhárman más-más vonalat képviseltek és mindnek megvoltak a saját hibái. Voldemort
ugyanolyan szörnyetegekké akarta tenni az embereket, mint ő maga. Lumpsluck a hírnév és kimagasló tehetség
utáni vágy rabjaként elsiklott olyanok felett, akiknek a tehetsége még a felszín alatt volt, várva, hogy valaki
kibontakoztassa őket… – és végül Dumbledore, aki annyira szabadnak hagyta a diákjait, hogy sokan közülük a
rossz irányba tévedtek.
Harry nem akart tovább ezen töprengeni, visszafordította figyelmét Piton felé.
- De még mindig nem értem, hogy mért ölte meg a maga feleségét – mondta.
A varázsló nem türelmetlenkedett, csak karba fonta a kezét és fekete szemeivel Harryre nézett.
- A Sötét Nagyúr nem érti ezt az érzést, a ragaszkodást, mivel ő senki iránt nem érez ilyet. Ha valamelyik
halálfalóját tanítani akarja, azt igyekszik olyanná tenni, mint ő maga. Dumbledore professzor ismerte Tom
Denemet és ez volt az egyik oka, hogy nem engedte a Roxfortban tanítani. Ezt nyilván neked is elmondta.
Harry gyorsan bólintott. Piton tovább beszélt.
- Nem engedi a tanítvány személyiségét kibontakozni, inkább megpróbálja ráerőltetni a sajátját. Velem is ez volt
a célja és elmondhatom neked, jól végezte a dolgát – jegyezte meg Piton. – Nem olyan voltam, mint most, sokkal
inkább olyan, mint ő… Ha emlékszel, mit mondtam a bájitaltan könyvemről, láthatod, hogy már engem is
vonzott a tanítás és irányított a büszkeség. Varázslatokat alkottam és vágytam rá, hogy továbbadjam a tudást.
A nagyúr tanításában azonban sokkal több szerepelt, mint arra számítottam – mint arra bármelyik tanítványa
számított. Azt mondta, hogy szabaduljunk meg a szeretteinktől, mert csak gyengítenek, sebezhetővé tesznek
minket. Nekem azonban eszem ágában nem volt elszakadni Aurorától, akit gyerekkorom óta szerettem és a
Roxfort után elvettem feleségül. Ezért aztán, mikor a nagyúr rájött, hogy Aurora és köztem még a barátságnál is
szorosabb kötelék van, úgy döntött, hogy a „saját érdekemben” megszabadít tőle.
- És megölte? – nézett rá elképedve Harry. – Megölte, csak mert a felesége volt?
Piton félrehajtott fejjel válaszolt.
- Először is: nem hiszem, hogy tudta, hogy a feleségem. Ő csak a köztünk lévő érzéseket látta, mikor
legilimentált és már az is elég volt neki, hogy így döntsön a sorsom felől. Másodszor pedig: nem ő ölte meg saját
kezűleg, hanem parancsba adta három pribékjének.
Harry a homlokát ráncolta.
- Miért?
- Talán úgy gondolta, hogy akkor rögtön ki is töltöm a dühömet Aurora gyilkosain és megölöm őket – vonta meg
a vállát Piton. – Akárhogy is, nem úgy történt, ahogy várta. Nem volt alkalmam megölni őket… megtette
helyettem Mordon. – mondta ki fogcsikorgatva az öreg auror nevét.
Harrynek egyszerre beugrott, mit mesélt Rémszem Mordon Piton letartóztatásáról. Négy halálfaló halt meg
akkor és elkapták Valter Wildungot is.
- Akkor tartóztatta le magát, ugye? – kérdezte.

267
Piton bólintott.
- Azt mesélte, hogy akkor négy halálfaló halt meg… - folytatta Harry.
- Három. – javította ki Piton. – Aurora nem volt tagja a halálfalóknak, de a Black család tagjaként közel állt
hozzájuk. És nem mindegyik halálfaló volt a támadónk. Az egyikük – Traversnek hívták – úgy hiszem,
ugyanúgy segített Aurorának a horcruxok keresésében, mint Regulus Black.
Harry kezdte érteni a történteket.
- Szóval a felesége volt az, aki rájött, hogy Vo, mármint Tudjaki feldarabolta a lelkét?
- Igen – bólogatott Piton. – De hogy hogyan jött rá, azt nem tudom. Talán soha nem tudhatjuk meg, hiszen mára
mindenki meghalt azok közül, akik szabadulni akartak a Nagyúrtól. Travers meghalt, mikor védeni próbálta a
feleségemet, Regulus azért, mert előtte ostoba módon közölte a Nagyúrral, hogy ki akar szállni – úgy hiszem,
Aurora ekkor kereste fel őt, hogy a segítségét kérje a medál megszerzéséhez, hiszen azt csak két mágus lophatta
el együttes munkával. Egy másik társukat a Borgin & Burkes alatti laboratóriumban láttuk. Őt sem ismertem,
nem is biztos, hogy halálfaló volt.
- De hogy-hogy nem avatta be magát? – kérdezte Harry.
Piton kifejezéstelen arcán valami bűntudatféle suhant át - olyan, amilyent Harry akkor látott rajta, mikor
Dumbledore meggyilkolásáról beszélt.
- Pont amiatt, aki akkor voltam – válaszolta halkan. – Egy hű halálfaló, aki itta a mestere szavait. Tudtam,
milyen sokra vihetem őt szolgálva és nem vettem észre, amit Aurora igen. Hogy ha nem állítják le a Sötét
Nagyurat, előbb vagy utóbb olyanná válok, mint ő. Meg akart menteni engem. És ez jobban sikerült neki, mint
arra számítani mert volna. Csakhogy ehhez az kellett, hogy ő meghaljon a szemem láttára. Ma annyira gyűlölöm
a Nagyurat, amennyire talán csak te vagy képes…
Piton elhallgatott és némán nézett Harryre. Odakint világított a fogyó hold, de lassan felhők gyülekeztek az égen,
még nagyobb sötétségbe vonva a tájat. A gyengélkedő csöndjét csak nagy ritkán törte meg a baglyok huhogása,
tücskök ciripelése.
- Magamat hibáztattam a történtekért – folytatta Piton. - A mai napig úgy érzem, hogy az én ostobaságom és
nagyra vágyásom vezetett a halálához, ez nem is vitás. De hosszú idő kellett, hogy eljussak erre a pontra.
Akkoriban még úgy éreztem, hogy az árulkodó érzelmeim miatt történt minden, amiért nem tudtam eléggé
elrejteni őket az okklumencia útján. Ezért aztán lassan hozzászoktattam magam az érzéseim elrejtéséhez és ez
elvezetett a tökéletes okklumenciához. Így tudtam hasznára válni Dumbledore-nak is, aki kihozott az
Azkabanból, miután megbizonyosodott az átállásomról.
Harry elgondolkozott a halottakon és visszaemlékezett a festmény szavaira. Nevetősen felhorkantott, mikor
rájött, hogy a professzor megint nem mondott el neki mindent.
- Mi az? – nézett rá gyanakvóan Piton.
- Semmi – sietett a válasszal Harry. – Csak az jutott eszembe, hogy mit mondott az átállásáról Dumbledore. Azt
mondta, hogy Tudjaki magára uszította az embereit, hogy lássa, maga mennyire erős.
Piton szobormerev arccal nézett rá.
- És talán nem ez történt? – kérdezte.
Harry nem tudta, mit feleljen.
- Pontosan erről van szó – fejtette ki Piton bővebben. – Tudni akarta, mennyire vagyok erős. Vajon elég erős
vagyok, hogy kibírjam, ha megöli a feleségemet? A válasz pedig nem. De ő ezt nem tudja… Ő gyengeségnek
tartja azt, ha valaki egy másik ember halála miatt feladja az életét. Csakhogy ez a gyengeség pusztította el őt is…
- hunyorgott Harryre.
Az édesanyja áldozata, ami megmentette az életét – gondolta Harry. Ő ugyanúgy feladta az életét, hogy
megmentse őt, ahogy Piton is feladott minden addigit a bosszújáért.
Harrynek rá kellett döbbennie, hogy Piton igazat mondott. Tényleg megfizette ugyanazt az árat, amit ő, Harry. Ő
is elvesztett mindent, egy teljes életet és attól kezdve minden Voldemortról szólt. Mindkettejüket ugyanaz a
bosszúvágy hajtja, ugyanúgy életeket követelt egy-egy meggondolatlan cselekedetük, s bármennyire is
viszolygott a gondolattól, emiatt igenis hasonlítanak egymásra, ahogyan Hermione mondta.
- Ezért bízott magában Dumbledore, ugye? – kérdezte Pitontól. – Mert látta, hogy valami miatt átkozza saját
magát, hogy belépett közéjük. Igaz?
Piton lassan bólogatott.
- Azt mondta, nem tudta, hogy mit tervez a felesége. Hogyan jött rá minderre? – érdeklődött tovább Harry.
- Ahogyan Granger és Weasley – válaszolta, s erre Harry felkapta a fejét.
Piton újra elmosolyodott.
- Granger kisasszony a Black házban meg a minisztériumi nyilvántartásban nyomozgatva rájött, hogy kik
lehettek a társai Regulus Blacknek. Nem sokáig tartott, hogy eljusson Auroráig, rajta keresztül pedig hozzám. De
ezzel együtt azt is sajnálattal közlöm, hogy az ismeretlen horcruxhoz egyetlen lépéssel sem vagyunk közelebb! –
rótta meg újra Harryt, aki azonban gyorsan másra terelte a beszélgetést.
- Tehát maga is Regulus révén jött rá?

268
- Igen – felelte és újból elgondolkozva végigsimított az ajkain. – Aurora egy éjszaka Regulusszal állított haza,
aki borzalmas állapotban volt. Egyfolytában ordítozott a testvéréről, hogy bocsásson meg neki.
- Siriusról? De hát mit bocsásson meg neki? – kérdezte Harry.
- Természetesen azt, hogy a szülei kedvéért beállt a halálfalók közé. Nem sokan voltak, akik követték volna a
példáját abban az időben. A Sötét Nagyúr ereje teljében volt egészen addig a pillanatig, amíg véget nem vetettél
a hatalmának. Amennyire vissza tudok emlékezni, egyedül hárman voltak, akik őszintén megbánták, hogy
követték őt. Regulus Black, Travers és én.
- És Karkarov? – emlékezett vissza Harry a Durmstrang egykori igazgatójára, aki sok társát feladta, köztük
Rookwoodot is, sőt magát Pitont is kész lett volna elárulni.
- Igor Karkarov egy szánalmas ütődött volt. Emlékszem rá, milyen buzgón hangoztatta a sárvérűek és muglik
eltiprását, de mihelyt a tettekre került a sor, meghunyászkodott.
Harry végiggondolta a hallottakat és el kellett ismernie, hogy ez nagyon is beleillik a Karkarovról eddig alkotott
képébe.
- És aztán mi lett Regulusszal? – tért vissza a beszélgetés fonalához.
- Ő itta ki a medált védő bájitalt, ami valamilyen módon kínozta az elméjét – magyarázta Piton. – Olyan volt,
mintha egy mumus élősködne rajta, csak sokkal erősebb volt annál. De sikerült meggyógyítanom néhány
főzettel.
- És aztán…?
- Abból, amit mondtál – foglalta össze a varázsló -, arra gondolok, hogy meggyőzte Aurorát, hadd vállalja
magára a horcrux ellopását és elpusztítását. Talán védeni akarta ezzel az unokatestvérét, nem tudom.
Valószínűleg ezért is írta meg azt a levelet, amit elrejtett a hamis medálban. A hocrux-szal aztán visszament a
szülei házába, de mielőtt elpusztíthatta volna, megjelentek a halálfalók.
- Mért nem pusztította el rögtön? Hiszen csak egy pálcaintésbe került az egész! – csodálkozott Harry.
- Nem vagyok benne biztos… - gondolkozott Piton. – Mint mondtam, csak találgathatok a történtekről, de lehet,
hogy nem is akarták rögtön elpusztítani. Talán át akarta adni Dumbledore professzornak. De mint tudjuk, ez nem
sikerült. A halálfalók épp akkor törtek rá és megölték.

Harry már mindent értett. Nem hitte magáról, hogy valaha is képes lesz ilyen tisztán látni maga előtt azt az
embert, akit a legutálatosabb tanárai között tartott számon elsőéves kora óta, Sirius halála óta pedig egyenesen
gyűlölt. Most azonban ez a gyűlölet apadni látszott, s Harry ennek nem örült. Szerette volna tovább gyűlölni
Pitont, mert ez mindent sokkal egyszerűbbé tett számára. Most, hogy értette, mi motiválja őt, saját érzései
csapdájába került. Igyekezett megint szabadulni ezektől a gondolatoktól, legalábbis addig, amíg el tudja
magában rendezni a gyűlöletét.
- Mi történt Ronnal és Hermionéval? – kérdezte tőle, hogy másra terelje a figyelmét. - Találkozott velük, ugye?
- Igen – mondta a varázsló. – A Black-házban vannak. Adtam nekik egy kis feladatot… - mosolyodott el Piton a
rá jellemző vicsorgásnak is beillő módon.
- Milyen feladatot? – kérdezte gyanakodva Harry.
- Van néhány érdekes tervrajz a nagyúr iratai között, amit elhoztak a laboratóriumból. Egy hasonló helyet
keresünk, mint a barlang, ahol elrejtette a medált. Talán így megtalálhatom az ismeretlen darabot.
- Szóval ők is tudják, amit nekem mondott el?
Piton bólintott. Harry úgy érezte, itt az ideje, hogy előadja a kérését, ami az óta foglalkoztatta, hogy Piton
megjelent a gyengélkedőn.
- Megtenné, hogy beavat még valakit? – nézett rá reménykedve. – Mondja el Ginny Weasleynek. Ő is tudna se…
- Már el is mondtam – vágott a szavába Piton. – Kénytelen voltam, azok után, hogy látta, megmentetted az
életemet. A Black-házból beszéltem vele a keresztapád tükrén át.
Harry nem számított erre. Azt hitte, hosszan győzködnie kell, hogy mondjon el mindent Ginnynek. Tudta, hogy
Pitont nem köti eskü, ami miatt titkolóznia kellene, ő az egyetlen, aki beszélhet az összeesküvésről.
- De Hagridnak nem mondhattam semmit – tette még hozzá a varázsló. – Őt meg kell hagynunk a kétségek közt.
De Weasley kisasszony ügyesen meggyőzte, hogy tartsa a száját.
Harry ezzel egyet értett.
- Wildungot elintézte már? – jutott eszébe a titkos társaság legfurcsább tagja.
- Nem volt rá alkalmam – vallotta be a varázsló. – De amint adódik olyan helyzet, amiben nem derül ki, hogy ki
és miért ölte meg, úgy elintézem.
- El fog árulni minket, amint teheti… - fogalmazta meg aggodalmát Harry.
Piton horkantott.
- Tudod jól, hogy nem teheti. Épp te gondoskodtál róla – mutatott rá hosszú ujjával.
- És ha talál valami kibúvót?
- Nincs alóla kibúvó – mondta határozottan Piton. – Semmi módon nem közölheti a titkot a nagyúrral, mert
meghalna.

269
Harrynek ez nem sokat javított aggodalmán, de igyekezett elhessegetni baljós gondolatait. Valamiért ugyanis azt
érezte, mintha kifelejtett volna valamit. Valami fontosat… ami miatt még nagyobb veszélyt jelent rájuk ez a
túlontúl ambiciózus mágus…
- És mi lett magával? Maga még az Első? – igyekezett megtudni minél több részletet a háttérben folyó
eseményekről.
- Már nem – jött a válasz. – Mint mondtam, a nagyúr nem tűri a kudarcot. Megbüntetett a hibámért, de még
mindig jobban jártam, mint Lucius Malfoy, mikor nem sikerült elhoznia a jóslatot. Nem az volt az első
baklövése. Neki már komolyan van félnivalója.
- És akkor ki most az Első?
Piton megvonta a vállát.
- Nem tudom. Nem is biztos, hogy van. Nem mindig emel valakit a többiek fölé…
Harry elgondolkozott rajta, hogy megkérdezze-e tőle, nem jelentett újabb büntetést a tegnap éjszakai balfogásuk,
mikor három halálfaló meghalt, egyet pedig elfogtak, de mielőtt szólásra nyitotta volna a száját, Piton megelőzte:
- Potter, indulnom kell, a többit megbeszéljük a következő találkozásunkkor – szólt. - Lehet, hogy változtatnunk
kell a feladataink sorrendjén, de erről majd máskor beszélnék.
Benyúlt talárja zsebébe és kivett egy csillogó arany galleont.
- Addig is itt van ez… - ledobta Harry ágyára a pénzérmét. – Ha találkoznunk kell, üzenek ezen keresztül… - és
már indult is.
- Még egy kérdésem lenne - állította meg Harry a varázslót, mikor hirtelen eszébe jutott, mit ígért Susannak.
- Mi lenne az? – fordult vissza Piton.
- Érdekelne, hogy ki ölte meg Amelia Bones-t. És hogy miért…
Piton összevonta a szemöldökét, majd lassan válaszolt.
- Tudomásom szerint a Sötét Nagyúr végzett vele, személyesen.
- Szóval igaz, amit az újságokban írtak? – ráncolta a homlokát Harry.
Piton bólintott.
– Hát, ez elég furcsa… - elmélkedett tovább Harry. – Alig telt el pár hét a lelepleződése óta és visszavonult a
háttérbe, hogy a halálfalókra meg az óriásokra bízza a munkát. Akkor miért támadott meg egy köztudottan nagy
erejű boszorkányt?
- Annyit tudok róla, amennyit a nagyúr közölt velünk – magyarázta Piton. - Madam Bones rájött a búvóhelyére
és majdnem leleplezte az aurorok előtt. Talán nem tudod Potter, de a nagyúr Százfűlé-főzet segítségével rejtőzik
el a muglik között. Mindig másnak az alakját ölti magára.
- Arra már többet nem lesz szüksége – jegyezte meg Harry visszaemlékezve az erdőben látottakra. –
Visszanyerte a régi alakját. Látta már azóta, hogy néz ki? – nézett fel a férfira.
Piton a fejét csóválta.
- Nem, még rajta van a kötés - válaszolta. - De Dumbledore professzor merengőjében láthattad, hogyan nézett ki
régen.
Harry bólogatott, s mikor Pitonra nézett, látta, hogy az menni készül. A gyengélkedő falán függő óra hajnali
négy órát jelzett, Pitonnak valóban ideje volt elhagynia a Roxfortot, mielőtt a házimanók vagy őrszolgálatos
aurorok felfedezik.
- Viszlát – mondta a férfi és sarkon fordult.
Elhagyta a kórtermet, ugyanolyan észrevétlenül, mint ahogy jött. Harry pedig sok-sok éve először úgy nézett
utána, hogy nem érzett a lelkében semmilyen mardosó gyűlöletet.

270
30. fejezet
Lovegood-kór
Piton éjszakai látogatása után Harry legszívesebben rohanvást távozott volna a gyengélkedőből, hogy
megkeresse Ront és Hermionét, ezt azonban nem tehette. Madam Pomfrey gyógyfüvekből és varázsitalokból
álló kúrája ágyhoz kötötte, ahogy a végtagjaiban időről-időre kiújuló éles, szúró fájdalom is. A javasasszony az
első három gyengélkedőn eltöltött nap után kerek perec kijelentette, hogy Harry nagy ostobaságról és
keményfejűségről tett tanúbizonyságot azzal, hogy nem mondta el rögtön, miféle átok érte őt.
- Hogyan jött rá? – kérdezte kissé riadtan Harry, mikor Madam Pomfrey kérdezte, hogy kivel kötött
megszeghetetlen esküt.
- Ha a páciens folytonos izületi fájdalomra és fáradékonyságra panaszkodik és nem reagál semmiféle gyógyító
bájitalra, akkor azt vagy a tűzféreg rágja vagy megszeghetetlen esküt kötött valakivel. Mivel nem tartom
valószínűnek, hogy férges lenne, gondolom az eskü megszegése miatt beteg. Szóval megmondaná, hogy hogyan
keveredett már megint bele egy ilyen eskü csapdájába?
Harry elgondolkozva nézett rá.
- Hogy-hogy megint?
Madam Pomfrey csípőre tette a kezét, úgy bámult rá.
- Ez már nem az első eset, hogy megszeghetetlen esküt kötött! – mondta úgy, mintha ez magától értetődő lenne,
Harrynek azonban egyáltalán nem volt az.
- A Tűz Serlege! – csattant fel Madam Pomfrey. – Az is egy megszeghetetlen eskü volt, ezért kellett részt vennie
a tusán.
Harry visszaemlékezett rá, hogy három éve is kerek perec kijelentették, hogy kénytelen küzdeni a Trimágus
Tusán.
Elvett egy csokibékás dobozt az éjjeliszekrényről és lassan kibontotta.
- Válaszolna végre Potter?! – ripakodott rá a javasasszony.
Harry bekapta a csokibékát és élvezettel majszolta.
- Nem – dünnyögte teli szájjal.
Madam Pomfrey kétségbeesetten felemelte a két öklét és megrázta a levegőben. Aztán lemondóan visszaejtette a
karjait és becsörtetett az irodájába. Harry vigyorogva nézte, ahogy becsapja maga mögött az ajtót, de a mosoly
azonnal leolvadt az arcáról, amint észrevette a gyengélkedő ajtajában álló Hagridot.
- Szia – üdvözölte Hagrid és Harry rögtön megállapíthatta, hogy barátja borzalmas állapotban van. A ruhája
ugyanolyan koszos és szakad volt, mint az erdei összecsapás során, szemei fátyolosak voltak és az álmatlanság is
nyomot hagyott rajta.
- Szia Hagrid – köszönt Harry, mikor a vadőr leült a szomszédos ágy szélére, amitől az kétségbeesetten
nyikordult egyet és kitörött a lába.
- Semmi baj… - motyogta Harry és pálcája intésével gyorsan megjavította az ágyat.
Hagrid nem ült vissza, csak komoran meredt maga elé. Harry úgy érezte, az ő dolga lesz beszélgetést
kezdeményezni.
- Nagyon sajnálom Grópot, Hagrid – mondta együttérzően.
A vadőr lehajtott fejjel bólogatott és szipogott egyet, amit aztán torokköszörüléssel próbált leplezni. Harry
sokszor látta már ilyen szomorúnak barátját és jól tudta, hogy ilyenkor néhány kedves szó és együttérzés sokat
használ.
- Hogy érzed magad? – kérdezte.
- Jól… - dörmögte alig hallhatóan a vadőr és megint szipogott. – De most ne beszéljünk erről. Nem… nem
akarok erre gondolni.
Harry tökéletesen értette, hogy érzi magát Hagrid. Ő maga sem akart beszélni arról, ami a Misztériumügyi
Főosztályon történt és a Dursley-házban eltöltött hetek alatt sikerült is túltennie magát Sirius elvesztésén – bár
utólag már jobban belátta, hogy inkább az utána következő hónapok eseményei törölték ki agyából a gyászt.
Hagrid hangosan megköszörülte a torkát, de Harry szerint ezzel inkább csak önmagának jelezte, hogy másról
akar beszélni, s Harry azt is tudta, mi lesz ez.
- Ginny azt mondta, ne mondjak semmit az auroroknak Pitonról – kezdte az óriás.
- Jól mondta – helyeselt Harry és tovább figyelte Hagridot.
- Nem is mondtam… Ginny meggyőzött róla, hogy nem babonázott meg téged Piton… meg aztán tudom, hogy
téged keményebb fából faragtak, mint hogy kifogjon rajtad az Imperius-átok – ekkor halványan elmosolyodott,
de arcára szinte nyomban visszatért a komolyság. - De akkor sem értem, hogy mért védted meg azt a nyavalyást.
Harry nyelt egyet és csak aztán válaszolt:
- Megmentette Ginny életét. Megölte azt a halálfalót, aki majdnem végzett Ginnyvel…
Hagrid meglepett arcot vágott és egy percig egyikük sem szólt semmit. Végül Hagrid visszanyerte a hangját:

271
- Ez volt az oka?
- Igen – bólintott nagyon határozottan Harry.
Látta Hagridon, hogy még mindig alig akarja ezt elhinni. A vadőr a fejét csóválta, majd szusszant egyet.
- De egyáltalán, mért tett volna ilyet Piton? – töprengett.
- Nem mondhatok el semmit, Hagrid – nézett rá bűnbánó arccal Harry. – Ugyanabban a helyzetben vagyok, mint
Dumbledore.
Hagrid összevonta busa szemöldökét, s ettől még komorabb lett az arca.
- Akkor ugyanúgy fogod végezni, ahogyan ő – dörmögte csöndben.
Harry erre nem tudott mit mondani, de értette, mire akart kilyukadni Hagrid. Dumbledore sziklaszilárdan hitt
Pitonban, rábízta volna az életét is, de Piton a sajátját választotta ott a toronyban és mindent megmagyarázott
annyival, hogy Dumbledore-t mindenképp megölték volna.
Mielőtt újra feltámadhatott volna Harryben a gyűlölet az emlék hatására, Hagrid másra terelte a szót.
- Egy időre elmegyek – jelentette be nagy sokára.
- Elmész? – csodálkozott Harry. – Hova?
- A tiltott rengetegbe. Onnan pedig tovább nyugatnak. A szigetek felé…
Harry értetlenül nézett rá.
- De hát miért? – kérdezte, majd óvatosan hozzátette sejtését: - Gróp miatt?
Hagrid szipogott egy rövidet, de sikerült uralkodnia magán.
- Miatta is – válaszolta. – Meg más miatt is…
Harry várta a további magyarázatot, de Hagrid nem akart mást mondani. Mikor azonban észrevette a fiú kíváncsi
arcát, megenyhült az ábrázata.
- Nem leszek olyan sokáig távol, mint legutóbb – dörmögte. – És lesz útitársam is. Firenze velem tart…
Harrynek szöget ütött a fejébe Hagrid titokzatoskodása és ezt szóvá is tette:
- A kentauroknak segítesz, ugye? – kérdezte. – Elmennek és te velük mész?
Hagrid hümmögve bólogatott.
- Te mindenre rájössz igaz? – kérdezte némi szemrehányással a hangjában.
- Bár úgy lenne! – mosolyodott el Harry.
- Na idefigyelj – szólt Hagrid. – Erről egy szót se senkinek, rendben? Még a többi Rend-tagnak se, még
Rémszemnek se! Fontos dologra készülök és nem akarom, hogy a többiek lábatlankodjanak vagy
aggodalmasságból a nyakamra küldjenek valakit.
Harry kicsit eltátotta a száját – amit Hagrid mondott, az nagyon komolynak hangzott. Megértette a
figyelmeztetést és azonnal beleegyezett, hogy tartja a száját.
- Akkor ideje indulnom – jelentette be Hagrid.
Harry meglepetten felpillantott rá.
- Máris mész? De hát…
- Sajnálom, Harry, de nem akarok tovább itt maradni. Túl sok jó barátomat vesztettem el itt. Ez már nem az én
Roxfortom – tárta szét a karját. – Furcsa… mindig azt hittem, itt fogok majd meghalni és itt temetnek el.
Szipogott egy utolsót és bosszankodva megtörölte a szemét hatalmas kezével.
– Remélem sikerül megoldanom… mármint megoldanunk… azt, amit meg kell oldani – motyogta titokzatosan.
- Vigyázz magadra! – köszönt el Harry.
- Neked kell vigyáznod magadra! – mondta nyomatékosan Hagrid, aztán még utoljára megveregette Harry vállát
(amitől az belefejelt felhúzott térdébe) és nagy léptekkel kicammogott a gyengélkedő ajtaján.
Harry szomorúan nézett utána. Bármire is készül Hagrid, őszintén remélte, hogy jobban sikerül, mint a legutóbbi
titkos akciója, mikor az óriásokat próbálta meggyőzni, hogy álljanak Dumbledore mellé. Gyanította, hogy az
erdőben történtek megváltoztatták a Hagrid és a kentaurok közt fenn álló viszonyt – ha még Firenzének is
sikerült visszajutnia a csordába és hallgattak rá az övéi, akkor Hagrid is találhat barátokat köztük, akik segítenek
neki… bármiben is kell segíteni.

A vadőr távozása után Harry nem sokáig maradt magára a gyengélkedőn. Az utóbbi három napban Ginny szinte
minden óra közti szünetben benézett hozzá, s Harry egy kicsit aggódott is amiatt, hogy valakinek fel fog tűnni a
lány folytonos távolléte. Dél körül járt az idő, Harry is elfogyasztotta már az ebédjét, mikor a lány újra eljött
hozzá, ezúttal többi barátja társaságában.
- Sziasztok! – üdvözölte Harry újabb vendégeit.
Luna, Neville és Susan Bones leültek egy-egy székre, Ginny pedig Harry ágyának szélére. Harry gyorsan
körbenézett Madam Pomfrey-t figyelve, de a javasasszony az irodájában tartózkodott.
- Sikerült valamit kiszedni a Szürke Hölgyből? – kérdezte Harry halkan.
Látogatói kissé meglepett arcot vágtak - Harry arra gondolt, talán előbb valami magyarázatot várnak az erdőben
történtekre.
- Hát… ööö… - nyökögött Neville. – Igazából még nem is beszéltünk vele…
Harry, aki eddig előre dőlve feszülten figyelt, most csalódottan visszahanyatlott a párnájára.

272
- Tudod, azok után, ami veled történt… - magyarázta tovább újabb fél mondattal Susan Bones.
- Igen-igen – bólogatott letörten Harry.
Azt remélte, hogy Neville és Luna már legalább elmondták a Szürke Hölgynek, hogy mit szeretnének tőle, de
aztán rá kellett jönnie, hogy McGalagony és Hagrid letartóztatása, az erdei események és az égre kerülő Sötét
Jegy őt se hagyta volna nyugton.
- Még az újságok is megírták a balesetedet – fűzte tovább Ginny.
- Állítólag súlyosan megsérültél és az ágyat nyomod – tájékoztatta Neville.
- Csak állítólag? – dünnyögte Harry, de csak úgy magának.
Susan Bones letett egy összehajtogatott újságot az éjjeliszekrényre.
- Itt van a Reggeli Próféta - mondta. - Felélénkültek mostanában a firkászok és mintha Scrimgeourról sem
áradoznának annyit, mint korábban.
- Hestia Jones szerint három hónap alatt se írt annyi igazságot a Próféta, mint az utóbbi pár napban – tette hozzá
Ginny.
Harry szemügyre vette az újságot, de mielőtt egyetlen cikkbe is beleolvasott, eszébe jutott, hogy mit ígért
korábban Susan Bones-nak. Letette az újságot és a lányhoz fordult.
- Sikerült megtudnom néhány dolgot a nagynénédről – kezdte Harry.
Susan előre hajolt a széken és úgy hallgatta a beszámolót. Harry mindent elmondott neki, amit Pitontól hallott,
de elhallgatta azt az apró részletet, hogy mindezt honnan sikerült megtudnia. Mikor azt mondta, hogy az egyik
Rend-tag árulta el ezeket a részleteket, Ginny csak egy gyors pillantással jelezte, hogy sejti, ki volt az.
Susan pár percig csendben volt, miután Harry elmesélte neki. Végül zavartan megköszörülte a torkát.
- Köszönöm, hogy elmondtad – szólt halkan.
- És most jobb? – kérdezte Harry, mert nem tudta megérteni, mért volt olyan fontos ez a lánynak. Nem sokkal
tud többet, mint előtte.
- Igen, jobb – biztosította Susan. – Most legalább már tudom, hogy azért kellett meghalnia, mert rájött
valamire…
Harry és Ginny összenéztek, de semmit se szóltak.
- Figyelj, Harry - kezdte Neville. – Nekünk most óránk lesz, de majd benézünk hozzád.
- Igen, gyógyulj meg hamar! – szólt Luna.
- Jó, menjetek csak – mondta Harry.
Luna, Neville és Susan visszatolták a helyükre a székeket és kifelé indultak, de Ginny nem mozdult. Harry
megfogta a lány kezét.
- Nem lehetsz itt folyton – figyelmeztette. – Gyanakodnának.
Ginny nagyot sóhajtott.
- Tudod, hogy ez mennyire nem érdekel engem – mondta sajnálkozva.
- Te pedig tudod, hogy engem mennyire érdekel a biztonságod! – vágott vissza Harry.
Ginny nem hagyta annyiban.
- Ennek semmi köze a biztonságomhoz! – dörrent Harryre. – Ha valami bajom esik az nem miattad lesz…
Harry gyors pillantást vetett mindkét ajtó felé. Neville-ék már kimentek, Madam Pomfrey-é pedig zárva volt.
- Az erdőben sem tudtalak megvédeni! – vetette ellent Harry. – Utánuk mentünk, mert én úgy akartam és
majdnem megöltek téged. Talán igaza volt Dean-nek, csak nem akartam meghallgatni…
Ginny kissé hisztérikusan felnevetett.
- Te jó ég, ne kezdd már te is! – csattant fel mérgesen. – Dean egy hülye ripacs, ne akarj rá hasonlítani!
- Eszemben sincs rá hasonlítani – emelte fel a hangját Harry -, de én hívtalak magammal Hagrid után…
- Na és?! – szakította félbe a lány. – Nem tudhattad előre, hogy a halálfalók is ott lesznek! Harry, én egy percig
sem hibáztattalak ezért.
Harry hirtelen az ágyra csapott két kezével.
- Itt nem a nem tudásról van szó! – morogta. – Nem tehetlek ki többet ekkora veszélynek.
- A bátyámnak meg Hermionénak engeded, hogy veled menjenek! – kiabálta Ginny. - De én csak üljek szépen a
fenekemen és várjam, hogy mikor történik veled valami, mikor esel össze az út közepén!
Harry ingerülten belemarkolt az ágytakarójába.
- Hát ez igazán remek! – jegyezte meg mérgében. – Mindketten teljesen másról beszélünk! Nem tudod
megérteni, hogy bármi történne veled, magamat hibáztatnám?
- Persze, magadat hibáztatnád, hogy is felejthettem el? - Ginny ökölbe szorította mindkét kezét, úgy ordított
Harryvel. - És ez máris feljogosít, hogy mindenről döntsél, mi? Mert azt hiszed, mindenért te vagy a felelős, te
önző disznó! A drága Roncimoncinak „megengedted”, hogy válasszon! De én nem vagyok elég jó erre, igaz?!
Csak arra kellek neked, hogy…
- MI EZ A KIABÁLÁS?!
Madam Pomfrey dugta ki a fejét a dolgozószobája ajtaján.
- Miss Weasley, ha nem bír rendesen viselkedni, távozzon! Hagyja pihenni a beteget!
Ginny úgy nézett a javasasszonyra, mintha fel akarná nyársalni a szemével, de sikerült visszafognia magát.

273
- Sajnálom – mondta gyorsan Harry és őszintén így érzett. Nem akart így veszekedni vele.
Ginny lassan lenyugodott, de arca kipirult a veszekedéstől.
- Hát én is – mondta epésen, aztán hátat fordított Harrynek és kiment a szobából.
Madam Pomfrey is morgolódva visszament az irodájába és becsukta az ajtót.
Harry a kezébe temette az arcát és mélyet sóhajtott. Ez volt az első veszekedésük és nem tudta, mire számítson.
Ronnal és Hermionéval veszekedett már eleget a hét év során, de Ginny mindig a pártján állt, még akkor is
védte, mikor Malfoy megátkozása miatt kimaradt az utolsó kviddics meccsből.
Öklével a fejét csapkodta erre a gondolatra és pár keresetlen szóval szidta magát a hülyeségéért. Hogy lehetett
ennyire önfejű? Tudhatta volna, hogy Ginny megsértve érzi magát, ha Harry kihagyja őt az élete egyik fontos
részéből, míg a barátait nem. És Ginnyt nem érdekelte, hogy ez életveszélyes, csak Harryt, aki mindennél jobban
féltette őt – és épp ezzel tett bizonyságot az önzéséről és makacsságáról.
Negyedórás néma dühöngés után sikerült kicsit lenyugodnia és, hogy másra terelje a figyelmét, elvette a Reggeli
Prófétát az éjjeli szekrényről és belenézett. Elsőre fel se fogta, amit olvasott, mert még mindig Ginnyn járt az
esze. Dühében elhajította az újságot a szoba másik felébe és újra behunyta a szemét egy kis időre. Tízig számolt
magában, aztán felkelt és direkt gyalog, mezítláb az újságért indult. Visszafeküdt az ágyba és újult erővel kezdte
olvasni a Prófétát.
A főoldalon öles betűkből álló cím foglalta el széltében a lapot - A minisztérium válsága -, s alatta az alcím: Az
aurorok bizonyítottak, Scrimgeour nem.

Mint arról lapunk korábban beszámolt, az auror parancsnokság a hét elejétől kezdődően elfogatóparancsot adott
ki az ország területén tartózkodó összes óriás ellen. A közzé adott jelentések szerint aurorok válogatott, 2-3 fős
csoportjai az elmúlt hét titkos akciói során elfogtak nyolc óriást, további hármat pedig megöltek a harcok során.
Az elfogó akciók alatt – melyet a nemzetközi varázsjogi szervezetek egyöntetűen közönséges óriásvadászatnak
neveztek – három auror vesztette életét, tizenhárman könnyebben, öten súlyosan megsérültek…

Harry itt megborzongott és nyelt egyet. Nagyon remélte, hogy se Mordon, se Tonks nincs az áldozatok között.

…őket a Szent Mungo Ispotályban ápolják.

Scrimgeour az első nyilatkozatban alapvetően sikerként könyvelte el az akciót, kijelentésével azonban közel sem
értett egyet mindenki. A Varázshasználati Főosztály egyik munkatársa, aki nevének mellőzését kérte, egyenesen
csapnivaló és ostoba ötletnek minősítette az óriásvadászatot, ami bizonyítja, hogy sem az előző, sem a mostani
miniszteri tanács nem alkalmas az ilyen súlyú válsághelyzetek kezelésére.
Mások ugyancsak a minisztérium vezetőségét hibáztatják a többi varázslény-közösségeket ért támadások miatt.
A sellők már napokkal korábban elhagyták víz alatti településeiket és hasonló lépésre szánták el magukat egyes
kentaur csordák is. Félő, hogy Nagy Britannia három, mugliktól elzárt varázslény élőhelye felügyelet és
gondozás nélkül marad (mint ismeretes, a Mágiaügyi Minisztérium azzal a feltétellel biztosította az élőhelyet
ezeknek a népeknek, ha a kentaurok és sellők felügyelnek a környezetükben élő mágikus flóra és fauna
biztonságára).
Ian Brooks, a Varázslény-felügyeleti Főosztály vezetője szerint a kentaurok és sellők felügyelete nélkül
beláthatatlan változások következhetnek be a rezervátumokban. A tündérmanók, kákalagok, furkászok
veszélyesen elszaporodhatnak, a trollok pedig fenyegetettség nélkül kimerészkedhetnek akár a mugli települések
közelébe is. „Nem is beszélve arról, hogy az óriásokkal vívott harcok során elszaporodtak a rőtsipkások,
márpedig ez a mugliknak nem túl jó hír!” – tette hozzá Brooks (folytatás Mr Brooks varázslény-tani
beszámolójáról lapunk 7. oldalán).
A nemzetközi közvélemény is bírálta Scrimgeourt, amiért még nem kezdett tárgyalásokat a koboldlázadás
vezetőivel. A miniszter támogatói azzal magyarázták az elhúzódó konfliktust a Gringotts Bank és a minisztérium
között, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén és hívei tevékenysége mellett a törvényes vezetésnek erősnek kell
mutatkoznia, semmilyen gyengeséget nem engedhet meg magának. A Szövetség álláspontja szerint azonban a
tárgyalás nem gyengeség, hanem ésszerűség lett volna.
Még az óriásoknál és a szigeteket elhagyó varázslényeknél is nagyobb gondot jelent a dementorok újbóli
felerősödött agresszivitása. Scrimgeour hívására Franciaországból, Olaszországból és Németországból is
hivatásos dementor-űzők érkeztek, hogy az aurorok segítségére legyenek a lakosság megvédésében. Dementor-
riasztó varázsgömböket állítanak fel minden település központjában és a varázslókat és boszorkányokat
ismételten óvatosságra intik.

Harry félretette az újságot és lemászott az ágyról. Kinyitotta az éjjeliszekrény ajtaját és kivette az

összehajtogatott Feneketlen Zsákot, amit Ginny hozott le neki pár nappal korábban. Ebben volt néhány tiszta
talárja, az Árnyék-mágia Nagykönyve és még valami, amiről teljesen megfeledkezett: Hermione karácsonyi
ajándéka, az úgynevezett Mosolyhozó varázsgömb. A pici üveggolyóbis egy dobozban nyugodott, ugyanabban,
amiben kapta. Most kivette belőle a golyót és visszamászott az ágyra. Teljesen sötét volt és kékes színben

274
játszott, ha rásütött a fény és kissé hideg volt. Harry kivette a kis kártyát is, amire Hermione írta a varázsgömb
tulajdonságait – ezek közt azt írta, hogy elriaszthat egy dementort. Harry ugyan kételkedett benne, hogy ennek
érdemi hasznát venné, ha egy egész csapat ront rá, de a varázsgömb arra is jó, hogy felvidítsa az embert, ha
nagyon letört. Most igazán kellene egy kis vidámság… - gondolta. Arról azonban fogalma sem volt, hogyan
működhet. Valahogyan bele kell zárnia a boldog emlékeit – talán úgy működhet, mint a Merengő –találgatta
Harry. Ezért jobb híján visszatette a dobozba és eltökélte magában, hogy többet nem fog megfeledkezni róla.

----

Harry még sosem kényszerült ilyen hosszú időre a gyengélkedőbe, ezért a tehetetlenség érzése még erősebben
jelentkezett, mint eddig bármikor. Az unalom és semmittevés megpróbáltatásait péntekig bírta, ekkor azonban
egyik pillanatról a másikra úgy határozott, hogy azonnal el kell hagynia a gyengélkedőt, különben megőrül. Már
éjszaka volt, az égen felhők gyülekeztek, mindenhol korom sötét volt, de Harryt ez egy cseppet sem zavarta.
Madam Pomfrey épp elpakolta a bájitalos üvegeket, mikor Harry lerúgta magáról a takarót, felvette köntösét és
papucsát és indulni készült.
- Mégis, mit képzel, hová megy? – ripakodott rá Madam Pomfrey.
Harry cseppet sem udvariasan válaszolt:
- Egy percig se bírom tovább ebben a szobában! – jelentette ki. – Inkább csinálok valami hasznosat… Nem kell,
köszönöm, már jól vagyok…! – hárította el a javasasszony további szavait.
Kivágtatott a gyengélkedőről és egy pillanatra megállt a folyosón. Mély lélegzetet vett, kiélvezve, hogy végre
kiszabadult és szabadon járkálhat. A diákok mind aludtak, csak néhány prefektus és őrszolgálatos auror rótta a
folyosókat.
Harry elgondolkozott rajta, vajon hová is mehetne ebben az időben – mert ha sokáig itt marad, Madam Pomfrey
még visszaparancsolja a gyengélkedőre. Így hát találomra elindult a legközelebbi lépcsőház felé, s miközben már
a lépcsőfokokat mászta, elhatározta, hogy a Szükség Szobája lesz a legjobb egy kis kikapcsolódásra.
A hetedik emeletre érve háromszor elsétált a fal előtt és közben koncentrált a kívánt szobára. Az ajtó tüstént
megjelent, Harry pedig benyitott rajta. Egy pillanatra megállt a küszöbnél és végignézett a jól ismert helységen,
melyhez igen kellemes emlékek kötötték. A falak mentén álságdetektorokkal, gyanuszkópokkal és
malíciamutatókkal megrakott szekrények, könyvektől roskadozó polcok álltak, az egyik sarokban nagy kupacban
puha párnák hevertek. Minden ugyanúgy festett, mint mikor legutóbb járt ebben a szobában, még a szög is
ugyanott volt, amivel annak idején Hermione felerősítette a falra a DS tagjainak névsorát – ami aztán sajnos
rossz kezekbe került, s ez vezetett Dumbledore kényszerű távozásához.
Becsukta az ajtót és lassan körbesétált a teremben. Úgy gondolta, hogy ha már itt van a Szükség Szobája és van
egy kis szabad ideje, visszatérhetne a bűbájok gyakorlásához, ahogy pár hónapja a főhadiszálláson is tette.
Előhúzta köntöse zsebéből a pálcáját és meglengette párszor az árnyék-mágia könyvében leírtak szerint. A pálca
vége durrant és rögtön megjelent egy károgó varjú. A madár körberöppent a szobában, kétszer elhúzott Harry
feje fölött, majd letelepedett az egyik könyves szekrény tetejére. Harry elégedetten szemlélte a károgó madarat,
ami ellentétben egy valódi varjúval, olyan közel engedte magához megidézőjét, hogy Harry akár meg is foghatta
volna. Két ujjával óvatosan megsimogatta a madarat, ahogy Hedviget szokta – ekkor eszébe jutott, milyen régen
látta hűséges postabaglyát -, majd hanyagul pöccintett a pálcával és a madár egy károgással nyomtalanul eltűnt.
Harrynek ugyan tetszettek ezek a varázslatok, mint az apró bogár-Trelawney-k inváziója, vagy a varjak és halak
megidézése, de nem találta túl hasznosnak őket Voldemort ellen. Azt tudta, hogy Voldemort is ismeri az árnyék-
mágia fortélyait, hiszen a saját szemével látta, mikor Dumbledore professzorral vívott párbajában megidézett egy
csillogó ezüst pajzsot. Harry úgy gondolta, hogy ez neki is igen hasznos lehet, ezért pár percig eltöprengett a
pajzsbűbájokról szóló fejezeten, melyet többször is elolvasott a Prewett-ház-beli szobafogságuk idején.
Fejmagasságba emelte a pálcát és kis kört rajzolt vele a levegőben, közben a protego bűbájra koncentrált. A pálca
végéből vékony, aranyszínű patakocska folyt ki és a levegőben nagy, kvaff-méretű gömbbé állt össze. A gömb
békésen lebegett a levegőben, s mikor Harry tett pár lépést, azonnal követte és körülötte lebegett, védve
megidézőjét az átkoktól. Pont, ahogy a könyvben írták – gondolta elégedetten Harry.
- Szép kis varázslat – mondta valaki elismerően a háta mögül, mire Harry pöccintett a pálcával (a gömb
nyomban semmivé foszlott) és megfordult.
Neville állt az ajtóban karba tett kézzel.
- Sejtettem, hogy itt vagy – mondta mosolyogva és a fejét csóválta.
- És te hogy kerülsz ide? – lepődött meg Harry.
- A prefektusi fürdőből jöttem visszafelé, mikor Madam Pomfrey elkapott – szólt Neville. – Azt mondta,
keresselek meg, mert megbolondultál.
Harry a homlokát ráncolta.
- Te nem is vagy prefektus – mondta.

275
- Hivatalosan nem. De mivel Ron nincs itt, így én kaptam helyette. Álmomban se hittem volna, hogy valaha
prefektus lehetek… - magyarázta Neville büszkén. – A nagyi nagyon örült, mikor hallotta a hírt. McGalagony azt
mondta, hogy tavaly meg tavalyelőtt már bizonyítottam és hogy kiérdemeltem a jelvényt.
- És mért nem hordod? – érdeklődött Harry, mert nem emlékezett rá, hogy látta volna a fiú talárján az ezüst P
betűt.
Neville kissé zavarban volt, mikor felelt.
- Hát azért… azért mert Crak és Monstro elkaptak, mikor megtudták, hogy prefektus lettem és lehúzták a WC-n
a jelvényem – vallotta be csüggedten.
Harry együtt érzően nézett rá.
- Kérd meg Hisztis Myrtle-t, hogy hozza fel – javasolta Harry, mire Neville elnevette magát.
Beljebb jött a terembe és lassan leeresztette a kezét, ahogy körbenézett a falakon és polcokon.
- Nosztalgiázol? – kérdezte, mikor felismerte a termet.
Harry bólogatott és zsebre dugta a varázspálcát.
- Elkapott a Lovegood-kór… - mondta egy félmosollyal.
- Miféle kór? – nevetett Neville és vele együtt Harry is.
- Naphosszat csak bámulok bele a semmibe és nem tudom, mit csinálhatnék – magyarázta, miután leolvadt
arcáról a mosoly. – Valamit kellett csinálnom, mert nem bírom a tétlenséget.
- Megértelek – sóhajtotta Neville. – Akkor is ugyanilyen volt, nem?
- Mikor? – kérdezett vissza Harry.
- Hát két éve. Umbridge eltiltott a kviddicstől, folyton a nyakadra jártak az ellenőrzéseikkel meg a
büntetőmunkával…
- Igen-igen… - bólogatott Harry. – De az egy kicsit mégis más volt. Akkoriban olyan egyszerű volt minden -
motyogta és elmélyedten nézegette a párnakupacot, amit a kábító átok gyakorlásánál használtak.
- Egyszerű? – nézett rá kételkedve Neville. – Tiszta dilis voltál akkoriban… ami nem is csoda – tette hozzá
gyorsan, látva Harry arckifejezését.
- Mégis egyszerűbb volt, mint most – kötötte az ebet a karóhoz Harry. – Tudtuk, hogy ki az ellenség az iskolán
belül és az iskolán kívül. Az iskolán belülivel legalább azt is tudtuk, mit kell csinálnunk.
Neville csendben maradt, Harryből pedig csak jöttek a szavak.
- Olyan sokan voltak a DS-ben is, akik mind elhitték, hogy igazat mondok! – kesergett tovább. – De tavaly meg
mintha sose létezett volna a DS.
- Ma is vannak, akik szívesen tanulnának tőled – szólt Neville.
Harry kétkedve horkantott egyet és lehuppant az egyik párnára.
- Na persze! – legyintett. – Tavaly megmutatták, hogy mennyire érdekli még őket Dumbledore Serege. Gyorsan
elfelejtették, mért is gyűltünk össze a Szárnyas Vadkanban.
- Miről beszélsz? – kérdezte Neville.
- Szépen eljártak a gyakorlásokra, hogy bosszantsák Umbridge-ot – folytatta Harry -, de semmit se csináltak,
mikor a halálfalók betörtek a Roxfortba. Csak ültek a klubhelyiségükben… amíg Dumbledore meghalt… Kivéve
téged meg Lunát – tette hozzá Harry egy halvány mosollyal.
Neville figyelmesen hallgatta Harry keserű szavait.
- Erre voltak jók azok a nagy szavak, hogy meg kell védenünk magunkat Voldemorttal szemben… Mindnek csak
a szája járt.
– Nekik nincsenek személyes indítékaik, mint nekünk – védte őket Neville. - De ha történik valami szörnyű, a
legtöbben megváltoznak… Nézd csak meg Susie-t. De attól még nem várhatod el mindenkitől, hogy kivont
pálcával nekirontsanak a halálfalóknak.
Harry kihívóan nézett rá.
- Nem? – kérdezte élesen. – Szerintem pedig igen!
Neville ehhez már nem akart hozzáfűzni semmit, csak megcsóválta a fejét, aztán rövidesen magára hagyta Harryt
azzal, hogy Madam Pomfrey idegállapota érdekében hamarosan menjen vissza a gyengélkedőbe.
A következő hét során a javasasszony varázsitalainak hatására Harry lassan felépült és már csak elvétve
emlékeztette a fájdalom az esküszegésre, ha túl hirtelen akart felállni, vagy rosszul lépett. Madam Pomfrey
tiltása ellenére többször is átsettenkedett a Szükség Szobájába, hogy kedvére varázsolgathasson és kipróbálja az
idézéseket. Nem próbálkozott több állat megidézésével, sokkal hasznosabbnak találta a különböző pajzsok és
aranygömbök elővarázslását, amik védték az átkoktól. A varázslás miatt könnyebben viselte el a gyógyulás
napjait. Nem sok látogatója volt, csak nyomozótársai néztek be hozzá nap mint nap; Neville, Susan és Luna most
még gyakrabban, mint Ginny. Harry úgy érezte, valamit nagyon elronthatott, mikor veszekedtek, mert a lány
sokkal távolságtartóbb lett. Volt olyan nap, mikor egyáltalán nem is látta, de mikor eszébe jutott, emlékeztette
magát, hogy épp ő kérte ezt tőle. Péntek is ilyen nap volt, Harry életkedve pedig mélyponton volt.

Azonban szombaton reggel, mintha megtört volna a jég – ébredése után pár perccel Ginny beszaladt hozzá, arcán
széles mosollyal, amit Harry jó jelnek vett.

276
- Jól aludtál? – kérdezte a lány, Harry pedig azt hazudta, hogy remekül.
Ginny továbbra is mosolygott és Harrynek kicsit már furcsa volt ez a túlzott – talán erőltetett? – vidámság.
- Figyelj, felejtsük el azt a veszekedést, jó? – javasolta Ginny fülig érő szájjal, de mielőtt Harry bármit
mondhatott volna, folytatta: - Nem jössz ki egy kicsit a friss levegőre? Megnézhetnéd az edzést.
- Miféle edzést? – ráncolta a homlokát Harry.
- Hát a kviddics edzést, te buta! – nevetett Ginny. – Már meg is feledkeztél a kedvenc játékodról?
Harry bizony megfeledkezett róla. Még visszaemlékeznie is nehéz volt, mikor ült utoljára szeretett Tűzvillámán
vagy mikor üldözte utoljára a cikeszt önfeledten, minden gond nélkül. A kviddics mindig jó kedvvel töltötte el és
segített neki kikapcsolódni, ezért egy percig se gondolkodott rajta, hogy kimenjen-e az edzésre. Gyorsan magára
kapta talárját és már mentek is kifelé a gyengélkedőből. Madam Pomfrey már csak lemondóan legyintett.
- Kicsit nehéz volt megszervezni az új csapatot, miután te meg Ron nem jöttetek vissza – mesélte Ginny,
miközben az udvar felé mentek -, de egész jó munkát végeztem. Válogatást írtunk ki még év elején és képzeld,
találtam egy remek fogót! Egy másodévest, de úgy repül, mint a sas – majdnem olyan jó, mint te!
- Erre kíváncsi vagyok – mondta mosolyogva Harry.
Leértek a kviddicspályára és Ginny bement az öltözőbe, Harry pedig a fa lépcsőkön felmászott az üres lelátóra.
Felérve a padok közé már látta is, hogy a kastély felől további emberek jönnek. Néhányukat már messziről
felismerte, mint Demelza Robins-t, az egyik hajtót, és a két terelőt, Jimmy Peakes-t és Ritchie Coote-ot. De az új
hajtót, egy magas, barnahajú fiút, és a hosszú szőke hajú őrzőt már Ginny választotta ki - és volt köztük egy
nagyon alacsony fiú is. „Biztos ő a fogó, akiről Ginny mesélt” – gondolta Harry.
- Szia Harry! – köszönt rá egy álmatag hang, s mikor Harry megfordult, rájött, hogy tévedett: nem volt teljesen
kihalt a lelátó.
- Luna! Te is az edzésre jöttél? – kérdezte Harry és odament hozzá.
- Igen, kémkedek a hollóhát csapatának – mondta ki kertelés nélkül. – Ginny egyedül engem enged be ide az
edzések alatt – mondta, s megpaskolta a padot maga mellett.
Harry leült mellé.
- Mikor a mardekárosok kijöttek gúnyolódni – mesélte Luna -, Ginny megátkozta őket a rémdenevér-rontással.
Egész az iskoláig denevérek raja kísérte őket. Azóta nem mer más kijönni griffendéles edzésekre.
Az edzés pár perc múlva elkezdődött. Ginny és a többi hat játékos felrepült a magasba és először az új őrzővel
gyakoroltak. Mindenki egyenként rárepült a karikákra és megpróbált gólt dobni.
Harry a legkisebb játékost figyelte, a fiatal fogót, aki az ő régi, hetes számú kviddicstalárját viselte. El kellett
ismernie, hogy Ginny nem túlzott, a fiú valóban magabiztosan repült és gyorsan reagált minden passzolásra.
- Megkerestem a Szürke Hölgyet – szólt újra Luna.
Harry figyelmét ez visszafordította a játékról. Luna továbbra is a kviddicsezőket figyelte.
- És? – várta a továbbiakat Harry.
- Elég makacs egy lány. Túlságosan fennhordja az orrát…
- Nem sikerült, ugye? – kérdezte Harry sürgetően.
Luna nyugodtan nézett rá hatalmas kék szemeivel, amiben Harry saját tükörképét is tisztán látta. A lány lassan
megrázta a fejét, de továbbra is mosolygott.
- Felháborodott, mikor elmagyaráztam, hogy mit akarok tőle – folytatta Luna. – A Véres báró azt mondta, hogy
megsértem a holtakat.
Harry sóhajtott egyet és hátradőlt a padon, hátát nekitámasztva a mögötte álló ülőalkalmatosságnak.
- Te soha sem csüggedsz el semmitől, ugye? – kérdezte hirtelen Lunától.
- De, néha igen – válaszolta lassan a lány. – Ha eszembe jut az édesanyám halála vagy, ha apa goromba levelet
kap egy olvasótól.
Harry úgy érezte, a két dolog nincs éppen egy súlycsoportban, de ezt meghagyta magának.
Ginny belefújt a sípjába, erre az őrző támadását abbahagyták, aki már kezdett kifáradni a jobbra-balra
röpködéstől és egyre több gólt engedett be.
- Akkor most kiengedjük a gurkókat és a cikeszt – hallatszott Ginny hangja a magasból. – Készüljetek!
Rövidesen felszállt a három labda – a cikesz rögtön elsüvített a magasba, a gurkók pedig megcélozták maguknak
Jimmy Peakes-t és az új hajtót. Jimmy nem esett kétségbe, azonnal egy irtózatos erejű ütést mért a gurkóra az
ütővel, Ritchie felé küldve azt. Egymás között passzolgatták felváltva a két gurkót a pálya egész hosszában.
- Egész jó a csapat – mondta Luna elismerően. – Boot nem fog örülni…
Harry elvigyorodott. A hollóhátnak esélye sem lesz legyőzni a csapatukat, ebben biztos volt. És ezt főleg a két
legjobb játékos miatt gondolta így: Ginny, mint a legjobb hajtó és az új fogó miatt, aki röpke két perc alatt
megtalálta és elkapta a cikeszt és már másodjára üldözte.
- Látod azt a srácot? – mutatott Harry a fogóra. - Úgy repül, ahogy én sosem fogok tudni…
- Az őrzőjük viszont nem olyan jó, mint Ronald Weasley – foglalta össze a véleményét Luna, mikor Ginny egy
fordulásos csellel gólt dobott a jobb szélső karikába.

277
- Igen, Ron sokat fejlődött tavaly – értett egyet vele Harry. - Ez az új fiú akkor is ott volt, mikor válogatást írtam
ki, de akkor még egyet se tudott védeni. Most legalább megfogja, ha nekidobják a labdát. Ron viszont a
legutóbbi meccsen már olyan jó volt, mint Oliver Wood.
„Te jó ég! Oliver…” - emlékezett vissza Harry a tagbaszakadt fiúra, aki hét éve beválasztotta a griffendél
csapatába és ezzel az utóbbi száz év legfiatalabb fogója lett.
- Tetszik nekem – mondta ki Luna köntörfalazás nélkül.
- Kicsoda? Ron? – nézett rá Harry.
Luna álmatagon mosolyogva bólogatott.
- Szép a haja és a szeme. Nem csodálom, hogy Hermione belezúgott. Én is bele tudnék zúgni…
Harry kezdte úgy érezni, hogy ez egy kicsit sok neki, mert pár pillanatig némán hápogott. Luna folyton folyvást
meg tudja lepni azzal, hogy teljesen zavartalanul beszél kényesebb témákról.
- Hermione és Ron most együtt járnak, tudtad? – szólt Harry pusztán óvatosságból és szeme sarkából figyelte
Lunát.
A lány egyetlen apró jelét se mutatta, hogy zavarta volna a hír.
- Tényleg? Ez remek! – mondta mosolyogva. – Ők ketten annyira összeillenek… Eleinte nem kedveltem
Hermionét, de tavaly nagyon rendes volt velem. Tudtad, hogy ő lett volna idén az iskolaelső?
Harrynek eddig eszébe se jutott a hetedévesek közül választott iskolaelső vagy az előbb a griffendél kviddics
csapatának helyzete, egészen mostanáig.
- Sejtettem, hogy ő lett volna – mondta. – De most ki lett az helyette?
- Képzeld, senki! – válaszolta Luna a hatás kedvéért tágra nyílt szemekkel, amitől csak még meghökkentőbb lett
az arca. – McGalagony Susan Bones-nak ajánlotta fel, mert neki voltak a legjobb jegyei Hermione után. De ő
visszautasította. Azt mondta, hogy ő nem fogja Hermionét helyettesíteni, mert csak ő lehet az iskolaelső – és ha ő
nincs itt, akkor senki!
Harry elismerően hümmögött.
- És a fiúk közül ki? – érdeklődött tovább.
- Hát te – vágta rá Luna azonnal.
Harry ezen még jobban meglepődött, mint hogy Susan Bones visszautasította az iskolaelsőséget.
- Én?! – csodálkozott. – De hát nem is voltam olyan jó tanuló!
- Az iskolaelsőség nem csak attól függ – világosította fel a lány. – Sok mindent tettél ezért az iskoláért, ezért
kaptad.
- Mármint kaptam volna – javította ki Harry és közben arra gondolt, micsoda lehetetlen helyzet alakult ki.
Gyakorlatilag Voldemort miatt kapta volna az iskolaelsőséget és ugyanez az oka, hogy nem maradhatott a
Roxfortban.
- Igen. Helyetted Ronald lett volna – hasonló okokból. De ő se jött el, ezért most a hugrabugos Ernie Macmillan
az iskolaelső.
Harry ezzel teljesen egyetértett. Az évfolyamában Ernie volt a legjobb tanuló a fiúk közül.
- Őt nem zavarta, hogy csak harmadik a sorban – folyatta Luna. – Nagyon büszkén viseli azt a jelvényt.
Luna hangjában nyoma sem volt gúnynak vagy keserűségnek, közömbös derűvel mesélt mindenről, ami az
iskolában történt.
- Kár, hogy nem vagy itt – mondta végül a lány.
- Most itt vagyok! – vonta fel a szemöldökét Harry.
Luna megint megrázta a fejét.
- Nem, valahol máshol vagy – szólt mosolyogva. – Mindig valahol máshol jársz.
Harry magában igazat adott neki. Ha egyedül maradt, éjszaka volt és nem tudott aludni vagy evés közben is
folyton azon járt az agya, hogyan tudna közelebb jutni Voldemort megállításához, hogyan tudna véget vetni
ennek a harcnak. Olyan ritkán engedhette meg magának, hogy gondolatai valami más felé kalandozzanak el,
hogy elfelejtette, milyen érzés kviddicsezni, a kastélyparkban sétálni, leülni a kedvenc tölgyfájuk alá a tó partján.
Lazítania kellene néha, különben meg fog őrülni – gondolta.
Ekkor észrevette, hogy Luna még mindig őt nézi.
- Te is tetszel nekem – mondta ki nyíltan a lány.
Harrynek kigúvadt a szeme a meglepődéstől és zavarában köhécselt párat.
- Főleg a szád meg az orrod. De Ginny is a barátom, úgyhogy neked sincs esélyed nálam. – jelentette ki Luna,
majd hangosan elnevette magát Harry arckifejezésén. Olyan hangosan nevetett, hogy a fölöttük repülő Demelza
figyelmét is elvonta a játékról és ennek az lett a következménye, hogy a kvaff nagyot koppant a lány fején. Luna
a szemeit törölgette, aztán szó nélkül felállt és még mindig nevetgélve faképnél hagyta az egészen elvörösödött
Harryt.
Fél órával később az edzésnek vége lett, Ginny leparancsolta a földre a játékosokat. Harry a padsorról úgy ítélte
meg, hogy tényleg nagyon jó lett a griffendél idei csapata, ezt el is mondta Ginnynek, mikor kijött az öltözőből.
A csapattal együtt mentek fel a kastélyba a szokásos távolságtartással kettejük között. Harry Demelzával és
Jimmyvel beszélgetett az edzésről, Ginnyvel csak már a kastély falain belül váltott pár szót.

278
- Megpróbálhatnád rávenni Madam Pomfrey-t, hogy engedjen el végre – szólt a lány halkan. - Akkor talán
megint a toronyban aludhatnánk ma éjszaka.
Harry rápillantott a szeme sarkából.
- Jó, persze… - motyogta, de belül még mindig a kétség marta.
- Sok sikert! – mondta Ginny vidoran. - Vacsora után még benézek hozzád.
- Jó - dünnyögte Harry, majd elkanyarodott a gyengélkedőhöz vezető lépcsősor felé és elbúcsúzott a
kviddicscsapat tagjaitól.
Ginny a keze után nyúlt, de Harry gyorsan elhúzta onnan. Még mindig túl sokan voltak körülöttük. Hátra se
nézett, mintha mi sem történt volna, de ahogy végigment a folyosón, a tarkóján érezte a lány tekintetét.
Visszament a gyengélkedőre, ahol továbbra sem volt senki, leszámítva a festményeket és az irodájában dolgozó
Madam Pomfrey-t. A javasasszony meghallotta az ajtócsukódást és kidugta a fejét az irodából.
- Visszajött végre? – kérdezte barátságtalanul. - Üljön le, kicseréljük a kötést a karján.
Harry engedelmesen leült az ágya szélére és feltűrte a talárja ujját. Elmélázva tépkedte a rojtokat a kötésről, s
ekkor észrevette az éjjeli szekrényen heverő Reggeli Prófétát. Széthajtotta az újságot és az ágyra fektette maga
mellé, Madam Pomfrey pedig megérkezett egy tálcával a kezében, amin a tiszta kötszert hozta. Harry így csak
fejét oldalra fordítva tudta olvasni az újságot.
A második oldalon egy igen érdekes cím ragadta meg a figyelmét. Szabad kezével megigazította a szemüvegét és
beletemetkezett a cikkbe.

Újabb gondok a Trimágus Tusa körül

Mint ismeretes, a Mágusok Nemzetközi Szövetsége megismételte a Mágiaügyi Minisztérium felé

intézett javaslatát, miszerint a válságos időszak végéig a leghelyénvalóbb lenne bezárni a Roxfort
Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolát. Az iskola felügyelő bizottsága azonban a
leghatározottabban tiltakozik a Roxfort bezárása ellen, mely a jelen helyzetben csak tovább növelné a
feszültséget az emberekben.
Nem csak a felügyelő bizottság támadja a Szövetség javaslatát. Madame Olympe Maxime, a
franciaországi Beauxbatons Mágusiskola igazgatónője és az EVE (Európai Varázslóiskolák
Egyesülete) tiszteletbeli elnökasszonya így nyilatkozott a nemzetközi sajtónak: „A Roxfort a legősibb
mágus-iskola a világon. A bezárása nem csak a brit varázsló-közösségnek lenne súlyos csapás, de az
egész varázsvilág számára is hatalmas veszteséget jelentene.”
Maxime azt is hozzátette, hogy az iskola bezárása ellehetetlenítené az 1994-1995-ös esztendőben
felelevenített Trimágus Tusa rendezvények következő, két év múlva esedékes fordulójának
megrendezését. Az előzetes tárgyalásokon a Roxfort nem tudta képviseltetni magát, de a Beauxbatons
és a Durmstrang Akadémia megbízottjai egy hivatalos vacsorán tanácskoztak az évszázados
rendezvény újbóli felélesztéséért.
Mindenki által ismeretes a legutóbbi Trimágus Tusa tragikus végkifejlete, melynek során nem csak az
egyik bajnok vesztette életét, de a verseny fő szervezője, Bartemius Kupor is, valamint Ő, Akit Nem
Nevezünk Nevén visszatérése is tönkretette a több éves munkát, amibe a verseny szervezése került.
Olympe Maxime szerint a kellő körültekintéssel eljárva elkerülhető hasonló tragédia, annál is inkább,
mert a soron következő házigazda a Durmstrang Akadémia lenne, messze az angliai eseményektől.
A Szövetség illetékes szóvivője meglepően reagált Madame Maxime szavaira: „Amennyiben a Roxfort
valamilyen oknál fogva nem tud részt venni a versenyeken, a Trimágus Tusát akkor is megtartják. Az
elmúlt hónapokban három dél-európai varázslóiskola írásos kérelmet nyújtott be a
minisztériumaiknál, hogy a Roxfort helyett képviseltethessék magukat a Tusán.”
Maxime válasza sem váratott magára: „A verseny mindig is a Beauxbatons, a Durmstrang és a
Roxfort között zajlott. Támogatom, hogy a többi iskola is szervezzen versenyeket a diákjai számára, de
a Roxfortot nem lehet helyettesíteni. A Roxfort nélkül a Trimágus Tusa elképzelhetetlen.”
A minisztérium egyelőre nem nyilatkozott bővebben a témáról – mint mondják, a felügyelő bizottságra
hagyják az iskola ügyinek intézését, mely Scrimgeour szerint végre jó kezekbe került és mentes
mindenféle „vad dolgoktól”.

- Vad dolgok… vad dolgok… - motyogta Harry és összegyűrte az újságot, majd dühösen a gyengélkedő végébe
hajította.
- Ejnye! – rótta meg Madam Pomfrey.
- Ez egy rakás… - kezdte Harry, de aztán elnyomta magában a szitkot és inkább arra figyelt, hogy a javasasszony
miféle varázsszerrel átitatott kendőt csavar a csuklójára és az alkarjára.

279
- Ettől majd lassan múlik a fájdalma – kommentálta Madam Pomfrey, Harry pedig unottan elmotyogott egy
köszönömöt.
Ekkor halk beszélgetés és sok-sok lépés zaja hallatszott be a gyengélkedőre, de Harry csak akkor figyelt fel erre,
mikor kinyílt az ajtó és vagy harminc gyerek tódult be rajta Madam Pomfrey legnagyobb megrökönyödésére. A
gyerekek mind sokkal kisebbek voltak, mint Harry, a legtöbbjük első-másod és harmadéves volt, egy-két
negyedéves diákkal köztük; Harry az egyikükben felismerte Dennis Creevy-t, aki jó hangosan köszönt neki.
Harry egy bágyadt intéssel viszonozta az üdvözlést, de mielőtt megkérdezhette volna, hogy mit keresnek itt, a
gyerekekhez csatlakozott az ősöreg Madam Marchbanks, akit Harry legutóbb R.B.F vizsgái idején látott, majd a
sereghajtó Neville, aki valamiért nagyon vidámnak tűnt.
- Mi ez, kérem? – nézett a gyülekezetre meglepetten a javasasszony. - Ez egy gyengélkedő, nem klubhelyiség!
Távozzanak!
Madam Marchbanks két kislány segítségével előre tipegett a többi gyerek közt és felemelte a kezét.
- Semmi baj, Poppy! – szólt kissé hangosan az öreg hölgy. – A fiatalemberhez jöttünk ezzel a népes kísérettel.
Harry ösztönösen kihúzta magát és próbált kissé komolyabbnak kinézni.
- Harry Potter – szólította meg Madam Marchbanks. – Örülök, hogy újra látom, fiam.
Harry magára erőltetett egy mosolyt.
- Én is örülök, Madam Marchbanks – motyogta.
- Khm… - köszörülte meg a torkát a boszorkány. – Nem is váratnám tovább, rögtön belefognék a mondandómba.
Neville-vel elbeszélgettem egy kicsit magáról, Potter. Mondja, itt marad az iskolában a következő hónapokban?
- Öhm… igen, úgy terveztem – válaszolta Harry.
- Helyes… helyes – dörmögte az öregasszony. – És az igaz, amit Neville mondott? Maga tanította a társait sötét
varázslatok kivédésére, mikor Umbridge professzor volt a tanáruk?
Harry nem tudta, mit kellene felelnie erre, hiszen Madam Marchbanks az iskolai felügyelő bizottság feje volt –
igaz, többször bátran hangoztatta véleményét, hogy a minisztériumnak hallgatnia kellett volna Dumbledore-ra.
Neville az öregasszony mögött állt és bíztatóan bólintott, jelezve Harrynek, hogy válaszoljon.
- Hát… igen – mondta óvatosan Harry.
- És hogy tetszett a tanítás? – hunyorgott rá az idős boszorkány.
Harry most is őszintén válaszolt:
- Nem volt rossz… igazából tetszett.
Madam Marchbanks összecsapta két tenyerét.
- Helyes! Nos, hát akkor itt vannak a tanítványai – mutatott körbe a kisdiákokon Madam Marchbanks.

Harry a körülöttük álló csillogó szemű gyerekekre nézett, majd Neville-re, aztán Madam Pomfrey-ra (a
javasasszony olyan arcot vágott, mint aki szükségesnek tartaná Madam Marchbanks sürgős kivizsgálását egy
képzett gyógyítónál) s végül újra az öregasszonyhoz fordult.
- Hogy a mijeim? – harmadszorra futott neki a kérdésnek, mert annyira abszurdnak tűnt, amit az imént hallott.
- Hát a tanítványai! – hangoskodott az öreg hölgy. – Egyelőre csak negyedéves korig tanítaná a diákokat, aztán,
ha leteszi a vizsgáit, teljes körűen megkapja az állást.
Harry kezdett szédülni, ezért meg kellett kapaszkodnia az ágy korlátában. A gyerekek halkan kuncogtak rajta.
- Ha Poppy is beleegyezik, jövő héten kezdheti a tanítást – folytatta Madam Marchbanks és udvariasan biccentett
a javasasszony felé. - Weasley professzornak az utóbb időben túl sok dolga akadt, úgyhogy ő átveheti a bűbájtan
oktatását. Magáé a mágikus önvédelem, Mr Potter. Szívesebben venném, ha olyasvalaki tanítana, akinek van
valamilyen gyakorlata és akit kedvelnek a diákok. A végén még Dombors ideküldene nekem egy nagyképű
aktakukacot, akinek annyi érzéke sincs a tanításhoz, mint egy tarajos sárkánynak – és legalább annyira kedves…
A gyerekek megint kuncogtak, aztán Harry döbbent-sokkolt arcát látva Neville jókedvűen elnevette magát és
hozzátette:
- Isten hozta a Roxfortban, Potter professzor!

280
31. fejezet
Potter professzor
- Professzor, én erre nem vagyok kész! – tiltakozott Harry, de szavai süket fülekre találtak. Azzal tisztában volt,
hogy a nagyot halló Madam Marchbanks miatt hangosabban kell közölnie, hogy nem fogadja el az állást, de még
ez sem vezetett sehova.
- Vasárnap este várom a tanáriban, Mr Potter, ott megkapja a tantervet, az órarendeket, meg a szükséges iratokat
Weasley professzortól.
Harry felemelte mindkét kezét, hogy valahogyan megpróbálja megállítani az öregasszonyt.
- De én nem…
- Ne gyerekeskedjen – vágott a szavába öreges ingerültséggel a boszorkány. – Tudom, hogy ez minden vágya.
Pont olyan, mint Dumbledore…
Megcsóválta a fejét, majd a további tiltakozást meg se hallva kilépett a gyengélkedő duplaszárnyú ajtaján.
Harry leroskadt az ágyra, kezét az ölébe ejtette és hitetlenkedve bámult maga elé. Ez tényleg vele történik?
Tényleg tanár lett? A Roxfortban? Ráadásul tizenhét éves korában? Ez egyszerűen abszurdum… Még
Voldemortot is visszautasították ennyi idősen, mert Dippett igazgató szerint tapasztalatlan volt.
A gyerekek őt bámulták és szüntelenül vigyorogtak, Neville-el együtt. Harry most rájuk nézett és lemondóan
sóhajtott.
- Ez a te briliáns ötleted volt, mi? – kérdezte Harry Neville-től.
- Igen – vallotta be a fiú. – Hallottam, amint Madam Marchbanks beszélget Lumpsluckkal a tanárhiányról. És
eszembe jutott, mit mondtál a Szükség Szobájában.
Harry felpillantott a mennyezetre és azon tűnődött, hogy mért nem bírta befogni a száját. Mért kellett keseregnie
Neville-nek a DS-ről?
- Remek. – motyogta letörten. – És most megmondanád, hogy mégis mit csináljak velük?
Neville helyett Dennis szedte össze a bátorságát, hogy megszólítsa Harryt.
- Taníts minket! – mondta vékony hangján (Harry arra gondolt, az ő hangja azért nem volt ilyen cincogós
tizennégy éves korában) – Taníts úgy, ahogy a DS-ben!
Harry megint sóhajtott és beletúrt a hajába.
- Azért az órákon egy kicsit többre van szükség – mondta a gyerekeknek. – Az nem olyan, mint a DS. Úgy
értem, egy tanár nevel is, meg pontokat ad vagy von le, meg ilyenek… El tudtok engem képzelni a tanári asztal
mögött, ahogy krétával írogatok a táblára? – még el is nevette magát erre a képtelen gondolatra, de a gyerekek
másként gondolták:
- IGEN! – válaszolták kórusban, majd megint kuncogni kezdtek.
Neville úgy látta, ideje megint közbeszólnia.
- Szerintem rád hallgatnának a többiek. Van tekintélyed köztük és egy tanárnak ez kell.
Harry kicsit kételkedett benne, hogy valóban olyan nagy tekintélye lenne, ahogy Neville mondja, de mivel nem
tudott kitalálni semmi ellenérvet és Madam Marchbanks süketsége is súlyosabb lett, ha megpróbálta
visszautasítani az állást, így kénytelen volt beletörődni.
- Hát jól van, meglátom mit tehetek – egyezett bele nagy sokára.
A gyerekek összenéztek és sugdolózni, nevetgélni kezdtek. Többen visszafojtott hangon kiáltották, hogy „Ez
az!” vagy „Na végre!”
Madam Pomfrey végül kiterelte a kisdiákokat a gyengélkedőről, s mikor az utolsó gyerek is kilépett - majd
visszafordulva még izgatottan integetett Harrynek, mielőtt a javasasszony becsapta volna az orra előtt az ajtót -,
Harry sem tudott elnyomni egy vigyort.

A szombat éjszakát már a régi ágyában tölthette a griffendél toronyban, de senkinek sem beszélt róla, hogy tanári
állást kapott, sőt, megkérte Neville-t, hogy ne nagyon hangoztassa. Hamarosan úgyis mindenki tudni fogja és
Harry biztos volt benne, hogy néhány felsőbb évestől fog kapni néhány keresetlen szót. Neville azzal nyugtatta,
hogy ne törődjön velük, inkább vonjon le egy-két pontot a mardekárosoktól, ha felbosszantják. Harrynek eddig
eszébe sem jutott ez a lehetőség – most, hogy tanár lett, akár még büntetőmunkát is kiszabhat rájuk. Mért lenne ő
jobb a mardekárosokkal, mint Piton a griffendéllel?
Vasárnap igyekezett elzárkózni mindenkitől és erre a legjobb hely a könyvtár irattára volt. Ide rajta és a
nyomozásban segédkező barátain kívül szinte sosem járt senki, Harrynek néha az is megfordult a fejében, hogy
néhány ősöreg családfát legutoljára talán épp Voldemort nézegette ugyanazon a recsegő széken ülve, amiben ő is
görnyedezett este hét órakor. Annyira elszaladt az idő, hogy szinte észre se vette, de ez nem a Prewett család
lebilincselő krónikája miatt volt, sokkal inkább a délutáni pár órás alvás volt az oka, egy irat halomra dőlve, ami
halvány tintafoltokat hagyott Harry arcán.

281
Most Neville volt egyedüli társasága a keresgélésben, de őt is elnyomta az álom időközben. Harry felkeltette,
miután felébredt és megköszönte az eddigi segítséget.
- Biztos ne maradjak? – kérdezte Neville.
- Persze – mondta letörten Harry. – Ennek a keresgélésnek már semmi értelme. Nekem is mennem kell, mert
Madam Marchbanks vár.
Csak pár perc telt el ébredése óta, mikor tudatosult benne, hogy már rég a tanáriban kellene lennie, ezért aztán
Neville után ő is elhagyta az irattárat, kulcsra zárta az ajtaját és felsietett a tanári szobába.
- Elnézést, Madam Marchbanks, elaludtam – szabadkozott Harry, mikor belépett az ajtón.
- Nem történt semmi, nem késett el sehonnan – nyugtatta az öreg boszorkány, aki mellett ott állt többi tanár
kollégája.
Harry becsukta az ajtót maga mögött és egyenként köszönt mindenkinek. Észrevett az asztalon egy üveg száz
éves manó-készítésű pezsgőt és jó néhány poharat – kicsit meglepődött ezen, de aztán rájött, hogy az új kolléga
köszöntése illő minden munkahelyen.
- Jöjjön ide, Mr Potter – sürgette az öregasszony és átadott neki egy sastoll pennát. – Itt írja alá a kinevezését.
Harry egy pillanatra megdermedt. Eszébe jutott, Voldemort hogyan átkozta meg a sötét varázslatok kivédése
tanárokat, ezért mielőtt aláírta volna a szerződést, egy pillantást vetett a pecsétre. A formája egy körbe zárt kis
lángnyelv, fölötte apró csillagocskákkal – a bűbájtan pecsétje. A szöveget is gyorsan átfutotta a biztonság
kedvéért:

Tisztelt professzor!

Ezen szerződés (kelt.: 1998. április. 5., vasárnap) értelmében alulírott HARRY JAMES POTTER
(szül.: London, 1980. július. 31.) a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola MÁGIKUS
ÖNVÉDELEM kurzusának oktatására hivatalos felvételt nyert. Aláírásával a Roxforti Tanárközösség
tagjává válik és a Tanszemélyzeti Rendszabály betartására kötelezett.
Aláírásával jogosult lesz továbbá az iskolai nevelőprogramban való részvételre, a pontrendszer
jutalmazás illetve büntetés céljából való alkalmazására.
Üdvözöljük a Roxfortban!
Griselda Marchbanks felügy. biz. vez.
Aláírás:

A tanárok kíváncsi szemekkel nézték, ezért gyorsan oda firkantotta nevét a lap aljára. Lumpsluck ekkor tapsolni
kezdett, majd követte a többi tanár is.
- Harry, drága fiam! – üdvözölte jó hangosan Lumpsluck és kezet rázott vele. – Mondtam neked, még sokra
viszed, látod? Te vagy a valaha volt legfiatalabb tanár a Roxfortban, tudod-e?
Harry udvariasan mosolygott mindenkire, közben Madam Marchbanks a pezsgősüveg kinyitásával bajlódott.
- A legfiatalabb tanár és a legfiatalabb kviddics játékos – jegyezte meg nagy büszkén a szürkés hajú Madam
Hooch.
- Váloh’bán? – meresztett rá nagy szemeket Fleur, aki királykék talárjában, kontyba tűzött hajával még szebbnek
tűnt, mint máskor. – Ezt edig nem iss tuhtam.
A dugó kiröppent a pezsgősüvegből és Madam Marchbanks minden pohárba öntött egy keveset.
- Egészségére! – mondta mindenki és poharukat emelték Harryre.
Ő pedig ettől kezdve nem töprengett semmin, csak önfeledten vigyorgott és azt tette, amit mindenki más tesz, ha
megkapja élete első munkáját: boldog volt.
A tanárok mellett itt volt az egyetlen iskolaelső is, Ernie Macmillan, az egyik őrszolgálatos auror – a szőke
szakállas, magas varázsló, akit Harry kénytelen volt elkábítani, mikor Ginnyvel McGalagony után indultak -,
valamint Dobby, a házimanó, de mást nem hívtak meg sem a diákok, sem a személyzet többi tagja közül. Harry
nem hiányolta túlságosan Madam Cvikkert vagy Madam Pomfrey-t, akit volt alkalma épp elégszer látni az
elmúlt hetekben, de szívesen látta volna Frics képét, amikor aláírta a tanári szerződést.
Új arcokat is felfedezett a jelenlévők közt, akik McGalagony óráit vagy Hagridét vették át – köztük az eddig
kisegítő tanárként dolgozó Suette-Pollts tanárnőt, aki már két ízben is helyettesítette a vadőrt a legendás lények
gondozása órákon. Harry most azt is megtudta tőle, hogy a folyton pipázó hölgy, ha nem a Roxfortban
segédkezik, egy mágikus madárrezervátumban dolgozik Dél-Angliában.
Sybill Trelawney professzor is csatlakozott az új tanár köszöntéséhez. A jóslástan tanárnő szokásos fátylait
viselte, arany karpereceit és szemeit nevetséges méretűre nagyító szemüvegét.
- Harry Potter! – üdvözölte sejtelmesen susogó hangján Trelawney.
- Jó napot professzor – köszönt udvariasan Harry.

282
- Hát ez a nap is eljött végre! – susogta titokzatoskodva. – Láttam én már akkor, hogy a halálos veszedelem
kíséri végig a sorsodat és egyre közelebb kígyózik hozzád. A Végzet előbb-utóbb keresztezi majd az életutunkat
– mindannyiunkét.
Harry a legkevésbé sem lepődött meg a tanárnő szavain, sőt kifejezetten várta az újabb borzasztó jövőképeket.
Udvariasan mosolygott tovább és úgy tett, mintha nagyon érdekelné, amit a professzor mond.
- Megint halálos veszélyben vagyunk? – kérdezte és ivott egy kis pezsgőt.
Trelawney nagyon halkan válaszolt:
- Figyelj a kollégáidra, Harry! – suttogta. – A gonosz itt van köztünk a kastélyban, a falak közt érezni a
feketeséget, amit csak a Benső Szem láthat!
- Szokott beszélgetni Luna Lovegooddal, tanárnő? – csúszott ki Harry száján a kérdés.
- Mi…? Luna Lovegood? – kapott észbe Trelawney. – Hogyne-hogyne, nagyon kedves teremtés, de most figyelj
rám, Harry! …Megjelent álmaimban… - még halkabban suttogott -… a Lépcső! A mélybe vezető Lépcső, ahol
emberek tűnnek el! Tudod mit jelent ez?
Harry udvariasan kíváncsi arcot vágott.
- Ez azt jelzi előre, hogy embereket nyel el a föld mélye – vagyis meghalnak! – tette hozzá hisztérikusan. -
Tudod, mindig is pártoltam Dumbledore iskolavezetési módszereit, de a Benső Szem hiányában nem láthatta át a
jövő rezdüléseit, ahogyan én. – sötéten bólogatott hozzá és még bizalmasabbra halkította a hangját. – Próbáltam
figyelmeztetni az igazgatóurat a félreérthetetlen jelekre, de nem hallgatott meg engem. Bevallom próbáltam
cselekedni, hogy elkerülhető legyen az elkerülhetetlen, de a Végzettel még én sem szegülhetek szembe. A
tragédia benne állt a csillagokban, drága gyermekem ki-tö-röl-he-tet-le-nül! – szótagolta a professzor.
Trelawney gyorsan elharapta a mondatot és még a nyakát is behúzta, mert ekkor elment mellettük Bimba
professzor, aki Sinistra professzorral beszélgetett a meghajtófű szedésének legoptimálisabb időpontjáról. Harry
úgy érezte, Dumbledore halála óta még nagyobbra nőtt a jóslástan tanárnő paranoiája.
- Nem tagadom, örülök neki, hogy a gebe eltűnt végre az iskolából – mondta jó hangosan Trelawney, mintha
eddig is erről beszélgettek volna. – Tanítsa csak a többi kentaurt…
Harry csak fél füllel hallgatta a szónoklatot, s közben arra gondolt, hogy korábbi elképzelésével ellentétben a
tanárnő nem is egy csótányhoz, inkább egy imádkozó sáskához hasonlít. Legközelebb talán ájtatos manók
invázióját fogja elindítani a Prewett-házban?
Harry épp kortyolni próbált a pezsgőjéből, mikor eszébe jutott ez az emlék, mikor tompán felröhögött tőle és
emiatt félrenyelte az italt, majd enyhe köhögő roham fogta el.
- Valamit elfelejtettél, drága fiam! – karolta át a vállát Lumpsluck professzor, miután Harry abbahagyta a
köhögést. A kövér tanerő szélesen vigyorgott nagy harcsabajsza alatt.
Harry kíváncsian pislogott rá. Az öreg egyszerre elnevette magát és kiloccsantott egy keveset a kezében tartott
pezsgőspohárból.
- Haha, látszik, hogy még kezdő a fiú, igaz-e kedves Pomona? – szavait a pirospozsgás arcú Bimba tanárnőhöz
intézte, akinek körmei feketék voltak a virágföldtől.
- A fizetés! – rikkantotta az öreg és erre a többiek is elnevették magukat, még Harry is vigyorogva csóválta a
fejét. – Hát hol marad a fizetés, drága fiam? – kesergett színpadiasan az öreg.
Harry kibújt Lumpsluck nehéz karja alól és vidáman Madam Marchbankshoz fordult.
- Mennyi lesz az a fizetés, professzor? – kérdezte az öregasszonytól.
- Még az is kellene, mi? A megtiszteltetés az már semmit se ér, eh! – legyintett tettetett bosszankodással a
boszorkány. – Százötven galleonra gondoltam, na meg a juttatások.
Harry kezében megdermedt a pohár. Aztán lassan bólintott.
- Jól hangzik – mondta elégedetten és legurította torkán a pezsgőt.
- De ha már tanár lett, tegyen meg még valamit – szólt ekkor egy kopaszodó, alacsony, szemüveges varázsló,
akit Harry emlékei szerint Vector professzornak hívtak és a számmisztikát tanította a diákoknak – köztük egykor
Hermionénak is.
- És pedig? – várta Harry a professzort.
- Szerezzen be néhány tisztességes talárt, Mr Potter. Mégsem taníthatja a diákokat iskolai egyentalárban!
A jelenlévők megint nevettek és Harry beleegyezett, hogy az első adandó alkalommal ellátogat a roxmortsi
talárszabászatba és rendel magának valami komolyabb felöltőt.
- Arry – szólt Fleur, miután a beszélgetés lassan abbamaradt és a tanárok elindultak a szobáikba.
- Igen, Fleur?
- Itt vánnák á tanárhi jegyzeteim… - átadott Harrynek egy bőrkötéses naplót és néhány pergamentekercset -, és
áz órharendek. Látod? Hétfőn dupla órhád lesz á hugrábuggál és a grhifendéllhel, aztán á mahdekárral és á
’ollóháttal.
- Köszi… ööö… Mondd csak, nem haragszol, amiért átvettem a diákjaidat? – puhatolózott Harry.
Fleur csilingelő hangon elnevette magát.
- Nem, dehogy, butá fhiú! – legyintett vidáman. – Lesz nekem dolghom így iss ép elég. Oh… és mégh válámi –
tette hozzá Fleur és átadott Harrynek egy ezüst kulcsot. – Itt ván áz irodá kulsa.

283
Harrynek ekkor az is szöget ütött a fejébe, hogy ezzel búcsút mondhat a kényelmes griffendél toronynak és saját
szobája lesz a Roxfortban – és abban az ágyban fog aludni, ahol előtte Fleur, Piton, Umbridge, Kupor, Lupin,
Lockhart és Mógus.

Az este további részét azzal töltötte, hogy Neville segítségével teljes titokban lehordta holmijait újdonsült
szobájába. A sötét varázslatok kivédése és újabban a mágikus önvédelem tanár lakosztálya az iroda hátsó
részéből nyílt, egy elfüggönyözött ajtó mögött. Fleur már korábban kipakolta az irodát, de Harry nem felejtett el
benézni a fiókokba, hátha ott hagyott valamit, ami árulkodó jel lenne arra nézve, hogy Imperius-átok hatása alatt
áll.
Azonban semmi ilyesmit nem talált. A fiókok teljesen üresek voltak, a szekrények is, és eltűntek a falakról a
fényképek Billről és az esküvőről.
Harry szép sorban bepakolta ruháit a szekrénybe és elrendezte az íróasztalt, de a szoba ürességével nem tudott
mit kezdeni. Egyedül a Mosolyhozó Varázsgömböt és az Árnyék-mágia Nagykönyvét tudta kirakni a polcokra,
de ez nem sokat javított az üresség-érzeten.
Lefekvés előtt még belenézett az osztálynaplóba és az órarendbe, s ebből megtudta, hogy hétfőn reggel dupla
órát kell tartania előbb a másodéves griffendélnek és a hugrabugnak, utána pedig az elsőéves hollóhátnak és
mardekárnak. Mielőtt elnyomta volna az álom, az járt a fejében, vajon hogyan fogják megkeseríteni az életét a
mardekárosok, s ez a gondolat folytatódott az álmában is.
Dadogva magyarázta a csupa mardekáros tanulónak, hogy mit kell tenni, ha mumussal találják szembe magukat,
de ők nem figyeltek rá, hanem újságot olvastak a pad alatt vagy robbantós snapszlit játszottak. Mikor rájuk
förmedt, hogy figyeljenek, mind megdobálták varangyos békákkal. Tarkójából pedig Lumpsluck hájas feje
meredt ki, aki győzködte, hogy kérjen fizetésemelést a diákok viselkedése miatt.
Úgy ébredt fel, hogy azt hitte, csak pár perce aludt el, ezért nagyon fáradtnak érezte magát. Csak az akaraterején
múlott, hogy rá tudta venni magát, keljen fel és mosakodjon meg. Tízperces tisztálkodás után felöltötte a
legegyszerűbb fekete talárját és kulcsra zárva az iroda ajtaját, lement a Nagyterembe reggelizni.

A hosszú asztalnál még csak pár diák üldögélt, a griffendél asztalánál pedig csak a korán kelő Neville és Susan
Bones ült, várva, hogy asztalra kerüljön a reggeli. Harry leült Neville-el szembe, eldörmögött egy fáradt „jó
reggelt”-et majd a kezével megtámasztotta a fejét.
- Te meg mit csinálsz itt? – kérdezte Neville.
Harry álmosan szuszogott.
- Várom a reggelit.
Meglepetésére Neville és Susan elnevette magát, erre már ő is felpillantott és leeresztette a karját.
- Olyan álmos vagy, hogy nem találod a helyed, Harry? – kérdezte a lány.
Harry kérdőn nézett rá. A legkevésbé sem volt kedve barkóbázni korán reggel.
- Neked ott a helyed, a tanári asztalnál – mutatott rá Neville és megint nevettek.
Harry kimerülten nyögött egyet és egyetlen szó nélkül átcsoszogott a tanári asztalhoz. Hogy is felejthette el? –
kérdezte magától, miközben leült a legszélső székre. Direkt ezt a félreeső helyet választotta, mert így talán csak a
diákok egyik fele fogja észrevenni, hogy ott ül a tanárok között.
Ginny és barátnői hamarosan megérkeztek és nem sokkal később a többi griffendéles is, köztük Harry régi
évfolyamtársai. Dean egy darabig habozott, hova üljön - Harry tisztán látta minden mozdulatát és arcvonását -,
majd helyet foglalt Ginny mellett. A lány rá se nézett, csak unottan turkálta tovább a tányérját a villájával, de egy
falatot sem evett. Erre Dean közelebb hajolt hozzá és súgott valamit a fülébe, amitől a lány halkan elnevette
magát.
Harrynek átfutott az agyán, hogy vajon nagy feltűnést okozna-e, ha fejbe dobná a fiút a teáskanállal, de végül
letett erről a tervéről.
Jó negyed óra múlva lassan megtelt a Nagyterem és a tanárok is mind megérkeztek. Lumpsluck ült le elsőnek,
közvetlenül Harry mellé és szokásos atyai vidámsággal köszönt neki. Bimba professzor, Fleur és Madam
Marchbanks az asztal közepén foglaltak helyet. Harrynek feltűnt, hogy az öreg boszorkány nem McGalagony
helyére ülte le, hanem az igazgatóhelyettesi székre, tőle jobbra. Könyökével oldalba bökte Lumpsluckot, mire az
kíváncsian feléje fordult.
- Hogy-hogy nem az igazgatói székre ült le Madam Marchbanks? – kérdezte suttogva.
- Madam Marchbanks nem igazgató – világosította fel az öreg. – Csak a felügyelő bizottság feje. Ideiglenesen
van itt, amíg a minisztérium és az iskola ügyei nem rendeződnek el.
Akármi is a titulusa, Harry szemében nagyot nőtt a töpörödött öregasszony, amiért így tiszteletben tartja
McGalagony igazgatóságát.
Nem sokkal később, mikor már minden diák helyet foglalt az asztaloknál, Madam Marchbanks felállt és
megköszörülte a torkát.
- Szeretnék egy bejelentést tenni – mondta jó hangosan.
A diákok lassan abbahagyták a zajongást és a professzorra emelték tekintetüket.

284
- Az utóbbi hónapokban megszokhattátok már, hogy gyakoriak a változások a Roxfortban, most is egy ilyenről
kell beszámolnom. Új tanárokat köszönthetünk köreinkben.
- Egyikük, Gawain Robards professzor, aki korábban iskolánk őrzési feladatát látta el és ő maga kiváló auror – e
héttől fogva az átváltoztatástant fogja tanítani.
A szőke szakállas auror felállt és meghajolt, a dákok pedig lelkes tapssal köszöntötték.
- A másik pedig…
Harry nagyot nyelt és ökölbe szorította az ujjait, hogy megállítsa keze remegését.
- Harry Potter, aki a mai naptól a mágikus önvédelmet fogja tanítani elsőtől negyedéves korig.
A diákok nyomban sugdolózni kezdtek, ahogy meghallották a nevét és a nyakukat nyújtogatták, tekintetükkel
keresve a tanári asztalnál. Harry habozott, mire most Lumpsluck lökte oldalba. Kénytelen-kelletlen felállt és
kicsit meghajolt. A taps először a griffendél és a hugrabug asztalánál kezdődött, elsősorban azok a gyerekek
köszöntötték, akik a gyengélkedőn is segédkeztek meggyőzni őt. Dennis Creevy két ujját a szájába téve
hangosan fütyült.
Az idősebb diákok közül csak kevesen tapsoltak, többen összenéztek és értetlen pillantásokat váltottak – nyilván
azt hitték, valamilyen vicc áldozatai. Harry megkereste tekintetével Ginnyt, aki tátott szájjal nézett rá, majd ő is
elkezdett tapsolni.
Harry gyorsan visszaült a helyére és kissé megnyugodva vette tudomásul, hogy elég szép éljenzést kapott. A
reggeli további része nyugalomban, beszélgetéssel telt, Dean egész végig szórakoztatta a mellette ülő Ginnyt,
kihasználva Harry távollétét. Miután befejezte a vajas-piritósból és egy bögre teából álló reggelijét, Harry a többi
tanárral együtt elindult első órájára. Azok a diákok, akiknek ilyenkor órára kellett menni, már rég elhagyták a
Nagytermet, s Harry biztos volt benne, hogy már várnak rá. Lett volna még tíz perce, hogy lelkileg felkészüljön,
de úgy határozott, hogy jobb túlesni rajta mielőbb. Lumpsluck a bejárati csarnokban sok sikert kívánt neki, aztán
eldöcögött a pince felé bájitaltan órára, Harry pedig célba vette a lépcsőket.

Úgy érkezett meg a tanterem elé, mint akit a vesztőhelyre visznek. Már a kilincsen volt a keze, mikor az
elméjében egyre vadabb és vadabb elképzelések születtek arról, hogy a legjobb lenne, ha gyorsan elszaladna, el
Roxfortból és meghúzná magát a Black-házban, amíg Piton nem hívja újra.
Végül mégsem szaladt el, helyette összeszedte minden bátorságát és lenyomta a kilincset. A teremben ott ült az
összes diák, minden pad foglalt volt és néma csöndben néztek új tanárukra. Harry biztos volt benne, hogy pár
pillanattal ezelőtt még élénken beszélgettek, de most minden fej feléje fordult.
- Sziasztok! – üdvözölte a diákokat, miután megköszörülte a torkát.
- Jó reggelt, professzor! – köszöntek kórusban a gyerekek.
Erre egy pillanat erejéig megint megdermedt, de sikerült rávennie magát, hogy ne vágjon túl döbbent képet a
megszólításra. Miközben a diákok szemétől kísérve végigment a padok közt a tanári asztalig, elhatározta
magában, hogy ennek a megszólításnak mielőbb véget fog vetni.
Az asztalhoz érve előkotorta a másodévesek névsorát és előrébb lépett – valamiért úgy érezte, nem kell a tanári
asztal mögött ülve elszigetelnie magát a tanulóktól.
- Akinek a nevét olvasom, jelentkezzen – szólt. – Kíváncsi vagyok, ki hol ül… Mary Freeman!
Egy szőke lány gyorsan jelentkezett, Harry rápillantott, majd a következő névhez tért és így ment végig a listán.
- David McGerold! – mondta a névsor közepéhez érve.
Egy szénfekete hajú fiú jelentkezett, aki alig látszott ki a pad mögül. „Ezek tényleg egyre kisebbek” – gondolta
Harry, s mikor jobban megnézte magának David McGerold-ot, felismerte benne a hetes számú játékost a
kviddics edzésről.
- Te vagy a fogó, igaz? – csúszott ki Harry száján a kérdés.
- I-igen, tanár úr – dadogta a fiú.
Harry elmosolyodott és úgy vélte nem árt egy kicsit oldani a légkört.
- Láttalak a szombati edzésen. Remekül repülsz.
A fiúval madarat lehetett volna fogatni. Büszkén kihúzta magát, de így se tűnt sokkal magasabbnak.
Harry folytatta a névsor-olvasást és igyekezett megjegyezni ki hol ül, bár ez elsőre szinte reménytelen
vállalkozás lett volna. Végül letette a pergament és a diákokhoz fordult.
- Na jó, először is… – köszörülte meg a torkát Harry – Hagyjuk a professzorozást, alig vagyok idősebb nálatok.
Nyugodtan szólítsatok Harrynek.
A diákoknak tátva maradt a szája és néhány kislány megint bizalmasan összekuncogott. Harry igyekezett nem
törődni velük és barátságosan mosolyogni mindenkire.
- Jó – nyugtázta Harry és kicsit neki is megrándult a szája széle. – Weasley professzor elmondta, hogy miket
tanultatok eddig. Megismertétek az átkok és ellenátkok elméleti oldalát és néhány sötét teremtményt. Ez mind jó
dolog, de szerintem a jelenlegi helyzetben egy kicsit többre lenne szükség.
- A halálfalókra gondolsz? – kérdezett közbe egy hugrabugos fiú.
- Nem épp rájuk, náluk van egy veszélyesebb tényező is, mégpedig a dementorok… (a gyerekek borzongva
összesuttogtak) Biztosan mind olvastatok az újságban arról, hogy visszatértek és rátámadnak a varázslényekre.

285
A diákok bólogattak.
- A halálfalók nem támadnak meg mindenkit és korántsem bukkannak fel olyan gyakran, mint a dementorok. Ők
azonban fenyegetést jelentenek mindenkire. Ezért azt hiszem, a legjobb lenne, ha megtanulnátok, hogyan kell
megvédeni magatokat velük szemben – hiszen ez az óra lényege: mágikus önvédelem.
Sokat gondolkozott rajta, mivel is kellene kezdenie az órát, ezért segítség képpen átlapozott néhány másodéves
tankönyvet. Azokban viszont annyi sületlenséget és fölösleges halandzsát talált (szörnyek kinézetének leírásait,
történelmi feljegyzéseket a legelső felbukkanásukról), amik vajmi keveset segítenének a velük szemben való
harcban. Este aztán megakadt a szeme a Próféta egyik cikkén, amiben a dementorokról írtak, ezért úgy döntött,
hogy a lehető leghasznosabb varázslatokat fogja megtanítani a diákoknak, tisztán a gyakorlati oldalát és rögtön a
mélyvízbe dobja őket.
Egy mosolygós arcú, copfos kislány jelentkezett.
- Igen? – szólította Harry.
- De tanár úr… mármint… Harry – pirult el a kislány, mire a padtársa elnevette magát. – Csak másodévesek
vagyunk… úgy értem, a patrónus bűbáj RAVASZ szintű varázslat. Hogyan tudnánk megtanulni…?
„Nahát, egy mini-Hermione” – gondolta Harry.
- A patrónus bűbáj nem a kortól függ… ööö… - itt rápillantott a névsorra – Ennie. Bárki meg tudja csinálni,
akinek kellően erős boldog emlékei vannak.
Most egy szőke hajú, rózsaszín arcú fiú jelentkezett.
- Én úgy hallottam, hogy a patrónus bűbáj az egyik legnehezebb varázslat.
- Ez így is van, nehéz – a felnőtteknek. Nehéz, ha az ember akkor áll neki, mikor a tantervben szerepel a
varázslat. De ha elég korán fogsz hozzá a gyakorlásához, meglátod, menni fog! – bíztatta őket Harry.
Újra jelentkezett egy tanuló: egy mogorva képű, barna hajú, pattanásos fiú lustán felemelte a karját.
- Igen?
- Csak azért, mert te tizenhárom évesen megcsináltad, még nem biztos, hogy más is képes rá.
Harry számított az ilyen megjegyzésekre és már előre felkészült rájuk.
- Megijedsz a kihívástól? – kérdezte tőle mosolyogva.
- Dehogy – mondta gyorsan a fiú és egy picit elvörösödött. – Csak nem szeretném, ha azért romlanának a
jegyeim, mert a tanár olyan varázslatot akar tőlünk, ami nincs is a tantervben.
Harry még mindig mosolygott és egykedvűen összekulcsolta a kezét maga előtt.
- Ez esetben megnyugtathatlak: nem fogom osztályozni a teljesítményeteket.
A diákok összenéztek és sugdolózni kezdtek. „Mi? Hogyan?” – ilyeneket mondtak. Harry zavartalanul folytatta.
- Osztályozni dolgozatokat lehet, meg feleleteket. De mindenkinek különböző varázslatok iránt van tehetsége.
Igazságtalan lenne az alapján osztályoznom, hogy egyikőtöknek erősebb emlékei vannak, mit a másiknak.
Megtanítalak titeket, hogy hogyan védjétek meg magatokat, de ehhez szorgalmas gyakorlás kell és kitartás, még
akkor is, ha nem megy olyan jól, mint ahogy azt elvárnátok magatoktól. Ha elég kitartóak vagytok, akkor
képesek lesztek megcsinálni, még könnyebben, mint a hetedévesek. Érdemjegyet pedig majd az élet ad, ha
szembe kerültök egy dementorral.
Mindenki csöndben maradt a súlyos szavaktól és nem hoztak fel több kifogást a nehéz feladat ellen.
- Tehát akkor… - fogott bele újra Harry. – Vegyétek elő a pálcáitokat és pakoljátok el a könyveket. Gyakorolni
fogunk!
Újra izgatott sugdolózás lett úrrá a teremben, miközben a gyerekek elpakolták a könyveiket és mindenki megállt
a széke mellett. Harry intett a pálcájával, mire az asztalok és székek a fal mellé húzódtak, szabad teret engedve a
gyakorláshoz.
Felidéződtek benne Lupin szavai, mikor tanította neki a patrónus-bűbájt, s most ő is hasonlóan adta utasításait a
diákoknak. Mindenki elhelyezkedett egymástól pár méterre és erősen koncentráltak egy-egy örömteli emlékre.
Először pálca nélkül gyakorolták csak a varázsige kimondását, aztán hozzáláttak az idézéshez. Harry köztük
járkált és bíztatta őket.
- Ez lehetetlen! – fakadt ki dühösen a barna hajú, pattanásos fiú ötperces próbálkozás után, és leeresztette a
pálcáját. – Csak vesztegetjük az időnket…
Ebben a pillanatban a terem másik végében álló lányok lelkes sikongatásban törtek ki. Egyikük pálcájából
ezüstös füstfelhő tört elő és gomolyogva megállt gazdája előtt.
- Harry, sikerült! Patrónust idéztem! – kiabálta a lány, aki előzőleg kételkedett benne, hogy másodévesek is végre
tudnák hajtani ezt a varázslatot.
- Remek varázslat! Tíz pont a hugrabugnak! – jutalmazta meg Harry.
Ez után arra buzdította a többieket, hogy ne adják fel, próbálkozzanak tovább. Az óra végéig még három
tanítványának sikerült elérnie ezt az eredményt, de a copfos kislány patrónusa többedszeri megidézésre már
felöltötte egy apró állat alakját. Ezzel Harry jóvoltából harminc pontot szerzett a griffendél és húszat a hugrabug.
Sikereik felbátorították a többi tanulót is, akik vöröslő arccal, erősen koncentráltak.
- Ha adhatok egy tanácsot… - vakarta meg a fejét Harry, ahogy eszébe jutott egy ötlet az óra végén. – Írjatok egy
önéletrajzot magatokról. Nem kell beadnotok, nem kell megmutatnotok senkinek, ez csak olyan segítség lenne

286
nektek. Gondoljátok végig, mik voltak azok a meghatározó események az életetekben, amik miatt változtatok,
amik azzá tettetek titeket, akik ma vagytok.
A copfos kislány megint jelentkezett.
- Én hat éves korom óta vezetek naplót. Az is jó? – cincogta.
- Igen, az tökéletes lesz, Ennie – nyugtázta Harry. – Akkor ezzel be is fejezhetjük a mai órát. A viszontlátásra!

A diákok szedelőzködtek, Harry pedig vigyorogva visszaballagott az irodába a névsorral és a tanári naplóval a
kezében. Jobban sikerült az óra, mint gondolta…
Az íróasztalhoz érve lerakta holmijait és kitépte a makacskodó fiókot a helyéről, ekkor azonban kopogtattak.
David McGerold állt a nyitott ajtóban és várta, hogy beléphessen.
- Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen Harry.
- Ööö… csak a kviddicsről szerettem volna beszélni veled – vallotta be a fiú.
Harry elmosolyodott.
- Igen? És mire vagy kíváncsi?
- Tényleg jól játszottam? Komolyan mondtad, vagy csak bíztatni akartál? – kérdezte csendesen. – A bátyám
szerint irtó béna vagyok.
- Akkor a bátyád csak fel akart cukkolni – nyugtatta Harry. – Hidd el, nagyot nyert veled a griffendél csapata.
David megint csillogó szemekkel hallgatta a dicséretet, Harry pedig vigyorogva pakolta vissza az iratokat a
fiókba.
- Azt beszélik rólad, hogy te vagy a világ legjobb fogója – szólt David és kicsit bátrabban közelebb ment az
asztalhoz.
- Viktor Krum a világ legjobb fogója, David – mondta Harry és abbahagyta a pakolást. - Láttam őt játszani a
világkupán. Ő úgy repül, ahogy senki más.
- Krum augusztusban visszavonult, miután sorozatban elvesztett hét meccset! – ráncolta a homlokát a fiú. –
Állítólag egy lány volt az oka.
- Valóban? – kérdezte szórakozottan Harry és egy erős rántással visszatolta helyére az akadozó fiókot. – Nem is
tudtam…
- Nem tudom, miért vonul vissza valaki, ha olyan jó, mint Krum. Én biztos nem tennék ilyet. Csak a szüleim
nem értik meg ezt.
- A szüleid? – kérdezte Harry.
- Igen, el akartak vinni Roxfortból, azok után, hogy a testvéremet elrabolták a koboldok. Még januárban… -
motyogta a fiú.
Harry meglepetten nézett rá aztán visszaemlékezett az újságcikkre, amit még a Prewett-házban olvasott. Négy
diák tűnt el, mikor a Roxfort Express megérkezett a karácsonyi szünetről hazatérőkkel.
- Nagyon sajnálom – mondta együtt érzően Harry. - Sejted miért rabolták el?
David megvonta a vállát.
- Talán érdekelte őket… az a… - gyorsan elharapta a mondatot és ez kíváncsivá tette Harryt.
- Igen? – várta a folytatást és leült az asztal sarkára.
A fiú töprengeni látszott, úgy tűnt gondolkozik rajta, hogy mit mondjon el és mit ne.
- Igaz, amit rólad mondanak? Te nem gyűlölöd azokat, akik mások, ugye? – kérdezte hirtelen. – Azt mondják,
Hagrid, a félóriás is jó barátod…
- Igen, kedvelem Hagridot – mondta gyorsan Harry.
Ez egy kicsit bizakodóbbá tette Davidet.
- Akkor neked elmondhatom – győzte meg saját magát a fiú. – A testvérem - Adam – nem közönséges gyerek.
Kicsik voltunk, mikor apa és anya felbosszantottak egy vámpírt azzal, hogy kiűzték a temetőből, ahol a
halottakat ette. Azzal állt bosszút, hogy megtámadta Adamet és átváltoztatta…
- Vámpír lett? – kérdezte sokkoltan Harry.
- Félvámpír – pontosított szomorúan David. – Szerencsére nem tudta befejezni, mert apa megakadályozta.
Harry homlokráncolva gondolkozott.
- Azt hittem, hogy a vámpírvértől elveszti a varázserőt… Akkor hogy-hogy felvették…?
Mire kimondta a kérdést, már rá is jött a válaszra: Dumbledore.
- Még tavaly vettek fel minket a Roxfortba. Adam nagyon szeretett volna ide járni és Dumbledore professzor
engedte. Olyan tantárgyakat tanult, amihez nem kell varázserő.
Harry bólogatott, értett mindent és kicsit el is mosolyodott a gondolatra. Tökéletesen értette, miért vette fel
Dumbledore a félvámpír fiút ezekben az időkben. Mikor a minisztérium a legkevésbé sem barátian viselkedik a
félemberekkel, sokan közülük Voldemort mellé állhatnak, tőle remélve segítséget. A Roxfortban azonban
nagyobb biztonságban vannak tőle és a halálfalók befolyásolásától.
- Ööö… Harry… - szólt rá David. – Baglyod érkezett.
Harry az ablak felé nézett és meglátta hófehér postabaglyát, Hedviget, aki most csőrével türelmetlenül
koppantott az üvegen. Harry gyorsan odasietett és beengedte a baglyot, aki beröppent a szobába és letelepedett a

287
fiú vállán. Egy kisebb csomag volt a lábához erősítve; gyorsan megszabadította tőle az állatot, majd Davidhez
fordult.
- Majd még beszélgethetünk, David, de most menj, jó? – kérte kedvesen a fiút. – A szombati edzésre kimegyek,
ígérem.
David McGerold megköszönte Harry türelmét és kiment a szobából, magára hagyva tanárát a csomaggal.
Harry kibontotta a küldeményt, amiből egy szép csokitojás került elő, Mrs Weasley kicsit korai húsvéti ajándéka,
és a hozzá tartozó levél. Leült a székre, széthajtogatta a levelet, majd bekapott egy falat csokoládét és olvasni
kezdett:

Harry drágám!

Annyira örülök, hogy elfogadtad az állást! Gratulálok hozzá, mindenki tudta, hogy te annyira
tehetséges vagy a mágikus önvédelemben. De meg kell, hogy mondjam, más oka is van, hogy örülök,
amiért a Roxfortban maradsz. Többször mondtam már, hogy olyan vagy nekem, mintha a saját fiam
lennél, Harry, épp ezért most egy olyan kéréssel fordulok hozzád, amit csak egy gyermekemtől kérnék.
Szeretném, ha Ginny az iskolában maradna, amíg vége nincs a tanévnek, mert ott mégiscsak nagyobb
biztonságban van. Azt írta, hogy nincs már senkije a Roxfortban, de te talán tudnál változtatni ezen.
Tudom, hogy nem vagytok olyan közeli barátságban, mint Ronnal vagy az ikrekkel, de ha megteheted,
kérlek beszélgess vele néha, hogy ne érezze olyan egyedül magát.
És ha véletlenül megtudod, érdekelne, hogy ki az a titokzatos fiú, akivel Ginny jár. Még Hermione
kotyogta el a nyár elején, de Ginny nem hagyta, hogy befejezze.
Még egyszer nagyon gratulálok, megtetted az első lépést a felnőtt élethez!
Üdvözlettel:
Molly

Harry nyögésbe fulladt sóhajtást hallatott és hátradőlt a székében. Kezével megdörzsölte még mindig fáradt
szemeit és halkan elnevette magát a levélen. Miután megette az összes csokoládét, arra gondolt mihez is
kezdhetne a következő óráig. A hollóhátasokkal és mardekárosokkal még csak másfél óra múlva fog találkozni,
addig lyukasórája van. A többi tanár biztosan kíváncsi rá, hogyan sikerült az első óra, ő azonban szívesen
kihagyta volna a kíváncsi kérdéseket, valamint a beszámolót is. Gyanította, hogy többen nem örülnének neki,
hogy a patrónus bűbájjal kezdte az órát, ráadásul másodéveseknél. Azonban olyan jól sikerült a gyakorlás, hogy
máris eltökélte magában: minden egyes osztálynak meg fogja tanítani a varázslatot, még az első éveseknek is.
Ha csak rajta múlna, előbb tanulnának meg dementort űzni, mint teáskannát hörcsöggé változtatni.
Úgy határozott, hogy kihasználja az időt és visszamegy az irattárba, hogy ott folytassa a nyomozást, ahol
legutóbb abbahagyta. Hétköznap révén Neville és a lányok nem tudtak segíteni neki, egyedül vetette bele magát
az egyre inkább értelmetlennek tetsző kutatásba. Bár már kívülről tudta a legjelentősebb újkori varázslócsaládok
családfáit, hogy ki-kivel házasodott, hány gyereke született, kik voltak aranyvérűek és kiket tagadtak ki, még
mindig volt egy jó háromszáz éves korszak, amiről egyáltalán semmi információ nem maradt fenn – márpedig
ezek voltak azok az évek, amikor Hollóháti leszármazottai utoljára hírt adtak maguk felől. Ez után pedig mind
eltűntek, mintha sosem léteztek volna. Hogy hogyan maradhatott fenn a vérvonal, melyik család számít az
örökösnek, az rejtély maradt és minden jel arra utalt, hogy örökre az is marad.

Harry összecsukta a vaskos könyvet, amit eddig böngészett (A középkori mágiatörténet névanyaga) és maga elé
húzott egy összetekercselt családfát. Megpróbálta összeszedni magát és a feladatra koncentrálni, mikor
kopogtattak az irattár ajtaján.
Ginny volt az, de most nem a kissé erőltetett vidámság látszott rajta, hanem őszinte mosoly.
- Szia – köszönt Harry kissé meglepetten, ugyanis legutóbb csak a reggelinél látta a lányt és akkor sem szóltak
egymáshoz.
- Hallottam a nagy hírt és még nem volt alkalmam gratulálni – mondta a lány, majd odasietett hozzá és
megpuszilta jobbról-balról.
- Köszönöm – mosolygott vissza rá Harry.
- Milyen érzés? – érdeklődött Ginny.
Harry megvonta a vállát.
- Egy kicsit félelmetes.
- Majd belejössz, ne izgulj – nyugtatta a lány.
Leült Harry mellé egy másik székre és egy percig nem szólt semmit, az asztalon heverő könyveket és papírokat
nézegette egykedvűen. Harrynek úgy tűnt, mondani akar valamit, ezért figyelmesen előrehajolt és várt.
- Mi az? – kérdezte Ginny.
- Valamit akarsz mondani, nem? – próbálkozott Harry, mire a lány halványan elmosolyodott.

288
- Igen, így van. Arra lennék kíváncsi, hogy számíthatok-e rád…
- Miben? – vonta fel a szemöldökét Harry.
- Abban, hogy veled tarthatok-e, ha legközelebb elmész az iskolából. Segíteni szeretnék, ahogy már mondtam.
- Azt is mondtad, hogy felejtsük el a veszekedést – emlékeztette Harry.
Ginny felvonta a szemöldökét.
- Igen, az összezörrenést felejtsük el, de attól még tartom magam ahhoz, amit mondtam.
- Mármint, hogy egy önző disznó vagyok? – kérdezte Harry kicsit élesebben, mint szerette volna.
Ginny nem hagyta provokálni magát.
- Igen – vágta rá azonnal. – Nem szoktam visszavonni a szavaimat. Amit egyszer már kimondtam, azt nem lehet
megváltoztatni. De a többin még változtathatunk.
Harry sóhajtott egyet, de rávette magát, hogy nyugodt maradjon.
- És min szeretnél változtatni?
- Szeretném tudni, hogy felnőttként fogsz-e viselkedni velem? – kérdezte rögtön Ginny.
- Mit értesz ez alatt? – kérdezett vissza Harry.
Ginny mélyet sóhajtott.
- Harry, akár hiszed, akár nem, tudok magamra vigyázni. Addig is remekül megvoltam, mikor hat éven át
levegőnek néztél…
- Én nem néztelek levegőnek! – tiltakozott Harry, de Ginny feltette a kezét és beléfojtotta a szót.
Kicsit megköszörülte a torkát, aztán rövid szünet után folytatta:
- Tudod, engem mindenki olyan esetlennek tart, még anya is, meg a testvéreim is, mert én vagyok a legkisebb.
Ez engem nem szokott zavarni, de az már rosszul esik, hogy az, akivel járok, ostoba csitrinek tart. És nem te
vagy az első…
- Nem tartalak ostobának, Ginny! – vágott közbe Harry újból és egy kicsit elnevette magát. – Sokkal jobb
varázsló vagy mint én és nagyon jól tudom, hogy aki veled szórakozik, az denevérekkel a képében végzi.
Ginny behunyta a szemét és halvány mosollyal az arcán megrázta a fejét.
- Ha valaki rám néz, az azt hiszi, hogy engem meg kell védeni - mondta. - Dean is pont ilyen volt.
- Én saját magamtól akarlak megvédeni – pontosította Harry. - Ettől az egész Kiválasztott marhaságtól.
- Az a „Kiválasztott-marhaság” az életed, Harry – figyelmeztette Ginny. – És te pont abból zársz ki engem. Én
azt szeretem, aki vagy, nem azt, aki lenni szeretnél.
Harry dacosan felszegte a fejét.
- Nocsak, te tudod, mi szeretnék lenni? – kérdezte flegmán. – Megosztanád velem?
- Mindenki tudja, hogy mit szeretnél, aki csak egy kicsit is ismer! – szólt türelmetlenül Ginny. – Azt szeretnéd,
hogy minden szép és jó legyen körülötted és békén hagyjanak az emberek. De a fontos az, hogy most milyen
vagy és ez aggaszt engem – és nem is csak engem, hanem Hermionét is.
Harry egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy mit akart mondani.
- Beszéltél Hermionéval?
- Igen – válaszolta Ginny. – Reggel jelent meg a tükörben. Ronnal együtt jól vannak és gratulálnak a
kinevezésedhez. De most nem ez a lényeg… Emlékszel a levelemre, amit nyáron küldtem neked? – kérdezte
szinte lágyan, amivel Harry bosszankodó arckifejezését próbálta ellensúlyozni.
– Azt írtam, hogy féltelek, mert napról napra magányosabb vagy, mint Dumbledore. Ő is elszigetelte magát a
többiektől, ahogy te is. Őt tartotta mindenki a legnagyobb varázslónak és ezért felelősséget érzett az összes
emberért. De nem lehet mindenkiért felelősséget vállalni, nem hibáztathatod magadat Cedric vagy Sirius
haláláért – és nem vállalhatsz felelősséget értem sem.
Harry nem értett egyet, megrázta a fejét.
- Ha engedem, hogy velem gyere és bajod esik, az az én hibám, mert én engedtem! Mint az erdőben is…
- Nem, Harry – ellenkezett Ginny higgadtan. – Mindenki maga választ a sorsa felől. És ha meghalok, az nem a te
hibád, hanem Voldemorté és a halálfalóké.
Harrynek muszáj volt nyelnie egyet, hogy visszanyerje a hangját.
- Azt nem bírnám ki – nyögte ki halkan.
- Dehogynem – mondta határozottan Ginny.
Harry ebbe még belegondolni sem volt képes. Egyetlen pillanatra hunyta csak le a szemét, de olyan kép jelent
meg vad képzeletében, ami rosszabb volt minden rémálomnál, amit valaha Voldemort miatt kellett átélnie.
- Mért kellene nekem mindent elviselnem? Mért lennék én erősebb, mint bárki más…?
Ginny megragadta a karját és erősen szorította.
- Te vagy a Kiválasztott. Az a dolgod, hogy kibírd…
Harry idegesen sóhajtott. Elege volt ebből a témából.
- Ne beszéljünk erről – kérte Ginnyt. – Lesz még erre idő.
Ginnynek ez nem tetszett. Hátat fordított neki és karba tette a kezét.
- Mindig csak elodázod – mondta vádló hangon. - Folyton menekülsz előlem…
Harry elnevette magát.

289
- Hogy menekülök? Eszemben sincs!
Felpattant a székről, hátulról átölelte Ginnyt és magához szorította. Vörös haj borította be az arcát és mélyet
lélegzett.
- Ne butáskodj – duruzsolta Ginny fülébe.
Beletúrt a hosszú vörös hajzuhatagba és félretűrte. Lassan megcsókolta a nyakát a füle alatt, majd lejjebb, a
válláig.
- Ezzel nem veszel le a lábamról – mondta Ginny.
- Én nem így látom…
- Nem – jelentette ki a lány. – Idefigyelj, ezt meg kell beszélnünk, mert kezdem azt hinni, hogy ez nem fog jóra
vezetni.
Harry türelmetlenül sóhajtott.
Ginny kibontakozott az ölelésből és feléje fordult. Nagyon komoly volt az arca, Harry utoljára Dumbledore
temetésekor látta ilyennek.
- Megígéred? Megígéred, hogy akkor is megölöd Voldemortot, ha az az életembe kerülne?
Ez már sok volt Harrynek. Újra behunyta a szemét, de borzalmában megint azonnal kinyitotta és igyekezett
valami semleges helyre nézni.
- Nem. Annyit nem ér az egész.
Ginny láthatóan nem erre a válaszra számított. Meghökkent arcot vágott és egy pillanatig nem szólt semmit.
Aztán megint megszorította Harry karját, erősebben, mint az előbb.
- Harry, ezt te sem gondolhatod komolyan! – szólt. – Eddig sem tartott vissza semmi, Sirius vagy Dumbledore
halála sem.
Harry vadul rázta a fejét és makacsul tiltakozott.
- Mindennek van egy határa. Mindenki feladja valahol… - mondta.
Ginny nem hagyta ennyiben, próbálta jobb belátásra téríteni. Csakhogy Harry ezt úgy érezte, mintha egy
fenyegető ellenség közeledne felé.
- Gondolkozz, kérlek! – mondta a lány. – A te életed sokkal fontosabb, mint az enyém, mint bárkié… („Ez nem
igaz, pont úgy beszél, mint Dumbledore!” – dühöngött magában Harry). Ha választanod kell, nem szabad, hogy
befolyásoljon valami.
- Nem… erre nem lennék képes.
- Harry…
- Nem!! – csattant fel dühösen Harry. – Elég volt!
Ginny gyászos képpel nézett rá.
- Akkor félreismertelek – mondta ki keserűen.
- Tényleg?! – sziszegte Harry. Még sosem volt ilyen mérges a lányra. Olyan volt számára, mintha a jóslat
jelentette súly, ami a vállát nyomta, most az ezerszeresére nőtt volna. Dumbledore is ezt várná el tőle? Áldozzon
fel mindenkit, hogy legyőzze Voldemortot?
Ginny még egy percig szótlanul nézte Harryt, aztán elfordította a fejét.
- Sajnálom – mondta a lány, kissé hevesen szuszogva és szaporán pislogó szemekkel, de nem sírta el magát. –
Viszlát, Harry… - s azzal kisietett a teremből.
Harryben ekkor pattant el valami legbelül.
- IGEN, GYENGE VAGYOK! – ordította torka szakadtából. – És tudod mit? ÖRÜLÖK NEKI! EMBER
VAGYOK! NEM EGY ROHADT SZÖRNYETEG!
Nem tudta, Ginny hallja-e a szavait, bár olyan hangosan üvöltött, hogy valószínűleg az egész északi szárnyban
hallotta mindenki, talán még a süket Madam Marchbanks is. Féktelen haragjában felkapta az egyik könyvet és
teljes erejéből, durván a falhoz vágta, amitől leszakadt annak borítója és kihullottak a lapjai.
Madam Cvikker dugta be a fejét az ajtón, s Harryben ebben a pillanatban tudatosult, hogy mit művelt.
- Mit ordibál? Ez kérem egy könyvtár és nem… AAA!!! – bömbölte el magát a könyvtárosnő, mikor meglátta a
nyomdatermék maradványait. – MIT MŰVELT, MAGA SZERENCSÉTLEN?!
Harry idegesen próbált mentegetőzni.
- Sajnálom… én csak…
- Sajnálja?! – visította Madam Cvikker, miközben összeszedte a könyv lapjait. – Takarodjon innen és be ne tegye
a lábát még egyszer a könyvtárba, hallja? KIFELÉ!!

290
32. fejezet
A Főnix hamvai
Így ért véget Harry könyvtári nyomozómunkája, ami sehova sem vezetett, de ez a legkevésbé sem tudta
érdekelni őt ebben a pillanatban. Csak tompán érzékelte, agya egy háttérbe szorított zugában, hogy kitiltották a
roxforti könyvtárból, ami ismerve Madam Cvikker vehemenciáját, nyilván örök időkre szólt. Még a lehetőségén
se tudott elgondolkodni, hogy tanári kiváltságait latba vetve valahogyan visszakönyörögje magát a családfák és
névjegyzékek erdejébe. Nem emlékezett rá, hogyan jutott vissza a tanterembe, az se tűnt volna fel neki, ha
egyszerűen átgyalogol az ajtón. A következő órából sem maradt meg benne sok, de abban biztos volt, hogy nem
ordibált senkivel. Elsős mardekárosoknak és hollóhátasoknak tartott beszámolót a dementorokról, egyéb sötét
teremtményekről és viselkedésükről. Megint azzal magyarázta, hogy nem a tanterv szerint haladnak, hogy ezt
sokkal fontosabb megtanulniuk, mint hogy hogyan védjék meg magukat a doxi csípésektől és hasonló
apróságoktól.

Mikor utólag visszagondolt, elcsodálkozott rajta, hogyan volt képes érdembeli órát tartani abban a
lelkiállapotban, de mivel se diákok, se a többi tanár nem jelezte, hogy valami furcsát művelt volna az órán,
elkönyvelte, hogy ezt is sikerült olyan jól összehoznia, mint a griffendélnek és hugrabugnak. Bármilyen jól
végezte is a dolgát, első roxforti munkanapja bekerült a „Harry Potter legrosszabb napjai” című képzeletbeli
könyvbe, de ezt csak a vacsora során vette észre. Ekkor tudatosult benne, hogy elvesztett valamit, ami már egy
éve a lelke részévé vált – és ez a rész most úgy hiányzott neki, mint semmi más az előtt. Tisztán látta Ginny arcát
a tömegben, mintha az agya egy rejtett képességével kiemelte volna a lányt a rengeteg diák közül, hogy Harry
még akkor is tudja, hol ül, ha csak a szeme sarkából látja.
Ginny láttán újra fellángolt benne a harag mindenki iránt, aki tudott a jóslatról, még Dumbledore iránt is.
Haragudott rájuk, amiért ilyesmit várnának el tőle, hogy akár egy lelketlen szörnyeteg, áldozzon fel mindenkit
Voldemort pusztulásáért. Persze, nekik ez könnyű, gondolta Harry, könnyű romantikus hősködésből odavetni
magukat, mint egy rakás meggondolatlan, ostoba… De a haragja gyorsan elszállt és újra átadta helyét a
hiánynak. A vacsora után nem akart beszélni senkivel, ezért gyorsan visszasietett a szobájába, de olyan zavarban
volt, hogy először a griffendél torony felé vette az irányt és csak a Kövér Dáma ébresztette rá, hogy nem ott a
helye.

Az első hét után Harrynek máris kijutott egy kis szabadság, mely a tavaszi szünet képében érkezett csodás
napsütést és felhőmentes eget hozva magával. Harry lelkében azonban viharok dúltak, sehogy sem sikerült
túltennie magát a veszekedésen, melyről legbelül tudta jól, hogy véget vetett mindennek kettejük között.
Ginny mellett Ron és Hermione távolléte is nyugtalanította. Már hetek óta nem hallott felőlük, az ikertükrön át
egyszer sem keresték, mióta elváltak útjaik, ráadásul Piton is belerángatta őket valami újabb keresgélésbe.
Hogy elszakítsa gondolatait Ginny, Ron és Hermione felől, az egyetlen dologba vetette minden erejét, ami
megnyugvást hozott neki: a mágikus önvédelem órák előkészítése és levezénylése ugyanúgy örömmel töltötte el,
ahogy két évvel ezelőtt a DS-edzések. A húsvéti szünetben több órát előkészített és sok ötletet halmozott fel,
amiknek hasznát veheti majd. Így az elsőéveseknek továbbra is elméleti ismereteket tanított a szörnyekről és
arról, hogyan lehet őket a legkönnyebben legyőzni, mit tegyenek, ha találkoznak ilyen lényekkel. A tananyagban
szerepeltek a trollok, az akromantulák, a mumusok, a kákalagok, s hozzá minden jó tanács, amivel egy elsőéves
varázsló vagy boszorkány túlélheti az ilyen szörnyekkel való találkozást. Harrynek igen nagy rutinja volt ebben,
s rá kellett jönnie, hogy Madam Marchbanks nem csupán öreges hóbortból vagy a hírneve és a Kiválasztott
körüli pletykák miatt kérte fel őt tanárnak.
Önnön felfedezett tanári képességei mellett további meglepetéssel szolgált Harrynek a diákok viselkedése.
Mindannyian, griffendélesek, hugrabugosok, hollóhátasok és mardekárosok árgus szemekkel, érdeklődve
figyelték őt és szorgalmasan jegyzeteltek. Harry pedig óráról órára egyre jobban érezte, hogy diákjai fejlődnek, s
ez neki is önbizalmat adott. Már nem akadt el beszéd közben, ha egy tanuló a szemébe nézett, nem izzadt a
tenyere, nem idegeskedett.

A felsőbb éveseknek tartott gyakorlati óráin büszkeséggel töltötte el diákjai minden egyes sikere. Ők pedig
egyszer sem panaszkodtak, pedig Harry igen kemény tempót diktált. Az egyik szerdai órán igencsak
megizzasztotta diákjait. Miközben párokba álltak és egymást próbálták lefegyverezni, Harry közöttük sétált és
figyelte őket.
- Nem kell akkorát lendíteni a karodon, Adam… - adta az utasításokat. – Te pedig döfj azzal a pálcával, ne
pöccints!
Akkor sem tétlenkedett, mikor nem kellett rászólni senkire. Ilyenkor villámkérdésekkel ostromolta őket.
- Ennie, hogyan harcolunk a kappa ellen?

291
A copfos kislány elkapta ellenfele felrepülő pálcáját és büszkén válaszolt.
- Megpróbáljuk elérni, hogy lehajtsa a fejét, akkor kifolyik a víz a homloküregéből és elájul…
Mialatt a választ darálta, visszadobta párjának a pálcát és máris folytatták a gyakorlást.
- Helyes. Öt pont a hugrabugnak… Peter! Mit csinálsz, ha inferusszal találkozol?
A Peter nevű csupa-szeplő fiú félrecsapta ellenfele varázslatát, ami Harry felé röppent. Harry gyorsan
megállította, mire a kékes fénysugár szertefoszlott.
- Bocsánat… - motyogta a fiú. – Ööö… tüzet varázsolok magam köré, és megvárom, amíg elmennek… vagy…
ööö…
- Vagy esetleg elkábítod őket, hígagyú! – vágta rá gorombán egy pattanásos, barna hajú hugrabugos.
- Úgy van! Két-két pont a griffendélnek és a hugrabugnak… - Harry tovább járkált köztük és újabb kérdésekkel
bombázta tanítványait.
Mikor a terem végébe ért és megfordult, épp kisebb rendbontás bontakozott ki a szemei előtt. David McGerold
gyomorszájon vágta ellenfelét, mikor kiesett a kezéből a pálca. Pillanatok alatt kisebb verekedés kezdődött közte
és ellenfele közt.
- Mit műveltek?! – pirított rájuk az Ennie nevű kislány, és már Harry is odasietett.
- Állj, állj! – kiabálta Harry és egy pálcaintéssel szétválasztotta a verekedőket. – Mondjátok, mi történt? – várta a
magyarázatot.
A két fiú egymás szavába vágva kezdte kiabálni, hogy mi a baja a másikkal, végül egyszerűen az kerekedett ki a
történetből, hogy a griffendél fiatal fogója megelégelte a másik gúnyolódását. Harry felemelte a kezét és véget
vetett a kiabálásnak.
– Mi volt a feladat, David? – kérdezte tőle.
A fiú lesütött szemmel válaszolt, de még mindig duzzogva nézett a vele szemben álló hugrabugosra.
- Az, hogy a lefegyverzést gyakoroljuk – motyogta.
- Úgy van – bólintott Harry. – Öt pont a griffendéltől.
David szégyenkezve nézte a padlót. Harry elfojtott magában egy nevetést és lehajolt hozzá.
– Most pedig üss meg – mondta.
- Mi? – pillantott fel meghökkenten a fiú.
- Mondom, üss meg! – ismételte Harry higgadtan.
David még mindig csak pislogott.
- Na, mire vársz? Teljes erőből, ahogy őt ütötted.
Erre jól mellkason ütötte Harryt, aki meg se billent tőle. David McGerold megszeppenve nézett rá, ahogy az
ellenfele is, akivel az imént még dühös pillantásokat váltottak.
- Látod? – szólt Harry és felegyenesedett. Szavait az összes diákhoz intézte. – Az öklötökkel nem sokra
mennétek egy inferus ellen. Legalábbis addig nem, amíg a fáklyatartókig sem értek fel. Az eszetekkel
harcoljatok, világos? Ez mindenkinek szól!
- Jövő héten kicsit átrendezzük a tantermet – jelentette be. - Oldalra döntjük az asztalokat és két pár fog küzdeni
egymás ellen. Meglátjuk, hogy tudtok csapatként összedolgozni és kihasználni a környezeteteket. Az a pár győz,
amelyik előbb megszabadítja a pálcájától a másik kettőt.
A diákok izgatottan fogadták tanáruk bejelentését és hangos beszélgetés közepette hagyták el a termet az óra
végén. Mindenki azt hangoztatta, hogy milyen haditervet fog kieszelni a másik csapat legyőzésére. Harrynek ez
az ötlet is a húsvéti unalomtengerben jutott az eszébe, mikor Ginny és barátai utáni szomorkodásában eszébe
jutott, miken mentek keresztül korábban a minisztériumban és a Roxfortban, mikor a halálfalók ellen küzdöttek.

Óra után a tanári szoba felé vette útját, s mihelyt belépett az ajtón, rögtön megakadt a szeme az asztalán álló
nagy alakú, kék dobozon.
- Megjött végre… - motyogta Harry és az asztalhoz sietett, ahol egykori gyógynövénytan tanárnője ült. – Jó
napot!
- Magának is, Mr Potter – köszönt Bimba professzor. - Hallom, megint auror kiképzést tart a másodéveseknek.
- Honnan tudja…?
- Roxfortban vagyunk – ingatta a fejét a boszorkány. – Itt a falnak is füle van.
Harry levette a doboz fedelét és kiszabadította a papírborítás alól új ruháit, amiket még Roxmortsban rendelt az
elmúlt hét során.
Mikor felemelte a finom kelméből szőtt talárt, rögtön érezte, hogy valami nincs rendjén.
- Hé, én nem ezeket a ruhákat rendeltem! – csodálkozott, mikor meglátta, hogy egyik darab sem stimmel. –
Biztos tévedés történt…
Az, amelyiket a kezében tartotta, gyönyörű, mélyzöld színű volt és valamivel sötétebb zöld hímzés borította
mindenhol. Harrynek úgy rémlett, Dumbledore professzornak is volt egy hasonló darabja.
Bimba professzor felkapta a fejét a dolgozat-halomról és a talárra nézett.
- Nagyon szépek – jegyezte meg a boszorkány. – Nem értem, mi a baja velük…
- Az, hogy én nem ezeket rendeltem! – csattant fel Harry. – Hogy néznek ezek ki? Mint… mint…

292
- Mint egy igazi varázslóé? – szólt Lumpsluck hangja, aki ekkor lépett be a tanári szoba ajtaján, kezében egy
nagy dobozzal, ami telis tele volt üvegcsékkel. A dobozt most lerakta Harryé mellé. Az üvegek legtöbbjében
vöröses folyadék volt, bár némelyik eltért a többitől – az egyikben nagy, gusztustalan, narancssárgás csomók
lebegtek, kettő másik pedig néha változtatta a színét, mintha nem tudná eldönteni miféle bájital is akar lenni.
Harry gyanította, hogy ezeknek az üvegeknek a gazdái fognak T-t kapni.
Lumpsluck szemügyre vette Harry csomagját.
- Pomonának igaza van, fiam – mondta az öreg. – Ezek valóban rendkívül előkelő talárok.
Harry fáradt-lemondóan visszaejtette a talárt a dobozba, a másik, sötét-bíbor színű tetejére.
- Dumbledore is ilyeneket hordott, emlékszik? – motyogta Harry és visszatette a doboz tetejét.
- Most mit csinálsz, Harry? – kérdezte érdeklődve Lumpsluck.
Harry hozzálátott, hogy visszavarázsolja a kötöző zsinórt a dobozra.
- Visszaküldöm a csomagot és megírom nekik levélben, hogy legközelebb jobban figyeljenek oda miket
küldenek el… - válaszolta bosszankodva.
Lumpsluck kopasz feje búbját vakargatta.
- Szerintem épp eléggé figyeltek – dünnyögte az öreg, majd zavartan köhentett egyet és a ládához fordult
szemügyre venni diákjai beadott órai munkáit.
Harrynek valami nem stimmelt Lumpsluck viselkedésében.
- Maga volt?! – kiáltotta felháborodottan, mikor meglátta a professzor mosolyra görbülő száját.
Az öreg már nem tudta véka alá rejteni tréfás hangulatát, ezért hangosan felnevetett. Erre a többi tanár is
érdeklődve figyelt.
- Maga mondta nekik, hogy cseréljék ki a ruhákat? – kérdezte vádlón Harry.
Lumpsluck csak legyintett.
- Az túlzás, hogy azt mondtam nekik… - dörmögte. – A Csodatalár egyik üzletvezetője, Hektor Gamp régi
tanítványom volt és…
- Hm… A Lump Klub tagja, igaz? – fejezte be Harry és lehuppant a székére.
Az öreg mosolyogva bólintott kövér fejével.
- Akkor mindent értek – mondta Harry, majd elnevette magát és vele együtt Lumpsluck is. – És most mit
csináljak ezekkel?
- Próbáld fel! – javasolta Bimba professzor, mikor Harry megint felemelte a gyönyörű zöld talárt.
Harry nem volt odáig az ötletért.
- Gyerünk, fiam, próbáld fel! – bíztatta Lumpsluck. – Lássuk, hogy áll rajtad!
- Hát jó… - egyezett bele Harry letörten. – De úgyis röhejesen fogok festeni benne.

Tíz perc múlva be kellett látnia, hogy tévedett. Mindkét talárban remekül nézett ki és mindegyik úgy passzolt rá,
akár egy kesztyű. A tükörben nézegette magát és megállapította, hogy a zöldben valóban úgy fest, mint egykor
Dumbledore, leszámítva a fehér szakállat és hosszú hajat.
A ruha szabása önmagában elég egyszerű volt: bő ujja volt és nagyon hosszú, elegáns csuklyája, s elöl négy
elegáns csat fogta össze, de Harrynek inkább kigombolva tetszett.
- Nos? – nézett rá Lumpsluck.
Harry végül beleegyezett, hogy hordani fogja a talárokat, de nem minden aggodalom nélkül. Mi lesz, ha
nagyzolónak fogják tartani, hogy félvér létére úgy öltözik, mint egy aranyvérű? Hát, akkor majd levon tőlük egy-
két pontot – nyugtatta meg magát Harry.
Gawain Robards lépett be a tanáriba és láthatóan kimerült volt, mint a kezdő tanárok többsége. Fáradtan leült az
asztala elé, aztán észrevette Harryt.
- Szép talár – mondta elismerően, aztán hátradőlt a széken.
- Nehéz napja volt, Mr Robards? – kérdezte Bimba professzor.
A férfi csak legyintett.
- Ne is mondja, professzor! – sóhajtotta. – Álmomban se gondoltam volna, hogy ilyen nehéz tanítani. Euan
Abercombie elefántméretűvé változtatta a füleit. Ördög tudja, hogy sikerült ezt elérnie…
A többi tanár halkan nevetgélt.
- Mért pont az átváltoztatástant választotta? – kérdezte tőle Harry. – Sok helyen hiány van…
- Diákkoromban ez volt a kedvenc tantárgyam – vonta meg a vállát Robards. – Meg Madam Marchbanks nem
nagyon hagyott választási lehetőséget, hisz ismered…
Harry mosolyogva bólintott, s közben visszacsomagolta a ruhásdobozt, de a zöld talárt nem vetette le. A táskába
pakolta be a következő órára szükséges jegyzeteket, mikor véletlenül kiesett belőle a Mosolyhozó varázsgömb és
elgurult a padlón.
- Tessék… - mondta Robards és visszaröptette Harry asztalára a gömböt.
- Köszönöm – motyogta Harry, miután eltette a golyóbist.
Ekkor elgondolkodva a varázslóra nézett.
– Tudja, ismerős nekem a neve, Mr Robards – szólt óvatosan. – Régóta van a Roxfortban?

293
Robards hunyorogva nézett rá és nem válaszolt azonnal. Harry arra gondolt, talán indiszkrét volt a kérdése.
- Az auror parancsnokságon dolgoztam – mondta végül. – Főparancsnok voltam februárig.
Sinistra professzor felnézett diákjai javításra váró csillagtérképeiről.
- Ezt nem is tudtam – jegyezte meg csendesen a tanárnő.
- Nem hallhatott róla mástól, csak Madam Marchbankstól, professzor – világosította fel a férfi. – Elkövettem egy
szégyenletes baklövést a Nyilvántartó Részlegben. De erről inkább nem akarok beszélni…
Szégyenletes baklövés? Harry a homlokát ráncolva meredt maga elé. Mit követhet el valaki, hogy auror
főparancsnokból őrvarázslóvá léptetik vissza?
Mielőtt elméleteket agyalhatott volna ki magában, rápillantott a tanári falán függő díszes órára, ami jelezte neki,
hogy ideje lenne elindulnia a következő órára, amit harmadéves hugrabugosoknak kell tartania. Összekapkodta a
holmiját, vállára vette a táskát, de a kilincsen megállt a keze. Visszafordult az ajtóból és kivette táskájából a
Mosolyhozó varázsgömböt. Robards professzor érdeklődve ránézett, Harry pedig megköszörülte a torkát és
végre emlékeztette magát, mit fogadott meg korábban:
- Mondja, nem tudja véletlenül, hogyan kell ezt használni?

---

Harry új talárja ugyan szemet szúrt a diákoknak és gyakran összesúgtak a háta mögött, de sehonnan nem kapott
ellenséges szavakat, még a mardekáros diákoktól sem. Azt azonban nem tudhatta, hogy ez vajon azért van, mert
valóban nem érdekli őket, vagy csak mert tudják, hogy nem ajánlatos egy tanáron köszörülni a nyelvüket.
Beköszöntött a május még erősebb napsütéssel, még felhőtlenebb éggel. Egyre több ötöd és hetedévest lehetett
látni a könyvtárban sínylődni, miközben lázasan készültek R.B.F. és R.A.V.A.Sz vizsgáikra. Harry azonban a
legkevésbé sem törődött ezzel, megelégedett vele, hogy negyedéves korig tanítsa a diákokat mindarra, amit csak
tud. Ahogy a diákok fejlődtek óráról-órára, Harry meg volt győződve róla, hogy egyes védekező bűbájokat már
jobban tudnak, mint a hetedévesek. Dennis Creevy például Harry negyedik óráján olyan fényes varázspajzsot
bűvölt, ami szikrázott a napfényben és minden dermesztőbűbájt visszavert.
A tanteremben rendezett párbaj-felmérés ragyogóbban sikerült, mint azt gondolni merte. Egy Lumpslucktól
kölcsönkért arany zsebóra segítségével mérte a párosok idejét, s az óra végén a legjobbak egymással mérhették
össze erejüket. A diákok a gyakori hasra esések és apró horzsolások ellenére olyan jól érezték magukat, hogy
több páros visszavágót akart.
- Mindenkinek lesz még alkalma bizonyítani – nyugtatta meg őket Harry. Tisztában volt vele, hogy mennyire
fontos az egészséges versenyszellem. – Két hétig megint gyakorolni fogunk, ezúttal a kábító átkokat (a
bejelentést izgatott sugdolózás fogadta), és utána megmutathatjátok, hogy mit tudtok.

Május első hétfőjén remek napja volt, mivel csak két órát kellett tartania, de mikor utolsó órája után a tanári
szobából a nagyterem felé indult, egy olyan hírt hallott Neville-től, ami egyenesen csodálatossá varázsolta az
egész hetét.
- Harry, Harry! – szólt utána a fiú. Akkor vette észre, mikor épp kilépett a vécé ajtaján. – Nem tudom, tudsz-e
róla, de itt van Ron és Hermione.
- Mi?! – Harry nyomban megtorpant. – Biztos vagy benne?
- Az előbb láttam őket, nyakig koszosan! – magyarázta Neville és felnevetett. – Szerintem felmentek a
tantermedbe, téged keresnek.
Harry megköszönte Neville-nek a tájékoztatást és minden egyebet feledve a lépcsők felé vette az irányt. Olyan
régen nem látta már két barátját, hogy kisgyerekes izgalom lett úrrá rajta, mint régen, ha a Dursley-éknél töltött
szünidő a végéhez közeledett.
A lépcsőkön rohant felfelé, mikor egy másik hang kényszerítette megállásra. Néhány emelettel alatta valaki
döngő léptekkel haladt lefelé. Harry megállt, kihajolt a korlát fölött, de máris átkoznia kellett magát a
butaságáért. A lépcső azonnal megindult alatta és oldalt fordult a mélység felé. Harry magában szitkozódva
megkapaszkodott és újra lenézett. Nem csalt a füle, Rémszem Mordon épp ekkor lépett be a második emeleti
folyosóra, de Harry hiába kiáltotta a nevét, nem hallotta meg. Morgolódva megvárta, hogy a szeszélyes lépcső
visszatérjen a helyére, aztán futva folytatta útját a tanteremhez. Mikor megérkezett, habozás nélkül benyitott az
ajtón, de azon nyomban megdermedt.
A teremben ott állt Ron és Hermione – mindketten olyan koszosak voltak, mintha most másztak volna ki egy
porlokokkal teli veremből. Fekete úti köpenyük több helyen elszakadt és megégett, de ez láthatóan egyiküket se
zavarta. Nem vették észre, hogy az ajtó kinyílt, vagy hogy Harry vigyorogva nézi őket – teljesen megfeledkezve
a külvilágról, szenvedélyesen csókolóztak.

Harry elfojtott egy nevetést és a fejét csóválva halkan belépett a terembe, aztán két kézzel megfogta az ajtót és
teljes erőből becsapta. Az ágyúlövés hangjával felérő csattanásra Hermione nagyot sikkantott, Ron pedig jó egy
métert ugrott hátra ijedtében, amitől majdnem átesett az egyik padon.

294
- Harry! – kiáltott fel, mikor meglátta barátját.
- Megzavartam valamit? – kérdezte Harry két nevetés között.
- Jaj, te idióta! – motyogta Hermione, de mosolyogva odaszaladt hozzá és megölelte.
Ron is vigyorogva odament, hogy kezet fogjon vele, de Harry odahúzta és őt is megölelte. Mindhárman nevettek
és örültek, hogy viszont láthatják egymást ilyen hosszú idő után.
- Rég nem találkoztunk – magyarázta meg Harry a nagy ölelkezést.
- Mintha nyári szünet lett volna – bólintott Ron egyetértően.
- Annyira aggódtunk érted! – tette hozzá Hermione. – Mikor hallottuk, mi történt az erdőben, meg hogy egy
hónapra a gyengélkedőre kerültél… - megint szorosan megölelte, majd zavartan porolgatni kezdte Harry talárját,
ami ettől csak még piszkosabb lett.
Harry hátrébb lépett és végignézett barátain. Hermione homlokán kisebb zúzódás éktelenkedett, haja olyan kócos
volt, mintha tornádó tépázta volna meg és mindkét keze be volt kötve. Ron arcán néhány vékony horzsolás
látszott, vörös haja kormos volt, körmei kosztól feketéllettek, de a sebektől eltekintve mindketten egészségesnek
tűntek. Egyik sérülésük se volt veszélyes.
Harry újra megcsóválta a fejét.
- Mibe keveredtetek már megint? – kérdezte.
Hermione és Ron összenéztek és lassan leolvadt arcukról a találkozás okozta vidámság.
- Öhm… Harry – kezdte Hermione és megköszörülte a torkát. – Van néhány mondanivalónk.
- Ezt valahogy sejtettem… - jegyezte meg Harry, majd hellyel kínálta barátait.
Mindhárman leültek egy pad tetejére, majd Hermione újra megköszörülte a torkát és belefogott:
- Azt hiszem, legjobb lesz, ha az elejétől kezdjük, igaz, Ron? – (Ron bólintott, közben szórakozottan kapargatta a
piszkot talárjáról). – Miután elmentél, úgy tettünk, ahogy mondtad, átmentünk a Black-házba és szóltunk Mr
Weasleynek, hogy segítsen nekünk. Sikerült elkérnie az iratokat Regulus Blackről, és a többi rokonáról. Napokat
töltöttünk a házban a kutatással, kívülről fújjuk a családfát – nem mintha bármi értelme lett volna… - sóhajtotta
szomorúan Hermione.
Harry tökéletesen értette a helyzetüket. Ő is hasonlóan értelmetlennek és kilátástalannak érezte a nyomozást.
Hermione helyett Ron folytatta:
- Apa sokat segített és végül is elmondtuk neki, hogy olyan halálfalókat keresünk, akik régen elárulták
Voldemortot. Azonban hamar kiderült, hogy Karkarov kivételével senki sem fordult szembe vele… Azaz voltak
olyanok, akikről azt hitték – pontosította Ron -, mint Malfoy meg Nott és hasonlók, de ezekről később kiderült,
hogy más a helyzet. A lényeg, hogy semmit se tudnak arról, hogy Regulus Black-en kívül bárki más szembe
szegült volna velük.
- Pedig voltak – szólt közbe Harry. – Csak nem a halálfalók közt, hanem…
- …a családtagjaik – szólt Hermione és tekintete találkozott Harryével. – Mi is beszéltünk Pitonnal. Elmondott
mindent Aurora Blackről.
Harry bólogatott.
- Hogyan találkoztatok vele? – kérdezte.
Hermione rögtön válaszolt:
- Az erdőben történtek után megtudta, hogy nem a Roxfortban vagyunk, ezért megkeresett minket. Üzent Ginny
tükrén át és találkoztunk vele az Abszol úton. Elmondtuk neki, hogy Regulus után nyomoztunk, erre leszidott
minket – mondta fanyar félmosollyal a lány. – Azt mondta, hogy pont azért kellett volna veled mennünk, hogy
megakadályozzuk, nehogy valami butaságot csinálj.
Harry megvetően horkantott egyet.
- Szerinte fölöslegesen vesztegettük az időnket, aztán kis unszolásra elmondott mindent a feleségéről – szólt
Ron. – Hermione rávette, hogy neked is mondja el ezt. Nem nagyon lelkesedett érte, de beleegyezett.
Harry bólogatott és megerősítette barátai történetét.
- Így is volt – mondta. – Eljött éjszaka a gyengélkedőre és elmesélte. Meg azt is mondta, hogy új feladatot bízott
rátok.
- Igen, szerencsére nem küldött minket haza – hadarta Hermione -, hanem megmutatta, miket talált Voldemort
iratai között. Tervrajzok voltak, Harry! Ott volt a barlang rajza, az ajtók és az elrejtő bűbájok, amiket használt,
minden!
- Ez remek! – lelkendezett Harry. – És ezt kerestétek Pitonnal.
Hermione és Ron megint összenéztek, mintha azon gondolkoznának, hogyan mondják el, mi történt velük a
hosszú hetek alatt.
- Hát… az az igazság, hogy mi se azt csináltuk, amit Piton mondott – vallotta be Ron kettejük nevében. Harry
felvonta a szemöldökét. – Végigrágtuk magunkat a tervrajzokon, de ugyanúgy nem vezetett sehova, mint a többi
nyomozás. Végül Piton bevallotta, hogy azért bízta ránk a talált iratokat, hogy tanuljunk belőle és neked is
mutassuk meg… - Ron jelzésképpen felemelte az asztalon heverő Feneketlen Zsákot. – Elmondta, hogy nem
várhatunk sokáig tétlenül. Ha nem találunk nyomot az utolsó horcruxhoz, akkor meg kell szabadulnunk a
kígyótól.

295
Harry nagyot nézett.
- Igen, Piton is tanácstalan – mondta Hermione. – Ránk parancsolt, hogy tanuljunk, veled együtt és ne csináljunk
semmit. Azt akarta, hogy üljünk a fenekünkön.
- De ti…? - kezdte Harry.
- De mi nem maradtunk a Black-házban – sóhajtotta a lány. – Mr Weasleytől hallottuk, mi történt
McGalagonnyal és veled… - ekkor bűnbánó félmosollyal nézett rá. - Bocs, Harry, de mondták, hogy fel fogsz
épülni, ezért úgy gondoltuk, hogy fontosabb dolgunk lenne, mint beteglátogatóba menni.
Harry vigyorogva bólintott, majd intett, hogy folytassa.
- Azok után, ami az erdőben történt, meg ami azt követően, úgy gondoltam, mindenképp szövetségeseket kell
keresnünk. Beszéltünk Mr Weasleyvel a koboldokról, de meg se hallgatott minket. Azt mondta, hogy nem
tehetünk semmit a miniszter engedélye nélkül, mert akár le is tartóztathatnak. Ez engem nem nagyon érdekelt,
úgy hogy fogtuk magunkat és elmentünk a Gringottsba.
Harry meghökkenten nézett barátaira.
- Én is pont ezt mondtam Lupinnak, meg Mordonnak! – szólt. - Lupin is elment hozzájuk… nem
találkoztatok…?
Ron feltette a kezét.
- Várd ki a végét! – mondta. – Szóval hoppanáltunk az Abszol útra és szépen odasétáltunk a Gringotts elé és
bekopogtunk. Arra számítottunk, hogy kinyitják az ajtót és beszélhetünk, de nem történt semmi. Ezért
bementünk – mert hogy nyitva volt a bejárat, mintha nem is lenne háború…
- A bankban sem volt senki, egy teremtett lélek se – vette át a szót Hermione. – Ezért átkutattuk az egészet, hogy
találkozzunk legalább egy kobolddal, aki elvezethet minket ahhoz az Ampókhoz. A barlangok felé mentünk, amit
egy hatalmas ajtóval zártak le…

- Nagyobb volt, mint a Roxfort bejárata – toldotta meg Ron.

Harry egyikükről a másikra kapkodta tekintetét.
- Megpróbáltuk kinyitni – folytatta Hermione -, de mikor varázsoltam, az ajtó mindkettőnket beszippantott…
- Beszippantott?
- Igen. Nem láttunk magunk körül semmit, minden csupa feketeség volt. – magyarázta Ron. – Jó fél órát vártunk
és már kezdtünk komolyan megijedni, mikor kiszedtek minket. Elvették a pálcáinkat és megkötöztek. Nem
kérdeztek semmit, csak levittek minket azokkal a sínes kocsikkal.
- De nem a széfek felé mentünk, hanem egy másik vágányon, még mélyebbre. – mesélte Hermione. – Odalent
kész lakásaik vannak. Sziklába épített koboldházak, még szebbek, mint a sellők otthonai!
- Úgy mondod, mintha városnézésen lettetek volna – szólt közbe Harry. – Azt hittem, elfogtak titeket.
Hermione arckifejezése kicsit elsötétült.
- Így is volt, de nem bántottak minket – mondta. – Bezártak egy cellába és ott tartottak egy hétig.
- Egy hétig?
- Igen – válaszolta letörten Ron. – Halálra untuk magunkat. Nem beszéltek hozzánk, egyszerűen csak fogva
tartottak, pedig mondtuk, hogy beszélni akarunk a vezetőikkel.
Hermione vette át a szót:
- Aztán, mikor harmadik nap hozták az ételt… (- Csupa zöldséget, fúj…! – jegyezte meg Ron), a kobold
elmondta, hogy nem kíváncsiak a szónoklatainkra, hogy megsértik a törvényeinket. Nekik saját törvényeik
vannak és mi meg azokat szegjük meg.
Harry megvonta a vállát.
- Végül is… igazuk van, nem? – vette védelmébe a koboldokat. – Ha mi nem tartjuk tiszteletben őket, ők mért
tennék ugyanezt?
Ron és Hermione figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

- Szóval egy hét után végre kiengedtek minket és felvittek a bankba az öreg koboldokhoz – folytatta a lány. –
Összebilincselték a kezünket és leültettek egy székre. Akkor jöttünk rá, hogy tárgyaláson vagyunk.
- El akartak ítélni titeket? – kérdezte Harry.
Ron bólogatott.
- Aztán kiderült az is, hogy kinek a közbenjárására kerültünk ide – mosolygott Hermione. – Egyszer csak
megjelent Lupin és a védelmébe vett minket. Úgy tűnt, a koboldok hallgatnak rá. Egy szót se váltottunk előtte
egymással, de elmondta a koboldoknak, hogy mi is ugyanazért vagyunk itt, mint ő…
- Addig azt hittük, hogy nekünk kampec – vette át a szót Ron -, mert egyfolytában sorolták a bűneinket, amikről
nem is tudtuk, hogy elkövettük. De mikor megjelent Lupin, egyszerre érdekelni kezdte őket, hogy mért vagyunk
ott.
- És akkor elengedtek? – kérdezte izgatottan Harry.
- Igen. Hihetetlen, de elengedtek! – erősítette meg Ron. – Lupin elmondta, hogy mikor megérkezett, őt is
elfogták, de szólt, hogy te küldted őt…

296
Harry elmosolyodott. Mégiscsak jó ötlet volt rávenni Lupint, hiszen akkor Ron és Hermione még mindig egy
kobold cellában ülnének.
- Aztán mi történt? – sürgette őket Harry. Információéhsége nem hagyta nyugodni, különösen most, hogy
megtudta, milyen kalandban volt része két barátjának.
- A tárgyalás után beszéltünk Lupinnal – szólt Hermione. – Csodálkozott rajta, hogy mi is oda keveredtünk, de
nem zavart el minket. Elmesélte, hogy a te tanácsodra jött a koboldokhoz, és hogy Ampók rögtön hajlandó volt
szóba állni vele, mikor mondta, hogy a te nevedben jött.
- És?
- Lupin megpróbálta rávenni a koboldokat, hogy kezdjenek tárgyalásokba a minisztériummal, hogy tegyék le a
fegyvert, mert se a minisztérium, se a koboldok nem tudnak egyszerre két ellenséggel harcolni. Rengeteg
bizonyítékot sorolt fel nekik, hogy mindenkinek megérné, ha szövetségre lépnének. Átadott nekik például egy
névsort olyan vérfarkasokról, akik Fenrir Grayback bandájába tartoznak. Térképeket mutatott nekik, amin a
trollok randalírozásai szerepeltek, mikor a halálfalók utasítására szétverték sok kobold elrejtett kincseskamráját.
Hermione szünetet tartott, de Ron rögvest folytatta, Harry pedig sejtette, hogy barátai jókedve a beszámoló
közben nem alaptalan. Úgy tűnik, végre sikerült elindítani valamit…
- A koboldoknak erre felcsillant a szeme – mondta Ron. - Láttuk, ott voltunk mindketten, mikor Lupin beszélt
velük. A vén koboldok fenn ültek egy emelvényen, középen az a fejes… Ragnok, vagy ki, mellette meg Ampók -
ott ült az egész bagázs. Lupin állt előttük, vagy inkább alattuk, mi meg a terem végében ücsörögtünk és vártuk,
hogy mi fog kisülni ebből. Eleinte nem sok reményt fűztem a dologhoz… már akkor se, mikor Hermione
említette, hogy el kéne mennünk a Gringottsba.
Ragnok azt mondta, hogy Scrimgeour, meg a miniszteri vezetés az ellenségük és nem rajtuk múlik, hogy nincs
béke köztük. Akkor meg Hermione felpattant és odakiabálta nekik a terem végéből, hogy… mit is mondtál? –
nézett a lányra összevont szemöldökkel.
- Azt mondtam, hogy nem csak Scrimgeour-ből áll a minisztérium – szólt Hermione. – Folyton csak azt
mondták, hogy Scrimgeour így, meg Caramel úgy, és egyszerűen nem bírtam tovább hallgatni, hogy miattuk
hiúsulna meg egy tárgyalás.
- És erre mit szóltak? – kérdezte kíváncsian Harry.
- Azt hittem, hogy nem is figyeltek, mert Lupin elég mérgesen nézett rám, amiért közbekiabáltam – vallotta be
röstelkedve a lány. – De aztán láttuk, hogy az az Ampók nevű odasúgott valamit Ragnoknak, és a végén azt
kérték, hogy ezt fejtsem ki bővebben.
Harry felnevetett és megpróbálta elképzelni Hermione arckifejezését. A lány már akkor is zavarban volt, mikor a
Főnix Rendje megbeszélésein szólt közbe.
- Lupin intett, erre felálltam és odamentem mellé. Aztán elmondtam, hogy mi volt Dumbledore véleménye a
Mágikus Testvériségről. Hogy ő mindig a koboldok érdekeit is szem előtt tartotta… Erre Ragnok közbevágott
elég durván. Azt mondta, hogy Dumbledore már rég halott. Akkor egy kicsit elhallgattam és Lupin vissza akart
küldeni a helyemre, de eszembe jutott, mit mondtál egyszer rólam.
Harry kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Azt mondtad, hogy kicsit olyan vagyok, mint Dumbledore – emlékeztette a lány. - És akkor eszembe jutott,
hogy mit kell mondanom. Azt mondtam Ragnoknak, hogy igen, Dumbledore halott, de a szavai még nem
halottak. És elmeséltem, hogy milyen sokan támadják Scrimgeour módszereit, még a minisztériumiak közül is.
Ekkor Lupin félbeszakított és több nevet is említett, olyanokat, akiket a koboldok is ismerhetnek… még
Lumpsluckot is megemlítette, meg Dirk Cresswell-t, a Mágus-Kobold kapcsolatok hivatalától, és a Főnix Rendje
tagjait, meg téged is.
- Úgy láttuk – mondta Ron, és átkarolta Hermione vállát -, hogy kezdtek komolyan venni minket, mert Ragnok
intett Lupinnak, hogy hallgasson. Aztán a többi kobold felé fordult és megint pusmogni kezdtek. Vagy öt percig
beszélgettek, amiből nem értettünk semmit – hisz tudod milyen nyakatekert a hablatyolásuk… Nem tudom,
Lupin hogy volt vele, de én tövig rágtam a körmöm a várakozás alatt, az biztos. Mikor befejezték a piszmogást,
Ragnok megkérdezte Lupintól, hogy mit várnának el tőlük. Lupin pedig előadta, hogy mit csinált eddig a Főnix
Rendje és, hogy mit akartak elérni Dumbledore vezetése alatt. Persze rólad nem beszélt, viszont említette
Hagridot és az óriásokat, a kentaurokat a Tiltott Rengetegben...
Azt mondta nekik, hogy segítsenek a varázslóknak, hogy ne vesszen kárba Dumbledore munkája. Gyakorlatilag
arra kérte őket, hogy folytassák, amit a Főnix Rendje elkezdett. És aztán, nem is tudom mi győzte meg őket
végül… de beleegyeztek.
- Ez remek hír! – vigyorgott Harry. – Ügyesek voltatok!
- Nem csináltunk semmit, Harry – tiltakozott Hermione, Harry azonban sejtette, mi győzte meg végül a
koboldokat.
- Lupin érdeme az egész – bólintott rá Ron.
Harry hümmögött. Lupinról tudták a koboldok, hogy ő, Harry küldte oda, ezért nagyrészt más nevében beszélt.
De mikor látták, hogy egy fiatal boszorkány és varázsló is odakeveredett, egy hétig börtönbe csukva várakoztak

297
és aztán teljes önszántukból akarták jobb belátásra téríteni őket – ez győzhette meg őket, hogy érdemes
megbízniuk a varázslókban.
- Igen, Lupin érti a dolgát – vigyorgott barátaira. - Jobban felkészült, mint gondoltam…
Hermione vidáman nézett rá.
- Meglep, hogy végre komolyan veszik, amit mondasz? – kérdezte.
Harrynek be kellett látnia, hogy ebben van igazság, de inkább nem szólt semmit, másra terelte a szót:

- És mitől néztek így ki? A koboldok miatt…? – mutatott barátai megviselt külsejére.
- Nem, a koboldok egy ujjal se nyúltak hozzánk – rázta meg a fejét Hermione. - Nem, ez az éjszaka történt.
- Tegnap éjszaka?
Ron és Hermione összenéztek, aztán Ron kezdett el beszélni.
- Két napja elmentünk a főhadiszállásra. Lupin elmesélte, hogy mind kiköltöztek onnan, mert a halálfalók
bármikor felbukkanhatnak.
- Elrejtőztünk a házban – vette át a szót Hermione. – Pont azt vártuk, hogy mikor jönnek meg a halálfalók. El
akartunk fogni egyet, hogy megtudjuk, hová vitték McGalagonyt.
Harry azt hitte, rosszul hall.
- Lesben álltatok halálfalókra várva?!
Barátai bólogattak.
- Melyikőtök remek ötlete volt ez?
- Hé, te csak ne szólj egy szót se! – vágott vissza Ron. – Azok után, amit az erdőben műveltél…
- Jó-jó… - állította le gyorsan Harry és legbelül elismeréssel adózott barátai bátorsága előtt. – És aztán mi
történt?
Ron tovább mesélt:
- Hermione megszüntette Mordon mágikus határvonalát, aztán bementünk és riasztóbűbájokat szórtunk az
ajtókra és ablakokra, hogy tudjuk, ha jönnek. És tegnap éjszaka megjöttek.
- Ketten voltak, éjfél előtt pár perccel érkeztek – részletezte Hermione. – A bűbáj jelzett, mi pedig felkészültünk.
Mikor szétszéledtek a házban, megtámadtuk az egyiküket. Én elkábítottam, Ron pedig megnyitotta az egyik
tükröt és berakta oda.
Harry felvonta a szemöldökét.
- Ügyes – mondta elismerően.
Ron nagyot sóhajtott.
- Az lett volna, ha nem veszik észre. De kiderült, hogy nem ketten voltak, hanem volt még velük három másik
láthatatlanná tévő köpenyben. Hermione szerencsére észrevette a pálcája végét, mikor meg akart átkozni és
gyorsan félrerántott. Aztán elszabadult a pokol…
Harry tátott szájjal hallgatta barátai beszámolóját, s egyikük se törődött vele, hogy időközben a nap előbukkant a
felhők mögül és még napnyugta előtt utoljára megvilágítja a Roxfortot.
- Bemenekültünk a szalonba és ott sikerült elkapnunk az egyik láthatatlant – fűzte tovább Hermione. - De
addigra már szólt a társainak is, azok pedig elkezdtek mindenfelé tüzet gyújtani. Mire észbe kaptunk már az
egész ház lángolt, mi meg fulladoztunk a füsttől.
- Megpróbáltak bezárni minket a szalonba, hogy bennégjünk, de sikerült a képükbe robbantanom az ajtót –
mondta Ron. - Hermione kábító átkokat lőtt ki rájuk, de védték mindet. Akkor már nem törődtünk semmivel,
úgyhogy taktikát változtattunk és rájuk omlasztottuk az egész mennyezetet.
- Nagyon nagy volt a füst, alig láttunk tovább az orrunknál – panaszolta Hermione. - El akartuk oltani a lángokat,
de nem használt. Eredetileg is ez volt a halálfalók terve, hogy felgyújtsák a házat.
- Sajnos beszakadt a lépcső, hoppanálni meg nem tudtunk a bűbáj miatt – szólt Ron. - Kinyitottam az egyik
tükröt a dolgozószobában, behúztuk a két halálfalót és ott kivártuk a végét.
- Aztán megjött Mordon és Mr Weasley, meg Muriel néni – mesélte a lány. - A ház egyik varázslata riasztotta
őket. Mire kijöttünk a tükörvilágból, már hajnalodott és ott volt a fél minisztérium. Mordon és Mr Weasley
elfogta a másik három halálfalót, aztán azokat is elvitték, akiket elkábítottunk.
Harry úgy nézett két barátjára, mint még soha. Álmában se gondolta volna, hogy a mindig aggodalmaskodó
Hermione és a meggondolatlan Ron egy ilyen lépésre szánják el magukat. Harry szélesen elmosolyodott,
miközben Hermione tovább mesélt.
- Kihallgattak minket, Mr Weasley meg nagyon dühös volt, amiért megbeszélés nélkül vágtunk bele…
- Igen, ritkán láttam ilyen dühösnek apát – erősítette meg Ron révedő arckifejezéssel. – De Tonks például jó
ötletnek tartotta – végül is öt halálfalót letartóztattak…!
Félbe hagyta a mondatot, mert ekkor kinyílt az ajtó és belépett rajta Mordon. Minden második lépése döngve
visszahangzott a teremben.
- Szép jó napot! – köszönt rekedtes hangján az öreg auror és előre bicegett kezet rázni Harryvel.
A kurta üdvözlés után szüntelenül forgó mágikus szemével körbenézett a falakon. – Szóval ez lenne az… -
dörmögte.

298
Harryék kérdőn néztek rá.
- Itt tanítottam volna, ha az a bitang nem veszi át a helyem – magyarázta meg Mordon. – Nem mondom,
kellemes terem… szép a kilátás.
Ekkor hirtelen Ron és Hermione felé fordította mágikus szemét, a normálisat pedig Harryre szegezte.
- Elmesélték már a kis kalandjukat?
- Igen, épp most értünk a végére – mondta Ron.
Mordonnak láthatóan nem tetszett a dolog.
- Ilyen ütődötteket… - morogta. – Ketten halálfalókra lesni… erősítés nélkül! Az auror képzésen mindketten
megbuktatok volna, vegyétek tudomásul!
- Szerintem nagyon jó ötlet volt – kelt barátai védelmébe Harry, akinek még mindig fülig ért a szája. – Hiszen öt
halálfaló mínusz…
- Remek ötlet volt, csak a kivitelezéssel voltak problémák – ráncolta a homlokát az auror. – Ugyanis azt az öt
jómadarat most éppen kihallgatják. Veritaserum, Imperius, ami csak kell…
- És? – nézett rá értetlenül a hármas.
- Használjátok már az eszeteket! – reccsent rájuk Mordon. – Avery már el is mondta, hogy mért másztak fel
gyújtogatni. Scrimgeour már tudja, mi volt az a ház.
Harry, Ron és Hermione összenéztek.
- Tudják, hogy ott volt a főhadiszállás! – mondta ki a végeredményt Hermione és nagyot csapott a homlokára.
Mordon a torkát köszörülte.
- Igen – vetette oda mérgesen. – És ennek hála a famíliád máris házi őrizetben van, Ronald.
- Mi?! – kiáltotta sokkoltan Ron. – Letartóztatták őket?
- Egyelőre nem – magyarázta Mordon. - Attól függ, milyen hasznukat látja Leonard meg Scrimgeour. De az
apád, az anyád, meg a testvéred, Percy, meg Muriel is védőőrizet alatt vannak a Foltozott Üstben.
Ron halálra vált arccal nézett barátaira.
- Tudom, mire gondolsz – dörmögte Mordon. – De ne féltsd őket. Kingsley meg Tonks vigyáz rájuk, néhány
másik aurorral.
Harry kissé palástolt ingerültséggel közbe szólt.
- McGalagonyra is igazán vigyázhattatok volna! Egyedül Hagrid volt ott akkor, vagy mi?
Mordon türelmesen válaszolt.
- McGalagony megtiltotta, hogy közbeavatkozzunk, ha jönnek érte a minisztériumból, hiszen akkor minket is
letartóztattak volna, ahogy Hagriddal történt.
Hermione kapva kapott az alkalmon, ahogy Hagrid neve említésre került.
- Tudtok valamit róla? – kérdezte. – Úgy hallottam, Firenzével mennek valahova, de nem tudunk semmi mást.
Mordon megrázta a fejét.
- Nem tudjuk, nem beszélt velünk… Azt hiszem Hagrid külön utakat jár. Ami nem is csoda – tette hozzá. –
Sokan szétszéledtek, miután McGalagony Tudodki kezére került.
Hermione megborzongott, mintha fázna, pedig az ablakon besütő napsugár épp az ő hátát melegítette. Talárjáról
hamu potyogott a padlóra.
- Ezek szerint a Főnix Rendjének befellegzett? – kérdezte Harry bús hangon.
- Azért még nem tartunk ott! – emelte fel mutatóujját az öreg. – Amíg egy is él közülünk, nem adjuk fel.
Ron még mindig alig tudta megemészteni, hogy a családja őrizet alatt van, ezért Harry kérdezgette tovább
Mordont.
- Mit mondtak még a halálfalók?
- Még tart a kihallgatás – mondta Mordon -, de Avery elég bőbeszédű volt. Először a leglényegesebbeket
kérdezték tőlük: hol bujkál a vezérük, mik a tervei, meg ilyenek…
- És? – türelmetlenkedett Harry.
- Mondom, részletekkel nem tudok szolgálni, de elmondták, hol tanyázott régen Tudjátokki. A héten
megvizsgáljuk a helyet, bár nem hinném, hogy bármit is találnánk ott.
- McGalagony? – puhatolózott Hermione.
Mordon megrázta a fejét, erre üvegszeme pukkanva elhagyta üregét és elgurult. Hermione visszahívta és átadta a
gazdájának.
- Köszönöm… De semmi – jelentette be búsan az auror. – Semmit se tudnak róla. Úgy tűnik, Tudjátokki titokban
tartja a hollétét.
Harry ezen nem volt meglepődve. Voldemort talán sejti, hogy McGalagony olyan részleteket is tud, amiket az
embereinek nem szeretne elárulni.
- Most hol vannak a halálfalók? – kérdezett közbe Ron, mikor visszanyerte a hangját.
Mordon vigyorogva felhorkant.
- Visszavitték őket az Azkabanba, oda, ahová valók.
Harry a homlokát ráncolta.
- Az Azkabanba? – csodálkozott Harry. – Azt hittem, azt a koboldok ellenőrzik!

299
- Most már nem – válaszolta az öreg. – A minisztérium a koboldokkal együtt ellenőrzi a szigetet, és az
elvarázsolt páncélok őrzik a foglyokat.
- Az újságban még nem olvastam… – jegyezte meg Harry és alig tudta véka alá rejteni csodálkozását. – Ilyen
gyorsan… ez fantasztikus!
Újra barátaira nézett, Hermione erre elmosolyodott.
- A holnapi lapban lesznek benne az új hírek – világosította fel Mordon, majd megropogtatta az ujjait. – Most
ideje mennem. Megígértem Leonardnak, hogy még ma jelentést teszek. Viszlát, Harry!
Aztán Ronhoz és Hermionéhoz fordult.
- Nektek meg lankadatlan éberség! – mordult rájuk Mordon, és döngő léptekkel kibicegett a teremből és becsapta
maga mögött az ajtót.
Harry és két barátja vigyorogva összenéztek.
- Mi most elmennénk lecsutakolni magunkat – jelentette be Ron kis idő múlva. – Mert lassan már a legyek is
elkerülnek…
Mindhárman nevettek, majd Harry elkomolyodott és megcsóválta a fejét.
- De jó látni titeket… - sóhajtotta.
- El ne bőgd magad! – nevetett Ron és megveregette barátja vállát.
Mindhárman elhagyták a tantermet és a lépcsők felé vették az irányt.
- Vacsora után találkozunk – mondta Hermione, mikor megérkeztek a folyosó végéhez és Ronnal kézen fogva
távoztak a griffendél torony felé.

Harry a földszint felé indult. Zsebre tett kézzel, gondolataiba merülve, a padlót bámulva baktatott keresztül a
folyosókon. Mikor a Nagyterem elé ért, a szokásos zsivaj és tömeg fogadta őt – a diákok vacsoraidőre gyűltek
össze.
Harry átverekedte magát néhány megtermett mardekároson, kikerült egy kis csapat hollóhátast, majd hirtelen
megtorpant és felpillantva Ginnyt látta maga előtt.
A lány nem nézett másfelé, nem fordította felé a hátát dacosan, nem akart hazudni önmagának vagy Harrynek
azzal, hogy letagadja, egyáltalán bármi köze lett volna hozzá. Harrynek úgy tűnt, Ginny az imént még vidáman
beszélgetett barátaival, de most csak szomorúság látszott a szemében, amit nem akart elrejteni előle. Harry
azonban alig egy másodpercnyi tétovázás után erőt vett magán és elment mellette, mintha ott sem lenne. Leült
Lumpsluck mellé, aki már javában falatozott egy kövér csirkecombot. Nagyot sóhajtott és öntött magának a
tökleves kancsóból.
Ron és Hermione nem bukkantak fel a vacsora alatt, nyilván eltartott nekik egy ideig, mire megszabadultak a
rájuk tapadt kosztól – gondolta Harry. Megint magán érezte Ginny tekintetét, de ő makacs elhatározással a
tányérjában úszkáló húsgombócokra koncentrált. Úgy érezte, agya helyén is ilyen gombócok úszkálnak.
- Hogyaza…!
Harry hirtelen hátrahőkölt, mert azt vette észre, hogy valami nagy és fehér takarja el előle az asztalt.
Hedvig szállt le elé, egyenesen a tányérjába, jó adag levest loccsantva a padlóra. Egy összehajtogatott pergamen
volt a lábára erősítve, s miután Harry felocsúdott a pillanatnyi meglepődéstől, megszabadította tőle a baglyot.
Hedvig nem várt tovább, elorozta gazdája zsemléjét, aztán rögtön a magasba röppent és visszatért a bagolyházba.
Harry kíváncsian széthajtogatta a kis levelet, melyen mindössze két szó állt vörös tintával:

Bocsáss meg!

Azonnal tudta, kitől jött a levél és akaratlanul, de máris megkereste szemével a tömegben Ginnyt. A lány Harryt
nézte várakozva, sőt Harrynek az a benyomása támadt, hogy Ginny egy bátortalan mosolyt erőltetett az arcára.
Lenézett a kezében tartott papírra.
Sosem hitte volna, hogy Ginny félrelökve minden büszkeségét, a véleményét, mely mellett mindig szilárdan
kiállt, bocsánatot kér tőle. Harry dühös volt rá azért, amit mondott az irattárban, de nem várta el tőle, hogy
bocsánatot kérjen. Hiszen ő maga is tudta, hogy Ginny szavai szilárd elhatározásról és bátorságról tettek
bizonyságot – és most mindezt félredobná? Nem volt miért bocsánatot kérnie. Harrynek kellett volna sajnálnia
dühös kirohanását, holott ő maga is komolyan vett mindent, amit akkor a lány fejéhez vágott.
A kis levelet nézve visszaemlékezett, hogyan kezdte Ginny kitölteni minden gondolatát. A féltékenység, az
irigység sodorta őt Harry életébe annyi év után újra. Akkor úgy érezte, bármit megtenne azért, hogy Ginny
mellette legyen, bárkin átgázolna, hogy ő csókolhassa. Nem volt szerelmes belé – de már nem áltathatja magát
ezzel. Nem tudná más mellett elképzelni az életét.
Két út vezet a sötétséghez… - rémlettek fel neki Muriel néni szavai.
De most nem róla van szó… Most nem az ő sorsa számít.
Ginnyre nézett, aztán becsukta a szemét.
És összegyűrte a levelet.

300
Mikor kinyitotta a szemét, egyszerre tűnt változatlannak a nagyterem saját kis világa, és lett más minden Harry
körül. Rajta kívül ezt egyedül csak Ginny tudta. A lány úgy nézett a tanári asztal irányába, mint aki nem akarja
elhinni, ami az imént történt.

Harry szörnyen érezte magát. Másodszor szakította el magát Ginnytől, másodszor állt közéjük… De mi? Vagy
ki? – kérdezte magától Harry. Voldemort állt volna közéjük? Vagy épp saját maguk?
Elfordította tekintetét Ginnyétől és remegő kézzel a kanálért nyúlt, hogy befejezze a vacsoráját. Ginny is
elfordult tőle és tágra meredt szemmel szoborként ült a helyén. Nem látott maga körül semmit, azt sem, hogy
barátai felállnak az asztaltól és indulni készülnek.
Harry tudta jól, hogy erről csak ő maga tehet. Ő nem hagyta Ginnynek, hogy meghozza a saját döntéseit. Minden
porcikája azt kívánta, bár máshogyan viselkedett volna, bár ne lett volna olyan akaratos. De ugyanúgy minden
porcikája súgta, hogy helyesen tette.
- Ginny, nem jössz már? – kiáltotta valaki a nagyterem ajtajából. Néhány hatodéves indult vissza a
klubhelyiségeikbe, s a szőke, lófarkas lány fordult vissza, mikor látta, hogy Ginny dermedten bámul maga elé.
Harry folytatta a kanalazást és ostoba vigyort erőltetett az arcára, mikor Lumpsluck egy viccel szórakoztatta
asztaltársait. Nem értette sem a poént, sem a tavaszi jókedvet maga körül.
Az emlékei mindvégig vele maradnak és erőt adnak neki. Tudta jól, hogy ott hordja őket a szívében – és egy
kicsike gömbben a talárzsebe mélyén.
- Gyere már, Ginny! Colin hozott vajsört!
Harry nem nézett fel. Ginny eltolta maga elől a tányérját, felállt az asztaltól és barátai után ment a bejárati
csarnok felé. Mikor utolérte őket, barátnője vidáman belé karolt és együtt elhagyták a nagytermet.
Harry talárzsebébe süllyesztette az összegyűrt levélkét, és mélyet sóhajtott.
Végül mégiscsak sikerült a Roxfortban marasztalnia Ginnyt – gondolta letörten. Mrs Weasley végre
megnyugodhat.

301
33. fejezet
Halál a Malfoyokra!
- Összetörted a szívét – dörmögte Ron.
Harry igyekezett nem rá nézni, inkább szobája padlóját bámulta.
- Normális esetben ezért szétverném a képed… - folytatta Ron könnyed hangsúllyal -, de a körülményeket
figyelembe véve, azt hiszem igazad van. Jobb ha csak a szíve van összetörve és nem a feje.
Hermione egyetértően bólogatott, de Harry nem volt olyan biztos magában.
- Ő nem így érzi – sóhajtott szomorúan. – Szívesebben kockáztatná az életét velünk, mint hogy biztonságban
legyen nélkülünk.
Ron halkan megköszörülte a torkát.
- Még szerencse, hogy nem ő dönti el… - motyogta az orra alatt.
- Pont ezért dühös rám. Mert nem hagyom, hogy maga döntsön az élete felől.
Hermione most nem bólogatott, összeráncolta a homlokát, úgy nézett Harryre.
- Mi az? – kérdezte Harry.
- Ha jól emlékszem… - szólt a lány – néhány éve még te is a falat kapartad, mikor mások döntötték el, hogy mit
csinálj.
Harry kénytelen volt egyet érteni Hermionéval, de nem mondott semmit, inkább hosszú hallgatás után
megpróbálta másra terelni a szót. Az volt ugyanis a benyomása, hogy két barátja várakozva figyeli, mintha
mondania kellene még valamit.
- Van valami hír a szüleidtől? – fordult vörös hajú barátjához.
Ron egy csapásra felélénkült.
- Az előbb küldtem levelet Pulipinttyel, de még nem jött válasz – mondta. – Hermionéval arra gondoltunk, hogy
elmegyünk hozzájuk egyik nap.
Hermione elmosolyodott.
- Paulina is már biztos nagyon akar látni minket – tette hozzá.
- Igen, igen… - motyogta szórakozottan Harry. – Olyan, mintha minden visszatért volna a normális
kerékvágásba.
Ron erre felnevetett.
- Normális kerékvágás? – nézett rá. – Én mindenre számítottam, csak arra nem, hogy egyszer belőled tanár lesz!
- Olyan furcsa? – kérdezte komolyan Harry.
- Hát… igen, egy kicsit – mondta Ron.
Harry hosszan hallgatott, majd zavartan mocorogni kezdett a székben.
- Tudod, így olyan, mintha normális életem lenne – vallotta be kicsit röstelkedve. – Van munkám, van lakásom…
Itt Roxfortban most minden olyan… normális. Szívesem jöttem vissza ide.
Hermione beharapta az alsó ajkát és félrenézett, majd újra felpillantott barátja arcára, ami nem kerülte el Harry
figyelmét.
- Mi az? – kérdezte kíváncsian.
- Harry… Tudod, hogy folytatnunk kell a keresést…
- Persze, hogy folytatnunk kell, Hermione, de nem itt! – jelentette ki Harry hevesen gesztikulálva. –
Megpróbáltunk mindent, de mivel a Szürke Hölgy egy szót sem hajlandó szólni, reménytelen a nyomozás. Egy
jó háromszáz évről semmit se tudunk, ami akkor a vérvonallal történt. Akár ki is halhatott és minden kincsük
műgyűjtőhöz került. Az is lehet, hogy Voldemort egészen véletlenül akadt rá, mikor már ő is feladta a keresést.
- Akkor mért égette el a festményt, mikor hat éve visszajött Roxfortba? – kérdezte szkeptikusan Ron.
Harry a vacsora után mesélte el két barátjának a nyomozás eredményét és nem felejtette el kihangsúlyozni,
mennyire segítőkész volt Neville és a két lány, Luna és Susan Bones.
- Mert a festmény elkotyoghatta volna valakinek, hogy Voldemort kereste ezeket a kincseket – fejtette ki
bővebben Harry. - Persze nem tudhatták volna hogy mért kereste, de talán ő feltételezte, hogy Dumbledore
közben megsejtette a titkát… hogy hogyan lett halhatatlan. Különösen azok után, hogy megtudta, Rose…
mármint a nagymamám Dumbledore pártfogoltja. Emlékeztek, mit mondott? Mikor rájött, hogy ki ő, majdnem
megölte, Muriel nénivel együtt. Féltette a titkát, és ez lehetett az egyik oka, hogy tanítani akart a Roxfortban.
Máshogy nem juthatott volna be, hogy eltüntesse az esetleges nyomait, amiket hagyott. Dumbledore itt volt, itt,
ahol megkezdte a keresést, hogy halhatatlanná váljon és ez veszélyes volt neki.
Ron és Hermione egyet értően hallgatták és csak néha bólintottak. Mikor befejezte, Ron szólalt meg újra:
- Akkor szerinted mit kellene tennünk most?
Harry sóhajtott egyet és megvonta a vállát. Kénytelen volt beismerni magának, hogy nem sok ötlete van.
- Nem tudom. De talán a műgyűjtők között kellene körülnéznünk. Mint Hepzibah Smith… valami gazdag
varázsló vagy boszorkány tehette rá a kezét. Egy gazdag varázslócsaládot kell keresnünk…

302
Pár percig egyikük sem szólt, meghányták vetették magukban az eddig történteket.
- És mikor nyomozzunk tovább? – kérdezte Hermione.
- Ha vége a tanévnek, újra útra kelhetnénk – javasolta Harry. – Kezdjük a minisztériumi nyilvántartóban, aztán
sorra vesszük a családokat. Ha kell betörünk hozzájuk, kikérdezzük őket, akármi…
Hermione fintorgott egyet a vad ötletet hallva, de nem tiltakozott. Ő is éppoly elszánt volt, mint két barátja, ha a
Voldemort elleni harcról volt szó.
Harry magához vette az aznapi Esti Prófétát, amit sürgős teendői miatt eddig nem tudott elolvasni. Széthajtotta
az újságot az asztalon és beletemetkezett. A legtöbb cikk megint Voldemortról és a koboldokról szólt, az
aurorokat dicsérték az óriásokkal vívott harcok miatt, minden apró eredmény kihangsúlyozását fontosnak
tartották, hogy az emberek lássák, mennyit tesznek a fekete mágusokkal vívott polgárháborúban. Harry a
legérdekesebbnek az első oldal fő cikkét tartotta, amiről Mordon is beszélt, de már egy nappal korábban
lehozták:

A lázadás véget ért!

A minisztérium szóvivője lapunknak adott tájékoztatójában értesített minket a koboldlázadásban

bekövetkezett újabb, szinte meglepetésszerű fordulatról. Rufus Scrimgeour mágiaügyi miniszter - úgy
tűnik, a Mágusok Nemzetközi Szövetségének nyomására - a hét vége folyamán tárgyalásokba kezdett a
Gringotts Varázsló- és Kobold Bank képviselőivel a lázadás mielőbbi befejezéséről.
Mint ismeretes, a Gringotts és a minisztérium között már csaknem három éve éleződtek ki az
ellentétek, Cornelius Caramel minisztersége alatt. Sokan épp az egykori miniszter varázslény-ellenes
politikáját okolták a tavaly októberben a személye ellen elkövetett halálos merényletért és a
novemberben kezdődött koboldlázadásért.
Azonban az ellentétek az utóbbi hetekben elcsitultak, s ez különös módon Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén
és a halálfalók nevű társaság újbóli merényletei miatt történt, melyek immár nem csak emberek, de
koboldok, kentaurok és sellők ellen is irányulnak.
Egyes feltételezések szerint a varázslények elleni merényletek a minisztérium zsarolásának eszköze. A
Szövetség eddig is erőteljesen bírálta Rufus Scrimgeour vaspolitikáját, ezért szükséges volt a
koboldlázadás mielőbbi befejezése, ahogy ezt végül a minisztérium is belátta.
Ennek alapján az újabb együttműködés jeleként, a halálfalók szervezete jelentette fenyegetés miatt
elsőként az Azkaban erőd sorsáról született döntés a szombati tárgyaláson. A varázslók börtöne a ma
hajnali óráktól a minisztérium és a Gringotts Bank közös felügyelete alatt áll, a rabok többségét már
visszaszállították a szigetre és az új azkabani őrség kialakításáról is döntés született. Ennek
értelmében a mai naptól fogva a koboldok által felállított páncél-sereg - más néven a ferrumok –
látják el a biztonsági feladatokat és gondoskodnak róla, hogy ne fordulhasson elő több szökés.
A humanoid rémlények és vámpír-félék nyilvántartását és felügyeletét végző hivatal a minap
sajnálkozását fejtette ki egy a nemzetközi sajtóban közzétett levélben, amiért a brit varázsló-
kormányzószervek nem kívánják a jövőben a dementorokat foglalkoztatni. A közvélemény azonban
egészen másként reagált. Több civil szervezet álláspontja szerint „üdítő fejlemény”, hogy egy
varázsló-közösség végre megálljt parancsolt az embertelen őrzési módszereknek és hajlandók időt és
pénzt áldozni új lehetőségek felkutatására.
Ez azonban nem változtat a tényen, mi szerint a Mágusok Nemzetközi Szövetsége is érdeklődve várja,
mihez fog kezdeni a minisztérium a szabadon kószáló csaknem százezer dementorral. Rufus
Scrimgeour azzal nyugtatta az embereket, hogy egészen az elmúlt hétig kidolgozás alatt volt egy terv,
amivel be lehet zárni a szabadon portyázó lényeket. Mint mondta, a program menete a hét végén
csorbát szenvedett és egy időre kénytelenek voltak leállni, mert a kutatást végző boszorkányt
elbocsátották a minisztériumból, de igyekeznek mielőbb befejezni a megkezdett munkát.
Scrimgeour szerint a jelen helyzet nagyon ingatag. Bármilyen kis incidens újra kiélezheti a bank és a
minisztérium közti ellenétet, ezért nyomatékosan kérnek minden varázslót, hogy ne inzultáljanak
koboldokat vagy ferrumokat. Mint mondta, erre a bank vezetősége is ígéretet tett. Nem lesznek
emberrablások, merényletek, épület-foglalások. Az átvett intézmények vezetését idővel visszaadják az
eredeti tulajdonosoknak, így az Állomást és a Transzformációs Kutatóintézetet is.
Habár a koboldokkal kapcsolatos kérdések és problémák lassan választ nyernek, továbbra is gondot
jelent a kentaurok és sellők exodusa. Az észak-angliai és skóciai szelkik és az ír merrók népei állítólag
Izland és az atlanti hátság környékén rendezték be új otthonaikat – erről hajós varázslók adtak
egyelőre nem hivatalos tájékoztatót.

303
A kentaurok a sötét erdők felé vették az irány és a Varázslény-felügyeleti Főosztály emberei tartanak
tőle, hogy a felügyelet nélküli vándorlásnak muglik is tanúi lesznek. A legújabb információk szerint a
kentaurok vándorlásában varázslók is részt vesznek, de a minisztériumnak nincs információja, ki tart
velük, ki felügyeli őket. Egyesek halálfalók befolyásától tartanak, mások biztosak benne, hogy a
legendás Főnix Rendje egy titkos képviselője csatlakozott hozzájuk és a kentaur-vándorlás egy Ő, Akit
Nem Nevezünk Nevén elleni haditerv részlete. Azonban mindez csak találgatás és a minisztérium
vezetősége nem kívánt nyilatkozni ebben a témában.
(Folytatás a 3. oldalon)

- Egy szóval se említik Lupint – morogta Harry és lecsapta az újságot.

- Nem mutatna jól az újságban, hogy egy vérfarkas vetett véget a koboldlázadásnak… - jegyezte meg Ron
keserűen.
- De legalább befejeződött ez az őrület – sóhajtotta Hermione és hátradőlt az elővarázsolt fotelben. – Már kezdett
elegem lenni belőle…
- Miről beszélsz? – furcsállta Harry a lány szavait.
- Te nem figyelted, miről beszélnek az emberek egymás közt – szólt Hermione. – Ha valami gond van a
varázslényekkel, rögtön előveszik a mugliivadékokat és őket is szidják. Látnod kellett volna, hogyan nézett rám
néhány auror, mikor kikérdeztek minket.
Harryben egy pillanat alatt feltámadt a harag a minisztériumi pribékek ellen.
- Még ők is? – háborgott dühösen. – Amikor halálfalók gyilkolják az embereket, még egyet is értenek velük?!
Hermione megrázta a fejét, barna fürtjei táncoltak a fülei körül.
- Nem mondtam, hogy egyet értenek velük – mondta szomorúan. – De az emberek nem tudják egykönnyen
elhagyni az előítéleteiket. Sokan úgy gondolják, hogy a mugli származásúak miatt van az ellentét a fekete és
fehér mágia hívei között.
- Ez egy marhaság! – csattant fel Ron. – Az a gond, hogy egyesek uralkodásra akarják használni a mágiát, mások
meg csak eszközként. Ez az ellentét gyökere!
- Ez igaz, Ron – szólt a lány -, de a mugli származásúak többen vannak, mint az aranyvérűek, ezért a fekete
mágusok féltik a hatalmukat. A mugliivadékok közül nem sokan lesznek fekete mágusok, ezért is tiltották be a
sötét varázslatokat. Egyesek úgy gondolják, hogy pont a mugliivadékok miatt tiltották be, ők kezdeményezték,
mert ők a szívükön viselték a muglik sorsát is, és… hát végül is ez igaz. Miattunk van az ellentét…
Harry időközben felállt és karba tett kézzel megállt az ablak előtt. Hermionét nézte, aki egykedvűen bámult hol
őrá, hol Ronra.
- Kit érdekel? – morogta Harry. – Ha valakinek varázsereje van, nem kell mindjárt hatalomszerzésre használni.
Ez olyan, mintha az, akinek lába van, uralkodna a bénák felett. Ez undorító…
- Voldemort szerint nem. De hagyjuk ezt, ne beszéljünk róla többet – kérte Hermione csendesen, enyhe
mosollyal az arcán, és így is tettek.

---

Egy hónap telt el mióta Harry újra találkozott Ronnal és Hermionéval, s az élet a Roxfortban lassan kezdett
olyanná válni, mint régen. Legalábbis Harry így érezte, ha a folyosón sétált vagy a barátaival beszélgetett a
tóparton kedvenc tölgyfájuk árnyékában – de ha agya csak egy picit is elgondolkozott a történteken, rögtön
tudta, hogy Roxfort már sosem lesz a régi. Ilyenkor rátört valami erős hiányérzet – egy megszokott élet hiánya,
amilyen Dumbeldore halála előtt volt minden. Harry tudta, hogy ugyanazokkal a gondokkal kell szembenéznie
most is, mint régen, de valahogy sokkal ködösebb volt előtte minden, hiányzott a megnyugtató tudat, hogy
Dumbledore utat mutat neki, ha eltévedne.
Ilyenkor, ha egyedül volt, elővette a Mosolyhozó varázsgömböt és elég volt a kezében tartogatva nézegetnie –
máris felelevenedtek benne a régmúlt vidám emlékei, sokkal tisztábban, mintha önmagától próbált volna
visszaemlékezni rá. A varázslatos szerkezet majdnem úgy működött, mint egy merengő, de sokkal inkább az
érzéseket, a vidámságot élesztette fel használójában, nem az emlékeket. Így, ha a kezében forgatgatta a golyóbist,
szinte rögtön elmosolyodott a felderengő képekre: Dumbledore bojtos hálósipkában az íróasztala fölött… Ahogy
mindig egymásnak támasztotta az ujjait és nagy komolyan nézett le az emberre… Cukorkaimádata és
kíváncsisága, mikor megkóstolta a fülviasz ízű drazsét…
Harry többször azon kapta magát, hogy kedve lenne felmenni az igazgatói irodába csak elbeszélgetni az öreg
professzor festményével az elmúlt évekről, hogy egy kicsit közelebb érezze magához Dumbledore-t. Erről
azonban két ok miatt is le kellett mondania. Mikor egy ízben felkereste Madam Marchbanksot, hogy engedélyt
kérjen tőle kákalagokat felvinni az iskolába, rájött, hogy nem is tudja az igazgatói szobához használatos új
jelszót. A tanári szobában pedig azt is megtudta Lumpsluck professzortól, hogy Madam Marchbanks nem

304
használja az irodát, a szoba ugyanis ugyanúgy lezárta magát McGalagony távozása után, mint mikor
Dumbledore hagyta el a Roxfortot néhány hónapra.
E mellett Hermione sem felejtette el lelombozni Harry kedvét és megakadályozni a tervet, hogy Sir Cadogan
festményével üzen a professzor portréjának, hogy beszélni szeretne vele. Hermione szerint ugyanis Dumbledore
professzor nem akarná Harrytől, hogy a múltban éljen, ami folyton-folyvást csábítja, hol egy szellem alakban
megjelenő felmenővel, hol a régieket felidéző festményekkel.
- Vagy varázstükrökkel… – nézett rá sokat mondóan a lány. – Nem azért adtam karácsonyra a Mosolyhozót sem,
hogy a rabja legyél.
- Nem vagyok a rabja – dünnyögte Harry, s titkon arra gondolt, mikor lesz pár perc szabad ideje, amikor egyedül
lehet a varázsgömbbel.
Hermione, úgy tűnt, belelátott a fejébe.
- Harry, azt mondtad Godric’s Hollow-ban, hogy lezártad a múltat, hogy túlléptél rajta!
- Én azt hittem, Hermione – szólt kelletlenül Harry. – De ez nem olyan könnyű, mint amilyennek elsőre látszott.
Van hogy hónapokra megfeledkezek róla… Egész január óta nem tört rám, de most…
Hermione megértően nézett rá és a vállára tette a kezét.
- Tudom, Harry, tudom. Furcsa helyzetben vagyunk. Ráadásul a szakítás Ginnyvel…
- Hagyjuk ezt! – söpörte le a lány kezét a válláról, aztán idegesen sóhajtott egyet. – Ne haragudj. Tudom, hogy
csak segíteni akarsz… de ezt inkább hagyjuk.
Nem is került szóba többet a szakítás, de még az együtt töltött napok sem. A Mosolyhozóba zárt emlékek közül
is kerülte a Ginnyvel együtt töltött perceket, mert félt, hogy csak megnehezítené a napjait. Bármilyen jól ment
minden hosszú ideig, Harry nem tudta remélni, hogy valaha is minden úgy lesz, ahogy régen. Kétszer szakított
Ginnyvel, s nem látott rá esélyt, hogy újra együtt lehetnek. Egyáltalán nem tudta elképzelni az életét senki
mellett.
Az év utolsó tanítási napján, mely egy gyönyörű pénteki napra esett, Harry egyetlen órája a negyedéves
griffendélesekkel volt. Nem sok dolga akadt ezen az órán, a diákok dolgozatot írtak és ő fejét támasztva az
asztalon, unalomban számolta a perceket. Az előírt tanrend szerint a tanárnak fel kell mérnie a diákok
teljesítményét, gyakorlati és elméleti szinten egyaránt – emlékeztette rá Hermione, mikor előző hétvégén a
három jó barát Harry szobájában játszott robbantós snapszlit.
Ezért Harry kénytelen kelletlen összeállított egy feladatsort mindegyik évfolyamnak, s az utolsó órákon íratta
meg velük. A diákok persze nem örültek a fejleménynek, hogy a rendkívüli népszerűségnek örvendő gyakorlati
órán végül elméletből is vizsgázniuk kell, de Harry gondoskodott róla, hogy az elméleti kérdések közt mind
olyanok szerepeljenek, amiket kellően begyakoroltak az órákon.
- A jövő hétre kijavítom a dolgozatokat. Addig élvezzétek a napsütést – mondta Harry, miután összeszedte a
feladatlapokat és a diákok indultak kifelé.
Ahogy az utolsó diák – Dennis - is elhagyta a tantermet, Ron lépett be az ajtón.
- Hát te? – nézett rá Harry, miközben bepakolta a dolgozatokat a táskájába.
Ron vigyorogva letelepedett az egyik padra.
- Nem hittem volna, hogy egyszer vizsgáztatni fogod Dennis Creevyt – mondta. – Vigyázz, hogy szépen írd alá a
dolgozatot, mert ki fogja rakni a dicsőségfalára…
- Tégy meg egy szívességet és fogd be! – dörmögte Harry, Ron pedig halkan nevetgélt.
- Megjött anya levele – váltott új témára a fiú és meglebegtette Harry orra előtt a borítékot. – Megírta, hogy jól
vannak és ne idegeskedjünk miattuk. Ők persze betegre aggódják magukat miattunk.
- Kicsit megkésett válasz volt, nem? – ráncolta a homlokát Harry. – Egy hónapja, hogy nem hallottunk felőlük.
- Nem csoda – válaszolta Ron. – Scrimgeour védelem alatt tartja őket, hiszen mindent tudnak a Főnix Rendjéről.
Egyébként apát visszaparancsolták a minisztériumba.
Harry ezen még jobban elcsodálkozott.
- Azt hittem, Scrimgeour morcos rájuk a Rend miatt!
- Az igaz – bólintott Ron és lecsusszant a padról. Zsebre tett kézzel járkált körbe a teremben. – De szüksége van
rájuk a halálfalók elleni harcban. Sosem akarta börtönbe zárni a Rend tagjait.
- Csak beleüti az orrát – bosszankodott Harry. – És ezzel mindent tönkretehet.
Ron elgondolkozva fordult felé.
- Már tönkretettek mindent, Harry – mutatott rá a helyzetre. – Voldemort megtörte McGalagonyt. Ha elmondta,
hol van a Rend főhadiszállása, akkor minden mást is elmondott… Azt hiszem, nem hibáztathatjuk érte.
- Csak azokra adhatott választ, amiket Voldemort kérdezett tőle! – vetette ellen bizakodóan Harry és magában
azért imádkozott, hogy igaza legyen. – Voldemort pedig azt hiszi, hogy rajta kívül egyedül Dumbledore és Piton
tudott a horcruxokról.
- Talán így van – dörmögte Ron. – Elvégre Pitonról is azt hittük, hogy vaj van a fején… de benne még mindig
nem tudok bízni.
- Én se – értett egyet vele Harry. – De el kellene mennünk egyszer anyukádékhoz, hogy lássuk, mi van velük.
Ron megrázta a fejét.

305
- Most nem. Anya figyelmeztetett: senkit nem engednek be hozzájuk az aurorok. Bár Kingsley talán minket
beengedne, de jobb nem kockáztatni. A végén még ott tartanak… – nevette el magát.
- Hermione nem akarja meglátogatni Paulinát? – kérdezte Harry.
- Anya megírta, hogy Bill elvitte Fleur szüleihez Franciaországba - mondta Ron.
- Hogyan…?
- A múlt hét óta újra működik az Állomás – legyintett Ron. - Nem olvastad az újságban?
- Elkerülte a figyelmemet – vallotta be Harry. – Na jó, mindjárt vacsora. Visszamegyek a tanáriba, elintézek
néhány apróságot, aztán este találkozunk.
- Én meg felmegyek a bagolyházba, elküldöm a választ anyáéknak…
Harry zsebre tett kézzel baktatott a folyosón a tanári szoba irányába. Csendes, napos idő volt, szél sem fújt. Úgy
érezte, ennél kellemesebb időt nem is tartogathatott volna a június. Ronnal és Hermionéval még korábban
megbeszélték, hogy vacsora után lemennek sétálni a tópartra, pálcafénynél akár éjfélig is beszélgethetnek,
kártyázhatnak és tündérmanókra lövöldözhetnek, hiszen a házirend már nem tilthatja nekik. Ronnak egyre
vadabb ötletei támadtak, hogyan teremthetnének kellően jókedvet.
- Idefigyelj, – suttogta neki a reggeli után, mikor felvetült bennük az éjszakai piknik ötlete. – Ismered azt a lányt
a hugrabugból, Florance Moon? Hosszú, szőke haj, zöld szemek? Mit szólnál, ha meghívnánk, hm?
Hermione egyáltalán nem lelkesedett az ötletért.
- Szerintem Harry egyedül is talál magának lányt, ha akar, nem kell kerítőt játszanod!
- Most mit vagy úgy oda? – horkant föl Ron. – Csak egy ötlet volt…
Harrynek azonban egyetlen porcikája sem kívánta egy másik lány közelségét, különösen azért sem, mert tartott
tőle, hogy Madam Marchbanksnak lenne hozzá egy-két keresetlen szava, ha kitudódna, hogy tanár létére
diákokkal enyeleg a tóparton.

Éppen a kellemes esti kikapcsolódáson járt az esze, mikor az egyik használaton kívüli bűbájtan terem előtt
elhaladva furcsa hangokra lett figyelmes. Megtorpant és közelebb ment az ajtóhoz. Most már világosan hallotta a
jajgatást, a szipogást és az otromba nevetgélést. Valakit éppen vernek, talán a mardekárosok „avatnak” egy mugli
származású gólyát? – gondolta Harry, de egy percig se teketóriázott.
Pálcájával kinyitotta az ajtót, majd hátrébb lépett és teljes erőből berúgta. Az ajtó kivágódott és Harrynek elég
volt egy pillanat, hogy átlássa a helyzetet. Pálcája egy intésére Crak és Monstro fejjel lefelé lógva találták
magukat a levegőben.
- Ááá!!! – ordította a két nagydarab mardekáros.
Harry elmosolyodott, de mikor pillantása az egyik pad mellett kuporgó fiúra esett, rögtön elkomorodott. Ismerte
a gyereket, másod- vagy harmadéves hugrabugos lehetett és talán Nicolasnak hívták. Arcán egy-két zúzódás
éktelenkedett, szemét monokli csúfította el.
- Mért bántottak? – kérdezte és gyorsan felsegítette a fiút, de az ellökte magától a kezét és inkább egyedül állt
talpra.
- Tegyél le, tegyél le!! – visította Crak, aki időközben őrült pörgésbe kezdett a levegőben Harry hanyag
pálcapöccintése miatt.
- Fog be! – dörrent rá Harry, mire pálcája hegye rögtön felvillant, és Crak és Monstro onnantól némán ordibáltak
tovább. – Miért…?
A fiú egy darabig nézte a levegőben pörgő verekedőket, majd szégyellősen megtörölte a szemét a talárja ujjával.
- Azért… azért, mert… mert kimondtam a nevét…
- Kiét?
- Voldemortét – válaszolta a fiú a padlót bámulva.
Harry elképedve nézett rá. A kölyök alig ért fel a mellkasáig és egyáltalán, olyan soványnak és gyámoltalannak
tűnt, hogy Harry egyenesen hiányolta mellőle az óvó anyukát. Még sosem hallotta, hogy egy ekkora gyerek
kimondta volna Voldemort nevét – önmagán kívül.
- És nem tetszett nekik a dolog? – kérdezte, mikor túltette magát az első meglepődésen.
A gyerek a fejét rázta és megint megtörölte a szemét.
- Azt… azt mondták, hogy ti-tiszteletlen voltam…
- Nem voltál tiszteletlen – jelentette ki határozottan Harry. – Egy férget nem kell tisztelni.
Erre végre Nicolas is felemelte a fejét. Nagy barna szemeivel nézett Harryre, az arcáról semmit se lehetett
leolvasni. Harry bátorítóan elmosolyodott.
– Ahogy elnézem, nincs komolyabb bajod. Szaladj el Madam Pomfrey-hoz, ő majd rendbe rak. Na indulj!
A fiú még egy pillantást vetett tanárára, aztán egyetlen szó nélkül eliszkolt a folyosón.
Harry a két megnémult mardekárosra nézett és pálcáját felemelte. Egy pillanatig eljátszadozott a gondolattal,
hogy olyan csúnyán megátkozza őket, hogy az anyjuk se ismerjen rájuk, de aztán eszébe jutott ki is ő, és mi a
dolga ilyenkor.
- Ötven pont a mardekártól – sziszegte Harry. – Fejenként. És büntetőmunka… Majd Lumpsluck megmondja.
Nem fog örülni, abban biztosak lehettek.

306
Crak és Monstro némán tátogtak valami szitoksorozatot, de Harry nem foglalkozott velük. Pálcájával
kilebegtette őket a folyosóra, hóna alá csapta a táskáját és megindultak lefelé a pince irányába.
Jó páran megnézték őket út közben, de Harry csak mosolygott a döbbent vagy épp vigyorgó arcokra nézve. Nem
baj, ha páran látják, hogy nem érdemes szórakozniuk vele… - gondolta.
Az első emelet magasságában jártak, mikor Neville szegődött a menet mellé. Először meghökkent arccal
végignézett lebegő évfolyamtársain, majd Harryhez lépett és fülébe suttogott.
- Harry, beszélnünk kellene. Nagyon fontos lenne, mert… izé… ezt nem itt kéne – nézett körbe ideges ábrázattal.
- Neville, ne haragudj, de majd később beszéljünk – mondta vidáman Harry. – Amint látod, dolgom van…
- Hát… jó… akkor majd este…
Leértek a pincébe, elhaladtak a szőke lány festménye előtt, akinek képén mindig hajnal volt, majd megérkeztek
Lumpsluck irodájához. Harry előre lépett a lebegő mardekárosok között és bekopogott az ajtón. Odabent harsány
nevetgélés és üvegkoccanás hangja hallatszott, majd nagy sokára:
- Gye… gyere be… Haha!
Harry benyitott. Az íróasztalnál ott ült a borvirágos orrú Lumpsluck, vele szemben a szőke Gawain Robards
professzor. Harmadik asztaltársuk egy erősen megfogyatkozott Ogden-féle Lángnyelv-whisky volt.
- Harry, fiam! – köszöntötte jó hangosan Lumpsluck. – Gyere, csatlakozz hozzánk… nocsak! Kik röpültek még
be hozzánk? – kérdezte, mikor Crak és Monstro belebegett Harry után, majd mindkét tanár elröhögte magát a
gyenge viccen.
Harry mosolyogva hajtogatta a fejét, majd megpróbálta előadni a történetet.
- Professzor úr, van egy kis problémánk…
Háromszor kellett nekifutnia, mert vagy Lumpsluck, vagy Robards nevetgélte el a szavait, de végül sikerült
elmondania, mért is hozta magával a két mardekárost.
- Megverték, mert kimondta Voldemort nevét – fejezte be a mondandóját.
A név említésére, mindkettő tanár félrenyelte az italát és prüszkölni, köhögni kezdtek. Harry már készült rá,
hogy birkatürelemmel tovább magyarázza, sőt, az is megfordult a fejében, hogy keres másik tanárt – mondjuk
Bimba professzort, aki nagy bizonyossággal az összes üvegház kitakarításával büntetné a két fiút. De Lumpsluck
néhány pillanat múlva, megértette, mit mondott neki Harry, és akkor igen mérges lett. Fürgén felpattant az
asztalától - kicsit megingott, ezért meg kellett kapaszkodnia a székében. Aztán előredöcögött Crakhoz és
Monstróhoz.
- Tedd le őket – utasította Harryt, aki így is tett és megszüntette a némító bűbáj hatását is. – Halljam, igaz ez? –
förmedt rájuk az öreg, akit Harry ritkán látott dühösnek.
Crak és Monstro nyilván nem mert hazudni a házvezető tanárának, ezért lassan mindketten kinyögtek egy igent.
- Igen?! Ez felháborító, fiaim! Mire tanítottalak titeket? – hajtogatta kövér fejét az öreg. – Na, indulás oda hátra!
Megfogta Crak fülét és húzta az egyik ajtó felé. Harry tudta, hogy ott egy kis italos raktár van, amit Lumpsluck a
saját varázslata segítségével alakított ki, hogy mindig legyen mivel kínálnia a vendégeit.
- Szépen feltakarítjátok ezt! – utasította őket. – És nem felinni! Feltörölni!
Harry belesett Lumpsluck széles háta mögött, s egy törött hordót és a földre kifojt mézbor-tócsát pillantott meg.
Félmosolyra húzta a száját és a fejét csóválva korholta magában Lumpsluckot, amiért képes volt ripityára törni
egy hordót a nagy vidámkodásban.
A bájitalok mestere Dumbledore halála óta leszokott a partik szervezéséről – nyilván nem akarta
megkockáztatni, hogy illetéktelenek is bekerüljenek az iskola épületébe. Mindig fontosnak tartotta a
vendéglátást, szinte a lételeme volt, s ennek hiánya meg is látszott rajta. Nyilván ezért vált szokásává az utóbbi
időben, hogy minden héten elhívja egy-egy kollégáját és megbontsanak egy üveget. Harryt szinte mindig
megkínálta valamivel, ha betért hozzá és olyankor hosszan ott marasztalta egy-egy kiadós beszélgetésre – mely
rendszerint abból állt, hogy Lumpsluck rendíthetetlenül mesélte régi tanítványai történeteit, az ismeretségeit,
Harry pedig néha beiktatott egy ühüm-öt, igen-t és tényleg?-et. Ezért Harry most igyekezett feltűnés nélkül
távozni, mielőtt az öregre megint rájön a beszélhetnék.
Harry már épp távozni akart, mikor Gawain Robards megszólalt az üveg mögül.
- Épp elmeséltem Horatiusnak… hikk… mért is vagyok itt. – azzal koppanva lecsapta a poharát. –
Mostanában… köhm… mindenki ezzel jön… Te is erre vagy kíváncsi, mi?! – mondta hirtelen ingerültséggel.
Harry úgy tett, mintha nem nagyon érdekelné a dolog, ezért csak félvállról kérdezte meg, hogy mi volt az az ok.
- A hibám miatt… több izé… elégett… - ekkor nagyot sóhajtott, ami rekedtes köhögésbe fulladt. Ezt sürgősen el
kellett nyomni egy újabb korty whiskyvel. - Egyszerűen nem tudom felfogni! – megint lecsapta a poharát, ami
ezúttal két darabba repedt. Harry gyorsan összeforrasztotta.
- Hogyan történhetett? Képtelenségnek tűnik, hogy… hogy ekkora hibát vétettem, de mégis…
- A nyilvántartó részlegben? – kérdezte Harry és ekkor Lumpsluck visszadöcögött a szobába.
- Megáll az eszem! – sopánkodott kissé józanabbul az öreg. – Mi lesz így ezekből? Ezek is tetoválással a
karjukon végzik majd? Egy auror pálcája előtt…
Robards sötéten felhorkant.
- Majd talán megtanulják… - dörmögte. – Majd ha először bűnhődnek.

307
- Nem mindig bűnhődnek a bűnösök, kedves barátom! – vetette ellen Lumpsluck és ledobta magát egy székre. A
szék recsegve tiltakozott, de kitartott.
- Ezúttal bűnhődtek – szögezte le Robards professzor és lustán a poharát emelte Harryre.
- Na persze – kezdte Lumpsluck mosolyogva -, ha a mi fiatal barátunkról van szó, akkor nagy valószínűséggel
megkapják a magukét!
Harry udvariasan mosolygott és az öreg már öntötte is a whiskyt egy harmadik pohárba.
- Gyere, foglalj helyet, Harry és kóstold meg. Remélem, ízleni fog.
Crak vagy Monstro morgott valamit halkan a szomszéd szobából.
- Akkor is kita… kitartok amellett, hogy… – kezdte Robards és csapott egyet az asztalra –, hogy aki rossz fát
tesz a tűzre, az számoljon a következményekkel!
- Egyetértek – szólt Lumpsluck. – De azt is szeretné… köhöm… szeretném hinni, hogy helyre lehet hozni a
hibákat.
Harry igyekezett kivonni magát a társalgásból és inkább a finom italra koncentrált, meg az esti tóparti pihenésre.
- Van, amit nem lehet megbocsátani! – kardoskodott a véleménye mellett Robards. – A gyilkosságot nem lehet
meg nem történté tenni!
Harry felkapta a fejét. Miről beszélnek ezek? Lumpsluck megválaszolta gondolatban feltett kérdését.
- Kedves Gawain, akikről mi beszélünk, azok nem is akarnak bocsánatot – jelentette ki az öreg. – Én a saját
hibáinkra gondolok, az én hibáimra, a maga hibáira.
- Hmmm… - Robards hosszan hümmögött és megtámasztotta a fejét az asztalon. – Túl részeg vagyok ehhez,
Horatius.
Harry nem akart közbeszólni, pedig meg volt a maga véleménye és az nem Lumpsluckéval egyezett. Kiitta a
maradék whiskyt és már érezte is a száraz ízt a szájában. Nem akart az esti beszélgetés előtt lerészegedni, ezért
azon gondolkodott, hogyan közölje udvariasan a két tanárral, hogy indulni akar. Miközben ezen gondolkodott,
kezét az ölébe ejtve kényelmesen hátradőlt a széken.

Először nem is vett észre semmi furcsát. A két részeg tanerő látványa folytonos vigyorgásra kényszerítette.
Akkor tűnt fel neki, hogy valami nincs rendben, mikor a zsebébe nyúlt, hogy egy zsebkendővel segítse ki a
verejtékező Lumpsluckot, akin kezdeti józanodása után ismét kifogott az alkohol. Pár másodperces késéssel
tudatosult benne, hogy valami forróhoz ért a keze, ami épp hogy nem égette.
Harry elgondolkozva visszadugta a kezét és kitapogatta a tüzes tárgyat. Egy kerek, fémes, forró tárgy…
Nyílként hatolt agyába a felismerés és a jelentősége. Azonnal mennie kell!
- Elnézést kérek, de nagyon sürgős dolgom van… – szabadkozott Harry és zsebébe nyúlva megmarkolta a forró
érmét.
- Ég áldjon, fiam… - motyogta az öreg és újabb pohár whiskyt készült legurítani.
Harry ideges kapkodása szerencsére nem tűnt fel a két iszogató tanárnak. Kisietett a folyosóra, s közben
idegesen szorongatta az arany galleont. Nem válogatott, rögtön célba vette a Lumpsluck termével szemközti
seprűtárolót. A biztonságos sötétben kalapáló szívvel gyújtott fényt pálcája végén és végre megnézhette mit
üzent Piton.
Az érme betűi és számai megváltoztak, s egy rövid üzenetet írtak ki: MA ESTE NYOLC OLLIVANDER
ÜZLETE MINDHÁRMAN GYERTEK
Harrynek világos volt az üzenet és azt is tudta, mit kell tennie. Azonnal meg kell keresnie Ront és Hermionét.
Nem tétovázott egy percet sem a keresgéléssel, előhúzta talárja zsebéből a gondosan összehajtogatott Tekergők
Térképét és gyorsan végignézte az emeleteket. Fél perccel később már rohant felfelé a bagolyházhoz, kettesével
szedte a lépcsőfokokat. A nyolcadik emeleten összetalálkozott néhány hugrabugossal és Neville-lel, aki rögtön
elindult felé, mihelyt megpillantotta.
- Harry, csak azt…
- Most nem érek rá, Neville! – kiáltotta hátra Harry idegesen, mikor elviharzott a fiú mellett.
A bagolyházba vezető csigalépcső aljához érve majdnem belerohant a vele szembe jövő Ronba, aki Hermionéval
együtt hasonló sietséggel jött felé. Harry egy másodpercet se várt, a futástól lihegve magyarázni kezdte a
történteket.
- Piton… üzent az érmével… - kezdte, de Hermione közbeszólt.
- Tudjuk, Harry. Mi is megkaptuk az üzenetet – mondta, s Ronnal együtt felmutatta az elvarázsolt galleonokat.
- Szerinted mi lehet az oka? A kígyó? – találgatott Ron.
Harry megvonta a vállát.
- Csak az lehet – vélte Hermione és ösztönösen suttogóra fogta a hangját, mert ekkor lebegett el a közelükben a
Véres báró kísértete. – Piton nem talált nyomot az ismeretlen horcruxhoz, ezért kell megszabadulnunk Naga…
Nig…
- Nagini – segítette ki Harry. – Igen, ma ő következik. Nyolcig még van egy kis időnk. Készüljünk fel, együnk
valamit, aztán induljunk.
Barátai bólogattak.

308
- Egy óra múlva találkozzunk lent a bejárati csarnokban – nyugtázta Harry és mindhárman visszamentek a saját
szobájukba, hogy felkészüljenek.
Harry eltette a tartalék varázspálcát, felhúzta hallhatatlanná tévő csizmáját, és ezzel már készen is volt. A
nagyteremben vacsoraidő alatt kapkodva ettek pár falatot, hogy csillapítsák gyomruk korgását. Harry a szokásos
helyén ült, Lumpslucké mellett, de az öreg professzor nem volt olyan állapotban, hogy részt vehessen a
vacsorán. Ron és Hermione fekete talárba öltözve, a tanári asztalhoz különösen közel ültek és fojtott hangon
beszélgettek. A griffendéles diákok időközben az ő viszontlátásukat is megszokták és a kezdeti kérdezősködés is
elült, úgyhogy minden veszély nélkül megtárgyalhatták dolgaikat.
Mire feleszméltek, már el is múlt az egy óra, s a vacsora véget ért. Feltűnés nélkül, a diákok áradatával együtt
hagyták el a termet és a bejárati csarnokban álldogálva megvárták, amíg mindenki elmegy.
- Felkészültetek? – kérdezte Harry.
- Ne viccelj már! – legyintett Ron és a három jó barát különösen izgatottan hagyta el a kastély épületét, sietős
léptekkel indultak el a birtokhatár felé.
Elhagyták Hagrid leégett kunyhójának maradványait, s megérkeztek a szárnyas vadkanszobrokkal díszített kapu
elé.
- Ki tudod nyitni? – fordult feléje Hermione.
- Igen, Madam Marchbanks elmagyarázta, hogyan kell. – nyugtatta meg őket Harry, majd pálcájával kis köröket
írt le a levegőben, s közben erősen koncentrált egy jelszóra („venomus tentacula!”).
A kapu megnyikordult és a védővarázslatok átengedték a hármast. Harry, Ron és Hermione épp, hogy csak
átléptek a kapun, s máris egy kis körbe álltak egymással szembe az egyik szobor takarásában. Megfogták
egymás kezét, hogy biztosan ugyanazon a helyen lyukadjanak ki, majd erősen koncentráltak az úti célra. Mikor
elrugaszkodtak, jött az ismerős, kellemetlen összepréselődés és fulladozás, de mielőtt még elviselhetetlenné vált
volna az utazás, már véget is ért, és ott találták magukat az Ollivander pálcaüzlet melletti sikátor biztonságos
sötétjében.
Hermione ránézett az órájára – még öt perc volt nyolc óráig, de Piton bizonyára már várja őket. Kiléptek az
Abszol útra és körülnéztek. A lenyugvó nap vörösre festette az eget, érdekes színbe vonva a bedeszkázott
ablakok és az enyhe szélben lengedező cégérek által uralt utcaképet. Nem sokan sétáltak ebben az időben. A
minisztériumi rendszabályok miatt mindenki igyekezett sötétedés előtt hazaérni többé-kevésbé biztonságos
otthonaikba, s úgy tűnt, ebbéli igyekezetüket csak fokozta a sikátorból kilépő három fekete taláros alak. Harryék
nem törődtek vele, hogy esetleg halálfalóknak nézik őket. Ha valaki aurorokat hívna a helyszínre, könnyen
azonosíthatják magukat.
- Bemenjünk? – kérdezte Ron és ő is körülnézett az utcán.
- Igen, de ne itt – válaszolta Hermione. – Jobb lenne a hátsó bejáraton…
Visszamentek a sikátorba és megkerülték az épületet. Az üzlet mögött egy hatalmas, magas betonfal választotta
el a varázslók utcáját a mugli Londontól. A fal mellett szeméthegy gyülekezett, a bádog kukák egykedvűen
lakmároztak belőle. Harry kikerült egy harapós kedvében lévő szemétgyűjtőt és egyenként eltávolította a
deszkákat a bolt hátsó bejáratáról.
- Várjatok – szólt egy hideg hang lustán Harryék háta mögül.
A hármas megpördült pálcával a kezében, de félelmük alaptalan volt. Piton állt mögöttük a szomszédos bolt háta
mögött, mely egy egykor jobb napokat látott talárszabászat volt.
- Nem kell bemennetek – állította le őket. – Inkább gyertek ide hátra.

Harryék engedelmeskedtek és a harapós kukákat kerülgetve követték Pitont a talárszabászat mögötti sikátorba,
ahol már olyan sötét volt, mint a legsötétebb éjszakában. Harry gyanította, hogy varázslat lehet a dologban.
Mikor beérték Piton, még jobban meglepődtek, látva, hogy a férfi nem egyedül érkezett. A bolt mögött Draco
Malfoy várta őket, hátát kényelmesen a falnak döntve, hosszú, fekete talárban. Mellette pedig négy szürkés színű
szárnyas ló állt kikötve. Az állatok néha nyugodtan prüszköltek, a kukákban keresgéltek élelem után és
gyanakodva fürkészték a három új alakot.
Harryék nem vesztegették az időt köszönésre, makacsul keresztülnéztek volt évfolyamtársukon, aki ugyanígy
tett. Piton nem zavartatta magát:
- Amint látjátok, vár rátok egy kis utazás – mondta és hanyagul intett a fejével a legközelebbi szárnyas ló felé.
- Repülni fogunk? – kérdezte Ron. – Miért nem hoppanálunk, vagy zsupszkulccsal megyünk?
- Ahová mentek, oda nem lehet varázslattal eljutni – magyarázta Piton. – Repülnötök kell, mégpedig messzire,
ezért hoztam ezeket az állatokat.
- Pontosan hová megyünk? – csicseregte Hermione, mellőzve a hangjából minden nyugtalanságot.
- Mint említettem, nem sikerült az ismeretlen darab nyomára bukkannom – mondta -, ezért más irányba
folytatjuk a feladatot. A feladatotok az lesz, hogy megöljétek Naginit, a kígyót, akit ma éjszaka a nagyúr
Azkabanba küldött.
- Azkabanba?!
A bejelentés mindhármukból élénk meglepődést váltott ki.

309
- Ezúttal nélkülem kell boldogulnotok – jelentette be Piton.
- Micsoda? – nézett rá Hermione és hangja ijedten csengett.
- Nem tarthatok veletek, mert a Sötét Nagyúr személyes kérésére meg kell jelennem egy találkozón, amit ma
éjfélkor tart. És nem vállalhatom a lelepleződés kockázatát. Elvárom, hogy összedolgozzatok! – tette hozzá
szigorúan. - Ezt mind a négyötöknek mondom

Harry, Ron és Hermione meglepetten összenéztek.

- Ezt hogy érti? – kérdezte Ron fintorgó arccal.
Malfoy kissé összehúzta a szemöldökét és félre fordult. Piton egy pillanatra rá nézett, majd visszafordult
Harryékhez.
- Draco is veletek tart. Remélem képesek lesztek félretenni az ellenszenveteket és kölcsönösen vigyázni
egymásra – susogta Piton.
Harry percről percre idegesebb volt a fejlemények miatt. Méghogy Draco Malfoy-jal együtt induljanak
elpusztítani egy horcruxot? Miféle őrület vezette rá Pitont?
- Mi köze neki ehhez? – kérdezte Harry.
- Nagyon is sok – jegyezte meg a varázsló. – Mint mondtam, a Sötét Nagyúr ma éjszaka megszállja a kígyót és
elküldi, hogy végezzen egy halálfalóval, Lucius Malfoy-jal…
Harry döbbenten nézett Pitonra, majd ösztönösen Malfoyra siklott a tekintete. A fiú nem nézett rájuk, a cipőjét
bámulta, hosszú szőke haja kísértetszerű vonásokat kölcsönöztek neki.
- Miért akarja megölni? – kérdezte Hermione, aki hasonlóan meghökkent képet vágott, mint Harry és Ron.
Piton lassan, megfontoltan válaszolt.
- Nem vagyok benne egészen biztos – mondta -, de minden arra utal, hogy a nagyúr példát akar statuálni a több
halálfalónak, hogy akkor is elér hozzájuk a keze, ha a minisztérium „védelme” alatt állnak… A Tiltott
Rengetegben és később a Főnix Rendje főhadiszállásánál elkövetett kudarcok… - Piton halvány mosollyal,
résnyire szűkült szemekkel pillantott Ronra és Hermionéra -… rendkívül feldühítették a Sötét Nagyurat. Komoly
példát akar a halálfalói elé állítani. Tőle magától tudom, hogy nem csak Luciust, de Dracót és Narcissát is holtan
akarja látni.
- Ennyire feldühítették? – hitetlenkedett Hermione, s az ő hangjából kiérződött némi együtt érzés.
- Aki magára haragítja a Sötét Nagyurat, annak az egész családjával számolnia kell, Granger – válaszolta Piton.
- De miért pont a kígyóval? – tárta szét értetlenül a karját Harry, aki a legkevésbé se tudta sajnálni Malfoyékat.
Piton most már nem is próbálta elrejteni sötét vigyorát. Karba tett kézzel állt előtte, úgy nézett le rá.
- Az én javaslatomra, Potter – susogta. – Mikor elmondta, hogy meg akarja leckéztetni a halálfalókat, hogy
kapják össze magukat, megemlítettem neki, hogy a kígyó jelképes bosszú lenne. Mindenki tudná, hogy
személyesen ő rendelte el annak a kudarcot kudarcra halmozó halálfalónak a kivégzését. Nem lennének
találgatások…
- Kudarcot kudarcra halmozott…? – szólalt meg csendesen Draco Malfoy még mindig lehajtott fejjel.
Harry, Ron, Hermione és Piton egyaránt feléje fordultak. A fiú remegett a dühtől, az indulattól, de nem nézett
rájuk.
- Az apám kudarca egyedül miattatok van – mondta. – Te küldted börtönbe az apámat, Potter.
Harry félmosolyra húzta a száját.
- Ne várd, hogy egy kicsit is sajnáljam a tetves apádat…
Malfoy ekkor felemelte a fejét, szemei szikrákat szórtak a dühtől és máris a pálcájáért nyúlt, de Piton rögtön
előtte termett és megragadta a karját.
- Ne! – szólt szigorúan.
Dracónak ennyi elég is volt. Még egy darabig gyűlölködő pillantásokat küldött Harry felé, majd visszacsúsztatta
a pálcát a zsebébe.
Piton ekkor közel lépett Harryhez, egyedül neki intézve a szavait.
- Türtőztesd magad! – sziszegte az arcába. – Hagyd az ilyen megjegyzéseket! Együtt kell dolgoznotok és
elvárom, hogy teljesítsétek a feladatot.
- Ne féljen, az teljesítve lesz – bólintott Harry.
Piton még egy percig fürkészve bámult rá, majd ő is bólintott.
- Helyes. Most pedig elmondom, hogyan csináljátok.
Hátat fordított nekik és az egyik lóhoz ment. Levett a hátáról egy barna zsákot, s ráérősen visszasétált vele a
hármashoz. Ahogy pálcáik fénye a zsákra vetült, észrevették, hogy Fred és George boltjából való. Piton
kinyitotta és kivett belőle három ruhát, amik a sikátor sötétjében koromfeketének tűntek.
- Ezeket fel kell vennetek – adta át nekik a ruhákat.
- Mik ezek? – érdeklődött Harry.
- Halálfalók talárjai… és ezeket is. – azzal átnyújtott nekik egyet-egyet a hátborzongató maszkok közül, majd
Malfoynak is hátranyújtott egyet.
- Én ezt fel nem veszem! – tiltakozott Ron és undorodóan eltartotta magától a talárt.

310
Piton arca goromba grimaszba torzult.
- Márpedig felveszed, ha én azt mondom, Weasley! – csattant fel. – A második lehetőség, hogy fogod magad és
visszamész a Roxfortba, hogy szépen megbújj, mint az apád meg az anyád!
Ron már nyitotta a száját, hogy nem kevésbé agresszíven vágjon vissza, de Hermione megfogta a karját. Ron
erre becsukta a száját és tovább nézte gyűlölködve az előtte álló varázslót. Harrynek sem fűlött hozzá a foga,
hogy felvegye a ruhát, de látva Hermionét, aki vitatkozás és fintorgás nélkül belebújt a talárba, utána ő is
engedelmeskedett, s legvégül Ron is magára kanyarította a talárt.
Draco nem törődött velük – hátul összefogta a haját, feltette a maszkot és végül fejére húzta a fekete csuklyát.
Úgy nézett ki, mint bármelyik halálfaló, semmi megkülönböztető lehetőség nem volt a ruháján.
Hermione és Ron is felvette a maszkot és a csuklyát, de Harrynek gondjai akadtak ezzel. Ha megpróbálta
feltenni a maszkot, az kényelmetlenül elállt az arcától a szemüvege miatt. Ha levette a szemüveget, homályos
foltokon kívül semmit se látott. Mielőtt megfogalmazhatta volna problémáját, Piton a segítségére sietett.
- Várj – mondta és elvette tőle az álarcot. – Tedd el a szemüveged, nem lesz rá szükséged.
Harry így is tett, Piton pedig megkocogtatta pálcájával a maszkot. Az álarc sárgán felragyogott, majd kihunyt, a
varázsló ekkor visszaadta Harrynek. Mikor Harry feltette, meglepetésére ugyanolyan tisztán látott vele, mint
szemüveggel.
- Köszönöm – szólt Harry az álarc mögül, majd meghökkent azon, amit mondott.
Ron, Hermione s Harry végignéztek egymáson – Ron a fejét csóválta és karba fonta a kezét, a lány kissé
zavarodottan dülöngélt egyik lábáról a másikra.
- Miért kell ez a szerelés? – dünnyögte Harry, aki kissé kényelmetlennek érezte a túl sok ruhát.
- A nagyúr megszállta a kígyót – jött a válasz. - Ha meglátja az arcod, mielőtt megölöd, tudni fogja, hogy
ismered a titkát. Jobb, ha azt hiszi, hogy Draco és néhány barátja, Lucius ismerősei akarják megmenteni őt, akik
semmit se tudnak a horcruxokról… Kesztyű! – szólt kurtán Piton és letett az egyik kuka tetejére három fekete
kesztyűt.
Harryék engedelmesen felvették, majd Piton intését követve odaléptek a szárnyas lovakhoz.
- A graniánok elvisznek titeket Azkaban szigetére – mondta. – Ha odaértetek, szálljatok le a sziget partján és
másszatok fel a sziklákon. Nem lesz nehéz dolgotok. Az őrökkel el tudtok bánni, annál is inkább, mert a nagyúr
elterelte a figyelmüket, hogy a kígyó könnyen bejuthasson. Nektek csak követnetek kell.
- Honnan tudjuk, melyik cellát keressük? – szólt Hermione hangja az egyik maszk mögül.
- Elmagyaráztam Dracónak – hangzott a felelet. – Most pedig induljatok!
Felkászálódtak a négy állatra, Harrynek a fekete sörényű, sötétszürke példány jutott. Az állat nyakában egy erős
lánc lógott, abba kapaszkodott bele, és csizmája sarkával megbökte a ló oldalát. Az válaszul röviden nyerített,
jelezve, hogy figyel a hátán ülőre. Harry a láncnál fogva beirányozta hátasát a sikátor hosszában, Piton pedig
elállt az útjából.
Harry előre hajolt, egészen a ló füléhez és belesuttogta:
- Vigyél el Azkabanba! Gyorsan! – kérte az állatot, szárnyas lova pedig azon nyomban vágtázni kezdett és a
magasba emelkedett szédítő sebességgel.

311
34. fejezet
Azkaban
A granián csak néhányat csapott a szárnyával, de máris méterekre eltávolodott a talajtól. Egy erőteljes
szárnycsapás és kibukkantak a házak közül, gyorsan emelkedve a csillagos ég felé. Süvített a hideg éjszakai
levegő, s Harry most már örült neki, hogy maszk védi az arcát, így legalább nem fog teljesen átfagyni a hosszú
út alatt. Mikor szárnyas lova elrepült az Abszol út fölött és kiértek a mugli utcák fölé, Harry óvatosan
kapaszkodva az állat nyakában hátrafordult, hogy megnézze társait. Mögötte három jószág és három utasa
követte ugyanolyan szédítő sebességgel.
Alig öt perccel később már el is tűnt alattuk London, a fényeket felváltotta a sötétben kígyózó utak, mint
megannyi fényfolyó. Harry ezeket nézegette, s próbálta felismerni, melyik merre vezet, ez azonban nem volt
könnyű. Észak felé haladtak egy ideig, majd néhány szárnycsapással a graniánok kelet felé fordultak, az Északi
tenger felé, aminek legészakibb pontján állt a sziget, s rajta az azkabani erőd.
Több mint két óra telt el csendes repüléssel, ami alatt Harry minduntalan hátranézett társaira és megszámolta,
hogy mind megvannak-e még. Nyugtalanította a dolog, hogy Draco Malfoy-jal együtt kell betörniük az
Azkabanba. Kénytelen volt bevallani magának, hogy Piton kíséretében sokkal nyugodtabb lenne. Pitonról a saját
szemével látta, hogy kész elpusztítani a horcruxokat, de nem tudta, mire számítson Malfoy-jal kapcsolatban.
Eszével ugyan tudta, hogy volt évfolyamtársa nem szolgálhatja Voldemortot a Megszeghetetlen Eskü miatt, amit
vele, Harryvel kötött, de attól még nagyon is nyugtalanító volt a dolog.
Ráadásul abban is biztos volt, hogy Draco majd magával akarja hozni az apját – márpedig van elég bajuk egy
gyilkos halálfaló szöktetésén kívül is. Mit fognak csinálni, ha Draco ellenük fordul, mihelyt megkapta amit
akart? Arra már semmi nem kötelezi, hogy ő maga nem fordul ellenük. Harry már magát szidta, amiért annak
idején, mikor lehetősége volt rá, nem kötötte meg úgy a Megszeghetetlen Esküvel Piton bandáját, hogy mozdulni
se tudjanak otthonról. Az egész dolog fölösleges ostobaság volt. Semmi szükségük rá, semmi szüksége másra
Ronon és Hermionén… és Pitonon kívül. Ezt fogcsikorgatva vallotta be magának, annyira taszító volt a
gondolat. Már megint igaza volt Dumbledore-nak! – gondolta keserűen. Pitonnal valóban képes összedolgozni és
az is biztos, hogy nem érezne semmit, ha valami miatt a halálát lelné a varázsló. Nem érdekelné úgy, mintha
McGalagony vagy Lupin vagy Mordon lenne a segítője. Habár Harry beavatta őket a titokba, amit Dumbledore
felderített, ők nem bizonyultak olyan hasznos segítőtársnak, mint Piton. Egyikük sem akadt a horcruxok
nyomára, minden kísérletük zsákutcába futott – de Harry nem érzett csalódottságot irántuk soha. Pitonban
sokkal, de sokkal többet csalódott, utálta, gyűlölte, még most is, valahányszor eszébe jutott a toronyból zuhanó
Dumbledore… mégis, jobb segítséget nem tudott volna elképzelni a Voldemort elleni harcban. Százszor eltökélte
magában, hogy mindezek ellenére Piton is sorra kerül, mihelyt Voldemortnak vége, de egyre bizonytalanabb volt
magában. Sokszor eszébe jutott, amit Piton a gyengélkedőn mondott neki, az ok, amiért ő is a nagyúr elkötelezett
ellensége. Erről beszélt volna Dumbledore, mikor próbálta megértetni Harryvel, hogy miért ő az egyetlen, aki
diadalmaskodhat a nagyúr felett? Hogy ő nem esett bele abba a hibába, amibe Piton? Kettejük sorsa… nem, nem
is. Hármójuk sorsa annyira hasonlít és annyira különbözik, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogyan is
forrhatott így egybe az életutuk, ami csak akkor ér véget, ha egyikük meghal… Mi az, amit Piton nem tudna
megtenni, de ő, Harry igen? Mi lesz az, ami miatt a jóslat így, vagy úgy, de valóra válik?
A szárnyas ló már jó fél órája a nyílt tenger fölött suhant a fekete éjszakában, s Harryék feje fölött sötét felhők
gyűltek. Úgy tűnt, vihar készülődik a tengeren. Harry szemét a viharfelhőkre szegezte és igyekezett elhatárolni
gondolatait a kérdésiről, melyekről tudta, hogy feleslegesek. Értelmetlen olyan kérdéseken rágódnia, amik nem
válaszolhatók meg. Még ha látó lenne, akkor se biztos, hogy értené, mi áll előtte. Különben is… addig még
hosszú út áll előtte, míg Voldemort sorra kerül. Ma este Naginin van a sor, s ki tudja milyen hosszú nyomozás
fogja elvezetni az utolsó lélekdarabig? Hónapokba, évekbe telhet, mire eljut a végsőkig, addig pedig Voldemort
ezerszer is magához ragadhatja a hatalmat.
A horizonton lassan feltűnt egy fekete, égbe meredő torony, Azkaban börtöne. Harry nem sokat tudott a
börtönről, csak azt, hogy egy kicsi, muglik elől eltüntetett szigeten áll. Azt sem tudta, hogyan néz ki, de tudta,
hogy fel fogja ismerni.
Megint hátrapillantott barátaira. Mindhárman ráhasalva a ló hátára, tűrték az egyre kényelmetlenebbé váló,
hosszú utazást. Közben Azkaban egyre közeledett, s egyre nagyobb és nagyobb lett. Tisztán kivehető volt a
sziklás, teljesen flóramentes sziget, s a közepéből kinyúló, több emelet magas torony. Az erőd négyszög alapú
volt, s tetején újabb négy torony nyúlt fel egy-két emelet magasra.
A granián ereszkedni kezdett, Harry szorosan átkarolta a nyakát és megszorította lábával az oldalát, nehogy
leforduljon az állat hátáról, mikor földet érnek. A két hatalmas, kitárt szárny fékezte őket, s lassan, puhán
ereszkedtek le a sziklákra a börtöntől csaknem tíz méterre.
Harry megint felnézett, s látta, hogy a többi granián is mellette fog földet érni. Mihelyt leugrott a ló hátáról,
szinte nyomban elkezdett csepegni az eső, mintha csak az érkezésükre várt volna. Felismerte barátait a csuklya

312
ellenére is, mert a magasságuk rendesen különbözött. Ron jó fél fejjel magasabb volt az egyébként szintén magas
termetű Malfoynál, Hermione pedig valahogy sokkal alacsonyabbnak tűnt, mint máskor. Talán pont a bizarr ruha
miatt ösztönösen összehúzza magát – Harry, miközben figyelte érkező társait, eltűnődött rajta, vajon volt-e ilyen
ruha ez előtt egyetlen mugli származású varázslón vagy boszorkányon.
A világosabb, halálfejes álarcban szellemeknek tűntek az éjszakában. Fekete köpenyüket vadul tépte a szél, s az
esőtől átnedvesedve csillogott, mint az olaj.
- Nos, merre menjünk? – kérdezte Harry második legmagasabb társához fordulva.
Az leugrott a lóról, de a sziklás parton majdnem kibicsaklott a bokája. Rápillantott Harryre, majd körbenézett a
szigeten, végül kesztyűs kezével a lentebb fekvő sziklák felé mutatott, ahol a vad hullámok igyekeztek maguk
alá hajtani a szigetet.
- Arra kell mennünk – szólt üvöltve és pálcát húzott, majd kis fényt gyújtott a hegyén. Harry, Ron és Hermione is
így tettek.
- Le a partra? – hallatszott Ron csodálkozó hangja a legmagasabb csuklyás álarca mögül.
Hermione megborzongott a tajtékzó tengert látva.
- Igen, Weasley! – fordult feléje Malfoy. – Talán kopogjunk be a nagykapun?
- Maradj már el...! – szólt rá Ron, de Malfoy már nem figyelt rá, s hamarosan mindhárman felkapták a fejüket a
rideg torony csúcsa felé.
Sikítás hangját hozta a szél, ami még a dübörgő, morajló tenger mellett is félreérthetetlen volt. De hogy mi adta
ki ezt a hangot, azt se Harry, se barátai nem tudták.
- Mi volt ez? – kérdezte remegő hangon Hermione, s pálcáját magasba emelte, hogy jobban lásson.
A többiek is követték és a négy erőtlen lángocska fénye baljós, hátborzongatóan vörös fénybe vonták Azkaban
tornyát. Most tudták csak kivenni az erőd valódi méreteit: úgy tornyosult föléjük, mintha valamilyen láthatatlan
erővel akarna lesújtani rájuk, mint apró hangyákra, akik meggondolatlanul be merték tenni a lábukat ebbe az
örök vihar és tenger uralta birodalomba.
Percekig várták, hogy a sikoltás újra hallatsszon, de nem történt ilyesmi. Elsőnek Malfoy unta meg a várakozást,
de ahogy Harry szemével a mardekáros fiú pálcája hegyén remegő lángocska fényét követte, érezte, hogy
Malfoy legalább olyan ideges a hang hallatán, mint ők. Vagy talán csak, mint Ron és Hermione… - gondolta újra
Harry. Ő maga furcsán higgadtnak érezte magát. Nyoma sem volt szívében annak a páni félelemnek, amit egy
évvel ezelőtt Dumbledore társaságában érzett, mikor betörtek Voldemort horcruxának rejtekhelyére. A
természetfeletti tó mélyén figyelő holttestek és a nyomasztó feketeség sokkal nyugtalanítóbb volt számára, mint
ez a hely, ahol a természet pusztító ereje uralkodott.
Az sem rémítette meg, amit leeresztett pálcája fényénél pillantott meg pár méterre tőlük, lejjebb, a part mentén.
Egy hullámoktól viszonylag védett helyen girbegurba, összetákolt keresztek meredtek az égbe, jelezve az
Azkabanban elhunyt foglyok végső nyughelyét. Harry ráérősen lépkedve közelebb ment az egyikhez, s a
keresztre erősített fém táblácska szerint egy Eric Gamp nevű férfi feküdt ott. Harry furcsállta, hogy bárkit is
eltemethettek ide, hiszen a talpa alatt tömör, az idők próbáját kiállt szikla feküdt, abból állt ki a kereszt – aztán
rögtön rájött, hogy bizonyára varázslattal temették el a hullákat, nem vacakoltak hosszadalmas ásással itt, ahol
nem is lehetne mit kiásni.
Hermione és Ron is otthagyták a szárnyas lovakat, akik szárnyukat kiterpesztve viaskodtak a bömbölő széllel és
hangosan nyerítettek, valahányszor hullám csapódott a szikláknak. Mindketten csatlakoztak Harryhez és a
keresztek között lavírozva megindultak Malfoy után, aki nem vesződve fölösleges kiabálással, egyik szikláról a
másikra mászva vagy ugorva haladt egyre lejjebb.
- Ez meg hova a csudába megy? – dörmögte Ron hangja az egyik álarc mögül, mire Harry megvonta a vállát.
A három jó barát óvatosan követte Malfoy pálcájának fényét és csakhamar beérték a fiút az egyik tengerbe
meredő gigantikus szikla peremén. Malfoy az alattuk elterülő hullámokat fürkészte, fekete talárja már teljesen
elvizesedett a felcsapódó cseppektől. Pálcájával apró köröket írt le a mélység felé mutatva, s mikor Harry
közelebb ért hozzá, akkor látta, hogy a fiú bűvöl valamit.
- Mit csinálsz? – kérdezte tőle Harry, a fülébe ordítva.
- Alattunk van egy csatorna – válaszolta kiabálva Malfoy. – Oda próbálok lejutni…
- Mégis hogyan? – gúnyolódott Harry, ahogy elnézte a szánalmas csillapító bűbájt, amit a hullámokra szórt a
szőke mardekáros.
A hullámok valóban vesztettek valamennyit erejükből, mert még a sziklaperem előtt lecsillapodtak, de olyan erős
volt a vihar, hogy szinte újból jött utána a következő taréj.
- Grangernek itt kellene maradnia – nyekeregte Malfoy hátrasandítva a válla fölött a legkisebb fekete talárosra -,
hogy fenntartsa a varázslatot, amíg lemászunk.
Harry sóhajtott és megrázta a fejét. A legkevésbé sem tartotta jó ötletnek, hogy pont Hermionét hagyják hátra, és
nem csak azért, mert ő volt közülük a legtehetségesebb. Hermione azonban rövid tétovázással előrelépett a még
mindig a csillapító bűbáj mormolásával elfoglalt Malfoy és a sziklán megtörő hullámokat bámuló Harry közé.
Hermione készült átvenni Malfoy posztját, mikor Harry megragadta a karját.
- Mit…?

313
Harry a feje fölé emelte a pálcáját, majd széles ívben suhintott vele a tenger felé. A varázslat hatására fémes
kondulás kíséretében egy négy méter magas, tömör aranyfal jelent meg, elszigetelve az alattuk elterülő vizet a
veszélyes hullámoktól. Azok megtörtek az aranyfalon és őrjöngve a magasba csapódtak, de visszazuhanva már
csak ártalmatlan vízpára jutott át. Harry nem tétovázott, a sziklaperem legszélére sétált és lenézett a nyugodt
vízbe. Mögötte Ron, Hermione és Draco Malfoy álarcaik mögött döbbenten bámulták a megidézett falat.
Harry erősen szorongatta pálcáját és egy határozott mozdulattal belevetette magát a vízbe. Nem érte el a fenekét,
a víz megállította és gyorsan visszaúszott a felszínre. Az aranyfaltól védett helyen olyan volt, mintha egy
kellemes medencében fürödne, leszámítva azt, hogy a víz olyan hideg volt, mintha kést szurkálnának a testébe.
Malfoynak valóban igaza volt, fejmagasságban egy lerácsozott csatorna vége meredt ki a sziklából. Harry
gyorsan hevítő bűbájt szórt a vízre, majd szabad kezével megkapaszkodott a rácsokban. Újabb pálcaintéssel
kitépte a falból az akadályt és hagyta, hogy a mélybe süllyedjen. Feltolta magát és bemászott a járatba, majd
kicsit kifújta magát.
- Jöhettek! – ordította teli torokból, hogy barátai meghallják.
Még ki sem mondta, de az egyik fekete csuklyás csobbant be mögé a vízbe, Harry pedig gyorsan felsegítette.
- Ügyes volt… - nyögte Ron hangja, majd mögötte újabb csobbanás hallatszott.
Harry beljebb mászott és félreállt, hogy Ron elférjen mellette. Malfoy tornázta be magát a csatornába és egyetlen
szó nélkül elmászott Harryék mellett. Ronnak be kellett húznia a hasát, s ekkor Malfoy hátrafordult hozzájuk.
- Maradjatok itt – szólt. – hatástalanítani kell a határvonalakat.
Miközben Hermione is megérkezett, Harry és Ron kisegítették a vízből, Malfoy ugyanazokat a lila
lángnyelvecskéket küldte végig a csatorna hosszában, amiket Piton is használt a Borgin & Burkes-ben. A
lángnyelvek néhány méterenként sorban hosszú tűzcsíkban, kör alakban végigfutottak a csatornán. Mikor az
utolsó lángocska is elenyészett, Malfoy elindult, Harry, Ron és Hermione pedig követték.
Ahogy sejtették, a csatorna egyenesen az Azkaban alá vezetett és enyhén emelkedett. Lábuk alatt víz, moha,
temérdek kosz és egyre erősödő bűzös váladék mocskolta az egyébként tökéletesen sima felületű csövet.
Görnyedve fértek csak el benne, s pár perces gyaloglás után Harry háta tiltakozni kezdett a kényelmetlen
testhelyzet ellen. Szerencsére hamar megérkeztek a csatorna végéhez, mielőtt még komolyan fájni kezdett volna
a háta. Gyanította, hogy ebben a pár hónapja átélt Megszeghetetlen Eskü megtörése miatti kínok emléke is
közrejátszik, de igyekezett nem foglalkozni ezzel.
Mikor beértek a torony alá, a csatorna jobbra-balra elágazott egy-egy vékonyabb, szögletes járatban, ahol már
csak négykézláb mászva tudtak volna elférni libasorban. Fölöttük csatornafedél feküdt, melyen át halvány fény
szűrődött be a börtön földszintjéről.
- Melyik cellát keressük? – suttogta Hermione.
A válasz azonnal jött:
- A/7-es.
- Az első emeleten van? – tudakolta Ron.
Malfoy bólintott és kidugta a fejét, hogy körülnézzen. Aztán újra feléjük fordult és pálcájával fenyegetőzve így
szólt: - Idefigyeljetek! Ki akarom szabadítani az apámat! És nem hagyom, hogy megakadályozzatok benne.
Világos?
Harry összevonta a szemöldökét, de aztán rájött, hogy ez az álarc miatt nem látszik. Mielőtt kifejezhette volna
ellenvetését, Hermione szólalt meg.
- Világos, segítünk – mondta, aztán Harryhez és Ronhoz fordult, mintha látná az arcukra kiülő megrökönyödést.
– Ha megöljük a kígyót, egy kicsit furcsa lesz, hogy nem szabadítottuk ki azt, akit meg akartunk menteni, nem?
Volde…
- Ssss! – mordult rá Malfoy, mielőtt kimondta volna a nevet. – Gyertek utánam!
Harry még ugyan nem tért napirendre afölött, hogy hamarosan egy gyilkos halálfalót fog kiszabadítani a
börtönből, de nem volt mit tenni. Hermione érvei meggyőzőek voltak, s Harry úgy érezte, hallgatnia kell rá,
ahogyan eddig is.
Malfoy előrébb mászott görnyedezve, amíg a csatorna kivilágosodott. Harry odamászott mellé és körülnézve
elcsodálkozott rajta, milyen bonyolult a felépítése az erődnek. Ott, ahol a csatorna véget ért, egy rács zárta le a
járatot – ahhoz hasonló, ami a tengerre kivezető végét is fedte. Előttük egy kővel fedett szabályos, kör alapú
terem feküdt, melynek meglehetősen magasan volt a teteje – Harry úgy vélte, talán még Gróp is elfért volna
benne („Talán épp óriások őrzésére építették ezt?” – gondolkozott). A teremben magasan állt a víz, a szintje épp
Harryék csatornája alatt volt. De ennél is furcsább volt, hogy a víz felszíne fölött alig egy centiméterrel vastag,
lelakatolt rács feküdt, lezárva a medencét. A rácsok viszonylag sűrűn voltak, Harry akár sétálgathatott volna
rajtuk a vízbeesés veszélye nélkül.
A plafon egyben a fölöttük lévő börtön első szintje is volt, s egy része csak koszos rácsból állt, így Harryék
láthatták a földszinti helyiséget. Ott tisztán kivehető volt néhány elvarázsolt páncélos katona lába és pajzsa,
miközben mozdulatlanul strázsáltak. Ez a rácsos felület gyűrűként vette körbe a kerek plafon középső részét,
mely első látásra egy fekvő, vastag, kétszárnyú vaskapunak tűnt, ami lezárta ezt az alsó termet.

314
Harry megpróbálta átlátni a helyszínt, de elsőre nem sikerült megértenie a bonyolult csatornarendszer okát. Arra
gondolt, hogy ez a nyílt rendszer valamiféle közlekedést látott el, talán épp a dementorok közt – ugyanis ekkor
vette csak észre, hogy az előttük álló csatornarácsot egy vaskos lakat tartja zárva. Malfoy Harry mellett
szuszogott hangosan, ahogyan idegesen kémlelte a páncélkatonákat, de láthatóan egyelőre nem akart csinálni
semmit.
- Hé! – suttogta Harry a fiúnak. – Mi a terved?
Malfoy ránézett.
- Vannak csatornafedelek néhány szélső szobában - válaszolta. - Perselus azt mondta, hogy az egyiken másszunk
fel és akkor a földszintre jutunk.
Így is tettek. Az utolsó Hermione és Ron visszaaraszoltak a csatornában az elágazásig és Malfoy utasítására balra
fordultak. Különböző szobák alatt haladtak el, némelyik a börtönszemélyzet zuhanyzója és mosdója volt, egy
másik pedig a nagyobb és koszos konyha – itt három házimanó horkolt hangosan a fal mellett, Harry csak a
talpukat látta, ami épp a csatornafedél fölé ért.
Hamar kiderült, hogy a börtön földszintje az őrszemélyzetnek adott otthont, illetve itt voltak a szükséges
ellátásért felelő helyiségek. A harmadik szobánál másztak fel, ami Malfoy szerint tökéletesen üresen állt, mert
csak néhány varázsitalos dobozzal teli raktár-féle volt, a börtön gyógyítójának szertára. Harry varázslattal
ellebegtette a csatornafedelet, Malfoy pedig eltüntette a mágikus határvonalat, ami a nyílás peremébe volt
karcolva.
Elsőnek Harry mászott fel, utána Malfoy, majd Hermione és végül Ron, de mire ők is feltornászták magukat,
Harry már a résnyire nyitott ajtónál kukucskált.
A következő szoba valószínűleg a pici ebédlő volt, itt két férfi ült egy rozoga asztalnál és ráérősen kártyáztak és
iszogattak. Az egyetlen fényforrás egy gyertya volt az asztal közepén, ettől eltekintve csak a résnyire nyitott ajtó
mögül szűrődött be egy kis fény a földszinti fáklyáktól. Az őrök beszélgettek, Harry tisztán hallotta a szavakat:
- Milyen idősek is, Titus? – kérdezte az egyikük, egy piszkosszőke hajú, kurta varázsló, majd lecsapta a kezében
tartott lapokat az asztalra és így szólt: - Sor!
- Affene… - dörmögte a Titusnak nevezett férfi, a szájából kilógó pipa miatt alig hallhatóan. – Mit is kérdezté?
- A dögök – ismételte a férfi. – Milyen öregek?
- Ősöregek – válaszolta sötéten a pipázó. – A főnök szerint lehetnek akár tízezer évesek is… Én mondom, Bron,
félelmetes erejük van.
Bron a fejét hajtogatta és suttogva hüledezett magában: - Tízezer…?! Merlinre…
Közben Titus a lapokat kevergette és a páros új partiba kezdett.
- Annyit megettek má – dünnyögte, s kivette szájából a pipát -, hogy má rájuk ragadt valami. A többiek
hallgattak rájuk, emlékszel?
- Azt én nem tudom, Titus, akkor még Londonban voltam a Szent Mungóban.
- Ja, télleg – motyogta a társa és újra bekapta a pipa szárát és jóleső érzéssel füstölni kezdett. Bron legurított egy
pohárkával és a lapjait rendezgette.
Harry az iszogató börtönőröket nézve úgy gondolta, hogy könnyű szerrel elkábíthatná mindkettőt anélkül, hogy
felhívnák magukra a figyelmet. Egyik kezében ott volt varázspálcája, s most benyúlt a halálfaló-talár alá, hogy
elővegye a tartalék pálcát is. Malfoy nem mozdult, csak figyelte, hogy mit csinál, Harry pedig felkészült, hogy
óvatosan belökje az ajtót.
Ekkor azonban kopogó léptek zajára lett figyelmes.
Egy szakállas, kövér varázsló nyitott be az ebédlő ajtaján, s igencsak haragosnak tűnt.
- Ti meg miről susmorogtok itt, he? – förmedt rájuk a férfi.
Titus és Bron a kártyalapok fölött pislogva néztek a varázslóra.
- Semmirő, főnök, mi csak…
- Ti csak – ti csak! – suttogta a főnök, aki Harry szerint a börtön parancsnoka lehetett, erre utalt a talárján virító
címer. A fiatalabb Bronhoz fordult: – Odakint hallottam, hogy a dögökről kérdezősködsz. Meg ne halljam, hogy
mégegyszer kinyitod a pofádat, értve?
Bron láthatóan nem tudott napirendre térni a férfi kirohanásán és sugdolózásán.
- Miért olyan nagy ügy ez, főnök?
- Azért, te hígagyú, mert nem akarom, hogy az a sehonnai, mitugrász kobold kotorék megtudja, mit rejtegetünk
itt!
Most Titus tette le a kártyapaklit, de már nem a játék miatt. Ugyanúgy suttogva kérdezte:
- És mégis mér kő itt tartanunk őket? Mér a mi felelősségünk legyen?
A börtönparancsnok most kinézett az ajtón a ferrumokra, majd becsukta és halkan lepáncélozta. Ekkor közelebb
trappolt a kártyázókhoz.
- Felsőbb parancsra, elhiheted! – mondta. – Az a Prewett, vagy ki, megmondta, hogy tartsuk őket lakat alatt, mert
veszélyesek.
Harry ezt hallva meglepetten hátrafordult barátaihoz. Ron és Hermione is összenéztek, s a maszk ellenére is látni
lehetett, hogy tágra nyílt a szemük.

315
- A Misztériumügyről érkezett a parancs, nem vitatkozhattam vele! – tette hozzá a parancsnok.
- És mit akarnak velük? – kérdezte Bron.
- Tudja a fene! Már egy hónapja nem kaptam semmi üzenetet a Misztériumügyről…
Harry lassan visszacsukta az ajtót, kizárva ezzel a három varázsló hangját.
- Most mit csinálsz? – nézett rá Malfoy. – Intézzük el őket, nem tart semeddig…
- Idefigyelj! – szólt Harry ingerülten. – Először a kígyót kell megölnünk, aztán kiszabadítjuk az apádat, ha már
mindennel végeztünk. Az első Nagini! Nincs vita!
Malfoy hunyorogva nézett rá a maszk szemnyílásai mögül, mintha mérlegelné Harry szavait. Aztán végül csak
bólintott egyet beleegyezése jeléül.
- El kell terelnünk a figyelmüket – szólt Harry.
- Bízd csak rám! – ajánlkozott Ron, s kapkodva feltűrte a talárja szárát. Benyúlt a kabátja zsebébe és keresgélni
kezdett. – A fenébe… hol vagytok?
- Mit keresel? – kérdezte Hermione, mikor már azt látta, hogy Ron karja egészen a válláig eltűnt a picike
kabátzsebben.
- He-he… - suttogta Ron. – Belevarrtam egy Feneketlen Zsákot a kabátom zsebébe. Ha jól emlékszem eltettem
indulás előtt a… Á! Meg is vannak.
Azzal kitett maga elé a földre három apró, ezüstös szerkezetet. Első látásra picike trombitáknak tűntek, de jobban
megnézve mindjárt feltűnt, hogy két pár apró lábbal büszkélkednek.
- Ezt figyeljétek! – suttogta izgatottan Ron és pálcájával egyenként rákoppintott a kis szerkezetek tetejére.
Erre azok megrázkódtak, mintha dideregnének, majd egymás után leugráltak a csatornába és, mint a kiskatonák,
masírozni kezdtek.
- Csalizajgépek – suttogta Hermione, mikor ráismert a szerkezetekre, amiket Fred & George boltjában
vásároltak. – Remek ötlet!
Harry visszalebegtette a helyére a csatornafödémet és fülelni kezdett.
- Mindjárt indulhatunk… - figyelt feszülten Ron.
Alig másfél percet kellet várniuk, hogy a csalik működésbe lépjenek. Jó hangos, néhol fülsüketítő,
összefüggéstelen hangoskodás hallatszott a torony velük átellenes fala irányából. A csatornákon keresztül a
csalik a ferrumok hátába kerültek, s most valóban, mindegyik páncélos felemelt karddal megindult a zajongás
irányába. Fent ordítozás harsant:
- Mi a pokol ez?! – kiabálta egy rekedt férfihang.
- Már aludni se hagyják az embert! – kiabálták mások.
Harryék hallották, amint a három börtönőr elhagyja az ebédlőt, s most bátran beléptek a szobába. Az asztalon
kártyák és üres üvegek feküdtek összevisszaságban, s a börtönrészlegbe vezető ajtó tárva nyitva állt. Harryék az
ajtó mellé lapultak és csendben figyeltek.
- Hallgattasd el azt a micsodát, átkozott sárvérű!
Ezt egy bozontos rab ordibálta az ebédlőből kilépő börtönparancsnoknak. A férfi meghallotta a durva szavakat és
odatrappolt a cellához. Dühösen visszamordult az ajtórésen lévő rácsokat markolászó varázslónak.
- Fogd be a pofád, mert nem kapsz egy falatot se egy hétig!
A fenyegetőzés hatott, a rab eltűnt a rácsok közül, visszaballagott a fekhelyéhez. A parancsnok Titusszal és
Bronnal együtt bejárta az emeleteket, varázspálcával a kezükben sétálgattak és valószínűleg a rabokat
ellenőrizték a zajongás okán. Közben ordítva parancsoltak a ferrumoknak, akik egy boltíves átjárón
átcammogtak egy következő terembe, ahova Harryék nem láttak be.
- Keressétek már meg azt a nyavalyát, ami ezt az éktelen lármát csapja! – üvöltötte a főnök.
- Biztos csak egy riasztóbűbáj romlott el – vetette fel Titus.
Bron nagy komolyan bólogatott.
- Mihaszna ócskavasak… - morogta a parancsnok.
Miután a hármas követte a páncélokat egy fentebb lévő boltíves ajtón, Harryék elő merészkedtek.
A földszinten körbe a falakon fáklyák égtek, ezek szolgáltatták azt a kevéske fényt, ami mellett látni lehetett, de
a börtön szintjein sehol nem volt világítás, a ferrumok sötétbe burkolózva álltak a cellák előtt. A torony teteje
nem is látszott, csak néha világította meg egy-egy villámlás. Harry ilyenkor tudta csak igazán felfogni a börtön
méretét. A fejük fölött még legalább harminc emeletnyi magasságban folytatódott a cellák egyhangú képe,
ezekhez a körbe-körbe tartó lépcsők és rámpák vittek fel. Harry nem számított rá, hogy ilyen nagy lesz a börtön,
ráadásul négyszer akkora, mint amilyennek most látja.
- Hová mentek? – kérdezte Ron suttogva, miközben a falnak lapulva elhaladtak a konyha mellett. Hallották,
hogy a három házimanó még mindig hangosan horkol, nem törődve a szirénával és ordítozással.
- A másik szárnyba – jött a válasz Malfoy álarca mögül. – A börtön négy ilyen toronyból áll, ami egybeépült…
Tőle jobbra és balra a boltíves ajtók a szomszédos, B és D szárnyba vezethettek, ezeken távoztak a ferrumok és
az őrök.
Harry, Ron, Hermione és Malfoy hangtalanul osontak rámpák takarásában a tőlük balra emelkedő lépcső felé.
Feltűnés nélkül felsiettek rajta, közben görnyedve haladtak el az ajtók előtt, nehogy a kicsike réseken

316
kikukucskáló rabok észrevegyék őket. Ettől nem kellett túlságosan félniük, mivel a legtöbbnek vasfödél zárta le
a rést, hogy semmit se lássanak a börtönben zajló dolgokból, teljesen elszigetelve őket a külvilágtól, ráadásul a
korom sötétben amúgy se vehették észre a csuklyás négyest.
A három őrvarázsló pálcájának fénye halványan látszódott az egyik átjáró mögül a D szárny irányából, de nem
jelentett veszélyt Harryékre, hogy észreveszik őket. Egy emelettel feljebb ugyan három ferrum álldogált, de az
első szinten senki nem volt, mert a csatornába mentek a Csalizajgépek után.
Harry és Malfoy követték a kis tábla utasítását, ami a falakon függött, s hamar rájöttek, hogy ez az A szárny, ahol
most is vannak. Bekukucskáltak mindegyik ajtórésen és igyekeztek nem leleplezni magukat. Az első cellában
egy magas, fekete hajú férfi volt, a második üres volt, a harmadikban egy nő, a negyedikben egy elkékült bőrű
vámpír, az ötödikben egy bozontos, zöldes hajú banya, a hatodikban Harry meglepetésére Mundungus Fletcher
üldögélt az ágyon, a rácsos ablakon át a vihart fürkészve, s végül megérkeztek a hetedik cellához. Itt azonban
nem láttak senkit.
Malfoy félre lökte Harryt és pálcájával elvégezte a bonyolult nyitó bűbájt az ajtón. A lila láng semlegesítette a
határvonalat a küszöbön, majd kattant a zár.
- Hová tűnt? – zúgott fel halkan Ron.
A cellában egy teremtett lélek se volt. Malfoy mozdulatlanul állt az ajtóban, s csak akkor mozdult, mikor Harry
megragadta a karját.
- Rossz információkat kaptatok! – sziszegte a halálfejes maszknak. – Jól megkevertétek a dolgokat. Te meg
Pipogyusz!
Malfoy összeszűkült szemmel nézett rá, már egyáltalán nem volt félelem a tekintetében.
- Harry, hagyd már – kérte Hermione. – Keressünk valakit, aki tudja…
- Ez az – szólt Ron. – Kérdezzünk ki egy őrt.
Harry elengedte Malfoyt és körülnézett. A ferrumok még mindig a másik szárnyban járőröztek a földszintiek
meg még nem tértek vissza a csatornákból. Valószínűleg bejárják az egészet a csalizajgépek után, s ez eltarthat
egy darabig.
- Merre menjünk? – várta a továbbiakat Harry.
- Öhm… - gondolkozott Hermione. – Talán a gyógyító tudja... az a Bron. Talán épp valami baja van és egy külön
cellába vitték.
Malfoy meg se rezzent, rögtön elindult az egyik boltíves átjáró felé. Harry és két barátja rögvest követte,
ugyanolyan halkan és feltűnés nélkül, mint eddig. A kopott tábla szerint a B szárnyba jutottak.
Harryék a falhoz lapulva közelítették meg a lépcsőt, amin lementek egy emeletet, hogy a lenti helyiségeket
vizsgálják át. Miközben lefelé ment, felnézett a magasba és a két varázslót látta a huszadik emelet
magasságában, akik égő pálcával a kezükben járőröztek a ferrumokkal együtt.
A B szárnyban a terem padlóját nem vaskapu, hanem tömör kő fedte, erre épült rá egy rozsdás, rácsos lift. A
négyes kikerülte a felvonót, majd szemügyre vették a szintet. Nem kellett megnézniük a földszinten a három ajtó
mögötti szobákat, mert az egyik nyitva volt és beszélgetés zaja szűrődött ki onnan. Harry és három társa
közelebb lopakodott és benéztek az ajtón. A szoba egy sebtében berendezett műhely volt, egy nagy faasztallal
középen, amin egy szétszedett páncél feküdt. Ennek javításán mesterkedett egy meztelen felsőtestű kobold. A
Bron nevű varázsló, aki a gyógyító lehetett, meglehetősen gorombán beszélt vele.
- Nem láttál semmit? – kérdezte tőle.
A kobold a fejét rázta. Homlokára tolt szerelő-szemüvege visszacsúszott az arcára.
- De az éktelen lármát csak hallottad, nem? Vagy túl részeg voltál hozzá, kobold? – köpte a szavakat a férfi, s
rögtön látszott, hogy cseppet sem kobold-párti.
- Urluk nem iszik – válaszolta határozott nyugalommal a kobold.
- Peersze…! – lehelte gúnyosan a varázsló.
- Bármi aggaszt, a ferrumok gondoskodnak róla – próbálta megnyugtatni a férfit, majd megtörölte izzadt
homlokát és a csőkulccsal a kezében visszafordult a páncélhoz.
Bron halkan káromkodva, a fejét csóválta és megindult az ajtó felé, hogy faképnél hagyja a koboldot.
Harry ezt a pillanatot választotta a támadásra. Előugrott a fal mögül és rögtön egy hátráltató rontást küldött a
börtönőrre, amitől az felugrott a magasba és hátrarepült a sarokba.
A kobold ijedtében elejtette a szerszámot, de mielőtt bármit tehetett volna, Hermione mozdulatlanná
dermesztette, majd Ron elkábította.
Bron előkapta pálcáját, de nem volt alkalma használni. Malfoy egy igen erős lefegyverző bűbájt szórt rá, amitől
megint a falnak vágódott.
- Ááá! Titus…!
- Silencio! – intett felé a pálcájával Hermione, s Bron nyomban elnémult.
A következő varázslat a vizsgáló asztalnak taszította, s ekkor nyugton maradt. Négy varázspálca szegeződött a
torkának fenyegetően, Bron abbahagyta a néma tátogást.
Harry közelebb lépett hozzá és pálcáját le nem eresztve megragadta az őr ruháját, hogy hatásosabb legyen a
fenyegetés.

317
- Sonorus… - suttogta. - Hol van Lucius Malfoy?
Az őrt azonban úgy tűnt, keményebb fából faragták, mert folyton szabadulni próbált a szorításból, végül leköpte
Harry talárját.
- Azt kérdeztem, hol van? – ismételte Harry.
- Fordulj föl! Koszos halálfaló! – acsargott a fogoly.
Harry elengedte a grabancát és hátrébb lépett. A férfi valami megmagyarázhatatlan elszántságtól vezérelve
rögtön fel akart pattanni, hogy rávesse magát, de Ron egy könnyed pálcaintéssel a székéhez szögezte a férfit. A
varázslattól mozdulni se tudott, de tovább erőlködött.
Harry odafordult a hátul álló két „halálfalóhoz” és intett a magasabbiknak.
- Te jössz – szólt Malfoynak. – Szedd ki belőle egy Imperius átokkal. Értesz hozzá, ugye?
Amaz bólintott, máris a foglyukhoz lépett és a fejének szegezte nyersfa színű pálcáját.
- Imperio! – kiáltotta Malfoy, s a varázslat hatott.
Bron szemei jól láthatóan elhomályosultak, mintha köd borult volna rá, a következő pillanatban azonban újra
kitisztult és arca erőlködő fintorba torzult.
- Hová vittétek Lucius Malfoyt? – kérdezte Draco, továbbra is a férfira szegezve pálcáját, amivel uralma alatt
próbálta tartani az elméjét.
Harry bizonytalanul állt mellette és meglepődött rajta, milyen erős a torzonborz őr elméje. Kitartóan küzdött az
Imperius átok ellen, de Malfoy sem hagyta magát.
- Gyerünk! Hol van? Válaszolj!
- Fe-fe… fent van… - nyögte a férfi, majd erősen beleharapott az ajkába, hogy így próbáljon ellenkezni.
Harry tisztelete egyre nőtt iránta, de nem volt más választásuk.
- Hol? – dörrent rá Malfoy.
- A-a ki… kihallgató… szobában – jött az akadozó válasz.
- Hol van a kihallgató szoba? – kérdezte Harry, de a férfi nem válaszolt.
Malfoy megismételte a kérdést úgy, hogy újból megerősítette a kényszerítő átkot, s ekkor Bron végre beszélt:
- Fent… a legfelső szinten…
Jött az újabb kérdés:
- Miért?
- Valami auror parancsára… öh… kifaggatják. Tegnap azt mondta… azt mondta beszélni fog… beszél a
többiekről… A főnök megüzente… megüzente a minisztériumba… öh…
Malfoy elengedte a varázslót és egy pálcaintéssel megkötözte, majd megint elnémította, hogy ne kiabálhasson.
Harry, Ron és Hermione összenéztek.
- Ő az – mondta Hermione remegő hangon. - Már itt van.
- Lehet, hogy elkéstünk? – vetette föl Ron.
- Még nem kell kétségbe esni – nyugtatta őket Harry, bár ő maga is ideges volt. Az, hogy felvitték a kihallgató
szobába „valami auror” parancsára, az két dolgot jelentett: Nagini megelőzte őket, s legalább egy halálfalóval
meg kell küzdeniük.
- Stupor! – szólt Malfoy és a varázsló eszméletét vesztette.
Megint Harry ment elöl, s a műhelyből kilépve a lépcső felé fordult, de Malfoy a liftet célozta meg.
- Mit csinálsz? – ragadta meg Harry a fiú karját.
- A lifthez megyünk…
- Elment az eszed! – csóválta a fejét Harry. – Ha az őrök visszajönnek, nyílt célpont leszünk nekik a liftbe zárva.
A lépcsőkön megyünk.
Malfoy nem ellenkezett, Harryt követve és Ronnal és Hermionéval a nyomában futva, de óvatosan mászták meg
a lépcsőfokokat, s hamarosan már a tizedik emelet magasságában jártak. Itt nem voltak ferrumok, láthatóan nem
voltak annyian, hogy egyszerre minden épületszárnyban őrködhessenek, ezért egyikből a másikba meneteltek.
Harrynek szúrt a tüdeje a sok lépcsőzéstől, ráadásul mindezt görnyedezve kellett megtennie, ami igen
kényelmetlen volt – sokkal kényelmetlenebb, mint a csatornában mászni.
Út közben egyszer le kellett hasalniuk a lépcsőfokokra, mert a mélység túloldalán, egy emelettel alattuk haladt el
a börtönparancsnok nyomában három páncélos katonával.
- Nem láttatok senkit? – kérdezte a ferrumoktól. – Akkor valóban csak egy riasztóbűbáj volt a ludas, Titusnak
igaza volt… Titus!
A szárny Harryékkel átellenes oldalán a Titus nevű varázsló rohant be a C-szárny felé vezető boltíves átjáró
irányából.
- Itt vannak! – kiabálta a férfi.
- Be ide, gyorsan! - Mondta Malfoy, s Harry még épp időben rántotta be az A-szárnyba visszavezető boltív
árnyékába az oldalát markoló Hermionét.
Titus megállt a parancsnok előtt.
- Itt vannak, itt vannak…! Halál… halálfalók! – zihálta a férfi és úgy tűnt, teljesen megzavarodott. – Engedd ki
őket! Engedd ki!

318
- Miről beszélsz? – nézett rá rémülten a felettese.
- El… elkábították Bront meg a koboldot. Csak ők lehetnek… Halálfalók.
- Nagy ég! – suttogta a parancsnok úgy, hogy Harry alig hallotta.
Harryék már két emelettel a varázslók fölött jártak, de a beálló csöndben tisztán hallották őket. A csalizajgépek
elhallgattak.
- Mit tegyünk? – hallatszott egy mély hang az egyik ferrum páncélja mögül. A börtönparancsnok elküldte őket a
Harryék alatti átjárón a D-szárnyba, majd a beosztottjához fordult.
- Keresd meg őket, hívd a többi páncélt! Biztos a többieket akarják kiszabadítani.
- Jól hallom, megjöttek a társaim? – zengte az egyik rab hangja az ajtó mögül, majd kis nevetés hallatszott. –
Akkor azt hiszem, búcsút veszünk egymástól, Titus barátom.
- Majd adok én neked búcsút, féreg! – morogta a parancsnok. – Jöjjenek csak, én…
Hangját elnyomta egy fémes döngés.
BAMM! – hallatszott Harryék mögül, az A szárny felől, s ezt nyomban újabb döngés követte. Bamm-bamm-
bamm…
Az elvarázsolt páncélok észrevették a négy halálfaló-ruhás egyént és kivont karddal megindultak feléjük.
- Hogy az a…! – morgolódott Harry és Ron.
Hermione és Malfoy is pálcát szegeztek a ferrumokra, de Harry rájuk szólt:
- Nem! A terv dugába dőlt. Menjetek, keressétek meg az apádat és öljétek meg a kígyót! Mi feltartjuk őket.
- De Harry… - szólt Hermione, de barátja már nem figyelt rá.
Harry Ronnal együtt átlépett az A szárnyba vezető boltíves átjárón és megcélozták az elvarázsolt páncélokat.
Többen voltak, mint Harry sejtette, minden emeletről ideözönlöttek a páncélos katonák. Nem maradhattak itt
sokáig, mert nagy túlerőben volt az azkabani őrség. A szintjükön közeledő két ferrumot Ron gyorsan tántorgó
tökfejekké változtatta, a másik kettő pedig Harry varázslatától esett darabokra, mely egy megidézett acélgömb
formájában csapódott nekik, mint valami ágyúgolyó.
- Ejha! – rikkantotta Ron elismerően, aki a félelmetes helyzet ellenére nem tűnt ijedtnek, s Harry ezért
gondolatban megveregette a hátát.
Hátranézett az átjáró irányába, s még látta, hogy Hermione és Malfoy futva elindulnak a lépcsőn felfelé, épp
mielőtt a börtönparancsnok egy zöld átka felperzselte volna azt a helyet, ahol eddig álltak. Ennek a fele se tréfa –
gondolta Harry, s látva varázslata eredményét gyorsan megidézett három hasonló acélgömböt és megparancsolta
nekik, hogy lökjék le a ferrumokat a mélybe. Minél gyorsabban be szerette volna fejezni ezt a csetepatét.
Két emelettel alattuk Titus tovább pánikolt:
- Mindannyiunkat megölnek! – nyögte a férfi. – Mind meg fogunk halni!
- Ez az! Adjatok a rohadt sárvérűeknek! – kiabálta egy férfi a cellája kukucskálójából, mire válaszul a
parancsnok egy átkot szórt rá a résen keresztül. A rab hangosan jajgatni kezdett.
- Maradj csöndben! – dörrent rá a parancsnok szigorúan és most a magasba küldött egy halálos átkot, Harry
szerint arra, ahol két társa tartózkodhatott.
Megfogta Ron talárját és visszahúzta a B szárnyba. Mögöttük felhangzott a ferrumok darabjainak fémes
kongása, ahogy az acélgömbök megkezdték pusztító munkájukat.
- Hívd a liftet! – szólt neki Harry, s Ron nyomban úgy is tett.
Kihajolt a korlát fölött és pálcájából kék szikrákat szórt a felvonóra. Az hangosan megnyikordult és csikorogva
elindult.
- Ááá! – üvöltött rájuk haragosan a börtönparancsnok, s egy piros fénysugarat bocsátott Ronra. Harry gyorsan
félrerántotta a fiút. A vörös fény vakítónak tűnt a sötétségben, akárcsak a zöld fénysugár.
Harry felnézett a magasba – Hermione és Malfoy fölöttük négy emelettel szaladt felfelé a lépcsőkön, Hermione
kissé lemaradva. Figyelmét megint a két varázsló vonta magára, mikor újabb átkot küldtek rájuk a mélység
túloldaláról. Válaszul Ronnal együtt egy-egy kábító átkot szórtak rájuk, azonban a C szárnyba vezető átjáró jó
fedezéket nyújtott ellenfeleiknek.
A lift egyre közelebb jött, s a börtönparancsnok mellett idegesen járkáló Titus feladta főnöke győzködését, és
kezébe vette az irányítást
- Hová mész, te eszement? – förmedt rá a főnöke.
Titus kiszaladt a fedezékből és Ron átka elől félreugorva átszaladt a túloldalra, a Harryék alatt lévő átjáróhoz, az
A szárnyba.
- Mögénk akar kerülni – ismerte fel Harry a veszélyt. – Ron, menj utána!
Ron visszament az A szárnyba, hogy felülről megpróbálja elkábítani a Titus nevű varázslót, ekkor azonban egy
varázsige hallatszott:
- Alohomora!
Pár másodpercig semmi sem történt, aztán a lift nyikorgásánál sokkal hangosabb, fémes súrlódás hallatszott.
- Harry, ezt nézd meg! – kiáltotta neki Ron, barátja pedig nyomban odaszaladt, még épp időben, mert a
börtönparancsnok újabb átka a korlátba csapódott, kiszakítva azt a helyéről.
- Ezt nézd meg! – ismételte Ron a mélybe mutatva.

319
- Alohomora! – kiáltotta újra Titus, pálcáját az alattuk fekvő vaskapura szegezve.
A varázslattól a kapu életre kelt és hangos, csikorgó hangot hallatva kinyílt, feltárva a medencét.
- Mondom, hogy ne csináld, te eszement idióta! – fröcsögte az igazgató és látva, hogy Harry is elment a helyéről,
követte beosztottját.
Titus nem hagyta annyiban.
- Én nem fogok halálfalókkal hadakozni! – kiabálta. – Én nem fogok a Sötét Jegy alatt megdögleni! Eressz!
Azzal kitépte magát a parancsnok markából és rohanvást megindult lefelé. Harry azonban már nem őt figyelte. A
korlát fölött kihajolva a megnyílt mélységet látta, ahol a rácsok is kinyíltak, szabaddá téve a medencét, amit a
csatornából láttak.
Titus üvöltözve rohant lefelé:
- Gyertek, gyertek már! Segítsetek, mocskos dögök! – kiabálta a medence felé, s Harry felkészült a
legrosszabbra. Fogalma sem volt, miféle szörnyetegek rejtőzhetnek a medencében, de pár pillanat múlva
megkapta a választ.
A vízből lassan, nagyon lassan három csuklyás fej emelkedett ki, s felnéztek a magasba. A fejek után pedig jöttek
a testek, melyeket szintén fekete lepel borított. Mikor teljesen kiemelkedtek a vízből és kilebegtek a földszinti
rácsozatra, ahová visszatértek az elvarázsolt páncélkatonák is, a három dementor hörögve beszívta a levegőt
maga körül.
A páncélok pedig megrázkódtak és szét estek, mintha marionett bábuk lennének, melyeknek egyszerre vágták el
az összes zsinórját. Harry nem esett kétségbe, meglendítette pálcáját, s a következő pillanatban hangos csattanás
kíséretében megjelent egy fénylő oroszlán. Az állat büszke fejtartással megállt megidézője előtt, Harry pedig a
lépcső felé küldte.
- Menj, zavard el őket! – szólt, s az oroszlán azonnal engedelmeskedett.
A patrónus vakító fénye végre rendesen megvilágította Harry előtt a börtön belső terét, s látta, hogy a felvonó
már meg is érkezett az ő szintjükre. Ron pontosan ide hívta, s most ugyanolyan fülsüketítő csikorgással megállt,
mint mikor elindult.
- Gyere, menjünk!
- Nem azt mondtad, hogy a liftben nyílt célpont leszünk? – kérdezte Ron, de azért engedelmeskedett.
- Nem a liftben megyünk, hanem a tetején… - szólt Harry és meglendítette a pálcáját. Az nagyot durrant, mint az
imént a patrónus idézésnél, s most nagy varjú csapat röppent ki a végéből. Ezzel egy időben két aranygömböt is
varázsolt, amik lassan keringeni kezdtek körülöttük, mint bolygók a nap körül.
- Átkozott halálfalók! – bömbölte a parancsnok és pálcájával vaktában hadonászott, miközben a varjak keringtek
körülötte, eltakarva Harryt és Ront a szeme elől.
Felmásztak a lift tetejére a rácsba kapaszkodva, aztán Ron lazán intett egyet a pálcájával, mire a felvonó karja
elfordult és emelkedni kezdtek.
- Stupor! – ordibálta a parancsnok elszántan, láthatóan nem érdekelte, hogy beosztottjai nélkül vajmi kevés
esélye van. A vörös fénynyaláb a lift aljába csapódott, amitől leszakadt a padlózata és vészesen megremegett.
- Gyorsabban, ez túl lassú – látta át Harry a helyzetet és varázslattal próbált rásegíteni a liftre. Ahogy egymás
után hagyták el az emeleteket és a kardjukat lengető ferrumokat, a felvonó nyikorgását és súrlódását lassan egy
éledő, egyre erősebb zaj kezdte elnyomni: rémült kiabálás, jajveszékelés, hátborzongató visítozás.
Harry összehúzta magán a talárt, mert a hideg egyre áthatóbb lett, a keze majd’ hozzá fagyott a vaskerethez, amit
markolt, s lassan jött rá, mi is az oka.
A fény kihunyt alattuk, ismét teljes sötétségbe borult az Azkaban, még a földszinti fáklyák is kialudtak. Két
pislákoló csillagot lehetett látni tíz-húsz emelettel Harryék alatt, mikor a felvonó megérkezett a legfelső szintre.
Az a két csillagocska a Titus nevű varázsló és a börtönparancsnok égő pálcája volt.
- Hermione, hol vagy? – suttogta Ron, ösztönösen lehalkítva a hangját.
Pár pillanatig semmi, aztán újabb suttogás ütötte meg Harry fülét.
- Itt vagyok, ne zajongjatok – szólt a lány.
Harry és Ron lekászálódtak a felvonó tetejéről, ami hangos nyikorgásokkal járt és a mélységből hallatszó
sikolyokkal együtt félelmetes hatása volt. A hideggel együtt borzolta a négyes idegeit, s Harry karja libabőrös
lett.
- Malfoy? – kérdezett bele a sötétbe.
- Én is itt vagyok – szólt a fiú. - Fel kell mennünk…
- Azt hittem, már fent vagyunk – dünnyögte Ron. – És miért suttogunk? Lent sikítoznak a dementoroktól…
Hermione lepisszegte, de Harry is nyugtalan volt. Egyrészt a sötétségtől, hogy semmit se látott két méternél
távolabb, másrészt a tény, hogy a dementorok még mindig itt vannak, mintha a patrónus nem használt volna
semmit.
- Lucius… merre vagy?
A hang ugyanolyan hatással volt Harryre, mint a dementorok hidege – borsódzott tőle a háta.
- Hallottátok?
- Mit? – kérdezett vissza Malfoy.

320
- Sziszegés – szólt Hermione. – Ugye, Harry?
Harry tovább fülelt, de nem hallotta újból Nagini hangját.
- Igen – válaszolt nagy sokára a lánynak. – Fentről jön.
Ezzel megerősítette Malfoy véleményét, s barátaival együtt a bal kéz felé tátongó sötétség felé indult, ahol
hamarosan kiderült, hogy egy lépcső nyílik felfelé.
- Erre vannak a kihallgató szobák – mondta Malfoy. – Perselus elmagyarázta nekem… Afölött pedig egy
zsupszkulcs indító hely. Arra kell majd elmennünk – tette hozzá.
- Helyes – jegyezte meg Ron. – Semmi kedvem visszamenni a dementorok felé. Egyre hidegebb van, érzitek?
Harry érezte. Szabad kezével a másik karját dörzsölgette, hogy ne fagyjon össze és látta, hogy Hermione is
reszket a hidegtől, fogai kocogása is hallatszott. Lenézett a korlát fölött a mélységbe és látta, hogy a korábban
pislákoló pálcák fénye is kialudt már, a sikoltozás viszont egyre erősödött.
- Potter! Indulnunk kell! – Malfoy hangja idegesen, türelmetlenül csengett és Harry nem hibáztatta ezért.
- Ez miattunk van… - motyogta elszoruló torokkal. – Miattunk engedték ki őket. És most mindenkit…
- Potter! – ragadta meg a talárját Malfoy. – Nem tudom, mit törődsz velük, amikor szerinted úgyis mind ezt
érdemelnénk! De nem fogom a te ostoba lelkiismereted miatt elveszteni az apámat! Indulás!
Harry kénytelen volt egyetérteni vele, de ez cseppet sem javított a hangulatán. A sikolyok máris kísérteni
kezdték, mert tudta, hogy most minden ember a börtönben a legborzalmasabb emlékeit éli át újra meg újra…
Malfoy már faképnél hagyta őket és felment a sötét lépcsőkön.
A hideg lassan feljebb kúszott a falakon, mint valami szörnyeteg. A himbálózó, törött felvonó rácsai deresen
csillogtak a sötétben, s ez végre mozdulásra bírta Harryt. Ám mikor elszakította tekintetét a mélység felől és
Malfoy után indult volna felfelé a lépcsőkön, meglátott valamit.
Először nem fogta fel mi áll tőle alig három méterre, mert csak a feketeség lett még feketébb azon a helyen, de a
szívébe markoló félelem azonnal megadta a választ.
- A fenébe…! Expecto Patronum! – kiáltotta pálcáját a dementorra szegezve, s azonnal megjelent az oroszlán
alakú patrónus.
A hórihorgas, fekete csuklyás alak hátrébb suhant a fényes lény elől, mely annyira elvakította Harryt, Ront és
Hermionét, hogy egy pillanatig semmit se láttak. Mikor kitisztult a kép, Harry látta, hogy az oroszlán vicsorog és
karmaival a dementor felé kap, s a dermesztő hideg egy kicsit valóban visszavonult. A dementor hátrálni
kényszerült, hangtalanul suhant, majd hátravetette csuklyás fejét és túlvilági hangon felvisított.
- Au…! – nyögte Hermione és Ron, s Harrynek is a fülére kellett szorítania a kezét az éles hangtól.
A visításra kettő másik válaszolt a lépcsők irányából – a másik két dementor társa segítségére sietett, aki a
magasba emelkedett a patrónus ereje elől. A fénynél Harryék tisztán látták, ahogy a két dementor hörögve
beszívja a levegőt maguk körül, ez azonban a patrónusra semmilyen hatással nem volt – valami másra azonban
igen.
A falak és a korlát annyira megfagyott körülöttük, hogy szinte égette Harry kezét. Gyorsan eltépte, mielőtt
végleg hozzá fagyott volna, de ekkor olyasmi történt, amit még sosem tapasztalt. A fagyott falak, a padló és a
korlát megrepedezett és szilánkok töredeztek le róla. Az épület rohamosan porladni kezdett körülöttük, a három
dementor pedig borzalmas hörgéssel és éhes visítással szívta be a derűt körülöttük. A mélyből megint felharsant
a kétségbeesett sikítozás, s az egész a nyikorgással, a recsegéssel, a hörgéssel együtt egy halálos koncertet
zengett Azkabanban. A falak remegtek és megtöredeztek, mintha a világ omlana le a három jó barát körül, akik
most egymásba kapaszkodva nézték az eseményeket.
- Uramisten… - kapkodta a levegőt Hermione a rémülettől, pedig a dementorok ereje nem érhette el, a patrónus
még mindig kitartott és fényesen ragyogott.
Harry nem tudta, mit tehetne, ezért megpróbálkozott ugyanazzal, amivel a dementorok is: pálcájával suhintott az
egyik korlát darabja felé, mire az szikrát szórva, recsegve kiszakadt a helyéről és az egyik sötét teremtmény felé
repült.
A dementor gyorsan reagált, csak a fejét fordította oldalt, s a repülő korlátdarab egyetlen pillanat alatt irányt
változtatott és az oroszlán-patrónus anyagtalan valóján átsuhanva a hármasnak vágódott.
- Ááá! – kiáltotta fájdalmasan Hermione és két barátjával együtt elesett.
Súlyos árat fizettek a meggondolatlanságukért: ahol a földre estek, az elporladt, meggyengült padló beszakadt,
feltárva a harmincemeletnyi mélységet. Ron a lépcsőre esett és sikerült elkapnia Hermione karját, de Harry már
nem volt ilyen szerencsés. A korlát nem tartotta meg, hanem jeges porrá hullott, mikor nekiütközött. Csak jó
reflexeinek köszönhette, hogy az utolsó pillanatban megragadta a felvonó rácsát, s most a mélység fölött lógott,
tőle alig pár méterre három ősöreg dementorral, akik még mindig hörögve lélegezték be a világot. A patrónus
időközben végzetesen gyengülni kezdett, ahogy a varázslat szűnni kezdett, s Harry a rácson lógva nem értette,
hogyan lehetséges a három dementor hihetetlen kitartása.
- Harry, kapaszkodj! – kiabálta Hermione és Ronnal együtt megsuhintották pálcájukat. – Expecto Patronum!
Egy fénylő vidra és egy kiskutya csatlakozott az oroszlán mellé, de a dementorok, mintha észre sem vették
volna. Továbbra is tartották a jó tíz méter távolságot tőlük és a mélység túloldalán végezték borzalmas
varázslatukat.

321
Az egyikük, akit Harry megpróbált ledönteni a korlát darabbal, most lassan felemelte a fejét és láthatatlan
szemeit a liftre függesztette. Amerre tekintetének ereje esett, ott azonnal porrá fagyott minden és törni kezdett,
Harry súlyát pedig nem bírta el a meggyengült felvonó függesztése.
- Ron! – sikította Hermione, de a fiú már figyelt.
Mielőtt Harry a mélybe zuhant volna, elég durva erejű bűbájt bocsátott rá, amitől Harry egy hirtelen rántást
érzett a derekánál és a szilárd talajra esett a lépcső előtt, talárja azonban hangos reccsenést hallatott – elszakadt a
zsebe. Mikor kezével odakapott, azt is tudta, hogy valami kiesett belőle.
- Invito… – nyögte erőtlenül, miközben Ron talpra állította. Hermione közben tehetetlenül szemlélte, hogy a
másik két patrónus is elgyengült, az oroszlán pedig teljesen elenyészett.
- Menjetek fel az emeletre – szólt nekik Harry. – Malfoy már biztosan…
- Harry!
- Én is mindjárt… - Harry meg se hallotta Ron szavait, csak pálcáját előre szegezve új patrónust varázsolt.
S ezzel együtt egy másik fény is villant, közvetlenül az oroszlán mellett. Egy hosszúkás testű patrónus alakja
bontakozott ki mellette. Az állat kitekeredett teste hosszú gyűrűiből és háromszögletű fejét a dementorokra
szegezte az oroszlánnal együtt.
Harry kicsit leeresztette pálcáját és elképedve nézte, hogy a csuklyáját kitáró hatalmas kobra és a nem kevésbé
fenyegető oroszlán együttes fénye végre visszaszorítja a sötétséget és a hideget. A dementorok visítottak és
abbahagyták a hörgést. A túlerőt látva abbahagyták a falak bomlasztását, melyek már úgy néztek ki, mint egy
több tíz éve elhagyatott épület romja és pár helyen beomlottak, feltárva egy-egy cellát. Az egyikben egy didergő,
megtébolyodott rab gubbasztott a sarokban, térdét átölelve, előre-hátra dülöngélve. A három ősöreg lény
távozott, vissza a hideg mélységbe, hogy tovább szipolyozzák a többi fogoly elméjét, Harry pedig fellélegzett.
- Köszi, Malfoy… - sóhajtott egy nagyot és megfordult.
A lépcső első, második fokán Ron és Hermione álltak, s az előttük álló fekete taláros embert nézték. Az azonban
nem Draco Malfoy volt. Csuklyája alól egy ismerős arc nézett le Harryre. Egy olyan ismerős arc, ami minden
nap visszatekintett rá a tükörből.
Önmagával nézett farkasszemet.
Harry az első meghökkenésen túltéve magát, lassan azt is felfedezte, hogy alteregója nem visel szemüveget és
idősebbnek is látszik a félhomályban. Zöld szemei ugyanúgy csillogtak, de volt bennük valami
megmagyarázhatatlan fény, ami fenyegető erővel érte a három jó barátot és ez késztethette rá Ront és Hermionét,
hogy pálcát szegezzenek az ismeretlenre.
- Végre ismét találkoztunk – szólt Harry alteregója egy ugyancsak ismerős, magas hangon, mely olyan hideg
volt, mint a falak körülöttük. – Régen láttuk egymást, Harry Potter…
Az oroszlán és a kobra semmivé foszlott és a sötétség rájuk borult, mint egy sűrű selyem lepel.
- H-Harry… ki ez az alak? – kérdezte Ron dadogva, pálcáját továbbra is szilárdan tartva.
Hermione pálcája hegyén fény gyúlt.
Harry behunyta a szemét és nagyot sóhajtott.
- Ő az, Ron… - válaszolta csendesen. – Ő Voldemort.
A döbbenet néma másodperceiben egy másik varázsló hangja szólt, akiről szinte meg is feledkeztek a bénító
rémület miatt.
- Elhoztam őket, nagyúr – jelentette be büszkén Draco Malfoy és levette álarcát.

322
35. fejezet
A Herceg és a Nagyúr
- Remekül csináltad, Draco – szólt Voldemort, jól mulatva a dermedt hármason.
Harry nehezen tudta elhinni, hogy ez megtörténhetett. Draco Malfoy egyszerűen csapdába csalta őket. És most
vele szemben Voldemort nagyúr áll, mögötte a hideg mélység tátong, s mindkettő a halált ígéri.
Nem tudott megmozdulni. Csontjai ugyanúgy lebénultak, mint mikor legutóbb, a minisztérium átriumában álltak
szemtől szemben. Pálcát tartó keze ernyedten csüngött az oldalánál, s Hermione és Ron keze is lassan,
fokozatosan lehanyatlott, ahogy kifutott az erő a karjukból.
- Ejnye, ejnye… - szólt Voldemort. – Ronald Weasley és Hermione Granger. Több lélekjelenlétet várnék tőletek.
Ahogy rátok nézek, azt hinném, visszajöttek a dementorok…
Ekkor Malfoy megköszörülte a torkát és tett pár bátortalan lépést a lépcsőn lefelé, egészen közel hajolva
Voldemorthoz.
- Nagyúr… - szólt halkan, félve, hogy talán hangjával felbosszantja mesterét. – Az apám… az apám ugye nem
volt… lent, mikor az történt? Ugye?
Voldemort most ránézett a fiúra Harry zöld szemeivel.
- Fent van a toronyban – mondta egykedvűen.
Malfoy sután hajlongott és hátrálva felsietett a lépcsőkön, mint valami gyerek, akinek már nagyon hiányzott az
apja, s bármit megtenne, hogy újra láthassa.
Voldemort most bestiális mosolyra húzta száját, Harrynek döbbenetes volt látnia, hogy saját arcvonásai ilyenné
is tudnak válni. Ijesztő volt köztük a hasonlóság, s bár Voldemort új külseje, akár James Potteré is lehetett volna -
hiszen Harry az apjának szakasztott mása volt – mégsem lehetett felfedezni egy morzsányit sem James-ből.
Harry saját szempárjának ikertestvérében olyan tűz égett, amit sosem láthatott a tükörben. Önmaga sötét
árnyoldala állt szemben vele.
Voldemort pálcája felemelkedett és egyszerű mozdulattal intett vele – de ez az egyszerű mozdulat is elég volt
hozzá, hogy Ron összerezzenjen, mintha megcsípték volna, Hermione pedig ijedten sikoltson. Azonban
egyiküket sem bántotta varázslat. Voldemort intésére lekerült róluk a maszk, s Harry orrán újra ott volt kerek
szemüvege.
- Így már jobb. Gyertek ti is – szólt a varázsló, nem parancsoló, hanem hátborzongatóan halk hangon.
Tudván, hogy a három fiatal semmit se tehet ellene és visszafordulni sem tudnak a mögöttük tátongó jeges
mélység miatt, elindult felfelé a lépcsőn Malfoy nyomában. Hermione sírni kezdett és a fal mellett a földig
csúszott, remegő lábai megadták magukat.
- Uramisten… - motyogta és a kezébe temette arcát. – Uramisten… végünk van… mind meghalunk…
Ron arca fehér volt, mint a fal és zihált, mint aki kilométereket futott, homlokán izzadtságcseppek gyöngyöztek,
de nem szólt semmit. Harry pedig a lépcsőt bámulta, azt a helyet, ahol az előbb Voldemort állt. Ő nem mutatott
félelmet vagy rettegést, szilárdan állt a lábán, de belül ő is tudta, hogy ezzel mindennek vége. A harcot
elvesztette és Voldemort át fogja venni a hatalmat, ő pedig perceken belül halott lesz, két barátjával együtt.
Valami megmagyarázhatatlan erő mégis mozdulásra bírta izmait. Nem varázslat volt, nem Voldemort
kényszerítette, hanem menni akart. Utána akart menni, hogy vége legyen az egésznek, így vagy úgy. Világ
életében gyűlölt tétlenül várni - várni, mikor unja meg Voldemort, hogy lemaradtak mögötte és visszafordul,
hogy mindhármukat megölje. Így hát Harry felsietett a lépcsőn halálos ellensége után, s két kanyar után kiért az
Azkaban tetejére.
Nagy, négyzet alakú tér volt, a négy sarokban a felfelé magasodó őrtornyokkal, melyekben senki sem állt lesben
– vagy Voldemort intézte el a ferrumokat már korábban, vagy senki nem vette a fáradtságot, hogy ide is őrséget
állítson, bízva az azkabani biztonságban… Harry nem tudhatta és nem is érdekelte. Már semmi se érdekelte,
ahogy régen sem, mikor találkozott az ellenségével. Sosem kalandoztak el a gondolatai, sosem tudott másra
gondolni, mintha a tudatalattija is jelezte volna neki, hogy itt van. Itt van az, aki miatt erre a világra született,
akivel elszámolni valója van…
Malfoy a zuhogó esőben állt és körbe nézelődött az üres téren, az apját keresve. Voldemort szobormerev arccal
állt a lépcsőfeljáró mellett, mikor Harry kilépett a boltív alól. Rá se hederített, csak a szőke fiút nézte, Harry
azonban nem tudott másra figyelni. Azt hitte, ha találkozik valamikor Voldemorttal, annak az első dolga lesz,
hogy megölje őt, ahogy eddig. De most úgy tűnt, ráér a kettejük dolga.
- Hol van? Nagyúr… hol van az apám? – fordult felé Malfoy.
Voldemort nem válaszolt, helyette egy kérdést tett fel a fiúnak:
- Ifjú Malfoy, mondd csak: emlékszel még rá, miről beszéltem neked, mikor megkaptad tőlem az első és egyben
olyan nagy fontossággal bíró feladatodat?
Malfoy arcán szinte látszott, hogy kapkodva, alázatosan igyekszik válaszolni. Harry most már őt nézte, és ezzel
egy időben egy hideg kezet érzett az övébe kulcsolódni – Hermione és Ron is feljöttek a tetőre.

323
- I-igen, Nagyúr, emlékszem. Azt… azt mondta, hogy fel kell nőnöm a feladathoz, ahogy egykor az apámnak is.
És még… hogy ne érezzek semmit Du-Dumbledore iránt, hogy csak az eszemre hagyatkozzak.
- És mint tudjuk, ez nem sikerült – szögezte le a varázsló.
Malfoy kissé ijedt arcot vágott, de azért kihúzta magát és úgy védte magát.
- Igen, de… de én dolgoztam ki a tervet, hogy a társaink bejussanak az iskolába. És… és már nem érzek
bűntudatot. Megtettem, amit kellett, uram – tette hozzá.
- Igen, hmmm… - hümmögött Voldemort. – Mindjárt meglátjuk, igaz-e?
Malfoy a homlokát ráncolta a furcsa szavakra, ahogy Ron és Hermione is, Harryből azonban akaratlanul is
kiszakadt egy sóhaj. Tudta már mi következik.
- Van valami számodra abban – mutatott Voldemort hosszú ujjával egy zsákra Malfoy mögött egy kör közepén,
mely pár pillanattal korábban még biztosan nem volt ott. – Nézz csak bele.
Malfoy rábámult a zsákra. Közönséges fekete zsák volt, amiben dudorodott valami kerek tárgy. A kövezetre
rajzolt körben feküdt, amiről első ránézésre is látszott, hogy egy rúnákkal teleírt, mágikusan elhatárolt terület.
Voldemort türelmesen várt, Malfoy azonban nem merte sokáig megváratni urát, ezért kissé félve, de
engedelmesen a zsákhoz sétált, felvette és kinyitotta. Hunyorogva bámult bele, de az éjszakai sötétben nem sokat
láthatott, ezért halvány fényt gyújtott pálcája hegyén és belenézett.
A távolban villám csapkodott, fénye megvilágította egy pillanatra az Azkaban tetejét, hangja pedig ágyúdörgés-
szerűen hatott. Még sokáig csengett Harry fülében, de pár pillanat múlva rájött, hogy nem a mennydörgést hallja
még mindig, hanem Draco Malfoy sikítását.
A szőke fiú remegő kezében tartotta a zsákot, pálcáját elejtette, a széltől messzire elgurult. Arcát eltorzította az
iszonyat, miközben eszelősen sikítozott.
- NEM! NEM, EZ NEM LEHET! NEM! – ordította teli torokból, mintha meg tudná vele szüntetni azt a
borzalmas valamit, ami a zsákban várt rá.
Harry Voldemortra kapta a tekintetét – a feketemágus ijesztően dühös arcot vágott, mint aki elégedetlen a fiú
reakcióját látva.
- Ne ragaszkodj hozzájuk! – parancsolta Voldemort. – Gyengék voltak, senkik! Bizonyítsd be, hogy több vagy
náluk! Ne kapaszkodj beléjük, semmit sem érnek! Csak porhüvelyek.
Draco elejtette a zsákot, mindkét kezével a fejéhez kapott és a haját tépte, mintha a saját fejét is le akarná
szakítani vele együtt. A zsák szája féloldalra bukott, s Harry egy hosszú kilógó, szőke hajfürtöt látott a fekete
vászon redői közt.
- Merlin… - suttogta mellette Ron, Hermione pedig elengedte Harry kezét, összeroskadt és öklendezni kezdett.
Ron lehajolt hozzá és átkarolta, de Harry képtelen volt megmozdulni.
Malfoy ordításába újra értelmes szavak vegyültek:
- Megölte… megölte őket! Megölte az apám és az anyám!
Voldemort ellépett a faltól és lassan közelebb ment Malfoyhoz.
- Tanítalak, ifjú Malfoy. De te nem akarsz tanulni – mondta vészjósló hangon.
Malfoy elborzadva nézett rá, két kezével még mindig a hajába markolt, így térdelt a földön. Arcán könny- és
esőcseppek csurogtak le.
- Tanít…? Ez volt az... Ezt mondta… Megmondta előre, hogy ezt fogja tenni és… és én nem is vettem észre…
Megszabadít a félelmektől.
- Igen, megszabadítottalak. A halál révén szabadságot nyerünk. Az az egyetlen, ami egyértelmű és célja van.
Ölni, hogy te élhess. Neked kellett volna megtenned, de te ugyanúgy félsz a nagyságtól, mint a többi ostoba! A
halál hatalmat ad, de féltek a hatalomtól.
- Ilyen… áron…? – nyögte Malfoy, minden erejét latba vetve, hogy egyáltalán meg bírjon szólalni. Légzése
sípoló zihálássá torzult.
- Nézd meg Bellatrix nénédet! – folytatta Voldemort. - Hagyta, hogy elragadják az érzelmei, mikor Lestrange-et
börtönbe zárták? Fog-e érezni bármit is, ha elmondom neki, hogy a Vének végeztek vele? Nem!
- Maga… maga…
Mielőtt még befejezte volna a mondatot, Voldemort elindult felé.
- Hogy döntesz, Draco? – kérdezte és rászegezte a pálcáját, melyről Harry csak most vette észre, hogy valóban
nem azonos azzal, amit a temetőben vagy a minisztériumban látott nála. – Ki mellé állsz?
Malfoy térdelve hátradőlt a pálca elől, de lábai közben kicsúsztak alóla, s végül a hátán feküdt az esőben. Megint
az arcára szorította a kezét és keservesen sírt.
- Apa… - hörögte, mintha a lelkét mardosó kín meg akarná fojtani. – Anya… bocsássatok meg… Ne…!
- A türelmem véges, Draco! – szólt újra Voldemort sziszegése. – Elpocsékolod az életedet? Inkább leszel olyan,
mint a vén bolond Dumbledore?
Malfoy levette kezét az arca elől és lángoló tekintettel nézte Voldemortot. Gyűlölet és harag izzott a szemében,
az arcán ugyanakkor ijedt, halálosan rémült vonások futottak át.
- Mivel beszélte tele a fejed, mielőtt meghalt?

324
Volt egy pillanat, amiről Harry nem tudta biztosan, mikor következett be, de Malfoy szemében lassan kihunyt a
tűz, a dacos ellenkezés és átadta a helyét a félelemnek.
- Meg akarsz halni? – hangzott újra a kérdés.
- Ne…! – remegett a fiú hangja. – Ne öljön meg…
A rimánkodása szánalomra méltóvá tette, ahogy a földön feküdve, ökölbe szorított kezekkel bámul föl
Voldemortra kitágult szemeivel.
- Bo… bocsásson meg! – könyörgött.
Voldemort elmosolyodott és azonnal leeresztette a pálcát.
- Megbocsátok neked – suttogta egészen halkan.
Malfoy sírástól eltorzult arca cseppet sem változott, de képes volt kipréselni magából egy olyan szót, amit Harry
el sem tudott volna képzelni:
- Kö… köszönöm… - hebegte halkan, s minden méltósága lefoszlott róla, ahogy korábban a kentaurokon is, akik
segítettek Voldemortnak.
- De a megbocsátásom csak abból fakad, hogy nem vártam tőled mást, Draco.
Malfoy erejét megfeszítve felállt, de lábai szinte azonnal összecsuklottak. Megbabonázva nézte a fekete zsákot,
melyben apja és anyja levágott feje hevert. Harry újra látta az iszonyatot átfutni a fiú arcán, talán egy pillanatra
undorodott saját szavaitól, de aztán összeszorította a szemhéját és elfordította a fejét a zsákról. Tántorgott pár
lépést, amit Voldemort némán nézett, de mikor a fiú elvette a kezét a szeme elől, Voldemort megszólalt:
- Ma éjszaka a társainknak fontos feladata lesz, Draco. Nem kérem tőled, hogy csatlakozz hozzánk – attól tartok,
jelenlegi állapotodban képtelen lennél érdembeli segítséget nyújtani Bellatrix nénédnek…
Malfoy szipogva, de önuralommal hallgatta a szavakat.
- Egy… egy gy-gyűlés, nagyúr?
- Igen, Draco – hangzott a válasz a csuklya mögül. – De neked nem kell rajta megjelenned. Menj haza és maradj
is ott! Pihenj és ne törődj semmivel, csak önmagaddal. Igyekezz elengedni őket… - intett kezével hanyagul a
zsák felé. – Holnap délután pedig találkozunk… Meglátjuk, okultál-e az egészből. Tudnod kell, hogy nem téged
büntetlek. Az apádat önmagáért, az anyádat… másvalaki miatt.
Malfoy letörölte a könnyeket és az esőcseppeket, vizes hajfürtjeit kikotorta az arcából. Talán semmit se fogott fel
a varázsló szavaiból, szemei vad táncot jártak, mintha megtébolyodott volna.
- É-értem uram… - préselte ki magából a szavakat.
Harry még sosem érzett ennyi undort Draco Malfoy iránt. Visszataszító féregnek látta őt ebben a percben,
lecsupaszított állatnak, aki puszta ösztönétől vezérelve foggal-körömmel ragaszkodik az életben maradáshoz.
Voldemort kivett talárja rejtekéből egy arany zsebórát és odanyújtotta a fiúnak. Malfoy kinyújtotta remegő
karját, de két kézzel kellett megragadnia a pici tárgyat, annyira nehéz volt koncentrálnia.
- Indulj! – hangzott a parancs. – Lépj vissza a körbe.
- I… igenis… nagyúr – mondta Malfoy, majd megtörölte az arcát és fordított egyet a zsupszkulcs gombján. A
következő pillanatban pedig eltűnt Harryék szeme elől.
Harry fülében dübörgött a vér. A Malfoy eltűnése utáni másodpercek szinte végtelenül hosszúra nyúltak, ahogy
minden mást kitörölt az agyából a gondolat: hárman maradtak Voldemort ellen.
A varázsló nem szegezte rá a pálcáját, nem csinált semmit – csak szilárdan nézte azt a helyet, ahol az imént még
Malfoy állt. Úgy tűnt, lázasan gondolkozik valamin.
Harry pedig őt nézte, s azon tanakodott, mit tehetne most? Támadja meg? Az lenne a feladata… Utolsó erejével
is harcolni Voldemort ellen, megragadni a legeslegutolsó szalmaszálat is, hogy végezzen vele, bármilyen kicsi az
esélye. De ha most rátámad, majdnem biztos, hogy holtan végezné. Maga is tudta, hogy felelőtlen őrültség, de
egyre azt ismételgette magában, hogy ne. Még ne. Még nincs itt az ideje, hogy szembeszálljon vele.
Voldemort megmozdult, egészen lassan. Csak lépett egyet előre, de Harry máris felkészült a legrosszabbra.
Mindjárt felemeli a pálcáját és akkor vége. Eljátszotta az utolsó lehetőségét, nincs tovább…
De idősebb hasonmása nem tett fenyegető mozdulatot, egyszerűen csak komótosan sétálgatni kezdett, majd
megállt Harry, Ron és Hermione előtt. Fekete csuklyája egészen hátra volt húzva, kilátszottak alóla a kócos,
szénfekete hajfürtök, zöld szeme hidegen csillogott a pálca természetellenes fényénél.
- Egy pillanatig azt hittem, nem tudod, ki vagyok – szólalt meg hirtelen.
Egyelőre semmi jelét nem mutatta, hogy bántani akarná őket, de ez Harryt a legkevésbé sem nyugtatta meg.
Helyette összeszedte magát, és ha már Voldemort hajlandó beszélgetni, akkor válaszolni fog neki – talán ezzel is
időt nyerhet. „Időt… de mire?”
- Először nem értettem, hogyan… de a hangja nem változott.
- Igen … - húzta szélesebbre száját Voldemort. – A hangommal meg voltam elégedve. Az arcommal már
korántsem… Jobb szerettem volna visszakapni a régi vonásaimat, de mint látod, valami egészen más eredménye
lett a kísérletnek.
Harry visszaemlékezett a Tiltott Rengetegben látott jelenetre, mikor a kentaurok, akik meggyógyították,
megkapták a „jutalmukat”.
- Azt hittem a kígyóméreg miatt most már csak olyan lehet a teste – szólt Harry.

325
- Olyan eltorzult? – kérdezett vissza Voldemort. – Nos igen, az a test megfelelt arra, hogy összeszedjem régi
erőmet és hatalmamat, de hosszú távú terveimre már korántsem felelt meg. Nem akarok folyton a lázongókkal
harcolni, összeesküvőket keresni. Az emberek nem tűrnék el egy torz alak uralmát maguk fölött.
- Helyette az én arcomat választotta? Pont az enyémet?
Voldemort megint elmosolyodott.
- Választottam? – kérdezett vissza. – Nem, Harry Potter, nem választottam.
Ekkor halkan felnevetett.
- Nézd csak, megfeledkeztem róla… Valóban téged választottalak. Úgy tűnik, igen nagy befolyása volt annak a
pár csepp vérednek a testem fölött. Az elménk kapcsolatának előnyeit és árnyoldalait már volt szerencsénk
megtapasztalni – mindkettőnknek, de annál sokkal több van bennünk, ami közös.
Hosszú csend következett a beszélgetésben, melyet csak a fütyülő szél, csapkodó villámok és hullámok robaja
tört meg. Voldemort egykedvűen nézegette mindhármukat. Elidőzött Ron és Hermione arcán is, majdnem
ugyanolyan érdeklődve szemlélte őket, mint a középen álló Harryt.
Harrynek úgy tűnt, mintha a zöld szempár vesébe látó pillantása keresne valamit, valamit bennük, hármójukban.
Nem értette Voldemort különös viselkedését, még inkább azt furcsállta, amit a varázsló hosszas hallgatás után
mondott:
- Gyertek utánam – szólt ellentmondást nem tűrően.
Voldemort belépett a kör közepébe, ahol Draco is eltűnt. Harry engedelmeskedett és a biztonság kedvéért
megfogta Hermione kezét, hogy kövesse. Fejével intett a halálsápadt Ronnak, aki alig volt magánál. Hermione
könnyei potyogtak és reszketett, mint a nyárfalevél. Harry és Ron bátorítólag átölelték a lányt, bár a bíztató
ölelésre nekik is ugyanúgy szükségük lett volna.
- Idejöttök! – parancsolta Voldemort, s közben egy aranyórát húzott elő a zsebéből, majd kinyitotta.
A közelebb lépő Harry nem tudta leküzdeni kíváncsiságát és szemügyre vette a tárgyat. Az óra lapján számok
helyett apró feliratok voltak és csak egyetlen mutatója volt. A feliratok közt szerepelt az Azkaban, a Roxfort, az
MM betűpár, ami Harry szerint a Mágiaügyi Minisztériumot jelenthette, és még néhány ismeretlen cím.
Voldemort elcsavarta az óra mutatóját a kis beállító gombbal, mely most a Roxfortra mutatott.
- Fogjátok meg a láncot – szólt az újabb parancs, s Harry így is tett. Utána Ron is megfogta az óra arany láncát,
Hermionénak pedig segíteni kellett, mert úgy remegett a keze, hogy elsőre nem tudta megfogni.
- Egy… kettő… három – számolt a férfi, s háromra Harry azt az ismerős rándulást érezte a köldökénél, amivel
megbizonyosodott róla, hogy Voldemort aranyórája valóban egy különleges zsupszkulcs. Eltűnt előlük az
Azkaban négy sötét tornyának sziluettje, megszűnt a vihar dühöngése, s elhalt a rabok kiáltozása is…
A szélsebes pörgés során Harry képtelen volt józanul gondolkodni. Eszével tudta, hogy a zsupszkulcs egyenesen
a halálba viszi. A színes örvény lelassult, s Harryék talpon érkeztek meg úti céljukhoz, egy éjszakai fénybe
burkolózó kertbe. Puha, gizgazos gyep terült el a lábuk alatt, körülöttük elhanyagolt sövények, valaha formára
nyírt bokrok álltak és egy hosszú kőfal húzódott tőlük nem messze. Harry először azt hitte, a zsupszkulcs rossz
helyre hozta őket, de mikor megfordult és meglátta, mit néz Ron és Hermione – egy óriási, égbe meredő tornyot,
fényes ablakokkal -, rájött, hogy a Roxfort parkjába érkeztek.
Voldemort ott állt előttük és miközben eltette az aranyórát talárja belső zsebébe, őket nézte. Láthatóan még
mindig tanakodott valamin, ami nem hagyta nyugodni, s ezt vagy nem tudta, vagy nem akarta egy kifejezéstelen
maszk mögé rejteni. Harry úgy vélte, az utóbbi, de nem tudott tovább elgondolkodni rajta, mert ekkor Voldemort
újra megszólalt.
- Látom, rájöttetek, hol vagyunk – mondta halkan. – Fölösleges a Főnix Rendje segítségében reménykednetek,
vagy az őrszolgálatos aurorok hősies küzdelmére. Egyikük sem fogja megzavarni a mai találkozót. Most Roxfort
az irányításom alatt áll, s ma este egy igen fontos gyűlést tartunk itt. Potter, te egyszer már voltál hivatalos egy
ilyen gyűlésre, úgyhogy a saját érdekükben figyelmeztesd rá a barátaidat, hogy jobban teszik, ha csendben
maradnak.
Megvárta, míg Harry bólint, rápillantott Ronra és Hermionéra, majd karjával mutatta az utat, előre, a sövények
közt.
- Indulás – tette hozzá higgadtan.
Ron megint karon fogta a reszkető lányt és mindhárman elindultak, Voldemort követte őket.
A park hosszában emelt kőfal mellett haladtak el, elhagyták az ágait lengető fúrifűzet és Hagrid lerombolt
kunyhóját is. Előttük terült el a Tiltott Rengeteg, annak fái előtt pedig fekete alakok mozogtak az éjszakában.
Miközben Harryék közeledtek, mind felismerhetővé váltak. Ugyanolyan talárt viseltek, mint ők, s halálfaló
maszk rejtette arcukat. Lehettek vagy harmincan-negyvenen.
Mikor a négyes megérkezett, Voldemort arcán gúnyos mosoly ült, így köszöntötte a halálfalókat.
- Barátaim – szólt -, amint látjátok ma ismét e különleges vendéget köszönthetjük köreinkben.
A csuklyások összenéztek, s Harry a maszkok ellenére is érezte, hogy döbbent kifejezés ül az arcukon.
Voldemort felnevetett.

326
- Ugyan, halálfalók, fogadjuk köreinkbe őket ennek a megismételhetetlen találkozásnak az emlékére! – mondta
színpadiasan a varázsló, amit talán még Lumpsluck professzortól tanult. – Elvégre… nézzétek csak! Még fel is
öltöztek az alkalomhoz illően.
Néhány halálfaló, akik túltették magukat az első meglepetésen, Voldemorttal együtt nevetgéltek. Harry felfedezte
a hangok közt Bellatrix Lestrange visító kacagását. Féktelen haragjában úgy ökölbe szorította kesztyűs kezét,
hogy minden ujja belesajdult.
A halálfalók ekkor már körbevették Voldemortot, de Harryék valahogy mégis kívül kerültek a körön. Voldemort
észrevette ezt és intett a pálcájával. Erre Harry és két barátja úgy érezte, mintha hátba lökte volna őket egy
láthatatlan erő és beestek két, méretes halálfaló közé. A fekete ruhások megint nevettek rajtuk, miközben
feltápászkodtak, s most már ők is ott álltak a halálfalók gyűrűjében.
Voldemort megvárta, míg elcsendesedik a kacagás, s mikor a halálfalók újra őrá figyeltek, csendesen megszólalt:
- Hosszú idő után végre eljött ez az este, barátaim. Olyan sokat tervezgettünk, olyan sokat harcoltunk az
ügyünkért, s holnap végre beérik a termés. Holnap végre arathatunk…
Többen szaporán bólogattak, siettek kifejezni egyetértésüket. Voldemort folytatta.
- Új aranykor köszönt ránk – mondta csendesen. – Ezért küzdöttünk olyan kitartóan, ezért szálltunk szembe
Dumbledore-ral és a Főnix Rendjével. Hogy végre becsüljék azt, ami születésünk folytán a sajátunk: a tudat,
hogy mágusok vagyunk, utolsó csepp vérünkig. Ez az érzés, ami büszkeséget ad, még akkor is, mikor a muglik
és sárvérűek nagy barátai elnyomják hangunkat, mint valami zajos állatcsorda…
Voldemort sorban megnézte magának minden körben állót, ráérősen sétált közöttük, de hangja szenvedéllyel
csengett. Szenvedéllyel zengi az égbekiáltó hazugságait, gondolta Harry.
- Ezt az érzést, ezt a tudatot sosem ismerhetik meg a sárvérűek, sosem lesz bennük annyi büszkeség, mint
bennünk, mert mélyről kapaszkodtak fel és ez életük végéig ott lesz minden porcikájukban. Sosem fogják
átérezni, micsoda hatalom van a kezükben, mert nem küzdhetik le a korlátaikat. Ők azok, akik miatt hosszú ideje
a Mágiaügyi Minisztérium pórázt akar kötni a nyakunkba! - itt hosszú ujjával a reszkető Hermionéra mutatott, s
nyomán minden halálfaló a lányra nézett. Tekintetük parázslott a megvetéstől. Hermione majd’ elájult a
félelemtől. Voldemort kiélvezte a szavai nyomán érezhető egyetértő morgásokat, hümmögéseket, és elégtétellel
vigyorogva nézett Harryékre.
- Igen – szólt újra. – Holnaptól ennek vége, halálfalók. Holnaptól mindenkinek szól majd a régi tanítás: a
hatalom féreggé tesz, ha nem használod. Véget ér Rufus Scrimgeour uralma itt, a Roxfortban is. A Roxfort
győzelme ez a minisztérium fölött, a mágia győzelme, a hatalom győzelme a bürokrácia és talpnyalás fölött. Az
erő diadala, amit ez az iskola mindig is jelképezett.
Voldemort megint szünetet tartott, s miközben körbe-körbe sétált, mosolya minden lépésnél halványult. Végül
olyan komor képpel nézte a halálfalókat, mintha fel akarná nyársalni őket a szemével. Mikor már a halálfalók is
nyugtalanul figyelték, újra megszólalt:
- De vannak, akik ennek a hátráltatásán fáradoztak közületek… - suttogta egészen lassan. A körben állók
egymásra néztek, mintha máris keresnék az árulót.
Harry nem tudta megállni, hogy ne vágjon ijedt képet. A szíve a torkában dobogott, kesztyűs keze megint ökölbe
szorult.
- Vannak közülünk, akik megijedtek a saját álmaiktól…
Most néhányan hevesen rázták a fejüket, mások épp büszkén felszegték, mint az az álarcos, akiben Harry
Bellatrixot sejtette. Voldemort nem törődött velük.
- De van olyan is, aki saját álmát helyezte a miénk fölé.
A Harry mellett álló magas varázsló feszengeni látszott. Voldemort megállt a kör túlsó végén, szembe az egyik
álarcossal.
- Igaz-e…?
Hosszan nézte az előtte álló halálfalót, majd alig hallhatóan elsuttogta a nevét:
- Perselus…
Több halálfaló felhördült, a leghangosabban Bellatrix Lestrange. Még ki is lépett a körből, hogy megnézhesse
magának Pitont. Voldemort most nem mosolygott, érzelmeit elrejtette arcának mozdulatlansága.
- Piton? – ismételték többen is a nevét. Láthatóan mindenkire számítottak, csak épp őrá nem. A halálfaló, aki
megölte Albus Dumbledore-t…
Piton levette a maszkját és ugyanolyan mereven nézte Voldemortot, de az ő arcvonásai megkeményedtek,
jelezve, hogy uralkodnia kell magán. Ez a merevség azonban azonnal eltűnt, mert Voldemort megsuhintotta
pálcáját:
- Crucio! – kiáltotta, s Piton gerince hátrahajlott és megfeszült, mintha el akarna törni. Végtagjai remegtek,
mintha rohamot kapott volna, száját azonban nem hagyta el ordítás – az görcsösen összerándult, s fogai közül
vékony nyál csordult talárjára a mérhetetlen fájdalomtól.
A kínzás hamar véget ért, nem tartott tovább pár másodpercnél, de Piton nagy fájdalmak közepette roskadt össze,
mint a rongybaba.
Voldemort nem várta meg, hogy kipihenje magát, fennhangon szólt hozzá:

327
- Bizonyára kíváncsisággal tölt el, honnan tudok minderről.
Piton nem moccant, talán megbénította a félelem vagy a fájdalom, gondolta Harry.
- Csalódást okoztál nekem, Perselus. Többre számítottam tőled. Azt reméltem alaposabban válogatod meg, kiket
hívsz a megbeszéléseidre… Az a Marcus Flint… meg Bulstrode…
A körben állók visszhangozva ismételték a neveket. Láthatóan senkivel nem osztotta meg ezt az információt
Voldemort, bárkitől is tudott róla.
- Mi történt velük? – kérdezte Piton viaszsárga, de kifejezéstelen arccal. Még mindig térden állt Voldemort előtt.
- Meghaltak – válaszolta könnyedén Voldemort. – Elárultak minket, halál volt a büntetésük. A házuk fölött most
ott lebeg az árulásuk jutalma.
Ügyet sem vetett Piton elsötétülő arckifejezésére, folytatta a beszámolót.
- Meglepett, kikből válogattad össze a segítőtársadat, Perselus. Marcus és Bulstrode csak szabadulni akart, ezt
megértem. De Féregfark barátunk? Komolyan gondoltad, hogy segítségedre lehet?
Piton nem válaszolt, némán tűrte Voldemort szavait.
- Azt azonban meg kell, hogy mondjam, nem várt meglepetést okozott nekem Féregfark: egyedül neki sikerült
megszöknie. Bámulatos képessége a menekülésre megint hasznára vált.
Ekkor egy izgő-mozgó fekete taláros úgy érezte muszáj kilépnie a körből és hajlongva bocsánatért esedezni:
- Ígérem Nagyúr, helyrehozom a hibámat. Megkeresem és…
- Ne törődj most ezzel! – szakította félbe Voldemort. – Nem fontos. Sokkal sürgetőbb feladatunk van, mint
tudjátok…
Ez lehetetlen, gondolta Harry kétségbeesetten. Semmiképp sem tudhatott ilyen részleteket, sehogyan nem
mondhatta el neki egyik összeesküvő sem. Sehogyan sem leplezhette le őket. Csak egyetlen módon…
- Maga volt az? – szólalt meg Harry, vakmerően kilépve a sorból.
Minden fej feléje fordult, Piton kissé ijedten nézett fel rá. Voldemort könnyedén hátranézett a válla fölött, majd
teljesen megfordult.
- Maga volt az egyik összeesküvő. Csak innen tudhatott róla, ugye?
Voldemort most meglepődött, felvonta a szemöldökét. Láthatóan nem számított rá, hogy – még ha késve is – de
valaki rájön a trükkre.
- Valter Wildung… Maga az – jelentette ki Harry. - Wildungként olyanokat keresett, akik szembeszállnának
magával. Tudni akarta, hogy számolnia kell-e belső ellenséggel. Régen is őt használta a titkos dolgaihoz… És
Wildung valójában…
- Sosem létezett – fejezte be Harry helyett a feketemágus.
Most már nem is próbálták eltitkolni megrökönyödésüket a halálfalók. Mindenki sugdolózott, beszélgetett a
mellette állóval, csak Piton, Ron és Hermione álltak a helyükön mozdulatlanul. Harry pedig Voldemorttal
szemben, a halálfalók gyűrűjén belül állt.
- De ha így van, most meg kellett volna halnia. Én kötöttem meg magával a Megszeghetetlen Esküt. Ha bárkinek
elmondja, vége van. És most elmondta a többieknek… - tárta szét a karját Harry. – Mit rontottam el, árulja el!
Voldemort félmosolyra húzta a száját, mely annyira idegen volt Harry arcától, hogy meghökkentő képet festett
róla.
- Nem rontottál el semmit sem, Harry Potter – szólt susogva. – A Megszeghetetlen Eskü egy bűbáj és egy átok
egybefonódva. És mint minden bűbáj, ez is feloldható, mint minden átok, ez is megtörhető. Csak tudni kell a
módját.
És ekkor benyúlt a zsebébe és kivett onnan egy picike, csillogó tárgyat. Hosszan Harry szemébe nézett, s onnan a
fiú egy szót tudott kiolvasni agyának mélyén, mintha csak egy könyvből olvasná: Hallgass!
Voldemort odadobta neki a tárgyat, Harry fürgén elkapta. Egy törékeny nyaklánc volt, rajta egy könnycsepp
formájú drágakővel, mely középen, hosszában megrepedt. Egy horcrux… gondolta Harry. Képes volt
elpocsékolni egy horcruxot, hogy leleplezze az összeesküvőket? Ha nem számított a Megszeghetetlen Esküre,
akkor most sokkal dühösebbnek kéne lennie, mint amilyennek látszik. De ha ott volt Piton házában és mindent
hallott, mért nem ölt meg rögtön mindenkit? Mért hagyta, hogy szőhessék a terveiket, hogy elpusztítsák a
horcruxot? Ennyire nem számít neki, hogy a lelke darabjait pusztították el?
- És Malfoy? – kérdezett rá Harry a másik homályos foltra. - Hogyan tudott ő elárulni minket?
- Nem árult el titeket – hangzott az egyszerű válasz. – Draco Malfoy a markomban volt mindvégig. És a
Megszeghetetlen Eskü értelmében velem bármiről beszélhetett, mert én is megkötöttem ugyanazt az esküt.
Ez lehetetlen – ismételte magában Harry. Teljesen érthetetlenül cselekszik… Hogyan fordulhatott egyáltalán elő,
hogy életben hagyta Malfoyt, mikor tudott a horcruxairól, és olyanokat, mint Bulstrode és Flint, megölte, mikor
nem is tudtak semmi végzetesről?
Ökölbe szorított kezében tartotta a nyakláncot és felpillantott Voldemort szemébe. Nem jelentkezett semmi a régi
perzselő fájdalomból, amit alig bírt elviselni a feketemágus közelében.
- Hogy nem vettem észre? Éreznem kellett volna, ha megfogom a kezét… Á! A kesztyű – nyögte Harry. – Maga
végig kesztyűt viselt… és nem csak Piton házában, hanem a nagynénémnél is…

328
Ez még jobban meglepte Voldemortot, mint az előző. Ugyanazzal a meghökkent arccal nézett Harryre, mint a
mögötte álló Piton.
- Hát rájöttél?
- Igen - válaszolta Harry. – Volt néhány áruló jel. Például, hogy kimondja a nevét. Először azt hittem, hogy
halálfaló, de egy halálfaló nem mondaná ki a maga nevét… És amiket csinált, hogy előrébb jusson a
minisztériumban. Gawain Robards súlyos baklövése, amire nem emlékezett, hogyan követhette el, mégis biztos
volt benne, hogy az ő hibájából égtek el iratok a nyilvántartóban. És abban is biztos vagyok, hogy nem
véletlenszerűen pusztított… Minden jel oda vezetett, hogy Marcus Leonard sem létezett soha.
Voldemort felemelte hosszú mutató ujját.
- Ebben tévedsz – szólt ellent. – Létezett egy Leonard. Egy mugli fiatalember volt, aki kis családjával éldegélt
London belvárosában. Az ő házát választottam ki, hogy berendezzem a főhadiszállást. Sajnos azonban egy
minisztériumi boszorkány, Madam Bones véletlenül épp ismerte az igazi Marcus Leonardot, így mikor
megjelentem a minisztériumban, mint hosszú külföldi útról hazatért varázsló, rögtön tudta, hogy turpisság van a
dologban.
Ezen már nem súgtak össze döbbenten a halálfalók. Úgy tűnt, mindenki tud róla, hogy a feltörekvő auror maga a
nagyúr volt.
- De Bones okos volt! – tette hozzá Voldemort. – Nem rohant le azonnal vádaskodva, hanem csendben kivárt.
Akkoriban kezdett elterjedni a minisztériumban, hogy Dumbledore hangoztatja: visszatértem az országba. Persze
kevesen hittek neki, de Madam Amelia Bones a kétkedők, az ingatagok egyike volt, aki hajlott rá, hogy elhiggye
Dumbledore szavait. Egyre jobban belelovalta magát, s szemmel tartott, nem is tudva, ki vagyok valójában. És
mikor megbizonyosodott róla, hogy Dumbledore igazat mondott, le akart leplezni titokban. Nyilván azt hitte,
halálfaló vagyok, és ha elfog, elmondhatom a terveimet. Balszerencsésen döntött.
Harry keserűen bólogatott, ahogy az apró részletek a helyükre kerültek a kirakós játékban. Valamit könnyített a
lelkét nyomó félelmen és kudarc-érzeten, hogy beszélhetett ezekről a dolgokról.
- Elmondtam a sejtésemet néhányuknak, de nem hitték el - mondta. - Mindenki azt mondta, ez lehetetlen és én is
majdnem meggyőztem magam. Nem értettem, hogy ha maga volt Marcus Leonard, mért nem ölt meg ott
helyben?
Voldemort most halványan elmosolyodott.
- Erről majd még beszélünk – mondta halkan. – Most Perseluson van a sor…
S ezzel együtt hátat fordított Harrynek, aki ott maradt dermedten a körön belül. Néhány halálfaló még őt nézte,
de nem törődött velük.
- Mi történt Draco Malfoy-jal? – kérdezte Piton Voldemorttól.
Az ránézett, érdekes fény csillogott a szemében.
- Draco-val? Valóban ő érdekel, barátom? Nem inkább Narcissa?
Piton most sem válaszolt a kérdésre, Harry pedig értette miért. Ő a kérdésére csak újabb kérdést kapott és ezt
nem akarta megválaszolni. A nagyúr is értette ezt, mert megint mosolyra húzta a száját.
- Megint nem hallgattál rám, Perselus… - suttogta oldalra döntött fejjel. – Pedig Dumbledore halála után
kezdtem azt hinni, hogy megértetted, amit tanítottam neked. Sokan elfogadták a szavaimat, de te… épp te,
folyton menekülsz. Menekülsz az elől, amit kínálok neked.
Piton nyelt egyet.
- Megölte. Megölte Cissy-t…
Még be sem fejezte a szavait, Voldemort villámgyorsan felcsapta pálcáját, s ezzel együtt fehér fény villant. Piton
előre bukott és elterült a földön. Hermione sikítva a szája elé kapta a kezét.
- Crucio!
Ismét ordítás töltötte meg a füleket, fájdalmasan, hogy szinte bántotta Harry agyát. Hermione és Ron
elfordították tekintetüket, de szinte minden halálfaló maszkjának szemrései mögül elégedett csillogást lehetett
felfedezni.
Voldemort megint hamar befejezte a kínzást és egy pillanatra körbenézett a többieken, majd leguggolt Piton elé,
aki zihálva próbált felállni.
- Nem engedtem meg, hogy csak úgy kutass a gondolataim közt, Perselus! – szólt vészjósló hangon Voldemort. –
Több meggondolást vártam tőled. Két évig kémkedtél Dumbledore-nak és sosem merészkedtél ilyen messze.
Lám-lám megint igazam lett… A szív elveszi az ember eszét. Mondd csak Perselus, egy percig sem vetted
komolyan, amit tanítottam neked?
Piton még mindig alig emelkedett fel a földről, karjaiból mintha kifutott volna az erő. Most fölemelte a fejét és
Voldemortra nézett.
- De… de, egy időben komolyan vettem…
Voldemort felállt és hagyta, hogy Piton is feltápászkodjon a földről.
- Mégis minden tanítást sutba dobtál, mikor megszabadítottalak a kötelmeidtől.

329
- Megszabadított? Megölte Aurorát is… - Piton nem kiabált, nem tajtékzó dühvel beszélt, ahogy Harry már
számtalanszor látta. Csendesen, beletörődő hangon szólt, s hangjából kihallatszott a szomorúság. Még sosem
hallotta így beszélni Pitont.
- Neked kellett volna megtenned! – mutatott rá Voldemort, ugyanazzal, amit Malfoynak mondott. – Ha
megértetted volna, amit tanítottam neked, magad lökted volna el. A te hibád volt a halála, Perselus! Nem kellett
volna meghalnia. Elég lett volna, ha elküldöd őt. És újból elkövetted ezt a hibát…
Piton egyik kezével sajgó, poros karját fogta és szerencsétlen képpel nézett Voldemortra.
- Hibát? – kérdezte. – Már régen bosszút esküdtem maga ellen. Mért kellett még Cissy-t is megölnie? Mért nem
végzett velem?
Voldemort hallgatott. Vagy nem akart, vagy nem tudott válaszolni a kérdésre, de Bellatrix Lestrange kapva
kapott az alkalmon.
- Nagyúr… - szólt és kilépve a körből levette álarcát. Arca most is olyan beesett és színtelen volt, mint mikor
Harry legutóbb látta, jóllehet, haja most valamivel ápoltabb volt. – Nagyúr, hagyd rám ezt a feladatot. Hadd
végezzek vele én! Miatta vált a testvérem árulóvá…
- Nem, Bella! – válaszolta rögtön Voldemort. – A bosszúdnak nincs itt sem a helye, sem az ideje.
Bellatrix olyan arcot vágott, mint egy gyerek, aki nem kapta meg a születésnapi ajándékát. Harry hihetetlennek
tartotta, hogy egy percig sem ingott meg a nő Voldemortba vetett hűsége, amikor az előbb közölte, hogy megölte
a testvérét.
Voldemort visszafordult Pitonhoz.
- Perselus! – szólt hozzá hangosan. – Meséld el nekem, mit éreztél, mikor végeztél Dumbledore-ral? Mi volt az,
ha nem az én szavaim megnyilvánulása a tetteidben? Azért ölted meg, hogy te magad életben maradj, hiszen a
Megszeghetetlen Eskü kötött téged. Ha valóban eldobtad volna a tanításomat, inkább hősiesen felvállaltad volna
a halált a vén bolondért!
Piton szokásos komor arccal nézett maga elé, de nem Voldemort szemébe. Harry számára ijesztő volt látni a két
varázsló reakcióit egymás szavaira. Olyan beszélgetés zajlott a szemük előtt, amiből senki a körben állók közül
nem tudta volna megjósolni, hogyan végződik, Harry ebben biztos volt.
Piton helyett Voldemort folytatta:
- És olyan jól sikerült ez az egyetlen igazi, a varázserődhöz méltó tetted, hogy észre sem vetted annak hatását.
- De, észrevettem… - suttogta válaszul Piton.
Voldemort felvonta a szemöldökét.
- Valóban? – kérdezte kétkedő hangon. – Én nem így emlékszem. Én úgy emlékszem, napokig zaklatott voltál és
némán gyűlölted magad a házad sötétjében… Ez volt az első lépés a rossz irányba. Bűnbánat a tetted súlya miatt.
Az eszed arra sarkalt, hogy lesújts rá, de a szíved kegyetlenül megtorolta…
Piton megint hallgatott, ahogy a többi halálfaló is. Közel s távol egyetlen hang sem hallatszott, csupán a Fekete-
tó finom hullámai és a Tiltott Rengeteg fenyvesének halk susogása szállt a széllel.
- Aztán jött a következő rossz lépés, barátom – folytatta rendületlenül Voldemort -, Narcissa képében. Megvédted
az ő pici fiát, s ezért valósággal a karjaidba omlott. Nem hiszem, hogy eleinte értette, miért gyötör téged a
bűntudat, de olyan sikeresen vigasztalt és olyan odaadóan vigasztalódott veled, hogy elmondtad neki mindazt,
ami a lelkedet nyomta… Rossz lépések sorozata. Mondd, érezted-e egy pillanatra is, mihez vezethetett volna az a
tett?
Piton sokáig emésztette magában a hallottakat, aztán nyelt egyet és végül válaszolt:
- Igen, éreztem. Azután, hogy megöltem őt. Akkor éreztem.
Voldemort láthatóan elégedett volt a válasszal. Elmosolyodott újra és közelebb lépett Pitonhoz.
- És most mit érzel? – kérdezte, majd mindenki meglepetésére és Harry, Ron és Hermione nagy rémületére,
Voldemort felemelte a pálcát, egyenest Piton szívének szegezve azt. – Mit érzel, Perselus? A szíved ismét
felülkerekedik a józan eszeden? Ki tudná azt megmondani, nem igaz, barátom? Sosem lehet tudni, mikor
zavarnak össze minket az érzelmeink. Kiszámíthatatlan… A kérdés: hajlandó vagy-e meghalni egy halottért?
Vagy élsz tovább a tudattal, hogy végleg félredobtad Dumbledore tanítását és inkább választottad az életet a hősi,
becsületes, a Főnixekhez méltó, ámde tökéletesen értelmetlen és felesleges halál helyett?
Sokáig nem jött válasz a kérdésre. Piton nem mozdult, csak nézte a szívének szegeződő varázspálcát, Voldemort
pedig látható izgalommal várta a férfi döntését. Orrlyukai kitágultak, szemei eszelősen csillogtak, s az arcán
átfutó sötét, bestiális vigyor árnyéka annyira eltorzította Harrytől örökölt vonásait, hogy szinte
felismerhetetlenné vált az arc a csuklya alatt.
Piton lehajtott fejjel állt előtte. Harry egyet értett Voldemorttal, valóban megjósolhatatlan egy ilyen döntés.
Hosszú percek után Piton végül felemelte a fejét és Voldemort szemébe nézett.
- Nem érdekel a múlt, Nagyúr. Élni akarok.
A pálca azonnal leereszkedett, Voldemort ismét elégedett volt.
- Akkor élni fogsz, barátom – mondta. – Lépj vissza a körbe, a helyedre.
Bellatrix eltátotta a száját és a többi halálfaló is megint mocorogni kezdett. Harry nem csodálta a viselkedésüket,
elvégre Voldemort megbocsátott egy áruló halálfalónak, mikor sok másikat azonnal megölt, ha ellenkeztek. Nem

330
értette a viselkedését. Piton többször is ellenszegült neki és a legsúlyosabb épp a horcruxok elpusztítása, amiről
már biztos, hogy Voldemort is tudott. De miért hagyta? Miért nem lépett már közbe sokkal korábban?
- Halálfalók! – szólt ismét Voldemort és körbefordult, megnézve magának mindenkit. – Legyen tanulság ez
mindannyiótoknak! És tegyétek fel magatoknak a kérdést: miért bocsátok meg Perselusnak?
Senki nem válaszolt a kérdésre, mindenki csendben maradt. Voldemort megválaszolta a saját kérdését:
- Mert minden árulása ellenére, közületek ő áll a legközelebb ahhoz, hogy végleg megértse azt, amit immár
ötven éve tanítok nektek. Varázslók vagyunk. Többek, mint a közönséges emberek. És épp ezért a feladatunk
még többé válni, leküzdeni minden korlátunkat, amit emberi mivoltunk állít elénk. Halálfalók vagytok! A célotok
megszabadulni az emberi gyengeségektől, melyek visszatartanak titeket. Az olyanok, mint Albus Dumbledore,
akik azt hirdették, hogy az ember úgy tökéletes, ahogy a világra születik minden erejével és gyengeségével
együtt, súlyosan tévednek. És tévedésükben ott van a végzetük. Immár mind elbuktak általam… és ti általatok,
barátaim.
Voldemort megint körbefordult, lassan, elidőzve minden arcon, minden álarcon. Sokan bólogattak a szavakra,
mások figyelmesen hallgattak, de Harry kételkedett benne, hogy valóban értették is, amit Voldemort beszélt. Ő
maga értette minden szavát. Elég jól ismerte már őt ahhoz, hogy tudja, mit jelentenek ezek a szavak. Egy
tökéletesen felépített, ösztönszerű, gonosz tettekkel alátámasztott, de hazug életfilozófia, amit Voldemort
magáénak vall. Dumbledore figyelmeztette őt erre, többször is felhívta az ő, Harry figyelmét Voldemort nagyúr
igyekezetére, hogy magyarázatot találjon saját magára. Hogy miért lóg ki mindenki más közül, s ezt hogyan
akarja igazolni magának gyerekkorától kezdve. És hogyan gyűjt maga köré olyanokat, akikben látja az esélyt,
hogy elfogadják és isszák a szavait. De nem értenek meg belőle semmit, csak a külső mázt, a felszínt látják, ami
hatalmas varázserőben és mérhetetlen hatalomvágyban jelentkezik. Ők csak ennyit látnak Voldemortból, és
vakok minden egyébre. Az önbecsapás és a vakság… Milyen jól megfér egymás mellett!
- A gyűlés befejeztével mindannyiunknak meg lesz a feladata, halálfalók! – ütött meg egy új, parancsoló hangot
Voldemort. – A mai éjszaka során együtt kell dolgoznunk, de külön-külön. Épp ezért csoportokra kell oszlanunk.
Gamp, Meliflua! – szólított meg két halálfalót.
A megnevezettek kiléptek a körből és megálltak Voldemort előtt.
- A megbeszélt terv szerint járjatok el! – parancsolta nekik, majd a többiekhez fordult: - Két barátunkra is
feladatot bíztam, halálfalók. Nem tudhattatok minden tervünkről, de most már megismerhetitek őket…
Harry értette, miért. Ugyanabból az okból, amiért Piton sem beszélt nekik mindenről. Ha elfogják az egyiküket
az aurorok, az egész gondosan felépített terv összeomlik, mint a kártyavár.
- Még egyszer összeugrasztjuk a száműzött óriásokat és aurorokat. Scrimgeour csak erre vár… Mikor térnek
vissza a kémei, hogy leleplezzék az óriások rejtekhelyét. Ma este útnak fog indulni egy különítmény válogatott
aurorokból. És a minisztérium védtelen lesz…
Átnyújtott mindkét halálfalónak egy aranyórát majd visszaküldte őket a helyükre.
- Monstro, Gibbon… - két újabbnak szólt, de mögéjük még fölsorakoztak néhányan. – A ti feladatotok
különlegesen fontos lesz. Felrobbantjuk a Gringotts kapzsi koboldjait, akik csak a pénzükért élnek.
Megszabadulunk tőlük, örökre, a varázslók pénze végre valóban a varázslók pénze lesz, ahogyan régen. És ezzel
két legyet ütünk egy csapásra. Kibillentjük az egyik pillért, hogy magával rántson egy másikat…
A halálfalók bólogattak és Monstro átvette az újabb aranyórát Voldemorttól. Harry arra gondolt, Voldemort
nyilván nem akarta, hogy szedett-vedett bandaként hajtsák végre a terveit, ezért hívta őket erre a gyűlésre, hogy
mind egyszerre cselekedjenek, hogy a hatás a legerősebb legyen.
- Ne feledkezzetek meg az álruháról és a Százfűlé-főzetről sem! – intette őket Voldemort csendesen. – Azt kell
hinniük, hogy Scrimgeour parancsára történt minden. Az ostoba Szövetségnek is meglesz a bizonyíték, hogy a
minisztérium rendelte el a támadást, és ezzel megsértették az egyezményt. Ez lesz az utolsó csepp… - Voldemort
vigyorgott. – A Szövetség nem fogja eltűrni tovább ezt a vezetést. Kötelezni fogják őket a lemondásra. És ki
fogja átvenni a helyüket?
- Baddock, Pritchard, Higgs!
A megszólítottak előre léptek és ők is átvették az aranyórát.
- Ti se feledkezzetek meg az álcáról. Menjetek vissza a házba, ott találjátok mindazt, amire szükségetek lesz.
Álljatok készen a minisztériumban és ne csináljatok semmit. A ti időtök később jön el, majd ha megérkezik a
Szövetség képviselője…
Ők is visszaálltak a helyükre, de a kör ekkor már felbomlott. Mindenki tudta, hol a helye, sokan levették az
álarcukat és így készültek fel. Harry több ismeretlen arcot látott köztük. Voldemort tovább osztotta parancsait, tíz
halálfalónak megparancsolta, hogy csatlakozzanak a dementorokhoz és kutassák fel azokat az erdőket, ahol még
kentaurok tanyáznak. Átadott nekik egy térképet egy csoportosulásról és a hozzá szükséges aranyórát. Mindent ő
irányított, ő osztotta az utasításokat, a halálfalók nélküle tehetetlenek lettek volna. Talán ezzel volt
magyarázható, hogy tizenhat éve, mikor köddé vált, azonnal letették a fegyvert és csak néhány őrült próbálta
megkeresni, hogy folytassák a harcot.

331
Harry meglátta Bellatrix Lestrange-et a tömegben. Voldemort most épp neki és kilenc társának adott parancsokat
az iskola őrzéséről. Nem hallotta pontosan az utasításokat, mert halkan beszéltek és körülöttük a halálfalók is a
feladatukról tanácskoztak, de világosan kitűnt a szavaiból, hogy a Roxfortban is tervez valamit.
Piton koszos talárját porolgatta nagy nyugalommal és összeráncolt homlokkal figyelt minden halálfalóra, akik
azonban nem törődtek vele. Minden tökéletesen megszervezett volt, minden fogaskerék illeszkedett a helyére.
Most, hogy megkapták feladatukat, a halálfalókra volt bízva, hogyan hajtják azt végre. Ugyan Voldemort
irányította őket a háttérből, mégis táplált ennyi bizalmat az emberei felé. Hová tűntek Piton szavai, mikor azt
mondta, hogy a halálfalók szervezete gyengébb, mint valaha?
- Miért hallgatnak rá? – kiáltotta hirtelen Harry, mire mindenki elhallgatott és feléje fordult. Ron erőtlenül
felnyögött mellette az ijedtségtől.
- Miért hiszik el a hazugságait?!
Az egyik halálfaló pálcát rántott, de Voldemort elkapta a karját. Harryt már nem érdekelte semmi, nem félt tőle,
hogy mit tehetnek vele. Ha meg kell halnia, hát legyen. De nem fogja némán tűrni.
- Azt hiszik, érdekli a sorsuk? Nem törődik magukkal, csak saját magával! Hogy nem vették még észre?!
A halálfaló, aki mellett most elhaladt, előre lendült és arcon csapta. Harry elterült a földön, de most a csuklyások
nem nevettek. Mindenki gyűlölködve nézett rá, csak Hermione szipogása törte meg a csendet.
- Hallgass, koszos félvér! – dörrent rá a varázsló, aki megütötte, de Harry feltápászkodott a földről és tovább
ordibált rájuk.
- Azkabanban… Az előbb onnan jöttünk. MINDENKI MEGHALT! – kiáltotta teli torokból feléjük. – Minden
társuk meghalt és ő a kisujját se mozdította értük!
Voldemort egyetlen egyszer sem jelezte, hogy közbe akarna szólni, vagy meg akarná ölni most azonnal.
Összefonta karjait és nézte, hogyan ordibál Harry. Piton döbbenten eltátotta a száját.
- Levágta Lucius Malfoy fejét! Levágta Narcissa fejét, a maga húgát! – mutatott Bellatrix Lestrange-re.
Piton rekedten sóhajtott és behunyta a szemét, Bellatrix azonban meg se rezzent a szavakra. Harry
kétségbeesetten sóhajtott, ami erőtlen kis kacagásba fulladt: - Magának… magának ez nem jelent semmit?
- A húgom elárulta a Sötét Nagyurat – válaszolta a nő és bár fénytelen szemében mintha sajnálat fénye csillant
volna, semmit nem mutatott, ami egy emberi lénytől elvárható lett volna. - Az ítélkezés joga a Sötét Nagyúré…
- Lucius Malfoy nem volt tagja az összeesküvésnek! – kiáltotta rekedten Harry. – Sosem tett ellene semmit!
Mégis megölte, mert épp úgy tartotta a kedve!
Egy pillanatra még ő maga is csodálkozott a szavain. Sosem hitte volna, hogy egyszer így fog beszélni, mintha
védene egy gyilkos halálfalót.
- Kudarcot vallott, mikor a Nagyúr megbízta egy feladattal – válaszolta dacosan Bellatrix.
Mindenki meglepetésére Harry eszelősen felordított.
- Valóban ezt hiszi?! – acsargott rá Harry. – Inkább kérdezzék meg maguktól, hogy ki lesz a következő! KI LESZ
A KÖVETKEZŐ?!
Egyetlen tétovázó arcot se látott. Senki nem vette komolyan egyetlen szavát sem. Bellatrix közben felemelte a
pálcáját és rá szegezte, Harry villámló szemekkel ordított rá:
- MAGA NEM NORMÁLIS! EGYIKÜK SEM AZ! MIND ESZEMENT ŐRÜLTEK!
Zihálva nézett rájuk. És ahogy a fekete talárosokat nézte, rájött, hogy semmi értelme folytatnia. A halálfalók
gyűlölködve fürkészték őt, azok pedig, akiken maszk volt, nem néztek egymásra bizonytalanul, nem
mocorogtak, nem feszengtek kínosan, mint mikor ugyanez az arc Voldemort szavait mondta nekik. Sosem fogják
megérteni, mondta ki magában a végzetes következtetést. Vakság…
- Oldíts csak, pici Helli! – gügyögte gúnyosan Bellatrix Lestrange. – Sokáig már úgysem teheted!
Ez megtörte a jeget, a halálfalók megint kinevették az ordítozót. Harry lehorgasztotta és megcsóválta a fejét,
ahogy a halálfalók között állt, majd barátaira nézett, az egyetlen fényfoltra ebben a sötétségben. Hermione már
nem sírt, csak nézte őt és a szemében tükröződött ugyanaz, amit Harry is érzett. Veszítettek és meg fognak
halni… Ron bátorságot próbált erőltetni magába, kivörösödött, megkeményedett arccal figyelte Harryt, de már ő
is beletörődött a vereségükbe.
Piton minden jel szerint végül elfogadta Voldemort szavait, ahogy őelőtte Draco Malfoy. Akit még a szülei
kegyetlen lefejezése sem taszít el Voldemorttól, az végérvényesen elveszett valami sötét alagútban.
Hogyan lehet ekkora hatalma valakinek? – kérdezte magától Harry és most Voldemortra pillantott. Varázserővel
lehetetlen ekkora hatást elérni embereken. Ehhez valami más kell, amit ő nem tud megérteni. A jóslatban az állt,
hogy ő, mint a Kiválasztott, egyenrangú a Sötét Nagyúrral, de benne olyan erő lakik, amit ellenfele nem ismer.
Úgy tűnik ez fordítva is igaz. Harry képtelen volt ép ésszel felfogni, milyen befolyást gyakorolt Voldemort az
emberek gondolkodására, mennyire megváltoztatta, átalakította őket, formálta kénye-kedve szerint valamiféle
arctalan, érzelem nélküli szörnyeteggé, amit halálfalónak hívtak.
Harry saját fejében érezte ezt a minden másnál aggasztóbb hatalmat – már-már ő maga is kételkedni kezdett saját
igazában. Mi van, ha ő tévedett mindig? Mi van, ha Voldemort volt az egyetlen ember ezen a világon, aki
megértette az élet lényegét, a folytonos fejlődést lélekben és testben egyaránt, a korlátok döntögetését és tette
mindezt olyan módon, hogy felül emelkedett mindenen, ami emberi. Erkölcsön, tisztességen, alázaton, s olyan

332
eredményesen, hogy az ő szempontjából ezek a fogalmak már nem jelentettek semmit. Erkölcs, tisztesség
értelmét veszti, csupán illúzió, ami az emberi együttélés szükséges velejárója, mely ledobható, akár egy
elhasznált ruha, ha valaki több lesz már, mint ember. Valóban Dumbledore bölcsessége és életszeretete, az
emberi lény tisztelete az, ami örök igazságként fogható fel? Nincs valahol egyetlen cseppnyi igazság Voldemort
mérhetetlen gonoszsága mögött, mely talán nem is írható le ezzel a szóval, hanem valami emberen felüli,
másfajta értékítélet kell a megértéséhez? És ha ő, mint a Kiválasztott, akit a sors arra rendelt, hogy örök
ellensége legyen Voldemortnak, s ez által saját maga létcélja miatt is el kell, hogy fogadja Dumbledore szavait,
nem kapcsolódik-e sorsa szétválaszthatatlanul ezzel az emberen túli világgal? Hiszen ez jelenti mindazt, ami
ellen küzdenie kell, és ha ezt elfogadta, ők, a halálfalók és Voldemort mindenképpen szükségesek ebben a
világban, melyet az ellentétek mozgatnak.
Miközben agyában zakatoltak a gondolatok, körülötte beindult a gépezet, mely elvezeti Voldemortot a
győzelemhez. A halálfalók elővették arany zsebóráikat és mindenki beállította rajta a feladatának megfelelő
helyszínt. Többen hármas-négyes csoportokat alkottak, s így készültek fel az utazásra, majd háromig számoltak
és elmentek. Semmi sem zavarta meg a tervüket, nem jöttek aurorok, nem érkezett váratlan segítség a Főnix
Rendje tagjainak képében. Nem jött senki sem. Harry és két barátja végérvényesen magára maradt.

333
36. fejezet
A Nagyúr és a Kiválasztott
Voldemort elégedetten nézte, hogyan távoznak egymás után a halálfalók. Nem sokan várakoztak tovább a
helyükön, csupán tízen maradtak itt, hogy a parancs szerint őrizzék az iskolát. Ebből a tízből most kivált három
csuklyás és előrébb lépett, pálcáikat Harryre, Ronra és Hermionéra szegezve. Mielőtt bármit tettek volna,
Voldemort sötétbe burkolózó alakja is melléjük lépett és kedvtelve nézegette a három jó barátot. Piton közben
Bellatrix Lestrange-zsel nézett farkasszemet, aki láthatóan a legkevésbé sem örült neki, hogy Voldemort
megbocsátott az árulónak.
- Úgy emlékszem – szólalt meg hirtelen Voldemort -, hogy világosan megmondtam, tartsátok csukva a szátokat.
Hermione ijedt arcot vágott, Ron pedig jól láthatóan nyelt egyet, de Harry dacosan felcsattant:
- Én viszont nem emlékszem, hogy bármikor is érdekelt volna, amit mond!
Voldemort dühösen összevonta a szemöldökét, a háttérben álló Piton pedig levette a tekintetét Bellatrixról és
Harryre nézett – majd határozottan nemet intett a fejével.
- Pár pillanattal ezelőtt nem ezt éreztem, Harry Potter… – sziszegte Voldemort. – Olyan gondolatokat éreztem
felőled, amiket sose képzeltem volna.
Harry érezte, hogy lángra gyúl az arca, de továbbra is állta a varázsló perzselő tekintetét. Sokáig egyikük sem
szólt, a három halálfaló pedig moccanás nélkül tartotta sakkban Harryéket. A többi jelen lévő érdeklődve figyelte
a jelenetet, de mielőtt bármi történhetett volna, amire talán sokan számítottak, Voldemort ismét megszólalt:
- Ideje pontot tennünk az ügy végére – mondta, majd gonosz vigyorral nyugtázta emberei elégedett nevetését. –
Indulás a kastélyba! – hangzott a parancs.
- Nem! – tiltakozott Harry csikorgó fogakkal. – Ha megint párbajozni akar, itt és most tegye! Elegem van a
játékaiból, nem akarom tovább hallani a szövegelését! Fejezzük be!
Voldemortnak a legkevésbé sem tetszett ez a hangnem, de még mindig nem csapott le rájuk a pálcájával, még
csak nem is fenyegetőzött. Helyette ezt mondta:
- Akkor fejezzük be, ha én azt mondom. Példát vehetnél a vén bolond igazgatódról: Dumbledore sokkal nagyobb
tiszteletet tanúsított az ellenfelei iránt, Potter!
- Nem vagyok Dumbledore – válaszolta Harry.
- Valóban nem – helyeselt csendesen a nagyúr. – Ő tudni akarná, amit mondani akarok neki…
A halálfalók összepillantottak és Piton is különösen ráncolta a homlokát. Harry egy kicsit elbizonytalanodott,
ahogy szempárja ikertestvérébe nézett. Sejtése se volt, mit akarhat még tőle Voldemort. Mikor legutóbb álltak
egymással szemben a minisztériumban, annyit mondott, hogy nincs több mondanivalója a számára.
- Indulás! – szakította félbe a gondolatait a varázsló, majd intett a három halálfalónak.
Azok teketóriázás nélkül előre siettek, megragadták Harry, Ron és Hermione talárját és nagyot taszítottak rajtuk.
Hermione majdnem elesett, de Harry gyorsan elkapta. Mielőtt újabb taszigálást kaptak volna, kénytelen kelletlen
elindultak a kastélypark nedves gyepén fel, az iskolába. Botladozva mentek előre, mögöttük a szapora léptekkel
követték és pálcáikkal sakkban tartották őket a halálfalók.
Harry és két barátja gyakran hátranézett és ilyenkor azt látták, hogy Voldemort Pitonnal együtt még hátramaradt
és a nagyúr utasításokat osztogat a többieknek. Néhány perc után, mikor Harryék már a kapuhoz vezető kövezett
járdát taposták, megint hátranéztek. A halálfalók szétszéledtek a sötétben a park minden sarka felé, néhányan
pedig felfelé közeledtek Harryék után.
- Mozogj! – mordult rá az egyik álarcos Ronra, mikor az túl sokáig talált bámészkodni.
Ron kitért a kesztyűs kéz ütése elől és felsietett Harry és Hermione után a bejárathoz vezető lépcsőkön. A nagy
kétszárnyú kapu tárva-nyitva állt, bent égtek a fáklyák, pedig rendesen ilyen későn már korom sötét volt a
Roxfortban. A bejárati csarnokba érve Harry azonnal megtorpant rémületében és elengedve Hermionét, akit
addig bátorítóan átölelt, gyorsan a pálcájáért kapott.
- Csigavér, Kiválasztott! – szólt rá gúnyosan a háta mögül az egyik halálfaló, majd félrelökte Harryt és a lányt.
A bejárati csarnokban jó húsz-harminc sötét alak állt a falak mentén, a pincelejáró boltívének árnyékába húzódva
vagy a lépcső mellett állva – és lebegve. Egyesek hétköznapi ruhát viseltek, ami irtózatos szagot árasztott és
vízcseppek csorogtak belőle, de arcuk volt igazán rémisztő: kiszáradt, kifakult bőr és elfehéredett szem.
Testtartásuk görnyedt és beteges volt, Harry első látásra felismerte őket. Inferusok voltak, olyan holttestek,
akiket Voldemort varázslat segítségével mozgásra bírt, bár életet nem tudott lehelni beléjük. A holttestek között
lebegett néhány dementor is, akik hórihorgas fekete köpenyükbe burkolózva figyelték a belépőket.
A halálfaló, miután ellépett Harry és Hermione között, felemelte pálcáját és a terem távolabbi sarkába intett vele.
Parancsára azonnal engedelmeskedett az összes sötét teremtmény és elvonultak a helyükre, szabaddá téve a nagy
terem felé vezető lépcsősort. Egyikük sem jelentett fenyegetést. A halálfaló előre ment és közben levette
csuklyáját, majd megborzolta barna haját.
- Gyertek már! – szólt hátra Harryéknek. – A Nagyúr parancsára az igazgatói szobába kell kísérjünk titeket.

334
Ezt nem túl nagy lelkesedéssel mondta, Harrynek az volt a gyanúja, hogy a halálfalók szívesebben vették volna,
ha Voldemort nem foglalkozik többet velük és rögtön megöli őket. Bizonyára azon a véleményen voltak, hogy
már elég gondot okoztak nekik eddig is.
Újból kaptak egy tenyerest a hátukra a mögöttük álló csuklyásoktól és elindultak fel a lépcsőn. A nagy terem zárt
ajtaja előtt jobbra fordultak, arra a folyosóra, ami a Griffendél-toronyba is vezetett. Libasorban felmentek a
lépcsőn, egészen nyolc emeletet, majd végigmentek az újabb folyosón és ez alatt egyetlen szó sem hangzott el
köztük. A halálfalók csendben végezték a feladatukat, Harryék pedig nem voltak olyan hangulatban, hogy
bármiről is kérdezősködni tudjanak. Pedig kérdése volt bőven Harrynek és két barátjának.
Amint elindultak felfelé a lépcsőházban, majd a folyosókon is, egy eddig sosem látott jelenség vonta magára a
figyelmüket, igaz nem rögtön elsőre. Sorra haladtak el a Roxfort rengeteg festménye előtt, de csak a sokadik kép
után jöttek rá, hogy valami nem stimmel. Mikor beléptek az ajtón, egy kutya ugatott halkan az egyik képről,
majd később madarak csivitelése szólt egy olyan képen, amin korábban nagy csoport gazdag kobold sétálgatott
Harry emlékei szerint. Egy aranysárga madár átrepült a következő képbe, ami egy híres bájitalfőző portréja volt,
de a képen csak fortyogó kémcsövek és rotyogó üstök látszottak, követte őket fel a lépcsőházban az északi fényt
ábrázoló festményen át, majd egy fekete vászonra és onnan föl egy kígyókat ábrázoló festményen végig, s Harry
egyre biztosabb volt benne, hogy valami nincs rendben.
Hamarosan szemet szúrt neki, hogy egyetlen ember sincs a képeken. A portréalakok mind eltűntek, mintha
lakóik elmentek volna egy másik festménybe. Mindegyik képen csak a háttér látszódott, egyeseken egy
karosszék, másokon lankás mezők, vagy erdők, hegyek a háttérben, esetleg egy-egy szép szobabelső, vagy
egyszerűen csak egy színes vászon. Harry némelyiket még így is felismerte, mint Sir Cadogan festményét,
melyen csak egy vár látszott a háttérben egy hegyen, a lovag nem volt sehol, csak hűséges hátasa legelte a festett
fűszálakat. Hiába töprengett a rejtélyen, nem tudott rájönni semmilyen lehetséges magyarázatra és biztos volt
benne, hogy ilyen még sosem történhetett a Roxfortban. Az is feltűnt neki, hogy egyetlen kísértettel sem
találkoztak utuk során, még Hóborccal sem. Harry többször is összepillantott Ronnal és Hermionéval, de
egyikük sem szólt semmit.
Megérkeztek a ronda kőszörnyhöz, ami az igazgatói irodát zárta le, viszont McGalagony távozása óta semmilyen
jelre nem mozdult, nem engedett be senkit, csak a mindenkori igazgatót. Azonban Harry egy cseppet sem
csodálkozott azon, hogy Voldemort megtalálta a módját, hogyan jusson be a szobába. A halálfalónak még csak
jelszót sem kellett mondania, a kőszörny azonnal félreugrott, mintha felismerte volna a közeledőket. A feltáruló
csigalépcső mellett megállt a férfi és előre engedte Harryt, Ront és Hermionét.
- Ott fönt kell megvárnotok a Nagyurat – mutatott kesztyűs kezével felfelé. – Hiába próbálkoztok akármivel.
Javaslom, használjátok ki azt a kis időt, amit engedélyez nektek…
Harry nem várta meg, amíg befejezi gúnyolódó mondókáját a varázsló, dühösen feltrappolt a lépcsőn. Miközben
egymás után szedte a lépcsőfokokat érdekes emlék hatolt az agyába. Nem először érezte úgy, hogy ezen a
lépcsőn felmenve rossz dolgok fogadják majd – az igazgatói iroda egyaránt jelentett Harry számára
magyarázatokat a kérdéseire, amik felmerülhettek benne, és ugyanúgy voltak alkalmak, mikor csak rosszabbra
fordult minden, ha feljött Dumbledore-hoz. Egyáltalán mit fog most mondani az igazgató portréjának?
Ezen nem kellett gondolkodnia. Mikor kopogás nélkül berontott az irodába, heves indulata rögtön csökkenni
tetszett az új furcsaságoktól. A festmények lakói nem horkoltak és nem is beszélgettek élénken, mint rendesen –
nem voltak sehol sem, akárcsak a többi portré-alak az iskola folyosóin. Ezzel szemben valaki egy nagy
festőállványt állított fel az íróasztal előtt, s ezen egy fekete bársonnyal alaposan becsomagolt, nagy alakú kép
feküdt.
- Mi a…?
Ron kérdése elakadt, ahogy a három jó barát megpillantotta az őket figyelő sötét alakot. Az illető az iroda hátsó
részéből nyíló könyvtárhelyiségben állt egy szélesre tárt ablak előtt. Mögüle a holdfény és a csillagok
világítottak, így nem lehetett látni az arcát, amit egyébként is csuklya fedett, mint Voldemortét.
- Ki maga? – kérdezte Harry, pálcáját készenlétben tartva.
Semmi válasz.
- Azt kérdeztem, ki maga? – dörrent rá Harry, az utóbbi egy óra történései miatt elég indulatot érzett magában
ahhoz, hogy rárontson mindenkire, aki egy kicsit is ellenszenves neki.
Az idegen tett néhány lépést előre, így már megvilágította őt a gyertyák fénye. Harry újabb részleteket tudott
felfedezni rajta, például azt, hogy talárja nem fekete, hanem sötétkék, mint egykor Wildung-é, arcán halálfaló
maszkot viselt, a nyakában pedig…

- Itt egy másik is… - motyogta Harry, miután egy hatalmasat sóhajtott.
- Tessék? – nézett rá értetlenül Ron.
Az idegen továbbra sem mozdult, csak állt egyhelyben és őket nézte, nyakában csillogott a könnycsepp alakú
kristálymedál, annak a pontos mása, ami Harry tenyerében is lapult, törötten.
Harry kicsit elfordította a fejét, ahogy Ronhoz szólt, de még a csuklyást is látta a szeme sarkából.
- Ő az, akiről Piton beszélt…

335
- Csendet, Potter! – szólt egy fagyos hang mögüle, aztán egy kéz feküdt a vállára.
Voldemort lépett be mögöttük az irodahelyiség ajtaján és azon nyomban tovább is haladt, el az íróasztal mellett,
fel a három lépcsőn a könyvtárba. Aztán az ajtó becsukódott, mire Harry megpördült – ekkor látta, hogy Piton is
itt van velük. Fürkészve figyelte volt tanára minden mozdulatát, hátha árulkodik valami, mint az előbb, mikor
intett a fejével. Harry úgy gondolta, az azt jelentette, hogy ne bosszantsa fel Voldemortot a szájaskodásával. De
most nem mutatott semmi jelet, ami arra utalna, hogy továbbra is a pártjukon áll és segítene nekik, ha tudna.
Most valahogy kerülte a tekintetüket és a fekete mágust követve egyszerűen elment mellettük.
Harry nem tudott barátaira figyelni, akik kérdőn néztek rá, mert nem ismert választ a benne is felmerülő
kérdésekre és közülük is a legégetőbbre: mi a fene folyik itt?
Sziszegő, halk hang szólalt meg:
- Mindennel elkészültünk… - mondta a csuklyás illető vékony hangon, ezt azonban nem lehetett egykönnyen
megállapítani, mert Harry azonnal rájött, hogy a kígyók nyelvén szól Voldemorthoz.
- A diákokat bezártuk a klubhelyiségekbe. A tanárokat foglyul ejtettük…
- Jó – nyugtázta egyszerűen Voldemort. – A szellemek?
- Elbújtak vagy elenyésztek a dementorokban… - jött a hátborzongató suttogás, amitől Ron és Hermione
kellemetlenül összerezzent, Harry azonban régi ismerősként köszöntötte.
- A dementorok… - ismételte Voldemort. – Nem kellett volna idehoznod őket. A Vének kiszabadultak. Még
gondunk lehet velük…
A csuklyás nem mondott semmit, ekkor egy új sziszegés hangzott fel a Dumbledore régi, hatalmas
csillagvizsgálója által vetített árnyékból.
- Áhhh… Itt vannak végre…
Egy csúf, háromszögletű fej, majd hosszú, pikkelyes test bontakozott ki az árnyékból és a két illető lábai közt
kezdett körözni. Harry zsibbadt elméjével alig fogta fel, hogy itt van Nagini, akiért alig néhány órája indultak el,
hogy megöljék a benne lakozó lélek-résszel együtt. Sokkal távolibbnak tűnt az az időpont, mikor az Ollivander
pálcaüzlet mögött találkoztak Pitonnal és Malfoy-jal.
- Féregfark előkerült végre? – szólt ismét Voldemort az álarcoshoz.
- Még nem… - hangzott a sziszegő válasz.
Habár Hermione és Ron mindebből semmit se értettek, Harrynek feltűnt az a közvetlenség, ahogyan a megszállt
ember Voldemorthoz beszél.
- Féregfark… - ismételte a nevet a nagyúr. - Meg az az ostoba vén banya! Körültekintőbbnek kell lennünk a
továbbiakban.
A beszélgetés hirtelen abbamaradt, mintha elvágták volna, Voldemort hátat fordított az ismeretlen csuklyásnak és
visszasétált Harryékhez.
- Van valami, amit meg kell beszélnünk, Perselus – kezdte a varázsló és egyszerre olyan szúrósan nézett a fekete
taláros Pitonra, mint korábban a halálfalók körében.
Piton figyelmesen hallgatott, de nem is hajbókolt, mint más halálfalók. Harryt nagyon különös érzés fogta el,
olyasmi, amit néha korábban Dumbledore vagy Lupin iránt érzett. Annyira abszurdnak tűnt a gondolat, hogy
megrázta a fejét, de akkor is ott motoszkált benne az, hogy tiszteli Pitont.
- Feltételezem, nem vártad, hogy máris feladatot bízok rád ezen a különleges estén, barátom – folytatta
Voldemort, és meg sem várva Piton esetleges válaszadását, tovább beszélt. – Nagyon is tisztán látom a
szemedben, hogy sokkal inkább a kényszer és az élni akarás mondatta veled azokat a szavakat a társaink
gyűrűjében… De kezdetnek ez is megteszi. Egyelőre nem vártam tőled mást, hiszen dacára annak, hogy egy
évvel ezelőtt megölted őt, még csak most kezdesz elszakadni Dumbledore tanításától.
Piton vonásai megkeményedtek a név említésétől. A három jó barát megint látta rajta, hogy az okklumenciája
nem olyan eredményes most, talán a gyűlésen történtektől… - vélte Harry.
- Hosszú út lesz az, Piton, mire újra elfoglalhatod helyed a társaink közt, de én türelmes leszek – magyarázta a
nagyúr. – Türelmes leszek, mert tudtam már húsz évvel ez előtt is, hogy veled olyan tanítványt nyertem,
amilyent talán csak Evanstól reméltem…

Voldemort és Piton farkasszemet néztek, majd mikor a visszafogadott tanítvány elfordította tekintetét, a nagyúr
Harryre és két barátjára figyelt fel.
- Evans… - susogta Voldemort Harryre meredve. – Bizony, Harry, az anyád felkeltette az érdeklődésemet. Bár
csak sárvérű volt és gyűlölte a fekete mágiát, az ő esetében hajlandó lettem volna kivételt tenni.
- Micsoda megtiszteltetés! – vetette oda epésen Harry.
Voldemort arca riasztóan sápadni kezdett és tett egy lépést feléjük. Hermione automatikusan hátrált, Ron
remegve ugyan, de a helyén maradt. Harry azonban dacosan nézett Voldemort szemeibe.
- Lesz még idő, amikor értékelnéd ezt a megtiszteltetést – mondta neki a varázsló. – Ezt vésd az eszedbe!
Most Voldemort vette le előbb a tekintetét Harryről. Már hátat fordított nekik és készült visszaballagni Pitonhoz,
mikor Harry feltett egy kérdést, amin még ő maga is meglepődött. Annyi kérdése volt ugyanis, hogy utólag nem
értette, mért épp egy ilyen lényegtelennel kezdte:

336
- Hová tűntek a festmények?
Voldemort egyetlen jelét sem mutatta, hogy meglepődött volna a kérdésen, helyette egyszerűen csettintett
ujjaival, mire a Harryék mellett álló festőállványról lekerült a fekete bársony. Hermione kicsit összerezzent, de
nem vesztette el a lélekjelenlétét. A kép egy szobát ábrázolt, amiben össze-vissza elhelyezett székeken,
karosszékeken, kanapékon és a szőnyegen is mindenhol emberek ültek: varázslók, boszorkányok, Roxfort
minden portréalakja. Mind ide zsúfolódott össze, mintha valami menedék lenne árvíz idején.
- Ezt nézd! – suttogta Ron döbbenten Hermionénak. – Hát ide kerültek…
Harry szinte azonnal észrevette a sok hosszú szakáll és csúcsos süveg erdejében Dumbledore professzor alakját.
Az öreg igazgató egy kényelmes karosszéken üldögélt és Harryt nézte, a többi portré-alak szunyókált vagy azt
tettette, mindenesetre nem jelezték, hogy törődnének most bármivel is.
- Professzor… - suttogta Harry és kezdte megérteni a dolog miértjét. Voldemort megakadályozta, hogy a
festmények szabadon kószálhassanak akár Roxfortban, akár más festményeik között, más helyekre.
- Professzor – ismételte és odalépett a kép elé. – Dumbledore professzor… Sajnálom, uram.
- Nincs mit sajnálnod, Harry – válaszolta a volt igazgató halvány mosollyal az arcán.
Ekkor Voldemort jött vissza és megállt Harry mellett.
- Vesztett, Dumbledore! Látja? – szólt a festménynek. – A mi Perselus barátunk végül döntött. Az erőt választotta
és az életet, nem a maga hazugságait. Ez a mi kettőnk párbaja volt, Dumbledore. És maga veszített!
- Csak nehogy csalódj a nagy győzelmedben, Tom… – figyelmeztette őt Dumbledore, mint a tanár a túl büszke
diákot.
- Nem lesz semmiféle csalódás – biztosította Voldemort. – Tudja én nem esem azokba a hibákba, mint maga.
- Bizonyára – bólintott nagy nyugodtan Dumbledore. – Te inkább újakat követsz el.
Voldemort kérdőn nézett rá.
- Például túlontúl biztos vagy benne, hogy sikerült legyőznöd a Főnix Rendjét. Talán már elfelejtetted, hogy a
főhadiszállásunk lerombolása annyit se árt a Rendnek, mintha ellenünk fordítod a minisztériumot?
Voldemort ekkor újra elmosolyodott és nevetgélve megrázta a fejét.
- Nem is tudom, minek törődöm még magával, Dumbledore – mondta lekezelően. – Ha szellem lenne, talán
képes lenne felfogni, hogy mi minden történt a Főnixekkel a halála óta eltelt időben, de mivel maga csak egy
közönséges festmény, még mindig az elbizakodottságtól csöpögő szavait hangoztatja… ahogy életében is. Maga
leszerepelt, Dumbledore!
- Mit csináltál a diákokkal? – kérdezte szigorúan a professzor, szeme villámokat szórt és döbbenetes volt látni,
hogy még így, festményként is milyen erőt sugároz a puszta megjelenésével. Minden más festményalak tovább
színlelte az alvást, mintha mind tudnák, hogy most egyedül Dumbledore-é a színtér.
- Bezárták őket – válaszolta Harry, mikor látta, hogy Voldemort csak gúnyosan vigyorog a festményre. – A
klubhelyiségben vannak, uram…
- Úgy van – szólt most a fekete mágus. – Levelet küldtünk a szüleiknek a minisztériumba. Mikor reggel
megérkezik a Szövetség képviselője, önként és dalolva fognak lemondani és megnevezni az új vezetés tagjait…
- Mágiaügyi Miniszter akar lenni? – kérdezett közbe Hermione, mikor összeszedte a bátorságát. Még mindig
remegett, mint a nyárfalevél és könnyes volt az arca, ennek ellenére izzott a tekintete.
Voldemort egy pillanatig csendben nézte, mintha mérlegelné, hogy válaszoljon-e vagy büntesse meg a lányt a
szemtelen közbeszólásáért. Aztán Harryre pillantott és végül válaszolt:
- Nem – mondta és ellépett a festménytől az íróasztal mögé. Keze végigsimított a szék karfáján. – Megelégszem
ezzel a kényelmes karosszékkel.
Dumbledore nem reagált semmit erre, Harry fejében azonban lassan összeállt a kép, a nagy terv, amivel
Voldemort átveszi a hatalmat. Hónapok óta irtotta a muglikat és varázslényeket, mert tudta, hogy a Szövetség
egyre türelmetlenebb lesz, hogy miért nem képes semmit se tenni a minisztérium. A tétlenségről maga Voldemort
gondoskodott, mint Marcus Leonard, az Auror Parancsnokság vezetője. A koboldok most végre tárgyalni kezdtek
Scrimgeour-ral, erre felrobbantják őket mindenestül, mintha a miniszter tette volna. A Szövetség pedig
lemondatja a vezetést, talán még bíróság elé is állítják őket, közben meg egy halálfalót neveznek ki a vezetés
élére, mert a megfélemlített szülők azt fogják tenni, amit Voldemort mond.
- Maga? Megelégszik…? – nézett a fekete mágusra Ron, aki nagyot nyelt, mielőtt megszólalt volna, de hangja
minden szótaggal erősebben csengett. – Maga semmivel sem elégszik meg!
Voldemort szemei egy pillanatig megint kínokat és halált ígértek, de ez gyorsan változott.
- Tévedsz, Weasley! Nem akarom a nyakamba venni a minisztérium ügyes-bajos dolgait. Még Dumbledore sem
akarta… A minisztérium, a politika csak az ostoba, együgyű embereknek való, akiknek még ahhoz is előírt
szabályzatok kellenek, hogy kimenjenek a vécére. Ez nem az én világom és nem is volt az soha.
Kis szünetet tartott, majd folytatta:
- Roxfort… egészen más. Egy varázsló itt lehet igazán otthon. Ez azon kevés dolgoknak az egyike, amiben
Dumbledore-ral egyet értünk.
Ekkor újra a festményre pillantott, majd hirtelen mozdulattal felvette a földről a fekete bársonyt és hanyagul
visszaterítette a képre, eltakarva Roxfort festményeit Harryék szeme elől.

337
- Elég volt belőle! – szólt egykedvűen. - Ideje lenne rátérnünk a fontosabb kérdésekre!
Ez a felszólítás Harrynek szólt, de ő még mindig túl zavarodott volt hozzá, hogy az agya jól forogjon.
Mintha ki akarná segíteni, egy halk susogó hang szólalt meg:
- A horcruxok… - suttogta Piton az egyik díszes oszlop mellől.
Voldemort feléje fordult, fekete köpenye meglebbent a lendülettől, s alóla egy fémes pánt villant ki, mely az
övére volt erősítve.
- Úgy van! – mondta. – A horcruxok… ez az, ami az utóbbi másfél évben összekötött bennünket, nem igaz?
Tudom, hogy Dumbledore rájött a titkomra, mert a bolond Horatius Lumpsluck nem bírta csukva tartani a száját.
Kényelmes léptekkel visszasétált a könyvtárhelyiség felé, s minden jelenlévő egyszerre mozdult tovább, mint
valami fogaskerék. Piton hátrébb lépett az oszloptól, hogy elálljon a nagyúr útjából; a kék csuklyás illető
elhelyezkedett egy széken, ami a kitárt ablak előtt állt, majd ráérősen simogatni kezdte Nagini fejét, aki
odasiklott a lábához. Harry, Ron és Hermione mintha egy mágnes vonzásának engedelmeskednének, követték
Voldemortot hátra.
Harry még sosem járt az irodának ezen a részén. Dumbledore-ral és McGalagonnyal mindig az íróasztalnál
beszélgettek, sosem hívták hátra. A könyvtár kőpadlója fényes volt és ápolt, nem úgy, mint a kastély többi része.
A falak mentén itt nem festmények, hanem könyves szekrények voltak, felfelé két oldalt pedig lépcső vezetett a
csillagvizsgálóhoz. A hat fős társaság ez alatt gyűlt össze.
- Honnan tudta meg, hogy Dumbledore professzor rájött a titkára? – kérdezte Harry, mintha egyszerre kitisztult
volna az agya.
- Tőled – válaszolta egyszerűen Voldemort. – Legilimentáltalak, mikor karácsonykor a főhadiszálláson aludtál.
Harry összeráncolta a homlokát.
- Azt hittük, hogy nem juthat be oda. Mordon határvonala…
- Visszatartott volna – fejezte be helyette a varázsló. – Igen… De mindig van megoldás, minden falon át lehet
jutni, bármilyen magas.
Megint úgy tűnt, hogy nem fog többet mondani, mert most Hermione szólalt meg:
- Hogyan csinálta?
Ha Harry nem lett volna ilyen szörnyen ideges, valószínűleg jót derült volna rajta, hogy a lány még ilyen
kilátástalan helyzetben is képes törni a fejét valamilyen rejtélyen és meg akarja ismerni mindennek a mikéntjét.
- Csak szépen sorjában haladjunk! – javasolta Voldemort. Karjait összefonta maga előtt és szilárdan állt előttük,
Pitonhoz és a hármashoz fordulva. Ő nem járkált fel-alá, ahogy Piton vagy korábban Dumbledore, vagy maga
Harry, ha gondolkozott valamin.
- Először is, Potter, hány horcruxomat törtétek össze?
Harry összenézett barátaival, s mind úgy gondolták, hogy fölösleges lenne hazudniuk.
- Kettőt – vallotta be helyette Hermione. – Mardekár medálját és Hugrabug poharát a laboratóriumban.
Voldemort bólogatott, de most nem mosolygott. Szemeit összeszűkítette, hunyorogva nézett rájuk. Harry most is,
ahogy minden másodpercben, meg volt győződve, hogy a pálca rá szegeződik és élete véget ér.
De a vég tovább váratott magára.
- Nos, ez megint csak azt bizonyítja, hogy mégiscsak érdemesek vagytok Voldemort nagyúr figyelmére.
Harry megint megnézte a tenyerében tartott törött nyakláncot, aminek a mása ott csillogott a kék taláros álarcos
nyakában. Összeráncolta a homlokát és nem tudta kiverni a fejéből, hogy talán átverték őket.
- Miért érzem úgy, hogy valami nincs rendben azokkal az eltört horcruxokkal? – kérdezte Voldemorttól, aki erre
megint felvonta a szemöldökét.
- Valami nincs velük rendben? – kérdezett vissza immár sokadszorra. Harry ezt egyre idegesítőbbnek találta. –
Megnyugtathatlak, semmi rendellenes nem volt azokkal a horcruxokkal. Mindkettőt elrejtettem, hogy soha senki
ne akadjon rájuk és csupán annyi volt a feladatuk, hogy megvédjék az életemet.
Harry felhorkantott.
- Mért játszadozik még velünk? Hagyta, hogy összetörjük a horcruxokat! Mi értelme volt ennek?!
Sokára jött válasz a kérdésére, és olyan erősen szorította ökölbe a kezét a nyakláncon, hogy belesajdultak az
ujjai. Voldemort hátratűrte köpenyét és újra elővillant a derekára szíjazott valami: egy rubinköves kard ezüstös
csillogása. Kényelmesen zsebre dugta a kezét.
- Látod ezt az oldalamon?
Már megint egy kérdés a kérdésemre! – dühöngött magában Harry, de Voldemort fagyos pillantása mégis
megijesztette, ezért kelletlenül válaszolt: - Igen.
Voldemort keze végigsiklott Griffendél kardjának markolatán.
- Korábban minden vágyam volt, hogy megszerezzem magamnak ezt a pompás kardot és horcrux-szá
változtassam… - Hermione a szájára szorította a kezét félelmében, mert Voldemort most kihúzta a kardot
egyetlen erős mozdulattal. A fém hideg súrlódása búgó hanggal töltötte meg a szobát.
Voldemort maga elé emelte a kardot, megcsodálta, hogy csillog rajta a holdfény, majd megfordította és
markolattal előre odadobta Harrynek. Harry fürgén elkapta és meglepetten nézett Voldemortra.
- Ne higgye, hogy nem próbálom meg összetörni – szólt fenyegetően. – Nem tud megállítani benne…

338
- Előbb nézd csak meg! – javasolta Voldemort.
Harry kérdőre nyitotta a száját, de Voldemort addigra már meg is suhintotta a pálcáját.
- Demonstrate! – mondta a fekete mágus, mire a kard pengéjének hegyéből vékony füst szállt ki és egy szót
formált: acutus.
- Nem horcrux? – foglalta össze Hermione, mielőtt még Harry vagy Ron összerakta volna a fejében a látottakat
és hallottakat.
- Nem, nem az – felelte Voldemort.
- De hát még nem érte el a hat horcruxot! – mondta a lány a fejét csóválva. – Vagy igen…?
- Nem – jött a válasz. – Ha nagyon kíváncsiak vagytok, elmondom, hogy jelenleg mindössze kettő horcruxom
van. Nagini és az, ami Hollóhátitól maradt rám… És ezeket is felhasználtam további céljaim érdekében.
Harry felmutatta a törött könnycsepp-medált.
- És ez kié volt? – kérdezte. - Nem ez volt Hollóháti Hedvigé?
- Nem – mondta a varázsló. - De ez nem tartozik rátok.
Ez a válasz még jobban meglepte őket, mint bármelyik eddigi. Hermione, Harry és Ron értetlenül pillantottak
össze. Ha valamit nem akar megosztani velük, akkor az azért lehet, mert nem is akarja megölni őket?
- Nem értem – vallotta be a lány.
- Nem számít – intette le Voldemort. – Nem kell értenétek. A dolgok megváltoztak az utóbbi hónapokban. Ti
Dumbledore parancsára folytattátok a horcruxok utáni keresést, de az információitok elavultak voltak. A sok
horcrux már nem számított. Nem léptem közbe akkor sem, mikor a fülem hallatára beszélt Perselus az
összeesküvőknek arról a bizonyos fegyverről. Én ugyanis, ellentétben az árulókkal, nagyon is tisztában voltam
vele, mit akar megsemmisíteni Piton barátunk.
Piton kissé eltátotta a száját, úgy meredt Voldemort tarkójára. Harry kíváncsi volt, vajon számít-e még valamit ez
az egész Pitonnak, vagy teljesen feladott mindent és Voldemort szolgája lett újra, ahogy Draco Malfoy.
Hermione tovább kérdezősködött:
- Miért hagyta elpusztulni őket? Mért hagyta, hogy betörjünk a laboratóriumába?
Harry attól tartott, veszélyes lesz ez a sok kérdés és Voldemort előbb-utóbb megelégeli, és megbünteti valamivel
Hermionét, de nagy megkönnyebbülésére nem történt ilyesmi.
- Mert azt akartam, hogy elpusztuljanak azok a horcruxok – hangzott a meglepetésszerű válasz.
- De hát azok a lelke részei voltak! – sápítozott Hermione. – Saját magát hagyta meghalni? Én azt hittem…
- Sok mindent hittél, Dumbledore-ral együtt – vágott közbe Voldemort. – Azok a horcruxok problémát okoztak
nekem, amint arra nemrég rájöttem.
A Voldemort mögött álló Piton leeresztette karba tett kezét.
- Hogy érted ezt, nagyúr? – kérdezte összeráncolt homlokkal.
Voldemort a válla fölött ránézett, aztán visszafordult Harryékhez.
- Amint arról Perselustól bizonyára értesültetek – szólt halkan -, az egyik horcruxom az uralma alá hajtott egy
embert és néhány hónappal ezelőtt találkozott velem. Nem tudott semmiről természetesen, hogy mi folyik a
világban, hogy mi történt az elmúlt években. Azonban mikor rám talált, megpróbált elpusztítani engem.
- Saját magát akarta megölni?! – tátotta el a száját Harry. - De hát, miért? Az is maga volt!
A fekete mágus már nem mosolygott, ellenkezőleg: komor arccal nézett rá.
- Többé már nem – sziszegte halkan. - Valaki ugyanis megbűvölte…
- Megbűvölte? – ismételte Ron.
Voldemort bólintott.
- Az a valaki… nagyon jól ismerte a horcruxokat, vagy legalábbis ismerte a titkukat. Megbűvölte őket, hogy ha
életre kelnek, ellenem forduljanak.
Piton közelebb ment Voldemorthoz és rettenetes idegességében így szólt hozzá:
- Én nem, Nagyúr! Én nem tudtam volna…
- Persze, hogy nem te voltál, Perselus! – vágott közbe Voldemort. – De igenis sok közöd volt hozzá! Olyannyira
jelentős volt az a perc, mikor a tanítványaim közé fogadtalak, hogy arra magam sem gondoltam volna soha. Nem
hittem volna például, hogy veled együtt egy veszélyes ellenséget is a köreimbe fogadok, aki olyan tehetségesnek
bizonyult, hogy csak sok évvel a halála után jöttem rá, ő volt, aki mindvégig akadályozott engem.
Harry és Hermione megint összenéztek, Ron a homlokát ráncolta.
- Az a két leány… - sziszegte Voldemort párszaszóul. - Az egész Főnix Rendje nem okozott annyi kárt nekem,
mint ők ketten…
Piton nem fűzött hozzá semmit, idegesen rángatózó arcizma utalt nyugtalanságára, ahogy a faragott oszlop
mellett állt. Harry ebben a helyzetben csak egy valamire tudott gondolni, ami még hiányzott neki, hogy megértse
ezt a rejtélyt:
- Akkor miért nem pusztította el maga a horcruxokat?
Voldemort rögtön válaszolt.

339
- Nem akartam felhívni a figyelmet arra, hogy megtudtam, Dumbledore vadászott a horcruxokra, ezért hagytam,
hadd tegyétek a dolgotokat. Így azt hihettétek, hogy nyugodtan szőhetitek a terveiteket és egyre közelebb juttok
a célotokhoz…
Ekkor Hermionéra pillantott.
- Tudod, Granger, nincs könnyebben kezelhető ember, mint az, aki egy pillanatba sűrítve ismeri fel, hogy hosszú
munkája teljes kudarc volt. Belenézek a szemedbe és látom, hogyan dől le szépen az a terv, amit Dumbledore
ültetett a fejedbe. Hmmm… - hümmögött Voldemort elégedetten, mikor Hermione lesütötte a szemét. – Ha
tudnád, milyen terv is volt az valójában…! Kis porszem voltál csak, mégis, milyen sok gondot okoztál nekem.
Hermione elképedve nézett fel most Voldemortra.
- Azt hiszed, nem tudom? – kérdezte a nagyúr. – Hányszor mentetted ki Pottert a halálból! Hasznos voltál
Dumbledore-nak, hasznosabb, mint a Főnix Rendje sok tagja. Roppantul érdekelne, mikor hálózott be téged?
Hermione szipogott párat, aztán megint lesütötte a szemét. Nem akart válaszolni a kérdésre, de úgy tűnt,
Voldemortot ez nem zavarja. Most Harryre nézett vigyorogva.
- Hosszú évek alatt rájöttem, hogyan tudtál annyi ideig ellenállni a hatalmamnak, miért vallott kudarcot annyi
gyilkossági kísérletem…
Ez a kijelentés megint magára vonta a figyelmet, egyedül az ablaknál ülő taláros alak tűnt úgy, hogy nem figyeli
Voldemortot – ő csak komótos nyugalommal simogatta Nagini fejét.
- Mikor megtudtam, hogy értesz a kígyók nyelvén – folytatta a varázsló -, arra gondoltam, hogy ez is csak egy
újabb aggasztó jel, ami bizonyítja azt, amit akkor még te magad sem tudtál – arra születtél, hogy elpusztíts
engem. Ma már tudom, hogy nem születtél erre… Valójában akkor tettél szert ezekre a képességekre, mikor
megpróbáltalak megölni. Mikor az átok ereje ellenem fordult és téged sértetlenül hagyott, utolsó
kétségbeesésemben megpróbáltam megszállni a legközelebbi embert…
Voldemort ekkor lassan hátrafordult.
- De az az illető igen hatásosan védekezett.
Piton újra karba fonta a kezét és a szeme se rebbent, ahogy a nagyúr kissé dühösen nézett rá.
- Maga volt ott? – kérdezte Hermione Pitontól.
- Találtunk egy halálfaló maszkot a romok közt – emlékezett vissza Ron kiszáradt szájjal -, de azt hittük,
Bellatrix Lestrange-zsé…
Piton helyett Voldemort válaszolt nekik:
- Igen, Perselus a parancsomra elkísért engem arra helyre, a sarkamban lépkedett végig és szemtanúja volt
mindennek, ami történt. Mikor az utolsó varázslat megzavarodott és elkezdte lerombolni a házat és engem is,
gyorsan elhagytam a testem és megpróbáltam megszállni őt. De az én Perselus barátom, mintha tudta volna,
hogy mi fog történni…
Újból Pitonra nézett, aki leeresztette a kezét és nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt volna.
- Nem tudtam, hogy mi fog pontosan történni, Nagyúr – mondta. – De azt sejtettem, hogy nem úgy fog alakulni,
ahogy elképzelted.
Harry észrevette, hogy Piton korántsem azzal a megalázó tisztelettel beszél Voldemorthoz, mint a többi halálfaló,
mikor a körben álltak.
- Hát persze… - suttogta Voldemort. – Nyilván Dumbledore figyelmeztetett, jól tudom? De honnan tudhatta,
hogy a gyilkossági kísérlet kudarcba fulladhat? Talán onnan, hogy ez is meg volt jövendölve? Hogy mi még
találkozni fogunk legalább egyszer, mielőtt még végeznénk egymással? És az első találkozásnál valami
rendkívüli fog bekövetkezni… Vagy talán nem is olyan rendkívüli.
- Mire akar kilyukadni? – kérdezte Harry.
- Sokat gondolkoztam a jóslaton, elhiheted. Rögtön, mikor tudomást szereztem róla és azután még többet, hogy
elvesztettem minden erőmet. S két éve még újabb részletek tárultak fel előttem, mikor meg akartalak szállni a
minisztériumban. Arra a következtetésre jutottam, hogy a jóslat semmi olyan eseményt nem közölt, ami
megdöbbentő vagy lehetetlen lett volna – és még inkább: semmi olyat, ami megismételhetetlen. Minden, ami a
jóslatban volt, rám vonatkozott, olyan dolgokat határozott meg, amiket én teszek a saját elhatározásomból és az
én cselekedeteim fogják eredményezni ezeket az eseményeket. Mintha az, aki megjósolta volna a jövőt, pontosan
tudta volna, hogy egy esetleges majdani ellenségemről tudomást szerezve én rögtön megkezdem a kutatást utána
és az első adandó alkalommal el fogom őt pusztítani. Ha pedig nem sikerülne a gyilkossági kísérlet és
valamilyen szerencsétlenség folytán a testem elhalna, igyekeznék minél előbb megszállni valakit, és akkor csak
azt az egyetlen személyt szállhatom meg, aki a közelemben tartózkodik. Ha utólag belegondolok, igen hasznos
volt magammal vinnem Perselust… akarom mondani, hasznos lett volna. Mindezek tetejébe a jóslat
meglehetősen pontosan kijelölt két fiút, mintha valóban az lett volna a célja, hogy én ezekre a gyermekekre
koncentráljak, pontosan ezekre és ne másra. És ezek közül az egyiknek pontosan az a személy volt az anyja, akit
én már hosszú ideje próbáltam megnyerni az ügyünknek, bámulatos varázsereje miatt. Nem a sors vagy a végzet
vagy bármi más földön túli hatalom vezetett el Lily Evans-höz és hozzád, hanem pusztán csak a
következetesség.
- Még mindig nem értem… - mondta Harry.

340
- A lényeg az, Harry Potter, hogy a jós egy olyan helyzetet látott előre, aminek a bekövetkezése szükségszerű.
Minden előző cselekedetemből következetesek, előreláthatóak voltak jövőbeli tetteim és ez alapján könnyen
csapdába tudtak engem csalni. A jós tudta, hogy az egész világon, minden ellenségem közül egyedül Lily Evans
az, akinek felajánlanám az életben maradás lehetőségét.
- De miért? – szólt közbe Harry. – Sosem értettem ezt. Miért ajánlotta fel az anyámnak, hogy életben maradhat?
- Ennek számos oka volt, Harry Potter – válaszolta a nagyúr. – Legelőször is azért, mert az anyád volt a Roxfort
egyik legkiemelkedőbb tanulója, megvolt benne a lehetőség, hogy Dumbledore-hoz hasonló erejű mágus váljon
belőle. Viszont még fiatal volt, ezért befolyásolhattam őt – akkoriban így gondoltam. Ma azonban már tudom,
hogy nem lett volna esélyem magam mellé állítanom őt, mert túl nagy volt rajta Dumbledore hatása. Még az
előtt szállt szembe velem, nem egy, de három alkalommal, hogy egyáltalán végzett volna Roxfortban. Persze, a
jóslatból tudhatsz róla, hogy az apád és még mások is harcoltak velem és túlélték, de egyikük sem, még maga
Dumbledore sem volt olyan eredményes ellenfelem, mint a sárvérű anyád.
Harrynek ökölbe szorult a keze, de fékezte magát. Semmi értelme nem lenne, ha most hősködni kezdene –
figyelmeztette egy hang, ami érdekes módon Pitonéra emlékeztette.
- Lily Evans és a kis véráruló barátnője megesküdtek, hogy megölnek engem, bármi áron… Mi tagadás, remek
munkát végeztek.
- Kicsoda…? – szúrta közbe a kérdést Ron, de Voldemort nem is figyelt rá.
- De nem csak e miatt akartam a társaim között tudni Evans-ot. A legelső találkozásunkkor, még egy évvel a
háború kezdete előtt megtudtam róla, hogy nem másnak, mint annak a Rose Montgomerynek a lánya, aki a
kísérleti alanyom volt két éven keresztül és akiről azt hittem, sikerült megölnöm az akadékoskodó Muriel
Prewett-el együtt. Súlyos hibákat követtem el egymás után, láthattam volna előre, hogy az a korai megingásom
még megbosszulja magát. Ötven évvel ezelőtt elengedtem azt a Montgomery-t, hadd éljen… Ez a kis hiba, mit
mondjak, jól kinőtte magát!
Voldemort felnevetett, de senki nem nevetett vele, őt azonban ez nem zavarta.
- És ez – folytatta - csak egy kis szelete volt annak a tervnek, amit Dumbledore kovácsolt ellenem.
- Dumbledore? – visszhangozta Harry.
- A jóslat… - szólt Voldemort -, amiről úgy tartják, meghatározta a jövőnket, érdekes módon, látszólag olyan
véletleneken alapult, amik meglehetősen valószínűtlenek. Mennyi esélye volt, hogy megtörténjen ez? Mennyi
esélye volt annak, hogy most, ebben a pillanatban itt fogunk állni egymás előtt, halálos ellenségekként? Ez csak
arra enged következtetni, hogy valaki pontosan tudta, mikor és hol kell elhangoznia annak a jóslatnak. És még
sok mást is tudnia kellett: a jós tudta, hogy az Adava Kedavra átok ellen egyetlen védekezés létezik, egy
emberáldozat, ha az a valaki önként adja az életét. Ugyanannak a gyilkosnak a kezétől kell meghalnia, aki meg
akarja ölni azt, akit ő viszont védeni akar.
Harry megrázta a fejét.
- Honnan tudhatta volna bárki is előre, hogy az fog történni? Ezt a varázslatot nem ismerték előtte! – tárta szét
értetlenül a karját.
- És ki hazudta ezt mindenkinek? – válaszolt kérdéssel a kérdésre Voldemort. – Albus Dumbledore, akinek
magának is volt egy igen érdekes átokhege! Hidd el, Potter, megbizonyosodtam róla, hogy nem különleges és
rendkívüli az, ami veled történt. Erre hat évvel ezelőtt jöttem rá, mikor kudarcot vallottam a Bölcsek Kövével. Te
nem tudod, mert eszméletlen voltál, de mikor Mógus teste elkezdett megperzselődni, kiszálltam belőle…
- Tudom - motyogta Harry.
-… és megpróbáltam beléd költözni – fejezte be a mondatot Voldemort, meghökkentve Harryt, Ront és
Hermionét. – Természetesen megint nem tudtam megtenni, de akkor kezdtem megérteni valamit. Mikor
elhagytam Mógust, a teste porladása azonnal megállt – igaz, már menthetetlen volt – tehát az a rejtélyes védelem
egyedül ellenem működött. Elmentem Roxfortból és még aznap este megszálltam valaki mást – egy aurort,
Theodore Tonks-ot, aki Londonból érkezett Dumbledore-ral együtt, hogy Nicolas Flamel kérésére összetörjék a
Bölcsek Kövét. Az ő testében gyorsan távoztam az iskolából és elkezdtem rögtönzött kísérleteimet. Olyanokat
kerestem, akiken feleleveníthetek mindent, ami azon az estén történt, mikor te voltál a célpontom. Megpróbáltam
úgy intézni, hogy valaki az életét áldozza egy számára kedves emberért. Háromszor is megpróbáltam és semmi
sem történt. Az illető rimánkodott az életéért, aztán meghalt az Adava Kedavrától, majd utána ugyanúgy meghalt
az is, akit védeni akart… Aztán negyedik próbálkozásra végre megtörtént ugyanaz a „csoda”. Egy mugli férfi az
életét áldozta a kislányáért, s miután meghalt és kimondtam az átkot a gyerekre, a varázslat ugyanúgy
elpusztított mindet. Az aurort, akit megszálltam, elérte a végzet, én pedig biztonságban, testetlenül figyelhettem,
mi történik. A gyilkos és az áldozat között sokáig fennmaradt a kapcsolat, és úgy tűnt, a varázslat, ami védte a
lányt, felvértezi őt a gyilkosa minden hatalmával, varázserejével.
- Esetünkben, Potter, ez még súlyosabb következményekkel járt akkor, tizenhat éve. Ugyanis miután Perselus
megbűvölt álarca védelmet nyújtott neki az ellen, hogy megszálljam őt, a második választásom, azaz te, már
teljesen más eset voltál. Akkor vesztettem el minden erőmet, mert te elvetted tőlem. Nem az Adava Kedavra
pusztított el, hiszen a horcruxok miatt képesnek kellett volna maradnom bizonyos varázslatokra, amik

341
visszaadják az erőmet. De miattad minden reményem odaveszett. Elhagyott a varázserőm és majdnem
meghaltam… így hát elmenekültem.
Ron egyszerre felhorkant, mintha elfelejtette volna, ki áll itt előtte.
- Azt akarja mondani, hogy Trelawney… hogy ő csalta magát csapdába?! – kicsit még el is mosolyodott a
képtelen gondolatra, de mikor tudatosult benne, hogy kihez beszél, rögtön visszatért a sápadtság az arcára.
- Nem – jött Voldemort válasza. - A jóslatot ugyanis nem Sybill Trelawney mondta el. Hanem Albus
Dumbledore.
Egy pillanatra csend telepedett a szobára. Harry, habár maga is megdöbbent azon, amit hallott, látta Piton
megrökönyödött arckifejezését és Ron ugyancsak elképedt arcát, egyedül Hermione maradt nyugodt.
- Dumbledore nem volt jós - szólt közbe tárgyilagosan a lány. – Tudtunk volna róla.
Voldemort vigyorogva megrázta a fejét.
- Nem is jósolt ő semmit sem. Csak elvezetett engem addig a pontig. Oda, hogy megöljem a szüleidet, Potter és
aztán téged is megpróbáljalak kivégezni. És az legyen a vesztem, mert előtte még hagyom, hogy az anyád
könyörögjön az életedért és felajánlja a sajátját!
- Micsoda? – lehelte Harry szinte hangtalanul. – De hát… de hát ott van a jóslat második fele! Arról maga nem
tudott, nem vezette volna magát sehova sem…
- A jóslatnak nem volt második fele – mondott ellent Voldemort. – Dumbledore kitervelte, méghozzá mesteri
módon. Varázslattal könnyen rávette Trelawney-t, hogy önkívületi állapotban mondja ezeket a mondatokat,
mikor egy halálfaló, történetesen épp a mi Perselus barátunk hallja a kulcsfontosságú részeket. Dumbledore már
akkor is tudta, hogy Piton a parancsomra kémkedik utána. Az már csak hab volt a tortán, hogy Perselus két héttel
a jóslat elhangzása után át is állt az ő oldalára, miután Wildung képében megöltem Aurora Black-et. Aztán
elfogadtam magam ugyanazon az estén Alastor Mordonnal. Így bejutottam a minisztériumba, hogy
megszerezzem a jóslatot, mert Pitontól tudtam, hogy még hangzottak el lényeges dolgok. Akkor sajnos nem
jártam sikerrel, bár semmit se változtatott volna a történteken. A jóslat akkor még nem tartalmazott többet annál,
amit hallottam, csak többször megismétlődött egymás után… hiszen a jóslat első és utolsó sora megegyezett.
Csak nemrég jöttem rá erre.
Piton ellépett a faltól a nagyúr mellé és szaporán csóválta a fejét.
- Nem, Nagyúr, tévedsz – mondta halálra vált arccal.
- Miket fecsegsz? – förmedt rá amaz.
– Dumbledore nem tudhatta, hogy neked kémkedek! – jelentette ki határozottan Piton.
Voldemort felhorkant és elmosolyodott.
- Túl sokat gondolsz magadról, Perselus! – mondta a varázsló. – Dumbledore leleplezett téged, ebben biztos
lehetsz. Sőt, talán már akkor számított rá, hogy változni fog a véleményed arról, hogy kinek a pártjára állsz
végül…
- Higgy nekem, Nagyúr, nem tudhatott rólam!
Voldemort azonban már nem figyelt rá. Folytatta a beszámolót Harryhez fordulva:
- Dumbledore találta ki az egészet és a jóslat többi része, amiről nem tudom, hogy hangzott – de nem is érdekel
-, csak akkor született meg, mikor a vén bolond neked mondta el, két éve! Ugyanis kis hiba csúszott a
számításaiba. Régen úgy gondolta, hogy rajtad keresztül sikerül majd megölnie, ha kitalálja ezt a különleges
varázslót, a Kiválasztottat, aki mindenki felett diadalmaskodhat, és én még azon az estén elpusztulok. Nem
tudhatta, hogy felvérteztem magam a halál ellen a horcruxaim segítségével. Ezért volt szüksége gyorsan a jóslat
úgynevezett második felére. Bement hát a jóslatok termébe, megtoldotta azokkal az állítólagos emlékekkel, majd
törölte róla Neville Longbottom nevét – immár bebizonyosodott, hogy ő nem szükséges a tervébe. A tervben már
csak te szerepeltél, a varázsló, akiről úgy tartják, megölt engem. És milyen csodálatos szerencse: Dumbeldore-
nak pont kapóra jöttél, hogy majd meg is tedd ezt. Ott van benned a varázserőm, ráadásul égsz a bosszúvágytól.
Harry agyában egyre jobban lüktetett a vér, minden szóra egy-egy szívdobbanás válaszolt, a fülében dübörgött
Voldemort hangja.
- Nem! – mondta remegő hangon. – Hazudik!
- Én vagyok az egyetlen, aki nem hazudik neked, Potter! – felelte Voldemort. – Nem látod? Dumbledore látta,
hogyan reagáltál rá, mikor megtudtad, hogy Féregfark elárulta a szüleidet, és nagy bölcsen máris „elfelejtette”
közölni veled azt az apróságot, hogy Perselus volt a hírvivő. Azt pedig főleg nem akarta az orrodra kötni, hogy ő
tervelte ki az egész családod kiirtását, csak azért, hogy engem a másvilágra küldjön, mert ő maga már túl öreg és
lassú volt hozzá, hogy végezzen velem! Érted már Potter? Négy ember ölte meg az anyád és az apád! Én, aki
kimondtam az átkot, Féregfark, aki megmondta nekem, hol vannak, Perselus, aki elmondta a jóslatot és maga
Dumbledore, aki ráuszított engem a szüleidre!
Harry ökölbe szorította a kezét és felordított:
- FOGJA BE! ÁTKOZOTT SZEMÉT! FOGJA BE!!
Voldemort azonban rendületlenül folytatta:
- És mikor a zseniális terve sikerült és elküldött téged a nagynénédékhez, mit csinált akkor? Leült és elégedetten
elfogyasztott egy zacskó citromos italport! – megint felnevetett, kiélvezve minden percet, amit a szavai okoznak

342
Harryben. - Minden úgy alakult, ahogyan ő eltervezte! Kötélen rángatott mindannyiunkat. És a jóslat valójában
csak egy ügyesen kivitelezett átverés. Semmi több.
Harry nem tehetett mást, a szíve azt diktálta neki, hogy makacsul tiltakozzon minden ellen, amit ez a szörnyeteg
mond. A sötét nagyúr hazug, megmondta Dumbledore is. Minden szava hazugság, egy csepp igazság sincs ebben
az őrületben.
- Nem hiszek magának! – nyelt egy nagyot Harry. – Honnan…? Honnan tudta volna Dumbledore, hogy mikor
születek meg? Nem is tudta, hogy melyik napon…!
- Nem kellett a napot tudnia – világosította fel Voldemort. – A jóslatban igen kényelmes módon csak az állt, hogy
július második felében. Egy már megfogant gyermekről könnyen megmondhatta, mikor fog megszületni. Még
ebben az irodában is megvannak a szükséges eszközök hozzá – mutatott körbe a vitrinekbe zárt ezüst
műszereken.
- Trelawney-nak volt egy második jóslata is! – tiltakozott Harry újra. – Tudom, a fülem hallatára mondta el!
Voldemort vigyorogva nézett rá.
- Arról, hogy hamarosan visszatérek és a szolgám kiszabadul? – kérdezte. – Hallottam róla, Perselus említette.
Nem meglepő. Az a jóslat ugyanúgy csak neked szólt, mint az első jóslat második fele. Semmi érdemlegeset nem
közölt.
- Honnan tudta volna Dumbledore, hogy aznap este megszökik Pettigrew? – kelt ki magából Harry, valósággal
ráförmedt Voldemortra, aki azonban továbbra is higgadt maradt.
- Lássuk csak… - szólt ismét színjátékot játszva. – Granger! Kinek is adtad vissza az Időnyerőt akkor?
Hermione elhűlve nézett a varázslóra, Harry úgy fordult felé, hogy a nyaka is belereccsent.
- Nem… - motyogta a lány. – Én nem Dumbledore-nak… nem… McGalagonynak adtam vissza! Akitől
kaptam…
Voldemort csak legyintett.
- A Mágiaügyi Minisztériumban van egy hely, ahol a zsupszkulcsokat, a varázslatokat és az időutazásokat
érzékelik – magyarázta a varázsló, és láthatóan kedvét lelte benne. – Magam néztem meg, mikor bizonyítékokat
kerestem az elméletemre. Azon az éjszakán két időutazás volt a Roxfort területén.
- Hazudik! – kiabálta közbe Harry, de Voldemort rá se hederített, folytatta:
- Az öreg Dumbledore úgy gondolta – szólt Voldemort -, hogy nem túl szerencsés, ahogyan te és a két kis
barátod Trelawney professzor óráihoz áll hozzá. Nem vettétek komolyan a jósnőt, így megint egy látványos,
fondorlatos tervet talált ki, hogy bebizonyítsa nektek: próféciák igenis léteznek és az életünk azok körül
foroghatnak. Nem kellett neki más hozzá, csak egy Időnyerő, és aznap este kétszer is megváltozott az idő
menete.
- Ez egyszerűen nevetséges! – szólalt meg Hermione. – Minek kellett volna Dumbledore-nak egy ilyen
átláthatatlan terv? Túl sok buktatója lett volna…
- Mennyi buktatója volt? – kérdezte Voldemort gúnyosan. – Gondold csak végig, Granger! Az a nő biztosan az
életét áldozta volna a fiáért, akármi történik. És én semmiképpen se végeztem volna vele elsőre – ahhoz túlontúl
értékesnek találtam őt…
Most Harry fakadt ki fékezhetetlen dühvel. A földhöz vágta a kezében tartott kis nyakláncot, hogy levezesse
valamivel ingerültségét.
- Dumbledore sosem tett volna ilyet! Sosem ölette volna meg a szüleimet!
- Úgy hiszed?! – sziszegte Voldemort. – Hisz épp ott áll előtted a bizonyíték, nézz csak oda! – kezével ekkor
Pitonra mutatott, aki megdermedve állt a szekrény előtt és olyan sápadtnak tűnt, mint még soha.
- Ott áll a bizonyíték, Dumbledore első számú embere, a legnagyobb bizalmasa, akit mindenbe beavatott! Akitől
elvárta, hogy logikusan gondolkozzon minden helyzetben, akitől elvárta, hogy bárkit feláldozzon a cél
érdekében! Az ő célja érdekében, ami az én elpusztításom, minden áron. Téged is feláldozott, a szüleidet, a
Főnix Rendje tagjait, mindenkit! Még saját magát is!
- Nem…
- De bizony! – erősködött Voldemort nyugodt hangon. – Tudod, Dumbledore megőrült az évek alatt. Mindig azt
vallotta, hogy vannak rosszabb dolgok a halálnál. És ezt olyan jól elhitte, hogy mindenkit feláldozott a
környezetében azért, hogy elpusztítsa azt, akit a legjobban gyűlölt. Tudom, hogy maga mellé vette a nagyanyádat
és felnevelte, miután én meggondolatlanul elengedtem őt a laboratóriumból. Azt hiszem, akkor szereztem
magamnak egy halálos ellenséget.
Piton rázta a fejét Voldemort minden mondata után, Harry látta az arcán, hogy ez nem színjáték: Piton ugyanúgy
nem hitte el ezt, mint ő maga.
- Nem te vagy a Kiválasztott, Harry Potter – jelentette ki Voldemort határozottan. - Dumbledore érezte magát
mindig is kiválasztottnak. Legyőzte Grindelwaldot, aztán élete csúcspontján hirtelen szembesült azzal, hogy mire
képes valójában egy sötét varázsló. Undorodott tőlem és minden vágya volt, hogy elpusztítson azért, amit tettem
azzal a lánnyal.
Voldemort ekkor jéghidegen felnevetett, majd a fejét csóválva hanyagul intett a pálcájával. A varázslat nyomán,
pukkanó hangon megjelent a levegőben egy ezüst kehely. Harry és Ron tekintete találkozott egy pillanatra.

343
- A lányává fogadta azt a Montgomeryt, mert úgy megsajnálta… - folytatta Voldemort, s közben elkapta kezével
a kelyhet -… egy szánalmas muglit! Aztán később ugyanannak a nőnek a lányát dobta oda a halálnak… ha
belegondolok, a saját unokáját! Érdekes gondolkodása van ennek a Dumbledore-nak, nem?
Újra intett a pálcával, erre kicsi, zöldes folyadékkal teli üvegfiola jelent meg előtte.
- Emlékszel, Potter? Dumbledore mindig azt hirdette, milyen fontos, hogy a szívünk szerint éljünk, arra
hallgassunk, mert az vezet minket a helyes útra. Az egymás iránti szeretet, meg a többi bolondság…! Érdekes,
hogy míg olyan bőszen hangoztatta ezeket, ő maga elfelejtett így élni.
A lebegő üvegfiolából kiröppent a dugó, majd beleöntötte tartalmát a pohárba. Ez után Voldemort újra intett a
pálcával, s az üres fiola eltűnt.
- Dumbledore sosem mert aszerint élni, ahogy szeretett volna. Félt a saját érzelmeitől, félt, hogy tévútra viszik –
ahogy ez persze később meg is történt! Veled kapcsolatban nagyokat tévedett! Óvott még a széltől is, mert
szeretett téged, ahogy szerette a lányát, Montgomery-t is… – Voldemort színpadiasan felsóhajtott. – Úgy tűnik,
az anyád kimaradt a sorból.
Harry már régen bedugaszolta a fülét gondolatban a szavai ellen. Nem hallott meg semmit belőle, mégis áthatolt
elméje zárt ablakain a nagyúr hangja által keltett méreg és düh. Nem, nem igaz, amit beszél! Csupa hazugság –
ismételgette magának Harry. De ott van mindig az a kínzó érzés, az az apró gondolatfoszlány, csupán három
rövid szó, ami förtelmes érzéseket tud kelteni az emberben: mi van ha?
- Még mindig nem hiszed el, ugye? – kérdezte Voldemort, de meg se várta, hogy Harry válaszoljon. – Ott van a
festmény, ha akarod, megkérdezheted!
Harry most fogcsikorgatva válaszolt:
- Maga is tudja, hogy nem mondana semmit!
- Hát persze – szólt a nagyúr. – A festmények csak olyasmiről beszélhetnek, amiről már életükben is beszéltek
volna. A vén gazember azonban elhatározta, hogy a sírba viszi ezt a titkot.
- Fogja be – ismételte Harry, de Voldemort meg se hallotta ezt.
Kinyújtotta a zöldes folyadékkal teli kelyhet, pont Harry orra elé.
- Mit művel? – nézett rá fintorogva Harry.
Voldemort felmutatta a poharat és kicsit meglötyögtette benne a bájitalt.
- Felteszem neked azt a kérdést, amit ma már két embertől is kérdeztem. Mondd, Harry Potter, akarsz élni?
Harry összeráncolt homlokkal nézte a poharat.
- Miért, mit akar tőlem?
- Ezt most szépen megiszod – mondta a nagyúr -, aztán még beszélgethetünk.
Harry megbabonázva meredt a kehelyre. Felismerte, de nem volt biztos benne, miről. Talán a furcsa fény, vagy a
kehely formája, de emlékezetében felsejlettek egy csaknem egy évvel ezelőtti esemény képei.
- Ez ugyanaz a méreg, amit Dumbledore is ivott, mikor…
-… mikor elloptátok a horcruxomat. Igen – fejezte be megint a mondatot Voldemort. – Nem fog megölni. Csak
véget vet ennek az ostobaságnak.
Hermione előrébb lépett Harry mellett.
- Miféle ostobaságnak?
A nagyúr feléje fordította a fejét, mint egy keselyű.
- Visszakapom azt, ami engem illet. Dumbledore terve véget ér és nem lesz más, csak egy nagy varázslóról szóló
legendák egyike.
- Dumbledore-nak nem volt ilyen terve! – kiáltotta a lány és a szeméből megint kicsordult egy könnycsepp. –
Inkább feláldozta volna magát százszor is, mint hogy bárkit felhasznált volna!
Voldemort felvonta a szemöldökét, de nem szólt közbe, türelmesen hallgatta.
- Maga nem ismerte őt – mondta Hermione és dühös mozdulattal kitörölte a szeméből a könnyeket. – Maga nem
is tudná megérteni őt, mert szétszabdalta a saját lelkét! Csak azért hiszi ezt, mert maga csak így tud gondolkodni!
- Ahogy gondolod, Granger – válaszolta nemtörődöm módon Voldemort. – De azért tedd fel magadnak a kérdést,
hogy téged talán nem használt ki ez az ember? Téged nem irányított már egészen a kezdetektől?
Hermione makacsul rázta a fejét, aztán elfordult Voldemorttól.
- Harry, te nem hitted el, ugye? Ugye egy szavát se hitted el? – nézett rá kitágult szemekkel.
Harry gyorsan megrázta a fejét és megint nyelt egyet.
- Ki más tudta volna ezt megtenni, mint Dumbledore? – kérdezte gúnyos hangon Voldemort. – Talán a Főnix
Rendje valamelyik tagja? Ugyan…! Azok csak azt tudják tenni, amit a bolond vezetőjük mond nekik. Tudod,
nem is sokban különböznek az én halálfalóimtól. Ugyanolyan ostobák. Egyikük se mert volna kitervelni
ilyesmit. Még a gondolat is rémisztő lett volna számukra, hogy egy terhes lánnyal ilyet terveljenek ki. Egyikük
se merte volna.
Hermione akart megint közbeszólni, de Ron most megelőzte:
- Piton tudott volna erről! – mutatott a férfira Voldemort mögött és akaratlanul is kiabált, arca padig kipirosodott.
– Dumbledore mindenbe beavatta és Pitont egy cseppet se érdekelte volna Potterék halála! Kérdezze meg Pitont,
hogy tudott-e róla!

344
Egy pillanatig úgy tűnt, Voldemort oda se figyelt Ron közbekiabálására. Aztán szépen lassan megfordult és várta
a választ a megkérdezettől.
Piton arca már nem olyan volt, mint pár másodperccel ezelőtt. Nem vágott döbbent, ijedt képet, nem rázta a fejét
tagadólag, csak felöltötte kifejezéstelen maszkját. Fekete szemeivel a Voldemort kezében tartott pohárra meredt.
- Nos, Perselus? – sürgette Voldemort.
Piton egészen lassan elszakította tekintetét a pohárról és párat pislogva mesterére nézett. Harry számára sokkal
hosszabb időnek tűnt az, amíg a varázsló végre válaszolt:
- Így történt, nagyúr. Dumbledore elmondta, hogy a jóslat a tervének a része.
- NEM! – ordította közbe Hermione. – Nem! Ez hazugság!
- Ne higgy neki, Harry! – mondta Ron is.
Harry megrázta a fejét.
- Nem is hiszem el… - nyelt egy nagyot és Piton szemében kereste a hazugság apró jeleit. – Ezt sosem fogom
elhinni. Mondhat, amit akar. Én ismertem Dumbledore-t, láttam úgy, ahogy maguk soha.
- Ahogy gondolod – ismételte meg Voldemort és ismét kinyújtotta felé a poharat.
Még egy fél perc gondolkodási időt adott neki, de Harry nem gondolkodott semmin, az előbb elhangzottak nem
engedték józanul mérlegelni a helyzetet.
A nagyúr végül megelégelte a várakozást.
- Látom már, ez így nem fog menni – szólt, majd hátrafordult a csuklyáshoz és intett a fejével. – Megkönnyítem
kicsit a döntésedet.
A csuklyás felállt a székről, megvárta míg a kígyó kényelmesen odébb tekeredik, majd elsétált Voldemort és
Piton között, előre az igazgatói háló felé.
- Mindketten tudjuk, hogy te nagyon más vagy, mint Dumbledore – szólt újra Harryhez Voldemort. – Te sosem
tudnál odadobni senkit, amíg van esély, hogy megmentsd az életét.
A csuklyás kinyitotta a háló ajtaját, bement, s a következő pillanatban kilépett onnan, a vállán hozva egy
összekötözött lányt.
Harry nem látta tisztán, ki az, de mikor az ismeretlen visszajött közéjük és lerakta a mozdulatlan testet a padlóra,
nyomban felismerte.
- Ginny! – kiáltotta egyszerre Ron és Harry.
Mindketten odarohantak a lányhoz, egyedül Hermione maradt a helyén, mindkét kezét a szájára szorította. Piton
fintorogva nézte.
- Ginny! Ginny! – szólongatta Ron, s közben a hátára fordították a lányt.
A karja hátul volt összekötözve, és a lábán is kötelek voltak, a szája fel volt peckelve, melyet most a testvére
gyorsan levett róla. Pizsamában és köntösben volt, Voldemort talán a hálóhelyiségből rabolta el. Ájultnak tűnt, s
Harry és Ron szívéről nagy kő esett le, mikor látták, hogy lélegzik.
- Látod, Perselus? – szólalt meg Voldemort mosolygós hangon. – Pont, mint te… A szívetek mennyi bolondságra
tud rávenni…!
Piton válasz nélkül hagyta a megjegyzést. Harry dühtől remegő karokkal felállt és nem sok választotta el attól,
hogy rávesse magát Voldemortra, aki vigyorgott és most lazán felé nyújtotta a kelyhet.
- Idd meg! – parancsolta.
- Ne idd meg, Harry! – szólt fel Ron, aki még a földön térdepelt és gyengén fogta Ginny fejét.
Harry legszívesebben kiütötte volna a poharat a varázsló kezéből.
- Ha nem iszod meg, megölöm – jelentette ki az, talán mert látta Harry szemében, mit szeretne tenni. – És aztán
még ott van a másik két barátod is. Sőt… a többiek is a Griffendél-toronyban. Valamelyikért csak megteszed…
- Ne…! – könyörgött Hermione.
- Tedd, amit mond – szólalt meg egy másik hang.
Hermione megütközve nézett Pitonra, aki azonban nem is figyelte őket. Karba tett keze fölött a padlót bámulta,
ahol a hold fénye játszott rajta.
- Micsoda?! – förmedt rá a lány. – Hogy mondhatja ezt?
Piton még mindig nem nézett rájuk.
- Egyszerű – mondta tárgyilagosan. – A Sötét Nagyúrnak addig kell Potter, amíg úgy viselkedik, ahogyan azt
elvárja… és nem úgy, ahogy azt Weasley kisasszony várná el tőle – bökött fejével a földön fekvő Ginnyre.
Harry még mindig ökölbe szorította a kezét dühében, de most megint meglepődött. Piton tudná, hogy Ginny pont
ilyesmit kért tőle egyszer?
- Harry – szólította meg Ron. – Ginny nem akarná, hogy ezt tedd.
Harryben azonban már elég harag gyűlt össze, hogy végre kirobbanjon belőle:
- Nem ő dönti el, hogy mit csinálok! – kiabálta. – És nem ti és nem is Dumbledore!
- Helyes! – bólintott Voldemort. – Látod, mindjárt könnyebb, ha így fogod fel, Potter! Megmentheted a barátaid
életét.
Voldemort kinyújtotta a kupát, amit még korábban visszahúzott magához, nehogy Harry kiborítsa.

345
- Tanultam anyádtól, Potter! – mondta. – Ti bármit megtesztek azokért, akikhez ragaszkodtok. És így könnyen
sakkban tarthatlak titeket is, akik nem fogadjátok el a szavaimat, mint Perselus.
Kicsit meglötyögtette a folyadékot Harry orra előtt, mire az dühösen elvette tőle a kelyhet.
- Jól döntöttél – mondta. – Holnap már otthon hallgathatjátok a Varázsszem rádióban, hogyan váltották le
Scrimgeourt. Holnapra már vége lesz…
Harry vett egy mély levegőt (- Ne, Harry! – könyörgött sírva Hermione, Ron pedig vadul rázta a fejét, mintha
nem akarná elhinni, amit lát), és belenézett a kehelybe. Zöldesen kavargó, örvénylő tartalma olyan emlékeket
ébresztett Harryben, amiket rémálmaiban gyakran viszont látott. Vajon ő is pokoli kínokat fog átélni, mint
Dumbledore? Vajon ő is könyörögni fog, hogy öljék meg? Nem számít, ha ezzel megmenti Ront és Hermionét és
Ginnyt.
Két út vezet a sötétséghez… - rémlett fel neki. Elhessegette maga elől ezeket a gondolatokat, aztán gyorsan a
szájához emelte a kupát és egy húzásra kiitta a tartalmát.
A folyadék legördült a torkán és kicsit égette, de egyelőre nem volt kellemetlen. Voldemort intett a fejével, mire
Harry észrevette, hogy a kupa újra tele van. Többet kell innia, ahogy Dumbledore-nak is a barlangban. Újra
gyorsan kiitta a mérget – valamiért úgy gondolta, ha hirtelen gurítja le, nem fog fájni annyira. Mire ezt
végiggondolta már érezte is a hatást: mintha valaki belemarkolt volna a gyomrába. Összegörnyedt a hirtelen
érzéstől és kicsit megtántorodott.
- Harry! – sikította Hermione és odarohant hozzá. Ron iszonyodva nézte, mi történik.
- Ne, menj innen, Hermione – hessegette el Harry a lányt, mert a kupa ismét újratöltötte magát.
Keze már remegett, ahogy szájához emelte és már nem is tudta egy húzásra kiinni a tartalmát. A folyadék fele a
talárjára és a földre loccsant, de ez nyomban el is tűnt onnan és visszapárolgott a kupába.
Harry látása egyre inkább elmosódott foltokat mutatott, melyre valamilyen vörös felhő települt, amit még csukott
szemmel is látott.
- Tovább – parancsolta a nagyúr, Harry pedig még egy pohárral ivott a méregből, aztán összeesett a földön,
mintha fejbe verték volna. Hevesen zihált, a sebhelye pedig égett a fájdalomtól. Szinte semmit se látott maga
előtt a vörös ködön kívül, a padlót görcsösen kapargató ujjait is csak sejtette az elmosódott képek közt, melyek
villóztak az agyában.
- Ez az, Harry… - mondta Voldemort. – Most add vissza nekem, ami az enyém! Dumbledore is ezt akarná! Meg
a drága szüleid… Nem akarnák, hogy a gyerekükben bármi is ott legyen Mardekár erejéből…
A kehely elgurult, ahogy Harry kiejtette a kezéből, de Voldemort nem adta vissza neki. Úgy tűnt, eleget ivott
már. Korábban megadta magát a folyadék kényszerítő erejének, mint Dumbledore.
- Még mindig küzdesz… - sziszegte Voldemort. – Add fel, Harry Potter! Add fel a küzdelmet.
A méreg mintha megsokszorozta volna a varázsló hangjának erejét Harry fejében. Úgy érezte, engedelmeskednie
kell neki, muszáj megadnia, amit Voldemort követel.
- Add vissza, amit elvettél, és végeztünk egymással! A jóslat ezzel beteljesedik, ezzel elpusztul a Kiválasztott és
már csak a Sötét Nagyúr létezik…
Ekkor lehajolt hozzá, kezével megragadta Harry állát és kényszerítette, hogy nézzen rá. Harry nagyot nyögött
fájdalmában.
- És tudod, mi a legjobb az egészben? – kérdezte Voldemort. – Életben maradsz, Harry Potter… Élni fogsz… és
azt fogod tenni, amit én parancsolok. Látod? A gyerekeket bezártuk a klubhelységükbe. A szüleik pedig szépen
engedelmeskedni fognak. A drága anyád tanított meg erre, Potter. Az emberek legsebezhetőbb pontja a szíve…
Anyja említése egy pillanatra kitisztította Harry fejét.
- Nem tudom, mit akar tőlem! – acsarogta Voldemortra, dühe elnyomta a fájdalmát egy pillanatra, de aztán újra
teljes erővel zúdult rá, mint az eső az égből. – Nem tudom, mit kéne visszaadnom…
- Hazudsz – jött a válasz a vörös ködön túlról. – Benned van mindaz, ami eddig segített életben maradnod
ellenem. És mindazt tőlem kaptad… Párszaszó. Legilimencia. A varázserőd…
Harry nyelt egyet a torkát égető érzés miatt.
- Maga is ugyanúgy lopott tőlem…! – mondta.
Látta, hogy saját arcmása eltorzul a haragtól és rászegeződik egy pálca. Aztán újból jött a fájdalom és a vörös
vakság, még nagyobb erővel, mint korábban.
- Crucio!
Harry felordított a fájdalomtól és összegörnyedt a földön. Érzékeiből egyedül a hallása maradt meg tisztán.
- NE! Kérem, ne tegye! – könyörgött Hermione.
- Hagyja abba! – ordította Ron is.
Voldemort még folytatta egy darabig a kínzást, aztán félrecsapta a pálcáját és megszakította a varázslatot.
- Hiába küzdesz, Potter! Úgyis megszerzem, amit akarok!
- Nem… küzdök… maga ellen… - motyogta Harry, megküzdve minden szóért. Mozdulatlanul feküdt a földön,
mint egy kő és tágra meredt szemeivel a padlóra bámult, de a kép nem jutott el az elméjéig. Ott már csak a
fájdalomnak és a félelemnek maradt hely.

346
- Nem akarok… ellenkezni… - folytatta. – Maga is mondta… Nem akarom… hogy még valaki… meghaljon
miattam…
Mint Sirius – tette hozzá gondolatban. Nem hagyhatja, hogy Ginny is arra a sorsra jusson, mint Sirius.
Megesküdött, hogy megvédi a szeretteit ettől az őrültségtől, amennyire csak teheti. De önmagától sosem tudta
megvédeni őket.
- Crucio!
Újra jött a fájdalom, újra jött az ordítás – az övé, Hermionéé, Roné. Harry úgy érezte, mintha ki akarna szakadni
belőle valami, amit nem értett, amit nem akart megérteni. Egyik része, amit önmagának érzett még ebben a
mostoha állapotban is, a fájdalomtól ordított és átjárta a rettegés, hogy ha Voldemort nem kapja meg, amit akar, a
barátain fogja folytatni. A másik rész, ami kellemetlenül mocorgott a szívében, kegyelemért könyörgött és
engedelmeskedni akart Voldemortnak.
- ELÉG! – kiáltotta sírva Hermione.
A nagyúr nem törődött vele, a pálca Harry fejéről a mellkasára vándorolt, amitől az fulladozni kezdett, majd
tovább a lábára – ekkor úgy érezte, mintha szilánkokra törnének a combcsontjai, minden szilánk átszakítaná a
húsát és az ereit és a bőrét.
- Elég volt! – könyörgött Hermione szakadatlanul. - Így nem kapja meg, amit akar…
Ekkor Voldemort megszüntette a varázst.
- Honnan tudnád te azt, Granger? – kérdezett vissza gorombán.
Harry mozdulatlanul feküdt a földön, nem törődve mással, csak teste zsibbadó tagjaival. Hermione nyelt párat,
mielőtt megszólalt volna:
- Harryt akarja megismerni? – kérdezte Voldemorttól. - A nagy titokra kíváncsi? Nézzen bele ebbe! Itt van, amit
akar… csak… csak hagyja őt… hagyja békén, kérem…
Harry kinyitotta a szemét és minden erejét megfeszítve felemelte a fejét. Voldemortot látta, amint szemében
mohó csillogással néz egy üveggömböt. Harry alig tudott józanul gondolkodni, nem értette, hogy kerülhet ide a
jóslat. Még egy másolata lett volna Dumbledore-nál?
Hörögve köhögött egyet, mire Ron újra átkarolta és ülő helyzetbe húzta barátját.
- Honnan tudtál te erről? – kérdezte Voldemort sziszegve a sápadt Hermionétól.
Hermione összeszedte magát és válaszolt:
- Én… én sokáig figyeltem Harryt, Dumbledore professzor parancsára. Már harmadikos korunkban is…
Figyelnem kellett őt és elmondani a professzornak, ha valami furcsát csinál… Hogy miket álmodik, mikre
gondol.
Harry hasra fordult és karjait megfeszítve megpróbálta feltolni magát, közben fájdalmasan zihálva felnézett
Voldemortra. A varázsló a kezében forgatgatta az üveggömböt, felváltva arra és a lányra pillantva. Hermione
tágra nyílt, rémült szemekkel nézett, ahogy eddig is.
- Mi van benne? – jött Voldemort újabb kérdése.
Hermione egy pillanatig nem válaszolt, de aztán tátogott párat némán és végül sikerült kipréselnie pár szót.
- A-az, ami megmagyarázza, hogy mitől Harry a Kiválasztott. Nem csak… nem csak a maga ereje van Harryben.
A jóslatban az állt, hogy olyan erőt birtokol, amit maga nem ismerhet.
- Mit… mit művelsz…? – kérdezte Harry, mert nem értett semmit.
Négykézlábra kapaszkodott, ekkor Ron megint segítő kezet nyújtott neki. Barátja segítségével Harry felállt és
hátát az egyik könyves szekrénynek döntötte.
- Jól vagy? – kérdezte Ron.
Harry először reflexszerűen igennel akart felelni, de aztán rájött, hogy ennek nem sok értelme lenne, mert még
soha életében nem érezte magát ilyen rosszul, még akkor se, mikor megszegte a Pitonnak tett esküt. Megrázta a
fejét és tovább bámult a padlóra, ha pedig ereje volt hozzá, hogy felemelje a fejét, Voldemortot figyelte.
- A jóslat ostobaság, megmondtam! – csattant fel Voldemort, mire Hermione ijedtében ugrott egyet hátra.
Hermione lenyelte a gombócot, ami a torkában volt és párat fújtatott, hogy bátorságot gyűjtsön.
- Hát jó! Maga vállalja a kockázatot – ripakodott rá kipirult arccal a varázslóra. – Próbálkozzon tovább hiába
Harrynél! Ahelyett, hogy megnézné, mi az igazság és békén hagyná őt!
Voldemort oldalt hajtotta a fejét és gonoszul elmosolyodott.
- Kedvesem, ha elfogadnám igazságnak azt, amit a vén igazgatótok összehordott, Potter már a sírban feküdne és
ti is! Azt ajánlom, fékezd az indulataid a továbbiakban, mert eddig türelmes voltam, de a türelmem véges! Még
egy közbekiabálás és kibelezlek a szeme láttára – intett fejével Ron felé.
A csuklyás idegen röviden felkacagott és visszaült a helyére. Harry észrevette, hogy fiatal, férfi hangja van.
Hermione szipogott párat, a rémülettől megint eleredtek a könnyei, de most már tudott uralkodni magán.
Belekapaszkodott a díszes kőoszlopba, ami mellett álldogált és Harryékkel együtt figyelte Voldemortot. A fekete
mágus háttal állt Pitonnak és az ismeretlennek, s pálcáját szegezte az üveggömbre. Szótlanul összpontosított,
talán legilimenciát alkalmazott, hogy meghallgathassa a jóslatot.
Pár perc után Voldemort összevonta a szemöldökét.

347
Harry lassan újra képes volt megfigyelni a részleteket, s ezt annak az időleges javulásnak tulajdonította, ami
Dumbledore professzornál is jelentkezett, mikor kihozta a barlangból és visszahoppanáltak Roxmortsba.
Voldemort hosszú idő után felnézett és a tekintete semmi jót nem ígért.
- Mi ez a zagyvaság?! – förmedt rá Hermionéra, aki ettől összerezzent. Piton ellépett a faltól, mozdulatát a kígyó
és a csuklyás férfi is figyelte.
- Nagyúr… - szólt Piton.
- Ez nem egy jóslat! – bömbölte Voldemort éktelen haraggal. - Ez csak egy nyavalyás Mosolyhozó varázsgömb!!
– azzal teljes erőből a Hermione melletti oszlopnak hajította a golyóbist, amitől az szilánkokra robbant szét.
Hermione sikítva elvágódott a földön, Nagini pedig sziszegve felemelte a fejét.
- Nagyúr, valami nem…
Piton megint nem kapott figyelmet, mert Voldemort a dühöngéssel volt elfoglalva, így ő sem vette észre, amit
rajta kívül már mindenki meglátott a teremben.
- Te ostoba kis…!
Egészen előre hajolt, pálcát tartó kezét pedig maga előtt tartotta, a földön ülő lányra szegezve. De a következő
pillanatban már más terelte el a figyelmét.
- Mi ez?
Voldemort egy vörös cseppet maszatolt el, ami a kézfejére esett. Hamarosan az is tudatosult benne, hogy a vörös
anyag vér és nem máshonnan, mint az orrából cseppent a kezére. Az arcához kapott, ahonnan vékonyka csíkban
csordult ki a vér az ajkáig. A csuklyás, mint a villám, úgy pattant fel a székből, mikor ezt meglátta és most
szoborrá merevedve nézte, mi történik.
Voldemortnak egy pillanatra kigúvadt a szeme, összemaszatolt kézfejét remegve vette el az orra elől, majd úgy
tűnt, mintha mély levegőt venne… aztán újabb adag vér buggyant ki a szájából.
- Mi… mi történik…? – kérdezte levegő után kapkodva.
Ron elképedve nézte a jelenetet, akárcsak Harry, aki már meg bírt állni a lábán, igaz, csak görnyedezve.
- A varázsgömb… - suttogta Ron. – A gömb csinálta ezt…!
Voldemort veszettül fújtatva meredt Hermionéra.
- Mit tettél velem?! – förmedt rá a varázsló egyszerre rémült és dühöngő arccal.
Hermione mindenki megdöbbenésére hisztérikus hangon felnevetett.
- Magának kereste a bajt! – visított rá Voldemortra. – A professzor megmondta… a saját ostobaságának
köszönheti!
- Átkozott kis tetves liba! – hörögte a fekete mágus és letörölte szája sarkából a vért.
- Maga az átkozott! - kiabált vele a lány kipirult arccal. – Maga van elátkozva, és a professzor tudta ezt! Én is
tudtam!
Voldemort tajtékzó dühvel felemelte pálcáját és már le is csapott vele Hermionéra. A teremben mindenki látta a
közelgő veszélyt, ezért már Ron, Piton, az ismeretlen varázsló és az elgyengült Harry kezében is ott volt a
varázspálca.
Zöld fény csapott ki Voldemort pálcájából, melyet csupán egy tizedmásodperccel előzött meg egy másik fehér
sugár, mely a vállánál találta el Hermionét. A lány félrezuhant a halálos átok útjából és lebucskázott a lépcsőn,
vissza az irodahelyiségbe. A zöld fénynyaláb darabokra tépte a díszes oszlopot, port és kőtörmeléket zúdítva
mindenkire.
- PITON! – ordította Voldemort és már meg is perdült a tengelye körül, hogy újra varázsoljon.
Minden egyetlen másodperc alatt történt: a csuklyás idegen Pitonra támadt, miután látta, hogy az megmenti
Hermione életét; Ron pedig őrá küldött narancssárga fényt, mely lángra gyújtotta a köpenyét. A nagyúr Pitonnak
szánt halálos átka sem talált célba, az áldozat kitért előle.
Ez már több volt a soknál Voldemortnak. Orrából, füléből és szájából vékony csíkban csordogált a vér, de ez nem
gyengítette le. Harry még épp, hogy csak kezdte emelni pálcáját, mikor a varázsló elordította magát és vakító
fehér fény töltötte be a termet, mely szinte égette a szemüket.
Láthatatlan erő taszította mellkason Harryt, aki ettől hátratántorodott, le a három lépcsőfokon. Hallotta a többiek
fájdalmas kiáltását, jelezve, hogy a varázslat mindenkire hatott. A fejében hasogató fájdalom egyik pillanatban az
elviselhetetlenség határáig fokozódott, aztán csillapodni kezdett, aztán megint erősödött. Hullámzó ereje nem
hagyta Harrynek, hogy felálljon, épp csak annyit engedett, hogy a földön fekve kinyissa könnybe lábadt szemét.
Elsőnek Hermionét látta meg, aki karnyújtásnyira feküdt tőle, mozdulatlanul.
Mielőtt bármi mást megnézhetett volna, vagy megállapíthatta volna, mennyire sérült, a homlokába nyilalló
fájdalom újra erősödni kezdett, de most nem csillapodott utána. Hamarosan azt is megértette, miért.
A hátán feküdt és torka szakadtából ordított, ahogy Voldemort perzselő ujjai a fejére szorulnak, mint valami izzó
bilincs.
- Potter! – sziszegte Voldemort a fülébe. – Itt maradsz!
Harry egyenest belenézett ellenfele eszelősen csillogó zöld szemeibe, melyek - hiába minden varázslat - újra
rohamosan vörösödni kezdtek. Apró erek rajzolódtak ki a szemfehérjében és keskeny, véres gyűrű vette körül a
szivárványhártyát.

348
- Add vissza nekem, ami az enyém!
Voldemort hangja úgy dübörgött Harry fülében, mint a viharos szél és a mennydörgés, dobhártyája majd’ ki
szakadt a helyéről. Úgy érezte, mintha kettészakadna valami a belsejében és szörnyű képek peregtek le a szeme
előtt. Mindent elöntött a vörös köd, eltűnt előle Voldemort vicsorgó arca és az egybefüggő vértengerből más
arcok emelkedtek ki. Halott Ron… halott Ginny… halott Hermione…
- Ne! – kiáltotta bele Harry a vörös vérfüggönybe, melyből most Mrs Weasley élettelen arca nézett rá
elfehéredett szemekkel.
- Mind meghalnak, ha nem engedelmeskedsz! – szólt át Voldemort hangja a ködön. – Mindegyiket megölöm!
Harry érezte, hogy könnycseppek buknak ki a szeméből és gördülnek le az arcán, mikor meglátta Sirius
elernyedt testét, ahogy átzuhan a boltíven.
- Meghalnak, ahogyan ő…
- Ne… Ne ölje meg őket! – kérte Harry.
Újabb kép következett, Lupin és Tonks következtek egymás után, ahogy a földön fekszenek, holttestük körül
kígyók tekeregtek.
- NEEEM…! – hallotta saját sikítását Harry.
- Akkor tedd, amit mondok! – dörrent rá a jéghideg hang. – Ne ellenkezz!
- Nem ellenkezem… - nyögte Harry. – Megteszek bármit… csak ne ölje meg őket…
Harry már nem tudott józanul gondolkodni. Csak egyetlen egy dolog számított: hogy megmentse a barátait,
bármit is kér Voldemort. Nem ellenkezett, nem küzdött, nem akarta lehámozni magáról Voldemort perzselő
ujjait, engedte, hogy a nagyúr legilimentálja őt.
- Mondom, hogy megölöm őket…!
Újabb kép villant Harry elméjébe: Hagrid összetört holtteste, körülötte a lángoló erdő. Harry megint felordított
az elviselhetetlen látványtól, ami túlnőtt minden más fájdalmon, még a fejét hasogató lüktetés és a mellkasában
érzett feszítés is semmi volt ehhez képest.
- Megölöm, hallod?! Megölöm, ha nem teszed, amit mondok!
Harry kétségbeesetten próbált engedelmeskedni, kinyitni az elméjét Voldemort előtt, pont ellenkezőleg, mint
ahogyan Piton tanította neki okklumencián. Muszáj beengednie Voldemortot, különben mindenkit megöl!
- Fogytán a türelmem!
Halott Percy. Halott Fleur. Halottak mindenütt…
- Engedj be a fejedbe! Add vissza, ami az enyém!
Harry nem tudta, mit tegyen, de már nem is tudott tenni semmit. Teste összefüggéstelenül rángatózott, lábai
remegtek, nem látott már semmit és nem hallott mást Voldemort fenyegetésein és artikulálatlan ordításán kívül.
- Potter… NEM! Megölöm őket…! – nyögte Voldemort.
A feszítés már olyan mértékű lett, hogy Harry már nem is érzékelte fájdalomként. Érezte, hogy ez már a halál és
neki vége van, Voldemort varázslata megölte, csak ez történhetett…
Aztán Harry érezte, hogy a teste hátrafeszül és ő ekkor felordított. A hang szinte azonnal elhalt, valami nem
engedte tovább ordítani.
Voldemort elengedte végre, nem szorultak rá az ujjak és a bilincsként szorító akarat, a vörös felhő is eltűnt Harry
elől, de nem látott semmit maga elől, mert nem bírta kinyitni a szemét.
És ekkor történt valami. Egy új érzés kerítette hatalmába Harryt. A félelem, ami eddig a mellkasát szorította és
szét akarta szakítani, most lassan felfelé kúszott. Egyre feljebb és feljebb…
Harry előre bukott, kezével megpróbálta megtámasztani magát, de azok olyan gyöngék voltak, hogy feje nagyot
koppant a kőpadlón. A pillanatnyi visszatérő fájdalomtól érezte, hogy még életben van, nem halt még meg,
ahogy az imént gondolta.
A félelem felkúszott a torkában, amitől fulladozni kezdett, minden levegő kiszorult, hiába próbált hörögve
lélegezni. Hátára fordult és dobálta magát, köhögött, nyelni próbált, de nem jutott levegőhöz.
A torkát szorító érzés egyre feljebb és feljebb jött, Harry már a szájában érezte, de ezen a retteneten kívül semmi
más nem jutott el a tudatáig. És mikor már az utolsó csepp levegője is elfogyott, végre megszabadult tőle. A
szorítás abbamaradt, a levegő égette a torkát és a tüdejét, de életben volt.
Összeesett a földön, mint valami rongybaba. Most, hogy végre eltűnt Voldemort elméjének ereje, visszatért a
tagjaiba a sajgó fájdalom. A keze, lába zsibbadt, a fején kisebb púp nőtt az eséstől, a torka pedig felhorzsolódott.
Viszont a sebhelyénél nem érzett fájdalmat, egy apró szúrás sem nyilallt a fejébe.
Kinyitotta a szemét és szemüvegét levéve megdörzsölte az arcát, letörölte a könnyeket és valami ragadós
masszát, ami az állára tapadt. Először a kezét nézte meg, miután visszatette a szemüvegét, majd tekintete a
mellkasára és végül maga előtt a padlóra siklott.
Harry felkiáltott döbbenetében és rémületében. A kövezeten egy borzalmas, hófehér, pikkelyes féreg tekergőzött,
mely félig kígyóra, félig valamiféle lárvára hasonlított. Fehérsége Voldemort egykori bőrszínét idézte, szemei
ugyanolyan parázsló vörösen égtek, fogatlan szájából villás nyelv villant elő.

349
Harry azonnal hátrébb csúszott két métert, hogy minél távolabb kerüljön ettől a borzalomtól. A lény egy nagy
tócsa zöldesen foszforeszkáló lében feküdt, ugyanolyanban, amit Harry kiivott percekkel korábban. Bármilyen
hihetetlen volt, úgy tűnt, a lény belőle mászott ki.
Elfordította tekintetét a szörnyetegről és feltolta magát a mellette lévő íróasztal lapjába kapaszkodva, hogy
megnézze, mi történt.
Az igazgatói iroda állapota azt idézte, mikor Dumbledore lerombolta, azzal a különbséggel, hogy most a
könyvtárban uralkodott a legnagyobb rendetlenség. Öten voltak ott, közülük Ron és Ginny még a földön feküdt,
mozdulatlanul, Piton épp ekkor állt fel, de nem volt ideje kifújni magát. Nyomban félre kellett ugrania Nagini
lecsapó fogai elől. Kapkodva igyekezett megtalálni pálcáját a romok közt.
Voldemort visszatántoroghatott a könyvtárhelyiségbe, miközben Harry önkívületi állapotban volt, mert most ott
ült a földön, hátát az egyik oszlopnak vetve, melyet korábban szétrobbantott a varázslat, amit Hermionénak
szánt.
Borzalmasan nézett ki. Harry először szinte rá se ismert, annyira eltorzult az arca az elmaszatolódott vértől, mely
annyira ömlött a szájából és az orrából, hogy eláztatta a talárját és terjedelmes tócsát hagyott a kövezeten.
Hosszan, fájdalmasan nyögött fel, kezével megpróbálta letörölni a vért az arcáról, de karja erőtlenül
visszahanyatlott.
- Mit… csináltál…? – motyogta.
Kinyitotta a szemét, mely újra visszaváltozott előző formájába. Pupillája kígyószerűen elvékonyodott, szeme
teljesen bevörösödött, viszont hiányzott belőle az az erő, ami korábban a sajátja volt Voldemortnak.
Hermione ott feküdt Harry mellett és még mindig nem mozdult, de mellkasa fel-le emelkedett. Harry tett néhány
lépést mászva, míg elérte a lányt és behúzta az íróasztal takarásába.
A féreg hátára fordulva feküdt a lábaik között. Neszezés hallatszott a könyvtár felől, Ron állt talpra a törmelék
közül, majd odamászott Ginnyhez. Ekkor észrevette Harry arcát az íróasztal mögül.
- Harry, mi történt veled? – kiáltotta oda.
- Itt vagyok, semmi bajom – válaszolta Harry és felvette a földről elgurult varázspálcáját.
Válasza távolról sem felelt meg az igazságnak. Habár sokkal jobban volt, mint néhány perce, közel sem érezte
magát olyan magabiztosnak és erősnek, mint mikor elindultak Azkabanba.
A borzalmas féregszerű teremtmény elhaló hangon sziszegett. Hát ez kellett Voldemortnak! – gondolta Harry. A
varázsitallal kényszeríthette, hogy elvegye Harrytől mindazt, amit tőle örökölt azon az éjszakán. De nem úgy
történt, ahogyan várta, Harry ebben biztos volt. A féreg még egy utolsót vonaglott, aztán nem mozdult többet.
Piton rohant oda hozzá, köpenye lobogott mögötte, arcán horzsolások éktelenkedtek és csupa por volt a robbanás
miatt. Pálcáját folyamatosan a könyvtárban lévőkre szegezte.
- Gyerünk, el kell mennünk innen! – szólt Harrynek és talpra rántotta, cseppet sem kíméletes módon. – Adava
Kedavra!
Varázslata a feléjük tekergő kígyónak szólt, az azonban még az előtt elsiklott, hogy az átok célba ért volna. A
zöld fény helyette a korábban Fawkes ülőrúdjának szolgáló állványt gyújtotta fel.
- Indulás! – sürgette Harryt Piton, de ekkor észrevette, mi fekszik a földön. Arca egészen elsápadt, szemei
kigúvadtak a látványtól.
Harry megnézte magának még egyszer az elhalt férget, mely a lábai előtt hevert. Micsoda visszataszító
teremtmény volt benne – gondolta undorodva. Harry Potter sötét oldala…
Mielőtt Piton magával ráncigálhatta volna, felemelte a lábát és teljes erejéből rátaposott a döglött lényre. Az
undorító, reccsenő hang kíséretében zöldes lé és véres cafatokra loccsant szét, bemocskolva a kőpadlót.
- MIT CSINÁLTÁL, POTTER?! – ordította teli torokból Voldemort és véres kezeit nézte mereven. – Állítsd meg
őket! - Ezt az álarcos férfinak parancsolta, aki most tápászkodott fel a földről, mivel a robbanás során egy kisebb
kőhalom záporozott rá.
- Gyere már! – rángatta tovább Piton Harryt.
- Ne, várjon… - tiltakozott Harry, de a férfi egy erős mozdulattal már ki is penderítette az iroda ajtaján, épp,
mielőtt a feléjük rohanó álarcos vörös átka eltalálta volna. Piton hárította a támadást és Harry után sietett, aki
máris felpattant, hogy lássa, mi történik.
- Ott van Ron és Hermione, nem hagyhatjuk itt őket! És Ginny… – kiabálta Pitonnak, aki azonban meg se
hallotta. Megragadta Harry talárját és megint lökött rajta egyet.
- Indulj lefelé! El kell mennünk – mondta a férfi, és ebben a pillanatban újra Voldemort hangját hallották:
- Weasley féreg! – acsargott a varázsló és pálcájával nagyot suhintott. Kékes fény villant és óriási durranás rázta
meg a szobát, újabb porfelhővel és kődarabokkal borítva be a könyvtárat.
Harry érezte az ereiben szétáramló iszonyatot és ezzel együtt az azonnali elhatározást, hogy vissza kell mennie,
segíteni Ronnak.
- Megöllek Potter! – dühöngött Voldemort. - Megöllek és megölöm a tetves barátaidat is! Adava Kedavra!
Harry fejében egyetlen óriási dübörgésnek hatott a zaj, ami ekkor töltötte ki a helyiséget. Mielőtt bevágódott
előtte az igazgatói iroda ajtaja, látta, amint a zöld fénysugár pusztító erővel kicsap a pálcából, majd az óriási
robbanás a könyvtár felől, mely elemi erővel hatott még az ajtón túlra is.

350
37. fejezet
Az utolsó lépések
- Gyere már! – vicsorogta Piton és egyik kezével megragadta Harry grabancát, a következő lendülettel pedig
nagyot taszított rajta. Harry bucskázva gurult le a csigalépcsőn, ki a kőszörny lábai elé, közben hangosan
ordított, de nem a fájdalomtól. Vissza kell mennie, muszáj segítenie rajtuk!
- Mit művel maga?! – ordította Piton arcába, de az nem vesződött válaszadással, mikor utolérte. Egyszerűen
elrobogott előtte és kilesett a kőszörny mellett a második emeleti folyosóra. Harry is látta, amit ő: a három
halálfaló, aki felkísérte Harryéket lélekszakadva rohant – de nem feléjük, hanem épp ellenkezőleg, a nagy
lépcsőházba.
- Mi a…? – szólt Piton halkan, de Harry addigra már indult is vissza a csigalépcsőn felfelé, kivont pálcával,
elvakulva a dühtől, félelemtől.
Még a második lépcsőfokon se járt, mikor egy láthatatlan erő visszarántotta és megint a hátán landolt a
kőpadlón. Most már a fájdalomtól rándult össze.
- Mit mondtam neked?! – acsarogta Piton visszafojtott hanggal, de mielőtt folytathatta volna a szidalmakat,
robbanás rázta meg a lépcsőt és fadarabok meg forgács záporoztak Harry és Piton fejére. Voldemort vagy a
csuklyás idegen felrobbantotta a bezárt ajtót.
Piton egy másodpercig sem tétovázott: benyúlt a zsebébe és kivett onnan egy kicsi bőrerszényt. Tartalmát – egy
marék koromra emlékeztető fekete port – a tenyerébe öntötte, majd erős mozdulattal szétszórta a lépcsőházban.
Egy csapásra olyan áthatolhatatlan sötét lett, hogy Harry, ha nem ismeri a perui instant sötétség port, amit Fred
és George boltjában lehetett kapni, biztosan azt hitte volna, hogy megvakult.
- Visszamegyek! – szólt Harry, de megint nem jutott tovább pár lépésnél.
Piton megragadta a talárja nyakát és kiráncigálta a lépcsőházból, ahol már hallották a föntről érkező szapora
lépések zaját: valaki követte őket.
- Erre kell mennünk! – parancsolta Piton, de nem engedte el a kapálózó Harryt, jóformán behajította egy nyitott
ajtón, mely a tőlük jobb kéz felöli folyosóra nyílt.
- Hagyjon! – kiáltotta Harry, s amennyire ereje engedte, gyorsan felállt.
Piton bűbája visszatolta a kőszörnyet a helyére, ezzel az igazgatói rezidenciába vezető lépcső lezárult mögöttük.
Azonban még be sem csukta a folyosó dupla szárnyú ajtaját, a szobor máris szilánkokra robbant szét fülsüketítő
zaj kíséretében, darabjai métereket csúsztak a padlón, felkarcolva a kövezetet.
Harry pálcáját az ajtóra szegezte.
- Reducto! – kiáltotta a varázsigét.
- Nem! – Piton egyetlen mozdulattal semlegesítette a varázslatot, mellyel Harry az ajtót akarta összezúzni, majd
visszafordult és bonyolult formákat írt pálcájával a fára. A túloldalon már felharsant egy zárnyitó varázsige, de
eredménytelen maradt, Piton varázslata védte az ajtót.
- Segítenünk kell nekik… - nyögte Harry.
- Megőrültél? – fröcsögte Piton és nagyot taszított a fiún, amitől az majdnem elesett és nekitántorodott a mögötte
lévő lovagi páncélnak. A páncél felháborodottan nyikorgott.
- Nem… nem… - mondogatta szakadatlanul Harry. – Visszamegyek, eresszen!
- NEM! – állította meg Piton és megint ellökte magától. – Indulj, mennünk kell. Nem maradhatunk itt!
- NEM ÉRDEKEL! – ordította Harry. – Nem érdekel, mit akar! Vissza – kell – mennem! – ezt már könnyeivel
küszködve mondta, elakadozó hanggal. – Nem veszthetem el őket is…
Piton egy csepp együtt érzést sem tanúsított iránta, mintha kiveszett volna belőle minden Voldemort szavai miatt.
Durván felrángatta a padlóra zuhant Harryt, akit épp ő maga taszított oda, hogy ne tudjon visszamenni.
- Indulj arra, gyerünk! – parancsolta acsarogva, kezével a csigalépcső felé mutatva, amibe a folyosó torkollott. –
Felmegyünk a tetőre, aztán seprűkkel elrepülünk. Lódulj!
Harrynek esze ágában se volt elmenni, itt hagyni Ront és Hermionét és Ginnyt a biztos pusztulásban. Valami
belső késztetés hatására olyan őrült harag lobbant benne, ami nem engedte, hogy tűrje Piton rémes parancsát.
Teljes erőből hátrahúzta a karját és állkapcson ütötte a varázslót. Piton elzuhant és a kőpadlóra vágódott.
- NYISSA KI! – bömbölte Harry, Piton pedig úgy nézett rá, mint egy ütődöttre.
- Elment az eszed! - tapintotta meg vérző száját. - Megöl…
- Én ölöm meg magát, ha nem nyitja ki!! – fakadt ki Harry és azzal előrelendült, egyik kézével megragadta Piton
ruháját és megint megütötte. Aztán megint és megint…
Minden dühét, haragját beleadta, agyon akarta verni ezt az átkozott fekete alakot, az ocsmány szavaiért, a
szívtelenségéért, minden lélegzetvételéért. Ordítva adta ki minden gyűlöletét, amelyet kiskora óta táplált iránta.
Piton nem tudott védekezni, a harmadik ütés után kifordult a kezéből a pálcája és elgurult a földön. Harry nem
törődött vele, addig ütötte a varázslót, amíg az arcát teljesen elborította a vér. Piton szája felrepedt, a szeme
csúnyán bedagadt, orra több helyen eltört és már arra se maradt ereje, hogy lerúgja magáról ütlegelőjét.

351
Harry csak akkor bizonytalanodott el, mikor valamilyen belső hang súgta neki: Meg fogod ölni…
- Meg is akarom! – morogta Harry fennhangon saját magának, miközben határtalan gyűlölettel nézte, ahogy jobb
keze satuként szorul a varázsló torkára.
Ereszd el… nem akarod, hogy meghaljon…
- KIFELÉ A FEJEMBŐL! – kiabálta Harry Piton képébe, mire az kinyitotta a szemét.
- Mi…? – nyögte erőtlenül, aztán feje hátrabukott és elájult. Mellkasa emelkedéséből-süllyedéséből Harry látta,
hogy életben van, de ezt csak agya egy távoli zugában tudatosult benne, ugyanis ebben a pillanatban egyedül a
harag és a félelem töltötte ki minden gondolatát.
Ron és a lányok.
Súgta neki a hang és azon nyomban elengedte Pitont, aki, akár egy rongybaba, elterült a földön. Harry zihálva
nézett le rá. Alig fogta csak fel, mit csinált az imént. Jóformán félholtra verte az egyetlen embert, aki most
segíthetne rajta, miközben az ajtón túl ki tudja, mit tesz Voldemort a barátaival.
- Adava Kedavra! – szólt valaki az ajtón túlról, de nem Voldemort hangja volt. Az átok az ajtóba csapódott,
amitől az hátborzongató reccsenést hallatott és a pántok kiszakadtak oldalt a falból… Aztán, mintha valaki azon
nyomban bűbájt szórt volna rá, az egész ajtó visszaalakult és egy karcolás sem volt rajta.
Harry felvette leejtett pálcáját, mely akkor esett ki a kezéből, mikor ütlegelni kezdte Pitont. Többé egy pillantást
se vetett a földön fekvőre, elindult a folyosón. Látva, hogy a másik sem boldogul a bezárt ajtóval, Harry nem
próbálkozott hasztalanul, hanem visszaemlékezve próbált kerülő úton visszajutni az igazgatói szobába. Ha
szerencséje van, akár el is kerülhetik egymást Voldemorttal és kihozhatja a barátait… - futtatta végig fejben a
tervet.
Lélekszakadva rohant a lépcsőházhoz, de mikor elérte, nem felfelé indult, hanem le, a földszint irányába. Ahogy
kettesével szedte a lépcsőfokokat alig tűnt fel neki az ordibálás és többrendbeli dübörgés, csak azon járt az esze,
mit élhet át most három barátja. Talán már nem is…
Nem! – figyelmeztette magát. Nem fejezheti be ezt a gondolatot, mert nyomban beleőrülne!

Az utolsó fordulóból már ugorva érkezett meg a magasföldszintre s valósággal kitépte helyéből az ajtót.
Ösztönei megsúgták neki, hová jutott. Ha egyenesen megy tovább, a bejárati csarnokba és a nagyterem elé jut,
ahol vár rá az inferusok és dementorok hada. Ha jobbra fordul, a konyhához és a hugrabugosok klubhelyiségéhez
érkezik, ha pedig balra indul, kiér a belső udvarra. Az utóbbi két irány nem volt jó, kénytelen lesz átküzdeni
magát az inferusokon. Mialatt ezen töprengett már rohant is tovább. Egy pillanatra sem kellett megállnia,
ugyanis legbelül tudta már érkezése pillanatában, merre kell majd mennie. Üres, állatos festmények sora előtt
száguldott el, a sárga madárka, ami felfelé is velük tartott, újra a nyomába szegődött és szüntelenül csipogott.
A folyosó felénél járt csak, máris látta, mi folyik a bejárati csarnokban. Sorozatosan villantak a fények, zöldek
vörösek, vakító fehérek és tüzes golyók röpködtek. Valaki vagy valakik ádáz csatát vívtak a halálfalókkal és
Voldemort többi szolgájával, akik egészen a nagyterem elé szorultak vissza az udvarról és itt próbáltak fedezéket
keresni maguknak a félemelet korlátja és a lépcső tetejénél álló két magas fáklyatartó mögött. Mind a tíz
varázsló itt volt, akiknek Voldemort megparancsolta, hogy őrködjenek az iskola parkjában. Mögöttük állt a
nagyterem kétszárnyú ajtaja, ide azonban nem vonulhattak vissza, mert zsákutca lett volna. Egyre hátrébb
szorultak fel a lépcsőn, még a dementorok is, csak a félelem nélküli inferusok maradtak legelöl. Az elátkozott
holttestek egyik csapata pajzsként védte a halálfalókat, míg a többiek a bejárati ajtóban összegyűlt varázslók felé
mentek. A dementorokat is hátrálásra kényszerítette két gyenge patrónus, de félreérthetetlen hörgéssel szívták be
maguk körül a levegőt.
Harry a falhoz lapulva ment közelebb a bejárati csarnokhoz, míg már olyan közel volt, hogy alig három méterre
tőle igyekezett visszatartani egy halálfaló a feléje záporozó vörös és kék villámokat. Kihajolt a fal mögül és
lenézett a bejárathoz.

Az, amit ekkor látott, annyira meglepte, hogy egy röpke pillanatra minden félelmét elfeledtette vele. A bejárati
csarnokban Voldemort szolgáival harcoló varázslók ugyanis nem aurorok voltak, ahogy arra Harry számított.
Még csak nem is Mordon, Lupin és Tonks érkezett a diákok megmentésére, hanem nem más, mint Hagrid tért
vissza. Régi nyílpuskájával felszerelkezve és rózsaszín esernyőjét forgatva harcolt egy csapat halálfalóval. Az
esernyő egy hosszú suhintásra tüzes szikraesőt szórt magából. Hagrid ugyan nem volt túl tehetséges varázsló, de
testi erejével és nyílpuskájával kiegészítve ez a varázserő három halálfaló ellen is elégnek bizonyult.
Harryt az döbbentette meg legjobban, mikor felfedezte kiknek a társaságában jött vissza az óriás: egy csapatnyi
kentaur állt szilárdan a kastély szélesre tárt hatalmas ajtajában, innen szórták nyilaikkal az inferusokat és a
halálfalókat. A harci forgatagban is sikerült kivennie Harrynek két ismerős arcot köztük – a szőke Firenzét és a
hosszú, fekete hajú Goront. Ők álltak legelöl és meg se moccantak, úgy tűzdeltek tele három inferust
nyílvesszőkkel, akik éppen egy méregzöld taláros boszorkányra akartak lecsapni.
Harry megdörzsölte a szemét. Aztán nyomban újra megdörzsölte…
A boszorkány, aki a bejárati ajtó mellett álló fáklyatartó takarásából vívott párbajt egy halálfalóval, nem más
volt, mint McGalagony. Úgy harcolt, mint egy felbőszült oroszlán, Harry még sosem látta ilyen elszántnak, még

352
Dumbledore halálának estélyén se. Pálcáját villámgyorsan forgatva szórt kábító átkokat a lépcső tetején
védekező, eszelősen visítozó halálfalóra – Bellatrix Lestrange-re. McGalagony ennek ellenére sokkal soványabb
volt, mint mikor Harry legutóbb látta, arca beesett és sápadt volt, mintha legalábbis hónapokra lett volna bezárva
Azkabanba – talán épp dementorokkal kényszerítette Voldemort, hogy adja ki neki a főhadiszállás helyét.
McGalagony mögött és mellett további varázslók sorakoztak, így a kentaurokkal kiegészülve még számbeli
fölényben is voltak. A többi mágus között csak egyetlen ismerős arcot fedezett fel Harry, mégpedig Charlie
Weasley-ét, akit az augusztusi esküvő óta nem látott. A fiú vörös haja kitűnt a többi mágus közül, akik
meglehetősen vegyes képet alkottak. Voltak hosszú szakállú, Dumbledoréhoz hasonló öltözetű, öreg varázslók,
akadtak köztük fekete ruhába bújt elszánt tekintetű férfiak és nők egyaránt, akiknél még hosszú, görbe kések is
voltak, sőt, még egy arab ruhába bújt, girbegurba, göcsörtös fapálcával felfegyverzett mágus is harcolt velük.
Bellatrix Lestrange megsuhintotta pálcáját, mire zöld fény csapott ki belőle, felrobbantva McGalagony
fedezékét. Harry nem várt tovább, előugorva fedezékéből, hátulról sikerült meglepnie a halálfalókat. Megcélozta
Bellatrix-ot és elkiáltotta magát:
- Capitulatus!
Varázslata még az előtt elérte a halálfalót, mielőtt az kimondhatta volna halálos átkát a robbanástól hátára esett
McGalagonyra. Lestrange felröpült a levegőbe, mintha rugóra lépett volna és nagyot pördülve átzuhant három
társa feje fölött.
Harry nem örülhetett sokáig sikerének, alig pár centire fúródott egy nyílvessző a nagyterem ajtajába – az egyik
kentaur bizonyára halálfalónak nézte őt a talárja miatt. Az üvöltözésen át is meghallotta Firenze figyelmeztetését:
- Őt ne! – ordította hátra társainak. – Figyeljetek rá! Vigyázzatok!
De Harry addigra már vissza is bújt a boltív mögé, tanulva hibájából. Annál is inkább, mivel Bellatrix társai
felfigyeltek rá és nem kímélték, egyszerre három vörös fénysugár törte át a boltívet tartó oszlopot.
Harry gyorsan varázsolt két aranygömböt, melyek megvédték a többi átok hatásától. Ekkor már Bellatrix
Lestrange is újra talpon volt, de a kentaurok és a varázslók előtt nem mehetett vissza a pálcájáért, ami a lépcső
aljánál hevert. Helyette kicsavarta az egyik ájult társa kezéből a varázspálcát, akit épp az imént terített le az arab
mágus félelmetesen pontos dermesztő bűbája.
- Nyisd ki az ajtót, gyerünk! – kiabálta az egyik álarcos Bellatrix-nak.
A nő azonnal az ajtóra suhintott. A roxforti ebédlő ajtaja megremegett, majd súrlódó hangot hallatva kitárult.
- Mit csinálnak ezek? – gondolkozott hangosan Harry és az egyik aranygömböt ráuszította a halálfalókra. Az
egyik álarcost telibe találta az ágyúgolyóként száguldó gömb és lelökte a lépcsőről. Bukfencezve gurult le
egészen Madame Maxime lábai elé, aki azon nyomban elkábította. A többi halálfaló már résen volt és tanulva
társuk hibájából az egyikük azonnal kettérepesztette a gömböket.
Harry visszafordította tekintetét Bellatrixra, aki a résnyire nyílt ajtón besurrant a nagyterembe. A harcoló
varázslók között elnézve látta a folyosót, ami visszavezette volna a barátaihoz - ezen most a sötétkék taláros,
álarcos alak közeledett rohanvást, hogy a halálfalók segítségére siessen. Harryt elfogta a rémület. Igaz, hogy
Hagridék létszámfölényben voltak, de ha ez a Voldemort által megszállt varázsló ideér, könnyen átbillenhet az
erőegyensúly. Éppen kilépett a szobor takarásából, hogy megküzdjön vele, mikor hangos csattanással kivágódott
a nagyterem ajtaja. A súlyos duplaszárnyú ajtót azonban nem varázslat nyitotta ki, hanem egy elemi erő: egy
gigantikus, tizenöt métert is meghaladó kígyó csúszott ki rajta, felágaskodott és fenyegetően sziszegett
mindenkire. Teste fénylő zöld volt, hosszúkás fején skarlátvörös tollak* nőttek.
Mindenki abbahagyta a harcot, Charlie és társai döbbenetükben leeresztették a pálcát, Hagrid elejtette rózsaszín
napernyőjét, mellyel épp le akart sújtani egy előle menekülő halálfalóra, McGalagony pedig tátott szájjal meredt
a fenyegető lényre. Harrynek csak most tűnt fel, hogy a baziliskus szeme be van kötve, vastag fekete szövetet
erősítettek rá. Az állat vadul dörzsölte fejét az ajtófélfához, hogy leszedje róla a kendőt. A halálfalók ezt látva,
próbáltak elkeveredni a kígyó útjából, csak a csuklyás varázsló maradt a helyén, meg a dementorok lebegtek
céltalanul a lépcső fölött, nem messze a baziliskustól.
- Öljétek meg gyorsan! – ordította Charlie torka szakadtából, hogy végre felocsúdjanak a varázslók.
Harry cselekedett elsőként, mikor felismerte a veszélyt, amit a kígyó szeme jelentett Hagridékra. Pálcájával
megcélozta az állat fölötti ajtófélfát és leszakította. Fa és kő hullott ki a helyéről és a kígyóra esett, aki dühösen
sziszegett fájdalmában. Fejét lehorgasztotta a földre és a padlót súrolva végül leszedte magáról a kendőt.
- Most mind megdöglötök! – rikoltotta diadalittasan Bellatrix Lestrange. A csuklyás nem szólt semmit, csak
nézte, mi történik.
Harry és mindenki más azonnal eltakarta a szemét a kezével, egyedül egy szerencsétlen kentaur nem volt elég
gyors. Harry csak a hangját hallotta, ahogy ordítva felágaskodik, majd összeesik a földön, a bejárati ajtó előtti
lépcsőn. A kígyó folyamatosan sziszegett, de Harry egyetlen szavát se értette, azonban ez most a legkevésbé se
érdekelte. Vakon meglengette pálcáját és varázsolt két aranygömböt.
- Menjetek, törjétek össze a fejét! – utasította őket Harry, a lebegő golyóbisok pedig útnak indultak.
Harry görnyedve, lehajtott fejjel tudott csak figyelni, jobbára hangok alapján megállapítani, merre van a kígyó.
Ez nehezen ment, mert újra elkezdődtek a durrogások és robbanások, ahogy a hátravonult halálfalók átkaikat
szórták az ajtón kívülre szorult varázslókra.

353
DURR! – hallatszott a hang Harrytől pár méterre, mire rémülten visszahátrált a folyosóra. Tudta, hogy a kígyó őt
nézte ki magának, mert ő támadta meg elsőnek. Nyílvesszők suhogtak és beleálltak az állat testébe, de az csak
haragos sziszegéssel válaszolt, ami immár semmivel sem jelentett többet Harrynek, mint bármelyik másik
embernek.
A baziliskus teste a bejárati csarnokban tekergett, félig a széles lépcsőn, félig a félemeleten nyugodva, fejével
pedig Harry után nyúlt be a folyosóra. Harry egy erős ütést érzett az oldalán, amitől elesett és beverte a fejét.
Kábán szorította kezét a púpra és alig fogta fel, milyen veszélyben van.
A méregtől csöpögő fogakkal teli száj lecsapott, de Harryt nem érte el. Az egyik aranygömb beröppent elé és a
száj arra harapott rá, az egyik húszcentis fog csúnyán beletört az aranytömbbe. A kígyó fájdalmas sivalkodására
Harry óvatosan kinyitotta a szemét, készülve rá, hogy bármelyik pillanatban becsukja. A baziliskus próbálta
kilökni a szájából a gömböt, de az makacsul beszorult a fogai közé. Végül úgy próbált szabadulni tőle, hogy
hátrahajtott a fejét és lecsapta a földre. Harryt most majdnem a saját megidézett védelmezője lapította ki, épp
csak az utolsó pillanatban sikerült félregurulnia. A kígyó szája ott ütötte a kőpadlót tőle karnyújtásnyira.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve Harry bátran bedugta pálcát tartó kezét a beszorult aranygömb és a kígyó torka
közti résbe.
- Serpensortia! – kiáltotta, majd még ötször elmondta a varázsigét. – Serpensortia! Serpensortia!
Hallotta az újabb sziszegést, mire gyorsan kihúzta kezét a baziliskus szájából. Az állat öklendezve hátrarántotta a
fejét és keservesen visítozott. Harry újra eltakarta a szemét és igyekezett elmenekülni a kígyó közeléből.
A baziliskus végzetesen vonaglott, majd teste megfeszült és eldőlt. Feje nagyot csattant a kövön és az aranygömb
is semmivé foszlott, ahogy a varázslat véget ért. Félig nyitott szájából halálos mérgű csörgőkígyók tekergőztek
elő.
Harry nem mert ránézni a lény fejére, nem tudta ugyanis, hogy a baziliskus-szemek nem jelentenek-e veszélyt
akkor is, ha döglött az állat. Ahogy szemét eltakarva elhaladt mellette, valaki durván félrelökte, majd, mikor
kinyitotta a szemét, egy zöld villanást látott. Egy rémült pillanatig azt hitte, az átok eltalálta és ő meghalt.
- Obstructo!
Átzuhant a korláton, le a félemeletről egy pár lebénított inferusra. A testek fékezték az esést, de így is fájt tőle a
háta. A fájdalom jelezte neki, hogy még életben van, ezért gyorsan kinyitotta a szemét.
- STUPOR! – Charlie Weasley állt fölötte és öt társával együtt szórt kábító átkot a félemeleten álló kék taláros
alakra. A varázsló három bűbájt kivédett, de a negyedik és ötödik telibe találta. Ájultan rogyott össze.
- Jól vagy, Harry? – kérdezte tőle Charlie Weasley, majd felsegítette.
- Igen, persze – motyogta Harry. – Köszi…
Charlie odaadta neki a pálcáját, Harry pedig már rohant is volna tovább, fel az igazgatói irodába, most, hogy
végre szabaddá vált az út. Nem mert belegondolni, mit tehetett a barátaival Voldemort ennyi idő alatt.
McGalagony és az arab varázsló erős patrónusokkal elkergették a dementorokat. Öt halálfaló felfelé indult azon
az úton, ahonnan Harry jött, Lestrange és egy társa pedig tovább indult a másik irányba, ami Harry célja is volt.
Gyorsan felszaladt a lépcsőn és Lestrange után indult, mikor valaki elképedve felkiáltott:
- HARRY! – ordította a nevét Hagrid. Az óriás csak most vette észre, hogy barátja is itt van, eddig öt inferusszal
volt elfoglalva, amik rámásztak és próbálták belemélyeszteni fogukat az óriás kemény bőrébe. Hagrid azonban
úgy cibálta őket, mint a rongybabákat, az egyiket a lábánál fogva pörgette, s ütötte vele a többit.
Harry megtorpant és lenézett rá a földszintre, majd halvány mosolyt erőltetett az arcára.
- Örülök, hogy visszajöttél! – kiáltotta le Hagridnak.
McGalagony a talárját porolgatta, mikor felismerte őt.
- Jól van, Harry? – kérdezte tőle és a testeket kerülgetve elindult felfelé. Hagrid, Madame Maxime, Charlie és a
többi mágus követték. A kentaurok a parkban várakoztak tovább, Firenze integetett Harrynek. Harry nem
válaszolt McGalagony kérdésére, helyette félretaszított az útból egy összedőlt lovagi páncélt és közben lekiabált
a többieknek.
- Vigyázzanak magukra – figyelmeztette őket. – Voldemort is itt van!
Hagrid és Madame Maxime eltátott szájjal rémülten összepillantottak, McGalagony azonban csak nyelt egyet és
biccentett.

Harry nem várta meg, amíg megpróbálják maradásra bírni, vagy fölösleges óvatoskodásra inteni – begyorsította
lépteit és Lestrange után rohant. Nem akart több időt vesztegetni, nem kérdezte meg, hol marad Mordon és
Lupin és Tonks, meg a többi auror, nem kérdezte meg, hogyan szabadult ki McGalagony Voldemort fogságából
és az se tudta most érdekelni, hol járt eddig Hagrid a kentaurokkal. Most csak egyetlen dolog számított, csak az
járt a fejében, hogy mielőbb visszajusson az igazgatói irodába és kihozza onnan a barátait.
Ahogy korábban, most se kellett egy másodpercig sem gondolkodnia, merre induljon tovább. Úgy ismerte a
kastélyt, mint a saját tenyerét és ez a biztos tudat vezette a két halálfaló nyomában végig a folyosón, pálcája
egyetlen erőteljes pöccintésével kiszakítva helyéről az azt lezáró ajtót. Nem akart időt vesztegetni még azzal
sem, hogy megnézze, egyáltalán valóban be volt-e zárva.

354
A nagy lépcsőházba jutott, annak legaljára. Vele szemben egy újabb kijárat nyílt a belső udvarra és két lépcső
lefelé a pincébe vezetett a bájitaltan terem és a mardekárosok klubhelyisége felé. Harry tétovázás nélkül felfelé
indult meg Lestrange és a másik halálfaló után. Azok már egy emelettel felette jártak, a nő elöl, álarcos társa
utána. Az álarcos most lepillantott és észrevette Harryt az első lépcsőfordulóban – és rögtön megcélozta a
pálcájával.
Harry kitért a varázslat útjából és elszántan követte őket. Arra számított, hogy Lestrange az igazgatói szobába
siet, hogy közölje a hírt Voldemorttal, megjöttek az ellenségei. Nem is kellett csalódnia, a halálfalók a második
emeleti folyosóra fordultak be. Sietett utánuk és reménykedett benne, hogy még időben érkezik. Ha a halálfalók
előbb érnek fel az igazgatói szobába…
Felszaladt a lépcsőn és befordult a második emeletre, a folyosóra, mely egyenesen az irodához vezetett. Messze
előtte sietett tovább Bellatrix és a másik halálfaló. Az út balra kanyarodott el, itt volt a lezárt ajtó, aminek a
túloldalán Piton feküdt eszméletlenül, de Harryt ez most a legkevésbé sem érdekelte. Piton elráncigálta volna
innen, ha nem ellenkezik. Talán még most is utána jönne, hogy erőszakkal szakítsa el a barátaitól.
Mikor befordult a sarkon, ott állt neki háttal az egyik fekete taláros halálfaló, épp a másik irányba nézett valamit.
- Petrificus Totalus! – mondta ki magában a varázsigét Harry, mire a halálfaló vigyázzállásba merevedett, majd
eldőlt, mint egy egyensúlyát vesztett kőszobor.
Az irodába vezető lépcsőhöz rohant megállás nélkül, de mikor rátette volna a lábát az első lépcsőfokra, egy
láthatatlan forróság arcon csapta, mintha egy szaunába rontott volna be, majd a hátára esett a szétrobbantott
kőszobor darabkái közé.

- Ne! – kiáltott fel Harry.

Felismerte ezt a varázslatot és tudta, hogy sosem lesz képes áttörni a mágikus határvonalat. A halálfalók felértek
az irodába és most Ron, Hermione és Ginny ki vannak szolgáltatva nekik. Még ha ki is tartottak valahogy a
legyengült Voldemort ellen, így már esélyük sincs. Ő pedig tehetetlenségre kárhoztatva várja, amíg
mindegyiküket megölik…
Mozgásra lett figyelmes és gyorsan oldalt kapta a fejét. Valami apró állat iszkolt végig az árnyékos folyosón.
Harry felállt és ekkor észrevette az állatot.
- Micsoda…? – nyögte halkan és alig hitt a szemének.
Egy kövér patkány nézett rá a sötétből, melynek egyik mellső lába ezüstösen csillogott.
- Maga meg mit keres itt? – vicsorgott Harry dühösen Féregfarkra.
A patkány ekkor emberré változott és arcán félelemmel, kuporgott Harry előtt.
- Ne… ne bánts! – kérte Pettigrew. – Én segíteni jöttem, segíteni!
Harry nem hatódott meg ettől, rászegezte pálcáját Pettigrew-ra.
- Segíteni?
- I-igen – hangzott a dadogós válasz. Féregfark úgy reszketett Harry előtt, mint első találkozásukkor Sirius és
Lupin lábai előtt.
- És mégis miben segített maga eddig?! – dörrent rá Harry, közel kerülve ahhoz, hogy megint elveszítse a fejét.
Pettigrew most kissé sértődött arccal nézett rá és kihúzta magát.
- Kiszabadítottam Minerva McGalagonyt vagy nem? Mit gondolsz, talán magától jutott ki a Nagyúr házából?
Hehe… - nevetett bátortalanul. - Onnan sose jutott volna ki egyedül… De… de én kiszabadítottam, hogy
segítsen nektek…
Harry nem nagyon akarta ezt elhinni, de valamivel lejjebb eresztette a pálcáját.
- Maga szabadította ki? – kérdezte kétkedően.
- Ki más? – kérdezett vissza dacosan Pettigrew, összeszedve némi bátorságot. – Az ő házába csak halálfalók
léphetnek be.
- Rossz duma! – förmedt rá Harry. – Voldemort a halálfalóknak se mondta el, hol van McGalagony!
- Piton tudta! Piton tudta! – reszketett Pettigrew. – Neki elmondta a haditervét a minisztérium ellen! Én segíteni
jöttem, Harry, higgy nekem! Idehoztam Charlie-t is meg Rubeus Hagridot!
- Ó, mindjárt elolvadok, Féregfark! – gúnyolódott vele Harry. – Milyen jó fej maga, a Főnix Rendje gyöngye!
- Ne, kérlek, Harry… - tartotta fel védekezőleg normális és ezüst kezét Pettigrew.

Mielőtt még Harry eldönthette volna, mit csináljon vele, kiáltozást hallott az igazgatói irodába vezető lépcső
felől. Pillanatokon belül azt is meglátta, kitől származik a kiabálás.
Elsőnek Hermionét vette észre, akit durván lökdösött lefelé a lépcsőn Bellatrix Lestrange. A halálfaló a hajánál
fogva rángatta magával a lányt, másik kezében egy görbe kést szorongatott, azzal tartva sakkban Hermionét.
- Nyugton maradsz, sárvérű ringyó! – mordult rá Bellatrix.
Harrynek elszorult a torka a rémülettől.
- Harry…! – kiáltotta Hermione, mikor észrevette barátját.
Bellatrix Lestrange is megdermedt egy pillanatra, majd kést markoló kezével kikapta talárja zsebéből a pálcáját
és Harryék felé csapott vele, mielőtt még felocsúdtak volna.

355
Harry kivédte az átkot, Pettigrew azonban a falnak csapódott és nyöszörögve lekuporodott mellette, kezével
bokáját markolászva.
- Áruló! – visította rá Bellatrix, majd Harryhez fordult, aki már vissza is húzódott a folyosókanyarulat
takarásába. Innen lesett ki a halálfalóra és túszára.
- Mit műveltetek odafönt az irodában? – kérdezte tőle a nő. – Hogyan szöktél meg a Nagyúr elől? Otthagytad
neki a barátaidat, mi, Potter? Pont, mint akkor a Misztériumügyön…
Harry helyett Hermione válaszolt neki:
- A nagyura perceken belül halott lesz – nyögte, mire Bellatrix durván megtépte a haját.
- Miket fecsegsz, ostoba liba? – dörrent rá a nő. – Azt hiszed a szánalmas bandátokból bárki szembeszállhatna
vele, mi?!
Harry kétségbeesetten gondolkodott, mit tehetne a lányért, de lehetetlen helyzetben voltak. Bellatrix Lestrange
veszélyes ellenfél, ráadásul most még egy túsza is van. Hermione közben kitartóan feleselt vele.
- Voldemort nincs túl jó bőrben…
Harry rémülten felkiáltott, mert a kés most durván végigvágott a lány arcán, hosszú sebet ejtve rajta.
- Ha még egyszer a szádra mered venni a nevét…! – fenyegetőzött, majd újra Harryhez intézte szavait. – Gyere
ki, Potter! Gyere ide és elengedem.
- Ne gyere ide! – sikította Hermione, de Harry addigra már kilépett a fal takarásából. Pettigrew még mindig a
földön ült nyöszörögve.
- Jó – nyugtázta a halálfaló. – Most dobd el a pálcát!
Harry már másodszor került ebbe a helyzetbe és az esze most is azt súgta neki, ne engedelmeskedjen, ne adja fel,
hiszen a barátai is ezt akarnák. De ő ezt képtelen volt megtenni. Ledobta a pálcát a földre.
- Ne… - sírt Hermione.
Bellatrix gonoszan elvigyorodott, a görbe kést egyenesen a lány hasának szegezte.
- Itt a vége, Potter! – harsogta. Harrynek megfagyott a vér az ereiben. - Most szépen végignézed, ahogy
kibelezem a kis sárvérű barátnődet…
- Crucio!
Még Harry is összerezzent a vékony hangra, mely torka szakadtából visította a varázsigét. Az átok elérte
Hermionét, aki összerándult a fájdalomtól és jajgatva elesett, magával rántva a hajába csimpaszkodó Bellatrixot,
akire szintén hatással volt a varázslat.
Harry ránézett Pettigrew-ra, aki még mindig a földön ült és remegett, ezüstkezével rövidke pálcáját Hermione és
Bellatrix kettősére szegezve. Ez a váratlan támadás annyira meglepte a halálfalót, hogy másodpercekig hápogott
tehetetlenül a földön fekve, s ez az idő elég volt Harrynek arra, hogy felkapja elejtett pálcáját, azt szélesen
meglendítve a falhoz csapja Bellatrixot.
- Jól vagy? – kérdezte, miután odarohant Hermionéhoz.
- I-igen… - dadogta a lány, kezét a nyakára szorítva, ahol az átok érte őt. – Csak még… sose éreztem ezt…
Pettigrew mászott oda hozzájuk és bocsánatkérő arccal nézett a lányra.
- Ne haragudj – motyogta, majd gyorsan körbenézett.
A csuklyás még mindig a földön feküdt, mozdulatlanul, Bellatrix viszont időközben behúzódott a csúcsos
sipkájú varázsló kidőlt szobra mögé. Harry Féregfark segítségével átkarolta és felemelte Hermionét, majd
behúzták őt a folyosó kanyarulata mögé. Bellatrix ekkor kezdett csak magához térni a meglepetés erejével jött
átok hatása alól.
- Potterrr…! – vicsorogta a nő, Harry pedig dacosan visszakiabált a fal mögül.
- Máris itt vagyok!
Hermionét leültette a fal mellé, mire a lány fájdalmasan felszisszent.
- Miért… csinálta? – kérdezte Pettigrew-tól.
Az csak megrázta a fejét és meglehetősen rémülten leskelődött a szobor irányába, ahol Bellatrix rejtőzött.
- Féregfark, te nyavalyás patkány! – ordítozott tovább a nő. – Gondoskodok róla, hogy a Nagyúr személyesen
tépjen darabokra!
Pettigrew nyelt egyet, majd fejével biccentett a szobor felé.
- Ezért csináltam – mondta tömören, majd halványan elmosolyodott.
Hermione nem mosolygott vissza rá, ahogy Harry sem.
- Azért köszönöm – mondta Hermione, közben egyik kezével szorongatta a másikat, ami csúnyán megsérült.
Harry csak most vette ezt észre.
- Mi történt? A kezed… - nézett a csúnyán vérző sebre.
- Nagini… - válaszolta Hermione. – Megharapott…
Harry azonnal rászegezte pálcáját a sebre és megpróbálta beforrasztani, de nem sikerült. Csak valamilyen lila
folyadék szivárgott belőle.
- Hiába… - állapította meg Hermione. – Majd a Szent Mungóban rendbe hoznak.
Harry felpattant.

356
- Felmegyek Ronhoz és segítek neki! - még be sem fejezte, Hermione már megragadta a kezét, hogy maradásra
bírja.
- Arra már semmi szükség… Ron jól van és… Ginny is – magyarázta a lány óvatosan lélegezve. – Ron behúzta
Ginnyt egy tükörbe… fent, a szobában, hogy ne essen baja. Akkor jött be Lestrange… és kirángatott. Csak arra
volt időm… hogy bezárjam a tükröt… Ron is bent ragadt vele… elejtette a pálcáját.
Harry mérhetetlenül megkönnyebbült.
- Szóval nincs semmi bajuk? De hát az Adava Kedavra… Voldemort…?
Hermione megrázta a fejét.
- Senkit se talált el, szerencsére – mondta és köhögött egyet. – Ron azt hiszem… leszakította a csillagvizsgálót,
abból, amit láttam. Mikor… magamhoz tértem, a kígyó ott volt és megharapott… Ron szedte le rólam…
Harry összehúzta a szemöldökét.
- Hol van most a kígyó? – kérdezte. Az volt ugyanis a terve, hogy legalább az eredeti céljukat sikerüljön véghez
vinni ezen a katasztrofálisra sikerült estén.
Hermione megint köhögött és a fájdalmai ellenére elmosolyodott.
– Ron megölte… - mondta. – Sikerült, Harry. Még egyel kevesebb… horcrux.
Még Pettigrew is eltátotta a száját ennek hallatára. Eddig nem nagyon figyelt oda Hermione szavaira, mert
szüntelenül a folyosót figyelte behúzott nyakkal.
- Ron… nagyon ügyes volt – folytatta Hermione fáradt mosollyal. – Leszúrta a karddal…
Ekkor fájdalmas ordítás szelte át a levegőt, s vonta magára mind Harry, mind Hermione és Féregfark figyelmét:
- BELLATRIX!!
A megszólított azon nyomban kiugrott fedezéke mögül és elrohant a csigalépcső irányába. Harry rögvest átkot
szórt rá, de a varázslat célt tévesztett – Bellatrix feje mellett csapódott a mágiatörténet-terem ajtajába.
- Ne erőltesd meg magad, pihenned kell! – mondta Harry, alig fogva fel a hír jelentőségét. – Mindjárt felmegyek
értük, te várj meg itt.
Hermione megint makacsul rázta a fejét.
- Nem, Harry, ne foglalkozz most velünk – szólt. – Neked Voldemortot kell elkapnod…
Most Bellatrix visított fel újra:
- Nagyúr! Mi történt veled?!
Harry vicsorogva hallgatta őket. Ha a halálfaló végre elráncigálja innen Voldemortot, nyugodtan felmehetne
Ginnyért és Ronért…
Hermione megint megragadta a karját.
- Harry, ne törődj most velünk, mi megleszünk! – mondta és elszántan nézett fel rá. – Voldemortot kell követned!
Féregfark összerezzent a név hallatán.
- Nem hagyhatlak itt téged egyedül! – morogta Harry.
- Én itt maradok vele – ajánlotta fel Pettigrew. – Kiszabadítjuk Ronaldot is meg a kisasszonyt!
Harry meglepődve nézett rá és a legelső reakciója az volt, hogy rá akart rivallni a varázslóra, hogyan képes
egyáltalán ilyesmit gondolni. Hogyan bízhatná rá a barátait egy többszörös gyilkos halálfalóra?
Aztán a képtelen gondolat egyre kevésbé tűnt képtelennek és a végén egy régi emlék rémlett fel Harrynek: „Hidd
el, Harry, eljön a nap, amikor örülni fogsz neki, hogy megmentetted Pettigrew életét.”
Lenézett a töpörödött varázslóra. Mikor Dumbledore-tól hallotta ezt, nem tudott elképzelni olyan helyzetet,
amikor hálás lenne azért, hogy életben hagyta ezt a nyomorult embert. És most itt ez a nap, mikor ez a
többszörös áruló törleszteni látszott valamit abból a rengeteg bűnből, amit elkövetett. Kiszabadította
McGalagonyt Voldemort házából, figyelmeztette Hagridot és a kentaurokat, elhozta ide Charlie-t és a többi
varázslót, mert tudta, hogy máshogyan nincs esélye Harrynek és a többieknek. És akkor neki sincs több esélye,
mert a társai ugyanúgy megtalálják, ahogyan Karkarovot is. És ebben a pillanatban még az is mellékesnek tűnt,
hogy csupán azért tette mindezt, mert már Voldemort is holtan akarja látni őt. Mert tudta, hogy az egész világon
már csak egyetlen ember maradt, aki megkímélné az életét, ahogy már azelőtt is megmentette.
Harry nagyot sóhajtott és gondterhelten beletúrt a hajába. Hermione megint megszorította a kezét, hogy magára
vonja a figyelmét.
- Menj és fejezd be! – ismételte meg.
Harrynek nem kellett több bíztatás. Látta Hermione arcán, hogy komolyan gondolja, most végre van esélyük,
hogy örökre megszabaduljanak Voldemorttól.
- Hát jól van, legyen – egyezett bele. – Vigyázzon rá és segítsen neki – fordult újra Pettigrew-hoz, aki azonnal
bólogatott foltos, kopaszodó fejével. – Menjetek vissza Ronért és Ginnyért, aztán próbáljátok megtalálni
Hagridot.
Hermione nagy szemeket meresztett rá.
- Hagridot…?
Harry elmosolyodott.
- Visszajött. És nincs egyedül! – világosította fel a lányt. – Keressétek meg őt és menjetek ki a kastélyból. Kint
találkozunk… Én pedig indulok.

357
Hermione hirtelen magához húzta és két puszit adott az arcára, de nem mondott semmi mást. Harry
elvigyorodott, aztán vett egy mély levegőt és kilesett a folyosóra.

Futva tette meg azt a néhány métert a szoborig, ahol korábban Bellatrix rejtőzött, pálcájával végig felkészülten
fürkészve minden sarkot. A szobortól jobbra csigalépcső nyílt, ahol egy pár vérfolt jelezte, itt várta Voldemort a
halálfalóját. A vérnyomok lefelé folytatódtak tovább a földszint irányába, így Harry is erre indult tovább.
Teljes erejéből rohant lefelé a lépcsőn, de most más hajtotta, mint az előbb. Pálcáját készenlétben tartva ugrott le
az utolsó lépcsőfokokról és kirontva a sötét folyosóra gyorsan körülnézett. A folyosó hosszú volt, széles és sötét,
a Roxfort azon részei közé tartozott, amiket használaton kívül tartottak. Csak ősöreg, poros tantermek voltak itt,
ahol szellemek kísértettek. Két oszlopsor osztotta hosszában három részre a folyosót, ezek mellett szobrok és
gyertyatartók álltak.
- Mi a fenét keresnek ezek itt? – kérdezte magában Harry.
Voldemort és Bellatrix már a folyosó végében jártak, mikor észrevette őket. A nő támogatta mesterét, aki már
járni is alig tudott, annyira folyt a vére – Harry egy alkalommal csaknem el is csúszott egy terjedelmesebb
tócsán. Csak arra tudott gondolni, hogy Voldemort az utolsó horcrux-szához megy, hogy valahogy megállítsa a
vérzést. Harry biztos volt benne, hogy ha Voldemort nem tudta meggyógyítani magát ennyi idő alatt, akkor a
sérülése végzetes lehet.
Futtában meglendítette pálcáját és egy lefegyverző bűbájt szórt rájuk. Nem is remélte, hogy ezzel sikerül rögtön
elintéznie akár egyiket is, de arra jó volt, hogy magára vonja a figyelmüket és megállítsa őket. Bellatrix
hátrafordult és megtorpant, Voldemort tovább támolygott és végül belekapaszkodott az ajtókilincsbe.
- Adava Kedavra! – visította Bellatrix, mire Harry kénytelen volt oldalra vetődni. A varázslat meglepően pontos
volt, Harry érezte, ahogy felborzolódik tőle a haja.
Csak egy pillanatra állt meg, hogy kifújja magát és erőt gyűjtsön, máris kirontott fedezéke (egy fáklyatartó)
mögül. Bal felé szökkent ki, így most két ellenfele tőle jobbra került, az oszlopsor közöttük húzódott. Ez
megzavarta Bellatrixot és egy pillanatig tanácstalanul várt, de Harry addigra már meglendítette a pálcát és a
halálfaló már csak azt vette észre, hogy egy súlyos aranygolyó csapja oldalba, nekirepítve őt a falnak. Voldemort
dühösen felordított és egy pillanat alatt eltüntette a gömböt.
- Nagyúr! – nyögte Bellatrix fektében. Harry elbújt az egyik oszlop takarásában, innen látta, hogy a halálfaló az
oldalát markolja és fájdalmában vonaglik, mint egy kígyó.
Harry vett néhány mély lélegzetet, hogy lenyugtassa magát és tiszta fejjel tudjon gondolkodni. A legfontosabb
Voldemort, minden más mellékes, ezért egyedül őrá koncentrált most. Még jobban meg akarta zavarni, hogy ne
tudjon koncentrálni.
- Állj fel! – parancsolt rá Voldemort Bellatrixra és kirántotta az ajtót, aminek a kilincsébe eddig kapaszkodott.
Lenyúlt érte és a karjánál fogva felrángatta a földről. Harry ezt a pillanatot választotta ki a támadásra.
Pálcája hangosat durrant, mire egy csapat károgó varjú jelent meg előtte, majd azonnal a két fekete mágusra
vetették magukat. Voldemort elengedte Bellatrix karját, aki erre visszazuhant a kőpadlóra. Harry pontosan erre
számított: a halálfaló a pálcája hiányában tehetetlenül vergődött a földön, mestere figyelmét pedig lekötötte a
varjú-had. Egyetlen másodpercnyi figyelmetlenség volt Voldemort részéről, amíg nem tudta, hol van ellenfele és
mit csinál. Harry ez alatt kiugrott az oszlop mögül és újabb lebegő gömböt varázsolt támadásra készen.
A golyó szélsebesen suhant egyenest Voldemort felé, aki csak ebben a pillanatban fejezte be a varázslatot, amivel
szénné égette a megidézett madarakat. Bámulatos reflexekkel emelte újra fel a pálcáját, mindezt még az előtt,
hogy az aranygolyó elérte volna. Harry számított rá, hogy nem fog teljes sikert elérni, de megakadályozni nem
tudta, ami következett:
Minden egyetlen másodperc alatt történt. Voldemort nem védekezésre, hanem rögtön támadásra készült – a
varázslat, ami elhagyta pálcája hegyét, kettérepesztette a gömböt és tovább perzselte a levegőt egyenesen Harry
felé tartva. Harry rémülten kapta maga elé a pálcát, de már elkésett. Az átok lángoló ereje mellkason találta és
három métert röpítette hátra a levegőbe. Keményen koppant a feje a padlón, és ahogy megmozdította, rögtön
összefolyt előtte minden. A pánik egy pillanat alatt eluralkodott rajta és kezével tapogatózva kereste pálcáját,
mikor meghallotta Bellatrix hangját.
- Nagyúr! – ordította a nő, mire Harry felnézett. Pár pislogás után kitisztult a látása és észrevette a halálfalót a
nyitott ajtóban, neki háttal állva. Voldemort nem volt sehol, csak a két arany félgömb billegett mellette a padlón,
vértől mocskosan. Bellatrix hátranézett a válla fölött, észrevette Harryt, de nem szórt rá átkot, hanem lerohant a
lépcsőn Voldemort után.
Harry négykézlábra állt, majd megfeszítve izmait, kiegyenesedett. Kénytelen volt nekidőlni az egyik oszlopnak,
hogy kifújja magát. A varázslat átégette a halálfaló ruhát, amit zöld talárja fölé vett, ezért ezt most ledobta
magáról. Máris kényelmesebben érezte magát, hogy nem volt rajta még egy rétegnyi ruha.
Mellkasát dörzsölgetve elindult a pinceajtó irányába, egyre gyorsabban, a végén már ugyanúgy rohant két
ellensége után, ahogy pár perccel ez előtt. Megállt a lejáratnál és körülnézett. Meredek lépcső vezetett lefelé a
sötétbe, Harry világító pálcával lopakodott le rajta, a lépcső alján már görnyedten, lehajolva, hogy lássa, ha

358
valaki vár rá a teremben. Azonban itt nem volt senki, Voldemort és Bellatrix már tovább mentek a baloldali
járaton.
Harry igazán meglepődött magán, mikor körülnézett ebben a pincehelyiségben. Nem emlékezett rá, hogy valaha
is járt volna a kastélynak ezen a részén. Ez nagyon furcsa volt számára, ugyanis abban a hitben volt, hogy
Hermionéval és Ronnal együtt a hugrabug és hollóhát klubhelyiségén kívül az iskola összes termét bejárták már
a láthatatlanná tévő köpeny alatt. Ennek ellenére ez a tömör kőfalú, faragott díszítéssel ellátott pince teljesen
idegen volt számára. Felnézett a plafonra – az meglehetősen alacsonyan volt és be volt deszkázva. A fa korhadt
és penészes volt, évek óta itt lehetett már – márpedig Harry abban biztos volt, hogy ezt a helyiséget még nem
látta a Roxfortban.
Nem akart több időt vesztegetni erre, ezért összeszedte magát és tovább indult a járaton. Nyirkos lejtőn ment
lefelé a sötétben, s ez már ismerősebb volt számára. Nem tudott másra gondolni, mint hogy a Titkok Kamrája
felé tartanak egy másik, eddig ismeretlen útvonalon. Ez több szempontból is logikus lehetőség volt Harrynek,
ugyanis úgy érezte, ha Voldemort egy horcruxot rejtett el a Roxfortban, akkor az csakis a Kamrában lehet – ez
volt ugyanis az egyetlen hely, amit rajta és Harryn kívül senki más nem tudott volna kinyitni.
A koromsötét lejtős folyosó pár méter után kiszélesedett és egy nagy terem tárult Harry szemei elé. Kör alakú
volt, magas, gerendázott, boltíves mennyezettel, melyet hat oszlop támasztott alá, olyanok, amik a fölöttük lévő
folyosót is három részre osztották. Ennek a teremnek a végén is volt egy ajtó, ami tárva nyitva állt, a kilincsen és
előtte, a kőpadlón vértócsa csillogott. Harry rohanvást megindult az ajtó irányába, de könnyelműségét máris
megbánta.
- Crucio!
Az átok megint váratlanul érte Harryt, de szerencséjére ezúttal pontatlanul érkezett. Az egyik oszlopba csapódott
mögötte jó egy méterrel, Harry pedig hasra vetette magát. A fejére kődarabok és por hullott, ezért csak egy
elmosódott fekete foltot látott a termen keresztülrohanó alak helyén.
- Gyere csak, Potter! – hallatszott ki Bellatrix Lestrange hangja az ajtó mögül. – Gyere csak!
Harry ekkor már újra talpon volt, s tanulva hibájából, óvatosan közelítette meg a bejáratot. Ügyelt rá, hogy végig
a fal takarásában maradjon, nehogy valaki a sötétből megátkozhassa. Odaérve az ajtó mellé óvatosan belesett
rajta.

Azt rögtön elkönyvelte magában, hogy eddig ez a terem a legfurcsább az itteniek közül. Egy pillanatra ugyanis
azt hitte, hogy a Szükség Szobájának abba az elrendezésébe jutott, amibe a házimanók hordják össze a törött,
használhatatlanná vált holmikat. Mivel tudta, hogy ez lehetetlen, csak arra tudott következtetni, hogy valamiféle,
eddig zárt raktárhelyiségbe érkezett. Sötét volt a teremben, egyetlen fáklya sem világított, de az oszlopos
helyiségből beszűrődő fény mellett ki lehetett venni sok, egymás mellett álló dobozt és három méter magas
ládákat.
- Mire vársz? – ripakodott rá egy hang a sötétségből. – Félsz a sötéttől, pici Helli?
Bellatrix ostoba kacagása zengett a ládák közt, s Harry csak nehezen tudta megállapítani, merről jön. Mielőtt
belépett a terembe, megidézett még két aranygömböt, hogy valamivel nagyobb biztonságban legyen. Tisztában
volt vele, hogy itt ellenfelei vannak fölényben, mert ők tudják, hol van, merről jön.
A két öklömnyi golyó fáradhatatlanul keringett körülötte, mint bolygók a Nap körül, néha megálltak és csak
követték, vagy előtte lebegtek, ha nem volt elég hely ahhoz, hogy keringjenek. Harry eloldalazott két magas láda
között, amik akkorák voltak, mint Hagrid. Nem mert fényt gyújtani, mert tudta, hogy Bellatrix rögtön észrevenné
– még öt lépést se tett, mikor ez a gondolat szöget ütött a fejében. Igenis, fog fényt gyújtani!
Elkezdte lengetni pálcáját, fel-le, s közben erősen koncentrált. Nem kellett sokat várnia, a varázspálca végéből
viasszerű anyag kezdett csordogálni és egy gyertyát formált a levegőben. Harry meggyújtotta a gyertyát, majd
balkéz felé intett – a gyertya komótosan lebegve megindult két nagy doboz között, fénye kiszűrődött közülük,
homályosan megvilágítva a terem egy részét.
Harry az ellenkező irányba indult, hallhatatlanná tévő csizmáiban egy árva nesz sem hallatszott. Annál jobban
tudott figyelni egy pár méterrel és pár ládával előtte hallható neszre. Három láda mellett elhaladva elérte a tőle
jobbra eső falat, mely ugyanolyan nyirkos és rideg, tömör kőfal volt, mint az előző termekben. Harry eloldalazott
mellette egészen előre a terem másik végébe, ahol Bellatrixot sejtette, majd kilesett egy doboz mögül. A halálfaló
épp ekkor fordult be egy különösen nagy láda mellett pont arra a sorra, ami a terem bejáratához vezetett, s így a
fény megvilágította a talárját. Harry csak a köpenye csücskét látta, ahogy lebben egyet, de ez is elég volt neki,
hogy megbizonyosodjon róla: bevált a csel.
Követte a halálfalót, de közben tovább fürkészte a sötétséget, Voldemort után kutatva. Alighogy elérte azt a
helyet, ahol Bellatrix besurrant a ládák erdejébe, tőle jobbra a terem másik ajtaját látta, résnyire nyitva.
Voldemort tehát tovább ment a horcrux-hoz, hogy újra erőre kapjon. Mindenképp sietnie kell a Lestrange-zsel!
Szíve olyan hevesen dobogott, hogy azt hitte, kiüti a mellkasát. Pálcája kissé remegett a kezében, de elszántan
befordult a sarkon a nagy láda mellett, majd rögtön jobbra az első sorban. Bellatrix eltakarta előle a gyertya
fényét, mely ott lebegett előttük.
Harry hirtelen megtorpant.

359
A gyertya a levegőben lebegett, Bellatrix pedig még mindig követte. Harry pálcájával apró fuvallatot küldött
előre, mely meglebbentette a fekete talárt – a ruha pedig a földre hullott, üresen!
- Adava Kedavra! – rikoltotta Harry mögött egy hang.
Védelmezője, az aranygömb szinte azonnal reagált és elállta az átok útját. A zöld fénynyaláb szilánkokra törte a
golyóbist és élesen kitérve a mennyezetbe csapódott, öklömnyi darabokat tépve le róla.
Harryt a robbanás ereje és a félelem együttesen a földre lökte, de most sikerült gyorsan úrrá lennie a pánikon.
Hátára fordult és vaktában megsuhintotta a pálcát – újra jött a varjak rohama, és Bellatrix Lestrange eszelős
ordítozása. A madarak csípték-marták a halálfaló arcát, karját, haját, ő pedig mindenfelé szórta pálcájával a
szikrákat, amiket a másik aranygömb fürgén mozogva védett ki.
Harry felugrott és az ellenkező irányba végigszaladt a dobozok között, mérgesen félreütötte az orra előtt lebegő
gyertyát és kezével lefékezve az ütközést. A falnál jobbra fordult, bebújva egy magas láda mögé. Bellatrixot
közben kiüldözték a madarak a sorból és most már mind elszenesedve vagy jégbe fagyva, szilánkokká törve
hevertek a földön.
- Azt hitted, ilyen ócska trükkel rászedhetsz, mi? – csattant fel a nő dühösen. – Ne nézz teljesen hülyének, Potter!
Harry már magát szidta a butaságáért, kénytelen volt igazat adni a halálfalónak. Máris új terven törte a fejét,
mikor Bellatrix újra felkiáltott:
- Ezt neked!
Hangos reccsenés hallatszott és a ládák mindegyike megbillent oldalra és nagy robajlás kíséretében eldőlt.
Tartalmuk – bármi is legyen – ripityára tört bennük. Harry nem várt egy helyben kiszolgáltatva most, hogy
búvóhelye elveszett. Azonnal lefegyverző bűbájt szórt a vele pontosan szemben álló Bellatrix-ra a kidőlt ládák
fölött. Ellenfele is pontosan célzott a kínzó átokkal, s a két fénysugár középen találkozott, majd élesen kitérve az
egyik a résnyire nyílt ajtóba vágódott, leszakítva azt a helyéről, a másik pedig elenyészett a levegőben.
A sikertelen támadás után Bellatrix visszarohant a terem bejáratához vezető sorra, Harry pedig megpöccintette a
pálcáját.
- Wingardium Leviosa! – mondta ki magában a varázsigét és az egyik kidőlt láda felemelkedett a földről. Harry
maga előtt lebegtette a ládát egészen a sor végéig, arra készülve, hogy egy hirtelen mozdulattal a halálfalóra
hajítja azt.
Miközben ment előre, pálcájával kis köröket írt le a levegőben, amitől a láda egyre gyorsabb forgásba kezdett.
Tartalma egyik végéből a másikba potyogott, amikor pedig Harry elért a sor széléhez és elhajította, még nagyobb
robajjal tört darabokra a falon. Bellatrix Lestrange ordítva vetődött félre előle, be két magas láda közé, amik
mellett Harry is elhaladt, mikor útjára bocsátotta a gyertyát.
Még el sem ült a por és Harry füle is csengett a többrendbeli dübörgéstől, mikor halványkék fény villant a sorok
közt és három hatalmas láda röpült fel a levegőbe. Harry már látta is Bellatrix Lestrange-zset, aki terpeszben
állva, széles ívet ír le pálcájával. A ládák egyike túl magasra pördült, nekicsapódott a mennyezetnek és darabokra
tört.
- Protego! – kiáltotta Harry, védve magát a lehulló daraboktól. A varázslattól a másik két láda is megpattant a
láthatatlan pajzson és jobbra-balra dőltek. Harry még röptében elkapta az egyiket pálcájával és visszahajította
Bellatrixra.
- Relaxo! – erősen koncentrált a varázsigére, mire a láda felgyulladt, s akár egy meteor, száguldott a halálfaló
felé.
Bellatrix-nak nem volt esélye. Harryt minden varázslatától óvta a lebegő aranygolyó, és nem volt ideje
védekezni a támadás ellen. A lángoló láda teljes lendülettel eltalálta és nekilökte egy másik doboznak. Csak
egyet ordított, aztán elhallgatott.
Harry odarohant hozzá és gyorsan felvette a földről az elejtett pálcát, majd leemelte róla a még mindig égő
fatákolmányt. Óvatosan közelebb ment és megnézte a nő pulzusát. Életben volt, de nem reagált semmire. Az
arcán nagy égésnyom és zúzódás volt, fejéből vér csordogált és nem mozdult.
Harry zsebre dugta a másik pálcát, majd lehúzta a dobozról Bellatrixot és a földre fektette. Erős köteleket
varázsolt a karjára és a lábára, hogy ha felébredne, meg se tudjon moccanni.
Felsóhajtott, de ebben nem volt sok elégedettség, büszkeség még annyi se. Inkább csak megnyugodott, hogy
Bellatrix Lestrange most már megfizetett valamit abból, amennyit ártott sokaknak. Köztük Siriusnak is…

Hátat fordított a halálfalónak és megcélozta a következő termet – és a következő ellenfelet, Voldemortot. Minden
lépésére, minden neszre, minden fényre figyelt, ahogy végigment a rövid, kanyargós folyosón. Idegesebb volt,
mint eddig bármikor, a tenyere izzadt és kissé remegett a keze. Sikerülni fog! – ismételgette magában. –
Sikerülni fog…
A következő ajtó is tárva-nyitva állt.
Azt már rögtön meg tudta állapítani, hogy ebben a teremben nincs lehetőség elbújni, nincsenek sem ládák, sem
oszlopok, csak egy nagy, döngölt földpadlójú helyiség volt, két végén két ajtóval.
A sötétben egy fekete valami hevert a földön, s Harry most már bátrabban közeledett hozzá. Pálcája hegyén
fényt gyújtott, de így is csak akkor ismerte fel azt a valamit, mikor ott állt fölötte.

360
Voldemort volt az – holtan.

Harry saját maga vonásait is tisztán látta ezen az arcon, mely most fennakadt, vérvörös szemekkel meredt a
semmibe. Körülötte ragadós vértócsa folyt szét, mely teljesen átitatta a ruháját és a földet alatta. Új varázspálcája
ott volt a kezében, Harry rögtön lehajolt érte és felvette. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve leejtette a földre és
rátaposott, ahogy korábban a féregszerű teremtményre, melyben Voldemort ereje lakozott.
Miért jött ide? – kérdezte magától Harry ismét. Idáig menekült az utolsó erejével, aztán itt esett össze. Biztosan
nem ide akart jönni. Még messzebb volt az, amit keresett, talán az utolsó horcrux. Bizonyára a horcrux képes
neki új testet adni, ahogy a naplóból kiszálló Denem is lassan testet öltött. Márpedig Voldemort még nem
halhatott meg, hiszen az a bizonyos horcrux, Hollóháti Hedvig kincse még sértetlen. Talán egyszerűen csak
elhagyta a testet, mikor az életképtelenné vált és így ment tovább – gondolkozott Harry. Vett egy mély lélegzetet
és elindult a következő ajtóhoz.
Ez, ellentétben az előzőekkel, zárva volt. Harryt nem lepte meg. A testetlen Voldemortnak nem állja útját fal
vagy zár. Pálcáját a kilincsre szegezte és elmotyogta a zárnyitó varázsigét. Az ajtó engedelmesen kitárult és
ebben a pillanatban Harry biztos volt benne, hogy megtalálta, amit Voldemort is keresett.

Az ajtón túl egy kicsike, a régi, Dursley-ház-beli hálószobája méreténél valamivel nagyobb terem állt, s ennek a
végében is újabb ajtó várta. Azonban ez az ajtó nem volt sehol, kiszakadt a keretéből a fal néhány nagyobb
darabjával együtt. Harry óvatos léptekkel haladt át a pincehelyiségen és egyre biztosabban érzett egy halvány,
zöldes derengést.
A küszöbhöz érve ösztönösen lenézett, ugyanis arra számított, hogy valamilyen feneketlen mélység fogadja
majd. A mélység nem volt feneketlen, sőt, egyáltalán nem is volt mély, azonban annál bizarrabb látványt
nyújtott. A kiszakadt ajtó egy lépcsősoron feküdt, mely rögtön a küszöbtől indult lefelé, azonban pár méter után
eltűnt. Alatta beomlott a terem padlója és meredek földomlás vezetett le egy mélyebben fekvő barlangba. Innen
jött a zöldes derengés.
Harry nem győzött csodálkozni a látottakon és önkéntelenül is ilyen kérdések villóztak a fejében: Mikor épített
ide barlangot Voldemort? Mért pont ide rejtett el egy horcruxot? Miért nem találta meg eddig ezt a helyet senki?
Óvatosan átlépett a küszöbön és lement a lépcsőn, ameddig az tartott, majd leült a szélére és leereszkedett a
földomlás tetejére. Azonnal megcsúszott a lába a laza talajon és csak a lépcső legszélében sikerült
megkapaszkodnia. Idegesen nézett lefelé, Voldemort után kutatva, de egyelőre nem sokat látott a barlangból,
csak a vizet, mely a földomlás partját mosta. A domboldalban félig eltemetett ládák álltak ki a földből,
hasonlóak, mint az előző teremben, de ezek változatosabb méretűek voltak és némelyik széttört az omlástól,
feltárva tartalmukat. Az egyikben, mely a legközelebb volt Harryhez, egy görög váza volt. Egy másik ládában
valaha szebb napokat látott falióra foglalt helyet – az óralap most betört, a kicsi fogaskerekek és rugók szerteszét
szóródtak.
Harry megtámasztotta lábát egy derékig betemetődött szobor vállán, majd elengedte a lépcső szélét és óvatosan
egyensúlyozva lecsúszott a domboldalon. Mikor leért, a szeme elé tárult a barlang képe. Azonnal felállt és
pálcáját szegezte a neki háttal álló ezüstösen csillogó szellemalakra.
Voldemort most hirtelen megfordult és amint meglátta Harryt, jól ismert igazi kígyóarcára tömény harag ült ki.

361
38. fejezet
Voldemort nagyúr szíve
- Te?! – sziszegte a varázsló.
- Csodálkozik? – kérdezett vissza dacosan Harry és végignézett a szellemalakon.
Áttetsző volt, mint a Roxfort kísértetei, de úgy állt vele szemben, mint egy közönséges ember. Most, hogy
kiszállt a testből, amiben a temetőben újjászületett, eltűntek róla Harry vonásai. Ehelyett úgy nézett ki, mint
mikor Mógus testében látta: kígyóorr és rés-pupilla, vörös szeme most halvány-áttetszően csillogott. Sem haja,
sem szemöldöke nem volt, akár egy kígyónak, teste alakja csontsovány volt.
Voldemort arcáról lassan eltűnt a dühös fintor, de továbbra is szúrós szemekkel nézett Harryre.
- Szóval Bella kudarcot vallott – könyvelte el a szellemalak. – Ez az átkozott a nap a kudarcoké…
Harry kénytelen volt egyet érteni vele.
- Mindkettőnknek – mondta.
Valóban így érezte. Eddig semmi sem úgy alakult, ahogyan ő vagy Piton eltervezte, s annyiszor kellett
szembenéznie a halál gondolatával ezen az estén, mint az elmúlt egy évben együttvéve.
Voldemort gúnyosan felhorkantott.
- Te is így látod? – kérdezett vissza egy enyhe csodálkozással a hangjában. – Pedig itt vagy a legrejtegetettebb
búvóhelyemen, ráadásul elvesztettem a testemet… épp, mikor már kezdtem megszokni. Olyan közel kerültél az
elpusztításomhoz, mint még előtted soha senki. És ami a legbosszantóbb – immár másodszor…
Harry nem válaszolt semmit, csak eltökélten szegezte rá pálcáját, és közben végigjáratta tekintetét a falakon.
A barlang sokban különbözött attól, ahol Voldemort elrejtette Mardekár medálját. Itt nem volt koromsötét és a
víz sem volt baljós mozdulatlan, valamint sokkal kisebb volt annál a rejtekhelynél. Ez a barlang csupán akkora
volt, mint a griffendél klubhelyisége. Többnyire föld vagy szikla volt, de egy helyütt még sima kőfal emelkedett,
ami belelógott a vízbe és szinte teljesen benőtte az ördöghurok. A nagy részét a szabálytalan körvonalú tó
foglalta el, aminek közepén egy apró sziget állt. Ez volt az egyetlen dolog, amiben hasonlított a tengerparti
barlangra. A víz furcsa, hideg kékes fényt árasztott magából, a gyenge hullámzás tükröződött a rideg falakon.
A sziget pontos kör alakú volt, de nem állt rajta zöld méreggel teli edény, csupán egy közönségesnek látszó fa
ládika. Voldemort ennek a szigetnek a közepén állt.
- Mióta van itt ez barlang? – kérdezte Harry.
Voldemort készséggel válaszolt neki.
- Egészen pontosan november elseje óta. Akkor építettem fel, mikor az aurorok mással voltak elfoglalva.
- A ferrumokkal, amiket a koboldok küldtek – bólintott Harry.
- A koboldok? – kérdezett vissza Voldemort és szellem-arcára lenéző mosoly ült. – Nem, én hoztam ide a
ferrumokat. Mi dolga lett volna a koboldoknak a Roxfortban? Ők csak a második pillér ellen harcoltak, sosem
mertek volna szembeszállni az elsővel. Ahhoz túl… szűklátókörűek.
Harry nem értett egyet vele. Hogy a koboldok szűklátókörűek lennének? Ampók olyan nagyot mert gondolni,
mint egyetlen varázsló sem. Alapjaiban megváltoztatni a varázs világot.
- És önmagát minek nevezné? – kérdezte Voldemorttól mélységes megvetéssel. – Hallottam, miket mondott az
embereinek. Az emberi korlátok ledöntése… Varázslóhoz méltó élet. A varázslények meg mugliivadékok
elnyomása. Mi ez, ha nem szűklátókörűség? Maga csak egyetlen csoportot képvisel, Voldemort.
A varázslónak nem tetszett ez a hangnem, úgy bámult Harryre, mintha bármelyik pillanatban nekiugrana, hogy
megfojtsa. Harry azonban a legkevésbé sem félt ettől. Most, hogy Voldemort testetlen szellemként áll előtte,
megjött a bátorsága, ezt beismerte magának. Sosem nézett szembe vele ilyen magabiztosan, mint most.

Voldemort nem válaszolt semmit Harry szavaira, helyette lehajtotta a fejét és mereven nézte a vizet. Kicsi
hullámok, fodrok keletkeztek a víztükrön és Harry máris felkészülten várta, mikor jönnek ki az inferusok, hogy
rávessék magukat Voldemort parancsára. Azonban ilyesmi még hosszú percek után sem történt, sőt, a víz
fodrozódása egy idő után abbamaradt és újra nyugodt, sima lett a víztükör. Helyette valamilyen furcsa hangot
lehetett hallani onnan, amit Voldemort mereven bámult.
Harry a fülét hegyezte, de nem tudta kivenni, milyen hang lehet, ahhoz túl halk suttogás volt. Egyáltalán abban
sem volt biztos, hogy emberi beszéd szólt. Arra gondolt, hogy esetleg kígyók vannak a felszín alatt és Voldemort
velük társalog. Most, hogy Harry felfedezte, már nem ért a kígyók nyelvén, bizonyára ugyanolyan
összefüggéstelen suttogás-sziszegés-susogás lenne a párszaszó számára, mint bármelyik másik embernek.
- Mit csinál? – kérdezte Harry fennhangon és meglehetősen gorombán. A tudtára akarta adni Voldemortnak a
magabiztosságát.
Nem érkezett válasz, a varázsló tovább bámulta a víztükröt. Harry közben azon gondolkozott, mit csináljon,
hogy Voldemortnak ez a maradék szelleme is eltűnjön örökre. Abban biztos volt, hogy ezen a helyen valami
különleges van, olyasmi, ami segít a fekete mágusnak újra visszatérni. Jobb híján alaposabban körülnézett.

362
A földhányás szélén még több lim-lom volt, mint a domboldalban, ahol Harry lemászott. Volt itt gyertyatartó,
lyukas fenekű üstök, leszakadt fadarabok és rengeteg kőtörmelék a beomlasztott padlóból, függönykarnis, rajta
egy szakadt lepel, mellettük néhány repedezett bútor.
- Mi ez a sok kacat? – kérdezte Harry.
Most szinte rögtön jött a válasz, Voldemort felpillantott a vízről és Harryre bámult.
- Semmi – vonta meg a vállát. – Egy lomtár volt fölöttünk, onnan estek le.
Ez nem segítette Harryt, de nem is várhatta, hogy Voldemort maga fog olyan információval szolgálni, amivel
Harry legyőzhetné. Abban biztos volt, hogy ha megtalálná a horcruxot és összetörné, Voldemort azon nyomban
semmivé foszlana. A ládára függesztette szemét, mely Voldemort lábainál nyugodott – bizonyára abban volt az
ékszer vagy valami más, amiben a varázsló elhelyezte lelkének egy részét.
Harry szorosan fogta kezében a varázspálcát és felkészült rá, hogy átkot szórjon a ládára, mikor ismét hallatszott
a suttogó hang és most már Harry értette is, mit mond: „Segítség…”
A hangtól megfagyott a vér az ereiben. Olyan volt, mintha a segélykiáltás a víz mélyéről jönne.
- Kik vannak a vízben? – kérdezte a varázslótól gyanakodva.
Voldemort visszhangzó nevetést hallatott.
- A gyerekek, akiket elraboltak? – kérdezte újra Harry.
A varázsló erre abbahagyta a nevetést és szúrós szemeket meresztett Harryre.
- Nézd meg te magad! – mondta neki.
Harry meglepődött ezen, de pár másodpercnyi habozás után úgy döntött, hogy megnézi. Óvatosan lépett egyet
előre, majd még egyet bele, a vízbe. Pontosan, ahogyan számított rá, hullámok futottak végig a tó felszínén és
testek emelkedtek ki belőle a felszínre. Nem másztak ki, hogy belefojtsák Harryt a tóba, csak feküdtek ott, arccal
lefelé.
Hatan voltak és öten közülük gyerekeknek látszottak a testméretük alapján. Egyedül a hatodik, Harryhez
legközelebb eső ember volt felnőtt, és semmivel sem összetéveszthető aranyszőke haja terült szét a vízen.
Harry nem törődve saját testi épségével vagy a veszéllyel, derékig belegázolt a vízbe. Zöld talárja lepelként
úszott mögötte. Voldemort egykedvűen figyelte, ahogy odaküzdi magát a vízen fekvő nőhöz, majd felfelé
fordította az arcát.
- Te jó ég… - suttogta.
Abban a pillanatban, hogy Fleur levegőhöz ért, felébredt, mintha egy rossz álomból riadt vonta fel éppen.
Kinyitotta a szemét, mely Harry nagy rémületére bevérzett és majdnem teljesen elvörösödött, és azon nyomban a
fiúra vetette magát.
Harry hátraesett a vízben, Fleur pedig egyik kezével a nyakát szorongatta, a másikkal a mellkasára nehezedett,
mert ő is elesett a vízben. Hamarosan még egy pár kéz társult Fleur-é mellé, az egyik gyerek segített neki vízbe
fojtani a betolakodót.
Mikor Harry felküzdötte magát és félrelökte Fleurt, csak Voldemort visszahangzó kacagását hallotta. Meglátta a
másik gyerek arcát, s ekkor egy pillanatra megdermedt a felismeréstől.
- Pauli… - kiabálta volna Harry, de Fleur visszajött és megint lenyomták a fejét a víz alá.
Négy kéz igyekezett lenyomni őt, belefojtani a tóba. Harry kapkodva küzdött ellenük, s többször sikerült arrébb
löknie Fleur-t vagy a kis Paulinát, de így is sokszor a víz alá került. Nem esett pánikba, mert érezte, hogy ki tud
szabadulni a szorításukból, de mikor már harmadszorra nyomták le a fejét, észrevett valami mást.
A tó alja tele volt firkálva látszólag összefüggéstelen vonalakkal, rúnákkal, de még ennél is különösebb volt a
középen kiemelkedő sziget lába. Ebből kékes kristályok nőttek ki, mindegyikük olyan apró volt, mint az
ujjbegye és olyan alakjuk volt, akár egy vízcseppnek.
Harry fellökte magát a tó aljáról, ahol csak most vette észre, hogy a két lány már lábbal próbálja letaposni. Fleur
és a kislány hátraesett a vízben, Harry pedig gyorsan kihátrált a vízből, mert nem akart varázslatot használni
rajtuk.
Amíg lábai hullámot vertek, addig a barlang rabjai is jöttek utána, három kisfiú és egy másik leány. De mihelyt
kiért a tóból és a fodrok eltűntek a víz színéről, Fleur és Paulina is mozdulatlanná dermedt és visszafeküdtek a
vízbe. Fejjel lefelé lebegtek a felszín alatt, mereven bámulva a tó fenekét.

Harry hevesen zihálva rázta le magáról a vizet, csavargatta ruhája ujját. Mielőtt bármilyen szitkot vághatott
volna Voldemort fejéhez, az megszólalt:
- Ismered azt a lány? – kérdezte Paulinára mutatva hosszú ujjával. – Milyen érdekes… Kezdem azt hinni, hogy
mégiscsak van valami abban a jóslatban.
Erre megint elnevette magát.
- Hogy érti ezt? – morogta vissza rá Harry, miután kievickélt a vízből és nézte, ahogy Paulina és Fleur is
alámerül a többiekkel együtt.
- Emlékszel arra az aurorra, akit megszálltam, miután nem sikerült megszereznem a Bölcsek Kövét? Ő volt az a
lány, akiről visszahullott a halálos átok, pont, mint a te esetedben. Akkor értettem meg, hogy semmi különleges
nincsen benned…

363
- Mit művelt velük? – követelte a választ Harry.
Voldemort élvezettel nézte a víz alatt lebegő embereket.
- Megtiszteltetésben van részük, Potter – susogta. - Olyan megtiszteltetésben, amilyet még a halálfalóim sem
kaptak.
- Az a megtiszteltetés, hogy inferusok lettek a rohadt barlangjában?! – ordibálta Harry dühösen.
- Nem öltem meg őket, Potter – válaszolta Voldemort. – A lelkükre is szükségem van, semmit se érnék egy üres
porhüvellyel.
Harrynek lassan kezdett összeállni a kép, de még bizonytalan volt egy-két részletet illetően. Azt azonban
elkönyvelte, hogy jó ötlet volt nem megtámadni a szellemet, vagy ízzé-porrá rombolni ezt a barlangot, hiszen
akkor nehezen jött volna rá, hogy a tó fenekén vannak a gyerekek és Fleur.
- A horcrux ejtette foglyul őket? – kérdezte és lerázta magáról a vizet, majd megszárította ruháját a pálcájával. -
Ott, a ládában?
Voldemort megrázta a fejét, majd nyomban lehajolt és kinyitotta a ládát. Két kézzel felcsapta a tetejét és kivett
belőle egy közönséges fekete talárt és egy varázspálcát. Ez a régi varázspálcája volt, amit Harry már jól ismert.
Felöltötte a talárt, a pálcát pedig ernyedten tartotta a kezében. Majd egy hirtelen mozdulattal felrúgta a ládát,
mire az az oldalára dőlt.
Nem volt benne semmi egyéb.
- Ez a negyedvéla eljött hozzám… - mondta hirtelen Voldemort, mire Harry felkapta a fejét. – Még tavaly. És
megpróbált megölni engem.
- Hát ő volt az! – szólt Harry. – Ő került a horcrux hatása alá! Flitwick őrülete, McGalagony letartóztatása…
Gondoltam, hogy ő állt a háttérben, de nem volt bizonyítékom.
- Gondoltad? – lepődött meg Voldemort. – Nem hittem volna, hogy szemet szúrhat… De nem csodálom, hogy
nem találtál bizonyítékot. Képzeld, a horcruxot magam semmisítettem meg, miután Fleur Delacour-t
megszabadítottam tőle. Egy közönséges ezüstgolyóvá transzformáltam...
- De ő továbbra is itt maradt az iskolában – jegyezte meg Harry, és közben szomorúan nézte a vízen azt az
aranyszínű foltot, ahol Fleur haja hullámzott a mélyben.
Voldemort is ugyanazt nézte, közben könnyed hangon mesélt. Harry még sosem állt így szembe a varázslóval,
hogy köntörfalazás nélkül beszéltek volna egymással. Rá kellett, hogy jöjjön, nem is igazán ismerte eddig ezt az
embert, aki az ellensége volt. Látta a fiatalkorát, látta hogyan beszélt olyanokkal, akiket semmire sem tartott, de
egymással ritkán beszéltek.
- Igen, itt maradt, az én parancsomra – mondta a varázsló. - Ugyan nem felelt meg a célra, hogy a horcrux hatása
alatt tudjon a segítségemre lenni, ezért kerestem mást helyette. Nem sokat kellett gondolkodnom, a férje erős
varázsló volt és pont kapóra jött.
- Bill? – döbbent meg Harry. – Bill Weasley? Ő volt ott kék talárban meg álarcban?
Voldemort bólintott. Harry összeráncolta a homlokát.
- De az előbb mondta, hogy megsemmisítette a horcruxot…
- Potter, gondolod, hogy olyan könnyen hagytam volna elpusztulni minden horcruxomat, ha közben nem
gondoskodtam volna róla, hogy teljes biztonságban legyek? – vigyorgott Voldemort. – Az a jólelkű fiú semmit se
vett észre belőle, mikor ifjú felesége az esküvő után a horcrux hatalmába került. Elfáradt az egész napos
mulatozástól és zabálástól… Olyan vakok tudnak lenni az emberek! Elvakítja őket a szeretet…
Harry agyában zakatoltak a gondolatok. Fleur az esküvő alatt került a horcrux hatalma alá és utána ment el a
Roxfortba, hogy megtudja, hol van Voldemort. De hogyan hálózhatta be őt Voldemort legelőször?
- Tudod, semmit sem értetek el azzal, hogy összetörtétek azt a kettőt – mondta a fekete mágus. - Persze sajnálom
őket, mint az alapítóktól fennmaradt becses kincseket, amiket mindig is nagyra tartottam… De találtam helyettük
kárpótlást.
Egy hosszú percig egyikük sem szólt semmit. Voldemort újra a vizet nézte és úgy gondolkodott fölötte, mintha
egy óriási merengő lenne az, Harry pedig az elhangzottak jelentésén töprengett. Nem tudott nyugodtan
visszaemlékezni az esküvőn történtekre, de azért igyekezett számba venni a lehetőségeket, hogyan kerülhetett a
közelükbe a horcrux.
Voldemort felnézett és újra megszólalt:
- Rájöttem ám, hogyan pusztítottad el a testemet fent, az irodában. Hogy mitől folyt el a vérem… Tudod az okát?
– nézett fel Harryre.
Az megrázta a fejét.
- Sejtettem – dünnyögte szárazon Voldemort. – Bevallom, egymagam sosem jöttem volna rá. De itt, ezen a
helyen választ találhatok azokra a kérdéseimre is, amiket én képtelen lennék megérteni. Az itteniek segítenek
nekem… Főleg az a leány, akiért olyan nagy ijedtséggel rohantál be a vízbe. Ő nagyon hasznos tagja ennek a
közösségnek. Olyanokat is megért, amiket a többiek nem.
Újra felpillantott Harry arcára.

364
- Láttam a gondolataidat, mikor legilimentáltalak. Feladtad a harcot, nem ellenkeztél, mert attól féltél, hogy
megölöm a barátaidat. Kitártad az elméd, hogy szabad utat engedj nekem, pusztán mások féltése miatt. Kész
voltál rá, hogy feladj mindent, amiért az a bolond Dumbledore végig a pártodon állt.
- És én mégis olyan fájdalmat éreztem, mint akkor este a Minisztériumban… vagy mint a szüleid házában. Újra
éreztem a tüzet, ami akkor elégetett. Megint úgy éreztem, hogy szétszakadok belül. Minél inkább elhagytad
magad, én annál inkább gyengültem. Az a kényszerítő főzet, amit megitattam veled, úgy tűnt, énrám is hatással
volt azon keresztül, hogy legilimentáltalak. A tested kilökte azt, ami tőlem származott és az én testem is, ami
tőled. Csakhogy az én esetemben ez végzetes volt… vér nélkül nem élhet egy ember sem.
- És azért jött ide, hogy ezt megértse? – kérdezte fintorogva Harry.
- Dehogy! – horkantott egyet Voldemort. – Azért jöttem ide, hogy újra testet öltsek, aztán megölhesselek téged –
mindezt olyan természetességgel közölte, mintha azt mondaná, hogy mit fog vacsorázni.
- Akkor miért áll csak ott? Miért nem küzdünk meg? Szerintem most egyenlő feltételekkel harcolhatnánk…
Voldemort valósággal felröhögött.
- Egyenlő feltételek? – visszahangozta. – Mi értelme egyenlő feltételekkel harcolni, ha könnyedén megölhetlek,
miután visszakaptam a testemet?
Harry látta Voldemorton, ahogy egykor a naplóból kilépő Denemen, hogy áttetsző teste egyre határozottabb
körvonalakkal bír és egyre kevésbé szűrődik át rajta a fény. Márpedig ez csak azt jelenthette, hogy valaki vagy
valakik egyre gyengülnek, hogy életük árán adjanak új testet Voldemortnak.
Lenézett a vízre, ahogyan a szellem is. Ezek különleges gyerekek – gondolta Harry. Emlékezett rá, hogy van
köztük egy fél-vámpír, annak a David McGerold-nak a testvére, aki a griffendél fiatal és tehetséges fogója. A fiú
karácsony táján tűnt el a Roxfort Expresszről. A minisztérium a koboldokat gyanúsította… Egy metamorf-mágus
Paulina személyében és Fleur, aki negyedrészt véla.
Harry behunyta a szemét, mert kezdett érteni mindent. Voldemort átváltozásai, Valter Wildung és Marcus
Leonard álcája, amiket már régóta használt; a kísérletek, amelyek során felvértezte magát sötét teremtmények
mágikus képességeivel is… Értett hozzá, hogyan szerezze meg magának, amit akar.
- Táplálniuk kell a horcruxot – mondta ki Harry, amire gondolt. – Pontosabban magát!
Voldemort szellemarcára megint a csodálkozás ült ki.
- Nekik, itt? – mutatott körbe a kicsi tavon. – Nem, ők csak segítenek megérteni nekem olyasmiket, amikre én
nem gondolhatok. Ennyi idő után, Harry Potter, megértettem, hogy könnyelműség volt annyi részre osztanom
magamat. Felfedeztem ezt a lehetőséget, a horcruxokat, és nyomban készítettem is négyet, majd később még
kettőt. Más fekete mágusok tudásának rendeltem alá magam és ez lett az ára… a szemem és az arcom tükrözte
ezt. Hiba volt. Tovább kellett volna folytatnom a kísérleteimet, és akkor megtudhattam volna, hogy nem kell hét
felé szakítani egy lelket, elég csupán egyetlen horcrux a halhatatlansághoz.
Harry tátott szájjal hallgatta Voldemort beszámolóját, de most erős késztetést érzett rá, hogy közbevágjon.
- Láttam Horatius Lumpsluck emlékei közt, mikor azt mondta, hogy a hét a legerősebb mágikus szám – mondta.
– A hét felé osztott lélek erősebb…
- Erősebb! Talán… - mondta Voldemort. – De semmiképp sem örök életű. Ahhoz sokkal többre van szükség. És
nem vettem észre, hogy már el is értem ezt egyszer. Van a szellemnek egy ilyen állapota… Hét évvel ez előtt,
mikor megszálltam Mógust, már akkor rájöhettem volna, hogy nem magamat kell részekre osztanom. Hanem
még több részt kell magamhoz adnom!

Harrynek ez már sok volt. Most már fogalma sem volt, mire akar kilyukadni Voldemort. Csak annyiban volt
biztos, hogy azért mesél ilyen nagylelkűen, hogy időt nyerjen, amíg újra testet ölt. Ahogyan a Titkok
Kamrájában is tette. Nem vesződött azzal, hogy ő maga ölje meg Harryt, csak parancsot adott a kígyójának,
miután hosszan elmondta, hogy ki is ő.
Voldemort eközben tovább mondta a magáét:
- Olyan horcruxot hoztam tehát létre, ami folyamatosan működik és gyűjti a varázserőt. Egy „éber” horcruxot.
Harry itt egy pillanatra elbizonytalanodott.
- Éber horcrux? – kérdezte.
Voldemort mindent tudó vigyorral nézett rá. Bizonyára látta, mire gondol, miközben beszélt hozzá, ezért
folyamodott ahhoz, hogy megpróbálja fenntartani hallgatósága érdeklődését. Ezzel Harry is tisztában volt és
máris mérges volt, amiért engedte magát megzavarni.
- Bizonyára te is tudod, hogy a horcruxba zárt lélek-rész hosszú ideig nem mutatja magát. Csak akkor
jelentkezik, ha olyan helyre vagy ember birtokába kerül, amivel feladata van.
Harry nyelt egyet és megköszörülte az idegességtől kiszáradt torkát. Értette, miről beszél a varázsló. A naplóban
lévő Tom Denem sem jelentkezett addig, míg valaki bele nem írt akár egy sort és csak akkor szállta meg az
illetőt, mikor olyan helyzetbe került, mikor teljesíthette feladatát: a Roxfortba, ahol kinyithatta a Titkok
Kamráját. A Gomoldok gyűrűje talán a gyilkolást kapta feladatul, hogy ölje meg azt, akihez kerül, ezért sérült
meg olyan súlyosan Dumbledore, mikor felhúzta azt.

365
- Egymagában az ember semmi, Harry Potter – szólalt meg újra a varázsló. - Egyetlen ember sosem nőhet túl a
korlátokon, sosem emelkedhet felül mindenki máson. Mert csak egyetlen személyiség, csupán egyetlen nézőpont
– nem foghatja fel a világ egészét. Más személyiségeket, más szellemeket kell ahhoz egybe olvasztani, egyetlen
helyre, egyetlen szellem szolgálatára. Ők itt… – mutatott újra a víz alatt lebegő emberekre -, most mind a
részeim. Itt vannak ezen a helyen, ahol megosztják minden érzésüket velem. De nem csak ők… sokan,
rengetegen, akik nem is tudnak róla.
Harry most megint nem figyelt oda Voldemortra, helyette azon gondolkodott, hogyan hallgattathatná el örökre a
varázslót. Nem látott egyéb helyet, ahol elrejthette a horcruxot, ezért más lehetőségeket vett számba. Talán nem
is egy tárgyban kell keresni a lélek részt. Felrémlett neki a kristályok képe a medencében, amik a sziget
oldalából nőttek ki. Mi van ha épp a sziget…? – gondolkozott tovább.
- Van egy állapota az embernek – folytatta rendületlenül a beszédet Voldemort -, mikor eggyé válhat másokkal,
mikor láthatja a másik gondolatait, érzéseit. Legilimencia… Ez pontosan ugyanaz, csak sokkal nagyobb
méretekben. És itt fölöttünk, a gyerekek minden elfogyasztott falattal, minden alvással töltött perccel nekem is
adnak valamit önmagukból.
- Micsoda? – hördült fel Harry. Azonnal kiszaladt a fejéből, amin eddig gondolkodott.
A varázsló elégedett arca tükrözte, hogy pontosan erre számított.
- Kivettem a lélek részt a diadémból, amit előtte visszaszereztem Hollóháti Hedvig leszármazottjától. Nem volt
nehéz rávennem azt a Mundungus Fletcher-t, hogy rabolja ki a házat. Még Imperius-átok sem kellett hozzá.
Harry tett egy lépést közelebb, lába csaknem megint beleért a vízbe, de nem foglalkozott most ezzel.
- Micsoda? – ismételte meg a kérdést szinte hangtalanul.
- Annak idején abban a hiszemben juttattam vissza Hollóháti diadémját a Prewettekhez, hogy rajtuk keresztül
személyesen juthatok be a Főnix Rendje sorai közé. Csaknem el is feledkeztem erről a tervemről… Aztán
megparancsoltam a negyedvélának, hogy tüntesse el a nyomokat – ő egy golyóvá deformálta azt a pompás
diadémot, én pedig a lélek-részt átültettem egy másik helyre, miután megszabadítottam a rajta lévő átoktól.
Voldemort rövid szünetet tartott, de mielőtt Harry bármit mondhatott vagy kérdezhetett volna, folytatta:
- Nem kellett töprengenem, hogy mit válasszak a lélek új lakóhelyéül. Dumbledore halálával nyitva volt előttem
a lehetőség, hogy olyan kárpótlást találjak magamnak az elátkozott és megsemmisített horcruxaimért, amiről
korábban még álmodni sem mertem!
Harry kezében ernyedten lógott a pálca, ahogy hallgatta a fekete mágus szavait.
- Milyen könnyen dobta oda az életét a vén Dumbledore, pedig tudhatta volna, hogy ő az egyetlen, aki visszatart
engem. A halálával szabad lett előttem az út és birtokba vehettem azt, ami jogosan az enyém. Mardekárt
elüldözhették innen, de ahogy ő ígértet tett rá, az utódja visszatért. És most már elfoglalta az őt megillető helyet.
Ami egykor a Négy Alapítóé volt, az most már Voldemort nagyúr személyes otthona!
Harry ennél a mondatnál ledermedt, mintha meglátta volna a baziliskus tükörképét. Még levegőt sem mert venni,
nehogy felzavarja a gondolatot a fejében, mely megült rajta, mint egy sötét árnyék. Sokáig bármit megadott
volna érte, hogy tudja Voldemort rejtélyes lélek-darabjának a nevét, hogy végre elpusztíthassa és
megszabaduljon tőle. De most, hogy Voldemort maga mondta el neki, legbelül azt kívánta, bár meg se hallotta
volna. Sosem hitte volna, hogy ez az apró, ám annál jelentőségteljesebb információ ilyen hatással lesz rá. Hogy
mozdulni sem bír majd tőle…
Voldemort sziszegve szólt hozzá:
- Mondd csak ki, hogy elhidd végre!
Harry pedig engedelmeskedett, de a felismeréstől úgy kalapált a szíve, hogy nehezen tudta csak nyelvére venni
ezt a kijelentést.
- A horcrux… - mondta lassan, egyenként húzva elő a szavakat – ezek szerint… maga a Roxfort.
Mire kimondta, már magát átkozta ostobaságáért. Hogyan gondolhat ilyet? Hogyan képzelhet ilyen abszurd
ostobaságot? Egy egész épületet nem lehet horcrux-szá változtatni. Nem, biztosan nem!
- Ez hazugság! – suttogta Harry haragosan. – Láttam a kristályokat a tó alján. Ugyanolyant hordott a nyakában
Wildung-ként is és fönt Bill is ezt viselte a nyakában!
Voldemort csak mosolygott.
- Azok nem az én horcruxaim, hanem a szolgáimé – mutatott a gyerekekre Voldemort. - Én elfoglaltam azt, ami
engem megillet…
Harry dühösen dobbantott a lábával.
- Nem igaz, erre még maga sem lenne képes!
A fekete mágus csodálkozva nézett rá.
- Ennyi év után alábecsülsz engem?
Harry egyre nehezebben kapott levegőt, mintha a rémisztő gondolat összeszorítaná a torkát.
- Nem, Nem tett volna ilyet… ez… ez lehetetlen. Biztosan van a kastélyon valami védelem…
Voldemort a fejét rázta és tovább mosolygott.
- Márpedig ilyen nem volt.

366
- Dumbledore gondolt volna erre, számított rá… tudta, hogy meg fog halni… - küzdött tovább kétségbeesetten
Harry.
- Nem gondolt ő másra, csak terád, a Kiválasztottjára – jegyezte meg egykedvűen Voldemort.
- Dumbledore mindent számításba vett! Maga… maga nem is tudja mennyi mindenre rájött! Tudott a Teszlek
Süvegről! Ismerte a maga életét gyerekkorától kezdve!
A varázsló egyiken sem lepődött meg egyszer sem, csak hallgatta a szóáradatot, amivel Harry nem csak
Voldemortnak akarta bebizonyítani, hogy ez abszurd lehetetlenség, hanem önmagának is. Dumbledore ezt sosem
hagyta volna!
- Ő már halott, Potter – mondta szárazon a mágus. – A kastélyom viszont nagyon is él!
- Nem… - ellenkezett Harry. – Maga tisztelte a Négy Alapítót!
- Egyedül Mardekár Malazárt tisztelem közülük. Az a Griffendél meg Hugrabug… mugliimádó senkiházi
varázslók! Véráruló banda…
Harry most már valósággal ordított:
- Szerette ezt az iskolát! Ez volt az egyetlen dolog, amit szeretett életében! – acsargott a varázslóra.
- Én nem szeretek senkit és semmit! – vágott vissza ugyanolyan hevesen Voldemort. – Nem kötődöm semmihez,
csak ha annak van logikus, ésszerű, hasznos értelme!
- Nem…
- Fogadd el végre a tényt, Potter, hogy engem sosem tudsz legyőzni, és már Dumbledore sem tudott, de ő túl vak
volt hozzá, hogy észrevegye a nyilvánvaló igazságot! Én mindig három lépéssel előttetek jártam, még akkor is,
mikor ti csak elkezdtétek keresni a horcruxokat. Most pedig itt állsz Roxfort alapköve előtt, látod a saját
szemeddel ezt a helyet, ami megalapozza a győzelmemet, és te makacskodsz, mint egy hígagyú mugli! Ezért
fogok mindig én győzedelmeskedni! Ésszerűség, Potter! Ésszerűség és nem ostoba érzelgősség!
- HAZUGSÁG! – fakadt ki egyetlen ordításban Harry, hogy véget vessen a nagyúr áramló dühös szavainak.
Voldemort elhallgatott és csak vigyorgott. Higgadtan megigazította vállán a talárt, mely már úgy állt rajta,
mintha szilárd teste lenne.
Harry most már nem állt bénultan, a sötét árny pedig már nem ült a gondolatain, inkább kalapáccsal ütötte a
fejét. Egyszerre rettenetesen kicsinek érezte magát és ahogy körbehordozta tekintetét a barlang falain, átjárta
minden porcikáját a zsibbasztó félelem. Olyan részleteket is észrevett, amelyek fölött korábban egyszerűen
átsiklott: a hatalmas, vízben álló falra, a Roxfort alapkövére karcolt apró jeleket, a fullasztó erőt, mely nem csak
a fentiekből, de belőle is egyre csak szipolyozta az életet.

A nagyúr a karjait nézegette, hogyan válnak egyre szilárdabbá és valóságosabbá. Harry még mindig csak
lélegezni próbált és érezte, hogy megszédül. Egyszerre csak újra Voldemort hangját hallotta:
- Hát ezért nem csináltam még veled semmit sem, Harry Potter – mondta a varázsló. - Mert amennyit ártani
tudtál nekem, azt már véghezvitted, de ezen a ponton túl már semmit sem tudsz tenni ellenem. Meg tudnál ölni
most… De ahhoz az egész kastélyt a porig kellene rombolnod úgy, hogy közben idebent vannak a barátaid, a
gyerekek, a Főnix Rendje. És mindketten nagyon jól tudjuk, hogy ehhez sem a kellő varázserőd, sem a
szívtelenséged nincs meg.
Voldemort gonoszan mosolygott rá, kiélvezve szavai ostorcsapásként ható erejét.
- Ironikus, igaz? A Kiválasztottnak az volt legnagyobb ereje, hogy megvolt benne mindaz, amit én eldobtam
magamtól. Ezekkel győzött le és most pontosan ezek miatt képtelen befejezni a feladatát. Kell még ennél több
bizonyíték arra, hogy a jóslat hazugság? – kérdezte. – Ha igaz lenne, most képesnek kellene lenned leomlasztani
a falakat, ráadásul mindezt túl is élni, hiszen csak egyikünk halhat meg, nem igaz? Ha mindketten itt pusztulunk,
a jóslat tévedett. Ha pedig egyikünk sem hal meg, ismét csak átvertek minket.
Harry még mindig nem bírta elfogadni ezt a szörnyű tényt, fáradhatatlanul keresett valami kibúvót, valamit, ami
bebizonyítja, hogy ez csak egy óriási átverés, egy hazugság. Voldemort csak azért találta ki, hogy még több időt
nyerjen. Csak azért mondta ezt, hogy ő, Harry ne tudjon koncentrálni, azért hazudta ezt. Pedig Roxfort igazából
nem is lehet horcrux, biztosan nem, az igazi itt van elrejtve a sok lim-lom között…
- Nem… nem… - dadogta megzavarodva.
Ebben a pillanatban Voldemort keze olyan hirtelen mozdult, hogy ellenfelének még megijedni sem volt ideje.
- Hát majd én valóra váltom azt a jóslatot! – rikoltotta a fekete mágus. – Adava Kedavra!
Harry lélekjelenléte mélyponton volt, de arra futotta erejéből, hogy azonnal oldalra vesse magát. A pálca
hatalmasat durrant, de csodával határos módon a zöld villám nem érte el őt. Elesett, rá a poros, szakad függönyre
és úgy beverte a fejét, mintha betonra zuhant volna. Pár pillanatig csak csillagokat látott, de ez alatt nem érkezett
újabb varázslat, pedig Harry ki volt szolgáltatva Voldemortnak.
Mikor felnézett, csak azt látta, hogy a varázsló ugyanott áll a kör közepén és saját kezét vizsgálgatja.
- Még nem állok készen… - suttogta Voldemort. – A varázslat gyenge volt… Nem baj. Már érzem az erőt a
karjaimban és perceken belül a hatalmam újra teljes lesz. Akkor már nem tudsz menekülni előlem.

367
Harry nyelt egyet és a fájdalomtól összeszorította a szemét. Csak feküdt ott összetörten, pedig nem az eséstől tört
össze. Reményvesztettségéből olyasmi térítette magához, amit sosem várt volna ezen az embertelen helyen –
valaki megsimogatta az arcát.
- Micsoda? – hallotta Voldemort felhördülését. – Te itt?!
Harry kinyitotta a szemét és az első dolog, amit meglátott, egy kedves női arc, mely hasonlóan áttetsző volt, mint
a szigeten várakozó szörnyű alaké.
- Jól vagy, Harry? – kérdezte Rose Evans és megvárta, amíg Harry egy aprót bólint a fejével, s csak azután
segített neki felállni.
Harry most nem mulasztotta el megjegyezni az érzést, amit a szellem érintése nyújtott. A borzongató hideg
helyett a kellemes, emberi melegség.
- A homlokod – mutatott Rose Harry fejére.
- Bevertem a fejem… - motyogta amaz és ebben a percben valahogy egyiküket sem érdekelte az őket bámuló
másik szellem, Voldemort.
Harry feltápászkodott és a zúzódást tapogatta. Ahogy beverte a fejét, újra eleredt a vér a homlokából és ott
maradt a nyoma a függönykarnisról leszakadt rongyon is.
- Mit keresel te itt? – förmedt rá Voldemort idegesen.
Rose most végre feléje fordult, Harry azonban még mindig a földet bámulta.
- Szervusz Tom – mondta a szellem hölgy. – Régen láttalak.
- Hagyd a fölösleges szöveget, mugli! – acsargott a varázsló. – Hogy kerültél ide?
Voldemort legnagyobb megrökönyödésére Rose egyszerűen hátat fordított neki és helyette inkább Harrynek
válaszolt.
- Muriel eljött hozzám a Szellemszállásra – mondta. – Még az este. Esküdözött, hogy a halálfalók valami nagy
disznóságra készülnek… Nem sejtettem, hogy ilyen nagy disznóság lesz az…
Nagyot sóhajtott és körülnézett a barlangban.
- Megkerestem azt a szerencsétlen Peter-t és rávettem, hogy szabadítsa ki Minerva McGalagonyt. Persze egy
kicsit ellenkezett először – tette hozzá Rose. – De azt hiszem, egész jól megy már nekem ez a kísértetesdi…
Harry megint behunyta a szemét. Nem igazán érdekelte a válasz, de azért megkérdezte nagymamájától: - Muriel
néni hogyan jutott ki a házi őrizet alól?
Rose meglepődött.
- Házi őrizetben volt? – kérdezett vissza. – Ezt elfelejtette megemlíteni… De nem csodálkozom, mindig olyan
forró fejű volt. Már megint belekeveredett valami hülyeségbe.
Voldemort egyelőre csak hallgatta őket. Folyamatosan szemmel tartotta Rose-t, akinek az érkezése láthatóan
jobban felkavarta, mint az, hogy Harry eljutott idáig. Ennek ellenére továbbra is gőgösen nézett le rájuk a
szigetről.
- Hallotta… amit mondott? – kérdezte Harry Rose Evans-tól.
- Igen, hallottam, drágám – mondta a szellem és enyhe mosolyt erőltetett az arcára. – De ez nem változtat
semmin sem. Neked az a dolgod, hogy megállítsd őt.
Voldemort fagyosan kacagott.
- Semmi értelme, kicsi Rosie – duruzsolta gúnyosan. – Harry már felismerte, hogy tehetetlen velem szemben.
Igaz?
Harry fáradtnak érezte magát a kudarc-érzéstől és nem tudott a varázsló szemébe nézni. Rose tekintetét is
kerülnie kellett, mert nem bírta volna elviselni az ő arcára kiülő csalódottságot. A sajátja épp elég súlyos volt
számára.
- Nem vagy legyőzhetetlen, Tom! – figyelmeztette a fekete mágust Rose. – Volt idő, amikor ugyanúgy rettegtél a
haláltól, mint bárki más. Dumbledore egyszer majdnem elpusztított, Harrytől pedig olyan emléket kaptál, amit
sosem tudsz majd elfelejteni.
- Harry ezt nem így látja – mondta erre a varázsló. – Ő már megértett valamit abból, hogy milyen nagy is az én
hatalmam…
Miközben a két szellem beszélt, ő legbelül úgy érezte, hogy Rose az, aki most téved. Ő pedig nem tehet semmit,
túl hiú és nagyképű volt. Kezdeti magabiztossága teljesen elhagyta. Nem tudott válaszolni neki, csak a
függönykarnist és a vérfoltot bámulta mereven.
- Ó, nézd csak! - susogta neki Voldemort. – Milyen tisztán látom most a gondolataidat! Nyitott könyv vagy
előttem, Harry… Már nem is érzed az elmém súlyát, ahogy rádtelepszik, mint valami figyelő szem, ugye? Már
nincs semmi, ami összekötne minket… Mégiscsak volt haszna, hogy visszavettem tőled az ajándékot.
- Miféle ajándékot? – förmedt rá Rose Evans. – Azokra a borzalmas kísérletekre gondolsz, amivel magad is meg
engem is tönkretettél? Te átkozott féreg! Megesküdtem, hogy bosszút állok rajtad…
Voldemort megint gúnyos nevetést hallatott.
- Te? Egy szánalmas mugli? Úgy tűnik, már te is boszorkánynak érezted magad az alatt, hogy Roxfortba jártál,
igaz? Hogy azt hiszed, van hatalmad, amit felhasználhatsz ellenem… Látod Harry? Én megmondtam már neked
régen is: nem létezik jó meg rossz, csak hatalom és gyengeség.

368
A vér lefolyt a vastag porrétegről, rá egy csillogó valamire. Harry nem tudott Voldemort szemébe nézni, a fekete
mágus egyre erősödött, ő pedig teljesen elgyengült. Nem testileg, hiszen a fején éktelenkedő seb és a szemébe
csorgó vér nem zavarta, nem is tudott odafigyelni rá ebben az állapotban. Mérhetetlen vereségérzet uralkodott el
rajta azóta, hogy kiejtette a száján: a Roxfort egy horcrux.
- Szóval azt hiszed, gyenge vagyok, Tom? – kérdezte Rose. – Érdekelne, hogy minek neveznéd a lányomat,
akinek úgy lenyűgözött a varázsereje? Vagy az unokámat, aki annyiszor küzdött veled, hogy magad se tudod
megszámolni? Ha én gyenge vagyok, akkor itt megbicsaklik az elméletet. Hiszen hogyan születhetne a
gyengeségből olyasmi, ami legyőzi a te hatalmadat?
- Nem emlékszem, hogy valaha is legyőztek volna, mugli – szólt vészjósló hangon Voldemort. – Bármilyen
tehetséges volt is a lányod, nem tudott volna végezni velem. A fia pedig úgy látom, összetört, mikor közöltem
vele a tényt.
Rose továbbra is minden szavával próbált lelket önteni Harrybe. Ő pedig úgy érezte, hogy a kudarca valamelyest
csökken, mikor nagymamája szelleme vele van, és hatalmasra növekszik, mikor Voldemort beszél.
- Harry nem azért lett az ellenséged, mert olyan nagy hatalma lenne – rázta a fejét Rose. – Semmit nem értettél
meg a történtekből… Láttam, hogy azokat a szerencsétlen gyerekeket használtad fel, hogy megértsd az okokat,
de az korántsem elég! Ha tanultál volna belőlük…
- Elég volt! – csattant fel a varázsló. – Nem egy mugli fogja megmondani, hogy mi elég a hatalom megértéséhez!
Egy olyasvalaki, aki mit se tud a hatalomról.
Harry eddig hallgatta őket, de most motyogva szólt maga elé:
- Mit tehetnék? – felpillantott Rose arcára, ami tele volt tűzzel, szellem létére sokkal elszántabb volt, mint maga
Harry. - Mégis mit tehetnék ellene?
Voldemort belevágott a másik szellem szavaiba, nem hagyva, hogy beszéljen Harryhez.
- Most már semmit. Már csak egy senki vagy. Egy középszerű varázsló még annál is középszerűbb fia. Az elméd
is védtelen ellenem, olyan vagy, mint az üveg… Á, és már ezt is elfogadtad, igaz? A varázserőd csupán arra
futja, hogy összetörd a horcruxaimat, amiről már minden védelmet levettek. Sajnálattal kell közölnöm veled,
hogy a kastélyom ezeréves védőbűbájok sora alatt áll, még akkor is itt lesz, mikor a világ már kövekre esett szét.
Te semmiképp sem tudod ledönteni. És kíváncsi lennék, hogyan akarod megmagyarázni annak az ostoba
Scrimgeour-nak, hogy porig kell rombolnia a legrégibb mágusiskolát a világon. Hogyan fogják ezt
megmagyarázni a Szövetségnek?
Harry nem válaszolt ezekre a kérdésekre, mert ő maga sem tudta a választ. Most, hogy minden megvilágosodott
előtte, rájött, hogy mindvégig az ellenfeleinek volt igaza és ő is csak a felszínét kapargatta meg az igazságnak,
mikor a halálfalók gyűrűjében állva, látva azok reakcióját a kifakadására, az üvöltözésére, arra gondolt, hogy
nem közönséges emberi lénnyel van dolga, hanem valami sokkal többel. Olyasvalamivel, amin valóban nem fog
sem emberi szó, sem varázslat. Valami, amit nem lehet megölni, mert felülemelkedett az emberi élet olyan
korlátain, mint születés és halál.

- Hát kérdem én, Harry Potter… - szólt újra Voldemort. – Mit akarsz tenni most?
Most sem válaszolt. Megbabonázva meredt arra a csillogó valamire, amire egy vékony csíkban folyt rá a vére.
Ez most sokkal többet jelentett, mint korábban bármikor. Végre rájött, hogy melyik részén jár a kastélynak.
Emlékezett rá, mert már járt ugyanitt, olyan régen, ami már szinte a múlt ködébe veszett. Össze sem tudta
hasonlítani a lelkében dúló érzéseket az akkoriakkal. Akkor minden egyszerűbb volt, sokkal.
- Harry… - szólt neki Rose szelleme és a vállára tette a kezét. Voldemort élvezettel figyelte, mi történik.
Harry nem szólt, csak nézett a földre, maga elé. És ez az apró csillogó felület, mely a pálcáról és a fáklyákról
származó fényt tükrözte a szemébe, egyszerre olyan lehetőségként jelent meg, amire Harry ebben az állapotban
képtelen lett volna egymaga rájönni. Ha az ember úgy érzi, vereséget szenvedett és a gondjai föléborulnak, mint
valami fekete lepel, könnyen odáig juthat, hogy feladja a küzdelmet. Senki, még a legerősebbek sem képesek
minden helyzetben önnön erejükből és leleményességükből győztesként kikerülni. Még nekik is szükségük lehet
egy apró sugallatra.
Harry pedig nem tartozott a legerősebbek közé, nem volt ő más, csak egy középszerű varázsló, ezt ő maga is
érezte. Nem volt már benne semmi különleges, rendkívüli. De ez az apró sugallat most olyan elszánttá tette,
hogy a világ legnagyobb fekete mágusa elbizakodott ostoba alaknak tűnt számára.
Hirtelen felemelte a fejét és egyenest Voldemort szemébe nézett, aztán így szólt:
- Életben hagylak, nagyúr.
Rose csak összevonta a szemöldökét és Harryről Voldemortra kapkodta a tekintetét és vissza.
A fekete mágus arcáról lassan eltűnt a magabiztos mosoly. Egy pillanat erejéig még az idő is megállni látszott
körülöttük, arra az óráknak tűnő másodpercre, mikor a Harry elméjében megszülető mozdulatot már Voldemort
is észrevette, de nem ismerte fel rögtön annak súlyát. Ugyanis csak azt láthatta Harry zöld szemeiben, amire
mindig is vágyott: az öröklétet. A soha el nem múló életet, az emberi korlátok fölött aratott végső diadalt.

369
Szíve maradéka súgta csak azt neki, hogy örökre elveszett. Az a része, amit olyan bőszen csonkított, későn tudta
csak megsegíteni. Csak akkor ismerte fel a veszélyt, mikor Harry pálcája felemelkedett és a szél tornádóként
kavarodott fel a barlangban.
Kék villám találta mellkason Voldemortot, mire pálcája kiröppent a kezéből és kis csobbanással elmerült a
vízben. A szél körülölelte őt és felsodorta a magasba. Ő tehetetlenül, rémülten ordítozva vergődött és közeledett
egyre gyorsabban, megállíthatatlanul a földhányás felé, ahol Harry és Rose állt. A szellemhölgy ösztönösen
hátrébb lépett, így nézte elégtétellel, mi történik Voldemorttal.
Harry intésére a poros, szakadt lepelbe belekapott a szél és vadul vitte messzire, feltárva az alatta rejtőző csillogó
műremeket. Voldemort semmit sem értett abból, ami történik. Nem tudta, hogyan lehetséges ez… Ő
elmagyarázta a kölyöknek, hogy nem tud ártani neki, és az megértette. Látta a szemében, megértette!
Aranytükör feküdt ott előtte a porban, tetején a felirat, mely olyan ismerős volt neki valahonnan. Saját tükörképe
eltűnt, s átadta helyét egy feneketlenül mély fekete veremnek, melynek mohó szája a tükör arany kerete volt.
A varázslat kérlelhetetlenül taszította Voldemortot a mélybe, ahová egy apró fénysugár sem hatolhatott be.
- Speculum Aperitur – mondta ki a varázsigét Harry, s a tükör bezárult, elhalt a fekete mágus kiáltozása,
elcsendesült a barlang.
Edevis tükre ugyanolyan pompásan csillogott, ahogy legelőször, mikor Harry előtte állt. Elfordította róla a
tekintetét, nem akarta megnézni, mit láthat most a tükörképében, mert önmaga is tudta. Azt kívánná, hogy ez az
egész nap csak egy rémálom legyen.

- Hát mégis sikerült – szólalt meg ekkor Rose Evans. – Legyőzted őt.
Harry keserűen nézett rá.
- Legyőztem? – kérdezett vissza. - Ő győzött le mindannyiunkat. A Roxfort…
Nem tudta befejezni a mondatot. Túl súlyos volt a jelentése. De Rose odalépett hozzá és megrázta a fejét.
- A Roxfort csak kő és fa. Egy épület, semmi több. Csak egy tárgy. Egy tárgy miatt ne fájjon a szíved Harry. Az
emberek számítanak és nem a tárgyak.
Nem ez volt az egyetlen dolog, ami zavarta őt. Mikor rájött, hogy mi van a szakadt függöny alatt, amibe beütötte
a fejét az esésnél, szinte villámcsapásként hasított bele a gondolat, hogy most azonnal be kell zárnia Voldemortot
a legsötétebb Tükörvilágba, elzárva őt a horcrux-szától, s ezzel megakadályozva az újjászületését. De ezzel
együtt a jóslat is beteljesületlenül maradt még mindig és Voldemort vádjai Dumbledore-ról igazabbnak tűntek,
mint valaha. Úgy érezte, minden keserűségét ki akarja adni magából:
- Voldemort szörnyű dolgokat mondott Dumbledore-ról - kezdte Harry.
Rose érdeklődve nézett rá.
- És miket? – kérdezte a szellem. Rajta egyáltalán nem látszott meg, hogy megviselték volna az itt lent hallottak
és látottak. Olyan nyugalommal állt Harry előtt, mint egykor Dumbledore.
- Azt mondta… - szedte össze a gondolatait Harry. – Azt mondta, hogy ő tervelte ki az egészet…
- Mit tervelt ki?
- A jóslatot. Az estét, mikor megölték a szüleimet, mikor Voldemort eltűnt… Hogy ő csalta csapdába
Voldemortot és anyáékat használta fel.
Rose Evans szinte rögtön tiltakozni kezdett és a fejét rázta:
- Harry, gondolkozz logikusan! – rótta meg a nagymamája szelleme. - Dumbledore nem tehetett ilyesmit, és most
nem csak arra gondolok, hogy mindennél jobban vigyázott azokra, akik a Főnix Rendje tagjai voltak.
Dumbledore volt az, aki figyelmeztette Lilyt és James-et, hogy Voldemort vadászik rájuk. Ezt biztosan mondták
már neked is…
Harry bólogatott.
- Igen, mondták.
Hát persze! Hogyan is felejthette el? Dumbledore sokáig védte őket, amennyire csak tudta, még titokgazdának is
felajánlkozott. Ha ő találta volna ki a jóslatot, könnyedén megszervezhette volna, hogy Voldemort eljusson
hozzájuk.
- Akkor hazugság volt… - sóhajtott egy hatalmasat. – Nem tudom, miért is kételkedtem benne.
Rose megértően bólogatott.
- Néha van idő, amikor az emberek kételkednek mindenben, amiben rendesen megbíznak. Felejtsd el, amit
mondott neked! Legyőzted őt és többet nem kell aggódnod miatta. Ezzel vége van, Harry.
Rövid ideig egyikük sem szólt, csak nézték egymást. Harry úgy nézte a szellemet, mint amikor az ember egy
régi fényképet néz a szeretteiről.
- Van még valami, amit megígértél – szólt újra Rose. – A nyakláncom. Azt még össze kell törnöd – emlékeztette
Harryt.
Harry megrázta a fejét.
- Én nem vagyok biztos benne, hogy most meg tudnám tenni – vallotta be.
Rose idegesen sóhajtott.
- Harry, most kell megtenned – mondta a szellem. – Most, különben máskor képtelen leszel rá.

370
- Azt mondta, hogy addig velünk marad, amíg Voldemort is él és…
- Ne játssz a szavakkal! – kérte Rose. – Voldemort meghalt. Fogadd el. És nekem sincs már helyem ebben a
világban. Mugli vagyok, akinek tovább kell mennie.
Harry nagyot sóhajtott és próbált keresni valami kibúvót, amivel elodázhatja ezt a percet. Az imént tudta meg a
szörnyű igazságot az iskoláról, amit az otthonának érzett, és éppen most kéri meg a nagymamája, hogy
gyakorlatilag ölje meg őt.
- Azt se tudom, hogy nálam van-e… - tapogatta meg a zsebeit. – Nem emlékszem rá, hogy eltettem volna.
Rose-t nem lehetett egykönnyen átverni.
- Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy egy pillanatra se hagynád el azt a nyakláncot sehol. Igazam van?
Harry kénytelen volt beismerően bólintani. Hát persze, hogy nem tette le sehol. Most benyúlt a zsebébe és
kivette onnan a bizsut. Ugyanúgy bizsergett a kezében, mint mikor először tartotta a tenyerében.
- Nem akarom megölni… - suttogta Harry.
- Nem ölsz meg – biztosította a szellem. – Csak egy szívességet teszel. És nem búcsúzunk el örökre egymástól.
Harry felnézett az arcára.
- Eljön majd az idő, amikor újra látjuk egymást, Harry. De most legelőbb a lányomat szeretném látni. Megteszed
ezt nekem?
Nem jött válasz a kérdésre, Harry csak újra lehorgasztotta a fejét és a nyakláncot nézte. Nem ölte meg
Voldemortot. Nem pusztította el a horcrux-szát. Ez nem játék a szavakkal, egyszerűen nem tette meg, amit kellett
volna, mert nem tudta. Helyette most az egyetlen olyan horcruxot kell elpusztítania, amit sosem szeretne…
- Megteszed nekem? – kérdezte újra Rose.
Harry vett egy mély levegőt és végül bólintott.
Rose Evans elmosolyodott, majd odahajolt hozzá és megölelte. Nem lebegett át rajta, mint egy közönséges
kísértet, ugyanúgy viselkedett, mint egy élő ember, s ez megint majdnem rávette Harryt, hogy visszakozzon és
kérje, hogy halasszák még el ezt a percet.

De végül mégsem tiltakozott. A szellem hátrébb lépett és mosolyogva nézett rá tovább.

- Isten veled, Harry! – köszönt el Rose Evans.
Harry behunyta a szemét.
- Diffindo…
Mikor kinyitotta, a tenyerében már nem volt semmi. A kicsi, gyerekes nyaklánc apró porszemekre esett szét és
eggyé vált a levegővel. Senki sem állt előtte, Rose egyszerűen csak eltűnt, mintha sose lett volna.
Harry arcán csak ekkor csorgott le az első könnycsepp. Aztán leroskadt az eldöntött tükör szélére - Voldemort
börtönére - kezébe temette az arcát és sírni kezdett.

371
39. fejezet
A háború hősei
- Invito! – mondta ki Harry a varázsigét, mire a nyugodt vizű tóból azonnal kezébe röppent az elmerült
varázspálca.
Csendben, szinte gondolkodás nélkül tette a dolgát a nyomasztó barlangban, aminek fojtogató légköre egyre
elviselhetetlenebbé vált. Minél előbb ki szeretett volna szabadulni innen, de nem hagyhatta magára Fleur-t,
Paulinát és a többi gyereket.
Miután összeszedte maradék testi és lelki erejét, még percekig töprengett azon, hogy mit csináljon. Sokáig csak
állt egy helyben a barlangi tó partján és próbálta rávenni önmagát, hogy kigondoljon valamit. Végül arra az
elhatározásra jutott, hogy visszamászik a földhányás oldalán fel, a kazamatákba és vissza abba a terembe, ahol
Voldemort holtteste feküdt.
Felküzdötte magát abba a helyiségbe, ahol egykor a sok lim-lom, köztük Edevis tükre állt, ugyanazon a helyen,
ahol Harry legutóbb látta, mikor hét évvel ez előtt akarta megszerezni a Bölcsek Kövét Mógus és Voldemort elől.
Felment a félbetört lépcsősoron abba a terembe, ahol emlékei szerint régen egy asztalka állt, rajta bájitalokkal
teli üvegek – s innen vissza a sötét pincehelyiségbe, ahol a mozdulatlan test feküdt.
Átkutatta a zsebeket és a talárját, s végül ráakadt arra, amit keresett: a zsupszkulcs-zsebórára. Visszasietett a
barlangba és maga mögött lezárta a pince utolsó ép ajtaját. Most, hogy újra sürgött-forgott, segített neki
elszakadni kudarc gondolatától és a rossz érzésektől. Nem sokat kellett gondolkodnia, hogyan hozza ki a vízből a
gyerekeket és Fleurt. Bokáig gázolt a vízbe, mire az öntudatukat vesztett gyerekek feljöttek a felszínre és csak
lebegtek magatehetetlenül.
- Levicorpus! – koncentrált a varázsigére Harry és sorban kilebegtette őket a partra. Nem kapálóztak, nem
próbálták rávetni magukat, meg se moccantak. Ahogy partot értek mind a hatan, Harry egyenként megnézte őket.
Fleur és Paulina szeme csak elvörösödött és fehérek voltak, mint a papír, de ettől eltekintve nem látszott rajtuk
semmi. Önkívületi állapotban voltak, de Harry reménykedett benne, hogy a Szent Mungóban meg tudják
gyógyítani őket.
A másik öt gyereknél már nem volt ilyen könnyen megállapítható, hogy valóban jól vannak-e. Arcuk eltorzult,
kezdetleges kígyószerű vonásokat kezdett felvenni, orruk visszahúzódott, szemhéjuk átlátszóvá vált és vállukon,
karjukon, lábukon pikkelyek nőttek, ujjaik megnyúltak, körmeik fekete karmokká változtak. Harry egyiküket
sem ismerte vagy nem ismerte fel – ezt nem tudta megállapítani. David McGerold testvérét is csak az ujjain lévő
hegekről szúrta ki.*
Miután kihozta őket, csak állt egyhelyben és nézte a halkan szuszogó, kómába esett áldozatokat. Bár feje lassan
kitisztult a Voldemorttal folytatott beszélgetés után, egyáltalán nem tetszettek neki saját érzései. Egyrészt
örömmel töltötte el, hogy a körülményekhez képest épen látja Fleur-t és Paulinát, másfelől viszont semmit sem
érzett a többi, sokkal szomorúbb sorsú gyerek iránt. Eltűnődött a torzult vonásokon és egyszer sem érezte a
torokszorító érzést, mintha kiveszett volna belőle. Annál jobban érezte, ha a két lányra nézett.
Nem akart többet erre gondolni, mielőbb ki akart jutni erről a helyről. A zsupszkulcs arany láncát hosszúra
nyújtotta és mindegyik alvó kezét rákulcsolta, majd az óra egyetlen mutatóját a Roxfort feliratra tekerte.
- Egy… kettő… három…
A zsupszkulcs működésbe lépett és rövidesen mind a heten a kastélypark hajnali harmattól nedves kusza gyepén
találták magukat, körülöttük kiáltás harsant:
- Ne mozduljon! – ordította egy szakállas varázsló, akiben Harry felismerte Charlie egyik útitársát.
Harry feltápászkodott a földről.
- Á, maga az, Mr Potter – ismerte fel a varázsló, majd észrevette a gyerekeket. – De… mik… vagy kik ezek?
Mielőtt válaszolhatott volna a feltett kérdésre, amire egyáltalán nem volt kedve, újabb hang szólította meg,
amely a háta mögül, a Roxfort főbejárata felől érkezett.
- Harry! Jól van? – sietett feléje McGalagony, mikor odarohant hozzá.
A professzor arca riasztóan sápadt volt, szinte csont és bőr volt a Voldemort házában való hosszú raboskodástól.
- Te jó ég! – kiáltott fel, mikor felismerte az ájult Fleur-t. – Mi… mi történt? Honnan jöttek?
- Professzor – szólt Harry és feltápászkodott a földről. – Gyorsan el kell vinni őket a Szent Mungóba. Lehet,
hogy már késő…
Hagrid sietett oda hozzájuk.
- Merlin… - suttogta. – Jól vagy, pajtás?
Harry bólogatott, de nem válaszolt, azt már hazugságnak érezte volna. Hagridot ez nem nyugtatta meg, de
McGalagony nem vesztegetett több szót, felismerte a helyzet komolyságát. Azonnal kentaurokat és varázslókat
hívott a betegekhez, akik még mindig nem mozdultak. Az arab mágus aggódva hajolt Fleur fölé és kezét a
homlokára helyezte, pár pillanatra behunyta a szemét és koncentrált.
- Gyorsán él kél vinnünk áz ispotálybá – mondta, mikor újra felpillantott McGalagonyra.

372
Hagrid tátott szájjal nézett végig a kígyó szerű arcokon, a professzor-asszony pedig határozott tekintete ellenére
furcsán szaporán lélegzett a látványtól.
- Hol jártál, Hagrid? – kérdezte Harry barátjától, mikor a varázslók az odasereglett kentaurok hátára tették a
magatehetetlen gyerekeket és Fleur-t. Még Goron sem panaszkodott, szó nélkül hagyta, hogy az arab varázsló
ráfektesse a hátára Paulinát.
- Megfordultunk erre-arra – válaszolta Hagrid kicsit nyugodtabban most, hogy elvitték a betegeket. – Először
nyugat felé indultunk, aztán át Írországba. Felkerestük Firenze társait…
A szőke kentaur a Roxfort bejáratánál állt őrt, kezében egy hatalmas lándzsával. Három elfogott halálfalót tartott
szemmel. A kentaur sokkal jobb színben volt, mint mikor Harry legutóbb látta, most nem volt tele sebekkel az
arca és társai látható tisztelettel viseltettek iránta. Firenze utasította a fiatal kentaurt, akit Harry az erdőben látott,
hogy segítsen elvinni halott társukat, akit a baziliskus szeme ölt meg.
- Miért mentél el? – nézett Harry Hagrid szomorú arcára.
- Firenze a segítségemet kérte… tudod, azok után, ami az erdőben történt – mondta a vadőr. – Hívtam Olympe-ot
is, ő pedig boldogan velem jött.
Harry Hagrid bozontos szakálla ellenére is tisztán látta, hogy barátja elvörösödik és mosolyog.
- Tudom, hogy a jelenlegi helyzetben ez nem lenne illő – folytatta -, de kikívánkozik belőlem. Valakinek már el
kell mondanom!
- Micsodát? – kérdezte Harry.
- Ezt nézd meg! – mondta és felmutatta hatalmas jobb kezét, melyen egy aranygyűrű csillogott. –
Összeházasodtunk Olympe-pal!
Harry-nek egy pillanatra elállt a lélegzete, majd széles mosolyra húzódott a szája. Ez volt az első őszinte
mosolya, amióta Piton elhívta őket előző este.
- Gratulálok Hagrid! Nagyon örülök… de szívesen ott lettem volna!
Hagrid meglapogatta a hátát.
- Köszönöm, Harry. Tudod, kentaur-esküvőt tartottunk Írországban, Firenze népénél – sóhajtott egyet és
megcsóválta busa fejét. – Charlie-val ott találkoztam. Titokban jöttek haza a barátaival, mikor hallották, mi
történt a Renddel és McGalagonnyal. Ezek itt mind… - mutatott a sürgő-forgó fekete ruhás varázslókra -, mind
nagyon messziről érkeztek, hogy segítsenek nekünk legyőzni Tudodkit. Charlie bejárta szinte az egész világot,
még Dumbledore küldte őt erre a hosszú útra.
Harry összeráncolta a homlokát.
- Milyen útra küldte? Úgy tudtam, külföldi varázslókat kellett beszerveznie a Rend-be.
- Így is történt – bólintott Hagrid. – A barátaival végig Tudodki útját követték, arra mentek, amerre ő járhatott
régen és útközben keresték azokat, akik hajlandóak szembe szállni vele. Úgy tudom, közülük sokan találkoztak
vele…
Hagrid csípőre tette a kezét és nézte, ahogy hordágyra teszik a megkötözött, kék talárba bújt álarcost, Billt. Harry
már épp meg akarta kérdezni a vadőrt, hogy tudják-e, ki az, mikor az óriás újra megszólalt.
- Szegény Bill… - dörmögte Hagrid. – És szegény Fleur! Még az első évfordulójuk se volt meg és máris ilyen
helyzetbe kerültek.
Bill hordágya mellettük lebegett el és nem más, mint az öccse kísérte elkábított testvérét. Charlie megviseltnek
tűnt és nem nézett senkire csak Billt figyelte aggódva. Harry megnyugodott, mikor látta, hogy a Weasley-fiú
pálcáját készenlétben tartva követi bátyját.
Harry megráncigálta Hagrid kabátja ujját, mire az újra felé fordult.
- Hagrid, nem tudsz valamit Ronékról? – kérdezte enyhe feszítő érzéssel a torkában. – Találkoztál velük?
- Ne aggódj miattuk, Madam Pomfrey már kezelésbe vette őket. Fent vannak a gyengélkedőn – Hagrid
megköszörülte a torkát. – De nem igazán értem, hogyan kaptak el titeket? Páran azt mondták, hogy láttak titeket
elmenni este a kastélyból, a kentaur előőrs viszont azt jelentette, hogy a halálfalók gyűrűjében voltatok.
Harry megpróbálta összeszedni a gondolatait, de mikor már épp kezdte volna magyarázni, hogy Piton üzenetére
indultak el Azkabanba elpusztítani egy horcruxot és ott kapta el őket Voldemort, rájött, hogy ennek a
magyarázatnak Hagrid egy szavát sem értené.
- Ööö… hát… - vakarta meg a fejét Harry. – Elmondok mindent ma este, jó? Nem itt kellene megbeszélnünk… -
majd Hagrid csalódott arckifejezését látva, gyorsan hozzátette: - Inkább mesélj még valamit, milyen volt az
esküvő?
- Az szép volt, nagyon szép – dörmögte Hagrid a bajsza alatt. – Olympe-pal úgy véltük, mivel kicsit mindketten
mások vagyunk, az az igazi, ha ott tartjuk az esküvőnket, ahová tartozunk. Firenze apja pedig vállalta a
ceremóniát. Az esküvő mellett persze nem értünk rá nászútra menni, hiszen sok dolgunk volt. Lényegében
megszerveztük a kentaurokat, hogy segítsenek a harcban. De arra szakítottuk az időt, hogy elrendezzük az
ügyes-bajos dolgokat - vettünk egy házat, úgyhogy ha vége a háborúnak, akkor majd… talán egyszer… -
hajtogatta a fejét jobbra-balra. – Szóval érted.
- Vége van, Hagrid – csúszott ki Harry száján.
Hagrid szava elakadt és párat pislogva nézett rá.

373
- Hogy érted? – kérdezte rögtön. - Igaz, persze sok halálfalót elkaptunk, de Tudodki még odakint van valahol!
Semminek sincs vége.
Harry megrázta a fejét. Úgy érezte, itt az ideje elmondania. És miért ne épp Hagrid lenne az első, akinek
elmondja? Ő volt az, akitől életében először hallotta a Voldemort nevet. Ő volt az, aki visszahozta a varázslók
világába, akitől gyakorlatilag egy új életet kapott. Miért ne adna most ő is egy ilyen új életet a barátjának
nászajándékként?
Vett egy mély lélegzetet és kimondta:
- Az igazság az, hogy odabent van, Hagrid – mutatott a kastély felé. – Vége van. Voldemort meghalt.
Hagrid úgy meglepődött, hogy még megijedni is elfelejtett a rettegett névtől.
- Ne viccelj, Harry! Komolyan beszélsz? – meresztett nagy szemeket barátja komoly tekintetét látva, mintha azt
várná, mikor neveti el magát és kiált április bolondját.
- Komolyan beszélek – szólt határozottan Harry. – Nincs többé, Hagrid.
Az óriás nyelt egy nagyot, majd beletúrt bozontos hajába. Harry látta rajta, hogy kell vennie néhány mély
lélegzetet, hogy lenyugtassa magát ettől a hírtől. Úgy gondolta, hogy a legjobb, ha rögtön a fontosabb dolgokra
tér:
- Hagrid, figyelj rám – szólt, s az óriás falfehér arccal bámult le rá. – Nem maradhatunk tovább a kastélyban.
Segítened kell nekem! Meg kell győznünk mindenkit, hogy el kell mennünk innen.
- De… miért? – kérdezte akadozva barátja.
- Most nem mondhatom el, de bíznod kell bennem! Ha elhitted nekem, hogy végeztem Voldemorttal, ezt is
igazán elhihetnéd! Ez nagyon fontos.
Hagrid nem habozott tovább, hanem szaporán bólogatni kezdett és kezeit tördelve, de rögtön dolgára indult.
- Rendben – egyezett bele. – Körbemegyek az iskolában. Madam Pomfrey-t nehéz lesz meggyőzni.
Azzal felsietett a lépcsőn, be az iskolába. Harry sem akart tovább várni, odament a tőle nem messze parancsokat
osztogató McGalagony-hoz, aki az éppen kiszabadított tanároknak kezdte magyarázni, hogy engedjék ki a
diákokat a klubhelyiségekből és nyugtassák meg őket, hogy semmi baj nincs. Itt volt szinte mindegyik tanár,
köztük Gawain Robards, Lumpsluck és Madam Marchbanks is, aki nem volt a helyzet magaslatán a halálfalók
betörésétől.
- Professzor! – szólította meg Harry McGalagonyt.
Az igazgatónő dolgára küldte a tanárokat és megfordult.
- Igen, Harry?
Nem köntörfalazott, rögtön kimondta a legfontosabbat, bár biztos volt benne, hogy ennyivel nem ússza meg a
dolgot:
- Azonnal el kell hagynunk az iskolát. Mindenkinek. A házimanóknak és a festményeknek is. Senki nem
maradhat itt.
McGalagony kicsit meghökkent, de próbált nyugalmat erőltetni az arcára.
- Miért? Mi történt?
- A kastély nem biztonságos többé – válaszolta Harry.
McGalagony arca rögtön megenyhült és megértően bólintott.
- Igen, igen, tudom én is… - sóhajtotta a boszorkány. – Valóban be kell zárnunk egy időre. Holnapra idehívom a
Roxfort Expressz-t és…
- Nem – jelentette ki Harry határozottan. – Egy órát sem maradhatunk tovább itt.
Ezen újra meglepődött az igazgatónő. Nem értette, mire ez a nagy sietség.
- Harry, elhiszem, hogy megviselt ez a ma esti újabb támadás – kezdte rövid habozás után -, de most tíz
halálfalót elfogtunk. Ilyen eredményeket nem értünk el, már vagy…
Harry megint nem hagyta, hogy McGalagony befejezze a mondatot, idegesen közbevágott:
- Nem a halálfalóktól kell tartani, hanem magától az épülettől!
Az igazgatónő egyik megdöbbenésből a másikba esett.
- Miről beszélsz? – hápogta.
- Majd a főhadiszálláson beszélünk…
- A főhadiszállás leégett, Harry – szúrta közbe McGalagony és arca furcsán bűnbánó kifejezést öntött. Tudta jól,
mi történhetett, hiszen ő adta ki a titkot Voldemortnak. Harry egy cseppet sem tudott neheztelni rá emiatt, hiszen
szinte mindenki megtört volna Voldemort hatalma előtt. Ennek ellenére nem nagyon tudta lecsillapítani magát, és
érezte, hogy túl gorombán beszél McGalagonnyal.
- Úgy értettem, hogy nálam – próbált meg nyugodtabb hangot megütni. - A Black-házban. Az az új
főhadiszállás…
- Ki mondta ezt? – lepődött meg McGalagony. – Hagridtól úgy hallottam, hogy…
- Én mondom! – csattant most fel Harry türelmetlenül. – A Főnix Rendje minden tagja jöjjön a Black-házba, ma
éjjel kilencre! A kastélyt pedig most azonnal kiürítjük.

374
McGalagony szemében felcsillant némi szemrehányás, de aztán mégsem tiltakozott tovább. Harry most is, mint
mikor Voldemorttal beszélt, tágra nyílt szemmel nézett rá, engedve, hogy az igazgatónő lássa, teljesen komolyan
beszél. Nem tudta hogy ez, vagy csak a szavai vették rá McGalagonyt, de a boszorkány nem tiltakozott tovább.
- Már szóltam Hagridnak, hogy hozzanak ki mindenkit. Kérem, segítsen! – tette hozzá Harry, az igazgatónő
tépelődését látva. – Kérem, beszéljen Madam Marchbanks-szal. Ő dönt az iskolai ügyekben. Rá kell venni, hogy
bezárassa a Roxfortot.
Nem várta meg a további ellenvetéseket, a kastély felé fordult és felemelte pálcáját.
- Invito, csoportkép! – mondta, és pár másodperccel később kiröppent egy második emeleti nyitott ablakon a
fekete bársonnyal letakart festmény, melyben a Roxfort portré-alakjai csoportosultak.
Az összesereglett varázslók, boszorkányok és kentaurok kissé riadtan kapták fel fejüket a repülő festményre,
mely hamarosan leszállt Harry lábai előtt a fűbe.
Harry felvette és meg se várva, hogy kimondja McGalagony a kérdését, amit már jelzett a festményre szegeződő
mutatóujja, gyorsan folytatta megkezdett instrukcióit.
- Ön és Charlie Weasley menjenek le a pincébe, a kazamatákhoz, ahol a Bölcsek Kövét őrizték régen – mondta,
mire a boszorkány újra őrá figyelt és nem a festményre. - Az utolsó termekben megtalálja Bellatrix Lestrange-et
és Voldemortot.
McGalagony igyekezett higgadt maradni, de a sok hír után ez még Dumbledore professzornak is becsületére vált
volna. Az igazgatónő háromszor veselkedett neki a kérdésének, végül csak ennyit sikerült kinyögnie: -
Hogyan…?
- Lestrange-et összekötöztem. Nem lesz vele gondod – válaszolta Harry. – Voldemort pedig halott.
Erre a bejelentésre egyszerre olyan csend lett a parkban, mintha elvágták volna a világmindenség hangszalagját.
Minden közelben lévő ember és kentaur Harryre meredt tágra nyílt szemekkel. Ez a mondat úgy hatolt mindenki
fülébe, hogy kiszorított onnan minden egyebet.
- Meghalt? – hápogta Charlie.
- Igen – válaszolta Harry. – Megöltem. A továbbiakról majd beszélek a főhadiszálláson. És most tegyék azt, amit
mondtam… Kérem! – tette hozzá egy megenyhült arckifejezéssel.
McGalagony fejével intett Charlie-nak és még négy másik fekete ruhás mágusnak, majd sietve elindultak a
második emelet irányába.
A többi varázsló és boszorkány mind Harryt figyelték, egyesek szemében gyanakvás, másokéban csodálat
tükröződött. Harry most nem törődött velük, lesz még idő, hogy mindenkinek elmondja, amit tudniuk kell.
Megtette, amit ebben a helyzetben képes volt, most már nem vágyott másra, csak látni a barátait. Hóna alá csapta
a bebugyolált festményt, majd ő is elindult a kastély bejárata felé Hagrid és McGalagony és Charlie nyomában,
majd a bejárati csarnokban felmenve a lépcsőn – ahonnan ezekben a percekben távolították el a baziliskus
tetemét és az inferusokat – balra fordult a lépcsőház felé. A gyengélkedőt célozta meg.
- Harry! Várj egy picit… - szólította meg valaki, ő azonban szinte meg se hallotta, némán bandukolt a lépcsőn.
- Várj már! – sietett utána az a valaki és megragadta a karját.
Neville volt az.
- Igen? – kérdezte tőle Harry a lehető legnyugodtabb hangnemben.
- Amiről beszélni akartam veled, előző este… - megvárta, amíg Harrynek beugrik az este történései, mikor
elvitte Crak-ot és Monstro-t Lumpsluck-hoz, mely olyan távolinak tűnt, mintha két héttel ez előtt történt volna.
- Igen, emlékszem – mondta Harry.
Neville arca egészen ki volt pirulva és vett egy mély lélegzetet.
- Az a helyzet, hogy a Szürke Hölgy végül szóba állt velünk.
- Tényleg? – lepődött meg Harry, de meglepődésében nem sok hely maradt a valódi érzéseknek. Korábban
örömtáncot járt volna, ha meghallja ezt.
- Nem fogod elhinni mire bukkantam! – jelentette be büszkén, ujjongva Neville. Nagyon élvezte ezt a pillanatot,
Harry látta a szemében, és ezért nem vágott közbe, ezért nem torkollta le, nem mondta neki, hogy már tudja a
nagy rejtvény megoldását. Barátja drámaian halk hangon jelentette be, ügyelve a mellettük elhaladókra, hogy
Hollóháti Hedvig egyenes ági leszármazottai a Prewett család tagjaiban kereshetők, s még tovább a hét Weasley
gyerekben. Bill, Charlie, Percy, Fred, George, Ron és Ginny mindannyian a nagy alapító boszorkány
leszármazottai voltak, anyai ágon.
Neville vigyora kicsit halványulni kezdett, mikor elmaradt a szavai nyomán várt hatás.
- Harry, tudod, mit jelent ez? – motyogta.
- Tudom – válaszolta Harry, majd összeszedte magát és felöltött egy majdnem őszinte mosolyt. – Köszönöm
Neville. Hálás vagyok mindenért.
Ez igaz volt. Tényleg hálás volt neki az önzetlen segítségért, de már késő volt. Előző este egyszerűen elrohant
mellette, pedig ha megállt volna, hogy meghallgassa, sokkal könnyebb lett volna minden. Rájöhetett volna, hogy
mi történt Fleur-rel.
- Elkaptam Bellatrix Lestrange-et – mondta hirtelen Harry. Neville, aki már ballagott lefelé a lépcsőn, most
visszafordult, egy pillanatra elsápadt, majd behunyta a szemét és aprót sóhajtott.

375
- Akkor minden rendben van – mosolygott halványan és valamelyest csökkent csalódottsága.
Semmi sem volt rendben – gondolta Harry. Bellatrix már nem jelentett neki semmit. Örült, hogy Neville legalább
még átérzi, hogy bosszút álltak a halálfalón. Harryt már nem tüzelte a bosszú, már semmi sem hajtotta. Úgy
sétált fel a lépcsőn, mintha szellem lenne, mintha egy teljesen másik földön járna, ahová csak átsejlik egy
élőkkel teli világ zsibongása és körvonalai.
Egyenest a gyengélkedő felé ment, de már út közben szembetalálkozott három barátjával. Hagrid mögöttük
lemaradva beszélgetett a paprikás kedvében lévő Madam Pomfrey-val, aki minden látható jel szerint foggal-
körömmel ragaszkodott volna betegei alapos kivizsgálásához.
Hermione vidáman mosolygott rá, már messziről, mikor meglátta. Sokkal jobb színben volt, mint mikor Harry
ott hagyta az igazgatói szoba előtti elágazásnál: bozontos haja fel volt tűzve, bal kezén vastag kötést viselt és a
halálfaló-álruha helyett rendes iskolai talárjai egyikét viselte.
Ron haja csupa por volt, fején zúzódás éktelenkedett és még a fekete, szakadt talárt viselte, jelezve, hogy nem
hagyta Madam Pomfrey-nak ellátni a sebeit. Hátára vetve, fémhüvelyben hozta Griffendél kardját, melynek
markolata is csupa vér volt. Akárcsak a főhadiszállás elleni támadás másnapján, Ron most is nagyon büszkén
festett – Harry elvigyorodott, ő pedig viszonozta.
Végigsietett a folyosón barátai elé, s közben Ginnyt nézte, aki hasonlóan festett, mint Hermione. Még mindig
pizsamában és hálóköntösben volt, papucsban, bokáján és csuklóján vörös sebeket hagytak a szoros kötelek. Ő
nem mosolygott.
- Hol van Pettigrew? – tárta szét a karját Harry, mikor találkoztak a folyosó közepén.
- Én is örülök, hogy épségben látlak! – mondta jó hangosan Ron. – És igen, tök jól vagyunk, kösz, hogy
kérdezed.
Harry bocsánatkérően nézett rá.
- Ne haragudj – mondta. – Nagyon jó, hogy épségben vagytok… többé-kevésbé.
Hermione homlokán még enyhén vérzett a seb, de ez láthatóan nem zavarta. Szorosan megölelte Harryt, majd
fürkésző pillantással nézett a szemébe.
- Mivel itt állsz előttem, úgy gondolom vagy megszökött, vagy… - nem fejezte be a mondatot.
- Az utóbbi – válaszolta Harry. Ron és Ginny döbbenten összenéztek, Hermione mosolya csak még szélesebb
lett, de továbbra is farkasszemet nézett Harryvel.
- Ahogy elnézlek – szólt -, az az érzésem, hogy nem minden úgy alakult, ahogyan szeretted volna.
Harry elfordította tőle a tekintetét – nem szerette, ha legilimentálták, még akkor se, ha Hermione teszi - és
Ginnyre nézett. A lány még mindig nem mosolygott, de volt valami furcsa a szemében. Harrynek jó időbe telt,
mire visszaemlékezett, mikor néztek így egymásra. Dumbledore temetése után, abban a percben, mikor Harry
végett vetett a kapcsolatuknak, akkor értették meg igazán egymást legelőször.
Hermione várta a választ, de Harry megpróbált kitérni előle.
- Hogy van a kezed?
- Jól – válaszolta a lány. – Firenze bekötözte. Valamilyen gyógyfüveket rakott rá. Azt mondta, rendbe jövök.
- Mi történt veled? – ismételte meg a kérdést Ron, látva Harry sápatag arcát.
Harry még mindig nem akart válaszolni, pedig tudta, hogy meg kell tennie.
Ginny, aki eddig jó három méterre állt tőle, most lassan odament hozzá és ő is megölelte.
- Mi a baj? – suttogta a fülébe.
Harry végignézett Ronon és Hermionén, aztán bólintott egyet.
- Elmondom. De előbb menjünk ki innen.
- - Lássuk csak, jól értettem-e… - szólalt meg Ginny bő félórás feszült hallgatás után. – Egész idáig azért
kerestük a horcruxokat, mert Voldemort hagyta, sőt, azt akarta, hogy összetörjük őket, mert félt tőlük. Ő ez
alatt horcrux-szá változtatta az egész Roxfortot, legyőzte a Főnix Rendjét, kiirtotta az óriásokat az
aurorokkal, akiknek ő maga adott parancsot, mint az Auror Parancsnokság vezetője, ráadásul most még a
miniszteri tanácsot is elintézte a Szövetségen keresztül. És mindennek tetejébe a Prewettek… akarom
mondani anya rokonsága – az én rokonságom Hollóháti Hedvig leszármazottai!
Harry karba tett kézzel bólintott.
- Ez kész őrület! Sosem hittem volna… - csóválta a fejét a lány.
Ron is ugyanolyan sápadt volt a hírektől, mint a húga, Hermione pedig egyenesen maga alatt volt, mikor Harry
elmondta neki, hogy az utolsó horcrux, amit mindvégig kerestek, előbb Muriel néni diadémja volt, most pedig
maga a kastély az. Ginny és Ron egy pad tetején ültek a roxmortsi vasútállomás peronján, ahová még nem
érkezett meg a Roxfort Expressz. A diákok csoportokba verődve élénken beszélgettek egymással és kiszabadított
tanáraikkal az éjszaka történtekről, de egyikük sem sejtette, hogy mi az igazi oka annak, hogy el kell hagyniuk a
Roxfortot ezekben a kora hajnali órákban.
Aurorok érkeztek Londonból, hogy vigyázzanak a diákokra és sok szülőt felkeltettek az éjszaka közepén.
Pánikba esve érkeztek a helyszínre, mikor kézhez kapták a baglyokat, melyekben személyesen Voldemort üzente
nekik, hogy a gyerekeik foglyok. Egyesek rémülten keresgélték gyermekeiket a tömegben, mások értetlenül
álltak az események előtt.

376
Ginny, Hermione, Harry és Ron eddig zavartalanul beszélgethettek jó ötven méterre a zajongó diákoktól, s Harry
a biztonság kedvéért használta Piton disaudio-bűbáját az esetleges hallgatózók ellen.
- És a horcruxok átkozottak voltak? – szólalt meg Ginny rövid tépelődés után. – Voldemort megtámadta saját
magát…? De mégis honnan veszitek, hogy Aurora átkozta meg a horcruxokat?
Ron volt az, aki a leggyorsabban válaszolni tudott neki:
- Voldemort maga mondta! Ő mondta, hogy Pitonnal együtt egy veszélyes ellenséget is a köreibe fogadott. Ez
Aurora volt, Piton felesége. Piton szerint is ő volt az, aki kereste a horcruxokat.
- És mikor ölte meg őt Voldemort? – kérdezte Ginny.
Harry sietett most a válasszal.
- Akkor, mikor Piton átállt a mi oldalunkra – mondta és megköszörülte a torkát. - Legelőször Piton rögtön
halálfaló lett, mikor kijárta a Roxfortot, ez az Aurora Black meg a barátnője volt vagy már a felesége, nem
tudom. Aurora közben rájött a horcruxok titkára és kitervelte, hogy csapdába csalja velük Voldemortot, mert
látta, hogy Pitont mennyire behálózta. Meg akarta védeni tőle Pitont. Eddigi tudomásunk szerint hárman
segítettek neki: Regulus Black, egy másik, aki meghalt a laboratóriumban, és egy harmadik, valami Travers
nevű, akit Aurorával együtt öltek meg.
Harry szavaira Ginny egy darabig csendben maradt, majd lassan elfintorodott és az előttük fekvő síneket
bámulva ingatta a fejét.
- Hogy kötött ki Piton mellett…? - motyogta Ginny. – Messze esett az alma a fájától. Egy halálfaló
feleségeként…
Harry nem értette, mire céloz a lány és Ron is hasonlóan értetlen képet vágott.
- Miről beszélsz? – kapta fel a fejét Hermione, aki hosszú ideje most szólalt meg először, de hangja olyan rekedt
volt, mintha órákon át kiabált volna. Ginny felkapta a fejét és Hermionéra nézett, majd Harryre és végül Ronra.
- Ti nem tudjátok? – kérdezte tőlük, majd meg se várva a tanácstalan visszakérdezéseket, gyorsan válaszolt: -
Aurora a családunk tagja volt. Nem emlékszel rá, Ron? – nézett döbbent bátyjára.
- Hogy érted ezt? – kérdezte amaz.
- Tessy nénikénk meg Alphard bácsi lánya volt – világosította fel a húga.
Ron arca lassan, fokozatosan felderült.
- Alig emlékszem rá – mondta. – De tényleg… Eddig nem ugrott be. De mért nem mondtad már? – nézett
Ginnyre szerencsétlen képpel.
- Azt hittem, tudod – vonta meg a vállát a lány. – Gondoltam nekik is elmondtad… - biccentett két barátja felé. –
De nem vagyok meglepve… Nem ismertük őt, Tessy néni és a nagypapa nem voltak túl jóban. Ezért is
költöztünk el a Prewett-házból és mentünk az Odúba.
Harry a homlokát ráncolta.
- Alphard volt az apja? Akit kitagadtak a Black családból?
- Te ismered? – lepődött meg Ginny.
- Persze – válaszolta. – Még Sirius mesélt róla a régi főhadiszálláson. Ő hagyott rá egy rakás pénzt, amiből Sirius
vett magának egy házat… meg a Tűzvillámomat – tette hozzá gondolatban.
Hermione karba tett kézzel sétálgatott fel-alá a pad előtt, úgy gondolkodott.
- Ginny… – szólt lassan -, ez a Tessy nénikétek Weasley vagy Prewett volt?
A lány meglehetősen vidáman válaszolt:
- Muriel néni húga. Egy vérbeli Prewett… Hárman voltak testvérek: Muriel néni, Tessy néni, meg a nagypapánk,
Ignatius.
Hermione szórakozottan bólogatott, de már máson járt az esze.
- Akkor érthető, hogy Aurora rájött a horcruxok titkára. Gyakorlatilag egy házban lakott Voldemort lelkének egy
darabjával. Muriel néni diadémja! Biztosan véletlenül jött rá, hogy el van varázsolva, meglehet, hogy…
- Jaj, hát persze! – kiáltott fel hirtelen Ginny. – Aurora imádta az ékszereket! Nem ismertem szinte semennyire,
de abban biztos vagyok, hogy odáig volt az ékszerekért. Volt vagy tíz különféle nyaklánca meg gyűrűje. Muriel
néni is mesélt róla… Mindig próbálgatta a ruháit meg ékszereit, még egy fényképet is láttam róla, amin… -
Ginny itt elnevette magát -, amin egy óriási tűsarkú cipőben bukdácsol hatalmas kalappal a fején.
- Te jó ég…! – suttogta Ron. – Felvette a diadémot! Biztos így jött rá, hogy valami baj van vele!
- Igen – bólintott határozottan Hermione. – De nem törte össze, csak megátkozta… Ez már biztosan sokkal
később volt, mikor már Piton halálfaló volt. Addig tartogatta a titkot – vagy nem is tudta biztosan, mi lehet az.
- Aztán jött a pohár a laboratóriumban – folytatta helyette Harry. - Ő is követte a nyomokat, amiket Voldemort
elhagyott… Később ellopták a medált, és aznap estére Regulus már halott volt, mert ki akart lépni a halálfalók
közül. Nem sokkal előtte közölte ezt Voldemorttal, tehát valószínű, hogy Aurora ekkor kereste meg az
ajánlatával. Talán ez épp az után volt, hogy elvesztette a segítőtársát a laboratóriumban és szüksége volt újra.
- Mért nem törték rögtön össze a horcruxokat? – ráncolta a homlokát Ginny.
- Azok a lélek-darabok veszélyesek voltak – magyarázta Hermione. - Könnyen keresztül húzhatták volna
Voldemort számításait, hiszen gondolj csak bele: ők is hasonló tudással rendelkeztek, mint az eredeti testében élő
Voldemort. Ha rá tudták venni, hogy a horcrux megtámadjon egy másik lélek darabot, akkor az sokkal

377
hatásosabb, mint összetörni őket. Legalábbis abban az időben még hatásosabbnak tűnhetett. Ma már Voldemort
ereje túl nagy volt hozzájuk képest… És még az is lehet, hogy direkt írták a Voldemortnak szánt levélben, hogy
össze fogják törni őket. Hogy Voldemort siessen megkeresni az igazit, és az megölje őt. Biztos arra számítottak,
hogy Voldemort gyakrabban ellenőrzi, megvannak-e még a horcruxok.
- Pedig ezek szerint nem… - sóhajtotta Ron. – Túlságosan bízott a védelmében.
Ginny tovább sürgette őket:
- Ez mikor történhetett?
Hermione félretolta Ront a padon és leült mellé. Megtámasztotta az állát a térdén és így válaszolt dünnyögve.
Látszott rajta, hogy nagyon kifáradt az éjszaka történtektől.
- Mivel a levélben volt utalás a Kiválasztottról, ez már a jóslat elhangzása után történt.
Ginny felkapta a fejét.
- Honnan tudott Aurora a jóslatról? – kérdezte.
- Piton biztos elmesélte neki. Elvégre ő hallgatta ki! – mondta Hermione.
Harry gondolatai folyton elkalandoztak. Miközben barátai beszélgettek, csak olyankor szólt közbe, mikor a
barlangban történtekkel kapcsolatban vetült fel kérdés. Egyfolytában az járt a fejében, ami az iskolával történt és
nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. Voldemort olyan nagy jelentőséget tulajdonított neki és nem véletlenül.
Túlságosan fontos volt az iskola, a nyitva tartása jelezte volna az embereknek, hogy a minisztérium képes
ellenállni a halálfalóknak. Hogyan magyarázza meg Scrimgeour-nak, hogy most be kell zárni, mégpedig örökre?
Ginny megmasszírozta fájós bokáját, ahol a kötelek kidörzsölték és közben újabb részletekre kérdezett rá.
- Ez után volt, hogy Piton átállt?
Hermione válaszolt neki:
- Igen. Piton túl erős tanítványa lett Voldemortnak és ez okozta Aurora vesztét. Voldemort meg akarta szabadítani
Pitont az érzelmi kötődéseitől, ezért megölte Aurorát Wildung képében. Valószínűleg már akkor is sok álnevet
használt. Dumbledore odaküldte Mordont, hogy mentse meg Pitont. Voldemort hagyta magát elfogni – álcázva
volt, nem kellett tartania a lelepleződéstől. Mordon letartóztatta Pitonnal együtt. Piton az Azkabanba került,
ahonnan Dumbledore hozta ki, miután meggyőzte, hogy segítsen nekik. Wildung… mármint Voldemort… hát
nem is tudom – vallotta be. - Azt mondta, a jóslat miatt akart így bejutni a minisztériumba. Talán megszökött
valahogyan az aurorok markából. Nem lennék meglepve.
- Szóval Voldemort egészen tavaly szeptemberig nem is tudott róla, hogy mások is keresték a horcruxokat
Dumbledore előtt?
- Nem – sietett ekkor a válasszal Harry, felocsúdva borús gondolataiból, melyek folyton Scrimgeour körül
forogtak. – Csak akkor jött rá, mikor Fleur megpróbálta megölni.
Ekkor egy időre mind a négyen elhallgattak, mert McGalagony és Madame Maxime sietett fel a peronokra és
gyorsan végigszaladtak a diákok között, mindenkitől kérdezgetve, hogy jól van-e, nem sérültek-e meg, mikor
bezárták őket a halálfalók. Kiderült, hogy néhány alsóbb éves még azt sem tudta, hogy bezárták őket, mert már
régen a klubhelyiségben vagy a hálótermeikben voltak, mikor az idősebb diákokat összeterelték az álarcosok.
Senkinek sem esett különösebb baja, mert egyikük sem mert szembeszállni a halálfalókkal. A mardekáros diákok
egész csoportja egy külön körbe verődve beszélgettek távolabb a hugrabugos-hollóhátas-griffendéles
csődületből, akik most visszatért igazgatónőjük köré sereglettek a részletek után érdeklődve. Harryék innen is
hallották, amint McGalagony nyugtatja a diákokat, hogy a halálfalókat elfogták és már nincs veszély. Többen
felhördültek, hogy akkor miért kell elmenniük a Roxfortból?
- Az esküvőn szállta meg Fleur-t, igaz? – gondolkozott hangosan Ginny, mikor McGalagony és a diáksereg
arrébb vonult. - A diadémmal, mikor a fején viselte?
Ron komoran bólogatott.
- A horcrux azt parancsolta neki, hogy menjen a Roxfortba, mert ott biztos megtudja, mi történt Voldemorttal.
Aztán megkereste és meg akarta ölni, de nem sikerült neki… Hmmm – fanyalgott Ron. – Milyen kár. Könnyebb
dolgunk lett volna, ha beválik Aurora terve…
- Voldemort elkapta Fleur-t és eltüntette róla a horcrux hatását – vette át a szót Harry. – Aztán az Imperius
átokkal megparancsolta neki, hogy hozza el Muriel nénitől a diadémot, hogy megvizsgálhassa. Fleur pedig
rávette Mundungust, hogy rabolja ki a házat, és a tűzön átküldte a holmit.
Ginny itt feltette a kezét, mintha órán lenne, és közbevágott:
- De miért hozták vissza később az ellopott holmikat? Karácsonykor beállítottak a ládával!
Harry homlokát ráncolva töprengett.
- Szerintem azért, hogy így eltereljék a figyelmet Mundungus bűntársairól. Lehet, hogy ők tudtak arról, hogy
valaki felbérelte Dungot a rablással és így visszafelé is elsülhetett volna Fleur terve.
Ginny megfontolta a választ és bólintott:
- Igen, igazad lehet. Muriel néni nem hagyta, hogy apáék a többi elveszett holmi után nyomozzanak, mikor
visszakerült a nagy része.
- Folytathatjuk? – szólt közbe Ron. – Mert nekem ez egy kicsit zavaros még.
- Folytasd! – intett Ginny Harrynek.

378
A fiú nagy levegőt vett és felvette a történet fonalát.
- Szóval Voldemort visszaszerezte az egyik horcruxot és levette róla Aurora Black átkát. Aztán a lélek darabot
átültette a Roxfort épületébe… - itt önkéntelenül is megborzongott és tekintete a mögöttük magasodó kastély
tornyaira siklott.
Roxfort ugyanúgy nézett ki, mint az előző nap reggelén – és mégsem. Harry és barátai tudták, hogy semmi sem
ugyanolyan benne, mint egykor. Szinte nem is látták a magas tornyokat, a Nagyterem sziklára épült masszív
formáját, sem az elhanyagolt parkot. Az egész egylényegűvé vált képzeletükben Voldemorttal. Ha ránézett,
Harry nem azt a kastélyt látta, amit hét éve az otthonának érzett, hanem egy olyan ellenséget jelképezett, amit
ugyan legyőzött, de valójában sosem tud szabadulni tőle.
– Miért nem volt jó neki egy újabb lélek-darabolás? – próbált tárgyilagos maradni Ginny, és elszakította
tekintetét a tópartról. - Miért egy már meglévőt használt fel?
- Ugyanaz az oka, amit már eredetileg is sejtettünk – válaszolta meg a kérdést Harry. – Ha túl sokáig darabolta
volna a lelkét, egy idő után a varázsereje is elveszett volna.
- Igen, értem… - dünnyögte a lány. – A diadémmal mi lett?
- Tönkre tette – mondta Harry. – Azt hiszem, meg is találtam Fleur íróasztalában, csak nem ismertem fel. Egy
ezüstgolyóvá gyúrta össze.
Ron felhorkant bosszúságában és fejét csóválva a földet bámulta maga előtt.
- Szóval kiépítette azt a helyet az alagsorban – folytatta bátyja helyett Ginny az összefoglalást – pont azon a
napon, mikor az elvarázsolt páncélok is támadtak…?
- Az is az ő műve volt, elterelte vele a figyelmet – szúrta közbe Harry.
-… és ezzel elérte, hogy ne haljon meg soha – mondta tovább Ginny. - A diákokból szívta ki az életet, akik nem
vettek észre semmit, mert sokan voltunk és így eloszlott köztünk, igaz?
Harry és Ron bólintott.
- Bármibe lefogadom, hogy ezért voltunk betegek karácsonykor… - panaszolta a lány. - Majdnem az összes diák
hányingerre és gyengeségre panaszkodott.
- Igen, talán akkor kezdett érződni a hatása – hagyta rá Harry.
Ginny egy kicsit megborzongott, mintha fázna és összébb húzta magán a köntöst.
- Azt… azt mondod, gyerekek voltak odalent?
Harry felidézte magában a kígyószerű diákok képét és ettől be kellett hunynia a szemét egy pillanatra. De ettől
csak még élénkebben látta őket, úgyhogy gyorsan ki is nyitotta a szemét.
- Igen – mondta rekedten. – Négy gyereket rabolt el még karácsonykor. Egyenest a vonatról, tehát…
-… tehát Fleur tette – sziszegte Ginny.
Mind a négyen elhallgattak egy pillanatra, mert éppen ekkor hozták lebegő hordágyakon az eszméletlen Fleur-t a
gyerekekkel együtt. Hermione gyorsan felugrott a padról és odament Paulina hordágyához. Többen
odasereglettek a sérültekhez, köztük Charlie is Fleur-höz, a gyerekekhez pedig a barátaik, testvéreik, köztük
David McGerold is fél-vámpír bátyjához.
Harry, Ron és Ginny közben tovább beszélgettek.
- Az ő lelkükből készítette Voldemort azokat a nyaklánc-horcruxokat is – mesélte Harry. - Pajzsnak használta.
Szerintem valahogyan rájött, hogyan irányíthatja rá egy horcruxra egy átok erejét. Így mikor megszegte az
Esküt, nem ő halt meg, csak a horcrux repedt el.
- Egy olyan horcrux, ami nem is a saját lelkéből készült?
- Igen. Ugyanis ha viseled a horcruxot, vagy használod, a tested összekapcsolódik vele. Mikor Dumbledore
felhúzta a Gomold-gyűrűt, az majdnem megölte, mert ezt a parancsot kapta Voldemorttól. A napló meg a Titkok
Kamráját nyitotta. Szerintem a gyerekek horcruxainak azt parancsolta meg, hogy minden átoktól védjék meg.
Olyan ez, mintha előtte állna egy másik ember, vagy mint… - Harry kereste a megfelelő szót. - Mint…
- Mint egy talizmán? – segítette ki Ginny.
- Pontosan!
- És Bill hogy került oda? – kérdezte a lány. Hangja egy cseppet sem remegett meg, annak ellenére, hogy a
testvéréről beszéltek. A kezdeti döbbenete lassan elpárolgott és Harry nem győzött csodálkozni rajta, milyen
könnyen tudja kezelni a helyzetet. Példát vehetnél róla – súgta egy hang a fejében.
- Voldemort őt választotta Fleur helyett, hogy segítsen neki… nyilván úgy gondolta, hogy erősebb varázsló.
Fleur-t csak megtartotta, mert feltűnő lett volna, ha megöli – emlékeztette Harry. – Bill azonban rögtön a horcrux
foglya lett, talán akkor, mikor először eljött meglátogatni Fleur-t. Aztán ide is költözött Roxmortsba, hogy közel
legyen az iskolához. Ahogyan mi őröket állítottunk Roxfortra, úgy Voldemort is ezt tette.
- Kész szerencse, hogy annak idején nem hívtuk meg őket az irodába a megbeszélésekre – szólt csendesen
Ginny.
- Az se sokat változtatott volna – szólt lemondóan Ron. – Voldemort így is rájött mindenre…
- Nem értem… Hogyan juthatott be Bill meg Fleur Muriel nénihez? – motyogta a húga. – Az ellen védett a
vonal! A vonal a főhadiszállás körül.

379
- Ezen sokat gondolkodtam – mondta Harry. – Csak egyetlen egyszer voltak a főhadiszálláson, mióta a horcrux
elkapta őket, és akkor is zsupszkulccsal érkeztek egyenest a nappaliba. Mindenit megijesztettek vele, mikor
hirtelen megjelentek ott, emlékszel?
Ron fejében mintha lámpást gyújtottak volna:
- Azzal magyarázkodtak, hogy a ládát hozták és nem akarták végig fellebegtetni a domboldalon! – mondta. -
Hogy nem jöttünk rá erre?!
Rövid szünet állt be újra a beszélgetésben, mert harsány pukkanó hang kíséretében ekkor jelent meg a peron
túlsó végén tizenkét lebegő golyóbis, melyekkel rögtön újabb aurorok és gyógyítók érkeztek – és maga Rufus
Scrimgeour is. A miniszter végigsietett a peronon a varázslók kíséretében, útközben ordítva osztogatott
parancsokat és dühös fintort vágott, amikor meglátta, hogy a már megérkezett aurorokat maga McGalagony
utasítgatja. Az aurorok pedig készségesen engedelmeskedtek McGalagonynak.
Harry agya valamiért különös jelentőséget tulajdonított ennek, ám mielőtt még rájöhetett volna, miért is fontos
ez, már ki is csúszott a fejéből a gondolat, mint egy hal az ujjai közül.
Elkalandozó gondolataiból Ron hangja hozta vissza a jelenbe.
- Hol is tartottunk?
- Karácsonykor – segítette ki Ginny és már mondta is tovább: - Ekkor legilimentált titeket álmotokban Fleur
vagy Bill, ugye?
- Csak engem – javította Harry. – Ron valószínűleg észrevette ezt, ezért elkábították és törölték az emlékeit.
Erősen fájt a fejed, emlékszel? – fordult barátjához Harry.
Ron bosszúsan hümmögött és karba tett kézzel nézte, ahogy a gyógyítók egy hordágyon ellebegtetik szőke
sógornőjét a Szent Mungóba vezető temérdek zsupszkulcsok egyikéhez.
- Másnap elmentetek a nagynénédékhez – várta a folytatást Ginny. – Mit keresett ott Voldemort?
- A múltamat – válaszolta Harry. – Meg akart ismerni, megtudni, milyen ember vagyok, mennyire hasonlítunk
egymásra és miben különbözünk. Valószínűleg ez is a tudati kapcsolatunk miatt érdekelte.
- Ez után írták az újságban azt, hogy Leonard eltűnt – szúrta közbe Ginny.
- Igen, elfogatta magát a koboldokkal, ahogyan régen Mordonnal, Aurora Black kivégzésekor. Akkor a jóslat
érdekelte a minisztériumban, most meg… fogalmam sincs – tárta szét a karját Harry. – Talán a ferrumok
érdekelték vagy hogy hogyan pusztítsa el a koboldokat? Attól tartok, erre már sosem jövünk rá…
Mindhárman emlékeztek rá, hogy Voldemort milyen parancsot adott a halálfalóinak. Még éjszaka fel kellett
robbantaniuk a Gringotts épületét a koboldok vezetőivel együtt.
- Aztán? – kérdezte Ginny.
Harry gyors sóhajtás után folytatta, de közben kénytelen volt megjegyezni magának, hogy a torkán felkúszó
szörnyeteg csúnya sebeket ejtett, amitől fájt minden lélegzetvétel.
- Aztán jött Piton – mondta. - Voldemort elintézte, hogy ott lehessen az összeesküvők között, így nyomon
követhette, hogy mennyit tudunk és mit csinálunk. És így már csak a Rend volt hátra…
Miközben beszélgettek, befutott a Roxfort Expressz és az állomás kalauza hangos beszélgetésbe kezdett a
mozdonyvezetővel a sürgős utazás okáról. A diákok meg se várták, hogy felszólítsák őket, tömött sorokban
igyekeztek felszállni a vonatra, míg mások inkább a szüleikkel maradtak.
A hármas látta, hogy Hermione megsimogatja a hordágyon fekvő Paulina haját, aztán elbúcsúzott tőle és lassan
visszaballagott barátaihoz. Egy zöldes színű kendőt szorított a fejéhez, olyant, amilyet a kentaurok használtak
Voldemort gyógyításánál.
- Gorontól kaptam – mondta félvállról, látva Harry értetlen tekintetét. Arra a sebre szorította, ami a nagy eséstől
keletkezett a halántékánál.
- Hogy van Paulina? – kérdezte tőle Ginny.
Hermione nagyot sóhajtott.
- Nem olyan rosszul, mint a többi kisgyerek – szólt letörten. – Magánál van és beszél… Fleur is – tette hozzá.
- És a többiek? – érdeklődött Harry.
- A gyógyítók azt mondják, rendbe fognak jönni. De szerintem akkor is ezt mondanák, ha nem tudnának segíteni
rajtuk.
Egy időre mind a négyen elhallgattak és nézték, ahogy egy-egy gyógyító kíséretében a hordágyak hozzáérnek a
lebegő arany gömbökhöz és egymás után eltűnnek a semmiben.
A peron túlsó felén ismerős arcok jelentek meg: Mordon, Tonks és Lupin hoppanáltak a vasútállomás mellett, de
nem vették észre Harryéket, akik eléggé távol voltak az eseményektől. Lupin és Tonks McGalagony felé
rohantak, az öreg auror morgolódva-bicegve követte őket. Ron elmélázva nézte őket.
- Hogyan csalta tőrbe a Főnix Rendjét? – kérdezte fennhangon. – Rávarrt valami bűntényt McGalagony nyakára:
Flitwick bújtatását… Lefogadom, hogy ő kergette az őrületbe az öreget! – csattant fel hevesen. – Vagy inkább
maga a kastély. McGalagonyt letartóztatták, a halálfalók meg elrabolták. Ha Harry és Ginny nem megy utánuk,
Leonard… akarom mondani Voldemort eltussolhatta volna az egészet és még a Minisztériumban se jönnek rá,
hogy nem aurorok vitték el McGalagonyt! Voldemort pedig kiszedhette belőle a Rend titkait, meg a főhadiszállás
helyét!

380
Hermione megköszörülte a torkát és szúrós szemekkel nézett Ronra, mikor a fiú kicsit haragosan fejezte be a
mondatot.
- Ezért nem hibáztathatjuk McGalagonyt, Ron! – pirított rá a fiúra. – Így is sokáig kitartott szegény, hetekig!
- Jó, jó! – legyintett amaz a Madame Maximmal beszélgető McGalagonyt figyelve, akihez most csatlakozott a
három frissen érkezett Rend-tag. – Inkább azt mondd meg, hogy mi értelme volt ennek? A Rend már így is
Scrimgeour bögyében volt! Előbb-utóbb úgyis lefújták volna a bulit…
- Azért – válaszolta kicsit türelmetlenül a lány -, mert Voldemort nyilván látta Piton esetéből, hogy az ellenségei
sok olyan titkot tudhatnak róla, amiket nem szeretne a világ elé tárni. Ha pedig Scrimgeour kapja el
McGalagonyt és nem ő, akkor sokkal nehezebb dolga lett volna!
- Hah! – nevetett fel keserűen Ron. – A végén még kiderül, hogy jobban jártunk volna, ha mindent elmondunk
Srimgeour-nek.
Harrynek ez szöget ütött a fejébe. A gondolat, mely az előbb olyan gyorsan elpárolgott, most tisztán látszott, és
máris több volt egy gondolatnál. Ötlet lett belőle, s ahogy Harry tovább töprengett rajta egymás után
végigfuttatva a fejében, az ötlet lassan tervvé kerekedett. Mire feleszmélt, Ginny és Hermione már egy másik
témát fejtegettek.
- A koboldokkal már nehezebb dolga volt – jegyezte meg Ginny. – Ha szövetségre lépnek velünk, Voldemortnak
nem sok esélye lett volna. A vérfarkasok meg az óriások együtt nem lennének elegek a Gringotts meg a
Minisztérium ellen. Mostanra már biztos felrobbantották őket… - sóhajtotta szomorúan.
Hermione és Ron komor egyetértésben bólogattak.
- De neki legalább már nem lesz haszna belőle – szólt Harry komor elégedettséggel.
- Ez az, amit még nem értek – fordult feléje Ginny. – Végül is mi a fenét akart tőled Voldemort? És te meg mit
csináltál azzal a varázsgömbbel? – nézett Hermionéra.
Előbb Harry válaszolt a kérdésre.
- Azt akarta, hogy megszűnjön köztünk a kapcsolat. Hogy ne tudjak úgy varázsolni, mint ő, hogy ne tudjak
beszélni a kígyókkal. Azt hitte, azért jelentek rá fenyegetést, mert úgy tudok varázsolni, mint ő. Pedig ez nem is
igaz… Sose tudtam használni azt az erőt.
- Persze, hogy nem – szólalt meg lágyan Hermione. – Ahhoz ugyanolyan romlottnak kellett volna lenned, mint ő.
És Voldemort ezt nem tudta megérteni, mert hiányzott a lelkének az a része, amivel erre választ talált volna. De
Dumbledore professzor tudta, hogy miben rejlik Harry igazi ereje… és én is tudtam.
Most Harry kérdezett Hermionétól:
- Hogy került hozzád a Mosolyhozó? Azt hittem, leesett az Azkabanban. Nem tudtam visszahívni, mert ott voltak
a dementorok…
- Igen leesett, de én visszaszereztem, miután felmentél Voldemort után. Volt egy megérzésem, hogy hasznos
lehet és…
- Na neee! – fojtotta belé a szót Ron. – Ne nézz minket madárnak, Hermione! Tudom, hogy zseni vagy, meg
minden, de kizárt, hogy akkor ilyenen törted volna a fejed! Reszkettél, mint a nyárfalevél!
Hermione fanyalogva mosolygott.
- Hát… igen – vallotta be.
Harry hunyorogva nézett rá.
- Eleve ezért vetted nekem a gömböt, ugye? – kérdezte.
- Igen. Lebuktam.
Harry vigyorogva csóválta a fejét.
- De honnan tudtad, hogy ilyen hatása lesz Voldemortra? – nézett rá nagy szemekkel Ginny.
Hermione is megrázta a fejét.
- Nem tudtam, csak sejtettem. Emlékszel, mikor az igazgatói szobában voltunk még ősszel? Néha használtam
azokat a szerkezeteket, amiket Dumbledore professzor készített arra, hogy figyelhessen téged. A portréja segített,
hogy mit csináljak…
Ron összeráncolta a homlokát.
- Miben segített?
- Abban, hogy figyelhessem a Harry és Voldemort közti mentális kapcsolatot. Ő is ezt csinálta régen, gyakran
ellenőrizte, hogy mennyire álltok közel egymáshoz szellemileg. Aggódott, hogy túl erős lehet köztetek ez a
kötelék és Voldemort rávehet téged szörnyű dolgokra. Szerencsére ez nem sikerült neki és az utóbbi években ez a
mentális kapcsolat szinte teljesen megszűnt, mert Voldemort lezárta előled az elméjét a minisztériumban
történtek után.
Harry próbálta átlátni a helyzetet és nem törődni azzal, hogy a nemrég érkezett aurorok némelyike őt figyeli.
- És mire jöttél rá? – kíváncsiskodott Ron.
Hermione előbb levette fejéről a varázsszerrel átitatott kendőt, megnézte, majd visszatette a sebre és csak ez után
válaszolt.
- Arra, hogy ha ez a kapcsolat valami miatt kiújul, Voldemort képtelen lesz elszigetelni magát Harry tudatától, jó
hosszú ideig. Ezért is menekült el a minisztériumból, miután pórul járt Harryvel. Valószínűleg rettenetesen fájt

381
neki, mikor megszállt téged. Szóval, ha valamivel sikerül áttörni Voldemort okklumentális védelmét, akkor
legyengülhet. És így is történt. Eleredt a vére, az a része, amit Harrytől kapott.
- És Voldemort észre sem vette, hogy át akarod verni? – nézett tágra nyílt szemekkel Ginny. – Nem látta, hogy
hazudtál neki?
Hermione mosolyogva megvonta a vállát.
- Nem hazudtam neki – mondta. – Harrytől vettem az ötletet… Úgy csaltam tőrbe, hogy csak igazat mondtam
neki.
Ginny elismerően nézett Hermionéra, Harry látta rajta, hogy ugyanaz a fény tükröződik a szemében, mint mikor
régen a főhadiszálláson Tonks-szal beszélgetett. Ginny vele is úgy viselkedett, mintha a nővére lenne.
- Miért próbálkozott megint azzal, hogy legilimentáljon engem? – kérdezte Harry Hermionétól.
- Igen! És egyáltalán mi volt az a zöld lötty? – tette hozzá Ron.
Hermione nagyot sóhajtott.
- Nem vagyok biztos mindenben, Harry, de szerintem pont azért legilimentált, hogy végleg megszakítsa az
elmétek közti kapcsolatot. Az a méreg – fogalmam sincs, mi a neve -, valószínűleg egy kényszerítő főzet lehetett,
ami szétválasztja az ember tudatát, az akaratát. Ez a bájital elválasztotta a tudatodtól Voldemort erejét – és ez
testileg is jelentkezett. Létrehozott egy másik testet benned, amit aztán a szervezeted kilökött. Pont úgy, ahogy
Voldemort teste a te véredet. Meglehet, hogy még erősítettétek is egymáson ezt a folyamatot. Bár
visszamehetnék az igazgatói szobába és elhozhatnám azokat a szerkezeteket…!
Ron tátott szájjal hallgatta végig a lányt.
- És Voldemort úgy gondolta, hogy Harry ez után már nem jelent veszélyt rá? Ezért hagyta volna életben?
Harry és Hermione bólintottak.
- Azt mondtátok, hogy Voldemort életben akarta hagyni Harryt? – lepődött meg Ginny.
- Igen – válaszolta keserűen Harry. - Szerinte az egész jóslat csak hazugság volt. Szerinte Dumbledore találta ki
az egészet.
Harry még mindig nem tudta magáról, hogy mit higgyen. Egyrészt a nagymamája újra lelket öntött belé a
szavaival és akkor elhitte, hogy ez csak egy ravasz trükk volt, hogy Voldemort kellően elbizonytalanítsa őt,
Harryt és megitathassa azzal a borzalmas folyadékkal.
- Ez hülyeség! – csattant fel hevesen Hermione. – Még hogy Dumbledore ilyet csináljon! Ez még viccnek is
rossz.
Ron komoran bólogatott.
- Piton pedig azt mondta, hogy minden igaz ebből – mondott ellent Harry.
- Piton! – kapott a szón Ginny. – Ő hová tűnhetett?
Harry ekkor megint másra figyelt. Az eddig őt fél szemmel figyelő aurorok közt most felbukkant Rufus
Scrimgeour vörösesszőke haja.
- Gőzöm sincs – vonta meg a vállát Ron. – Talán bepánikolt Voldemorttól és elhúzta a csíkot… Pettigrew-val
együtt – mondta fogát csikorgatva. – Leléptek, mielőtt még észrevehettük volna, mi történik.
Ginny és Hermione azon tanakodtak Ronnal együtt, hogy hogyan lóghatott meg Piton Hagridék elől Pettigrew-
val együtt. Harryt ez most nem tudta érdekelni, mert az a gondolat, ami belehasított az agyába, most arra
ösztönözte, hogy valósítsa is meg elképzelését. Ez nem volt ilyen egyszerű döntés, Harry végig azon viaskodott
magában, hogy mi lesz, ha a többiek nem értenek majd vele egyet. Mi lesz, ha úgy tartják majd, ezzel mindent
tönkretett?
- Harry? – szólt utána Ginny. - Harry, hová mész?
- Mindjárt jövök – nézett vissza barátaira, mikor úgy döntött, hogy mégis véghez viszi a tervét. – Csak van egy
kis dolgom…
Felkapta a falnak támasztott, bebugyolált festményt és elindult az embertömeg felé. Az aurorok, hivatalnokok és
sok siránkozó, rémült boszorkány között állt a miniszter, idegesen magyarázkodva a történtekről.
- Mr Scrimgeour! – szólította meg Harry. – Miniszter úr!
A varázsló meghallotta Harry hangját, mire megfordult és felvonta a szemöldökét.
- Harry Potter – köszönt vissza távolságtartó gőggel a miniszter.
- Beszélni szeretnék önnel, uram – Harry igyekezett a lehető legtiszteletteljesebben szólni hozzá, de azért a
hangsúlyra is figyelve, nehogy behízelgőnek tetsszen Scrimgeour-nek.
- Majd beszélünk, ha végeztem mindennel – válaszolta amaz. - Előbb még van egy kis dolgom Minerva
McGalagonnyal és azzal a híres Főnix Rendjével.
És már indult is tovább, de pár lépésnél nem jutott tovább. Harry eléje állt és megragadta a karját. Scrimgeour
gorombán nézett rá.
- Ha a Főnix Rendjéről akar beszélni, akkor velem kell beszélnie. Sok mindent szeretnék mondani önnek, uram.
A miniszter felvonta a szemöldökét, majd körülnézett és megállapította, hogy minden auror teszi a dolgát.
- Rendben, beszéljünk – egyezett bele. - De gyorsan, mert nem érek rá egész nap.
- Menjünk be a Szárnyas Vadkanba – ajánlotta fel Harry. – Ott nyugodtan leülhetünk.

382
A varázsló megint hátrafordult az egyik emberéhez és megparancsolta neki, hogy folytassák a károk felmérését.
Kézbe vette sétapálcáját és elindult a poros úton. Harry igyekezett tartani a lépést.
- Mi ez a festmény? – kérdezte Scrimgeour a bársony alól kilógó keretet észrevéve.
- A Roxforti portréalakok – felelte őszintén Harry. - Voldemort gyűjtötte össze őket, hogy ne tudják
figyelmeztetni a minisztériumot.
Befordultak a kis utcába, ami otthont adott a Szárnyas Vadkan fogadónak. A kocsma ugyanúgy festett, mint
szeptemberben, leszámítva, hogy most még kevesebb vendég tartózkodott bent. Harry egy kezén meg tudta
számolni, hány embert lát. A bejárat mellett két részeg törpe vedelte nyakra-főre a vajsört, a terem másik
végében egy csuklyás illető görnyedt a pohara fölé, a pultnál pedig Charlie egyik útitársa rendelt éppen „valami
bitang erőset”.
Aberforth Dumbledore egy apró jelét sem mutatta, hogy egy fikarsznyit is érdekelné, mi folyik a Roxfortban,
vagy kint az utcán, ő csak törölgette a poharakat és kelletlenül kiszolgálta a betévedő vendégeket, mintha idebent
megállt volna az idő és a Szárnyas Vadkan világának semmi köze nem lenne a kinti világhoz.
Az öreg mogorván nézte Harryt és Scrimgeour-t. A miniszter nem feszélyezte magát, hogy ilyen helyre kellett
jönnie, csak odasétált a pulthoz és letett egy galleont a csapos elé, Harry azonban mosolyogva intett az öregnek.
Dumbledore kurtán biccentett.
Harry félretolta az egyik széket, majd elővette a pálcáját és eternifix-bűbájjal felerősítette a falra a festményt,
ahol egyébként is sok, kisebb-nagyobb bekeretezett fotó és meglehetősen kontár művek sorakoztak. Harry
majdnem elejtette a nagy csoportképet, mikor észrevette, hogy az egyik „műremek”, egy nagy krumplira
emlékeztető fejjel rendelkező, búslakodó sárkányszerű valami festménye alatt a cirádás A. P. W. B. D. –
monogram olvasható.
Mikor felkerült a kép, Harry levette róla a fekete bársonyt és láthatóvá váltak a festmények emberi szereplői,
köztük a Kövér Dámával, Sir Cadogannal és az összes volt igazgatóval és igazgatónővel is.
- Na végre! – sóhajtott fel több portré alak.
- Csakhogy kijutottunk!
Harry egykedvűen figyelte, ahogy lassan kioldalaznak a keretükből és néhányan bosszankodva, mások örömmel
távoznak a szomszédos képekbe vagy másik helyen lévő festményükbe.
- Harry! – szólította meg derűsen Dumbledore professzor, aki felállt karosszékéből és közelebb sétált a
vászonhoz. - Jól vagy?
- Igen, professzor – mosolygott vissza rá. – Sikerült, uram. Voldemort meghalt.
Dumbledore arca felragyogott.
- Ennek igazán örülök, Harry! Biztos voltam benne, hogy sikerrel jársz majd!
- Ki kellett hoznunk önöket az iskolából. Most kénytelenek leszünk bezárni, egy időre – magyarázta Harry a
professzornak.
- Értem – bólintott Dumbledore. - Úgy látom, valaki türelmetlenül vár rád… - mutatott Harry háta mögé,
Scrimgeour-re.
A miniszter közben leült az egyik asztalhoz és idegesen malmozva várakozott. Ő még több meglepett pillantást
kapott a poros, fojtott levegőjű helyiségben, mint Harry, hiszen a mágiaügyi minisztert nem igen lehet látni ilyen
helyeken. Azonban mikor a varázsló szúrós szemekkel viszonzott minden egyes pillantást, a kocsma vendégei
végül letettek a kíváncsiskodásról, egyedül Aberforth figyelte őket tovább a pult mögül.
- Viszlát, professzor! – búcsúzott tőle egy időre Harry. Mikor végzett, leült a miniszterrel szembe az asztalhoz,
ahol már egy bögre vajsör várta.
- Köszönöm – mondta és kortyolt egyet az italból. A végtagjaiban lüktető tompa fájdalom és fáradtság
valamelyest csökkenni kezdett a finom nedűtől.
- Nem tesz semmit – mondta a miniszter. – Az ifjú Malfoy is vendégem volt ma már egy italra…
Harry majdnem félrenyelte a következő kortyot a hírt hallva.
- Draco Malfoy? – csodálkozott Harry. – Elfogták?
- Majdnem…
– Feladta magát?
- Igen – bólintott Scrimgeour. – És nem csak magát, de a társait is. Ma hajnalban egyszerűen besétált a
mágiaügyi minisztériumba és követelte, hogy beszélhessen velem. Ezért meglehetősen fáradt és türelmetlen
vagyok, Potter.
Harry lenyelte, amit mondani akart, így csak ennyit kérdezett:
- Miket mondott Malfoy?
- Beszélt négy halálfalóról, két minisztériumi kémet leleplezett és mondott még néhány érdekes dolgot.
A miniszter elhallgatott, Harry pedig türelmetlenül várta, mit fog mondani még.
- Sok mindenről beszélt, de a legérdekesebb az volt, amit végül félbehagyott – nézett Harryre vesébe látó
pillantással a férfi. – Egy bizonyos összeesküvésről kezdett el beszélni, aminek halálfalók a tagjai és még a
Főnix Rendje három tagja… Ennyit mondott.

383
Harry kérdőn nézett Scrimgeour-ra. A miniszter félmosolyra húzta a száját és megint úgy nézett ki, mint egy
prédájára leső oroszlán.
- Többet nem tudott, mert ekkor egy igen meglepő dolog történt – folytatta. – Fuldokolni kezdett és bármivel
próbálkoztam, nem tudtam segíteni rajta.
- Meghalt? – kiáltott fel hirtelen Harry. Maga sem tudta miért, de a bejelentés valósággal sokkolta.
- Belefulladt a saját nyálába a kihallgató szobában. Semmit se tehettünk.
Scrimgeour a szájához emelte a poharat, de nem ivott belőle, visszatette és megköszörülte a torkát.
- Nagyon úgy tűnik, hogy olyasmit csinált, amit valaki nagyon nem szeretett volna… - mindent tudó pillantással
vizsgálta Harryt, aki viszont úgy vélte, nem érdemes titkolóznia a Megszeghetetlen Esküről.
- Én kötöttem vele az esküt – vallotta be. - Arról, hogy senkinek nem beszélhet az összeesküvésről.
- Márpedig megtette – mondta Scrimgeour, aztán pontosította magát: - Mármint megtette volna… Úgy tűnik, itt
egy megtért lélekkel van dolgunk! – nevette el magát és Harry látta a szemében, hogy egy cseppet se törődik
Draco Malfoy sorsával.
Aztán feltűnés nélkül megrázta a fejét, mert tudta, hogy ez teljesen lényegtelen most már. Talán Malfoy is tudta,
hogy semmi értelme sincs, ha megpróbál beszélni. Biztosan ő maga is tudta, hogy meghal, mielőtt bármit is
elárulhatna az összeesküvésről. Talán csak önmaga miatt tette.
Harry elmosolyodott.
- Mi olyan vicces? – kérdezte tőle csevegő hangon a miniszter, aki egy másodperce még maga is nevetgélt
Malfoy sorsán.
Harryt furcsa jó érzéssel töltötte el a gondolat, hogy Draco Malfoy ilyen halált választott. Az utolsó pillanatban
megértette, hogy mit akart neki mondani Dumbledore akkor ott, a toronyban. Harry, mikor napokkal, hónapokkal
később visszagondolt erre, egészen meglepődött saját magán. Szeretett úgy gondolni legellenszenvesebb
évfolyamtársára, mint egyik bajtársára a sok közül, akik Voldemort ellen harcolva haltak meg. Tudta persze,
hogy a fiú mindig ellenük dolgozott, tőrbe csalta őket, elárulta őket, de mégis… ez valahogy mindent
megváltoztatott.
Scrimgeour ivott egyet a piszkos pohárból, elfintorodott, majd, mintegy jelzésképpen, nagyot koppanva tette le a
poharat az asztalra.
- Azt mondtad, hogy beszélni akarsz velem a Főnix Rendjéről – emlékeztette Harryt.
- Igen – válaszolta amaz. – Mégpedig azt akarom mondani, hogy önnek volt igaza.
Scrimgeour felvonta a szemöldökét. Harry folytatta:
- Nem szigetelhetjük el magunkat a továbbiakban a minisztériumtól. Közösen kell dolgoznunk a jövőben.
A mellettük lévő asztalnál ülő csuklyás alak mocorogni kezdett fekete köpenye alatt.
- Ez igen meglepő – fogalmazta meg az arcán lejátszódó érzéseket a miniszter. – Miért döntöttél így?
- A ma este miatt – válaszolta habozás nélkül Harry. – Beismerem, hogy igaza volt, uram… részben. A Főnix
Rendje nem maradhat többé titkos csoport. Az már csak ártana, mintsem használna.
Scrimgeour gorombán felhorkant.
- Jókor gondolkodsz el ezen! – morogta Harrynek. – Most, hogy már Neki, Akit Nem Neve…
- Voldemort! – szólt hirtelen Harry, mire Scrimgeournak elakadt a szava egy pillanatra. – Most már a nevén
nevezheti. Már semmi félnivalója nincs tőle.
A miniszter lenyelte a káromkodást, ami már a nyelve hegyén volt és komolyan szólt asztaltársához:
- Pontosan erről beszélek! Könnyű utólag gondolkodni azon, hogy mi lett volna helyes! Most, hogy már elmúlt a
veszély, ráérsz azon gondolkodni, hogyan mentsd ki a bűntársaidat, abban bízva, hogy a világ megint leborul a
lábaid előtt, mint tizenhét éve. Valószínűleg így is lesz, de ez mit se változtat azon a tényen, hogy a Főnix Rendje
nagyon sokba került nekünk! – Scrimgeour a hatás kedvéért egészen közel hajolt Harryhez az asztal fölött. –
Nem pénzbe, nem időbe vagy fáradtságba – életekbe. Életekbe, Potter!
- Félreértett, miniszter úr – szólt Harry. – Azt mondtam, hogy nincs semmi félni valója tőle… De ezzel még
semminek sincs vége. A veszély továbbra is fenn áll.
- Miféle veszély? – kérdezte hetykén a miniszter. – A halálfalók a vezetőjük nélkül tehetetlenek! Igaz, persze,
folytatnunk kell a nyomozást a szabadon lévők után – ismerte be -, hiszen várhatók még merényletek néhány
elkötelezett bolondtól, de ettől eltekintve nincs veszély.
Harry alig várta meg, hogy Scrimgeour befejezze a mondatot:
- Rosszul hiszi, uram – szólt higgadtan. – Más most a helyzet, mint tizenhét éve.
Ez felkeltette Scrimgeour érdeklődését, mert csendben maradt, várta a további felvilágosítást.
- A tizenhét év alatt – folytatta Harry – megváltoztak az erőviszonyok. Vannak olyan mágusok, akik közel akkora
varázserővel rendelkeznek, mint maga Voldemort.
- Kétlem – fogalmazta meg tömören ellenvetését Scrimgeour.
- Ne kételkedjen benne, uram. Nem mondanám, ha nem volna igaz – mondta Harry. – És éppen ezért döntöttem
úgy, hogy átadom önnek a Főnix Rendjét. Feltételezi rólam, hogy ilyet tennék, ha nem gondolnám komolyan,
amit mondok?

384
Scrimgeour ismét csöndben maradt. Mozdulatlanul ült a helyén és mereven nézte Harryt. Egyáltalán nem is
próbálta elrejteni, hogy legilimentálja asztaltársát. Harry magabiztosan folytatta.
- Az éjszaka folyamán csak a vakszerencsének köszönhető, hogy nem történt katasztrófa. Éppen ezért nem lehet
tovább megosztani az aurorokat.
- Csakhogy valaki végre belátta – fintorgott a varázsló. – Csak egy valamit nem értek! Mit érek azzal, ha te a
minisztérium pártjára állsz? Minerva McGalagony a Főnix Rendje vezetője. Ő dönti el, mit csinál a Rend.
Harry megrázta a fejét.
- Többé már nem – mondta határozottan. – Én döntöm el, hogy mi fog történni.
- Nocsak! – mosolyodott el Scrimgeour. – Milyen ambiciózusak vagyunk! Már nem vagy Dumbledore embere
tűzön-vízen át…
- Dehogynem – felelte egyszerűen Harry.
Scrimgeour megint elhallgatott és látszott az arcán, hogy lázasan gondolkozik a hallottakon. Végül kényelmesen
hátradőlt a recsegő székben és így szólt:
- Egy szó, mint száz – kezdte. – Mi az, amit meg tudsz osztani velünk? Amire kíváncsi vagyok: kik a Rend tagjai
– aurorok, minisztériumi alkalmazottak, kémek a halálfalók sorai közt, minden varázsló és boszorkány vagy akár
mugli -, mi az, amit Dumbledore és McGalagony megtudott a halálfalókról, az óriásokról és koboldokról,
minden, amit tettetek az elmúlt három évben.
Harry beleegyezően bólintott.
- Ne aggódjon, mindenről tudni fog, uram.
- Hol volt a régi főhadiszállás – folytatta a miniszter -, hol van a mostani főhadiszállás, és legfőképpen: miért
bízott meg Dumbledore vakon egy halálfalóban, aki később megölte őt?
- Mindezt elmondom, miniszter úr – biztosította Harry szemrebbenés nélkül. – De ne higgye, hogy teljesen
kiszolgáltatom magunkat.
Scrimgeour érdeklődve hallgatta.
- Biztosítékot akarok, hogy a Főnix Rendje egyetlen tagját sem fogják börtönbe zárni vagy kirúgni az állásából.
És nem háborgatják többé a Weasley-családot.
A miniszter gyanakodva nézett Harryre.
- Miféle biztosítékra gondolsz?
- A lehető legbiztosabbra – válaszolta amaz. – Megkötjük a Megszeghetetlen Esküt.
Scrimgeour felhorkantott.
- Nem mondhatod komolyan! Ez egyszerűen nevetséges!
- Nem! – csattant fel Harry. Úgy nézett a varázsló szemébe, hogy világosan értésére adja: ő az, aki a feltételeket
diktálja. És annak ellenére, hogy Scrimgeour volt az, aki legilimentálta őt, hogy talán hazugságon kapja, végül
mégis ő fordította el a tekintetét.
- Nos… - szólalt meg lassan. – Azt hiszem, nincs más választásom.
Felpillantott Harry arcára.
- Rendben van – egyezett bele. – Megkötöm veled az esküt a szokásos feltételekkel. Mondd, hogy mit akarsz!
- Hosszú lista lesz – kezdte Harry.
- Akkor majd gyomláljuk…
Harry szó nélkül hagyta a megjegyzést, csak vett egy mély levegőt és belekezdett. Mikor eldöntötte, hogy kitálal
a miniszternek, ez volt az egész tervét elindító ok, s most tudta, hogy nagyon óvatosan és meggondoltan kell
beszélnie, egyetlen apró részletet sem hagyhat ki, mert minden részlet, minden a tervében szereplő varázsló és
boszorkány különös jelentőséggel bírt és nélkülözhetetlen volt, hogy elérje azt, amit akart.
A sort a Weasley-családdal kezdte. Scrimgeour beleegyezett, hogy Mr Weasley, Percy, és Muriel néni azonnal
visszakerül a minisztériumba egy sokkalta nagyobb és jelentősebb feladatkörben, mint előtte. Ez után
következett McGalagony professzor, akiről visszavonatta a letartóztatási parancsot, majd biztosította, hogy az
iskolai felügyelő bizottságban kapjon magas pozíciót.
- Mi értelme a felügyelő bizottságnak, ha bezárják az iskolát? – ráncolta a homlokát Scrimgeour.
- A Roxfort nem csak ebből az épületből áll, miniszter úr. Az iskola továbbra is megmarad. De kénytelenek
leszünk elköltöztetni.
- Azt hajlandó vagy elmondani, hogy Madam Marchbanks miért döntött úgy, hogy bezárja a kastélyt?
- Meg kellett tennie - szólt Harry. – Ennyi támadás után már nem biztonságos…
McGalagony után következett az egyes Rend-tagokra kiterjedő kérések, melyek különösen meglepték
Scrimgeour-t. Harry azt kérte tőle, külön-külön minden egyes Rend-tag nevét hozzák nyilvánosságra a Reggeli
Próféta lapjain, azt, hogy miket vittek véghez a Voldemort ellen folytatott harcok során és a kobold lázadás alatt.
-… különösen Remus Lupin esetében! – szögezte le Harry.
- Lupin? – gondolkozott el Scrimgeour. – A vérfarkas, aki tanított a Roxfortban néhány éve? Sejtettem, hogy a
Rend tagja volt…
- Most majd azt is megtudja, hogy neki köszönheti a tárgyalásokat a koboldokkal.

385
Hagrid nevét is kiemelte és kérte, hogy Madame Maximmal együtt hangsúlyozzák a szerepüket a Főnix
Rendjében és az éjszaka folyamán lezajlott harcban.
- Biztosan ezt akarod? – kérdezte Scrimgeour meglepetten. – Én csak arra gondoltam, hogy az auror
parancsnokságnak segíthetnének a többi halálfaló felkutatásában. De te nyilvánosságra akarsz hozni mindent,
amit csináltak? Nem veszélyes ez a Rendre nézve?
- Miféle Rendre? – kérdezett vissza Harry. – A Főnix Rendje már nem létezik, miniszter úr. És természetesen
ebbe a nyilvánosságra hozatalba azt is beleértem, hogy az aurorok védelmet biztosítanak a Rend tagjainak
mindaddig, amíg el nem fogják a halálfalókat.
Scrimgeour kétkedő arccal nézett Harryre.
- És úgy gondolod, hogy a nyilvánosság elé állításuk annyira elősegíti a biztonságukat?
Harry megrázta a fejét.
- Semmivel sem lesznek nagyobb veszélyben. A halálfalók eddig is ismerték a Rend tagjait – a többségüket… De
ezek az emberek hősök, ezt maga sem tagadhatja.
- Nem tagadom – vonta meg a vállát Scrimgeour.
- Mindent kockára tettek Voldemort legyőzéséért – folytatta Harry rendületlenül -, az életüket, a családjaikat,
mindent. Kijár nekik, hogy a világ megtudja, miket vittek véghez. Kijár nekik a tisztelet…
A varázsló szórakozottan bólogatott, látszott rajta, hogy nem igazán érdekli, amit Harry mond, sőt, még
mosolygott is egy kicsit, de csak úgy, mint aki jót derül a másik szavain, és egy percig se veszi azt komolyan.
- Gondolom, ismeri Horatius Lumpsluck professzort, miniszter úr – szólt Harry, mikor ezt látta.
Scrimgeour azonnal válaszolt.
- Hogyne, ismerem Horatius-t. Közeli jó barátom.
- Akkor kérem, hallgasson majd a barátjára! – mondta nyomatékosan a miniszternek.
- Mire célzol?
Harry elmosolyodott.
- Majd megérti, uram.
A miniszter megköszörülte a torkát és sóhajtott egyet.
- Ahogy gondolod – egyezett bele. – Nem akarok rébuszokon gondolkozni. Nem tudom, mi értelme van ennek…
Ahogy elnézem, te sokkal inkább porig romboltad ezzel Dumbledore rendjét, mint amennyire én tettem volna.
De ha ezt akarod, hát legyen.
Azzal lehajtotta a maradék vajsört és felállt az asztaltól.
- Holnap reggel hétre várlak az irodámba – mondta, miközben talárját porolgatta. – Ott megkötjük az Esküt. Te
választhatod ki a varázslatot végrehajtó személyt.
Megint sóhajtott egyet, Harry továbbra is a poharát görgetve üldögélt és bámult föl az arcába.
- Ugye tudod – szólt Scrimgeour -, hogy ha megkötjük az Esküt, már nem visszakozhatsz. A Rend tagjait
kiállítod a nyilvánosság elé. Soha többé nem tudnak részt venni semmilyen titkos akcióban a halálfalók ellen.
Leemelte kabátját az akasztóról és belebújt, majd felkapta sétapálcáját.
- De sebaj – dünnyögte és begombolkozott. – Én megkaptam, amit akartam.
Azzal távozott, bármiféle köszönés nélkül. Kikerülte a részeg törpéket és kilépett a reggeli fényben fürdő utcára.
Harry nézte, ahogy elmegy, majd, mikor becsukódott az ajtó, elvigyorodott.
- Azt te csak hiszed… - dörmögte a poharának.
Ő is felállt az asztaltól, felvette zöld talárját, mely az éjszaka történtektől olyan koszos volt, hogy szinte rá se
lehetett ismerni, majd elindult Scrimgeour nyomában.
Mielőtt még a kilincsre tette volna a kezét, egy kesztyűs kéz ragadta meg a karját, mintha csak a semmiből
bukkant volna fel.
- Mért csináltad ezt, Kiválasztott? – szólt egy magas, vékony hang a fekete csuklya alól.
Harry először nem ismerte fel, de mikor az alacsony illető felemelte a fejét és láthatóvá vált arca a csuklya alatt,
azonnal beugrott neki.
- Hát te élsz? – kérdezte suttogva Ampóktól.
A kobold oldalt döntötte a fejét.
- Persze, hogy élek – válaszolta természetes hangon. – Miért ne élnék?
Harry eltátotta a száját, majd Ampókkal együtt arrébb vonultak, hogy ne állják el az ajtót a részegen dülöngélő
törpék elől, akik borzalmasan hamisan énekeltek valamilyen dalt.
- Voldemort elküldte a halálfalóit a Gringottsba, hogy öljenek meg titeket! – suttogta Harry. – Fel akarták
robbantani az épületet!
Ampók szemei kerekre tágultak.
- Ezt… ezt komolyan mondod? – kérdezte. – Minket nem támadtak meg. Nem történt semmi…
- Biztos vagy benne? – ráncolta a homlokát Harry. – Mikor jöttél el a Gringottsból?
A kobold kissé zavarodottan vonogatta a vállát.

386
- Nem régen… Talán fél órája érkeztem, mikor meghallottam, hogy mi történt a Roxfortban – válaszolta. –
Többen is jöttünk, hogy segítsünk, de mire ideértünk, már minden véget ért. A többiek visszamentek. De…
mégis honnan veszed ezt, Kiválasztott?
Harry bosszankodva felelt:
- Voldemort maga mondta az éjszaka. Láttam, mikor elküldte tíz emberét!
Ampók igyekezett higgadt maradni, de látszott rajta, hogy ideges.
- Márpedig nem jött senki – bizonygatta. – Ha… ha történt volna valami, már tudnék róla. Azt hiszem, a legjobb
lesz, ha visszamegyek a bankba.
- Igen, az jobb lesz – helyeselt Harry. - Nem lenne jó, ha megint kiéleződne az ellentét egy robbantás miatt.
Vigyázzatok magatokra… - és már indult is volna újra az ajtó felé, de Ampók megint elkapta a karját.
- Várj! – szólt rá. – Én nem értelek téged, Kiválasztott. Miért adtad fel a reményt?
Harry elmosolyodott.
- Nem adtam fel a reményt.
- Elárultad a Főnix Rendjét a minisztériumnak! – mondta. – Miért tetted ezt?
Harry elgondolkozott egy pillanatra. Mondjon el most mindent Ampóknak? Nem, előbb még a Rendnek kell
tudnia róla. Előbb Ronéknak, aztán McGalagonynak meg a többieknek kell elmondania.
- Miért segítettél a minisztériumnak? Azt hittem, te az ellenségük vagy! – Ampók olyan csalódott, szerencsétlen
képpel nézett fel rá, hogy Harry majdnem elnevette magát.
- Ne aggódj! – nyugtatta a koboldot. – Scrimgeour épp most vesztette el a csatát!

387
40. fejezet
„Szolgálni jöttem…”
Ampók egyetlen pukkanással köddé vált a nyílt utcán, miközben lassan együtt visszasétáltak a vasútállomás felé.
Miután megunta, hogy győzködje Harryt, árulja el, miért adta be a derekát, sürgős tennivalóra hivatkozott.
Előtte azonban Harry kérésére elővett barna kabátja zsebéből egy üveggolyót, megdörzsölte és hosszan nézegette
a benne felsejlő termek, szobák és koboldok képeit.
- Nem történt semmi, Kiválasztott – szólt, mikor eltette a golyót. – Senki sem támadott meg minket. A halálfalók
nem értek célba…
Harry zsebre dugta a kezét és nagyot sóhajtott.
- Nem hiszem, hogy a minisztérium tartotta vissza őket – morfondírozott Ampók. - Ez a vezetés a kisujját se
mozdította volna értünk… Egy lyukas knútot se érnek!
- Scrimgeour-t azért ne öld meg – figyelmeztette Harry. – Szükségünk van rá.
A kobold megrázta a fejét.
- Nem célom megölni senkit sem, Kiválasztott.
- Caramelt elég nyugodtan elintézted… - jegyezte meg Harry, mire Ampók szemrehányóan nézett rá. – Azt
mondtad egyszer, hogy személyes okaid voltak rá – tette hozzá.
Ampók sokáig hallgatott, Harry már-már azt hitte nem is fog válaszolni, pedig arcán az érzelmek vad hullámai
látszottak. Egészen biztos volt benne, hogy a kobold pocsék okklumentor lehetne.
- Igen… - motyogta Ampók. – De majd máskor beszéljünk erről.
- Legutóbb is ezt mondtad! – csóválta meg a fejét Harry.
Ampóknak nem tetszett az érv, gorombán nézett rá és karba fonta a kezét.
- Te titkolózol – én titkolózom!
Ezután elment, azonban Harry nem sokáig maradt társaság nélkül. Alighogy kiért a főutca végére és feltűnt a
síneken várakozó Roxfort Expressz, valaki a nevén szólította.
- Harry! – kiáltott rá egy rekedt, fáradt hang, mire megtorpant az utcán.
Megfordulva azt látta, hogy Lupin és Tonks siet feléje, mögöttük a bicegő Mordon igyekszik.
- Sziasztok! – köszönt rájuk mosolyogva.
- Minden rendben van? – szólt aggódva Lupin, nem vesztegetve idejét köszönésre. Arcán látszott, hogy
rémhírekre számított, mikor idejött.
- Persze – biztosította Harry. – Mind jól vagyunk, a halálfalókat elfogtuk és Voldemort meghalt.
Tonks és Lupin arcán alig észrevehető rezdülés futott végig, amiből nehezen lehetett megállapítani, hogy a hír
mit vált ki belőlük. Azt azonban Harry rögtön észrevette, hogy nem először hallották ezt, mert nem döbbentek
meg olyan látványosan, mint Hagrid vagy McGalagony.
Mordon is odaérkezett és ő is megkérdezte, hogy minden rendben van-e, Harry pedig türelmesen válaszolt nekik.
Rá kellett jönnie, hogy három barátján, meg Hagridon, McGalagonyon és Scrimgeour-en kívül senki mással nem
beszélt az éjszaka történtekről, ezért bizonyosan sok kósza pletyka jár a tömegbe verődött emberek közt a
halálfalók betöréséről, és semmi biztosat nem lehet tudni.
- Ti hogy vagytok? – kérdezte tőlük. – Hol voltatok mostanában?
- A koboldoknál – recsegte Mordon. – Nyélbe kellett ütni a további tárgyalásokat.
Harry összeráncolta a homlokát, mert eszébe jutott, mit mondott Ampók a kocsmában.
- Ti kaptátok el a halálfalókat?
- Milyen halálfalókat? – kérdezett vissza Tonks, miután egy gyors pillantást váltott Mordonnal.
- Értem, szóval nem – nyugtázta Harry egy halvány mosollyal. – Semmi gond, de itt most nem beszélhetünk.
Már mondtam McGalagonynak is, hogy este kilencre gyertek a Black-házba egy megbeszélésre. Nagyon fontos
lenne, úgyhogy terjesszétek a hírt a Főnixek közt…
Lupin, Tonks és Mordon beleegyeztek, hogy ott lesznek, s Harry már indult is tovább, mert tudta, hogy további
szócséplés csak azt eredményezné, hogy még vadabb pletykák kezdenének keringeni az emberek közt. És a
pletykákra most nincs szükségük.
A három mágust rövidesen McGalagony vonta félre és a jelekből ítélve a kapuk lezárásáról beszélt velük, most
hogy Roxfortot kiürítik.
Kiürítik…
Ez a szó furcsán bizsergető, de kellemetlen érzést okozott Harrynek. Többször is szóba került már az iskola
bezárása az évek folyamán, legelőször a Titkok Kamrájának első és második kinyitásakor, majd Dumbledore
halála estéjén – ennek ellenére Harry igazából sosem tudta elképzelni, hogy valaha is bezárja kapuit a Roxfort.
Ahogy elsétált az aurorok és a vonatajtóban tolongó diákok mellett, bal kezének ujjaival egykedvűen zongorázott
végig a peron mentén húzódó kőkerítés girbe-gurba tégláin. Nem nagyon nézett maga elé, csak a tornyokat és a

388
sziklás partot bámulta. Eddig nem gondolt rá, hogy mit tegyen magával a Roxforttal. Mert hogy ő rá vár, abban
biztos volt. Voldemort az ő ellensége és Roxfort most egyet jelent vele. Roxfort az ellenség…
Madarak szálltak fel a kastélyt övező fák közül és repültek messze. Mikor közelebb értek, Harry akkor látta,
hogy nem is madarak, hanem apró tündérek és tündérmanók, doxik és az erdő egyéb szárnyas teremtményei.
Akik kicsit is átérezték, mit jelent az ezer éves iskola végítélete, azok mind elhagyták a környéket, mintha pestis
terjedne. Habár nem tudhatták, miért történik mindez, de érezték… Mindenki érezte, hogy valami nagyon nagy
baj van. Valami olyasmi ért véget, amiről azt hitték, hogy örök és elpusztíthatatlan.
Harry elsétált a mozdony előtt, egy árva pillantást se vetve a Roxfort Expresszre és zsebre dugott kézzel
visszament barátaihoz a peronra.
- Miről beszélgettetek? – szegezte neki azonnal a kérdést Hermione.
Csak a lány és Ron voltak ott, Ginny időközben eltűnt. Harry először meg se értette a kérdést, mert azt nézte,
hová tűnt Ginny. Furcsán érezte magát ettől a hiánytól. Mikor a kastélyban összefutottak a folyosón és a lány
megölelte, nem is emlékezett rá, hogy igazából már nincsenek együtt. Most, hogy elment, egyszerre megütötte
ez az érzés és majdnem annyira fájt, mint mikor összegyűrte a levelet.
- Kértem tőle ezt-azt – válaszolta végül félvállról, mert Ron és Hermione csak türelmesen várakoztak. – A
szüleid szabadságát, meg hogy visszakapják a munkájukat – tette hozzá Ronhoz fordulva.
Barátja meglepetten nézett rá, Hermione azonban kétkedő arckifejezést öltött.
- És beleegyezett? – kérdezte, mire Harry csak bólintott.
Abbahagyta Ginny kutatását a vonat mellett összeverődött tömegben és igyekezett elszakítani tőle a gondolatait.
Így könnyebben tudott odafigyelni arra, amit a barátainak kellene mondania, mert azt nagyon is jól tudta, hogy
nem sokáig halogathatja a pontos beszámolót a beszélgetésről. Nem volt benne biztos, hogyan adja tudtukra, mi
volt a terve, miért csinálta ezt, de egyszer (minél előbb, hisz sürgette az idő) úgy is el kell mondania.
- Persze nem ingyen – vallotta be, felkeltve ezzel Hermione és Ron érdeklődését.
- Beleegyeztél, hogy reklámozod a minisztériumot? – kérdezte a lány, mintha kitalálná a gondolatait.
Harry megvakarta a fejét és óvatosan válaszolt:
- Majdnem – mondta lassan. De mivel úgy érezte, hogy komolyan bele kell kezdenie, összeszedte a gondolatait.
– Nézd, Hermione, tudom, hogy nem fog tetszeni, amit most fogok mondani, és valószínűleg ordítanál velem, de
azért mégse tegyed…
Hermione pislogott párat, Ron pedig halkan nevetgélt.
- Mért érzem azt, hogy tényleg ordítani fogok? – jegyezte meg halkan a lány.
- Előbb hallgass végig jó? – kérte újra Harry.
- Majd én lefogom, ha a torkodnak akarna ugrani! – ajánlotta fel nevetve Ron, mire Hermione szigorúan nézett
rá.
Harry leült a padra Ron mellé, megint beletúrt a hajába, aztán megköszörülte a torkát.
- Kiadtam neki a Főnix Rendjét.
- MICSODA? – ordította Ron, elfeledve, mit mondott pár pillanattal ezelőtt.
Harry gyorsan a szájára szorította a kezét, nehogy elszólja magát, mert a közelben tartózkodók közül többen is
feléjük néztek a kiáltásra. Hermione ezzel szemben nem kiáltott fel, nem ordítozott, csak tovább pislogott.
- Miért? – kérdezte végül, mikor Ron abbahagyta a néma mormogást, Harry pedig elvette a kezét a szája elől.
Kicsit meglepődött rajta, hogy Hermione nem akarta rögtön leharapni a fejét erre a hírre, s máris arra gondolt,
hogy talán már a lány is számításba vette ezt a lehetőséget, hogy Scrimgeour despotikus hatalma végre a múlté
legyen.
- Szóval nem haragszol? – szólt hozzá Harry.
- Az attól függ, hogy jól átgondoltad-e, amit mondtál neki – válaszolta a lány. – Mert ha igen, akkor lehet, hogy
ez inkább használ, mint árt a Rendnek.
Ron úgy nézett Hermionéra, ahogy pár másodperccel ez előtt Harryre: akár egy ütődöttre.
- Használ?! – kérdezte meglepetten. Hosszan Hermionéra bámult, majd Harryre, és mikor megbizonyosodott
róla, hogy mind a ketten teljesen komolyan beszélnek, ingerülten a térdére csapott. – Na jó, ha te se tartod
őrültségnek, akkor már kíváncsi vagyok! – mondta Hermionénak.
Harry is Hermionét nézte és látta rajta, hogy a lány mondani akar valamit. Sejtése beigazolódott, Hermione
megint a gondolataiba látott – hogy csak ugyanarra gondoltak véletlenül, vagy valóban legilimentálta a lány, azt
nem tudta, de nem is érdekelte.
- Ha jól sejtem, rávetted, hogy mindent nyilvánosságra hozzon, igaz? – találta ki Hermione.
- Igen, ez volt az ötletem – vallotta be Harry.
Hermione megvakargatta a sebet a feje búbján és elgondolkozva hümmögött.
- Remélem, nem felejtetted ki McGalagonyt meg Lumpsluckot – mondta. – Mert nélkülük a terv biztos dugába
dőlne…
- Nem, nem, ők is rendben vannak – biztosította Harry.
- És gondoskodtál arról is, hogy ne verhessen át? – folytatta a kérdezősködést a lány.
- Egy Megszeghetetlen Esküvel – felelte Harry.

389
Ron ennél a pontnál szólt közbe:
- Nem értek semmit – motyogta. – Ha mindent nyilvánosságra hoznak, akkor a Főnix Rendjének vége!
Hermione megrázta a fejét.
- Nem Ron, nincs vége. A Főnix Rendje erősebb lesz, mint valaha.
A fiú a homlokát ráncolta, látszott rajta, hogy nem igazán érti, hogyan lehetséges ez. Harry nem csodálkozott
ezen, előző nap még neki sem fordult volna meg a fejében ez a terv, és még mindig kétségek gyötörték. Ennek
ellenére valahol belül érezte, hogy helyesen tette, csak ez az egyetlen lehetőség volt, hogy a Rend tagjai lassan
átvegyék az irányítást a minisztériumban.
- Tudod, Ron – magyarázta Harry -, Scrimgeour-nek valójában végig igaza volt… bizonyos szempontból. Azt
akarta, hogy a Főnix Rendje tagjai megmaradjanak, de az auror parancsnokság irányítása alatt, afféle titkos
szervezeteként, segítségül a halálfalók ellen. Nem tagadta, milyen fontos a Rend, ezért is akarta megszerezni
felette az irányítást. Tudta, hogy sokkal eredményesebben vehetik fel a harcot Voldemorttal, mint az aurorok,
hiszen a Rend legfontosabb tagjai nem minisztériumi varázslók, hanem hétköznapi emberek voltak. Azonban
nem ismerte fel a Rend valódi jelentőségét, és az az igazság, hogy Dumbledore sem vette ezt észre.
- Mit nem vett észre Dumbledore? – ráncolta a homlokát Ron, a padon Harry felé fordulva. Kezdeti
megrökönyödését felváltotta az élénk érdeklődés és erről láthatóan Hermione tárgyilagos viselkedése győzte
meg.
- Azt, hogy az emberek hősként ünnepelnek minket – vette át a szót Hermione, mielőtt Harry folytathatta volna.
Eddig karba tett kézzel állt a pad előtt, de most leült barátai mellé, Harry másik oldalára. – Emlékszel, Ron?
Dumbledore és Harry nagyobb népszerűségnek örvendtek, mint a miniszter és ez zavarta is Scrimgeour-t. Ezért
akarta, hogy támogassa őket Harry. Ők is akartak a népszerűségből, hogy hatalmon maradhassanak. Ugyanis, ha
a Mágusok Nemzetközi Szövetsége azt látja, hogy a varázslók elégedetlenek a minisztériummal, akkor
kikényszeríthetik, hogy leváltsák őket…
- Igen, igen, ezt tudom – vágott közbe Ron kissé türelmetlenül. – De nekünk mi hasznunk van belőle, ha
megtartjuk miniszternek Scrimgeour-t? Anyáékat házi őrizetben tartotta, lehet, hogy a többi Rend-tagra is ez vár!
- Emiatt nem kell aggódnod – szólt Harry. – Nem bánthatja őket, egyáltalán semmilyen módon nem
pocskondiázhatja a Rendet, beleegyezett. És Megszeghetetlen Esküt fogok kötni vele. Látszólag teljesen
jelentéktelen dolgokat kértem tőle, hogy tartsa tiszteletben a Rend munkáját, a tagjai kapják meg a kellő
tiszteletköröket a minisztériumban meg a Reggeli Prófétában. Azt hitte, ezzel megkapta amit akart, sőt, még meg
akart győzni róla, hogy hülyeséget csinálok, amiért a nyilvánosság elé viszem Dumbledore titkait. De
Scrimgeour itt tévedett!
- Miben tévedett? – kérdezte izgatottan Ron.
Hermione most megint megelőzte a válasszal Harryt:
- Abban, hogy ha a Főnix Rendjét beolvasztjuk a minisztériumba és a nyilvánosság elé lépünk, akkor nem a
minisztérium fogja irányítani a Főnix Rendjét, hanem éppen ellenkezőleg! A Rend fog felül kerekedni rajta,
mégpedig úgy, hogy Scrimgeour észre se fogja venni, csak akkor, amikor már késő lesz.
Ekkor ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz, mert most haladt el előttük a konyhai házimanók népes
csoportja. Sokan közülük kuktasapkában és kötényben voltak, mintha a reggeli készítése mellől rángatták volna
el őket. Teljességgel értetlen képet vágtak – Harry azt gyanította, hogy elfelejtették tájékoztatni őket a helyzetről.
- Hogyan lehetséges ez? – suttogta Ron élénk érdeklődéssel, visszatérve fojtott hangú beszélgetésük témájához.
- Emlékszel, milyen befolyásos Lumpsluck a minisztériumban? – szólt Harry, megelőzve Hermionét, aki megint
közbe akart kotyogni, most, hogy kiderült, pontosan ugyanarra gondoltak ők ketten. – Nem csak Lumpslucknak
van szava köztük. Másoknak is, nagy varázslóknak és boszorkányoknak, mint Madam Marchbanksnak. Őket is
meggyőzzük, de még nélkülük is sikerülne, mert az összes mágus a mi oldalunkon fog állni, ha meghallják, hogy
a Főnix Rendje egymaga fogta el a halálfalókat és ölte meg Voldemortot. Márpedig ezt fogják hallani, ugyanis ez
az igazság és ezt tanúsíthatja az összes tanár, a kentaurok, a diákok, mindenki…
- És a te szavad se mindegy! – szólt közbe Hermione, Harryre mutatva.
Harry bólogatott, Ron egyikről másikra kapta a tekintetét.
- Ez azt jelenti, hogy a Rend tagjait fogják kinevezni az ügyosztályok élére? – kérdezte.
- Pontosan! – suttogta lázasan Harry. – Voldemort gondoskodott róla, hogy újra kelljen szervezni a
minisztériumot. Még ha a miniszteri tanácsot nem is váltják le, felülvizsgálatok lesznek, mikor megtudják, hogy
az auror parancsnokság vezetője Voldemort volt egy éven keresztül! És senki másban nem bízhatnak meg, csak a
Rend tagjaiban, még akkor is, ha egyesek vérfarkasok vagy félóriások – intett fejével a peron végében az
aurorokkal társalgó Lupin felé, akihez ekkor csatlakozott Hagrid. Az óriás egy fekete lepelbe burkolt testet
hozott magával, melynek ernyedten lógó karja csupa vér volt…
- Honnan tudhatjuk, hogy Lupinéknak hajlandók lesznek munkát adni? – kételkedett Ron, mikor végiggondolta a
hallottakat.
- Itt jön a képbe Lumpsluck és Madam Marchbanks – válaszolta nyugodtan Hermione. – Ők majd ráveszik
Scrimgeour-t, hogy kiket nevezzen ki az ügyosztályok élére.
- És ha nem hallgat rájuk?

390
- Hallgatni fog – nyugtatta meg barátját Harry. – Mert nem tehet mást. Azt akarta, hogy támogassam a
minisztériumot. Hát most megkapja… Kénytelen lesz ránk bízni a minisztérium teljes irányítását, mert ez az,
amit ő is akart, csak nem gondolta végig, hová fog ez vezetni. Az ő hatalma már csak névleges lesz. A miénk, a
szüleidé, Lupiné és McGalagonyé viszont egyre nagyobb lesz. Mi fogjuk eldönteni, hogy mi történik majd a
minisztériumban. És abban is biztos lehetsz, az első dolgom az lesz, hogy megszabaduljak Dolores Umbridge-tól
és a hozzá hasonlóktól.
- Ez jól hangzik – morfondírozott Ron, miután meghányta-vetette magában, amit Harry mondott. – És akkor ez
azt jelenti, hogy a Főnix Rendjének még nincs vége?
- Ahogy vesszük – jegyezte meg Hermione. – A halálfalók ellen már nem harcolhatunk. Azt majd megteszik az
aurorok, ha elmondunk mindent Scrimgeour-nak azokról, akiket Mordon, meg Tonks, meg Kingsley Shacklebolt
és a többiek megfigyelés alatt tartottak. Az aurorok azt fogják csinálni, ami a feladatuk – pont, ahogy a miniszter
akarja. Lumpsluck pedig gondoskodni fog róla, hogy Scrimgeour ezerszer is megbánja, amiért ujjat húzott a
Főnix Rendjével.
Ron elmosolyodott ezekre a szavakra és Harry sem tudta visszafogni magát. Örült neki, hogy barátai így egyet
értenek vele. Arra számított, hogy hosszú ideig kell győzködnie őket, hogy a Rend feladatának megváltoztatása
nem őrültség, hanem logikus lépés most, hogy Voldemortot legyőzték.
- Hogy fogjátok rávenni Lumpsluckot, hogy segítsen? – kérdezte újra Ron, mikor észrevette az aurorok
csoportjához döcögő öreg varázslót, aki zsebkendőjével törölgette verejtékező homlokát.
- Ugyan, ez nem fog gondot jelenteni! – legyintett Harry. – Nem fog ellentmondani a kedvenc tanítványának,
főleg, ha megtoldom a kérést egy adag cukrozott ananásszal!
Mindhárman jóízűt nevettek, sokkal felszabadultabbnak érezték magukat az új fejleményektől, mint pár órája,
mikor még súlyos teherként nyomasztotta őket Roxfort sötét titka. Most már nem is tűnt olyan borzalmasnak a
jövőkép, ami előttük lebegett, valahányszor behunyták a szemüket. Kit izgat, hogy Roxfort egy horcrux? –
gondolta Harry. Ez sem fog gondot jelenteni neki, főleg most, hogy akár a Rend összes tagját beavathatja.
Voldemort képes volt kiszívni a lélek egy szeletét a diadémból, és ő is rá fog jönni, hogyan kell! – határozta el
magát.
Lumpsluckot ezzel szemben láthatóan megviselték az éjszaka történtek és igényt tartott néhány régi tanítványa
társaságára. És valóban: néhány minisztériumi auror rögtön közrefogta a varázslót, aki színpadias kesergéssel
adta tudtukra, milyen szörnyű volt a halálfalók betörése a késő esti órákban.
Ahogy a kövér mágus köré sereglett csoport arrébb ment, láthatóvá vált a peron messzi végén álldogáló néhány
ember. Harry meglátott köztük egy semmivel sem összetéveszthető vörös hajzuhatagot, három másik ember
társaságában.
- Mindjárt visszajövök – szólt barátainak, majd felállt a padról és elindult Ginny felé.
Ahogy közeledett hozzájuk, azt is ki tudta venni, hogy kik vannak Ginny mellett: két hajszálra egyforma szeplős
fiú – Fred és George -, valamint Muriel néni magas, szürke talárba öltözött alakja. Ginny épp Muriel nénivel
beszélgetett, aki kezeit tördelve hallgatta őt.
- Harry! – kurjantotta a nevét Fred és George már messziről. - Hogy vagy?
Muriel néni és Ginny abbahagyták a beszélgetést.
- Kösz, jól – válaszolta, mikor odaért hozzájuk, s ez a válasz most sokkal őszintébb volt, mint néhány órával ez
előtt.
Ginny karjait maga köré fonva álldogált bátyjai mögött, mintha fázna, ami nem is volt csoda ebben a kora
reggeli órában.
- Mikor meghallottuk, mi történt, rögtön jöttünk – magyarázta George.
- Anya az előbb küldött üzenetet Hermésszel, hogy ők is hallották a híreket… - fejezte be testvére helyett Fred.
Harry udvariasan bólogatott, de közben azon gondolkozott, mit találjon ki, amivel félre vonhatja Ginnyt, hogy
négyszemközt beszélhessenek.
- Hol vannak a csomagjaim? – kérdezte a lány testvéreitől.
- Már összepakoltunk egy Feneketlen Zsákba – válaszolta félvállról George. – Estére ott lesz az Odúban.
Fred megölelte a húgát és ráadta barna talárját.
- Majd a King’s Crosson várunk rád…
- Na jól van, gyertek! – szólt ekkor az ikreknek Muriel néni.
Fred és George meglepetten és teljességgel értetlen képpel néztek rá.
- Miért?
- Azért mert segíteni kell a kicsiknek felrakodni a vonatra! – mondta az öregasszony.
Az ikrek most már úgy néztek rá, mintha megbolondult volna.
- De hát azt a házimanók csinálják! – mondta Fred.
- Akkor a házimanóknak segítetek! – fújta fel magát a néni, mosolyt csalva Ginny arcára. – Emberbaráti
szeretetből.

391
- Mármint manóbaráti szeretetből… - jegyezte meg George, de engedelmeskedve Muriel néni taszigálásának,
beletörődve elindultak a peronon a poggyászkocsi felé, ahol már valóban jó húsz-harminc manó sürgölődött
csatárláncban adogatva egymásnak a csomagokat.

- Gyerünk házi ember! – csapott testvére vállára Fred.

- Az embermanó… - dörmögte vissza George.
Harry Ginnyre nézett és hirtelen egyáltalán nem tudta, mit mondjon neki. Egyáltalán mi mondanivalója lenne?
Mikor összegyűrte a levelet, azzal végeztek egymással. Itt már nincs miről beszélni…
- Meg kéne mondanod Muriel néninek, hogy mi történt a nagymamáddal – javasolta hirtelen Ginny suttogva,
mikor bátyái hallótávolságon kívülre kerültek.
Harry örült neki, hogy a lány kezdeményezett beszélgetést, mert ő maga már épp arra készült, hogy hátat fordít
neki és elsiet.
- Meg fogom mondani – bólintott. – Tudnia kell róla, de nem most… Majd este a főhadiszálláson.
Ginny elmosolyodott majd röviden elnevette magát.
- Mi az? – kérdezte gyanakodva Harry.
- Te – mondta a lány. – Olyan vagy, mint egy megfontolt vezető. Érdekes látni ezt…
Hideg fuvallat érkezett az erdő felől, melytől Harry is megborzongott, a lengén öltözött Ginny pedig szorosabbra
húzta magán a köntöst. Mikor megkötötte derekán a köpenyét, a nyakánál megcsillant valami fényes. Felnézett
és észrevette, hogy Harry homlokráncolva figyeli, mire megmutatta: az a kis arany nyaklánc volt, amit Harry
küldött neki közel egy éve.
- Még hordom a nyakláncot – válaszolta meg Ginny a ki nem mondott kérdést. – Azt hitted, hogy leveszem és
eldobom, ugye? Azok után, hogy összegyűrted a levelet…
Harry nem mondott semmit, zavarában a földet bámulta. Nem tudta, mégis mire számítson, ha beszélgetni akar
vele. A veszekedésük óta jóformán egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, leszámítva azt, mikor egy órája Harry
beszámolt barátainak Voldemortról.
- Nem fogom levenni – jelentette ki a lány.
- Miért? – kérdezte Harry, de elég ostobának érezte saját kérdését.
Ginny nem válaszolt rá, helyette másról kezdett el beszélni:
- Emlékszel, mit mondtam? – kérdezte halkan. – Hogy ha harminc évig is tart legyőznöd Voldemortot, én
harminc évig várok rád.
Harry először nem tudta, mire kéne emlékeznie. Aztán lassan rájött, hogy ezt mondta neki Ginny a
születésnapján. Ez az ígéret volt az az ajándék, aminek annyira örült akkor, mert azt jelentette, hogy Voldemort
legyőzése után is lesz értelme élni. És elfelejtette! Olyan gyorsan elfelejtette ezt, és a kérdések, amik mindvégig
gyötörték – hogy mi lesz ez után; hogy ő valóban csak a Kiválasztott és semmi több – teljesen értelmetlenek
voltak, mert a választ már meg is találta rájuk. Csak nyomokban emlékezett rá, mikor Ginny a közelében volt, de
a végén még őt is eltaszította magától.
- Nem emlékszel, igaz? – szólt a lány halkan, de Harry gyorsan a szavaiba vágott, mintha az élete függne tőle:
- Voldemortnak vége van.
Ginny megint elmosolyodott, mintha látná a Harry fejében dúló kétségbeesett igyekezetet, hogy a hónapok alatt
felhalmozódott rossz lépéseit visszafordítsa valahogy.
- Nem – rázta meg a fejét a lány. – Számodra még nincs. Te még mindig nem tudtál elszakadni tőle.
Harry a homlokát ráncolta, nem értette, mire gondol Ginny.
- Ezért kell még várnom rád - folytatta. - Ha Voldemortnak vége, azt mindketten tudni fogjuk. De most azt is
tudjuk, hogy ezt nem lehet elhagyni egy perc alatt.
- Miért? – kérdezte újra Harry.
- Azért, mert tegnap este még a Kiválasztott voltál és egyetlen éjszaka leforgása alatt nem lesz belőled valaki
más.
- Azt hittem, azt akarod, hogy önmagam legyek – vágott közbe Harry. – Azt mondtad, hogy ez a dolgom, és ezt
tegyem.
- Igen – mondta a lány. – De te akartál folyton más lenni. És addig én nem tudhatom, hogy ki vagy, amíg te sem
tudod magadról.
Ekkor közelebb lépett hozzá és átölelte a vállát.
- De amint tudni fogod, hogy Voldemortnak örökre vége – nem csak a Roxfortban, de benned is -, akkor én ott
leszek veled. Ahogy ígértem.
Ekkor egy puszit adott az arcára, majd elhúzódott tőle. A vonat hangosan kürtölt, mire többen is összerezzentek.
Öblös hang szólalt meg a peron messzi végén - Hagrid kiáltása:
- Szálljatok fel a vonatra! – mondta. – Mindenki fel a vonatra, a Roxfort Expressz perceken belül indul.
Harry és Ginny összenéztek, majd kénytelenek voltak arrébb állni a peronon maradt gyerekek miatt, akik most
követték társaikat a vonatra.

392
- Gyerünk, szálljatok fel! – sürgette őket Hagrid. – Üzentünk a szüleiteknek! Mire Londonba értek, mindenkire
várni fognak.
Hollóhátasok mentek el Harry és Ginny mellett a legközelebbi vonatajtóhoz, s Harry felfedezett köztük egy
hosszú, kusza szőke hajkoronát.
- Szervusz Harry – köszönt rá Luna olyan nyugodt arccal, mintha semmi sem történt volna az éjszaka és ez is
csak egy átlagos reggel lenne. Felszállt a vonatra és elhelyezkedett az első fülkében.
- Foglalok neked helyet – szólt ki Ginnynek az ablakon.
- Köszi – válaszolta a lány, majd visszafordult Harryhez. - Mennem kell…
Azzal hátrébb lépett egyet és Luna nyomában felszállt a vonatra. Mögötte már beszálltak sokan, elsősök,
másodévesek, akik még mindig álmos és unatkozó képpel vették tudomásul, hogy már megint nem normálisan
fejeződik be a tanév.
- Este találkozunk – mosolygott rá Harry, bár belül nem volt kedve örülni.
- Igen – válaszolta Ginny az ajtóban állva.
A vonat újra kürtölt, majd megrándult és csigalassúsággal elindult.
Nem integettek egymásnak, Harry úgy érezte fölösleges. A Black-házban újra találkozni fognak este és
beszélgethetnek arról, hogy mi a teendő a továbbiakban. Soha többé nem fog előtte titkolózni – ha egyszer,
valamikor újra együtt lesznek, akkor többé az élete egyik részéből sem akarja kihagyni őt.
Ginny becsukta az ajtót és lehúzta a mellette lévő ablakot. Kikönyökölt rajta és mosolyogva nézett Harryre, amíg
a vonat túlért a peronon és elkanyarodott.
Az ikrek léptek oda Harry mellé, nézték a távolodó vonatot. A mozdony már nem is látszott, csak a kémény
füstje szállt a Tiltott Rengeteg szélén magasra nőtt fenyőfák fölé.
- Anya meg van őrülve a hírektől – szólt Fred, ahogy zsebre tett kézzel álldogált Harry mellett.
- Nem csodálom – értett egyet Harry, majd a fiúkra nézett. – Minden rendben van velük, ugye?
George fintorogva bólintott.
- Persze… Úgy értem, a körülményekhez képest – javította ki magát. – Voltunk náluk múlt hétvégén.
- Egész szépen berendezkedtek – vette át a szót Fred. – Képzeld, Percy egyfolytában körülöttük sündörög.
Takarít, rendet rak, mosogat, mindenben kiszolgálja anyáékat.
Harry elismerően hümmögött. A vonat már teljesen eltűnt a kanyarban. Újra kürtölt egyet, de már a zakatolás
sem hallatszott.
- Kellemeset csalódtam benne – vallotta be George.
- Anya igazából annyira rendben van, hogy újra visszatért a régi témához… - tette hozzá Fred.
- Nem hagy nyugton minket… – toldotta meg George.
– És egyfolytában a mi fülünket rágja, hogy derítsük ki, kicsoda Ginny titokzatos fiúja… Kész őrület!
- Bezár a Roxfort, anyát meg csak ez érdekli – mesélte a testvére. – Ginny igazán elárulhatná neki, akkor
legalább békén hagyna minket.
Harry vállon veregette Fredet, és vigyorogva otthagyta őket. A két fiú rövidesen dehoppanált, ahogyan Muriel
néninek kiáltották, a Foltozott Üstbe mentek.
Zsebre dugta a kezét, mint Fred és George, és visszaindult arra a helyre, ahol Hermionét és Ront hagyta.
A nap további részében nem beszéltek az esti találkozóról, mert túl sok auror volt a közelükben, mikor a
varázslókkal és boszorkányokkal együtt visszamentek a Roxfortba, hogy segítsenek lelebegtetni a rengeteg
holmit az iskola udvarára. Ez érdekes módon sokkal könnyebben ment, mint a Prewett-ház szalonjának
kirámolása, mert most közel száz mágus segített nekik és a Feneketlen Zsákok is nagyban megkönnyítették a
munkát.
A tanárok, a házimanók és az iskolaszemélyzet is kivette részét a szomorú kötelességből, Frics megállás nélkül
zokogott, hogy el kell hagynia poros irodáját és gyilkos szemeket meresztett Harryre, mikor elmentek egymás
mellett.
Madam Pomfrey is zaklatott volt, de inkább megkönnyebbült tőle, hogy az éjszaka folyamán egy diák se esett
áldozatul a halálfalóknak. Ron és Hermione elsősorban neki segítettek kipakolni a gyógyító főzetekkel teli
üvegcséket és dobozokat, míg Lumpsluck Harry segítségét kérte a bájitalszertár kiürítéséhez. Harry a nagy
munka után arra is tudott időt szakítani, hogy felmenjen a mágikus önvédelem terembe a saját holmijáért.
A szertárak, szobák és a gyengélkedő után következtek a hatalmas üvegházak, ahová Bimba professzor több
ember segítségét is kérte, hogy biztonságba helyezhessék a ritkaságszámba menő cserepes növényeket. Harry
balszerencséjére épp egy morcos kedvű indacus toxicus-t kapott kézbe, mely egészen az udvarig menet kitartóan
igyekezett leharapni a fiú fülét.
- Minek kell még ezeket is kihozni? – füstölgött Ron, miután letette Harry indáit lengető növénye mellé a húsevő
salátáját, mely véresre marta az ujjait. – Szívességet tennénk a világnak, ha itt hagynánk őket…
A növények után Harry és Ron Hagridnak segítettek kivezetni az istállóból a graniánokat és Csikócsőrt, akik
nagyon élvezték, hogy végre újra meglengethették szárnyaikat. Ron felült Csikócsőr hátára és levezette vele a
szárnyas lovakat a vadkanszobrokkal díszített kapun túlra, Harry pedig utat tört magának a bozótban az erdő

393
felé, hogy összeszedje a thesztrálokat. A csontvázszerű fekete lovak gyorsan megjelentek a levágott kakas
szagára, amit az iskolai veteményes mellől hozott el Harry.
Mire mindezekkel végeztek, már dél felé járt az idő, de még ez után következett a munka legnagyobb része: az
összes bútor, szőnyeg, a megüresedett festmények, a trófeák és az igazgatói iroda különleges mágikus
szerkezetei mind kiürítésre kerültek. Miközben varázslók és boszorkányok kitartóan hordták a holmikat, a
házimanók villámgyorsan csomagolták őket a hatalmas bejárati ajtó előtt.
A trófeateremből visszafelé jövet Harry észrevette, hogy a pince felől érkező karaván azokat a hatalmas
faládákat hozza, amik között Bellatrix Lestrange-zsel vívott élet-halál harcot.
- Ezekben mi van? – kiáltotta oda McGalagonynak, aki a bejárati csarnokban felügyelte a kiürítést.
- A ládákban? – nézett rá az igazgatónő. – A régi udvari sakk-készlet bábúi.
Ezeket is felhalmozták az udvaron. Mikor Harry kiért három, méretes serleggel a karjában (köztük azzal is,
melyen egy ezüstös felirat hirdette: Cedric Diggory és Harry Potter, az 1994-1995-ös Trimágus Tusa győztesei),
érdekes változást vett észre a szorgalmasan dolgozó házimanók háta mögött.
Két varázsló vasúti síneket bűvölt az udvarra, egymás mellé négyet, melyek teljesen céltalanul kezdődtek és
körülbelül tíz méter hosszúak voltak. Mindegyiken egy-egy kocsi állt, amire a manók pakolták fel egymás után a
becsomagolt holmikat. Ezek végigrobogtak a síneken, egészen a pálya végén lebegő arany gömbökig és ott
eltűntek.
Sok roxmortsi lakos is kivette részét a munkából, s így sikerült is végezniük, mire a nap nyugodni kezdett. Az
utolsó láda is elhagyta a birtokot, s ekkor a Varázsközlekedési Állomás dolgozói eltűntették a síneket.
Harry, Ron és Hermione a szedett-vedett sorokban masírozó varázslók, boszorkányok és manók között kimentek
a kapun, vissza a vasútállomáshoz és ugyanahhoz a padhoz, amin reggel beszélgettek. Halálosan fáradtak voltak,
Harry nem is értette, hogyan bírta idáig. Már majdnem harminchat órája talpon voltak, koszosan, véresen,
összeverve. Csak arra tudott gondolni, hogy a Voldemort felett aratott győzelem adott neki erőt.
Szerencsére a falusiak gondoltak rá, mennyire kimerítő volt a munka és Madam Rosmerta hamarosan megjelent
mellettük, kezében egy nagy tálcával, mely telis-tele volt pástétommal, főtt tojással és vajsörrel.
- Tessék, egyetek – mondta nekik mosolyogva a kocsmáros nő. – Biztosan megéheztetek.
- Maga egy földre szállt angyal, Madam Rosmerta! – vigyorgott rá Ron, mire Hermione horkantásnak álcázott
röhögést hallatott.
Jóízűen fogyasztották el a Három Seprű ajándékait, s miközben Harry a pástétomot majszolta, arra gondolt,
mennyi tennivaló vár még rá aznap. Az esti találkozó a Főnix Rendjével, megmagyarázni nekik a történteket és a
Scrimgeour-ral kötött egyezséget… Elhamarkodott volt – ismerte be. Jobb lett volna másnapra összehívni őket,
hogy kipihentek legyenek.
Miközben ezen járt az esze, érdekes jelentenek volt tanúja. A Charlie-val együtt érkezett arab mágus, Muriel néni
és néhány öreg minisztériumi varázsló elindult a Roxfort nagy kapuja felé. Együtt szegezték pálcájukat a kapura,
mire az bezárult és a két kapuszárny középen összeolvadt.
Roxfortot lezárták.
- Hát ezt is megértük – dörmögte Ron a kapuzárást figyelve.
- Igen – szólt szomorúan Hermione.
Ő is a mágusokat nézte, akik már visszahoppanáltak a peronra, Scrimgeour elé. A miniszter nem látszott túl
elégedettnek a fejleményektől. Talán épp arra gondolt, hogyan magyarázza meg ezt a Európai Varázslóiskolák
Egyesületének.
Harry emiatt nem aggódott. Tudta, hogy ha elmond mindent Madame Maxime-nak, nem lesz gond a Roxfort
bezárásával.
- Harry, ég a zsebed! – kiáltott fel Hermione ijedten.
Harry meglepetten nézett le az oldalára, ahonnan valóban füst szivárgott ki.
- A fenébe! – morgolódott és gyorsan kibújt talárjából, majd a földre dobta, de Ron kezében addigra ott volt a
varázspálca és gyorsan eloltotta a kicsi lángokat.
- Mitől gyulladt ki? – morfondírozott Hermione az elszenesedett részt nézegetve.
Harry lehajolt és belenyúlt a zsebbe. Rögtön megégette a kezét valami szokatlanul forró tárgy, azonban
ellentétben a legutóbbi ilyen esettel, most szinte nyomban megértette, mi okozza a forróságot.
Az elvarázsolt galleon gyorsan hűlni kezdett, ahogy Harry keze hozzáért, és kivette a talár zsebéből. A számok és
betűk megváltoztak az érmén és egy rövid mondatot formáltak:

BESZÉLNÜNK KELL OLLIVANDER ÜZLETE MOST AZONNAL

- Piton üzent? – kérdezte meglepődve Ron, mikor Harry megmutatta nekik az érmét.
- Ez elég különös… - morfondírozott Hermione. – Mit akarhat tőled? És egyáltalán hová tűnt a harc kellős
közepén?
Ron dühöngve a pad karfájára csapott maga mellett.
- Gyáva féreg! – füstölgött. – Otthagyott minket a legnagyobb bajban! Ekkora egy szemét…!

394
Hermione azonban nem dühöngött, csak Harryt nézte, aki viszont érezte, hogy az arcára kiül valami félelem.
- Mi a baj?
Harry a világ minden pénzéért se mondta volna meg nekik, hogy mit csinált Pitonnal, mikor el akarta rángatni őt
Voldemort és a barátai közeléből. Ugyanolyan ösztönös, düh vezérelte cselekedet volt, mint mikor megátkozta
Bellatrix Lestrange-et a Cruciatus átokkal.
De ez nem varázslat volt. A kézfején még mindig ott volt a száradt vér, melyet most furcsán taszítónak talált.
- Na, mi van? – sürgette Ron, aki Hermionéhoz hasonlóan szintén észrevette barátja furcsa viselkedését.
- Megnézem, mit akar – jelentette be Harry a tőle telhető legkönnyedebb hangnemben.
Belül azonban sokkal idegesebb volt. Nem tagadta maga elől, hogy attól tartott, Piton nem fogja egykönnyen
megbocsátani, amit tett vele. Talán revansot akar venni… Most, hogy Voldemort eltűnt, semmi sem tartja vissza,
hogy bosszút álljon rajta mindenért, amit az apja vagy ő okozott neki.
- Add át neki az üdvözletemet! – mondta Ron. – Egy-két Carbunculus átok képében!
Hermione rosszallóan ciccegett.
- Siess haza – mondta Harrynek. – A Black-házban leszünk kilencre!
- Persze – hagyta rá még mindig a találkozó célján töprengve.
- Hozunk valami kaját is, hogy éhen ne haljunk! – tette hozzá Ron, de Harry addigra már felkészült a
dehoppanálásra.
Zsebre dugta az érmét, erősen koncentrált az úti céljára, aztán megpördült a sarkán és máris érezte az
összepréselődést, a rövid ideig tartó, ám annál kellemetlenebb fulladozást, ami még az előtt véget ért, hogy
elviselhetetlenné vált volna.
Az Abszol út teljesen néptelen volt, nyilván mindenki otthon hallgatta a híreket a Varázsszem Rádióban vagy a
minisztériumban túlórázott a történtek miatt. Az Ollivander pálcaüzlet ajtaja félig nyitva lebegett az esti szélben.
Harry vett egy mély lélegzetet és belépett a boltba.
Az első, amit észrevett, egy arccal lefelé fekvő ember a földön, körülötte kőtörmelék, a mennyezeten keletkezett
repedésből esett le. Épp, mielőtt lehajolt volna hozzá, hogy megnézze, él-e még, meglátta Pitont a bolt hátsó
részéhez vezető boltíves átjáróban.
- Sikerült? – szólt hozzá a varázsló.
Harry megdöbbent a furcsa üdvözlésen, de szinte nyomban visszanyerte a hangját.
- Hogy sikerült-e?! – háborodott fel. – Erre kíváncsi azok után, hogy el akart rángatni onnan?
Piton a szavába vágott:
- Te pedig leütöttél és megvertél – mondta higgadtan. – Épp ezért hagyjuk a felesleges tiszteletköröket.
Piton kezében nem volt ott a varázspálca, lustán támaszkodott az egyik polcnak, mely régen tele volt Ollivander-
féle pálcákat rejtő dobozokkal. Ezért Harry is elrakta az övét, amit eddig óvatosságból tartott készenlétben.
Becsukta maga mögött az ajtót, de ekkor észrevett két másik halottat is a falnak döntve, mellettük állt
beszakadva az egyik polcos szekrény. Piton felé fordult, s most már nem kerülte el a figyelmét a férfi mögött
fekvő alak lábára eső fény.
- Kik ezek itt?
Piton is körbehordozta tekintetét a halottakon.
- Halálfalók – válaszolta. - Ők akarták felrobbantani a Gringotts épületét. Még reggel sikerült megállítanom őket,
mielőtt véghez vihették volna…
Szóval ő volt az, aki megmentette a koboldokat! A teremben ádáz csata jelei uralkodtak – Piton egyik régi
társának se kegyelmezett, mindannyian halottak voltak és arcuk rémületet tükrözött. Harry normális esetben
elborzadt volna a látványtól, most azonban furcsa elégedettséggel töltötte el Piton drasztikus megoldása.
- Hallotta, hogy mi történt? – kérdezte óvatosan tőle.
- Igen – bólintott Piton. – Miután magamhoz tértem, már eltűntél és azt is láttam, hogy Hagrid csapata legyőzte a
halálfalókat. Az igazgatói szoba is üres volt, láttam, hogy a kígyó megdöglött. A zsupszkulccsal a halálfalók után
jöttem és megöltem őket, aztán Roxmortsba mentem és ott hallgatóztam. Láttalak, mikor beszéltél a
miniszterrel…
Harry nem gondolta volna, hogy Piton ennyi mindenről tud, arra számított, hogy most neki kell beszámolnia
mindenről.
- Hogyan csináltad?
Harry sóhajtott egy nagyot és elmesélte, mi történt Voldemorttal a Roxfort alagsorában. Piton elsápadó arca
árulkodott róla, hogy nem tudta, mi volt az utolsó horcrux. Kicsit eltátotta a száját, de okklumenciája ismét olyan
eredményes volt, hogy semmi sem mutatkozott meg abból az elvárható megrökönyödésből, amit a hírtől sokkolt
Ron, Hermione és Ginny mutatott.
- Húzni akarta az időt, hogy újra testet öltsön – folytatta Harry. - És azzal próbált meggyőzni, amivel fent az
irodában is… Hogy Dumbledore becsapott minket…
Kis szünetet tartott, majd kimondta azt, ami még mindig zavarta őt.
- Dumbledore nem lehetett a kiagyalója ennek az őrületnek – jelentette ki Harry. - Hiszen védte a szüleimet! Még
titokgazdának is felajánlkozott.

395
Piton felemelte hosszú mutatóujját.
- Egy valamit elfelejtettél – mondta. - Ha a jóslat igaz lenne, egyikőtök már meghalt volna.
Harry egy pillanatra elfelejtette mit akart mondani, aztán megrázta a fejét.
- Még megölhetem! – vetette ellen. – Bármikor megölhetem…
A varázsló is megrázta a fejét, de határozottan, nem úgy, mint Harry.
- „Egyikőjük meghal a másik keze által” – idézte a jóslat szövegét, melyet Harry is kívülről tudott. – Úgy kellett
volna meghalnia, hogy megölöd varázslattal vagy a puszta kezeddel. Ellenben, ha igaz, amit mondasz, a Sötét
Nagyúr elvérzett…
- De nem halt meg! – vágott közbe Harry, kiérdemelve egy lesújtó pillantást Pitontól. – Voldemort még él! És
megölhetem, ha lerombolom a Roxfortot vagy kiszedem belőle a…
- És akkor a kezedtől fog meghalni? – tette fel a kérdést Piton.
Harry majdnem elnevette magát.
- Ez csak játék a szavakkal! – csóválta a fejét. – Megölöm és kész. A jóslat valóra válik.
Egy pillanatra eszébe jutott, mit mondott neki a nagymamája a barlangban. Ugyanezt válaszolta rá, mikor Harry
maga sem volt tisztában vele, hogy befejezettnek tekintheti-e a feladatát. Most már tudta, hogy nem, koránt sincs
befejezve.
Piton ránézett Harryre, olyan komoran, ahogy sápatag arca csak engedte.
És ekkor belehasított a felismerés Harry fejébe: Piton kimondta ott, az irodában, hogy a jóslatot Dumbledore
tervelte ki.
- Nem hazudott Voldemortnak? – kérdezte egyszerre megsemmisülten Pitontól.
A varázsló összeráncolta a homlokát a név sokadszori említésére, de nem ripakodott rá, hogy ne ejtse ki a száján.
Már neki sem volt félnivalója tőle.
- Ahogy vesszük – válaszolta szárazon.
- Tehát mégis igaz? – motyogta kétségbeesve Harry.
Piton megcsóválta a fejét, mint aki elégedetlen Harry elkeseredett arcát látva.
- Valóban számít ez? – kérdezett vissza. - Hogy Dumbledore tervelte ki, vagy valóság volt? Csak az számít, hogy
mi történt… A nagyúr elbukott.
- Igenis számít! – csattant fel Harry. - Hiszen ez szörnyű… Róla sosem tudtam volna elképzelni azt, hogy a
szüleim miatta haltak meg…
- Nem hiszem, hogy gonoszságra kell gondolni itt, Potter. Ne úgy fogd fel, mint egy gonosz tervet. Ráadásul
abszurdum, hogy Dumbledore téged helyezett volna a terve középpontjába, hiszen egészen a születésed után két
hétig senki a világon nem tudott róla, hogy Evans-nek gyereke született az apádtól.
- Tényleg?
Piton felszegte a fejét.
- Hidd el, tudom – mondta határozottan. - A nagyúr ő utána is kémkedett. Mikor az anyád megtudta, hogy
gyereket vár, visszament a mugli szüleihez. Kiszállt a Főnix Rendjéből, mert biztonságban akart tudni téged.
Apád sem tudott rólad egészen nyár végéig, amikor aztán összeházasodtak. Kérdezd csak meg Lupint, ő majd
elmondja a családi szappanoperát… A lényeg az, hogy a saját szememmel láttam, mikor Dumbledore professzor
meglehetősen ingerülten faggatta az anyádat, hogy kitől és mikor születetett a gyereke. Akkor tért vissza a Főnix
Rendjéhez…
Harry zúgó aggyal vette tudomásul az újabb információkat.
- Tehát lehet, hogy nem is a szüleim voltak az eredeti tervben? – kérdezte elképedve.
- Egész biztosan nem. Te épp hogy rendesen felborítottad azt a tervet. És abban is biztos vagyok, hogy
Dumbledore ezerszer inkább saját magát áldozta volna fel a drága embereiért, mint hogy mástól kért volna ilyet.
Gyanítom, hogy ő maga készült az áldozat szerepére…
- Nem, az ki van zárva! – jelentette ki Harry. – Voldemort nem ajánlotta volna fel Dumbledore-nak, hogy életben
maradhat. Akkor pedig nem sikerült volna a varázslat!
- Ez így van – bólintott nagy komolyan Piton. – Valóban nem pontosan erre készült a professzor. Tudta ő is, hogy
a Sötét Nagyúr egy szempillantás alatt megölné, ha hagyná magát. Ezért úgy hiszem, hogy ő egy már meglévő
védelmet akart átruházni Longbottomra…
- Neville-re? – kérdezett vissza Harry. – Ő szerepelt eredetileg a tervében?
- Természetesen – felelte a varázsló. – A jóslat minden mondata őrá illett, hiszen a szülei a professzor közeli
barátai voltak. És ha az emlékeim nem csalnak, Longbottomék megkérték Dumbledore-t, hogy legyen a fiuk
keresztapja. Logikusnak tűnik tehát, ha feltételezzük, hogy a professzor a fiúra akarta áthelyezni a védelmet.
Harry döbbenten hallgatta Piton szavait, de most értetlenül széttárta a karját.
- De hát miféle védelem volt az, hogy Voldemort ellen fordíthatta volna? Máshogy is lehetne védekezni az Adava
Kedavra ellen?
- Nem – hangzott a válasz. – Az önfeláldozás az egyetlen módja. Azonban, mint azt bizonyára tudod, a bűbájokat
tovább lehet adni másoknak, ahogyan te is örökölted a nagyúr képességeit.
Piton most elhallgatott és hosszú mutatóujját végighúzta a száján, ahogy töprengett.

396
- Mire gondol? – várta a továbbiakat türelmetlenül Harry, mire Piton rögtön válaszolt, mikor még be sem fejezte
a kérdést:
- Az igazgatói szobában lezajlott beszélgetésen gondolkozom, Potter – mondta. – Valóban csak találgatni tudok,
de abban szinte bizonyos vagyok, hogy a nagyúr – habár közel sem volt igaza abban, amit feltételezett
Dumbledore-ról – egy valamire rájött. Mikor arról próbált meggyőzni minket, hogy Dumbledore előre tudta,
hogy az önfeláldozás az egyetlen hatásos védekezés a halálos átok ellen, számtalan légből kapott bizonyítéka
között szerepelt egy, amely valóban elgondolkodtató.
- Mi az? – csapott le a témára Harry.
Piton karba tett kézzel lépkedett előtte fel és alá, s Harry tudta, hogy ez különös módon a higgadtság jele nála.
- A sebhely, Potter… Dumbledore professzor sebhelye – ekkor hirtelen megállt, majd felpillantott Harry arcára. –
Tudtál a sebhelyéről?
Harry megrázta a fejét, de nem válaszolt, várta Piton további magyarázatát.
- Nekem sem beszélt róla soha, de két éve, mikor súlyos állapotban jött hozzám, miután megsemmisítette a
Gomoldok gyűrűjét, az ápolása közben magam fedeztem fel a térdén ezt a különös heget. Egy igen bonyolult
formájú mintázat, mely egyértelművé tette, hogy átok nyoma…
- Nem kérdezte róla a professzort? – kotyogott közbe Harry.
Piton újra sétálgatni kezdett, s közben folyamatosan babrált ujjaival, jelezve, hogy lázasan töpreng. Tekintete
szúrós volt, de most hiányzott belőle az a barátságtalan gorombaság, amit Harry megszokott tőle.
- De, kérdeztem – felelte Piton. – Habár a választ jó szokásához méltóan elviccelte… - ekkor elmosolyodott,
mely nagyon szokatlan volt tőle. Harry meglepetten felvonta a szemöldökét.
- Azt mondta, hogy a londoni metróhálózat térképe és szükség esetén még jól jöhet – folytatta. – Na persze!
Semmi komolyabb választ nem sikerült kihúznom Dumbledore-ból. Az éjszaka történtek után azonban szerintem
sokkalta nagyobb jelentősége van annak a különös sebnek. Bevallom neked, Potter, úgy hiszem, hogy
Dumbledore-ért valaki ugyanúgy feláldozta magát, mint érted az anyád.
Harry leesett állal hallgatott.
- Van is egy elképzelésem: csak egyetlen szóba jöhető emberre tudok gondolni, mégpedig a menyasszonyára,
akit nagyon régen, még fiatal korában veszített el. Alig tudok valamit arról az időről, hiszen több mint száz éve
történt… de azt tudom, hogy a hölgy gyilkosság áldozata lett, miközben Dumbledore a Trimágus Tusa bajnoka
volt hetedéves korában.
Miközben Piton beszélt, Harry elképedve hallgatta a varázsló fejtegetéseit, melyeken nem lehetett sok ideje
gondolkodni. Harry pedig egyúttal azt is elkönyvelte magában, hogy amíg csak él, mindig hallhat olyanokat
Dumbledore-ról, ami teljesen új neki. Dumbledore egyet jelentett a meglepetések végtelen tárházával. Ahogy
Piton mesélt róla, szinte az is a feledésbe merült, hogy ő volt az, aki megölte az öreg mágust.
Szinte…
- Elképzelésem szerint – folytatta Piton -, Dumbledore-ért ugyanúgy az életét áldozta a menyasszonya, mint
érted az anyád és ez által megvédte őt a halálos átoktól egyetlen alkalommal. Dumbledore pedig ezt a meglévő
védelmet akarta átadni Longbottom-nak. Azonban mikor a professzor megtudta, hogy te megszülettél, ez
felborította a tervet. Tudta, hogy a nagyúr téged fog keresni és nem érdekli tovább Longbottom, ezért mondta a
szüleidnek, hogy rejtőzzenek el, amíg kitalál valamit.
- Szóval tovább lehet adni a védelmet?
- Igen – Piton elvigyorodott. – Ki tudja? Talán egy napon majd te is úgy döntesz, hogy tovább adod valakinek a
varázslatot. Én persze nem tennék ilyesmit, mert ez csak ostoba griffendéles önfeláldozás…
Piton gúnyos szavai nem izgatták Harryt, helyette inkább még egyszer átgondolta, amit hallott.
- De ez mind csak találgatás… - adott hangot kételkedésének.
- Így van, Potter – vágott a szavába Piton -, de csak ezzel szolgálhatok. Nem vagyok benne biztos, hogy a
festménytől valaha is bizonyosságot nyerhetünk, hiszen a terv létfontosságú része volt, hogy titokban tartsa a
jóslat esetleges hamis voltát előled. Ezért nem szólt róla még nekem sem. Talán attól tartott, hogy egy
elhamarkodott pillanatban a képedbe vágnám az igazságot. Egyébként is… a feladatomat én is és te is
tökéletesen el tudtuk végezni anélkül, hogy tudnunk kellett volna erről.
Harry keserű gombócot érzett a torkában, mely a szavak hatására került oda észrevétlenül. Nem tudott másra
gondolni, csak arra a csalódottságra, hogy a bolondját járatta vele a professzor.
Piton megint keresztüllátott rajta. Leeresztette a kezét és Harryre meredt.
- Mi van? – kérdezte.
Harry sóhajtott egyet, hogy eltűnjön a keserűség.
- Csak egyszer azt mondta nekem – szólt lassan -, hogy mindent elmondott, amit tud. Erre kiderül, hogy hazudott
egész végig…
- Hazudott? – kérdezett vissza Piton. – Én nem így hiszem, Potter. Célt adott neked! Mi volt addig a célod, amíg
nem tudtál a jóslatról? Semmi! Dumbledore hazugsága inkább motivált téged…
Harry borúsan csóválta meg a fejét.
- Ez megint csak játék a szavakkal – emlékeztette a férfit.

397
Piton nemtörődöm módon vállat vont.
- Ahogy tetszik – hagyta rá. - Inkább csak tedd fel magadnak a kérdést, hogy melyik magyarázatot akarod
elfogadni? Három is van, Potter! Elfogadod Dumbledore meséjét, hogy te vagy a megjövendölt Kiválasztott,
akinek a kezétől hal meg a Sötét Nagyúr – ami, mint tudjuk, nem következett be és a helyzet alakulását ismerve,
már nem is fog, mert a nagyúr egy olyan állapotba került, ami sem nem halálnak, sem nem életnek nem fogható
fel…
- A második, hogy a Sötét Nagyúr magyarázatát fogadod el, amiben az a varázsló, akit mindketten apánkként
tiszteltünk, egy gyilkos gazember. Aki mindenkin átgázol, hogy elérje célját. Ha ezt hinnénk el, mi sem lennénk
különbek a Sötét Nagyúrnál.
- A harmadik, pedig az, hogy elfogadod, Dumbledore valóban hazudott neked, nem egyszer, de számtalan
alkalommal is, azért, hogy az életedet óvja, megadja neked a célt, amit mindig is kerestél. És ezzel olyan erőt
adott neked, amivel ha nem is teljesítetted be ezt az egészet elindító hamis jóslatot, de olyan eredményesen
győzted le a Sötét Nagyurat, amennyire az egy embertől csak lehetséges.
Ahogy eltűnődött ezen, Harry úgy érezte, sokkal jobban tetszik neki az a lehetőség, ami Piton véleménye volt.
Akármennyit is töprengett, nem tudott más logikus lehetőséget találni a magyarázatra, hogy Voldemort miért
került ilyen félig élő, félig halott állapotba, amiben már nem tudja beteljesíteni rajta a jóslatot.
- Azt hiszem, igaza lehet… - dörmögte. – Dumbledore egyszer azt mondta nekem, hogy a jóslat engem nem köt,
én szabadon cselekedhetek. Akár hátat is fordíthatok neki…
- Nagyon jól mondta – bólintott komolyan Piton. – Sok jóslat nem teljesedik be, talán ezt is mondta neked.
Látod? Nem is hazudott olyan súlyosat. Az igazság mindig is ott volt az orrod előtt. Hányszor mondtam én is! –
horkant fel, majd újra karba fonta a kezét.
Harry homlokráncolva meredt rá.
- Mit mondott mindig?
Piton jólesően vigyorgott.
- Azt, hogy nem vagy különleges. Hogy nem te vagy a világ csodája, bármit is hisznek az emberek.
Furcsa módon nem sértették Harryt ezek a szavak, inkább igazabbnak találta őket, mint eddig bármikor. Milyen
különös – gondolta Harry. Úgy lépett be ebbe a világba, hogy mindenki azt mondta neki, ő a kis túlélő, és
mindenhol ünnepelték és örömmel fogadták. Annyira, hogy Harry legszívesebben elbújt volna ez elől, egy idő
után már a háta közepére kívánta a felhajtást Rita Vitrollal és a Reggeli Prófétával egyetemben. És ott volt Piton,
aki mindig azt hajtogatta, hogy ő ne képzelje magát különlegesnek, mert egyáltalán nem is az, csak egy átlagos
kölyök. És ő, Harry sosem vette észre, hogy Piton pontosan azt mondja neki, amit hallani akart.
- Igen – mosolyodott el Harry is. – Igen, tényleg nem vagyok az…
Piton egy ideig szobormerev arccal figyelte őt, percekig álltak szótlanul egymás előtt. Mikor végre újra
megszólalt, Harry már arra készült, hogy elköszönjön tőle és dehoppanáljon a főhadiszállásra.
- Helyes – szólt a varázsló. – Tehát elfogadod végre, hogy csak egy közönséges varázsló vagy?
Harry nem tudta mire vélni a kérdést, hiszen az előbb tisztázták a jóslat hamis voltát.
- Igen – vonta meg a vállát.
- Akkor ez az első lépés…
Harry értetlenül pislogott.
- Hosszú útra készülök, Potter – jelentette be Piton. – Már ma éjjel útnak indulok, csak még volt egy kis
dolgom… - mutatott körbe a holttesteken. – És persze veled is akartam még beszélni előtte. Most pedig még az a
félkegyelmű is megvárat…
- Pettigrew? – kérdezett rá Harry.
- Igen, megmondtam neki, hogy hozzon el ezt-azt a házamból.
- Ő is magával tart?
Piton megvetően felhorkantott.
- Dehogy! Még csak az kellene! – háborgott és újra járkálni kezdett a romokon. – Ő arra megy, amerre akar,
nincs közöm hozzá.
Harry ezen nem csodálkozott, hiszen tudta, hogy Féregfark azok közé tartozott, akik diákkorában
megkeserítették az életét.
- Nem akarsz velem jönni? – kérdezte hirtelen Piton, meglepve Harryt a kérdéssel. – Használható vagy…
Ha az az ötlet, hogy Peter Pettigrew Piton úti társa legyen, nevetséges volt, akkor ez az invitálás egyenlő volt a
lehetetlennel.
- Hogy én?! – kiáltott fel Harry. – Magával menjek…?!
Piton cseppet se csodálkozott a megrökönyödött hangon.
- Taníthatnálak – vetette fel az ötletet. - Nem úgy, mint a Roxfortban, hiszen ott nem tanultál semmit tőlem… De
most igazi varázslót faragnék belőled.
Ez teljes képtelenség! – gondolta Harry. Piton, az a varázsló, aki hat éven keresztül táplált ellene maró gyűlöletet
és annyiszor próbálta kitúrni az iskolából, nevetségessé tenni mindenki előtt, most azt kéri, hogy tartson vele az
utazása során! Ennél képtelenebb gondolatot el se tudott képzelni.

398
- Na mi van? – mordult rá Piton. – Megkukultál?
Harry pislogott egy sort.
- Én nem hiszem, hogy ez jó ötlet… - fogalmazta meg óvatosan.
Piton újra horkantott.
- Sejtettem… - mondta savanyú képpel. – Pont, mint az apád. Ha együtt kell működnöd olyannal, aki nem rajong
körbe, mint egy világ csodáját…
- Hagyja abba – szólt Harry halkan, mire Piton fancsali képpel elhallgatott. – Nem azért nem akarok magával
menni, mert gyűlölöm. Dolgom van. Ugyanis Voldemort gondoskodott róla, hogy a minisztérium a kisujját se
mozdítsa, hogy javuljon a helyzet. Ezért kell tennünk valamit.
Szavait harsány pukkanás szakította félbe, amire mindketten odakapták a fejüket, varázspálcájukat előre
szegezve. A pult mögött egy alacsony alak jelent meg, aki bátran közelebb jött. Mikor az alkonyi fény az arcára
esett, akkor látták, hogy Féregfark az, kezében egy összehajtogatott Feneketlen Zsákkal.
- Oh… - motyogta és megtorpant, mikor meglátta Harryt. – Szervusz, Harry…
Ő nem vesztegette idejét köszönésre.
- Elhoztál mindent, amit kértem? – kérdezte tőle Piton.
- Persze – felelte Féregfark. – Itt van mind.
Azzal odaadta a zsákot Pitonnak, aki széthajtogatta és kinyitotta a száját. Belenyúlt és hosszasan kotorászott és
koncentrált, ami arra utalt, hogy rengeteg holmi lehet a zsákban. Nem sokkal később, mikor Harry már meg
akarta tőle kérdezni, hogy mit keres, kihúzta a karját és a markában csillogott egy kopott ezüst kulcs.
- Ez a tiéd – mondta neki Piton, majd odadobta a kulcsot.
- Mit nyit? – érdeklődött Harry.
- A Sötét Nagyúr házának kulcsa. Csak ezzel juthatsz be – tette hozzá a varázsló, majd most a zsebébe nyúlt és
kivett egy gyűrött papírdarabot és azt is odaadta Harrynek.
- Itt van a cím is – mondta. – Nézz körül, ha akarsz, de vigyázz. Lehetnek veszélyes szobák. A nagyúr sok
mindent őrzött ott… Nekem pedig most mennem kell.
Harrynek eszébe jutott valami, miközben a papírt gyűrögette a markában.
- Nem kell magának egy házimanó?
Piton nagy szemeket meresztett rá.
- Igen – bólintott Harry. – Sipor… Nem akarja? Magát biztosan szívesebben szolgálná, mint engem.
- Nem kell a manód! – fintorgott a varázsló, mintha undorodna a felajánlástól.
Harry nem bírta visszatartani magát és röviden felnevetett.
- Add oda Bulstrode lányának – javasolta Piton. – A házimanójuk is meghalt, mikor a nagyúr megölte Barnard-
ot.
Hátat fordított nekik és belegyűrte a zsákot a talárja zsebébe. Harry látta rajta, hogy indulni készül. Féregfark
ekkor hirtelen előrelépett, félős vigyorral az arcán.
- Jó utat, Perselus! – nyekeregte. - Remélem, nem találkozunk többet…
- Azt én is – vetette oda Pettigrew-nak, egy pillantásra se méltatva. Harryre nézett és megint összeráncolta a
homlokát. Mintha a csalódottság apró szikráját lehetett volna látni a szemében egy röpke másodpercre.
- Viszlát!
Még el se jutott Harry tudatáig a kurta elköszönés, Piton máris köddé vált egy hangos pukkanás kíséretében.
Pettigrew és Harry egymás mellett álltak a néma csöndben és percekig egyikük sem tudta mire vélni ezt a
hirtelen eltűnést. Aztán lassan, Harry arcán halvány mosoly terült szét.
Hát persze! Pontosan ilyen búcsút várt Pitontól. Mentes minden érzelgősségtől, egy vállrándítással elintézve a
múltat és teljesen új útra lépni. Talán tényleg tanulhatna tőle… - gondolta. Megtanulhatná, hogyan kezdjen új
életet.
Pettigrew lassan felé fordította a fejét.
- Ööö… - kezdte a férfi. – Harry… mi történt a pincében?
Most ő is felocsúdott és könnyedén válaszolt:
- Bellatrixot elkaptam, Voldemort meghalt… - (Pettigrew halkan nyikkant a név hallatán) – Most már vége van.
Az alacsony férfi nyelt egy nagyot és megtörölte izzadt homlokát ezüstös kezével.
- A… akkor jó…
- Maga mit fog csinálni? – kérdezte tőle Harry.
Pettigrew-nak tágra nyílt a szeme és hebegve kereste a szavakat.
- Azt… azt hittem, hogy…
- Hogy aurorkézre adom? – fejezte be a kérdést Harry. – Mi értelme lenne annak? Megmentette Hermione életét.
Kiszabadította McGalagonyt. Lerótta a tartozását. Hogy Remus hogyan gondolja, az az ő dolga, de nekem nincs
több dolgom magával.
A varázsló megvakarta a fejét és a torkát köszörülte. Mikor megállapította, hogy Harry komolyan gondolja, amit
mond, félős mosoly ült ki az arcára.
- Akkor azt hiszem, én is megyek – jelentette be. - Vigyázz magadra, Harry!

399
- Viszlát! – búcsúzott Harry is ugyanazzal a tömörséggel, amivel Piton.
Pettigrew botladozott párat a romok közt, amíg talált egy tisztább részt, ahol nem voltak holttestek és kődarabok.
Bátortalanul intett egyet, aztán ő is köddé vált.
Harry is kikecmergett a romok közül az üzlet elé és gondosan eltette a címet rejtő papirost és a kulcsot. Nem
akart ma este ilyesmivel foglalkozni. Majd, ha lesz egy kis szabad ideje, elmegy és megnézi Ronnal és
Hermionéval együtt. És Ginnyvel – egészítette ki saját elképzelését.
Nem kellett messzire hoppanálnia, a Grimmauld tér széléhez érkezett. Zsebre dugta a kezét és komótosan
bandukolni kezdett az esti sötétségben. A közeli mugli házak ablakain fény szűrődött ki, tévé vibrált és egy-egy
nyitott ablaknál nevetgélést, kanálcsörgést lehetett hallani. Harry is ilyesmire vágyott már, ezért begyorsította
lépteit.
Mikor megérkezett az úti céljához és átvágott a Grimmauld téren, még mindig ennek a képtelenül hosszú napnak
a történésein rágódott. Kíváncsi volt rá, hová indult Piton… Ezt elfelejtette közölni. De ha megkérdezte volna,
talán nem is válaszolna rá – vélte Harry.
A tér végén álló utcai lámpa fénye megremegett, majd teljesen kialudt, sötétség borult a térre. Harry nem érezte
kényelmetlennek a sötétet, inkább nyugtatólag hatott fáradt elméjére.
Nagyon kimerültnek érezte magát és már alig várta, hogy nyakig betakarózhasson. Ránézett az órájára - még fél
kilenc sem volt és az ablakok sötétsége is arról árulkodott, hogy barátai még nem érkeztek meg az összehívott
találkozóra.
Épp hogy levette tekintetét az óra számlapjáról, mikor a Grimmauld térhez rendkívül szokatlan, gágogó hang
ütötte meg a fülét.
- Mi a…?
Harry felnézett a magasba, ahonnan a hang hallatszott. Fent, a kialudt villanypózna tetején a sötétben egy madár
gubbasztott, mely alig volt nagyobb egy megtermett hattyúnál.
Miközben hunyorogva nézte, Harry lassan felismerte, s ekkor igen elképedt és önkéntelenül is felkiáltott.
- Fawkes! – szólt neki, mikor felismerte a gyönyörű főnixmadarat.
A madár lenézett rá, majd rikoltott egyet és elrugaszkodott a villanypózna tetejéről. Harry csak karmazsinpiros
szárnyát látta, aztán szem elől vesztette a sötétségben. Ahogy lázasan körbeforgolódott a nyílt utcán a madarat
lesve, azt vette észre, hogy Fawkes pontosan a 12-es számú ház fölött tűnt el.
Harry egy percet se tétovázott, túl izgatott volt, hogy találkozott a főnix-szel. Egy éve senki sem látta, mikor
Dumbledore halála után elénekelte végtelenül szomorú sirató dalát és elhagyta a Roxfortot. Harry is csak a főnix
tüzét látta megjelenni a szobájában hetekkel a temetés után, mikor elhozta neki a búcsúlevelet.
Felrohant a házhoz vezető lépcsőn, pálcájával kinyitotta az ajtót és feltépte. Valami megmagyarázhatatlan
bizonyosság vezérelte és nem is kellett csalódnia. Máris meghallotta a madár gyönyörű trillázását az emeletről.
Ahogy egymás után szedte a lépcsőfokokat, zihálva abban reménykedett, hogy újabb levél várja, ha felér az
emeletre. Talán Dumbledore-nak volt még egy levele, amit arra időzített, ha neki, Harrynek végül sikerül
legyőznie Voldemortot? Talán most tisztázza azt, amit Pitonnal sejtettek, elmondja, hogy a jóslatot csak kitalálta
és szokásos derűs humorával szabadkozik, amiért hazudnia kellett annyi éven át?
Harry szinte azon kapta magát, hogy boldogan vigyorog és rohan végig a folyosón a szalon félig kitárt dupla
szárnyú ajtaja felé, ahonnan a hang hallatszott.
Kinyitotta az ajtót és belesett. A szobában korom sötét volt.
- Fawkes, hová tűntél? – kereste Harry a madarat.
A madár nem trillázott már, helyette egy emberi hang válaszolt neki:
- Csakhogy hazajöttél! Már órák óta várok rád…
Harry egy másodpercre megdermedt ijedtében, aztán villámgyorsan előrántotta pálcáját és a sötétben arra a
pontra szegezte, ahonnan a hang jött.
- KI MAGA? – csattant fel Harry. Elég indulat volt benne, hogy bárkit csúnyán megátkozzon.
A folyosóról beszűrődő fény vékony csíkot vetített a szobába, s ahogy Harry arrébb lépett egyet az ajtóból, a
fény az ismeretlen csizmájára vetült.
- Nyugalom, Harry… – szólt szelíden az idegen.
Ő azonban nem volt nyugodt egy cseppet sem. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy Piton kifelejtette
egyik társát, s az most eljött, hogy bosszút álljon az uráért.
- Nem vagyok halálfaló – mondta a férfi, mintha kitalálná Harry gondolatait. – Nem bántani akarlak, hanem
szolgálni jöttem.
Harrynek eszében sem volt leereszteni a pálcát. Ez a beszélgetés kezdett egyre abszurdabb lenni, de még mindig
annyira a hatása alatt volt a betolakodó megjelenésének, hogy még a fény-gyújtó bűbáj sem jutott eszébe.
- Ejnye, elég ebből a sötétből… – dörmögte az ismeretlen. - Lumos!
A fény betöltötte a szobát és láthatóvá vált a karosszékben ülő alak.
- Így már mindjárt jobb! – mondta.
Harry kezéből kiesett a pálca és elgurult a földön.
- Látom, fáradt vagy, Harry. Nem csodálom, hosszú napod volt…

400
A férfi felállt és megigazgatta bíborszín talárját.
- De azért áruld el nekem… - kezdte halkan, miközben komótos nyugalommal szedegette hosszú hajából a vörös
és arany tollakat.
Harry a döbbenettől sokkolva megtántorodott és a falig botladozott, ahol majdnem összecsuklott alatta a lába.
Albus Dumbledore derűs jókedvvel szólt hozzá hófehér szakálla alól: - Fáj még az a sebhely?

VÉGE

401
 TARTALO)M
Harry Potter és a varázslók háborúja.........................................................................................................................3
1. fejezet
Az utolsó parancs..................................................................................................................................................3
2. fejezet
Vallomások és pálfordulás.....................................................................................................................................7
3. fejezet
Búcsú és ajándék.................................................................................................................................................13
4. fejezet
Muriel néni..........................................................................................................................................................21
5. fejezet
Tonks, a mentõangyal..........................................................................................................................................26
6. fejezet
Két fej sütõtök.....................................................................................................................................................34
7. fejezet
Dumbledore éber szeme......................................................................................................................................41
8. fejezet
Godric’s Hollow..................................................................................................................................................45
9. fejezet
R.A.B...................................................................................................................................................................52
10. fejezet
Aberforth & Albus...............................................................................................................................................61
11. fejezet
Az új vezetõ.........................................................................................................................................................68
12. fejezet
Az árvaház...........................................................................................................................................................76
13. fejezet
Caramelnek szeretettel........................................................................................................................................86
14. fejezet
A tükör mögött....................................................................................................................................................96
15. fejezet
A varázslók háborúja.........................................................................................................................................105
16. fejezet
A kísérleti alany.................................................................................................................................................117
17. fejezet
Árnyék-mágia....................................................................................................................................................127
18. fejezet
A tékozló fiú......................................................................................................................................................135
19. fejezet
Rokoni látogatás................................................................................................................................................145
20. fejezet
A Zárt Terem......................................................................................................................................................154
21. fejezet
A halhatatlanság keresése..................................................................................................................................165
22. fejezet
A Herceg és a Kiválasztott................................................................................................................................176
23. fejezet
Az összeesküvés................................................................................................................................................186
24. fejezet
Hermione csókja................................................................................................................................................199
25. fejezet
A Borgin & Burkes alatt....................................................................................................................................211
26. fejezet
Finite Filius!......................................................................................................................................................224
27. fejezet
A teljesíthetetlen kérés......................................................................................................................................236
28. fejezet
„A Főnix már lángol…”....................................................................................................................................247
29. fejezet
A bizalom ára....................................................................................................................................................260

402
30. fejezet
Lovegood-kór....................................................................................................................................................271
31. fejezet
Potter professzor................................................................................................................................................281
32. fejezet
A Főnix hamvai.................................................................................................................................................291
33. fejezet
Halál a Malfoyokra!..........................................................................................................................................302
34. fejezet
Azkaban.............................................................................................................................................................312
35. fejezet
A Herceg és a Nagyúr........................................................................................................................................323
36. fejezet
A Nagyúr és a Kiválasztott................................................................................................................................334
37. fejezet
Az utolsó lépések..............................................................................................................................................351
38. fejezet
Voldemort nagyúr szíve.....................................................................................................................................362
39. fejezet
A háború hősei...................................................................................................................................................372
40. fejezet
„Szolgálni jöttem…”.........................................................................................................................................388

403