Becsavart szerelem

Miranda Kenneally

BECSAVART SZERELEM

MÓRA KÖNYVKIADÓ

A mű eredeti címe:

Miranda Kenneally: Stealing Parker

© 2012 by Miranda Kenneally

First published in English by Sourcebooks Fire, an imprint of Sourcebooks, Inc. (www.sourcebooks.com)

Fordította:

KULCSÁR JÚLIA

Sorozatterv:

LONOVICS ZOLTÁN

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos!

A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban:

www.mora.hu

Hungarian translation © Kulcsár Júlia, 2016

Hungarian edition © Móra Könyvkiadó

Móra Könyvkiadó

1950 óta családtag

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

ISBN 978 963 415 963 6  (epub)

ISBN 978 963 415 964 3 (mobi)

Kiadja a Móra Könyvkiadó Zrt.,

Janikovszky János elnök-vezérigazgató

Szerkesztette: Almássy Ágnes

Sorozatszerkesztő: Pavlovic Tijana

Elektronikus változat: Farkas István

Móra Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2018

E-mail: mora@mora.hu • Honlap: www.mora.hu

Minden lánynak, aki a helyét keresi a világban

TALÁLKOZÁS BRIAN HOFFMANNAL

Még 52 nap, és 18 leszek

Cukorkarózsaszín. Ez a nap körömlakkja.

Matt Higginsnek biztos tetszeni fog – bírja a csajos dolgokat –, úgyhogy felkentem még egy réteget, majd fujkálni kezdtem a körmömet. Ma este találkozunk egy szabadtéri bulin, és biztos leállunk csókolózni egy szénakazal mögött, vagy ilyesmi.

Drew¹ az ágyamon hevert, és a Cosmót olvasta.

– Jelentkeztem a nevedben a baseballcsapatunk mindenesének.

– Mii?! – Óvatosan, nehogy elkenjem a körömlakkot, lenémítottam a tévét, és felültem, hogy Drew szemébe nézhessek. – Miért?

– Nem akarom, hogy egész tavasszal begubózva ülj a szobádban, míg én játszom. Gyere el holnap reggel az edzésre! – Megszagolt egy parfümtermékmintát, elfintorodott, és kiöltötte a nyelvét.

A szívem a fénysebességnél is gyorsabban vert. Gyűlölöm a baseballt! Igen, tudom. Ez azt jelenti, hogy nem vagyok igaz amerikai. Sőt valószínűleg nem is vagyok ember. De mindenről lemondtam, aminek csak köze van a baseballhoz – a felfújható kezek lengetéséről a nézőtéren, az amerikaimogyoróról és az Atlanta Bravesről –, mikor anyám bejelentette, hogy leszbikus, és lelépett a barátnőjével, aki több volt, mint barátnő.

Múlt januárban elvált apámtól, ettől kezdve nem kergettem tovább az ő álmait, és otthagytam a Hundred Oaks gimi softballcsapatát.²

– Felejtsd el – válaszoltam a körmömet nézegetve.

– Naa, Parker! – kérlelt Drew nyafogó hangon, miközben a magazint lapozgatta. – A kedvemért!

– Mit kéne csinálnom? – kérdeztem.

Igyekeztem közömbösnek tűnni, de a mosolyából láttam, hogy nem csaptam be. Egész életünkben egy utcában laktunk – bármit megtennék érte.

– Vezetni a statisztikát, és előkészíteni a felszerelést.

A statisztika vezetése könnyű. Álmomban is menne.

– Semmiség lesz – találta ki Drew a gondolataimat. Odamutatott egy rajzot egy párocskáról, akik éppen a konyhaasztalon próbáltak ki egy bonyolult Káma-szútra-pozíciót. – Jesszusom! Szerinted ezt tényleg meg lehet csinálni?

– Próbáld ki Amyvel, aztán tudósíts!

Drew vetett rám egy oldalpillantást, megfordította a magazint, és közelebbről is megnézte.

– Hajlékony vagyok, de azért ennyire nem.

– Képzeld, milyen lenne, ha tizenhét évesen csípőprotézisre szorulnál! Bottal kéne járnod, de festhetnénk rá lángokat.

– Vagy talán koponyákat.

– Kalózhajókat!

– Maradjunk a témánál! Lényeg, hogy a csapatban bőven lenne kivel pasiznod. – Drew horcogott egyet. Ez a mi szavunk arra, mikor valaki egyszerre kuncog és horkant. Csak idő kérdése, és a szótárakban is benne lesz.

Be kell vallanom, nagyon bejönnek a helyes, baseballmezes pasik.

Ráadásul így több időt tölthetnék Drew-val. Mostanában az a kedvenc szórakozása, hogy a Jiffy Burgerben lóg Hotdoggal és Sam Henryvel, úgy tesznek, mintha a Seinfeldben szerepelnének, és unalmas semmiségekről beszélgetnek. Drew néha magával visz, ha szükségük van egy Elaine-re, mert nagyon jó vagyok abban a jelenetben, mikor Elaine képen vágja George Costanzát (vagyis Hotdogot), és azt üvölti: „Kifelé!" És Drew szerint még az igazi Elaine-nél is rosszabbul táncolok. De kezdem eléggé unni a dolgot. Hányszor akarják még megbeszélni, hogy a Jiffy Burgerben vagy a Sonicban jobb a sült krumpli?

Plusz mi más dolgom lenne ebben a félévben? Február van, az átlagom nagyon jó (4,0), az órák többé nem számítanak, mert már felvettek a Vanderbiltbe, és nem vonják vissza, hacsak nem látok neki a tévében kampányolni, hogy Tennessee állam váljon ki az unióból.

Viszont mindenesnek lenni jó sok munkát jelenthet. Lehet, hogy majd nekem kell a víztartályokat hurcolnom, vagy az ágyékvédőket kimosnom, meg ilyesmi.

Viszont nem akarok magányos lenni.

Vállalom az ágyékvédőket.

Ötéves koromban anyu valahol megtalálta a házi készítésű, ehető gyurma receptjét. Nagyon szerettünk együtt főzőcskézni, főleg ínyenc kajákat, például libamájat grillezett sajttal. Letakartuk a konyhaasztalt az előző heti képregényekkel, aztán összekevertünk lisztet, cukrot és mogyoróvajat, és mindenfélét formáztunk belőle. Voltak dinós süteményformáim, úgyhogy csináltam gyurma T. rexet. Anyu meg egy Triceratopsot. Mikor leharaptam a fejét, anyu azzal cukkolt, hogy én vagyok az ő kis imádkozó sáskája. Rengeteget nevettünk, és halálra ettük magunkat gyurmával. Másnap templomba mentünk, és anyuval letérdeltünk az oltárnál. Az imában nem kértem Tőled semmit.

Csak megköszöntem, hogy nekem adtad anyut.

Ezt február 12-én, a Morton-legelőn tartott buli előtt írtam. Gyertyalángnál égettem el.

Szombat reggel Drew-val együtt kimentem a Hundred Oaks gimi mögötti baseballpályára – ez az egyetlen hely, amitől jobban tartok, mint a Chuck E. Cheese-től. (Múlt nyáron ott dolgoztam, és majdnem belehaltam, hogy macskajelmezben kellett felszolgálnom.)

Kiszálltunk Drew bogárhátú, piros Volkswagenjéből a napsütésbe, a friss szellő csípte az arcomat. Behúztam a kezem a polárpulcsim ujjába, és átsétáltam a parkolón, hogy találkozzak a csapattagokkal, akik dobógyakorlatokkal és futással melegítettek be. Jól megbámultam őket, a legnépszerűbb srácokat a suliban.

Na jó, népszerű-nem népszerű, mindegy, csak helyes legyen. Múlt vasárnap, templom után egy Aaron nevű sráccal lógtam együtt a játszótéren, a hintáknál, és azt hallgattam, mennyire vacak a sulija (ő a Woodburybe jár), meg hogy a Nirvana a legjobb együttes a világon.

Nem értek egyet – nekem jobban bejönnek a modernebb bandák, mint a Paramore meg az All-American Rejects, de esélyem sem volt közbeszólni, mert Aaron csak beszélt, beszélt és beszélt. Mielőtt hazament a szüleivel, hagytam, hogy megcsókoljon a teknősös homokozónál, hogy mindenki lássa, a fiúkat szeretem.

– Erre gyertek! – kiáltotta Burns edző, és intett nekünk.

– Ó, te jó ég! – súgtam oda Drew-nak. – Az edződ öregebb, mint maga a baseball.

– Azt hiszem, már a nagyapámat is ő edzette.

– Aha, meg az ő nagyapját.

– Azt mondják, a szezon után nyugdíjba megy. Te végigdolgoznád az életedet, vagy inkább nyugdíjba mennél?

– Ha lehetne, már holnap nyugdíjba mennék, és még el sem kezdtem dolgozni – válaszoltam. – Nyugdíjaskorodban inkább golfoznál vagy bingóznál?

– Golfoznék. Imádom azokat a ruhákat. Golf vagy póló?

– Mire gondolsz, a lovaspólóra vagy a vízipólóra?

– A vízipólóra.

– Pfuj! Jobban szeretem az állatokat, mint a feszes úszógatyákat.

Drew bemutatott az edzőnek, aki elmagyarázta a feladataimat. Én leszek a csapat hivatalos statisztikusa, mert színjeles vagyok számtanból (az edző utánanézett). Edzés előtt nekem kell feltöltenem a víztartályokat jeges vízzel, és gondoskodnom róla, hogy az adogatógép melletti vödrökben legyen elég golyó, vagyis baseball-labda. A „golyók" említésére Drew horcogott egyet, én meg jól oldalba könyököltem. Perverz.

– Mindig legyél itt harminc perccel az edzés kezdete előtt! – Az edző megköszörülte a torkát, és enyhén elvörösödött. Vetett egy pillantást Drew-ra, aztán ismét rám nézett. – És ha a csapat bármelyik tagjával randizol, vagy kikezdesz a fiúkkal, akkor nem lehetsz többé a mindenesünk.

Micsoda? Mi másért viselném el, hogy a srácok böfögnek, a golyóikat igazgatják, és a kispadon ülve köpködnek, ha nem azért, hogy baseballjátékosokkal csókolózhassak?

– Miért? – húztam fel a szemöldököm.

– Az a lány, aki tavaly a csapat mindenese volt… öö… szóval volt egy-két incidens a buszon és az öltözőben. – Az edző köhintett. – Biztos vagyok benne, hogy veled ez nem fordulhat elő.

Azt képzeli, nem vagyok képes megszerezni egy fiút? Tegnap este Matt Higginsszel csókolóztam egy pajta mögött. Mindenki elhiheti, képes vagyok magamra vonni a srácok figyelmét.

Megigazítottam az alakomat kiemelő, kék pulcsit. Szűk farmert vettem fel hozzá, és bőrcsizmát. Nem éppen sportos öltözék, de egyszer olvastam a Titkos Szabályok című könyvben, hogy a pasik szeretik, ha egy lány mindig úgy néz ki, mintha randira készülne, úgyhogy még a kocogáshoz is szájfényt teszek fel. Egyedül azzal nem strapálom magam, hogy kifésüljem a hosszú, derékig érő hajamat. Lehet, hogy ez rosszul hangzik, de igazából jól áll, ha kócos vagyok – a fiúk imádják.

– Emiatt nem kell aggódnia – mondtam az edzőnek.

Az edző szólt Drew-nak, hogy menjen bemelegíteni. Drew el is rohant, stoplis cipője csak úgy csattogott az aszfalton.

– Gyere, Parker, bemutatlak az új segédedzőnek és az új csapatkapitánynak. Ne fogadj el utasítást senki mástól, csak a kapitánytól, megértetted? − Bólintottam, az edző pedig elkiáltotta magát: – Hoffman! Whitfield! Gyertek ide!

Hotdog, vagyis Will Whitfield meglendítette az ütőt, hogy beleüssön egy labdába, aztán elhajította, és odakocogott hozzánk. Biztos nagyon szereti a baseballt, mert képes volt a februári négyfokos hidegben is mosolyogni. Félredobta a sisakját, aztán végigsimított hullámos barna haján, és elővette a nadrágja derekába gyűrt sapkát.

– Szia! – köszönt ragyogó mosollyal, amitől láthatóvá vált a gödröcske az arca jobb oldalán.

Igen, Hotdog, tudom, hogy nagyon szexi vagy – gondoltam magamban, és valahogy megálltam, hogy ne forgassam a szemem. Annak köszönhetően, hogy évekig szénát bálázott az apja farmján, Hotdog idétlen, vézna, szerencsétlen kölyökből isteni, izmos, szexi srác lett, és most bottal kell távol tartania magától a lányokat. Nem mintha valaha is randizna. Nem mintha valaha is kéne nekem.

Majdnem elorozta előlem az osztályelsői címet.

– Szóval – suttogta, miközben feltette a sapkáját – hallom, te és Higgins…

Ráhúzkodtam kötött sapkámat a fülemre, és igyekeztem leküzdeni az émelygést. Nem nagyon élveztem a csókot Matt Higginsszel. Folyton be akart nyúlni a pólóm alá.

– Az csak egyszeri alkalom volt.

Hotdog lehúzta az ütőkesztyűjét.

– Neked mindegyik az, nem? – Nevetett, de nem túl kedvesen, és utána szigorúan rám nézett: – Minden barátommal kikezdesz.

Megdörzsöltem a nyakam. Hotdog igazat mondott – tényleg sok haverjával csókolóztam.

És hazudnék, ha azt mondanám, nem vágyom rá, hogy összebújjak egy fiúval, hogy késő este is a telefonon lógjak, és úgy aludjak el, hogy a szerelmemmel beszélgetek. Szeretném, ha lenne barátom. De még nem találkoztam olyan sráccal, akiért kockáztatnám, hogy később ejtenek.

– Csak tegyél meg egy szívességet – suttogta Hotdog. – Batest hagyd békén!

Felvontam a szemöldököm. Drew-val sose volt meg köztünk az a bizonyos szikra. Pelenkás korunk óta ismerjük egymást. Ráadásul iszonyú régóta együtt van egy Amy Countryman nevű helyes csajjal – kábé az eddigi élete felét vele töltötte. Amy a szabadidejében köt, és gyakran összedob valamit a barátjának vacsira. De az igazat megvallva… nem vagyok benne teljesen biztos, hogy Drew csak a lányokat szereti.

– Ne aggódj emiatt – suttogtam vissza.

– Köszi – bólintott Hotdog.

– Lehetne róla szó, hogy még ma idejöttök? – mondta az edző, és a pálya felé mutatott. – Be akarom mutatni Parkert az új segédedzőnek.

Ebben a percben egy baseball-labda gurult a lábamhoz.

– Bocsi! Érvénytelen labda! – kiáltotta Sam, aki a hazai bázisnál állt, az ütőjét szorongatva.

Felemeltem a labdát, meglendítettem a karomat, és a parkolóból a kerítésen át a shortstop³ pozícióba dobtam.

– Azta! – szólalt meg egy hang. – Elképesztő dobás volt.

Megfordultam, és ekkor láttam meg őt először.

Keskeny, lebarnult, borostás arc, erős állkapocs. Olyan öt centivel magasabb az én 170 centimnél. Szürke baseballnadrágot viselt, túlméretezett, könyöknél levágott ujjú, fekete melegítőfelsőt és kopott, bézsszínű baseballsapkát. Az ellenző alól kilógott néhány sötét hajfürt. Mikor nagy, barna szemével elkapta a tekintetem, elakadt a lélegzetem.

– Szia! – köszönt Mr. Szépfiú, és a kezét nyújtotta. – Brian Hoffman vagyok, az új segédedző.

– Parker Shelton.

Kezet fogtam vele, és valahogy sikerült cérnavékony hangon bemutatkoznom. Micsoda nevek! A Brian és Parker úgy hangzik, akár egy ügyvédi iroda. A Parker és Brian meg mint valami gyógyszerészeti cég.

A tenyerét érdesnek éreztem. Elképzeltem, ahogy megsimogatja a hajamat.

– Softballozol? – kérdezte Hoffman edző mosolyogva.

– Nem.

– Jelentkezned kéne.

Még mindig nem engedte el a kezem. A világ leghosszabb kézfogása.

Talán fenntarthatnánk az edzés végéig, és utána megkérdezhetném, nincs-e kedve eljönni velem valahová.

Várjunk csak! A pasi edző. Hány éves lehet? Huszonegy? Huszonkettő?

Elengedtem a kezét, és bizsergő tenyeremet a farmerembe töröltem. Láttam, hogy Hotdog megrázza a fejét.

Hoffman edző intett nekünk, hogy kövessük a pályára. A szívverésem felgyorsult, amint átléptem a frissen felrajzolt első alapvonalat. Egy éve most először léptem baseballpályára.

A csapattal a hazai bázisnál találkoztunk, ahol Hoffman edző elmondta, hogy én vagyok az új mindenes. A srácok körülvettek, és hülyeségeket ordibáltak: „Parker Shelton, huhúú! „Szeretlek, Parker! „Parker Shelton, gyereket akarok tőled!" Én meg zsebre vágtam a kezem, és hol őket, hol a földet bámultam. Máskor rájuk vigyorogtam volna, de féltem, hogy Brian – akarom mondani, Hoffman edző – szemében szánalmasnak tűnnék.

Burns edző ezt az alkalmat használta ki, hogy közölje a srácokkal, aki hozzám mer érni, azt két meccsre felfüggeszti. Ezután a külső pályára vezette a dobójátékosokat, hogy a hosszú dobást gyakorolja velük.

– Úgy látszik, Burns nagyon berágott a tavalyi ügy miatt – mondta Paul Briggs halkan Samnek, de elég hangosan ahhoz, hogy halljam. Paul elkapó játékos, és a súlya egy gyilkosbálnáéval vetekszik. Rám mutatott, és folytatta: – Kár, hogy nem játszadozhatunk egy kicsit a mindenessel. Pedig tudjuk, hogy mindig kapható egy menetre.

– Fogd be, haver! – szólt rá Sam, és rácsapott egy baseballkesztyűvel.

Hotdog Paulra meredt:

– Azonnal kérj bocsánatot!

Paul vállat vont.

– Bocs.

Hoffman edző a pólója ujjánál fogva megragadta.

– Ne legyél bunkó! Öt kör futás.

Paul utálkozva nézett rá, de azért elkezdett körbeporoszkálni a pályán. Még kocogni se tud rendesen.

A cipőmmel a földet rugdostam, és azt kívántam, bár valaki jól odavágna a vörös salakhoz.

Hoffman edző közelebb lépett hozzám, az arca egészen kivörösödött. Szeplős orr, kicserepesedett ajak. Vajon harapdálni szokta?

– Sajnálom – suttogta.

– Nem nagy ügy – válaszoltam, és keresztbe fontam a karom.

El akartam neki mondani, hogy igazából nem vagyok kapható semmiféle „menetre". Még szűz vagyok. Komolyan, a tamponhasználattal is gondjaim vannak. Valahogy nem jön össze. Pedig a Seventeen magazinban volt egy ábra arról, hogyan kéne a tampont felhelyezni, de nem boldogultam vele. Néha, próbálkozás közben, a vér a fejembe száll, és érzem, hogy mindjárt elájulok. Képzelem, mit szólna apa, ha ájultan találna a vécé mellett, bugyi nélkül, kezemben egy tamponnal.

Anyutól persze nem kérhetek tippeket a tampon felrakására.

Hoffman edző az ütőketrecekhez irányította az alsóbb éves játékosokat, a válogatott csapatot pedig felküldte a pályára edzeni. Megigazította bézsszínű sapkáját, és rám nézett.

– Beszéljük meg, hogyan kell statisztikákat készíteni, oké?

– Oké, rendben. – Nem mintha segítségre szorulnék. Olyan jó vagyok a statisztikákban, hogy szerintem még a Braves is alkalmazna. De neki ezt nem kell tudnia.

– Szeretném, ha az edzéseken is vezetnél statisztikát − folytatta. − Én választom ki a játékosokat, és a pontos adatok elengedhetetlenek a helyes döntések meghozatalához.

A helyes döntések meghozatala? Ez nagyon felnőttesen hangzik.

– Rendben, Hoffman edző.

– Hoffman edző? – Elnevette magát. – Sose fogok hozzászokni, hogy a gyerekek Hoffman edzőnek meg uramnak szólítanak.

Szerinte gyerekek vagyunk?

– És maga hány éves? Már ha nem baj, hogy megkérdezem… – A hangom megremegett.

Egy pillanatig habozott.

– Huszonhárom. Most szereztem mesterdiplomát testnevelésből a Georgia Egyetemen.

Teljesen felnőtt. Hat – egy, kettő, három, négy, öt, hat – évvel idősebb nálam.

– Milyen órákat tart?

– Testnevelést, de még nem ismerem pontosan az órarendemet. – Levette a sapkáját, majd ismét feltette. Láttam, hogy rágózik. – Azért vettek fel, hogy jövőre, mikor Burns edző nyugdíjba megy, átvegyem tőle a baseballcsapatot.

– Szóval igaz?

Bólintott.

– Ebben a szezonban készít fel a feladatra.

Az edzői pályán egyáltalán nem rossz egy állás a franklini Hundred Oaks gimiben. A csapatunk, a Raiders általában eljut a kerületi bajnokságra, és sokszor tovább is.

– Biztos nagyon ért a baseballhoz – mondtam.

Komoly pillantást vetett rám. Láttam, hogy az ádámcsutkája megmozdul, ahogy nyel egyet.

– Mondjuk.

– És játszott is? – kérdeztem.

– Mondjuk. – Megkeményedtek a vonásai.

– Hoffman edző, a titokzatos…

Közben egyetlen lépést sem távolodtunk el a hazai bázistól.

– Tényleg sosem fogom megszokni, hogy edzőnek szólítanak.

Könnyedén felnevettem.

– És ha kitalálnánk egy becenevet?

– Mint például? – kérdezte felvont szemöldökkel.

A hónom alá dugtam a kezem, mert majd megfagytam.

– Hoff?

– Az nem David Hasselhoff beceneve?

– De, lehet.

– Szóval szerinted hasonlítok arra a filmsztárra, aki egy videofelvételen holtrészegen falja a sajtburgert?

– Pontosan.

– A gimiben Céllövőnek hívtak.

– Miért? Vadászik, vagy ilyesmi?

– Áá… jobb, ha nem tudod, mit jelent. – A szája sarkában megjelent egy mosoly.

Előre-hátra hintáztam a sarkamon.

– A Hoff sokkal jobban tetszik.

Rám mosolygott.

– Ha Hoffnak akarsz szólítani, én is kitalálok neked egy becenevet.

– Mint például?

– Balhé. Te vagy a nagybetűs Balhé.

– Klisé.

– Touché, ott a pont!

Mindketten elnevettük magunkat.

– Istenem, nem is tudom, mikor folytattam