Michael Scott

A
Halottidéző
A halhatalan
Nicholas Flamel titkai 2.
Haldoklom.
Miképpen feleségem/ Perenelle is.
A varázs, mely örök fiatalságot adományozott nekünk hatszáz hosszú esztendőn át/ megtört.
Minden egyes nappal egy kerek évet öregszünk. Ha nem szerzem vissza Ábrahám mágus Kódexét/
hogy visszaállítsam a varázslatot/ mindkettőnknek vége alig egy hónapon belül.
De egy hónap hosszabb idő/ mint amilyennek tűnik. Dee és Sötét Urai megszerezték a Könyvet/ és
fogságban tartják hű feleségem. Kezüket dörzsölve lesik/ mikor adjuk be a kulcsot.
Am még ők sem dőlhetnek nyugodtan hátra/ a jól végzett munka örömével. Nálunk van a Kódex
két utolsó/ legfontosabb lapja/ a Végső összegzés. Arról nem is beszélve/ hogy most már ők is
tudják: Josh és Sophie Newman nem mások/ mint az ősi jóslat ikrei. Az ikrek arany- és
ezüstaurával/ akik megmentik... vagy elpusztítják a világot. A lány erejét már felébresztettük/ és
elkezdtem oktatását az elemi mágia alapjaira. A fiú erejét/ legnagyobb sajnálatomra/ nem volt
módunkban felébreszteni. Jelenleg Párizsban vagyunk. Ott/ ahol annak idején minden
elkezdődött. Itt találtam rá a Könyvre/ és itt kezdtem bele számos titkai megfejtésébe: a bölcsek
kövének misztériuma/ az Ősi Faj létezése/ és a halhatatlanság rejtélye. Szeretem ezt a várost. Nem
egy halhatatlan lakóhelye/ és néhányan itt húzták meg magukat az Osi Faj képviselői közül. Itt
talán végre felébreszthetem Josh erejét/ és folytathatom Sophie kiképzését. Nincs más választásom.
Kettejük érdekében/ és nem utolsósorban: a világ érdekében.

Nicholas Flamel/ az Alkimista, naplójából Június másodikán/ szombaton/ fiatalságom

városában

SZOMBAT,

június 2.
 ELSŐ FEJEZET

A jótékonysági aukció jóval éjfél után vette kezdetét, valamivel a bőséges vacsorát követően. Hajnali
négy felé járt az idő, mire az aukció utolsó darabjához érkeztek. A kiöregedett, ám még mindig hírességnek
számító színész - évekig tündökölt James Bond szerepében - háta mögött lévő kivetítő már több mint egymillió
eurót mutatott.
- Az utolsó tételhez érkeztünk! Két japán kabukimaszk, a tizenkilencedik század elejéről! Izgatottság
futott végig a zsúfolt termen. A jade-kövekkel díszített maszkok az este fénypontjai voltak. Az aukció
vezetői bíztak benne, hogy minimum félmillió eurót sikerül majd bezsebelniük érte.
A terem legvégében ácsorgó, ősz haját rövidre nyírva hordó, ösztövér férfi kétszer ennyit is megadott volna
érte.
Niccolö Machiavelli nem szívesen vegyült a tömeggel. Mellkasa előtt összefont kézzel álldogált a Savile
Row utca mesterszabójának kezét dicsérő, szürke szmokingjában, és végignézett a lehetséges vetélytársakon.
Ötnél több nem akadt. Két hozzá hasonló magángyűjtő, egy európai kiskirály, egy valamikor híres hollywoodi
színész, és végül egy kanadai régiségkereskedő. A többiek vagy túl fáradtak voltak már a licitáláshoz, vagy
minden fillérüket elköltötték az este folyamán, vagy egyszerűen csak idegenkedtek a furcsa tárgyaktól.
Machiavelli mindenféle maszkot szeretett. Nagyon régóta gyűjtötte őket. Ezzel a két kabukimaszkkal
teljessé tehetné japán színházi gyűjteményét. Utoljára 1898-ban kerültek árverésre Bécsben, akkor egy Romanov
herceg elhalászta őket az orra elől. De nem aggódott, tudta, hogy csak ki kell várnia az idejét. A Romanov
herceg és a sarjai hamarosan meghalnak, és a maszkok ismét piacra kerülnek. A halhatatlanságnak kétségkívül
volt némi előnye.
- Kezdhetnénk a licitálást százezer euróról? Machiavelli felnézett, majd az aukció vezetője felé bólintott, aki
visszabiccentett neki.
- Machiavelli úr, a jóságos és bőkezű szponzor tartja a százezer eurót!
Szórványos taps fut végig a termen, majd néhányan felé emelik poharukat. Niccolö távolságtartón
visszamosolygott.
- Ki ad meg érte száztízezret?
Az egyik magángyűjtő félénken felemelte kezét.
- Százhúszezret? - nézett az aukcionista Machiavellire, mire az visszabólintott.
A következő három percben a maszkok ára kétszázötvenezer euróra szökkent. Két vetélytársa maradt: az
amerikai színész és a kanadai műgyűjtő.
Machiavelli elégedetten elmosolyodott. Tudta, hogy türelme meghozta gyümölcsét, a kabukimaszkok az
övéi lesznek perceken belül. Ekkor kezdett el finoman remegni a mobilja. Elfojtott egy káromkodást.
Munkatársainak meghagyta, hogy ne merészeljék zavarni, csak vészhelyzet esetén. Mivel munkatársai
meglehetősen tartottak tőle, biztos lehetett benne, hogy nem valami csip-csup ügy miatt zargatják. Zsebébe
nyúlt, és kihúzta belőle az extravékony telefont.
Az LCD-monitoron egy kard alakja villogott.
Machiavelli összeomlott. Hirtelen belátta, hogy ebben az évszázadban ismét le kell mondania a maszkokról.
Sarkon fordult, és a mobilt füléhez illesztve kirobogott a teremből. Az aukcionista kalapácsának ütése még elért
a tudatáig.
- Eladva, kétszázhatvanezer euróért!
- Itt vagyok - szólt a kagylóba fiatalkora nyelvén, olaszul Niccolö.
A vonal megreccsent, majd ugyanazon a nyelven megszólalt valaki, angol akcentussal. Az olaszt olyan
dialektusban beszélte, mely vagy négyszáz éve kiveszett.
- Szükségem van a segítségére.
A vonal túloldalán lévő férfinak nem volt szüksége bemutatkozásra. Machiavelli jól tudta, ki az: Dr. John
Dee volt az, a halottidéző és szellemidéző. A világ leghatalmasabb és legfélelmetesebb embere.
 Niccolö Machiavelli kilépett a hotel ajtaján, a Place du Térte macskaköves terére, és mélyet lélegzett a hűs
levegőből.
- Mit tehetek önért? - kérdezte óvatosan. Hangján érződött, hogy nem szívlelheti a varázslót, de az is, hogy
mivel mindketten ugyanazon az oldalon állnak, el kell viselnie őt, és engedelmeskednie kell neki. A Sötét Ősök
szolgálói voltak mindketten hosszú évszázadok óta. Machiavellit némileg az is zavarta, hogy Dee fiatalabb volt
nála, mégis fölötte állt a rangsorban. Machiavelli 1469-ben született Itália földjén, és a papírok tanúsága szerint,
abban az évben hunyt el, melyben a halottidéző született, 1527-ben.
- Flamel Párizsba érkezett.
- Mikor?
- Épp most. Egy térkapun keresztül. Nem tudom, hol lehet. Scathach is vele van...
Machiavelli szája furcsa grimaszra szaladt. Utolsó találkozásuk alkalmával a Harcos átlökte őt egy ajtón,
csak az volt a gond, hogy az ajtó csukva volt éppen. Hetekig szedegette ki testéből a belefúródott szálkákat.
- Két embergyerek is van vele, amerikaiak és... - hallatszott a nem túl tiszta tengerentúli vonalból - ...ikrek -
tette hozzá jelentőségteljesen.
- Mit mond?! - hitetlenkedett Machiavelli.
- Ikrek. Arany- és ezüstaurával, nem kell magyaráznom, mit jelent ez, ugye? - csattant fel Dee.
- Nem szükséges, uram - dadogta Machiavelli. - Tudom, mit jelent. - Problémát jelentett ez, amit meg kell
oldani, de ugyanakkor nem kis haszonnal is kecsegtetett. Niccolò szája sarkában aprócska mosoly jelent meg: a
nagy lehetőség mosolya.
A vonal ismét megreccsent, majd a Halottidéző folytatta.
- A lány erejét Hekaté ébresztette fel, mielőtt még ő és az Arnyékvalósága megsemmisült volna.
-A lány ereje nem jelenthet ránk veszélyt. Nem tanulta meg, hogy kell irányítani a hatalmát - mélázott el
Machiavelli, majd nagy levegőt véve hozzátette. - Legfeljebb csak önmagára, és azokra, akik körülötte vannak.
- Flamel Ojaiba vitte, ahol Endor Boszorkánya megtanította őt a levegő varázslatára.
- Feltételezem, hogy megpróbálta őket megállítani - kérdezte némi kárörvendéssel a hangjában a férfi.
- Megpróbáltam, de elbuktam - ismerte be Dee. - A lány rendelkezik bizonyos ismeretekkel a varázslás
terén, de még nincs gyakorlata.
- Mit kíván, mit tegyek? - kérdezte Niccolő puszta formalitásból, ugyanis nagyon jól tudta, mit várnak el
tőle, sőt már meg is volt a haditerve.
- Találja meg Fiaméit és az ikreket! Ejtse őket fogságba! Scathachtól szabaduljon meg! Épp most hagytam
el Ojait, tizennégy-tizenöt óra, amíg Párizsba érek.
- Miért nem használta a kaput? - kérdezte Machiavelli.
- Endor Boszorkánya megsemmisítette. Megszűnt az átjárás Párizs és Ojai között. Majdnem velem is
végzett. Szerencsére pár karcolással megúsztam - nyomta ki a doktor a telefont anélkül, hogy elbúcsúzott volna.
Machiavelli gondosan összecsukta mobilját, majd ajkához érintette. Tudta, hogy Dee nem a szerencséje
miatt maradt életben. Ha Endor Boszorkánya végezni akart volna vele, akkor legyőzhette volna, bármekkora
erővel és hatalommal rendelkezik a legendás Halottidéző. A férfi elindult autója felé, melyben türelmes sofőrje
várakozott. Ha Flamel, Scathach és az ikrek a kaput használták, akkor nem lesz nehéz őket elkapni. Csak néhány
hely van a városban, ahol felbukkanhattak.
Remélte, hogy hamarosan elkapja őket. Akkor lesz ideje eltársalogni velük még Dee érkeztéig...
Megtalálja őket, és vallatóra fogja a díszes társaságot - mosolygott Machiavelli. Tudta, hogy kell szóra bírni
az embereket. Ötszáz év alatt elég tapasztalatot szerzett e téren.
 MÁSODIK FEJEZET

Josh Newman tenyerét a hideg kőfalnak nyomta. Igyekezett visszanyeri az egyensúlyát.

Alig tudta felfogni, mi történt.
Az egyik percben még a kaliforniai Ojaiban volt Endor Boszorkányánál, míg testvére, Sophie, Scathach és a
férfi, aki Nicholas Flamelnek nevezi magát a tükörből néztek vissza rá. Aztán Sophie kilépett a tükörből,
megragadta kezét, és maga után húzta, keresztül az üvegen.
Behunyta a szemét, amint valami jéghideg érintést érzett a testén, melytől hátán felálltak a szőrszálak.
Amikor újra kinyitotta, egy apró raktárban találta magát. Körülötte festékesdobozok, foltos munkaruhák,
létrák, törött fazekak. Az egyik falon egy közönséges tükör lógott. Mindezt egy lámpabura nélküli
villanykörte világította meg sárga fénnyel.
- Mi történt? - kérdezte, de hangja olyan rekedt volt, hogy egy erőteljes torokköszörülés után, újra fel kellett
tennie a kérdést. - Mi történt? Hol a csudában vagyunk?

- Párizsban - felelte Flamel vidáman. - Fiatalkorom városában. - Poros tenyerét fekete farmerjába törölte.

- Párizsban?! - hökkent meg Josh, már a nyelvén volt a „lehetetlen" szó, de aztán rájött, hogy ez a fogalom
elvesztette minden létjogosultságát egy olyan világban, ahol minden megtörténhet. - Hogyhogy? - gondolkodott
hangosan. - Sophie?

- De testvére rá se bagózott, hanem fülét a raktár ajtajára tapasztva hallgatózni kezdett. Josh jobb híján
Scathachhoz fordult felvilágosításért, de a vörös hajú, most azzal volt elfoglalva, hogy ne dobja ki a taccsot. -
Hogy kerültünk Párizsba? - fordult végül az Alkimistához, Nicholas Flamelhez.

- Bolygónkat láthatatlan erővonalak hálózzák be, ezeket kapuknak nevezzük, vagy teléreknek - magyarázta
Flamel, majd mutatóujjak keresztben egymásra helyezte. - Ahol ezek a telérek találkoznak, ott egy kapu alakul
ki. Manapság már alig van néhány ilyen kereszteződés. A régi időkben az Ősi Faj gyakran használta őket. A
segítségükkel képesek voltak egyetlen másodperc alatt a világ túlsó felére jutni, ahogyan az előbb mi is tettük.
Endor Boszorkánya Ojaiban kinyitotta előttünk a kaput, mi beléptünk, és Párizsban bukkantunk fel ismét -
fejezte be Flamel a kiselőadást, melyet úgy adott elő, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélne.
- Utálom őket - morogta Scatty, akinek szeplős arca egészen elzöldült. - Voltál már valaha tengeribeteg?
- Soha - rázta a fejét Josh.
De erre már Sophie is abbahagyta a hallgatózást.
- Micsoda hantagép! Még egy gumimatracon is tengeribeteg lesz - vigyorgott, majd visszatapasztotta fülét a
hűvös ajtóra.
Akkor tudod, miről beszélek. Csak szorozd meg kettővel! - nézett Joshra Scatty.

- Tudja, hol lehetünk? - kérdezte Sophie az Alkimistát.

- Valami régi épületben - lépett Flamel a lány mellé, és ő is hallgatózni kezdett.
- Annyira nem is régi - lépett hátra Sophie.
- Miért nem? - nézett körbe Josh a rendetlen kis teremben. Épp úgy nézett ki, mint egy régi bérház tárolója.
- Nem is tudom, valahogy újabbnak érzem - rakta tenyerét a hűvös falra a lány, majd abban a másodpercben
vissza is rántotta.
- Mi az? - suttogta Josh.
Sophie ismét a falra helyezte tenyerét.
- Hangokat hallok, mintha énekelnének és orgonakíséretet.
- Én nem hallok semmit - vonta meg a vállát Josh, aztán hirtelen eszébe jutott az a hatalmas nagy szakadék,
mely Sophie és őközötte tátong, mióta Hekaté felébresztette testvére varázserejét. Sophie érzékszervei azóta
hiperélessé váltak.
 - Szellemhangokat hallasz - magyarázta Flamel. - Zajokat, amik az épület falaiba vésődtek, mint barázdák a
hanglemezbe.
- Egy templomban vagyunk - állapította meg Sophie, aztán homlokát ráncolva tovább folytatta az elemzést
- A tizenkilencedik század végén építhették, vagy a huszadik század elején. De az alapjai sokkal ősibbek.
Flamel hátranézett a válla fölött Sophie-ra.
Vonásai a sápatag fényben szögletesek lettek, és az arca zavarbaejtőn szürkévé és koponyaszerűvé vált.
Szemére sötét árnyék vetült.
- Parisban rengeteg templom van, de olyan, amilyenről te beszélsz, csak egyetlenegy - nyúlt a kilincs felé
hirtelen.
-Várjon! Mi lesz, ha megszólal a riasztó? - aggályosko-dott a fiú.
- Kétlem, hogy itt lenne ilyen. Ki kapcsolna riasztót egy templom tárolóhelyiségére? - taszított egy nagyot
az ajtón az Alkimista.
Abban a másodpercben megszólalt a riasztó. Fülsértő vijjogása ide-oda verődött a kőfalakon, nem beszélve a
vörösen villogó vészlámpáról.
Scatty felsóhajtott, majd elsuttogott egy régi, kelta káromkodást.
- Nem maga tanított arra, hogy ne kapkodjak el egyetlen mozdulatot sem? Hogy nézzek alaposan körbe,
mielőtt bármit tennék? - hányta szemére Josh.
Nicholas hitetlenkedve rázta fejét. Szégyellte, hogy ilyen buta hibát követett el.
- Úgy látszik, öregszem - mondta, bár tudta, hogy ebben a játékban a hibákra nincs bocsánat. - Menjünk! -
üvöltötte túl a harsogó szirénát, és elindult a folyosón. Sophie és Josh követték, Scatty zárta hátul a sort.
Meglehetősen lassan mozgott, és magában morgolódott.
Az ajtó egy nyúlfarknyi folyosóra nyílott, mely egy újabb faajtóban végződött. Flamel azt is belökte. Egy
újabb riasztó kapcsolódott be, növelve a hangzavart. Balra fordult, és egy nagy, füstölőktől illatos terembe jutott.
A padló tisztán csillogott a gyertyafényben, miképpen a falak is. Hamarosan egy újabb, az előbbieknél jóval
nagyobb ajtót vett észre, mely fölé a „kijárat" szót írták. Flamel az ajtó felé rohant, lépései kopogtak a köveken.
- Ne nyissa ki! - kiáltott Josh, de már késő volt.
Ujabb riasztó. Egy harmadik. Minden eddiginél hango-sabb. Az ajtó feletti lámpa vörös villogásba kezdett.
- Én szóltam! - nézett rá Josh.
- Nem értem, legalább nyitva lett volna. Ez egy templom. Miért nincs itt senki és miért tartják zárva? -
kapkodta a fejét az Alkimista. - Hány óra van?
- Mennyi ideig tarthatott az utazás? - kérdezte Sophie.
- Egy pillanatig.
- Biztos benne, hogy Párizsban vagyunk?
- Igen.
Sophie az órájára nézett.
- Ojai és Párizs között kilencórányi az eltérés. Flamel bólintott. Most már összeállt a kép.
- Hajnali négy óra lehet. Nem csoda, ha zárva van a templom - vonta le a konzekvenciát Sophie.
-A rendőrség bármelyik percben ideérhet - morogta Scatty, és nuncsakujáért nyúlt. - Utálok hányingerrel
küszködve harcolni.
- Mit tegyünk? - kérdezte Josh. Hangja arról árulkodott, hogy már csak egy hajszál választotta el a pániktól.
- Megpróbálhatnék parancsot adni a szélnek, hogy taszítsa be az ajtót - ajánlotta Sophie bátortalanul. Nem
volt benne biztos, hogy elég ereje maradt. Ojaiban a zombik ellen vívott harc kiszívta minden energiáját, és még
nem volt ereje újra feltöltődni.
- Szigorúan megtiltom! - harsogta Flamel, koponyaszerű arcát vörös fénybe mártották a vörösen villogó
lámpák, majd a padsorokon túlra mutatott, egy márványcsipkés, szépen kidolgozott oltár felé. A gyertyák
fényében még a kupola csillogó kékjeit, aranyait is látni lehetett valamelyest. - Ez egy nemzeti emlékmű! Nem
hagyom lerombolni!
 - De hát hol a csudában vagyunk? - kérdezték egyszerre az ikrek, akiknek addigra hozzászokott a szemük a
félhomályhoz, és megállapíthatták, hogy egy hatalmas templomhajóban vannak, melynek magas kupoláit erős
oszlopok tartják. Egyre több oltárt és szobrot is felfedezni véltek, nem beszélve a gyertyaerdőről.
- Ez a templom - mondta Flamel jelentőségteljesen -, nem más, mint a Sacré-Coeur!

Niccolö Machiavelli limuzinja hátsó ülésén laptopja gombjait nyomogatta. Párizs nagy felbontású térképe jelent
meg érintése nyomán a készülék képernyőjén. Párizs ősi város, a legrégibbek közül való. Az első lakói kétezer
évvel ezelőtt költöztek ide, arról nem is beszélve, hogy a Szajna szigetén már előttük is éltek itt emberek. És
mint minden régi város, Párizs is az erővonalak kereszteződési pontjára épült.
Megnyomott egy újabb gombot, és a képernyőn megjelent minden Párizsban összefutó erővonal. Most már
nem kellett mást tennie, csak leszűkítenie a kört. Megvizsgálta, hogy melyik erővonalak kötik össze Amerikát a
várossal. Hat ilyen erővonalra bukkant. Tökéletesen manikűrözött ujjaival kisilabizálta, hogy a nyugati partról
mindössze két erővonal érkezik: egyik a Sacré-Coeur-ba fut be, a Montmartre-on. Másik a Notre-Dame-ba.
Melyiket válassza?
A párizsi éjszaka csendjét hirtelen riasztók vonyítása szaggatta szét. Lehúzta limuzinja ablakát, és kidugta a
fejét a hűvös levegőbe. A Place du Tértre másik oldaláról érkezett a hang. A háztetők fölött észrevette, hogy a
Sacré-Coeur most nem a szokásos fehér díszkivilágításban tündököl, hanem vörösen villognak falai: jelezve,
nemkívánatos behatolók érkeztek.
- Ez az! - vigyorodott el Machiavelli sátánian, majd egy újabb gombot nyomott le a gépén, és hátradőlt, amíg a
program töltődni kezdett. írja be a jelszavát!
Ujjai szinte táncoltak a klaviatúrán: Discorsi sopra la príma deca di Tito Livio} Nincs ember, aki
feltörhetné ezt a jelszót. Ezt a könyvet csak nagyon kevesen ismerték.
A képernyőn egy átlagos kinézetű szöveges dokumentum jelent meg, mely latin, olasz és görög nyelven
íródott. A régi idők varázslói még könyvekben tartották varázslataik szövegét, amiket grimoire-oknak neveztek,
míg ő a laptopján. Machiavelli imádta a technikát, és előszeretettel használta vívmányait. Ezért kódexek helyett a
merevlemezén őrizte ráolvasásait. Szüksége volt valamire, amivel feltartóztathatja a jómadarakat, amíg rendezi
sorait.

Josh felkapta a fejét.

- Jönnek a zsaruk!
- Tizenkét rendőrautó tart felénk - fülelt Sophie. -Tizenkettő? Ezt meg honnan tudod? - hökkent meg
Josh.
- Meg tudom különböztetni a szirénák hangját.
- Meg tudod különböztetni?! - Joshnak újra és újra be kellett látnia, hogy testvére érzékszervei verik az
övéit.
- Igen, mindegyiket.
- Nem kerülhetünk a rendőrök kezére! Nincsenek irataink, sem útlevelünk! - jegyezte meg élesen Flamel. -
Valahogy ki kell jutnunk!
- De hogyan? - kérdezték egyszerre az ikrek.
- Valahol lennie kell egy másik kijáratnak... - kezdte, de hirtelen meg kellett szakítania gondolatfutamát,
mert valami
megütötte az orrcimpáját. De nem csak neki: Scatty és Sophie is fintorogni kezdtek. Ellenben Josh nem érzett az
égvilágon semmi különöset.
-Mi az..., mit éreztek? - kérdezte szégyenkezve, de a szag annyira felerősödött, hogy válaszra már neki sem
volt szüksége, mert orrcimpáját valami dohos és avas állatkertszag csavarta meg.
- Bajt szimatolunk - tette el Scatty a nuncsakuját, és húzta elő a kardját. - Nagy bajt.

1 Beszélgetések Titus Livius első tíz könyvéről - a szerk.

 HARMADIK FEJEZET
- M i az? - kérdezte Josh körbepillantgatva. A szag tovább erősödött, egyre állottabb és keserűbb lett,
valahonnét ismerős. ..
- Kígyó - mondta Sophie, ijedten kapkodva a levegőt. - Egy kígyó.
Kígyó. Josh gyomra összerándult. Rettegett a kígyóktól. Nem mintha be merte volna vallani valakinek,
legkevésbé a testvérének. Miért pont kígyó?! - nézett a kupola felé könyörögve.
- Hol van? - kérdezte, de a félelemtől elcsuklott a hangja, mert mindenhová támadó kígyókat vizionált: a
padsorok alá, az oszlopok köré és még a csillárokra is. - Többen vannak?
- Csak egyet érzek - vonta össze a szemöldökét Sophie, és újra a levegőbe szimatolt.
- Ez egy két lábon járó kígyó - segítette ki Scatty. - Úgy hívják: Niccolő Machiavelli.
Flamel az ajtó elé térdelve a zárakat vizsgálgatta. Kezéből zöld füst szivárgott.
- Machiavelli! - csattant fel. - Dee nem habozott értesíteni érkezésünkről szövetségesét.
- A szaguk alapján meg tudod különböztetni az embereket? - csodálkozott Josh.
- A varázslat szaga különböző... - magyarázta Scatty, aki Flamel előtt állt, így fedezve mesterét. - Nektek
vanília és narancs illatotok van, Nicholasnak menta...
- Dee-nek záptojás - fejezte be Sophie.
- És kénkő - tette hozzá Josh.
- A pokol bűze - tette hozzá Scatty. - Dr. Dee egyenesen onnan jöhetett - meresztgette szemét a harcos a
sötétben. - Machiavelli kígyószaga is sokat elárul személyiségéről.
- Kicsoda ez a fickó? - firtatta Josh, bár sejtette, hogy ismerni kellene ezt a nevet. - Dee barátja?
- Machiavelli a Sötét Ősök halhatatlan cinkosa. Dee-vel nincsenek nagy barátságban, bár ugyanazon az
oldalon harcolnak. Machiavelli idősebb Dee-nél, ennek köszönhetően sokkal ravaszabb és veszélyesebb is. Meg
kellett volna ölnöm, amikor lehetőségem volt rá - tette hozzá keserűen. - Az elmúlt ötszáz évben a színfalak
mögül mozgatta a politikusokat, mint egy nagy bábos. Úgy hallottam, hogy kinevezték a DGSE, a Direction
Générale de la Sécurité Extérieure vezetőjévé.
- Az valami bank? - kíváncsiskodott tovább Josh. Scatty elvigyorodott, kivillantak vámpírfogai.
- A DGSE a francia titkosszolgálat.
- Titkosszolgálat! Ez nagyszerű! - jegyezte meg szarkasztikusan Josh.
- A szag erősödik - közölte Sophie, akinek felébresztett érzékszervei rendületlenül küldték felé az
információkat. A nagy koncentrálásban aurája kezdett feltöltődni varázserejével. Ezüstszikrák pattogtak haja
körül, és szeme két ezüsttallér lett. Teste körül ezüstpárák lebegtek szellemtestekként.
Josh hátrébb lépett testvére közeléből. Szinte öntudatlanul tette. Látta már ilyen állapotban testvérét, és
egyáltalán nem tetszett neki, amit akkor látott.
- Egyre közelebb van. Valami varázslatra készül - mondta Scatty. - Nicholas, hogy halad?
- Egy másodperc! - mondta a füstölgő kezű varázsló a zárral bajlódva. De amikor megpróbálta kinyitni, az
ajtó meg sem mozdult. - Időre van szükségem!
- Késő - mondta Josh, és felemelte a mutatóujját. - Valami közeledik.
A bazilika túlsó végében elaludt egy csoport gyertya, mintha egy hirtelen támadt fuvallat oltotta volna ki
őket. Majd újabb gyertyacsoportok követték. A láthatatlan szellő nyomában szürkésfehér füst maradt a
levegőben. Az elalvó gyertyák szaga egy pillanatig elnyomta a kígyószagot.
- Hol van? Nem látok semmit - mondta ijedten Josh.
- Itt van előttünk! - sikított fel Sophie.
A lény, mely a terem kövein feléjük csúszott csak alig-alig emlékeztetett emberre. Olyan volt, mint egy
hatalmas, remegő kocsonyaalak, széles vállán apró fej csücsült, és karja cuppanva nyúlt ki testéből.
- Gólem! - kiáltotta rémülten Sophie. - Viaszgólem! Sophie előrenyújtotta a karját. Aurája felragyogott, és
ujjai
végéből jéghideg szél tört elő. De a viaszfigura meg sem érezte. Teste lágyan hullámzott a légtömeg érintése
alatt.
- Fedezd Nicholast! - vetette oda neki Scatty, amíg karját előretartva a lény felé vette magát.
De hiába csapdosott. Kardja minduntalan beleragadt a viaszba, és minden erejét elvette, amíg kirángatta
belőle. Egyik ilyen csapás után arra sem maradt ideje, hogy kihúzza a kardját, mert a teremtmény felé
sújtott. Épp az utolsó pillanatban ugrott el. A viaszököl döndülve csapott a padlóra, épp a lába előtt,
nyomában viaszcseppek szálltak.
Josh sem maradt tétlen. Felkapott egy széket a templom végében lévő ajándékbolt elől, és a lény
mellkasához vágta, ami aztán oda is ragadt. A teremtmény felé fordult. Josh újabb széket kapott fel, és a gólem
háta mögé kerülve a vállára sújtott vele. A szék darabokra tört. Forgácsai úgy álltak ki a lény hátából, mint
sündisznó hátából a tüskék. Meglehetősen bizarr látványt nyújtott.
Sophie dermedten erőlködött, hogy eszébe jusson legalább egy levegővarázslat, amit Endor Boszorkányától
néhány órával ezelőtt tanult. A boszorkány szentül állította, hogy ez a varázslat a leghatalmasabb minden mágia
között, és láthatta is a saját szemével, milyen pusztítást végzett Dee zombihad-seregén Ojaiban. Egy kisebb
tornádót ugyan elő tudott volna csalogatni, de félt egy ilyen zárt helyen bevetni.
-Nicholas! - sürgette Scatty az Alkimistát. Kardjai a gólembe ragadtak, előkapta hát nuncsakuját - két
botdarab, amit egy lánc kapcsol egybe -, és azzal küzdött a szörny ellen. A csapások helyei megmaradtak a
gólem viaszhúsában, de egyéb hatása nem volt. Sőt egy jókora ütésnél, miképpen a kardok is, a nuncsaku is
beleragadt a gólem oldalába. Amikor a lény Josh felé vetette magát, akkorát rándított a fegyverébe kapaszkodó
Scattyn, hogy az elvesztve egyensúlyát, a padlóra került.
A gólem alaktalan, egyujjas kesztyűre hasonlító kezével megragadta Josh vállát, és szorongatni kezdte. A fiú
térde rogyott a fájdalomtól.
- Josh! - sikított rémülten Sophie, hangja visszhangzott a bazilika épületében.
Josh megpróbálta ellökni a belé kapaszkodó kezet, de eredménytelenül. Túl csúszós volt, ujjai nem tudtak
megkapaszkodni a nyúlós, fehér anyagban. A szörny kezéről meleg viasz kezdett el csöpögni a fiú mellkasára,
megnehezítve a lélegzetvételt.
- Josh, bukj le!
Sophie felkapott egy széket, és teljes erejével a gólem vállára sújtott vele. A szék csak úgy süvített a
levegőben, Josh alig tudta idejében behúzni a nyakát. A szék lábai mélyen belevágódtak a lény testébe. A gólem
otthagyta Josht, és új támadója felé fordult. Josh egy viasztócsában ücsörögve figyelte, ahogy a két hatalmas
zselékéz testvére torka felé lendül.
Sophie rémülten segítségért kiáltott.
Nem mintha szüksége lett volna rá. Szeme ezüstszínre vált, és aurája izzani kezdett. A viaszgólem karjai
elolvadtak, amint a lány aurájához értek, és szétfolytak a padlón. Sophie a gólem mellkasára helyezte tenyerét,
mely sercegve nyomódott a nagyra nőtt gyertyába.
Joshnak be kellett árnyékolnia a szemét, mert attól félt, megvakul testvére világító aurájától. Sophie mindkét
kezét a gólemre helyezte, mire a lény haldokolni kezdett, szilárd halmazállapotának örökre búcsút intve.
Scathach kardjai, nuncsakuja és Sophie széke csörömpölve hullottak a templom padlójára.
Sophie aurája egy utolsót villant, aztán erőtlenül megtántorodott, még jó, hogy Josh egy ugrással testvére
segítségére sietett.
- Rosszul vagyok - suttogta Josh karjában kimerülve. Aurájának vaníliaillata kesernyés szagot árasztott.
Scatty összeszedte fegyvereit a földről. A lény most úgy nézett ki, mint egy hóember az első tavaszi nap
után. Mielőtt kardjait visszacsúsztatta volna a hátán hordott hüvelybe, Scatty kényesen megtörölgette őket. A
nuncsakujáról nagy viaszdarabokat szedett le, majd az övébe dugta.
- Megmentettél minket. Adósaid vagyunk. Nem felejtem el, amit tettél - fordult a fegyvertisztítás végeztével
Sophie-hoz.
-Végre! - kiáltott fel az Alkimista. Hátrébb lépett, és Sophie, Josh és Scatty legnagyobb örömére, kinyitotta
az ajtót, melynek zárjából zöld füst gomolygott elő. Hűvös levegő áradt be, kisöpörve az olvadt viasz szagát.
 - Azért mi is segítettünk - mondta Scatty.
Az Alkimista farmerjába törölte a kezét, melyen zöld fénycsíkok maradtak a mozdulat nyomán.
- Biztos voltam benne, hogy bízhatom bennetek - vigyorgott Flamel, majd kilépett a templom elé.
A Sacré-Coeur egy hegy tetejére épült. Párizs legmagasabb pontjára. Innét be lehetett látni az egész várost.
Nicholas Flamel arca szinte kigyúlt az örömtől.
- Végre itthon!
- Mi ez a nagy gólemrajongás a varázslók körében? Először Dee, most meg Machiavelli. Nincs ezeknek
semmi fantáziájuk?
Flamel Scattyre nézett.
- Ez nem gólem volt - nézett rá meglepetten Flamel, mint aki csodálkozik, hogy a harcos még ezt sem tudja.
- A gólemet csak úgy lehet elpusztítani, ha kiveszed a szájából a papirost, melyen az egész varázslat áll vagy
bukik.
- Akkor meg mi volt?
- Egy tulpa.
Scatty zöld szeme elkerekedett a meglepetéstől.
- Egy tulpa?! Machiavelli ilyen erős lenne?
- Úgy tűnik.
- Mi az a tulpa? - tudakolta Josh Flamelnek téve fel a kérdést. De amikor kérdésére Sophie válaszolt, már
bánta, hogy megkérdezte a dolgot. Szégyellte, hogy testvére, mióta felébresztették, sokkal okosabb nála.
- Egy olyan lény, amit a puszta képzelet képes megteremteni - vágta rá Sophie.
- Pontosan. Machiavelli tudta, hogy tele van gyertyával ez a templom. Nem kellett mást tennie, csak életre
keltenie a viaszt.
- Sejtette, hogy le fogjuk győzni teremtményét, igaz? - kérdezte Scatty.
Nicholas kisétált az árkád alól, és megállt a hegy aljáig futó, kétszázhuszonegy lépcső legelső fokán.
- Persze. Célja az volt, hogy lelassítson bennünket. Időre volt szüksége, amíg ideér - mutatott le az
Alkimista a messze előttük futó utcára.
Odalent nagy volt a sürgés-forgás. Sorra futottak be a francia rendőrség autói. Már vagy tizenkét fakabát
ácsorgott a francia rendőrség uniformisában, és még többen érkeztek. Furcsa módon egyikük sem kezdett
felmászni hozzájuk, inkább, mintha valami kordont készülnének vonni a Sacré -Coeur köré.
Nem úgy az a magányos férfi, szmokingban, ősz hajjal, aki egyre közeledett. Sophie, Josh, Flamel és Scatty
nem is hederítettek a rendőrökre, minden szem a hajnali úriembert figyelte.
- Hadd találgassak! - kezdte Josh. - Fogadjunk, hogy ő Niccoló Machiavelli.
- Európa legveszélyesebb halhatatlana - válaszolt az Alkimista. - Hozzá képest Dee csak ipari tanuló.

NEGYEDIK FEJEZET

- Már újra itthon, Alkimista?

Sophie és Josh ijedtükben majd' kiugrottak a bőrükből, ugyanis a még mindig messze járó Machiavelli
hangja valahonnan a hátuk mögül érkezett. Megfordultak, és két fém szobrot vettek észre a templom árkádjai
fölött. Tőlük jobbr; egy lovon ülő asszonyt láttak, aki magasra emeli kardját, tőlük balra pedig egy férfit, aki
kezében jogart tartott.
- Már vártam! - Machiavelli hangja a férfit ábrázoló szobor szájából érkezett.
- Olcsó trükk, semmi több - fintorgott Scatty, aki épp fémtalpú bakancsáról szedegette le a ráragadt viaszt. -
Hasbeszélés.
Sophie félénken elmosolyodott.
-Akkor jó, már azt hittem, beszélni kezdett a szobor - vallotta be zavartan. Josh kuncogni kezdett.
- Akarom mondani, nem lepődtem volna meg azon sem, ha a szobor beszélni kezd - javította ki magát
Sophie.
- A jó dr. Dee üdvözletét küldi - folytatta Machiavelli.
- Tehát túlélte Ojait - válaszolt Nicholas nyugodt hangon. Alakja magasnak tűnt, mint a szálfa. Oldalra
sandított Scattyre, és hátul összefont kezének ujjai táncba kezdtek.
A harcos lány visszahúzta az ikreket az árkádok alá, majd megfogta vállukat - Josh és Sophie aurája arany-
és ezüstszínben felragyogott - aztán összedugták a fejüket.
- Machiavelli a hazugságok királya, itt legalább nem hall bennünket - suttogta Scatty.
-Nem mondhatnám, hogy örülök, hogy látom Signor Machiavelli vagy inkább Monsieur? - válaszolt az
Alkimista halkan, és a korlátnak dőlt. Machiavelli még mindig csak egy apró figurának tűnt a távolból.
- Ebben a században francia vagyok. Párizst imádom. A kedvenc városom, persze csak Firenze után -
hallatszott tisztán Machiavelli válasza.
Az Alkimista tovább folytatta ujjai játékát a háta mögött, elrejtve a mozdulatokat az olasz halhatatlan szeme
elől.
- Valami varázslatra készül? - kérdezte Sophie.
- Nem, velem beszél.
- Hogyan? Telepatikusan? Mágiával? - kérdezte Josh Scattyt.
- Egyszerű jelbeszéddel.
- Ismeri a jelbeszédet is? - lepődött meg Josh. -Mindig elfelejtitek, hogy Flamel nem ma született.
A francia jelbeszéd kialakításánál is segédkezett még a tizennyolcadik században - vigyorgott Scatty hegyes
vám-pírfogaival.
- Most mit mond? - kérdezte Sophie türelmetlenül, akit zavart, hogy a boszorka nem tanította meg a
jelbeszédre.
Scatty az Alkimista kezére nézett.
-Sophie..., brouillard... köd - fordította. - Ez neked szól, csak nem értem: „Sophie, bocsáss ködöt a hegyre!"
- Még szerencse, hogy én nagyon jól értem - futottak át a lány fején a köd, a füst és a felhők
megszámlálhatatlan képei.

Niccolő Machiavelli közeledett.

Megállt egy lépcsőn, hogy kifújja magát.
- Az embereim körbevették a templomot - zihálta, látszott rajta, hogy egy kis edzésre lenne szüksége, mert
nem bírja a lépcsőzést.
Vagy a viasztulpa létrehozása fárasztotta ennyire ki? Még soha életében nem mozgatott ilyen nagy tulpát, és
ráadásul nem egy autó hátsó ülésén kuporogva. Nem volt a legjobb megoldás, de jobb nem jutott az eszébe, és
valahogy fel kellett tartóztatnia Flameléket, amíg a rendőrök ideérnek. El is érte, amit akart. Szinte Párizs összes
rendőre ott volt, vagy épp úton oda. Mint a titkosszolgálat vezetője, hatalmas befolyással rendelkezett, és
kirendelte ügynökeit is. A sajtó képviselőit még a környékről is eltiltotta. Azzal áltatta magát, hogy tökéletesen
ura érzelmeinek, ezzel szemben meglehetősen izgatott volt, ha arra gondolt, hogy Fiaméit, Scathacht és az
ikreket hamarosan keze között tarthatja majd. Ami Dee-nek nem sikerült, majd sikerülni fog neki.
 Hamarosan leadja majd a drótot az újságoknak, hogy tolvajok próbáltak meg betörni a nemzeti kincseket
őrző templomba, de a rendőrség rajtuk ütött. De ezt a hírt követni fogja egy másik, még a kora reggeli
újságokban: letartóztatásuk után a foglyok kitörtek a rendőrőrsről, és senki sem látta azóta őket.
- Most elkapom magát, Flamel!
- Amikor legutóbb ezt mondta - süllyesztette laza mozdulattal kezét a zsebébe az Alkimista -, a síromat
próbálta feltörni.
Machiavelli meglepődött.
- Erről meg honnan tud?
Több mint háromszáz évvel ezelőtt Machiavelli kiásta Flamel és Perenelle sírját, hogy megtudja, valóban
meghaltak-e, és ha igen, magukkal temették-e a Kódexet, Ábrahám mágus könyvét. Machiavelli nem lepődött
meg azon sem, hogy a koporsókat kavicsokkal teleszórva találta. Sejtette, hogy Flamelék csak megrendezték a
temetésüket.
- Perry és én ott álltunk pár méterre a háta mögött, egy fa takarásában, amikor lelökte a márványlapot a
sírunkról. Biztos voltam benne, hogy valaki jönni fog, de magára nem számítottunk. Csalódást okozott.
Az ősz hajú férfi tovább mászott a lépcsőkön.
- Mindig azt hitte, jobb ember vagyok, mint valójában, Nicholas.
- Hiszek benne, hogy mindenkiben él a jóság csírája - suttogta Flamel. - Még magában is.
- Bennem ugyan nem, Alkimista, már régóta nem - állt meg Machiavelli, és szemügyre vette az odalent
gyülekező rendőrök és különlegesen felfegyverzett alakulatának tagjait. - Adja meg magát, és nem lesz
bántódása!
- Ha tudná, hogy hányszor hallottam már ezt! - mondta Nicholas szomorúan. - És mindig hazudtak.
- Vagy dr. Dee, vagy én. Higgye el, velem jobban jár - keményített hangján Machiavelli.
-Van más választásom is - vonta meg a vállát az Alkimista. - Ha nem kérek egyikőjükből sem - vonta
keskeny száját mosolyra. Félig elfordította az arcát, aztán visszanézett Machiavellire. A férfi hátrálni kezdett,
amikor meglátta milyen ősi és félelmetes arckifejezés ült ellensége képére. Flamel szeme úgy szikrázott, mint a
smaragd, majd suttogó, ám teljes mértékben hallható hangon megszólalt.
- Meg fogja bánni, azt is, hogy valaha találkozott velem!
- Ez fenyegetésnek tűnik - kacagott fel erőltetetten az itáliai. - Maga pedig nincs abban a helyzetben, hogy
fenyegetőzzön!
- Ez nem fenyegetés, ez ígéret - húzta ki magát Nicholas. A hűvös, párás párizsi hajnal levegőjében
vaníliaillat
úszott. Niccolö Machiavelli tudta, ez nem az ő napja lesz.

Sophie, teste mellé tapasztott karral, kifelé fordított tenyérrel azon dolgozott, hogy lecsillapítsa dobogó szívét, és
csak a varázslatra koncentráljon. Amikor Endor Boszorkánya becsavarta őt, mint egy múmiát a megszilárdított
levegő gyolcsába, egyetlen szívdobbanás alatt több ezer év tudását adta át neki. Annyi ismerettel lett tele a feje,
hogy alig bírta el. Halántéka lüktetett, tarkója sajgott, szeme káprázott. Két napja még teljesen más dolgok
töltötték ki agyának nagy részét, olyanok, mint más normális, gimnazista lányoknak: házi feladat, suli,
slágerszövegek, filmcímek, fiúk, akik tetszettek neki, telefonszámok és weboldalak nevei.
Most olyan tudás volt birtokában, amilyen senki másnak.
Sophie Newman Endor Boszorkányának minden emlékét és tapasztalatát megkapta. Látott mindent, amit a
boszorkány látott, és megtette mindazt, amit megtett. Elég nagy kavarodás volt a fejében: gondolatok keveredtek
vágyakkal, félelmek és megfigyelések különféle kívánságokkal. Bizarr és ijesztő képek vegyültek kakofonikus
hangokkal. Mintha ezer mozifilm kockáit keverték volna össze és vetítették volna le a fejében. Valahogy ki
kellett bányásznia azt a képet a boszorkány emlékeiből, amikor Endor Vénasszonya a levegő mágiáját használta,
hogy ködöt támasszon vele.
De hogyan találja meg ebben nagy zűrzavarban?
 Kizárta agyából Flamel hangját, Scatty csörgő kardjait és testvére félelmének keserű szagát, és csak a ködre
koncentrált.
San Francisco házait gyakran burkolta be köd, és a Gol-den Gate híd oszlopai előtt is nemegyszer látott
elvonuló párafelhőket. A múlt ősszel, amikor a bostoni St. Paul-ka-tedrálisban jártak, kilépve az utcára sűrű köd
fogadta őket. Ujabb emlékek merültek fel: pára Glasgow-ban, kavargó köd Bécsben, gusztustalan, sárga köd
Londonban. Sophie sohasem járt Glasgow-ban, Bécsben vagy Londonban... Emlékei a boszorkány emlékei
voltak.
Képek, gondolatok és emlékek kavarogtak a fejében, akár a köd. Aztán hirtelen kitisztult minden. Egy férfi
mellett állt az emlékeiben. Tizenkilencedik századi ruhát viselt a horgas orrú alak, magas homlokára szürke
tincsek hulltak. A férfi egy asztal mögött ült, előtte vastag, krémszínű papiros, kezében toll, amit a tintába
mártogatott. Ez bizony nem a saját emlékei közül való volt, és nem is egy mozifilm köszönt vissza, amit látott,
azt valaha Endor Boszorkánya látta. Jobban meg akarta nézni a férfit, de ahogy odahajolt, már tudta is, kivel van
dolga: egy híres, angol íróval, aki új könyvéhez készül hozzáfogni. A férfi felé fordult, és mozogni kezdett a
szája. Sophie nem hallott semmit a beszédből. Mintha lehalkítottak volna egy tévékészüléket. Áthajolt a férfi
vállán, és beleolvasott a kalligrafikus betűkkel írott szövegbe: „Köd mindenütt, az egész folyón." Sophie kinézett
a dolgozószoba ablakán, de nem látott semmit a füstként gomolygó, vastag ködfüggönytől.
A Sacré-Coeur alján a levegő még csípősebbre fordult, és megtelt vaníliaillattal. Sophie kinyújtott ujjai végéből
fehér füstcsík szivárgott le a lába elé, és tócsába gyűlve tovább gomolygott. Lehunyt szeme mögött
továbbolvasta, mit vet papírra az író: „Csúszó-mászó köd... elfekszik mindenen... csöpög... a köd megtölti a
szemeket és a szájakat."
Sűrű, fehér köd csöpögött Sophie ujjaiból, nyúlósan, akár az ökörnyál szálai. Flamel lábához kúszott, majd
leereszkedett a lépcsők során mind sűrűbbé és átláthatatlanabbá válva.

A Sacré-Coeur lépcsőjén állva Niccolö Machiavelli elkerekült szemmel nézte a lépcsőkön romlott tejként
lecsorgó ködöt, ahogy egyre sűrűbbre dagadt, és abban a percben megsejtette a harc végét. Mire elért hozzá, a
köd a mellkasáig ért, vaníliaillatú volt, és krémesen sűrű. Mélyet lélegzett a varázslat illatából.
- Nem rossz, igazán nem rossz - köhögött Machiavelli, aki zavarában megfeledkezett tökéletes francia
kiejtéséről, és visszatért olasz akcentusa.
- Engedjen utunkra, vagy... - mennydörgött Flamel hangja.
- Vagy? Maga megint fenyeget, azt hiszem, nem jutott el a tudatáig, hogy túlerőben vagyunk. Ezen pedig
nem segít a kis trükkje sem - nyomott meg mobilján egy gyorshívó gombot.
- Támadás! - adta ki a parancsot. - Most! - És bőrtalpú, méregdrága cipőjében szaporázni kezdte a
lépcsőfokokat. Odalent kemény talpú bakancsok vágtak a hegy megmászásának hangosan dübörögve.
-Elég régóta sikerült életben maradnom - hallatszott
Flamel hangja, de egyáltalán nem abból az irányból, ahonnan Machiavelli várta. Ijedten forgatta a fejét jobbra-
balra, remélte, a ködben észreveszi ellensége körvonalait.
- A világ változott, de maga ugyanaz maradt - válaszolt Machiavelli. - Amerikában könnyű volt életben
maradnia, de itt, Európában más a helyzet. Túl sok Sötét Ős és halhatatlan él itt, akik túl jól ismerik magát. Nem
tud elrejtőzni. Előbb-utóbb megtaláljuk.
Machiavelli végre elérte a templomot. A bejáratnál nem volt köd. Csak a lépcsőktől fedett el mindent
gomolygásával, természetellenesen. A templom úgy lebegett a ködtengerben, mint egy lakatlan sziget. Mire a
templomhoz ért, már tudta, hogy nem fogja ott találni ellenségeit. Scathach, Flamel és az ikrek már kereket
oldottak.
De Párizs többé nem Nicholas Flamel városa volt. Az a város, mely tisztelte és szerette Nicholas és
Perenelle Fiaméit, mint a szegények és rászorulók védangyalait, és utcát nevezett el róluk, már rég elsüllyedt a
múltban. A jelen Párizsa a Sötét Ősök Párizsa volt, és azoké, akik őket pártolták. Machiavelli szentül
megfogadta, hogy ez a város lesz Flamel csapdája, vagy még inkább a sírja, legyen bármennyire legendás alakja
történelmének.

ÖTÖDIK FEJEZET

Alcatraz szellemei felébresztették Perenelle Fiaméit. v

Az asszony mozdulatlanul feküdt keskeny priccsén jég-
hideg cellájában, és a körülötte táncoló árnyak suttogását hallgatta. Egy tucat nyelvet megértett, egy másik
tucatot be tudott azonosítani, a maradék tucat nyelvet még csak fel sem ismerte.
Csukott szemmel hallgatózott, és valami információra vadászott a rázúduló nyelvtengcrben. Aztán egy újabb
gondolat akasztotta meg: hogyan lehetséges az, hogy szellemeket hall?
A cellája előtt nem más, mint egy Szfinx üldögélt, egy szörny, melynek oroszlánteste és asszonyfeje van, és
a hátán szárny lengedezik. Legjellemzőbb tulajdonsága, hogy jelenléte szétoszlatja a környezetében lévő
emberek mágikus energiáit, így lehetett, hogy Perenelle-t - varázserejét lecsapolva -ebben a szörnyű cellában
tarthatták.
Az asszony elmosolyodott: a szellemek kihallgatásához varázserőre sem volt szüksége. Egy hetedik lány
hetedik lánya volt. Ajándékul kapta a másvilággal való társalkodás képességét, és azt is, hogy látja a halottak
lelkét. A varázslatot épp arra kezdte el használni, hogy elrejtőzzön az őt folyton zargató lelkek elől. Segítségével
megváltoztatta aurája színét, hogy ne vehessék észre a szellemek. De a Szfinx most elszívta varázsenergiáját, és
aurájának színe visszaváltozott olyan színűre, mely többé nem rejti el őt a túlvilági lelkek elől.
Most aztán megrohanták. Mintha csak erre vártak volna.
Perenelle élete első szellemét - szeretett nagyanyja lelkét - hétéves korában látta. Tudta, hogy a szellemektől
nem kell félni. Lehetnek zavarók vagy szemtelenek, sőt bántók is, de fizikailag nem tudják bántalmazni. Az idők
során barátokra is szert tett közöttük. Sok szellem időről időre meglátogatta, mert tudta, Perenelle látja, és hallja
őt, így segíteni is tud ebben-abban. E látogatásoknak - Perenelle szerette ezt hinni -volt egy érzelmi szála is:
némely szellem egyszerűen szerette őt, és magányát az ő segítségével akarta oldani. Nagymamája tízévente
visszatért, hogy lássa, jól van-e.
Bár fizikai jelenléttel nem bírtak, a szellemek mégis rendelkeztek bizonyos hatalommal.
Perenelle kinyitotta a szemét, és az arca előtt lévő kőfalra sandított. A falon vízcseppek gördültek: só és
rozsda szaga csapta meg az orrát. Azé a két dologé, mely Alcatrazot tönkretette. Sejtette, hogy Dee hibát fog
elkövetni. Dr. John Dee hibái beképzeltségéből és arroganciájából fakadtak. Azt hitte, hogy ha Perenelle-t az
Alcatraz mélyére zárja, és egy Szfinxet ültet a rácsok elé, hogy elszívja varázserejét, az asszony védtelen lesz.
Nem is tévedhetett volna nagyobbat.
Az Alcatraz a szellemek tanyája volt.
Perenelle Flamel arra készült, hogy megmutassa a doktornak: vele nem könnyű elbánni.
Lehunyta a szemét, meditált, majd körbefülelt, és alig hallható suttogással a szellemeket kezdte hívni, hogy
mind köré gyűljenek teljes sereglettel.

HATODIK FEJEZET

- Jólvagyok - mondta elhaló hangon Sophie. - Komolyan. Semmi bajom.

- Nem úgy nézel ki, mint aki jól van - válaszolt Josh fintorogva.
Joshnak ismét a karjában kellett Sophie testét szállítania. Egyik kezével a hátát, másikkal lábát fogva.
Óvatosan lépkedett le vele a Sacré-Coeur lépcsőin, mert félt, hogy testvérével együtt legurul a fokokról.
- Flamel szerint is energiát von el testedből a varázslás, nagyon kivagy.
 - Jól vagyok... Igazán letehetsz - suttogta Sophie le-le -csukódó pillákkal.
A kis csapat halkan osont keresztül a sűrű, vaníliaillatú ködön. Scathach elöl, Flamel leghátul, kettejük
között az ikrek. Hallották a mellettük elrohanó rendőrök csizmáinak kopogását, és egymásnak kiáltott
vezényszavaikat. Néha megcsörrentek a fegyvereik is. Néhányuk veszélyesen közel haladt el mellettük, és
Joshnak le kellett guggolnia, nehogy észrevegyék.

Scathach lépett mellé hirtelen a tejszerű ködből, ujját szájához emelve. Vörös haján vízcseppek csillogtak, és
arca sápadtabb volt a szokásosnál is. Díszesen faragott nuncsakujával jobb felé mutatott. A ködből, majdnem
előttük, egy rendőruniformis bontakozott ki, olyan közel, hogy megérinthette volna. Mögötte egy régi vágású
körhinta látszódott, ami közelében rendőrök csoportja álldogált. Mind felfelé mutogattak, és Josh többször
hallotta a brouillard kifejezést, melyre a nyakát tette volna, hogy ködöt jelent. Egyik-másik rendőr kezében
fegyvert látott, ujjuk a ravaszon pihent. Ilyenkor eszébe jutott, hogy nemcsak Flamel világának szörnyeitől kell
rettegniük, hanem még saját fajtájuk lövedékeitől is, ezektől a tetőtől talpig emberektől.
Tovább folytatta útját. Vett még vagy tizenkét lépcsőfokot, aztán kilépett a ködből, mintha csak egy színházi
függöny mögül lépett volna ki egy galéria, egy kávézó és egy ajándékbolt elé. Visszanézett, és látta, hogy a
Sacré-Coeur még mindig sárgás ködben úszik. A rendőrök alakjai elmosódott, szürke körvonalak voltak, nem
többek.
- Ugye megbocsátasz? - lépett mellé Scatty, és kikapta karjából testvérét. Először tiltakozni próbált:
mégiscsak a saját testvéréről van szó, aki iránt felelősséggel tartozik, de annyira fáradt volt, hogy hagyta, hadd
vigye tovább a harcos lány a terhet. Karja és vádlija sajgott a cipeléstől és a megtett, végtelennek tűnő
lépcsőfokoktól.
- Ugye, rendbe fog jönni? - aggódott Josh.
A kelta harcos válaszolni próbált, de Flamel csendre intette. Amikor az Alkimista rátette Josh vállára a kezét,
a fiú lerázta onnan. Ha Flamel észre is vette, nem mutatta, hogy megbántotta volna a gesztussal.
- Csak kimerült. Gyors egymásutánban kétszer is használnia kellett varázserejét: a tulpa megsemmisítésénél és a
köd gerjesztésénél. Pihenésre van szüksége - mondta az Alkimista.
- Maga kérte tőle, hogy varázsoljon ismét! - vádaskodott Josh.
- Mit tehettem volna?
-Maga varázsló, energialabdákkal képes focizni, miért nem tett valamit?
- Nem akartam, hogy bárkinek baja essen. Ez tűnt a legjobb megoldásnak. így mindenki jól járt.
- Sophie-t kivéve - jegyezte meg Josh keserűen. Flamel hosszan a szemébe nézett, aztán elfordult, és egy
oldalsó utca felé mutatott, mely meredeken futott lefelé. Scatty könnyedén haladt Sophie súlyával, Josh némileg
fáradtabban lépkedve a nyomukba eredt.
- Most merre? - kérdezte a kelta harcos.
- El kell tűnünk az utcákról - morogta Flamel. - Az egész város rendőröktől nyüzsög, és láttam néhány
titkosszolgálathoz tartozó alakot is. Biztos vagyok benne, hogy amint megbizonyosodnak arról, hogy nem
vagyunk a templomban, le fogják zárni a negyedeket, és átfésülik az utcákat egyiket a másik után.
- És nézzünk szembe a ténnyel, nem úgy festünk, mint az egyszerű turisták - vigyorgott vámpírfogával
Scatty.
- így van, el kell rejtőznünk valahol...
Ebben a pillanatban egy fiatal rendőr jelent meg az utca sarkán, futva. Nem lehetett több tizenkilenc évesnél,
alig pelyhedzett még a legénytoll az állán. Egyik kezével a sapkáját fogta, hogy le ne essen a nagy rohanásban,
másik kezével a fegyvertáskáját. Amint észrevette a különös csoportot, megtorpant, és a fegyveréhez kapott.
- Hey! Arrêtez!
Flamel előrelendítette a kezét. Mielőtt a fiú mellkasához ért volna, keze már zölden foszforeszkált. Zöldes
fénykör vonta be a rendőr testét, majd egy másodperc múlva az utca kövére zuhant.
 - Mit tett vele? - nézte rémülten az élettelenül fekvő fiút Josh. - Ugye nem ölte meg?
- Nyugi, fiam, nem öltem meg! - válaszolt Flamel fáradtan. - Csak túlizzítottam az auráját. Ez ahhoz
hasonlít, mintha egy kisebb méretű áramütést kapnál. Hamarosan fel fog ébredni, és nem lesz más baja a
fejfájáson kívül.
Flamel ujjai hegyével bal homlokát kezdte el masszírozni.
- Remélem, nem lesz olyan migrénje, mint nekem - tette hozzá.
- Ez a kis akciója ide fogja csalogatni Machiavellit - szimatolt Scatty a levegőbe. Josh is követte példáját, és
tisztán érezte, Nicholas Flamel varázslatának borsmentaillatát.
- Nem volt más választásom. A kezed tele volt.
- Nem lett volna szükség a kezemre, hogy ártalmatlanná tegyem. Elfelejtette, hogy én hoztam ki Lubianka
börtönéből, méghozzá úgy, hogy hátra volt bilincselve a kezem?
- Hol van Lubianka? Miről beszélnek? - kíváncsiskodott Josh.
- Moszkvában. Majd egyszer elmeséljük. Hosszú történet.
- Letartóztatták kémkedésért - válaszolt Scatty.
- Hagyjuk, mondtam, hogy hosszú történet - intette le Flamel.
Josh követte Scattyt és az Alkimistát a Montmartre szeles utcáin, és közben Dee szavai jártak fejében,
amiket nem egészen egy nappal ezelőtt mondott neki.
„Sok minden volt hosszú élete során: orvos és szakács, könyvkereskedő és katona, nyelvtanár és kémikus,
rendőr és tolvaj. De világéletében valójában csak egyvalami volt: egy igazi sarlatán, szemfényvesztő, hazug
ember."
És kém is - tette hozzá gondolatban a bűnlajstromhoz Josh. Vajon erről Dee tudott-e? Flamelre nézett. Senki
nem mondta volna meg róla, hogy halhatatlan. Farmerjában, hátra fésült hajával és pólójával egészen
hétköznapinak festett. Ütött-kopott bőrkabátjában észrevétlenül surranhatott volna végig a világ összes utcáján.
Senki nem gondolta volna róla, hogy 1330-ban született, azt meg még kevésbé, hogy állítólag a világ
megmentéséért harcol. Ezért próbálja visszaszerezni Dee-től és a rémisztő Sötét Ősöktől a Kódexet.
De tényleg a jó szolgálatában állna? - tűnődött Josh. Kicsoda valójában a halhatatlan Nicholas Flamel?

HETEDIK FEJEZET

Niccolo Machiavelli lefelé robogott a lépcsőkön, nagyon igyekezve megőrizni higgadtságát. A köd még
mindig sűrű volt, de már oszlani kezdett, ahogyan a varázslat vaníliaillata sem volt annyira intenzív. Machiavelli
mélyen belélegezte, hogy sohase felejtse el. A varázslás illatai és szagai mindenkinél másfélék voltak. Az illat
afféle ujjlenyomatként működött. És hogy e különbségeknek mi volt az oka, Niccolö jól tudta: minden ember
aurája - teste körül vibráló elektromos mezeje - különböző, ha az auraenergiát szándékoltan felhasználják
bizonyos célra - jelen esetben varázslásra -, az aura kapcsolatba lép a személy endorfinjával, valamint
adrenalinjával, melyek keveréke mindenkinél más-más féle illatot vagy szagot eredményez. Ezt hívják
szaglenyomatnak. Szinte harapni lehetett a vanília illatát: azt a vad, tiszta, zabolátlan energiamennyiséget, ami az
imént felszabadult.
Abban a másodpercben Machiavelli másról is megbizonyosodott. Arról, hogy Dee-nek igaza volt, és az ikrek
tényleg a jövendölés ikrei.
- Lezárni a környéket! - kiáltotta le Machiavelli a Square Willette-en álldogáló tisztek felé. - Kordont
minden útra, közre és sikátorra, a Rue Custine-től a Rue Caulaincourt-ig, a Boulevard de Clichy-től a Boulevard
de Rochechouart-ig, de ne felejtsék el a Rue de Clignancourt sem! El kell kapnunk őket!
- Azt akarja, hogy zárjuk le az egész Montmartre-t? - lepődött meg az egyikük, és a beálló súlyos csendben
társai tekintetét kezdte el fürkészni támogatásért, de azok inkább lesütötték a szemüket. - De hát turistaszezon
van, uram!
- szabadkozott a barnára sült tiszt.
 Machiavelli szenvtelenül a rendőrre meredt. Arca hasonlított azokra a maszkokra, amikért annyira
ácsingózott, majd szinte suttogva csak ennyit kérdezett.
- Elfelejtette, ki vagyok?
A tisztnek, aki nem volt kisebb személyiség, mint a francia idegenlégió sokszorosan kitüntetett veteránja,
hirtelen remegni kezdett a lába, de most már nem akart meghátrálni.
- Ön, Machiavelli úr, a titkosszolgálat újonnan kinevezett vezetője. De ez rendőrségi ügy, és nem
titkosszolgálati. Itt csak én...
- Majd én eldöntöm, mi tartozik a hatáskörömbe és mi nem - meredt rá kígyószerűen hideg szemével
Niccolö.
- Hatalmamat közvetlenül az elnöktől kapom. Ha akarom, lezárathatom ezt az egész istenverte várost. Meg kell
találnom ezeket a terroristákat. Ma elhárítottam egy katasztrófát
- mutatott kezével a Sacré-Coeur felé, mely egyre jobban látszódott az immáron felszállni készülő köd mögött. -
Biztos vagyok benne, hogy újrapróbálkoznak. Minden órában jelentést kérek! Minden órában! - ismételte meg a
nyomatékosság kedvéért, és meg sem várva a választ, autója felé masírozott, melynél fekete öltönyben feszítő
sofőrje már régóta várta, összekulcsolva karját izmos mellkasán.
Udvariasan kinyitotta főnöke előtt az ajtót, aztán puhán becsukta mögötte. Arcából alig látszott valami,
eltakarta a fekete napszemüvege. Aztán ő maga is beszállt, majd a finom bőrrel bevont kormányra helyezte
kesztyűs kezét, és várta az utasítást. A biztonsági üveg, mely elválasztotta a sofőrfülkét az utastértől zümmögve
leereszkedett.
- Flamel megpróbál elrejtőzni. Szerinted hol találhat egy zugot, ahol meghúzhatja magát? - kérdezte
Machiavelli minden átmenet nélkül.
A lény, aki immáron több évszázada állott Machiavelli szolgálatában, a Dagon névre hallgatott. így hívták,
már hosz-szú évek óta, és bár külseje erre engedett volna következtetni, semmiféle rokonságban nem állt az
emberi fajjal. Megfordult az ülésen, és levette a napszemüvegét. A szeme dülledt volt és halszerű: vizenyős
massza egy átlátszó film mögött. Szemhéjjal nem rendelkezett. Beszéd közben apró, hegyes fogak látszódtak
szájában, de nem egy, hanem dupla sorban.
- Kik a szövetségesei? - kérdezte Dagon a gyűlölt francia és a visszataszító olasz között egyensúlyozva,
majd végül megmaradt régmúlt ifjúsága bugyborékoló, csobogó nyelvénél.
- Flamel és felesége világéletükben magánzók voltak - felelt Machiavelli. - Ezért is maradtak talán életben
mind a mai napig. Legjobb tudomásom szerint a tizennyolcadik század vége óta nem jártak ebben a városban -
húzta elő vékony laptopját, mely az ujjlenyomat-ellenőrzés után aktiválódott. Csippant egyet, és képernyője
felvillant.
- Ha a térkapun jöttek, akkor nem hozhattak magukkal nagy bőröndöt. Se papírok, se ruha, se fegyverek.
Menekülniük kellett - csobogta Dagon.
- Igen. Épp ezért lesz szükségük hamarosan szövetségesekre.
- Emberekre vagy halhatatlanokra? Machiavelli elmélázott.
- Halhatatlanokra - felelte végül. - Kétlem, hogy túl sok emberismerősük lenne itt.
- Ismer olyan halhatatlant, aki jelenleg Párizsban időzik? Az olasz villámsebesen verni kezdte a
billentyűket, mire
egykettőre megjelentek a gép dokumentumai: jpg, bmp és tmp fájlok. Kijelölte az egyiket, és megnyitotta. A
képernyőre párbeszédpanel ugrott, mely a jelszót kérte.
Del modo di trattare i sudditi della Val di Chiana ribellati 2 - gépelte be Machiavelli hosszú, vékony
ujjaival. A fájl megjelent. AES formátumban volt, mely gyakorlatilag feltörhetetlen kódolást jelentett, és a
legtöbb kormány így titkosította legféltettebb dokumentumait. A dokumentum megnyílt. Niccolö Machiavellinek
volt pár értékes dolog a birtokában, de számára a legértékesebb ez a bizonyos fájl volt, mely a halhatatlanok
neveit tartalmazta, és világszerte működő kémhálózata segítségével állított össze. Még a főnökei és urai, a Sötét
Ősök sem tudták, hogy ez a dosszié a birtokában van. Nem egy közülük elég bosszús lenne, ha rájönne, hogy
Machiavelli minden ős és Sötét Ős nevét és tartózkodási helyét ismeri, legyen az e Földön vagy az eme világot
határoló Arnyékvalóságban.
A tudás, Machiavelli szerint is hatalom volt.
Kinyitotta Flamel aktáját. Az Alkimistát állítólagos, 1418-as halála óta többször látták. Majdnem minden
kontinensen feltűnt már, kivéve Ausztráliát. A legutóbbi száz évben főképpen Észak-Amerikában látták. Az első
jelentés Buffalóból érkezett 1901 szeptemberében. Kinyitotta a Flamel és halhatatlan kapcsolatai nevű
aktát. Üres volt.

2 Hogyan bánjunk Valdichiana fellázadt népességével? Niccolo

Machiavelli, 1503 - a szerk.
- Semmi. Nincs semmilyen adatom Flamel halhatatlankapcsolatairól.
- Most újra visszatért. Az ember legyen bár hosszú éveket távol, a szülővárosát sosem felejti - mondta
Dagon, akinek beszéd közben nyálbuborékok pattogtak szét a száján. - Biztos, hogy felkeresi némely régi
ismerősét. Az emberek otthon mindig máshogy viselkednek. Jobban elengedik magukat.
Niccolö Machiavelli kikukucskált a laptop fedezéke mögül. Eszébe jutott ismét, hogy milyen keveset is tud
hűséges csatlósáról.
- És hol a te otthonod, Dagon? - kérdezte.
- Nem létezik már, nagyon régen - vált még üvegesebbé a lény szeme.
- Miért maradsz velem? Miért nem keresel valakit a fajtádból, aki olyan, mint te?
- Én vagyok fajtám utolsó példánya. Különben meg, maga nem is különbözik olyan sokban tőlem.
- De te nem is vagy ember!
- És maga? - kérdezte rezzenéstelen szemmel a testőr. Machiavelli elgondolkodott, majd gyorsan témát
váltott.
- Olyasvalakit keresünk a halhatatlanok közül, akit a tizennyolcadik században Flamel ismerhetett. Ez
leszűkíti a kört - vonta le a konzekvenciát az itáliai, és néhány gombnyomás múlva közölte az eredményt. - Hetet
találtam. Öten közülük a mi szövetségeseink.
- Ki a maradék kettő?
- Catherine de Medici, a Rue Dragonról.
- Ő nem francia - bökte ki Dagon.
- Három francia király édesanyja - mosolyodott el Machiavelli, ami nagy szó, mert ritkán vetemedett
ilyesmire. - Ő csak magához hűséges - mélázott el Machiavelli, majd újra megkeményítette hangját. - De van
itt még valaki...
Dagon mozdulatlanul várakozott, amíg Machiavelli felé fordítja a számítógép képernyőjét. A monitorról egy
hosszú, göndör hajú férfi képe nézett vissza rá égszínkék szemmel.
- Nem ismerem a fickót.
- De én igen - mondta győzedelmesen Niccolö. - Nagyon jól ismerem. Ez a halhatatlan Comte de Saint-
Germain. Varázsló volt, feltaláló, zenész... és alkimista. - Machiavelli kikapcsolta a gépet. - Saint-Germain
Nicholas Flamel tanítványa volt, jelenleg Párizsban tartózkodik.
Dagon elmosolyodott. Szája egy tökéletesen kerek o betű, amit éles fogak szegélyeznek.
- Flamel tudja, hogy Saint-Germain itt van?
- Meglehet. Senki sem lát bele az Alkimista fejébe.
- Pedig azt hittem, hogy maga mindent tud - tette vissza a napszemüveget az orrára a sofőr.
 NYOLCADIK FEJEZET

P ihennem kell - dőlt ki Josh, nem bírva az erőltetett menetet. Megállt, és lihegve egy házfalnak támaszkodott.
Minden lépés küzdelem volt már, szeme előtt fekete pöttyök táncoltak, és úgy érezte, menten kidobja a taccsot.
Pörgős fociedzések után érezte így magát régebben. A gyógyszer egy nagy pohár víz volt ilyenkor egy perc
ücsörgcsscl összekötve, és máris újra dolgozott a rendszer.
- Igaza van - csatlakozott a Sophie-t cipelő Scatty is Josh-hoz. - Álljunk meg pihenni, csak pár percre.
Párizs háztetői fölött megjelent a hajnali nap, és megjelentek az első korán kelők az utcán.
Az árnyékos oldalon haladtak. Eddig senkinek sem tűnt fel a furcsa társaság. De mi lesz, ha az utcákat
először a párizsiak, majd a turisták töltik meg?
Nicholas megállt egy utca sarkán, és alaposan körbenézett, mielőtt befordult.
- Nem állhatunk meg. Machiavelli minden perccel közelebb lesz hozzánk - ellenkezett.
- Pihennünk kell - kötötte az ebet a karóhoz a Harcos, és smaragdzöld szeme szikrázni kezdett. - Az
ikreknek pihenésre van szükségük, ahogyan magának is. Holtfáradt - tette még hozzá.
Az Alkimista eltűnődött, majd bólintott.
- Igaza van, úgy teszünk, ahogy mondja.
- Bejelentkezhetnénk egy hotelba - álmodozott Josh, akinek égett a szeme, lüktetett a halántéka és porzott a
torka a rohanástól.
- Az első dolguk lenne, hogy elkérnék az útlevelünket - rázta a fejét Scatty.
Sophie ébredezni kezdett az ölében. Gyengéden letette a földre, majd hátát a falnak támasztotta.
- Végre felébredtél! - könnyebbült meg Josh, aki rögtön testvére mellé ugrott.
- Igazából nem aludtam - kezdte Sophie, nyelve alig forgott a szájában. - Mindent láttam, éreztem,
hallottam. Csak túl gyenge voltam ahhoz, hogy részt vegyek benne. Olyan volt, mintha az egészet tévében láttam
volna - masszírozta meg saját tarkóját. - De fáj...
- Mi?
- Minden tagom - próbált felállni Sophie, de teste erősen tiltakozott.
- El itt olyan lény, akitől segítséget kérhetnénk? - nézett hol Flamelre, hol Scattyre Josh. - Akár ember, akár
halhatatlan, akár az Ősi Faj képviselője?
- Halhatatlanok és ősök mindenhol vannak, de kevesen olyan barátságosak, mint mi - húzta száját erőltetett
mosolyra Scatty.
- Biztos élnek itt halhatatlanok, csak azt nem tudom, hol, és azt sem sejtem igazán, ki kinek a szövetségese.
Bárcsak
Perenelle itt lenne, ő meg tudná mondani... - szomorodott el Flamel.
- A nagymamád tudja, ki él itt az ősök és a halhatatlanok közül? - jutott eszébe valami Joshnak.
- Persze, minden bizonnyal - felelt a kelta harcos. - Sophie, a nagyi átadta neked minden emlékét és tudását.
Csak te segíthetsz. Fel kell idézned, ki él itt közülük, aki segíthet nekünk.
Sophie koncentrálni próbált, de annyira le volt gyengülve, hogy semmire sem jutott. Rémálomba való képek
villantak csak fel előtte: vörös ég, amelyből tűzeső zuhog, piramis, amin hullám készül átcsapni. Ijesztők voltak
és kaotikusak. Még a legkisebb mozdulat is kínok kínját eredményezte.
- Nem tudok koncentrálni - sóhajtotta. - Tele van a fejem mindenfélével, úgy érzem, mintha szét akarna
robbanni.
- A boszorkány biztos tudná, de hogyan lépjünk vele kapcsolatba. Sajnos még telefonja sincs... - töprengett
Flamel.
- Mi van a szomszédaival, a barátaival? Tudom, hogy megerőltető - fordult testvéréhez Josh -, de próbáld
felidézni!
- Nem megy... - nézett a távolba Sophie, és megrázta fejét.
 - Ne add fel! - csattant fel a fiú, majd lehalkította hangját, és tagoltan újra feltette a kérdést. - Hugi, ki Endor
Boszorkányának legközelebbi barátja Ojaiban?
Sophie világoskék szeme ismét lecsukódott, teste elernyedt, mintha elájult volna. Amikor újra kinyitotta
szemét, megrázta fejét.
- Nem voltak barátai, de mindenki ismeri Ojaiban. Talán az egyik szomszéd boltot kellene felhívni. De
mégsem... Túl késő van hozzá.
Flamel bólintott.
- Ojaiban éjszaka van. Nincs nyitva egyik bolt sem. Joshnak eszébe jutott valami.
- Éjszaka van, de nem egy hétköznapi éjszaka. Szép kis felfordulást csináltunk. Ne felejtse el, hogy egy
Hummert vezettem a szökőkútnak a Libbey parkban. A rendőrök biztos kint vannak, és mérget mernék venni rá,
hogy a sajtó is, és sztorira éhesek. A boszorkány boltja is megsérült. Talán ők majd segítenek, egy szemtanú
vallomásáért cserében.
- Ez jó ötlet - kezdte Flamel. - Már csak az újság nevére lenne szükségünk.
- Ojai Völgyi Hírek - vágta rá Sophie. - Erre emlékszem, vagy a boszorkány emlékezett rá. - Megrázta a
fejét, mely tele volt emlékekkel és gondolatokkal... Nem beszélve a borzalmas vagy fantasztikus képekről, olyan
helyekről és lényekről, amiket képzelni sem merészelnénk. Ugyanakkor tele volt a feje teljesen hétköznapi
adatokkal is: telefonszámok, receptek, címek, nevek (olyan embereké, akiket ő még véletlenül sem ismert),
moziplakátok, régi tévéműsorok... Meglepetten tapasztalta, hogy minden Elvis-nóta címét ismeri. De mindezek a
boszorkány emlékei voltak. Úgy állt a helyzet, hogy jelenleg még a saját mobilszámára sem emlékezet. Sophie
kétségbeesett: úgy tűnt, hogy a boszorkány emlékei győzedelmeskedtek a saját emlékei fölött. Megpróbálta
felidézni szülei, Richárd és Sara arcát úgy, ahogyan utoljára látta. Arcok garmadája futott el szeme előtt: kőbe
vésett arcok, óriás szobrok fejei, freskók ismeretlen arcai, alakok egy görög vázáról. Kétségbeesett. Nem értette,
hogy nem emlékezhet egy héttel ezelőtt látott szülei képére. Akkor látta őket utoljára, mielőtt elindultak a utahi
ásatásra. Rajzokat látott egy pergamenen, kézirattöredékeket vagy fakuló fényképeket, régi újságok fotóit... -
hiába erőlködött, szülei arca elveszett valahol a múlt süllyesztőjében.
- Sophie?
Végre sikerült! Akár egy színes fénykép, élesen megjelent előtte szülei arca. Lassan megváltoztak az
erőviszonyok: saját emlékei elnyomták a boszorkányéit. Most már mobilszáma is eszébe jutott.
- Hugi?
Kinyitotta a szemét, és testvérére hunyorgott, akinek arca néhány centire lebegett előtte, és meglehetősen
gondterhelt tekintettel méregette.
- Jól vagyok, csak megpróbáltam felidézni valamit.
- Mit?
- A mobilszámomat - jelent meg egy halvány mosoly az arcán.
- A telefonszámodat?! Minek? - tűnődött el Josh. - Senki sem emlékszik a saját számára! Mikor hívtad
legutóbb magadat?

A keserédes csokoládé forró bögréjét Sophie és Josh úgy markolták meg, mint valami mentőövet. Az éjjel-
nappal nyitva tartó kávéház egyetlen vendégei voltak. A kávéház a Gare du Nord metróállomás közelében volt.
A pult mögött egy borotvált fejű pincér álldogált, megfordított névtáblával mellényén: „Roux".
- Meghalok egy tusolásért. A fogamat sem ártana megmosni, és nem ártana valami tiszta gönc, amit
felvehetek. Úgy érzem magam, mint aki évek óta nem járt fürdőszoba közelében! - sápogott Sophie.
- Úgy is nézel ki - mondta Josh, aki nem akarta áltatni testvérét. Átnyúlt az asztal felett, és megigazította
Sophie egy eltévedt tincsét.
- Emlékszel, milyen jó volt múlt nyáron Long Beachen?
Mennyi jégkrémet ettem! Aztán egy hamburgert, azzal a nagy adag szalmakrumplival, nem beszélve az üdítőről!
- Nagyon jól emlékszem a dologra. Még a csípős csirkeszárnyaimat is felfaltad! Számomra nem olyan szép
emlék - morgott Josh.
 Sophie elmosolyodott, de mosolya amilyen váratlanul jött, olyan gyorsan olvadt szét.
Bár aznap forróság volt Long Beachen, Sophie hazafelé mégis vacogni kezdett. Hátán jéghideg
verejtékcsöppek gurultak végig. Gyomra nehéz volt, mintha lenyelt volna egy vasgolyót. Még szerencse, hogy
nem kötötte be a biztonsági övet, de így sem tudott elég gyorsan kihajolni az ablakon, és összehányta az egész
kocsit.
- Megfizettem a torkosságomért - válaszolt a lány. - Különben most sem érzem magam sokkal jobban.
Reszketek, fázom, és fáj minden tagom.
- Ertem, de azért nehogy kidobd itt a taccsot. Kétlem, hogy Roux, boldogságos pincérünk, örülne egy
pluszmunkának.

Roux négy éve robotolt a kávéházban. Ezalatt kétszer kirabolták, és számtalanszor megfenyegették. Egy éjjel-
nappali kávéházban sok furcsa, illetve veszélyes fazon megfordul. Amikor Roux meglátta a bizarr négyest,
hirtelen el sem tudta dönteni, melyik csoporthoz tartoznak, végül úgy határozott, mindkettőhöz: a furcsa
fazonokhoz és a veszélyes vendégekhez is. A két kölyök koszos volt, és messziről szaglott, de az idősebb fickó -
Roux az ikrek nagyapjának vélte - sem festett sokkal bizalomgerjesztőbben. Egyedül az a vörös, fiatal lány
nézett ki ragyogóan - szinte már-már szexisen -, aki fekete topot, nadrágot és bakancsot viselt. A vörös hajú
harcos lányról nem tudta eldönteni, milyen nexusban lehet a többiekkel, de a két tinédzser eléggé hasonlított
egymáshoz ahhoz, hogy ikrek legyenek.
Roux habozva nyúlt az idős férfi bankkártyájához. Az ilyen apróságokért, mint amilyen a két forró
csokoládé volt, készpénzben szokás fizetni. Roux attól tartott, hogy lopott kártyáról van szó.
- Sajnos kifutottam az euróból - szabadkozott az öreg.
- Megtenné, hogy többet vesz le a kártyámról, és ad vissza némi készpénzt? - próbálkozott Flamel.
Roux összehúzott szemöldökkel hallgatta a férfi régies, kimért franciáját.
- Ez szigorúan ellenkezik a biztonsági politikánkkal, uram - ellenkezett, de egy fenyegető pillantás Scatty
villámló zöld szeméből elég volt számára, hogy jobb belátásra bírja.
- Akarom mondani, hogyne, máris adom a pénzt! - adta meg magát Roux, mert bízott benne, hogy ha lopott
kártyáról van szó, akkor a gép úgyis automatikusan letiltaná.
- Tudna adni némi aprót, telefonálnék... - folytatta Flamel.
A két forró csokoládé mindössze nyolc euróba került, de Roux a kártyáról húszat húzott le. Meglepődött,
amikor meglátta, hogy a Visa nem francia, hanem amerikai. Meg mert volna esküdni rá, hogy Flamel született
francia. A kártyát elfogadta a gép, és a különbözetet apróban odaadta a férfinak. Roux visszatért matematika-
szövegkönyvéhez, és kezdett megnyugodni: nincs itt semmi probléma, ezek csak egy turistavonat kora reggeli
utasai. Semmi néznivaló nincs rajtuk.
Legalábbis az ikreken és az öregen. Ezen a vörös hajú amazonon azonban annál több - méregette a lány
formás testét lopott pillantásokkal Roux. A harcos, mintha megérezte volna, hogy figyelik, abbahagyta a
beszélgetést Flamellel, és a fiúra nézett. Roux hirtelen valami nagyon érdekeset talált a tankönyvében.

Flamel a pultnál állt, és Scathacht figyelte.

- Azt akarom, hogy maradjon itt - mondta franciáról latinra váltva. Szeme az asztalnál ülő ikrekre siklott. -
Vigyázzon rájuk, amíg keresek egy telefont.
Az Árnyék bólintott.
- Legyen óvatos! Ha bármi történne, találkozzunk a Montmartre-on. Machiavelli ott számít ránk a
legkevésbé. Az egyik étterem, mondjuk a La Maison Rose előtt, fogjuk várni minden óra után öt perccel.
- Rendben. De ha nem érnék vissza délig - folytatta lágy hangon. - Fogja az ikreket, és hagyja el Párizst!
- Nem fogom cserbenhagyni.
- Ha nem térnék vissza, az azt jelentené, hogy Machiavelli megtalált. Még maga sem olyan erős, hogy
szembeszegüljön a ravasz itáliai hadseregével.
 - Nem ez lenne az első hadsereg, amivel egymagam szembeszegülök.
Flamel megérintette a harcos vállát.
- Az ikrek biztonsága a legfontosabb. Vigye el őket innen biztonságos helyre! Folytassa Sophie kiképzését,
ébressze fel Josh erejét, és őt is képezze ki! Továbbá szabadítsa ki Perenelle-t, ha módjában áll! Üzenem neki,
hogy ha meghalok, szellemalakban fel fogom keresni - tette hozzá, majd mielőtt még Scatty ellenkezni tudott
volna, Flamel eltűnt a kora reggeli szürkületben.
- Siessen vissza!... - szólt utána, de az Alkimista ezt már nem hallotta. Sophie megfogadta magában, hogy bármi
légyen is Flamel akarata, ha eltűnne, felforgatná utána a várost, hogy megtalálja. Vett egy nagy levegőt, és
hátranézett. A borotvált fejű ifjú éppen lekapta róla a szemét. Tarkóján pókháló-tetoválás díszelgett, és mindkét
cimpája fülbevalókkal volt telelőve.
Eltűnődött, hogy milyen fájdalmas lehetett ez a fiúnak. Ő maga mindig szerette volna kilövetni a fülét, de túl
gyorsan gyógyultak hozzá a sebei.
- Parancsol valamit esetleg?
- Vizet - felelte Scatty.
- Ásvány- vagy szódavizet? - dugta ki piercinges nyelvét a fiú.
- Csapvizet. Jég nélkül - adta le a rendelését, majd egy széket kanyarítva az ikrek asztalához, leült melléjük.
Fordítva ült a székre, állát a széktámlán nyugvó karjára helyezte.
-Nicholas elment, hogy megpróbálja telefonon elérni a nagymamámat. Meg akarja tudni, kitől kérhetünk
segítséget. Nagyon remélem, hogy nem maradunk támasz nélkül.
- Miért? - kérdezte Sophie.
-Mert nem maradhatunk az utcán. Szerencsénkre sikerült elhagynunk a Montmartre-t, mielőtt lezárták a
negyedet. Mostanra már biztos megtalálták az ájult járőrt, és rájöttek, hogy sikerült meglépnünk. Minden járőr
ismeri a személyleírásunkat. Nem jutnánk messzire...
- Ha rajtunk ütnének a rendőrök, mi történne? - érdeklődött Josh.
- Megmutatnám, mire képes egy igazi harcos!
- És ha elkapnának? - makacskodott a fiú, mert számára felfoghatatlanabb volt, hogy a rendőrség üldözi,
mint az, hogy egy csapat szörnyeteg. - Mit tennének velünk?
- Átadnának Machiavellinek, aki továbbpasszolna bennünket a Sötét Ősöknek, akik már régóta fenik a
fogukat rátok.
- Bántanának? - kérdezte Sophie félve.
- Az nem kifejezés - felelte őszintén Scatty.
- Veled mit tennének?
- A Sötét Ősök ellenlábasa vagyok immáron két és fél ezer esztendeje. Biztos vagyok benne, hogy börtön
várna rám, valahol az Arnyékvalóságban, mely hideg és nedves. Jól tudják, hogy mennyire utálom az ilyen
helyeket. - felelte mosolyogva, majd bizakodóbban folytatta. - De egyelőre még szabadok vagyunk, és nem
fogjuk olcsón adni a bőrünket... Mi a baj, Sophie, rémesen nézel ki - fordult a lány felé.
- Úgy is érzem magam - szorongatta a lány két kezével a bögre forró oldalát, majd ajkához emelte, és
megcsapta a csokoládé illata. Érzékeny szaglása révén az ital minden ösz-szetevőjét meg tudta volna mondani.
Gyomra megkordult. Elég régóta nem jutott bele semmi ehető. Az ital íze meglepően keserű volt, szinte a szeme
is könnybe lábadt. Eszébe jutott, hogy valahol azt olvasta: az európai csokinak nagyobb a kakaótartalma, mint az
amerikainak, amihez eddig hozzászokott.
Scatty közelebb hajolt az asztalon, és lehalkította a hangját.
- Adj magadnak időt, amíg feldolgozod ezt a sok stresszt, ami ért! A térkapukon való utazás következménye
legalább olyan kellemetlen, mint a „jet lag", amikor az időeltolódásnak köszönhetően a bioritmusod felborul, ezt
nekem is úgy mondták.
- Neked persze még sohasem volt jet laged - tette hozzá Josh, akin családja sokat viccelődött amiatt, hogy ő
még egy autóút során, két állam között is képes volt jet laget kapni.
 - Nem volt még. Én nem repülök. Engem fel nem kényszerít senki azokra a repülő konzervdobozokba. Csak
a madarak valók az égbe. Bár egyszer felszálltam egy hanggal...
- magyarázta Scatty.
- Hogy mivel? - kérdezett vissza Josh a sohasem hallott repülőalkalmatosságra.
- Egy kínai sárkánnyal, Ying lunggal - válaszolt Scatty, majd ismét Sophie felé fordult. - A montmartre-i
tetted bizonyára nem kevés auraenergiádat emésztette fel. Most pihenj, és igyekezz nem használni képességeidet
egy ideig!
A hármas gyorsan elhallgatott, amikor a pincérfiú, kezében egy nagy pohár vízzel az asztalukhoz lépett, csak
azután folytatták társalgásukat, miután Roux visszament a pult mögé.
- Azt hiszem, tetszel neki. Láttad, hogy mosolygott rád?
- mondta Sophie Scattynek.
A harcos a pincér felé mosolygott, majd elég hangosan ahhoz, hogy Roux is hallja, megjegyezte.
- Piercingje van, nem csípem a piercinges srácokat.
A lányok pajkosan vihorászni kezdtek, amikor látták, hogy Roux fülig vörösödött.
- Miért olyan fontos, hogy Sophie ne használja az auraenergiáját? - evezett vissza komolyabb vizekre Josh,
akinek valami baljós gondolat költözött a fejébe.
Scatty közelebb hajolt az ikrekhez.
- Ha elfogy az auraenergia, akkor a varázsláshoz szükséges energiamennyiség a testből vonódik el...
Ez elég rosszul hangzott.
- Vagyis? - kérdezte Sophie.
-Hallottatok már a spontán égésről? Amikor emberek csak úgy, se szó, se beszéd lángolni kezdenek...
Sophie a fejét rázta, de Josh képben volt.
- Persze, ez afféle városi legenda.
- Nem, ez nem legenda. Valóság. A történelem folyamán számtalanszor előfordult. Jómagam is tanúja
voltam nem egynek. Másodpercek alatt történik az egész. A tűz a tüdőt és a gyomrot támadja meg először, aztán
hipp-hopp, nem marad más belőled csak egy maroknyi hamu. Szóval, óvatosnak kell lenned, Sophie. Örülnék, ha
megígérnéd, hogy most egy darabig nem használod a mágikus energiáid, történjen bármi.
- És Flamel mindezzel tisztában volt... - dühöngött Josh.
- Persze - válaszolt Scatty.
- Legalább méltóztatott volna elmondani nekünk, hogy milyen következményei lehetnek a varázslásnak! -
csattant fel Josh, olyan hangosan, még Roux is ijedten kapta oda a fejét. Nyugalmat parancsolt magára, és fojtott
hangon megkérdezte. - Milyen következményei lehetnek még ennek az úgynevezett ajándéknak? - Josh szinte
kiköpte az utolsó szót.
- Minden olyan gyorsan történt, Josh - védte meg Scatty az Alkimistát. - Egyszerűen nem volt időnk, hogy
mindenre felkészítsünk benneteket. De hidd el, Nicholas mindent megtesz, hogy megvédjen benneteket. Minden
erejével mellettetek áll.
-Addig voltunk biztonságban, amíg nem találkoztunk vele - ellenkezett Josh.
Scatty bőre megfeszült az arcán, és gyönyörűséges szemében valami ijesztő csillant meg hirtelen.
- Elég legyen a veszekedésből! - tette Sophie elcsigázva a kezét mindkettőjük karjára.
Josh tovább folytatta volna a szóváltást, de testvére végtelen fáradtsága, mely az arcára is kiült,
megrémisztette.
- Rendben, de erre még visszatérünk! - fenyegetőzött a fiú.
Scatty bólintott.
- Semmi értelme a vitának. Sajnálom, hogy a te képességeidet nem volt módunkban még felébreszteni, és
így Sophie -ra hárul minden.
- Nálad jobban csak én sajnálom - válaszolt Josh keserűen, aki minden veszélye ellenére a fél karját odaadta
volna érte, ha olyan képességekkel rendelkezhet, mint testvére. - Ugye majd egyszer rám is sor kerül? - kérdezte
gyorsan.
 - Reméljük. Egyelőre még nem tudom, kinek van annyi ereje, hogy felébresszen. Ehhez egy ős
szükségeltetik, alig maradtak páran, akik elég hatalmasak ehhez.
- Kik jöhetnek számításba?
- Fekete Ánizs és Perszephoné, mindketten Amerikában élnek.
Az ikrek Scattyre meredtek.
- Ismerem ezeket a neveket, de nem tudom, kik ők - kezdte Sophie rémülten. - Van egy csomó emlékem,
amik nem is az enyémek - itatta az egereket a lány.
Az Árnyék megragadta testvére kezét, és lágyan megszorította.
- Persze, mert ezek Endor Boszorkányának emlékei. Addig örülj, míg nem ismered őket! Perszephoné sem
kifejezetten barátságos, de Fekete Ánizs még nála is rosszabb. Nem is értem, nagyanyám hogy maradhatott
életben, ha egyszer ösz-szehozta velük rosszsorsa - mondta morcosan Scatty.
- A Catskillsben tartózkodik... Aúú! A harcos Sophie kézfejébe csípett.
-Mondtam, hogy pihenj! Ne is gondolj rájuk! Vannak nevek, amiket nem is szabad hangosan kiejteni.
- Ez olyan, mint a „ne gondolj az elefántra!". Ha megtiltják, persze hogy rá gondolsz!
- Akkor hadd tereljem el a figyelmeteket kissé - kezdte Scatty. - A bolt előtt két rendőr áll. Bennünket
néznek az üvegen keresztül... Meg ne forduljatok! - tette hozzá gyorsan.
De elkésett vele.
Josh megfordul. Nem tudni, milyen kifejezés ülhetett arcára: bűntudat, félelem vagy rettegés-e, de az biztos,
hogy felkeltette vele a rendőrök érdeklődését, és beléptek a kávéházba.
Egyikük még a fegyverét és előhúzta, biztos, ami biztos, míg másikuk CB-rádión adta le a drótot, aztán a
gumibotjáért nyúlt.

KILENCEDIK FEJEZET

A kezét mélyen kopott, fekete farmerjának zsebébe süly-lyesztve, westerncsizmában és bőrdzsekiben Flamel
nem rítt ki túlságosan a munkába igyekvő emberek, illetve a lassan előszállingózó hajléktalanok közül. A
rendőrök, akik a sarkon állva izgatottan beszélgettek egymással CB-rádiójukon, nem is hederítettek rá.
Nem először vadásztak már rá ebben a városban, de most először nézett szembe az ellenséggel
szövetségesek és segítők nélkül. Perenelle és ő a hétéves háború után, visszalátogattak a városba. 1763-at írtak
ekkor. Egyik régi barátjuk kért tőlük segítséget, és Flamel sohasem hagyott pácban senkit. Dee megszimatolta,
hogy visszatértek, és fekete ruhás, nem emberi bérgyilkosaival hajtóvadászatot indított ellenük keresztül-kasul az
utcákon és sikátorokon. Akkor sikerült kereket oldaniuk valahogy. Most nem lesz olyan egyszerű, mint
akkoriban. Amikor Haussmann báró újratervezte Párizst, középkori részeinek jó részét átalakította - mindazokat
a helyeket, amiket Flamel olyan jól ismert. A régi búvóhelyek, biztonságos házak, titkos boltívek és rejtett
padlások mind-mind eltűntek a régi házakkal együtt. Ahogyan a kis sikátorok és udvarok is. A modern várost
nem ismerte jobban egy átlagos turistánál.
Ráadásul most többen is üldözték: Machiavelli mellett az egész rendőrség, és Dee sem járhatott már messze,
a doktor, aki a hatalomért mindenre képes.
Nicholas nagyot lélegzett a hűvös, kora hajnali levegőből, majd olcsó, digitális órájára nézett, melyet bal
csuklóján hordott. Csak most vette észre, hogy még mindig a csendes-óceáni időt mutatta. Gyors fejszámolást
csinált. Párizsban fél hat felé járt az idő. Egy darabig elmélázott rajta, hogy átállítsa-e az óráját, de aztán elvetette
az ötletet. A legutóbb is, amikor hozzányúlt, hogy hangerejét módosítsa, összevissza csipogni kezdett. Ezt nem
kockáztatta meg. Órákig bütykölte a legkevesebb siker nélkül. Végül Perenelle-nek kellett összeraknia.
Voltaképpen csak azért nem dobta még el, mert be lehetett úgy állítani, hogy visszafelé számoljon. Minden
hónap elején, miután elfogyasztották az örök élet főzetét, Flamel beállította hétszázhúsz órára, ahonnan elkezdett
visszafelé számolni. Az évek során rájöttek, hogy a főzet kapcsolatban áll a holdciklussal, és nagyjából harminc
napig hat. Ezt követően, elkezdtek öregedni szépen lassan. Ha újra fogyasztottak a főzetből, a folyamat
megfordult: eltűntek az ősz hajszálak, kisimultak a ráncok és a szarkalábak, a merev izmok újra rugalmasak
lettek, és a meszes csontok nem recsegtek többé, ahogyan a látásuk és a hallásuk is kiélesedett.
Szerencsére a főzet nem egyetlen receptből állt. Minden hónapban új és eredeti adalékanyagokból kellett
megalkotniuk. Mindegyik recept csak egyszer hatott. Ábrahám mágus könyve egy emberiség előtti nyelven volt
írva: oldalai éltek, és a sorok állandóan változtak lapjain. így kerülhetett a Föld minden könyvének titka egy
karcsú Kódexbe. Minden hónap elején, a Könyv hetedik oldalán megjelent az örök élet főzeté-nek receptje. Ezt
követően kevesebb mint egy óráig volt még látható, aztán a szöveg elkezdett szétesni, és hamarosan el is tűnt
egészen a következő hónap elejéig.
Az Alkimistával egyszer fordult elő, hogy kétszer próbálta meg felhasználni ugyanazt a receptet. A hatása
épp ellentétes lett. Felgyorsította az öregedés folyamatát. Majdnem csúnya vége lett a dolognak. Még szerencse,
hogy csak egy kortyot ivott belőle. Perenelle ott állt mellette, és meglátta, ahogy Flamel arca hirtelen ráncosodni
kezdett, és szakálla minden szála egy másodperc alatt kihullott. Ezek a ráncok sohasem tűntek el az Alkimista
arcáról, és szakálla, amire olyan büszke volt, sohasem nőtt újra.
Nicholas és Perenelle a legutóbbi főzetet egy héttel ezelőtt itták meg, éjfélkor. Benyomott óráján egy
gombot, hogy megnézze mennyi óra telt el azóta. 116 óra és huszonegy perc. Megnyomott egy újabb gombot,
ami azt írta ki, menynyi idő maradt: 603 óra és 39 perc, nagyjából 25 nap. Amíg nézte, egy újabb perc telt el.
Perenelle és ő megállíthatatlanul öregszenek. Ha használják auraenergiájukat, az csak még jobban legyengíti
őket. Ha nem szerzi vissza a Kódexet a hónap végéig, hogy újabb főzetet készítsen belőle, nem sokáig húzzák.
De a világ sem.
Hacsak...
Egy rendőrautó húzott el mellettük szirénázva, amit egy második és egy harmadik követett. Ahogy a
járókelők nagy része, az Alkimista is utánuk nézett, semmit sem akart kevésbé, mint kilógni a tömegből.
Vissza kell szereznie a Kódexet. Két lap még nem elég a világ megmentéséhez. Önkéntelenül a mellkasához
nyúlt. Ruhái alatt egy bőrszíjon kis táska lógott. Még Perenelle készítette számára vagy fél évszázada, nagyjából
akkor, amikor rátalált a Kódexre, hogy ott tarthassa a féltve őrzött Könyvet. Most csak két oldala árválkodott a
kis táskában. Az a két oldal, amiket Joshnak sikerült kitépnie belőle. A Kódex e két lap nélkül is veszélyes volt
dr. Dee kezében, de a hiányzó oldalak nélkül, melyek a Végső Összegzést tartalmazták, a doktor és a Sötét Ősök
nem tudnak visszatérni rég' elorzott trónjaikba.
Flamel elhatározta, hogy élete utolsó csepp véréig azon lesz, hogy ezt megakadályozza.
Két fakabát fordult be a sarkon, minden járókelőt alaposan megnéztek, és bekukkantottak a kávéházak
üvegén. Flamelre épp csak rápillantottak, és már el is mentek mellette.
Nicholas tudta, hogy az ikrek számára biztonságos búvóhelyet kell találnia. Találnia kellett egy halhatatlant,
aki hajlandó segíteni. Minden városban éltek halhatatlanok, ez alól Párizs sem volt kivétel. A halhatatlanok
szerették a nagyvárosokat, ahol feltűnés nélkül el lehetett éldegélni évszázadokat a gyorsan változó
populációban.
Sok-sok éve rájött már Flamel és felesége, hogy minden mítosz és legenda magja igaz. Minden népnek
megvannak a maga meséi olyan emberekről, akik örökké élnek, a halhatatlanokról. Három típusát ismerték meg
eddigi életük során ezeknek a lényeknek: az első csoportba a legöregebbek tartoztak, és már csak alig-alig
lehetett őket embernek nevezni. Szemük előtt pergett le az egész világtörténelem. Ők a nagy öregek. Ők
halhatatlannak születtek. A második csoportba azok tartoztak, akik a halhatatlanság titkára maguk jöttek rá. Ide
tartozott Nicholas és Perenelle is. Az alkimisták titkai időről időre napfényre kerültek. így végső titka is, a
halhatatlanságé. Az alkímia minden irányzata - és a mai tudományok is - egy tőről fakadnak: Ábrahám mágus
könyve volt a kiindulópontjuk.
Aztán ott volt a harmadik csoport: azoké, akik sem nem születtek halhatatlannak, sem nem maguk jöttek rá a
titokra, hanem a halhatatlanságot, mint egy ajándékot, megkapták. Némely ős, Danu Tallis bukása után, a Földön
maradt. Szükségük volt emberekre, akik segítenek nekik. E segítségért cserébe, halhatatlanságot adtak
szolgáiknak. Ez az ajándék feltétlen engedelmességet kívánt. Hiszen az árulótól akármikor visszavehettek az
örök élet ajándékát. Nicholas tartott tőle, hogy ha akad is halhatatlan Párizsban, akkor az a másik oldalon áll.
Egy internetes kávéház elé ért, mely a világ minden nyelvén telefonhívásokat kínált a legolcsóbb tarifákkal.
Flamel befordult az üzletbe, és megcsapta a mosdatlan testek izzadságszaga, mely a számítógépek által
kibocsátott ózon édes szagával keveredett. Az üzlet a kora reggeli óra ellenére tele volt. Három gépen
tinédzserek játszottak valami lövöldözős játékkal. Úgy festettek, mint akik egész éjszaka buliztak. A többi
gépnél komoly képű, fiatal fiúk és lányok ültek, és buzgón szörföztek a neten. Flamel elindult a pult felé. A leg-
több vásárló e-mailezett vagy messengerelt. Elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy alig egy héttel ezelőtt - egy
csendesebb órában - Josh magyarázta el neki a bolt gépén, hogy mi a különbség a két kommunikációs csatorna
között. Josh még egy saját e-mail fiókot is készített neki, de nem hitte, hogy valaha is használni fogja, akkor már
inkább a messengert.
A pult mögött egy szakadt göncökbe öltözött kínai lányt talált. Nicholas még a hajléktalanoknak sem adta
volna oda nyugodt szívvel azokat a ruhadarabokat, amiket a lány súlyos összegekért vásárolt. A „Minél
szakadtabb, annál drágább" világhódító szlogenje sehogy sem fért Flamel fejébe. A lány gótikus sminket viselt,
és éppen körmeit lakkozta elmélyülten. Nicholas megkopogtatta az asztalt.
- Tizenöt perc három euró, harminc perc öt, hét euró, ha háromnegyed órát és tíz, ha egy órát akar csevegni
- darálta valami ismeretlen akcentussal fel sem nézve.
- Nemzetközi hívás lesz.
- Készpénz vagy kártya.
- Kártya - válaszolt Flamel. A lány továbbra sem nézett rá. Az Alkimista most vette észre, hogy a lány nem
is körömlakkal, hanem fekete filccel sötétíti körmeit. Flamel a maradék aprópénzén szeretett volna valami
élelmet venni, és inkább nem telefonálta el mégsem. Nem is magának, sem a sohasem evő Scattynek, hanem az
ikreknek.
- Egyes fülke, használati utasítás a falon.
Belépett a fülkébe, és magára húzta az üvegajtót. A kölykök kiabálása szűrtebben jutott el hozzá, de cserébe
szagolhatta a fülke áporodott bűzét. Elolvasta a használati utasítást, és előhalászta pénztárcájából a Nick Flamel
nevére kiállított kártyát. Ezen a néven futott az elmúlt tíz évben. Átsuhant a fején, hogy Dee vagy Machiavelli
biztos figyeltetik a kártyáját, így könnyen bemérhetik, hol használta utoljára. Flamel ajkán halvány mosoly jelent
meg. Csak any-nyit szűrhetnek le belőle, hogy Párizsban van, az meg már úgysem titok előttük. Begépelte a
nemzetközi hívószámot, majd azt a telefonszámot, amit Sophie hívott elő a boszorkány emlékeiből.
A vonal recsegett-ropogott, amíg Amerikáig futott, aztán végül kicsengett. Flamel legnagyobb
meglepetésére a telefont a második csengőhang után felvették.
- Ojai Völgyi Hírek, parancsoljon! - hallatszott egy fiatal női hang meglepően tisztán.
Nicholas felerősítette francia akcentusát.
- Jó reggelt... Vagy inkább jó estét! Örülök, hogy még a szerkesztőségben találom önöket! Monsieur
Montmorency vagyok, Párizsból telefonálok. A Le Mond újságírója vagyok. Épp most láttam az interneten,
hogy micsoda kalamajka volt a városukban.
- Istenem... Gyorsan terjednek a hírek, Mr....
- Montmorency.
- Montmorency. Igen, volt egy kis felfordulás valóban. Miben segíthetünk?
- írnánk egy cikket a történtekről. Vannak riportereik a helyszínen?
- Az összes odakint van.
- Beszélhetnék valamelyikkel. Csak egy gyors helyszíni beszámolóra lenne szükségem. - Amikor túl sokáig
nem érkezett válasz, még gyorsan hozzátette. - Újságunk nem lenne hálátlan a szolgálatukért...
- Megnézem, kapcsolhatnék-e valakit, Mr. Montmorency.
- Merci. Nagyon hálás vagyok.
Ezután csend következett. A recepciós nyilván az egyik riporterrel egyezkedett, mielőtt kapcsolta volna.
Kattant egyet a vonal, és a női hang újból megszólalt.
 - Máris kapcsolom!
Még el sem tudott köszönni a recepcióstól, máris a riporterrel beszélt.
- Michael Carroll vagyok, az Ojai Völgyi Hírektől. Ha jól tudom, maga Párizsból telefonál...
- így van, Monsieur Carroll.
- Akár a tűz, úgy terjednek a hírek - ismételte meg a riporter a recepciós véleményét.
- Az internet a bűnös. Láttam egy videót a YouTube-on - magyarázkodott Flamel, mert abban biztos volt,
hogy élelmes kezek és szemek több felvételt készítettek már az eseményről. Körbenézett az
internetkávézóban. Minden monitoron más-más weboldal villogott, más-más nyelven.
- Kíváncsi lennénk pár dologra. Egyik szerkesztőnk nagyon szép üvegtárgyakat vásárolt a városukban lévő
üvegkereskedésben, az Ojai Avenue-n. Nem tudom, ismeri-e, tükröket és csillárokat árul - mondta Flamel.
- A Varázsgömb - vágta rá Michael Carroll azon nyomban. - Nagyon jól ismerem. A robbanás sajnos
majdnem teljesen elpusztította.
Flamel alig kapott levegőt a hír hallatán. Nem elég, hogy Hekaté fejére idézte a bajt azzal, hogy hozzá
fordult segítségért, most már Endor Boszorkánya sem él? Megnedvesítette kiszáradt ajkát, és megkérdezte.
- A tulajdonos jól van?
- Igen, él és virul, mondhatnám, ha nem lenne ez túlzás egy ilyen idős hölgy esetében. Az imént készítettem
vele egy rövid interjút. A körülményekhez képest meglehetősen jó hangulatú. Azt mondja, aki annyi ideig élt,
mint ő, már semmin sem lepődik meg - nevetett fel a riporter.
- Ott van még a környéken? - kérdezte gyorsan Nicholas, és ügyelt, hogy izgatottsága ne érződjék a hangján
túlságosan. - Talán lenne kedve a francia sajtónak is nyilatkozni. Mondja meg neki, hogy Nicholas
Montmorency keresi! Már beszéltünk egyszer. Biztos, hogy fog rám emlékezni...
- Megkérdezem...
Hallotta, ahogy a riporter Seprűs Dóra nevét kiáltja, ahogyan hallotta a háttérben vijjogó tűzoltó- és
rendőrautókat. Nagy volt a felfordulás, annyi szent, emberek nézték jajongva, mi történt szeretett
utcácskájukkal.
És mindezt ő okozta. O hozta a bajt a városra.
Flamel megrázta a fejét. Nem, mindez dr. Dee hibája. O az, aki nem tiszteli az emberi életet. Londont porig
égette 1666-ban, és Írország népét az 1840-es nagy éhínséggel tizedelte, San Franciscót majdnem a földdel tette
egyelővé 1906-ban, és most kiürítette Ojai összes temetőjét. Az utcák csontokkal lehetnek tele, gondolta Flamel.
Nicholas hallotta a riporter fojtott hangját, aztán azt is, ahogy átadja a mobilt Dórának.
- Monsieur Montmorency? - szólt bele a boszorkány tökéletes franciasággal.
- Remélem, jól van, Madame!
Dóra suttogóra fogta hangját, és átváltott a középkori franciára, mely még minden franciául tudó számára is
majdnem kínaiul hangzott.
- Nem olyan könnyű engem megölni. Dee elmenekült. Elég dühös, de ezt nem is csodálom, elvégre
elbukott, és ráadásul szerzett néhány karcolást is. Maga jól van? És Scathach?
- Scatty nagyszerűen érzi magát, és én is élek. A Machiavellivel való találkozásunkat is megúsztuk épp
bőrrel.
- Szóval még mindig Párizsban ólálkodik az a disznó. Dee minden bizonnyal figyelmeztette, hogy
megérkeztek. Vigyázzon, Nicholas! Machiavelli sokkal ravaszabb Dee-nél. Sietnünk kell, ez a riporter egyre
jobban gyanakodik. Attól fél, hogy magának jobb sztorit adok, mint neki. Milyen ügyben hívott?
- Azt szeretném megtudni, hogy kihez fordulhatnék segítségért. A gyerekek nem maradhatnak az utcán, holtfá-
radtak.
- Hmmm... - recsegett a vonal, akár egy összegyűrt papiros. - Hirtelen nem tudnám megmondani, de
kitalálom hamarosan. Hány óra van Párizsban?
- Fél hat - számolta ki órája segítségével.
- Menjen az Eiffel-toronyhoz! Legyen ott pontban hétkor, és várjon tíz percet. Ha találok valakit, akire
számíthat, odaküldöm. Ha nem jelenik meg senki az adott időben, menjen vissza nyolckor és kilenckor is. Ha
egyik időpontban sem várja önt senki, akkor tudni fogja, hogy Párizsban nem számíthat senkire. Magának kell
megoldania a problémát.
- Köszönöm, Madame Dóra! - hadarta. - Nem fogom elfelejteni, amit értem tett. Adósa vagyok.
- Barátok közt nincsenek adósságok - hárította el a boszorkány. - De egyvalamit tegyen meg: vigyázzon az
én drága Scattymre!...
- Megpróbálom. De tudja, milyen. Vonzza a bajt, akár a mágnes. Még szerencse, hogy jelenleg egy
kávéházban ücsörög az ikrekkel, békében, nyugalomban...

TIZEDIK FEJEZET

Scathach egy széket rúgott a berohanó rendőrök elé. Mindketten elvágódtak, kiesett kezükből a rádió és a
gumibot. A rádió épp Josh lába előtt landolt. Lehajolt, és leöntötte forró csokoládéval. Recsegés-ropogás
kíséretében örökre elhallgatott.
Scatty bedobta magát, de mielőtt kezelésbe vette volna a rendőröket, Roux felé kiáltott.
- Maradj ott, ahol vagy, és eszedbe ne jusson a rendőrségre telefonálni!
Josh kalimpáló szívvel megragadta Sophie-t, és testével védve a bolt hátsó részébe vitte.
Az egyik rendőr pisztolyt rántott elő. Scatty villámgyors mozdulattal kiütötte a kezéből nuncsakujával. A
fegyver csöve meggörbült és használhatatlanná vált. Pörögve csapódott a padlóra.
A másik rendőr is talpra ugrott, és előrántott egy hosszú gumibotot. Scatty újra lecsapott a nuncsaku kemény
fájával. Épp a gumibotot tartó ujjakat érte az ütés.
- Nagyon rossz passzban találtatok, barátocskáim! - sziszegte tökéletes franciasággal a rendőröknek. - Kár
volt velem kikezdenetek!
- Scatty! - kiáltotta Josh.
- Mi az? Nem látod, hogy elfoglalt vagyok!
- Hamarosan még elfoglaltabb leszel! Nézz ki az üvegen! Az utcán egy osztag rohamrendőr futott a
kávéház felé
talpig fekete ruhában, ellenzős sisakban és fegyverekkel a kézben. Ennek fele sem volt tréfa.
- A RAID! - kiáltott fel Roux rémülten.
- Olyan, mint a SWAT, csak sokkal keményebb - magyarázta Joshnak Scatty, majd a pincér felé fordult. -
Van valahol egy hátsó kijárat?
A pincér sokkot kapott a közelgő rohamcsapattól, és meg sem hallotta Scatty hangját, egészen addig, míg az
meg nem lengette nuncsakuját az orra előtt. A keményfa szele végre felébresztette.
- Van valahol egy hátsó kijárat?
- Igen.
- Akkor menekítse ki rajta a kölyköket!
- Ne... - ellenkezett Josh.
- Hadd állítsam meg őket! - kérte Sophie, aki már meg is találta a megfelelő varázslatot. - Segíthetnék...
-Nehogy eszedbe jusson! - ragadta meg Sophie-t Josh, épp akkor, amikor a lány haja már elkezdett
ezüstszikrákat vetni.
- Kifelé! - ordította a Harcos, és arca elváltozott. Álla és arccsontja előreugrott, szeme üveges lett, és
fizimiskája egyre idegenszerűbbé, ősibbé vált.
- Elboldogulok! - pörgette fel olyan sebességre a nun-csakut, hogy egy repülőgép-propeller elbújhatott
mögötte.
A pörgő fegyver áthatolhatatlan pajzsot képezett közte és a rendőrök között. Az egyik zsandár egy széket hajított
felé. A nuncsaku apró faforgácsokra darálta.
- Roux, vidd ki őket! Most! - parancsolta Scatty.
 - Erre gyertek! - intett a rémült pincér. Egy keskeny, hideg folyosóra taszította őket, mely egy lepukkant
hátsó udvarra nyílt. A felborogatott kukákból a bomlás szaga áradt. Ott leledzett még néhány kiselejtezett bútor
és egy kopasz karácsonyfa. A kávéházból reccsenő székek-asztalok zaja hallatszott.
Roux egy vörös kapura mutatott. A fiú arca olyan fehér volt, mint a kréta.
- Egy sikátorra nyílik. Forduljatok jobbra a Rue de Dunkerque-re. Azon eljuttok majd a Gare du Nord
metrómegállóig. .. - szavait szilánkokra törő poharak zaja szakította félbe. - A barátotok szép kis kalamajkába
került. A RAID össze fogja törni a kávéházat, mit fog ehhez szólni a főnököm?! - Jókora robaj érkezett bentről,
akkora, hogy a tetőn megindult tőle egy cserép, és lehullott az udvara. - Menjetek! - nyitotta ki a zárat Roux.
Sophie és Josh egymásra néztek, szinte nem is figyeltek a fiúra.
- Mit tegyünk? Menjünk, vagy maradjunk? - tette fél a nagy kérdést Josh.
- Hova mehetnénk? - felelt suttogva Sophie. - Nem ismerünk senkit ebben a városban Scattyn és Nicholason
kívül. Ezenkívül se pénzünk, se útlevelünk.
- Megkereshetnénk az amerikai nagykövetséget! Van nagykövetségünk Párizsban? - fordult Roux felé.
- Persze, hogyne! A Gábriel sugárúton, a Hotel de Crillon mellett - rezzent össze a borotvált fejű fiú egy
újabb döndüléstől, mely megreszkettette az apró porszemektől sűrű levegőt. A mellettük lévő ablak üvege
berepedezett, és újabb cserepek szánkáztak le a tetőről.
- Mit mondunk a nagykövetségen, ha kérdezik, hogy kerültünk ide?
-Azt, hogy elraboltak - javasolta Josh, aztán egy újabb aggódnivaló jutott az eszébe. - És hogy magyarázzuk
ki magunkat anyuék előtt?
Éles csörömpölés mart fülkagylójukba.
- Ez volt az utcai kirakat - állapította meg Sophie, és elindult az ajtó felé. - Segítenem kell Scattynek! -
mondta, és ujja hegyéből köd gomolygott elő.
- Arról szó sem lehet! - próbálta megállítani Sophie-t a fiú; a lány körül elektromos feszültség vibrált. - Túl
fáradt vagy! Elfelejtetted, mit mondott Scatty? Porrá is éghetsz!
- Kit érdekel! A barátunk, és bajban van. Nem hagyhatjuk cserben. De ezt neked hiába magyaráznám. - Josh
világéletében nagy magánzó volt, az iskolák magányos farkasa. Scatty annyi mindent megtett értük. Sophie - bár
nagyon szerette Josht - világéletében vágyott egy nővérre. Ezt a nővért vélte Scattyben megtalálni.
Josh maga felé fordította testvérét, mivel máris egy fejjel magasabb volt nála, le kellett hajolnia, hogy a
szemébe nézhessen.
- Ő nem a barátunk... Soha nem is lesz - mondta komoly arckifejezéssel. - O egy kétezer-ötszáz éves...
valami. Bevallotta, hogy vámpír. Láthattad a saját szemeddel, ahogy odabent megváltozott az arca. O nem
ember. Egyikük sem az, aminek kiadja magát. Flamel sem...
- Miről beszélsz? - lepődött meg Sophie. - Mit akarsz mondani?
Josh kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de belé fojtotta a szót egy jókora robbanás. Az egész épület
belerázkódott. Roux a félelemtől nyüszítve eltűnt a sikátorban. Az ikrek rá se rántottak.
- Hová akarsz kilyukadni? - kérdezte Sophie ismét.
- Dee szerint...
- Dee?!
- Ojaiban beszéltem vele, amíg te a boltban voltál Endor Boszorkányával.
- De hiszen Dee az ellenségünk!
- Flamel szerint, de én más véleményen vagyok! - vágta rá Josh. - Dee azt állítja, hogy Flamel egy
közönséges bűnöző, és Scatty a gorillája, akit bűnei miatt arra ítéltek, hogy egész életében egy tinédzser testében
kelljen élnie - megrázta a fejét, majd gyorsan folytatta. - Mit tudunk Flamelről, Pere-nelle-ről, Scattyről?
Gyakorlatilag semmit. Csak annyit, hogy megváltoztattak téged... Nagyon megváltoztattak. - Amíg Josh beszélt,
tovább folytatódott a csörömpölés és a dübörgés. Ujabb és újabb cserepek hullottak a földre, és szilánkjaik úgy
röpködtek körülöttük, mint a srapnelek. Josh felkiáltott, mert az egyik a karjának csapódott. - Atrángattak a fél
földtekén, és most nyakig ülünk a pácban. Nem bízhatunk bennük, hugi! Nem szabad.
 - Josh, neked fogalmad sincs, milyen erőt kaptam tőlük! - ragadta meg Sophie testvére karját. A romlott
ételek szagát vaníliaillat nyomta el hirtelen, aztán egy perccel később, Josh aurájának narancsillatát is érezni
lehetett, ahogy aranyszínnel felragyogott egy pillanatra. - Bárcsak szavakba önthetném! Mindent tudok, amit
Endor Boszorkánya tud...
- Megbetegítettek! - csattant fel Josh dühösen. - Ne feledd, ha még egyszer használod az erődet,
gyakorlatilag porrá égsz!
Az ikrek aurái ezüst- és aranyszínben tündököltek. So-phie-nak le kellett hunynia ezüsttallérrá változott
szemét, mert hirtelen idegen gondolatok és érzések áramlottak belé valahonnan. Pislogott egyet. Rájött, hogy
belelát Josh érzéseibe és gondolataiba, mint egy nyitott könyvbe. Amint elhúzta kezét a gondolatok és érzések is
halványulni kezdtek.
- Te féltékeny vagy! - suttogta meglepetten. - Féltékeny az erőmre!
Josh elpirult, nem is kellett megszólalnia, Sophie a szemében látta, hogy öccse hazudik.
- Nem vagyok féltékeny!
Ekkor egy rohamrendőr repült ki az ajtón, sisakjának műanyag plexije megrepedt, és egyik bakancsa
hiányzott. Feltápászkodott, és vissza sem nézve, rohanni kezdett a sikátorban, még sokáig hallatszott meztelen
talpainak csattogása.
A rendőr után Scatty is megjelent. Úgy forgatta nuncsaku-ját, mint Charlie Chaplin a sétabotját. Egyetlen
hajszála nem görbült meg, és egyetlen karcolás sem volt a bőrén. Szeme zöldebben csillogott, mint valaha.
- Na, most már kezdem magam jobban érezni - mondta elégedetten.
- Ez hogy lehet? - lepődtek meg az ikrek, és befelé pillantgattak a kávéházba, de odabent minden
mozdulatlan volt.
- Vagy tízen voltak! - mondta Josh.
- Felfegyverezve - tette hozzá Sophie.
- Egészen pontosan tizenketten - javította ki őket Scatty. Joshnak szörnyű gondolat villant át az agyán.
Először
Sophie-ra, majd Scattyre nézett.
- Csak nem ölted meg őket?
-Nem... Alszanak egy kicsit, rájuk fér - mosolygott Scatty.
- Hogyan bírtál el velük? - álmélkodott tovább Josh.
- Elfelejtetted, hogy én vagyok a Harcos - hangzott az egyszerű felelet.
Odabentről zaj hallatszott, ahogy az utolsó polc is összeroskadt.
Sophie felsikoltott, amikor Scatty vállán megjelent egy hosszú ujjú kéz. A harcos meg sem fordult.
- Egy fél órára sem hagyhatlak benneteket magatokra
- lépett elő Nicholas Flamel az árnyékból. - Ideje indulnunk!
- terelte ki őket a sikátorba.
- Micsoda harc volt - mesélte Josh. - Vagy tízen voltak. ..
- Tizenketten, mondtam már... - horkant fel Scathach
- Tudok róla. Scatty ellen nem volt semmi esélyük - húzódott kesernyés mosolyra az Alkimista szája.

TIZENEGYEDIK FEJEZET
M egszöktek! - csattant fel dr. John Dee a vonal másik oldalán. - Ez meg hogy történhetett? Körbevette őket,
és mégis megszöktek?!
Machiavelli igyekezett megőrizni hidegvérét. Csak arcizmainak rándulása árulta el, hogy valójában
mennyire ideges.
- Maga meglehetősen jól informált.
 - Megvannak a forrásaim - ült ki egy visszataszító vigyor a doktor szájára. Tudta, hogy Machiavellit
őrületbe fogja kergetni a gondolat, hogy tégla van a csapatában.
- Maga is körbevette őket. Nem is akármilyen csapattal: a feltámasztott zombik seregével, mégis
megszöktek - vágott vissza Machiavelli. - Én is megkérdezhetném magától ugyanezt.
Dee hátradőlt a csendben suhanó limuzin bőrülésén. Arcára halvány fényt vetett a mobiltelefon kijelzője. A
hideg fény kirajzolta hegyes kecskeszakáiiát, de a szemét két gödörként, sötétben hagyta. Egy szóval sem
említette Machiavellinek, hogy halottakat ébresztett Ojaiban. Úgy tűnik, megvannak a forrásai. Könnyen lehet,
hogy Machiavellinek is van egy beépített embere a csapatában.
- Hol van most? - kérdezte Machiavelli. Dee kinézett a limuzin ablakán.
- Valahol a 101-es úton, L. A. felé haladunk. A magánrepülőgépemet most tankolják, hamarosan indulásra
kész, aztán majd rendet teszek maga helyett is.
- Arra nem lesz szükség. Mire itt lesz, a madárkák már a kalitkában fognak csücsülni. - A vonal vad
recsegésbe kezdett, Machiavelli várt egy pillanatot, majd folytatta. - Erős a gyanúm, hogy Saint-Germaintől
kérnek majd segítséget.
- Saint-Germain Párizsban van? Azt hittem, meghalt Indiában, miközben megpróbálta megtalálni Ophir
városát.
- Nem halt meg. Van egy lakása a Champs-Élysées-en és két másik a külvárosban. Mindegyiket figyeltetem.
Ha Flamel felbukkan, tudni fogunk róla.
-Ezúttal ne hagyja őket megszökni! Uraink nem örülnének neki! - nyomta ki a telefon gombját búcsúszó nél-
kül, majd elvigyorodott. Egyre jobban szorult a hurok az Alkimista nyakán.
- Annyira gyerekes tud lenni - foglalta össze csöppet sem hízelgő véleményét Machiavelli olaszul, amíg
összecsukta a telefonját. - Imádja a hatásvadász mondatokat.
Miután zsebre dugta a mobilt, körbenézett a szétvert kávéházban. Mintha tornádó söpört volna végig az
üzleten, mely semmit sem hagyott éppen. Minden tányér és csésze összetörve, a kávéház nagy üvege
szilánkokban, sőt még a mennyezeten is széles repedés keletkezett. Átbotladozott a széttaposott tealeveleken és
kávészemeken. Machiavelli egy S alakban megcsavarodott villára bukkant. Felhúzta a szemöldökét és odébb
hajította. Scathach egymaga képes volt ártalmatlanná tenni egy csoport állig felfegyverzett, kiképzett
rohamrendőrt. Titokban abban reménykedett, hogy a harcos az elmúlt években gyengült valamelyest - tévednie
kellett. Harci képességei semmit sem koptak. Az Árnyék a régi volt. Machiavelli tudta, hogy ha Scathach
továbbra is a képben marad, nem lesz egyszerű Flamel közelébe jutni. Eddigi élete során fél tucatszor volt
szerencséje a harcos lányhoz, kis híján otthagyta a fogát mindegyik találkozásnál. Legutóbb a fagyos
Sztálingrádban találkoztak, 1942 telén. Ha ő nem lett volna, Machiavelli csapatai elfoglalták volna a várost.
Akkor megfogadta, hogy megöli a lányt. Most úgy érezte, eljött az ideje.
De hogyan ölhetné meg, ha egyszer elpusztíthatatlan? Harcolni a történelem legnagyobb hőseitől tanult, és
rengeteg csata során szerzett gyakorlatot, ráadásul harci stílusából fejlődtek ki a világ ma ismert karatestílusai.
Kilépett a kávéházból, és nagy levegőt vett, hogy megtisztítsa tüdejét az odabent még mindig kavargó portól
és a romlott tej szagától. Dagon már messziről kinyitotta neki az autója ajtaját. Az olasz meglátta magát sofőrje
fekete napszemüvegében. Aztán a sofőr mögött a soraikat rendező rohamrendőrökre nézett. Az utcát lezárták, és
civil ruhás nyomozók járták a várost hétköznapi autóikkal. Nem csak a rendőröknek, de a francia
titkosszolgálatnak is parancsolt. Nem beszélve arról a titkos hadseregről, melynek férfi és női tagjai egyaránt
vakon engedelmeskednek minden szavának. De tudta, hogy mindez nem elég, ha Scathachcsal akarja felvenni a
harcot.
Döntenie kellett.
Dagonra nézett ismét, mielőtt beszállt az autóba. - Szólj a disireknek!
Dagon arcizma megfeszült, mintha a név hallatán bizonyos érzelmek kerítették volna hatalmukba. - Nem tudom,
bölcs döntés-e...
- Nincs más választásunk. A Harcossal állunk szemben - csapta be az ajtót maga után Machiavelli.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
A boszorkány azt mondta, legyünk az Eiffel-toronynál hétkor, és várjunk tíz percet - közölte kis csapatával
Flamel, amíg a sikátorban szedték lábaikat. - Ha senki sem jelentkezik, vissza kell térnünk nyolckor és kilenckor
is.
- Kire várunk? - érdeklődött Sophie, aki alig bírta tartani a tempót Flamel öles lépteivel.
Végtelenül kimerült volt.
Az a néhány perc ücsörgés a kávéházban csak arra volt jó, hogy rájöjjön, milyen fáradt is valójában. A lába
mintha fából lett volna, és bal oldalában szúrást érzett.
Az Alkimista vállat vont.
- Nem tudom, attól függ, kit talál a boszorkány.
- Vajon lesz-e olyan őrült, aki hajlandó magának segíteni - csacsogta Scatty. - Maga nagyon veszélyes
ellenség, de még veszélyesebb barát, Nicholas. Pusztulást és halált hordoz magával.
Josh testvérére pillantott, hogy hallotta-e ezeket a szavakat. Sophie direkt elfordította a fejét, mintha nem
figyelne.

- Nos, ha senki sem jönne segítségünkre, úgy érvénybe lépne a B terv.

- Azt sem tudtam, hogy van A terv, nemhogy B... Mi lenne az?
- Valójában még magam sem tudom - mosolyodott el Flamel, aztán nyomban el is komorult, mert felesége
jutott eszébe.
- Bárcsak Perenelle itt lenne, ő tudná, mit tegyünk.
- Váljunk külön - javasolta nyomban Josh.
- Nem hinném, hogy jó ötlet - fordult vissza a csapatot vezető Nicholas.
- Pedig van értelme. Külön kell válnunk - mondta Josh határozottan, és azon tűnődött, vajon miért van
ennyire a dolog ellen az Alkimista.
- Joshnak kivételesen igaza van - csatlakozott Sophie is.
- A rendőrség egy csoportot keres, mely két tiniből, egy vörös hajú lányból és egy idős férfiból áll. Elég feltűnők
vagyunk.
- Még hogy idős! - csattant fel Nicholas erős francia akcentussal. - Scatty kétezer évvel öregebb nálam!
- Igen, csak az a különbség, hogy rajtam nem látszik - nevetett Scatty. - Különben tényleg külön kellene
válnunk.
Josh megállt az utca végén, és körbenézett.
Mindenhol rendőrségi autók szirénái nyávogtak.
Sophie a testvére mellé lépett. Vonásaik még mindig hasonlítottak egymásra, de Sophie homlokán
ismeretlen ráncok jelentek meg, és világoskék szemének felhősebbé vált íriszében ezüstpöttyök látszódtak.
- Roux azt mondta, hogy ha balra fordulunk, akkor a Rue Dunkerque-re jutunk, ha jobbra, a metróállomásra.
- Még most sem vagyok biztos ebben a különválásban... - adott kételyeinek hangot Flamel.
Josh ingerülten megfordult.
- Külön kell válnunk, punktum!
- A rendőrség ikreket keres, talán... - kezdte Flamel, de Sophie belé fojtotta a szót.
- Nem látszunk ikreknek, Josh magasabb nálam.
- Hülyeség. Lesír rólatok, hogy ikrek vagytok. Ugyanaz a szőke haj, kék szem, és egyikőtök sem beszél
franciául. Sophie, te velem jössz, két csajszi senkinek sem fog feltűnni, Josh pedig Flamellel folytatja útját.
- Nem hagyom magára Sophie-t! - tiltakozott, mert pánikba esett már csak a gondolattól is, hogy külön kell
válnia testvérétől egy idegen városban.
- Nyugi, Josh, jó kezekben leszek! Te állandóan aggodalmaskodsz! Nicholas majd vigyáz rád - adta be a
derekát Sophie.
 - Akkor sem megyek Flamellel! - makacsolta meg magát Josh.
- Hagyd, hogy a lányok külön menjenek! Hidd el, ez a jó megoldás! Biztonságosabb - győzködte az
Alkimista.
- Biztonságosabb?! A mi helyzetünkben ne használja a „biztonság" szót, ha kérhetem!
- Josh! - kiáltott rá testvére ugyanazzal a hanglejtéssel, ahogy anyjuk szokott. - Hagyd abba azonnal! -
Ezután a harcoshoz fordult. - Te meg csinálj valamit a hajaddal. Túl feltűnő. A rendőrség egy vörös hajú lányt
keres fekete ruhában.
- Igazad van! - rázta meg Scathach a karját, mire egy rövid pengéjű tőr csúszott a kezébe. - De ahhoz
szükségem van egy rongydarabra... - pördítette meg Fiaméit, és felhajtotta bőrdzsekijének hátulját, majd gyors
mozdulattal kivágott belőle egy kendőnek való négyszöget.
- A kedvenc pólóm volt - méltatlankodott az Alkimista.
- Márkás darab, ráadásul a vesém is fázik - rázta a fejét a férfi.
- Ne gyerekeskedjen! - kötötte a ruhadarabot a fejére a lány -, veszek magának egy sokkal szebbet!
Találkozunk a toronynál, Nicholas! - Majd megragadta Sophie kezét.
- Gyere!
- Tudja az utat? - kiáltott utána Flamel. Scatty felkacagott.
- Hogyne tudnám! Elfelejtette, hogy hatvan évig éltem itt? A saját szememmel láttam, amikor felépítették
ezt a várost!
Flamel bólintott.
- Rendben! Kerüljétek a feltűnést!
- Megpróbáljuk!
- Sophie, én...
- Tudom, Josh! Vigyázz magadra! - ölelte át Sophie a fiút, auráik összeszikráztak. - Minden rendben lesz! -
nyugtatta, mert észrevette testvére szemében a félelmet.
Josh mosolyt erőltetett az arcára, majd bólintott.
- Honnan tudod, a jövőbe látsz?
- Csak tudom és kész! - villant ezüstösen a szeme. - Minden okkal történik. Emlékezz csak a próféciára!
- Hiszek neked - lódította a fiú -, de ne feledd, eszedbe ne jusson „szeleskedni"! - suttogta testvére fülébe,
majd elengedték egymást.
Josh és Nicholas nézték, ahogy a lányok egyre távolodnak a metróállomás felé. Flamelék az ellenkező
irányba indultak el. Mielőtt befordultak volna egy sarkon, Josh még utoljára hátranézett. Ezt tette Sophie is.
Egyszerre emelték fel kezüket, hogy intsenek a másiknak.
Josh egészen addig a magasban tartotta a kezét, amíg testvére el nem tűnt a szeme elől. Aztán elindult.
Érezte, hogy még sohasem volt ennyire egyedül: testvére nélkül, egy ismeretlen városban, egy idegen férfival,
akitől komolyan kezdett tartani.

- Azt hittem, tudod az irányt - jegyezte meg Sophie.

- Régen volt az, amikor itt éltem. Az utcák kissé átrendeződtek.
- Tényleg itt éltél, amikor az Eiffel-tornyot építették - hitetlenkedett a lány. - Mikor volt ez pontosan?
- 1889-ben, néhány hónapig tartózkodtam a városban.
A metróállomás előtt megálltak, hogy Scathach útbaigazítást kérjen egy kínai újságárus hölgytől. Mivel az
újságárus csak törte a franciát, Scatty kénytelen volt nyelvet váltani. Sophie egyből felismerte a hangzását: a
Harcos mandarinul beszélt. A hölgy megörvendett, és készségesen segített. Kijött a bódéjából, és úgy mutogatta
el az irányt. Bár Endor Boszorkánya beszélte ezt a nyelvet, Sophie mégsem értett egy szót sem az újságos
mondókájából, annyira hadart, mintha kínaiul rappelt volna. Scatty végül megköszönte a segítséget, és
meghajolt, mire az újságárus viszonozta a mozdulatát.
Sophie alig tudta elrángatni az Árnyékot a színhelyről.
- Ennyit arról, hogy kerülöd a feltűnést. Az emberek tátott szájjal néztek.
 - Miért, mi furcsát tettem?
- Ezt nem kérdezheted komolyan. Még életükben nem láttak fehér embert, aki ilyen jól beszélt volna
kínaiul. Kész színházi előadás volt.
- Egy nap mindenki fog tudni mandarinul, és a hajlongás csak az udvariasság jele - fordult be Scatty abba az
irányba, amit az újságárus mutatott.
- Te hol tanultál meg ilyen jól ezen a nehéz nyelven?
- Kínában. A hölggyel mandarinul beszéltem, de wuul és kantonézül is beszélek. Sok időt töltöttem a Távol-
Keleten, az évek során nagyon megszerettem.
- Hány nyelven beszélsz összesen? - kérdezte Sophie, miután egy darabig csöndben lépkedtek.
- Hat-hét... - kezdte Scatty, de Sophie félbeszakította.
- Hat-hét nyelven, az szép! A szüleink azt akarják, hogy tanuljunk spanyolul. Ezenkívül görögleckéket és
latinórákat is veszünk apától. De nagyon szeretnék megtanulni japánul, jó lenne egyszer eljutni oda.
- Hat-hétszázat - fejezte Scatty az imént elkezdett mondatát, aztán rögtön el is mosolyodott, mert meglátta,
hogy a lány elképed szavai hallatán. Scatty átkarolta a lányt. - Persze ezek egy része holt nyelv, és talán nem is
kellene beleszámolnom... De ne felejtsd el, hogy nekem volt pár évem a nyelvtanulásra.
- Tényleg kétezer-ötszáz éves vagy? - kérdezte Sophie, aki sohasem gondolta, hogy valaha ilyen abszurd
kérdést fog feltenni egy lánynak, aki egy nappal sem néz ki többnek tizenhétnél. De új életébe belefértek az
efféle kérdések.
- Kétezer-ötszáztizenhét emberi év, ha pontosak akarunk lenni. Fiatalkoromban Hekaté egy elég rút
Árnyékvalóságba juttatott. Alig tudtam kiszabadulni. Sok időt eltöltöttem Lyonesse, Hy Brasil és Tir na Nog
Árnyékvalóságaiban is. Ezeken a helyeken máshogy telik az idő, mint az emberek világában. Ott nem is igazán
számolja az ember az éveket, csak itt, az emberek között. És ki tudja, lehet, hogy egyszer te is megéred ezt a
kort. Joshnak és neked megvannak hozzá a képességeitek. Ha kitanuljátok az elemek mágiáját, lehet, hogy ti is
megtaláljátok a halhatatlanság titkát, vagy valaki megajándékoz vele benneteket. Gyere, itt átmegyünk! - húztak
át az út túloldalára.
Bár csak reggel hat felé járt az idő, a forgalom egyre nőtt. Az éttermekbe kisteherautók vitték az
alapanyagokat, és a csípős levegő megtelt a bagettek és a zsömlék friss illatával, melyhez kávéaroma társult.
Sophie mélyen beszívta orrába a croissant és a kávé illatát, és hirtelen eszébe jutott, hogy két nappal ezelőtt még
maga is egy kávéházban dolgozott. Kipislogta szeméből a könnyet. Annyi minden történt az alatt a két nap alatt,
a világ kifordult a sarkaiból, és semmi sem volt mar a régi.
- Milyen érzés ilyen sokáig élni? - töprengett Sophie hangosan.
- Magányos - felelt Scatty halkan.
- És még meddig fogsz élni?
-Edzem, ügyelek a diétámra, nem cigarettázom. Azt hiszem, még néhány ezer év benne van a pakliban. Ám
nem vagyok sebezhetetlen, sem legyőzhetetlen. Az erőszakos halál engem is leterít.
Mivel látta Sophie-n, hogy mennyire meglepődött, megszorította kezét, és sietett megnyugtatni a lányt.
- De ez nem fog megtörténni. Tudod, hány ember, halhatatlan, Sötét Ős, vérfarkas és szörny tört már az
életemre?
A lány a fejét rázta.
- Magam sem tudom pontosan, de ha nem tízezer, akkor egy sem. Mégis itt vagyok. Te mire következtetsz
ebből?
- Hogy olyan jó harcos vagy?
- A legjobb! Én vagyok a Harcos! - felelt Scatty, majd az egyik könyvesbolt kirakatüvegére nézett. Sophie
tudta, hogy nem a legújabb könyvekre kíváncsi, hanem visszapillantó tükörnek használja a felületet. Sophie-nak
nagyon kellett erőlködnie, hogy ne forduljon hátra.
- Követnek? - kérdezte Sophie félelem nélkül. Tudta, hogy nem érheti baj, amíg a Harcos vigyáz rá.
- Nem, egyszerű rossz szokás. De az ehhez hasonló rossz szokásoknak köszönhetően vagyok még ma is
életben - felelt, és elfordult a kirakattól, és Sophie-t karon ragadva folytatta útját.
 -Amikor találkoztunk, Nicholas különféle neveken hívott: az Árnyék, a Harcos, a Démonirtó, a
Királykoronázó. Nem biztos, hogy pontosan emlékszem mindre.
- Ó, ezek csak nevek! - dadogta Scatty zavartan.
- Nekem többnek tűnnek puszta neveknél. Olyanok, mint a címek, a kitüntetések, a rendfokozatok. Mindet
ki kellett érdemelned - kötötte az ebet a karóhoz Sophie.
- Rengeteg nevem van. Vannak olyanok, amiket az ellenségeimtől kaptam, másokat a barátaimtól. Először a
Harcos nevet kaptam, majd elneveztek Árnyéknak a rejtőzködési képességeimért. Én voltam az első, aki
terepszínű ruhát viselt.
- Mint egy nindzsa, nem igaz? - kacarászott Sophie, mert a boszorkány emlékeiből újabb és újabb képek
érkeztek el tudatáig, amikből tudhatta, hogy Scatty nem lódít.
- Foglalkoztam nindzsaképzéssel, de csalódtam bennük. Sosem értek a nyomomba. A Démonirtó nevet
azután kaptam, hogy végeztem Raktabijával. Királykoronázó névvel azért illettek, mert segítettem Arthurt trónra
kerülni - mondta Scatty, majd hirtelen elkomorult. - Hiba volt, sajnos nem az első és nem az utolsó hibám -
nevetett fel erőltetetten.
- Apám mindig azt hajtogatja, hogy a hibákból tanul az ember.
- Én nem - felelte keserűen, bár nem akarta saját elhibázott életével fárasztani a lányt.
- Elég kemény életed lehetett - állapította meg Sophie halkan.
- Nem volt egy sétagalopp.
-Volt valaha... - Sophie a megfelelő szó után kutatott: - kedvesed? - találta meg végül.
Scathach arcizma megrándult, majd ismét egy kirakat üvege felé fordult. Sophie azt hitte, a lány megint azt
nézi, követik-e, ám ezúttal saját magát bámulta az üvegben.
- Nem. Senki sem került olyan közel hozzám, hogy a kedvesem lehessen. Az ősök tartottak tőlem, mindig
távolságtartón kezeltek, az emberi fajt pedig én kerültem. Nem bírtam volna ki, hogy valakibe beleszeretek,
aztán megöregszik és meghal. Az örök élet átka, hogy körülötted minden hervad és változik, csak te maradsz
ugyanaz. Emlékezz a szavaimra, ha egyszer felajánlaná valaki az örök élet ajándékát - keményítette meg Scatty a
hangját.
- Tényleg magányos életed lehet - mondta Sophie óvatosan. Még sohasem gondolt bele, hogy az örök élet
átok is lehet. Minden, amit az ember ismert, eltűnik, és mindenki, akit ismert, meghal. Csendben indultak fel a
lépcsőn, aztán Scatty ismét megszólalt.
- Nagyon magányos.
- Tudok pár dolgot a magányról. Anya és apa állandóan máshol dolgoznak. Sokat vannak távol. Ilyenkor
hiányoznak. Egyik városból a másikba költözve nem könnyű barátokat szerezni, és még nehezebb megtartani
őket. Talán azért is vagyunk ennyire fontosak egymásnak Joshsal. Az éltünkben nincs más állandó pont. A
legjobb barátnőm New Yorkban él. Sokat dumcsizunk mobilon, e-mailezünk, és csetelünk is, de az nem
ugyanaz. Karácsony óta nem láttam. Mobilon mindig küld magáról egy fotót, ha befesteti a haját, szóval
legalább azt tudom, hogy néz ki. Josh meg sem próbál barátokat szerezni.
- Pedig a barátság fontos dolog - szorította meg ismét Sophie kezét a Harcos. - De a család még fontosabb.
- A te családod hol van? Endor Boszorkánya említette anyukádat és a testvéredet.
A boszorkány emlékeinek köszönhetően Sophie már is maga előtt láthatta a karvalyorrú, vörös szemű
asszonyságot, és az égővörös hajú és hamuszürke bőrű testvért.
A Harcos megvonta a vállát. Látszott rajta, hogy zavarban van.
- Nem nagyon beszélünk egymással. Szüleim az ősök közül származtak, egyenesen Danu Tallisból. Amikor
nagyanyám, Dóra, elhagyta a várost, hogy az emberi faj tanítómesterévé szegődjön, szüleimnek nagyon nem
tetszett. Az embereket, miképpen a többi ős is, alig tartották jobbnak az állatoknál. „Érdekességek" - mondta
róluk apám. - Scathach arcán undor futott át. - Az előítélet minden szavunkban ott élt. El tudod hát képzelni, mit
szóltak a szüleim, amikor bejelentettem: az emberekhez csatlakozom, őket fogom segíteni és védeni utolsó
véremig.
- Miért döntöttél így?
 - Mert tisztán láttam, hogy az emberi fajé a jövő, és hogy az ősök napjai meg vannak számlálva - nézett
Sophie-ra a Harcos, és a lány meglepetten tapasztalta, hogy Scatty szeme különös fénnyel csillog, mintha csak
könnyel lenne tele. - A szüleim megfenyegettek, hogyha elhagyom Danu Tallist, kitagadnak, mert szégyent
hoztam a fejükre - hallgatott el hirtelen Scatty.
- De te mégis leléptél.
- Le bizony! - bólintott az Árnyék. - Nem is beszéltek velem vagy ezer évig..., pedig nagy bajban voltak, és
a segítségemre szorultak volna - mosolyodott el keserűen. - Most már szóba állnak velem, de még mindig nem
felejtették el, mit tettem a család ellen.
Sophie meglepődött. Arra gondolt, hogy milyen kivételes helyzetbe került most azzal, hogy Scatty
megosztotta vele ezt a féltett emlékét, melyről nem sok személy tudhat.
- Bocs, nem akartalak elszomorítani.
- Ok szomorítottak el, nem te, több mint kétezer évvel ezelőtt, és én úgy emlékszem rá, mintha csak ma lett
volna. Nem meséltem ezt el még senkinek, mert senkivel sem kerültem olyan közeli kapcsolatba, hogy ez
érdekelte volna. De nyugi, nem volt azért annyira rossz életem. Tele volt kalanddal. Említettem már, hogy
egyszer egy lánycsapatban énekeltem, Afféle punk Spice Girls volt! Tori Amos a nyomunkba sem ért!
Németországban vezettük a listákat. Csak egy volt a probléma... Mind vámpírok voltunk.

Nicholas és Josh befordultak a Rué de Dunkerque-re, és azzal kellett szembesülniük, hogy az út rendőrautóktól
hemzseg.
- Szedd a lábad, és viselkedj természetesen! - mordult Flamel a cammogó fiúra.
- Természetesen? Azt sem tudom már, mit jelent a szó, mióta minden természetfölötti körülöttem.
- Sétálj normális sebességgel! Egy ártatlan fiúcska vagy, aki suliba vagy nyári munkába igyekszik. Nézd a
rendőröket, de ne bámuld őket, ha valamelyik feléd tekint, ne kapd el a szemed, csak fordítsd el lassan egy másik
rendőr felé, így nem leszel feltűnő. így tenne minden polgár, akinek nincs vaj a fején. Ha megállítanak, hagyd,
hogy én beszéljek, minden rendben lesz! - Flamel elmosolyodott, mert Joshról lesírt a kételkedés. - Higgy
nekem! Olyan régóta csinálom! A rendőrséget arra képezték ki, hogy azokat kapcsolják le, akik gyanúsan
viselkednek. Ha úgy lépsz, és nézelődsz, mintha ártatlan lennél, észre sem vesznek!
- Mi tényleg nem tettünk semmi rosszat...
- Akkor meg mi a probléma? így leszünk észrevétlenek. Három rendőr mellett haladtak el. A férfiak, akik
mind
különböző egyenruhát viseltek, úgy tűnt, veszekednek egymással. Flameléket észre sem vették.
- Nagyszerű - jegyezte meg Nicholas, amikor hallótávolságon kívül értek.
- Mi olyan nagyszerű?
- Láttad az egyenruháikat? A fiú bólintott.
- A francia rendőrség nagyon bonyolult szervezet, Párizsé különösen. Három egységből áll: a Police
Nationale-ból, a Gendarmarmerie Nationale-ból és a Préfecture de Police -ból. Machiavelli minden csoportot az
utcára rángatott. Azt hitte, így könnyebben megtalál. Pedig a többi rendőr nem olyan vaslogikájú, mint ő maga.
Ahelyett, hogy bennünket keresnének, csak veszekszenek. Nagy a rivalizálás, mindegyik egység magának akarja
a trófeánkat. A szemükben veszélyes bűnözők vagyunk...
- Maga tett azzá bennünket! - vágta Flamelhez megvetőn Josh. - Sophie és én éltük a magunk hétköznapi
életét, mint a többi normális ember. Nézze, mi lett belőlünk: alig ismerem fel a testvérem. Szörnyek vadásznak
ránk, és a rendőrség első számú közellenségnek kiáltott ki bennünket. De magának, Mr. Flamel, gondolom, ez a
helyzet nem új, hiszen nem először követ el törvényszegést, maga egy közönséges... bűnöző - robbant ki Josh,
majd zsebre vágta a kezét, csak hogy ne látszódjon, mennyire remegnek az ujjai. Dühös volt és feszült, a félelem
vakmerővé tette. így még sohasem beszélt felnőttel.
- Bűnöző? - lepődött meg az Alkimista. - Bűnözőnek csak az ellenségeim hívnak. Úgy látom, beszéltél az
egyikükkel. Nem is mással, mint magával dr. Dee-vel, ráismerek a szavaira. Csakis Ojaiban történhetett a dolog.
Akkor egy időre kívül kerültél a látóteremből.
 - így igaz - ismerte be Josh, akinek eszébe sem volt tagadni a dolgot. - Higgye el, sok érdekességet
megtudtam magáról.
- Ebben nem is kételkedem - állt meg a padkán Flamel, és megvárta, amíg egy csapat fiatal elrobog mellette
kismotorokkal, biciklikkel.
- Dee szerint maga sohasem mondja el a teljes igazságot.
- Ebben van valami. Ha mindent elmondanék, akkor az emberektől elvenném annak az örömét, hogy
maguktól jöttek rá valamire.
- Azt mondta, hogy maga egyszerűen ellopta a Louvre-ból Ábrahám mágus könyvét.
- Ebben is van némi igazság, de azért sokkal árnyaltabb a dolog, mint ahogy azt Dee feltüntette - mondta
néhány lépés után. - A tizenhetedik században a Kódex Richelieu bíboros kezébe került.
- Az meg kicsoda?
- Nem olvastad A három testó'rtí
- Nem, és a filmet sem láttam.
- Megvan a boltban, majd... - de aztán eszébe jutott, hogy a szerdán elhagyott boltjából nem sok maradt. - A
bíboros feltűnik a filmben is és a könyvben is. Igazi történelmi személy volt. Vörös eminenciásnak - L'Eminence
Rouge -nevezték a köpenye színe miatt - magyarázta. - XIII. Lajos uralkodása alatt ő irányította a háttérből az
egész országot. 1632-ben Dee csapdába ejtett bennünket az óvárosban. Szörnyei körbevettek. Hullarabló
szellemek ástak alattunk a földben, szemvájó hollók köröztek a fejünk felett, és Baobhan Sith, a gonosz, skót
szellem vadászott ránk az utcákon. - Nicholas megrázkódott, mintha e lények gondolatára még a hideg is kirázta
volna, majd baljóslatúan pillantott körbe, mintha ismét a szemvájó hollók károgását hallaná. - Úgy tűnt, nincs
más megoldás, mint megsemmisíteni a Kódexet, de aztán Perenelle-nek jobb ötlete támadt... Meghallgatást
kértem a bíborostól, és a nagy hatalommal bíró férfinak ajándékoztam.
- Neki adta a Kódexet? Tudta, hogy voltaképpen mit is kap ajándékba?
- Persze hogy tudta. Nagy a híre ennek a könyvnek, vagy inkább a rossz híre... Ha legközelebb netezel,
keress rá a szóra.
- A bíboros ismerte magát? - kérdezte. Olyan könnyű volt elhinni az Alkimista szavait, de Dee kiselőadása
is igaznak hatott Ojaiban.
- Azt hitte, az egyik leszármazottja vagyok a híres Nicholas Flamelnek! - mosolyodott el az emléktől. -
Szóval neki ajándékoztam a Könyvet, ő pedig magánkönyvtárában helyezte el. Franciaország legbiztonságosabb
helyén! - kacagott Flamel.
- Hogyhogy nem tűnt fel neki, hogy a sorok összevissza ugrálnak?
- Perenelle egy kis varázslattal elintézte - ő nagyon érti az ilyesmiket, én feleannyira nem vagyok jó benne -,
hogy ha a bíboros kinyitja, azt lássa, amit várt: görög és arámi szöveget.
- Dee csapatát hogy sikerült lerázniuk?
- A Szajnán menekültünk el egy kis bárkával. Dee és a testőrei a Pont Neuf-ön álltak és onnét tüzeltek ránk.
Egyik lövedék sem talált. A testőröknek csak a hírük volt jó, valójában pocsékul céloztak. Aztán néhány héttel
később Perenelle és én belopóztunk a bíboros könyvtárába, és visszaszereztük a Kódexet. Szóval, Dee-nek
részben igaza volt. Voltaképpen, bizonyos szemszögből, tolvajnak is lehet nevezni - vonta le a konzekvenciát
Flamel.
Josh némán lépegetett. Maga sem tudta, kinek higgyen. Olyan szívesen hitte volna el az Alkimista szavait. A
könyvesboltban dolgozva megszerette főnökét, és igen tisztelte. Hinni akart neki... Mégsem tudta elfelejteni,
hogy Sophie-t veszélybe sodorta.
Flamel szétnézett az út szélén, majd a fiú vállra tette a kezét, és átrohantak az út túloldalára a növekvő
forgalomban.
- Csak a biztonság kedvéért, amennyiben követnének - kacsintott Joshra Flamel, de a fiú lerázta a férfi kezét
a válláról.
- Én hiszek Dee-nek...
 - Váljék egészségedre - válaszolt cinikusan Nicholas, és felkacagott. - Látom, bedőltél neki. Dr. John Dee
hosszú és fordulatos élete során volt már halottidéző, matematikus, alkimista és kém is, de világéletében csaló
maradt, akinek nem lehet adni a szavára. Hidd el nekem, ő a hazugságok, az álnokságok és a féligazságok
mestere. Képességeit jó helyen és jó időben fejlesztette a legmagasabb szintre: Erzsébet királynő korában.
Megtanulta, hogy az a legjobb hazugság, amit az igazság papírjába csomagolnak. - Flamel a járdán feléjük
áramló embereket nézte, majd megkérdezte. - Mi egyebet mondott még?
Josh egy pillanatig elmélázott. Rájött, hogy talán nem is volt olyan jó ötlet, hogy a Dee-vei folytatott
beszélgetés részleteit megossza az Alkimistával, de ha már egyszer benne volt, nem tudta leállítani magát.
- Azt mondta, hogy maga a Kódex varázslatait csak a saját javára használja fel.
- Arra használom, hogy Perenelle és én életben maradjunk - bólintott Flamel. - Ennyiben igaza van.
Továbbá hogy a bölcsek kövének segítségével aranyat állítok elő vasból és gyémántot szénből. Nem sok pénz
van a könyveladásban, meg kell mondanom. De nem állítok elő többet, mint amennyi szerény életünkhöz
szükséges. Nem vagyunk kapzsik.
Josh az Alkimista elé pördült, hogy a szemébe nézhessen.
- Nem a pénzről beszélek. A Kódex segítségével Dee szerint a Föld paradicsommá változtatható, de maga
elzárja a világ elől. Nem lennének többé betegségek, és még az ózonlyukra is folt kerülne. - Josh
elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaki meg akarná tagadni a Földtől ezeket az ajándékokat.
Flamel megtorpant. Szemük majdnem egy magasságban volt.
- Igen, a Könyvben vannak olyan varázslatok, amik képesek erre és még sokkal többre is - mondta komoly
arccal. - Vannak benne olyan varázslatok, amik ezt a világot képesek lennének porrá égetni, mások virágos kerté
tennék még a sivatagot is. De még ha tudnám is használni ezeket a varázsigéket - amiket nem tudok -, akkor sem
enyém a Könyv, hogy kedvemre használhassam. - Flamel szürke szeme mélyen belefúródott Josh szemébe. A
fiúnak úgy tűnt, Flamel ez alkalommal nem hazudik neki. - Mi csak a Kódex őrzői vagyunk. Vigyáznunk kell rá,
amíg át nem adhatjuk jogos tulajdonosainak. Ők majd tisztában lesznek vele, hogyan és mint használják.
- De kik a jogos tulajdonosai? Hol vannak most? Nicholas Flamel mindkét kezét Josh vállára tette, és még
egyszer világoskék szemébe nézett.
- Bevallom neked, hogy én abban reménykedem, hogy a testvéred és te vagytok a Kódex jogos tulajdonosai
- mondta halkan. - En rátok fogadtam, és erre a fogadásra ráraktam az életem, Perenelle életét és az egész emberi
fajét.
Josh visszanézett az Alkimistára. Egy hosszú másodpercig nem is létezett számára semmi - sem az utca, a
Rue Dunkerque, sem a járókelők -, csak Nicholas Flamel szeme.
- Es maga hisz benne, hogy bejön a fogadása? -Szentül hiszek benne - mondta Flamel egyszerűen.
- Azért élek, hogy megvédjelek benneteket, és hogy felkészítselek mindkettőtöket a rátok váró feladatokra.
Hinned kell nekem, Josh, kell, érted? Tudom, hogy dühös vagy rám, amiért veszélybe sodortam Sophie-t, de
hidd el, semmi olyanra nem kényszeríteném, ami árthatna neki.
- Meghalhatott volna, vagy kómába eshetett volna a felébresztés után.
- Ha egyszerű, földi halandó lenne, akkor esetleg bekövetkezhettek volna az általad említett lehetőségek...
De tudtam, hogy Sophie nem hétköznapi lány, ahogy te sem vagy hétköznapi srác, Josh.
- Az auránkból szűrte le? - faggatózott tovább a fiú, mert minél több információt ki akart szedni a titkolózó
férfiból.
- Ti vagytok az ikrek, akiket megjövendöltek.
- De mi van, ha téved, belegondolt már ebbe az eshetőségbe?
- Akkor a Sötét Ősöket senki sem állíthatja meg... Visszatérnek.
- És az olyan rossz lenne? - töprengett Josh hangosan.
Nicholas kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, majd gyorsan összepréselte keskeny pengékké, visszanyelve
azt, ami a nyelvén volt. Josh látta, hogy az Alkimista szeme egy pillanatra felizzott a dühtől. Flamel végül
elmosolyodott, aztán körbemutatott.
 - Mit látsz?
Josh megvonta a vállát.
- Semmit, egy rakás embert, aki dolgozni megy, és egy csomó rendőrt, akik bennünket keresnek - tette
hozzá.
Nicholas megszorította a fiú vállát.
- Ne gondolj úgy rájuk, mint egy „rakás emberre". így Dee látja őket és a főnökei, a Sötét Ősök. Ők fajnak
gondolnak bennünket, nem egyéneknek. Én egyéneket látok, gondokkal és örömökkel, családtagokkal és
ellenségekkel, olyanokat, akiknek kollégáik vannak és barátaik. Szubjektumokat látok, Josh, nem emberi
masszát.
A fiú tanácstalanul állt.
- Mire akar kilyukadni?
- Dee és a Sötét Ősök az embereket szolgáknak tartják, vagy... élelemnek.

TIZENHARMADIK FEJEZET

P erenellc a hátán feküdt és a penészvirágos mennyezetet bámulta. Eközben az járt a fejében, hogy vajon hány,
az Alcatraz falai között sínylődő rab tette már ugyanezt. Mennyi ember feküdt így a múló napok striguláit vésve
a falakba, mennyi ember látott már bele ismerős alakzatokat a beázás amőbaszerű foltjaiba!

De vajon mennyien voltak Perenelle képességével megáldva, és olyan hangokat is hallottak, amiket más
földi halandó csak nagyon ritkán?
Perenelle az Alcatraz szellemeinek hangját hallgatta.
Feszülten figyelt. Több ezer szellem suttogott, jajongott, ordított, dadogott, sírt a fülébe: nők, gyerekek,
férfiak vegyesen. Rég elvesztett szeretteiket keresték, vagy saját nevüket ordibálták újra és újra, de olyan is
akadt, aki az ártatlanságát hangoztatta, és átkozta a fogvatartóit. Perenelle elbizonytalanodott: biztos, hogy ezt
akarta?
Szelektálni kezdte a hangokat, és végül már csak egyetlenegyre koncentrált. Egy hangra, mely erősebb és
határozottabb volt a többinél, kitűnt a kakofonikus hangzavarból. Erre az egyre koncentrált. A nyelvet egyből
felismerte.
- Ez az én szigetem.
Férfihang volt. Spanolyul beszélt, a lehető legformálisabb módon, és meglehetően régies akcentussal.
- Kicsoda maga? - kérdezte Perenelle, a hideg cellában meglátszódott a lélegzete. A miriádnyi szellem
egyszerre elnémult.
Hosszú csend következett, mintha a szellem meglepődött volna azon, hogy valaki beszélni szeretne vele,
aztán büszkén bemutatkozott.
- Én vagyok az, aki először hajózott erre az európaiak közül, én fedeztem fel ezt a szigetet.
A plafon pókhálóiból, repedéseiből, mohafoltjaiból egy arc kezdett összeállni lassan, mint egy
kirakójátékban.
- Én Isla de los Alcatracesnek kereszteltem el ezt a helyet.
- Vagyis a „pelikánok szigetének" - fordította le Perenelle suttogva.
A pókhálókavargás végre teljes arccá állt össze. Jóképű, hosszúkás arcú férfi nézett vissza az asszonyra sötét
szemmel. A mennyezetről csöpögő víz miatt úgy tűnt, mintha a szellem sírna.
- Megtudhatnám a nevét is?
- Jüan Manuel de Ayala vagyok, én fedeztem fel az Al-catrazt.
 Karmok kopogtak a rácsok előtt, Perenelle-t megcsapta a Szfinx kígyószaga, mely romlott hús bűzével
keveredett. Az asszony mély csöndbe burkolózott, megvárta, amíg őrzője távolabb kerül, majd újra felnézett a
plafonra. Az arc változott valamelyest: ráncai a szeme körül és a homlokán, melyeket a mennyezet repedései
alkottak, elmélyültek és határozottabbá váltak. Igazi tengerészarc tekintett le rá, amely szarkalábait a horizont
állandó, összehúzott szemű fürkészésének köszönhette.
- Miért van itt? Itt érte a halál?
- Dehogy - húzódott mosolyra a szellemszáj. - Visszatértem hazámba, de beleszerettem ebbe a
szigetbe. Az Úr 1775. esztendejében láthattam meg először, a dicső San Carlos fedélzetéről. Még a
hónapra is emlékszem, és a napra is, augusztust írtunk, augusztus ötödikét.
Perenelle bólintott. Sok szellemmel találkozott már életében, akik miként Ayala, haláluk után visszatértek
arra a helyre, amihez valamiért nagyon kötődtek, amiről életükben annyit álmodoztak, és a hely védőangyalává
válnak.
- Szemmel tartom ezt a helyet már hosszú évszázadok óta, és mindig is figyelni fogom.
- Bizonyára nem örült annak, hogy csodálatos szigetét a fájdalom és a félelem helyévé tették, amikor
börtönt építettek ide - találgatott a varázslónő.
A szellemarc megrándult, és egy vízcseppkönny hullott az asszony homlokára.
- Szomorú, sötét évek voltak, de most már vége... Hála a Magasságosnak, vége.
A férfi szája szavakat kezdett el formálni, Perenelle úgy érezte, mintha a szellem a fejében beszélne.
- Emberi börtönőrt nem láttam itt 1963 óta, 1971-től kezdve csendes ez a hely.
- De most új rabja van a szigetnek, s börtönőre minden eddigi börtönőrnél irtózatosabb.
A vizes szem hunyorogni kezdett.
- Ki az új rab, csak nem maga?
- Akaratom ellenére tartanak itt - kezdte Perenelle. - Börtönőröm nem emberi lény, hanem egy Szfinx.
- Nem lehet igaz!
- Nézze meg a saját szemével!
A mennyezet remegni kezdett, Perenelle arcára finom mészpor szitált. Mire újra kinyitotta szemét, az arc
eltűnt.
- Mi olyan vicces? - sziszegte egy hang olyan nyelven, mely sokkal régebbi az emberi nyelvnél.
Perenelle felült az ágyában, és a rács túloldalán álló lényre nézett, mely alig volt hatlábnyi távolságban tőle.
Az ősidőkben emberek generációi próbálták lerajzolni, agyagból megformázni, kőbe vésni a Szfinx formáját.
De egyiküknek sem sikerült visszaadni azt a teremtményt a maga félelmetes valójában.
Az oroszlántesten karcolások, hegek éktelenkedtek régi harcok emlékeként. Sasszárnya a hátán pihent, tollai
mocskosak és tépázottak, míg a nagy testhez képest kicsi, mondhatni törékeny feje, egy nő feje volt, nem is
akármilyen nőé: egy szemkápráztatóan gyönyörű teremtésé.
A Szfinx a rácsokhoz lépett, és kidugta hosszú, fekete, villában végződő nyelvét.
- Inkább sírni volna okod, sárkányfogvetemény! Min mosolyogsz? Úgy hallottam, a férjed és a kis védencei
nagy bajba kerültek Párizsban. Ezúttal nem ússzák meg, az biztos. Az ősök engedélyt adtak a doktornak, hogy
végezzen az Alkimistával kedve szerint, bármennyire is legendás alakja a történelemnek.
Perenelle gyomra összerándult. Eddig úgy állt a helyzet, hogy élve akarták őket elfogni a Sötét Ősök, de
most fordult a kocka: meg akarták ölni Nicholast.
- Túl fog járni az eszükön - mondta magabiztosan.
- Ezúttal kétlem - csapkodott a lény vastag oroszlánfarkával porfelhőket kavarva. - Párizs Machiavelli
főhadiszállása, akihez hamarosan csatlakozik a doktor is, az angol Halottidéző, két ilyen nagyágyúval nem fog
elbírni az uracskád!
- Mit tudsz a gyerekekről? - kérdezte aggódva.
- Dee meg van győződve róla, hogy a legenda ikreiről van szó, és arról is, hogy mindkettő a Sötét Ősök
szolgálatába állítható. Nem lesz őket nehéz lebeszélni egy kótyagos könyvárusról. - A Szfinx itt nagy lélegzetet
vett. - Persze ha nem azok, akiknek gondoljuk őket, akkor sajnos nekik is meg kell halniuk.
 - És mi a szándékuk velem?
A Szfinx kinyitotta a száját, és látni engedte tűhegyes fogait.
- Te az enyém vagy, boszorka! Nekem ajándékoztak a Sötét Ősök évezredes szolgálataimért. Ha majd a
férjed már a túlvilágon lesz, nekiállok, és belakmározom az emlékeidet! Micsoda vacsora lesz, ki fogom élvezni
minden egyes morzsáját. A vacsora végeztével még a nevedre sem fogsz emlékezni - kacagott hangosan a
szörny, nevetése ide-oda verődött a folyosón.
Ekkor az egyik cella ajtaja nagy dördüléssel becsapódott. A Szfinx elhallgatott, és villás nyelvével a levegőbe
kóstolt árulkodó szagok után.
Egy újabb csattanás következett. Aztán még egy. És még egy.
A Szfinx megpördült, és kopogó körmökkel a folyosó közepe felé futott.
- Ki van ott? - rikoltotta. Hangjától megfagyott volna még a legbátrabb emberben is a vér.
Most egyszerre nyílt és csukódott az összes cellaajtó fülsiketítő zajt keltve és jókora port kavarva.
A Szfinx fújtatva kereste a zaj kiváltó okát. Perenelle hátradőlt az ágyon, és ujjait a feje alá téve a plafont
bámulta.
Alcatraz szigete Jüan Manuel de Ayala szigete volt. És tulajdonosi viszonyát a kopogó szellemek jó
szokásával fejezte ki, éktelen zajt keltve a börtön falai között.
A szellemek nem mindig járnak zajtalanul.
Perenelle tudta, mi a célja Ayalának ezzel a hangzavarral. A Szfinx puszta jelenlétével lecsapolta az asszony
energiáit. A tengerész azon igyekezett, hogy a Szfinxet elcsalogassa a cella elől, és az asszony varázsereje
visszatérhessen. Perenelle felemelte bal kezét, és erősen koncentrálni kezdett. Ujjai között fehér szikra pattogott,
aztán hirtelen eltűnt.
Várni kell - gondolta az asszony. - De nem sokat, nem sokat...
Keze ökölbe szorult. Ha ereje visszatér, majd megmutatja ő a Szinxnek, hogy ő nem holmi tárgy, amit az
ősök kedvükre ajándékozhatnak minden boldognak és boldogtalannak.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A gyönyörű és komplikált Eiffel-torony Josh feje fölé jó kilcncszáz lábbal magaslott. Egyszer a suliban
össze kellett állítaniuk a világ tíz csodájának listáját. Josh listáján az Eiffel-torony az előkelő második helyet
kapta. Világéletében szerette volna egyszer a valóságban is látni.
Ám most, hogy ott volt a lábainál, még csak meg sem nézte. Inkább testvérét kereste a korai időponthoz nem
illő, meglehetősen nagy tömegben. Hol lehet? Josh félt.
Nem, nem is félt - rettegett.
Az utóbbi napokban megtanulta, milyen az igazi rettegés. Szerdáig legnagyobb félelmei az iskolai
dolgozatok voltak, vagy az, hogy a suliban lejáratja a többi fiú a lányok előtt. Persze voltak más félelmei is,

sokkal megfoghatatlanabbak, ám annál hideglelősebbek: éjszakánként néha azon töprengett, mi lenne velük, ha
szüleik meghalnának. Nem mintha az archeológia vagy a paleontológia extrém foglalkozások lennének, de
szüleit egy-egy ásatás gyakran csábította veszélyes helyekre. Olyan vidékekre, ahol politikai csatározások
folytak, vagy vallási háborúk, esetleg földrengéses övezetben feküdtek, vagy aktív tűzhányó működött a
szomszédságukban. A földrengések voltaképpen a régészek barátai voltak, hiszen a földmozgások gyakran
vetettek felszínre értékes leleteket. Egy szó, mint száz: Sara és Richárd Newman nem éltek unalmas
hivatalnokéletet.
De legrettenetesebb félelme nem ez volt, hanem az, hogy elveszti testvérét. Sophie összesen huszonnyolc
másodperccel volt nála idősebb, mégis úgy gondolt rá, mint a kis húgára, akit neki, az izmos és nagy fiúnak meg
kell védenie. Elete értelme volt ez. És most Sophie-t sehol sem látta. Könnyen meglehet, hogy történt vele
valami. Valami szörnyű.
Sophie megváltozott az utóbbi időben: már sokkal inkább hasonlított Scattyre és Flamelre, mint rá. Ember
feletti ember lett belőle. Josh úgy érezte, Sophie megcsalta. Csak egy módon szüntethette meg a közöttük lévő
különbséget: ha az ő erejét is felébreszti valaki. Akkor aztán újra egyenlők lesznek, mint régen.
Ekkor látta meg őket.
Egy széles hídon haladtak át a torony felé.
- Itt vannak végre! - szakadt fel egy sóhaj Joshból.
- Tudom - mondta az Alkimista, miközben a másik irányba nézett. - És nincsenek egyedül.
- Ezt meg hogy érti? - nézett szét Josh, de nem látott mást, mint turisták újabb csapatát, akik épp most
érkeztek a Place Joffre-ra, buszokkal. A kamerák olyan hirtelen kerültek elő, hogy észre sem lehetett venni. Az
idegenvezető alig tudta őket egy irányba terelni. Amerikaiak voltak - ezt Josh köny-nyedén kitalálhatta a
viselkedésükből és az öltözködésükből. Aztán egy harmadik busz érkezett citromsárga színben pompázva, és
japán turistákat okádott a betonra. Josh nem látott semmi különöset.
- Ott, feketében - bökött egy bizonyos irányba Flamel az állával.
Josh egyből kiszúrta a talpig feketébe öltözött a férfit, aki könnyedén szlalomozva lépkedett feléjük a Champ
de Marson a hétvégi turistaforgalomban. Senki sem hederített rá, ahogy, miképpen egy táncos, kényesen
kerülgette a járókelőket. Földig érő bőrkabátja eltakarta alakját. Felhajtott gallérral és zsebre dugott kézzel
közelgett a talányos illető.
A fiú nem tudta, örüljön-e, vagy a lehetséges menekülési útvonalakat mérlegelje a közeledő férfi láttán.
- Ideértél, te lókötő! - bökte oldalba Scatty a fiút. - Minden oké?
- Még nem biztos. Nézd! - mutatott a bőrkabátos alak felé.
Scathach az ikrek mellé lépett. Egyáltalán nem tűnt fáradtnak, még csak nem is lihegett, sőt az igazat
megvallva: egyáltalán nem lélegzett.
- Remélem, nem lesz baj... - nyögte Sophie.
- Attól függ, hogyan definiálod a bajt - mosolygott rá Scatty.
- Dehogy lesz! - kuncogott Flamel. - O egy barátom, egy réges-régi barátom.
A fekete kabátos fickó mind közelebb ért. Most már láthatták kerek, barna arcát, és égszínkék, szinte világító
szemét. Hosszú haja varkocsba kötve lógott a hátán. Amikor eléjük ért, és kitárta karját, ujjai végén
megcsillantak az ezüstgyűrűk, amik jól passzoltak számos fülbevalójához. Szélesen elvigyorodott, és
előbukkantak nikotinsárga fogai.
- Mester, hát visszatért! - lapogatta meg Fiaméit, és két csókot nyomott két orcájára. Szeme nedvesen csillogott,
és egy pillanatig egészen vörösre változott. Égő avar szaga töltötte be a levegőt.
-Igen visszatértem, jó újra látni téged, aki hűségesen kitartottál a város mellett - vette alaposan szemügyre
tanítványát Nicholas. - Jól nézel ki, az igazat megvallva, jobban, mint mikor utoljára láttalak - tette vállára a
kezét. - Scatty, gondolom, nem kell bemutatnom az urat...
- Üdvözlöm, Árnyék! Remélem, még nem feledett el! - ragadta meg a tanítvány Scatty fehér kacsóját, és
szájához emelte, hogy egy régimódi kézcsókkal illesse.
Scatty gyorsan visszahúzta a karját.
- Megmondta a múltkor is, hogy ezt ne merészelje még egyszer!
- Vallja be, hogy szereti, ha kézcsókot kap - mosolygott a férfi, majd az ikrek felé fordult. - Ti vagytok
Sophie és Josh, a boszorkány sokat mesélt rólatok - nézte őket áthatóan kék szemével. - A legendák ikrei - húzta
össze szemöldökét -, de vajon tényleg ők-e azok, akikről a jövendölés szól.
- Mérget vehetsz rá! - vágta rá Flamel. -Nagyszerű! Fogadja legmélyebb hódolatom a legendás
ikerpár! - hajolt meg előttük. - Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam, Comte de Saint-Germain vagyok. - A
bemutatkozás után némi hatásszünetet tartott, mintha azt várta volna, hogy Sophie és Josh menten hasra esnek
előtte, ám miután ez nem történt meg, némileg zavartan így folytatta. - De hívjatok csak Francisnak, ahogyan a
barátaim szoktak.
- Kedvenc tanítványom, és valószínűleg a legtehetségesebb is. Régi ismeretség a miénk.
- Milyen régi? - kérdezte Sophie, de mire kimondta, már tudta a választ...
- Legalább háromszáz éves barátság - válaszolt Nicholas. - Alkímiára tanítottam, és olyan jól belejött, hogy
hamarosan lekörözött. Az ékszerkészítésre specializálódott.
- Mindent, amit tudok, Flamel mestertől tudom - szabadkozott Saint-Germain.
- A tizennyolcadik században Francis híres muzsikus volt és énekes. Mostanában mivel foglalkozol? -
tudakolta Nicholas.
- Őszintén megvallom, fájdalommal tölt el, hogy nem tudjátok, mivel foglalkozom manapság - felelte a férfi
hibátlan angolsággal. - Bizonyára nem kíséritek szemmel - vagy inkább füllel - a slágerlistákat. Öt számom első
helyre került az Államokban, míg Németországban háromszor jutottam az élre. Emellett nekem ítélték meg az
MTV Legjobb új európai zenész díját.
- Új?! - vigyorgott Flamel, aki furcsának találta barátjával kapcsolatosan ezt a jelzőt.
- Mindig is zenész voltam, de ma rocksztár lettem! Germain a nevem - nézett az ikrekre kitágult szemmel,
hogy végre megismerik-e. De semmi. Az ikreknek gőzük sem volt arról, hogy ki az a Germain.
- Soha nem hallottunk még tőled számot - rázták meg egyszerre a fejüket.
Saint-Germain kezdett megsértődni, és még feljebb hajtotta kabátja gallérját.
- Öt világsláger - motyogta monomániásan.
- Milyen zenét játszik? - kérdezte Sophie száját harapdálva, mert majdnem kitört belőle a nevetés.
- Technót, dance-t, electrót...
- Akkor ezért nem ismerjük. Mi nem hallgatunk ilyen zenéket - mondta fitymálva Josh, de Saint-Germain
már nem figyelt rájuk. Fejét az Avenue Gustave Eiffel felé fordította, hgy hosszú fekete Mercedes állt le az út
szélére, három furgon követte.
- Machiavelli! - mordult fel Flamel bosszúsan. - Követtek, Francis.
- Hogyan lehetséges ez... - hebegett a gróf.
- Nem akárkivel: magával Niccolóval állunk szemben - pislogott körbe Flamel, gyorsan felmérve a
helyzetet! - Sca-thach, fogd az ikreket, és vidd őket biztonságos helyre! Saint-Germain majd mutatja az utat.
Úgy vigyázz rájuk, mint a szemed világára!
- Itt is maradhatnék magával, és harcolhatnék az oldalán - ajánlotta Scatty.
A férfi a turisták felé mutatott.
- Túl sokan vannak, félek, valaki megsérülne. Különben is, Machiavelli ravaszabb Dee-nél. Nem fogja itt
használni a varázserejét, ha nem muszáj. Használjuk ki ezt. Ha szétválunk, engem fog követni. Én vagyok az
első számú célpont, mert velem van ez... - nyúlt be az inge alá Nicholas, és előhúzott egy kis szövettáskát.
- Mi az? - érdeklődött Saint-Germain.
Nicholas felvilágosította egykori tanítványát, de közben végig az ikreket fixírozta.
- Valamikor a Kódexet tartalmazta, ma már csak azt a két lapot, amit Joshnak sikerült kitépnie belőle,
mielőtt Dee megszerezte. Ezt a két lapot őrzi most a kis szütyő. A Végső Összegzés oldalait. A doktornak és a
feletteseinek nagy szükségük van rájuk - simította meg a kis táskát, majd egy hirtelen mozdulattal Josh felé
nyújtotta. - Vigyázz ezekre a lapokra!
-Miért pont én?! - hökkent meg Josh, és továbbra sem nyúlt a vászontáskáért.
- Gsak. Tedd el! - parancsolt Flamel.
A fiú nagy nehezen elvette az Alkimista kezéből a rábízott csomagot. Amíg pólója alá rejtette, a szövet
zizegni és szikrázni kezdett.
- Miért én? - nézett gyorsan Sophie-ra a fiú. - Sophie vagy Scatty nem lett volna jobb döntés?
 - Mert te védted meg e lapokat Dee-től! Neked is kell őrizned őket! - szorította meg a fiú vállát. - Tudom,
hogy jó döntést hoztam, és bízhatom benned!
Josh megsimította a pólója alatt lapuló szütyőt, és apja szavai jutottak eszébe, amit azelőtt mondott, hogy
munkát vállaltak a könyvesboltban és a kávézóban: „Tudom, hogy rád bízhatom Sophie-t!" Akkor büszkeség
töltötte el, és egy kis félelmet érzett. Most büszkeségről szó sem volt, csak félelemről.
A Mercedesből egy öltönyös figura szállt ki. Fekete napszemüvege távolról két lyuknak tűnt az arcán.
- Ez Dagon - sziszegte Scatty, elővillantva hegyes fogait, és nyomban fegyver után kezdett kutatni, de
Flamel lefogta kezét.
- Még nem jött el a harc ideje.
Dagon kinyitotta a Mercedes hátsó ajtaját, és Machiavelli kipattant az autóból. Bár elég távol volt, arcáról le
lehetett olvasni a győzelemittasságot.
A furgonok ajtajai is sorra kinyíltak, és kommandósok kerültek elő belőlük nehézfegyverekkel
felszerelkezve, majd futni kezdtek a torony felé. A turisták felsikoltottak, ám olyan is akadt, aki hidegvérrel
kamerázni kezdte az akciót.
- Scatty, menjetek át a folyón, én elcsalom őket az ellenkező irányba! Saint-Germain, barátom, ugye
segítesz nekünk? Kellene valami látványosság, ami eltereli a figyelmüket...
- Merre mennek? - kérdezte a tanítvány.
- Párizs az én városom volt, még jóval Machiavelli előtt. Remélem, találok valami búvóhelyet.
- Sokat változott a város azóta, Mester! - figyelmeztette Saint-Germain, és hüvelykujját az Alkimista
tenyere közepébe nyomta. Miután elhúzta az ujját, Flamel tenyerében Sophie és Josh valami fekete foltot vettek
észre, mely olyan volt, mint egy fekete szárnyú pillangó. - Ez majd visszavezeti hozzám - mondta Saint-Germain
titokzatosan -, és most jön a látványosság. .. - felhúzta bőrkabátja ujját, és előtűnt pillangókkal teletetovált
alkarja, majd megropogtatta az ujjait, ahogyan a zongoristák melegítik be ízületeiket. - Tudjátok, hogyan
ünnepelte Párizs a millenniumot?
- A millenniumot? - nézetek rá kérdőn az ikrek.
- A 2000-es évet, igaz, hogy a millenniumot valójában 2001-ben kellett volna ünnepelni, de ez mindegy.
- Azt a millenniumot - bólintott Sophie, aztán Joshra nézett, mert még mindig nem értette, hogy jön ide a
dolog.
- Mi a Times Square-en voltunk, fogalmunk sincs róla, mivel ünnepelték itt - magyarázta Josh.
- Akkor valami nagyon látványosról maradtatok le! Nézzétek meg az interneten, ha legközelebb szörföztök.
Saint-Germain összedörzsölte a tenyerét, majd közvetlenül a torony alatt állva az ég felé nyújtotta karját. Égő
avar illata töltötte be a levegőt.
Az alkarján lévő pillangótetoválások mozogni kezdtek: verdesni a szárnyaikkal és tapogatni a csápjaikkal,
aztán hirtelen felrepültek a férfi bőréről. Spirális alakban kavargott felfelé a színes pillangók véget nem érő
áradata, és megállapodtak a torony vastraverzein, akár valamilyen csillogó, irizáló hímporbevonat.
- Ignis! - suttogta a férfi, és hátravetette a fejét, majd tapsolt egyet.
Abban a másodpercben a torony sistergő-pattogó görög-tűzbe borult.
Saint-Germain kacagni kezdett, ahogy észrevette a gyerekek döbbent arckifejezését.
- En vagyok Comte de Saint-Germain! A Tűz Mestere!

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Tűzijáték - ámuldozott Sophie.

 Az Eiffel-torony körül káprázatos tűzijáték alakult ki. A vastraverzekről a szivárvány minden színében
pattogó szikrák és kékes fénygömbök hulltak alá vagy lövelltek a 324 méter magasan lévő csúcs felé. Némelyik
petárda fülsiketítő hangossággal dörrent a fejük fölött, mintha a menny dörgött volna.
Még sohasem láttak ehhez foghatót. Saint-Germain, a Tűz Mestere, ujjának csettintésével váltotta a tűzijáték
színeit: hol aranyszínben tündöklött az egész torony, hol zöldben vagy kékben. Fénycsóvák száguldozták körbe
az építményt, mint miniatűr üstökösök. A legkülönfélébb petárdák, lövedékek robbantak, és vágódtak fel a
torony emeleteiről. A torony csúcsa úgy szórta a fehér, kék és vörös szikrákat, mint egy óriás csillagszóró.
Egyre több ember állta körül az építményt.
Senki sem akart lemaradni a látványosságról. Többen megállították robogójukat vagy kiszálltak autóikból, és
mobiltelefonjaikkal fotózni kezdték a nem mindennapi tűzijátékot. A torony lábainál összegyűlt turistacsoportok
Ó-zva, A-zva tapsoltak egy-egy nagyobb petárdánál.
Perceken belül több százan álldogáltak a téren. Flamelék csak erre vártak. Szinte az egész város odacsődült
percek leforgása alatt: az eladók a boltokból, a nyugdíjasok az otthonaikból.
Nicholas Flamel és kis társasága egykettőre felszívódott a tömegben.

Machiavelli, bár nem volt a dühkitörések embere, most mégis olyan erővel öklözött bele az autó oldalába, hogy
keze belesajdult. Dühöngve nézte a növekvő csoportosulást, és tudta, hogy embereinek nem lesz esélye Flamelék
közelébe kerülni.
A tűzijáték tovább folytatódott, villogva, szikrázva, pattogva és szemet kápráztatva. Újabb és újabb petárdák
indultak útnak a torony nagy lábaitól.
- Mit tegyünk, uram? - állt meg előtte egy fiatal kapitány, és szalutált. - Áttörjünk a tömegen, vagy fújjuk le
az akciót? Az áttörésnél esetleg többen megsérülhetnek.
- Ne törjenek át! - rázta a fejét Machiavelli. Dee habozás nélkül kiadta volna a parancsot, az sem érdekelte
volna, ha emberek sérülnek meg, vagy ha az egész torony összedől, csak hogy megölhesse az Alkimistát.
Machiavelli más volt.
Niccolő lábujjhegyre állt, hogy jobban láthasson. Hamarosan sikerült kiszúrnia Saint-Germain bőrkabátos
alakját, és Scathachét is, a halálosztóét, ahogy két tinit terelgettek maguk előtt. Aztán eltűntek a forgatagban. Ám
Nicholas, legnagyobb meglepetésére, nem mozdult arról a helyről - a torony aljából -, ahol először kiszúrta.
Az Alkimista felemelte a kezét, és tisztelgett. Ezüst karkötője megcsillant a petárdák fényében.
Machiavelli megragadta a fiatal kapitány vállát.
- Látja azt a férfit? - bökött Flamel irányába. - Fogja el, és hozza nekem ide! De ne essen bántódása, élve
van rá szükségem! Ez a mai feladata!
Flamel hirtelen elindult a torony nyugati lába felé, a Pont dTéna hídja felé, de mivel a többiek a hídon át
menekültek, nem kelt át rajta, hanem irányt változtatva a Quai Branlyra fordult.
- Igenis, uram! - vágta rá határozottan a tiszt. Szemében elszántság tükröződött. Intett az embereinek, és
nekieredtek.
- Akarja, hogy kövessem Saint-Germainéket? - szimatolt a levegőbe Dagon, orrából szörcsögő hang
hallatszott. - A szaguk alapján megtalálnám őket.
Machiavelli megrázta a fejét.
- Most nem! El kell tűnnünk innen, mielőtt megjelennek a firkászok! Saint-Germain a világ
legkiszámíthatóbb embere. Biztos vagyok benne, hogy az egyik búvóhelyére viszi védenceit. Mindegyik
rejtekhelyét figyeltetem. Flamel ma szagolt utoljára szabad levegőt! - fogadkozott a férfi, és beszállt a járműbe.
Dagon becsukta mestere után az ajtót, majd abba az irányba nézett, ahol az Alkimistát utoljára látták. A rendőrök
már a nyomában voltak, bár gyorsaságukat csökkentette nehéz fegyverzetük és a golyóálló mellényük. De Dagon
tisztában volt vele, hogy Flamelnek nem ez lenne az első sikeres menekülése, és nem is lesz az utolsó... Elete
során az Alkimista meglógott már emberi és nem emberi üldözők elől is: olyanok elől, amik már a
majomszabásúak evolúciója előtt is legendák voltak, és olyan szörnyek elől, melyekről azt hihetné az ember,
hogy csak a rémálmok világában élnek. Dagon erősen kételkedett abban, hogy Fiaméit elcsípik a kommandósok.
Mielőtt beszállt volna az autóba, a levegőbe szagolt. Orrcimpája megremegett, amikor megérezte Scathach
illatát. Az Árnyék visszatért!
Évezredes gyűlölet kötötte őket össze szoros kapocsként. Dagon az utolsó képviselője volt fajának, és hogy
ez így történt, abban oroszlánrésze volt az Árnyéknak. Kétezer évvel ezelőtt egy szörnyű éjszakán kiirtotta
Dagon egész népét. Fekete napszemüvege mögött a lény szemébe könnyek gyűltek, csípős, nyálkás folyadék.
Dagon megesküdött, hogy most bosszút áll a Harcoson, véres bosszút.

- Ne rohanjatok, csak sétáljatok! - parancsolta Scatty. - Ti lesztek középen, Saint-Germain megy elöl, én pedig
hátulról fedezlek benneteket. - A harcos hangja nem tűrt ellenvetést. Áthaladtak a hídon, majd ráfordultak az
Avenue de New Yorkra. Aztán némi kanyargás után egy sikátorba értek. A sikátor meglehetősen sötét volt, a nap
még nem járt annyira magasan, hogy bevilágítsa. Az ikrek borzongani kezdtek. A hőmérséklet itt jó pár fokkal
alacsonyabb volt, mint a sugárutakon és a tereken. Josh és Sophie csodálkozva vették észre, hogy Saint-Germain
ujjai, melyeket a házfalon húzott végig, szikrázni kezdenek a súrlódástól.
Sophie nekiállt, hogy előcsalogasson néhány emléket Saint-Germainről. A boszorkány emlékeit lassan már
úgy kezelte, mint a sajátjait. Oldalra nézett, és azt vette észre, hogy Josh furcsálkodva néz rá.
- Az előbb egy pillanatra ezüstszínű volt a szemed.
Sophie a bőrkabátos figurára, majd a mögöttük haladó Scattyre nézett. Mivel úgy vélte, hogy mindketten
hallótávolságon kívül vannak, felvilágosította a fiút.
- Az emlékeim... Akarom mondani, Endor Boszorkányának emlékei között keresgélek. Kíváncsi lettem erre
a fickóra.
- És mire emlékszel róla?
- Híres alkimista, legalább olyan titokzatos figurája a történelemnek, mint Flamel.
- Emberi lény? - kérdezte Josh a kelleténél kicsit hango-sabban.
- Nem az ősök közül való, és nem is az Új Generáció tagja. Ember, mint mi. De még Endor Boszorkánya
sem tud túl sokat róla. Londonban találkozott vele először, 1740-ben. Tudta egyből, hogy halhatatlan, akit
Flamel vezetett be az alkímia rejtelmeibe. A boszorkány valamiért kételkedett szavaiban. Saint-Germain azt
állította, hogy Tibetben utazgatva jött rá az öröklét titkára: egy olyan receptet talált, melyet nem kell hónapról
hónapra újra lefőzni. De amikor Endor Boszorkánya azt kérte, mutassa meg a receptet, Saint-Germain azt
mondta, sajnálja, de elvesztette. A világ összes nyelvén beszél, híres zenész volt, és neves ékszerkészítő - villant
fel ezüstszínnel Sophie szeme, amint az emlék fakulni kezdett. - A boszorkány nem kedvelte, vagy legalábbis
nem bízott benne.
- Akkor mi miért bíznánk benne?! - suttogta Josh. -Mert Nicholas megbízik benne, és barátjának tartja
- felelt Sophie.
- Neki miért nem gyanús, mint a boszorkánynak?
- Ismered a mondást, hogy zsák a foltját megtalálja? Na, ezért. Valami nem stimmel nekem Flamellel
kapcsolatosan, nem szabadna benne sem megbíznunk.
Sophie inkább nem válaszolt, és félrenézett. Tudta, honnan fúj a szél. Josh azért nem állhatta az Alkimistát,
mert őt felébresztette, míg testvérét nem. Továbbá az is bántotta a csőrét, hogy többször veszélybe sodorta. Ám
Sophie tudta, hogy Flamel minden, csak nem gyanús és/vagy rossz ember.

A sikátorból egy nagy, háromsávos útra érkeztek. Bár még mindig túl korán volt a csúcsforgalomhoz, az út
teljesen bedugult. Ez nagyrészt az Eiffel-toronynál rendezett tűzijátéknak volt köszönhető. Autódudák harsogtak,
és rendőrautók szirénái nyávogtak. Egy tűzoltóautó is hiába szirénázott - nem nyílt előtte egérút. Saint-Germain
se jobbra, se balra nem nézve átvágott az úton. Zsebéből a túloldalra érve előhúzott egy szupermodern telefont.
Megnyomta a gyorshívó gombját, és franciául kezdett el darálni a mobilba.
- Segítséget hívott? - kérdezte Sophie, miután a férfi eltette a telefont.
 - Dehogy! - rázta a fejét Saint-Germain. - Reggelit rendeltem. Farkaséhes vagyok - Saint-Germain
hüvelykujjával hátrafelé, a még mindig szikrázó torony felé mutatott. - Ha ekkora tüzet gyújt az ember, az
elégeti az energiát, már elnézést a szójátékért.
Sophie bólintott. Most már megértette, miért korog annyira a gyomra a hajnali ködgerjesztés óta.
Scathach is beérte őket, épp az amerikai katedrális mellett.
- Furcsa, azt hiszem, senki sem követ - mondta meglepetten. - Mérget mertem volna venni rá, hogy
Machiavelli utánunk küld valakit. Gyanús ez nekem. - Hüvelykujját szájához emelte, és elkezdte rágni a
cikcakkosra harapdált körmöket.
Sophie automatikusan rácsapott a kelta harcos kezére.
- Ne rágd a körmöd!
Scatty először meglepődött, aztán elszégyellte magát.
- Régi, rossz, szokás. Nagyon régi...
- Most hová megyünk? - firtatta Josh. -Gondolom, elrejtőzünk valahová... Messze vagyunk
még? - kérdezte az elöl robogó Saint-Germaintől a lány.
- Pár perc múlva megérkezünk - felelte anélkül, hogy megfordult volna. - Az egyik belvárosi lakásom itt van
a közelben.
Scathach bólintott.
- Amíg Nicholas vissza nem ér, kipihenhetjük magunkat. Ránk férne egy zuhany is - szimatolt Josh
irányába.
A fiú elvörösödött.
- Azt akarod mondani, hogy büzlök? - kérdezte egyszerre szégyenkezve és dühöngve a srác.
Sophie megérintette Josh kezét, igyekezett nyugalomra inteni.
- Egy kicsit, de azt hiszem, nem te vagy az egyetlen közöttünk.
- Te persze nem vagy büdös - nézett sértetten Scathachra a fiú.
- Ebben igazad van. A vámpírok nem rendelkeznek már izzadságmirigyekkel. A mi fajunk fejlettebb az
emberekénél.
Csendben haladtak végig a Rue Pierre Charronnon, aztán kiértek a széles Champs-Elysées-re, Párizs
főutcájára. Balról a Diadalív látszott. Itt is állt a forgalom. A torony még most is szórta tüzét. Vadul
gesztikulálva bámulták az emberek.
- Kíváncsi vagyok, hogy fog ez belekerülni a hírekbe - vigyorgott Josh. - A „Tűzeső hullott az Eiffel-
toronyra", vagy más efféle hangzatos címmel.
- A z az igazság, hogy annyira nem is különös a dolog. Évente többször rendeznek tűzijátékot a toronynál:
újévkor és a Bastille napján többek között - nézett hátra Saint-Germain a válla fölött. - Szerintem elmismássolják
az ügyet.
Kitalálják majd, hogy a Bastille-napi tűzijáték próbáját tartották, vagy ilyesmi... - torpant meg Saint-Germain,
mert valaki a nevét kiáltotta.
- Ne nézzetek hátra! - javasolta Scatty, de késő volt. Az ikrek és Saint-Germain megpördültek.
Két kamasz szállt ki egy álló autóból.
- Germain! Hé, Germain! - kiáltozták, és közben ujjal mutogattak rá. A srácok pólóban és farmerban voltak.
Hajuk hátranyalva, mindkettejük szemét jókora napszemüveg borította. Valamit lengettek a kezükben - Josh
paranoiája keskeny tőröket vizionáltatott a fiúval -, és futni kezdtek feléjük.
- Francis, vigyázz! - állt a fiú és a férfi közé a Harcos.
- Uraim? - fordult az idegenekkel szembe a muzsikus, szájára mosolyt erőltetett, de az ikrek, akik a férfi
mögött álltak, láthatták, hogy hátul összekulcsolt ujjaiból szikrák pattognak.
- Nagyszerű koncertet adott tegnap este - tolta fel homlokára a napszemüveget az egyik rajongó. Angolul
beszélt, de erős német akcentussal. Aztán előrenyújtotta a kezét. Amit Josh tőrnek hitt, valójában egy filctoll
volt.
- Kaphatnánk egy autogramot?
 Saint-Germain ujjai egy csapásra abbahagyták a szikrázást. Elvette a filctollat, és az egyik belső zsebéből
előhúzott egy kis spirálfüzetet.
- Hogyne, nagyon szívesen! Remélem, megvan már a legújabb lemez?
- Igen, tegnap töltöttem le az ITunesról - kapott elő a másik fiatal egy iPodot a hátsó zsebéből. Akcentusa
ugyanolyan erős volt, mint a barátjáé.
- Ne felejtsétek el, hogy jön az új DVD a jövő hónap elején! Lesz rajta egy-két jó cucc, remixek és
feldolgozások - írta alá Saint-Germain a nevét artisztikus betűkkel, majd a lapot a két fiatalembernek adta. -
Öröm volt csevegni, de most már - fájdalom -, de mennem kell! Köszönöm, hogy megállítottatok! Mindig
jólesik, ha felismernek!
Mindkettővel kezet fogott. A srácok gyorsan elpályáztak, egymásnak nagy pacsikat adva, és az autogramot
lobogtatva.
Saint-Germain elvigyorodott, majd az ikrek felé fordult.
- Mondtam, hogy híres vagyok, nem?
- Nemsoká halott híresség lesz magából, ha nem tűnünk el az utcáról! - emlékeztette Scatty.
- Ó, már nem soká' megérkezünk! - nyugtatta meg Saint-Germain, majd lekanyarodtak egy oldalutcára,
melyből egy még kisebb sikátorra kanyarodtak. A kis, macskaköves utca a házak végében futott. Félúton
megálltak egy ajtó előtt, melyen még névtáblát sem láttak. Ütött-kopott kis ajtó volt, a felhólyagzott festék nagy
cafatokban pergett le róla.
- Javasolhatnék egy új ajtót? - fanyalgott Scatty.
- Ez az új ajtó. Megnyugtathatom, hogy a faburkolat csak álca. Valójában ez egy öt ponton záródó acélajtó.
Oldalra lépett, és beengedte maga előtt az ikreket.
- Érezzétek magatokat otthon! - mondta udvariasan.
Az ikrek beléptek. Egy udvar fogadta őket, melyet magas falak vettek körbe. Az udvar közepén egy
négyemeletes ház állt. Sophie és Josh valami egzotikusát vártak vagy drámaian hatásvadászt, de nem láttak mást,
mint egy kis, gondozatlan kertet. Az egyetlen különlegessége egy nagy, kőből vésett szökőkút volt, ám víz
helyett az is avarral és lehullott madárfészkekkel volt tele. A kert virágai vagy haldokoltak, vagy már halottak
voltak.
- A kertészem szabadságra ment - mondta a legkisebb zavar nélkül. - Nem vagyok az a kertgondozós típus -
tartotta fel jobb kezét, és kinyújtotta ujjait, melyeknek hegyén különféle színű lángok jelentek meg, vigyorgó
arcát kísérteties fénybe vonták. - Én másban vagyok jó!
Scathach alaposan körbenézett, mielőtt belépett volna a kis udvarra. Meggyőződött róla, hogy nem követik,
aztán becsukta maga mögött a kaput. A biztonsági zár megnyugtatón kattant egyet, amint elfordította a kulcsot.
- Hogy fog Flamel megtalálni bennünket? - kérdezte Josh, akinek nem volt szíve csücske az Alkimista, de
Saint-Germain még Flamelnél is kevésbé tetszett neki.
- Adtam neki egy kis vezetőt...
- Ugye nem lesz semmi baja? - aggódott Sophie.
- Minden rendben lesz! - felelte Scatty, bár hangszíne és tekintete elárulta, hogy korántsem olyan biztos a
dolgában, mint ahogy mutatja.
Scathach arca hirtelen megváltozott, és állkapcsa előreugrott teljes egészében látni engedve rémséges
vámpírfogait.
A ház hátsó bejárata kinyílt. Valaki az udvarra lépett. Sophie aurája ezüstfehéren felragyogott. A lány Josh
mellé ugrott, mire a fiú aranyszínű aurája is életre kelt. Ott álltak elvakulva saját aurájuk fényétől, egymásba
kapaszkodva, amikor meghallották életük legvérfagyasztóbb hangját: Scathach kiáltását.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Nicholas Flamelnek esze ágában sem volt megállni. Jobbra fordult, és végigrohant a Quai Branlyn.
- Állj, vagy lövünk! v
Az Alkimista tudta, hogy csak blöffölnek. Machiavelli él akarja elfogni őt.
Mindazonáltal egyre közelebbről hallotta a bakancstalpak dobogását és a fegyverek csörgését. Üldözői szinte
a nyakába lihegtek. Az Alkimista zihálni kezdett, oldala nyilallt. Hiába volt a Kódex és az örök élet elixíre, mely
élve tartotta évezredeken keresztül, fittségben nem verhette meg a kommandósokat.
Olyan hirtelen állt meg, hogy a fiatal rendőrkapitány alig tudott fékezni, és majdnem beleütközött. Flamel
hátranézett a válla fölött, mire a kapitány egy jókora stukkert rántott elő.
- Ne mozduljon! Fel a kezekkel!
Nicholas lassan szembefordult a sisakos fickóval.
- Most akkor ne mozduljak, vagy emeljem fel a kezem? - mosolygott Nicholas. - Döntse el!
A kapitány meglepetten pislogott plexi arcvédője mögül. Ilyen vakmerő ellenféllel még nem találkozott.
Pisztolya csövével mutatta az Alkimistának, hogy emelje fel a kezét. Addigra a többi kommandós is beérte a
kapitányt. Flamelre egy egész fegyverarzenál szegeződött egyetlen másodpercen belül. Higgadtan végignézett
ellenfelein. Fekete ruháikban, sisakosán úgy néztek ki, mintha óriás rovarok lennének.
- Feküdjön a földre! - hangzott a következő parancs. Flamel lassan térdre ereszkedett, majd lehasalt a kora
reggeli utca hűvös, poros kövezetére.
- Tegye szét a kezét!
Nicholas engedelmeskedett. A kommandósok gyorsan körülállták, de továbbra is tartották a tisztes
távolságot.
- Elkaptuk, uram! - mondta a szája elé lógó mikrofonba a tiszt. - Nem, semmi baja nem esett. Igen, uram,
azonnal!
Bárcsak itt lenne Perenelle, fohászkodott az Alkimista, ő biztos tudná, hogyan vágja ki magát. Igaz, akkor
nem is került volna ebbe a helyzetbe. Perenelle született harcos volt. hányszor biztatta, hogy vessenek véget a
menekülésnek, és forduljanak közösen szembe a Sötét Ősökkel, bevetve minden tudásukat és varázserejüket.
Arra akarta rávenni, hogy gyűjtse össze a halhatatlanokat, az ősöket, és a Második Generációsokat, mindazokat,
akik segítették az emberi nemet, és velük összefogva indítson hadat a Sötét Ősök és a Dee-félék ellen. De
Nicholas hajthatatlan volt. Egész életében a Kódex által megjövendölt ikerpár eljövetelét várta.
„A kettő, mely egy, mindenné lészen."
Soha, egyetlen pillanatig sem kételkedett abban, hogy meg fogja találni őket. A Kódex jövendölései
sohasem tévedtek, bár sokszor meglehetősen homályosak voltak, arról nem is beszélve, hogy Ábrahám szavai a
legkülönfélébb holt nyelveken fogalmazódtak meg.

A kettő, mely egy, mindenné lészen.

Eljön majd az idő, hogy a Kódexet elragadják,
Es a királynő embere szóvetkezik a hollókkal.
Az ősök elhagyják búvóhelyeiket,
Es halhatatlan tanítja majd a halandót. A kettőnek,
Mely egy, annak az eggyé kell válnia, aki minden.

Nicholas biztos volt benne, hogy ő az a halhatatlan, akinek tanítania kell a halandókat: ahogyan a kampós
kezű férfi mondta neki.
Ötszáz évvel ezelőtt Perenelle és Flamel nekivágtak Európának, hogy megfejtsék a fémborítású könyv titkát.
Végül Spanyolországban találtak egy titokzatos félkezű embert, aki segített nekik részleteket lefordítani az
örökké mozgó szövegből. Feltárta számukra, hogy az örök élet elixíre mindig a Könyv hetedik lapján jelenik, és
nem máskor, mint telehold idején, míg az anyagváltoztatás receptje - fémből aranyat vagy szénből drágakövet - a
tizenegyedik oldalon tűnik fel. Amikor lefordította az iménti részletet, a férfi fekete szemével Nicholasra meredt,
majd kampós kezét a mellkasához bökte.
- Ez a végzete - suttogta.
Az enigmatikus szavak azt jövendölték, hogy ő lesz az, aki megtalálja a világ megmentőit. De arról nem
szóltak, hogy egy koszos párizsi utcán hasalva érné a vég, meglehetősen feszült kommandósok körében.
Flamel lehunyta szemét, és mély lélegzetet vett. Ujjai hegyét az aszfalthoz nyomta, és auraenergiájára
összpontosított.
Az ujja végén hirtelen megjelent egy vékony, zöldes energiafonal, és felszívódott a kövezetben. A kövezetet
átfúrva a talajba jutott, hogy ott az élet valamely képviselőjére leljen, majd rövid keresés után hamarosan meg is
találta. Onnan már minden a transzmutáció dolga volt, az alkímia alapkategóriájáé, glükóz és fruktóz kötődött
össze, hogy a kötődés aztán cukrot állítson elő. A cukor pedig előcsalogatta a föld alatt lakó élőlényeket...
- Bilincseljék meg! - morogta a kapitány. Nicholas hallotta, ahogy két kommandós megindul felé mindkét
oldalról. Hamarosan egy vasalt bakancs jelent meg az orra előtt, és még valami: egy apró hangya. Az aszfalt
réséből bukkant elő csápjával integetve, a hangyát hamarosan egy második majd egy harmadik követte...
Az Alkimista összeérintette hüvelyk- és mutatóujját, majd csettintett velük egyet. A csettintés hatására
észrevétlen energiarészecskék borították be a kommandósok ruháit, mely részecskék egy újabb csettintés
hatására édes cukorrá változtak. ..
A flaszter Flamel körül már szinte nyüzsgött a repedésekből előbugyogó hangyamasszától. Felrohantak a
katonák bakancsaira, majd a combjaikra, hogy beborítsák az egész testüket. Egy másodpercig a kommandósok
meg sem tudtak mozdulni a meglepetéssel vegyes rémülettől. A kesztyűik és ruháik megvédték őket még egy
másodpercig, aztán... Először csak az egyikük kezdett el vakarózni, aztán egy másik, végül mindegyik úgy
rángatózott, mintha vitustáncot járna. Elkezdték ledobálni magukról gönceiket, hogy megszabaduljanak a ruhák
résein beférkőzött hangyák seregétől. Repültek a fegyverek, a pajzsok, a sisakok.
A fiatal kapitány kezében még mindig ott volt a fegyver, amit a felpattanó Flamelre szegezett, ám a hangyák őt
sem kímélték, meggátolva a célzásban. Látta, ahogy az Alkimista leporolja a ruháját. Rá akart ordítani, hogy
feküdjön vissza, de tudta, hogy ha kinyitja a száját, akkor a hangyák beözönle-nek rajta. Lekapta sisakját, fekete
csuklyáját, és a földre dobta őket, majd vadul vakarózni kezdett. Rövidre vágott haja is nyüzsgött a rovaroktól,
melyek most a szemét támadták. Mire újra kinyitotta, Flamel már a Pont de FAlma állomás felé masírozott
zsebre dugott kézzel, mintha csak egy kávéházból jönne, és fütyülne a világ minden gondjára-bajára.

TIZENHETEDIK FEJEZET

J o sh megpróbálta kinyitni a szemét. Fekete pontok táncoltak előtte, és amikor tenyerével árnyékolta be a
szemét, láthatta saját aurájának szellemvonalát aranyszínben ragyogva. Tapogatózni kezdett, míg meg nem
találta Sophie kezét. Egymásra néztek hunyorogva.
- Mi történt? - kérdezte Josh a nagy ijedségtől akadozó nyelvvel.
- Nem tudom - rázta fejét a lány. - Mintha valami robbanás történt volna.
- Hallottam Scathach sikoltását...
- Én úgy láttam, mintha valaki kilépett volna a ház ajtaján...
Mindketten a ház felé fordultak, ahol hamarosan meglátták Scattyt, aki egy másik nővel járt körtáncot,
nevetgélve és franciául hadarva örömükben.
- Úgy látszik, ismerik egymást - vonta le a következtetést lakonikusan Josh, majd felsegítette Sophie-t.
- Igen, barátok, és már nagyon-nagyon régen nem találkoztak - mosolygott mellkasa előtt összefont kézzel
Saint-Germain. - Jeanne! - köhintett egyet.
A két nő elengedte egymást, és Jeanne Saint-Germain felé fordult. Arcára kérdő kifejezés ült ki. Lehetetlen
volt megmondani, hány éves. Vékony volt, súlya nem nyomhatott többet Sophie-énál, bőre barna, szeme, mint a
kávéscsésze. Rövidre vágott, gesztenyebarna hajat viselt, majdnem fiúsat. Arca könnytől volt nedves, kézfejével
megtörölte szürke szemét.
- Igen, Francis...
- Hadd mutassam be kis vendégeinket!
Scathach kezét szorongatva a nő Sophie felé indult. Ahogy közeledett, a lány valami furcsa taszítóerőt
érzett, mintha két azonos pólusú mágnes közeledne egymáshoz, aztán aurája működésbe lépett, ahogyan Joshé
is. A levegő vanília és narancs édes illatával volt tele.
- Sophie..., Josh... - mutatta be őket Saint-Germain. Jeanne ezüstszínű aurájának, erős levendulaillata volt.
Sisteregve fonta körbe testét, egyre tömörebbé vált, ahogy halmazállapotát légnemüből szilárdra változtatta, és
az asszony testét másodperceken belül egy komplett középkori páncél borította: mellvértestül, lábszárvédőstül,
kesztyűstül, csizmástul.
- Hadd mutassam be a feleségemet, Jeanne-t... - folytatta Saint-Germain.
- A felesége?! - lepődött meg Scatty.
-...akit a történelemkönyvek lapjairól Jeanne dArcként ismerhetünk. Annak idején ő volt a franciák
legfélelmetesebb fegyvere, és higgyétek el, még ma sem hoz szégyent a nevére!

Megterített, roskadásig megrakott, hosszú faasztal várta őket a konyhában. A levegőben frissen sült kenyér,
palacsinta, lángos és kávé illata úszott. Az asztalon gyümölcskosarak kínálták magukat, míg a középkori
serpenyőben tojás és kolbász sistergett, az éhes ember fülének a legszebb zenét kínálva.
Josh gyomra hangosan megkordult, amikor belépett a konyhába. Akkor jutott csak eszébe, milyen régen
nem evett. Azt a néhány korty forró csokoládét, amit a kávéházban magához vehetett, igazán nem lehet
étkezésnek nevezni. Szájában összefutott a nyál.
- Egyetek-vegyetek! - kapott fel egy tányért Saint-Ger-main, majd beleharapott egy vastag croissant-ba. A
croissant morzsái aranyfüstként peregtek a padlóra. - Bizonyára ti is farkaséhesek vagytok.
- Tennél valami finomságot a tányéromra? Szeretnék néhány szót váltani Jeanne-nal - mondta Sophie
Joshnak.
- Te tényleg elhiszed, hogy magával Jeanne dArckal ülünk egy asztalnál - nézett a sürgő-forgó nőre, aki
meglehetősen fiatalnak tűnt a korához képest.
- Láttunk mi már ennél furcsábbat is az elmúlt pár nap alatt, miért pont ezen lepődnénk meg? - szorította
meg a fiú kezét. - Gyümölcsöt kérek és zabpelyhet!
- A kolbásszal meg a tojással, mi lesz? - lepődött meg Josh, mert Sophie volt az egyetlen ember a Földön,
aki még nála is több kolbászt tudott begyűrni.
- Nem kérek, köszönöm, meghagyom neked - fintorgott a lány. - A húsnak még a gondolatára is émelyegni
kezdek - kapott fel egy lángost, majd Jeanne-hoz fordult, aki épp kávét töltött egy magas kancsóba.
- Csak nem hawaii Kona kávé? - kérdezte a lány. Jeanne meglepődött.
- Te aztán értesz a kávéhoz! Amikor Hawaiin voltunk, akkor szerettem bele. Különleges alkalmakra
tartogatom.
- Kávéházban dolgoztam. Mérföldekről megismerem a Kona kávé illatát. Az illata nagyon finom, de az íze
nekem túl keserű.
- Gondolom, nem a kávékról akartál kérdezgetni - jegyezte meg Jeanne.
- Nem, tényleg nem - rázta a fejét, és egy kissé zavarba jött. Alig néhány perce ismeri ezt az asszonyt, és
máris valami nagyon személyes kérdést akar feltenni neki. - Kérdezhetek valamit?
- Bármit! - vágta rá Jeanne őszintén. Sophie örült a biztató válasznak, és a közepébe vágott.
- Scatty egyszer említette, hogy maga volt az utolsó személy - engem nem számítva - akinek ezüstszínű az
aurája.
- Igen, ez így van. Azért reagáltak egymásra az erőmezőink ilyen kitörőén - fogta két kezébe a bögrét az
asz-szony, és Sophie-ra nézett. - Bocsánat, amiért az aurám túlterhelte a tiédet - mosolygott rá fehér fogai
gyöngysorával. - Megtaníthatlak, hogyan védekezz ellene. Bár annak az esélye, hogy egy másik ezüstaurájú
emberrel találkozz, elég csekély.
Sophie idegesen rágta a fekete áfonyás fánkot.
- Már megbocsásson, de tényleg Jeanne dArchoz van szerencsém, az orléans-i szűzhöz?
- A szüzességet most ne firtassuk, de tényleg az orléans-i volnék.
- De én... mindmáig azt hittem..., azt olvastam, hogy... maga meghalt.
- O, nem, kisasszony! Scathach megmentette az életem. - Jeanne finoman megérintette Sophie karját. A
lány szeme előtt megjelent a páncélba bújt Scathach képe, aki egy fekete ménen nyargalt, kezében villámló
kardot forgatva.
- Benyargalt értem a kivégzésemre váró tömegbe, és a hóhér orra előtt kiszabadított. Nagy volt a
felfordulás, azt gondolhatod. De ez csak a mi malmunkra hajtotta a vizet.
Sophie szeme előtt tovább peregtek az események: látta Scathacht, ahogy páncélozott lován maga mögé
ülteti a szakadt és kormos ruhába burkolt Jeanne-t, miközben utat vág magának a tömegben mindkét kezében
kardot forgatva.
- Eltitkolták, hogy Jeanne túlélte a kivégzést - szeletelt magának ananászt a Harcos. - Senki, sem az angolok,
sem a franciák, nem mertek azzal előállni, hogy egyetlen ember - aki ráadásul nőnemű - kiszabadította az
Orléans-i Szüzet ötszáz állig felfegyverzett lovag gyűrűjéből.
Jeanne elvett egy ananászdarabot Scatty kezéből, és a szájába tette.
- Scatty ezután Nicholashoz és Perenelle-hez vitt - folytatta. - Ok bújtattak, és istápoltak, amíg meg nem
erősödtem. Megsebesültem a menekülés során, és szervezetem legyengült a hosszú fogság alatt. De Nicholas és
Perenelle minden erőfeszítése hasztalan lett volna, ha nincs Scatty... - szorította meg a Harcos kezét, és szemébe
könnyek tócsája gyűlt.
- Jeanne sok vért vesztett. Perenelle és Nicholas hiába próbálkoztak, állapota alig javult valamelyest. Ekkor
Nicholas elvégezte a történelem első vérátömlesztését.
- Kinek a vérét... - kezdte Sophie, de aztán rájött, hogy a boszorkány emlékeinek köszönhetően pontosan
tudta a választ. - Te adtál vért Jeanne-nak, Scathach...
-Scathach vámpírvére megmentett a biztos haláltól. Sőt - nem is mellékesen - halhatatlanná tett - mosolygott.
- Látom, hogy a fogaimat nézed, Sophie. Nem, nem lettem vámpír, nem voltak ilyen mellékhatásai a
vérátömlesztésnek, bár vegetáriánus lettem az elmúlt pár száz évben.
- És te képes voltál úgy férjhez menni, hogy meg sem hívtál az esküvődre! Szép kis barátnő, mondhatom!
Mikor házasodtatok össze, és hol? - hadarta Scatty.
- Négy évvel ezelőtt volt az esküvőnk a Sunset Beachen, Hawaiin. Nem fogjátok eltalálni, mikor?
Napnyugtakor. Égre-földre kerestünk téged, azt akartam, hogy te légy a tanúm.
- Mit is csináltam négy évvel ezelőtt... - rágta a körmét Scatty. - Megvan! Nepálban voltam, és egy szörnyű
nee-guedet követtem... Egy jetit, ha így jobban ismeritek - tette hozzá, mert látta, hogy Sophie és Jeanne nem
tudják, miről beszél.
- Nem tudtunk elérni. A mobilod ki volt kapcsolva. Az internetes postaládád tele, sorra dobta vissza a
leveleinket. Akarod látni a fényképeket! - ragadta meg Scatty karját, mire a Harcos nagyot bólintott. Jeanne most
Sophie felé fordult.
- Egyél minél többet! Nagyon sok energiát elhasználtál a varázslatok során, pótolnod kell! És igyál olyan sokat,
amennyi beléd fér! Lehetőleg ásványvizet és gyümölcslevet. Mellőzd a teát vagy a kávét, minden olyasmit,
amiben koffein van, és ébren tart. Ha jóllaktál, Francis megmutatja a szobádat, ahol lezuhanyozhatsz, és
ledőlhetsz pihenni - nézett végig Sophie-n. - Nagyjából az én méretem vagy. Majd adok néhány tiszta ruhát.
Aztán később majd elbeszélgetünk arról is, hogyan uralkodj az aurád fölött - emelte fel bal kezét kinyújtott
ujjakkal. A keze körül fémes derengés futkározott.
- Megtanítalak rá, hogyan urald, hogyan alakítsd kedvedre a formáját és állagát. - Jeanne keze egy ragadozó
madár karmává alakult. Aztán a fémes derengés hirtelen kihunyt. Csak körmei maradtak ezüstszínűek. Jeanne
keze visszaváltozott emberi kézzé. - De előbb egyél, és pihenj! - puszilta meg
Sophie mindkét orcáját az asszony. - Most pedig megmutatom a fényképeket, Scathach!
A két nő kisietett a szobából, és Sophie visszatért az asztalhoz, mely mellett Josh Saint-Germainnel
társalgott nagyban. A fiú egy gyümölccsel és kenyérrel megrakott tányért nyújtott felé, míg a saját tányérját
tojással és kolbásszal rakta tele. Sophie majdnem kidobta a taccsot, amikor a zsírtól csöpögő élelemre nézett.
Elfordította a fejét, és a gyümölcsein kezdett el csámcsogni, majd kíváncsiságtól hajtva belehallgatott Joshék
beszélgetésébe.
- Nem, én nem tudlak felébreszteni, kisöreg! Én is ember vagyok. A felébresztéshez egy ősre van szükség,
vagy minimum egyre a maroknyi Második Generációs közül. De ne aggódj! - villantotta rá csámpás fogait -,
Nicholas biztos fog találni valakit, aki alkalmas erre a feladatra.
- Tud valakiről Párizsban, aki felébresztene? Saint-Germain elgondolkodott.
- Machiavelli biztos tudna valakit, ő mindenkit ismer, de én sajnos nem tudok ebben segíteni neked... -
mondta Josh-nak, majd finoman biccentve Sophie-t szólította meg. - Ezek szerint a legendás Hekaté ébresztett
fel, és nem más tanított a levegő varázslatára, mint a vénséges vén boszorkány - nevetett a férfi. - Hogy van a
vén csont? Én is voltam a tanítványa, de be kell valljam, én sosem voltam a szíve csücske.
- Ma sem az... - vágta oda Sophie, majd menten elpirult. Nem is értette, hogy lehetett ilyen udvariatlan. -
Bocsánat, igazán nem tudom, miért mondtam ezt...
A gróf felnevetett.
- Nyugi, nem is te mondtad, hanem a banya. Eltart majd egy ideig, amíg különválasztod a saját és a
boszorkány véleményét. Felhívott ma reggel, és elmondta, hogy a levegő varázslatát egészen különleges módon
adta át. A múmiatechnikát emberemlékezet óta nem alkalmazták senkin, mert rendkívül veszélyes.
Sophie gyorsan Joshra nézett. A fiú figyelte a gróf minden szavát, de hogy mit érzett, azt csak megfeszülő
arcizmai árulták el, és összeszorított szája.
- Legalább huszonnégy órát kellene aludnod ahhoz, hogy a tudatod és a tudatalattid elvégezhesse a
szortírozás nagy munkáját az idegen és a saját emlékek, gondolatok, vélemények között.
- Eddig nem volt rá idő...
- De most lesz. Egyetek, aztán nyomás az ágyba! Itt nyugodtan aludhattok. Senki sem tudja, hogy itt
vagytok.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Saint- Germain egyik városi búvóhelyén vannak, a Champs-Élysées közelében - mondta a telefonba
Machiavelli, aztán hátradőlt bőrfotelében, és úgy fordította az ülőalkalmatosságot, hogy kiláthasson a nagy
ablakon. A háztetők cseréptengerén túl ott állt az Eiffel-torony. A tűzijáték véget ért. Már csak néhány
szivárványszín füstfelhő árulkodott arról, hogy néhány órával ezelőtt Saint-Germain megmutatta Párizsnak,
milyen egy igazi látványosság. - Nyugodjon meg, doktor! Szemmel tartjuk az épületet. Saint-Germain, Scathach
és az ikrek mind bent vannak. Más lakóról nincs tudomásunk.
Machiavelli eltartotta kissé a telefont a fülétől, hogy ne hallja a vonal hangos recsegését. Dee gépe épp most
szállt fel egy kis Los Angeles melletti reptérről, és indult el New York felé, ahol leszállnak majd tankolni. New
York után már csak az írországi Shannonban állnak meg, hogy ismét feltöltsék az üzemanyagtartályt, mielőtt

folytatnák útjukat Párizsba.

- Az Alkimistáról tud valamit?
 - Felszívódott a városban. Az embereimnek sikerült elkapniuk, de Flamel beborította őket cukormázzal,
majd rájuk engedte Párizs összes hangyáját. A kommandósok pánikba estek, és Nicholasnak sikerült
meglógnia.
- Transzmutáció - ejtette ki a folyamat nevét megvetőn Dee. - A víz kétharmad rész hidrogént és egyharmad
rész oxigént tartalmaz: ugyanaz az arány, mint a cukornál. A vizet cukorrá változtatta. Ócska trükk, többet
vártam az öreg kóklertől.
Machiavelli végigsimított ősz, tövig lenyírt haján.
- Hat emberem kórházba került. Ezt nevezi maga ócska trükknek?
- Vissza fog menni az ikrekért. Egész életében az ő eljövetelükre várt.
- Ahogy mi is - emlékeztette Machiavelli a varázslót csöndesen. - Tudjuk, hol tartózkodnak, ami azt jelenti,
hogy tudjuk azt is, hol fog Flamel felbukkanni.
- Ne tegyen semmit, amíg meg nem érkezem! - parancsolta Dee.
- Meg tudná mondani, mikorra érk... - kezdte Machiavelli, de nem tudta befejezni kérdését, mert Dee letette
a kagylót. A magas férfi először ajkához érintette mobilját, mielőtt elegáns ruhája zsebébe csúsztatta volna. Esze
ágában nem volt megfogadni Dee parancsát. Mielőtt Dee gépe földet érne, el fogja kapni Fiaméit és az ikreket.
Megteszi mindazt, amire Dee már évszázadok óta nem képes, és ő lesz a Sötét Ősök új kedvence, vagy még
több...
Zsebében rezegni kezdett a telefon. A képernyőjén egy szokatlanul hosszú telefonszám jelent meg, amit a
titkosszolgálat vezetője nem ismert. El sem tudta képzelni, ki lehet a titokzatos hívó, hiszen ezt a számát csak az
elnök és a beosztottai ismerik, továbbá pár miniszter.
- Halló... - szólt a telefonba a férfi.
- A Halottidéző meg van róla győződve, hogy parancsa ellenére akar cselekedni, és megkísérli elkapni
Flameléket, mielőtt ő odaérne - hallatszott a kagylóban a görög nyelvnek egy olyan dialektusában, melynek a
tudósok szerint már réges-rég ki kellett volna halnia.
- Mester?! - pattant fel Machiavelli a székéből.
- Adjon Dee-nek teljes támogatást, és ne kezdjen magánakciókba! - tette le a kagylót az idegen.
Machiavelli visszaroskadt a székbe. Meglepetten tapasztalta, hogy remeg a keze.
Az őssel, akit Mesternek nevezett, utoljára másfél évszázada beszélt. A Mester volt az, aki a tizenhatodik
század elején halhatatlansággal ajándékozta meg. Fogalma sem volt, honnan szerezhetett tudomást titkos
gondolatáról. Lehet, hogy Dee beszélt vele? Ki van zárva. Akkor már valószínűbb, hogy Dee valamelyik ura
vette fel vele a kapcsolatot. Bár az sem biztos, hiszen Machiavelli Mestere a Sötét Ősök leghatalmasabbjai közül
való volt, aki nem fogadott el mástól parancsot vagy tanácsot. A férfinak újra el kellett gondolkodnia azon, hogy
vajon ki, illetve kik állhatnak Dee háta mögött. A Halottidéző mesterének kilétére már évszázadok óta kíváncsi
volt. Minden embert, aki halhatatlanságot nyert, hálája ahhoz az őshöz kötötte, akitől az ajándékot kapta. Az az
ős, aki örök életet ajándékoz, bármikor vissza is veheti azt. Machiavelli egyszer a saját szemével látta, ahogy egy
fiatalember egy másodperc alatt öregedett meg vénséges vénséggé, és hullott porrá-hamuvá.
Machiavellinek volt egy mappája, melyben a halhatatlanok nevei szerepeltek, és azok az ősök, akiktől a
halhatatlanságot kapták. Csak néhány emberi lény volt, akik az örök életet saját erőfeszítéseiknek köszönhetően
érték el, és nem voltak egyik ős lekötelezettjei sem. Ilyen volt Perenelle, Flamel és Saint-Germain.
Fogalma sem volt, kinek a szolgálatában állhatott Dee. De annyit most már sejthetett, hogy olyasvalakiében,
aki még az ő hatalmas Mesterénél is hatalmasabb, vagyis Dee roppant veszélyes.
Machiavelli megnyomott egy gombot az asztalán, mire Dagon lépett be az ajtón. Fekete napszemüvegében
visszatükröződtek a puszta falak.
- Van valami hír Fiaméiról?
- Semmi. Most elemezzük a Pont de PAlma megálló biztonsági kamerájának felvételét, és mindazokat az
állomásokét, melyekre innen el lehet jutni. Szükségünk van még egy kis időre.
Machiavelli bólintott. Időmilliomosok aztán végképp nem voltak. Legyintett egyet hosszú ujjú kezével.
- Nem tudjuk, hol van most, de tudjuk, hova tart. Saint-Germain házába.
 Dagon ajka ragacsosan szétnyílt.
- Minden ajtót figyelünk, még a ház alatti csatornarendszerben is van emberünk. Egy lélek sem mehet be
vagy jöhet ki onnan, hogy ne tudnánk róla. Két BA.ID egységünk van a közeli utcákban és egy a szomszédos
házban. Ha kell, másodperceken belül átmásznak a kerítésen.
Machiavelli felállt, és hátratett kézzel körbesétált a jellegtelen kis irodában. Bár a saját irodája volt, mégsem
használta gyakran, nem is volt benne más egy asztalon, két széken és egy telefonon kívül.
- Ennyi?! Flamel most lépett meg hat fegyveres elől, akik földre kényszerítették. Ne felejtse el, hogy Saint-
Germain, a Tűzmester is bent van a házban. Ma reggel a saját szemünkkel láthattuk, mire képes.
- A tűzijáték ártalmatlan látványosság volt...
- Biztos vagyok benne, hogy ugyanilyen egyszerűen változtatta volna a tornyot vízzé vagy egy rakás földdé.
Ez a férfi képes rá, hogy a szénből drágakövet állítson elő.
Dagon bólintott.
- Ott van még az amerikai lány, akinek felébresztették az erejét. A hajnali köd arra enged következtetni,
hogy fiatal kora és képzettsége ellenére meglehetősen nagy erővel rendelkezik - folytatta a listát Machiavelli.
- És ott van még az Árnyék is - tette hozzá gyűlöletteli hangon Dagon.
Niccolö Machiavelli arca csúf maszkká torzult.
- Igen, az Árnyék - ismételte a férfi.
- Tizenkét fegyveres emberünket tette ártalmatlanná a kávéházban - mondta Dagon kifejezéstelen arccal. -
Egész hadseregeket kényszerített térdre, és túlélte az Alsóvilág Árnyékvalóságát. Flamel azért fordult hozzá,
hogy az ikreknek rettenthetetlen testőrt biztosítson. Jól választott. Vele kell először végeznünk.
- Igazad van!
- Fegyveresekre lesz szükség, nagyon sokra.
- Nem lesz rá szükségem. Talán ismered ezeket a sorokat: „Fortély és csalás minden időben jobban
szolgálták az embert, mint más fegyver" - idézte Machiavelli.
- Ez meg honnan van?
- Egy könyvből. Én írtam. A Mediciek udvarában és korában ez feltétlenül igaz volt, de ma sem vesztett
érvényességéből. A disireket fogom bevetni. Van valami hír róluk? - nézett fel a férfi.
- Igen, hamarosan megérkeznek, de én tartok tőlük - mondta Dagon nagyokat cuppogva nyálas szájával.
- A disirektől mindenki tart, Dagon - válaszolt Machiavelli erőltetett mosollyal. - Ismeri a történetet, hogy
ejtette csapdába Hekaté Scathacht és zárta az Árnyvilágba?
Dagon nem válaszolt.
- Hekaté is a disirek segítségét vette igénybe. Scathach és a disirek között a gyűlölet visszanyúlik a Danu
Tallis bukása utáni időkbe - lépett közel Machiavelli a lényhez, és a vállára tette kezét. Mivel Dagon teste
meglehetősen rossz szagot árasztott, és izzadsága nyálkaként tapadt a bőrére, Machiavelli ügyelt rá, hogy a
száján keresztül lélegezzen. - Tudom, hogy gyűlölöd az Árnyékot. Sohasem kérdeztem, miért, de vannak
sejtéseim. Rengeteg fájdalmat okozott neked. Mégis most arra kérlek, hogy rakd félre a személyes érzelmeket. A
siker a legjobb bosszú. Csak figyelj, és maradj az oldalamon. Nagyon közel vagyunk a győzelemhez. Már csak
egy hajszál választ el bennünket attól, hogy a Sötét Ősök visszatérjenek és átvegyék az uralmat. De ha a disirek
elbuknának, ígérem, hogy a lány a tiéd lesz.
-Nem fognak vereséget szenvedni. Hozzák Nidhoggot is... - nyitotta ki Dagon a száját, látni engedve
tűhegyes fogait.
- Nidhoggot?! Azt hittem a világfa alatt raboskodik az idők végezetéig.
- A világfa elpusztult, és Nidhogg kiszabadult.
- Ha Niddhogot is hozzák, akkor tényleg egészen biztosan győzni fognak. Nem bukhatnak el.
Dagon levette napszemüvegét, óriási halszeme kidülledt. -D e ha Nidhogg fölött elvesztenék az uralmukat, az
egész város elpusztulhat.
Machiavelli elgondolkodott.
 - Bízom benne, hogy ez nem fog bekövetkezni, de néhány ezer ember élete nem nagy ár Scathach életéért
cserébe - mondta végül.
- Úgy beszél, mint Dee.
- Dehogy - legyintett élvetegen. - Az angol varázsló egy veszélyes fanatista.
- Maga nem az?
- Nem. Én csak veszélyes vagyok.

Dr. John Dee hátradőlt a repülőgép bőrfotelében, és búcsút intett Los Angeles csillogó fényeinek. Előhúzott egy
díszes zsebórát, és megnézte az időt. Azon mélázott, hogy vajon Machiavelli megkapta-e a hívást. Szinte biztos
volt benne, hogy igen. Kíváncsi lett volna az olasz arcára, amikor meghallotta a parancsot. Machiavelli legalább
most már tudja, ki az úr a házban.
Nem kellett hozzá nagy ész, hogy rájöjjön, Machiavelli egyedül akarja bezsebelni a dicsőséget. De a
varázsló túl régen fente már a fogát az Alkimistára ahhoz, hogy átengedje másnak a sikert. Különösen nem
Niccolö Machiavellinek. A repülőgép emelkedni kezdett. Dee szinte automatikusan nyúlt a papírzacskóért.
Imádott repülni, de a gyomra mindig tiltakozott ellene. Ám, ha minden jól megy, hamarosan ő lesz a világ ura, és
többé nem kell sehova repülnie - hozzá megy majd mindenki. A repülő meredeken felfelé emelkedett. Dee a
reptéren bekapott egy sült csirkecombot - most belátta, hogy hiba volt, ahogyan szénsavas üdítőt sem kellett
volna innia.
Dee már alig várta, hogy az ősök visszatérjenek. Talán még a térkapukat is ismét visszaállítják, és a repülés
szükségtelenné válik. A Halottidéző behunyta a szemét, és az ősökkel eljövendő aranykorra gondolt. A
régmúltban - minden ősi könyv, tekercs és legenda szerint - paradicsommá változtatták a Földet. Minden nép
mítoszában megtalálható az erre való utalás. Mestere megígérte neki, hogy ha segíti hatalomra kerülésüket, a
paradicsomot hozzák vissza a Földre mágikus erejükkel. Megállítják a globális felmelegedést, befoltozzák az
ózonlyukakat, és dzsungelt varázsolnak a sivatagokból. A Szahara kivirágzik, a sarki jégsapkák elolvadnak, és
felszínre kerülnek az alattuk szunnyadó gazdag termőföldek. Dee tervei szerint az Antarktiszon szeretett volna
egy várost alapítani, a saját városát, a Vanda-tó partján. Az ősök visszaállíthatnák régi királyságaikat:
Egyiptomot, Mezopotámiát, Közép-Amerikát és Angkort.
Ábrahám Kódexének segítségével egészen biztosan fel lehet támasztani magát a nagy Danu Tallist is.
De mindezeknek ára volt. Az emberiség cselédsorba kerül majd, és némelyek azon ősök vacsorái lesznek,
akik nem vetik meg az emberhúst, mert ilyen is akadt közöttük, nem is egy. De mindez semmiség volt ahhoz
képest, hogy mit kap cserébe a Föld az ősöktől - és főleg a Halottidéző.
A repülőgép befejezte az emelkedést, és gyomra sem rendetlenkedett tovább. Kinyitotta a szemét, és ismét
órájára pillantott. Alig tudta elhinni, hogy szó szerint már csak órák választják el attól a dicsőséges pillanattól,
hogy Fiaméit, Scathacht és az ikreket - ők voltak a hab a tortán - megtalálja és elfogja. Abban a percben, amikor
a Kódex hiányzó lapjait keze közé kaparintja, a történelem új irányt vesz.
Sohasem értette, hogy Flamel miért harcol az ősök visszatérése ellen. Meg fogja tőle kérdezni, határozta el,
közvetlenül azelőtt, hogy végez vele.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Nicholas Flamel megtorpant a Rue Beaubourgon, és szürke szemével körbetekintett. Meg volt róla győződve,
hogy nem követik, de biztos, ami biztos alapon azért megtette a szükséges óvintézkedéseket. A Notre-Dame-ig
metrózott, ott aztán átsétált a Szajnán a Pont dArcole-on, majd elindult a Pompidou Központ üveg- és
fémszörnyetege felé. Aztán vad cikcakkok, sikátorok, kitérők következtek. Újságosbódéknál állt le, utcai
büfékben ivott kávét műanyag poharakból, és közben azt vizslatta, küldtek-e valakit utána, hogy kövesse. Úgy
tűnt, valóban nem követi senki.
 A város igencsak megváltozott, mióta Flamel elhagyta. Bár az Alkimista most már San Franciscót vallotta
hazájának, Párizs mindig megmaradt a szíve csücskének, szeretett szülővárosának. Pár nappal azelőtt a bolt hátsó
helyiségében Josh letöltötte a Google Earth-öt, hogy megmutassa Flamelnek, hogyan használhatja. Gyorsan meg
is tanulta, majd órákat töltött el azzal, hogy felkeresse rajta ifjúkorának még létező utcáit, továbbá azt a temetőt,
ahol állítólagos teteme nyugszik.
Aztán egy bizonyos utcán többször is végigsétált virtuálisan. Meg sem fordult a fejében, hogy hamarosan
testi valójában is sétálhat rajta. Balra fordult a Rue Beaubourgról a Rue de Montmorencyre - majd, mintha falba
ütközött volna, hirtelen megállt.
Vett egy nagy lélegzetet, mert a szíve hevesebben kezdett el verni. Az emlékek elképesztő erővel törtek rá.
Az utca keskeny volt, annyira keskeny, hogy a nap sem tudott besütni a magas, fehér és krémszínű falak közé.
Az ablakpárkányok alatt virágosládák lógtak, és vascölöpök álltak a járda szélén, hogy az autók ne
parkolhassanak illetéktelen helyre.
Nicholas Flamel nem ezt az utcát látta, hanem a hatszáz évvel ezelőttit. Akkoriban itt laktak Perenelle-lel. A
középkori város korhadó hidjai, keszekusza utcái - melyek olyanok voltak, mint egy nyitott szennyvízcsatorna -,
és összeeszkábált házai merültek fel emlékezetében. Hallotta a középkori Párizs zajait, és érezte orrfacsaró bűzét,
mely beteg és mosdatlan emberek, valamint rühes állatok szagából keveredett össze.
Az utca végében végre megtalálta a házat, amit keresett. Nem sokat változott az elmúlt évszázadokban, bár
az egykor fehér falak most koromtól és füsttől feketéllettek. Az ablakok és az ajtók újak voltak, de maga az
épület a régi. Az egyik legöregebb párizsi ház előtt állt. Az omladozó falon egy kopott tábla hirdette, hogy itt
lakott Nicholas Flamel és felesége, Perenelle. Egy másik tábla is állt a homlokzaton, mely azt hirdette, hogy itt
található a Nicholas Flamel szálló. Ám ma már csak egy étterem volt a helyén.
Az ablakhoz lépett, mintha csak a menüt olvasná, és bekukkantott. A berendezésből semmi sem maradt -
miért is maradt volna a sokadik átépítés után -, de a mennyezet sötét gerendái kétségkívül ugyanazok voltak,
mint amikre ő hatszáz évvel ezelőtt feltekintett.
Valaha az otthonuk volt ez a ház. Itt voltak boldogok és fiatalok.
Meleg fészek volt, mely viszonylagos biztonságot nyújtott azokban a zord időkben.
Házasságuk hajnalán még semmit sem tudtak az ősökről, sem a Kódexről, melyet halhatatlanok őriznek.
Akkoriban még tetőtől talpig egyszerű, halandó emberek voltak.
A ház öreg kövein faragásokat, véseteket lehetett találni. Ezekről a betűkről és szimbólumokról tudta, hogy
még sok fejtörést fognak okozni a mindenkori tudósoknak. A jelek nagy része értelmetlen volt, nem jelentett
többet egy mai termék lógójánál. De voltak olyanok is, amik különleges jelentéssel és jelentőséggel bírtak.
Körbepillantott, majd amikor a keskeny utcát tökéletesen néptelennek ítélte, ujját végigfuttatta egy, a
középső ablak bal oldalára vésett N betűn. Ujjai nyomán zöld fény támadt. Ezután az ablak másik oldalához
ment, ahol ugyanezt a rítust elvégezte egy F betűvel. Ezek után felhúzta magát a párkányra, és az ablak fölött is
kitapogatott néhány betűt. Auraenergiájával meglágyította a követ, aztán mintha csak vajba nyúlna,
elsüllyesztette benne a kezét... Ezekre az ősi kövekre bízta titkát a tizenötödik században, és lám, milyen
hűségesen megőrizték. Lepattant a párkányról, és az előzetesen vásárolt Le Monde-jába csavarta a tárgyat, amit
újra kezében tarthatott, aztán hátra sem nézve folytatta útját.
Mielőtt kilépett volna a Rue Beaubourgra, Nicholas kinyitotta bal markát. A tenyere közepén egy
tökéletesen cizellált pillangó ült, Saint-Germain ajándéka. „Adok egy vezetőt, mely visszajuttat hozzám" -
mondta a tanítvány.
Nicholas Flamel végigsimította jobb mutatóujját a pillangótetováláson. „Vezess Saint-Germainhez!" -
suttogta.
A tetoválás életre kelt, finoman verdesni kezdett, majd felrepült a levegőbe. Apró fekete alakja az Alkimista
előtt táncolt egy ideig, mintha csak meg akarná jegyezni a rábízott férfi arcát, aztán elindult Saint-Germain
búvóhelye felé.
- Ügyes ez a Saint-Germain! - mosolygott elismerőn Flamel. - Igazán ügyes! - Majd a pillangó után eredt.
 HUSZADIK FEJEZET

P erenelle Flamel kilépett a cellából. Az ajtó nem volt zárva. Minek lett volna? A Szfinxen senki sem tudott
volna túljutni. De a Szfinx most nem állt az ajtó előtt. Percnelle vett egy mély lélegzetet. A furcsa teremtmény
szaga - mely oroszlán-, kígyó- és madárszag keveréke volt -, a lénnyel együtt távozott. Helyét átvette az Alcatraz
sós és rozsdás lehelete. Balra fordult, és végigsietett a cellákkal teleszórt folyosón. Csak annyit tudott, hogy a
börtönben van, de hogy a hatalmas komplexumon belül hol, arról fogalma sem volt. Bár Nicholas és ő már
hosszú ideje San Franciscóban éltek, sohasem éreztek késztetést, hogy meglátogassák a kísértetjárta szigetet.
Valahol a föld alatt lehetett. Fény csak a vaskosarakkal védett, meztelen égőkből érkezett. Perenelle gúnyosan
elmosolyodott. Tudta, hogy a lámpákat nem az ő két szép szeméért kapcsolták fel. A Szfinx volt az, aki ki nem
állhatta a sötétet. Ez a lény egy olyan világból érkezett, ahol valójában rettenetes szörnyek éltek az árnyékok
mélyén. A Szfinxet Jüan Manuel de Ayala szelleme ügyesen elcsalta őrhelyéről. A szörny elsietett, hogy
megkeresse a maguktól csapódó és nyitódó ajtók titkát. A Szfinx távollétének köszönhetően Perenelle aurájának
módja nyílt arra, hogy lassan, de biztosan feltölthesse magát. A teljes töltöttségtől azonban még messze volt -
ahhoz egy kiadós alvás és egy bőséges vacsora kellett volna -, de legalább már nem volt teljesen védtelen. Minél
tovább marad távol a lény, annál nagyobb eséllyel szökhet ki a börtönből. Újabb ajtó csapódott. Oroszlánkörmök
kopogása jelezte, hogy a Szfinx a zaj forrása felé vette az irányt. Aztán valami harangocska kondult meg
magányosan és búsan, a Szfinxnek volt mit kinyomoznia.
Perenelle összefonta karját maga előtt, és dideregni kezdett. Hideg volt odalent, és ezt a hideget ujjatlan,
nyári ruhában kellett elviselnie. Normális esetben az auraenergiájával képes volt a testhőmérséklete
szabályozására, de most nem akarta ilyesmire fecsérelni drága erejét - luxus lett volna. Inkább a fogvacogást
választotta. Ráadásul auraenergiája aktiválásával magához csalogatta volna a mágikus energiára éhes Szfinxet is.
Perenelle szandálja nem ütött zajt a nedves kövezeten, így viszonylag csendben haladhatott. Félt, de nem
rettegett. Hatszáz éve élt e Földön, és amíg Flamel az alkímiát, ő a varázslatokat tanulmányozta nagy
buzgalommal. Tanulmányútjai során nemegyszer fordult meg meglehetősen veszélyes helyeken, ezekből jó
néhány még csak nem is e Földön volt, hanem az Arnyékvalóságban.
Valahonnan a távolból üvegcsörömpölés hallatszott, majd a Szfinx oroszlánhördülése. Perenelle
elmosolyodott. Ayala alaposan megdolgoztatja a lényt. A Szfinx bármennyire is hatalmas erő birtokosa, a
kopogószellemek még az ő eszén is túljárnak.
Valahogy ki kellett jutnia az épületből. A napfényen és a szabad levegőn sokkal gyorsabban feltölthetné
auraenergiáját, mint idelent, aztán varázslataival és bűbájaival megfékezhetné a fogvatartóját. Egy szkíta mágus,
akinek köze volt a piramisok építéséhez is, melyeket Danu Tallis azon túlélőinek emeltek, akik Egyiptomban
telepedtek le, megtanította arra, hogy olvaszthatja meg a köveket. Perenelle a legkisebb lelkiismeret-furdalás
nélkül olvasztotta volna a Szfinx fejére az egész Alcatrazt. Meglehet, ez sem lett volna elég ahhoz, hogy
végezzen vele - a Szfinxeket gyakorlatilag lehetetlen elpusztítani -, de mindenesetre előnyt szerezhetett volna.
Perenelle egy rozsdás vaslépcsőt vett észre, és odarohant. Már majdnem fellépett első fokára, amikor
észrevett valamit: gyanús, ezüstös fonalakat látott keresztbe-kasul a lépcsőn. Lába megállt a levegőben, majd
szép lassan visszahelyezte a földre, aztán közelebbről is megvizsgálta a lépcsőket. Ebből a szögből a
pókhálófonal szinte egészen beszőtte a fokokat. Aki belelép, nem szabadul többet. Egy biztos volt: nem hét-
köznapi pók vagy pókok szőtték, annál sokkal vastagabb volt, és apró vízcseppek remegtek rajtuk. Ismert pár
teremtményt, mely hasonló hálót képes szőni, de egyikkel sem kívánt találkozni, pláne nem ilyen állapotban,
amikor energiatartalékai még mindig a zéró közelében tartózkodtak.
Megfordult, és nekieredt egy hosszú folyosónak, melynek csak a két végében lógott egy-egy világító
villanykörte. Mindenhol pókhálót látott: a mennyezeten, a falakon és a sarkokban nagy fészkek éktelenkedtek.
Most már értette, miért nem hemzsegett a hely rovaroktól és patkányoktól. Ha a fészkekben rejtőzködő peték
kikelnek, pókban itt nem lesz hiány, feltéve, hogy tényleg pókokról van szó. Perenelle sok ősről tudott, akik
kapcsolatban álltak a pókok nemzetségével: ott volt például Arakné, a titokzatos és veszélyes Pókasszony. De
amennyire tudta, egyik sem volt Dee és a Sötét Ősök szövetségese.
Perenelle elsietett egy nyitott ajtó mellett, melyet teljesen beszőttek a nyolclábú lények. Hirtelen valami
keserű szag csapta meg, mely ismeretlen volt az orrának. Nem a Szfinx bűze volt, és nem is a börtön dögletes
levegője. Visszalépett az ajtóhoz, és bekukucskált a sűrű hálón keresztül. Eltartott néhány pillanatig, amíg szeme
hozzászokott a sötétséghez, és az is, amíg elért a tudatáig, hogy voltaképpen, mit is lát maga előtt...
Vetalák - állapította meg rémülten Perenelle. Szíve úgy dobogott, hogy majdnem megrepesztette a bordák
ketrecét. A mennyezetről vagy tizenkét teremtmény lógászkodott. Lábuk, mely az emberi láb és a madárkarom
keveréke volt, erősen kapaszkodott a plafonba. Denevérszerű bőrszárnyaik aszott embertestekből nőttek ki. A
fejük is emberi fej volt: gyönyörűséges szüzek feje és kedves kisfiúké.
- Vetalák - suttogta ismét.
Jól ismerte ezeket az indiai vámpírokat, akik Scathachtól eltérően nem gyümölcsön élnek, hanem vért
isznak, és húst esznek. El sem tudta képzelni, mit kereshetnek itt, ahogy azt sem, hogyan kerültek ide. A vetalák
mindig egy törzshöz vagy egy térséghez tartoztak, melyekhez rettenetesen ragaszkodtak. És most mégis itt
voltak.
Perenelle elindult, hogy egy másik cellát is tanulmányozzon a homályos folyosón. Most már kíváncsi volt rá,
miféle szörnyeket rejteget még az Alcatraz, ennél már csak az érdekelte volna jobban, hogy vajon mi a terve dr.
John Dee-nek velük...

Vasárnap
június 3.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Josh mély, álomtalan álmából Sophie vad és nyers sikoltására ébredt. Kiugrott az ágyból, és alvástól kótyagos
fejjel elindult az ajtó felé, amit nem is volt olyan könnyű megtalálni. Még szerencse, hogy némi fény szűrődött
be alatta kintről, mely fénycsík világítótoronyként szolgált a szoba teljes sötétjében.
Újabb sikoltás, még az előbbinél is rémisztőbb. Josh, miközben az ajtó felé ugrott, alaposan belerúgott az
egyik széklábba. Sophie szobája az ő ajtajával épp szemközt volt található.
Amikor néhány órával korábban Saint-Germain felkísérte őket, szabadon választhattak a ház legfelső
emeletének két hálója közül. Sophie rögtön a Champs-Elysées-re néző szobát választotta, melynek ablakából
láthatta a Diadalívet is. Josh kapta a másik szobát, melynek ablaka a gondozatlan kertre nyílt. A szobák aprók
voltak, alacsony mennyezettel, a falak kissé ferdék, de mindegyik szobához tartozott egy mosdó, aprócska
zuhanytálcával. A zuhanyozni vágyó ember - jelen esetben Josh - két eshetőség közül választhatott: vagy
leforrázza magát vagy megfagyasztja. Mivel Sophie is épp akkor állt neki zuhanyozni, Josh fürdőszobájába
semmi nyomás nem jutott. így fel is adta a próbálkozást, és leült az ágy szélére, hogy megvárja, amíg Sophie
befejezi a tisztálkodást. De hirtelen álomba szédült. így azt az ígéretét sem állt módjában beváltani, mely szerint
fürdés után még beugrik testvéréhez egy jó éjt puszira.
 Sophie harmadszor is sikoltott. Ezúttal a sikoly zokogásba fordult. Josh feltépte az ajtót, és berontott a
lányhoz. Testvére nem volt egyedül. Az ágyon Jeanne ült, aki Sophie kezét fogta. Bár a szobában nem volt
világítás, mégsem uralkodott teljes sötétség: Jeanne keze sápadtan világított. A kékes derengés úgy futotta be a
bőrét, mint egy szürke selyemkesztyű. Testvére bőre ugyanilyen színt öltött lassan. A levegőben vaníliaillat
úszott levendulaillattal keveredve.
Jeanne Josh felé fordult. A fiú ijedten vette észre, hogy az asszony szeme ezüsttallérként világít. Jeanne a
szája elé tette a kezét, jelezve a fiúnak, maradjon csendben. A szürkés fény lassan elenyészett szeméből.
- A testvérednek rémálma volt - kezdte Jeanne. Josh nem tudta eldönteni, hogy az asszony suttog-e, avagy
telepatikusan beszél hozzá, és hangját csak a fejében hallja. - Most már minden rendben. A szörnyű álomkép
nem fog többé visszatérni - ígérte az asszony. Valami reccsent a fiú mögött. Saint-Germain jelent meg
padlásszobája lépcsőjén, és intett Joshnak, hogy kövesse. Felesleges Sophie hálójában lebzselnie, felesége majd
úgyis segít a lánynak.
Josh megrázta a fejét. Nem akarta testvérét egy szobában hagyni ezzel a furcsa asszonnyal, bár szíve mélyén
tudta, hogy Jeanne nem ártana Sophie-nak soha.
- Hagyd őket, úgysem tudsz segíteni! Ha nem tudsz aludni, kapd fel a ruhád, és gyere fel a dolgozószobámba! -
mondta, majd eltűnt.
Josh Sophie-ra nézett. A lány békésen szuszogott. Szeme alól eltűntek a fekete karikák.'
- Menj most, Josh, beszélnem kell Sophie-val! Magánjellegű dolgokról.
- De Sophie alszik... - kezdte Josh.
- Attól még hall engem - felelte az asszony az okvetetlenkedő fiúnak.
A szobájában tiszta ruhákat talált: farmert, pólót, alsóneműt, zoknikat. Bizonyára Saint-Germain adhatta őket
kölcsön, akivel majdnem egyforma magas volt. Miután belebújt a márkás, dizájnerek által tervezett, fekete
farmerbe és selyempólóba, megnézte magát a tükörben. El kellett mosolyodnia. Nem tudta megállni, hogy ne
mosolyodjon el: még sohasem voltak ilyen piperkőc göncei. Ezután a fürdőszoba következett. Kibontott egy
fogkefét, megmosta az arcát hideg vízzel, és hátrasimította hosszú, szőke haját. Az órájára nézve meglepetten
tapasztalta, hogy éjfél múlt néhány perccel. Ezek szerint az egész napot végigaludta, és az éjszaka egy részét is.
Mielőtt elindult volna a padlásra, bekukkantott Sophie szobájába. A lány az ágyon feküdt, és egyenletesen
lélegzett. Jeanne mellette ült, fogta a kezét, és valami ismeretlen nyelvelj suttogott neki. Jeanne mintha
megérezte volna, hogy figyelik, Josh felé fordult. Szeme ezüstfénnyel égett, és még a pupillája sem látszódott.
Aztán ismét Sophie felé fordult.
Amikor Endor Boszorkányánál jártak, akkor érezte magát legutóbb ilyen feleslegesnek. Úgy látszik, hogy
ebben a csodákkal teli világban, számára nincs hely. Úgy érezte, mintha kiűzték volna a paradicsomból, ahol az
ember értékét azzal mérik, van-e varázsereje, avagy nincs.
Josh felkapaszkodott a keskeny tyúklétrán a padlásra, mely egészen más volt, mint képzelte: a padlás területe
megegyezett a ház alapterületével. Egy nagy boltíves ablak nézett a Champs-Elysées felé. A jókora szoba
elektronikus kütyükkel és hangszerekkel volt tele, de Saint-Germainnek nyomát sem látta. Látott viszont egy
hosszú asztalt megrakva számítógépekkel és laptopokkal, a legkülönfélébb méretű és alakú monitorral. De volt
ott még keverőpult, több szintetizátor és dobgép is.
A szoba másik felében három elektromos gitár várakozott, és egy nagy LCD-monitor előtt további
billentyűzetek feketefehére csillogott.
- Hogy vagy, Josh? - szólította meg a férfi az asztal alól, ahonnan a fiú a legkevésbé várta. A Tűzmester a
hátán feküdt, és egy maroknyi USB-kábelt szorongatott.
- Nagyszerűen, kipihenten - válaszolt Josh, és egy cseppet sem lódított. Valóban rég' érezte már magát ilyen
fittnek. - Úgy aludtam, mint akit letaglóztak.
- Kimerültek voltatok, nem csak fizikálisan, de mentálisan is. Nem is csodálom, a térkapu kiszívja belőled
az energiát. Nem, mintha én egybe is beléptem volna - tette hozzá. - Csodáltam, hogy még tudjátok tartani
magatokat. Legalább tizennégy órát aludtál egyvégtében.
Josh letérdelt a férfi mellé.
 - Megkérdezhetem, miben ügyködik?
- Áttettem az egyik monitort egy másik helyre, és most vissza akarom dugni a kábelét, de nem vagyok benne
biztos, melyik az.
- Ragassza le a drótokat különböző színű szalagokkal, úgy könnyebb lesz!
- Igen, igazad van!
Josh megrángatta a monitor egyik drótját.
- Ez a monitoré!
Az egyik kábel vége megmoccant Saint-Germain kezében.
- Kösz a segítséget!
A monitor a következő pillanatban életre kelt, és potmé-terek tűntek fel rajta.
A férfi felállt, és leporolta fekete ruháját, mely hasonlított Josh öltözékéhez.
- Úgy látom, jó a méret!
- Igen, köszönöm! - felelt Josh.
- Jól is állnak, többször kellene feketét hordanod. -Lehet, csak azt nem tudom, hogyan fogjuk ezeket a
ruhákat visszajuttatni...
Saint-Germain felnevetett.
- Nem kölcsönbe adtam őket, ezeket fogd fel ajándékként!
Josh ismét hálálkodni akart, de Saint-Germain a billentyűk közé csapott. A rejtett hangszórókból dübörögve
szólalt meg a zene. Josh meglepődött.
- Ne félj! A padlás hangszigetelt. Attól, hogy mi itt hangoskodunk, Sophie nyugodtan aludhat.
- Minden számát számítógépen írja?
- Amint azt a mellékelt ábra mutatja - mutatott körbe a férfi. - Manapság már mindenkiből lehet zeneszerző.
Nincs szüksége másra, mint egy számítógépre, néhány programra, türelemre, de legelőször is: fantáziára. Ha
valódi, akusztikus hangszereket akarok, akkor zenészeket alkalmazok. De a munka nagy részét teljesen egyedül
végzem, itt, ebben a stúdióban.
- Én is letöltöttem egyszer egy zeneíró programot - vallotta be Josh. - De nem nagyon ment a dolog...
- Milyen zenét szereztél?
- Zenét nem szereztem, az azért túlzás, de összemixeltem néhány ambient dallamot.
- Szívesen meghallgatnám.
-Nincsenek meg. Elvesztettem a laptopomat, a telefonommal, és az iPodommal együtt, amikor az Yggdrasil
leégett. - Joshnak belefacsarodott a szíve ismét, ahogy végiggondolta, mi minden tűnt el a laptoppal együtt. -
Elvesztettem a nyári dolgozatom anyagát, az összes letöltött zenémet, több volt, mint kilencven giga. Volt egy
pár nagyszerű boot-legem is. Sohasem fogom tudni őket pótolni - sóhajtotta. - De elvesztettem egy csomó
fényképet is. Minden helyen fotóztam, ahová eljutottunk anyáékkal. Anya archeológus, apa paleontológus.
Eljutottunk néhány varázslatos helyre...
- Másolatokat nem készítettél? Kimenthetted volna CD-re a dokumentumokat.
Josh válasz helyett csak elhúzta a száját.
- Mac- vagy PC-használó voltál?
- Mindkettő. Apának otthon PC-je van. De a suliban át kellett állnunk Macre. Sophie nagyon csípi a
Macintoshát, de én jobban szeretem a PC-t. Ha valami gond van, csak szétkapom, és megszerelem.
Saint-Germain három különböző laptopot tolt egymás mellé.
- Válassz egyet!
- Tessék?! - lepődött meg Josh.
- Ezek mind PC-k. Én áttértem a Macre teljes egészében. Nincs rájuk szükségem.
Josh nem akart hinni sem a fülének, sem a szemének. Alig ismerte ezt a férfit néhány órája, és egy drága
laptopot akar ajándékozni neki.
- Köszönöm, de nem fogadhatom el.
 - Miért nem? Szükséged van számítógépre. Én meg szívesen adok neked egyet. Boldoggá tenne a tudat, ha
valaki olyannak adhatnám, aki tényleg értékelné. Az én fiatalkoromban még az ajándékozásnak is megvolt a
külön művészete. Manapság az emberek elfelejtették, hogyan kell adni, és azt is, hogyan kell kapni.
- Nem is tudom, mit mondjak...
- Mondjuk azt, hogy köszönöm...
- Akkor köszönöm szépen - vigyorgott Josh, aki már tudta, melyik gépet fogja választani. Első látásra
szerelembe esett azzal az alig egy hüvelyk vékony laptoppal, melynek monitora olyan tizenkét hüvelyk lehetett.
Saint-Germain kihúzgálta a laptopok kábelét az aljzatból, és a földre dobta őket.
- Én már tényleg nem használom egyiket sem. Az volt a tervem, hogy újraformatálva az egyik közeli
sulinak ajándékozom ezt a három gépet - mondta a férfi, majd megveregette a Josh által kinézett számítógép
oldalát. - Ez volt a kedvencem - érzékenyült el egy pillanatra. - Van hozzá egy pótaksim is, extrahosszú életű -
mosolygott a fiúra.
- Nos, ha tényleg nem használja őket... Saint-Germain végighúzta a komputer tetején a mutatóujját, és
megmutatta a fiúnak a hegyén összegyűlt koszfoltot.
- Hidd el, ezer éve nem használtam.
- Akkor tényleg, és szívből köszönöm! Még senkitől sem kaptam ilyen drága ajándékot - nyúlt a fiú a
vékony laptop felé. - Ezt választom! Persze, ha meggondolná magát...
- Nem fogom, Josh! Az aksija feltöltve, wifi is van benne, és ugyanúgy használható amerikai és európai
feszültségről is, plusz rajta van minden lemezem! Ezekkel megalapozhatod új zenegyűjteményed. Találsz rajta
egy MPEG-et is a legutóbbi koncertről. Nézd meg, nem fogod megbánni!
- Feltétlenül megnézem - ígérte a fiú.
- Kíváncsi vagyok a véleményedre. Nem kell udvariaskodnod, csak őszintén!
- Tényleg?
A gróf eltűnődött egy másodpercig.
- Csak akkor legyél őszinte, ha tetszik, ha nem, hazudhatsz. Ki nem állhatom a negatív kritikát! Pedig az
ember azt gondolhatná, hozzászoktam az elmúlt háromszáz évben.
Josh izgatottan bekapcsolta a laptopot. A gép finoman zúgni kezdett, majd elindult. Kisvártatva nem más,
mint maga a gróf vált láthatóvá a képernyőjén. Egyik koncertjén készülhetett, a színpadon állt hangszerekkel
körülvéve.
- Saját magát rakja fel képernyővédőnek? - lepődött meg Josh.
- O, igen! Imádom ezt a fotót! Josh szeme körbesiklott a szobán.
- Ezeken mind tud játszani?
- A hegedű volt az első hangszer, amin megtanultam játszani. Ezt követte a cimbalom, majd a fuvola.
Mindig új hangszerekkel ismerkedtem meg, ahogy az idő haladt. Nem akartam lemaradni. A tizenhatodik
században jelent meg a hegedűk új generációja és a billentyűs hangszerek, egyből rájuk cuppantam, ahogyan
most is rácuppanok, ha valami újdonság születik a hangszerek világában még majd' háromszáz év múlva is.
Virágkor ez a zenészek számára, fiacskám! Ezzel az új technológiával végre minden hangot megszólaltathatok,
amiket a fejemben hallok - ütött le egy billentyűt a szintin, mire egy egész kórus zengett vissza a hangfalakból.
Josh azt hitte, hogy egy templomi kórus lopódzott valahogy a háta mögé, hogy a szívbajt hozza rá, és gyorsan
hátrakapta a fejét.
- A számítógépeim tele vannak különböző hangmintákkal, bármit felhasználhatok közülük! - ütögette a
billentyűket a gróf. - Nem gondolod, hogy a tegnapi tűzijátéknak is káprázatos hangja volt? Durranások,
sistergések, pukkanások. Itt az idő, hogy egy új Tűzijáték-szvit szülessen!
Josh most a falakon lógó, bekeretezett aranylemezeket vette szemügyre. Talált még dedikált posztereket és
CD-borítókat is.
- Nem is tudtam, hogy már írtak egyet - vetette oda. -Georg Friedrich Händel, 1749-ben zenét írt a királyi
tűzijátékhoz. Micsoda tűzijáték volt, teremtőm, és micsoda zene! - Saint-Germain játszani kezdett a
billentyűkön. A szobát meglepően ismerős dallamok töltötték be. Josh valahol hallotta már ezt a zenét, ha
máshol nem, hát a tévében. - Jó, öreg Georg! Isten nyugosztalja, sohasem kedveltem igazán!
- Ha jól tudom, ön sem aratott osztatlan sikert mindenkinél. Endor Boszorkánya például nem volt oda
magáért. Kíváncsi lennék, hogy mivel váltotta ki az ellenszenvét.
Saint-Germain elvigyorodott.
- A boszorkány senkit sem szeret igazán, azokat, akik a saját erejükből lettek halhatatlanok, különösen nem.
Pláne nem az olyat, akinek ellentétben Flamelékkel, nem kell havonta varázselixírt készítenie ehhez.
- Ezek szerint többféle halhatatlan van.
- így igaz. Azok járnak legrosszabbul, akik valamelyik őstől kapták a halhatatlanságot cselekedeteikért
cserébe, ugyanis az ajándék bármikor visszavehető. A következmény: hirtelen öregedés és élve elporlás. Nem
csoda, ha Dee azon igyekszik, hogy az őst, akitől halhatatlanságát kapta, teljes
mértékben kiszolgálja - fordult ismét a billentyűk felé, hogy egy egzaltált dallamot csiholjon elő a hangszerből. -
De leginkább azért nem kedvel, mert én, az egyszerű halandó a tűz mestere lettem - emelte fel bal kezét, mire
ujjai végein különböző színű lángocskák kezdtek táncolni. A szobát égő avar illata töltötte meg.
-Miért nem örül neki a boszorkány, hogy magából is tűzmester lett? - Josh irigykedve nézte a lángocskákat,
a fél karját adta volna érte, ha ő is képes lehetett volna ilyesmire.
-Mert - folytatta Saint-Germain - ezt a tudományt a testvérétől tanultam. - A zene most hangosabb lett, szag-
gatott, majdnem drámai. - Bár a tanulás helyett pontosabb lenne a lopás szót alkalmazni...
-Maga ellopta a boszorkány testvérétől a tűz tudományát?
A gróf széles mosollyal az ajkán, bólintott.
- El én, magától a nagy Prométheusztól!
- A bácsikám azt akarja, hogy visszaadd neki - hallották meg Scathach hangját. Szavai olyan hirtelen és
váratlanul hangzottak fel, hogy mindketten önkéntelenül összerezzentek. - Nicholas megérkezett...

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Az asztalfőnél Nicholas Flamel ült egy gőzölgő tányér leves előtt. Előtte egy félig telt perrier-es üveg, magas
pohár és egy tálca, feltornyozva kenyérrel és sajttal. Az Alkimista mosolyogva köszöntötte a belépőket.
Sophie az asztal egyik oldalán ült, szemben Jeanne dArc-kal. Josh lehuppant testvére mellé, míg Saint-
Germain a felesége oldalán foglalt helyet. Csak Scatty maradt állva. A mosogatónak dőlt, és kinézett az
éjszakába. Josh észrevette, hogy fején még mindig a Flamel fekete pólójából vágott kendőt viselte. De a fiút
sokkal jobban érdekelte most az Alkimista: Flamel megöregedett, kimerültnek tűnt, hajába még több ősz szál
vegyült. A bőre szinte falfehér volt, még jobban kihangsúlyozta karikás szemét és homloka mély ráncait. Ruhája
gyűrött volt, és ázott. Kabátja, amit a szék támlájára akasztott, hosszú csíkban sáros.
Senki sem szólt egy szót sem, amíg az Alkimista el nem fogyasztotta vacsoráját. Először kikanalazta a
levest, majd nagy darabokat tört a kenyérből és a tápláló sajtból, végül nagy pohár vízzel öblítette le. Megtörölte
a száját egy szalvétával, és elégedetten felsóhajtott.
- Köszönöm, Jeanne, ez igazán jólesett!
- Egyen még, Nicholas! - biztatta Jeanne, nagy, komoly szürke szemével. - Több táplálékra van szüksége
egy kis levesnél és sajtnál.
- De a tápláléknál is nagyobb szükségem van a pihenésre. Nem akarok túl sok táplálékot magamhoz venni
lefekvés előtt. Majd reggel bepótolom a kimaradt kalóriamennyiséget egy királyi reggelivel! Süthetnék valami
finomat!
- Nem is tudtam, hogy tud sütni - lepődött meg Saint-Germain.
- Mert valójában nem is tud - vigyorgott Scatty.
 - Vigyázzon a sajttal, már hajnali egy óra van, rémálmokat okozhat! - figyelmeztette Josh.
- Nekem sajt nélkül is rémálmaim vannak, fiam! Hozzájuk szoktam már. Nem is aludnék jól nélkülük -
mosolygott Flamel, bár teljesen komolyan gondolta, amit mondott. - Ti jól vagytok? - nézett az ikrekre.
Az ikrek először egymásra néztek, aztán bólintottak.
- Kipihentétek magatokat?
- Átaludtak egy egész napot - válaszolt helyettük Jeanne. -Nagyszerű! - bólintott Flamel. - Látom, kaptatok
új
ruhákat is - nézett végig rajtuk. Josh teljes egészében Saint-Germainhez volt öltözve, míg Sophie egy fehér
selyemingben volt, farmerben és magas szárú cipőben.
- Jeanne-tól kaptam - magyarázta Sophie.
- Pont egy a méretünk - felelt az asszony. - Majd még feltúrjuk a szekrényt pár ruhadarabért, szükséged lesz
rá az út folyamán.
A lány hálásan mosolygott.
Nicholas most Saint-Germainre nézett.
- Az a tegnapi tűzijáték igazán lenyűgöző volt, gratulálok! A gróf meghajolt kissé.
- Köszönöm, mesterem! - felelte, és látszott rajta, hogy fölöttébb elégedett magával.
Jeanne kuncogni kezdett.
- Nem is tudjátok, milyen régen vár az alkalomra, hogy tűzijátékot rendezzen az Eiffel-toronynál. Most
legalább megvolt rá az ürügye... Láttátok volna, micsoda tűzesőt varázsolt az esküvőnk napján Hawaiin.
Megvárta, amíg a nap lemegy, aztán apait-anyait beleadott. Legalább egy óráig tartott, de utána egy hétig nyögte
a fáradalmait.
A gróf elpirult, majd megszorította felesége kezét. -Azért a boldogságért, amit az arcodra varázsoltam, megérte.
-Amikor utoljára találkoztunk, még nem voltál a tűz mestere, bár volt egy kis érzéked a dologhoz, ez
kétségtelen. Megkérdezhetném, ki tanított meg rá, hogy ilyen mesteri fokon műveld?
- Eltöltöttem valamennyi időt Ophir elveszett városában - válaszolt a gróf, majd gyorsan Flamelre pillantott.
- Emlékeztek magukra, sőt, nem tudom, hallott-e róla, de szobrot is emeltek önnek, mester és kedves
feleségének, méghozzá nem máshol, mint a főtéren.
- Nem hallottam róla. Perenelle-nek megígértem, hogy egy napon visszaviszem oda, remélem, meg tudom
tartani a szavam - mélázott el a férfi. - De mi köze Ophirnak a tűzmesterségedhez ?
- Találkoztam ott valakivel... Valakivel, aki megtanított rá
- folytatta Saint-Germain sejtelmesen -, hogyan használjam mindazt a tudást, amit Prométheusztól kaptam.
- Pontosabban szólva lopott - igazította helyre Scatty.
- Nos, ha már itt tartunk, Prométheusz lopta el a tüzet először...
Flamel az asztalra csapott. Olyan erővel, hogy megcsörrentek a tányérok. Mindenki összerezzent, kivéve az
Árnyékot.
- Elég legyen! - kiáltotta, és egy másodpercig halálfejszerű lett az arca. Színtelen szeme elfeketült, majd a
tenyerébe temette arcát. - Bocsánatot kérek, nem volt szándékos! Elnézést, hogy felemeltem a hangom! Úgy
látszik, az idegrendszerem kezd tönkremenni - suttogta a konyhában keletkezett rémült csendben.
A levegőben mentaillat érződött, de valami keserű, fáradt szaggal keveredve. Elvette a kezét az arca elől, és
mosolyt erőltetve az arcára, körbenézett.
- Nagyon fáradt vagyok. Végtelenül fáradt - mondta az ikreknek. - Egy hétig tudnék aludni.... De kérlek,
Francis, folytasd, meséld el, ki tanított meg a tűzmesterségre!
- Megígértem neki - vett egy nagy levegőt Francis -, a lelkemre kötötte, hogy nem mondhatom el senkinek.
Flamel az asztalra könyökölt, összefűzte ujjait, majd rájuk helyezte állát, aztán szenvtelen arccal a
tanítványára nézett.
- Ki volt az? - kérdezte ismét, mint egy inkvizítor.
 - A szavamat adtam, hogy nem mondom el, benne volt az egyezségben. Azt mondta, némely névben akkora
erő van, hogy ha kimondják, nem csak ebben a világban, de az Árnyékvalóságban is meghallják, és abban nem
lesz köszönet...
Scathach előrelépett, és az Alkimista vállára tette kezét.
- Nicholas, maga is tudja, hogy Francis nem hazudik. Tényleg léteznek olyan nevek, amiket tilos
kimondani. Régi dolgok, ősi lények, akiket jobb nem zargatni.
Nicholas bólintott.
- Ha a szavadat adtad, akkor miattam meg ne szegd! Csak annyit árulj el - állt meg egy pillanatra Flamel,
nem nézve a tanítványa szemébe -, hogy hány karja volt ennek a titokzatos illetőnek?
Saint-Germain arcára megrökönyödés ült ki. Úgy érezte, leleplezték.
- Honnan tudja? - suttogta. Az Alkimista elfintorodott.
- Spanyolországban, hatszáz évvel ezelőtt, találkoztam egy félkarú emberrel, aki a Kódex titkainak
megfejtésében sokat segített. Az ő nevét sem lehetett hangosan kiejteni - nézett hirtelen Sophie-ra. - Ha a
boszorkány emlékei között szerepelne ennek az embernek a neve, soha ki ne ejtsd hangosan!
Sophie az utolsó pillanatban nyelte le a férfi nevét, ami már a nyelvén volt. A boszorkány emlékeiben
megtalálta a félkarút, és azt is tudta, kicsoda valójában.
Az Alkimista a gróf felé fordult.
- Mint bizonyára tudod, Sophie érzékeit felébresztette Hekaté, és Endor Boszorkánya megtanította őt a
levegő mágiájára. Feltett szándékom, hogy mind Sophie-nak, mind Joshnak - felébresztése után - megtanítsam az
összes elem mágiáját. Tudom, hol találok olyat, aki megtanítja őket a föld mágiájára, és olyat is, aki a vízére.
Egészen tegnapig azon morfondíroztam, hogy melyik őssel tanítassam meg Sophie-nak a tűz mágiáját, de most
már tudom, hogy nem kell ezzel a kéréssel Vulkánót, Mauit vagy magát Prométheuszt zaklatnom, hiszen itt vagy
te... Elfogadod-e tanítványodnak ezt a leányzót?
Saint-Germain meglepetten pislogott. Összefonta karját mellkasa előtt, aztán hol a lányra, hol az Alkimistára
nézett, és megrázta a fejét.
- Elfogadnám, csak abban nem vagyok biztos, hogy egyáltalán...
Jeanne megragadta férje kezét, mélyen a szemébe nézett és anélkül, hogy szája megmozdult volna a
következőt mondta.
- Meg kell tenned, Francis! Ez a kötelességed! A gróf nem kérette magát tovább.
- Rendben, bár abban még most sem vagyok biztos, hogy bölcs dolog-e - mondta komoly képpel.
- Meg kell tenned! - ismételte Jeanne nyomatékosan.
- Nem lesz ez neki túl sok... Már megbocsáss, hogy úgy beszélek rólad, mintha itt sem lennél - fordult
Sophie felé a férfi, majd Flamelre nézve így folytatta. - Sophie még a boszorkány emlékhalmazát sem tudta
rendesen feldolgozni magában.
- A segítségemmel már feldolgozta - szorította meg Jeanne Saint-Germain kezét, majd végignézett a
konyhában lévőkön, és szeme megállt a lányon. - Amíg Sophie aludt, megbeszéltem vele, hogyan válassza külön
a boszorkány emlékeit a sajátjaitól, hogyan csoportosítsa és kategorizálja őket. Többé már nem okoznak
bonyodalmat.
Sophie döbbent arccal bámult.
- Belemászott a fejembe, amíg aludtam?
- Nem másztam bele - rázta Jeanne a fejét -, egyszerűen csak beszéltem hozzád, instrukciókat adtam,
hogyan csináld.
- Én is hallottam, ahogy beszél hozzá, de Sophie úgy aludt, mint a bunda, nem is hallhatta magát -
kötekedett Josh.
- Hidd el, hogy hallott engem - felelte Jeanne, majd bal kezét az asztalra tette. Az ujjai körül ezüstös
derengés látszódott, melyben mintha apró gyöngyök cikáztak volna. A derengés lassan Sophie keze felé lebegett.
Amint elérték a lány asztalra tett kezét, Sophie körmei ezüstösen fényleni kezdtek, aztán a fénypontok minden
ujját körbevették.
 - Lehet, hogy Josh az ikertestvéred, de én a te nővéred vagyok. Mi vagyunk az Ezüstösök. Tudom, milyen
hangokat hallani a fejedben, hogy milyen látni azt, ami láthatatlan, tudni arról, ami a tudáson túl található. -
Jeanne először Joshra nézett, aztán az Alkimistára. - Amíg Sophie aludt, megszólítottam őt, közvetlenül a
tudattalanján keresztül. Megtanítottam rá, hogyan éljen együtt a boszorkány emlékeivel, hogyan nyomja el a
fejében szóló hangokat és a hirtelen felvillanó képeket, megtanítottam, hogyan védje meg magát ellenük.
Sophie lassan felemelte a fejét, mintha csak rájött volna valamire.
- Akkor ezért nem hallom már a hangokat! - mondta meglepetten, majd Joshra tekintett. - Mióta a
boszorkány áttöltötte belém a tudását, a fejem olyan volt, mint egy iskola zsibongója. Vagy ezren üvöltöztek
vagy suttogtak a fejemben, olyan nyelveken, amiket még sohasem hallottam, de most már elcsendesedtek.
- A hangok még mindig ott vannak a fejedben, csak megtanultad, hogyan ne figyelj rájuk. Mindig is ott
lesznek, de már nem fognak zavarni. Most már csak akkor fogod meghallani a hangjukat, ha hallani akarod, ha
szükséged van ősi tudásukra. De ez még semmi! Arra is megtanítottalak, hogyan irányítsd az aurádat.
- De hogyan lehet valakit tanítani, ha közben alszik? - hitetlenkedett Josh, aki azért, mert egyszer el talált
szunnyadni az iskolapadban, máris intőt kapott.
- Csak a tudat pihen, a tudatalatti éber marad - válaszolt Jeanne.
- Mit ért azon, hogy megtanított arra, hogyan irányítsam az aurám? Mit kell ezen az ezüstös energiamezőn
irányítani?! - értetlenkedett a lány.
Jeanne elegáns mozdulatot tett.
- Az aurád ugyanolyan erős, mint a képzeleted. Alakíthatod, formálhatod, olvaszthatod, hajlíthatod. Ha nem
így lenne, nem lennék képes erre... - Jeanne kezén páncélkesztyűvé állt össze az ezüstköd, és határozott
körvonalakat nyert a gomolygás. A páncél olyan élethű lett, hogy még rozsdafoltok is látszódtak rajta. - Próbáld
meg te is!
Sophie kinyújtott kezére koncentrált.
- Képzeld el a kesztyűt! - javasolta Jeanne. - Lásd magad előtt!
Sophie kisujja körül csak egy ezüstgyűszű jelent meg, aztán egy másodperc múlva az is eltűnt.
- Még gyakorolnod kell, úgy látom! - sóhajtott Jeanne, majd először férjére, aztán az Alkimistára nézett. -
Kaphatnék néhány órát, mielőtt Francis belekezd a tűz mágiájának tanításába? Sophie-nak még el kell
mondanom pár dolgot ahhoz, hogy magabiztosan tudja irányítani az auraenergiáját.
- A tűz mágiája veszélyes tananyag? - nézett körbe a konyhában Josh, szinte követelve a választ a
tekintetével. Emlékezett rá, hogy Sophie felébresztése, majdnem testvére életébe került, és a levegő
varázslatának elsajátítása is életveszélyes vállalkozás volt. Mivel senki sem felelt, megismételte, de most csak és
kizárólag Saint-Germainnek címezte a kérdést.
- Veszélyes tananyag?
- Meglehetősen - válaszolt egyszerűen Saint-Germain. -Akkor kizárt dolog, hogy Sophie...
Sophie megragadta testvére kezét. Josh akkor vette csak észre, hogy Sophie ujjai és kézfeje páncélkesztyűbe
bújtak.
- Josh, ez alól nem bújhatok ki...
- Dehogynem!
- Ne viccelj!
Josh testvérére meredt. Jól ismerte ezt az arckifejezést. Tudta, a csökönyös Sophie-t sosem fogja jobb
belátásra bírni. Pedig nem akarta, hogy testvére több varázslatot tanuljon, és nem csak azért, mert ezek az órák
meglehetősen veszélyesek voltak, de azért is, mert minden új képesség növelte a köztük ásító szakadékot.
Jeanne Flamelhez fordult.
- De most már tényleg pihennie kell, Nicholas! Az Alkimista megadón bólintott.
- Megyek már, megyek!
- Korábbra vártuk - kezdte Scatty. - Már azon gondolkodtam, hogy a keresésére indulok.
- A pillangó órákkal ezelőtt elvezetett ide. De megvártam az éjszakát, nem akartam megkockáztatni, hogy
illetéktelen szemek kiszúrjanak.
 - Machiavelli azt sem tudja, hogy ez a ház létezik! - hencegett magabiztos hangon a gróf.
- Perenelle megtanított rá, hogyan lehetek láthatatlan. A baj csak az ezzel a varázslattal, hogy eső
szükségeltetik hozzá. Azon alapszik, hogy az esőcseppek segítségével megtörd a fényt az alakod körül. Alig
tudtam kivárni, hogy eleredjen, de az este meghozta a záport.
- Mivel töltötte a napját?
- Csellengtem a városban fiatalkorom színhelyein.
- Nem sok maradhatott belőlük - találgatta Jeanne.
- Nem sok, de a lényegesebb helyek ma is állnak - vett fel a padlóról egy újságpapírba csomagolt tárgyat
Flamel, és tompa puffanással az asztalra rakta. - Házunk a Montmorencyn még most is áll.
- Lefogadtam volna, hogy visszamegy a házukba... Flamel és Perenelle a tizenötödik században éltek ott.
Én is el-tölthettem néhány felejthetetlen napot kis hajlékukban.
- Bizony, boldog idők voltak azok! - nosztalgiázott a férfi.
- Még mindig megvan a régi házuk? - hitetlenkedett Sophie.
- Bizony - mondta Flamel büszkén. - A város egyik leg-ódonabb háza.
- Es hova ment még? - firtatta Saint-Germain.
- A Musée de Cluny-be. Az ember nem mindennap nézheti meg saját sírkövét. Egyébként is, jó érzés, hogy
az emberek még mindig emlékeznek a régi Fiaméira.
Jeanne elmosolyodott.
- Még utcát is neveztek el magáról, és Perenelle-ről is. De mégis kétlem, hogy csak az emlékek miatt
látogatott vissza a múzemuba. Magát nem egy kifejezetten szentimentális embernek ismertem meg.
Az Alkimista elmosolyodott.
- Maga jó emberismerő, Jeanne! - nyúlt a zsebébe Flamel, és kihúzott belőle egy kis, henger alakú tubust.
Kinyitotta mindkét végét, és egy összetekert pergament húzott ki belőle.
Minden szem rá szegeződött, még Scatty is félretette közönyösségét, és egészen közel hajolt az irathoz.
- Hatszáz évvel ezelőtt én magam rejtettem el a saját síromban. Sejtettem, hogy egyszer majd hasznát
veszem - terítette ki az elsárgult pergament az asztalra.
A lap közepén egy ovális látszódott, megfakult rozsdavörös tintával rajzolva, az oválisban egy kör állt,
melyet egy háromszög keretezett.
Josh is közelebb hajolt.
- Ismerős nekem ez a szimbólum, nem ilyen van a dolláron is?
- Ne tévesszen meg! Csak azért rajzoltam ezt a szimbólumot, hogy eltereljem a figyelmet a valódi
jelentéséről.
- És mi a valódi jelentése? - kérdezte Josh.
- E z egy térkép, a napnál is világosabb - oktatta ki Sophie.
- Igen, ez egy térkép. De honnan tudod te ezt? Endor Boszorkánya sohasem látta ezt a pergament. - mondta
Flamel.
- Ezt a magam kútfőjéből merítettem - vágott fel Sophie. - Semmi köze a boszorkány emlékeihez. Ez itt -
hajolt az asztal fölé, fejét hozzáérintve testvére buksijához - kétségtelenül egy apró É betű - mutatott a pergamen
jobb sarkában lévő keresztre. - Ez meg itt egy D.
- Észak és dél! - lelkendezett Josh. - Zseni vagy! Az Alkimista elismerőn bólintott.
- Európa összes térkapuja rajta van. Bár az országok határai és a városok is változtak, de a kapuk
megmaradtak ősi helyeiken. Ez az útlevelünk vissza Amerikába!
- Remélem, eljutunk épségben az egyik kapuig - jegyezte meg Scatty.
- É s ez mi? - tapogatta meg az asztal közepére rakott, újságpapírba csomagolt titokzatos tárgyat Josh.
Nicholas összecsavarta a térképet, visszatette a tubusába, majd a zsebébe süllyesztette, aztán óvatosan
elkezdte kibontani a Josh által firtatott csomagot.
 - A tizennegyedik század végén Spanyolországban voltunk, ahol találkoztunk a félkarú emberrel, aki segített
nekünk megfejteni a Kódex első nagy titkait - mondta csak úgy a plafonnak Flamel, francia akcentusa a
fáradtságtól még észrevehetőbb lett.
- Az első nagy titkokat? - kérdezte Josh.
- Láthattad a szöveget. Állandóan változik. De a változásai szigorú matematikai szabályok szerint történnek.
Nem véletlenszerűen. A változások a planéták, a hold és a csillagok mozgásához és helyzeteihez kötődnek.
- Mint egy naptár?
- Valami olyasmi - bólintott Flamel. - Amikor megtudtuk, hogyan használjuk a Kódexet, úgy döntöttünk,
visz-szatérünk Párizsba. A Kódex minden titkát még korántsem sikerült megfejteni, de a kályha, amitől
elindulhattunk, megvolt. Néhány darab szenet gyémánttá változtattam, és néhány rozsdás vasból aranyat
készítettem, aztán elkezdtük hosszú utunkat szülőföldünk felé. A Sötét Ősök persze már szimatolni kezdtek
utánunk, ahogy Bacon is, Dee alávaló elődje. Tudtuk, hogy a fő utakat, és hegyszorosokat kerülnünk kell, mert
figyelik őket. Kerülő utakkal kellett hazafelé haladnunk. Abban az évben igen korán köszöntött be a tél - biztos
vagyok benne, hogy ezt a Sötét Ősöknek köszönhettük -, és meg kellett állnunk Andorrában. Ott találtam rá
erre... - kopogtatta meg az asztalon lévő tárgyat.
Josh felemelt szemöldökkel Sophie felé fordult. Gőze sem volt arról, hol található Andorra. Testvére sokkal
jobb volt földrajzból.
- A világ egyik legkisebb országa - felelte Sophie. - A Pireneusokban található, Franciaország és
Spanyolország között.
Flamel tovább folytatta kicsomagolást.
- Az egyik kőben rejtettem el a Montmorencyn lévő házunkban, mielőtt még „meghaltam" volna. Most
eljött az idő, hogy hasznát vegyük.
- Az egyik „kőben"? Jól hallottam? - bámult Josh.
- Igen. Megváltoztattam a gránit molekuláris szerkezetét, belenyomtam a tárgyat, mintha viaszba nyomnám,
aztán újra megszilárdítottam. Nem ördöngösség. Egyszerű transzmutáció: mintha csak egy mogyorót nyomnál a
fagyiba - húzta le az utolsó réteg újságpapírt is Flamel.
Egy kard! - lepődött meg Josh, és elkerekült szemmel nézte egyszerű, kereszt alakú, bőrszíjjal átkötött
markolatát, és szürke pengéjét. Először azt hitte, hogy valamilyen fémből készítették, de aztán leesett neki a
tantusz. - Egy kőkard! - kiáltott fel. Nagyon is merős volt az asztalon fekvő fegyver, meg mert volna esküdni,
hogy valahol látta már. De hiába öntötte volna szóba gyanúját, senki sem figyelt rá. Jeanne és Saint-Germain úgy
pattantak fel az asztal mellől, hogy még a székük is eldőlt. Scathach macskaként fújva ugrott hátra, kivillantak
vámpírfogai.
- Mit akar azzal a tisztátalan dologgal? - kérdezte végül valami barbár akcentussal, és dühtől vagy inkább a
félelemtől remegő hangon.
Az Alkimista csak legyintett aggodalmára. Az asztal mellett maradt Sophie és Josh felé fordult, akik nem
értették, mi okozta a többiek ijedtségét.
- A világon négy nagy kard ismeretes, mind a négy valamelyik elemhez kötődik: a tűzhöz, a vízhez, a
földhöz és a levegőhöz. Úgy tartják még a legöregebb ősöknél is ősibbek. A kardokat sok névvel illették az idők
folyamán: Excalibur, Joyeuse, Mistelteinn vagy Kurtana, Durendal és Tyrfing.
Megesett, hogy az emberiség történetében is előbukkant: Nagy Károly, a szent római császár harcba vitte a
Joyeuse-t.
- Ez a híres Joyeuse? - csillant fel Josh szeme. Igaz, hogy nem sokat konyított a földrajzhoz, de a
történelemben otthon volt, és Nagy Károly volt a kedvenc történelmi figurája.
Scathach fitymálva felnevetett.
- Ugyan már! A Joyeuse maga a nagyszerűség, ez meg egy undormány...
Flamel megérintette a kard pengéjét, mire a kő apró kristályai foszforeszkálni kezdtek.
- Nem, ez nem a Joyeuse, de ez is Nagy Károlyhoz tartozott egykoron. Hiszem, hogy ő maga rejtette el
Andorrában a kardot valamikor a kilencedik században.
 - Épp úgy néz ki, mint az Excalibur - mondta Josh, mert eszébe jutott, honnan ismerős neki a kard. - Az
Excaliburt Dee birtokolja, azzal pusztította el a világfát.
- Az Excalibur, a jég kardja - magyarázta Flamel. - Ez az Excalibur ikertestvére, Klarent, a tűz kardja. Ez az
egyetlen fegyver, mellyel fel lehet venni a harcot az Excalibur ellen.
- Elátkozott kard - rázta a fejét Scatty. - Semmi pénzért nem érnék hozzá.
- E n sem... En sem... - csatlakoztak Jeanne-ék.
- Nem kell aggódnotok! Nem fogom egyikőtöket sem rákényszeríteni arra, hogy hozzáérjen, sem arra, hogy
harcoljon vele - ráncolta össze szemöldökét az Alkimista, majd markolatát Josh felé lökte.
- Josh az egyetlen közülünk, akinek nincsenek emberfeletti képességei. Amíg a felébresztés meg nem
történik, ő a legvédtelenebb. Azt akarom, hogy a Klarent Joshé legyen.
- Nicholas! - ellenkezett Scathach. - De hiszen ő csak egy képzetlen ember!
- De aranyaurával! - csattant fel Flamel. - És megesküdtem rá, hogy megvédem. A tiéd, Josh! - tolta felé a
kardot. - Fogd meg nyugodtan!
Josh előrehajolt. Érezte, ahogy a szövettáskában lévő Kódexlapok a bőréhez préselődnek. Ez lenne a
második ajándék, amit az Alkimistától kap néhány nap leforgása alatt. Egyik fele el szerette volna fogadni az
ajándékot. El akarta hinni, hogy Flamel bízik benne, és ő is bízhat a férfiban, és talán nem csak bízik benne az
Alkimista, de még szereti is... Ám mindhiába Dee Ojaiban a fülébe ültette a bogarat. Mondhatott az Alkimista
bármit, Josh fülében ott csengtek a Halottidéző szavai: „Mindaz, amit Flamel mond, a fele hazugság, a másik
fele meg nem teljesen igaz." Josh az Alkimista szürke szemébe nézett. Nem árultak el semmilyen érzelmet.
Vajon mire készülhet Flamel? - morfondírozott a fiú. Miféle játékot játszik? Ismét Dee szavai jutottak eszébe:
„Flamel egész életében nem volt egyéb, mint hazudozó, sar-latán, szemfényvesztő."
- Nem akarod? Na, fogd meg! - erőltette markába az Alkimista.
Bár Josh nem akarta, ujjai mégis összezárultak a bőrszíjjal körbetekert markolaton. Rövidsége ellenére a
kard meglehetősen súlyos volt.
(- Még sohasem fogtam a kezemben kardot - mondta -, azt sem tudom, hogyan...
- Scathach majd megtanít az alapokra. Ütések, védések, tartásmódok - mondta az Alkimista anélkül, hogy
Scattyre nézett volna. Nem kérésről volt szó, hanem parancsról. - Gyakorolj, de próbáld meg nem lebökni magad
vele! - tette hozzá.
Josh arcára széles vigyor ült, hiába próbálta meg letörölni, annyira csodálatos érzés volt kezében tartani a
kardot.
Megforgatta a fegyvert, mire a pengéje az asztalnál ülő Scatty, Saint-Germain és Jeanne rémült arcára villantotta
fényét. Josh hirtelen elkomorult.
- Mit vétett ez a kard, hogy ennyire rettegitek? - kérdezett rá.
Sophie testvére karjára tette kezét. Szemében a boszorkány tudása égett ezüstösen.
- A Klarent gonosz fegyver. Elátkozták. Úgy is hívják, hogy a gyávák kardja. Ez az a kard, amit Mordred
használt, amikor megölte nagybátyját, Arthur királyt.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Sophie a szobájának széles párkányán ücsörgött, és a Champs-Elysées-t bámulta. A háromsávos úton a hajnali
időpont ellenére, meglehetősen nagy volt a forgalom. Az eső borostyánszínű mázt vont az útra, melyen
megcsillantak a féklámpák vörös fényei. Éjfél után még San Francisco legfor galmasabb útvonala is kihalt
szokott lenni, nem úgy, mint Párizsban.

A különbség felidézte benne az otthontól való távolságot. Amikor kislány volt, kezdte úgy érezni, hogy a
többiekhez képest rettentő unalmas személyiség lehet. Erőnek erejével rávette magát, hogy divatosabban
öltözködjék - úgy, mint a barátnője Elle, aki heti rendszerességgel váltotta haja színét, és mindig a legutolsó
divat szerint öltözködött. Sophie elkezdte gyűjteni az öreg Európáról szóló cikkeket. Vágyakozott a városokba,
ahol hite szerint a művészet és a divat születik: Londonba, Párizsba, Rómába, Milánóba, Tokióba, Berlinbe. De
ellentétben Elle-lel, aki mindig a világ nagy divathullámait követte, Sophie úgy döntött, nem csatlakozik a
csordához, és feltalálja saját divatstílusát. Lelkesedése a múlt hónapig tartott, amikor rájött, hogy hiába
kísérletezik: a divat drága hobbi, és abból a kis zsebpénzből, amit szüleiktől kapnak, nem futja rá.

Európa utáni vágyakozásuk még mindig megmaradt. Az tervezték Joshsal, hogy az egyetem előtt kihagynak
egy évet, és hátizsákkal végigjárják Európát. Most, hogy itt volt Európa gyöngyszemében, Sophie egyáltalán
nem volt kíváncsi rá. Csak egyet akart: hazajutni.
De mi lesz, ha hazajutnak?
A gondolat megrémítette.
Bár annak idején sokat költözködtek, mégis egészen két nappal azelőttig, legalább tudta, mire számíthat a
következő héten vagy hónapban, a naptár már jó fél évre előre telve volt unalmasnak számító bejegyzéseivel. A
szüleik ősszel tanítani kezdenek a San Franciscó-i egyetemen, és Joshnak, valamint neki ismét az iskolapadban
lenne a helyük. Decemberben a család - mint minden évben - ismét nekivág a Rhode Islandi Providence-nek,
ahol az apja megtartja szokásos karácsonyi óráját a Brown Egyetemen. December huszonegyedikén, a
születésnapjukon, New Yorkba utaznak, hogy vásárolgassanak, megnézhessék a Rockefeller Központot, aztán
korizhas-sanak. A Stage Door Deliben ebédelnének: maceszgombóclevest, futball nagyságú szendvicset és egy-
egy szelet tökmagos pitét desszertnek. Karácsony estén a nagynénijükhöz mennének Montaukba, ahol a téli
szünetet tölthetnék, és a szilvesztert. így ment ez minden áldott esztendőben tíz hosz-szú éve.
De most?
Most olyan erők és képességek birtokosa lett, amikről azt sem tudja, micsodák. Mítoszok, csodák és
valóságdarabok birtokosa lett, melyek a boszorkány emlékeivel kerültek agyába. Olyan tényekről tudott, amikkel
újraírhatná a történelemkönyveket. De ezeket könnyű szívvel mind eldobta volna. Szívesen visszatekerte volna
az idő kerekét, hogy az a végzetes szerdai nap máshogy alakuljon. Mielőtt ez az egész kezdetét vette.
Sophie zúgó fejét a hűvös üvegnek döntötte. Hogyan tovább? Mihez fog kezdeni... Nem csak ebben az
évben, de a következőben és az azutániban? Joshnak nem voltak határozott elképzelései arról, hogy mi lesz, ha
nagy lesz. Minden évben mással állt elő: hol mentős akart lenni, hol programozó, hol számítógépes játékokat
akart tervezni a jövőben, de a tűzoltói munka is érdekelte, ahogyan focista is szívesen lett volna. Sophie már kora
gyerekkorától tudta, mi akar lenni. Amikor elsős tanár nénije megkérdezte, mi akar lenni, már tudta a választ:
archeológiát és paleontológiát akart tanulni, hogy miként a szülei, körbeutazhassa a földgolyót, hogy kive-
sézhesse a múlt titkait. Ám ebből semmi sem lesz. A múlt éjszaka rádöbbent, hogy a történelem és a régészet
hazugságok, vagy finomabban szólva, jókora tévedések halmaza.
Hirtelen fájdalom markolt a szívébe, szeme égni kezdett, és már érezte is a legördülő, forró könnycseppeket
az arcán.
- Kopp-kopp - ijesztette meg Josh hangja. Sophie a testvérére nézett. A fiú az ajtóban állt, egyik kezében
laptopja, a másikban a kőkard.
- Bejöhetek?
- Ezt sohasem kérdezted meg azelőtt!
Josh letelepedett az ágy szélére, térdére helyezte laptopját, majd a Klarentet óvatosan letette lába elé a
padlóra.
- Sok minden változott, Sophie, változtam én is - mondta halkan, nagy kék szeme nyugtalanul csillogott.
- É n is ezen gondolkodtam. Úgy látszik, még nem távolodtunk el annyira egymástól - bólintott Sophie. Az
ikrek, mintha telepatikus kapcsolatban álltak volna egymással, sokszor gondolták ugyanazt. Azt a mondatot, amit
egyikük elkezdett, könnyűszerrel befejezte a másikuk. - Bárcsak visszamehetnénk az időben, mielőtt ez az egész
őrület elkezdődött.
- Ugyan miért? - kérdezte Sophie legnagyobb meglepetésére Josh.
- Akkor nem lenne közöttünk ekkora szakadék, mint a felébresztésem óta.
- Feladnál mindent? A hatalmadat, a tudásodat? - nézett rá Josh oldalra billentett fejjel.
 - Egy szempillantás alatt. Egyáltalán nem tetszik, ami történik velem - csuklott el a hangja, de folytatta. -
Olyan akarok lenni, mint régen. Közönséges ember, mint te.
De Josh már nem is figyelt rá, laptopjával volt elfoglalva. Sophie megértette, mit üzen a testvére felől áradó mély
hallgatás.
- Te ezt máshogy gondolod, ugye? Szívesen lennél hasonló erők birtokosa, szívesen irányítanád az aurádat,
és uralnád az elemeket, ha nem tévedek...
Josh gondolkodott egy kicsit, aztán így felelt.
- Igen, tetszene a dolog, azt hiszem - bámulta továbbra is a képernyőt, aztán Sophie-ra nézett, kék szemében
tükröződött a monitor fénye. - Szeretném mindazt tudni, amit te - vallotta be végül kerek perec.
Sophie kinyitotta a száját, hogy felsorolja ellenérveit, hogy elmondja neki, azt sem tudja, miről beszél,
egészen addig, amíg saját bőrén nem tapasztalja meg ezt a rémisztő állapotot, amit a felébresztés okoz. De túl
fáradt volt a vitához, és tudta, hogy bármit mondana, falra hányt borsó lenne.
- Kitől kaptad azt a számítógépet? - kérdezte Sophie, hogy témát váltson. A komputer, mintha csak Josh
helyett akarna válaszolni, felcsipogott.
- Francis adta. Eszméletlen voltál, amikor Dee belevágta az Excaliburt a világfába, és az jéggé változott,
majd a következő csapásától úgy tört össze, mint egy üvegváza. A telefonom, az iPodom és a laptopom is ott
maradt, a fényképeket sajnálom a legjobban.
- A gróf neked ajándékozta a laptopját? - hitetlenkedett Sophie.
Josh bólintott.
- Ő erősködött, hogy elfogadjam. Úgy látszik, ez a nap az ajándékok napja. - Josh fejét kísérteties fénybe
vonta a monitor fénye, egészen ijesztővé vált tőle. - Átváltott a Mac-re, jobb zeneprogramjai vannak, mint a PC-
nek. Ezt meg ki akarta selejtezni - mondta, majd miután nem érkezett válasz a szavaira, felkapta a fejét, és
Sophie-ra nézett. - Nem hantázom, tényleg így volt!
Sophie ezt nem is firtatta. Tudta, hogy Josh igazat mond, és ennek semmi köze sem volt emberfeletti
képességeihez. Sophie előtt testvére nyitott könyv volt, sohasem tudta átverni. Viszont fordítva ez sem volt igaz.
Sophie bármennyit hazudhatott Joshnak, a fiú sohasem jött rá. Persze csak nagy ritkán fordult elő, hogy Sophie
valamit lódított a fiúnak, de ha mégis, akkor is mindig Josh érdekében tette.
- Most meg mi a fenét művelsz?
- Megnézem az e-mailjeimet. Az élet rövid...
- ...az e-mailek sora hosszú - fejezte be Sophie Josh kedvenc mondását. Hetente legalább ötször elmondta,
melynek köszönhetően Sophie-t az őrületbe kergette.
- Úristen! Tele vannak a postaládáim! A gmailre nyolcvan levél jött, a Yahoo-s címre hatvankettő, az AOL-ra
húsz és három a Fast Mailre...
- Sohasem fogom megérteni, minek van szükséged any-nyi e-mail címre - kulcsolta össze ujjait
sípcsontjain, és ajkát a térdeire tette. Jó érzés volt végre valakivel egy hétköznapi társalgást folytatni. Arra
emlékeztette, hogy milyen lehetne a világ, ha nem fordult volna a feje tetejére. Még arra is emlékezett, hogy
pontosan hány órakor fordult a feje tetejére. Éppen negyed három volt, és épp Elle-lel beszélt, amikor észrevette
a hosszú, fekete limuzint a könyvesbolt előtt. Épp azelőtt nézte meg az időt, amikor dr. John Dee kiszállt az
autóból.
- Anya és apa is írtak! Anya két levelet küldött, apa egyet!
- Olvasd fel, légyszi! Kezdd a legrégibbel!
- Rendben. Ezt még pénteken küldte anya, június elsején. „Remélem, mindketten jól viselitek magatokat!
Hogy van Mrs. Fleming? Teljesen meggyógyult?" - Josh értetlenkedve nézett testvérére.
Sophie felsóhajtott.
- Lyukas az agyad? Találnunk kellett valami ürügyet, hogy miért zárt be könyvesbolt. Azt lódítottuk, hogy
Perenelle beteg lett - rázta a fejét a lány. - Te mindent elfelejtesz!
- Csodálod?! Egy kicsit felgyorsultak az események. Nekem nem káptalan a fejem, mint neked!
- Aztán még azt is kitaláltuk, hogy Perenelle és Flamel meghívtak bennünket a sivatagi házukba...
 - Igen - kezdett el körözni ujjával a billentyűk felett -, szóval, mit írhatok anyának?
- írd azt, hogy minden klasszul megy, Perenelle már sokkal jobban van. Ja, és szigorúan Nicknek és
Perrynek hívd őket - emlékeztette.
- Jó, hogy szólsz! - nyomta le a backspace gombot, és kitörölte vele a Perenelle nevet, majd villámujjakkal
egykettőre megírta a levelet. - Kész! Na, most jön a másik levél anyától. - „Próbáltalak hívni benneteket, de csak
az üzenetközvetítő kapcsol be. Minden rendben van? Ágnes nagynénétek hívott, azt mondta, nem is mentetek
haza, hogy összepakoljatok az útra. Adjatok egy számot, ahol elérhetünk benneteket! Nagyon aggódunk!"
Josh a testvérére pillantott.
- Na, erre mit válaszoljunk?
- írd azt, hogy a boltból vittünk váltóruhát - rágta alsó ajkát a lány. - Ez nem is hazugság, tud róla, hogy ott
is van néhány cuccunk. Utálok hazudni anyának.
- Már írom is - kopogtatta Josh a billentyűzetet.
A bolt öltözőjében valóban tartottak tiszta ruhát arra az esetre, ha esetleg munka után akarnának moziba
menni vagy kedvük szottyant sétálni az Embarcaderon.
- írd még le azt is, hogy itt, ahol vagyunk, egyáltalán nincs térerő. Csak el ne kottyantsd magad, hogy
valójában, hol vagyunk! - mosolygott a lány.
- Szóval, írjam azt, hogy nem tudnak elérni...
- így igaz, nem? Nekem még megvan a mobilom, de az akkumulátora teljesen lemerült. írd azt nekik, hogy
hívjuk őket, amint lesz térerő.
Josh ujjai táncoltak a klaviatúra fölött.
- Még valami?
- Küldheted!
- Megvan! - nyomott meg egy gombot a fiú.
- Azt mondtad, apa is írt...
- Igen, de csak nekem - a fiú mosolyogva olvasta el a levelet. - Küldött egy fotót, amin néhány
megkövesedett cápafog látható. Nem semmik! És azt írja, hogy hoz majd néhány új koprolitot a
gyűjteményembe!
- Koprolitot?! - rázta fejét Sophie undorodva. - Az megkövesedett ürülék! Nem értem, miért nem gyűjtesz
inkább bélyeget vagy érméket, mint más normális emberek. Ez elég bizarr...
- Bizarr?! Hát majd én megmondom neked, mit nevezek én bizarrnak! - csattant fel a fiú. - Itt vagyunk egy
házban, egy kétezer éves vegetáriánus vámpírral, egy halhatatlan Alkimistával, egy másik halhatatlannal, aki
ráadásul egy híres popsztár, és a kisujjában van a tűzvarázslat, továbbá egy francia heroinával, akiről az egész
világ úgy tudja, hogy a tizenötödik században beadta a kulcsot! Ja, és ne feledkezzünk meg a kardról sem,
amivel nem mást, mint Arthur királyt ölték meg! - mozgatta meg lábfejével a földre helyezett pengét. Josh
hangja egyre magasabbra szökött, alig tudta magát leállítani. Vett egy nagy levegőt, és végre elmosolyodott. -
Ehhez képest ürüléket gyűjteni a világ legtermészetesebb dolga! - Sophie is elmosolyodott, és mindketten
nevetésben törtek ki. Josh annyira nevetett, hogy még a csuklás is elkapta, ami persze csak olaj volt a tűzre, és
mindketten még jobban kacagni kezdtek. Végül már minden bajuk volt: fájt a hasuk és csorgott a könnyük a
nagy derültségtől.
- Megfulladok a nevetéstől - mondta Josh, majd csuklott egy hatalmasat. Ismét kirobbant belőlük a nevetés,
amit aztán alig tudtak abbahagyni. Josh ismét közel érezte magához Sophie-t, első alkalommal, mióta testvérét
felébresztették. Azelőtt mindennap kacagtak valamin közösen. Utoljára pár nappal ezelőtt nevettek együtt egy
hórihorgas, bermudás fickón, aki egy dalmatával húzatta rollerét. Gyakorlatilag mindenen tudtak nevetni, csak
ürügyre volt szükségük. Sajnos az utóbbi napokban nem sok okuk volt a kacagásra.
Először Sophie győzte le a hisztérikus hahotázást, és az ablak felé fordult. Onnan nézte testvérét, aki a
laptopba temette arcát.
- Hogyhogy nem ellenezted jobban, hogy Saint-Germain megtanítson a tűz mágiájára?
Josh a testvére felé nézett. Arcát csak az ablak tükröződésében láthatta.
 - Számított volna valamit?
- Azt hiszem, nem - jött a válasz egy másodpercnyi szünet után.
- Na, látod, én is így gondolom, hiába koptattam volna a számat.
Sophie most ismét Josh felé fordult.
- Nem tehetek mást, nincs más választásom.
- Most már én is belátom - bólintott Josh.
- Hogyhogy?
Josh becsukta a laptop tetejét, és az ágyra dobta. Majd felvette a kardot, és a pengéjét kezdte el simogatni,
mely szinte melegnek hatott.
- Annyira dühös voltam, és féltem - vagy inkább rettegtem - attól, hogy valami bajod eshet a
felébresztésnél. Flamel-nek el kellett volna mondania, milyen veszélyekkel járhat. Nem mondta el, hogy az
életedbe is kerülhet, vagy minimum kómába esel. Ezt sohasem fogom megbocsátani neki.
- Bízott benne, hogy nem fog bajom esni...
- Bízott benne? Ez kevés. Vagy halálpontosan tudja, hogy kutya bajod sem lesz, vagy nem tesz ki a
veszélynek, ez ilyen egyszerű.
Sophie bólintott, valahogy nem akart ellenkezni.
- Másodszor akkor rettegtem, amikor Endor Boszorkánya átadta a tudását. Ám akkor nem téged féltettelek,
hanem tőled féltem - vallotta be őszintén.
- Josh, hogy mondhatsz ilyet?! - csattant fel a lány. - Az ikertestvéred vagyok! - folytatta, de Josh
arckifejezése belé fojtotta a szót.
- Te nem láttad, amit én! Láttam, ahogy szembefordulsz a macskafejű asszonnyal. Ajkad mozgott, de a
szavak csak később hangzottak fel, valahogy nem voltak szinkronban a száddal. Aztán, amikor rám néztél, meg
sem ismertél. Nem tudom, hogy ki vagy mi voltál, de hogy a testvérem nem, az biztos. Olyan voltál, mint akit
megszállt az ördög.
Sophie behunyta a szemét, és két óriási könnycsepp gördült le az arcán. Az eseményekről, amikről Josh
beszélt most, alig volt több emléke, néhány álomszerű foszlánynál.
- Aztán ott volt Ojai, ahol forgószelet támasztottál, de tegnap sem voltál semmi, amikor az ujjaidból köd
csöpögött.
- Fogalmam sincs róla, minderre hogy vagyok képes - nyögte.
- Épp ez az, Soph, ez az, amit megértettem. Felébresztették a képességeidet, de mindaddig ön- és
közveszélyes vagy, amíg meg nem tanítanak rá, hogy kontrolláld és irányítsd a benned szunnyadó erőket.
Örömmel konstatáltam, hogy Jeanne dArc vette a fáradságot, és téged egy gyorstalpaló tanfolyamban részesített.
- Igen, én is hálás vagyok neki. Legalább már nem zsibon-ganak annyian a fejemben, mint azelőtt. Azt
hiszem, sokat segített. De nagyon bánt, hogy félsz tőlem...
Josh megforgatta kezében a kardot. A sötétben majdnem feketének tűnő pengében kristályszemcsék
pislogtak mint csillagok az ég kárpitján.
- Fogalmunk sincs, valójában milyen veszélyben vagyunk - kezdte tagoltan. - Csak annyit tudunk, hogy valódi
veszély leselkedik ránk. Tizenöt évesek vagyunk. Még korai lenne gyilkosság áldozataivá válnunk, vagy ami
még rosszabb, egy Sötét ős tányérján végezni... - Josh az ajtó felé mutatott. - Az a baj, hogy nem bízom
egyikőjükben sem, csak benned.
- Ne hülyéskedj, Josh! Olyan kedves emberek! Scatty kétezer éve küzd az emberiségért, Jeanne elbűvölő
ember! Én bízom bennük, akármit mondasz...
- Megbízol egy olyan emberben, aki elrejti az emberiség elől a Kódexet?! - ért mellkasához a fiú, Sophie
hallotta, ahogy a papírok megzörrentek a szövettáskában. - A Kódexet, melynek segítségével a Földből
paradicsomot lehetne varázsolni, és meggyógyítani az összes halálos betegséget.
- A fiú látta, hogy Sophie ellenkezni próbál, ezért rákontrázott. - Ne akard nekem bemesélni, hogy ezt nem
tudod!
 - A boszorkány tud róla, de arról is, hogy a könyv segítségével épp olyan könnyedén el lehetne pusztítani is
a világot, mint amilyen könnyedén felvirágoztatható.
- Ugyan már! Neked átmosták az agyad! Azt látod, amit ők akarnak, hogy láss!
- Ha Flamelt az ellenségednek gondolod, akkor mivel magyarázod azt, hogy neked ajándékozta a kardot, és
hogy te őrizheted a Kódex lapjait?
- Azt hiszem, vagyis pontosabban, tudom, hogy valamire fel akar bennünket használni. Még nem tudom,
mire. Egyelőre, nem, de ki fogom deríteni - nézett testvérére, aki a fejét rázta, nagy ellenkezésében. - Akárhogy
is van, szükségünk lesz az erődre, ha élve akarjuk megúszni ezt az egészet.
- Tudod, hogy nem ártanék neked, semmi pénzért - szorította meg a fiú kezét.
- Talán ébren nem, de mi van, ha megint megszáll valami, vagy valaki, mint az Arnyékvalóságban? Ha
átváltozol?
Sophie bólintott.
- Nem értem, mi történt velem, olyan volt, mintha kívülről néztem volna valakit, aki hasonlít rám.
- Először meg kell tanulnod magad felett uralkodni, hogy az egész meccset uralhasd, mondogatta mindig a
futballedzőm, és igaza volt! Ha megtanulod kontrollálni az erődet, akkor soha senki nem irányíthat! Már alig
várom, hogy az én erőmet is felébressze valaki, akkor ezt a kardot is úgy forgathatnám, mint Zorró - suhintott
vele egyet, mire a kard véletlenül a belevágott a falba. - Hoppá!
- Josh! Mit művelsz?!
- Nyugi, semmiség, észre sem fogják venni! - dörgölte meg kezével, mire a maradék vakolat is lepergett, és
előtűntek a téglák.
- Hagyd abba, csak tovább rontod a dolgot! Legalább kicsorbítottad a kard élét is?
- Dehogy, kutya baja! - vizsgálta meg a pengét a fény felé fordítva.
-Visszatérve az üldözési mániádra: azt hiszem, vagyis pontosabban tudom, hogy rosszul ítéled meg
Flameléket.
- Tehát bennük jobban megbízol, mint bennem?
-Ezt nem mondtam, inkább fogalmazzunk úgy, hogy ugyanúgy megbízom bennük, mint benned. Nézd,
öcskös, a boszorkány ismeri ezeket az embereket, és igaz embereknek gondolja őket.
- Sophie, hadd emlékeztessek rá, hogy fogalmunk sincs, kicsoda ez a banya valójában.
- Te most viccelsz? Mindent tudok a boszorkányról - kopogtatta meg a halántékát. - Itt van mind a kétezer
éve. Rémesen nehéz kétezer évet a memóriádban raktározni, de nincs más választásom. - Josh kinyitott a száját,
de Sophie megállította. - Alávetem magam Saint-Germain kiképzésének, és igyekszem megtanulni mindent, amit
csak át tud adni számomra.
- Rendben, nem ellenzem! Csak egyre kérlek: tartsd nyitva a szemed! Próbáld meg kiszimatolni, mire
készülnek!
Sophie úgy tett, mint aki meg sem hallja Josh ostobaságait.
- H a legközelebb megtámadnak, legalább meg tudom védeni magunkat - nézett el Párizs háztetői felé. - De
azért remélem, hogy itt biztonságban vagyunk.
- Egy darabig, Sophie, egy darabig.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Dr. John Dee lekapcsolta a világítást, majd a hatalmas hálóból kilépett a balkonra, és rákönyökölt a
korlátra, hogy így nézhessen végig ifjúkora városán, Párizson. Az eső csak nemrégen állt el. A levegő párás volt
és hűvös, a Szajna kesernyés leheletével terhes, mely a kipufogógázok mérges füstjével alkotott semmivel össze
nem téveszthető elegyet. Dee-nél kevesen utálták jobban ezt a várost. Nem mindig volt ez így. Valamikor a
kedvenc városa volt egész Európában, az emlékek mesebirodalma. Elvégre itt vált halhatatlanná is. A holló
istennő itt vitte el ahhoz az őshöz, aki megkérdőjelezhetetlen hűsége elismeréséért örök életet ajándékozott
számára valahol a Bastille pincéjében.
Dr. Dee hosszú évekig dolgozott az ősöknek: kémkedett számukra, veszélyes küldetéseket hajtott végre, sőt
leszállt az Árnyékvalóságba is. Egyként győzedelmeskedett a halottak és az élők hadseregei felett, szörnyeket
üldözött végig az Árnyékvalóság sivatagain, és szent tárgyakat lopott el régi civilizációktól. Abban az időben,
amikor a Sötét Ősök kedvence lett, semmi sem állhatott az útjába, nem ismert kivitelezhetetlen küldetést. De
egyvalamiben többször is elbukott: Fiaméit és Perenelle-t sehogy sem volt képes tőrbe csalni. Párizsban többször
is kicsúsztak keze közül.
A Halottidéző hiába törte a fejét, nem jött rá Flamelék titkára. Hiába uszította rájuk a halottakat, hiába
vezényelt ellenük ember feletti és ember alatti lényeket. A madarak, a patkányok, a kutyák és a macskák
hadserege sem győzte le őket. Hiába parancsolt a mitológia árnyékos oldalán élő szörnyeknek, Flamel és
Perenelle négyszáz éve bolonddá tette őt. Párizsban kezdődött a hajsza, aztán Európa egyéb városaiban
folytatódott, majd eljutottak Amerikába. Városról városra űzte őket. Sokszor csak néhány órán múlott, hogy nem
kapta el őket. Az ágyuk sokszor még meleg volt, amikor odaért. A Halottidézőnek az is megfordult már a
fejében, hogy valaki mindig figyelmezteti az Alkimistát, ha közeledik, de ez elég valószínűtlennek tetszett,
hiszen a Halottidéző nem osztotta meg terveit jóformán senkivel.
Valaki belépett a szobába. Dee a levegőbe szagolt. Remegő orrcimpáját az állatkertek hüllőszaga csapta
meg.
- Üdvözlöm, Niccolő! - mondta anélkül, hogy megfordult volna.
- Isten hozta Párizsban! - mondta Machiavelli latinul némi olasz akcentussal. - Remélem, jól utazott, és a
szoba is megfelel az igényeinek. - Machiavelli a kormányfőknek kijáró rendőri kísérettel hozatta a Halottidézőt
városi lakásába, a Place du Canadán.
- Hol vannak? - ignorálta Dee Machiavelli udvariasságát. Talán a Halottidéző azért használt ki minden
alkalmat arra, hogy éreztesse a ranglétrán elfoglalt helyét, mert az évek számát tekintve Niccolőt illette volna
meg az akció vezetése.
Machiavelli nem akarta összekoszolni drága öltönyét, így összefont kézzel megállt a Halottidéző mögött,
ahelyett, hogy ő is a korlátnak dőlt volna. A jóképű, borotvált, rövidre nyírt hajú, magas és elegáns férfi és az
apró, kecskeszakállas, lófarkas Dee Stan és Pan-szerű furcsa párost alkottak.
- Saint-Germain házában - hangzott a felelet. - Mostanra már Flamel is ott lehet.
Dr. Dee Machiavellire pillantott, és gúnyosan megjegyezte.
- Mérget vettem volna rá, hogy magánakcióba kezd, és megkísérli elfogni Fiaméit.
- Tudom, hol a helyem - nézett végig a városon Machiavelli, melynek kiskirálya volt -, és hogy meddig
terjednek határaim. Nem akartam elvenni az ön dicsőségét - válaszolta keresett udvariassággal.
- Úgy érti, tudatták magával, hogy meddig terjednek a határai, és hogy hol a helye - javította ki Dee.
Machiavelli mély hallgatásba süllyedt.
- Remélem, intézkedett, hogy Saint-Germain házából egy egér se surranhasson ki.
- Természetesen.
- Biztos benne, hogy csak öt ember van a házban? Nincsenek lakájok, szakácsnők, őrök?
- Nincsenek, csak az Alkimista, Saint-Germain, Scathach és az ikrek.
- Az az átkozott Scathach! Mindig beleköp a levesünkbe! - morogta Dee.
- Már intézkedtem, hogy ez alkalommal ne legyen rá módja - jegyezte meg Machiavelli, és addig nem árult
el többet, míg a Halottidéző nem méltóztatott ránézni. Szürke szemében narancssárgán csillantak meg a város
fényei.
- Üzentem a disirekért, Scathach leghalálosabb ellenségeiért. Hárman már meg is érkeztek.
Dee olyat tett, amit a legritkább esetben: elmosolyodott, aztán lassan meghajolt.
- A valkűrök. Igazán nagyszerű döntés!
- Ugyanazon az oldalon állunk, doktor, ugyanazokat szolgáljuk.
Az orvos elindult vissza a lakásba, de a küszöbről még visszafordult.
 - Magának fogalma sincs arról, kinek szolgálok.

Dagon kitárta a szárnyas ajtót, aztán hátralépett, hogy beengedje Machiavellit és Dee-t a könyvtárszobába, ahol
három fiatal nő várta őket.
Első pillantásra olyan egyformák voltak, mintha hármas ikrek lettek volna. Magasak, vékonyak, vállig érő,
szőke hajjal.
Öltözékük is egyforma volt: a bőrkabát alá fekete fölsőt húztak, farmereiket térdig érő csizmáikba tűrték.
Arcuk csupa kiszögellés, geometria: kiugró arccsontok, hegyes áll, háromszögletű fej.
Csak a szemeik színe alapján lehetett megkülönböztetni őket: az elsőnek egészen világoskék szeme volt, a
másodiknak középkék, míg a harmadiknak indigó. Nem néztek ki többnek tizenhatnál, de valójában az összes
létező civilizációnál vénebbek voltak.
Ők voltak a disirek.
Machiavelli a szoba közepére állt, és szemügyre vette a lányokat, igyekezett megkülönböztetni őket. Az
egyik a zongora mellett ült, a másik a kanapén telepedett le, míg a harmadik az ablak előtt állt, és az éjszakai
várost fürkészte. Kezében egy bőrbe vont könyvet tartott. Machiavelli közelebb lépett, a lányok fejei felé
fordultak, így azt is látta, hogy körmeik színe tökéletes mása a szemük színének.
- Köszönöm, hogy eljöttek! - mondta latinul, mely, miképpen a görög, az ősök közös nyelvének számított.
A lányok értetlenül bámultak rá.
Machiavelli Dagonra pillantott. A lény becsukta az ajtót, majd levette fekete napszemüvegét, ami mögül
előbukkant halszerű szeme. Kinyitotta a száját, és egy emberek számára utánozhatatlan nyelven szólította meg a
vendégeket.
A lányok úgy tettek, mint akik egy szót sem értenek.
Dr. John Dee levetette magát egy bőrfotelbe, és összecsapta apró tenyerét.
- Elég legyen a színjátékból! Azért vannak itt, hogy elkapják közös ellenségünket, Scathacht, vagy csak úgy
utazgatnak?!
A zongora mellett ülő lány, furcsa pózba vágta a fejét, Dee vagy észre sem vette, vagy csak úgy tett, mint aki
nem figyelt oda. A disir hibátlan angolsággal megszólalt.
- Hol van Scathach?
- Nagyon közel - kezdett Machiavelli föl-alá járkálni.
A három lány úgy követte fejével a mászkáló férfit, ahogyan a baglyok követik az egeret.
- Mi szél hozta ide?
-Fiaméit, az Alkimistát védelmezi. Saint-Germain házában vannak az ikrekkel. Mi csak Fiaméit akarjuk és
az ikreket. Scathach az önöké - majd egy kis szünet után hozzátette. - Ha akarják, Saint-Germain is a maguké,
nekünk nincs szükségünk rá.
- Nekünk csak az Árnyék kell - mondta a zongoránál ülő lány. Ujjaival, melyen indigókék körmök
díszelegtek, gyönyörűséges dallamot csalt ki a hangszerből.
Machiavelli a kis asztal mellé állt, mielőtt kávét töltött volna magának, felhúzott szemöldökkel Dee-re
nézett.
A Halottidéző megrázta a fejét. Éber volt, kávéra semmi szüksége.
- Tudniuk kell, hogy Scathach semmit sem veszített az erejéből - mondta Niccolö a zongora mellett ülő
lánynak.
Indigókék szemében a pupilla nem volt több mint egy függőleges vágás. Tökéletes macskaszem.
- Tegnap hajnalban ártalmatlanná tett egy egész kommandós csapatot.
- Emberek! - legyintett a disir. - Ember nem veheti fel vele a harcot!
- De mi nem vagyunk emberek - szólalt meg az ablaknál álló lány.
- Mi vagyunk a disirek - fejezte be a harmadik. - A Kard Leányai, a Fekete Özvegyek, a.. .
 - Elég legyen az öntömjénezésből! Nagyon jól tudjuk, kik maguk! - csattant fel Dee türelmetlenül. - Maguk
a valkűrök. A legjobb harcosok a Földön, már ha az írnokok nem túloztak. Bennünket az érdekelne, tényleg el
tudnak-e bírni az Árnyékkal, vagy csak a szájuk nagy.
Az indigókék szemű disir felpattant, majd Dee elé vitorlázott. Társai követték példáját. A szobában
megfagyott a levegő.
- Nem ajánljuk, hogy viccelődjön velünk, dr. Dee! - mondta az egyikük.
A doktor felsóhajtott.
- L e tudják győzni az Árnyékot, vagy keressünk mást? Csak ennyi lenne a kérdésem. Mert ha nem, akkor
másnak szólok: az amazonoknak, a szamurájoknak, a bogatiroknak, hátha ők rátermettebbek a feladatra.
Amíg Dee beszélt, a szobában tovább esett a hőmérséklet. Szájából ködbodrok szálltak ki, és szemöldökére,
valamint szakállára zúzmarák telepedtek.
- Elég legyen ebből az olcsó mutatványból! - csettintett ujjaival Dee, mire a levegő záptojásszaggal telt
meg, és szinte egy csapásra ismét a normális hőfokra melegedett.
- Semmi szükség rá, hogy azoknak a paprikajancsiknak telefonáljon! A disirek mindenkit legyőznek! Még az
Árnyékot is! - mondta a Dee jobb oldalán álló lány.
- Hogyan?
- Van valamink, ami a többi harcosnak nincs.
- Ne beszéljen rébuszokban! - veszette el a türelmét Dee.
- Mondják el! - nógatta a disireket Machiavelli is.
A lány, akinek szeme a leghalványabb kék volt, egészen lassan Niccolőra, majd újra Dee-re nézett.
- Maga elpusztította az Yggdrasilt, és ezzel kiszabadította a gyökerei alatt fogva tartott házikedvencünket.
Dee szája széle megrándult, és tekintete egy percig ijedelemről árulkodott.
- Nidhoggot?! Maga tudott erről? Machiavelli bólintott.
- Természetesen.
Az indigó szemű disir egészen közel lépett a doktorhoz.
- Bizony kiszabadította Nidhoggot, a hullaevőt - suttogta, majd Machiavellire nézett. A többiek követték
példáját. - Egy szó, mint száz: vigyen oda, ahol Scathach rejtőzik, amint rászabadítottuk a Nidhoggot, az
Árnyéknak vége.
-Féken tudják tartani a teremtményt? - érdeklődött Machiavelli némi aggodalommal a hangjában.
- Miután elfogyasztotta Scathach emlékeit, majd a húsát és a csontjait, egy kiadó alvásra lesz szüksége.
Talán néhány száz évig is elszunnyad. Amíg alszik, újra csapdába ejthetjük.
- Még nem beszéltünk a fizetségről.
A disir arcára vérfagyasztó mosoly ült ki, olyan félelmetes, hogy még a sokat látott Machiavelli is
visszahőkölt egy pillanatra.
- A fizetség az lesz, hogy megbosszulhatjuk elesett nővéreinket, és visszaszerezhetjük népünk megtépázott
büszkeségét - mondta az indigó szemű. - Scathach lelkén sok testvérünk vére szárad.
- Ertem - bólintott az olasz. - És mikor óhajtnak támadásba lépni?
- Hajnalban.
- Miért nem most?
- A hajnal lányai vagyunk. Az éjszaka és a nappal közötti senki földjén vagyunk otthon, akkor vagyunk a
legerősebbek.
- Igen - bólintott a középkék szemű disir -, akkor legyőzhetetlenek vagyunk.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

- A zt hiszem, még mindig amerikai idő szerint járok - mondta Josh.

- Ugyan, miért? - érdeklődött Scathach.
Az Árnyék és a fiú a pincében berendezett edzőteremben álltak. A terem egyik fala tükörrel volt borítva.
Josh láthatta benne magát, a lányt és a legmodernebb gépekkel berendezett edzőtermet.
- Mert bár hajnali három van, én még mindig friss vagyok. Amerikában délután hat óra lehet.
Scathach bólintott.
- Ez is lehet az egyik oka, de szerintem a valódi magyarázat nem ez. Olyan emberekkel vagy körülvéve,
akiknek különlegesen erős aurájuk van: Nicholas, Saint-Germain, Jeanne és nem utolsósorban a testvéred
Sophie. Bár a te erőd még nincs felébresztve, de az aurád energiát nyer az ő aurájukból, ezért érzed magadat
frissnek. Attól, hogy nem érzed magad fáradtnak, még sokat kell pihenned, és sok vizet is kell innod. Az aurád
rengeteg vizet elpárologtat. Figyelj arra, nehogy dehidratálódj!
Az ajtó kinyílt, és Jeanne lépett be rajta. Ellentétben a feketébe öltözött Scathachcsal, talpig fehérben volt,
bár abban megegyeztek, hogy akár Scatty, Jeanne is egy kardot tartott a kezében.
- Gondoltam, hátha szükséged van egy asszisztensre - kezdte félénken.
- Azt hittem, már rég ágyban vagy - szabadkozott a lány.
- Ugyan, nem sokat alszom mostanában. Ha alszom, akkor még rosszabb. Rám törnek a rémálmok.
Mostanában tűzről álmodom. A sors különös iróniája, hogy a Tűzmesterhez mentem feleségül, én, akit meg
akartak égetni a máglyán.
- Hol van Francis?
- A dolgozószobájában, zenét szerez. Na, ő aztán végképp nem alszik soha... Hogy haladsz? - fordult
Joshhoz, csak hogy témát váltson.
- A helyes kardtartásnál - felelte szégyenkezve a fiú. Annyi kalandfilmet látott már, hogy megesküdött
volna, a kard tartása nem fog nehézségekbe ütközni. De ami a képernyőn olyan egyszerűnek tűnt, a valóságban
sok tanulást igényelt. Scatty az elmúlt fél órában arra próbálta oktatni, hogyan fogja meg a Klarentet, és hogyan
suhintson vele anélkül, hogy elejtené. Eddig nem sok sikerrel. Amint megpörgette a fegyvert, a kard saját súlya
által kifordult markából. A terem fényezett parkettája már csupa vágás és zúzódás volt Josh kétbalkezeske-
désének köszönhetően. - Sokkal nehezebb, mint gondoltam. Meg fogom én ezt valaha egyáltalán tanulni?!
- A legjobb kezekben vagy. Engem is Scatty tanított. Egyszerű vidéki lányból, aki máshoz sem ért, mint a
tehén-fejéshez, igazi harcost faragott - forgatta meg kezében ember nagyságú kardját, mely a levegőben suhogva
olyan hangot adott, mint egy megsebzett ember nyögése. Josh azon nyomban megpróbálta imitálni a látványos
mozdulatot, melynek az lett a vége, hogy a kard a szokásos módon kirepült a kezéből, és remegve a padlóba
fúródott.
- Bocsánat! - pirult el Josh.
- Felejts el mindent, amit a kardforgatásról eleddig tudni véltél! - javasolta Scatty, majd Jeanne felé fordult.
- Úgy látom, túl sok tévét nézett a srác. Azt hiszi, a kardot is úgy kell forgatni, mint majorette a botját.
Jeanne elvigyorodott, majd Josh felé nyújtotta hosszú kardját úgy, hogy a markolat essen a fiú felé.
- Na, fogd csak meg!
Josh nem tétovázott, már nyúlt is érte.
- Ha javasolhatnám, két kézzel!... - pislogott rá az apró, francia asszony, de Josh elbizakodottságában ügyet
sem vetett rá.
Megragadta fél kézzel a nyelénél a kardot, mely meglepően súlyos volt, és már fordult is volna ki a kezéből,
ha Scatty nem kapja el a levegőben.
- Láthatod, hogy miért tartunk még mindig az alapoknál - adta vissza kardját Jeanne-nak, aki könnyedén
átvette.
 - Megmutatom, hogy kell megfognod egy kardot! - állt a fiú jobb oldalára Jeanne, míg Scatty a bal oldalára
állt. - Nézz egyenesen előre! - vett fel egy harci állást az asszony.
Josh a tükörbe bámult, ahol meglepetés fogadta. Míg Scatty, valamint az ő alakját semmi nem ködösítette el,
addig az asszony alakja körül ezüstös páraként lebegett az aurája. Josh egy nagyot pislantott, de amikor újra
kinyitotta a szemét, akkor is ugyanazt tapasztalta.
- Az aurám - előzte meg Josh kérdését az asszony - rendszerint láthatatlan a hétköznapi emberek számára, de
tükörben vagy fényképeken néha mégis láthatóvá válik. - A z aurája épp olyan, mint Sophie-é...
- O, egyáltalán nem. Sophie-é sokkal erősebb - mondta Josh legnagyobb meglepetésére Jeanne, majd maga
elé pördí-tette a kardját úgy, hogy a hegye épp a két lábfeje között legyen. - Most pedig próbáld meg utánam
csinálni a következő mozdulatsort, de nagyon lassan és óvatosan.
Jeanne maga elé nyújtotta a kardot tartó jobb kezét. Scathach dupla kardjaihoz az Árnyék mindkét keze
kellett.
Josh megfogta jobb kezével a kardja markolatát, és igyekezett utánozni a mestereit. Még alig kezdte el
emelni, máris érezte, hogy ez számára túl nehéz lesz.
- Nem megy, ez legalább száz kiló - vicsorgatta a fogát erőlködve, majd leengedte a karját. Izmai fájtak,
úgy érezte magát, mint az első futballedzésen a hosszú vakáció után. Megmozgatta sajgó vállát.
- Próbáld meg így! - Jeanne ez alkalommal két kézzel fogta meg a fegyvert.
Két kézzel egész jól ment neki, ezért elhatározta, hogy ismét megpróbálja az egykezes változatot.
A második próbálkozás egész jól sikerült.
Maga elé tartotta a fegyvert, és fél percig remegés nélkül kitartotta.
- Egy kézzel még mindig túl nehéz - engedte le ismét a karját.
- Ne nyavalyogj, idővel menni fog, de addig is megmutatom, hogyan vívj két kézzel, keleti módra - kezdte
elveszíteni a türelmét Scathach.
Josh boldogan bólintott. Pár éve tékvandózott, és már régen ki szerette volna próbálni a kendót, a japán
vívást, de a szülei sohasem engedték, hogy beiratkozzon, mondván, túlságosan veszélyes sport.
- Szerintem csak gyakorlásra van szüksége, igazán tehetséges! - védte meg Jeanne a fiút. Szürke szeme
Scathach felé villogott a tükörből.
- Mennyi ideig kell még gyakorolnom?
- Szerintem három év elég lesz! - vágta rá Jeanne. -Három év!? - törölte előbb egyik, majd másik tenyerét
a nadrágjába a fiú. - Remélem, Sophie-nak jobban megy a tanulás, mint nekem - morogta.

Saint-Germain egy kis tetőkertbe vezette a lányt. A kilátás lélegzetelállító volt. Sophie a korláthoz rohant, és
megcsodálta a Champs-Elysées-t. A sugárút végre kiürült. Csak egy-két jármű poroszkált rajta a közelgő
hajnalban. Nagy lélegzetet vett a hűvös, párás levegőből. A Szajna jellegzetes szaga elnyomta a
virágcserepekben álló gyógynövények nyugtató illatát. A lány összekulcsolta maga előtt a karját, majd
megborzongott.
- Fázol?
- Egy egészen kicsit - felelte Sophie, aki nem tudta eldönteni, hogy a félelem, vagy a hűs levegő okozza
testének remegését. A tűz mágiájának alapjait készült ezen az éjszakán megtanulni, magától a Tűzmestertől.
- A mai éjszaka után soha többé nem fogsz fázni. Az Északi-sarkon bátran átvághatsz egy szál sortban és
rövid ujjú pólóban - ígérte Saint-Germain, majd hosszú haját kifésülte a homlokából, aztán egy növényt vett
szemügyre: leszakított róla egy levelet, és összedörzsölte két tenyere között. A levegőt mentaillat töltötte be.
- Jeanne imád főzni, ezen a tetőteraszon nevelgeti a fűszernövényeit. Van itt tucatnyi különböző féle menta,
aztán találsz itt kakukkfüvet, oregánót, zsályát és bazsalikomot. Na, meg levendulát! A feleségem imádja a
levendulát, az ifjúságára emlékezteti.
- Hol találkozott Jeanne-nal? Itt, Franciaországban?
 - Igen, itt melegedtünk össze, de furcsa módon először Kaliforniában találkoztunk. Én aranyat kerestem,
míg Jeanne egy ingyenkonyhát vezetett, amihez egy kis kórház társult azok számára, akiket messze csábított
otthonukból az aranyláz. Ez 1849-ben történt.
- Aranyat keresett?! - lepődött meg a lány. Minek?
- 4 8 -b a n és 49-ben mindenki aranyat akart találni. Elkapta az embereket, mint az influenza!
- De hiszen maga képes arra, hogy aranyat állítson elő, vagy nem? Flamel legalábbis azt mondta, hogy...
- Az aranykészítés hosszadalmas laboratóriumi munka. Úgy gondoltam, az aranyásás gyorsabb. Arról nem
is beszélve, hogy az Alkimista, ha egy aranyrögöt kaparint a kezébe, alaposan fel is tudja hizlalni. Ilyesmikben
reménykedtem, de a föld, amit vásároltam, gyakorlatilag értéktelennek bizonyult. Ugy akartam felverni az árát,
hogy aranyrögöket csempészek belé, hogy eladhassam a frissen érkező, aranyra éhes kalandoroknak.
- Ez nem túl szép dolog, azt kell hogy mondjam - fanyal-gott a lány.
- Istenem, olyan fiatal voltam, és annyira éhes! Persze tudom, hogy ez egyáltalán nem mentség. Na,
mindegy, lényeg, hogy ott ismerkedtem meg Jeanne-nal. Sacramentóban dolgozott, hallott róla, hogy milyen
rossz földet adtam el az embereknek, csalónak tartott, míg én őt egy ájtatos szent-fazéknak, aki csak a felszínen
próbál jótékonynak látszani. Egyikünk sem tudta a másikról, hogy halhatatlan. Csak szórványosan
találkozgattunk egy darabig. Aztán legközelebb itt,
Párizsban futottunk össze újra. Az ellenállásnak dolgozott, én meg az amerikaiaknak kémkedtem. Akkor már
tudtam, hogy hasonlítunk egymáshoz. A háborút szerencsére túléltük, és azóta elválaszthatatlanok vagyunk, bár
senki sem sejti, hogy feleségül jött hozzám. Egyik rajongói oldalamon sem tudnak arról, hogy feleségül vettem,
egyik újság sem cikkezett róla. Nem szereti a nyilvánosságot.
- E z t még meg is értem, de hogy ennyire... - csodálkozott Sophie, aki nem értette, miért él úgy Jeanne,
mintha nem is létezne.
- Tudod legutóbb, amikor híres volt, kis híján máglyán megégették.
Sophie hirtelen megértette, mire ez a nagy rejtőzködés.
- Mióta ismeri Scathacht?
- Évszázadok óta. Miután összejöttünk Jeanne-nal, meglepődtünk, hogy milyen sok közös ismerősünk van.
Halhatatlanok, persze. Jeanne régebbről ismeri őt nálam. Bár ez a szó, hogy „ismeri" most nem túl adekvát.
Senki sem ismeri az Árnyékot - mosolygott szárazon. - Mindig olyan... - Saint-Germain itt megállt, és a
megfelelő szót kereste.
- Magányos volt? - fejezte be a férfi mondatát Sophie.
- Igen, magányos, ez a helyes kifejezés - fordult el Saint-Germain, és elmerült a panorámában. - El sem
tudod képzelni, hányszor tette ki magát a legnagyobb veszélynek, csak hogy megmentse a Földet - nézett vissza
a lányra a válla fölött.
Sophie a fejét rázta. De amíg rázta, egyre másra ugrottak be a boszorkány emlékképei az Árnyék csatáiról.
Scathach egyedül egy hídon. Kezében két lángoló pallos, mellén páncéling. A híd másik végében csigaszerű
szörnyek gyülekeznek.
Scathach talpig páncélban. Keze egymásba öltve a mellén, a kardja leszúrva a földbe, mögötte egy nagy
kastély, előtte gyíkszerű teremtmények.
Egy újabb emlékképen Scathach fókabundába csomagolva egy úszó jégtáblán egyensúlyozik, míg hatalmas
jegesmedvék fenik rá a fogukat.
Sophie nyelt egy nagyot, és megkérdezte.
- Miért... Miért választotta ezt a sorsot?
- Inkább a sorsa választotta őt. Scathach harcra született. Nincs nála jobb kardforgató... Most pedig -
dörzsölte össze ismét a tenyerét, mire füstcsík emelkedett a magasba - dologra! Azért vagyunk itt, hogy
megtanítsalak a Tűzvarázslatra. Ugye, nem félsz?
- Háát... Volt már más tanítványa is? - tette fel a kérdést félénken.
Saint-Germain elmosolyodott megvillantva egyenetlen fogsorát.
- Senki, te vagy ez első és az utolsó is! Sophie gyomra görcsbe rándult.
 - Miből gondolja, hogy az utolsó is leszek? - Sophie kezdte határozottan rossz ötletnek tartani ezt az egész
kiképzést.
- Azért, mert annak a valószínűsége, hogy egy újabb felébresztettél találkozzam, ráadásul olyannal, akinek
hasonló tisztaságú az aurája, szinte kizárt. Az ezüstaura elképesztően ritka. Jeanne-non és rajtad kívül senkinek
sincs. Úgyhogy nagyon-nagyon különleges lány vagy, ezt remélem, tudod, Sophie!
Sophie egy nagyot nyelt. Ebben a percben a világ leghétköznapibb emberének érezte magát.
Saint-Germain leült egy fapadra, és hátát a kéménynek döntötte.
- Ülj csak le mellém, hadd mondjam el, amit tudok! Sophie letelepedett Comte de Saint-Germain mellé, és
elnézett a tető fölött a városra. A boszorkány emlékei tudata széléig furakodtak. Egyszerre látta a modern és a
sok száz évvel ezelőtti várost: más éggel, más földdel. Alacsony viskókat látott, melyek kéményei füstöt
eregetnek, lassan, ráérősen az éjszakába. A város közepén egy erőd magaslott. Pislogott egy nagyot, és a múltból
ismét a jelenbe csöppent. Saint-Germain közelebb csúszott a lány mellé.
- Add a kezed!
Sophie engedelmeskedett. Jobb kezét Saint-Germain kezébe tette. Amint az ujjaik összeértek, forróság
öntötte el, nem fázott többé.
- Elmondom neked, amit a mesterem mondott annak idején, amikor én is így ültem mellette - miközben
beszélt, a férfi derengő mutatóujjával a lány tenyerének életvonalát tanulmányozta. - „Lesznek olyan botorok,
akik a levegő mágiáját, vagy a vízét, vagy a földét mondják a legerősebbnek. Ezek az emberek mind tévednek: a
tűz mágiája mindenek felett áll." Ezeket a szavakat kötötte a lelkemre, mielőtt átadta volna a tudását.
Sophie szeme előtt felforrósodott a levegő, és remegő képek, szimbólumok, jelek bukkantak fel előtte, mint
a nyári hőségben a délibábok. Erős késztetést érzett rá, hogy megérintse őket. Aztán a háztetőn berendezett kis
kert semmivé foszlott, ahogyan az alatta elterülő város is. Nem hallott mást, csak Saint-Germain szelíden
kérlelhetetlen szavait, és nem látott semmit a kavargó szikrákon kívül, melyek a Tűzvarázsló szavaira különböző
formákba álltak.
- A tűz elemészti a levegőt, elpárologtatja a vizet és megrepedezted a földet.
Szeme előtt egy vulkán krátere jelent meg, mely olvadt követ okádott. Vörösesfekete láva és izzó korom
esőzött egy ismeretlen városra.
- A tűz nemcsak pusztítani képes, hanem teremteni is. Az erdőnek időnként le kell égnie, hogy még erősebb
legyen, némely növények magjai csak tűz hatására kezdenek el csírázni.
Sophie szeme előtt egy égő erdő jelent meg, aztán a salakos föld, melyből új gyémántzöld hajtások dugták ki
fejüket.
- A tűz melegíti az embereket. Segítségével olyan klímát is kibír, melyre eredendően nem teremtetett.
Sophie egy istentől elhagyatott havas, sziklás tájat látott, de egy barlang nyílásából kiragyogott a tűz
otthonos, meleg fénye, mely körül emberek kucorogtak.
Sistergő hangot hallott. Ujjnyi vékony tűzsugár lövellt az ég felé. Sophie követte szemével, amíg el nem tűnt
a messzi csillagok között.
- Ez a tűz mágiája! - mondta a férfi.
Sophie lúdbőrös háttal bólintott. Látta, ahogy a férfi ujjá-ból apró narancssárga lángnyelvek bújnak elő, és
meglepően hűsen nyaldosni kezdik bőrét, tenyerén és csuklóján fekete jeleket hagyva.
-Tudom, mennyire fontos a tűz. Anyám archeológus. O mondta, hogy az emberek első lépése a civilizáció
rögös útján az volt, amikor először megsütötték a húst, amit vadásztak.
Saint-Germain elmosolyodott.
- Prométheusznak és Endor Boszorkányának tartozunk ezért köszönettel. Ok hozták el a tüzet az első
embernek. A sütésnek köszönhetően könnyebben emészthetővé vált az élelem, és ezáltal sokkal több tápanyag
szívódhatott fel az emberek testében. Emellett melegen is tartotta a barlangjaikat. Prométheusz arra is
megtanította őket, hogyan állítsanak elő tartós fegyvereket és szerszámokat a tűz segítségével, nagy kovács volt
az öreg! - fogta meg Saint-Germain a lány csuklóját, mintha csak a pulzusát számolná. - Bizony, tűz nélkül nem
virágzott volna fel egyetlen nép sem, és a civilizáció sohasem jött volna létre. Vagy vedd a Napot, ezt az óriás
tűzgolyót, ha nem melegítene, Földünk puszta hómező lenne.
A füstben, mely ujjaiból áramlott újabb és újabb képek követték egymást, mintha csak a Tűzmester szavait
akarnák illusztrálni.
.. .Az űrben szürkésbarna bolygó forgott, és a bolygó körül egy magányos hold. Sem fehér felhők, sem
kéklő víz, sem zöld kontinensek, sem aranysivatag nem tarkította a felszínt. Nem látott mást, mint szürke
földtömegeket, és még szürkébb sziklákat. Sophie hirtelen rádöbbent, hogy a Földet látja, de nem jelenlegi
állapotában, hanem egy jövendőbeliben. Az ijedtségtől zihálni kezdett a tüdeje, és leheletével messzire fújta a
ködös látomást.
- A levegő mágiája napvilágnál a legerősebb - mondta Saint-Germain, és mutatóujjával egy szimbólumot
rajzolt a légbe. A napszerű rajz derengve függött a semmiben, amíg a férfi szét nem fújta az apró szikrákra.
- Tűz nélkül annyi sem vagyunk, mint a porszemek.
Saint-Germain egyik kezével még mindig a lányét fogta. Sophie tenyere úgy égett, mint egy olajmécses, és
az ujjai mintha különböző színű - vörös, sárga, zöld, kék, fehér -gyertyákká változtak. Bár a keze gyakorlatilag
lángolt, mégsem érzett sem félelmet, sem fájdalmat.
- A tűz gyógyítani képes: fertőtleníti a sebet és a kést, amivel műteni akarsz - folytatta Saint-Germain
komolyan.
Sápadtkék szemében szikraeső hullott. - Ellentétben a többi elem mágiájával, ez a varázslat közvetlen
kapcsolatban áll az aurád tisztaságával. A föld, a levegő és a víz mágiáját bárki megtanulhatja. A varázslatok és a
bűbájok szövegei bemagolhatok egy tankönyvből, de a tűz mágiája belőled jön. Minél tisztább az aurája
valakinek, annál nagyobb tűz ég bensőjében, úgyhogy vigyázz, Sophie, hatalmas erő birtokosa leszel!
Gondolom, Flamel figyelmeztetett, hogy ne használd el minden erődet, mert különben te is a lángok martaléka
lehetsz...
- Scatty említette a következményeket - válaszolt Sophie.
- Soha ne bocsátkozz tűzvarázslatba, ha gyengének érzed magad, vagy kevés az energiád! Ha elveszted
felette az irányításodat, ellened fordulhat, és felemészthet egy szempillantás alatt!
Sophie jobb tenyerében egy kerek tűzgolyó égett, míg bal keze bizseregve felemelkedett. Lenézett a padra,
melyen ott maradt saját égő kezének füstölgő lenyomata. Bal tenyerében egy tompa lobbanással tűztócsa jelent
meg, és ujjai gyertyaként égni kezdtek.
- Miért nem érzem a fájdalmat?
- Mert megvéd az aurád - magyarázta Saint-Germain. - Ugyanúgy alakíthatod a tűz formáját, ahogyan az
aurádét, Jeanne megtanított rá. Alakíthatod gömbbé vagy akár villámló nyilakká. Saint-Germain csettintett egyet,
mire a tetőn tűzgolyók kezdtek el pattogni. Mutatóujját az egyikre szegezte, és halálos pontossággal egy kis
tűznyilat lőtt belé. - Majd ha mestere leszel a tűznek, puszta akaratod elég lesz hozzá, hogy kedvedre használd
képességedet, de amíg nem szereztél benne elég gyakorlatot, szükséged van valamiféle segítségre.
- Segítségre?
- Igen. Meditáció segítségével órákig tart, amíg eléred, hogy egy bizonyos objektumot lángba boríts, ezért
segítséghez kell folyamodnod, afféle egérútra van szükséged. Ilyen egérút számomra a pillangócsaládom.
Sophie bólintott. Jól emlékezett a gróf csuklójára és karjára tetovált lepkékre.
- Nekem ők segítenek, de most már neked is van segítséged.
A lány a kezére nézett. A lángok már nem nyaldosták a bőrét. Nyomukban vastag koromréteg rakódott rá a
lány tenyerére. Saint-Germain egy locsolókannáért nyúlt.
- Nyújtsd előre a kezed! - mondta Saint-Germain. Amint tiszta vizet locsolt rá, a lány keze sisteregni
kezdett. Miután a nagyja koromtól sikerült megszabadítani tanítványát, egy fehér zsebkendővel tovább törölgette
a bőrt, de a lány csuklójáról csak nem akart eltűnni a vastag, fekete koromszalag.
Saint-Germain csettintett: mutató- és kisujja lángra lobbant, majd a hőforrást a koromszalag felé közelítette.
 Amikor lenézett, észrevette, hogy csuklóján egy tetoválás díszeleg. Nem is akármilyen! Arany- és
ezüstszínnel kelta motívumokra emlékeztető minta futott körbe a csuklóján, melyet az ütőerénél - épp ott, ahol
Saint-Germain hüvelykujja volt - egy aranykör fogott össze vörös ponttal a közepén.
- Amikor használni akarod a tűz mágiáját, csak nyomd meg hüvelykujjaddal ezt a vörös pontot, és
koncentrálj az aurádra. A vörös kakas egyből magasra szárnyal! Olyan ez a pont, mint a pisztoly ravasza.
- Készen is vagyunk? - lepődött meg a lány.
- Persze, ennyi az egész, miért? Többre számítottál? -Amikor Endor Boszorkánya a levegő varázslatára
megtanított, múmiát készített belőlem.
- Nos, én nem vagyok Endor Boszorkánya - mosolyodott el félénken. - Hallottam róla, hogy áttöltötte beléd
egész tudás- és emlékanyagát. Nem tudom, miért volt erre szükség, de biztos megvolt rá az oka. Különben is, én
nem lennék képes erre a mutatványra, és abban sem vagyok biztos, hogy örülnék neki, ha ismernéd minden
emlékem és titkos gondolatom! - nevetett fel a gróf - Némelyik igazán nem fiatal lánynak való!
Sophie elmosolyodott.
- Hú, megnyugodtam, egy újabb emlékdózistól szétrobbant volna a fejem!
A lány megnyomta a csuklóján található vörös pontot, mire kisujja füstölni kezdett, majd felizzott, és végül
apró lángnyelv jelent meg a hegyén, mint egy öngyújtónak.
- Honnan tudta, hogyan kell átadnia a tudást, ha még sohasem volt tanítványa?
- Egyrészről ellestem a mesteremtől, másrészről az egész kísérlet volt. Alkimista voltam, ma tudósnak
neveznének, a kísérletezés embere. Amikor Nicholas felkért a megtisztelő feladatra, halványlila gőzöm sem volt,
hogy kezdjek hozzá.
- De egy kísérlet rosszul is elsülhet - aggodalmaskodott Sophie. - Nem igaz?
- Ez is benne volt a pakliban! De hál' istennek minden flottul működött.
- Köszönöm szépen! - mondta végül Sophie. - Azt hittem, sokkal több hókuszpókusszal fog járni!
Köszönöm szépen, hogy olyan..., hogy olyan mindennapi volt.
- Nem mindennap sajátíthatja el az ember a tűzvarázslás tudományát. Én inkább nem mindennapinak
nevezném! - javasolta a gróf.
- Ez igaz - ismerte be Sophie.
- Mára ennyi lett volna! Holnap megmutatom, hogy formázz karikákat, nyilakat és háromszögeket lángból,
de ez már csak hab a tortán. Ha egyszer megvan a gomb, amit megnyomhatsz, bármikor képes leszel rá, hogy
előcsalogasd magadból a tüzet.
- Szükségem van valami varázsszóra?
- Mire gondolsz?
- Mielőtt lángba borította az Eiffel-tornyot, valami olyasmit mondott, hogy „Fincsi!"
- Azt mondám, hogy ignis, latin szó, tüzet jelent. Nem kell mondanod semmit.
- Akkor maga miért mondta?
- Mert olyan jól hangzott, drámaian - kacsintott a Tűzmester.

HUSZONHATODIK FEJEZET

Perenelle n e m győzte kapkodni a fejét. Végigjárva a derengő folyosókat, azt kellett megállapítania, hogy a
börtön egyáltalán nem üres. A tömlöcök zsúfolásig vannak a mitológia legsötétebb szörnyeivel. A varázsló
asszony tizenkét vámpírfajtát számolt össze, többféle alakváltó lényt, manót, törpét és koboldot. Az egyik
cellában egy alvó minotauruszt vett észre, míg a vele szemben lévő rácsok mögött két emberevő windigo feküdt
kábultan három japán oni mellett. A sárkányok különböző nemzetségeire egy egész külön folyosó jutott: tűzfújó
sárkányok, szárnyas gyíkok, négyéltűek hemzsegtek egymás mellett.
Érdekes módon egyik cellaajtó sem volt zárva. Bár - mivel mind mélyen aludt - nem kellett tartani attól sem,
hogy kereket oldanak. Mindenesetre eldönthetetlen volt, hogy rabokról vagy börtönőrökről van-e szó. Az ezüst
pókháló csillogva borult mindre. Perenelle legnagyobb sajnálatára egyetlen olyan lénnyel sem találkozott, mely
szövetségese lehetett volna. Ahogy továbbhaladt, hirtelen egy üres cellát vett észre.
A szétszakadt pókháló mögött nem látott mást, csak nem emberi csontokat.
Szinte mindegyik lény más mitológiából és földrészről származott. Legtöbbjükről - például a windigóról -
csak hallott, pedig a windigo otthonának tudhatta az amerikai kontinenst. Mások még a közelébe se jutottak soha
az Újvilágnak. Viszonylagos nyugalomban éltek szülőföldjükön, vagy az azokkal határos Arnyékvalóságokban.
Az, hogy a japán oni egy levegőt szívjon a kelta peistekkel gyakorlatilag elképzelhetetlen volt.
Itt valami nagyon nem stimmelt.
Perenelle egy új folyosóra kanyarodott. Haját légvonat kapta el, és a levegőben sós víz szagát érezte.
Hátrapillantott, hogy nem követik-e, aztán továbbsietett.
Bizonyára Dee hozta ide ezt a kis állatkertet, de vajon miért? És nem utolsósorban: hogyan? Hogyan volt
képes eny-nyi vetalát összeszedni? Honnan tett szert egy minotaurusz-bébire? Hagyon szakíthatta el anyja
mellől? Ilyen kockázatos vállalkozásba még Scathach sem merne fogni. A bikafejű lényekkel jobb nem cicázni.
Perenelle újabb lépcsőhöz érkezett. A levegő minden méterrel frissebb és frissebb lett, jelezve, hogy közel a
kijárat. Mielőtt elindult volna, alaposan megvizsgálta a lépcsőfokokat nem lát-e rajta pókhálómaradványokat.
Perenelle még most sem tudta elképzelni, honnan került ennyi pók a szigetre. De mivel a pókok eleddig nem
bukkantak elő, Perenelle azt feltételezte, valószínűleg alszanak, és ha így van, akkor remélhetőleg, nagyon
mélyen és sokáig. Ha felkelnének, lenne nemulass! Perenelle határozottan jól megvolt a társaságuk nélkül.
Varázsereje mindinkább visszatért. Épp elég gyűlt öszsze belőle ahhoz, hogy megvédhesse magát. Tisztában volt
vele, hogy varázslatával nemcsak hogy gyengítené magát, és öregítené, de magához vonzaná vele a Szfinxet is.
Szerette volna késleltetni a nagy összecsapást, hogy a lehető legjobb formájában állhasson rá készen. A nyikorgó
lépcsősor végén rozsdás ajtóra bukkant. Fülét a hideg fémnek nyomta, de nem hallott mást, csak a tenger
kitartóan dörgő hullámainak örök ostromát. Megfogta a kilincset, és két kézzel lenyomta. Káromkodott egyet
magában, mert a rozsdás sarokvas akkorát csikordult, hogy visszhangzott tőle a fegyház.
Perenelle kilépett a romos épületekkel határolt széles udvarra. A nap már nyugodni készült, és meleg,
narancssárga fénybe vonta a málló vakolatú épületeket. Perenelle megköny-nyebbülten felsóhajtott, majd
hátracsapott fejjel és csukott szemmel a nap felé fordult. A haja pattogva szikrázni kezdett, majd tincsei
felemelkedtek. Aurája elkezdett feltöltődni, szinte szemmel láthatóan szívta magába az energiát. A szél friss volt,
és hűvös. Nagyokat lélegzett belőle, hogy kiszellőztesse a börtön dögletes levegőjével teli orrát és tüdejét.
Visszagondolt a teremtményekre, melyekben azonkívül, hogy irtózatosan bűzlöttek, még egy közös vonás
volt: mindannyian bestiális szörnyek voltak.
Nem volt közöttük egyetlen kedves vagy jóindulatú lény sem. Hol voltak a tündérek, a manók? Nem
beszélve a huld-ráról, a rusalkáról és az inariról?
Dee csak vadállatokat gyűjtött össze, csúcsragadozókat a javából. Úgy látszott, a Halottidéző egy
szörnyhadsereg felállításán fáradozott.
Iszonyatos üvöltés rázta meg az asszony lába alatt a talajt: „Varázsló! Hol vagy!"
A Szfinx tajtékozva és fújtatva kereste lába kelt zsákmányát. A friss és illatos levegő hirtelen a Szfinx
szagával lett tele.
Perenelle megperdült, hogy bezárja az ajtót maga mögött, amikor valami mozgásra lett figyelmes a
küszöbön túl. Mivel túl sokáig nézett a napba, retináján a napfény utóképei ugráltak. Gyorsan lehunyta a szemét,
hogy kipislogja őket. Valami sötét massza csorgott le a lépcsőház falairól a fény felé.
Perenelle megrázta a fejét. Élőlényeket látott, nem árnyakat. Ezernyi, százezernyi nyüzsgő lényt. Akár
valami sötét hullám, úgy csapódtak az ajtó küszöbére, de a napfény lelassította őket.
Perenelle most már tudta, kikkel áll szemben: halálos mérgű pókok hadával. És arra is választ kapott, miért
voltak a hálók olyan elképesztően vastagok és különösek. Tarantellá-kat látott és fekete özvegyeket, és még sok
száz mérges nyolclábú fajt. Tudta, hogy a természetben ezek a fajok nem tűrnék egymás társaságát. Az asszony
azt gyanította, hogy valaki uralma alá vonta őket, és irányítja mozgásukat.
 Perenelle az ajtóhoz ugrott, és becsapta, majd elé rakott néhány tégladarabot, aztán futásnak eredt. Alig tett
meg néhány métert, amikor a pókmassza súlya nagy reccsenéssel kiszakította a nyílászárót a keretéből.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Josh elcsigázottan nyomta le a konyha ajtajának kilincsét. Kardját a földre dobta, ő maga pedig lerogyott egy
székre, és arcát két tenyerébe temette.
- Hogy ment? - kérdezte a mosogató mellől Sophie.
- Ne is kérdezd! Teljesen kivagyok! Fáj minden tagom: a nyakam, a hátam, a vállam, a tenyerem tele van
vízhólyaggal, és az ujjaim alig hajlanak. Sohasem hittem volna, hogy még a kardot sem tudom megtartani.
- Mást nem is tanultál?
- Nem, csak a kardtartást. Az is nagyon nehéz, nekem elhiheted!
Sophie egy tálcányi pirítóst tett az asztalra. Josh egyből rávetette magát.
- Látom, azért annyira nem vagy fáradt - nevetett Sophie, majd óvatosan megvizsgálta testvére tenyerét.
- Ez elég csúnyán néz ki - ismerte el.
- É n mondtam neked! Ragtapasz kellene vagy ilyesmi - válaszolt tele szájjal a fiú.
- Oké, de előbb hadd próbáljak ki valamit! - dörzsölte össze gyorsan két tenyerét a lány, majd bal keze
hüvelykujját jobb csuklójára nyomta, és erősen koncentrál. Sophie kisujja végén hideg, kék láng jelent meg.
Joshnak megállt a szájában a falat.
Mielőtt tiltakozhatott volna, Sophie már végig is futtatta a lángot sebesült tenyerén. Josh megpróbálta
elrántani a kezét, de a lány meglepően erősen tartotta.
- így ni!
- Mi a fenét műveltél, nem gondolod, hogy... - kezdett el protestálni a fiú, de torkán akadt a szó, amikor
meglátta, hogy a tenyerén lévő vízhólyagoknak már csak a helyük látszik.
- Francis arra tanított, hogy a tűz gyógyító erejű - emelte fel jobb kezét, mire az összes körme lángolni
kezdett. Csak akkor aludtak el, amikor újra ökölbe zárta.
- Ne hülyíts!... Én azt hittem, hogy még el sem kezdted a tűzvarázslás tanulását, nemhogy már be is
fejezted?! - irigykedett a testvére.
- Már mindent tudok róla.
- Az meg, hogy lehet?
- Nagyon gyorsan tanulok - dörgölte össze tenyerét a lány, mire vörös szikrák szálltak a levegőbe.
Josh hitetlenkedve nézett a lányra. A levegő mágiájának elsajátítása után a fiú rögtön látta testvérén a
változást, különösen az arcán és a szeme körül. Még a szeme színe is változott kissé. De most a változás
leghalványabb jelét sem tapasztalta. Vagy mégis? A tűzvarázslat tudományával mindenesetre még távolabbra
került a fiútól.
- Én nem látok rajtad semmi változást.
- É n sem érzek semmi változást, leszámítva, hogy már nem fázom többé.
Josh elgondolkodott: itt áll előttem a testvérem. Első ránézésre olyan, mint az összes tizenéves, mégis
különbözik tőlük, ugyanis nem kevesebb mint két elem mágiájában jártas. Ez döbbenetes.
Talán ez volt az egészben a legijesztőbb: a halhatatlanok, az olyanok, mint Flamel, Perenelle, Jeanne és a
tűznyelő Saint-Germain, sőt még maga Dee is meglehetősen hétköznapian néztek ki. Utcán vagy egy társaságban
fel sem tűnnének. Nem úgy, mint Scathach, aki a hosszú vörös hajával, zöld szemével mindig nagy érdeklődést
váltott ki az emberekből.
- Fájt? - kíváncsiskodott a fiú.
- Egyáltalán nem. Francis lángokkal bugyolálta be a kezem, aztán megajándékozott ezzel - húzta fel ruhája
ujját, és előbukkant alóla a bőrébe tetovált karkötő.
 - Egy tetoválás - mondta Josh a legkevésbé sem rejtett irigységgel. Testvérével sokat beszélgettek róla,
hogy egyszer jó lenne valami közös tetoválásra szert tenni, de Sophie ebben is megelőzte.
- Anya ki fog akadni, ha meglátja! Miért kellett televarrni a csuklód?
- Nem tintával készült, egyszerűen beleégette - forgatta Sophie a kezét, hogy Josh minél jobban
megcsodálhassa a mintákat.
- Hé! - kapta el Josh Sophie kezét, és a csuklóján lévő körre mutatott. - Valahol láttam már hasonlót! -
kezdett el összeráncolt homlokkal gondolkodni.
- Nekem is eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy Nicholas csuklóján van hasonló minta: egy kör kereszttel
a közepén.
- így van! - csapott a homlokára a fiú. Munkába állásának első napján kiszúrta főnöke furcsa helyen lévő
tetoválását, de sohasem kérdezgette felőle. Josh nagyot nyelt. Megértette, hogy Sophie kiválasztott lett, és
kiválasztottságára egy külső jel is felhívja a figyelmet.
- Mire jó ez a vacak, azonkívül, hogy felvághatsz vele?
- Ha a tűzvarázslathoz akarok folyamodni, csak megnyomom ezt a pontot, és az aurámra koncentrálok.
Olyan, mint egy fegyver ravasza.
-Kíváncsi lennék, hogy Flamelnek miért van szüksége hasonló „ravaszra".
A teáskanna hangosan fütyülni kezdett.
- Kérdezzük meg tőle egyszer, engem is érdekelne.
- Rendben, de előbb kaphatnék még egy pirítóst? Éhen halok!
- Te mindig éhen akarsz halni.
- A víváslecke kiszívta minden energiámat.
- Na, ezt figyeld! - nyomta meg csuklóján a varázspontot. Ujjaiból lángnyelvek csaptak elő. Majd egy
kenyérszeletet tűzött a villájára, és aurája tüzénél pirítani kezdte. - Mindkét oldalát megpirítsam?
Josh leesett állal bámulta. Nem tudta kacagjon-e, vagy remegni kezdjen félelmében. Fizikaórákról tudta,
hogy a kenyérpirításhoz minimum 310 Fahrenheit-fok kell.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Machiavelli és Dee a három disirrel szemközt ültek. Dagon vezetett, szemén elmaradhatatlan napszemüvege.
Enyhe halszaga belengte a járművet.
Niccolö mobilja rezegni kezdett, megtörve a kellemetlenné váló csöndet. A férfi kinyitotta a telefonját, és
szinte rögtön össze is csukta.
- Tiszta a levegő. Az embereim visszavonultak. A környező utcákat kordonnal zárták le, nehogy egy óvatlan
sofőr arra tévedjen.
- A lényeg, hogy ne lépjenek be a házba. Ha Nidhoggot szabadon engedjük, nincs rá semmi biztosíték, hogy
nem önállósítja magát! - figyelmeztette őket az indigó szemű harcos lány.
Dr. John Dee előrehajolt, mintha csak meg akarná érinteni a fiatal nő térdét, ám az olyan szúrós szemmel
tekintett rá, hogy Dee inkább mellőzte a mozdulatot.
- Ajánlom, hogy Fiaméit és a gyerekeket elkapják!
- Ez fenyegetés volt?... - kérdezte az indigó szemű.
- Vagy parancs? - folytatta a világoskék szemű.
- Mert mi egyiket sem tűrjük! - fejezte be a mondatot a jobb oldalon ülő hajadon.
- Ó, egyik sem - nyájaskodott a Halottidéző. - Vegyék kérésnek vagy aminek akarják.
- Mi azért vagyunk itt, hogy Scathachcsal végezzünk. A többi nem ránk tartozik - felelte az indigó szemű.
A kocsi fékezett. Dagon kinyitotta előttük az ajtót, és a valkűrök kiszálltak.
 Ahogy elindultak Saint-Germain háza felé a hajnali fényben olyanok voltak, mint három fiatal lány, akik épp
a diszkóból tartanak hazafelé.
Dee helyet változtatott, és leült Machiavellivel szemben.
- Ha sikerrel járnak, biztosíthatom, hogy mesterem tudomására hozom, hogy a disirek bevetése a maga
ötlete volt.
- Köszönöm, doktor, el is vártam!... - felelte a doktorra sem nézve. A jármű ablaka mögül a távolodó
disireket figyelte. - .. .ha elbuknak, gondolom, akkor sem fog másként tenni. Kenje csak rám nyugodtan, és
mossa kezeit! „Kenj rá mindent másokra!" - ezt az ideát már húsz évvel a maga születése előtt meghirdettem.
- Nidhogg hol van? Nem hozták magukkal? - kérdezte Dee meg sem hallva Machiavelli szurkálódását.
- Dehogynem - kopogott az üvegen manikűrözött körmeivel Niccolő.
A disirek a magas kőfalakkal szegélyezett, macskaköves utcán, beértek egy fa árnyékába. Az árnyékba még
ártatlan tini lányokként léptek - bőrkabát, farmer, csizma -, de előbukkanni már valkűrökként bukkantak elő,
teljes harci díszben pompázva: mellkasukon hideg fehér páncéling, lábukon hegyes orrú, vasstopnis, térdig érő
acélcsizma, kezeiken bőrkesztyűk. Hajukat sisak takarta el, szinte csak a szájuk látszott ki belőle. A derekukon
vastag bőröv feszült, melyről tőr- és kardhüvelyek csüngtek alá. A valkűrök egyik kezében vastag kard volt, míg
másik kezükben különféle segédfegyverek: kétfejű balta, harci kalapács és lándzsa.
Megálltak egy penészzöld kapu előtt. Az indigó szemű rámutatott, és visszanézett az autó felé. Machiavelli
megnyomott egy gombot, mire az ablak zümmögve legördült. Kidugta rajta hüvelykujját, és bólintott. A disirek
megérkeztek.
A harcosok kis bőrtáskáikba nyúltak, mely szintén az övükön lógott, és lapos, kőszerű tárgyakat vettek elő,
majd ledobták őket a kapu elé.
- Most látnak hozzá a varázslásnak - magyarázat Machiavelli. - Megidézik Nidhoggot, a szörnyet, amit
maga kiengedett a világfa gyökerei alól, hová maguk az ősök zárták.
- Fogalmam sem volt róla, hogy Nidhoggot is kiszabadítom az Yggdrasil elpusztításával! - dadogott Dee.
- Ne m? ! Ez meglepő! Azt hittem, maga mindentudó! - nézett végre Machiavelli a doktorra. A
félhomályban egészen sápadtnak tűnt az arca, és homloka gyöngyözött. Évszázadok óta kipróbált pókerarca
Machiavellinek megakadályozta, hogy lesírjon róla a káröröm.
- Egyáltalán, hogy jutott eszébe, hogy megsemmisítse a világfát?
- Hekaté belőle nyerte erejét - makogta, és a valkűrökre nézett, akik tovább folytatták titkos praktikáikat.
- Olyan öreg volt, mint maga a planéta, és maga minden sajnálat nélkül kivágta. Ballépés volt - folytatta
Machiavelli.
- Azt tettem, amit kellett! - nyerte vissza határozottságát Dee. - Ha ezzel közelebb vittem a Sötét Ősöket a
hatalomra jutáshoz, akkor helyesen cselekedtem.
- Es mi lesz a következményekkel, maga sohasem számol velük? Az Yggdrasil nemcsak Hekaté
királyságával állt kapcsolatban, hanem egyéb Árnyékvalóságokkal is. Legfelső ágai Asgard Árnyékvalóságába
lógtak, míg gyökerei Niflheimébe, a Sötétség Birodalmába. - Machiavelli látta, hogy Dee arca megrándul. -
Azzal, hogy az Excaliburt a fába vágta, minimum három Árnyékvalóságot tett tönkre.
- Honnan tud az Excaliburról?
Machiavelli úgy tett, mint aki meg sem hallja a kérdést. Végre ő kerekedett felül.
- Sok ellenséget szerzett, veszélyeseket ráadásul. Ős Hel túlélte világának pusztulását, és magára vadászik.
- Nem félek tőle! - vágta rá Dee, de hangjának remegése elárulta, hogy ez nincs egészen így.
- Pedig kellene, én a maga helyében rettegnék! - suttogta az olasz.
- Az úr, akit szolgálok, majd megvéd! - felelte a doktor.
- O, igen? Meglehetősen hatalmas lehet, ha a rettegett Heltől is képes magát megvédeni.
- A leghatalmasabb! - csattant fel Dee.
- Ha így áll a helyzet, alig várom már, hogy felfedje előttem a kilétét.
- Talán bemutatom őt magának, ha ennek az egésznek vége lesz. Reméljük, nem is olyan soká... - bökött
állával Saint-Germain háza felé.
A varázskövek sisteregve parázslottak a földön.
Szabálytalan alakú, fekete darabok voltak, hátukon szögletes vagy kerekded jelekkel. A vonalkák vörösen
izzottak, és füst szállt fel a hajnali ég felé.
Az egyik disir kardja segítségével egymás mellé tolt három követ, a másik harcos ellökött egy útban lévő követ a
csizmájával, míg a harmadik kiegészítette a sort, amit nővére elkezdett.
- Nidhogg - olvasták össze az összetolt köveken lévő írásjeleket, megidézve ezzel a rémálmok királyát.
- Nidhogg - ejtette ki a szót Machiavelli a lehető leghal-kabban. Majd átnézett Dee válla fölött a sofőrjére.
Dagon a kormány előtt ült, látszólag nem is érdekelte, mi folyik körülötte. - Dagon, beavatnál bennünket abba, ki
is és mi is ez a teremtmény? Legendákat már olvastam róla...
- A népem úgy hívja, a Hullaevő - mondta bugyogó hangon a sofőr. - Már azelőtt itt volt, mielőtt az ősök
ideérkeztek, erre a bolygóra.
Dee hirtelen megpördült, és Dagonnak szegezte a kérdést.
- Kicsoda maga? Melyik faj gyermeke?
A sofőr füle botját sem mozdította Dee kérdésére.
- Annyira veszélyes volt, hogy egy külön Árnyékvilágot hoztak létre a számára, a Sötétség Birodalmát, a
Niflheimot, és az Yggdrasilfa gyökereinek rácsa mögé zárták az idők végezetéig.
- Miért nem ölték meg, ha olyan veszélyes? - kérdezte Machiavelli, és a varázskövekből felszálló
vörösesfekete füstben egy lény körvonalait vélte felfedezni.
- Nidhoggot fegyverként akarták felhasználni.
- Minek az ősöknek fegyver?! Erejük határtalan volt, nem volt senki a planétán, aki felvette volna velük a
versenyt! - tűnődött Machiavelli hangosan.
Dagon felsőteste meg sem moccant, kezét éppoly nyugodtan tartotta a kormányon, mint azelőtt, a válla
párhuzamost vont a műszerfallal, a feje mégis száznyolcvan fokban hátrafordult.
- Mondtam már: az ősökön kívül mások is éltek itt - mondta lassan Dagon. - Az ősök Nidhoggot más
szörnyekkel együtt fegyverként használták a nagy háborúban, hogy elpusztítsák ellenfeleiket.
Machiavelli és Dee döbbenten egymásra néztek. Ezek az információk újak voltak számukra.
Dagon szája kinyílt - talán mosolyogni próbált -, és elővillantak tüskeszerű fogai.
- Tudniuk kell, hogy amikor a disirek legutóbb felhasználták Nidhoggot, elvesztették felette az irányítást.
Mindannyiukat megette. Három napig tartott, amíg újra az Yggdrasil gyökereihez lehetett láncolni. Ez alatt az
idő alatt Anasazi népét teljesen elpusztította. Azt a területet ma Új-Mexikónak nevezik. Nidhogg tízezer embert
falt fel, és még mindig éhes volt.
-Talán ezeknek a disireknek jobban fog menni!... - reménykedett Dee.
Dagon vállat vont.
- Legutóbb tizenhárom rettegett disir harcos sem bírt vele.
- Nem kellene inkább lefújni az akciót?! - kérdezte Dee.
- Késő - rándult meg Machiavelli. - Már itt van.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

- Ideje bevágnom a szunyát - fordult vissza Sophie a konyhaajtó előtt, kezében egy nagy pohár vízzel, és Joshra
nézett, aki még mindig az asztal mellett ücsörgött. - Francis azt ígérte, holnap megtanít néhány trükkre, talán
még arra is, hogyan varázsoljak tűzijátékot!

- Nagyszerű! Legalább többet nem kell költenünk petárdákra, ha eljön a szilveszter.

 - Ne maradj fent túl sokáig, már hajnalodik! - sóhajtott fáradtan a lány.
Még mindig csendes-óceáni idő szerint járok - tömött egy újabb pirítóst a szájába a fiú. - De ne aggódj, egy perc
múlva fent leszek! Scatty folytatni akarja holnap a vívóórát. Már alig várom!

- Várod?! Azt hittem, rühelled.

- Neked könnyű, lassan az összes elem mágiája rendelkezésedre fog állni, hogy megvédd magad, de nekem
nincs másom, csak ez a kard - felelt keserűen Josh. Sophie válaszolni akart valamit, de inkább csendben maradt.
Kezdte már unni öccse örökös nyavalygását. Egy szóval sem kérte, hogy felébresszék, ahogyan nem kérte a
levegő és a tűz mágiáját sem. Szinte csak megtörténtek vele a dolgok, az egyik hozta a másikat. Josh igazán
túltehetné már magát ezen végre.
- Jó éjt! - búcsúzott el, és becsukta maga mögött az ajtót, otthagyva a saját levében fövő fiút.
Amikor Josh lenyelte a pirítós utolsó falatkáját is, tányérjával és bögréjével a mosogatóhoz ment, ahol
gyorsan elöblítette a tálat, majd a szárítóra helyezte, mely közvetlenül a mély, kerámiamosogató mellett volt.
Bögréjét a korsóban őrzött szűrt vízzel töltötte meg, aztán kilépett a konyha ajtaján át az aprócska kertbe.
Hajnalodott, de egy csepp fáradtságot sem érzett - miért is éreznék, gondolta, hiszen a nap nagy részét
átdurmoltam. A magas kerítés falától Párizs látványosságaiban nem gyönyörködhetett, maradt az a pár
ostorlámpa, mely a kövezetre csurgatta fáradt fényét. Felnézett az égre, de csillagokkal nem kínálta most a
mennybolt. Leült hát a lépcsőre, és vett egy nagy levegőt. A levegő ugyanolyan hűvös és párás volt, mint San
Fraciscóban, de hiányzott belőle az a sós aroma, amiért úgy odavolt. Sós aroma helyett más, gyanús és kevésbé
gyanús szagok keveredtek belé: szemeteskukáké, erjedő gyümölcsöké, de érzett még valami más szagot is, amit
elsőre nem ismert fel. Újra a levegőbe szimatolt, a bűz fölöttébb ismerős volt, mintha már érzett volna ilyet, nem
is régen...
Hüllőszag.
Josh felugrott. Tudtával Párizsban nem éltek kígyók. Josh rettegett a kígyóktól. Félelme tízéves korától
datálható. Akkoriban apjával együtt elmentek az arizonai Wupattki-emlékműhöz, ahol Josh egy lejtőn lecsúszva
egy csörgőkígyófészekbe huppant. Ezt először nem is sejtette, csak miután a por leülepedett, akkor vette észre,
hogy egy hat láb hosszú hüllő mellett fekszik. A lény felemelte háromszög alakú fejét, majd fekete szemével
Joshra nézett. Az egész nem tartott tovább egyetlen másodpercnél, Joshnak mégis egy örökkévalóságnak tűnt.
Akkor aztán lerázta magáról bénultságát, és kipattant a gödörből. Még ahhoz is túl gyenge volt, hogy kiáltozni
kezdjen. A csörgőkígyó szerencsére nem támadta meg - apja szerint a csörgőkígyók félénk állatok, és az is lehet,
hogy a hüllő éppen azelőtt evett. Az eset után rémálmok gyötörték, és minden reggel a kígyó pézsmaszagával az
orrában ébredt.
Ugyanezt a bűzt érezte most is. És egyre erősödött.
Josh hátrálni kezdett. Hirtelen valami neszt hallott, nem hangosabbat annál, mint amikor egy mókus szalad
fel a fal oldalára. Aztán, szemben vele, a kert túlfelén, a kilenc láb magas kerítés tetején hosszú karmok jelentek
meg. Először kitapogatták, hogy hol találnak biztos fogódzót, majd az öreg téglába martak. Josh a félelemtől
levegőhöz sem jutott. Aztán meglátta a vastag, pikkelyszerű bőrrel borított karokat is és a rémisztő fejet. A
szörny orra közvetlenül a szája fölött volt, és vékony fejének két oldalán, a beesett üregekben rémisztő szemek
ültek.
Josh megdermedt, arra sem volt képes, hogy lélegezzen, a szíve vadul kalapált, és teste remegett. A szörny
körbeforgatta a fejét, majd hosszú, kígyószerű nyelvével a levegőbe kortyolt. Egy pillanat műve volt, hogy
felfedezze vele Josh szagát. A fiú felé fordult kitátott állkapoccsal. Szája olyan nagyra nyílt, hogy Josht akár
egészben le tudta volna nyelni. A fiú megrémülve vette észre fogait, melyek élesebbek voltak egy cápáénál is.
Josh el akart rohanni, hogy mentse a bőrét, de a lény teljesen megbabonázta. Világéletében nagy rajongója volt a
dinoszauruszoknak, gyerekes hobbinak indult, de még most sem nőtt ki belőle. Gyűjtötte a csontjaikat, a
maradványaikat, a fogaikat, a tojásaikat, sőt még megkövesedett ürülékeiket is, és most itt állt szemben egy
valóságos dinóval, mely leginkább egy komodói sárkánygyíkhoz hasonlított, csak háromszor nagyobb volt nála.
A téglák recsegni-ropogni kezdtek, majd az egész fal megadta magát, és nagy robajjal ledőlt. A fémajtó lepattant
zsanérjairól, és a szökőkút medencéjének csapódott, kitépve belőle egy márványdarabot.
 A szörny körül még szinte esőztek a tégladarabok, de az már talpra is ugrott, és elindult a ház felé. Josht
kábultságá-ból felverte a lezúduló kövek hangja. Megpördült, berohant a házba, és bezárta maga után az ajtót.
Amíg a zárral foglalatoskodott, észrevett egy fehérbe öltözött alakot fegyverrel a kezében.
Josh felkapta a kardját a földről, és a falhoz csapta.
- Riadó! Sophie! Flamel! Akárki! - ordította hisztérikusan.
Ekkor a lény hosszú nyelve betörte az ajtó üvegét, és végigsepert a konyhán, nagy pusztítást végezve: fém
sistergett, fa égett szénné, műanyag olvadt, ahol a sárkánygyík nyelve hozzáért. Savszerű nyála a padló
csempéjére csöppent, és lyukat égetett a kőbe.
- Segítség! - kiáltotta Josh, majd ösztönösen a lény nyelve felé csapott a kardjával. A Klarent pengéje alig
ért hozzá, a szörny máris visszahúzta a nyelvét.
Egy másodpercnyi szünet következett, aztán a fejét faltörő kosnak használva a sárkány megrohamozta az
ajtót.
A faanyag forgácsokat hányt, és a keret körül jókora repedés jelent meg a falon. Újabb próbálkozás - mire az
ajtó megadta magát, és a szörny feje berobbant a konyhába. A ház falai megremegtek. A szörny visszahúzta a
koponyáját, és újabb ütésre készülődött.
Josh vállát megérintette valaki.
- Te aztán jól felhúztad az öreget! - mondta Scathach, majd a nyílás elé ugrott. - O Nidhogg! Ez azt jelenti,
hogy a disirek sincsenek messze - mondta a harcos, és Josh nem tudta eldönteni, magában beszél-e, vagy neki
szólnak a szavai. Scathach mindenesetre egyáltalán nem tűnt rémültnek, mintha csak rég' várt vendégei
toppantak volna be.
Nidhogg újra támadott. Busa fejét ismét a falon tátongó nyílásba dugta, és nyelvével éppen azt a helyet
célozta meg, ahol az Árnyék egy századmásodperccel azelőtt állt. Scathach oldalt ugrott, majd előrelendítette
ezüstösszürkén villanó kardjait, és két vágást ejtett a lény hegyes nyelvén.
- Hagyjátok el a házat mindannyian, én majd elbánok ezzel a... - kezdte Scathach nyugodt hangon, de a
következő pillanatban a szörny bedugta mancsát az ablaknyíláson, megragadta vele a Harcos testét. Scatty
mozdulni sem tudott, Nidhogg savtól csöpögő nyelve elindult a magatehetetlen lány felé, hogy dögletes leheletű
szájába kanalazza vele.

HARMINCADIK FEJEZET

Sophie leviharzott az emeletről. Kinyújtott ujjai végén lángnyelvek lobogtak. Épp a fürdőszobában mosta a
fogát, amikor az épület megrázkódott. De hallotta testvére segélykiáltását is. Eletében nem hallott még ennél
rémültebb kiáltást. Flamel szobája mellett rohant el a folyosón, amikor a férfi is kilépett. Első pillantásra meg
sem ismerte volna a karikás szemű, ráncos, zavarodott kis öregembert.
- Mi történt? - tudakolta sárga arccal, de Sophie-nak nem volt ideje rá, hogy felvilágosítsa. Különben sem
tudott semmit, csak annyit - de azt biztosan -, hogy testvére élete halálos veszélyben van, a lány továbbrohant.
A ház ismét alapjaiban rázkódott meg, és táncoltak a falakkal együtt a rájuk akasztott képek
Az első emeleten Jeanne-ba ütközött. Az asszony kékeszöld szatén hálóingben lépett ki a szobájából, de a
következő másodpercben már páncélban állt a lány előtt, kezében egy vastag pengéjű kardot szorongatva.
- Maradj itt! - mondta az asszony.
- Lehetetlen! Josh bajban van, segítenem kell neki!
- Rendben! - csatlakozott hozzá az asszony, és csörgő-zörgő páncéljában elindult vele a lépcsőn. - De akkor
maradj mindig a jobb oldalamon, hogy mindig láthassalak! - parancsolta erős francia akcentussal. - Láttad
Nicholast?
- Láttam. Nagyon rossz bőrben van.
- Halálosan fáradt. Tartózkodnia kell a varázslattól, mert könnyen az életébe kerülhet a legkisebb trükk is.
 - Francis nem jön?
- A padláson van, és amint talán hallottál róla, a padlás hangszigetelt. Emellett a fejhallgató is a fején van,
maximális hangerőre csavarva.
- De a rázkódást csak érezte?
- Lehet, hogy azt hitte, csak egy mély basszus döndülése.
- Scattyvel sem találkoztam - folytatta a lány, aki a pánikkal vívott küzdelemben kezdett alulmaradni.
Az asszony óvatosan tette meg az utolsó lépcsőfokokat, és kardját két kézzel maga elé emelte. A földszinti
márvány-padlós folyosón álltak. A bejárati ajtó mögött valaki elsurrant. Aztán a következő percben egy balta
zúzta szét a zárat. Repkedtek a szilánkok és a forgácsok.
Két alak lépett át a küszöbön.
A kristálycsillár szórt fényében jól láthatták őket. A betolakodók páncélmellényt viseltek és sisakot, mely
elrejtette arcukat. Egyikük kezében kard volt és egy balta, míg másikuknál a kardot egy lándzsa egészítette ki.
Sophie ösztönösen cselekedett. Bal kezével megragadta jobb csuklóját, ujjait kinyújtotta, és tenyerét a
mennyezet felé fordítva smaragdzöld lángfüggönyt húzott a harcosok útjába.
A harcosok sértetlenül átléptek rajta, csak akkor torpantak meg, amikor észrevették Jeanne-t.
- Te nem az ezüstaurás emberi lény vagy. Ki vagy te? - kérdezte az egyik meglepettségét alig palástolva.
- Ez az én házam, azt hiszem, ezt nekem nagyobb jogom van megkérdezni - hangzott Jeanne mogorva
válasza, majd oldalra fordult, bal vállát mutatva a nőnek, két kézzel szorított kardja hegyével egy nyolcast írt le a
levegőbe.
- Ne állj az utunkba! Semmi dolgunk egymással! - mondta a másik disir.
- Nem mondhatja meg nekem, hogy mit tegyek, és hova álljak. Újra emlékeztetném rá, hogy ez az én
házam! - állította függőlegesbe a kardját Jeanne. Pengéje alig volt pár centire az arcától. - Kik maguk, és mit
keresnek itt? - követelte a választ az asszony.
- Mi vagyunk a disirek - válaszolt a lándzsás nő halkan.
- Scathachért jöttünk. Magával semmi dolgunk. Álljon félre szépen!
- Az Árnyék a barátom.
- Ez némileg változtat a dolgon. Akkor maga is az ellenségünk.
A disirek abban a másodpercben támadásba lendültek.
Jeanne kardja olyan gyorsan hárította a kardcsapásokat, ütötte félre a balta fejét, és csapta le a felé száguldó
lándzsa hegyét, hogy szinte nem is lehetett látni.
A disirek közrefogták Jeanne-t. Az asszonynak forgatnia kellett a fejét ahhoz, hogy mindkettőt szemmel
tarthassa.
- Jól küzd - ismerte el az egyik harcos. Jeanne hideg mosolyra húzta száját.
- A legjobb mesterem volt, maga Scathach.
- Megismertem a stílusát - folytatta a másik disir.
- Nem is tudtam, hogy van stílusa! - nézett végig a hívatlan vendégeken az asszony.
- Az a stílusa, hogy nincs stílusa.
- Kicsoda maga? - kérdezte a jobb oldalán álló disir. - Eddig még csak néhány lénnyel találkoztam, aki
felvette velünk a versenyt, és egyik sem volt emberi lény.
- Jeanne dArc vagyok - felelte egyszerűen.
- Sohasem hallottam magáról - mondta a disir, amíg társa hajításra emelte a lándzsáját...
A fegyver fehér lángokba borult.
A harcos egy kiáltás kíséretében oldalra dobta a lángoló lándzsát.
Amint az földet ért, már nem volt sokkal több, mint olvadt érc és puszta hamu.
Sophie az ujjaira nézett. Fogalma sem volt róla, hogy erre is képes.
A Jeanne jobb oldalán álló disir előrelendült. Kezében úgy járt a kard és a balta, mint egy cséphadaró.
Jeanne hátrálni kezdett. A második disir megkerülte Jeanne-t, és Sophie felé vágódott.
 A lány kimerülten a lépcső korlátjának dőlt, de nem volt ideje arra, hogy kipihenje magát: Jeanne segítségre
szorult, nem beszélve Joshról... Megnyomta a csuklójára tetovált vörös pontot, de ujjaiból láng helyett csak
erőtlen füstcsíkok bodorodtak elő.
- Szóval te lennél az ezüstaurás emberi lény - suttogta sisakja mögül a disir. - A Halottidéző kétségbeesve
keres - a fémrostély mögül indigókék szem nézett Sophie-ra.
A lány vett egy nagy levegőt, előrelendítette ökölbe szorított kezét, és behunyt szemmel koncentrálni
kezdett. Egy tűzgolyót képzelt maga elé, de amikor kinyitotta a szemét, legnagyobb csalódására tűzgolyó helyett,
csak egy kis lánggyűszű ugrált előtte.
- Ezzel akarsz rám ijeszteni? - kacagott fel a disir, és meglengett a kardját.
Ujabb rázkódás rázta meg a házat, és a mennyezetről lógó kristálycsillár táncolni kezdett üvegeivel finoman
csilingelve.
- Úristen, Josh! - sikoltott fel a lány.
Düh öntötte el. Ez a lény, aki előtte áll meggátolja abban, hogy védtelen testvérének segítsen. A düh erőt
öntött belé. Mutatóujját a nőre szegezte, és minden dühét a lányra sugározta.
Sárgásfekete tűznyaláb lövellt ki Sophie ujjából, és telibe találta páncélba bújt ellenségét. A disir
fájdalmában földre rogyott, és vonyítani kezdett, akár egy farkas.
Jeanne kihasználta, hogy ellenfele figyelme elkalandozott, és egészen a betört ajtóig szorította vissza a disirt.
A küzdelem meglehetősen kiegyenlített volt. Igaz, hogy Jeanne kardja hosszabb volt, de a valkűr két fegyverrel
küzdött.
Jeanne esélyeit még az is rontotta, hogy meglehetősen régen küzdött már nehéz páncélban. Vállizmai
sajogtak, ahogyan térdei és csípője is a nehéz vasruhában. Minél előbb végeznie kellett ellenfelével.
A valkűr feltápászkodott. Páncélja egy kör alakú lyukban kiégett. A harcos ledobta a földre
használhatatlanná vált mellvértjét. A fehér köpeny, melyet alatta viselt, szintén megfeketedett.
- Kislány - suttogta a disir -, most megtanítalak arra, hogy soha, de soha nem játssz a tűzzel!

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Nidhogg savtól csöpögő nyelve elindult a magatehetetlen Scathach felé. A szörny karmai teljesen béklyóba
kötötték. Hiába izgett-mozgott, kapálózott, nem volt szabadulás, és rövid kardjait sem tudta használni.
Most, vagy soha - sóhajtott Josh, ami rossz húzásnak bizonyult, ugyanis a lény bűze szaglószervébe ömlött,
és öklendezni kezdett tőle. Szíve az izgalomtól olyan összevissza ketyegett, mint egy megbolondult óra.
A szörny hosszú nyelve nagy meztelen csigaként végigkúszott az asztal lapján, és nyomában megfeketedett a
fa, majd keresztüldöfött vele egy széket is, ahogy egyre közelebb ért az Árnyék fejéhez.
Josh megpróbálta a konyhát egy futballpályának elképzelni. Magasan a feje fölé tartotta a Klarentet, és két
kézzel megmarkolta, ahogyan Jeanne mutatta, majd nekilendült. Legutóbbi iskolájának futballedzésein az edző
egy egész éven át próbálta a fejébe verni a megfelelő támadási módot - most végre hasznosíthatta.
De hiába ugrott el annyira elszántan: már a mozdulatsor elején tudta, hogy alaposan elszámolta magát, és a
lény nyelve gyorsabban mozog, mint gondolta. Kétségbeesésében Nidhogg nyelvébe vágta a Klarentet. A kard
tövig szaladt a nyálkás húsba, és a földbe szögezte.
Josh tékvandótudását hasznosította, és egy tigrisbukfenccel ért földet alig pár centinyire a szörny nyelvétől
és a kardtól. Egyetlen gyors mozdulattal kihúzta belőle, mire Nidhogg visszahúzta veszélyes nyelvét.
Josh tudta, hogy eljött az alkalom, amire várt, és a kardot Nidhogg csuklójába döfte. Ahogy a penge a szörny
alligátorpikkelyes bőrébe fúródott, furcsa remegés lett rajta úrrá, és valami sípoló hang töltötte meg a fülét.
Aztán váratlanul melegség futott fel a kezén egészen a szívéig, és kitörölt belőle minden félelmet-fájdalmat.
Az aurája kinyílt a teste körül, mint egy aranyszirmú virág. Vakító fénypászmák szaladoztak a kard pengéjén,
amikor újra kihúzta Nidhoggból.
 - A karmok, Josh, vágj le egy karmot! - kiáltotta Scatty. Kezéből kicsúsztak a kardok, és hangosan
csörömpöltek a csempén.
Josh nagy lendületet vett, és felemelte a kardját, de a nehéz kőfegyver kifordult a kezéből. A fiú felkapta, és
újra lesújtott, de ez alkalommal sem járt több sikerrel: most a pikkelyes ujjakat találta el szikrákat hányva.
- Vigyázz a csapkodással! - kiáltott fel Scatty, amikor Josh harmadik próbálkozásánál a kard pengéje
elsiklott orra előtt.
- Ez az egyik kard, amivel engem is meg lehet ölni!
- Rendben, óvatos leszek, igyekszem kevesebbet bénázni! - kiáltotta Josh, ahogy tovább kaszabolta a
karmokat. - Miért van szükségünk a karmára?
- Mert Nidhoggot csak a saját karmával lehet megölni - felelte halálos nyugalommal. - Vigyázz! Ugorj hátra!
Josh megpördült, és farkasszemet nézett a szörnnyel. Nidhogg nyelve a fiú felé lendült. Josh tudta, túl
gyorsan száguld felé ahhoz, hogy elugorhasson. Maga elé tartotta a kardját, és behunyta a szemét. Aztán inkább
úgy döntött mégis kinyitja. Ha meg halnia, legalább azt lássa, mi végez vele. Nidhogg villás nyelve a kardot
vette célba, mintha csak ki akarná rántani a kezéből. Josh belekapaszkodott a kardba, mint aki sohasem akarja
elengedni.
Amikor a lény nyelve hozzáért a kard pengéjéhez, Nidhogg először megdermedt, majd sziszegve rázkódni
kezdett. A kőkard is átvette a remegést, akár egy megütött hangvilla. Élén mosószerként habzott a nyál. A
Klarent forrósodni kezdett mindaddig, amíg fehéren nem izzott a fiú kezében. Josh behunyta a szemét...
És lehunyt pillája mögött képek kezdek sorjázni: fekete sziklás senki földje fortyogó lávapatakokkal,
lángszínű felhők, melyekből hamu és szikra esőz, egy fa gyökerei, melyek, mintha a tűzeső kútfői volnának
magasan az égben. A gyökerek maguk is haldokoltak, fogytak, enyésztek...
Nidhogg végre ki tudta szabadítani a nyelvét.
Josh zihálva nyitotta ki szemét. Aurája újra felragyogott, vakítóbb fényességgel, mint valaha. A fiún úrrá lett a
pánik, vakon csapkodva hátrálni kezdett egészen addig, míg nem érezte a háta mögött a konyha falát.
Legszívesebben megdörgölte volna égő szemét, de nem merte elengedni a kardot, amit csak két marokkal
foghatott biztosan. Körülötte hatalmas robajjal kövek zuhantak, faldarabok, téglák, recsegett-ropogott az egész
ház. Josh behúzta a nyakát, nehogy valami a fejére essen.

- Scatty? - kérdezte bizonytalanul. De nem kapott választ.

- Scatty?! - kiáltott ismét, most már sokkal kétségbeesettebben.
Pislogni kezdett, hogy eltüntesse a szeme előtt táncoló pöttyöket, aztán körbenézett. A szörny megszerezte,
amit akart, és markában szorongatva Scathacht, elindult kifelé a kertből, sebesült nyelve megfeketedve lógott ki
a szájából. A lény búcsúzásképpen csapott egy jókorát a farkával. Az ütés kitörte az utolsó épen maradt ablakot
is, és megrepedeztette a ház vakolatát. Fák törtek, bokrok recsegtek, amerre ormótlan lábával lépett. Kis híján
agyontaposta azt a fehér páncélos lányt is, aki kívülről figyelte az eseményeket, és miután Nidhogg távozott, ő is
követte példáját.
Josh kitámolygott a falon tátongó lyukon keresztül a kertbe, aztán válla fölött visszanézett. Az egykori
mintakonyha nem volt más, mint szeméttelep. Megsimította a kardját, amivel megvédte a ház lakóit és Sophie-t,
csak a Harcost nem tudta megmenteni. Elégedett volt magával. Nem is olyan rossz egy kezdőtől, mosolygott
szélesen.
Vett egy nagy levegőt, majd a kidőlt kerítés romjain át az utcára futott, hogy üldözőbe vegye a szörnyet, és
hogy kiszabadítsa az Árnyékot.
- El sem hiszem, hogy mit csinálok... - mondta maga elé. - Még csak nem is szeretem Scattyt... vagy
legalábbis nem annyira - tette hozzá.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET
Machiavelli óvatos ember volt.
Ennek köszönhette, hogy nemcsak hogy túlélte a Mediciek firenzei udvarát a tizenötödik században, de még
fel is tudott kúszni a ranglétrán. Abban az udvarban, ahol az intrikák sikknek számítottak, az erőszakos halál
mindennapinak, és a merényletek szóra sem érdemesek voltak, ez elég szép teljesítménynek számított.
Leghíresebb könyvében, A hercegben, a világon elsőként nemcsak hogy ajánlotta, hanem majdhogynem
kötelezővé is tette egy uralkodó számára az árulást, a fortélyokat, a hazugságot és a csalást.
Machiavelli túlélőképességét óvatosságának és körmönfont logikájának köszönhette.
A valkűrök nem ismerték az óvatosság szót, ahogy a körmönfontságot sem.
Mi késztette hát ezt az óvatos embert arra, hogy a disi-rekkel együtt ezt a történelem előtti és
kontrollálhatatlan szörnyet is beengedje a békésen alvó városba?
Machiavelli elszámította magát.
Most a csendes utca üvegcsörömpöléstől volt hangos.
- Mi a fene történik itt?! - kiáltotta Machiavelli.
Az utcán egymás után szólaltak meg az autók riasztói, és a házakban egymás után kapcsolódtak fel a
villanyok, bár senki sem merészkedett ki még a kapuja elé, hogy megnézze, mi folyik odakint.
- Talán Nidhogg épp most falja föl az Árnyékot - reménykedett a doktor, rezgő mobilja után kutatva
zsebében.
- Kifelé a kocsiból! Dagon! - ugrott ki Niccolö, maga után rántva a gallérjánál fogva a Halottidézőt, és azon
igyekezett, hogy minél távolabb vonszolja az autótól.
- Megőrült?! - visongott Dee.
Dagon nem vesződött az ajtónyitással. Kivágta magát a szélvédőn, és a motorháztetőn Machiavelliék mellé
bukfencezett.
A doktor most vette észre, mi az oka Machiavelli rémületének. A szörny két lábon állva egyenesen feléjük
robogott. Karmai között egy vörös hajú lányt tartott.
Nidhogg súlyos lába épp a német autó fekete tetejére lépett, és palacsintává lapította. Nyüszített a
fémszerkezet, és üvegszilánk szóródott a szélrózsa minden irányába.
A sárkány eltűnt a hajnali derengésben.
Egy szempillantással később az egyik disir is megjelent. Átugrott az autó romjain, és az őshüllő nyomába
eredt.
- Dagon? Jól vagy?
- Igen - állt fel a lény. Lesöpörte fekete zakójáról az üvegszilánkokat, és eldobta megrepedt napszemüvegét.
Szemében szivárványszínű körök gyűrűztek. Meglazította a nyakkendőjét, hogy kigombolja inge legfelső
gombját.
- Nála volt Scathach.
- Vajon megölte? - kérdezte Machiavelli.
- Addig nem hiszem el, hogy Scathach halott, amíg a saját szememmel nem látom.
- Igazad van. Annyiszor röppent már fel a hír az évek során, hogy Scathach meghalt, hogy már nem
hihetünk, csak a saját szemünknek. Látnunk kell a holttestét.
Dee feltápászkodott egy pocsolyából. Valami azt súgta neki, hogy az olasz direkt taszította bele. Kiöntötte
cipőjéből a vizet, és Machiavellire nézett.
- Nidhogg támadását senki sem éli túl. Győztünk!
- Maga arrogáns, vak, barom! - csattant fel Dagon. - Hát nem látja, hogy valami megijesztette a szörnyet,
azért menekült el?! Pedig Nidhogg szinte semmitől sem fél! Ráadásul három disir ment be a házba, és csak egy
jött ki közülük. Sajnos nem mi győztünk, erre mérget vehet. Valami nagy baj van.
- Dagonnak igaza van. Újra kell gondolnunk a stratégiánkat. Katasztrófa készülődik.
Machiavelli sofőrje felé fordult.
 - Azt ígértem neked, hogy ha a disirek elbuknak, Scathach a tiéd.
Dagon bólintott.
- És maga mindig tartja a szavát.
- Legalább száz éve szolgálsz kitartóan és hűségesen. Sokat köszönhetek neked, nemegyszer megmentetted
az életemet, és visszaadtad a szabadságomat. Tetteidért cserébe ezennel felszabadítalak, a magad ura vagy! Eredj
a szörny nyomába, találd meg Scathach testét. Ha még élne a Harcos, tedd, amit tenned kell! Menj, igaz
barátom!
Dagon elindult, de néhány lépés után visszafordult.
- Hogy hívott? Nem hallottam jól.
- Igaz barátomnak. Menj, és vigyázz, Scathach nagyon veszélyes, nem egy barátomat ölte már meg!
Dagon bólintott. Ledobta cipőjét-zokniját, és megjelentek háromujjú, úszóhártyás lábai.
- Nidhogg a folyó felé tart, és nekem a víz az őselemem - vigyorgott fogakkal teli szájával a lény, és
elcsattogott a szörny után a járdán.
Machiavelli Saint-Germain házát nézte, és azon töprengett, mi rémiszthette meg ezt a félelmet nem ismerő
sárkányt.
És hol marad a másik két disir?
Lábdobogás szakította félbe töprengését. A hajnali úttesten nem más jelent meg, mint maga Josh Newman,
Amerikából. Kezében egy lángoló kardot szorongatva kikerülte az autóroncs maradványait, és az egymás után
megszólaló riasztók hangjától vezérelve a szörny után futott.
- Nocsak, nocsak, ez nem az ikrek egyike volt? - nézett Dee-re Machiavelli.
A Halottidéző lassan bólintott.
- Látta, mit szorongatott a kezében? Egy kőkardot. Nem az Excaliburt véletlenül?
- Nem.
- Egy szürke kőkard volt.
- De nem az Excalibur.
- Miért ilyen biztos benne?
Dee válasz helyett benyúlt kabátja alá, és előhúzott egy rövid kőkardot, az iménti kard ikertestvérét. A penge
remegni kezdett.
- A fiú a Klarentet tartotta a kezében. Ennek a kardnak a párját. Mindig is gyanítottuk, hogy Flamel
birtokolja.
- Úristen, náluk van a Klarent?! - fordította arcát Machiavelli a sápadt ég felé. - Most már értem, miért
menekült el Nidhogg! Lehet még ennél rosszabb?
Dee mobilja ismét megszólalt.
- Mi az? - vette fel ingerülten a Halottidéző, majd egy kis szünet után újból összecsukta a mobilt, és
sápadtan így szólt.
- Lehet még rosszabb. Most kaptam a hírt, hogy Perenelle megszökött az Alcatrazból.
Machiavelli megrázta a fejét, majd elindult a Champ-Élysées irányába. Már csak ez hiányzott, gondolta.
Niccolö Machiavelli Flameltől csak tartott, de Perenelle-től egyenesen rettegett...

HARMINCHARMADIK FEJEZET

- Nem vagyok már hátulgombolós! - kiáltott fel Sophie Newman. - Ha megkérhetem, ne kislányozzon! Emellett
nem csak a tűz mágiája van a kisujjamban, disir! - lépett működésbe a boszorkány memóriája, és egy csapásra
mindent tudott ezekről a harcias hölgyekről. Endor Boszorkánya ki nem állhatta őket. - Azt is tudom, kik maguk:
valkűrök! - villámlott Sophie szeme.
 Az ősökkel ellentétben a disirek sohasem éltek Danu Tallison. Ehelyett az északi területeket részesítették
előnyben, ahol mindig metsző szél fúj, és a jég az úr.
Danu Tallis bukása után a Föld kibillent egyensúlyából, és a nagy hideg idején az egész bolygó a hó és a
fagy birodalmává vált. Az emberiség visszaszorult a keskeny zöld sávra, az Egyenlítő vonalán. Egész
civilizációk tűntek el az idő tájt nyomtalanul a klímaváltozás, a járványok és az éhínség miatt. A tenger kiöntött
medréből, és elsöpörte a parti városokat, megváltoztatva a tájat. Míg a szárazföld belsejében a jég és a hó

radírozott le a térképről számos várost és települést.

A valkűrök egykettőre rájöttek, hogy eljött az ő világuk. Leigázták és rabszolgáikká tették azokat a
városokat, melyeknek népei kevésbé voltak hozzászokva a zord körülményekhez, mint a harcos amazonok. Nem
ismertek kegyelmet, és hamarosan egy ragadványnevet is kaptak, valkűrök lettek, a halálosztók.
Hamarosan minden északi város az irányításuk alá került. Az embereket rabszolgává tették, és azt kívánták
tőlük, hogy őket istenekként tiszteljék, sőt még áldozatokat is mutattattak be velük. De még ez sem volt elég
számukra, és ahogy a jégkorszak szorítása egyre erősebb lett, a déli kultúrák felé kezdtek el kacsintgatni.
Sophie szinte megszédült az emlékképek színes kavalkádjától. Azt is tudta, mi vetett véget a valkűrök
rémuralmának, méghozzá egyetlen éjszaka alatt a réges-régi múltban.
Endor Boszorkánya abban az időben a rút Kronosz jobbkeze volt. Kronosznak fel kellett áldoznia a szeme
világát, hogy az idő fonalát megláthassa. Olyan üzlet volt ez, amit nem bánt meg. így fésülhetett át tízezer évet,
hogy minden ezer évnek legdicsőbb harcosait visszahozhassa a nagy hideg korába. Sophie-nak arról is tudomása
volt, hogy a boszorkány maga ragaszkodott ahhoz, hogy unokája, Scathach is részt vegyen a disirek elleni
harcban.
A világ legészakibb sarkán állt a disirek ősi, jégből épült kastélya. Scathach és csapata ez ellen indított
támadást. Brünhildét, a valkűrök királynőjét az Árnyék egy tűzhányó fortyogó magmájába taszította.
Mire a nap lement, a valkűrcsapat felmorzsolódott, és palotájuk olvadozni kezdett. Alig néhány disir élte túl
a harcot. A maroknyi csapat a Föld legfagyosabb Árnyékvalóságába menekült, ahová még Scathach sem
követhette őket. A disirek ragnaröknek nevezik ezt a napot, az istenek csapásának, és megesküdtek, hogy addig
nem nyugszanak, amíg meg nem bosszulják királynőjüket.
Sophie aprócska forgószelet támasztott két tenyere árnyékában. Annak idején tűz ölte meg a királynőjüket.
Mi lenne, ha most a forgószelet összekeverném valami jó kis tüzes levegővel? - futott végig Sophie agyán,
amikor a valkűr cérnája elfogyott, és két marokra fogva kardját, magasra emelte.
- Dee élve akar, de azt nem mondta, hogy sértetlenül! - sziszegte.
Sophie szája elé kapta a tenyerét. Bal mutatóujjával megnyomta a jobb csuklójára tetovált kioldógombot, és
ugyanabban a pillanatban a markába fújt.
Forgószél ugrott a padlóra, és folyamatosan növekedve a disir felé pörgött.
Sophie addig melegítette a levegőt, mígnem forróbb lett egy gőzkazánnál. A forgószél először megpörgette a
disirt, majd magasra dobta. Teste összetörte a kristálycsillár égőit. A hirtelen támadt szürkületben a forgószél
tovább táncolt a folyosón narancsvörösen lobogva. A disir a földre hullott, de ugyanabban a másodpercben már
újra talpon volt. Ruhájáról úgy rázta le az üvegcserepeket, mint kutya a vizet. Bőre vörös volt, mint a rák, szőke
szemöldöke megperzselődött. Újra Sophie-ra támadt. Épp az utolsó pillanatban ugrott félre. A kard
kettémetszette a korlátot, aminek az előbb még támaszkodott.
- Scatty!?
Sophie megismerte Josh hangját. A konyhában tartózkodott, és segítségre volt szüksége.
- Scatty?! - kiáltott ismét a fiú.
 A valkűr újra támadott volna, ha egy újabb forgószél nem kapja el, és csavarja ki kezéből a kardot. A disirt
egyenesen nővéréhez vágta a légörvény. Épp jókor: Jeanne-t a másik amazon egészen beszorította az egyik
sarokba. Páncélok és fegyverek csörögtek, ahogy egymásnak csapódtak, és az ütés erejétől elterültek a
földön. -Jeanne! Hátra!
Sophie ujjaiból sűrű köd gomolygott elő. A ködcsíkok kötélként tekeredtek a disirek teste köré. Hiába
próbáltak ellenállni, a forró, pókhálószerű anyag bebugyolált múmiákká változtatta őket. A boszorkány tekerte
be hasonló anyaggal Sophie-t, amikor átadta minden tudását és emlékét.
Sophie érezte, hogy másodpercről másodpercre gyengül. Szeme káprázni és égni kezdett, karja mintha
hirtelen ólommá változott volna. Utolsó megmaradt erejével még tapsolt egyet, mire a ködgubók jégdarabokká
változtak.
- Na, most aztán otthon erezhetitek magatokat! - vágta oda Sophie, majd fáradtságtól remegő lábán elindult
a konyha felé, már nyitotta volna az ajtót, amikor Jeanne megállította.
- Engedj előre! Köszönöm, hogy megmentetted az életemet! - bökött állával a jégtömbök felé, melyeknek
belsejében ott szorongtak a disirek.
- Dehogy! Simán legyőzte volna a segítségem nélkül is! - szabadkozott Sophie.
- Talán igen, talán nem. Én sem vagyok már mai csirke. Megmentetted az életemet, és punktum. Tartozom
neked - lendítette tenyerét a konyha ajtaja felé, majd gyengéden megtaszította. Az ajtó kinyílt.
Aztán leesett a zsanérjairól.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Sonite de Saint-Germain, fülében fülhallgatóval, elindult lefelé a lépcsőn. Kis híján elvétette a lépcsőfokot,
olyannyira elmerült mp3-lejátszójának monitorában. Épp saját, külön bejáratú filmzene-slágerlistáját állította
össze. Első helyre csont nélkül a Gladiátor került, másodikra a The Rock, harmadikra A csillagok háborújának
első része, aztán egyáltalán nem meglepő módon az El Cid következett, majd A holló zárta a sort.
Megállt az alsó lépcsőn, és mechanikusan megigazított egy elbillent képkertet a falon. Majd továbbindult,
ám a bekeretezett aranylemeze csakugyan szokatlan szögben állt. Saint-Germain felkapta a fejét, és körbenézett:
akkor vette észre, hogy az összes képkeret elmozdult vízszintes helyzetéből. Szemöldökét ráncolva kihúzta
füléből az apró hangfalakat, és furcsa hangokra lett figyelmes.
Josh Scattyt szólongatta...
Fémek csattantak egymáshoz...
A levegőbe szimatolt, és orrába vanília és levendula illata kúszott...
Saint-Germain nekiiramodott a földszintre vezető lépcsőnek. Az Alkimistát szobája küszöbén találta, meg
akart állni, hogy megkérdezze a holtfáradt embertől, jól van-e, de Nicholas továbbintette. Saint-Germain
bólintott, és tovább-száguldott.
A folyosó képe megváltozott, mióta utoljára látta. Az ajtó csak lifegett a keretén, a kristálycsillárból egyetlen
pislogó égő maradt. A tapéta csíkokban lógott a falról, és kivillant alóla a megrepedezett vakolat. A lépcsőkorlát
kettévágva, a burkolólapok darabokban. A folyosó közepén két jókora jégkockát talált. Óvatosan megközelítette,
és megérintette sima felszínüket. Olyan hideg volt, hogy majdnem odafagyott hozzá az ujja. A jéglapok
belsejében két fehér páncélos lány szorongott, arcuk csúf fintorba fagyott, és kék szemükkel Saint-Germaint
bámulták tehetetlen dühvel.
A konyhából reccsenést hallott. Keze köré fehér lángkesztyű futott, és elindult a hang irányába. Ha azt
gondolta, hogy a folyosó romhalmazát semmi sem körözheti le, nagyot tévedett. A konyhára nem lehetett
ráismerni.
A konyha egyik fala teljes egészében hiányzott.
 Sophie és Jeanne a romhalmaz közepén álltak. Bár Sophie esetében, akit csak Jeanne támogatása mentett
meg attól, hogy össze ne essen, az „álltak" kifejezés meglehetősen nagyképűnek bizonyult. Jeanne kékeszöld
szaténpizsamát viselt. Fémkesztyűjében kardját szorongatta. Hátranézett, amikor férje belépett a konyhába.
- Lemaradtál a mulattságról! - vette oda neki franciául. - Sajnálhatod!
- Ne haragudj! - mentegetőzött anyanyelvén. - Nem hallottam semmit! Mi történt?
- Minden olyan gyorsan történt. Sophie és én robajt hallottunk a konyhából. Lerohantunk a földszintre, ahol
két lányba futottunk bele. Disirek voltak, és azt mondták, Scathachért jöttek. Mivel mi Scatty szövetségesei
vagyunk, ránk támadtak. Az egyik engem, a másik Sophie-t vette kezelésbe - mondta az asszony, majd
suttogóra fogta a hangját.
- Francis, ez a lány... egészen különleges. Nem fogod elhinni, de kombinálta a tűz és a levegő mágiáját. Végül
egy jégtömbbe zárta őket.
- Lehetetlen - rázta fejét hitetlenkedve a Tűzvarázsló.
- Senki sem alkalmazhat egy időben két különböző mágiát
- felelt egészen halkan, bár a lány tettére már saját szemével láthatta a bizonyítékot odakint a folyosón.
Saint-Germain csak a legendákból hallott olyan ősökről, akik egyszerre képesek használni több mágiát. A
legrégibb mítoszok szerint, ez volt egyik oka a Danu Tallis süllyedésének.
- Josh eltűnt - rázta le hirtelen Jeanne kezét magáról Sophie, és a gróf elé perdült. - Valami elragadta Josht,
és Scatty utánament, hogy megmentse - mondta rémült arccal. A konyhaajtóban megjelent a legyengült
Alkimista is, majd besétált a konyha közepére, és dideregve körülnézett. Átvizsgálta a padlót, és hamarosan
megtalálta Scatty rövid kardjait a romok között.
A kis társaság meghökkent, amikor Nicholas szemében könnycseppeket vettek észre.
- Sajnálom, hogy pusztulást hoztam a házatokra! Bocsássatok meg nekem! Egy nagyobb cél érdekében
tettem!
- Ugyan már! Egykettőre újjáépítjük! Úgyis új dizájnt szerettem volna a konyhába - legyintett Saint-
Germain.
- Nicholas, maga tudja, mi történt itt? Mondja el, kérem! - nézett az Alkimistára az asszony.
Nicholas maga alá húzta az egyetlen épen maradt széket, és lerogyott rá. Előrehajolt, és Scatty rövid kardjait
tanulmányozta.
- Azok a jégbe zárt disirek vagy más néven valkűrök Scathach esküdt ellenségei, bár nincs róla tudomásom,
miért. Évszázadokon keresztül üldözték, és szövetkeztek Scathach ellenségeivel.
- A disirek alakították át a konyhámat is? - kérdezte Saint-Germain.
- Nem, hanem az, amit magukkal hoztak...
- Mi történt Joshsal?! - faggatta Sophie Nicholast. Bűntudat gyötörte. Úgy érezte, cserbenhagyta testvérét.
Meg kellett volna várnia, amíg befejezi a vacsorát, hogy együtt menjenek fel hálószobáikba. Sophie még az
ördöggel magával is szembenézett volna, csak hogy Josht megmentse.
Nicholas feltartotta Scathach fegyvereit.
- Inkább azt kellene kérdezned, hogy mi történt Scatty-vel? - javította ki Flamel. - Nagyon régóta ismerem
az Árnyékot, de még sohasem fordult vele elő, hogy elhagyja a kardjait. Azt hiszem, elragadta...
- A kardokról jut eszembe - kezdte Sophie átvizsgálni a romokat Josh fegyvere után, ahogy kissé erőre
kapott -, Josh vívásleckéről ugrott be a konyhába, hogy bekapjon valamit, és nála volt a kardja is!
Támasztott egy kis szelet, amivel odébb fújt néhány törmelékdarabot, hogy átvizsgálhassa alatta a padlót.
- De a Klarentnek híre-hamva sincs. Ez jó hír! Ezek szerint még nála van, és ha nála van, akkor nincs
semmi baja! - fejezte be eszmefuttatását bizakodva a lány.
Saint-Germain kisétált a ház elé, hogy felmérje a károkat. Szomorúan vette észre, hogy kedves
szökőkútjából hiányzik egy darab. A kert vaskapuja u alakúvá görbítve. A kilenc láb magas kerítés teljesen
beomlott, mintha kívülről lökte volna be egy buldózer.
- Azt hiszem, valami drabális lény járhatott itt - jegyezte meg nem létező bajusza alatt.
- Nem érez valami furcsa szagot? - kérdezte Flamel.
 - De. Kígyószagot. De ez sokkal erősebb és penetránsabb Machiavelli szagánál - szimatolt mélyen a kerti
levegőbe, aztán köhögni kezdett. - Fojtogatóan erős, valami őslény szaga lehet...
Az autóriasztók koncertjét hallgatva Saint-Germain átgázolt a ledöntött kerítésen, és elnézett az utca végébe.
Az ablakok mögül riadt emberek kukucskáltak, és távolabb palacsintává lapított, fekete autót vett észre.
- Bármi is támadta meg a házat, totálkárossá tett egy kétszázezer eurós járgányt.
- Nidhogg - suttogta Flamel sápadtan. - Igen, a disirek idehozták Nidhoggot, hogy végezzen Scathachcsal.
Machiavellit óvatosabb embernek ismertem annál, hogy idehozasson egy ősszörnyet.
- Ki az a Nidhogg? - kérdezte egyszerre Sophie és Jeanne.
- Mitológiai szörny. A sárkány és a kígyó keveréke. Öregebb ennél a földgolyónál is. Elragadta Scattyt, és
Josh utánaeredt, hogy kiszabadítsa.
- Az kizárt! - ellenkezett Sophie. - Josh betegesen fél a kígyóktól.
- Akkor mivel magyarázod, hogy sem ő, sem a kardja nincs sehol?
- Saját fülemmel hallottam, ahogy Scattytől kér segítséget.
- Honnan tudod, hogy segítséget kért? Lehet, hogy csak az Árnyékot kereste.
Saint-Germain Flamel változatát fogadta el hihetőbbnek.
- Csakis így lehetett. A disireknek csak Scathach kellett. Nidhogg elragadta, és Josh utánuk ment, hogy
kiszabadítsa.
- Ugyan már! Az Árnyék akarta megmenteni Josht! - makacskodott a lány. - Ez a foglalkozása, nem?
- Nidhoggot nem Josh érdekelte - ismételte Flamel.
- Scatty és Josh szerepet cseréltek ezúttal. Az Árnyék került bajba, és Josh avanzsált megmentővé.
- Ez fölöttébb nagy bátorságra vall - ismerte be Jeanne.
- Josh, gyáva, mint a nyúl! - vágta rá Sophie, de mire kimondta, már maga sem gondolta komolyan, hiszen a
suliban is sokszor kiállt mellette. Csak az nem fért a fejébe, hogy miért teszi kockára az életét Scattyért, egy
olyan lányért, akit nem is szeret?
- Az emberek változnak, kislányom! - mondta Jeanne. A riasztók hangjába szirénák vijjogása keveredett. A rend-
őrség közelgett, kibővülve a mentőkkel és a tűzoltósággal.
- Mester, most menniük kell! - fordult Flamel felé. - Hamarosan itt lesz egy rakás zsaru, és valahogy ki kell
magyaráznunk a történteket. Ha itt találják magukat mindenféle irat és útlevél nélkül, megüthetik a bokájukat -
nyúlt bőrövén fityegő tárcájához a férfi. - Itt van némi készpénz...
- Nem fogadhatom el!...
- Tegye zsebre, kérem, és ne használja a bankkártyáját, mert Machiavelliék így követhetik a mozgását. Nem
tudom, meddig lesznek a nyakamon a rendőrök, de remélem, hogy estére már elhúznak. Találkozzunk a Louvre
előtti üvegpiramisnál ma este hatkor. Ha nem tudnék elszabadulni, akkor éjfélkor. Ha addigra sem érnék oda,
akkor hajnali hatkor legyen a következő találkánk.
- Köszönöm, barátom! - hajolt meg az Alkimista Saint-Germain előtt, majd Sophie-hoz fordult.
- Hozd a cuccodat, és Joshét is, nem jövünk ide vissza!
- Majd én segítek neked - ajánlkozott Jeanne, és elindultak az emeletre.
- Mit fog csinálni a jégdarabokkal? - kérdezte Flamel.
- Van egy jókora hűtőládánk a pincében, oda rejtem őket addig, amíg a rendőrök el nem pályáznak. Mit
gondol, a disi-rek meghaltak?
- Nem, gyakorlatilag lehetetlen elpusztítani őket. Vigyázzon, ki ne olvasszák magukat valahogy!
- Egyik éjjel beledobom majd a Szajnába, remélem, Rouenig meg sem állnak.
- Mit fog mondani a rendőröknek, mi okozta ezt a pusztítást?
- Gázrobbanás.
- Átlátszó - mondta Flamel mosolyogva, mert eszébe jutott, hogy neki is ezt mondták az ikrek, amikor
legutóbb gázrobbanásra akart hivatkozni.
- Átlátszó?!
- Mint az üveg!
 - Akkor azt mondom, hogy mikor hazajöttem, így találtam az épületet. Ez nincs is olyan messze az
igazságtól, hiszen fogalmam sincs, mi történt itt. - Arcán ravasz mosoly jelent meg. - Eladhatnám a pusztításról
készült fotókat az egyik bulvárlapnak. - Különleges erők rongálták meg a sztár házát - hangozhatna a szalagcím.
Annyit biztos keresnék vele, hogy helyrehozassam a károkat.
- Azt gondolnák az emberek, hogy csak ügyes médiafogás.
- És akkor mi van! Tényleg az, elvégre most jön ki az új albumom!
Jeanne és Sophie visszatértek. Mindketten farmerba és pólóba öltöztek, hátukon egyforma hátizsák.
-Velük megyek - mondta Jeanne, mielőtt Saint-Germain bármit kérdezhetett volna. - Szükségük lesz testőrre.
- Ugye nem tudlak lebeszélni róla?
- Kizárt.
- Én sem hinném - ölelte meg feleségét. - Légy nagyon óvatos, ha Machiavelli és Dee arra vetemedtek,
hogy ezt az ősszörnyet a városba hozassák, akkor nagyon kétségbe vannak esve, és a kétségbeesett ember
őrültségekre képes!
- Igazad van - bólintott Flamel -, de a kétségbeesett emberek általában hibáznak is...

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Josh szaporán pillantgatott előre-hátra, mert attól félt, hogy nem talál majd vissza Saint-Germain házába. Nem
fordulhatott vissza, hiszen akkor sorsára kellett volna hagynia az Árnyékot, ez pedig esze ágában sem volt.
Ameddig a Diadalívet látja a Champ-Elysées végében, addig nem tévedhet el - biztatta magát. Aztán arra
gondolt, hogy ha a Diadalívet is elvesztené szem elől, akkor nem kellene mást tennie, mint a rendőr-, mentő-
és tűzoltóautók hadát követnie, hogy visszataláljon.
Megpróbált nem gondolni arra, milyen őrültséget is csinál valójában: egy dinoszauruszt üldöz egy szál
karddal a kezében, és ha nem győzi le, akkor Scattynek és neki is... Nem, nem lesz semmi baj! Gondolkodjunk
csak pozitívan! - hes-sentette el Josh rossz gondolatait.
Nidhoggot nem volt gond követni. A lény egyenesen haladt. Átrobogott a Champ-Élysées-vel párhuzamos
keresztutcákon, és a parkoló autók sem torpantották meg. Úgy gázolt át rajtuk, mint más egy vakondtúráson.
Nagy farkával betörte a kirakatok üvegeit, és behorpasztotta a vasrolókat.
Hirtelen valami fehér villanás ötlött a fiú szemébe. Josh kiszúrta a Saint-Germain háza előtt őrködő fiatal
lányt, aki bizonyára az állat gazdája lehetett, és most úgy tűnt, ugyanúgy üldözi a lényt, akár Josh... Ami nem
jelenthetett mást, mint hogy elvesztette fölötte az irányítást! Felnézett az égre, közvetlenül előtte, az ég alján
megjelentek a nap első, vörös sugarai. Nem volt nehéz kikövetkeztetnie, hogy keletre tart. El sem tudta képzelni,
mi lesz itt, ha az álmos város reggel felébred, és egy történelem előtti szörnyet talál. Katasztrófa. Bizonyára
mozgósítják a nehéztüzérséget is. Valami azt súgta neki, hogy hiába hívnák ki a katonákat, a lövedékek nem tud-
nák elpusztítani a természetfeletti lényt. Itt csak Josh segíthetett és hűséges kardja, a Klarent.
A lény lelassult, mivel az utca egészen elkeskenyedett, és nehezebben tudott haladni, minduntalan a falaknak
ütközött. A fehér ruhás alak beérte a lényt. Josh ilyen messziről nem tudta megítélni, milyen nemű az idomár, de
úgy vélte, bizonyára férfiról lehet szó. Josh nem érzett fáradtságot, szinte repült. Azt gondolta, hogy a sok
hónapon át tartó fociedzések nem múltak el nyomtalanul. Edzőcipőinek köszönhetően olyan halkan futott, mint
ahogy egy bagoly szárnyal. Feltételezte, hogy még az idomárnak sincs fogalma arról, hogy követi őket.
Különben is, ki lenne olyan őrült, hogy egy szál karddal kövessen egy sárkánygyíkot. A fiú még jobban
rákapcsolt, és ahogy közeledett, akkor vette csak észre, hogy a titokzatos alak kezében fegyverek vannak: egy
kard és egy harci kalapács, a buzogány halálos és kegyetlen változata. Az öltözéke sem volt mindennapos: fehér
páncélingben, fémcsizmákban és kerek sisakban volt. Josh ezen valahogy már meg sem tudott lepődni.
A páncélos lovag Josh szeme előtt változott át szőke hajú, nála alig idősebb bombázóvá, aki farmert és
csizmát viselt. Egyedül a kard és a harci kalapács maradt meg régi öltözetéből, aztán eltűnt a sarkon.
 Josh lelassított.
Nem akart a harci kalapácsos lány karjába futni, aki bizonyára szintén valami különös teremtmény és nem
egy fiatal pipi, akinek mutatja magát.
Hatalmas robajra kapta fel a fejét. A sarokhoz óvakodott, és befordult rajta. A szörny beszorult a sikátorrá
szűkülő utca kétemeletes házai közé. Megpróbált kiszabadulni, de nem ért el vele mást, mint hogy gyakorlatilag
magára döntötte az épületeket. Üvegszilánkok és kanapé méretű faldarabok potyogtak a lény fejére, aki meg sem
érezte az ütéseket.
Josh az egyik ablak mögött egy rémülettől kidülledt szemű férfit vett észre, aki eleddig az utcájában kutyán
kívül más négylábút még sohasem látott.
A fiú nem tudta, mitévő legyen. Valahogy ki akarta szabadítani Scattyt, de ahhoz meg kellett volna kerülnie
a szörnyet.
Az amazon mindenféle hezitálás nélkül felfutott a sárkánygyík hátán két karjával egyensúlyozva.
Meg fogja ölni a szörnyet, és talán még Scattyt is kiszabadítja - reménykedett a fiú.
A lány a sárkánygyík nyakára hasalt, és kardjával a behunyt szemű Árnyék felé csapott.
Josh üvöltését elnyomták a szirénák.

A rendőrség egyik hamuszürke arcú tisztje átnyújtotta a telefont Niccolő Machiavellinek.

- Egy meglehetősen érdekes bejelentést kaptunk, uram! A különleges osztag parancsnoka magával akar
beszélni.
- Mi történt? - kérdezte Dee, amíg Machiavelli átvette a telefont. Akkora volt a zaj, hogy az olasznak a
fülére kellett tapasztania a tenyerét, hogy valamit halljon.
- Biztos csak vaklármáról van szó - mondta a rendőr Dee-nek. - Néhány lakó szerint az utcájukban egy
szörny szorult a házak közé. Biztos, csak felöntöttek a garatra az éjszaka, bár én olyankor csak egereket szoktam
látni... - viccelődött a rendőr, és a háromemeletes házra nézett, melynek oldalán jókora lyuk tátongott.
Machiavelli visszaadta a telefont a rendőrnek.
- Kerítsen nekem egy autót!
- Egy autót?
- Igen, nem ért franciául?! És egy térképet is!
- Vigye az enyémet! - ajánlotta fel járművét a rendőr, aki az elsők között ért Saint-Germain háza elé.
Útban a tetthely felé két fölöttébb gyanús alakra lett figyelmes, biztos volt benne, hogy elkapta a
robbantókat, de csalódnia kellett, ugyanis az ősz hajú férfi, szakadt és sáros öltönyben nem más volt, mint a
DGSE feje.
A rendőr átadta Machiavellinek a slusszkulcsát, majd egy kopott Párizs-térképet is mellékelt hozzá.
- Sajnos csak ennyivel szolgálhatok.
- Most pedig menjen, és irányítsa a forgalmat! Zavarjon el minden bámészkodót, különös tekintettel a sajtó
embereire! Megértette?
- Igenis, uram! - porzott el a rendőr, amíg megvolt az állása, hiszen nem akárki ripakodott rá az előbb,
hanem Franciaország egyik legbefolyásosabb embere, aki szemmel láthatóan nem volt virágos kedvében.
Machiavelli kinyitotta a térképet, és a motorház tetejére fektette.
- Itt vagyunk mi - magyarázta a Halottidézőnek -, és Nidhogg ezen az útvonalon halad. Észak felé tart, a
Szajna felé. Ezen a ponton kereszteznie kell a Champs-Élysées-t. Ha nem változtat haladási irányt, akkor
számításaim szerint itt fog valahol előbukkanni - bökött a térképre Machiavelli.
A két férfi bepattant az autóba. Machiavellinek eltartott egy darabig, amíg felidézte, mi hol van a
műszerfalon. Nem is tudta, mikor vezetett utoljára autót - erre a feladatra mindig ott volt kéznél hűséges sofőrje,
Dagon. A megpördülő kerék murvaesőt szórt a rendőrökre, majd egy szabálytalan kanyarral elindult a Champs-
Élysées-n. Az autó imbolygott egy darabig, amíg Machiavelli végre visszanyerte fölötte az uralmat.
Dee holtsápadt arccal ült az anyósülésen. Egyik kezével az övbe, másikkal a műszerfalba kapaszkodott,
ahogy nekiütköztek a járdaszegélynek.
 - Ki a fene tanította magát vezetni?!
- Kari Benz, még a hőskorban.
- Úristen! És hány kereke volt annak az automobilnak?
- Háromnál nem több.
- Mindjárt gondoltam.
Dee behunyta a szemét, amikor belehajtottak egy kereszteződésbe. Csak a jó szerencséjüknek köszönhették,
hogy nem ütköztek neki egy locsolókocsinak.
- Van valami haditerve? Hogyan szándékozik megállítani Nidhoggot? - próbálta más vizekre terelni a
beszélgetést Dee, mert inkább nem is óhajtott gondolni arra, hogy kinek a kezében van a kormány, és így az élete
is.
- Én? Sehogy! Az a maga gondja! Ejtse rabul az, aki kiszabadította!
- De maga hívta a disireket Párizsba. Tehát bizonyos részben a maga hibája is, hogy...
A következő pillanatban Dee kis híján elharapta a nyelvét, ugyanis Machiavelli tövig nyomta a féket.
- Mi a fenét művel!?
- Nem hallja?! - intette csendre Machiavelli.
- A szirénázáson kívül mást nem hallok.
- Figyeljen! Valami közeledik! - mutatott bal felé. - Abból az irányból!
Dee lehúzta az ablakot, és a rendőrségi, tűzoltósági, valamint mentőszirénák hangzavarából zuhogó téglák
dübörgését, és üvegszilánkok csörömpölését vélte hallani...

Josh tehetetlenül figyelte, ahogy a lány a szörny nyakán ülve Scatty védtelen teste felé csap a kardjával.
Az első csapás a lány nyaka előtt húzott el néhány centi-nyire. Csak azért nem vágta át az ütőerét, mert épp
abban a percben rándult egyet Nidhogg teste, aki még mindig azzal volt elfoglalva, hogy kiszabadítsa testét a
törmelék közül.
A disir pozíciót váltott. Feljebb mászott, és a szörny egyik szeme felől próbálta Scattybe mártani a kardját.
Nidhogg megint rándult egy jókorát, és a kard pengéje az Árnyék szíve helyett, a szörny csuklójába fúródott.
Nidhogg annyit sem érzett belőle, mint egy szúnyogcsípésből.
A lány újból próbálkozott. Josh tudta, hogy harmadszor már nem fogja elvéteni.
Cselekednie kellett. Nem nézhette végig tétlenül Scatty halálát. Vett egy nagy levegőt, majd harci kiáltást
hallatott, és megrohamozta a hüllőt. Tudta, hogy kardjával nem vágnia kell - vágásnak az előző küzdelemben
sem vette hasznát -, hanem lehetőleg szúrnia. Mivel a teremtmény a hátát mutatta Josh felé, a fiú kardjának
hegye Nidhogg farkába szúrt.
Amint a penge beleszaladt az élő húsba, áttörve a pikkelyek páncélján ismét, forróság töltötte el, mely a kard
pengéjéből szivárgott a kezén át a egyenesen a szívébe. Narancsillat töltötte meg a levegőt. Josh aurája
aranyfénnyel felizzott, majd vérnarancs színre hűlt, miképpen a lény farkából kiálló Klarent is.
Josh kirántotta a fegyverét. A vörösen tátongó seb szinte azonnal hegesedni kezdett. Eltartott pár
másodpercig, amíg a fájdalominger elért a lény kezdetleges ideghálózatán át a mogyorónyi agyba. A szörny
sziszegve és fájdalmában nyálat fújva felágaskodott. Törmelékek és tégladarabok esőztek, Josh nyakát behúzva
ugrott hátra. A földre zuhant, karjával védve a fejét a ráhulló vakolatdaraboktól. Talán nem is lenne olyan csúf
halál, ha egy eltévedt cserép találna fejbe, futott át a fején. A váratlan intenzitású mozdulat meglepte a szörny
nyakán egyensúlyozó lányt. Eldobta a harci kalapácsát, hogy minél jobban megkapaszkodhasson Nidhogg
nyakában. Josh felemelte a fejét, és azt vette észre, hogy a var nem állt meg a seb széleinél, hanem lassan
terjedni kezd a lény egész testén. A szörny ismét tolatott egy kicsit, majd az egyik ház sarkát elsodorva, kifordult
a Champs-Elysées-re. Josh megnyugodva sóhajtott fel, amikor Scatty ernyedt testét még mindig a lény karmai
közt látta.
Josh felpattant, és megragadta a kardot. Abban a pillanatban sohasem érzett erő járta át, és tette pengeélessé
érzékeit. Állt egy darabig, hogy a villámcsapásszerű energiahullám átjárja, majd a szörny után eredt. Josh - bár
még csak szürkült az ég - még sohasem látta ennyire erősen a tárgyak körvonalait, és még sohasem látta ilyen
színesnek a világot. Orrába milliárdnyi szag és illat költözött, mely összekeveredett az őshüllő bűzével. Hallása
annyira kifinomodott, hogy a több tucat sziréna hangját mind meg tudta különböztetni egymástól. De ez még
nem volt semmi: képes volt különbséget tenni még a korai forgalom autóinak motorhangjai között is.
Edzőcipőinek talpán keresztül a talaj legkisebb egyenetlenségével is tisztában volt. Meglengette maga előtt a
kardot, mire pengéje tompa hangon felsírt. Josh suttogó hangokra lett figyelmes, melyeknek szavait érteni vélte.
Eletében először úgy érezte, tényleg él, nem csak vegetál. Most már át tudta érezni, mit élhetett át Sophie,
miután felébresztették.
Míg Sophie rémült volt és zavart a felébresztett érzékszervei miatt, Josh kimondhatatlanul boldog és
magabiztos.
Annyira akarta ezt, hogy a fél karját odaadta volna érte, és most végre része lehetett a felemelő és nagyszerű
csodában.

Dagon felvette a disir harci kalapácsát a földről, és alaposan megnézte magának, majd a fiú után futott.
Dagon saját szemével győződhetett meg a fiú aurájának tiszta színéről és erősségéről. Bár Flamel és Dee
biztosak voltak benne, hogy az amerikai tinik képében a legenda ikerpárja testesült meg előttük, a pengeéles eszű
Machiavelli nem volt olyan biztos a dologban. Dagon pedig egyenesen kételkedett. Az arany- és az ezüstaura
valóban ritka volt, bár korántsem annyira, mint a fekete. Maga Dagon élete során több ikerpárral találkozott,
akiknek aurája hasonló színekben pompázott.
És egyvalamit sem Machiavelli, sem Flamel, sem Dee nem tudott: Dagon találkozott az igazi ikrekkel.
Danu Tallison készült a végzetes és mindent eldöntő csatára. Apja páncélját viselte azon a nagy napon,
melyen a sziget sorsa múlt. Ahogyan a többiek is, rettegve nézte, amint a Nap Piramisának csúcsáról arany és
ezüst erősugarak söpörnek végig a tájon. Az ősi mágia ereje szétterült a szigeten, és beborította, majd széttörte a
világ szívét.
Dagon azóta nem nagyon aludt. Olyan volt ő, mint a cápa, aki mozgás közben is képes pihenni. így nem is
álmodott sokat, ám amikor véletlenül mégis elszunnyadt, szemére a pusztulás szörnyű képei kúsztak arról a
napról, amikor arany- és ezüstsugár perzselte az ég felhőit, és Danu Tallis elsüllyedt.
A lény hosszú időt töltött el Machiavelli szolgálatában. Látott csodákat, és megélt förtelmes napokat.
Elmondhatta magáról, hogy ott volt a történelem minden nagyobb pillanatánál, ám Dagon egyre biztosabb volt
benne, hogy ez a nap lesz a legemlékezetesebb nap hosszú életében.

- Ilyet sem lát naponta az ember - csóválta a fejét Machiavelli, amikor Nidhogg buldózerteste megjelent a
Camps-Elysées-n. Kezében a vörös hajú Árnyékkal, és hátán a disirrel átmasírozott a sugárúton. A két
halhatatlan sápadtan bámulta, ahogy Nidhogg széles farka lesöpri a jelzőlámpákat.
- A folyó felé tart - mondta Machiavelli.
- De hol lehet a fiú?
- Talán meghátrált, vagy agyontaposta a sárkánygyík, vagy... - hagyta abba a felsorolást Machiavelli, mert
Josh átlépve a gyökerestül kidöntött fákat, az út közepére futott. Szétnézett, de nagy forgalommal nem kellett
számolnia, és a sietségben észre sem vette a rendőrautó utasait. A fiú füstölgő kardjával a kezében átszaladt a
túloldalra.
- Ez aztán legény a talpán! Bátor, mint az oroszlán - ismerte el Dee.
Alig ért át a fiú az úttesten, megjelent az őt követő Dagon alakja, kezében egy harci kalapácsot tartott.
Amikor meglátta egykori mesterét, felé lendítette üresen maradt tenyerét. Nem lehetett eldönteni, hogy egyszerű
üdvözlésre emelte-e a karját, vagy búcsút intett vele.
- Mit tegyünk? - tanácstalankodott Dee. Machiavelli elfordította az indítókulcsot, és egyesbe tette
a sebváltót. Mivel túl gyorsan engedte fel a kuplungot, az autó megrándult, és lefulladt. A második próbálkozás
már sikeres volt, és az olasz csikorgó kerekekkel elindult.
- A Rou de Marignan az Avenue Montaigne-ben folytatódik. Ha gyors vagyok, még odaérek Nidhogg előtt.
 Machiavelli biztos, ami biztos, még a szirénát is bekapcsolta.
- Azt hiszem, ideje lenne kettesbe tennie - jegyezte meg Dee. - Meglátja, úgy mindjárt gyorsabban fogunk
haladni!

HARMINCHATODIK FEJEZET

Ugyhogy nem a ház mellett van a garázsuk? - kérdezte Sophie, ahogy bemászott a kis fekete-piros Citroen
2 CV-be, közvetlenül Nicholas mögé.
- Ez egy átalakított istálló - mondta a kormány mögött ülő Jeanne. - Az elmúlt évszázadokban az
istállókat mindig távolabb építették a háztól. Érthető, a nemesek orra nem bírta a trágyaszagot. Persze egy
esős éjszakán ez a magyarázat sem tesz boldogabbá, hiszen három háztömbnyit kell szaladnod hazáig a
zuhéban. Ha Francis és én kiruccanunk, rendszerint a metrót választjuk.
Jeanne kiállt a garázsból, majd balra kanyarodott.
Hátuk mögött hagyták a megrongálódott kastélyt, amely körül már úgy döngtek a tűzoltók és a rendőrök,
mint a legyek.
Miután elmentek otthonról, Francis felszaladt átöltözni, mert rájött, hogy a botránynál nem kell nagyobb
reklám frissen megjelent CD-jéhez.
- Átvágunk a Champs-Élysées-n, aztán irány a folyó - manőverezett gyakorlott kézzel a keskeny macskaköves
utcán. - Biztos benne, hogy Nidhogg a folyóhoz tart?
- Ez csak feltételezés. Nidhoggal sohasem találkoztam, sőt olyan emberrel sem, aki látta volna, de hosszú
életem során összehozott már a sorsom hozzá hasonló lényekkel. A tengeri gyíkok családjába tartoznak, és ezért
nagyon kedvelik a vizet. Nidhogg sebesült és ijedt, őselemétől, a víztől vár megnyugvást.
Sophie előrehajolt a két ülés között, és átpergette fejében a boszorkány emlékeit, hátha talál valamit, ami
Nidhogg-gal kapcsolatos. De sajnos még a boszorkány sem tudott többet a lényről, csak annyit, hogy a világfa
gyökere alá volt zárva, amíg Dee el nem pusztította az Yggdrasilt az...
- Excaliburral - mondta ki hangosan a nevet. Az Alkimista hátrafordult.
- Mi van az Excaliburral?
- Joshtól tudom, hogy Dee az Excaliburral pusztította el a világfát.
Flamel bólintott.
- Maga pedig azt mondta, hogy a Klarent az Excalibur ikerkardja.
- Pontosan.
- Ugyanolyan erős mindkettő?
Az Alkimista szürke szeme felcsillant.
- Arra gondolsz, hogy ha az Excaliburral el lehetett pusztítani egy olyan ősi és hatalmas dolgot, mint a
világfa, akkor a Klarent könnyűszerrel végezhet Nidhogg-gal? - bólogatott a férfi. - Ezek a fegyverek még az
ősöknél is ősibbek. Senki sem sejti, honnan érkeztek. Annyit tudunk róluk, hogy még maguk az ősök is sokszor
fordultak hozzájuk. Az a tény, hogy ezek a kardok még mindig itt vannak közöttünk, elpusztíthatatlanságuk
bizonyítékai - bólintott ismét egy nagyot az Alkimista. - Igen, hiszem, hogy a Klarenttel végezni lehet Nidhogg-
gal.
- Maga szerint a szörny megsebesült? - kérdezte Jeanne, ahogy besorolt két jármű közé egy gyors és
határozott mozdulattal.
Mögöttük duda harsant.
- Valami elűzte a háztól.
- Biztos, hogy Josh sebesítette meg Nidhoggot? - lépett a gázra Jeanne.
- Biztos. Scathach semmi pénzért nem nyúlna a Klarent-hez. Csak Josh lehetett. A szörny megsebesült, és a
fiú most üldözi végig a városon.
 - Hol lehet Dee és Machiavelli?
- Feltételezésem szerint Josh nyomában.
Jeanne átvágott egy kétsávos úton, és máris a Champs-Elysées-en robogtak lefelé.
- Reménykedjünk benne, hogy nem tudják elcsípni! - sóhajtott az asszony.
- Dee találkozott Joshsal...- jutott Sophie eszébe egy baljóslatú gondolat.
- Tudok róla, elmondta nekem. Ojaiban beszélt vele. Flamel válasza meghökkentette a lányt.
-Azt hiszem, hogy Joshra Dee..., hogy is mondjam... mély benyomást tett. - Sophie zavarban volt. Nem
szívesen árulta el testvérét, de most nem volt más választása. A diszkréció felesleges luxusnak tűnt.
- Dee negatív színben tüntette fel magát, és úgy hiszem, Josh hajlott rá, hogy higgyen neki.
- Erről is tudok. A Halottidéző igazán meggyőző tud lenni.
- Mi a fene van itt? - fékezett le Jeanne. - Hajnalban nem szokott dugó lenni...
A Champs-Élysées-n állt a kocsisor. Az emberek kiszálltak autóikból, hogy láthassák, mi folyik elöl.
Rendőrök helyszíneltek egy félig összedőlt ház körül, alig engedve át néhány autót.
Jeanne dArc hűvös kék szeme gyorsan felmérte, mi történt.
- Átvágott az úton, és erre ment - mondta a kormányra dőlve, aztán jobbra kanyarodott a keskeny Rue de
Marignanra. Kidöntött jelzőlámpák jelezték, hogy Jeanne nem téved. - Egyelőre nem látom őket.
Az Alkimista is előrehajolt, hogy jobban beláthassa a hosszú, egyenes utcát.
- Hova fut ez az út?
- Előbb a Rue Francois-ba, majd az Avenue Montaigne-be - válaszolta az asszony. - Úgy ismerem ezeket az
utakat, mint a tenyeremet. Hosszú évek óta biciklizem, sétálok és vezetek errefelé.
Vagy egy tucat autóroncs mellett húztak el. A szörny lába alatt a fémváz úgy lapult össze, mintha csak
alufóliából lett volna. A járdán egy kilapított biciklit vettek észre, melyet gondos gazdája a korláthoz láncolt.
- Jeanne, azt hiszem, sietnünk kellene! - javasolta kedvesen a férfi.
- Nem szeretem a száguldást - nézett rá a nő, de Flamel tekintete meggyőzte arról, hogy jó lesz iparkodnia,
és a gázra lépett. A kis autó motorja felbőgött, majd meglódult. - Mi a baj?
Flamel alsó ajkát rágcsálva válaszolt.
- Azt hiszem, felmerülhet egy probléma.

- Milyen probléma? - kérdezte egyszerre Sophie és Jeanne.

- Nagyon komoly probléma.
- Nidhogg-gal kapcsolatos? - kérdezte Sophie, akit dühített Jeanne csigatempója. Úgy érezte, gyalog is
gyorsabban haladna, mint ez a játék autó. Szörnyen aggódott a testvéréért. Minél előbb mellette akart lenni.
- Nem. Joshnak adtam a Kódex hiányzó oldalait. Gondolod, hogy most is nála van? - fordult hátra Flamel.
- Valószínű - mondta, majd egy nagyot bólintott. - Vagyis majdnem biztos. Amikor legutóbb beszéltem
vele, a pólója alatt hordta.
- Csodálkozom, hogy a fiút tette meg a lapok őrzőjévé. Le mertem volna fogadni, hogy nem adja ki őket a
kezéből - képedt el Jeanne.
- Nekiadtam.
- Hogyhogy?
Flamel kipillantott a szélvédőn. Az utcán minden összezúzott jármű, kidöntött ostorlámpa Nidhogg haladási
irányáról tanúskodott. Amikor ismét Jeanne-ra nézett, száját erőltetett vigyorra húzta.
- Úgy véltem, nála lesznek a legnagyobb biztonságban közülünk a Kódex hiányzó lapjai, hiszen senki sem
gondolná, hogy kiadtam őket a kezemből, azt meg különösen nem, hogy a leggyengébb láncszemre bíztam a
lapokat.
Sophie-t valami nagyon zavarta Flamel előző szavaiban, de nem állt neki kötekedni.
- Igaza van, Joshnál biztonságban lesznek - mondta magabiztosan.
 Nicholas ismét megfordult. Szürke szeme ijesztőn csillogott.
- Tartok tőle, hogy Dee most mégis megkapja, amit akar - mondta keserűen -, ha nem megy szép szóval,
kicsikarja erőszakkal.

HARMINCHETEDIK FEJEZET
Machiavelli leparkolt.
Az autó egyik kereke a padkán, a másik az úttesten támaszkodott. Behúzta a kéziféket, de amikor levette
lábát a kuplungról, elfelejtette üresbe tenni a sebességváltót. Az autó ugrott egyet, majd lefulladt. A Szajna
mellett álltak. Ott, ahol úgy gondolták, Nidhogg is fel fog bukkanni. Egyelőre minden csendes volt, csak a kihűlő
motor pattogását hallották. Dee felsóhajtott.
- Maga a legrosszabb sofőr, akivel valaha találkoztam.

- Itt vagyunk, nem? Ez a lényeg... Nem tudom, hogy fogom kimagyarázni ezt a pusztítást - terelte el a
beszélgetést minősíthetetlen vezetési technikájáról, elvégre neki is lehet egy gyenge pontja. A varázslás a
kisujjában volt, miképpen a művészet is, társaságokat és politikai pártokat irányított félezer éve, egy tucat
nyelvet beszélt anyanyelvi szinten, a programozás számára gyerekjáték volt, és ráadásul még a kvantumfizikához
is konyított valamelyest. Sokoldalú tehetségéből csak a vezetés tudománya hiányzott. Ez meglehetősen fruszt-
rálta. Leengedte az ablakot, hogy a hajnali levegő átmoshassa az autó fülledt légterét. - Normális esetben
hírzárlatot rendelnék el nemzetbiztonsági szempontokra hivatkozva. De most máshogy áll a helyzet, mint
általában. Az egész városban áll a cirkusz. Nidhoggról talán épp most rakják fel a videót az internetre.
- Ugyan már! A világ trükkfelvételnek fogja hinni. Amikor a jetiről készültek felvételek, elég kellemetlen
helyzetbe kerültünk, de aztán hamar kimondták a filmkockákról az ítéletet, és egyszerűen átverésnek
nyilvánították. Az alatt a hosszú idő alatt, mióta élek, egyvalamit megtanultam: az emberiségnek különleges
tehetsége van arra, hogy azt se vegye észre, ami ott van az orra előtt. Mi vagyunk erre az élő példák, vagy ott
vannak az ősök, akikről a mai emberek azt hiszik, hogy csak a legendákban és a mítoszokban léteznek, avagy
csak a mesében, de ne aggódjon - simogatta elmélázva kecskeszakáiiát Dee -, lassan összeáll a kép: a Kódex már
nálunk van, hamarosan a hiányzó lapok is a birtokunkban lesznek, és akkor az ősök átveszik a hatalmat a világ
fölött - mutatott körbe. - Nem kell többé az újságírók miatt feszengenie!
- Ne igyon előre a medve bőrére, előbb még le kell győznünk két akadályt: Fiaméit és Perenelle-t.
- Ugyan már! - húzta elő Dee a mobiltelefonját. - Felhívtam valakit, akit már régen fel kellett volna hívnom.
O majd megoldja a Perenelle-problémát egyszer és mindenkorra.
Machiavelli a Halottidézőre nézett, de nem szólt egy szót sem. Tapasztalatai szerint az emberek gyakran
csak azért beszélnek, hogy elkerüljék a kínos hallgatást, és emellett Dee az a fajta ember volt, aki szerelmes a
saját hangjába.
Dee kibámult a koszos szélvédőn a Szajna felé. A kora reggeli fényekben néhány mérfölddel lejjebb, ott, ahol a
folyó elkanyarodik, kezdtek kirajzolódni a Notre-Dame körvonalai.
- Nicholasszal és Perenelle-lel ebben a városban találkoztam először ötszáz évvel ezelőtt. A tanítványuk
voltam, talán ezt nem is sejtette rólam, ugye? Ez nincs benne a maga híres számítógépes mappáiban. O, ne
képedjen el ennyire! - nevetett fel a Halottidéző. - A kis dokumentumairól már réges-rég tudok. Figyelemmel
követek minden új adatot, ami megjelenik bennük... De térjünk vissza a tárgyra: a tanítványuk voltam, és nem
volt nehéz kitalálnom, hogy a nem is oly távoli jövőben Perenelle sokkal hatalmasabb és így veszélyesebb lesz,
mint a férje. Találkozott már Flamel feleségével? - kérdezte váratlanul.
 - Igen - vágta rá Machiavelli, aki még mindig nem tért magához a ténytől, hogy az ősök - vagy csak Dee
egymaga? - tudnak szigorúan őrzött dokumentumairól. - Egyszer megküzdöttem vele. Azt hiszem, nem árulok el
nagy titkot, ha bevallom, bizony, ő győzött. Bátor, mint az oroszlán, és okos, mint egy kígyó.
- Igen, kivételes nő, talán nincs is párja. Még a halhatatlansága előtt nagy hírnevet szerzett magának. El sem
tudom képzelni, hol tartana ma, ha a mi oldalunkat választja. Fel nem foghatom, mit eszik abban az
Alkimistában!
- Gőze nincs arról, mi a szerelem, ugye?
- Én csak annyit látok, hogy Nicholas életét és hatalmát Perenelle-nek, a varázslónőnek köszönheti. Az úr,
akit szolgálok, és jómagam is, egy darabig úgy véltük, jobb lenne őket élve elfogni, hogy az általuk őrzött
hatalmas tudásanyag megmaradjon...
- És most, hogy gondolják?
- Nem éri meg a kockázatot. Ma éjszaka - mondta olyan lágy hangon, mely már majdnem megbánásról
árulkodott - megtettem, amit már régen meg kellett volna tennem.
- Kit hívott fel? Bökje már ki! - veszítette el a türelmét az olasz.
- Morrigant. Az Alcatrazba küldtem. Perenelle pályafutásának ezennel befellegzett.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Josh a Szajna-parton érte utol a szörnyet.

Nem tudta, pontosan mennyit futott, de az biztos, hogy jó pár mérföldet. Saját erejéből erre sohasem lett volna
képes, de a kard fáradhatatlan lábakat adott neki. Az utolsó utcát - a tábla szerint Rue de Marignannak hívták -
végigsprintelte, aztán az Avenue Montaigne-re kanyarodott. Nem lihegett jobban, mintha vasárnap délutáni
sétája közben a korzón. Mindezt a kardnak köszönhette.
A fegyver finoman rezgett és zümmögött a markában. Ahogy futott, suttogásokat hallott, és légből kapott
ígéreteket. Ha a szörny felé tartotta a zúgás és a zümmögés erősödött.
A kard mágnesként vonzotta Nidhogghoz.
Josh követte a szörny pusztításának nyomait, melyeket a sokat látott párizsiak is zavarodottan és
kétségbeesetten szemléltek. Néhányan keresztet vetetettek, és imákat rebegtek az ég felé.
De Josh nem az imájukra figyelt, lekötötték a fejében suttogó hangok.
...Egy szárazföld nélküli világban élt, a végtelen óceán lakója volt, melyben hozzá hasonló, hatalmas
élőlények úsztak. ..
.. .A levegőben lógott, húsába maró gyökerek szorításában egy kihalt és forró senki földje fölött...
.. .Rémült volt és zavart az apró házak és lények világában, aztán fájdalom járta át a testét, nem szűnő
fájdalom...
.. .ő volt...
Nidhogg.
Josh hirtelen tudta a lény nevét, és történetét. Ezen any-nyira meghökkent, hogy le kellett fékeznie. Biztos
volt benne, hogy tudása a kardtól származik. A házban, amikor a fegyvert Nidhogg nyelvéhez nyomta, ízelítőt
kaphatott a szörny emlékeiből sokkoló és bizarr képek formájában. Olyan tájakat láthatott, melyeken sohasem
járt. Most hogy kardját nem sokkal ezelőtt ismét a teremtménybe mártotta, a lény egész élete nyitott könyv lett
előtte.
Josh nemcsak a múltbeli történéseket érzékelte, hanem azt is, mit érezhet most a lény.
A kard telepatikus kapcsolatot létesített közte és a szörny között.
Átfutott a fején, hogy ha a Klarent ikertestvére is ugyanúgy képes gondolatokat, érzelmeket, emlékeket
közvetíteni, akkor mit érezhetett Dee, amikor az Excaliburt az ősi Yggdrasilba nyomta? Mennyi tudás,
bölcsesség és tartalom szivároghatott át a Halottidézőbe abban a pillanatban. Josh egyre biztosabb kezdett lenni
benne, hogy a Halottidéző azért semmisítette meg a világfát a karddal, hogy megszerezhesse annak tudását.
Josh a kőkardra pillantott, és megborzongott. Egy ilyen fegyverrel szenvedéllyé válhat a gyilkolás,
használója annak érdekében, hogy minél hatalmasabb legyen, újra és újra csatába állítja, egészen addig, amíg
már válogatás nélkül gyilkol. A gondolat megrémisztette.
De miért ajándékozta akkor neki Flamel?
Erre csak egy válasz volt: mert Flamel nem ismerte a kardnak ezt a tulajdonságát. A Klarent csak egy halott
kődarab egészen addig, míg nem használják. Scatty, Jeanne és Saint-Germain ezért nem hajlandók megérinteni.
Amíg a folyó felé rohant, azon gondolkodott, hogy milyen hatalmas tudásanyag birtokosa lesz majd, ha
Nidhoggot nem csak megsebesíti, de meg is öli. Mit fog majd vajon érezni?
Milyen hatalom birtokosa lesz akkor?

Nidhogg kidöntött néhány fát, majd átmasírozott a Port des Champs-Élysées-re, aztán megállt a rakodópart
közelében lévő parkolóban, és négy lábra ereszkedett, és jobbra-balra himbálni kezdte hatalmas fejét. Nyitott
szájából kilógott sebesült nyelve. Dee és Machiavelli közvetlen közelről vehették szemügyre a szörnyet, ami
Scathach élettelenül lógó testét még mindig kezében tartotta. Nidhogg nyakán az egyik disirt vélték felfedezni.
Nidhogg csapkodni kezdett vastag farkával. Parkoló autókat sodort félre, és behorpasztotta egy turistabusz
oldalát. Kerekek durrogtak, és szélvédők repedtek csörömpölve.
- Jobb, ha kiszállunk... - meredt Dee az egyik tetejére fordult BMW-re.
- Eszébe ne jusson kiszállni! - ragadta meg Machiavelli a Halottidéző csuklóját, és olyan erősen szorította,
hogy Dee felszisszent. - Ne tegyen semmi olyat, amivel magunkra vonnánk a figyelmét!
- De a farka...
- Fájdalmai vannak, ezért kaszál vele. De most már kezd megnyugodni.
Dee Nidhoggra nézett. Machiavellinek igaza lehetett, mert a szörny farkának egyharmada el volt feketedve,
majdnem kőszerű volt. Pikkelyei alól sötét folyadék bugyogott elő, ami rászáradt a szörny bőrére, akár a
megolvadt, majd újra megszilárdult láva. Dr. John Dee számára nem volt titok többé, mi történt.
- A fiú megsebesítette a lényt, méghozzá a Klarenttel - mondta Dee anélkül, hogy az olaszra nézett volna.
- Ez okozta ezt a különös reakciót.
- Azt hittem a Klarent a tűz kardja, nem a kőé.
- O, nagyon sokfajta tűz van! Ki tudja, milyen reakcióba lépett a kard energiája, amikor ezzel az őslénnyel
találkozott!
- Dee a tudós szemével kezdte el tanulmányozni a lényt, egy-egy kitörés közben lángnyelveket fedezett fel a
szörny pikkelyei alatt. - Lávakitörések! Mint egy tűzhányó belsejét, Nidhoggot a bőre alatt égeti a tűz!
- Az elég fájdalmas lehet - bólintott Machiavelli.
- Csak nem sajnálja?! - hökkent meg a Halottidéző. -Nem a lelkemet adtam el a halhatatlanságért cserében.
Én nem felejtem a gyökereimet, doktor - komorult el a férfi. - Maga túlságosan is azonosult mesterével, és
elfelejtette, mik azok az emberi érzések, hogy mi az, embernek lenni. Mi, emberek - nyomta meg az utolsó szót
Machiavelli - képesek vagyunk arra, hogy átérezzük a másik lény fájdalmát. Ez az, ami az állatok fölé emel
bennünket, és magasztosabbá tesz az ősöknél, ez az, ami naggyá tett bennünket!
- De ez is fogja elpusztítani az emberi fajt! - vágta rá Dee.
- Hadd emlékeztessem arra, hogy ez a lény nem ember, és lelkiismeret-furdalás nélkül taposná el magát, mint
egy pondrót. De ne vitázzunk egymással ilyen közel a győzelemhez! Úgy tűnik, hogy a fiú megoldotta
helyettünk a Nidhogg-kérdést, és a szörny percek múlva kővé dermed - nevetett fel a doktor. - Ha beleveti magát
a folyóba, a farka lehúzza a mélybe, és magával viszi Scathacht is. Remélem, az empátiája az Árnyékra nem
terjed ki? Machiavelli elvigyorodott.
- Ot nem sajnálom. Sőt boldoggá tenne a tudat, hogy a Szajnába fulladt.
 A két halhatatlan mozdulatlanul ült a kocsiban, és a víz felé vánszorgó lényt figyelte, ami súlyos farkát csak
vonszolta maga után. A szörnytől a folyót egy üvegtetejű hajó választotta el, mely arra volt hivatott, hogy a
turistákat sétahajóztassa a Szajnán. A hajó az oldalára írt szöveg szerint a Bateaux-Mouches névre hallgatott.
Dee a hajó felé bólintott.
- Amint ráteszi a karmos lábait, az a hajó elsüllyed. Egyszerre búcsúzhatunk el az Árnyéktól és Nidhoggtól
is.
- És mi lesz a disirrel? - kérdezte Machiavelli.
- Ha egy kis szerencséje van, tud úszni - vigyorgott Dee.
- Akkor nem kell mást tennünk...
- .. .csak várni, hogy elérje a hajót - fejezte be a Halottidéző Machiavelli helyett a mondatot, ám ekkor
megjelent Josh, és átszelte a parkolót.
Ahogy Josh a szörny felé rohant, a kezében tartott kard izzani kezdett, mintha csak most húzták volna ki a
fegyverkovács kemencéjéből. A fiú aurája aranysárga dicsfénybe vonta testét, és a levegőt narancs illata töltötte
be.
A disir levetette magát Nidhogg nyakából. Mire a lába földet ért, átváltozott, és ismét fehér páncéling
borította mellkasát.
- Olyan vagy, mint tyúkszem a lábamon! - grimaszolt a disir Josh felé. - De hamarosan kiváglak! - emelte
magasra két kézzel pallosát a lány.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

A Sa n Francisco-öblön keresztül sűrű köd közelgett.

Perenelle Flamel összefont kézzel nézte, ahogy az eget madarak töltik meg. A város felől érkezett a sötétlő
madárfelhő. A gomolyag három szalagra szakadt, ahogy az öblön át az Alcatraz felé közeledtek. Perenelle tudta,
hogy valahol a madárforgatag szívében ott van a holló istennő.
Morrigan elindult a sziget felé.
Perenelle a pókok elől egy kiégett portásfülkébe menekült. Bár legkevesebb harminc éve vált a tűz
martalékává, a varázslónő még most is a levegőben érezte a megolvadt műanyag csövek bűzét, és az elszenesedő
fák szellemszagát.
A varázslónő abban is biztos volt, hogy a portás szellemét is megtalálná valahol ezek között a szétégett
roncsok között.
Perenelle beárnyékolta a szemét, és a madárfelhő nagyságát és távolságát próbálta megbecsülni. A közeledő
ködtől ez nem is volt annyira egyszerű. Végül úgy döntött, hogy még legalább tíz-tizenöt perc, amíg Morrigan a
szigetre ér. Összeillesztette hüvelyk- és mutatóujját, mire egy apró szikra pattant ki közülük. Perenelle bólintott,
lassan, de biztosan visszatért az ereje, mióta nem kellett a Szfinx közelében tartózkodnia. Attól még nagyon
messze volt, hogy Morrigannal és madárhadseregével egymaga végezhessen, de arra talán futni fogja
varázserejéből, hogy védekezni tudjon. Ennyi em-beröltőnyi élet során sokféle hasznos dolgot megtanult.
A varázslónő hideg fuvallatot érzett a nyakán, mielőtt Jüan Manuel de Ayala szelleme megjelent mellette. A
szellemarc lassan rajzolódott ki a levegőben kavargó porszemek és páraszemcsék segítségét kérve. Mint a
szellemek általában, Ayala is azt a ruházatot viselte, amit életében legkényelmesebbnek talált. Bő, fehér
vászoninget és térdig érő nadrágot. Lába térdtől gyufaszálnyivá keskenyedett.
- A Föld egyik legszebb pontja volt egykoron - nézett San Francisco felé.
- Még most is az - nézett át az öblön Perenelle a kivilágított város felé. - Nekünk az otthonunk volt az
elmúlt években.
- Amikor én először jártam errefelé, és átnéztem a partra, tábortüzeket láttam, és tudtam, hogy melyik
tábortűz, kié. Az őslakosok tanítottak meg ennek a földnek a szeretetére - mondta fájdalmas arcot öltve. -
Bevezettek a vallásukba, mely istenektől és szellemektől hemzsegett. Tábortüzek helyett most már csak
mesterséges világítást látni. Nem jók semmire, csak arra, hogy elhomályosítsák a csillagokat. S ha nincsenek
csillagok, üres az ég is. Hol van a Föld, amit any-nyira szerettem?
- Itt van körülöttünk, csak egy kicsit megváltozott. -Kicsit?! Rá sem lehet ismerni annyira új formát öltött.
Ahelyett, hogy egyre szépült volna, csak egyre rosszabb lett.
- Tudom, miről beszél, Ayala. Nekem is volt rá módom, hogy szemmel tartsam, merrefelé halad a világ.
Sokszor úgy gondoltam, a pusztulás felé, de most már optimistább vagyok, és hiszem, hogy minden változás
valamiféle jobb felé való haladás. Idősebb vagyok önnél. Olyan világba születtem, ahol belehalhatott egy
fogfájásba akárki. Az élet rövid volt, és kegyetlen. Abban az időben, amikor maga felfedezte ezt a szigetet
egy egészséges férfi átlagos életkora harmincöt év volt. Mára ez megduplázódott. Nem lehet többé belehalni
a fogfájásba, csak nagyon szerencsétlen esetben - mosolyogott Perenelle, mert eszébe jutott, hogy férjét
vagy száz éve nem tudja rávenni, hogy menjen el fogorvoshoz. - Az emberiség hatalmas haladásról adott
tanúbizonyságot az elmúlt néhány száz évben, szinte csodákra lett képes...
- De amíg saját csodáit gyártotta, elfeledkezett azokról a csodákról, melyek körbevették: a természet
csodájáról, az istenekről, a mítoszokról és a legendákról. Nem mindig volt ez így.
- Ebben igaza van - értette egyet Perenelle szomorúan bólintva, és ismét a város felé nézett, melynek fényeit
lassan eltakarta a sűrű köd. Hirtelen egészen pontosan el tudta képzelni, hogy festhetett ez a Föld Ayala
idejében^ ahogyan azt is, hogyan fog kinézni, ha Dee győzedelmeskedik, és a Sötét Ősök átveszik a Föld fölött
az uralmat újra. Annak idején az emberiség tisztában volt vele, hogy más fajok is élnek rajtuk kívül itt, a sötétség
gyermekei: vámpírok, óriások és alakváltoztatók. Hatalmasok voltak, mint az istenek. Sűrű erdők mélyén éltek
vagy megközelíthetetlen csúcsokon. Hullarabló szellemek garázdálkodtak, farkasemberek járták a vadont, és a
hidak alatt vízimanóknál sokkal félelmetesebb lények tanyáztak. Ha egy utazó hazatért valamelyik messze tájról,
úti élményeiben mindig szerepelt néhány ismeretlen szörny vagy lény, akikkel találkozott. Akkoriban senki sem
kételkedett szavaikban. Manapság már olyan hatalmasra nőtt a kételkedés, hogy az emberek azt is csak
átverésnek gondolják, ha valaki fotót vagy videót készít egy mesebeli lényről. Még a saját szemüknek sem
hisznek, nemhogy egy kameráénak.
- És a múlt egyik szörnyű csodája most felénk tart - mondta lassan Jüan. - Érzem. Maga ismeri?
- Igen. Ő Morrigan, a holló istennő.
- Hallottam már róla - lebegett Perenelle elé a szellem.
- A skót és ír tengerészek rettegték őt. Magáért jön?
- Igen - mosolygott erőltetetten az asszony. - Megpróbáltak bebörtönözni, de kiszabadultam. Dee úr most
valami radikálisabb és véglegesebb büntetést tartogat számomra - nevetett fel. - Voltam már ennél nehezebb
helyzetben is - csuklott el Perenelle hangja, majd újrakezdte a mondatot.
- Voltam már nehezebb helyzetben is, de akkor a férjem is itt volt mellettem. Mi, ketten legyőzhetetlenek
voltunk. Bárcsak most is velem lehetne! - Az asszony megrázta magát, és megkeményítette a szívét. - De én
vagyok a halhatatlan Perenelle Flamel, és nem fogom olcsón adni a bőröm. - Felemelt ujjai végéből hófehér
aurája füstként gomolygott elő.
- Mondja, hogyan segíthetnék? - kérdezte a férfiszellem lovagiasan.
- Sehogy. Már így is eleget segített. Megmentett a Szfinxtől.
- Ez az én szigetem, amíg itt van, a védelmemet élvezi, bár nincs nagy hatalmam. Kétlem, hogy a madarak
megijednének néhány cellaajtó becsapásától, pedig másra már nem nagyon futja a hatalmamból.
Perenelle óvatosan az ellenkező oldalon lévő falhoz sétált, és kinézett az ablakon. A börtön épületét vette
szemügyre a hajnal első fényeiben. Az ég bíborszínű freskója előtt az egész épület valószerűtlenné vált. Gyorsan
számot vetett helyzetével: egy szigeten volt, ahol hemzsegtek a pókok, a föld alatt egy Szfinx rohangált, és a
cellák telve voltak a mitológia legsötétebb szörnyeivel. Ehhez jött még hozzá lecsapolt auraenergiája és a
közeledő Morrigan. Az imént azt merészelte mondani, hogy volt már ő nehezebb helyzetben is, de most hirtelen
nem emlékezett egy nehezebb helyzetre sem.
- Tehetek valamit önért? - lebegett a szellem Perenelle mellé. Arcán némileg torzítva tűntek át a
megfeketedett falak.
 - Mennyire ismeri a szigetet?
- Hah, jó kérdés! Mint a tenyeremet. Ismerem a félig elkészült alagutakat, amiket a szökni vágyó rabok
ástak. Az indián sírt a szikla alatt. A befalazott cellákat, minden titkos helyet. Ha akarja, úgy elrejtem, hogy
senki sem talál magára.
- Morrigan elég találékony, és a pókok is megéreznének.
- A pókokat nem Dee irányítja - lebegett ismét Perenelle elé, és mélybarna szemével az asszony szemébe
nézett.
- Hogyhogy?
- Pár hete érkeztek, és mindent befontak a rácsoktól kezdve a lépcsőig. Ökörnyálon utaztak ide-oda, és
egyre többen lettek. Volt itt néhány őr, emberszerűek, de nem emberek... Arctalan teremtmények.
- Homunkuluszok. Dee szörnyszüleményei. Egy dézsa zsírból születnek - borzongott meg az asszony. - Mi
lett velük?
- Kiadták nekik parancsba, hogy tisztítsák meg a börtönt a pókoktól. Az egyik beleesett egy pókhálóba...
Semmi sem maradt belőle, csak a ruhái, még csontok sem - vigyorgott szellemfogaival Ayala.
- A homunkuluszoknak nincsenek csontjai - világosította fel a szellemet Perenelle. - Ki hozhatta ide a
pókokat?
- Nem tudom biztosan - nézett a börtönre Ayala. -Azt hittem, maga mindent tud, ami ezen a szigeten
történik.
- Mélyen a börtön alatt, a sziklába vájva van néhány föld alatti barlang. Azt hiszem, a sziget első lakói
használhatták tárolásra. Egy hónappal ezelőtt az alacsony angol úr...
- Dee?
- Igen, Dee, az éj leple alatt valamit a szigetre hozott, majd varázslatokkal és bűbájokkal zárta le a járatot.
Még én sem vagyok képes átjutni rajtuk. Sejtésem szerint bármi is hozta ide a pókokat a szigetre, ott lapul abban
a barlangban.
- Oda tudna kalauzolni? - kérdezte türelmetlenül Perenelle, mert már egyre közelebbről hallotta az ezernyi
madár szárnycsattogását.
- Kizárt dolog. A folyosó telve van pókokkal és csapdákkal.
Az asszony keze automatikusan Ayala karjáért nyúlt. De ahelyett, hogy megragadhatta volna, csak a
levegőbe markolt. A szellem testét alkotó páraszemcsék hullámozni kezdtek.
- Nézze, ha Dee úgy őrzi a barlang lakóját, hogy még az éteri szellemeket sem engedi a közelébe, akkor
meg kell tudnunk, mi az - mosolygott.- Nem hallotta még a mondást, hogy az ellenségem ellensége az én
barátom?
- Ezt nem, csak azt, hogy a bolond oda rohan, ahonnan az angyalok menekülnek!
- Vigyen az alagútba! Gyorsan, mielőtt Morrigan serege ideérne.

NEGYVENEDIK FEJEZET

A disir kardja Josh feje felé suhant.

A fiúnak megrémülni sem volt ideje. Maga elé kapta a Klarentet, hogy elhárítsa az ütést. A két fegyver pengéje
egymásnak csapódott. Szikraeső hullott Josh hajára, és megégette a bőrét. A fájdalom feldühítette, de a disir
csapása erejétől térdre kellett roskadnia. A disir most egy oldalsó csapásra lendítette széles kardját. A penge
sivítva közeledett a fiú felé. Egyetlen századmásodperc elég volt arra, hogy tudatosodjon benne: ezt az ütést nem
tudja elhárítani. Ám ekkor a Klarent megmoccant kezében.
És elképesztő gyorsasággal és határozottsággal a disir kardja elé vágódott. Josh alig tudta tartani, majd
kirepült a kezéből. Ujabb szikraeső hullott a fiúra és a kövezetre.
A disir szeme elkerekedett.
 - Emberi lény nem képes ilyen gyorsaságra. Ki vagy te?
Josh remegő térddel felállt. Csak annyit tudott, hogy a kard életre kelt, és megmentette az életét, ám azt,
hogy hogyan és miért, arról fogalma sem lehetett. Szeme a lány maszkszerű arca és széles pengéjű fegyvere közt
ugrált. Megpróbálta felvenni azt a harci állást, amire Jeanne tanította, de a Klarent nem engedte, úgy mozgott,
ahogy kedve tartotta.
- Josh Newman vagyok - rebegte végül.
- Sohasem hallottam rólad - mondta megvetőn a lány, és hátranézett a víz irányába cammogó Nidhogg felé.
A lény farka mintha súlyos sziklából lett volna.
- Talán rólam még nem hallottál, de hadd mutassam be őt - nézett a fiú kőkardjára. - Ez itt Klarent! A disir arca
megrándult.
- Mondtam, hogy hallottál már róla! - vigyorgott Josh. De a disir nem hátrál meg. Kardját pörgetve Josh a
szörny felé terelte, a fiú háta már szinte majdnem hozzáért a szörny kővé vált farkához, ám ekkor a lány
megállt egy pillanatra.
- Egy mester kezében, bizony veszélyes fegyver lehet - mondta.
- Én nem vagyok mester, mégis egyetlen szúrással halálosan megsebeztem Nidhoggot - bökött hátra
hüvelykujjával.
- Scattyt csak ez a kard képes elpusztítani. Ha Scattyre és Nidhoggra halálos veszélyt jelent e fegyver, biztos
vagyok benne, hogy téged is a másvilágra küldhetnélek egyetlen apró karcolással. - A kard pengéje búgva
remegni kezdett, mintha csak meg akarná erősíteni Josh szavait.
- Ugyan már, a közelembe sem tudsz kerülni, nemhogy megkarcolni! - kezdte el kezében pergetni a lány a vastag
pengét, és támadott. A Klarent ide-oda táncolt Josh markában, és szaporán hárítgatta a disir csapásait. Josht az
iszonyatos erejű és gyorsaságú csapások egyre hátrább terelték. Aztán az egyik csapás eltalálta meztelen karját.
A Klarent közbe tudott avatkozni, és így csak a kard lapja találta el Josht a halálos penge helyett. Fájdalom
szorította görcsbe egész testét, ujjai elgémberedtek, keze szinte lebénult. Itt a vége, fuss el véle - gondolta
megadón a fiú, ahogy a kőkard kicsúszott a markából, és csörömpölve az aszfaltra zuhant.

A lány Josh felé villantotta tűhegyes fogait.

- Látod, mondtam én! A kard még nem tesz kardforgatóvá, még ha az oly legendás is! - A széles pengéjű
fegyvert forgatva Josht a szörnyhöz terelte. A fiú behunyta a szemét, amikor a lány végzetes csapásra emelve
fegyverét vérfagyasztó harci kiáltást hallatott.
- Odin!
- Josh!
Két háztömbnyire a dugó kellős közepén, egy autó hátsó ülésén Sophie Newman teste hirtelen görcsbe
rándult. Szívét a rettegés vasmarka szorította össze.
Nicholas hátraperdült.
- Mi történt?!
- Josh veszélyben van, halálos veszélyben - mondta elcsukló hangon, mert torkát könnyek fojtogatták. Az
autó belseje megtelt Sophie aktiválódó aurájának vaníliaillatával, és hajszálai végén apró szikrák pattogtak. -
Gyorsan! Meg kell találnom!
- Dugóba kerültünk! Se előre, se hátra! - rázta a fejét Jeanne tehetetlenül.
Sophie gyomra összerándult, ahogy arra gondolt, egy dugó miatt veszti el testvérét.
- A járda! Hajtson a járdára! - kiáltotta Flamel.
- De a gyalogosok...
- Majd félreugranak. Van dudája, nem?
Jeanne felhajtott a padkán keresztül a járdára, majd nyomni kezdte a dudát, mint az ólajtót. - Pár perc, és ott
leszünk!
- Az késő lesz! Nem tudna valahogy segíteni rajta?! - könyörgött Sophie. - Akárhogyan...
Az Alkimista megrázta a fejét, és fáradt szemmel Sophie -ra nézett.
- Sajnos semmit sem tehetek...
 Arca ráncos volt, mint egy összegyűrt kartonpapír.

Josh és a disir között hirtelen a pokol lángjai csaptak fel. Leégették Josh szemöldökét és szempilláit, és Nidhogg
karmos lábához lökték, de a disirt is hátratántorították. Záptojás bűze facsarta meg orrukat.
- Josh! - ismerős hang kiáltotta nevét, valahonnan a lángokon túlról.
A szörny megrémült a lángoktól, és felemelte oszloplábát.
A mozdulat kimozdította a fiút egyensúlyából, és zuhanni kezdett a lángok felé...
De mire földet ért, a lángok elaludtak. Tenyere és térde sajgott a becsapódástól.
Szemére könnyhártyát vont a fájdalom és a kénkőszag. Alig látott, szinte csak ujjaival tapogatott a Klarentet
keresve.
Valaki ismét a nevét kiáltotta.
- Josh!
A disir ismét Joshra támadt, ám egy szigony alakú villám páncélingének csapódott. A páncéling
megfeketedett és lehullott a lányról. A következő pillanatban ismét lángfal választotta el Joshtól.
- Josh - érintette meg Josh sajgó vállát valaki, mire a fiú rémülten felordított.
Hátranézett a válla fölött, és Dee ravasz arcát vette észre.
- Gyere, el kell tűnnünk innét. Nem tudom sokáig visszatartani - bökött állával a lángok túloldalán kardjával
kaszáló disirre, majd felsegítette a fiút. Dee szürke és kissé már sáros kesztyűjének végeiről füstcsík gomolygott.
- Várjon! - mondta a félelemtől és a füsttől karcos hangon a fiú. - Scattyt még ki kell szabadítanom!
- Már szabad. A saját szememmel láttam, hogy megmenekült! - terelgette a fiút minél távolabb a tűztől.
- Nidhogg megrémült a lángoktól, és kiejtette a markából. Scatty lezuhant a földre, aztán felugrott és
elszaladt a parton.
- Elszaladt? - csodálkozott Josh a gyors felépülésen, hiszen, amikor legutóbb látta, hullamerev volt a teste.
A fiú feje kótyagos volt a fájdalomtól és a záptojásszagtól, arcbőrét perzselték a lángok.
- Miért csodálkozol? Egy túlélő attól túlélő, mert tudja, mikor kell kereket oldani. Lásd be, Nidhogg még
Scathach-nak is nagy falat.
- Itt hagyott volna engem?!
- Azt sem tudta, hogy itt vagy. Nézd el neki - tuszkolta be a fiút egy rosszul leparkolt rendőrautó belsejébe,
majd megveregette az ősz hajú sofőr vállát.
- Induljon!
- Ne! - Fordult hátra a fiú. - Ott hagytam a Klarentet!
- Nem lenne okos visszamenni, annál a fiatal hölgynél valamivel nagyon kihúzhattad a gyufát! - mutatott
Dee a disir felé. A lány egykor fehér mellénye rozsdás volt, és cafatokban lógott le testéről. Amint meglátta az
autóval menekülő fiút, elkezdett felé rohanni, miközben egy ismeretlen nyelven - mely leginkább a
farkasüvöltésre hasonlított - átkozni kezdte Josht.
- Niccolő, biztos abban, hogy be akarja várni a disirt? Mert ha nem, akkor lépjen a gázra sürgősen!
Josh most vette csak észre, hogy a sofőr nem más, mint az az ember, akit a Sacré-Coeur lépcsőjén látott.
Machiavelli olyan erősen tekerte meg az indítókulcsot, hogy az kissé meghajlott. Az autó megugrott, majd
abban a másodpercben le is fulladt.
- Miért is engedte szélnek Dagont!? - jajdult fel a Halottidéző, majd kihajolt az ablakon, és tenyerébe fújt.
Sárga füstlabda hullott tenyeréről az útra, és a disir felé pattogott, majd amikor közvetlenül elé ért,
detonálódott. Piszkossárga, mézszínű anyag csapódott a lányra, és mint egy hatalmas rágógumi, amibe
belelépett, a földhöz ragasztotta.
- Akár légy a légypapíron - vigyorgott Dee, de arcáról hamarosan lefagyott a kárörvendő mosoly, mert a
disir kardja segítségével egykettőre kivágta magát a ragacsos anyagból.
Machiavelli újrapróbálkozott, de ismét lefulladt.
 - Engedjen a kormányhoz! - lökte az anyósülésre Josh a férfit, amint ő maga a volánhoz mászott a két ülés
között. Jobb válla még most is sajgott, de legalább már az ujjait érezte. Csontja nem tört, csak egy újabb
zúzódással bővült a gyűjteménye.
Elfordította a kulcsot, rükvercbe rakta a sebességváltót, és felengedte a kuplungot. A disir elérte az autót, és
a vezető oldali ajtóba döfte a kardját. Alig néhány centire ált meg a fiú lábától. Az autó elindult, és a disir kardja
felmetszette az oldalát egészen az elsők kerékig, mely nagy durranással leeresztett.
- Hajts tovább! - kiáltott rá Dee.
- Eszem ágában sincs megállni! - válaszolt Josh, aki most kezdett el örülni azoknak a küzdelmes vezetési
óráknak, amiket apjával vett az ütött-kopott vén Volvóban.
A motor felsírt, és klaffogó első kerékkel Josh elporolt a kikötőből...

Épp akkor, amikor a karcolásokkal teli Citroen megérkezett.

Jeanne lefékezett, mire az autó csikorogva megállt. A kocsiban ülők leesett állal nézték, ahogy Josh egy
ügyetlen kanyar után a rendőrautót kinavigálja a parkolóból, mind messzebb Nidhoggtól és a disirtől.
A rendőrautó utasai legnagyobb megdöbbenésükre Dee és Machiavelli voltak.
A disir tajtékozva nézte, ahogy ellenségei kereket oldanak. Valakin ki kellett töltse a dühét, és Sophie-ék épp
kapóra jöttek. Amint meglátta új ellenségeit, barbár csatakiáltással az ajkán feléjük rohant.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
A disirt bízza rám - kacsintott Flamelre Jeanne, majd a szörny felé bökött. - Maga szabadítsa ki Scattyt! -
Nidhoggot már csak néhány lábnyi választotta el a biztonságos folyótól.
- Már megint egy ember, aki azt hiszi, hogy ért a kardforgatáshoz! - kiáltott fel a disir, amikor az apró
francia asszony kiszállt az autóból, kezében fegyverével.
- Én nem csak egy ember vagyok - hárította el könnyedén a disir csapását. - Én vagyok Janne dArc! - vágott
előre a kard pengéjével, és lehámozta a disirről a páncéling megmaradt cafatjait is. - Én vagyok az Orléans-i
Szűz! - rohamozta meg a disirt kezében motollaként forgatva kardját. A lány hátrálni kezdett.

Sophie és Flamel óvatosan lépkedtek Nidhogg felé.

A lény farka teljesen kővé változott, és a fekete lávaréteg kezdett felfelé haladni a hátán, és megtámadta
hátsó lábait is.
Nidhoggnak minden erejére szüksége volt, hogy a hatalmas súlyt megmozdítsa. Farka az aszfalton hosszú csíkot
húzott maga után, akár egy óriási, fekete csiga.
- Sophie, ugye segítesz?
- És mi lesz Joshsal? - kérdezett vissza a lány.
- Josh elment - válaszolta az Alkimista, és felkapta a földön heverő Klarentet, mely megégette a markát. - A
csudába, de forró! - sziszegte, majd lesújtott vele a lényre. A körárokról könnyedén pattant le a penge. -
Szabadítsd ki Scattyt, amíg én elterelem a figyelmét! Használd a varázserődet!
Az Alkimista ismét támadott - talán még kevesebb sikerrel, mint az imént.
Legnagyobb félelmei valóra váltak.
Dee elkapta a fiút, akinek ruhája alatt a Kódex hiányzó lapjai lapultak. Nicholas hátranézett.
Sophie mozdulatlanul állt, mint aki azt sem tudja, hol van.
- Sophie! Segíts!
A lány automatikusan felemelte a kezét, és csuklóján megnyomta a kioldógombot, de nem történt semmi.
Nem tudott koncentrálni, gondolatai Josh körül jártak. Nem értette, hogy állhatott Josh a Halottidéző sofőrjének.
Egy biztos: nem erőszakkal kényszerítették rá, hanem önként vállalta a megbízatást.
- Sophie!
 Öccse valódi veszélyben volt, érezte. Mindig megérezte, ha valami baj történt Joshsal. Amikor Kauain
majdnem belefulladt a tengerbe, levegő után kapkodva ébredt. Amikor eltörte a bordáját a pittsburghi focipályán,
éles sajgást érzett a tüdejében minden lélegzetvételkor.
- Sophie! Gyere már!
Mi történhetett Joshsal? Hogyan menekülhetett meg?
- Sophie! - kiáltotta ismét Flamel.
- Mi az?! Mi baja van? - csattant fel Sophie dühödten. Úgy érezte, Joshnak igaza volt. Tényleg minden az
Alkimista hibája volt.
- Sophie - mondta nyugodt hangon. - Kérlek, segíts! Egyedül nem győzhetem le!...
Sophie az Alkimista felé fordult.
A férfi épp a flaszteron térdelt, körülötte zöldes füstköd.
Az egyik füstcsík Nidhogg hátsó lába köré tekeredett, mintha az Alkimista hurkot dobott volna rá.
Nidhogg lépett egyet, mire a füstkötél elszakadt. Még néhány lépés, és a szörny, Scattyvel - a barátnőjével
együtt - eltűnik a hullámsírban.
Meg kellett mentenie az Árnyékot.
Minden dühét és félelmét egyetlen pontban összpontosította, és megnyomta a kioldógombot. Ujjai végéből
lángnyelvek ugrottak elő, melyeket az őshüllő hátára irányított. Nidhogg annyit sem érzett meg belőle, mintha
egy szál gyufát gyújtottak volna meg a feneke alatt. Sophie a lángpallos helyett most szikraesővel próbálkozott.
Semmi. Nidhogg tovább araszolt a víz felé.
A tűzvarázslat haszontalannak bizonyult, Sophie ezért a levegő varázslatához folyamodott, de miniatűr
tornádójának úgy állt ellen, mint tölgyfa a viharnak. Endor Boszorkányának emlékeihez folyamodott.
Hamarosan meg is találta azt a varázslatot, amivel a boszorkány legyőzte a mongol hordát. Szelet támasztott,
amely porral és homokszemekkel fújta tele a szörny szemét. Nidhogg egyet pislantott, és a hatalmas
szemgolyóra védőhártya csúszott.
- Nem megy! Egyik varázslat sem használ! - adta fel a lány.
A disir meglendítette a kardját, mire Jeanne ügyesen lehajolt előle, és a penge apró szilánkokra robbantotta a
mellettük álló autó szélvédőjét. A kis ablaktörlőknek egy darabig nem lesz munkájuk.
Jeanne őrjöngött. Imádta a kis 2 CV Charlestont. Francis januárban tartandó születésnapjára új autóval
akarta meglepni. Hozott is egy rakás katalógust^ de az asszony undorral dobta félre mindet, és tudatta férjével,
hogy őt csak ez a modell érdekli. Férje nyakába kapta a várost, majd a fél Európát, amíg megtalálta az autót,
aztán egy kisebb vagyont költött a felújítására. Mielőtt átadta, kék, fehér és vörös szalagokkal kötötte körbe az
ajándék járművet.
A következő csapás az autó motorháztetőjét találta telibe, míg a harmadik az autó jobb oldali reflektorát
ütötte ki a helyéről, mely csattogva a betonra hullott.
- Tudod... te..., hogy... milyen... nehéz... eredeti... alkatrészekhez. .. jutni - öntötte el a düh Jeanne-t, és
megrohamozta a lányt. Minden egyes szavát újabb vágás követte.
A disir hátrálni kezdett. Megpróbált újabb és újabb vívóstílusokat bevetni, de hiába, az asszony úgy
közeledett a harcos lány felé, mint maga a végzet.
- Észrevehetted, hogy nincs határozott harcstílusom! - szorította a disirt a folyó felé Jeanne. - Ez azért
van, mert mindent magától Scathachtól, az Árnyéktól tanultam!
- Ha megölsz, a nővéreim majd úgyis megbosszulnak? -A nővéreidből jégkockák lettek! - felelt Jeanne, és
egy jókora csapással kettétörte a harcos kardját.
- Ezt meg hogy csináltad? Mi legyőzhetetlenek vagyunk! - lepődött meg a disir a rakpart szélére
szorulva.
- Ugyan már! Mindenki legyőzhető! - vágta fejbe a disirt kardja lapjával az asszony. - Csak az eszmék
halhatatlanok! - suttogta, és a folyóba lökte az összerogyni készülő testet.
A valkűr törött kardjának markolatát fogva a kezében a folyóba zuhant. A felcsapódó víz frissítő zuhanyként
érte a megizzadt Jeanne-t.
 Sophie össze volt zavarodva. Nem értette, hogy Josh hogyan sebesíthette meg halálosan a szörnyet, amikor
érzékszerveit még fel sem ébresztették. Aztán eszébe jutott a kard.
Sophie kitépte Flamel kezéből a Klarentet, és maga elé tartotta. Aurája hirtelen felizzott, és fénygyűrűk
kezdtek el forogni a teste körül. Érzelmek árasztották el és gondolatok, köztük nem egy tisztátalan gondolattal is
találkozott. Azoknak az embereknek a gondolatai, érzelmei és emlékképei, akik az idő során birtokukban
tudhatták egy időre a kardot. Legszívesebben elhajította volna undorodva, de eszébe jutott, hogy talán ez a kard
Scatty utolsó esélye. Josh a farkán sebezhette meg a szörnyet, neki valami érzékenyebb pontot kellett keresnie...
Egy hirtelen ötlettől vezérelve, Sophie felszaladt a lény hátára, és kardját a lapockák közé döfte.
A szúrás meglehetősen hatásosra sikeredett. A kard pengéje vöröses fekete lángba borult. Sophie aurája
sohasem látott erőséggel felragyogott, és elméjét hihetetlen víziók és emlékek tömkelege támadta meg. Az
auraenergiája túltöltődött, és egy robbanás kíséretében ellobbant. Sophie-t a légnyomás a levegőbe repítette.
Sikoltva zuhant Jeanne Citroenjének vászontetejére. A tető egy reccsenés kíséretében átszakadt, és Sophie az
anyósülésre huppant.
Nidhogg rángatózni kezdett, ahogy felgyorsított tempóban kővé változott, és Scatty testét markoló karmai
meglazultak.
Jeanne átszaladt a szörny lábai között, és elkapta a lezuhanó Árnyékot.
Nidhogg elbömbölte magát. Nem csak a parkolóban álló autók üvegei remegtek meg tőle, de a közelben álló
házak falai is. Hamarosan riasztókoncert töltötte be a levegőt. A szörny megpróbálta Jeanne felé fordítani busa
fejét, de megmerevedett izmai nem engedelmeskedtek többé. Kitátott szájában fogak dárdái meredeztek felfelé.
A rakpart hirtelen megindult a lény súlya alatt. Nidhogg előrebukott, és kettéhasította a lehorgonyzott
sétahajót. Hatalmas robaj kíséretében elnyelte a Szajna mélye.
Nem messze a folyóparttól Scatty ébredezni kezdett.
- Ezer éve nem éreztem ilyen rosszul magam - próbált meg felülni, de a feje visszahanyatlott. - Nem
emlékszem másra, csak arra, hogy... Úristen! Nidhogg! Meg kell mentenem Josht!
- O mentett meg téged - hajolt le Flamel Scathach és Jeanne mellé. - Megsebesítette Nidhoggot, és ezzel
annyira lelassította, hogy ideértünk, mielőtt eltűnt volna veled a vízben. Jeanne alaposan elpáholta Nidhogg kis
gazdáját.
- És Sophie is az életét kockáztatta érted - tette karját az autóból kitántorgó Sophie vállára, akinek a
zúzódásokon kívül más baja nem esett. - Neki köszönhetjük, hogy kiszabadultál a szörny karmai közül.
Flamel feltámogatta az Árnyékot. Scatty ide-oda forgatta elgémberedett nyakát.
- Hol van Josh? - nézett körbe. - Csak nem történt baja?! - riadt meg hirtelen.
- Dee és Machiavelli elvitték - válaszolta Flamel. - Még nem tudjuk, hogyan bírták rá, hogy velük menjen,
mi módon.
- Utánuk kell mennünk, gyorsan! - kiáltott fel a lány.
- Ha jól sejtem, azzal a ronccsal nem jutnak messzire... De a maga autója sincs sokkal jobb állapotban -
nézett Jeanne-ra Flamel.
- Pedig, ha tudná, hogy szerettem ezt a kocsit! Megszakad érte a szívem!
- Akárhogy is, a helyszínt el kell hagynunk, mert közelednek a rendőrök.
Ekkor a hullámok megnyíltak, és mint egy cápa, Dagon kivágódott a folyóból. Sokkal inkább emlékeztetett
halra, mint emberre: hosszú nyakán kopoltyúk legyezői nyíltak, és kiguvadt szeme még halszerűbb lett. Hosszú
karmaival megragadta Scathacht.
-Végre elkaptalak, Árnyék... - suttogta, aztán egy csobbanás kíséretében mindketten eltűntek a vízben.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Perenelle követte Ayala szellemét az Alcatraz romjai közötti bolyongásban. Behúzott nyakkal lépett át az üres
ajtókereteken, és a lelógó vakolatdarabokba majdnem beverte fejét. Attól nem tartott, hogy a Szfinx
kimerészkedne a börtönből. Félelmetes külsejük ellenére, gyáva lények voltak, melyek még a sötéttől is féltek.
Talán nem volt véletlen, hogy az Alcatraz cellái az éjszaka gyermekeivel voltak tele.

A föld alatti labirintus bejárata épp az alatt a torony alatt volt, melyben annak idején az ivóvizet őrizték. A
víztorony fémalkatrészei gyorsan korrodálódtak a sós és párás levegőtől, és a tengeri madarak savas guanójától.
A torony olyan lyukas volt, mint egy szita.
De Ayala a földre mutatott, a víztorony egyik lába mellé.
- Ott az ajtó, ami a föld alá vezet. A sziklafalba vágva egy másik bejárat is létezik, de az csak hajóval érhető
el. Dee is a felől az ajtó felől közelítette meg a föld alatti barlangokat. Erről a másik bejáratról nem volt fogalma.
Perenelle felkapott egy vasdarabot, és nekiállt, hogy az ajtóra rakódott földréteget eltüntesse. A talaj tele volt kő-
és betondarabokkal, amik megnehezítették a munkát. Izzadva tekintett hátra, hogy megnézze, milyen messze
vannak Morrigan madarai. De a köd, amely San Fracisco partjaitól indult, és elnyelte a Golden Gate hidat, most
bekebelezte a szigetet is, és mindent csöpögős, sós szagú felhőibe burkolt. Fülelni kezdett, hátha hangjuk elárulja
a közeledő sereget, de szárnysuhogás helyett csak a víztorony roncsai között átfütyülő szél hangját hallotta.
- Ott van! - suttogta fülébe a szellem. - A rabok tudomást szereztek a sziget alatt húzódó labirintusról, és
megpróbáltak leásni. A toronyból csöpögő víz meglágyította a földet, és még a sziklákat is porhanyóssá tette. De
amikor elértek a labirintusig, észrevették, hogy a tenger elárasztotta menekülésük egyetlen lehetséges útvonalát.
Minden tervük kútba esett. Betemették hát a bejáratot, és elfeledkeztek róla, csak a hiábavaló munkát sajnálták -
vigyorgott Ayala. - Ahhoz nem volt elég eszük, hogy megvárják az apályt...
Perenelle munkáját egy nagy szikladarab állította meg. Hiába próbálkozott, nem tudta megmozdítani, ha
megfeszült, akkor sem.
- Nem megy... - sóhajtott, mert sejtette, hogy varázserejéhez kell folyamodnia. Ha pedig varázsereje
működésbe lép, azzal elárulja hollétét, de nemcsak a Szfinx előtt, hanem Morrigan előtt is.
Csészét formált egyik tenyeréből, majd hagyta, hogy auraenergiája összegyűljön benne, akár egy kis
higanytó, majd lehajolt, és tenyere tartalmát a sziklára öntötte. A higanyszerű anyagot mohón magába szívta a
gránit. A következő másodpercben a szikla olvadt vajként szétfojt, és a bejárat feltárult mögötte.
- Láttam már pár dolgot, de ehhez hasonló csodát még soha - ámult el Ayala.
- Egy szkíta mágus tanította nekem, cserébe, hogy megmentettem az életét. Nagyon egyszerű - válaszolt,
majd a nyílás fölé hajolt. - Mi ez a bűz?!
- Nem tudom, mióta szellemként létezem, nem érzek szagokat.
- Örüljön neki!
Mindketten kacagni kezdtek. Perenelle már régen megfigyelte, hogy a szellemeknek különösen jó
humorérzékük van.
Az alagút denevérürüléktől, patkányhulláktól, rothadó kagylóktól és hínártól bűzlött. Ehhez járult még
valami torkot kaparó szag, amely az ecethez hasonlított. Letépett egy darabot a ruhájából, és mint egy maszkot,
orra elé kötözte.
 - Talál lent egy létrát is, de legyen óvatos, fokait biztos megrágta már az idő vasfoga - mondta, majd
hirtelen az ég felé nézett. - A madarak elérték a sziget déli végét. Érkezett velük még valaki más is. Érzem a
belőle sugárzó negatív energiákat.
- Ő lesz Morrigan - felelte az asszony, majd összecsettintette ujjait, mire fényeső kezdett hullni a lyukba, és
a derengésben megláthatták a létrát is, mely nem volt más, mint néhány cövek a falba verve. Előrehajolt, és
megrángatta az egyik cöveket. Elég szilárdan állt a falban ahhoz, hogy rá merjen lépni.
Ám amint ráhelyezte a súlyát, lába lecsúszott a nedves fadarabról.
Jobbnak látta, ha leveszi sima talpú cipőit, és mezítláb vág neki a mélynek. Egyre közelebbről hallotta a
madárszárnyak verdesését, a hangból több ezer szárnyasra következtetett.
Biztos volt benne, hogy két varázslata elég volt ahhoz, hogy Morrigan pontosan bemérje, hol tartózkodik.
Már csak másodpercek választották el attól, hogy a madarak megérkezzenek...
Mezítlábas talpát ismét az egyik cövekre tette, mely nem lett semmivel sem kevésbé nyálkás, de mezítláb
jobb fogást talált rajta. Aztán elindult lefelé.
Amikor a kezével is meg kellett érintenie a pöcköt, finy-nyásan elhúzta a száját. Hogy megváltoztam! - futott
át a fején. Quimperben, ahol gyerekkorát töltötte, egymás után fogdosta a békákat, és bokáig gázolt a
tehénürülékben. Akkor azt sem tudta, hogy ezek a dolgok gusztustalanok.
Perenelle óvatosan lépett egyik fadarabról a másik fadarabra, de óvatossága ellenére, az egyik pöcök hirtelen
kitört a falból, és hullani kezdett lefelé. Mivel elég hosszú idő után hallotta, ahogy a bot csörömpölve földet ér,
nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy nyaktörő mélység ásít alatta. Hátát a lejárat nedves falának vetette, és
megkapaszkodott az egyik pöcökben. Egy másodpercig biztos volt benne, hogy a fa nem tudja megtartani súlyát,
de végül semmi baja nem lett.
- Már azt hittem, társulni fog hozzám! Nem sokon múlt! - rajzolódott ki Ayala arca a szeme előtt.
- Nem olyan könnyű engem megölni! - horkantott az asz-szony. - Elég vicces lenne, ha Dee és a Sötét Ősök
támadásait túlélve baleset következtében érne a halál. Mi folyik odafent? - nézett fel, és észrevette, hogy a
köd már a víztornyot is elérte.
- A sziget megtelt madarakkal. Van itt vagy százezer. Minden négyzetcentimétert elfoglalnak. A holló
istennő bement az Alcatrazba. Bizonyára a Szfinxet keresi.
-Akkor sietnünk kell - folytatta az ereszkedést az aszszony, amíg kisvártatva el nem érte a folyosó iszapos talaját.
Az iszap olyan hideg volt, hogy fagya a csontjáig hatolt. A sötétben nem látta, mi, csak annyit érzett, hogy
valami végigszaladt meztelen lábfején. - Most merre?
De Ayala fehér szellemkarja bal felé mutatott. Perenelle csak most vette észre, hogy a folyosó, amin áll,
finoman lejt. De Ayala szellemtestének vibrálása megvilágította a falakra szőtt vastag pókhálókat. Olyan
vastagok voltak, mintha gyapjúból fonták volna őket.
- Innen én már nem mehetek tovább. Dee olyan erős varázslatokkal zárta le a környéket, hogy képtelen
vagyok átjutni. A cella, amit keres, nagyjából tíz lépés távolságra lesz a bal oldalán.
Perenelle-nek ismét varázserejéhez kellett folyamodnia, ha nem akart szuroksötétben bolyongani. Csettintett
egyet az ujjaival, mire fehér fénygömb telepedett a válla fölé, és tejfehér fénnyel megvilágította a folyosót. A
pókhálók vastag függönyként lógtak arca elé, Perenelle nem is mert belegondolni, mennyi nyolclábú futkoshat
idelent.
Perenelle előrelépett, és a válla fölött lebegő fénygömb segítségével, észrevette az első csapdát, amit Dee
kihelyezett: az iszapos földbe fémvégű lándzsák voltak szúrva. A lándzsahegyeken ősi szimbólumok és
hieroglifák látszódtak, melyek a maják szimbólumaira emlékeztettek. Vagy tizenkét lándzsát látott más-más
jelekkel a hegyükön. Egymagukban a szimbólumok semmit sem értek, de együtt hatalmasok voltak, és
láthatatlan, fekete erősugaraikkal zárták le a folyosót.
Hasonlítottak a múzeumok és a bankok bonyolult lézerérzékelős rendszereire. Az emberekre ezek az
erővonalak nem sok hatással voltak: legfeljebb annyit érezhették, hogy zúgni kezdett a fülük. De az ősök, a
Következő Generáció, és az alakváltó fajok egyedei számára áthatolhatatlan falat képeztek. Még Ayala, a
szellem sem merészkedett a közelükbe.
 Perenelle felismert néhány jelet. Az egyiket a Kódexben látta, a másikat Palenque romjainál Mexikóban.
Ősibb jelek voltak ezek az emberiségnél, de még az ősöknél is, és azokhoz tartoztak, akik még előttük lakták a
földgolyót.
Az erő szavai voltak, mellyel meg is lehetett védeni, ám foglyul is lehetett ejteni valakit, legyen bár
rettenetesen értékes vagy pokolian veszélyes.
Valami azt súgta Perenelle-nek, hogy most az utóbbival kell számolnia.
Az is érdekelte volna, hogy Dee honnan szerzett tudomást erről az ősi varázslatról.
Perenelle újabb lépést tett az iszapos aljzaton. Mozdulatára zörögni kezdtek a pókhálók, mint az elszáradt
falevelek. A pókok nem ébresztettek benne rettegést - elvégre egy náluk sokkal rettenetesebb teremtmény
nyomában jár -, de óvatosságra intette a tudat, hogy mérges, sőt halálos csípésű fekete özvegyek, barna remeték
és dél-amerikai vadászpókok is találhatók közöttük.
Perenelle kitépett egy lándzsát az agyagból, és lesodorta vele a függönyként lógó pókhálókat. A lándzsa
érintésétől sisteregve semmisültek meg. Az árnyékban ekkor megmozdult valami. Talán a pókok megérezték
jelenlétét? Ahogy haladt, úgy tépkedte ki a lándzsákat, és egyenként mindegyikről lemosta a pocsolyákban az
erő szavait. Hirtelen eszébe jutott, hogy talán szörnyű hibát követ el. Mi lesz, ha Dee a varázslattal valami olyan
szörnyet tart fogva, amelyet ha kiszabadít, pusztulást hoz a világra. A válla fölött libegő fénygömb sugarában
tovább haladt a titokzatos börtönlakó felé.
A cella bejáratában további szimbólumokat talált, melyek vakító fénnyel égtek, és mint Ábrahám könyvének
lapjai folyamatosan változtatták alakjukat. Ám amíg a Kódex olyan jelekből állt össze, melyeket többnyire
megértett, az előtte vonagló alakzatok teljesen ismeretlenek voltak számára.
Lehajolt, belemarkolt a talajba, és az iszappal elkezdte ledörzsölni a jeleket. A világító fénygömböt maga elé
küldve csak azután lépett be a cellába, miután a jelek megfakultak.
Perenelle-nek eltartott pár másodpercig, míg felfogta, ki előtt áll, és akkor már nemcsak sejtette, hanem
határozottan tudta, hogy szörnyű hibát követett el, amikor a lényt kiszabadította.
A cellában mindenhol pókháló lógott. Egyujjnyi vastag fonálon hatalmas pók függeszkedett, majdnem
akkora, mint a víztorony, amit odafent látott. Tarantellához hasonlított a leginkább, de bíbor és szürkés szőr
borította. Lábai olyan vastagok voltak, mint a cölöpök. A teste közepén jókora, emberszerű fej látszódott, mely
sima volt és kerek. Füle és orra nem volt, szeme azonban annál több, épp annyi, mint a tarantellának, szája egy
vízszintes vágás.
Kékeszöld, zúzódásszínű szemei egymás után felnyíltak, és az asszonyra szegeződtek.
- Perenelle asszony, a varázslónő - suttogta hegyes metszőfogai között.
- Areop-Enap - ismerte fel az őst. - Maga még él?! Azt hittem, meghalt...
- Úgy érti, azt hitte, megölt...
Válaszolt a teremtmény, és elindult Perenelle irányába.

NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Dr. John Dee előrehajolt a valaha szebb napokat látott rendőrségi autóban.
- Fordulj be itt! - parancsolta, de mivel észrevette Josh fanyalgó arckifejezését, még hozzátette. - Légy
szíves!
Josh a fékre lépett, és tekert egy nagyot a kormányon. Ez volt az a perc, amikor a sérült kerékről teljesen
levált a gumiköpeny, és a fémfelniken gurult tovább szikrázva és csikorogva.
- Most itt! - mutatott egy keskeny, kétoldalt szemeteskukákkal kirakott útra. Josh a visszapillantó tükörből
látta, hogy a kis ember folyton hátra forog, mintha attól félne, követik.
- A nyomunkban van? - kérdezte Machiavelli.
- Még nem látom - vágta rá határozottan Dee. - De az biztos, hogy minél előbb el kell tűnnünk az utcákról.
Joshnak küzdeni kellett az autóval, hogy visszanyerje fölötte az uralmat. Elgázolt egy szemeteskukát, mely
fellökött egy másikat, és máris beindult a dominóelv... A fiú elkapta a kormányt, nehogy átgázoljon az eldőlt
kukákon, mire az autó ijesztőn köhögni és csattogni kezdett, majd végül teljesen lefulladt. A motorháztető
réseiből füstcsíkok szálltak fel.

- Katapult! Azt hiszem, kigyulladtunk! - mondta Josh, majd kiugrott az autóból. Machiavelli és Dee is
követték példáját, majd futni kezdtek, hogy minél messzebb legyenek a felrobbanni készülő járműtől. Alig tettek
meg néhány métert, amikor az autó egy tompa durranó hang kíséretében teljesen lángba borult.
- Már csak ez hiányzott! A disir most már minden kétséget kizáróan tudni fogja, hol vagyunk. Ki akarja
rajtunk tölteni a mérgét...
- Rajtunk?! - kérdezett vissza Machiavelli. - Miért nem csak magán? Nem én perzseltem le a szemöldökét!
Mintha csak gyerekek veszekednének - gondolta a fiú.
- Elég legyen! - állította le a veszekedő férfiakat Josh. - Ki volt az a harcos a kikötőben?
- Egy valkűr - mosolyodott el Machiavelli. -Vagy más néven, disir - tette hozzá Dee.
- Szóval egy disir - fújt egyet Josh, aki most már azt is megtudta, miféle lény akarta feldarabolni az előbb.
Aztán arra gondolt, hogy ez az egész bizonyára egy rossz álom, mely akkor kezdődött, amikor Dee és a gólem
besétáltak a könyvesboltba. De ha alszik, miért sajog minden mozdulatra a válla? Miért ég annyira az arca? És
miért repedezett az ajka? Nem, mégsem álom. Sajnos ébren van, látta be végül, és ez, itt, körülötte, a szomorú
valóság...
Josh végignézett az utcán: egyik oldalán magas házak álltak, a másikon egy hotelnek tűnő épület. A falak
tele voltak spray-zve gondosan kidolgozott és díszes rikítóan színes graf-fitikkel, néhol még a kukákra is jutott
egy-egy foszforeszkáló figura.
Josh a horizontot kezdte el fürkészni, azt kereste, honnan kacsint be az Eiffel-torony vagy a Sacre-Coeur,
hogy legalább be tudja tájolni magát valamennyire.
- Vissza kell mennem! - húzódott el a két gyanús alaktól, akik bár Flamel szerint az ellenségei voltak, most
mégis megmentették az életét a disir kardjától.
- Minek, Josh? - nézett rá esdeklő szürke szemmel a Halottidéző.
- A nővérem mellett a helyem.
- De a nővéred a széltoló Fiamellel és a nyikhaj Saint-Germainnel van. Őket is annyira akarod látni?
Josh tovább hátrált. Már kétszer is alkalma volt látni, hogyan hajigál a Halottidéző tűzlándzsákat: először a
könyvesboltban és másodszor a disirrel való küzdelemben. Úgy okoskodott, hogy a tűzlándzsák hatótávolsága
nem lehet több tíz méternél, még pár lépést kell tennie, és kívül kerülve Dee hatósugarán, hátat fordíthat, és
felveheti a nyúlcipőt. Aztán az első útjába kerülő embertől megtudakolja, merre találja az Eiffel-tornyot. Ha jól
emlékezett, franciául a „hol van?" kérdés úgy hangzott: „oú est?", de ebben nem volt biztos. Talán mégis inkább
„qui est?" lenne a helyes, töprengett. Végül megrázta a fejét, és erősen bánta már, hogy olyan sok franciaórát
ellógott.
- Ne próbáljanak meg megállítani!
- Milyen érzés volt? - kérdezte hirtelen a Halottidéző. Josh rögtön tudta, mire utal a kérdés. Lassan
megfordult,
ujjai összerándultak, mintha még most is kezében tartaná a Klarentet.
- Milyen volt érezni, amikor az a nyers erő eksztatikusán átzúdul a testeden és a pszichéden? Milyen volt
érezni az érzéseit, és ismerni gondolatait annak a lénynek, amit az előbb döftél le? - nyúlt be Dee szakadozott
öltönye szárnya alá, és kihúzta a Klarent ikerkardját, az Excaliburt. Kékesfekete kőpengéjén fénycsík futott
végig. - Tudom, hogy egy percig Nidhogg gondolatai, érzései és emlékei is a tieid voltak.
Josh bólintott. A szenzáció olyan friss volt, hogy szinte most is maga előtt látta azokat a bizarr és hihetetlen
képeket, amiknek kitalálására az emberi képzelet képtelen lenne.
- Egy percig átérezhetted, milyen istennek lenni! Látni a világot olyannak, amilyennek még senki emberfia
nem látta, belenézni mások fejébe és lelkébe. Arra is vethettél egy pillantást, hogy milyen volt a világ, amikor
még ember nem élt a Földön... Talán még Nidhogg Árnyékvalóságát is láthattad.
 Josh lassan bólintott, és azon tűnődött, honnan tudhatja ezt ilyen pontosan Dee.
- Egy percig - lépett közelebb a Halottidéző -, egyetlen rövid percig megtapasztalhattad, milyen érzés lehet
feléb-resztettnek lenni..., bár, ha tényleg megtörténik az ébresztés, akkor élményeid még ennél is sokkal
intenzívebbek lesznek. Akarod, hogy segítsek neked felébredni?
- Igen! - vágta rá gondolkodás nélkül a fiú. Amíg a Klarentet kezében tartotta, életében először úgy érezte,
tényleg és igazán él. - De úgysem tud segíteni...
- Dehogynem! Akár már ma is sor kerülhet rá! - kacagott fel Dee.
- De Flamel azt mondta... - Josh szíve a torkában dobogott, szavai el-elakadtak izgalmában. Nem tudott
elképzelni nagyobb ajándékot a felébresztésnél.
- Flamel beszél összevissza, és a végén már maga sem tudja eldönteni, melyik szava igaz, melyik szava
hamis.
- Maga mindig tudja? - vágott vissza Josh.
- Mindig - felelte Dee, majd hüvelykujjával válla fölött
Machiavellire mutatott. - Ezt az olaszt nem mondhatom a barátomnak, de ha megkérdezed tőle, hogy igazat
mondok-e, azt fogja felelni, hogy igen.
A távolabb ácsorgó, ősz hajú Machiavelli bólintott.
- Biztos vagyok benne, hogy egy óra leforgása alatt találunk valakit, aki felébresztené érzékszerveidet.
A Halottidéző győzelmesen elmosolyodott.
- Nos, kisöreg, rajtad áll a választás! Vissza akarsz menni Flamelhez, és a távoli ígéreteihez, vagy inkább
azt választod, hogy felébresszük a benned lakozó erőt?
Josh az Excalibur kőpengéjéről felszálló energianyalábokat figyelte. A döntés nem volt nehéz. Dee azt
mondta, hogy a kard hatalma által nyújtott állapot, még a közelében sincs annak, amikor valakinek valóban
felébresztik az erejét. Josh nem tudott ellenállni a kísértésnek...
- Na, hogy döntöttél?
- Mit kell tennem? - kérdezte Josh egy nagy sóhajtás után.

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Jeanne keresztbe fordult kis Citroenjével, és megállt a keskeny utca torkolatában. Áthajolt a kormány fölött, és
a szélvédő repedései között szemügyre vette a sikátort. Élt a gyanúperrel, hogy valami csapda leselkedik rájuk.
Joshék nyomát nem volt nehéz követni. Elég volt azon a csíkon haladni, amelyet autójuk felnije karcolt a
bitumenbe. Amikor egyszer mégis elvesztették, a hajnali égre felszálló füstfelhő pontosan behatárolta Dee-ék
helyzetét.
- Maradjatok a kocsiban! - parancsolt a holtfáradt Alkimistára és a hamuszürke arcú lányra, majd jobbjába
kapva kardját, elindult a kövezeten. Miközben haladt, kardja pengéjével szórakozottan csapdosta bal tenyerét.
Mozgást nem látott sehol. Egyre biztosabb lett benne, hogy elkéstek, és Dee-ék Joshsal együtt felszívódtak a
párizsi hajnalban, de biztos, ami biztos, jobbnak vélte, ha magára vállalja a felderítő szerepét.
Lassan, óvatosan lépkedve haladt el a szemeteskukák mellett, melyek mögött egy merénylő jó búvóhelyet
találhatott volna. Jeanne még mindig összeborzongott, ha régi barátnője eltűnésére gondolt: Scatty az egyik
pillanatban még ott állt előtte, de a másikban már egy halember társaságában eltűnt a mélyben.
Jeanne pislogott egyet, hogy a könnyek fátyola ne akadályozza a látásban. Scattyvel ötszáz éve ismerték
egymást. Az első időkben sokat kalandoztak együtt olyan területekre, melyeket az emberek még föl sem
fedeztek, és olyan ősi kultúrákra bukkantak, amik az elmúlt ezer évben semmit sem változtak. Elveszett
szigeteket találtak meg, rejtett városokat és elfeledett országokat. Scatty még néhány Árnyékvalóságba is
elkalauzolta, ahol olyan szörnyekkel vívott sikeres küzdelmet, amik csak a lidérces álmokban találhatók. Jeanne
tudta, hogy Scattynek gyakorlatilag nincs ellenfele, bár a lány sokat hangoztatta, hogy ő halhatatlan, de nem
sérthetetlen. Jeanne mindig úgy képzelte, hogy Satty halálát nagyobb küzdelem előzi majd meg, valami drámai
küzdelem. Méltatlannak találta, hogy egy halember végezzen vele a Szajna piszkos vizében.
Jeanne tudta, hogy valamikor el fog jönni a gyász ideje, de ahhoz előbb egy nyugalmas révet kellett
találniuk.
Jeanne dArc tizenéves lányként a francia hadsereget vezetve szállt csatába. Sok halált látott már ahhoz, hogy
tudja, barátai halálát nem szabad a csatatéren meggyászolnia, különben ő is fűbe harap. Most az volt az
elsődleges feladata, hogy a saját bőrét óvja, mert csak így mentheti meg Fiaméit és Sophie-t. Lesz még idő rá,
hogy meggyászolja Scathacht, az Árnyékot, ahogyan arra is, hogy a halember - Flamel Da-gonnak nevezte -
keresésére induljon. Jeanne meglengette kezében a kardot.
Az apró francia asszony elsétált az autó füstölgő maradványai mellé, majd gyakorlott szemmel az aszfalton
maradt nyomokat kezdte el olvasni. Hallotta, hogy Flamelék kiszállnak a Citroenből, és az olajtócsákat
kerülgetve elindulnak felé.
Nicholas kezében a Klarent finoman zúgni kezdett. Talán a fegyver megérezte, hogy Josh itt járt - futott át a
fején a gondolat.
- Itt álltak mindhárman - mutatott a földön lévő nyomokra Jeanne, amikor Flamelék mellé értek. - Aztán
Josh távolodni kezdett tőlük, mintha menekülni akarna. De történhetett valami, mert végül mégis együtt
távoztak.
- Tudná követni őket? - kérdezte az Alkimista.
- Az utca végéig talán... Tovább nem. A nyomokat onnan már bizonyára eltörölte a forgalom.
-Akkor hogyan találjuk meg őket?! - kérdezte ingerülten Flamel.
- Mi sehogy, de Sophie annál könnyebben...
- Hogyan?!
Jeanne felemelte ujjait, melyből levendulaillatú füst szállt elő.
- Josh az ikertestvére, Sophie könnyedén követheti auranyomát.

Flamel megragadta Sophie vállát, és a lány könnyektől égő szemébe nézett.

- Erősnek kell lenned! - biztatta.
Sophie úgy érezte, összeroppan: nem elég, hogy az Árnyék odaveszett, Josh is Dee-ék karmaiban volt. Úgy
tűnt, mindennek befellegzett.
- Sophie, ugye nem akarod feladni?
- Miért? Mi értelme van az egésznek? Scatty meghalt, Josh fogoly...
- Bíznod kel abban, hogy minden jóra fordul.
- Scattyt nem támaszthatja fel senki... - csuklott el Sophie hangja.
- Ugyan már! Scatty a világ legjobb harcosa, ne temesd még el! Kétezer éve harcol, és sohasem akadt igazi
ellenfele. Nem gondolod, hogy egy ilyen halszagú korcs fog végezni vele?!
Sophie nem volt benne biztos, hogy Flamel vajon csak vigasztalni akarja, avagy ő maga is így gondolja a
dolgot, és biztos benne, hogy Scathachnak kutya baja sincs.
- Láttam, ahogy a szörny a folyóba rántja, aztán tíz percig vártunk rá, de nem bukkant elő. Egészen biztos,
hogy belefulladt a folyóba - hüppögött a lány, és érezte, hogy forró könnyei végigszántják az arcát.
- Láttam már sokkal kilátástalan helyzetben is. Dagon meg fog lepődi... Scatty olyan, mint a macska, utálja
a vizet. A Szajna gyorsan folyik, meglehet, hogy valahol lejjebb ért partot. Hidd el, hamarosan megtalál
bennünket.
- Hazudik! - vágta a szemébe a lány, aki már nagyon unta a felnőttek átlátszó hazugságait. - Hogyan
találhatna meg, amikor azt sem tudja, hol vagyunk?
- Ha Scathach életben van - márpedig ebben biztos vagyok -, akkor meg fog találni, bízz bennem!
De Sophie egyáltalán nem bízott az Alkimistában, mint ahogyan egy szavát sem hitte. Jeanne lépett oda hozzá.
- Nicholasnak igaza lehet, Scatty olyan... olyan különleges. Egyszer a nénikéje magára hagyta egy föld
alatti Árnyékvilágban. Évszázadokig tartott, amíg kijutott belőle, de végül sikerült neki.
Sophie lassan hagyta meggyőzni magát - ehhez nagyban hozzájárultak Endor Boszorkányának emlékei Scatty
Arnyékvilágban eltöltött idejéről. De úgy érezte, hogy hiába próbálja vigasztalni Flamel és Jeanne is, a szívük
mélyén titokban ők is aggódnak.
- Most pedig, Sophie, azt szeretném, hogy találd meg Josht!
- Én?! Hogyan?!
- Ikertestvérek vagytok, telepatikus kapcsolat van köztetek. Azt is tudod, mikor kerül bajba, nem igaz?
Sophie bólintott.
- Szirénákat hallok - nézett aggódva Jeanne az út vége felé. - Nem is keveset. Sietnünk kell!
- Érezted, mikor bánatos, vagy mikor fáj valamilye, ahogyan azt is, ha boldog...
Sophie ismét bólintott.
- Eltéphetetlen lelki kapcsolatban álltok egymással. Meg tudod találni.
Nicholas Sophie-t egy kicsit arrébb tolta.
- Itt állt Josh, ahol most te, és Dee-ék pontosan itt, ahol én.
- Itt álltak, rendben. De mit segít ez nekem?! Josht elrabolták. .. - gurult dühbe a lány.
- Helyesbítsünk: Josh a saját akaratából ment velük, ebben csaknem biztos vagyok - mondta Nicholas lágy
hangon.
- Az nem lehet - nyögte ki Sophie, aki eleddig biztos volt benne, hogy Josh nem hagyná el semmiért ezen a
világon, vagy mégis? - Mért ment volna velük?
- Ki tudja! Machiavelli meggyőző ember, és Dee a manipulálás világbajnoka. Nem könnyű nekik ellenállni.
De te meg tudod találni, hiszen a érzékeidet is felébresztették. Próbáld meg magad elé képzelni a történteket!
Sophie lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta, de semmit sem látott, csak az üvegszilánkos utat, a burjánzó
graffitikkel telefestett falat, és a füstöt, ami függönyként lógott a levegőben.
- Josh aurája aranyszínű, Dee-é sárga, Machiavellié piszkosszürke...
Sophie a fejét rázta: nem látott semmilyen aurát.
- Csak a házakat látom! - rázta a fejét a lány.
- Akkor hadd segítsek egy kicsit!... - tette Nicholas a lány vállára a kezét, és a fanyar füstszagot hirtelen a
menta friss illata szorította háttérbe. Sophie aurája egy kisebb tűzijáték kíséretében életre kelt. Tiszta ezüstjébe
Flamel aurájának zöldes színe vegyült.
És akkor hirtelen meglátott valamit.
Közvetlenül maga előtt, mintha Josh alakjának körvonalát vélte volna felfedezni.
Olyan volt, mintha egy szellem körvonalát látná, egy aranyszínű szellemét, mely bizonytalanul mozog a
levegőben.
Aztán hamarosan észrevette Machiavelli és Dee körvonalait is.
Nem mert pislogni, mert attól félt, hogy a látomás szétfoszlik szeme előtt, de ahelyett, hogy gyengültek
volna a körvonalak, inkább egyre jobban erősödtek.
Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Josh karjának sziluettjét. A derengő fénycsík úgy rebbent el ujjai elől,
mint a füst, amit megcsap egy hirtelen fuvallat.
- Látom őket - motyogta meghökkenve. - Látom a körvonalaikat.
- Hová mentek?
- Erre, az utca vége felé - indult el Sophie, sarkában Fiamellel.
Jeanne még visszanézett siralmas állapotban lévő autójára, és megfájdult a szíve.
- Ha ennek vége lesz, felújíttatom, és soha többé nem hozom ki újra a garázsból - fogadta meg magának.

- Valami nem stimmel - jegyezte meg Flamel, de Sophie, aki öccse aurájának követésébe volt merülve, meg sem
hallotta.
- Szerintem sem. Túl nyugodt a város - válaszolt Jeanne.
- Pontosan - értette egyet Flamel, aki nem tudta elképzelni, hol vannak a munkába igyekvő párizsiak vagy a
város látnivalóit kajtató turisták százai. Néhány, egymással izgatottan beszélgető járókelőn kívül senkit sem
láttak. A levegő szirénák hangjával volt tele, és szirénák jajongtak mindenfelé. Nicholas arra gondolt, hogy
Nidhogg megjelenése miatt bizonyára rendeletet adtak ki, hogy tilos az utcára menni, amíg el nem múlik a
veszély. Nicholas el sem tudta képzelni, hogy mi lesz a káosz hivatalos magyarázata.
Sophie Ariadné fonalaként követte azt az arany ökörnyál szálat, amit Josh aurája hagyott a levegőben.
Embereknek ütközött neki, pedig igazán nem jártak olyan sokan a városban. Ilyenkor bocsánatot kért, de nem
vette le a szemét a fényszikrákról. Minél magasabbra hágott a nap, annál nehezebben látszódtak az auranyomok.
Most jutott el a tudatáig, hogy ha meg akarja találni az öccsét, iparkodnia kell.

Jeanne utolérte az Alkimistát.

- Tényleg látja az aurák utóképeit? - kérdezte archaikus franciasággal.
- Persze, nagy ereje van, szinte mindenre képes. Csak nem hiszi el magáról...
- Van valami sejtése arról, hova tarthatunk? - nézett körbe Jeanne, és megállapította, hogy a Palais de Tokyo
közelében lehetnek.
- Fogalmam sincs, de az biztos, hogy nem a rendőrségre viszik Josht. Akkor nem a mellékutcákon
csalinkáznának.
- Miért is vinnék? Machiavelli és Dee saját maguknak akarják a fiút, vagy pontosabban a Sötét Ősöknek. A
prófécia is kimondja: „a kettő egy, és az egy minden lészen". Az egyik megmenti, míg a másik lerombolja a
világot. Mindketten nagyon értékesek - mondta anélkül, hogy a lányra nézett volna.
- Ez így van.
- Nem szabad engednünk, hogy Sophie is Dee keze közt kössön ki.
- Meg is teszek mindent ez ellen.
Az asszony egy fekete mobilt húzott elő.
- Felhívom Francist, hogy elmondjam, élünk még, és talán az ügyben is tud felvilágosítást adni, hol
járhatunk - nézett szét Jeanne.
Sophie befordult egy szűk sikátorba, ahol ketten már csak szűken fértek volna el egymás mellett. A
félhomályban ismét tisztán látta az auranyomokat, sőt többet is: néha, egy-egy pillanatra, mintha Josh arcát vélte
volna felfedezni maga előtt, talán nemsokára utol is éri őket...
Aztán az auranyomok hirtelen semmivé foszlottak.
Sophie megrémült. Nem tudta, mi történt. Visszanézett a sikátor eleje felé. Látta Josh aranyszínű, Dee zöld és
Machiavelli szürke auranyomát, de aztán pontosan ott, ahol ő állt, hirtelen eltűntek. Ekkor eszébe jutott valami,
és lenézett. Lába alatt egy csatornafedőt vett észre I. D. C. felirattal. A csatornatetőn auranyomokat talált, és a
betűk is háromféle színnel kezdtek el izzani.

- Mi a baj, Sophie? - érte be Flamel a lányt.

- Lementek a föld alá - mondta némi büszkeséggel a hangjában, hogy ilyen jó nyomkeresővé fejlődött.
- Biztos vagy benne? - vált még a szokottnál is sápadtabb színre Flamel arca.
- Igen, egészen biztos. Úgy látom, nem örül neki...
- Enyhén szólva. Párizs legendás katakombái elég félelmetesek. .. - suttogta.
- Igaza van a lánynak - nézte meg alaposabban a csatornafedőt Jeanne. - Ezt a földmaradványokból ítélve
nemrég kinyitották. Induljunk, vár minket a Holtak Birodalma!
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

- Píssza! - csapott a pókisten fejére lándzsájával Perenelle. Az erő szimbóluma még félig letörölve is megtette a
hatását. A lény füstölgő homlokkal visszahúzódott a sarokba.
- Ez fájt! - sziszegte sértetten Areop-Enap. - Maga mindig fájdalmat okoz nekem. Legutóbb is kis híján
megölt!
- Nyilván azt már elfelejtette, hogy a követői egy kihunyt tűzhányó kürtőjébe akartak vetni, azzal a céllal,
hogy az áldozattal újra működésbe hozzák. Ez egy kissé felpaprikázott...
- Ezért kellett a fejemre borítania a hegyet?! - méltatlankodott a tépőfogai miatt kissé pöszén az ős.
- Nem is hegy volt, csak hegyecske - magyarázkodott Perenelle. - Látja, túlélte.
Perenelle úgy sejtette, hogy Areop-Enap nőnemű, de ebben nem lehetett biztos.
- Megmondaná legalább, hogy hol vagyok? - nézett rosz-szallva számos szemével a lándzsára.
- Az Alcatrazban, vagyis inkább alatta. Egy szigeten a San Francisco-öbölben, Amerika nyugati partján.
- Az Újvilágban lennék? - lepődött meg az ős.
- Igen, az öreg Újvilágban - javította ki Perenelle, tudván, hogy a pókisten gyakran évszázadokra elalszik.
- Mit csinál itt?
- Rab vagyok, miként maga is... Ha leengedem a lándzsát, megígéri, hogy jó kislány lesz, és nem veti rám
magát?
- Mit szólna egy fegyverszünethez? - rázta meg sertéit a lény.
- Benne vagyok, tekintve, hogy közös az ellenségünk. Areop-Enap a cellaajtóhoz mászott.
- Meg tudná mondani, hogy kerültem ide?
- Azt hittem, legalább azt az egyet tudja.
A pókember rettegve nézte a most már leeresztett lándzsát, és kilépett a folyosóra.
- Az utolsó kép, amire emlékszem, hogy Igup-szigeten vagyok, Polinéziában.
- Most már Mikronéziának hívják, immáron százötven éve. Árulja el, hány évet aludt keresztül, Póköreg? -
szólította meg másik nevén az asszony.
- Nem is tudom... Emberidő szerint mikor is találkoztunk, varázslónő?
- Amikor Nicholas és én Pohnpei-jen tanulmányoztuk Nan Madol romjait - vágta rá egyből Perenelle, akinek
a memóriája az idők múlásával csak javult. - Pontosan kétszáz esztendővel ezelőtt.
- Igen, a találkozásunk után egy kicsit lepihentem - indult el a folyosón a lény, és a sötét sarkokból követni
kezdte őt a pókhad. - Aztán amikor felébredtem, Dee-t láttam magam előtt, és még valakit... O mondta neki, mit
tegyen.
- Ki volt az? Nagyon fontos lenne, hogy eszébe jusson, Póköreg!
- Valaki, aki még nálam is hatalmasabb - hunyta le az összes szemét a lény, ahogy azon igyekezett, hogy
eszébe jussanak a történtek. - Bárki is volt, varázspajzs védte... Arra? - kérdezte a folyosó vége felé mutatva.
- Nem, erre! - mutatott az ellenkező irányba lándzsájával az asszony. Bár békét kötöttek, Perenelle mégis
könnyelműségnek tartotta volna, ha fegyverét a sutba dobja. - Kíváncsi lennék, mi tervük lehetett Dee-éknek
magával - tűnődött el az asszony, majd olyan hirtelen cövekek le, hogy Areop-Enap nagy teste nekiütközött, és
majdnem a sárba taszította.
- Ha döntenie kellene, hogy visszavegyék-e az ősök az uralmat újra a világ felett, vagy az maradjon
továbbra is az emberek kezében, mit választana?
- Varázslónő! - villantotta ki mosolygásképpen hegyes fogait a szörny. - Az ősök között én voltam az első,
aki belátva, hogy időnk leáldozott, azt javasoltam, hogy hagyjuk a Földet a majomemberre. Ha nem így történik,
minden bizonnyal arroganciánk következtében már befellegzett volna ennek a bolygónak. Épp ideje volt, hogy
átadjuk az uralmat.
- Szóval, az emberek mellett döntene?
- Természetesen.
 - Es ha harcra kerülne sor, kinek az oldalára állna?
- Varázslónő - komolyodott el Areop-Enap -, eddig is az emberek oldalán álltam, miért állnék át a másik
szekértáborba? Emlékezzék csak vissza! Hekatéval, Endor Boszorkányával mindig azon ügyködtünk, hogy az
emberiség felvirágozzon! Zord külsőm érző szívet takar.
- Akkor már tudom, miért ejtette fogságba Dee. Nem engedhette, hogy egy olyan hatalmasság támogassa az
emberek csatáját, mint maga.
- Dee esküdt ellenségünk! De ne aggódjon, addig nem lehet nagy baj, amíg a Kódex... - Areop-Enap hirtelen
elhallgatott. - Csak nem azt akarja mondani, hogy náluk van?!
- A nagy része - vallotta be pironkodva az asszony. - Úgyhogy semmi jóra ne számítsunk. Ismeri Ábrahám
próféciáit?
- Inkább úgy mondanám, a zagyvaságait.
- Megjövendölte, hogy az ikrek...
- Az a vén bolond sok sületlenséget hordott össze az ikrekről, ez nem lenne baj, de még le is írta őket a
Kódexbe! Jómagam egy szavát sem hittem soha, és ismeretségünk során is meglehetősen sokszor tévedett.
- Nicholas megtalálta őket.
- Aha! - lepődött meg az ős. - Akkor Ábrahámnak a történelem folyamán először igaza volt.
Perenelle cuppogva gázolt a bokáig érő sárba. Irigykedve látta, hogy Póköreg nagy teste ellenére sem
süllyed el az agyagba, miként ő, de azért még véletlenül sem akart volna nyolc lábat a saját karcsú két bokája
helyett. Areop-Enap, mint mágnes a vasreszeléket, úgy vonzotta magához az apró pókok ezreit.
- Miért nem ölte meg magát Dee?
- Mert nem tehette. Halálom Árnyékvalóságok millióit alapjaiban rengette volna meg! Hekatéval ellentétben,
nekem vannak barátaim, akik megbosszultak volna. Dee nem akart magának bajt.
Areop-Enap az első kidöntött lándzsához ért, majd az egyik lábával magához húzta, és vizsgálgatni kezdte a
lekopott hieroglifa maradványait.
- Több mint érdekes... Amikor átvettük az uralmat a Földön, azt hittem, minden számunkra veszélyes jelet
elpusztítottunk. Hogy találhatta meg mégis az erő szimbólumát a Halottidéző?
- Jó kérdés - fordította maga felé a kezében tartott lándzsa hegyét, hogy egy pillantást vethessen a kör alakú
jelre, mely a fegyverén látszódott. - Lemásolta valahonnan, de vajon honnan...
- Ezek a szimbólumok önállóan is fölöttébb erősek, de Dee e jeleket egy bizonyos rendszerbe állította,
melynek köszönhetően ki sem tehettem a lábamat a cellaajtón. Ahányszor megpróbáltam megszökni egy
láthatatlan falba ütköztem. Danu Tallis bukása előtt láttam ezt a jelrendszert, vagy még korábban, mielőtt még
megteremtettük volna a szigetet. Valaki segíthetett Dee-nek, hogy a megfelelő sorrendbe rakja az erő jeleit.
Valaki, aki látta őket, akárcsak én.
- Nagy kérdés, hogy Dee kit szolgál, még senki sem látta a Mesterét. Nicholas évszázadokon át hiába
próbálta kiszimatolni, ki lehet Dee ura.
- Olyan idős lehet, mint én, vagy még nálam is vénebb - pislogott sok szemével az ős. - Valaki a nagy
öregek közül... Pedig ez elvileg lehetetlen, hiszen egyikük sem élte túl Danu Tallis bukását.
- Miért ilyen biztos ebben? Maga rá az élő példa, hogy nem feltétlenül pusztultak ott az öregek.
- Én nem tartozom a nagy öregek közé - hangzott Areop-Enap szerény válasza.
A folyosó végén egyszer csak megjelent előttük De Ayala szelleme, aki bár hosszú élete során sok szörnyet
és furcsa teremtményt látott, de Areop-Enaphoz hasonlót még soha.
Néhány másodpercig nem is jutott szóhoz a meghökkenéstől.
- Beszéljen már, az istenért! - kérlelte Perenelle.
- A holló istennő itt van közvetlenül fölöttünk, a víztorony tetején gubbaszt, mint egy óriási halálmadár! A
Szfinxszel volt egy kis nézeteltérésük. Nem tudták eldönteni, kié legyen a maga trófeája.
- Milyen megtisztelő, hogy ennyien maguknak akarnak! - erőltetett mosolyt az arcára Perenelle, majd a sötét
folyosón Areop-Enapra sandított. - Vajon tisztában van a holló istennő azzal, hogy maga is itt raboskodik?
 - Kétlem. Dee nem kötött mindent az orrára, csak a legszükségesebbeket. A holló istennő nem elég
kifinomult ahhoz, hogy megérezze a jelenlétem.
Perenelle elmosolyodott.
- Akkor javaslom, hogy lepjük meg...

NEGYVENHATODIK FEJEZET

Josh Newman megtorpant, és nyelt egy jókorát. Úgy érezte, rögvest kidobja a taccsot. Bár párás hideg volt
odalent, úgy izzadt, mint a ló, haja a fejére, pólója a gerincére tapadt. Amikor leszálltak a csatornába, meg volt
ijedve, aztán amikor továbbmentek, már félt, mostanra már a rettegés fázisában leiedzett.

Dee könnyedén odébb lökte a csatornafedelet. A bűztől, ami felcsapott, mindhárman hátrahőköltek. Először Dee
ereszkedett le a csatornába, őt követte Josh és a sereghajtó Machiavelli lett. Rövid fémlétrán másztak le, majd
egy olyan keskeny alagútba jutottak, hogy csak libasorban tudtak haladni. Joshnak és Machiavellinek le kellett
hajolnia, hogy be ne verjék a fejüket az alacsony mennyezetbe, egyedül Dee masírozhatott peckesen. A csatorna
lejteni kezdett, és Joshnak jéghideg folyadék ömlött a surranójába.

Josh inkább nem is akart belegondolni, min is gázol keresztül, olyan fojtogató volt a szag.

A bűzt egy darabig palástolta az a záptojásszag, mely Dee varázslata nyomán keletkezett: a férfi egy kékesfehér,
lebegő fénylámpást hozott létre, mely a boltozatos és szűk csatorna falát hamuszürkére festette, és elmélyítette a
különben is eléggé rémisztő árnyakat. A fiú érzékelte, hogy körülöttük lények surrannak, és néha felizzott előtte
egy-egy vörös szempár, de remélte, hogy csak a patkányok garázdálkodnak.

- El kell mondanom, hogy nem nagyon bírom a szűk helyeket, az igazat megvallva klausztrofóbiám van -
dadogta Josh.
- Akkor rokon lelkek vagyunk - helyeselt Machiavelli. - Volt idő, amikor börtönben kellett sínylődnöm egy
ideig. A szűk helyek azokra az időkre emlékeztetnek.
- A börtöne bizonyára szálloda lehetett ehhez a helyhez képest - jegyezte meg a fiú.
- Nehogy azt hidd! Sokkal rosszabb volt. Próbálj meg nem bepánikolni, hamarosan elérünk a főcsatornába...
- És attól nekünk miért lesz jobb? - fuldoklott a fiú.
- Mert a főcsatornának vannak szellőzőnyílásai, és sokkal tágasabbak. A nagyobb csatornák tizenöt láb
magasak.
Machiavelli nem tévedett, hamarosan kijutottak a szűk mellékcsatornából, és egy olyan főágba jutottak,
amin akár egy autóval is végighajthattak volna. A magas kőfalak éles megvilágítást kaptak. Fekete, különböző
vastagságú csövek futottak valamerre, és a távolban víz gurgulázott.
Josh klausztrofóbiája enyhülni kezdett. Míg a fiú a szűk helyektől félt, testvére a tágas, nyitott terektől.
Egyikük klausztrofóbiás, másikuk agorafobias volt.
A főágban enyhült a bűz, de még messze volt a rózsaillattól. Orrához emelte átizzadt pólóját, és elhúzta a
száját. Ha valaha kikecmereg innen, minden ruháját el kell égetnie, még azt a dizájnos farmert is, amit Saint-
Germaintől kapott.
Aztán gyorsan visszaengedte a pólót a hasára, nehogy Dee vagy Machiavelli kiszúrják a kis erszényt, melyben a
Kódex maradék lapjait őrizte. Josh elhatározta, hogy egészen addig megtagadja Dee-től a lapokat, amíg nem lesz
benne egészen - halálosan - biztos, hogy kap is értük cserébe valamit.
- Hol vagyunk? - kérdezte a fiú.
- Nem nagyon tudom - felelte Machiavelli, és a csapatot vezető Dee-re nézett, akinek fénylámpása
közvetlenül tenyere fölött lebegett. - 2100 kilométernyi alagútrendszer van Párizs alatt. - Majd amikor látta, hogy
ez a mértékegység az amerikai Joshnak semmit sem mond, hozzátette. - 1300 mérföld. De ne aggódj, nem
fogunk elveszni! Gyanítom, hogy találunk valami útbaigazító jelet. Talán egy utcatáblát is...
- Egy utcatáblát is?! - lepődött meg a fiú.
- Igen, Párizs egyik csodája a kiterjedt csatornarendszere - vigyorgott Machiavelli.
- Jöjjenek már! - rikoltott Dee.
- Hová megyünk? - kérdezte a fiú, mert valamivel el akarta terelni a gondolatait. Tudta, hogy ha tudatába
engedi a tényt, hogy egy csatornában van - még ha az elég tágas is -, kikészíti a klausztrofóbia.
- A legmélyebben fekvő és legrégibb részébe a csatornának, hogy ott elvégezhessük rajtad a felébresztés
szertartását.
- Tudja, kihez megyünk?
- Igen, de még sohasem láttam színről színre, csak hallomásból ismerem - rándult meg Machiavelli arca,
mely a legritkább esetben árulkodott csak érzelmekről. Megragadta Josh karját, és odasúgta. - Még nem késő
kereket oldanod...
- Dee dühös lenne.
- Mióta érdekelnek Dee érzései? - vigyorgott a férfi. Josh zavart volt. Annyit tudott, hogy Dee és
Machiavelli nem túl közeli barátok, és hogy vannak közöttük nézeteltérések.
- Azt hittem, ugyanazon az oldalon harcolnak.
- Ez így is van. Az ősökén. De ez még nem jelenti azt, hogy Dee-nek minden cselekedetével egyet kellene
értenem.
Dee egy kisebb folyosó felé vette az irányt, melyet egy acélajtó torlaszolt el. A doktor az ajtóhoz lépett, és a
lakat zárjához illesztette sárgán füstölgő ujját, mire a zár kipattant.
- Jöjjenek már! - türelmetlenkedett Dee.
- Az illető, akihez igyekszünk, biztos, hogy képes felébreszteni az érzékszerveim?
- Biztos, de miért olyan fontos neked a felébresztés? - nézett mélyen Josh szemébe Machiavelli.
A fiú úgy érezte, ez a szempár a veséjébe lát.
- Az ikertestvéremet is felébresztették. Ha velem is megtennék ugyanezt, újra egyformák lehetnénk, mint
régen.
- Más motivációd nincs is? Csak ezért? - kérdezte kifejezéstelen arccal Machiavelli.
Josh válasz nélkül fordult el. Machiavellit nem lehetett átverni. Mióta Josh is belekóstolt a Klarent
segítségével abba, hogy milyen lehet felébresztett érzékszervekkel élni, nem érezte teljesnek lényét. Újra vissza
akart térni abba az emberfeletti állapotba.

Dee egy újabb, az eddigi legszűkebb csatornába vezette a kis társaságot. Josh szinte fuldokolni kezdett, és ismét
rájött a hányinger. A csatorna aljába lépcsők voltak vágva, melyen lefelé haladtak. Mind a lépcsőkön, mind a
falakon látszódott, hogy egy letűnt kor maradványai lehetnek, melyeket már-már szinte omlósán porhanyóssá
emésztett az idő. Néhol olyany-nyira keskeny volt, hogy Joshnak oldalaznia kellett ahhoz, hogy elférjen. Egyszer
még be is szorult, és csak kapálózni volt képes jeges rémületében.
Dee odalépett, és egy határozott mozdulattal, melynek köszönhetően Josh pólója kettészakadt, kirántotta
szorult helyzetéből.
- Mindjárt ott vagyunk - suttogta a Halottidéző, majd maga elé lódította a fénygömböt, melynek világánál
kirajzolódtak a csatorna évszázados téglái.
- Csak egy pillanatra hadd szusszanjak! - görbedt meg a fiú zihálva. Rájött, hogy jobb, ha csak sejti,
mintsem a fénylabda segítségével látja is a szűk falakat. - Honnan tudja, hogy merre kell mennünk? Járt már itt?
- Igen, valamikor régen, de most csak a fénygömböt követem - vigyorodott el a Halottidéző, és a sápadt
fényben egészen hullaszerűnek tűnt a bőre.
Joshnak eszébe jutott egy trükk, amit az edzőjétől tanult. Karját összefonta, majd erőteljesen nyomni kezdte
velük a hasát. Az émelygés rögtön enyhülni kezdett.
- Kit látogatunk meg?
 - Türelem, emberke, hamarosan meglátod! - mondta Dee, majd Machiavellire sandított. - Olasz barátunk is
bizonyára egyetért abban, hogy a halhatatlanság legjobb oldala, hogy türelemre tanít. Nem ismered a mondást:
„A türelem, rózsát terem."
- Néha elég tövises az a rózsa - morogta az olasz.
De Dee már nem rá, hanem az újabb vasajtóra koncentrált. Lerítt róla, hogy hosszú évek óta nem nyitották
ki. Teljesen belerozsdásodott a csöpögő mészkőkeretbe. A rozsda vérvörösre festette a fehér követ, ezt Dee
lámpásának fényében jól láthatta Josh.
Dee végigfuttatta világító ujját az ajtókereten, és gyakorlatilag kivágta belőle az ajtót. A műveletet az
elmaradhatatlan záptojásszag kísérte.
- Hová vezet ez az ajtó? - győzte le a kíváncsiság a rettegést a fiúban, aki elhatározta, hogy amint
felébresztik, visz-szalóg Sophie-hoz.
- Ne engem kérdezz! - mutatott Dee felé az olasz.
- Dr. Dee?
Dee belökte az ajtót, mely nagy zajjal a padlóra zuhant.
- Ha nem tévedek - és én sohasem tévedek -, ez az ajtó Párizs katakombarendszerébe vezet - lépett át a
küszöbön.
- Sohasem hallottam még róla - rázta a fejét a fiú.
- Nem is csodálom, kevesen tudnak róla. 170 mérföld titokzatos labirintus, amit a mészkőbe vájtak. Most
tele van...
Josh szeme követte Dee kezét.
- .. .csontokkal.
A fiú öklendezni kezdett, érezte, ahogy a gyomorsav keserű íze a torkát kaparja. A homályosan derengő alagút
falai és boltíves mennyezete fehérlő csontokkal volt borítva.

NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Nicholas épp felemelte a csatornafedelet, amikor Jeanne mobilja hangos pittyegéssel megszólalt. A hajnali
csendben olyan váratlanul érte a zaj, hogy ijedtében kiejtette kezéből a súlyos vasfedőt, mire az nagy
csattanással visszazuhant a helyére.
- Francis az - bökte oda, mielőtt kinyitotta a telefont, majd hadari franciasággal valamit megbeszéltek
egymás között. - Francis azt mondja, le ne menjünk nélküle a katakombákba, rögtön itt lesz.
- Nem veszíthetünk el egyetlen percet sem! - ellenkezett Sophie.
- A lánynak igaza van, nem várhatunk! - csatlakozott Flamel is.
- Márpedig várni fogunk! - mondta ellentmondást nem tűrőn. Hangjából ki lehetett hallani, hogy egykor
hadseregeknek parancsolt, és apró lábát rátette a csatornafedélre.
- El fognak menekülni! - tett egy utolsó kísérletet Sophie.
- Francis tudja, hova tartanak - magyarázta lágy hangon, majd az Alkimista felé fordult. - És azt is mondta,
hogy maga előtt sem teljesen ismeretlen az úti céljuk, tényleg így áll a helyzet? - követelte a választ Jeanne.
Az Alkimista lassan bólintott. A hajnal szürke fényei kimostak minden színt gyűrött arcából. Karikás és
táskás szeme alatt a bőr egészen hamuszínűre vált.
- Legalábbis sejtem.
- Hová tartanak? - kérdezte tűkön ülve Sophie. Önuralma jóval nagyobb volt Joshénál, de a helyzet most őt
is megviselte. Legszívesebben sikoltozva követelte volna, hogy induljanak.
- Ha maga is tudja, hova tartanak, miért nem vagyunk a sarkukban?
- Dee fel akarja ébresztetni Josh érzékszerveit. -Az olyan nagy baj? Mi is azt akartuk, nem?
- Igen, ezt, de nem így. Nagyon sok múlik rajta, ki ébreszti fel az embert. Veszélyes processzus. Könnyen
lehet halál a vége - mondta pókerarccal, de szeme elárulta, mennyire aggódik.
 - Tudta, hogy a felébresztés halálos lehet akkor is, amikor engem vetett alá a varázslatnak, mégsem
kényeskedett - vágott vissza Sophie, és egyre kevésbé tetszett neki az Alkimista viselkedése. Hajlott rá, hogy
Joshnak immáron igazat adjon.
- A processzus veszélyes volt, de legalább Hekaté nem veszélyeztette az életed.
- Josh élete veszélyben van?
- A legtöbb ős nem szívleli az embereket, csak annyit ér számukra egy ember élete, mint egy muslincáé. És
nem is adják ingyen ajándékaikat. A legnagyobb ajándék, amit egy őstől kaphat az ember fia, a halhatatlanság.
Drága ajándék. Dee és Machiavelli is megkapta, de cserébe feltétlen engedelmességgel tartoznak uraiknak.
Mindketten rabszolgák, ne ragozzuk tovább.
Jeanne telefonja megint megcsörrent az ismert csengőhanggal. Francis volt az.
- Sophie - folytatta Flamel -, de ez még nem minden. A halhatatlanság ajándékát bármikor visszaveheti, aki
adta. Ilyenkor egyetlen perc alatt öregszik az ember akár egy évezredet is, és a folyamat végén csak egy rakás
por marad belőle. Néhány ős rabszolgájává teszi azt az embert, akit felébresztett. Élőhalottá, afféle zombivá.
- De Hekaté nem tett halhatatlanná, amikor felébresztett, hogy lehet ez? - vitatkozott a lány.
- Hekatét nem érdekelték az emberek, így szolgának sem akarta őket. Egész életében semleges maradt az
emberiség és az ősök közötti küzdelemben. Ha beállt volna valamelyik oldalra, talán még ma is élne -
mosolyodott el keserűen Flamel.
Sophie az Alkimista színtelen szemébe nézett. Az jutott eszébe, hogy Hekaté halálát is Flamel okozta.
- Maga szerint Josh komoly veszélyben van?
- Rettenetes veszélyben.
Sophie vádlón nézett a férfira. Nem Dee-t, nem Machiavellit okolta Josh helyzete miatt, hanem magát az
Alkimistát, minden bajuk okozóját. Flamel szövegét, mely szerint ő az, aki védelmezi őket, csak nagy nehezen
tudta volna újra bevenni.
- Gyere! - ragadta meg Sophie kezét Jeanne, miután befejezte a telefonálást, és a sikátor bejárata felé kezdte
vonszolni a lányt. - Francis mindjárt itt lesz.
Flamel még egy utolsó pillantást vetett a csatornafedélre, majd a Klarentet a kabátja alá rejtve követte a
többieket.
Jeanne az Avenue du President Wilsonra vezette őket, majd arról ráfordultak a Rue Debrousse-ra, és
elindultak a folyó felé. Mentőautók és rendőrségi autók szirénái töltötték meg a levegőt, az égen helikopterek
köröztek. Az utakon egyre kevesebb embert lehetett látni, akikkel találkoztak, azok pedig ügyet sem vetettek a
három idegenre.
Sophie megborzongott. Az egész város szürreális lett, mintha csak ostrom alatt állna, csak a Discovery
Channel második világháborús dokumentumfilmjeiben látott hasonlót.
A Rue Debrousse végén Saint-Germain várta őket egy típusára nézve meghatározhatatlan BMW-vei. A
sötétített üveg zümmögve legördült, amint odaértek, és a Tűzvarázsló vigyorgott ki mögüle.
- Többször kellene hazalátogatnod! Te legalább felkavarod a város állott vizét! Nem mulattam ilyen jól
évszázadok óta!
Jeanne az anyósülésen, a többiek hátul foglaltak helyett. Saint-Germain rálépett a gázra, mire a lóerők
hangosan felnyerítettek.
- Ne olyan gyorsan, nem akarok feltűnést! - lökte oldalba Flamel.
- Vészhelyzet van, itt mindenki belelép a gázba, akkor lennénk feltűnők, ha csak poroszkálnánk.
Saint-Germain az Avenue de New Yorkon robogott. Egy kézzel fogva a kormányt, gyakorta hátrafordulva
mestere felé.
Sophie az üvegnek döntötte a fejét. A Szajna túloldaláról az Eiffel-torony ismerős alakja bólogatott felé a
háztetők felett. Sophie halálosan kimerült volt, és teljességgel tanácstalan. Úgy érezte, minden kicsúszott a lába
alól.
Nicholas nem lehet annyira rossz ember, ha olyanok szeretik, mint Scatty, Jeanne és Saint-Germain,
győzködte magát a lány. Még Hekaté és Endor Boszorkánya is megbíztak benne. A tudata szélére idegen
emlékek sodródtak, de mivel nem volt ereje hozzá, hogy felidézze őket, visszasüllyedtek a tudatalatti káoszába.
Csak annyit sejtett, hogy Endor Boszorkányának olyan emlékei voltak, melyek kapcsolatban álltak a katakom-
bákkal és a lénnyel, aki a katakombákban tanyázik...
- A hivatalos jelentés szerint a katasztrófát az okozta, hogy néhány ház alatt beomlott a katakombarendszer -
tudatta velük Saint-Germain. - Mivel a csatornák megsérültek, metán, szén-dioxid és szén-monoxid szabadult
Párizsra. A belvárost evakuálták, és lezárták. Az embereknek azt tanácsolják, maradjanak otthon.
- Vannak sérültek? - dőlt hátra Flamel fáradtan az ülésen.
- Semmi komoly, néhány horzsolás és zúzódás.
- Tekintve, hogy mi masírozott végig a városon, ez egy kisebb csoda - jegyezte meg Jeanne.
- Nidhoggról nem írnak?
- A tévében meg sem említik, de néhány blogon találni pár rossz minőségű, mobiltelefonnal felvett
képkockát róla. A Le Monde és a Le Figaro azt írják, exkluzív képeik vannak a „Katakombák szörnyéről".
Sophie, hol Saint-Germainre, hol az Alkimistára nézett.
- Hamarosan az egész világ tudni fog Nidhoggról.
- Dehogy! - válaszolt kórusban a két férfi.
- Hogyhogy?!
- Szőnyeg alá fogják söpörni az ügyet - fordult hátra Jeanne.
Flamel bólintott.
- A legtöbb ember el sem fogja hinni, azt gondolják majd, hogy egy újabb kacsa, amivel át akarják vágni
őket. Akik elhiszik, azokra rásütik, hogy összeesküvés-elméleteket gyártanak, és mérget mernék venni rá, hogy
Machiavelli emberei minden erejüket bevetik, hogy megszerezzék és megsemmisítsék az előkerülő képi
bizonyítékokat.
- Bizony, kislány, néhány órán belül ezt az egész felfordulást csak egy véletlen balesetnek fogják
tulajdonítani, és aki azzal jönne, hogy látni vélte a szörnyet, könnyen lehet, hogy az ideggyógyintézetbe
szállítják!
Sophie a fejét rázta.
- De az igazságot nem lehet örök időkig szőnyeg alá söpörni!
- Dehogynem! És ebben az ősök is érdekeltek - nézett a visszapillantó tükörből Sophie-ra a Tűzvarázsló. A
kocsi hűvös és árnyékos belsejében kék szeme szinte világított. - Az emberek különben sem akarnak hinni a
csodákban. Elvesztenék a talajt a lábuk alól, ha kiderülne, hogy a legendák és a mítoszok hajdan valóságnak
számítottak.
Jeanne megérintette férje karját.
- Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy ez csak az utóbbi néhány száz évben van így. Az emberek lelkéből
kiveszett az igazi hit. Hinni akarnak a csodában, de nem tudnak. Megtörtek valahol legbelül.
- Én hiszek a csodákban! - jelentette be Sophie csöndesen. Kinézett az üvegen, de a város helyett egy
rózsaszínűre festett gyerekszobát látott visszatükröződni valahonnan emlékei mélyéről. Az ő szobája volt
egykor, de azt nem tudta volna megmondani, melyik városban - Scottsdale-ben talán? Vagy Raleigh-ban? -,
annyit költözködtek akkoriban. Az ágyán ücsörgött kedvenc könyvei védőgyűrűjében. - Gyerekkoromban
hercegnőkről és varázslókról olvasgattam, vakmerő lovagokról és mágusokról, és bár tudtam, hogy amit olvasok,
csak az elme szüleményei, mégis hinni akartam benne, hogy a varázslat nem csak egy jelentés nélküli szó,
egészen mostanáig. Vigyázzon az ember, mit kíván, mert a végén még megvalósul! - tette hozzá keserűen. - A
tündérmesék is igazak?
- Valamennyire igen.
- A rémisztők is? - suttogta Sophie.
- Leginkább azok - felelte Flamel.
Három helikopter húzott el a fejük felett, motorjaik berregése megremegtette az autó üvegét.
- Hová megyünk? - kérdezte Flamel, amikor a zaj elhalt.
 - A Trocadéróból közvetlen lejárat van a tiltott csatornába. Azt hiszem, Dee a hosszabb utat választotta, így
időt nyerünk.
- Minden rendben lesz! - szorította meg az Alkimista Sophie kezét.
A lány kételyeit nem lehetett egyetlen kézszorítással eloszlatni.

A lejáratot egyszerű fémrács fedte, egy mesebeli körhinta mögötti facsoport takarásában. Alig látszódott, annyira
benőtte a moha és a fű. A Trocadéro-kert általában dugig volt turistákkal, de azon a reggelen Robinsonnak
nagyobb társasága volt, mint nekik. A körhinta faragott faparipái magukban úsztak körbe-körbe a kék-fehér
csíkos napernyő alatt.
Saint-Germain napperzselte kis fűfolthoz vezette őket, majd leguggolt, hogy megragadja a téglalap alakú
vasrácsot.
- 1941 óta nem használtam ezt a lejáratot - rántott egyet a rácson a férfi, de az meg sem mozdult.
Jeanne Sophie-ra pillantott.
- Amikor az ellenállásban küzdöttünk a németek ellen, gyakran használtuk a katakombákat. A város
bármelyik részére biztonságosan eljuthattunk. Ez volt a kedvenc helyünk
- tapogatta meg lábával a rácsot az asszony. - Még a háború alatt sem volt néptelen soha a kert, így feltűnés
nélkül elvegyülhettünk az emberek között.
A levegőt égő avar illata töltötte meg. Saint-Germain keze között a vasfedél először vörösen kezdett el
izzani, majd fehéren, és végül csöpögve olvadni kezdett.
- Ezzel megvolnánk! - csapta össze a kezét a férfi, a megszűnt akadály előtt. - Óvatosan a létrán!
- Sophie, menj Saint-Germain mögött, utánad én következem, és a hátvéd Jeanne lesz, ha nincs ellenére.
- Miért lenne? - kérdezte az asszony, majd egy közeli padot vonszolt a katakomba bejáratához. - Ezzel a
paddal fogom álcázni a bejáratot. Nem akarom, hogy váratlan látogatókat kapjunk - mosolygott.
Sophie borzongva tapogatta ki lábával az első lépcsőfokot, majd ereszkedni kezdett. Azt várta, hogy valami
orrfacsaró bűz csapja meg, de csak hűvös dohszagot érzett, mint egy pincében. Elkezdte számolni a
lépcsőfokokat, de valahol huszonkettő tájékán abbahagyta. A feje fölött egyre kisebb pontnak tetsző kék ég épp
eléggé árulkodott arról, milyen mélyre ereszkednek. Egyáltalán nem félt, csak testvérét féltette. Neki meg sem
kottyantak a szűk helyek, de a fiú valósággal rosszul lett tőlük. Vajon hogyan érezheti magát most Josh?
- kérdezte magától, mire válaszképpen émelyegni kezdett, szája kiszáradt, és szíve torkában dobogott.
Telepatikusan belekóstolhatott testvére egyáltalán nem virágos állapotába.
Josh rettegett.

NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

- Csontok - makogta Josh, ide-oda kapkodva fejét.

Az előtte lévő falat megsárgult emberi koponyák borították. Dee lámpásának fénye végigtáncolt rajtuk, és az
üres szemüregeket hátborzongató fénnyel töltötte meg. Josh úgy érezte, minden halálfej őt figyeli.
A fiú csontok között nőtt fel. Egyáltalán nem félt tőlük. Apja egész munkaidejében csontvázakat
tanulmányozott. Gyerekként Sophie-val a csontokkal telezsúfolt múzeumi raktár volt kedvenc játszóhelyük.
Csak egy különbség volt, egy lényeges különbség: azok a csontvázak, amik között felnőtt, állati csontvázak
voltak, leginkább dinoszauruszok csontvázaival találkozhatott. Egyszer még segített is apjának egy
dinoszauruszváz rekonstruálásában, mely az Amerikai Természettudományi Múzeumban került kiállításra.
De ezek a csontok kivétel nélkül...
- Ezek emberi csontvázak? - kérdezte a fiú.
- Mi mások lennének? - felelt Machiavelli, egy csipetnyi olasz akcentussal a hangjában. - Körülbelül
hatmillió csontváz található itt, lenn, vagy annál is több. A katakombák eredetileg mészkőbányák voltak -
mutatott hüvelykujjával hátrafelé. - Az egész város ezekből a kövekből épült. Párizs alatt járatok kígyóznak,
titokzatos célokkal.
- Hogy kerültek ide? - bökött a csonthalmazra a fiú, mivel hangja megremegett, elköhintette magát, de késő
volt, Machiavelli előtt nem tudta leplezni rettegését, hiába erőltetett magára közömbös arckifejezést. - Régieknek
tűnnek, biztosan nem ma kerültek le a mélybe.
- Nem ma, de nem is olyan régen, mint gondolod, mindössze pár száz éve - lepte meg Machiavelli válasza. -
A tizennyolcadik század végére Párizs temetői zsúfolásig teltek hullákkal. Abban az időben én is a városban
tartózkodtam - fintorgott, mintha valami nagyon gusztustalan jutott volna az eszébe. - Annyi volt a halott, hogy
az egész temető egyetlen hatalmas sírdomb volt, és mindenhol csontokat vetett fel a föld. Párizs nem csak a
legszebb város volt, de a legorrfacsa-róbb is. Még Londonra is rávert, pedig az nagy szó - nevetett fel
Machiavelli. Sátáni kacaja ide-oda verődött a csontokkal kirakott falakon. - Minden bűzlött, a patkányok
kutyányi nagyságúra híztak. A pestis mindennapos volt, de a pestisen kívül még számos járvány tombolt. Aztán
valaki rájött, hogy a járványok kapcsolatban lehetnek a megtelt temetőkkel. Ekkor döntöttek úgy, hogy kiürítik a
temetőket, és a hullákat, illetve maradványaikat lehozzák ide a járatokba.
Josht nem vidította fel a hír, hogy olyan hullák maradványaival van körbevéve, akiket ráadásul valami
veszélyes járvány ragadott el.
- Ki készítette a mintákat? - mutatott a különböző hosz-szúságú csontokból imitált napsugarakra.
- Valami felhőevő, aki még a rútból is szépet akart készíteni, valami mániás, aki még a káoszt is renddé
akarta változtatni. Az emberek a rend mániásai - tette hozzá lágyan.
- Maga „embereknek" hív bennünket - kockáztatta meg Josh az észrevételét, mert a Halottidéző
hallótávolságon kívül volt -, nem úgy, mint Dee, aki „emberiségről" beszél mindig.
- Ne tévessz engem össze Dee-vel, nekem vannak érzéseim!
Josh összezavarodott. Hirtelen nem tudta, ki rendelkezik nagyobb hatalommal: Dee vagy Machiavelli. A
Halottidézőre tippelt volna, de az olasz kiegyensúlyozottabbnak tűnt.
- Scathach szerint maga sokkal ravaszabb Dee-nél - gondolkodott hangosan Josh.
A férfi elmosolyodott.
- Ez a leghízelgőbb dolog, amit valaha mondott rólam!
- És? Scathachnak igaza van?
A férfi elmélázott kissé, elmosolyodott. Josh tisztán érezte megint Machiavelli kígyószagát.
- Teljes mértékben.
- Siessetek! Erre-erre! - szólongatta őket az orvos, hangját gyorsan elnyelték a csontszigetelésű falak. Mivel
nem akart sötétben maradni, Josh Dee világító gömbje után akart futni, de Machiavelli csettintett egyet az
ujjával, mire egy elegáns szürkésfehér lángocska jelent meg tenyerében.
- Különben nem minden alagút ilyen rendezett - mutatott a csontból készült sormintákra. - Valahol
halomban állnak az emberi maradványok.
Bekanyarodtak egy másik alagútba, ahol Dee már várta őket idegesen topogva lábával.
Amikor megérkeztek, szó nélkül elfordult, és továbbmasírozott.
Josh Dee hátára koncentrált, és a válla fölött lebegő fénygömbre, ahogy egyre beljebb haladtak a
katakombarendszer közepe felé. Ez segített neki abban, hogy ne vegyen tudomást a képzeletében minden
lépésnél összébb szűkülő falakról. Némelyik csontba évszám volt vésve, mint a graffiti morbid elődje. Az alagút
porában Dee apró lábáé volt az egyetlen nyom, ebből arra következtetett, hogy réges-rég nem járt erre senki.
- Ide nem járnak le az emberek? - kérdezte Josh, hogy a nyomasztó csöndet megtörje.
- De. A katakombák egy része nyitva van a látogatók előtt - hangzott a férfi válasza, és a tenyerében égő
fénycsík segítségével megvilágította a csontraktár falát. - De a katakombák nagyobbik része fel sincs
térképezve. Tilos és nagyon veszélyes felfedezőtúrára indulni a katakombákba. De néhányan mégis
megteszik, ők a katafilek. Létezik egy külön rendőrségi egység, arra a célra, hogy felügyelje a
katakombákat. De itt - mutatott ismét körbe a fénycsíkkal a tenyerén - nem fogunk sem illetéktelen
 behatolókba, sem rendőrökbe üközni. A katakombák legmélyén vagyunk, a legelső és legrégibb járatokban,
a város alatt, mélyen.
- A város alatt, mélyen - ismételte elhűlve a fiú, és meggörnyedt vállán máris érezni vélte a város
nyomasztó súlyát, mind a sok tonna földet, betont és fémet. A klausztrofóbia ismét hatalmába kerítette. A falak
hullámzani kezdtek a szeme előtt, és a nyelve döglött halként lapult a szájában. - Inkább visszamennék a
felszínre, ha nem probléma, köszönöm a kalauzolást.
A férfi megragadta Josh vállát, és szembefordította magával.
- Probléma, Josh, nagy probléma. Most már elkéstél, innen már nem fordulhatsz vissza! - sziszegte. Josh
testén forróság futott végig, és aurája szikrázni kezdett. A katakombát narancsillat és hüllőszag töltötte meg.
- Innen már csak felébresztve kerülhetsz ki, vagy...
- Vagy? - kérdezte hisztérikusan Josh, mert halálos bizonyossággal tudta, hogyan fog végződni a mondat.
- .. .vagy nem is fogod elhagyni soha többé - hangzott a csöppet sem kecsegtető lehetőség.
Újabb kanyar után egy meredeken lejtő, nyílegyenes járatba fordultak. A csontokból kirakott minta furcsán
ismerőssé vált a fiú számára. Erősen emlékeztetett azokra a maja és azték mintákra, amiket apja
dolgozószobájában látott. Csak az nem fért a fejébe, hogy mit keresnek közép-amerikai hieroglifák Párizs
katakombáiban.
Dee bevárta őket a folyosó végén. Szürke szeme úgy világított a sötétben, mint egy macskáé, májbeteg bőre
sárgásán fénylett. Amikor megszólalt, hadarva beszélt, és erős akcentussal. Josh nem tudta eldönteni, hogy Dee
vajon fél-e, vagy csak izgatott a találkozó miatt. A Halottidéző viselkedése Josht egy cseppet sem nyugtatta meg.
- Nagy nap ez a számodra, fiú, nagyon nagy! És nem csak azért, mert ma lesz a felébresztésed napja, de
azért is, mert ma egy olyan nagy méltóságú ős színe elé járulhatsz, akinek nevére az emberiség még ma is
emlékszik - fejezte be Dee a mondatát, majd csettintett egyet, mire a fénygömb helyet változtatott, és
megvilágított egy csontokból kirakott kaput. A kapu mögött sötétség ásított.
- Fáradj előre! - udvariaskodott a fiúval.
Josh elsápadt. Machiavelli megragadta a karját, közel rántotta magához, és a fülébe suttogott.
- Vigyázz, nehogy észrevegye rajtad, hogy félsz! Pánikba a legrosszabb esetben se ess! Az életed és az ép
elméd múlhat ezen!
- Ne essek pánikba, félelmet ne mutassak - ismételte a leckét a fiú.
- Most pedig eredj! - lökte Dee és az ajtó felé. - Gondolj arra, hogy mi a cél: szunnyadó energiáid
felébresztése!
Machiavelli hangjából Josh a szánakozás tónusát vélte kihallani. A fiú visszanézett a szomorú arcú olaszra,
és megtorpant.
- Na, mi lesz? Teli a gatya? Nem akarod, hogy felébresz-szenek? - vigyorgott rá gúnyosan Dee.
Josh erre inkább nem is válaszolt. Csak búcsút intett Machiavellinek, és belépett a csontkapun a sűrű sötétbe.
Szerencsére Dee is követte, így hamarosan megállapíthatta, hogy egy kör alakú teremben van, amelynek falait
egyetlen hatalmas, sárgás csontból faragták ki. Dee a fiú hátára tette a kezét, és lágyan előrébb tessékelte. Josh
annyira hozzászokott már a legrémisztőbb szörnyekhez és legelképesztőbb élőlényekhez az utóbbi napok során,
hogy ezennel szinte csalódnia kellett.
A terem teljesen üres volt, eltekintve egy mészkőből faragott talpazattól, amin egy hatalmas fémszobor
feküdt bőrruhában. Kesztyűs kezét egy hosszú és vastag kard markolatán pihentette. A szobor fejét és arcát sisak
takarta.
Josh hátrafordult. Dee és Machiavelli úgy álltak mögötte, mint valami ajtónállók.
- És most? - nézett rájuk tanácstalanul a fiú.
Egyik férfi sem válaszolt. Machiavelli összefonta karját mellkasa előtt, és félrebillent fejjel figyelt. Szemét
egészen összehúzta, mint egy kínai.
- Ez meg ki? - bökött hátra hüvelykujjával.
Válasz ezennel sem érkezett. Viszont a fiú észrevette, hogy Machiavelli most nem rá, hanem valahová a háta
mögé néz. Josh rosszat sejtett, és gyorsan megpördült.
 Épp akkor, amikor két rémálomba illő lény bukkant fel a sötétből. Tetőtől talpig fehérek voltak: áttetsző
bőrüktől kezdve egészen vékony szálú és a padlót söprő hajukig. Nem lehetett megmondani a nemüket. Nem
voltak nagyobbak egy gyereknél, homlokuk széles, álluk előreugró. Természetellenesen vékonyak voltak. Füleik
nagyok, ahogyan pupilla nélküli szemeik is. Homlokukból szarvak álltak ki, és a lábukkal sem stimmelt valami:
combcsontjaik hátrahajlottak, és lábszáraik végén kecskeszerű paták látszódtak.
Az első reakciója a menekülésé lett volna, ha nem jut eszébe Machiavelli figyelmeztetése: „Nem félni, nem
megijedni!"
Amikor jobban megnézte a hozzá legközelebb álló lényt, rá kellett jönnie, hogy nem is voltak olyan ijesztők,
mint azt először gondolta. Sőt kilétükre is rájött hamarosan. Ismerte őket anyja görög és római agyagedényeiről:
faunok voltak, de az is lehet, hogy szatírok, annyira nem mélyült el soha a tárgyban, hogy tudja a különbséget a
kettő között.
A lények még közelebb merészkedtek, és gyászkeretes körmeikkel piszkálni kezdték szakadt pólóját és
viseletes farmerét. Magas, majdhogynem emberi fülnek hallhatatlan hangon társalogtak egymással. Amikor
egyikük megérintette a fiú hasát, Josh aurája aranyfénnyel felizzott.
- Hé! - kiáltott fel a fiú, mire a szatírok hátraugrottak.
A lény egyetlen érintése elég volt ahhoz, hogy felszakítson benne valamit, amin keresztül most
megnevezhető és megnevezhetetlen félelmek öntötték el a lelkét. Szíve hangosan kalapált, és levegőért
kapkodott. Ekkor az egyik faun ismét megérintette, ezúttal az arcára tette jéghidek kezét, mire a fiú gyomra
görcsbe rándult a pániktól.
A két teremtmény rázkódott a nevetéstől, és örömükben ugrálni kezdtek.
- Figyelj rám, Josh! A szatírok egyszerű lények, érzelmekkel táplálkoznak. Az egyiket a félelem hizlalja, a
másikat a pánik. Phobosz és Deimosz a nevük.
A nevük említésére a lények visszatértek a sötétbe, csak nagy szemeik fénylettek sötéten Dee világító
gömbjének sugaraiban.
- Ok az alvó isten őrei.
De Josh már nem ért rá a szatírokkal foglalkozni, mert a szobor ropogva és csikorogva felült.
A sisakrostély mögül két vérvörös szem nézett a fiúra.

- egy Arnyékvalóság? - kérdezte Sophie ijedtében levegő után kapkodva.

Egy hosszú, és egyenes folyosó szájában állt, melynek falait csontok díszítették. A folyosót egyetlen
villanykörte vonta sápadtsárga fénybe.
Jeanne bátorítólag megszorította a lány kezét.
- Nem - kacagott fel -, ez a valóság. Isten hozott Párizs katakombáiban!
Sophie tudatát elárasztották Endor Boszorkányának emlékképei. Embereket látott rongyokba burkolva,
ahogy hatalmas kődarabokat vonszolnak a felszínre, amíg ostorral a kézben római katonák őrködnek felettük.
- Egy régi bányában vagyunk...
- Ma már csak több millió párizsi... - kezdte Flamel.
- .. .és az alvó isten temetője - fejezte be a mondatot Sophie.
A lány tudásán még az Alkimista is elámult. Jeanne és Saint-Germain meglepetten pislogtak.
- Az alvó istené, akit Endor Boszorkánya egyszerre gyűlöl és sajnál - tette hozzá a lány, majd
megborzongott, de nemcsak az akna hűvös levegőjétől, hanem a rátörő sötét gondolatoktól is. Az alvó isten
egykor egy ős volt...
.. .Egy égő harcmezőn páncélos-bőrruhás alakot látott, aki hatalmas karddal a kezében küzdött a sárkányok
ellen.
...Egy ismeretlen város kapuját védi a rá törő majomemberek ellen, míg a másik kapun menekültek
özönlenek kifelé.
...Egy hatalmas piramis tetején a harcos egy magányos asszonyt és két gyermekét veszi pártfogásba, és
megvédi őket a kígyó és madár keverékének tűnő szörnyektől.
 NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET
- Sophie?
A lány összerezzent. Annyira fázott, hogy fogai hangosan vacogtak. Ujabb képek tódultak tudatába, a bukás
képei: a harcos páncélja megrozsdásodott, bőrruhája elvásott, de maga az isten sem volt már a régi, mintha a
szíve is megrozsdásodott volna.
.. .A harcos jégkunyhók között futott végig, üvöltve, mint a sakál, a prémekbe bugyolált emberek elfutottak
előle a szélrózsa minden irányába.
...Egy hadsereget vezetett a következő emlékképen, mely ember és állat korcsaiból verbuválódott, hogy
lerohanjanak egy ismeretlen várost a sivatag közepén.
.. .A harcos egy hatalmas könyvtárszobában áll lángoló tekercsek, kódexek, pergamenek és bőrkötéses
könyvek között. Karjával újabb és újabb adagot sodor a polcokról a lángok közé.
- Sophie!
A lány aurája úgy pattogott, mint az összegyűrt celofán, amikor Flamel megszorította a vállát.
- Sophie!
- Láttam..., láttam... - lihegte a lány, és csak akkor vette észre, hogy transza közben olyan erősen harapott az
ajkába, hogy kiserkent belőle a fémes ízű, émelyítő vér.
- Azt nem tudom, mit láttál, de azt tudom, hogy kit...
- Ki volt az, akit az előbb láttam, az a harcos páncélban, és bőrruhában? - kapkodott levegő után a lány.
Sophie biztos volt benne, hogy ha tovább kutakodna Endor Boszorkányának emlékei között, előbb-utóbb
rátalálna az illető nevére. De túl sok és túl véres képkockát kellene lepergetnie a szeme előtt, és ehhez nem érzett
magában elég erőt.
- Mars Ultort láttad az előbb, az őst.
- A háború istenét - tette hozzá Jeanne keserűen. Anélkül, hogy jobban megnézte volna, Sophie felemelte a
kezét, és a folyosó végére mutatott.
- Ott van.
- Ezt meg honnan tudod? - firtatta Saint-Germain.
- Érzem - borzongott meg a lány, majd erősen vakarózni kezdett. - Mintha egy jégcsapot húzgálnának végig
a bőrömön, és a jégcsap abból az irányból érkezik.
- Ez a folyosó a katakombák közepébe vezet bennünket, az eltűnt római városba, Lutéciába - dörzsölte
össze a tenyerét a férfi, mire szikrák peregtek a földre, aztán elindult Jeanne után.
- Mi történt Marssal? - fordult az Alkimistához. - Az első emlékekben még úgy tűnt, ő az emberiség
védelmezője, de a későbbiekben az ellenségévé vált. Mi okozta ezt a pálfordulást?
-Talán a boszorkány emlékeiben megtalálod a választ - javasolta Nicholas.
- Csak azt ne kérje tőlem, könyörgöm! - rimánkodott Sophie, de már késő volt, az Alkimista szavai újabb
mozit indítottak el fejében.
Egy magas, jóképű férfit látott, aki egy magas piramis tetején áll, és karját az égnek veti. Válláról palást lóg,
mely színes tollakból készült. A piramis alatt egy város feküdt, kőházakkal, körülötte zöld vegetáció. A széles
utcákon mulatság folyt, valóságos karnevál. Mindenki rikító ruhákba és fejdíszekbe öltözött az alkalomra, kivéve
azokat az embereket, akik egyszerű zsákruhába bújva igyekeztek a piramis felé. Sophie csak most vette észre,
hogy a zsákruhás emberek egymáshoz vannak kötözve, és hogy őrök veszik körül őket, akik korbáccsal és
lándzsaheggyel ösztökélik őket gyorsabb mozgásra.
- Igen, ismeri őt - pislogta ki szeméből a képeket a lány, de azt már nem árulta el az Alkimistának, hogy
Endor Boszorkánya egykor szerelmes volt Marsba... Valamikor nagyon régen, mielőtt még Mars megváltozott
volna, mielőtt Mars Ultor vált volna belőle, a Bosszúálló.
 ÖTVENEDIK FEJEZET
— Üdvöz légy!, Mars, hadak ura! - kiáltotta Dee.
Josh remegő térddel nézte, ahogy a sisakos fej a Halottidéző felé a fordul. Dee aurája sárgán sercegni
kezdett, mint a zsír a kolbász alatt. A sisak rostélyán keresztül látni lehetett, hogy Mars vörös szeme szénként
felizzik. Eztán a fiú felé fordította a nyakát ropogva és csikorogva, mint akinek teljesen cl van meszesedve ez a
testrésze. De nem csak Mars bámulta Josht, Deimosz és Phobosz is, a két szatír, akik előbújtak az árnyékból, és a
szobor talapzata mellé húzódtak. A fiú le merte volna fogadni, hogy egyikük kék nyelvével megnyalta a szája
szélét, mintha csak a jövendő vacsorát látná benne. Igyekezett nem pánikba esni, és az ősre fókuszálni minden
figyelmét.
„Ne ess pánikba, ne mutass félelmet!" - tanította Machiavelli, de minden bizonnyal könnyebb volt ezt
mondani, mint betartani, főleg, ha az ember nem mással áll szemben, mint Marssal, azzal az istennel, akit a
rómaiak a háború isteneként tiszteltek. Sem Endor Boszorkányáról, sem Hekatéról nem hallott, mielőtt
találkozott volna velük, így egyikkel sem volt olyan elfogódott, mint Marssal, akiről nem csak egy hónapot, de
egy bolygót is elneveztek. Jól mondta Dee nemrégiben, hogy most egy olyan őssel fog találkozni, akit még az
emberiség sem felejtett el.
Most már csak azon kellett úrrá lennie, hogy ne remegjen úgy, mint egy tál kocsonya, és hogy fogai ne
kopogjanak annyira. Eszébe jutott harcművészetedzője, aki egy légzési technikára tanította. Behunyta a szemét,
és vett egy nagy levegőt, majd egy másodpercig benn tartotta, aztán hosszan kifújta. Semmi hatás. A pánikroham
erősödött. Sikerülnie kell, biztatta magát. Nézett ő már szembe ennél rosszabbal is: a halottak seregével és
Nidhoggal. Miért félne egy szobortól. ..
De Mars nem szobor volt, hanem egy élő isten. Bőrét és ruháját szürke porréteg vonta be, csak vöröslő
szeme rikított a sisakrostély mögött.
- Mars urunk, közeleg az idő, hogy az ősök visszatérhessenek arra a trónra, amit az emberiség bitorol.
Nálunk van a Kódex!
Josh bőrét szinte égetni kezdte a kis táskában lapuló két oldal. El sem tudta képzelni, mi lesz, ha kiszagolják,
hogy a hiányzó oldalak nála vannak. Hogy nem ébresztik fel, az tuti.
A Kódex említésére Mars Dee felé kapta a fejét, és füst szállt fel a rostélyok közül.
- A prófécia beteljesedni készül - folytatta Dee gyorsan. - Hamarosan megszerezzük a Végső Összegzést is,
és kiszabadítjuk az Elveszett Ősöket, hogy újra a világ urai legyenek, és felvirágoztassák ezt a sártekét.
Mars ismét Josh felé fordult, mozdulatát kisebb hegyomlás kísérte.
- A Kódex első próféciája már valóra vált: megtaláltuk az ikreket, a kettőt, akik egyek lesznek. A fiúnak
makulátlan aranyaurája van, a lánynak tiszta ezüst - kiabálta túl Dee a kopogó kőesőt, majd a fiú felé mutatott.
Mars kinyújtotta karját a fiú irányába, mire Josh aurája aranyszínben kivirágzott, bevilágítva a csiszolt
csontfalakat. A szatírok rémülten kerestek menedéket a szobortalapzat mögött. A levegőben narancsliget illata
szállt. Aurája elektromosságától még saját haja is égnek állt, és bár elvakította a ragyogás, annyit tisztán látott,
hogy a szobor testéről, mint leégett bőr, hámlik le a megkövesedett réteg, és alóla barna, feszes bőr villan elő.
Az isten aurája vérvörös ragyogással válaszolt a fiú auraenergiájára, és élettel teli bőre ismét megkövesedett,
és Mars visszaváltozott szoborrá.
- A lány érzékszerveit már felébresztették. Ha azt akarjuk, hogy az ősök visszatérhessenek a világba, akkor
elkerülhetetlen, hogy a fiút is felébresszük. Bosszúálló isten, Mars Ultor, felébresztenéd-e ezt a fiút? -
visszhangzottak Dee szavai a csontteremben.
Az isten két markába fogta hatalmas kardját, és beledöfte a csontpadlóba. Josh minden erejével azon
igyekezett, hogy ne remegjen túlságosan. A kősisak vékony résén keresztül világoskék szemet vett észre, mely a
következő másodpercben újfent vörössé vált.
Josh aurája halványodni kezdett. Ezt egyből kiszúrták az éhes szatírok is, mert egyre egyértelműbben
nyalogatták szájuk szélét.
- Ikrek vagytok?
 Joshnak eltartott egy pár másodpercig, amíg leesett neki a tantusz, hogy ez a megnyerő, lágy hang, amit hall,
Marsé.
- Ikrek vagytok? - kérdezte ismét türelmesen a szobor.
- I-igen, az ikertestvéremet Sophie-nak hívják.
- Nekem iker fiaim voltak egykor... réges-régen - mélázott el Mars, és szemére ismét kék felhők úsztak. - Jó
fiúk voltak, okos fiúk - tette hozzá, bár Joshnak fogalma sem volt róla, kiről beszél. - Melyikőtök az idősebb? Te
vagy a testvéred?
Josh önkéntelenül elmosolyodott, amikor eszébe jutott a lány.
- Sophie, de mindössze csak huszonnyolc másodperccel.
- Szereted a testvéred? A kérdés meglepte Josht.
- Természetesen, hiszen a testvérem. Mars bólintott.
- Romulus, az ifjabb fiam is azt állította, szereti Remust, mégis megölte.
Halálos csend hullott a teremre, Josh látta, amint könnyhártya fogja be az isten szemét, és a fiú vele együtt
könnyezett. Mars szeme hirtelen ismét vörösen izzott, és a könny sisteregve gőzölgött el a szemhéjáról.
-Felébresztettem fiaim auráját, hatalmat adtam nekik és erőt, ami az emberiség fölé emeli őket. Az
érzékszerveik kiélesedtek, ahogyan az érzelmeik is intenzívebbek lettek, de nemcsak a szeretet érzése, hanem a
gyűlöleté és a félelemé is.
- Az ős egy másodperc szünetet tartott, majd így folytatta.
- Amíg nem ébresztettem fel őket, a világ legjobb testvérei voltak, de miután megtettem, szörnyű dolgok vették
kezdetüket. A felébresztés elpusztította őket. - Itt ismét hatásszünetet tartott. - Hallgass rám, fiú, ne akard, hogy
felébresszelek, a saját és testvéred élete kedvéért.
Josh hátrafordult. Machiavelli a szokásos kifejezéstelen maszkot öltötte arcára, mint amit a legnehezebb
helyzetekben szokott, de Dee arcán látta, hogy a Halottidéző legalább annyira el van képedve, mint ő.
Az isten visszautasította Dee kérését.
- De magasságos, a fiút fel kell ébreszteni! - tiltakozott Dee.
- Nem ismerek „kell"-t. Hagyjuk rá a választást.
- Követelem, hogy... - vesztette el Dee az önuralmát.
- Követeled?! - horkant fel a bosszú istene.
- Vagyis a Mesterem követeli - korrigálta nyelvbotlását a Halottidéző.
- A Mesterednek sincs joga, sem hatalma követelni tőle bármit. Amit mondtam, megmondtam, a fiú döntése,
és senki másé. Ha még egyszer ki mered nyitni a szád, rád uszítom a házikedvenceimet. - Mars válla fölött
megjelentek a faunok fejei, akiknek máris beindult a nyáltermelésük. - Ha a kezükbe kerülsz, szörnyű halált
halsz! - fejezte be a kioktatást, majd ismét Josh felé fordult. - Akarod, hogy felébresszelek? Megvan hozzá az
erőm. Ha akarod, hatalmassá teszlek, erődet mindenki rettegi majd - nézett Joshra vöröslő szemgolyóval,
melynek csak a pupillájában volt némi sárgás derengés. - Akarod?
- Igen! - vágta rá gondolkodás nélkül a fiú.
- Mint mindennek, ennek is megvan az ára. Megfizeted?
- Hogyne! - hangzott megint a felelet, pedig Josh el sem tudta képzelni, milyen árat kell fizetnie ezért.
- Jól válaszoltál. Ha az árát kérdezted volna, sohasem ébresztettelek volna fel.
Deimosz és Phobosz vinnyogni kezdett, amit Josh villogásként értelmezett. Bizonyára eszükbe jutott
azoknak a sorsa, akik Marssal megpróbáltak alkudozni.
- Eljön majd a nap, amikor emlékeztetni foglak rá, hogy én ébresztettelek fel... Ki lesz a fiú mentora? - nézett
Machia-velliék felé.
- Én! - felelte egyszerre az olasz és a Halottidéző.
Josh meglepődött a jelentkezők számán, és úgy okoskodott magában, hogyha már mentort kell választania,
akkor Machiavellit választja.
 - A fiú a tiéd, Halottidéző! - döntött Mars. - Gondolataid tiszták. Látom, hogy a fiú erejét arra akarod
felhasználni, hogy az ősök visszatérhessenek. De neked, Machiavelli, kuszák a gondolataid, nehéz olvasni
bennük. Talán azért, mert még magad sem tudod, hogy mit akarsz tenni.
A kőtalapzat megreccsent, ahogy a szobor ellökte magát róla, és recsegve felállt. Vagy hét láb magas volt,
sisakos feje a mennyezetet verte.
- Térdre! - legyintette meg kardját úgy, hogy hegye éppen Josh orra előtt állt meg. A fiú bandzsítva nézte a
gyilkos fegyvert. Olyan közel volt a szeméhez, hogy a legkisebb karcolást is láthatta rajta, ahogy a fegyver élébe
vésett spirális mintákat is.
- Mi a klánod neve, és mi a szüléidé?
-A klánom neve? - értetlenkedett Josh, majd a zavarodottságához képest aránylag gyorsan kapcsolt. - Ja, a
családnevemre gondol. Newman. Apám keresztneve Richárd, anyámé Sara - felelte a fiú, és eszébe jutott, hogy
Hekaté ugyanezt kérdezte Sophie-tól. Bár csak néhány nappal ezelőtt történt, most mégis úgy érezte, mintha több
éve esett volna meg a dolog.
Mars hangjának tónusa megváltozott: erősebb lett, és olyan hangos, hogy Joshnak még a csontjai is
citeráztak tőle.
- Josh, Richárd és Sara fia, a Newman klán tagja az emberi fajból, azt akarom, hogy felébredj. Ez nem
ajándék, nagy ára lesz majd, amit meg kell fizetned. Ha elmulasztanád, elpusztítok mindent, ami kedves a
számodra, és magadat is.
- Megfizetem! - vágta rá Josh, akinek a vér lüktetni kezdett a fejében, és testét elárasztotta az adrenalin.
- Ebben nem is kételkedem - mondta Mars, majd hatalmas kardjával megérintette a fiú jobb vállát. Aurája
kinyílt, mint egy narancsillatú sárga rózsa.
- Látni fogsz majd, ahogyan eddig soha... - indult el a kard pengéje Josh bal válla felé.
A fiú kék szeme aranytallérrá változott, melyből aranykönnyek patakzottak az arcára.
- Hallani, ahogy senki emberfia...
Füléből aranyfüst bodorodott elő, mint egy kéményből.
- ízlelni sohasem érzett ízeket...
Josh köhögni kezdett. Tüzet hányt, mint egy sárkány, és szájában szikrák pattogtak ide-oda.
- Mindent kitapintasz majd, mi tapintható...
Josh felemelte a kezét, melyet a varázslat aranyfüsttel vont be. Körmei, amiket tövig rágott, most tökéletesen
fénylettek, mint apró tükrök.
- Sohasem érzett illatok és szagok tódulnak majd orrodba...
A fiú orrlyukából aranyszínű füst lövellt ki, és eltakarta arcát. Az aurája halmazállapota légneműből szilárdra
kezdett változni, és testét csillogó, celofánszerű anyag fogta körbe.
- Szavamra, a tiéd a legerősebb és legtisztább aura, amit valaha láttam - ámult el az isten. - Megérdemelsz
egy ajándékot. Ezért fizetned sem kell - nyújtotta ki karját, hogy ujjaival megérintse a fiú fejét.
Amint a fiú homlokához értek az isteni ujjak, Josh aurája belobbant, mint egy kályha, amibe olajat öntenek.
A szatírok kétségbeesetten menekültek a szobor talapzata mögé. Sápadt arcuk és ősz szőrzetük
megperzselődött. Dee térdre vetette magát, és szemét karjával igyekezett védeni, az újabb és újabb
lángcsóváktól, melyek körbenyalták a csontszobát, és kormos nyomokat hagytak mindenfelé a csiszolt falakon.
Machiavelli előrelátó volt. Abban a percben, amikor Mars a fiú fejéhez ért, kivetette magát a sötét folyosóra.
Bár a lángnyelvek és a fényes energialabdák ide is követték, nagyobb baja nem esett némi szemkáprázásnál, amit
igyekezett kipislogni retinájából.
Látott már felébresztést azelőtt is, de egyik sem járt egy kisebb atomrobbanással. El sem tudta képzelni,
milyen ajándékot kaphatott Josh az istentől.
Amikor látása újra kitisztult, megpillantott valamit a folyosó túlsó végén.
Valami ezüstös derengést, és a katakombákat vaníliaillat járta át.
 ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

A z Alcatraz víztornyának tetején ülve Morrigan hatalmas hollói társaságában énekelni kezdett, szinte csak
magának, a saját szórakoztatásra. A legősibb dalt énekelte, azt, amelyet az első majomember is hallott, és
minden ma élő ember DNS-ében hordja a kódját. Lassú, lágy, magányos és szomorú, de egyben gyönyörűen
szép dallam, melynél rémisztőbb nincs a Földön. Ez volt Morrigan dala. A félelem és rettegés dala, amit a
harcmezőkön elesett emberek hallanak utolsó tiszta pillanatukban, a haláluk előtt.
Morrigan összevonta magán tollköpönyegét, és elnézett a ködben úszó öblön túl a városra. Szinte érezte az
embertömeg testének összeadódott melegét, és látta a milliónyi aurát, mely mind egy-egy emberhez tartozott, és
minden embernek megvoltak a külön félelmei, aggodalmai, heves vagy visszafogottabb érzelmei.
Ujját vékony, fekete szájához emelte.
Ősei az emberek húsával, emlékeivel táplálkoztak, és úgy élvezték a finom érzelmeket, mint a zamatos
borokat.
Hamarosan ismét visszatérnek ezek a szép idők, és minden ember az övé lesz...
Ám előtte még volt egy randevúja.
Nemrégiben telefonhívást kapott Dee-től. A Halottidéző végre engedélyt kapott a Mesterétől, hogy a túl
veszélyessé váló Flamellel és Perenelle-lel végezhet. Morriganra vált a megtisztelő feladat, hogy a varázslónővel
leszámoljon.
Morrigannak fészke volt a San Bernardino hegy magasában. Oda szándékozott vinni Perenelle-t, ahol az
elkövetkező néhány napban az utolsó cseppig lecsapolhatja a varázslónő minden érzelmét és emlékét. Mivel
Perenelle immáron hétszáz éve él, és nem csak a Földet, de az Árnyékvalóságokat is bejárta, megismerkedett
minden érzéssel, amivel csak lehetett, és emlékei olyan tárházak, melyekben az ínyenc igazi különlegességekre
lel. Ehhez még hozzájárult, hogy Perenelle különleges memóriával rendelkezik: minden helyszínre és érzésre
emlékezik az életéből. Miután az összes érzést, tudást és emléket kiszívja agyából, Perenelle nem lesz több egy
magatehetetlen csecsemőnél. A holló istennő hátrahajtott fejjel felkacagott. Szájából kivillantak fehér
metszőfogai. Hamarosan elkezdődhet a lakoma.
Morrigan tisztában volt vele, hogy Perenelle a víztorony alatt tartózkodik. Egy olyan pincében, melynek két
bejárata van. Az egyik a víztoronynál, ahol ő őrködik, a másik valamivel odébb, de az csak apálykor volt
használható. Bár az apályra még várni kellett néhány órát, biztos, ami biztos, pengeéles csőrű őrökkel vetette
körbe azt is.
Morrigan orrcimpája megremegett.
Valamit kiszagolt.
Valamit, ami elnyomta a tenger jódos sószagát, a korrodálódó fémekét és a mohás kövekét, de még a
milliónyi holló tollszagát is... Érzett valamit, ami valahogy nem tartozott hozzá a szigethez, de még ehhez a
korhoz sem. Valami ősi és keserű szag tódult orrába.
Hozták a szelek szárnyai és a köd foszlányai. Aztán hirtelen ökörnyálak fonalai szálltak az orra elé, majd
sűrű hálóvá álltak össze.
Morrigan értetlenkedve pislogott fekete szemével.
Egy hatalmas pók vágódott ki a földből, és recés lábaival a holló istennő felé kapott.
Ezernyi madár csapott abban a percben az ég felé vijjogva és károgva, de sohasem érték el a
firmamentumot... Belegabalyodtak a sziget fölé kifeszített óriási pókhálókba. Voltak olyan madarak, amik
kiszabadultak a csapdából, de a pókhálómaradványok összeragasztották tollaikat, és röp-képtelenül
visszazuhantak a földre vagy éppen magára az istennőre.
Morrigan lerázta magáról halott alattvalóit, és felcsapott a levegőbe, kifeszítve tollpalástját...
Azaz csak csapott volna, ha nem érik el a pók szörnyű lábai.
- Azt hiszem, engem várt! - köszönt rá Perenelle Flamel a pók hátáról, kezében egy csillogó lándzsát tartva.
 Nem érzett szívében többé félelmet, sem émelygést a gyomrában. Csak egy cél lebegett a szeme előtt:
testvéréhez jutni. Josh ott várta őt a folyosó végében. Látta aranyauráját, és érezte a narancsillatot, melyre
összefut az ember szájában a nyál.
Félrelökte Nicholast, Saint-Germaint és Jeanne-t, és nekilódult, fittyet hányva a barátai szájából hangzó
figyelmeztető kiáltásokra.

ÖTVENKETTEDIK FEJEZET
S ophie mindig jó futó volt, az összes iskolában, melybe járt, kivétel nélkül rekordtartó volt száz méteren.
De most még a rekordjánál is gyorsabban futott. Aurája pattogva kelt életre körülötte a dühtől és az elszántságtól
táplálva.
Érzékszervei csak úgy itták magukba az őt körülvevő impulzusokat. Pupillája először összeszűkült, majd
ezüstös körré tágult, mint egy CD-lemez. A zavaró árnyékok eltűntek, és tisztán láthatta a falak legkisebb
részletét is. Orrcimpájába a minden szagnál erősebb narancsillaton kívül kígyó-, kén-, rothadás- és dohszag
kúszott.
Ekkor már tudta, hogy elkésett.
Josh ébresztési ceremóniája a végéhez közeledett.
Ügyet sem vetve az ajtó mellett kuporgó alakra, berontott a boltíves nyíláson, de a küszöbön túl nem jutott.
A tomboló energiamező napszele majdnem visszasodorta a folyosóra. Ezüstaurája ezüstpáncéllá szilárdult
körülötte, melyről az energianyalábok visszapattantak.
- Josh! - kiáltott testvérének, aki egy ős előtt guggolt. Sophie egyből felismerte az istent. Mars bal kezében
tartott kardjának hegye a plafon közepét érintette, még jobb kezét öccse homlokán pihentette. Josh alakja alig
volt kivehető a körülötte tomboló rettenetes tűzviharban. Arany lángnyelvek csapkodtak éhesen és céltalanul a
teremben, veszélyt jelentve a hatósugarukban tartózkodókra.
- Josh! - kiáltott Sophie ismét. Mars lassan felé fordította busa fejét.
- Ki innen!
- Csak Joshsal együtt! - csikorgatta a fogát a lány. - Nem hagyom itt az ikertestvérem!
- Már nem az ikertestvéred többé. Mások lettetek.
- Ő mindig az ikertestvérem marad, bármi történjen. Nem hagyom cserben soha, és most sem fogom.
Benyomult a terembe, és jéghideg ezüstködöt fújt testvére felé. Josh aurája sisteregve hűlt ki, ahogy a köd
hozzáért, a gőz egészen a mennyezetig csapott. Mars testére csillogó jégkristályok telepedtek, és sárgán verték
vissza a még pislákoló tüzet.
Az isten lassan leeresztette a kardját.
- Ha tudnád, ki vagyok, behúznád füled-farkad, és úgy somfordálnál el - mondta lágy hangon.
- Nagyon jól tudom, hogy ki maga - vette elő Endor
Boszorkányának tudását a lány. - A rómaiak Mars Ultorként imádták, a görögök Árészként, és a görögök előtt a
babiloniak Nergal néven tisztelték.
- Ki vagy te valójában? - vette el kezét Josh homlokáról Mars, mire Josh pislogó aurája végleg kialudt.
A fiú megingott, Sophie gondolkodás nélkül odaugrott hozzá, hogy elkapja. Amint hozzáért a fiú testéhez,
saját aurapáncélja semmivé foszlott. Védtelenül dajkálta karjában az öccsét, de nem zavarta, mert önvédelmi
reflexei a nullával váltak egyenlővé, olyannyira boldoggá tette a tudat, hogy Josht a karjában tudhatja.
- Ám még mielőtt a Nergal nevet megkapta, az emberek jótevőjének ismerték, és Huitzilopochtli néven
kivezette őket a rabszolgaságból Danu Tallis bukása után.
Az isten ijedtében hátratántorodott, és leroskadt a talapzatra, mely hirtelen érkezett súlyától recsegve
megrepedt.
- Honnan tudod mindezt?
- Mert Endor Boszorkánya nekem ajándékozta a tudását - állította fel Sophie a testvérét. Josh szeme nyitva
volt, de szemgolyója valahová a homloka belsejébe nézett, és csak a szeme fehérje világított. - Endor
Boszorkánya és maga egykor nagyon közelálltak egymáshoz - érintette meg Sophie a szobor kőtestét. - Azt is
tudom, miért átkozta meg, miért tette ezt az aurájával.
Sophie visszahúzta a kezét, és öccse karját a nyakába kanyarította, majd hátat fordított a hadistennek.
Flamelék épp ekkor rontottak be a terembe. Jeanne egyből a földön heverő Dee tarkójának szegezte kardját.
Nicholas és Saint-Germain lélegzet-visszafojtva várták, mi fog történni.
- Ha a boszorkány neked ajándékozta az emlékeit, akkor a varázslatait is ismered, és azt is tudnod kell, hogyan
oldozz fel az átok alól - hadarta Mars, majdnem könyörögve.
Nicholas Sophie-hoz szaladt, hogy átvegye tőle Josht, de a lány nem hagyta.
- Persze hogy tudom! - mondta a válla fölött.
- Akkor vedd le rólam a rontást, könyörgök neked! Cserébe bármit kérhetsz tőlem!...
Sophie egy pillanatig elgondolkodott. -Normális ember akarok lenni ismét, vedd le rólam a felébresztett érzékek
súlyát, és az öcsémről is.
- Mindent megteszek neked, amit kérsz, de erre az egyre még én sem vagyok képes - mondta lassan az isten.
- Akkor nincs üzlet! - fordult el a lány, és Saint-Germain segítségével kivitte a fiú testét a teremből.
Jeanne is Sophie-ék után ugrott, Fiaméit hátrahagyva a teremben.
- Megállj! Nem mentek sehová! Vagy leveszed rólam a rontást... - harsogta az isten, de Flamel nem rémült
meg.
- Vagy? - lépett elé Flamel.
- Vagy egyikőtök sem hagyja el élve a katakombákat! - hangzott a válasz, és meglegyintette feje fölött
hatalmas kardját. A két szatír csöpögő nyállal átvetette magát a talapzaton. - Ki vagy te, hogy
szemtelenkedni mersz velem, a nagy Mars Ultorral!? - kérdezte Mars, és szeme ismét vörössé vált a rostély
mögött.
- Én Nicholas Flamel vagyok, az Alkimista, maga pedig egy ős, aki istennek hiszi magát - csettintett ujjaival
Flamel, mire smaragdzöld porszemcsék szálltak fel a levegőbe, majd beleivódtak az elsárgult csontfalba. - És
most hadd ismertessem meg magát az alkímia csúcsával, a transzmutációval
- mondta, majd kisurrant az ajtón át a folyosóra.
Az ős Flamel után akart csapni a kardjával, de lába belesüllyedt az előbb még szilárd csontpadlóba. Egy
újabb lépést tett, de másik lába sem talált szilárd pontra, és térdig süllyedt a kocsonyás anyagban. Mars
elvesztette egyensúlyát, és orral előre az elzselésedett padlóba zuhant. Csapkodni kezdett a kardjával, de Flamel
már biztonságban volt. Nem úgy, mint Dee, aki kétségbeesetten próbált meg kimászni a slamasztikából, akár a
légy a levesből.
- Te vagy a felelős! - üvöltötte felé Mars. - Te tehetsz az egészről! Hozd vissza nekem a lányt és a fiút,
vagy...
- Vagy? - állt fel végre Dee az ajtófélfába kapaszkodva, és ismét összeszedve önbizalmát.
- Vagy halálnak halálával fogsz halni, és még a Mestered sem fog megvédeni haragom elől!
-Ne merjen fenyegetni! - mosolyodott el Dee, amíg ruháját tisztogatta a kezével. - Különben is: nincs
szükség a Mesterem védelmére, én is elbánok magával! Tudja, mit szoktam azokkal tenni, akik fenyegetnek?
Elpusztítom őket! Nem Flamel itt az egyetlen alkimista, aki ismeri a transzmutáció elvét - mondta, és a levegő
máris záptojásszagú lett.
Mars feje fölött a mennyezet megolvadt, és csöpögni kezdett az ős fejére, mint a napon felejtett jégkrém.
- Elpusztítani! - adta ki a parancsot a szatíroknak az isten, mire azok villogó fogakkal Dee-re vetették
magukat.
Dee varázsigét rebegett maga elé, és csettintett egyet az ujjával. Ami eddig cseppfolyós volt, hirtelen
visszanyerte eredeti konzisztenciáját.
Machiavelli bekukkantott az ajtón. Furcsa látvány tárult a szeme elé. Látta Mars Ultort és két, ugrásra kész
szörnyét belefagyva a megdermedt csontlávába.
- Látom, hogy a párizsi katakomba újabb titokzatos szoborral gazdagodott - mondta gúnyos hangon az olasz. -
Előbb Hekatét ölte meg, most meg Marsot. Néha tényleg eltűnődöm, hogy maga az ősök oldalán áll-e, de
mindegy is. Mindketten halottak vagyunk, elszalasztottuk Fiaméit és az ikreket, ráadásul megöltük Marsot. A
mestereink nem fognak nekünk megbocsátani.
Dee szó nélkül kilépett az ajtón, és nekivágott a folyosónak.
- Még nem buktunk el! Tudom, hova vezet ez a folyosó! - kiáltott hátra, majd lassan, tagoltan hozzátette. -
De a győzelem érdekében össze kell fognunk, és egyesítenünk kell erőinket!
- Mit akar tenni?
- Mi, ketten elengedhetjük a város őrzőit.

ÖTVENHARMADIK FEJEZET

Morrigan talpra állt volna, ha nem tekeredik lábára egy karvastagságú pókháló, amiben ismét elbukott.
Elkezdett lecsúszni a víztornyon, amikor újabb és újabb pókfonalak lövelltek felé és gúzsba kötötték.
Percnelle ekkor leugrott Areop-Enap hátáról a magatehetetlen holló istennő mellé, és az orra alá tolta az
energiahullámoktól remegő és színes füstöket eregető fegyvert.
- Gondolom, most sikítani szeretne! Ne fogja vissza magát!
Morrigan megfogadta a tanácsot. Száját nagyra tátotta, és fekete nyelvét hátrahúzva ordítani kezdett.
Az idegtépő sikítás végigzengett a tájon, és megrepedez-tette az utolsó épen maradt ablaküvegeket is.
A víztorony inogni kezdett. Az öblön túl riasztók kaotikus vijjogására ébredt a város, és a kutyák
százmérföldes körzetben vonyítani kezdtek.
Istennőjük sikoltására ismét sokezernyi szárny lendült a magasba egyszerre, mintha elsütöttek volna egy
ágyút, de miként elődeik, ők sem jutottak messzire, és belegabalyodtak az elhagyatott épületek és magas póznák
közé kifeszített pókhálókba. Visszahullottak a földre, ahol már vártak a rájuk a különböző méretű és fajú pókok,
hogy múmiává változtassák őket, és kiszívják a vérüket az utolsó cseppig. A sziget ismét csendes lett.
Néhány vérhollónak valahogy mégis sikerült meglógnia. Ok alacsonyan repülve kikerülték a hálókat, majd a
hídnál megfordulva újra támadásba lendültek.
Éles csőreiket és hegyes karmaikat Perenelle-re fenték.
Az asszony az istennő fekete szemében meglátta, mire készülődnek a szolgái. Egyetlen varázsszóval életre
keltette a fegyvert, és egy világító háromszöget írt le vele a levegőbe. Amint a madarak átzuhantak a
háromszögön..., átváltoztak.
Hat tökéletes tojás hullott le a levegőből átlyuggatva a pókhálókat.
- Vályúhoz! - kiáltotta el magát Areop-Enap, és lemászott a víztoronyról.
Perenelle letelepedett a gúzsba kötött holló istennő mellé, és lándzsáját a térdén pihentette. Átnézett az öblön
át a városra, amit több mint egy évtizede otthonának nevezhetett.
- És most mi lesz, varázslónő? - tette fel a kérdést Morrigan.
- Nem tudom. De úgy látszik, hogy Areop-Enappal lassan átvesszük az irányítást.
- Biztos, hogy megelégszik azzal, hogy ennek a szemétdombnak a királynője legyen? Amíg nem sajátítja el
a repülés művészetét, ugyanúgy Dee foglya marad ezen a szigeten, mintha a dutyiban csücsülne. Ide már nem
járnak turisták, kíváncsiskodók, de még halászhajót sem talál. A Szfinx égre-földre keresi magát, és
biztosíthatom, hogy előbb-utóbb megtalálja.
- Már alig várom a találkozást! - suhogtatta meg a lándzsát a levegőben. - Kíváncsi vagyok, mivé fog
változni: kislánnyá, oroszlánkölyökké vagy madártojássá?
- És mi lesz Dee-vel? Visszatér, és hadsereget verbuvál a szörnyekből.
- Jöhet ő is, nem félek tőle.
- Nem győzhet, varázslónő!
 - Nicholas és én már évszázadok óta halljuk ezeket a szavakat, és még mindig itt vagyunk.
- Mit szándékozik velem tenni? Annyit elárulhatok, hogy addig nem lesz biztonságban az élete, amíg meg
nem öl.
Perenelle elmosolyodott, ajkához közelítette a lándzsa hegyét, és ráfújt. A fegyver felizzott.
- Kíváncsi vagyok, hogy mivé változtatja magát? Talán tojássá vagy kismadárrá?
- Nem tojásból keltem ki, engem ugyanúgy szültek, mint magát. Különben sem ijeszthet meg. Nem félek a
haláltól.
- Nem fogom megölni, sokkal alkalmasabb büntetést tartogatok a maga számára... - Perenelle felnézett az
égre, hosszú hajába kapott a szél. - Mindig is vágytam arra, hogy repülhessek, hogy madárként szánthassam a
fellegeket.
-Nincs is ennél felemelőbb érzés - mondta Morrigan őszintén.
- Ezt veszem el magától. Azt, amit legjobban szeretett: a repülés képességét és a szabadság érzését. -
Kegyetlen mosoly jelent meg Perenelle ajkán. - Nagyszerű cellát tartogatok a maga számára.
- Nincs az a börtön, amiből ki ne törnék.
- Biztos ebben? Amibe én dugom, abból még maga

Areop-Enap sem tudott kitörni. Mélyen a föld alatt van, soha többé nem látja isten szabad egét.
Morrigan ismét üvölteni kezdett, és ide-oda hányta magát az imbolygó víztorony tetején, de a Póköreg
fonalai erősnek bizonyultak. Morrigan abbahagyta a hánykódást, és hirtelen elhallgatott. Egy másodpercnyi
csend következett, aztán a város távoli riasztói ismét életre keltek. Perenelle fülét köhögésszerű hangok csapták
meg. Eltartott néhány pillanatig, amíg rádöbbent, hogy a holló istennő valamin kacarászik.
- Elmondaná, mi olyan mulatságos? - kérdezte, bár nem volt benne biztos, hogy kíváncsi a válaszra.
- Engem foglyul ejthet, nem bánom, de maga haldoklik, látom az idő harapásait az arcán és a kezén.
Perenelle ijedten emelte kezét a lándzsa fényébe. Meghökkent. Apró, barna májfoltokkal volt tele. Az
arcához kapott, és új, sokkal mélyebb ráncokat tapintott ki ujjbegye.
- Mennyi ideje van hátra? Hetei vagy talán csak napjai? Hogyan fog így újabb adag főzethez jutni?
- Egyetlen nap alatt is sok minden történhet.
- Hallgasson rám, varázslónő! Dee a férjedre eresztette Nidhoggot, a fiú nemsokára a kezében lesz, engem
azért küldtek ide, hogy megöljelek. A ti életetek már nem ér egy fabatkát sem, az ikrek a jövő zálogai.
Perenelle közel hajolt a holló istennőhöz. A lándzsa fénye halotti maszkokká változtatta mindkettejük arcát.
- Igaza van, az ikrek a jövő zálogai. De hogy kinek a jö-vőjéé, az ősöké-e, avagy az embereké, még
korántsem dőlt el.

ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET

N iccolö Machiavelli óvatosan előrelépett, és lenézett a városra. A Notre-Dame katedrálisának tetején állt.
Alatta a Szajna futott, s a Pontau Double ívelt át a folyón. A Notre-Dame előtt széles tér hasalt. A cizelláltan
kidolgozott falnak támaszkodott, és nekiállt, hogy kifújja magát, elvégre nem mindennap tesz meg az ember
ezeregy lépcsőfokot a katakombákból a Notre-Dame tetejére. Dee mutatta neki az utat, egyedül sohasem talált
volna ide. Térde remegett, és ízületei sajogtak. Machiavelli edzett férfinak gondolta magát - vegetáriánus volt, és
mindennap sportolt -, de most felül kellett bírálnia az önmagáról alkotott képet. A lépcsők fölöttébb megviselték.
De leginkább az dühítette, hogy Dee-nek meg sem kottyant az egész.
- Mit mondott, mikor járt itt utoljára? - kérdezte lihegve.
- Nem mondtam - nézett rá Dee, aki az olasz jobbján állt meg, a déli torony árnyékában. - De ha már
felhozta, elárulhatom: 1575-ben egészen pontosan. Itt találkoztam Morrigannal, akitől tudomást szereztem
Ábrahám mágus
könyvéről és Nicholas Flamel terveiről. Minden itt kezdődött, és fejeződjön is be minden itt, így stílusos, nem?
Machiavelli lenézett. A nyugati rózsaablak fölött állt. A tér kísértetiesen üres volt.
- Miért olyan biztos benne, hogy Flamel és a többiek idejönnek?
Dee kivillantotta apró fogait. Inkább volt vicsorgás, mint mosoly.
- Mars felébresztette a fiú érzékszerveit. Minden külső inger halálfélelmet fog rá hozni, amint felocsúdik a
transzból. A föld alatt nem maradhatnak, Josh klausztrofóbiás. Flamel ide fogja hozni, ez a város egyetlen
nyugodt pontja, ami ráadásul elérhető közelségben is van. Az ősi római város maradványai és a Notre-Dame
között van egy titkos folyosó... Ott vannak! - mutatott le győzelemittasan az öt apró figurára.
- Ugye tudja, mi a dolga?
- Igen! - bólintott az olasz.
- Lehetne lelkesebb is!
- Megrongálni egy ilyen nemes épületet, bűn.
- Az emberölés már nem is számít? - kérdezett vissza Dee.
- Az emberek pótolhatók - zárta rövidre a társalgást Machiavelli.
- Hadd üljek le, csak egy pillanatra! - szakította ki magát testvére és Saint-Germain karjából Josh, és ledobta
magát az egyik utcai kőre meg sem várva az engedélyt. Állához húzta térdét, és átfogta sípcsontját. Olyan erősen
reszketett, hogy hallani lehetett összekoccanó fogait.
- Mennünk kell! - húzta a száját Flamel.
- Csak egy percet kérünk! - kiáltott rá Sophie. Letérdelt öccse mellé, de amikor meg akarta érinteni, Josh
aurája szikrázni kezdett. Mindketten megrándultak.
- Tudom, mit érzel, Josh! Minden túl..., túl világos, túl hangos, túl éles. A ruháid túl nehezek, és szinte
felsértik a bőröd, a cipőd túl szűk. De majd megszokod, és a rossz érzések elmúlnak - mondta Sophie, aki tudta,
miről beszél, hiszen néhány nappal ezelőtt hasonló élményen ment át.
- A fejem szét akar robbanni, mintha túl sok lenne neki az információ, és ezek a furcsa gondolatok...
Sophie összehúzta a szemöldökét. Valami nem stimmelt. Amikor felébresztették csak kiélesedett érzékei
kínozták, de a fejével nem volt baja. A feje csak azután akart szétrobbanni, miután Endor Boszorkánya átadta
neki minden tudását. Sophie-nak akkor jutott eszébe, mit is látott valójában, amikor belépett a terembe: Mars
egyik kezét Josh homlokára helyezte, mintha át akart volna adni neki valamit.
- Amikor Mars felébresztett, mit mondott pontosan? Öccse kétségbeesetten rázta a fejét.
- Nem emlékszem...
- Erőltesd meg az agyad! - csattant fel Sophie, de mivel látta, hogy öccse kezd megsértődni, még hozzátette
immáron sokkal kedvesebb hangon. - Kérlek! Nagyon fontos lenne!
- Ne parancsolgass, nem vagy az anyám! - mondta egy halvány mosollyal a szája sarkában a fiú.
- Tudom, de még mindig az okos és segítőkész nővéred vagyok, úgyhogy gyerünk! - kacsintott öccsére.
- Azt mondta, hogy a felébresztés nem ajándék, egyszer majd kérni fog valamit cserébe.
- Mondott még valamit?
- Azt, hogy még soha életében nem találkozott olyan tiszta aurával, mint az enyém - idézte fel Josh maga
előtt az istent. Felébresztett érzékszerveivel egészen másképp látta. Most vette csak észre a finom és kidolgozott
díszítéseket a sisakján és a mellvértjén, és most hallotta ki hangjából először a rejtett fájdalmat. - És még azt is
mondta, hogy megajándékoz valamivel, aminek nagy hasznát vehetem az elkövetkező időkben.
- És?
- Nem tudom, mi lehetett az. Csak annyit éreztem, amikor a homlokomra tette a kezét, hogy mindjárt a
földbe pasz-szíroz, olyan erős volt a nyomás.
- Valamit adott neked, csak azt nem tudjuk, mit... Megkérdezem Nicholastól. Nicholas! - kereste a lány az
Alkimistát, de az már nem állt mellette. Saint-Germainnel és Jeanne-nal együtt a Notre-Dame-ot szemlélték.
- Meneküljetek - fordult hátra az Alkimista -, mielőtt nem késő.
 Sophie-t a férfi erőltetetten higgadt, fojtott hangja jobban sokkolta, mintha ordított volna. Megragadta
testvérét, és talpra rángatta. Az sem érdekelte, hogy aurájuk úgy szikrázott, amint egymáshoz értek, mint egy
elszabadult magasfeszültségű vezeték.
Sophie felnézett, és három különböző szörnnyel találta szemben magát.
- Már késő - sóhajtott a lány.

Dr. John Dee mestere volt a gólemkészítésnek, de kisujjában volt a szimulakrák és a homunkuluszok titka is.
Machiavelli a tulpa megteremtésének és irányításának képességével rendelkezett. Mindketten tudták, hogyan
élesszék fel az élettelent.
Az eljárás meglepően hasonló volt, csak az alapanyagok különböztek.
Most ott álltak egymás mellett a katedrális tetején, és erősen koncentráltak.
A Notre-Dame vízköpői és más kőszörnyei egymás után recsegve-ropogva életre keltek...

A vízköpők voltak a legfrissebbek.

Először csak egy-kettő ébredt fel hosszú álmából, aztán már több százan nyüzsögtek az épületen. A
legeldugottabb helyekről másztak elő - láthatatlan ereszek mellől és rejtett víznyelők közeléből - kősárkányok, -
kígyók, -majmok, -kecskék és más azonosíthatatlan -szörnyek igyekeztek lefelé a térre.
A vízköpőket követték a szobrok - a titokzatos vésetek: -oroszlánok, -tigrisek -majmok és -medvék
szakították ki magukat a középkori kövekből, és indultak neki a meredélynek.
-Ez kellemetlen, fölöttébb kellemetlen - szívta a fogát Saint-Germain.
Egy durván kivésett kőoroszlán ugrott le közvetlenül a katedrális bejárata elé. Kőkarmai hangosan kopogtak.
Saint-Germain egy tűzgolyót lőtt ki rá, de egyéb hatása, mint hogy leégette vele a szörny hátára rakódott
galambürüléket és évszázados koszt, nem volt.
Saint-Germain sorra próbálta ki a tűz különböző változatait - hol tűzostorral vágott felé, hol tűzlándzsákkal
dobálta -, de egyik sem használt.
Arról nem is beszélve, hogy újabb és újabb vízköpők poty-tyantak le a térre. Volt, amelyik darabokra tört a
becsapódáskor, de legtöbbjük sértetlenül ért földet. Szétszéledtek a téren, majd gyűrűt alkotva körülvették
Flameléket. Akadtak közöttük díszesen faragott szobrok bőven, de néhányuk nem volt több formátlan
kőtömbnél. A nagyobbak lassan cammogtak, míg a kisebbek fürgén osontak előre.
Egy félig ember, félig kos szobor kiugrott a sorból, és szarvát egyenesen Saint-Germainnek szegezte. Jeanne
a nyakára csapott kardjával, de meg sem kottyant neki. A Tűzvarázsló az utolsó pillanatban félreugrott, esés
közben rácsapott a szobor farára. Vesztére tette: kis híján eltörtek az ujjai. A kecskeember le akart fékezni, de a
nedves macskaköveken ez korántsem volt olyan egyszerű. A szobor elcsúszott, és kitörte az egyik szarvát.
Nicholas előhúzta a Klarentet, és két kezében fogva megforgatta. Egy medve vetette rá magát, aminek női
feje volt. Karmai, akár a tőrök. Nicholas a lény felé döfött, de a kard hegye lecsúszott a kőszoborról. Újra
próbálkozott, ezúttal a kard élével csapott a medvére. Az Alkimista egész teste beleremegett, ahogy a penge a
szörny hátát érte. A medve előrecsapott kőmancsával, Flamel az utolsó pillanatban elhúzta a fejét, és a szörnyű
karmok néhány milliméternyire húztak el a füle mellett. A medve kizökkent egyensúlyából, és saját lendülete a
föld felé húzta. Flamel még egy rúgással besegített a jó öreg gravitációnak. A medve előrezuhant, és mancsai
porrá törtek.
Sophie a szörnyek és testvére közé állt. Elhatározta, hogy megvédi öccsét. Vagy egy tucat forgószelet
támasztott, de nem ért el vele mást, mint hogy megtáncoltatta a földön heverő újságpapírokat.
A vízköpők és szobrok gyűrűje egyre szűkült.
- Nicholas, valamit tennie kéne, elég rosszul áll a szénánk - túrt a hajába a Tűzvarázsló.
Nicholas előrenyújtotta jobb kezét. Egy zöld üvegcse jelent meg benne, ami a következő pillanatban
összetört, és tartalma felszívódott az Alkimista bőrében.
- Nincs elég erőm. A katakombában végbevitt transzmutáció halálra fárasztott.
 A vízköpők nehéz kőlábaikon tovább közeledtek. Az apróbb reliefek összeroppantak a nagyobb szobrok
talpai alatt.
- Ezek egyszerűen eltaposnak bennünket - mutatott a négylábú úthengerekre Saint-Germain.
- Bizonyára Dee irányítja őket - bújt testvéréhez Josh fülére tapasztott kézzel. Felébresztett hallásának
elviselhetetlen volt a kőlábak csikorgása.
- Egyetlen ember ereje aligha lenne elég ennyi szörny mozgatására, ehhez Machiavelli segítsége is kell -
jegyezte meg éleslátón Jeanne.
- Valahol itt kell lenniük a közelben - nézett körbe a Tűzvarázsló.
- Igen, valahol egészen közel.
- „A parancsnok válassza ki mindig a legmagasabb pontot" - mondta Josh olyan hangon, mintha egy
könyvből olvasná. A fiú meglepődött: eddig tudomása szerint nem rendelkezett stratégiai ismeretekkel.
-Vagyis a katedrális tetején vannak - állapította meg Flamel.
- Igen, már látom is őket - mutatott fel Jeanne. - A két torony között állnak, közvetlenül a nyugati
rózsaablak fölött.
- Átadta kardját a férjének, és aktivizálta az auráját. A levegőbe levendula illata lopódzott. Jeanne aurája
materializálódni kezdett, és bal kezében egy íj, míg a jobban egy ehhez tartozó nyílvessző vált láthatóvá.
Felemelte az íjat, az idegre helyezte a nyílvesszőt és megfeszítette a húrt.

- Észrevettek - mondta gyöngyöző homlokkal Machiavelli. Nem volt egyszerű feladat ennyi kőszörnyet
irányítani.
- Nem jelent semmit! Mit tehetnének velünk? - nézett le Dee is a szobrok és vízköpők gyűrűjében álló öt
alakra.
- Akkor fejezzük be, amit elkezdtünk! - csikorgatta fogát a férfi. - De ne feledje, az ikrek élve kellenek!... -
mondta, amikor egy vékony, ezüstösen csillogó tárgy jelent meg a levegőben, mely közvetlenül felé úszott. - Egy
nyílvessző! - kiáltotta, de már késő volt. A combjába csapódott a lövedék. Hirtelen úgy érezte, deréktól lefelé
lebénul. Megtántorodott, majd elterült a katedrális tetején, kezével érzéketlen lábát szorítva. Vér nem folyt ki a
sebből, ez meglepte, ahogy a különösen intenzív fájdalom is.
Odalent a téren a fél szoborhadsereg lebénult, aztán hatalmas robajjal orra zuhant, maguk alá temetve más
kőalakokat. De a sereg épen maradt fele tovább folytatta a támadást.
Lentről újabb nyílvesszők érkeztek, de célt tévesztve pattogtak le a katedrális falairól.
- Machiavelli!
- Nem megy, nagyon fáj, nem tudok koncentrálni! - sziszegte a férfi, és arcán könnyek gördültek le, amiket
a kín préselt ki belőle.
- Nyámnyila! Akkor majd befejezem magam!
- A fiúra és a lányra vigyázzon, élve kellenek!
- Nem feltétlenül. Ne feledkezzen el róla, hogy birtokomban van a holtak feltámasztásának képessége...
- Ne!
Dee nem is figyelt rá. A kőszörnyekre koncentrál, és kiadta az egyszerű, de végzetes parancsot.
- Megölni! Megölni mindet! A lények előrelódultak.
- Jeanne! Tüzeljen!
- Kifogytak az energiatartalékaim. A nyílvesszők mind az aurámból készültek.
A vízköpők csikorgó léptekkel közeledtek. A mozgásuk meglehetősen esetlen volt. Némelyek szarvat,
mások karmot viseltek, de egy-két jókora szemfogat is lehetett látni, de fő erejük a súlyukban rejlett, mellyel
könnyűszerrel gázoltak át bárkin.
Josh felkapott egy macskakövet, és az egyik vízköpőnek vágta, mire az menten megrepedt. A robaj szinte
fájt a fülének, de annyi következtetést még így is levont belőle, hogy ha nem is karddal vagy mágiával, de a
lények más módon elpusztíthatok. Mi a kövek legnagyobb ellensége? - morfondírozott, aztán hamarosan
megérkezett a válasz is, mely egy emlék képében villant be, egy emlékében, mely nem az ő emléke volt. Magas
városfalat látott, amelyik hirtelen leomlik, és por száll fel a földről.
- Van egy ötletem! - kiáltott fel.
- Isten adja, hogy jó ötlet legyen, az életünk múlik rajta! - sóhajtott Saint-Germain. - Valami varázslat?
- Nem, egyszerű fizika. Milyen forróra tudod hevíteni a tüzed, Francis?
- Nagyon forróra.
- És te Sophie, milyen hideg szelet tudsz támasztani?
- A legészakibbat - bólintott, és hirtelen megértette, mire megy a ki a játék. Fizikaórán is kísérleteztek ezzel
a tanár vezetésével.
- Akkor gyerünk! - kiáltotta Josh.
Egy denevérszárnyú sárkány ugrott Saint-Germain elé. A férfi minden energiáját összeszedve a legforróbb
tüzet bocsátotta az állatra, addig égette, míg a feje vörösen nem izzott, aztán Sophie következett a hideg
zuhannyal. Amint az északi levegő hozzáért, a lény szétrobban.
- Ez az! Forró és hideg! - ujjongott Josh.
- Tágulás és szűkülés - mosolygott Flamel is, és felnézett Dee-re. - Az alkímia egyik alapja.
Ujabb támadó közelgett egy vaddisznó képében. Saint-Germain alaposan megpörkölte, majd ismét Sophie
következett. Amikor a jeges szél megcsapta, kiestek alóla kőlábai.
- Forróbbra! Még forróbbra! - kiáltotta Josh, majd testvére felé fordult, akinek a szemén látszódott, hogy
egyre fáradtabb. - Te pedig hidegebbre!
- Könnyű azt mondani!... Alig maradt erőm!... Nem adnál kölcsön a tiédből?
Josh nem kérette magát. Testvére mögé állt, és kezét a lány vállára helyezte. Sophie ezüst- és Josh
aranyaurája frigyre lépett.
Jeanne is férje mögé állt, és ezüstaurájával felfrissítette férje apadni kezdő energiáit.
Saint-Germain tűzfelhőbe borította a közeledő lények hadát, melyek fehéren kezdtek izzani. Olyan hőt
generált, mely megolvasztotta volna a köveket, ha Sophie fagyos, északi szele nem robbantotta volna szét őket.
Saint-Germain lassan, odafigyelve lángszórózta a szobrokat. Amint a Sophie ujjából kiáramló köd megcsapta
őket, hangos robajjal mind szétrobbantak. A hatás több mint drámai volt. Az ősi kövekből és téglákból csak
szálló por és apró kődarabok maradtak. Elesett az első harcvonal, aztán a második és a harmadik is... Nagy
kőrakások jelezték a sikeres támadásokat.
Saint-Germain és Jeanne erői felemésztődtek. A hátvédek elpusztítása teljes egészében Joshra és Sophie-ra
maradt. A hosszú évszázadok alatt a nedvesség a vízköpők legbelső pórusaiba is beszivárgott. Az ikrek közös
auraenergiája által gerjesztett szél fagyos ujjaitól a bennük lévő vízcseppek megfagytak, és szétfeszítették a már
egyébként is porózus anyagot.
- „A kettő, ami egy" - suttogta Flamel, és kimerülten leroskadt a macskakőre. Az ikrekre nézett. Sophie és
Josh ezüst- és aranyaurája egybeolvadt, és biztos páncélt vont ragyogva a bőrük köré. A két auraenergia
összeadódott, és elképzelhetetlen erővel bírt, olyan erővel, mely látszólag kiapadhatatlan. Flamel tudta, hogy
ekkora erővel könnyűszerrel irányítani tudnák a Földet, felvirágoztathatnák vagy porig rombolhatnák, ahogy
kedvük tartja.
Amikor az utolsó vízköpő is megsemmisült, az ikrek aurája halványodni kezdett.
Az Alkimista először gondolkodott el azon, hogy jó ötlet volt-e felébreszteni az ikrekben szunnyadó, titkos
erőt.

Dee és Machiavelli a Notre-Dame tetejéről figyelték, amint a kis csapat sértetlenül gázol át a vízköpők
füstölgő maradványain, és elindulnak a híd felé.
- Nagy bajban vagyunk, ugye, tudja - sziszegte összeszorított fogai között az olasz. A nyílvessző már
felszívódott a testében, de a lába még mindig béna volt.
 - Miért használ többes számot? Az egész a maga hibája, legalábbis az én jelentésemben ez fog állni. Nem
lennék a helyében, barátocskám!
Machiavelli, amennyire fájdalma engedte, kihúzta magát.
- Az én jelentésemben maga lesz a hibás - dőlt a korlátnak, lábát masszírozva.
- Ki hinne magának?! Mindenki tudja, hogy maga az álnokság atyamestere!
Machiavelli a zsebéhez nyúlt, és egy kis ketyerét húzott elő belőle.
- Még jó, hogy be volt kapcsolva a diktafon. Hangra indul. Minden egyes szavát felvette.
- Minden egyes szavamat? - bámult Dee az apró magnóra.
- Bizony. Biztos lehet benne, hogy az ősök hinni fognak nekem.
Dee mozdulatlanul állt pár másodpercig, aztán bólintott.
- Rendben. Ki vele, mit akar?
Machiavelli a porrá zúzott szobrokra mutatott ördögi vigyorral az arcán.
- Nézze, mire voltak képesek az ikrek! Pedig még alig ébresztették fel őket. Alig volt módjuk, hogy
képezzék magukat.
- Mit akar ezzel mondani?
- Maga és én összefoghatnánk. Ketten erősebbek vagyunk. Azt ajánlom, hogy kapjuk el az ikreket, és
képezzük ki a jómadarakat!
- Kiképezni?
- Igen! - csillogott Machiavelli szeme. - A legenda ikrei. „A kettő, amely egy, és az egy minden lészen." Ha
elsajátítják az elemek mágiájának minden csínját-bínját, megállíthatatla-nok lesznek - Machiavelli mosolya
egészen bestiálissá változott. - Aki felettük uralkodik, a világot uralja.
A Halottidéző a füstölgő törmelékeken átgázoló Alkimistára nézett.
- Flamel is tudja ezt, mit gondol?
Naná, máskülönben nem akarná saját maga kiképezni őket.

ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET

P ontban 12.13-kor a Gare du Nord pályaudvarról kigördült az Eurosztár nevezetű vonat, hogy elkezdje két
óra húsz perces útját, mely végén megérkezik London St. Pancreas nemzetközi állomására.
Egy asztal mellett ültek az első osztályon. A jegyüket Saint-Germain vásárolta lenyomozhatatlan
bankkártyájával, és ellátta őket útlevelekkel is. Az útlevelek egyetlen szépséghibája az volt, hogy a bennük lévő
fényképek egyáltalán nem hasonlítottak rájuk. Flamel útlevelében például egy fiatalember fotója volt látható
mozdonyfekete hajjal.
- Mondja nekik, hogy az utóbbi években sokat öregedett - javasolta a Tűzmester, amikor Flamel ezt szóvá
tette.
Jeanne beugrott egy pár boltba, hogy visszatérve egy komplett tisztasági csomagot és új ruhákat nyújthasson
át az ikreknek. Amikor Josh belekukkantott a csomagba, akkor vette csak észre a laptopot, amit tegnap Saint-
Germaintől kapott. Tényleg tegnap kaptam volna? - tűnődött. Úgy érezte, hogy azóta legalább egy évezred
suhant el a feje fölött.
 Nicholas feltette a gyógyszertárban vásárolt olcsó olvasószemüvegét, és beletemetkezett a Le Monde-ba.
Mivel az első lapján Nidhogg pusztításait ábrázoló fotó látszott, az ikreknek volt mit nézniük.
- Azt írja, hogy a katakombák egy része beszakadt - morogta, majd lapozott egyet. A következő oldalt a
Notre-Dame ősi vízköpőinek maradványai díszítették. - „Szakértők szerint a Notre-Dame szobrainak és
vízköpőinek pusztulását savas eső okozhatta, melynek következtében a kövek nagy része szét-mállott. A két
eseménynek semmi köze nincs egymáshoz."
- Ennyit erről! Igaza volt! - ismerte be Sophie. Az Alkimista felnézett. Arca akár egy matuzsálemé, pedig
nem kevesebb, mint tíz órát aludt az imént. - Tényleg elkendőzték a dolgot. Egy hatalmas szörny pusztított végig
Párizson, és a vízköpők életre keltek a katedrálison, de mindebből egy szó sem szerepel az újságokban, melyek a
megbízható tájékoztatást tartják állítólagosán feladatuknak. Mintha nem is történt volna semmi.
-Nagyon is sok minden történt. Te elsajátítottad a tűz mágiáját, és Josht felébresztették. Arra is rájöttetek,
hogy ketten mindennél erősebbek vagytok.
- És Scatty meghalt - tette a listához Josh. Az Alkimista értetlen arcát látva, dühösen hozzátette. - Már nem
is emlékszik rá? Belefulladt a Szajnába.
- Megfulladt? Elfelejtetted, hogy Scatty vámpír. Nincs szüksége levegőre. De a vizet utálja. Nyilván eléggé
felpaprikázta, hogy vizes lett. Szegény Dagon, azt hiszem, azóta már százszor megbánta, hogy ujjat húzott
Scattyvel - dőlt hátra a kényelmes székben. - Londonban a térképem segítségével megkeressük a térkapu
bejáratát, és meg sem állunk San Fraciscóig, aztán megmentjük Perenelle-t.
- Miért megyünk Angliába? - tudakolta a fiú.
- Mert ott él a világ legöregebb halhatatlanja, akit megkísérlek rávenni arra, hogy tanítson meg
mindkettőtöket a víz mágiájára.
- Ki az? Hogy hívják? - vette elő Josh a laptopját, mert .1/, első osztályhoz még drót nélküli
internetszolgáltatás is tartozott.
- Gilgames, a király.

VÉGE A MÁSODIK RÉSZNEK