CLIVE BARKER

KORBÁCS
Els rész
AMOTT VAD KÉKSÉG

...én sose tudnék mást, ami inkább édes a szivnek, látni hazámnál
Homérosz Odüsszeia (Devecseri Gábor fordítása)

I. Tájolás

1.
Nincsenek kezdetek.
Nincsen els pillanat; nincs olyan szó vagy hely, amely ennek a történetnek vagy
általában egy történetnek az egyetlen lehetséges kiindulópontja lehetne.
A szálak mindig összefonódnak egy korábbi történet szálaival és az azt megel
történetekével; bár, ahogy az elbeszél hangja háttérbe szorul, a kapcsolódások egyre
bizonytalanabbnak t nnek, mert minden kor a saját ábrázatához igazítja a történetet.
Így lesz a pogányból szent és a tragikusból mulatságos; a nagy szerelmek
érzelg sséggé sorvadnak, a démonok felhúzható játékszerekké zsugorodnak.
Nincs megállás. Ide-oda jár az inga: valóság és fikció, anyag és szellem, millió
módon fonódnak össze, és talán csak egyetlen közös vonásuk van: hogy megbújik
közöttük egy parányi részlet, amely id vel világgá n .

Teljesen önkényes hát a választás, hogy honnan indulunk.

Egy pontról, valahol a félig elfelejtett múlt és az éppen csak megpillantott jöv között.

Innen, például.
Ebb l a kertb l, ami teljesen el van hanyagolva azóta, hogy oltalmazója három
hónappal ezel tt meghalt. Ez a kert most féktelenül burjánzik a vakítóan világító
augusztus végi ég alatt; gyümölcsei leszedetlenül csüngenek, a virágágyások szegélyeit
elvadították a nyár viharai és tikkasztó, fullasztó napjai.
Induljunk ebb l a házból, amely pontosan úgy néz ki, mint a többi ház az utcában, és
olyan közel épült a vasúti sínekhez, hogy amikor elhalad a Liverpool és Crewe között
közleked személyvonat, a porcelánszobrocskák megremegnek az ebédl szekrény polcain.
Es kezdjük akkor ennél a fiatalembernél, aki most kilép a hátsó ajtón, és a
gyomverte kerti úton elindul egy rozoga kalyiba felé, ahonnan turbékolás és
szárnyverdesés ujjongó kórusa hallatszik.
A fiatalember neve Calhoun Mooney, de mindenki csak Calnek ismeri. Huszonhat
éves, és öt éve dolgozik egy biztosítótársaságnál a város központjában. A munkáját
egyáltalán nem élvezi, és az édesanyja halála végképp szertefoszlatta minden
reményét, hogy egyszer majd megszabadulhat ett l a várostól, ahol egész életében lakott -
talán ennek tudható be a szabályos arcvonások között fészkel fásultság.
A galambdúc ajtaja felé tart, kinyitja, és - jobb híján - ez az a pillanat, ahonnan a
történet szárnyra kap.
2.
Cal már többször említette az apjának, hogy a galambház ajtaja nagyon rossz
állapotban van. Csak id kérdése, és a deszka az alján teljesen elrohad, amikor is a
sínek mellett tanyázó termetes patkányok el tt szabad út nyílik a galambokhoz. De
Brendan Mooney csekély vagy egyáltalán semmiféle érdekl dést nem tanúsított
versenygalambjai iránt, amióta a felesége meghalt. Pedig vagy talán hiszen - míg Eileen élt -
a madarakban lelte legnagyobb örömét. Vajon hányszor hallotta Cal az
anyja panaszkodását, hogy Brendan több id t tölt becses galambjaival, mint benn a
lakásban.
Most nem lenne oka erre a panaszra. Cal apja szinte egész nap az ablaknál ült, a
kertet bámulta, ahogy a bozót lassan eltünteti Eileen keze munkáját - mintha a
pusztulás eme látványától valamiféle megoldást remélne bánata hasonló módon való
eltörlésére. Mindenesetre kevés jel mutatott arra, hogy valamit is tanult volna
virrasztása alatt. Mindennap, amikor Cal hazatért a Chariot Streeten lev házba -
amelyr l egy fél évtizeddel ezel tt azt hitte, hogy örökre elhagyta, de amikor apja
egyedül maradt, úgy érezte, vissza kell térnie -, apját mindig egy kicsit kisebbnek látta.
Brendan nem görnyedt meg, de valahogy összetöpörödött, mintha elhatározta volna,
hogy a lehet legkisebb célpont lesz a hirtelen ellenségessé vált világ számára.

Köszönésfélét mormolva a körülbelül negyven galambnak, Cal belépett a

madárházba, áhol rendkívül izgatottság fogadta. Egy-két kivétellel valamennyi galamb ide-
oda röpködött a ketrecében, szinte hisztérikusan. „Patkányok jártak volna benn?" -
töprengett Cal. Körülnézett, hátha van valami nyom, de semmit nem talált, ami
megmagyarázta volna az izgalmat.
Cal még soha nem látta ilyen idegesnek a madarait. Fél percig csak állt elképedve,
nézte a m sort, a szárnycsattogástól szédült a feje. Aztán elhatározta, hogy bemegy a
legnagyobb ketrecbe, és kimenti a csetepatéból a díjnyertes madarakat, miel tt még
valami bajuk esne.
Elhúzta a reteszt, és alig öt centire volt nyitva a ketrec, amikor az egyik el évi bajnok-
egy különben nyugodt hím, a 33-as (minden galambnak volt egy száma) -
odaröpült a réshez. A madár olyan sebesen közeledett, hogy Cal riadtan elengedte az
odaröpült a réshez. A madár olyan sebesen közeledett, hogy Cal riadtan elengedte az
as kiröpült a ketrecb l.
- A fene beléd! - kiáltotta Cal, egyszerre átkozva magát és a madarat, ugyanis a
galambház ajtaját is nyitva felejtette, és - mit sem tör dve a kísérlet esetleges
veszélyeivel a 33-as az ég felé igyekezett.
Cal gyorsan visszacsukta a ketrecet, de a madár közben kiröpült az ajtón. Cal
botladozva szaladt utána, ám mire kiért a madárházból, a 33-as már a kert fölött
röpködött. A tet magasságában három egyre nagyobb kört írt le a leveg ben, mintha
betájolná magát. Aztán úgy látszott, megtalálta a helyes irányt, mert elindult északészakkelet f
elé.
Cal kopogást hallott, aztán meglátta apját az ablakban - valamit tátogott. Brendan
zaklatott arca hónapok óta nem volt ilyen eleven: a madár szökése miatt ideiglenesen
kimozdította volna t a csüggedtségb l. Pillanatok alatt a hátsó ajtónál termett, és
érdekl dött, hogy mi történt. Calnek nem volt ideje a magyarázatra.
- Elment! - kiáltotta.
Aztán tekintetét az égboltra szegezve, a fal mellett elindult az utca felé.
Amikor a ház elé ért, Cal még látta a madarat. Átugrott a kerítésen, és átfutott a
Chariot Street túlsó oldalára, elszántan az üldözésre. Tudta, hogy a vállalkozás
reménytelen. Egy jó er ben lév madár hátszéllel akár a 100 kilométeres óránkénti
sebességet is elérheti, és annak ellenére, hogy az év túlnyomó részében a 33-as nem
versenyzett, egy futó embernél még így is jóval gyorsabb volt. Cal viszont azt is tudta,
hogy addig nem megy vissza az apjához, amíg nem tett némi; ha mégoly hiábavaló
er feszítést is az elszökött madár megtalálására.
Az utca végén a szökevény elt nt a háztet k mögött, Cal tett hát egy kerül t a
Woolton Roadot átível felüljáró felé, hármasával-négyesével szedve a lépcs ket. A
magasból elé tárult az egész város: északra Woolton Hill, keletre és délkeletre Allerton,
azon túl Hunt's Cross. Bérházak tetejei sorakoztak Cal el tt, remegve a délutáni
forróságban; az egymásnak présel utcák halszálkamintáját hirtelen a speke-i
ipartelepek váltották fel.
Cal látta a galambot is, bár egyre kisebb ponttá zsugorodott.
Ez most nem számított, ugyanis a felüljáró magasából a 33-as úti célja teljesen
egyértelm volt. A felüljárótól úgy három kilométerre óriási madárcsapat keringett a
leveg ben -nyilván valami eledelfélére leltek. Minden évben volt legalább egy olyan
nap, amikor a hangya- vagy a szúnyognépesseg hirtelen megsokszorozódott, és a város
madarainak az élete egybeforrt a nagy zabálás alkalmából. Sirályok a Mersey sáros
partjáról, rigók, csókák, seregélyek özönlöttek elégedetten a nagy lakomára; a hátukon
még érezték a nyár melegét.
Ide volt hát hivatalos a 33-as is. Megelégelte a gondos kukorica-
és juharborsódiétát, belefáradt a galambdúc er szak-
hierarchiájába, a napok egyhangúságába, és egy
kis leveg re, magasságra és messzeségre vágyott. Egy féktelen napra vágyott; arra,
hogy maga kereshesse meg az aznapi eledelt, ami csak édesebb lesz, ha megszerzése
fáradságba kerül - vágyott mindenre, ami a szabad élettel jár. Mindez halványan
átsuhant Cal agyán, miközben nézte a köröz madársereget.
A zsivajgó ezrek között képtelenség megtalálni egy bizonyos madarat - ezt Cal is
tudta. Csak abban bízhatott, hogy a 33-asnak egyszer csak elege lesz a légi
mulatságból, és ha már jóllakott, azt teszi, amire tanították: hazatér. A rengeteg madár
azonban annyira vonzotta Calt, hogy elindult a tollas ciklon középpontja felé.

II. AZ ÜLDÖZ K

A Hanover Hotel ablakánál álló n félrehúzta a szürke függönyt, és kinézett az utcára.

- Tényleg itt...? - suttogta a szoba sarkában tanyázó árnyékok felé. Kérdését nem
követte válasz, és nem is kellett, hogy kövesse. Bármilyen valószín tlennek t nt is, a
nyom vitathatatlanul ide vezetett, ebbe a holtfáradt városba: Liverpoolba. Sebzetten és
elhagyatottan terült el a folyó mentén, ami valaha rabszolgákkal és gyapottal teli
hajókat cipelt a hátán, most pedig saját súlyát is alig bírta elvonszolni a tengerig.
- Micsoda hely! - mondta a n . Az utcán egy apró portölcsér perdült a leveg be,
özönvíz el tti szemetet emelve a magasba.
- Mit csodálkozol ezen? - kérdezte a férfi, aki félig feküdt, félig ült az ágyon;
megnyer testét párnakupacnak támasztotta, kezét a feje alatt összefonta. Arca széles,
arcvonásai már-már túlságosan is kifejez ek, mint egy olyan színészé, aki a
tömegigények kielégítéséb l kovácsolta pályafutását, és nagy mestere az olcsó
hatásoknak. Szája, ami a mosoly ezer változatát ismerte, most talált egyet, ami illett
higgadt hangulatához, és így folytatta: - Jól megtáncoltattak bennünket. De mindjárt
vége. Te nem így érzed? Mert én igen.
A n hátrapillantott a férfira. Zakója - a n legkedvesebb ajándéka - egy szék
támláján lógott. Az inge izzadságfoltos a hónaljánál, arcb re viasszer a délutáni
fényben. Bármit érzett is iránta - és ez éppen elég volt ahhoz, hogy tartson a férfiúi
számítástól -, a férfi akkor is csak emberi lény maradt, és most, a sok utazás és h ség
után mind az ötvenkét éve meglátszott rajta. Amióta együtt voltak, együtt üldözték a
Fúgát, a n átadott neki annyi er t, amennyit adhatott, a férfi pedig viszonzásul átadta a
nek észjárását és szakértelmét, hogy hogyan lehet életben maradni ebben a
Birodalomban. A Kakukk Birodalomban - ahogy a Családok nevezték -, ebben a
nyomorult emberi világban, amit a n csak azért viselt el, hogy ellenségein bosszút
állhasson.
A hajsza most már a végéhez közeledett. Shadwell - a férfi az ágyon - haszonra tesz
szert, ha eladja majd, amit nemsokára megtalálnak, a n bosszúja pedig beteljesedik, ha
az üldözötteket bemocskolva és rabszolgasorban tudja. És teljes lesz az öröme, ha
végre elhagyhatja ezt a piszkos Birodalmat.
A n újra az utcát kezdte figyelni. Shadwellnek igaza volt: j ól megtáncoltatták ket.
De nem húzzák már sokáig a talpalávalót.
Immacolata körvonalai élesen kirajzolódtak az ablak el tt; Shadwell az ágyról nézte
t. Most is - immár sokadszor - azon kezdett gondolkodni, hogyan lehetne eladni ezt a
t. A feladat tisztán elméleti jelleg volt, természetesen, és a megoldása, úgy t nt,
meghaladja Shadwell képességeit.
Keresked volt a foglalkozása, ezt csinálta kora ifjúsága óta. Nem is annyira a
foglalkozása volt, hanem inkább zseniális tehetsége. Shadwell büszke volt arra, hogy
nem létezett olyan él vagy élettelen áru, amire ne talált volna vev t. Kereskedett már
nyerscukorral, kézi l fegyverrel, babákkal, kutyákkal, életbiztosítással, ócska ruhával
és csillárral. Árult lourdes-i vizet és hasist, kínai lámpaerny ket és székrekedés elleni,
szabadalmazott készítményeket. E tengernyi áruféleség között akadt persze rengeteg
vacak és kacat, de semmi, semmi olyasmi, amit el bb vagy utóbb ne sózott volna rá
valakire - akár csábítással, akár megfélemlítéssel.
De - Immacolata, ez a nem egészen n , akivel hosszú évek hosszú percei kötik össze -
meghaladja keresked i tehetségét. És azt is tudta Shadwell, hogy miért.
Például azért, mert Immacolata kiismerhetetlen volt, és a vásárlóközönség ezt a
tulajdonságot nemigen kedvelte. A vev k egyértelm árut akartak: egyszer t és
biztonságosat. Immacolata nem volt biztonságos, az aztán végképp nem; borzalmas
haragja és még borzalmasabb hálája egyáltalán nem nevezhet biztonságosnak. És
egyszer sem volt. Arcának izzó szépsége mögött, a zsidó n sötét olajbarna b re
mögött és a szemében, ami egyszerre járt évszázadok távolában, és fakasztott azonnal
vért, ha a pillanat úgy kívánta, olyan érzések rejt ztek, amelyekt l felhólyagzik a
leveg , ha egyszer elszabadulnak.
Immacolata túlságosan is egyedi darab, ezért nem lehet t eladni, döntötte el - immár
sokadszor - Shadwell, és megpróbálta lebeszélni magát az agytornáról. Úgysem találja
meg soha a megoldást, akkor meg miért fárasztja magát?
Immacolata elfordult az ablaktól.
- Kipihented magad? - kérdezte.
- Hiszen te akartál bejönni a napról - emlékeztette Shadwell. - Fel lem máris
indulhatunk, ha akarod. Bár fogalmam sincs, hol kezdjük...
- Pedig nem olyan nehéz - mondta Immacolata. - Emlékszel, mit jósolt a n vérem?
Az események hamarosan tet ponthoz érkeznek.
Közben a szoba sarkában az árnyékok mozgolódni kezdtek, és felsejlettek
Immacolata két halott n vérének éteri körvonalai. Shadwell mindig feszengett a
közelükben, a n vérek pedig mindig is megvetették t. Az id sebbik, a Boszorkány - a
Banya - azonban tényleg jóstehetséggel rendelkezett. Amit kiolvasott testvére,
Magdalena méhlepényéb l, az általában beigazolódott.
- A Fúga már nem rejt zhet sokáig - mondta Immacolata. - Amikor megmozdítják,
azonnal rezgéseket kelt. Akaratlanul is. Hiszen az a rengeteg élet mind arra a kis
rejtekhelyre van beszorítva.
- És érzed már ezeket a... rezgéseket? - kérdezte Shadwell, miközben lábát
átlendítette az ágy szélén, és felállt.
Immacolata megrázta a fejét.
- Nem. Még nem. De fel kell készülnünk rá. Shadwell a zakójáért nyúlt, és felvette.
A csillogó bélés csábító sugarakat szórt szerte a szobában. A hirtelen fényességben
Shadwell megpillantotta a Boszorkányt és Magdalenát. Az öregasszony a szeme elé
kapta a kezét: félt a zakóból áradó sugarak hatalmától. Magdalena nem aggódott:
szemhéját születésekor szemgödrére forrasztotta a vakság.
- Ha elkezd dik a vibrálás, akár egy vagy két órába is beletelik, míg megtaláljuk,
honnan indul ki - mondta Immacolata.
- Egy órába? - kérdezte Shadwell. Az üldözés, ami végül ide vezette ket, most egy
örökkévalóságnak t nt számára. - Egy órát még kibírok.

III. RENG A FÖLD!

Cal egyre közeledett, a madarak pedig egyre köröztek a magasban. Ha egy madár
elröpült, helyette három vagy négy jövevény csatlakozott a sokasághoz.
A jelenség felt nést keltett. Emberek álltak a járdán és a küszöbökön, kezükkel
beárnyékolták a szemüket, és a ragyogó ég felé bámultak. Záporoztak a gyülekezet
okát taglaló vélemények. Cal nem id zött azzal, hogy megfogalmazza a magáét, hanem
tovább tekergett az utcák labirintusában. Id nként kénytelen volt visszafordulni és más
útvonalat keresni, de egyre közelebb került úti céljához.
És így, közelebbr l rá kellett jönnie, hogy els feltételezése téves volt: lakomának
semmi nyoma. A madarak nem csaptak le semmiféle morzsára, nem volt hatlábú
civakodás, és a leveg alacsonyabb régióiban sem mutatkozott semmiféle vonzó
rovartömeg. A madarak egyszer en csak köröztek. A kisebb fajták - a verebek és a pintyek-
már elfáradtak a repülésben, és letelepedtek a háztet kre és a kerítésekre;
nagyobb testvéreik - varjak, szarkák, sirályok - maradtak csak a magasban.
Galambokban sem volt hiány: ötvenes vagy nagyobb csapatokban röpködtek, cikázó
árnyékokat vetve a háztet kre. Akadt néhány háziasított madár is- szökött rabok, mint a 33-
as. Kanárik és törpepapagájok: ket kölesük és csöngetty jük mell l szólította el
az ismeretlen er . A madártársakat egyel re elfoglalta a körözés rítusa, és nem vették
észre a közéjük férk zött kedvenceket, de nem lesznek majd ilyen közömbösek, ha
megsz nik a varázslat. Kegyetlenek és kíméletlenek lesznek: lecsapnak a b nös
kanárikra és törpepapagájokra, kivájják a szemüket, és megölik ket, mert hagyták
magukat megszelídíteni.
A madársereg most még nyugodt volt. A magasba, mind magasabbra törekedett a
leveg ben, teljesen elfoglalta az égboltot.
Ez a látnivaló a város egy olyan részébe vezette Calt, amit alig ismert. A tanácsi
telkeken álló egyhangú házakat itt elhagyatott és titokzatos senki földje váltotta fel.
Egy soha el nem érkezett fellendülés reményében teljesen lekopaszították a területet,
de állt még néhány utca szép, háromszintes, kertes házsorokkal; ki tudja, hogyan
menekültek meg a buldózerekt l - szigetek a portengerben.
Úgy t nt, az egyik ilyen utca - a tábla szerint a Rue Street - fölött gyülekeznek a
madarak. Ebben az utcában voltak a legnagyobb fáradt madárcsapatok; az ereszeken, a
kéményeken, a tv-antennákon csicseregtek és tollászkodtak.
Cal a Rue Streeten haladva az eget és a háztet ket pásztázta, és egyszer csak - esélye
bár egy volt az ezerhez - megpillantotta üldözött madarát: egyetlen magányos galamb
egy verébfelh közepén. Hazatér madarait várva az évek során át olyan sokszor
fürkészte az eget, hogy sasszemével már képes volt felismerni ket egyéni repülési
sajátosságaik alapján. Megtalálta a 33-ast - biztos, hogy volt az. De miközben nézte,
a madár elt nt a Rue Street háztet i mögött.
Cal ismét a nyomába eredt. A Rue Street felénél átvágott egy sz k mellékutcában,
ami a házak mögött egy nagyobb utcába torkollott. Siralmas látvány volt. A járda
mentén szemétkupacok és felborított, gazdátlan szemeteskukák, tartalmuk szanaszét
szóródva.
Az egyik háznál, úgy húsz méterre Calt l, emberek dolgoztak. Két bútorszállító
munkás cipelt egy karosszéket a ház mögötti kert fel l, míg egy harmadik felfelé
bámult a kerítéseken, ablakpárkányokon és rácsokon ücsürg madárhadra. Cal elindult
az utcán, galambokat kutatva a tömegben. Talált is vagy egy tucatnyit a sokaságban, de
egyik sem az 33-asa volt.
- Mit szól hozzá?
A munkások közelébe ért, és az egyik: a bámészkodó szólította meg t.
- Nem is tudom - felelte Cal szintén.
- Lehet, hogy most indulnak a melegebb tájakra - mondta a fiatalabbik cipeked ,
miközben letette a karosszéket, és felnézett az égre.
- Hülye vagy, Shane! - mondta a társa, egy nyugat-indiai. A neve - Gideon - rá volt
festve az overallja hátára. - Ugyan mér' mennének el a nyár kell s közepén?
- Mer' itt túl meleg van nekik. Azér'. Kurva meleg! Felforr t le az agyuk.
Gideon is letette a karosszéket, nekid lt a kert falának. Fels zsebéb l el halászott
egy félig szívott cigarettát, és meggyújtotta.
- Nem vóna rossz, mi? - t dött. - Madárnak lenni. Tavasszal csak röpdösni vígan,
utána meg meglépni délre, Franciaországba, mikor má' fázni kezd a tököd.
- A madarak nem élnek sokáig - mondta Cal.
- Tényleg? - kérdezte Gideon, és beleszívott a cigarettájába. Rándított egyet a vállán.
- Rövid és édes élet. Nekem az megfelelne.
Shane bajuszkezdeményének sz rszálait húzgálta.
- Maga tud valamit a madarakról, igaz-e? - kérdezte Calt.
- Csak a galambokról.
- Tenyészti ket, igaz-e?
- Hát, igen...
- A sógoromnak agárjai vannak - mondta a harmadik munkás, a bámészkodó. Úgy
nézett Calra, mintha legalábbis a csodával volna határos a véletlenek eme egybeesése,
és ezt többórás eszmecserének illene követnie. De Calt l csak ennyire futotta:
- Kutyák. .
- Pontosan - mondta a férfi, örömmel, hogy beszélget partnerével egy véleményen
vannak. - Öt van neki. De az egyik megdöglött.
- Szegény!
- Az nem biztos. Az egyik szemére vak volt, a másikkal meg kurvára nem látott. - A
férfi jót röhögött, és ezzel le is zárta a témát. Cal ismét a madarakat nézte, és felderült
az arca, amikor az egyik emeleti ablak párkányán meglátta az madarát.
- Megvan - mondta.
Gideon követte Cal tekintetét. - Mi van meg?
- A galamb. Az enyém, elszökött. - Cal megmutatta a 33-ast. - Ott. A párkány
közepén. Látja?
Most mind a három munkás odanézett
- Sokat ér, mi? - kérdezte a bámészkodó.
 - Menj má', Bazo! - förmedt rá Shane.
- Csak megkérdeztem - felelte Bazo.
- Sok díjat nyert - mondta Cal némi büszkeséggel. Tekintetét a 33-asra szegezte, de
az semmi jelét nem adta, hogy el akarna repülni: tollászkodott, és id nként az ég felé
fordította apró szemét.
- Maradj ott - suttogta Cal a madár felé - ... ne mozdulj! - Aztán Gideonhoz fordult. -
Nem baj, ha bemegyek a házba? Megpróbálnám megfogni a galambot.
- Rajta! Az öreglányt, aki itt lakott, bepakolták a kórházba. Elvisszük a bútorokat,
mer' nem fizette ki a számláit.
Cal átverekedte magát a sok kacaton, amit a három munkás hordott ki a kertbe, aztán
bement a házba.
Romhalmaz fogadta. Ha a lakónak netán volt valami értékes holmija, akkor azt már
elszállították. A falon néhány vacak kép lógott; a bútor régi volt, de nem annyira, hogy
már visszajött volna a divatba; a sz nyegek, a párnák és a függönyök olyan kopottak
voltak, hogy leginkább a szemétéget ben lett volna a helyük. A falakat és a
mennyezetet ezeréves füst borította, magyarázatképpen pedig a polcokon és a
párkányokon ott sorakoztak a gyertyák, megsárgult viaszköntösben.
Nyomorúságos, sötét helyiségeken keresztül Cal kibotorkált az el szobába. A
látvány ott is ugyanilyen lehangoló volt. Szakadozott, gy rött, barna linóleum, és
mindent átjárt a penész, a piszok és a lassú rothadás b ze. Bárhová vitték is az
öregasszonyt, ennél az ocsmány helynél csak jobb lehet, gondolta Cal; még a kórház is
jobb, ott legalább száraz az ágynem .
Elindult felfelé a lépcs n. Különös érzése volt, ahogy a fels szint homályához
közeledett: lépcs l lépcs re egyre kevesebbet látott, feje fölött fürge madárlábak
kopogását hallotta a tet n, még messzebbr l pedig a sirályok és a varjak tompa
jajveszékelését. Bár kétségtelenül elképzelte csak, mégis úgy hallotta, hogy a hangok
köröznek fölötte, mintha ez a ház lenne a figyelem középpontja. Eszébe jutott egy kép,
amit a National Geográphicben látott. Csillagokat ábrázolt, és egy lassú kioldású
fényképez géppel csinálhatták a képet, mert a gombost nyi fények köröket alkottak,
ahogy mozogtak vagy mozogni látszottak az égbolton, középen mozdulatlanul a
Sarkcsillag, az Ég Szöge.
A forgás lármája és a kép, amit felidézett, elszédítette Calt. Hirtelen elgyengült, s t
megijedt.
Butaság, korholta magát, erre most nincs id . Meg kell fogni a madarat, miel tt
megint elröpülne. Meggyorsította lépteit. A lépcs tetején átevickélt az ottmaradt
hálószobabútorokon, és találomra benyitott az egyik ajtón. A szomszéd szobának az
ablakpárkányán ült a 33-as. Napfény áradt be a függönytelen ablakon; a tikkasztó
rneleg izzadságot fakasztott Cal homlokán. A szobából már kihordták a bútort, az
egyetlen hátramaradt berendezési tárgy egy 1961-es naptár volt. A fényképen egy
töpreng oroszlán feküdt egy fa alatt, busa feje hatalmas mancsain nyugodott.
Cal visszafordult, benyitott egy másik ajtón, és most végre a kívánt szobába érkezett.
A piszkos ablaküvegen keresztül meglátta a 33-ast.
Most már csak taktika kérdése az egész: csak arra kell vigyáznia, hogy ne ijessze
Most már csak taktika kérdése az egész: csak arra kell vigyáznia, hogy ne ijessze
as felemelte a fejét, pislogott, de nem mozdult el. Cal visszafojtott lélegzettel a keretre
tette a kezét, megpróbálta felrántani az ablakot, de az meg sem moccant. Rögtön észre
is vette, hogy miért nem: az ablakot évekkel ezel tt beszögelték; egy tucat vagy annál
is több szög fúródott mélyen a fába. A b nmegel zés primitív, de kétségtelenül
megnyugtató formája egy magányos öregaszszony számára.
Gideon hangja hallatszott a kertb l. Ahogy lenézett, Cal látta, hogy a trió egy nagy,
összetekert sz nyeget cipel kifelé a házból, Gideon szakadatlan utasításai közepette.
- .. . balra, Bazo. Balra! Nem tudod, hogy melyik a bal kezed?
- Hát balra megyek.
- Nem arra balra, te hülye! Nekem balra!
A galamb ügyet sem vetett a mozgolódásra. Elégedetten üldögélt a párkányon.
Cal sarkon fordult, leszaladt a lépcs n, és útközben rájött, hogy van még egy
lehet ség: felmászik a k kerítésre, és onnan próbálja lecsalogatni a madarat. Dühös
volt magára, hogy nem hozott egy marék búzát: így kénytelen lesz beérni a hízelgéssel
és a becézgetéssel.
Mire kiért a kertbe, a szállítómunkások már kivonszolták a házból a sz nyeget, és
éppen pihen t tartottak a rekken h ségben.
- Nem sikerült? - kérdezte Shane, amikor meglátta Calt.
- Beszögezték az ablakot. Megpróbálom innen.
Bazo lekicsinyl pillantással mérte végig Calt.
- Innen ugyan el nem éri a szarházit - mondta, közben a póló és a nadrágszíj között
kivillanó sörpocakját vakarászta.
- Felmászok a kerítésre - mondta Cal.
- Csak vigyázzon... - mondta Gideon.
- Vigyázok.
- ...nehogy összetörje magát!
A vakolat málló réseibe lépve Cal felkapaszkodott a kerteket elválasztó két és fél
méter magas kerítés tetejére. A nap égette a nyakát és a feje tetejét, és úgy érezte, hogy
megint kezd szédülni, mint az imént a lépcs n. Kétoldalt lelógatta a lábát, mintha
lovon ülne, és igyekezett hozzászokni a magassághoz. A kerítés viszonylag vastag volt,
úgyhogy b ven elfért volna rajta a lába, de Cal és a magasság sosem voltak jó cimborák.
- Szép kis munka lehetett - mondta Gideon lenn a kertben. Cal lepillantott, és látta,
hogy a nyugat-indiai a sz nyeg mellett guggol, és szegény, aprólékos szövését vizsgálja.
Bazo odaballagott Gideonhoz. Kopaszodik, állapította meg Cal a magasból: Bazo
beolajozott haja gondosan a tar foltra volt tapasztva.
- Kár, hogy ilyen ramatyul néz ki! ,- mondta Shane.
- Nyugi! - mondta Bazo. - Még nem is láttuk.
Cal ismét a felállás problémájára koncentrált. A sz nyeg legalább leköti a lenti
társaságot egy darabig; remélhet leg, elég hosszú ideig, mert nem kívánt magának
néz közönséget. A legenyhébb fuvallat sem csillapította a nap tombolását; Cal érezte,
hogy testén csorog az izzadság, és a fenekére ragasztja az alsónem jét. Nekiveselkedett
a felállási m veletnek: egyik lábával feltérdelt a kerítés tetejére, közben mindkét
kezével elkeseredetten kapaszkodott.
Lentr l hüledez hangokat hallott.
- Azt a mindenit! - mondta Gideon, miközben egyre jobban kiterítették a sz nyeget.
- Arra gondolsz te is, amire én? - kérdezte Bazo, hangját lehalkítva.
- Mit tudom én, hogy te mire gondolsz! - felelte Gideon.
- Hát arra, hogy elvihetnénk Gilchrist boltjába. Biztosan jó pénzt adna érte.
- A f nök rájönne! - tiltakozott Shane.
- Csöndesebben! - mondta Bazo, halkan figyelmeztetve társait, hogy Cal is ott van.
t azonban annyira elfoglalta az esetlen kötéltáncmutatvány, hogy rá se hederített a
kicsinyes cselszövésre. Végre sikerült mindkét talpát a kerítésre helyeznie, és éppen
azon igyekezett, hogy feláll.
A kertben folytatódott a tanakodás.
- Fogd meg a túlsó végét, Shane, nézzük meg az egészet!
- Teszerinted ez perzsa?
 - A franc tudja!
Cal nagyon lassan felegyenesedett, két karját derékszögben tartva egyensúlyozott.
Amikor úgy érezte, hogy a körülményekhez képest stabilan áll, megkockáztatott egy
gyors pillantást a párkány felé. A madár még ott volt.
Lentr l hallotta, hogy a sz nyeget kiterítik - a munkások morgásaiba csodálkozó
szavak vegyültek. Figyelmét inkább saját akciójára összpontosítva Cal megtette az els
bizonytalan lépést.
- Hé, figyelj csak... - motyogta a szökevény felé - ugye, emlékszel rám? A 33-
as nem figyelt oda. Cal tett egy újabb remeg lépést, aztán egy harmadikat -
egyre gyarapodó önbizalommal. Kezdett belejönni az egyensúlyozásba.
- Gyere le! - csalogatta a hétköznapi Rómeó.
A madár mintha végre megismerte volna gazdája hangját: Cal felé fordította a fejét.
- Gyere, öregfiú! - mondta Cal, és az ablak felé nyújtotta a kezét, miközben
megkísérelt még egy lépést. Ekkor vagy megcsúszott a lába, vagy kiesett egy k a
sarka alól: ijedtében elkiáltotta magát, amit l a párkányon sorakozó madarak is
megriadtak és szétrebbentek szárnycsattogásuk gúnyos taps a kalimpáló
kötéltáncosnak. Cal el bb a lábára, aztán a kertre pillantott rémülten.
De nem, nem a kertet látta: a kert elt nt. A sz nyeget látta. Teljesen ki volt terítve,
és betöltötte az udvart, kerítést l kerítésig.
Ami ezután történt, néhány másodpercig tartott mindössze, de vagy az agya volt
villámgyors, vagy a pillanatok szöktek meg - úgy t nt ugyanis, hogy pontosan annyi
ideje volt, amennyi kellett.
Amennyi ahhoz kellett, hogy elb völje t a mélyben elterül minta bonyolultsága, a
káprázatosan kimunkált részletek elképeszt gazdagsága. Az id megkoptatta a színek
fényét - a karmazsinvöröst rózsaszínre, a kobaltot fakókékre tompította -, és a sz nyeg
néhol teljesen szétfoszlott már, de onnan, ahol Cal lebegett, a hatás így is leny göz volt.
A sz nyeg minden négyzetcentimétere tele volt motívumokkal. Tobzódtak a
szegélyen is, és mindegyik különbözött egy kicsit a mellette lév l. Cal nem érezte
túlzsúfoltnak a díszítést, szeme szinte habzsolta a jól kivehet részleteket. Volt, ahol a
motívumok összekapaszkodtak, mintha külön tábort alkotnának, másutt, mint a rivális
rokonok, félrehúzódtak egymástól. Egyesek letelepedtek a szegély mentén, a többiek
pedig beljebb, a sz nyeg közepén tolongó sokaság felé igyekeztek.
Színes csíkok kacskaringóztak az élénkbarna és zöld háttér el tt, stilizált növények
és állatok absztrakt formái - egy vad elme naplófirkái - szorongtak a vonalak között. A
nyüzsgés csillapodott a sz nyeg közepén: egy óriási medalion körül, amely egy virágzó
kert ezernyi színében pompázott, és számtalan forma volt belesz ve, olyan ravaszul,
hogy a szem éppúgy láthatta virágnak, mint valamilyen szabálynak, értelmezhette
rendként vagy kavalkádként, és bárhogy választott is, a grandiózus minta egy másik
részlete igazolta azt.
Cal egyetlen rendkívüli pillantással mérte fel mindezt. A látvány máris változni kezdett.
Szeme sarkából észrevette, hogy a világ többi része - az udvar, a munkások, a házak
és a kerítés, amir l lebucskázott - pislákolva elt nik. Cal a leveg ben lógott, lenn a
sz nyeg egyre hatalmasabb lett, bámulatos alakzatai megtöltötték a fejét.
Látta, hogy a minta mozog. A csomók nyugtalankodtak-reszketve próbáltak
kiszabadulni; a színek is mintha összeolvadtak volna, és ahogy egymásra találtak, új
formákat szültek.
Akármilyen hihetetlen is: a sz nyeg megelevenedett.
Egy táj, illetve egy tájra emlékeztet , mesés rendetlenségben összehajigált valami -
emelkedett el a szálak hálójából. Ugye, az ott egy hegycsúcs, ami éppen átfúrja a
színek felh jét? Amott meg egy folyó, ugye, az dübörög, ahogy fehéren tajtékozva
lezúdul egy árnyékos szakadékba?
Egy világ volt Cal alatt.
Cal pedig mint egy madár, egy szárnyak nélküli madár, az enyhe, édes illatú szélben
lebegett egy lázas pillanatig az ébredez csoda egyetlen szemtanújaként.
Szíve minden dobbanására új látnivaló tárult a szeme elé.
Egy tó, melynek nyugodt vizét, mint fel-felbukkanó bálnák, szigetek miriádja
tarkította. Foltos földpaplan; a szélben hajladozott a f és a gabona. Bársonyerd
lopakodott felfelé egy fényes hegyoldalon; a hegytet n egy kilátó ágaskodott, napfény
és árnyék kerget zött fehér falain.
Cal több épületet is látott, de a lakóknak nyoma sem volt. Házak sorjáztak egy folyó
kanyarulata mentén, házak nyújtózkodtak egy szikla szélén, a tömegvonzással
incselkedve. Egy várost is látott - tervez je lidércnyomásos alkotását: az utcák vagy
képtelenül tekeregtek összevissza, vagy zsákutcák voltak.
Mindenr l lerítt a fegyelem iránti hanyag közömbösség. Mérsékelt és széls séges
zónák, term és,~,puszta földek voltak összehajigálva, tekintet nélkül a földrajzi vagy
az id járási törvényekre - mintha egy olyan Isten teremtette volna ezt a világot, aki az
ellentmondásokat kedvelte leginkább.
„Milyen jó lenne ott lenn barangolni - gondolta Cal -, ott, azon a tenyérnyi területen,
ahol oly sok változatosság fér meg együrt, hogy az ember nem tudhatja jég vagy t z fogadja-
e a következ sarkon! Nincs olyan térképész, aki ezt a bonyolult tájat átlátta
volna. Ott, abban a lenti világban, az élet szüntelen kaland lenne!"
A zsendül vidék közepében volt a legbámulatosabb látnivaló: egy palaszürke
felh tömeg, amelynek a belseje megállás nélkül örvénylett. A látvány a Rue Streeten
lév ház fölött köröz madarakra emlékeztette Calt - ezt a nagyobb körforgást
visszhangozta az örvényl madársereg.
A madarak és az utca képével visszatért a hang is, és ugyanebben a pillanatban elült
a szél, ami felkapta és a magasban tartotta Calt.
El ször a gyomrában, aztán a beleiben érezte a rettenetet: le fog zuhanni.
A madárcsapat lármája feler södött, ujjongtak Cal zuhanásán. Aki a leveg t, az
elemüket bitorolta, aki orvul meglesett egy csodát, most halálra zúzza magát.
Ordított, de a zuhanás sebessége elnyelte a hangját. A leveg zúgott a fülében, és a
hajába kapkodott. Próbálta kiterjeszteni a karját, hogy lelassítsa az esést, de ett l csak
fordult egyet a leveg ben, fordult még egyet, és már azt sem tudta, melyik a föld és
melyik az ég. Ebben van valami kegyelemszer , gondolta tompán. Legalább nem tudja
majd azt sem, hogy mennyire van közel a halál. Forgott és forgott, és - a világ elt nt.
Sötétség vette körül, és egyetlen csillag sem enyhítette, a madarak lármája nem
csillapodott. Cal er sen a földhöz csapódott.
Fájdalmat érzett, ami nem akart megsz nni, és ezen meglep dött. Mindig úgy
gondolta, hogy az elmúlás fájdalommentes állapot. És hangmentes is. De hangokat hallott.
- Mondjon má' valamit... - így az egyik hang. - Legalább annyit, hogy szevasz.
Nevetés. Résnyire kinyitotta a szemét. A nap vakítóan fényes volt, aztán Gideon
tömege eltakarta.
- Eltört valamije? - kérdezte.
Cal egy kicsit jobban kinyitotta a szemét.
- Szakikám, mondjon má' valamit!
Cal valamennyire megemelte a fejét, és körbenézett. Az udvarban feküdt, a sz nyegen.
- Mi történt?
- Leesett a kerítésr l - mondta Shane.
- Megcsúszott biztosan - fejtette meg Gideon.
- Leestem - mondta Cal, és feltornászta magát ül helyzetbe. Émelygést érzett.
 - Ne féljen, nincsen nagy baj -mondta Gideon. - Csak egy pár horzsolás.
Cal végigmérte magát, hogy ellen rizze a megállapítást. A jobb karjáról csuklótól
könyékig hiányzott a b r, teste sajgott, ahol a földre érkezéskor megütötte, de éles
fájdalmai nem voltak. Az egyetlen igazi sérülés a méltóságát érte - az pedig ritkán
életveszélyes.
Talpra állt, arca a fájdalomtól összerándult, a szemét lesütötte. A sz nyeg
megkukult. Sehol egy cinkos mocorgás a csomók között, sehol egy jel, ami elárulta
volna a bujkáló magasságokat és mélységeket. És arra sem utalt semmi, hogy a
munkások is csodát láttak volna. Akárhogyan is vesszük, Cal lába alatt egy sz nyeg volt -
egy sz nyeg és semmi több.
Köszönetet dünnyögött Gideonnak, és a kapu felé bicegett. Amikor kilépett az
utcára, Bazo utána szólt:
- A madara meg elröpült.
Cal egy apró vállrándítással válaszolt, és ment tovább. Mi történt vele az imént?
Hallucinációja volt a nagy melegt l vagy a kevés reggelit l? Ha igen, akkor ez egy
elképeszt en valóságos hallucináció volt. Felnézett az égre, ahol még mindig ott
köröztek a madarak. k is éreztek valami rendkívülit - nyilván ezért gy ltek éppen ide.
Vagy ha nem err l volt szó, akkor ket is megcsalták az érzékeik.
Cal egyetlen dologban lehetett csak biztos: hogy jól megütötte magát. Illetve még
valamiben: hogy abban a városban, ahol egész eddigi életét töltötte, és ahol most alig
három kilométerre állt az apja házától, olyan honvágyat érzett, mint egy elveszett gyerek.

IV. ÉRINTÉS

Immacolata a hotel lépcs ir l Shadwell Mercedesének árnyékos belseje felé tartott,

amikor a forróságtól izzó járda közepén hirtelen felsikoltott. A fejéhez kapott, és leesett
róla a napszemüveg, amit a Birodalom nyilvános helyein viselt.
Shadwell kiugrott a kocsiból, hogy utasát besegítse, de Immacolata megrázta a fejét.
- Túl nagy a fény - motyogta, és a leng ajtón visszatámolygott a hotel üres
el csarnokába. Shadwell fürgén követte, és látta, hogy Immacolata, amennyire csak
tudott, messzire húzódott az ajtótól. Kísértetn vérei ott rk dtek körülötte -
jelenlétükt l megposhadt a leveg -, de Shadwell nem bírta megállni, hogy megragadja
a lehet séget, és jogos aggodalomnak álcázva, megérintse a n t. Immacolata irtózott
minden érintést l, és azzal, hogy megtiltotta, Shadwell számára csak fokozta az
élvezetet. A férfi kihasznált hát minden egyes alkalmat, amikor próbálkozása
véletlenszer nek t nhetett.
Nemtetszésüket kifejezend , a kísértetek megdermesztették Shadwell b rét, de
Immacolata maga is igen jól meg tudta védeni sérthetetlenségét. Dühbe gurult a férfi
elbizakodottságán, megfordult és ránézett. Shadwell rögtön elvette a kezét a n
karjáról, az ujja zsibongott. Most már csak arra vágyott, hogy egyedül lehessen, és
ajkával csillapíthassa a fájdalmat.
- Bocsánatot kérek - mondta. - Aggódtam.
Megszólalt egy hang. A portás jött el a helyér l, kezében a Sporting Life egyik száma.
- Segíthetek? - kérdezte.
- Nem, nem, köszönjük... - mondta Shadwell.
A portás mindvégig Immacolatát figyelte.
- Napszúrás? - kérdezte.
- Lehet - mondta Shadwell. Immacolata közben elindult a lépcs felé, hogy elkerülje
a portás kíváncsi tekintetét. - Köszönjük a figyelmességét.
 A portás fintorogva visszatért a székéhez. Shadwell odament Immacolatához, aki
már megtalálta az árnyékot. Vagy az árnyékok találták meg t.
- Mi történt? - kérdezte Shadwell. - A nap vagy valami más?
Immacolata nem nézett rá, de nagy kegyesen válaszolt:
- A Fúga volt.. . - mondta olyan halkan, hogy Shadwell meg sem hallotta volna, ha
nem tartja vissza a lélegzetét - ...aztán valami más.
A férfi várta a további információkat, de hiába. Aztán éppen, amikor kérdezni akart,
Immacolata folytatta:
- A torkomban... - nyelt egyet, mintha valami keser l akarna megszabadulni - ... a
Korbács...
A Korbács? Tényleg azt mondta?
Immacolata vagy megérezte Shadwell kételyeit, vagy maga is kételkedett, ugyanis
így folytatta:
- Tényleg éreztem, Shadwell.
Rendkívüli önfegyelme ellenére is érz dött egy kis remegés a hangjában.
- Biztosan tévedsz.
Immacolata alig észrevehet en nemet intett a fejével.
- A Korbács elpusztult - mondta Shadwell.
Immacolata.arcát mintha k l faragták volna. Csak a szája mozgott, és bármilyen
gondolatot szólaltatott is meg, Shadwell nagyon vágyott erre a szájra.
- Egy ilyen er nem pusztul el - mondta Immacolata. - Soha. Csak alszik. És vár.
- Miért vár? Mire?
- Talán arra, hogy a Fúga életre keljen - mondta Immacolata.
Szeme elvesztette aranyszínét: ezüstösre változott. Az oldószer parányi szemcséi
hullottak a szempilláiról, forogva, mint a porszemek a napsugárnyalábban, és arcától
kicsit távolabb szertefoszlottak. Shadwell még soha nem látta t ilyennek, ilyen közel
ahhoz, hogy kimutassa az érzelmeit. Esend sége végtelenül megindító látvány volt:
nadrágját majdnem szétrepesztette fájdalmasan feszül vesszeje. Immacolatát azonban
teljesen hidegen hagyta Shadwell állapota - vagy csak úgy tett, mintha észre sem
venné. Magdalena korántsem volt ilyen közömbös. Shadwell jól tudta, hogy a vak
vérnek nagyon is ínyére van a férfiak minden folyománya, és szörny szándékait is
ismerte. Látta, hogy a fal egyik bemélyedésében máris összeáll Magdalena alakja - egy
mer sóvárgás tet l talpig.
- Pusztaságot láttam - mondta Immacolata, hogy Shadwell figyelmét elterelje n vére
készül désér l. - T napot. Rettenetes napot. A világ legkopárabb helyét.
- És ott van most a Korbács?
Immacolata bólintott.
- Ott alszik. Azt hiszem... nem tud magáról.
- Akkor úgy is marad, nem? - kérdezte Shadwell. Ugyan ki ébresztené fel?
Saját magát sem sikerült meggy znie.
- Ide figyelj - folytatta Shadwell -, megtaláljuk a Fúgát, és eladjuk, még miel tt a
Korbács megmoccanhatna. Nem azért üldöztük egészen mostanáig, hogy itt feladjuk.
Immacolata nem szólt semmit. Szeme még mindig arra a kietlen vidékre
szegez dött, amit meglátott vagy megízlelt - vagy mindkett - néhány perccel ezel tt.
Shadwell nagyon halványan sejtette csak, hogy milyen er k m ködnek éppen.
Végtére is Kakukk - egy emberi lény - volt, és ez behatárolta lehet ségeit. Id nként
mint például most - ennek csak örülni tudott.
Egy dolgot azonban sikerült megértenie: a Fúgáról legendák keringtek. Az üldözés
hosszú évei során számtalan formában jelent meg, altatódaltól kezdve halálos ágyon
tett vallomásokig, és Shadwell már régen letett arról, hogy az álmot és a valóságot
megpróbálja szétválasztani. A lényeg csak annyi, hogy az emberek apraja-nagyja
vágyódott oda; imáikba foglalták, anélkül hogy tudták volna - a többség legalábbis nem
tudta -, hogy az a hely létezik-e egyáltalán, vagy létezett-e valaha. És micsoda profitot
söpörhet majd be, ha ez az álom egyszer elpusztul! Soha nem csinált még ekkora
üzletet, és nem is lesz még egy ilyen. Nem szabad feladni. Nem szabad, hogy
eltántorítsa ket holmi sid k óta szenderg er .
- Mindenr l tud, Shadwell - mondta Immacolata. - Még álmában is, mindenr l tud.
Shadwell nem is keresgélte a megnyugtató szavakat, Immacolata úgyis semmibe
vette volna. Inkább eljátszotta a gyakorlatiast.
- Gyorsan megtaláljuk, és eltüntetjük a sz nyeget, és akkor boldogok leszünk - mondta.
A válasz mintha visszahozta volna Immacolatát a pusztaságból.
- Talán nemsokára - mondta, el ször villantva tekintetét Shadwellre azóta, hogy
bejöttek az utcáról. -Talán megint elindulhatunk.
Az oldószernek hirtelen nyoma veszett. A kételkedés elmúlt, és visszatért a régi
bizonyosság. Shadwell tudta, hogy Immacolata a végs kig fogja üldözni a Fúgát,
ahogyan annak idején ezt elhatározták. Nincsen olyan rémhír - szóljon bár a Korbácsról
-, ami megfékezhetné gy löletét.
- Indulnunk kéne, mert még elveszítjük a nyomot!
- Nem hiszem - mondta Immacolata. - Várunk egy kicsit. Amíg alábbhagy a forróság.
Shadwell ezzel megkapta a büntetést az el bbi meggondolatlan érintésért. A gúnyos
célzás neki, nem a kinti h ségnek szólt. Tehát továbbra is ki lesz szolgáltatva
Immacolatának, és kénytelen lesz szótlanul t rni a megaláztatást. És nem egyszer en
azért, mert csak Immacolata tudta érzékelni a Fúgában sz tt élet rezdüléseit, hanem
azért is, mert Shadwell örömmel vállalt minden gyötrelmet, ha Immacolata közelében
lehetett, ha leheletének illatában fürd zhetett.
A b n és b nh dés rítusa volt ez, és ez adott er t Shadwellnek, hogy a nap hátralév
részét elviselje.
Immacolata számára mindvégig talány maradt, hogy micsoda er rejlik Shadwell
vágyában. Hiszen a kályhában is kialszik a t z, ha már nem raknak rá. Még a csillagok
is kihunynak egyszer, ezer év után. De a Kakukkok testi vágya - mint a fajta oly sok
más vonása - dacolt minden szabállyal. Minél kevésbé táplálták, annál elevenebben égett.

V. A SÖTÉTSÉG EL TT
1.

Suzanna összesen ha tízszer találkozott az anyai nagyanyjával. Gyerek volt még, a

szavakat is alig értette, amikor megtanították neki, hogy az öregasszonynak ne higgyen
- bár arra nem emlékszik, hogy azt is elmondták volna, miért ne. A sár mindenesetre
rátapadt. Igaz, hogy fiatal feln ttként - 24 éves volt most - már tudta, hogy szülei
el ítéleteit kritikusan kell szemlélnie, és felmerült benne a gyanú, hogy a nagyanyjával
kapcsolatos aggályaik is valószín leg alaptalanok, de ezzel együtt sem tudta teljesen
elfedni azt a mitológiát, ami Mimi Laschenskit övezte.
Már a neve is olyan különös. Egy gyerek számára inkább mesebeli szitoknak t nt,
mint emberi névnek. És az asszony körül tényleg lebegett valami meseszer . Suzanna
emlékezett Mimi alakjára: apró termet , a b re mindig egy kicsit sárgás szín , fekete
haját (Suzanna kés bb rájött, hogy valószín leg festette) szorosan hátrasimította
arcából, ami aligha ismerte a mosoly fogalmát. Talán volt is oka a bánatra. Az els férje -
valami cirkuszm vész - elt nt a Nagy Háború el tt; elmenekült, így mondta a
család, mert Mimi kibírhatatlan satrafa volt. A második férje, Suzanna nagyapja alig
múlt negyven, amikor tüd rákban meghalt: halálra dohányozta magát. Azóta az
öregasszony furcsa elszigeteltségben, gyermekeit l és unokáitól elhidegülten, egyedül
élt Liverpoolban. Abban a liverpooli házban, ahová - Mimi rejtélyes kérésére - sok-sok
év után most újra útban volt Suzanna.
Miközben észak felé tartott, felidézte a Mimivel és a házzal kapcsolatos ernlékeit.
Úgy emlékezett, hogy a ház lényegesen nagyobb volt, mint a szülei háza Bristolban. És
sötétebb is. Nagyanyja házát utoljára az Özönvíz el tt festették ki - kiszikkadt ház volt,
gyászoló ház. Minél tovább gondolt vissza Suzanna, annál szomorúbb lett.
A fejébe zárt mesekönyv alapján ez a látogatás a gyerekkor ingoványába való
visszatérést jelentette; nem önfeledt, gondtalan évekhez, hanem egy szorongásokkal
teli, szemellenz s állapothoz tért vissza, amib l csak a feln ttkor szabadította ki
Suzannát. És annak az állapotnak Liverpool volt a f városa; az állandó szürkület
városa, ahol a leveg hideg füstt l és a folyó még hidegebb vízét l b zlött. Amikor
erre gondolt, gyerek lett ismét, és félt az álmoktól.
Természetesen már réges-rég leküzdötte ezeket a félelmeket: Független feln tt volt,
és most itt ült kocsijának kormánya mögött. A gyors sávban haladt, a nap az arcába
sütött. Ugyan mi közük lenne a régi szorongásoknak ehhez a mostani Suzannához?
Mégis ahogy haladt Liverpool felé, azon vette észre magát, hogy a jelen emlékeibe
kapaszkodik, mint valami talizmánba, ami megóvja t.
Londoni kis lakására gondolt, és a köcsögökre, amiket majd be kell mázolnia és ki
kell égetnie, ha - nemsokára - visszatér. Eszébe jutott Finnegan és a két nappal ezel tt
vele töltött flörtöl s este. A barátaira gondolt, azokra a szilárd és tiszta emberekre, akik
közül bármelyikre nyugodtan rábízhatná az életét. A sok egyértelm séggel felvértezve
biztos sikerül majd úgy térni vissza a gyerekkor ösvényeire, hogy utána tisztán
távozhat. Egy szélesebb, fényesebb úton haladt most.
Az emlékek azonban kétségtelenül er sek voltak. Volt közöttük olyan - például
Mimi alakja vagy a ház -, amit máskor is felidézett már gondolatban. De volt egy olyan
is, ami a fejének valami rejtett ketrecéb l került most el ; el ször azóta, hogy annak
idején bezárta oda.
Ez az epizód nem úgy jött el , mint a többi: ez nem töredékekb l állt össze. Egyetlen
pillanat alatt jelent meg az egész, döbbenetes részletességgel.
Suzanna hatéves volt. és az anyja meglátogatták Mimit; november volt - mintha
mindig november lett volna -, barátságtalan és hideg. Ritkán mentek el a nagyihoz,
apja pedig, mint mindig, most is felmentést kapott.
Suzanna látta maga el tt, ahogy Mimi ül a karosszékében, nem messze a kályhától -
a t z tán a hamut sem melegítette föl. Arca - keser és szomorú, már-már tragikus -
sápadt volt a púdertól, szemöldöke gondosan kiszedve, szeme csillogott még a
csipkefüggönyön átsz mogorva fényben is.
Mimi beszélt; halk szavai legy rték az utcai zajt.
- Suzanna...
Odafigyelt a múltból érkez szólításra.
- ...kapsz t lem valamit.
A kislány szíve kiugrott a helyér l, és valahol a gyomra körül zakatolt.
- Tessék megköszönni, Suzie! - pirított rá az anyja.
A kislány szót fogadott.
- Fenn van - mondta Mimi - a hálószobámban. Ugye le tudod hozni? Becsomagoltam, ott
van a fiókos szekrényben.
- Menj, Suzie!
Érezte ahogy anyja a karjára teszi a kezét, és az ajtó felé tolja t.
- Na, siess!
Suzanna az anyjára nézett, aztán Mimire. Egyikt l sem számíthatott kegyelemre:
felküldik t azokon a lépcs kön, és hiába tiltakozna, nem lágyítja meg ket. Kiment a
szobából, és megállt a lépcs aljában. Hegyként tornyosult el tte a feljáró; a tetején a
sötétség olyan rettenetes volt, hogy inkább elhessegette a gondolatát. Sehol máshol
nem félt volna ennyire. De ez Mimi háza volt, és Mimié volt ez a sötétség.
Elindult. Görcsösen markolta a korlátot, és biztos volt benne, hogy minden egyes
lépcs fok valami szörny séget tartogat a számára. De nem falta fel semmi -
megérkezett a nagyanyja hálószobájához.
A sötétít függönyök csak résnyire voltak széthúzva: a kevéske fény kopottk -szín
volt. A kandallópárkányon egy óra ketyegett, Suzanna minden negyedik
szívdobbanására jutott egy kattanás. Az óra fölött a falon egy ovális fénykép volt, rajta
egy férfi állig begombolkozva, a magas ágyat nézte. A kandallótól balra, egy sz nyeg
végén, ami elnyelte lépéseinek zaját, ott állt az óriási fiókos szekrény.
Most, hogy már benn volt a szobában, Suzanna elhatározta, hogy gyorsan elvégzi,
amiért jött, és már megy is, miel tt még a ketyegés rátámad, és addig lassítja
szívverését, amíg megáll.
Odament a szekrényhez, felemelte a kezét, és elfordította a fagyos fogantyút. Az ajtó
kinyílt egy kicsit. Naftalingolyócskák, b rcip k és levendulavíz szaga tört el . Nem
tör dött a homályban sorakozó köntösökkel; a szekrény alján kotorászott a dobozok és
a selyempapír között, remélve, hogy rábukkan az ajándékra.
Igyekezetében véletlenül kitárta az ajtót - és a sötétségb l valami tágra nyílt szem
támolygott el . Suzanna felsikoltott. A valami csúfolódva visszasikoltott az arcába.
Suzanna az ajtó felé iramodott - közben megbotlott a sz nyegben -, és lerohant a
lépcs n. Anyja az el szobában állt.
- Mi történt, Suzie?
Suzanna nem találta a szavakat. Inkább anyja karjaiba vetette magát - bár most is,
mint mindig, érezte azt a pillanatot, amikor a karok mintha haboztak volna, miel tt átölelték -
, és zokogva csak annyit mondott, hogy haza akar menni. Nem is lehetett
megnyugtatni t. Még azután sem, hogy Mimi felment a szobába, és amikor visszajött,
valamit mondott a fiókos szekrény ajtajában lév tükörr l.
Hamarosan távoztak, és - ahogy most próbált visszaemlékezni - Suzanna azóta be
sem tette a lábát Mimi hálószobájába. Ami pedig az ajándékot illeti, az soha többé nem
került szóba.
Ez volt az emlék csupasz váza, de jóval több jött el - illatok, hangok, fények finom
árnyalatai -, ami testté alakította a csontokat. Most, hogy el bányászta, Suzanna úgy
érezte, ez az élmény jóval jelent sebb, mint az ennél frissebb vagy látszólag
nevezetesebb események. Képtelen volna felidézni - meg nem is nagyon akarná,
gyanította Suzanna - annak a fiúnak az arcát, aki megkapta t le a szüzességét, de a
Mimi fiókos szekrényéb l el tör szagra olyan elevenen emlékezett, mintha most
szívta volna be.
Nagyon furcsa az emlékezet.
És még furcsább volt az a levél, amelynek hívó szavára Suzanna útra kelt.
Több mint tíz év telt el azóta, hogy a nagyanyja utoljára írt neki. Ez már önmagában
is elég lett volna ahhoz, hogy azonnal induljon. A levél tartalma pedig - szálkás
szarkalábak egy légi postai levélpapíron - még jobban sürgette Suzannát. Elolvasta, és
máris indult Londonból, mintha legalábbis fél évszázados közeli és bens séges
kapcsolat f zte volna a nagyanyjához.
Suzanna - így kezd dött a levél. Semmi Kedves vagy Drága.
Egyszer en:
 Suzanna! Bocsásd meg, hogy ilyen csúnyán írok. Most is rosszul érzem magam.

Egyszer nagyon gyenge vagyok, utána megint jobb. Ki tudja, mi lesz holnap? Ezért írok
most neked, Suzanna, mert félek, hogy mi lesz velem.
Kérlek szépen, látogass meg, gyere el hozzám! Sok mindenr l kellene beszélnünk.

Olyan dolgokról, amiket nem akartam elmondani, de most muszáj.

Tudom, egy szót sem értesz ebb l, de levélben nem mondhatok többet. Minden okom
megvan rá.
Kérlek, gyere! A dolgok másképpen állnak, mint ahogy én hittem. Majd
beszélgetünk, ahogy már réges-rég beszélgetnünk kellett volna.
Szeretettel ölellek, Suzanna, Mimi.

A levél olyan volt, akár egy nyári tó: a felszíne nyugodt, de a mélyén? - végtelen
sötétség. A dolgok másképpen állnak, mint ahogy én hittem, ezt írta Mimi. Mit akart
mondani ezzél? Hogy az élet nagyon rövid, és hogy napsugaras ifjúságában Suzanna
nem sejtheti, milyen keser lesz az elmúlás?
A levél késve érkezett, több mint egy hétig bolyongott a posta útveszt iben. Rögtön
megpróbálta felhívni Mimit, de a telefon ki sem csöngött. Félbehagyva a köcsögöket,
Suzanna becsomagolt, és elindult észak felé.

2.
Rögtön a Rue Streetre hajtott, a tizennyolcas számú ház azonban üres volt. A
tizenhatos is kihaltnak látszott, de a következ házban egy pirospozsgás asszonyság,
akit Violet Pumphreynak hívtak, némi magyarázattal szolgált: Mimi néhány napja
megbetegedett, és most a Sefton Kórházban van, haldoklik. A hitelez i - többek között
a Gáz és Elektromos M vek, a Tanács, meg egy tucat boltos - rögtön megtették a kell
lépéseket, hogy kártalanítsák magukat.
- Mint a kesely k, olyanok voltak - mondta Mrs. Pumphrey -; pedig hát még meg se
halt a nagyanyja. - Szégyen! Jöttek és elvittek mindent, ami mozgatható volt. Na
persze, nem volt se egy könny eset. Remélem, kedveském, nem bánja, hogy így
kimondom. De tényleg olyan fura volt. Mindig csak bezárkózva a házba. Mint egy
er dítmény, olyan volt ez a ház. Ameddig a nagyanyja itt volt, addig ugyan senki be
nem ment abba a házba.
Elvitték vajon a fiókos szekrényt? Ezen merengett Suzanna. Megköszönte Mrs.
Pumphreynak a segítséget, és visszament a tizennyolcas számú házhoz, hogy még
egyszer megnézze - a tet t elborította a madárürülék, mintha kiszemelte volna
magának egy hóvihar -, aztán bement a kórházba.

3.
Az ápolón arca rutinos gyorsasággal közömbösr l együttérz re váltott.
- Sajnos azt kell mondanom, hogy Mrs. Laschenski nagyon beteg. Közeli hozzátartozója?
- Az unokája vagyok. Meglátogatta már valaki más is?
- Tudomásom szerint senki. Valójában nincs is sok értelme. A nagyanyjának súlyos
rohama volt, Miss...
- Parrish. Suzanna Parrish.
- Sajnos többnyire nincs eszméleténél.
- Értem.
- Úgyhogy nem sok remény van.
Egy rövid folyosón odavezette Suzannát a kórteremhez, ami olyan csendes volt,
hogy egy virágszirom hullása is meghallatszott volna - csakhogy itt nem voltak
virágok. Suzanna ismerte a halálos ágyakat: szüleit három éve veszítette el, hat hónap
sem telt el a két temetés között. Ismer s volt a szag és a némaság, rögtön, ahogy belépett.
- Egész nap eszméletlen volt - mondta az ápolón , és elállt az útból, hogy Mimi
látogatója odamehessen az ágyhoz.
Suzanna els gondolata az volt, hogy itt valami kolosszális tévedésr l van szó. Ez
nem lehet Mimi. Ez a szegény asszony túlságosan törékeny, túlságosan sápadt. Már
éppen tiltakozni akart, amikor rádöbbent, hogy tévedett. Az asszony haja olyan ritka
volt, hogy szinte világított a fejb re, arcán - mint a nedves muszlin - összegy dött a
petyhüdt b r, de ez kétségtelenül Mimi volt. Erejét l megfosztva, valami ideg- és
izomm ködési elégtelenség miatt tehetetlenségre kényszerítve, de akkor is Mimi.
Suzanna a könnyeivel küszködött, ahogy nézte a nagyanyját: letakarva, mint egy
gyerek, aki nem új napra, hanem végtelen éjszakára ébred majd. Olyan szenvedélyes
volt ez az asszony, olyan határozott. Erejéb l semmi nem maradt, elhagyta t örökre.
- Kimenjek egy kicsit? - kérdezte az ápolón , és még miel tt választ kapott volna,
távozott. Suzanna eltakarta a szemét, hogy visszatartsa a könnyeket.
Amikor újra odanézett, az asszony eres szemhéja rezegve felemelkedett.
Egy pillanatra úgy t nt, mintha Mimi valahová Suzanna mögé nézne. Aztán
kitisztult a tekintete, és az emlékekb l ismer s, parancsoló szemekkel nézett Suzannára.
Mimi kinyitotta a száját. A láztól kicserepesedett az ajka. Nyelvével próbálta
megnedvesíteni, de hiába. Suzanna bátortalan léptekkel elindult az ágy felé.
- Szia, Mimi! - mondta halkan. - Én vagyok az. Suzanna.
Tekintetük összemosódott. Tudom, mondta a nagyanyja szeme.
- Kérsz egy kis vizet?
Apró rándulás futott keresztül Mimi homlokán.
- Vizet? - ismételte Suzanna, és a válasz ismét egy parányi rándulás volt.
Megértették egymást.
A szekrénykén lév m anyag kancsóból Suzanna egy ujjnyi vizet öntött egy
anyag pohárba, és Mimi szájához tartotta. Nagyanyja közben felemelte a kezét a
ropogós ágynem l, és hozzáért Suzanna karjához. Az érintés pihekönny volt, mégis
akkorát taszított Suzannán, hogy majdnem leejtette a poharat.
Mimi mondani akart valamit: légzése szaggatott lett, szeme és szája körül rángások
és rándulások kísérték er lködését. Szeme égett a hiábavaló igyekezett l, és csak egy
hörgés jött el a torkából.
- Nincs semmi baj - mondta Suzanna.
A pergamenarc visszautasította ezt a banális kijelentést. De van, mondta Mimi
tekintete, igenis van, nagyon nagy baj van. A halál itt áll a küszöbön, és én nem tudom
elmondani, amit akarok.
- Mit akarsz mondani? - suttogta Suzanna, és közelebb hajolt a párnához. Nagyanyja
ujjai még mindig ott reszkettek a karján. Suzanna b re megbizsergett az érintést l, a
gyomra háborgott. - Hogyan segíthetek? - Ez volt a lehet legáltalánosabb kérdés, de
hát sötétben tapogatózott.
Mimi szeme egy pillanatra lecsukódott, és az arca teljesen eltorzult. Látszott, hogy
feladta a beszédért folytatott küzdelmet. Talán végleg feladta.
És akkor olyan hirtelen, hogy Suzanna felsikoltott, a karján nyugvó ujjak a
csuklójára kulcsolódtak. A szorítás egyre er södött, a végén már fájt. Kiszabadíthatta
volna magát, de nem maradt ideje. Fejében kellemes illatkeverék áradt szét: por és
selyempapír és levendula. A fiókos szekrény, hát persze: a parfüm a fiókos
szekrényb l. És ezzel a felismeréssel együtt egy másik: hogy Mimi valamilyen módon
benyúl Suzanna fejébe, és beleteszi a parfüm illatát.
 Egy pillanatra rémület lett úrrá Suzannán - az ösztönlény megriadt, hogy megsz nt
az értelem fennhatósága. Aztán megjelent egy kép, és a rémület szertefoszlott.
Suzanna nem tudta pontosan, hogy mit lát. Valamilyen mintát, ami újra és újra
elmosódott, majd újra és újra összeállt. Lehet, hogy színes volt, de nem biztos, mert
Suzanna nagyon homályosan látta; homályosak voltak a formák is a kaleidoszkópban.
A látvány - mint az illat is - Mimi m ve volt. Suzanna ebben egészen biztos volt, bár a
józan ész tiltakozott. A kép, ki tudja, miért, életbevágóan fontos lehetett a nagyanyja
számára. Ezért használta akaraterejének utolsó cseppjeit arra, hogy Suzanna lelki
szemei elé tárja.
Suzanna azonban nem merülhetett el a látványban. Megszólalt mögötte az ápolón :
- Te jóságos isten!
A hang megtörte Mimi varázslatát, a minta sziromviharrá változott, és elt nt.
Suzanna Mimi arcát bámulta, tekintetük egy pillanatra egybefonódott, miel tt az
aszszony teljesen elvesztette uralmát roncs teste felett. Keze lehullott Suzanna
csuklójáról, tekintete groteszkül ide-oda bolyongott, szája sarkából sötét nyál buggyant el .
- Legyen szíves kimenni a folyosóra - mondta az ápolón , és megnyomta az ágy
melletti hívógombot.
Suzanna az ajtó felé hátrált, lesújtva hallgatta nagyanyja fuldoklását. Megjelent egy
másik ápolón is.
- Hívja Chai doktort! - mondta neki az els , aztán Suzannának: - Kérem, menjen ki a
folyosóra!
Suzanna kiment. Segíteni úgysem tudott, csak útban lett volna. A folyosó
megélénkült: legalább húsz métert kellett mennie, míg talált egy nyugalmas helyet,
ahol összeszedhette magát.
Gondolatai, mint a vak futók, vadul rohangáltak összevissza, de sehová nem
érkeztek meg. Újra és újra a Rue Street-i ház jelent meg el tte, Mimi hálószobája és a
fiókos szekrény, mint valami szemrehányó szellem. Mit akart mondani a nagyi a
levendulaillattal? És hogy csinálta azt a fergeteges gondolatáramlást kettejük között?
Mindig megvolt ez a különleges képessége? És ha igen, miféle er kkel rendelkezett még?
- Ön Suzanna Parrish?
Végre egy kérdés, amire tudta a választ.
- Igen.
- Én Chai doktor vagyok.
Az arca kerek volt, mint egy keksz, és ugyanolyan édeskés is.
- A nagyanyja, Mrs. Lascheriski...
- Igen?
- ... állapota rendkívül súlyosra fordult. Ön az egyetlen hozzátartozója?
- Ebben az országban igen. A szüleim nem élnek. Van még egy fia. Kanadában.
- Fel tudja venni vele a kapcsolatot?
- Nincs itt nálam a telefonszáma... de meg tudom szerezni.
- Azt hiszem, értesíteni kellene - mondta Chai.
- Igen, hogyne - mondta Suzanna. - Mikor...? Úgy értem, meg tudja mondani, hogy
mennyi ideje van még hátra?
A doktor sóhajtott.
- Fogalmam sincs - felelte. - Amikor behozták, azt hittem, a reggelt sem éri meg.
Rosszul hittem. Kitartott. Egy napig. Még egy napig. A szívóssága egyszer en bámulatos. -
Itt szünetet tartott, Suzannára meredt. - Meg vagyok gy dve róla, hogy önt várta.
- Engem?
- Igen. Az ön neve az egyetlen értelmes szó, amit kimondott. Azt hiszem, feltétlenül
ki akart tartani addig, amíg ön megérkezik.
 - Értem - mondta Suzanna.
- Ön nagyon fontos lehetett a számára - mondta a doktor. - Örülök, hogy még id ben
ideért. Tudja, rengeteg öregember hal meg itt úgy, hogy senki feléjük sem néz. Hol
száll meg?
- Még nem tudom. Egy hotelban, gondolom.
- Talán hagyjon meg egy telefonszámot, ahol elérhetjük, amennyiben erre szükség lesz.
- Természetesen.
Ezzel a doktor bólintott egyet, és befejezettnek tekintette a beszélgetést. Suzanna
gondolatai folytatták veszett futkározásukat.
Mimi Laschenski nem szerette t - a doktor tévedett; hogy is szerethette volna?
Semmit nem tudott az unokájáról, csukott könyvek voltak egymás számára. És mégis:
volt valami igazságszer abban, amit Chai doktor mondott. Lehet, hogy Mimi tényleg
azt várta, minden erejét megfeszítve, hogy lányának a lánya megérkezzen az ágyához.
De miért? Hogy megfogja a kezét, és maradék energiájával holmi sz nyegdarabot
adjon át Suzannának? Szép ajándék, de vagy túl sokat jelentett, vagy túl keveset.
Suzanna fel nem foghatta, hogy melyiket.
Visszament az ötös kórterembe. Az ápolón vigyázott a nagyanyjára, aki mint egy
darab fa, mozdulatlanul feküdt az ágyban. Szeme csukva, karja kinyújtva a teste
mellett. Petyhüdt arca élettelen. Suzanna hiába nézte, semmit nem árult el.
Megfogta Mimi kezét, néhány percig szorította, aztán elindult. Elhatározta, hogy
visszamegy a Rue Streetre: hátha a ház el piszkál még egy-két emléket.
Suzanna rengeteg id t töltött azzal, hogy elfeledje a gyerekkorát; hogy jól bezárja
oda, ahonnan majd nem foghatja vallatóra keservesen megszerzett érettségét. És most,
a lepecsételt dobozok között mit talált? Egy rejtélyt, amit az érett feln tt értetlenül
szemlélt, és megoldást egyedül a múlt kínálhatott.
Eszébe jutott az arc a fiókos szekrény tükrében, amit l sírva rohant le a lépcs n.
Vajon ott volt-e még? És vajon felismerné-e még magát benne?

VI. BOLOND MOONEY

1.
Cal még soha nem félt ennyire életében. Magára zárta szobája ajtaját, ült és reszketett.
A reszketés néhány perccel a Rue Streeten történtek után, vagyis majd huszonnégy
órával ezel tt kezd dött, és azóta egy fikarcnyit sem csillapodott. Volt, hogy a foga
vacogott, és volt, hogy a keze remegett, de annyira, hogy alig bírta tartani a whiskys
üveget, amit az egész álmatlan éjszakán keresztül szorongatott. Olyan volt ez a
reszketés, hogy kívülr l általában nem látszott, belül maradt. Olyan volt, mintha a
galambok valahogy bejutottak volna a hasába, és ott csapkodtak volna a szárnyaikkal.
És mindez azért volt így, mert Cal valami csodaszépet látott, és érezte a zsigereiben,
hogy élete már soha nem lesz olyan, mint ez idáig. Hogyan is lehetne? Felemelkedett
az égbe, és meglátta azt a titkos helyet, amit gyerekkora óta keresett.
Cal magányos gyerek volt - legalább annyira a saját elhatározása, mint a
körülmények miatt -, és akkor volt a legboldogabb, ha szabadjára engedhette a
fantáziáját. Nem kellett sok egy-egy képzeletbeli bolyongáshoz. Ahogy most
visszagondolt, úgy t nt, iskolás éveinek felét azzal töltötte, hogy kifelé bámult az
ablakon; egy verssor, amit nem is értett igazán, vagy egy másik osztályteremb l
áthallatszó énekszó elröpítette t égy távoli és tarka világba. Egy olyan világba, ahol a
decemberi fagyban rejtelmes, meleg szell sodorta feléje az illatokat; egy olyan
világba, amelynek teremtményei éjjelente tiszteletüket tették Cal ágyánál, és álmában
összeesküvést sz tt velük.
De bármilyen ismer snek és otthonosnak is érezte azt a világot, valahogy nem tudta
meghatározni, milyen is az, és hol van pontosan. Hiába olvasott el minden olyan
könyvet, ami kivételes világokkal kecsegtetett, mindig csalódnia kellett. Túl
tökéletesek voltak azok a gyermekkori birodalmak; csupa nyár és kacagás.
Az igazi Csodaország nem ilyen, ezt tudta Cal. A napfény ott is árnyékkal jár, és a
rejtelmek csak akkor tárulnak fel, amikor az ész a végét járja, és az elme már-már
megháborodott.
Ezért remegett most, mert pontosan ezt érezte. Hogy rögtön szétreped a feje.

2. Cal korán felkelt, lement reggelizni. Megevett egy sonkás-tojásos szendvicset, aztán
elüldögélt a reggeli romjai mellett, míg meghallotta, hogy apja is kezd mozgolódni.
Gyorsan betelefonált a munkahelyére, és közölte Wilcoxszal, hogy rosszul érzi magát
és nem megy dolgozni. Ugyanezt mondta Brendannek is, aki napi rendes mosakodását
végezte a fürd szobában, és a zárt ajtó mögül nem láthatta fia halottsápadt, elgyötört
ábrázatát. Miután mindezt letudta, Cal visszament a szobájába, leült az ágyra, hogy
újra átgondolja a Rue Street-i eseményeket, abban a reményben, hogy talán sikerül
megfejtenie az el napra rendelt rejtélyeket.
Nem sokra jutott. Bárhogyan forgatta is, a történtek makacsul ellenálltak a racionális
értelmezésnek, és csak a borotvaéles emlék meg az azt követ fájdalmas
visszavágyódás maradt.
Minden, amire valaha vágyott, ott volt azon a helyen, ezt tudta. Minden, amir l azt
tanították neki, hogy tagadja meg: minden csoda, minden rejtelem, minden ábránd és
édes lehelet szellem. Minden, amit a madarak tudtak; minden, amit a szél tudott;
minden, amit valamikor az emberiség is tudott, csak már elfeledett - minden ott várt
azon a helyen. Saját szemeivel látta.
És ett l valószín leg begolyózott.
Különben mivel magyarázhatta volna azt a rendkívül éles és részletes hallucinációt?
Igen, begolyózott. Egészen biztos. Végtére is a vérében volt az rület. Apai nagyapja,
Bolond Mooney, élete végére teljesen megkergült. Költ volt, mesélte az apja, bár a
Cal nagyapjával kapcsolatos történetek szigorú tilalom alá estek a Chariot Streeten. Hagyd
már a butaságaidat! - mondta mindig Eileen, amikor Brendan mesélni kezdett,
és Cal soha nem tudta eldönteni, hogy a költészet, az önkívület vagy az írek min sülnek-
e tabu témának. Bárhogyan is, amikor Eileen nem volt a közelében,
Brendan gyakran megszegte a rendeletet, mert szerette Bolond Mooneyt és a verseit.
Cal meg is tanult néhányat az apja térdén ülve. És tessék, most megjelent benne a
családi hagyomány: látomásai voltak, és zokogott a whiskys pohár mellett. Elmondja
vagy ne mondja el - ez volt a kérdés. Hogy elmesélje-e, mit látott, vállalva a nevetést és
a gúnyos tekinteteket, vagy tartsa titokban az egészet. Egyfel l nagyon szeretett volna
beszélni, szeretett volna mindent kiönteni valakinek (akár Brendannek is), hogy lássa,
mások mire mennek vele. Ugyanakkor valami azt súgta neki: hallgass, légy óvatos!
Csodaország nem jön el azoknak, akik kikotyogják; csak azoknak jön el, akik csendben
maradnak és várnak.
Ez utóbbi mellett döntött hát Cal. Ült és reszketett és várt.

3.
Csodaország nem jelent meg, Geraldine viszont igen, és semmi kedve nem volt az
rültekhez. Cal hallotta, ahogy az el szobában beszél; hallotta Brendant, aki elmondta,
hogy Cal beteg, és pihenni akar; hallotta, ahogy Geraldine er sködik: pedig megnézi
Calt, ha beteg, ha nem, és máris ott állt az ajtónál.
 - Cal!
Lenyomta a kilincset. Az ajtót zárva találta, dörömbölni kezdett.
- Cal! Én vagyok az. Kelj fel!
Cal álmos motyogást színlelt, amiben nagy segítségére volt az elfogyasztott
whiskymennyiség.
- Ki az? - kérdezte.
- Miért zártad be az ajtót? Én vagyok az, Geraldine.
- Rosszul érzem magam.
- Engedj be, Cal!
Cal belátta, hogy Geraldine nincs vítatkozós kedvében. Odacsoszogott az ajtóhoz, és
elfordította a kulcsot.
- Szörnyen nézel ki - mondta Geraldine, és hangja azonnal meglágyult, ahogy
meglátta Calt. - Mi történt veled?
- Semmi - állította Cal. - Tényleg semmi. Csak leestem.
- Miért nem hívtál fel? Tegnap este volt az esküv i próba. Elfelejtetted?
A következ szombatra volt kit zve Teresa, Geraldine n vérének az esküv je. Élete
szerelmével, egy igazi katolikus fiúval házasodik össze, akinek termékenységéhez
semmi kétség sem férhetett, lévén kedvese négy hónapos terhes. Kidudorodó hasa
azonban nem árnyékolhatta be az eseményeket: az esküv nagyszabású rendezvénynek
ígérkezett. Cal, aki két éve udvarolt már Geraldine-nek, becses vendégnek számított,
tekintettel arra az általános elvárásra, hogy Norman Kellaway négy lánya közül
vezeti majd oltárhoz a következ t. Kétségtelen, hogy a próbáról való távolmaradása
kisebbfajta eretnekségnek min sült.
- Pedig mondtam, Cal - így Geraldine -, mondtam, hogy milyen fontos ez nekem.
- Közbejött valami - mondta Cal. - Leestem egy kerítésr l.
Geraldine nem hitt a fülének.
- Mi keresnivalód volt egy kerítés tetején? - kérdezte meglep dve, feltételezte
ugyanis, hogy Cal már kiöregedett az efféle csínytevésekb l.
Cal röviden elmesélte a 33-as szökését és az üldözést, ami a Rue Streetre vezetett.
Természetesen a rövidített változatot adta el . Nem szerepelt benne a sz nyeg, és hogy
mit látott.
- És megtaláltad a madarat? - kérdezte Geraldine, amikor Cal befejezte a mondókáját.
- Tulajdonképpen igen - felelte Cal. Ugyanis amikor hazaért a Chariot Streetre,
Brendan azzal fogadta, hogy kés délután a 33-as visszatért a galambházba, és
elfoglalta helyét a tarka párja mellett. Cal ezt is elmondta Geraldine-nek.
- Vagyis nem jöttél el a próbára, Mert kerested azt a galambot, ami magától is el került.
Cal bólintott.
- De hát tudod, hogy apa mennyire szereti a madarait.
Brendan említése tovább szelídítette Geraldine-t: és Cal apja nagyon jó
barátságban voltak az els perct l kezdve. „Tüzes a lány - mondta egyszer Brendan -,
úgyhogy vigyázz rá, fiam, mert különben más vigyáz majd rá." Cal anyja soha nem
pártolta ilyen egyértelm en az ügyet. Mindig h vösen viselkedett Geraldine-nel, amit l
Brendan csak még b kez bben osztogatta a dicsér szavakat.
Geraldine elnéz en mosolygott. Cal az el bb még vonakodott és nem akarta
beengedni t; nem akarta, hogy megzavarja merengését, most mégis hálás volt a
látogatásért. Még a reszketés is mintha enyhült volna.
- Áporodott a leveg - mondta Geraldine. - Friss leveg re van szükséged. Miért nem
nyitod ki az ablakot?
Cal kinyitotta. Amikor megfordult, Geraldine az ágyon ült, keresztbe tett lábbal, háta
mögött a kép kollázs, amivel Cal még kamaszkorában dekorálta ki a falat, szülei pedig
azóta sem távolították el. A Siratófal - így nevezte Geraldine; idegesítette t a
filmszínészek, bodros felh k, politikusok és disznók parádéja.
- Nagyon szép a ruha - mondta.
Cal tanácstalanul forgatta a mondatot, agya lomhán kattogott.
- Teresa ruhája - segítette ki Geraldine.
- Ja!
- Gyere, ülj le ide, Cal!
Cal nem mozdult az ablaktól. A leveg balzsamos volt, és tiszta. Eszébe juttatta a...
- Mi baj van? - kérdezte Geraldine.
Cal már majdnem kimondta, a nyelve hegyén volt: Láttam Csodaországot. Ez volt a
lényeg. Minden rnás - a körülmények, a leírás -, minden részlet tulajdonképpen
fölösleges volt. Ezt a két szót pedig igazán könny kimondani, vagy nem? Láttam
Csodaországot. És ha volt az életében valaki, akinek elmondhatta volna, akkor ez a
lány volt az.
- Mondd el, Cal! - kérlelte Geraldine. - Beteg vagy?
Cal megrázta a fejét.
- Láttam... - kezdte.
Geraldine szinte zavarodottsággal nézett rá. - Mit? Mit láttál?
- Láttam... - kezdte újra Cal, és megint megakadt. Nyelve nem engedelmeskedett a
parancsnak, a szavak egyszer en nem voltak hajlandók el jönni. Cal tekintete
Geraldine arcáról a Siratófalra siklott. - A képeket... mondta végül - ...és tényleg
borzalmasak.
Különös eufória járta át, hogy az utolsó pillanatban sikerüít visszafognia magát.
Calnek az a fele, amelyik a titok meg rzésére intette, megnyerte a csatát, s t talán a
háborút is. Nem mondhatja el Geraldine-nek. Sem most, sem kés bb. Óriási
megkönnyebbülést érzett, ahogy ez az elhatározás megszületett.
Én vagyok Bolond Mooney - gondolta magában. És ez nem is t nt olyan nagyon
rossz gondolatnak.
- Máris jobban nézel ki - mondta Geraldine. - Használt a friss leveg .

4.
Vajon mire tanítaná az rült poéta most, hogy rokonlelkek lettek? Mit tenne Bolond
Mooney Cal helyében? Végigjátszaná a játékot, bármi legyen is az - hangzott a válasz;
és aztán, ha a világ hátat fordított neki, keresne, keresne addig, amíg rá nem bukkan
arra a helyre, amelyet meglátott, és nem tör dne azzal, hogy az elmebajjal játszik.
Megtalálná az álmát, és belekapaszkodna, és soha el nem engedné.

Beszélgettek még egy kicsit, aztán Geraldine felállt, hogy mennie kell. Aznap
délutánra is jutott az esküv i el készületekb l.
- Aztán semmi galambhajsza! - mondta Calnek. - Szombaton ott legyél!
Megölelte Calt.
- Nagyon sovány vagy - mondta. - Fel kell, hogy hizlaljalak.
„Csókot vár - suttogta Cal fülébe az rült poéta -, engedelmeskedj a hölgynek!
Azért, mert majdnem megjártad a mennyországot, még nem kell azt éreztetned vele,
hogy téged a párzás már nem is érdekel. Csókold meg, és mondj valami elbájolót!"
Cal kiosztotta a csókot, bár tartott t le, hogy szenvedélyén meglátszik a küls
késztetés. Nem kellett volna félnie. Hamis hevülését Geraldine valódi darabbal
viszonozta, forró teste Cal testéhez tapadt.
„Err l van szó - súgta a poéta -, most pedig találj ki valami csábos búcsúszót, hogy
boldogan menjen el!"
 Cal önbizalma itt megingott. A kedveskedés soha nem volt az er ssége.
- Szombaton találkozunk. - Mindössze ennyit sikerült kicsiholnia magából. Geraldine-
nek, úgy t nt, ez is elég volt. Ismét megcsókolta Calt, és távozott.
Cal az ablakból nézett utána, számolta a lépéseit, míg Geraldine befordult a sarkon.
Aztán, mikor már nem látta kedvesét, Cal elindult, hogy megkeresse szívszerelmét.

Második rész
SZÜLETÉS, HALÁL, HÁZASSÁG

Tizenkett t szólt a vasnyelv éjfél. Alunni, hívek; szellemóra ez.

Shakespeare Szentivánéji álom (Arany János fordítása)

1. A FÉNYÖLTÖNY

1.
Az utcán párás és áporodott leveg fogadta Calt. A követel örökös, az sz alig
várta, hogy a nyár végre kiszenvedjen. Még a szell is elcsigázottnak t nt, és az
állapota Calre is átragadt. Mire elérte a Rue Street környékét, a lába feldagadt a
cip jében és az agya koponyájában.
Ráadásul - az igazságtalanságot sértéssel tetézend nem találta azt az átkozott utcát.
Az el nap a madarakat figyelte, és nem az útvonalat, úgyhogy csak halvány
elképzelései voltak az utca hollétér l. Cal nem akart órákig kóvályogni hasztalan,
megkérdezte hát az egyik utcasarkon háborúsdit játszó gyerekekt l, merre van a Rue
Street. Magabiztosan útbaigazították. Vagy tudatlanság, vagy rosszakarat munkált a
kölykökben, felvilágosításuk mindenesetre teljesen használhatatlannak bizonyult, és
Cal megint csak kóválygott, egyre kétségbeesettebben, egyre zavarodottabban róva a
köröket. Távollétével tündökölt mindenféle hatodik érzék - valamilyen ösztön, ami
félreérthetetlenül megmutatta volna az utat álmai területére -; Cal hásztalan remélte,
hogy esetleg a segítségére siet.
A véletlen, a puszta véletlen m ve volt hát, hogy egyszer csak ott állt a Rue Street
sarkán, majd a háznál, ahol valamikor Mimi Laschenski lakott.

2.
Suzanna jóformán egész délel tt azon fáradozott, hogy teljesítse, amit megígért
Chai doktornak: értesíti Charlie bácsit Torontóban. Eléggé nehézkesen ment a dolog.
Egyrészt azért, mert a kis hotelben, ahol megszállt, öszszesen egy nyilvános telefon
leledzett, és a többi vendég ugyanúgy igényt tartott rá, mint Suzanna. Másrészt azért,
mert a család jó néhány ismer sét kellett körbetelefonálnia, míg végre talált valakit,
aki tudta Charlie bácsi telefonszámát. Ezzel a délel tt legnagyobb része el is ment.
Amikor egy óra körül végre elérte Mimi egyetlen fiát, az a meglepetés leghalványabb
jele nélkül fogadta a hírt. Eszébe sem jutott, hogy hagyja a munkát, és rohanjon az
anyja halálos ágyához. Gyermeki szeretetéb l mindössze egy udvarias kérésre futotta,
miszerint Suzanna volna szíves felhívni t megint, ha „újabb hír" van. Ezalatt
feltehet leg azt értette, telefonáljon majd, ha lehet postázni a koszorút. Ennyit err l.
Miután befejezte a beszélgetést, Suzanna felhívta a kórházat. A beteg állapota nem
változott. Tartja magát, ahogy az ügyeletes n vér mondta. Egy furcsa kép jelent meg
Suzanna el tt: a hegymászó Mimi, amint egy sziklafalba kapaszkodik. A kórházban
szükséges holmik fel l érdekl dve a n vért l megtudta, hogy Miminek még egy szál
hálóköntöse sincsen. A Mrs. Pumphrey által lefestett kesely k azóta nyilván elvittek
minden valamirevaló dolgot - többek között a fiókos szekrényt -, Suzanna mégis úgy
határozott, odamegy a házhoz, hátha sikerül megmenteni valamit, ami nagyanyja
utolsó óráit kényelmesebbé teheti.
A hotel közelében talált egy kis olasz éttermet, ahol megebédelt, aztán a Rue
Streetre hajtott.

3.
A szállítómunkások behajtották a kaput, de nem volt bereteszelve. Cal kinyitotta, és
belépett a kertbe.
Ha valamiféle revelációra számított, csalódnia kellett. Nem volt itt semmi
figyelemre méltó. Csak száraz tyúkhúr a kövek között és.szanaszét hajigált tárgyak,
amit a munkások értéktelennek találtak. Még az árnyak is, ahelyett hogy titokzatos
pompát rejtegetnének, hamuszín ek és hétköznapiak voltak.
Cal a kert közepén állt - ott, ahol az ép elrnéjét megrenget rejtelmek elé tárultak -,
és most el ször kételkedni, szintén kételkedni kezdett abban, hogy tényleg történt
valami az el napon.
„Talán benn a házban" - mondta magának. Benn talán van valamilyen hánykolódó
roncs, amibe belekapaszkodhat, hogy ne süllyedjen el ebben a kételytengerben.
Átgyalogolt azon a helyen, ahol a sz nyeg feküdt. A ház hátsó ajtaját a munkások
nyitva hagyták, vagy fosztogatók törték fel. Mindenesetre félig tárva volt. Cal belépett
a házba.
Benn az árnyak legalább s bbek voltak - helyet kínátak a meseszer nek. Cal
várta, hogy szeme hozzászokjon a sötétséghez. Tényleg csak huszonnégy óra telt el
azóta, hogy itt járt? - merengett Cal, miközben szeme egyre jobban eligázodott a
szomorú helyiségen. Tényleg tegnap történt, hogy belépett ebbe a házba, mert egy
elszökött madarat keresett? Most ennél jóval többet kellene megtalálnia.
Odaballagott a lépcs höz, közben az el nap eseményeire utaló jeleket kutatta
mindenütt. Minden egyes lépéssel tovább fakult benne a remény. Árnyak voltak
ugyan, de nem rejtettek semmit. A házat kifosztották - a sz nyeggel együtt a csodákat
is elvitték.
A lépcs felénél megtorpant. Mi értelme továbbmenni? Nyilvánvaló volt, hogy
elszalasztotta a lehet séget. A látványt, amit megpillantott és elveszített, máshol kell
keresnie. Mer makacsságból - ezt anyjától - örökölte mégis továbbment felfelé.
A lépcs tetején olyan nehéz volta leveg , hogy a légzés komoly er feszítést
követelt. Nyugtalanította ez a körülmény, és az, hogy betolakodónak érezte magát -
hívatlanul ebben a sírban.
Most már csak arról akart megbizonyosodni, hogy ez a ház semmiféle varázslatot
nem rejteget, aztán végre elmehet.
Amikor odaért az utca fel li szoba ajtajához, valami megmozdult mögötte. Cal
megfordult. A lépcs tetejére a munkások kihordtak nchány bútordarabot, aztán
nyilván úgy döntöttek, nem érdemes tovább vesz dni velük. Egy komód, néhány szék
és asztal - ezek mögül jött a zaj. És jött még egyszer.
Patkányok - nyugtázta Cal. Temérdek talp surranását vélte felfedezni. Élni és élni hagyni -
gondolta; neki sincs több joga itt lenni, mint a patkányoknak. S t, talán
kevesebb. Valószín leg már nemzedékek óta ebben a házban élnek.
Cal folytatta, amit elkezdett: kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába. Az
ablaküvegek mocskosak voltak, a piszkos csipkefüggönyök újabb akadályként
tolakodtak a fény útjába. Egy felfordított szék volt a csupasz padlón, és három
páratlan cip egymás mellé helyezve, ki tudja, milyen megfontólásból, a
kandallópárkányon. Ennyib l állt a berendezés.
Álldogált egy pár percig, aztán ahogy az utcáról nevetést hallott, és úgy érezte, jót
tenne egy kis er sítés, odament az ablakhoz, és elhúzta a függönyt. Nem tudhatta meg,
kit l származik a nevetés, mert kénytelen volt abbahagyni a keresést: Még miel tt az
érzékszervei meger sítették volna, a gyomra megsúgta neki, hogy a háta mögött
valaki belépett a szobába. Elengedte a függönyt, és megfórdult. Egy testes, középkorú,
a ház sivárságához képest felt en jól öltözött férfi szeg dött társául a félhomályban.
Szürke zakóját mintha színjátszó szálakból sz tték volna. D.e ennél is felt bb volt,
ahogy mosolygott. Begyakorolt mosoly volt, mint egy színészé vagy egy hittérít é.
Mindenféleképpen egy olyan emberé, aki rajongókra vágyik.
- Segíthetek? - kérdezte. Zeng és meleg hangja volt, de a férfi hirtelen megjelenése
megdermesztette Calt.
- Segíteni? - dadogta Cal.
- Talán szeretné megvásárolni a házat? - kérdezte a férfi.
- Vásárolni? Nem... én... én csak... tudja... nézel döm.
- Szép ez a ház - mondta az idegen. Mosolya olyan biztos volt, mint egy sebész
kézfogása, és olyan steril is. - Járatos az ingatlanügyekben? - Ezt a mondatot is úgy
mondta, mint az el eket: irónia vagy rosszindulat nélkül. Amikor Caltól nem kapott
választ, a férfi így folytatta: - Keresked vagyok. A nevem Shadwell. - Vaskos ujjairól
lehuzigálta a borjúb r keszty t. - És az öné?
- Cal Mooney. Vagyishogy Calhoun.
A férfi Cal felé nyújtotta lecsupaszított kezét. Cal lépett kett t - Shadwell tíz egész
centivel volt magasabb Cal száznyolcvan centijénél-, és kezet fogtak. A férfi h vös
tenyere elárulta, hogy izzad, mint egy állat.
A kézfogás után Shadwell barátunk kigombolta a zakóját, és kitárta, hogy
el vegyen egy tollat a bels zsebéb l. Ez a laza mozdulat egy pillanatra megmutatta a
keresked öltözékének a belsejét, és a fény valamilyen játéka révén úgy t nt, hogy a
bélés ragyog, mintha tükörszálból sz tték volna.
Shadwell hirtelen Cal arcába nézett. Hangja pihekönny volt, amikor megszólalt:
- Lát valamit, ami tetszik?
Cal nem bízott a férfiban. A mosolya vagy a borjúb r keszty tette gyanússá?
Bármelyik is, Cal minél el bb szeretett volna megszabadulni a társaságától.
De a zakóban tényleg volt valami. Valami, ami rabul ejtette a fényt, és Cal
szívverését egy kicsit meggyorsította.
- Tessék -.hízelkedett Shadwell. - Nézze meg nyugodtan.
A keze a zakójához siklott, és megint kitárta.
- Mondja meg - búgta -, ha lát valami kedvére valót.
Most teljesen szétnyitotta a zakót: megmutatta az egész bélést. Cal jól látta az
imént. A bélés tényleg ragyogott.
- Mint mondtam, keresked vagyok - magyarázta Shadwell. - Az aranyszabályom
pedig az, hogy mindig magammal hordok néhány mintát a portékámból.
Portéka. Cal forgatta a szót a fejében; tekintete még mindig a zakó belsejére
szegez dött. Micsoda egy szó: portéka. És ott, a zakó bélésében, mintha testet öltött
volna. Ékszer vagy mi az, ami ott csillog? Hamis drágak , hiszen ilyen vakítóan csak
a hamisítvány ragyog. Cal belehunyorgott a csillogásba, hogy valami értelmet
csikarjon ki bel le; a keresked hangja közben egyre gy zködte:
- Mondja meg, mit szeretne, és máris az öné. Ennél tisztességesebb, ugye, nem is
lehetek? Egy ilyen nagyszer fiatalember nem igaz, hogy nem tud dönteni és
választani. Öné az egész világ. Én tudom. A lába el tt hever. Vegye el, ami az öné.
Ingyen van, díjtalan, nem kell fizetni érte. Csak mondja meg, mit lát, és már viheti is...
„Ne nézd tovább - súgta valami Calnek -, ingyen semmit nem adnak! Mindennek
ára van."
A zakó red iben megbújó csodák azonban annyira elkápráztatták, hogy akkor sem
bírta volna elfordítani a tekintetét, ha az élete múlik ezen.
- ...mondja meg - folytatta a keresked -, mit lát...
Ó, ez bizony jó kérdés...
- ...és az öné.
Cal elfelejtett kincseket látott, amelyekért hajdanában odaadta volna az életét, és azt
gondolta, ha egyszer megkaparintaná ket, soha semmi másra nem vágyna már. Vacak
apróság volt majdnem mindegyik, de felébresztették benne a régi vágyakozást. Egy
röntgenszemüveg, amit egy képregényújság hátsó borítóján hirdettek (Átláthatsz a falon!
Kápráztasd el a barátaidat!), és Cal soha nem tudta megvenni. Most ott látta a
bélésben: m anyag lencséje ragyogott, és felidézte az átvirrasztott októberi éjszakákat,
mikor Cal egyfolytában azon töprengett, vajon hogyan m ködik a szemüveg.
És mi az ott mellette? Egy másik gyerekkori fétis. Egy fénykép, rajta egy n t sarkú
cip ben, flitteres „alig bugyiban" és óriási mellekkel. T lük két házzal arrébb lakott az
a fiú, aki állítólag a nagybátyja tárcájából csente el a képet. Cal azt hitte, belehal a
sóvárgásba, annyira vágyott erre a képre. Most ott függött ez is, ez a szamárfüles
emlék, Shadwell zakójának szikrázó fényözönében, és csak kérni kellett volna.
De alighogy megjelent, már el is halványult, és új tárgyak vették át a csábító szerepét.
- Mit lát, barátom?
Kocsikulcsot, egy h n áhított kocsi kulcsát. Egy díjnyertes galambot, számtalan
verseny nyertesét, amit annyira irigyelt a gazdájától, hogy el akarta lopni...
- ...csak mondja el, hogy mit lát. Mondja el, és máris az öné...
Oly sok minden volt ott. Rengeteg tárgy, ami - egy óráig, egy napig - a világ
közepének t nt, és most egyt l egyig ott sorakozott a keresked zakójának
fantasztikus raktárában.
De mindegyik elmenekült. Megjelent és rögtön köddé foszlott. Volt ott még valami,
és az nem engedte, hogy Cal néhány másodpercnél hosszabb ideig nézze a kacatokat.
De egyel re nem látta, hogy mi az.
Valahonnan a távolból hallotta, hogy Shadwell ismét megszólal, és azt is érezte,
hogy a hangja megváltozott. Értetlenség és egy árnyalatnyi ingerültség volt a hangjában.
- Szólaljon már meg, barátom. . . miért nem mondja el, hogy mit kíván?
- Nem látom... igazán... jól.
- Akkor nézze er sebben! Koncentráljon!
Cal koncentrált. A képek jöttek és mentek. Csupa jelentéktelen holmi. De az
aranybánya még mindig nem bukkant el .
- Nem próbálja elég er sen! - korholta a keresked . - Ha egy férfi igazán akar
valamit, akkor teljesen rá kell állnia. Tisztán kell látnia, hogy mi az, amit akar.
Cal megszívlelte ezt a bölcsességet, és újra megkétszerezte az er feszítéseit.
Kihívásnak érezte, hogy a hamis ragyogáson túl megtalálja az igazi kincset. Különös
érzés kísérte ezt az összpontosítást: nyugtalanság a mellkasában és a torkában, mintha
énjének egy része le akarna válni, mintha a tekintete mentén kifelé igyekezne bel le.
Be a zakóba.
Tarkójában, a koponya és a gerinc közötti hídon a figyelmeztet hangok kitartóan
mormoltak. Cal azonban elszánta magát, hogy nem hallgat az int szóra. Minden, amit
megpillantott a zakó bélésében, incselkedett csak vele, nem mutatkozott meg teljesen.
Cal az illend ség szabályaival mit sem tör dve; mereven bámult a zakóba, halántékán
izzadságpatakok fakadtak.
Shadwell csábító monológja új er re kapott. A cukormáz megrepedt és lepergett.
Alatta a mag keser volt, és sötét.
- Gyerünk! - mondta. - Ne legyen már ilyen átkozottul gyenge! Lát valamit, amit
akar. Anait nagyon akar, igaz? Gyerünk! Ki vele! Nyögje már ki! Mire vár? A végén
még elszalasztja a lehet séget.
Élesedni kezdett egy kép...
- Mondja el, mi az, és máris az öné!
Szél csapott Cal arcába: ismét repült, és feltárult el tte Csodaország. Mez k és
hegyek, folyók, tornyok - minden ott volt a keresked zakójának bélésében.
A látványtól elállt a lélegzete. Shadwell villámgyorsan reagált.
- Mi az, amit lát?
Cal csak bámult, szótlanul.
- Mit lát?
Érzések z rzavara rohanta meg Calt. A látványtól örömmámort érzett, ugyanakkor
félelmet is, hogy vajon milyen árat kell majd (vagy talán máris) fizetnie ezért a
leskel désért. Shadwell veszélyes volt, minden mosolya és ígérete ellenére.
- Mondja el... - nógatta a keresked .
Cal próbálta visszatartani a választ. Nem akarta elárulni a titkát.
- ..:hogy mit lát!
Nagyon nehéz volt ellenállni Shadwell hangjának. Cal igyekezett meg rizni a
némaságát, de a válasz az ajkai felé tolult ellenállhatatlanul.
- Látom... (Ne mondd el! - figyelmeztette a poéta), látom... (Légy er s! Veszélyben
vagy!), látom a...
- A Fúgát.
Egy n i hang fejezte be a mondatot.
- Ez biztos? - kérdezte Shadwell.
- Holtbiztos: Nézd meg a szemét!
Cal nevetségesnek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Annyira elkápráztatta a
zakóban egyre jobban kiteljesed látvány, hogy képtelen volt arra nézni, ahol azok ott
ketten róla tárgyaltak.
- Ismeri - mondta a n . Hangjában egy szikrányi melegség sem volt. Vagy tán
emberség sem.
- Tehát igazad volt - mondta Shadwell. - Itt volt a sz nyeg.
- Természetesen:
- Akkor jó - mondta Shadwell, és mint aki jól vcgezte dolgát, összegombolta a zakóját.
Cal úgy érezte, itt a világ vége. Amikor hirtelen elhúzták el le Csodaországot - a
Fúgát, ahogy a n mondta -, olyan tehetetlennek érezte magát, mint egy csecsem .
Mindössze arra volt képes, hogy kiegyenesítse a derekát. Undorodva a n felé
fordította tekintetét.
Szép - ez volt Cal els gondolata. Feketébe hajló sötét és bíborvörös szín ruhája
szorosan a fels testére tapadt, megkötözte és elzárta telt idomait, így egyszerre volt
tartózkodó és - az elzárás révén - kihívó. Arcvonásai ugyanilyen paradox hatást
keltettek. Magasan, legalább öt centire ki volt borotválva a haja a homloka fölött, és
egyáltalán nem volt szemöldöke, amit l az arca hátborzongatóan kifejezéstelen lett. A
re viszont ragyogott, mintha beolajozták volna, és arca kétségtelenül érzéki volt.
Nem csorbította szépségét - még ha ez volt is a cél - sem a leborotvált haj és
szemöldök, sem az, hogy arcán nem volt smink, ami tompította volna vonásait. Szája
túlságosan szoborszer ; a szeme - egyszer barna, a következ pillanatban aranyszín -
túlságosan is ékesszóló ahhoz, hogy elrejtse az érzéseit. Hogy milyen érzéseket, arról
Calnek csak halvány elképzelései voltak. Mindenekel tt türelmetlenséget, mintha a
helyzet hányingert és haragot keltene benne; Cal szívesen vette volna, ha ez a harag
nem szabadul el. Megvetés - minden bizonnyal Cal iránt - és ezzel együtt óriási
figyelem az irányában, mintha a veléjéig látna, és most egy gondolattal igyekezne
megdermeszteni azt.
A hangja azonban teljesen egyértelm volt: acél és acél.
- Mikor történt? - szegezte Calnek a kérdést. - Mikor látta a Fúgát?
Cal csak egy pillanatig bírta elviselni a tekintetét. A kandallópárkányra nézett, a
háromlábú lény cip ire.
- Fogalmam sincs, mir l beszél - felelte.
- Látta. És a zakóban újra látta. Semmi értelme, hogy tagadja.
- Okosabban teszi, ha válaszol - tanácsolta Shadwell. Cal a kandallópárkányról az
ajtóra nézett. Nyitva felejtették.
- Menjenek maguk a pokolba! - mondta halkan.
Nevetett Shadwell? Cal mintha nevetést hallott volna.
- A sz nyeget akarjuk - mondta a n .
- Ugyanis a miénk - mondta Shadwell. - Jogos tehát az igényünk.
- Úgyhogy, legyen szíves - a n szája megvonaglott az udvariasságtól - ...mondja
meg, hová t nt a sz nyeg, és ezzel be is fejeztük az ügyet.
- Ilyen egyszer ek a feltételeink-mondta a keresked . - Mondja meg, és már itt sem
vagyunk.
Értetlenséget itt hiába színlelnék, gondolta Cal, Tudták, hogy tudja, és az
ellenkez jér l úgysem sikerülne meggy zni ket. Csapdába esett. De bármilyen
veszélyesre fordultak is a dolgok, Cal örült a fordulatnak. Vallatói ugyanis
meger sítették a megpillantott világ, a Fúga létezését. Bár szeretett volna minél el bb
megszabadulni ett l a társaságtól, sietségét leh tötte a vágy, hogy eljátszadozzon
velük, hátha megtud valamit Csodaországról.
- Talán tényleg láttam - mondta Cal.
- Semmi talán! - vágta rá a n .
- Homályosan - folytatta Cal. - Emlékszem valamire, de nem tudom, mi volt az.
- Nem tudja, hogy mi a Fúga? - kérdezte Shadwell.
- Honnan tudná? -mondta a n . - Véletlenül bukkant rá.
- De akkor is látta - mondta Shadwell.
- Sok Kakukk látja, de ez még nem jelenti azt, hogy felismeri. A fickó el van
veszve; mint a többi is.
Cal neheztelt ezért a lekezel kijelentésért, de a n nek tulajdonképpen igaza volt.
Tényleg elveszett ember volt.
- Amit látott, az nem tartozik magára - mondta a n . - Mondja meg, hova tette a
sz nyeget, aztán felejtse el, hogy valaha is látta.
- Nincs nálam a sz nyeg - mondta Cal.
A n arca mintha elsötétült volna: a pupillája olyan volt, mint valami hold, ami alig
bírja elhomályosítani az apokalipszis fényét.
A lépcs fel l Cal megint hallotta a korábban patkányoknak tulajdonított surrogó
hangokat. Hogy valóban patkányok voltak-e, ebben már nem volt olyan biztos.
 - Udvariasságom a végéhez közeledik - mondta a n . - Maga tolvaj.
- De hát... - kezdte volna Cal a tiltakozást.
- Igenis tolvaj. Idejött, betört egy öregasszony házába, és meglátott valamit, amit
nem lett volna szabad.
- Ne vesztegessük az id nket! - mondta Shadwell.
Cal már bánta, hogy az el bb játszadozni támadt kedve. EI kellett volna szaladnia,
amíg volt némi esélye. Az ajtó túloldalán egyre er södött a zaj.
- Hallja? - kérdezte a n . - Azok ott kinn a n vérem gyerekei. A fattyai.
- Nagyon gonosz kölykök - tette hozzá Shadwell.
Cal ebben nem kételkedett.
- Még egyszer: a sz nyeget - mondta a n .
Cal még egyszer elismételte:
- Nincs nálam. - Szavaiban most több volt a könyörgés, mint a tagadás.
- Akkor majd kiszedjük magából, hogy hol van - mondta a n .
- Csak óvatosan, Immacolata! - mondta Shadwell. Meghallotta-e, vagy sem, a n
nem tör dött a figyelmeztetéssel. Jobb keze mutató- és gy sujját lassan a bal
tenyeréhez dörzsölte, és erre a csendesnél is csendesebb hívószóra n vérének
gyermekei berontottak a szobába.

II. HAJSZÁL HÍJA

1.

Suzanna kevéssel három óra el tt érkezett a Rue Streetre, és el ször Mrs.

Pumphreyhoz ment, hogy tájékoztassa t nagyanyja állapotáról. Mrs. Pumphrey
ragaszkodott hozzá, hogy Suzanna menjen be - meghívását nem lehetett
visszautasítani. Teáztak és körülbelül tíz percig beszélgettek, f leg Mimir l. Violet
Pumphrey rosszindulat nélkül beszélt a szomszédjáról, de a kép, amit róla festett,
aligha nevezhet megnyer nek.
- Kikapcsolták nála a gázt még a villanyt már évekkel ezel tt - mondta Violet. -
Nem fizette a számlát. Mocsokban élt, úgy, ahogy mondom, és nem rajtam múlott,
hogy nem voltunk jó szomszédok. Ha kérdeztem is az egészsége fel l, mindig olyan
durva volt. - Kicsit lehalkította a hangját. - Tudom, nem szép t lem, hogy ezt
mondom, de... énszerintem a nagyanyja meghibbant.
Suzanna motyogott valami válaszfélét, de tudta, hogy a szomszédasszonyt nem érdekli.
- Semmije se volt, csak a gyertyák, amivel világított. Se tévé, se h szekrény. Csak
a jó Isten a megmondhatója, hogy mit evett.
- Nem tudja véletlenül, volt-e valakinek kulcsa a házhoz?
- Jaj, dehogy volt, a nagyanyja nem adott senkinek! Több lakat volt azon a házon,
mint égen a csillag. Tudja, senkiben se bízott meg. Senkiben.
- Csak körül akartam nézni a házban.
- Amióta elvitték t, ki-be mászkáltak ott az emberek, biztosan minden nyitva van.
Én magam is gondoltam rá, hogy benézek, de valahogy nem volt kedvemre. Vannak
házak... amik nem egészen normálisak. Érti ugye, mire gondolok?
Suzanna értette. A tizennyolcas számú ház küszöbén állva végül is örült azoknak a
feladatoknak, amik késleltették az érkezését. A kórházban történtek alátámasztották a
család gyanakvását. Mimi tényleg különbözött t lük. Egyetlen érintéssel képes volt
átadni az álmait Suzannának. És azok az ismeretlen er k, amelyekkel Mimi rendelkezett -
 vagy éppen fordítva: amelyek Mimivel rendelkeztek -, vajon nem
háborgatják a házat is, ahol hosszú évekig lakott?
Suzanna érezte, hogy a múlt szorítása egyre er södik körülötte, csakhogy id közben
a múlt is megváltozott. Most már nemcsak azért tétovázott a küszöbön, mert félt a
gyerekkori szellemekt l. Azért tétovázott, mert volt egy olyan érzése, hogy itt, a
színpadon, amelyr l azt hitte, réges-rég végleg elhagyta, itt, a házban dráma
készül dik, és hogy Mimi valamilyen okból f szerepet osztott ki rá.
Lenyomta a kilincset. Violet asszony tévedett: az ajtó zárva volt. Suzanna
bekukucskált az ablakon. Az elüls szobában romhalmazt és piszkot látott. Az üresség
furcsán megnyugtatónak t nt. Lehet, hogy aggodalmai mégis alaptalanok? Megkerülte
a házat. A hátsó ajtónál több szerencséje volt: nyitva találta azt is és a kerti kaput is.
Belépett a házba. Ugyanazt látta, amit az elüls szobában: gyakorlatilag minden,
ami Mimi Laschenski életére utalt - néhány gyertya és értéktelen tárgy kivételével -,
elt nt a házból. Suzanna maga is furcsállotta, amit érzett. Egyfel l elszomorodott,
mert nyilvánvaló volt, hogy minden értékes holmit elhordtak a házból, és üres kézzel
kell visszatérnie Mimihez. Másfel l tagadhatatlan megkönnyebbülés szállta meg az
üres színpad láttán. Bár képzeletben visszaaggatta a falra a hiányzó képeket, és a
bútorokat is a helyükre tette, mindez csak gondolatban történt. Semmi nem volt a
házban, ami megbolygathatta volna életének nyugalmát és rendjét.
A szalonon keresztül elindult a lépcs feljáró felé, útközben bekukkantott a kis
nappali szobába. Most nem érezte, hogy a lépcs hegyként tornyosul elé, és nem is
volt olyan ijeszt en sötét. De miel tt elindult volna fölfelé, mozgást hallott az emeletr l.
- Van ott valaki? ! - kiáltotta.

2.
A szavak megzavarták Immacolatát a koncentrálásban.
A hívásra érkez teremtmények, a fattyak megtorpantak, és várták az újabb utasításokat.
Cal kihasználta a kínálkozó lehet séget: futásnak eredt, és jókorát rúgott az útjában
álló szörnyetegbe.
A szörnynek nem volt teste. Négy karja gumós nyakából n tt ki, az alatt pedig
zacskók csüngtek egy csomóban, ami nyálkás volt, mint a máj és a tüd . Cal rúgása
talált, és az egyik zacskó kipukkant - pöcegödör b ze áradt bel le. A testvérekkel a
nyomában Cal az ajtó felé vetette magát, de a megsebesített szörnyedvény szélsebesen
üldözte; rákként oldalazott a karjain, és közben köpködött. Cal feje mellett a nyál a
falra fröccsent, és a tapéta sisteregve felhólyagzott. Ez a váratlan fordulat
megsokszorozta Cal sebességét. Egy szemvillanásnyi id alatt elérte az ajtót.
Shadwell próbálta útját állni, de az egyik ténferg szörnyeteg a lába alá került, és
miel tt Shadwell visszanyerte volna egyensúlyát, Cal már kinn volt a szobából, és
vágtatott lefelé a lépcs n.
A n , aki az el bb kiáltott, a lépcs aljánál állt, és felfelé nézett. Olyan volt, mint a
fényes nappal a halállal riogató éjszaka után. Hatalmas szürkéskék szemek; sápadt
arcát sötét aranybarna hajfürtök foglalták keretbe; száján egy kérdés készül dött, de
Cal veszett száguldása belefojtotta.
- Meneküljön! - kiáltotta oda a n nek, miközben a lépcs n dübörgött lefelé.
A n csak állt tátott szájjal.
- Az ajtót! - kiáltotta Cal. - Az Isten szerelmére, nyissa ki az ajtót!
Cal nem nézett hátra, hogy követik-e a szörnyek, de hallotta, ahogy Shadwell
elkiáltja magát a lépcs tetején:
- Fogják meg, tolvaj!
A n el bb a keresked re nézett, aztán vissza Calre, végül a bejárati ajtöra.
 - Nyissa ki! - üvöltötte Cal, és a n végre megmozdult. Vagy nem hitt Shadwellnek,
vagy kedvelte a tolvajokat - bárhogy is volt: kitárta az ajtót. Beömlött a napfény,
porszemek táncoltak a sugárnyalábban. Cal tiltakozó üvöltést hallott maga mögött, de
a n nem állt az útjába.
- Meneküljön! - kiáltotta neki Cal, ahogy elviharzott mellette, és máris kinn volt az utcán.
Néhány méterre volt az ajtótól, amikor megfordult, hogy megnézze, követi-e t a
szürke szem n , de az továbbra is ott állt a lépcs feljárónál.
- Jöjjön már! - kiabált vissza Cal.
A n kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de addigra Shadwell is
leért a lépcs n, és félretaszította t az útból. Cal nem várhatott: csak néhány lépés
el nye volt a keresked vel szemben. Futott.

A hátranyalt hajú férfi nem is próbálkozott a szabadtéri üldözéssel. A fiatalember

vékony volt, mint egy agár, és kétszer olyan fürge; a luxusöltönyös hozzá képest
lomha medvének számított. Suzannának ellenszenves volt az els perct l kezdve.
Most a férfi feléje fordult, és megszólalt:
- Mondja, ezt miért tette?
Suzanna válaszra sem méltatta. Egyrészt, mert még mindig azzal volt elfoglalva,
hogy valami értelmet csikarjon ki a látottakból; másrészt, mert figyelmét nem is a
medve, hanem a társa - vagy a gazdája - kötötte le: a n , aki követte t lefelé a lépcs n.
Arca üres volt, mint egy halott gyermeké, de Suzanna soha nem látott még ilyen
arcot, ami ennyire kíváncsivá tette volna.
- El az útból! - mondta a n , mikor leért a lépcs n. Suzanna lába már mozdult is,
amikor felülbírálta az engedelmességet, és éppen ellenkez leg: egyenesen a n útjába
állt, elállta az utat az ajtóhoz. Közben testét elárasztotta az adrenalin, mintha egy sebes
kamion elé lépett volna.
A n hirtelen megállt, és tekintete beleütközött Suzannába. Ahogy a n szemébe
nézett, Suzanna tudta, hogy az adrenalináradat jól volt id zítve: éppenhogy kikerülte a
halált. A n tekintete ölni tudott, erre megesküdött volna; ölt és ölni fog. De most nem
ezt tette; most kíváncsian tanulmányozta Suzannát.
- A barátja, igaz? - kérdezte a n .
Suzanna hallotta a szavakat, de abban egyáltalán nem volt biztos, hogy a n szája
megmozdult.
Mögötte az ajtónál megszólalt a medve:
- Rohadt tolvaj!
Aztán er sen meglökte Suzanna vállát.
- Nem hallotta, hogy kiabálok?!
Suzanna a férfi felé akart fordulni, hogy megmondja neki, vigye el a kezét, de a n
még nem végzett Suzanna tanulmányozásával, és fogva tartotta a tekintetével.
- De hallotta - mondta a n . Ezúttal a szája is megmozdult, és Suzanna érezte, hogy
a tekintete is enyhül. De a n puszta közelsége miatt a teste remegett. Ágyékát és
mellét mintha apró tüskékkel szurkálták volna.
- Ki maga? - kérdezte a n .
- Hagyd, nem érdemes! - mondta a medve.
- Tudni akarom, hogy kicsoda! És mit keres itt? - A tekintete egy rövid id re
átcsúszott a férfira, aztán újra vissza Suzannára. A kíváncsiság árnyékában halál derengett.
- Nincs itt semmi... - folytatta a férfi.
A n nem figyelt rá.
- Gyere, menjünk... nem érdemes...
A hangja olyan volt, mint amikor egy hisztérikát igyekeznek elcsalogatni a
dühkitörés szélér l, és Suzanna hálás volt ezért a köabelépésért.
- ...itt nem szabad - mondta a férfi - ...megláthatnak...
Egy hosszú, feszült perc után a n alig észrevehet en bólintott - belátta a férfi
igazát. Hirtelen mintha teljesen elvesztette volna Suzanna iránti érdekl dését, a lépcs
felé fordult. A lépcs tetején, ahol Suzanna hajdanában borzalmakat sejtett, a homály
nem volt egészen nyugalmas. Mintha testtelen alakfoszlányok mozogtak volna, de
annyira elmosódtak, hogy Suzanna nem tudta, valóban látja vagy csak érzi
jelenlétüket. Mérgez füstköd,gomolygott lefelé a lépcs n. A nyitott ajtó felé
közeledve az alakfoszlányok egyre jobban elmosódtak, és mire elérték a lépcs alján
várakozó n t, teljesen szétfoszlottak.
A n megfordult és elindult az ajtó felé. Hideg és büdös volt körülötte a leveg ,
mintha a kísértetek a nyaka köré tekeredtek volna, vagy a ruhája red ibe
kapaszkodnának. Láthatatlanul közlekednek a napsütötte emberi világban, míg majd
újra alakot öltenek.
A férfi már kinn állt a járdán, a társa pedig - miel tt az utcára lépett - még
visszafordult. Suzanna felé. Nem mondott semmit - sem a szájával, sem másképp. A
tekintete azonban eléggé kifejez volt: semmi örömet nem ígért.
Suzanna elfordította a fejét. Hallotta a n cip jének kopogását a kövön. Amikor újra
felnézett, a páros már elt nt. Vett egy mély lélegzetet, és odament az ajtóhoz. Kés
délután volt már, de a nap még melegen és fényesen sütött.
Nem lep dött meg, amikor látta, hogy a n és medvéje átmentek az utca túlsó,
árnyékos oldalára.

3.
Huszonnégy év nem kis id egy ember életében. Arra mindenképpen elég, hogy az
emberben kialakuljon egy elképzelés arról, hogyan is m ködik a világ. Néhány órával
ezel tt Suzanna még biztosra vette, hogy ez az elképzelés benne már kialakult.
Természetesen akadtak jókora fehér foltok; voltak olyan dolgok, amiket nem
egészen értett: rejtelmek, a fején belül és kívül is, amik még nem világosodtak meg.
De mindez csak er sítette azt az elhatározását, hogy nem hajlándó átadni magát
semmilyen érzelemnek vagy önámításnak, amely révén ezek a rejtelmek a hatalmukba
keríthetnék - ez az eltökéltség vezérelte mind magánéletében, mind munkájában.
Szerelmi kapcsolataiban a szenvedélyt mindig gyakorlatiassággal fékezte, elkerülve az
érzelmi túlzásokat, amik tapasztalata szerint gyakran fajultak kegyetlenséggé vagy
keser séggé. Baráti kapcsolataiban is hasonlóképpen egyensúlyozott: a túlságosan
bizalmas és a túlságosan tartózkodó között. Munkájában ugyanúgy. A köcsögök és
fazekak formálását éppen a gyakorlat próbája tette vonzóvá; a m vészet szeszélyeit a
tárgy használhatóságának a követelménye fegyelmezte.
Suzanna a világ legpompásabb korsója láttán ezt kérdezte volna: Ugye, nem folyik?
És életének minden területén tulajdonképpen ugyanez volt az elvárása.
Most azonban egy olyan probléma el tt állt, ami megkérd jelezte az ilyen egyszer
választóvonalakat; ami kibillentette egyensúlyából; amit l rosszul lett és megzavarodott.
El ször az emlékek. Aztán Mimi, akiben alig volt már élet, és ennek ellenére képes
volt átadni az álmait.
És most a találkozás ezzel a n vel, akinek a tekintete halált ígért, és Suzanna mégis
úgy érezte, új életet kapott t le.
Ez az utolsó paradox késztette Suzannát arra, hogy hagyja keresést, hagyja a házban
készül drámát; becsapta az ajtót, és távozott. Ösztönösen a folyó felé indult. Ott, a
napon ücsörögve, talán sikerül majd megfejteni a rejtélyt.
A Merseyn nem voltak hajók, a leveg pedig olyan tiszta volt, hogy Suzanna jól
látta a clwydi dombok fölött úszó halvány felh ket. Bens jében azonban teljes volt a
homály. Zavaros érzések kavarogtak Suzannában; aggasztóan ismer s volt mind,
mintha évek óta ott várakoztak volna láthatatlanul, a pragmatizmus fátyla mögött.
Mint visszhangok a hegyoldalban: várták a kiáltást, amire majd válaszolhatnak.
Suzanna ma meghallotta ezt a kiáltást. Vagy inkább. szembetalálkozott vele,
ugyanabban a sz k lépcs feljáróban, ahol annak idején a hatéves Suzanna állt, és
reszketett a sötétségt l való félelmében. A két találkozás kibogozhatatlanul
összefonódott, bár maga sem tudta; hogyan. Mindössze annyít tudott, hogy hirtelen
ráébredt énjének egy olyan rejtett területére, ahová nem férk zhetett be a feln tt
Suzanna rohanó és rutinszer élete.
A szenvedélyeket, amik ott hömpölyögtek azon a rejtett helyen, csak nagyon
homályosan érezte - ahogy az ujjaival a ködöt érzi az ember. De id vel majd
megismeri ket, megismeri a szenvedélyeket és a nyomukban járó cselekedeteket:
ebben olyan biztos volt, mint még soha semmiben. Megismeri és - adja Isten -
megszereti ket. Az övéi lesznek egészen.

III. ELADÓ MENNYORSZÁG

- Mr. Mooney? Mr. Brendan Mooney?

- Igen, én vagyok.
- Nincs önnek véletlenül egy Calhoun nev fia?
- Mi köze hozzá? - kérdezett vissza Brendan. Aztán, még miel tt a másik
válaszolhatott volna: - Csak nem esett valami baja?

Az ismeretlen megrázta a fejét, megragadta Brendan kezét, és jól megszorongatta.

- Ön nagyon szerencsés ember, Mr. Mooney, ha nem veszi tolakodásnak. „Hazugság" -
gondolta Brendan.
- Mit akar? - kérdezte. - El akar adni valamit? - Kihúzta a kezét a férfi szorító markából. -
Akármi legyen is az, nem kell.
- Hogy én eladni? - kérdezte Shadwell. - Ugyan, ugyan. Azért jöttem, hogy
megajándékozzam valamivel. A fia nagyon okos: az ön nevét adta meg - és íme, a
számítógép választása szerint ön nyert egy...
- Megmondtam, hogy nem kell! - szakította félbe Brendan, és megpróbálta becsukni
az ajtót, de a férfi már áttette az egyik lábát a küszöbön.
- Kérem - sóhajtott Brendan -, legyen szíves békén hagyni engem! Nem kell az
ajándékuk. Semmi nem kell.
- Bizony, ön rendkívüli ember - mondta a keresked , közben újra kitárta az ajtót. -
Azt is mondhatnám, hogy páratlan. Valóban nincs ezen a világon semmi, amire
szüksége volna? Ez igazán rendkívüli.
A házból zene sz dött ki: egy Puccini-válogatás lemeze szólt, amit Eileen kapott
valamikor, sok évvel ezel tt. maga alig hallgatta, Brendan viszont - aki soha be nem
tette a lábát egy operába, és erre még büszke is volt -, amióta Eileen meghalt, szinte
betege lett a Pillungókisasszony szerelmi kett sének. Meghallgatta százszor is egymás
után, és mindig könnybe lábadt a szeme. Most is csak arra vágyott, hogy
visszamehessen, miel tt véget ér a duett. De a keresked nem hagyta lerázni magát.
- Brendan - folytatta. - Szólíthatom Brendannek?
- Ne szólítson engem sehogy!
A keresked kigombolta a zakóját.
- Higgye el, Brendan, nagyon fontos dolgokat kell megbeszélnünk! Az ajándékot,
többek között.
A zakó bélése szikrázott; odavonzotta Brendan tekintetét. Soha életében nem látott
még ehhez fogható szövetet.
- Biztos, hogy semmire nincs szüksége? - kérdezte a keresked . - Egészen biztos?
A szerelmi kett s fennkölt magasságokban szárnyalt, Csocso-szan és Pinkerton
egyre fájdalmasabb vallomásokba hajszolták egymást. Brendan hallotta, de figyelme
egyre inkább a zakóra összpontosult. És igen: látott ott valamit, amire szüksége volt.
Shadwell Brendan szemét figyelte, és észrevette, hogy lángra lobban benne a
vágyakozás. A módszer ismét bevált.
- Tudom, hogy lát valamit, Mr. Mooney.
- Igen - ismerte el halkan Brendan. Látott valamit, és a boldogság könny vé tette
súlyos szívét.
Eileen egyszer azt mondta neki (amikor még fiatalok voltak, és a halál csak azért
került szóba, hogy egymás iránti szeretetüket kifejezzék): „Ha én halok meg el bb,
Brendan, akkor majd megtalálom a módját, hogy elmondjam neked, milyen a
Mennyország. Esküszöm, hogy elmondom." Brendan akkor csókokkal hallgattatta el,
és azt mondta, ha Eileen meghal, akkor bele fog halni a szívfájdalomba.
De Brendan még nem halt meg. Három hosszú, üres hónapot élt már Eileen halála
óta, és közben többször eszébe jutott Eileen könnyelm ígérete. És most, éppen,
amikor már úgy érezte, hogy a kétségbeesés teljesen elpusztítja, megjelenik a
küszöbön ez a mennyei küldönc. Kicsit furcsa, hogy éppen egy keresked alakját ölti
magára, de a szeráfok nyilván tudják, hogy mit miért csinálnak.
- Akarja, amit lát, Brendan? - kérdezte a látogató.
- Ki maga? - suttogta Brendan rémülten.
- A nevem Shadwell. - És ezt nekem hozta?
- Természetesen. De ha elfogadja, Brendan, meg kell értenie, hogy a szolgálatért
némi ellenszolgáltatás jár.
Brendan nem vette le a szemét a zakóban lév ajándékról.
- Mondja, mi az, mindent megteszek - felelte.
- Lehetséges, hogy a segítségét kérjük majd, és ön ezt nem tagadhatja meg.
- Az angyaloknak is szükségük van segítségre?
- El fordul.
- Akkor, természetesen - mondta Brendan - megtiszteltetésnek érzem, ha segíthetek.
- Jól van. - A keresked mosolygott. - És most - egy kicsit kitárta a zakóját - vegye
el, itt az ajándék.
Brendan már réges-rég tudta, hogy milyen illata és tapintása lesz az Eileentól
érkez levélnek. Nem csalódott. Pontosan olyan meleg volt, amilyennek elképzelte, és
virágillat lengte körül. Kertben írta Eileen, semmi kétség; az Édenkertben.
- Akkor tehát, Mr. Mooney, megállapodtunk, ugye?
A szerelmi kett s véget ért, a ház elnémult Brendan mögött. A melléhez szorította a
levelet, és még mindig rettegett, hogy az egész csak álom, és üres kézzel ébred majd fel.
- Mindent megteszek - mondta, kétségbeesetten kapaszkodva az imént érkezett
megváltásba.
- Öröm és fény - hangzott a mosolygó válasz. - Egy okos embernek mindössze
ennyire van szüksége, igaz? Öröm és fény.
Brendan csak félig hallotta. Ujjaival a levelet simogatta. A saját nevét látta a
borítékon, Eileen gondos bet ivel.
- Nos, Mr. Mooney - mondta a szeráf -, mondjon nekem valamit Calr l.
- Calr l?
- Elárulná, hogy hol van most?
 - Esküv n van.
- Esküv n. Nocsak! Megtudhatnám a címet?
- Igen. Természetesen.
- Cal számára is tartogatunk valami apróságot. Szerencsés ember.

IV. MENYEGZ

1.
Geraldine hosszú órákon keresztül magyarázta Calnek a Kellaway családfa ágaitbogait; igy
ekezett ellátni t hasznos tudnivalókkal, hogy mire Teresa esküv je
elérkezik, Cal pontosan tudja, ki kicsoda. Nem volt könny vállalkozás. A Kellawayfa dúsan t
ermett, Calnek pedig rossz volt a névmemóriája; egyáltalán nem volt hát
meglep , hogy a szombat estére egybegy lt százharminc f s vendégsereg jó néhány
tagja ismeretlen volt a számára. Ez nem nagyon izgatta Calt. Biztonságban érezte
magát a népes gyülekezetben még akkor is, ha ismeretlen emberek között volt; az ital pedig -
ami délután négy órától kezdve szabadon folyt - tovább enyhítette
aggodalmait. Még akkor sem tiltakozott, amikor Geraldine beterelte t egy kupac
bájolgó nagynéni és nagybácsi közé, akik mindannyian megkérdezték t le, mikor teszi
Geraldine-t tisztességes asszonyává. Cal belement a játékba: mosolygott, elbájolt,
megtett mindent, hogy épesz nek látsszon.
Nem mintha egy kis rültség felt nt volna ebben a szédít hangulatban. Ahogy n tt
Teresa derékb sége, úgy fokozódtak apja ambíciói az esküv vel kapcsolatban. A
szertartás nagyszabású volt, de az el írásoknak megfelel en egyszerre illedelmes is.
Az azt követ vacsora azonban a kificamodott ízlés mintapéldájának bizonyult. A
termet a földt l a mennyezetig papírszalagokkal és lampionokkal cicomázták fel,
színes villanyég k kacskaringóztak a falakon és a terasz fáin. Az italmennyiség - sör,
bor, röviditalok - egy kisebbfajta hadsereg leitatásához is elegend lett volna. A
kimeríthetetlen ételkészletb l egyre újabb fogásokat hurcoltak az asztalokhoz az
elgyötört felszolgálók, a vendégek pedig ültek, és hagyták teletömni magukat.
Bár minden ajtó és ablak nyitva volt, a teremben hamarosan pokoli h ség lett -
akadtak ugyanis olyan vendégek is, akik félretették gátlásaikat, és táncoltak a
fülrepeszt country and western vagy rock and roll muzsikára. Ez utóbbi stílustól
indíttatva néhány id sebb vendég komikus figurákat produkált; amit a körülöttük állók
vadul megtapsoltak.
A tömeg szélén, a teremb l kivezet ajtónál, üres sörösdobozok között, ácsorgott a
legény öccse és két másik fickó - valamikor mindketten udvaroltak T'eresának -,
valamint egy negyedik ifjú, akit csak azért fogadtak be maguk közé, mert volt
cigarettája. A rendelkezésre álló lányanyagot vizsgálták. Eléggé szegényes volt a
választék: a néhány ágyképes korú lány, akit felfedeztek, vagy foglalt volt, vagy
olyannyira érdektelen, hogy minden közeledés a kétségbeesés nyilvánvaló jele lett volna.
Az este folyamán csak Elroy, Teresa utolsó el tti fiúja fáradozásait koronázta
csekélyke siker. A szertartás óta szemmel tartotta az egyik koszorúslányt, aki azóta két
alkalommal is éppen akkor ment oda az italpulthoz, amikor Elroy is ott volt:
elgondolkodtató egybeesés. Elroy az ajtónak d lve nézte vágyai lányát a füstös
helyiség túlsó felében.
A teremben csökkentették a fényárt, és az ugrabugrálósról lassú, maszatos
összekapaszkodósra váltott a tánc. „Most vagy soha!"-gondolta Elroy; odamegy a
lányhoz. Felkéri táncolni, aztán egy vagy két zeneszám után kimennek egy kis friss
leveg t szívni. Néhány páros már vissza is vonult a bokrok magányába, hogy ott
maguk is megünnepeljék, amit az esküv k ünnepelnek. Nem a csinos csokrok és a
fogadalmak hozták ide ket, hanem a kefélés lehet sége, és Elroy sem volt hülye,
hogy ebb l kimaradjon.
Úgy gondolta, az lesz a legegyszer bb, ha megkéri Calt, hogy mutassa be t a lánynak -
látta, hogy korábban beszélgettek. Átfurakodott a táncoló tömegen, odament Calhez.
- Na, hogy érzed magad, cimbora?
Cal zavaros tekintettel Elroyra nézett. Elroy arca kipirult az italtól.
- Kösz, jól.
- Nem nagyon csíptem a szertartást - mondta Elroy. - Azt hiszem, allergiás vagyok a
templomokra. Megtennél nekem valamit?
- Mit?
- Be vagyok indulva.
- Kire?
- Az egyik koszorúslányra. Ott volt az italpultnál. Hosszú sz ke haj.
- Lorettára gondolsz? - kérdezte Cal. - Geraldine unokatestvére.
Furcsa, de minél részegebb lett, annál jobban emlékezett a Kellaway családról
kapott információkra.
- Kurva jól néz ki! És egész este engem bámult.
- Tényleg?
- Arra gondoltam, hogy... bemutatnál neki?
Cal Elroy epeked szemeibe nézett.
- Azt hiszem, elkéstél - mondta.
- Miért?
- Már kivitték...
Miel tt Elroy hangot adhatott volna idegességének, Cal egy kezet érzett a vállán.
Megfordult. Norman állt mögötte, az örömapa.
- Ráérsz egy pillanatra, Cal fiam? - kérdezte, közben Elroyra vetett egy pillantást.
- Majd kés bb megkereslek - mondta Elroy, és továbbállt, miel tt Norman t is
elcsípte volna.
- Jól érzed magad?
- Igen, Mr. Kellaway.
- Hagyd ezt a Mr. Kellaway-baromságot, Cal! Szólíts Normnak!
Egy whiskys üveggel volt felszerelkezve, és nagylelk ségr l tanúskodó
mennyiséget töltött Cal söröspoharába. Aztán beleszívott a szivarjába.
- No, halljam! - kezdte Norman. - Mennyit kell még várnom, hogy a másik
kislányomon is túladhassak? Ne gondold, hogy sürgetlek, fiam. Nem. De terhes
menyasszonyból egy is elég volt.
Cal a pohárban lötyögtette egy kicsit a whiskyt, hátha súg valamit a poéta. Nem súgott.
- Van számodra egy hely a gyárban - folytatta Norm, nem zavartatva magát Cal
hallgatásától. - Szeretném, ha a kislányom jómódban élne. Te jó gyerek vagy, Cal. Az
anyja nagyon kedvel, és én mindig megbízom az ítéletében. Úgyhogy gondold meg...
Az üveget áttette szivarforgató jobb kezébe, és a másikkal benyúlt a zsebébe.
A mozdulat, ha mégoly ártatlan is, borzongató emléket idézett fel Calben. Egy
pillanatra ismét a Rue Streeten volt, és Shadwell zakójának elvarázsolt zugaiba
bámult. De Kellawaynek egyszer bb ajándékai voltak.
- Vegyél egy szivart! - kínálta, aztán házigazdai teend it folytatandó, továbbállt.

2.
Elroy magához vett egy. doboz sört, és kiment a kertbe, hogy megkeresse Lorettát.
A leveg sokkal h vösebb volt, mint odabenn, és ahogy megcsapta, Elroy olyan
rosszul érezte magát, mint egy bolha egy leprás alsónadrágjában. Eldobta a sört, és a
kert s je felé tartott, ahol nem látja senki, és jól kiokádhatja magát.
A kábel és a színes ég k a teremt l néhány méterre elfogytak, Elroy belevetette
magát a jótékony sötétségbe. Hozzászokott a hányáshoz: szegényesnek min sült az
olyan hét, amelynek során a gyomra nem lázadt fel valamiféle túladagolás
következtében. Egy rododendronbokor fölött sikeresen eltávolította gyomra tartalmát,
aztán gondolatait ismét a kedves Lorettára irányította.
Nem messze Elroytól megmozdult egy levélárnyék vagy valami, amit eltakart.
Elroy hiába meresztette a szemét, nem volt élég fény, így semmit nem látott. Hallott
azonban egy sóhajt: egy n i sóhajt.
Egy páros rejt zik a fal alatt, nyugtázta Elroy, és azt teszik, amit a sötétség leple
alatt tenni illik. Lehet, hogy Loretta szoknyája fel-, bugyija lehúzva. A szíve majd
megszakadt a gondolattól, de látni akarta.
Nagyon halkan, néhány lépéssel közelebb ment. Második lépése közben valami az
arcához dörgöl dzött. Visszafojtott egy döbbent kiáltást, és a feje körül a leveg ben
matatott, hogy mi lehetett az. Valami nyálkás anyagra gondolt - hideg; nedves
nyálkafoszlányokra -, csakhogy mozgott a teste körül, mintha valami nagyobbnak
lenne a része.
Egy szívdobbanásnyi id vel kés bb érzését meger sítette az a tény, hogy az
ismeretlen anyag, ami a lábához és a testéhez tapadt, lerántotta t a földre. Kiáltott
volna, ha a mocskos valami máris be nem tapasztja a száját. És ekkor - mintha mindez
még nem lett volna elég képtelen - alhasa táján fagyosságot érzett. Nadrágját feltépték.
Eszeveszetten tiltakozní kezdett, de az ellenállás reménytelen volt. Valami súly
nehezedett a hasára és a csíp jére. Érezte, hogy férfiasságát valami csatornaszer ségbe
terelik, ami akár hús is lehetetett volna, ha nem olyan hideg, mint egy hulla.
A rémület könnyei elhomályosították a tekintetét, de annyit látott, hogy a
lovaglóülésben rajta lev dolognak emberi alakja van. Az arcát nem látta, de a kedvére
való méretes melleket igen, és bár a jelenet korántsem olyan volt, mint amilyennek
Lorettával elképzelte, a vágya felizzott: testének kérdéses darabkája készségesen
válaszolt a másik test fagyos ténykedéseire.
Elroy egy kicsit felemelte a fejét, hogy jobban lássa azokat a pazar melleket, és
közben egy másik alakot pillantott meg az els mögött. Ellentéte volt a rajta lovagló
formás teremtménynek: egy piszkos, nyomorúságos n ; a lába között, a szája és a
köldöke helyén lyukak tátongtak, de akkorák, hogy a túloldalról átlászottak rajtuk a
csillagok.
Elroy ismét tiltakozni kedzett, de csapkodása semmilyen hatással nem volt a hölgy
ritmikus mozgására. A rémület ellenére Elroy érezte heréjébén az ismer s remegést.
Fejében fél tucat kép tolongott, és irtózatos szépséggé kerekedett: a homályos
körvonalú n - színes villanyég k nyaklánca n vére mellei között - felemelte a
szoknyáját, és lába között a száj Loretta szája volt, a nyelvével csapkodott. Elroy nem
tudott ellenállni ennek a pornográfiának: heréi kiköpték terhüket. Az élvezet rövid
volt, az azt követ fájdalom gyilkos.
- Mi a fasz bajod van? - kérdezte valaki a sötétben. Beletelt egy percbe, míg Elroy
felfogta, hogy segítségkiáltását meghallották. Kinyitotta a szemét. A fák körvonalait
látta homályosan maga fölött, de semmi többet.
Ismét kiabálni kezdett, mit sem tör dve azzal, hogy saját mocskában fekszik,
nadrágja a bokájáig lehúzva. Csak arról akart meggy dni, hogy még az él k
világában van...

3.
Cal a pohár fenekén keresztül pillantotta meg a bajt, amikor felhajtotta Norman
whiskyjének utolsó cseppjeit. Az ajtónál két nyomdász a Kellaway-gyárból - aznap
este kidobólegényként dolgoztak - barátságos beszélgetést folytatott egy elegáns
öltönyt visel férfival. A férfi a termet pásztázta, közben nevetett. Shadwell volt az.
A zakója össze volt gombolva. Úgy látszik, nem volt szüksége természetfölötti
csábításokra; a keresked személyes vonzereje elegend volt, hogy elnyerje a
bebocsáttatást. Amikor Cal meglátta, éppen az egyik nyomdász vállát veregette,
mintha gyerekkoruk óta puszipajtások lennének. Aztán Shadwell belépett a terembe.
Cal nem tudta eldönteni, mi volna okosabb: ha nyugton marad, és reménykedik,
hogy a tömeg elrejti t, vagy ha megpróbál elmenekülni, és ezzel esetleg magára vonja
az ellenség figyelmét. Ami azt illeti, nemigen volt választása. Kezét megfogta egy kéz,
és ott állt mellette az egyik nagynéni, akinek Geraldine korábban bemutatta t.
- Na és - kezdte, a semmi apropóján -, járt Amerikában?
- Nem - felelte Cal, és a púderes arcról a keresked felé nézett. Tökéletes
magabiztossággal mozgott a teremben, mosolyokat osztogatott jobbra-balra; rajongó
tekintetek kísérték lépteit. Volt, aki feléje nyújtotta a kezét, volt, aki itallal kínálta.
Könnyedén bánt az ismeretlen emberekkel - mindenkihez volt egy mosollyal kísért
szava. Szeme közben kitartóan kutatta üldözöttjét.
Ahogy a távolság csökkent kettejük között, Cal tudta, hogy Shadwell pillanatokon
belül felfedezi t. Kiszabadította a kezét a nagynéni szorításából, és belevetette magát
a tömeg s jébe. A terem túlsó felében zsivaj támadt: behoztak a kertb l valakit -
Elroy volt az? -; ruhája csupa mocsok, az állkapcsa csüngött. Állapota senkit nem
zavart igazán - minden mulatságon szerepelnek hivatásos részegek. Volt, aki nevetett,
akadt néhány elítél pillantás, de mindenki gyorsan visszazökkent a mulatozásba.
Cal hátranézett. Hol van Shadwell? Még mindig az ajtó közelében? Nyomul el re,
mint egy nagyravágyó politikus? Nem, onnan már elment. Cal idegesen pásztázta a
termet. A lárma és a tánc nem lankadt, de az izzadó arcok mintha kissé görcsösen
áhították volna a boldogságot; csak azért ropták, mert a tánc egy rövid id re
kiszorította a külvilágot. A dáridóban kétségbeesés érz dött, és Shadwell tudta, hogy
ezt miképpen aknázhatja ki: fanyar kedélyeskedéssel és azt sugalmazva az
embereknek, hogy az el kel ek és a nagyszer ek közül ereszkedett le ide.
Calnek viszketett a b re, hogy felpattanjon egy asztalra, és rárivalljon a
mulatozókra: fejezzék be az ugrabugrálást; lássák be, milyen nevetséges a
mulatozásuk, és milyen veszélyes ez a cápa, akit beeresztettek maguk közé.
De ugyan mit tennének, ha elkiáltaná magát? Kuncognának és csendesen
megbeszélnék, hogy Cal ereiben bolond vér folyik?
Nem találna itt szövetségesekre. Ez Shadwell területe. A legokosabb az volna, ha
lehajtaná a fejét, és az ajtó felé igyekezne. Aztán elt nne, olyan messzire, amilyen
meszszire csak lehet, és olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet.
Rögtön fel is kerekedett. Hálát adva Istennek a sötétségért, a táncolók között
surrant, szemét le nem vette a sokszín zakós férfiról.
Kiabálást hallott maga mögött. Odanézett, és a nyüzsg alakok között meglátta
Elroyt; úgy dobálta magát, mint egy epilepsziás, és eszeveszetten üvöltött. Valaki
orvosért kiáltott.
Cal ismét az ajtó felé fordult, és egyszer csak ott állt mellette a cápa.
- Calhoun - szólította meg Shadwell halkan és kedvesen: - Az édesapja mondta,
hogy itt megtalálom.
Cal nem reagált Shadwell szavaira - egyszer en úgy tett, mintha nem hallotta volna.
A keresked nyilván nem fog er szakoskodni ebben a hatalmas tömegben, és a
zakójától sem kell tartania, amíg nem néz rá a bélésre.
- Hová megy? - kérdezte Shadwell, amikor Cal indulni készült. - Szeretnék egy szót
váltani önnel!
Cal csak ment tovább.
- Segíthetnénk egymásnak...
Valaki megkérdezte Calt l, hogy tudja-e, mi történt Elroyjal. Cal megrázta a fejét,
és továbbnyomult az ajtó felé. Terve egyszer volt. A legényekkel megkeresteti
Geraldine apját, és kidobatja Shadwellt.
- .. .mondja meg, hol van a sz nyeg - folytatta a keresked -, és én megígérem,
hogy a n vérek soha nem bántják önt. - Engesztel en beszélt. - Semmi bajom nincs önnel -
mondta. - Mindössze felvilágosítást kérek.
- Mondtam már - kezdte Cal, bár tisztában volt vele, hogy szép szóval semmire sem
megy. - Nem tudom, hova került a sz nyeg.
Alig tíz méterre voltak az el tért l, és minden egyes lépéssel tovább apadt Shadwell
udvariassága.
- Ki fogják szárítani! - figyelmeztette Calt. - A n vérek. És én nem tudom majd
megakadályozni, ha egyszer megkaparintják. k halottak, és a halottak nem ismernek
önmérsékletet.
- Halottak?
- Ó, igen. Immacolata ölte meg ket, még amikor mindhárman az anyjuk méhében
voltak. Saját köldökzsinórjukkal fojtotta meg ket.
Igaz vagy sem, a kép borzalmas volt. És ennél is borzalmasabb volt a n vérek
érintésének az emléke. Cal igyekezett mind a kett t kiverni a fejéb l, közben haladt
tovább, Shadwell mellette. A megállapodásról már letett - csak a fenyegetések maradtak.
- Ön is halott, Mooney, ha nem árulja el a titkot. A kisujjamat sem fogom
megmozdítani, hogy segítsek...
Cal most már elég közel volt, hogy a kidobólegényeknek odakiálthasson.
Úgy is tett. Azok megszakították az ivászatot, és a hang irányába fordultak.
- Mi a baj?
- Ez a férfi - kezdte Cal, Shadwellre nézve.
Illetve a h lt helyére. A keresked elt nt. Néhány másodperc elég volt, hogy
odébbálljon és beleolvadjon a tömegbe. Távozása éppoly ügyes volt, mint érkezése.
- Valami hézag van? - érdekl dött a testesebbik férfiú. Cal ránézett, keresgélte a
szavakat. Aztán rájött, hogy úgysem tudná megmagyarázni.
- Nem. .. - felelte -, semmi. Csak egy kis friss leveg re van szükségem.
- Megártott a pia? - kérdezte a másik legény, és félreállt, hogy Calt kiengedje az ajtón.
Hideg volt kinn a terem fülledt leveg je után, de Cal nem bánta. Mélyeket lélegzett,
próbálta kitisztítani a fejét. Ekkor megszólalt egy ismer s hang:
- Haza akarsz menni?
Geraldine volt az. Az ajtó közelében állt, egy kabátot terített a vállára.
- Semmi baj - mondta Cal. - Hol van az apád?
- Nem tudom. Mit akarsz t le?
- Van benn valaki, akinek nem volna szabad itt lennie - mondta Cal, és közben
odament Geraldine-hez. Részeg tekintete most olyan pompásnak látta a lányt; mint
még soha; szeme ragyogott, mint két sötét drágak .
- Menjünk egy kicsit arrébb, ott beszélgessünk - mondta Geraldine.
- Az apáddal kell beszélnem! - er sködött Cal, de közben Geraldine már elfordult
le. Halkan nevetett. Miel tt Cal ellenkezhetett volna, Geraldine elt nt a sarkon túl. A
gyér utcai világításban alig látta a lány alakját, hallotta viszont a nevetését, Cal a
hangot követte.
- Hová mész? - kérdezte.
Geraldine csak nevetett.
 Fejük fölött gyorsan haladtak a felh k, csillagok bukkantak ki közöttük, fényük
azonban túl er tlen volt ahhoz, hogy az utcát is megvilágítsák. Az egyik csillag
fényénél Cal Geraldine-ra nézett, az feléje fordult, és egy sóhaj és egy szó közötti
hangot hallatott.
Alakját s árnyak fonták körül, de lassan oszlani kezdtek, és Cal gyomra
bukfencet vetett attól, amit látott. Geraldine arca valahogy elfolyt, vonásai, mint a
forró viasz, szétcsorogtak. És az elillanó felszín alól egyszer csak el nt egy másik
. Cal rögtön megismerte: leborotvált szemöldök, merev száj. Ki más lett volna, mint
Immacolata?
Cal el akart szaladni, de érezte, hogy a halántékához egy fegyver hideg csöve tapad,
és megszólalt a keresked :
- Ha megmukkansz, megbánod!
Cal nem mukkant meg.
Shadwell egy fekete Mercedes felé mutatott, ami a következ útkeresztez désnél állt.
- Mozgás! - mondta.
Mi mást tehetett volna: elindult. Hihetetlen, gondolta Cal, hogy mindez ugyanazon
az utcán történik, amelynek minden egyes repedését úgy ismeri, mint a tenyerét.
Betessékelték a kocsi hátuljába, amit az elüls ülésekt l vastag üveg választott el.
Az ajtót rácsukták. Semmit nem tehetett. Illetve nézhette, ahogy a keresked odaül a
volánhoz, a n pedig helyet foglal mellette.
Cal aligha remélhette, hogy a mulatságon valakinek hiányozni fog, azt pedig még
kevésbé, hogy a keresésére indulnának. Egyszer en tudomásul veszik majd, hogy
belefáradt a vigadozásba, és hazament. Az ellenség markába került, és teljesen ki volt
szolgáltatva nekik.
„Mit tenne most Bolond Mooney?" - töprengett Cal. A kérdés csak egy pillanatig
háborgatta, és már tudta is a választ. El vette az ünnepi szivart, amit Normantól
kapott, hátrad lt a b rülésen, és rágyújtott.
„Jól van - mondta a poéta -, élvezd, amíg van, mit élvezned. És amíg van benned
szusz, amivel élvezheted."

V. GENNY MAMA KARJAIBAN

A félelem és a szivarfüst elködösítette Cal agyát - nem tudta, hogy hol járnak.
Amikor végre megálltak, a helyszínr l csak a folyó er s szaga árulkodott. Illetve az
apálykor el kerül fekete sár szaga: a mocsokáradat, amit l gyerekkorában reftegett.
Tízéves koráig mindig csak úgy mert végigsétálni az Otterspool Promenade-on, ha a
folyó fel l egy feln tt fedezte.
A keresked kiparancsolta t a kocsiból. Cal szófogadóan kiszállt- nehéz lett volna
nem szófogadónak lennie, amikor puskacs meredt a képébe. Shadwell rögtön kivette
a szivart Cal szájából, eltaposta, aztán egy kapun keresztül egy fallal körülvett
területre kísérte. Csak most vette észre, ahogy meglátta a háztartási hulladék kanyargó
hegyeit, hogy hova is hozták: a városi szeméttelepre. Korábban parkot telepítettek ide,
de néhány éve már nem jutott rá pénz, hogy füvet varázsoljanak a mocsok helyére.
Maradt a mocsok. B ze - a rothadó szerves anyag édeskés-savanykás b ze-még a
folyó szagánál is er sebb volt.
- Állj! - mondta Shadwell, amikor egy olyan helyre értek, ami semmiben sem
különbözött a többit l.
Cal a hang irányába nézett. Nagyon keveset látott, de úgy t nt, hogy Shadwell
eltette a fegyvert. Megragadva a pillanatot, Cal futásnak eredt - azt sem tudta, milyen
irányba, egyszer en csak menekülni próbált. Úgy négylépésnyire juthatott, amikor a
lábába beleakadt valami, és akkorát esett, hogy a lélegzete is elállt. Feltápászkodni
sem volt ideje, mert alakok rohanták meg mindenfel l: nyúlványok és gubancok
összegabalyodott tömege, amelyek ném lehettek mások, mint a szellemgyerekek. Cal
hálás volt a sötétségért: legalább nem látta a torzszülötteket. De érezte a
nyúlványaikat; hallotta, ahogy fogaik csattognak a nyakánál.
Úgy t nt, nem akarják felfalni t. Valamilyen jelre, amit Cal nem látott és nem
hallott, támadásuk egyszer en a megbilincselésre korlátozódott. Er sen szorították t,
gúzsba kötötték a testét, hogy az ízületei csikorogtak, közben pedig néhány méterrel
arrébb egy szörny látvány bontakozott ki a szeme el tt.
Immacolata egyik n vérét látta, ez biztos: egy meztelen n t, akinek az alakja vibrált
és füstölt, mintha a veleje égne, csakhogy mégsem lehetett a veleje, mivel egyáltalán
nem voltak csontjai. Teste egy szürke gázoszlop volt, véres szövetfoszlányok
szegélyezték, és a vjbrálásból egész anatómiai részletek bukkantak el : csöpög
mellek; egy akkora has, mintha a n hónapokkal túlhordta volna terhességét; egy
elmosódó arc, amelyen a szemek összevarrott hasadékok voltak: Nyilván ez utóbbi
magyarázta, hogy az alak bizonytalan lépésekkel közeledett, és hogy a füstölg
végtagok el renyúltak testéb l az el tte lév terepet tapogatva: a kísértet vak volt.
A fényben, amit a rémes anya kibocsátott magából, Cal meglátta a-gyerekeket.
Testük kifordítva: kívül tekeregtek a belek, kívül fityegett a gyomor. Csöpög és
sípoló szervek, az egyiknek csöcsként lógott a hasán, a másiknak a fején billegett,
mint egy kakastaréj - az anatómiai képtelenségek hihetetlen tárháza. De bármilyen
torzak voltak, imádattal nézték Genny mamát - még pislogni sem mertek, nehogy
elmulasszanak valamit. Az anyjuk volt, k pedig szeret gyermekei.
Az anya hirtelen sikoltozni kezdett. Cal ismét ránézett, guggolt, lábait széttárta,
fejét hátravetette, és üvöltözött a fájdalomtól.
Mögötte most felt nt egy másik kísértet, ugyanolyan meztelen, mint az els . Vagy ha
lehet, még jobban meztelen, testr l ugyanis aligha lehetett szó az esetében.
Visszataszítóan fonnyadt volt, csöcsei mint üres zacskók csüngtek, az arca - csupa
fogcsonk és sz r - behorpadt. Megfogta guggoló n vérét, akinek a sikoltozása már
idegtép magasságokban járt. Ahogy dagadt hasa már szinte kipukkadt, a lába közül
valami izzó anyag bújt el . Üdvrivalgás fogadta a jövevényt. A gyerekek extázisba
estek. Cal is, már amennyire a borzadály ezt megengedte. Genny mama gyereket szült.
Az üvöltést halkabb, szaggatott kiáltások követték, ahogy a gyerek elindult kifelé az
él k világába. Inkább kiszaratott, mint megszületett: óriási, nyöszörg ganajként
pottyant ki az anyjából. Alig ért földet, amikor a fonnyadt bába máris munkához látott:
odament a gyerekhez, hogy eltávolítsa testér l a fölösleges anyagfoszlányokat. Ahogy
vajúdása véget ért, az anya testében kihunyt a t z, felállt, és a gyereket n vére
gondjaira bízta.
Ismét felt nt Shadwell. Lenézett Calre.
- Látod - kérdezte szinte suttogva -, micsoda borzalmak várnak? Én
figyelmeztettelek. Mondd meg, hol van a sz nyeg, és én megpróbálom elérni, hogy a
gyerek ne nyúljon hozzád.
- Nem tudom, hol van. Esküszöm, nem tudom.
A bába elvonult. Shadwell - arcán színlelt sajnálattal - ugyanezt tette.
A mocsokban néhány méterre Calt l a gyerek már fel is állt. Termetre akkora volt,
mint egy csimpánz, külseje pedig - akárcsak a rokonoké - szétroncsolt sebesültre
emlékeztetett. Egyes bels szervei áttüremkedtek a b rön, fels teste helyenként
behorpadt, máshol meg bélriyúlványok dudorodtak ki rajta. Hasáról törpe végtagok
csüngtek két sorban, lába között egyméteres herezacskó füstölgött, de hiányzott az a
tartozék, amin keresztül rotyogó tartalma távozhatott volna.
Alighogy világra jött a gyerek, rögtön tudta, mi a dolga: hogy megfélemlítsen.
Az arcán még ott volt a magzatmáz, de ragacsos szeme megtalálta Calt, és kacsázva
elindult felé.
- Te jó isten...
Cal a keresked t kereste, de hiába.
- Megmondtam már - kiáltotta a sötétségbe -, nem tudom, hogy hol van az a kurva
sz nyeg!
Shadwell nem felelt. Cal tovább kiabált. Genny mama fattya már majdnem odaért hozzá.
- Shadwell, az isten szerelmére, értse meg!
Aztán megszólalt a gyerek:
- Cal...
Cal egy pillanatra abbahagyta a verg dést, és elképedve a gyerekre nézett.
Megint megszólalt. Ugyanazt az egy szótagot mondta.

- Cal...
Ujjaival közben a fejét ellep mocsokban turkált. Koponyája nem volt, de arca igen,
és Cal felismerte benne a gyerek apját: Elroyt. Az ismer s vonások és a torzszülött -
így, együtt -, ez volt a borzalmak teteje. Amint Elroy gyereke feléje nyúlt, Cal megint
kiabálni kezdett, könyörgött Shadwellnek, hogy állítsa le a torzszülöttet.
Nem jött válasz, csak a saját hangját hallotta: visszhangzott, aztán elhalt. A gyerek
karja el relódult, és hosszú ujjai Cal arcára csapódtak. Cal próbálta lerázni, de a
gyerek közelebb húzódott, és ragacsos testével körbefonta t. Minél jobban küzdött,
annál er sebben szorította.

A testvérek most eleresztették Calt; hagyták, hogy az újszülött tegye a dolgát. Alig
néhány perce jött a világra, de elképeszt ereje volt; a hasán sorakozó csökevényes
karok Cal b rét szántották, szorításuk olyan er s volt, hogy Cal majdnem megfulladt. .
Arcuk szinte összeért, és a gyerek újra megszólalt, de ezúttal nem az apja, hanem
Immacolata hangján.
- Áruld el! - követelte. - Áruld el a titkodat!
- Én csak egy helyet láttam - mondta Cal, közben igyekezett valahogy kikerülni a
szörny álláról csurgó nyálat. Nem sikerült. Az arcára csöppent, és égette, mint a forró zsír.
- Tudod, hogy milyen helyet? - faggatta a varázslón .
- Nem... - felelte Cal. - Nem tudom...
- De álmodtál róla, ugye? Sírtál érte...
Igen, ez volt a válasz; természetesen álmodott róla. Ugyan ki nem álmodott még a
Mennyországról?
Cal gondolatai egy pillanatra átsiklottak a jelen gyötrelmeir l a múlt gyönyöreire. A
Fúgára, amikor ott lebegett fölötte. Csodaország emléke meger sítette Calt; nem árulja
el a titkot. A lelki szemei elé táruló szépséget meg kell védenie ett l a szennyt l, aljas
teremt it l és bajnokaitól, akár az élete árán is. Bár fogalma sem volt a sz nyeg
hollétér l, elhatározta, hogy inkább elpusztul, de hallgatni fog, mint a sír, nehogy
valami olyasmit mondjon, ami esetleg Shadwell segítségére lehetne. És amíg él és
mozog, minden erejével azon lesz, hogy ellenségeit megtévessze.
Elroy gyereke mintha megérezte volna Cal elhatározását, karjait szorosabbra fonta
körötte.
- Elárulom! - üvöltötte az arcába Cal. - Mindent elmondok, amit tudni akartok!
És már mondta is.
Csak nem azt, amit hallani akartak. Hanem a Lime Street-i vonatok menetrendjét.
Tizenegy éves korában kezdte el megtanulni a menetrendet. A tv-ben látott egy
Emlékezet Embert, aki azzal bizonyította képességeit, hogy elsorolta találomra
kiválasztott futballmérk zések részleteit - csapatok összeállítását, eredményeket, góllöv ket -
, egészen az 1930-as évekig visszamen leg. Teljesen haszontalan
vállalkozás volt, de a h sies er feszítés óriási hatással volt Calre, és a következ
néhány hetet azzal töltötte, hogy minden lehetséges információt rögzíteni próbált az
agyában. Egyszer csak rádöbbent, hogy az magnum opusa ott jár-kel a kert aljában:
a vonatok. Aznap el is kezdte a menetrend betanulását - a helyi járatokkal -, és
becsvágya egyre n tt, ahogy hibátlanul el tudta mondani az id pontokat. Évekig
naprakészek voltak az információi: számon tartotta, ha valamilyen járatot töröltek,
vagy megszüntettek egy megállót. Agya képtelen volt arra, hogy neveket társítson az
arcokhoz, de ha kellett, még mindig ki tudta lökni magából ezeket a tökéletesen
fölösleges információkat.
Most éppen kellett. Manchester, Crewe, Stafford, Wolverhampton, Birmingham,
Coventry, Cheltenham Spa, Reading, Bristol, Exeter, Salisbury, London, Colchester -
a végállomások; minden indulási és érkezési id : a megjegyzések, hogy melyik vonat
közlekedik csak szombatonként, és mélyik nem közlekedik ünnepnapokon.
Én vagyok Bolond Mooney, gondolta Cal - ahogy el vezette ezt a szóáradatot;
tisztán, hangosan sorolta a járatokat, mintha egy gyengeelméj höz beszélne. A csel
teljesen összezavarta a szörnyet. Csak bámult Calre, és képtelen volt felfogni, hogy
foglya miért nem fél t le.
Unokaöccse száján keresztül Immacolata átkokat szórt Calre, és új fenyegetésekkel
állt el , de Cal szinte meg sem hallotta. A menetrendnek sajátos ritmusa volt, és
magával ragadta Calt. A vadállat ölelése ismét szorosabb lett: nem sok kellett már
hozzá, hogy összeroppantsa Cal csontjait. De az csak mondta tovább, minden új
napnál nagy leveg t vett, és a nyelve már tudta a dolgát.
„Ez költészet, édes fiam - mondta Bolond Mooney. - Soha nem hallottam ehhez
foghatót. Színtiszta költészet."
És lehet, hogy tényleg az volt. A költészet anyagává lettek a napversszakok, az
órasorok, mert az egészet a halál képébe vágták.
Cal szembeszállt ellenségeivel, és tudta: megölik, ha egyszer rájönnek, hogy hiába
várnak t le értelmes szavakat. De Csodaországba biztos bebocsátják a szellemeket is.
Éppen a skóciai járatokat kezdte sorolni - Edinburgh, Glasgow, Perth, Inverness,
Aberdeen és Dundee -, amikor a szeme sarkából megpillantotta Shadwellt. A
keresked a fejét csóválta, aztán Immacolatánák mondott valamit - valami olyasmit,
hogy meg kell kérdezni az öregasszonyt. Aztán megfordult, és elt nt a sötétségben.
Lemondtak a fogolyról. Már csak pillanatok kérdése lehet a kegyelemdöfés.
Érezte, hogy lanyhul a szoritás. A szavalat egy pillanatra elbizonytalanodott - Cal
várta a végzetes ütést. Nem jött. Ehelyett a lény lefejtette róla karjait, és követte
Shadwellt; Calt otthagyta a földön fekve. Bár kiszabadult, Cal alig bírt moccanni.
Összezúzott végtagjai merevek voltak a görcst l a hosszas szorongatás után.
És most rádöbbent, hogy megpróbáltatásainak még nincs vége. Arcán megdermedt
a veríték, amikor meglátta, hogy Elroy szörny gyermekének anyja feléje vonszolja
magát. Cal nem tudott elmenekülni. Genny mama terpeszállásban megállt fölötte,
lehajolt; és Cal fejét a mellei felé húzta. Izmai nem lélkesedtek ezért a mozdulatért, de
a fájdalmat rögtön elfelejtette, ahogy a mellbimbó a szájához ért. Cal ösztönösen
elfogadta. A mellb l keser folyadék csorgott le a torkán. Cal ki akarta köpni, de
er tlen teste még erre is képtelen volt. Érezte, hogy eszmélete elmenekül ez el l az
utolsó borzadály el l. Egy álom homályosította el az iszonyatot.
Sötétben feküdt egy illatos ágyon; altatódalt dúdolt egy n i hang, ringató ritmusára
pihekönny ujjak érintették a testét, hasán és lágyékán táncoltak. Hideg, de
mindentudó ujjak voltak. Cal szívverése ki-kihagyott, zihálva lélegzett. Soha nem
érzett ilyen végtelenül hízelg simogatásokat. A zihálást kiáltások váltották fel, de az
altatódal elnyomta - gyermeki ritmusával gúnyt zött férfiasságából. Tehetetlen
csecsem volt, erekciója ellenére - vagy talán éppen amiatt. Az uj jak egyre
er szakosabbak, Cal kiáltásai egyre sürget bbek lettek.
Hánykolódása egy pillanatra felrázta álmából, és látta, hogy még mindig a
szellemn vér síri karjaiban van. Aztán újra a hatalmába kerítette a tompa szendergés,
és olyan végtelen ürességbe érkezett, amely nemcsak a magját, hanem az altatódalt és
az énekest is elnyelte; végül magát az álmot is.
Amikor felébredt, egyedül volt és sírt. Sajgó inakkal kibogozta összegubancolódott
tagjait, és felállt.
Az órájára pillantott: kilenc perccel múlt két óra. Az utolsó éjszakai vonat már rég
elment, az els vasárnap reggeli járat pedig csak órák múlva indul a Lime Streetr l.

VI. BETEG LELKEK

1.
Mimi néha felébredt, aztán újra elaludt. De a kett között alig volt már különbség:
az alvást elcsúfította a szomorúság és a szorongás; az ébrenlét tele volt félbehagyott
gondolatokkal, amelyek álomszer képtelenségszilánkokká fakultak. Egyik
pillanatban egy síró kisgyereket látott a szoba sarkában, aztán bejött az éjszakás n vér,
és megtörölte Mimi könnyes szemét: Egy másik pillanatban - mint egy piszkos ablakon át -
egy ismer s helyet látott, amit elvesztett; fáradt csontjai szinte
belefájdultak a vágyakozásba.
Aztán jött egy újabb kép, és Mimi kimondhatatlanul remélte, hogy ez most tényleg
csak álom. Nem álom volt.
- Mimi? - szólt a sötét n .
A bénító roham a szemét is tönkretette, de annyira azért még látott, hogy
megismerje a n t, aki az ágya végében állt. Hosszú évekig rizte a titkot egyedül, míg
végül meglátogatta t a Fúga egyik lakója. Csakhogy ez a találkozás korántsem volt
örömteli - ezzel a n vel és halott n véreivel semmiképpen sem.
Immacolata varázslón azért jött, hogy valóra váltsa ígéretét, amit a Fúga elrejtése
el tt tett: azt az ígéretet, hogy ha nem uralkodhat a látólények fölött, elpusztítja ket.
Arra hivatkozott, hogy Lilith egyenes ági leszármazottja a varázslat els
korszakából, hatalma éppen ezért kétségbevonhatatlan. Kinevették az öntelt
trónkövetel t. A látólények nem t rtek meg semmiféle uralkodót, és az örökösödéssel
sem tör dtek - ilyen volt a természetük. Immacolatát megszégyenítették, ezt pedig égy
hozzá hasonló n - aki olyan er vel rendelkezik, mint kevesek - nem felejti el
egykönnyen. Most megtalálta az utolsó rt, és akár vérontásra is képes volt, hogy a
sz nyeget megszerezze.
Sok-sok évvel ezel tt a Tanács örökül hagyta Miminek az ótudomány néhány
fogását, hogy az ilyen helyzetekben megvédhesse magát. Apró csodatettek voltak,
semmi több; olyan fogások, amelyek megzavarták az ellenséget. Semmi végzetes. A
komolyabb fogások elsajátítására már nem volt id . De Mimi ezeknek a
szerényebbeknek is nagyon örült: - csipetnyi biztonságérzetet nyújtottak a Kakukk
Birodalomban, ahol szeretett Romója nélkül kellett élnie. Teltek az évek, de senki nem
látogatta meg - sem azért, hogy közölje: vége a várakozásnak, és a sz nyeg el bújhat
rejtekéb l; sem azért, hogy er szakkal megpróbálja elvenni a Fúgát. Az els évek
izgatottsága, hogy a pusztulástól védheti meg a varázslatot, id vel fáradt
figyelemmé kopott. Mimi lusta és feledékeny lett, mint mindannyian.
Csak az utolsó id kben sikérült leráznia a Birodalomban töltött évek során
rátelepedett tespedtséget; magányában rádöbbent, hogy egyre er tlenebb, és eltompult
szellemét igyekezett a sokáig féltve rzött titokra irányítani. Gondolatai azonban
minduntalan elcsavarogtak- ez volt az els jele a közelg rohamnak, ami aztán
megfosztotta cselekv képességét l. Másfél napjába tellett, míg összehozta a
Suzannának írt rövid levelet; azt a levelet, amiben megkockáztatta, hogy akaratlanul is
többet mond a kelleténél, mert az id egyre jobban sürgette, érezte a veszély közelségét.
Nem tévedett. Immacolata valószín leg megérezte azt a jelzést, amellyel Mimi a
Birodalomban él látólények segítségét kérte az utolsó pillanatokban. Így, utólag
belegondolva, ez volt talán a legnagyobb hiba. Egy ilyen er s varázslón , mint
Immacolata, soha nem mulasztja el ezeket a segélykiáltásokat.
Most itt állt Mimi mellett, mint egy kitagadott gyerek, aki a halálos ágynál jóvá
akarjá tenni b neit, hogy az örökségb l végül neki is jusson. Az analógia ugyancsak
illett erre a teremtésre.
- Azt mondtam a n vérnek, hogy a lánya vagyok, és hogy beszélnünk kell.
Négyszemközt.
Mimi legszívesebben köpött volna az undortól, ha lett volna ereje és nyála.
- Tudom, hogy meg fog halni, és azért jöttem, hogy elköszönjek, oly sok év után.
Azt rnondták, hogy nem tud beszélni, nem kell hát arra várnom, hogy elmakogja a
vallomását. Vannak más módszerek is. Tudjuk jól, hogy a gondolatokat hogyan lehet
el hozni szavak nélkül, igaz?
Kicsit közelebb lépett az ágyhoz.
Mimi tudta, hogy a varázslón igazat beszél: voltak olyan módszerek, amelyek
segítségével egy testet - ha mégoly nyomorult és félholt is, mint az övé - kényszeríteni
lehet, hogy elárulja titkait. És Immacolata ismerte ezeket a módszereket. , a
testvérgyilkos; , az örök sz z, aki érintetlensége révén olyan er kkel rendelkezett,
amelyeket a szerelmesek soha meg nem kaptak: ismerte a módszereket. Miminek
valamilyen cselhez kell folyamodnia, különben mindennek vége.
A szeme sarkából Mimi látta a Boszorkányt, a ráncos n vért: a fal mellett
kuporgott, fogatlan pofája tátva. Magdalena, Immacolata másik n vére a széken ült,
lábát szétvetette. Várták, hogy elkezd djön a móka.
Mimi kinyitotta a száját, mintha beszélni akarna.
- Mondani akar valamit? - kérdezte Immacolata.
Míg a varázslón beszélt, Mimi minden maradék erejét összeszedve felfelé
fordította bal tenyerét. A szeretetvonal és az életvonal közé egy jel volt festve
hennával, és olyan sokszor er sítette már meg, hogy kitörölhetetlen foltot hagyott a
rén: Ezt a jelet a Tanács egyik Babu tagja tanította meg neki néhány órával a nagy
szövés el tt.
Mimi már réges-rég elfelejtette - ha egyáltalán tudta valaha -, hogy mit jelent vagy
mire való, de ez volt az a véd eszköz, amit jelen állapotában használni tudott.
Ha a Lo törzst l tanult csodatetteket akarná véghezvinni, ahhoz mozognia kellene -
lebénult teste erre képtelen volt; az Aia törzst l kapott zenei csodatetteket, mivel
botfüle volt, rögtön el is felejtette. A Ye-me törzs tagjai - azok a látólények, akiknek a
szövéshez volt kivételes tehetségük - nem adtak neki semmilyen csodatettet. Azokban
az utolsó mozgalmas napokban teljesen elfoglalta ket a magnum opus: a sz nyeg,
ami id tlen id kig elrejti majd szem el l a Fúgát.
Még azt sem tudta igazán használni, amit attól a tanácsbéli Babutól tanult - hiába
emlékezett a varázsigére, ha nem tudta kimondani. Ez a titokzatos jel maradt csak -
alig több, mint egy paca tehetetlen kezén -, hogy megfékezze a varázslón t.
 De nem történt semmi. A jel nem bocsátott ki semmilyen er t, egy leheletnyit sem.
Mimi megpróbált visszaemlékezni, hogy a Babu vajon adott-e valamilyen különleges
utasítást, de csak az arcát tudta felidézni; a mosolyát; a fákat a feje mögött, ahogy
ágaik között átsz dik a napfény. Micsoda napok voltak azok! És milyen fiatal volt
még. És az egész egy kalandnak t nt csupán...
Ez most nem kaland volt. A halál állt az izzadságszagú ágy mellett. És ekkor -
talán az emlékezet hatására - tenyeréb l dübörögve el tört a varázslat.
Gömb alakban szakadt fel a jelb l. Immacolata hátrah költ, ahogy egy búgó
fényháló ereszkedett le az ágy köré, hogy megfékezze a gonoszságot.
A varázslón gyorsan válaszolt. Az oldószer - a fényes sötétségfolyam, ami
törékeny testének vére volt - el szökött az orrlyukain. Ezt az er t Mimi mindössze
ötször vagy hatszor látta megnyilvánulni, csakis és kizárólag n k által. Ez a földöntúli
eszköz állítólag képes volt minden élményt szertefoszlatni, aztán a gazdája akaratának
megfelel en újra összerakni. Míg az ótudomány demokratikus volt, és a
varázslatokhoz mindenki - nemt l, kortól vagy erkölcsi meggy dést l függetlenül -
hozzáférhetett, az oldószerrel csak a kiválasztottak rendelkeztek. Követeléseivel és
vízióival jó néhány kiválasztottat az öngyilkosságba hajszolt, de olyan er volt - vagy
talán annál is több: a test állapota -, amely nem ismert határokat.
Elég volt néhány csepp: tüskéikkel elmetszették a Babu-varázslat hálóját, és Mimi
teljesen kiszolgáltatott lett.
Immacolata az öregasszonyt nézte: félt, hogy most vajon mi következik. A Tanács
biztos adott az rnek egy olyan csodatettet, amit a végs esetben bevethet.
Immacolata ezért javasolta Shadwellnek, hogy el ször más úton nyomozzanak: hogy
elkerülje azt az összecsapást, ami akár halállal is végz dhet. De a korábbi nyomok
mind zsákutcába vezettek. A Rue Street-i házból eírabolták a kincset. Az egyetlen
szemtanú, Mooney, bedilizett. Immacolata kénytelen volt idejönni és szembeszállni az
rrel. Nem is Mimit l félt, hanem a védekezési módszerekt l, amelyekkel a Tanács
biztosan ellátta t.
- Folytassa... - mondta Immacolata - ...lássuk, mi a legutolsó.
Az öregasszony csak feküdt, de szemében látszott, hogy mindenre el van készülve.
- Nem érünk rá - mondta Immacolata. - Rajta, mutassa meg, ha vannak még csodatettei!
Mimi csak feküdt, mintha kimeríthetetlen tartalékaiból merítené az er t erre a g gös
mozdulatlanságra. Immacolata nem bírta tovább a várakozást. Az ágy felé lépett,
remélve, hogy a vénasszony ett l majd végre el veszí utolsó eszközét, bármi legyen is
az. De Mimi nem mozdult.
Lehetséges, hogy félreértelmezte a jeleket? Lehetséges, hogy nem g gös, hanem
kétségbeesett ez a mozdulatlanság? Merje remélni, hogy az r valamilyen csoda
folytán védtelen?
Megérintette Mimi tenyerén a megkopott jelet. Kihalt bel le az er , és az ágyon
fekv asszony semmi mást nem küldött Immacolata felé.
Ha Immacolata eddig nem ismerte az örömöt, akkor most megismerte. Bármilyen
valószín tlennek is t nt, az r védtelen volt. Nem rendelkezett semmilyen végzetes,
pusztító csodatettel. Ha régebben volt is valamilyen hatalma, az id elpusztította.
- Ideje, hogy megszabaduljon a tehert l - mondta Immacolata, és egy cseppnyi
kínzószert hullajtott a leveg be Mimi reszket feje fölött.

2.
Az éjszakás n vér a faliórára pillantott. Harminc perc telt el azóta, hogy Mrs.
Laschenskit és síró lányát magukra hagyta. Ha betartja az el írásokat, meg kellett
volna mondania a látogatónak, hogy másnap jöjjön vissza, de egész éjszaka utazott,
ráadásul nagy volt a valószín sége, hogy a beteg nem éri meg a reggelt. A szigórú
el írásokon enyhített az együttérzés, de félóránál többet nem adhatott.
Ahogy elindult a folyosón, az öregasszony szobájából kiáltást hallott, és mintha
feldöntötték volna a bútorokat. Pillanatok alatt az ajtónál termett. A kilincs nyirkos
volt, és nem mozdult. Zörgött az ajtón, közben a benti lárma egyre er södött.
- Mi történik? ! - kérdezte.
Benn a varázslón az összeaszott testet nézte. Honnan veszi ez a n az akarater t az
ellenálláshoz? Hogyan tud szembeszegülni a vallatás tüskéivel, amit az oldószer a
szájpadlásán keresztül egyenesen a gondolataiba fúrt?
A Tanács jól választott, amikor Sz ttesföld három rz jének egyikéül t jelölte ki.
Még most is, amikor az oldószer agyának zárjait feszegette, még most is kitartott, és
elszántan védekezett. Meg fog halni. Immacolata látta, hogy Mimi inkább a halált
választja, de nem engedi, hogy a tüskék felfakasszák a titkát.
Az ajtó másik oldalán a n vér egyre hangosabban és hisztérikusabban követel zött.
- Nyissák ki! Tessék azonnal kinyitni az ajtót!
Az id sürgetett. A n vér kiabálásával mit sem tör dve Immacolata becsukta a
szemét, és a múltban olyan emlékek után kutatott, amelyek reménye szerint elég
hosszú ideig elfoglálják majd az öregasszony gondolatait, és az oldószer tüskéi közben
elvégezhetik a dolgukat. Az egyik emléket hamar megtalálta: egy halottat tépett ki a
Halandók Szentélyéb l (a Birodalomban Immacolata számára ez volt az egyetlen
kedves hely). A másik emlékkel nehezebben boldogult, mert csak egyszer vagy
kétszer látta azt a férfit, akit a Fúga Mimit l elválasztott. Az oldószernek végül ezt is
sikerült el kotornia; az illúzió elevenségét ékesen bizonyította Mimi arckifejezése,
amikor meglátta, hogy elveszett szerelme feléje nyújtja rothadó kezét. Immacolata
tudta, hogy most következik: belevájt az r kéregállományába, de miel tt megtalálta
volna a sz nyeget, Mimi - egy utolsó elképeszt er feszítéssel - egyik kezével
megmarkolta a takarót, és a fantom felé dobta, lesújtva ezzel a varázslón ámítására.
Aztán legurult az ágyról, és holtan a földre zuhant. Immacolata felsikoltott a düht l.
A n vér berontott az ajtón.
Amit a hatos számú szobában látott, azt soha senkinek el nem mondja, ha száz évig
él is. Részint azért, mert félt, hogy kinevetnék; részint pedig azért, mert ha a szeme
nem csalta meg, és az él k világában valóban léteznek olyan borzalmak, amit most
Mimi Laschenski szobájában látott, akkor talán meg is jelennek, ha beszél róluk, és ,
a modern n , nem tudná megfékezni sem imával, sem ésszel.
Ráadásul, amint elé tárult a látvány -
a meztelen n és a halott férfi az ágy végénél , rögtön el is t nt, mintha nem is lett volna. A s
zobában csak a látogató maradt. „Nem... nem..." - ezt hajtogatta, és halott anyja a földön.
- Szólok a doktornak - mondta a n vér. - Kérem, várjon meg itt.
De mire visszaért, a szomorú n már elbúcsúzott halottjától, és elment.

3.
- Mi történt? - kérdezte Shadwell, amint elhagyták a kórházat.
- Meghalt - mondta Immacolata. Már három kilométerre voltak a bejárattól; amikor
újra megszólalt.
Shadwell nagyon jól tudta, hogy okosabban teszi, ha nem sürgeti, úgyis elmondja
majd magától, amit el akar mondani.
Pontosan így történt.
- Teljesen védtelen volt, Shadwell, egyetlen nyomorult óvodás trükköt leszámítva.
- Az hogy lehet?
- Talán csak megöregedett - felelte Immacolata: - Elrohadt az agya.
 - És a többi r?
- Ki tudja? Lehet, hogy meghaltak. Vagy szétszóródtak a Birodalomban. Senki nem
segített neki. - A varázslón arcán szokatlan kifejezés jelent meg: mosolygott. - Én
meg óvatoskodtam, számítgattam, féltem, hogy nekem ront a csodatetteivel, és
kikészít, közben teljesen védtelen volt. Teljesen. Egy szimpla haldokló asszony az ágyban.
- Ha volt az utolsó, akkor most már senki nem állíthat meg bennünket, igaz?
Senki nem védi meg t lünk a Fúgát.
- Ugy t nik - felelte Immacolata, aztán újra szótlanságba süppedt. Elégedetten
nézte, ahogy az alvó Birodalom elhalad az ablak el tt.
Még mindig izgatta t ez a szánalmas hely. Nem a tárgyi részletei, hanem a
kiszámíthatatlansága. . Itt öregedtek meg a sz ttes rz i. k, akik annyra szerették a
Fúgát, hogy életüket is odaadták azért, hogy megvédjék. Végül belefáradtak a
virrasztásba, és elsorvadt az emlék.
A gy lölet azonban nem felejt: a gy lölet még akkor sem emlékszik, amikor a
szeretet már mindent elfelejtett. Erre Immacolata volt az él példa. Célja - hogy
megtalálja a Fúgát, és összeroppantsa fényl szívét - még mindig tisztán lebegett
el tte, bár amióta ki zte, már eltelt egy egész emberölt .
De az üldözésnek most már mindjárt vége. Megtalálják a Fúgát, és elárverezik.
Kakukkok szórakoznak majd rajta, a Fúga népe pedig - a négy nagy Család -
rabszolgasorsra vagy vándorbotra jut ebben a menthetetlen Birodalomban. Immacolata
a várost nézte. Nyughatatlan fény fürösztötte a téglát és a betont, elriasztva az éjszaka
esetleges varázsait, titkait.
A látólények varázslata pusztulásra van ítélve egy ilyen világban. És mi marad
bel lük, ha nem lesznek már csodatetteik? Elveszett emberek, akiket látomások
kínoznak, de vágyaik megvalósítására nincsen erejük.
k és ez a megfakult, elhagyatott város jól megértik majd egymást.

VII. A FIÓKOS SZEKRÉNY

1.
Nyolc órával Mimi halála el tt Suzanna visszaérkezett a Rue Street-i házba.
Esteledett és a borostyánsárga sugárnyalábok fényében az épület már nem is t nt
olyan sivárnak. De a világosság nem tartott sokáig, és amikor a nap egy másik félteke
felé vette útját, Suzanna meggyújtotta a gyertyákat; a párkányokon és a polcokon
akadt éppen elég, el deik maradványaiban ácsorogtak. Sokkal er sebb és ragyogóbb
volt a fényük, mint Suzanna hitte volna. Szobáról szobára járt, és mindenhová
elkísérte az olvadó viasz illata. Most el tudta képzelni, hogy Mimi akár boldog is
lehetett itt, ebben a burokban.
Semmilyen jel nem utalt a mintára, amit nagyanyja mutatott neki. Nem találta sem a
padlódeszkák erezetében, sem a tapéta rajzában. Bármi is volt az, elt nt. Nem nagyon
lelkesedett, hogy ezt kell majd közölnie Mimivel.
Megtalálta viszont a lépcs tetejére kihurcolt bútorok mögött a fiókos szekrényt.
Gyorsan szétrakodta az eléje dobált dolgokat, és óriási meglepetés érte, mikor letette a
földre a gyertyát, és kinyitotta a szekrényt.
A kesely k, akik kifosztották az egész házat, a fiókos szekrény tartalmáról
megfeledkeztek. Mimi összes holmija ott sorakozott a tartóvasakon; kabátok, bundák,
báli ruhák - és valószín lég egyik sem volt Mimin azóta, hogy Suzanna utoljára itt
kotorászott ebben a kincstárban. Err l eszébe jutott, hogy utoljára miért is nyitotta ki a
szekrényt. Leguggolt. Butaság, mondogatta magának. Úgy sincs már itt az ajándékom,
közben pedig egészen biztosan tudta, hogy ott van.
 Nem csalatkozott. Az ajándék ott lapult a cip k és a selyempapír között, sima barna
papírba csomagolva, és rá volt írva a neve.
Kicsit megkésett, de nem veszett el.
Remegett a keze. A fakult szalag csomója fél percig ellenállt, aztán sikerült
kibogozni. Suzanna lefejtette a papírt.
Egy könyv. A kopott sarkairól ítélve nem új, de szép b rkötése volt. Kinyitotta.
Suzanna meglep dött, mert a könyv németül íródott. A címe az volt, hogy Geschichten der
Geheimen Orte, amit bizonytalankodva úgy fordított, hogy A titkos helyek
történetei. Erre a felületes német tudásra sem volt igazán szükség, mert az
illusztrációk elárulták, hogy mit tart a kezében: egy mesekönyvet.
Leült a lépcs tetején, mellette a gyertya, és végiglapozta a könyvet. A történetek
természetesen ismer sek voltak: találkozott velük, ilyen vagy olyan formában,
százszor is. Látta hollywoodi rajzfilmfeldolgozásukat, ismerte erotikus változatukat,
és olvasta a róluk írt tudós értekezéseket és feminista kritikákat. De a mesék varázsát
nem csorbította az üzleti vagy a tudományos érdek. Ahogy ott ült, feltámadt benne a
gyermek, és ismét hallani akarta ezeket a történeteket, bár jól ismert minden egyes
fordulatot, és az els sor után már a történet végét is tudta. Ez persze nem számított.
Éppen az elkerülhetetlen szükségszer ségben rejlett a történetek ereje. Vannak olyan
mesék, amiket soha nem lehet elégszer hallani.
A tapasztalat sok mindenre megtanította - általában nem túl vidám dolgokra. Ezek a
történetek azonban másfajta tanulságokkal szolgáltak. Azt eddig is tudta, hogy az
alvás a halálhoz hasonlít, de hogy egy csókkal vissza lehet hozni valakit a halálból - ez
másfajta tudás volt. Csak szeretnénk, ha így lenne, gy zködte magát Suzanna. A való
életben nincsenek csodák. A vadállat gyomrából nem sértetlenül kerülnek el az
áldozatok. A szegénylegényb l nem lesz herceg, és a gonoszt nem gy zi le az igaz
szerelem. Ezeket a hiú ábrándokat mindig féken tartotta a fáradságos munkával
önmagában felnevelt pragmatista.
A történetek mégis megindították. Ezt nem tagadhatta. És olyan módon, ahogy csak
az igaz dolgok képesek hatni az emberre. Nem az érzelg sség csalt könnyeket a
szemébe. A történetek nem voltak szentimentálisak. Kemények voltak, s t
kegyetlenek. Suzanna most azért sírt, mert a mesék eszébe juttatták azt a bels életet,
amit gyerekkorában olyan jól ismert; azt az életet, ahová elmenekült a gyerekkor
fájdalmai és csalódásai el l, és így állt bosszút értük; azt az életet, amely nem volt sem
ömlengö, sem tudatlan - a képzeletvilág riadt, szárnyaló életét, amir l lemondott,
amikor vállalta a feln ttek életét.
Ennél is többr l volt szó: most, hogy újra találkozott a mesékkel, mitológiájuk
jében olyan képekre bukkant, amelyek talán segítenek majd eligazodni a
közelmúlt z rzavarában.
A liverpooli különös események összegabalyították meggy déseit. A könyv
lapjain pedig egy örökké mozgó világot talált, amelyben a mindent átváltoztató és
csodatév varázslat uralkodott. Suzanna járt már ebben a világban, úgyhogy
egyáltalán nem érezte idegennek, s t: egészen otthonosan mozgott benne. Ha újra
érezhetné a józanság iránti pimasz közömbösséget, és engedné, hogy ez vezesse t az
események labirintusában, akkor talán megértené azokat az er ket, amikr l biztosan
tudta, hogy hamarosan elszabadulnak körülötte.
Ugyanakkor pragmatizmusához is ragaszkodott, hiszen olyan sokat köszönhet neki.
Ez volt a fegyvere a veszteséggel és a bánattal szemben: hogy mindig h vös maradt,
racionális. Amikor meghaltak a szülei - akiket valamilyen hallgatólagos árulás még az
utolsó percekben is visszatartott attól, hogy segítsenek egymáson -, a módszer még
akkor is bevált: egyszer en belemerült az apró gyakorlati dolgokba, amíg túl nem
jutott a nehezén.
Most a könyv intett, hívta t a sok mesebeli szörny és boszorkányság, oda, ahol
minden csupa titokzatosság, csupa változás, és ahol pragmatizmusa mit sem ér.
Annyi , baj legyen. Hiába a sokéves okítás a veszteségr l, a vereségr l és a
kompromisszumról, visszacsábult az erd be, ahol a hajadonok megszelídítették a
sárkányokat. Suzanna volt az egyik hajadon.
Átfutott három vagy négy mesét, aztán a könyv elejére lapozott, kereste az ajánlást.
Rövid volt.
Suzannának. Szeretettel M. L-t l.
Ugyanazon a lapon egy furcsa epigramma állt:

Das, was man sich vorstellt, braucht man nie zu verlieren.

Suzanna sokáig küszködött ezzel a mondattal, és gyanította, hogy berozsdult német

tudásával még így sem találta meg a legszerencsésebb szavakat. Végül összehozott
valamit, ami így hangzott: .

Amit elképzelünk, arról soha nem szabad lemondani.

Megjegyezte magának ezt a titokzatos bölcsességet, és visszatért a mesékhez.

Elid zött . az illusztrációknál, amelyek magukon viselték a fametszetek nyerseségét,
de amikor alaposabban megnézte ket, hihetetlenül finom részleteket fedezett fel.
Emberarcú halak fürkészték az eget egy tó tükörsima felszíne alól; két idegen
sugdolózott egy lakomán, mondandójuk testet öltött a fejük fölött a leveg ben; egy
erd közepében sápadt, várakozó arcok kandikáltak el a fák közül. Teltekmúltak az órák
, és amikor elejét l a végéig elolvasta a könyvet, Suzanna becsukta a
szemét, hogy egy kicsit pihenjén. Elaludt.
Amikor felébredt, észrevette, hogy az órája két óra után néhány perccel megállt. A
kanóc egy viasztócsában pislákolt mellette, már majdnem kialudt. Felállt, és ide-oda
bicegett egy darabig. Megvárta, amíg a zsibbadás tüskéi békén hagyják a lábát, aztán
bement a hálószobába, hogy keressen egy másik gyertyát.
Az ablakpárkányon talált egyet. Ahogy az ablaknál állt, észrevette, hogy valaki
járkál a kertben. Szíve vadul kalapálni kezdett, de Suzanna meg sem moccant, nehogy
magára vonj a a figyelmet. Az alak nem látszott a sötétben, amikor azonban elmozdult
a kert sarkából, Suzanna a csillagok fényében megismerte a fiatalembert, aki el nap
is itt járt a házban.
Elindult lefelé, útközben meggyújtotta a gyertyát. Beszélni akart a férfival: ki akarta
faggatni menekülésének okairól és üldöz ir l.
Ahogy Suzanna kilépett az udvarra, a férfi felpattant a rejtekhelyén, és a hátsó kapu
felé iramodott.
- Várjon! - kiáltott utána. - Suzanna vagyok.
A név keveset mondhatott a férfinak, ennek ellenére megállt.
- Kicsoda? - kérdezte.
- Tegnap találkoztunk. Rohant...
„Ez a lány állt az el szobában - mondta magának Cal. - nyitotta ki az ajtót."
- Mi történt magával? - kérdezte Suzanna.
Cal szörnyen nézett ki. Ruhája cafatokban lógott rajta, arca csupa mocsok és - bár
ebben Suzanna nem volt biztos - mintha véres is lett volna.
- Nem tudom - mondta Cal, hangja mint a csikorgó kavics. - Én már semmit sem tudok.
- Jöjjön be!
 Cal nem mozdult.
- Mióta van itt? - kérdezte Suzannától.
- Órák óta.
- És nincs senki a házban?
- Most, hogy kijöttem, nincs.
Amikor ezt kipuhatolta, Cal bement a lány után a hátsó ajtón. Suzanna meggyújtott
még néhány gyertyát. A fényben gyanúja beigazolódott: A férfi tényleg véres volt, és
zlött, mint a pöcegödör.
- Van a házban víz? - kérdezte Cal.
- Nem tudom, nézzük meg.
Szerencséjük volt: a vízm vek nem állította le a szolgáltatást. A konyhai csap
hörgött, a csövek morogtak, de végül el bukkant a jéghideg víz. Cal lehajította a
zakóját, és megmosta az arcát és a kezét.
- Keresek egy törülköz t - mondta Suzanna. - Különben hogy hívják?
- Cal.
Suzanna kiment, hagyta t mosakodni. Cal lerántotta magáról az inget, és a
jéghideg vízzel leöblítette a mellét, a nyakát és a hátát. Még nem végzett, amikor
Suzanna ismét megjelent - kezében egy párnahuzat.
- Még ez áll legközelebb a törülköz höz - mondta.
Két széket hozott a földszinti elüls szobából, és meggyújtott egy pár gyertyát:
Ültek és beszélgettek.
- Miért jött vissza? - érdekl dött. - Tegnap is itt járt.
- Láttam valamit - mondta Cal óvatosan. - És maga? Miért van itt?
- Ez a nagyanyám háza. Kórházban van. Haldoklik. Azért jöttem vissza, hogy
körülnézzek.
- Az a két alak, aki tegnap itt volt, azok a nagyanyja ismer sei?
- Kétlem. Mit akartak magától?
Ingoványos terület, gondolta Cal. Hogyan mondja el az utóbbi néhány nap örömeit
és félelmeit?
- Ez bonyolult... - kezdte. - Ugyanis eléggé érthetetlen dolgok történnek velem
mostanában.
- Akkor már ketten vagyunk - mondta Suzanna.
Cal a tenyerét nézegette, mint valami tenyérjós, aki a jöv t kutatja. Suzanna pedig
Calt tanulmányozta: fels testét elborították a karcolások, mintha farkasokkal
hadakozott volna.
Amikor Cal felemelte a fejét, fakókék szeme elkapta Suzanna kutató tekintetét.
Suzanna egy kissé elpirult.
- Azt mondta, hogy látott itt valamit. El tudná mondani, hogy mit?
Egyszer kérdés volt, és Cal úgy érezte, nyugodtan válaszolhat. Ha nem hiszi el, az
az ö baja, gondolta. De elhitte. S t, ahogy Cal a sz nyegr l beszélt, a lány szeme
kikerekedett és ragyogott.
- Hát persze - mondta. - Egy sz nyeg. Hát persze.
- Tud róla? - kérdezte Cal.
Suzanna elmesélte, mi történt a kórházban: Elmesélte a mintát, amit Mimi próbált
megmutatni neki.
Calnek az összes eddigi kételye szertefoszlott - elmondott mindent. Onnantól
kezdve, hogy elszökött a galamb. Hogy meglátta a Fúgát, Shadwellt és a zakóját,
Immacolatát, a szellemgyereket, anyjukat és a bábát, az esküv t és az azután
történteket. Suzanna a maga ismereteivel egészítette ki az elbeszélést: mesélt Mimi
életér l és a házról, az elreteszelt ajtókról, a beszegezett ablakokról, arról, hogy Mimi
úgy élt ebben az er dben, mintha támadástól tartott volna.
- Biztos érezte, hogy el bb vagy utóbb majd jön valaki a sz nyegért.
- Nem a sz nyegért - mondta Cal. - A Fúgáért.
Suzanna látta, hogy Cal elmereng, miközben kimondja a szót, és irigyelte t, hogy
látta azt a helyet: hegyeit, tavait, s erd it. Szerette volna megkérdezni, hogy a fák
között voltak-e hajadonok, akik dalaikkal megszelídítették a sárkányokat. Ezt majd
magának kell megtudnia.
- Ezek szerint a sz nyeg csak egy bejárat valahová? - kérdezte Suzanna.
- Nem tudom - felelte Cal.
- Bárcsak megkérdezhetnénk Mimit! talán...
Miel tt a mondat végére ért volna, Cal felpattant.
- Úristen! - Most jutott eszébe, mit mondott Shadwell a szeméttelepen: hogy meg
kell kérdezni az öregasszonyt.
Mimire gondolt - ki másra? Miközben magára ráncigálta az ingét, elmondta
Suzannának, hogy mit hallott.
- Oda kell mennünk! - mondta Suzanna. - Jézusom! Miért nem gondolkodtam?!
Cal izgatottsága Suzannára is átragadt. Elfújta a gyertyákat, és máris az ajtónál állt,
megel zve Calt.
- A kórházban Mimi biztonságban van - mondta.
- Senki nincs biztonságban - mondta Cal, és Suzanna tudta, hogy igaza van.
A küszöbr l visszafordult. Elt nt a házban, aztán pillanatokon belül ismét
megjelent, kezében egy kopott könyvvel.
- Napló? - kérdezte Cal.
- Térkép - felelte Suzanna.

VIII. HOVÁ VEZETNEK A SZÁLAK?

1.
Mimi meghalt.
Gyilkosai éjszaka érkeztek, és a b ntényt leplezend s füstfüggönyt hagytak
maguk után.
- Semmi titokzatos nincs a nagyanyja halálában - er sködött Chai doktor. -
Rohamosan romlott az állapota.
- Valaki járt nála tegnap éjjel.
- Így van. A lánya.
- Egy lánya volt, az anyám. pedig két és fél éve halott.
- Akárki volt is a látogató, nem bántalmazta Mrs. Laschenskit. A nagyanyja
természetes halállal halt meg.
Suzanna belátta, hogy nem sok értelme van a vitának. Ha megpróbálja
elmagyarázni gyanúját, azzal csak zavart okoz. Mimi halála tovább bonyolította a
helyzetet. A megfejtend rejtélyeknek most az volt a leglényegesebb eleme, hogy mit
tudott, vagy ki volt Mimi, hogy ellenségeinek meg kellett szabadulniuk t le. És
szerepéb l vajon mekkora részt kell Suzannának átvállalnia? Egyik kérdésb l rögtön
következett a másik, és Mimi halálával mindkett megválaszolatlan maradt. Illetve
volt még valaki, aki felvilágosítással szolgálhatott: az a n , aki rárontott Mimire, és a
halálos ágyán megölte - Immacolata. De erre az összecsapásra Suzanna még
korántsem volt felkészülve.
Kijöttek a kórházból, sétáltak. Suzannát nagyon megrázta a hír.
- Együnk valamit - javasolta Cal.
 Még csak hét óra volt, de találtak egy kávézót, ahol megreggelizhettek. Óriási
adagokat rendeltek. A sonkás tojás, a pirítós és a kávé valamennyire helyrebillentette
ket, bár az álmatlan éjszaka tartogatott még néhány benyújtandó számlát.
- Felhívom a nagybátyámat Kanadában - mondta Suzanna. - El kell mondanom,
hogy mi történt.
- Mindent? - kérdezte Cal.
- Dehogyis - felelte Suzanna. - Van, ami csak ránk tartozik.
Cal ennek örült. Nemcsak azért, mert nem vette volna jó néven, ha a történteknek
híre megy, hanem azért is, mert a közös titok bens séges viszonyt teremtett kett jük
között. Soha nem találkozott még ilyen nagyszer lánynyal. Suzannábart nem volt
semmi mesterkéltség, nem játszotta meg magát. Egyetlen vallomásos éjszaka és a
mostani szomorú reggel után Cal társra lelt ebben a rejtélyben, amely ijeszt
közelségbe hozta ugyan a határt, Cal mégis boldogan vállalt mindent, ha Suzanna
közelében lehetett.
- Senki nem fogja megsiratni Mimit - mondta Suzanna. - Soha senki nem szerette.
- Még maga sem?
- Alig ismertem t - felelte Suzanna, és elmondott egy-két dolgot Mimi életéb l. -
Kívülálló volt. És most már azt is tudjuk, hogy miért.
- Ezzel vissza is érkeztünk a sz nyeghez. Meg kell találnunk a szállítómunkásokat.
- El bb aludjon egy keveset!
- Nem. Most már jól vagyok. De valóban haza kell mennen. Hogy megetessem a
galambokat.
- Nem bírják ki maga nélkül néhány óráig?
Cal összeráncolta a homlokát.
- Nekik köszönhetem, hogy most itt vagyok.
- Bocsánat. Nem bánja, ha magával tartok?
- S t, örülök. Talán sikerül valamivel mosolyt csalnia az apám arcára.

2.
Brendan arcára nem kellett mosolyt csalni: ragyogott az örömt l. Cal utoljára akkor
látta t ilyen boldognak, amikor Eileen még élt, és egészséges volt. Brendant mintha
kicserélték volna. Önfeledten kacarászva üdvözölte ket.
- Kávét, fiatalok? - kérdezte, és kivonult a konyhába. - Cal, most jut eszembe:
Geraldine keresett.
- Mit akart?
- Visszahozott néhány könyvet, amit t led kért kölcsön. Azt mondta, már nincs
szüksége rájuk. - Abbahagyta a kávéf zést, és Calre bámult. - Azt is mondta, hogy
furcsán viselkedsz az utóbbi id ben.
- Volt kit l örökölnöm - mondta Cal, mire apja elvigyorodott. - Megyek, megnézem
a madarakat.
- Már megetettem ket. És kipucoltam a ketreceket.
- Te tényleg jobban vagy.
- Miért ne lennék? -mondta Brendan. - Vannak, akik tör dnek velem.
Cal bólintott, bár nem egészen értette, hogy mír l beszél az apja. Aztán Suzannához
fordult.
- Megnézi a bajnokokat? - kérdezte, és már indultak is. Kellemes id volt.
- Valami nincs rendben az apámmal - mondta Cal, miközben a gazzal ben tt
ösvényen mutatta az utat a galambházhoz. - Két nappal ezel tt még úgy nézett ki, mint
aki öngyilkosságra készül.
- Lehet, hogy egyszer en csak túljutott a nehezén - mondta Suzanna.
 - Lehet - felelte Cal, és kinyitotta a galambdúc ajtaját. Ekkor egy vonat dübörgött el
a kert aljában, a föld beleremegett.
- A kilenc huszonötös Penzace felé - mondta Cal, és bevezette Suzannát.
- Nem zavarja a madarakat? - kérdezte. - Hogy ilyen közel vannak a sínek?
- Már a tojásban hozzászoktak - mondta Cal, és ment tovább, hogy üdvözölje a
galambokat.
Suzanna nézte, ahogy beszél hozzájuk, ujjaival a dróthálót simogatva. Furcsa egy
alak, ez kétségtelen, de Suzanna sem volt különb. Meglep dött, hogy milyen
könnyedén kezelték az életükben hirtelen felbukkant képtelenségeket. Úgy érezte, egy
küszöbön állnak, és abban a világban, ahová majd belépnek, talán jól is jön egy kis
furcsaság.
Cal hirtelen megfordult a ketrecnél.
- Gilchrist - mondta széles vigyorral az arcán. - Ebben a pillanatban jutott az
eszembe. Egy Gilchrist nev fickóról beszéltek.
- Kicsoda?
- Amikor a kerítésen voltam. A szállítómunkások. Atyaisten, hát persze! Megláttam
a madarakat, és megint el ttem volt az egész. Én fenn voltam a kerítésen, k pedig
lenn arról beszélgettek, hogy a sz nyeget el kellene adni ennek a Gilchrist nev valakinek.
- Akkor a mi emberünk.
Cal berohant a házba.
- Sütemény sajnos nincs - mondta Brendan, miközben Cal a telefon felé igyekezett
az el szobába. - Valami baj van?
- Nem, semmi - mondta Suzanna.
Brendan egy csésze kávét töltött Suzannának; Cal a telefonkönyvet lapozta lázasan.
- Maga nem idevalósi, ugye? - kérdezte Brendan.
- Londonban lakom.
- Én sose szerettem Londont - jegyezte meg Brendan. - Annak a városnak nincsen lelke.
- A Muswell Hillen van egy kis lakásom. Az biztosan tetszene. - Brendan
tanácstalanul nézett rá, mire Suzanna még hozzátette: - Fazekaskodom.
- Megvan - mondta Cal, kezében a telefonkönyvvel - K. W.
Gilchrist, használtcikkkeresked .
- Mir l beszélsz? - kérdezte Brendan.
- Felhívom.
- Vasárnap van - mondta Suzanna:
- Sokan vasárnap délel tt is kinyitnak - felelte Cal, és visszament az el szobába.
- Venni akarnak valamit? - kérdezte Brendan.
- Tulajdonképpen igen - mondta Suzanna.
Cal tárcsázta a számot. A vonal másik végén azonnal felvették a kagylót. Egy n i
hang szólt bele.
- Gilchrist-üzlet.
- Jó napot kívánok! - mondta Cal. - Mr. Gilchristtel szeretnék beszélni.
Rövid csend után a n így felelt: - Mr. Gilchrist meghalt.
„Jézusom, Shadwell nagyon gyors volt! - gondolta Cal.
De a n folytatta:
- Nyolc évvel ezel tt. - Hangja olyan sivár volt, hogy a ,;pontos id " ehhez képest
csacsogás. - Milyen ügyben érdekl dik?
- Egy sz nyeg ügyében - mondta Cal.
- Sz nyeget akar vásárolni?
- Nem. Nem egészen. Azt hiszem, hogy az üzletükbe szállítottak véletlenül egy
sz nyeget.
 - Véletlenül?
- Igen, véletlenül. És szeretném, ha visszaadnák, amilyen gyorsan csak lehet.
- Attól tartok, hogy ezt Mr. Wilde-dal kell megbeszélnie.
- Akkor legyen szíves adja Mr. Wilde-ot!
- Elutazott a Wight-szigetre.
- És mikor jön vissza?
- Csütörtök reggel. Akkor keresse.
- Biztosan van...
Cal itt abbahagyta, mert a n letette a kagylót.
- A fene egye meg! - mondta. Amikor felnézett, Suzanna a konyhaajtóban állt. -
Nem sikerült. - Sóhajtott. Most mit csinálunk?
- Lopakodunk, mint a tolvajok az éjszakában - felelte csendesen Suzanna.

3.
Amikor Cal és a n elmentek, Brendan üldögélt egy kicsit, a kertet nézte.
Hamarosan munkához kell látnia: Eileen a levélben megdorgálta, hogy elhanyagolja a
kertet.
A levélen t dve akaratlanul is eszébe jutott a kézbesít , a mennyei Mr. Shadwell.
Nem is gondolt bele, hogy mit csinál, csak felállt, az angyal névjegykártyájával a
kezében odament a telefonhoz, és tárcsázta a számot. A találkozás emléke szinte
teljesen elhamvadt az ajándék fényében, de arra emlékezett Brendan, hogy egyezséget
kötöttek, és hogy az valamilyen módon Callel is összefügg.
- Mr. Shadwell?
- Ki beszél ott?
- Brendan Mooney vagyok.
- Ó, Brendan! Mennyire örülök, hogy hallom. Van. valami híre a számomra? Calr l?
- Egy üzletbe ment, ahol bútort árulnak meg...
- Valóban? Akkor megkeressük, és boldoggá tesszük. Egyedül ment?
- Nem. Egy n volt vele. Egy kedves n .
- A nevét tudja?
- Suzanna Parrish.
- És az üzlet nevét?
Brendannak rossz sejtelme támadt.
- Mit akar Calt l?
- Hisz mondtam már. Ajándékot kap.
- Igen, tényleg. Ajándékot.
- Amit l a lélegzete is eláll. Mi az üzlet neve, Brendan? Hiszen egyezséget
kötöttünk, igaz? Valamit valamiért.
Brendan benyúlt a zsebébe. A levél még meleg volt.
Végtére is nincs abban semmi rossz, ha az ember angyalokkal egyezkedik. Abból
nem származhat baj.
Megnevezte az üzletet.
- Csak egy sz nyeget akartak - mondta Brendan.
A kagylót letették.
- Ott van még? - kérdezte Brendan.
De a mennyei küldönc már valószín leg szárnyra kelt.

IX. AKI KAPJA, AZ MARJA

1.
A Gilchrist Használtbútor-kereskedés valamikor mozi volt - még azokban az
id kben, amikor a mozi fény szórakozásnak számított. Az álrokokó homlokzat és a
tet re biggyesztett valószín tlen kupola révén az épület szórakoztató jellege
megmaradt, fény zésnek azonban már nyoma sem volt. Az üzlet közelében a Dock
Road volt az egyetlen olyan utca, ahol még laktak emberek. A környék összes többi
házát vagy bedeszkázták, vagy kiégett.
Cal a Jamaica Street sarkáról nézte az elhanyagolt utcát, és azon töprengett, hogy a
néhai Mr. Gilchrist vajon örülne-e, ha látná, hogy a neve egy ilyen elpusztult
tákolmányon díszeleg. Itt biztosan nem virágzik a kereskedelem, hacsak nem olyan
üzletkötésr l van szó, amelynek kifejezetten használ a nyilvánosság hiánya.
A bolt nyitvatartási ideje egy viharverte táblára volt kiírva, amelyben hajdanában a
mozi ajánlotta az éppen aktuális szellemi táplálékot. Vasárnap nyitva kilenc
harminctól tizenkett ig. Egy óra tizenöt perc volt. A szárnyas ajtó zárva, el tte - a
homlokzat groteszk kiegészítéseként - egy hatalmas, lelakatolt vasrács éktelenkedett.
- Hogy áll a betöréssel? - kérdezte Cal Suzannától.
- Hadilábon - felelte Suzanna. - De gyorsan tanulok.
Átmentek a Jamaica Street másik oldalára, hogy közelebbr l is szemügyre vegyék
az épületet. Nem nagyon kellett ártatlanságot színlelniük: nem volt kinek. Amióta
megérkeztek, egyetlen járókel t sem láttak az utcán, a forgalom pedig minimális volt.
- Biztos van egy másik bejárat is - mondta Suzanna. - Maga kerüljön arra. Én majd
err l az oldalról megyek.
- Rendben. Hátul találkozunk.
Elváltak. Cal az árnyékos oldalon, Suzanna pedig a t napfényben haladt. Furcsa,
de úgy érezte, hogy felh kre vágyik. A h ségt l csengett a füle, mintha valami távoli
rádióállomásra lenne ráállítva, és különféle dallamok muzsikáltak a koponyájában.
Éppen ezeket hallgatta, amikor Cal felbukkant a ház sarkánál, és megzavarta a m élvezetet.
- Megtaláltam, hol mehetünk be - mondta, és egy ajtóhoz vezette Suzannát, ami
valamikor a mozi vészkijárata lehetett. Zárva volt ez is, de a lakat és a lánc is alaposan
elrozsdásodott már. Cal egy fél téglával püfölni kezdte a lakatot. Téglaszilánkok
pótyogtak szerteszét, de a lánc végül megadta magát. Cal a vállát az ajtónak vetette, és
nyomta befelé. Csörömpölés hallatszott bentr l, ahogy egy tükör és az ajtó el tt
tornyosuló többi holmi felborult. Calnek azonban sikerült kier szakolnia egy akkora
rést, amin mind a ketten beprésel dhettek.

2.
Benn különös purgatórium fogadta ket; amelyben berendezési tárgyak ezrei -
karosszékek, szekrények, kicsi és nagy lámpák, függönyök, sz nyegek - várták
porlepte nyomorúságban az Utolsó Ítéletet. A helyiség b zlött a szúette dolgoktól, a
rothadástól és egyszer en az elhasználtságtól; a hajdanában szép daraboktól, amiket
olyannyira megtépázott az id , hogy gazdáik is inkább túladtak rajtuk.
És áradt bel lük valami keser bb, valami elevenebb is: a megöregedés szaga. Talán
verejték szaga - egy rozzant ágy deszkáiból vagy egy lámpaerny l, amely egész
éjjel virrasztott tulajdonosa mellett, aki már nem látta meg a reggelt. Nem volt valami
szívderít hély.
Cal és Suzanna ismét elváltak - a gyorsaság kedvéért.
- Ha talál valami biztatót - mondta Cal -, kiáltson.
Ezzel elt nt a bútorhegyek mögött.
Suzanna koponyájában a muzsika nem sz nt meg az után sem, hogy bejött a napról;
t egyre hangosabb lett. Lehet, hogy a feladat nagyságától akart szétszakadni a feje -
ett l a mesébe ill , képtelen kutatástól egy darabka varázslat után a pusztulás rengetegében.
Ugyanaz villant át, bár más formában, Cal agyán is. Minél tovább kutatott, annál
inkább kételkedett az emlékezetében. Talán nem is a Gilchrist nevet mondták; vagy az
is lehet, hogy a munkások rájöttek: azért a kis pénzért, amit a sz nyegért kapnának,
nem érdemes cipekedni.
Cal kaparászó hangot hallott az egyik bútorhalom mögül.
- Suzanna? - kérdezte. Nem jött válasz. A zaj máris elhalkult mögötte, de testében
felgyülemlett az adrenalin, és meggyorsította Cal lépteit. Úgy öt méterre lehetett a
következ cókmókhalomtól, amikor meglátta a feltekert sz nyeget: fél tucat
ebédl szék és egy komód alól kandikált ki. Itt egyik holmin sem volt árcédula, amib l
arra lehetett k0vetkeztetni, hogy ezek új, még szortírozatlan szerzemények voltak.
Letérdelt, és ráncigálni kezdte a sz nyeg szélét, hogy megnézze a mintáját. A
szegély megrongálódott, szövése laza volt. Ahogy cibálta, Cal érezte, hogy
elszakadnak a szálak. De a szeme csak meger sítette azt, amit a zsigerei már tudtak:
hogy ezt a sz nyeget látta a Rue Streeten; ez az a sz nyeg, amit Mimi Laschenski
élete végéig rzött; ez a Fúga sz nyege.
Felállt, és elkezdte lepakolni róla a székeket. Meg sem hallotta, hogy a háta mögött
valaki közeledik felé.

3.
Suzanna el ször egy árnyékot látott a földön. Felnézett.
Egy arc jelent meg két szekrény között, és rögtön el is t nt, miel tt még Suzanna
megszólíthatta volna.
Mimi! Mimi volt az.
Suzanna odament a szekrényhez. Sehol senki. Lehet, hogy megbolondult? El bb az
a zenebona a fejében, most meg hallucinációk...
De ugyan minek jöttek ide, ha nem hisznek a csodákban? A kételyt elnyelte a
hirtelen támadt remény, hogy a halottaknak talán sikerül felrepeszteni a láthatatlan
világ burkát, és eljönnek az él k közé.
Halkan megszólította a nagyanyját. És az válaszolt. Nem szavakkal, hanem
levendulaillattal. Suzannától egy kicsit balra, egymásra pakolt teásládák folyosóján
egy porlabda gurult, majd megállt. Suzanna elindult felé, illetve a labdát görget
szell felé, és ahogy közeledett, az illat egyre er sebb lett.

4.
- Azt hiszem, ez az én tulajdonom - mondta egy hang Cal háta mögött. Cal
megfordult. Shadwell állt ott, zakója kigombolva.
- Talán félre állna, Mooney, hogy magamhoz vegyem, ami engem illet.
Cal végtelenül sajnálta, hogy semmilyen fegyvert nem hozott magával. Ha legalább
egy kés lenne nála, most gondolkozás nélkül Shadwell fényl szeme közé döfné, és
snek érezné magát. De a dolog úgy állt, hogy a puszta keze volt az összes fegyvere.
Kénytelen lesz beérni enynyivel.
Elindult Shadwell felé, de az közben oldalra lépett. Valaki állt mögötte. Nyilván az
egyik n vér. Vagy a fattyai.
Cal ezt most mellékesnek találta, inkább felkapott egyet a sz nyegre hajigált székek
közül. Mozdulata kisebbfajta lavinát indított el: székek zuhogtak elé. Egyiket a
Shadwell helyén álló homályos alak felé hajította. Felemelt még egy széket, és az els
után küldte, de a célpont addigra már elveszett a bútorlabirintusban. És vele együtt a
keresked .
Cal megfordult; izmai ropogtak az elszántságtól, hátát nekivetette a komódnak.
Sikerült felborítania. Zuhanás közben a komód jó néhány dolgot magával sodort. Cal
örült a dübörgésnek: Suzanna talán felfigyel rá. A sz nyeg felé nyúlt, hogy felemelje,
ám ekkor valami megragadta t hátulról. A zsákmány egy darabkája a kezében
maradt, ahogy elrántották és átpenderítették a sarokba.
Díszes keret festmények és fényképek között állt meg - mind eld lt és összetört.
Egy percig mozdulatlanul feküdt az üvegszilánkok között, igyekezett visszanyerni a
lélegzetét, de a látványtól, amit megpillantott, megint nem kapott leveg t.
Az egyik fattyú közeledett felé a homályból.
- Kelj fel! - förmedt rá.
Cal nem mozdult, csak a fattyú arcába meredt. Ez nem Elroy gyereke volt, de ez a
szörny is apja vonásait viselte. Ez a saját gyereke volt.
Íme a megtestesült borzalom, amit a mocskos szeméttelepen hallott altatódal
közben élt át. A n vérek kifacsarták a magját, és itt a következmény: ez a szörny, aki
az vonásait viseli.
Nem volt egy megnyer hasonlóság. Meztelen teste teljesen sz rtelen, volt viszont
rajta néhány félelmetes torzulás: egyik kezén a normálisnál kétszerte hosszabb ujjak, a
másikon ujjak helyett csak dudorok. A lapockáiról alaktalan kitüremkedések n ttek ki,
mint torz szárnyak paródiája talán azoknak a lényeknek, akiket álmában irigyelt.
Mégis valahogy sokkal jobban hasonlított az apjára, mint a többi fattyú; önmagával
szembesülve Cal elbizonytalanodott.
A szörnyeteg ezt nyilván megérezte, és rögtön ki is használta. Calre vetette magát,
hosszú ujjú kezével megragadta a torkát - érintésében egy szikrányi melegség sem volt
-, száját Cal szájára tapasztotta, mintha a lélegzetét akarná kiszívni bel le.
Nyilvánvaló volt, hogy apagyilkosságra szánta el magát; szorítása nem enyhült. Cal az
üvegszilánkok között matatott; bizonytalan kísérletet tett, hogy felvegyen egyet, de az
agy és a kéz között az utasítás elveszett. A fegyver kihullott a kezéb l.
Abban a világban, ahol a lélegzet és a fény lakozik, és ahonnan Calt kitaszították,
ott valahol Shadwell nevetett. Aztán a hang elhalt, és Cal a saját arcát bámulta, ami
úgy bámult vissza rá, mint valami torzító tükörb l. A szem, amelynek fakó színét
mindig kedvelte; a száj, ami gyerekkorában zavarta, mert túlságosan lányosnak érezte,
de most már tudott szigorú is lenni, ha az alkalom úgy kívánta, és - ahogy mások mondták -
leny göz en tudott mosolyogni. A fülek, a nagy, elálló fülek, egy komédiás
fülei egy olyan arcon, ami simulékonyságról árulkodott. . .
Az emberek többsége valószín leg ilyen triviális dolgokra gondolt, amikor távozik
a világból. Cal esetében kétségtelenül ez történt.
A füleire gondolt, miközben az ár megragadta és lefelé vonszolta.

X. AZ OLDÓSZER

Amikor kilépett a mozi el csarnokába, Suzanna rögtön tudta, hogy hibát követ el.
Még nem lett volna kés viszszafordulni, a lába azonban nem t rt ellentmondást: csak
Mimi hangjának engedelmeskedett, és vitte t az ajtó felé.
Az el csarnok sötétebb volt, mint az üzlet többi része, de Suzanna látta nagyanyja
elmosódó alakját a bedeszkázott jegypénztár mellett.
- Mimi? - szólította meg Suzanna, bár a józan ész tiltakozott.
- Itt vagyok - mondta az öreg hölgy, és karjait kitárta Suzanna felé.
Ez a mozdulat is hiba volt - ezúttal az ellenség hibázott. Az érzelmek fizikai
kinyilvánítása sosem volt Mimi er ssége, és Suzanna nem hitte, hogy halála után
nagyanyja megváltoztatná a szokásait.
 - Nem Mimi vagy - mondta.
- Tudom, meglep dsz, hogy most itt látsz - felelte az önjelölt szellem. Hangja
pihekönny volt. - De nem kell félned semmit l.
- Ki vagy?
- Hiszen tudod, hogy ki vagyok - hangzott a válasz. Suzanna nem várta meg a
további csábító szavakat, hanem elindult visszafelé. Körülbelül három méterre lehetett
a kijárat, most mégis kilométereknek t nt a távolság. Suzanna próbált megtenni egy
lépést ezen a hosszú úton, de a mozgás a fejében hirtelen süketít méreteket öltött.
A jelenésnek esze ágában sem volt, hogy elengedje Suzannát. Összecsapásra
törekedett, és fölösleges er feszítés lett volna ezzel szembeszegülni. Suzanna újra felé
fordult hát, és ránézett.
Az álarc olvadni kezdett, pedig az el bukkanó szemekben jég volt, nem t z.
Suzanna felismerte az arcot, és furcsán megmámorosodott, bár korántsem volt még
felkészülve, hogy haragjával szembeszálljon. Mimi alakja végleg szertefoszlott, és a
helyén ott állt Immacolata.
- A n vérem... - mondta Immacolata, szavaira táncolt körötte a leveg -, a n vérem,
a Boszorkány ötlete volt. Azt mondta, Mimit látja a maga arcában. Igaza volt, ugye?
Maga Mimi gyereke.
- Az unokája vagyok - motyogta Suzanna.
- A gyereke - mondta Immacola határozottan.
Suzanna a n arckifejezését tanulmányozta - megigézte t a mesterien leplezett
bánat. Immacolata arca megrándult.
- Hogy merészel sajnálni engem? - kérdezte, mintha kiolvasta volna Suzanna
gondolatait. A szavakkal együtt valami felszökött az arcáról.
Túl gyorsan jött, Suzanna nem láthatta, hogy mi az. Csak annyi ideje maradt, hogy
sisterg útjából félreugorjon. A fal megremegett a háta mögött, ahogy az a valami
hozzácsapódott. A következ pillanatban az arc még több fényt sugárzott felé.
Suzanna nem félt. A produkció csak fokozta mámorát. Ahogy az arcából áradó fény
feléje tartott, ösztöne, a józan ész fölébe kerekedett. Kinyújtotta a kezét, mintha meg
akarná markolni a fényt.
Olyan volt, mintha jéghideg vízbe nyúlt volna. Egy zuhatagba, amelyben
hemzsegnek a halak, és hihetetlen sebességgel úsznak az árral szembe; úsznak és
közben szaporodnak. Összeszorította az öklét, belemarkolt a nyüzsg áradatba, és
rántott egyet rajta.
A mozdulatnak három következménye volt: Immacolata felsikoltott, Suzanna
fejében megsz nt a lárma, és végül mindaz, amit a kezében érzett - a fagy, a fájdalom
és a halraj - hirtelen belé költözött. A teste volt a zuhatag. De nem a hús és vér teste,
hanem egy másféle: egy sokkal inkább szellemi, mint anyagi test, amely sibb volt az
anyagnál, sibb a szellemnél is. Ez a test nem tudott magáról, és Immacolata támadása
most felrázta álmából.
Suzanna még soha nem érezte magát ilyen teljesnek. Ennek az érzésnek az
ellenében minden más cél - a boldogságra, az örömre, a hatalomra való törekvés -,
minden elhalványult.
Ismét Immacolatára nézett, de új szeme most nem az ellenséget látta benne, hanem
egy n t. Akit ugyanaz a zuhatag gyötör, ami Suzanna ereiben folyt. Egy eltorzult és
meggyötört n t, akivel - furcsa módon - rokonságot érzett.
- Ez elég nagy butaság volt - mondta a varázslón .
- Tényleg? - kérdezte Suzanna. más véleményen volt.
- Jobban jár, ha nem talál rá. Jobban jár, ha nem ismeri meg az oldószert.
- Az oldószert?
 - Eztán többet tud majd, mint amire vágyna, és többet érez annál, amit valaha is
érezni akart. - Volt valami a hangjában, ami közel járt a sajnálathoz. - Így kezd dik a bánat -
mondta. - És soha nem ér véget. Nekem elhiheti. Kakukként kellett volna élnie
és meghalnia.
- Mimi úgy halt meg? - kérdezte Suzanna. A jéghideg szemek felvillantak.
- tudta, hogy milyen kockázatot vállal. A látólények vére volt az ereiben, és az
mindig szabadon árad. Magában is van abból a vérb l, a nyomorult nagyanyja révén.
- Látólények? - Sok volt az új szó. - k a Fúga népe?
- Halott nép - hangzott a válasz. - Ne reméljen t lük magyarázatot. Pillanatokon
belül porrá lesznek. Mint minden ebben a b zös Birodalomban. Mocsok és középszer ség -
ez a jöv . Err l mi gondoskodunk. Maga egyedül van, ahogy a nagyanyja is egyedül volt.
Ez a mi eszébe juttatta a keresked t és a zakója hatalmát.
- Shadwell is látólény? - kérdezte Suzanna.
- Hogy ? - Immacolata valószín leg abszurdnak találta ezt a feltételezést. - Nem.
Minden hatalmát t lem kapta ajándékba.
- Miért? - kérdezte Suzanna. Nem nagyon értette Immacolatát, de az .most kiderült,
hogy és Shadwell nem valami ideális páros.
- tanította meg nekem - mondta a varázslón , közben az arcához emelte a kezét - .
. tanította meg nekem a mutatványt. Amikor isrnét el bukkant az arca, Immacolata
mosolygott, szinte melegen. - Erre szükség lehet.
- És cserébe a szeret je lett?
Különös hang szakadt ki Immacolatából, amely akár nevetés is lehetett volna, de
nem az volt.
- A szerelmet Magdalenára hagyom, kicsikém. Kiolthatatlan az étvágya. Kérdezze
meg Mooneyt...
Cal. Teljesen megfeledkezett róla.
- . . . talán van még benne annyi élet, hogy elmondhatja.
Suzanna az ajtóra pillantott.
- Tessék - mondta Immacolata - ...menjen, keresse meg. Én nem állok az útjába.
A fényesség, az oldószér megsúgta Suzannának, hogy a varázslón igazat mond. Az
a zuhatag most már mindkettejük része volt. Összekapcsolta ket, de hogy milyen
módon, azt Suzanna még nem sejthette.
- A csatát elvesztette, kicsikém - mondta Immacolata, ahogy Suzanna az ajtó felé tartott. -
Miközben kíváncsiskodott, mi megkaparintottuk a Fúgát.
Suzanna visszament az üzletbe, és most úgy érezte, fél. Nem maga miatt, hanem
Cal miatt. A nevét kiáltotta a homályba.
- Kés ... - mondta a n mögötte.
- Cal!
Nem jött válasz. Suzanna keresni kezdte Calt; id nként a nevét kiáltotta, és egyre
tt az aggodalma. Az üzlet olyan volt, mint egy labirintus: Suzanna mindig ugyanott
kötött ki.
Csillogó üvegszilánkokat pillantott meg, és egy kicsit távolabb ott feküdt Cal.
Suzanna így messzir l is érezte, milyen mélységes a mozdulatlan test némasága.
„Túlságosan sebezhet - mondta az oldószer a testében. - Ilyenek ezek a Kakukkok."
Suzanna visszautasította ezt a gondolatot. Idegennek érezte.
- Ne halj meg!
Ezt valóban gondolta. És ki is mondta, ahogy térdre ereszkedett Cal mellett; a
mélységes csendet kérlelte.
- Könyörgöm, ne halj meg!
Nem merte megérinteni Calt; félt, hogy a legroszszabbról kell megbizonyosodnia,
ugyanakkor tökéletesen tisztában volt vele, hogy csak segíthet rajta. Látta az arcát:
szeme csukva, szájából véres nyál szivárgott. Ösztönösen a feje felé nyúlt, mintha
simogatással életre kelthetné, de pragmatizmusa még nem hagyta el teljesen, úgyhogy
simogatás helyett megnézte Cal nyakán a pulzusát. Gyenge volt.
Így kezd dik a bánat, mondta Immacolata alig néhány perce. Amikor ezt
megjósolta, vajon tudta, hogy Cal a halál közelében jár?
Természetesen tudta. Tudta és örült, hogy ez majd bánatot okoz Suzannának. Azt
akarta, hogy az oldószer miatt érzett örömbe azonnal keser ség vegyüljön; azt akarta,
hogy testvérek legyenek a szomorúságban.
Suzanna ezen egy kicsit elmerengett, aztán gondolatai újra visszatértek Calhez.
Most vette csak észre, hogy keze id közben elmozdult Cal nyakáról - a fejét
simogatta. Miért tette ezt? Nem alvó gyerek. Megsebesült, sokkal határozottabb
segítségre van szüksége. Miközben így korholta magát, Suzanna érezte, hogy
gyülekezik testében az oldószer; a beleiben, a tüdejében, a szívében készül dik, és -
minden tudatos irányítás nélkül - a kezébe áramlik, Cal felé. Ez idáig nem tör dött Cal
bajával; ilyenek ezek a Kakukkok - csak ennyire tellett t le. De Suzanna haragja vagy
talán szomorúsága megszelídítette. Érezte, hogy az oldószer a tenyerébe, tenyeréb l
pedig Cal fejébe sugározza az er t, hogy felébressze és meggyógyítsa t.
Rendkívüli érzés volt, és újdonsága ellenére Suzanna hihetetlenül könnyedén
boldogult az oldószerrel. Amikor az utolsó pillanatban mintha megtorpant volna,
Suzanna csak taszított rajta egyet, és az er engedelmeskedett, átáramlott Calbe.
Suzanna rájött, hogy irányítja az oldószert. A felismerés okozta izgalmát azonban
rögtön követte a veszteség miatt érzett fájdalom, ahogy Cal teste elnyelte az er t.
Cal mohón szívta magába a gyógyítást. Suzanna ízületei rángatóztak, ahogy az
oldószer távozott testéb l; és koponyájában az az idegen dal, mint egy tucat sziréna,
visítani kezdett. Próbálta elvenni kezét Cal fejér l, de izmai nem engedelmeskedtek.
Úgy t nt, hatalmába kerítette az oldószer. Suzanna az imént elhamarkodottan
ítélkezett: az irányítás egyáltalán nem volt könny . Az oldószer megfontoltan
áramlott, és nem t rt noszogatást.
Suzanna már majdnem elájult, amikor az oldószer úgy határozott, jóból is megárt a
sok, és eleresztette Suzanna kezét. Az áradás hirtelen megállt. Suzanna az arcához
emelte remeg kezét, ujjain érezte Cal illatát. A visítás a fejében fokozatosan elült.
Lassan kezdett magához térni.
- Jól van? - kérdezte Cal.
Suzanna leeresztette a kezét, és Calre nézett. Cal már felült, és most kíváncsian
tapogatta véres száját.
- Igen, azt hiszem - mondta Suzanna. - És maga?
- Mindjárt én is - felelte Cal. - Nem tudom, mi történt... - Ahogy a szavak
távolodtak, az emlékek visszatértek, és riadt tekintet suhant át az arcán.
- A sz nyeg...
Talpra ugrott, forgolódott.
- ...a kezemben volt. Jézusom, itt volt a kezemben!
- És elvették - mondta Suzanna.
Suzanna azt hitte, Cal rögtön sírva fakadt, de eltorzult arcán nem elkeseredés,
hanem düh jelent meg.
- A rohadék Shadwell! - kiáltotta Cal, és egy komód tetejér l lesöpört egy kupac
asztali lámpát. - Megölöm! Esküszöm!
Még mindig szédült a feje, de Suzanna felállt. Meglátott valamit a lábuknál hever
üvegtörmelék között. Lehajolt, széttúrta a szilánkokat, és a sz nyeg egy darabkáját
kotorta el . Felvette.
 - Nem vitték el az egészet - mondta, és megmutatta Calnek, mit talált.
A harag leolvadt Cal arcáról. Szinte áhítattal vette kézbe a sz nyegdarabkát,
nézegette. Különböz motívumokat látott, de nem tudta, mit ábrázolnak.
Suzanna Calt figyelte. Olyan gyengéden tartotta a darabkát, mintha félne, hogy
fájdalmat okoz. Hangosan szipogott, aztán megtörölte az orrát a kezével.
- Rohadék Shadwell - mondta ismét, de most halkan, dermedten.
- Most mit teszünk? -t dött Suzanna fennhangon.
Cal Suzannára nézett. Könnyes volt a szeme.
- Elt nünk innen - mondta. - Megnézzük, mit mond az ég.
- Tessék?
Cal halványan elmosolyodott.
- Elnézést - mondta. - Ez nyilván Bolond Mooney volt.

Harmadik rész
AZ ÜLDÖZÖTTEK
Két világ közt barangolva: holt az egyik. A másik még meg sem született.
Matthew Arnold Grande Ghartreuse
I. A FOLYÓ

Megsemmisít vereséget szenvedtek. A keresked egyenesen Cal kezéb l tépte ki a

sz ttest. Ünneplésre semmi okuk nem volt hát, de legalább túlélték az összecsapást.
Talán ennek a puszta ténynek tudható be, hogy jókedv en léptek ki az üzletb l?
A meleg leveg ben érezték a Mersey szagát - az iszapét és a sóét. Suzanna ötlete
volt, hogy menjenek le a folyóhoz. Szótlanul ballagtak a Jamaica Streeten a Dock
Roadig, aztán a magas, fekete falat követték, ami a dokkokat szegélyezte, míg végül
rátaláltak egy kapura, és azon keresztül kijutottak a rakpartra. A hely elhagyatott volt.
Évek teltek el azóta, hogy az utolsó nagy teherhalók itt horgonyoztak, amíg kirakodtak
bel lük. Üres raktárak szellemvárosán keresztül értek le a folyóhoz, Cal közben újra
és újra a mellette haladó n re pillantott. Érezte, hogy Suzanna megváltozott - mintha
valami titok terhe nehezedne rá, amit Cal nem tudott szóra bírni.
A poétának mondandója akadt e tárgyban.
„Nem találod a szavakat, fiacskám? - duruzsolta Cal fejében. - Furcsa egy teremtés,
ugye?”
Így igaz. Amikor Cal el ször látta t, ott, a lépcs aljában, már akkor is úgy érezte,
hogy ezt a n t kísértetek háborgatják. Ez közös volt bennük. Összekötötte ket
elszántságuk is, amit talán az a kimondatlan félelem táplált, hogy elveszíthetik szem
el l a titokzatos világot, amelyr l oly régóta álmodoztak. Vagy csak ámította magát
Cal, a saját történetét vetítette a lány arcára? Vajon csak a szövetséges utáni mohó
vágy táplálta azt az érzést, hogy k ketten hasonlítanak egymásra?
Suzanna a folyóba bámult, a vízb l el tekered fénykígyók játszadoztak az arcán.
Cal csak egy napja ismerte t, de a lány ugyanazokat az ellentmondásos érzéseket
ébresztette benne - nyugtalanságot és mélységes elégedettséget; azt, hogy egyszerre
ismer s és ismeretlen a számára -, amiket a Fúga megpillantása idézett el .
Cal ezt el akarta mondani neki - ezt és még mást is -, de egyszer en nem találta a
szavakat.
Suzanna szólalt meg el bb.
 - Találkoztam Immacolatával - mondta -, amíg maga Shadwell-lel küzdött...
- Igen?
- ...nem is tudom, hogy mondjam el, mi történt...
Akadozva mesélte el, közben továbbra is a folyót bámulta, mintha a mozgása
megigézte volna. Cal megértette - részben -, amit hallott. Azt, hogy Mimi a
látólényekhez, a Fúga népéhez tartozott, és hogy Suzannának, az unokának is a
látólények vére folyik az ereiben. De amikor az oldószerr l kezdett el beszélni - arról
az er l, amit örökölt, vagy valamilyen módon belecsatlakozott, vagy mindkett -,
Cal már nem értette, hogy mir l beszél. Részínt azért nem, mert Suzanna beszéde
egyre bizonytalanabb, egyre álomszer bb lett; részint pedig azért nem, mert miközben
nézte t, ahogy keresgéli az érzéseit kifejez szavakat, Cal megtalálta azt a szót, amit
keresett.
- Szeretlek - mondta. Suzanna abbahagyta az oldószerr l szóló történetet, átadta
magát a partot csapkodó víz ritmusának.
Cal nem volt biztos benne, hogy Suzanna meghallotta, amit mondott. Némán és
mozdulatlanul állt.
- Cal - végül csak ennyit mondott.
Cal nevetségesnek érezte magát. Suzanna nem volt kíváncsi a szerelmi vallomására,
gondolatai egészen máshol jártak. Talán a Fúgában, amihez - a délután
kinyilatkoztatásai után - több joga volt, mint Calnek.
- Sajnálom - motyogta Cal; ballépését igyekezett újabb botladozásokkal leplezni. -
Nem tudom, miért mondtam ezt.
Felejtse el.
Cal visszakozása felrázta Suzannát a révületb l. Tekintete a folyóról Cal arcára
siklott. Szemében fájdalom tükröz dött, mintha bántaná, hogy már nem a víz
ragyogását látja.
- Ne mondd ezt! Soha ne mondd ezt! - Suzanna Calhez lépett, és megölelte t,
magához szorította. Cal viszonozta az ölelést. Suzanna forró arca nem csókokkal,
hanem könnyekkel árasztotta el Cal nyakát. Szótlanul álltak így hosszú percekig, a
folyó közben békésen ballagott mellettük.
Cal végül megszólalt:
- Visszamenjünk a házba?
Suzanna hátrább lépett, és Calre nézett, mintha az arcát kutatná.
- Vége mindennek, vagy csak most kezd dik? - kérdezte.
Cal megrázta a fejét.
Suzanna lopva oldalra pillantott, a folyóra. De .niel tt a cseppfolyós élet elsodorta
volna t le, Cal megfogta Suzanna kezét, és visszavezette t a betonhoz és a téglához.

II. A LÁTOGATÓK

A szürkületben, amelynek üregei az szt rejtegették, visszatértek a Chariot Streetre.

A konyhában valami harapnivaló után néztek, kiengesztelték korgó gyomrukat, aztán
egy üveg whisky társaságában - amit hazafelé jövet vettek - elvonultak Cal szobájába.
A teend ket akarták megtárgyalni, de nem sokra jutottak. A beszélgetés akadozott a
fáradtság és a folyóparti jelenetet követ tétovaság miatt. Egy helyben toporogtak, és
egyik jüknek sem volt semmilyen ötlete a továbbiakra vonatkozóan.
Kalandjaiknak egyetlen kézzelfogható bizonyítéka volt: a sz nyegdarabka, az pedig
nem sugallt semmiféle megoldást. A párbeszéd egyre sorvadt; a befejezetlen
mondatokat hosszú és mind hosszabb szünetek követték.
 Tizenegy óra körül megérkezett Brendan. Lentr l üdvözölte Calt, aztán aludni tért.
Érkezése fekázta Suzannát.
- Mennem kell - mondta. - Kés van.
Cal elkeseredett, amikor elképzelte a szobát Suzanna nélkül.
- Miért nem maradsz? - kérdezte.
- Túl kicsi az ágy - felelte Suzanna.
- De kényelmes.
Suzanna megérintette Cal arcát, megsimogatta a szája sarkában a sebet.
- Mi nem lennénk jó szeret k - mondta halkan. - Túlságosan hasonlítunk egymásra.
Elég nyers volt a megfogalmazás, és fájt, hogy Suzanna ezt mondta, de abban a
pillanatban, amikor Cal szexuális ambícióit lelohasztotta, egy másik és sokkal tisztább
reményét meger sítette. Azt, hogy egymáshoz tartoznak ebben a vállalkozásban:
Suzanna, a Fúga gyermeke és , az ártatlan betolakodó. A szeretkezés rövid örömével
ezt a nagyszabású kalandot állította szembe, és tudta - hiába tiltakozott a farka -, hogy
így jár jobban.
- Akkor csak alszunk - mondta. - Ha maradsz.
Suzanna elmosolyodott.
- Maradok.
Piszkos ruhájuktól megszabadultak, és becsúsztak a takaró alá. A lámpa még ki sem
lt, és k már aludtak.

Éjszakájuk egyáltalán nem volt nyugodalmas. Álmodtak. Ugyanaz az álom

furakodott be mindkett jük fejébe.
Lármáról álmodtak. Hatalmas méhraj zümmögött; majd szétrepedt mézes szívük.
Egyre dagadt a dongás - a nyár zenéje.
Illatról álmodtak.
Illatkavalkádról: es áztatta utcák, kölnivíz és meleg tájakról érkez szél illatáról.
Az álom legfontosabb része azonban egy kép volt. Egy mintával kezd dött:
számtalan szál csomója és szövevénye, száz szinben pompázó és er l duzzadó.
Annyira elkábította az alvókat, hogy el kellett takarniuk lelki szemeiket. És egyszer csak -
mintha a minta beleunt volna önmaga rendjébe - a csomók csúszni
és siklani kezdtek. Ahol a szálak keresztezték egymást, színeik szétfolytak a
leveg ben; a képb l színtócsa lett, és a meglazult szálak vonalban, vessz ben és
pontban nyilvánították ki szabadságukat - mint valami kalligráfus-mester
ecsetvonásaiban. Els látásra a jelek teljesen önkényesnek t ntek, de ahogy minden
vonás színbe öltözött, és egy másik vonás került rá, és arra megint másik, a káoszból
jól kivehet alakok emelkedtek el .
Álompercekkel ezel tt egymást keresztez szálak voltak csupán, de a háborgó
színtengerb l most öt emberi alak bukkant el ; a láthatatlan m vész pimasz
könnyedséggel dolgozta ki a portrék részleteit.
A méhek dongása feler södött, az alvók fejében muzsikálva bemutatták az idegeneket:
Az ötös els tagja, akit megneveztek, egy fiatal n volt, hosszú, sötét ruhában. Apró
arca sápadt, csukott szemét vörösessz ke szempillák szegélyezték. Ez, mondták a
méhek, Lilia Pellicia.
Mintha nevének hallatára ébredne fel, Lilia kinyitotta a szemét.
Közben el lépett egy gömbölyded, szakállas, ötvenes éveiben járó egyén, kabátját a
vállára terítette, fején karimás kalap. Frederick Cammell, mondták a méhek, s az érme
nagyságú szemüveglencsék mögött felpattant az úriember szeme. Kezét rögtön a
kalapjához emelte, levette, és el nt hibátlanul nyírt haja, amit olajjal simított a fejb réhez.
- Nos... - mondta, és mosolygott.
 További látogatók érkeztek. Az egyik türelmetlenül várta, hogy kiszabaduljon a
festékek világából, és szintén úgy volt öltözve, mintha halottvirrasztásra készülne. (Mi
történt - töprengtek az alvók - a szálak ragyogó színeivel? Ott rejt znek valahol a
komor öltözék alatt, tarkabarka alsószoknyákban?) E harmadik látogató morcos arca
azt sugallta, hogy a hölgy nem az a t fajta.
Apolline Dubois, jelentették a méhek, és a n kinyitotta a szemét. Mogorva
ábrázatából elefántcsontszín fogak villantak el .
A csoport két utolsó tagja együtt érkezett. Az egyik egy néger volt, akinek szép arca
- még nyugalomban is - melankóliát tükrözött. A másik, egy meztelen csecsem , a
néger karján ült; nyála oltalmazója ingére csorgott.
Jerichau St. Louis, mondták a méhek, és a néger kinyitotta a szemét. A gyerekre
nézett, aki rögtön bömbölni kezdett, pedig még nem is szólították.
Nimrod, mondták a méhek, és a gyerek - bár egészen biztos, hogy nem volt még egyéves -
elismételte nevének két szótagját: Kinyitotta a szemét, ami határozottan aranyszín volt.
Amikor is felébredt, megsz nt a zsongás. A színek, a méhek, a szálak mind
visszavonultak; hullámuk Cal szobájában vetette partra az öt idegent.
Apolline Dubois szólalt meg:
- Itt valami nincs rendben - mondta, közben az ablakhoz ment, és széthúzta a függönyt. -
Hol a pokolban vagyunk?
- És hol vannak a többiek? - tette hozzá Frederick Cammell. Felfedezett egy tükröt a
falon, abban nézegette magát. A fejét csóválva el vett a zsebéb l egy ollót, és
nyiszálni kezdte az arcába lógó hosszú hajszálakat.
- Jó kérdés - mondta Jerichau. Aztán Apolline-nak: - Milyen odakinn?
- Kihalt - mondta a n . - Éjszaka van. És...
- Mi?
- Nézze csak meg - mondta a n , foghíjai között a nyálat szürcsölve -, valami baj van. -
Elfordult az ablaktól. - Semmi nem olyan, mint régen.
Lilia Pellicia váltotta fel Apolline-t az ablaknál.
- Igaza van - mondta a lány. - Tényleg más itt minden.
- És miért csak mi vagyunk itt? - kérdezte Frederick másodszor is. - Ez az igazi kérdés.
- Valami történt- mondta Lilia halkan. - Valami borzalmas.
- Természetesen ezt is a veséjét l tudja - jegyezte meg Apolline. - Mint mindent.
- Próbáljunk meg civilizáltak maradni, kisasszony - mondta Frederick, egy tanító
bácsi elgyötört arckifejezésével.
- Ne szólítson kisasszonynak - mondta Apolline. - Férjes asszony vagyok.
Cal és Suzanna álmukban hallgatták a szóváltásokat. Szórakoztak a sok
képtelenségen, amit a képzeletük kitalált. Ugyanakkor ezek az idegenek minden
furcsaságuk - ósdi ruháik, nevük, abszurd társalgásuk - ellenére nyugtalanítóan
valóságosak voltak; eleven volt a legapróbb részlet is. Mintha csak fokozni akarnák az
alvók zavarát, a férfi, akit a méhek Jerichaunak neveztek, az ágyra nézett, és ezt mondta:
- k talán tudnának segíteni.
Lilia a szenderg pár felé fordította sápadt arcát.
- Fel kell ébresztenünk ket! - mondta, és már nyúlt is, hogy megrázza az alvókat.
- Ez nem álom - döbbent rá Suzanna, ahogy látta Lilia kezét a válla felé közelíteni.
Érezte, hogy felébred. Amikor a lány ujjai megérintették, Suzanna kinyitotta a szemét.
A függönyök szét voltak húzva - pontosan úgy, ahogy álmodta. Az utcai lámpák
fénye besz dött a kis szobába. És az ágy mellett ott állt és figyelt az öt alak: a testté
lett álom. Suzanna felült. Lecsúszott róla a takaró - Jerichau és a gyermek Nimrod
Suzanna mellére meredt. Suzanna magára húzta a takarót, és ezzel kitakarta Calt. A
hirtelen hideg t is felébresztette. Szemét még csak félig nyitotta ki, de Suzannát nézte.
 - Mi van? - kérdezte álmosságtól egybefolyó hangon.
- Kelj fel - mondta Suzanna. - Látogatóink érkeztek.
- Azt álmodtam... - motyogta Cal. Aztán: - Látogatók? - követte Suzanna tekintetét.
- Ó, jóságos Isten...
Jerichau karján a gyermek felnevetett, tömpe ujjával Cal feszül ágyékára mutatott.
Cal felkapott egy párnát, és eltakarta készültségét.
- Ez is Shadwell trükje? - suttogta.
- Nem hiszem - mondta Suzanna.
- Ki az a Shadwell? - érdekl dött Apolline.
- Valami Kakukk, nyilván - mondta Frederick. Készenlétben tartotta az ollóját, arra
az esetre, ha Suzanna vagy Cal netán rakoncátlankodni kezdene.
A Kakukk szó hallatára Suzanna kapiskálni kezdte, mir l is van szó. Immacolata
használta ezt a szót, amikor az emberekr l beszélt.
- ...a Fúga... - mondta.
Ahogy ezt kimondta, egyszerre minden szem rászegez dött, és Jerichau megkérdezte:
- Mit tud a Fúgáról?
- Nem sokat - felelte Suzanna.
- Tudja, hogy hol vannak a többiek? - kérdezte Frederick.
- Milyen többiek?
- A földünk - mondta Lilia. - Hol van?
Cal az ágy melletti asztalra nézett, ahová a sz ttes darabját letette. Elt nt.
- Abból a sz nyegdarabkából jöttek - mondta, miközben maga sem hitte, hogy ez
igaz lehet. - Err l álmodtam.
- Én is - mondta Suzanna.
- A sz nyeg egy darabkája? - kérdezte Frederick megütközve. - Úgy érti, hogy el
vagyunk választva a többiekt l?
- Igen - felelte Cal.
- Hol van a sz nyeg? - kérdezte Apolline. - Mutassák meg!
- Nem tudjuk, hol van - mondta Cal. - Shadwell vitte el.
- Átkozott Kakukkok! - fakadt ki a n . - Egyikben sem lehet bízni. Mind csaló és ámító!
- Shadwell nem egyedül vitte el - mondta Suzanna. - A társa a maguk népéhez tartozik.
- Ezt kétlem - mondta Frederick.
- Pedig így van. Immacolata.
A név rémült kiáltást váltott ki Frederickb l és Jerichauból is. Apolline, az örök
hölgy, egyszer en kiköpött a földre.
- Még nem akasztották fel ezt a szajhát?
- Tudomásom szerint már kétszer is - felelte Jerichau.
- Kitüntetésnek veszi - jegyezte meg Lilia.
Cal megborzongott. Fázott és fáradt volt. Napsütötte hegyekr l és fényes folyókról
akart álmodni, nem ezekr l a gyászolókról, akiknek arcán rosszindulat és gyanakvás
ült. Nem érdekelte, hogy bámulják: eldobta a párnát, és odament a földön hever
ruhakupachoz. Magára húzta az ingét és a farmerét.
- És hol vannak az rök? - kérdezte Frederick, az egész társasághoz intézve a kérdést. -
Tudja valaki?
- A nagyanyám... - mondta Suzanna - .. .Mimi...
- Igen? - Frederick rögtön lecsapott a célra. - hol van?
- Sajnos meghalt.
- Voltak más rök is - mondta Lilia. Átragadt rá Frederick sietsége. - k hol vannak?
- Nem tudom.
- Igazuk volt - mondta Jerichau szinte tragikus képpel. - Tényleg valami szörny ség
történt.
Lilia visszament az ablakhoz, és kitárta.
- Érzi a szagát? - kérdezte Frederick. - Itt van valahol?
Lilia megrázta a fejét.
- Csak a leveg b zét érzem. Ez nem a régi Birodalom. Ez hideg. Hideg és mocskos.
Cal, aki közben felöltözött, átfurakodott Frederick és Apolline között, és felemelte a
whiskys üveget.
- Kérsz? - kérdezte Suzannától.
Suzanna nemet intett. Cal töltött magának egy kiadós adagot, és felhajtotta.
- Meg kell találnunk ezt a maguk Shadwelljét - mondta Jerichau Suzannának -, és
vissza kell szereznünk a sz nyeget.
- Hova rohan? - kérdezte Apolline konok közönnyel. Odatipegett Calhez. -
Megengedi, hogy társuljak? - kérdezte. Cal vonakodva felé nyújtotta az üveget.
- Hogyhogy „hova rohan"? - kérdezte Frederick. - Felébredünk ezen az isten háta
mögötti helyen, egyedül...
- Nem vagyunk egyedül -mondta Apolline, és jókorát kortyolt a whiskyb l. - Itt
vannak a barátaink. - Félszeg mosolyt küldött Cal felé. - Hogy hívják, édesem?
- Calhoun.
- És t?
- Suzanna.
- Apolline vagyok. Ez pedig Freddy.
Cammell egy kicsit meghajolt.
- Az ott Lilia Pellicia. A kölyök a testvére, Nimrod.
- Én pedig Jerichau vagyok.
- Na - mondta Apolline. - Akkor most már barátok vagyunk, ugye? Nincs
szükségünk a többiekre. Le vannak ejtve.
- De hát közéjük tartozunk - emlékeztette Jerichau. - Segítenünk kell rajtuk.
- Miért hagytak bennünket a szegélyben? - vágott vissza Apolline keser en. A
whiskys üveg közben ismét a szája felé tartott. - Hát persze. Odatettek minket, ahol
könnyen elpusztulhatunk. Ne is próbáljon meggy zni az ellenkez jér l! Mi vagyunk a
szemét. Tolvajok és örömlányok és Isten tudja, mi. - Calre pillantott. - Ó, igen.
nöz k közé keveredett. Szégyelltek minket. Mindannyiunkat. - Aztán a többiekhez:
- Jobb is, hogy külön vagyunk. Most legalább kitombolhatjuk magunkat.
Ahogy beszélt, szivárványszínek villantak fel özvegyi gyászruhájának red i között -
Cal legalábbis így látta. - Egy egész világ vár ránk. El ttünk hever az összes örömeivel.
- Ami elveszett, az akkor is elveszett - mondta Jerichau.
Apolline válaszul csökönyösen horkantott egyet.
- Jerichaunak igaza van - mondta Freddy. - A sz ttes nélkül hontalanok vagyunk.
Maga is tudja, mennyire gy lölnek bennünket a Kakukkok. Mindig is gy löltek.
Mindig is gy lölni fognak.
- Itt mindenki tiszta hülye - mondta Apolline, és visszament az ablakhoz. A whiskyt
vitte magával.
- Kicsit kizökkentünk - mondta Freddy Calnek. - Megmondaná, melyik évben
járunk? 1910? 1911?
Cal nevetett.
- Adjon hozzá még vagy nyolcvan évet.
A másik férfi szemmel láthatóan elsápadt, arcát a fal felé fordította. Lilia feljajdult,
mint akibe kést szúrtak. Remegve leült az ágy szélére.
- Nyolcvan év... - motyogta Jerichau.
- Vajon miért vártak ilyen sokáig? - kérdezte Freddy az.elnémult társaságtól. - Mi
történt, hogy ilyen sokáig kellett várniuk?
- Kérem, hagyja ezeket a talányokat - mondta Suzanna -, beszéljen világosan!
- Azt nem tehetjük - mondta Freddy. - Maguk nem tartoznák közénk.
- Ugyan, micsoda badarság! - csattant fel Apolline. - Mit árthatna?
- Mesélje el nekik, Lilia! - mondta Jerichau.
- Tiltakozom! - mondta Freddy.
- Csak a legfontosabbakat - mondta Apolline. - Ha elmondaná az egészet, itt
ülhetnénk ítéletnapig.
Lilia sóhajtott: - Miért éppen én? - kérdezte még mindig remegve. - Miért éppen
nekem kellene elmondanom?
- Mert maga hazudik a legjobban - felelte ]erichau feszes mosollyal. - Ha maga
mondja, akkor igaznak hallatszik.
Lilia fenyeget pillantást vetett Jerichau felé.
- Rendben van - mondta, és elkezdte a történetet.

III. A TÖRTÉNET

- Volt nekünk rendes otthonunk - mondta Lilia. - Valamikor egy kertben éltünk.
Még csak két mondat hangzott el, de Apolline máris közbevágott.
- Mese az egész - közölte Callel és Suzannával.
- Akkor hadd mondja el, a fenébe is! - csattant fel Jerichau.
- Egy szavát se higgyék el! - tanácsolta Apolline. - Ha beledöglene, akkor se tudna
igazat mondani.

Válaszul Lilia csak megnyalta a szája szélét, és folytatta, ahol abbahagyta.

- Egy kert tehát - mondta. - Ott éltek a Családok.
- Milyen családok? - kérdezte Cal.
- A látólények négy törzse: a Lo, a Ye-me, az Aia és a Babu. A Családok,
amelyekt l mindannyian származunk. Egyeseknek persze kissé férges a családfája -
mondta egy szúrós pillantást vetve Apolline felé -, de mindannyian visszavezethetjük
az seinket a négy Család valamelyikéhez. Én és Nimrod - mi a Ye-me családból
származunk. A mi törzsünk sz tte a sz nyeget.
- És tessék, ide jutottunk! - fortyant fel Cammell. - Jól van ez nekünk, miért bíztunk
meg a szöv kben? Okos ujjak és tompa agyak. Az Aia nép, az én törzsem, a
mesterségbeli tudással és értelemmel is rendelkezik.
- És maga? - fordult Cal Apolline-hoz, egyúttal viszszaszerezve az üveget.
Kétkortynyi whisky ha maradt még benne.
- Anyai ágon Aia vagyok - felelte a n . - Innen a szép énekhangom. Ami az apai
ágat illeti, az eléggé bizonytalan. Az apám csodatáncokat tudott, és...
- Már amikor józan volt - mondta Freddy.
- Maga meg honnan tudja? - fintorodott el Apolline. - Soha nem találkozott vele.
- Az anyja is csak eggyel többször - vágott vissza Freddy. A csecsem ezen jót
kacagott, bár a kora alapján fogalma sem lehetett a célzás értelmér l.
- Mindegy - mondta Apolline. - Táncolni tudott, és ezek szerint a Lo törzshöz tartozott.
- Leánya beszédjéb l ítélve inkább a Babuhoz - mondta Lilia.
Ekkor Jerichau közbevágott:
- Én egészen biztos, hogy Babu vagyok. Higgyék el: a szavakkal csínján kell bánni!
 Szavak. Tánc. Zene. Sz nyegek. Cal próbálta észben tartani ezeket a képességeket,
és hogy melyik család melyikkel volt megáldva, de úgy érezte magát, mint amikor a
Kellaway nemzetség szövevényét igyekezett átlátni.
- A lényeg annyi - folytatta Lilia -, hogy minden Családnak volt valami olyan
képessége, amellyel az emberlények nem rendelkeztek. Nevezhetjük varázser nek is.
Számunkra azonban teljesen természetesek, ugyanúgy, mint az, hogy a kovász
megkel. Ezek egyszer en eszközök, amelyek segítségével alámerülünk és felszínre
bukkanunk.
- Varázser ? - kérdezte Cal. - Ugye, így nevezte?
- Igen - mondta Lilia. - Velünk született. Nem is tör dtünk vele. Egészen addig,
amíg meg nem érkeztünk a Birodalomba. Aztán rájöttünk, hogy a maguk fajtája szeret
törvényeket gyártani. Határozatba foglalják, hogy mi micsoda, és hogy az helyes vagy
helytelen. A világ pedig - amilyen áldott lélek - nem akarja kiábrándítani és
elkeseríteni az embereket, a kedvükbe jár. Úgy m ködik, miritha a felállított elvek
megdönthetetlenek lennének.
- Ez vitatható metafizika - motyogta Freddy.
- A Birodalom törvényei a Kakukkok törvényei - mondta Lilia. - Ez Capra egyik tétele.
- Akkor Capra tévedett - mondta Freddy.
- Aligha - mondta Lilia. - Ebben pedig egészen biztosan nem. A világ úgy m ködik,
ahogy a Kakukkok elvárják t le. Udvariasságból. Ez bizonyított. Aztán jön valaki, és
más elképzelései vannak a világ m ködésér l...
- Várjon egy kicsit - mondta Suzanna. - Azt akarja mondani, hogy a föld valamilyen
módon hallgat ránk?
- Ezt vallotta Capra.
- És ki az a Capra?
- Egy nagyszer férfi...
- Vagy n - mondta Apolline.
- Aki vagy élt, vagy nem élt - folytatta Freddy.
- De ha nem élt - mondta Apolline -, akkor is rengeteg mondanivalója volt.
- Ezzel persze semmit nem árultak el róla - mondta Suzanna.
- Hát tessék, ez Capra - mondta Cammell.
- Folytassa, Lilia - mondta Cal. - Mondja végig a történetet.
Lilia folytatta:
- Tehát vannak maguk, az emberlények, a törvényeikkel, a számításaikkal és
kimeríthetetlen irigységükkel. És vagyunk mi, a Családok, a látólények. Annyira
különbözünk maguktól, mint a nappal az éjszakától.
- Azért nem annyira - mondta Jerichau. - Valamikor közöttük éltünk, ezt ne feledje.
- És úgy bántak velünk, mint a szeméttel - mondta Lilia kicsit megbántva.
- Ez igaz - mondta Jerichau.
- A képességeinket - folytatta Lilia - maguk, Kakukkok, varázslatnak nevezték.
Voltak, akik el akarták venni t lünk. Voltak, akiket megijesztett. De nagyon kevesen
szerettek bennünket. Tudja, a városok akkor kicsik voltak. Nehéz volt elrejt zni.
Kivonultunk hát az erd kbe, a hegyekbe, ahol úgy gondoltuk, biztonságban leszünk.
- Voltak közöttünk olyanok, akik meg sem próbáltak boldogulni a Kakukkok között
- mondta Freddy. - Els sorban az Aiák. Nem tudtak kereskedni - miért vesz dtek
volna a Kakukkokkal, ha egyszer nem volt mit eladniuk? Sokkal kellemesebb kinn a
végtelen zöldben.
- Ez sántít - mondta Jerichau. - Maguk ugyanúgy kedvelték a városokat, mint a többiek.
- Igen - mondta Freddy. - Szeretem a téglát és a maltert. De irigylem a pásztort...
- A magányát vagy a birkáját?
 - A pásztorélet gyönyöreit, maga idióta! - mondta Freddy. Aztán Suzannához: -
Hölgyem, kérem értse meg, én nem tartozom ezek közé az alakok közé. Higgye el. -
(Jerichau felé mutatott) - például egy megrögzött tolvaj. - (most Apolline-ra) -
bordélyházat vezetett. Ez pedig-(Lilia volt soron) -, ez a n meg a kistestvére olyan
sok bánatot okozott...
- Egy gyermek? - kérdezte Lilia a csecsem re nézve. - Hogyan vádolhat egy ártatlan...
- Kérem, kíméljen meg a komédiázástól! - mondta Freddy. - Igen, a testvére úgy
néz ki, mintha karon ül gyermek lenne, de mindannyian tudjuk az igazságot.
Komédiások mind a ketten. Különben miért kerültek volna a szegélybe?
- Ezt én is megkérdezhetem magától! - vágott vissza Lilia.
- Összeesküdtek ellenem! - tiltakozott Freddy. - Az én kezem tiszta.
- Sohasem bíztam a tiszta kez emberekben - motyogta Apolline.
- Cafka! - mondta Freddy.
- Borbély! - így a másik, és ezzel véget is ért a kirohanás.
Cal és Suzanna értetlenül egymásra néztek. A látogatók nem szívlelték egymást, ez
kiderült.
- Szóval... - mondta Suzanna. - Ott tartott, hogy a hegyekben rejt ztek el.
- Nem rejt ztünk el - mondta Jerichau. - Csak nem látszottunk.
- Az nem ugyanaz? - kérdezte Cal.
- De nem ám. Voltak olyan titkos helyeink, ahol nem láttak meg bennünket a
Kakukkok, még akkor sem, ha csak fél méterre voltak t lünk...
- És voltak a csodatetteink - mondta Lilia -, amelyekkel eltüntettük a nyomokat, ha
az emberlények túl közel jöttek.
- Amit néha-néha meg is tettek - mondta Jerichau. - A kíváncsiabbak. Az erd ben
bóklásztak, kutatták a nyomainkat.
- Tudták, hogy maguk kicsodák? - kérdezte Suzanna.
- Nem - mondta Apolline. Az egyik székr l ledobta a ruhákat, és kényelembe
helyezte magát. - Csak pletykákból és szóbeszédekb l hallottak rólunk. Mindenféle
csúfneveket találtak ki. Árnyak, tündérek, mindenféle marhaságokat. Csak nagyon
kevesen jutottak igazán közel hozzánk. Azok is csak azért, mert mi közel engedtük ket.
- Azonkívül pedig soha nem voltunk sokan - mondta Lilia. - Nem nagyon voltunk
termékenyek. Nem nagyon dívott nálunk a közösülés.
- Csak a maga nevében beszéljen! - mondta Apolline, és Calre kacsintott.
- Arról van szó, hogy nem vettek tudomást rólunk, és amikor - ahogy Apolline mondta -
kapcsolatot teremtettünk, mindig megvolt rá a jó okunk. El fordult, hogy a
maguk fajtájából valakinek olyan képessége volt, ami hasznunkra válhatott.
Lótenyészt k, borkeresked k... de ahogy teltek a századok, az emberlények egyre
többet gyilkoltak.
- Így igaz - mondta Jerichau.
- Ami kevés kapcsolatunk volt a fajtájukkal, az is szinte a nullára zsugorodott.
Hagytuk az emberlényt, hadd vérfürd zzön, hadd irigykedjen...
- Miért mindig az irigységnél lyukad ki? - kérdezte Cal.
- Mert err l ismerszik meg a maguk fajtája - mondta Freddy. - Mindig azt hajszolja,
ami a másé; csak hogy megszerezze, csak hogy az övé legyen.
- Maguk viszont rohadtul tökéletesek, ugye? - kérdezte Cal. Elege lett a
pocskondiázásból.
- Aki tökéletes - mondta Jerichau -, az láthatatlan. A válasz zavarba hozta Calt. -
Nem. Mi hús-vér teremtmények vagyunk; mint maguk - folytatta Jerichau -, igy hát
tökéletlenek. De mi nem csinálunk ebb l akkora cécót. Maguk... maguk mindig
tragikusnak látják a helyzetüket, enélkül úgy éreznék, hogy nem is élnek.
 - Akkor miért bízták a nagyanyámra a sz nyeg rzését? - kérdezte Suzanna. - is
Kakukk volt, nem?
- Ne használd ezt a szót! -mondta Cal. - A nagyanyád ember volt.
- Félvér - javította ki Apolline. - Anyai ágon látólény, apai ágon Kakukk. Kétszer
vagy háromszor beszéltem vele. Volt bennünk valami közös. Mindkett nknek vegyes
házasságai voltak. Az els férje látólény, nekem az összes férjem Kakukk volt.
- De csak egy volt az rök közül. Az egyetlen n . Ha nem tévedek, az egyetlen,
akiben embervér is folyt.
- De szükségünk volt legalább egy olyan rre, aki ismerte a Birodalmat, aki
egyáltalán nem t nt fel. Így azt reméltük, nem figyelnek majd ránk, és végül teljesen
elfelejtenek.
- Mindez csak... csak azért, hogy elrejt zzenek az emberlények el l? - kérdezte Suzanna.
- Ó, nem - mondta Freddy. - Folytathattuk volna az életünket úgy, ahogy addig is, a
Birodalom peremén... de változtak a dolgok.
- Nem emlékszem, melyik évben kezd dtek a változások - mondta Apolline.
- 1896-ban - mondta Lilia. - 1896-ban történtek az els borzalmas dolgok.
- Mi történt? - kérdezte Cal.
- A mai napig sem tudjuk egészen pontosan. De valami egyszer csak megváltozott.
Mint derült égb l a villámcsapás, megjelent valami lény, akinek egyetlen célja volt:
hogy minket elpusztítson. .
- Miféle lény?
Lilia vállat vont.
- Aki látta t, az nem élte túl.
- Emberi lény?
- Nem. Nem volt vak, ahogy a Kakukkok vakok. Megérezte, hogy hol vagyunk. A
legremekebb csodatetteinkkel sem tudtuk félrevezetni t. Akire ránézett, az
egyszer en megsz nt, mintha soha nem is létezett volna.
- Csapdába estünk - mondta Jerichau. - Egyik oldalon az emberlények; újabb és
újabb területeket követelve, hogy a végén már alig maradt hely, ahol elrejt ihettünk
volna. A másik oldalon a Korbács, ahogy mi neveztük, aminek az egyetlen szándéka a
népirtás volt. Tudtuk, csak id kérdése, és kihalunk.
- Ami kár lett volna - mondta Freddy szárazon.
- De azért nem volt csupa gyász és siratás az az id szak - mondta Apolline. - Lehet,
hogy furcsán hangzik, de én jól éreztem magam azokban az utolsó években. Tudják, a
kétségbeesés a legjobb szer a nemi vágy fokozására. - Apolline vigyorgott. - És
mindig találtunk egy-két olyan helyet, ahol egy rövid id re biztonságban voltunk, ahol
a Korbács nem szimatolt ki bennünket.
- Én nem emlékszem, hogy boldog lettem volna - mondta Lilia. - Én csak a
rémálmokra emlékszem.
- És az a hegy? - kérdezte Apolline. - Hogy is hívták? Az a hegy, ahol az utolsó
nyáron laktunk. Most is magam el tt látom, mintha csak tegnap lett volna...
- Rayment's Hill.
- Igen. Rayment's. Én ott boldog voltam.
- De hát meddig maradhattunk volna ott? - kérdezte Jerichau. - El bb-utóbb a
Korbács ránk talált volna.
- Lehetséges - mondta Apolline.
- Nem volt választásunk - mondta Lilia. - Rejtekhelyre volt szükségünk. Ahol a
Korbács soha nem keresne bennünket. Ahol alhatunk, amíg elfelejtkeznek rólunk.
- A sz nyeg - mondta Cal.
- Igen - mondta Lilia. - A sz nyeg volt a menedékhely, amit a Tanács választott.
 - Végtelen vita után - mondta Freddy. - És közben további százak haltak meg. Az
utolsó évben, míg a szöv szék dolgozott, minden héten volt egy újabb mészárlás.
Szörny dolgok történtek. Szörny .
- Az ellenségnek könny volt a dolga - mondta Lilia. - Mindenfel l érkeztek a
menekül k... voltak, akik magukkal hozták földjeik egy darabját... a holmikat,
amelyek túlélték a támadást... mindenki egy helyen gy lt össze, és reménykedett, hogy
a sz nyegben az dolgainak is jut majd hely.
- Milyen dolgainak?
- A házának. A földjének. Valamelyik Babut megkérték, hogy vegye föl a listára a
földet vagy a házat, vagy amit éppen hozott. Így lehetett átvinni, ugye érti...
- Nem, nem értem - mondta Cal. - Magyarázza el.
- Ez a maguk Családja - mondta Lilia Jerichaunak. - Magyarázza el maga!
- Mi, Babuk hieroglifákat tudunk csinálni - mondta Jerichau -, és azokat a fejünkben
hordozzuk. Egy kit szakember, mint például az én mesterem, Quekett... egy
olyan listát készített, amin egy egész város rajta volt ; mindenestül. Nem hazudok:
megcsinálta és mindenre tökéletesen emlékezett, az utolsó tet cserépig. - Szomorú
arca felderült, aztán egy emlék leh tötte lelkesedését. - A mesterem Németalföldön
volt, amikor a Korbács rátalált. Elpusztult. - Csettintett az ujjával. - Egy pillanat alatt.
- Miért Angliában gy ltek össze? - érdekl dött Suzanna.
- Ez volt a legbiztonságosabb ország a világon. A Kakukkok, ugye, a Brit
Birodalommal foglalkoztak. Elvegyülhettünk a tömegben, miközben a Fúgát
belesz tték a sz nyegbe.
- Mi az a Fúga? - kérdezte Cal.
- Minden, amit sikerült megmenteni a pusztulástól. A Birodalom darabkái, amiket a
Kakukkok soha nem láttak igazán, így hát nem is hiányzott nekik. Egy erd , egy-két
tó, egy folyó kanyarulata, egy másik folyó torkolata. A házak, ahol laktunk, néhány
tér, s t egy-két utca is. Csináltunk bel lük valami városszer séget.
- Ilyennincs, így hívják-mondta Apolline. - Micsoda idétlen név!
- Eleinte igyekeztünk valamilyen rendszer szerint elhelyezni a dolgokat - mondta Freddy -
, de ez a próbálkozás kudarcba fulladt, mert özönlöttek a menekül k, és egyre
több dolgot kellett belesz ni a sz nyegbe. Minden nappal egyre többet. Egész
éjszakákon át várakoztak Capra háza el tt az emberek, hogy valamilyen apróságot
megmentsenek a Korbács el l.
- Ezért tartott olyan sokáig - mondta Lilia.
- De senkit nem utasítottak vissza - mondta Jerichau. - Ez kezdett l fogva
egyértelm volt. Aki helyet kért a sz nyegben; az meg is kapta.
- Még mi is - mondta Apolline -, akik nem voltunk éppen liliomfehérek. Mi is
kaptunk helyet.
- De miért éppen egy sz nyegben? -kérdezte Suzanna.
- Mert soha senki nem figyel arra, ami a lába alatt van - mondta Lilia. - Ezenkívül
pedig a szövés volt az a mesterség, amihez értettünk.
- Minden dolognak van egy mintája - vetette közbe Freddy. - Csak meg kell találni,
és a hatalmas egy parányi helyen is elfér.
- Természetesen nem mindenki akart a sz ttesbe menekülni - mondta Lilia. -
Voltak, akik úgy döntöttek, a Kakukkok között maradnak, és szerencsét próbálnak. De
a többség a menekülést választotta.
- És milyen volt?
- Mint az alvás. Mint az álom nélküli alvás. Nem öregedtünk. Nem lettünk éhesek.
Egyszer en csak várakoztunk, míg az rök úgy határoznak, hogy felébreszthetnek
bennünket, mert elmúlt a veszély.
 - És a madarak? - kérdezte Cal.
- Ó, rengeteg állat és növény van belesz ve a...
- Nem a Fúgáról beszélek. Hanem az én galambjaimról.
- A galamboknak mi közük van ehhez? - kérdezte Apolline.
Cal röviden elmesélte, hogy milyen körülmények között látta meg el ször a sz nyeget.
- Ez a Gy hatása - mondta Jerichau.
- Gy ?
- Igen - mondta Apolline. - Emlékszik a felh kre a Fúga közepében? Az a Gy .
Abban van a Szöv szék.
- Hogy kerülhet a sz nyegbe az a Szöv szék, ami a sz nyeget sz tte? - kérdezte Suzanna.
- A Szöv szék nem gép, hanem teremt m velet - mondta Jerichau. -A varázser
úgy dolgozta össze a Fúga elemeit, hogy az eredmény olyan, mint egy közönséges
sz nyeg. De az emberi gondolkodás ezzel már nem tud mit kezdeni. A Gy
közelében rendkívül furcsa dolgok történnek. Vannak például olyan helyek, ahol a
jöv és a múlt szellemei játszadoznak...
- Nem kellene err l beszélnünk - mondta Lilia. - Szerencsétlenséget hoz.
- Ugyan milyen szerencsétlenség történhetne még velünk? - jegyezte meg Freddy. -
Mi itt...
- Felébresztjük a Családokat, mihelyt visszaszereztük a sz nyeget - mondta Jerichau. -
A Gy nyilván nyugtalankodik, különben hogyan láthatta volna meg ez
az ember? A sz ttes nem bírja a végtelenségig...
- Igaza van -mondta Apolline. -Azt hiszem, kötelességünk, hogy segítsünk.
- Nem biztonságos - mondta Suzanna.
- Mi nem biztonságos?
- Itt nálunk, a világban. Angliában.
- A Korbács biztosan feladta már - mondta Freddy -, ennyi év után.
- Akkor miért nem ébresztette fel magukat Mimi?
Freddy elfintorodott.
- Talán megfeledkezett rólunk.
- Megfeledkezett? - kérdezte Cal: - Az lehetetlen.
- Könny ezt mondani - felelte Apolline -, de nagyon nehéz ellenállni a Birodalom
kísértéseinek. Ha valaki túlságosan belemerül, egyszer csak azon veszi észre magát,
hogy már azt sem tudja, hogy hívják.
- Akkor sem hiszem, hogy Mimi megfeledkezett magukról - mondta Cal.
- Most az a legfontosabb - mondta Jerichau, nem tör dve Cal tiltakozásával -, hogy
visszaszerezzük a sz nyeget. Aztán elt nünk ebb l a városból, és keresünk egy olyan
helyet, ahová Immacolata soha nem jön utánunk.
- És velünk mi lesz? - kérdezte Cal.
- Hogyhogy mi lesz?
- Mi már soha nem látjuk meg?
- Mit nem látnak meg?
- A Fúgát, a fenébe is! - mondta Cal. Feldühítette, hogy a látogatókban egy
szikrányi udvariasság vagy a hála sem volt.
- Most már nem tartozik magukra - mondta Freddy.
- De még mennyire, hogy ránk tartozik! - mondta Cal. - Hiszen láttam. Majdnem az
életembe került.
- Jobb, ha távol tartja magát t le - mondta Jerichau. - Ha ennyire aggódik az életéért.
- Nem ezt mondtam.
- Cal - mondta Suzanna, és megérintette Cal karját. Meg akarta nyugtatni t, de
próbálkozása csak olaj volt a t zre.
 - Ne állj a pártjukra! - mondta Cal.
- Ez nem pártok kérdése-kezdte Suzanna, de Cal nem volt békülékeny hangulatban.
- Neked könny - mondta Cal. - Neked kapcsolataid vannak... .
- Ez nem szép t led...
- ...neked ott van az oldószer...
- Micsoda? - kérdezte Apolline elnémítva Calt. - Magánál?
- Úgy t nik, igen - felelte Suzanna.
- És nem foszlatta le a húst a csontjairól?
- Ugyan miért tette volna?
- Ne a férfi el tt! - mondta Lilia Calre pillantva. Ez volt a határ.
- Na, jó - mondta Cal. - Nem akarnak el ttem beszélni, rendben. Fel lem akár össze
is ragadhatnak!
Elindult az ajtó felé, Suzanna hiába hívta t vissza. Nimrod kuncogott a háta mögött.
- Te meg fogd be azt a nyálas pofádat! - mondta Cal a gyereknek, és átengedte a
szobát a betolakodóknak.

IV. AZ ÉJSZAKA BORZALMAI

1.
Shadwell a birodalmáról álmodott. Ismer s volt a kép: óriási áruház, olyan óriási,
hogy nem is látta a túlsó végét. volt a keresked , és akkora forgalmat bonyolított,
hogy egy könyvel sírva fakadt volna a gyönyört l. Mindenféle és fajta áru tornyosult
a polcokon - kínai porcelánvázák, játékmajmok, marhahús -, a vásárlók az öklükkel
verték az ajtókat, és reszketve várták, hogy csatlakozhassanak a benti lármás tömeghez.
Az álom - furcsa módon - nem a haszonról szólt. A pénz lényegtelen volt Shadwell
számára: Immacolata a puszta leveg l el teremtett mindent, amire szükségük volt.
Nem, az álom a hatalomról szólt: Shadwell kegyesen áruba bocsátotta portékáját, az
emberek pedig minden pénzt megadtak, csak hogy az övék lehessen. A keresked a
tömeget figyelte, arcán leny göz mosoly.
Shadwell felriadt, a vásárlók lármája elhalkult. Szuszogást hallott az elsötétített szobában.
Felült, homlokán hideg verejték gyöngyözött.
- Immacolata!
A n a szoba túlsó végében állt, tenyerét a falhoz nyomva próbált megkapaszkodni.
Szeme tágra nyitva, de nem látott semmit. Legalábbis semmi olyasmit, amit Shadwell
is láthatott volna. Ismerte ezt az állapotot: legutóbb két vagy három nappal ezel tt
ugyanennek a szállodának az el csarnokában látta így Immacolatát.
Shadwell felkelt az ágyból, és felvette a köntösét. Immacolata megérezte a férfi
közelségét. A nevét motyogta.
- Itt vagyok - mondta Shadwell.
- Megint. Megint éreztem.
- A Korbácsot? - kérdezte fakó hangon Shadwell.
- Igen. Adjuk már el végre azt a sz nyeget, és fejezzük be az egészet.
- Eladjuk. Eladjuk - mondta Shadwell lassan közeledve Immacolatához. - Tudod
jól, hogy már intézkedtem.
Nyugodtan beszélt, hogy a n lehiggadjon. Immacolata mindig veszélyes volt, de
Shadwell számára ez az állapot volt a legfélelmetesebb.
- Felhívtam mindenkit - mondta Shadwell. - Jönnek a vev k. Már alig várják.
Jönnek. Eladjuk a sz nyeget, és vége lesz az egésznek.
- Láttam, hol él - folytatta Immacolata. - Falakat láttam, hatalmas falakat. És
homokot, a falon kívül és belül. Mint a világ vége.
Immacolata tekintete most Shadwellre tévedt, és úgy t nt, csökken a látomás ereje.
- Mikor, Shadwell? - kérdezte.
- Mi mikor?
- Az árverés.
- Holnapután. Ahogy megbeszéltük.
Immacolata bólintott.
- Furcsa - mondta. Hangja egyszerre közvetlen lett. Shadwellt mindig meglepte,
hogy milyen hirtelen váltják egymást Immacolata hangulatai. - Furcsa, hogy megint
vannak ezek a rémálmok, ilyen hosszú id után.
- Mert láttad a sz nyeget - mondta Shadwell. - Eszedbe juttatta.
- Ennél többr l van szó - mondta Immacolata. Odament az ajtóhoz, ami Shadwell
lakosztályának másik részébe vezetett; kinyitotta. A bútorokat áttolták a hatalmas
szoba túlsó végébe, hogy a zsákmányt - Sz ttesföldet - ki lehessen teríteni.
Immacolata megállt a küszöbön, a sz nyeget bámulta.
Nem lépett rá mezítláb - valami babona visszatartotta ett l a birtokháborítástól -,
hanem a szegély mellett lépdelt, és minden egyes négyzetcentimétert alaposan
szemügyre vett.
A túlsó szélénél félúton megállt.
- Nézd csak - mondta, és lefelé mutatott a sz ttesre. Shadwell odament hozzá.
- Mi van?
- Hiányzik egy darab.
Shadwell követte Immacolata tekintetét. A n nek igaza volt. A sz nyegb l kitéptek
egy kis darabot - nyilván az üzletben a civakodás közben.
- Semmiség - állapította meg Shadwell. - A vásárlóinkat ez nem zavarja, hidd el.
- Engem nem az értéke érdekel - mondta Immacolata.
- Hanem?
- Nyisd ki a szemed, Shadwell! Minden motívum egy-egy látólény.
Shadwell leguggolt, és a szegély mintáját vizsgálta. Emberi alakokat nem látott,
csak vessz ket, de azoknak tényleg mintha szemük lett volna.
- Ezek emberek? - kérdezte.
- Ó, igen. Cs cselék, az aljának is az alja. Ezért vannak a szélén. Mert nem kár
értük. De hasznosak is.
- Miért?
- k az els védelem - felelte Immacolata, szemét a szakadásra szegezve. Legel bb
k kerülnek veszélybe, legel bb k...
- Ébrednek fel - mondta Shadwell.
- ...ébrednek fel.
- Gondolod, hogy most kiszabadultak? - kérdezte Shadwell. Az ablakra nézett. A
függönyöket összehúzták, hogy senki ne leshesse meg a kincset, de Shadwell el tudta
képzelni az éjszakai várost. A varázser feltételezett elszabadulása váratlan feladat elé
állította ket.
- Igen - mondta a varázslón . - Szerintem felébredtek. És a Korbács álmában érzi a
szagukat. A Korbács tudja, Shadwell.
- Most mit teszünk?
- Megtaláljuk ket, miel tt még bajt kevernének. A Korbács hiába vén. Hiába lassú
és feledékeny. Az ereje... - Immacolata hangja elhalkult, mintha a szavakat az
elgondolt borzalmak nyelték volna el. Mélyet sóhajtott, miel tt folytatta: - Szinte nem
is volt olyan nap - mondta -, hogy az oldószer ne figyelmeztetett volna a jövetelére. És
jönni fog, Shadwell. Lehet, hogy nem ma éjjel. De jönni fog. És azon a napon véget ér
minden varázslat.
- Még te is?
- Még én is.
- Tehát meg kell találnunk ket - mondta Shadwell.
- Nem nekünk kell megtalálnunk - mondta Immacolata. - Miért mocskolnánk be
fölöslegesen a kezünket? - Elindult vissza Shadwell szobája felé. - Nem juthattak
nagyon messzire - mondta útközben. - Nem ismerik a várost.
Az ajtónál megállt, és Shadwell felé fordult.
- Semmiképpen ne hagyd el ezt a szobát, amíg nem szólítunk - mondta Immacolata.
- Idehívok valakit, aki majd megöli ket.
- Kit? - kérdezte Shadwell.
- Nem ismered - felelte a varázslón . - Száz éve halott volt már, amikor te
megszülettél. De sok közös vonásotok van.
- És most hol van?
- A Halandók Szentélyének Csontkamrájában, ahol meghalt. El akart csábítani, de
el bb bizonyítani akarta, hogy méltó hozzám. Megpróbálta megidézni a halottakat.
Lehet, hogy sikerült is volna neki - semmit l sem riadt vissza. De kudarcot vallott.
Valami alvilágból el hozta a seborvosokat, és azoknak nem tetszett a dolog. Üldöz be
vették, végighajszolták egész Londonon.
- Végül bemenekült a Szentélybe. Könyörgött, hogy küldjem vissza a halottakat. -
Immacolata lehalkította a hangját. - De hogy tehettem volna? Nem én idéztem meg
ket. Én csak annyit tehettem, hogy hagytam a seborvosokat, hadd tombolják ki
magukat. És a végén, amikor csupa vér volt, azt mondta nekem: Vedd el a lelkem.
Immacolata szünetet tartott. Aztán folytatta:
- Elvettem.
Shadwellre nézett.
- Maradj itt - mondta, és becsukta maga után az ajtót. Shadwellt nem kellett nagyon
biztatni, hogy maradjon távol a mesterked n vérekt l. Akkor lett volna a
legboldogabb, ha soha többé nem látja Magdalenát meg a Boszorkányt. De a
szellemek elválaszthatatlanok voltak él testvérükt l; Shadwell fel nem foghatta,
hogyan, de egymás részei voltak. Ez a megátalkodott összetartozás csak egyike volt a
három n vért övez rejtélyeknek - ezen kívül akadt még jó néhány.
Ilyen volt például a Halandók Szentélye. Ott gyülekeztek Immacolata kultuszának a
hívei, amikor a varázslón még hatalmának és pályájának a csúcsán volt. De
leáldozott a csillaga. Soha nem vált valóra a vágya, hogy legyen a Fúga, a számtalan
kis település uralkodója. Ellenségei bizonyítékokat szereztek ellene: összegy jtötték
az összes b nét, kezdve az anyja méhében elkövetett gyilkosságokkal. Immacolata és
követ i bosszút állták. Vérfürd következett, de Shadwell nem tudta pontosan, hogy
milyen méreteket öltött. A végeredményt azonban látta. Bemocskolva és megalázva
Immacolatát el zték a Fúga varázslatos földjér l.
Nem viselte jól a kitaszítottságot. Képtelen volt természetén finomítani; nem
sikerült elvegyülnie a Kakukkok között. Története vérontásokkal, üldözésekkel és
újabb vérontásokkal folytatódott. Bár egy maroknyi m ért még mindig ismerte és
istenítette - a Fekete Madonna, a Bánat Hölgye, Mater Malifecarium és még egy tucat
neve volt -, Immacolata a saját különös tisztaságának lett áldozata. Az rület határán állt -
ez volt az egyetlen menedéke a közönséges Birodalomban, szám zetése színhelyén.
Ilyen állapotban volt, amikor Shadwell rátalált. Egy rült n , aki úgy beszélt, mint
soha senki és olyan dolgokról, melyek - ha megkaparinthatná - hatalmassá tennék
Shadwellt.
És most itt volt mind - az összes csoda. Mindet magába foglalta egy sz nyegnyi
négyszög.
Shadwell elindult a közepe felé. A stilizált felh k és villámok spirálját bámulta,
amit a Gy nek neveztek. Hány éjszakát virrasztott át azon merengve, hogy milyen
érzés lehet ott, azoknak az er knek a sodrásában lenni! Talán olyan, mintha Isten
közelében lenne? Vagy az ördög közelében.
Egy üvöltés zökkentette ki gondolataiból. Feje fölött a lámpa hirtelen
elhomályosult, ahogy fényét elszívta az ajtó alatti rés, a túlsó oldalon lév mélységes
sötétségr l tanúskodva.
Shadwell átment a szoba másik végébe, és leült. Vajon mennyit kell még várni,
hogy kivilágosodjon? - ezen töprengett.

2.
Még mindig nem volt semmi jele a reggel közeledtének, amikor - Shadwell úgy
érezte, hogy órák múlva - kinyílt az ajtó.
A koromfekete szobából kiszólt Immacolata: - Gyere és nézd meg!
Shadwell felállt, és elgémberedett tagokkal odabicegett az ajtóhoz.
A küszöbön forróság csapott az arcába. Mintha egy süt be lépne be, ahol emberi
mocsokból és vérb l készülnek a kalácsok.
Homályosan látta, hogy Immacolata ott áll - vagy lebeg - a közelében. Fojtogatta a
ség; nagyon szeretett volna visszavonulni. De Immacolata feléje intett.
- Nézz oda! - utasította Shadwellt a sötétségbe bámulva. - lesz a gyilkos. a Gereblye.
Shadwell el ször semmit nem látott. Aztán egy energiafoszlány szökött felfelé
cikázva a falon, és amikor a mennyezetnek ütközött, üszkös fényhullám világította
meg a szobát.
Shadwell most meglátta azt, amit Immacolata Gereblyének nevezett.
Ez ember volt valamikor? Hihetetlen. A seborvosok új anatómiát alkottak.
Teremtményük úgy lógott a leveg ben, mint egy fogason felejtett, összeszabdalt
kabát, teste elképeszt hosszúságúra nyújtva. Mintha valami fuvallat fakadt volna fel a
földb l - a test megmozdult, dagadt és emelkedett. Fels végtagjai - az emberi
szövetdarabok és porc leleményes, ám ingatag együttese - felemelkedtek, mintha
megfeszítésre készülnének. A mozdulat meglazította azt az anyagot, ami a fejét dúcolta alá -
a fej el rebukott. Shadwell nem tudta visszafojtani a kiáltást, amikor
meglátta, hogy a seborvosok miféle m tétet hajtottak végre a Gereblyén.
Kicsontozták. Így állt el az a valami, ami inkább illett volna az óceán mélyére,
mint az eleven földi életre; ez a széttrancsírozott emberi test, amit a n vérek
varázsereje hozott vissza a Pokol tornácáról, himbálózott és dagadozott, koponyátlan
feje különböz formákat öltött. Egyik percben az egész fej egy dülledt szem volt,
aztán egy üvölt torok, ami tiltakozott a háborgatás ellen.
- Csitt! - mondta neki Immacolata.
A Gereblye megremegett, és a karjai megnyúltak, mintha meg akarná ölni a n t, aki
ezt m velte vele. Aztán mégis elhallgatott.
- Domville - mondta Immacolata. - Te egyszer azt állítottad, hogy szeretsz engem.
A Gereblye hátravetette a fejét, mintha a vágy emlékét l rémült volna meg.
- Félsz t lem, édes Gereblye?
Immacolatára nézett, szeme olyan volt, mint két kifakadni készül vérhólyag.
- Kaptál t lünk egy kis életet - mondta Immacolata. - És er t, hogy felforgasd ezt a
várost. Azt akarom, hogy használd ki.
Shadwellt aggasztotta a j vevény.
 - Tud ez uralkodni magán? - kérdezte suttogva. - Mi van, ha meg rül?
- Legyen! - mondta Immacolata. - Gy lölöm ezt a várost. Égesse fel! Ölje meg a
látólényeket, én nem bánom, mit csinál. Tudja, hogy nem hagyom t békén, amíg el
nem végezte, amire kérem:
A vérhólyagok még mindig Immacolatára szegez dtek, és a Gereblye tekintete
meger sítette a varázslón szavait.
- Te tudod - mondta Shadwell, és elindult a szomszéd szobába. Ennél több
varázslatot egy ember nem bír elviselni.
A n vérek viszont élvezték. Nagyon szerették ezeket a szertartásokat. Ami
Shadwellt illeti, most elégedett volt azzal, hogy ember.
Vagyis majdnem elégedett.

V. GYEREKSZÁJ

1.
A hajnal óvatosan lopakodott be Liverpoolba, mintha valami kellemetlen
meglepetést l tartana. Cal figyelte, ahogy lassan kitakarja a várost, és csatornától a
kéményig szürkének látta az egészet.
Itt élt egész életében, ez volt az világa. A televízió és a men magazinok id nként
más tájakra csalogatták ugyan, de Cal soha nem d lt be nekik. Élményeit l és az
élethez f zött reményeit l ezek oly távol álltak, mint a feje fölött hunyorgó csillagok.
A Fúga azonban egészen más volt. Cal egy rövid ideig úgy érezte, ez lesz majd az
igazi otthona, és boldoggá tette a gondolat. Túl optimista volt. A Fúga talán
befogadná, de lakói nem. Lenézték t, mint minden embert.
Az utcákon bolyongott egy óra hosszat, nézte, ahogy kezdetét veszi egy újabb
liverpooli hétf reggel.
Tényleg olyan megvetend volna ez a nép, ez a Kakukk-faj? Mosolyogva üdvözlik
az éjszakai flörtr l hazatér macskát; megölelik iskolába induló gyerekeiket;
reggelizés közben szerelmes dalokat hallgatnak a rádión. Cal nézte az embereket, és
kötelességének érezte, hogy kiálljon mellettük. Elindult vissza a Chariot Streetre, hogy
jól megmondja a magáét azokriak a fanatikus látólényeknek.
Egy n bámészkodott a ház el tt, Cal csak látásból ismerte, a nevét nem tudta. Az
ajtó nyitva volt, és amikor már csak néhány lépés választotta el a kaputól, Cal meglátta
Nimrodot. A lábtörl n állt, Cal holmijai közül elsinkófált napszemüvegben és földig
ér ingben.
- Ez a maga gyereke? - kérdezte a n , amikor Cal bement a kapun.
- Tulajdonképpen igen.
- Elkezdte verni az ablakot, amikor meglátott. Nincs senki, aki vigyázna rá?
- Most már van - mondta Cal.
Cal Nimrodra nézett, és eszébe jutott, amit Freddy mondott: csak úgy látszik,
mintha csecsem lenne. Nimrod feltolta a homlokára a napszemüveget, és olyan
tekintettel méregette a n t, ami teljességgel alátámasztotta Freddy Cammell szavait.
Cal nemigen tehetett mást, mint hogy eljátszotta az apát.
Felvette Nimrodot.
- Mit m vel? - suttogta Cal.
- Johadékok! - felelte Nimrod. Kicsit nehezen ment a selypítés. - Mindet medölöm!
- Kicsodát?
 A n , aki közben már majdnem az ajtóig jött, megel zte Nimrodot.
- Imádnivaló - búgta.
Miel tt Cal elnézést kérve becsukhatta volna az ajtót, a gyerek egy turbékoló
nevetés kíséretében a n felé nyújtotta a karját.
- Jaj de aranyos vagy! - mondta a n , és miel tt Cal észbe kapott volna, elvette t le
Nimrodot.
Ahogy a n dús kebléhez szorította, Nimrod szeme felragyogott.
- Hol van az anyja? - kérdezte.
- Nemsokára megjön - mondta Cal, és közben megpróbálta visszaszerezni
Nimrodot, aki szemmel láthatóan élvezte a puha fészket. Sugárzott az örömt l, és
tömzsi ujjaival a n mellét markolászta. Ahogy Cal érte nyúlt, Nimrod azonnal
bömbölni kezdett.
A n csitítgatta, magához szorította, mire Nimrod a vékony blúzon keresztül a
mellbimbójával kezdett játszadozni.
- Bocsásson meg-mondta Cal, és Nimrod apró ökleivel szembeszegülve kiemelte t
a fészekb l, miel tt még szopni kezdett volna.
- Vigyázzon rá! -mondta a n , és szórakozottan tapogatta a mellét.
Cal megköszönte, hogy ennyire aggódik a gyerekért.
- Pápá, gyönyör m! - mondta a n .
Nimrod puszit küldött neki. A n zavarba jött, arcáról lassan lekopott a mosoly.
Elindult a kapu felé.

2.
- Ilyen hülyeséget csinálni!
Nimrod nem tanúsított megbánást. Az el szobában állt, ahol Cal letette t, és
durcásan nézett rá felfelé.
- Hol vannak a többiek? - kérdezte Cal.
- Elmentek - mondta Nimrod. - Megyünk mi is.
Újra normálisan beszélt és mozgott.
Odaballagott az ajtóhoz, és a kilincs felé kapaszkodott.
- Utálom ezt a házat! - mondta. - Elegem van a rossz hírekb l!
Nem érte el a kilincset, és néhány sikertelen próbálkozás után püfölni kezdte az
ajtót az öklével.
- Ki akarok menni!
- Jól van - mondta Cal. - Csak egy kicsit csendesebben!
Nimrod sírása igazi keserves sírás volt. Abból nem lehet baj, ha megmutatom neki a
környéket, gondolta Cal. Furcsa elégtételt érzett, amikor arra gondolt, hogy fogja
megmutatni ennek a csodateremtménynek a világot; ennél is nagyobb megelégedést
okozott az a tudat, hogy most majd a segítségére szorul az, aki nemrég még nevetett rajta.
Ahogy Nimrod egyre választékosabban beszélt, Cal mérge is fokozatosan
elpárolgott. Mit sem tör dve a feléjük vetett pillantásokkal, hamarosan élénk
párbeszéd alakult ki közöttük.
- Otthagytak! - méltatlankodott Nimrod. - Azt mondták, hogy gondoskodjak magamról. -
Felemelte csöppnyi kezét. - Hogy, kérdezem én? Hogy gondoskodjak magamról?
- De hát miért ilyen alakban létezik? - kérdezte Cal.
- Az adott pillanatban jó ötletnek t nt - felelte Nimrod. - Egy dühös férj el l
menekültem, és ezt az alakot találtam a legjobb búvóhelynek. Gondoltam,
meghúzódom néhány óráig, aztán kiszabadítom magam. Ostoba voltam, nagyon
ostoba. Egy ilyen csodatetthez er kell. És amikor a végs szövés elkezd dött, másra
már nemigen maradt er . Kénytelen voltam ilyen alakban beköltözni a sz nyegbe.
 - És hogy lehet ebb l visszaváltozni?
- Sehogy. A Fúga területén kívül sehogy. Itt tehetetlen vagyok.
A homlokára tolta a napszemüveget, hogy jobban lássa a mellettük elhaladó szépséget.
- Látta azokat a csíp ket?
- Ne csorgassa a nyálát!
- A csecsem knek csorog a nyáluk.
- De nem ilyenkor.
Nimrod az ínyét dörzsölte.
- Zajos egy világ ez itt. Zajos és piszkos.
- Piszkosabb, mint 1896-ban?
- Sokkal. De azért tetszik. Meséljen el mindent!
- Jézusom, hol kezdjem?
- Mindegy. Gyorsan tanulok.
Nimrod tényleg gyorsan tanult. Félórás sétájuk során rengeteget kérdezett. Konkrét
kérdései is voltak az utcán látottakkal kapcsolatban, de elvontabb dolgok is érdekelték.
Cal el ször Liverpoolról mesélt neki, aztán a nagyvárosokról általában, majd New
Yorkról és Hollywoodról. Amerikáról beszélgetve eljutottak a kelet-nyugati
kapcsolatokhoz, és itt Cal felsorolta az összes huszadik századi háborút és
gyilkosságot, amire emlékezett. Szóba került az ír kérdés és az angol politikai helyzet,
Mexikó, ahová mind a ketten nagyon vágytak, aztán Mickey Mouse, az aerodinamika
alaptétele, végül, az atomháború és a Szepl tlen Fogantatás után, visszaérkeztek
Nimrod kedvenc témájához: a n khöz. Pontosabban két n höz, akiket az utcán
megpillantott.
Cserébe a kés huszadik századi eseménynaptárért, Nimrod a Fúgáról tájékoztatta
Calt alapfokon. Beszélt Capra házáról, ahol a Családok Tanácsa ülésezik; a Lepelr l, a
Gy t rejt felh l és a Fénypallóról, ami a belsejébe vezet; beszélt az Égboltról és a
Rekviemlépcs l. Cal sóvárogva hallgatta a neveket.
Mindkét fél sokat tanult, nem utolsósorban azt, hogy id vel esetleg barátok lehetnek.
- Nehogy megártson ez a sok beszéd - mondta Cal, amikor visszaértek a Mooneyházhoz. -
Maga csecsem , ezt ne feledje!
- Hogy felejthetném el? - mondta Nimrod fájdalmas képpel.
Cal bement a házba, és az apját szólongatta - a ház azonban néma volt, a padlástól a
pincéig.
- Nincs itt senki - mondta Nimrod. - Az Isten szerelmére, tegyen már le!
Cal letette t a padlóra. Nimrod rögtön elindult a konyha felé.
- Innom kell valamit - mondta. - És nem tejre gondolok.
Cal nevetett.
- Megnézem, mi van itthon - mondta, és átment a hátsó szobába.
Ahogy meglátta az apját a karosszékben, háttal a kertnek, Cal el ször azt hitte, hogy
Brendan meghalt. A gyomra görcsbe rándult, majdnem felkiáltott. Aztán észrevette,
hogy Brendari pislog, felemelte a fejét.
- Valami baj van, apa? - kérdezte Cal.
Brendan arcán könnyek csorogtak, nem is próbálta letörölni. A zokogást sem
próbálta elfojtani.
- Jaj, apa...
Cal odament hozzá, és leguggolt a karosszék mellett.
- Nincs semmi baj... - mondta, és Brendan karjára tette a kezét. - Anyára gondoltál?
Brendan megrázta a fejét. Ömlöttek a könnyei, képtelen volt megszólalni. Cal nem
is faggatta tovább, csak fogta az apja karját. Pedig már azt hitte, hogy enyhült a
bánata, hogy tompult a fájdalom. Ezek szerint tévedett.
 Brendan megszólalt:
- Kaptam... kaptam egy levelet.
- Kit l?
- Eileent l. - Apja könnyben úszó tekintete megtalálta Calt. - Megbolondultam, fiam?
- Dehogy, apa. Dehogy bolondultál meg.
- Esküszöm... - Kezét lecsúsztatta a szék mellett, és el halászott egy nedves zsebkend t. -
Ott van - mondta, és az asztal felé intett a fejével. - Nézd meg!
Cal odament az asztalhoz.
- Az írása volt - mondta Brendan.
Az asztalon valóban ott volt egy darab papír. Látszott, hogy milliószor hajtották
szét és újra össze. A frissebb nyomok pedig elárulták, hogy sírtak is fölötte.
- Nagyon kedves levél volt - mondta Brendan. - Azt írta, boldog, és hogy én se
szomorkodjam. Azt írta, hogy...
Újra zokogni kezdett. Cal a kezébe vette a hihetetlenül vékony papírt. Mindkét
oldala üres volt.
- Azt írta, hogy vár engem, és ne aggódjam, mert ott fenn várakozni is öröm, és. ..
és hogy nyugodtan élvezzem az életet, ameddig lehet, aztán majd úgyis szólítanak engem is.
Cal most vette észre, hogy a papír nemcsak vékony, hanem mintha egyre fogyna.
Visszatette az asztalra, a tarkója bizsergett.
- Olyan boldog voltam, Cal - mondta Brendan. - Ez volt minden, amire vágytam.
Tudni, hogy boldog, és hogy egyszer majd megint együtt leszünk.
- A papíron nincs semmi, apa - mondta Cal halkan. - Üres.
- De volt, Cal. Esküszöm, hogy volt. Az keze írása. Aztán, te magasságos Isten,
egyszer csak elt nt.
Cal megfordult az asztalnál. Apja összegörnyedt a székben, és zokogott az
elviselhetetlen fájdalomtól. Kezével a szék kopott karfáját szorongatta.
- Nyugodj meg, apa! - mvtyogta Cal, és megfogta a kezét.
- Ez rémálom, fiam. Olyan, mintha kétszer vesztettem volna el t.
- Nem vesztetted el, apa.
- Miért t nt el az írása?
- Nem tudom, apa. - Cal az asztalra pihantott. A papírból már alig maradt valami. -
Hogyan jött ez a levél?
Brendan a homlokát ráncolta.
- Nem emlékszel?
- Nem... nem nagyon. Homályos. Csak arra emlékszem, hogy..: hogy valaki állt az
ajtóban. Igen. Így volt. Valaki állt az ajtóban. Azt mondta, hozott nekem valamit... és a
kabátjában volt.
Mondja el, mit lát és máris az öné.
Shadwell szavai visszhangzottak Cal fejében.
Vegye el, ami az öné. Ingyen van, díjtalan, nem kell fizetni érte.
Ez persze hazugság volt. Az egyik a sok közül. Mindig mindenért fizetni kell.
- Mit kért cserébe? Emlékszel, apa?
Brendan megrázta a fejét, aztán eltorzult az arca, ahogy próbált visszaemlékezni.
- Valami... valami veled kapcsolatos dolgot. Azt mondta... azt hiszem, azt mondta,
hogy... ismer téged.
Brendan Calre nézett.
- Igen, azt mondta. Most már emlékszem. Azt mondta, hogy ismer téged.
- Becsapott, apa. Csúnyán becsapott.
Brendan hunyorgott, mintha ez segítene, hogy megértse. Aztán, mint aki megtalálta
a megoldást, ezt mondta:
 - Meg akarok halni, Cal.
- Ugyan, apa.
- De igen. Tényleg. Nem akarok tovább a terhedre lenni.
- Szomorú vagy, ennyi az egész-mondta Cal halkan. - Majd elmúlik.
- Nem akarom, hogy elmúljon. Most már nem. Most csak azt akarom; hogy
alhassak, és elfelejtsem, hogy éltem.
Cal átölelte az apja nyakát. Brendan el ször tiltakozott; soha nem volt a látványos
érzelmek embere. Aztán ismét sírva fakadt, és Cal érezte, hogy apja vékony karjai
megfeszülnek. Szorosan megölelték egymást.
- Bocsáss meg, Cal! - mondta Brendan könnyek között. - Meg tudsz bocsátani?
- Nyugodj meg, apa! Ne légy már ilyen buta!
- Cserbenhagytalak. Soha nem mondtam... nem mondtam el, amit érzek. Anyádnak
sem. Soha nem mondtam el neki, hogy... hogy mennyire... soha nem tudtam
elmondani neki, hogy mennyire szeretem.
- Tudta , apa - mondta Cal, a könnyek most már az szemét is elborították. - Hidd
el, hogy tudta.
Egy ideig még álltak összeölelkezve. Csekély vigasz, de Cal tudta, hogy a harag
hamar felszárítja majd könnyeit. Itt volt Shadwell; Shadwell és a csaló öltöny. A zakó
bélésében Brendan a Mennyországból érkez levelet látta meg, és az illúzió addig
tartott, amíg a keresked nek szüksége volt az apja segítségére. Amikor a sz nyeget
megtalálták, és Brendan feleslegessé vált, megsz nt a varázslat. Az írás elhalványult;
aztán a papír is elt nt, viszszatért a senki földjére, a vágy és a beteljesülés közé.
- Csinálok egy teát - mondta Cal.
Az anyja is mindig ezt tette hasonló helyzetben. Vizet forralt, felmelegítette a
kancsót, és kiszámolta, hogy hány kanál teaf kell. A káosszal az otthon rendjét
állította szembe, abban a reményben; hogy egy id re így talán sikerül kizárni ezt a
földi siralomvölgyet.

VI. VIHAROS ESEMÉNYEK

1.
Cal visszament az el szobába, és eszébe jutott Nimrod. A hátsó ajtó nyitva volt. A
gyerek kitotyogott a kertbe,
alig látszott a bokrok között. Cal kikiabált az ajtón, de Nimrodot teljesen elfoglalta
halaszthatatlan teend je: egy buja törökszegf ágyást locsolt. Cal nem akart
megzavarni. Nimrod jelen állapotában feltehet leg éppen egy ilyen kiadós pisálás volt
az örömök netovábbja.
Cal, miközben feltette a teavizet, hallotta a kert aljában éppen elhaladó vonat
(végállomás: Bournemouth, megállók: Runcorn; Oxford, Reading és Southampton)
ismer s dübörgését. Egy pillanattal kés bb Nimrod megjelent az ajtóban.
- Jóságos ég! - mondta. - Hogy lehet itt aludni?
- Hamar hozzászokik az ember - felelte Cal. - De ne kiabáljon. Meghallja az apám.
- És hol van az italom?
- Majd egy kicsit kés bb.
- B gni fogok - figyelmeztette Nimrod.
- Fel lem.
Ez ném jött be. Nimrod vállat vont, és elindult kifelé, hogy feltérképezze a kertet.
 - Meg tudnám szeretni ezt a világot - mondta, és kilépett a napfényre.
Cal kivett a mosogatóból egy piszkos csészét, és kiöblítette az apjának. Aztán
odament a h szekrényhez, tejet keresett. Nimrod hangját hallotta a kertb l. Odament
az ablakhoz. Nimrod az eget bámulta, arcán végtelen csodálkozás. Nyilván
repül gépet látott. Cal visszament a h szekrényhez. Amikor kivette a tejet - ezzel
gyakorlatilag ki is ürítve a h t -, kopogtak az ajtón. Felnézett, és egyetlen
szempillantás alatt több dolgot is észlelt.
Az egyik az volt, hogy hirtelen szél támadt. A másik, hogy Nimrod bemászik a
bokrok közé, menedéket keresve. És végül a harmadik, hogy Nimrod arcán nem
csodálkozás, hanem félelem tükröz dik.
A kopogásból közben dörömbölés lett. Öklök verték az ajtót.
Ahogy átment az el szobán, Brendan hangját hallotta: - Cal, egy gyerek van a kertben.
A kertb l kiáltás hallatszott.
- Cal! Egy gyerek...
A szeme sarkából látta, hogy az apja átmegy a konyhán, és a kert felé tart.
- Várj, apa! - mondta Cal, és kinyitotta az ajtót. Freddy állt a lépcs n. De Lilia
szólalt meg a háta mögül:
- Hol van a testvérem?
- Kinn a... - kertben, mondta volna Cal, de az utca képe elnémította.
A szél felkapott mindent, ami nem volt rögzítve - szemetet, kukák fedelét, kerti bútorokat -
, és légi tarantellát járatott velük. Kitépte a virágokat, az ágyásokból
kiforgatta a talajt, és földfátyollal takarta el a napot.
A járókel k a lámpaoszlopokba és a kerítésekbe kapaszkodtak, vagy lehasaltak, és
kezükkel védték a fejüket. Lilia és Freddy beléptek az el szobába. Jött velük a szél is,
újabb területeket követelve, átsüvített a házon, onnan ismét ki a kertbe; hirtelen, er s
lökéseivel majdnem ledöntötte a lábáról Calt.
- Csukja be az ajtót! - ordította Freddy.
Cal belökte, és bereteszelte az ajtót. Zörgött, ahogy a szél kintr l csapkodta.
- Jézusom! - mondta Cal. - Mi ez?
- Valami minket keres - felelte Freddy.
- De mi?
- Nem tudom.
Lilia a konyha felé tartott. A hátsó ajtón látszott a kinti sötétség - a leveg tele volt
szeméttel. Brendan a küszöbön állt, és valamit kiabált a szél szirénázó üvöltésében. A
kertben látni lehetett Nimrodot, illetve inkább a tógáját; egy bokorba kapaszkodott, a
szél pedig igyekezett elszakítani t.
Cal Lilia után futott; és megel zte t a konyhaajtóban. A palatet óriási robajjal
beszakadt.
Brendan már kinn volt a kertben, alakját elhomályosította a szél kavarta forgatag.
- Várj, apa! - ordította Cal.
Ahogy áthaladt a konyhán, tekintete a teáskancsóra és a csészére tévedt. Eszébe
jutottak az abszurd események - úgy érezte magát, mint akit fejbe vágtak. „Álmodom -
gondolta Cal -, leestem a kerítésr l, és azóta álmodom. A világ nem
ilyen. A világ a teáskancsó és a csésze, nem csodatettek és tornádók."
Míg Cal tétovázott, az álom rémálommá vált. A kavargó mocsokban megpillantotta
a Gereblyét.
Egy pillanatra megállt a leveg ben, alakját megvilágította egy fényszilánk.
- Kész, vége - mondta Freddy.
A szavak mozgásba lendítették Calt. Kirohant a kertbe, miel tt Gereblye
lecsaphatott volna szánalmas célpontjaira.
 Cal döbbenten nézte a szörnyeteget: morbid teste hullámzott és dagadozott. Amit
Cal eddig a szél süvítésének vélt, az a szörnyeteg üvöltése volt. Egyáltalán nem
természeti jelenségr l volt hát szó; ez a kísértet bocsátotta ki magából a hangokat,
méghozzá egy tucat helyen. Fülrepeszt hangja vagy légzése szinte az egész kertet
kitépte a földb l, és a leveg be röpítette.
Növény- és k zápor hullott a kertben lév kre. Cal eltakarta a fejét a kezével, és vakon
arrafelé futott, ahol az apját látta az imént. Brendan a földön hasalt, védte magát,
ahogy tudta. Nimrod nem volt a közelében.
Cal úgy ismerte a kerti ösvényt, mint a tenyerét. Ezen az ösvényen haladt most,
közben sarat köpködött. Valahol a magasban, legalább a látványtól kímélve a
kiszemelt áldozatokat, a Gereblye ismét üvöltött, és Cal hallotta, hogy Lilia felsikolt.
Nem nézett hátra, mert maga el tt most meglátta Nimrodot, aki a hátsó kerítés
elrohadt karóit ráncigálta kifelé, apró termete ellenére egész ügyesen. Újabb földes
hullott Calre, de a fejét lehajtva, tovább futott a kerítés felé.
Az üvöltésnek vége szakadt, de a szél továbbra is tombolt. A ház túlsó oldaláról
hallatszó zajból ítélve valószín leg darabokra tépte a Chariot Streetet. Amikor a
kerítéshez ért, Cal megfordult. A nap áthatolt a mocsokfüggönyön, Cal megpillantotta
a kék eget, aztán egy alak eltakarta el le, és elindult felé. Cal megpróbált átmászni a
kerítésen, de a nadrágszíja beleakadt egy szögbe. Odanyúlt, hogy kiszabadítsa; érezte,
hogy a Gereblye a sarkában van. Biztosan Bolond Mooney taszított rajta, mert ahogy a
nadrágszíjjal vacakolt, egyszer csak átesett a kerítés túlsó oldalára, de a haja szála sem
görbült.
Cal felállt, és meglátta, hogy minek köszönheti menekülését. A csonttalan
szörnyeteg a galambház mellett lebegett, feje el re-hátra lengett, és a galambokat
hallgatta. Cal áldotta a madarait, közben lehajolt, és kihúzott még egy kerítésdeszkát,
hogy Nimrodot áthúzhassa a résen.
Gyerekkorában az agyába vésték, micsoda veszélyeket rejteget a kerítés és a sínek
között húzódó senki földje. Ezek a veszélyek most eltörpültek a galambház mellett
id valamihez képest, lett légyen bármi is az. Cal felkapta Nimrodot, és a kavicsos
töltésen a sínek felé kapaszkodott.
- Meneküljünk! - mondta Nimrod. - A nyomunkban van! Meneküljünk!
Cal észak felé, majd dél felé nézett, a szíve a torkában dobogott. A szél ténykedése tíz-
tizenöt méterre csökkentette a látótávolságot. Két-két sínpár futott mindkét
irányba; Cal átugrott az els n, be az olajos talpfák közé, aztán amikor a másodikhoz
ért, Nimrod megszólalt:
- A rohadt életbe!
Cal megfordult, sarka alatt csikorgott a kavics, és látta, hogy üldöz jük betelt a
madarakkal, és a kerítés fölé emelkedik.
A szörnyeteg mögött ott állt Lilia Pellicia a Mooneykert romjai között, a szája tátva,
mintha valamit kiáltana. De hang nem hallatszott. Cal legalábbis semmit nem hallott.
A szörnyeteg hallása azonban élesebb lehetett. Megtorpant, a kert és a hang felé fordult.
Cal nem nagyon látta, hogy ezután mi történt, mert megzavarta egyrészt a szél,
másrészt Nimrod, aki megérezte testvére halálát, és kapálódzni kezdett Cal karjaiban.
Cal csak annyit látott, hogy a szörnyeteg hullámzó alakja hirtelen megremeg, a
következ pillanatban pedig Lilia kiáltása hallható regiszterbe csapott át. A fájdalom
sikoltása szakadt fel bel le és testvéréb l is. Aztán a szél ismét feltámadt, betakarta a
kertet, éppen, amikor Cal meglátta, hogy Lilia alakját fehér lángok emésztik el. A
sikoly hirtelen elhalt.
Ugyanebben a pillanatban Cal talpa alatt bizsergés jelezte, hogy vonat közeledik.
Vajon melyik irányból és melyik sínen? Lilia lemészárlása felkorbácsolta a szelet. Cal
most már tíz méterre sem látott.
Tudva, hogy a kert fel l nem remélhet biztonságot, Cal megfordult, a szörnyeteg
közben újabb hajmereszt forgatagot kavart.
„Gondolkodj! - nógatta magát Cal: - Pillanatokon belül ismét a nyomunkba ered!"
Kiszabadította a karját, és megnézte az óráját. Tizenkét óra harmincnyolc percet mutatott.
Melyik irányba mehet ez a vonat tizenkett harmincnyolckor? A Lime Street felé
megy vagy onnan jön?
Gondolkodj!
Nimrod sírva fakadt. Ez most nem gyermeki b gés volt, hanem mély, szívb l jöv
zokogás a veszteség miatt.
Cal hátrapillantott, ahogy a kavics a lába alatt egyre er sebben remegett. A
porfüggöny egy hasadékán keresztül ismét meglátta a kertet. Lilia alakja elt nt, de
látta apját a romok között - Lilia gyilkosa éppen a feje fölé emelkedett. Brendan
bágyadt tekintete semmit nem árult el. Vagy nem fogta fel a veszélyt, vagy nem
tör dött vele. Mozdulatlanul. állt.
- A kiáltás! - mondta Cal, és felemelte Nimrodot, hogy maszatos arcuk majdnem
összeért. -Ahogy Lilia...
Nimrod csak zokogott.
- Tudsz úgy kiáltani?
A szörnyeteg már majdnem elérte Brendant.
- Kiálts! - üvöltött Cal Nimrodra, és megrázta, hogy csörögtek a csontjai. -Kiálts,
vagy megöllek, te rohadék!
Nimrod elhitte.
- Rajta! - mondta Cal, és Nimrod kinyitotta a száját. A szörnyeteg meghallotta a
kiáltást. Dagadó fejét hátralendítette, és ismét.feléjük száguldott.
Mindössze néhány másodperc telt el, de a sínek remegése közben egyre er södött.
Milyen messze lehet a vonat? Egy kilométerre? Háromszáz méterre?
Nimrod abbahagyta a kiabálást, és megpróbált kiszabadulni Cal karjaiból.
- Jézusom! - mondta, ahogy meglátta a füstben közeled szörny séget. - Megöl!
Cal próbált nem figyelni Nimrodra, és emlékezetének abban a h vös régiójában
kutatott, ahol a vonatok menetrendjét tárolta.
Melyik vágányon és milyen irányból jön? Agya a számok között lapozott, mint egy
utastájékoztató a pályaudvaron, kereste a vonatot, amely indulását vagy érkezését
tekintve hat-hét percnyire van ilyenkor a liverpooli Lime Streett l.
A szörnyeteg nyöszörögve kapaszkodott felfelé a kavicsos töltésen. Porköpenyt
terített rá a szél, és ki-be járkált összeszabdalt testén.
A közeled vonat dübörgésére Cal gyomra görcsbe rándult. És még mindig a
számok között keresgélt.
Honnan?! Hová?! Gyors vagy személy?!
„Gondolkodj, a rohadt életbe!"
A szörnyeteg már majdnem elérte ket.
Gondolkodj!
Cal hátralépett. A legszéls sínpár a háta mögött sivítani kezdett.
És a sivítással egy id ben megérkezett a megoldás. Staffordból jön Runcornon
keresztül. Ahogy a vonat úti célja felé dübörgött, ritmusa Cal lábában lüktetett.
- Tizenkett negyvenhat, Stafford fel l - motyogta Cal a számokba foglalt imát.
A gyilkos az észak felé tartó els sínpár f lött járt. Hozta a halált. Nem átkot, nem
ítéletet; a halált.
- Fogj meg, ha tudsz! - kiáltotta Cal.
- Meg rült? ! - kérdezte Nimrod.
 Válaszképpen Cal egy kicsit magasabbra emelte a csalit. Nimrod b gött. Üldöz jük
feje hatalmasra dagadt az éhségt l.
- Gyere!
A szörnyeteg már átjutott mindkét északi vágányon; most érkezett az els , dél felé
tartó sínpárhoz.
Cal tett még egy bizonytalan lépést hátrafelé, sarka elérte a legtávolabbi sínt, a
szörnyeteg hangja és a föld moraja kilazította a fogaiban a töméseket.
Ahogy a szörnyeteg feléjük nyúlt, Cal csak annyit hallott, hogy Nimrod felsorolja
az összes létez szenteket, a Megváltó után kutatva.
És akkor, mintegy Nimrod hívására, szétnyílt a piszkos leveg függönye, és
megjelent a vonat. Cal érezte a talpa alatt a sínt, felemelte a lábát; és oldalra zuhant.
Ami ezután történt, másodpercek m ve volt. Az egyik pillanatban a szörnyeteg még
a síneken állt, hatalmas gyomránál is hatalmasabb étvággyal kívánta a halált. A
következ pillanatban a vonat elgázolta.
Nem volt üdvrivalgás. Nem volt diadalmámor a szörny pusztulása láttán. Csak
éktelen b z, mintha a környék összes halottja feltámadt volna, és lehelt volna egyet. A
vonat tovarobogott, elmosódó arcok tapadtak az ablakaihoz.
Éppoly hirtelen, ahogy felbukkant, már el is t nt a függöny mögött, folytatta útját
dél felé. A sínek sivítása sziszeg suttogássá halkult. Aztán az is elmúlt.
Cal visszazökkentette Nimrodot az isteni névsorolvasásból.
- Vége...
Beletelt még egy kis id be, míg Nimrod belátta, hogy ez tényleg így van. A füstbe
bámult, várta, hogy mikor ront rájuk a Gereblye.
- Kész - mondta Cal. - Megöltem.
- A vonat ölte meg - mondta Nimrod. - Tegyen le!
Cal letette. Nem nézve se jobbra, se balra, Nimrod elindult a kert felé, ahol a
testvére meghalt. Cal követte.
Teljesen elült a szél, amit a csonttalan teremtmény, hozott - vagy ami t hozta. Nem
maradt utána egy lágy fuvallat sem, ami a magasban tartotta volna a mocskot, így
most lefelé ereszkedett minden. Apró kövek, kerti bútorok és kerítések darabjai,
elsodort háziállatok maradványai. Vér- és földes . A Chariot Street jámbor lakói nem
hitték volna, hogy az Utolsó Ítéleten innen ilyesmiben részük lehet.

VII. A VIHAR UTÁN

1.
Amikor a por végre kezdett leszállni, felbecsülhet vé vált a pusztítás mértéke. A
kert fenekestül felfordult, mint az összes többi az utcában; a tet l több tucat pala
hiányzott, és a kémény alaposan megroggyant. A szél a ház el tt is óriási rombolást
vitt véghez. Feldúlta az egész utcát: a lámpaoszlopok kid ltek, a falak leomlottak, a
száguldó szemét betörte az autók ablakait. Szerencsére úgy t nt, hogy az embereket
megkímélte - egy-két karcolást; zúzódást cs a sokkhatást leszámítva. Lilia volt az
egyetlen halálos áldozat.
- Immacolata küldte ránk ezt a szörnyeteget - mondta Nimrod. -Megölöm t!
Esküszöm, hogy megölöm! - Az apró Nimrod szájából mulatságosnak hangzott ez a
fenyegetés.
- És akkor mi van? - kérdezte Cal csüggedten. Az ablaknál állt, és az utcát nézte,
ahol a Chariot Street lakói kábán kóvályogtak. Voltak, akik a romhalmazt bámulták,
mások az ég felé hunyorogtak, mintha onnan leolvashatnának valamiféle magyarázatot.
- Ma délután jelent s gy zelmet arattunk, Mr. Mooney - mondta Frederick. - Ezt be
kell látnia. És magának köszönhetjük.
- Hol itt a gy zelem? - kérdezte Cal keser en. - Az apám csak ül szótlanul, Lilia
halott, a fél utca darabokra tépve...
- Folytatjuk a harcot - mondta Freddy -, amíg a Fúgát biztonságban nem tudjuk.
- Folytatjuk? - kérdezte Nimrod. - Ugyan, árulja már el, hol volt, amikor az a szar itt
röpködött?
Cammell menteget zni akart, aztán mégis úgy döntött, hogy jobban teszi, há nem
szól egy szót sem, és hallgatásával elismeri gyávaságát.
A Chariot Street sarkán felt nt két ment autó és néhány rend rségi kocsi. Amikor
meghallotta a szirénákat, Nimrod is odament az ablakhoz.
- Egyenruha - motyogta. - Ez mindig rosszat jelent.
Az els rend rautó ajtaja felpattant, és egy higgadt külsej férfi szállt ki a kocsiból,
ritkás haját tenyerével hátrasimította. Calnek ismer s volt a pasas arca - szemei körül
sötét karikák, mintha évek óta nem aludt volna -, de ehhez az archoz sem tudott nevet
társítani.
- El kell t nnünk! - mondta Nimrod. - Miel tt kérdez sködni kezdenének...
Egy tucat rend r máris szétszóródott az utcában, hogy elkezdje a nyomozást.
„Vajon mit mondanak majd a lakók? - töprengett Cal. - Vajon látták Lilia gyilkosát?
És ha igen, bevallják-e?"
- Én nem mehetek el -mondta Cal. - Nem hagyhatom itt az apámat.
- Ha magával beszélnek, rögtön szimatot fognak - mondta Nimrod. - Elment az
esze? Majd az apja elmond mindent, amit tud. Nem fogják elhinni.
Cal belátta, hogy Nimrodnak igaza van, de akkor sem akarta egyedül hagyni Brendant.
- Mi történt Suzannával és a többiekkel? - kérdezte Cammell, amíg Cal gondolkodott.
- Visszamentek az üzletbe, hogy megnézzék, hagyott-e Shadwell valamilyen nyomot.
- Nem hiszem, hogy találnának valamit - mondta Cal.
- Liliának sikerült - mondta Freddy.
- Mi sikerült? Megtalálta a sz nyeget?
- Majdnem. Liliával visszamentünk a Laschenskiházba, hogy betájoljuk magunkat.
Azt mondta, hogy nagyon er s a visszhang.
- Milyen visszhang?
- A két hely között, ahol a sz nyeg volt, és ahol most van.
Freddy a zsebében kotorászott, és el vett három fényes fedel könyvet. Az egyik
egy térkép volt, Liverpool és
környéke, a másik kett krimi. - Ezeket egy cukrászdában vettem kölcsön, hogy
segítsenek megtalálni a sz nyeget.
- De nem találta meg - mondta Cal.
- Mondtam, hogy majdnem. De félbeszakított bennünket az a valami, ami megölte Liliát.
- Mindig is élesek voltak Lilia érzékei.
- Így igaz - mondta Freddy. - Megérezte a szörny szagát a leveg ben, és már el is
felejtette a sz nyeget. Ragaszkodott hozzá, hogy értesítenünk kell a többieket, ezért
jöttünk ide. Ez volt a hiba. Ott kellett volna maradnunk.
- Akkor egyenként vitt volna el bennünket - mondta Nimrod.
- Nagyon remélem, hogy nem Suzannáékkal kezdte - mondta Cal.
- Nem. k élnek - rnondta Freddy. - Már megéreztük volna, ha nem élnének.
- Ez biztos - mondta Nimrod. - Nem lesz nehéz megtalálni ket. De indulnunk kell,
azonnal.
 - Jól van, ezt már hallottam - mondta Cal. - Csak hadd köszönjek el az apámtól.
Átment a másik szobába. Brendan meg sem mozdult azóta, hogy Cal leültette t egy
székre.
- Apa... hallasz engem?
Brendan felemelte a fejét.
- Nem láttam ekkora szelet a háború óta. Malájföldön volt. Házakat söpört el. Nem
hittem volna, hogy itt is látok majd ilyent.
Úgy beszélt, mint aki megháborodott, tekintete az üres falra szegez dött.
- Rend rök vannak az utcában - mondta Cal.
- De a galambház legalább megúszta, igaz? Ekkora szelet... - a hangja elhalkult. -
Idejönnek? A rend rök?
- Igen, azt hiszem, apa. Tudsz beszélni velük? Nekem el kell mennem.
- Persze, menj csak - motyogta Brendan. - Menj!
- Elvihetném a kocsit?
- Vidd! Majd én beszélek velük, és... - Ismét megtorpant, nem fejezte be a mondatot. -
Nem láttam ekkora szelet... a... a háború óta.

2.
A trió a hátsó ajtón át távozott; átmásztak a kerítésen, és a folyó mentén a Chariot
Street végén lév gyaloghíd felé tartottak. A hídról látták, hogy máris mekkora
kíváncsi tömeg cs dült össze a környez utcákból.
Cal alig tudta leküzdeni a vágyát, hogy odamenjen, és elmondja nekik, mit látott.
Hogy elmondja: a világ nemcsak a csésze és a teáskanna. Én tudom, hiszen én láttam.
De megfékezte magát, mert tudta, hogyan néznének rá.
Egyszer talán majd büszke lehet, egyszer talán majd elmondhatja az embereknek,
milyen borzalmak és csodák vannak ebben a világban. De az az id még nem jött el.

VIII. A SZÜKSÉGES ROSSZ

A sötét öltönyös férfi, aki kiszállt a rend rautóból, Hobart felügyel volt.

Negyvenhat évéb l tizennyolcat a városi rendfenntartó er knél töltött, de csak az

utóbbi id ben - a tavaly tavasszal és nyáron kirobbant zavargások óta - kezdett felfelé
ívelni a csillaga.
A zavargások háttere azóta is kutatások tárgya és beszédtéma volt, de Hobart
egyikkel sem foglalkozott. Minden idejét a törvénynek és meg rzésének szentelte, és a
polgári zavargások idején ez a megszállottsága a pillanat emberévé avatta t.
Nem tör dött a szociológusok és az agyaló állampolgárok aprólékoskodásaival. Az
szent feladata a béke meg rzése volt, és rendíthetetlenségét - méltatói jellemezték
így módszereit - civil mesterei is helyeselték. Szédületes sebességgel emelkedett a
ranglétrán, és elöljáróitól korlátozás nélküli felhatalmazást kapott, hogy leszámoljon
az anarchiával, ami milliós károkat okozott a városnak.
Tisztában volt vele, hogy mire megy ki a játék. Kétségtelen, hogy a ranglétrán
fölötte állók - akik iránt mélységes, de kimondatlan megvetést érzett - maguk nem
folyamodtak volna könyörtelen eszközökhöz, mert tartottak a következményekt l. És
az is biztos, hogy gondolkodás nél'ül a felháborodott nép elé vetik majd t, ha
módszerei megbuknak.
De nem buktak meg. Écsapata - az osztagokból maga köré gy jtött emberek, akik
helyeselték módszereit - rövid id n belül jelent s sikereket ért el. Míg a hagyományos
er k az utcák rendjére ügyeltek, Hobart különítménye, amit T zoltóság néven emlegettek -
már aki egyáltalán tudott róla -, a színfalak mögött tevékenykedett, és
szavakkal vagy tettekkel megfélemlített minden gyanúsítottat, aki izgató
tevékenységet folytatott. Néhány hét alatt megfékezték a zavargásokat, és James
Hobart hatalmával eztán mindenkinek számolnia kellett.
Néhány eseménytelen hónap következett, és a T zoltóság elbágyadt. Hobart tudta
jól, hogy a pillanat emberének lenni semrnit nem jelent, ha a pillanat már elmúlt, de ez
év tavaszán és nyarán mintha éppen ez lett volna a helyzet.
Egészen mostanáig. Most újra reménykedhetett, hogy akad még munka a számára.
Elszabadult a pokol, és íme, itt volt a szeme el tt az ékes bizonyíték.
- Mi a helyzet?
Richardson, Hobart legf bb segít társa, a fejét csóválta.
- Valami forgószélr l beszélnek - felelte.
- Forgószélr l? - Hobart elnéz en mosolygott a képtelen ötleten. Amikor
mosolygott, az ajka elt nt, és szeme résnyire sz kült. - A tettesek?
- Nem érkezett bejelentés. Úgy t nik, hogy csak ez a szél...
Hobart a romokat nézte.
- Angliában vagyunk - mondta. - Itt nincs forgószél.
- De hát valami ezt m velte...
- Valaki, Bryn. Anarchisták: Olyanok ezek, mint a patkányok. Megtalálod a mérget,
és ahelyett hogy kiirtaná ket, meghíznak rajta. - Szünetet tartott. - Az az érzésem,
hogy kezd dik minden elölr l.
Egy másik embere - Fryer, az el évi összet zések véreskez h se - közeledett feléjük.
- Felügyel úr, jelentették, hogy gyanús alakokat láttak a hídon.
- Utánuk! - mondta Hobart. - Letartóztatni! Bryn, maga pedig beszéljen az
itteniekkel. Az utca minden lakójától vallomást kérek.
A két rend r munkához látott, Hobart pedig elt dött a problémán. Afel l semmi
kétsége nem volt, hogy emberi kéz m ve ez a pusztítás. Lehet, hogy a tettesek nem
ugyanazok, akiket tavaly elkapott, de lényegét tekintve ugyanarról az állatról volt szó.
Szolgálati évei alatt számtalan formában jelent meg ez a vadállat, és amikor a torkába
bámult, mindig egyre ravaszabbnak és undorítóbbnak találta.
De az ellenség az állandó, rejt zzön bár t z, árvíz vagy forgószél mögé. Ez er t
adott Hobartnak. Lehet, hogy a harctér változott, de a háború a régi. A törvény, amit
Hobart testesített meg, és az emberi szív rothadó z rzavara között folyt a harc. Ezt a
meggy dését semmilyen forgószél nem ingathatja meg.
A harc persze néha megkövetelte, hogy könyörtelen legyen, de nincs olyan
küzdelemre méltó ügy, amely id nként ne követelne könyörtelenséget bajnokaitól.
Hobart soha nem bújt ki ez alól a felel sség alól, és most sem fog.
Mindegy, hogy milyen jelmezt öltött, jöjjön csak a vadállat! Hobart készen állt.

IX. A HERCEGEK HATALMASSÁGÁRÓL

Shadwell belépett a szobába, de a varázslón nem nézett rá; úgy t nt, hogy meg
sem moccant az elmúlt éjszaka óta. A leveg b zlött a leheletét l és az izzadságától.
Shadwell mély lélegzetet vett.
- Szegény rajongóm! - mondta Immacolata. - Meghalt.
- Az hogy lehet? -kérdezte Shadwell. Szeme el tt még mindig ott lebegett a
Gereblye, a maga visszataszító pompájában. Hogy lehet elpusztítani egy ilyen er s
valamit; f leg ha már úgyis halott volt?
- Megölték a Kakukkok - felelte Immacolata.
- Mooney vagy a lány?
- Mooney.
- És a többi féreg?
- Egy kivételével mind életben maradt - mondta Immacolata. - Jól mondom?
A Boszorkány a sarokban kuporgott; teste, mint a falra kent takony. Olyan halkan
válaszolt Immacolatának, hogy Shadwell nem is hallotta.
- Igen - mondta a varázslón . - A n vérem látta, hogy az egyik felfordult. A többi
megmenekült.
- És a Korbács?
- Nem mozdul.
- Jól van - mondta Shadwell. - Ma este elvitetem a sz nyeget.
- Hová?
- A folyó túlsó partjára. Egy volt üzletfelem, Sherman házába. Ott lesz az árverés.
Az ügyfeleink nem örülnének a nyilvánosságnak, itt a szállodában nem lehet.
- Tehát jönnek?
Shadwell elvigyorodott.
- Persze hogy jönnek. Erre várnak évek óta. Hogy végre licitálhassanak. És én most
megadom nekik a lehet séget.
Shadwellnek hízelgett a gondolat, hogy milyen készségesen ugrott az ajánlatára a
hét hatalmas vev , akiket meghívott erre a vásárok vásárára.
A világ leggazdagabb emberei voltak: egész országokat megvásárolhattak volna a
vagyonukból. A cs cseléknek semmit nem mondott a nevük. Ezek az emberek, mint
az igazán hatalmasok, névtelen óriások voltak. De Shadwell mindennek alaposan
utánanézett. Tudta, hogy k heten nemcsak abban hasonlítanak egymásra, hogy
hihetetlenül gazdagok. Tudta, hogy mindannyian a csodálatosra áhítoznak. Ezért
hagyták el rögtön kastélyaikat és odúikat, izgalomtól kiszáradt szájjal és izzadó
tenyérrel sietve ebbe a piszkos városba.
Shadwell valami olyan dolgot kínált nekik, amiért talán az életüket is odaadták
volna, ami talán még a gazdagságnál is többet ért. Valóban hatalmasok voltak. De
Shadwell vajon nem volt most mindegyikükncl hatalmasabb?

X. VADEMBERLÉNYEK
- Milyen buja ez a város - mondta Apolline, ahogy Suzannával Liverpool utcáin sétáltak.
Gilchrist üzletében semmit nem találtak, és a gyanús pillantások el l gyorsan
odébbálltak, miel tt még bárki kérdez sködni kezdett volna. Apolline ragaszkodott
hozzá, hogy nézzék meg a várost, és szimata a legforgalmasabb utcákra vezette, ahol
vásárlók, gyerekek és csavargók nyüzsögtek.
- Buja? - kérdezte Suzanna. A piszkos utcáról nem éppen ez jutott az eszébe.
- Nagyon - felelte Apolline. - Nem látja?
Az utca túlsó oldalára, egy ágynem t reklámozó plakátra mutatott, rajta egy
bágyadt szerelmespár aktus után; egy másik plakát a tökéletes vonalakat hirdette, és
ezt emberi és gépi kivitelezésben is bemutatta. - Ott is mondta Apolline, és egy
dezodorokkal teli kirakatra irányította Suzanna figyelmét, amelyben a kígyó az
önbizalom ígéretével csábította a meztelen Ádámot és Évát.
- Ez a város egy nagy bordélyház - állapította meg Apolline, és egyértelm en
helyeselte a dolgok ilyetén állását.
Suzanna csak most vette észre, hogy elvesztették Jerichaut. Az el bb még ott
ténfergett mögöttük, izgatottan nézegette az emberparádét, de Suzanna most nem látta t.
 A járókel k dzsungelében elindultak visszafelé. Egy videokölcsönz kirakata el tt
találták meg Jerichaut, akit teljesen elvarázsolt a hatalmas képerny mozaik.
- Ez egy börtön? - kérdezte, miközben a beszél fejeket bámulta.
- Nem-felelte Suzanna.- M sor. Mint a színházban. - Belekapaszkodott Jerichau
túlméretezett kabátjába. - Menjünk!
Jerichau Suzannára nézett. Könnyes volt a szeme. Milyen érzékeny, gondolta
Suzanna, és aggodalommal töltötte el, hogy egy tucat képerny is képes könnyekre
fakasztani Jerichaut.
- Nincs semmi baj - mondta; és próbálta elcsalogatni Jerichaut a kirakat el l. - Jól
érzik ott magukat.
Suzanna belekarolt, és Jerichau arca felragyogott az örömt l. Együtt folytatták
útjukat a tömegben. Ahogy érezte Jerichau remeg testét, Suzanna is átélte az t ért
megrázkódtatást. Mivel nem ismert másikat, Suzanna természetesnek vette ezt a
szajha századot, amibe beleszületett, de most - ahogy Jerichau szemével látta, Jerichau
fülével hallotta - mintha jobban értette volna. Rájött, hogy miközben kétségbeesetten
törekszik az örömszerzésre, minden örömt l megfosztja magát; emelkedettséget
színlel, pedig valójában durva és végtelenül sivár, bár buzgón igyekszik elb völ nek
feltüntetni magát.
Apolline azonban hihetetlenül élvezte. Hosszú fekete ruhája a járdát söpörte, ahogy
vonult az utcán, mint valami özvegy a temetés utáni els kiruccanásán.
- Azt hiszem, le kellene térnünk a f utcáról - mondta Suzanna, amikor utolérték Apolline-
t. - Jerichau nem bírja a tömeget.
- Pedig nem árt, ha megszokja - mondta Apolline, és egy szúrós pillantást vetett
Jerichau felé. - Hamarosan ez lesz a mi világunk.
Ezzel hátat fordított nekik, és elindult.
- Várjon egy kicsit!
Suzanna a nyomába eredt, nehogy elszakadjanak egymástól a tömegben.
- Várjon! - mondta, és megragadta Apolline karját. - Nem kószálhatunk itt a
végtelenségig. Vissza kell mennünk a többiekhez.
- Hadd szórakozzam egy kicsit! - mondta Apolline. - Olyan sokáig aludtam.
Szükségem van egy kis kikapcsolódásra.
- Majd kés bb - mondta Suzanna. - Ha megtaláltuk a sz nyeget.
- Le van szarva a sz nyeg! - vágta rá Apolline.
Az emberekb l ingerült pillantásokat és szitkokat váltottak ki, mert miközben
vitatkoztak, akadályozták a járdán a forgalmat. Egy kölyök leköpte Apolline-t, aki
megnyer irányérzékkel ezt azonnal viszonozta. A fiú döbbent - és leköpött - képpel
eloldalgott.
- Kedvelem ezeket az ittenieket - mondta Apolline. - Nem játsszák meg az udvariast.
- Megint elvesztettük Jerichaut! - mérgel dött Suzanna. - A fene egye meg, olyan,
mint egy gyerek!
- Én látom t.
Apolline Jerichau felé mutatott, ott állt egy kicsit távolabb t lük, és igyekezett
kiemelni a fejét a tömegb l, mintha attól tartana, hogy belefullad az embertengerbe.
Suzanna elindult felé, de az áramlattal szemben nehezen jutott el re. Jerichau pedig
csak állt mozdulatlanul, rémült tekintete a fejek fölött a leveg be meredt. Lökdösték
és taszigálták, de Jerichau csak bámult tovább.
- Majdnem elveszítettük - mondta Suzanna, amikor végre odaért mellé.
Jerichau tömören válaszolt: - Nézze csak!
Igaz, hogy Suzanna jó néhány centivel alacsonyabb volt nála, de amennyire csak
tehette, követte Jerichau tekintetét.
 - Nem látok semmit.
- Most meg mi lelte? - érdekl dött Apolline, aki közben szintén odaért.
- Mindenki olyan szomorú - mondta Jerichau. Suzanna az embereket nézte. Azt
látta, hogy ingerültek, látott néhány ostoba vagy keser arcot is, de szomorúságot
egyiken sem fedezett fel.
- Látja? - kérdezte Jerichau, miel tt Suzanna kifejthette volna a véleményét. - A fények...
- Nem, nem látja a fényeket - mondta Apolline határozottan. - Mert Kakukk, ha
emlékszik. Hiába kapta meg az oldószert. De most már tényleg menjünk.
Jerichau tekintete most Suzannára siklott, és majdnem sírva fakadt.
- Muszáj, hogy lássa! Azt akarom, hogy lássa!
- Ne csinálja ezt! - mondta Apolline. - Nem szabad.
- Színesek - mondta Jerichau.
- Emlékezzen az alapelvekre! - figyelmeztette Apolline.
- Színesek? - kérdezte Suzanna.
- Az a füstszer a fejek körül.
Jerichau megfogta Suzanna karját.
- Nem hallja? --kérdezte Apolline. - Capra harmadik alapelve kimondja, hogy...
Suzanna nem figyelt rá. A tömeget bámulta, és Jerichau kezét szorította.
Érzékeik egybeolvadtak, és osztoztak a rémületben is, ahogy bekerítette ket ez a
perzsel lehelet nyáj. Suzanna klausztrofóbia-érzése egyre er södött; becsukta a
szemét, és próbált megnyugodni.
A sötétben ismét hallotta Apolline hangját, valamilyen alapelvr l beszélt. Suzanna
kinyitotta a szemét.
A látványtól majdnem felsikoltott. Mintha a csatornák t zre lobbantak volna, az
égbolt színe megváltozott, és füst fojtogatta az utcát. Mégis úgy t nt, hogy senki nem
vette észre.
Suzanna valamiféle magyarázat reményében Jerichaura nézett, és most tényleg
felsikoltott. Jerichau feje fölött t zijáték-glóriát látott; fény- és élénkpiros füstoszlop
emelkedett ki bel le.
- Jézusom! Mi ez?!
Apolline a vállánál fogva ráncigálta Suzannát.
- Siessünk! -kiáltotta. - Terjedni fog! Három, aztán a sokaság.
- Mi?
- Az alapelv!
Suzanna nem értette Apolline figyelmeztetését. Döbbenetét izgatottság követte. A
tömeget pásztázta, és mindenhol azt látta, amir l Jerichau beszélt: az emberlények
testéb l színes hullámok, színcsóvák törtek el . Majdnem minden szín halvány volt:
szürke vagy fonott szalagokhoz hasonlító tompa színek, és csak elvétve látszott egyegy élénk
folt - csillogó narancssárga egy gyerek feje körül, aki az apja nyakában ült;
tarka pávaszínek egy lány körül, aki a szerelmesével nevetgélt.
Apolline megint rántott egyet Suzannán, aki most engedelmeskedett, de alig egy
métert tehettek meg, amikor kiáltást hallottak a tömegb l, aztán még egyet, és az
emberek az arcukhoz kapták a kezüket, és eltakarták a szemüket. Suzanna mellett egy
férfi térdre rogyott, és a Miatyánkot kezdte darálni; volt, aki hányt, volt, aki a mellette
állóba kapaszkodott, csak hogy érezze: nincs egyedül a borzalmak közepette.
- A rohadt életbe! - mondta Apolline. - Tessék, ez a maguk m ve.
Suzanna látta, hogy a glóriák színe megváltozik, ahogy a rémület görcsbe rántja
kibocsátóikat. Az elfojtott szürkéket harsány zöldek és lilák döfték át. A sikolyok és
imák hangzavarában Suzanna úgy érezte, rögtön megsüketül.
- Hogy érti ezt?
 - Capra alapelve! - kiáltotta Apolline. - Három, aztán a sokaság.
Suzanna most értette meg, hogy ez mit jelent. Ha már hárman tudnak valamir l, az el bb-
utóbb mindenki számára kiderül. Amikor Apolline és Jerichau után Suzanna is
meglátta a glóriákat - a látványt, amit k ketten születésük óta ismertek -, a t z
elharapózott, és a rejtélyes ragály pillanatok alatt megbolondította az utca népét.
A rettegés szinte rögtön er szakot szült, mert a tömeg b nbakokat keresett. Az
eladók faképnél hagyták a vásárlókat, és egymás torkának ugrottak: a titkárn k a
könyvel k arcába vájták a körmüket; feln tt férfiak zokogtak, közben próbáltak
magyarázatot kiverni a feleségükb l és a gyerekeikb l.
Az emberek nem a rejtett er k megfejtésén vetélkedtek, hanem egymást marták,
mint a veszett kutyák, és a színek egy beteg ember ürülékének szürkésbarnájává
folytak össze.
De ezzel még nem volt vége. Alighogy kitört a verekedés, egy jól öltözött hölgy -
arcán szétken dött a smink vádlón Jerichaura mutatott.
- volt! - visította. - volt az!
És máris a b nösre vetette magát, hogy kikaparja a szemét. Jerichau letámolygott az
úttestre, de a n követte.
- Állítsák meg! - kiabálta. - Állítsák meg!
A n üvöltözésére egypáran beszüntették külön küzdelmeiket, és az új célpontra
fordították figyelmüket. Suzanna mellett megszólalt valaki:
- Meg kell ölni! - Egy másodperccel kés bb már röpült is az els lövedék. Vállon
találta Jerichaut. Aztán röpült a következ . A forgalom leállt, mert a vezet ket, akik
kíváncsiságból lelassítottak, hatalmába kerítette a látvány. Jerichau beszorult a kocsik
közé, a tömeg nekirontott. Suzanna rádöbbent, hogy itt életr l és halálról van szó. A
megzavarodott és rémült cs cselék készen állt, s t egyenesen vágyott arra, hogy
széttépje Jerichaut és bárkit, aki a segítségére siet.
Újabb k találta el Jerichaut, arcán vér serkent. Suzanna elindult felé, kérte t, hogy
mozduljon meg, de Jerichau a közeled tömeget figyelte, mintha elb völte volna az
emberi düh megnyilvánulása. Suzanna továbbnyomult felé, átmászott egy
motorháztet n, lökhárítók között préselte át magát, de a cs cselék hangadói - a
szétken dött kép n és még ketten-hárman - már majdnem elérték Jerichaut.
- Hagyják békén! - kiáltotta Suzanna, de nem figyeltek rá. Volt valami
szertartásszer abban, ahogy az áldozat és gyilkosai eljátszották szerepeiket, mintha
évezredekkel ezel tt vés dött volna a sejtjeikbe, és a jelenetet senki és semmi nem
írhatná át.
A rend rautók szirénája törte meg a varázslatot. Életében el ször Suzanna hálás
volt ennek a gyomorfacsaró vijjogásnak.
A szirénák azonnal és mindenkire hatottak. Az emberek nyöszörögni kezdtek, mintha
együtt éreznének a szirénákkal, a vereked k eleresztették ellenfelük torkát, a többiek
összetaposott holmijukat és véres öklüket bámulták értetlenül. Egy-két ember elájult.
Mások megint sírva fakadtak, ezúttal inkább a zavarodottság, mint a félelem miatt.
Sokan, a letartóztatás helyett az óvatosságot választva, kereket oldottak.
Visszazökkentek Kakukkvakságukba, és menekültek a szélrózsa minden irányába,
rázták a fejüket, hogy a látvány utolsó szilánkjait is eltüntessék.
Apolline megjelent Jerichau mellett, miután az elmúlt néhány percben sikerült
megkerülnie a tömeget.
Próbálta felrázni t áldozati révületéb l. Rázta és kiabált, aztán elvonszolta
Jerichaut. Mentési kísérlete az utolsó pillanatban érkezett, mert a lincstársaság nagy
része szétszéledt ugyan, de egy tucatnyi csoport nem tágított. Vért akartak, és meg is
szerezték volna, még miel tt a törvény közbelép.
 Suzanna menekülési útvonalat keresett. A f útról nyíló egyik kis utca némi reményt
ígért. Kiáltott egyet, hogy odahívja Apolline-t. A jár rautók megérkezése akaratlanul
is a segítségükre volt: elterelte az emberek figyelmét, a cs cselék egyre fogyatkozott.
Az elkötelezett lincsel k legvérmesebbjei azonban nem adták fel. Amikor Apolline
és Jerichau elérték a kis utca sarkát, az üldöz k els embere, a szétken dött kép n
elkapta Apolline ruháját. Apolline elengedte Jerichaut, és akkorát vágott a n
állkapcsára, hogy az menten elterült.
A rend rök észrevették a hajszát, és maguk is beszálltak, de miel tt még
közbeléptek volna, hogy megfékezzék az er szakot, Jerichau megbotlott. A tömeg
rögtön rávetette magát.
Suzanna megfordult, hogy segítsen Jerichaunak. Közben egy kocsi száguldott felé
szorosan a járda mellett. A következ pillanatban az ajtó kicsapódott, és Cal kiabált ki
a kocsiból:
- Szállj be! Szállj be!
- Várj! - kiáltotta Suzanna, és amikor hátranézett, látta, hogy Jerichaut egy
téglafalhoz penderítik, odaszorítják a vérszomjas üldöz k. Apolline, aki közben a
tömeg egy másik tagját is leterítette, a kocsi felé szaladt. De Suzanna képtelen volt
otthagyni Jerichaut.
Visszafutott a Jerichaut eltakaró emberkupachoz, a hangzavar elnyelte Cal
kiáltásait, hogy legalább Suzanna meneküljön, amíg lehet. Mire odaért Jerichauhoz, az
már feladta minden reményét, nem is tiltakozott. Csak csúszott lefelé a fal mellett,
véres fejét védte a köpés- és ütészáportól. Suzanna kiabált, hogy hagyják abba, de
ismeretlen kezek elrángatták t.
Megint hallotta Cal kiáltását, de ha akart volna, most már akkor sem tudott volna
odamenni a kocsihoz.
- Menj! - kiáltotta, és fohászkodott, hogy Cal hallja meg és t njön el. Aztán
rávetette magát Jerichau leggonoszabb kínzóira. De túl sok kéz fogta t vissza, néhány
- a pillanat z rzavarát kihasználva - még jól meg is tapogatta Suzannát, aki küzdött és
kiabált, de a helyzet reménytelen volt.
Kétségbeesetten Jerichau felé nyúlt, rácsimpaszkodott, hogy védje az életét, a másik
karjával eltakarta a fejét az egyre vadabb ütészápor el l.
Az ütések, szitkok és rúgások hirtelen abbamaradtak, amikor két rend r jelent meg
a lincsel k gy jében. A cs cselék egy-két tagja rögtön elosont, még miel tt rizetbe
vennék, de a többség a megbánás leghalványabb jelét sem mutatta. Éppen
ellenkez leg: szájukról letörölték a nyálat, és sipítozva igazolni kezdték brutalitásukat.
- k kezdték - mondta a társaság egyik tagja, egy kopaszodó alak, aki
banktisztvisel nek nézett ki, ha leszámítjuk véres öklét és ingét.
- Igen? - kérdezte a rend r, a néger emberroncsra és mogorva barátn jére pillantva.
- Felállni, szarháziak! - mondta. - Velem jöttök.

XI. HÁROM ILLUSZTRÁCIÓ

1.
- Nem lett volna szabad otthagyni ket! - mondta Cal, amikor tettek egy kört, és
visszaértek a Lord Streetre. Az utca hemzsegett a rend rökt l, Suzannának és
Jerichaunak azonban nyoma sem volt. - Letartóztatták ket. A rohadt életbe, nem lctt
volna...
 - Gondolkodjon! - mondta Nimrod. - Nem tehettünk mást.
- Majdnem megöltek bennünket - mondta Apolline. Még mindig lihegett, mint egy
csatamén.
- Els sorban a sz ttesre kell gondolnunk - mondta Nimrod. - Azt hiszem, ebben
egyetértünk.
- Lilia látta a sz nyeget - mondta Freddy Apolline-nak. - A Laschenski-házból.
- Most is ott van Lilia? - kérdezte Apolline.
Hosszú percekig senki nem válaszolt. Végül Nimrod szólalt meg:
- Lilia meghalt - mondta szárazan.
- Meghalt? - kérdezte Apolline. - Hogyhogy? Csak nem valami Kakukk ölte meg?
- Nem - mondta Freddy. - Immacolata valamelyik teremtménye. De Mooney
barátunk elpusztította, miel tt mindannyiunkkal végzett volna.
- Tehát Immacolata tudja, hogy felébredtünk - mondta Apolline.
Cal a visszapillantóban meglátta Apolline-t. Szemei mint fekete kavicsok ültek
felduzzadt kalácsképében.
- Vagyis minden maradt a régiben, igaz? Az emberlények az egyik oldalon, a
gonosz csodatettek a másikon.
- A Korbács minden csodatettnél rosszabb volt - mondta Freddy.
- Még mindig nem ébreszthetjük fel a többieket - folytatta Apolline. - A Kakukkok
veszélyesebbek, mint valaha.
- De ha nem ébresztjük fel ket, velünk mi lesz? - kérdezte Nimrod.
- Mi leszünk az rök- felelte Apolline. - Vigyázunk a sz nyegre, amíg jobb id k
nem lesznek.
- Ha lesznek egyáltalán - mondta Freddy.
Ez a megjegyzés hosszú id re befagyasztotta a beszélgetést.

2.
Hobart a friss vérfoltokat nézte a Lord Streeten. Biztos volt benne, hogy a
romhalmaz, amit az anarchisták csináltak a Chariot Streetb l, csak el játék. Itt valami
sokkal kézzelfoghatóbb dologgal állt szemben: az rület spontán kirobbanásával egy
átlagos lakossági körben, és az embereket az a két lázadó hajszolta a brutalitásba, akik
most rizetben várták a kihallgatást.
Tavaly kövekkel és házi készítés bombákkal harcoltak. Az idei év terroristái, úgy
nik, sokkal kifinomultabb felszereléssel rendelkeznek. Ezen az eldugott utcán
tömeges hallucinációról beszéltek az emberek. Teljesen normális állampolgárok azt
állították, hogy az égbolt színe megváltozott. Ha a felforgató elemek valóban újabb
fegyverekkel - mondjuk ideggázokkal - jelentek meg a színen, akkor Hobart.is
agresszívabb taktikára kényszerül majd: nehézfegyverzetre, és alkalmazásukban az
eddiginél nagyobb szabadságra lesz szüksége. Tapasztalatai alapján már tudta, hogy
felettesei tiltakozni fognak, de minél több vér folyt, annál jogosabbnak érezte a követeléseit.
- Jöjjön csak ide! - mondta Hobart az egyik sajtófotósnak, és felhívta a figyelmét a
járdán lév vérfoltokra. - Ezt mutassa meg az olvasóknak.
A férfi lefotózta a foltokat annak rendje és módja szerint, aztán Hobartra irányította
a fényképez gép lencséjét. Ez a kép nem sikerülhetett, mert Fryer odaugrott hozzá, és
kitépte a kezéb l a gépet.
- Semmi fotózás! - mondta.
- Van valami rejtegetnivalója? - ellenkezett a fotós.
- Adja vissza neki a tulajdonát! - mondta Hobart. - A munkáját végzi, mint mi is.
A fotós fogta a fényképez gépet, és távozott.
- Szemét! - dünnyögte Hobart a férfi háta mögött. Aztán Fryerhez fordult. - Van
valami a Chariot Streetr l?
- Néhány baromi furcsa vallomás.
- Igen?
- Tulajdonképpen senki nem látott semmit, de úgy t nik, hogy minden
összezavarodott, amíg tartott az a forgószél. A kutyák megvesztek, minden rádió
elnémult. Valami különös dolog zajlott ott, ez biztos.
- És itt is - mondta Hobart. - Azt hiszem ideje, hogy elbeszélgessünk a gyanúsítottakkal.

3.
A glóriák már elhalványultak, amikor a rend rök kinyitották a rabomobil hátsó
ajtaját, és leparancsolták Suzannát és Jerichaut Hobart f hadiszállásának udvarán. A
látványból csak valami homályos rosszullét és hasogató fejfájás maradt Suzannában.
A sivár betonépületbe vezették, és különválasztották ket, holmijaikat elszedték.
Suzanna csak Mimi könyvét sajnálta, amit a kezében vagy a zsebében tartott, amióta
rátalált. Hiába tiltakozott, azt is elkobozták.
A letartóztatást végz rend rök egy rövid ideig tanácskoztak, hová is vigyék
Suzannát, aztán egy lépcs n lekísérték t az épület gyomrába, egy üres
kihallgatócellába. Itt egy rend r beírta Suzanna adatait egy nyomtatványra. Suzanna
igyekezett tisztességesen válaszolni a kérdésekre, de gondolatai másfelé jártak: Calre
gondolt, Jerichaura és a sz nyegre. A dolgok hajnalban is rosszul álltak, de ahhoz
képest most ezerszer rosszabbul. Suzanna azt mondogatta magának, hogy vállalni kell
minden nehézséget, és nem szabad fölöslegesen rágódni olyasmin, amit úgysem tud
megváltoztatni. Most az volt a legfontosabb, hogy Jerichauval együtt valahogy
kiszabaduljon. Látta, hogy Jerichau mennyire fél, és kétségbe van esve, amikor
különválasztották ket. Könny falat lesz, ha durván bánnak majd vele.
Gondolatait az ajtó nyílása akasztotta meg. Egy sötétszürke öltönyös, sápadt férfi
bámult rá. Úgy nézett ki, mint aki jó ideje nem aludt.
- Köszönöm, Stillman - mondta a férfi. A rend r felállt a székr l. - Kérem, várjon kinn!
A rend r kiment. Az ajtó becsapódott.
- Hobart vagyok - közölte Suzannával a jövevény. - Hobart felügyel . Van egy kis
megbeszélnivalónk.
Suzanna a glória leghalványabb nyomát sem látta már, de tudta, miel tt a férfi leült
volna vele szemben, hogy milyen szín a lelke. És ez semmi jót nem ígért.

Negyedik rész
CSODAORSZÁG – BÁRMI ÁRON?
Caveat Emptor (Óvakodjon a vásárló) Latin mondás I. MEGVÁSÁROLT VÁSÁRLÓK

1.
A legfontosabb lecke, amit Shadwell keresked ként megtanult, az volt, hogy ha a
birtokában van valami, amire valaki nagyon vágyik, akkor az a valaki ugyanúgy az
birtokában van.
A hercegek sem voltak kivételek. Shadwell hívására összegy lt most mind; eljöttek
a hercegek vagy modern megfelel ik: a régi pénz és az új, az arisztokrácia és a
befutottak. Bizalmatlanul fürkészték egymást, és türelmetlenül várták, mint a
gyerekek, hogy végre megpillanthassák a kincset, amiért mindjárt harcba szállnak.
Paul van Niekerk, aki arról volt híres, hogy - a Vatikánt leszámítva - övé a világ
leghíresebb erotikus gy jteménye; Marguerite Pierce, aki tizenkilenc éves zsenge
hajadonként Európa egyik legnagyobb vagyonát örökölte szülei halála után; Beauclerc
Norris, a hamburgerkirály, akinek a cége kisebb államokat tudhatott a magáénak; az
olajmágnás Alexander A., aki ugyan a halálos ágyán feküdt egy washingtoni
kórházban, de elküldte régi társát, egy ri t, aki csak Mrs. A. néven mutatkozott be;
Michael Rahimzadeh, akinek meglehet sen bizonytalan eredet volt a vagyona, az
el tulajdonosok pedig - furcsa módon - mind hirtelen meghaltak; Leon Devereaux,
aki lóhalálában érkezett Johannesburgból, zsebeit aranypor bélelte; és végül egy magát
meg nem nevez egyén, akinek arcával egész sebészcsapat játszadozott, és akinek a
tekintete elképeszt életútról árulkodott.
k voltak a hetek.

2.
A délután közepe táján kezdtek megérkezni Shearman házába, ami saját telkén állt,
a Thurstaston Common szélén. Fél hétre mindannyian ott voltak. Shadwell a tökéletes
házigazda szerepét alakította - elhalmozta ket itallal és üres fecsegéssel -
, közben elelhintett néhány megjegyzést a közelg eseményre vonatkozóan.
Sok-sok évbe és alakoskodásba tellett, míg sikerült megközelítenie a hatalmasokat;
rengeteg csalafintaságot kellett bevetnie, hogy rnegtudja, melyikük álmodozik a
varázslatosról. Amikor rákényszerült, a zakóját használta, hogy kicsalja a potentátok
szolgálóiból az összes információt. Sokszor kárba veszett a csábítás, a szolgálók
semmit nem tudtak mondani; gazdájukon nem fedezték fel, hogy az egy elveszett
világot siratna. De minden istentagadóra jutott legalább egy, aki hitt, aki hajlamos volt
elveszett gyerekkori álmok után búslakodni, vagy elhamarkodott vallomást tenni arról,
hogy a Mennyország kutatása számára csak könnyeket és aranyat hozott.
A hív k körét aztán Shadwell lesz kítette azokra, akiknek a gazdagsága
gyakorlatilag felbecsülhetetlenül nagy volt. Végül, ismét a zakó fortélyaihoz
folyamodva, az alattvalókon keresztül elérte a kiválasztott vásárlókat.
Könnyebben boldogult, mint hitte volna. Úgy vette észre, hogy a Fúgáról régóta
beszélnek mind a legmagasabb, mind a legalacsonyabb körökben; olyan
elképzelhetetlen történetek forogtak közszájon, amiket a hetek többsége a legapróbb
részletekig ismert. Shadwell pedig - hála Immacolatának - elég sokat tudott
Sz ttesföldr l, és sikerült meggy znie kiválasztottait, hogy t le hamarosan
megvásárolhatják a varázslatos helyet. A lesz kített körb l egyvalaki azt mondta,
hogy az árveréshez neki bizony semmi köze nem lesz, mert az ilyen er ket nem lehet
eladni és megvásárolni, és hogy Shadwell megfizet még a kapzsiságáért: Egy másik
kiválasztott id közben meghalt. De a többiek mind megjelentek, pénzük reszketve
várta, hogy az eladóhoz vándorolhasson.
- Hölgyeim és uraim! - kezdte Shadwell. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy
megtekintsük a szóban forgó tárgyat.
Shadwell a nyáj élére állt, és elvezette ket abba az els emeleti szobába, ahol
kiterítették a sz nyeget. A függönyök össze voltak húzva, egyetlen fénysugár hullott a
sz ttesre, ami majdnem teljesen beterítette a szobát.
Shadwell szíve egy kicsit szaporábban vert, ahogy figyelte ügyfeleit. Ez a dönt
pillanat: amikor a vev el ször megpillantja a portékát - ezen múlik minden üzlet.
Kés bb a beszéd esetleg még gyúrhatja az árat, de a legravaszabb szó sem
versenyezhet az árura vetett els pillantással. Ezen fordul meg minden. Shadwell
tudta, hogy bármilyen titokzatos a mintája, a sz ttes nem látszik többnek, mint egy
közönséges sz nyeg. Az ügyfél képzel erejére van szükség, amit a vágyakozásnak
kell táplálnia, hogy meglássa a sz nyegben rejt geográfiát.
Ahogy a hetek arcát kutatta, Shadwell már tudta, hogy áldozatokkal járó fáradozása
nem volt hiába. Igaz, némelyikük eléggé taktikus volt ahhoz, hogy megpróbálja
palástolni lelkesedését, de el voltak b völve mind egy szálig.
- Ez az - mondta Devereaux, szokásos szigorúságába most rettegés vegyült - ...nem
hittem volna, hogy...
- Hogy létezik? ! - vágott közbe Rahimzadeh.
- Ó, pedig igazán létezik - mondta Norris. Leguggolt, és a sz nyeget simogatta.
- Vigyázzon! - mondta Shadwell. - Illékony.
- Az mit jelent?
- A Fúga meg akar mutatkozni - felelte Shadwell. - Készenlétben van és várakozik.
- Igen - mondta Mrs. A. - Én érzem. - Lerítt róla, hogy nem nagyon élvezi ezt az érzést. -
Alexander azt mondta, hogy olyan lesz, mint egy közönséges sz nyeg, és azt
hiszem, tényleg olyan. De... nem is tudom... valahogy mégis más.
- Mozog - mondta a felvarrt arcú férfi.
Norris felállt.
- Hol?
- Középen.
Minden szem a Gy bonyolult mintájára szegez dött. Valóban látszott valami
nagyon enyhe örvénylés. Ezt Shadwell sem vette észre idáig. Most még jobban
kívánta, hogy végre bonyolódjon le az zlet, és legyen vége örökre. Ideje eladni a
sz nyeget.
- Van valakinek kérdése?
- Honnan tudhatjuk biztosan, hogy ez a sz nyeg - kérdezte Marguerite Pierce.
- Sehonnan - felelte Shadwell. Sejtette, hogy ezt meg fogják kérdezni, és felkészült
a válasszal. - Vagy érzi a zsigereiben, hogy ott benn rejlik a Fúga, vagy akár el is
mehet. Az ajtó nyitva áll. Kérem. Ön dönt:
A n néhány másodpercig hallgatott. Aztán megszólalt:
- Maradok.
- Kérem - mondta Shadwell. - Kezdhetjük?

II. NE HAZUDJON!

A helyiség, ahol a kihallgatás folyt, hideg és meglehet sen barátságtalan volt, és

nem is igyekezett másnak látszani. Nem úgy a Suzannával szemben ül férfi. Hobart
ironikus udvariasaággal faggatta Suzannát, de fafej ségét így sem tudta palástolni. A
kihallgatás egy órája alatt egyszer sem emelte fel a hangját, és végtelen türelemmel
ismételte el ugyanazokat a kérdéseket.
- Mi a neve a szervezetének?
- Nem vagyok tagja semmilyen szervezetnek - mondta Suzanna immár századszor.
- Nagyon nagy bajban van - mondta Hobart. - Ugye, tisztában van ezzel?
- Követelem, hogy ügyvédet fogadhassak.
- Nem lesz ügyvéd.
- Jogaim vannak! - er sködött Suzanna.
- A jogait eljátszotta a Lord Streeten - mondta Hobart. - Na! Kérem a társai nevét.
- Nincsenek társaim, értse már meg!
Suzanna próbálta nyugalomra inteni magát, de az adrenalin egyre gy lt benne. Ezt
Hobart is tudta. Gyíkszemeit egy pillanatra sem vette le Suzannáról. Mereven bámulta
 t, újra és újra feltette a kérdéseket, addig nyúzta Suzannát, hogy már majdnem sikított.
- Hát a nigger? -kérdezte Hobart. - is ugyanannak a szervezetnek a tagja.
- Nem. nem tud semmit.
- Tehát elismeri, hogy a szervezet létezik.
- Nem ezt mondtam.
- De akkor is elismerte.
- Félremagyarázza a szavaimat.
Aztán ismét az a savanyú jólneveltség:
- Akkor, kérem szépen... magyarázza el maga.
- Nincs mit mondanom.
- Tanúink vannak, akik bizonyítják, hogy maga és a nigger...
- Ne nevezze niggernek!
- Hogy maga és a nigger voltak a zavargás középpontjában. Honnan kapják a vegyi
fegyvereket?
- Ne röhögtessen! - mondta Suzanna. - Ez egyszer en nevetséges.
Suzanna érezte, hogy az arcába szökik a vér, és rögtön sírva fakad. A fenébe is, nem
szerzi meg neki azt az örömöt, hogy sír el tte.
Hobart nyilván megérezte Suzanna elhatározását, mert feladta a kérdések eddigi
vonalát, és egy másikkal próbálkozott.
- Beszéljen a kódról!
Suzanna teljesen elképedt.
- Milyen kódról?
Hobart el vette kabátja zsebéb l Mimi könyvét, és letette az asztalra kettejük közé.
Széles kezét tulajdonosi mozdulattal ráhelyezte.
- Ez mit jelent? - kérdezte.
- Ez egy könyv...
- Ne nézzen hülyének!
„Nem nézlek - gondolta Suzanna. - Veszélyes vagy. Félek t led." Hangosan ezt mondta:
- De hát ez tényleg egy mesekönyv.
Hobart kinyitotta, lapozgatta.
- Tud németül?
- Egy kicsit. Ezt a könyvet ajándékba kaptam. A nagyanyámtól.
Hobart helyenként megállt a lapozásban, az illusztrációkat nézegette. Az egyik képnél -
egy sárkányt ábrázolt, tekerg teste ragyogott a sötét erd ben - elid zött.
- Remélem, belátja, hogy minél többet hazudozik, annál rosszabb lesz a helyzete.
Suzanna nem méltatta válaszra a fenyegetést.
- Most pedig szépen szétszaggatom a maga kis könyvecskéjét...
- Kérem, ne tegye...
Suzanna tudta, hogy aggodalma Hobart számára a vétkességér l tanúskodik, de
tehetetlennek érezte magát.
- Kitépem minden egyes lapját - mondta Hobart. - És apró fecnikre szabdalom, ha
úgy tartja a kedvem.
- Nincs benne semmi - gy zködte Suzanna. - Ez csak egy könyv. És az enyém.
- Tárgyi bizonyíték - javította ki Hobart. - Valamit jelent.
- ..mesék...
- És tudni akarom, hogy mit.
Suzanna lehajtotta a fejét, hogy Hobart ne gyönyörködhessen a fájdalmában.
Hobart felállt.
- Várjon itt, legyen szíves! - mondta, mintha Suzanna mást is tehetett volna. -
Váltanék egy-két szót a nigger cimborájával. A két legjobb emberem vette kezelésbe -
itt egy rövid hatásszünetet tartott -, és biztos vagyok benne, hogy mostanra már
rászánta magát egy részletes beszámolóra. Nemsokára visszajövök.
Suzanna könyörögni akart, hogy higgyen neki, de inkább gyorsan a szájára
tapasztotta a kezét. Úgysem ért volna el semmit.
Hobart megkocogtatta az ajtót. Nem volt bereteszelve. Kilépett a folyosóra, az ajtó
bezárult mögötte.
Suzanna az asztalnál ült még egy kis ideig. Próbálta kibogarászni, vajon mi lehet ez
az érzés, ami mintha besz kítette volna a légcsövét és a látását, amit l elállt a
lélegzete, és nem látott semmit, csak Hobart szemét. Soha nem érzett még ilyesmit.
Hamarosan rájött, hogy ez az érzés a gy lölet.

III. OLY TÁVOL, OLY KÖZEL

1.
A visszhangok, amikr l Cammell beszélt, még mindig tiszták és er sek voltak,
amikor estefelé Cal és utasai megérkeztek a Rue Streetre. Apolline feladata volt, hogy
az atlaszból kitépett lapokat - mint a kártyákat - szétterítve az emeleti szoba csupasz
padlódeszkáin kiszámítsa, hogy hol van most a sz nyeg.
Cal iskolázatlan szemeivel úgy látta, hogy Apolline módszere kísértetiesen hasonlít
arra, ahogyan anyja tippelt a gy ztes lóra a derbyn az évi rendes fogadás alkalmával:
becsukta a szemét, és egy gombost vel rábökött az egyik névre. Cal reménykedett,
hogy Apolline nagyobb sikerrel jár majd - Eileen Mooney ugyanis egyetlenegyszer
sem találta el a nyertest.
Tevékenységének úgy a felénél a révületbe esett Apolline hatalmasat köpött a
földre. Ebb l aztán kisebb szóváltás kerekedett, Freddy ugyanis tett egy csíp s
megjegyzést, mire Apolline szeme felpattant.
- Befogná azt a mocskos száját? ! - kérdezte. - Ez egy irgalmatlanul nehéz munka.
- Én a maga helyében nem használnék kerge körtét! mondta Freddy. - Megbízhatatlan.
- Akarja esetleg folytatni helyettem? - kérdezte Apolline sért dötten.
- Tudja, hogy én ehhez nem értek.
- Akkor fogja be a pofáját! - rivallt rá Apolline. - És hagyjon engem békén, jó? Indulás! -
Apolline felállt, és az ajtó felé tuszkolta Freddyt. - Indulás! Kifelé! Mindenki.
Kimentek a lépcs re, ahol Freddy folytatta a panaszkodást.
- Ez a n lusta. Liliának ehhez soha nem kellett a gyümölcs.
- Lilia rendkívüli n volt - mondta Nimrod, aki a lépcs tetején ült, még mindig
ugyanabban a rongyos ingben. - Hadd csinálja, ahogy tudja. Nem buta.
Freddy Calnél keresctt vigasztalást.
- Én nem tartozom ezekhez. Ez egy óriási tévedés. Én nem vagyok tolvaj.
- Miért, mi a foglalkozása?
- Borbély vagyok. És maga?
- Én egy biztosítótársaságnál dolgozom. - Furcsa volt most erre gondolnia; az
íróasztalra, a mellette tornyosuló igénybejelent lapokra, a firkálásokra az
itatóspapíron. Egészen másfajta világ volt az.
Nyílt a hálószoba ajtaja. Megjelent Apolline, kezében az atlaszból kitépett egyik lap.
- Nos? - érdekl dött Freddy.
Apolline odaadta a lapot Calnek.
- Megtaláltam.
2.
A visszhangnyomok a Mersey túlsó partjára vezették ket, át Birkenheaden, Irby
Hillen, Thurstaston Common területére. Cal soha nem járt erre, és meglep dött, hogy
Liverpooltól alig egy ugrásra máris itt a vidék.
Sorra végighajtottak az utcákon, Cal mellett ült Apolline, és csukott szemmel
koncentrált. Egyszer csak megszólalt:
- Itt van. Itt álljon meg.
Cal leállította a kocsit az út szélén. A hatalmas házban, ami el tt megálltak, sötétség
volt, bár a feljárón jó néhány leny göz járm t láttak. Kiszálltak, átmásztak a
kerítésen, és elindultak a ház felé.
- Ez az - mondta Apolline. - Szinte érzem a sz ttes szagát.
Cal és Freddy kétszer körbejárták az épületet, valami bejutási alkalmatosságot
kerestek. A második körben találtak is egy ablakot, ami egy feln ttnek kicsi volt
ugyan, de Nimrod b ven befért rajta.
- Halkan, nagyon halkan! - okította Cal Nimrodot, ahogy felemelte t az ablakhoz. -
A bejárati ajtónál leszünk.
- Mi legyen a taktikánk? - érdekl dött Cammell.
- Bemegyünk. Megszerezzük a sz nyeget! Lelépünk - mondta Cal.
Tompa puffanás hallatszott, ahogy Nimrod leugrott vagy leesett az ablakpárkányról.
Vártak egy kicsit. Más zajt nem hallottak, visszamentek hát a ház elé, és a sötétben
várakoztak. Eltelt egy perc, el még egy, aztán még egy. Végül kinyílt az ajtö, és ott állt
Nimrod, arca ragyogott az örömt l.
- Eltévedtem - suttogta.
Belopództak. Az alsó és a föls szint is sötét volt, de nagyon mozgalmas volt ez a
sötétség. A leveg idegesen vibrált, mintha a por képtelen volna nyugton maradni.
- Szerintem ez a ház üres - mondta Freddy, és elindult a lépcs felé.
- Tévedés - suttogta Cal. Nagyon is jól tudta, hogy mit l olyan fagyos a leveg .
Freddy nem figyelt rá. Már a második vagy harmadik lépcs foknál tartott. Cal
agyán átvillant, hogy Freddy szeleburdi közönye a veszély iránt, ami valószín leg a
Chariot Streeten tanúsított gyávaságát volt hivatott kompenzálni, még bajt hozhat
mindannyiukra. De közben Apolline is elindult felfelé a lépcs n, a földszint felderítése
Calre és Nimrodra maradt:
Botorkálásuk a homályos helyiségekben egy közelharc-kiképzéshez hasonlított,
amivel Nimrod, lévén jóval kisebb, könnyebben megbirkózott.
- Pollnak igaza van - suttogta Nimrod, ahogy szobáról szobára haladtak. - A sz ttes
itt van. Érzem.
Cal is érezte, és a Fúga közelsége megsokszorozta bátorságát. Ezúttal nem egyedül
kellett szembeszállnia Shadwell-lel. Szövetségesei voltak, nekik is megvolt a maguk
ereje, és a rajtaütésszer támadás is az esélyeiket növelte. Egy kis szerencsével talán
sikerül megkaparintani a keresked zsákmányát.
Ekkor egy kiáltás hallatszott a föls szintr l. Freddy hangja volt, fájdalmában
kiáltott fel. A következ pillanatban pedig m,ár hzllották, hogy Freddy teste lefelé
bukfencezik a lépcs n. Két perc sem telt el, és az els menetnek már vége volt.
Nimrod rögtön elindult visszafelé, nem tör dött az esetleges következményekkel.
Cal is ment utána, de a sötétben nekiütközött egy asztalnak, sarka a lágyékába
fúródott. A hereit fogva éppen próbált felegyenesedni, amikor meghallotta Immacolata
hangját. Mintha mindenhol suttogott volna, mintha egyenesen a falakból szólna.
- Látólények...
A következ pillanatban jéghideg leveg csapott Cal arcába. Ismerte ezt a savanyú
zt, ismerte a szeméttelepen töltött éjszaka óta. A romlás szaga volt - a n vérek
romlottságának szaga. Komor fény kísérte, ami megvilágította a szobát.
Nimrod elt nt; már az el szobában volt, ahonnan a fény sz dött be. Cal hallotta,
hogy Nimrod felkiált. A fény megremegett, a kiáltás elhalt. A leveg még fagyosabb
lett, ahogy a n vérek közeledtek az újabb áldozat után kutatva. El kell bújni, mégpedig
gyorsan; a megvilágított folyosóra meredve Cal hátrálni kezdett az egyetlen lehetséges
kijárat felé.
A konyhába érkezett, de itt semmiféle búvóhelyet nem talált. A lágyéka még mindig
sajgott. Odabotorkált a hátsó ajtóhoz. Gondosan bezárták, a kulcsot is kivették a
zárból. Cal félelme egyre n tt, hátranézett a konyha bejárata felé. A vak Magdalena
éppen ekkor érkezett a szomszédos helyiségbe, lengett a feje, ahogy emberi testmeleg
után nyomozott a leveg ben. Cal már szinte érezte az ujjait a torkán, az ajkait a száján.
Kétségbeesetten újra végigpásztázta a konyhát. Tekintete megakadt a
szekrényen: odament, és kinyitotta az ajtaját.
Sarkvidéki hideg hömpölygött ki rajta. Amennyire csak lehetett, kitárta az ajtót, és
megmártózott a jéghideg leveg ben.
Magdalena a konyha küszöbéhez ért, melléb l szivárgott a mérgez tej. Az ajtóban
lebegett, mintha nem tudná eldönteni, hogy érez-e a közelben életet, vagy sem.
Cal meg sem moccant. Némán fohászkodott, hogy a hideg leveg hatástalanítsa a
testmeleget. Úgy érezte, rögtön megfagy, húgytól feszül hólyagja majd szétrepedt.
Magdalena sem mozdult, csak rátette a kezét dagadt hasára, és simogatta éppen
aktuális magzatát.
A szomszéd szobából a Boszorkány reszel s hangja hallatszott.
- Testvér... - suttogta, és feléjük tartott. Cal tudta, hogy mindennek vége, ha ez a
másik is bejön a konyhába. Magdalena most elindult, rettenetes feje Cal felé fordult.
Cal visszafojtotta a lélegzetét.
A kísértet alig két méterre volt t le, feje egyre csak himbálódzott nyálkás
szellemnyakán. A keser tejcseppek Cal felé úsztak és az arcába csaptak. Magdalena
nyilván érzett valamit, de a hideg leveg megzavarta t. Cal megfeszítette állkapcsa
izmait, hogy ne vacogjon a foga, és könyörületért fohászkodott.
A Boszorkány árnyéka bevet dött a nyitott ajtón.
- Testvér! - szólt újra. - Egyedül vagyunk?
Magdalena feje el reúszott, nyaka képtelenül hosszúra nyúlt és elvékonyodott, vak
arca ott lebegett Calt l harminc centire. Calnek minden erejét össze kellett szednie,
hogy ne rohanjon el.
Aztán, mint aki feladta a nyomozást, Magdalena az ajtó felé fordult.
- Teljesen egyedül - mondta, és elindult a n vére felé. Egyre távolodott, de Cal
mindvégig rettegett, hogy esetleg meggondolja magát, és megint keresni kezdi t.
Magdalena azonban nem fordult vissza. N vérével együtt más munka után néztek.
Cal egy egész percet várt, amíg foszforeszkálásuk legutolsó szikrája is elt nt.
Aztán, leveg után kapkodva, eljött a h szekrény ajtajától.
Kiáltásokat hallott az emeletr l. Beleborzadt a gondolatba, hogy miféle játék folyik
itt. Ráadásul megint egyedül volt.

IV. TÖRVÉNYSÉRTÉS

1.

Suzanna biztos volt benne, hogy Jerichau hangját hallotta. A tiltakozó kiáltás
felrántotta t a homályos mélyb l, ahová Hobart távozása után süllyedt. Egy
szempillantás alatt az ajtónál termett, és dörömbölni kezdett.
- Mit csinálnak?! - kiabálta Suzanna.
Az ajtó másik oldalán álló r nem felelt; Suzanna csak Jerichau újabb szívszaggató
kiáltását hallotta. Mit csinálnak vele?
Suzanna Angliában élt egész életében, és - mivel csak távolról ismerte a törvényt -
viszonylag egészséges állatnak tartotta a hazáját. Most, az állat gyomrában rájött, hogy
beteg, nagyon beteg.
Megint dörömbölni kezdett az ajtón, megint nem kapott választ. A tehetetlenségt l
sírva fakadt, a könnyek marták az orrát és a szemét. Az ajtónak vetette a hátát, és
kezével próbálta elfojtani a zokogást, de nem tudta megnyugtatni magát.
Nem akarta, hogy az r fültanúja legyen bánatának, elindult hát a cella másik
végébe, de útközben döbbenten megtorpant. Észrevette, hogy a kezére hullott
könnycseppek egyáltalán nem úgy néznek ki, mint a könnycseppek. Ezüstszín ek
voltak, és ahogy nézte, apró ragyogó gömbökké változtak. Mimi könyvében volt egy
ilyen történet: az él könnyeket hullató asszonyról. Csakhogy ez most nem mese volt.
Amit látott, valahogy valóságosabbnak t nt, mint a betonfalak körülötte; valóságosabb
volt a fájdalomnál is, ami a szemébe csalta a könnyeket.
Az oldószer cseppjei hullottak a szeméb l. Amióta Calt életre keltette a
bútorüzletben, az oldószer nyugalomban volt, és az események olyan sebesen követték
egymást, hogy Suzanna nem is gondolt rá. Most ismét érezte a zuhatagot -
mámorhullám száguldott végig a testén.
Valamelyik cellában megint felkiáltott Jerichau, és válaszul a vakítóan fényes
oldószer csordulásig töltötte Suzanna törékeny testét.
Képtelen volt megfékezni magát, Suzanna felsikoltott, és a fényzuhatag árvízzé
változott, szeméb l, orrából és a lába közül tört el . Suzanna a székre pillantott, amin
Hobart ült, mire az hirtelen a szemközti falnak vágódott, a betonon zörgetett, mintha
rémülten menekülne Suzanna el l. A széket követte az asztal, és forgácsokra zúzta magát.
Az ajtó másik oldaláról Suzanna megrökönyödött hangokat hallott, de nem tör dött
velük. Tudata az árban és az ár által létezett, látása addig terjedt, amíg az oldószer
elért; és tágra nyílt szemmel onnan nézett vissza magára, mosolya folyót fakasztott.
Szétáradó új önmaga tajtékozva a mennyezetig szökött, és onnan tekintett le.
A háta mögött a zárban fordult a kulcs. Botokkal jönnek, gondolta Suzanna. Ezek
félnek t lem. És minden okuk megvan rá. Ellenségek vagyunk.
Megfordult. Az ajtóban álló r szánalmasan törékenynek látszott, bakancsa és
gombjai egy gyenge ember álma az er l. Szájtátva bámulta a cellát - a pozdorjává
zúzott bútordarabokat, a falakon táncoló fényt. Aztán elindult felé az oldószer.
Elindult Suzanna is, ahogy az oldószer eltakarította az útjából az rt. Tudatának egy
része mögötte haladt, az r kezéb l kitépte a gumibotot, és darabokra szaggatta.
Lényének más részei Suzanna el tt hullámzottak, kanyarogtak, átsiklottak az ajtók
alatt, Jerichau nevét kiáltozták...

2.
A férfi gyanúsított kihallgatása csalódást okozott Hobartnak. Az illet vagy
gyengeelméj volt, vagy átkozottul jó színész: az egyik pillanatban kérdésekkel
válaszolt Hobart kérdéseire, a másik pillanatban talányokban beszélt. Hobart
kétségbeesett, hogy semmi értelmeset nem tud kicsikarni a fogolyból, ezért két
legjobb embere, Laverick és Boyce gondjaira bízta a további vallatást - a gyanúsított
így rendkívül rövid id alatt ki fogja köpni az igazságot, és azzal együtt a fogait.
Hobart visszavonult az irodájába, és a kódokat tartalmazó könyvet tanulmányozta
elmélyülten, amikor lentr l meghallotta a rombolás zajait. Aztán Patterson, aki a n i
gyanúsítottat rizte, ordítani kezdett.
Hobart rohant lefelé a lépcs n, hogy megnézze, mi történt, amikor hirtelen úgy
érezte; hogy szétreped a hólyagja, ha nem üríti ki azonnal; a fájdalom egyre jobban
kínozta. Nem volt hajlandó id t vesztegetni most a vizelésre, de mire leért a lépcs n,
már szinte kétrét görnyedt a fájdalomtól.
Patterson a sarokban ült a folyosón, arcát a kezébe temette. A cella ajtaja nyitva volt.
- Állj fel, hallod? ! - mordult rá Hobart, de az r csak zokogott, mint egy gyerek.
Hobart hagyta, nem zavarta tovább.

3.
Miel tt felpattant a cella ajtaja, Boyce észrevette, hogy a gyanúsított arckifejezése
megváltozik; a szíve belesajdult, amikor meglátta, hogy hiába minden igyekezete, a
fogoly nem retteg, hanem mosolyog. Boyce éppen azon volt, hogy elküldi a széles
mosolyt a túlvilágra, amikor a cella másik végében megszólalt Laverick, aki éppen
cigarettaszünetet tartott. „Jézus Krisztus!" - mondta, és a következ pillanatban...
Hogy mi történt a következ pillanatban?
El ször is recsegni kezdett az ajtó, mintha földrengés készül dne a másik oldalán.
Aztán Laverick kiejtette a kezéb l a cigarettát, és felállt, Boyce pedig, aki hirtelen
szörny hányingert érzett, a gyanúsított felé nyúlt, hogy majd vele fedezze magát, ha
beszabadul az ajtón dörömb valami.
Elkésett. Az ajtó kitárult, fény áradt be rajta, és Boyce annyira elgyengült, hogy
majdnem összeesett. Egy másodperccel kés bb valami megragadta t, és pörgette,
pörgette körbe-körbe. Szorításából nem lehetett kiszabadulni. Boyce teljesen
tehetetlen volt, csak kiabálni tudott, ahogy a h vös er teste minden nyílásán ömlött
befelé. Aztán éppoly hirtelen, ahogy megragadta, a valami eleresztette t - Boyce
elterült a földön. Ekkor az ajtón belépett egy n , akit meztelennek látott, pedig mintha
ruha lett volna rajta. Laverick is meglátta, és valamit kiabált, de a zúgás Boyce fejében
- mintha egy folyó öblögetné a koponyáját - elnyomta a hangját. A n annyira
megrémítette, hogy talán csak álmában félt ennyire. Agya kétségbeesetten kutatott
valami védekezési mód, valami si életösztön után. Boyce érezte, hogy gyorsan tennie
kell valamit, mert rögtön elveszíti az eszméletét.
Suzanna egyetlen pillantást vetett csak a kínzókra; t Jerichau érdekelte. Arca csupa
seb volt, és feldagadt a sok ütést l, de mosolygott, amikor meglátta megment jét.
- Gyorsan - mondta Suzanna, és Jerichau felé nyújtotta a kezét.
Jerichau felállt, de nem indult el Suzanna felé. „ is fél t lem - gondolta Suzanna. -
Vagy legalábbis tiszteli a hatalmamat."
- Sietnünk kell!
Jerichau bólintott. Suzanna kilépett a folyosóra - bízott benne, hogy Jerichau követi.
A néhány perc alatt, amióta az oldószer ismét áradt a testében, sikerült valamelyest
irányítania a mozgását - ahogy egy menyasszony is megtanulja, hogy mi a teend a
hosszú uszállyal. Amikor kilépett a cellából, Suzanna megparancsolta az
energiafolyamnak, hogy kövesse, és az úgy is tett.
Suzanna örült ennek az engedelmességnek, mert a folyosó másik végén felt nt Hobart.
Önbizalma ugyan megrendült egy pillanatra, de amikor Hobart meglátta t - vagy ki
tudja, mit látott -, megtorpant. Valószín leg nem hitt a szemének, ugyanis er sen rázni
kezdte a fejét. Suzanna visszanyerte az önbizalmát, és lassan közeledett Hobart felé.
Feje fölött vadul táncoltak a fények. A betonfalak csikorogtak, ahogy hozzájuk ért,
mintha egy kis er feszítéssel képes lenne széthasítani ket. Amikor erre gondolt,
Suzanna felnevetett. Hobartnak ez már túl sok volt. Megfordult, és elt nt a,lépcs n.
Menekülésük közben már nem kellett leküzdeniük semmilyen akadályt. Felmentek
a lépcs n, áthaladtak a hirtelen kiürült irodán. Amikor Suzanna megjelent,
papírhalmok röppentek a leveg be, és óriás konfettikként hullottak le körülötte.
(Összeházasodtam magammal - mondta egy hang az agyában.) Aztán kilépett a sötét utcára -
Jerichau tisztelettudó távolságban mögötte. Nem köszönte meg Suzanna
segítségét. Csak ennyit mondott:
- Maga meg tudja találni a sz nyeget.
- Nem tudom, hogy kell.
- Engedje, hogy az oldószer megmutassa - mondta Jerichau.
Suzanna nem nagyon értette a magyarázatot, amíg Jerichau feléje nem nyújtotta a
tenyerét.
- Soha senkiben nem láttam ilyen er snek az oldószert. Maga meg tudja találni a
Fúgát. A Fúga és én...
Nem kellett befejeznie a mondatot, Suzanna már értette, mit akar mondani. Jerichau
és a sz nyeg ugyanabból az anyagból vétettek; a sz ttes volt a szövött, és vice versa.
Suzanna megfogta Jerichau kezét. A hátuk mögött az épületben megszólaltak a
riasztócseng k, de Suzanna tudta, hogy most nem fogják követni t. Most még nem.
Jerichau arca görcsbe rándult a szenvedést l. Suzanna érintésében egy szikrányi
gyöngédség sem volt. Er vonalak gyülekeztek és tekeregtek a fejében, képek jelentek
meg: egy ház, egy szoba. És igen: a sz nyeg, ott feküdt teljes pompájában, mohó
szemek falták a látványt. Az er vonalak megcsavarodtak, újabb képek követelték
Suzanna figyelmét. Az ott vértócsa a földön? És Cal gázol át rajta?
Ekkor Suzanna elengedte Jerichaut, aki ökölbe szorította a kezét.
- Mit lát? - kérdezte.
Miel tt Suzanna válaszolhatott volna, az udvaron egy jár rautó állt meg csikorgó
fékekkel. A riasztócseng figyelmeztetését meghallva, a vezet melletti ülésr l
kiszállt valaki, és megállásra szólította fel a menekül ket. Elindult feléjük, de az
oldószer láthatatlan hulláma elkapta és kipenderítette t az utcára. A vezetö is kiugrott
a kocsiból, a tégla és vakolat szilárd menedéke felé vetette magát, az üresen maradt
kocsit szinte felkínálta a menekül knek.
- A könyv - mondta Suzanna, amikor odaült a volánhoz. - Hobartnál maradt a könyv.
- Nincs id nk visszamenni - mondta Jerichau.
Könny volt ezt mondani. Suzannának fájt, ha arra gondolt, hogy Mimi ajándékát
Hobart bitorolja. De amíg megtalálná t, és visszaszerezné a könyvet, lehet, hogy
elveszítenék a sz nyeget: Kénytelen volt belenyugodni, hogy a mesekönyv egyel re
Hobartnál marad.
Bármilyen furcsa is, Suzanna úgy érezte, hogy nehezen találna még egy ilyen
tulajdonost, akinél ennyire biztonságban tudná a könyvet.

4.
Hobart bement a vécébe, és megszabadította terhét l a hólyagját, miel tt még a
nadrágjába eresztett volna. Aztán elindult, hogy felmérje a káoszt, ami csatatérré
változtatta rendezett f hadiszállását.
Megtudta, hogy a gyanúsítottak elmenekültek egy jár rautóban. Ez utóbbi részlet
némi vigaszt jelentett: a járm vet így könny lesz megtalálni. A probléma nem is
annyira a szökevények megtalálása volt, hanem ártalmatlanításuk. A n
hallucinációkat tud el idézni; vajon milyen képességekr l tesz még majd
tanúbizonyságot, ha egyszer sarokba szórítják? Hobart ezen és még egy tucat más
dolgon töprengett, miközben elindult, hogy megkeresse Lavericket és Boyce-t.
A cella ajtajában néhány ember álldogált, szemmel láthatóan vonakodtak belépni.
Lemészárolta ket, gondolta Hobart, és határozottan örült, hogy hirtelen sokkal
magasabb lett a tét. De amikor az ajtóhoz ért, nem vér-, hanem ürülékszagot érzett.
Laverick és Boyce meztelenre vetk ztek, és tet l talpig bekenték magukat beleik
produktumával. Mint az állatok, négykézláb másztak a földön, arcukon a széles vigyor
végtelen elégedettségr l árulkodott.
- Jézusom! - mondta Hobart.
Mesterének hangjára Laverick felemelte a fejét, és nyelvét igyekezett valami
magyarázat el állítására bírni. Hasztalan er lködött, szája nem engedelmeskedett.
Laverick bemászott az egyik sarokba, és eltakarta a fejét.
- Öblítsék le ket - mondta Hobart az egyik rend rnek. - Nem szabad, hogy így
menjenek haza.
- Mi történt, felügyel úr? - kérdezte a rend r.
- Még nem tudom - felelte Hobart.
A cellából, ahol a n t tartották fogva, el jött Patterson. Arca maszatos volt a
sírástól. tudta, hogy mi történt, és magyarázni kezdett.
- A n t megszállta valamilyen er - mondta. - Kinyitottam az ajtót, és a falon voltak
a bútorok.
- Fogja be a száját, és ne hisztériázzon! - förmedt rá Hobart.
- Esküszöm, felügyel úr - er sködött Patterson. - Esküszöm, hogy így volt. És
akkor az a fény...
- Nem, Patterson! Nem látott semmit! - Hobart hirtelen hátrafordult, és a többi
bámészkodóra ordított. - Ha bármelyikük elköp ebb l az egészb l valamit, velem
gy lik meg a baja! Megértették?
Az egybegy ltek néma bólogatással válaszoltak.
- És azok? - kérdezte valaki, és a cella felé nézett.
- Már megmondtam. Súrolják le, és vigyék haza ket.
- De hát olyanok, mint a gyerekek - mondta egy másik.
- Mi közöm hozzá? Nem az én gyerekeim - mondta Hobart, és elindult felfelé, hogy
az irodájában végre nyugodtan nézegethesse a mesekönyv képeit.

V. A KÜSZÖBÖN

1.
- Mi ez a lárma? - kérdezte Van Niekerk.
Shadwell el vette begyakorolt mosolyát. Bár idegesítette, hogy az árverést
megzavarták, a dolog ugyanakkor kapóra is jött, mert tovább szította a vev k mohóságát.
- Megkísérelték ellopni a sz nyeget - felelte.
- Kicsoda? - kérdezte Mrs. A.
Shadwell a sz nyeg szegélyére mutatott.
- Mint láthatják, innen hiányzik egy darab. Igaz, hogy jelentéktelen a szakadás, de a
csomók Fúga-lakókat rejtettek. - Beszéd közben figyelte a vev k arcát. Teljesen
elkápráztatta ket a történet. Kétségbeesetten várták; hogy álmaik végre bizonyságot
nyerjenek.
- És eljöttek ide? - kérdezte Norris.
- Igen, ez történt.
- Nézzük meg ket! - követelte a hamburgerkirály -, ha itt vannak, nézzük meg ket!
Shadwell kivárt, és csak aztán válaszolt: - Egyet talán megmutathatunk.
Felkészült erre a kérésre, és Immacolatával már megbeszélték, melyik Fúga-lakót
mutatják majd meg. Shadwell kinyitotta az ajtót, és betotyogott a Boszorkány
karjaiból kiszabadult Nimrod. Nem tudni, mire számítottak a vev k, de az biztos,
hogy nem erre a meztelen gyerekre.
- Mi ez? ! - fortyant fel Rahimzadeh. - Maga bolondnak néz minket?
Nimrod a sz ttesr l az elképedt arcokra nézett. Szíves örömest felvilágosította
volna a körülötte állókat, de Immacolata letapasztotta a nyelvét, úgyhogy nyikkanni
sem tudott.
- Ez itt egy látólény - jelentette be Shadwell.
- De hisz ez egy gyerek - mondta Marguerite Pierce, hangjában némi gyengédséggel. -
Egy szegény kisgyerek.
Nimrod a n re nézett. Csinos, dús kebl teremtés, állapította meg.
- Nem gyerek - mondta Immacolata. Észrevétlenül surrant be a szobába, és most
mindenki feléje fordult. Mindenki, kivéve Marguerite Pierce-t, aki továbbra is
Nimrodon nyugtatta a tekintetét. - Bizonyos látólények alakváltoztatók.
- Ez is? - kérdezte Van Niekerk.
- Igen.
- Miféle szarral akar beetetni minket, Shadwell?! - méltatlankodott Norris. - Én ezt nem...
- Pofa be! - förmedt rá Shadwell.
Norris döbbenten elhallgatott. Sok marhahúst ledaráltak már azóta, hogy utoljára
valaki így beszélt vele.
- Immacolata hatástalanítani tudja ezt a csodatettet - mondta Shadwell, úgy
lebegtetve a szót, mint valami szerelmi vallomást.
Nimrod észrevette, hogy a varázslón összecsippenti a hüvelyk- és a gy sujját, és
ez, valamint egy mély lélegzetvétel könnyedén feloldja az alakváltoztatás b verejét.
Nimrod testét borzongás rándította össze, de egyáltalán nem bánta; elege volt már a
babab rb l. Érezte, hogy remeg a térde, és orral a sz nyegre bukott. Hallotta, hogy
ijedten suttognak körülötte, egyre hangosabban és döbbentebben, ahogy a szemük
láttára történt a csoda.
Immacolata kíméletlenül folytatta az anatómiai mutatványt. Nimrod hunyorogva
rte, hogy teste átalakul. Újjászületésének egyetlen édes mozzanata az volt, amikor
érezte, hogy heréi újra leszállnak. Miután férfiassága helyreállt, kezdetét vette egy
másik növekedés: bizsergett a b re, ahogy a hasán és hátán sz r serkent. Végül az
ártatlanság függönye mögül el bukkant az arca, és Nimrod - heréstül és mindenestül -
újra önmaga volt.
Shadwell a sz nyegen fekv teremtésre nézett - b re halványan kéklett, szeme
aranyszín volt -, aztán a vev kre. Ez a bemutató valószín leg megkétszerezi majd a
sz nyegért ajánlott összegeket. Az eleven testtel varázslat történt; az egész sokkal
valóságosabb és káprázatosabb volt, mint amire Shadwell számított.
- Belátom, igaza volt - mondta Norris fakó hangon. - Halljuk a számokat!
Shadwell is így gondolta.
- Legyen szíves eltávolítani a vendégünket - szólt Immacolatának, de miel tt az
moccanni tudott volna, Nimrod Marguerite Pierce lábainál termett, és csókokkal
borította el a bokáját.
Ez az izgatott, ám néma esdeklés megtette a magáét. A n kinyújtotta a kezét, és
beletúrt Nimrod s hajába.
- Hagyja t itt velem! - kérte Immacolatát.
- Miért ne? -mondta Shadwell. -Hadd nézel djön...
A varázslón valamit motyogott tiltakozásképpen.
- Ebb l semmi baj nem lehet - mondta Shadwell. - Elbírok vele. - Immacolata távozott. -
És most... - mondta a keresked - talán folytassuk a licitálást.
2.
Félúton a konyha és a lépcs között Calnek eszébe jutott, hogy rnegint nincs nála
semmilyen fegyver. Gyorsan visszament a konyhába, és addig kotorászott a
fiókokban, míg talált egy széles pengéj kést. Bár kételkedett benne, hogy a n vérek
kísértetteste fogékony lenne egy csupasz pengére, a kés súlya némi biztonságérzettel
töltötte el.
Ahogy elindult felfelé, a lépcs n sarka megcsúszott a vérben, és mer véletlen volt,
hogy estében sikerült elkapnia a korlátot, és nem zuhant le. Halkan átkozta magát
ügyetlenségéért, és lassabban folytatta útját. Az emeletr l most nem látszott a n vérek
világító teste, de Cal tudta, hogy ott vannak valahol a közelben. Bármennyire félt is,
elhatározása szilárd volt: vállal mindenféle borzalmat, és megtalálja a módját, hogy
megölje Shadwellt. Ha a puszta kezével kell kitekerni a nyakát, akkor is megöli azt a
gazembert. A keresked m ve, hogy apjának megszakad a szíve a bánattól - ezért a
tettéért az életével fog fizetni.
A lépcs tetején zajt hallott, illetve zajokat: hangosan vitatkozó emberek hangját.
Hallgatódzott egy ideig. Nem is vitatkoztak, hanem licitáltak. Shadwell hangját jól
meg lehetett különböztetni, irányította a versengést.
A lárma leple alatt Cal a lépcs tetejér l a legközelebbi ajtóhoz surrant. Óvatosan
kinyitotta, és belépett rajta. A kis helyiség üres volt, de a másik ajtó félig nyitva állt,
és a szomszéd szobából világosság sz dött be. Az ajtót nyitva hagyta maga mögött,
arra az esetre, ha netán gyorsan kellene visszavonulnia. Odalopakodott a szemközti
ajtóhoz, és bekukucskált a résen.
Freddyt és Apolline-t látta a földön, Nimrodnak híre-hamva sem volt. Az árnyakat
fürkészte, hogy nem rejtenek-e fattyakat, és amikor nem látott egyet sem, Cal belökte
az ajtót.
A licitek még mindig röpködtek, és a lárma elnyomta Cal lépteinek a zaját, ahogy
odament a foglyokhoz. Mozdulatlanul feküdtek, szájukat a n vérek teletömték testük
foszlányaival, szemük csukva. Cal most rájött, hogy Freddy vérét látta a lépcs n; vele
sokkal gonoszabbul bántak el a n vérek, arcát felszántották az ujjaikkal. De a
legsúlyosabb seb Freddy bordái között tátongott: saját ollójával szúrták agyon. Az olló
még mindig ott volt a testében.
Cal kitisztította Freddy felpeckelt száját; az anyag, mintha kukacokkal lenne tele,
mozgott Cal kezében. A sérült egy sóhajjal hálálta meg Cal segítségét, de
eszméletlenül feküdt tovább. Apolline-on ugyanígy segített, azonban több életjelt
mutatott: nyöszörgött, mintha lassan magához térne.
A licitálók egyre hangosabban kiabáltak a szomszéd szobában, a zajból kiderült,
hogy jókora vev sereg gy lt egybe. Hiú remény, hogy Shadwell népes táborát le
tudná gy zni egy szál maga, gondolta Cal.
Freddy megmozdult.
Kinyitotta a szemét, de nagyon halványan pislákolt benne az élet.
Cal... - er lködött Freddy, de csak az ajka mozgott, hang nem jött ki a torkán. Cal
közelebb hajolt, karját Freddy jéghideg, reszket teste köré fonta.
- Itt vagyok, Freddy - mondta. Freddy ismét megpróbált beszélni:
- ...majdnem...
Cal szorosabban ölelte Freddyt, mintha így vissza tudná tartani a testéb l kifelé
csordogáló életet. Ha száz keze van, akkor sem sikerült volna: Freddy már elindult egy
jobb világ felé. Ezt Cal is tudta, de mégis kimondta:
- Ne menj el!
Freddy alig láthatóan megrázta a fejét.
- ...majdnem... - mondta megint - ...majdnem...
 Két szótagnál többre nem futotta az erejéb l. Most már a teste sem reszketett.
- Freddy...
Cal a férfi szájához tette az uj jait, de már nem lélegzett. Miközben a kifejezéstelen
arcot nézte, Apolline megfogta a kezét. is hideg volt. Felnézett a mennyezetre, Cal
követte a tekintetét.
Immacolata feküdt a fejük fölött, lefelé bámult Calre. Egész id alatt ott lebegett,
sütkérezett Cal bánatában és tehetetlenségében.
Cal rémülten felkiáltott, Immacolata pedig máris lecsapott rá, sötéten zuhant lefelé.
Ez egyszer jó szolgálatot tett Cal ügyetlensége. Miel tt Immacolata karmai elérték
volna, Cal az érintést l való félelmében hihetetlen sebességgel hátravetette magát. Az
ajtó kinyílt mögötte, és Cal bezuhant a szomszéd szobába.
- Mi történik itt?
Ezt Shadwell kérdezte. Cal az árverés kell s közepébe vetette magát. A keresked
ott állt az egyik falnál, és még vagy fél tucat férfi és n volt a szobában, kiöltözve,
mintha a Ritzben lennének. Immacolata nyilván nem fog gyilkolni ilyen el kel
társaságban, gondolta Cal. A közvetlen életveszély tehát elmúlt, legalábbis átmenetileg.
Cal ekkor lenézett a földre, és majdnem elájult az örömt l.
A sz nyegen feküdt, a szálak mocorogtak a tenyere alatt. Ezért érezte olyan hirtelen
és képtelenül biztonságban magát? Mintha minden, ami eddig történt, csak próbára
akarta volna tenni t, és most ez az édes viszontlátás a jutalom...
- Vigyék már ki innen - mondta az egyik vev .
Shadwell elindult Cal felé.
- Távozzon. Mr. Mooney - mondta a keresked . - Nekünk itt dolgunk van.
Nekem is, gondolta Cal. Kivette a zsebéb l a kést, és Shadwellnek rontott.
Immacolata felsikoltott a háta mögött - Calnek csak néhány másodperc állt a
rendelkezésére. Shadwell felé döfött, de testes volta ellenére az könnyedén félreugrott.
A vev k fel l mozgolódást észlelt, és ezt a rémületnek tudta be, de amikor
odanézett, Cal látta, hogy kezükbe vették a dolgokat, és folytatták a licitálást.
Szórakoztató volt, de Calnek most nemigen akadt ideje, hogy megtapsolja,
Shadwell ugyánis kitárta a zakóját. Vakítóan fénylett a bélés.
- Lát valamit, ami tetszik? - kérdezte.
Közben Cal felé lépett, zakójával elvakította, és kiütötte a kezéb l a kést. Most,
hogy támadóját lefegyverezte, Shadwell kevésbé finom módszerekhez folyamodott:
térdét Cal lágyékába süllyesztette, amit l az nyögve összerogyott. Néhány percig,
amíg a hányinger nem enyhült, mozdulni sem tudott. A fény és a rosszullét fátylán át
látta, hogy Immacolata még mindig ott várja t az ajtóban, mögötte a n vérek. Ennyit
Cal támadásáról. Most megint fegyvertelen volt, és egyedül...
De nem, nem volt egyedül. Egyáltalán nem.
Hiszen egy egész világ volt alatta, egy alvó világ. A sz ttesben számtalan csoda
rejt zik, csak fel kellene ébreszteni ket.
De hogyan? Vannak, egészen biztosan vannak olyan csodatettek, amelyekkel
szendergéséb l fel lehet rázni a Fúgát, de Cal egyet sem ismert. Csak annyit tehetett,
hogy a sz nyegre tette a tenyerét, és suttogott:
- Ébredj fel...
Ámította csak magát, vagy valóban mozgolódni kezdtek a csomók? Cal úgy érezte,
hogy ki akarnak szabadulni a teremtmények - mint az alvók, akik tudják, hogy felkelt
a nap, és le akarják rázni az álom bilincseit, de nincs elég erejük, hogy megmozduljanak.
A szeme sarkából Cal most megpillantott egy meztelen alakot, aki az egyik vev
lábánál kucorgott. Kétségtelen, hogy látólény volt, de Cal nem ismerte. Legalábbis
ebben a formájában nem.
 De a szeme...
„Nimrod?" - motyogta magában.
A teremtmény is látta Calt, és biztonságos vackából a sz nyeg széléhez mászott.
Nem vették észre. Shadwell már visszatért a vev k közé - igyekezett elkerülni, hogy
az árverés vérfürd vé fajuljon. Calr l teljesen elfeledkezett.
- Nimrod? - kérdezte Cal.
Nimrod bólintott, közben a torkára mutatott.
- Nem tud beszélni? A rohadt életbe!
Cal az ajtó felé pillantott. Immacolata még mindig ott várta. Türelmes volt, mint
egy dögkesely .
- A sz nyeg. . . - suttogta Cal. - Fel kell ébresztenünk.
Nimrod kifejezéstelen arccal bámult vissza rá.
- Nem érti, hogy mit mondok?
Miel tt Nimrod valamilyen jellel válaszolhatott volna, Shadwell, akinek közben
sikerült megnyugtatni a vev ket, bejelentette:
- Folytatjuk az árverést.
Aztán Immacolatához fordult:
- Távolítsa el a bérgyilkost!
Cal tudta, hogy csak másodpercek vannak hátra az életéb l: a varázslón ezúttal
nem kegyelmez. Kétségbeesetten pásztázta a szobát valamilyen menekülési lehet ség
után kutatva. Több ablak is volt, mindegyiken súlyos függönyök. Talán ha elérné az
egyiket, kiugorhatna. Inkább halálra zúzza magát, mint hogy Immacolata ölje meg.
Útban Cal felé, Immacolata egyszer csak megtorpant. Tekintete elúszott Calr l:
Shadwell felé fordult, és csak ennyit mondott:
- ...oldószer...
A szomszédos szobát, ahol Freddy és Apolline feküdt, hirtelen fény árasztotta el. A
sz nyegre is besz dött, és színei mintha megélénkültek volna.
Aztán egy dühös sikoly - a Boszorkány hangja - hallatszott, amit újabb fényáradat
követett.
Az események ismét megvadították a vev ket. Egyikük odament az ajtóhoz - néz
vagy menekül min ségben -, hátrah költ, a szeme elé kapta a kezét, és üvöltött, hogy
megvakult. Senki nem sietett a segítségére. A társaság meghúzódott a szoba túlsó
felében, miközben emitt elszabadult a pokol.
Egy alak jelent meg az ajtóban, körötte ragyogó vonalak spirálja. Megváltozott
ugyan, de Cal rögtön felismerte.
Suzanna volt az. Két karján, mintha az erei szikráznának, t zijáték táncolt, és az
ujjaiból zuhogott alá; hasán és mellén szaladgált, és a lába közül tört el , hogy lángra
lobbantsa a leveg t.
Beletelt egy kis id be, míg Calnek sikerült valami köszönésfélét mormolni Suzanna
felé, és addigra megérkeztek az üldöz kísértetn vérek is. Az ellenfelek alaposan
megtépázták egymást. Az oldószer megnyilatkozása sem fedte el Suzanna nyakán és
testén a vérz sebeket, és a n véreken is látszott az összecsapás nyoma, bár fájdalmat
valószín leg nem éreztek.
Elgyengültek-e vagy sem, mindenesetre megtorpantak, amikor Immacolata
felemelte a kezét, jelezve, hogy most következik.
- Már vártuk - mondta Immacolata. - Elkésett.
- Öld meg! - mondta Shadwell.
Cal Suzanna arcát figyelte. Bármennyire is igyekezett, nem tudta leplezni kimerültségét.
Suzanna talán megérezte Cal tekintetét, a szemébe nézett. Aztán a kezére, ami még
mindig a sz ttesen nyugodott. „Kiolvasta a gondolataimat? - töprengett Cal.
Megértette, hogy a talpa alatt nyugszik minden maradék esély?"
Tekintetük ismét találkozott, és Cal látta, hogy Suzanna megértette.
Ujjai alatt bizsergett a sz ttes, mintha enyhe áramütés érte volna. Cal nem vette el a
kezét, hanem hagyta, hogy az energia használja t, ahogy akarja. Cal most egy
folyamatnak volt az egyik eleme: az er körnek, ami Suzanna lábából indult, és a
sz nyegen keresztül Cal kezében folytatódott; kezéb l a szemébe érkezett, és
egymásba kulcsolódó tekintetük vonala mentén visszajutott Suzannához.
- Állítsd meg ket... - mondta Shadwell, aki megérezhette ezt a csalafintaságot, de
ahogy Immacolata elindult Cal felé, megszólalt az egyik vev :
- A kés...
Cal nem szakította meg egybefonódó tekintetük vonalát, de a kés valahogy beúszott
kettejük közé, mintha gondolataik tüze lökte volna a mágasba.
Suzanna sem értette jobban, mint Cal, hogy miért és miként történik mindez, de
homályosan is érezte az er kört, ami rajta, az oldószeren, a sz nyegen, Calen, a
tekintetük vonalán fut keresztül, és a testében zárul. Bármi történjen is, csak
másodpercek álltak a rendelkezésére, hogy beteljesítse a csodát, miel tt Immacolata
odaér Calhez, és megbontja a kört.
A kés most pörögni kezdett, minden egyes fordulattal egyre sebesebben. Cal olyan
telítettséget érzett a heréiben, hogy már szinte fájt. És - ami még jobban aggasztotta -
úgy érezte, hogy kiválik a saját testéb l, mintha kirángatnák bel le, a szemén
keresztül, hogy tekintete és Suzannáé a késen találkozzanak, ami most már olyan
sebesen forgott, hogy ezüstgömbnek látszott.
És ekkor a kés hirtelen lehullott a leveg l, mint egy megl tt madár. Cal követte a
zuhanását: a kés tompa puffanással leesett, és hegye belefúródott a sz nyeg közepébe.
Ebben a pillanatban a sz nyeg minden szála hullámzani kezdett, mintha a kés
elvágta volna a fonalat, ami az egészet összetartotta. És ahogy az a fonál elszakadt, a
sz ttes megelevenedett.

3.
A világ vége volt ez, és világok kezdete.
El ször egy örvényl felh emelkedett ki a Gy közepéb l, és a mennyezet felé
tört. Ahogy odacsapódott,
széles repedések nyíltak a mennyezeten, és vakolatlavina zúdult a fejekre. Egy
pillanatra felvillant Cal agyában, hogy amit Suzannával kiszabadítottak, az most már
kikerült a hatáskörükb l. De ekkor elkezd dtek a csodák, és az aggodalmak feledésbe
merültek.
A felh ben villám látszott, fénye a falakon és a padlón ívelt. A csomók, ahogy
felpattantak, a sz nyeg egyik szélér l a másikig csúszkáltak. A szálak egyre
magasabbra n ttek, mint nyár közepén a gabona, és nyújtózásuk közben színeket
öltöttek. A látvány nagyon hasonlított arra, amit néhány éjszakával korábban Cal és
Suzanna álmában látott, csak most százszor annyi nagyratör szál ágaskodott,
sokasodott a szobában.
A növekedés nyomása levetette Calt a sz nyegr l, ahogy a szálak kiszabadultak
börtönükb l, és ezernyi alak magvait szórták szerteszét. Voltak társaiknál sokkal
fürgébb szálak, amelyek pillanatok alatt a mennyezetig n ttek. Voltak, amelyek
inkább az ablak felé nyomultak, színnyalábokat húztak maguk után, ahogy széttörték
az üveget, és kiözönlöttek az éjszákába.
Amerre a szem ellátott, mindenütt ismeretlen és különleges látvány tárult elé. A
formák robbanása eleinte túl zavaros volt, és képtelenség volt valamit is felfedezni
bennük, de alighogy a leveg t elárasztotta a színtenger, a szálakban kezdtek
kidomborodni az apróbb részletek, és már meg lehetett különböztetni a növényt a
l, a követ a fától, a fát a testt l. Az egyik hullámzó szál átszakította a tet t, és a
porzuhatag parányi hajtásokat fakasztott az egyre fogyatkozó sz ttes talajából. Egy
másik szál kacskaringós, kékesszürke ködösvényeket terített a szobába; a harmadik és
a negyedik szál összefonódott, és kötelékükb l szentjánosbogarak pattantak ki,
röptükben fénypalástot terítettek a szálak szülte madarakra és vadállatokra.
A Fúga pillanatok alatt betöltötte a szobát; növekedése olyan sebes volt, hogy
Shearman háza sz knek bizonyult. Ahogy helyet kerestek maguknak, a szálak
deszkákat téptek ki, gerendákat feszítettek szét. A tégla és vakolat sem állíthatta meg
ket. Amit nem tudtak megkerülni, annak nekirohantak; aminek nekirohantak, azt
egyszer en félrehajították.
Cal nem szándékozott megvárni, míg maguk alá temetik a romok. Az elképeszt
szülési fájdalmakba a ház nyilván hamarosan belehal. Suzannát kereste a káprázatos
látványosságok közepette, de már nem állt ott, ahol korábban látta. A vev k is
menekültek; ijedtükben marták egymást, mint a kóbor kutyák.
Cal feltápászkodott, és elindult az ajtó felé, de két lépést sem tett még, amikor
meglátta a közeled Shadwellt.
- Gazember! - rikácsolta a keresked . - Kotnyelesked gazember!
Benyúlt a zsebébe, el rántott egy pisztolyt, és Calre fogta.
- Senki nem állhat az utamba, Mooney! - ordította, aztán l tt.
Amikor meghúzta a ravaszt, valaki ráugrott, és féirelökte Shadwellt. A golyó
messze elkerülte a célpontot.
Nimrod volt a megment . Feldúlt képpel rohant Cal felé, és minden oka megvolt rá.
A ház rogyadozni kezdett, recsegve-ropogva megadta magát. A Fúga már az alapokat
feszegette, és eltökélt szándéka volt, hogy felborítja a házat.
Nimrod megragadta Cal karját, és az ablak felé ráncigálta. Illetve a tátongó fal felé,
a zsendül sz ttes ugyanis minden ablakot kitépett a helyér l. A Fúga
feltartóztathatatlanul burjánzott a romokon túl is, újabb és újabb csodákkal népesítette
be az éjszakát.
Nimrod hátrapillantott.
- Kiugrunk? - kérdezte Cal.
Nimrod elvigyorodott, és még er sebberi szorította Cal karját. Cal is hátranézett, és
látta, hogy Shadwell megtalálta a pisztolyát, és célba veszi ket.
- Vigyázzon! - kiáltotta Cal.
Nimrod arca felragyogott, kezét Cal tarkójára szorította, és lenyomta a fejét. Egy
másodperccel kés bb Cal megértette, hogy miért: színhullám tört el a sz ttesb l, és
Nimrod mindkettejüket beletaszította. Az ár kisodorta ket az ablakon, és egy
félelmetes pillanatig a leveg ben lógtak. Aztán a fényesség mintha megszilárdult
volna, és a hátára vette ket, mint valami fényhullámlovasokat.
De nem tartott sokáig az utazás. Néhány másodperc múlva a fényparipa levetette
ket a hátáról, és elt nt az éjszakában, útközben állat- és növénygyerekeket szült.
Szédelegve, de vidáman Cal felállt, és örömmel hallotta, hogy Nimrod elrikkantja magát:
- Hé!
- Tud beszélni?
- Úgy t nik-mondta Nimrod, és fülig ért a szája. - Itt már nem ér el...
- Immacolata.
- Pontosan. Feloldotta a csodatettet, hogy elkápráztassa a Kakukkokat. És tényleg
káprázatos voltam. Látta azt a kék ruhás n t?
- Futólag.
- Rögtön belém esett - mondta Nimrod. - Azt hiszem, meg kellene keresnem t.
Szüksége lesz némi gyöngédségre, ahogy elnézem itt a dolgokat. - Nem is vesztegette
tovább az id t: rögtön visszafordult, és elindult a ház felé, amit már csak nagy
jóindulattal lehetett „háznak" nevezni. Ahogy a fény- és porzivatarban távolodott, Cal
észrevette, hogy Nimrodnak farka van.
Nagy fiú, tud vigyázni magára, gondolta Cal, de voltak, akik miatt aggódott.
Például Suzanna. Vagy Apolline, akit abban a kis el térben látott utoljára, ahol Freddy
mellett feküdt. A hangzavarban és a romok között Cal is elindult a ház felé, hogy
megkeresse a többieket.
Olyan volt, mintha egy színfolyóban úszott volna, szemben az árral. Kés n eszmél
szálak kúsztak és dagadoztak körülötte, némelyik nekiütközött. Az él testhez sokkal
kedvesebbek voltak, mint a téglához. Érintésük nem okozott fájdalmat, s t er t adott.
Cal teste bizsergett, mintha jéghideg zuhany alól lépett volna ki, fülében dallam duruzsolt.
Az ellenség nyomtalanul elt nt. Cal remélte, hogy a ház maga alá temette
Shadwellt, de ismerve a gonoszok szerencséjét, ezt kevéssé tartotta valószín nek.
Néhány vev t látott csak - a fényben bóklásztak. Nem segítettek egymásnak, egyedül
haladtak el re. A földre meredtek, rettegve, hogy megnyílik alattuk, vagy vakon
botladoztak, kezükkel rejtve könnyeiket.
Cal körülbelül harminc méterre lehetett a háztól, amikor a Gy hatalmas felh je
villámokat köpködve szétfeszítette a falakat, és megkönnyebbülten elnyújtózkodott a
szabadban.
Cal még látta, hogy az egyik vev t elnyeli a felh , aztán sarkon fordult, és futásnak eredt.
Egy porhullám nagyot taszított rajta, és ragyogó fényrostok röpködtek körülötte,
mint selyemszalagok a szélviharban. Újabb hullám jött - ez tégladarabokat, bútorokat sodort -
, és ledöntötte Calt a lábáról. Aztán a feje tetejére fordította, és a szédít légi
tornában Cal már azt sem tudta, melyik a föld és melyik az ég.
Nem próbált ellenállni - ha egyáltalán szóba jöhetett az ellenállás -, hanem a
száguldó vonatra bízta magát, vigye, ahova akarja.

Ötödik rész
MULATSÁGOK
Szökj velem az elfeledett éjbe, és légy

A holdfény társam a végtelen sötétben; Jöjj velem, túl akár az Édenen, És ott, túl az
emlékezésen, Ott legyen otthonunk.

Walter de la Mare A találka I. CAL A CSODÁK KÖZÖTT

1.
Az igazi öröm - éppúgy, mint az igazi bánat - mélységes emlékezés.
Így hát amikor a száguldó porvihar lecsillapodott, és Cal meglátta a Fúgát, úgy
érezte, hogy a megvilágosodás néhány röpke pillanata, ami élete huszonhat éve során
megadatott neki - megadatott, de mindig elvétetett -, itt most egyesült és kiteljesedett.
E boldogság töredékeit már korábban is érezte. Err l álmodott az anyja méhében, err l
mesélt a szerelem, err l szóltak az altatódalok. Az egészet, a teljes történetet viszont
csak most ismerte meg.
Itt még a halál is szép lenne, gondolta Cal.
És még szebb lenne, ha élhetne, most, amikor oly sok minden tárult elé.

A porvihar egy dombtet re sodorta Calt. A domb nem volt magas, de így is
nagyszer kilátás nyílt a Fúgára. Cal felállt, és szemügyre vette a vidéket.
A sz nyeg még korántsem bomlott ki teljesen; a Szöv szék bonyolult csodatettei
nem adták meg magukat egykönnyen. De az alapozás már megtörtént: készen álltak a
hegyek, a mez k, az erd k és még sok minden.
Cal legutóbb madártávlatból látta ezt a vidéket, és onnan meglehet sen
változatosnak t nt. De most ebb l a perspektívából szinte elviselhetetlennek látszott a
táj gazdagsága. Olyari volt, mintha egy sebtiben összepakolt b röndöt borítottak volna
ki, tartalma kétségbeejt rendetlenségben hevert szanaszét. A földrajz híján volt
bármiféle rendszernek; a látólények egyszer en összehajigáltak mindent, amit meg
akartak menteni a pusztulástól. Szertelen csalitot és szerény réteket, barlangot és
szentélyeket, vártornyokat, folyókat és menhirt.
A legtöbbjük forgács és szilánk volt csak, a Birodalom darabkái, amit az emberek
háta mögött csentek be a Fúgába. A Kakukkok nem fogják sem hiányolni, sem siratni
az ismer s szobák kísértetjárta szegleteit, ahol talán szellemeket vagy angyalokat láttak
a gyerekek; ahol a menekült, ki tudja, miért, vigaszra talált; ahol az öngyilkosjelölt
mégis úgy döntött, hogy nem adja fel.
Ez a rendetlenség dúskált a legkülönösebb képtelenségekben. Emitt egy híd, amit
elválasztottak az alatta tátongó szakadéktól, és most pipacsok között ível a mez n; ott
meg egy obeliszk egy tavacska közepén, a víztükörben nézegeti magát.
Cal figyelmét azonban valami más ragadta meg.
Egy domb, ami szinte függ legesen emelkedett fakoronázta csúcsa felé. A domb
oldalában fények cikáztak, a faágak között táncoltak. Calnek fogalma sem volt, mit hol
talál, jobb híján elindult hát a domb felé.
Zeneszó hallatszott valahol az éjszakában. Szaggatottan érkezett Cal füléhez, ahogy
a szell diktálta. Dobok és heged k, Strauss és Sioux keveréke. És id nként jelt adtak
magukról a Fúga-lakók is: suttogó hangok a fák között, alakok az árnyékban, egy
sátorlap alatt, a derékig ér gabonatábla közepén. De a teremtmények mindig
elillantak; olyan gyorsan jöttek és mentek, hogy Cal csak egy-egy pillanatra látta ket.
Majd kiderül, hogy a Kakukkot ismerték-e fel benne, vagy egyszer en szégyenl sek
voltak. Az viszont biztos, hogy Cal egyáltalán nem félt, annak ellenére, hogy bizonyos
értelemben birtokháborítást követett el. Tökéletes nyugalmat érzett - békében a
világgal és önmagával. Olyannyira, hogy a többiekért - Suzannáért, Apolline-ért,
Jerichauért, Nimrodért - érzett aggodalma is majdnem teljesen elmúlt. Amikor eszébe
jutottak, akkor is csak úgy gondolt rájuk, mint akik ugyanitt barangolnak, a csodák
között. Semmi bajuk nem eshet, itt nem. Itt nincs baj, rosszakarat és
irigység. Aki itt sétálhat ebben az eleven csodában, ugyan mit kívánhatna vagy
irigyelhetne még?
Cal úgy száz méterre lehetett a dombtól, és elképedve nézett felfelé. A fények,
amiket az imént a távolból látott, ember formájú szentjánosbogarak voltak; könnyed
táncot lejtettek a domb körül a leveg ben, de szárnyuk nem volt. Nem kommunikáltak
egymással - legalábbis nem olyan formában, hogy Cal hallhatta volna -, vakmer
mozdulataik mégis hihetetlenül pontosak voltak: mindig egy hajszálon múlott csak,
hogy nem ütköztek össze.
- Te Mooney vagy, igaz?
Halkan szólították meg, de a hang felrázta Calt a táncoló fények okozta révületb l.
Jobbra fordította a fejét. Két alak állt egy boltozat árnyékában, arcukat eltakarta a
sötétség. Cal csak az arcok kékesszürke oválisát látta, mint lámpások függtek a
boltozat alatt.
- Igen, így hívnak - mondta Cal. „Gyertek el !"-tette hozzá gondolatban. - Honnan
tudjátok a nevemet?
- Itt gyorsan terjednek a hírek - hangzott a válasz. Fuvolázó hang volt, és talán egy
kicsit lágyabb, mint az el , de Cal nem esküdött volna meg rá, hogy nem ugyanaz az
alak beszél. - A leveg miatt - tájékoztatta az ismeretlen. - Mindig pletykál.
A páros egyik tagja most kilépett az árnyékból. A dombról érkez halvány fényben
táncolt az arca, és ett l nagyon furcsa lett, de Cal tudta, hogy ha nappal látja meg ezt az
arcot, akkor sem felejti el soha. A férfi fiatal volt; de teljesen kopasz, arcáról a púder
eltüntette a b r színét, szája és szeme valahogy túlzottan nedves, túlzottan esend a
különös álarcban.
- Én Boaz vagyok - mondta. - Üdvözöllek, Mooney!
Megfogta Cal kezét, és megszorította, közben társa is felbontotta az árnyékkal kötött
jegyességét.
- Látod az Amadou-kat? - kérdezte.
Néhány másodpercnyi t dés után Cal úgy döntött, hogy ez a második alak n .
Következtetése viszont megkérd jelezte Boaz nemét, ugyanis majdnem teljesen
egyformák voltak, mintha egypetéj ikrek lennének.
- A nevem Ganza - mondta a második alak. Ugyanolyan egyszer fekete nadrágban
és b zubbonyban volt, mint a testvére, vagy kedvese, vagy akárkije, és a n is kopasz
volt. Kopaszságuk és bepúderezett arcuk érvénytelenítette a nemekre vonatkozó összes
sablont. Arcuk esend volt, mégis kérlelhetetlen; gyengéd, mégis szigorú.
Boaz a domb felé nézett, ahol a szentjánosbogarak még mindig f cánkoltak.
- Az ott az Els Szerencsétlenség Sziklája - magyarázta Calnek. - Az Amadou-k
találkozóhelye. Ott haltak meg a Korbács els áldozatai.
Cal a szikla felé nézett, de csak egy pillanatra. A páros jobban érdekelte. Minél
tovább figyelte, annál különösebbnek találta ket.
- Mit csinálsz ma este? - kérdezte Ganza.
Cal vállat vont.
- Fogalmam sincs. Tulajdonképpen azt sem tudom, hol vagyok.
- Dehogynem - mondta Ganza. - Nagyon is jól tudod.
Miközben beszélt, szórakozottan összefonta az ujjait, aztán újra szétnyitotta, vagy
legalábbis így látta Cal. Amikor jobban szemügyre vette a gyakorlatot, látta, hogy
Ganza a tenyerén f zi keresztül az ujjait, jobb kezét a balon, balt a jobbon, hanyagul
mell zve a szilárd halmazállapot ismérveit. A mozdulat olyan magától értet , az illúzió -
ha egyáltalán illúzió - olyan gyors volt, hogy Cal korántsem lehetett biztos
benne, hogy helyesen értelmezi.
- Milyennek látod ket? - kíváncsiskodott Ganza.
Cal ismét az arcát nézte. Vajon megfigyel képességét tesztelte az ujjtrükkel Ganza?
A kérdés azonban nem a kezére vonatkozott.
- Az Amadou-k - mondta Ganza. - Szerinted milyenek?
Cal a szikla felé pillantott.
- ...mint az emberek - felelte.
Ganza halványan elmosolyodott.
- Miért kérdezed? - érdekl dött Cal. De választ nem kapott, mert Boaz átvette a szót.
- Összehívták a Tanácsot - mondta. - Capra házában üléseznek. Azt hiszem, a
visszaszöv désr l.
- Ez nem lehet igaz - mondta Cal. - Visszazárják a Fúgát?
 - Ezt beszélik - mondta Boaz.
Úgy t nt, hogy egészen friss a hír; csak nem most hallotta a pletykáló leveg l?
- Azt mondják, hogy túlságosan veszélyes id k járnak - mondta Calnek. - Ez igaz?
- Én nem ismerek más id ket - mondta Cal. - Úgyhogy nem tudok mihez viszonyítani.
- Az éjszaka még a miénk? - kérdezte Ganza.
- Egy része - felelte Boaz.
- Akkor látogassuk meg Lót, jó?
- Nekem mindegy - mondta Boaz. - Velünk tartasz? - kérdezte a Kakukkot.
Cal ismét az Amadou-k felé nézett. Csábító volt a gondolat, hogy még egy kicsit
maradjon, és nézze ket, de félt, hogy nem talál más idegenvezet t, aki megmutatná
neki a nevezetességeket. Okosan kell kihasználni, ha valóban ilyen rövid id áll a
rendelkezésére.
- Igen, megyek.
A n abbahagyta az ujjai f zögetését.
- Kedvelni fogod Lót - mondta, aztán megfordult, és elindult, bele az éjszakába.
Cal követte, és bár rengeteg kérdése lett volna, tudta, hogy nem szabad erre
fecsérelni az id t, ha valóban csak néhány órája van, hogy belekóstoljon Csodaországba.

II. A TÓPARTON ÉS AZUTÁN

1.
Volt egy pillanat, még Shearman házában, amikor Suzanna azt hitte, vége az
életének. Miközben Apolline-t segítette lefelé a lépcs n, a falak ropogni kezdtek, és
fülrepeszt robajjal összed lt a ház. Fogalma sem volt, hogyan úszhatták meg élve, és
hogyan került a tópartra. Az oldószer valószín leg közbenjárt az érdekében, bár
Suzanna nem emlékezett, hogy utasította volna. Sok tanulnivalója volt még err l az
örökölt er l. Nem utolsósorban az, hogy milyen mértékben függ az er t le, és az
er l. Ha megtalálja Apolline-t, akit a felfordulásban elvesztett, megkéri majd, hogy
mondjon el mindent, amit err l tud.
Egyel re azonban be kellett érnie a cipruskoronás szigetekkel és a köveket nyaldosó
hullámok megnyugtató csobogásával.
- Mennünk kell!
Jerichau zavarta meg merengését, a lehet legfinomabban, hátulról megérintve
Suzanna nyakát. A tóparti házban váltak el egymástól, ahol Jerichau ezer éve nem
látott barátokkal találkozott. Olyan emlékeket idéztek fel, amelyekhez Suzannának
semmi köze nem volt, és úgy érezte, nem is akarják beavatni t. Pusmogjatok csak,
cinkosok, gondolta Suzanna, és sért dötten magukra hagyta ket. Akárhogy vesszük is,
Jerichau tolvaj volt.
- Miért jöttünk ide? - kérdezte Suzanna.
- Itt születtem. Minden egyes követ úgy ismerek, mint a tenyeremet. - Jerichau keze
még mindig Suzanna vállán volt. - Legalábbis ismertem. Gondoltam, érdemes megmutatni...
Suzanna a tóról Jerichaura nézett. - De nem maradhatunk itt - mondta Jerichau
gondterhes képpel.
- Miért nem?
- Várják Capra házában.
- Engem?
- Maga keltette életre a sz ttest.
- Nem tehettem mást - mondta Suzanna. - Meg akarták ölni Calt.
Jerichau homlokán elmélyült a barázda.
 - Felejtse el Calt - mondta nyersen. - Mooney Kakukk. Maga nem az.
- De igen - ellenkezett Suzanna. - Legalábbis annak érzem magam, és ez a fontos...
Jerichau elrántotta a kezét Suzanna válláról. Elkomorult.
- Jön vagy nem?
- Persze hogy jövök.
Jerichau sóhajtott egyet.
- Nem így kellett volna történnie - mondta, hangja valamelyest visszanyerte korábbi
gyengédségét.
Suzanna nem értette igazán, hogy mire utal: a Fúga kiszabadítására, a tóhoz való
visszatérésre vagy a kettejük beszélgetésére. Talán mindháromra egy kicsit.
- Lehet, hogy nem kellett volna életre kelteni a sz ttest - mondta Suzanna kissé
menteget zve -, de nem egyedül tettem. Az oldószer is hibás.
Jerichau összeráncolta a homlokát.
- Hiszen a maga ereje - mondta szemrehányón. - Miért nem irányítja?
Suzanna egy fagyos pillantást küldött felé.
- Milyen messze van Capra háza?
- A Fúgában semmi nincs messze - felelte Jerichau. - A Korbács szinte mindent
elpusztított. Csak ez az apró terület maradt.
- A Birodalomban is van még?
- Egy kevés, talán. De minden itt van, ami igazán kedves a számunkra. Ezért kell
újra elrejtenünk; még a reggel megérkezte el tt.
Reggel. Suzanna majdnem elfelejtette, hogy hamarosan kelni kezd a nap, és vele
együtt az emberlények. Nem volt egy szívderít gondolat, hogy Kakukk-társai - az
állatkertek, liliputi el adások, orgiák hívei - nemsokára megszállják a területet.
- Tényleg sietnünk kell! - mondta Suzanna, és a tópartról elindultak Capra háza felé.

2.
Útközben Suzanna megválaszolt magának néhány kérdést, ami a sz ttes életre
keltése óta foglalkoztatta. El ször is: mi történt a Birodalom azon részével, amit a Fúga
elfoglalt? Igaz, egyáltalán nem volt s n lakott környék - Thurstaston Common
tetemesebb része Shearman háza mögött húzódott, és szántóföldek terültek el mindkét
oldalán -, de lakatlannak azért mégsem nevezhet . Jócskán akadtak házak errefelé is,
Irby Heath irányában pedig még ennél is több. Mi történt ezekkel a házakkal? És mi
történt a lakóikkal?
A válasz meglehet sen egyszer volt: a Fúga a házak körül sarjadt ki, ötletesen
alkalmazkodott a körülményekhez. Az utcai lámpákat például, mint az antik
oszlopokat, virágzó indák díszítették; egy autónak csak az orra kandikált ki a
domboldalból, másik kett felágaskodott, és összedugták a fejüket.
A házak kíméletesebb elbánásban részesültek. Többségük sértetlen volt, de a Fúga
növényzete egészen a küszöbükig n tt, mintha bebocsáttatásra várna.
Ami pedig a Kakukkokat illeti: Suzanna és Jerichau találkozott ugyan néhánnyal, de
azok inkább tanácstalannak látszottak, mint ijedtnek. Az egyik férfi, egy szál
nadrágban és nadrágtartóban, arról panaszkodott, hogy elvesztette a kutyáját -
„Átkozott hülye korcs! - szitkozódott. - Nem látták valahol?" -, és látszólag teljesen
hidegen hagyta az a tény, hogy a világ megváltozott körülötte. Már rég elment, csak a
hangja hallatszott, ahogy a szökevényt szólongatja, amikor Suzannának eszébe jutott,
hogy a fickó talán nem is ugyanazt látja, amit ; lehet, hogy most is ugyanaz a
szelektív vakság m ködik, ami a Lord Streeten eltakarta a glóriákat a járókel k szeme
el l. Lehet, hogy a kutyatulajdonos az ismer s utcákon kóborolva észre sem veszi azt,
ami ellentmond az elképzeléseinek? Vagy csak egy futó pillantást vet a Fúgára, és
öregkorában majd eszébe jut, és visszasírja ezt a dics séges ragyogást?
Jerichautól nem kapott választ a kérdéseire. Azt mondta, hogy nem tudja, és nem is
érdekli.
Suzanna egyre elképeszt bb helyeket és tárgyakat fedezett fel. Döbbenten figyelte,
mi mindent mentettek meg a látólények a t zvész el l. Várakozása ellenére a Fúga nem
kísértetjárta ligetek és bozótok gy jteménye volt. Ebben a szent demokráciában jól
megfért együtt mindenféle részlet: a meghitt és a nagyszabású, a természetes és a
mesterséges. Minden egyes szegletnek és résnek megvolt a maga jellegzetes varázsa.
A mentés körülményei indokolták, hogy ezeket a részleteket, mint egy könyvb l a
lapokat, kiszakították a környezetükb l. Széleik most is magukon viselték az er szakos
eltávolítás nyomait, és véletlenszer összehajigálásuk még jobban kiemelte az
egyenetlenségeket. A hiányosságokat azonban ellensúlyozta valami más. Az össze nem
ill részletek - hogy egymásba ért az intim és a nyilvános, a közhelyszer és a mesés -
új talányokat teremtettek; a kitépett oldalak eddig ismeretlen történetekkel kecsegtettek.
Útjuk során a részletek olyan képtelen kombinációit látták, hogy minden
igyekezetük ellenére sem sikerült megtalálni összetartozásuk alapját. Kutyák rágcsálták
a füvet egy sír mellett, közben a sír repedezett k lapjából t z szök kút tört el ; egy
földbe ágyazott ablakból a függönyt az ég felé lobogtatta a szell , ami a tenger
morajlásától visszhangzott. Ezek a megmagyarázhatatlan talányok mély nyomot
hagytak Suzannában. Ismer s volt minden részlet - a kutyák, a sír, az ablak, a t z -, de
ebben az állandó mozgásban minden újjászületett, Suzanna szeme el tt történt a varázslat.
Azt követ en, hogy Jerichau egyszer már megtagadta a választ, Suzanna csak
egyetlen dologról faggatódzott tovább: a Gy l; felh takaróját mindenhonnan
látták, legfényesebb villámkitörései megvilágították a dombot és a fákat.
- Ott van a Szöv szék temploma - mondta Jerichau. Minél - inkább megközelítik,
annál veszélyesebb.
Suzannának rémlett, hogy azon az els éjszakán, amikor a sz nyegr l beszéltek, már
szó volt err l, de többet akart tudni.
- Miért veszélyes?
- A sz ttes elkészítése példátlan csodatetteket követelt. Óriási áldozatkészség, óriási
tisztaság kellett az irányításukhoz és az összekapcsolásukhoz. Mindannyian er nkön
felül teljesítettünk. A Gy most villámokkal és viharokkal védi magát. És bölcsen
teszi. Ha oda behatolnak, a sz ttes széthullik. Elpusz,tul minden, amit megmentettünk.
- Elpusztul?
- Ezt mondják. Nem tudom, hogy igaz-e. Nekem ez magas.
- De csodatetteket, ugye, maga is tud?
Ez a megjegyzés mintha zavarba hozta volna Jerichaut. - Ez még nem jelenti azt,
hogy el is tudom magyarázni. Csak csinálom.
- Például mit? -kérdezte Suzanna. Úgy érezte magát, mint egy gyerek, aki trükköket
kunyerál egy b vészt l, de kíváncsi volt, hogy mire képes Jerichau.
Jerichau furcsa képet vágott, arca csupa ellentmondásos érzést fejezett ki. Volt benne
félénkség, kihívás, együgy ség.
- Lehet; hogy egyszer majd megmutatom - mondta. - Valamikor. Én nem tudok
énekelni vagy táncolni, de azért nekem is megvannak a magam dolgai. - Elhallgatott,
és megállt.
Ha Jerichau nem jelez, Suzanna akkor is meghallotta volna a leveg ben csilingel
harangokat. Nem templomi harangszó volt, annál sokkal könnyedebb és dallamosabb,
de célját így is elérte.
- Capra háza - mondta Jerichau, és nagy léptekkel elindult. A harangok, tudva, hogy
ért fülekre találtak, mutatták nekik az utat.
 III. KÁPRÁZAT

1.
A közlemény, amit Hobart részlege adott ki az anarchisták szökésér l, eljutott az
illetékesekhez. Csakhogy a figyelmeztetés valamivel tizenegy óra el tt érkezett, és a
jár rök a szokásos éjszakai bunyókkal voltak elfoglalva, az ittas vezet kkel és a
lopásokkal, amik éppen ilyentájt tet ztek. Ráadásul a Seel Streeten halálos kimenetel
késelés történt, a Dock Roadon pedig az egyik kocsmában kisebbfajta zendülés tört ki
egy transzvesztita miatt. Így hát mire valaki is komolyabb figyelmet fordított a
riasztásra, a szökevények már messze jártak: átjutottak a Mersey-alagúton, és
Shearman háza felé tartottak.
A folyó túlsó partján viszont, Birkenhead hátárában, egy Downey nev szemfüles
rend r felfigyelt rájuk. Egy kínai étteremben faképnél hagyta társát a szárnyas-szójás
rizs és a pekingi sült kacsa rendelése közben, és a nyomukba eredt. A rádiójelentés
figyelmeztetett, hogy rendkívül veszélyes b nöz kr l van szó, és hogy semmilyen
körülmények között sem szabad fegyvertelenül megközelíteni ket. Downey jár r ezért
el vigyázatosan tartotta a távolságot - ebben segítségére volt a környék alapos ismerete.
Amikor azonban a gonosztev k elérték úti céljukat, rájött, hogy itt nem mindennapi
üldözésr l van szó. Kiderült ez abból, hogy amikor a helyszínr l bejelentkezett a
részleghez, azt mondták neki, hogy elég nagy a felfordulás - csak nem zokogást hallott
a háttérben? -, és hogy ezzel az üggyel Hobart felügyel foglalkozik személyesen.
Downey azt az utasítást kapta, hogy várjon és figyeljen.
Várakozás és figyelés közben észlelte a második jelét annak, hogy valami
kellemetlen van a leveg ben.
Úgy kezd dött, hogy a ház második emeleti ablakaiban pislákolni kezdtek a fények.
Aztán egy óriási robbanás után falak és ablakok röpültek a leveg be.
Downey kiszállt a kocsiból, és elindult a ház felé. Jelentésekhez szokott agya a
jelz ket kereste, amikkel majd leírja, mit látott; egyre közelebb ért a házhoz,
fegyvertelenül. Soha nem látott, nem is álmodott még ilyen ragyogást, ami most a
házból áradt kifelé.
Nem volt babonás ember. Azonnal világi magyarázatot keresett arra, amit látott,
vagy majdnem látott maga körül. És aki keres, az talál: UFO-tevékenység, igen, semmi
kétség. Olvasott már beszámolókat hasonló eseményekr l, amik teljesen hétköznapi
emberekkel történtek, mint amilyen maga is volt: Szó se lehet Istenr l vagy elmebajról -
látogatók egy szomszédos galaxisról.
Elégedetten, hogy valamelyest tisztázta magában a helyzetet, visszásietett a
kocsihoz, hogy jelentést tegyen a központnak. Nem sikerült. Minden hullámhosszon
csak recsegést hallott. Nem számít: bemondta, hogy hol található. Biztos rögtön jön az
er sítés. Addig pedig az a feladata, hogy figyelje a helyet, mint egy sólyom.
A feladat végrehajtása egyre komolyabb nehézségekbe ütközött, mert a látogatók
különleges illúziókkal ostromolták t, nyilván azért, hogy m ködésüket elrejtsék az
emberi megfigyel k el l. Er hullámok törtek el a házból, és felborították a kocsiját (a
szeme legalábbis ezt látta; nem kell azért mindent szentírásnak venni), aztán
bizonytalan alakzatok kezdtek kavarogni körülötte. Lába alatt az aszfaltból mintha
virágok sarjadtak volna, állatszer alakok akrobatamutatványokat végeztek a feje fölött.
Downey látta, hogy többen is elképedve figyelik a jelenségeket. Volt; aki az ég felé
bámult, voltak, akik letérdeltek, és imádkoztak, hogy ne bolonduljanak meg.
De nem volt megállás. Downey jár rnek er t adott az a tudat, hogy az egész csak a
képzelet játéka. Azt mondogatta magában, hogy amit lát, az nem igazi, és a j elenségek
fokozatosan megadták magukat a meggy désének: elhalványultak, végül majdnem
teljesen elt ntek.
Bemászott a felborított kocsiba, és újra megpróbálkozott a rádióval, bár fogalma sem
volt, hallja-e t egyáltalán valaki. Furcsa, de ez nem nagyon izgatta. Leküzdötte a
káprázatokat, és ez a tudat megédesítette virrasztását. Ha most rátámadnának a
szörnyetegek, akik ma éjjel a Földre érkeztek, nem félne t lük. Inkább kikaparja a saját
szemét, de nem hagyja, hogy megint elkábítsák.

2.
- Van valami?
- Semmi, felügyel úr - mondta Richardson. - Csak recsegés.
- Hagyja a fenébe! - mondta Hobart. - Csak vezessen. Kiszimatoljuk ket, ha rámegy
az egész rohadt éjszakánk is. ,
Útközben Hobart gondolatai visszatértek a képre, amit maga mögött hagyott. Az
emberei gagyogó idióták lettek, szarral és imádsággal piszkították be a cellákat. Lesz
mir l elszámolni ezekkel a sötét er kkel.
Hajdanában nem vetette bele magát ilyen készségesen a bosszúálló szerepébe.
Viszolygott a személyes indulatoknak még a látszatától is. De a tapasztalat becsületes
embert faragott bel le. Most már - legalábbis az emberei el tt - nem tett úgy, mintha
nem érintenék t az éppen aktuális ügyek. Vállalta a gyomrában fortyogó haragot.
Az üldözés és a büntetés végül is csak annyi, hogy szembeköpöd azt, aki korábban
téged szembeköpött. A törvény, más szóval bosszú.

IV. ENGEDELMESSÉG

1.
Nyolc évtized - plusz-mínusz öt év -telt el azóta, hogy a n vérek utoljára a Fúga
földjén jártak. Nyolcvan év szám zetés a Kakukk Birodalomban, amit hol áldottak, hol
átkoztak; néha már úgy érezték, megbolondulnak az Ádám-ivadékok között, mégis
elviseltek minden elképzelhet gyötrelmet, hogy végül megkaparintsák Sz ttesföldet,
és beteljesítsék bosszújukat.
Most a leveg ben úsztak a megmámorosodott táj fölött - érintése elviselhetetlen lett volna -
, és tekintetükkel bekalandozták az egész Fúgát.
- Nem bírom ezt a tömény életszagot - mondta Magdalena, és fejét belefúrta a szélbe.
- Nyugalom, nemsokára vége - mondta Immacolata.
- És Shadwell? - kérdezte a Boszorkány. - Hol van Shadwell?
- Biztos az ügyfeleit keresi - felelte a varázslón . - Meg keíl találnunk t. Nem
örülök, hogy egyedül bóklászik errefelé. Kiszámíthatatlan.
- És mi lesz a Fúgával?
- Hagyjuk, hogy minden menjen a maga útján - mondta Immacolata, és a léveg ben
ringva megfordult, hogy lássa a szent hely minden egyes négyzetméterét. - Hagyjuk,
hogy szétrombolják a Kakukkok.
- És az árverés?
- Nem lesz árverés. Elkéstünk.
- Shadwell rá fog jönni, hogy kihasználtad.
- is engem, már amennyire sikerült neki.
Magdalena foszladozó teste megremegett.
- Miért nem fekszel le vele? - kérdezte halkan. - Legalább egyszer.
- Nem! Soha!
- Akkor majd én. Add t nekem. Képzeld csak el a gyerekeit.
 Immacolata kinyújtotta a kezét, és megmarkolta n vére törékeny nyakát.
- Ne merészelj hozzányúlni! Egy ujjal sem, megértetted?!
A b ntudat paródiája volt, ahogy a kísértet arca képtelen hosszúságúra nyúlt.
- Igen, tudom. Shadwell a tiéd. Testestül-lelkestül.
A Boszorkány felkacagott:
- Nincsen annak lelke.
Imrnacolata eleresztette Magdalena nyakát, testének rostjai b zölögve szétfoszlottak
a leveg ben.
- Sajnos, van - mondta Immacolata, és hagyta, hogy a gravitáció lehúzza. - De
inkább nem kérek bel le. - Leérkezett a földre. - Ha vége ennek az egésznek, ha a
látólények a Kakukkok kezébe kerülnek, útjára engedem Shadwellt. Sértetlenül.
- És velünk mi lesz? - kérdezte a Boszorkány. - Mi is elmehetünk?
- Ebben állapodtunk meg.
- Megsemmisülhetünk?
- Ha akartok.
- Csak ezt akarom - mondta a Boszorkány. - Ezt és semmi mást.
- Pedig a létezésnél is vannak rosszabb dolgok.
- Igen? Tudnál mondani egyet? - kérdezte a Boszorkány.
Immacolata gondolkodott egy kicsit.
- Nem - ismerte be, és szomorúan sóhajtott. - Azt hiszem, neked van igazad.

2.
Néhány másodperccel az után, hogy Cal és Nimrod elt ntek, az ablakon át Shadwell
is kijutott az összeomló házból, de t is majdnem elragadta az a felh , ami elnyelte
Devereaux-t. A földön hasalt, szája tele volt homokkal és a vereség keser ízével. Azt
hitte, rögtön sírva fakad, amikor belegondolt, hogy hosszú évek munkája után csak
kudarc és megaláztatás lett az árverésb l.
De nem sírt. Egyrészt, mert természeténél fogva optimista volt: amit rna itthagytak,
majd megveszik holnap. Másrészt, mert a Fúga születése kit en elterelte a figyelmét
a bánatról. Harmadrészt pedig talált valakit, aki még nála is nyomorultabb állapotban volt.
- Mi a franc van itt? - A kérdést Norris, a Hamburgerkirály intézte hozzá. Arcán vér
és vakolat versengett a maszatolási els bbségért; a kavarodásban valahol elveszítette a
felölt je hátát és nadrágja nagyobbik részét, s t, elegáns olasz cip je fél párját is. A
megmaradt felét a kezében szorongatta.
- Szétrúgom a valagad! - üvöltötte. - Te rohadt seggfej! Nézz rám! Rohadt seggfej!
Cip jével püfölni kezdte Shadwellt, de annak nem nagyon ízlett a verés. Jókorát
taszított támadóján. Egymásnak estek, mint két részeg, mit sem tör dve a körülöttük
sarjadó rendkívüli dolgokkal. Csak annyit értek el, hogy még elcsigázottabbak és
véresebbek lettek, de a tusakodás nem rendezte a nézeteltéréseket.
- Miért nem tettél óvintézkedéseket? ! - szitkozódott Norris.
- Mire jó ez a számonkérés? A Fúga életre kelt, ezen már nem segíthetünk - mondta
Shadwell.
- Ha hozzám kerül, én is életre keltettem volna - mondta Norris. - De óvatosan és
körültekint en. Er ket vittem volna bele, amik irányítják. De ez? Ez káosz! Azt sem
tudom, hol van a kijárat.
- Mindenhol. Nem egy nagy terület. Ha ki akarsz menni, csak indulj el, mindegy,
hogy merre.
Ez az egyszer megoldás mintha valamelyest megnyugtatta volna Norrist. A
zsendül tájra fordította a tekintetét.
- Bár, nem is tudom. . . - mondta - ...lehet, hogy jobb így. Legalább meglátom, hogy
mit vettem volna meg.
- Na és, hogy tetszik?
- Nem ilyennek képzeltem. Valami... szelídebbre számítottam. Komolyan mondom,
már nem is vagyok biztos benne, hogy tényleg kellene ez nekem.
Amikor elhallgatott, a fonaláradatból el ugrott egy állat (kizárt dolog, hogy
állatkertben volna ilyen). Köszönés gyanánt rámordult a világra, aztán elszaladt.
- Láttad? - kérdezte Norris. - Mi volt ez?
Shadwell a vállát vonogatta:
- Fogalmam sincs. Vannak itt olyan jószágok, amik rég kihaltak, mire mi megszülettünk.
- Az is olyan volt? - kérdezte Norris, és a hibrid állat után bámult. - Még
könyvekben sem láttam ehhez hasonlót. Megmondom szintén, nekem nem kell ez a
rohadt hely. Vigyél ki!
- Sajnos, nem tehetem - mondta Shadwell. - Dolgom van.
- Azt majd én mondom meg, hogy mi a dolgod. - Norris meglóbálta cip jét Shadwell
orra el tt. - Szükségem van egy test rre. És te leszel az!
Szórakoztató látvány volt az idegroncs Hamburgerkirály. Shadwell jót mulatott, s t -
bármilyen különös -, valahogy biztonságban érezte magát.
- Ide figyelj - mondta Shadwell, és udvariasabbra vette a figurát. - Mi itt mind a
ketten nyakig benne vagyunk a szarban...
- Benne, a kurva életbe!
- Van valamim, ami talán segítene - mondta, és kigombolta a zakóját -, ami
megédesítheti a keser pirulát.
Norris gyanakodva figyelt.
- Tényleg?
- Kukkants csak ide! - mondta Shadwell, és megmutatta a zakó bélését. Norris
letörölte a vért, ami a bal szemébe csurgott, és a bélés ráncaiba bámult.
- Mit látsz?
Shadwell egy pillanatra elbizonytalanodott, és azon t dött, hogy vajon m ködik-e
még a zakó. Aztán egy mosoly bomlott ki Norris arcán, és szemébe belopózott az a
tekintet, amit Shadwell oly jól ismert a számtalan csábítás után.
- Látsz valamit, ami tetszik? - kérdezte.
- Igen, látok.
- Akkor vedd el! A tiéd. Ingyen van, díjtalan, nem kell fizetni érte.
Norris szégyenl sen mosolygott.
- Hol találtad meg? - kérdezte, és remeg kézzel a zakó felé nyúlt. - Ennyi év után...
A bélés ráncai közül óvatosan el húzta a csábító holmit. Egy felhúzhatós játék volt:
egy doboló katona, amire olyan nagy szeretettel és olyan pontosan emlékezett egykori
tulajdonosa, hogy a káprázat, amit most a kezében tartott, minden egyes horpadás és
karcolás erejéig megegyezett az eredeti játékszerrel.
- A dobosom - mondta Norris, és örömkönnyek szöktek a szemébe, mintha a világ
nyolcadik csodáját találta volna meg . - Ó, az én kis dobosom! - Forgatta. - Nincs meg
a kulcsa. Nálad van?
- Lehet, hogy majd megkeresem neked. De nem most - felelte Shadwell.
- Az egyik karja eltört - mondta Norris, és a dobos fejét simogatta. - De azért tud dobolni.
- Boldog vagy?
- Ó, igen. Igen, köszönöm.
- Akkor tedd zsebre, hogy tudjál vinni engem - mondta Shadwell.
- Vinni? Téged?
- Elfáradtam. Szükségem van egy lóra.
Norris egy szóval sem tiltakozott, pedig Shadwell termetesebb és nehezebb volt nála,
és jókora terhet jelentett. Az ajándék azonban teljesen elszédítette és a hatalmába kerítette -
inkább törjön el a gerince, de az ajándékozó kérését akkor sem tagadja meg.
Shadwell elégedetten mosolygott, és felmászott Norris hátára. Igaz, az árverés
kudarcba fulladt, de amíg az emberek elveszett emlékeket siratnak titokban, a lelküket
még mindig megvásárolhatja.
- Hová vigyelek? - kérdezte a ló.
- Valahová magasra! - utasította Shadwell. - Vigyél valahová magasra!

V. LEMUEL LO KERTJE

1.
Sem Boaz, sem Ganza nem volt b beszéd idegenvezet . Szótlanul mutatták az utat,
és csak akkor törték meg a csendet, ha veszélyes útszakaszra figyelmeztették Calt,
vagy kérték, hogy ne maradjon le - egy oszlopcsarnokon mentek keresztül, ahol mintha
kutyák lihegtek volna. Cal tulajdonképpen örült a csendnek. Semmi kedve nem volt a
szokványos országjáráshoz, legalábbis egyel re nem. Amikor el ször megpillantotta a
Fúgát a kerítés tetejér l, tudta, hogy nem lehet térképet készíteni róla, mint ahogy a
helységeket nem lehet megjegyezni és felsorolni, mint szeretett menetrendjeit.
Sz ttesföldet másképpen kell megérteni: nem úgy, mint a tényeket, hanem mint egy
érzést. Az újonnan felfedezett világ és agya között lassan elt nt a szakadék. Helyébe
hang és visszhang kapcsolata lépett. Egymás gondolatai voltak, és ez a világ; ez a
tudat, amit meg sem próbált szavakkal kifejezni, az utazást egyszerre saját életének
felfedezésévé tette. Bolond Mooneytól hallotta, hogy a költészet mindenki számára
mást jelent. Ilyen a költészet. Cal most rájött, hogy ugyanez vonatkozik a földrajzra is.

2.
Hosszú emelked n kapaszkodtak felfelé. Cal úgy érezte, hogy tücskök
szökdécselnek a lábuk el tt; úgy érezte, hogy él a föld.
A domb tetejér l egy mez t pillantottak meg, a túlsó végén pedig egy kertet.
- Mindjárt megérkezünk - mondta Ganza, és elindult a kert felé.
Eddig ez volt a legnagyobb tereptárgy, amit Cal a Fúgában látott; harminc-negyven
fából állt, sorba voltak ültetve, olyan s n, hogy gondosan nyesett ágaik majdnem
összeértek. A lombsátor alatt bársonyos fényfoltok tarkították a pázsitot.
- Ez Lemuel Lo kertje - mondta Boaz, amikor a széléhez érkeztek. Lágy hangját alig
hallhatóvá tompította az áhítat. - Minden mesés dolog közül a legmesésebb.
A fák között Ganza ment elöl. A leveg nyugodt volt, meleg és illatos. Cal
tanácstalanul meredt az ágakra, melyeknek gyümölcse ismeretlen volt a számára.
- Júdás-körte - világosította fel Boaz. - A Kakukkoknak ebb l soha nem adtunk.
- Miért nem?
- Jó okunk volt rá - mondta Boaz. Körbenézett, Ganzát kereste, de az már elt nt a
fák között. - Kóstold meg! - mondta, és társa keresésére indult. - Lem nem fog
megharagudni.
Cal azt hitte, a fák között ellát egészen a folyosók végéig, de szeme megcsalta. Boaz
mindössze három lépést tett, és már nem látszott.
Cal az egyik lehajló ág felé nyúlt, és megérintett egy gyümölcsöt. A fában óriási
mozgolódás támadt, az ágban a keze felé tolult valami.
- Ne azt!
Mély basszus hang figyelmeztette. Egy majom.
- Följebb édesebbek vannak - mondta, barna szemét az ég felé emelve. Aztán
visszaszaladt oda, ahonnan elindult, levéles t zúdítva Cal fejére. Cal megpróbálta
követni az útját, de túl gyorsan mozgott. Néhány másodperc múlva visszaérkezett,
kezében két gyümölccsel. Kényelmesen elhelyezkedett az egyik ágon, és a gyümölcsöt
ledobta Calnek.
- Hámozd meg! - mondta a majom. - Egyet magadnak, egyet nekem.
Neve ellenére a gyümölcs nem hasonlított a körtére. Akkora volt, mint egy szilva, de
a héja vastagabb volt. Húsának illatát azonban még ez a vastag héj sem tudta elrejteni.
- Mire vársz?! - követel dzött a majom. - Hámozd már meg! A kerge körte nagyon
finom, majd meglátod.
Egy héttel korábban talán még megdöbbentette volna, hogy egy majom beszél, most
egyszer en csak tudomásul vette, mint a helyi sajátosságok egyikét.
- Kerge körte, így hívják? - kérdezte Cal.
- Júdás-körte vagy kerge körte. Belül ugyanaz.
A majom Cal kezét nézte, hogy hámozná már meg végre a gyümölcsöt. Cal
nekilátott. Soha nem vesz dött még ennyit egy gyümölcs hámozásával; rájött, hogy
miért üzletel vele a majom: A felhasított héj alól ragadós lé buggyant el , és
végigcsorgott Cal kezén. Illata hihetetlenül étvágygerjeszt volt. Még meg sem
hámozta, a majom elmarta a kezéb l, és bekapta.
- Finom - mondta csámcsogva.
Öröme a fa tövében visszhangra talált: valaki csettintett a nyelvével. Szorgalmas
fáradozását megszakítva, Cal a hang irányába nézett. Egy férfi guggolt a fa törzsének
támaszkodva, cigarettát sodort. Cal a majomra nézett, aztán megint a férfira, és
megoldódott a rejtély.
- Ügyes - mondta.
A férfi Calre nézett, szánalmas mongoloid arcán széles és kissé idióta mosoly.
- Mi ügyes? - hangzott az ágak közül.
Bár a férfi arca nyomasztotta, Cal kitartott a feltételezése mellett, és nem a bábunak,
hanem a bábosnak válaszolt.
- Ez a trükk, hogy kölcsönadod a hangodat.
A férfi továbbra is vigyorgott, de szemmel láthatóan fogalma sem volt, hogy mir l
beszél Cal. A majom viszont felkacagott.
- Edd meg a gyümölcsöt! - mondta a magasból.
Cal észre sem vette, hogy közben meghámozta a körtét. Az agyában azonban
felsejlett valami hiedelem a lopott gyümölcsr l, és nem mert beleharapni.
- Kóstold meg! - biztatta a majom. - Nem mérges...
Az illat túlságosan gyötr volt, Cal nem tudott ellenállni. Beleharapott.
- ...nekünk legalábbis nem árt - fejezte be a majom, és felnevetett.
A gyümölcs íze még jobb volt, mint amit az illata ígért. A húsa zamatos, a leve er s,
mint a pálinka. Cal lenyalta az ujjairól és a két tenyerér l.
- Na, milyen?
- Fenséges.
- Étel és ital egyszerre. - A majom a fa alatt kuporgó férfira nézett. - Kérsz egyet, Smith?
A férfi meggyújtotta a cigarettát, és beleszívott.
- Hallasz?
A majom nem várta meg a választ, felcsörtetett a fa csúcsa felé.
Cal közben a körtét majszolta, és megtalálta a közepén a magot. Összerágta. Az
enyhe kesernyés iz jól kiegészítette a többi rész édességét.
A fák közül zeneszó hallatszott. Lendületes riunusa id nként rületre váltott.
- Kérsz még? - kérdezte a majom, ezúttal több gyümölcsöt tartott a markában.
Cal lenyelte az utolsó falatot.
- Adok; ha nekem is meghámozod - egyezkedett a majom.
 Cal rögtön hármat vett el mohóságában, és hámozni kezdte a gyümölcsöt.
- Vannak itt mások is - mondta a bábosnak.
- Persze hogy vannak - mondta a majom. - Ez mindig is egy találkahely volt.
- Miért az állaton keresztül beszélsz? - kérdezte Cal. A majom közben elcsent a
kezéb l egy meghámozott körtét.
- Az állat neve Novello - mondta a majom. - De honnan veszed, hogy beszél?
Cal nevetett, legalább annyira magán, mint a mutatványon.
- Az a helyzet - mondta a majom -, hogy szinte teljesen egybeforrtunk. De hát ilyen
a szeretet, nem igaz?
Fejét hátravetette, és kifacsarta a gyümölcsöt; leve lecsorgott a torkán.
Egyre mámorítóbb lett a zene. Cal kíváncsian fülelt, és próbálta kitalálni, milyen
hangszereket hall. A heged t felismerte, a sípokat és a dobokat is. De néhány hangot
egyszer en nem tudott hova tenni.
- Mit szólnál egy bulihoz? - kérdezte Novello.
- Világraszóló reggelizés folyik, ha jól sejtem.
- Így igaz. Meg akarod nézni?
- Igen.
A majom végigszaladt az ágon, és a fa törzsén lecsúszott Smithhez. Második kerge
körtéje magját rágcsálva Cal megtömte a zsebét, hogy az éhség kés bb se érhesse
felkészületlenül, és meghámozott még egy gyümölcsöt.
Majomhangokat hallott, és lenézett a fa tövébe. Novello a férfi mellén ücsörgött,
érthetetlen kotyvaléknyelven társalogtak. Cal Smithr l a majomra nézett, aztán újra
Smithre. Nem tudta volna megmondani, hogy. melyik beszél melyikhez és mit.
Az eszmecsere hirtelen véget ért; a majommal a vállán a férfi felállt, és elindult a fák
között. Nem hívták ugyan, de Cal követte ket, útközben tovább hámozott és táplálkozott.
A kertben egybegy ltek egy része ugyanazt tette, amit Cal: álltak a fák alatt, és Júdás-
körtét majszoltak. Volt, aki felmászott a fára, és az illatos leveg ben fürd zve a
lombfüggöny mögött lakmározott. Mások, akik vagy nem szerették a körtét, vagy
elteltek már vele, a f ben hevertek, és beszélgettek. Mindenütt tökéletes nyugalom
uralkodott.
A mennyország egy kert, gondolta Cal, Isten pedig a b ség.
- A gyümölcs beszél bel led - mondta Novello. Cal észre sem vette, hogy hangosan
gondolkodott. A majmot kereste a tekintetével - kissé elveszettnek érezte magát.
- Csak módjával! -mondtá a majom. - Megárthat, ha túl sokat eszel.
- Jó gyomrom van - mondta Cal.
- Ki beszél a gyomrodról? - kérdezte a majom: - Mit gondolsz, miért hívják kerge
körtének?
Cal rá se hederített. Idegesítette a majom tudálékoskodása. Megszaporázta a lépteit,
megel zte a férfit és az állatot.
- Azt csinálsz, amit akarsz - mondta a majom.
Cal el tt valaki elsuhant a fák között, nevetés úszott a nyomában. Cal egy pillanatra
látta a nevetést; látta, ahogy fényfoltok formájában a hangok felszállnak és
leereszkednek, aztán széthullanak, mint a pitypang gömbje er s szélben. Minden csupa
varázslat. Útközben leszakított és meghámozott még egyet Lo csodálatos gyümölcsei
közül, és sietett a zene irányába.
Egyszer csak feltárult el tte a látvány. Kék és okkersárga sz nyegeket terítettek a
földre, szélükön olajos kanócok pislákoltak, és ott álltak mellettük a zenészek, akiket a
távolból hallott. Öten voltak: három n és két férfi, elegáns ruhában és öltönyben. A
sötét szövet szálai csillogó mintákat rejr,ettek, és a táncoló lángok fényében a ráncok
legapróbb rezdülése is olyan ragyogást idézett el ; ami a trópusi lepkék pompáját
juttatta Cal eszébe. Ennél is megdöbbent bb volt azonban, hogy a kvintett egyetlen
tagjánál sem volt semmilyen hangszer. Énekelték a heged k, sípok és dobok hangját, és
ehhez olyan hangok társultak még, amilyenre semmiféle hangszer nem képes. Ez a
zene nem imitálta a természetes hangokat - sem a madarak, sem a bálnák, sem a fák
vagy a folyó hangját-, hanem olyan élményeket fejezett ki, amelyek a szavak között
rejlenek; a szív muzsikája volt ez, ami az értelem számára megfoghatatlan.
Cal beleborzongott a gyönyör ségbe.
Az el adást körülbelül harminc látólény hallgatta, ehhez a közönséghez csatlakozott
Cal. Egypáran felfigyeltek a jövevényre, és kíváncsi pillantásokat vetettek felé.
A hallgatóságot figyelve Cal megpróbálta a négy Család valamelyikéhez sorolni
ket, de ez szinte lehetetlennek bizonyult. A kórus tagjai bizonyára az Aia családhoz
tartoztak; Apolline mintha azt mondta volna, hogy az Aia söknek köszönheti szép
énekhangját. De a többiek mifélék lehettek? Melyikük tartozott például Jerichau
családjához, a Babukhoz? És vajon ki volt Ye-me vagy Lo? Cal látott közöttük
négereket és fehéreket, akadt néhány keleties arc is; egyesek külsejében nem egészen
emberi jellegzetességeket figyelhetett meg - például aranyszín szemet, mint amilyen
Nimrodé (az illet nek nyilván ugyanúgy farka is volt); az egyik páros arcát és fejb rét
szimmetrikus rájzok díszítették; megint másokat - vagy a divat, vagy valamilyen vallás
követelményeinek megfelel en - aprólékosan kidolgozott tetoválások és frizura. A
ruhákat is ugyanilyen elképeszt változatosság jellemezte: a kés tizenkilencedik
századi elegáns öltözeteket a tulajdonos egyéniségéhez igazították. És a szoknyák,
öltönyök és mellények szövetében az ismer s és nehezen titkolható ragyogás, a színek
mögött a szálak csillogó orgiája.
Cal csodálkozó tekintete egyik arcról a másikra vándorolt, és úgy érezte, hogy
minden jelenlév t a barátjává szeretne fogadni, szeretne mindenkit megismerni, sétálni
velük, és rájuk bízni jelentéktelen titkait. Volt egy olyan homályos sejtelme, hogy
megint a gyümölcs beszél bel le. Ha igen, akkor bölcs gyümölcs volt.
Bár éhsége csillapodott, kivett még egy körtét a zsebéb l, és éppen hámozni kezdte,
amikor a zene elhallgatott. Taps és fütyülés következett, a zenészek meghajoltak.
Ekkor egy szakállas férfi, arca s n barázdált, mint a dióhéj, a sz nyeg szélén lév
székér l felállt. Calre nézett, és ezt mondta:
- Barátaim... barátaim... egy ismeretlen jövevény érkezett közénk...
A taps elcsendesedett. Minden arc Cal felé fordult; érezte, hogy elpirul.
- Lássuk Mooneyt! Calhoun Mooneyt!
Ganza nem hazudott: a leveg tényleg pletykált.
A férfi intett, Cal tiltakozásul morgott valamit.
- Rajta! Szórakoztass bennünket egy kicsit!
Cal szíve vadul kalimpált.
- Én nem tudok - mondta.
- Dehogynem - mondta a férfi széles vigyorral az arcán. - Igenis tudsz!
A taps ismét feler södött. Az arcok mosolyogva biztatták. Valaki megérintette Cal
vállát. Novello volt az.
- Ez Mr. Lo - mondta a majom. - Nem szabad visszautasítani!
- De hát én semmit nem tudok...
- Valamit mindenki tud - mondta a majom. - Lehet, hogy csak fingani, de az is valami.
- Ugyan, ugyan - mondta Lemuel Lo. - Ne szégyenl sködj !
Sehogyan sem f lött hozzá a foga, Cal mégis elindult lassan a kanócok keretezte
sz nyeg felé.
- Tényleg nem - mondta Lónak. - Nem hiszem; hogy...
- Szabadon lakmároztál a gyümölcsömb l - mondta Lo, neheztelés nélkül. - Cserébe
legalább szórakoztass egy kicsit.
Segítség után kutatva Cal körülnézett, de csak várakozó arcokat látott.
- Nem tudok énekelni, és két bal lábam van - mondta, és még mindig reménykedett,
hogy képességeinek alábecsülésével kinyafoghat magának valami vészkijáratot.
- A dédapád költ volt, igaz? - kérdezte Lemuel szinte szemrehányóan, hogy Cal
err l eddig mélyen hallgatott.
- Igaz - felelte Cal.
- Nem létezik, hogy ne ismernéd a saját dédapád verseit - mondta Lemuel.
Cal ezen elgondolkozott egy kicsit. Egyértelm volt, hogy addig innen nem mehet
el, míg legalább meg nem kísérli valamivel viszonozni a nagy zabálást, és Lemuel
ötlete nem is volt rossz. Sok-sok évvel ezel tt Brendan megtanította neki Bolond
Mooney verseinek egy-két részletét. Nem igazán értette, hogy mir l szólnak - Cal
akkor hatéves lehetett -, de a rímek nagyon érdekesek voltak.
- Tiéd a terep - mondta Lemuel, és félrehúzódott, hogy Cal odamehessen a
színpadhoz. Még össze sem szedte fejében a sorokat - két évtized telt el azóta, hogy
megtanulta a verseket; vajon eszébe jutnak-e? -, és már ott állt a sz nyegen. A
pislákoló fényben a közönséget nézte.
- Lemuel Lo igazat mondott... - kezdte tétovázva - ...a dédapám...
- Hangosabban - szólt közbe valaki.
- ...a dédapám költ volt. Megpróbálom elmondani az egyik versét. Nem tudom,
emlékszem-e még, de igyekszem.
Szórványos tapsot hallott, amit l csak még jobban feszengett.
- Mi a címe a versnek? - kérdezte Lemuel.
Cal törte a fejét. Amikor megtanították neki, a cím még kevesebbet mondott, mint a
sorok, de - jó papagáj módjára - azért megtanulta azt is.
- Hat közhely - felelte. Szája gyorsabban mondta ki a szavakat, mint ahogy az agya
letakarította róluk a port.
- Halljuk, barátom! - mondta a kerttulajdonos.
A közönség lélegzet-visszafojtva várta a produkciót, csak a lángok mozogtak a
sz nyeg szélén.
Cal elkezdte a szavalatot.
- Aki szeret...
Egy rettenetes pillanatra teljesen kiürült az agya. Annyira, hogy még a nevét sem
tudta volna megmondani. Két szó után egyszer csak elnémult.
A pánik e pillanatában rádöbbent, hogy az égvilágon semmire nem vágyik jobban,
mint hogy csodálatos közönségének örömet szerezzen; hogy bebizonyítsa, milyen
boldog, hogy köztük lehet. De az az átkozott nyelve...
Tarkója tájékán megszólalt a poéta: „Folytasd, fiam! Mondd el, amit tudsz. Ne is
próbálj emlékezni. Csak beszélj!"
Cal ismét elkezdte, és most nem torpant meg, hanem határozottan mondta, mintha
tökéletesen tudná a sorokat. És hogy, hogy nem: tényleg tudta. Könnyedén áradtak
bel le a szavak, ráadásul olyan hangon, amir l soha nem hitte volna, hogy az övé. A
dalnokok hangján szavalt:

Aki szeret, ártatlan,

aki szeret, vétkezik.
Aki szeret, azé a bánat,
mely hasztalan érkezik.
Aki szeret, lelke vágyát érzi, és vágyakozik teste is.
Aki szeret, el re érzi,
hogy por volt, s porrá lesz megint.

Nyolc sor volt az egész, Cal gyorsan a végére ért; a végére ért, és csak állt, fejében
zsongtak a sorok, és örült, hogy sikerült, nem zavarodott bele, ugyanakkor sajnálta,
hogy ilyen hamar véget ért. A közönségre nézett. Már nem mosolyogtak, hanem furcsa
zavarodottsággal a tekintetükben Calt nézték. Egy pillanatig azt hitte, talán
megbántotta. ket. Aztán a kezek a magasba emelkedtek, felhangzott a taps. Kiabáltak,
fütyültek.
- Nagyon szép vers volt! - mondta Lo, miközben lelkesen tapsolt. - És nagyon
szépen mondtad el!
Aztán kilépett a közönség soraiból, és melegen megölelte Calt.
„Hallod? -kérdezte Cal a poétát a fejében. - Tetszettél nekik."
Ekkor eszébe jutott egy másik részlet, mintha egyenesen Bolond Mooney súgta
volna. Ezt nem szavalta el, de tisztán hallotta:

Bocsásd meg m veimet, térden állva kérlek! Megvallom: gyönyörködtetni szeretnélek.

És ez valami nagyszer dolog volt, ez a gyönyörködtetés. Cal is megölelte Lemuelt.

- Egyél bátran, Mooney - mondta a kerttulajdonos -, amennyi gyümölcs csak beléd fér.
- Köszönöm - mondta Cal.
- Ismerted a költ t? - kérdezte Lemuel.
- Nem - felelte Cal. - Már nem élt, amikor én megszülettem.
- Pedig ma is él az, akinek a szavai megnyugtatnak, akinek az érzései
megindítanak .bennünket - mondta Lo.
- Igen, igazad van - mondta Cal.
- Persze hogy igazam van. Éppen most hazudnék?
Lemuel valakit szólított a tömegb l: újabb el adót hívott a sz nyegre. Irigység fogta
el Calt, amikor látta, hogy a következ szerepl átlép a rivaldalángokon. Visszakívánta
a lélegzetelállító pillanatot: érezni akarta, hogy szavai rabul ejtik a közönséget,
megindítják ket, és nyomot hagynak bennük. Agyába véste, hogy - amennyiben
visszatér apja házába - meg kell tanulnia még néhány Bolond Mooney-verset, hogy
legközelebb is legyen mivel elb völnie a látólényeket.
Számtalan gratulációt és ugyanannyi csókot kapott, ahogy lejött a sz nyegr l, és újra
elvegyült a tömegben. Amikor a sz nyeg felé fordult, meglep dve látta, hogy Boaz és
Ganza lesznek a következ el adók. Kétszeresen is meglep dött, ugyanis mind a kett
meztelen volt. Meztelenségük egyáltalán nem volt szexuális jelleg , s t, a maga
módján ugyanolyan ünnepélyes volt, mint a ruhák, amit levetettek. A közönség
részér l sem érz dött semmiféle feszélyezettség: ugyanolyan komoly és várakozó
tekintettel nézték a párost, mint az imént Calt.
Boaz és Ganza a sz nyeg két szemközti oldalára mentek, ott egy pillanatra
megálltak, megfordultak, aztán elindultak egymás felé. Lassan közeledtek, míg végül a
szájuk és orruk összeért. Cal agyán átvillant, hogy talán mégis erotikus bemutató
következik, ezzel együtt viszont rögtön felül kellett vizsgálnia az „erotikus" fogalmát.
Boaz és Ganza ugyanis továbbmentek egymás felé - szeme legalábbis err l tudósította Calt -
, egymásba nyomultak, arcuk elt nt, testük összeforrt, végtagjaik is, míg a
kett l egy test, a fejekb l jellegtelen golyó lett.
Az illúzió tökéletes volt. De még nem ért véget, a társak ugyanis egyre haladtak
el re, arcuk kitüremkedett a másik koponyájából, mintha a csont puha lenne, mint a
vattacukor. És még mindig mentek el re, úgy néztek ki, mint a hátuknál összen tt
sziámi ikrek, közös koponyájuk most meglazult, és két arc körvonalazódott rajta.
Mintha még ez sem volna elég, újabb fordulat következett: az állandó mozgásban
valahogy nemet cseréltek, és a végén, ismét kettéválva, a társak egymás testébe költöztek.
Ilyen a szeretet, mondta a majom nem is olyan régen, és íme az eleven illusztráció.
Amikor kitört a tapsvihar, és a szerepl k meghajoltak, Cal kivált a tömegb l, és
visszaballagott a fák közé. Több homályos gondolat foglalkoztatta egyszerre. Az egyik
az volt, hogy nem töltheti itt az egész éjszakát - el kellene indulni, hogy megkeresse
Suzannát. Azon is gondolkodott, talán okosan tenné, ha szerezne maga mellé egy
idegenvezet t. Kérje meg a majmot?
Egyel re azonban a roskadozó ágak elterelték a figyelmét. Megint leszedett néhány
körtét, és hámozni kezdte az egyiket. A háttérben még mindig tartott Lo rögtönzött
varietém sora. Cal nevetést hallott, aztán taps következett, és ismét felcsendült a zene.
Érezte, hogy végtagjai elnehezülnek, ujjai már alig bírnak a gyümölccsel, szemhéja
elernyed. „Jobb lesz, ha leülök, miel tt még összeesnék!" - gondolta Cal, és
letelepedett az egyik fa alá.
Hatalmába kerítette az álmosság, és nem volt ereje ellenállni. Ha kicsit szunyókál,
abból nem lehet baj. Biztonságban érezte magát, elringatta a taps és a csillagok
ragyogása. Szeme lecsukódott. Mintha látta volna, hogy közeledik felé az álom, egyre
fényesebben, egyre hangosabban. Cal mosolyogva köszöntötte.
Régi életér l álmodott.
Feje egy elsötétített terem volt: Cal állt és nézte, ahogy az elmúlt napok, mintha
odavetítenék, megjelennek a falon; kiragadott pillanatok egy kupacból, amit már meg
sem ismert. Hihetetlennek t ntek a jelenetek - a bekezdések élete befejezetlen regényéb l -
, amelyek most elvonultak el tte. Az a regény fikció volt. Csak akkor volt
köze a valósághoz, amikor Cal egy-egy pillanatra kiugrott a száraz történetb l, és
megpillantotta a várakozó Fúgát.
A taps felrántotta t az álom felszínére, kinyitotta a szemét. A csillagok még mindig
ott ücsörögtek a kergefák ágain, a nevetés és a lángok fénye még mindig ott hullámzott
a közelében - minden rendben volt újonnan felfedezett hazájában.
Ez idáig nem is éltem, gondolta Cal, ahogy a vetítés folytatódott. Most születtem meg.
Megelégedéssel töltötte el ez a gondolat; lelki szemeivel látta, hogy Lo édes
gyümölcsét hámozza, és a szájához émeli.
Valahol, valaki megtapsolta. Cal hallotta, és meghajolt. De most nem ébredt fel.

VI. CAPRA HÁZA

1.
Capra háza éppen olyan óriási meglepetés volt Suzanna számára, mint minden, amit
a Fúgában látott. Az alacsony épület meglehet sen rozoga állapotban volt, falairól
mállott a hajdan fehér vakolat, és kilátszottak alóla a nagy, vörös házi készítés téglák.
A veranda felett a palatet t alaposan megtépázta az id járás, az ajtót csak a lélek
tartotta a csuklópántokon. Mirtuszfák vették körül a házat, ágaikon a szell legenyhébb
leheletére is megkondult az ezernyi harang, amit idefelé jövet már messzir l hallottak.
A harangok hangját most szinte teljesen elnyomta a házból kihallatszó lárma, ami
inkább t nt zendülésnek, mint civilizált tanácskozásnak.
A küszöbön egy r guggolt, templomot épített kavicsokból. Amikor meglátta
Suzannát és Jerichaut, felállt. Jó két méter magas volt.
- Mi dolgotok van itt? - förmedt Jerichaura.
- Találkoznunk kell a Tanáccsal...
Suzanna egy tiszta és er s n i hangot hallott bentr l.
 - Nem akarok megint aludni! - mondta, és helyesl moraj követte a kijelentést.
- Életbe vágóan fontos, hogy beszélhessünk a tanácscsal - mondta Jerichau.
- Lehetetlen - jelentette ki az r.
- Ez itt Suzanna Parrish - mondta Jerichau. - ...
Nem kellett folytatnia.
- Tudom - mondta az r.
- Ha tudja, hogy ki vagyok, azt is tudnia kell, hogy én keltettem életre a sz ttest -
mondta Suzanna. - És feltétlenül beszélnem kell a Tanáccsal.
- Igen - mondta az r. - Ezt belátom.
Hátrapillantott. A lárma, ha lehet, még nagyobb volt.
- Bolondok háza van odabenn! - figyelmeztette Suzannát. - Örülhet, ha egyáltalán
meghallják.
- Én is tudok kiabálni - mondta Suzanna.
Az r bólintott.
- Azt elhiszem - mondta. - Egyenesen el re! - Félreállt, és egy rövid folyosóra
mutatott; a végén egy félig nyitott ajtó volt.
Suzanna nagy leveg t vett, Jerichaura nézett, hogy lássa, nincsen egyedül, aztán
végigment a folyosón, és belökte az ajtót.
A tágas terem tömve volt emberekkel. Egyesek ültek, mások álltak, és akadtak
olyanok is, akik felkapaszkodtak a székekre, hogy jobban lássák a f szerepl ket. Öten
voltak a vita középpontjában: Egyikük egy n volt, kusza hajjal és még kuszább
küls vel. Yolande Dor, mutatta be Jerichau. Tábora köréje gy lt, és biztatta. Két
férfi állt vele szemben, az egyik egy hosszú orrú, akinek céklavörös volt a feje az
üvöltést l, a másik egy id sebb, aki a társa karján tartotta a kezét, hogy valamelyest
visszafogja. Egyértelm volt, hogy e két fél között folyt a leghevesebb vita. Ott állt
még egy néger n is, aki mindkét felet buzdította, és egy kifogástalan eleganciával
öltözött keleti férfi, aki mintha fékezni próbálta volna az indulatokat. Ha valóban erre
törekedett, akkor csúfosan megbukott. Pillanatok kérdése volt, hogy a nézetek
összecsapását az öklök harca váltsa fel.
A jövevényekre néhányan felfigyeltek a gyülekezetb l, de a vezéregyéniségek
tovább dühöngtek, meg sem hallgatva egymás érveit.
- Hogy hívják azt a férfit középen? -kérdezte Suzanna Jerichautól.
- Tung - felelte Jerichau.
- Köszönöm.
Suzanna elindult a vitázók felé.
- Mr: Tung - mondta.
A férfi Suzannára nézett, és arcán a harag félelemmé változott.
- Ki maga? - kérdezte.
- Suzanna Parrish.
A név nyomban lecsendesítette a vitát. Egyszerre minden arc Suzanna felé fordult.
- Egy Kakukk! - mondta az id s férfi. - Capra házában!
- Pofa be! - förmedt rá Tung.
- Szóval az - mondta a néger n . - tette!
- Tessék?
- Tudja, hogy mit m velt?
A kérdés újabb dühkitörést eredményezett, ami ezúttal nem korlátozódott a
szerepl kre. Mindenki üvöltött. Tung, akinek csillapító felszólításait mintha meg sem
hallották volna, odahúzott egy széket, felállt rá, és elkiáltotta magát:
- Csendet!
A módszer bevált, a lárma elcsendesedett. Tung egészen meghatódott, annyira
elégedett volt magával.
- Na - mondta önelégülten csücsörítve. - Azt hiszem, most valamivel jobb. Tehát... -
az id s férfihoz fordult. - Van valami kifogása, Messimeris?
- De még mennyire! - hangzott a válasz. Ízületes ujjával Suzanna felé bökött. - egy
betolakodó. Követelem, hogy azonnal távolítsák el a teremb l!
Tung éppen válaszolni készült, de Yolande megel zte.
- Ez nem a legmegfelel bb alkalom az ügyrendi apróságokra - mondta. - Tetszik
vagy sem, életre keltünk.
Suzannára nézett.
- És ezért a felel s.
- Én ugyan nem maradok egy helyiségben egy Kakukkal - mondta Messimeris, és
minden egyes szavából csöpögött a megvetés. - Azok után, amit velünk tettek. - Vörös
kép társára nézett. - Jössz, Dolphi?
- Jövök bizony - felelte az.
- Várjanak! - mondta Suzanna. - Nem akarok megszegni semmilyen szabályt...
- Már megszegte - mondta Yolande -, és nem d lt össze a ház.
- Egyel re - mondta a néger n .
- Capra háza szent hely - motyogta Messimeris. Látszott, hogy nem komédiázik:
valóban mélységesen sértette Suzanna jelenléte.
- Én ezt megértem - mondta Suzanna. - És tiszteletben tartom. De felel snek érzem...
- Még szép-mondta Dolphi, és ismét haragra gerjedt. - De ezzel, ugyebár, nem sokra
megyünk. Életre keltünk, a franc vigye el! És elvesztünk.
- Tudom - mondta Suzanna. - Igaza van.
Ez lelohasztotta Dolphi haragját: ellenkezésre számított.
- Igazat ad nekem?
- Természetesen. Jelenleg mindannyian veszélyben vagyunk.
- De most, hogy életre keltünk, most legalább megvédhetjük magunkat - mondta
Yolande. - Ahelyett hogy csak feküdnénk a sz nyegben.
- És az rök? - kérdezte Dolphi. - Mi történt velük?
- Meghaltak - mondta Suzanna.
- Mind?
- Ugyan mit tudhat ez a n ? - szólalt meg Messimeris. - Nem szabad hinni neki.
- Mimi Laschenski unokája vagyok - mondta Suzanna.
Amióta Suzanna belépett a terembe, a dühöng Messimeris most nézett el ször
egyenesen a szemébe. Ez a férfi tudja, hogy mi a boldogtalanság, gondolta Suzanna;
tengernyi bánatot látott a szemében.
- És? - kérdezte Messimeris.
- És megölték t - mondta Suzanna, állva Messimeris tekintetét -, maguk ölték meg t.
- Az lehetetlen! - mondta Messimeris, és egy szemernyi kétség nem volt a hangjában.
- Ki ölte meg? - kérdezte Yolande.
- Immacolata.
- nem közülünk való! - tiltakozott Messimeris. - nem tartozik közénk!
- De nem Kakukk, az is biztos! - vágott vissza Suzanna, és érezte, hogy fogytán a
türelme. Lépett egyet Messimeris felé, aki er sebben megmarkolta társa karját, mintha
pajzsként maga elé akarná rántani, ha netán elmérgesedik a helyzet.
- Veszély fenyeget mindannyiunkat - mondta Suzanna -, és ha ezt nem képes
felfogni, az összes szent hely - nemcsak Capra háza, hanem az összes - a földdel lesz
egyenl . Belátom, minden oka megvan rá, hogy ne bízzon bennem. De legalább
hallgasson meg!
Síri csend telepedett a teremre.
 - Mondja el, amit tud - kérte Tung.
- Túl sokat nem tudok - ismerte be Suzanna. - De azt igen, hogy ellenségeik vannak
itt a Fúgában, és csak Isten tudja, még mennyi a Fúgán kívül.
- Mit tanácsol, mit tegyünk? - kérdezte egy új hang valahonnan Dolphi táborából.
- Harcoljunk - mondta Yolande.
- Az egyértelm vereség - mondta Suzanna. A másik n arca megkeményedett.
- Maga is ilyen kishit ? - kérdezte.
- Csak realista. Nem tudják megvédeni magukat a Birodalommal szemben.
- Vannak csodatetteink - mondta Yolande.
- A varázserejükb l akarnak fegyvert kovácsolni? - kérdezte Suzanna. - Mint
Immacolata? Ha erre képesek, akkor semmivel sem különbek a Kakukkoknál.
Ez az érv némi egyetértésmorajt váltott ki az egybegy ltekb l és maró pillantásokat
Yolande-ból.
- Vagyis vissza kell sz nünk magunkat - mondta Messimeris, nem kevés elégedettséggel. -
Én is ezt mondtam kezdett l fogva.
- Egyetértek - mondta Suzanna.
A tömeg erre ismét robbant, Yolande hangja mindenkit túlharsogott.
- Tiltakozom! - kiabálta. - Nem alszom tovább!
- Akkor elpusztulnak mindannyian! - kiabálta vissza Suzanna.
A lárma egy kicsit csillapodott.
- Ez egy kegyetlen század - mondta Suzanna.
- A múlt század is az volt! - jegyezte meg valaki. - És az azel tti is!
- Nem rejt zhetünk örökké - fordult Yolande az egybegy ltekhez. Felhívása
számottev támogatásra talált, hiába Suzanna közbeavatkozása. És valóban nehéz volt
nem egyetérteni Yolande álláspontjával. A hosszú alvás után senkit nem vonzott a
sz ttes álomtalan ágya.
- Én nem mondtam egy szóval sem, hogy a sz ttesben kell maradniuk örökre -
mondta Suzanna. - Csak addig, amíg egy biztonságos...
- Ezt már hallottuk - vágott közbe Yolande. - Várni fogunk, akkor is ezt mondtuk,
meghúzódunk, amíg a vihar elvonul.
- Más sincs, csak vihar vihar után - mondta egy férfi valahol a terem végében.
Hangja könnyedén áthatolt az ordítozáson, bár alig volt hangosabb a suttogásnál. Ez
önmagában elég volt ahhoz, hogy a vita elüljön.
Suzanna a hang felé fordult, de a beszél t még nem látta. A férfi folytatta:
- Ha a Birodalom elpusztít bennünket. .. -így a hang - ...akkor hiábavaló volt az én
Mimim minden gyötrelme...
A tanácstagok utat nyitottak, ahogy a férfi elindult a terem közepe felé. Végre látni
lehetett t. Beletelt néhány másodpercbe, míg Suzanna rádöbbent, hogy látta már ezt az
arcot, aztán még egy pillanat, és rájött arra is, hogy hol: az arcképen, Mimi
hálószobájában. A megfakult fénykép azonban csak sejtetni engedte a férfi alakját, mi
több, testi szépségét. Villogó szemét és koponyája vonalát kiemel rövid haját látva
nem volt nehéz megérteni, hogy miért az tekintete alatt aludt Mimi egész magányos
életén keresztül. Ez volt a férfi, akit szeretett. Ez volt...
- Romo - mondta a férfi Suzannának. - Nagyanyád els férje.
A sz ttesben rejt zve hogyan tudhatta, hogy Mimi feleségül ment egy
emberlényhez? A leveg mondta el ma éjjel?
- Mit akar? - kérdezte Tung. - Ez nem átjáróház.
- A feleségem nevében kívánok szólni. Jobban ismertem a szívét, mint bárki.
- Azóta hosszú évek teltek el, Romo. Életek.
Romo bólintott.
 - Igen... - mondta. - Elmúlt, tudom. Mimi is. Annál több okom van, hogy a nevében
szóljak.
Senki nem próbálta elhallgattatni t.
- A Birodalomban halt meg - mondta Romo -, miközben bennünket rzött. Meghalt,
és nem keltette életre a Fúgát. Miért nem? Minden oka megvolt rá, hogy felébresszen
bennünket: hogy megszabaduljon a feladatától, és velem lehessen.
- Ez nem olyan biztos - jegyezte meg Messimeris.
Romo elmosolyodott.
- Mert újra férjhez ment? Ezt el is vártam t le. Vagy mert elfelejtett? Nem. Soha. -
Olyan határozottan beszélt, és mégis olyan gyengéden, hogy a szavain csüngött az
egész gyülekezet. - Nem felejtett el bennünket. Egyszer en csak tudta, amit az unokája
is tud. Hogy nem biztonságos.
Yolande majdnem félbeszakította, de Romo felemelte a kezét.
- Még egy pillanatot kérek! - mondta. - Aztán megyek. Dolgom van.
Yolande becsukta a száját.
- Jobban ismertem Mimit, mint bárki. Én most is úgy érzem, hogy csak tegnap
váltunk el. Tudom, hogy addig védte a sz ttest, míg bírta er vel és ésszel. Ne
tékozoljuk el a gyötrelmeit azzal, hogy ellenségeink kezére adjuk magunkat, csak azért,
mert megcsapta az orrunkat a szabadság illata.
- Könnyen beszél - mondta Yolande.
- Én is szeretnék újra élni, mint maga - mondta neki Romo. - A gyerekeim miatt
maradtam itt, mert azt gondoltam - mint mindannyian -, hogy egy-két év múlva életre
kelhetünk. Nézzenek körül. Mit látnak? A világ megváltozott. Az én Mimim
megöregedett, és meghalt, most a gyerekének a gyereke áll itt el ttünk, hogy
figyelmeztessen: soha nem fenyegette még ekkora veszély a népünket. Hiszem, hogy
Mimi megáldotta t. Bíznunk kell benne.
- Mit tanácsol? - kérdezte Tung.
- Hogy mit tanácsol?! - fortyant fel Yolande. - Egy oroszlánszelídít fogja
megmondani, hogy mit tegyünk?
- Azt javaslom, hogy sz jük vissza magunkat! - mondta Romo, elengedve a füle
mellett Yolande kirohanását. - Miel tt beférk znének közénk a Kakukkok. Aztán majd
találunk egy biztonságos helyet, ahol nem állnak lesben a Kakukkok, ahol újra életre
kelhetünk, ha eljön az ideje. Yolande-nak igaza van - mondta Romo, és a n re nézett. -
Nem rejt zködhetünk örökké. De ha most, ebben a z rzavaros állapotban megvárjuk a
reggelt, az nem bátorság, hanem öngyilkosság.
Romo minden érve megfontolt volt, és látszott, hogy sokakat meggy zött.
- És ha visszasz jük magunkat? - kérdezte valaki Yolande csapatából. - Ki rzi majd
a sz nyeget?
- - mondta Romo, és Suzannára nézett. - Mindannyiunknál jobban ismeri a
Birodalmat. És állítólag az oldószert is megkapta.
- Ez igaz? - kérdezte Tung.
Suzanna bólintott. A férfi egy fél lépéssel hátrább húzódott. Megjegyzések és
kérdések záporoztak a teremben, legtöbbjüket Romóhoz intézték. azonban egyikre
sem válaszolt.
- Mindent elmondtam, amit akartam - jelentette ki Romo. - Nem várakoztathatom
tovább a gyerekeimet.
Ezzel megfordult, és visszament a helyére. Suzanna követte, a vita közben ismét
felparázslott.
- Romo! - kiáltott utána Suzanna.
Romo megállt, és megfordult.
 - Segítsen nekem! - kérte Suzanna. - Maradjon velem!
- Nincs id m - mondta Romo. -Találkozót beszéltem meg a nagyanyád ügyében.
- De olyan sok mindent nem értek.
- Mimi nem látott el utasításokkal? - kérdezte Romo.
- Elkéstem. Mire odaérkeztem már nem... - Suzanna elhallgatott. Torka összeszorult,
fojtogatta a bánat, hogy elvesztette Mimit. - ...nem tudott beszélni. Csak egy könyvet
kaptam t le.
- Akkor fordulj ahhoz - mondta Romo. - Mimi tudta, hogy miért adja neked.
- Elvették t lem - mondta Suzanna.
- Akkor vissza kell szerezned. És ha nincsenek benne a válaszok, tedd bele magad.
Ez az utolsó megjegyzés teljesen összezavarta Suzannát, de miel tt rákérdezhetett
volna, Romo ismét megszólalt:
- Helyezkedj közé! - mondta. - Ennél jobbat nem tanácsolhatok.
- Mi közé?
Romo a homlokát ráncolta.
- Egyszer en közé - mondta, mintha ez magától értet volna. - Tudom, hogy képes
vagy rá. Mimi gyermeke vagy.
Suzannához hajolt, és megcsókolta.
- Hasonlítasz rá - mondta Romo, ahogy remeg keze megérintette Suzanna arcát.
Egy pillanatra úgy t nt Suzannának, hogy Romo érintése több mint barátságos, és
maga is érzett valami tagadhatatlant iránta: valamit, ami nem helyénvaló és a
nagyanyja férje között. Érzéseikt l megriadva mindketten hátrah költek az érintést l.
Romo elindult az ajtó felé, a hátával kívánva jó éjszakát Suzannának. Suzanna
követte, de egy-két lépés után megállt, nem akarta feltartani t. Azt mondta, dolga van.
Ahogy Romo kitárta az ajtót, üvöltés hallatszott a sötétb l, és Suzanna szíve
összeszorult, mert vadállatokat látott Romo körül. Az állatok nem támadták meg.
Romo a gyerekeir l beszélt, és íme itt voltak: fél tucat vagy több oroszlán. Morgással
üdvözölték Romót, aranyszemüket feléje fordították, miközben igyekeztek a lehet
legközelebb kerülni hozzá. Az ajtó becsapódott, és elnyelte ket.
- Azt akarják, hogy távozzunk.
Jerichau állt Suzanna mellett a folyosón. Suzanna egy pillanatig már a becsukódott
ajtót bámulta, a halkuló oroszlánb gést hallgatta, aztán Jerichau felé fordult.
- Ki vagyunk dobva? - kérdezte.
- Nem. Csak szeretnék megvitatni a kérdést - mondta Jerichau. - Nélkülünk.
Suzanna bólintott.
- Addig talán sétáljunk egyet.
Amikor kinyitották az ajtót, már nem látták Romót és az állatokat. Elmentek a
találkozóra, Mimi ügyében.

2.
Sétáltak.
Jerichau hallgatott, hallgatott Suzanna is. Oly sok érzést kellett tisztázniuk
magukban. Suzanna Mimire gondolt, és az áldozatra, amit a nagyanyja hozott, tudva,
hogy Romo, az szép oroszlánszelídít je ott alszik a közelében, és mégsem láthatja t
soha. Suzanna azon t dött, hogy Mimi vajon megérintette-e a csomókat, amelyekben
Romo rejt zött; vajon letérdelt-e, hogy szerelmeséhez suttogjon a sz ttesbe? A
gondolat is elviselhetetlen volt. Nem csoda, hogy Mimi olyan szigorú volt, olyan
szenvtelen. A mennyország kapujánál rködött, egyedül; képtelen volt elmondani, amit
tudott; félt az rülett l, félt a haláltól.
- Ne félj ! - szólalt meg Jerichau.
 - Nem félek - hazudta Suzanna, aztán amikor rájött, hogy sápadt arca úgyis elárulja,
hozzátette: - Vagyis... csak egy kicsit. Én nem lehetek r, Jerichau. Én erre nem
vagyok képes.
A mirtuszcserjék közül egy mez re érkeztek. A térdig ér f ben hatalmas
márványszobrok álltak, kitalált vagy kihalt állatok, minden részletük - agyar, bunda és
apró szem - félt gonddal kidolgozott. Suzanna nekid lt az egyik állat oldalának, és a
földet nézte. Sem a vita lármája, sem az ágak harangjátéka nem hallatszott el idáig,
csak az éjszakai rovarok sündörögtek az állatok árnyékában.
Suzanna érezte, hogy Jerichau t nézi, de nem bírta felemelni a fejét, hogy
találkozzon a tekintetük.
- Én azt hiszem, hogy..: - kezdte Jerichau, aztán elhallgatott.
A rovarok tovább kopogtak, kigúnyolva Jerichau küzdelmét a szavakkal.
Jerichau ismét nekirugaszkodott.
- Csak azt akartam mondani: tudom, hogy mindenre képes vagy.
Suzanna rnajdnem elmosolyodott a bókon.
- Nem. Nem ezt akartam mondani. - Jerichau mély lélegzetet vett, és közben így folytatta: -
Veled akarok menni.
- Velem?
- Ha visszamégy a Birodalomba. A sz nyeggel vagy anélkül, de veled akarok maradni.
Suzanna felemelte a fejét. Jerichau arca, mint az ítéletet váró vádlotté,
kétségbeesetten kapaszkodott Suzanna szempillájának legapróbb rezdülésébe.
Míg a választ kereste, Suzanna elmosolyodott.
- Persze. Persze. Én örülnék - mondta végül.
- Tényleg? - pihegte Jerichau. - Tényleg örülnél?
Arcán az aggodalmat sugárzó vigyor váltotta fel.
- Köszönöm - mondta. - Olyan nagyon szeretném, ha barátok lennénk.
- Akkor barátok leszünk - mondta Suzanna.
A k hideg volt a háta mögött, Jerichau el tte meleget árasztott. És Suzanna most
pontosan ott volt, ahol Romo tanácsa szerint lennie kell: között.

VII. SHADWELL A MAGASBAN

- Tegyél le! - mondta Shadwell elgyötört hátaslovának. Egy meredek hegyre

kapaszkodtak fel, a legmagasabbra, amit Shadwell talált. Leny göz kilátás nyílt a csúcsról.

Norrist azonban nem nagyon érdekelte. Zihálva leült, melléhez szorította félkarú
dobosát, és hagyta, hogy Shadwell a hegytet l gyönyörködjön az eléje táruló
holdfényes tájban.
Útjuk során rengeteg rendkívüli dolgot láttak. A terület lakóit, bár láthatóan
rokonságban álltak a Fúgán kívüli fajokkal, valahogy újjászabta a varázslat. Mi mással
magyarázhatta volna Shadwell a tenyerénél ötszörte nagyobb lepkéket, amik úgy
nyivákoltak a fák tetején, mint a párzó macskák? Vagy a csillámló kígyókat a sziklák
repedéseiben? Vagy a bokrot, ami tüskéib l saját virágjára csorgatta nedvét?
Csupa újdonság mindenfelé. Shadwell nem fukarkodott a jelz kkel, amikor az
árverésre csábította az ügyfeleket, a valóság azonban messze meghaladta a
várakozását. A Fúga jóval különösebb volt annál, ahogy a leend vev knek lefestette;
különösebb és elszomorítóbb.
Ezt érezte, amikor letekintett a hegytet l: a szomorúságot. Fokozatosan kerítette a
hatalmába. Eleinte csak annyit vett észre, hogy a gyomra mintha renyhélkedne, ez
aztán a rettegésig fokozódott. Shadwell egy ideig nem vett tudomást róla. De az érzés
olyan er s volt, hogy nem tagadhatta tovább.
A sóvárgás született meg a gyomrában; az az érzés, amit egy igazi keresked soha,
semmilyen körülmények között nem érezhet. Shadwell úgy próbálta leküzdeni a
fájdalmat, hogy szigorúan kereskedelmi szempontok szerint vizsgálta a tájat és minden
elemét: mennyit kérhetne azért a kertért? és a tóban fekv szigetékért? és a lepkékért?
A módszer azonban nem vált be. Ahogy lenézett a Fúgára, minden kereskedelmi
megfontolása szertefoszlott.
Semmi értelme nem volt hadakozni ellene. El kellett ismernie a keser igazságot:
szörny hibát követett el, amikor el akarta adni ezt a földet; nincs olyan vásárló, legyen
bármilyen gazdag, aki ezt megfizethetné.
Shadwell csak állt, el tte a csodák leghatalmasabb gy jteménye, amit valaha is látott
a világ. Ez idáig minden igyekezetével azon volt, hogy az elmenekült hercegek igájába
kényszerítse ezt a vidéket.
Célja ezennel megváltozott. maga lesz a herceg. S t annál is több.
Egy ország terült el el tte. Miért ne lehetne a királya?

VIII. A MEGTÉPÁZOTT SZ Z

Immacolata nem tudta igazán, mi a boldogság, de voltak olyan helyek, ahol és

vérei valami ahhoz hasonlót éreztek. Halottasházakban és síremlékekben; a
harctéren este, amikor Immacolata ha leveg t vett, az valakinek az utolsó lélegzetét
jelentette. Felszabadultnak érezték magukat mindenütt, ahol a halál járt; holttestek
között játszadoztak, és oda jártak kirándulni.
Most is, amikor beleuntak Shadwell keresésébe, a Rekviemlépcs re mentek. A
Fúgában ez volt a halál egyetlen szent helye. Gyerekkorában Immacolata mindennap
eljött ide, hogy megmártózzon mások bánatában. N vérei megint valami szerencsétlen
apajelölt után kutattak; Immacolatát a lépcs nél hagyták, olyan sötét gondolatok
társaságában, hogy az éjszakai égbolt azokhoz képest vakítóan fényes volt.
Immacolata lerúgta a cip jét, és lesétált a folyóhoz, a fekete sárba. A halottakat itt
adták át a víznek. Itt volt a leghangosabb a zokogás, itt rettent meg a túlvilágba vetett
hit a h vös ténnyel szembesülve.
Sok-sok év telt el azóta, hogy ezek a szertartások divatban voltak. Kés bb
felhagytak a szokással, hogy a halottakat a folyónak adják; a Kakukkok túl sok
holttestet találtak meg. A hamvasztás lett az új temetési módszer, Immacolata nagy
bánatára.
A lépcs az igazságot jelenítette meg, ahogy a sár felé ereszkedett. A sárban állva,
el tte a sebesen áramló folyó, Immacolata arra gondolt, milyen könny lenne belevetni
magát a vízbe, és a halottak útjára lépni.
De túl sok befejezetlen dolgot hagyna hátra. A Fúga megmenekülne, ellenségei
életben maradnának. Ilyen butaságot nem csinálhat.
Nem, még nem halhat meg. Látnia kell a Családok megalázását, romba d lt házaikat
és reményeiket, játékszerekké nyomorított csodatetteiket. Halálával a látólények dolgát
könnyítené meg. Csak egy pillanatig kínozta a vágy, aztán elmúlt. Rabigába hajtani a
látólényeket - ezért érdemes még élni.
A folyó zúgása megnyugtatta. Nosztalgiával gondolt az árban alámerül holttestekre.
A folyó zúg csak, vagy valami mást is hall? Immacolata elfordította a fejét a sötét
hullámokról. A lépcs tetején egy rozoga ház állt, vagy inkább egy tet , amit oszlopok
támogattak: Itt várakozott a gyásznép egy része, amíg a folyóparton a közeli
hozzátartozók végs búcsút vettek halottjuktól. Immacolata mozgást látott a
tákolmányban, foglyokat az árnyak között. A n vérei? Nem érezte, hogy a közelében
lennének.
Kimondatlan kérdése válaszra talált, amikor a sárban odament a legalsó lépcs fokhoz.
- Tudtam, hogy itt leszel!
Immacolata, fél lábbal a lépcs n, megtorpant.
- Hol is téhetnél... ha nem itt.
Immacolata megborzongott. Nem a férfi miatt, aki most el jött az oszlopok közül,
hanem a kísér i miatt: a férfi mögött ballagtak az árnyékban, hullámzó oldaluk
selymesen csillogott. Oroszlánok! A férfi oroszlánokkal jött.
- Jól látod - mondta Romo, amikor a varázslón öszszerezzent. - Én nem vagyok
egyedül; mint volt. Ez alkalommal te vagy a kiszolgáltatott.
Igen, ez így volt. Az oroszlánok nem gondolkodnak. Immacolata trükkjei nem
tévesztik meg ket. És nem hatna a gazdájukra sem, akire ugyanaz az állati
közömbösség volt jellemz .
- N véreim... - suttogta Immacolata. - Gyertek ide!
Az oroszlánok kiléptek a holdfénybe. Hatan voltak: három hím és három n stény.
Szemüket a gazdájukra szegezték, várták az utasításokat.
Immacolata hátralépett. Talpa alatt csúszós volt a sár. Majdnem elvesztette az
egyensúlyát. Hol van Magdalena és a Boszorkány? Immacolata utánuk küldött még
egy gondolatot, de a kapkodás és a félelem eltompította a riadót.
Az oroszlánok felsorakoztak a lépcs tetején. Immacolata nem merte levenni róluk a
szemét, bár gy lölte, amit látnia kellett: az állatok hanyag méltóságát. Bármennyire
visszataszító volt a gondolat, Immacolata tudta, hogy menekülnie kell. Az oldószerrel
majd felemelteti magát, miel tt elérnék az állatok. De amilyen zavarodott volt, az
oldószernek id kellett, míg felgyülemlik a testében. Immacolata megpróbálta
késleltetni a támadást.
- Nem kellene megbíznod bennük...
- Az oroszlánokban? - kérdezte Romo halvány mosollyal.
- A látólényekben. Becsapták Mimit, és becsaptak engem is. Otthagyták a
Birodalomban, k meg közben elrejt ztek. Gyávák és csalók.
- És te? Te mi vagy?
Immacolata érezte, hogy szellemteste telít dik az oldószerrel. Most, hogy
menekülése biztos volt, mepengedhette magának, hogy elmondja az igazságot.
- Semmi - mondta olyan halkan, hogy hangját majdnem elnyelte a folyó zúgása. -
Csak addig élek, amíg az irántuk érzett gy lölet életben tart.
Az oroszlánok mintha megértették volna az utolsó mondatát, mert hirtelen
Immacolata felé rontottak.
Az oldószer hullámzott a teste körül, Immacolata lassan a leveg be emelkedett.
Magdalena közben felt nt a folyó fel l, és elkiáltotta magát.
Immacolata lába néhány centire volt a földt l, amikor a kiáltás elterelte a figyelmét.
Az egyik oroszlán rögtön kihasználta az alkalmat. A lépcs l Immacolata felé lendült,
és miel tt az elháríthatta volna a támadást, mancsaival lerántotta a leveg l.
Immacolata hanyatt a sárba zuhant.
Romo átfurakodott a falkán, és hívta vissza az állatot, miel tt még Immacolata
összeszedné az erejét. A figyelmeztetés elkésett: az oldószer az állat körül gy zött,
tépte a fejét, az oldalát - innen már nem volt visszaút. A védekezésre Immacolata nem
tartalékolt az oldószerb l, és az oroszlán könyörtelenül mérte rá az ütéseket, mindegyik
súlyos sebeket ejtett. Immacolata üvöltött, és verg dött a vércsíkozta sárban, de az
oroszlán nem kegyelmezett.
Amikor mancsaival felszakította Immacolata arcát, az oroszlán hörögve felb gött, és
támadása véget ért. Egy pillanatig csak állt Immacolata fölött, g z szállt fel a két test
közül, aztán az oroszlán megtántorodott. Hasa a torkától az ágyékáig szétnyílt. Ezt nem
az oldószer m velte, hanem a kés, ami most kihullott Immacolata kezéb l. Az állat,
maga után vonszolva beleit, támolyogva tett még egypár lépést, aztán a sárba rogyott:
A többi oroszlán fájdalmasan morgott, de Romo parancsának megfelel en nem
mozdultak.
Ami Immacolatát illeti, n vérei most már a segítségére siettek, de az megvet
szavakat zúdított feléjük, és nagy nehezen térdre kapaszkodott: Sebeibe egy ember, s t
még egy látólény is rögtön belehalt volna. Fels testét teljesen szétmarcangolta az
oroszlán, húsa undorító cafatokbán csüngött. Ennek ellenére sikerült felállnia, és
megkínzott arcát, amely egyetlen tátongó seb volt, Romo felé fordította.
- Elpusztítok mindent, amit valaha is szerettél... - mondta. Hangja lüktetett a
fájdalomtól, kezét az arcához szorította: ömlött a vér az ujjai között. - A Fúgát. A
látólényeket. Mindent! Szétmorzsolom. Ezt megígérem neked. Sirni fogsz!
Ha lett volna hozzá ereje, Romo ott helyben és lelküsmeret-furdalás nélkül végzett
volna a varázslón vel. De Immacolata túlvilágra küldése meghaladta mind az
oroszlánok, mind az oroszlánszelídít erejét; ahogy az ellenség fölénye csökkent,
Immacolata és a n vérek biztos, hogy megölnék a többi állatot is; miel tt még a
varázslón közelébe érnének. Romo kénytelen volt beérni a váratlan támadás
eredményével és a reménnyel, hogy nyugvóhelyén Mimi értesül róla, hogy kínzóján
bosszút álltak.
Romo a leterített állat felé indult, közben gyengéd szavakat suttogott. Immacolata
nem tör dött vele, hanem elindult felfelé a lépcs n, két oldalán n véreivel.
Az oroszlánok várták a parancsot, hogy megmozdulhassanak. De Romo a bánatával
volt elfoglalva. Fejét a haldokló állat fejére hajtotta, és suttogott hozzá. Aztán a
vigasztaló szavaknak vége szakadt, és tragikus kifejezés jelent meg Romo arcán.
Az oroszlánok meghallották a csendet, és értették, hogy mit jelent. Romo felé
fordították a fejüket. Immacolata pedig, a sár sebzett angyala, közben a leveg be
emelkedett, nyomában a kísértetn vérek, mint romlott szeráfok.
Romo nézte, ahogy felemelkednek a sötétségbe, vérzápor hullott kopogva a földre.
Az éjszaka már majdnem elnyelte ket, amikor Romo látta, hogy Immacolata feje
el recsuklik, és a n vérei a segítségére sietnek. Ez alkalommal nem utasította vissza
ket; hagyta, hogy vigyék.

IX. SOHA! ÉS MÉGIS...

A templomépít , aki Capri háza el tt rködött, a mez szélér l kiáltott feléjük,

udvariasságból nem akart közelebb menni.
- A házban várják magukat! - kiáltotta.
Ahogy a mirtuszfák között visszafelé sétáltak, látták, hogy jelent s események
vannak készül ben. A Tanács tagjai már jöttek kifelé Capra házából, mozdulataikban
és arcukon türelmetlenség. A fákon zúgtak a harangok, bár szell sem rezdült, és
fények világítottak a ház fölött, mint óriási szentjánosbogarak.
- Az Amadou-k - mondta Jerichau.
A fények aprólékosan kidolgozott mozgással emelkedtek és ereszkedtek a leveg ben.
- Mit csinálnak? - kérdezte Suzanna.
- Jeleket adnak - felelte Jerichau.
 - Milyen jeleket?
Míg Jerichau válaszolni készült, Yolande Dor jelent meg az ajtóban, és megállt
Suzanna el tt.
- Bolondok, hogy bíznak magában - mondta nyersen. - De én most kijelentem: én
nem fogok aludni. Megértette? Jogunk van élni! Átkozott Kakukkok, azt hiszik, hogy
övék a föld! - Ezzel távozott, útközben Suzannát szidta.
- Ez annyit jelent, hogy Romo nyert - mondta Suzanna.
- Ezt adják hírül az Amadou-k is - er sítette meg Jerichau, még mindig az eget kémlelve.
- Nem vagyok biztos benne, hogy én ezt meg tudom csinálni.
Tung állt az ajtóban, befelé tessékelte Suzannát.
- Legyen szíves igyekezni! Drága az a kevés id , ami hátravan.
Suzanna a tétovázott. Az oldószer most nem adott bátorságot: gyomra olyan volt,
mint egy kih lt kályha: hamu és üresség.
- Én veled vagyok - emlékeztette Jerichau, látva Suzanna aggodalmát.
Ez némi vigaszt jelentett. Bementek mind a ketten. Amikor a terembe lépett,
Suzannát szinte áhítatos csend fogadta. Minden szem felé fordult. Minden arcon
kétségbeesés tükröz dött. Legutóbb, mindössze néhány perccel ezel tt még
betolakodónak tartották. Az életben maradás halvány reményeivel most mind
Suzannába kapaszkodtak. Suzanna igyekezett leplezni félelmét, de a keze remegett,
ahogy ott állt el ttük.
- Döntöttünk - mondta Tung.
- Tudom - felelte Suzanna. - Yolande Dor elmondta.
- Nem nagyon tetszik a megoldás - mondta valaki. Suzanna emlékezett, hogy
Yolande táborához, az ellenz khöz tartozik. - De nincs más választásunk.
- A széleken máris zavargások vannak-mondta Tung. - A Kakukkok tudják, hogy itt
vagyunk.
- És harnarosan megvirrad - mondta Messimeris.
Igen. Kilencven perc ha volt még hajnalhasadtáig. Aztán még egy óra, és a környék
minden kíváncsi Kakukkja a Fúgában téblábol majd. Ha nem is látja, akkor is tudja,
hogy itt valamit meg kell bámulni, valamit l félni kell. És vajon mennyi id kellene,
hogy megismétl djön a Lord Street-i jelenet?
- A visszaszövéshez megkezd dtek az el készületek - mondta Dolphi.
- Nehéz lesz?
- Nem - mondta Messimeris. - A Gy nek óriási az ereje.
- Mennyi ideig fog tartani?
- Körülbelül egy óra áll a rendelkezésére - mondta Tung -, hogy mindent
megtanuljon a sz ttesr l.
Egy óra! Mire elég egy óra?
- Csak annyit mondjanak el, amennyit feltétlenül tudnom kell: a biztonságuk érdekében -
mondta Suzanna. - Annyit és csak annyit. Amit nem tudok, azt legalább
soha nem szedik ki bel lem.
- Értettem - mondta Tung. - Elég a formaságokból. Lássunk neki!

X. CALT HÍVATJÁK

Cal felriadt.
A leveg kicsit h vös volt, de nem ez ébresztette fel, hanem Lemuel Lo. Calt szólongatta:
- Calhoun... Calhoun...
Cal felült. Ott volt mellette Lemuel, és a szakálla s jéb l mosolygott rá.
 - Téged keresnek - mondta.
- Mi?
- Nincs sok id nk, kedves költ m - mondta Lemuel, miközben Cal feltápászkodott. -
A sz nyeget visszaszövik. Még néhány perc, és itt minden újra aludni fog. Velem együtt.
- Ez nem lehet igaz - mondta Cal.
- Pedig igaz, barátom. De én nem félek. Vigyázol majd ránk, ugye?
Er sen megszorította Cal kezét.
- Álmodtam valamit... - mondta Cal.
- Mit?
- Azt álmodtam, hogy ez itt a valóság, és nem a másik.
Lemuel arcáról elt nt a mosoly.
- Bárcsak igaz lenne, amit álmodtál! De a Birodalom, sajnos, nagyon is valóságos.
Egyszer en arról van szó, hogy ha valami túlságosan magabiztos lesz, akkor rögtön
hazugsággá válik. Ezt álmodtad. Hogy az a másik hely a hazugságok földje.
Cal bólintott. Még er sebben szorították egymás kezét, mintha szerz dést kötnének.
- Ne add meg magad, Calhoun! Emlékezz rám, jó?! Meg a kertre! Megígéred? És
akkor találkozni fogunk.
Lemuel megölelte Calt.
- Emlékezz! - súgta a fülébe.
Cal viszonozta a medveölelést, már amennyire Lo derékb sége ezt lehet vé tette.
Aztán a kerttulajdonos elvált t le.
- Menned kell! A látogatód azt mondta, hogy fontos dologról van szó. - Ezzel
elindult arra, ahol feltekerték a színpadsz nyeget, és még egy utolsó melankolikus dalt
énekeltek.
Cal nézte, ahogy a fák között haladva Lo minden egyes törzset megérint az ujjával.
Bizonyára édes álmot küldött rájuk.
- Mooney?
Cal körülnézett. Egy alacsony, határozottan keleties arcú n állt kétfányira t le. Egy
lámpát tartott a kezében, és ahogy közeledett, felemelte, hosszasan és leplezetlenül
bámulta Calt.
- Igen, igaza volt - mondta dallamos hangon -, tényleg jókép vagy. Csalafinta
módon, de jókép .
Kicsit megemelte a fejét, mintha jobban fel akarná mérni Cal ábrázatát.
- Hány éves vagy?
- Huszonhat. Miért?
- Huszonhat - mondta a n . - Számolni azt viszont nem tud.
„Én sem" - mondta majdnem Cal, de ennél fontosabb kérdései voltak. Az els
például így hangzott:
- Te ki vagy?
- Chloe - felelte a n . - Érted jöttem. Sietnünk kell! A megbízóm türelmetlen.
- És ki a megbízód?
- Azt nem mondhatom meg, és különben sincs id a csevegésre - mondta Chloe. - De
annyit elárulhatok, hogy nagyon vár téged. Nagyon.
Megfordult, és elindult kifelé a fák közül. Még mindig beszélt, de Cal nem értette,
hogy mit. A n után eredt, és az egyik mondat végét sikerült elkapnia.
- ...nem gyalog...
- Mit mondtál? - kérdezte, amikor utolérte a n t.
- Sietnünk kell!
A kert széléhez érkeztek, ahol - hogy, hogy nem - egy riksa állt. Szikár, középkorú
férfi támaszkodott a rúdjának, és vékony, fekete cigarettát szívott. Világoskék nadrág
és rongyos mellény volt rajta, a fején cilinder.
- Ez Floris - mondta Chloe. - Szállj be!
Cal szót fogadott, elhelyezkedett egy halom párna k zött. Lehet, hogy az életébe
kerül, de akkor sem utasíthatta vissza ezt a kalandot. Chloe beszállt mellé.
- Igyekezz! - mondta Florisnak, aki szélsebesen vágtatni kezdett.

XI. A KILÁTÓNÁL

1.
Cal megfogadta, hogy nem néz vissza, és ezt be is tartotta a legutolsó pillanatig, de
akkor elgyengült, és hátrapillantott, miel tt az éj teljesen elnyelte volna a kertet. Csak a
fénygy t látta, amelyben Bolond Mooney versét szavalta, aztán a riksa befordult egy
sarkon, és a látvány elt nt.
Floris úgy tett, ahogy Chloe parancsolta: igyekezett. A járm ringott és gördült, k
sem, f sem fogott ki rajta, utasai viszont rettegve lesték, hogy mikor röpülnek ki. Cal
belekapaszkodott a riksa oldalába, és az elsuhanó Fúgát nézte. Dühös volt magára,
hogy alvásra fecsérelte az éjszakát, ahelyett hogy felderítette volna a vidéket. Amikor
el ször meglátta, azt hitte, ismeri Sz ttesföldet - most úgy érezte magát, mint a turista,
aki szemeivel falja a látnivalókat egy idegen országban.
- Furcsa egy hely ez - mondta, miközben elhaladtak egy szikla alatt, ami olyan volt,
mint egy óriási, aláhulló hullám.
- Mire számítottál? - kérdezte Chloe. - Hogy olyan lesz, mint otthon az udvar?
- Nem err l van szó. De azt hittem, hogy valamenynyire ismerem. Legalábbis az
álmaimból.
- A Mennyországnak furcsábbnak kell lennie, mint amire számítottál, nem?
Különben elvesztené a varázserejét. És te most el vagy varázsolva.
- Igen - mondta Cal. - És félek.
- Azt meghiszem - mondta Chloe. - De ez tart ébren.
Cal nem nagyon értette ezt a megjegyzést, de nem volt ideje, hogy eltöprengjen. Lépten-
nyomon újabb látvány követelte a figyelmét. És a legbámulatosabb mind közül:
a Gy kavargó felh fala.
- A Gy höz megyünk? - kérdezte Cal.
- A közelébe - felelte Chloe.
Egy hirtelen lejt nyírfaligetbe vezette ket - a fák ezüstös kérge csillogott a felh
villanásaitól -, aztán felfelé kaptattak egy kis emelked n: Floris révén mindezt
leny göz sebességgel. A nyíresen túl a táj teljesen megváltozott. A föld itt sötét volt,
majdnem fekete, és a növényzet inkább illett volna egy melegházba, mint a szabad ég
alá. Amikor pedig felértek az emelked tetejére, és a gerincen haladtak tovább, Cal
észrevette, hogy különös hallucinációi vannak. Az út mindkét oldalán csupa olyan
dolgot látott, ami mintha nem lenne igazán ott; mint az elmosódó és újra kiélez
képek egy rosszul beállított tv-képerny n. Látott egy házat, ami kilátótoronyra
hasonlított, körötte lovak legelésztek; nevet asszonyokat látott habselyem ruhában.
Sok egyebet látott még, de mindent csak egy-két másodpercig.
- Nyugtalanítónak találod? - kérdezte Chloe.
- Mi történik itt?
- Ez egy rejtélyes terület. Ami azt illeti, nem is volna szabad itt lenned. Tele van
veszélyekkel.
- Miféle veszélyekkel?
Chloe válaszát - ha válaszolt egyáltalán - elnyelte a Gy gyomrából érkez dörgés,
amit egy lila villám el zött meg. A Felh alig négyszáz méterre lehetett; Cal karján és
tarkóján felállt a sz r, lágyéka sajgott.
De Chloet nem a Lepel érdekelte. Az Amadoukat nézte, az égbolton táncoltak mögöttük.
- Elkezd dött a visszaszövés - mondta. - Azért ilyen nyugtalan a Gy . Kevesebb
id nk van, mint gondoltam.
Floris értett a szóból: megszaporázta lépteit, nyargaló talpa alól rögök repültek a riksába.
- Nagyon helyes! -mondta Chloe. - Így legalább nem lesz id érzelgésre.
Még hárompercnyi utazás, és még egypár zúzódás után egy kis k hídhoz érkeztek,
ahol Floris porfelleget kavarva megállította a riksát.
- Itt kiszállunk - mondta Chloe, és néhány jól kitaposott lépcs n felvezette Calt a
hídra. A híd egy sz k és mély szakadékon ívelt át, amelynek oldalait moha lepte és
páfrány díszítette. Az alant csobogó víz egy tavacskát táplált, halak fickándoztak benne.
- Gyorsan, gyorsan! - sürgette Chloe Calt.
Egy ház állt el ttük, ajtajai és ablaktáblái kitárva. A cseréptet n rengeteg
madárürülék, a fal mellett hatalmas fekete disznók szundikáltak. Az egyik felállt,
ahogy Cal és Chloe a küszöb felé közeledtek, megszagolta Cal lábát, aztán visszatért
disznószendergéséhez.
A házban nem volt világítás, az egyetlen fényforrás a villámlás volt, ami itt, a Gy
közvetlen közelében szinte állandósult. A villám fényénél Cal megnézte a szobát,
ahová Chloe betessékelte. Bútor alig volt benne, minden létez felületet papírlapok és
könyvek borítottak. A földön kopott sz nyegek egy halomban, a kupac tetején egy
rettenetesen nagy - és valószín leg rettenetesen öreg - tekn s. A szoba túlsó végében
egy óriási ablak, ami a Lepelre nézett. Az ablaknál egy férfi ült egy óriási, de egyszer
széken.
- Itt van - mondta Chloe. Cal számára nem volt világos, hogy kit mutatott be kinek.
Vagy a szék, vagy a gazdája recsegett, ahogy a férfi felállt. Öreg volt, de annyira
azért nem, mint a tekn s; körülbelül olyan id s lehet, mint Brendan, gondolta Cal.
Arca, bár kétségtelenül ismerte a nevetést, fájdalmat tükrözött. Egy füstfoltra
emlékeztet jel húzódott a homloka fels szélét l az orrnyergéig, ahol az arca jobb
oldalára kanyarodott. Nem csúfította el, hanem - ami a vonásaiból hiányzott - inkább
tekintélyt kölcsönzött az arcnak. A folyamatos villámlás beleégette Cal agyába a férfi
körvonalait. A házigazda nem szólalt meg, csak nézte, egyre nézte Calt. Öröm látszott
az arcán, bár Cal nem tudta, hogy minek örül. Megkérdezni sem akarta, legalábbis
addig nem, míg vendéglátója meg nem töri a csendet. Könnyen lehet, hogy erre viszont
hiába várt. A férfi továbbra is csak nézte t.
A villámlás izzásában minden nagyon bizonytalan volt, de Calnek úgy t nt, hogy
valahonnan ismeri a férfit. Sejtve, hogy órákig állnak még így egymással szemben, ha
nem kezdeményezi a társalgást, Cal kimondta a kérdést, amit agya már megfogalmazott:
- Találkoztunk már valahol?
Az öregember szeme összesz kült, mintha a látását élesítené, hogy hajszálpontosan
megjelölje, és átfúrja Cal szívét. Szóbeli válasz azonban nem érkezett.
- Nem szólalhat meg - magyarázta Chloe. - Akik ilyen közel élnek a Gy höz... -
Chloe itt elhallgatott.
- Mi van azokkal? - kérdezte Cal.
- Nincs id , hogy elmagyarázzam - mondta Chloe. - De higgyél nekem!
A férfi egy pillanatra sem vette le Calr l a szemét, még csak nem is pislogott.
Egészen jóindulatú volt a tekintete, talán még szeretetteljes is. Calt hirtelen er s vágy
fogta el, hogy itt maradjon; hogy elfelejtse a Birodalmat, és aludjon a sz ttesben;
disznók, villámlás meg minden.
De Chloe megfogta á karját.
 - Mennünk kell! - mondta.
- Máris? - ellenkezett Cal.
- Ne felejtsd el, már azzal is nagy kockázatot vállaltunk, hogy egyáltalán idehoztunk
- mondta Chloe.
Az öregember elindult feléjük, határozott léptekkel, határozott tekintettel. De Chloe
megállította.
- Nem szabad! - mondta.
A férfi a homlokát ráncolta, száját összeszorította. De nem ment közelebb.
- Indulnunk kell! -mondta neki Chloe. -Tudja, hogy muszáj !
A férfi bólintott. Könnyes volt a szeme? Cal úgy látta, hogy könnyezett.
- Nemsokára itt leszek! - mondta Chloe. - Csak elviszem t a szegélyhez. Sietek.
Ismét egy bólintás.
Cal felemelte a kezét, mint aki integet.
- Hát.. . mondta. Soha életében nem volt még ennyire zavart.
- Nagy... nagy megtiszteltetés...
A férfi arcát halvány mosoly ráncolta össze.
- Tudja - mondta Chloe Calnek. - Hidd el, hogy tudja.
Odavezette Calt az ajtóhoz. A villámlás beragyogta a szobát, a dörgést l
megremegett a leveg .
Cal a küszöbr l még egyszer a házigazdára pillantott, és döbbenten - ugyanakkor
örömmel - látta, hogy az öregember szélesen és kicsit cinkosan mosolyog.
- Vigyázzon magára! - mondta Cal.
Könnyek csorogtak az öregember arcán, közben mosolygott; búcsúzóul Cal felé
intett, és visszafordult az ablakhoz.

2.
A riksa a híd túlsó végén várta ket. Chloe betuszkolta Calt a helyére, a rojtos
párnákat kihajigálta, hogy kisebb legyen a teher.
- Fürge légy! - mondta Florisnak. Alighogy kimondta, már indultak is.
Hajmereszt utazás volt. Minden és mindenki lázasan sietett, ahogy a Fúga
fokozatosan visszaváltozott sz nyeggé. Fenn, a sötét ég madárlabirintus volt, a föld
állatoktól hemzsegett. Óriási készül dés folyt mindenütt, mint valami jelent s
alámerülés el tt.
- Szoktál álmodni? - kérdezte Cal Chloetól útközben. Calt is meglepte a kérdés, de
egyszeriben nagyon fontosnak érezte.
- Álmodni?
- A sz ttesben.
- Talán igen - mondta Chloe. Úgy látszott, másfelé járnak a gondolatai. - De soha
nem emlékszem, hogy mit. Nagyon mélyen alszom... - elhallgatott, és elfordította a
fejét, miel tt befejezte a mondatot - ...mintha halott lennék.
- Nem kell sokáig aludnod - mondta Cal, átérezve Chloe szomorúságát. - Csak
néhány nap, aztán újra életre kelsz.
Igyekezett magabiztosnak hangzani, de érezte, hogy nem sikerült igazán. Nagyon
keveset tudott az éjszaka eseményeir l. Vajon él-e még Shadwell? És a n vérek? És ha
igen, hol?
- Segíteni fogok - mondta Chloenak. - Ebben biztos lehetsz. Most már én is idetartozom.
- Igen - mondta Chloe komoran. - Ez igaz, Cal. De.. . - Chloe a szemébe nézett,
megfogta a kezét, és Cal úgy érezte, hogy barátság, s t gyöngédség f zi össze
kettejüket, amit maga sem értett, hiszen oly rövid ideje ismerték egymást. - A jöv
kiszámithatatlan.
 - Ezt nem értem.
- Olyan könny kitörölni a dolgokat - mondta Chloe. - Örökre. Hidd el, hogy így
van. Örökre. Egész életek merülnek feledésbe, mintha nem is lettek volna.
- Elhibáztam valamit? - kérdezte Cal.
- Csak ne gondold, hogy biztosra mehetsz.
- Nem gondolom - mondta Cal.
- Jó. Akkor jó. - Ez mintha megnyugtatta volna Chloe-t. - Te nagyszer ember vagy,
Cal. De el fogod felejteni.
- Mit fogok elfelejteni?
- Ezt az egészet. A Fúgát.
- Soha - mondta Cal nevetve.
- De, sajnos, igen. És lehet, hogy ennek így is kell lennie. Vagy meghasad a szíved.
Calnek eszébe jutott Lemuel, és hogy mivel búcsúzott el t le. Emlékezz, ezt mondta.
Tényleg olyan nehéz lenne?
Ha volt még valami mondanivalójuk ezzel kapcsolatban, arra már nem jutott id ,
Floris ugyanis hirtelen megállt.
- Mi baj van? - kérdezte Chloe:
Floris egyenesen el remutatott. A riksától alig száz méterre a táj minden egyes
darabkája átadta magát a sz ttesnek, a szilárd anyag színfelh vé változott, amib l a
sz nyeg szálait fonják majd.
- Ilyen hamar? - mondta Chloe. - Szállj ki, Calhoun! Nem vihetünk tovább.
A sz ttes széle sebesen közeledett, mint egy erd z: felfalt mindent, ami az útjába
került. Döbbenetes volt. Bár Cal pontosan tudta, hogy mi történik - és azt is, hogy nem
kell félnie -, a látvány szinte megdermesztette. A szeme láttára oszlott szét egy világ.
- Most már egyedül kell boldogulnod! - mondta Chloe. - Fordulj meg, Floris! És röpülj!
Floris megfordította a riksát.
- És velem mi lesz? - kérdezte Cal.
- Te Kakukk vagy! -kiáltotta Chloe, miközben Floris neküramodott. - Egyszer en
kisétálhatsz a másik végén!
Chloe kiáltott még valamit, de Cal azt már nem értette.
Csak remélte, hogy nem imádkozott.

XII. PUSZTULÓ FAJ

1.
Hiába Chloe szavai - a látvány nem vigasztalta Calt. A sz ttes kíméletlenül
közeledett, és nem kegyelmezett semminek. Cal ösztöne azt súgta, meneküljön, de
tudta, hogy fölöslegesen kísérletézne. A mindent átalakító áradat teljesen bekerítette.
Csak pillanatok kérdése, és már nem lesz hová menekülnie.
Úgy döntött, nem várja meg, amíg az áradat magával ragadja, inkább elébe megy, és
bátran szembenéz vele. Az els bizonytalan lépés után úgy érezte, hogy a leveg
reszket körülötte. Lába alatt vonaglott és rángott a föld. Alig tett meg néhány métert, és
a talaj valóban elmozdult: az áramlat kavicsokat rántott maga felé, a fákról és a
bokrokról letépte a leveleket.
„Ez fájni fog!" - gondolta Cal.
Körülbelül tíz méterre lehetett a határtól, és megdöbbent élességgel látta a
folyamatot: a Szöv szék szálakra hasogatta a Fúga anyagát, a szálakat felhúzta a
leveg be és megcsomózta. A csomók, mint számtalan rovar, betöltötték a leveg t,
aztán a végs csodatett mindegyiket belehelyezte a sz nyegbe.
 Calnek csak másodpercei voltak, hogy ezen elmerengjen, mert a csoda t is elérte;
szálak fakadtak körülötte, mint szivárvány szín szök kutak. Még elbúcsúzni sem volt
ideje: a Fúga egyszer en elt nt a szeme el l, pedig ott állt a Szöv szék
munkálatainak kell s közepében. Az emelked szálak hálójában úgy érezte, hogy
zuhan, mintha a szálak a mennybe tartanának, pedig, az elkárhozott lélek, a mélybe.
De nem a Mennyország, hanem a minta volt fölötte. Egy kaleidoszkóp, ami
meghazudtolta az agyat és a szemet, motívumai kialakultak, aztán átalakultak, ahogy
megtalálták helyüket társaik mellett. Cal még mindig biztosra vette, hogy is ugyanígy
átváltozik majd, húsa és csontja jelekké lesznek, és teste beleszöv dik a fenséges mintába.
De Chloe imája, ha egyáltalán ima volt, megvédte Calt. A Szöv szék elutasította a
Kakukk-kacatot, és elhaladt mellette. Az egyik pillanatban még a sz ttesben volt - a
következ ben a gyönyör séges Fúga elt nt, és Cal ott állt a kopár mez n.

2.
Nem volt egyedül. Egész sereg látólény döntött úgy, hogy kinn marad a
Birodalomban. Voltak, akik egyedül ácsorogtak, és nézték, ahogy otthonukat elnyeli a
sz ttes, mások csoportokba ver dtek, és hevesen vitatkoztak, megint mások rögtön
nekivágtak a sötétségnek, még miel tt az Ádám-ivadékok meglátnák ket.
A sz ttes ragyogásában Cal ismer s arcra bukkant az ácsorgók között: Apolline
Dubois. Odament hozzá. Apolline észrevette, de nem üdvözölte t.
- Nem látta Suzannát? - kérdezte Cal. Apolline nemet intett.
- Elhamvasztottam Fredericket, és a magam ügyeit intéztem - felelte.
Ezzel le is zárta a témát. Egy kipirosított arcú, elegáns egyén jelent meg mellette.
Ordított róla, hogy selyemfiú.
- Menjünk, Cica! Rögtön itt lesznek a vademberek.
- Tudom - mondta neki Apolline. Aztán Calnek: - Meggazdagszunk a Kakukkokból.
Megtanítjuk ket a szerelemre.
Társa épületesnek aligha nevezhet vigyorral helyeselt. Fél fogsora aranyból volt.
- Eljött a mi id nk - mondta Apolline, és megpaskolta Cal arcát. - Nézzen majd be
hozzám! Nem fogja megbánni.
Belekarolt a selyemfiúba.
- Bon chance! - mondta Apolline, és a páros távozott. A sz ttes széle most már
viszonylag messze volt Calt l, a hátramaradó látólények száma pedig jócskán
meghaladta a százat. Cal elvegyült a tömegben, még mindig Suzannát kereste. Senki
nem figyelt rá. Volt épp elég gondjuk ezeknek a látólényeknek, akik belecsöppentek a
huszadik századba, és csak a csodatetteikkel védekezhettek ellene. Cal nem irigyelte ket.
A menekültek között Cal megpillantott három vev t: kábán és porosan meredtek
maguk elé. Cal kíváncsi lett volna, vajon mire jutottak az éjszaka eseményeit
boncolgatva. Elmesélik a barátaiknak, és elviselik a fejükre zúduló hitetlenkedést és
megvetést? Vagy magukba fojtják, és hagyják, hogy a történet elkorhadjon? Cal
gyanította, hogy az utóbbi.

Közeledett a hajnal. A halványabb csillagok már el is t ntek, és a legfényesebbek is

elbizonytalanodtak.
- Vége... - motyogta valaki Cal közelében. Hátranézett a sz ttes felé; már majdnem
bevégezte csillogó munkáját.
Egyszer csak kiáltás hallatszott az éjszakában, és egy szemvillanásnyi id vel kés bb
Cal három fényl pontot látott-három Amadou-t-, ahogy óriási sebességgel az ég felé
törnek a sz ttes parazsából. Röptükben egymás felé közeledtek, aztán, magasan az
utcák és a mez k fölött, összeütköztek.
 Találkozásuk fénye beragyogta a tájat, ameddig csak a szem ellátott. Cal észrevette,
hogy a látólények futásnak erednek a szélrózsa minden irányába, és a ragyogástól
elfordítják a fejüket.
Aztán a fény kihunyt, és a hajnál el tti homály most olyan áthatolhatatlannak t nt,
hogy egy percig vagy még annál is tovább Cal gyakorlatilag semmit nem látott. Ahogy
lassan, fokozatosan újra összeállt el tte a világ, Cal rájött, hogy az Amadou-t zijáték
és utóhatása korántsem volt véletlen.
A látólények elt ntek. Körülötte, ahol másfél perccel ezel tt még tanácstalan alakok
ácsorogtak, most üresség volt. A fény fedezékében elmenekültek.

XIII. AJÁNLAT

1.
Hobart is látta az Amadou-k ragyogását, bár négy kilométerre járt a helyszínt l.
Katasztrofális egy éjszaka volt. Richardson, aki a központban történtek után még
mindig reszketett az idegességt l, két álló járm be is belerohant, és a kocsit
zsákutcából zsákutcába vezette.
De végre egy jel, hogy üldözöttjük közel van.
- Mi volt ez? - kérdezte Richardson. - Mintha felrobbant volna valami.
- Fogalmam sincs - mondta Hobart. - Én ezekb l mindent kinézek. F leg a n l.
- Kérjünk bentr l er sítést, felügyel úr? Ki tudja, hányan vannak.
- Teljesen mindegy - mondta Hobart, és kikapcsolta a recseg rádiót, ami órákkal
ezel tt elnyelte Downey kollégát -, nem szell ztetjük ezt az ügyet, amíg nem tudunk
többet. Kapcsolja le a fényszórót.
Richardson lekapcsolta, és hajtottak tovább a hajnali homályban. Hobartnak úgy
nt, hogy alakok mozognak az útszéli szürke növényzet mögött. A felderítésre
azonban nem volt id . Ösztönére hagyatkozott, ami azt súgta, hogy a n még valahol
messzebb van.
Egyszer csak ott állt el ttük valaki az úttesten. Richardson szitkozódva félrerántotta
a kormányt, de az alak mintha felpattant volna a kocsira, aztán leugrott a másik oldalán.
A kocsi felszaladt a járdára, és megtett egypár métert, mire Richardson magához tért.
- A rohadt életbe! Látta ezt?
Hobart látta, és ugyanaz a kínzó nyugtalanság kerítette a hatalmába, amit benn a
központban is érzett. A csirkefogók olyan fegyverekkel rendelkeznek, amelyek
megváltoztatták az ember valóságérzékelését. - Hobart pedig jobban szerette a
valóságot, mint a tulajdon tökét.
- Látta? - kérdezte Richardson. - Az a nyavalyás repült.
- Nem - mondta Hobart. - Nem repült. Világos?
- Igen, felügyel úr.
- Ne a szemének higgyen! Nekem higgyen!
- Igen, felügyel úr!
- És ha megint az útjába kerül valami, tapossa el.

2.
A fény nemcsak Calt, hanem Shadwellt is elvakította. Leesett a hátas emberér l, és
négykézláb tapogatódzott a földön, amíg újra össze nem állt el tte a világ. Két dolgot
látott. Az egyik Norris volt: a földön feküdt, és zokogott, mint egy gyerek. A másik
Suzanna, aki két látólény társaságában Shearman házának maradványaiból kászálódott el .
És nem üres kézzel. A sz nyeget vitték. Igen, a sz nyeget! Shadwell körülnézett - a
varázslón t kereste -, de senki nem volt a közelében, kivéve a lovát, az viszont
nemhogy máson, de magán sem tudott segíteni.
„Nyugalom - mondta magában Shadwell -, a zakó még megvan." Letakarította
magáról a mocsok nagyját, megigazította a nyakkend jét; és elindult, hogy útját állja a
tolvajoknak.
- Nagyon szépen köszönöm - mondta, amikor a közelükbe ért -, hogy megmentették
a sz nyegemet.
Suzanna egy pillantást vetett felé, aztán így szólt a társaihoz:
- Nem kell odafigyelni!
Mentek tovább az út felé. Shadwell utánuk sietett, és megragadta a n karját.
Elhatározta, hogy ameddig csak lehet, meg rzi az udvariasságát; az mindig megzavarja
az ellenséget.
- Valami baj van talán? - kérdezte.
- Nem, semmi - mondta Suzanna.
- A sz nyeg az enyém, Miss Parrish. Ragaszkodom hozzá, hogy tegye le.
Suzanna Jerichaut kereste a tekintetével. Capra házában látta utoljára, amikor
Messimeris félrevonta, hogy ellássa néhány eligazító tanáccsal. Messimeris még
javában magyarázott, amikor a sz ttes elérte Capra házának küszöbét, az utolsó szavait
már nem is hallotta.
- Kérem szépen... - mondta mosolyogva Shadwell. - Egészen biztos, hogy meg
tudunk mi egyezni. Ha kívánja, megvásárolom a darabot. Mennyiben állapodjunk meg?
Széttárta a zakóját, és már nem is Suzannának, hanem a sz nyeget cipel két
látólénynek duruzsolt. Az is lehet könny préda, aki er s. Már bámultak is a zakó red ibe.
- Látnak netán valamit, ami megnyeri a tetszésüket?
- Csaló - mondta Suzanna.
- Odanézz! - mondta az egyik, és Suzanna bizony ösztönösen odanézett. Ha az
éjszaka nem meríti ki anynyira, talán lett volna ereje, hogy azonnal elfordítsa a fejét, de
már nem volt elég éber. Valami csillogott a gyöngyházszín bélésben, és Suzanna nem
tudta levenni róla a szemét.
- Tudom, hogy lát valamit - mondta Shadwell. - Valami szépet a szép hölgynek.
Tényleg látott. A zakó csodatettei két röpke másodperc alatt a hatalmukba kerítették,
és képtelen volt ellenállni a csalafintaságnak.
Valahol a fejében a nevén szólította egy hang, de Suzanna nem figyelt oda. A hang
ismét megszólalt. „Ne nézd!" - mondta, de a zakó bélésében alakot öltött valami, és ez
megbénította.
- Ne, az istenért! - kiáltotta ugyanaz a hang, és egy elmosódó alak jelent meg
Shadwell és Suzanna között. Suzanna kihullott a zakó vigasztaló öleléséb l, révülete
megtört, és Calt látta maga el tt, aki ökölcsapások tüzét zúdította az ellenségre.
Shadwell jóval termetesebb volt, mint támadója, de Cal dühe egy pillanatra megijesztette.
- Takarodjon innen! - ordította Cal.
Közben Shadwell felocsúdott, és Calre vetette magát, aki megtántorodott az
ellentámadástól. Tudta, hogy pillanatok alatt elvesztené a mérk zést, elhajolt Shadwell
ökle el l, és átnyalábolta t. Birkóztak még néhány percig, és Suzanna kihasználta ezt
az értékes id t: a sz nyegcipel kkel együtt elt nt a romok közeléb l.
Az utolsó pillanatban menekültek el. Amíg a zakó lekötötte a figyelmét, majdnem
megvirradt. Hamarosan könny célpontok lesznek Immacolata számára - illetve
mindenki számára, aki meg akarja állítani ket.
Mint például Hobart. Suzanna t látta meg, amikor Shearman telkének széléhez
érkeztek: egy kocsiból szállt ki az út szélén. Ebben a bizonytalan hajnali fényben is - és
ilyen messzir l is - tudta Suzanna, hogy az. Érezte a gy lölt Hobart szagát. És
tisztában volt azzal is - valami jóstehetség révén, amit az oldószernek köszönhetett -,
hogy hiába csúsznak ki a kezei közül, az üldözésnek ezzel nem lesz vége. Hobart
személyében örök ellenségre tett szert.
Nem nézte sokáig a felügyel t. Fölöslegesen fárasztotta volna magát. Tökéletesen
emlékezett csupasz arcának mindén egyes pórusára, és ha az emlék esetleg
megfakulna, csak hátra kell néznie.
Az átkozott Hobart ott lesz mögötte.

3.
Cal ugyan egy öszvér makacsságával csimpaszkodott Shadwellbe, a keresked
súlyfölénye hamar eldöntötte a csatát. Cal bezuhant a téglák közé, Shadwell ott
tornyosult fölötte. Nem kegyelmezett. Dühöngve rugdalta Calt, és közben ordított.
- Kibaszott kurva csirkefogó!
A rúgásokat úgy id zítette, hogy Cal ne tudjon felállni.
- Összetöröm az összes kurva csontodat! - ígérte Shadwell. - Kitaposom a nyavalyás
beledet!
Talán meg is tette volna, de ekkor megszólalt valaki:
- Maga ott...
Shadwell egy pillanatra tüzet szüntetett, és Cal a keresked lába mellett meglátta a
közeled férfit. Sötét szemüveg. A rend r a Chariot Streetr l.
Shadweell most a férfira támadt.
- Ki a franc maga? ! - kérdezte.
- Hobart felügyel - hangzott a válasz.
Cal szinte látta maga el tt, ahogy Shadwell arcát el nti az ártatlanság. A hangjában
is ez érz dött.
- Felügyel . Ó, igen. Igen.
- És maga? - kérdezett vissza Hobart. - Maga kicsoda?
Cal nem hallotta a beszélgetés folytatását. Arra koncentrált, hogy összevert testét
sikerüljön átvonszolni a romokon, és közben reménykedett, hogy a jó szerencse, ami
meg rizte az életét, Suzannát is elkísérte.
- Hol van?
- Ki hol van?
- A n - mondta Hobart. Levette a szemüvegét, hogy a félhomályban jobban
megfigyelhesse ezt az újabb gyanúsítottat. „Veszélyes szeme van - gondolta Shadwell.
Olyan, mint egy veszett rókának. És is Suzannát keresi. Milyen érdekes!”
- A neve Suzanna Parrish - mondta Hobart.
- Igen - mondta Shadwell.
- Ismeri?
- Igen, ismerem. Tolvaj.
- Annál sokkal rosszabb.
„Mi lehet rosszabb egy tolvajnál?" - gondolta Shadwell. De ezt mondta:
- Valóban?
- Körözés alatt áll. A vád: terrorizmus.
- És azért jött, hogy letartóztassa?
- Igen.
- Nagyszer - mondta Shadwell. Ennél jobbat nem is kívánhat, gondolta: egy derék,
elvh , törvényszeret zsarnok. Soha nagyszer bb szövetségest ilyen zavaros id kben!
- Szolgálhatok némi bizonyítékkal - mondta -, aminek esetleg hasznát veheti. De
csak szigorúan négyszemközt.
Hobart utasítására Richardson egy kicsit távolabb ment.
 - Nem vagyok játékos kedvemben - figyelmeztette Hobart Shadwellt.
- Higgye el - mondta Shadwell -, az anyám életére esküszöm: ez nem játék.
Széttárta a zakóját. A felügyel döbbent tekintete rögtön belefúródott a bélésbe. „Ki
van éhezve - gondolta Shadwell -, nagyon ki van éhezve. De mire? Hobart pajtás vajon
mire vágyik a legjobban széles e világon? Mindjárt kiderül."
- Talán... lát valami érdekfeszít t?
Hobart elmosolyodott és bólintott.
- Igen? Akkor vegye el, kérem. A magáé.
A felügyel a zakó felé nyúlt.
- Csak nyugodtan! - bátorította Shadwell. Soha nem látott ilyen arckifejezést, ilyen
leplezetlen és tömény rosszindulatot.
Fény gyúlt a zakó belsejében, és Hobart tekintete még jobban elvadult. Aztán
kihúzta a kezét a zakóból, és Shadwell majdnem felkiáltott a meglepetést l, amikor
meglátta, hogy mit talált Hobart. Fakó t z lobogott a tenyerében, sárga és fehér
lángokkal. Magasra szöktek a lángok, mohón faltak volna valamit, ragyogásuk
visszatükröz dött Hobart szemében.
- Ez az - mondta Hobart. - Ez a t z kell nekem...
- A magáé, barátom.
- ...és elégetem ket.
Shadwell elmosolyodott.
- Elégetjük, mi ketten - ajánlotta Shadwell.

Így kezd dött a Pokolban köttetett házasság.

Hatodik rész
ÚJRA A VILÁGTALANOK KÖZÖTT

Ha valaki egyszer álmában a Paradicsomban járna, és emlékeztet ül lelke egy szál virágot
kapna ajándékba, és ha felébredne, kezében a virágot ott találná - mondd, akkor mi volna?

S. T. Coleridge: Anima Poetae I. MÚLT ID

1.
A Chariot Street lakói ritka jeleneteknek lehettek tanúi a közelmúltban, de
bámulatra méltó buzgalommal állították vissza a status quót. Amikor reggel nyolc óra
el tt néhány perccel Cal leszállt a buszról, és elindult a Mooney-ház felé, az utcában
mindenütt a szokásos otthoni tevékenységek zajlottak. A nyitott ajtókon és ablakokon
kisz dött, ahogy a rádióban felolvasták a reggeli híreket: holtan találtak egy
parlamenti képvisel t szeret je karjaiban; a Közel-Keleten bombáznak. Öldöklés és
botrány, botrány és öldöklés. És nem volt túl gyenge a tea, drágám? és a gyerekek
megmosták a fülüket?
Cal bement a házba, és újra végiggondolta, mit is mondjon Brendannak. Ha eltitkol
valamit, azzal csak kíváncsibbá teszi az apját, de hogy mindent elmeséljen...
egyáltalán el lehet ezt mesélni? Létezik olyan szó, ami legalább halványan érzékeltetni
képes, hogy mit látott, mit érzett?
 A házban néma csend fogadta, és ez aggasztó volt. Brendan mindig korán kel volt,
még azóta, hogy a kiköt ben dolgozott; mostanában, ezekben a nehéz id kben is már
hajnalban felkelt, hogy üdvözölje bánatát.
Cal Brendan nevét kiáltotta.
Nem jött válasz.
Átment a konyhán. A kert olyan volt, mint egy csatatér. Kiáltott még egyszer, aztán
elindult felfelé, hogy tovább keresse Brendant.
Apja hálószobájának ajtaját zárva találta. Lenyomta a kilincset, de az ajtót belülr l
bekulcsolták, amire még soha életében nem volt példa. Halkan bekopogott.
- Apa! Itt vagy?
Várt néhány másodpercet, fülelt, aztán megismételte a kérdést. Halk sírás hallatszott
a szobából.
- Hála Istennek! - sóhajtott Cal. - Apa! Én vagyok az. - A sírás csendesedett. -
Beengedsz?
Rövid szünet után meghallotta apja lépéseit: az ajtó felé közeledett. A zárban
fordult a kulcs, az ajtó soványka tíz centire kinyílt.
A résben felt arc inkább árnyékra, mint él emberre emlékeztetett. Látszott,
hogy Brendan nem mosdott, nem borotválkozott egy napja.
- Te jó ég:.. apa!
Brendan leplezetlen gyanúval pislogott a fiára.
- Tényleg te vagy az?
A kérdésr l Calnek eszébe jutott, hogy nézhet ki: az arca csupa vér és horzsolás.
- Semmi bajom, apa - mondta mosolyogva. - És te hogy vagy?
- Be vannak zárva az ajtók?
- Az ajtók? Igen.
- És az ablakok? - Azok is.
Brendan bólintott.
- Egészen biztos?
- Mondtam, hogy igen. Valami baj van, apa?
- A patkányok - mondta Brendan, szemével a lépcs t pásztázta Cal mögött. - Egész
éjszaka hallottam ket. Feljöttek a lépcs n, feljöttek. A lépcs tetején ültek. Hallottam
ket. Mint egy macska, akkorák voltak. Ültek, és várták, hogy kinyissam az ajtót.
- Na, most már nincsenek itt.
- A kerítésen jöttek be. A folyópartról. Rengetegen . voltak.
- Gyere, menjünk le a konyhába! - javasolta Cal. - Csinálok valami reggelit.
- Nem. Nem megyek le. Ma nem.
- Akkor összeütök valamit, és felhozom, jó?
- Nekem mindegy - mondta Brendan.
Cal elindult lefelé a lépcs n, és hallotta, hogy apja megint kulcsra zárja az ajtót.

2.
A reggel kell s közepén kopogtak az ajtón. Mrs. Vallance volt az, a szemközti házból.
- Éppen erre jártam - mondta, de a papucs a lábán elárulta t -, gondoltam, benézek.
Hogy van az édesapja? Azt mondják, nagyon furcsán viselkedett a rend rökkel. Mi
történt az arcával?
- Semmi, semmi.
- Engem egy nagyon udvarias rend r hallgatott ki - mondta a n . - Megkérdezte... -
lehalkította a hangját - ...hogy normális-e az édesapja.
Cal lenyelte a megjegyzését.
- Magával is akartak beszélni, természetesen - mondta Mrs. Vallance.
 - Itt vagyok - mondta Cal. - Megtalálnak, ha akarnak t lem valamit.
- A fiam, Raymond, azt mondta, hogy látta magát a síneknél. Hogy maga szaladt,
azt mondta.
- Viszontlátásra, Mrs. Vallance!
- És a Raymondnak nagyon jó ám a szeme.
- Azt mondtam, viszontlátásra! - mondta Cal, és becsapta az ajtót a n önelégült
képe el tt.

3.
Nem Mrs. Vallance volt az egyetlen látogató aznap; többen is benéztek, hogy
minden rendben van-e. Egyértelm volt, hogy az utcában sok pletyka kering
Mooneyékról. Valami fényes szikra talán megvilágította a számukra, hogy a Mooneyház volt
a tragédia középpontja.
Cal minden egyes kopogás alkalmával arra számított, hogy Shadwellt találja majd
az ajtóban. De a keresked nek, úgy látszik, fontosabb dolga akadt, mint hogy
bevégezze a munkát, amit Shearman házának maradványai között elkezdett. Vagy az
is lehet, hogy a csillagok kedvez bb állására várt csupán.
Kevéssel déli tizenkett után, amikor Cal kiment a galambházba, hogy megetesse a
madarakat, csöngött a telefon.
Berohant a házba, és felkapta a kagylót. Nem kellett megszólalnia, hogy Cal tudja:
Suzanna az.
- Hol vagy?
Suzanna alig kapott leveg t, nagyon izgatott volt.
- El kell mennünk a városból, Cal. A nyomunkban vannak.
- Shadwell?
- is. Meg a rend rség is.
- Nálad van a sz nyeg?
- Igen.
- Mondd meg, hogy hol vagy! Jövök és...
- Nem lehet! Telefonon nem lehet!
- De hát nem hallgatják le, ne hülyéskedj!
- Honnan tudod?
- Találkoznunk kell! - mondta Cal, egyszerre kérve és követelve.
- Igen... - mondta Suzanna, hangja elhalkult. - Igen, hogyne...
- Hol?
Hosszú csend következett. Aztán Suzanna válaszolt:
- Ahol vallomást tettél.
- Mi?
- Nem emlékszel?
Cal elgondolkodott. Miféle vallomást tett Suzannának? Hát persze: Szeretlek. Hogy
felejthette el?
- Tudod már? - kérdezte Suzanna.
- Igen. Mikor?
- Egy óra múlva.
- Ott leszek.
- Nincs sok id nk, Cal.
„Tudom" - mondta volna Cal, de a vonal megszakadt.
A beszélgetés után csodálatos módon enyhült csontjaiban a fájdalom; lépte könny
volt, amikor felment, hogy megnézze Brendant.
- Apa, el kell mennem egy rövid id re.
 - Bezártál minden ajtót?
- Igen. Semmi nem jöhet be. Van még valamire szükséged?
Brendan egy percig fontolgatta a kérdést.
- Innék egy whiskyt! - mondta végül.
- Van itthon?
- A könyvszekrényben - mondta az apja. - Dickens mögött.
- Rögtön hozom.
Cal az üveget bányászta el a rejtekhelyér l, amikor ismét csöngettek. Éppen arra
gondolt, hogy most nem nyit ajtót, de a látogató er szakos volt.
- Egy perc, és jövök! - kiáltott Cal az apjának, aztán kinyitotta az ajtót.
A sötét szemüveges férfi megkérdezte:
- Calhoun Mooney?
- Igen, én vagyok.
- Hobart felügyel . Ez itt Richardson. Néhány kérdésünk van magához.
- Most rögtön? - kérdezte Cal. - Éppen indulni készültem.
- Sürg s dolga van? - kérdezte Hobart.
„Jobb, ha letagadom" - gondolta Cal.
- Nem igazán - felelte.
- Akkor engedje meg, hogy elraboljunk egy kis id t magától - mondta Hobart, és
pillanatok alatt mind a ketten benn voltak az el szobában.
- Csukja be az ajtót - utasította a kollégáját. - Zavartnak látszik, Mooney. Csak nem
rejteget valamit?
- Dehogy... Miért?
- A rendelkezésünkre álló információk ennek az ellenkez jér l tanúskodnak.
Brendan a whiskyjét követelte az emeletr l.
- Ki az?
- Az apám - mondta Cal. - Várja, hogy felvigyem az italát.
Richardson kivette Cal kezéb l az üveget, és elindult a lépcs felé.
- Ne menjen fel! - mondta Cal. - Megijeszti t.
- Zaklatott egy család - jegyezte meg Richardson.
- Az apám rosszul érzi magát - mondta Cal.
- Az embereim szelídek, mirit a bárányok - mondta Hobart. - Míg valaki meg nem
szegi a törvényt.
Ismét Brendan hangja hallatszott fentr l:
- Cal! Ki van itt?
- Engem keresnek, apa - mondta Cal.
A nyelvén volt egy másik válasz, de nem mondta ki: Pedig az volt az igazabb válasz.
A patkányok, apa. Mégis bejöttek.

4.
Teltek a percek. A kérdés újra és újra visszatért, mint egy körhintán. Hobart
faggatódzásából kiderült, hogy hosszasan elbeszélgetett Shadwell-lel, úgyhogy Cal
fölöslegesen tagadott volna mindent. Az igazság egy bizonyos szeletét kénytelen volt
elmondani. Igen, ismer egy Suzanna Parrish nev n t. Nem, nem tud semmít az
el életér l, és a politikai meggy désér l sem beszélgettek. Igen, találkoztak az
elmúlt huszonnégy óra folyamán. Nem, nem tudja, hogy jelen pillanatban hol tartózkodik.
Miközben a kérdésekre válaszolt, Cal próbált nem gondolni arra, hogy Suzanna
várja a folyónál; várja, hiába várja, aztán elmegy. De minél inkább igyekezett
elhessegetni a gondolatot, annál gyakrabban tért vissza.
- Nyugtalan, Mooney?
 - Nem, csak egy kicsit melegem van.
- Randevúja van, igaz?
- Nem.
- Hol van a n , Mooney?
- Nem tudom.
- Semmi értelme, hogy védje t. Az a n a legszemetebb szemét. Higgye el,
Mooney! Láttam, mi mindenre képes. Maga is csodálkozna, ha elmondanám.
Felfordul a gyomrom, amikor eszembe jut.
Hobart teljes meggy déssel beszélt. Calnek semmi kétsége nem volt afel l, hogy
amit mondott, azt úgy is gondolta.
- Maga micsoda, Mooney?
- Hogyhogy micsoda?
- A barátom vagy az ellenségem? Nincs középút, ugye, tudja? Nincs esetleg. Barát
vagy ellenség. Melyik?
- Nem vétettem a törvény ellen.
- Azt majd én döntöm el - mondta Hobart. - A törvényt én ismerem. Ismerem és
szeretem. És nem t röm, hogy leköpjék, Mooney. Sem maga, sem más. - Nagy
leveg t vett. Aztán kijelentette: - Mooney, maga hazudik. Nem tudom, hogy miért és
milyen mértékben vesz részt ebben az ügyben, de hazudik. - Szünet. Aztán: - Talán
kezdjük elölr l.
- Mindent elmondtam, amit tudok.
- Az elejér l kezdjük. Hogyan ismerte meg a terrorista Suzanna Parrisht?

5.
Harminc-negyven perc után Hobart végül beleunt a karikázásba, és kijelentette,
hogy egyel re végeztek. Nem emel vádat, de Cal vegye úgy, hogy gyanúsítottnak min sül.
- Két ellenséget szerzett ma magának, Mooney - mondta Hobart. - Az egyik én
vagyok, a másik a törvény. Ezt meg fogja bánni.
A patkányok távoztak.
Cal öt percig üldögélt a hátsó szobában, megpróbálta összeszedni a góndolatait,
aztán felment, hogy megnézze, mi újság Brendannel. Az öreg elaludt. Az álmaira
bízva apját, Cal elindult a saját álmai után.

6.
Suzanna persze réges-rég elment.
Cal bóklászott egy ideig a környéken; a raktárak között mászkált, remélve, hogy
Suzanna talán hagyott vaIami üzenetet, de semmit nem talált.
Kimerülten a nap eseményei után, elindult hazafelé. Ahogy a kapun kilépett a Dock
Roadra, észrevette, hogy figyelik t egy parkoló kocsiból. Talán Hobart bandájából
valaki, valamelyik törvényszeret . Lehet, hogy Suzanna mégis itt volt valahol a
közelben, csak nem mutatkozhatott, mert félt, hogy meglátják. Calt nyomasztotta,
hogy nem találkoztak, a fájdalmat azonban valamelyest tompította a gondolat, hogy
Suzanna ott volt a közelében.
Biztos telefonál majd megint, ha biztonságosabb lesz a helyzet, és megbeszélnek
egy másik találkát.
Az éjszaka folyamán a szél feler södött, és dühöngött egész éjjel, még másnap is;
elhozta az sz hidegét. Híreket azonban nem hozott.

II. KÉTSÉGBEESÉS
 És így telt el két hét: semmi hír. Apja betegségével indokolva korábbi hiányzását,
Cal jra munkába állt, és folytatta, ahol abbahagyta: az igénybejelent nyomtatványok
között. Ebédid ben hazament, hogy megmelegítse az ételt Brendannek, és megetesse a
galambokat. Esténként neki-nekirugaszkodott, hogy rendet rakjon a kertben; még a
kerítést is megjavította. De ezek a munkák figyelmének csak töredékét kötötték le.
Bármennyi elterel m veletet állított is maga és türelmetlensége közé, minden tíz
gondolatából kilenc Suzannára és drága poggyászára irányult.
Ám minél több id telt el utolsó jelentkezése óta, Cal annál többször gondolt arra,
ami szinte elképzelhetetlennek t nt: hogy Suzanna nem fog telefonálni. Vagy azért
nem, mert fél a kapcsolatteremtés esetleges következményeit l, vagy - ami még rosszabb -
mert már nem tud telefonálni. A második hét vége felé Cal úgy döntött,
hogy megpróbálja megtalálni a sz nyeget az egyetlen rendelkezésére álló eszközzel:
elengedte a galambokat.
Ujjongva emelkedtek a magasba, és a ház fölött köröztek. A látvány arra a bizonyos
els napra emlékeztette Calt, és ett l jókedvre derült.
- Menjetek! - unszolta a galambokat. - Menjetek!
Körbe-körbe keringtek, mintha betájolnák magukat: Cal szívverése mindig
felgyorsult egy kicsit, amikor úgy látta, hogy valamelyik madár kiválik a raj ból.
Nyúlcip jét készenlétbe helyezte; várta, hogy indulhasson a madár után.
De alig telt el néhány perc, és a madarak mintha belefáradtak volna a szabadságba.
Egyik a másik után ereszkedett le - még a 33-as is - a kertbe, az ereszcsatornára.
S t volt, amelyik egyenesen visszarepült a mádárházba. Az ül rudak
kényelmetlenek voltak, az éjszakai vonatok nyilván zavarták a nyugalmukat, ám
legtöbbjük számára mégis ez volt az egyetlen ismer s hely.
Biztos; hogy a magasban voltak csábító szelek; szelek, amelyek a sínek melletti
galambdúcnál bujább helyek illatát hozták, a madarak azonban nem vágytak arra,
hogy szárnyaikat ilyen áramlatokon tegyék próbára.
Cal szidta a madarakat, hogy semmi vállalkozó szellem nincs bennük, aztán
megetette, megitatta ket, és csüggedten visszatért a házba, ahol Brendan ismét a
patkányokról beszélt.

III. FELEDÉKENYSÉG

1.
Szeptember utolsó hete es t hozott. Nem dagadt felh kb l kiszakadó augusztusi
záporokat, hanem szitálást és szemerkélést. A napok szürkébbek lettek, és
szürkébbnek látszott Brendan is. Cal hiába próbálta mindennap lecsalogatni t a
földszintre, apja már nem volt hajlandó megmozdulni. Cal még arra is tett egy-két
merész kísérletet, hogy elmesélje neki, mi történt egy hónappal ezel tt, de Brendant
egyszer en nem érdekelte. Mint aki nem is érti a szavakat, tekintete elködösödött, és
ingerült lett, ha Cal noszogatta.
A hozzáért k azt mondták, hogy Brendan öregkori elmebajban szenved, ami
visszafordíthatatlan folyamat, és Cal egy id múlva képtelen lesz ellátni az apját.
Mindkettejük számára az volna talán a legjobb, tanácsolták, ha Cal elhelyezné t egy
szociális otthonban, ahol Brendant egész nap ápolnák.
Cal nem fogadta meg ezt a tanácsot. Biztos volt benne, hogy az egyetlen dolog, ami
megóvja Brendant a teljes összeroppanástól, az a ragaszkodás az ismer s szobához; a
szobához, ahol oly sok éven át együtt lakott Eileennal.
Cal nem egyedül ápolta az apját. Két nappal az után, hogy a galambok röptetése
kudarcot vallott, megjelent Geraldine. Tíz perc bizonytalan menteget zést és
magyarázkodást követ en szóba került Brendan állapota, és Geraldine jó érzéke
gy zedelmeskedett. Felejtsük el a nézeteltéréseket, mondta; segíteni akarok. Calnek
nehezére esett volna visszautasítani az ajánlatot:
Brendan úgy reagált Geraldine megjelenésére, mint a gyerek, aki végre megtalálta a
mellbimbót. Dédelgették, kényeztették, és ahogy Geraldine elfoglalta a házban Eileen
megüresedett helyét, Cal azon vette észre magát, hogy is visszarázódik a dolgok
megszokott menetébe. Az érzés, amit Geraldine iránt táplált, semmi fájdalommal nem
járt, ami egyben a legbiztosabb jele volt az érzés jelentéktelenségének. Amikor ott
volt, örült neki. Ha nem volt ott, ritkán vagy egyáltalán nem hiányzott.
Ami a Fúgát illeti, Cal minden erejével azon volt, hogy az emlékek ne kopjanak, de
ez korántsem volt könny . A Birodalom számtalan, rendkívül kifinomult módon
altatta az ember éberségét; Cal szinte észre sem vette, hogy felejt.
Amikor egy sivár nap folyamán valami - egy illat, egy hang - eszébe juttatta azt a
másik helyet, a leveg jét, a lakóit, csak akkor döbbent rá, hogy mennyire megfakultak
az emlékei. És minél inkább igyekezett megtartani a feledésbe merül részleteket,
annál halványabbak lettek.
A Fúga gyönyörei már csak szavakban léteztek, amelyek mögött a valóságot nem
tudta felidézni. Amikor egy kertre gondolt, az egyre kevésbé jelentette azt a rendkívüli
helyet, ahol aludt (aludt, és azt álmodta, hogy ez a mostani élete az álom), és egyre
jobban a szokványos almafákat.
A csodák elsodródtak t le, és Cal képtelen volt visszatartani ket.
Biztosan ilyen a haldoklás, gondolta; a drága dolgok elvesznek, és tehetetlenek
vagyunk, nem tudjuk megakadályozni elmúlásukat.
Igen, ez is egyfajta haldoklás volt.

2.
Brendan, amennyire tudott, kitartott. Néhány hét után Geraldine-nek sikerült
rávennie t, hogy jöjjön le közéjük a földszintre, de Brendant nemigen érdekelte más,
mint a tea és a televízió, beszélgetés gyanánt pedig néha dörmögött valamit. Cal
id nként az apja arcát figyelte, ahogy székébe süppedve a televízió el tt ül -
arckifejezése nem változott, függetlenül attól, hogy a képerny n tudósokat vagy
komédiásokat látott -, és azon töprengett, vajon hova lett az az ember, akit ismert.
Vajon ott rejt zködik még a régi Brendan azok mögött a zavaros szemek mögött, vagy
mindvégig csak egy ábránd volt, a fiú álma a soha nem változó apáról, ami, mint
Eileen levele, egyszer csak szertefoszlott? Talán így a jobb, gondolta Cal, hogy apja
most meg van védve a fáj dalomtól - erre a gondolatra rögtön el is szégyellte magát.
Akkor mondták ezt, amikor elhaladtak Eileen koporsója mellett: talán így a legjobb.
De Brendan még nem halt meg.
Ahogy telt az id , Geraldine jelenléte Cal számára is ugyanolyan megnyugtató érzés
lett, mint az apja számára. Geraldine mosolya volt a legragyogóbb esemény azokban a
nyomorult hónapokban. Jött és ment, minden nappal egyre nélkülözhetetlenebbé vált,
míg december els hetében azzal az ötlettel állt el , hogy talán mindannyiuk számára
kényelmesebb lenne, ha odaköltözne. Teljesen természetes fejlemény volt.
- Nem akarok feleségül menni hozzád - közölte Callel. Theresa n vére házassága
kiábrándító képet mutatott öt hónapos, és máris ingatag -, és meger sítette a házastársi
kapcsolatra vonatkozó alapos gyanúját. - Valamikor akartam - mondta. - De most
boldoggá tesz az is, hogy veled lehetek.
Geraldine kellemes társaságnak bizonyult; gyakorlatias, józan - társ és szeret
egyszerre. gondoskodott róla, hogy a számlákat mindig id ben kifizessék, és hogy
mindig legyen otthon tea. vetette fel azt is, hogy Cal adja el a galambokat.
- Édesapádat már nem érdeklik a madarak - mondta többször. - Észre sem venné, ha
nem lennének.
Ebben tökéletesen igaza volt. De Cal még a gondolatot is visszautasította. Nagyon
is elképzelhet , hogy a tavasz és a jó id meghozza Brendan kedvét a galambokhoz.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz - mondta Geraldine erre az érvre. - Miért
ragaszkodsz ennyire a galambokhoz? Csak ny g a nyakadban. - Egypár napig
pihentette a témát, míg valaminek az apropóján kés bb ismét szóba hozhatta.
A történelem ismételte önmagát. Az egyre hevesebb szóváltások mintha a szüleit
visszhangozták volna: ugyanazokon az utakon jártak most a fiatalok. Cal pedig,
csakúgy, mint az apja - bár szinte minden más kérdésben befolyásolható volt -, ebben
az egy dologban nem engedett. Nem volt hajlandó eladni a madarakat.
Csökönyösségének igazi oka természetesen nem az apja felépülésébe vetett hit volt,
hanem az, hogy a galambok voltak az egyetlen konkrét kapocs Cal és az elmúlt nyár
eseményei között. .
A Suzanna elt nését követö hetekben Cal mindennap megvett egy tucat újságot, és
minden egyes oldalt végigböngészett, hátha talál valami hírt Suzannáról, a sz nyegr l
vagy Shadwellr l. De nem talált semmit, és mivel nem bírta elviselni a mindennapos
csalódást - végül abbahagyta a kutatást. Hobart és legényei sem jöttek többet -
tulajdonképpen ez is rossz hír volt. Cal lényegtelen lett a számukra: A történet - ha
még mindig írták - nélküle folytatódott.
Cal rettenetesen félt, hogy elfelejti a Fúgát, és még azt a kockázatot is vállalta, hogy
leír mindent, amire emlékszik az ott töltött éjszakából. Amikor nekiállt, rájött, hogy
rengeteg dolgot elfelejtett. Leírta a neveket is: Lemuel Lo, Apolline Dubois, Frederick
Cammell...; beírta mindet a naptára végébe, ahol a telefonszámok voltak, azzal a
különbséggel, hogy ezekhez a nevekhez nem tartozott cím és telefonszám. Csak a
szokatlan nevek, amelyekhez egyre kevésbé tudott arcokat társítani.

3.
Cal néha felriadt éjszaka, arca könnyben úszott. Geraldine igyekezett
megvigasztalni t, bár Cal mindig azt állította, hogy nem tudja elmondani, mit
álmodott. Ez bizonyos mértékig igaz volt. Cal semmire nem emlékezett, amit
szavakba zárhatott volna, csak a gyötr szomorúságra. Geraldine ott feküdt mellette,
simogatta a fejét, és azt mondta, hogy bár ez nehéz id szak, a dolgok sokkal
rosszabbul is állhatnának. Persze ebben is igaza volt. És az álmok egyre ritkábban
jöttek, míg végül teljesen megsz ntek.

4.
Január utolsó hetében, amikor a karácsonyi számlák még mindig kifizetetlenül
halmozódtak, és kiegyenlítésükre nem volt elég pénz, Cal eladta a galambokat, a 33-as
és a társa kivételével. Ezt a párt megtartotta, bár egyre nehezebben emlékezett, hogy
milyen megfontolásból. A következ hónap végére pedig teljesen elfelejtette.

IV. A NOMÁDOK

1.
Kétségtelen, hogy a tél gyötrelmesen telt Cal számára, ám Suzanna számára az
unalomnál és a rossz álmoknál jóval nagyobb veszélyeket rejtegetett.
Ezek a veszélyek a Fúga éjszakáját követ napon kezd dtek, amikor Suzanna és a
Peverelli fivérek hajszál híján ugyan, de megmenekültek Shadwellt l. Suzanna a
Shearman telke mögötti utcán találkozott Jerichauval, és azóta állandóan veszélyben
volt az életük.
Capra házában figyelmeztették Suzannát ezekre a veszélyekre, és még sok másra is.
Ám mindabból, amit elmondtak neki, a Korbács volt rá a legnagyobb hatással. A
tanácstagok a félelemt l sápadtan ecsetelték, hogy a Családok milyen közel járnak a
pusztuláshoz. Bár a sarka után kapkodó ellenségek - Shadwell és Hobart - egészen
másfélék voltak, Suzanna meg volt gy dve róla, hogy k és a Korbács ugyanabban
a mérgez talajban gyökereznek. Az élet ellensége volt, a maga módján, valamennyi.
És egyformán irgalmatlanok voltak. Kimerít volt egy lépéssel a keresked és új
szövetségese el tt járni. Az els napon, amikor a Peverelli fivéreknek köszönhet
hamis nyom megzavarta a kopókat, Suzanna és Jerichau néhány óráig tartó
kegyelemben részesültek, de délre Hobart ismét szimatot fogott. Suzanna kénytelen
volt elhagyni a várost még a délután folyamán; vett egy használt kocsit, és lecserélte a
lopott rend rautót. Tudta, hogy ha a saját kocsiját használja, az olyan, mintha
füstjelekkel irányítaná üldöz it.
Egy dolog meglepte Suzannát: a visszaszövés óta Immacolatának nyoma sem volt.
Lehetséges, hogy a varázslón és a n vérei úgy döntöttek, hogy a sz nyegben
maradnak, vagy hogy akaratuk ellenére ott ragadtak? Ez olyan szép lenne, hogy
Suzanna remélni sem merte. Az oldószer azonban - amit egyre jobban tudott irányítani
és használni - rezgéseivel soha nem jelezte Immacolata jelenlétét.
Az els hetekben Jerichau tisztelettudó távolságot tartott kettejük között; talán az
zavarta, hogy Suzanna figyelmét teljesen leköti az oldószer, és nem lehet segítségére
a tanulási folyamatban. Suzanna ereje rejtély volt a számára, amit l , a férfi, a
rettegett. Suzanna azonban lassacskán meggy zte, hogy nem neheztel rá sem , sem
az oldószer (ha egyáltalán külön lehet választani kettejüket), és Jerichau egy kicsit
felszabadult. Kés bb még azt is elmesélte neki, hogyan került hozzá az oldószer, és
hogyan élesztette fel Calt. Suzanna hálás volt a lehet ségért, hogy beszélhetett ezekr l
a dolgokról - túl sokáig kellett magába zárnia az érthetetlen eseményeket. Jerichau
nem sok magyarázattal szolgált, de amikor végre elmondhatta, rögtön enyhült Suzanna
aggodalma. És minél kevésbé félt t le, az oldószer annál inkább megmutatta, hogy mi
mindenre képes. Olyan hatalmat adott Suzannának, ami felbecsülhetetlen érték volt
azokban a hetekben: veszélyérzékel képességgel ruházta fel, olyan módon, hogy
elévetítette a jöv szellemképeit. Suzanna meglátta Hobart arcát a lépcs n, a
rejtekhelyük el tt, és megtudta, hogy nemsokára Hobart valóban ott fog állni az ajtó
el tt. Néha Shadwellt is látta, de legtöbbször Hobartot; elszánt tekintetét és Suzanna
nevét formáló száját. Ez természetesen azt jelentette, hogy azonnal menni kell, lett
légyen bármilyen órája a napnak; összeszedni a holmit, a sz nyeget, és indulás.
Az oldószert l más képességeket is kapott. Látta például a fényköröket, amit
el ször Jerichau mutatott meg neki a Lord Streeten, de meglep en rövid id alatt
teljesen clvesztették a jelent ségüket: egy újabb információval szolgáltak csupán -
mint az arckifejezés vagy a hangszín -, amelynek segítségével egy ismeretlen ember
lelki alkatát megállapította. És volt még egy látomásos képessége, valahol a
veszélyérzékel jelek és a glóriák között: látta a természetben zajló folyamatok
következményeit. Nemcsak a bimbót, hanem a tavasszal kinyíló virágot is, és ha egy
kicsit meger ltette a szemét, akkor a bimbóban meglátta a gyümölcsöt is. A
potenciális e megragadása több következménnyel járt. Az egyik az volt, hogy Suzanna
nem evett többé tojást. A másik pedig, hogy észrevette magán: küzd a fatalizmus
csábítása ellen, ami, ha nem áll ellen neki, az elkerülhetetlen események tengerére
sodorta volna t, és vitte volna abba az irányba, amerre a jöv akarta.
Ett l a veszélyes sodrástól Jerichau mentette meg Suzannát, határtalan
lelkesedésével az élet és a tettek iránt. Igaz, hogy a bimbó hervadása elkerülhetetlen,
de az emberlények és a látólények élete tele van választási lehet ségekkel:
eldönthetik, mely utakon járnak, és mely utakra nem lépnek soha.
Az egyik ilyen választási lehet ség az volt, hogy k ketten társak maradjanak, vagy
szeret k legyenek. Szeret k lettek, és ez olyan természetesen történt, hogy Suzanna
nem tudta megjelölni a döntés pillanatát. Az biztos, hogy soha nem tárgyalták meg,
bár valószín leg mindig is ott volt a leveg ben, amióta Capra házánál a mez n el ször
felvet dött. Egyszer en helyesnek látszott, hogy ezt a segítséget elfogadják egymástól.
Jerichau fennkölt szerelmi partner volt, érzékeny az apró hangulatváltozásokra; ha
kellett, egyik pillanatban harsányan kacagott, a másikban végtelenül szomorú volt.
Suzanna nagy örömére Jerichau tolvajnak is szenzációs volt. A menekül életforma
viszontagságai ellenére úgy étkeztek (és utaztak), mint a királyok - hála Jerichau
tehetségének és enyves kezének. Suzanna nem tudta, hogy mi volt Jerichau sikerének a titka -
hogy valami apró csodatettet alkalmazott-e az rök figyelmének elterelésére,
vagy egyszer en született tolvaj volt. Akármilyen módszert alkalmazott is, Jerichau
mindent el tudott csenni, méretre való tekintet nélkül, és jóformán egyetlen nap sem
telt el úgy, hogy ne ettek volna valami drága csemegét, vagy ne áldoztak volna
Jerichau újsütet szenvedélyének, a pezsg ivászatnak.
Jerichau tehetségének gyakorlati haszna is volt: megkönnyítette a menekülést, hogy
akkor váltottak kocsit, amikor kedvük tartotta; elhagyott járm vek jelezték útvonalukat.
Ez az útvonal nem tartott semmilyen határozott irányba; egyszer en arra mentek,
amerre az ösztöneik súgták. A határozott cél, mondta Jerichau, a legbiztosabb módja,
hogy az embert elkapják. Soha nem szándékozom ellopni valamit, magyarázta egyszer
Suzannának; a szándékomról magam is csak akkor értesülök, amikor már elloptam.
Senki nem jöhet rá, hogy mire készülök, hiszen magam sem tudom. Suzannának
tetszett ez a filozófia, imponált a humorérzékének. Ha egyszer visszakerül Londonba -
vissza az agyaghoz és az éget kemencéhez -, meg fogja próbálni, hogy az elv alkalmazható-
e az esztétika területén is, vagy csak a b nözésben. Lehet, hogy a
szabadon engedés az egyetlen helyes irányítási mód. Vajon milyen fazekakat csinálna,
ha egyszer nem gondolná ki el re?
A csel azonban nem tüntette el az üldöz ket, csak egy bizonyos távolságon kívül
tartotta ket. És ez a távolság többször is aggasztóan kicsire zsugorodott.

2.
A második napot töltötték Newcastle-ban, egy kis szállodában a Rudyard Streeten.
Egy hete megállás nélkül esett, és Suzannáék arról beszélgettek, hogy valami
naposabb tájra kellene költözni Angliából. Ez a megoldás azonban komoly
akadályokba ütközött. Az egyik, hogy Jerichaunak nem volt útlevele, és felt nést
keltett volna, ha megpróbálnak szerezni. A másik gond az volt, hogy Hobart
valószín leg riasztotta a kiköt ket és a repül tereket. Végül, ha kettejük utazása
megoldódik, a sz nyeg szállítása akkor is bonyodalmakat okozott volna. Majdnem
biztos, hogy egy id re meg kellett volna válniuk t le, és Suzanna err l hallani sem akart.
Érvek és ellenérvek követték egymást, közben ették a pizzájukat, és pezsg t ittak,
az es pedig az ablaküvegen dobolt.
Suzanna egyszer csak reszketést érzett a gyomrában, amit int jelként értelmezett. Az
ajtóra nézett, és egy pillanatra megbénult: úgy érezte, hogy az oldószer elkésett a
figyelmeztetéssel; látta, hogy nyílik az ajtó, belép rajta Hobart, és egyenesen a képébe
bámul.
- Mi van? - kérdezte Jerichau.
Szavai döbbentették rá Suzannát, hogy tévedett. A szellemkép minden eddiginél
élesebb volt, és ez valószín leg azt jelentette, hogy az el revetített esemény rendkívül
közel áll.
- Hobart - mondta Suzanna. - Én azt hiszem, nagyon kevés id nk van.
Jerichau fájdalmas képet vágott, de nem kételkedett Suzanna értesüléseiben. Ha azt
mondta, hogy Hobart a közelben van, akkor az úgy is volt. Suzanna id közben jós lett,
boszorkány lett; a leveg l olvasott, és mindig rossz híreket talált.
A sz nyeg miatt bonyolult m velet volt a kiköltözés. Minden egyes szálláshelyen
meg kellett gy zni. a tulajdonost vagy az igazgatót, hogy a sz nyeget k vitték a
szobába. Induláskor be kellett gyömöszölni az aznapra kiszemelt kocsiba.
Ténykedésükkel nemkívánatos figyelmet keltettek, de hát mit tehettek? Soha senki
nem állította, hogy a Mennyország könny poggyász.

3.
Alig harminc perccel kés bb Hobart belökte a szállodai lakosztály ajtaját. A
szobában még érezte a n leheletének melegségét. De és a néger már nem voltak ott.
Megint! Hányszor állt már a hátrahagyott szemetükben az elmúlt néhány hónap
során, hányszor szívta be ugyanazt a leveg t, amit a n , hányszor látta alakjának a
nyomát az ágyban! De mindig elkésett. Mindig megel zték, és elt ntek, Hobartnak
pedig csak egy újabb kísértetjárta szoba jutott.
Nem lesz egy nyugodalmas éjszakája, sem békés nappala, amíg meg nem kapja, le
nem igázza a n t. Az elfogása és a megbüntetése lett Hobart rögeszméje.
A felügyel nagyon jól tudta, hogy ebben a dekadens világban, ahol minden
perverziónak megvan a maga védelmez je, akadna olyan is, aki ékes szavakkal
mentegetné a n t. Azért üldözte t, néhány emberével, személyesen, hogy majd
megmutathassa neki a töivény igazi arcát, miel tt még a liberálisok oltalmazni
kezdenék. A n nek meg kell szenvednie azért, amit h s legényei ellen elkövetett.
Kegyelemért fog kiabálni, de Hobart er s lesz, és meg sem hallja a könyörgését.
Volt persze szövetségese: Shadwell.
A rendfenntartók közül senkiben nem bízott annyira, mint Shadwellben; mintha
ikrek lettek volna. Hobart ebb l merített er t.
És bármilyen furcsa, a könyvb l is, a kódokat tartalmazó könyvb l, amit elvett a
l. Aprólékosan végigtanulmányozta; a papírját, a kötését, mindent átkutatott a
rejtett jelentés reményében. Semmit nem talált. Maradtak hát a szavak és a képek.
Ezeket is szakért k elemezték. A történetek, úgy t nt, egészen egyszer en mesék
voltak. Az illusztrációk, mint a szöveg is, ártatlanságot színleltek.
De Hobart nem d lt be nekik. Egy másodpercig sem kételkedett benne, hogy a
könyv többet jelent, mint az egyszer volt, hol nem volt. Ha végre a keze közé
kaparintja a n t, semmit l sem retten vissza, és ki fogja égetni bel le, hogy mi az a
rejtett jelentés.

4.
A Newcastle-i „majdnem-kudarc" után Suzanna és Jerichau óvatosabbak lettek. A
nagyvárosok helyett, ahol szép számmal akadtak rend rök, kisebb helységekben
szálltak meg. Ennek természetesen megvoltak a maga hátrányai. A két idegen és a
sz nyeg kíváncsiságot és kérdéseket szült.
Az új taktika azonban bevált. Kih tötte mögöttük a nyomot, hogy ezután sehol nem
töltöttek harminchat óránál hosszabb id t; és hogy rendszertelenül váltogatták a
tartózkodási helyeket, egyik városból a másikba, egyik faluból a másikba. Eleinte csak
napok, majd hetek, végül hónapok teltek el a kopók nélkül, és már-már azt hitték,
hogy üldöz ik feladták a harcot.
 Ebben az id szakban Suzanna gyakran gondolt Calre. Oly sok minden történt azóta,
hogy a Mersey partján szerelmet vallott. Suzanna gyakran eltöprengétt azon, hogy Cal
érzései vajon mennyiben írhatók az oldószer számlájára, mekkora hatással lehetett rá,
hogy megérintette, és átáramlott a testébe, vajon mennyire volt ez a hagyományos
értelemben vett szerelem. Néha nagyon szerette volna felhívni és beszélni vele; ami
azt illeti, többször meg is kísérelte. A téboly akadályozta meg, hogy megszólaljon, vagy -
ahogy az ösztönei súgták - a vonalban valóban volt valami idegen, aki figyelte
a hívást? A negyedik vagy ötödik alkalommal nem is Cal, hanem egy n vette fel a
kagylót, aki tudni akarta, hogy kivel beszél, és amikor Suzanna nem felelt, azzal
fenyeget zött, hogy feljelenti. Suzanna többé nem telefonált; egyszer en nem érte
meg a kockázatot.
Jerichau kifejtette a véleményét a dologról.
- Mooney egy Kakukk - mondta, amikor Cal szóba került. - Felejtsd el t!
- Ha valaki Kakukk, akkor semmit nem ér? Ezt akarod mondani? Na és én?
- Te most már hozzánk tartozol - mondta Jerichau. - Látólény vagy.
- Jóformán semmit nem tudsz rólam - mondta Suzanna. - Hosszú-hosszú évekig
egyszer lány voltam...
- Te soha nem voltál egyszer lány.
- De igen - mondta Suzanna. - Hidd el, hogy az voltam! Még most is az vagyok. Itt.
-A homlokára mutatott. - Néha felébredek, és nem tudom elhinni, ami történt...
történik... velem. Amikor arra gondolok, hogy milyen voltam.
- Semmi értelme, hogy hátrafelé tekingess - mondta Jerichau. - Semmi értelme azon
töprengeni, hogy „mi lett volna, ha".
- Te bezzeg nem foglalkozol ezzel, igaz? Észrevettem. Nem is emlegeted a Fúgát.
Jerichau elmosolyodott.
- Miért emlegetném? Boldog vagyok így is. Veled. Lehet, hogy holnap másképpen
lesz. Lehet, hogy tegnap másképpen volt, nem emlékszem. De ma, most boldog
vagyok. Kezdem megszeretni a Birodalmat.
Suzannának eszébe jutott, amikor Jerichau elveszett a tömegben a Lord Streeten;
mennyire megváltozott.
- És mi lenne, ha soha többé nem látnád a Fúgát?
Jerichau egy pillanatra elmerengett.
- Ki tudja? Inkább nem is gondolok erre.
Valószín tlen egy románc volt az övék. Suzanna új látásmódot tanult a benne rejl
er l. Jerichaut mindjobban elkábította az a világ, amelynek a kicsinyességét Suzanna
egyre világosabban látta. És ezt felismerve - ami sokkal mélyebb tudás volt, mint azok
a leegyszer sítések, amelyek korábban irányították t - Suzanna egyre biztosabban
érezte, hogy számára a sz nyeg jelenti az egyetlen és utolsó reményt; míg Jerichau -
akinek az otthona a sz ttesben volt - egyre közömbösebb lett a sz nyeg sorsa iránt, a
pillanatban és a pillanatnak élt, és nem érzett szinte semmi reményt vagy megbánást.
Jerichau már alig beszélt arról, hogy valami biztonságos helyet kellene találniuk a
Fúgának, és egyre többet valamilyen szívfacsaró dologról, amit az utcán vagy a
televízióban látott.
Bár Jerichau ott volt mellette, és azt mondta, hogy mindig számíthat rá, Suzanna
gyakran érezte úgy: egyedül van.

5.
És valahol a nyomában Hobart is egyedül volt; még az emberei között, még
Shadwell társaságában is egyedül. A n l álmodott, és az illatról, amit hátrahagyott,
hogy kigúnyolja t; a kínról álmodott, amiben majd része lesz.
 Ezekben az álmokban lángolt a keze - mint egyszer, nem is olyan régen -, és ahogy
a n verg dött, a lángok a szoba falába martak, felkúsztak a mennyezetre, míg a
helyiség végül olyan volt, mint egy süt . Hobart felriadt, eltakarta az arcát, és a keze
nem lángolt, hanem verítékben úszott. Örült, hogy a törvény megvédi t a félelemt l,
és örült, hogy az angyalok oldalán áll.

V. CSONTASSZONYUNK

1.
Shadwell nehéz napokat élt meg.
Emelkedett hangulatban - új, nagyratör céllal - került ki a Fúgából, de a világot,
amelynek uralkodója akart lenni, kitépték a kezéb l. Ráadásul Immacolata, akihez
segítségért folyamodhatott volna, minden jel szerint bennmaradt a sz ttesben. Végül is
látólény volt, még ha kitagadták is. Tulajdonképpen semmi meglep nem volt abban,
hogy amikor visszakerült arra a földre, amit valamikor magáénak követelt, feltámadt
benne a vágy, hogy ott maradjon.
Shadwell azért nem volt teljesen egyedül. Norris, a Hamburgerkirály még mindig a
parancsait leste, még mindig elégedett volt a szolgasággal. És természetesen ott volt
Hobart. A felügyel valószín leg megbolondult, de ez most csak kapóra jött. Volt egy
bizonyos célkit zése, amit Shadwell egyszer még talán a saját szolgálatába állíthat. Ez
- ahogy Hobart fogalmazott - egy igazságtev hadjárat volt.
Ám hiába akart hadjáratot vezetni, ha nem volt mi ellen. Öt hosszú hónap telt el, és
nem találták meg a sz nyeget: ShadweIl kétségbeesése minden sikertelen nap után
egyre n tt. Eltér en a többiekt l, akik ugyanazon az éjszakán léptek ki a Fúgából,
Shadwell a legapróbb részletekig emlékezett az élményre. A zakó - amely a Fúga
csodatetteit rejtette - elevenen rizte az emlékeket. Túlságosan is elevenen. Nem volt
olyan óra, hogy Shadwell ne vágyakozott volna vissza a Fúgába.
Már nem csak arra vágyott, hogy övé legyen a Fúga. A várakozás hosszú heteiben
ennél jóval komolyabb cél érlel dött Shadwellben. Ha egyszer visszatalál arra a
földre, olyan tettet visz véghez, amit soha, egyetlen látólény sem kísérelt meg: bemegy
a Gy be. Amióta megfogant az agyában, minden percét ez a kínzó gondolat kötötte
le. A behatolásért talán büntetés jár, de hát nem éri meg a kockázatot? A felh fátyol, a
Lepel mögött gy lt össze az összes varázslat, ami mindent felülmúlt a látólények
történetében -, és így a világ történetében.
A teremtés lakozott a Gy ben. Ha besétál, és meglátja titkait, nem lesz-e Isten
maga is?

2.
Shadwell éppen egy olyan helyen volt, ami kit en illett ezekhez a gondolatokhoz:
a Szent Philomenának és Szent Callixtusnak ajánlott kis templomban, a londoni City
betonrengetegében. Nem azért jött, hogy a lelkét ápolja; a pap hívta ide, aki most a
déli misét celebrálta egy maroknyi hivatalnoknak. Shadwell nem ismerte a férfit, de a
levelében azt írta, hogy fontos hírei vannak a számára; olyan hírek, amelyeknek
Shadwell hasznát veheti. A keresked gondolkodás nélkül eleget tett a meghívásnak.
Shadwell katolikus nevelésben részesült, és bár régóta hanyagolta a hitét, a
gyerekkorban megtanult szertartást soha nem felejtette el. Hallgatta a Sanctust, szája
mozgott a szavak ritmusára, hiába telt el húsz év; amióta utoljára énekelte. Aztán az Áldozati
ima - röviden és tömören, hogy a könyvel k miel bb visszatérhessenek a számoláshoz -
, és rögtön utána a Megszentelés:
... Vegyétek, és egyetek ebb l mindnyájan! Mert ez az én testem, mely értetek adatik...

Régi szavak, régi szertartás. Kereskedelmi jelentésük azonban mit sem kopott.
A hatalomról és a mindenhatóságról szóló beszéd mindig vonzani fogja a
közönséget. Az istenek mindig divatban lesznek.
A gondolataiba mélyedt Shadwell csak akkor vette észre, hogy a mise véget ért,
amikor a pap megjelent mellette.
- Mr. Shadwell?
Shadwell felemelte a tekintetét borjúb r keszty jér l. Mindenki elment, csak és a
pap maradtak a templomban.
- Már vártuk magát - mondta a pap, miel tt meger sítették volna, hogy ahhoz
beszél, akihez kell. - Rendkívül örülök.
Shadwell felállt.
- Mir l van szó?
- Legyen szíves, velem jönni! - hangzott a válasz.
Shadwellben fel sem merült, hogy ne engedelmeskedjen. A f hajón keresztül a pap
egy fával burkolt helyiségbe vezette, aminek olyan szaga volt, mint egy
bordélyháznak: izzadság és parfüm keveréke. A helyiség túlsó végében a pap elhúzott
egy függönyt, és el bukkant egy ajtó.
Miel tt elfordította a kulcsot, így szólt:
- Mr. Shadwell, maradjon szorosan mögöttem, és ne közelítse meg a Szentélyt...
A Szentélyt? Shadwell most kezdte csak sejteni, hogy miért hívták ide.
- Igen - mondta.
A pap kinyitotta az ajtót. Meredek k lépcs sor volt el ttük, amit csak a hátuk
mögül kisz gyenge fény világított meg. Harmincnál Shadwell abbahagyta a
számolást; az els tíz lépcs fok után szinte teljes sötétségben ereszkedtek lefelé.
Shadwell a száraz és hideg falnak tapasztotta a kezét, hogy ne veszítse el az egyensúlyát.
Egyszer csak fényt pillantott meg a mélyben. A pap arca - fakó golyó a homályban -
hátranézett.
- Maradjon mögöttem! - mondta. - Veszélyes!
Amikor leértek, a pap megfogta Shadwell karját, mintha nem bízna benne, hogy a
vendég betartja az utasításokat. Egy labirintus közepébe érkeztek; árkádok nyíltak
minden irányba, kiszámíthatatlanul kanyarogtak és tekeregtek. Némelyikben gyertya
égett, a többi sötétségbe burkolózott.
Amikor vezet je végigvitte az egyik folyosón, Shadwell csak akkor vette észre,
hogy nincsenek egyedül. A falakban mélyedések voltak, mindegyikben egy-egy
koporsó. Shadwell megborzongott. Halottak minden tt: az porukat érezte a nyelvén.
Shadwell tudta, hogy ki az az egyetlen személy, aki élvezi ezt a társaságot.
Miközben ez eszébe jutott, a pap elengedte a karját, és elt nt egy átjáróban, imát
mormolva útközben. Távozásának oka: az egyik alagútban egy lefátyolozott alak
közeledett Shadwell felé, tet l talpig feketében, mint egy gyászoló, aki eltévedt az
urnák között. Nem kellett megszólalnia vagy felemelnie a fátylát, hogy Shadwell
megismerje: Immacolata.
Shadwellt l egy kis távolságra megállt, hallgatott. Légzése megremegtette a fátyol red it.
Aztán csak ennyit mondott:
- Shadwell.
Hangja elmosódott volt, er lködve beszélt.
- Azt hittem, hogy a sz ttesben maradtál - mondta Shadwell.
- Majdnem bennragadtam - felelte Immacolata.
- Bennragadtál?
 Shadwell hallotta a háta mögött a pap lépteit; távozott.
- A barátod? - kérdezte.
- Az egyik hívem - mondta Immacolata. - Istenn nek neveznek, az Éj
Sz zanyjának. Kasztráltatják magukat, hogy ezzel is tanúsítsák szolgálatukat. -
Shadwell elfintorodott. - Ezért nem engednek téged a Szentély közelébe.
Megszentségtelenítésnek tartják. Ha istenn k nem kéri, eddig sem jöhettél volna.
- Hogy bírod elviselni ket?
- Rejtekhelyet adtak, amikor szükségem volt rá. Egy helyet, ahol gyógyulhatok.
- Miért kellene gyógyulnod?
A fátyol lassan megemelkedett, bár Immacolata nem nyúlt hozzá. Shadwell gyomra
felfordult a látványtól: Immacolata hajdan különleges arca a felismerhetetlenségíg el
volt torzulva, egy mer nyers hús és szivárgó seb.
- ...hogy...? - hüledezett Shadwell.
- Az r férje - felelte Immacolata, szétroncsolt szája alig tudta megformálni a szavakat.
- Ezt tette?
- Az oroszlánjai - mondta Immacolata. - Figyelmetlen voltam.
Shadwell nem volt kíváncsi a további részletekre.
- Bánt, ugye? - kérdezte Immacolata. - Te érzékeny férfi vagy.
Az „érzékenyt" némi iróniával mondta.
- De el tudod takarni, nem? - kérdezte Shadwell, undorral gondolva Immacolata
képességeire. Ha másokét tudta, saját hibátlan külsejét miért ne tudná lemásolni?
- Kurvának tartasz talán? - kérdezte Immacolata. - Hogy kipingáljam magam
hiúságból? Nem, Shadwell. Viselni fogom a sebeimet. Jobban illik hozzám, mint a szépség. -
Szörny mosoly jelent meg az arcán. - Nem gondolod?
Makacssága ellenére remegett a hangja. Shadwell úgy érezte, hogy befolyásolható,
t kétségbeesett. Az elmeháborodástól való félelem ismét a hatalmába kerítheti.
- Hiányoztál - mondta Shadwell. Megpróbált határozottan az arcába nézni. - Jó volt
veled dolgozni.
- Vannak új szövetségeseid - mondta Immacolata.
- Hajlottál róluk?
- A n véreim néha ott voltak körülötted. - Shadwell nem nagyon lelkesedett a gondolatra. -
Bízol Hobartban?
- Megfelel a célnak.
- És mi a cél?
- Megtalálni a sz nyeget.
- Amit nem talált meg.
- Nem. Még nem. - Shadwell igyekezett egyenesen Immacolatára nézni, próbált
szeretettel tekinteni az arcára. - Hiányzol - mondta. - Szükségem van a segítségedre.
Immacolata valami sziszeg hangot hallatott, de nem válaszolt.
- Nem ezért hívattál ide? -kérdezte Shadwell. - Hogy újrakezdhessük?
- Nem - mondta Immacolata. - Ahhoz túl fáradt vagyok.
Bármennyire vágyott is Shadwell a Fúga földjére, t sem villanyozta fel a gondolat,
hogy folytatni kell az üldözést, városról városra követve a szél suttogását a sz ttesr l.
- Ráadásul... - mondta Immacolata. - . . . megváltoztál.
- Nem - tiltakozott Shadwell. - Még mindig a sz ttest akarom.
- Csak nem azért, hogy eladd - mondta Immacolata. - Hanem hogy urald.
- Ezt honnan veszed? - kérdezte Shadwell jámbor mosollyal. Az el tte álló roncsból
nem tudta elég jól kiolvasni, hogy színlelése m ködött-e. - Megállapodást kötöttünk,
istenn . Hogy porrá zúzzuk ket.
- És még mindig ezt akarod?
 Shadwell habozott, mert tisztában volt vele, hogy mindent kockára tesz a
hazugsággal. Immacolata jól ismerte t - talán még a koponyájába is belátott, ha akart.
Shadwell tudta, hogy nemcsak a társaságáról kell lemondania, ha Immacolata rájön,
hogy becsapják. De hát megváltozott a varázslón , vagy nem? Romlott áru lett bel le.
Szépsége-az egyetlen hatalom, amellyel szemben Shadwell tehetetlen volt - elmúlt.
Most Immacolata volt, aki könyörgött, bár viselkedésével igyekezett leplezni ezt.
Shadwell mcgkockáztatta a hazugságot.
- Most is azt akarom, amit mindig - mondta. - A te ellenségeid az én ellenségeim.
- Akkor elpusztítjuk ket - mondta Immacolata. - Egyszer s mindenkorra.
Arca labirintusában fény gyulladt, és felkavarta a halottak porát maga körül.

VI. A TÖRÉKENY SZERKEZET

1.
Február másodikán reggcl Cal halva találta Brendant az ágyban. Az orvos
megállapította, hogy napkelte el tt egy órával állt be a halál: a test egyszer en leállt,
és az élet elszökött.
Brendan elméje rohamos gyorsasággal tompult, körülbelül karácsony óta.
El fordult, hogy Geraldine-t a felesége nevén szólította, Calt pedig a testvérének
nézte. A prognózis rossz volt, de ilyen hirtelen távozásra senki nem számított.
Magyarázkodásra és meghitt búcsúzkodásra nem maradt id . Brendan egyik nap még
közöttük volt, másnap már csak gyászolni lehetett.
Bármennyire szerette is az apját, Calnek nehézségei voltak a bánattal. Kettejük
közül Geraldine sírt, Geraldine szolgált a megfelel érzelmekkel, amikor a
szomszédok részvétüket nyilvánították. A gyászoló fiú szerepét Cal csak eljátszani
tudta, átérezni nem. Kényelmetlenül érezte magát, mindössze ennyire tellett t le.
Ahogy közeledett a hamvasztás napja, ez az érzés csak er södött. Cal egyre
közönyösebben szemlélte magát, hihetetlen volt, hogy semmit nem érez. Mintha
hirtelen megkett dött volna: Az egyik Cal a nyilvánosság el tt gyászolt, és a halált
úgy kezelte, ahogy az illend ség megkívánta. A másik Cal az el sziporkázó
kritikusa volt, aki belátott minden elkoptatott szólam mögé. Ez utóbbi Bolond Mooney
hangja volt, a hazugok és képmutatók ostora. „Egyáltalán nem vagy hiteles - suttogta a
poéta. - Nézz már magadra, te pojáca!"
Ez a ficam furcsa mellékhatásokkal járt, amelyek közül a legjelent sebb az volt,
hogy Cal éjjelente ismét álmodott. Azt álmodta, hogy kristálytiszta leveg ben lebeg;
aranyló gyümölcsökt l roskadozó fákról álmodott; emberi nyelven beszél állatokról
álmodott, és emberekr l, akik b gtek, mint az állatok. A galambjairól is álmodott,
álmodott, és emberekr l, akik b gtek, mint az állatok. A galambjairól is álmodott,
as és párja beszélnek hozzá, a maguk madárnyelvén, de nem értette a tanácsaikat.
Ez az álom nappal is vele volt, és - bár tudta, hogy nevetséges az ötlet - amikor
etette a madarakat, azon vette észre magát, hogy félig tréfálkozva a titkaik fel l
faggatja ket. De a galambok csak pislogtak, és híztak.
A temetésen gyorsan túlestek. Eljöttek Eileen rokonai Tyneside-ból és Brendan
rokonai Belfastból. Volt whisky, volt barna sör Brendan testvéreinek, volt sonkás
szendvics, és amikor az összes pohár és tányér kiürült, a gyásznép hazament.

2.
- El kellene utaznunk valahová! -vetette fel Geraldine egy héttel a temetés után. -
Kimerültnek látszol.
Cal az ebédl ablakánál ült, a kertet nézte.
 - Kicsit rendbe kell tennünk a házat - mondta. - Nyomaszt.
- Esetleg el is adhatnánk - mondta Geraldine.
Cal tompa agya erre nem is gondolt, pedig egyszer megoldás volt.
- Ez baromi jó ötlet - mondta. - Vennénk egy másikat, ahol a kert végében nem
mászkálnak vonatok.
Rögtön nekiláttak a keresésnek, még miel tt a jó id felverné az árakat. Geraldine
elemében volt, áradtak bel le a megfigyelések és az ötletek, amikor megtekintettek egy-
egy.ingatlant. Wavertree-ben találtak is egy szerény házat, ami mindkettejüknek
tetszett, és az árajánlatukat is elfogadták. De a Chariot Street-i házon sehogy sern
sikerült túladni. Két érdekl már majdnem aláírta a szerz dést, aztán mégis
meggondolta magát. Ahogy teltek a hetek, még Geraldine lelkesedése is megcsappant.
A Wavertree-ben kiszemelt házat március elején elvesztették, és kénytelenek voltak
elölr l kezdeni mindent. Felbuzdulásuk addigra már alaposan megfogyatkozott, és
nem találtak semmi kedvükre valót.
A madarak pedig még mindig beszéltek az álmokban. És Cal még mindig nem
értette bölcs tanácsaikat.

VII. TÖRTÉNETEK KÍSÉRTETVÁROSRÓL

1.
Öt héttel az után, hogy Brendan hamvait elszórták az Emlékezés Mezején, Cal egy
fanyar és vöröses kép férfinak nyitott ajtót: ritka haját fült l fülig keresztbe fésülte,
hogy eltakarja a koponyáját, ujjai közt méretes szivarvég.
- Mr. Mooney? - kérdezte, és meg sem várva a választ, már folytatta is: - Engedje
meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Gluck. - A szivart áthelyezte jobb kezéb l a
balba, és er sen megrázta Cal kezét. - Anthony Gluck. - A férfi arca valahonnan
ismer s volt. „De honnan?" - töprengett Cal. - Szeretnék beszélni Önnel.
- A Munkáspártra szavazok - mondta Cal. - Nem korteskedem.
- A ház érdekelne.
- Ó! - mondta Cal, és az arca felderült. - Akkor kerüljön beljebb. - Bevezette a férfit
az ebédl be. Az egy pillanat alatt az ablaknál termett, és a kertet vizsgálgatta. - Szóval
ez az a kert.
- Pillanatnyilag elég nagy a rendetlenség - menteget zött Cal.
- Érintetlenül hagyta? - kérdezte Gluck.
- Érintetlenül?
- A Chariot Street-i események óta.
- Tényleg meg akarja venni a házat? - kérdezte Cal.
- Megvenni? Ó, bocsánatot kérek, nem. Nem is tudtam, hogy eladó.
- Azt mondta, hogy a ház...
- Igen, a ház érdekel. De nem akarom megvenni. Azért érdekel, mert ez volt a múlt
augusztusi bonyodalmak középpontja. Igaz?
Calnek csak szórványos emlékei voltak arról a napról. Természetesen emlékezett a
rettenetes szélre, ami óriási károkat okozott a Chariot Streeten. Egészen tisztán
emlékezett a Hobarttal való beszélgetésre is, és hogy az hiúsította meg a találkozást
Suzannával. De sok minden - a Gereblye, Lilia halála, tulajdonképpen mindaz, ami a
Fúgából sarjadt - kihullott az emlékezetéb l.
Gluck lelkesedése azonban kíváncsivá tette.
- Az nem a természet m ve volt - mondta a férfi. - Egyáltalán nem. Tökéletes
példája annak, amit a szakma anomáliás jelenségnek nevez.
 - A szakma?
- Tudja, hogy egyesek hogy nevezik mostanában Liverpoolt?
- Nem.
- Kísértetváros.
- Kísértetváros?
- És higgye el, minden okuk megvan rá.
- Mit értett azon, hogy a szakma?
- Tulajdonképpen nagyon egyszer . Olyan eseményeket dokumentálok, amelyek
megmagyarázhatatlanok; olyan eseményeket, amelyeket a tudományos körök nem
tudnak értelmezni: amelyeket az emberek nem hajlandók meglátni. Rendellenes
jelenségeket.
- Ez mindig is egy szeles város volt - jegyezte meg Cal.
- Higgye el - mondta Gluck -, ami itt történt a múlt nyáron, az sokkal több volt,
mint egy er s szél. A folyó másik partján egy ház egyetlen éjszaka leforgása alatt
porrá zúzódott. Fényes nappal tömeges hallucináció fordult el . Emberek százai
fényeket, ragyogó fényeket láttak az égén. Mindez és sok minden egyéb ennek a
városnak a közelében történt, két-három nap alatt. Ön szerint ez mer véletlen?
- Nem. Ha biztos benne, hogy mindez valóban...
- Valóban megtörtént? Igen, Mr. Mooney, mindez valóban megtörtént. Több mint
húsz éve gy jtöm az ilyen jelleg anyagot. Gy jtöm és vizsgálom, és ezekben a
jelenségekben rendszert fedeztem fel.
- Ezek szerint nemcsak itt történnek?
- De nem ám. Egész Európából kapom a jelentéseket. Egy bizonyos id elteltével
összeáll valamilyen kép.
Ahogy Gluck beszélt, Calnek eszébe jutott, honnan ismer s az arca: egy
tévém sorból, ami - ha jól emlékszik - arról szólt, hogy a kormány elhallgatja az
idegen bolygóról érkez nagykövetek látogatásait.
- Ami a Chariot Streeten és a város más pontjain történt - folytatta Gluck -, egy
olyan képbe illeszkedik, amely teljességgel nyilvánvaló a számunkra, akik
tanulmányozzuk ezeket a dolgokat.
- Ez mit jelent?
- Ez azt jelenti, hogy figyelnek bennünket, Mr. Mooney. Egész áldott nap
megfigyelés alatt állunk.
- Kik figyelnek?
- Egy másik világ lényei, akik olyan technikával rendelkeznek, ami messze
felülmúlja a miénket. A tárgyaiknak csak darabjait láttam, óvatlan látogatók
felejthették itt. De azokból is kiderül, hogy a háziállataik is értelmesebbek, mint mi
vagyunk.
- Tényleg?
- Ismerem ezt a tekintetet, Mr. Mooney - mondta Gluck nyugodtan. - Ön azt hiszi,
tréfálok. De a saját szememmel láttam a bizonyítékokat. Az elmúlt évben minden
eddiginél többet. Ezek a lények vagy egyre figyelmetlenebbek, vagy nem bánják, hogy
tudunk róluk.
- Ami mit jelent?
- Ami azt jelenti, hogy velünk kapcsolatos terveik a végs stádiumba jutottak. Hogy
berendezéseiket elhelyezték, és miel tt észbe kaphatnánk, már le is gy ztek bennünket.
- Meg akarnak támadni bennünket?
- Hiába gúnyolódik...
- Nem gúnyolódom. Tényleg nem. Igaz, elég nehéz elhinni, de. .. - Hosszú hónapok
óta el ször jutott eszébe Bolond Mooney. - ...érdekel, amit mond.
 - Nos - Gluck harcias arckifejezése megenyhült -, ez igazán üdít fordulat.
Általában azt gondolják, hogy szórakoztatni akarom az embereket. De hadd mondjam
el: alaposan utánajártam mindennek.
- Elhiszem.
- Semmi értelme, hogy csinosítgassam az igazságot - mondta büszkén. - Elég
meggy , úgy, ahogy van.
A legfrissebb vizsgálataival folytatta, és hogy milyen eredményre vezettek. A jelek
szerint Nagy-Britannia hemzseg az elképeszt és bizarr eseményekt l. Hallott-e például -
érdekl dött Gluck - a mélytengeri hales l Halifax fölött? és arról a wiltshire-
i faluról, amely saját északi fénnyel büszkélkedhet? vagy Blackpoolban arról
a hároméves gyerekr l; aki születése óta tökéletesen érti a hieroglifákat? Ez mind igaz
történet, állította Gluck; mind bizonyítható. És ez még semmi. A szigetország bokáig
jár a csodákban, legtöbb lakója azonban meg sem látja.
- Az igazság majdnem kiszúrja a szemünket - rnondta Gluck. - És mégsem vesszük
észre. A látogatók itt vannak. Angliában.
Vonzó elgondolás volt - a halak és bölcs gyerekek apokalipszise, amint felforgatja
Angliát; és bármennyire képtelennek is t ntek a tények, Gluck meggy dése
határozott és hiteles volt. De elmélete valahogy mégsem stimmelt. Cal nem tudta
megfogalmazni, hogy miért - és nyilván nem volt abban a helyzetben, hogy vitába
szállhatott volna vele -, de valami azt súgta neki, hogy útközben Gluck valahol rossz
irányba kanyarodott. A legnyugtalanítóbb pedig az a folyamat volt, amit ez a mesebeli
litánia Cal fejében elindított; valami tény után kutatott, amit egyszer tudott, de
elfelejtett. Ott volt valahol, mégsem érte el.
- Természetesen hivatalos vizsgálat is történt - mondta Gluck. - Itt, Kísértetvárosban.
- Vizsgálat?
- Igen. Nemcsak házak t ntek el. Emberek is. Akiket idecsalogattak, legalábbis az
én információim szerint. Gazdag embereket, befolyásos barátokkal rendelkez
embereket, akik idejöttek, és soha nem hagyták el a várost. Legalábbis önszántukból nem.
- Hihetetlen.
- Ó, tudnék én olyan történeteket mesélni, hogy egy pénzember elt nése ahhoz
képest kismiska. - Gluck meggyújtotta a szivart, ami minden egyes alkalommal
kialudt, amikor valamilyen új szálon elindult. Pöfékelése füstfátyolt borított rá. -
Sajnos, nagyon keveset tudunk - mondta. - Ezért kutatok, ezért kérdez sködöm
tovább. Már rég felkerestem volna önt, de nagyon felpörögtek az események.
- Sajnos, nem tudok igazán segíteni - mondta Cal. - Az az egész id szak valahogy
homályos nekem...
- Igen - mondta Gluck. - Ez várható volt. Többször tapasztaltam. A tanúk
egyszer en elfelejtik. Véleményem szerint ezt a barátaink - a szivar nyálas végével az
ég felé bökött - idézik el . A feledékenységet. Volt valaki más is a házban aznap?
- Az apám. Azt hiszem.
Cal még ebben sem volt egészen biztos.
- Beszélhetnék vele?
- Meghalt. A múlt hónapban.
- Bocsánatot kérek. Fogadja szinte részvétem. Hirtelen halállal halt meg?
- Igen.
- Ön pedig eladja a házat. Itthagyja Liverpoolt?
Cal vállat vont.
- Nem hiszem. - Gluck a füst mögül bámulta Calt. - Mostanában mintha nem
nagyon tudnék dönteni - vallotta meg Cal. - Olyan, mintha álomban élnék.
„Soha nem mondtál még ennél nagyobb igazságot!" szólalt meg egy hang a tarkója
tájékán.
- Igen - mondta Gluck. - Megértem önt.
Kigombolta a zakóját; és kitárta. Cal szívverése eszeveszetten felgyorsult, de a férfi
csak a névjegye után kotorászott a bels zsebben.
- Tessék - mondta. - Kérem, tegye el!
A. V. Gluck, ez állt a kártyán, a birminghami cím alatt pedig egy idézet, pirossal: Amit
ma bebizonyítanak: hajdan csak képzelték.
- Ez kit l származik?
- William Blake-t l - felelte Gluck. - Menny és Pokol házassága. Meg rzi a
névjegyemet? Ha eszébe jut valami, bármi... rendellenes... kérem, keressen meg!
- Feltétlenül - mondta Cal. Ismét a névjegykártyára nézett. - A V. mit jelent?
- Vergilius - mondta Gluck. - Valamilyen apró titka mindenkinek van, nem igaz?

2.
Cal meg rizte a névjegykártyát, inkább a találkozás emlékére, mint abban a
reményben, hogy valaha használni fogja. Élvezte a férfi társaságát szokatlansága
miatt, de az el adást nem kívánta vissza. Az ismétlés valószín leg megtörné
különleges vonzerejét.
Amikor Geraldine megérkezett, Cal mesélni kezdett neki a látogatásról, aztán
meggondolta magát, és egészen más irányba terelte a beszélgetést. Tudta, Geraldine
kinevetné, hogy egyáltalán meghallgatta a fickót, és bármilyen különös is volt Gluck
és az elmélete, nem akarta, hogy Geraldine kicsúfolja, ha mégoly szelíden is.
Lehet, hogy a férfi valahol rossz irányba kanyarodott, de akkor is rendkívüli utakon
járt. Cal nem emlékezett ugyan, hogy miért, de gyanította, hogy ebben megegyeznek.

Hetedik rész
A NÉPVEZÉR
Csigalépcs vezet minden magas tisztséghez. Sir Francis Bacon Esszék
(Julow Viktor fordítása) I. A HÍRNÖK

1. Ködös márciusi nappalok, dércsípte éjszakák - a tavasz késlekedett. Néha úgy t nt,
hogy soha nem ér véget a tél, hogy a világ eztán mindig ilyen lesz: szürke szürke
hátán, míg az entrópia teljesen megszünteti az életet.
Nehéz id szak volt ez Suzanna és Jerichau számára. Nem Hobart miatt; Suzannának
még az is megfordult a fejében, hogy egy kis veszély akár hasznos is lehet - felrázza
ket tespedtségükb l.
Ám míg Suzanna a letargiától és a kedvetlenségt l szenvedett, Jerichau sokkal
riasztóbban reagált ezekre a hetekre. A Birodalom kicsinyessége, amin korábban
mindketten jót mulattak, Jerichau számára szórakozásból megszállottsággá fajult.
Nyugodtsága - Suzanna eredetileg ezt találta Jerichau egyik legvonzóbb tulajdonságának -
elpárolgott. Jerichau újabban tele volt hamis energiával, megállás
nélkül szajkózta a reklámszövegeket és versikéket, amiket - lévén Babu - magába
szívott, mint egy szivacs; a tévében látott krimikb l és vetélked kb l ráragadt a
sekélyes beszédstílus. Gyakran vitatkoztak, néha egészen élesen. A heves szóváltások
közepén Jerichau általában felállt és távozott, mint aki nem hajlandó a haragra
fecsérelni az erejét, és valamilyen zsákmánnyal - rendszerint itallal - tért vissza,
amelyet aztán morcosan és - ha Suzannát nem sikerült megbékítenie - egyedül elfogyasztott.
Suzanna azzal igyekezett kielégíteni Jerichau nyughatatlanságát, hogy állandóan
úton voltak, de ez csak súlyosbította a kórt.
Amikor egyedül volt, Suzanna elkeseredve gondolt arra, hogy íme, két generációval
kés bb a történelem megismétli önmagát; most játszotta Mimi szerepét.
És ekkor, talán az utolsó pillanatban, tavaszodni kezdett, és Suzanna is lassan
jókedvre derült. Dédelgetni kezdte magában a reményt, hogy talán már nem is üldözik
ket; a kopók feladták, és hazamentek. Még egy hónap, és esetleg el is indulhatnak
menedéket keresni, ahol nyugodtan megkezdhetik a sz ttes életre keltését.
És ekkor meghallották a jó hírt.

2.
Coventry közelében voltak egy városkában; megtetszett nekik a neve - „Félárva Pajta" -
, és ez éppen elegend indok volt, hogy megálljanak. Sütött a nap, majdnem
melegített, és úgy döntöttek: megkockáztatják, hogy a sz nyeget otthagyják a
szálláshelyükön, és sétálnak egyet.
Jerichau éppen egy édességboltból jött ki, miután zsebeit jól megtömte fehér
csokoládéval - ez volt a legújabb szenvedélye -, amikor valaki elsurrant Suzanna
mellett, és odasúgta neki: „Balra és megint balra", aztán hátra sem nézve továbbsietett.
Jerichau is meghallotta, és azonnal követte az utasítást, na meg az idegent. Suzanna
utánakiáltott, de Jerichaut nem lehetett megállítani; az els keresztez désnél balra
fordult. Suzanna a nyomába szeg dött, átkozva t a meggondolatlanságáért, ami máris
felt nést keltett. Balra és megint balra kanyarodva Suzanna egy nagyon sz k utcába
érkezett, amely aligha látott napfényt. Ott állt Jerichau, és - mint egy rég nem látott testvért -
megölelte az idegent.
Nimrod volt az.

3.
- Nagyon nehezen találtalak meg benneteket-mondta Nimrod, amikor
visszaérkeztek a szállásukra. Útközben tettek egy kis kitér t, hogy Jerichau
beszerezhesse az ünnepi pezsg t. - Hullban majdnem sikerült, de elt ntetek.
Szerencsére emlékezett rátok valaki a szállodában. Azt mondta, hogy berúgtál,
Jerichau. Ez igaz? És hogy le kellett fektetni téged.
- Nincs kizárva - mondta Jerichau.
- Lényeg, hogy itt vagyok, méghozzá egy óriási hírrel.
- Milyen hírrel? - kérdezte Suzanna.
- Nemsokára hazamegyünk.
- Ezt ki mondta?
- Capra.
- Capra? - kérdezte Jerichau. A név hallatára még a pezsg jér l is megfeledkezett. -
Az hogy lehet?
- A Prófétával üzent. Már mindent el készítettek. Capra beszélt vele...
- Egy pillanat! - szakította félbe Suzanna. - Miféle Prófétáról van szó?
- Azt mondta, hogy terjesszük a hírt - folytatta Nimrod határtalan lelkesedéssel. -
Keressünk meg mindenkit, aki kinn maradt a sz ttesb l, és mondjuk meg nekik, hogy
közel a szabadulás. Elmentem mindenfelé, és elmondtam mindenkinek. Véletlenül
bukkantam rátok. Ez aztán a szerencse, igaz? Senki sem tudta, hol vagytok...
- És úgy volt jó - mondta Suzanna. - Nekem kellett volna jelentkeznem, amikor én
úgy érzem, hogy eljött az ideje, hogy kih lt a nyom.
 - De hát kih lt - mondta Nimrod. - Jéghideg. Nem igaz, hogy nem érzed! - Suzanna
hallgatott. - Az ellenségeink feladták az üldözést - folytatta Nimrod. - A Próféta tudja.
azt mondja, amit Capra, és Capra szerint vége az elnyomásnak.
- Ki ez a Próféta? - kérdezte Suzanna.
Nimrod izgatott szóáradata itt megakadt. Fintorogva nézett Suzannára.
- A Próféta az Próféta - mondta. Úgy látszott, fölöslegesnek tart minden további
információt.
- Még a nevét sem tudod?
- A Gy mellett élt - mondta Nimrod. - Ezt tudom. Remete volt, a szövés el tt
remete volt. Azon az éjszakán, múlt nyáron, Capra magához hívatta. Elhagyta a
sz ttest, hogy tanításait terjeszthesse. A Kakukkok kényuralma hamarosan véget ér...
- Hiszem, ha látom - mondta Suzanna.
- Majd meg is látod - mondta Nimrod egy igaz hív megingathatatlan odaadásával.
- Most a mi id nk következik. Ezt mondja mindenki. Túl sok van a Kakukkok
rovásán. Az koruknak vége.
- Legalábbis ezt szeretnénk.
- Kételkedhetsz...
- Azt teszem.
- ...de én láttam a Prófétát. Hallottam a szavait. És azok Capra szavai. - Szeme
hittérít i buzgalomtól csillogott. -Nyomorult senki voltam, amikor eljött a Próféta.
Teljesen lepusztultan, kiszolgáltatva mindenféle Kakukk-kórnak. Akkor meghallottam
a hangját, és odamentem hozzá. És nézzetek csak rám!
Suzannának már volt szerencséje fanatikusokhoz - a testvére huszonhárom éves
korában újjászületett, és életét Krisztus szolgálatába állította -, és tapasztalatból tudta,
hogy a vakbuzgó hittel nem érdemes vitába szállni. Tulajdonképpen maga is szeretett
volna csatlakozni a hív k boldog csapatához, amit Nimrod lefestett; szerette volna
lerázni a terhét, a sz nyeget, és útjára engedni a Fúgát. Belefáradt, hogy félelem
nélkül nem nézhet senkinek a szemébe, hogy soha meg nem állhat. Már rég
megkeseredett az öröme, amelyet mint csodálatos titokkal rendelkez kívülálló érzett.
Szeretett volna újra az agyaggal babrálni vagy a barátaival csevegni. De bármilyen
csábító is volt, nem tudta elfogadni ezt az ámító szózatot, nem tudott hallgatni. Valami
nem stimmelt.
- Honnan tudod, hogy nem a vesztünket akarja ez Próféta? - kérdezte Nimrodtól.
- Vesztünket? A vesztünk volna, ha szabadok lennénk? Vissza kell adnod a sz ttest,
Suzanna! Elviszlek a Prófétához... - Megragadta Suzanna kezét, mintha máris indulni
akarna. Suzanna kiszabadította az ujjait.
- Mi bajod van? - kérdezte Nimrod.
- Nem fogom odaadni a sz nyeget, csak mert meghallottad az Igét - mondta harcosan.
- Oda kell adnod! - mondta Nimrod, értetlenséggel és dühvel a hangjában.
- Mikor beszcl legközelebb ez a Próféta? - kérdezte Jerichau.
- Holnapután - felelte Nimrod, még mindig Suzannát nézve. -Az üldözésnek vége.
Vissza kell adnod a sz nyeget!
- Mert ha nem adom, akkor jön és elveszi? - kérdezte Suzanna. - Erre célzol?
- Ti Kakukkok! - sóhajtott Nimrod. - Mindig mindent agyonbonyolítotok. Eljött a
Próféta, elhozta Capra bölcsességét. Miért nem érted ezt meg? - Egy pillanatra
elhallgatott. Amikor folytatta, harsányságát egy kicsit visszafogta. - Tiszteletben
tartom a kételyeidet. De be kell látnod, hogy a helyzet megváltozott.
- Szerintem meg kellene nézni ezt a Prófétát - mondta Jerichau. Suzannára pillantott. -
Igazam van?
Suzanna bólintott.
 - Igen! - mondta Nimrod vigyorogva. - Igen, és mindent meg fogtok érteni.
Suzanna szerette volna, hogy valóban így legyen.
- Holnapután - mondta Nimrod - mindenféle üldözésnek vége lesz.

II. FÉNYÁR

1.
Aznap éjjel, miután Nimrod elment, Jerichau pedig pezsg mámorát aludta ki a
másik szobában, Suzanna valami olyasmit csinált, amit még soha: felkeltette magában
az oldószert, egyszer en azért, hogy ne legyen egyedül. Az elmúlt hetekben sok
mindent megmutatott neki az oldószer, megmentette Hobarttól és gonoszságától, de
Suzanna még mindig nem bízott egészen ebben a varázser ben. Még mindig nem
tudta biztosan, hogy vajon irányítja-e az oldószert, vagy fordítva. Aznap éjjel
azonban rájött, hogy így csak a Kakukkok gondolkodnak, minduntalan éles
határvonalakat ékelve a dolgok közé: a látó és a látott, az szibarack és az íze közé.
Az efféle elkülönítések eszközként hasznosak lehetnek ugyan, egy bizonyos ponton
túl azonban értelmetlenek. Suzanna és az oldószer egyszer s mindenkorra
összefonódtak; Suzanna volt az oldószer, és az oldószer Suzanna, egymástól immár
elválaszthatatlanul.
Ezüstös fényében fürd zve Suzanna ismét Mimire gondolt, akinek várakozás volt
az egész élete, éveire por telepedett, miközben egyre várta a csodát, ami elkésett.
Ahogy ez eszébe jutott, Suzanna csendesen sírni kezdett.
Nem elég csendesen, mert Jerichaut felébresztette. Hallotta közeled lépteit, aztán
kopogását a fürd szobaajtón.
- Úrn m! - Jerichau olyankor használta ezt a megszólítást, ha bocsánatkérésre
készül dött.
- Nincs seinmi baj - mondta Suzanna.
Suzanna elfelejtette bezárni az ajtót, Jerichau benyitott. Egy szál hosszú alsóing volt
rajta, amiben aludni szokott. Látva Suzanna bánatát, Jerichau elkomorodott.
- Miért vagy ilyen szomorú? - kérdezte.
- Minden rossz. - Suzanna csak ennyit tudott mondani zavarodottságában.
Jerichau meglátta az oldószer maradékát, a földön mozgott kettejük között,
fényessége elhalványodott, ahogy távolodott Suzannától. Jerichau tisztelettudó
távolságban maradt.
- Elmegyek Nimroddal meghallgatni a beszédet - mondta Jerichau. - Te meg itt
maradsz a sz ttessel, jó?
- És ha követelni fogják?
- Akkor majd döntenünk kell - mondta Jerichau. - De el bb meg kell nézni ezt a
Prófétát. Lehet, hogy csak egy szélhámos. - Jerichau elhallgatott; nem nézett
Suzannára, a földet bámulta.
- Sok szélhámos van közöttünk - mondta egy kis id múlva. - Én is az vagyok.
Suzanna az ajtóban álló Jerichaura meredt. Rájött, hogy nem az oldószer kihunyó
ragyogása tartotta t viszsza. Megszólította t, nagyon halkan.
- Te nem vagy az - mondta.
- De igen - mondta Jerichau.
Újabb gyötrelmes csend következett.
Aztán Jerichau megszólalt:
- Bocsásson meg, úrn m!
- Nincs mit megbocsátanom.
 - Megbuktam - mondta Jerichau. - Nagyon fontos akartam lenni a számodra, de
látod, megbuktam.
Suzanna felállt, és odament Jerichauhoz. Végtelen bánatában még a fejét sem tudta
felemelni. Suzanna megfogta a kezét, és megszorította.
- Nélküled nem éltem volna túl ezeket a hónapokat - mondta Suzanna. - Te vagy a
legdrágább barátom.
- Barátod - mondta Jerichau csüggedten. - Én nem a barátod akartam lenni.
Suzanna érezte, hogy Jerichau keze reszket, és ez eszébe juttatta a Lord Streeten
történteket, amikor ott álltak a tömegben, és ugyanazt látták, ugyanúgy
rettegtek..Azóta az ágyuk is közös volt, és kellemes élményekben volt részük, de
semmi több. Suzanna túlságosan is el volt foglalva a sarkukban liheg vadállatokkal,
szinte semmi másra nem figyelt; Jerichau nagyon közel volt, és mégis nagyon messze,
hogy Suzanna észrevehette volna, mennyire szenved. Most észrevette, és megijedt.
- Szeretlek, úrn m - motyogta Jerichau, torka majdnem elnyelte a szavakat, ahogy
kimondta. Aztán kihúzta a kezét Suzanna kezéb l, és elhúzódott t le. Suzanna
utánament. Sötét volt a szobában, de Suzanna látta Jerichau fájdalmas arcát, reszket tagjait.
- Én ezt nem tudtam - mondta Suzanna, és megérintette Jerichau arcát.
Amióta ismerték egymást, Suzanna soha nem gondolt arra, hogy Jerichau nem
ember; ezt a tényt csak még jobban feledtette vele, hogy Jerichau olyan mohón falta a
Birodalom kicsinyes dolgait. Most eszébe jutott. Egy másik fajt, egy másik
élettörténetet látott maga el tt. A gondolattól Suzanna szíve zakatolni kezdett.
Jerichau megérezte - vagy meglátta - Suzanna izgatottságát, és korábbi tétovasága
elpárolgott. Közelebb ment, míg nyelvével elérte Suzanna száját. Suzanna
megcsókolta és átölelte t. A titokzatos lény viszonozta ölelését.
El közösülésük megnyugtató volt, de nem figyelemre méltó. Most - mintha
megkönnyebbült volna a vallomástól - Jerichau er re kapott, szinte szertartásosan
vetk ztette le Suzannát, csókolta, ahol érte, és a csókok között egy olyan nyelven
suttogott, amir l tudnia kellett, hogy Suzanna nem érti, ám hangja oly végtelenül
leleményes volt, hogy Suzanna, bár nem ismerte jelentésüket, megértette a szavakat. A
szerelem szavai voltak ezek, erotikus versikék és ígéretek, amelyekben Jerichau vágya
ltött testet.
Fallosza - egy szó, magja - egy szó. Suzanna hüvelye, melybe verseit öntötte - egy
tucatnál is több szó. Suzanna becsukta a szemét, és érezte, hogy Jerichau szavalása
elemészti. Válaszolt neki, ahogy tudott: sóhajokkal és értelmetlenségekkel, amelyek
beleillettek Jerichau hömpölyg varázslatába. Amikor újra kinyitotta a szemét,
Suzanna látta, hogy társalgásuk a leveg t is lángra lobbantotta, szavaik - és az érzések,
amiket kifejeztek - meztelen testükr l áradozó fénylexikont írtak köréjük.
Olyan volt, mintha a szoba hirtelen megtelt volna lámpásokkal, füst- és
papírlámpásokkal. A készít k testének a forrósága emelte ket a magasba, fényük a
szoba minden pontját csodás életre keltette. Suzanna látta a párnára hullott göndör
sz rszálakat, ahogy bet kké állnak össze; látta, ahogy a leped egyszer szövése
megdics ül; mindenütt a formák érzékeny érintkezését látta: a falak találkozását a
közéjük szoruló térrel, a függönyök szenvedélyes ragaszkodását az ablakhoz, a székét
a ráterített kabáthoz és a cip höz alatta.
De leginkább Jerichaut látta, és csoda volt. Suzanna észrevette Jerichau
szivárványhártyájának apró hullámzását, ahogy tekintete sötét hajáról a párnára
siklott; látta szívverését ajka lüktetésében és a torkán. Mellkasán a b r már-már
kísértetiesen sima volt, de kemény izmokat takart; karja er s, és egy pillanatra sem
lazult el, szorosan ölelte Suzannát, ahogy Suzanna is Jerichaut. Szorításában nem volt
er szakos férfiasság, csak türelmetlen sürgetés, Suzanna részér l szintúgy.
 Kinn sötétség borult a féltekére, de k ketten fényesek voltak.
Jerichau kifulladt ugyan, és abbahagyta a szavalást, de gyengédségük tovább
táplálta a fényeket, azok tovább ringatták ket, és nem halványodtak, csak utánozták a
szerelmeseket: szín színnel, fény fénnyel egyesült, míg a szoba vakítóan ragyogott.
Szeretkeztek, aludtak, aztán megint szeretkeztek; a szavak virrasztottak körülöttük,
játékuk simogató reszketéssé tompult, ahogy a szerelmesek újra elaludtak.
Amikor Suzanna felébredt, és elhúzta a függönyt egy újabb zaklatott nap reggelén,
úgy emlékezett az elmúlt éjszakára, mint a tiszta szellem megnyilatkozására.

2.
- Én már kezdtem felejteni, úrn m - mondta aznap Jerichau. - Te mindig mindent
tisztán meg riztél, de én hagytam, hogy kiessen az emlékezetemb l. A Birodalom
nagyon er s. Megzavarta a fejemet.
- Biztos, hogy nem felejtetted volna el - mondta Suzanna.
Megérintette Jerichau arcát, ujja hegyével megsimogatta a fülét.
- Te nem.
Kés bb Jerichau azt mondta:
- Szeretném, ha együtt mehetnénk megnézni a Prófétát.
- Én is szeretném, de nein lehet.
- Tudom.
- Itt várlak, Jerichau.
- Sietek vissza hozzád.

III. A PRÓFÉTA VARÁZSA

Nimrod a megbeszélt helyen várta Jerichaut. Úgy látszott, hogy az id közben eltelt
két nap alatt csak tovább n tt a lelkesedése.
- Ez lesz az eddigi legnagyobb találkozó.. . - mondta. - A táborunk egyre
gyarapodik. Közel a nap, Jerichau. Mindenki készenlétben áll és vár.
- Hiszem, ha látom.
És látta.
Miközben beesteledett, Nimrod egy bonyolult útvonalon egy hatalmas romhoz
vezette t, amit a jelek szerint réges-rég nem használtak már semmire. Az épület
fénykorában öntöde volt, de az ínséges esztend k alaposan megtépázták. Falait
feltehet leg egészen más forróság f ti majd hamarosan.
Ahogy közelebb értek, fényeket pillantottak meg, de semmiféle hang vagy jel nem
utalt a Nimrod által beígért nagyszabású összejövetelre. A szolgáltatóépületek kövei
közt néhány magányos alak bóklászott; ett l eltekintve a hely elhagyatottnak látszott.
Amikor azonban beléptek az ajtón, Jerichaunak döbbenetes élményben volt része
(amit aznap éjjel még több hasonló követett): a hatalmas épület telis-tele volt
látólényekkel. Minden törzs képviseltette magát, a Babu és a Ye-me, a Lo és az Aia;
látott öreg férfiakat és asszonyokat, látott karon ül gyerekeket. Volt, akire emlékezett
a sz ttesb l; k nyilván úgy döntöttek a múlt nyáron, hogy szerencsét próbálnak a
Birodalomban. Mások, Jerichau feltevése szerint, azoknak a leszármazottai voltak,
akik még a kezdet kezdetén kinn maradtak a sz ttesb l; lerítt róluk, hogy saját
hazájukban is idegenek. Sokan egészen messze álltak hív társaiktól, mintha attól
félnének, hogy nem fogadják be ket.
Zavaró volt a legújabb divat szerint kiöltözött és kifestett sereglet; a látólények
jellemz vonásait visel testvérei farmerban és b rdzsekiben, mintás ruhában és
magas sarkú cip ben jelentek meg. Külsejükb l ítélve némelyiküknek egészen jó sora
lehetett a Birodalomban, talán meg is gazdagodtak. Mégis eljöttek ide.
Rejtekhelyükön a Kakukkok között hozzájuk is elért a szabadulás híre, és eljöttek,
elhozták gyerekeiket és imáikat. Eljöttek azok is, akik csak szóbeszédb l és
hallomásból ismerhették a Fúgát; idehozta ket a remény, hogy megláthatják azt a
helyet, amit szívük soha nem felejtett el.
Korábbi cinizmusa ellenére, a néma és reményked sokaság láttán Jerichau meghatódott.
- Ugye, megmondtam? - suttogta Nimrod, ahogy átvezette Jerichaut a tömegen. -
El remegyünk, amennyire csak lehet, jó?
A hatalmas terem végében egy emelvény állt, teleszórva virággal. Fények táncoltak
fölötte - Babu-csodatettek -, vibráló foszforeszkálás hullott a színpadra.
- Mindjárt jön - mondta Nimrod.
Ezt Jerichau is sejtette. Már látszott is valami mozgolódás a terem túlsó végében;
néhány alak, egyforma sötétkék öltözetben, hátrébb parancsolta a tömeget az
emelvény szélét l. A hívek szó nélkül engedelmeskedtek a felszólításnak.
- Kik ezek? - kérdezte Jerichau az egyenruhás alakok felé mutatva.
- A Gárda - felelte Jerichau. - Éjjel-nappal a Prófétával vannak, rzik t.
Jerichau nem kérdez sködhetett tovább. A dobogó végén, a csupasz téglafalban
kinyílt egy ajtó, izgatott remegés járta át a tömeget. Az egybegy ltek az emelvény felé
nyomultak. Jerichaut is megfert zte a felindulás; bármennyire igyekezett is meg rizni
ítél képességét, érezte, hogy szíve izgatottan kalapál.
A Gárda egyik tagja jelent meg az ajtóban, kezében egy egyszer szék. Letette az
emelvér;y elejére. A tömeg Jerichau hátának feszült, nyomták jobbról, nyomták balról.
Minden arc, kivéve Jerichauét, a színpad felé fordult. A várakozás feszültsége
némelyek számára elviselhetetlen volt: könnyek csorogtak az arcukon. Mások
csendben imádkoztak.
A Gárda két újabb tagja lépett ki az ajtón, közöttük egy sárgába öltözött alak: a
tömeg felmorajlott, amikor megpillantotta. Nem volt üdvrivalgás, ahogy Jerichau
várta, csak feler södött a korábbi morajlás; a halk, vágyakozó hang a szívébe markolt.
A dobogó fölött a lebeg lángok fényesebben világítottak. A moraj egyre mélyült és
visszhangzott. Jerichaunak nagy er feszítésébe került, hogy ne csatlakozzon.
A fények már fehéren izzottak, de a Próféta nem lépett el , hogy megmártózzon a
dics ít ragyogásban. Mozdulatlanságával ingerelte az egybegy lteket, akik
nyöszörögve könyörögtek, hogy mutassa meg magát. A Próféta továbbra is ellenállt, a
tömeg továbbra is kérlelte t, a szótlan fohász egyre lázasabb lett.
A Próféta csak három-négy percnyi mozdulatlanság után adta meg magát a
könyörgésnek, kilépett a fénybe. Termetes férfi volt - biztos is Babu, gondolta Jerichau -
, de határozatlanság érz dött a lépteiben. Vonásai kellemesek, s t talán kicsit n iesek: haja -
selymes, mint egy csecsem é - fehér sörény.
Odaért a székhez, leült-úgy t nt, fájdalmaí vannak-, és végignézett a tömegen. A
moraj lassacskán elhalkult, de a Proféta csak akkor szólalt meg, amikor teljes lett a
csend. Jerichau metsz , megszállott hangra számított, de csalódnia kellett: a Próféta
vékony, er tlen hangon, gyengéden, s t bátortalanul beszélt.
- Barátaim. . . - mondta. - Capra nevében gy ltünk ma össze...
- Capra... - Az egész tömeg a nevet suttogta.
- Hallottam Capra szavait. Azt mondta, hogy nagyon-nagyon közel az id .
„Olyan kelletlenül beszél - gondolta Jerichau - mintha terhére lenne ez a
tolmácsmegbízatás."
- Ha sok a kételked közöttetek - mondta a Próféta -, dobjátok félre kételyeiteket.
Nimrod egy pillantást vetett Jerichau felé, mintha azt mondaná: rólad beszél.
 - Napról napra n a táborunk... - folytatta a Próféta. - Capra szava mindenkihez elér,
megtalálja az utat az elfelejtetthez és a feledékenyhez. Az alvót felrázza. Táncra
perdíti a haldoklót. - Nagyon halkan beszélt, a retorika helyettesítette a hanger t.
Gyülekezete gyermekként csüggött a szavain. - Hamarosan otthon leszünk. A
szeretteink között leszünk, ott, ahol apáink és anyáink éltek. Nem kell tovább
rejt zködnünk. Ezt Capra mondja nekünk. Felemelkedünk, barátaim. Felemelkedünk,
és ragyogni fogunk.
Alig elfojtott zokogás hallatszott mindenfel l. A Próféta is hallotta, és elnéz
mosollyal csitította a sírókat.
- Ne sírjatok! - ruondta. - Látom, hogy vége szakad minden sírásnak. Vége szakad
minden várakozásnak.
- Igen - mondta egy emberként a tömeg. - Igen. Igen.
Jerichau érezte, hogy a helyeslés hulláma t is elragadja. Nem kívánt ellenállni.
Hiszen is ehhez a néphez tartozott, közös a tragédiájuk, és a vágyuk is közös.
- Igen... - hallotta Jerichau a saját hangját -, igen... igen. . .
- Most már elhiszed? - kérdezte mellette Nimrod, aztán is csatlakozott a kántáláshoz.
A Próféta felemelte keszty be bújtatott kezét, hogy lecsendesítse a zúgást. A tömeg
most nehezebben csillapodott le, de amikor a Próféta újra megszólalt, hangja er sebb
volt, mintha az együttérzés megnyilvánulása táplálta volna.
- Barátaim! Capra, mint mi is mindannyian, szereti a békét, de ne áltassuk
magunkat. Ellenségeink vannak. Ellenségeink az emberlények, és igen, a látólények
között is sokan vannak, akik elárultak bennünket. Szövetkeztek a Kakukkokkal, hogy
álomban tartsák földjeinket. Ezt Capra látta, a saját szemével. Árulás és hazugság,
barátaim, mindenütt. - Egy pillanatra lehajtotta a fejét, mintha minden erejét össze
kellene szednie a következ szavakhoz. - Mit tegyünk? - kérdezte kétségbeesett hangon.
- Vezess bennünket! - kiáltotta valaki.
A Próféta erre felemelte a fejét, arca gondterhelt volt.
- Én csak az utat tudom megmutatni - tiltakozott.
A kiáltáshoz azonban többen csatlakoztak a teremben, a követelés egyre er södött.
- Vezess bennünket! - kiabálták. - Vezess bennünket!
A Próféta lassan felállt. Ismét felemelte a kezét, hogy elhallgattassa a gyülekezetet,
de ez most már nem ment könnyen.
- Csendet! - mondta a Próféta; immár kénytelen volt kiabálni. - Csendet! Csendet kérek!
- Követni fogunk! - kiáltotta Nimrod. - Követünk!
Képzelte csak Jerichau, hogy a fények felragyognak a dobogó fölött, hogy a Próféta
haja glóriaként övezi jóságos vonásait? Az arcáról ítélve nyomasztotta t a hadba
szólítás; a nép röbbet akart bizonytalan ígéreteinél.
- Hallgassatok meg! - kérte a tömeget. - Ha azt akarjátok, hogy vezesselek benneteket...
- Igen! - üvöltötte ötszáz torok.
- Ha ezt akarjátok, figyelmeztetnem kell benneteket, hogy nem lesz könny . Félre
kell tennünk a kíméletességet. K keménynek kell lennünk! Vérontás lesz.
Figyelmeztetése egy cseppet sem riasztotta meg az egybegy lteket. S t csak
fokozta lelkesedésüket.
- Ravasznak kell lennünk - mondta a Próféta -, mint ravaszak voltak azok is, akik
összeesküdtek ellenünk.
A tömeg és vele együtt Jerichau eget ver lármát csapott.
- A Fúga hazavár bennünket!
- Hazavár! Hazavár!
- És mi meghallgatjuk hívó szavát. Mennünk kell!
A dobogó végében résnyire nyitva hagyták az ajtót, valószín leg azért, hogy a
Próféta kísérete hallja a beszédet. Jerichau felfigyelt egy mozdulatra. Valaki állt az
ajtóban, és az árnyékban lév arc mintha ismer s lett volna...
- Együtt megyünk a Fúgába - mondta a Próféta; hangjában már nyoma sem volt a
korábbi gyengeségnek, kelletlenségnek.
Jerichau a szónok mögé figyelt; igyekezett kihámozni a sötétségb l az ajtóban álló alakot.
- Capra nevében visszaszerezzük a Fúgát az ellenségeinkt l.
A férfi az ajtóban megmozdult, és egy menekül fénysugár megvilágította az
alakját. Jerichau gyomra görcsbe rándult, ahogy halkan nevet társított az archoz. A
férfi éppen mosolygott, de Jerichau tudta, högy a mosolynak semmi köze nincs a
jókedvhez, mert a férfi azt nem ismerte. Ahogy a szeretetet sem; ahogy a könyörületet
sem...
- Kiálts, népem! Kiálts!
Hobart állt az ajtóban.
- Hadd halljanak bennünket álmukban! Halljanak, és rettegjék ítéletünket!
Jerichau egészen biztos volt benne. Örökre bevés dött az emlékezetébe az az id ,
amit a felügyel társaságában töltött. Igen. Hobart volt az.
A Próféta hangja minden szótaggal egyre er södött. Valami alig látható módon
mintha az arca is megváltozott volna. A jóságos álarc elt nt, és csak a meggy déses
düh maradt.
- Terjesszétek a hírt! - mondta. - A kitaszítottak viszszatérnek!
Jerichau egészen más szemmel figyelte az el adást; a lelkesedés látszatát meg rizte,
miközben kérdések zakatoltak a fejében.
Mindenekel tt: ki ez az ember, aki a szabadulás ígéretével felkavarja a
látólényeket? Egy remete, ahogy Nimrod állította, egy ártatlan, akit Hobart a saját
céljaira használ? Ez volt a legjobb, amit remélhetett. A legroszszabb pedig az, hogy
és Hobart egy húron pendülnek; látólény és emberlény b nszövetsége, amit kettejük
közös célkit zése hozott létre: hogy megkaparintsák és talán elpusztítsák a Fúgát.
Fülsiketít lárma volt a teremben, de árja már nem lelkesítette Jerichaut, hanem
megfulladt benne. Abrak volt itt mindenki: Hobart balekjai. Jerichau rosszul lett, ha
belegondolt.
- Álljatok készen! -mondta a Próféta a gyülekezetnek. - Álljatok készen! Közel az óra.
Ezzel az ígérettel a fények kihunytak a dobogó fölött. Néhány pillanattal kés bb,
amikor újra kigyulladtak, Capra tolmácsa már clt nt, csak cgy üres szék maradt, és
egy gyülekezet, amely kész volt bárhová követni t.
A teremb l kiáltások hallatszottak, kérték a Prófétát, hogy beszéljen még, de a
színpad végében becsukódott az ajtó, és nem nyílt ki többé. A tömeg lassacskán
megértette, hogy vezet jét nem tudja meggy zni, és oszlani kezdett.
- Ugye, mondtam? - kérdezte Nimrod. B zlött az izzadságtól, mint mindenki. -
Ugye, megmondtam?
- Igen, megmondtad.
Nimrod megragadta Jerichau karját.
- Gyere! - mondta csillogó szemmcl. - Odamegyünk a Prófétához. Megmondjuk
neki, hogy hol van a sz nycg.
- Most?
- Most, rögtön! Miért adjunk id t az ellenségeinknek, hogy felkészüljenek?
Jerichau sejtette, hogy erre a beszélgetésre sor kerül majd. Készen állt a mentségeivel.
- El bb meg kell gy zni Suzannát - mondta. - És én tudom csak elhitetni vele, hogy
ezt kell tennie. Bennem megbízik.
- Akkor elmegyek veled.
- Nem. Majd én egyedül.
 Nimrod bizalmatlannak látszott, talán gyanút is fogott.
- Vigyáztam rád - emlékeztette Jerichau -, amikor karon ül gyerek voltál. - Ez volt
az adu. - Emlékszel?
Nimrod nem tudta visszatartani a mosolyt.
- Ó, azok az id k! - mondta.
- Bíznod kell bennem, ahogy akkor bíztál bennem - mondta Jerichau. Nem volt a
hazugság híve, de most nem volt helye az erkölcsi aggályoknak. - Hadd menjek el én
Suzannához; és majd együtt idehozzuk a sz nyeget. És akkor odamegyünk a
Prófétához, mind a hárman.
- Igen - mondta Nimrod. - Azt hiszem, így jó lesz.
Elindultak a kijárat felé. A rajongó hív k már szétszóródtak a sötétségben. Ígéretei
után Jerichau elköszönt Nimrodtól, és útnak eredt. Amikor eléggé messze járt már, a
sötétség leple alatt nagy ívben visszakanyarodott az épület felé.

IV. LEHULL AZ ÁLARC

Esni kezdett az es , miközben Jerichau az öntöde mögött leselkedett, de húsz perc

elteltével várakozása eredménnyel járt. Nyílt az ajtó, és a Próféta két test rgárdistája
lépett ki rajta. Az es el l a kocsijukba menekültek - több is parkolt az épület mögött-,
és sietségükben nyitva felejtették áz ajtót. Jerichau várt még egy kicsit a csöpög
bozótban, és amikor a kocsi elhajtott, gyorsan az ajtóhoz futott, és bement az épületbe.
Egy piszkos, téglával kirakott folyosón találta magát, amelyb l több kis átjáró
ágazott el. A folyosó sötét volt, csak a bejáratnál világított egy lámpa.
Ahogy egyre messzebb jutott az ajtótól - és az es kopogásától -, Jerichau
beszélgetésre lett figyelmes. Elindult a hangok irányába, a villanykörtét l távolodva
egyre sötétebb lett a folyosón. Szavakat hallott.
- ...a szaguk... - mondta valaki. Nevetés. A zajt kihasználva Jerichau megszaporázta
lépteit. Er lköd szeme ekkor újabb, bár tompa fényt pillantott meg.
- Bolondot csinálnak bel led - mondta egy másik hang. Hobart felelt:
- Mindjárt vége. Mindjárt a kezem között lesz a n .
- Kit érdekel a n ... - hangzott a válasz. Lehet, hogy ez a Próféta hangja volt, bár
másképpen csengett. - ... nekem a sz nyeg kell! Megbaszhatjuk a világ öszszes
hadseregét, ha nincs mit meghódítani.
A szóhasználat kevésbé volt választékos, mint az imént az emelvényen: a hadvezéri
teend ket illet en semmi vonakodás; semmi álszerénység nem érz dött. Jerichau az
ajtóhoz lapult, aminek a túlsó oldaláról a beszélgetés hallatszott.
- Szedjétek le rólam ezt az ocsmányságot - mondta a Próféta.
Szinte még be sem fejezte a mondatot, amikor hirtelen megszakadt a társalgás.
Jerichau visszafojtotta a lélegzetét, nehogy elmulasszon valami suttogást. De semmit
nem hallott.
Aztán ismét megszólalt a Próféta:
- Ne titkolózzunk! - mondta, látszólag minden apropó nélkül. - Hiszem, ha látom, igaz?
Erre kitárult az ajtó. Jerichaunak nem volt ideje viszszalépni, betántorodott a
helyiségbe. Hobart rögtön elkapta t, hátracsavarta, majdnem eltörte a karját, közben
Jerichau fejébe is belekapaszkodott, hogy mozdítani sem bírta.
- Igazad volt - mondta a Próféta. Anyaszült meztelenül állt a helyiség közepén,
terpeszben, széttárt karokkal, és csöpögött róla az izzadság. Egy csupasz villanyég
kíméletlenül megmutatta g zölg , fehér testét.
- Megérzem a szagukat - mondta egy ismer s hang, és el lépett Immacolata
varázslón . Szorult helyzete ellenére Jerichau némi megelégedettséget érzett, amikor
meglátta Immacolata megcsonkított areát. Megkínozták. Ennek csak örülni lehetett.
- Mióta hallgatóztál? - kérdezte a Próféta Jerichautól. - Megtudtál valami érdekeset?
Halljuk!
Jerichau a férfira nézett. Három gárdista foglalatoskodott a testével, törülköz kkel
sikálták. Nem csak az izzadságot távolították el, hanem húsdarabokat is a nyakáról és
a válláról, a karjáról, a kezér l. Ez volt az a fojtogató szemét, amir l az imént
panaszkodott. A Próféta vedlett. A leveg megtelt a mérgez csodatettek b zével:
Immacolata gonosz varázslatával.
- Felelj! - mondta Hobart, és csavart egyet Jerichau karján, hogy a csontja ropogott.
- Semmit nem hallottam - sziszegte Jerichau.
A g zölg férfi elvette a törülköz t egyik szolgájától.
- Jézusom! - mondta, miközben az arcát dörzsölte. - Szörny ez a szenny.
Húscafatok potyogtak a törülköz alól, és sisteregve hullottak a földre. A férfi
eldobta a mocskos törülköz t, és Jerichaura nézett. Arcvonásaiban itt-ott még
felderengett a Próféta, de a színész jól felismerhet volt: Shadwell, a keresked ,
pucéran, ahogy a világra jött. A fehér parókát is levette és elhajította, aztán csettintett
az ujjaival. Egy meggyújtott cigarettát tettek a kezébe. Mélyen beleszippantott, közben
hüvelykujjával letörölt egy ektoplazmacsomót a szeme alól.
- Itt voltál a találkozón? - kérdezte.
- Persze hogy itt volt - mondta Immacolata, de egy éles pillantással Shadwell
elhallgattatta. A keresked a fitymáját huzigálta szórakozottan.
- Jól csináltam? - kérdezte. - Á, hát persze, hogy jól csináltam.
Fényl hasán át a nemi szervére pislogott.
- Ki a franc vagy te? !
Jerichau hallgatott.
- Kérdeztem valamit - mondta Shadwell. A cigarettát a szájába tette, és felemelte a
karját, hogy szolgái befejezhessék a toalettjét. Arcáról és testér l ledörgölték a
maradék ektoplazmát, aztán mindenütt bepúderezték.
- Én ismerem - mondta Hobart.
- Igen?
- A n vel van. Suzanna cinkosa.
- Tényleg? - kérdezte Shadwell. - Azért jöttél, hogy megegyezzünk: err l volna szó?
Hogy megkérdezd, mennyit adnánk érte?
- Nem találkoztam vele... - mondta Jerichau.
- Dehogynem találkoztál - mondta Shadwell. - És mindjárt elmondod nekünk, hogy
hol van.
Jerichau becsukta a szemét. „Ó, istenek, vessetek véget ennek - fohászkodott magában -
, ne hagyjátok, hogy megkínozzanak! Nem vagyok er s. Nem vagyok er s."
- Nem fog soká tartani - motyogta Shadwell.
- Beszélj ! - mondta Hobart. Jerichau felkiáltott, ahogy a csontjai recsegtek.
- Hagyd abba! - mondta Shadwell. Hobart szorítása lazult egy kicsit. - Nem vagyok
kíváncsi a brutalitásodra! - kiabálta a keresked . - Világos?! Értetted?! Megértetted?!
- Igen, uram.
Shadwell elégedetten morgott valamit, aztán Immacolata felé fordult - hirtelen
támadt haragja ugyanolyan hirtelen elpárolgott.
- Talán bízzuk a n véreidre - mondta. - Hívd ide ket!
A varázslón szétroncsolt szájával elsuttogta a parancsot; olyan volt, mint a lehelet
egy fagyos reggelen. Miközben öltözködött, Shadwell ismét Jerichauhoz fordult.
- Fogalmad sincs, micsoda szenvedés vár rád - mondta könnyedén -, ha nem árulod
el, hol van a sz nyeg.
Felhúzta a nadrágját, begombolta a sliccét, közben egy pillantást vetett Jerichau felé.
- Mire vársz? - kérdezte a fogolytól. - Alkudni akarsz, vagy mi van?
Feltette a nyakkend jét, szolgái megkötötték a cip jét.
- Arra hiába vársz, barátom. Újabban nem foglalkozom árucserével. Hamarosan
elhagyom a keresked i pályát.
A szolgától elvette a zakót, és belebújt. A bélés csillogott. Suzanna elbeszéléseib l
Jerichau ismerte a zakó hatalmát, de úgy t nt, hogy Shadwell nem ezzel a módszerrel
óhajtjá kicsikarni a vallomást.
- Mondd meg, hogy hol van a sz nyeg - mondta Shadwell -, különben
idegszálanként fognak szétcincálni a n vérek! Szerintem elég könny a választás.
Jerichau nem válaszolt.
Fagyos szél érkezett a folyosóról.
- Ó, megjöttek a hölgyek! - mondta Shadwell. És az ajtón beúszott a Halál.

V. MÚLNAK AZ ÓRÁK

1.
És Jerichau még mindig nem tért vissza.
Hajnali fél négy volt. Suzanna az ablaknál állt, nézte a vereked részegeket és a két
szánalmas kurvát, ahogy elkeserít mesterségüket zik; egy rend rautó elvitte -
letartóztatta vagy foglalkoztatta - ket. Az utca kiürült, egyetlen látnivaló maradt: a
közlekedési lámpa - zöld, piros, sárga, zöld - a keresztez désnél; járm nem haladt
semmilyen irányba. És Jerichau még mindig nem tért vissza.
Suzanna többféle magyarázatot is kitalált. Hogy a találkozó még nem ért véget, és
Jerichau nem tudott elszabadulni anélkül, hogy gyanút ne keltett volna. Hogy
öszszetalálkozott a barátaival, és a régi id kr l beszélgetnek valahol. Hogy ez történt,
hogy az történt. De egyik magyarázat sem volt igazán meggy . Valami baj van.
Suzanna és az oldószer is tudta ezt.
Semmit nem beszéltek meg arra az esetre, ha netán el re nem látott események
adódnának, és ez nagy butaság volt a részükr l. „Hogy lehettünk ilyen ostobák!"
mergel dött Suzanna. Fel-alá járkált a kicsi szobában, és nem tudta, hogy mitév
legyen. Nem akart elmenni, mert hátha egy perccel kés bb megérkezik Jerichau, és
lt helyét találja, ugyanakkor félt ott maradni, mert az is lehet, hogy Jerichaut
elfogták, és épp most próbálják kiverni bel le, hogy hol van a társa.
Szerette volna hinni, hogy az id mindent megold. Nyugtatgatta magát, hogy
Jerichau biztos nemsokára megérkezik, csak várjon türelmesen. De tapasztalatai
szerint a dolgok nem így m ködtek. Az élet ennél sokkal szigorúbb.
Negyed ötkor Suzanna csomagolni kezdett. Amikor belátta, hogy valami nincs
rendben, hogy és a sz ttes veszélyben vannak, idegrendszere rögtön riadót fújt. Fél
ötkor nekilátott, hogy a sz nyeget lecipelje a földszintre. Ez hosszadalmas és
fáradságos munka volt, de a közelmúlt eseményeinek köszönhet en Suzannán nem
maradt egy grammnyi súlyfölösleg sem, ugyanakkor tudomást szerzett olyan izmairól,
amikr l eddig fogalma sem volt. És ismét vele volt az oldószer, ez az akarat- és
fénytömeg, amelynek segítségével percek alatt sikerült elvégezni azt, ami különben
órákba tellett volna.
Így is a hajnal derengett már az égen, amikor Suzanna bedobta a táskákat a kocsiba
(Jerichau holmiját is összepakolta). „Most már biztos, hogy Jerichau nem jön vissza -
mondta magában Suzanna -, és ha nem sietek, engem is foglyul ejtenek."
Könnyeivel küszködve Suzanna elindult, újabb kifizetetlen számlát hagyva maga mögött.
2.
Némi elégtételt jelenthetett volna Suzanna számára, ha látja Hobart arcát, amikor a
felügyel megérkezett a fogoly által megnevezett szállodába, alig húsz perccel
Suzanna távozása után.
Jerichau sok mindent elhullajtott, miközben a szörnyetegek szórakoztak vele, vért
és szavakat egyaránt. A szavak azonban összefüggéstelenek voltak, inkább csak
dadogás, amib l Hobart igyekezett valami értelmet kihámozni. Zokogva és makogva
Jerichau természetesen emlegette a Fúgát és Suzannát is. Ó, úrn m, ismételgette, ó,
úrn m, aztán ismét zokogás. Hobart hagyta, hogy a fogoly sírjon és vérezzen, és sírjon
tovább, míg el nem ért a halál küszöbéhez. Akkor feltette az egyszer kérdést: hol van
az úrn d? A bolond pedig válaszolt, hisz agya már rég nem tudta, hogy ki kérdezi,
vagy hogy egyáltalán válaszol.
És ott, azon a helyen, amit a fogoly megnevezett, ott állt most Hobart. De hol van
álmai hölgye? Hol van Suzanna? Ismét elt nt; elröppent, bár a kilincs még meleg volt,
és a küszöb az árnyékát siratta még.
Ez alkalommal azonban nagyon kevésen múlott. Majdnem elkapta t. Meddig kell
még várnia, hogy rejtélyét mindörökre a hálójába kerítse, ezüstös fényét ujjai közé
szorítsa? Órákat. Legfeljebb napokat.
„Már majdnem az enyém" - mondta magában Hobart. A meséskönyvet szorosan a
melléhez szorította, hogy egyetlen szó se surranhasson ki, aztán elhagyta hölgyének
szobáját, hogy újult er vel folytassa a vadászatot.

VI. SZIA, IDEGEN!

1.
Suzanna gy lölte, hogy el kell mennie a városból, és kénytelen magára hagyni
Jerichaut, de bármit is érzett iránta - ami már önmagában is meglehet sen bonyolult volt -
, nagyon jól tudta, hogy nem maradhat. Mennie kell, mégpedig gyorsan.
De egyedül? Meddig fogja, meddig tudja ezt elviselni? Egy kocsi, egy sz nyeg és
egy n , aki id nként már abban sem biztos, hogy emberi lény...
Voltak barátai szerteszét az országban, rokonai is, de egyet sem ismert annyira,
hogy igazán megbízott volna benne. Ráadásul nyilván kérdez sködnének, ennek a
történetnek pedig nem volt olyan részlete, amit nyugodt szívvel elmesélhetne. Eszébe
jutott, hogy esetleg visszamehetne Londonba, vissza a battersea-i lakásba, ahol régi élete -
Finnegan és idejétmúlt üdvözl lapjai, a fazekak, a nyirkos fürd szoba - várja.
De ott is csak kérdez sködnének, kíváncsiskodnának. Olyan valakire volt szüksége,
aki elfogadná t úgy, ahogy van, a hallgatásával együtt, mindenestül.
Ez a valaki csak Cal lehetett.
Ahogy eszébe jutott, Suzanna jókedvre derült. Már látta is maga el tt Cal mohó
vigyorát, gyengéd tekintetét, hallotta még gyengédebb szavait. Ha most elindul
megkeresni t, az valószín leg veszélyesebb, mint ha visszamenne Londonba, de
elege volt már a kockázatok latolgatásából. Az ösztöneire fog hallgatni, ösztönei pedig
ezt súgták.

2.
- Cal?
A vonal másik végén hosszú csend következett; Suzanna már azt hitte, hogy
megszakadt a vonal.
- Cal, ott vagy?
Aztán Cal hangja:
 - Suzanna?
- Igen, én vagyok.
- Suzanna...
Suzanna majdnem elsírta magát, amikor hallotta, hogy Cal a nevén szólítja.
- Találkoznunk kell, Cal!
- Hol vagy?
- A város közepén. Valami szobor van itt, Viktória királyn .
- Az a Castle Street vége.
- Biztos. Idejössz? Nagyon fontos!
- Igen, hogyne. Itt vagyok a közelben. Most rögtön ellógok. Tíz perc múlva a szobornál.

Hét perc múlva megérkezett. Hamuszürke öltönyben, gallérja felhajtva a szitáló

es ben; ugyanúgy nézett ki, mint a többi száz fiatalember - könyvel k és kezd
menedzserek -, akiket Suzanna látott, míg Viktória parancsoló tekintete alatt várakozott.
Cal nem ölelte meg, még csak meg sem érintette. Megállt Suzannától két méterre,
zavart örömmel nézte, és azt mondta:
- Szia!
- Szia!
Az es egyre er södött.
- Üljünk be a kocsiba, jó? - mondta Suzanna. - Nem szívesen hagyom egyedül a
sz nyeget.
A sz nyeg említésére Cal arca még zavartabb lett, de nem mondott semmit.
Homályosan fel tudta idézni, hogy egyszer egy piszkos üzletben valamilyen
sz nyeg után kotorászott, ez után a sz nyeg után, valószín leg, de az összefüggésekre
nem nagyon emlékezett.
Egy köpésnyire a szobortól, a Water Streeten állt a kocsi. Az es dobolt a tetején,
k pedig csak ültek egymás mellett. Az értékes szállítmány, amit Suzanna olyannyira
vonakodott egyedül hagyni, a kocsi hátsó ülésén volt, kettéhajtva és úgy-ahogy
letakarva egy leped vel. Bármennyire is igyekezett, Cal nem tudott rájönni, hogy
miért olyan fontos Suzannának a sz nyeg, vagy hogy ez a n - akivel, emlékei szerint
néhány órát töltött mindössze - miért olyan fontos a számára. Miért rohant rögtön a
megbeszélt helyre, amikor meghallotta a hangját a telefonban? Miért rándult görcsbe a
gyomra, amikor meglátta t? Abszurd volt, és zavarba ejt , hogy ilyen sokat érez, és
ilyen keveset tud.
„Majd minden világossá válik - biztatta magát Cal -, ha elkezdünk beszélgetni."
Ebben tévedett. Minél többet beszélgettek, Cal annál zaklatottabb lett.
- Szükségem van a segítségedre - mondta Suzanna. - Nem tudok mindent
megmagyarázni, erre most nincs id , de felt nt valami Próféta, aki a Fúgába való
visszatéiést hirdeti. Jerichau elment az egyik találkozóra, és nem jött vissza...
- Várj! - mondta Cal, és felemelte a kezét, hogy megállítsa az információáradatot. -
Várj egy kicsit! Nem értem. Jerichau?
- Emlékszel Jerichaura, nem?
Szokatlan név, nehéz lett volna elfelejteni. De Cal nem tudott arcot társítani hozzá.
- Ismernem kellene? - kérdezte.
- Jó ég. Cal...
- Hogy szinte legyek... sok minden... homályos.
- De rám ugye emlékszel?
- Igen. Persze. Hogyne emlékeznék.
- És Nimrodra? Apolline-ra? A Fúgában töltött éjszakára?
Cal még ki sem mondta, hogy „nem". Suzanna látta, hogy nem emlékszik semmire.
 Lehet, hogy ez egy természetes folyamat volt; az agy egyik módszere, amellyel
azokat a tapasztalatokat kezelte, amelyek ellentmondtak a valóság természetér l
kialakult beidegz déseknek. Az emberek egyszer en felejtettek.
- Különös álmaim vannak - mondta Cal, teljesen öszszezavarodott képpel.
- Miért, mir l szoktál álmodni?
Cal a fejét rázta. Tudta, hogy szókincse siralmasan alkalmatlannak fog bizonyulni.
- Nehéz elmondani - kezdte. - Valami olyasmir l, hogy gyerek vagyok, érted?
Csakhogy nem gyerek mégsem. Sétálok valahol, ahol soha nem jártam. Mégis tudom
az utat. Ó, a rohadt... - Feladta, mérgel dve a szerencsétlenkedésén. - Nem tudom
elmondani.
- Egyszer ott voltunk - mondta Suzanna nyugodtan. - Te meg én. Ott voltunk.
Amir l álmodsz, az létezik, Cal.
Cal hosszú percekig bámult Suzannára. A zavarodottság nem t nt el az arcáról, de
most meglágyította egy nagyon er tlen mosoly.
- Létezik? - kérdezte.
- Igen. Létezik.
- Mesélj róla! -mondta Cal halkan. -Kérlek! - Óriási vágyakozás volt a hangjában,
óriási szüksége volt rá, hogy tudja.
- A sz nyeg...
Cal hátrapillantott a sz nyegre.
- A tiéd? - kérdezte.
Suzanna nem tudta megállni, hogy ne nevessen.
- Nem - felelte. - A hely, amir l álmodni szoktál... itt van benne. Ebben a
sz nyegben van benne.
Suzanna látta, hogy a bizalom és a kétkedés viaskodik Calben.
- Itt? - kérdezte.
Néha már Suzannában is feltámadt a kétely, hogy ez igaz lehet, de el nyben volt
Callel, s t talán még szegény Jerichauval szemben is: neki ott volt az oldószer, mint
egy bizonyíték, hogy a csoda valóban létezik. Nem hibáztatta Calt a kételyeiért.
- Bíznod kell bennem! - mondta Suzanna. - Bármilyen képtelenségnek hangzik is,
amit mondtam.
- Tudom - mondta Cal elszorult torokkal. - Valahol belül tudom.
- Persze hogy tudod. És emlékezni fogsz. Segítek majd, hogy emlékezz. De most
nekem van szükségem segítségre.
- Segítek. Mindenben.
- Üldöznek, Cal.
- Kik? És miért?
- Majd mesélek róluk, ha lesz rá alkalom. Arról van szó, hogy el akarják pusztítani
azt a helyet; amir l álmodni szoktál. A szönyegben rejt világot. A Fúgát.
- Nálam akarsz elbújni?
Suzanna megrázta a fejét.
- Telefonáltam a lakásodra, hogy megtudjam a munkahelyi számodat. Lehet, hogy
már ott vannak.
- Geraldine nem fog elárulni.
- Ezt nem kockáztathatom meg.
- Akkor menjünk el Deke-hez, Kirkbybe. Ott soha nem találnak meg.
- Megbízol benne?
- Maximálisan.
Suzanna beindította a motort.
- Majd én vezetek. Csak mondd, hogy merre menjünk!
3.
Amikor kikanyarodtak a James Streetre, az es már monszunszer en dühöngött.
Nem jutottak messzire. Néhány méterrel el ttük leállt a forgalom.
Cal letekerte az ablakot, és kidugta a fejét, hogy megnézze mi történt. Az
es függönyön keresztül alig látott valamit, de úgy t nt, hogy karambol miatt torlódtak
öszsze a kocsik. Néhány türelmetlenebb autós megpróbált átevickélni a városközpont
felé vezet sávba, és ett l még nagyobb lett a kavarodás. Megszólaltak a dudák. Egykét vezet
kiszállt a kocsiból - kabátjuk alkalmi erny a fejük fölött -, hogy rnegnézze mi van.
Cal csendesen nevetett.
- Mi olyan mulatságos? - kérdezte Suzanna.
- Egy órája még az Igénylési Osztályon ültem, nyakig a nyomtatványokban...
- Most pedig itt vagy egy szökevény társaságában.
- Azt hiszem, jól jártam - vigyorgott Cal.
- Mi a francért nem mozdulunk?!
- Megyek, megnézem - mondta Cal, és miel tt Suzanna megakadályozhatta volna,
már ki is szállt. Zakóját a fejére húzta, hogy megvédje az es l - naiv egy kísérlet volt.
Suzanna nézte, ahogy Cal a kocsik labirintusában tekereg, ujjaival a kormányon
dobolt. Nem tetszett neki ez a helyzet. Túlságosan látható volt, és akit látnak, az
kiszolgáltatott.
Amikor Cal átért az úttest másik oldalára, Suzanna villogó kék fényt látott a
visszapillantó tükörben. Hátranézett: a kocsisor mellett motoros rend rök navigáltak a
baleset helyszíne felé. Suzanna szívverése felgyorsult.
Calt kereste, remélve, hogy már jön visszafelé, de az még mindig a forgalmat
tanulmányozta. „Gyere már vissza, a fene egyen meg - sugallta neki Suzanna -, itt a
helyed mellettem!
Újabb rend rök érkeztek, most gyalog, és minden kocsi mellett megálltak. Terel
útvonalat javasolnak, világos: ez eléggé ártalmatlan. Csak mosolyogni kell, és kész!
A sor eleje elindult. A motoros rend rök a baleset helyszíne mellett irányították a
kocsikat, a szembejöv forgalmat leállították. Suzanna Cal felé nézett, aki most az
utcát bámulta. Kiszálljon, visszahívja? Ahogy Suzanna a lehet ségeket mérlegelte,
egy rend r jelent meg a kocsi mellett, megkocogtatta az üveget. Suzanna letekerte az
ablakot.
- Várjon a jelzésre! - mondta a rend r. - És ne türelmetlenkedjen!
Suzannára bámult, sisakjáról és orráról csöpögött az es .
Suzanna rámosolygott.
- Igen - mondta. - Vigyázok.
Bár az utasításokat már elmondta, a rend r nem mozdult a kocsitól, csak bámult
Suzannára.
- Láttam már valahol - mondta.
- Tényleg? - kérdezte Suzanna; csak képzelte, hogy könnyedén és kacéran.
- Hogy hívják?
Suzanna egy alkalmas álnéven gondolkodott, amikor egy másik rend r valamit
kiabált a vallatójának. Az felegyenesedett, Suzannának így alkalma nyílt Cal irányába
pillantani. Suzanna egy kicsit megrázta a fejét, remélve, hogy Cal az es l párás
ablakon keresztül is megérti a jelet. A rend r észrevette a figyelmeztetést.
- Valami baj van? - érdekl dött.
- Nem - mondta Suzanna. - Seinmi.
Egy másik rend r közeledett a kocsi felé, valamit kiabált az es és az üresen járó
motorok zajában. Minél tovább várok, annál rosszabb lesz, gondolta Suzanna, és
tekert egyet a kormányon. Az ablaknál álló rend r rákiáltott, hogy álljon meg, de a
kocka el volt vetve. Ahogy a kocsi el relódult, Suzanna gyorsan Cal felé pillantott.
Kétségbeesetten látta, hogy Calt teljesen leköti a kocsik kerülgetése. Hiába kiáltotta a
nevét, Cal nem figyelt rá. Suzanna kiáltott még egyszer, Cal felnézett, de már kés
volt. Szemb l egy rend r a kocsi felé futott. Cal még félúton sem volt, amikor a
rend r már a kocsihoz ért: Suzanna nem tehetett mást, mint hogy mentse, ami menthet .
Beletaposott a gázba; csak néhány centiméteren múlott, hogy a rend rnek sikerült
elugrania az útjából. Suzannának arra sem volt ideje, hogy visszanézzen Calre.
Elrobogott a baleset helyszíne mellett, remélve, hogy Cal kihasználja ezt a kis
közjátékot, és eliszkol.
Suzanna úgy négyszáz méterre lehetett, amikor meghallotta, hogy szirénáznak mögötte.

4.
Öt másodperc kellett, hogy Cal felfogja, mi történt, és újabb kett , hogy elátkozza
lomhaságát. Völt egy percnyi z rzavar, amikor egyik rend r sem tudta, hogy
utasításokat várjon, vagy elkezdje az üldözést; ez alatt a szünet alatt Suzanna elt nt a
sarkon túl.
A rend r, aki az imént Suzannát faggatta, siet s léptekkel rögtön elindult Cal felé.
Cal úgy tett, mintha nem látná, és gyorsan a szobor felé vette útját. Hallotta, hogy a
rend r utánakiált, aztán azt is, hogy üldözi. Cal futott, hátra sem nézett. Hála az
es nek; a rend r nagyon be volt öltözve, Cal sokkal fürgébben mozgott. Balra fordult
a Lower Castle Streetre, megint balra a Brunswick Streetre, aztán jobbra a Drury Lane-
re. is hallotta a szirénák zúgását, ahogy a motorosok Suzanna nyomába eredtek.
A Water Streeten Cal megkockáztatott egy pillantást hátra: nem látta az üldöz jét.
De csak akkor lassított, amikor már fél kilométerre járt a helyszínt l. Leintett egy
taxit, és hazavitette magát. Kérdések kavarogtak a fejében, és egyre csak Suzanna
arcát látta maga el tt. Túl gyorsan érkezett, túl gyorsan távozott. Cal máris siratta,
hogy elszakadtak egymástól.
Hogy meg rizze az emlékét, keresgélni kezdte a neveket, amiket Suzanna mondott,
de a rohadt életbe, már el is felejtette mindet.

VII. HIÁBA MINDEN

1. A vakító es Suzanna szövetségesének bizonyult, s t talán még az is, hogy nem

ismerte a várost. Minden lehetséges sarkon bekanyarodott, csak a zsákutcákat kerülte
el, és az értelmetlen útvonal mintha zavarba ejtette volna üldöz it. Az Upper
Parliament Streeten Suzanna nagyobb sebességre kapcsolt. A szirénák elhalkultak mögötte.
Tudta, ez a megkönnyebbülés csak átmeneti. A hurok rövidesen ismét szorulni kezdett.
Az es pocakos felh k fel-felszakadoztak, és a nap sugarai kibújtak a réseken,
aranyló ragyogást hintve a háztet kre és az úttestre. De csak pillanatokra. A felh k
sebei hamar behegedtek, és az áldás véget ért.
A délután lassan estébe fordult, Suzanna pedig csak hajtott tovább, ismét egyedül.

2.
Cal belépett a konyhaajtón. Geraldine felnézett a hagymapucolásból, és megkérdezte:
- Itthon felejtetted az eserny det?
Cal pedig azt gondolta: „Nem tudja, ki vagyok, mi vagyok, és hogyan is tudhatná?
Hiszen, Isten az Atyám, magam sem tudom. Elfeledkeztem önmagamról. Ó, Jézusom,
miért feledkeztem el önmagamról?!"
- Jól vagy? - kérdezte Geraldine. Letette a hagymát és a kést, és .elindult Cal felé. -
Hogy nézel ki? Teljesen eláztál.
- Bajban vagyok - közölte Cal.
Geraldine meghökkent. - Mi történt, Cal?
- Azt hiszem, hamarosan itt lesz a rend rség.
- Miért?
- Ne kérdezd! Hosszú.
Geraldine arca egy kicsit megkeményedett.
- Egy n keresett ma délután telefonon - mondta -, a munkahelyi számodat kérte. Elért?
- Igen.
- És van valami köze ehhez a dologhoz?
- Igen.
- Mondd el, Cal!
- Nem tudom, hol kezdjem.
- Viszonyod van vele?
- Nem - mondta Cal. Gondolatban hozzátette: Legalábbis nem emlékszem.
- Akkor mondd el!
- Majd máskor. Most nem lehet. Majd máskor.
Kilépett a konyhából és a hagymaszagból.
- Hová mégy? - szólt utána Geraldine. - Teljesen eláztam.
- Cal!
- Át kell öltöznöm.
- Nagy bajban vagy?
Cal félúton megállt a lépcs n, a nyakkend jét ráncigálta lefelé.
- Nem emlékszem - mondta, de a fejében megszólalt egy hang - egy hang, amit
régóta nem hallott már: „Bizony, fiam, nagy bajban vagy!" Cal tudta, hogy ez a keser
igazság.
Geraldine egészen a lépcs aljáig követte. Cal bement a hálószobába, és lehámozta
magáról vizes ruháit. Geraldine közben egyre nyaggatta, de Cal nem tudott válaszolni
a kérdéseire. Érezte a hangjából, hogy Geraldine már majdnem sír, és tudta, hogy
másnap (másnap? az is csak egy újabb álom) rohadt disznónak érzi majd magát, de
most akkor is el kellett t nnie - bármelyik pillanatban itt lehet a rend rség. Persze az
kérdéseikre sem tudna válaszolni - nem emlékezett semmire. De ezeknek megvoltak a
módszereik, hogy szóra bírják az embert.
A szekrényben turkált, inget, farmert, kabátot keresett, és nem válogatott. Ahogy
magára kapta a kopott zakót, kipillantott az ablakon. Éppen akkor kapcsolták be az
utcai lámpákat, fényüknél ezüstös zuhatag volt az es . Nem kifejezetten kiránduló id ,
de ezen kár lett volna keseregni. Vizes öltönyéb l kihalászta a tárcáját, magához vette,
és máris útra készen állt.
Geraldine még mindig ott volt a lépcs aljában, felfelé nézett Calre. Sikerült
visszatartania könnyeit.
- És mit mondjak a rend rségnek, ha keresnek?
- Mondd azt, hogy megjöttem, aztán rögtön elmentem. Az igazságot.
- Lehet, hogy addigra már nem leszek itt - mondta Geraldine. Úgy látszott,
megtetszett neki az ötlet. - Igen. Azt hiszem, addigra már nem leszek itt.
Calnek nem volt sem ideje, sem ereje a vigasztaló szavakra.
- Kérlek, bízzál bennem! - csak ennyire tellett t le. - Magam sem tudom jobban,
hogy mi történik.
- Lehet, hogy el kellene menned az orvoshoz, Cal - mondta Geraldine, ahogy Cal
jött lefelé a lépcs n. - Lehet, hogy... - hangja megenyhült - :.. beteg vagy. Cal megállt.
- Mesélt nekem Brendan... - folytatta Geraldine.
 - Apát ebbe ne keverd bele!
- Nem, de hallgass meg! - er sködött Geraldine. - Beszélgetett velem. Bizalmas
dolgokat is elmondott. Olyan dolgokat, amiket látni vélt.
- Nem érdekel.
- Azt mondta, hogy valami nöt megöltek a kertben. Látta. És hogy valami szörny
volt a síneken. - Geraldine elnéz en mosolygott ezen az eszel s ötleten.
Cal lenézett rá a lépcs l, hirtelen rosszullét fogta el. Ezt már ismerem - gondolta
magában.
- Lehet, hogy neked is hallucinációid vannak.
- Mesélt mindenfélét, hogy szórakoztasson - mondta Cal. - Szerette eltúlozni a
dolgokat. Hiszen ír volt.
- Te is túlzol, Cal? - kérdezte Geraldine, megnyugtatásért esedezve. - Mondd, hogy
csak viccelsz!
- Adja Isten, hogy úgy legyen!
- Ó, Cal... - Cal lement a lépcs n, és gyengéden megsimogatta Geraldine arcát.
- Ha bárki keresne...
- Akkor elmondom az igazságot. Én semmir l nem tudok.
- Köszönöm.
Cal elindult az ajtó felé, Geraldine utánaszólt:
- Cal!
- Tessék.
- Ugye, nem vagy szerelmes abba a n be? Kérlek, mondd meg, ha szerelmes vagy belé!
Cal kinyitotta az ajtót. Az es a küszöböt csapdosta.
- Nem emlékszem - mondta, és a kocsi felé iramodott.

3.
Félóra vezetés után az átvirrasztott éjszaka és a nap eseményei kezdték legy rni
Suzannát. Elmosódott el tte az út. Tudta, csak id kérdése, és el fog aludni a
kormánynál. Az els pihen helynél lekanyarodott az autópályáról, leállította a kocsit,
és elindult, hogy feltöltse magát koffeinnel.
A kávézó és környéke tele volt emberekkel, és Suzanna ennek szívb l örült. Senki
nem veszi t észre ekkora tömegben. Egy pillanatra sem hagyta egyedül a sz ttest, ha
nem volt muszáj; most is inkább az automatában vette meg a kávét, nem állt be a
kígyózó sorba. Az üzletben csokoládét és kekszet vásárolt, aztán visszament a kocsihoz.
Bekapcsolta a rádiót, és nekilátott szükségvacsorájának. Ahogy kibontotta a
csokoládét, ismét eszébe jutott Jerichau, a csodatolvaj, aki minden zsebb l
kivarázsolta a zsákmányt. Vajon hol lehet most? Kávéspoharát Jerichau köszöntésére
emelte, és üzente neki, hogy vigyázzon magára.
Nyolckor híreket mondtak. Suzanna fülelt, hátha hall valamit magáról is, de nem
volt semmi. A hírek után zenét sugároztak. Suzanna megitta a kávét, behabzsolta a
csokoládét és a kekszet, aztán lecsúszott az ülésen, és az andalító dzsesszmuzsikára
lehunyta a szemét.
Alig néhány másodperccel kés bb valaki kopogtatott az ablakon. Suzanna hirtelen
azt sem tudta, hol van, de pillanatok alatt magához tért, és kétségbeesetten bámulta az
egyenruhát az es rácsos ablaküveg másik oldalán.
- Kérem, nyissa ki az ajtót! - mondta a rend r. Úgy látszott, egyedül van. Indítson,
és egyszer en induljon el? Miel tt Suzanna bármiféle elhatározásra juthatott volna,
kívülr l feltépték az ajtót.
- Szálljon ki! - mondta a rend r.
Suzanna engedelmeskedett. Hallotta, hogy körülötte léptek csikorognak a kavicson.
 A neonfényben egy férfi körvonalai látszottak.
- Igen - a férfi csak ennyit mondott, mire minden irányból rend rök indultak
Suzanna felé. Próbálta volna el keríteni az oldószert, de a neonfényb l a férfi
közeledett, valamit tartott a kezében. Letépték a ruhája ujját, és Suzanna érezte, hogy a
karjába szúrnak. Az oldószer érzékeny tömege gyülekezett, de nem elég gyorsan.
Suzanna akaratereje eltompult, látása, mintha egy kút mélyén, nyalábnyira sz kült. A
mélyben Hobart száját látta. Suzanna a férfi felé támolygott, ujjai a kút nyálkás oldalát
szántották, a vadállat pedig a sötétb l hozsannát harsogott.

VIII. MADÁRTÁVLAT

A Mersey sebesen áramlott medrében; vize piszkosbarna, habja szürke. Cal - a

sétány korlátjára támaszkodva - az elhagyatott kiköt t nézte a túlsó parton.
Hajdanában ez a folyó nyüzsgött a hajóktól: súlyos rakományokkal érkeztek, és
megkönnyebbülten indultak hosszú útjukra.
Most üres volt a kiköt . A dokkok eliszaposodtak, a Móló és a raktárak tétlenül
ácsorogtak. Kísértetváros; a szellemek otthona.
Cal is szellemnek érezte magát. Testetlen vándornak. És fázott, ahogy talán csak a
halottak fáznak. Zsebre dugta a kezét, hogy felmelegedjen. Ujjai puha tárgyakba
ütköztek; egy közeli kámpa fényénél Cal megvizsgálta, mi lehet az. .
Fonnyadt szilvára hasonlított, de a héja sokkal vastagabb volt-akár a régi cip r.
Valamilyen gyümölcs lehetett, de Cal el nem tudta képzelni, milyen. Hol és hogyan
került a zsebébe? Megszagolta az egyiket. Enyhén erjedt szaga volt, mint valami
mámorító bornak. És étvágygerjeszt , s t csábító volt. Az illatról Calnek eszébe jutott,
hogy ebéd óta semmit nem evett.
A szájához emelte a gyümölcsöt; foga könnyen áttörte a ráncos héjat. Az illat nem
csalta meg: a gyümölcsnek valóban alkoholos íze volt, leve, mint a konyak, égette a
torkát. Még le sem nyelte az els falatot, Cal máris újra beleharapott, megrágta, és
magostul, mindenestül pillanatok alatt elpusztította a gyümölcsöt.
Rögtön nekilátott a következ nek. Hirtelen úgy érezte, hogy meghal az éhségt l. A
szél csapkodta a lámpaoszlopot; Cal a táncoló fénytócsában állt, és úgy tömte magát,
mint aki nem evett legalább egy hete.
Már csak egy gyümölcs volt hátra, amikor Calnek eszébe jutott, hogy a táncoló
fényeket nem írhatja teljesen a szélringatta lámpa számlájára. A kezében lév
gy mölcsre nézett, de nem látta igazán élesen. Jóságos Istenl Lehet, hogy
megmérgezte magát? A maradék gyümölcs kihullott a kezéb l, és már éppen le akarta
dugni az ujját a torkán, hogy kihányja az egészet, de hirtelen egy rendkívüli érzés
kerítette a hatalmába.
Teste a magasba emelkedett - legalábbis részben. Lába még a betonon volt, érezte a
szilárd talajt, ugyanakkor fenn lebegett a magasban - alatta világított a lámpa, jobbra
és balra látta a sétányt, és látta a folyót, ahogy a partot verdesi b szen és sötéten.
A racionális bolond rögtön magyarázattal szolgált: részeg vagy, berúgtál a gyümölcst l.
Cal azonban nem érzett hányingert, és teljesen magánál volt; tisztán látott - csak épp
többszörösen. Látott a szemével is, és egy magasan a feje fölötti pontból is. De ez még
nem minden: együtt görgött a szeméttel lenn a sétányon, és a folyó fölött lebegett,
onnan nézte a partot.
A néz pontok burjánzása nem zavarta össze Calt: a képek egybefolytak és
egyesültek a fejében; minták emelkedtek és zuhantak, el re és hátra, közelre és távolra
látott egyszerre.
 Cal megsokszorozódott.
Az apja fia, az anyja fia, a férfiban rejt gyermek, egy magát madárnak álmodó férfi -
ez mind volt.
Madár!
Hirtelen minden eszébe jutott; hihetetlen pontossággal visszatért minden csoda,
amit elfelejtett. Ezer és ezer pillanat és pillantás és szó.
A galamb, az üldözés, a ház, a kert, a repülés (és volt a madár, igen! igen!); aztán
az ellenségek és a barátok; Shadwell, Immacolata, a szörnyetegek - és Suzanna, az
szép Suzannája, most is beilleszkedett a történetbe, ami visszatért Cal emlékezetébe.
Eszébe jutott minden. A megelevened sz nyeg, a földig rombolt ház, a Fúga és az
ott töltött éjszaka gyönyörei.
Újra felfedezett érzékszervei kétségbeesetten kapaszkodtak az emlékekbe, de
sikerült meg rizni ket. Olyan volt, mintha Cal most egyszerre álmodná mindet, egy
kimondhatatlanul drága pillanatig újra vele voltak: a h sies emlékezésben egyesült a
valóságos és a titkos Cal.
Amikor ezt megértette, könnyek szöktek a szemébe; felfakadt a fájdalom, hogy
elvesztette azt az embert, aki megtanította neki a Lo kertjében elszavalt verset; hogy
elvesztette az apját, aki soha nem ismerhette meg azt, amit fia most megtudott.
A bánat és a könnyek egy pillanatra lerántották a földre, látása visszasz kült; Cal
újra ott állt a lámpa homályos fényében, megfosztva...
Aztán ismét szárnyalni kezdett a lelke, a magasba, egyre magasabbra törekedett
eszeveszett sebességgel.
És Cal hirtelen fenn volt, fenn, Anglia fölött.
Alatta holdfény hullott ragyogó felh kontinensekre, amelyek óriás árnyéka, mint
egy paplan, alvó hegyoldalakra és külvárosokra simult. A szélben Cal együtt siklott a
felh kkel. Földsávok fölött, ahol villanyoszlopok meneteltek duruzsoló sorokban; a
városok kihalt utcái fölött, ahol csak gonosztev k és kóbor kutyák mászkáltak az
éjszakában.
És ez a repülés, ahogy Cal a mélybe tekintett, mint egy lusta sólyom, körülötte
csillagok, alatta a szigetország, ez a repülés ugyanolyan volt, mint az a másik, amikor
a sz nyeg, a Fúga fölött repült.
Alighogy eszébe jutott Sz ttesföld; máris érezte a szagát - mintha pontosan tudná,
merre keresse. Látása nem volt elég éles, nem látta a sz nyeget, de tudta, hogy enélkül
is képes lesz megtalálni, ha sikerül sértetlenül meg rizni magában ezt az új érzést,
amikor majd visszatér a földön maradt testbe.
A sz nyeg a várostól észak-északnyugatra volt - Cal ezt biztosan érezte; a várostól sok-
sok kilométerre, és egyre távolodóban. Suzanna viszi vajon? Valami eldugott hely
felé menekül, ahol nem találhatják meg az ellenségei? Nem, ennél rosszabb volt a
helyzet. Cal megérezte, hogy Sz ttesföldet és Suzannát szörny veszély fenyegeti ott,
valahol a mélyben, alatta...
Cal ekkor visszaérkezett a testébe. Érezte maga körül a melegét, a súlyát, és hálás
volt ezért a szilárdságért. A szárnyaló gondolatok nagyon szépek, de mire jutna csont
és izom nélkül?
Egy pillanattal kés bb Cal újra a lámpa alatt állt; a folyó még mindig hömpölygött,
a felh k, amelyeket az imént fölülr l látott; néma seregként vonultak, nyomukban a
tengerszagú széllel. Cal sós ízt érzett a szájában, de ez nem a tenger, hanem a könnyek
íze volt; a könnyeké, amit apja halála és a felejtés miatt hullatott, az anyjáért is talán -
mert minden veszteség ugyanaz a veszteség, minden felejtés ugyanaz a felejtés.
Cal új bölcsességre talált a magasban: megértette, hogy az elfelejtett dolgokat fel
lehet idézni, az elvesztett dolgokat meg lehet találni.
 Ez a világ értelme: keresd, és megtalálod.
Cal észak-északnyugat felé nézett. Látása ugyan újra emberivé sz kült, tudta, hogy
így is meg fogja találni a sz nyeget.
A szívével látta. És elindult, hogy megkeresse.

IX. TITKOS HELY

Suzanna nagyon lassan tért magához a kábulatból. El ször csak néhány

másodpercre tudta nyitva tartani a szemét, eszmélete vaktában tapogatózott. Teste
azonban lassacskán megszabadult attól a valamit l, amit Hobart az ereibe
fecskendezett. Csak türelmesen ki kellett várnia, hogy végleg kitisztuljon bel le.
Annyit máris tudott Suzanna, hogy Hobart kocsijában van. Ellensége az elüls
ülésen, a sof r mellett ült. Egyszer hátranézett, és látta, hogy Suzanna ébredezik, de
nem szólalt meg. Csak bámulta t egy rövid ideig, aztán visszafordult, és újra az utat
figyelte. Valami idegesít tunyaság volt a tekintetében; mintha pontosan tudná, hogy
mit hoz a jöv , nem kell sürgetni az eseményeket.
Suzanna még mindig félálomban volt, nem tudta kiszámítani, mennyi lehet az id ,
de biztos, hogy órák óta úton voltak már. Egyszer, ahogy kinyitotta a szemét, alvó
várost látott - fogalma sem volt, hogy melyik város lehet -, de a maradék kábítószér
újra a hatalmába kerítette. Amikor felébredt, egy kanyargós úton haladtak, mindkét
oldalon sötét hegyek magasodtak. Suzanna most vette csak észre, hogy Hobart kocsija
egy konvojt vezet; a mögöttük haladó járm vek fényszórói bevilágítottak a hátsó
ablakon. Minden erejét összeszedve Suzanna hátrafordult. Egy rabomobil jött utánuk,
néhány további járm követte.
Az álom id tlen id re ismét legy rte Suzannát. Hideg leveg ébresztette fel. A
sof r letekerte az ablakot, Suzanna karja libab rös lett. Felült, és egy nagyot
szippantott a leveg l, hogy a hideg el zze a kábultságot. Hegyek között haladt a
konvoj. A Skót-felföld, találgatta Suzanna; ugyan hol láthatna havas hegycsúcsokat
tavasz közepén? Lekanyarodtak egy kövés útra, ami jelent sen csökkentette a kocsi
sebességét. Az út kanyarogva emelkedett. A rabomobil motorja küszködött mögöttük,
az út pedig egyre rázósabb és meredekebb lett, míg végül felertek a hegy tetejére.
- Ott vannak - mondta Hobart a sorf rnek. - Megtaláltuk. Ott vannak!
Suzanna kinézett az ablakon. Nem világított sem a hold, sem a csillagok; a hatalmas
hegyeket látta csak körös-körül, és mélyen az egyik völgyben fényeket.
A konvoj a hegy tetején haladt vagy fél kilométert, aztán kezdett leereszkedni a völgybe.
A fények, amiket Suzanna látott, autók fényszórói voltak: óriási körben álltak,
középen egy arénát alakítva. Nyilvánvaló volt, hogy várták a konvojt; ötven méterre
lehetett, amikor a körb l alakok váltak ki, hogy üdvözöljék az érkez ket.
Hobart kocsija megállt.
- Hol vagyunk? - motyogta Suzanna.
- Végállomás - hangzott Hobart kimerít válasza. - Hozza! - szólt a sof rhöz.
Suzanna úgy érezte, gumiból van a lába; egy ideig a kocsiba kellett kapaszkodnia,
míg rávette a csontjait, hogy viselkedjenek. A sof r a karjába markolt, és az aréna felé
vitté t. Suzanna most fedezte csak fel, hogy kikb l is áll a gyülekezet. Több tucat
kocsi alkotta a kört, és hátrébb a sötétben is állt még jó néhány. A sok száz sof r és
utas nem ember, hanem látólény volt. Alkatukból és tarkaságukból ítélve a Birodalom
számkivetettjei lehettek.
Suzanna az arcokat pásztázta, ismer söket, pontosabban egy bizonyos arcot
keresett. De Jerichau nem volt közöttük.
 Hobart belépett a fénykörbe, vele együtt az aréna túlsó oldaláról egy másik alak is,
akit Suzanna a Prófétának vélt. A Látólények halk morajjal köszöntötték. Voltak, akik
el retolakodtak, hogy jobban lássák a Megváltót, mások térdre borultak.
„Valóban leny göz " - nyugtázta magában Suzanna.
A Próféta mélyen ül szeme Hobartra szegez dött, és egy halvány helyesl mosoly
jelent meg az arcán, amikor a felügyel meghajtotta a fejét mestere el tt. Szóval így
áll a dolog. Hobart a Prófétát szolgálja; ez meglehet sen rossz fényt vet az utóbbira.
Néhány szót váltottak - leheletük látszott a hideg leveg ben. Aztán a Próféta Hobart
vállára tette keszty be bújtatott kezét, a tömeghez fordult, és bejelentette a visszatérést
Sz ttesföldre. Udvrivalgás fogadta a hírt.
Hobart a rabomobil felé nézett, és intett a fejével. Két csapat elindult a sz nyeggel.
Beléptek a fénykörbe, és a felügyel utasítására a Próféta lába elé helyezték a
sz nyeget. A tömeg teljesen elnémult, amikor megpillantotta alvó otthonát; a
Prófétának nem kellett felemelnie a hangját.
- Tessék - mondta hanyagul. - Ugye, megígértem? - és közben a sz nyegre tette a
sarkát. Egy rúgással széttekerte. A tömeg továbbra is néma volt; minden szem a
mintára szegez dött, minden agy ugyanarra gondolt...
Szezám, tárulj... - kérlelték a türelmetlen látogatók, zárt ajtók el tt áhítozva a
bebocsáttatásra.
Nyílj ki, mutasd meg magad...
Suzanna nem tudta, vajon a közös akarat m ve-e, vagy a Próféta mindent el re
megszervezett - tény, hogy a szétszöv dés elkezd dött. Nem a sz nyeg közepén, mint
annak idején Shearman házában, hanem a széleken.
A legutóbbi szétszöv dést inkább a véletlen, mint az elhatározás irányította: az a
szálak és a színek vad kitörése, a Fúga hirtelen és kaotikus megelevenedése volt. Most
szemmel láthatóan valamilyen rendszer szerint zajlott a folyamat, a csomók el re
meghatározott sorrendben fejtették fel motívumaikat. A szálak tánca most is
ugyanolyan bonyolult volt, de végtelen kecsességgel, rendkívül elegáns
mozdulatokkal törtek a magasba, élettel népesítették be a leveg t. Test- és tollruhát
öltöttek a vonalak, folyt a k , fák száguldtak gyökereik felé.
Suzanna korábban már látta ezt a gyönyör séget, és bizonyos fokig tudta, mire
számíthat. De a látólényekben és még irikább Hobart izompacsirtáiban a látvány
félelmet és megillet dést keltett.
Suzanna rz je teljesen megfeledkezett a feladatáról, úgy állt ott, mint egy gyerek
élete els t zijátéka el tt nem tudta, hogy maradjon vagy elszaladjon. Suzanna
kihasználta a kínálkozó alkalmat, és ellopózott az árulkodó fény közeléb l. Sokáig
nézett hátrafelé - nézte a Prófétát, ahogy ott áll középen, haja fehér t zként lobog a
fején, a Fúga pedig életre serken körülötte.
Nehezen tudta elfordítani a tekintetét, de közben futott, ahogy a lába bírta, a sötét
hegyek felé. Húsz, harminc, negyven méterre járt már az arénától. Senki nem üldözte.
Egy mindennél fényesebb fakadás, mint egy hulló csillag, egy pillanatra beragyogta
körülötte a terepet. Durva, megm veletlen föld volt, itt-ott k kupacok; nyilván
elhagyatottsága miatt szemelték ki éppen ezt a völgyet. Az emberlények itt nem
zavarhatják meg az ébred Fúgát. Kérdéses persze, hogy mennyi ideig lehet rejtegetni
egy ilyen csodát, hiszen közeledett a nyár; a kíváncsiskodók megtévesztésére is
kidolgoztak volna valamilyen tervet?
Egy pillanatra ismét felragyogott a terep, és Suzanna megpillantott egy alakot.
Felvillant, aztán olyan gyorsan elt nt, hogy Suzanna azt hitte, káprázott a szeme.
Egy méterrel odébb azonban fagyos leveg csapott az arcába, és nem szél volt, ez
egészen biztos. Ahogy meglegyintette, Suzanna rögtön tudta, hogy kit l származik, de
nem volt ideje meghátrálni, vagy felkészülni, mert a sötétségb l kilépett és útját állta
az éjszaka asszonya.

X. HALÁLOS ÁLDOZATOK

1.
Arcát a felismerhetetlenségig eltorzították, de a testéb l sugárzó hidegnél is
dermeszt bb hang Immacolata hangja volt, eltéveszthetetlenül. Nem egyedül jött:
elkísérték a n vérei, a sötétségnél is sötétebb szellemek.
- Miért szaladsz? - kérdezte a varázslón . - Nincs hová menekülnöd.
Suzanna megállt. Útját állta a három hölgy.
- Nézz csak hátra! - folytatta Immacolata, közben egy újabb ragyogás a sz ttesb l
kiméletlenül megvilágította megcsonkított arcát. - Látod, hol áll Shadwell? Még egy
pár pillanat, és ott lesz a Fúga.
- Shadwell? - kérdezte Suzanna.
- A szeretett Próféta - hangzott a válasz. - A szent jelmez alatt, amit t lem kapott, a
keresked szíve dobog.
Tehát Shadwell a Próféta. Micsoda elképeszt irónia, hogy a lexikonárus végül a
reménnyel házaljon.
- Az ötlete volt - mondta a varázslón -, hogy adjunk nekik egy Messiást.
Igazságtev hadjárat kezd dik, ahogy Hobart nevezi. Visszakövetelik az ígéret földjét.
És közben szépen elpusztítják.
- Ennek nem d lnek be.
- Már megtörtént, testvér. A te fajtád vagy az enyém könnyebben indít el egy szent
háborút, mint egy ártalmatlan pletykát. A Próféta minden szavát elhiszik mintha ezen
múlna az életük. És bizonyos értelemben valóban ezen múlik. Összeesküdtek ellenük,
és becsapták ket, most pedig képesek darabokra szaggatni a Fúgát, csak hogy kézre
kerítsék a tetteseket. Hát nem tökéletes? A Fúgát ugyanazok fogják elpusztítani, akik a
megmentésére törekednek.
- És ezt akarja Shadwell?
- Shadwell férfi: csodálókra vágyik. - Suzanna válla fölött Immacolata a
szétszöv dés felé pillantott, a keresked felé, aki még mindig ott állt középen. - És
most megkapta. Így hát boldog.
- Szánalmas figura - mondta Suzanna. - Ezt te éppolyan jól tudod, mint én. És
mégis hatalmat adtál neki. A te hatalmadat. A mi hatalmunkat.
- Csak a saját céljaim érdekében, testvér.
- Odaadtad neki a zakót.
- Igen, azt t lem kapta. Bár néha magam is megbántam.
Immacolata megtépázott arca már nem tudott csalni. Ahogy beszélt, nem tudta
eltitkolni a bánatát.
- Vissza kellett volna venned - mondta Suzanna.
- Egy csodaajándékot nem lehet kölcsönbe adni - mondta Immacolata -, csak
odaadni, odaadni örökre. A nagyanyád nem tanított meg semmire? Ideje, hogy
megtanuld. Majd én megtanítalak.
- És te mit kapsz cserébe?
- Eltereli a figyelmemet Romo ajándékáról. - Megérintette az arcát. - És az emberek
zér l. - Elhallgatott. Megnyomorított arca elsötétült. -El fognak pusztítani az er d
miatt, Hobart meg a hozzá hasonlók.
- Egyszer meg akartam ölni t - mondta Suzanna, és eszébe jutott a gy lölet, amit
Hobart iránt érzett.
- Ezt is tudja. Ezért álmodik rólad. Halál a hajadonra! - Immacolata felnevetett. -
Ezek mind rültek, testvér.
- Nem mind - mondta Suzanna.
- Hogyan gy zhetnélek meg? - kérdezte a varázslón . - Mivel bizonyíthatnám, hogy
el fognak árulni? Hogy máris elárultak?
Nem látszott, hogy megmozdulna, mégis valahogy távolabb került Suzannától.
Szikrázó fénysávok haladtak el mellettük, ahogy a Fúga egyre terjeszkedett elhagyva
rejtekhelyét. De Suzanna ezt most szinte észre sem vette. Tekintete arra a képre
szegez dött, ami Immacolata helyén elé tárult.
Magdalenát látta, pazar ektoplazmacsipkékben: kísértetmenyasszony. Szoknyája
red i alól egy szánalmas alak bukkant el , arcát Suzanna felé fordította.
- Jerichau...
Homályos volt a tekintete. Suzannát nézte, de mintha nem ismerte volna meg.
- Látod? - kérdezte Immacolata. - Elárultak.
- Mit tettél vele? - kérdezte Suzanna.
Semmi nem maradt abból a Jerichauból, akit Suzanna ismert. Olyan volt, mint egy
halott. Ruhái cafatokban lógtak, b re foltos volt, és számtalan szörny seb szivárgott rajta.
- Meg sem ismer - mondta a varázslón . - Új asszonya van.
Magdalena Jerichau felé nyújtotta a kezét, úgy simogatta a fejét, akár egy ölebet.
- Önszántából választotta a n véremet - mondta Immacolata.
- Hagyd békén! - ordított Suzanna Magdalenára. A kábítószer elgyengítette,
önuralma vészesen megfogyatkozott.
- De hát ilyen a szerelem - bosszantotta tovább Immacolata. - Nemsokára gyerekeik
lesznek. Sok-sok gyerek. Jerichau vágya féktelen.
Suzanna megborzongott, ahogy elképzelte Jerichau és Magdalena közösülését.
Ismét megszólította t. Jerichau szája most válaszra nyílt, nyelve mintha szavakat
próbálna formálni. De nem. Csak a nyála csorgott, beszélni nem tudott.
- Látod, milyen gyorsan talált magának új örömöket? - kérdezte Immacolata. -
Jóformán hátat sem fordítottál, ez meg máris új barázdát szánt.
Suzanna haragra gerjedt, a düh még az undorát is felülmúlta. De nemcsak haragot
érzett. Bár a kábítóinjekció még mindig nehezítette az összpontosítást, Suzanna érezte,
hogy gyomrában mozgolódik az oldószer.
Immacolata is észrevette.
- Ne légy konok! - mondta, hangja mintha Suzanna fülében suttogott volna, pedig
méterekre álltak egymástól. - Hiszen sorstársak vagyunk.
Jerichau közben a földr l Suzanna felé nyújtotta a kezét, és Suzanna most rájött,
hogy az imént miért nem ismerte meg t. Jerichau nem látott. Magdalena megvakította
hitvesét, hogy magához láncolja. De Jerichau tudta, hogy Suzanna ott van: hallotta a
hangját, és segítséget kért.
- Testvér - szólt Immacolata Magdalenának -, fékezd meg a férjedet!
Magdalena azonnal engedelmeskedett. Keze, amit Jerichau fején tartott, megnyúlt,
ujjai végigcsorogtak az arcán, be a száján és az orrlyukain. Jerichau védekezni próbált,
de Magdalena rántott egyet rajta; Jerichau hanyatt vágódott, és elt nt a dögvészes
alsószoknyák között.
Suzanna érezte, hogy testéb l az oldószer hirtelen Jerichau kínzója felé lövell.
Abban a pillanatban már látta is. Magdalena arca hosszúra nyúlt az üvöltést l; aztán az
ezüstös fényár belecsapott. A szellem sikolya darabokra hullott, hangfoszlányok
gy ztek felfelé - zokogó panasz, dühödt üvöltés -, ahogy a támadás a leveg be röpítette.
Az oldószer, mint mindig, egy pillanattal megel zte Suzanna gondolatait. Suzanna
még nem is tudta pontosan, hogy mit csinál, de a fény már tépte a kísértetet, tátongó
lyukakat hasított testetlen alakjába. Magdalena visszavágott, az oldószer Suzanna
arcába csapódott. Érezte, hogy nyaka vérbe borul, de az ellentámadás csak tovább
szította haragját; úgy tépdeste az ellenséget, mintha egy darab selyempapír lenne.
Immacolata nem nézte tétlenül a harcot, is Suzannának rontott. A föld
megremegett Suzanna lába alatt, aztán köréje emelkedett, mintha élve el akarná
temetni, de az érzékeny oldószer visszalökte a földtömeget, aztán hatványozott dühvel
tört Magdalenára. Úgy t nt ugyan, hogy az oldószernek külön élete van, de ez csak
illúzió volt. Suzanna rendelkezett fölötte, ezt most már biztosan tudta. Az haragja
táplálta, az haragja tette kegyetlenné és könyörtelenné: volt az, aki nem
nyughatott, míg Magdalena életben volt.
Aztán hirtelen elült a harc. Magdalena elnémult. Örökre.
- Elég! - parancsolta Suzanna. Az oldószer még megvárta, hogy a rohadt
ektoplazma utolsó csomói az összefröcskölt földre hulljanak, aztán visszavonult
asszonyába. A támadástól az ellentámadásig, majd a kegyelemdöfésig úgy tizenkét
másodperc telhetett el.
Suzanna Immacolata szétroncsolt arcára nézett. A varázslón elképedve meredt
vére maradványaira. Egész testében remegett, mintha ájulás kerülgetné. Suzanna
kihasználta az alkalmat. Nem tudhatta, vajon túlélné-e a varázslón újabb támadását,
és egyáltalán nem volt kisérletez kedvében. Miközben a harmadik n vér Magdalena
mocska fölé borult, és siratni kezdte, Suzanna futásnak eredt.
A Fúga áradata most már mindent ellepett körülöttük, a csillogó leveg segítette a
menekül Suzannát. Már tíz méternél is messzebb járhatott, amikor magához tért, és
eszébe jutott Jerichau. A halott Magdalena közelében nem látta t, remélte, hogy
kitalált a csatatérr l. Suzanna futott tovább, a távolból még mindig hallotta a
Boszorkány szívfacsaró jajveszékelését.

2.
Futott, futott, a tarkóján érezte a Sz z fagyosságát. Úgy t nt azonban, hogy csak
képzeli az üldözést, mert egy kilométert is megtett már, és senki nem állt az útjába. A
völgyb l felért a hegygerincre, a terjeszked sz ttes fénye elhalványult mögötte.
Suzanna tudta, hogy a Fúga hamarosan utoléri t, és hogy addigra ki kellene dolgoznia
valamilyen stratégiát. De el ször is leveg höz kell jutnia.
A homály megnyugtatta egy kicsit. Állt a hegytet n, és próbált nem gondolni arra,
amit tett. De akaratlanul is büszkeséget érzett. Megölte Magdalenát, elpusztította a
Hármas egyik tagját: ez nem kis teljesítmény. Mindig ilyen veszedelmes volt az
ereje?; érlel dött a tudta nélkül, egyre bölcsebb, egyre kíméletlenebb lett?
Eszébe jutott Mimi könyve, ami valószín leg most is Hobartnál van. Suzanna még
soha nem remélte ennyire, hogy a könyvb l majd mindent megtud önmagáról és
erejér l. Vissza kell szereznie Mimi ajándékát, akkor is, ha ezért újra össze kell
csapnia Hobarttal.
Miközben erre gondolt, hallotta, hogy valaki a nevét mondja, vagy valami hasonlót.
A hang irányába nézett, és néhány méterrel odébb meglátta Jerichaut.
Tehát sikerült elmenekülnie Magdalena markából, bár arcát összekarmolták a
szellemn vér ujjai. Elgyötört teste majdnem összecsuklott; ahogy másodszor is
kimondta Suzanna nevét, és feléje nyújtotta összeaszott karjait, lába felmondta a
szolgálatot, és Jerichau arccal a földre zuhant..
Suzanna odaszaladt, letérdelt, és megfordította Jerichaut. Alig volt súlya. A n vérek
mindent kiszívtak bel le, de az akarater szikráját, hogy meg kell találnia Suzannát,
nem tudták kürtani bel le. A vérét elvehették; a magját, az erejét is. De a szerelmet
Jerichau meg rizte.
Suzanna magához szorította; Jerichau feje a mellén nyugodott. Légzése szapora és
er tlen volt, hideg teste görcsökt l rángott. Suzanna megsimogatta a fejét; a glória
halványodó fénye az ujjai között táncolt.
Jerichau azonban nem érte be a ringatással, látni akarta Suzannát. Kicsit elhúzódott,
hogy megérinthesse az arcát. Nyakán lüktettek az erek, ahogy beszélni próbált.
Suzanna csitította, hogy majd kés bb még lesz id beszélgetni. Jerichau megrázta a
fejét, és Suzanna, ahogy a karjaiban tartotta, érezte, milyen közel a vég. Ezt nem is
titkolta, mert értelmetlennek tartotta a hamis vigasztalást. Jerichau tudta, hogy meg
fog halni, és Suzanna karjaiban akart elbúcsúzni az élett l.
- Ó, drága... - mondta Suzanna, szíve sajgott a fájdalomtól. - ...drága Jerichau...
Jerichau küszködve ismét beszélni próbált, de a nyelve cserbenhagyta. Suzanna
csak értelmetlen, halk hangokat hallott.
Közelebb hajolt. Jerichau most már elfogadta a vigasztalást. Suzanna vállába
kapaszkodott, magához húzta, hogy hallja a szavait. Suzanna most megértette, hogy
mit mond, bár alig volt hangosabb a sóhajtásnál.
- Nem félek - mondta Jerichau utolsó leheletével, ami olyan volt, mint egy búcsúcsók.
Aztán keze er tlenül lecsúszott Suzanna válláról, szeme lecsukódott, és Jerichau
elment örökre.
Keser gondolat jutott Suzanna eszébe: Jerichau utolsó mondata egyszerre volt
kijelentés és könyörgés. Ó volt az egyetlen, akinek Suzanna elmesélte, hogy az
oldószer hogyan támasztotta fel Calt a bútorüzletben. A „Nem félek" vajon azt
jelentette: hagyj rneghalni?, nem szeretném, ha feltámasztanál?
Bármit akart is mondani ezzel, Suzanna most már soha nem fogja megtudni.
Óvatosan a földre fektette Jerichaut. Szerelmes szavai, a beszéddel dacolva, egyszer
fénnyé váltak. Ismert vajon olyan szavakat is, amelyek a Halállal dacolnának, vagy
már elindult oda, ahová Mimi is távozott, minden kapcsolatot megszakítva ezzel a világgal?
Igen, úgy t nt, hogy elindult. Suzanna Jerichaut nézte, a szeme már belefájdult, de
barátja néma volt. Jerichau a földnek adta a testét, és elhagyta Suzannát.

XI. CAL, ÚTBAN ÉSZAK FELÉ

1.
Cal egész éjjel utazott, de nem fáradt el. Talán a gyümölcs tartotta ilyen
emberfölöttien tisztán az érzékeit; vagy ez, vagy az újonnan felfedezett cél hajtotta t.
Elemz képességeit féken tartotta, az útirányról mindig ösztönösen határozott.
Vajon ugyanez az érzék irányította a galambokat is? Egy álomérzék, az értelem
vagy az ész határán túl: a tájolás? Cal pontosan ezt érezte. Hogy madár lett, aki nem a
csillagok segítségével tájékozódik (a felh k ezt most különben is megakadályozták),
nem is a mágneses sarok segítségével, hanem a hazatalálás ösztönös vágya irányítja;
hogy visszajusson a kertbe, ahol megért társak között Bolond Mooney verseit szavalta.
Menet közben az emlékezetében kotorászott, hogy majd valami új produkcióval
szórakoztathassa a hallgatóságot. Rövid versikék jutottak eszébe a gyerekkorából,
furcsa sorok, amelyeket inkább a zenéjük, mint az értelmük miatt jegyzett meg.

A meztelen Ég jön és megy, tengert dagaszt, rózsát fest. Es és szél - görgeti,

gondol egyet - elnyeli.

Némelyik sort ma sem értette jobban, mint gyerekkorában, de új ízeket fedezett fel
bennük, biztos ritmusukban és rímeikben. Voltak keser sorok is:
A családi fert zés
nem ragályos betegség; léptek, melyek követik sapáink nyomait.

Eszébe jutottak olyan töredékek is, amelyek többi részét vagy elfelejtette, vagy nem
is tudta soha.
Mennyire szeretem a tarkán foltos csikókat! A legeslegjobban a tarkán foltos csikókat!

Ez valaminek a befejez része lehetett, de fogalma sem volt, hogy minek.

Rengeteg egyéb részlet is eszébe jutott. Újra és újra elmondta mindet; csiszolgatta
az el adást, itt egy új hangsúlyra, amott más ritmusra bukkant.
Tarkója tájékán teljes csend honolt; a poéta hallgatott. Vagy és Bolond Mooney
most már egy és ugyanazon hangon szólaltak meg?

2.
Hajnali fél háromkor érkezett meg Skóciába, és folytatta útját észak felé. A táj
egyre dombosabb és egyre kihaltabb lett. Éhes volt, és izmai sajogtak a többórás
szakadatlan vezetést l, de csak egy Armageddonhoz fogható ütközet fékezhette vagy
állíthatta volna meg. Minden egyes méterrel közelebb került Csodaországhoz, ahol az
oly sokáig halasztgatott új élet várta.

XII. ELSZÁNTSÁG
1.

Suzanna még sokáig ült Jerichau mellett - gondolkodott, miközben egyfolytában

arra törekedett, hogy ne gondolkodjon. A hegy lábánál a szétszöv dés még mindig
tartott, a Fúga árja egyre közeledett. De Suzanna nem tudott erre a gyönyör ségre
figyelni, egyel re nem. Amikor a szálak már csak ötven méterre voltak t le, Suzanna
elindult, ott hagyta Jerichaut a földön.
Közeledett a hajnal, kifakította a felh ket. Suzanna felfelé kapaszkodott a hegyen,
hogy mindent jól lásson majd, ha felkel a nap, Minél magasabbra ért, annál jobban fújt
a szél: csíp s szél, északról. De megérte a didergést, mert nagyszer kilátás nyílt a
völgyre, és ahogy kivilágosodott, Suzanna észrevette, hogy Shadwell milyen ravaszul
választotta ki ezt a helyet. Minden oldalról magas hegyek fogták közre a völgyet, a
hegyoldalakon sehol, semmilyen épület. Az emberi beavatkozás egyetlen jele a
kezdetleges út volt, amelyen a konvoj feljutott a hegyre; nagyon valószín , hogy
megépítése óta összesen nem volt akkora forgalma, mint az elmúlt huszonnégy órában.
Ezen az úton látta meg Suzanná a kocsit, miközben a hajnal szép lassan kipingálta a
hegyeket. A járm a hegy gerincén lopakodott, aztán megállt. A vezet - parányi pont
a távolból - kiszállt, letekintett a völgybe. Az ilyen alkalmi szemlél nyilván nem
láthatta a Fúgát; a vezet rögtön visszaült a kocsiba, mintha rájött volna, hogy rossz
irányba kanyarodott. Csakhogy nem hajtott tovább, mint Suzanna hitte, hanem
elrejtette a kocsit az út menti rekettyebokrok között. Aztán ismét kiszállt, és elindult
felfelé a hegyen, a sziklatömböket kerülgetve.
Suzanna most ismerte csak fel; remélte, hogy szeme nem csapja be, és valóban Cal
közeledik felé.
Vajon is látta Suzannát? Valószín leg nem, mert megfordult, és elindult lefelé.
Suzanna is lefelé szaladt, megpróbálta utolérni, útközben felmászott egy sziklára, és
kalimpálni kezdett a karjával. Egy ideig hiába integetett, aztán a férfi véletlenül
arrafelé nézett. Megállt, a szeméhez emelte a kezét. Aztán megfordult, és újra elindult
felfelé, és igen! Cal volt az. Suzanna még mindig félt, hogy csak képzel dik, de
hamarosan meghallotta Cal lihegését és cip je nyikorgását a harmatos füvön.
Az utolsó néhány métert Cal inkább támolyogva, mint futva tette meg, már csak egy
pillanat választotta el ket, amikor Suzanna elindult kitárt karjai felé, és magához
szorította Calt.
Most Suzanna mondta, hogy „szeretlek", és csókokkal borította el Cal mosolygó arcát.

2.
Nagyjából elhadarták, hogy id közben mi történt velük, de a részleteket nyugodtabb
id kre hagyták.
- Shadwell már nem akarja eladni a Fúgát - mondta Suzanna. - Magáénak akarja.
- És örökké a Prófétát fogja játszani? - kérdezte Cal.
- Nem hiszem. Erre már nem lesz szüksége, ha övé a hatalom.
- Akkor meg kell akadályoznunk, hogy megszerezze a hatalmat! - mondta Cal. - Le
kell leplezni!
- Vagy.egyszer en meg kell ölni - mondta Suzanna.
Cal bólintott.
- Ne késlekedjünk!
Felálltak, és letekintettek a világra, ami most már széltében-hosszában elfoglalta a
völgyet. A szétszöv dés még mindig nem ért véget; fényfoszlányok surrantak a f ben,
növények és állatok serkentek a nyomukban.
A Birodalom és Sz ttesföld találkozásán túl az ígéret földje ragyogott. Olyan volt,
mintha a Fúga magával hozta volna álmából az egyetlen évszakot: az örök tavaszt.
Fény játszott a szikrázó lombokon, a mez kön, a folyókon, és nem föntr l, a komor
égb l érkezett, hanem a harmatcseppekb l fakadt, a bimbókból. Most a leg sibb
darab is újjászületett. Mint a versek, amiket Cal szavalt ütközben. Régi szavak, új
varázslat.
- Ránk vár - mondta Cal.
Elindultak, újra együtt.

Nyolcadik rész
A VISSZATÉRÉS
Valamit mondani akartál, gyermekem de elnémultál, pedig még el sem kezdted.
William Congreve A vén agglegény 1. HADÁSZAT

Shadwell felszabadító hadserege három f zászlóaljból állt. Az els - és a legnagyobb -

a Próféta követ inek a tömege volt, a megtérítettek, akiknek a lelkesedését Shadwell már-
már fanatikus méretekig korbácsolta, és akiknek az
odaadása a Próféta és a megígért új kor iránt nem ismert határokat. Shadwell
figyelmeztette ket, hogy vérontás lesz, óriási vérontás lesz, és az vérük is folyni
fog. De a tömeg készen állt erre az áldozatra; s t, a vadabbik tábor - f leg a Ye-me, a
Családok közül a leghevesebb - viszketve várta a csontropogást.
Ezt a lelkesedést Shadwell már kihasználta - igaz, körültekint en -, amikor
gyülekezetének egyes tagjai megkérd jelezték tanításait, és habozás nélkül újra
kihasználja majd, ha netán lazulást fedezne fel a sorokban. Természetesen igyekezett
retorikával féken tartani a Fúgát, amíg csak lehetett, de az esélyekkel nem nagyon
foglalkozott. Követ it nagyon könny volt rászedni: a Birodalomban annyira
hozzászoktak a féligazságokhoz, hogy minden ötletnek bed ltek, ha azt megfelel en
reklámozták. Azokat a látólényeket, akik a Fúgában maradtak, már nehezebb volt
félrevezetni. Ilyenkor jó szolgálatot tettek a gumibotok és a pisztolyok.
Shadwell hadseregének második részét Hobart szövetségesei alkották, az osztag
válogatott legénysége, akiket a felügyel szorgalmasan és hiába készített fel az angol
forradalomra. Shadwell bevezette ket a zakó rejtelmeibe, és a bélésben mindegyikük
talált valami olyasmit, amiért hajlandó volt eladni a lelkét. A Gárda most már
Shadwell élcsapata volt; akár az életük árán is megvédték volna a Prófétát, ha a
helyzet úgy kívánja.
A harmadik és utolsó zászlóalj kevésbé volt látható, mint az el kett , de
jelent sége és ereje ett l egyáltalán nem lett kisebb. A harmadik zászlóalj katonái a
fattyak voltak, Magdalena fiai és lányai: egy számolatlan és rendezetlen gyülevész
had, akik alig hasonlítottak az apjukra, és a holdkórostól az rültig mindenféle torz
alak képviseltette magát soraikban. Shadwell gondoskodott róla, hogy a n vérek -
illetve a kés bbiekben a Boszorkány - a háttérben maradjanak, hiszen
romlottságukhoz egy Prófétának kevés köze lehetett. Kaparászták a hálót, amit
Immacolata rájuk terített, és várták, hogy elszabadulhassanak, ha a hadjárat ilyen
borzalmak bevetését követelné.
Shadwell napóleoni precizitással dolgozta ki a támadást.
Az els akció, amelynek virradat el tt egy órával kellett megtörténnie, Capra
házának az elfoglalása volt, még miel tt a Családok Tanácsa megvitathatná a kialakult
a helyzetet. A tucatnyi járm l álló konvoj diadalmenetként közeledett a ház felé,
elöl a Próféta kocsija, amelynek füstüveg ablakai elrejtették az utasokat a kíváncsi
tekintetek el l. Shadwell hátul ült a kocsiban, mellette Immacolata. A keresked
kifejezte részvétét Magdalena halála . miatt.
- Rendkívül elkeserít. . . - mondta halkan. - . .. értékes szövetségest vesztettünk el.
Immacolata nem szólt semmit.
Zakója zsebéb l Shadwell el vett egy gy rött cigarettás dobozt, és rágyújtott. A
cigaretta és az a mohóság, ahogyan szívta, mint aki fél, hogy bármelyik pillanatban
kivehetik a szájából, egyáltalán nem volt szinkronban a bölcs álarccal.
- Azt hiszem mindketten tisztában vagyunk vele, hogy ez sok mindent megváltoztat.
- Miért változtatna meg bármit is? - kérdezte Immacolata. Shadwell elégedetten
nyugtázta a varázslón zavarát.
- Te sebezhet vagy - emlékeztette Immacolatát. - Jobban, mint valaha. Ez aggaszt.
- Semmi bajom nem lesz - er sködött Immacolata.
- És ha mégis? - folytatta halkan Shadwell. - Nem tudhatjuk, hogy mekkora lesz az
ellenállás. Azt hiszem, okosan tennéd, ha teljesen visszavonulnál.
- Nem! Látni akarom, ahogy elégnek.
- Ez érthet - mondta Shadwell. - De célpont leszel. És ha téged elveszítünk, akkor
Magdalena gyerekeihez sem férhetünk majd hozzá.
Immacolata Shadwellre nézett.
- Most már értem, mir l van szó. A fattyakat akarod, igaz?
- Hát... szerintem taktikailag...
- Tiéd - szakította félbe Immacolata. - Vidd, tiéd mind. Ajándékba adom. Csak
örülök, ha megszabadulok t lük. Legalább nem emlékeztetnek a n vérem undorító
üzelmeire.
Shadwell elmosolyodott.
- Köszönöm - mondta.
 - Nincs mit. De látni akarom, ahogy elégnek a látólények, mindössze ennyit kérek.
- Ó, hogyne. Természetesen.
- És keressétek meg a n t. Suzannát. Keressétek meg, és adjátok nekem.
- A tiéd - mondtz Shadwell, mintha mi sem lenne egyszer bb. - De mcg valami. A
gyerekek. Van valamilyen speciális szó, amivel magamhoz hívhatom ket?
- Van.
Shadwell beleszippantott a cigarettájába.
- Talán áruld el! Ha egyszer nekem adtad ket.
- Csak a nevüket kell mondanod, ahogy az anyjuk szólította ket. Erre hallgatnak.
- És mik azok a nevek? - kérdezte Shadwell, és benyúlt a zsebébe egy tollért.
A cigarettásdoboz hátára lefirkantotta a névsort, hogy el ne felcjtse. Miután az üzlet
megköttetett, csendben folytatták útjukat.

II. HALOTTI TOR

Suzanna és Cal el ször is megkeresték Jerichau testét. Kereken fél óráig kellett
nyomozniuk, mert a Fúga id közben elfoglalta azt a területet, ahol Suzanna hagyta
Jerichaut. Inkább a véletlennek, mint az átgondolt kutatásnak köszönhették, hogy
végül rábukkantak.
A véletlennek és a gyerekzsivajnak, Jerichaut ugyanis népes társaság vette körül.
Két n és öt-hat csemetéjük kétévest l hétévesig - álldogált (és játszott) a holttest
közelében.
- Ki ez a férfi? - tudakolózott az egyik n , amikor meglátta Suzannáékat.
- Jerichaunak hívják - mondta Suzanna.
- Hívták - helyesbített az egyik gyerek.
Cal kérdése elkerülhetetlen és kényes volt:
- Mit szoktak csinálni a halottakkal? Úgy értem... hova vigyük?
A n elvigyorodott, felfedve fogatlan ínyét.
- Ne vigyék sehova - mondta. - Neki már úgyis mindegy, nem igaz? Itt is el lehet temetni.
Szeret tekintettel legkisebb gyermekére nézett, aki meztelen és maszatos volt, a
haja tele levelekkel.
- Szerinted? - kérdezte a kisfiától.
A gyerek kivette a hüvelykujját a szájából, és kiabálni kezdett:
- Temessük el!
A többiek rögtön csatlakoztak, és kórusban ismételgették:
- Temessük el! Temessük el! - Egyikük már le is térdelt, és kaparni kezdte a földet,
mint egy korcs kutya, amelyik csontot keres.
- De hát biztosan vannak valamilyen el írások - er sködött Cal.
- Aha, szóval te Kakukk vagy - mondta az egyik anya.
- Igen.
- És ? - Jerichaura mutatott.
- nem - feleltc Suzanna. - Babu, és nagyon jó barátunk.
Most már minden gyerek ásott, nevettek, és földdel hajigálták egymást.
- Ahogy elnézem szegényt, éppen ideje volt, hogy meghaljon - mondta a n Suzannának.
- Igen - motyogta Suzanna.
- Be kell tenni a sírba, és kész - folytatta a n . - Ezek már csak csontok.
Cal összerezzent, de Suzannát, úgy látszott, meghatották a n szavai.
- Tudom - mondta. - Igen, tudom.
 - A gyerekek majd segítenek kiásni a gödröt. Szeretnek ásni.
- Tényleg ennyi az egész? - kérdezte Cal.
- Igen - mondta Suzanna hirtelen határozottsággal. Igen, ennyi. - Letérdelt Callel
együtt a gyerekek mellé, és ásták a gödröt. .
Nem volt könny munka. A föld súlyos és nedves volt; csupa sár lettek pillanatok
alatt. De a fáradozás és a gondolat, hogy azzal a földdel birkóznak, ami majd betakarja
Jerichaut, egészségessé és furcsán örömtelivé tette a munkát. Sokáig tartott; a n k
közben nézték ket, tanácsokat osztogattak a gyerekeknek, és er s illatú pipadohányt
szívtak.
Munka közben Cal azon merengett, hogy a Fúga és lakói micsoda meglepetésekkel
szolgálnak. Kuncogó gyerekek között sírt ásnak; álmai alapján nem gondolta volna,
hogy ilyesmi megtörténhet vele. Valahogy mégis mindennél valóságosabb volt: a
piszok a körme alatt, a taknyos orrú kisgyerek, ahogy kukacot rágcsál önfeledten. Ez
egyáltalán nem álom volt - ébredés volt ez.
Amikor a gödör már elég mély volt, hogy Jerichau kényelmesen elférjen benne,
elindultak, hogy odahozzák a testét. Cal nem engedte, hogy a gyerekek ebben is
segédkezzenek. Elküldte ket, amikor fel akarták emelni a holttestet.
- Miért nem engeded? Annyira örülnének! - kérlelte az egyik n Calt.
Cal a gyerekcsapatra nézett; nyakig sáros volt mindegyik. Sóvárogva ácsorogtak,
látszott, hogy mennyire szeretnének koporsóviv t játszani, kivéve a legkisebbet, aki a
sír szélén ült, lábát a gödörbe lógatta.
- Ez nem gyerekeknek való - mondta Cal. Kicsit megütközött azon, hogy az anyákat
teliesen hidegen hagyja csemetéik morbiditása.
- Nem? - kérdezte az egyik n , közben ikszedik alkalommal újra megtömte a pipáját. -
Vagyis te többet tudsz a dologról, mint k?
Cal szigorúan a n re nézett.
- Rajta! - biztatta Calt. - Mondd el nekik, hogy mit tudsz!
- Semmit - vallotta be Cal vonakodva.
- Akkor meg mit l félsz? - kérdezte szelíden. - Ha nincs mit l félni, miért ne
játszhatnának?
- Lehet, hogy igaza van, Cal - mondta Suzanna, kezét Cal kezére tette. - És
szerintem Jerichaunak is tetszene. Soha nem szerette a komor emelkedettséget.
Nem gy zte meg Calt, de illetlenség lett volna, ha most elkezdenek vitatkozni. Cal
vállat vont, és a gyerekek már nyújtották is apró kezüket, hogy felemeljék és betegyék
a sírba Jerichau testét. Semmiféle hamis körülményeskedés vagy ünnepélyesség nem
volt a mozdulataikban, csak kedves gyengédség. Az egyik kislány pihekönny
érintéssel letörölt valamilyen piszkot a halott arcáról, társai közben elrendezték a
végtagjait a földágyban. Aztán szó nélkül hátrább húzódtak. Suzanna megcsókolta
Jerichaut; most, az utolsó pillanatban elsírta magát.
Cal egy marék földet szórt a sírba. A gyerekek tudták, hogy mi a dolguk: elkezdték
betakarni a testet. Ügyesen végeztek. Az anyukák is odamentek a sírhoz, k is rádobtak egy-
egy marék földet, búcsúzóul attól a fickótól, akit csak vitatéma min ségben ismertek.
Calnek eszébe jutott Brendan temetése: a koporsó elt nik a kopott függönyök
között, a fiatal, sápadt pap elcsépelt énekbe kezd. Ez egy jobb befejezés volt; a
gyerekek mosolya sokkal inkább illett az alkalomhoz, mint az imák és az üres szólamok.
Amikor véget ért a temetés, és Suzanna újra meg tudott szólalni, megköszönte a
sírásóknak és az anyáknak a segítséget.
- Ha már ennyit ástunk, remélem, hogy legalább kin - mondta a legid sebb kislány.
- Ez egészen biztos - mondta az anyja a legnagyobb természetességgel. - Mindegyik kin .
Ez után a képtelen megjegyzés után útbaigazították Calt és Suzannát, akik
elindultak Capra háza felé. Nem is sejtették, hogy ott a döglegyek már lakomára
készül dnek.

III. A HÁTASLÓ MEGBOKROSODIK

1.
Norris, a Hamburgerkirály, már rég elfelejtette, milyen is az, amikor valakit
emberszámba vesznek. Shadwell bánásmódját ugyanis aligha lehetett emberinek
nevezni. Eleinte, a sz ttes els életre kelését követ en, a lovának használta. Kés bb,
amikor ló és lovasa visszatértek a Birodalomba, és elkezd dött Shadwell Prófétakorszaka, No
rris a zsámolya, ételkóstolója és udvari bolondja lett, a keresked
megalázó hóbortjainak állandó célpontja. Norris nem tiltakozott. Teljesen megsz nt
létezni, amióta a zakó csodái a hatalmukban tartották.
Shadwell asonban egy id múlva beleunt szerencsétlen szolgájába. Új vazallusok
vették körül, és a hajdanvolt mágnás gyötrése már nem szórakoztatta. A szétszöv dés
el tt átpasszolta Norrist a gárdistáknak: az inasuk lett. De a keresked
kíméletlensége ezzel korántsem merült ki: egyúttal megvonta Norristól az illúziót is,
amellyel annak idején elnyerte engedelmességét.
Norris nem volt buta ember. Amikor feleszmélt, és látta, hogy tet l talpig
összeverték, gyorsan összerakta a közelmúlt eseményeinek darabjait. Fogalma sem
volt, mennyi id telhetett el azóta, hogy bed lt Shadwell cselének (szül városában,
Texasban már halottnak nyilvánították, felesége összeházasodott a bátyjával), és a
szolgasága idején rázúduló kényelmetlenségekre és megaláztatásokra is csak nagyon
halványan emlékezett. De két dolgot egészen biztosan tudott. Az egyik az volt, hogy
Shadwell rántotta t jelen nyomorúságába, a másik, hogy ezért még megfizet.
Norris el ször is megszabadult új gazdáitól, ami, hála a szétszöv dés elképeszt
látnivalóinak, nem volt nehéz. Észre sem vették, hogy elosont. A következ cél az
volt, hogy megtalálja a keresked t, és ennek érdekében a különös ország valamilyen
rend rségi erejét kívánta igénybe venni. Norris megpillantott egy látólénycsoportot, és
rögtön megkérte ket, hogy vigyék el valamilyen hatásági személyhez. A lényeket
szemmel láthatóan hidegen hagyta az idegen követel zése, viszont gyanúsnak találták.
Azt mondták rá, hogy Kakukk, amit Norris kikért magának, aztán megvádolták, hogy
betolakodó. Az egyik n ben még az is felmerült, hogy esetleg kém; és javasolta, hogy
azonnal vigyék t valamilyen hatósági személy elé, mire Norris emlékeztette a n t,
hogy maga is pontosan ezzel kezdte.
Elvitték hát.

2.
Így került egy kis id múlva Shadwell kiszuperált lova Capra házához, ami éppen
jelent s mozgolódás központja volt. A Próféta már félórája várakozott
diadalmenetének végállomásán, a tanácstagok ugyanis nem bocsátották be a szent
helyre, míg meg nem beszélték annak etikai vonatkozásait.
A Próféta kijelentette, hogy hajlandó elfogadni metafizikai megfontolásaikat
(hiszen Capra szószólója volt; éppen ne értette volna a kényes helyzetet?), és
visszavonult a kocsi fekete ablaküvege mögé, míg a tanácstagok megtárgyalták a dolgot.
Hatalmas tömeg ver dött össze, hogy teljes életnagyságban láthassák a Prófétát, és
jobb híján egyel re a kocsikat csodálták. Jámbor izgatottság uralkodott a ház körül.
Küldöncök hozták és vitték az üzeneteket a bentiek és a konvoj vezet je között, aki a
küszöbön várakozott. Végül megszületett a döntés, hogy a Próféta beléphet Capra
házába, azzal a feltétellel, hogy ezt mezítláb és egyedül teszi. A Próféta nyilván
elfogadta a kikötéseket, a határozat bejelentése után pár perccel ugyanis kinyílt a kocsi
ajtaja, kilépett rajta mezítláb a nagy ember, és elindult a küszöb felé. A tömeg
el renyomult, hogy jobban lássa t - a Megváltót, aki elhozta a biztonságot.
Norris, aki hátul állt a tömegben, épp csak egy pillanatra látta az alakot, az arcát
egyáltalán nem. De a zakót nagyon is jól látta, és rögtön felismerte. Ugyanaz a
ruhadarab, amivel a keresked t rbe csalta. Hogy is felejthette volna el a színjátszó
szövetet? Ez Shadwell zakója. Következésképp, aki viseli, az Shadwell.
A zakó felidézte Norrisban a Shadwell kezei közt elszenvedett megaláztatásokat.
Eszébe jutott a rugdosás és a szidalmazás; eszébe jutott a megvetés. Norrist elöntötte a
harag; kiszabadította magát a mellette álló férfi szorításából, és a népes
néz közönségen keresztül Capra háza felé furakodott.
Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor ismét megpillantotta a zakót és a keresked t;
éppen akkor lépett be a házba. Norris követte volna, de a bejáratnál egy r megállította
és hátrataszította. A tömeg, amilyen hülye volt, azt hitte, Norris bohóckodik: mindenki
tapsolt és röhögött.
- Ismerem ezt az embert! - kiabálta Norris. Shadwell közben elt nt a szeme el l. -
Ismerem!
Feltápászkodott, és másodszor is az ajtó felé rontott, de az utolsó pillanatban irányt
változtatott. Az r bekapta a csalit, és üldözni kezdte Norrist. Inaskodása alatt jol
kitanulta a hadviselést; az r hiába kapkodott utána, Norris a szabadon hagyott ajtó
felé iramodott, és már benn is volt a házban, miel tt az r megállíthatta volna.
- Shadwell! - üvöltötte Norris.
A teremben Shadwell ajkára fagyott a hamis szózat. Szavaiból csupa békít
szándék, csupa megértés áradt, de a vak is látta, hogy a név hallatára harag villan a
szelíd békeharcos szemében.
- Shadwell!
Az ajtó felé fordult. Háta mögül hallotta a tanácstagok suttogását. Kintr l, a
folyosóról dulakodás zaja sz dött be, aztán felpattant az ajtó, és ott állt Norris - a
keresked nevét üvöltötte.
A ló meginogott, amikor meglátta a Prófétát. Nem erre az arcra számított. Shadwell
észrevette, hogy elbizonytalanodik. Talán megmenekülhet még, talán nem leplezik le
maskaráját.
- Azt mondta, Shadwell? - kérdezte a Próféta. - Attól tartok, nem ismerek ilyen
nev egyént. - A tanácstagok felé fordult. - Önök ismerik ezt az urat?
A teremben lév k leplezetlen gyanúval figyelték a Prófétát - különösen egy id s
férfi, aki le nem vette róla fenyeget tekintetét, amióta belépett a házba. Kétségeivel a
többieket is megfert zte, a fene egye meg!
- A zakó... - mondta Norris.
- Ki ez a férfi? -kérdezte a Próféta. - Lenne szíves valaki eltávolíttatni? - Próbálta
tréfára venni a közjátékot. - Azt hiszem, egy kicsit üt dött.
Senki nem mozdult; senki, csak a ló. Norris üvöltve a Próféta felé indult.
- Tudom, hogy mit m veltél velem! Ne hidd, hogy nem tudom! Iiát most
meglakolsz, Shadwell! Vagy hogy a francba hívnak!
A bejárati ajtó fel l ismét dulakodás hallatszott, és amikor Shadwell odanézett.
Hobart két kiválóságát látta, amint éppen félrelökik az rt, hogy uruk segítségére
siessenek. Shadwell közölni akarta velük, hogy egyedül is boldogul, de miel tt
megszólalhatott volna, Norris düht l eltorzult képpel rávetette magát ellenségére.
A gárdistákat szigorú el írásokkal látták el az ehhez hasonló esetekre. Senki, senki
egy ujjal sem nyúlhatott szeretett vezérükhöz. Egy másodpercig sem tétováztak:
kirántották a pisztolyukat, és lel tték Norrist.
Norris összecsuklott Shadwell lába el tt, sebeib l spriccelt a vér.
- Jézus Isten! - mondta Shadwell összeszorított fogakkal.
A gyilkos lövések visszhangja tovább élt, mint Norris. Mintha a falak nem hitték
volna el a dörrenést, oda-viszsza, oda-vissza pattogott közöttük, míg meggy dtek,
hogy valóban törvényszegés történt. Kinn a tömeg teljesen elnémult; elnémult a terem
is. Shadwell érezte a hátán a vádló tekinteteket.
- Ez butaság volt - motyogta a gárdisták felé. Aztán széttárt karokkal a
tanácstagokhoz fordult. - Elnézésüket kell kérnem ezért a szerencsctlen...
- Semmi keresnivalója itt! - mondta az egyik tanácstag. - Halált hozott Capra házába.
- Félreértés történt - mondta halkan Shadwell.
- Nem.
- Követelem, hogy hallgassanak végig.
Ismét:
- Nem.
Shadwell elmosolyodott.
- Bölcsnek tartják magukat - mondta. - Ha ez így van, meg kell hallgatniuk, amit
mondani akarok, higgyek el. Nem egyedül jöttem ide. A népem - a látólények, az önök népe -
velem jött. Szeretnek engem, mert én is azt akarom, amit k: hogy a Fúga
virágozzék. Nos... kész vagyok megosztani önökkel a látomásomat, az eljövend
diadalt, ha akarják. De higgyék el nekem, felszabadítom a Fúgát, akár segítenek, akár
nem. Világosan fogalmaztam?
- T njön el innen! - mondta az id s férfi, aki végig Shadwellt figyelte.
- Óvatosan, Messimeris - súgta az egyik társa.
- Azt hiszem, nem értik mir l beszélek - mondta Shadwell. - Szabadságot hozok a
népüknek.
- Maga nem látólény - mondta Messimeris. ~ Maga Kakukk.
- És ha az vagyok? .
- Hazudik! Nem is hallja Capra hangját!
- Ó, hát hogyne hallanék hangokat! - mondta Shadwell. - Hangos és tiszta hangokat.
Azt mondják, hogy a Fúga védtelen. Hogy vezet ik túl sokáig rejt zködtek. Hogy
gyengék és félnek.
Végignézett az arcokon, és kénytelen volt elismerni, hogy nyoma sincs rajtuk a
gyengeségnek vagy a félelemnek; csak bölcs nyugalmat látott, amit szép szóval,
sajnos, nem sikerült megbolygatni, az id pedig sürgetett. Norris gyilkosaira nézett.
- Úgy látszik, nincs más választásunk - mondta.A gárdisták pontosan tudták, hogy
ez mit jelent. Kimentek. Shadwell ismét a tanácstagokhoz fordult.
- Azt akarjuk, hogy távozzon! - ismételte meg Messimeris.
- Ez az utolsó szavuk?
- Igen - mondta a másik.
Shadwell bólintott. Teltek a másodpercek, és senki nem mozdult. Aztán nyílt a
bejárati ajtó, visszatértek a fegyveresek. A Gárda négy másik tagját hozták magukkal,
hatf s kivégz osztagot alkotva.
- Utoljára kérem - mondta Shadwell, miközben két oldalán felsorakozott az osztag -,
ne ellenkezzenek!
A tanácstagok arcán inkább hitetlenkedés, mint félelem tükröz dött. A csodák
világában éltek, sok mindent láttak már, de értetlenül szemlélték ezt a végtelen
önteltséget. Nem mozdultak, és egy szóval sem tiltakoztak, még akkor sem, amikor a
gárdisták rájuk fogták fegyvereiket. Messimeris megkérdezte:
 - Ki az a Shadwell?
- Keresked volt - mondta a pompás zakós férfi. - De már nincs, meghalt.
- Nem - mondta Messimeris. - Maga Shadwell.
- Nevezzen, ahogy akar - mondta a Próféta. - Csak hajtsák meg el ttem a fejüket, és
minden meg van bocsátva!
Még mindig nem mozdultak. Shadwell a balján álló fegyvereshez fordult, és elvette
a pisztolyát. Messimeris szívére célzott. Alig négy méterre voltak egymástól; a vak
sem hibázta volna el a lövést ilyen közelr l.
- Ismétlem: hajtsák meg a fejüket!
A teremben lév k közül egypáran mintha megértették volna a helyzet komolyságát,
megtették, amit Shadwell kért. A többség azonban csak nézett, a büszkeség, a butaság
vagy egyszer en a hitetlenkedés meggátolta, hogy engedelmeskedjenek.
Shadwell tudta, hogy ez a tet pont. Vagy azonnal elsüti a fegyvert, és ezzel
megvásárolja az áhított világot, vagy örökre el kell hagynia a boltot, még vissza sem
nézhet. Ekkor eszébe jutott a Fúga, ahogy a hegytet l látta. Ez az emlék kibillentette
a mérleg nyelvét. L tt.
A golyó Messimeris mellébe fúródott, de a férfi nem vérzett, nem esett össze.
Shadwell másodszor is rál tt, harmadszor is, ráadásnak. Minden lövés talált, de
Messimeris még mindig nem esett össze.
A keresked érezte, hogy a hat fegyveres rémülten reszket körülötte. A kérdés
számukra is ugyanaz volt: miért nem hal meg az öreg?
Shadwell negyedszer is elsütötte a fegyvert. Ahogy a golyó eltalálta, az áldozat
lépett egyet gyilkosa felé, karját felemelte, mintha a füstölg pisztolyt akarná kitépni
Shadwell kezéb l.
Ez a mozdulat volt az utolsó csepp a pohárban: az egyik fegyveres elvesztette az
önuralmát, és üvöltve a tanácstagok közé l tt. Hisztériája azonnal átterjedt a társaira
is. Az egész osztag lövöldözni kezdett, hogy minél el bb megszabaduljanak az
elviselhetetlen vádló tekintetekt l. A termet pillanatok alatt elborította a füst és a lárma.
Shadwell észrevette, hogy Messimeris befejezi a sort z után elkezdett mozdulatot.
Aztán holtan összecsuklott. A fegyvereket ez nem hallgattatta el, tovább szikráztak.
Néhány tanácstag térdre ereszkedett, lehajtott fejjel, ahogy Shadwell követelte; mások
a terem sarkaiba menekültek. Legtöbbjüket a helyükön kaszabolták le.
Aztán az egész véget ért, ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezd dött.
Shadwell eldobta a fegyvert, er t vett magán, és - bár soha nem rajongott a vágóhidakért -
végignézett a hullákon. Tudta, hogy aki istennek készül, az soha nem
engedheti meg magának, hogy elfordítsa a tekintetét. Az emberek számára lehet végs
menedék a szándékos tudatlanság, de ezt az állapotot hamarosan meghaladja.
Ahogy a terepet tanulmányozta, rájött, hogy nem is olyan elviselhetetlen. Az
egymás hegyén-hátán hever holttesteket üres töml knek tekintette, mint ahogy azok
is voltak.
Ám amikor indult volna kifelé, valamit l mégis összerezzent. Egy emlékt l:
Messimeris utolsó mozdulatától. A lépés, a felemelt karok. Most döbbent csak rá,
hogy mindez mit jelentett: a férfi fizetséget kért. Bármennyire is igyekezett, Shadwell
nem talált más magyarázatot.
Shadwell, a valamikori keresked , végül vásárló lett; utolsó mozdulatával
Messimeris ezt véste az eszébe.
El kell indítani a hadjáratot. Megtörni az ellenállást és bejutni a Gy be, amilyen
gyorsan csak lehet. Ha egyszer bepillant a felh függöny mögé, Isten lesz. És az
istenekre nem vonatkozik a hitelez k követelése, sem az él ké, sem a holtaké.
 IV. A KÖTÉLTÁNCOSOK

1
Cal és Suzanna fürgén haladtak, már amennyire kíváncsiságuk ezt lehet vé tette.
Siet s volt a dolguk, de a rengeteg látnivaló lassította lépteiket. A körülöttük lév
világ hihetetlen gazdagsága, a formák bámulatos változatossága minduntalan arra
késztette ket, hogy megálljanak, és valami csodálatosra újra és újra
rácsodálkozzanak. Egy id múlva már meg sem szólaltak, csak mentek, és közben
nézel dtek. A növény- és állatfajok tulajdonképpen ismer sek voltak a Kakukk
Birodalomból, de mindent - kavicstól a madárig, és persze azt is, ami a kett között volt -
újjáteremtett valami átalakító varázslat.
Olyan teremtményekkel találkoztak, amelyek a rókák, nyulak, macskák és kígyók távoli -
de csak távoli - rokonai voltak. Átalakításukkor a varázslat cseppet sem
fukarkodott a találékonysággal. Az állatok nem ijedtek meg az idegenekt l;
megnézték Calt és Suzannát, hanyagul tudomásul vették létezésüket, aztán mentek a
dolgukra.
Az egész olyan volt, mint az Éden - vagy egy ópiumos álom az Édenr l -, míg egy
recseg rádió meg nem törte az illúziót. Zene- és beszédfoszlányok, közben fülsiketít
fütyülés és zúgás, id nként egy-egy kurjongatás hallatszott egy kis ezüstös nyírfaliget
fel l. A kurjongatást egyszer csak kiabálás és veszekedés lármája váltotta fel, és egyre
er södött, ahogy Cal és Suzanna a fák között haladtak.
A ligetb l egy mez re érkeztek, ahol a magas, fonnyadt f ben három ifjút
pillantottak meg. Egyikük egy lazán lógó kötélen egyensúlyozott két oszlop között,
onnan nézte veszeked társait. A marakodás tárgya egyértelm volt: a rádió. A páros
alacsonyabb tagja - haja olyan sz ke volt, hogy már szinte fehér - a testesebb
ellenfélt l próbálta megvédeni, kevés sikerrel, a tulajdonát. A támadó kitépte a
kezéb l, és elhajította. A rádió nekivágódott az egyik viharvert szobornak, ami alig
látszott ki a f l, és a zene hirtelen elhallgatott. A tulajdonos dühösen kiabálva
vandál társának rontott.
- Te hülye! Elrontottad! Teljesen tönkretetted!
- Kakukk-szemét volt, de Bono - mondta a társa, könnyedén hárítva az ökölcsapásokat. -
Ilyen szarokkal nem szabad foglalkozni! Anyukád erre nem tanított meg?
- Az enyém volt! - kiabálta de Bono. Tüzet szüntetett, és elindult, hogy megkeresse
a rádiót. - Bemocskoltad a hitvány kezeddel!
- Ó, mily fennkölt vagy ma!
- Pofa be, seggfej ! - mordult rá de Bono. A térdig ér f ben nem találta a rádiót, és
ez csak tovább szította haragját.
- Galinnak igaza van-vetette közbe a kötélen tanyázó. De Bono az inge zsebéb l
el halászott egy drótkeretes szemüveget, és guggolva folytatta a kincskeresést.
- Romlás! - mondta az ifjú, és ugrálva, szökellve bonyolult produkcióba kezdett a
kötélen. - Starbrook szétrúgná a valagad, ha megtudná.
- Starbrook nem tudja meg.
- De bizony megtudja - mondta Galin a kötéltáncosra pillantva. - Mert megmondod
neki, ugye, Toller?
- Lehet - hangzott a válasz, és egy önelégült mosoly kísérte.
De Bono megtalálta a rádiót. Felvette és megrázta. A zene nem szólalt meg.
- Te szarházi! - mondta Galinnak. - Nézd meg, mit csináltál!
Lehet, hogy újra támadásba lendült volna, de ekkor Toller a kötélr l észrevette a néz ket.
- Hát ti kik vagytok? - kérdezte.
Mind a hárman Suzannára és Calre néztek.
 - Ez itt Starbrook birtoka - mondta Galin vészjósló hangon. - Nem szabad itt
lennetek! N knek tilos a bemenet.
- Vigyázzatok, Starbrook nem normális - mondta de Bono; ujjával a hajában turkált,
és Suzannára vigyorgott. - Ezt is megmondhatod neki, ha egyáltalán visszajön.
- Légy nyugodt, megmondom! - mondta komoran Toller.
- Ki az a Starbrook? - kérdezte Cal.
- Hogyhogy ki az a Starbrook? Mindenki ismeri... - Galin hangja elhalkult;
derengett a felismerés. - Ti Kakukkok vagytok - mondta.
- Így igaz.
- Kakukkok? -kérdezte Toller olyan döbbenten, hogy majdnem elvesztette az
egyensúlyát. - Starbrook birtokán?
De Bono vigyora csak ragyogóbb lett ett l a fordulattól.
- Kakukkok - mondta. - Akkormeg tudjátok javítani a gépemet...
A rádiót odavitte Calhez és Suzannához.
- Megpróbálhatom - mondta Cal.
- Ne merészeld! - mondta Galin, .vagy Calnek, vagy de Bonónak, vagy mindkett nek.
- De hiszen ez csak egy rádió, az isten szerelmére! - ellenkezett Cal.
- Kakukk-szemét - mondta Galin.
- Romlás - jelentette ki ismét Toller.
- Honnan van? - kérdezte Cal de Bonótól.
- Semmi közöd hozzá - mondta Galin. Elindult a betolakodók felé. - Már mondtam
egyszer: semmi keresnivalótok itt.
- Azt hiszem, ez elég világos. Cal - mondta Suzanna. - Menjünk!
- Sajnálom - mondta Cal de Bonónak. - Neked kell megjavítanod.
- Én nem tudom, hogy kell - felelte az ifjú elszontyolodva.
- Dolgunk van - mondta Suzanna, a szeme sarkából Galint figyelve. - Menjünk.
Megrántotta Cal karját.
- Gyere már!
- Err l van szó~- mondta Galin. - Rohadt Kakukkok.
- Szeretném betörni az orrát - mondta Cal.
- A vérontás nem a mi dolgunk. Mi azért jöttünk, hogy megakadályozzuk a vérontást.
- Igen, tudom.
Egy bocsánatkér vállrándítással de Bono felé, Cal megfordult, és Suzannával
elindultak a liget irányába. A nyíres túlsó végében jártak, amikor lépéseket hallottak a
hátuk mögött. Mind a ketten megfordultak. De Bono jött utánuk, még mindig a
rádióját szorongatta.
- Veletek megyek - mondta, nem várt meghívást. - Útközben megjavíthatjátok a gépemet.
- És Starbrook? - kérdezte Cal.
- Starbrook nem jön vissza - felelte de Bono. - Hadd várjanak csak, míg belepi az
ülepüket a f , úgysem jön vissza. Eszem ágában sincs i.tt maradni.
Elvigyorodott.
- Hallottam, hogy mit mondott a gép: szép napunk lesz!

2.
De Bono hasznos útitársnak bizonyult. Minden témáról hajlandó volt eltársalogni,
és lelkesedése segített felrázni Suzannát abból a melankóliából, ami Jerichau halála
után telepedett rá. Cal hagyta, hadd beszélgessenek. Éppen elég dolga volt azzal, hogy
igyekezett egyszerre lépést tartani velük, és rádiót is javítani. Közben még sikerült a
kérdését is megismételni; hogy honnan szerezte de Bono a rádiót.
- A Próféta egyik emberét l - mesélte de Bono. - Ma reggel kaptam. Rengeteg ilyen
volt nála.
- Tényleg? - kérdezte Cal.
- Megvesztegetés - mondta Suzanna.
- Azt hiszed, nem tudom? - mondta de Bono. - Tudom én, hogy semmit nem adnak
ingyen. Az viszont nem igaz, hogy minden csak romlás lehet, amit egy Kakukk ad.
Ezt tanítja Starbrook. Éltünk mi a Kakukkok között, és mégis itt vagyunk... -
Elhallgatott. Cal felé fordult. - Sikerült?
- Egyel re nem. Kifognak rajtam ezek a drótok.
- Lehet, hogy találok majd valakit Ilyennincsben, aki meg tudja csinálni. Már csak
egy köpésre vagyunk.
- Mi Capra házába megyünk - mondta Suzanna.
- Én is. Csak átmegyünk a városon.
Suzanna vitatkozni kezdett:
- Egy férfinak muszáj ennie - mondta de Bono. - A gyomrom már azt hiszi, hogy
elvágták a torkomat.
- Nem szabad kerülnünk - mondta Suzanna.
- Ez nem kerül - mondta de Bono sugárzó mosollyal. - Útba esik. - Szeme sarkából
Suzannára pillantott. - Ne légy gyanakvó! - mondta. - Rosszabb vagy, mint Galin.
Nem csaplak be. Bízzál bennem.
- Nincs id nk városnézésre. Sürg s dolgunk van.
- A Prófétával?
- Igen...
- Na, az egy igazi Kakukk-szemét - jegyezte meg Cal.
- Kicsoda? A Próféta? - kérdezte de Bono. - A Próféta Kakukk?
- Sajnos, igen - mondta Suzanna.
- Látod, Galinnak részben mégis igaza volt - mondta Cal. - A rádió egy darabka romlás.
- Én biztonságban vagyok - mondta de Bono. - Rajtam nem fog.
- Nem?
- Itt nem - felelte de Bono, a mellkasát tapogatva. - Le vagyok zárva.
- Ez most már mindig így lesz? - kérdezte Suzanna sóhajtva. - Te bezárva a magad
világába, mi a miénkbe?
- Miért ne lenne így? - mondta de Bono. - Nincs szükségünk rátok.
- És a rádió? Arra ugye szükséged van? - kérdezte Suzanna.
De Bono bosszankodva válaszolt:
- Nem igazán. Nem fogom megsiratni, ha elveszítem. Értéktelen. Mint minden Kakukk-
holmi.
- Ezt Starbrooktól tanultad? - érdekl dött Suzanna.
- Na, most aztán nagyon okosat mondtál - felelte de Bono kicsit fanyarul.
- Én álmodtam err l a helyr l - Cal megszakította a vitát. - És azt hiszem, sok
Kakukk álmodik róla.
- Lehet, hogy ti álmodtok rólunk - mondta de Bono barátságtalanul. - De mi rólatok soha.
- Ez nem igaz - mondta Suzanna. - A nagyanyám szerelmes volt egy látólénybe, és
az is szerette t. Ha szeretni tudtok bennünket, akkor álmodni is tudtok rólunk. Ahogy
mi álmodunk rólatok, már amikor.
Cal rájött, hogy Suzanna Jerichaura gondol: általánosságban beszél, de Jerichaura gondol.
- Így gondolod? - kérdezte de Bono.
- Igen, így gondolom! - mondta Suzanna harciasan. - A történet ugyanaz.
- Miféle történet? - kérdezte Cal.
- Amit mi élünk, és amit k élnek - mondta Suzanna, és de Bonóra nézett. - Ami
arról szól, hogy megszületünk, hogy félünk a haláltól, és hogy a szeretet megment
bennünket. - Óriási meggy déssel beszélt, mint aki megszenvedett ezért a
következtetésért, és rendíthetetlenül hiszi, hogy ez az igazság.
Az ellenfelet egy id re elnémította ez a kijelentés. Mind a hárman szótlanul
haladtak tovább, azután úgy két perc múlva de Bono megszólalt:
- Igazad van.
Suzanna de Bonóra nézett.
- Gondolod? - kérdezte szintén meglep dve.
De Bono bólintott.
- Ugyanaz a történet? Igen, szerintem is így van. Végül is, ugyanarról szól nektek
is, mint nekünk, csodatettek ide vagy oda. Ahogy te mondtad. Születés, halál és a
kett között a szeretet. - Helyesl en motyogott magában, aztán azt mondta: - Arról az
utolsóról te nyilván többet tudsz - nem tudta visszatartani a kuncogását -, hiszen te
vagy az id sebb.
Suzanna nevetett, és - mintha csak ezt ünnepelné - a rádió felharsogott, tulajdonosa
örömére és Cal meghökkenésére.
- Jó ember vagy - ujjongott de Bono. - Jó ember!
Kivette a rádiót Cal kezéb l, és beállította; zenei kísérettel érkeztek meg Ilyennincs
rendkívüli városába.

V. ILYENNINCS

1.
De Bono figyelmeztette ket, hogy a várost amúgy kutyafuttában hordták össze, és
egyáltalán ne számítsanak a várostervezés mintapéldányára. A figyelmeztetés ellenére
az élmény minden várakozásukat felülmúlta. A városban a rendszeresség legapróbb
jelét sem lehetett felfedezni, a legnagyobb igyekezettel sem. A házak szerencsétlen
összevisszaságban egymásnak présel dtek, közöttük az alagutak - az utca kifejezés
túlságosan hízelg lenne - olyan sz kek voltak, és úgy nyüzsögtek a járókel kt l,
hogy bármerre is tekintett a szem, mindenütt a primitívt l a túlcicomázottig terjed
homlokzatokat és arcokat látott.
Ennek ellenére egyáltalán nem volt sötét a városban. a kövek vibrálva fénylettek, a
járda is a lábuk alatt; megvilágították a sikátorokat, és a legszerényebb falat is a fényes
vakolat és a fényesnél is fényesebb tégla véletlen mesterm vévé avatták.
A város pompájához a lakosok is hozzájárultak. Öltözetükben a szigorú és a szédít
ugyanazon ötvözetét fedezték fel a látogatók, mint ami, meglátásuk szerint, a
látólények legalapvet bb jellemz je volt; ezt a stílust azonban a legmerészebb
túlzásókig feszítették itt, a Fúga egyetlen nagyvároshoz hasonlítható településén.
Szokatlan ruhákat és kiegészít ket láttak mindenütt. Elegáns mellényt, amelyen
számtalan parányi cseng csilingelt. Egy n t, aki meztelennek látszott, hiába volt állig
begombolkozva, ruhája és b re színe ugyanis tökéletesen megegyezett. Fiatal lány ült
keresztbe tett lábbal egy ablakpárkányon, tarka szalagok röpködtek arca körül, pedig
szell sem rebbent. Ugyanebben az utcában egy férfi, akinek puha kalapját mintha a
hajából készítették volna, a lányaival beszélgetett, míg az egyik szomszédos
kapualjban egy másik férfi a kutyájának énekelt. A stílus, természetesen, ellenstílust
teremtett: elsüvített mellettük két n : egy néger és egy fehér, akik valóban meztelenek
voltak, ha nem számítjuk madzaggal felkötött nadrágjukat.
Bár mindannyian örömüket lelték külsejükben, a városban nem divatbemutató
zajlott. Mindenkinek dolga volt ezen az új reggelen, nem lazsált senki sem.
Az egyetlen látványosság, amely némileg nagyobb figyelmet keltett, az a néhány
kés huszadik századi kacat volt, amellyel egy-két városlakó játszadozott. Ezek az
ajándékok is nyilván a Próféta gárdistáitól származtak. Hitvány játékszerek, amelyek
napok alatt szétfoszlanak majd, akárcsak a Próféta ígéretei. Arra most nem volt id ,
hogy megpróbálják meggy zni a csillogó csecsebecsék tulajdonosait: dobják el
kincseiket; hamarosan maguk is rájönnek majd, hogy milyen mulandóak ezek a kétes
forrásból származó ajándékok.
- Elviszlek benneteket a Hazudósba - mondta de Bono, és már mutatta is az utat a
tömegben. - Eszünk valamit, aztán megyünk tovább.
A Kakukkok a fejüket kapkodták a város forgatagában. Beszédfoszlányokat
hallottak küszöbr l és ablakból, muzsikát (rádióból is) és nevetést. Csecsem bömbölt
anyja karján; valami ugatott a fejük fölött, és amikor Cal felnézett, egy pávát látott az
egyik erkélyen masírozni.
- Hol van már megint, az Isten szerelmére?! - panaszkodott Suzanna, amikor de
Bonót immár harmadszor vagy negyedszer vesztették el szem el l. - Hihetetlen, hogy
milyen fürge.
- Bíznunk kell benne. Szükségünk van egy vezet re - mondta Cal. Meglátta de
Bono sz ke kobakját. - Ott van...
Befordultak egy sarkon. A zsúfolt utcából egy kiáltást hallottak: vel trázó és
fájdalmas kiáltás volt, mintha valakit megöltek volna. A tömeg nem némult el, de
annyira azért elhalkult a lárma, hogy Cal és Suzanna megértette a szavakat, amikor az
üvöltés visszhangja elült.
- Felgyújtották Capra házát!
- Az lehetetlen - mondta valaki, és ugyanígy vélekedtek a többiek is, amikor
meghallották a hírt. De a hírnököt nem lehetett letorkolni.
- Felgyújtottákl - ismételgette. - Megölték a tanácstagokat
Cal átfurakodott a tömegen, hogy lássa a férfit, aki va lóban úgy nézett ki, mint egy
katasztrófa szemtanúja. Korom és sár tapadt az arcára, könnyek szántották a mocskot,
ahogy újra elmesélte a történteket, legalábbis, amit tudott. A hírnök meggy zte a
kétked ket; látszott rajta, hogy igazat beszél.
Suzanna tette fel az egyszer kérdést:
- Ki gyújtotta fel?
A férfi ránézett.
- A Próféta! - sóhajtotta. - Igen, a Próféta.
A tömeg kifakadt, átkok és szitkok röpködtek a leveg ben.
Suzanna Calhez fordult.
- Elkéstünk - mondta, szemében könnyek csillogtak. - Istenem, ott kellett volna
lennünk, Cal!
- Nem értünk volna oda - mondta mellettük egy hang. De Bono volt az. - Ne
hibáztassátok magatokat! - mondta. Aztán hozzátette: - Vagy engem.
- Most mit csinálunk? - kérdezte Cal.
- Megkeressük és megöljük a gazembert - mondta Suzanna. Kezét de Bono vállára tette. -
Megmutatod, merre juthatunk ki?
- Persze.
Megfordult, és elvezette ket a zokogó férfit körülvev kis csoporttól. Útközben
kiderült, hogy a hír minden utcába és mindenkihez eljutott. A muzsika és a nevetés
teljesen elhallgatott. Néhányan a tet k között kibukkanó égre bámultak, mintha
villámlást várnának. Arcuk a Chariot Street lakóinak arcára emlékeztette Calt, a
forgószél után: csupa kimondatlan kérdés.
A beszédfoszlányokból ítélve megoszlottak a vélemények, hogy mi is történt
pontosan. Voltak, akik azt állították, hogy mindenkit megöltek Capra házában; mások
azt mondták, hogy vannak túlél k. De bármilyen eltérések voltak is a részletekben, a
lényeget tekintve mindenki egyetértett: a Próféta hadat üzent mindenkinek, aki nem
ismeri el hatalmát, és hívei máris kutatják az ellenszegül ket.
- Ki kell jutnunk a városból! - mondta Suzanna. - Miel tt ideérnek.
- Ez egy kicsi világ - jegyezte meg de Bono. - Pillanatok alatt megtisztítják, ha elég
hatékonyak.
- Azok lesznek - mondta Cal.
A városban pániknak nyoma sem volt; senki nem csomagolt, senki nem menekült.
Üldözésben vagy ahhoz hasonló élményekben, a látólényeknek már korábban is
részük volt, vagy legalábbis ezt sugallta barázdált homlokuk. És valószín leg ismét
kezd dik elölr l. Ugyan min lep dtek volna meg?
A trió egy-két perc alatt kijutott a városból a nyílt térre.
- Sajnálom, hogy ilyen hamar el kell válnunk - mondta Suzanna de Bonónak,
amikor megálltak a város szélén.
- Miért kellene elválnunk?
- Mert mi azért jöttünk ide, hogy megállítsuk a Prófétát - mondta Suzanna -, és most
mennünk kell.
- Megmutatom nektek, hogy hol találjátok t.
- Hol? - kérdezte Cal.
- Az Égboltnál - felelte de Bono határozottan. A régi palotánál. Err l beszéltek az
utcán, nem hallottátok? És ez nagyon is elképzelhet . Az Égboltot kell elfoglalnia, ha
király akar lenni.

2.
Nem jártak messze Ilyennincst l, amikor de Bono megállt, és a völgyön túl egy
füstfelh re mutatott.
- Valami ég - mondta.
- Reméljük, hogy Shadwell - mondta Cal.
- Igazán mondhatnátok már valamit err l a gazemberr l - mondta de Bono. - Hiszen
azt sem tudom, hogy kinek tekerem ki a nyakát.
Elmondták neki, amit tudtak, és maguk is elcsodálkoztak, milyen szegényesek az
ismereteik.
- Furcsa ez - mondta Cal. - Olyan, mintha ismerném t, amióta élek. Pedig csak egy
éve, hogy el ször láttam.
- Az árnyék minden irányba vet dik - mondta de Bono. - Ebben biztos vagyok.
Starbrook azt mondta, hogy a Gy közelében még olyan helyek is vannak, ahol
öszszefolyik a múlt és a jöv .
- Azt hiszem, én voltam egy ilyen helyen - mondta Cal -, nem is olyan rég, amikor
utoljára itt jártam.
- És milyen volt?
Cal megrázta a fejét.
- Könnyebbet kérdezz!
Mocsaras területre értek. K l k re lépegetve haladtak, mindennem beszélgetést
meghiúsított a békák lármája a nádasból. Félúton jártak, amikor kocsizúgást hallottak.
Félretéve az óvatosságot, kirohantak a szilárd terepre, bokáig süllyedve a lucskos
talajban, miközben száz és száz béka - gy sz nyi és pipacspiros - ugrált a lábuk el tt.
Cal felmászott egy fára. A magasból egy konvojt látott, a város felé tartott. Útra
nem volt szüksége: a kerekek és a lóer k segítségével épített egyet magának.
Madárcsapatok rebbentek fel, állatok - már amelyik eIég gyors volt - szaladtak szerteszét.
Suzanna megkérdezte Calt:
 - Mit látsz?
- Hobart bandáját, ha minden igaz.
- Hobart?
Suzanna egy pillanat alatt fenn volt a fán Cal mellett, egy ágon egyensúlyozott
kifelé a lomb s jéb l.
- az - suttogta Suzanna. - Istenem, az!
Calhez fordult, akinek nem nagyon tetszett az elszántság Suzanna tekintetében. .
- Nélkülem kell továbbmennetek - mondta Suzanna. Lemásztak a fáról, és csak a
földön kezdték el a vitát. - Valamit el kell intéznem Hobarttal. Ti menjetek tovább! Én
is megyek utánatok, ha végeztem.
- Nem várhatna az a dolog? - kérdezte Cal.
- Nem - mondta Suzanna határozottan. - Nem várhatna..Hobartnál van a könyv,
amit Mimit l kaptam. Vissza kell szereznem.
Suzanna látta Cal arcán a megrökönyödést, és még ki sem mondta, hallotta
ellenérveit: Shadwell az igazi cél, nem engedhetjük meg, hogy bármi is eltántorítson.
A könyv megvár, miért lett olyan fontos hirtelen? Mindez persze igaz volt. De valahol
a gyomrában Suzanna érezte, hogy Hobart nem véletlenül ragaszkodik olyan
csökönyösen a könyvhöz. A sok Egyszer volt, hol nem volt talán rejteget valami olyan
tudást, aminek Suzanna hasznát vehetné a jövend összecsapások során. Egészen
biztos, hogy Hobart is így gondolta, és amit az ellenséged hisz rólad, az valószín leg
igaz, különben miért lenne az ellenséged?
- Vissza kell mennem - mondta Suzanna. - Ennyit err l.
- Akkor én is visszamegyek.
- Egyedül is elbánok vele, Cal - mondta Suzanna. -Ti ketten inkább menjetek el az
Égbolthoz. Ha megszereztem a könyvet, megkereslek benneteket.
Rendíthetetlen meggy déssel beszélt; Cal érezte, hogy fölöslegesen vitatkozna.
- Vigyázz magadra! - mondta, és átölelte Suzannát. - Légy óvatos!
- Te is, Cal. A kedvemért.
Ezzel Suzanna elindult a város felé.
De Bono, aki a rádiójával szórakozott, és nem vett részt a beszélgetésben, most
megkérdezte:
- Mi nem megyünk vele?
- Nem - mondta Cal. - Egyedül akar menni.
- De Bono kaján képet vágott.
- Csak nem szerelem van a dologban?
- Valami olyasmi.

3.
Suzanna maga sem értette igazán sietségét, s t lelkesedését, ahogy a város felé
igyekezett. Csupán arról lett volna szó, hogy egyszer s mindenkorra túl akart lenni
ezen az összecsapáson? Vagy talán valóban látni kivánta Hobartot, mintha valami
tükör lenne, amelyben jobban megismerheti magát?
Amikor visszaérkezett a városba - ami szinte teljesen kihalt, a lakók bezárkóztak
házaikba -, Suzanna remélte, hogy Hobart érzi a közelségét. Remélte, hogy egy kicsit
szaporábban ver a szíve, és izzad a tenyere.
Ha nem így lenne, Suzanna majd tesz róla.

VI. GYARLÓ A TEST

1.
Bár Shadwell már régen kiszemelte magának az Égboltpalotát - az egyetlen épületet
a Fúgában, ami méltó volt az isteni ranggal kacérkodó földi halandó számára -, amikor
végül bevette magát, nyugtalanító egy rezidenciának találta. Minden egyes fejedelem
és fejedelemasszony, aki a palotában lakott az évszázadok folyamán, saját
látomásaival gazdagította a termeket és a várószobákat egyetlen céljuk az el
uralkodó huncutságainak a túlszárnyalása volt. Ambícióiknak köszönhet en az Égbolt
részben labirintusra, részben szellemvasútra emlékeztetett.
Nem Shadwell volt az els Kakukk, aki meglátta az Égbolt csodálatos folyosóit. Az
évek során több emberlény is megfordult a palotában, melynek korábbi lakói nem
háborgatták a kíváncsiskodókat, nem akarták durvasággal megkeseríteni a hely
nyugalmát. A palota rengetegében kóborolva a kiválasztott kevesek olyan dolgokat
láthattak, amit soha életükben el nem felejtettek. Volt például egy szoba, amelynek
falait tizenkét oldalú csempék borították, és az oldalak megállás nélkül pörögtek;
minden kristálylap egy örökmozgó freskóba illeszkedett, de hogy mit ábrázolt, az soha
nem derült ki, éppen nyughatatlansága miatt. Egy másik szobában állandóan esett az
es , meleg tavaszéji es , és a padlónak h vös járdaillata volt. Akadt egy olyan szoba
is, ami els látásra egészen hétköznapinak t nt, de szédít geometriája révén az ember
egyik pillanatban úgy érezte, hogy a feje az egész helyiséget betölti, olyan hatalmasra
dagadt, a következ pillanatban pedig mintha bogárméret re zsugorodott volna.
Egy óra vagy egy nap bóklászás után egy láthatatlan vezet az ajtóhoz vitte a
betolakodót, aki úgy távozott a csodák közül, mintha álomból ébredt volna. Kés bb
hiába próbálta elmondani, hogy mit látott, az emlékezet és a nyelv általában
összeesküdtek ellene, és igyekezete dadogásba fulladt. Sokan visszamentek, és
kétségbeesetten kutatták a korábbi önkívületet. De az Égbolt olyan, mint a
vándorünnep: egy id múlva elhurcolkodik.
Shadwell volt hát az els Kakukk, aki sajátjának tekintette a csodás termeket. De
nem telt benne nagy öröme. Az Égboltpalota ennél elegánsabban nem is állhatott
volna bosszút a hívatlan lakón.

2.
Kés délután, még sötétedés el tt, a Próféta felment az rtoronyba, hogy a
magasból megtekintse birodalmát. Az utóbbi hetek megpróbáltatásai - a komédiázás, a
gy lések, a folytonos politizálás - ellenére egyáltalán nem érzett fáradtságot. Minden
valóra vált, amit híveinek és magának megígért. Mintha az eljátszott szerep valóban
prófétai er vel áldotta volna meg. Megtalálta a sz ttest, ahogy megjósolta, és élvette
rz it l; harcosait elvezette egészen a Fúga közepéig, és szinte természetfölötti
gyorsasággal elnémított mindenkit, aki ellenszegült. Dics séges pályafutásának egy
állomása volt még: az isteni rang, és az rtoronyból most jól látta ennek az
el relépésnek az eszközét.
A Gy t.
Kavargott és dörgött körötte a Lepel, titkait ködfátyollal takarta el mindenki, még
Shadwell szeme el l is. Sebaj! Holnap, ha Hobart és zászlóalja végzett a
bennszülöttekkel, majd elkísérik a Prófétát a Gy bejáratához, arra a helyre, amit
látólények Fénypallónak neveznek, és végre belép.
És akkor? Ó, akkor...
H vösséget érzett a nyakszirtjén, és felriadt t déséb l.
Immacolata állt a toronyszoba ajtajában. A fény most sem kímélte. Megmutatta a
sebeit teljes gennyed pompájukban, megmutatta gyengeségét, megmutatta haragját
is. Shadwell undorodott t le.
 - Mit akarsz? ! - förmedt Immacolatára.
- Csak idejöttem hozzád. Nem tetszik nekem az a hely. B zlik az ótudománytól.
Shadwell rándított egyet a vállán, aztán hátat fordított.
- Tudom, mit forgatsz a fejedben, Shadwell - mondta Immacolata. - És ostobaság,
hidd el!
Shadwellt már régen szólították a nevén; nem örült, hogy újra hallja. A név
visszaidézte azt az életet, amir l már szinte el sem hitte, hogy az életé volt.
- Mi ostobaság? - kérdezte.
- Behatolni a Gy be.
Shadwell nem felelt.
- Erre készülsz, igaz?
Immacolata még mindig belelátott Shadwellbe, túlságosan is könnyedén.
- Talán - mondta Shadwell.
- Katasztrofális hiba lenne.
- Csakugyan? - kérdezte Shadwell, közben le sem vette a szemét a Lepelr l. - És
vajon miért?
- Maguk a Családok sem értik, hogy mit alkottak, amikor a Szöv széket beindították -
mondta Immacolata. - Megismerhetetlen.
- Semmi sem megismerhetetlen! - dörmögte Shadwell: - Nekem nem. Már nem.
- Ember vagy, Shadwell - emlékeztette Immacolata. - Halandó.
- Fogd be a szád! - mordult rá Shadwell.
- Shadwell...
- Fogd be a szád! - ismételte, és Immacolata felé fordult. - Elegem van a
kishit ségedb l. Bejutottam ide, ugye? Én hódítottam meg a Fúgát.
- Mi hódítottuk meg.
- Rendben van, mi. Mit akarsz azért a kis szolgálatodért?
- Nagyon jól tudod, hogy mit akarok - felelte Immacolata. - Amit eddig. Lassú népirtást.
Shadwell elmosolyodott. Sokáig várt a válasszal, végül kimondta, nagyon lassan:
- Nem. Nem. Én másképp gondolom.
- De hát miért üldöztük ket ennyi éven át? Azért, hogy te haszonhoz juss, én pedig
bosszút álljak.
- A dolgok megváltoztak - mondta Shadwell. - Ezt be kell látnod.
- Uralkodni akarsz. Ugye, err l van szó?
- Ennél is többr l - felelte Shadwell. - Bele akarok kóstolni a teremtésbe. A Gy t
akarom.
- Darabokra fog szaggatni.
- Kétlem - mondta Shadwell. - Soha nem voltam még ilyen er s.
- A Szentélyben azt mondtad, hogy együtt fogjuk elpusztítani ket.
- Hazudtam - mondta Shadwell könnyedén. - Azt mondtam, amit hallani akartál,
mert szükségem volt rád. Most viszont undorodom t led. Új n im lesznek, ha isten leszek.
- Isten? Ez a legújabb? - Immacolata jót mulatott a képtelen ötleten. - Keresked
vagy, Shadwell. Rongyos kis keresked . Engem istenítenek.
- Ó, hogyne - mondta Shadwell. - Láttam a híveidet. Csontok meg egy maroknyi herélt.
- Nem fogsz átverni, Shadwell - mondta Immacolata, és elindult felé. - Te aztán
leg nem.
Shadwell jó ideje tudta már, hogy el bb-utóbb eljön ez a pillanat, amikor
Immacolata rádöbben, hogy kihasználták. Készült a következményekre: lassan és
szisztematikusan megfosztotta Immacolatát a szövetségeseit l, a saját védelmi erejét
pedig növelte. De még mindig ott volt neki a rettenetes oldószer, amit soha senki nem
vehet el t le. Shadwell látta, hogy már gyülekezik is Immacolata szemében, és
szégyen, de szeretett volna meghátrálni.
Sikerült azonban megfékeznie ösztönét; szépen, lassan odament Immacolatához,
megérintette az arcát, megsimogatta a sebeket és hegeket.
- Ugye... - dünnyögte Shadwell - . .. soha nem ölnél meg?
- Nem fogsz átverni - ismételte meg Immacolata.
- De ha meghaltam, akkor meghaltam - próbálta nyugtatgatni Shadwell. - Én csak
egy Kakukk vagyok. Tudod, hogy milyen gyengék a Kakukkok. Nekünk nincs feltámadás.
Egyre er sebben simogatta az arcát. Tudta, hogy Immacolata mennyire gy löli ezt.
Immacolata, az örök sz z; Immacolata, a csupa jég és megbánás. Korábban
valószín leg leégette volna Shadwell ujjáról a b rt ezért a szégyenletes érintésért. De
Genny mama meghalt, a Boszorkány rült és használhatatlan. A hajdan hatalmas
varázslón er tlen és elgyötört volt, és ezt tudták mind a ketten.
- Hosszú évekig, kedvesem... - mondta Shadwell - ...hosszú évekig kiszabtad a
szabadságomat, kiszabtad a csábítást...
- Megegyeztünk - mondta Immacolata - együtt...
- Nem! - mondta Shadwell, mintha egy gyereket intene csendre. - Kihasználtál,
nekem kellett a Kakukkok között járni, mert ha kiderül az igazság, téged megijesztenek. -
Immacolata megpróbált közbeszólni, de Shadwell megfogta a torkát.
- Ne szakíts félbe! - mondta. Immacolata engedelmeskedett. - Mindig megvetettél.
Tudom. De hasznos voltam, mindig megtettem, amit kértél, még csak meg sem
érinthettelek.
- Szóval ezt akarod? - kérdezte Immacolata.
- Valamikor... - folytatta Shadwell, szinte gyászolva, hogy elmúlt az az id -
...valamikor ölni tudtam volna azért, hogy érezhessem a nyakad lüktetését. Mint most.
- Keze egy kicsit összeszorult. - Vagy hogy megsimogathassam a testedet...
- Másik tenyerét Immacolata melléhez nyomta.
- Ne csináld ezt! - mondta Immacolata.
- Magdalena halott - emlékeztette Shadwell. - Ki gyártja eztán a gyerekeket? A vén
szuka biztosan nem, az medd . Nem, kicsikém. Nem. Azt hiszem kénytelen leszel te.
Kénytelen leszel végül szétrakni a drágalátos lábaidat.
Immacolata ellökte magától Shadwellt, és talán halálra sújtotta volna, de
pimaszsága egy id re teljesen megbénította. Immacolata gyorsan visszanyerte
önuralmát. A gyilkos er ismét gyülekezett a szemében. Shadwell most már nem
halogathatta a bosszút. Immacolata hülyének nézte t, pedig megvoltak a módszerei,
hogy megbüntesse önteltségéért. Ahogy Immacolata felemelte a fejét, hogy
Shadwellre köpje az oldószert, a keresked elsorolta a neveket, amiket alig néhány
órával ezel tt felírt a cigarettásdobozra.
- Sousa! Vessel! Fairchild! Divine! Loss! Hannah!
A fattyak már jöttek is a hívásra, a lépcs n tülekedve. Már nem azok a szánalmas,
szerelmetes apróságok voltak, akiket Magdalena szoptatott. A rendelkezésére álló
rövid id alatt Shadwell gyengéden bánt velük; etette ket, hatalmassá tette ket.
A fény kihunyt Immacolata arcán, amikor kintr l meghallotta a tolakodást. A fattyak
beözönlöttek az ajtón! Immacolata megfordult.
- Te hagytad rám ket - mondta Shadwell. Immacolata felkiáltott, amikor meglátta a
hájas, dagadt fattyakat. Vágóghídszagtól b zlöttek.
- Vért adtam nekik tej helyett - mondta Shadwell. - Megszerettek.
Csettintett a nyelvével, mire a fattyak odaballagtak hozzá, maguk után húzva
céltalan szerveiket.
- Figyelmeztetlek - mondta Shadwell -, hogy rossz néven veszik, ha bántják a gazdájukat.
Miközben beszélt, észrevette, hogy Immacolata magához hívta a Boszorkányt az
Égbolt h vösebb régióiból. A nyugtalan árnyék a varázslón vállánál lebegett.
- Hagyd t! - súgta Immacolata fülébe. Shadwell egy pillanatig sem gondolta, hogy
Immacolata megfogadja a tanácsot, mégis ez történt. A keresked lába elé köpött,
aztán megfordult. Shadwell alig akarta elhinni, hogy ilyen könnyen megnyerte a
esatát. Immacolatát jobban elcsüggesztette a bánat és a csonkítás, mint Shadwell
remélni merte. A leszámolás véget ért, még miel tt elkezd dött volna.
Az egyik fattyú csalódottan felnyüszített. Shadwell ránézett, hogy elhallgattassa. Ez
a mozdulat majdnem végzetesnek bizonyult. Abban a pillanatban, hogy Shadwell
elfordította a tekintetét, a kísértetn vér nekirontott: száját kitátotta, fogai hatalmasra
ttek, hogy menten kitépje Shadwell hazug szívét.
Immacolata visszafordult áz ajtóból, testéb l el tört az oldószer.
Shadwell segítségért kiáltott, de a Boszorkány már lecsapott rá. A lclegzete is elállt,
ahogy a falnak csapódott, a Boszorkány a mellébe vájta a karmait.
A fattyak nem nézték tétlenül, hogy véradójukat leterítették. Nekiestek a
Boszorkánynak, mcg miel tt teljesen szétszaggathatta volna Shadwell zakóját, és
elvonszolták, hiába sikoltozott. A Boszorkány volt a bába, amikor ezek a szörnyetegek
megszülettek; mindegyiket segítette erre az rült és sötét világra. Talán éppen ez
volt az oka, hogy a fattyak most nem kegyelmeztek neki. Megállás és aggodalom
nélkül tépték a Boszorkányt.
- Állítsd meg ket! - üvöltötte Immacolata.
A keresked a zakó szakadásait vizsgálgatta. Egy hajszál híja volt, hogy a
Boszorkány nem tépte ki a szívét. - Hívd vissza ket, Shadwell! Kérlek!
- Már úgyis halott - mondta Shadwell. - Hadd játszszanak!
Immacolata segíteni akart a n vérének, de alighogy megmozdult, elindult felé a
legtermetesebb fattyú, apró, fehér szeme akár egy mélytengeri halé, szája, akár egy
seb. Immacolata egy oldószertüskét röpített lüktet mellkasába, de a fattyú fel sem
vette, csak totyogott tovább Immacolata felé.
Shadwellnek már volt szerencséje egy fattyúviadalhoz, amikor csak úgy
kedvtelésb l öldökölték egymást. Tudta, hogy borzalmas sérüléseket képesek
elviselni, és meg sem rezzennek. Ez a legnagyobbik például, Vessel, több száz ilyen
fullánkot is vígan kibírna. És buta sem volt. Jól megtanulta a leckét. Ráugrott a
varázslón re, karjait a nyaka, lábait a csíp je köré kulcsolta.
Shadwell tudta, hogy ez az intim póz meg rjíti Immacolatát. És valóban, ahogy a
fattyú az arcához préselte az arcát, és csókolgatta, már amennyire torz feje ezt
lehet vé tette, Immaculata visított, minden önuralma és megfontoltsága végleg
szertefoszlott. Az oldószer szanaszét spriccelt a testéb l, a mennyezeten és a falakon
tékozolta el erejét. Az a néhány tövis, ami eltalálta, csak serkentette támadóját. Bár
anatómiailag a fattyú nem volt felfegyverkezve a nemi életre, Shadwell kiképezte t
az alapvet mozdulatokra. Mint egy tüzel kutya, úgy dörgöl zött Immacolata
testéhez, az arcába vonított.
Hibát csak ott követett el, hogy kinyitotta a száját; az oldószer egy cseppje
lecsúszott a torkán, és kettéhasította. Nyaka szétrepedt, támaszték nélkül maradt feje
zsíros cafatokon csüngve hátracsuklott.
Még ekkor is kapaszkodott Immacolatába, teste szaggatott lökésekben tovább
mozgott. Szorítása azonban eléggé ellazult ahhoz, hogy Immacolata kiszabadítsa a
testét, ami a küzdelemt l csurom vér volt.
Shadwell magához hívta a fattyakat bosszúszomjas játszadozásukból. A kupac, ami
a Boszorkányból maradt, olyan volt, mint egy piaci pulton a kibelezett halak hulladéka.
A maradványokat látva Immacolata - arca petyhüdt, akár egy gyengeelméj é -
nyöszörögve siratta elvesztett n vérét.
 - Vigyétek el innen! - mondta Shadwell. - Látni sem akarom azt a nyomorult arcát.
Vigyétek a hegyekbe, és hagyjátok ott.
Két fattyú odament a varázslón höz, és megfogta a karját. Immacolatának a szeme
sem rebbent, a kisujját sem mozdította tiltakozásképpen. Mintha nem is látná ket.
Vagy egyetlen n vérének a lemészárlása, vagy a fattyú er szakoskodása, vagy
mindkett , valamit szétrombolt benne. Megfosztotta minden hatalmától, a varázslattól,
a gonoszságtól. Egy zsák volt csak, amit a fattyak kicipeltek az ajtón, le a lépcs n.
Még csak hátra sem pillantott Shadwell felé.
Shadwell hallgatta, ahogy a fattyak cammogó léptei elhalkulnak a lépcs n.
Valamelyest még mindig arra számított, hogy Immacolata visszajön egy utolsó
támadásra. De nem. A csatának vége volt.
Odament a Boszorkány mocskához. Rothadás szaga volt.
- Tiétek - mondta az ott maradt szörnyeknek, akik civakodva rögtön nekiestek a
maradéknak. Shadwell undorodott az ízlésükt l, tekintetét inkább újra a Gy felé
fordította.
Hamarosan leereszkedik az éjszaka a Fúgára; az utolsó függöny egy mozgalmas nap
végén. A hajnallal pedig új felvonás veszi kezdetét.
A felh fátyol mögött egy olyan tudás rejt zött, ami hamarosan átalakítja Shadwellt.
És onnantól kezdve csak akkor lesz éjszaka, csak akkor lesz hajnal, ha parancsolja.

VII. NYITOTT KÖNYV

1.
A törvény eljött Ilyennincsbe.
Eljött, hogy kiirtsa az ellenállást: ellenállásnak nyoma sem volt. Gumibotokkal,
rohampajzsokkal és pisztolyokkal érkezett, hogy leverje a fegyveres lázadást:
fegyveres lázadásnak sem volt semmi jele. Sötét utcákat talált csak, azok is jórészt
üresek voltak, kivéve azt a néhány járókel t, akik az egyenruhák láttán lehajtották a fejüket.
Hobart rögtön elrendelte, hogy minden házat át kell kutatni. Az intézkedés
legfeljebb szúrós pillantásokat váltott ki. A felügyel csalódott; szívesen vette volna,
ha valamilyen megtorló akcióval éreztetheti a tekintélyét. Tisztában volt vele, hogy a
látszólagos nyugalom óriási veszélyeket rejteget; az ember nagyon könnyen
elkényelmesedik, ha elmarad egy várt összecsapás. Éberség, állandó éberség -
ilyenkor ez a legfontosabb.
Éjszakai szálláshelynek éppen ezért egy olyan házat választott, amelynek az
emeletér l az egész várost áttekinthette. Holnap lesz a nagy menet a Gy ellen, ami
egészen biztosan ellenállásba ütközik majd. Illetve, tudja a fene - ez a népség
egyszer en küsmerhetetlen. Kezes bárányok; a nagyobb er láttán egyszer en a másik
oldalukra fordulnak.
A ház, ahová Hobart bevette magát, a kilátáson kívül semmi mással nem szolgált.
Szobák útveszt je, megfakult és a felügyel számára érdektelen falfestmények, egykét nyikor
gó bútordarab. A szegényes berendezés nem zavarta Hobartot, szerette a
spártai körülményeket. A ház hangulata azonban aggasztotta. Az volt az érzése, hogy
az el zött lakók ott vannak, csak nem látszanak. Szellemek járnak a házban - mondta
volna, ha hisz a szellemek létezésében. De nem hitt, úgyhogy aggodalmait magába
fojtotta, amit l persze csak sokasodtak.
Leszállt az este, az utcák sötétségbe borultak. Az ablakból alig látott valamit, de
lentr l nevetést hallott. Hobart engedélyezte az embereinek, hogy lazítsanak egy
kicsit, természetesen emlékeztette ket, hogy a város ellenséges terület. A nevetés
feler södött, aztán elhalt. Hadd szórakozzanak, gondolta Hobart. Holnap azt a területet
kell elfoglalniuk, amit az itteniek szentnek tartanak; ha máshol nem is, ott biztos, hogy
ellenállást tanúsítanak majd. Hobart a Fúgán kívüli világban is ezt tapasztalta: egy
ember, aki a kisujját sem mozdítja, ha felégetik a házát, képes az utolsó csepp véréig
oltalmazni azt a mütyürkét, amit szentnek nevez. A holnap mozgalmas és véres
napnak ígérkezett.
Richardson nem vette igénybe az esti kimen t. Otthon maradt, és szokása szerint
lejegyezte magának a nap eseményeit. Apró, gondos bet ivel minden egyes lépését
beírta a naplójába. Most is ezen munkálkodott, miközben Hobart a halkuló nevetést
hallgatta az ablaknál.
Richardson egyszer csak letette a tollat.
- Felügyel úr!
- Mi van?
- Ezek az itteniek, felügyelö úr. Ezek mintha... - Richardson elhallgatott. Bajban
volt, hogy hogyan is kellene megfogalmazni a kérdést, ami megérkezésük óta
nyugtalanította. - . . . mintha nem lennének igazán emberek.
Hobart a beosztottját tanulmányozta. Kifogástalanul vágott haj, kifogástalanul
borotvált arc, kifogástalanul vasalt egyenruha.
- Lehet, hogy igaza van - mondta.Hobart.
Szorongás suhant át Richardson arcán.
- Én ezt nem értem... felügyel úr.
- Ne higgyen semminek, amit ebben a városban lát!
- Semminek, félügyel úr?
- Abszolút semminek - mondta Hobart. Ujjaival megérintette az ablaküveget. Hideg
volt; testének melege párás köröket rajzolt az ujjak köré. - Az egész város csak egy
illúzió. Csupa csel és csapda. Ne d ljön be semminek!
- Nem valóságos? - kérdezte Richardson.
Hobart a képtelen városka háztet i fölött a semmibe meredt, és elgondolkozott ezen
a kérdésen. A valóságos szó jelentésével korábban nem volt problémája. Valóságos
az, ami a világot mozgatja, az, ami megfogható és igaz. A másik oldala, a nem
valóságos pedig az, amir l egy rült üvöltözött hajnal négykor az egyik cellában; nem
valóságos a hatalomvágy, ami álmaiban gyötri, a hatalomvágy, ami megfoghatatlan és
súlytalan.
Hobart nézetei azonban valamelyest módosultak, amióta megismerte Suzannát.
Soha senkit nem akart még ennyire elfogni, és az üldözés folyamán rengeteg furcsa
dolgot tapasztalt, míg a végén annyira kimerült, hogy már azt sem tudta, fiú-e vagy
lány. Valóságos? Mi a valóságos? Talán (ez a gondolat fel sem merült volna a
Suzannával való találkozás el tt) a valóságos csak attól valóságos, hogy annak
mondja. De Hobart volt a tábornok, és a katonának válaszra van szüksége, hogy
meg rizhesse józan eszét. Egyszer válaszra, hogy nyugodtan alhasson.
Hobart megadta a választ.
- Itt csak a törvény valóságos - mondta. - A törvényhez kell ragaszkodni.
Mindannyiunknak. Érti?
Richardson bólintott.
- Igen, felügyel úr.
Hosszú csend következett. Az utcán valaki kurjongatott, mint egy részeg indián.
Richardson becsukta a naplóját, és odament a másik ablakhoz.
- Azon gondolkodom...
- Hogy?
- Hogy talán mégis ki kellene mennem a városba. Legalább egy rövid id re. Hogy
saját szememmel lássam ezeket az illúziókat.
- Igen, lehet, hogy hasznos volna.
- Most, amikor már tudom, hogy hazugság az egész - mondta Richardson -,
biztonságban vagyok, nem?
- A lehet legnagyobb biztonságban - mondta Hobart.
- Akkor, ha a felügyel úr nem bánja...
- Menjen csak! Nézze meg!
Richardson elindult lefelé a lépcs n. Néhány pillanat múlva Hobart már látta is az
utcán homályos alakját.
A felügyel nyújtózott egyet. Rettenetesen fáradt volt. A másik szobában volt egy
matrac, de Hobart elhatározta, hogy nem enged a csábításnak. Ha lefekszik, szinte
feltálalja magát a házban maradt lakóknak.
Leült az egyik székre, és zsebéb l el vette a meséskönyvet. Egy pillanatra sem vált
meg t le, amióta elkobozta: már maga sem tudta, hányszor lapozta végig. Most is ezt
tette. De a sorok összefolytak, és hiába er lködött, szemhéja egyre nehezebb és
nehezebb lett.
Richardson még meg sem találta az els valamirevaló illúziót, amikor
Ilyennincsben a törvény elszenderedett.

2.
Suzannának nem okozott nehézséget, hogy a városban elkerülje Hobart embereit.
Igaz, lépten-nyomon egyenruhásokat látott, de a sz k utcácskákban olyan sötét volt,
hogy mindig sikerült észrevétlenül elsurrannia. Tudta persze, hogy Hobart
megközelítése még így sem lesz gyerekjáték. Suzanna szeretett volna minél el bb
végezni, ugyanakkor elsietni sem akarta a dolgot. Kétszer már sikerült kiszabadulnia
Hobart fogságából; nem kockáztathatja meg, hogy harmadszor is letartóztassák. Bár
hajtotta t a türelmetlenség, úgy döntött, hogy megvárja, míg teljesen besötétedik.
Mindössze egy-két óráról lehetett szó - a napok szerencsére rövidek így év elején.
Betelepedett egy üres házba, a kongó szobákban sétálgatott - közben megkínálta
magát a fellelhet ennivalóval -, és várta, hogy besötétedjen. Jerichau járt az eszében,
és a halála. Próbált visszaemlékezni a külsejére; a szemét és a kezét valamelyest
sikerült is felidéznie, de ennél többre nem nagyon emlékezett. Nyomasztotta ez a
kudarc. Milyen hamar elfelejtette Jerichaut...
Éppen arra gondolt, hogy elég sötét van már, végre kimerészkedhet, amikor a ház
el l hangokat hallott. Lement a lépcs n és kikukucskált. Két alak körvonalait látta a
küszöbön.
- Ne itt... - suttogta egy n i hang.
- Miért ne? - kérdezte a másik, egy férfi, elmosódó hangon. Hobart embere, ez
egész biztos. - Miért ne? Itt se rosszabb, mint máshol.
- Itt már vannak - mondta a n , a házra meredve.
A férfi felröhögött.
- Mocskos baszó népség! - kiáltotta. Aztán durván megmarkolta a n karját. -
Keressünk egy másik helyet! mondta, és elindultak.
Suzanna elt dött, hogy Hobart vajon engedélyezte-e az ilyen jelleg barátkozást.
Aligha.
Itt az ideje, hogy ne csak gondolatban lebzseljen körülötte; ítt az ideje, hogy végre
rendezzék ügyeiket. Suzanna kilopakodott a házból, felmérte a környéket, aztán
kilépett az éjszakába.
Kellemes volt a leveg . A házakban csak elvétve égett fény, az is halvány
gyertyaláng; az ég ragyogott, a csillagok mint harmatcseppek a bársonyon. Suzanna
menet közben egy ideig az eget nézte, elb völte a látvány. Az már kevésbé b völte el,
hogy nem érezte Hobart közelségét. Pedig itt kell lennie valahol. De hol? Értékes
órákat vesztegethet el, ha most sorra járja a házakat.
Ha valamit nem tudsz, kérdezz meg egy rend rt. Erre tanította az anyja, és íme, a
nagyszer alkalom. Néhány méterrel arrébb Hobart csordájának az egyik tagja vizelt a
fal mellett, közben a Remény és Dics ség Földjét kornyikálta.
Remélve, hogy részegségében nem ismeri majd fel, S uzanna odament hozzá, és
megkérdezte, hogy hol találja Hobartot.
- Sose keresd! - mondta a férfi. - Inkább gyere be! Mulatság van.
- Majd kés bb, esetleg. Beszélnem kell a felügyel vel.
- Hát ha muszáj - mondta a férfi. - Ott van abban a nagy házban, abban a fehérben. -
Arrafelé mutatott, ahonnan Suzanna jött, közben levizelte a cip jét. - Valamerre jobbra.
Az útbaigazítás, a férfi állapota ellenére, helyes volt. Jobbra.egy csendes utca
következett, és a második sarkon egy jókora ház állt, falai sápadtan fehérlettek a
csillagfényben. Senki nem rködött a bejáratnál. A katonák nyilván átadták magukat a
város kínálta örömöknek. Suzanna belökte az ajtót, és akadálytalanul belépett.
Rohampajzsokat látott a falnál, de nem volt szüksége meger sítésre, hogy valóban
jó helyen jár. A gyomrában érezte, hogy Hobart ott van valamelyik szobában az emeleten.
Elindult felfelé a lépcs n. Még nem tudta, mit csinál majd, ha meglátja ellenfelét.
Hobart üldözése megkeserítette az életét, és Suzanna meg akarta büntetni ezért.
Megölni nem fogja, ez biztos. Magdalena elintézése is elég borzalmas volt: egy ember
halálát már nem bírná el a lelkiismerete. Az lesz a legjobb, ha egyszer en elveszi t le
a könyvet, és odébbáll.
A lépcs tetején egy folyosót, annak a végén egy félig nyitott ajtót látott. Suzanna
odament, és belökte az ajtót. Ott volt, ott volt az ellenség. Egyedül, lecsúszva egy
széken, szeme csukva. Ölében a meséskönyv. Alighogy meglátta, Suzanna idegei
izgatottan reszketni kezdtek. Egy percig sem tétovázott, a csupasz padlódeszkákon
elindult a szunyókáló Hobart felé.
Álmában Hobart egy ködös vidéken lebegett. Lepkék röpködtek a feje körül, a
szemét csapkodták poros szárnyaikkal, de Hobart nem tudta felemelni a kezét, hogy
elhajtsa ket. Valahol a közelben veszélyt sejtett, de merr l fog érkezni?
A köd jobbra, aztán balra úszott.
- Ki...? - motyogta Hobart.
Suzanna megdermedt. Már csak egy méterre volt a székt l. Hobart megint morgott
valamit - Suzanna nem értette, hogy mit. Morgott, de nem ébredt fel.
Szemhéja mögött Hobart egy elmosódó alakot látott a ködben. Próbálta lerázni a
ránehezed álomkórt; küzdött, hogy felébredjen és védekezhessen.
Suzanna még egy lépést tett az alvó felé. Hobart megint nyöszörgött.
Suzanna reszket kézzel a könyv után nyúlt. Amikor elérte, Hobart szeme
felpattant. Miel tt elvehette volna, Hobart er sen megmarkolta a könyvet. Felállt.
- Nem! - kiáltotta.
Hobart felébredése annyira megrázta Suzannát, hogy majdnem elengedte a könyvet.
De nem, most már nem mond le a kincsr l: a könyv az övé. Egy pillanatig
huzakodtak, aztán... aztán hirtelen egy sötét fátyol szállt fel a kezükb l, illetve inkább
a könyvb l, amit maguk között szorongattak.
Suzanna Hobart szemébe nézett. A férfi is megdöbbent az összefonódó ujjaik közül
elszabaduló er láttán. A sötét fátyol füstként terjengett körülöttük, a mennyezetnek
csapódott, aztán alábukott, mindkettejüket éjszakába zárva az éjszakában.
Suzanna hallotta, hogy Hobart felüvölt félelmében. A következ pillanatban pedig
mintha a szavak el jöttek volna a könyvb l, fehér formák rajzolódtak a füstfátyolra, és
ahogy felfelé szálltak, átváltoztak a jelentésükké. Vagy ez történt, vagy Suzanna és
Hobart zuhantak lefelé, és k váltak jelekké, a könyv pedig kinyílt, hogy befogadja
ket. Bármi történt is, a végén mindannyian eggyé váltak.
Felfelé szállva vagy lefelé zuhanva, jelekként vagy testekként, Suzanna és Hobart
bekerültek Meseországba.

VIII. A SÁRKÁNY AZ EMBERBEN

Sötétségbe érkeztek; sötétségbe és sustorgásba. Suzanna az orra hegyéig sem látott,

de hallotta a halk suttogást; meleg, feny illatú leveg hozta felé. Simogatta a b rét a
suttogás és a szél is. Tudták, hogy megérkezett; Mimi könyvének a lakói tudták, hogy
megérkezett. Hobart és Suzanna ugyanis oda, a könyvbe kerültek.
A huzakodás közben valamiképpen általakultak - a gondolataikkal legalábbis ez
történt. Beléptek a szavak hétköznapi életébe.
Ott ácsorogva a sötétben, a suttogásokat hallgatva, Suzanna nem találta
különösebben érthetetlennek ezt a dolgot. Hiszen ugyanezt tette a szerz is: amikor
leírta, gondolatait szavakká alakította, abban a tudatban, hogy olvasói majd megfejtik,
újra gondolatokká alakítják a szavakat. S t: képzeletbeli életté változtatják a jeleket.
Itt volt most Suzanna, ebben a képzeletbeli életben. A Geschichten der Geheimen Orte
között bolyongott; eltévedt vagy éppenséggel hazatalált.
Észrevette, hogy apró fények cikáznak körülötte. Vagy lehet, hogy mozog: szalad,
repül? Itt minden lehetséges: ez a mesék birodalma. Suzanna er sen koncentrált, hogy
megértse, mi ez a villogó fény és a sötétség, amikor egyszer csak rádöbbent, hogy fák
között, söreg fák között száguld szélsebesen, a felsejl fény pedig egyre közeledik.
Valahol a távolban Hobart várt rá, vagy arra a valakire, akivé átváltozott, míg a
könyv oldalain keresztül repült el re.
Mert már nem Suzanna volt, illetve nem csak Suzanna. Nem lehetett csak
önmaga, és ugyanilyen módon Hobart is több volt önmagánál. Mesebeli lényekké
váltak ebben a végtelen erd ben. Magukba olvasztották ennek a csodálatos
birodalomnak az álmait; a vágyakat és a reményeket, amik a mesékben
megfogalmazódtak, hogy aztán új vágyakat és reményeket ébresszenek.
Számtalan szerepl kóborolt a Rengeteg Erd ben; el bb-utóbb minden mese eljutott
ide. Ez volt az a hely, ahol az árva gyerekeket sorsukra hagyták; ahol a leányok a
farkasoktól rettegtek, és a szerelmesek a szív hatalmától. Ez volt az a hely, ahol
megszólaltak a madarak, és a békák a trónra áhítoztak; ahol minden berek egy tavat
vagy egy forrást rejtett, és minden fa egy kaput a Másvilágra.
És hogy mi volt Suzanna? volt a Hajadon, természetesen. Gyerekkorától fogva
volt a Hajadon. Érezte, hogy a Rengeteg Erd hirtelen felragyog körülötte, mintha
lángba borítaná ez a gondolat.
Én vagyok a Hajadon... - suttogta Suzanna - ...és Hobart a Sárkány.
Igen, így volt. Persze, csakis így lehetett.
Suzanna egyre sebesebben repült, a lapok pörögtek el tte. Egyszer csak fémes
csillogást pillantott meg a fák között: ott feküdt a Hatalmas Féreg. Csillámló farka egy
ezeréves fa köré tekeredett, óriási, lapos pofája vérpiros pipacsok között nyugodott,
ahogy lustán elnyúlva várta a rettenetes pillanatot.
Bármilyen tökéletes volt is a legutolsó pikkelyéig, Suzanna Hobartot is ott látta.
Összefonódott a fénnyel és az árnyékkal, miként - hihetetlen, de igaz - a SÁRKÁNY
szó is. Együtt jelent meg Suzanna fejében ez a hármas: a férfi, a szó és a szörnyeteg
alkotta eleven szöveg.
 Hobart, a Hatalmas Féreg kinyitotta ép szemét. A másikból egy törött nyílvessz
állt ki, nyilván valamelyik h s ifjú m ve, akit a könyvjelz és az a hit vezérelt erre az
útra, hogy megöli a vadállatot. Nehéz volt ám elpusztítani. Még mindig lélegzett, a
sebhelyek alig viselték meg szörny testét, a pikkelyek csillogása sem fakult. És az ép
szeme? Ép szemében olyan végtelen gonoszság látszott, hogy egy egész
sárkánycsordának elég lett volna.
Meglátta Suzannát, egy kicsit felemelte a fejét. Olvadt k bugyogott a szájából, és
megölte a pipacsokat.
Suzanna visszah költ a leveg ben. Érezte, hogy belehasít a szörnyeteg pillantása. A
sötét földre hullott, mint egy agyoncsapott lepke. A földön szavak hevertek szanaszét.
Vagy csontok? Bármelyik is, Suzanna közéjük esett, hadonászó karjai körül
zagyvaságszilánkok pattogtak.
Felállt és körülnézett. Az erd oszlopsorai üresek voltak: sehol egy h s ifjú, aki
segítene, vagy az anyja, aki vigasztalná. Egyedül volt a Féreggel.
A Sárkány felemelte a fejét, és ett l a kis mozdulattól lavinaként megindultak a
tekervémyei.
Szép féreg volt, ez tagadhatatlan, csillogtak szivárványszín pikkelyei;
gonoszságának eleganciája leny gözte Suzannát. Ahogy nézte, ugyanazt a
vágyakozással vegyes szorongást érezte, amire nagyon jól emlékezett gyerekkorából.
A szörny felizgatta, erre az érzésre nem volt jobb szó. Mintegy válaszul a vallomásra;
a Sárkány elb gte magát. A hangja forró és mély volt, mintha a beleib l indult volna,
végigtekeregve a testén, hogy aztán a számtalan t hegyes fog közül el törjön egy még
nagyobb forróság ígéretével.
A fák között kihunyt minden fény. A madarak nem énekeltek, nem beszéltek; az állatok -
ha egyáltalán élt valamilyen állat a Sárkány közelében - a bajuszukat sem
merték megmozdítani az aljnövényzet s jében. Még a csontszavak és a pipacsok is
elt ntek, magukra hagyták a két szerepl t, a Hajadont és a Szörnyeteget, hogy
eljátszszák történetüket.
- Itt minden véget ér - mondta Hobart a Sárkány lávanyelvével. Minden szótag egy
parányi t z volt, ami elhamvasztotta a porszemeket Suzanna feje körül. Suzanna nem
félt, s t, inkább izgalomba jött. Eddig mindig csak megfigyel je volt ezeknek a
rítusoknak, most végre maga is résztvev lett.
- Semmit nem akarsz mondani nekem - kérdezte a Sárkány, s fogai közül
kipréselve a szavakat. - Nincs áldás? Nincs magyarázat?
- Nincs! - mondta Suzanna harciasan. Mivégre tárgyalnának, mikor olyan
tökéletesen átlátták egymást? Tudták, hogy ki kicsoda. Tudták, hogy mit jelentenek
egymás számára. Egy igazán nagyszabású történet végs összecsapásában fölösleges a
beszéd. Nem volt mit mondaniuk, csak a cselekvés maradt: halál vagy házasság.
- Értem én - mondta a Sárkány, és elindult Suzanna felé, elcsökevényesedett mells
lábain vonszolva hosszú testét.
Meg akar ölni, gondolta Suzanna; gyorsan kell cselekednem. Vajon mit csinált
ilyenkor a Hajadon, hogyan védte meg magát? Elszaladt, vagy megpróbálta egy
altatódallal álomba ringatni a vadállatot?
Ott tornyosult fölötte a Sárkány. De nem támadott, hanem hátravetette a fejét,
felfedve nyaka halvány, lágy húsát.
- Kérlek, siess! - dörögte.
Suzanna meghökkent.
- Siessek? - kérdezte.
- Ölj meg, legyen már vége! - magyarázta a Sárkány.
Bár Suzanna agya nem értette ezt a hirtelen fordulatot, a teste annál jobban. Érezte,
hogy változni kezd a felhívás hallatára, újfajta telítettséget érzett a testében. Suzanna
mind ez idáig azt gondolta, ártatlan maradhat ebben a világban; most rájött, hogy nem
lehet ártatlan. Feln tt n volt; feln tt n , aki megváltozott az utóbbi hónapok
folyamán; maga mögött hagyta hosszú évek téves nézeteit; felfedezte a varázslatot;
veszteségeket szenvedett el. A Hajadon-szerep - csupa báj és röpke sóhaj - nem illett neki.
Hobart ezt nála is jobban tudta. Nem gyermekként, hanem meglett férfiként érkezett
ezekre a lapokra, és itt egy olyan szerepet talált, ami megfelelt legtitkosabb és
tiltottabb álmainak. Itt nem lehetett színlelni. Suzanna nem volt ártatlan leány, Hobart
nem volt vérszomjas féreg. Hobart, saját elképzelései szerint, az ostromlott hatalom
volt, akit elcsábítottak, és végül - fájdalom, de igaz - feláldoztak. A Sárkány ezért
tartotta most Suzanna elé puha nyakát.
- Ölj meg, legyen már vége! - mondta, és leeresztette a fejét, hogy Suzannára
nézzen. Ép szemében Suzanna most meglátta, hogy mennyire szenved, hogy micsoda
kínt jelent a számára a rögeszme, ami egyre csak hajszolta t Suzanna után. A
rögeszme, amelynek rabja lett, amely nyomorult kutyaként zte t Suzanna
nyomában, egyre jobban gy lölve üldözöttjét a kudarcok miatt.
A másik valóságban - a szobában, ahonnan kiléptek, és ami szintén egy nagyobb
Birodalom része volt (világ a világban) - Hobart könyörtelenül leszámolt volna
Suzannával. Az els adandó alkalommal megölte volna, mert. rettegett attól az
igazságtól, amit csak álmai szent berkében ismert be. De ezen a helyen csak az igaz
történetet lehetett eljátszani. Ezért emelte most lüktet nyakát Suzanna felé, az égre
pislogva súlyos szemhéjával. Hobart volt az ártatlan leány, rémült és kiszolgáltatott,
aki inkább meghal, mint hogy feláldozná megtépázott erényét.
És hogy mi volt Suzanna? A vadállat, természetesen. Suzanna volt a vadállat. Mihelyt
rájött, már érezte is.
Erezte, hogy egyre n a teste, n és még mindig n . Ereiben a vér hidegebb volt,
mint egy cápáé. Gyomrában egy forró kályha tüze lobogott.
Hobart összezsugorodott. A sárkányb r selymesen gy dve lehullott róla, és ott
állt meztelenül és fehéren: egy férfi, tele sebekkel. Egy szemérmes lovag gyötrelmes
útja végén, ér tlenül és hitetlenül.
Suzanna elvette t le a levedlett b rt; érezte, hogy megkeményedik körülötte,
páncélja csillogott. Élvezte, hogy hatalmasra n tt. Gyönyör séggel töltötte el, hogy
ilyen félelmetes, hogy ilyen valószer tlen. A szive mélyen mindig is ilyennek álmodta
magát; ilyen volt az igazi Suzanna. volt a Sárkány.
Most, hogy ezt felismerte, mit kell tennie? Fejezze be a történetet úgy, ahogy az
el tte álló férfi kívánta? Égesse el? Egye meg?
Ahogy ágaskodó magasából lenézett a gyenge férfira, ahogy érezte mocskos teste
izzadságszagát, nem esett volna a nehezére, hogy elvégezze sárkányi feladatát - hogy
felfalja. Könny lett volna.
Elindult Hobart felé, árnyéka elborította. A férfi zokogott, és hálásan mosolyogva
nézett fel rá. Suzanna kitárta hatalmas száját. Lehelete megperzselte Hobart haját.
Egyetlen gyors mozdulattal megsüti és lenyeli. De elkésett. Eppen, amikor be akarta
kapni, megzavarta egy hang a közelb l. Volt még valaki rajtuk kívül az erd ben? A
hang biztos, hogy a könyv oldalairól érkezett. Emberi hangra egyáltalán nem
hasonlított, bár mintha szavak próbáltak volna az ugatás és röfögés fölébe kerekedni.
Disznó, kutya, ember: a három keveréke volt a rémült hang.
Hobart lovag kinyitotta a szemét, és most valami más is volt a tekintetében a
könnyeken és a kimerültségen kívül. is hallotta a hangot, és err l eszébe jutott a
Rengeteg Erd n túli terület.
A Sárkány elszalasztotta a diadal lehet ségét. Csalódottan üvöltött, de semmit nem
tehetett. Suzanna érezte, hogy elhullatja pikkelyeit, mesebelib l valóságossá
zsugorodik, miközben Hobart összekarmolt teste reszket, mint a láng a szélben, aztán
elt nik.
Suzanna tudta, hogy ezért a tétovázásért még drágán megfizet. Nem sikcrült
befejezni a történetet, nem sikerült kielégíteni az áldozat halálvágyát, és ezzel nyilván
meger sítette Hobart gy löletét. Vajon milyen változást vésett volna Hobartba, ha
álmában felfalja a Sárkány? ; ha bekerül a Fcreg hasába, amíg újra meg nem születik
erre a világra?
Elkésett, a fene egye meg; elkésett. Az oldalak nem tarthatták ket ott tovább.
Dolguk végezetlenül, írásjelek robbanása közepette Suzanna és Hobart kiszakadtak a
szavak életéb l. Az állati hang elkísérte ket, s t egyre hangosabb lett, ahogy oszlott a
Rengeteg Erd sötétsége.
Suzanna egyetlen gondolata a könyv volt. Most újra érezte a kezében, er sebben
szorította. Hobart szintúgy. Ahogy a szoba megjelent körülöttük teljes valójában,
Suzanna érezte, hogy Hobart karmolja, tépi a b rét elszántan, hogy visszaszerezze a kincset.
- Miért nem ölt meg?! - sziszegte Suzanna felé. Suzanna az arcába nézett. Most még
betegesebbnek látszott, mint lovagkorában, izzadság csorgott sárgás képén,
kétségbeesés tükröz dött a tekintetében. Aztán, mint aki hirtelen magához tért,
szemébe visszaköltözött a jéghideg gy lölet.
Dörömböltek az ajtón, és kintr l még mindig hallatszott az elkeseredett állati hangzavar.
- Várjon! - kiáltotta Hobart a látogatónak, bárki volt is az. Közben egyik kezével
elengedte a könyvet, bels zsebéb l el rántott egy pisztolyt, és Suzanna hasának szegezte.
- Engedje el a könyvet, vagy lövök!
Suzanna kénytelen volt engedelmeskedni. Mire az oldószer ártalmatlanná tenné,
Hobart.már rég meghúzta volna a ravaszt.
Ahogy Suzanna elhúzta a kezét a könyvr l, kinyílt az ajtó, és a küszöbön látható
kép minden más gondolatot feledtetett.
Ez a négyes valamikor Hobart osztagának a büszkesége volt: a legügyesebbek, a
leger sebbek. De az ivászattal és cicázással töltött éjszaka nemcsak a sliccüket - az
elméjüket is megbontotta. Olyan volt, mintha a ragyogás, amit Suzanna el ször a Lord
Streeten látott, a glóriák, amelyek ember- és látólényt egyaránt megkoronáztak, most
valahogy belülre kerültek volna: a férfiak keze, lába és arca feldagadt, durva b rük alatt -
mint patkányok a ponyvák alatt - sötét buborékok futkároztak.
A betegségt l való rémületükben a férfiak megszaggatták ruháikat, eltorzult testük
izzadságtól és vért l csillogott. Az torkukból érkezett az a lárma, amely a Sárkányt
és a Lovagot visszaparancsolta a könyvb l: az állatok hangja az állatok testéb l.
Egyiknek a feldagadt képén ormány lógott; a másiknak olyan kövér volt a keze,
mintha mancsa lenne.
Így tiltakoztak hát a látólények otthonuk megszállása ellen, gondolta Suzanna.
Passzivitást színleltek, miközben az ellenséget elvarázsolták csodatetteikkel, és íme az
eredmény: ez a rémséges állatsereglet. Bármennyire találó volt is, elborzasztotta Suzannát.
A falka egyik tagja betántorgott a szobába, ajka és homloka olyan dagadt volt,
mintha szét akarna pattanni. Látszott, hogy Hobarthoz akar szólni, de elvarázsolt szája
csak panaszos nyávogásra volt képes, mint valami kitekert nyakú macska.
Ahelyett hogy megpróbálta volna megfejteni a nyivákolás értelmét. Hobart a tántorgó
roncsra irányította a fegyverét.
- Ne gyere közelebb! - figyelmeztette.
A férfi érthetetlenül könyörgött, tátott szájából csorgott a nyál.
- Kifelé! - hangzott Hobart válasza. A négyes felé lépett.
Vezet jük visszah költ, akárcsak az ajtóban álló társai. Nem a pisztolytól félnek,
gondolta Suzanna, hanem a gazdájuktól. Új külsejük csak meger sítette, amit a
kiképzés során beléjük vertek: hogy bárgyú állatok, a törvény rabszolgái.
- Kifelé! - üvöltötte megint Hobart.
Kihátráltak a folyosóra, lármájukat elfojtotta Hobarttól való rettegésük.
Suzanna tudta, hogy pillanatok kérdése csak, és Hobart újra feléje fordítja
figyelmét. Támadni fog, ha Suzanna elfecsérli a kis közjáték kínálta alkalmat.
Az ösztöneire kell bíznia magát; nem szabad elszalasztani ezt a lehet séget.
Kihasználva a pillanatot, Suzanna Hobartnak ugrott, és kitépte a kezéb l a könyvet.
Hobart felkiáltott, Suzannára nézett; pisztolya még mindig az üvölt négyesre
szegez dött. Ahogy elfordította a fejét, az állatok ismét zajongani kezdtek.
- Nincs más kijárat - mondta Hobart -, csak ezen az ajtón keresztül. Biztos; hogy ki
akar menni?
Az állatok érezték, hogy valami van a leveg ben, mire még hangosabban lármáztak.
Olyan volt, mint etetéskor az allatkertben. Suzanna tudta, hogy két lépést sem tehetne
a folyosón, rögtön nekirontanának. Csapdába esett.
Ahogy felismerte a veszélyt, az oldószer lélegzetelállító gyorsasággal gyülekezni
kezdett a testében.
Hobart azonnal látta, hogy Suzanna az erejét szedi össze. Az ajtóhoz sietett, és
rácsapta az üvölt falkára. Aztán ismét Suzanna felé fordult.
- Láttunk egyet s mást, igaz? De nem éli meg, hogy elmesélhesse.
Pisztolyával megcélozta Suzanna fejét.
Hogy ekkor mi történt, azt lehetetlen elmondani. Talán Hobart rál tt Suzannára, és
a lövés csodával határos módon célt tévesztett, darabokra törve az ablakot Suzanna
mögött. Egy biztos: Suzanna érezte, hogy az éjszakai leveg beáramlik a szobába;
hogy tet l talpig elborítja az oldószer, megpenderíti, aztán hogy az ablak felé szalad,
nem mérlegelve, hogy ez a menekülési útvonal helyes vagy sem, végül felpattan az
ablakpárkányra, és kiugrik.
Harmadik emeleti ablak volt, de ílyen apróságokra most nem volt ideje. Suzanna
már elszánta magát az ugrásra vagy a zuhanásra vagy a - repülésre!
Az oldószer a tenyerébe vette, a szemközti ház falának támaszkodott. Suzanna
pedig h vös hátán az ablaktól a háztet ig siklott. Nem volt igazi repülés, de az érzés
nagyon hasonló volt.
Az utca forgott a mélyben, ahogy a szilárd leveg n bukdácsolt a következ ház
ereszéig, aztán az oldószer újra felkapta, és átlendítette a tet fölött. Hobart kiabálása
elhalkult a háta mögött.
Sajnos, nem maradhatott sokáig a leveg ben, de izgalmas utazás volt, ha rövid is.
Egy másik háztet n bucskázott éppen lefelé, amikor a dombok között megpillantotta a
hajnali fény egy keskeny sávját, aztán oromzatok, kéménysorok között csúszva végül
egy térre huppant, ahol a madarak már hangoltak az aznapi hangversenyre.
Amikor Suzanna leesett, a madarak szétrebbentek, elképedve az evolúció ficamán,
ami ilyen madarat produkált. Suzanna földet érése ékesen bizonyította, hogy ezen a
típuson még van mit finomítani. Egy darabig a köveken csúszott - az oldószer
szerencsére tompította az ütéseket -, aztán egy mozaikkal kirakott faltól néhány centire
véget ért az utazás.
Remegve és kicsit émelyegve Suzanna felállt. Az egész repülés nem tartott tovább
húsz másodpercnél, de a szomszédos utcában máris hallotta a riadót kiáltó hangokat.
Magához szorítva Mimi ajándékát, óvatosan elindult kifelé a városból, meglehet, az
útvonal nem volt igazán tökéletes: egyszer visszajutott ugyanarra a térre, ahonnan
elindult, és kétszer is majdnem üldöz i karjaiba rohant. Minden egyes mozdulat újabb
zúzódásról tudósította, de kesergésre semmi oka nem volt, hiszen életben maradt, és
bölcsebb is lett az éjszakai kaland után.
Élet és bölcsesség.
Kell-e ennél több?

IX. A T Z

Miközben Suzanna Ilyennincsben és a Rengeteg Erd ben Hobartra vadászott, Cal

és de Bono is igen figyelemreméltó helyeken jártak. Nekik is kijutott a bánatból és a
felfedezésb l; k is közel kerültek a halálhoz, közelebb, mint szerették volna.
Miután elváltak Suzannától, egy ideig szótlanul baktattak az Égboltpalota felé,
aztán egyszer csak, ki tudja miért, de Bono azt kérdezte:
- Szereted t?
Furcsa módon ugyanez járt Cal fejében is, de nem válaszolt. A kérdés ugyancsak
zavarba ejt volt.
- De hülye vagy! - mondta de Bono. - Ti, Kakukkok, miért féltek annyira az
érzéseitekt l? Suzanna méltó a szerelmedre, ezt még én is látom. Akkor miért nem
mondod ki?
Cal dünnyögött valamit. De Bonónak igaza volt. Cal mégis igazságtalannak érezte,
hogy egy siheder oktassa ki.
- Félsz t le, igaz? - kérdezte de Bono.
Ez a megjegyzés ráadásul sértéssel tetézte az igazságtalanságot.
- Dehogy, az Istenért! - mondta Cal. - Ugyan mi a franctól félnék?
- Hatalma van - mondta de Bono. Levette a szemüvegét, és megvizsgálta az el ttük
fekv területet. - Persze, majdnem minden n nek van. Starbrook ezért nem engedi
ket a birtokára. Mindig csak kibillentették az egyensúlyából.
- És nekünk, férfiaknak mi van? - kérdezte Cal egy kavicsot rugdalva maga el tt.
- A pöcsünk.
- Ezt is Starbrook mondja?
- Ezt de Bono mondja - hangzott a válasz, és az ifjú felnevetett. - Figyelj, tudok egy
helyet...
- Szó sem lehet kitér l.
- Ugyan már, mi az az egy-két óra? -mondta de Bono. - Hallottál már a Vénuszdombról?
- Mondtam, hogy semmi kitér . Menj, ha menni akarsz!
- Jesszusom, de unalmas vagy - sóhajtott de Bono. - A végén még tényleg itt hagylak.
- Ne hidd, hogy nagyon hiányolnám az idióta kérdéseidet - mondta Cal. - Úgyhogy
ha virágot akarsz szedni, menj nyugodtan. Csak mutasd meg, merre van az Égbolt.
De Bono egy id re elhallgatott. Mentek tovább. Amikor újra beszélgetni kezdtek,
de Bono a Fúgában való jártasságával villogott, nem annyira a tájékoztatás öröméért,
mint hogy útitársával éreztesse tudatlanságát. A pocskondiázást megszakítva kétszer is
el kellett rejt zniük, mert Cal megpillantotta Hobart jár reit. A második alkalommal
két órán keresztül lapultak, miközben az osztag néhány méterrel arrébb szép lassan
lerészegedett.
Amikor végre folytathatták útjukat, sokkal lassabban haladtak. Zsibbadt lábukat
ólomsúlyúnak érezték, éhesek voltak, szomjasak voltak, és mindkettejüket idegesítette
a másik jelenléte. És ami a legrosszabb: kezdett sötétedni.
- Milyen messze van még? - érdekl dött Cal. Valamikor; Mimi kertjcnek kerítésér l
nézvc a Fúgát, a táj z rzavara ígéretes kalandokkal kecsegtetctt. Most, ennek a
rzavarnak a kell s közepén Cal mindent megadott volna egy jó térképért.
- Hát egy kicsit még odébb - felelte de Bono.
 - Tudod egyáltalán, hogy hol a fenében vagyunk?
De Bono gúnyosan elhúzta a száját.
- Igen, én tudom.
- Akkor mondd meg!
- Mi bajod?
- Mondd meg!
- Eszem ágában sincs! Bízzál bennem, Kakukk!
Az utóbbi félórában feltámadt a szél, és most kiáltásokat hozott feléjük, ami
megfékezte az elmérgesed szópárbajt.
- Tábort z van valahol - mondta de Bono. Igaza volt. A fájdalmas kiáltások
súlyával együtt a szcl ég fa szagát is hozta. De Bono már pattant is, hogy felkutassa
eredetét. Cal szíve repesett az örömt l, ha arra gondolt, hogy végre megszabadul a
kötéltáncostól, ugyanakkor - bármenynyire kételkedett is de Bono megbízhatóságában
- szüksége volt egy idegenvezet re. Cal követte hát a s söd sötétségben, fel egy kis
dombra, ahonnan - egy boltívekkel teli földsávon keresztül - nagyszer kilátás nyílt a
zre. Valami csalitféleség égett, a szél legyezgette a lángokat. A jókora, lobogó t z
szélén kocsik álltak, tulajdonosaik - ismét csak Shadwell felszabadító katonái -
fejvesztetten rohangáltak.
- Gazemberek! - mondta de Bono, ahogy egy pár katona letepert és botokkal vert,
rugdosott valakit. - Kakukk gazemberek!
- Ezek nemcsak Kakukkok - kezdte Cal, de miel tt befejezhette volna népének
véd beszédét, torkára fagyott a szó, mert felismerte a helyet, amit a szeme láttára
pusztítottak el.
Nem csalit volt, ami égett. A fák nem összevissza, hanem rendezett sorokban voltak
ültetve. Egyszer ezeknek a fáknak a lombsátra alatt szavalta Bolond Mooney verseit.
Lemuel Lo kertje most lángokban állt.
Cal elindult a dombról, le a t z felé.
- Hová mégy? - kérdezte de Bono. - Calhoun! Meg rültél?
De Bono utánament, megragadta Cal karját.
- Calhouni Figyelj rám!
- Eressz el! - mondta Cal, és megpróbálta lerázni de Bonót. Az er szakos
mozdulattól a talaj megcsúszott a lába alatt, Cal elvesztette az egyensúlyát, és magával
rántotta de Bonót is. Lebukfenceztek a dombról, sár- és k es hullott rájuk, végül
derékig ér vízben, egy árokban álltak meg a domb aljában. Cal megpróbált kimászni,
de a kötéltáncos belekapaszkodott az ingébe.
- Ne h sködj, Mooney! - mondta.
- Kopj le!
- Bocsánatot kérek azért az el bbi megjegyzésért, jó?! Beismerem, nemcsak a
Kakukkok lehetnek vandálok.
- Ugyan, nem err l van szó - mondta Cal még mindig a tüzet bámulva. - Én
ismerem ezt a helyet - mondta. Nem hagyhatom, hogy elpusztuljon!
Kitornászta magát az árokból, és elindult a lángok felé. Megöli a gazembereket,
akik ezt m velték. Megöli, bárki legyen is az. Az életükkel fizetnek ezért.
- Elkéstél! - kiáltotta utána de Bono. - Már nem segíthetsz!
A kötéltáncosnak megint igaza volt. A kertb l holnapra csak hamu marad. De akkor
is tennie kell valamit azért a helyért, ahol el ször belekóstolt a Fúga csodáiba. Cal
sejtette, hogy de Bono ott kutyagol mögötte, de ez most tehesen hidegen hagyta;
konokul ment tovább a kert felé.
Ahogy kicsit kitisztult el tte a kép, Cal észrevette, hogy a Próféta serege (ez így
talán túl hízelg : a Próféta cs cseléke) ellenállásba ütközött. A t z körül több helyen is
ádáz kézitusa folyt. De a kert védelmez i könny prédát jelentettek a gyújtogatóknak,
akiknek ez a vérengzés nem volt több testedzésnél. Olyan fegyverekkel jöttek a Fúga
ellen, amelyek néhány óra alatt meg tudták tizedelni a látólényeket. Cal éppen
odanézett, amikor egyiküket leterítette egy pisztolylövés. Valaki a sebesült segítségére
sietett, de azt is rögtön lel tték. A katonák végigjárták a terepet, hogy ellen rizzék,
milyen munkát végeztek. Az els áldozat még nem halt meg. Kezét gyilkosa felé
emelte, az megcélozta és szétl tte a földön fekv férfi fejét.
Cal gyomra felfordult a füst és az ég testek b zét l. Képtelen volt leküzdeni
undorát. Megroggyant a térde, öklendezve a földre zuhant. Soha nem érezte még
magát ilyen nyomorultul: a vizes, jéghideg ruha a hátára tapadt; hányadék ízét érezte a
szájában; az Édenkert lángokban állt. A Fúga borzalmai éppolyan mélységesek voltak,
mint amilyen felemel ek a gyönyörei. Cal úgy érezte, hogy semmi nem lehet ennél
szörny ségesebb.
- Gyere el innen, Cal!
De Bono megfogta a vállát. Egy marék frissen tépett füvet tett Cal elé.
- Töröld meg az arcodat - mondta halkan. - Itt már nincs mit tenni.
Cal az orrához nyomta a f csomót, beszívta édes-h s illatát. Lassan múlt az
émelygés. Még egy pillantást vetett az ég kert felé. Szeme könnybe lábadt; el ször
nem is hitte, hogy igaz lehet, amit lát. Szipogva megtörölte a kezével, aztán újra
kinyitotta a szemét. A füstben, a t zben Lemuel Lo lépkedett.
Cal a nevét suttogta.
- Kicsoda? - kérdezte de Bono.
Cal remeg lábakkal feltápászkodott.
- Ott van - mondta, és Lo felé mutatott. A kerttulajdonos az egyik test mellett
guggolt, kezét a halott arca felé nyújtotta. Vajon a szemét csukta le, áldását adva rá?
Calnek tudatnia kellett vele, hogy itt van; beszélnie kellett a Lemuellel, ha csak
annyit is, hogy is látta a borzalmakat, és hogy bosszút áll ezért a gyalázatért. De
Bonóhoz fordult. A t z, ahogy visszatükröz dött a szemüvegében, eltakarta a szemét,
de arca elárulta, hogy a kötéltáncost is megrendítették a látottak.
- Várj meg itt! - mondta Cal. - Beszélnem kell Lemmel.
- Elment az eszed, Mooney?
- Lehet.
Cal elindult a t z felé, közben Lem nevét kiabálta. A cs cselék mintha belefáradt
volna a vadászatba. Többen már a kocsijuknál álltak; volt, aki a t zbe pisált; volt, aki
csak a lángokat bámulta, bárgyún az italtól és a rombolástól.
Lem befejezte az áldását, és kifelé indult kertje romjaiból. Cal megint a nevét
kiáltotta, de a t z ropogása elnyomta a hangját. Meggyorsította lépteit, és ekkor Lem
meglátta t a szeme sarkából. Valószín leg nem ismerte meg, mert a közeled alak
láttán rémülten futásnak eredt. Cal utánakiáltott, a férfi felfigyelt a hangra. Megállt, a
füstön és a kormon keresztül hunyorogva nézett hátra.
- Lem! Én vagyok az! - kiabálta Cal. - Mooney!
Lo maszatos arca egy id re elfelejtette a mosolyt, de karját kitárta Cal üdvözlésére,
aki sietve tette meg az utolsó néhány métert; félt, hogy a füstfüggöny ismét elválasztja
ket. Megölelték egymást, mint két testvér.
- Ó, drága költ ! - mondta Lo, szemét vörösre marta a füst és a könnyek. - Hát itt
kell találkoznunk.
- Mondtam, hogy nem felejtelek el. Ugye megmondtam?
- Megmondtad, igen.
- Miért tették ezt, Lem? Miért gyújtották fel?
- Nem k gyújtották fel - felelte Lem. - Én.
 - Te?
- Gondolod, hogy átengedném ezeknek a gazembereknek a gyümölcs gyönyöreit?
- De hát, Lem... a fák. Ez a sok fa...
Lo a zsebeiben kotorászott, és több marék Júdás-körtét halászott el . Volt közöttük
sérült, üt dött is, a levük csillogva csorgott Lo ujjain. Az illat átjárta a mocskos
leveg t, felidézve a múlt emlékeit.
- Mindegyikben van egy mag, kedves költ m - mondta Lo. - És minden magból fa
lesz majd. Keresek nekik egy helyet, ahol elültethetem.
Bátor szavak voltak, de Lo zokogott, ahogy kimondta.
- Nem fognak legy zni bennünket, Calhoun - mondta. - Bármilyen isten nevében
jöttek is, nem borulunk térdre el ttük.
- Nem is szabad - mondta Cal. - Különben mindennek vége.
Miközben beszélt, észrevette, hogy Lo a cs cselékre pillant, a kocsik felé.
- Menjünk! - mondta, és a gyümölcsöket visszatömte a zsebeibe. - Velem tartasz?
- Nem tehetem, Lem.
- A verseidet megtanítottam a lányaimnak - mondta. - Emlékeztem mindegyikre,
ahogy te is emlékeztél rám...
- Nem az én verseim - mondta Cal. - A dédapámé.
- Most már mindannyiunké - mondta Lo. - Jó földbe vannak ültetve...
Lövés dörrent. Cal megfordult. A három t zbe bámuló meglátta ket, és feléjük
tartottak. Fegyver volt náluk.
Lo megfogta Cal kezét, búcsúzóul megszorította. Aztán hirtelen elengedte, mert
újabb lövések következtek. Lo belevetette magát a sötétségbe, de a talaj göröngyös
volt, és néhány lépés után elesett. Cal utánaszaladt, a fegyveresek közben újabb
sorozatot adtak le.
- Hagyj ! - kiáltotta Lo. - Menekülj, az Isten szerelmére!
Lo megpróbálta összeszedni a zsebéb l kihullott gyümölcsöket. Amikor Cal odaért
hozzá, egy lövés eltalálta a kerttulajdonost. Felkiáltott, az oldalához kapott.
A fegyveresek már majdnem elérték célpontjaikat. Abbahagyták a lövöldözést,
hogy közelebbr l majd jobban szórakozhassanak. Öt méterre lehettek, amikor
vezet jüket leterítette egy lövedék. A fejét találta el, és jókora sebet nyitott rajta. A
vadász arcát elborította a vér, összerogyott.
Cal jól látta a lövedéket: egy rádió volt. A sötétb l de Bono alakja bontakozott ki;
mint egy sember, üvöltve közeledett a fegyveresek felé. Rál ttek, de elhibázták. De
Bono elviharzott a vadászok mellett, a t z felé rohant.
A vezet , fejéhez szorított kézzel, imbolyogva talpra állt, készen az üldözésre. De
Bono ugyan megzavarta a vérengz vadászokat, taktikája azonban öngyilkos volt.
Beszorították t az ég fák közé. Cal látta, ahogy a füstben a t z felé nyargal, a
gyilkosok üvöltve a nyomában. Sort z következett; de Bono táncoshoz méltóan
kerülte ki a golyókat. De az el tte lév poklot nem kerülhette ki. Egyszer még
hátrafordult, hogy jól megnézze magának az üldöz it, aztán - a hülyéje - a lángok közé
vetette magát. A legtöbb fa már csak izzó oszlop volt, a föld pedig valóságos
mennyország egy parázson járó fakírnak - forró hamu és faszén. A leveg reszketett a
l, eltorzította de Bono alakját, míg el nem veszett a fák között,
Gyászolásra nem volt id . De Bono vakmer sége egy kis haladékot adott Calnek,
de ez már nem tarthatott soká. Cal visszafordult, hogy segítsen Lemuelnek. A
kerttulajdonos azonban elt nt, mindössze néhány vérfolt és elveszített gyümölcs
maradt a helyén. A t z szélén a fegyveresek még mindig várták de Bonót, hogy amint
el bukkan, lekaszabolhassák. Cal felállt, és a kötéltáncos nyomait kereste a lángok
között. Semmit nem talált. A máglyától elindult vissza a domb felé, ahol de Bonóval
civakodott. Közben egy halvány remény ébredt benne. Úgy döntött, hogy
megváltoztatja az útvonalat: a kert túlsó vége felé futott.
A leveg itt tisztább volt, a szél az ellenkez irányba sodorta a füstöt. Végigfutott a
kert szélén, a kilátástalan helyzet ellenére is remélve, hogy de Bono esetleg gyorsabb
volt a lángoknál. Félúton egy pár ég cip be botlott. Elkeseredésében belerúgott, aztán
kutatta tovább a cip k gazdáját.
Amikor hátat fordított a lángoknak, egy alakot látott a magas f ben, kétszáz méterre
a kertt l. Még ilyen meszszir l is fel lehetett ismerni de Bono sz ke fejét. Aztán már
közelebbr l elégedett mosolyát is.
A szemöldöke és a szempillája leégett, haja alaposan megpörköl dött. De élt és mozgott.
- Ezt hogy csináltad? - kérdezte Cal, amikor már hallótávolságon belül volt.
De Bono vállat vont.
- Ha tehetném, minden nap parázson sétálnék, nem kötélen.
- Megmentetted az életemet - mondta Cal. - Köszönöm!
Látszott, hogy de Bono nem tud mit kezdeni a hálálkodással. Egy kézlegyintéssel
elintézte, aztán hátat fordított a t znek, és belegázolt a f be. Cal követte.
- Tudod az utat? - kérdezte Cal. Úgy t nt, hogy most mintha az ellenkez irányba
haladnának, mint az imént, amikor meglátták a tüzet, de Cal erre nem esküdött volna meg.
De Bono válaszolt valamit, de a szél elsodorta, Cal pedig túlságosan fáradt volt,
hogy újra megkérdezze.

X. FÖLDÖNTÚLI ÖRÖMÖK

1.
Az út innent l kezdve kínszenvedés volt. A kertben történtek elapasztották Cal
utolsó er tartalékait is. Lábizmai vonaglottak, mintha minden pillanatban görcsbe
akarnának rándulni; gerinccsigolyái - mintha nem lenne bennük porc - csikorogva
egymásnak súrlódtak. Cal inkább nem is gondolt bele, hogy mi lesz, ha egyszer
tényleg megérkeznek az Égbolthoz. Ebben az állapotukban, finoman fogalmazva,
könny préda lesznek Shadwell számára. Abrak a fenevadnak.
A csillagfényben el bukkanó csodákra - a k gy re, amit suttogó ködszalagok
ztek össze; a csendes vízesés mögül üdvözülten mosolygó, sápadt arcú babacsapatra
- Cal egy-egy futó pillantást vetett mindössze. Jelen pillanatban csak egy valami
csalhatott volna örömöt az arcára: egy pehelypaplan.
De egy id múlva a rejtélyek is megfogyatkoztak, ahogy de Bono egy sötét
hegyoldalra vezette fel Calt. Lábuk körül lágy szell futkosott a f ben.
A hold egy gomolyfelh tarajon fúrta magát keresztül, szellemet csinált de Bonóból,
aki teljes g zzel haladt tovább a meredek emelked n. Cal, mint egy bárány, a
nyomában. Ahhoz is túl fáradt volt, hogy az útvonal fel l erdekl djön.
Lassacskán azonban rájött, hogy a sóhajok, amiket hall, nem csak a szélt l
származnak. Valami távoli muzsikát fedezett fel a hangokban; egy dallamot, ami
egyszer felhangosodott, aztán elhalkult.
De Bono egyszer csak megállt.
- Hallod ket, Cal?
- Igen, hallom.
- Tudják, hogy vendégeik érkeztek.
- Ez az Égbolt?
- Nem - mondta de Bono halkan. - Az Égbolt majd holnap lesz. Ahhoz már túl
fáradtak vagyunk. Ma éjjel itt alszunk.
 - Hol itt?
- Találd ki! Nem érzed a leveg illatát?
Enyhe illat szállt a leveg ben; lonc és éjjelijázmin illata.
- Nem érzed a földön?
A föld meleg volt a lábuk alatt.
- Ez, barátom, a Vénusz-domb.

2.
Tudhatta volna, hogy nem szabad de Bonóra hagyatkoznia; minden h siessége
ellenére a fickó teljesen megbízhatatlan volt. És most elvesztegetik a drága id t.
Cal hátrapillantott, hogy látszik-e vajon az útvonal, amelyen jöttek. Nem látszott. A
hold elbújt egy felh taraj mögé, és a hegyoldalt sötétség borította. Mire visszafordult,
de Bono elt nt. Cal nevetést hallott a közelben, de Bono nevét kiabálta. Ismét csak
nevetés. Túlságosan könnyed volt, hogy de Bono lehetett volna, Cal azonban ebben
sem volt biztos.
- Hol vagy?! - kiabálta, de nem jött válasz, úgyhogy elindult a hang irányába.
Meleg leveg áramlat csapott az arcába. Ijedten viszszah költ, de a trópusi meleg
követte, ugyanakkor er s mézillatot is érzett. Szédült, sajgó lába majd összecsuklott
alatta, az elernyedés puszta öröméért.
Egy kicsit feljebb a domboldalon Cal egy alakot látott, nyilván de Bono alakját,
ahogy mozog a homályban. Ismét a nevét kiabálta, és ezúttal választ is kapott. De
Bono megfordult, és azt mondta:
- Ne félj, Kakukk!
Álomszer volt a hangja.
- Nincs id nk! - makacskodott Cal.
- Nem tudok... semmi mást nem tudok ma éjjel... - de Bono hangja be-, aztán
elúszott, mint egy gyenge rádiójelzés. - Semmi mást nem tudok ma éjjel csinálni...
csak szerelmeskedni...
Az utolsó szó elmosódott, ahogy de Bono alakja is beleolvadt a sötétségbe.
Cal sarkon fordult. Biztos volt benne, hogy de Bono valahonnan a domb tetejér l
beszélt, úgyhogy ha megfordul, és elindul, akkor abba az irányba fog menni, ahonnan
jöttek.
Callel együtt fordult a melegség is. Majd keresek egy másik vezet t, gondolta
bizonytalanul; keresek egy vezet t, és eljutok.az Égbolthoz. Ott kell találkoznom
valakivel! De kivel? Gondolatai abba az irányba tartottak, ahonnan de Bono hangját
hallotta. Hát persze: Suzannával.
Ahogy gondolatban kimondta Suzanna nevét, a melegség és a lába mintha
összeesküdtek volna ellene: lehúzták Calt a földre. Nem tudta pontosan, hogy mi történt -
nem esett el, nem lökték meg -, de egy pillanat múlva a feje a földön volt, és
ó, mily kellemes! Olyan volt, mintha szerelmese mellé bújt volna egy dércsípte
reggelen. Kinyújtózkodott, és közben azzal nyugtatgatta magát, hogy csak addig
marad, míg némi er t gy jt az el tte álló megpróbáltatásokhoz.
Talán el is aludt, de hallotta, hogy valaki a nevét . mondja.
Nem Calt, mégcsak nem is Calhount, hanem így:
- Mooney...
Ez nem de Bono hangja, ez egy n i hang volt.
- Suzanna!
Cal megpróbált felülni, de olyan nehéznek, olyan ólomsúlyúnak érezte magát az út
porától, hogy moccanni sem tudott. Szerette volna lerázni ezt a súlyt, ahogy egy kígyó
levedli a b rét, de csak feküdt, az ujját sem bírta megmozdítani, a hang pedig egyre
csak szólongatta t, újra és újra, egyre halkabban, ahogy most már magasabb
régiókban kutatta kiválasztottját.
Cal szerette volna követni a hangot, és egyszer csak érezte, hogy vágya valóra
válik: ruhái lehullanak, és teste siklani kezd a f ben, hasa a föld hasát súrolja.
Fogalma sem volt, hogy hogyan utazott, mert a végtagjai nem mozogtak, és a légzése
sem gyorsult fel az er feszítést l. Valójában olyan távol érezte magát az érzékelést l,
mintha testét és légzését is otthagyta volna a ruháival együtt.
Egyvalamit vitt magával: fényt. Gyenge, h vös fényt, ami megvilágította a füvet és
a f ben fészkel apró hegyi virágokat; fényt, ami olyan közel haladt Calhez, mintha
egyenesen bel le áradt volna.
Néhány méterrel arrébb de Bono feküdt a f ben, tátott szájjal, mint egy hal. Cal az
alvó alak felé igyekezett, hogy kikérdezze, de ekkor valami más ragadta meg a
figyelmét. De Bonótól alig egy-két méterre fénynyalábok törtek el a sötét földb l.
Cal elhaladt útitársa fölött, fénye majdnem felébresztette t, aztán ment tovább az új
rejtély felé.
Hamar rájött a megoldásra. A földben gödrök voltak. Cal odament az egyik
széléhez, és bekukucskált. A hegy belül üreges volt. Egy hatalmas barlangot látott a
belsejében, fényl pontok mozogtak benne. Nyilván ezek azok a láthatatlan lények,
akikr l de Bono beszélt.
Cal gyanúja, miszerint a testét útközben valahol elhagyta, most beigazolódott:
átsiklott a gödrön - amin a feje is alig fért volna be, a válláról nem is beszélve -, és
beesett a barlangba.
Ott lebegett a barlang kupolájában, miközben alant egy szertartás zajlott:
A résztvev k els látásra fényes gázgömbökhöz hasonlítottak, körülbelül
negyvenen lehettek. Voltak köztük nagyok, voltak parányiak, színük a
vöspasztellt l az élénksárgáig és pirosig terjedt. Ahogy Cal lefelé sodródott - nem a
gravitáció, hanem a puszta tndásvágy vonzásában -, rájött, hogy a gömbök korántsern
üresek. Alakokat látott a belsejükben; olyanok voltak, mint a mértani pontossággal
megalkotott szellemek. A látvány egy-két másodpercig tartott mindössze, aztán
elillant; halvány felh fátyolozta el, majd új alak bukkan: fel mögüle. Ez a néhány
röpke pillanat arra azért elég volt, hogy Cal meglássa, kik azok az alakok a belsejükben.
Több gömbben is emberi magzatra emlékeztet alakokat látott, óriási fejjel és
cérnavékony végtagokkal, ami a testük köré fonódott. Egy pillanat alatt el is t ntek,
helyükön mintha világoskék folt jelent volna meg, amit l a gömb most úgy nézett ki,
mint egy hatalmas szengolyó. Volt egy olyan gömb is, amelynek belsejében a gázok
osztódtak, egyre csak osztódtak, mint egy önmagába szerelmes sejt. Megint egy
másikban a felh k hóviharrá változtak, a pelyhek egy erd re és egy hegyre hullottak.
Cal biztos volt benne, hogy a gömbök tudnak róla, bár egyik sem változtatott a
mozgásán, a látogatót üdvözlend . Cal ezen nem sért dött meg. A gömbök tánca
rendkívül bonyolult volt, és nem kis zavart okozott volna, ha valamelyikük letér a
pályájáról. Mozgásukban valami felemel szükségszer ség érvényesült. Néhány gömb
többször is csak hajszálnyira kerülte el az összeütközést, de az utolsó pillanatban egy
nagy lendülettel kitért társa el l, és a katasztrófa veszélye átmenetileg elhárult. Más
gömbök csoportokban mozogtak, bonyolult utakat jártak be egymás körül, egyidej leg
azon a nagy pályán is haladva, amelynek tengelye a barlang középpontjában volt.
A tánc nyugodt fenségességén kívül volt valami más is, ami elkápráztatta Calt: az
egyik nagyobb gömbben kétszer is megpillantott egy olyan képet, amelynek rendkívül
erotikus hatása volt. Egy meztelen n - akinek a végtagjai minden létez anatómiai
törvényt megszegtek - lebegett egy felh párna fölött hihetetlenül izgató pózban.
Alighogy Cal megíátta, a kép el is t nt, csak a n csalogató emléke maradt: ajkai,
combja, feneke. Magamutogatása egyáltalán nem volt szemérmetlen; a b nt a
szégyenérzet jelentette volna, ami viszont ismeretlen volt ebben az elb völ
társaságban. Ezek a láthatatlan lények túlságosan rajongtak a létezésért, hogy ilyen
badarságokkal foglalkozzanak.
A halált is szerették, ez kiderült. Az egyik gömb belsejében egy hulla látszott,
rohadt és legyek lepte hulla, aki ugyanolyan örömmel mutogatta magát, mint társai.
A halál nem érdekelte Calt, a n viszont annál jobban. Semmi mást nem tudok ma éjjel
csinálni - mondta de Bono -, csak szerelmeskedni.
És most már Cal is belátta, hogy milyen igaza van. De az a szerelem, amit a
barlangon túlról ismert, az nem illett ide. A gömbben lebeg n nek nem kellett
hízelegni, társaságát teljesen önzetlenül ajánlotta fel. A kérdés most már csak az volt,
hogy Cal hogyan fejezze ki a vágyakozását. Testével az erekciót is kinn hagyta a Vénusz-
dombon.
Fölöslegesen aggódott: a n már tudta, mire gondol. Ahogy Cal harmadszor is
megpillantotta, a n tekintete szinte behúzta t a tánc közepébe. Lassan, végtelen
lassan bukfencet vetett, és ott találta magát a hölgy mellett.
Amikor elhelyezkedett, rádöbbent, hogy mi is a szerepe.
A dombon a hang Mooneynak szólította, és ez nem volt véletlen. Cal volt itt a fény,
a holdfény, ami föntr l érkezett, és megtalálta pályáját a bolygók és a bolygók
holdjainak táncában.
Persze az is lehet, hogy ezt csak Cal gondolta így. Lehet, hogy a barlangban
köd rendszer mozgatóer i ugyanúgy rendelkeztek a szerelem és a hóviharok, mint
a csillagok felett. Ilyen csodák között amúgy sem ért semmit a találgatás. Ezen az
éjszakán csak a létezés számított.
A láthatatlan lények újabb kört tettek. Cal pedig, elmerülve a rendezett mozgás
gyönyöreiben, forgott, egyre csak forgott (itt nem volt lenn és fenn, csak a mozgás
puszta öröme), és egy pillanatra eltávolodott a n l. Hatalmas ívet leíró pályája
azonban ismét a n bolygója felé sodorta t. Felt nt a n alakja, aztán rögtön ködbe
veszett. Vajon Cal is ugyanezt a szertartást végezte a n számára, emberb l
absztrakcióvá változva, újra visszatérve á lágy felh habjaira? Oly keveset tudott
magáról, err l a kering Mooneyról!
Egyedül a gömbök árulhatták el, hogy kicsoda is Cal valójában. Talán minden
holdnak ez volt a sorsa. Talán túl sok is volt, amit Cal most megtudott. Megtudta,
hogyan szerelmeskednek a holdak: megigézik a bolygók éjszakáját, felkavarják
óceánjaikat, megáldják a vadászt és az aratót. Ezernyi módon, de ehhez a fény és a tér
felszabadult testére van szükség.
Amikor Cal erre gondolt, a n megnyílt, hogy megf rödjön Cal fényében: széttárta
combjait, hogy Cal fénye örömet szerezhessen neki.
Ahogy belehatolt, Cal ugyanazt a forróságot, ugyanazt a bírvágyat, ugyanazt a
hiúságot érezte, ami mindig is jellemezte a benne rejl állatot, de er lködés helyett itt
könnyedség volt; a kínzó veszteségérzet helyett táplálék; türelmetlenség helyett az az
érzés, hogy ez mindörökké így maradhat, illetve, hogy száz emberölt a holdak
életében csak egy pillanat; ezen az égi körhintán értelmezhetetlenné vált az id fogalma.
Erre a gondolatra elviselhetetlen fájdalom hasított Calbe. Amit kinn hagyott a
dombon, az vajon mind elfonnyadt és elpusztult, miközben ezek a csillagképek
nyugodtan tették a maguk dolgát?
A bolygórendszer középpontja felé nézett, ahonnan mindannyiuk pályája -
különleges vagy szabályos, messzi vagy közeli - kündult. Ott, azon a helyen, ahonnan
Cal holdfénye származott, látta magát, ahogy alszik egy domboldalon. „Álmodom" -
gondolta Cal, és hirtelen felpattant, mint egy buborék az üvegben. A barlang kupolája -
 ami most mintha egy koponya belsejére hasonlított volna - sötét
volt fölötte, és úgy érezte, rögtön nekivágódik, és halálra zúzza magát, de az utolsó
pillanatban világosság támadt körülötte; Cal kinyitotta a szemét, és a fénycsíkozta eget
látta maga fölött.
Hajnalodott a Vénusz-dombon.

3.

Cal álma részben igaz volt. Valóban levedlett két réteget, mint egy kígyó. Az egyik,
a ruhái, a f ben hevertek szanaszét. A másikat, a kalandjai fakasztotta mocskot,
lemosta a harmat vagy az es az éjszaka folyamán. Teste száraz volt; a föld melegét l
(ez sem álom volt) megszáradt és illatozott. Jóllakottnak és er snek érezte magát.
Cal felült. A jószagú de Bono már talpon volt, a tökét vakarászta, és az eget
bámulta; üdvözít kombináció. Hátán és fenekén látszott a f szálak nyoma.
- Na, volt öröm? - kérdezte Calre kacsintva.
- Öröm?
- A láthatatlan lények. Szép álmokat hoztak?
- Igen.
De Bono kajánul vigyorgott.
- Elmeséled? - kérdezte.
- Nem tudom, hogy...
- Jaj, hagyd már ezt a szemérmességet.
- Nem, csak arról van szó... azt álmodtam, hogy... hogy én vagyok a Hold.
- Micsoda?
- Azt álmodtam, hogy...
- Elhozlak egy helyre, ami leginkább megfelel a ti bordélyházaitoknak, te meg azt
álmodod, hogy Hold vagy? Fura egy alak vagy, Calhoun.
De Bono a fejét csóválta ezen a képtelenségen, közben felvette a trikóját.
- És te? Te mir l álmodtál? - kíváncsiskodott Cal.
- Majd egyszer elmesélem - mondta de Bono. - Majd ha nagy leszel.

4.
Szótlanul felöltöztek, aztán a lankás dombon elindultak lefelé.

XI. EGY SZEMTANÚ

1.
Igaz, a Hobarttól való csodálatos megmeneküléssel a nap jól,kezd dött Suzanna
számára, a dolgok azonban hamarosan rosszra fordultak. Az éjszaka mintha valami
biztonságos véd burkolat lett volna, a hajnal viszont megnevezhetetlen félelmeket hozott.
A félelmek között akadt olyan is, amit meg tudott nevezni. Például azt, hogy
elveszítette a vezet jét. Suzannának csak nagyon halvány elképzelése volt arról, hogy
hol van az Égbolt-palota, ezért úgy döntött, a Gy felé indul el - azt mindig,
mindenhonnan jól lehetett látni -, és útközben, amennyire lehet, majd kérdez sködik.
Aggodalmának másik forrása: számtalan jel utalt arra, hogy a Fúgában a helyzet
egyre rosszabb. A völgy fölött óriási füstfátyol lebegett; az éjszakai es ellenére még
mindig lángokban állt egy jókora terület. Útközben több csatatérre bukkant.
Egyhelyütt, mint valami acélmadár, egy kiégett autó gubbasztott egy fa tetején;
felrobbant vagy felszállt? Suzanna nem tudhatta, hogy milyen er k csaptak össze az
éjszaka folyamán; azt sem, milyen fegyverekkel harcoltak, de az egyértelm volt,
hogy borzalmas küzdelem zajlott. Prófétai szózataival Shadwell megosztotta ennek a
valaha békés földnek a ncpét - testvért testvér ellen fordított. A történelem
bebizonyította, hogy éppen az ilyen konfliktusok a legvéresebbek. Így hát nem
lep dött meg igazán, amikor lépten-nyomon temetetlen holtakba botlott; rókák és
madarak lakmároztak a testeken.
Ha mégis valami vigasztalót akart kier szakolni ezekb l a képekb l, az csak annyi
lehetett, hogy Shadwell hadjárata ellenállásba ütközött. A Próféta alaposan
elszámította magát, amikor lerombolta Capra házát. Ezzel a zsarnoki tettel eljátszotta
minden esélyét, hogy a Fúgát kizárólag a szavak erejével hódítja majd meg. Többé
nem reménykedhetett abban, hogy csalással és csábítással megszerezheti ezeket a
területeket. Fegyveres elnyomáscsakis ez következhetett.
Suzanna tisztában volt vele, hogy a látólények csodatettei micsoda károkat képesek
okozni, és a szíve mélyén reménykedett, hogy ez talán meghiúsíthatja Shadwell
terveit. De mekkora - talán helyreállíthatatlan - károk érhetik magát a Fúgát, míg lakói
kiharcolják a szabadságot! Ezek az erd k és mez k bele fognak pusztulni a
rémtettekbe: varázserejük - részint - éppen abban rejlik, hogy ismeretlen számukra a
kegyetlenség.
Egy ilyen - valaha ártatlan, azóta meggyalázott - helyen találkozott Suzanna aznap
az els él látólénnyel. A Fúga b velkedett a talányos építészeti alkotásokban, itt is
egy ilyen állt: egy sekély medence, amit oszlopok vettek körül. Az egyik oszlop
tetején rongyos kabátban egy szikár, középkorú férfi ücsörgött, nyakában egy nagy
távcs lógott. Valamit körmölt egy jegyzetfüzetbe.
- Keres valakit? - kérdezte, amikor meglátta Suzannát.
- Nem.
- Azt jól teszi, mert mindenki meghalt - mondta szenvtelenül. - Nézze csak! - A
medence körül a beton tele volt vérfoltokkal. Az áldozatok a medence fenekén
feküdtek, arccal felfelé, sebeiket kiszívta a víz.
- Saját munka? - kérdezte Suzanna.
- Hogy én? Isten ments! Én csak egy szemtanú vagyok. És maga melyik félhez tartozik?
- Egyikhez sem - mondta Suzanna. - Én egyedül vagyok.
A férfi leírta.
- Nem feltétlenül hiszek magának - mondta írás közben. - De egy jó szemtanú
feljegyez mindent, amit lát és hall, még ha kételkedik is benne.
- És mi mindent látott? - kérdezte Suzanna.
- Felfordulást - felelte a férfi. - Rengeteg embert, akik maguk sem tudták, hogy ki
kicsoda. És olyan vérontást, amilyenr l soha nem hittem volna, hogy itt megtörténhet.
- Suzannára nézett. - Maga nem látólény - mondta.
- Nem.
- Csak véletlenül idetévedt, igaz?
- Valahogy úgy.
- Hát, a maga helyében én szépen visszatévednék. Itt senki sincs biztonságban.
Sokan összecsomagoltak, és kimentek a Birodalomba, miel tt még lemészárolnák ket.
- Akkor ki harcol?
- A vademberek. Tudom; tárgyilagosságra kellene törekednem, mégis ez a
véleményem. Barbárok. rjöngenek.
Suzanna kiabálást hallott. Befejezvén a reggelizést, a vademberek újra munkához láttak.
- Mit lát onnan? - kérdezte Suzanna.
- Romokat - mondta a férfi. - Szétszórt csapatokat. Szeméhez emelte a távcsövet, és
végigpásztázta a területet; id nként megállt, ha megpillantott valami érdekes részletet.
- Egy órával ezel tt egy alaposan megviselt zászlóaljat láttam Ilyennincs alatt. A
Lépcs knél lázadók vannak, egy másik csapat t lünk északnyugatra. A Próféta
nemrég hagyta el az Égboltot, nem tudom pontosan megmondani, mikor; ellopták az
órámat, és evangélistáinak több osztaga halad el tte, hogy biztosítsa az utat.
- Milyen utat?
- A Gy höz vezet utat, természetesen.
- A Gy höz?
- Véleményem szerint kezdett l fogva ez volt a Próféta célja.
- Nem Próféta - mondta Suzanna. - Shadwell a neve.
- Shadwell?
- Igen, írja csak le! Kakukk és keresked .
- Ez biztos? - kérdezte a férfi. - Mondjon el mindent!
- Nincs id m - mondt Suzanna a férfi nagy bánatára. - Oda kell érnem hozzá.
- Á, szóval a barátja.
- Épp ellenkez leg - mondta Suzanna, tekintete közben visszatévedt a medencében
fekv halottakra.
- Lehetetlen megközelíteni, ha ezt forgatja a fejében - mondta a férfi. - Éjjel-nappal rzik.
- Bízza csak rám! - mondta Suzanna. - Maga azt sem tudja, hogy mekkora az ereje.
- Ha valóban Kakukk, és megpróbál bejutni a Gy be, akkor végünk, ezt viszont
tudom. Egy utolsó fejezetnek mindenesetre megteszi, nem?
- És ki fogja elolvasni?

2.
Ezzel a kérdéssel Suzanna otthagyta a férfit, elmélkedjen csak az oszlop tetején,
mint valami magányos vezekl . A beszélgetés után Suzanna még sötétebbnek látta a
helyzetet. A testében lév oldószer ellenére nagyon kevesett tudott a Sz ttesföldet
irányító er k m ködésér l, ahhoz azonban nem kellett lángésznek lennie, hogy
megértse: ha Shadwell belép a Gy varázslatos területére, az katasztrófát jelent.
Shadwell testesítette meg mindazt, amit ez a páratlan világ és alkotói megvetettek:
volt a Romlottság. Lehet, hogy a Gy inkább elpusztítja önmagát, de nem hagyja,
hogy Shadwell hozzáférk zzön a titkaihoz. De ha a Gy elpusztul, vajon fennmaradhat-
e a Fúga, amit a Gy ben lév er k tartanak össze? Suzanna tartott
le, hogy a szemtanú erre célzott kijelentéseivel: ha Shadwell behatol a Gy be,
vége a világnak.
Amióta elhagyta a medence környékét, nem látott egyetlen él állatot vagy madarat
sem. A fák és a bokrok elhagyatottak voltak, az aljnövényzet s jében néma csend
honolt. Suzanna készenlétbe helyezte az oldószert, hogy megfelel en védekezhessen,
ha erre szükség lenne. Nem fog válogatni. Megöl mindenkit, aki megpróbálja
megakadályozni, hogy utolérje Shadwellt.
Egy romos fal mögül zajt hallott. Megállt, és felszólította a leselked t, hogy jöjjön
el . Nem kapott választ.
- Utoljára kérdezem! - mondta Suzanna. - Ki van ott?
Téglatörmelék omlott a földre, és a fal mögül el mászott egy négy-öt év körüli
mocskos kisfiú; meztelen volt, leszámítva a zokniját.
- Ó, Istenem! - mondta Suzanna megszánva a gyereket. Abban a pillanatban, hogy
az oldószer elapadt a testében, mozgolódás támadt a rom mögött, és fegyveres férfiak
hevenyészett csapata kerítette körül Suzannát.
A gyerek panaszos arckifejezése megváltozott, ahogy az egyik férfi maga mellé
szólította. A férfi piszkos kezével megsimogatta a kisfiú fejét, munkáját elismer
mosollyal jutalmazta.
- Nevezze meg magát! - követelte az egyik fegyveres. Suzannának fogalma sem
volt, hogy melyik félhez tartozik ez a csapat. Ha Shadwell hadseregéhez, akkor a neve
egyenl a saját halálos ítéletével. De bármilyen kétségbeejt volt is a helyzet, képtelen
volt olyan férfiakra - és gyerekekre - zúdítani az oldószert, akikr l nem tudta biztosan,
hogy ellenségek vagy szövetségesek.
- Lel ni! - mondta a gyerek. - Ellenség.
- Ne merészeljétek! - szólalt meg valaki hátulról. - Én ismerem.
A férfi a nevén szólította. Suzanna a hang irányába fordult: megment je - micsoda
meglepetés! - Nimrod volt. Legutóbbi találkozásukkor még Shadwell gyalázatos
hadjáratát támogatta, a dics séges jöv l szónokolt. De az id és az események
megszelídítették. Szánalmasan nézett ki: ruhája csupa rongy, arca tele sebhelyekkel.
- Ne ítélj el! - mondta Nimrod, miel tt Suzanna megszólalhatott volna.
- Nem - mondta Suzanna. Valamikor átkozta t, de az már a múlté. - Tényleg nem.
- Segíts! - fakadt ki Nimrod, és odament Suzannához. Suzanna megölelte. Nimrod
elrejtette a könnyeit, míg társai csendben visszatértek búvóhelyükre.
Nimrod csak ekkor kérdezte meg:
- Tudsz valamit Jerichauról?
- Meghalt - felelte Suzanna. - A n vérek ölték meg.
Nimrod elhúzódott Suzannától, és tenyerébe temette az arcát.
- Nem a te hibád - mondta Suzanna.
- Tudtam... - mondta halkan Nimrod. - Rögtön tudtam, amikor rosszra fordultak a
dolgok. Tudtam, hogy valami borzalmas dolog történt vele.
- Nem a te hibád, hogy nem láttad az igazságot. Shadwell nagyszer színész. És azt
adta el , amit a közönség látni akart.
- Várj ! - mondta Nimrod, és Suzannára nézett. - Azt akarod mondani, hogy
Shadwell a Próféta?
- Igen, azt.
Nimrod megrázta a fejét.
- Egy Kakukk - mondta elképedve. - Egy Kakukk.
- Ez nem jelenti azt, hogy nem er s! - figyelmeztette Suzanna. - Megkaparintott
néhány csodatettet.
- El kell jönnöd a táborunkba - mondta Nimrod türelmetlenül. - Beszélned kell a
parancsnokkal, miel tt elindulnánk a Gy höz.
- Akkor menjünk gyorsan! - mondta Suzanna. Nimrod azonnal elindult; a sziklás
területre vezette Suzannát, ahol a lázadók rejt ztek.
- Már csak ketten maradtunk, Apolline és én - mondta útközben - az els
felkeltettek közül. A többiek mind meghaltak. Az én drága Liliám. Aztán Freddy
Cammell. Most pedig Jerichau.
- Hol van Apolline?
- Kiment a Birodalomba, ez volt az utolsó hírem róla. És Cal? Cal veled van?
- Azt beszéltük meg, hogy az Égboltnál találkozunk. De Shadwell már eljött onnan,
a Gy felé tart.
- Ez lesz az utolsó útja - mondta Nimrod. - Akármilyen csodatetteket lopott is el,
akkor is csak emberlény. Az emberlények pedig halandók.
„Mindannyian azok vagyunk!" - gondolta Suzanna, de nem mondta ki.

XII. VÉGZETES CSAPÁS

l.
Nimrod bizakodását kevéssé indokolta a táboruk, ami inkább volt kórház, mint
katonai létesítmény. A sziklák között rejt mintegy ötven katona - férfiak, n k vegyesen -
 jó háromnegyed része sebesült volt. Akadtak ugyan harcképesek is, de a
többség már a halál küszöbén állt, halk szavakkal vigasztalták ket utolsó perceikben.
A tábor egyik sarkában, ahol a haldoklók nem láthatták, egy tucat holttest feküdt
ideiglenes szemfödél alatt. Egy másik szegletben a zsákmányolt fegyvereket
szortírozták. Dermeszt látvány volt: géppuskák, lángszórók, gránátok. A bizonyíték,
hogy Shadwell és követ i felkészültek a pusztításra, ha a Fúga lakói ellenszegülnének
a felszabaditóknak. A szörny fegyverekkel és katonák buzgalmával szemben a
legbámulatosabb csodatett is csak csekély védelmet jelentett.
Lehet, hogy ezek a kételyek Nimrodban is megfogalmazódtak, de ha igen, akkor
igyekezett leplezni Suzanna el tt. Megállás nélkül beszélt, az elmúlt éjszaka sikereit
ecsetelte, mintha az árulkodó csendet akarná elkerülni.
- Még foglyokat is ejtettünk- dicsekedett, és a sziklatömbök közé vezette Suzannát.
Egy sáros gödörben körülbelül egy tucat fogoly ült, bokájuk és kezük összekötözve;
gépfegyverrel rizte ket egy lány. Szánalmas egy társaság volt. Akadtak közöttük
sebesültek is; és mindegyik rettegett; sírtak és magukba motyogtak, mintha
rádöbbentek volna, hogy Shadwell rászedte ket, és szörny tetteiken keseregnének.
Suzanna sajnálta ket, hogy most megvetik magukat. Nagyon is jól ismerte Shadwell
ámításait - egyszer maga is majdnem bed lt neki. Shadwellnek csak áldozatai voltak,
nem szövetségesei; megvásároltak egy hazugságot, mert túl csábító volt. Most, hogy
ráébredtek Shadwell próféciáinak hamisságára, nem maradt más a számukra, mint a
kétségbeesés és az önmarcangolás a kiontott vér miatt.
- Beszélt velük valaki? -kérdezte Suzanna Nimrodtól. - Talán ismerik Shadwell
legsebezhet bb pontjait.
- A parancsnok megtiltotta - mondta Nimrod. - Betegek.
- Ugyan, micsoda badarság! - mondta Suzanna, és bemászott a gödörbe a
foglyokhoz. Többen feléje fordították elgyötört arcukat; az egyik fogoly a
megbocsátás legapróbb jelére felzokogott.
- Nem akarok senkit elítélni - mondta Suzanna. - Csak beszélgetni akarok veletek.
Megszólalt mellette egy férfi, arcát vastagon borította a vér.
- Megölnek bennünket?
- Nem - felelte Suzanna. - Nem, ha rám hallgatnak.
- Mi történt? - kérdezte egy másik fogoly, elmosódó és álomittas hangon. - Megjött
a Próféta? - Valaki megpróbálta elhallgattatni, de a fogoly tovább makogott. -
Mindjárt itt kell lennie, nem? Jön, és elvisz bennünket Caprához.
- Nem jön - mondta Suzanna.
- Tudjuk - mondta a véres arcú. - Legalábbis a többség tudja. Becsapott. Azt mondta...
- Tudom, hogy mit mondott - szakította félbe Suzanna. - És azt is tudom, hogy
becsapott benneteket. Most jóvá kell tennetek, amit elkövettetek; segítenetek kell.
- A Prófétát nem lehet legy zni - mondta a férfi. - Varázsereje van.
- Fogd be a szád! - mondta egy másik fogoly, aki olyan er sen szorította a
rózsafüzért, hogy majd szétrepedt a b re. - Ne árulkodj! Meghallja.
- Hadd hallja! - vágott vissza az el bbi. - Öljön meg, ha kedve tartja. Mit bánom én.
- Suzannához fordult. Démonok vannak vele. Láttam. Megeteti velük a halottakat.
Nimrod, aki Suzanna háta mögött hallgatta a tanúk vallomását, most megszólalt:
- Démonok? Láttad a démonokat?
- Nem - mondta a sápadt férfi.
- Én láttam - mondta egy másik.
- Hogy néznek ki? Mondd el! - követelte Nimrod.
„A férfi nyilván az éktelen nagyra dagadt fattyakat látta" - gondolta Suzanna.
Miközben elkezdte leírni a külsejüket, Suzanna felfigyelt egy fogolyra, akit eddig nem
vett észre: a gödör legmocskosabb zugában kuporgott, arccal a sziklafal felé. A háta
közepéig omló hajból ítélve n lehetett, és nem kötözték meg, mint a többieket, hanem
csak belökték a piszokba.
Suzanna.elindult feléje. Amikor közelebb ért, motyogást hallott, és látta, hogy a n
a sziklafalhoz tapasztja a száját - a sziklához beszélt, mintha ott keresne vigasztalást.
Ahogy Suzanna árnyéka a falra vet dött, a n abbahagyta a könyörgést, és megfordult.
Suzanna az arcára száradt vér és ürülék mögött is rögtön felismerte a n t:
Immacolata. Megcsonkított arca olyan volt, mint egy tragikus színészé. Szeme
megduzzadt a sírástól, és egy újabb könnyáradat készült kitörni bel le; haja kócos és a
sártól összetapadt. Melle fedetlen, és minden egyes porcikájában rettenetes rémület.
Korábbi erejének nyoma sem maradt. A saját piszkában fetreng , rült n volt.
Ellentmondó érzések hadakoztak Suzannában. Itt reszketett most el tte az a n , aki
megölte a beteg Mimit; aki a Fúgában történt borzalmak egyik kiagyalója volt. A
Shadwell trónja mögött álló hatalom, számtalan csalás és bánat forrása; az Ördög
múzsája. Suzanna most mégsem érezte azt a gy löletet, amit Shadwell vagy Hobart
iránt. Vajon azért nem, mert-ha véletlenül is - a varázslón nek köszönheti, hogy
felfedezte magában az oldószert? Vagy mert - ahogy Immacolata mindig is állította -
k ketten valamilyen módon testvérek voltak? Más csillagzat alatt talán Suzannának
jutott volna ez a sors: a kitaszítottság és az rület?
- Ne. .. nézz... rám - mondta halkan a n . Véraláfutásos szemében nem látszott,
hogy felismerte völna Suzannát. a
- Tudod, hogy ki vagy? - kérdezte t le Suzanna.
A n arckifejezése nem változott. Néhány pillanat múlva válaszolt:
- A szikla tudja - mondta.
- A szikla?
- A sziklából nemsokára homok lesz. Ezt azért mondom, mert ez az igazság. Homok lesz.
Immacolata elfordította a tekintetét faggatójáról, és tenyerével simogatni kezdte a
sziklát. Suzanna most látta csak, hogy jó ideje csinálhatta már ezt. A szikla véres volt,
ahol lehorzsolta Immacolata b rét, mintha a vonalakat akarná kitörölni a tenyeréb l.
- Miért lesz homok? - kérdezte Suzanna.
- Mert el fog jönni - mondta Immacolata. - Láttam. A Korbács. Eljön, és akkor
mindenb l és mindenkib l homok lesz. - Dühösebben simogatta a sziklafalat. -
Elmondtam a sziklának.
- És nekem elmondod?
Immacolata el bb körbehordozta, majd ismét a szikla felé fordította a tekintetét.
Suzanna már azt hitte, hogy megfeledkezett róla, amikor Immacolata újra beszélni
kezdett, szaggatottan:
- Eljön a Korbács - mondta. - Mindent tud, még álmában is. - Abbahagyta tenyere
gyötrését. - Néha már majdnem felébred. És ha egyszer tényleg felébred, mindenkib l
homok lesz...
A véres sziklának nyomta az arcát, felzokogott.
- Hol van a n véred? - kérdezte Suzanna.
A zokogás erre megszakadt.
- Itt van?
- Nincs... n vérem - mondta Immacolata. Kételynek semmi jele nem volt a hangjában.
- És Shadwell? Shadwellre emlékszel?
- A n véreim meghaltak. Homok lett bel lük. Mindenb l. Homok lett mindenb l.
Immacolata ismét zokogni kezdett, az eddiginél is keservesebben.
- Mit tör dsz vele? - kérdezte Nimrod, aki egy ideje már Suzanna mellett állt. - Ez
is csak egy rült. A hullák között találtuk. A szemüket ette.
 - Tudod, hogy ki ez a n ? - mondta Suzanna. - Nimrod... ez Immacolata.
Nimrod arca megnyúlt a döbbenett l.
- Shadwell barátn je. Esküszöm!
- Ez nem lehet igaz - mondta Nimrod.
- Megtébolyodott, de esküszöm, hogy az. Két napja sincs, hogy találkoztunk.
- De hát mi történt vele?
- Talán Shadwell...
A sziklafalnál á n halkan elismételte a nevet.
- De bármi történt is, nem maradhat itt, ilyen körülmények között...
- Menjünk, beszéljünk a parancsnokkal. Ezt mind mondd el neki.

2.
Úgy látszott, ez a találkozások napja. El ször Nimrod, aztán a varázslón , most
pedig a vert sereg vezére, Yolande Dor; az a n , aki olyan hevesen ellenezte a
visszaszövést, hajdanában, amikor még állt Capra háza.
is megváltozott. Kevély magabiztossága elpárolgott. Arca sápadt és ragacsos,
hangja és viselkedése visszafogott volt. Nem fecsérelte az id t udvariaskodásra:
- Nyögje már ki, ha mondani akar valamit!
- Az egyik fogoly...
- Rimánkodásra nincs id m - hangzott a válasz. - A magáéra meg f leg nincs.
- Ez nem rimánkodás.
- Akkor sem vagyok rá kíváncsi.
- Muszáj, hogy kíváncsi legyen, és az is lesz! -csattant fel Suzanna. - Felejtse el,
amit irántam érez...
- Semmit nem érzek - vágta rá Yolande. - A tanácstagok kimondták maguk felett az
ítéletet. Maga csak arra kellett, hogy valakire rásózhassák a felel sséget. Ha nem
maga lett volna ott, akkor találnak valaki mást.
Mintha fájdalmat okozott volna neki ez a kifakadás. Kigombolt kabátja alá
csúsztatta a kezét, látszott, hogy egy sebet próbál csillapítani. Keze véres volt, amikor
el húzta. Suzanna kitartott, de egy kicsit megenyhült.
- Az egyik fogoly - mondta - Immacolata.
Yolande Nimrodra nézett.
- Ez igaz?
- Igaz - mondta Suzanna. - Jobban ismerem t, mint bármelyik jük. az.
Teljesen... elveszett; az is lehet, hogy rült. De ha sikerülne valamit kiszedni bel le,
talán hasznosíthatnánk Shadwell kézre kerítésében.
- Shadwell?
- Shadwell a Próféta. Valamikor egymás szövetségesei voltak, és Immacolata.
- Én nem közösködöm a Romlottsággal - mondta Yolande. - Felakasztjuk, ha eljön
az ideje.
- Akkor csak annyit engedjen meg, hogy beszélgessek vele. Talán megtudok t le valamit.
- Ha egyszer elment az esze, miért hinnénk el egyetlen szavát is? Nem! Rohadjon el!
- Elszalasztott lehet ség lenne.
- Maga nekem ne beszéljen elszalasztott lehet ségekr l - mondta Yolande keser en.
Semmi remény nem volt, hogy meg lehetne gy zni. - Egy órán belül indulunk a Lepelhez -
közölte Suzannával. - Ha be akar állni közénk, semmi akadálya. Ha nem, menjen a dolgára.
Ezzel mindkettejüknek hátat fordított.
- Gyere! - mondta Nimrod, és elindult. Suzanna nem mozdult.
- A magam részér l - mondta - remélem, hogy lesz még alkalmunk beszélgetni, ha
vége ennek az egésznek.
 Yolande nem fordult meg.
- Hagyjon békén! - mondta.
Suzanna pontosan ezt tette.

3.
Amikor Suzanna kiment a foglyok közül, Immacolata néhány percig csak ült a
feledés homályában. Id nként sírva fakadt, id nként a néma sziklafalra meredt.
Shadwell gyalázatos tette az Égboltpalotában, megtetézve n vérei halálával, egy
kietlen vidékre zte Immacolata ép elméjét. De nem volt egyedül a pusztaságban. Ott,
azon a senki földjén újra rátalált a kísértetre, aki az utóbbi id ben oly gyakran
látogatta: a Korbácsra. Immacolata, aki akkor volt a legboldogabb, ha térdig gázolt a
pusztulásban; aki zsigerekb l f zte a nyakláncait; aki a halottak játszópajtása volt -
ott, annak az irtózatnak a közelében olyan szörny ségeket látott, amit l még is elborzadt.
A Korbács még mindig aludt - ez valamelyest enyhítette az iszonyatot -, de nem
alhat örökké. Befejezetlen munkákat hagyott maga mögött, célját még nem érte el.
Hamarosan felébred, és eljön, hogy elvégezze a dolgát. És akkor?
- ...homok lesz minden... - mondta Immacolata a sziklának.
Most nem kapott választ. A szikla durcáskodott, mert Immacolata fecsegett: a
szürke szem n nek elárulta a titkukat.
Immacolata guggolva ringatta magát, kínozták a n szavai. Nagyon kevésre
emlékezett abból, amit a n mondott: egy-egy szóra, névre. Illetve egy bizonyos névre.
A fejében visszhangzott.
Shadwell.
Mint valami viszketés a fejb re alatt, valami fájdalom a koponyájában. Immacolata
legszívesebben átszakította volna a dobhártyáját, hogy a visszhangot kirángassa a
fejéb l, és összetapossa. Gyorsabban ringatta magát, hogy ki zze a nevet, de az egyre
csak dörömbölt a fejében.
Shadwell, Shadwell.
Aztán újabb nevek bukkantak el a feledés homályából: Magdalena. A Boszorkány.
Immacolata most maga el tt látta ket, tisztán, mint a sziklát; egyre tisztábban: a
véreit, szerencsétlen, kétszer meggyilkolt n véreit.
Halott lábuk alatt pedig egy vidéket látott; valamilyen földet; amit oly régóta,
hihetetlenül régóta igyekezett elpusztítani. Most ennek a földnek a neve is az eszébe
jutott, és halkan kimondta:
- A Fúga. . .
Igen, így nevezték, az ellenségei nevezték így. Menynyire szerették! Mennyire
küzdöttek a földjükért, és közben megsebezték Immacolatát.
Megérintette a sziklát, és érezte, hogy megremeg. Im-macolata felpattant; a név,
ami elindította ezt az áradatot, most betöltötte a fejét, és elsöpörte a feledést. Shadwell.
Hogy is felejthette el az imádott Shadwellt?! Csodatetteket ajándékozott neki. És
mit kapott értük cserébe? Shadwell elárulta és bemocskolta t. Kihasználta, amíg
céljainak megfelelt, aztán eltaszította, ki a pusztaságba.
De nem taszította elég messzire. Immacolata ma megtalálta az utat, és iszonyú
hírekkel elindult visszafelé.

4.
Hirtelen óriási hangzavar támadt, és egyre er södött. Értetlen sikolyok, aztán a
rettenet üvöltései, amilyenhez foghatót Suzanna még soha nem hallott.
Nimrod már rohant is, hogy megnézze, mi történt; Suzanna utána. Elképeszt
felfordulás képe fogadta.
 - Megtámadtak bennünket! - ordította Nimrod, miközben társai - sokan közülük
friss, vérz sebekkel - öszszevissza rohangáltak. A föld már tele volt áldozatokkal,
számuk percr l percre gyarápodott.
Miel tt Nimrod belevethette volna magát a küzdelembe, Suzanna elkapta a karját.
- A mieink ölik egymást! - kiabálta Suzanna, igyekezve túlharsogni a hangzavart.
- Mi van?
- Nézd csak meg! - mondta Suzanna.
Nimrod egy pár pillanat alatt maga is meggy dhetett róla, hogy szó sem volt
küls támadásról. A lázadók estek egymás torkának. Senkinek nem kegyelmeztek.
Egymást gyilkolták azok a harcosok, akik néhány perce még megosztották egymással
az utolsó cigarettájukat. Volt, aki a halálos ágyáról tápászkodott fel, és ápolóját püfölte.
Nimrod a csatatérre lépett, és az egyik rültet elráncigálta társa torkától.
- Az Isten szerelmére, mit csinálsz? ! - kérdezte Nimrod. A férfi még mindig
kapálózott, hogy elérje áldozatát.
- A gazember! - üvöltötte a férfi. - Meger szakolta a feleségemet!
- Mit beszélsz?
- Láttam! Itt csinálta! - Maga elé mutatott. - Itt, el ttem!
- A feleséged nincs itt! - üvöltötte Nimrod, és megrázta a férfit. - Nincs itt!
Suzanna a csatateret nézte. Ugyanaz a káprázat vagy majdnem ugyanaz kerített
hatalmába mindenkit. A harcosok sírva és átkozódva verekedtek. Azzal vádolták a
másikat, hogy eltiporták a szüleiket, elcsábították a feleségüket, lemészárolták a
gyerekeiket; bosszút akartak állni a tetteseken. A kollektív káprázat láttán Suzanna a
valódi tettest kereste, és meg is találta: Immacolata egy magas szikláról szemlélte a
vérengzést. Haja ugyanolyan kócos volt. Melle még mindig fedetlen. De látszott rajta,
hogy kitalált a homályból, és magára ismert.
Suzanna elindult a varázslón felé. Bízott benne, hogy az oldószer nem engedi
majd, hogy ez a szörny csodatett az eszét is elvegye. Nem engedte. Igaz, fürgének
kellett lennie, hogy megmeneküljön az rjöng kt l, de végül sértetlenül elérte a sziklát.
Úgy látszott, Immacolata nem vette észre. Fejét hátravetve, vérfagyasztó
kegyetlenséggel vicsorítva állt a sziklán, és teljesen lekötötte a m ve: az öldöklés.
- Hagyd ket! - kiáltotta Suzanna.
A hangra megrezzent Immacolata feje: Suzanna érezte, hogy megtalálja t a
varázslón tekintete.
- Miért csinálod ezt? - kérdezte Suzanna. - k nem bántottak.
- Nem kellett volna kirángatnod az ürességb l! - felelte a varázslón . - A te m ved,
hogy újra emlékezem.
- Akkor a kedvemért - mondta Suzanna-hagyd békén ket.
Háta mögött a lárma csillapodott; felváltotta a haldoklók nyöszörgése és azoknak a
jajveszékelése, akik magukhoz tértek, és rádöbbentek, hogy megölték barátaikat.
Nem lehetett tudni, hogy a csodatett azért ért-e a végére, mert Immacolata
gonoszságából nem futotta többre, vagy azért, mert meghallgatta Suzanna kérését. A
halálgépezet mindenesetre leállt.
De csak egy pillanatig volt nyugalom: a zokogás közepette lövés dörrent. A golyó
Immacolata csupasz lába alatt a sziklának csapódott. Suzanna megfordult, és Yolande
Dort látta, ahogy a tetemek - néhai kis screge - között gázol, újra megcélozva a varázslón t.
Immacolata nem kedvelte a célpontszerepet. Amikor a második lövés is a szikla felé
süvített, Immacolata a leveg be emelkedett, és Yolande felé szállt. Gyilkos árnyéka,
mint egy dögkesely é, végigsöpört a csatamez n. Érintésére a sebesültek, akik
képtelenek voltak elmenekülni, a vér áztatta földre buktak, és kilehelték a lelküket.
Yolande nem várta tétlenül, hogy az árnyék t is elérje; újra és újra a varázslón re l tt.
Az er , ami Immacolatát a magasban tartotta, egyszer en visszalökdöste a golyókat.
Suzanna ordított, hogy vonuljon vissza, de figyclmeztetését Yolande vagy nem
hallotta, vagy nem tör dött vele. A varázslón lecsapott rá, felkapta - az oldószer
fénye mindkettejüket elborította -, és messzire hajította. Yolande egy rémes
puffanással ugyanahhoz a sziklához csapódott, ahol az el bb még Immacolata állt,
aztán öszszetört csontokkal a földre zuhant.
Egyetlen lázadó sem próbált segíteni a parancsnokán. Mozdulatlanná dermedtek a
rémülett l, miközben a varázslón egy méter magasan a porond fölött lebegett, és
árnyéka végzett azzal a néhány harcossal, akik kimaradtak az odafelé vezet útja során.
Immacolata az imént talán még hajlott volna a könyörületre, de Yolande támadása
után erre már semmi esély nem volt. Suzanna tudta, hogy a varázslón most már
senkinek nem kegyelmez valamikori fogvatartói közül. A védekezéssel most nem
tör dve Suzanna az oldószer él villanásával Immacolatára támadt. Ereje parányi volt
Immacolata erejéhez képest, de Yolande meggyilkolása után a varázslón ellankadt, és
ez a váratlan támadás kcszületlenül érte. A veséjét érte a lövés, és taszított egyet rajta.
Néhány másodperc alatt azonban újra visszanyerte az egyensúlyát, és - még mindig a
leveg ben lebegve, mint valami romlott angyal - támadója felé fordult. Arcán nem
volt harag, csak elnéz csodálkozás.
- Meg akarsz halni? - kérdezte.
- Nem. Természetesen nem.
- Ugye, figyelmeztettelek, hogy mi vár rád? Emlékszel? Csupa bánat, azt mondtam.
Csupa veszteség. Igazam volt?
Suzanna bólintott, és nemcsak azért, mert Immacolata kedvébe akart járni. A
varázslón nagyot sóhajtott.
- A te m ved, hogy újra emlékezem - mondta. - Köszönöm. Cserébe - kinyitotta a
kezét, mintha valami láthatatlan ajándékot nyújtana át - tessék, az életed. - Keze
ökölbe szorult. - És ezzel törlesztettem az adósságomat.
Miközben beszélt, lassan ereszkedett lefelé, míg lába földet ért.
- Eljön az id - mondta, a halottakat nézve maga körül -, amikor majd örömöd leled
az ilyen társaságban. Ahogyan én is örömöm leltem. Lelem.
Ezzel hátat fordított Suzannának, és elindult. Senki nem mozdult, hogy megállítsa,
ahogy felmászott a sziklára, és elt nt. A túlél k csak nézték, és hálaimát mondtak az
istenüknek, hogy a pusztaságból visszaérkezett n ket kifelejtette.

XIII. FUTÓ PILLANTÁS

1.
Shadwell nyugtalanul aludt, no de ezen aligha lehet csodálkozni: az istenjelöltekkel
ez már csak így van. Óriási terhet, óriási felel sséget készült magára vállani. Ugyan
miért lep dött volna meg a zaklatott éjszakákon?
Azóta, hogy a toronyszobából a Gy t övez Lepelt tanulmányozta, már biztosan
tudta, hogy nincs mit l félnie. Érezte, hogy a felh fátyol mögött rejt er szólítja t,
hívja és várja, hogy istenné tegye.
Kevéssel napfelkelte el tt azonban, amikor el akart indulni az Égboltpalotából,
aggasztó híreket kapott. Ilyennincsben Hobart csapatát súlyos veszteség érte, a
helybéliek csodatetteit l a katonák nagy része megbolondult. A felügyel sem volt
kivétel. Amikor megérkezett, a hírnök után egy órával, úgy nézett ki, mint aki már
maga sem tudja, hogy kicsoda.
A máshonnan érkez hírek jobbak voltak. A Próféta seregei mindenütt
gy zedelmeskedtek, ahol normális hadviselésr l volt szó. Minden azon múlott, hogy
katonái elég fürgén cselekedjenek, megel zve a látólényeket. Ha a látólények voltak a
fürgébbek, a harc kimenetele ugyanolyan volt, mint Ilyennincsben: az emberek vagy
meg bolondultak, vagy szertefoszlott igehirdet i buzgalmuk, és átálltak az ellenséghez.
A látólények a pletykáló leveg vagy valamilyen csodatett útján értesültek a Próféta
szándékairól, és most a Fénypallónál gyülekeztek, hogy ha kell, az utolsó csepp
vérükig védelmezzék a Gy t. Több százan voltak, de hadseregnek aligha lehetett
nevezni ket. Minden jelentésb l az derült ki, hogy az elszánt tömeg nem más, mint
öregek, n k és gyerekek fegyvertelen, szervezetlen gyülekezete. Lerohanásuk csak
etikai szempontból jelenthetett problémát. Útban a Gy felé Shadwell azonban úgy
döntött, hogy az efféle erkölcsi el írások rá már nem vonatkoznak. B nt, sokkal
súlyosabb b nt akkor követne el, ha nem hallgatna a Lepel mögül érkez felszólításra.
Nem fog meghátrálni. Ha eljön a pillanat, mint ahogy hamarosan eljön, majd beveti
a fattyakat, és felzabáltatja velük az ellenséget, gyerekestül, mindenestül.
Szólították, pedig szapora léptekkel elindult az oltár felé, ahol saját magát isteníti majd.

2.
A testi és lelki frissesség, amit Cal a Vénusz-dombon való ébredéskor érzett, nem
csökkent, miközben de Bonóval az Égbolt felé igyekeztek. Nagyszer közérzetét
azonban hamarosan elrontotta a táj nyugtalansága: a nyomasztó, bár megfoghatatlan
zaklatottság, amelyet a levelekben és a f szálakban érzett. Ha volt is madárdal, sértette
a fülét; inkább riadónak hangzott, mint muzsikának. Még a leveg is zúgott, mintha
most fogná csak fel, hogy micsoda híreket szállít.
Rossz híreket, ez kétségtelen. Bizonyítékokat azonban alig láttak. Egy-két
kialvófélben lév t z, jóformán ennyi volt az egész, és a viszály e jelei is lassan
elfogytak, ahogy egyre közelebb értek az Egboltpalotához.
- Ez az? - kérdezte Cal, amikor a fák közül kibukkant egy magas és meglehet sen
különleges épület.
- Ez - mondta de Bono.
Minden ajtaja nyitva volt; hangnak és mozgásnak semmi jele. Gyorsan
megvizsgálták kívülr l, hátha árulkodik valami Shadwell jelenlétér l, de semmit nem
találtak.
Miután egyszer körbejárták az épületet, de Bono kimondta, amire Cal gondolt:
- Semmi értelme, hogy kinn mászkáljunk. Menjünk be.
Szívük a torkukban dobogott, ahogy felmentek a lépcs n, és beléptek.
Cal valami varázslatosra számított, és nem csalatkozott. Minden egyes helyiség,
ahová bekukkantott, új csempe-, tégla- és színcsodával szolgált. Csoda csoda hátán, ennyi.
- Sehol senki-mondta de Bono, miután végigkutatták az alsó szintet. - Shadwell már
elment.
- Még megnézem az emeleten - mondta Cal.
Felmentek a lépcs n, aztán, hogy gyorsabban haladjanak, elváltak. A folyosó végén
Cal talált egy szobát, amelynek a falai olyan ravaszul voltak tükördarabkákkal
burkolva, hogy amikor belépett, a falak mögött látta magát; valami párás és ködös
helyen a téglák közül kandikált el . Ez már önmagában is eléggé furcsa volt, de
valami további titokzatos csel révén - amelynek nyitja Cal képességeit messze meghaladta -
ráadásul úgy t nt, hogy abban a másik világban nem egyedül van, hanem
mindenféle és fajta állatokkal - macskákkal, majmokkal és szárnyas halakkal -, akik
mindannyian az képét öltötték magukra. Cal ezen jót mulatott, és a többi arca is -
természetesen a halakkal együtt - vele nevetett.
A nevetést l nem is hallotta, hogy de Bono valamit kiabál. Cal szívesen kacarászott
volna még, de aztán csak elindult, hogy megkeresse a kötéltáncost.
A türelmetlen kiabálás föntr l, egy emelettel magasabbról hallatszott.
- Jövök már! - kiabált vissza Cal, ahogy mászott felfelé. Hosszú és meredek volt a
lépcs sor, és egy toronyszobába vezetett. Fény áradt be az ablakokon, de a világosság
nem tévesztette meg Calt: érezte, hogy itt borzalmas dolgok történtek - és nem is
olyan régen. Nem tudhatta, hogy mi, de Bono azonban annál is nagyobb és frissebb
borzalmak hírével fogadta.
- Megtaláltam Shadwellt - mondta, és odaintette az ablakhoz Calt.
- Hol?
- A Fénypallónál.
Cal kinézett egy másik ablakon.
- Ne azon! - mondta de Bono. - Ez közelebbr l mutatja.
Teleszkópos ablak volt; amikor Cal kinézett, felgyorsult a szívverése. A háttér: a
kavargó Lepelfelh ; el tte: mészárlás.
- Be fog hatolni a Gy be - mondta de Bono. Látszott rajta, hogy nem is annyira a
tett, mint inkább a következmények miatt sápadt el.
- Miért tenné?
- Shadwell Kakukk, vagy nem? - hangzott a válasz. - Azt hiszem, ez mindent
megmagyaráz.
- Meg kell állítanunk! - mondta Cal. Tekintetét elkapta a bénító látványról, és már
rohant is a lépcs felé.
- A csatát már elvesztettük - mondta de Bono.
- Nem fogom ölbe tett kézzel nézni, hogy a Fúga minden áldott négyzetcentiméterét
elfoglalja. Ha bemegy a Gy be, utánamegyek, engem nem érdekel.
De Bono Calre nézett, arcán harag és félelem tükröz dött.
- Nem mehetsz be! - mondta. - A Gy tiltott terület, még nekünk is. Olyan titkokat
rejt, amiket még a látólényeknek sem szabad meglátni.
- De Shadwell bemegy.
- Úgy, ahogy mondod. Shadwell bemegy. És akkor tudod mi lesz? A Gy
fellázad. Elpusztítja magát.
- Jézusom...
- És ha a Gy elpusztitja magát, a Fúga darabokra hullik.
- Megállítjuk t, vagy meghalunk.
- Mondd, miért gondolják a Kakukkok, hogy ilyen pofonegyszer választási
lehet ségekkel mindent megoldhatnak?
- A kérdés jogos. Nem tudom. De ha már úgyis morfondírozol, légy szíves, oldj
meg még egy kérdést: jössz vagy maradsz?
- A franc vigyen el, Mooney!
- Vagyis jössz?

XIV. A FÉNYPALLÓNÁL
1.

Yolande csapata szinte teljesen megsemmisült: a lázadók közül körülbelül tízen

tudtak lábra állni és elindulni a Gy felé. Suzanna velük tartott - ezt Nimrod kérte t le -
, bár nem titkolta, hogy teljesen értelmetlennek tartja a vállalkozást. Az ellenség
számbeli fölénye eleve kilátástalanná tette a fegyveres összecsapást. Suzanna csak
abban reménykedhetett, hogy esetleg sikerül megközelítenie Shadwellt, és akkor saját
kezével végezhet vele. Nimrod és társai esetleg annyit tehetnének, hogy fedezik t,
amíg valahogy megpróbál a Próféta közelébe férk zni. Ha ezt nem vállalják, akkor
már csak az a feladatuk, hogy mentsék az életüket, és reménykedjenek, hogy talán
mégsem jött még el a világ vége.
Kétszáz méterre lehettek a csatatért l, a lövések, az ordibálás, a motorok zúgásának
fülsiketít zajától, amikor Suzanna megpillantotta Shadwellt. Új lova volt - egy
hatalmas, hitvány szörnyeteg; nyilván Magdalena valamelyik utálatos csemetéje -,
annak a nyakából szemlélte a küzdelmet.
- rzik t - mondta Nimrod Suzanna mellett. Emberi és kevésbé emberi formájú
szörnyek vették körül a Prófétát. - Megpróbáljuk elcsalogatni ket.
Ahogy közeledtek a Gy felé, Suzanna egy pillanatra furcsa örömöt érzett, a
körülmények ellenére. Vagy talán éppen a körülmények miatt: bizonyára ez lesz a
végs összecsapás, az utolsó csata, amely örökre eldönti a háborút, és véget vet a
gyötrelmes álmokat hozó éjszakáknak. De az öröm hamar szertefoszlott. A füstön
keresztül az ellenségére meredve Suzanna inkább csak elkeseredettséget érzett.
És ez az érzés egyre er södött. A látvány szánalmas és undorító volt, bármerre
nézett. Egyértelm volt, hogy a csatát elvesztették. A túler - a katonák és a fegyverek
szempontjából egyaránt - összeroppantotta a Gy védelmez it. Szinte mindenkit
lekaszaboltak; Shadwell szörnyetegei a hullákon lakmároztak. A maroknyi túlél ,
bármilyen h siesen küzdött is, már nem akadályozhatta meg, hogy a keresked elérje
áhított célját. .
Egyszer sárkány voltam, gondolta Suzanna, miközben a Prófétát bámulta. Ha fel
tudná idézni, hogy milyen érzés volt, talán megint sárkány lehetne. Most biztos, hogy
nem tétovázna; egy pillanatra sem torpanna meg. Most egyszer en felfalná.

2.
A Gy höz vezet út ismer s volt Cal számára, még a riksás kirándulás idejéb l.
A táj titkai azonban mintha elmenekültek vagy elbújtak volna a megszálló hadsereg el l.
És vajon hol lehet az öregember, akivel a kilátónál találkozott? is a martalócok
áldozatául esett? Megölték, miközben a maga kis szegletét vcdte Csodaországban? Cal
fölöslegesen töprengett; valószín leg soha nem fogja megtudni, mi történt az öreggel.
Az elmúlt néhány órában ezer és ezer szörny ség roncsolta a Fúgát - az öregember
sorsa a tragcdia egyik apró részlete mindössze. Porrá és hamuvá vált egy egész világ.
És Cal most meglátta a borzalmak atyját: a keresked diadalittas képpel a csatatér
közepér l szemlélte a vérengzést. Az életveszéllyel mit sem tör dve Cal a harc
jébe vetette magát, de Bono a nyomában.
A holttestek szinte elborították a földet; a vér és az ég testek b ze egyre er sebb
lett, ahogy Cal közeledett Shadwell felé. De Bonót elvesztette valahol a kavarodásban,
de most ezzel sem tör dött. Elszántan törtetett a keresked felé; semmi és senki más
nem létezett. Talán éppen ez a céltudatosság segítette át élve a harctéren, bár körülötte
golyók röpködtek a leveg ben, mint megannyi döglégy. Cal közömbössége maga volt
az isteni gondviselcs: ámit nem volt hajlandó észrevenni, az cserébe nem vette észre
t. Így sikerült egyetlen karcolás nélkül átverekednie magát a csatatéren, míg végül tíz
méterre megközelítette Shadwellt.
Körülnézett, és a hullák között talált magának egy géppuskát. Shadwell
lekászálódott a lováról, és háttal a harcnak a Lepel felé fordult. Alig egy maroknyi
harcos tartotta még magát, lassan azok is elhullottak. Már csak másodpercek kérdése,
és övé a Gy . Cal felemelte a puskát, és megcélozta a Prófétát.
Miel tt meghúzhatta volna a ravaszt, valami nekirontott. A Magdalena egyik
lakmározó fattya - húscafatok csüngtek a fogai között. Cal könnyen belel hetett volna,
de a felismerés megbénította: ugyanaz a szörny csavarta most ki a kezéb l a puskát,
aki a bútorüzletben egyszer már az életére tört - a saját gyereke.
A kicsike azóta jó nagyra n tt: másfélszer akkor volt, mint Cal. Hatalmas termete
ellenére olyan fürgén mozgott, mint egy gyík, és csak hajszál híja volt, hogy nem
sikerült elkapnia Calt. Cal a holttestek közé vetette magát; a fattyú nyilván ugyanezt a
helyet szemelte ki a számára, de örökre.
Cal kétségbeesetten kereste a földre hullott puskát, de miel tt megtalálta volna, a
szörny újra támadt, péppé zúzva a testeket, ahogy átgázolt rajtuk. A földön gurulva
Cal megpróbált kiszabadulni az irtózatos súly alól, de a szörny a hajánál és a torkánál
fogva megragadta. Cal megpróbált a hullákba kapaszkodni, de keze lecsúszott a
széthasított arcokról, ahogy a szörny felrántotta t a földr l. Apa és gyerek szerepet
cseréltek: most Cal volt a tehetetlen gyermek borzalmas rokona karjaiban.
Rémült tekintete egy pillanatra a Prófétára tévedt. A Lepel utolsó oltalmazói is
meghaltak. Shadwell már csak egy-két méterre volt a felh faltól. Cal csontjai
ropogtak, ahogy megpróbált kiszabadulni a szörny ölel karjaiból, de hiába küzdött. A
szörnyszülött elszánta magát az apagyilkosságra. Cal szinte érezte, ahogy préseli ki
bel le az életet, mar alig kapott leveg t.
Egy utolsó mozdulattal még torz tükörképe felé kapott, és homályosan látta, hogy a
gyerek testéb l nyálkás csomók szakadnak ki. Dermeszt , kékes folyadék - mint az
anyja testéb l - ömlött Cal arcára, és ett l valamelyest magához tért. Ujjait belevájta a
szörny képébe, aminek méretével fordított arányban fejl dött a lágysága. Koponyája
vékony volt, mint az ostya. Cal az arcábá markolt, aztán egy nagyot rántott rajta. A
szörnyeteg felüvöltött, és leejtette Calt; fejéb l spriccelt a mocskos lé.
Cal feltápászkodott, és ekkor meghallotta, hogy de Bono a nevét kiabálja. A hang
irányába nézett, közben érezte, hogy lába alatt remeg a föld; akik még tudtak,
menekültek a harctérr l. De Bono egy fejszét tartott a kezében. Cal felé hajította,
ahogy a kivájt fej szörnyeteg újra elindult felé.
A fegyver kicsit arrébb esett a földre, de a holttesteken bukdácsolva Cal pillanatok
alatt odaért, felemelte és fordultában a nyomában liheg szörnyeteg felé suhintott. Az
oldalán hasított sebb l b zös lé buggyant el , de nem esett össze. Cal mcg egyet
suhintott, a hasadék tágabbra nyílt; suhintott még egyet. A szörnyeteg erre a sebhez
kapta a kezét, és lehajtotta a fejét, hogy megnézze. Cal nem tétovázott. Felemelte a
fejszét, és lesújtott vele a fattyú koponyájára. A fejsze éle kettéhasította a fejét, a
szörnyeteg összerogyott.
Cal körülnézett, de a kötéltáncosnak nyoma veszett. Mint ahogy elt nt minden
él lény is, Kakukk és látólény egyaránt. A csata véget ért. Akik életben maradtak,
mind elvonultak, és jó okuk volt rá. A föld egyre er sebben remegett - mintha szét
akarna nyílni, hogy elnyelje a harcmez t.
Cal a Lepel felé nézett. A felh t átszakították. Sötétség látszott a repedés mögött.
Shadwell természetesen elt nt. Egy pillanatig sem mérlegelve a következményeket,
Cal átbotorkált a romokon, és belépett a felh sötetjébe.

3.
Suzanna messzir l látta Cal harcát és gy zelmét, és talán id ben oda is ért volna
hozzá, hogy ne egyedül kelljen bemennie a Gy be, de a Fénypallót rázó rohamok
annyira megrémítették Shadwell katonáit, hogy fejvesztett menekülésük közben még
kegyetlenebbül törtek-zúztak, mint a csata folyamán. Suzanna az árral szemben
nyomult el re a füstben és a felfordulásban. Mire kitisztult a leveg , és Suzanna
betájolta magát, Shadwell már leszállt a lováról, és elt nt a Gy ben, Cal a nyomában.
Suzanna hiába kiabált felé, a föld dübörgése elnyomta a hangját. Annyit látott még,
hogy Nimrod egy sebesültet vonszol el a Palló közeléb l, aztán a felh fal felé
iramodott, ami éppen akkor nyelte el Calt.
Fejb re bizsergett; végtelen az er , ami felé közeledett. Több mint valószín , hogy
már el is pusztította a meggondolatlan betolakodókat, de Suzanna nem tudhatta
biztosan, és amíg egy szikrányi remény volt az ellenkez jére, cselekednie kellett. Cal
bement, és ha él, ha nem, utána kell mennie.
Cal nevét mormolva, mint valami emléket vagy imát, Suzanna követte t
Csodaország eleven szívébe.

Kilencedik rész
A GY BEN
Ahogy az Ég és Föld sokkalta szebb a régvolt Káosznál s mer sötétnél,

s ahogy mi Égen s Földön túlteszünk tömör, szép forma, szabad akarat s barátság dolgában, s
a tiszta élet ezer jelével - úgy lép a nyomunkba egy friss tökéletesség, gyönyör bb er :
bel lünk született de sorsa, hogy felülmúljon minket, mint ahogy a vén Sötétséget mi
túlragyogtuk.

John Keats Hyperion (Vas István fordítása) I. BETOLAKODÓK

1.
Világ a világban, mindenütt.
A Birodalomban - a sz ttes; a sz ttesben - a Fúga; a Fúgában Mimi könyvének a
világa, és most: a Gy . De bármit látott vagy tapasztalt is ezidáig Suzanna, minden
eltörpült ahhoz képest, ami a Lepel mögött fogadta.
El ször is: amikor átjutott a ködfüggönyön, arra számított, hogy a túlsó oldalon
éjszaka várja majd, a sötétség azonban illúziónak bizonyult.
A Gy tájait aranysárga, foszforeszkáló fény ragyogta be, de alulról, a föld fel l.
Ez a fordított rend teljesen kibillentette az egyensúlyából. Olyan volt, mintha a világot
a feje tetejére állították volna, és Suzanna most az égben sétálna. És az igazi égbolt?
Az egy másik csoda volt. A felh k szinte a fején hasaltak, belsejük megállás nélkül
kavargott, mintha a legenyhébb ingerlésre azonnal villámzáporral válaszolnának.
Néhány métert tett meg Suzanna, amikor hátrapillantott, csak hogy meggy djön
róla: tudja a visszafelé vezet utat. De a bejárat és azon túl a Fénypalló elt nt; a felh
most már fal volt, nem függöny. Gyomra görcsbe rándult a rémülett l. Azzal a
gondolattal csillapította magát, hogy nincs egyedül: Cal is itt van valahol.
De hol? A földb l sugárzó fénynél az utat látta ugyan, de ugyanez a fény - és az,
hogy teljesen kopár volt a vidék - a távolság fogalmát egyszer en eltörölte. Suzanna
azt sem tudta, hogy húsz métert vagy kétszáz métert világít-e meg el tte. Egy biztos:
látótávolságon belül egyetlen él lény sem volt. Nem maradt más hátra, mint hogy
menjen az orra után, és reménykedjen, hogy jó irányba halad.
Egyszer csak egy újabb csoda: lába el tt egy ösvény jelent meg, illetve kett ,
egymásba fonódva. Bár á talaj kemény volt, és száraz - olyannyira, hogy Shadwell és
Cal lábnyomai egyáltalán nem látszottak -, a föld mintha vibrált volna a hívatlan
vendégek léptei helyén. Legalábbis ez volt Suzanna els benyomása. De ahogy az
ösvény(ek)en haladt, rájött, mir l is van szó: az üldöz és az üldözött léptei nyomán a
talaj kihajtott.
Suzanna megállt, és leguggolt, hogy közelebbr l is megvizsgálja a jelenséget. Nem
csapta be a szeme. A föld megrepedezett, és sárgászöld, méretükhöz képest
bámulatosan er s indák tekeredtek el a repedésekb l, és elképeszt gyorsasággal
növekedtek. Ez vajon egy kifinomult védekezési módszer a Gy részér l? Vagy a
kintiek hozták be a magokat ebbe a terméketlen világba, és a csodatettek azonnal
életté varázsolták? Suzanna hátranézett. Az léptei nyomán is élet sarjadt, éppen
akkor bújtak el a hajtások, míg társaik Shadwell és Cal ösvényén-egy-két perc
lehetett csak az el nyük - már tizenöt centi magasak voltak. Az egyik szétbomlott,
mint egy páfrány; a másikon hüvelyek lógtak; a harmadik tövises volt. Egy óra múlva
akkorák lesznek,.mint egy fa, ha ilyen szédít sebességgel növekednek.
Bárinilyen különleges volt is a látvány, Suzannának nem volt ideje elmerülni benne.
Folytatta útját az élett l burjánzó ösvényen.

2.
Megszaporázta lépteit, de még mindig nem látta sem Calt, sem Shadwellt. A
virágzó nyom volt az egyetlen bizonyíték, hogy valóban jó irányba halad.
Hamarosan kénytelen volt letérni az ösvényr l, a növények ugyanis nemcsak
felfelé, hanem oldalra is eszeveszett tempóban növekedtek. Minél nagyobbak lettek,
annál jobban látszott, hogy mily kevés közük van a Birodalom növényzetéhez. Ha
kívülr l behozott magokból sarjadtak is, a Gy varázsa alaposan átdolgozta ket.
A táj tulajdonképpen nem is serd höz, hanem inkább egy víz alatti zátonyhoz
hasonlított, nem utolsósorban azért, mert a tüneményes növekedés közben a növények
himbálóztak, mint valami tengeráramlatban. Leny göz volt a színek és a formák
változatossága: egyik sem hasonlított a szomszédjára. Csak a növekedés, a
termékenység iránti lelkesedés volt bennük a közös. Illatos virágporfelh k röppentek a
leveg be, mint megannyi sóhaj; lüktet virágfejek fordultak az ég felé, mintha a
villámokból táplálkoznának; a mélyben gyökerek száguldtak oly sebesen, hogy a föld
beleremegett.
Mégsem volt semmi ijeszt ebben az életorgiában. A mohóság csak a szület ben
lév új mohósága volt. N ttek és növekedtek, mert egyedül ebben lelték örömüket.
Ekkor valahonnan jobbról, a távolból Suzanna egy kiáltást hallott, vagy valami
ahhoz hasonlót. Cal? Nem, nem lehetett Cal: az ösvény egyenesen haladt tovább.
Ismét ugyanaz a hang, valahol a sóhaj és a zokogás között. Bármilyen sürg s volt is a
dolga, Suzanna képtelen volt úgy tenni, mintha észre sem vette volna. Engedélyezett
magának egy nagyon rövid kitér t, és elindult a hang irányába.
A távolság itt csalóka volt. Alig több mint húsz métert haladhatott, amikor Suzanna
észrevette, hogy honnan jött a kiáltás.
Egy növényb l. Ez volt az els él lény, amivel az ösvényen kívül találkozott,
színeit és formáit azonban ugyanaz a pompás változatosság jellemezte. Akkora volt,
mint egy alacsony fa, koronája számtalan ág áttekinthetetlen gubanca, mintha egy
egész növénycsapat n tt volna össze. Suzanna zizegést hallott a virágoktól roskadozó
l és a tekerg gyökerek közül, de nem látott senkit, aki kiabálhatott volna.
Valamit azonban felfedezett: hogy a levelek között rejt gubanc egy holttest.
Amikor jobban szemügyre vette, valóban err l gy dött meg. Egy elegáns öltöny
cafatjai lógtak az ágak között, mint valami kígyótisztvisel levedlett b re; egy cip ,
amit teljesen ben ttek az indák. A ruhadarabokat úgy szaggatták szét, hogy a
növényzet hozzáférhessen a húshoz; az élet vérpirosát az élet levélzöldje váltotta fel.
A hulla lába olyan volt, mint egy fatörzs, görcsös gyökerek n ttek ki bel le. Bels
szerveib l hajtások sarjadtak.
Suzanna elnézte volna még egy ideig, de dolga volt, mennie kellett. Egyszer
körbejárta a fát, és már éppen az ösvény felé vette volna útját, amikor észrevette, hogy
valaki bámulja a levelek közül. Felsikoltott. A szempár pislogott. Suzanna óvatosan
széthajtotta a gallyakat.
Egy férfi volt, akit hullának nézett. Feje szinte téljesen hátracsavarodott, és egy
hasadék tátongott benne. Sebeiben azonban virágzott az élet. Nedvedz , mohlepte
szája körül, mint zsenge f , szakáll virított; arcát apró virágokkal teli gallyak borították.
A szemek Suzannát fürkészték, nedves indák nyújtóztak arca és haja felé.
A virágok megremegtek, ahogy a hibrid leveg t vett, és megszólalt. Egyetlen
hosszú, halk szót mondott:
- Élekemég.
Most vajon bemutatkozott? Amikor Suzanna felocsúdott, elnézést kért, hogy nem értette.
A férfi mintha elfintorodott volna. Szirmok hullottak virágzó koronájáról. Torka
lüktetett, aztán visszaöklendezte a szótagokat, valamivel jobban tagolva.
- Élek em ég?
- Hogy élsz-e még? - mondta Suzanna, amikor végre megértette. - Persze. Persze
hogy élsz.
- Azt hittem, álmodom - mondta. Fürkész tekintete elkalandozott, aztán visszatért
Suzannára. - Hogy meghaltam vagy álmodom. Vagy mind a kett . Egyik pillanatban...
téglák a leveg ben, betörik a fejemet...
- Shearman házánál? - kérdezte Suzanna.
- Aha! Te is ott voltál?
- Az árverés. Ott voltál az árverésen.
A férfi nevetett magában, gallyai megcsiklandozták Suzanna arcát.
- Mindig arra vágytam... hogy belül... belül legyek... - mondta.
Suzanna el tt hirtelen megvilágosodott a dolog. Bár furcsa -
mit furcsa? hihetetlen , hogy ez a valaki Shadwell embere lett volna, Suzanna mégis erre jutot
t. Megsérült,
talán meg is halt, amikor Shearman háza összed lt, és a Gy valahogy magával
ragadta, aztán testét az itt látható virágügynek szentelte.
Suzanna arcára bizonyára kiült a sajnálat, mert az indák megijedtek, amikor megérezték.
- Szóval akkor nem álmodom - mondta a hibrid.
- Nem.
- Furcsa- hangzott a válasz. - Pedig azt hittem, álmodom. Hiszen ez itt olyan, mint
az Édenkert.
Suzanna visszakérdezett, hogy jól hallotta-e.
- Az Édenkert?
- Soha nem hittem volna... hogy ilyen öröm lehet az élet.
Suzanna elmosolyodott. Az indák megnyugodtak.
- Ez Csodaország - mondta a hibrid.
- Tényleg?
- Ó, igen. Itt van nem messze a sz ttes szül je, a Szöv szék temploma. Itt minden
átalakul, minden életre kel. Ahogyan én is. Egy roncs voltam. És most? Nézz csak rám!
A férfi dicsekvését hallgatva Suzannának eszébe jutott a könyv lapjain átélt kaland:
ahogy ott is, azon a senki földjén, a szó és a világ között minden átalakult és életre
kelt, és hogy az agya, a gy löletben Hobart agyával egyesülve, teremtette azt az
állapotot. A két agy - az összefonódó szálak. Két különálló ember gondolatai
keresztezték egymást, és összecsapásukból egy szilárd világ született.
Igen, ugyanaz a folyamat.
 A felismerés még elég bizonytalan volt; Suzanna szeretett volna kidolgozni valami
képletet, hogy a tanulságot majd adott esetben hasznosíthassa. De most komolyabb
ügyekkel kellett foglalkoznia, mint a képzel er magas fokú inatematikája.
- Mennem kell - mondta.
- Persze, menj csak.
- Keresek valakit.
- Tudom - mondta a férfi. - Az el bb itt ment el fölöttem.
- Fölötted?
- A Szöv szék felé.

3.
A Szöv szék felé.
Suzanna visszatért az ösvényre, és ismét tele volt lelkesedéssel. Találkozása a
vásárlóval, akit a Gy er i szemmel láthatóan befogadtak - méghozzá örömmel -,
azzal a reménnyel töltötte el, hogy egy betolakodó puszta jelenléte miatt a Gy még
nem fogja elpusztítani magát. Érzékenységét ezek szerint eltúlozták. A Gy elég
er s volt ahhoz, hogy egy idegen testtel a maga utánozhatatlan módján megbirkózzon.
Viszketett a b re, és háborgott a gyomra. Suzanna próbált nem gondolni rá, hogy ez
mit jelez, de az izgatottság csak fokozódott, ahogy ismét az ösvényre lépett. A leveg
összes södött. Besötétedett, de ez nem az éjszakai, nyugodalmas sötétség volt. A
homály zsongott az élett l. Suzanna érezte keserédes ízét. Látta nyugtalanságát.
Alig néhány métert haladt, amikor valami átszaladt a lábán. Egy állat ugrándozott a
gyökerek között - egy mókus és egy százlábú valószín tlen keresztezése, a szeme
ragyogott, lába még száznál is több volt. És nem is volt egyedül. Suzanna most vette
csak észre az erd lakóit. A növényekhez hasonlóan k is rendkívül változatosak és
különlegesek voltak. Az aljnövényzetb l bukkantak el seregestül, szökellés és
tekergés közben is szüntelenül alakulva.
Hogy kik voltak a szüleik? A növények. A növényvilág teremtett magának egy
állatvilágot: bimbóik bogarakká nyíltak, gyümölcseik bundát és pikkelyt növesztettek.
Az egyik növényb l pillangók röppentek ki rezeg szárnyakkal; egy tüskés bokorban
szület madarak csapkodtak; egy fatörzsb l, mint eleven nedv, fehér kígyók csorogtak.
A leveg most már olyan s volt, hogy vágni lehetett volna. Egyre újabb
teremtmények bukkantak el , aztán rögtön el is t ntek a homályban. A tatu egyik
távoli rokona döcögött Suzanna el tt; látott három variációt is a majomtémára; a
virágok között egy aranyszín kutya ugrabugrált.
Suzanna rnost már azt is tudta, hogy miért viszket a b re: be akart szállni ebbe a
születésmókába; bele akart huppanni az olvasztótégelybe, új alakra vágyott.
Gondolatait is csábította a változás lehet sége. Az ötletek e boldog forgatagában olyan
maradinak t nt a megszokott testhez való ragaszkodás.
Könnyen el fordulhatott volna, hogy id vel meg is adja magát az érzéki vágyaknak,
ha a ködben nem pillant meg egy épületet: egy szerény téglaépületet, ami felt nt,
aztán rögtön újra eltakarta a leveg . Bármilyen egyszer volt is, ez csak a Szöv szék
temploma lehetett.
Egy hatalmas papagáj ereszkedett le el tte, valamit zagyvált, aztán felröppent.
Suzanna futásnak eredt. Az aranyszín kutya úgy döntött, hogy vele tart; ott lihegett a
nyomában.
Egyszer csak egy lökéshullám. Az épület fel l érkezett, olyan er vel, hogy a leveg
zsibongó hártyája görcsbe rándult, a föld megremegett. Suzanna elvágódott, és a fürge
gyökerek rögtön rákúsztak, hogy tekervényeik közé illesszék. Suzanna lefejtette
magáról mohó karjaikat, felállt. A földdel való érintkezést l vagy a templomból
érkez hullámzás erejét l rángatózni kezdett. Nyugodtan állt, egész teste mégis mintha
táncolt volna, nincs rá jobb kifejezés. Minden porcikája, a szempillájától a velejéig,
átvette a hullámzás ritmusát; lökései megváltoztatták a szívverését; ereiben a vére
egyszer rohant, aztán békésen csordogált; agya szárnyalt, majd tompaságba zuhant.
De ez csak az egyik teste volt. A másik -
a titokzatos, amit az oldószer felélénkített vagy nem tartozott ezeknek az er knek a fennhatós
ága alá, vagy annyira összhangban voltak, hogy nem is próbálták befolyásolni.
Suzanna most erre az utóbbi testére figyelt - megkérte, ne engedje, hogy lába
gyökeret eresszen, hogy szárnyak n jenek a fején, és felrepüljön. Megnyugodott. Volt
már sárkány is, és onnan is visszatalált, nem igaz? A mostani helyzet semmiben sem
különbözött attól a korábbitól.
De igen, szólalt meg benne a félelem. Ez most a hús és vér akciója; a sárkányügy
csupán a képzelet m ve volt.
„Még mindig nem tanultad meg? ! - figyelmeztette egy hang. - Nincs különbség a
kett között."
Míg a dorgálás zúgott a fejében, megérkezett a második lökéshullám, de nem ám
csak úgy riogatva, hanem ~zúttal teljes er vel. A föld dübörgött a lába alatt. A zaj
egyre n tt, miközben Suzanna ismét futásnak eredt a templom felé. Öt métert sem tett
meg, amikor a dübörgésb l a reped k fülsiketít ropogása lett, és egy cikcakkos
hasadék nyílt a földben, aztán még egy és még egy.
A Gy elkezdte lerombolni magát.

II. A TEMPLOM

1.
Bár Shadwellnek jókora el nye volt Callel szemben, a Gy s leveg je nem
rejtette el t. Ragyogott a zakója, mint valami világítótorony, és Cal a fényt követte,
amilyen gyorsan csak tudta. A fattyúval való küzdelem megviselte ugyan, de még így
is fürgébb volt Shadwellnél, és a távolság fokozatosan csökkent kettejük között. A
homályban többször is megpillantotta a keresked aggódó képét, ahogy egyre
gyakrabban tekingetett hátrafelé.
A hajsza és a hadjárat, a szörnyeteg és a seregek után végül ketten maradtak - ketten
versenyeztek ugyanazért célért, amir l maguk sem tudták pontosan, hogy micsoda. De
most legalább egyenrangú ellenfelek voltak.
Cal legalábbis azt hitte. A keresked csak akkor fordult szembe vele, amikor felt nt
el ttük a templom. Vagy saját maga, vagy a leveg lehántotta a Próféta-maskarát.
Állán és homlokán egy darabig még látszott ugyan az álarc egy-egy darabkája, de
lassan ugyanaz az ember lett, akivel Cal a Rue Streeten találkozott el ször.
- Ne gyere közelebb, Mooney! - figyelmeztette Shadwell.
A zihálástól szavai alig hallatszottak, arca betegesen sárgásnak látszott az alulról
érkez fényben.
- Nem akarok vérontást - mondta Calnek. - Itt nem. Ezek az itteni er k rossz néven
vennék.
Cal mcgállt. Rángatózást érzett a talpa alatt, és ahogy lenézett, hajtások bújtak el a
lábujjai közül.
- Fordulj vissza, Mooney! - mondta Shadwell. - Nem szólhatsz bele a sorsomba.
Cal csak félig figyelt a Keresked re. Kíváncsivá tette a lelkes növekedés a talpa
alatt. Észrevette, hogy az indák behálózzák a földet, Shadwell felé igyekeztek.
Hiheter.len sebességgel növekedve, a sivár vidéket hirtelen ellepték a legkülönfélébb
növények. Természetesen Shadwell is látta, és áhítattal suttogta:
- A teremtés! Látod, Mooney? Ez maga a teremtés.
- Nem volna szabad itt lennünk - mondta Cal.
Shadwell arcán eszel s vigyor jelent meg.
- Az biztos, hogy neked semmi keresnivalód itt - mondta. - Én viszont egész
életemben erre vártam.
Cal lába alatt egy türelmetlen növény szakította át a földet; Cal elállt az útjából.
Mozdulatát Shadwell támadásnak vélte, és szétrántotta a zakóját. Cal egy pillanatig azt
hitte, Shadwell megint a régi jó trükkel próbálkozik, de a keresked ezúttal sokkal
prózaibb módszert választott. Egy pisztolyt húzott el a bels zsebéb l, és Calre fogta.
- Mondtam már, hogy nem akarok vérontást. Úgyhogy fordulj vissza, Mooney.
Indulás! Takarodj! Vissza, ahonnan jöttél, vagy esküszöm, szétlövöm a fejed!
Képes és megteszi, Cal ebben nem kételkedett. Felemelte a kezét, és azt mondta:
- Hallottam. Megyek.
Miel tt megmozdulhatott volna, három dolog történt gyors egymásutánban. El ször
is valami elrepült a fejük fölött; a templom tetejére simuló felh k eltakarták. Shadwell
felnézett, Cal pedig, kihasználva a pillanatot, nekirontott, hogy kiüsse a kezéb l a pisztolyt.
A harmadik dolog a lövés volt.
Cal látta a golyót, ahogy kipattan a cs l; látta a füstcsóvát, ahogy hídként feszül a
pisztoly és a teste között. A golyó végtelenül lassan közeledett, mint valami
rémálomban. De Cal még annál is lassúbb volt.
A golyó a vállát találta el. Cal hanyatt vágódott, be a növények közé, amelyek
harminc másodperccel korábban még nem is léteztek. Látta; hogy vércseppek úsznak
felfelé a leveg ben, mintha az égbe igyekeznének. De ezzel a rejtvénnyel most nem
foglalkozott. Egyszerre csak egy problémára jutott ereje, ami jelen esetben az élete volt.
Kezét felemelte a sebhez, a golyó teljesen szétroncsolta a kulcscsontját.
Rátapasztotta a tenyerét, hogy visszatarsa a vért. A fájdalom szétterjedt a testében.
A felh k háborogtak, mennydörögtek; vagy a fejében tombolt a lárma? Cal nyögve
oldalra fordult, hogy megnézze, mit m vel Shadwell. A fájdalom majdnem elvakította,
de minden erejét összeszedte, hogy meglássa az épületet.
Shadwell belépett a templomba. Senki nem rizte a bejáratot; a keresked elt nt a
boltív mögött. Cal térdre és az egyik kezére támaszkodott - a másikkal a vállát szorította -
, aztán felállt, és támolyogva elindult a templom felé, hogy megakadályozza
a keresked diadalát.

2.
Shadwell nem hazudott, amikor azt mondta, nem akar vérontást. A Teremtés és a
Pusztulás titkai lakoztak a Gy ben. A bizonyíték ott hevert a lábuk el tt; a mesés
termékenység, amely magában hordozta az elkerülhetetlen elmúlás ígéretét. Minden
cserének ez a lényege - valamit valamiért. Shadwell, a keresked ezt már
sihederkorában megtanulta. Most viszont arra vágyott, hogy megszabaduljon ezekt l
az adok-kapok viszonylatoktól. Mint minden isten. Mint az istenek, akik örök élet ek
és sérthetetlenek; akiknek a tökéletessége csorbíthatatlan, és akiknek holmi
csodatettek soha nem zavarják meg a fejüket. Az istenek állandóak, változatlanok, és
itt, ebben a szerény citadellában Shadwell most csatlakozik hozzájuk.
A templomban sötét volt. A föld ragyogó fénye ide nem jutott be. Egy árnyékos
folyosó, a falak és a mennyezet - mindenhol csak a csupasz tégla, malter nélkül
összeillesztve. Shadwell tett néhány lépést, ujjaival megérintette a falat. Nyilván
illúzió volt csak, de valami furcsaságot észlelt: hogy a téglák mintha csikorognának,
ahogy az els barátn je csikorgatta a fogait álmában. Elhúzta a kezét a faltól, és ment
tovább a folyosón.
Az els fordulónál örömmel fedezte fel, hogy valami világít egy kicsit arrébb; nem
kell már a sötétben botladoznia. Úgy negyven-ötven méter után a folyosó
derékszögben elkanyarodott.
Továbbra is ugyanaz a jellegtelen tégla mindenütt, de félúton egy újabb boltív
következett, azon túl pedig ismét egy folyosó, az el nél rövidebb. Shadwell ment
tovább, a fény egyre er södött. Újabb kanyar, újabb kopár folyosó, aztán még egy,
amelynek a végén egy ajtót látott. Most jött rá az építész elgondolására. A templom
nem egy, hanem több, egymásba helyezett épület: egy doboz, amelyben egy valamivel
kisebb doboz volt, abban pedig egy harmadik.
Megijesztette ez a felismerés. A templom egy labirintus volt. Lehet, hogy cgyszer ,
de akkor is zavaró és megtéveszt . Shadwell megint meghallotta a falak csikorgását,
és elkcpzelte, hogy az egész szerkezet összeomlik, és nem talál majd vissza, a falak
pedig összepréselik.
De most már nem hátrálhatott meg. Annál is kevésbé, mert a vibráló fény egyre
csábította, csalogatta maga felé. Kifelé pedig már csak azért sem vágyakozott, mert
meglehet sen nyugtalanító zajokat hallott: furcsa, eltorzult hangokat, rriintha valami
elfeledett bestiárium alakjai ólálkodnának a templom körül; olyan volt, rnintha a
mancsukkal kaparásznák a falakat, a tet n mászkálnának.
Nincs visszaút, mennie kell tovább. Eladta az életét, hogy istenné válhasson; a kinti
világban számára már nincs semmi, csak a kcser vereség.
El re hát, lesz, ami lesz!

3.
Cal már csak egy méterre volt a templom bejáratától, amikor elhagyta az ereje.
A lába egyszer en felmondta a szolgálatot. Jobb karját még sikerült el renyújtani,
hogy valamelyest tompítsa az esést, aztán összerogyott.
Elvesztette az eszméletét, és hálás volt a kis pihen ért. Sajnos csak néhány
másodpercig tartott; a sötétség elmúlt, és újra rátört a fájdalom és a hányinger.
Vértelen agya azonban - mint erre volt már példa, amióta megismerkedett a Fúgával -
nem tudta,.hogy vajon álmodik-e, vagy róla álmodnak.
Cal emlékezett, hogy el ször Lemuel Lo kertjében érezte ezt: valóságos életér l
álmodva egy olyan Édenkertben ébredt fel, amir l azt hitte, hogy csak álom lehet.
Aztán pedig a Vénusz-dombon - vagy a belsejében -, amikor a bolygó életét élte, és
keringése közben évezredek teltek el, am amikor felébredt, mindössze hat órával volt
öregebb.
Itt, a halál kapujában ismét rátalált ez a paradoxon. Vajon most arra ébredt, hogy
meghalt? Vagy a halál az igazi ébrenlét? Körbe-körbejártak a gondolatai egy spirál
vonalán, amelynek sötétség volt a közepe, és Cal ebbe a sötétségbe szökött, holtfáradtan.
Feje alatt rengett a föld: Cal kinyitotta a szemét, és a templomra nézett. Fejjel lefelé
látta, a teteje felh talapzaton állt, és fénylett körülötte a föld.
Minden csupa képtelenség, gondolta, és a szeme újra lecsukódott.
- Cal!
Valaki szólt.
- Cal!
Idegesítette, hogy háborgatják, de azért nagy nehezen kinyitotta a szemét.
Suzanna hajolt fölé, szólongatta. Valamit kérdezett is, de Cal tunya agya semmit
nem értett bel le.
 - Benn, Shadwell... - motyogta.
- Tarts ki! - mondta Suzanna. - Hallod?
Cal arcára tette a kezét. H vös volt a tenyere. Lehajolt, megcsókolta, és valahonnan
nagyon messzir l Calnek felderengett, hogy ez egyszer már megtörtént vele: a földön
fekszik, és érzi Suzanna szeretetét.
- Itt megvárlak - mondta.
Suzanna bólintott.
- Ajánlom is - mondta, és elindult a templom bejárata felé.
Cal most nem hagyta, hogy lecsukódjon a szeme. Bármilyen álom várja is az életen
túl, örömei nem érdeklik, míg meg nem látja újra Suzanna arcát.

III. A SZÖVÖSZÉK

A templom körül dühöngött a föld, benn pedig zavart csönd uralkodott, Suzanna
teste lecsillapodott, amikor a kinti kavarodásból bejutott ide, a hurrikán magjába.
Ahogy elindult a sötét folyosón, egyszer csak fényt pillantott meg a távolban.
Bekanyarodott egyszer, még egyszer, a falban egy ajtóra bukkant, azon túl pedig egy
másik komor folyosóra. A fény még mindig gyötrelmesen messze volt. Majd a
következ kanyarnál, hitegette Suzannát; csak még egy kicsit, még egy kicsit tovább.
Az oldószer meg sem moccant, mintha félne felfedni magát. Vagy talán így fejezte
ki tiszteletét a másik, a nagyobb csoda iránt? Ami azt illeti, a templom csodái is jól
elbújtak. A meglepetésnek vagy az er nek a legapróbb jele sem látszott ezeken a
folyosókon, csak a csupasz tégla mindenütt. Na meg a fény, amí még mindig
csalogatta Suzannát, át egy másik ajtón, tovább a folyosókon. Suzanna rájött, hogy az
épület az orosz fababák elvét követte: a nagyban egy kisebb. Világ a világban. De hát
a végtelenségig nem zsugorodhat egy épület, biztatta magát Suzanna. Vagy mégis?
A következ kanyarnál már meg is kapta a választ, legalábbis a válasz egy részét, a
falra ugyanis egy árnyék vet dött, és valaki kiabált:
- Mit, az Isten szerelmére?!
Amióta belépett a templomba, most érezte el ször, hogy remeg a föld. Téglapor
hullott a mennyezetr l.
- Shadwell - mondta Suzanna.
Látta, hogy a két szótag - Shad Well - a következ ajtó felé úszik a leveg ben.
Felderengett egy emlék is: Jerichau szerelembeszéde, a testet öltött szavak.
A falon megmozdult az árnyék, és egyszer csak ott állt el tte a keresked . A
Prófétának nyoma sem volt. Ez az arc püffedt és fakó volt, mint egy partra vetett hal.
- Elt nt - mondta.
Reszketett az egész teste. Parányi izzadságcseppek csillogtak az arcán, mint valami
ékszer.
- Nincs, elt nt.
Suzanna nem is értette, hogy félhetett ett l az embert l. Most, hogy lehullott róla az
álarc, nevetséges volt. De mir l beszél? Mi t nt el? Suzanna elindult felé.
- Miattad... - mondta Shadwell, és egyre jobban reszketett. - Ezt te tetted.
- Én nem csináltam semmit.
- De igen...
Amikor Suzanna a közelébe ért, Shadwell elkapta nyirkos kezével, megragadta a nyakát.
- Semmi nincs benn! - üvöltötte, és magához rántotta Suzannát.
Az oldószer nem sietett a segítségére, pedig veszély fenyegette Suzannát. Csak az
izmaira számíthatott, ez pedig kevés volt, hogy kiszabadítsa magát Shadwell szorításából.
 - Megnézed? ! - ordította Shadwell az arcába. - Megnézed, milyen csúful
becsaptak?! Gyere, megmutatom!
Az ajtó felé ráncigálta Suzannát, és belökte egy sötét helyiségbe, a templom
közepében: a bels szentélybe, ahol a Gy csodái születtek: az er be, ami oly
hosszú id n keresztül összetartotta a Fúga számtalan világát.
A helyiség körülbelül tizenöt négyzetméter terület lehetett, magas falait
ugyanabból az egyszer téglából építették, mint a templom többi részét. Suzanna
észrevette, hogy valami tet ablak-féleségen keresztül látszik az égbolt. A templom
teteje körül kavargó felh kb l puha fény áradt be, mintha a Gy villámait a
nyugtalan leveg méhében szítanák. De nem csak a felh k mozogtak a magasban.
Ahogy Suzanna felnézett, valamilyen alakot látott a tet egyik szegletében. Miel tt
jobban szemügyre vehette volna, Shadwell megzavarta.
- Hol van?! - követel zött. - Hol van a Szöv szék?!
Suzanna körülnézett a szentélyben, és csak most vette észre, hogy nem teljesen
üres. Mind a négy sarokban egy alakot látott, a helyiség közepe felé meredtek.
Suzanna gerince megremegett. Az alakok egyenes derékkal ültek a magas támlájú
székeken, de mind halott volt réges-rég; húsuk, akár a mocskos papír, ruhájuk rohadt
cafatokban csüngött.
Vajon így, ülve gyilkolták meg ket a rablók, akik elvitték a Szöv széket? Nagyon
valószín . Testtartásukban azonban semmi nem utalt az er szakos halálra, és kizárt
dolog, hogy ez a b vös hely elt rte volna a vérontást. Nem; gondolta Suzanna, itt
valami más történt - történik esetleg -, valami alapvet fontosságú dolog, amit
egyel re egyikünk sem ért.
Shadwell még mindig motyogott, panaszos hangja lefelé gy zött, Suzanna nem
nagyon figyelt rá, ugyanis sokkal jobban érdekelte az a tárgy, amit most megpillantott
a földön. A konyhakés volt az, amit Cal sok-sok hónappal ezel tt bevitt az árverésre; a
közönséges háztartási eszköz, amit kettejük pillantása valahogy a sz ttesbe vonzott,
ide, a Fúga abszolút közepébe.
Ahogy meglátta, Suzanna fejében lassan összeálltak a talányos részletek. Ott, ahol az
rök tekintetei keresztezték egymást, pontosan ott hevert a kés, amit két másik tekintet
- Suzanna és Cal tekintete - juttatott ide. A kés valahogy elmetszette az utolsó csomót,
amit a Szöv szék teremtett, és a sz ttes titkai kiszabadultak. Ez eddig rendben is
volna, csakhogy az rök halottak voltak, a Szöv szék pedig, ahogy Shadwell azóta is
hajtogatta, elt nt.
- Te tetted! - hörögte Shadwell. - Te mindvégig tudtad!
Suzanna nem tör dött a vádakkal, megint eszébe jutott valami: ha a varázslat
valóban elt nt, miért rejt zik el az oldószer?
Miközben ezen töprengett, Shadwell dühödten rátámadt.
- Megöllek! - üvöltötte.
A roham váratlanul érte, Suzanna a falnak vágódott. A lélegzete is elállt, és miel tt
összeszedhette volna magát, Shadwell már a torkát szorongatta, testével a falhoz lapította.
- Te tolvaj kurva! Te csaptál be! - ordította.
Suzanna felemelte a kezét, hogy ellökje Shadwellt, de már alig volt ereje. Leveg
után kapkodott, legalább egyetlen lélegzetvételnyi leveg után, még ha az Shadwell
büdös lehelete is, de hiába küzdött, a keresked könyörtelenül fojtogatta. Meghalok,
gondolta Suzanna; így fogok meghalni, erre a kocsonyás pofára meredve.
Ekkor mozgást vett észre a mennyezeten, és megszólalt egy hang:
- A Szöv szék itt van.
Shadwell szorítása kiengedett. Megfordult, és felnézett a hang irányába.
Karjait kitárva, mint egy ejt erny s zuhanás közben, Immacolata lebegett a fejük fölött.
 - Emlékszel rám? - kérdezte Shadwellt.
- Jézusom!
- Hiányoztál, Shadwell. Bár elég durva voltál.
- Hol van a Szöv szék? Áruld el!
- Nincs Szöv szék - felelte Immacolata.
- De hát most mondtad...
- A Szöv szék itt van.
- De hol? Hol?
- Nincs Szöv szék.
- Te nem vagy normális! - kiabálta Shadwell. - Vagy van, vagy nincs!
A varázslón egy csontváz mosolyával nézett lefelé Shadwellre.
- Te vagy a hülye - mondta szelíden. - Nem érted, igaz?
Shadwell finomított a modorán.
- Miért nem jössz le? -kérdezte. - Már fáj a nyakam.
Immacolata a fejét rázta. Suzanna látta, mekkora er feszítésébe kerül, hogy fenn
maradjon a leveg ben. Csodatetteivel megszentségtelenítette a templomot, de
szándékosan szegte meg a törvényeket, hogy Shadwellt emlékeztesse a földhözragadtságára.
- Mi van, félsz? - kérdezte Shadwell.
Immacolata csak mosolygott.
- Nem félek - mondta, és kezdett leereszkedni Shadwell felé.
„Vigyázz, veszélyes!” - sugallta Suzanna. A varázslón óriási veszteséget okozott
ugyan, Suzanna mégsem akarta, hogy Shadwell ravaszsága elpusztítsa. A keresked
azonban nem mozdult, csak Immacolata arcába bámult.
- Megel ztél.
- Majdnem elfelejtettelek - mondta Immacolata. Hangja teljesen elvesztette
élességét, inkább sóhajtáshoz hasonlított.
- De emlékeztetett - Suzannára pillantott. - Nagy szolgálatot tettél, testvér - mondta. -
Emlékeztettél az ellenségemre.
Újra Shadwellre nézett.
- Meg rjítettél - mondta. - És elfelejtettelek. De most már mindenre emlékszem.
A mosoly és a sóhajtozás hirtelen szertefoszlott. Felváltotta a veszedelem és a harag.
- Nagyon is jól emlékszem.
- Hol van a Szöv szék?! - követel zött Shadwell.
- Mindig is ilyen kicsinyes voltál - mondta megvet en Immacolata. - Te tényleg
valami tárgyra számítottál? Egy újabb kézzelfogható dologra, amit birtokolhatsz? Ett l
lennél Isten? Hogy birtokolsz?
- A rohadt életbe, hol van?!
Immacolata felnevetett, bár a hangnak nem sok köze volt az örömhöz.
Ez a gúnyolódás volt az utolsó csepp a pohárban: Shadwell rávetette magát.
Immacolata azonban irtózott még az érintése gondolatától is. Amikor Shadwell keze
hozzáért, a varázslón szétroncsolt arca kettéhasadt, és el tört bel le az er , ami
valamikor talán az oldószer lehetett - a h vös, fényes áradat, amelyben Suzanna
el ször Immacolata késztetésére merülhetett el -, most azonban egy átkozott és
szennyes folyam volt, ami gennyként spriccelt a varázslón sebeib l. Ereje azonban
még így is volt. Földhöz vágta Shadwellt.
A felh k villámokat szórtak a tet re, éles fényük megdermesztette a szentély háborgatóit.
Még egy pillanat, és bizonyosan megérkezik a gyilkos csapás.
De nem érkezett meg. A varázslón elbizonytalanodott, megrepedt arcából
szivárgott a piszkos er . A földön Shadwell megmarkolta a konyhakést.
Suzanna felsikoltott, de Immacolata vagy nem hallotta a figyelmeztetést, vagy nem
tör dött vele. Shadwell feltápászkodott; Immacolata kihasználhatta volna nehézkes
mozgását, de nem tette, nem csapott le rá. Shadwell viszont nem tétovázott: egyetlen
döféssel halálos sebet ejtett Immacolatán.
Immacolata talán ekkor fogta csak fel, hogy a keresked tényleg meg akarja ölni.
Válaszképpen arca újra felizzott, de miel tt a szikra lángra lobbanhatott volna,
Shadwell pengéje végigszántotta a hasát. Immacolata belei kifordultak. Felsikoltott,
hátravetette a fejét, elszabadult ereje a szentély falaira fröcsköl dött.
Ekkor óriási dörgés rázta meg a helyiséget, mintha a téglák és Immacolata belei
egyszerre robbantak volna. Shadwell eldobta a vért l ragacsos kést, próbált szabadulni
a b nét l, de áldozata magához rántotta.
A t z teljesen kihunyt Immacolata arcán. Haldoklott. Szorítása azonban még utolsó
pillanataiban is er s volt. Miközben a dörgés egyre hangosabb lett, Shadwell
megkapta t le azt az ölelést, amire mindig áhítozott. Immacolata vére bepiszkította a
zakóját. Shadwell kiabált az undortól, de Immacolata nem eresztette el. Végül mégis
sikerült kiverekednie magát a karjaiból, eltaszította Immacolatát, és az ajtó felé
támolygott. Rémülten nyöszörögve még egyszer az áldozatára nézett, aztán az ajtóból
Suzannára.
- Én nem... - mondta, felemelt kezér l csöpögött a vér. - Nem én voltam... - mondta
egyszerre könyörögve és menteget zve. - Varázslat volt! - Szeme könnybe lábadt, de
Suzanna tudta, hogy nem a bánattól, hanem a haragtól.
- Mocskos varázslat! - sipította. A föld megremegett, amikor meghallotta, hogy
gyalázzák.
Shadwell nem várta meg, hogy a falak betemessék; kirohant a szentélyb l. A dörgés
egyre er södött. Suzanna Immacolatára nézett.
Szörny sebe ellenére még mindig életben volt. A falnak támaszkodott, egyik
kezével a téglába kapaszkodva, a másikat a hasára szorítva.
- Vér folyik... - mondta, miközben egy újabb, minden eddiginél er sebb lökés
szétmorzsolta az épület alapját. - Vér folyik a Szöv szék templomában.
Arcán megjelent az ismer s, eszel s mosoly.
- A Fúgának vége, testvér...
- Hogyhogy vége? - kérdezte Suzanna.
- Azért jöttem ide, hogy a vérontással elpusztítsam a Gy t. Nem ilyen vérontásra
gondoltam. Mindegy. - Hangja elhalkult. Suzanna közelebb ment, hogy hallja a szavait. -
Tulajdonképpen teljesen mindegy. A Fúga elpusztul. Porrá lesz. Por lesz...
Ellökte magát a faltól. Suzanna megfogta, hogy össze ne essen. Az érintést l
bizsergett a tenyere.
- Hontalanok lesznek, örökre - mondta Immacolata, és bármilyen halk volt is, diadal
érz dött a hangjában. - A Fúga itt bevégezte. Elt nik, mintha nem is lett volna.
Lába megroggyant. Suzannát eltolva magától, Immacolata visszavonszolta magát a
falhoz. Keze lesiklott a hasáról. Kibuktak a belei.
- Álmomban... - mondta - ...szörny r...
Elhallgatott. Lecsúszott a fal mellett, hajszálai beleakadtak a téglába.
- ...homok és üresség - mondta. - Ezt álmodtam. Homok és üresség. És most itt van.
Mintha csak a kijelentését akarná alátámasztani, egy katasztrofális erej dörgés
rázta meg a templomot.
Megelégelve a vajúdást, Imníacolata elterült a földön.
Suzanna a menekülési útvonalat kereste, ahogy a templom téglái csikorogva
egymásnak rl dtek. Mi dolga lehetne még itt? A Szöv szék titkai legy zték t. Ha itt
marad, maguk alá temetik a romok. Egyetlen teend je volt csak: minél el bb elt nni innen.
Ahogy az ajtó felé tartott, két sugárkéve döfte át a mocskos leveg t, és a karjának
ütközött. Fényességük megrázta Suzannát. Ennél is megrázóbb volt azonban, amikor
meglátta, hogy a sugarak az egyik r szemgödréb l jöttek. Suzanna kilépett a fény
útjából, és ahogy a sugárkéve a szemközti halottnak ütközött, ott is felragyogott a
fény. Aztán a harmadik és a negyedik r fejében is. Immacolata még felfogta, mi történik.
- A Szöv szék... - suttogta akadozó lélegzettel.
Az egymást keresztez sugarak kifényesedtek, és a súlyos leveg szavakat dajkált; a
halk, suttogó hangok muzsikává folytak össze.
- Kés - mondta a varázslón , nem is Suzannának, hanem a halott röknek. - Már
nem lehet megmenteni.
Feje el rebukott.
- Kés ... - mondta újra.
Teste megrándult, és elszállt bel le a lélek. Immacolata holtan feküdt a vértócsában.
A varázslón utolsó szavaival mit sem tör dve, az er a szentélyben továbbra is
gyülekezett. Suzanna az ajtó felé hátrált, hogy a sugarak teljesen szabadon
közlekedhessenek. Amikor semmi nem akadályozta mozgásukat, rögtön
megkétszerezték fényüket, és a találkozási pontból új sugarak indultak szerteszét. A
suttogás ritmusa hirtelen felgyorsult; a szavak, bár Suzanna még mindig nem értett
bel lük semmit, dallamos versként hullámzottak. A szavak és a fény valahogy egy
rendszerbe tartoztak; a négy Család - Aia, Lo, Ye-me és Babu - csodatettei m ködtek
itt egyszerre: a szöv fény táncot járt a szómuzsikára.
Ez volt a Szöv szék, hát persze. Ez volt a Szöv szék. Nem csoda, hogy Immacolata
kigúnyolta Shadwellt. A test legfeljebb részesül a varázslatból, de nem teremti. A
varázslatot a szó - a kimondott gondolat és a mozgás -, a megjelenítettgondolat szüli; a
sz ttes egész rendszere, a felidezett dallam: mind gondolat.
Édeskevés, hogy Suzanna erre rájött. Kakukk agyával megfejtheti a világ összes
rejtélyét, az sem csillapítaná e megszentségtelenitett hely haragját. Kénytelen lesz
végignézni, ahogy a Szöv szék dühében szétrázza a Fúgát.
Tehetetlen zavarában eszébe jutott Mimi, aki bevezette t ebbe a kalandba, de
meghalt, miel tt mindenre felkészíthette volna t. Biztos, hogy erre még Mimi sem
gondolt: hogy a Fúga elpusztul, és Suzanna csak áll a közepében, tehetetlenül.
A sugarak még mindig ütköztek és sokasodtak, közben olyan szilárddá váltak, hogy
sétálni lehetett volna rajtuk. Táncuk teljesen átjárta Suzannát. Úgy érezte, hogy örökké
nézni tudná, és soha meg nem unná bonyolult mozgásukat. A fények pedig még
mindig csiszolodtak, keményedtek, és Suzanna biztosra vette, hogy hamarosan sz k
lesz nekik a szentély, és kitörnek. .. ki a Fúgába, ahová Suzannának is mennie kellett.
Ki oda, ahol Cal fekszik, hogy megpróbálja megvigasztalni t ebben a fenyeget
forgatagban.
Suzannának ismét eszébe jutott valami: Mimi talán mégis tudta vagy sejtette, hogy
Suzanna végül itt áll majd szemben a varázslattal - talán mégis hagyott valamilyen üzenetet.
Suzanna benyúlt a zsebébe, és el vette a könyvet. A titkos helyek történetei. Nem
kellett kinyitnia, anélkül is tudta, mi áll az els oldalon:

Amit elképzelünk, arról soha nem szabad lemondani.

Újra és újra nekirugaszkodott, hogy megfejtse az értelmét, de az agya nem

boldogult vele. Az analitikus gondolkodást félretéve, Suzanna a finomabb érzékekre
hagyatkozott.
A Szöv szék fénye olyan er s volt, hogy belefájdult a szeme. Amikor kilépett a
szentélyb l, észrevette, hogy a sugarak réseket vájnak a téglába - vagy egyszer en
elemésztik a falat -, és kitörnek. T vékony fénycsíkok szabdalták a folyosót.
A könyv és a saját testi épségét oltalmazva Suzanna elindult kifelé: ajtó és folyosó,
ajtó és folyosó. A Szöv szék fénye már a küls járatokat is beragyogta. A sugarak
három vaskos falon törtek át, és egyre terebélyesedtek. Ahogy Suzanna átgázolt
közöttük, érezte, hogy megmozdul testében az oldószer, most el ször, amióta belépett
a Gy be. De nem az arcába tolult, hanem a karjába és a kezébe, mintha ki akarná
venni bel le a könyvet.
Amit elképzelünk...
A szavak zsongtak; a fénysugarak sokasodtak.
...arról soha nem szabad lemondani.
A könyv súlyosabb lett, felmelegedett, mint valami él lény a karjai közt. Pedig csak
álmok voltak benne. Papír és tinta, ahol egy másik világ várta a szabadulást. Talán
nem is egy, hanem sok világ; hiszen - ahogy Suzanna és Hobart kalandja bizonyította -
minden szerepl a maga képzelete szerint alakítja a történeteket. Minden olvasó a
maga Rengeteg Erdejében bolyong.
Suzanna most már a harmadik folyosón járt. Az egész templom fényt l és
hangoktól nyüzsgött. Hatalmas energia várta, hogy mederbe tereljék. „Bárcsak képes
lennék ezt a végtelen er t a pusztítás helyett jobb célokra fordítani!" - gondolta Suzanna.
Fejében képek, képek töredékei tobzódtak:
és Hobart történetük erdejében, ahogy szerepet és b rt cserélnek;
és Cal az árverésen, tekintetük motorja a sz ttes fölé lódítja a kést.
Aztán: a Szöv szék szentélyében ül rök. Nyolc szem, ami még halálában is képes
szétbontani a sz ttest. És... összerakni újra?
Suzanna már nem sétált, hanem rohant. Rohant, de nem azért, mintha félt volna,
hogy maga alá temeti a tet , hanem mert összeálltak a fejében a részletek, és nagyon
kevés ideje volt.
A Fúgát nem lehet egyedül megmenteni. Persze hogy nem. Semmilyen csodatettet
nem lehet egyedül végrehajtani. A csodatettek lényege a kapcsolat. Ezért énekeltek és
táncoltak és sz ttek a Családok: a varázslat csak a kapcsolatban teljesedhetett ki:
el adó és néz , cselekv és csodáló között.
És vajon nem csodatett zajlott-e az gondolatai és a könyv alkotójának gondolatai
között? Ahogy a sorokat olvasva magába szívta egy másik lélek álmait? Olyan ez,
mint a szerelem. Illetve a szerelem a varázslat legtökéletesebb formája: a gondolatokat
alakító gondolat, a szerelmeseket összeköt szálakon pörg képek.
Cal!
Suzanna elérte a kijáratot, és a tomboló forgatagba vetette magát.
A föld aranyossárga fénye kékesfekete és lila lett, mintha megütötte volna magát.
Az ég vonaglott, mint aki okádni készül. A templom muzsikájából és a fény
különleges geometriájából Suzanna kilépett a z rzavarba.
Cal a földön ült, a templom falának d lve. Arca fehér volt, de élt.
Suzanna odament hozzá, letérdelt.
- Mi történik? - kérdezte Cal, vontatottan a kimerültségt l.
- Nincs id m megmagyarázni - mondta Suzanna, és megsimogatta Calt. Az oldószer
Cal arcán táncolt. - Bízzál bennem.
- Igen - mondta Cal.
- Jól van. Figyelj rám! Gondolkodnod kell! Gondold végig, hogy mire emlékszel.
- Emlékszem...?
Míg Cal értetlenül bámult Suzannára, egy széles hasadék nyílt a földben. A
templom küszöbét l indult, és nyargalt feléjük, mint valami hírnök. Csupa rossz hírt
hozott. Suzanna elbizonytalanodott. Lehetséges bármit is megmenteni ebben a
felfordulásban? Az ég villámlott; por és föld kavargott a tátongó szakadékok fölött.
 Suzanna minden erejével újdonsült felfedezésére koncentrált. Igyekezett a fejében
tartani a Szöv szék képeit. Az egymást keresztez sugarak. Gondolat gondolat alatt és
fölött. - A közös emlékekkel és közös álmokkal telít r.
- Gondolj a Fúgára! Mindenre, amire emlékszel! - mondta Calnek.
- Mindenre?
- Mindenre! Az összes helyre, ahol jártál!
- Miért?
- Bízzál bennem! - mondta. - Cal, az Isten szerelmére, bízzál bennem! Mire emlékszel?
- Csak egy-két foszlány...
- Az is jó. A legkisebb részlet is.
Suzanna Cal arcára szorította a tenyerét. Forró volt a láztól, de a könyv a másik
kezében még forróbb volt. Nem is olyan régen a legnagyobb ellensége. Hobart bízta rá
féltve rzött titkait. Nem létezik, hogy Cal ne osztaná meg vele, hiszen szeretik egymást.
- Kérlek... - mondta Suzanna.
- A kedvedért... - felelte Cal, mintha most értette volna meg, hogy Suzanna szereti -
...bármit.
És jöttek a gondolatok. Suzanna érezte, hogy átáramlanak a testén; volt a csatorna,
amelyben az oldószer az emlékeket szállította. Lelki szemeivel éppen csak
megpillantotta, amit Cal látott és tapasztalt a Fúgában, de minden töredék szép és
kellemes volt.
Egy kert, lobogó t z, gyümölcsök, táncoló és énekl alakok. Egy út, egy mez , de
Bono és a kötéltáncosok. Az Égboltpalota (a szobákban temérdek csoda), egy riksa,
egy ház, egy férfi a lépcs n. Egy domb és bolygók. A legtöbb részlet olyan gyorsan
jött, hogy Suzanna nem is látta, de most nem is ez volt a lényeg. Az er körnek csak
az egyik része volt, mint annak idején az árverésen.
Suzanna érezte, hogy a sugarak áttörik az utolsó falat is, mintha a Szöv szék hozzá,
a titok megfejt jéhez igyekezne. Sietniük kellett. Ki kell használni ezt a hullámot,
mert nem lesz több.
- Tovább! - noszogatta Calt.
Cal becsukta a szemét; a képek még mindig áradtak Suzannába. Remélni sem
merte, hogy Cal ennyi mindenre emlékszik majd. Suzanna is hozzátette a maga emlékeit. . .
A tó, Capra háza, az erd , Ilyennincs utcái... Minden kép visszatért, és Suzanna
érezte, hogy a sugarak felkapják és sodorják ket magukkal.
Félt, hogy a Szöv szék megtagadja majd az együttm ködést, de nem: elfogadta
Suzanna segítségét; ereje egyesült az oldószer erejével, és átalakított mindent, amire
Suzanna és Cal emlékezett.
Suzanna innent l kezdve már nem értette, mi történik. Szerepe most már csak annyi
volt, hogy részt vegyen az emlék és a varázslat teremt kapcsolatában, és bízzon
benne, hogy ha nem is, a m ködésben lev er k tisztában vannak szándékaival.
A Szöv szék ereje azonban elviselhetetlenül nagy volt. Suzanna már alig tudta
terelni az energiáját. A könyv égette a kezét. Cal rángatózott a tenyere alatt.
- Elég! - kiáltott Suzanna.
Cal szeme felpattant.
- Még nem fejeztem be.
- Azt mondtam, elég!
A templom rogyadozni kezdett.
- Jesszusom! - mondta Cal.
- Menjünk! Tudsz jönni a saját lábadon?
- Miért ne tudnék?
Suzanna felsegítette Calt. Dübörgés hallatszott a templomból, ahogy a falak egymás
után megadták magukat a Szöv szék haragjának.
Suzanna és Cal nem kívánták közelr l nézni a végs összeomlást; elindultak a
téglazivatarban.
Cal betartotta a szavát: a saját lábán ment, igaz, lassan. Az is igaz, hogy a futás
elképzelhetetlen lett volna ezen a senki földjén. Az idefelé vezet út a Teremtés
jegyében telt el, most a Pusztulás kísérte ket. A betolakodók lábnyomaiban életre kelt
növények és állatok oszlásnak indultak. A virágok és a fák elhervadtak, rothadásuk
zét csibész szelek szórták szét a Gy ben.
A föld fénye elhomályosult, és a leveg ben szálló por és mocsok még jobban
elsötétítette a vidéket. Állatok visítottak, ahogy a föld megnyílt, és elemésztette saját
újszülött teremtményeit. Ennél is borzalmasabb sors várt azokra, akiket nem nyelt el a
föld: az imént még teremt er k most szétcincálták gyermekeiket. Sápadt,
csontvázszer lények hevertek és haldokoltak szanaszét, fényük és elevenségük már
csak emlék volt. Némelyik Calre és Suzannára emelte a tekintetét, reményért vagy
segítségért esedezve, de azok egyikkel sem szolgálhattak.
Örültek, ha a saját életüket sikerült megóvni a tátongó hasadékoktól. Egymásba
kapaszkodva botladoztak tovább, nyakukat behúzták, a Lepel ugyanis -
nyomorúságukat tetézend - jéges t zúdított rájuk.
- Messze van még? - kérdezte Cal.
Megálltak. Suzanna a tájat fürkészte, és nem esküdött volna meg rá, hogy nem körbe-
körbe keringtek ez idáig. A föld fénye most már alig pislákolt. Itt-ott még
felizzott, de csak egy újabb szánalmas képet tárt eléjük: a betolakodásuknak
köszönhet csoda agóniájának utolsó pillanatait.
- Fény! - kiáltotta Suzanna a por- és jégfüggönyön át. - Fényt látok!
Mentek tovább, amilyen gyorsan csak tudtak, a genynyed talajban. Lábuk egyre
mélyebbre süllyedt a pusztuló anyag mocsarában, ahol még mindig mozgott a
maradék élet; az Éden örökösei: a férgek és a csótányok.
De az alagút végén fény világított; Suzanna most megint megpillantotta a s leveg ben.
- Nézd csak, Cal! - mondta.
Cal megnézte, bár jókora er feszítésébe került.
- Mindjárt odaérünk. Még néhány méter.
Cal már alig állt a lábán, de amikor megpillantották a repedést a Lepelben, ez er t
adott a veszedelmes út utolsó néhány méteréhez.
Végül kiléptek a világosságra, vagy inkább kiöklendezte ket a Gy , ahogy az
utolsókat vonaglotta. Mindössze néhány lépésre jutottak a Lepelt l, amikor Cal megszólalt:
- Nem bírom...
Összeesett.
Suzanna letérdelt mellé, ölébe vette a fejét, aztán segítség után kutatva körülnézett.
Ekkor vette csak észre a Gy ben történtek következményeit.
Csodaország elt nt.
A Fúga gyönyör ségei megszaggatva, összetépve; utolsó foszlányai is elillantak.
Víz, fa és k ; állati szövetek és halott látólények: minden elt nt, mintha nem is lett
volna. Néhány maradvány még látszott, de az sem sokáig. Ahogy a Gy dörgött és
rázkódott, a Fúga tájainak utolsó nyomai is füstté és szálakká váltak, aztán puszta
leveg vé. Félelmetes gyorsasággal történt az egész.
Suzanna hátranézett. Most, hogy nem volt mit eltakarnia, a Lepel is
összezsugorodott; kopár, piszkos föld és megrepedezett k maradt a helyén. Még a
dörgés is elhalkult.
- Suzanna!
De Bono közeledett felé.
 - Mi történt ott benn?
- Majd kés bb elmondom - felelte Suzanna. - El bb segítenünk kell Calen. Megsebesült.
- Kerítek egy kocsit.
Cal kinyitotta a szemét.
- Vége? - motyogta.
- Ne gondolj most erre! - mondta Suzanna.
- Tudnom kell! - makacskodott Cal meglep hevességgel, és megpróbált felülni.
Suzanna tudta, hogy úgysem nyugszik: felsegítette.
Cal feljajdult, amikor meglátta a sivár vidéket. Egy-két csoport látólény és Hobart
néhány embere ácsorgott a völgyben és a környez domboldalakon, szótlanul,
mozdulatlanul. Ennyien maradtak.
- Mi van Shadwell-lel? - kérdezte Cal.
Suzanna vállat vont.
- Nem tudom. Még el ttem kimenekült a templomból.
Egy felpörgetett motor zúgása nyomta el a beszélgetést. De Bono hajtott feléjük az
egyik megszálló kocsijával, Cal mellett megállt a letaposott f ben.
- Én vezetek - mondta Suzanna, miután Calt befektették a hátsó ülésre.
- Mit mondunk az orvosnak? - kérdezte Cal elhaló hangon. - Mit mondunk, honnan
került belém ez a golyó?
- Ne aggódj, ezt a problémát is megoldjuk, ha rá kerül a sor - mondta Suzanna. De
Bono durcásan átadta a helyet a kormánynál. Ekkor valaki Suzanna nevét kiabálta.
Nimrod szaladt a kocsi felé.
- Hova mentek? - kérdezte.
Suzanna a hátsó ülés felé intett a fejével.
- Drága barátom - mondta Nimrod, amikor meglátta Calt -, elég pocsékul nézel ki. -
Megpróbálkozott egy mosollyal, de a könnyek megel zték.
- Vége! - mondta zokogva. - Elpusztult. A mi édes otthonunk... - kezével megtörölte
a szemét és az orrát. - Most mi lesz velünk? - kérdezte Suzannát.
- El ször is elt nünk innen - felelte Suzanna. - Amilyen gyorsan csak lehet. Még
mindig vannak ellenségeink...
- Mit számít - mondta Nimrod. - A Fúga elpusztult. Mindenünk elveszett.
- De élünk, nem? -kérdezte Suzanna. - Amíg élünk.. .
- Hova megyünk?
- Keresünk egy helyet.
- Vezess bennünket! - mondta Nimrod. - Csak te maradtál nekünk.
- Err l majd kés bb. Most Calen kell segítenünk...
- Igen - mondta Nimrod. - Igazad van. - Belekapaszkodott Suzanna karjába, mintha
soha nem akarná elengedni. - Megígéred, hogy visszajössz?
- Megígérem - felelte .Suzanna.
- Elindulunk észak felé - mondta Nimrod. - Innen két völgyre leszünk. Várunk.
- Akkor indulj! - mondta Suzanna. - Múlik az id .
- Nem felejted el?
Suzanna legszívesebben egy nevetéssel oszlatta volna el Nimrod kételyeit, de
meggondolta magát. Inkább megérintette könnyes arcát, hogy érezze az oldószert.
Útközben döbbent csak rá, hogy valószín leg megáldotta Nimrodot.

IV. SHADWELL

A keresked akkor bukkant el a Gy l, amikor elkezd dött a Fúga oszlása.

Menekülése így nemcsak akadálytalan, de észrevétlen is volt. Az otthon szövetének
foszlása közben az égvilágon senkit nem érdekelt a rongyos, véres alak, aki a
felfordulásban botorkált.
Csak egyszer kellett megállnia, hogy kiürítse háborgó gyomrát. A hányadék
összefröcskölte hajdan elegáns cip jét. Shadwell megpróbálta letörölni egy marék
vel, de serénykedése közben a f szálak elillantak.
Varázslat! Megint egy undorító varázslat! A Fúga ígéretekkel kecsegtette.
Visszataszító varázsaival hencegett, pedig - a szerencsétlen Kakukk - teljesen
megzavarodott. Megtáncoltatta. Felcicomázta idegen tollakkal; rávette t, hogy
csaljon és csábítson, hogy ingyen szolgálja hazugságait. Mert az volt mind: hazugság -
Shadwell most már tudta. A Fúga megtagadta t le a jutalmat, az orra el l csente el, és
most érezze magát vétkesnek?
Egészen mostanáig fel sem merült benne, hogy rútul kihasználják - ártatlanságának
ez volt a legékesebb bizonyítéka. senkit nem akart bántani, csak igazságot és
józanságot akart hozni ennek a népnek. Megkínozták. Rászedték, becsapták. Hiszékenység -
a történelem mi mással vádolhatná? Az pedig bocsánatos b n. Az
igazi b nösök a látólények; a tragédiát k, a csodatettek és az ésszer tlenség bajnokai
okozták. Nemes törekvéseit k torzították el; maguknak köszönhetik a
szörny ségeket. A pusztítás kiismerhetetlen és komor útja a Gy be vezette, és
gyilkosságba hajszolta t. t, a körülmények áldozatát.
Elindult kifelé a völgyb l, át a halódó Fúgán. A leveg a domboldalon tisztább volt;
Shadwell elszégyellte magát. félelemt l és csalódottságtól b zlött, a szél a tenger
illatát hozta. Ahogy beleszippantott, Shadwell érezte, hogy csak ez a tisztaság
mentheti meg a tébolytól.
Undorodott a saját testét l, leráncigálta magáról a véres zakót. Trágya: fert zött és
fert . Akkor követte el az els hibát, amikor elfogadta a varázslón l: ebb l fakadt
minden további tévedés. Mérgében megpróbálta széttépni, de a zakó ellenállt az
erejének, így hát egyszer en összegy rte és elhajította. A zakó egy ideig röpült, aztán
lezuhant, és kavicsokat sodorva gurult lefelé a sziklás domboldalon, végül megállt és
elnyúlt, mint egy öngyilkos fél ember. Megérkezett méltó helyére: a mocsokba.
A látólényeknek is ott a helyük, gondolta Shadwell. Ízig-vérig csaló mindegyik.
Otthonuk elpusztult ugyan, de Shadwell könnyen elképzelte róluk, hogy tartogatnak
még egy-két trükköt. Nem lesz nyugodalma, míg él ez a szenny népség. Bohócot,
hentest csináltak bel le; csak az lesz számára a gyógyulás, ha az utolsót is eltüntette a
föld színér l.
A dombtet l a völgybe pillantva Shadwell új életcélt talált magának. Átverték és
megalázták, de életben maradt. A csata még nem ért véget.
Van egy ellenségük ezeknek a szörnyetegeknek. Immacolata gyakran álmodott róla
és a pusztaságról, ahol lakik.
A Korbács, így emlegette.
A látólények elpusztításában szüksége lesz egy szövetségesre; találhatna-e jobbat
ennél az ismeretlen er nél, aki el l annak idején elbújtak?
Többé nem bújhatnak el. Nincs már otthonuk, ami elrejthetné ket. Ha megtalálná
ezt a Korbácsot - és felrázhatná a pusztaságban -, k ketten egyetlen mozdulattal
elsöpörhetnék a látólényeket.
A Korbács. Imádta a hangzását.
De ennél is jobban imádja majd a csendet, ha ellenségei végre holtan hevernek.

V. MULANDÓ NYUGALOM
1.
Cal örült, hogy alhat egy kicsit; örült, hogy elnyújtózhat a gyengéd kezek és
gyengéd szavak között. Az ápolón k sürgöl dtek körülötte, az orvos mosolyogva
biztatta, hogy minden rendben lesz, mellette pedig de Bono bólogatott, és szintén
mosolygott.
Másnap éjszaka, amikor felébredt, Suzannát látta az ágya mellett. Tátogott, de Cal
nem értette, hogy mit mond. Örült, hogy Suzanna mellette van. Elaludt, de mire újra
felébredt, Suzanna elt nt. Megkérdezte az ápolón t, hogy hol van Suzanna, hol van de
Bono, de az csak annyit mondott, hogy aludjon nyugodtan, ne aggódjon, nemsokára
visszajönnek. Aludjon csak, és mire felébred, minden rendben lesz. Calnek
felderengett, hogy egy kedves ismer se egyszer kifakadt ez ellen a tanács ellen, de
kába agya képtelen volt felidézni, hogy ki volt az. Nem er lködött tovább, inkább elaludt.
Sok-sok álmot látott. Altalában játszotta a f szerepet, de nem mindig a saját
rében. Egyszer madár volt, máskor fa, és ágai roskadoztak a gyümölcsökt l,
amelyek mindegyike mintha egy kis világ lett volna. Aztán volt a szél vagy olyan,
mint a szél, és láthatatlanul száguldott a táj fölött, ahonnan arcok - k arcok, virágarcok
- bámultak felfelé, és folyók, amelyekben minden ezüsthalat név szerint ismert.
Aztán azt is álmodta, hogy meghalt; végtelen, fekete tejóceánban lebegett,
miközben láthatatlan, félelmetes lények riogatták a csillagokat a magasban, aztán
hatalmas ívekben lerángatták ket, a csillagok pedig zuhanásuk közben énekeltek.
Bármilyen kényelmes volt is ez a halál, Cal tudta, hogy csak álmodja: a kimerültség
kényezteti. Hamarosan eljön az id , amikor újra fel kell ébrednie.
Eljött az id : felébredt. Nimrod ült az ágya mellett.
- Ne izgulj! - mondta Calnek. - Nem fognak kérdez sködni.
Cal nyelve nehézkesen mozgott, de sikerült kinyögnie:
- Ezt hogy csináltad?
- Egy ártatlan trükk - mondta Nimrod komoly képpel. - Egy-egy megtévesztéssel
még elboldogulok.
- Hogy állnak a dolgok?
- Rosszul - hangzott a válasz. - Mindenki kesereg. Én sose voltam az a gyászolós
fajta, úgyhogy most nem nagyon kedvelnek.
- Suzanna?
Nimrod talányos képet vágott.
- Engem is érdekelne - mondta. - De most éppen a Családokkal vesz dik. Ha nem
keseregnek, akkor veszekednek. Elegem van a karattyolásukból. Néha már arra
gondolok, hagyom ket a fenébe, megkeresem Marguerite-et. Legszívesebben
elfelejteném a látólényeket.
- Ez nem fog menni.
- Bízd rám. Semmi értelme az érzelg sködésnek, Cal. A Fúga elpusztult, vége.
Talán még hasznunkra is válhat, ha már egyszer így esett. Borítsunk fátylat a múltra.
El kellene vegyülnünk a Kakukkok között. Eszre sem vennének, lefogadom. Ahogy
elnézem, rajtunk kívül is van épp elég furcsaság a Birodalomban. - A szoba sarkában
álló tévére mutatott. - Valahányszor bekapcsolom, mindig valami meglepetéssel
szolgál, valami újdonsággal. Még az is el fordulhat, hogy elmegyek Amerikába. -
Levette a szemüvegét. Cal már el is felejtette, hogy milyen különleges a szeme. -
Hollywoodban biztos jól jönne egy ilyen tekintet - mondta Nimrod.
Cal érezte szavaiban a szorongást, mégsem tudta megállni egy mosoly nélkül.
Persze lehet, hogy Nimrodnak van igaza; a látólényeknek talán tényleg az az egyetlen
lehet ségük, hogy elvegyülnek a Kakukkok között, és megpróbálnak megbékélni a
Birodalommal.
 - Mennem kell! - mondta Nimrod. - Gy lés lesz ma este. Mindenki kiöntheti a
szívét. Azt hiszem, egész éjszaka tanácskozni fogunk. - Elindult az ajtó felé.
- Még találkozunk, miel tt elindulnék Kaliforniába - mondta, és magára hagyta Calt.

2.
Két napig senki nem jött. Cal állapota gyorsan javult, és úgy t nt, Nimrod
csodatette bevált: sebesülését a személyzet nem jelentette a rend rségnek.
A harmadik nap délutánján Cal rájött, hogy valószín leg meggyógyult, ugyanis
nyugtalankodni kezdett. A tévé - Nimrod új szerelme - összes kínálata egy gyatra
sorozat és egy pocsék film volt. Cal éppen az utóbbit, a kett közül a kevésbé bárgyút
nézte, amikor nyílt az ajtó, és egy feketébe öltözött n lépett be a kórterembe. Egy
pillanatnyi tétovázás után Cal felismerte Apolline-t.
Miel tt köszönhetett volna, a látogató megszólalt:
- Beszélgetésre nincs id , Calhoun... - és odalökött neki egy csomagot. - Tedd el!
Cal eltette.
- Sietnem kell - folytatta Apolline. Arca megenyhült, ahogy Calre nézett. -
Fáradtnak látszol, drágaságom. Pihenj egy kicsit! - Ezzel a tanáccsal elindult az ajtó felé.
- Várj! - szólt utána Cal.
- Nincs id ! - felelte Apolline, és már el is t nt.
Cal kibontotta a csomagot: a mesekönyv, amit a Rue Streeten talált Suzanna. Egy
sebtiben lefirkantott üzenet volt mellette:

Cal!
Kérlek szépen, vigyázz erre a könyvre! Mindig tartsd magadnál. Felbukkantak az
ellenségeink, veszélyben vagyunk. Amint lehet, megkereslek.

Tedd meg ezt értünk! Csókollak, Suzanna

Cal újra és újra elolvasta a levelet, könnyekig meghatódva az utolsó soron: Csókollak.
Az utasítások azonban zavarba hozták. A könyv teljesen jelentéktelennek látszott:
kötése szakadozott, lapjai megsárgulva. Ráadásul németül íródott, úgyhogy Cal egy
szót sem értett bel le. Még az illusztrációk is sötétek voltak, csupa homály, és Calnek
a homályból egy életre elege volt. De ha Suzanna azt kéri, hogy vigyázzon rá, akkor
vigyáz rá. Suzanna mindig tudja, mit miért csinál, Cal pedig már megtanulta, hogy
komolyan kell venni az utasításait.

3.
Apolline után nem jött több látogatója, de ezen Cal nem nagyon lep dött meg. Már
Apolline viselkedéséb l is sugárzott a fenyegetettség érzése, Suzanna leveléb l pedig
még inkább. Felbukkantak az ellenségeink, veszélyben vagyunk - ezt írta. És ha ezt
írta, akkor így volt.
Egy hét múlva Calt kiengedték a kórházból, visszament Liverpoolba. Otthon semmi
nem változott. A f még mindig nem volt hajlandó kin ni a meggyötört földön, ahol
Lilia Pellicia meghalt; a vonatok továbbra is robogtak észak felé, dél felé; az ebédl
ablakpárkányán a porcelánkutyák türelmesen várták gazdájukat, de h ségüket csak
porral honorálták.
Por lepte azt a cetlit is, amit Geraldine hagyott a konyhaasztalon. Egy rövid üzenet
volt, amelyben közölte Callel, hogy majd csak akkor számítson a társaságára, ha
megtanult józan feln tt emberhez ill en viselkedni.
Ezen kívül több levél is várt Calre - az egyik a f nökét l, aki afel l érdekl dött,
hogy hova a pokolba t nt Cal, továbbá ajánlotta, hogy sürg sen adjon valami
hogy hova a pokolba t nt Cal, továbbá ajánlotta, hogy sürg sen adjon valami
én olvasta. Gyanította, hogy ki van rúgva.
Nem izgatta különösebben, hogy munka nélkül maradt, s t, tulajdonképpen Geraldine-
t sem hiányolta. Egyedül akart lenni; magányra és id re volt szüksége, hogy
végiggondolhassa a történteket. Az egészben az volt a legkülönösebb, hogy az
égvilágon semmit nem érzett. Ahogy teltek a napok, és megkísérelte helyrepofozni az
életét, rájött, hogy a Fúgában töltött id nemcsak a vállát sebezte meg. Olyan volt,
mintha a templomban elszabadult er k valahogy beférk ztek volna a testébe, és
alkalmatlanná tették volna a szomorúságra és a sajnálatra.
A poéta is hallgatott. Bár Cal még mindig kívülr l tudta Bolond Mooney verseit, a
sorok üresen csengtek, és semmilyen hatást nem gyakoroltak rá.
Mindebben csak egy vigasztaló volt: hogy ez az újdonsült bölcs belenyugvás talán
jobban illik magányos könyvtárosi életéhez. Éber lesz, de nem siettet semmit, sem a
romlást, sem a boldogulást.
Ez persze nem azt jelenti, hogy feladja a jöv höz f zött reményeit. Igaz, csak egy
Kakukk: ijedt, fáradt és magányos. De hát ez még nem a vég, hisz, ha jól belegondolt,
fajtájának minden tagja ilyen. Amíg képesek lesznek meghatódni egy moll akkord
hallatán; amíg könnybe lábad a szemük, ha két szerelmes egymásra talál; amíg
gyanakvó szívükben jut hely a kockázat vállalására, és mernek Isten arcába nevetni,
addig még van remény a megmenekülésre.
Ha mindez kiveszett az emberekb l, megértek a pusztulásra.

Tizedik rész
A KORBÁCS NYOMÁBAN

...ha sokáig nézel a mélységbe, a mélység is beléd néz.

Friedrich Nietzsche Jón, rosszon túl (Reichard Piroska fordítása)
I. A NYUGHATATLAN GONOSZ

1.
A kutatók megérkeztéig a Rub al Khali fehér folt volt a térképen.
Távozásuk után ismét az lett.
Nevét - „Üres Vidék" - a sivatagi nomádoktól, a beduinoktól kapta, akik hosszú
évszázadok óta éltek az Arab-félszigeten. A terület abszolút ürességét mi sem
bizonyíthatná jobban, mint hogy a végtelen pusztaságokkal meghitt barátságban él
nép maga is üresnek nevezte.
Azok között az európaiak között azonban, akik nem hittek a neveknek, és akik - a
XIX. század elejét l kezdve - merész vállalkozásokkal tették próbára erejüket, a Rub al
Khali legendás hírnévre tett szert. A kalandra vágyók számára ez a sivatag volt
talán a legnagyobb, az egyetlen igazi kihívás; sivárságával a Föld semmilyen
pusztasága sem vehette fel a versenyt.
A Rub al Khahban nem volt élet - nem is lehetett. A hatalmas, hatszázötvenezer
négyzetkilométernyi kietlenség homokdombjai helyenként hegyekké tornyosultak,
máshol izzó k mez kre bukkant a vakmer utazó. A tébolyítóan egyhangú vidéken
nem volt út, nem volt víz. A bátor vándorok szinte mind elpusztultak, elporladt
csontjaikkal a sivatag homokját gyarapítva.
A vidék idegtép homoktengerét l megfutamodott vagy éppenséggel beleveszett
expedíciók azonban csak ösztönözték azokat a bajnokokat, akik - aszkéta és kutató
hajlamaiktól zve - boldogan áldozták életüket ennek a célnak.
Voltak közöttük olyanok, akik a térképészet zászlaja alatt vágtak neki a
pusztaságnak, hogy megkönnyítsék a jövend kutatók dolgát, ám hamar rájöttek, hogy
lohadó lelkesedésükön kívül egyszer en nincs mit feltérképezni. Mások si sírok és
városok nyomát keresték, ahol mesés gazdagságra lelhet, aki kiállja a Poklot, és
felhozza a kincset. Megint mások, egy türelmes, zárkózott kisebbség, a Tudomány
nevében kerekedett fel, hogy a sivatagban megtalálja földrajzi vagy történelmi
elméletei igazolását. Végül voltak olyanok, akik a Bárkát keresték itt, vagy az Édent.
Ami mindannyiukban közös volt: az Üres Vidékr l hazatérve - mcg akkor is, ha
mindössze egyetlen napot töltöttek a sivatagban - más emberek lettek. A hatalmas rt
megpillantva egyikük sem érkezett meg úgy az otthonába, hogy a pusztaságban ne
hagyott volna ott valamit önmagából. A legtöbbjüket visszavonzotta az r, visszatértek
újra és újra, mintha incselkedncnek a sivataggal, hogy ragadja el ket; addig
incselkedtek, míg tényleg ottmaradtak. Akikt l pedig a sors ezt megtagadta, és
kénytelenek voltak otthon meghalni, tekintetüket nem az ágyuk mellett virrasztó
szeret arcokra emelték, nem az ablak el tt virágzó cseresznyefára, hanem az rre,
ami úgy vonzotta ket, ahogy csak az ABYSS (Nietzsche) képes, az üresség balzsamát
ígérve a léleknek.

2.
Shadwell éveken keresztül hallgatta Immacolata sopánkodását a szörny
pusztaságról, ahol a Korbács lakik. Legtöbbször csak általánosságokban beszélt róla: a
homok és a borzalom birodalmáról. Shadwell igyekezett megnyugtatni t, már
amennyire t le tellett, de egy id után már nem is figyelte, hogy mit motyog félelmében.
Amikor véres kézzel és gy lölett l reszket szívvel a völgyet - a Fúga h lt helyét -
nézte a dombtet l, eszébe jutott a Korbácstól retteg Immacolata. Shadwell egykét
hónapot adott magának, hogy a Korbácsot megtalálja.
Kutatásai kezdetén véletlenül bukkant a Rub al Khalit ábrázoló képekre, de hamar
meggy zte magát, hogy Immacolata ezt a helyet látta jósn i álmaiban. Ez a sivatag
még így a század vége felé is réjtély volt az emberek számára. A kereskedelmi légi
útvonalak továbbra is nagy ívben elkerülték, és id közben épült ugyan egy út, a
sivatag azonban meghiúsított minden er feszítést, ami a területeit fürkészte.
Shadwellnek egy gondja volt: ha a Korbács valóban ott lakik valahol az Üres Vidéken,
hogy fogja megtalálni abban a végtelen pusztaságban?
El ször a szakért khöz fordult, pontosabban egy bizonyos szakért höz: egy
Emerson nev kutatóhoz, aki teveháton kétszer is bejárta a területet: Összeaszott,
beteg öregember volt, aki eleinte lenézte Shadwellt a tudatlansága miatt, de hamar
belelkesedett látogatója megszállottságán, és sok hasznos tanácsot adott. Úgy beszélt a
sivatagról, mint a szerelmér l, aki megkorbácsolta ugyan, de minél kegyetlenebb volt
hozzá, annál jobban imádta. Amikor elváltak, Emerson így búcsúzott:
- Irigylem, Shadwell. Istenemre, irigylem.

3.
Bár Emerson szerint a sivatag magányos kaland azutazók számára, Shedwell nem
egyedül indult a Rub al Khaliba; magával vitte Hobartot.
 A törvény kitagadta h séges szolgálóját. Hobart osztaga gyakorlatilag teljesen
megsemmisült, és a vizsgálat végeredményeként a felügyel t gondatlanság b ne miatt
elítélték. Akár le is csukhatták volna, feljebbvalói azonban inkább elmebetegnek
nyilváníttatták - ebben valószín leg nem is tévedtek -, felismerve, hogy ha bíróság elé
viszik az ügyet, azzal csak maguk alatt vágják a fát. Kiagyaltak egy történetet, amely
sökké avatta a Fúgában elpusztult katonákat, a megtébolyodott túlél ket pedig teljes
fizetéssel nyugdíjazták. Az özvegyen maradt feleségek közül a bátrabbak
megpróbálták cáfolni ezt a hazugságot, de a valós tények a hivatalosan terjesztett
mesénél is hihetetlenebbnek bizonyultak. Maguk a túlél k sem tudtak értelmes
magyarázattal szolgálni. A néhány összefüggéstelen részlet, amit nagy nehezen
elmondtak, csak azt bizonyította, hogy tényleg bediliztek.
Hobart azonban nem menekülhetett az rületbe, hiszen már hosszú évek óta
bolond volt. A Shadwellt l kapott t z látomása - ami annak idején a keresked
rabszolgájává tette t - továbbra is gyötörte, bár a zakót gazdája már elhajította.
Hobart tudta, hogy Shadwell soha nem fog gúnyolódni a megszállottságán, így hát
vele maradt. Shadwellnek köszönhette, hogy álmai majdnem valóra váltak, közös
vágyaik vereséget szenvedtek ugyan, de továbbra is nagyszer en megértették egymást:
Amikor Shadwell a Korbácsról beszélt, Hobart tudta, hogy az csak az álmaiban
szerepl Sárkány lehet. Rémlett neki, hogy egyszer egy erd ben kereste a szörnyet, de
ott csak z rzavart talált. Az egy utánzat volt, az a Sárkány; nem az igazi vadállat, akit
egyfolytában kutatott. Hobart most már tudta, hol kell keresnie: nem erd ben, hanem a
sivatagban, ahol leheletével mindent porrá és hamuvá hamvaszt.
Shadwell és Hobart nekivágtak hát a sivatagnak.
A vidék déli határán egy jelentéktelen, névtelen faluban hagyták a dzsipjüket, és a
sof r tolmácsi segédletével kerítettek maguknak vezet ket és tevéket. Eléggé
nehézkes lett volna kocsival közlekedni a sivatagban, de Shadwell nemcsak ebb l a
megfontolásból cserélte patákra a kerekeket. Szándékai - és Emerson tanácsai - szerint
minél inkább a sivatag része kívánt lenni, aki nem hódítóként, hanem vezekl ként érkezett.
Egy óra sem kellett, és már meg is volt a két vezet ; rajtuk kívül nemigen akadt más
a faluban, aki testben és lélekben is alkalmas lett volna az útra. Mindkét férfi az Ahl
Murra törzs tagja volt, az egyetlen olyan törzsé, amely - állítása szerint - lelki
rokonságban állt a vidékkel. Mitrak ibn Talaknak hívták az egyiket, és Shadwell azért
választotta t, mert elmondása szerint már négyszer is elvezette a fehér embert a
sivatagba (és mind a négyszer vissza is hozta). Ragaszkodott viszont egy másik, egy
Jabir nev férfihoz, akit hol az unokatestvéreként, hol a fél-unokatestvéreként, hol a
sógoraként emlegetett. Ez utóbbi nem volt több tizenöt évesnél, de cingár, izmos teste
és életbölcsességr l árulkodó tekintete alapján akár negyvenöt is lehetett volna.
A feltételeket Hobartnak kellett kialkudnia, ami eltartott egy kis ideig: arabtudása
meglehet sen szegényes volt, az arabok pedig nem nagyon értették az angolt. A
dolgukat azonban nagyon is jól értették. Fél nap alatt beszerezték a tevéket, és a többi
szükséges holmi is megvolt másnap reggelre.
Két nap sem telt bele, és útra készen álltak. Indulásuk napján azonban Shadwell -
aki finnyássága ellenére megevett mindent, amit eléje tettek - bélfert zést kapott.
Fellázadt belei könyörtelenül és pillanatok alatt kilökték magukból a legkisebb falat
ennivalót is, és Shadwell szervezete teljesen legyengült. A rendelkezésére álló
kezdetleges gyógyszerek vajmi keveset használtak, így nem tehetett mást, mint hogy
behúzódott a viskójukba, annak is a lehet legárnyékosabb sarkába, és várta, hogy
lázas teste kievickéljen a betegségb l.
 Eltelt két nap, és Shadwell állapota semmit nem javult. Nem volt hozzászokva a
betegségekhez, de ha nagy ritkán mégis megbetegedett, mindig elvonult, és magában
szenvedett. A faluban azonban ez szinte lehetetlen volt. A helybéliek egész nap a
viskó körül tolongtak, mindenki látni akarta a nyöszörg idegent. Amikor pedig
beteltek a látvánnyal, még mindig ott voltak a beteg áporodott izzadságát szürcsöl
legyek. Shadwell hamar belátta, hogy teljesen fölöslegesen hessegeti ket. Hagyta,
hadd lakomázzanak, csak feküdt mozdulatlanul, miközben lázas agya h vösebb
tájakon kóválygott.
A harmadik napon Hobart felvetette, hogy halasszák el az utazást, fizessék ki
Talakot és Jabirt, és térjenek vissza a civilizált világba. Ott Shadwell majd
összegy jtheti az erejét egy újabb próbálkozásra. Shadwell tiltakozott, bár az fejében
is többször megfordult ez a lehet ség. Mire a fert zés kitombolja magát, teste végképp
alkalmatlan lesz az expedíció komoly megpróbáltatására.

Éjszaka azonban megváltozott a helyzet. Egyrészt feltámadt a szél. Nem szórványos

széllökések érkeztek, hanem egyenletes, er teljes légmozgás kerekedett; az ajtó alatt
és az ablak repedésein homokpatakok csordogáltak a viskóba.
Napközben Shadwell aludt egy kicsit, és jót tett a pihenés, de a szél nem hagyta,
hogy ismét elszenderedjen. A leveg nyugtalansága megbolygatta a gyomrát, és
Shadwell a fél éjszakát a vödör fölött kuporogva töltötte, miközben belei szabad
folyást engedtek tartalmuknak.
Egyszer csak - két hascsikarás között, a vödör tetején trónolva - felfigyelt cgy
hangra. A sivatag fel l jött, elhalkult, aztán újra feler södött, mint valami pokolbéli
özvegy jajveszékelése. Shadwell soha nem hallott még ehhez foghatót.
Reszket tagokkal, a lábát közben bepiszkítva, feltápászkodott a vödörr l.
A Korbács üvöltött, ez egész biztos. A hang tompa volt, dc csakis a Korbács hangja
lehetett. A bánat és a hatalom szólalt meg, és szólított. Most már legalább van
valamilyen tájékozódási pont; nem kell vakon, a szerencsére hagyatkozva
keresgélniük. A szél valahonnan hozta a hangot; ha követik a szél útját, el bb-utóbb a
Korbácshoz kell érkezniük.
Shadwell felhúzta a nadrágját, kinyitotta az ajtót. A szél homokvihart kavart az apró
faluban, tébolyodottan tekergett a viskók között, akár egy veszett kutya. Shadwell a
Korbács hangjára fülelt, remélve, hogy nem az éhségt l hallucinált. Nem. Ismét
hallotta a fájdalmas üvöltést.
Az egyik falubéli rohant el Shadwell viskója el tt. A keresked kilépett az ajtóból,
és elkapta a férfi karját.
- Hallod? - kérdezte.
A férfi Shadwell felé fordította forradásos arcát. Az egyik szeme hiányzott.
- Hallod? - kérdeztc ismét Shadwell, és a fülére mutatott.
A férfi kiszabadította magát Shadwell markából.
- Al hival... - mondta lihegve.
- Mi?
- Al hival... - ismétclte meg a férfi, közben az övébe bújtatott késre tette a kezét, és
hátrált, mint valami veszélyes rült el l.
Shadwell nem akarta zaklatni a férfit: mosolyogva felemelte a kezét, és hagyta,
hadd menjen.
Furcsa izgatottság szállta meg Shadwellt, elgyötört agya zsibongani kezdett. A
pokolba azzal a bolond gyomrával: reggel nckivág a sivatagnak. Ülni még tud, és
amíg nem fordul le a nyeregb l, igenis kibírja az utazást.
A nyomorúságos utca közepén állt, szíve vadul kalapált, lába reszketett.
 - Hallottalak - mondta. A szél fclkapta a hangját, mintha valami démoni, kizárólag z
sivatagi szelek birtokában lév tudás révén képes lenne megtalálni a visszafelé vezet
utat, és most elindulna, hogy Shadwell üzenetét átadja a címzettnek - az ismeretlen
er nek, ami a pusztaságban várt rá.

II. A SIVATAG

Sem a könyvek, sem a szemtanúk beszámolói, de még a szélben az el éjjel

meghallott szenved hang alapján sem hitte volna Shadwell, micsoda sivárság fogadja
majd a Rub al Khaliban. A könyvek hiába igyekeztek a lehet legérzékletesebben
leírni a sivatag végtelen kihaltságát, a valóságot meg sem közelítették. Emerson hol
visszafogott, hol szenvedélyes elbeszélése rendkívül meggy en hangzott ugyan, a
csupasz tényekhez, mint kiderült, kevés köze volt.
Irgalmatlan órák, egyik a másik után, közben csak a forróság és a csupasz látóhatár,
fenn a bárgyú ég, lenn, a tevék patái alatt a holt homok - ebb l állt az utazás.
Shadwellnek nem maradt ereje beszélgetésre, Hobart pedig mindig is sz kszavú
volt. Ibn Talak és a fiú a két pogány el tt haladt, néha sutyorogtak valamit, de jobbára
k is hallgattak. Mivel a figyelmet semmilyen látnivaló nem kötötte le, az utazók
gondolatai a test, az érzékelés rögeszmés megfigyelésére korlátozódtak: a nyereghez
súrlódó combok ritmusára, az aljukból vagy az ínyükb l szivárgó vér ízére. A gyászos
közérzet teljesen eltompította az agyukat; a hányattatások értelmével egyáltalán nem
foglalkoztak.
Hetvenkét óra telt el, minden esemény nélkül: mindig ugyanaz a tikkasztó forróság
és a paták egyhangú, tunya ritmusa a homokban, ahogy követték a szél útmutatását a
Korbács hangja felé. Egyik arab sem tudakolózott a pogányok céljai fel l, de k sem
tájékoztatták utasaikat. Csak mentek, mentek, el re a végeláthatatlan semmiben.
Ha megálltak, hogy pihentessék a tevéket, vagy hogy egy nyelet vízzel leöblítsék
homoktól eldugult torkukat, az még a menetelésnél is szörny bb volt. Ilyenkor
döbbentek rá igazán a néma csend roppant végtelenségére.
„Miféle teremtmény lehet az, aki a természet összes törvényével dacolva ezt az
esztelen pusztaságot választotta otthonául - töprengett Shadwell. - És mekkora
akarater vel rendelkezik, hogy elviseli ezt a kietlenséget? Lehetséges - és ez a
gondolat újra és újra visszatért -, hogy ez a teremtmény maga is r: a némaság és az
üresség része?" Shadwell gyomra összerándult erre az eshet ségre: hogy az er , amit
keres, elválaszthatatlan a sivatagtól - homokdomb az ágya, szikla a párnája. Most
kezdte megérteni, hogy Immacolata miért rettegett a Korbács emlékét l: rémálmaiban
félelmetes tisztasággal találkozott, amely mellett az övé elhalványult.
Shadwell azonban semmit l nem félt, illetve csak egy dologtól: a kudarctól. Meg
kell ismérnie azt a teremtményt, meg kell tudnia tisztasága eredetét, mert csak ez
jelentheti számára a gyógyulást. Ennél jobban semmire nem vágyott.
És ahogy a vidékre negyedszer is leszállt az éj, ez a vágya egy nappal ismét
közelebb került a beteljesüléshez.

Jabir éppen tüzet rakott, amikor meghallották a kiáltást. Aznap éjjel alig fújdogált a
szél, de a panaszos hang így is határozottan kivehetö volt; gyásza megrontotta a leveg t.
Els ként Ibn Talak pattant fel, félbehagyva a puskapucolást. Szeme tágra nyílt a
rettenett l, és valamit - esküt vagy imát? - mormolt. Hobart is felugrott. Jabir pedig
megpróbálta megnyugtatni a tevéket, akik pányváikat tépték rémületükben. Csak
Shadwell maradt a t z mellett, és a lángokra meredt, miközben az üvöltés - végtelenre
nyülva, mint valami hatalmas lélegzetvétel - betöltötte az éjszakát.
 Mintha percek teltek volna el, míg végre elhallgatott. Az állatok nyöszörögtek, a
férfiak elnémultak. Ibn Talak mozdult meg els nek; visszatért a t zhöz és a
puskapucoláshoz. Aztán a fiú, végül Hobart is letelepedett.
- Nem vagyunk egyedül - mondta Shadwell egy kis id múlva. Még mindig a
lángokba bámult.
- Mi volt az? - kérdezte Jabir.
- Al hival - felelte Ibn Talak.
A fiú összerezzent.
- Mi az az al hival? - kérdezte Shadwell.
- Így hívják a homok hangját - mondta Hobart.
- A homok? Gondolod, hogy ez a homok volt? - kérdezte Shadwell.
A fiú megrázta a fejét.
- Hát persze hogy nem - mondta Shadwell. - Ez annak a hangja, aki miatt idejöttünk.
Jabir egy marék csontfehér gallyat dobott a t zre. Egy pillanat alatt elhamvadtak.
- Érted? - kérdezte Shadwell.
Ibn Talak a puskáról Shadwellre nézett.
- Értik - mondta Hobart.
- Féltem, hogy esetleg berezelnek.
- Rub al Khali - mondta Ibn Talak, mint aki megértette Shadwell megjegyzését -, mi
ismerjük. Teljesen. Mi ismerjük.
Shadwell felfogta, hogy mit akar mondani. Vezet ik a , Murra törzs tagjai voltak,
akik a sajátjuknak tartották a sivatagot. Ha megriadnak az Üres Vidék rejtelmeit l,
azzal a népüket tagadják meg.
- Messze vagyunk még? - kérdezte Hobart.
- Mit tudom én. Nekem is csak két fülem van. Talán nagyon is közel vagyunk.
- Tudja vajon, hogy jövünk? - kérdezte Hobart.
- Lehet - felelte Shadwell. - Miért, számít valamit?
- Tulajdonképpen nem.
- Ha még nem tudná, akkor holnap majd megtudja.

2.
Másnap már kora hajnalban elindultak, hogy minél több utat tegyenek meg, mire
zni kezd a nap. Útmutatójuk továbbra is a szél volt.
A táj aznap kezdett el ször valamelyest változni: a homokdombok megszokott
rendje után most sokkal nagyobb emelked k következtek, egymástól sokkal
különböz távolságra.
Ezeken a dombokon a homok puha volt; sziszeg lavinák indultak a lábak és a
patak alól. Le kellett szállniuk a tevékr l. Az elmúlt éjszaka után az állatok még
mindig reszkettek; gazdáik hol átkozódva, hol becézgetve csalogatták ket felfelé az
egyre meredekebb emelked kön, hogy aztán a tet l megpillantsák a következ , még
magasabb dombot.
Minden megbeszélés nélkül Ibn Talak átadta a helyét a csoport élén, és most
Shadwell diktálta az iramot, fel, majd le a mélybe, két domb közé. A tekn ben enyhe
szell fújdogált, de hízelg simogatása minden viharnál félelmetesebb volt: a
homokon futkározva mintha valami titokzatos üzenetet suttogott volna.
Shadwell azonban megértette, mit mond:
Menj, menj, ne félj! - ezt susogta. - Még egy domb, és ott vár, amire vágytál.
És a csalogatásra Shadwell felkapaszkodott az újabb emelked n, a h s árnyékból fel
a vakító napfénybe. Közel járnak, nagyon közel, Shadwell érezte. Kora délután Jabir
panaszkodni kezdett: követelte, hogy pihentessék egy kicsit az állatokat, de Shadwell
hallani sem akart róla. Nem lassította az iramot; gondolatai a test megpróbáltatásaitól
messze, valahol a magasban lebegtek. Mit neki verejték, mit neki fájdalom. Mindent kibír.
Aztán egy jó órás mászás után az egyik domb tetején kiderült, hogy a szél nemcsak
hitegette ket.
Nem volt több homokdomb. Sík terep húzódott el ttük, ameddig a szem ellátott, bár
útját néhány kilométer után eltorlaszolta a szél libeg porfátyla. A Rub al Khali
felülmúlta önnön sivárságát: az utazóknak feltálalta az ínyencek pusztaságát.
- Atyaisten! - mondta Hobart, amikor felért a dombtet re.
A keresked megragadta Hobart karját. Lihegett és hörgött, napperzselte arcán
csorgott az izzadság.
- Ne hagyd, hogy összeessem! - motyogta. - Mindjárt megérkezünk.
- Miért nem pihenünk egy kicsit? - kérdezte Hobart. - Holnap is nap lesz.
- Nem akarsz találkozni a Sárkányoddal?
Hobart nem felelt.
- Akkor megyek egyedül - felelte helyette Shadwell. Elengedte a gyepl t, és
támolyogva elindult lefelé a lejt n:
Hobart a medd síkságot fürkészte. Shadwellnek igaza volt: tényleg közel voltak,
ezt Hobart is érezte. És ami néhány napja még felvillanyozta, most elrettentette. A
vidékb l már eleget látott ahhoz, hogy rájöjjön: a sivatag Sárkánya nem azonos álmai
nagyszer vadállatával. Elképzelni sem tudta, hogy milyen lehet az a borzalom, akinek
itt van az otthona.
Egy valamit azonban tudott: a törvénnyel és szolgálóival semmi dolga.
Még nem kés , gondolta Hobart, még visszafordulhat. Csak meg kellene gy znie a
vezet ket, hogy Shadwell a pusztulásba viszi ket, és hogy hagyják itt, hadd kergesse
egyedül eszel s álmát. A keresked közben leért a dombról, rnár a síkságon baktatott;
hátra sem nézett, hogy követik-e a többiek. Menjen csak! -gondolta Hobart. Ha az kell
neki, hát legyen övé a Korbács. Meg a halál.
De bármennyire is félt, valahogy mégsem tudott hátat fordítani a sivatagnak. Lelki
szemei el tt újra megjelent a kép, ahogy kezében ott lobog az éltet t z. Azóta sem
tudta megfogalmazni, hogy az a kivételes pillanat tulajdonképpen miféle hatalmat
csillantott meg el tte, de semmi - sem vereség, sem megaláztatás - nem tudta kitörölni
az emléket.
Valahol a távolban még mindig élnek azok, akik legy zték t - akik meggyalázták
az igazak törvényét. Vissza fog menni közéjük, és lángoló ujjaival elemészti a
nyomorultakat. A cél érdekében még ezt a pusztaságot is hajlandó elviselni.
A t zr l álmodozva megfogta Shadwell tevéjének a gyepl jét, és a tükörsima
homokban elindult a keresked után.

III. A FAL A síkságon képtelenség volt megállapítani a távolságot. Hátuk mögött a

homokfelh hamar elfedte a dombokat, el tt k ugyanolyan függöny takarta el az utat.
A szél kitartóan keringett, de semmit nem enyhített a nap gyilkos tüzén; a
gyötrelmeket tetézte csak: olyan harciasan ostromolta a vándorok lábát, hogy minden
lépés kínszenvedés volt. Shadwellt azonban semmi nem állíthatta meg.
Megszállottként nyomult el re, míg-egy órai pokoljárás után - hirtelen megállt, és a
forróságtól reszket leveg be bökött.
- Ott.
Hobart odaért mellé. Hunyorogva kutatta a messzeséget, de csak porfelh t látott.
- Nincs ott semmi.
Shadwell megragadta a karját.
 - A rohadt életbe, megvakultál?!
Hobart rájött, hogy tévedett. Egy kicsít távolabb valóban kiemelkedett valami a földb l.
- Mi az?! - kérdezte Hobart, igyekezve túlharsogni a szelet.
- Egy fal - mondta Shadwell.
Inkább összefügg homok, gondolta Hobart, a valami ugyanis az egész horizontot
átszelte el ttük. Igaz, helyenként megszakadt, de az egységességéb l ítélve talán
mégis Shadwell látta jól. Igen, tényleg egy fal.
Nem tanácskoztak tovább, elindultak.
Semmilyen építmény nem látszott a másik oldalon, de bármit vett is körül, az épít k
számára rendkívül értékes lehetett - legalábbis erre utalt a fal félelmetes mérete. Ötven
méter magas volt, vagy még annál is több, de a k vesek valamilyen fortélya révén
semmi nem árulta el, hogy hogyan építették.
Húsz méterre voltak a faltól, amikor a csoport megállt. Shadwell természetesen
ment tovább. Kinyújtotta a kezét, megérintette a falat: forró volt, és szinte selymesen
sima. Mintha megolvadt k l emelték volna a szakért kezek, akik úgy bántak a
lávával, mint a hideg agyaggal. Egyetlen mélyedés vagy repedés sem látszott rajta,
úgyhogy képtelenség lett volna megmászni - arról nem is beszélve, hogy erejük sem
volt hozzá.
- Valahol biztos van egy bejárat-mondta Shadwell. - Addig megyünk, míg meg nem
találjuk.
A nap már lemen ben volt, kezdett h vösödni. A szél azonban egy percnyi nyugtot
nem hagyott az utazóknak. Mintha a falat rizné, a lábukat csapkodta, hogy majd
eld ltek. De ennél többet is kibírtak, míg idáig eljutottak, és félelmeiket most
felváltotta a kíváncsiság, hogy vajon mi lehet a fal túlsó oldalán. Az araboknak
megeredt a nyelvük: megállás nélkül karattyoltak, nyilván arról, hogy az otthoniaknak
hogyan dicsekednek majd el felfedezésükr l.
Félórán át gyalogoltak, de bejáratnak híre-hamva sem volt. Egy-két repedést találtak
ugyan - jó magasan, úgyhogy mászásról továbbra sem lehetett szó-, a fal tetején is
láttak néhány törést, de sehol egy ablak vagy ajtó; se kicsi, se nagy.
-. Ki építette ezt? - kérdezte Hobart kutyagolás közben.
Shadwell a falra vet árnyékokat nézte, ahogy lépést tartanak velük.
- Az ókoriak - mondta.
- Hogy kizárják a sivatagot?
- Vagy hogy bezárják a Korbácsot.
Az utóbbi néhány percben a szél alig észrevehet en, de megváltozott. Már nem
kapkodott a lábuk után; komolyabb teend je akadt. Ibn Talak vette észre, hogy mi az.
- Ott! Ott! - kiabálta.
Pár száz méterrel el ttük porfelh úszott bömbölve a leveg ben. Amikor közelebb
értek, kiderült, hogy nem kapu, hanem egy hasadék tátong a falban. Hevenyészett
hegy tornyosult el tte. Shadwell ért oda el ször, és rögtön mászni kezdett a köveken -
némelyik akkora volt, mint egy ház -, míg megpillantotta a védett területet.
Hobart kiabált a háta mögött:
- Mi van benn? !
Shadwell nem válaszolt. Csak nézett, és nem hitt a szemének; a szél közben
mindent megtett, hogy letaszítsa t a kilátóról.
A fal túlsó oldalán nem voltak sem paloták, sem sírok, sem oszlopok, sem folyosók;
az emberi kéz múnkájának semmilyen, a lehet legapróbb nyomát sem látta. Csak
homokot és homokot, végtelen homoktengert. Egy újabb sivatag hullámzott el tte,
ugyanolyan üresen, mint a másik a háta mögött.
- Semmi.
 Ezt nem Shadwell, hanem Hobart mondta. is felkapaszkodott a köveken, és most
ott állt Shadwell mellett.
- Jézusom... semmi!
Shadwellnek nem volt hozzáf znivalója. Leereszkedett a hasadék másik oldalán; és
behúzódott a fal árnyékába. Minden jel arra utalt, hogy Hobartnak igaza van: nem volt
itt semmi. Miért érezte mégis olyan biztosan, hogy szent helyre érkeztek?
Átevickélt a homokkupacokon, amit a szél hordott a falból kivájt kövek mellé, és a
dombokat bámulta. Lehetséges, hogy a homok alatt van a titok, amit keresnek? Hogy
élve eltemette a Korbácsot, és a föld alól hallatszott az üvöltés? Ha így van, akkor
egyáltalán hol keressék?
Megfordult, és hunyorogva a fal tetejére nézett. Aztán egy hirtelen ötlet késztetésére
elkezdett mászni a hasadékon. A szél sok-sok éves munkája simára csiszolta a falat,
Shadwell elgyengült lába meg-megcsúszott rajta, de végül csak felért a tetejére.
El ször úgy t nt, hogy fölöslegesen fáradozott. Er lködésének összes jutalma a
szép kilátás volt: jobbra és balra t le a fal szép lassan a végtelenbe veszett.
Amikor azonban lenézett a mélybe, a homokdombok között egy mintát fedezett fel.
Nem azokat a természetes hullámokat, amiket a szél alakít ki, hanem valami
bonyolultabb mintát - óriási geometriai formákat -, ösvényekkel vagy utakkal a
homokban. El zetes kutatásai során olvasott róla, hogy Dél-Amerika pusztáin
hatalmas ábrákat, madarakat vagy isteneket mintázó rajzokat találtak, amelyekben
csak a mennyei közönség gyönyörködhet, a földi halandó számára értelmetlenek.
Vajon itt is err l lenne szó? Ezek a barázdák és sáncok az égieknek üzennek? És ha
igen, ki az, aki üzen? Egy egész ország lakossága kellene, hogy ennyi homokot
megmozgasson, és amit egyik nap megcsináltak, azt a szél másnapra szétrombolná. De
akkor kinek a m ve ez?
Az lesz a legokosabb, ha alszik rá egyet.
Shadwell lemászott a falról. Hobart és a többiek a kövek között várakoztak.
- Ma éjjel itt alszunk - mondta Shadwell.
- A falon kívül vagy a falon belül? - érdekl dött Hobart.
- A falon belül.

IV. URIEL

Mint valami súlyos függöny, az éj leereszkedett. A szél irgalmatlan zaklatásai el l a

vándorok a fal tövébe húzódtak, ahol Jabir tüzet rakott, és megvacsoráztak. A
kimerültség megbénította a nyelvüket. Némán, a lángokra meredve rágcsálták a
kenyeret, szürcsölték kávéjukat.
Bár csontjai sajogtak a fáradtságtól, Shadwell nem tudott elaludni. A t z lassan
leégett, útitársai sorban álomba ájultak, csak Shadwell virrasztott. Az éjszaka
folyamán a szél is megnyugodott valamelyest, bömbölése nyöszörgéssé csendesedett.
Olyan volt, mint egy altatódal; Shadwell szeme lecsukódott. Fejében még egy ideig
kavarogtak a képek, aztán azok is nyugovóra tértek.

Jabir hangjára riadt fel, valahonnan a sötétségb l érkezett. Shadwell megpróbált

visszaaludni; oly édes volt a pihenés. De ismét ugyanaz a hang: egy rémült sikoly.
Shadwell kinyitotta a szemét.
A szél teljesen elült. A tiszta égen reszketve ragyogtak a csillagok. A t z már
kialudt, de a csillagok fénye elég volt, hogy Shadwell észrevegye: Ibn Talak és Jabir
elt ntek. Felállt, odament Hobarthoz, és felrázta.
Hobart fejét l nem messze valamit megpillantott a földön. Bámult, és nem hitt a
szemének.
A földb l virágok n ttek ki, rengeteg virág, dús levelek között; legalábbis Shadwell
így látta. Felemelte a fejét, kiszáradt torkából döbbent kiáltás szakadt fel.
A homokdombok elt ntek. Dzsungel volt a helyükön. Hatalmas, a falnál is
magasabb, virágzó fák, ember nagyságú levelekkel. A lombsátor alatt buja bokrok,
kúszónövények és pázsitfüvek.
Egy pillanatig Shadwell azt hitte, megbolondult, de ekkor megszólalt mellette Hobart:
- Jesszusom!
- Te is látod? - kérdezte Shadwell.
- Látom... - mondta Hobart - ...egy kert.
Els látásra egyáltalán nem annak t nt. De amikor jobban megnézte, megfontolt
rendszert fedezett fel a látszólagos fejetlenségben. Az óriási, virágoktól roskadozó
lombkoronák alatt gondosan kialakított sétányokat és tisztásokat látott. Tényleg
valami kertféleség volt, bár a legkevésbé sem üdít : a változatos növényfajták - a
legkülönböz bb méret és formájú virágok és cserjék - kivétel nélkül mind
színtelenek voltak. Az összes ág, levél és gyümölcs és színtelen volt a legparányibb
szál is.
Miközben Shadwell ezen csodálkozott, a s l újabb kiáltás hallatszott: Ibn Talak
kétségbeesett sikoltása. Shadwell elindult a hang irányába. A süpped s föld
lelassította lépteit, a sikoltás azonban nem sz nt, egy-egy hörgés szakította csak meg,
Shadwell futva, a férfi nevét kiabálva haladt tovább. Egy szemernyi félelmet sem
érzett, csak mérhetetlen kíváncsiságot, hogy végre megpillantsa Ibn Talak titokzatos
kínzóját.
Ahogy az egyik árnyas ösvényen loholt - körötte ugyanaz a sápadt növénysereg -,
Ibn Talak hirtelen elnémult. Shadwell egy pillanatra elbizonytalanodott. Megállt, és a
növényeket fürkészte, de semmi nem mozdult. A szell ben egyetlen levél sem rezdült, és -
hogy a rejtély még teljesebb legyen - a temérdek virág ellenére semmilyen, a
leghaloványabb illat sem érz dött.
Hobart motyogott a háta mögött, óvatosságra intette. Shadwell megfordult, hogy
leteremtse t, de ekkor megpillantotta saját lábnyomait. A Gy ben életet
fakasztottak a léptei. Itt elpusztították az életet. Ahová csak lépett, a növények mind
elhervadtak.
A virágok és a f h lt helyére meredt, és rájött a bámulatos növekedés nyitjára.
Hobart megregulázása most már egyáltalán nem érdekelte. Odament a legközelebbi
bokorhoz, melynek ágairól virágok csüngtek, mint megannyi füstöl . Megérintette az
egyiket, mire az - szirmokból porzápor - rögtön lehullott. Hüvelykujját most egy
másik virághoz érintette: lehullott az is, ágastul-levelestül; egyetlen érintésre porrá
vált minden.
A homokdombok nem vesztek el: átváltoztak. Bel lük lett a kert; valami ismeretlen
kertész bel lük alkotta ezt a sivár látomást. Szemfényvesztés volt csupán, ami a
termékenység tündökl csodájának t nt. Homok és homok. Színtelen, szagtalan,
élettelen: egy halott kert.
Undor fogta el Shadwellt. Ez a csel nagyon is olyan volt, mint a látólények
praktikái: valami csaló csodatett. A bokrok közé vetette magát, dühében jobbra-balra
csapkodott, hogy kürtsa mindet egy szálig. Keze nyomán, mint valami kikapcsolt
szök kút, lehanyatlott egy fa. Érintésére a legpompásabb virágok is lehullottak.
Shadwell rjöngött: Addig hadonászott, míg a növények s jében egy tisztás kerekedett.
- Csodatettek! - ordította a porzivatarban. - Csodatettek!
Ki tudja, meddig tombolt volna, ha a Korbács üvöltése - ugyanaz a hang, amit
néhány nappal ezel tt a szarban kuporogva meghallott - nem szakítja félbe. Ez a hang
biztatta t a sivárságban és ürességben, de minek? Hogy még több sivárságot, még
több ürességet mutasson neki? Shadwell dühét cseppet sem csillapította a rombolás.
- Honnan jön? - kérdezte Hobartot.
- Nem tudom - felelte Hobart, és közben hátrált. - Mindenhonnan.
- Hol vagy? - ordította Shadwell. - Gyere el !
- Ne! - mondta Hobart reszket hangon.
- Itt van a Sárkányod! - mondta Shadwell. - Ezért jöttünk.
Hobart a fejét rázta. Egyáltalán nem volt kíváncsi a titokzatos kertészre. Shadwell
azonban nem engedte, hogy elmenjen.
- Velem jössz! - mondta. - Hisz téged is becsapott!
Hobart megpróbált kiszabadulni Shadwell markából, de az rémületében magától is
elengedte, amikor megpillantotta a sétány végén felt nt alakot.
Huszonöt méter magas volt, vagy talán annál is több; hosszú, csontfehér feje körül
homokszirmok potyogtak, ahogy a faágak között nyomult el re.
Még mindig üvöltött, bár szája nem volt. Egész arcát szemek borították,
félelmetesen sok, szemhéj és szempilla nélküli rés. Úgy száz szeme lehetett összesen,
de egy életen keresztül is bámulhatta volna az ember, akkor sem tudja megszámolni,
az alak ugyanis, bár szilárd volt, megállás nélkül kavargott. Vajon a szíve körül pörg
kerekek - amiket t zcsíkok kötöztek számtalan további formához -, vajon azok
határozták meg lüktet teste körvonalait? Szárnyak verdestek rajta, és fény ragyogott a
belsejében, mintha lenyelte volna a csillagokat...
Nem lehetett tudni. Egyik pillanatban mintha éles fénykardok közé ágyazódott
volna, akár egy állványzat, amibe belecsapott a villám: a másik pillanatban olyan volt,
mint valami lángoló konfettik keretezte idom, aztán azok is kihunytak. Egyszer
leveg , aztán ismét a gyilkos er .
Üvöltése egyszer csak elhallgatott, ugyanolyan hirtelen, ahogy felhangzott.
A Korbács megállt.
Shadwell ellökte maga mell l Hobartot; gatyája b zl tt a szartól. Hobart zokogva
összerogyott, de Shadwell nem tör dött vele. A Korbács labirintusszer feje a kertet
háborgató teremtmények felé fordult.
Shadwell nem hátrált. Mi értelme volna? Körötte mindenütt csak a végtelen pusztaság -
nincs hová menekülnie. Nem tehetett mást; mint hogy összeszedi magát,
és elmondja ennek a borzalomnak, milyen híreket hozott.
Miel tt megszólalhatott volna, lába alatt elindult a homok. Shadwell el ször azt
hitte, hogy a Korbács élve eltemeti. Ehelyett azonban csak felemelte a portakarót, és
az ágyban - Shadwellt l alig egy méterre - ott feküdt a halott Ibn Talak. Meztelen teste
szörny kínzások nyomait viselte. Kezei leégtek: mindkét karja fekete csonkban
végz dött, törött csont meredt ki bel le. Lágyéka szétroncsolva, szemei kiégetve.
Egyértelm volt, hogy nem a holttestet csonkították meg: Ibn Talak száján látszott,
hogy üvöltve halt meg.
Shadwell irtózott a látványtól, elfordította a fejét, de a Korbács még nem mutatott
meg mindent. A föld ismét megindult, és Shadwellt l jobbra egy másik holttest
bukkant el a homok alól: Jabir. Hason feküdt, feneke csontig égve, törött nyaka
teljesen hátracsavarva, arca az égnek fordítva. Száját szétégették.
- Miért? - akarta kérdezni Shadwell.
A Korbács rámeredt, amit l felfordult gyomra, de azért sikerült kinyögnie a kérdést.
- Miért? Mi semmit nem rosszat nem akarunk.
A Korbács mintha meg sem hallotta volna. Lehet, hogy a pusztaságban eltöltött sok-
sok év alatt elvesztette kommunikációs képességét, és csak egyetlen módon, az
üvöltéssel képes reagálni a létezés gyötrelmére?
 Ekkor - a temérdek szem között valahol - felvillant egy fény, amit a lángoló kerekek
felkaptak, és Shadwell felé löktek. Shadwellnek csak annyi ideje maradt, hogy gyors
halált kérjen magának, aztán a fény elérte. Érintése kimondhatatlan fájdalmat okozott:
Shadwell összecsuklott. A földre zuhant, koponyája majd szétrepedt. De a gyors halál
csak nem érkezett meg. Ehelyett hirtelen megsz nt a fájdalom, és Shadwell lelki
szemei el tt megjelent a lángoló kerék. A Korbács beköltözött a fejébe, ereje az
agyában keringett.
Aztán a kerék elt nt, és egy látomás vette át a helyét, nyilván a Korbács jóvoltából.
Shadwell a kertben lebegett, magasan á fák között. „Azt látom, amit a Korbács -
döbbent rá Shadwell -, benn ül a szemem mögött." Közös tekintetüket a föld felé
fordították, ahol valami mozgott.
A homokban Jabirt látták - négykézláb állt, meztelenül -, Ibn Talak hátulról
gyömöszölte fújtatva, nyöszörögve. Shadwell kissé kényesnek, de ártalmatlannak
találta a m veletet. Látott ennél cifrábbat is, s t, csinált is. De a Korbács nemcsak a
látását, hanem a gondolatait is megosztotta vele, így Shadwell megtudta, hogy az
üzekedést b nnek tartja, amiért nézete szerint halál jár.
Shadwellnek már módjában állt megtekinteni a büntetés végeredményét, a
végrehajtást nem kívánta végignézni. Csakhogy ez nem rajta múlott. A Korbács
rendelkezett a látásával, kénytelen volt hát azt látni, amit akar.
Fényesség ereszkedett a párosra, és szétszakította ket. Aztán átjárta a cinkos testrészeket -
a szájat, a szemet, a lágyékot, a feneket -, és tüzével elemésztette.
Lassan, módszeresen. Hagyott id t a férfiaknak, hogy szenvedjenek - Shadwell ismét
hallotta a sikolyokat - és könyörögjenek. A t z azonban nem ismerte a megbocsátást.
Shadwell zokogva kérlelte, hogy hagyja abba. Dolga végeztével a Korbács ráhúzta a
testekre portakarót. Amikor befejezte, végre kivonult Shadwell szeméb l. Shadwell
újra meglátta maga alatt a földet; b zlött a hányásától.
Ugyanott feküdt, ahol összecsuklott. Reszketett. Amikor úgy érezte, képes elviselni
a látványt, a Korbácsra emelte a tekintetét.
Megváltozott az alakja. Már nem volt óriás. Békésen ücsörgött egy homokdombon,
amit magának emelt, és számtalan szemével a csillagokat bámulta. A bíró és hóhér
pillanatok alatt mereng re váltott.
A Shadwell fejében tobzódó .képek elhalványultak ugyan, de a Korbács továbbra is
jelen volt az agyában. Érezte gondolatai tüskéit. Shadwell egy hal volt csupán, aki
horogra akadt.
A Korbács az égr l most Shadwellre nézett.
Shadwell...
Ennek az új testének sem volt szája, valahogy mégis kimondta Shadwell nevét.
Persze, aki képes belekontárkodni az ember agyába, annak nyilván semmi szüksége szájra.
Látlak - mondta. Illetve ezt a gondolatot helyezte Shadwell fejébe, ahol azt
szavakba öntötte. - Látlak. És tudom a neved.
- Pontosan ezt szeretném - mondta Shadwell. - Hogy ismerj! És bízzál bennem!
Hogy higgyél nekem!
Keresked ként több mint egy fél életen keresztül alkalmazta ezeket a szívhez szóló
fogásokat; önbizalmat adtak neki.
Nem te vagy itt az els - mondta a Korbács. - Jöttek már mások is. Aztán elmentek.
Shadwell sajnos nagyon is jól tudta, hová mentek el. Egy pillanatra látta - nem
tudni, hogy a Korbács parancsára vagy a saját erejéb l - a halott kert homokja alá
temetett testeket. Talán félnie illett volna, de az arabok kínzása és halála közben
minden félelmét kiélte. Most szépen, érthet en beszélni fog, és reménykedni, hogy
hírei elhárítják feje fel l a halált.
 - Megvan az oka, hogy miért jöttem ide - mondta.
Mi légyen az az ok?
Most, ez az a pillanat. A vásárló kérdezett, és választ várt. Semmi értelme a
köntörfalazásnak vagy a szépítgetésnek a jobb üzlet reményében. Az alku alapja
ezúttal kizárólag a színtiszta igazság lehetett. Vagy megveszik, vagy nem.
Mindenesetre el ször ki kell mondani.
- A látólények.
Shadwell érezte, hogy a név hallatára a tüskék az agyába szúrnak, de ez volt az
összes válasz. A Korbács hallgatott. Talán még a lángkerekek is elhalványultak,
minthaa motor le akarna állni.
Aztán agyában hihetetlenül halkan meghallotta a szavakat.
Látó. Lények.
A szavakkal együtt pedig, mint a villámcsapás, egy er rándította görcsbe az agyát.
A Korbács belsejében is látszott a villám, ahogy felvillan a testének megfelel
valamiben. A szemeiben futkosott.

Látólények
- Tudod, kik azok?
Shadwell lábánál sistergett a homok.
Elfclejtettem.
- Régen volt.
Csak ennyit akartál mondani?
- Emlékeztetni akarlak!
Miért?
A tüskék újra szurkálták Shadwellt. „Bármelyik percben megölhet - gondolta. -
Ideges, és ilyenkor veszélyes. Csak óvatosan, ravaszul. Mint egy keresked .”
- Elrejt ztek el led - mondta.
Tényleg?
- Réges-régen. Elrejt ztek, hogy soha meg ne találd ket.
És?
- És most el bújtak. Az emberek között élnek.
Elfelejtettem. De most már emlékszem. Igen, emlékszem. Drága Shadwell!
A tüskék megnyugodtak, és csodálatos gyönyör futott végig Shadwell testén: szinte
rosszul lett az élvezett l. Szóval örömöt is tud szerezni ez a Korbács. Van egyáltalán
olyan hatalom, amivel nem rendelkezik?
- Kérdezhetek valamit?
Kérdezz!
- Ki vagy te?
A Korbács felemelkedett homoktrónjáról, és egy pillanat alatt vakítóan fényes lett.
Shadwell eltakarta a szemét, de a fény átsütött még a csonton is, bevilágított a
fejébe, ahol felhangzott a Korbács örök neve.
Uriel a nevem - mondta. - Uriel, a hatalmasságok közül.
Shadwell ismerte ezt a nevet, ahogy a Szent Philoména-templomban látott
szertartást is ismerte - mindkett t ugyanabból a forrásból. Gyerekkorában kívülr l
megtanulta az összes angyal és arkangyal nevét; a hatalmasok között is Uriel volt a
leghatalmasabb. A megváltás arkangyala, Isten lángja. Shadwellnek eszébe jutott a két
kivégzés: ahogy a testeket elemészti az irgalmatlan t z egy angyal tüze. Mivel
érdemelte ki, hogy ekkora hatalom közelébe léphetett? Hogy megláthatta Urielt, a
hatalmasságok közül...
Eszébe jutott még valami az angyalról, és egyszerre mindent megértett. Uriel volt az
az angyal, aki az Éden kapuját rizte.
Éden.
Erre a szóra a Korbács fellángolt. Bár az évek szomorúságba és feledékenységbe
taszították, akkor is még mindig angyal volt: tüze kiolthatatlan. Testében a kerekek
forogni kezdtek, lényének látható matematikája begerjesztette, és új borzalmakra sarkallta.
A többiek, akik itt jártak - mondta a szeráf -, Édennek nevezték ezt a helyet. De én ezt a szót
nem ismerem.
- Miért, te hogy hívod?
Paradicsom, mondta az angyal, és erre a szóra egy új kép jelent meg Shadwell
agyában. Ugyanez a kert, egy másik kórból. Amikor nem homokból voltak a fák,
hanem olyan buja dzsungel állt itt, mint amilyen a Gy ben a sarjadt: ugyanaz a
tékozló termékenység, ugyanazok a megnevezhetetlen fajták, amelyek már-már saját
állapotukkal is dacoltak. Olyan virágok, amelyek bármelyik pillanatban
megszólalhatnak: gyümölcsök, amelyek szárnyra kelhetnek. Ebben a kertben azonban
nem érz
dött az a türelmetlenség, ami a Gy ben: itt az elkerülhetetlen felemelkedés határozta
meg a hangulatot, az állandó, de megfontolt törekvés egy magasabb állapotba, ami
csakis a fény lehetett, mert a fák között ragyogó testek lebegtek, mint él szellemek. Ez a
teremtés helye volt - mondta az angyal. - Örökkön-örökké. Ahol a dolgok létrejöttek.
- Létrejöttek?
Kialakultak, és innen indultak a világba.
- Ádám is és Éva is?
Rájuk nem emlékszem - felelte Uriel.
- Az emberiség sszülei.
Az emberiség bárhol létrejöhetett, de itt ilyesmivel nem foglalkoztunk. Itt a magasabb
szellemek születtek.
- A látólények? - kérdezte Shadwell. - k magasabb szellemek?
Az angyal horkantott egyet. A Paradicsom képe megrázkódott, és Shadwell
alamuszi alakokat látott, ahogy a fák között lopakodnak, mint a tolvajok. Igen, k is itt
kezdték - mondta az angyal. Shadwell lelki szemeivel látta, hogy a
föld megnyílik, és emberarcú növények emelkednek ki bel le, a ködfátyol megdermed... De
történt egy-két szerencsétlen véletlen. Valamilyen cseppek, amik itt életre keltek. Mi, a
szellemek, nem tudtuk, mi az. Mi emelkedettebb dolgokkal voltunk elfoglalva.
- És azok a cseppek megn ttek?
Megn ttek. És megbokrosodtak.
Shadwell már kezdte érteni.
- Megcsapta ket a világ szaga.
Az angyal megborzongott - Shadwell agyát újabb képek árasztották el. A látólények
seit látta: meztelen volt mind, testük különböz színekben és méretekben pompazott.
Egy sereg torz alak - farok, aranyszín szem, kakastaréj, fényes párducb r,
elcsökevényesedett szárnyak -, mind a fálra kapaszkodott felfelé, hogy kijusson a világba.
- Megszöktek.
El lem senki nem szökhet meg - mondta Uriel. - A szellemek elmentek, de én itt maradtam,
hogy rizzem a kertet, amíg visszájönnek.
A Teremtés könyvével ennyiben egyezett a történet: egy r a kapunál. Ennyiben, de
úgy t nt, semmi másban. Annak a könyvnek az írói vettek egy képet, amit az emberek
a szívük mélyén riztek, és egy történetet kerítettek köré a maguk morális
elképzeléseinek megfelel en. Hogy itt Istennek milyen szerepe volt - ha volt neki egyáltalán -
, az ugyanúgy az értelmezést l függött, mint bármi más. A Vatikán vajon
elismerné a Korbács angyali voltát? Shadwell gyanította, hogy nem.
 - És a szellemek? - kérdezte. - Azokkal mi lett?
Én vártam - mondta az angyal.
Várt, várt, és egyre várt, míg meg rjítette a magány, gondolta Shadwell. Egyedül a
pusztaságban, a fonnyadó és rothadó kert közepén, a falon is áthatoló homokban...
- Eljössz velem? - kérdezte Shadwell. - Elviszlek a látólényekhez.
Az angyal ismét Shadwellre nézett.

Gy lölöm a világot -mondta. - Egyszer már jártam ott.

- De ha elvezetlek hozzájuk - mondta Shadwell -, befejezheted a munkádat, és
örökre nyugtod lesz.
Uriel gy lölete a Birodalom iránt fizikailag is megnyilvánult: megfagyasztotta
Shadwell fejb rét. Az angyal azonban nem utasította vissza az ajánlatot, csak egy
ideig még rágódott rajta. Semmire nem vágyott jobban, mint hogy vége legyen már a
várakozásnak. De méltósága undorodott az emberi világgal való érintkezés
gondolatától. Mint minden tiszta lény, is hiú volt, és féltette tisztaságát. Talán... -
mondta.
Tekintetét Shadwellr l a falra emelte. A keresked is odanézett, és meglátta
Hobartot: kihasználta az alkalmat, és a beszélgetés közben megpróbált elosonni. Nem
sikerült.
...ezúttal... - folytatta az angyal, és szemei rengetegében villódzott a fény - ...inkább... -
a fényt megragadták a kerekek, és Hobart felé hajították - ...álruhában megyek.
Ezzel az egész szerkezet szétpattant, és nem egy, de ezer és ezer fénydárda repült
Hobart felé. Uriel tekintete a földhöz szegezte t: lehetetlen volt elkerülnie a támadást.
A dárdák a feje búbjától a talpáig az egész testét elborították, és beléhatoltak, bár b re
sértetlen maradt.
Az angyal egy szempillantásnyi id alatt nyomtalanul elt nt a dombról. Emberi
testbe költözött, és ez a kertre is kihatott. A faltól, ahol Hobart állt, egészen a kert
végéig megremegett a föld. A homoknövényzet pusztulni kezdett: a temérdek virág
porrá vált, a fasorok meginogtak és összeomlottak, mint a boltozatok a földrengésben.
A dühöng pusztítás láttán Shadwellnek eszébe jutott a homok mintája, amikor
el ször megpillantotta a fal tetejér l. Talán mégis jól gondolta: lehet, hogy valóban a
csillagoknak szólt az üzenet. Uriel szánalmas igyekezete, ahogy megpróbálta
újjáteremteni a pompás kertet, abban a reményben, hogy egyszer majd betér egy
szellem, és felidézi hajdanvolt dics ségét.
A rombolás katasztrofális méreteket öltött. Shadwell okosabbnak látta, ha odébbáll,
miel tt eltemetné a homokvihar.
Hobart már nem a hasadék kert fel li oldalán állt, hanem felmászott a kövekre, és
onnan nézte a sivatag üres végtelenjét.
Semmilyen jel nem utalt rá, hogy megszállta t Uriel. Kívülr l ugyanaz a Hobart
volt. Barátságtalan arca most is ugyanolyan komor volt, és ugyanazon a gyenge
hangon szólalt meg. Kérdése azonban sok mindent elárult.
- Most én vagyok a Sárkány?
Shadwell Hobartra nézett. Észrevette, hogy szeme mélyén ismét ott van az a
csillogás, amit akkor látott utoljára, amikor a t z ígéretével elcsábította t.
- Igen - felelte Shadwell. - Te vagy a Sárkány.

Nem vesztegették az id t. Szedték a sátorfájukat, és elindultak visszafelé a

sivatagból. Az Üres Vidék üresebb lett, mint valaha.
 Tizenegyedik rész
ÁLOMÉVSZAK
Festékfoltként sötétlik az ég, Valami esni fog - nem es , nem jég És nem virágok.
W. H. Auden: Kett
I. IFJÚKORI KÓRKÉP

1.
Mi történhetett Cal Mooneyval? - találgatták a szomszédok. Micsoda furcsa fickó
lett: az a sejtelmes mosolygás, azok a huncut pillantások. Na persze, ez mindig is
különös család volt. Állítólag még valami költ is akadt az sök között, azok meg,
ugye, mind lököttek egy kicsit. A gyerek meg biztos örökölte. Szegény! Hogy meg
tudnak változni az emberek!

A szóbeszédben természetesen volt egy csipetnyi igazság. Cal is tudta, hogy

megváltozott. Amikor reggelenként belenézett a tükörbe, furcsa zabolátlanságot látott
a tekintetében. Nem csoda, hogy aggodalommal figyelte t a pénztáros a boltban, vagy
az a hölgy, aki pletykaszag után szimatolt, míg sorban álltak a bankban.
- Szóval egyedül lakik?
- Igen - mondta Cal.
- Nagy az a ház egy embernek. Nehéz lehet takarítani.
- Nem, nem nehéz.
Vallatója még várt valamit.
Megkapta:
- Szeretem a port. - Cal tudta, hogy ezzel csak a pusmogást táplálja, de képtelen volt
hazudni a kedvükért. Akármit mondott is, látta, hogy titokban megmosolyogják, és
minden megjegyzését elraktározzák, hogy a mosodában majd legyen mit
felöklendezni. Bizony Bolond Mooney volt a velejéig.

2.
A feledékenység ezúttal nem fenyegette. Gondolatai teljesen hozzán ttek
Csodaországhoz: féltve rizte a legapróbb részleteket is. A Fúga vele volt mindennap,
egész nap, még éjszakánként is.
Az emlékezés azonban cseppet sem volt örömteli. Elviselhetetlen fájdalom kínozta,
hogy örökre elveszett az a világ, amire egész életében vágyott. Soha nem léphet már
varázslatos földjére.
A pusztulás okai és körülményei kicsit homályosak voltak, különösen, ami a
Gy ben történteket illeti. A Fénypallón vívott csatára egész jól emlékezett; még ara
is, hogy átverekedte magát a Lepel felh jén. De ami ezután következett, abból csak
összefüggéstelen részletek maradtak. Sarjadó dolgok, fonnyadó dolgok: a karján
önfeledten patakzó vér; a téglák, ahogy reszketnek a háta mögött...
Körülbelül ennyi. A többi olyan homályos volt, hogy egyáltalán fel sem tudta idézni.
3.
Cal tudta, hogy muszáj valahogy elterelni a figyelmét abánatáról, különben
belesüpped a melankóliába, amib l aztán soha az életben nem kecmereg ki. Elkezdett
munkát keresni, és július elején talált is: beállt egy pékségbe. A fizetés szegényes volt,
a munkaid antiszociális, de élvezte, amit csinál - a biztosítótársaságnál végzett robot
gyökeres ellentétét. Alig kellett beszélnie, vagy a munkahelyi mesterkedésekkel
tör dnie. Itt nem volt ranglétra, csak a tészta és a kemence egyértelm elvárásai.
Teljesen kielégítette a munkája. Izmai megacélosodtak, és reggelire mindig volt meleg
kenyér.
A figyelemelterelés azonban csak egy rövid ideig m ködött. Gondolatai egyre
gyakrabban tértek vissza szenvedése okához, amit l ismét szenvedett. Ez a
mazochizmus talán az emberi faj természetéhez tartozott. Ezt látszott alátámasztani az
a tény is, hogy július közepén felt nt Geraldine. Egyszer csak megjelent az ajtóban, és
úgy lépett be a házba, mintha semmi nem történt volna kettejük között. Cal örült neki.
Geraldine most nem költözött hozzá. Megegyeztek, hogy visszafelé tett lépés lenne,
ha helyreállítanák a családi status quót. Geraldine inkább egész nyáron ingázott, szinte
mindennap jött, néha ott aludt a Chariot Streeten, de jobbára nem.
Majdnem öt hétig semmit nem kérdezett a tavasszal történtekr l, Cal pedig végképp
nem hiányolta a magyarázkodást. Amikor Geraldine mégis felvetette a témát, Calt
meglepte, hogy ez milyen formában és összefüggésben történt.
- Deke azt híreszteli, hogy valami z röd van a rend rséggel... de én mondtam neki,
hogy az nem létezik.
Cal Brendan karosszékében ült az ablaknál, a nyárvégi eget bámulta. Geraldine a
hever n egy magazint lapozgatott.
- Megmondtam neki, hogy te nem vagy b nöz . Tudom. Bármi történt is veled... az
másmilyen z r volt. Valami mélyebb, igaz? - Geraldine Calre nézett. Válaszra várt?
Nem valószín , mert Cal még ki sem nyithatta a száját, amikor Geraldine folytatta: -
Fogalmam sincs, mi történt, Cal, és talán így a jobb. De... - Az ölében lév magazinra
bámult, aztán újra Calre. - Korábban soha nem beszéltél álmodban.
- Miért, most beszélek?
- Egyfolytában. Valakihez. Néha még kiabálsz is. Néha meg csak rnosolyogsz. -
Geraldine kicsit zavarba jött, ahogy elmondta. Figyelte Calt álmában. És hallgatta is. -
Te jártál valahol, igaz? És valami olyasmit láttál, amit senki más.
- Err l szoktam beszélni?
- Tulajdonképpen igen. De én nem ebb l gondolom, hogy láttál valamit. Hanem
abból, hógy megváltoztál. Abból, ahogy néha kinézel...
Itt, úgy t nt, megakadt, mert figyelmét ismét a magazinra fordította. Lapozgatta, de
nem nagyon nézte, hogy mit.
Cal sóhajtott. Geraldine olyan jó volt hozzá, oly sokat tör dött vele: muszáj, hogy
mondjon neki valamit, bármilyen nehéz is.
- Akarod, hogy elmeséljem? - kérdezte Cal.
- Igen. Igen, akarom.
- Nem fogod elhinni - figyelmeztette Cal.
- Akkor is meséld el!
Cal bólintott, és elkezdte a történetet, amit tavaly, amikor el ször járt a Rue
Streeten, már majdnem elmondott.
- Láttam Csodaországot...

4.
Háromnegyed óráig tartott, míg az eseményeket nagyvonalakban felvázolta,
egészen onnantól kezdve, hogy a galamb megszökött. További egy órán keresztüí a
részleteket finomította. Ha már egyszer belevágott, nemigen akaródzott semxüit
kihagynia: a lehet legpontosabban szerette volna elmondani, a saját és Geraldine
érdekében egyaránt.
Geraldine figyelmesen hallgatta, id nként Calre nézett; de jobbára az ablakon
bámult kifelé. Egyetlenegyszer sem szakította félbe.
Amikor Cal befejezte - a meséléssel feltépve a sebeket -, Geraldine nem szólt
semmit, jó ideig csak hallgatott.
Végül Cal szólalt meg:
- Nem hiszed el. Tudtam, hogy nem fogod elhinni.
Ismét csend. Aztán Geraldine megkérdezte:
- Számít az neked valamit, hogy elhiszem vagy sem?
- Számít. Persze hogy számít.
- Miért, Cal?
- Mert akkor nem lennék egyedül.
Geraldine elmosolyodott, felállt, és odament Caíhez.
- Nem vagy egyedül - mondta, aztán ismét csak hallgatott.

Kés bb, amikor bebújtak az ágyba. Geraldine megkérdezte:

- Szereted t? ... Mármint Suzannát.
Cal biztosra vette, hogy ez a kérdés el bb-utóbb elhangzik majd.
- Igen - mondta halkan. - Nem tudom elmondani, hogyan, de szeretem.
- Akkor jó - motyogta Geraldine a sötétben. Cal nagyon sajnálta, hogy nem látja az
arcát; leolvashatta volna róla, hogy szintén beszélt-e. De inkább nem bolygatta a témát.
Ezután az egész szóba se került. Geraldine viselkedése nem változott: mintha
elhatározta volna, hogy nem foglalkozik Cal beszámolójával. Továbbra is jött, aztán
elment. Ugyanolyan ad hoc alapon. Néha szerelmeskedtek, néha nem. És néha
boldogok voltak. Vagy majdnem boldogok.
A nyár szép lassan elballagott, a h mér tán észre sem vette: a szepl k még alig
bukkantak el Geraldine arcán, és máris szeptember volt.

5.

Angliában mindig szép az sz, de az idei - amit, mint kés bb kiderült, az utóbbi
ötven év legkeményebb tele követett - még a megszokottnál is ragyogóbb volt. A
fürge szelek meleg es t hoztak, szálkáik között napfény csillogott. A város hajdani
pompájában tündökölt. Palaszürke felh kupacok a napsugaras háztet k mögött,
tengerszagú szell k, a magasban csapkodó és köröz sirályok.
Cal érezte, hogy egyre jobb lesz a hangulata - a Kakukk Birodalom ragyogott,
fölötte pedig a felh k mintha titkos jeleket küldtek volna neki. A felh foszlányok
között arcokat látott, és üzeneteket vett ki az ablakpárkányon kopogó es cseppek
ritmusából. Valami készül dött, valami közeledett.
Gluck is eszébe jutott. Anthony Vergilius Gluck, az anomáliás jelenségek kutatója.
Még az is megfordult Cal fejében, hogy felhívja, és meg is tette az els lépést: az
egyik nadrágzsebb l el kotorta a férfi névjegykártyáját. Itt azonban megakadt a dolog.
Talán azért, mert tudta Gluckról, hogy az égvilágon mindent hajlandó elhinni, ha csak
egy szikrányi csodát sejt is a dologban. Cal meggondolta magát.
Inkább tovább fürkészte az eget. Még egy messzelátót is beszerzett, és a
csillagképeket kezdte tanulmányozni. Megnyugtató egy elfoglaltság volt. Jó érzése
támadt, ha napközben felnézett az égre, abban a tudatban, hogy ha nem is látja, a
csillagok ott vannak a feje fölött. Ez nyilván így volt az összes többi csodávál is:
szüntelenül ragyogtak, de a világ még fényesebben ragyogott, és eltakarta ket Cal el l.

Aztán október közepén (egészén pontosan október tizennyolcadikán, illetve a

tizenkilencedikére virradó éjszaka) elkezd dtek a rémálmok.

II. AGYAGBA GYÚRT JÓSLAT

1.
Nyolc nappal a Fúga elpusztulása után a Négy Család életben maradt tagjai -
összesen száz f vagy talán még annyi sem - összegy ltek, hogy megbeszéljék,
mitév k legyenek. A katasztrófát túlélték ugyan, de örömre nemigen akadt okuk.
Sz ttesföld szétrombolásával odavesztek az otthonaik, a javaik és szeretteik többsége
is. Egy maroknyi csodatett maradt csak - emlékeztet ül hajdani boldogságukra -, de
erejük alaposan megcsappant a Fúga halála miatt. Kevés vigaszt jelentettek. A
halottakat még a csodatettek sem tudják feltámasztani, és a Birodalom gonoszságait
sem tarthatják féken.
Mit tegyenek hát? Egy hangos kisebbség - Balm de Bono vezetésével - azt
hajtogatta, hogy nyilvánosságra kell hozni a történetüket, vagyis ügyet kell csinálni
népük sorsából. Bizonyos szempontból igazuk volt. Talán valóban az lett volna a
legbiztosabb, ha felfedik kilétüket az emberek el tt. Ez a megoldás azonban jelent s
ellenállást váltott ki, melynek alapja a büszkeség volt - ett l a tulajdonságuktól
semmilyen körülmények nem foszthatták meg a látólényeket. Az ellenz k kereken
kijelentették, hogy inkább meghalnak, mint hogy a Kakukkok kényére-kedvére bízzák
az életüket.
De Bonóék elképzelésével kapcsolatban Suzannának is aggályai voltak. Tegyük fel,
hogy embertársai elhiszik a látólények történetét, és együttéreznek velük - de vajon
meddig tartana a megértésük? Hónapokig? Legfeljebb egy évig. Aztán találnának
maguknak valami más tragédiát. A látólények megunt áldozatokká válnának: egy
ideig ünnepelnék, aztán elfelejtenék ket.
Suzanna érvelése és a kiszolgáltatottságtól való rettegcs az ellenz k álláspontját
vitte diadalra. De Bono - a vereségben is meg rizve méltóságát - elfogadta a többség
akaratát.
A kulturális vita ezzel véget is ért, az indulatok ugyanis hamarosan elszabadultak. A
helyzet akkor kezdett elmérgesedni, amikor egy sápadt, zaklatott arcú férfi
kijelentette, hogy a fényes jöv tervezgetése helyett inkább a bosszún kellene törni a
fejüket.
- Mindenünk odalett - mondta. - Nekünk már csak egyetlen örömünk lehet: ha
megöljük azt a gazember Shadwellt.
Többen megpróbálták, letorkolni elkeseredett kishit sége miatt, de a férfi
ragaszkodott hozzá, hogy hallgassák végig.
- A Birodalomban a halál vár ránk - mondta elgyötört arccal. - Csak néhány perc áll
a rendelkezésünkre... hogy elpusztítsuk a Fúga gyilkosait.
- Szerintem felejtsük el a vérbosszút - mondta Nimrod. - Semmi értelme, hogy a
múlton rágódjunk. Inkább tervezzük meg a jöv nket.
Egy-két gúnyos kacaj hallatszott, de a bosszút forraló férfi mindenkit túlharsogott.
- Miféle jöv nket? - kérdezte szinte megmámorosodva a kétségbeesettségt l. - Hát
nézz már ránk! - Sokan lesütötték a szemüket; maguk is tudták, milyen szánalmasan
néznek ki. - A kevesek közül is az utolsók vagyunk. Nincs folytatás, és ezt
mindannyian tudjuk. - Nimrod felé fordult. - Ne beszélj nekem a jöv l! Nincs jöv ,
csak keser ség.
- Ez nem igaz! - mondta Suzanna.
- Te könnyen beszélsz! - förmedt rá a férfi.
- Fog be a szád, Hamel! - mondta Nimrod.
- Nem fogom be!
- Suzanna segíteni akar! - kiabálta Nimrod.
- Mi meg beledöglünk a segítségébe! - ordította Hamel.
Pesszimizmusa a többiekre is átragadt.
- Mit keres itt egy Kakukk?! -fakadt ki valaki. - Miért nem megy vissza a fajtájához?
Suzanna már éppen azon volt, hogy ezt teszi. Semmi kedve nem volt eljátszani a
nbakot. Bántotta, hogy t vádolják. Ugyanakkor kételyei is támadtak. Félt, hogy
talán mégsem tett meg értük mindent, vagy hogy rosszul csinált valamit. De nem
mehetett el. Maradnia kellett de Bono miatt. Nimrod miatt és a többiek miatt, akik a
segítségére szorultak a Birodalomban. Hamelnek azonban bizonyos fokig igaza volt.
Suzanna is érezte, hogy igenis er t adna mindenkinek a Shadwell iránti gy lölet, és
elterelné a figyelmet a veszteségekr l. k persze sokkal többet veszítettek:
Suzannának els sorban ezt kellett szem el tt tartania. egy álmot veszített el, amiben
néhány gyönyör pillanatig gyönyörködhetett. A látólények viszont a világukat.
Egy új hang szólalt meg a vitában: Apolline hangja. Suzanna nem is tudta, hogy itt
van. Meglep dött, amikor Apolline kiemelkedett egy dohányfüstfelh l, hogy is
hozzászóljon.
- Én ugyan meg nem halok senki kedvéért - mondta. - A te kedvedért meg f leg
nem, Hamel.
Tiltakozása Yolande Dorra emlékeztette Suzannát. Úgy látszik, mindig a n k
védelmezik legelszántabban az életet.
- Akkor most mi legyen Shadwell-lel? -- kérdezte valaki.
- Hogyhogy mi legyen? Meg akarod ölni, Hamel? Menj csak! Veszek neked egy íjat
- mondta Apolline. A megjegyzésre egyesek felkacagtak, az ellenz k azonban még
jobban bedühödtek.
- Gyakorlatilag kihaltunk, kedvesem. Kicsit termékenyebb is lehettél volna -
mondta Hamel leplezetlen megvetéssel.
Apolline-ról lepergett a gúnyos szemrehányás.
- Akarod, hogy megpróbáljuk, Hamel? - kérdezre. Hamel egy fintorrai intézte el az
ötletet.
- Én n s ember voltam... - mondta.
Apolline, aki továbbra is élvezte a sérteget sdit, megrázta a fenekét, mire Hamel
köpött egyet. Rosszul tette. Appoline visszaköpött, de sokkal ügyesebben. A lövedék
ártalmatlan volt ugyan, Hamel azonban úgy reagált, mintha legalábbis hasba szúrták
volna: dühödt üvöltéssel Apolline felé vetette magát. Valaki az útjába állt - kapta
meg az Apolline-nak szánt pofont. A civilizált vitának ezzel még a látszata is
szertefoszlott: az egész társaság veszekedni és ordibálni kezdett, miközben Hamel és a
békít folytatták ökölharcukat a felborított székek között. Apolline selyemfiúja
választotta szét ket. A verekedés nem tartott tovább egy percnél, de mindkét férfi
kitett magáért: orrukon, szájukon d lt a vér.
Suzanna szomorúan nézte, ahogy Nimrod megpróbálja csillapítani a kedélyeket.
Olyan sok mindenr l akart beszélni a lényekkel: szerette volna kikérni a tanácsaikat,
szerette volna megosztani velük kényes és bonyolult titkait. De tartott t le, hogy
ebben az ingatag helyzetben mondandója csak a széthúzást táplálná.
Hamel elindult kifelé, átkozva Suzannát, Apolline-t és mindenkit, aki - idézet Hamelt l -
 „a szarok pártjára állt". Nem egyedül távozott. Több mint húszan csatlakoztak hozzá.
Ez után a robbanás után meg sem próbálták folytatni a vitát: a gy lés
tulajdonképpen véget ért. Megfontolt döntésekre senki nem volt képes, és egy ideig
valószín leg nem is lesz. Ezért csak annyiban egyeztek meg, hogy szétszóródnak, és
mindenki megpróbál találni magának egy biztonságos rejtekhelyet. Olyan kevesen
maradtak, hogy az elvegyülés nem jelentett különösebb nehézséget. Kivárják a tél
végét. Addigra talán megnyugodnak a kedélyek.

2.
A gy lés után Suzanna elbúcsúzott Nimrodtól, meghagyva neki a londoni címét.
Nagyon elfáradt; pihenésre volt szüksége.
Két hét után azonban rájött, hogy a semmittevést l 'nemhogy er re kap, hanem
biztosan halad a téboly felé. Elkezdett hát dolgozni, ami bölcs elhatározás volt. A r
munka ritmusának a kialakítása elterelte a figyelmét a közelmúlt kudarcairól és
fájdalmairól. Végre valami kézzelfoghatót csinált -
ha csak fazekakat és tányérokat is , és életébe visszatért a rendszeresség. Még mindig csak ed
ényeket tudott csinálni,
emberi alakokat nem, de a világoknak valahol el kell kezd dniük. Hosszú órákon
keresztül dolgozott, társasága csak a rádió és az agyag szaga volt. Melankóliája nem
múlt el, de gondolatai még így is sokkal vidámabbak voltak, mint remélni merte.
Finnegan megtudta, hogy Suzanna visszatért Londonba; egyik délután megjelent -
kicsípve, mint mindig -, és elvitte Suzannát vacsorázni. Furcsa és megható volt
belegondolni, hogy miközben kalandozott, Finnegan egyfolytában várt rá. Suzanna
elfogadta a meghívást, és soha ennyire nem b völte még el Finnegan társasága. Finnegan -
a t le megszokott szókimondással - kijelentette, hogy k ketten egymásnak
vannak teremtve, és azonnal házasodjanak össze. Suzanna erre az felelte, hogy
bankárokkal elvb l nem köt házasságot. Másnap virágot kapott Finnegantól, és .egy
rövid levelet, amiben csak annyit írt, hogy otthagyja a szakmáját. Rendszeresen
találkoztak. Finnegan melegsége és könnyedsége tökéletes kikapcsolódást jelentett
Suzanna számára: ilyenkor nem fenyegették azok a borús gondolatok, amik rögtön
felbukkantak, ha egyedül volt.
A nyár folyamán és kora sszel olykor-olykor kapcsolatba lépett a lényekkel - bár a
lehet legritkábban, a biztonság érdekében. Egészen jó híreket kapott. A túlél k
többsége visszatért oda, ahol annak idején el deik laktak, és ahol most megbújhattak.
Ennél is jobb hír volt, hogy Shadwellnek és Hobartnak nyoma veszett. Hamel
állítólag kutatni kezdett a keresked után, de semmire nem jutott, és feladta. Ami
Shadwell seregének a maradványait illeti: azok a látólények, akik magukévá tették a
Próféta látomásait, saját maguk szabták ki büntetésüket, amikor felébredtek
evangéliumi rémálmukból, rádöbbentek, hogy elpusztult minden, ami kedves volt a
számukra.
Voltak, akik a megbocsátás reményében szégyenkezve és kétségbeesetten
megjelentek azon a nevezetes gy lésen. Másokat teljesen lezüllesztett a lelküsmeretfurdalás -
legalábbis ez a hír járta. Olyanok is akadtak, akik öngyilkosok lettek. Megint mások -
ahogy Suzanna hallotta -, a legelvetemültebbek, semmit nem bántak
meg, és a Birodalomban néztek további er szak után. Nyilván nem kellett sokáig
keresgélniük.
A szóbeszédekt l és a feltételezésekt l eltekintve azonban nem volt semmi hír.
Miközben a látólények új életük kialakításán munkálkodtak, Suzanna tovább
rendezgette magában régi életét. A Liverpoolba vet dött lényekt l megtudta, hogy Cal
átképezte magát. Suzanna nem lépett vele kapcsolatba, részint gyakorlati
megfontolásból: okosabbnak találták, ha egymástól messze vannak, míg nem tudják
biztosan, hogy az ellenség valóban elt nt. A szándékos hallgatásnak azonban érzelmi
oldala is volt. A Fúgában és a Fúgán kívül sok közös élményben volt részük. Túl sok
ahhoz, hogy egymás kedvesei lehetnének. Kettejük között egészen az elejét l fogva
ott feszült Sz ttesföld. Ez a megmásíthatatlan tény elképzelhetetlenné tette a
romantikus vagy a családi kapcsolatot. Együtt látták meg a Poklot és a
Mennyországot. Ezek után nyilván semmi érdemleges nem következhet.
Cal feltehet leg ugyanezt érezte, mert sem kereste Suzannát. Nem mintha erre
szükség lett volna. Bár nem látták egymást és nem beszélgettek, Suzanna állandóan
érezte a jelenlétét. Testi szerelmüket még csírájában elfojtotta, s ezt néha már bánta.
De ami összkötötte ket, az volt valószín leg minden szerelmes legh bb vágya: k
ketten egy egész világot riztek.

3.
Október közepén Suzanna munkája új és teljesen meglep fordulatot vett. Minden
különösebb ok nélkül a fazekak és tányérok helyett emberi alakokat kezdett csinálni.
Szobrai nem találtak ugyan lelkes fogadtatásra, de valami leküzdhetetlen bels
késztetést elégítettek ki.
Finnegan közben kitartóan ostromolta, vacsorákkal és virágokkal. Suzanna újra és
újra udvariasan elutasította, de ezzel csak szította Finnegan odaadását. Suzanna már
kezdte azt hinni, hogy túlteng benne a mazochizmus: ha kizavarták az ajtón, visszajött
az ablakon.
Amióta Suzanna megismerkedett a Fúgával, bizonyos szempontból ez az id szak
volt a legizgalmasabb; fejében ádáz csatát vívott Sz ttesföld és jelen élete: a „valóság"
címért versengtek. Suzanna tudta, hogy ez Kakukk-gondolkodásmód; tudta, hogy
mindkett valóság. Agya azonban valahogy nem tudta egyesíteni a kett t, sem
Suzannát a két világgal. Mi köze volt Finnegan szerelmének - a mosolygós, agyagos
körm Suzannának - ahhoz a n höz, aki a Sárkánnyal állt szemben? Suzanna nem
bánta volna, ha a mesés id k emlékei valamivel ritkábban látogatják, amikor ugyanis
eszébe jutottak, rosszul lett hétköznapi önmagától.
Ugyanebb l a megfontolásból gondosan ápolta magában az oldószert, ami nem volt
nehéz. A hajdan kiszámíthatatlan er megszelídült, valószín leg a Fúga pusztulása
miatt. De nem hagyta el teljesen Suzannát. Id nként nyugtalankodni kezdett,
megpróbált kinyújtózni, legtöbbször valamilyen környezeti hatásra (beletelt egy kis
id be, míg Suzanna erre rájött). A Birodalomban voltak telített területek: olyan
helyek, ahol Suzanna forrást érzett a föld alatt. Az oldószer minden ilyen helyet
megismert. Ez néha a Kakukkokkal is el fordult, akik rögtön szentesítették is
felfedezésüket, a maguk rövidlátó eszközeivel: tornyokkal és szök kutakkal. De
legalább ugyanannyi hely még feltáratlan volt. Gyanútlanul sétálva az utcán Suzanna
gyakran érezte a mozgolódást a gyomrában, és tudta, hogy a mélyben hatalom lakozik.
Suzanna ez idáig a politikával vagy a pénzzel kapcsolta össze a hatalom fogalmát,
de titkos önmaga sok mindenre megtanította. A képzel er az igazi hatalom: olyan
változásokat képes el idézni, amit a gazdagság vagy a befolyás még csak nem is
remélhet. Suzanna Finneganban is észlelte a képzel er m ködését. Amikor nagy
ritkán sikerült rávennie t, hogy beszéljen a múltjáról, a gyerekkoráról, Suzanna látta,
hogy feje körül meger södnek és megélénkülnek a színek - a képzelet révén Finnegan
egyesült régi önmagával. Ezekben a pillanatokban mindig eszébe jutott a sor Mimi
könyvéb l:
Amit, elképzelünk, arról soha nem szabad lemondani.
Ilyenkor Suzanna még boldognak is érezte magát.

4.
Aztán december harmadik hetében a jobb id k minden halvány reménye hirtclen
szertefoszlott.
Hidegre fordult az id . Nem egyszer en kemény, hanem sarki hidegre. Hó még nem
volt, csak olyan er s fagy, hogy az idegvégz dések akár perzsel t znek is vélhették.
Suzanna tovább dolgozott. Nem akarta abbahagyni az alkotást, bár a petróleumkályha
jó ha nulla fokra felf tötte a kis lakást; kénytelen volt két pulóvert és három zoknit
magára húzni. Úgy belemerült a munkába, hogy szinte észre sem vette a hideget. Csak
gyúrta az agyagot, és sorra megformázta a lelki szemei el tt elvonuló alakokat.

Aztán tizenhetedikén, teljesen váratlanul, beállított Apolline. Az örök özvegy,

tet l talpig feketébe bugyolálva.
- Beszélnünk kell! - mondta, amint az ajtó becsukódott mögötte.
Suzanna beljebb invitálta, és kerített neki egy helyet a rendetlenségben. Apolline
azonban nem bírt leülni, fel-alá járkált a szobában, végül a befagyott ablaknál
állapodott meg. Kifelé bámult, miközben Suzanna leöblítette kezér l az agyagot.
- Követtek? - kérdezte Suzanna.
- Nem tudom - felelte Apolline. - Lehet.
- Kérsz egy kávét?
- Inkább valami er sebbet. Mi van itthon?
- Egy üveg konyak.
- Egy üveg konyak elég lesz.
Apolline leült. Suzanna el kotorta az üveget, amit néha-néha maga háborgatott, és
jókora adagot töltött egy bögrébe. Apolline felhajtotta, újra teletöltötte, aztán megkérdezte:
- Te is álmodtál?
- Mir l kellett volna álmodnom?
- Amir l mindannyian - mondta Apolline.
Sárgás arca és szeme körül a sötét karikák inkább azt sugallták, hogy hetek óta nem aludt.
- Borzalmas dolgokról - folytatta az özvegy -, mintha a világ vége közelegne.
- Ki álmodja ezeket?
- Ki nem? - helyesbítette Apolline. - Mindenki. Mindenki ugyanazt. Ugyanazt a
rettenetes dolgot.
Másodszor is kiürítette a bögrét, és elvette a padról az üveget, hogy még azt is meghúzza.
- Valami rossz fog történni. Mindannyian érezzük. Ezért jöttem, hogy elmondjam.
Suzanna nézte, ahogy Apolline újra tölt magának, közben két kérdés fogalmazódott
meg az agyában. Az els : a látólények rémálmai vajon csak az átélt szörny ségek
elkerülhetetlen következményei, vagy valami több? És ha az utóbbi: vajon miért
nem álmodja?
Apolline zavarta meg a gondolatait, az italtól egy kicsit elmosódott hangon.
- A többiek szerint ez a Korbács lesz. Felébredt, és jön, hogy elpusztítson
bennünket. Ami azt illeti, annak idején ugyanígy jelent meg. El bb az álmokban.
- És szerinted is a Korbács jön?
Apolline hunyorogva lenyelt egy újabb löket konyakot.
- Akármi jön is, nem hagyhatjuk magunkat.
- Gondolod, hogy... támadnunk kellene?
Apolline vállat vont.
- Mit tudom én. Lehet. De hát gyalázat, hogy mindenki milyen passzív. Rossz rájuk
nézni. Csak elvetik magukat, és minden úgy van jól, ahogy van. Mint a szajhák.
Elhallgatott, sóhajtott egy nagyot. Aztán folytatta:
- A fiatalabbak a fejükbe vették, hogy felélesztik az ótudományt.
- Miért?
- Hogyhogy miért? Hogy elpusztítsuk a Korbácsot. Miel tt pusztítana el bennünket.
- Szerinted milyenek az esélyeink?
- Valahol a nulla körül - mondta Apolline. - Istenem, nem tudom! De legalább
megéreztük, hogy jön. Ez is valami. Egy páran már visszamentek azokra a helyekre,
ahol valamilyen er volt. Hátha sikerül összekaparni valamit.
- Ilyen hosszú id után?
- Mi nem méricskélünk - mondta Apolline. - A csodatettek nem öregednek.
- Tehát mit kell keresni?
- Jeleket. Jóslatokat. Tudom is én.
Letette a bögrét, és visszakóválygott az ablakhoz. Keszty s kezével egy
kémlel lyukat vakart a jégvirágok közé. Kikukucskált, töprengett, aztán felmordult,
miel tt újra Suzanna felé fordította összesz kült szemét.
- Tudod, mi az érzésem? - kérdezte.
- Mi?
- Hogy valamit eltitkolsz el lünk.
Suzanna nem mondott semmit, mire Apolline megint felmordult:
- Sejtettem! - mondta. - Ugye azt gondolod, hogy saját magunk ellenségei vagyunk?
Akikre nem lehet titkokat bízni. - Tekintete feketén ragyogott. - Lehet, hogy igazad van -
mondta. - Bed ltünk Shadwellnek, igaz? Legalábbis a többség.
- Te nem?
- Jobb dolgom is akadt - felelte Apolline. - A Birodalomban. Err l jut eszembe,
most is akadna... - Hangja elúszott. - Tudod, azt hittem képes leszek hátat fordítani
nekik. Elfelejtem ket, és vígan élek. De nem ment. Végül is... azt hiszem hozzájuk
tartozom. Igen, hozzájuk tartozom.
- Majdnem elveszítettünk mindent - mondta Suzanna.
- Nemcsak majdnem.
- De. Majdnem.
A vallató szemek kikerekedtek. Suzanna ingadozott, hogy elmondjon-e mindent,
ami a Gy ben történt vele és Callel. Apolline azonban jól látta: tényleg nem merte
rájuk bízni saját varázslatukat. Ösztöne azt súgta, hogy ; egy kicsit még riznie kell a
Szöv szék titkát. Ugyhogy " inkább csak ennyit mondott:
- Hiszen életben maradtunk.
Apolline, aki tisztában volt vele, hogy egy lényeges vallomás közelébe került, de
megtagadták t le, a földre köpött.
- Sovány vigasz - mondta. - A Birodalmat túrjuk az orrunkkal, mint valami állatok,
hogy hátha kiszimatolunk valamit. Szánalmas.
- Miben segíthetek?
Apolline harapós kedvében volt. Látszott rajta, hogy legszívesebben bohócot
csinálna a fondorkodó Kakukkból.
- Nem vagyunk ellenségek - mondta Suzanna.
- Nem?
- Tudod, hogy nem. Mindent megteszek, amivel segíthetek.
- Nagyszer - felelte Apolline kevés meggy déssel. - Az ablak felé nézett; nyelve
egy udvarias szó után kutatott. - Jól ismered ezt a nyomorult várost? - kérdezte végül.
- Elég jól.
- Tudnál esetleg te is keresni? Mindenfelé, amennyit csak lehet.
 - Persze. Feltétlenül.
Apolline el halászott a zsebéb l egy darab papírt, egy kitépett füzetlapot.
- Van itt egypár cím - mondta.
- És te hol leszel?
- Salisburyben. Volt ott egy mészárlás, még a sz ttes el tt. Az egyik legszörny bb,
száz gyerek halt meg. Remélem, találok valamit.
Figyelme hirtelen a polcok felé fordult, ahol Suzanna a legutóbbi munkáit tartotta.
Odament: szoknyája az agyagos földön csúszott utána.
- Mintha azt mondtad volna, neked nincsenek rémálmaid - jegyezte meg Apolline.
Suzanna végignézte a szobrokat. Annyira elmélyedt a munkában, hogy meg sem
figyelte a kész m vek hatását vagy a mögöttük munkáló következetes rögeszmét.
Most felfedezte. Emberi alakok voltak, de teljesen eltorzítva, mintha (a gondolatra
bizseregni kezdett a fejb re) valami emészt t zben kínlódnának, az utolsó
pillanatban, miel tt a lángok szétégetnék az arcukat. Az utóbbi id ben egyáltalán nem
használt mázt: ezeken a szobrokon sem volt, és csak elnagyoltan munkálta meg ket.
Talán azért, mert a tragédiát még nem írták meg? Mert egyel re csak egy ötlet volt a
jöv lázas agyában?
Apolline levette az egyik figurát, ujjával végigsimította eltorzult vonásait.
- Te ébren álmodtál - mondta, és most már Suzanna is tudta, hogy pontosan ez történt.
- Életh - mondta az özvegy.
- Ezt hogy érted?
Apolline visszatette a polcra a szenved figurát.
- Ezek mi vagyunk.

III. RIADÓ

Az els rémálom éjjelén Cal egyedül aludt.

A Vénusz-dombon kezd dött: ott bolyongott holtfáradtan, álmosan. A katasztrófa
el érzete - amit csak az álmok képesek ilyen bizonyossággal megsúgni - azonban
figyelmeztette, hogy ne aludjon el. Nem hunyta hát le a szemét, hanem csak állt a
meleg földön, és nézte a körötte mozgó alakokat. Mintha egy hegy mögé leereszkedett
nap fénye világította volna meg ket. Egy férfi táncolt mellette, szoknyája mint az él
selyempapír. A magasban egy lány repült el, n i illat úszott mögötte a leveg ben. A
ben egy pár szerelmeskedett, egyikük felsikoltott. Cal nem tudta, vajon az öröm
vagy a rettenet sikolya volt-e, de rohanni kezdett a domboldalon, és valami üldözte -
valami hatalmas és könyörtelen:
Futás közben kiabált, hogy riassza a szerelmeseket, a madárlányt és a táncost, de hangja -
akár egy egér cincogása - szánalmasan vékony és halk volt. A f hamvadni
kezdett. A szerelmesek teste lángba borult; egy pillanattal kés bb a lány lezuhant a
leveg l, és t is elemésztette a t z. Cal ismét felkiáltott, most a rettenett l, és
megpróbálta átugrani a lángokat, ahogy a f ben közeledtek felé. Nem volt elég fürge:
sarkába belekapott a t z. Érezte, hogy a forróság kúszik felfelé a lábszárán.
Üvöltve száguldott, de már nem a Vénusz-dombon, hanem ismer s, gyerekkora óta
ismert utcákon. Éjszaka volt, és sötét; a lámpákat összetörték, meztelen talpát
felszedett utcakövek hasították.
Üldöz je ott loholt a nyomában, elszenesedett sarkai szagát követve.
Cal tudta, hogy el bb-utóbb beéri t, ezért futás közben valami menedéket keresett,
de az ajtókat - még a gyerekkori barátok házánál is - beszegezték, az ablakokon táblák.
Semmilyen segítségre nem számíthatott. Nem tehetett mást, mint hogy rohant,
rohant, azt a hiú reményt táplálva, hogy a szörny esetleg talál magának valami
csábítóbb zsákmányt.
Megpillantott egy kis keresztutcát, azon futott tovább. A sarkon befordult, a
következ n újra befordult. Az utca végén egy téglafalat látott, benne egy ajtó. Cal
berontott. Csak ekkor vette észre, hogy elkerülhetetlen útja hová vezetett.
Rögtön felismerte az udvart, bár a k kerítés kétszer olyan magas volt, mint amikor
el ször itt járt. A kapu, amin egy perccel ezel tt belépett, bezáródott. Mimi
Laschenski házának udvarán állt. Egyszer, egy másik életben ezen a k kerítésen állt,
err l esett le, és került zuhanása végén a Mennyországba.
Most nem volt sz nyeg az udvarban, és nem volt semmilyen él lény, madár vagy
ember, aki vigasztalhatta volna. Csak , az udvar négy sötét sarka, és üldöz je hangja,
ahogy rejtekhelye felé közeledett.
Behúzódott az egyik sarokba, és leguggolt. Sarkát nem érezte - nem volt mit -, a
rémületet annál inkább. Rosszul lett a félelemt l.
A szörny közeledett; búvóhelyér l Cal érezte a melegét. Nem az élet melege volt -
nem izzadság vagy lehelet -, hanem száraz, kialudt t z; srégi, könyörtelen; egy
kemence, amelyben a világ összes jósága elhamvasztható. És most már közel volt: a
fal másik oldalán.
Cal visszafojtotta a lélegzetét. Bénító fájdalmat érzett a hólyagjában. Reszket
kezeivel a lába közé markolt. Add, hogy elmenjen, könyörgött a sötétségnek; add,
hogy ne bántson, és megígérem, hogy nagyon jó leszek; esküszöm, jó leszek.
Cal maga sem hitte, hogy ekkora szerencséje lehet: könyörgése meghallgattatott - a
szörny feladta az üldözést, és visszafordult. Cal megkönnyebbült, de nem mozdult,
míg álomérzéke meg nem súgta, hogy üldöz je végleg elvonult. Csak ekkor mert
felállni, ízületei ropogtak.
Most már hólyagja követel dzésének is engedhetett. A fal felé fordult, lehúzta a
cipzárját. A szörny tüze felforrósította a téglát, sistergett rajta a vizelete.
Hirtelen kisütött a nap, fénye elárasztotta az udvart. De nem, nem a nap ragyogott:
üldöz je jelent meg újra, a , fal fölé emelkedett. Feje forróbb volt száz nyári napnál,
kemencepofája kitátva.
Cal nem állhatta meg, hogy ne nézzen a képébe, bár tudta, megvakítja. Ezer és ezer
szemet látott szorosan egymás mellett, hatalmas kerekeken; az idegszálak megannyi
fényes fonál - kilógtak, majd a szörny gyomrában összecsomózódtak. Rengeteg,
rengeteg szeme volt, de Cal nem nézhette tovább: a forrósag felgyújtotta a testét,
tet l talpig lángba borult.
Üvöltött.
Egyszer csak elt nt az udvar, és Cal újra a Vénusz-dombon volt, de most nem
földet és köveket látott, hanem húst és csontokat. Saját teste felett repült, egy világ
felett, ami lángolt, és porrá égett. Üvöltése a világ üvöltése volt - egyre hangosodott és
hangosodott, ahogy mindkettejüket elemésztette a t z.
Elég!
Cal felébredt - az ágy közepén összegabalyodva egy kínlódó emberkupac. A
hihetetetlen mennyiség izzadság talán még t z eloltásához is elég lett volna.
Vagy mégsem? Lelki szemei el tt még hosszú percekig égett a t z, lángjai lobogtak.

2.

Cal tudta, ez több volt egy rémálomnál - látomás volt. Egy éjszaka kimaradt, aztán
újra visszatért, és aztán még egyszer. A részletek kicsit módosultak (másik utca, más
könyörgés), de lényegét tekintve ugyanaz a figyelmeztetés volt. Vagy jóslat.
 Eltelt néhány nap, míg negyedszer is ugyanezt álmodta. Ekkor Geraldine-nal aludt.
Bár mindent megtett, hogy felébressze Calt - azt mondta, ordított -, nem lehetett
felrázni t, míg az álom véget nem ért. Amikor Cal végre kinyitotta a szemét,
Geraldine rémülten zokogott mellette.
- Azt hittem, haldokolsz - mondta Geraldine, és Cal érezte, hogy majdnem ez
történt. Úgy érezte, szíve nem bír már el több borzalmat, bele fog roppanni.
A látomás azonban nemcsak Cal halálát ígérte: elpusztultak azok is, akiket - mint
saját teste részeit - a Vénusz-dombon látott. Katasztrófa közeleg, és kürtja az utolsó
látólényeket is, akik, a maguk módján, olyan közel állnak hozzá, mint a saját teste. Cal
így értelmezte a látomást.
Egész novemberben rettegett az alvástól és az álmoktól. Az éjszakák egyre
hosszabbak lettek, a világosságból egyre kevesebb jutott egy napra. Olyan volt,
mintha az év is álomba süppedne, és Cal álma az éjszaka agyában alakulna ki.
December els hetében - amikor alighogy lehunyta a szemét, az álom rögtön megérkezett -
Cal tudta, beszélnie kell Suzannával. Meg kell találnia t, és el kell mondania, mit látott.
De hogyan? Levelében világosan megírta: majd megkeresi t, ha lehet. Cal nem
tudta sem a címét, sem a telefonszámát.
Kétségbeesésében az egyetlen hírforráshoz fordult, aki minden csodát nyilvántartott.
El vette Vergidius Gluck névjegykártyáját, és tárcsázta a számot.
Nem felelt.

IV. A HALANDÓK SZENTÉLYE

1.
Egy nappal Apolline látogatása után - az egész országban tomboló sarki hidegben,
amikor óráról órára csökkent a h mérséklet - Suzanna elindult, hogy felkeresse a
listán szerepl címeket. Az els helyen csalódnia kellett: a kérdéses ház helyén és
környékén csak romokat talált, az épületeket bontották. Megnézte a térképet, hogy jó
helyen jár-e. Az egyik munkás felállt a megboldogult tet szerkezet maradványaiból
rakott t z mell l, és odaballagott Suzannához.
- Már nem látszik semmi - mondta. Undor ült ki az arcára, amit Suzanna nem tudott
mire vélni.
- Itt állt a hetvenkettes számú ház? - kérdezte Suzanna.
- Maga nem olyannak néz ki - felelte a férfi.
- Ne haragudjon, én...
- Nem olyan bámészkodós fajtának.
Suzanna megrázta a fejét. A férfi arckifejezése megenyhült, rnintha rájött volna,
hogy tévedett.
- Nem a gyilkosság miatt jön? - kérdezte.
- Milyen gyilkosság?
- Itt lakott az a pasas, aki kinyírta a gyerekeit. Mind a hármat. Egész héten jöttek az
emberek, vitték a téglákat..
- Én err l nem tudtam.
Suzannának felderengett valami szörny újságcikk: egy látszólag egészséges férfi -
és szeret családapa megölte alvó gyerekeit, aztán öngyilkos lett.
- Bocsánat - mondta a férfi. - Csak kiakadtam ezeken a szuvenír-gy jtöget kön.
Szerintem nem normálisak.
Elfintorodott, aztán sarkon fordult, és visszament rizni a tüzet.
Nem normális. Suzannának eszébe jutott, hogy a Rue Streeten Violet Pumphrey
ugyanezt mondta Mimi házáról. Vannak házak, amelyek nem egészen normálisak.
Igaza volt. A gyerekek, akik itt meghaltak, talán ugyanannak a megnevezhetetlen
félelemnek lettek az áldozatai. Gyilkosuk vagy a házban m köd er kt l akarta
megkímélni ket, vagy a saját félelmét l akart vérükkel megszabadulni. Bárhogyan
történt is, gondolta Suzanna, semmi értelme, hogy itt vesztegesse az idejét - füstb l és
törmelékb l egyel re nem tud jósolni.

2.
A következ helyszín nem ház volt, még csak nem is rom, hanem egy templom a
városközpontban - Szent Philomena és Callixtus temploma. A nevek semmit nem
mondtak Suzannának; valami sokadrangú vértanúk lehettek. Modern irodaházak
között állt a jelentéktelen, vörös téglából készült épület, mellette egy elhanyagolt;
szemetes temet . Ez sem volt biztatóbb, mint az el címen a gyilkos ház romjai.
Suzanna még be sem lépett, amikor az oldószer jelezte, hogy ez az egyik telített
hely. A templom belseje is ezt sugallta: a hideg, nyugalmas utcáról Suzanna rejtélyek
közé érkezett. Nem kellett hív nek lennie, hogy a gyertyafény és a tömjénillat
elb völje, hogy meghatódjon a Madonna és a gyermek Jézus láttán. Tudományos
sz rszálhasogatás, hogy történeti vagy kitalált személyek voltak-e - ezt a Fúgától
Suzanna már megtanulta. Csak az számít, hogy megindítsák a képzeletét, ez pedig
megtörtént: Suzanna az élet és az életen túli élet reményét látta bennük. Öt-
hat ember ücsörgött a padokon. Imádkoztak; vagy egyszer en egy szusszanásnyi
pihen re tértek be. T désüket tiszteletben tartva Suzanna a lehet leghalkabban
lépkedett az egyik oldalhajóban az oltár felé. A szentély korlátjához közeledve egyre
biztosabban tudta, hogy jó helyen jár. Érezte, hogy valaki figyeli. Körülnézett. Egyik
hív sem t nézte. Amikor visszafordult az oltár felé, talpa alatt a k vékonyodni
kezdett, aztán teljesen elt nt. Suzanna a leveg ben állt, és a mélyben megpillantotta a
templom labirintusszer gyomrát. Katakombák voltak a föld alatt. Onnan sugárzott az er .
Két-három másodperc múlva a látvány szertefoszlott. Suzanna szédült; a korlátba
kapaszkodott, aztán amikor magához tért, keresni kezdte a kriptába vezet lejáratot.
Választási lehet ség nem volt: egyetlen ajtót látott, az oltártól balra. Elindult felfelé
a lépcs n, és éppen odaért az ajtóhoz, amikor kilépett rajta egy pap.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte egy parányi mosoly kíséretében.
- A kriptát keresem - mondta Suzanna.
A mosoly elpárolgott.
- Itt nincs kripta - mondta a pap.
- De van. Láttam! - vágta rá Suzanna. Nyerseségéért az oldószer volt a felel s:
felbolydult és elernyesztette Suzanna testét, ahogy elhaladt Krisztus tekintete el tt.
- Kérem, oda nem lehet bemenni. A kripta zárva van.
- Muszáj bemennem! - mondta Suzanna.
Makacssága szinte áhítatot váltott ki a papból. Amikor újra megszólalt, suttogó
hangjában izgatottság érz dött.
- Engedélyt kell kérnem - mondta.
- Megadom - mondta Suzanna. Hangja nem a torkából, a gyomrából jött.
- Nem tudna várni egy kicsit? - motyogta a pap. Ez volt az utolsó próbálkozása.
Amikor Suzanna válaszra sem méltatta, elállt az útjából, és hagyta, hogy bemenjen az
ajtó mögött lév helyiségbe.
- Mutassam az utat? - kérdezte. Hangja alig hallatszott.
- Igen.
Egy függönyhöz vezette Suzannát. A függöny mögött egy ajtó volt. A pap
elfordította a kulcsot a zárban, kitárta az ajtót. Száraz, áporodott leveg csapta meg
Suzannát, és el nt egy meredek lépcs . Suzanna nem félt. Vonzotta, susogva
csalogatta lefelé az er . Ez nem sír volt. Vagy ha igen, a halottak agya nemcsak a
rothadással foglalkozott.

3.
Amikor a templomban feltárult el tte, Suzanna nem tudta megállapítani, hogy a
kripta milyen mélyen van a föld alatt. A keresztel kápolnából kisz feny csak a
lépcs sor töredékét világította meg. Húsz lépcs fok után Suzanna már egyáltalán nem
látta az el tte haladó papot.
- Meddig megyünk még? - kérdezte.
A pap meggyújtott egy gyertyát. A láng er lködve kapkodott egy kis leveg után,
de tétova fényénél Suzanna látta, hogy a pap rémülten nézi t. Háta mögött folyosók, a
falakban mélyedések.
- Nincs itt semmi - mondta szomorkásan. - Sajnos már nincs.
- Akkor is meg kell néznem.
A pap bágyadtan bólintott, mint aki már meg sem próbál ellenállni, és a gyertyával
a kezében elindult Suzanna el tt: A falakban a mélyedések nem voltak üresek:
koporsók sorakoztak bennük a földt l a mennyezetig. „Egészen kellemes lehet így a nemlét -
gondolta Suzanna - fejt l-lábtól mindenütt cimborák." A kulturált környezet
csak fokozta a folyosó végén elé táruló látvány hatását.
- Ugye, ezt akarta látni? - kérdezte a pap, amikor kinyitotta a helyiség ajtaját.
Suzanna belépett, a pap követte. A terem olyan hatalmas volt, hogy a csenevész
gyertyaláng szinte semmit nem ért. Annyi azért kiderült, hogy itt nem koporsók
vannak, hanem csontok - ezer és ezer csont végig a falakon és a mennyezeten.
A pap meggyújtotta a combcsont és koponya, gyertyatartókban lév kanócokat. A
lángok fényénél megmutatkozott a csontrajongó nagyszabású alkotása. Több száz
ember földi maradványaiból álltak össze az óriási szimmetrikus minták: sípcsont és
borda cikornyás alakzatai, középen koponya fürtökkel; lábfej- és ujjcsontokból készült
különleges mozaikok, fogakkal és körmökkel díszítve. A legapróbb részletet is
gondosan kidolgozták, amit l csak még rettenetesebb lett - egy morbid lángész remekm ve.
- Ez mi? - kérdezte Suzanna.
A pap értetlenül meredt Suzannára.
- Hogyhogy mi? A szentély.
- ...szentély?
A pap közelebb ment a látogatóhoz.
- Maga nem tudja?

Düh és félelem lobbant a pap arcán.

- Becsapott! - mondta. Leheletét l a lángok megremegtek. - Hazudott! Takarodjon!
- Megragadta Suzanna karját, és az ajtó felé lökdöste. - Ide tilos...
Suzannának fájt, ahogy a pap megszorította a karját. Az oldószer támadásra
készül dött, alig lehetett visszafogni. Mint kiderült, nem is kellett: a pap figyelme a
gyertyákra terel dött. A lángok fényesen, eszeveszetten lobogtak. A pap elengedte
Suzanna karját, és hátrálni kezdett a Szentély ajtaja felé. A tüzek a falon most már
fehéren izzottak. A pap haja szála a szó szoros értelmében az égnek állt, tátott
szájában bénán hevert a nyelve.
Suzanna egyáltalán nem ijedt meg. Nem tudta, mi történik, de élvezte; lubickolt az
er ben, ami a feje körül lebegett. A pap közben kijutott az ajtón; már a folyosón
rohant a lépcs felé. Közeledtére a koporsók zörögni kezdtek a mélyedésekben,
mintha így köszöntenék a szentélyben készül eseményt. A helyiség közepén egy
alak kezdett testet ölteni, a poros leveg l és a földön elszórt csontokból toborozva
tagjait. Suzanna érezte, hogy az karjából és arcából is ki-kicsippent néhány darabkát.
Most vette észre, hogy nem is egy, hanem három alak állt össze. A középs Suzanna
fölé tornyosult. A józan ész talán a menekülést javasolta volna, de - bármilyen
képtelenségnek t nik is - itt, a halál társaságában, Suzanna teljes biztonságban érezte magát.
Kíváncsian figyelte a fejleményeket. Lassú, inkább megnyugtató, mint ijeszt
táncot járt el tte a por - a két széls alak önfeláldozóan a harmadiknak ajánlotta
félkész testét. Az még így is csak egy porszellem volt; alig bírta egybetartani magát. A
kialakuló vonásokban Suzanna azonban felfedezte Immacolatát.
Szentélyének soha nem találhatott volna tökéletesebb helyet. Mindig is a halál volt
a szenvedélye.
A pap reszketve imádkozott a folyosón, de a szürke, csillogó port nem indította
meg. A szellemarcon egyesültek a három n vér vonásai: a Boszorkány szenilitása,
Magdalena érzékisége és Immacolata arcának különleges szimmetriája. Hihetetlen, de
a szintézis m ködött: az ellentmondások feszültségét finommá és rugalmassá tette az
érzékeny szerkezet. Suzanna úgy érezte, hogy ha riagyobb lélegzetet venne, az egész
szétrepülne.
A szellem megszólalt. A hang minden kétséget kizáróan Immacolata hangja volt,
bár valamelyest megenyhült. Lehetséges, hogy még egy kis vidámság is érz dött benne?
- Örülünk, hogy eljöttél - mondta. - Megkérnéd az Ádám-ivadékot, hogy távozzon?
Beszélnem kell veled!
- Mir l kell beszélned?
- Semmir l, amíg t itt van - mondta a szemcsés szellem. - Kérlek, vezesd ki! És
nyugtasd meg, hogy nincs semmi baj! Olyan babonásak ezek a férfiak...
Suzanna szót fogadott: a dörömböl koporsók között odament a kucorgó paphoz,
felsegítette.
- Legyen szíves kimenni! - mondta neki. - A hölgy így kívánja.
A pap rettegve nézett Suzannára.
- Soha... soha nem hittem el...
- Nyugodjon meg! Nincs semmi baj - mondta Suzanna.
- Maga is jön?
- De én már nem tudok visszajönni - figyelmeztette Suzannát. Arcán könnyek csorogtak.
- Persze, megértem. Menjen csak. Miattam ne aggódjon.
Nem kellett biztatni - rohant felfelé a lépcs n, mint akit puskából l ttek ki. Suzanna
visszament a folyosón - a koporsók továbbra is zörögtek -, és megállt Immacolata el tt.
- Azt hittem, meghaltál - mondta.
- Mi az, hogy „meghaltál"? Egy szó, egy Kakukk-szó a test kudarcára. Semmit nem
jelent. Ezt te is tudod, Suzanna.
- Miért jöttél ide?
- Hogy törlesszem az adósságomat. A Szöv szék templomában nem hagytad, hogy
a földre zuhanjak. Emlékszel?
- Igen.
- Én is. Az ilyesmit soha nem szabad elfelejteni. Most már tudom. Most már sok
mindent tudok. Látod, milyen nagyszer en megvagyunk a n véreimmel? Soha el nem
választhatnak bennünket. Egy agy, hármas egység. Én vagyok mi: Beláttuk, hogy
gonoszok voltunk. És megbántuk.
Ha Suzanna kételkedett volna a vallomás szinteségében, az oldószer - szemébe és
torkába tolulva - meggy zte, hogy elhiheti. A kísértetben - és erejében - már nem volt
gy lölet. De vajon mit akarhat? Suzannának nem kellett megkérdeznie - a kísértet
tudta, min gondolkodik.
 - Figyelmeztetni akarlak - mondta.
- Mire? Shadwellre?
- most már csak egy apró része a veszélynek. Egy töredéke.
- A Korbácsnak?
A szellem beleborzongott a névbe, bár jelen állapotában nyilván nem fenyegette t
semmilyen veszcly. Suzanna nem várta meg a válaszát. Fölösleges lett volna
szépítgetni a tényeket.
- Shadwellnek mi köze van a Korbácshoz? - kérdezte.
- keltette fel.
- De miért?
- Mert úgy érzi, bemocskolta t a varázslat - mondta a por. - Megrontotta ártatlan
keresked lelkét. És nem nyughat, míg ki nem irtott minden csodatev t.
- És a Korbács lesz a fegyvere?
- Legalábbis ezt hiszi. Valójában a dolog ennél sokkal... összetettebb.
Suzanna végigsimította a homlokát; gondolkodott, vajon mit is kellene megtudnia.
Egy nagyon egyszer kérdés jutott az eszébe:
- Miféle teremtmény ez a Korbács?
- A válasz talán csak egy újabb kérdés - mondták a n vérek. - Azt gondolja
magáról, hogy Uriel.
- Uriel?
- Egy angyal.
Suzanna majdnem elnevette magát ezen a képtelenségen.
- Ezt hiszi magáról, a Biblia alapján.
- Én ezt nem értem.
- Tulajdonképpen mi sem nagyon, de amit tudunk, azt elmondjuk. A Korbács egy
szellem. Hajdanában valahol rködött, a varázslatot rizte. Egy kertben, bár egyesek
szerint ezt is csak találta ki.
- És miért akarja elpusztítani a látólényeket?
- A látólények ott, abban a kertben születtek elrejtve az emberlények el l, mert
varázserejük volt. És egyszer csak elszöktek.
- Uriel pedig...
- Uriel pedig ott maradt egyedül. rizte a semmit. Évszázadokon keresztül.
Suzanna gyanította, hogy ezt az egészet nem nagyon fogja elhinni, de azért
kíváncsi volt a történet végére.
- És? Mi történt vele?
- Meg rült, mint mindenki, aki a szolgálat rabja, és egyszer csak nem kap több
utasítást. Elfelejtette, hogy ki és mi a dolga. Egy jó ideje nem tudott már semmir l,
csak a homokról, a csillagokról és az ürességr l.
- Ugye, megértitek... Ezt elég nehéz elhinni. Nem vagyok keresztény.
- Mi sem - mondta a hármas egység.
- De szerintetek igaz ez a történet?
- Szerintünk van benne igazság is.
A válaszról Suzannának eszébe jutott Mimi könyve és minden, ami benne volt. Azt
gondolta, Tündérország csak a mesében létezik. Aztán amikor bejutott a könyv
lapjaira, és közös álmaik rengetegében összecsapott Hobarttal, rájött, hogy tévedett.
Abban a történetben is volt igazság: ebben miért ne lehetne? A különbség csak annyi,
hogy a Korbács ugyanabban a való világban él, ahol . Nem metafora, nem álom - valóság.
- De ha egyszer nem tud semmir l, akkor hogyan emlékezhet? - kérdezte Suzanna a
szellemt l.
- Nem biztos, hogy emlékszik - mondta Immacolata. - Az Édent keresték, akik
rátaláltak, még száz évvel ezel tt. A Korbács pedig kiolvasta fejükb l a Paradicsomról
szóló történetet, és beleélte magát, hogy az róla szól. Még nevet is adott magának. Uriel,
Isten lángja. Az elveszett Éden kapuit rz angyal.
- És tényleg az Édent rizte?
- Ez nekem éppoly hihetetlenül hangzik, mint neked. Urielnek viszont nem. Bármi
legyen is az igazi neve - ha egyáltalán van neki -, azt rég elfelejtette. Angyalnak
képzeli magát. És ha így képzeli, akkor így van.
Suzanna ebben igazat adott Immacolatának. Ha Sárkánynak képzelte magát a
könyvben, miért ne képzelhetné magát angyalnak egy megtébolyodott?
- Természetesen megölte azokat, akik rátaláltak - mondta Immacolata -, aztán
elindult, hogy megkeresse a szökevényeket.
- A látólényeket.
- Illetve az utódaikat. És majdnem el is pusztította ket. Csakhogy túljártak az
eszén. Bár nem értették, miért üldözi ket, elrejt zni viszont nagyon tudtak. Innent l
kezdve már ismered a történetet.
- Na és Uriel? Mit csinált, amikor elt ntek a látólények?
- Visszatért az er djébe.
- Ahol Shadwell mégtalálta.
- Pontosan.
Suzanna ezen eít dött egy kicsit, aztán rákérdezett az egész történet
leglényegesebb pontjára:
- És Isten?
A hármas egység nevetett; bukfencezve szállingóztak a porszemek.
- Ez Isten nélkül is érthet . De ha volt is egy Teremt - egy er , amelynek Uriel a része -
, elhagyta a derék rt.
- Most már csak azt mondd meg, mitév k legyünk. Felmerült, hogy esetleg az
ótudomány...
- Igen, hallottam.
- Az legy zheti? - kérdezte Suzanna.
- Nem tudom. Egy biztos: nekem annak idején volt egy két csodatettem, aminek
biztos, hogy nem örülne.
- Akkor segíts!
- Arra már képtelenek vagyunk, Suzanna. Te is látod az állapotunkat. Csak por és
akarater maradt, semmi más. Vissza-visszajárunk ide, a szentélybe, ahol istenítenek
bennünket, aztán majd jön a Korbács, és ezt is szétrombolja.
- Biztos vagy benne, hogy megteszi?
- Ez a szentély a varázslat szent helye. Shadwellnek az lesz az els dolga, hogy ezt
elpusztíttassa. Mi pedig védtelenek vagyunk. Figyelmeztettünk, mindössze ennyit tehetünk.
- Köszönöm.
A kísértet kimerült, ingadozni kezdett.
- Valamikor... nagyszer csodátetteink voltak - mondta Immacolata. A por lassan
elszállt, a csontszilánkok a földre hullottak. - Valamikor varázslat volt minden
leheletünk, és nem féltünk semmit l.
- Talán visszajön még az az id .
Néhány másodperc alatt a hármas annyira megritkult, hogy már alig látszottak.
Hangjuk azonban még hallatszott:
- Rajtad múlik, testvér... - mondták.
Aztán elt ntek.
V. NYÍLT LÁNG

1.
Két hónappal Mimi Laschenski halála után eladták a házat, ahol több mint fél
évszázadon keresztül lakott. Az új tulajdonosok potom pénzen jutottak hozzá,
tekintettel a ház rozzant állapotára. Hetekig tartott a felújítás, végül beköltöztek. Aztán
- nem sajnálva a ráfordított id t és pénzt - egy hét múlva kiköltöztek, pontosabban
kimenekültek. Azt állították, hogy a házban szellemek járnak. Hogy az üres szobák
morognak, a sötétben valami nagy test alakok mászkálnak, és - ami a legborzasztóbb
- átható macskaszagtól b zlik az egész ház, hiába sikálják, súrolják. Ezt mondták,
pedig úgy ránézésre egészen értelmes embereknek látszottak.
A Rue Street tizennyolc kiürült, és úgy is maradt. A városnak ebben a végében az
ingatlanok különben is rosszul mentek, és a házról kering pletykák még azt az egykét érdekl
t is elriasztották. A házat végül megszállták a hajléktalanok, akik otttartózkodásuk hat nap
ja alatt sikeresen eltüntették a többhetes felújítás nyomait. A
huszonnégy órán át folyó orgiáknak azonban a hatodik éjszaka közepén hirtelen vége
szakadt. A házfoglalók reggelre ismeretlen helyre távoztak, méghozzá - a lépcs kön
szanaszét hever holmijaik alapján - meglehet sen sietve.
A háznak ezután nem akadt lakója - sem törvényes, sem egyéb -, és a róla szóló
pletykákat is kiszorították az elevenebb témák. Ott éktelenkedett tovább az utcában:
ablakait beszögezték, a falakról mállott a vakolat.
Egészen addig a decemberi éjszakáig, amelynek eseményei teljesen megváltoztatták
az utcaképet, és végleg eldöntötték, hogy a házban, ahol Mimi Laschenski leélte
magányos életét, soha többé nem lakhat senki.

2.
Ha netalán Cal látta volna az öt alakot, akik azon az éjszakán belopakodtak Mimi
Laschenski házába, vezet jükben nehezen ismerte volna fel Balm de Bonót. A
kötéltáncos haja olyan rövidre volt nyírva, hogy szinte kopasznak látszott; arca
lesoványodott, vonásai megkeményedtek. Talán még ennél is jobban megváltozott
Toller külseje. Cal t Starbrock birtokán látta utoljára, fenn a kötélen. Találkozásuk
után néhány órával Toller kötéltáncosi pályafutásának váratlanul vége szakadt. A
Próféta emberei jól elbántak vele: eltörték a lábát, bezúzták a koponyáját - csoda, hogy
életben maradt. Starbrock harmadik tanítványa, Galin h si halált halt, miközben
mestere birtokát védte a barbároktól.
De Bono indítványozta, hogy menjenek el a Laschenski-házba - ahol oly sokáig
hevert a sz ttes -, hátha maradt ott valami az ótudományból. Tolleren kívül még
három társa volt; Baptista Dolphi, akinek az apját lel tték Capra házában; kedvese:
Otis Beau és az a lány Ilyennincsb l, akit egy ablakpárkányon látott meg Cal, és
papírszárnyai voltak. A Vénusz-dombon is találkoztak: a lány csodálatos papír- és
fényvilágot tárt Cal elé, amelynek emléke megmentette t a teljes kétségbeesést l a
következ nehéz órákban. Leah volt a lány neve.
Ötük közül Leah csodatettei voltak a leger sebbek, és érzékelte legjobban más
csodák jelenlétét. A Laschenski-házban is nyomozta ki, hogy melyik szobában
feküdt Sz ttesföld: a második emeleti utcára néz szobába vezette a kis csapatot.
- A ház tele van visszhangokkal - mondta. - Az r és valamilyen állatok hangját
hallom. Kell egy kis id , míg eligazodom közöttük. .. - Letérdelt a szoba közepén, és a
földre fektette a tenyerét. - . .. de itt volt a sz ttes, ez biztos.
Otis odament hozzá. Leguggolt, és is letette a kezét a földre.
- Én semmit nem érzek - mondta.
 - Itt volt, hidd el - mondta Leah. - Itt volt.
- Szedjük fel a sz nyeget - javasolta Toller. - Úgy talán tisztább jeleket kapunk.
Az elmenekült tulajdonosok bolyhos, plüss padlósz nyegét a házfoglalók derekasan
összemocskolták, de Bonóék pedig - miután lehordták róla a bútorroncsokat most fel
is szaggatták. Teljesen elcsigázta ket a m velet, az expedícióra való felkészülés során
ugyanis - mestere módszereire hivatkozva - de Bono csak minimális alvást és evést
engedélyezett az utóbbi napokban. Fáradozásuk azonban nem volt hiábavaló: amikor a
lecsupaszított deszkákra helyezték tenyerüket, kifinomult érzékeik azonnal jeleztek.
Most már Otis is érezte a visszhangokat.
- Én szinte magam el tt látom a sz ttest - mondta Baptista.
Így voltak ezzel a többiek is.
- És most mit csinálunk? - kérdezte Otis Leahtól, de az meg sem hallotta a kérdést,
annyira elmerült a visszhangokban. Otis de Bonóhoz fordult. - Te tudod?
De Bono nem tudta. Bár mindenkivel hajlandó volt hosszasan elbeszélgetni a
témáról, az igazság az volt, hogy vaktában tapogatoztak. Tudomása szerint nem
létezett semmilyen biztos módszer, amelynek segítségévél meg lehetett volna
közelíteni a felidézett csodatetteket. Titokban azt remélte, hogy majd az er k
szellemei jönnek ide, ha ráébrednek a keresgél k szorongatott helyzetére. Ha ujjaikból
ezt nem érzik meg, nincs mit tenni. Kénytelenek lesznek csodatettek nélkül, védtelenül
várni, hogy a rémálmok jóslata bekövetkezzék. Ez pedig - de Bono efel l nem kételkedett -
egyenl a halállal.

3.
Hajnali háromkor Cal felriadt. Álma hasonlított ugyan az el éjszakák
borzalmaihoz, mégis volt néhány jelent s eltérés. Egyrészt nem egyedül, hanem de
Bonóval volt a Vénusz-dombon;. együtt menekültek a szörny el l. Valami
utcalabirintusba jutottak, amely - ha a megszokott módon folytatódik az álom - a Laschenski-
ház udvarába kellett, hogy vezessen. Most nem ez történt. Az utcában
egyszer csak elváltak, és Cal, teljesen megzavarodva, egészen más irányba futott.
Ott mintha nem érezte volna annyira, hogy üldözik, viszont egy másik félelem
kerítette a hatalmába. Álombéli önmaga tudta, hogy most csak tehetetlen szemlél : a
szörny de Bono mellett döntött. Az utca tele volt rejtekhelyekkel - kapualjakkal és
kerítésekkel -, ki tudja, melyikben bujkált a szörny, tüzét táplálva. Cal azonban megint
tévedett: üldöz je egyáltalán nem bujkált - felbukkant az utca végén. Ráadásul nem is
egyedül. Ketten jöttek: egy lomha, esetlen exnberi alak és egy hatalmas, toronymagas
valami; felh höz hasonlított, a belsejében t z ropogott. Cal lassan hátrálni kezdett:
óvatosan, nehogy észrevegyék. Hiú remény. A kiszemelt menedék zárva volt, és
ahogy ujjaival Cal a falat kaparászta, a szörny észrevette.
De Bonót már felfalta: Cal látta barátja hamvait a felh ben, amelynek lángszeme
most t nézte.
Nem akarok elégni! - üvöltötte, de a t z jött felé. - Istenem, segíts!
Miel tt a szörny elérte volna, Cal felriadt. Aznap éjjel Geraldine nem aludt nála.
Cal az ágy közepén feküdt, mínden porcikája reszketett. Amikor elmúlt a hányingere,
Cal felállt, odament az ablakhoz, és elhúzta a függönyt.
A Chariot Streeten néma csend honolt-az egész város dermedten hallgatott. Esni
kezdett a hó; álmatagon, lustán potyogott. Calt azonban nem nyugtatta meg sem az
utca, sem a hó, sem a lámpafény. Nem véletlen, hogy a rémálom éppen ma éjjel
módosult: ma éjjel már nemcsak álom volt. Cal érezte, hogy valahol a közelben, egy
ugyanilyen utcában - csupa lámpafény és nyugalom - a rémálom valósággá vált.
4.
A Laschenski-ház második emeletén néma, de érezhet nyüzsgés támadt: de
Bonóék hívását meghallották. Lassan kezd dött: a sz ttes visszhangjai között fény
cikázott, ahogy az ótudomány el bújt rejtekhelyér l, és elindult megidéz i felé. Ez
utóbbiak keményén dolgoztak: egy pillanatra se lazíthattak, mert fél volt, hogy
megszakad a kapcsolat. Szerencsére fel voltak készülve a meger ltet munkára; ahogy
tenyerük alatt gyülekezett az er , örömükben nem tudták visszafojtani a halk,
hálálkodó szavakat. A múlt elindult, hogy magával vigye ket.
De Bono zajt hallott lentr l. Vigyázva, hogy a többieket ne zavarja meg a
munkában, lábujjhegyen kisurrant a szobából.
A zaj nem ismétl dött meg. De Bono felment a lépcs tetejére, és onnan fürkészte a
lenti árnyékokat. Semmi nem mozdult. „Képzel dtem" - gondolta. A biztonság
kedvéért azért átment az egyik hátsó hálószobába, és lenézett az udvarra. Esett a hó, a
pelyhek halkan koppantak az ablaküvegen. Semmi mást nem látott, nem hallott.
Levette a szemüvegét, és megdörgölte a szemét. A siker els jeleire felélénkült, de
most megint nagyon fáradt volt. Mindent megadott volna egy kis alvásért, a munka
neheze azonban még hátravolt. Az ótudomány felélesztése csak a kezdet, utána még
fel is kell használni. Elfordult az ablaktól, és elindult vissza a többiekhez. Ekkor
megpillantott két alakot: a sz ttes szobája felé közeledtek. Lehet, hogy t keresik a
társai? De Bono feltette a szemüvegét, hogy jobban megnézze az alakokat.
Meglátta és felkiáltott, de társai nem hallhatták a figyelmeztetést: mire elhangzott,
már belesükeltek saját sikoltásukba. Hihetetlenül gyorsan történt - még el sem
kezd dött, és már vége volt. A gyilkosok berontottak a szobába. Az elszabadult er
kifordította az ajtót a sarkából. Egy test sodródott sebesen az olvadt t zfolyón, aztán -
mint akit felnyársaltak - hirtelen megállt: széttépték a lángdárdák. De Bono látta, hogy
Toller volt a szerencsétlen áldozat. Testét hólyagcsomóvá zsugorította a t z.
A régi de Bono a t zbe vetette volna magát - mint Lemuel Lo kertjében annak idején-
, nem mérlegelte volna a következményeket. A nehéz id k azonban
megtanították t az óvatosságra. Az öngyilkosság nem érdem. Ha megpróbál
szembeszegülni a szobában tomboló er vel, ugyanúgy végzi, mint a többiek, és nem
lesz, aki beszámoljon err l a rémtettr l. Jól tudta, miféle er szorgoskodásának
lehetett a szemtanúja. A látólények szörny megérzése beigazolódott: megjelent a Korbács.
A szobában újabb robbanás - újabb lángok csaptak el . Meggyulladt a mennyezet és
a padló, a korlát és a lépcs is. Pillanatok kérdése, és a t z eltorlaszolja el tte az utat.
Meg kellett kockáztatnia, hogy átrohan a t zön; a füst talán elrejti t a gyilkos tekintet
el l. Az útvonal megtervezésére nemigen volt id . Arcát eltakarva de Bono
nyílegyenesen a lépcs felé rohant.
Majdnem el is érte, de az utolsó pillanatban megbotlott. Karját el renyújtotta, hogy
megkapaszkodjon - az ég korlátba markolt. Fájdalmában felkiáltott, aztán felpattant,
és rohant tovább, lefelé a lépcs n a kijárat felé.
A Korbács a nyomába szeg dött. Két másodperccel ezel tt de Bono még ott állt,
ahol a Korbács lángcsapására most megolvadt a tégla. Szemét az ajtóra szegezve,
teljes g zzel száguldott lefelé; és már csak öt lépésre volt az el szoba, amikor egy
hörg hangot - mint valami óriási lélegzetvételt - hallott a háta mögött. Miért fordult
meg? rültség volt, de nem bírta megállni, hogy ne nézze meg a Korbácsot - a gyilkosát.
Nem a t zokádót látta, hanem a szolgáját. De Bono nem ismerte Shadwell
keresked alakját, így nem is tudta, hogy az. Csak egy feldúlt, izzadó arcot látott, ami
inkább kétségbeesetten, mint gonoszan nézett vissza rá. Miközben de Bono az arcot
figyelte, a Kakukk félreállt, és felt nt mögötte a Korbács.
De Bono rengeteg szemet látott, csupasz csontokat és rt. És természetesen a tüzet:
a nap gyomrának a tüzét, a pusztítás szerelmesét. És a kínokat.
Mindkett - a t z és a kín is - elérte volna de Bonót, ha ebben a pillanatban nem
szakad le a mennyezet, lángfüggönyt eresztve a szörny elé. Az izzó törmelékekb l de
Bonónak is jutott: érezte, ég a b re. Miel tt azonban teljesen lángba borult volna, leért
a lépcs n, és-három vagy négy rémült lépéssel - kijutott az utca dermeszt hidegébe.
Az árokban egy test égett; az emeleti ablakból hajították ki, a Korbács tüzét l teste
csecsem méret re zsugorodott. Felismerhetetlen volt.
De Bono elkeseredett dühében a ház felé fordult, és a vadállatokra üvöltött:
- Gazemberek! Gazemberek!
Aztán futásnak eredt, miel tt a t z utolérné.
A házakban felkapcsolták a villanyokat, és egymás után nyíltak az ajtók: a
Kakukkok megnézték, mi zavarta meg éjszakai nyugodalmukat. Mindig ezek a
kíváncsi szemlél k: tátott szájjal, értetlenül. Pusztító er szabadult közéjük, kiolthatja
az életüket - nem igaz, hogy ne vennék észre! De ezek csak bámészkodnak, és még az
rben is képesek gyönyörködni, ha elég nagy csinnadrattával csinálja, amit csinál. De
Bono dühösen és elkeseredetten motyogott magában: jöjjön csak, jöjjön! Nincs hová
menekülnie. Nincs mivel védekeznie.
Jöjjön hát a legrosszabb, ha jönnie kell. Jöjjön az r, és vessen véget a remény
önkényuralmának!

VI. TOMBOL A HALÁL

Lassan ballagtak a néma éjjeli órák, és egyre s bben esett a hó. Cal az apja
karosszékében ült, a kertre néz ablaknál, és a hulló hópelyheket nézte. Tudta
magáról, hogy fölöslegesen próbálkozna az alvással, ezért úgy döntött, szép
nyugodtan kivárja, míg a kert aljában feldübörög az els korai vonat. Aztán még egy
óra, és megérkezik a hajnal, bár a súlyos hófelh k alól biztos nehezen verg dik majd
el a világosság. Fél nyolc körül újra megpróbálja elérni Gluckot, mint az utóbbi
napokban már annyiszor; hívta otthonról, hívta a pékségb l, de mindig ugyanazzal az
eredménnyel: vagy fel sem vették, vagy nem volt otthon. Cal még a vonalat is
ellen riztette, hátha hibás. A kudarcoknak azonban nem technikai, hanem sokkal
egyszer bb oka volt: a vonal másik végén nem volt senki, aki felvette volna a kagylót.
Egyszer csak kopogtattak az ajtón. Cal felpattant, az órára pillantott: fél négy múlt.
Ki a fene jöhet ilyenkor?
Kiment az el szobába. Súrlódó hangot hallott az ajtó túlsó oldaláról. Be akarná
nyomni valaki?
- Ki az? - kérdezte.
Nem kapott választ. Közelebb ment az ajtóhoz. A súrlódást már nem hallotta, de
megint kopogtak - most jóval halkabban. Cal elhúzta a reteszt, kiakasztotta a láncot.
Most már teljes csend volt a másik oldalon. A kíváncsiság legy zte az óvatosságot:
Cal kinyitotta az ajtót. Hó és Balm de Bono hullott a küszöbre.
Cal leguggolt, és csak ekkor látta meg barátja elkínzott arcát. De Bono egyszer már
megszökött a t z el l - másodszorra nem sikerült. A hajdani vesztes kegyetlen bosszút állt.
Cal megérintette de Bono arcát.
- Cal... - mondta deBono, amikor kinyitotta a szemét.
- Hívom a ment ket!
- Ne! Itt veszélyben vagyunk.
Tekintetéb l Cal megértette, hogy ellenvetésnek itt semmi helye.
- Hozom a kocsikulcsot - mondta, és már indult is. A kulccsal a kezében az
el szoba felé tartott, amikor mintha össze akarná csomózni magát - hirtelen görcsbe
rándult a gyomra. Ismer s érzés volt: mostanában oly sokszor érezte álmában. A
szörny közeleg - álmában ezt jelentette.
Kinézett a hópettyezte feketeségbe. Ameddig csak ellátott, az utca kihalt volt, és
olyan csendes, hogy hallatszott a fehér kucsmás lámpák zümmögése. Gyomra
kapkodása a szívére is átragadt: vadul kalapált.
Cal letérdelt de Bono mellé; most mintha kevésbé háborgatták volna a fájdalmai.
Arca kifejezéstelen, hangja fakó volt, amit l szavai még er teljesebben hatottak.
- Jön... - mondta - ...követett...
Az utca végében felugatott egy kutya. Nem a hidegre panaszkodott - riasztott.
- Mi jön? - kérdezte Cal, és ismét kinézett az utcára.
- A Korbács.
- ... Jesszusom!
Az egész házsoron minden ólban rázendítettek a kutyák. Ahogy álmában, Cal most
ébren is tudta: a szörny közeleg.
- Menjünk! - mondta Cal.
- Én nem tudok.
Cal becsúsztatta a karját de Bono háta alá, és óvatosan felültette. Sebei súlyosak
voltak, de egyik sem vérzett - a t z betapasztotta mindet, feketére égetve a b rt a
karján, a vállán és az oldalán. Arca sápadt volt, testének melege leheletével és
izzadságával távozott.
- Kiviszlek a kocsihoz - mondta Cal, és talpra állította de Bonót. Lábában még volt
annyi er , hogy nem kellett cipelni t, féje azonban Cal vállára csuklott, ahogy a kocsi
felé vonszolta magát.
- Utolért a t z... - suttogta de Bono.
- Meggyógyulsz, ne félj!
- El fog égetni...
- Fogd be a szád, és gyere!
A kocsi kinn állt az utcán, néhány méterre a háztól. Cal az ajtónak támasztotta de
Bonót, és az utcát fürkészte, miközben a kulccsal szerencsétlenkedett. A s , egyre
bb hóesés az utca mindkét végét elrejtette.
Végül csak sikerült kinyitnia a kocsiajtót. Cal beültette de Bonót, aztán is beszállt.
A kutyák hirtelen elhallgattak. De Bono felnyögött tudta, hogy ez mit jelent. Cal
elfordította a slusszkulcsot. A motor er lködött, de nem indult be.
- ...mindjárt ideér... - mondta de Bono.
Cal ezt magától is tudta. Indított újra, de a motor csak hörgött.
- Kérlek! - rimánkodott Cal. - Nagyon szépen kérlek...
Könyörgése meghallgattatott: a harmadik próbálkozásra a motor begyulladt.
Ösztönei arra sarkallták, hogy szélsebesen t njön el az utcából, de a s hó - ami
ráadásul többnapos jégpáncélra hullott - a szélsebességnél jóval lassúbb haladásra
kényszerítette ket. A kérekek minduntalan megcsúsztak; a kocsi újra és újra kifarolt.
Méterr l méterre kúsztak el re a hófelh bén, ami most már olyan s volt, hogy a
kocsi elejéig sem lehetett ellátni. Csak a Chariot Street vége felé vették észre, mir l is
van szó. A hó nem egyedül akadályozta ket: köddel szövetkezett.
A Chariot Street mintha már nem is a Birodalom része lett volna. Cal úgy ismerte
az utcát, mint a tenyerét, most mégis az volt az érzése, hogy soha életében nem látta
ezt a helyet. Pusztasággá változott; a Korbács felségterületévé, és eltévedtek benne.
Calnek fogalma sem volt, van-e el ttük keresztez dés: az ösztönei súgták csak, hogy
kanyarodjon jobbra. Ahogy eltekerte a kormányt, de Bono ráordított:
- Vissza!
 - Mi bajod?
- Menj vissza! Nem érted?! Vissza!
Sebes kezével a m szerfalba kapaszkodott, és a ködbe meredt.
- Ott van! Ott van!
Cal is meglátta: a ködben valami hatalmas alak haladt el a kocsi el tt. Csak egy
pillanatig látszott, de ennyi is elég volt, hogy Cal rádöbbenjen: álmában alábecsülte a
szörnyet. A valóságban sokkal nagyobb volt, sokkal sötétebb és sokkal üresebb.
Megpróbált megfordulni a kocsival; rémült és kapkodó mozdulatai a cirkuszba
illettek volna. A kocsi jobb oldalán a köd összezárult. Vagy szétnyílt? Melyik irányból
jön a szörny? Vagy lehetséges, hogy mindenütt ott van körülöttük, és a köd nem más,
mint az gy lölete?
- Calhoun!
De Bonóra nézett, aztán a szélvéd n keresztül megpillantotta, hogy barátja mit l
dermedt meg. Az oszladozó ködben a Korbács alakja derengett.
Cal azt hitte, megzavarodott. A homályból nem egy, hanem két alak emelkedett ki,
groteszk együttest alkotva.
Az egyik Hobart volt, bár a borzalom, ami megszállta, alaposan megváltoztatta a
külsejét. Arca fehér volt, testéb l pedig vér folyt a lyukakból, ahol az er sugarak
zkerekekkel és ívekkel egymáshoz kapcsolódó sugarak - belefúródtak:
keresztüldöfték a testét, és pörögve köt dtek a másik alakhoz: a Hobart teste fölött
tornyosuló óriási szörnyhöz.
A szörny maga volt a megtestesült paradoxon. Színtelen, mégis fekete: üres, mégis
túltelített: tökéletes szépség, mégis mérhetetlenül csúf, amilyen csúf él ember soha
nem lehet. Eleven szem- és fényfellegvár; kimondhatatlanul romlott és irgalmatlanul büdös.
De Bono az ajtónak esett, ráncigálni kezdte. Az ajtó kinyílt, de miel tt utasa
kiugorhatott volna, Cal visszarántotta, és beletaposott a gázba. A kocsi el tt fehér
lángtakaró lobbant, és elfedte a Korbácsot.
A megkönnyebbülés azonban csak másodpercekig tartott. Öt métert sem tolatott a
kocsi, amikor a Korbács újra nekirontott.
Ahogy közeledett, Hobart kitátotta a száját, és valami idegen hangon megszólalt:
- Látlak!
A következ pillanatban - mintha a föld taszított volna rajta - a kocsi az oldalára borult.
Belsejében teljes z rzavar támadt, ahogy a m szerfalról és a keszty tartóból
különböz kacatok záporoztak az utasokra. Aztán de Bono újra cibálni kezdte az ajtót,
végül kilökte. Sérülések ide vagy oda, a kötéltáncos nem tagadta meg önmagát: két
fürge mozdulat, és máris kinn volt a feldöntött a kocsiból.
- Igyekezz! - ordított Calre, aki még mindig azon töprengett, merre van a kifelé.
Amikor végre rájött, és kimászott a kocsiból, két dolgot látott. Az egyik de Bono volt,
ahogy belevész az ezerszem ködbe. A másik a ködb l rámered ismer s alak. Ez egy
ilyen éjszaka volt: csupa találkozás, csupa ismer s, de a körülmények hatására
megváltozott arc. El ször de Bono, aztán Hobart, most pedig - Cal alig hitte el - Shadwell.

Cal sok alakítását látta már. Adakozó keresked , mosolygó és hiteget ; kínzó és
csábító; a Próféta, a szabadulást hozó. Most, hogy megvált szerepeit l, csak a
jellegtelen színész maradt. Arca a játék nélkül olyan volt, mint a mocskos vászon.
Csak a szeme - ami mindig is kicsi volt, most azonban mintha teljesen elsorvadt volna
-, csak az rzött még egy szikrányi szenvedélyt.
Calt figyelte, ahogy a kocsiból a csúszós úttestre huppan.
- Vége, Mooney! - mondta. Hangja elmosódott, mintha álmos lenne. - Akárhová
rejt zöl, mindenhol meglát. Angyal. Olyan a szeme, mint Istennek.
 - Angyal? Kicsoda?
A köd remegett körülöttük, mintha élne. A Korbács bármelyik pillanatban
megjelenhet. Cal azonban képtelen volt elindulni: Shadwell és az új talány
visszatartotta. És még valami, amit nem tudott volna megnevezni, de Shadwell
külsejével volt kapcsolatos.
- Urielnek hívják - mondta Shadwell. - Isten lángja. És azért jött, hogy kürtsa a
varázslatot. Ez az egyetlen célja: a csodatettek kiirtása. Mindörökre.
A köd ismét remegett, Cal azonban továbbra is Shadwellt bámulta; még mindig
azon törte a fejét, hogy mi olyan különös a külsejében. Eléggé csökönyösnek kell
lenni ahhoz, hogy egy angyali méltóság közelében az ember ilyen jelentéktelen
apróságokon rágódjon. De hát a Mooneyk mindig is csökönyösek voltak.
- Ez lesz az én ajándékom a világnak - mondta Shadwell. - A varázslók elpusztítása.
Elpusztul mind. Látod, : már nem kereskedem. Szívességb l csinálom.
A kereskedésr l Cal rájött, mi az a változás Shadwell külsejében. Az öltözetében.
Másik zakó volt rajta. A régi, amelyik összetörte Brendan és sok más sorstársa szívét,
elt nt. Egy új, kifogástalan szabású, de varázser vel nem rendelkez zakó volt Shadwellen.
- Kiirtjuk a csalásokat és a csábításokat. Kiirtjuk az összes...
A köd ismét megremegett, és egy sikoly hallatszott a távolból, aztán hirtelen
elhallgatott. De Bono hangja volt - élet és halál között.
- ...te rohadék... - mondta Cal.
- Becsaptak - mondta Shadwell, elengedve a füle mellett Cal kevéssé hízelg
megjegyzését. - Csúnyán becsaptak. Alattomosságuk megtévesztett. Még gyilkoltam
is, hogy enyém legyen, amivel gyötörtek...
- És most mit csinálsz?! - vágott közbe Cal. - Most nem gyilkolsz?!
Shadwell el renyújtotta a karját.
- Én üres kézzel jöttem, Calhoun. Ez az én ajándékom. Az üresség.
- Kell a francnak a tetves ajándékod!
- Neked is kell. A szíved mélyén csak erre vágyol. Téged is megtévesztettek a
bohóckodásukkal. De most vége a gyalázatnak.
Félelmetes józanság volt a hangjában. Egy politikus józansága, ahogy népét
meggy zi a bomba áldásos hatásáról. Ez a lélektelen önbizalom ijeszt bb volt, mint az
rjöngés vagy a gonoszság.
Cal rájött, hogy els benyomása téves volt: Shadwell nem vált meg szerepeit l.
Csak a túlzás és a fecsegés helyett egy olyan végtelenül egyszer játékstílust vett fel,
hogy az már szinte nem is volt alakítás. És mégis az volt. Shadwell, a Csupasz - átüt siker.
A köd újult er vel kezdett kavarogni. Uriel közeledett.
Cal még egyszer Shadwellre pillantott, hogy egy életre agyába vésse az álarcot,
aztán megfordult, és futásnak eredt.
A Korbácsot nem látta, hallotta azonban, hogy a kocsi felrobban; érezte a
forróságlöketet, ami langyos, szitáló es vé olvasztotta a hópelyheket. Shadwell
hangját is hallotta - hangosan szólt a hideg leveg ben:
- Látlak!
Hazudott. Nem látta, mert nem láthatta. A köd pillanatnyilag Calt segítette. Rohant,
azt sem tudta, merre, de most nem is ez volt a fontos; csak minél gyorsabban, minél
messzebbre a vadállattól.
Egy ház sejlett fel a homályban. Cal nem ismerte fel az utcát, de továbbhaladt a
járdán az els sarokig. Az útkeresztez désnél már eligazodott, és elindult vissza, a
Chariot Street felé. Összevissza kanyargott, hogy megtévessze üldöz it.
Shadwell nyilván kitalálja, hová igyekszik Cal - az eleven köd és benne a Korbács
talán már oda is ért a Chariot Streetre. Cal szinte látta maga el tt - gyorsított az
iramon. Be kell jutnia a házba, lehet leg még a t z el tt. Muszáj megmenteni Suzanna
könyvét.
A jeges úton kétszer elhasalt, kétszer felpattant, és futott tovább. A vasúti hídnál
átmászott a drótokon, aztán fel a töltésre. Itt szinte alig volt köd, csak a hó hullott a
néma sínekre. Futás közben számolta az épületeket, míg megérkezett apja házának
hátsó kerítéséhez. Bemászott. A galambdúc mellett elrohanva eszébe jutott, hogy lesz
még egy dolga, miel tt továbbmenekülne. De el bb a könyv.
Átbotorkált a lepusztult kerten, és a hátsó ajtón bement a házba. Szíve eszel sen
dörömbölt a bordáin. Bármelyik pillanatban megérkezhet a Korbács, és a ház - az otthona -
a Fúga sorsára jut. A kedves tárgyakat azonban nem szedhette össze; csak
másodpercek álltak a rendelkezésére, hogy magához vegye a legszükségesebb
dolgokat, vagy talán még azokat sem. Felkapta a könyvet, egy kabátot, aztán elindult,
hogy megkeresse a pénztárcáját. Egy pillantást vetett az ablak felé, és látta, hogy az
utca teljesen elt nt - a köd az üveghez nyomta nyírkos képét. Megtalálta a pénztárcát,
és már rohant is kifelé. Ugyanazon az útvonalon távozott, ahonnan jött: ki a hátsó
ajtón, át a kusza kerten, a bokrok között, amit anyja ültetett réges-rég, még az id k
kezdete el tt.
A galambdúcnál megállt. A 33-ast és a párját nem viheti magával, de legalább segít
nekik, hogy elmeneküljenek, ha akarnak. Akartak. Ide-oda röpködtek a fagybiztos
kalitkában, amit Cal fabrikált nekik; teljesen tisztában voltak a veszéllyel. Alighogy
Cal kinyitotta az ajtót, kirepültek, fel a magasba, a hópelyhek között egyre
magasabbra, míg el nem érték a biztonságos felh ket.
Amikor Cal elindult a töltésen - nem a híd felé, hanem az ellenkez irányba -,
eszébe jutott, hogy talán soha többé nem látja a házukat. A gondolat olyan er s
fájdalmat okozott, hogy a fagyos leveg t ahhoz képest gyengéd cirógatásnak érezte.
Megállt, megfordult, és igyekezett emlékezetébe vésni a képet: a tet t, szülei
szobájának az ablakát, a kertet, az üres galambdúcot. Ebben a házban n tt fel; ebben a
házban nevelték olyanná, amilyen lett; ehhez a házhoz f cíik minden emléke
Brendanról és Eileenr l. De akkor is csak tégla és vakolat - a gonosz ugyanúgy
elpusztíthatja, ahogy a Fúgát elpusztította.
Amikor biztos volt benne, hogy rögzítette emlékezetében a képet, Cal folytatta útját
a hóban. Húsz métert sem haladt, amikor egy fültép robajból inegtudta, hogy nincs
többé otthona.

Tizenkettedik rész
MENEKÜL MENNYORSZÁG
Szelíd szél ha fújnál már, Enyhe záport ha hoznál!

Kedvesem úgy ölelhetném, Ágyamban végre megpihennék. Ismeretlen szerz , XVI. század
I. VÉLETLENEK SOROZATA

1.
A következ nap eseményeit a véletlen szeszélye határozta meg: meghiúsította vagy
éppen - nagylelk en - létrehozta a találkozásokat.
El este Suzanna úgy döntött, elutazik Liverpoolba, és megkeresi Calt. Vétek lett
volna halogatni a találkozást. Az események a végkifejlet felé közeledtek.
Figyelmeztetnie kell t, és meg kell tervezniük - feltétlenül négyszemközt -, hogyan
védjék meg Mimi könyvét, na meg az életüket. Megpróbálta felhívni Calt - körülbelül
éjfélig kísérletezett -, de nem sikerült.
Reggel telefonált Apolline-nak - aki éppen akkor érkezett meg Salisburyb l -, hogy
beszámoljon a Halandók szentélyében látottakról és hallottakról. Biztosra vette, hogy
Apolline - a hírforrás iránti megvetés miatt - nem fogja elhinni az Immacolata
szellemét l származó információkat. Tévedett.
- Miért ne hinnénk el? - mondta. - Jól néznénk ki, ha még a halottak is hazudnának!
Mellesleg csak meger sítette, amit eddig is tudtunk.
Suzanna elmondta Apolline-nak, hogy Liverpoolba készül, Calhez.
- Nem leszel egyedül - tájékoztatta Apolline. - Egypáran elmentek a nagyanyád
házába, hátha találnak valamit. Esetleg megtudhatnád, mire jutottak.
- Igen, feltétlenül. Felhívlak, ha beszéltem velük.
- Hívj csak, de ne reméld, hogy józan leszek!
Indulás el tt Suzanna még egyszer odatelefonált a Chariot Streetre. Most még csak
ki sem csörgött. Felhívta a központot, de k sem tudták, mi történhetett. A reggeli
hírekb l megtudhatták, a tévében még meg is nézhették a Mooney-ház helyén
éktelenked letarolt telket. Suzanna azonban csak a hírek végét hallotta: az id járásjelentést, a
mi havazást ígért, még több havazást.
Tudta, hogy ha kocsival indul útnak, az felér egy öngyilkossági kísérlettel. Ehelyett
inkább taxival kiment Eustonba, és felszállt a délel tti vonatra. Miközben Suzanna
berendezkedett a négyórás - ez esetben hatórás - utazásra, Cal a nyolc húszas vonattal
már félúton járt Birmingham felé (Runcornon és Wolverhamptonon keresztül).

2.
Cal a kiköt l is megpróbálta felhívni Gluckot. Maga sem gondolta volna, hogy az
éjszaka folyamán még itt is megfordul majd, de kedve támadt lemenni a folyóhoz
felszállt az utolsó buszra. Megmenekült a Korbács el l, legalábbis egyel re. Még azzal
a gondolattal is elkacérkodott, hogy a szörny talán beéri az eddigi pusztítással. Sajnos
tudta, hogy ez nem így van. Az angyal - Isten lángja, ahogy Shadwell mondta - soha
nem lakik jól a halállal. Étvágya majd csak akkor csillapodik, ha mindenkit elhamvasztott -
remélhet leg Shadwellt sem hagyja ki. Cal azzal vigasztalta magát,
hogy az éjszaka borzalmai között azért akadt egy kellemes élmény is: a keresked
búcsúel adása.
Csíp s szél fújt a folyóparton; a hópelyhek mint megannyi t szúrás. Cal a korlátra
támaszkodva nézte a folyót, amíg zsibbadtra fagyott a keze és az arca. Aztán - amikor a
Liver Building toronyórái jelentették, hogy hat óra felé jár - elindult valami élelem
után. Szerencséje volt. Talált egy kis kávézót, ahol a korai buszok sof rjei reggeliztek.
Cal is rendelt egy jókora adag pirítóst és tojást - közben lassan föloldódott-, és egyre
azon töprengett, mitév legyen. Fél hét körül felhívta Gluckot. Már maga is lemondott
róla, hogy sikerül elérnie, de most szerencséje volt: éppen le akarta tenni a kagylót,
amikor a vonal másik végén megszólalt egy álmos hang:
- Halló! - Cal alig ismerte Gluckot, de soha senkinek nem örült még ennyire.
- Mr. Gluck? Itt Cal Mooney. Nem hiszem, hogy emlékszik rám, de...
- Már hogyne emlékeznék! Mi újság a Mersey partján?
- Beszélnünk kell! Nagyon sürg s!
- Csupa fül vagyok.
 - Ezt telefonon nem lehet...
- Akkor látogasson meg. Tudja a címemet?
- Tudom. Meg riztem a névjegykártyát.
- Szeretettel várom.
Az éjszaka veszteségei után Calnek túl sok volt ez a kedvesség. Érezte, hogy
könnybe lábad a szeme.
- Máris indulok.
- Várom!
Cal a telefonfülkéb l kilépett a fagyos szélbe. Mcg mindig nem világosodott ki; a
havas utcák szinte teljesen üresek voltak, ahogy Cal a pályaudvar felé kutyagolt. A
homályban felt nt egy teherautó: homokot szórt a jeges úttestre; egy gyanús
kapualjban a reggeli újságokat pakolták - ennyi volt az összes mozgás. Szinte hihetetlen -
gondolta Cal menet közben -, hogy valaha is tavasz lehet Kísértetvárosban.

3.
Suzanna a Chariot Streeten állt, és a tömeget figyelte. Nem tudott, de nem is akart
továbbmcnni: az egyenruhákról rossz emlékei voltak, a népes Kakukk-seregr l
szintúgy. Ahol állt, onnan is látta, hogy a Mooney-ház már nem létezik: a szó szoros
értelmében a földdel vált egyenl vé. A t z, ami elpusztította, a szomszéd házakban is
károkat okozott. Éjszaka itt járt a Korbács.
Reszketve indult el a Rue Streetre - elkészült a legrosszabbra. Nem érte meglepetés.
Mimi háza leégett. Most mit csináljon? Menjen vissza Londonba, és - feltéve, hogy
életben maradt - hagyja magára Calt? Itt hiába keresi, ki van zárva, hogy megtalálná.
Csak abban bízhatott, hogy Cal ügyesebb lesz, és egyszer majd felbukkan nála. Minden
olyan zavaros volt: a lények szanaszét az országban. Cal sehol, a könyv. . . - Suzanna
inkább bele sem gondolt. Hátat fordított a romoknak, és elindult a Rue Streeten. A
látottak után maradék optimizmusa is elhagyta.
Amikor befordult a sarkon, lelassított mellette egy kocsi, és az ablakon kiszólt egy
kerek kép , napszemüveges férfi:
- Meg fogsz fázni!
- Hagyjon békén! - mondta Suzanna, és megszaporázta a lépteit. A kocsi haladt mellette.
- Hagyjon békén, nem hallotta?! - mondta Suzanna, és úgy nézett a férfira, hogy az -
Suzanna szándékai szerint legalább.is - belesántult. A férfi az orrára csúsztatta a
szemüvegét. Aranylott a szeme.
- Nimrod?
- bizony.
Ha nem látja a szemét, Suzanna meg sem ismerte volna. Nimrod meghízott, hajdani
vonzó külsejéb l szinte semmi nem maradt.
- Meghalok éhen - mondta. - Együnk valamit, jó?

4.
Nimrod étvágya mintha egyenes arányban n tt volna az életüket fenyeget
veszéllyel. Suzanna csak nézte, ahogy végigfalja az egész étlapot, és ráadásnak még
Suzanna adagját is magába tömi.
Gyorsan tájékoztatták egymást legfrissebb híreikr l. Suzanna nem sok újat tudott
mondani. Hogy a Korbács eljött, azt mindenki tudta. Nimrod azonban - hallgatózva,
kérdez sködve - összeszedett egy-két hasznos információt. A Chariot Streeten -
értesülései szerint - nem találtak holttesteket, tehát majdnem biztos, hogy Cal nem
égett benn a házban. A Rue Streeten viszont voltak áldozatok.
- Én egyiket sem ismertem személyesen - mondta Nimrod. - De attól tartok, te igen.
 - Kit?
- Balm de Bonót.
- ... de Bono?
- Tegnap éjjel is ott volt a Rue Streeten.
Suzanna felidézte rövid ismeretségüket, vitáikat. De Bono nincs többé. És a többiek
vajon meddig lesznek még?
- Mit tegyünk, Nimrod? - motyogta Suzanna. - Próbáljunk meg elrejt zni? Még egy
sz ttes?
- Egy imasz nyegre se vagyunk elegen! - mondta Nimrod komoran. - Ráadásul most
már csodatetteink sincsenek. Alig maradt er nk.
- Szóval várjuk ölbe tett kézzel a Korbácsot? Ezt javaslod?
Nimrod végigsimította az arcát.
- Én, azt hiszem, mindent megtettem... - mondta. - Mindannyian igyekeztünk.
Zsebéb l dohányzacskót vett el , és sodort magának egy cigarettát.
- Tudom, tévedtem is. Bed ltem Shadwell hazugságainak... Aztán még szerelmes is
lettem.
- Szerelmes?
Nimrod elmosolyodott - a régi, ellenállhatatlan önmagára emlékeztette Suzannát.
- Ó, igen... - mondta Nimrod. - Volt egy-két kalandom a Birodalomban. De egyik
sem tartott sokáig. Valahogy mindig a Fúgában éltem. Még most is ott élek.
Meggyújtotta a gyufaszálvékony cigarettát. - Ha belegondolok, ez elég nevetséges -
mondta. - Hiszen az a hely már nem létezik:
Ahogy, a pincér elment, Nimrod levette a sötét szemüveget. Aranyszemét Suzannára
szegezte, hátha felcsillan benne egy reménysugár.
- Emlékszel rá? - kérdezte Suzanna.
- A Fúgára? Persze hogy emlékszem.
- Én is. Legalábbis, azt hiszem. Úgyhogy talán mégsem veszett el.
Nimrod a fejét csóválta.
- Jaj, ez az érzelg sség! Mire megyünk az emlékekkel?
Suzanna ebbe most nem akart belebonyolódni. Nimrod a bánatáról beszélt - a
közhelyek és a metafizika nyilván nem vigasztalnák meg.
Suzanna azon gondolkodott, elmondja-e Nimrodnak, amit tud: hogy igenis van
remény; hogy a Fúga talán újra létezhet. Csekély remény van rá, Suzanna tudta, de
Nimrodot talán ennyi is megmenti.
- Nem veszett el - mondta Suzanna.
- Álmodozz csak nyugodtan! Akkor is vége.
- Mondom, hogy nem.
Nimrod Suzannára meredt a cigarettafüstb l.
- Mir l beszélsz?
- A Gy ben... használtam a Szöv széket.
- Használtad a Szöv széket? Az mit jelent?
- Lehet, hogy a Szöv szék használt engem. Vagy esetleg használtuk egymást.
- Hogyan? Miért?
- Hogy meg rizzük a Fúgát.
Nimrod már szinte ráhasalt az asztalra.
- Én ebb l semmit nem értek - mondta.
- Én sem túl sokat - mondta Suzanna. - De valami történt. Valamilyen er ...
Suzanna sóhajtott. Nem lehetett elmesélni azokat a pillanatokat, nem talált rá
szavakat. Tulajdonképpen maga sem volt biztos benne, hogy egyáltalán megtörtént.
Egy valamiben azonban biztos volt:
 - Én nem adom meg magam, Nimrod. Nem érdekel, hogy kiféle, miféle ez a kurva
Korbács! Nem vagyok hajlandó meghalni a kedvéért!
- Neked nem is kell - mondta Nimrod. - Te Kakukk vagy. Szépen kisétálhatsz az
egészb l.
- Remélem, tudod, mekkora hülyeséget mondtál - mondta Suzanna nyersen. - A
Fúga azoké, akik az életüket is odaadnák érte. Mint Cal... vagy én...
Nimrod elszégyellte magát.
- Igazad van - mondta. - Ne haragudj!
- Nemcsak neked hiányzik a Fúga, Nimrod. Mindannyiunknak.
Suzanna az ablakra pillantott. A bambuszred ny résein látta, hogy újra
nekiveselkedett a hóesés. - Soha nem hittem az Édenben - mondta halkan. - A bibliai
Édenben. Az eredend b nben meg a többi marhaságban. De ez a történet talán mégis
az igazságot tükrözi.
- Milyen igazságot?
- Talán tényleg így kezd dött minden. Egy kertben, a varázslat kertjében. De amikor
a Korbács elhitte az Éden-mesét, az igazságot már eltorzították azzal a sok marhasággal.
- Számít ez valamit?! - sóhajtott Nimrod. - Hogy angyal vagy sem; hogy az Édenb l
jött vagy máshonnan, változtat ez a lényegen? Ha Uriel, ha nem, éppen elég, hogy
annak képzeli magát. És el fog pusztítani bennünket.
Nimrod érvelése cáfolhatatlan volt. Ha a világ vége közeleg, mit számítanak a nevek?
- Azt hiszem, jobb lenne, ha mindannyian egy helyen lennénk - mondta Nimrod egy
kis id múlva. - Ha együtt vagyunk, talán sikerül összehozni valamit.
- Lehet, hogy igazad van.
- Szanaszét szóródtunk, és szép sorban majd mindenkit megtalál a Korbács.
- De hol lehetnénk együtt?
- Volt egy hely... - mondta Nimrod -, amit annak idején nem talált meg. Valami
rémlik. Apolline biztos tudja.
- Milyen hely?
- Egy hegy. Igen, azt hiszem, egy hegy... - mondta Nimrod, a fehér papírterít re meredve. -
Valamilyen hegy...
- Megkeressük, és elrejt zünk, jó?
- Jó. Ha már úgyis meghalunk, haljunk meg ott.

II. POR ÉS HAMU

A Szent Philomena- és Szent Calixtus-

templom homlokzatán a szobrok arcát régesrég elmosta az es . A szentek nem láthatták a láto
gatókat, akik december 21-én a kora
esti órákban érkeztek a templom kapujához; a lépcs n folytatott vitát sem hallhatták.
Hiába látták és hallották volna ket; hiába szálltak volna le a talapzatról, hogy
figyelmeztessék Angliát a rettenetes angyalra - int szavukra senki nem figyelt volna.
Anglia nem kért a szentekb l, sem aznap, sem másnap: épp elég vértanúja volt.
Hobart a küszöbön állt; a torkában világított, szája sarkából sugárzott a Korbács
fénye. Shadwell karját fogta, és nem hagyta, hogy belépjen a templomba.
- Ez egy templom... - mondta, ezúttal nem Uriel, hanem a saját hangján. Az angyal olykor-
olykor visszaadta neki önrendelkezési jogát, de rögtön rövidebbre fogta a
pórázt, ha szállásadója rakoncátlankodni kezdett.
- Így van, ez egy templom - mondta Shadwell. - És most leromboljuk.
Hobart megrázta a fejét.
 - Nem! Ezt nem tehetem!
Shadwell fáradt volt, alig tudott gondolkodni. A Chariot Street-i pusztítás óta
bejárták az egész országot, követve a Korbácsot azokra a helyekre, ahol a legutóbbi
népirtás alkalmával - emlékezete szerint - megbújtak a látólények. Minden utazásuk
kudarcba fulladt: a megnevezett helyeken - már amelyiket egyáltalán felismerték nem
találtak sem varázslatot, sem varázslókat. Hó borított mindent, a tél egyre jobban
dühöngött. Dermeszt és kimerít volt a nyomozás. A sikertelenség aggasztotta
Shadwellt. Aggasztotta azért is, mert félt, hogy ha Uriel elveszti a türelmét, képtelen
lesz kordában tartani a szörnyet. Ezért hozta most ide, ahol biztosan tudta, hogy
találnak varázslatot vagy talán a maradványait. Immacolata itt idézte meg a Gereblyét,
ebben sírszentélyben. Itt Uriel kitombolhatja magát, legalábbis ma estére.
- Be kell mennünk! - mondta Uriel szállásadójának. - A Korbácsnak dolga van itt.
Hobart még mindig nem volt hajlandó átlépni a küszöböt.
- Nem rombolhatjuk le... - mondta - ...ez Isten háza.
Az irónia netovábbja volt, hogy Shadwell - a katolikus neveltetésével - és Uriel -
Isten lángja - nyugodt szívvel elpusztították volna a nyomorúságos templomot, és
éppen Hobart - aki csak a törvény iránt érzett vallásos áhítatot -, egyedül tiltakozott.
Hobart, aki nem Bibliát, hanem egy meséskönyvet rzött a szíve felett. Mi ez a hirtelen
finnyásság? Csak nem a halál közeledtét érzi? Meg akarja bánni hitetlenségét? Lehet,
de Shadwellt ez nem hatotta meg.
- Te vagy a Sárkány, Hobart - mondta. - Te mindent megtehetsz.
Hobart a fejct rázta; az ellenkezésre felizzott a fény a torkában.
- Tüzet akartál, megkaptad - folytatta Shadwell.
- Már nem akarom - mondta Hobart fulladozva. - Vedd... el... t lem...
Az utolsó szótagokat vacogó fogakkal préselte ki. A gyomrából füst tört fel. Aztán
megszólalt Uriel:
- A vita lezárva.
Úgy t nt, sikerült megzaboláznia Hobartot, bár az még egy darabig küzdött
önmagáért. Egész teste vonaglott, amely nyilván kínos felt nést kelt, ha nem t nnek el
gyorsan a templom küszöbér l.
- Látólények vannak benn - mondta Shadwell. - Az ellenségeid.
A csalogatást nem hallotta meg sem Uriel, sem Hobart. Vagy csökkent az angyal
hatalma a porhüvely felett, vagy Hobart fejlesztett ki új ellenállási technikát - tény,
hogy Uriel keményen megdolgozott, míg visszanyerte fennhatóságát. Hobart - vagy Uriel -
az oszlopot verte az öklével, talán azért, hogy elterelje ellenfele figyelmét. A test -
ember és angyal harcának a színtere - megrepedezett és vérzett.
Shadwell próbálta elkerülni, hogy összefröcsköl djön, de a felügyel er sen
szorította a karját, magához rántotta. Elkínzott arca Shadwell felé fordult. Szája füstös
üregéb l Hobart hangja hallatszott.
- Vedd... ki... bel lem! - könyörögte alig érthet en.
- Kés - mondta Shadwell, miközben szabad kezével letörölt az ajkáról egy vércseppet. -
Már semmit nem tehetek.
- is tudja - hangzott a válasz. Uriel hangja volt. - Örökre Sárkány lett!
Hobart felzokogott; a takony és a könny elpárolgott, ahogy szája izzó kemencéjéhez
érkezett.
- Ne félj! - mondta Uriel. - Hallod, Hobart?
Hobart bólintott - feje el rebukott, mintha elmetszették volna a nyakát.
- Bemegyünk? - kérdezte Shadwell.
Ismét ugyanaz a kificamodott bólintás. A test már nem rángatódzott, az arc
megfakult. Az angyal diadalának végs bizonyítékaként Hobart elengedte Shadwell
karját, aztán megfordult, és a keresked el tt bement a templomba.
A templom üres volt. Nem égtek a gyertyák, a tömjén illata megsavanyodott.
- Varázslatot érzek - mondta Uriel.
- Jól érzed - mondta Shadwell, miközben követte a szörnyet az oltár felé. Kíváncsi
volt, az angyal vajori hogy reagál majd a feszületre, de az rá se nézett, csak ment
tovább a keresztel kápolna felé. Hobart törött kezét az ajtóhoz nyomta. A deszka
felizzott, az ajtó kitárult. A következ ajtónál ugyanígy. Uriel - Hobart testében -
leereszkedett a kriptába.
Nem voltak egyedül: a folyosó túlsó végén, feltehet leg a szentélyben - ahonnan
annak idején Immacolata jött Shadwell elé -, fény pislákolt. Uriel szó nélkül haladt
tovább, meg-megérintve a kedves, néma koporsókat. Félúton járt a lépcs és a szentély
között, amikor az egyik oldalfolyosóból egy pap lépett elé. Arca sápadt volt, mintha
bepúderezte volna, homloka közepén egy kék paca.
- Ki maga? - kérdezte.
- Félre az útból! - mondta Shadwell.
- Ide tilos bejönni! - vágott vissza a pap. - Távozzon!
Uriel egy-két méterre állt a paptól. Hirtelen elkapta az egyik koporsó peremét, a
másik kezével belekapaszkodott Hobart hajába, és a fal felé rángatta, mintha szét
akarná verni a saját koponyáját. Shadwell rájött, hogy ezt nem az angyal, hanem
Hobart csinálja. Kihasználva a pap megjelenését, ismét megpróbálta legy zni magában
az angyalt. A felbolydult test azon nyomban rángatódzni kezdett, fojtott kiáltás szakadt
fel a torkából. Talán a papot akarta figyelmeztetni, de az meg sem mozdult. Uriel
visszacsavarta Hobart fejét - hallatszott, hogy a csont és a porc egymásnak rl dik. Egy
pillanatig így álltak - pap és angyal egymással szemben. Aztán Hobart szájából
kicsapott Uriel lángja.
A sz k folyosón sokkal leny göz bb volt a hatás, mint a Rue Streeten, pedig ott is
történt egy-két cifra dolog. Egy lökés hanyatt vágta Shadwellt, aki rögtön felugrott -
világjáró lelke bele is pusztult volna, ha elmulasztja ezt a látványt. A pap teste a
mennyezetnek csapódott, és-mint akit odaszegeztek - ott is maradt, amíg fel nem falták
a lángok.
Az egész nem tartott tovább egy-két másodpercnél. A füstben Shadwell látta, hogy
Uriel már el is indult a szentély felé; Hobart - elborzadva saját tettén - keservesen
ordított. Az izzó hamues ben Shadwell követte ket.
A szentély ajtajához közeledve Shadwell lassított. Ez Immacolata tartománya, itt a
mindenható; férfiatlanná tett férfiak imádják és istenítik, megtagadva Krisztus és Sz z
Mária iránti engedelmességüket. Shadwell soha nem tartotta istenn nek Immacolatát.
De akkor mi ez a hirtelen félelem? A megszentségtelenítést l fél?
Belépett a szentélybe, és megkapta a választ. Végignézett a csontokon, és tudta,
ahogy csak egy szeret tudhatja, hogy az imádott és végül elárult n még mindig ott
lakozik. A halálnak nincs hatalma felette. Immacolata ott volt a falban vagy a
leveg ben: nagyon közel.
- Istenn ... - mormolta Shadwell.
- Mit tettél?! - szólalt meg Immacolata hangja, gyengéden, szinte szerelmesen suttogva.
Shadwell Urielre nézett, aki a csontok kísérteties szimmetriájában gyönyörködött.
Úgy t nt, nem hallotta a varázslón hangját.
- Mit tettél?! - ismételte meg a kérdést Immacolata. - Ez nem ismer könyörületet.
Shadwellnek nem kellett kimondani a választ - elég volt a gondolat.
- Ezt épp te mondod?
- Magamat sem ismertem - felelte Immacolata. - Azt hiszem, ez a Korbács is ilyen.
- Urielnek hívják - javította ki Shadwell. - Angyal.
 - Mindegy, hogy mi! Akkor sincs hatalmad felette.
- Én szabadítottam ki - felelte Shadwell. - Engedelmeskedik nekem.
- Miért hazudsz? - kérdezte Immacolata. - Úgyis tudom, hogy félsz.
Recsegés szakította félbe a társalgást. Shadwell kizökkent a gondolataiból, és látta,
hogy Uriel - indáival a falnak feszülve - lesöpri a csontokat, mint egy megpakolt
asztalról az agyagedényeket. Ötven ember poros maradványai hullottak a földre. Uriel -
a trükköt Shadwellt l leste el - er ltetetten nevetett; élvezte a játékot. Amikor
az els vel végzett, a második falat is leborotválta, és már kezdte is a harmadikat.
- Állítsd le! - suttogta Immacolata szelleme, miközben kicsi és nagy csontok
miriádja zuhogott a földre. - Mutasd meg, hogy nem félsz: állítsd le!
Shadwell azonban csak nézte, ahogy az angyal egyetlen mozdulattal a negyedik falat
is megkopasztja, aztán kiszemeli magának a mennyezetet.
- Te leszel a következ - mondta Immacolata.
Shadwell az egyik üres falhoz lapult.
- Nem... - motyogta.
Elállt a csontes - csupasz volt az összes fal és a menynyezet is. Lassan kezdett
leszállni a por. Uriel Shadwellhez fordult.
- Miért suttogsz a hátam mögött? - érdekl dött szelíden.
Shadwell az ajtóra pillantott. Milyen messzire jutna, ha most futásnak eredne? Talán egy-
két méterre. Nincs menekvés. Uriel mindent hallott. Mindent tudott.
- Hol van? - kérdezte. Néma csend telepedett a feldúlt szentélyre. - Mondd, hogy jöjjön
el !
- Becsapott - mondta Shadwell. - Neked is hazudni fog. Hogy szerettem a
csodatetteket. Nem igaz. Hidd el, nem igaz!
Érezte magán az angyal millió szemét. A tekintet elnémította Shadwellt.
- Semmit nem rejthetsz el el lem! - zengte az angyal. - Ismerem kicsinyes vágyaidat, de nem
kell félned.
- Nem?
- Nem. Kedvellek, te porhüvely, kedvelem a jelentéktelenségedet, értelmetlen vágyaidat. De
az a másik - az a n , aki b zlik a varázslattól - az meg fog halni. Megölöm. Mondd meg neki,
jöjjön el ! Legyünk túl rajta!
- Már halott.
- Akkor meg miért bújik el?
- Nem bújtam el - szólalt meg Immacolata hangja; a csontok zúgtak, akár a tenger,
ahogy a szellem kiemelkedett közülük. Nem is annyira közülük, mint inkább bel lük -
csúfot zve Uriel pusztításából -, Immacolata parancsára összeálltak a csontok. Az
eredmény jóval több volt, mint pusztán a részek egysége. Shadwell észrevette, hogy
nem is egy, hanem három alak állt össze - a három n vér alakja vagy közös lelkük
árnyképe.
- Miért bújnék el? - kérdezte a torony. Testében keringtek a csontszilánkok. - Most
boldog vagy? - kérdezte.
- Az mit jelent? - érdekl dött Uriel.
- Miért mocskolod be az ártatlanságodat? - kérdezte a kísértet. - Te is tudod, hogy
nem ehhez a világhoz tartozol.
- Jártam már itt.
- És visszamentél. Tedd most is ezt!
- Majd ha végeztem - mondta Uriel. - Ha kiirtottam a varázslókat. Ez a dolgom.
- Dolgod? - kérdezte Immacolata, és kacagtak a csontjai.
- Min mulatsz?
- Óriásit tévedtél! Azt hiszed, egyedül vagy...
 - Egyedül vagyok.
- Nem. Csak elfeledkeztél magadról, ezért mások is elfeledkeztek rólad.
- Uriel vagyok. Én rzöm a kaput...

- Nem vagy egyedül. Senki, semmi nincs egyedül. Valami nagyobbnak a része vagy te is.
- Uriel vagyok. Én rzöm a kaput!
- Nincs mit rizni - mondta Immacolata. - A dolgodon kívül.
- Uriel vagyok. Én...
- Nézz magadba! Miért félsz? Dobd el ezt a szerencsétlen maskarát, és nézz magadba!

Uriel nem mondta - ordította a választ:

- NEM!
És a válasszal együtt a dühét is a csonttestre zúdította. Ahogy a t z belemart, a
torony összeomlott; ég darabjai a falhoz vágódtak. Uriel lángja ide-oda futkosott a
szentélybem, hogy a varázslón alakját teljesen megsemmisítse. Alapos munkát
végzett: minden sarkot átkutatott, míg az utolsó sérteget szilánk is porrá nem hamvadt.
Csak ekkor tért vissza az a hirtelen nyugalom, amit Shadwell annyira gy lölt. Az
angyal egy csontkupacra ültette Hobart megkínzott testét. A feketére égett kezek
felvettek egy koponyát.
- Nem volna tisztább... - mondta az angyal, minden szavát megfontolva - ...ha az összes
él lényt eltüntetnénk a föld színér l?
Olyan finoman adagolta, olyan tökéletesen utánozta Shadwell „Józan Ember"alakítását, ho
gy beletelt egy kis id be, míg mestere felfogta a nagyszabású javaslatot.
- Nem? Mit szólsz?
Shadwellre nézett. Arcán fel lehetett ismerni Hobart vonásait, a férfi mégis
nyomtalanul elt nt. Uriel minden porcikája ragyogott.
- Kérdeztem valamit. Nem volna nagyszer ?
- De, az volna - motyogta Shadwell.
- Micsoda t z, képzeld csak el! - mondta. Felemelkedett csonttrónjáról, és elindult az
ajtó felé.
- Ó... - mondta vágyakozva. - ...micsoda t z!
Aztán - hogy egy percig se késlekedjen - folytatta útját a lépcs felé: az alvó
Birodalom felé.

III. A REJTELMES SZIGET

1.
A vonat egyórás késéssel érkezett Birminghambe. A hó még mindig esett; égenföldön sehol
egy taxi. Cal megtudakolta, hogyan juthat el Harborne-ba, aztán huszonöt
percen keresztül állt sorba, míg végre feljutott a buszra. A busz lassan kúszott
megállóról megállóra, újabb és újabb diderg utasok szálltak fel, míg egyszer en nem
fért fel több. A központban megbénult a forgalom, a külvárosban csúszós volt az út - a
vezet a világért sem hajtott volna tizenöt kilométernél gyorsabban. Mindenki
vidámságot er szakolt az arcára, de a tekinteteket gondosan elkerülte, nehogy
beszélgetni kelljen A Cal mellett ül n egy skótkockás gyapjúkabátba bújtatott,
szánalmas kinézet terriert szorongatott a karjában. Cal többször is észrevette, hogy a
kutya bánatos szemével t figyeli, és vigasztaló tekintettel nézett vissza rá.
A vonaton evett ugyan, de még mindig széd lt a feje; csak bámulta, de nem látta az
ablakon túl vánszorgó nyomorúságos külvárost. A szél azonban felrázta merengéséb l,
amikor leszállt Harborne Hillnél. A kabátos kutya gazdája útbaigazította t a Waterloo
Road felé, váltig hajtogatva, hogy legfeljebb háromperces séta az egész. Ehhez képest
Cal majdnem félóráig bolyongott - a hideg átrágta magát a ruháján, be a csontjaiba.
Gluck egy nagy, kétszárnyú házban lakott, amelynek homlokzatát araukáriafeny
uralta, az eresszel incselkedve. Cal teljesen összefagyott, mire végre becsöngetett. Nem
hallotta, hogy a cseng szólt volna, úgyhogy hangosan, aztán még hangosabban
kopogott. Az el szobában felgyulladt a villany, aztán - egy örökkévalóságnak t nt-
kinyílt az ajtó. Nyálas szivarvéggel a kezében Gluck mosolyogva biztatta Calt, hogy
kerüljön beljebb, miel tt befagy a feneke. Calt nem kellett biztatni. Gluck becsukta az
ajtót, a huzatot kirekesztend , alátömött egy rongyot, aztán mutatta az utat Calnek a
folyosón. Volt mit mutatni rajta: az út fejmagasságig egymásra hajigált dobozok
labirintusában tekergett.
- Költözködik? - kérdezte Cal, amikor elérték az idillien meleg konyhát, ami szintén
dobozok, táskák és papírkötegek lerakata volt.
- Isten ments! - mondta Gluck. - Vegye le a nedves holmiját! Hozok egy törülköz t.
Cal lehántotta magáról az átázott kabátot és az ugyanolyan csatakos inget. A
cip jénél tartott - úgy teleszívta magát, hogy egy szivacs is megirigyelhette volna -,
amikor megjelent Gluck, nemcsak törülköz t, hanem egy pulóvert és egy kopott
bársonynadrágot is hozott.
- Ez talán jó lesz - mondta, és Cal ölébe dobta a ruhákat. - F zök egy teát. Szereti a teát? -
Nem várta meg a választ. - Én teán élek. Tea cukorral és szivar.
Megtöltötte a kannát, és feltette az ósdi gázt zhelyre. Aztán a radiátorról levett egy
pár sízoknit, és odaadta Calnek.
- Na, felolvadt már?
- Lassacskán.
- Szívesen megkínálnám valami töménnyel - mondta, miközben a szekrényb l
teásdobozt, cukrot és egy csorba bögrét szedett el . - De soha semmit nem tartok
itthon. Az apámat az alkohol vitte el. - Kimérte a teafüvet. - Bevallom - mondta a
füstfelh l -, nem hittem volna, hogy találkozunk még. Cukrot?
- Igen, köszönöm.
- Hozza a tejet, legyen szíves! Átmegyünk a dolgozószobába.
A teával, cukorral és a bögrével elindult kifelé a konyhából, fel a lépcs n az els
szintre. Ott is ugyanolyan állapotok uralkodtak, mint a földszinten: a falak
elhanyagolva, a villanykörték csupaszan, és mindenütt papírok tömkelege, mintha
valami rült irodakukac Gluckra hagyta volna életm vét.
Belökte az egyik ajtót, és egy nagy, zsúfolt szobába - újabb dobozok, újabb
papírkötegek közé - vezette Calt. Orchideákat lehetett volna termeszteni, olyan meleg
volt a szobában, és vágni lehetett a füstöt. A fél tucat asztal egyikére letette a teát, egy
papírhalom mell l odavitte a bögréjét, aztán két széket húzott a villanykandalló elé.
- Üljön le - mondta.
Cal az egyik dobozt bámulta: telis-tele volt kiszáradt békákkal.
- Ó, nyilván nem érti...
- Így van - vallotta be Cal. - Nem értem. Miért éppen békák?
- Tényleg, miért? - t dött Gluck. - A számtalan kérdés közül ez az egyik.
Természetesen nem csak békákról van szó. Macskák, kutyák, rengeteg hal. Tekn sök is
voltak. Aiszkhüloszt egy tekn s ölte meg. Ez az els feljegyzett esés.
- Esés?
- Az égb l - mondta Gluck. - Hány cukorral issza?
- Békák? Az égb l?
- Rendkívül gyakori. Cukor?
 - Kett .
Cal ismét a dobozra nézett, és kivett bel le három békát. Mindegyiken volt egy
cédula, rajta egy dátum és egy helyszín. Az egyiket Utah-ban, a másikat Drezdában, a
harmadikat County Corkban találták.
- Döglötten esnek?
- Nem mindig - mondta Gluck, és odaadta Calnek a teát. Van, amikor sértetlenül.
Máskor meg darabokban. Nincs benne rendszer. Illetve van, csak még nem fedeztük fel. -
Hangosan szürcsölte a teát. - De hát nem azért jött, hogy a békákról beszélgessünk.
- Nem, valóban nem.
- Hanem miért?
- Nem tudom, hol kezdjem.
- Mindig ezek a legjobb történetek - mondta Gluck csillogó szemmel. - Kezdje a
leghihetetlenebbel.
Cal elmosolyodott: emberére akadt.
- Hát... - Vett egy mély lélegzetet és elkezdte.
Igyekezett a lehet legrövidebbre fogni a beszámolót, de Gluck minduntalan
félbeszakította, újabb és újabb részletekr l faggatózva. Eltartott egypár óráig, míg a
történet végre elérkezett Gluck házának küszöbéig. Aztán pár percig szótlanul ültek.
Gluck még csak nem is nézett Calre - a hamutartóban felhalmozódott szivarvégeket és
gyufaszálakat tanulmányozta. Végül Cal törte meg a csendet.
- Elhiszi? - kérdezte.
Gluck hunyorgott és fintorgott, mintha valahol egészen máshol jártak volna a gondolatai.
- Iszunk még egy teát?
Fel akart állni, de Cal megragadta a karját.
- Elhiszi?
- Persze hogy elhiszem - mondta némi szomorúsággal a hangjában. - Azt hiszem,
kénytelen vagyok elhinni. Józan, értelmes, félelmetesen következetes. Igen, elhiszem.
De meg kell értenie, Cal, hogy ezzel halálos csapást mérek a legkedvesebb
elméleteimre. Egy gyászoló férfi áll maga el tt. - Felvette az asztalról a teáskannát,
aztán visszatette. - Jöjjön, átmegyünk a másik szobába.
Átmentek. Az ablakon nem volt függöny - Cal látta, hogy a hóesés id közben
hóviharrá fajult. A kert, az utca végtelen fehér pusztasággá változott.
Gluck azonban nem a kilátást akarta megmutatni: a falakra irányította Cal figyelmét.
A padlótól a mennyezetig térképek borították, némelyik mintha még az özönvíz el tt
került volna oda. A szivarfüstt l megbarnultak, tele voltak firkálásokkal és különböz
szín gombost kkel, amelyek nyilván valamilyen anomáliás jelenség el fordulási
helyét jelölték. A térképek szélén pedig fényképek garmadája tanúskodott a rendellenes
eseményekr l. Némelyikr l Cal el sem tudta dönteni, mit ábrázol, némelyik teljesen
megfakult. De egyt l egyig ugyanazt a tételt támasztották alá: hogy a világ sokkal
különösebb, mint az emberlények többsége valaha is gondolná.
- Ez csak a jéghegy csúcsa - mondta Gluck. - Több tízezer ilyen fényképem van.
Bizonyítékok ezrei.
Cal észrevette, hogy bizonyos képekt l színes madzagok vezetnek a gombost khöz.
- Gondolja, valamilyen rendszer van ezekben?
- Meg vagyok gy dve róla. De azok után, amit elmondott, gyanítom, hogy rossz
helyen keresgéltem. A rendelkezésemre álló anyag egy része beleillik a hallottakba. Az
elmúlt három hétben - miközben hasztalanul próbált elérni - Max barátommal
Skóciában voltunk, egy új helyszínre bukkantunk a Felföldön. Találtunk néhány
különös tárgyat. Valamilyen idegen bolygóról érkezett látogatók nyomainak véltem.
Az az érzésem, tévedtem. Valószín leg abban a völgyben jártunk, ahol a szétszöv dés
zajlott.
- És mit talált?
- A szokásos vackokat. Pénzt, ruhadarabokat, k lönböz használati tárgyakat.
Összeszedtük és elhoztuk mindet, hogy üres óráinkban majd tanulmányozhassuk.
Nyilván sikerült volna beleilleszteni dédelgetett elméleteinkbe... de azt hiszem,
azoknak búcsút mondhatunk.
- Szeretném megnézni azokat a vackokat.
- Rögtön el szedem - mondta Gluck. Amióta megismerte Gal történetét, arcán
mélységes zavar tükröz dött. Szinte kétségbeesetten nézegette a térképeket. Az elmúlt
néhány órában egész világképe összeomlott.
- Ne haragudjon! - mondta Cal.
- Miért haragudnék? - kérdezte Gluck. - Mert csodákról beszélt? Ugyan. A maga
rejtelmeit ugyanolyan készségesen elhiszem, mint a magamét. Csak kell egy kis id ,
míg áthangolódom. Lényeg, hogy valóban létezzen az a rejtély.
- Létezik - mondta Cal. - Létezik, higgye el! Csak tudnám, hol!
Gluck arcáról az ablakra és a kihalt tájra vándorolt a tekintete. Egyre jobban
aggódott a kedves kitaszítottakért. A sötétség, a Korbács és a hó mintha b nszövetséget
kötöttek volna elpusztításukra.
Cal odament a befagyott ablakhoz; megcsapta a hideg.
- Meg kell találnom ket! - mondta. - Ott kell lennem mellettük!
Eddig sikerült féken tartania a bánatát, most felzokogott. Hallotta, hogy Gluck
odajön hozzá, de képtelen volt uralkodni patakzó könnyein. Gluck vigasztalólag a
vállára tette a kezét.
- Jó érzés, hogy valakinek ennyire szüksége van a csodákra - mondta. - Megtaláljuk
a látólényeket, Mooney. Bízzon bennem! Ha valaki tudhat róluk, akkor az én vagyok.
- Sietnünk kell! - mondta halkan Cal.
- Tudom. De megtaláljuk ket. Nemcsak maga miatt, miattam is. Látni szeretném
elveszett népét.
- Nem az én népem.
- De igen. Bizonyos fokig hozzájuk tartozik. És k is magához. Látom az arcán.
Különben el sem hinném az egészét: .

2.
- Hol kezdjük? - kérdezte Cal tanácstalanul. Pincét l a padlásig szinte más se volt a
házban, csak feljegyzések. Lehet, hogy akadt közöttük valahol egy utalás - egy sor, egy
fénykép - a látólényekre, de hol? Hány papírlapot kell átkutatni, hogy esetleg
kiderüljön valami a látólények rejtekhelyér l? Feltéve persze, hogy egyáltalán van
ilyen, hogy egy helyre gy ltek az életveszélyben. Ha nem - ha még mindig
szétszóródva élnek -, teljesen reménytelen a helyzet: különben csak majdnem teljesen
reménytelen.
A dolgozószobát nevezték ki f hadiszállásnak. Gluck letakarította a legnagyobb
íróasztalt, és kiterített egy Nagy-Britannia-térképet; akkora volt, hogy a széle lelógott,
mint valami abrosz.
- Íme a Szellemsziget - mondta Calnek. - Nézegesse egy kicsit. Talán ismer s lesz
valamelyik helyszín, amit az évek során megvizsgáltunk.
- Megnézem.
- Én addig kiválogatom a feljegyzéseket, és felhozom a dobozokat, amiket Skóciából
hoztunk.
Elindult a dolgára, Cal pedig szemügyre vette a térképet. Ezen még több megjegyzés
volt, mint a másik szobában lév térképeken: az összevissza huzigált vonalak és
pontcsomók mellett titokzatos rövidítések álltak. Az UFO nem okozott fejtörést, de
vajon mi lehetett a Gyanított TMD vagy a Tapogató VS? Cal úgy döntött, inkább
figyelmen kívül hagyja a megjegyzéseket - úgysem ért bel lük semmit -, és
szisztematikusan, milliméterr l milliméterre átvizsgálja a térképet: Land's Endt l
kezdve fel egészen az északi csücsökig, aztán vissza. Hálálkodott magában, hogy csak
a szárazföldet kell átfésülnie, a térkép alapján ugyanis a környez vizeknek is kijutott a
csodákból. Teljesen érthet . Ha a városra tintahales hullik, az Északi-tengeren talán
gumiabroncs- vagy kéményzáporok vannak. Cal már hatodszor böngészte végig a
térképet, amikor megjelent Gluck.
- Van valami?
- Egyel re semmi.
Gluck lerakott a székre egy legalább tízkilós papírköteget.
- Ezzel talán nagyobb szerencsénk lesz - mondta. - A Kísértetvárosban történtekt l
kezdve minden feljegyzést összeszedtem. Az lesz a kiindulópont.
- Igen, ez elég logikus.
- Akkor rajta! Tegyen félre mindent; ami egy kicsit is gyanús: Maga csak olvasson,
én majd gondoskodom az utánpótlásról.
Gluck visszatette a falra a térképet, és otthagyta Calt az els papírkupac
társaságában. Koncentrálni kellett volna, de ez most nem nagyon ment Calnek. Fél
tizenegy volt, majd leragadt a szeme.
Éppen egy kis pihen t engedélyezett magának, amikor Gluck közölte vele, hogy
kipakolta a skóciai szerzeményeket, és ha Cal úgy gondolja, megnézheti. Átmentek a
térképszobába, ahol - gondosan felcímkézve, megjelölve - ott hevert a völgyb l
származó kollekció. Eléggé szegényes volt; vagy a túlél k, vagy a természeti
folyamatok semmisítették meg a többit. Néhány szomorú emlék maradt csak a
tragédiából: érdektelen használati tárgyak és egy-két fegyver. Mindkét kategóriát
képviselte az a darab, amit l Calt kirázta a hideg. Az egyik doboz tetejére Shadwell
zakója volt kiterítve. Cal nyugtalanul nézte.
- Felismer valamit? - kérdezte Gluck.
Cal elmondta, mit és honnan ismer.
- Atyaisten! - mondta Gluck. - Tényleg ez az a zakó?
Kétkedése érthet volt: a csupasz villanykörte fényében teljesen jelentéktelennek
nt a ruhadarab. Calnek mégis össze kellett szedni minden bátorságát, hogy hozzá
merjen nyúlni. A bélés - ami fénykorában száz és száz áldozatot szedett r most egészen
közönségesnek látszott. Nagyon halványan talán még csillogott, de erejének semmi
más nyoma nem volt. Az is lehet, hogy megsz nt a varázsereje, amikor tulajdonosa
eldobta, de Cal nem merte vállalni a kockázatot: a bélést eltakarva visszadobta a zakót
a dobozra.
- Majd elvisszük magunkkal - mondta Gluck. - Ha elindulunk.
- Hová indulunk?
- A látólényekhez.
- Nem. Nem visszük el.
- De hát az övék - mondta Gluck.
- Egyel re azt sem tudjuk, hová kellene vinni.
- Dologra hát!
Hajnali háromnegyed négyre Cal átrágta magát a feljegyzéseken: Gluck közben
szundított egyet az egyik karosszékben. Cal felrázta, és átadta neki azt a kilenc
jelentést, amit kulcsfontosságúnak tartott.
- Ennyi az egész? - kérdezte Gluck.
- Volt még egy pár, amin gondolkodtam. Félretettem, de szerintem inkább
megtévesztenének.
- Értem -
mondta Gluck. Odament a térképhez, és a kilenc kérdéses helyre beszúrt egyegy gombost t.
Teljesen rendszertelenül helyezkedtek a térképen, egymástól több mint hetven kilométerre.
- Semmi - mondta Cal.
- Lassan a testtel - intette le Gluck. - Id kell, hogy kiderüljenek az összefüggések.
- De nekünk nincs id nk - emlékeztette t Cal elcsigázottan. Az átvirrasztott órák
teljesen kimerítették; sebesült válla sajgott - s t, tulajdonképpen az egész teste.
- Nem jutunk semmire - mondta.
- Hadd tanulmányozzam egy kicsit! - mondta Gluck. - Lehet, hogy felfedezem a
rendszert.
Cal elkeseredetten legyintett.
- De ha egyszer nincs bennük rendszer! Nincs más hátra, végig kell járnom mind a
kilenc helyet. (Ilyen id ben? - gondolta rögtön -, örülj, ha az ajtót ki tudod nyitni.)
- Menjen, pihenjen egy-két órát. A vendégszobában megvetettem az ágyat. Az els
lépcs fordulónál balra, második ajtó.
- Borzasztó, milyen hasznavehetetlen vagyok!
- Ha nem alszik egyet, még inkább az lesz. Menjen!
- Igen, azt hiszem, muszáj. Aztán reggel rögtön...
Felment a szobába. Hideg volt, látszott a lehelete. Le sem vetk zött, csak magára
húzta a takarót.
A jégvirágos ablakon nem volt függöny, kintr l a hó kékes fénnyel bevilágította a
szobát, akár olvasni is lehetett volna. Calt azonban cseppet sem zavarta a világosság:
fél perc sem telt bele, és már aludt.

IV. REMÉNYSUGÁR

1.
Meghallották a hívást, és eljött mindenki, kivétel nélkül mindenki. Jöttek egyedül
vagy kettesével, családjukkal vagy barátaikkal - jöttek. Csomagjuk alig volt (ugyan mi
érdemelné meg a Birodalomban, hogy cipekedjenek vele?); az egész vagyonuk
emlékek a Fúgából: kavicsok, magvak, a lakáskulcs - elfért a zsebükben.
Elhozták természetesen a csodatetteiket, megcsappant varázserejüket. Elhozták arra
a helyre, ami halványan rémlett Nimrodnak, de a nevét nem tudta. Apolline
megmondta. Ez volt az a hely, amit - még a sz ttes el tt - a Korbács soha nem talált meg.
Rayment's Hill volt a neve.

Suzanna tartott t le, hogy id közben a Kakukkok esetleg teljesen megváltoztatták a

vidéket: feltúrták vagy legyalulták. De nem. A hegy érintetlen volt, lábánál a cserjés -
ahol a Családok töltötték azt a réges-régi nyarat - erd vé növekedett.
Aggódott amiatt is, hogy ilyén rémes id ben - a szakért k máris kikiáltották az
évszázad legkeményebb telének - mi lesz velük a szabad ég alatt. A lények azonban
megnyugtatták, hogy ilyen egyszer problémákat még most is játszva megoldanak.
Az együttlét okozta megkönnyebbülés szinte tapintható volt. Igaz, a legtöbben egész
jól megéltek a Birodalomban, de bánatukat nyilván titokban kellett tartani. Most,
társaik között, végre beszélhenek a régi id kr l, ami nem kis vigaszt jelentett. És nem
is voltak teljesen védtelenek. Erejük jelent sen csökkent ugyan - hisz nem volt már a
Fúga, ami táplálta volna-, de egy-két csodatett azért még mindig bevetésre készen állt.
Fél volt, hogy a Chariot Street-i szörnnyel szemben ezek édeskeveset érnek majd, de hát -
 ajándék lónak ne nézd a fogát.
Amikor végre együtt voltak a fák között, Suzanna érezte, hogy csakis ez lehetett a
helyes döntés. Ha a Korbács mégis megtalálja ket, a végs pillanatban legalább együtt
lesznek.
Ketten hiányoztak mindössze, de nagyon. Az egyík természetesen Cal volt. A másik
a könyv, amit Suzanna rábízott, a könyv, amelynek él lapjain Suzanna járt már egy
hasonló erd ben. Remélte, hogy mind a ketten biztonságban vannak valahol - a könyv
is és rz je is. Remélte, hogy élnek. És álmodnak.

2.
Talán elalvás el tti utolsó gondolatának (hogy a hó fényénél akár olvasni is lehetne)
köszönhette Cal az álmot. Azt álmodta, hogy felébred, és kabátja zsebéb l - ami
végtelenül mély - el húzza a Chariot Streeten megmentett könyvet. Megpróbálja
kinyitni, de az ujjai zsibbadtak, sokáig szerencsétlenkedik. Amikor nagy sokára mégis
sikerül végrehajtani a m veletet, megrázó élményben van része: a lapok üresek, mind
egy szálig; üresek, akárcsak a világ az ablakon túl.
És továbbra is hull a hó - betemeti a házakat és az utcákat, a gyárakat és a
katedrálisokat: egészen a hegycsúcsokig feltölti a völgyeket, eltorlaszolja a folyókat,
betakarja a fákat, míg Szellemsziget végül ugyanolyan üres lesz, mint Suzanna
könyvében a lapok.
Álmában Cal tökéletesen értette, mir l van szó: a könyv és a világ ugyanannak a
történetnek a részei. Egymásba fonódó szálak. Egy világ; egy és oszthatatlan.
Ijeszt volt a látvány. Üresség kívül és belül. Cal pedig tehetetlen.
- Suzanna... - motyogta álmában: szerette volna megölelni, magához szorítani.
- Én nem emlékszem, hogy boldog lettem volna - suttogta valaki a múltból. Cal a
nevére nem emlékezett, csak arra, hogy már rég meghalt. Hátramenetbe kapcsolta az
álmot, hogy megtudja a nevet. Újra ugyanazt hallotta, most hangosabban.
- Én nem emlékszem, hogy boldog lettem volna.

Emlékezete most visszahozta a nevet, az arcot is: Lilia Pellicia. Az ágynál áll, de
nem ennél, amelyikben Cal feküdt. S t, a szoba is más.
- Én nem emlékszem, hogy boldog lettem volna - mondta megint Lilia.
- És az a hegy? - ez most Apolline hangja volt
„Milyen hegy?" - töprengett Cal. Lehet; hogy valamikor tudta, de most fogalma sem
volt róla.
- Hogy is hivták? - kérdezte. - ...ahol az utolsó...
Apolline hangja elúszott.
- Folytasd! - biztatta Cal. Az álombéli meleg szoba azonban kezdett kih lni. A jelen
fagyos leveg je megérintette Calt, és megdermesztette a kellemes augusztusi éjszaka
emlékét. Cal még mindig fülelt, szíve a fejében íüktetett. Agya nem véletlenül játszotta
vissza ezt a párbeszédet: valamilyen terve volt Callel. Valamilyen titkot fog elárulni, ha
Calnek lesz elég ereje tovább álmodni.
- Hogy is hívták? - ismételte meg Apolline elelbicsakló hangja. - ...ahol az utolsó nyáron
laktunk. Most is magam el tt látom, mintha csak tegnap lett volna...
Apolline Liliára nézett a válaszért. Cal is.
- Válaszolj! - unszolta Cal.
A fagyos leveg azonban egyre er szakosabban rángatta Calt a múltból vissza a
sivár jelenbe. Cal azonban feltétlenül magával akarta vinni a titkot, amí Lilia ajkán lebegett.
- Most is magam el tt látom... - mondta megint Apolline, minden szótagot egyre
fakóbb hangon. - ... mintha csak tegnap lett volna.
 Cal Liliára nézett, sürgetve a választ. Lilia alakja már olyan áttetsz volt, mint a
cigarettafüst.
- Könyörgöm, válaszolj! - rimánkodott Cal.
Lilia alakja már szinte teljesen szertefoszlott, amikor kinyitotta a száját. Egy
pillanatra úgy t nt, a hang is elveszett, de végtelenül halkan - Cal füle belefájdult, hogy
meghallja - Lilia kimondta a választ:
- Rayment's Hill...
Ezzel elt nt.
- Rayment's Hill!
Cal kiabálva ébredt. Álmában a takaró lecsúszott róla, keze teljesen elfagyott.
Viszont kicsikarta a titkot a múltból - semmi más nem érdekelte.
- Gluck! Gluck?!
Sietségében lerúgott a lépcs l egy papírköteget. Gluckot ugyanabban a székben
találta, ahonnan a történetet végighallgatta. Aludt.
Cal megrángatta a karját, de Gluck mélységes mély álmából nem volt hajlandó
felébredni.
- Virgil - mondta Cal, mire Gluck szeme azonnal felpattant.
- Mi? - hunyorogva nézett Calre. - Ja, maga az. Azt hittem... az apám szólt...
Végigsimította gy rött arcát.
- Hány óra van?
- Nem tudom. Reggel.
- Kér egy teát?
- Gluck! Azt hiszem, tudom hol vannak.
Gluck erre rögtön felébrcdt.
- Mooney! Biztos? Hol?
- Ismer egy Rayment's Hill nev helyet?
- Sose hallottam róla.
- Na, hát ott vannak.

Tizenharmadik rész
VARÁZSÉJ

Az erd sötét, mély és szép, De megígértem - mennem kell, Várnak rám a mérföldek.

Robert Frost Az erd nél egy havas estén I. HÓVIHAR

1. Angliában megfagyott az élet.

A meteorológusok hiába riogatták már egy hete szibériai állapotokkal a népet, a
hirtelen h mérsékletcsökkenés mindenkit felkészületlenül ért. A vonatok nem
közlekedtek, a repül gépek nem szálltak fel. A telefonkábelek és a villanydrótok
tönkrementek; egész falvakat, s t kisebb városokat zárt el a külvilágtól a hó. A
tömegkommunikációs eszközök mással sem foglalkoztak, csak gy zködték az
embereket, hogy maradjanak otthon. Az emberek szót fogadtak - a termelés és a
kereskedelem megcsappant, egyes helyeken teljesen leállt. Az utak járhatatlanok
voltak:. vagy a hó, vagy az elakadt járm vek torlaszolták el. Szellemsziget csikorogva leállt.

2.
Beletelt egy kis id be, míg Gluck arzenáljában Cal talált egy olyan térképet, amin
Rayment's Hill is szerepelt. Végül csak sikerült; Somerset megyében, Glastonburyt l
délre helyezkedett el. Normális körülmények között körülbelül egyórás út lehetett az M5-
ösön. A normálistól ugyancsak eltér jelenlegi körülmények között - Isten a
megmondhatója.
Gluck természetesen Callel akart tartani. Cal azonban gyanította, hogy - ha valóban
rejt zködnek - a látólények nem örülnének egy vadidegennek. Ezt, amilyen finoman
csak tudta, Gluck tudomására hozta. Báxmennyire igyekezett, Gluck nem tudta
palástolni csalódottságát, de azt mondta Calnek: megérti, milyen kényes dolog egy
ilyen jelleg találkozás; ugyan egész életében ilyesmire várt, de nem er lteti. És
persze vigye csak el nyugodtan az egyik kocsit, bár egyik sem igazán megbízható.
Cal beöltözött a hideg ellen, és amikor indulni akart. Gluck a kezébe nyomott egy
csomagot.
- Ez mi?
- A zakó - mondta Gluck. - És még egypár bizonyíték, amit a völgyben találtam.
- Nem viszem el. A zakót f leg nem.
- De hát ez az varázslatuk! - mondta Gluck. - Fogja már meg, az Isten szerelmére!
Ne kényszerítsen lopásra!
- Maga kényszerít, de elviszem.
- Van benne szivar is. Mondja azt, hogy egy barátjuk küldi. - Elmosolyodott. -
Irigylem, Mooney, minden egyes diderg lépését.
Útközben Calnek volt elég ideje, hogy agyába befészkelje magát a kétely: hogy
bolondnak érezze magát, mert megint remél, mert nem átallja elhinni, hogy az
álmában el bányászott emlék valóban elvezeti t a rejtekhelyre. Álma azonban - egy
része legalábbis - valóságnak bizonyult: Anglia tényleg olyan volt, mint egy üres fehér
papír. A hóvihar mindent kiradírozott.
Bristol környékén igencsak eldurvult az id - a kocsi csak vánszorgott. Cal semmit
nem látott a hótól - túl is ment az A37-es leágazásán, kénytelen volt visszafordulni. Az
ég koromsötét volt, pedig még csak négy-öt óra lehetett. Shepton Mallet el tt
körülbelül egy kilométerrel megállt tankolni, és a benzinkutastól megtudta, hogy a
várostól délre gyakorlatilag minden út járhatatlan. Cal kezdte úgy érezni,
összeesküdtek ellene. Mintha a hóvihart a Korbács tervelte volna ki; mintha tudta
volna, hogy Cal közeledik, és akadályokat gördített volna az útjába - csak azért, hogy
megizzassza, míg veszt helyére ér.
Ám ha így volt, az legalább azt jelentette, hogy Cal jó úton jár: hogy a hómez n
valahol ott várják a szerettei.

3.
A benzinkutas jólértesültségér l Cal maga is meggy dhetett, amikor Lydford on Fosse-
nál lekanyarodott arra a mellékútra, ami elvileg Rayment's Hillhez vezetett.
Tudta, hogy ez lesz a legkétesebb szakasz, de nem volt más választása.
Körülbelül három kilométert haladhatott - körülötte a fehér végtelen - amikor a
kocsi lecövekelt; a jeges kerekek csak pörögtek, hányták a havat. Hiába túráztatta a
motort, a kocsi meg sem moccant. Nem volt mit tennie: kiszállt. Rögtön térdig
süppedt a hóba. A Glucktól kapott bakancs és sízokni megvédte a lábát, de nadrágja
pillanatok alatt átázott. Fejére húzta az anorák kapucniját, és odaverekedte magát a
kocsi hátuljához. Lapátja nem lévén, kénytelen volt a kezével eltakarítani a havat a
kerekek alól. Teljesen fölöslegesen vesz dött. A kocsi egy centit sem mozdult, sem
el re, sem hátra.
Úgy döntött, nem várja meg míg lefagy a keze - feladta. Beült a kocsiba, és
végiggondolta, milyen lehet ségei vannak. Emberlakta területet utoljára az
elágazásnál látott, három kilométernyire. Három kilométer visszafelé a térdig ér
hóban, szakadatlan hóesésben és vaksötétben. Még ha talál is egy olyan bolondot, aki
hajlandó visszakutyagolni vele, órák mennek veszend be.
Két további lehet ség jöhetett szóba. Az egyik, hogy nyugton marad, és kivárja a
reggelt. Ezt gondolkodás nélkül elvetette. A másik, hogy gyalog teszi meg az út
hátralév részét. A térkép alapján - ami nem volt túl részletes - ez az út nemsokára
leágazik. Ha ez elágazásnál balra indul, elvileg eljut a hegyhez. Elvileg, mert szinte
kizárólag az ösztöneire kellene hagyatkoznia, ugyanis semmilyen fogódzó - sem árok,
sem sövény, útról nem is beszélve - nem segítené a tájékozódást. Mégis mi mást
tehetne? Inkább halad vakon, mint sehogy.
Ahogy elhatározta magát, rögtön jókedvre derült, és nekilátott, hogy felvértezze
magát az elemek ellen. A kocsi hátsó ülésén talált egy dobozt, Gluck féltett
feljegyzéseivel (gazdája valószín leg megfeledkezett róla). Remélve, hogy Gluck
megbocsátja pimaszságát, Cal több réteg papírt gyömöszölt ruhája alá - szigetelte
magát a hulló békákról és beszél méhekr l szóló beszámolókkal. Amikor kimerítette
a készletet, a dobozt is széttépte, és a kartonnal kibélelte a nadrágját. Végül két
szarvasb rdarabbal - amit a hátsó ablakban talált - bepólyálta az arcát, fejére húzta a
kapucnit, és szorosan összehúzta a zsinórját. A keszty jébe is kerített egy kis
papírbélést, és úgy érezte, készen áll az akcióra. Magához vette Gluck küldeményét,
leállította a motort, és kilépett a hóba.
„Normális ember ilyet nem csinál - gondolta Cal, miután bevágta a kocsi ajtaját, és
belevetette magát a hóba. - Bolond Mooney vagyok, ha belepusztulok is!"
Az els háromszáz méteren semmi nem törte meg optimizmusát, rögtönzött
szigetelése azonban kezdett cs döt mondani. A nedvesség felkúszott a kartonon, és
elzsibbasztotta a lábát. Keszty je és bélése is átázott, ujjai belefájdultak a hidegbe.
Ennél is aggasztóbb volt azonban, hogy a térképen megjelölt elágazásnak híre-hamva
sem volt. Cal egyre biztosabban érezte, hogy nem vette észre, és most nem a hegy
felé, hanem a hegyt l elfelé tart.
Úgy döntött, megkockáztatja, hogy átvág a földeken. Balra meredek emelked t látótt -
a tetejér l talán jobban eligazodik majd. Hátranézett, de már nem látta a kocsit.
Teljesen mindegy, most már úgyis elszánta magát. Elindult a fehér hegyoldal felé,
hogy megmássza.
Keze és lába után a karja, a dereka, füle és feje is belefájdult a hidegbe -
tulajdonképpen egész teste sajgott. De nem volt visszaút. Még harminc méter, biztatta
magát, és felér a hegytet re. Elkezdte számolni a métereket: tizennyolcnál megállt,
hogy er t gy jtsön a maradék tizenkett re. Lihegve, mint egy asztmás, hátranézett a
hóban lév nyomokra. Tudomása szerint egyenesen haladt felfelé - meglep dve nézte
a girbegurba nyomokat. Inkább nem gondolt bele, hogy ez mit jelent; folytatta útját
felfelé. Dermedt izmai minden mozdulatot mereven visszautasítottak, de végül csak
felért. Elétárult a fehér panoráma... benne egy hegy - nyilván a hegy, több ugyanis
nem volt. Csak óriási hómez ; Cal elszörnyülködött, hogy mekkora távolságot kell
még megtennie. Tudta, ha tovább ácsorog, izmai végképp megmakacsolják magukat -
elindult hát lefelé.
A lejt vége felé a hó egyre mélyebb lett, már derékig ért - Cal nem is gyalogolt,
hanem úszott. Mire leért a sík terepre, a hideg kínzó fájdalmát kellemes bénaság
váltotta fel. Félúton járt a hómez n, amikor érzéketlen kezéb l kihullott a csomag,
amit Gluck bízott rá: eltompult agya szinte észre sem vette.
Azt hitte, rögtön összecsuklik, amikor végre odaért a Rayment's Hill tövébe.
Minden erejét összeszedve elkezdett felfelé kapaszkodni az oldalában. Arra most nem
gondolt, vajon mit talál majd a túlsó oldalon; agyát teljesen elfoglalta végtagjainak
mozgatása. Keserves vánszorgása egyszer csak véget ért: feljutott a hegy tetejére. És
semmit nem látott. Semmilyen rejtekhelyet, a legparányibb jelét sem. Csak a hófödte
tájat, a kihalt és néma végtelent.
Ha lett volna hozzá ereje, biztosan sírva fakad. Ehelyett azonban csak összerogyott,
megadta magát a hónak. Hadd jöjjön az utolsó álom! Ahogy szeme lassan kezdett
lecsukódni, a hegy tövében mozgást vett észre - valami szaladt a hóban. Cal
megpróbált koncentrálni. Nem sikerült. Megdörgölte az arcát, hogy feléledjen.
Felemelte a fejét, és újra koneentrálni próbált. Igen, jól látta: valami mozgott a
fehérségben. Valamilyen állat.
Lehet, hogy egy... majom?
Cal a hóba vájta a kezét, megpróbált feltápászkodni. Már majdnem sikerült
felállnia, amikor elvesztette az egyensúlyát, és orra bukott. Néhány másodpercig a föld
és az ég összemosódott, ahogy Cal gurult lefelé a lejt n, aztán a végében egyszer csak
megállt. Egy ideig azt sem tudta, hol van, aztán amikor betájolta magát, ismét
meglátta az állatot: tényleg egy majom volt, ott szaladt el tte.
Cal felállt, és támolyogva elindult utána. Hová t nhetett? A hóban látta a nyomait -
egy darabig. Aztán hirtelen elt ntek. Néhány méterrel arrébb már csak a tiszta,
érintetlen hó volt.
- Ne szórakozz! - mondta Cal az üres hómez nek. - Hol vagy?
Közben még egyet lépett a majom felszívódásának helyszíne felé, és elcsukló
hangon újra megkérdezte:
- Hol vagy? Kérlek...
Választ természetesen nem kapott. A káprázatok általában nem beszélnek.
Cal csak bámulta a mancsnyomokat, közben a remény utolsó szikrái is kialudtak.
Egyszer csak megszólalt valaki:
- Mit ácsorogsz ott a hidegben?
Cal felemelte a fejét. Sehol senki. A hang azonban újra megszólalt:
- Két lépés el re! De igyekezz!
Cal lépett egyet. Már emelte remeg lábát, hogy a második lépést is megtegye,
amikor a leveg l kinyúlt egy kar, elkapta az anorákját, és kirántotta t a hóból.

II. MENEDÉK

1.
A hómez l Calt egy erd be rántotta be a kar - egy erd be, melynek s ágfedele
csak egy-két hópelyhet eresztett át, a földet így moha és avar lepte. Sötét volt, de egy
kicsit távolabb Cal tüzet látott: csábította a fény, a meleg pedig még annál is jobban. A
férfinak azonban, aki kirántotta t a hóból, nyoma sem volt, legalábbis Cal nem látott
senkit. Aztán egyszer csak megszólalt egy hang:
- Pocsék id nk van. - Cal megfordult, és két méterre t le a sötétben ott állt Novello,
a majom és a gazdája. - Nem én voltam - súgta a majom Cal felé hajolva. - Smith
volt, rántott be. Ne hidd el, ha rám fogják!
A férfi a majomra pillantott.
- Nem áll szóba velem - panaszkodott Novello -, mert kiszöktem. Sebaj, úgyis
megbékél. Gyere, odamegyünk a t zhöz. Mindjárt összeesel.
- Igen... - mondta Cal - ...menjünk.
Smith elindult. Cal követte. Kába agya közben igyekezett felfogni, mi is történt
vele. A látólények, meglehet, szorongatott helyzetben voltak, egy-két csel azért még
mindig akadt a tarsolyukban: az erd , amit idevarázsoltak, messzir l egyáltalán nem
látszott. És nemcsak hogy erd és láthatatlan, de tavasz volt benne. Igaz, a fák
kopaszak voltak, az avar zörgött, de a leveg ben eltéveszthetetlen tavaszillat érz dött -
mintha a Szellemszigetet gyötr fagynak itt nem volna semmi keresnivalója.
Cal már majdnem odaért a t zhöz, amikor érezte, hogy hirtelen elszáll minden
ereje. Kinyújtotta a kezét, próbált megkapaszkodni az egyik fában, de az elugrott
el le. Cal elesett. Illetve elesett volna, ha ismeretlen karok nem kapják el: elkapták,
odavitték a t zhöz, és óvatosan lefektették. Valaki megsimogatta az arcát. Cal a kéz
felé fordította a fejét, és meglátta Suzannát, ahogy ott térdel mellette.
Cal a nevét suttogta - legalábbis remélte, hogy még sikerült elsuttognia. Aztán elájult.

2.
El fordult már, hogy Cal Suzannát látta, amikor lehunyta a szemét, de mire
felébredt, a lány nyomtalanul elt nt. Most nem így történt. Suzanna most ott várt rá az
álom túlsó partján. Várt, és közben ringatta Calt. Miközben aludt, lehántották róla az
átázott ruha-, papír- és fényképrétegeket, és pucér testére egy pokrócot csavartak.
- Hazataláltam - mondta Cal, amikor nyelve végre engedelmeskedett.
- Odamentem érted a Chariot Streetre - mondta Suzanna -, de már nem volt meg a
házatok.
- Igen...
- Mimi háza sincs már.
Cal bólintott.
- De Bono figyelmeztetett... - Elhallgatott: elnémította az emlék. Még itt, a t z
mellett, Suzanna karjaiban is beleborzongott, amikor eszébe jutott a köd és benne a szörny.
- ... üldözött a Korbács - mondta.
- Meg Shadwell - tette hozzá Suzanna.
- Igen. Honnan tudod?
Suzanna elmondta neki, mi történt a szentélyben.
- Most mi lesz? - kérdezte Cal.
- Várunk. rizzük a varázslatot, és várunk. Most már mindannyian itt vagyunk.
Csak te hiányoztál.
- Megjöttem - mondta Cal halkan.
Suzanna magához szorította.
- És soha többé el nem válunk - mondta. - Csak imádkozzunk, hogy ne vegyenek észre.
- Óvatosan azzal az imával - szólalt meg valaki Suzanna mögött. - Még a végén
meghallják az angyalok.
Cal kinyújtotta a nyakát, hogy megnézze, ki beszélt. A ráncok kissé elmélyültek, a
szakáll egy kicsit meg szült, de az arc ugyanaz: Lemuel Lo arca volt.
- Költ m -
mondta Lem, miközben mosolyogva lehajolt, és beletúrt Cal hajába. Már azt hittük, elvesztél.

- Én? Soha! - mondta Cal, er tlenül mosolyogva. Megvannak még a körték?

Lo megsimogatta divatos kabátja zsebét.
- Itt vannak! - felelte. - Err l j ut eszembe: nem ennél valamit?
- Hát, bizony rám férne - mondta Cal.
- Csak szólj, van ennivaló.
 - Köszönöm.
Lem elindult, aztán hirtelen megfordult, és fennkölt képpel megkérdezte:
- Segítesz majd elültetni, Calhoun? Ha eljön az ideje?
- Számíthatsz rám, Lem.
Lem bólintott.
- Még visszajövök - mondta, és elt nt a sötétben.
- Megszáradt a ruhám? - kérdezte Cal. - Így mégsem mászkálhatok.
- Mindjárt kerítek valamit - mondta Suzanna. Miel tt felállt volna, szájon csókolta
Calt. Nem akármilyen csók volt - száz t z sem melegítette volna fel ennyire Calt.
Kénytelen volt szorosabbra tekerni maga körül a pokrócot, hogy leplezze: nemcsak a
fák ágaskodnak a t z körül.
Suzanna hamarosan visszatért, és letett Cal mellé egy kupac ruhát.
- Megyek, megnézem az röket - mondta. - Addig találd fel magad.
Cal megköszönte a ruhákat, és öltözködni kezdett. Az elmúlt huszonnégy óra
folyamán ez már a második kölcsöntoalettje volt, de messze felülmúlta Gluck
adományát. Cal élvezte a stílusok feleselését: elegáns mellény és viharverte b rdzseki,
felemás zokni és disznób r cip .
- Na, látod, így néz ki egy igazi költ - mondta a fák közül el bukkanó Lemuel. -
Akár egy vak tolvaj.
- Köszönöm a bókot - mondta Cal. - Jól emlékszem: valami ennivalót emlegettél?
- Jól emlékszel - mondta Lem, és már mutatta is az utat a lel hely felé. Amikor Cal
szeme hozzászokott a gyér fényhez, észrevette, hogy az erd telis-tele van
látólényekkel. Az ágakon ültek, vagy a földön, a fák alatt, köröttük földi javaik.
Csodatev képességeik ellenére most semmiben sem különböztek a hétköznapi
menekültekt l: komoran, szótlanul várakoztak. Igaz, akadtak olyanok is, akik
igyekeztek értelmesen kihasználni életük talán utolsó estéjét: szerelmesek feküdtek
csókolózva és suttogva egymás karjaiban; valaki énekelt, és három n táncolt
körülötte. A legtöbb szökevény azonban meg sem mozdult, nehogy valamivel elárulja
rettegését.
- Ez itt Calhoun Mooney - mondta Lem, amikor megérkeztek egy tisztásra, ahol Cal
számára ismeretlen lények falatoztak. - Költ .
Egyikük - egy széken ült, a haját borotválták - megszólalt:
- Emlékszem, ott voltál a kertben. Te vagy az a Kakukk.
- Én.
- Azért jöttél, hogy meghalj velünk? - kérdezte egy lány, aki a tisztás közepén a t z
mellett guggolt, és kávét töltött magának. A legtöbb társaságban megütköztek volna
ezen a tapintatlanságon, itt azonban mindenki felkacagott.
- Ha muszáj - mondta Cal.
- Azért egyél még egyet - mondta a borotvált fej . Amikor borbélya letörölte a
szappanhabot, Cal rájött, hogy sörénye a fejb r tarka dekorációját volt hivatott
elrejteni a Birodalomban. Most már felfedhette.
- Csak kenyér és kávé van - mondta Lem.
- Tökéletes - felelte Cal.
- Te láttad a Korbácsot - mondta a társaság egyik tagja.
- Láttam - mondta Cal.
- Nem lehetne valami másról beszélni, Hamel? -kérdezte a t znél guggoló lány.
A férfi nem tör dött vele.
- Milyen?
Cal vállat vont.
- Nagy - mondta, remélve, hogy ezzel lezárta a témát. De nemcsak Hamel volt
kíváncsi: mindenki, még a tiltakozó lány is várta a további részleteket. - Rengeteg
szeme van... - mondta Cal. - Többet én sem tudok mondani.
- Meg kellene vakítani! - mondta Hamel, miközben beleszippantott a cigarettájába.
- Hogyan?
- Az ótudománnyal.
- Már a függönyt is alig bírjuk tartani - mondta a n , aki a borotválást végezte. - A
Korbácshoz honnan lenne er nk?
- Ez az ótudományügy nekem nem világos - mondta Cal, a kávéját szürcsölve.
- Sose bánd, már úgyis odavan - mondta a borotvált fej .
- Az ellenségeink vették el - mondta Hamel. - Az a rohadék Immacolata meg a
pasasa, k vették el.
- És akik a Szöv széket csinálták - tette hozzá a lány.
- És rég meghaltak - mondta Lem.
- Szerintem a Korbácsot úgysem lehet megvakítani - mondta Cal.
- Miért nem? - kérdezte Hamel.
- Túl sok a szeme.
Hamel odaballagott a t zhöz, és beledobta a csikket.
- Na, akkor legalább biztos, hogy meglát.
- Megbocsátod, költ m? - kérdezte Lem. - Meg kell keresnem a lányaimat.
- Persze, menj csak.
Cal leült, hogy befejezze a vacsoráját. Nekid lt egy fatörzsnek, és nézel dött. Az
imént aludt ugyan egy kicsit, de korántsem pihente ki magát, az evést l pedig még
jobban elpilledt. El is szenderedett volna ott a fa tövében, de a kávé id közben
leérkezett a hólyagjába - kénytelen volt felállni, hogy könnyítsen magán.
A fák között bolyongva talált is egy alkalmas helyet, ahol megszabadult terhét l.
Dolga végeztével éppen a a sliccével foglalatoskodott, amikor valaki megszorította a
karját. Apolline Dubois állt mellette. Kezében egy majdnem üres vodkás üveg, de a
leheletéb l enélkül is kiderült volna, hogy mivel töltötte az estét.
- Szívesen megkínálnálak - mondta -, de ez az utolsó korty.
- Ne izgasd magad! - mondta Cal.
- Én? Én sose izgatom magam. Tökmindegy, úgyis rosszul végz dik minden.
Közelebb húzódott Calhez, és az arcába bámult.
- Gyatrán nézel ki - mondta. - Mikor borotválkoztál?
Cal válaszolni akart, de ekkor valami furcsaság történt a leveg vel: reszketett és
elsötétedett. Apolline elengedte Cal karját, egyúttal a vodkás üveget is elejtette. Az
üveg Cal lábára esett, de szerencsére sikerült lenyelnie a káromkodást. A fák között
néma csend lett, az árnyak öszszes södtek. Cal megkapaszkodott áz egyik fába -
félt, hogy minden elt nik körülötte. Néhány percig így állt mozdulatlanul, és csak
sejtette, hogy többen elszaladnak mellette. Aztán maga is úgy döntött, hogy
megpróbálja kideríteni, mi történik. El renyújtott karral botorkált a sötétben. A fák
egy id után ritkulni kezdtek, és felvillant közöttük a vakító hó. Cal most már legalább
tudta, merre tart. Az erd széléhez közeledett, és ismer s helyet pillantott meg:
Rayment's Hill lankás oldalát, alatta pedig a hómez t, ahol Novello ugrándozott.
Úgy tíz méter lehetett még az erd l, amikor valaki megállította. Egy mogorva
férfi intett a fejével, hogy forduljon vissza. A bokrok közül azonban kinyúlt egy kéz,
és jelezte, hogy engedjék t tovább. Amikor már egy méterre sem volt a bokortól, Cal
meglátta, hogy Suzanna rejt zik benne. Alig látszott, ugyanis egy fátyolszer burok
vette t körül, ami kilégzéskor meger södött, belégzéskor elvékonyodott. Suzanna a
hómez t figyelte, és a hegyet.
- Itt van - suttogta a távolba meredve.
 - Én nem látom - mondta Cal.
Suzanna egy mozdulattal elhallgattatta t, és az erd szélén álló cserjék felé intett a
fejével.
- látja - suttogta.
Amikor Cal jobban megnézte, észrevette, hogy az egyik facsemete egy látólény.
Egy fiatal lány állt az erd szélén, széttárt karjaival a többi facsemetébe kapaszkodott.
A homályból valaki odasurrant Suzannához.
- Közel van? - kérdezte.
Cal felismerte Nimrod hangját, bár a férfi külseje alaposan megváltozott.
A lány az erd szélén halkan sikoltott, és ezzel Nimrod megkapta a választ.
A hegy tetején megjelent Shadwell és Hobart. Az égbolt feketén sötétlett a hátuk
mögött, de elmosódó körvonalaik félreismerhetetlenek voltak.
- Megtaláltak! - sóhajtotta Nimrod.
- Még nem - mondta Suzanna.
Nagyon lassan felállt, mire - mintha ez lett volna a jel - a leveg újra megremegett,
és még sötétebb lett.
- Meger sítik a függönyt - suttogta Nimrod.
Cal nagyon szerette volna, ha valamilyen módon hasznosítani tudja magát, de
annyit tehetett mindössze, hogy bámulta a hegyet, és reménykedett, hogy az ellenség
visszafordul. Ahhoz sajnos túl jól ismerte Shadwellt, hogy ezt elképzelhet nek
tarthatta volna, így hát cseppet sem lep dött meg, amikor a keresked elindult lefelé a
hegytet l. Az ellenség makacs volt. Eljött, mert addig nem nyughatott, míg át nem
adta az ajándékát - a Halált.
Hobart - vagy az er a belsejében - a csúcson maradt, ahonnan jól átlátta a területet.
A távolból is jól látszott, hogy arca felizzik, aztán elsötétül, mint a parázs a szélben.
Shadwellre pillantott, aki közben leért a hegy lábához, és a hómez t pásztázta. Most,
amikor tisztán látta a keresked t, Calnek eszébe jutott a zakó, amit Shadwell elveszített -
vagy eldobott -, és amit aztán is elhagyott valahol - valahol a hómez n,
amikor fagyott ujjaiból kihullott.
- ...a zakó. .. - suttogta Cal.
Suzanna ott volt mellette, de hangja alig hallatszott:
- Mi van vele?
Shadwell megállt, és a havat vizsgálgatta maga el tt. Lehet, hogy Cal vagy Novello
nyomait látta?
- Te tudod, hogy hol van a zakó? - kérdezte Suzanna.
- Igen - mondta Cal. - A hegy túlsó oldalán.
A keresked felemelte a fejét, és maga elé bámult. A hegyen megszólalt Uriel,
szavait a hóval söpörte feléjük a szél.
- Érzem a szagukat.
Shadwell bólintott, közben el vett egy csomag cigarettát, és kabátja alatt rágyújtott.
Aztán újra maga elé bámult: a fagytól hunyorog, vagy van ott valami el tte?
- Fáradunk - mondta Suzanna. - Er sítésre van szükségünk.
- A zakóból?
- Talán megmaradt az ereje - mondta Suzanna. - Meg tudod találni?
- Talán.
- Ezzel a válasszal nem sokra megyünk.
- Igen. Meg tudom találni.
Suzanna újra a hegyet figyelte: Shadwell felfelé mászott, vissza Urielhez. Az angyal
leültette a hóba Hobart testét; a felh ket bámulta.
- Veled megyek - mondta Nimrod.
 - Meglátnak.
- Majd kerülünk. Hátul megyünk ki. - Nimrod Suzannára nézett. - Jó?
- Jó - mondta Suzanna. - Csak siessetek!
Nimrod már pattant is. Cal a nyomában - a fák és a lények között kanyarogtak. Az
embert l és az angyaltól véd függöny magasban tartása sorra szedte az áldozatokat: a
kimerültségt l sokan már összeestek, és a többieken is látszott, hogy csak
másodperceik vannak hátra.
Nimrod tájékozódási képessége tökéletes volt. Elérték az erd túlsó oldalát, és
rögtön hasra vágták magukat. Nekik kedvezett, hogy a hó nagyon mély volt:
gyakorlatilag egy alagútban haladtak. A hó azonban nem fedezte ket az egész úton:
voltak kisebb szabad foltok, amin át kellett vágniuk, ha nem akartak akkora kerül t
tenni, hogy csak hajnalra érjék el céljukat. A szél ritmusával haladtak: lebuktak,
amikor elült, és továbbfutottak, amikor egy szél- és hólöket elrejtette ket.
Körülbelül harminc métert sikerült megtenniük észrevétlenül, és úgy t nt, túl
vannak az út legnehezebb szakaszán, amikor a szél hirtelen elállt, és Cal meghallotta
Shadwell diadalittas hangját:
- Megvagytok! - ordította, feléjük mutatva a hóba. - Látlak!
Néhány métert leszaladt a hegyoldalon, aztán visszafordult, hogy riassza Urielt, aki
még mindig az eget bámulta.
- Futás! -kiáltotta Cal Nimrodnak, és a rejt zködéssel már nem is tör dve, tovább
szántották a havat. Cal felpillantott a hegyre, és látta, hogy Hobart felállt. Hóvihar ide
vagy oda, a felügyel teljesen meztelen volt; teste a t zt l és a füstt l megfeketedett.
Cal tisztában volt vele, hogy az a t z bármelyik pillanatban elérheti t és Nimrodot.
Három rogyadozó lépés - a t z nem jött. Négy, öt, hat - a bosszúálló láng még
mindig késlekedett.
Meglepetésében Cal újra a hegy felé nézett. Shadwell ott állt a csúcson, és esdekelt
az angyalnak, hogy ne halogassa szörny séges tettét. Uriel azonban egészen mással
volt elfoglalva; hóhéri teend it l egy id re eltekintett.
Kihasználva a haladékot, Cal nyargalt tovább, fejében kavarogtak a borzalmasnál
borzalmasabb képek: Shadwell, Uriel és Suzanna, ahogy mászik felfelé a hegyen.

III. A HEGYEN

1.
Suzanna maga sem tudta, mit csinál. Csak annyit tudott, hogy el kell terelnie a
Korbács figyelmét, különben rögtön észreveszi Calt és Nimrodot. Es ezt senki más
nem tehette meg, csak . ismerte a legjobban Hobart dédelgetett álmát: játszott
vele sárkányosdit.
Miel tt el bújt volna, Suzanna megpr bálta kifürkészni a hegytet n várakozó
alakok terveit. Viselkedésük - pontosabbari Uriel viselkedése - nagyon különös volt. A
Korbács nyilván ugyanolyan odaadással üldözte a látólényeket, mint Shadwell, most
mégis úgy t nt, hogy egyáltalán nem érdekli a dolog. Az eget bámulta teljes
révületben. Csak egyszer mozdult meg, amikor is fellobbanó tüzét l szállásadója teste
lángba borult. Hobart azonban már fel sem vette: mozdulatlanul állt a máglya
közepén, mint egy mártír; a sivár tájra meredt, miközben a t z lassan kialudt.
Üres tekintetét látva, Suzanna megijedt. Vajon át lehet hatolni ezen a révületen?
Eljuthat vajon ahhoz a Hobarthoz, akivel eljátszotta a Hajadon, a Lovag és Sárkány
történetét? Ha sikerül, talán túléli az összecsapást, de legalábbis feltartóztatja az
ellenséget, míg a látólények összeszedik magukat.
Shadwell észrevette Suzannát. Hobarthoz képest kifejezetten takaros volt a külseje.
Arca, ami mindig mesterien tudott színlelni, már nem leplezhette tébolyodottságát.
Hangjában az er szakolt negédesség inkább szánalmas volt, mint meggy .
- Kit látnak szemeim! És vajon mi járatban vagyunk? - Kezét a zsebébe
süllyesztette a hideg el l, és nem is vette el . Nem támadt Suzannára, még csak meg
sem moccant. Valószín leg tisztában volt vele, hogy semmi értelme kapkodni -
Suzanna így is, úgy is belehal ebbe a találkozásba.
- Hobarthoz jöttem - felelte Suzanna.
- Hobarttal sajnos nem szolgálhatok - mondta Shadwell.
- Hazudik.
- Ejnye, miket mond - csóválta a fejét Shadwell. - Hobart tényleg nincs itt. Ez a
valami... ez itt csak egy tok. És maga is tudja, mi van benne. Ez nem Hobart.
- Kár! - mondta Suzanna; el adta a jól neveltet, hogy gondolkozhasson egy kicsit.
- Egyáltalán nem kár - mondta Shadwell.
- Még lett volna egy kis elintéznivalónk.
- Hobarttal?
- Igen. - Suzanna a megpörkölt férfit figyelte, miközben beszélt. - Remélem, hogy
nem feledkezik meg róla.
Hobart feje el rebukott, mintha biccentett volna.
- Ugye, emlékszik? - kérdezte Suzanna.
Hobart Suzannára meredt.
- A Sárkány...
- Pofa be!
- ...vagy a Lovag?
- Mondtam, hogy pofa be! - Shadwell Suzanna felé lódult, de miel tt megüthette
volna, Hobart fekete kézcsonkja megállította. A keresked hátrah költ. Fél
le, gondolta Suzanna. A Korbács ereje sokkal nagyobb annál, semhogy
Shadwell kordában tarthatná - ezt is tudta, és félt. Annyira azért nem, hogy beszélni
se merjen.
- Égesd meg! - mordult Hobartra. - Szedd ki bel le, hol vannak a többiek!
Suzanna gyomra görcsbe rándult. Erre eddig nem is gondolt: hogy kínzással
kényszerítenék vallomásra. De most már nem fordulhatott vissza. Hobart pedig -
szerencsére - nem hajtotta végre az utasítást. Csak nézte Suzannát, mint annak idején a
Lovag a könyvben: egy megsebzett lélek útja végén. Suzanna is ugyanúgy érezte
magát, mint akkor: er s volt, és félt. Az el tte álló testbe félelmetes pusztító er
költözött, de ha sikerülne a mélyére hatolni és megérinteni benne az embert, akinek
titkolt vágyát oly jól ismerte - ha sikerülne, akkor talán, talán maga mellé állíthatná, és
a Korbács ellen fordíthatná. A sárkányoknak is vannak gyenge pontjaik - az
angyaloknak miért ne lennének?
- Emlékszem... - szólalt meg Hobart.
Suzanna oldalra pillantott Shadwellre - aki rémülten figyelte a találkozást -, aztán
vissza Hobartra. Észrevette, hogy teste sisterg lyukaiban valami pislákol. Suzanna
ösztönösen hátralépett, de Hobart megállította.
- Ne... Ne menjen el! Nem bántja.
- A Sárkány?
- A Sárkány - mondta Hobart. - A hóban eltompult. Azt hiszi, a sivatagban van. Egyedül.
Így már egy kicsit érthet bb volt a Korbács révülete. A végtelen hómez láttán
elfeledkezett a jelenr l. Újra a sivatagban, ezeréves otthonában érezte magát, és
Teremt jét l várta az utasitást. Shadwell nem a Teremt : Shadwell csak egy ember,
egy porhüvely volt. A Korbács nem figyelt rá.
A látólények szagát azonban érezte. És ha csodatetteik kimerülnek - mint ahogy
hamarosan kimerülnek -, és a Korbács meglátja ket, rögtön visszazökken a jelenbe.
Visszazökken, és elvégzi feladatát. Nem Shadwell kedvéért - maga miatt. Suzannának
igyekeznie kellett.
- Emlékszik a könyvre? - kérdezte.
- Igen - felelte Hobart, testében felizzott a fény. - Ott voltunk... - mondta - ...a fák
között. Ott voltunk ketten, és..
-.Égesd el! - ordította Shadwell, és Hobart szájában fellángolt a Korbács tüze.
Lassan kígyózott kifelé a sebein, az orrlyukain, a pórusain.
„Kész, vesztettem" - gondolta Suzanna.
Hobart azonban még mindig nem adta meg magát. Még tett egy utolsó, elkeseredett
kísérletet, hogy önmaga lehessen. Kinyitotta a száját, hogy befejezze, amit mondani
akart, de Uriel felgyújtotta a nyálát. T z borította el Hobart arcát. Suzanna észrevette,
hogy a lángok közül Hobart t nézi, és ahogy tekintetük találkozott, Hobart
hátravetette a fejét.
Ismer s volt a mozdulat. „Ölj meg, legyen már.vége!" mondta annak idején a Sárkány.
Hobart most ugyanezt a szívességet kérte.
- Ölj meg, legyen már vége!
A könyvben Suzanna tétovázott, és elszalasztotta a lehet séget. Másodszorra nem
hagyja ki.
Az oldószer volt a fegyvere, ami - mint mindig - Suzannánál is jobban ismerte
gazdája szándékát. Suzanna még csak gondolatban jutott el a gyilkolásig, amikor az
oldószer már ezüstösen száguldott Hobart felé.
Hobart a torkát ajánlotta fel, az oldószer azonban egyenesen a szívét markolta meg.
Suzanna érezte a verg szív dobogását, de nem érzett lelküsmeret-furdalást. Hobart
a halált kérte, Suzanna a halált adta - tisztességes üzlet.
Hobart teste rángatózott. A szív még küzdött egy darabig, aztán az izom belefáradt -
leállt. Hobart, a hajdani Lovag és Sárkány, holtan a földre rogyott.
- Mit m velt? - kérdezte Shadwell.
Suzanna maga sem tudta. Az biztos, hogy Hobart meghalt. És Uriel? A holttestben
már nem égett a t z. Elhagyta Uriel? Vagy csak pihen?
- Megölte - mondta Shadwell.
- Megöltem.
- Hogy csinálta? Istenem... hogyan?
Suzanna felkészült az esetleges támadásra, de Shadwell tekintetében csak undort látott.
- Maga is varázsló, igaz? - kérdezte Shadwell. - Itt vannak a többiek is?
- Itt voltak - felelte Suzanna. - De már nincsenek itt. Elkésett, Shadwell.
- Engem átverhet a trükkjeivel - mondta színlelt ártatlansággal a hangjában. - Én
csak egy egyszer ember vagyok. De egy angyal el l úgysem bújhat el.
- Igaza van - mondta Suzanna. - Félek is. Akárcsak maga.
- Fél?
- Elpusztult az angyal szállásadója - emlékeztette t Suzanna, Hobart hullájára pillantva. -
Majd keres magának egy másikat. Én b zlöm a varázslattól. Maga viszont tiszta.
- Engem nem bánt - mondta Shadwell. Hangjából Suzanna érezte, hogy tévedett:
Shadwell nem félt, rettegett. - Én ébresztettem fel. Nekem köszönheti az életét.
- Csak nem gondolja, hogy ezért majd hálás lesz magának? Ugye, nem akar
meghalni? Legalábbis nem így.
Most Shadwell nézett a hóban hever hullára.
- Velem nem meri megtenni - mondta.
- Segítsen nekem! - mondta Suzanna. - Együtt talán megfékezhetjük.
- Lehetetlen.
 A Korbács valóban kiköltözött Hobart testéb l: a hegy gyomrában rohangált. A föld
remegett; kövek rl dése, morzsolódása hallatszott a hegy belsejéb l. Egyszer csak
egy óriási ordítás kíséretében az egész hegy felborult. Shadwell felkiáltott, aztán
eld lt, magával sodorva Suzannát. Valószín leg ez mentette meg Suzanna életét:
miközben lefelé gurultak, Rayment's Hill egykori csúcsa felrobbant.
Suzanna éppen a havat köpködte a szájából, amikor a k - és földes egyik darabja a
tarkójára zuhant. Elvesztette az eszméletét.

2.
Amikor Suzanna magához tért, Shadwell ott volt mellette, a karját szorította.
El ször az ütésnek tudta be, hogy nem lát, aztán rájött, hogy köd takarja el el le a világot -
hideg, tapadós köd vette körül a hegyet.
- Él - szólalt meg Shadwell a fehérségb l.
- Mióta vagyunk itt? - kérdezte Suzanna.
- Egy-két perce.
- Hol a Korbács?
Shadwell megrázta a fejét.
- Meg rült. Hobartnak igaza volt: nem tudja, hol van. Segítsen.. .
- Szóval ezért maradt itt mellettem.
- ...vagy mind a ketten elpusztulunk.
- Hogyan segítsek?
- Engesztelje ki:
- Hogyan engesztelhetném ki?
- Adja oda neki, amit keres. Adja oda neki a varázslókat.
Suzanna Shadwell arcába nevetett.
- Maga megbolondult.
- Adja oda neki! Muszáj! Csak így nyugszik meg, és akkor minket békén hagy.
- Nem adok oda neki semmit.
- Úgyis megtalálja ket - mondta, és még er sebben szorította Suzanna karját. Szája
legörbült, mintha rögtön sírva fakadna. - Nem menekülnek meg el le. De mi
megmenekülhetünk. Adja oda neki ket, és akkor minket nem bánt. Tudom, hogy
gy löl. Meg is érdemlem. Ne miattam, maga miatt adja oda neki ket. Meghálálom. -
Szinte maga is megdöbbent, hogy még mindig képes alkudozni. - Van még egy-két
holmi, amit félreraktam. Csak mondja meg, mit kíván, és a magáé. Amit csak akar.
Ingyen, nem kell fizetni...
Shadwell elhallgatott.
- Édes Istenem...
Valahol a ködben valami felüvöltött. Shadwell felismerte a panaszos hangot, és
rettegett. Úgy látszott, lemondott róla, hogy meg tudná nyerni magának Suzannát.
Elengedte a karját, felállt. A köd s volt mindenütt. Habozott, hogy merre
meneküljön. Aztán belevetette magát a ködbe, miközben az üvöltés ismét megrázta a
hegyet.
Suzanna is felállt: a ködt l és hasogató fejét l minden összemosódott el tte, nyakán
csorgott a vér. Fogalma sem volt, merre lehet az erd . Futott, amilyen gyorsan csak
tudott, minél messzebb az üvöltés el l. Kétszer hasra esett - elterült a földön, ami
bármelyik pillanatban megnyílhatott alatta.
Már majdnem összecsuklott, amikor a ködben felderengett egy alak. Hamel volt az,
Suzannát kereste.
- Itt vagyok! -kiáltotta Suzanna, próbálva túlharsogni a Korbács üvöltését. Hamel
egy szempillantás alatt ott termett mellette, és visszavezette t az erd be.
3.
Shadwellnek szerencséje volt. Ahogy távolodott a hegyt l, a köd egyre ritkult, és
úgy érezte, hogy - ösztönösen vagy véletlenül - a lehet legjobb irányba indult el. Úgy
érezte, hogy nemsokára kijut az útra; kijut valami biztonságos helyre, ahol
nyalogathatja a sebeit, és elfelejtheti a borzalmakat.
Hátrapillantott. Jókora távolságot megtett már a pusztítás helyszínét l. Az angyal
egyetlen nyoma a köd volt, az pedig a hegyhez tapadt. Shadwell biztonságban volt.
A hó még mindig esett, de Shadwell egyáltalán nem fázott. A futástól kimelegedett;
hátán és mellén csorgott az izzadság. Ahogy azonban elkezdett kigombolkozni,
rádöbbent, hogy a melegség nemcsak a testéb l árad. Hó helyett latyak volt a lába
alatt; a földb l melegség szállt fel, és hajtások kígyóztak kifelé bel le. Shadwell rájött,
hogy óriásit tévedett. A burjánzó növények lángolva kapaszkodtak az arca felé, és
Uriel szeme, Uriel ezer szeme nézett rá közülük.
Shadwell mozdulni sem tudott - a növények körülfogták. Fejében az angyal hangját
hallotta, mint valamikor a Rub al Khali-ban.
- Nem merem megtenni?... - visszhangozta Shadwell elbizakodott szavait.
- NEM MEREM MEGTENNI?
És utolérte Shadwellt.
Egyik pillanatban még ember volt.
A másik pillanatban recsegett a koponyája, ahogy az angyal elfoglalta a testét.
Shadwell, az ember utolsó megnyilvánulása égy sikoly volt.

4.
- Shadwell - mondta Suzanna.
- Most ne vele foglalkozz! - mondta komoran Hamel. - Vissza kell érnünk, miel tt a
töbiek elindulnának!
- Elindulnának? - kérdezte Suzanna. - Nem, azt nem szabad. A Korbács még itt van.
Benn a hegyben.
- Akkor sem tehetünk mást - mondta Hamel. - A csodatettek szinte teljesen
kimerültek. Látod?
Már csak néhány méterre voltak a fáktól, és valóban volt valami füstszer a
leveg ben: a függöny mögül kilátszott, amit rejtett.
- Nincs több er nk - mondta Hamel.
- Van valami hír Calr l? - kérdezte Suzanna. - Vagy Nimrodról?
Hamel megrázta a fejét. Elmentek, mondta a tekintetével, tudod, hogy ez mit jelent.
Suzanna a hegy felé nézett, hátha lát valamit, ami megcáfolná Hamelt. Semmi. A
hegy ködbe burkolóaott, semmi mozgás: se közel, se távol.
- Jössz? - kérdezte Hamel.
Suzanna elindult - lüktetett a feje. Megérkeztek a rejtekhelyre. A bokrok között egy
csecsem sírt keservesen.
- Menj, próbáld megvigasztalni - mondta Suzanna. - De finoman, nyugodtan.
- Indulnunk kell! - mondta Hamel.
- Igen - bólogatott Suzanna. - Indulnunk kell! De én megvárom Calt.
- Arra nincs id , nem érted?
- Ezt már hallottam - mondta Suzanna. - Menj, majd megyünk mi is. - Hamel
morogva hátat fordított Suzannának. - Hamel! - kiáltott utána Suzanna.
- Mit akarsz?
- Köszönöm, hogy megkerestél.
- Én innen elt nök - mondta nyersen, és a b gyerek felé indult.
Suzanna kiment az rök közé; onnan jól látta a hegyet.
 - Van valami? - kérdezte az egyiket.
Nem kellett válaszolnia. A többiek felmorajlottak, mire Suzanna is a hegy felé nézett.
A ködfelh gomolygott. Olyan volt, mintha a belsejében valaki hatalmas lélegzetet
venne: a köd egyre zsugorodott, zsugorodott, míg el nt az er , ami benne lakozott.
Uriel Shadwellbe költözött. Ahogy a vidéket pásztázta, nyilvánvaló volt, hogy
elmúlt a révület, ami egy id re ártalmatlanná tette. Az angyal már nem a sivatagban
bolyongott. Pontosan tudta, hol van, és miért van ott.
- Indulnunk kell! - mondta Suzanna. - El bb a gyerekek.
A parancs az utolsó pillanatban hangzott el: mire elért a szökevényekhez, és
futásnak eredtek, Uriel gyilkos tekintete az erd felé fordult, és a hó lángba borult.

IV. SZIMMETRIA

1.
A hegy mögött semmi nyoma nem volt Cal idefelé vezet útjának - a hóvihar
betemette. Cal és Nimrod csak találgatni tudtak, hogy merre jöhetett; vaktában
kutattak, hátha ráhibáznak az elvesztett csomagra. Reménytelen volt. Valamicskét
megkönnyítette volna a dolgukat, ha Cal legalább egyenesen tartott volna a hegy felé,
de hát a kimerültségt l összevissza tekergett, mint egy részeg. Persze, végül is teljesen
mindegy: girbegurba vagy nyílegyenes - a hó elnyelte.
Kotorászás közben Cal és Nimrod egyre jobban eltávolodtak, egy id után már nem
is látták egymást. Cal egyszer hallotta, hogy társa rémülten elkiáltja magát, és amikor
hátranézett, pislákoló fényt látott a távolban. Valami égett a hegyen. Cal elindult
vissza, aztán megállt: a józan ész a h siesség fölébe kerekedett. Ha Suzanna életben maradt-
nagyszer . Ha meghalt, Calnek még inkább kötelessége mindent megtenni a
közös ügyért. Folytatta a kutatást.
Ásott, egyre ásott a hóban, mögötte dörgött a hegy, de Cal már hátra sem nézett.
Elképzelte a borzalmakat, és ez csak táplálta igyekezetét. Nagy serénységében
majdnem elszalasztotta a kincset. Agya még fel sem fogta, hogy valóban a papírt látja,
amikor keze vadul kaparni kezdett; hányta, hányta a havat maga mögé, míg egyszer csak -
igen, a csomag! Ahogy Cal megfogta, a ronggyá ázott papír szétinállott - a
csomag tartalma a hóba potyogott. Egy doboz szivar, néhány apró vacak és a zakó.
Cal felemelte a zakót; most még jelentéktelenebbnek látszott, mint Glucknál legutóbb.
Remélte, hogy az erd ben lév k tudják majd, mit hogyan kell csinálni, mert neki
bizony halvány fogalma sem volt.
Amikor Cal körülnézett, hogy merre is vigye a hírt Nimrodnak, két alakot látott a
ködben; az egyik cipelte a másikat. A cipel Nimrod volt, a másik úgy be volt
bugyolálva, hogy nem lehetett felismerni.
- A te ismer söd, nem? - kérdezte Nimrod, amikor odaértek Calhez.
A bebugyolált próbálta lefejteni arcáról a megfagyott sálat, és miel tt sikerült volna
neki, Cal megismerte:
- Vergilius!
A sál végre megadta magát, és el bukkant alóla Gluck félig szégyenkez , félig
diadalmas képe.
- Ne haragudjon rám! - mondta. - Muszáj volt eljönnöm. Muszáj megnéznem.
- Feltéve, hogy még van mit! - kiabálta Nimrod az üvölt szélben.
Cal a hegy felé pillantott. Két széllöket között meglátta, hogy Rayment's Hill
felrobbant. Füstfelh lebegett fölötte, alján lángok reszkettek.
- Az erd ... - mondta Cal, és nem tör dve sem Gluckkal, sem Nirnroddal, a hegy
felé rohant.
2.
A Korbács átgondolta a támadást. Szisztematikusan égette fel a hómez t, abban a
biztos tudatban, hogy el bb-utóbb megpillantja a szökevényeket. Az erd ben szintén
átgondolt védekezés folyt: a gyerekek szüleikkel vagy valarnelyik feln tt kíséretében a
szabad ég felé igyekeztek; a többiek a helyükön maradtak, rizték a rejtekhelyet.
Suzanna az rjöng Korbácsot figyelte, amikor megszólalt mellette Hamel:
- Jössz?
- Rögtön.
- Vagy most, vagy soha.
Akkor talán soha. Suzanna képtelen volt levenni a szemét a félelmetes er l.
Valami baj lehet azzal a világgal, amelyik ekkora hatalmat ad a pusztításnak, gondolta.
- Indulnunk kell! - mondta Hamel.
- Indulj! - mondta Suzanna.
Érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe, a könnyekkel pedig az oldószer. Ezúttal
nem azért, hogy megvédje - egyszer en azért, hogy vele legyen, hogy vigasztalja,
amennyire lehet.
Az angyal felemelte a fejét. Suzannától jobbra a fák lángba borultak. Az erd l
sikolyok hallatszottak - a csodafüggöny széthasadt.
- Meneküljünk! - kiáltotta valaki.
Ahogy meghallotta üldözöttjei hangját, a Korbács mosolyra rándította Shadwell arcát -
az apokalipszis mosolyára. A püffedt testben felizzott a t z, ahogy Uriel
utoljára még megrakta, miel tt örökre kiirtaná a varázslókat.
Ekkor megszólalt egy hang:
- Shadwell!
Suzanna a Korbácsról a hang irányába nézett.
A füstölg földön Cal közeledett az ellenség felé.
Ahogy megpillantotta t, Suzanna is el bújt. De nem egyedül. Szemét Calre
szegezte, de hallotta a suttogásokat és a lépteket, ahogy a többiek is el jönnek a
rejtekhelyr l. A pusztulással is dacoló szolidaritás mélységesen meghatotta Suzannát.
Itt vagyunk - sugallta a jelenet -, a végén együtt vagyunk: látólény és emberlény - sok
a szerepl , de egy a történet.
- Hát hülye ez? - kérdezte egy reszket hang.
A kérdést Apolline tette fel, és Cal elmeállapotára vonatkozott. Kakukk barátja
ugyanis határozott léptekkel haladt a keresked felé, aztán amikor már csak tíz
méterre volt t le, megállt.
Az ég erd reflektorfényében ott állt egymással szemben a két f szerepl :
Shadwell, megtépázott és megpörkölt ruhájában, halálsápadtan, és Cal, a lángok
fényében csillogó csodazakóban.
Uriel-Shadwell nem szólalt meg, de a keresked testében mozgolódás látszott, ami
hirtelen robbanással fenyegetett.
Cal a zakó gombjaival ügyetlenkedett, míg a negyedik nekifutásra csak megoldotta
a problémát.
- Mutatni szeretnék valamit - mondta halkan, de hangja nem remegetett. Uriel-
Shadwell nem válaszolt. Aztán egy id múlva mégis megszólalt:
- Nincs ott semmi - mondta nem a megszálló, hanem a megszállott hangján.
- Én Urielhez szóltam - mondta Cal most már hangosabban. - Az Éden angyalához.
Urielhez.
Ezúttal nem felelt sem a Korbács, sem a keresked . Cal széttárta a zakót.
- Nézd csak, Uriel!
Ismét csend.
 - Amit látsz, az mind a tiéd.
Suzanna mellett valaki suttogva megkérdezte:
- Te érted, mit csinál?
Suzanna értette, de a válaszra most nem fecsérelt er t. Csak Calre koncentrált -
minden erejével; minden reményével, miriden szeretetével.
- Mit látsz? - kérdezte Cal ismét a Korbácstöl.
Most választ is kapott.
- Semmit.
Megint Shadwell hangja volt.
- Semmit. Nem. Látok.
- Jaj, Cal! - sóhajtotta Suzanna, ahogy észrevette Cal arcán a kétségbeesést.
Pontosan tudta, hogy Cal mire gondol, mert benne is felmerült a kétely: a zakónak
talán már nincs is varázsereje. Talán egyszer en elapadt, amikor nem kerültek elébe
újabb áldozatok, akik táplálták volna. Lehet, hogy Cal teljesen védtelenül áll Uriel el tt?
Eltelt egy hosszú perc, amikor egyszer csak nyöszörgés hallatszott az angyal
gyomrából. Shadwell kinyitotta a száját, és megszólalt. Nagyon halkan, mintha
magának mondaná, vagy a belsejében rejt szörnynek.
- Ne nézz oda!
Suzanna visszafojtotta a lélegzetét; nem merte elhinni, hogy figyelmeztetést hallott.
De mi más lehetett volna?
- Tudom, hogy látsz valamit - mondta Cal.
- Nem - felelte Shadwell.
- Akkor nézd tovább! Nézd tovább, és meglátod!
Shadwell felüvöltött:
- Hazudik! - rikácsolta reszket testtel. - Hazugság az egész!
A szörny gyomrában azonban egyre hangosabb lett a nyöszörgés, és elnyomta
Shadwell figyelmeztetését. Ez nem a Korbács tébolyodott üvöltése - ez egy szomorú,
végtelenül szomorú hang volt. A zakó pedig - mintegy válaszul - felragyogott.
- Ne nézd! - ordította Shadwell. - Ne nézz oda!
A Korbács azonban meg sem hallotta szállásadója intelmeit. Számtalan szemét a
zakó bélésére szegezte, és csalogatta el a képet, amit csak ismerhetett.
- Becsap! - mennydörögte Shadwell. - Hazug varázslat! Nem hallod?!
Lehet, hogy az angyal érzékelte Shadwell rémületét, érteni azonban nem értette.
Vagy ha értette, nem érdekelte. A varázszakó legnagyobb diadala volt készül ben. Ez
idáig csak Kakukkokat csábított el - befolyásolható és szentimentális földi halandókat
-, játszva valóra váltva kicsinyes vágyaikat. Ennek a teremtménynek azonban teljesen
más volt az álomvilága. Neki nem volt békés gyerekkora, amit gyászolhatna:
szerelmei sem voltak, akiket sirathatna. Óriási volt a szellemi képessége, és a zakó a
végs kig feszítette az erejét, hogy Uriel elé tárhassa legféltettebb vágyát.
Cal hátán a szövet fodrozódott és hullámzott, a varrás pattogott, mintha bele akarna
pusztulni a kérésbe. „Én is belepusztulok - gondolta Cal -, legyen már vége! Már-már
elviselhetetlennek érezte, ahogy a zakó egyre mélyebbre és mélyebbre ásott benne, a
lelkét facsarva, hogy kielégíthesse az angyal vágyát. Cal csak állt bénán a kavargó er
áradatában, és egyszer-egyszer megpillantotta, mire áhítozik Uriel. Nem sokat értett bel le.
Látott egy fényes bolygót; látott egy lángtengert, amelynek hullámai k - és
felh partot mostak. Úgy érezte, rögtön elemészti t Uriel mohósága, ahogy a zakót
valóban elemésztette: foszlani kezdett, és a szálak sorra kigyulladtak. Uriel azonban
nem hagyta magát: szemeit nem vette le a szövetr l; követelte, hogy váltsa valóra Cal
ígéretét. Makacssága a zakót végképp elpusztította, ugyanabban a pillanatban azonban
Uriel kívánsága is teljesült. A bélés széthasadt, és kiemelkedett bel le a kép -
ragyogása elvakította Calt.
Shadwell ordított, Cal szintúgy: könyörgött az angyalnak, hogy vegye már el, amit kért.
Urielt nem kellett biztatni: éppúgy kívánta a látványt, ahogy Cal szeretett volna
miel bb megszabadulni t le. Fájdalomtól elködösödött szemével Cal látta, hogy
Shadwell teste egyre püffed és dagad: az angyal kezdett el törni bel le. A keresked
rémülten sikoltozott, ahogy Uriel teste a magasba lökte. B re megfeszült, csontjai
ropogtak, inai elpattantak - Shadwell szétpukkant; és megjelent Uriel.
És megjelent a kívánság is, amit az angyal a zakó rongyaiból kényszerített el :
ugyanolyan fényes, ugyanolyan hatalmas volt, mint Uriel - egy másik Uriel. Ahogy
felemelkedett, Calról lefoszlottak a zakó utolsó darabkái is.
Calnek arra sem volt ereje, hogy megnézze, mit segített a világra. Tekintete befelé
fordult, és csak ürességet látott magában. Egy sivatagot, amelyben saját pora együtt
kavargott az összes kedves emlék porával; megállás nélkül kavargott, fáradhatatlanul
és értelmetlenül.
Cal összeesett, fejében a száguldó por az rbe sodorta t. Nem tudta, mi történt
ezután. Suzanna látta, hogy Cal összerogyott, és - nem tör dve az ég erd fölött
tornyosuló óriásokkal - odarohant hozzá. Az angyalok - mint valami páros Nap - a
magasban lebegtek; energiájuk láthatatlan tüskékkel szórta tele a leveg t. Suzanna
lehajolt, hogy elvonszolja Calt a szellemek találkahelyér l. Nem érzett már sem
félelmet, sem reményt. Nem tör dött semmivel, csak hogy Calt biztonságban, a
karjaiban tudja. Nem érdekelte, mi lesz. Hiszen úgyis az lesz, aminek lennie kell.
Apolline, Hamel és Nimrod segítségével felemelte Calt, és a tüskék közeléb l
nyugodtabb helyre fektette. Fejük fölött közben egymásra találtak az angyalok.
Uriel alakja képtelenül összegabalyodott; másodpercr l másodpercre változott -
motor, fellegvár, t z, egyszerre és külön-külön -, lépést tartva gondolatai
sebességével. Felidézett társa követte az átalakulásokat, közben röpköd nyilak - t zre
zött tüskék - vonzották ket egyre közelebb egymáshoz. Végül eggyé váltak, mint
két ölelkez szerelmes.
A valóságos Uriel és az elképzelt Uriel között megsz nt a különbség. Ilyesféle
megkülönböztetés amúgy is csak a Kakukkok fejében létezik, akik számára a gondolat
csupán árnyéka, nem az igaz énje az életnek.
Uriel örökre leszámolt ezzel a badarsággal. Az ótudomány segítségével beteljesült
legh bb vágya: megpillantotta önnön igazi arcát. Megpillantotta, és felismerte régi önmagát -
hogy milyen volt, miel tt a magány eltorzította.
Magához ölelte az emlékekb l feltámasztott énjét, és rádöbbent kés bbi
tébolyodottságára. Rádöbbent, hogy a feledés taszította az üldözés rületébe - az
rületbe, amit most végleg eltaszított magától. A csillagokra emelte tekintetét.
„Vár a menny - gondolta Uriel - az ég, ahol ismeretlen a bánat, ahol mindössze egy
nap a számtalan évszázad, amit itt lenn elfecséreltem."
És az önmagával egyesült angyal ragyogva felemelkedett az égbe.
Pillanatok alatt beleveszett a felh kbe, szitáló fényes t hintve a tovat alakját
bámuló arcokra.
- Elment - mondta Lo, amikor kihunyt a fény, és már csak kásás hópelyhek
potyogtak az arcokra.
- Akkor vége? - kérdezte Apalline.
- Igen, azt hiszem, vége - mondta Hamel. Könnyek csorogtak az arcán.
Egy széllökés feltámasztotta az erd t nyaldosó lángokat. Támassza csak, nincs már
szükség a rejtekhelyre. Talán soha többé nem lesz már szükség semmilyen rejtekhelyre.
Suzanna Calre nézett, akit most ugyanúgy ringatott, mint annak idején Jerichaut.
Jerichau meghalt a karjaiban - Cal nem halhat meg. Nem engedi, hogy meghaljon. Az
elégett zakó nyomot hagyott ugyan a testén - arcán és mellkasán megpörköl dött a b r
-, de kívülr l nem látszott más sérülés.
- Hogy van? - kérdezte egy ismeretlen hang. Suzanna felnézett, és egy zaklatott Kakukk-
arcot pillantott meg a háta mögött.
- Suzanna? A nevem Gluck. Calhoun barátja vagyok.
- Örvendünk - mondta valaki.
Gluck arca sugárzott az örömt l.
- Nem hal meg - mondta Suzanna, Cal arcát simogatva. - Csak alszik egy kicsit.
- Nem csoda, hogy elfáradt. Elég s volt a mai programja - mondta Nimrod. Az
arcán is csorogtak a könnyek.

V. AZ ALVAJÁRÓ

1.
Pusztaság volt, és Cal por volt a pusztaságban: álmai, reményei mind por voltak a
pusztaságban, és mindent irgalmatlan szél kergetett maga el tt.
Miel tt Cal meggyógyította volna Urielt, az angyal megfert zte t. Cal megérezte a
szellem magányát és sivárságát, agyát elragadta az r, és sorsára hagyta a semmiben.
Cal eltévedt. Élete sivataggá vált: t z-, hó- és homoksivataggá. Sivataggá vált minden,
és Cal ott fog bolyongani, míg össze nem roppan a semmiben.

2.
Akik ápolták t, azt gondolták, hogy Cal egyszer en pihen; eleinte legalábbis azt
gondolták. Hagyták, hadd aludjon, és hitték, hogy majd gyógyultan ébred.
Szívm ködése normális volt, csontjai épek. Csak id kérdése, és er re kap.
Amikor azonban másnap délután Cal felébredt Gluck házában, rögtön kiderült,
hogy óriásit tévedtek. A szeme kinyílt, de Cal nem volt ott mögötte. Mintha semmit
nem látott volna, mintha semmit nem ismert volna meg. Cal és tekintete olyan volt,
akár egy üres fehér papír.
Suzanna nem tudhatta - senki sem tudhatta -, hogy mi történt Cal és Uriel
összecsapásakor, értelmes tippje azonban volt. Ha valamit megtanult az oldószert l,
akkor az az volt, hogy minden csere egy kétirányú utca. Immacolata varázszakójával
szövetkezve Cal megadta Urielnek, amire vágyott - az rült szellem vajon mivel
viszonozta ezt?
Amikor Cal állapota két nap múlva sem javult, ápolói a szakért khöz fordultak. Az
orvosok minden létez vizsgálatot elvégeztek, de semmilyen fiziológiai
rendellenességet nem tapasztaltak. Mindössze annyira jutottak, hogy ez nem kóma,
hanem valamilyen önkívületi állapot, ami talán a holdkórossághoz hasonlítható
leginkább. Az egyik orvos még azt sem zárta ki, hogy esetleg Cal saját maga idézte
el az önkívületet. Ezt Suzanna is elképzelhet nek tartotta.
Nem látják semmi okát - jelentették ki a szakért k -, hogy Cal miért ne térhetne
vissza a normális életbe. Suzanna több okot is fel tudott volna sorolni, de úgysem
értették volna. Arra gondolt, Cal talán túl sok mindent látott, és ezért lett közönyös az
élet iránt.

3.
És a por egyre csak kavargott.
Cal néha mintha hangokat hallott volna a szélben, nagyon távoli hangokat. De
amilyen hirtelen jöttek, ugyanolyan hirtelen el is hallgattak, és újra magára hagyták
Calt. Jobb is így, gondolta Cal, mert ha van valami a pusztaság mögött, és a hangok
odacsalogatják t, a visszatérés csak fájdalmat okozna. A fájdalomból pedig Cal
inkább nem kért. Annál is kevésbé, mert annak a másik helynek a lakói egyszer úgyis
idejönnek majd hozzá. Elfonnyadnak és meghalnak, és k is por lesznek a
pusztaságban. Ez a dolgok rendje; mindig is ez volt, és mindig is ez lesz.
A végén minden porrá lesz.

4.
Suzanna minden áldott nap órákon keresztül beszélt Calhez; elmesélte, hogyan telt a
nap, kivel találkozott elsorolta az ismer s neveket, hátha ez majd kimozdítja Calt az
ernyedtségb l. De nem jött semmi reagálás, még csak fel sem csillant semmi.
Id nként Suzanna begurult Cal közömbösségén, és semmitmondó képébe vágta,
hogy önz . Hát nem látja, hogy szereti t? Szereti, és azt akarja, hogy ismerje fel
végre, legyen végre vele. El fordult az is, hogy Suzanna kétségbeesett, és
bármennyire igyekezett, nem tudta visszatartani a könnyeit; tehetetlenségében és
boldogtalanságában sírva fakadt. Ilyenkor mindig kiment a szobából, mert félt, hogy
kába agyával Cal esetleg mégis megérti a bánatát, és még távolabbra menekül önmagában.
Suzanna még az oldószerrel is megpróbált Cal közelébe férk zni, de az érzékeny
er csak belenézett - bejutni nem tudott Cal er djébe. Belenézett, és amit látott, az
semmi jóval nem kecsegtetett. Cal olyan volt, mint akit kitelepítettek önmagából.

5.
Gluck szobájának ablakán túl ugyanez volt a helyzet: szinte semmi élet. Az
évszázad legkeményebb tele. Hó és hó, jég és jég.
Ahogy a förtelmes január a vége felé csoszogott, az ismer sök egyre ritkábban
érdekl dtek Cal fel l. A szigorú télben nekik is volt épp elég bajuk, és viszonylag
könnyen elfeledkeztek Calr l, mert nem szenvedett - legalábbis nem úgy, hogy el is
tudta volna mondani. Még Gluck is megjegyezte - bár rendkívül tapintatosan -, hogy
Suzanna túl sok id t áldoz Cal ápolására. Bizonyos szempontból neki is meg kell
gyógyulnia: valahogyan rendezni kellene az életét, illene a jöv re is gondolnia.
Megtett mindent, ami egy h séges baráttól elvárható, mondta Gluck, ideje, hogy
másokkal is foglalkozzon.
- Nem lehet - mondta Suzanna.
- Miért? - kérdezte Gluck.
- Mert szeretem Calt - felelte Suzanna -, és mellette akarok lenni.
Ez természetesén az igazságnak csak az egyik fele volt. A másik a könyv.
Ott hevert a szobában, ugyanazon a helyen, ahová Suzanna letette, amikor
megérkeztek Rayment's Hillr l. Igaz, Mimit l Suzanna kapta ajándékba, de a
könyvben rejl varázslattal egyedül semmire nem ment. Ahogy a Templomban is
szüksége volt Calre, hogy használja a Szöv szék erejét és megtöltse a könyvet az
emlékeikkel, Cal segítsége a folyamat visszafordításához is kéllett. A varázslat
kettejük között lebegett. Egyedül nem elevenítheti fel, amit ketten képzeltek el.
Amíg Cal nem éled fel, A titkos helyek történetei benn maradnak a könyvben. Ha
soha nem éled fel, örökre benn maradnak.

6. Február közepén - amikor a huncut leveg olvadással bolondította az embereket -

Gluck felkeredett, és elment Liverpoolba. Körültekint en kérdez sködve kiderítette,
hol találja Geraldine Kellaway-t, és elvitte t Calhez. Mondani sem kell, hogy Cal
állapota megdöbbentette a lányt, de a gyakorlatias Geraldine - aki egy világégés után
is rögtön feltalálná magát és f zne egy teát - hamar túltette magát a dolgon.
Miután megígérte, hogy feltétlenül eljön majd még látogatóba, két nap múlva
visszatért Liverpoolba, hogy folytassa Cal nélkül is zökken mentesen zajló életét.
Gluck reménykedett, hogy Geraldine megjelenése talán felrázza Calt a
tompaságból, de csalódnia kellett. Eltelt a február, eljött a március, és az alvajáró
állapota egy szikrányit sem javult. Ráadásul a beígért olvadás is elmaradt.
Napközben mindig odaültették az ablakhoz, és míg be nem sötétedett, Cal
mozdulatlanul leste Gluck kertjében a fagyott földet. Etették és itatták - Cal egy állat
mechanikus mozdulataival mindent szépen megrágott, mindent szépen lenyelt -,
mindennap rnegmosdatták és megborotválták; rendszeresen tornásztatták a lábát, hogy
az izmok ne sorvadjanak el - és közben mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Cal
a halálra készül.

7. És a por egyre csak kavargott.

VI. CSODA

1.
Ha Finnegan nem keresi meg, Suzanna soha nem ment volna el Londonba. De
megkereste, Suzanna pedig elment vele - inkább Gluck unszolásának, mint valami
leküzdhetetlen utazási vágynak engedve.
Alig lépett ki a házból, Suzanna máris érezte, hogy az elmúlt hetek terhe mintha egy
kicsit könnyebb lenne. Nem maga mondta egyszer Apolline-nak, hogy amíg élnek,
semmi nincs elveszve? És jól mondta. Amnak kell örülni, ami megadatott; semmi
értelme, hogy azon keseregjenek, mi mindent l fosztották meg ket a körülmények.
Finnegan már nem volt az a nyalka legény. Az utóbbi id ben nézeteltérései
támadtak a munkahelyén, és szüksége volt valakire, akinek kiöntheti a mérgét.
Suzanna boldogan vállalta a szerepet, és szinte átéléssel hallgatta végig a panaszokat
- addig sem gondolt a maga bánatára. Amikor Finnegan elmondta összes búját-baját,
és befejezte a fogcsikorgatást, emlékeztette Suzannát egy korábbi kijelentésére,
miszerint bankárokkal elvb l nem köt házasságot. Nagyon úgy néz ki, hogy otthagyja
a szakmát - Suzanna nem gondolta meg magát? Érz dött a hangjából, hogy a „de,
igen" válaszra nem nagyon számít, és okosan tette; Suzanna csak annyit mondott,
hogy reméli, mindig jó barátok lesznek.
- Fura egy lány vagy - mondta Finnegan, amikor elbúcsúztak egymástól.
Suzanna ezt bóknak vette.

2.
Suzanna kés délután ért vissza Harborne-ba. Újabbfagyos éjszaka volt készül ben;
gyöngyházfényben csillogtak a járdák és a háztet k.
Amikor felment a szobába, Suzanna látta, hogy az alvajárót nem vitték oda az
ablakhoz: az ágyban ült, háta párnákkal feldúcolva, tekintete a megszokott ködben.
Nagyon rosszul nézett ki: Uriel hagyatéka sápadt b rét hamuszürkévé fakította.
Suzanna reggel túl korán indult el, hogy Calt megborotválhatta volna, és most
szomorúan nézte, hogy a kis mulasztás miatt milyen elhanyagoltnak látszik Cal
külseje. Miközben halkan elmesélte neki, merre járt, az ágytól az ablak el tt lév
székhez vezette Calt, ahol egy kicsit több volt a fény. Aztán a fürd szobából kihozta a
villanyborotvát, és megborotválta Cal állát.
Suzanna eleinte hátborzongatónak érezte ezt a kiszolgálósdit, és idegesítette. Aztán
id vel elfogadta, és Cal iránt érzett szeretete megnyilvánulásaként értelmezte a
szalonképességét rz kisebb-nagyobb teend ket.
 Most azonban - miközben kinn a homály lassan bekebelezte a világosságot -
korábbi aggodalmai ismét feltámadtak. Talán a külvilágban, a Cal távollétében töltött
nap tette ismét érzékennyé. És talán az az el érzete is, hogy már nem sokáig kell
borotválnia és mosdatnia Calt. Hogy hamarosan vége mindennek.
Az este olyan fürgén telepedett be a szobába, hogy Suzanna észre sem vette.
Felkapcsolta a villanyt.
Cal tükörképe megjelent az ablaküvegben, és farkasszemet nézett vele. Suzanna
kiment a fés ért.
Valami volt Cal el tt az rben, de nem látta, mi az. Er s szél fújt, pedig - most is,
még mindig - por volt.
Az árnyék azonban - vagy bármi volt is az - nem tágított, és id nként, amikor a szél
csillapodott, Cal úgy vette észre, mintha t tanulmányozná. Cal a szemébe nézett, és
ahogy tekintetük összefonódott, a kavargó por-Cal-egy pillanatra megnyugodott.
Ahogy egymást bámulták, Cal egyre élesebben látta az arcot. Homályosan
emlékezett rá valami ismer s, de elveszett helyr l. Rémlett neki, hogy látta már ezt a
szemet és a homloktól lefelé húzódó foltot. Idegesítette, hogy nem jut eszébe, hol.
Végül nem is magát az arcot, hanem a háttérben a sötétséget ismerte fel.
Amikor utoljára - és talán el ször - látta ezt az idegent, a férfi mögött ugyanilyen
sötétség volt. Egy felh , talán - és villámok. Neve is volt annak a felh nek, de Cal arra
most nem emlékezett. És a helynek is volt neve, de azt is elfelejtette. Emlékezett
viszont a találkozás pillanatára és el tte az utazásra. Egy riksa és valami kificamodott
táj. Ahol együtt lélegzik a tegnap és a holnap.
Jó lett volna megtudni a férfi nevét, miel tt újra feltámad a szél. De Cal por volt,
nem tudta megkérdezni. Szemcséit viszont odapréselte a sötétséghez, a titokzatos arc
felé, hogy megérintse a b rét.
Nem egy él testet - hideg üveget érintett meg. Ujja lecsúszott róla, és zsugorodó
párakarikát hagyott maga után. „Ha üveg van el ttem - gondolta Cal -, akkor magamat
látom. A férfi, ákivel a sötét felh el tt találkoztam: az a férfi én vagyok."
Amikor Suzanna visszatért a szobába, egy rejtély fogadta. Majdnem biztos volt
benne, hogy amikor kiment, Cal mindkét keze az ölében feküdt, most viszont jobb
karja lelógott. Megmozdult? Ha igen, a révület kezdete óta ez volt az els önálló mozdulata.
Suzanna halkan beszélni kezdett Calhez: kérdezgette, hogy hallja-e, látja-e, ismeri-e
t. Párbeszéd helyett azonban most is - mint már jó ideje - csak monológ volt. Cal
keze vagy lecsúszott az öléb l, vagy Suzanna egyszer en rosszul emlékezett, és az
imént is oldalt lógott.
Suzanna sóhajtott egyet, és fésülni kezdte Calt.
Cal még mindig por volt a pusztaságban, de a por most már emlékezett.
És az emlékt l súlya is lett. A szél lökdöste, er szakoskodott, de Cal csak azért sem
mozdult. A szél rjöngött. Cal nem tör dött vele; állta a csapkodást, miközben
próbálta összeilleszteni gondolatai darabkáit.
Egyszer találkozott önmagával, egy házban, egy felh mellett; riksán vitték t oda,
miközben egy világ sarjadt körülötte.
Mit jelent, hogy találkozott id s önmagával? Mit jelenthet?
A kérdés nem volt nagyon nehéz; még egy por is tudta a választ. Azt jelenti, hogy
valamikor a jöv ben megérkezik majd abba a világba, és ott fog élni.
És ebb l mi következett? Ebb l mi következett?
Hogy az a világ nem veszett el.
Igen! Magasságos Isten, igen! Err l volt szó. Ott fog élni. Lehet, hogy nem holnap,
nem is holnapután, de valamikor, valamikor a jöv ben: ott fog élni.
Nem veszett el. A Fúga nem veszett el.
 Amikor erre rádöbbent, amikor err l megbizonyosodott, Cal feléledt.
- Suzanna!

3.
- Hol van? - ez volt Cal egyetlen kérdése, miután Suzannával újra egymásra találtak. -
Hova tetted?
Suzanna felvette az asztalról és odaadta Calnek a könyvet.
- Itt van - mondta.
Cal végigsimította a könyv fedelét, de kinyitni nem merte.
- Hogy csináltuk? - kérdezte olyan komolyan, ahogy csak egy gyerek képes.
- A Gy ben-mondta Suzanna.-Mi, ketten. Meg a Szöv szék.
- Beletettük? Minden itt van benne?
- Nem tudom - felelte Suzanna, és tényleg nem tudta. - Majd kiderül.
- Most.
- Nem, Cal. Még nagyon gyenge vagy.
- Er s leszek - mondta Cal -, a könyv majd er t ad.
Suzanna nem vitatkozott. Kinyújtotta és Mimi ajándékára fektette a kezét. Ahogy
ujjaik összefonódtak, fejük fölött a lámpa pislákolva kialudt. A sötétbe burkolózva
fogták a könyvet - mint annak idején Hobarttal. Csakhogy most nem a gy lölet,
hanem az öröm élesztgette a titkokat.
Érezték, hogy a könyv reszketni és melegedni kezd. Aztán felszállt a kezükb l - ki
az ablakon. Az üveg csörömpölve összetört, és a könyv kibotorkált a sötétbe.
Cal felállt, és odabicegett az ablakhoz. A lapok röpködtek - mint madarak, mint
galambok az éjszakában -, a gondolatok, amelyeket a Szöv szék beírt a sorok közé,
ontották a fényt és az életet. Aztán a földre hullottak, és elt ntek.
Cal elfordult az ablaktól.
- A kert - mondta.
Lába mintha vattából lett volna; Suzannára támaszkodott, az ajtóhoz sántikált.
Lementek a lépcs n.
Gluck hallotta az üvegcsörömpölést, és - kezében egy bögre tea - elindult felfelé,
hogy megnézze, mi történt. Látott már egy-két csodát; most mégis tátva maradt a
szája, amikor meglátta Calt, aki kifelé - kifelé! - zavarta. Még be sem csukhatta a
száját, amikor Cal és Suzanna már leértek a lépcs n, és a konyhán keresztül odaértek a
kertbe vezet ajtóhoz. Gluck követte ket. Suzanna kireteszelte az ajtót.
Az ablakból az imént még telet láttak, a küszöbön azonban tavasz fogadta ket.
A kertben pedig, sarjadva és burjánozva, az örök tavasz hazája: a boldogság
otthona; a hely, amelyért küzdöttek, és amelyért majdnem meghaltak: A Fúga.
A fenséges Fúga, ami a könyv lapjaiból emelkedett el , dacolva - mint oly sok mindennel -
a jéggel és a sötétséggel. A mesék között nem töltötte tétlenül a
hónapokat: rejtelmei és varázsai kiterebélyesedtek.
A Fúga, ahol Suzanna és az ótudomány egyszer majd megszünteti a viszályokat;
ahol egyszer - valamelyik eljövend évben - Cal a Gy mellett él majd, egy házban,
és meglátogatja t egy ismer s fiatalember. Még el ttük volt minden, minden, amit
megálmodtak - várta, hogy megszülethessen.
A Sziget alvó városaiban a menekültek felriadtak, kitárták az ajtókat és az
ablakokat, hogy jobban hallják az éjszakában megérkezett üzenetet: hogy amit
elképzeltünk, arról soha nem szabad lemondani. Hogy még itt, a Birodalomban is van
helye a varázslatnak.
Mostantól kezdve csak egy világ lesz - a valóság és az álom mostantól kezdve egy
világban élnek. És Csodaország mindig itt lesz egy lépésre, egy kéznyújtásnyira.
 Cal, Suzanna és Gluck kiléptek a varázséjbe.
El ttük életre keltek az emlékek: elébük siettek a barátok és a helyek, amelyekr l már
azt gondolták, örökre elvesztek.
Most már minden csodára volt id . Szellemek és átváltozások; szenvedélyek és
ellentmondások; éjszakai tündöklések és nappali látomások - mindenre, mindenre jut
majd id .
Mert nincsenek kezdetek.
És eleje nem lévén a történetnek, vége sincsen.