A Tarot kártya 16.

lapja, avagy Hamvas Béla a

színházról*

Alábbi írás többet nem akar, mint felhívni a figyelmet Hamvas Béla valószínűleg még a
szakértők számára is kevéssé ismert gondolataira a színházról, és e módon is rámutatni
a több mint száz éve született polihisztor, tanító, bölcs, a szellem hőse életművének a
magyar kultúra jövője és orientációja, a most következő évezredben elfoglalt helye
szempontjából szerintünk beláthatatlan jelentőségére. Nemrégiben a Premier hasábjain
a reinkarnáció eszméjének divatjáról írva, mottó gyanánt meglehetősen pontatlanul
idéztem Hamvasnak egy gondolatát, nem is írtam ki a nevét, úgy említettem, mint
"legkedvesebb tanáromat". Azt gondoltam, azért teszem ezt, hogy nevének tekintélyével
ne tetézzem cikkem könnyű súlyát az igazság mérlegén. Valójában szégyelltem, hogy
az évek múlásával egyre közelebb érzem magamhoz az ő gondolatait, mivel azok a mai
magyar baloldal (amelyhez kénytelen vagyok számolni magam, jóllehet, akárcsak
Tandori Dezső legszívesebben én is royalista lennék, ám valószínűleg más okból nem
lehetek az, mint ő: én úgy gondolom, egyetlen legitim királyunkat az Eklézsia keresztjére
feszítették) számára elfogadhatatlanok. Valóban tanárom volt Hamvas, de nem az
iskolában. Ott évezredek óta nem is tanítanak, hanem e földi borzalom kőkemény
játékszabályait vésik az agyunkba nekünk, gyermekeknek, kezdetben mit sem sejtő
állampolgároknak. Hamvas Béla igazán intenzíven húsz és negyven éves korom között
tanított engem. Eligazított. Nem személyesen – 1968-ban egy vidéki kórház
kloákaszagú tömegnyomorában halt meg - hanem városunkban titokban és kéziratos
formában terjedő művei útján. Scientia Sacra, Patmosz (Esszék I-II néven), Tabula
Smaragdina, Henoch Apokalipszise, Anthologia Humana és a többi.

Ha ma Magyarországon megkérdeznék egy egyetem hallgatóit, bármely egyetemét,

hogy ki ő, közülük kevesen tudnák pontosan hová tenni a nevét (vagy bárkiét, az is
igaz), ismernék a sztorit esetleg, a tiszapalkonyai raktárosról, aki kilenc holt és öt élő
nyelven írt, sutyiban alkotta életműve javát a rákosista "Hamvas-barakkban". A stréberek
esetleg könyvei címei közül is tudnának mondani párat, de már a jobb professzorok,
például az én hajthatatlan T. G. M barátom valószínűleg így szólna róla: "reakciós
szellemtörténész", "a mai szélsőjobb eszmei hányadékát megalapozó René Guénon
epigonja", és "ködevő", és "grafomán gnosztikus", és így tovább. A jobboldal
tájékozottabb zsurnalisztái viszont mindenek előtt a Karnevál szerzőjeként méltatnák
zavartan, aki "nagyon szellemes, ironikus, de sajnálatos módon követhetetlen, és
teológiailag igen problematikus", "sokszor túlzó és szubjektív", de azért "azt szeretjük
benne, hogy nem parírozott a bolsevik-zsidó siserehadnak, köpött Lukácsra és jól a
helyére tette Ady Endrét is, aki azoknak a stricije volt". Attól tartok, hazámban igen
kevesen vannak, akik tisztán látják, hogy Hamvas Bélát Bartókkal és József Attilával egy
polcon kellene ismernie, kutatnia és tanítania annak, akit még érdekel a magyar szellem
géniusza. Hamvas a Tabula Smaragdinában (1947-1950, Médio kiadó, a kiadás
évszáma nélkül, felelős kiadó: Dúl Antal, 208-209 p.), annak is a VII. fejezetében, amely
a Tarotról szól — mellesleg ez a legvilágosabb, legbölcsebb szöveg, amit Tarot témában
olvastam, ezért annak, aki eme archaikus időkből származó kártyában nem jóslatokat
keres, hanem lapjainak figyelmes tanulmányozása révén kellően megalapozott
önismeretre óhajt szert tenni, szívből javaslom —, egyszercsak a színházról ír. A Tarot
kártya 16. lapja: "Torony, tetején korona, a villám belecsap, a korona lehull. A torony
körül bukfencező és menekülő emberek. Felirat: Isten háza." Ez a lapja a tarotnak tehát
a megrontott szentélyről szól, a bálványokkal telizsúfolt házról, világról, Bábel bűnéről.

Ebben az összefüggésben jelenik meg a színház is. Idézem Hamvast: " A Bábel
mátrixából érthető meg minden a valóságtól egészségtelenül elzáródó mű és törekvés.
Idetartozik a maszk, az áltatás, a szélhámosság, a szerep, a festék, az etikett, a faszád,
a hamis retorika, a pátosz. A színház az, ami e sok Bábelt leleplezi. A színház a
hieratikus káprázat jegyében áll. Hódolat az örök és szakrális máyá előtt. Mert a színház
forma, s ezért lényeg, s ezért valódi szám. A színházban a káprázat és a valóság egy,
úgy mint a világban egy a valóság és a káprázat. A színháznak is négy fala van, mint az
Egyháznak, de a negyedik fal a néző (nem pedig a kíváncsi) számára megnyílt, hogy
mindenki abba, ami történik, beleláthasson. A színpad a negyedik fal, vagyis a maszk
levétele. Különbséget kell tenni néző és kíváncsi között. A néző a színpadot és önmagát
egybelátja a tükörben a képben és a hasonmásban és ezért a valóság jegyében áll. A
kíváncsi a negyedik falat le akarja bontani, hogy más titkát kiszaglássza, és nem tudja,
amit lát, az saját maga. A kíváncsi a indiszkrét, a pimasz, a szégyentelen, a mohó, aki
élet-kapzsiságban szenved. A színész is idetartozik. A színész a káprázat és a valóság
közvetítője, aki a nézőnek a valóságot a káprázat nyelvére fordítja le. Ide tartozik a
szerep, de az az ember is, aki szerepéből sohasem esik ki, az úgynevezett karakter.
Annál rosszabb neki. A karakter, mint mondják, a butaság egyik felsőfoka nélkül
elképzelhetetlen. Maszkjában eszelős komolysággal hisz. De ha itt a karakter, itt van a
komédiás is, aki a szakrális maszkot nem veszi komolyan, és az életet elvicceli. S ha ide
tartozik a színész, akkor ide tartozik a ripacs is, aki sem valóság, sem káprázat, csak
kulissza. Guarda e passa. Nézd meg és menj tovább."

Ha megengedik, röviden elemzem a fentebb olvasottakat. A színház is egy ház, sőt,

szent hely, egyház. De nem az égi valóság titkát óhajtja a házában tartozókkal
megosztani, hanem a világ csodájának titkát, máyá káprázatának értelmét. Abban az
esetben, ha a színház még színház, vagyis jó színház. Akkor megmutatja, hogy a
valóság káprázat, ellenben a színház káprázata valóság. Mert hiszen ez így van az
életben is. Baj akkor van, ha a színházban megnyíló negyedik fal által — mely előtt a
néző ül — a színházat működtető már nem a maszkokat akarja levetetni azokról, akik
hordják, nem az áltatást, a szélhámosságot, a művi dolgokat óhajtja a maguk
mivoltában a nézővel megismertetni, pusztán kíváncsiságot óhajt kielégíteni. Ha a
negyedik fal az indiszkréció merénylete által dől le előttünk, akkor néző már csak kukkol.
A szó szakrális (hieratikus) értelmében már nem Néző, hanem olyasvalaki, aki nem is
tudja, hogy mikor a színpadnak tetsző sztriptiz-emelvényre mered, nem a valóságra
kiváncsi, mindössze biztonságos távolságból szórakozni vágyik – a ripacson, akivel
kapcsolatban fel sem merül benne, hogy az ő maga. Ahogy a néző a való életben sem a
saját életét éli meg, hanem Bábel törvényei szerint "fogyasztja el" az életét, úgy a
színész is ripacs már csupán ebben a Bábelben, nem a káprázatos valóság szent
közvetítője, távolról sem az. Valójában nem él a színpadon, vagyis nem él a valóságban.
A hazugság kulisszája ő, megmerevedett karakter. Egy álarc.
Guarda e passa. Nézd meg és menj tovább.
 Kornis Mihály

*forrás: A Szerző honlapja, http://www.kornismihaly.hu/km.html