MIRE VISSZATÉRSZ

Mire visszatérsz
Ezt a címet egy évvel ezelőtt felírtam a falamra. Akkor
még nem tudtam, hogy milyen történet fog hozzá
tartozni, mert valahogy egyik akkori sem illett hozzá.
Aztán elment ő, és úgy voltam vele, hogy biztosan mögé
növi magát az a történet. Szóval, hogy visszatér. De nem
így lett. Júliusban a kéziratokkal együtt lezárult bennem
minden. És ez így van jól.

Bár már képtelenség lenne visszafejteni a szemeket, de

talán akkor már beszéltem veled. Egy-egy szót, néha.
Egészen különleges lenne azt hinni, hogy akkor írtam a
falamra, amikor először hozzám szóltál. Persze ez nem
igaz, mert már gyerekként is ismertelek. És tavaly
tavasszal már beszéltünk. Igaz én akkor éppen próbáltam
nem elvérezni abban a szerelemben, amiről azt hittem,
hogy örökké tart majd. De talán ez is a választásainkon
múlik. Talán egy másik univerzumban örökké tartott
volna. Tudod én azt mondtam rólad, hogy mikor rád
gondolok nincs az a fémes íz. Nem fáj semmi. Amikor
veled beszélek, vagy rád gondolok, akkor csak kellemes ízt
érzek. Mint valami nyári forró vattacukor. Nem, nem azt
mondom, hogy rózsaszín ködben élek. Egyszerűen nincs
elég szavunk arra, hogy megfogalmazzalak.

Mint kiderült nem te térsz vissza, hanem én fogok. És ez

talán ennek a története. Mire visszatérek, már minden
más lesz. Benned is és bennem is. Ez az utazás a kettőnk
próbája, mely megmutatja, hogy illúziók vagyunk-e vagy
valóság.
 MIRE VISSZATÉRSZ

Döntések
Hiszek a döntéseinkben. Hiszek abban, hogy ahogyan
most dönteni fogok, az meg fog határozni mindent.
MINDENT. Csupa nagy betűvel. Meghatároz majd téged
és engem is. Azt, hogy lesz-e folytatás, vagy sem. Mindig
kell egy döntést hoznunk. Mindig eldöntjük, hogy
mostantól hogyan lesz. Rálépünk-e arra az útra, vagy sem.
Felülünk-e a repülőre, vagy…

Tudod, mikor minden idegvégződésemmel és sejtemmel

tudtam, hogy azt a fiút nem lett volna szabad elhagynom
valakiért, akit csak azért akartam, mert volt egy terv a
fejemben. Én akkor felszálltam arra a repülőre, ami
Ausztráliába vitt, és nem néztem hátra. Most az élet ismét
elém dobta ezt a kedves kis játékot, és dönthetek.
Felnőttem azóta, és mégsem merek dönteni. A képlet
ugyanaz. Van egy jegyem, egy másik kontinensre, és nem
merek úgy dönteni, amit a szívem súg. Mindig ezt
csináljuk. Mindig. Mert mitől is félek? Hogy majd idővel
megbánom? Ha visszanézek az életemre és azt fogom
mondani, hogy azt az utat miattad mondtam le, és
mennyire nem érte meg, akkor vajon gyűlölni fogom
magam? Vagy azt fogom mondani, hogy mennyire bátor
voltam, hogy hallgattam a szívemre.

Apropó szívem.

Vajon, ha képes lennék hallani ebben az emberi elvárások

alkotta zajban, vajon mit tennék? Mit mondana a szívem,
és ha hallanám, képes lennék-e hallgatni rá?
 5

Hogyan kellene nem megszeretni

Hogyan kellene nem megszeretni valakit. Hogyan kellene
nélküle élni tovább. Hogyan lehet egyetlen
telefonhívásban végleg elbúcsúzni. Vagy hogyan lehet
megtalálni azt a valamit, amit már jó ideje keresel.
Valakiben, akit már ezer éve ismersz. Hogyan ismerheted
meg kétszer, kétféleképpen ugyanazt az embert. Hogyan
válik a mindennapjaid részévé, és miért képes
visszatartani. Mitől változik meg egy életterv. Volt-e
egyáltalán élettervem, vagy csak sodródtam, egészen…
egészen mostanáig. Mitől lesz egyáltalán olyan tervem,
amire eddig nem is gondoltam, és hogyan szövi össze
ezeket észrevétlen a te emléked. A te lényed. Miért nem
érzem, hogy el kellene engednem téged, miért nem érzek
semmi rosszat és miért gondolom azt, hogy ebből bármi
lehet. Miért nem állok le. Emlékszem a pillanatra, amikor
egyszerűen megváltozott minden.

Visszavonhatatlanul.

Mintha akkor láttalak volna meg először, pedig már

nagyon régóta ismertelek. Mit jelent ismerni valakit. Mitől
van bennem ennyi kérdés, és egyetlen apró halvány kétség
sem. Miért akarom veled tölteni minden időmet, mikor ha
kívülről látnám magamat, a világ legnagyobb butaságának
hinném ezt.

De mi van, ha pont ezekről szól az élet?

 MIRE VISSZATÉRSZ

Mi v an, ha tul ajdonképp en s emmit nem kel l

megmagyaráznom. Mi van, ha azzal rontjuk el, hogy
magyarázunk, és kérdéseket teszünk fel az élet helyett.
Mi van, ha csak élnünk kellene, amíg lehet.

Hát itt tartunk most. Őszintén nem tudom, hogy merre

mehetnék, ha bármerre mehetnék. Kit választanék, ha
bárkit választhatnék. Téged választanálak, ha lenne ilyen
opcióm, de fogalmam sincs.
 7

Valaki mindig tovább remél

Vajon visszatérhetünk ugyanoda? Vagyis inkább úgy
mondom, hogy biztos vagyok benne, hogy ha egyikünk
elmegy, a másik pedig marad, akkor teljességgel kizárt,
hogy onnan folytassuk, ahol abbahagytuk. És szándékosan
nem írom, hogy ahol befejeztük.

Szeretném azt hinni, hogy ez nem valamiféle vak

ragaszkodás. Nem valami, amiben hinni akarok. Nem
annyi, hogy te voltál az egyetlen, aki megnevettetett. De
azt sem akarom hinni, hogy csak ennyi volt. Az embernek
legbelül éreznie kell, hogy mennyi volt. Hogy ez már az a
rész, hogy kifogytunk egymásból. Valaki mindig tovább
remél, míg végül aztán ő is továbblép.

Nem tudom, hogy a távolság kell-e nekünk, vagy a

közelség. Érzem, hogy képtelen vagyok lenézni a mélybe.
A saját magam mélységébe. Nem merek őszinte lenni
magammal, mert el sem tudom képzelni, hogy mit látnék.
Jelenleg csak védem magamat, hogy képes legyek tőled
független döntést hozni. Ne zavarjon bele a léted. Holott…
holott, lehet abban lenne a válasz. De az élet végül egy-egy
pofon után mindig arra tanított, hogy magamat kellene
néznem. Mindig elkopik mindenki mellőlem, én vagyok az
egyetlen állandó… és döntéseket hozni hosszútávon úgy
éri meg, hogy annak az állandó részecskének legyen csak
jó. Ne más miatt ne tegyem meg. Ne mondjam le a repülő
vagy hajóutat más valaki miatt, aki talán nem is lesz
többet az életemben.
De szív nélkül élni, vajon érdemes?
 MIRE VISSZATÉRSZ

Végül úgyis mindig sérülünk

Szóval védem magam. Ha nem nézek a mélybe, vajon
képes vagyok-e igaz döntést hozni? Mire visszatérek,
elveszítek-e valamit? Vagy amit nem lehet elveszíteni, azt
semmilyen távolság, se óceán, se félreértés, sem az idő
nem teheti tönkre. Pont. Ki kell, hogy jelentsem
magamnak, mert több kérdés, már egyszerűen nem fér
bele az életembe.

Szükségem van rád, mert.

Máskor, ha ilyet éreztem, képes voltam érezni a gyökerét.

Az okát, a mélyebb rétegeket. Most pedig nem merlek
látni. Egy fehér korongot látok csak, mintha pajzsként
védenék mindent magamban. Mintha azzal bármit is
megelőzhetnék. Mintha attól az egyetlen korongtól
biztonságban lennék. Nem akarok sérülni persze, mert a
vége mindig ugyanaz volt. Még akkor is, ha azt mondtad,
te sem szeretnéd, hogy bármi bajom essen. Szokásos
közhelyek, aztán az ember persze mindig közelebb
merészkedik a tűzhöz, és ahogy jelen esetben is, végül ott
marad, kinyújtott karral. Félelem nélkül. Ha nem pislogok,
akkor talán lesz időm elrántani a kezem / a szívem, mielőtt
megégetne.

Végül úgyis mindig sérülünk. De a sérülések során érünk

azzá, akivé lennünk kell. Még ha ellenkezünk is. Kötelező
körök ezek, hiszen senki nem úgy vágyik egy kapcsolatra,
hogy önként jelentkezik sérülésekre. A kapcsolatok
legnagyobb része, nem tart örökké. De kihagynánk vajon
 9

életünk szerelmeit, csak azért, hogy ép szívvel távozzunk

belőle?

Kihagynám?

Néha fejest kell ugrani, mert csak úgy éri meg. Nem csak
néha.

Általában tudni szoktam, hogy mi lesz a vége a

kapcsolataimnak, hogy egy tízes skálán mennyire fogok
sérülni. Most fogalmam sincs. Nem érzek ezzel
kapcsolatban semmit, és ez kikészít. Nem tudok előre
felkészülni, ha nem veszem észre, hogy zuhanok.

Vajon már zuhanok?

Vagy haza kell majd térnem, és akkor értem meg? Vagy ez

egy olyan történet, ami egyszer csak már nem fog tovább
folytatódni. Akiről eddig könyvet írtam az mindig
elhagyott. Vajon ez egy rossz ómen? A kapcsolatainkból
vajon lehet általánosítani, vagy ez a világ húzza ránk azt,
hogy előbb, vagy utóbb úgyis elhagynak. Úgyis
megcsalnak, úgyis összetörik a szíved. Mert a mai
kapcsolatok rendkívül könnyedén törnek.
Jégkristályrepedéssel.

Ások lefele a mélybe, de nem találom a fájdalmat, ami

számomra rendellenes. És tudom erre a legtöbben azt
mondanák, hogy amit keresel, azt előbb vagy utóbb
megteremted.

Boldogságot kellene keresnem.

 MIRE VISSZATÉRSZ

Boldogságban hinni naivság?

Talán végre egyszer lehetne rózsaszín köd. Talán csak el
kellene fogadnom. Talán.

Eldöntöttem, hogy addig írok, míg meg nem hozom a

döntést. Arról, hogy hiszek-e magunkban. Arról, hogy
megteremtek-e számunkra egy közös jövőt. Hiszen a saját
világomat én teremtem, és dönthetek úgy, hogy
beleteremtelek téged.
 11

Néha csak úgy megsejtesz mindent

Vajon mi az egyszerűbb, most elfelejteni téged, vagy
megvárni azt, mikor kitéped a szívem? Körhintákon
játszunk, és talán fogalmunk sincs róla, hogy merre is
tartunk. Tartunk-e egyáltalán valahova, vagy visz minket
ez a rendszer, ha engedjük neki. A zene mindig ugyanaz és
a képlet is. Honnan is tudhatnám, hogy kit szántak nekem,
ha szemmel láthatólag mindenki mást valaki egészen
másnak szántak. Aztán mindig leáll minden, a fényeket
lekapcsolják és kénytelen vagyok egyetlen hangra hallgatni
ebben a sötétségben. Csak a szív irányít legvégül. Csak ő
választhatja ki, hogy melyik körhinta következik. Melyik
játék. Vagy ki. De azt vajon tudja-e, hogy most egyszerűbb
elfelejteni téged, vagy erre akkor térjünk vissza, mikor már
te is kitépted a szívem?
 MIRE VISSZATÉRSZ

Néha a tervek megváltoznak

Tudom, tudom nem szabad rád fognom. Elvégre a
döntéseket mi hozzuk. De állítólag van egy mondás, mely
szerint az univerzumnak mindig van egy nagyobb terve
veled. Hiába készültem erre az útra egész évben, hiába
szerveztem annyi mindent, valami mégsem engedte, hogy
elinduljak. Valami. Vagy valaki.

Egyetlen dolgot nem szerettem volna, sőt szabályosan

tiltottam tőle magam. Üres szívvel akartam elindulni.
Hogy ne legyen fájdalom senki részéről. Védeni akartam
magam minden áron. És ez volt az egyetlen dolog, amit
végül nem sikerült megvalósítani. Ezen az egy ponton
vérzett el a történet. Mintha eleve bele lett volna kódolva.
Minden történetnek van egy leggyengébb pontja.
Mindenkinek van egy Achilles pontja.
Hát nekem te voltál.

Minden észrevétlen történt, egészen sokáig nem is

sejtettem, hogy majd ennek következménye lesz. Persze,
ha távolról nézzük, akkor talán ebben a parányi
rendszerben minden pontosan úgy történik, ahogy lennie
kell.

Nekem el kellett buknom szívtájékon. Ismét. Nekem nem

kellett azon a repülőn ülnöm. Hacsak… Hacsak meg nem
változtatom az egészet, és mégis vásárolok egy másik
jegyet, és felszállok arra a hajóra, minden ellenére.
Minden belső hang ellenére.
 13

Apropó belső hang…

Mi van olyankor, amikor nem mond semmit a szíved. Mi
van olyankor, ha minden jó döntésnek tűnik. Eltűnni két
hónapra és bejárni a világot. Ez végérvényesen
megváltoztat. Tudom a romantikus szívem azt fogja
mondani, hogy majd ugyanúgy foglak szeretni és kívánni,
több ezer kilométer számtalan új kapcsolat, új város,
idegen szállodai szobák után, mint eddig. De az eszem
tudja, hogy minden bizonnyal nem így lesz.

Ezek ellenére én azért szeretek a szívemre hallgatni.

Szóval nem szálltam fel a repülőre szeptember 13-án.

Nem is értem, miért gondoltam, hogy majd ez a dátum
bármi jót is tartogathat. Általában nem igazán figyelek a
számokra.

Általában tudom mit akarok.

Nem szálltam fel és megnyugodtam. Megírtam neked,

hogy mégsem utaztam el. A hurrikánokra fogtam, meg a
földrengésekre. És még én is elhittem. Aztán teltek a
napok, és te nem olvastad el.
 MIRE VISSZATÉRSZ

Miattad
Nem tudom, hogy mikor elbúcsúztunk, akkor az örökre
szólt? Vagy ez az egész ismét csak a sors hozadéka. Mert
meg kellett állnom. Három nap után leültem és
átgondoltam az egészet. Be kellett látnom, hogy nem a
hurrikán miatt nem mentem, hanem miattad. Ezt az egyet
nem akartad, hogy majd véletlenül lemondom. Láttad a
szememben, hogy képes lennék rá.

Miattad.

Nem tudom, hogy miért lennék képes, vagy miért égetem

fel egy pillanat alatt az egy éves terveimet, de igazad volt.
És, hogy mikor nem szálltam fel a gépre, ezzel vajon
bizonyítani akartam-e valamit neked… ezt már sose
tudjuk meg.

Az a baj, hogy soha nem hitted el, hogy beléd szerettem.

Az a baj, hogy valószínű nem is igazán tudhattad, mert
nem mondtam. Talán mondanom kellett volna.

És, hogy ez miért ennyire fontos?

Talán, mert ez adja ennek a történetnek a gerincét. Ez

újrarendezett mindent. Minden amit elképzeltem, hogy
hogyan is lesz felfűzve, az újrarendeződött. Egy egészen új
láncra. Ennyit arról, hogy amire egészen sokat gondolsz,
az a valóságod része lesz. Hát erre azt hiszem egyikünk
sem számított.
 15

Kivétel
És, hogy akkor ebből a pontból hogyan is jutunk el oda,
hogy befoglaltam egy új jegyet?

Mielőtt elindultam volna, rengetegen kérdezték, hogy

nem rossz egyedül utazni? Mindig azt válaszoltam, hogy
egy fajta dac vezet. Dac azokkal a pasikkal szemben, akik
elhagytak, megcsaltak, vagy nem utaztak velem. És ez a
dac mindig egyre messzebbre visz.

Kivétel, ha az ember az utolsó pillanatban szerelmes lesz.

Akkor minden összeomlik. Mert akkor elkezdesz

mágnesként működni, és nem elfele haladsz, hanem
visszafelé. Hogy megnézd, mivé növi magát ez a történet.

Vajon lesz folytatás?

Szeretünk arra gondolni, mikor két ember útja elkezd

távolodni egymástól, hogy idővel, ha a sors is úgy akarja
ismét összefonódik. Csak még érnetek kell, és hasonló
közhelyek…

Vajon két hónap elég lesz? Vajon pont ennyi kell? Vajon,
ha maradnék, akkor azzal végzetes hibát követnék el?
Vagy éppen így volt megírva, hogy indulás előtt nagyjából
tíz nappal annyira megszeretlek, hogy…
 MIRE VISSZATÉRSZ

Vörös és kék cérna

Néhány nap alatt váltál a barátommá és a szerelmemmé.
Valami felfoghatatlan módon egyszerre történt a kettő, és
mégis szét lehet sodorni, mint egy kék és egy vörös cérnát.
Külön is működött volna, azt hiszem.

Egyszerűen ott ültél a piros jógapárnámra támaszkodva,

mintha mindig így csináltuk volna, és csak meséltél.
Fogalmam sem volt, hogy mit érzel, miért érzed úgy, hogy
velem mindent megoszthatsz… Megtisztelt ez az egész.

Mintha valami varázslat lett volna...

Egyik pillanatról a másikra barátok lettünk. Úgy, hogy

mindig is ismertük egymást. Úgy, hogy nem is gondoltuk.
Másnak indult. Fogalmam sincs, hogy minek. Talán egy
ideig el sem hittük, hogy átadjuk magunkat ennek.
 17

Hullámok és kobalt óceán

Honnan tudod ezt az egészet? Honnan tudod, hogy mikor
lesz vége? Hogy mit akar megmutatni az élet. Mikor fedi
fel magát. Lehet végig a szemed előtt volt, csak nem
tudtad összekapcsolni a jeleket.
Engedd el és dőlj hátra. Minden a tiéd lehet, ha
lehámozod a rétegeket és nem foglalkozol csak azzal, hogy
mi tesz boldoggá.

Te vagy az én örömöm.

Csak az öröm számít, ezt tanultam meg rajtad keresztül.

Mindenki hoz magával valamit a másiknak, ha képes
felismerni azt. Te ezt hoztad. Ennyit.

Vajon tényleg képes vagyok megélni az örömöt, vajon

tényleg képes vagyok birtokba venni azt, amit kell. Ami a
lényegünk. Vajon belőlünk fakad, vagy kintről sarjadzik
bele az életünkbe.

Elengedtelek?

Eszembe jutott-e elengedni?

Emlékszem a földön ültem, és a sorsra bíztam, hogy vajon

lesz-e még térerőm, elküldi-e az üzenetet. Annyira fáradt
voltam, hogy egyetlen mondatnak sem volt értelme amit
leírtam.

A sorsra bíztam, hogy megkapod-e.

 MIRE VISSZATÉRSZ

A sorsra kell bíznunk mindent?

Itt annyira könnyen megy minden, ha valakit el akarsz
hívni egy italra megteszed. A valóság ettől ezerszer
komplikáltabb. Valahogy túlbonyolítunk mindent.

Ott ültem, hátamat szorosan a falhoz szorítva és éreztem,

ahogy ringatózik alattunk a hajó. És már képtelen voltam
eldönteni, hogy a magamnak tett fogadalmaim miatt írok
neked… vagy mert az annyira nagy pillanathoz hasonló.
Tudod ilyen utolsó üzenet. Nem mintha nem térnék
vissza. Nem mintha nem találkoznánk majd otthon. Nem
mintha bármi is változna. A levegő illata a régi marad.

De valami minden bizonnyal változik majd.

Azt írtam neked, hogy majd megkeresem azt a részt, ahol

Panamában találkozik a két városrész, ahogy mondtad.
Neked valahogy többet jelentett, én utána se néztem
egyetlen könyvben sem.

Miattad megcsinálom.

Vajon tényleg miattad csinálom meg, vagy azért a

felemért, aki fogadalmakat tesz. Fejben. Neked.

Vajon van ennek az egésznek értelme?

Az élet rendez.

Ha hagyom.
 19

Miattad megcsináltam!
Egészen szürreális volt, ahogy az élet végül elvitt oda,
amiről meséltél. Fogalmam sem volt, hogy megtalálom-e
térkép vagy bármilyen leírás nélkül. De egyszerűen csak
ott voltam.
És ezek a monumentális érzések valahogy teljességgel
felfoghatatlanok.

Most, hogy itthon vagyok, még mindig nem tudom, hogy

majd egyszer elmesélem-e ezt neked. Vagy ugyanaz lesz-e
az értéke ennek a történetnek, mint reméltem.

Az életben valóban minden kapcsolatban van a másikkal.

Minden összefügg mindennel. Néha mintha egyszerűen
valaki ülne egy gép előtt és megírná az életemet.

Fogalmam sincs, hogy hogyan került Panama, vagy te az

életembe. Hogyan lett ez szimbolikus, hogyan függ össze.
De mégis egy kapocs volt. Egy újabb dac.

Meg kell tudnom csinálni, hogy egyszer talán évek múlva

majd annyit mondjak, hogy igen, megcsináltam. És pont
annyira miattad, mint amennyire pontosan majdnem
miattad nem.
 MIRE VISSZATÉRSZ

Fátylak
Most érzem csak a könnyedségét, a sors könnyen mozgó
ujjait, ahogy fátylakat emel, köt össze finom szálakat,
variál át sorshelyzeteket.

Most érzem csak.

Most érzem azt is, hogy nem kellene kemény emberi

kezekkel belenyúlnunk, nekünk, akik az egészből mit sem
értenek.

Most érzem csak, hogy máshogyan kellene.

De mi önző módon hinni akarjuk, hogy mi jobban

irányítjuk.

Szóval elküldtem az üzenetet. És ha azt mondanám, hogy

csak azért vásároltam internetet a hajón, hogy ügyeket
intézzek, akkor hazudnék.

Látnom kellett, ahogy nem írsz.

Látnom kellett, ahogy ezt az egész könnyű kelmét emberi
kezekkel rángattam és nem lett belőle semmi. Látnom
kellett, ahogy a véletlen találkozások egy olyan közegben,
ahol az égvilágon semmit nem akarsz irányítani, mennyire
könnyen történnek.

A világ egy könnyű kelme lenne nélkülünk.

 21

Engedd meg az életednek...

Azt hiszem az egész útnak ez volt a legnagyobb tanulsága.
Minél inkább megengeded az életnek, hogy megírja
magát, annál tökéletesebb lesz minden.
 MIRE VISSZATÉRSZ

Jegyzetek
Nem tudom, hogy ez egy szomorú történet-e. Nem
tudom, hogy tanulságos-e olyan szempontból, hogy ad-e
valami újat ahhoz, amit eddig nem tudtam.

Tudtam, hogy a sorsomat élnem kell, és nem görcsösen

egy általam elképzelt mederbe terelni.

Nem tudom, hogy fogsz-e írni, és hogy az akkor jelenteni

fog-e valamit.

Nem tudom, hogy hiányzol-e.

Abban a hagyományos értelemben.

Indulás előtt rólad álmodtam.

Nem tudom, hogy kell-e ennek teret adnom. Nem tudom,

hogy ez opció-e. Azt hiszem lassan elkopunk. Mint ahogy
a legtöbbször. A lábnyom a forró aszfalton.

Észrevétlen.

Elmúlunk.
 23

Mire visszatérek, én már nem...

Nem én leszek. Mire visszatérek kicsire zsugorodik
minden. A világ az én játszóterem. A szívtörések a
zsebemben elférnek.

Csak annak örülök, hogy szerettelek. Azt hiszem

álmomban mondtam is neked. De azt egészen biztosan
tudom, hogy annyiszor elképzeltem, hogy kimondom
neked, hogy teljesen természetessé vált, így ha egyszer
majd megkérdezed, hogy mondtam-e neked már. Biztosan
igen lesz a válaszom.

– Szeretlek.
– Annak ellenére, hogy mindent tudsz rólam?
– Éppen azért.
 MIRE VISSZATÉRSZ

4. nap
Minden feltör az emberben. Talán hosszú évek óta most
először tud teljesen kikapcsolni az agyamnak az a része,
ami eddig mindent blokkolt. Mintha minden, amit eddig
teljes erővel lenyomtam volna magamban, az most önálló
életet élne.

Fogalmam sincs, hogy ez gyógyulási folyamat-e vagy sem.

Ez a 4. nap. És olyan, mintha már ezer éve úton lennénk.

Mintha ezer éve úton lennék magamban… és vajon ki
tudja, hogy a helyes irányt követem-e.

Egyszerre érzek szakításokat, halált, veszteséget.

Egyszerre álmodok velük és benne lebegek egész nap.
Nem tudom, hogy baj-e. Igazából az ember megszokja
ezeket az érzéseket, csak különös, hogy követnek. Ennyire.

Folyamatosan álmodok Anyummal, és az előadások egy

része olyan intenzív, hogy többször elsírom magam. Bár
különösen ez sem lep meg.

Nem tartom rendellenesnek ezt az egészet, még ha teljes

mértékben az is.

Sebeket érzek, és talán elvarratlan szálakat. De képtelen

vagyok tenni velük bármit, így csak hagyom.

Annyira intenzíven hatnak rám a belső képek, hogy azt

érzem nagyon sokszor kell egyedül maradnom, hogy
 25

végigfussanak bennem. Átjárjanak, és elengedhessem

őket. A legtöbb álommal nem tudok mit kezdeni. A
legtöbb szituációval sem.

Van ami nem változik. Mintha egy filmen nézném az

életemet, és mindig ugyanaz a dal ismétlődne benne.

Mit kell kezdeni a pótolhatatlan emberekkel?

Azt hiszem folyton azt érzem, hogy itt van Anyu. Talán
beszél is hozzám, nem tudom. Csak mikor visszagondolok
az előző napra, akkor folyton érzem, mintha ő is benne
lenne. És néha nehéz átgondolnom, hogy melyik is a
valóságos életem. Hogy ha innen haza megyek, ő nem fog
ott várni. Erre folyton emlékeztetnem kell magam.

Túl gyorsan történt minden az elmúlt években. Túl sok

réteget hordtam rá, túl sok felesleges dologgal temettem el
a fájdalmat.

Szükségem van az örömre. Ez az egy célom lett. Korábban

mindig a szenvedélyt kerestem, azt a valamit, ami miatt
felkelek az ágyból. De egyszer azt hallottam, hogy az
veszélyes, mert a rabjává válhatsz. Akkor nem igazán
hittem el, de talán tényleg el lehet veszíteni a szenvedélyt,
és utána csak az űr marad.

Ezért egy ideje az örömöt keresem. A vegytiszta örömöt.

Ha az örömöt elveszítem, úgy képzelem, hogy újat
keresek. Az örömből lehet sok, míg a szenvedélyedből
kevesebb. Talán nincs benne mások számára logika, de
most ezt érzem, hogy ez az iránytűm.
 MIRE VISSZATÉRSZ

Szeptember 12.
Ez volt az a nap, amikor úgy döntöttem, hogy nem fogok
elutazni sehova. Mondhatjuk azt is, hogy több
magyarázatom van, de az igazság az, hogy egyetlen dolog
miatt nem utaztam el. És az ő volt.

Nem azt mondta a szívem, hogy várj egy jelre, vagy nem
súgott hamis dolgokat, hogy majd keresni fog. Semmi ilyet
nem mondott a szívem. Sőt még azt sem, hogy ha
elindulok esetleg bajba kerülök. Egyszerűen meg akartam
adni a szívemnek ami jár neki. Végre. Azt akartam, hogy
végre szerelmes lehessen. Hogy végre boldog lehessen.
Minden sejtemmel ezt akartam neki adni. És éppen ezért
lemondtam az utamat.

Tudtam, hogy másnap nem leszek ott a repülőn. Tudtam,

hogy se a repjegyet, se a szállás, se a hajó árát nem
igényelhetem vissza. Mondhatjuk, hogy az egészet
egyszerűen kidobtam az ablakon. De tudjátok mit? Meg
adtam a szívemnek az esélyt. Azt éreztem, hogy mindig
meg akarok felelni az agyamnak, a társadalomnak.

Mondhatjuk, hogy mekkora butaság valaki miatt mindent

bebukni. Egy egész éves álmot kidobni. De, hogy őszinte
legyek, és még így is, hogy már itt ülök a hajón… még így
is azt gondolom, hogy bátor voltam, mert tiszteltem a
szívem szavát. És mindegy, hogy nem történt semmi
abban az egy hétben. Mindegy, hogy nem változott semmi
a jelenben. De hiszek benne, hogy ez egy kihívás volt az
élettől. És büszke vagyok rá, hogy meg mertem lépni.
 27

Mert soha ezelőtt nem mertem volna. Megtehettem volna

évekkel ezelőtt is, hogy a szerelmet választom, és kidobom
az ausztrál repjegyem. És nem tettem. Most is látom
magam, ahogy szinte kimenekültem, ahelyett hogy
mertem volna érezni.
 MIRE VISSZATÉRSZ

Szeptember 13.
Igazából semmit nem éreztem azon a napon. Nem volt
benne, hogy te jó ég, most indul a gépem. Egyszerűen
tudtam, hogy nekem nincs ott a helyem. Egy pillanatig
nem néztem hátra. Nem vádoltam magam, nem tettem fel
kérdéseket. Egyszerűen elfogadtam, mert belül tudtam,
hogy jól döntöttem.
 29

Szeptember 20.
Nem mondhatnám, hogy történt volna bármi. Bármi
olyan, amire ilyenkor számít az ember. Általában
képletekben gondolkozok. Ha balra indulok annak ez lesz
az eredménye, ha jobbra, akkor az. Itt semmiféle
eredmény nem volt. Aztán ki tudja, lehet csak látszólag.

Igen, talán vártam üzenetet. Talán vártam azt, ahogy a

kétségbeesettnek tűnő üzenetemre, ami abból állt, hogy
helló mégsem utaztam el, majd érkezik valamiféle válasz.
Talán bátorítást vártam, talán ennél többet.

Pedig egyszerűen meg kellene tanulnom végre egyedül

járni. Végül úgyis egyedül leszünk. Akkor nem teljesen
mindegy… Mármint akkor inkább most készüljek fel rá.
Most erősödjek meg. Ostobaság arra várni, hogy valaki
bátorít. De mégis mindig elfog ez az érzés, gyengének
lenni olyan egyszerű. Belesimulni mások ölelésébe.

Másik oldalról, az erőt csak mi teremthetjük meg

magunknak. Az elgyengülés nem hoz soha eredményt. A
képletek közül az a vesztes.

Befoglaltam egy új jegyet másnapra. Mivel átszállásos volt,

és 15 óra várakozási idővel, ezért kellett még egy szállás
éjszakára Lisszabonban.
 MIRE VISSZATÉRSZ

Szeptember 21. – Lisszabon

Pont ma hallottam, hogy minél többször jársz egy helyen a
világban, egy idő után az már rutin szerűen megy. És
minél több ilyen hely lesz… a világ valahogy kisebbre
zsugorodik. Valahogy így éreztem Lisszabonnal.
Kiválasztottam egy helyet, és pikk-pakk ment minden.
Mintha ezer éve ott laktam volna.
 31

A szövetek alatt érezlek.

Fel-felvillanó képekben vagy. Annyi minden változott,
mégis ugyanúgy ott vagy benne.

Képtelenség elmondani, hogy hogyan történt ez az egész.

Mintha a kék víz mindent eltörölt volna, ami ezelőtt volt.
Ám téged valahogy elfelejtett. Amitől én meg képtelen
vagyok.

És felteszem magamnak a kérdést, hogy akartam-e én ezt?

Egy tőled mentes életet. Akartam-e én nélküled lélegezni.
Akartam-e, hogy várj mire visszatérek.

Miért lenne ez jó nekem?

Valahogy egy ideje csak engedem az életemnek, hogy

megírja magát. Hogy sodorja előttem az embereket, mint
a faleveleket. Sokszor azt érzem, hogy csak állok és életem
filmje rohan előttem. De soha nem lépek bele. Néha
kinyújtom a kezem felé, néha egy egészen kicsit vágyok
arra, hogy részese lehessek. De végül mindig elengedem.

Változtam. Kevésbé küzdök értelmetlen dolgokért. Inkább

engedem, mint vaj a késben. És nem tudom melyik a jobb.
Néha hiányzik az, hogy egy szerelemért porig égjek. De
azt hiszem most éppen így a jó.

Tudom, hogy látni foglak még.

 MIRE VISSZATÉRSZ

Minden megváltozott
Azt hiszem hamarabb megváltoztam, mint hogy
visszatértem volna. Olyan változás volt, amit azonnal érzel
belül. Ritkák ezek a pillanatok. Általában később érted
meg, hogy már nem ugyanaz az ember vagy.

És nem csak azért, mert kinyílt előttem a világ, amiről

igazából eddig is azt hittem, hogy már nyitva volt…
Emlékszem a pillanatokra, ahogy álltam a hajón, és
nevettem. Őszintén. És tudtam, hogy most egyetlen
barátom sem ismerne fel. Azt éreztem, hogy végre a
helyemen vagyok. Nem a hajó, vagy az emberek miatt.
Talán a szeretet. Most sem tudnám megmondani, hogy mi
is az én helyem, vagy az utam, de ennek ellenére tudom,
hogy ott vagyok.

Azóta mégis minden más bennem. És azt hiszem ezért

fejeztem be a napló írását. Ezért éreztem teljesen
feleslegesnek, hogy újabb kérdéseket tegyek fel
magamnak. Egyszerűen nem volt több kérdésem.

Nincs receptem, vagy praktikám, hogy hogyan kell ezt az

érzést megtalálni, mert teljesen váratlanul tört rám. De
tudom, hogy mindenkinek az életében ott van az az
ösvény, amit keresnie kell. Még akkor is , ha
kilátástalannak tűnik az élet. Lehet sokszor makacs
vagyok, és állhatatos. De én ezt az életet meg akarom élni.
És csak így lehet az enyém az, amire a vágy a szívembe
van vésve.