Nedelka Ágnes

Az Antall-kormány megalakulása és működése

Antall József kisnemesi családból származott. Gimnázium után Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom–történelem–levéltár szakos hallgatója lett.

Az 1990 tavaszán megtartott első szabad választáson a szavazatok relatív többségét elnyerő Magyar
Demokrata Fórum szerzett jogot a kormányalakításra. 42.49 %-át szerezte meg a mandátumoknak. A
második legtöbb szavazatot az SZDSZ szerezte 24.09 %al. A két legjelentősebb szervezet, az MDF és
az SZDSZ viszonya a választási kampány végére kifejezetten megromlott, a sokak által kívánt
nagykoalíció esélyei jelentősen csökkentek. A biztos parlamenti többséghez azonban szüksége volt
koalíciós partnerekre, s ennek érdekében az MDF miniszterelnök-jelöltje, Antall József a természetes
szövetségesnek tartott jobboldali pártoknak, az FKgP-nek és a KDNP-nek ajánlotta fel a kormányban
való részvétel lehetőségét.

A legfontosabb összecsapások alapvetően szimbolikus kérdések körül alakultak ki, ilyennek számított
például 1990 nyarán a hittan- és a címervita. A paktum nyilvánosságra kerülésekor az MDF frakciójából
kilépő Király Zoltán népszavazást kezdeményezett a köztársasági elnök közvetlen választása céljából.
A parlamenti pártok közül egyedül a teljes elszigeteltség állapotában lévő szocialisták támogatták az
akciót, ám így is sikerült összegyűjteni a megfelelő számú aláírást. A nyár közepén, július 29-én
megtartott népszavazás azonban az alacsony részvétel miatt érvénytelen lett. A paktumot nem sikerült
felülírni: a parlament augusztus 3-án már az első fordulóban államfővé választotta Göncz Árpádot.

Az MDF-SZDSZ megállapodás lehetővé tette, hogy az új kormány érvényesíthesse saját programját,

de a konfliktusok számát nem csökkentette. Antall ugyan megerősítette helyét a pártjában és a kormány
élén, ám azzal, hogy a legnagyobb ellenzéki párt politikusa lett a köztársaság elnöke, egy újabb
potenciális feszültségforrás keletkezett. A közjogi keretek újszerűsége, a begyakorlott demokratikus
politikai ügymenet hiánya tálcán kínálta az alkalmakat az új szereplők közötti ütközésekre. De nem volt
jobb a helyzet a koalíción belül sem. Az egyébként is heterogén, széles gyűjtőpárti MDF programja
nehezen volt összeegyeztethető a választási kampányban erősen populista irányba mozduló kisgazdák
követeléseivel. Az első nagy nyilvánosságot kapó gazdasági jellegű konfliktus, a diktatúrában
államosított termőföldtulajdonok ügyének rendezése már a kormányon belüli ellentéteket is megmutatta.
A kisgazdák ragaszkodtak az eredeti helyzet visszaállításához, az úgynevezett reprivatizációhoz, ám
Antall miniszterelnök – az Alkotmánybíróság segítségével – a kárpótlás mellett döntött. A kisgazdák
látszólag tudomásul vették a kudarcot, de politikai programjuk kényszerű feladása lehetőséget teremtett
a párton belüli belső ellenzéknek, hogy a reprivatizáció további követelésével támadást indítson a
koalíció ellen és a párt elfoglalása érdekében.
Nedelka Ágnes

A rendszerváltoztatás utáni első magyar kormány Antall József miniszterelnök vezetésével 1990.
május 23-án alakult meg. Az Antall-kormány rendkívül nagy lehetőséget kapott a magyar
választópolgároktól Magyarország politikai, gazdasági és társadalmi újjáépítéséhez. Az MDF-FKgP-
KDNP koalíció négy alapelv szerint kívánt kormányozni: 1. szabadság; 2. népszuverenitás; 3. szociális
piacgazdaság; 4. európaiság. Az Országgyűlés – rendkívül aktív munkájának köszönhetően –
megteremtette a demokratikus jogállam intézményi alapjait. A gazdasági rendszer átalakításával sem
maradt adós az Antall-kormány, hiszen számos törvény született a piacgazdasági- és magántulajdon-
viszonyok megteremtéséről, így többek között a Magyar Nemzeti Bankról, a számvitelről, az adózásról,
a földről és a kárpótlásról. Ezen kívül döntés született a volt egyházi ingatlanok visszajuttatásáról és az
állami tulajdon önkormányzati tulajdonba adásáról is.

Május 23-a után megkezdte munkáját a jobbközép koalíció, amelyre olyan súlyú feladatok vártak, hogy
találónak nevezhető az új kormányfő “kamikaze-kormány” jellemzése. Miközben az ország elsősorban
a gazdasági nehézségek megoldását és a romló életszínvonal megállítását várta az új demokratikus
politikai elittől, a parlamentben zajló és az évtizedes diktatúra után teljesen szokatlannak tűnő viták
hamar kikezdték a kormány népszerűségét. Ráadásul a legfontosabb összecsapások alapvetően
szimbolikus kérdések körül alakultak ki, ilyennek számított például 1990 nyarán a hittan- és a címervita.
A paktum nyilvánosságra kerülésekor az MDF frakciójából kilépő Király Zoltán népszavazást
kezdeményezett a köztársasági elnök közvetlen választása céljából. A parlamenti pártok közül egyedül
a teljes elszigeteltség állapotában lévő szocialisták támogatták az akciót, ám így is sikerült összegyűjteni
a megfelelő számú aláírást. A nyár közepén, július 29-én megtartott népszavazás azonban az alacsony
részvétel miatt érvénytelen lett.

A rendszerváltoztatás beteljesítésének felelősségével és a magyar társadalom felől érkező elvárásokkal

együtt megjelenő gazdasági nehézségek (növekvő infláció és az eddig ismeretlen munkanélküliség
tömeges megjelenése), valamint a romló életszínvonal hamar kikezdték a kormány népszerűségét. Az
Antall-kormánynak első komoly belpolitikai próbatételével 1990 októberében kellett szembesülnie: a
taxisblokád alig néhány óra alatt megbénította a fővárost, a rákövetkező napon pedig már az egész
ország közlekedését. A fuvarozók tiltakozása polgári engedetlenségi mozgalommá szélesedett, amely
mögé felsorakoztak az ellenzéki pártok is. Az SZDSZ úgy ítélte meg a kialakult helyzetet, hogy akár a
kormány megbuktatására is sor kerülhet. Az Antall-kormány végül tárgyalóasztalhoz kényszerült: az
Országos Érdekegyeztető Tanács fórumán a feleknek sikerült kompromisszumos megoldást találni a
helyzet orvoslására.

Az 1990. októberi események hatása tovagyűrűzött a kormányzati struktúrára is, ugyanis a taxisblokád
során számos kritikával illetett Horváth Balázst Boross Péter váltotta a belügyminiszteri székben.
Személyi csere történt a pénzügyminiszteri poszton is: a gazdasági koncepció körül kialakult
nézeteltérések miatt Rabár Ferencet Kupa Mihály követte. A piacgazdaságra való átmenetet
Nedelka Ágnes

(privatizáció felgyorsítása, liberalizáció, valamint az infláció és munkanélküliség elleni küzdelem) célzó

„Kupa-program” végrehajtására csak részben kerülhetett sor. A koncepció megvalósítása során ugyanis
felszínre kerültek a kárpótlási törvények kapcsán kirobbanó nézeteltérések, melyek nem pusztán a
kormányt és ellenzéket, hanem magát a koalíciót is megosztották (míg az MDF részleges kárpótlást,
addig a kisgazdák visszamenőleges privatizációt szerettek volna). Az ellentétek, habár megingatták a
kormány pozícióját, azonban a parlamenti többség – a kormány mellett kitartó kisgazdáknak
köszönhetően – a ciklus végéig megmaradt.

Az önkormányzati választási kampány hajrájában került nyilvánosságra az MDF frakcióvezetőjének

fogalmazványa. Kónya Imre az úgynevezett Justitia-tervben az emberek igazságérzetére hivatkozva az
“ország katasztrofális helyzetéért felelős” személyek elleni eljárás megindítását, a volt politikai vezetők
kiemelt nyugdíjának felülvizsgálatát, az állampárti szervezetek vagyonelszámoltatását, az állami vagyon
kiárusításának ellenőrzését, az állami vezetők javadalmazásának korlátozását stb. helyezte kilátásba.
Szeptember 30-án és október 14-én megtartott önkormányzati választásokon – különösen a városokban
– a liberális ellenzék, az SZDSZ és a Fidesz aratott győzelmet.

A kormányfő a politikai és gazdasági válságból önkritikus megszólalásokkal, majd

minisztercserékkel kereste a kiutat. Decemberben bejelentette, hogy a blokád idején a
miniszterelnököt helyettesítő és szereplései miatt sokat támadott Horváth Balázs
belügyminiszter helyét Boross Péter veszi át, valamint váltás történik a pénzügyminisztérium
élén is. Az új miniszter, Kupa Mihály első intézkedéseinek egyikeként a következő év elején
jelentős forintleértékelésről döntött, majd márciusban a kormány elfogadta az általa
előterjesztett négy évre szóló gazdasági akcióprogramot. Az úgynevezett Kupa-program a
privatizáció felgyorsítását, liberalizációt, valamint az infláció és a munkanélküliség elleni
küzdelmet ígérte.

Antall József az Országgyűlés 1990.december 30-i ülésén mondta a következőket:

„A költségvetésrõl a költségvetés elõterjesztésekor a személyi változások következtében Botos

Katalin, akkori politikai államtitkár vállalkozott az elõterjesztésre, hivatalánál fogva, és a viták
befejezésekor az újonnan kinevezett pénzügyminiszter úr, Kupa Mihály megadta a zárszóval a
költségvetéssel kapcsolatos kormányzati állásfoglalást.”„Ma Magyarországon egy
kényszerpályán részben, és egy kényszerhelyzetben egy kényszer-költségvetést terjesztettünk
elõ, és ezt a költségvetést úgy terjesztettük elõ, hogy tisztában voltunk azzal, hogy számtalan
oldalról éri bírálat és számtalan módosító javaslat fog hozzá érkezni. „
Nedelka Ágnes

„A Kormány rugalmas lesz és határozott, s gazdaságpolitikai programjában a következõ

esztendõben minden nehézség ellenére, amit igenis feltártunk, a kivezetõ út felé kívánja az
országot vinni, s hiszem azt, hogy erre képesek leszünk. Kérem a kormánypártnak,
valamennyinek, mind a háromnak a teljes felelõsségét a kormányzati munka támogatására, mert
egy Kormány csak úgy tud cselekedni, hogyha élvezi a mögötte álló politikai erõk támogatását.
Kérem azt, hogy az ellenzék is töltse be alkotmányjogilag meghatározott szerepkörét, és az
ellenzék is vegye figyelembe az adott mai politikai helyzetet, gazdasági viszonyainkat és az
ország elõtt álló feladatokat. „

(Forrás: www.mkogy.hu)

A kormányfőnek saját koalíciós partnerével is meggyűlt a baja. A kisgazdapárton belül hatalmi

harc kezdődött, amelyben Torgyán József és támogatói egyértelműen a koalíciós partner
támadásától reméltek népszerűséget. 1991. március 18-án – miután Antall kijelentette, hogy
szívesebben látna mást az FKGP parlamenti vezetőjeként – Torgyánt leváltották a
frakcióvezetői posztjáról. A frontvonalak egyre világosabbá váltak: a frakcióban az antallista,
míg a pártban a torgyánista irányzat került többségbe. A pártelnökké választott Torgyán a
koalíciós szerződés újratárgyalását követelte. Október végén a kisgazdák országos vezetősége
visszahívta minisztereit a kormányból, néhány parlamenti képviselőt kizártak a pártból, majd
novemberben Torgyán József hűségesküt követelt a képviselőcsoport tagjaitól. A frakció
válaszul felfüggesztette a pártelnök képviselőcsoporti tagságát. Torgyán József ezt követően
hozzá hű egy tucat taggal megalakította a képviselőcsoportját, míg a többség kormányt
támogató kisgazdaként a párt nélküli frakcióban maradt. A Torgyán-ellenes erők 1992
júniusában még egy kísérletet tettek az elnök eltávolítására, ám a pártszékház – szó szerinti –
ostroma sikertelennek bizonyult. Összességében a koalíciós partner belső megosztottsága
megingatta ugyan a kormányt, de a parlamenti többség a kormányt támogató kisgazdáknak
köszönhetően a ciklus végéig megmaradt.

A kormányzati hatalom 1990 óta nagymértékben a miniszterelnök kezében összpontosult, amit

a kormányzati intézményrendszer 1998-as és 2006-os belső átszervezése tovább erősített. A
kormányfői hatalom dominanciája nem egyszerűen a konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal
és a miniszterek parlamenti leválthatatlanságával összefüggő – már tárgyalt – kormányfői
hatalomkoncentráció következménye, hanem további kormányon belüli miniszterelnöki
jogkörökkel is összefügg. Az első és legfontosabb ezek közül a kormányfő patronázshatalma:
ennek első, szűkebb körét a politikai pozíciókba való kinevezések jelentik. Magyarországon a
Nedelka Ágnes

parlament által megválasztott miniszterelnöknek közjogilag diszkrecionális joga minisztereinek

a kiválasztása. A miniszterek kiválasztásában a politikai lojalitás és a személyes hűség, továbbá
párton belüli taktikai-politikai megfontolások játszanak szerepet. A miniszterelnöknek
folyamatosan ügyelnie kell kormánya politikai egységének a fenntartására, s ebben
legfontosabb (végső) eszköze a patronázshatalmának részét alkotó menesztési joga, amivel
gyakran élnek is a magyar kormányfők.

A kormányfő patronázshatalma egyben fontos jutalmazási, illetve fegyelmezési eszköz is pártja

(illetve a kormánykoalíció pártjai) számára. A brit miniszterelnökkel ellentétben, aki
közigazgatási miniszterként nemcsak a kabinettag miniszterek, de a kormánytag államtitkárok
(junior ministers) és a permanent secretaryk (kb. a magyar államtitkárok és szakállamtitkárok
a 2006-tól bevezetett rendszerben) kinevezési jogával is rendelkezik (Kavanagh 1990, 91;
Helms 1996, 105),[33] például a német kancellár kinevezési jogköre ennél jóval szűkebb: az
államtitkárok kinevezése már a miniszteri patronázs körébe tartozik.

A magyar miniszterelnök 1990–2006 között a német kancelláréhoz hasonló hatáskörrel

rendelkezett.

A végrehajtó hatalom felelősségét, a bizalom intézményét, a kormány alkotmányos pozícióját

Magyarországon az 1990-es országgyűlési választások utáni konkrét történelmi helyzet
alakította ki. Az MDF–SZDSZ-megállapodást követő 1990. évi XL. alkotmánymódosító
törvény jelentősen átrendezte a kormányzati „triumvirátus” közötti alkotmányos kapcsolatokat.
Az alkotmányos konstrukció lényege a viszonylag gyenge köztársasági elnök, a stabil kormány
és az erős parlament. A választott kormányzati modell a kancellárdemokrácia lett.

E kormányzati rendszerben a kormány lényegében a miniszterelnökkel azonos, a parlament

előtt ő viseli a kormányzati felelősséget a végrehajtó hatalom egészéért, a miniszterekkel
szemben nincs helye bizalmi felvetésnek.

Antall József[3] Magyarország első szabadon választott miniszterelnökeként aktívan részt vett
a külpolitikában. Felkészültségét barátja és kormányának külügyminisztere, Jeszenszky
Géza[4] összefoglalóan a következőképp jellemezte:

„Antall József imponáló tárgyi tudással rendelkezett többek között a történelem, a

jogtudomány, az irodalom, a közigazgatás, a muzeológia és a művészettörténet területén,
emellett kitűnő, meggyőző erejű előadó és szónok volt, különleges politikai érzékkel. Az utóbbin
Nedelka Ágnes

belül a külpolitika ifjúkora óta behatóan érdekelte, s ez nemcsak a napi magyar és nemzetközi
politika eseményeinek enciklopédikus mélységű ismeretét jelentette, egészen az 1930-as évekig
visszamenően, hanem az adatok mögötti folyamatok megértését is. Ebben rejlik a magyarázata
annak, hogyan jelenhetett meg Antall József 1989-ben üstökösként a magyar politikai égbolton,
s hogyan vették észre tehetségét, vezetői kvalitásait külföldön szinte hamarabb, mint itthon.
Hogyan szerezte meg ezt a tudást? Úgy, hogy a XX. század első felében Magyarországon remek
könyveket írtak, s emellett a nemzetközi politikai irodalom színe-java is megjelent magyar
fordításban. Antall József húszéves korára mindezt végigolvasta – és egész életére szólóan meg
is jegyezte.”[5]

A magyar–szovjet kapcsolatok vizsgálatánál nem lehet figyelmen kívül hagyni Antall József
hozzáállását a kommunista-marxista eszmékhez sem. Életútján keresztül jól vázolható, hogy a későbbi
miniszterelnök egész élete során szemben állt a kommunizmussal – és így a Szovjetunióval is –, de ez
a szembenállás életkorától és az adott politikai helyzettől függően változott.

„Az MDF és valamennyi demokratikus csoport célja Magyarország függetlenségének

visszaszerzése, s további célkitűzése a magyar semlegesség megteremtése.”[12]

Antall egészen az 1990-es választásokig nem fejtette ki a nyilvánosság előtt részletesen a

véleményét, azonban kinevezett miniszterelnökként, majd miniszterelnökként már
egyértelműen ez a kérdéskör lett külpolitikájának egyik meghatározó eleme.
Kormányprogramja kihirdetésekor meglehetősen visszafogottan nyilatkozott:

„A velünk szomszédos nagyhatalommal, a Szovjetunióval kiegyensúlyozott, korrekt, az

egyenjogúságra épülő jószomszédi viszony kialakítására törekszünk. Ennek érdekében mind
politikai, mind gazdasági kapcsolatainkat új alapokra kell helyezünk. A közép- és kelet-európai
változások kezünkbe adták a nagy lehetőséget, hogy megszüntessük vagy legalább jelentősen
enyhítsük az itt élő népeket régóta szembefordító ellentéteket. A függetlenné váló nemzeteknek
szabad kapcsolatokat kell kialakítaniuk egymással, az államhatárok ne akadályozzák a
személye, az információk és az eszmék szabad áramlását. Bízunk, abban, hogy egyetlen
szomszédunknak sem lesz szüksége a jövőben a magyarságra mint összetartó ellenségképre. Az
összeurópai együttműködés velejáróra az intenzív regionális együttműködés, erre törekszünk
majd valamennyi szomszédunknál. A föderáció felé haladó Európában ugyanakkor éppen a
regionalizmus biztosíthatja a nemzeti sajátosságok megőrzését, a nemzeti érdekek további
érvényesülését minden nacionalista felhang nélkül.”[13]
Nedelka Ágnes

Antall óvatossága 1990 májusában érthető. Az előző kormány képviseletében Németh Miklós[14]
miniszterelnök január 9-én Szófiában, Horn Gyula[15] külügyminiszter március 10-én Moszkvában
aláírta ugyan az egyezményt a szovjet csapatok kivonásáról, de a szovjet haderő egészen az 1991 júniusi
teljes kivonulásáig fenyegető erőként lépett fel az országban.[16] Maga Antall is megjegyezte ezt 1992.
április 8-án, a választási győzelem kétéves évfordulóján, a miniszterelnök születésnapja alkalmából a
koalíciós képviselők előtt tartott zárt rendezvényen:

„Ma könnyű azt mondani, hogy ezt vagy azt másképp kellett volna tenni. (…) A szovjet hadsereg csak
1991 júniusában vonult ki. (…) Még 1991 tavaszán is egyértelműen hangsúlyozták, sőt fenyegettek
bennünket azzal, hogy nem vonulnak ki!”[17]

Ugyanezen beszédben történelmi távlatokban is vizsgálta az „orosz veszélyt”, kifejtve, hogy nem csupán
a Szovjetunió akarta befolyása alá vonni Közép-Európát, hanem politikai vezetéstől függően ez már a
XVIII. századtól fogva egy orosz cél, amelyet véleménye szerint a jövőben csak azzal lehet meggátolni,
ha az Egyesült Államok – katonailag, gazdaságilag és diplomáciailag is – tartósan jelen lesz
Európában.[18]

1991. november 4-én szavazta meg az Országgyűlés a benyújtásakor Zétényi–Takács-törvény,

elfogadása után lex Zétényi néven ismert jogszabályt. Az 1944. december 21. és 1990. május 2. között
elkövetett és politikai okokból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről szóló törvényt
kritikusai a leszámolás eszközének tekintették. A törvény azonban csupán arról rendelkezett, hogy a
pártállami rendszerben elkövetett egyes bűncselekmények elévülési ideje 1990. május 2-ától újra
kezdődik, ha annak idején az állam politikai okokból nem büntette meg a tetteseket. Így olyan ügyekben
születhetett volna ítélet, amelyeket ’90 előtt szőnyeg alá söpört az akkori hatalom.

Mivel az Antall kormány sem támogatta egyöntetüen az alkotmány módosítás, ráadásul nagy volt az
ellenzéki ellenállás, pl. az MSZP részéről , a törvényjavaslatot nem lehetett elfogadtatni .

Az Antall-kormány történelmi hibái között meg kell említeni a félresikerült kárpótlást. Sem a személyi,
sem a vagyoni jellegű kárpótlás nem ment maradéktalanul, a közakaratnak megfelelően végbe. Ráadásul
a spontán privatizáció az állami vagyon elherdálását eredményezte, különösen fájó a termőföldek
ellenőrizetlen kezekbe jutása.

Az Antall-kormány nem tett valós kísérletet az elmúlt rendszerrel való politikai és büntetőjogi
szembenézésre. Az MDF csukott szemmel, naivan asszisztált a pártállami nómenklatúra hatalmának
átmentéséhez. Nem volt egységes álláspont, a Zétényi-Takács-féle törvényjavaslatot a Sólyom László
vezette Alkotmánybíróság lesöpörte, így a jogi szankciókból nem lett semmi. Ahogy az állambiztonság
irányítóinak kilétére sem derült fény.
Nedelka Ágnes
Nedelka Ágnes

Felhasznált források: