Kivédhetetlen szerelem

Miranda Kenneally

Kivédhetetlen szerelem

Móra Könyvkiadó

Tartalom

Üdvözlégymária és a hárem

Térdgondok

A Nagy Donovan Woods

Sárdagasztás

Az a hülye szűk felső!

Első mérkőzés

Henry

Óriásnachos

Tudta…?

Jerry Rice

A fotózás

Mered vagy nyered?

Szóbeszéd

Felfedezések

Carter

Az alku

Az a hülye éneklő hal

Amikor minden rosszra fordul

A séf aznapi ajánlata

Változások

Utazás Alabamába

Magány

Mégis ki a fene szervezte az Öregdiákok Napját?

Apa

Első randi

Felkészülés az állami bajnokságra

Az állami bajnokság döntője

Megállt, hogy virágot vegyen?

Egy hét azóta

Utazások

Egy életre elegendő süti- és limonádékészlet

Köszönetnyilvánítás

Impresszum

Sara Megibow-nak

és a többi hibbant tyúknak a csapatban

Üdvözlégymária{1} és a hárem

Visszaszámlálás: még 21 nap Alabamáig

Egyszer azt olvastam valahol: az amerikai futballt azért találták ki, hogy az emberek könnyebben túltegyék magukat azon, hogy véget ért a nyár. Ami engem illet, alig várom a nyári vakáció végét! Alig várom, hogy beinduljon a fociszezon, az őszi bajnokság időszaka – mert ez a sport a mindenem!

– Kék negyvenkettő! Kék negyvenkettő! Piros tizenhét! – kiáltottam.

J. J. hátraadta a labdát – a védelem lehengerlően játszik –, eltalált egy elsős védőjátékost, és ledöntötte a földre. A támadófalunk többi tagja megsemmisítette a védelmet.

Szuper! Szabad a pálya, de a szélső elkapó nem volt a helyén.

– Hol a bánatban vagy, Higgins? – morogtam.

Lábujjhegyen ugrálva vizsgálgattam a célterületet, végül kiszúrtam Sam Henryt, és felé hajítottam a labdát. Pontosan oda repült, ahova szántam. Sam elkapta, földhöz vágta, aztán belekezdett abba a hülye táncába. Henry úgy néz ki, mint egy nyavalyás balerina. Vékony alkatával, szőke fürtjeivel akár balett-táncos is lehetne.

Ezért a táncikálásért még megkapja tőlem a magáét.

Végzős vagyok a Hundred Oaks gimiben, ráadásul csapatkapitány is, szóval megtehetem, hogy időnként gatyába rázzam a játékosaimat. Bár Henry a legjobb barátom, tisztára olyan, mint egy hencegő majom. A bohóckodása miatt folyton megbüntetnek minket.

A sisakom fülesén keresztül megszólalt Miller edző:

– Szép dobás volt! Ez a te éved, Woods. Bejuttatsz bennünket az állami bajnokság döntőjébe. Tudom, hogy így lesz… Mehetsz az öltözőbe.

Mit is mondott valójában az edző? „Remélem, nem fogod elszúrni az utolsó pillanatban a meccset, mint ahogyan tavaly tetted." És igaza van. Tényleg nem szúrhatom el.

A múlt héten, a tanév első napján felhívtak az Alabama Egyetemről, és közölték, hogy játékosmegfigyelő érkezik miattam a péntek esti meccsre. Utána meg egy puccos levél jött tőlük, amiben meghívtak, hogy látogassak el hozzájuk szeptemberben. Mindezt hivatalos formában. És ha meg lesznek elégedve velem, februárban felvesznek az egyetemre.

Nem szúrhatom el ezt a szezont!

Levettem a sisakomat, majd felkaptam egy üveg sportitalt meg a játékkönyvet. A srácok többsége már lelépett, és a pomponlányok edzésére loholt, a pálya túloldalára, én viszont maradtam, és felpillantottam a lelátóra. Láttam, hogy anya ott ül Carter papája mellett, aki egykor NFL-játékos{2} volt. Apám persze megint nem jött el. A seggfej!

Általában rengeteg szülő szokott ellátogatni az edzéseinkre, mert mifelénk – a Tennessee állambeli Franklinben – a focit nagy tisztelet övezi. A gimim csapata, a Red Raiders nyolcszoros bajnok!

Anya mindig ott van az edzéseimen – egyrészt, mert odaadó támogatóm, másrészt meg aggódik, nehogy megsérüljek. Szerencsére az agyrázkódáson kívül eddig még más bajom nem esett. Másodikban történt, amikor egy meccsen J. J.-t pihentették, az edző meg egy idiótát küldött be helyette, aki elfelejtett fedezni. Jól fel is löktek. Egyébként kemény vagyok, mint a szikla. A térdem rendben van, és kezem-lábam sem törtem még.

Az apám sohasem jár ki az edzéseimre, és a meccsekre is csak ritkán. Az emberek azt hiszik, azért, mert túl elfoglalt – hisz ő Donovan Woods, a híres Tennessee Titans kezdő irányítója! De igazság szerint nem akarja, hogy focizzak. Miért ne szeretné egy híres irányító, hogy a gyereke kövesse a példáját? Persze hogy szeretné! Nagyon is örül annak, hogy Mike, a bátyám, aki elsőéves a Tennessee Egyetemen, az ottani csapatban játszik, és irányításával tavaly megnyerték a rangos Sugar Bowlt. És hogy mi a problémája apámnak azzal, hogy én is játszom? Csak annyi, hogy én lány vagyok…

Miután kortyoltam az italomból, elindultam, hogy megkeressem Higginst, aki addigra már rávetette magát Kristen Markumra, a legidiótább pomponlányra. Félrevontam Higginst, elkerültem a csaj gyilkos pillantását, majd így szóltam:

– Legközelebb próbálj meg a játékra koncentrálni, ahelyett hogy Kristent bámulnád, rendben?

– Rendben – bólintott elvörösödve.

– Oké.

Ezután egy másodikos védőjátékos következett. Duckett néhány centivel alacsonyabb nálam, ezért a vállára tettem a kezem, és az oldalvonal felé kormányoztam.

– Az utolsó játékban, amikor Henrynek passzoltam a labdát, te nem fedezted. Tudom, mennyire gyors, de a meccsen ez nem fordulhat elő. Nem voltál a helyeden.

Duckett lehajtotta a fejét, és bólintott.

– Értem, Woods.

Megpaskoltam a hátát a játékkönyvvel. Ittam még egy kortyot, aztán megtöröltem a számat.

– Jól van. Péntek este számítunk rád. Biztosra veszem, hogy az edző betesz a kezdőcsapatba. – Duckett mosolyogva csapta hóna alá a sisakját, és elindult az öltöző felé. – Remek munkát végeztetek ma, fiúk – dicsértem meg a támadófal néhány ott álldogáló tagját, majd odakocogtam Henryhez, és felpillantottam rá.

– Mizu, Woods? – kérdezte.

– Szép volt, ahogy sikerült megtévesztened Duckettet az utolsó akcióban.

– Ja, szerintem is – nevetett fel Henry.

– Megtennéd, hogy leállsz a hülye tánccal?

Rám vigyorgott, zöld szeme felszikrázott, ahogy ujjaival végigszántott szőke haján.

– Pedig odavagy érte.

Elmosolyodtam, és játékosan mellbe taszítottam.

– Csak szeretnéd, nagyokos.

– Hé – lökött vissza –, nem jössz velünk kajálni?

– Velünk?

– Velem, meg ott lesz még J. J. és…

– És még?

– Hát… Samantha, Marie, Lacey és Kristen.

Mielőtt megszólaltam, kiöltöttem a nyelvem:

– Jesszus! Ne már!

– Pete Roadhouse-ába megyünk – mondta, miközben jelentőségteljesen föl-le vonogatta a szemöldökét.

Francba! Imádom azt a helyet. Ott még azt is megengedik, hogy teleszórjuk a padlót földimogyoróhéjjal! Mégis így válaszoltam:

– Nem lehet. A tesómmal este filmet nézünk.

– Ugyan már, Woods – nézett rám Henry megbántva. – Tudod jól, mennyit teperek, hogy bekerüljek a Michiganre. Te viszont minden este otthon ücsörögsz, amióta megtudtad, hogy az Alabama jön a nyitómeccsre.

– Így igaz – vettem egy mély levegőt. – Már csak három napom maradt, hogy tökéletes formába hozzam magam.

– Már így is százszor jobb irányító vagy, mint a bátyád, amikor még idejárt a gimibe.

– Köszi – vigyorogtam rá, bár tisztában voltam vele, hogy túloz.

– Mit szólnál, ha én is átugranék filmet nézni? – vetette oda, és piros-fekete mezével megtörölte izzadt homlokát.

– Mit szólna ehhez Samantha, Marie, Lacey és Kristen?

– Ők? – Átpillantott a pomponlányok térfelére. – Akár egy évig is várnának rám.

Rásóztam egyet a karjára, mire felnevetett.

– Semmi baj – feleltem. – Örülök, hogy megint csajozol. Még ha Kristen a sátán kishúga is.

– Sosem kavarnék Kristennel, ennél azért válogatósabb vagyok.

– Ja persze – feleltem kétkedve, miközben J. J. és Carter odaértek hozzánk.

J. J. kezében a sisakjával átkarolta Henryt. Csodálkoztam, hogy Henry csontos térde nem csuklott össze J. J. százhúsz kilója alatt.

– Megint bajban vagy, haver? – dörmögte J. J.

– Woods nincs elragadtatva a szólótáncomtól.

– Haver, attól senki sincs elragadtatva – felelte J. J., majd felém fordult. – Jössz te is a Roadhouse-ba, Woods?

– Nem lehet. Tanulnom kell – emeltem fel a játékkönyvet.

– Lazíts már egy kicsit!

– Fogadni mernék, hogy eljönnél, ha olyan helyre mennénk, ahol rendes kajákat dobnak össze, mint Michael Bisztrója, vagy a Julien L’Auberge Nashville-ben – szólalt meg Carter azzal a mulatságos francia akcentusával, amitől J. J., Henry és én hangosan felnyerítettünk.

– Jesszus, dehogyis! – tiltakoztam. – Nekem csak egy nagy szelet húsra meg egy zacskó mogyoróra van szükségem, aminek a héját szétdobálhatom a padlón.

– Istenkáromlás – csóválta a fejét Carter.

– Te sem mész velük? – szegeztem neki a kérdést.

Stoplis cipőjére meredt, mielőtt válaszolt volna.

– Nem lehet, este még edzenem kell, tudod. – Carteréknél sohasem a másnapi iskola volt a kifogás, hogy miért nem bulizhat néha a többiekkel, hanem mindig az edzések és a meccsek.

– Gyerünk, Woods! – rimánkodott Henry. – Csak egy órácskára. Vagy kettőre.

Utáltam neki nemet mondani.

– Ha ma este túlélem a négyórás Alabama-filmet, ígérem, holnap én is megyek.

– Csúcs – mosolygott elégedetten.

– Persze csak akkor, ha a háremedet nem hozod magaddal – biccentettem a pomponlányok csapata felé, akik pár méterre tőlünk álldogáltak a kapufánál, és kiguvadt szemmel lesték a srácokat.

– Csomagban vagyunk – jelentette ki Henry.

– Csak mert neked állandóan a csomagodon jár az eszed… – vágta rá J. J.

– Miért, neked talán nem? – kérdeztem, mire J. J. akkorát sózott a vállamra, hogy kis híján összerogytam. Erre kitört belőlünk a röhögés.

Két pomponlány csapódott hozzánk, és rögtön rámásztak Henryre meg J. J.-re.

Nem tudtam, mi hiányzott eddig! J. J. és Lacey smárolni kezdtek, de úgy, mintha az állami bajnoki címre pályáznának, Samantha pedig Henry kezét markolászta, és vigyorgott rá, mint a vadalma. Ezek után odaette a fene Kristent és Marie-t is. Köztudott, hogy a pomponlányok mindig falkában támadnak.

– Szép volt a mai edzés, Jordan – mosolygott rám Marie. – Ügyesen cseleztél.

– Ezt Henrytől hallottad? – kérdeztem lepillantva rá.

– Nem – motyogta, és rázogatni kezdte a pomponjait.

J. J. és Lacey úgy szakadtak le egymásról, mint a tépőzár pántjai, amint Kristen rázendített:

– Vigyázz, Marie! Jordan mindjárt elkezdi nekünk magyarázni a pöccintések statisztikáit és mutatóit…

– Passzoknak nevezik őket, Kristen – jegyeztem meg. – De nehogy megerőltesd az agyad! Még a végén tönkremegy a frizurád.

Kristen nevetett, de azért akaratlanul is végigsimított barna haján. Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy ne nyerítsek fel, amikor azt láttam, hogy Samantha és Lacey ugyanezt teszi. Észrevettem, hogy Henry, J. J. és Carter szintén némán pukkadoznak a nevetéstől. Sőt még Marie is.

– Majd hívjatok, ha meggondoltátok magatokat, és mégis velünk jöttök – szólt oda Henry nekem és Carternek, majd összekoccantottuk az öklünket. Ezután a két srác a háremével együtt az öltöző felé vette az irányt.

Magamhoz szorítottam a játékkönyvet, és egy pillanatra belém nyilallt a magány. Azt kívántam, bárcsak áthívtam volna hozzánk Henryt. Néhány hónappal ezelőtt dobta a barátnője, azóta csak szomorkodott, így valószínűleg értékelte volna a társaságunkat. Főleg, hogy mostanában olyan csajokkal lóg, akik az üdvözlégymáriáról max. annyit tudnak, hogy az egy ima Jézus anyjához… Igaz, Henry csak elvonná a figyelmemet, pedig nekem alaposan fel kell készülnöm a pénteki, Alabama előtti bemutatkozóra.

– Carter, indulás haza! – vezényelt a srác apja a lelátó első sorából. – Anyád melegen tartja a vacsorádat, fiam, amíg végzünk az edzéssel.

– Jó szórakozást a filmezéshez – mondta Carter. – Majd gondoljatok rám, míg én felüléseket csinálok. – Odakocogott az apjához, aki azon nyomban elkezdett magyarázni és gesztikulálni. Nem volt nehéz kitalálni, hogy az edzés mozzanatait vesézik ki.

Azt kívántam, bárcsak én is így tudnék beszélgetni az apámmal.

Hazatérve kezemben a játékkönyvvel leültem a konyhaasztalhoz. Meghámoztam egy banánt, miközben a Red Rabbit nevű trükkös játék részleteit tanulmányoztam. Az edzőnk szeretné, ha holnap megpróbálkoznánk vele, és bármilyen bonyolultnak tűnik is, szerintem Henryvel össze tudjuk hozni.

Anya lépett be a konyhába. Letette a kerti ollót és a kertészkesztyűjét a konyhapultra, majd töltött magának egy pohár vizet.

– Miért nem mész el szórakozni a barátaiddal este?

– Nem készültem még fel a nyitómeccsre – feleltem, miközben tekintetemet a papíron sorakozó krikszkrakszokra szegeztem.

– Abból, amit ma az edzésen láttam, állítom, hogy maradéktalanul felkészültél. Nem szeretném, ha idő előtt kiégnél.

– Nem fogok, ígérem.

– Mindenesetre egy jó kis masszázs segíthet. Egy nap a szépségszalonban, és péntekre olyan friss és kipihent leszel, hogy csak na! Csütörtökön el is mehetnénk, miután végzek a kórházi önkéntes munkámmal.

Lassan felemeltem a fejem, és anyára meredtem. Ja, persze. El tudom képzelni, mit szólnának a srácok, ha a pénteki meccsen pink körmökkel jelennék meg.

– Köszi, de inkább nem – mosolyogtam rá, nehogy véletlenül is megbántsam.

– És mit fogsz felvenni az alabamai utadra? – mosolygott vissza rám.

– Még nem gondolkodtam rajta – vontam meg a vállam. – Stoplis cipőt? És talán valamelyik Hundred Oaks feliratú melegítőmet.

Anya belekortyolt a vízbe.

– Szerintem meg elmehetnénk venni neked egy szép ruhát.

– Jaj nem, kösz! – Jesszus, ha kiskosztümben jelennék meg, az alabamai srácok rögtön kigolyóznának Tuscaloosából valamelyik csóró másodosztályú csapatba. – Az Alabama vezetőedzője nagy Baltimore-rajongó. Esetleg felvehetnék egy Ravens-mezt.

– Apád ki is tenné a szűrödet itthonról – nevette el magát anya.

– Miért kéne kitennem a saját lányom szűrét? – kérdezte a konyhába lépve a Nagy Donovan Woods, aztán megölelte és megpuszilta anyát.

– Semmiért – morogtam, és lapoztam egyet a füzetben.

Apa felkapott egy üveg eper-szilva ízesítésű sportitalt, amit személy szerint ő reklámozott, és nagyot húzott belőle. Még mindig bivalyerős volt, de fekete hajában már megjelentek az ősz csíkok. Negyvenhárom évesen az elmúlt öt szezon mindegyikén búcsút akart venni a játéktól, majd különböző indokokkal mégis folytatta. Évek óta ezen élcelődtek a kommentátorok, így otthon kizárólag fejvesztés terhe mellett kérdezhettünk rá, mikor is szeretne visszavonulni.

Belepillantott a játékkönyvembe, aztán megrázta a fejét.

– Eljössz a pénteki meccsemre? – kérdeztem tőle.

– Talán. Majd meglátom – válaszolta, és közben anyára nézett.

– Rendben…

– Mit szólnál hozzá, ha elvinnélek téged és Henryt horgászni szombat reggel, mielőtt kimennénk a bátyád meccsére? – mosolygott rám apa várakozóan.

Ezt mégis hogy képzeli?! Mike meccsére gondolkodás nélkül elmegy, az enyémet viszont folyton kihagyja. És akkor még ezzel a horgászgatással akar nálam bevágódni?!

– Kösz, de nem.

Apa arcáról lehervadt a mosoly.

– Akkor talán következő hétvégén – szólalt meg csendesen.

„Te meg talán kijárhatnál az én meccseimre is" – morogtam magamban.

– Anya, nem tudod, merre van Mike? – Alig vártam, hogy még több filmet végignézzünk az Alabama játékáról. Bár rengeteg egyetemi és profi meccset tanulmányoztam már, mégis szeretem meghallgatni szakértők véleményét is. Apa pedig nem hajlandó segíteni.

– Ja igen! – kapott észbe anya. – Az edzője összehívott egy csapatmegbeszélést. Mike megkért, hogy mentsem ki nálad.

– Remek – jegyeztem meg halkan.

Ezután anya elkezdett csacsogni apának a rózsáiról és a napraforgóiról, miközben lelkesen mutogatott a konyhaablakon át a kert felé.

– A napraforgók majdnem elérték a zen állapotot, nem gondolod?

Apa magához vonta.

– Én mindenesetre tökéletesen abban vagyok – dorombolta anyának. Esküszöm, hogy dorombolt.

Én pedig – mielőtt kidobtam volna a taccsot ettől a nyáltengertől – gyorsan felkaptam az asztalról a játékkönyvet, mellé pakoltam egy zacskó csokis kekszet, és húztam lefelé a pincébe. Ott aztán bekapcsoltam a tévét, és a DVD-lejátszón elindítottam a tavalyi bajnokság Alabama–Texas döntőjének felvételét.

Lekapcsoltam a villanyt, elterültem az egyik bőrkanapén, és a kezemet a kekszes zacskóba süllyesztettem.

Na szóval… A barátaim pomponlányokkal hetyegnek. Az apámat jobban érdekli a napraforgók zen közeli állapota, mint az én lelkiállapotom.

Sebaj, itt van nekem a foci!

Hétéves korom óta az a mindenem, bár Henry néha figyelmeztet, hogy lazítsak egy kicsit, és kezdjek el végre élni. Átlagos tininek tartom magam, pedig be kellene már látnom, hogy ez nem igaz. Jó, én is megveszek Justin Timberlake-ért, ugyanakkor több mint száznyolcvan centi magas vagyok, és akár ötven yardra hajítom a pályán a lasztit.

De máskülönben minden rendben van velem?

Egy lány, aki egy egész focicsapatnyi pasival lóg, biztosan alig bírja levakarni magáról őket, nem igaz?

De nem ám!

Én még sohasem jártam senkivel. Sőt még csak nem is csókolóztam! Tavaly nyáron már majdnem összejött, de valahogy kabaréba fulladt az egész. Egy buliban az egyik pomponlány előhozakodott egy játékkal, ami körülbelül arról szól, hogy a kisorsolt párok bevonulnak a ruhásszekrénybe smárolni. Nekem Henry jutott, és az egészből nem lett semmi, mert naná hogy helyette elkezdtünk hüvelykujjszkanderozni. Aztán azzal szórakoztunk, hogy ki tudja a másikat hamarabb fellökni. A többiek persze azt hitték, összejöttünk. Ja, majd pont Henryvel! Olyanok vagyunk, akár a testvérek.

Nem mintha nem jönnék be a fiúknak, csak éppen a felhozatallal van a baj, mert:

1. vagy alacsonyabbak nálam,

2. vagy melegek,

3. vagy a csapatomban játszanak,

4. vagy mindez egyszerre.

Csapattárssal elvből nem randizom. Különben sem tetszik egyikük sem, mi több, taszítanak. Az évek során annyiszor utaztunk már együtt mérkőzésekre, hogy volt alkalmam számtalanszor megtapasztalni: ezek a srácok több gázt bocsátanak ki ilyenkor a buszban, mint amennyi egy szemétlerakóban termelődik.

Amellett időm sincs pasizni. Nem beszélve arról, ha hirtelen csajosra venném a figurát, a csapattársaim többé nem vennének komolyan. Nem engedhetek meg magamnak efféle stílusváltást, hiszen én vagyok a Red Raiders sztárja.

A sztár, akit péntek este Alabama imádni fog!

Térdgondok

Visszaszámlálás: még 20 nap Alabamáig

– Öt perc! – kiáltotta az edzőnk.

Szerda délután. Két nap van még hátra a nyitómérkőzésig. Lecibáltam a fejemről a sisakot, a padhoz robogtam, majd lehuppantam, és kinyitottam a játékkönyvet.

– Woods! – szólított meg Henry, és közelebb csúszott hozzám a padon. – Lazíts már egy kicsit!

– Nem sikerült időben végrehajtanom az ernyőpasszt.

A térdére könyökölt, és stoplis cipője közé köpött.

– Hátraadtad a labdát Batesnek, és ezzel megmentetted az akciót. Ne hibáztasd magad folyton!

– Hogy lehetsz ilyen nyugodt?

Henry rám nézett, a mozdulattól szőke haja a szemébe hullt.

– Nem féltelek. A legjobb játékos vagy Tennesseeben. – Felnevetett. – Én viszont jobban teszem, ha megtanulok kamiont vezetni, mint apám, vagy gyakorlom a szupermarket hírközlőjének szövegét: „Felhívjuk kedves vásárlóink figyelmét, hogy további intézkedésig ne használják a férfimosdót, ugyanis katasztrófasújtott területnek nyilvánítottuk."

– Ne csináld már! – nevettem el magam. – Nálad gyorsabb játékost nem ismerek, ha te nem kapsz ösztöndíjat, akkor senki! Rohadt jó szélső elkapó vagy, ráadásul még eszed is van.

Henry vigyorogva hátradőlt, aztán összefonta karját a mellkasán.

– Edzés után lógunk együtt? – kérdezte.

– A mérkőzésekről készült filmeket kellene tanulmányoznom…

– De Woods, megígérted! – nézett rám szúrós tekintettel.

– Kétlem, hogy annak idején Liz Heaston vagy Ashley Martin végigbulizta volna a gimis éveit.

– Nem a bulizásról beszélek, hanem arról, hogy te és én együtt lazítsunk egy kicsit. Semmi extra. Egyébként is, ők rúgójátékosok voltak. Nem olyan nagy cucc végrehajtani egy jutalomrúgást.

– Mégis alig tudnak felmutatni valamit. Liz Heastonnak az egyetemi bajnokságokon összvissz két jutalomrúgása volt a negyedosztályban! És Ashley? Igaz, hogy hármat is rúgott egyetlen meccsen az első osztályban, na de hol? Jacksonville-ben. – Megráztam a fejem. – Én nagyban akarok játszani.

– Alig találkoztunk ezen a héten – mondta csendesen.

Átfutott a fejemen a gondolat, hogy túl sok mindent áldozok fel azért, hogy az Alabamában játszhassak, és a végén nem marad egyetlen barátom sem.

– Pokolba a filmnézéssel! – kiáltottam fel. – Kirúgunk a hámból! Csak mi ketten, oké?

– Oké! – Henry előrehajolt, és a térdére könyökölt. – Mi a véleményed Marie Bairdről?

– Egy fokkal jobb, mint Kristen – feleltem.

– Azon gondolkodom, hogy elhívom Marie-t egy randira.

– Igen? Na és Samantha?

Henry lenézett a földre, és rugdosni kezdte a kavicsokat.

– Nem is tudom… a szex jó vele, de máskülönben… nem jövünk ki egymással.

– Mégis miért fekszel