“A művészi alkotás tehetséghez van kötve.

A bölcsesség nincs. A bölcsességnek egyetlen

feltétele van: a tudatosan megtisztított életrend.”
/ Hamvas Béla /

Mélylélektan
Készült Jung és mások művei alapján

Összeállította: Nagy Zoltán

1
 Tartalomjegyzék
C.G. JUNG:....................................................................................4
AZ EMBER ÉS SZIMBÓLUMAI..........................................................4
A TUDATTALAN MEGKÖZELÍTÉSE / JUNG /........................................4
AZ ÁLMOK JELENTŐSÉGE:.................................................................................................4
AZ ÁLMOK FUNKCIÓJA:....................................................................................................5
AZ EMBERI LÉLEK:.........................................................................................................5
AZ ARCHETÍPUS AZ ÁLOMSZIMBOLIKÁBAN:...............................................................................6
A SZIMBÓLUMOK SZEREPE:...............................................................................................7
AZ ŐSI MÍTOSZOK ÉS A MODERN EMBER / HENDERSON /..................8
AZ ÖRÖK SZIMBÓLUMOK:.................................................................................................8
A HŐS ARCHETÍPUS FOKOZATAI:..........................................................................................9
BEAVATÁS:..............................................................................................................11
AZ INDIVIDUÁCIÓ FOLYAMATA /MARIE-LOUISE VON FRANZ/...........13
A LELKI FEJLŐDÉS MODELLJE:...........................................................................................13
ELSŐ LÉPÉSEK A TUDATTALAN FELÉ:....................................................................................14
AZ ÁRNYÉK TUDATOSÍTÁSA:.............................................................................................15
AZ ANIMA: A FÉRFI LÉLEKBEN ÉLŐ NŐ..................................................................................16
ANIMUSZ: A NŐ LELKÉBEN ÉLŐ FÉRFI...................................................................................18
ŐSVALÓNK: A TOTALITÁS SZIMBÓLUMAI................................................................................19
AZ ŐSVALÓNKHOZ VALÓ VISZONY:.....................................................................................22
ŐSVALÓNK TÁRSAS VONATKOZÁSAI:....................................................................................24
A VIZUÁLIS MŰVÉSZETEK SZIMBOLIZMUSA / ANIELA JAFFÉI /..........25
SZENT SZIMBÓLUMOK: A KŐ ÉS AZ ÁLLAT.............................................................................25
A DOLGOK TITKOS LELKE:...............................................................................................28
AZ ELLENTÉTEK EGYESÍTÉSE:............................................................................................31
EGY EGYÉNI TERÁPIA SZIMBÓLUMAI / JOLANDE JACOBI /.................31
CARL GUSTAV JUNG:....................................................................33
MÉLYSÉGEINK ÖSVÉNYÉN.............................................................33
AZ ÉLET DELÉN:.........................................................................................................33
A SZEMÉLYISÉG KIALAKULÁSA:..........................................................................................35
A KOMPLEXUS ELMÉLETRŐL ÁLTALÁBAN:...............................................................................39
A KOLLEKTÍV TUDATTALAN ARCHETÍPUSAIRÓL:..........................................................................41
AZ ANYAARCHETÍPUS LÉLEKTANI ASPEKTUSAI:..........................................................................46
ÁLTALÁNOS SZEMPONTOK AZ ÁLOM LÉLEKTANÁHOZ:..................................................................53
A GYERMEKARCHETÍPUS LÉLEKTANÁHOZ:...............................................................................58
A MESEBELI SZELLEM FENOMENOLÓGIÁJÁHOZ:.........................................................................62
CARL GUSTAV JUNG.....................................................................64
AION...........................................................................................64
AZ ÉN:.................................................................................................................64
AZ ÁRNYÉK:.............................................................................................................64
A SZÜZÜGIA: ANIMA ÉS ANIMUSZ.....................................................................................65
A MÉLY-ÉN:.........................................................................................................68
KRISZTUS A MÉLY-ÉN EGY JELKÉPE:....................................................................70
JUNG:.........................................................................................75

2
GONDOLATOK A SZENVEDÉSRŐL ÉS GYÓGYÍTÁSRÓL.....................75
.................................................................................................79
C. G. JUNG...................................................................................80
EMLÉKEK, ÁLMOK, GONDOLATOK................................................80
SZEMELVÉNYEK...........................................................................90
THORWALD DETHLEFSEN: ELŐSZÓ ....................................................................................90
HAMVAS BÉLA: SCIENTIA SACRA I.....................................................................................91
DR. DIENES VALÉRIA: HAJNALVÁRÁS SZENT ISTVÁN TÁRSULAT 1983.........................................93
DR. M. SCOTT PECK: ...................................................................96
ÚTTALAN UTAKON.......................................................................96
PROBLÉMÁK ÉS FÁJDALOM:..............................................................................................96
A SZERETET:.............................................................................................................97
A KEGYELEM MEGHATÁROZÁSA:.........................................................................................99
........................................................................................................................102
FELHASZNÁLT IRODALOM:.............................................................................................103
AJÁNLOTT IRODALOM:.................................................................................................103

3
A tudattalan az egyén reális része, mint az EGO. A tudattalan nyelve és lakói a szimbólumok
/ archetípusok /, a vele való érintkezés pedig az álom.
• Nagy vezető barát, a tudat tanácsadója.
• Az ember teljessé, integrálttá, nyugodttá, termékennyé és boldoggá válik, ha és
csakis akkor, ha az individuáció folyamata befejeződik, amikor a tudatos
és tudattalan megtanul együtt élni.

C.G. Jung:
Az ember és szimbólumai
A tudattalan megközelítése / Jung /

Az álmok jelentősége:
Szimbólum: olyan kifejezés, név vagy kép, amely a szokásos és kézenfekvő
jelentése mellett, valami számunkra homályos, ismeretlen jelentést is magába foglal.
Amikor a tudat a szimbólumokat kutatja, olyan ideák világába ér, mely világ a ráció
fennhatóságán túl található.
Minden vallás szimbolikus nyelvet használ.
A tudatküszöb alatti események a tudatba csak intuíció formájában, vagy későbbi
“megvilágo-sodás”-ként vagy álomként jelennek meg. Általános szabály, hogy bármely esemény
tudattalan aspektusa álmainkban lepleződik le, ekkor nem racionális
gondolatként, hanem szimbolikus kép formájában jelenik meg számunkra.
A modern ember megosztott személyiség, tudatos – tudattalan.
Természeti népekre jellemző a “misztikus partíció”: az egyén rendelkezhet más
személyekkel vagy tárgyakkal kialakuló tudattalan identitással. A természeti népek hisznek
abban, hogy az embernek a sajátjához hasonló “bokorlelke” is van, ami egy vadállat vagy egy fa
formájában inkarnálódik. Ha a bokorlélek valamilyen állat lelke, az állatot az ember testvérének
tekinti. A “bokor lélek” sérülését úgy értelmezik, mint magát az embert érő
sérüléseket. Bizonyos törzseknél az a feltételezés él, hogy az embernek számos lelke van →
ez azt jelenti, hogy az egyén több elkülönült, de egymással összekapcsolódó
egységből tevődik össze → az egyén pszichéje ellenőrizetlen érzelmek
hatására széteshet / disszociálhat /.
Ennek egységes működése a szelektív figyelem, mely egy időre minden
mást kizár. A neurotikus tünetek képződése - az álmokhoz hasonlóan - egyik
módja a tudattalan psziché megnyilvánulásának. / mindkét mód szimbolikus /
Freud szabad asszociációs módszerével a sokszínű álmokat bizonyos
alapmintára lehet redukálni. → a tudattalan probléma feltárása: pszichoanalízis: ha az
álmodó bíztatást kap arra, hogy álomképeiről tovább beszéljen és kimondja az éppen
eszébe jutó gondolatokat, elárulja magát és feltárja betegségének
tudattalan hátterét. Freud: elfojtás elmélet, vágyteljesítés.
Komplexus: olyan elnyomott érzelmi téma, mely állandó pszichológiai zavart,
sőt neurotikus tünetet okoz.
Anima: a férfi személyiség nőies komponense, feminin eleme.

4
A tudatalatti ösztönzések, szándékok összességéből, észlelésekből, intuícióból,
racionális és irracionális gondolatokból, következtetésekből áll. A tudattalan
nem pusztán a múlt raktára, tele van jövőbeli pszichikus események és
gondolatok csíráival.

Az álmok funkciója:
Tudatos benyomásainkra rárakódnak a tudattalan jelenségek olyan elemei, amelyek fizikailag
jelentősek számunkra → ezzel szokásos jelentésüket kiterjesztik vagy összezavarják. Az
általános elképzelés individuális kontextusba kerül és ennél fogva mindenki némileg egyéni
módon értelmezi és alkalmazza.
A fogalom pszichikus esemény és mint ilyen, részben megismerhetetlen. /A számok mitológiai
elemek, melyek a pitagóreusok szerint istenek. / Tudatos pszichénk minden fogalmának megvan
a maga pszichikus asszociációja.
Az álomanalízisben a pszichológus a tudattalan megnyilvánulásaival foglalkozik, mivel ezek
tudatos gondolataink majdnem láthatatlan gyökerei. Az álom képei sokkal
képszerűbbek és élénkebbek, mert a fogalmaknak itt a tudattalan kapcsolatai és tartalmai
is megnyilvánulnak.
A primitív kultúrában a gonosz szellem rosszindulatú befolyása legalább
megengedhető hipotézis. Az álmokban olyan képek és asszociációk jelennek
meg, amelyek hasonlóak a primitív eszmékhez, mítoszokhoz és rítusokhoz.
Ezek hidat képeznek gondolataink tudatos kifejezési módja és a primitívebb,
színesebb és képszerűbb kifejezési forma között, összeköttetést képeznek a
tudatos racionális világa és az ösztönök világa között.
Az álomnyelv szimbolikája nagy pszichikus energiával rendelkezik. Az álmok általános
funkciója az, hogy az álomanyag révén, valamilyen szövevényes módon visszaállítsa pszichikus
egyensúlyunkat.
Életünk sok krízisének hosszú tudattalan előtörténete van. Amit tudatosan
nem látunk, azt a tudattalan gyakran észleli és álmokon keresztül informál bennünket.
Az álmok a szellemből származnak, amely nem teljesen emberi, sokkal
inkább a természet lehelete a gyönyörű és hatalmas, de épp oly kegyetlen
istennő szelleme.
Az alkímia alapelveinek újrafelfedezése Jung munkájának fontos részévé vált.
Álomelemzés: a jel mindig kevesebb, mint nyilvánvaló és közvetlen jelentése. Az álmok jelentik
minden szimbolikára vonatkozó tudásunk legfőbb forrását.
A típusok problémája: “érzés”: értékítélet, racionális rendező funkció, intuíció:
irracionális érzékelő funkció. Az érzékelés valamely tárgy létezéséről tájékoztat.
A gondolkodás pedig arról, hogy mi az a tárgy. Az érzés jelzi, hogy elfogadható-e vagy sem, az
intuíció, hogy honnan jön és hova tart. Az emberi viselkedés további ismérvei: akaraterő,
temperamentum, képzelet, emlékezet stb.
Amennyiben a tudattalanban túl sok elem van, amelynek rendesen a
tudatban kellene lennie, akkor annak működése torzzá és erőtlenné válik.

Az emberi lélek:
Civilizált tudatunk szilárdan különvált az alapvető ösztönöktől. Ezek az
ösztönök nem tűntek el, csupán a tudattal való kapcsolatuk veszett el. →
Indirekt módon nyilvánulnak meg különböző tünetek formájában. / neurózis stb. /

5
Az emberi lélek tudattalan tényezői az archetípusok autonómiával rendelkeznek. /
Elkülönülés: tudatos, tudatalatti /
Lényeges árnyék felünk, negatív hajlamaink felderítése, mivel ez az eszköz a morális és
szellemi fertőzéssel szemben .
Szomorú igazság az, hogy az ember élte feloldhatatlan ellentétek
szövevényéből áll: nappal – éjszaka, születés – halál, boldogság – szenvedés, jó – rossz.
→Az élet csatatér. Mindig is az volt és az is marad, ha nem lenne így az a létezés végét jelentené.
Az embernek szüksége van olyan általános ideákra és meggyőződésekre, melyek
életének értelmet adnak, és lehetővé teszik számára, hogy az univerzumban
megtalálja a helyét. A leghihetetlenebb nehézségeket képes elviselni, ha
értelmükről meg van győződve, de összetörik, ha a szerencsétlenség
közepette be kell ismernie, hogy “egy idióta történetben” vett részt.
Az ember életének a vallásos szimbólumok adnak értelmet!!!
Az egyéni létezés tágabb értelmének érzése emeli túl az embert a puszta szerzésen és
fogyasztáson!!!
Az álmok tartalma szimbolikus, így több jelentése is van. A szimbólumok más irányba mutatnak,
mint amit mi a tudatos pszichénkkel meg tudunk érteni, tehát vagy valami tudattalanra, vagy
legalább is valami nem teljesen tudatosra vonatkoznak.
A szimbolikus képeket nem lehet az intellektus és a logika számára elfogadható szabályba
foglalni. Az álomfejtéshez intelligencia, nagyfokú önismeret és az álmodó egyéniségének
ismerete szükséges, valamint intuíció. A magyarázathoz és a tudáshoz csak akkor jut el valaki, ha
intuícióit a pontos tényeknek és azok logikai összefüggéseinek veti alá.

Az archetípus az álomszimbolikában:
Archetípus: ősi képzetek, melynek részletei változatosak lehetnek, de
alapmotívumuk kollektív. Markáns, ösztönös tendencia.
Ösztön: olyan fiziológiai késztetés, melyeket a test érzékel.
Ha az ösztön a fantáziában jelentkezik és szimbolikus formában fedi fel jelentését, akkor
archetípusnak nevezzük.
Az ösztönökhöz hasonlóan az emberi psziché kollektív gondolatai, sémái is
veleszületettek és öröklöttek. Ha működésbe lépnek, mindannyiunknál
többé–kevésbé hasonló módon hatnak, az egész földön felismerhetően
azonosak.
A születéskor a lélek NEM tiszta lap. A psziché több mint a tudat. Az archetípus dinamikus
tényező. Az archetípus dinamikus tényező, amely olyan önkéntelen impulzusok
formájában nyilvánul meg, mint az ösztönök. Előrejelző – “jósló” képessége is
van.
Az archetípusok saját iniciatívával és saját specifikus energiával
rendelkeznek. Ezek az erők képessé teszik őket arra, hogy a rájuk jellemző
szimbolikus formában, jelentőségteljes megfigyeléseket tegyenek, és arra is, hogy
saját indítékaikkal és gondolkozásmódjukkal beavatkozzanak egy adott helyzetbe.
Amíg a személyes komplexusok csak egyéni hatással bírnak, addig az archetípusok, olyan
mítoszokat, vallásokat és filozófiákat teremtenek, amelyek egész nemzetekre és történelmi
korokra gyakorolnak hatást.
Az egyéni komplexusokat a tudatos egyoldalúságát vagy hibás viselkedését
jelző - helyesbítő kompenzációnak tekintjük - a vallási természetű mítoszokat
ugyanúgy egyfajta mentális terápiaként értelmezhetjük az emberiség olyan

6
szenvedéseire és szorongásaira, mint a háború, betegség, öregség, halál.
A belső hajtóerők egy, a tudat ellenőrzésén kívül eső mély forrásból
fakadnak. A kezdeti idők mitológiája ezeket az erőket mana-nak, szellemnek,
démonnak és istennek nevezték. Ezek ma éppoly aktívak, mint valaha.

A szimbólumok szerepe:
A “természetes” szimbólumok a psziché tudattalan tartalmaiból származnak,
ezért az alapvető archetípikus képek nagyszámú variációit reprezentálják.
Sok esetben visszavezethetők archaikus gyökereikhez, azaz azokhoz az
elképzelésekhez és képekhez, amelyekkel a legősibb feljegyzésekben és a
primitív társadalmakban találkozhatunk.
A “kulturális” vallási szimbólumok ezzel szemben az “örök igazságok”
kifejezésére szolgálnak, hosszú többé kevésbé tudatos fejlődési folyamaton
mentek keresztül, a civilizált társadalmak elfogadott képeivé váltak. Ezek az
előítéletekhez hasonlóan működnek, szellemiségünk fontos alkotóelemei, az
emberi társadalom éltető erejét képezik, gyökeres kiirtásuk súlyos
veszteségekkel járna.
Ha elfojtják, vagy figyelmen kívül hagyják őket, specifikus energiájuk a
tudattalanba vész, aminek beláthatatlan következményei vannak. Az ilyen
módon elveszettnek tűnő pszichikus energia valójában feléleszti és felerősíti
mindazokat a lényeges tudattalan tendenciákat, amelyeknek ez idáig nem
volt hatalmuk kifejezésre jutni.
Tudatunk számára ezek a tendenciák örökké jelenlévő, potenciálisan
romboló erejű “árnyékként” jelennek meg, Még a bizonyos körülmények között jótékony
hatású szándékok is démonokká válhatnak, ha elfojtják őket.
A modern ember nem érti, hogy “racionalitása” – amely lerombolta azt a képességét, hogy az
isteni szimbólumokra és eszmékre reagálni tudjon – milyen mértékben
szolgáltatta ki őt a “pszichikus alvilágnak” .
Megszabadult – vagy legalább is úgy hiszi, hogy megszabadult – a “babonától”, de ennek során
veszélyes mértékben elveszítette spirituális értékeit.
A “civilizált” embert “fejlett” tudatossága megfosztotta azoktól az
eszközöktől, amelyek segítségével elnyerhetné / asszimilálhatná / az ösztönök és a
tudattalan segítő közreműködését. Az asszimiláció és az integráció eszközei a
közmegegyezés által szentnek tekintett isteni szimbólumok voltak.
A szelem az ember korlátozott EGO-jának gondolataivá csökevényesedett. Az ember
magányosnak érzi magát a világban, mivel kívül rekedt a természeten, és elveszítette a természet
jelenségeivel való érzelmi “tudattalan azonosságát”. A természeti jelenségek
lassan elveszítették szimbolikus jelentőségüket.
Az álmok felszínre hozták eredeti természetüket – ösztöneinket és sajátságos
gondolkodásunkat. Azonban álmaink, a természet nyelvén fejezik ki
közlendőiket, amely idegen és felfoghatatlan számunkra.
Az archetípusok egy időben képek és érzelmek. Az érzelmekkel töltött képek
pszichikus energiára tesznek szert, dinamikussá és jelentőségteljessé
válnak. Az archetípusok az élet részei - képek, melyek az érzelmek hídja
révén szervesen kapcsolódnak az élő individuumhoz.
Az álmok szimbólumteremtő működése kísérlet arra, hogy az ember eredeti,
ősi pszichéjét beemelje a “fejlett” vagy differenciált tudat szintjére.

7
Amit az embrionális test fejlődése megismétli saját őstörténetét, úgy a
psziché is az őstörténeti szakaszok sorozatán keresztül fejlődik. Az álmok fő
feladata, hogy felelevenítse mind a történelem előtti, mind pedig a
gyermekkori világ “emlékeit”, le egészen a legprimitívebb ösztönök szintjéig.
A szimbólumok a pszichén belül meglévő ellentétek összebékítésére és
újraegyesítésére tett természetes kísérletnek tekinthetők.

Az ősi mítoszok és a modern ember / Henderson /

Az örök szimbólumok:
A civilizáció perifériáján évszázadok óta változatlan formában létező kis
törzsi társadalmak rituáléiban és mítoszaiban azonos szimbolikus struktúrák találhatók
meg.
Jung analitikus iskolája segített felszámolni a mesterséges megkülönböztetést a primitív – aki a
mindennapok természetes részeként éli meg a szimbólumokat – és a modern ember között, aki
számára viszont a szimbólumok értelmetlenek és irrevelánsak.
A kollektív tudattalan tartalmazza az emberiség közös pszichikai örökségét.
Hősök és hősteremtők:
A hős mítosza a legáltalánosabb és legismertebb mítosz a világon:
csodálatos módon születet hősről szólnak, akinek emberfölötti természete
korán bebizonyosodik, kiválósága vagy ereje gyorsan nő, sikeresen veszi fel
a harcot a gonosz erőkkel, viszont gyengének bizonyul a büszkeség bűnével
szemben, végül árulás vagy heroikus áldozat vet véget életének. Ezen
történetekben a hős kezdeti gyengeségét egy erős “segítő”, vagy védelmező
figura megjelenése ellensúlyozza, aki lehetővé teszi a hős számára, hogy
végrehajtsa azokat az emberfeletti feladatokat, melyekre egyedül képtelen
lenne.
Ezek az istenszerű alakok valójában a teljes pszichének, annak a nagyobb és
teljesebb identitásnak a képviselői, amely biztosítja azt az erőt, amit a
személyes ego nélkülözni kénytelen. Sajátos funkciójuk azt sugallja, hogy a
hősmítosz lényeges szerepe az egyéni ego-tudatosság – a saját erő és
gyengeség tudata – fejlődésében keresendő, amely eredményeként a hős
képessé válik azon nehéz feladatok megoldására, amelyekkel az élet állítja szembe.
Miután az egyén keresztülment a beavató próbán, és az élet érett fázisába léphet, a
hősmítosz elveszíti jelentőségét. A hős szimbolikus halála ennek az
érettségnek a beteljesülésévé válik.
A hős története az emberi személyiség fejlődésének egyes szakaszait tárja
elénk.
Az introvertált erőssége a reflexiókban rejlik, míg az extrovertált nagy tetteket
tud végrehajtani.
Jung rámutatott arra, hogy az árnyék nem más, mint a személyiségnek a tudatos psziché által
kiszorított, rejtett, elfojtott és kedvezőtlen vonatkozása. De az árnyék a
tudatos ego-nak nem egyszerű ellentéte. Amint az ego is tartalmaz kedvezőtlen
és romboló tulajdonságokat, úgy az árnyék is rendelkezik jókkal –
természetes ösztönökkel és alkotó késztetésekkel. Az ego és az árnyék – nem egymás
ellentétei – oly szilárdan kapcsolódnak egymáshoz, amilyen szilárd a gondolkodás és az érzés

8
közötti kapcsolat.
Ennek ellenére az ego az árnyékkal állandó konfliktusban van, ezt nevezte Jung “a
megszabadulásért vívott harcnak”. A primitív ember tudatosságért való
harcában ezt a konfliktust az archetípikus hős és a sárkány, valamilyen más
szörnyek által megszemélyesített gonosz kozmikus erők közti harc jeleníti
meg.
Az egyéniség fejlődő tudatosságában a hős alakja az a szimbolikus eszköz,
amelynek segítségével az előnyomuló ego legyőzi a tudattalan psziché
tehetetlenségét s felszabadítja az érett embert egy olyan regresszív, boldog
gyermeki állapotba való visszatérés vágyától, amelyet az anya dominált. Az
ego-nak a győzelem előtt meg kell szelídítenie, asszimilálnia kell az árnyékot.
A fiatalság erős idealizmusa önhittséghez vezet: az emberi ego oly
mértékben felmagasztosul, hogy e közben istenszerű attribútumokat ölt
magára, de ennek ára az önmaga képességeinek meghaladása és az így
beteljesedő balszerencse.
Általános szabály, hogy a hős szimbólumok utáni igény akkor jelenik meg, amikor
az ego-nak megerősítésre van szüksége. Amikor a tudatos értelemnek
támogatásra van szüksége olyan feladat végrehajtásában, amelyet segítség
vagy a tudattalanban rejlő erők felhasználása nélkül nem tud véghezvinni.
A beavatás archetípusa:
Pszichológiai értelemben a hős alakját nem szabad az ego valódi alakjával
azonosnak tekinteni. Helyesebb olyan szimbolikus eszközként leírni,
amelynek segítségével az ego a korai gyermekkor szülőképe által kiváltott
archetípusoktól magát elkülöníti. Jung rámutatott arra, hogy eredetileg
minden ember a teljesség, az ősvalónk / Selbst, Self / erős és teljes érzésével
rendelkezik. Az ősvalónkból – a psziché totalitásából – az egyén felnövekedése során
emelkedik ki az individualizált egotudatosság.
A csecsemőkor végén az ego elkezdi fokozatos előlépését → a teljesség eredeti
érzése súlyos csorbát szenved. Az ego-nak azért, hogy a lelki egészség állapotát fenntartsa
feltétlenül újra és újra erőfeszítést kell tennie arra, hogy az ősvalónkkal való
kapcsolatát helyreállítsa.
A hősmítosz az első lépcsőfok a psziché differenciálódásában. Az ego a
teljesség eredeti állapotából való relatív autonómiáját négyes cikluson keresztül haladva éri el →

A hős archetípus fokozatai:

1. Tréfacsináló mondakör: az élet legkorábbi és legkevésbé fejlett szakaszának felel meg. A
Tréfacsináló olyan figura, akinek viselkedését fizikai vágyai határozzák meg, gondolkodása
infantilis. Céljai kizárólagosan elsődleges szükségletei kielégítésére
korlátozódnak, kegyetlen, cinikus, érzéketlen.
2. Nyúl: először állatként tűnik fel. Noha még nem érte el érett emberi
formáját, mégis mint az emberi kultúra alapítója – az Átalakító alakjában –
jelenik meg. Az indiánok úgy hiszik, ha bemutatják előtte híres Gyógyító
Rítusukat, megmentőjükké és kultúrhőssé válik. Fejlődési fokozata:
mindenki által felfedezhető módon válik szocializált lénnyé, és feloldja
azokat az ösztönös és infantilis késztetéseket, melyek a tréfacsináló mondakörben még
jelen vannak.

9
3. Vörös Szarv: tíz fiútestvér közül a legfiatalabbik, ellentmondásos figura.
Archetípikus hőshöz máltó feladatokkal találja magát szemben, amikor
meg kell nyernie egy futóversenyt, vagy amikor egy csatában kell próbára tennie
képességeit. Emberfeletti ereje ravaszságában vagy fizikai erejében nyilvánul meg. Olyan
mesés társakat kap, akik gyengeségeit ellensúlyozni tudják.
A Vörös Szarv alakjával elértük az ember világát, egy olyan archaikus szférát, ahol az
embernek emberfeletti, vagy segítő istenek támogatására van szüksége az
őt sanyargató gonosz erők feletti győzelem biztosításához. A történet
vége felé a hős-isten eltávozik, Vörös Szarv és fiai viszont itt maradnak a
földön. Az ember boldogsága és biztonsága tehát már egyedül csak az emberen
magán múlik.
4. Ikrek: az előző mondakört ismétli meg, felvetvén egyben azt az
életbevágóan fontos kérdést, hogy hol is húzódik a határ, ameddig az
ember sikeres lehet anélkül, hogy hiúságának, vagyis a mítosz nyelvén
megfogalmazva, az istenek féltékenységének áldozatává válnék.

Annak ellenére, hogy az Ikrek a Nap fiai, alapvetően emberi lények, és

együtt alkotnak egyetlen személyt. Mivel összetartoznak, egyesülniük kell,
bár ez nagyon nehéz. Ebben a két személyiségben az emberi természet két oldalát
fedezhetjük fel: introvertált / belenyugvó, szelíd, késztetés nélküli, akinek erőssége a
reflexiókban rejlik /, extrovertált /dinamikus, lázadó, aki nagy tetteket tud véghez
vinni /. A két hős hosszú ideig legyőzhetetlen: akár két különálló figuraként,
akár egy személy két oldalaként jelennek is meg, mindig győztesek. →
Elbizakodottá válnak, magatartásuk féktelenné válik → megérdemelt büntetésük a halál.

Az utolsó két mondakörben felismerhetjük, az önmagát túlbecsülő

büszkeségből való kigyógyulásként a hős feláldozásának vagy halálának
témáját.
Úgy tűnik, hogy azokban a primitív társadalmakban, amelyek kulturális
színvonala a Vörös Szarv mondakörnek felel meg, ezt a veszélyt a
kiengesztelő emberáldozat intézményével előzték meg. Néhány törzs
emberhúst is evett egy olyan totemisztikus rítus keretében, amely individualisztikus, és
destruktív impulzusokat volt hivatva megszelídíteni.
Bizonyos mértékű autonómia nélkül az egyén képtelen felnőtt környezetéhez
viszonyulni. A hős mítosz ezt a felszabadulást nem biztosítja. Csak azt
mutatja meg, hogyan lehetséges, hogy ez megtörténhessen: nevezetesen,
ha az ego szert tehet a tudatosságra.
Az őstörténet és a ma is élő primitív társadalmak szertartásai sok olyan, a
beavatással kapcsolatos mítosszal és rítusokkal szolgálnak, melyekben a
fiatal férfiakat és nőket elválasztják a szülőktől, és erőszakkal teszik törzsük
tagjává. A gyermekkor világával történő ilyen szakítás az eredeti szülő
archetípus sérüléséhez vezet, ezért a sérülést a csoport életébe való
asszimiláció gyógyító folyamatával teszik jóvá. /A csoport és az egyén identitását gyakran
egy totemállat szimbolizálja./
A csoport pótolja a sérült archetípust – és tulajdonképpen második szülővé válik –
amelynek a fiatalt először szimbolikusan feláldozzák, hogy azután új életre
szülessen. Ebben a “primitív beavatási szertartásban” – melyről mint látjuk,

10
Jung azt állította, hogy “a halálra való készülődést jelentette” – az
tükröződik, hogyan nem lehet, a hős-sárkány csatában látott módon, a
tudattalan tevékeny erőitől való elidegenedés érzése nélkül végérvényesen
leküzdeni az eredeti archetípus erejét.

Beavatás:
Az Ikrek mítoszában láttuk, hogy a szélsőséges ego-ősvalónk különválását
kifejező hübriszt a következményektől való félelem ellensúlyozza, ami aztán
visszakényszeríti azt egy harmonikus ego-ősvalónk viszonyba.
A törzsi közösségekben a beavatási szertartás az, ami ezt a problémát hatékonyan megoldja. A
szertartás a beavatandót az eredeti anya-gyerek vagy ego-ősvalónk
azonosság legmélyebb szintjére viszi vissza, így kényszerítve őt a
szimbolikus halál átélésére. Más szavakkal, a jelölt identitása feldarabolódik,
vagy feloldódik a kollektív tudattalanban. Ebből az állapotból azután
szertartásosan megmentik az új születés rítusa során. Az ego igazi
egyesülésének a nagyobb csoporttal – amit a totem, klán vagy törzs, illetve
a három együtt fejez ki – ez az első aktusa.
A szertartásban, akár törzsi csoportokról, akár bonyolultabb társadalmakról legyen is szó,
változatlanul megtalálható a halál és az újjászületés ezen rítusa, ami az egyik
életszakaszból a másikba történő “átmenet rítusát” kínálja a
beavatandónak, a korai gyermekkorból vagy a korai serdülőkorból a késői
serdülőkorba, majd ebből az érett korba.
A beavatási események természetesen nem korlátozódnak az ifjúkor
pszichológiájára. Az egyén életén végighúzódó fejlődés minden új fázisában
megismétlődik az ősvalónk és az ego követelései között meghúzódó eredeti
konfliktus. Ez a konfliktus azonban a korai érett korból a késői érett korba
való átmenet szakaszában – a mi társadalmunkban ez kb. 35-40 éves kor
közötti időszakot jelenti – erőteljesebben jut kifejezésre, mint bármely más
életszakaszban. Az érett korból az öregkorba való átmenet majd újra felveti az ego és a teljes
psziché közötti különbség megszilárdulásának igényét, a hős megkapja az utolsó
felhívást az ego-tudatosság megvédésére az élet közelgő elmúlásával
szemben.
Ezekben a kritikus időszakokban a beavatás archetípusa erőteljesen
aktivizálódik. Ez a jelentőségteljes átmenet biztosítja a serdülőkori rítusok
világi jellegének bizonyos spirituális többlettel való megtöltését.
Ebben a vallásos értelemben a beavatás archetípikus mintázatai – melyeket ősidők
óta “misztériumokként” ismerünk – az olyan egyházi rituálékkal szövődnek
egybe, amelyek születés, házasság vagy halál idején a vallásos tisztelet
sajátságos kifejeződését kívánják meg.
A felavatandónak fel kell adnia ambiciózus törekvéseit, minden vágyát és vállalnia kell a
megpróbáltatást. A siker reménye nélkül kell késznek lennie a próbatételre. Azaz fel kell
készülnie a halálra, létre kell hozni a halál szimbolikus lelkiállapotát, amelyből
megszülethet az újjászületés szimbolikus lelkiállapota.
Szépség és a szörnyeteg: ez az archetípus a házasságot szimbolizálja a nő
szemszögéből nézve.
Orfeusz és az ember fia: a dionüszoszi vallás olyan orgiasztikus rítusokat

11
tartalmazott, amelyek kifejezték a beavatandó azon törekvését, hogy átadja
magát saját állati természetének és ezáltal a Földanya teljes
megtermékenyítő erejét megtapasztalja. A dionüszoszi szertartásban az
átmenet rítusának beavatási eszköze a bor volt. Feltételezték, a bor létrehozza a tudatosság
olyan mértékű szimbolikus csökkenését, ami a jelöltnek a természet
szigorúan őrzött titkaiba való bevezetéséhez szükséges, ennek lényegét az
erotikus kielégülés szimbóluma fejezi ki: Dionüszosz isten a szent nász
szertartásának keretében egyesült hitvesével, Ariadnéval.
Orfeusz feltehetően valós személy lehetett, énekes próféta és tanító, aki
mártír halált halt, sírja pedig szent hely lett. A korai keresztény egyház Orfeuszt
Krisztus előképének tekintette.
A transzcendencia szimbólumai:
A beavatás alapvető célja az ifjonti léleknek – eredendően a Tréfacsinálóra
jellemző vadságnak – a megszelídítése, civilizációs vagy spirituális célból.
A fejlődés folyamatában egyre magasabb rendűbb vagy érettebb fázisokba
jutó ember azon törekvéseire vonatkoznak, hogy minden határolt létezés módtól
megszabaduljon, vagy függetlenedni tudjon.
A gyermek a teljesség tudatával bír, de csak az ego-tudatosság kezdeti megjelenése
előtt. Felnőtt esetében a teljesség tudata csak úgy érhető el, ha a tudat és a
lélek tudattalan tartalmai egyesülnek. Ebből az egyesülésből tűnik elő “a
psziché transzcendens funkciója”, ahogy Jung nevezte, amely által az ember
az individuális “ősvalónkat” elérheti.
Ezért amit a “transzcendencia szimbólumainak” nevezünk nem más, mint olyan szimbólumok,
amelyek az ember azon törekvését reprezentálják, hogy ezt a célt elérje. Azokat az eszközöket
biztosítják, amelyek segítségével a tudattalan tartalmai a tudatos pszichébe léphetnek, és egyben
önmaguk is az adott tartalmak aktív kifejezései. Ennek a szimbolikának a
legarchaikusabb szintjén újra találkozunk a Tréfacsináló témával. Most Ő
nem féktelen hősjelöltként jelenik meg, hanem sámánná lett – gyógyító
emberré – , kit varázserejű praktikái és az intuíció szárnyalása a beavatás
“primitív” mesterévé tesznek.
Hatalma abban a képességében van, hogy ki tud lépni testéből, és képes
madárként a mindenségbe szállni. Ebben az esetben madár a legmegfelelőbb
transzcendencia szimbólum. A “médium” közvetítésével működő intuíció
sajátos természetét reprezentálja.
A beavatási tevékenység legmagasabb szintjén a hindu jógamesterek állnak. Transzállapotokban
jóval a normális értelmet meghaladó szintre képesek eljutni.
A transzcendencián keresztül való felszabadulás ezen módjának egyik leggyakoribb
álomszimbóluma a magányos utazás vagy zarándokút, ami olyan spirituális
zarándoklatnak tűnik, amely során a beavatandó a halál természetével
ismerkedik meg. Ez azonban nem halál, mint utolsó ítélet, vagy más
beavatási erőpróba, hanem olyan utazás, melynek célja a megszabadulás, lemondás és
vezeklés, melyet a részvét szelleme vezérel és segít. Ez a szellem sokkal gyakrabban jelenik meg
a beavatás “úrnőjeként”, mint “mesterként”, olyan felsőbbrendű női / anima /
figuraként, mint Kvan-jin a kínai buddhizmusban, mint Szófia a keresztény-
gnosztikus dogmában, vagy mint Pallasz Athéné, aki a bölcsesség istennője
volt.
Egyszerű gyűjtögető társadalmakban a beavatandónak egyedül kell a szent

12
helyet felkeresnie, mely többnyire krátertó, ahol transzszerű állapotban
találkozik a saját állat, madár vagy természeti tárgy formájában megjelenő
“védőszellemével”. Az ifjú azonos ezzel a bokorlélekkel és ezáltal férfivá
válik.
A rágcsálók, gyíkok, kígyók és néha a hal jelennek meg a mélyen
transzcendens szimbólumként. Ezek olyan köztes lények, melyek összekötik
a víz alatti mozgást és a madár röptét a közbülső földi élettel. / vadkacsa,
hattyú /.
A transzcendencia talán legismertebb álomszimbóluma a kígyó, mint görög orvos-isten,
Aszklépiosz gyógyító szimbóluma, ami még ma is az orvosi hivatás jelképe.
Eredetileg fán élő nem mérges kígyó volt, mint ábrázolásokon látható, a
gyógyító isten kezében lévő botra tekeredik rá, a föld és a menny közötti
egyfajta összeköttetés megtestesítőjeként.
A któnikus transzcendencia talán legfontosabb és általános szimbóluma a két egymásba fonódó
kígyó szimbóluma. Az ősi India híres Naga-kígyói ezek, de a motívumot
megtalálhatjuk a görögöknél is, mint Hermész botja végén egymásba fonódó kígyókat.
Hermész Tréfacsináló, egy másik szerepben hírvivő, a keresztutak istene, és
végül ő az, aki a lelket az alvilágba vezeti, illetve onnan elveszti. A
szabadulás és a gyógyítás szellemi üzenetét kutatja.
Hermész eredetileg Egyiptomban mint íbiszfejű Thot isten volt ismert és
ezért, mint transzcendens elvet, madár alakban képzelték el. Hermész /
Merkúriusz / botja a kígyók felett szárnyakat kapott → transzcendens ereje teljes
birtokában találkozunk itt vele, az alsó világ kígyó állapotából s a földi realitás középső
világán át jut el végül szárnyai révén az emberfeletti vagy transzperszonális
realitás szintjére. / szárnyas ló, szárnyas sárkány /
A beavatás olyan folyamat, amely az önalávetés rítusával kezdődik,
majd a tartózkodás rítusával folytatódik, melyet a megszabadulás rítusa követ.
Ezen az úton haladva lesz az ember képes összebékíteni személyisége konfliktusos elemeit. Olyan
egyensúlyra tehet szert így, amely révén valódi emberré önmaga urává válik.

Az individuáció folyamata /Marie-Louise von Franz/

A lelki fejlődés modellje:

Az álmok nem csak az álmodó életére vonatkoznak, hanem részét képezik a pszichológiai
faktorok nagy hálózatának is. Jung szerint az álmok valamiféle elrendezést, vagy mintázatot is
követnek, melyet az individuáció folyamatának nevezett el. → rejtett szabályozó-irányító
tendenciák működése a mélyben.
A pszichikus fejlődés nem érhető el tudatos akaraterővel, hanem akaratlanul
és természetes módon mintegy megtörténik, a pszichikus fejlődést az
álomban a fa szimbolizálja, melynek lassú ,erőteljes, akaratlan növekedése
meghatározott mintát követ.
Jung ezt a mély szervező központot ősvalónak Self-nek hívja és úgy írja le, mint az
egész psziché totalitását, azért, hogy megkülönböztesse az ego-tól, ami a telje psziché csak egy
kis részét alkotja. A görögök az ember belső daimon-jának, az egyiptomiak Ba-lélek-
nek a rómaiak genius-nak nevezték.

13
A primitív társadalmakban gyakran egy állatban vagy fétisben megtestesülő
védelmező szelemnek tekintették.
Az álmok azt mutatják, hogy ősvalónk olyan szabályozó központ, amely a
személyiség állandó növekedését és érését idézi elő. A fejlődés üteme attól
függ, hogy az ego meghallgatja-e ősvalónk üzenetét.
Az ego feladata az, hogy az egész rendszerre rávilágítson, lehetővé téve
ezáltal, hogy tudatossá és ily módon felismerhetővé váljon.
A psziché veleszületett, de rejtett totalitása nem azonos a tökéletesen megvalósult és megélt
teljességgel. Az individuáció célja az ember egyediségének megvalósítása. Ez
a folyamat az embernél a tudattalanban zajlik, amely révén az ember
veleszületett emberi természetének megfelelően él. Szigorúan véve azonban
az individuáció folyamata csak akkor valódi, ha az egyén tudatában van és
tudatosan létesít élő kapcsolatot vele. Az ember képes arra, hogy tudatosan
részt vegyen saját fejlődésében. Ez az együttműködés a szó legszűkebb
értelmében vett individuációs folyamat része.
Az individuációs folyamat több, mint az “egész mivolt” veleszületett lehetősége
és a sorsszerű események közötti kompromisszum. Szubjektív
megtapasztalása azzal az érzéssel jár, hogy valami természetfeletti erő
aktívan és teremtő módon közbeavatkozik.
A pszichikus magnak ez a teremtő aktivitása csak akkor juthat szerephez, ha
az ego megszabadult az összes céltudatos és sóvárgó törekvésétől és
megpróbálta elérni a létezés mélyebb és alapvetőbb formáját. Az ego-nak
képesnek kell lenni a figyelmes hallgatásra és arra, hogy átadja önmagát –
minden további célt, vagy szándékot mellőzve – a fejlődésre irányuló belső
ösztönzésnek.
A személyiség belső fejlődésének csak úgy lehet utat nyitni, ha a tudatos
tervezés haszonelvűségét szükségszerűen feladják.
Hogyha valaki egyszerűen csak betölti sorsát, az a legnagyobb emberi
teljesítmény és hogy haszonelvűségünknek meg kell hátrálnia tudattalan
pszichénk igényeivel szemben.
A földoltár szimbóluma arra utal, hogy az individuáció megvalósulásának feltétele: tudatosan
át kell adnunk magunkat a tudattalan erőknek, ahelyett hogy azon
gondolkodnánk, mit kellene tenni, vagy mi lenne helyes. Nem kell mást
tenni, csak hallgatni, figyelni, hogy megtudjuk, mit akar tőlünk a belső
teljesség – ősvalón – itt és most, ebben a helyzetben.
A fához hasonlóan meg kell adnunk magunkat annak a majdnem
észrevehetetlen, mégis erőteljes uralkodó impulzusnak, amely az egyedi, a
kreatív önmegvalósítás felé mutató vágyból táplálkozik. Az embernek fel kell
kutatnia meg kell találnia valami olyat, amit előtte még senki sem ismert.

Első lépések a tudattalan felé:

A gyermekkor a heves érzelmek időszaka, amikor is az álmokban gyakran
manifesztálódik, szimbolikus formában, a psziché alapvető struktúrája,
jelezve hogyan formálódik majd az adott egyén sorsa az elkövetkező
években.
Az ifjúság a fokozatos eszmélések időszaka.

14
Vannak esetek, amikor nem az álom, hanem valamilyen mély benyomást
keltő, felejthetetlen próféciaszerű valós esemény az, amely szimbolikus
formában jelzi előre a jövőt.
Amikor a gyermek eléri az iskolás kort, kezdetét veszi az ego felépítésének és a külső
világhoz való alkalmazkodásnak az időszaka, amely általában sok fájdalmas
megrázkódtatással jár. Ugyanakkor sok gyerek kezdi azt érezni, hogy nagyon
különbözik a többiektől. Ez a másságérzés egy olyanfajta szomorúsággal jár
együtt, amely része sok fiatal magányosságának.
A központ képe különösen feltűnő módon akkor jelenik meg, amikor az
egyén pszichikus életét fenyegeti valami. Mai tudásunk szerint ebből a
központi magból történik a ego-tudatosság teljes kiépítésének irányítása. Az ego valójában
az eredeti központ megkettőzött, illetve strukturális megfelelője.
Sok gyerek ebben a korai időszakban komolyan keresni kezd valami olyan
életcélt, amely segítségére lehetne a külső és belső káosz leküzdésében.
Sokunkat azonban a még tudattalan, veleszületett és ösztönös archetípus erők
magukkal sodorják.
Az individuáció tényleges folyamata – a tudat kapcsolatba lépése a saját
belső centrummal, a pszichikus maggal, az “ősvalónkkal” – leggyakrabban a
személyiség sérülésével és az ezt kísérő szenvedéssel kezdődik. Ez a kezdeti
megrázkódtatás egyfajta felszólításnak tekinthető.
A kapcsolat megnyilvánulásának archetípusai: a király megbetegszik vagy
megöregszik, egy szörny asszonyokat, sőt gyerekeket lovakat és a királyság
minden kincsét elrabolja, vagy egy démon rabul ejti a király hadseregét, a források
kiapadnak, árvíz aszály, jég sújtja az országot.
Úgy tűnik, mintha ősvalónkkal való kezdeti találkozás sötét árnyékot vetne előre.
A mítoszokban a szerencsétlenséget orvosolni tudó varázslóról vagy bűvös
eszközről mindig kiderül, hogy az valami furcsa dolog: fehér holló, arany hal, élet vize,
az ördög 3 aranyhajszála ...
Csak egyetlen dolog segíthet, ha egyenesen szembefordulunk a közelgő
sötétséggel, előítéletek nélkül, teljesen jóhiszeműen, és megpróbáljuk
kitalálni: mi lehet titkos célja és mit akar tőlünk.
A közelgő sötétség rejtett céljára általában valami olyan szokatlan, olyan
egyedi és váratlan dolog, amelyet a tudattalanból fakadó álmok és fantáziák segítségével lehet
kitalálni.

Az árnyék tudatosítása:
Ha jelentkezik a tudattalan felmerül az igény, hogy a tudatos magatartásunkat kritikája alapján
átdolgozzuk. A személyiség tudattalan része az álmokban gyakran megszemélyesített formában
jelenik meg. Az árnyék a tudattalan személyiségnek csak egy része, az ego olyan ismeretlen,
vagy kevéssé ismert tulajdonságait képviseli, amelyek túlnyomórészt a személyes szférába
tartoznak és akár tudatosak is lehetnének. Másrészt viszont az árnyék olyan kollektív
alkotóelemeket is tartalmazhat, amelyek az egyén személyes életén kívüli forrásokból
származhatnak.
Az árnyék nem csak mulasztásokból áll, de épp oly gyakran impulzív és
felelőtlen viselkedésekből és építkezhet. Az árnyék a tudatos személyiségnél
sokkal nagyobb mértékben van kitéve mások kollektív befolyásának. /
Inkább beáll a sorba, csak ne piszkálják. / Főleg az azonos neműekkel való

15
érintkezésben ütközhetünk bele saját és más emberek árnyékába. → A mítoszokban és
álmokban az árnyék az álmodóval azonos nemű személy.
Az árnyék többnyire olyan értékeket hordoz, amelyekre a tudatnak szüksége van. Az árnyék
problémája nyilvánvalóan minden politikai konfliktusban nagy szerepet játszik. Ha az emberek
másokban ismerik fel saját tudattalan törekvéseiket, ezt “projekciónak” nevezzük. A politikai
agitációk tele vannak projekciókkal. Mindenfajta árnyék-projekció elhomályosítja az
embertársainkról alkotott képet, eltorzítja az objektivitást, és ezáltal megfoszt
bennünket a valódi emberi kapcsolatok minden lehetőségétől.
Van egy további hátránya is az árnyék-projekciónak. Ha saját árnyékunkat a
kommunistákkal vagy a kapitalistákkal azonosítjuk, saját személyiségünk
egy része az ellenkező oldalon marad. Ennek az lesz az eredménye, hogy az
egyén állandóan – noha önkéntelenül – saját háta mögé kerül. Ily módon akaratlanul
saját ellenségét segíti.
Bármilyen formát öltsön az árnyék, szerepe az, hogy az ego ellentétes oldalát képviselje és hogy
azokat a tulajdonságokat testesítse meg, melyeket az egyén a többi emberben a leginkább nem
szeret.
Siker, ha az árnyékot integrálni tudjuk. Az őszinteség, a belátás, sajnos nem
mindig elegendő. Az árnyékos részen belül, olyan szenvedélyes erők
munkálnak, amin az én nem tud uralkodni. Az emberfeletti erőfeszítés
általában csak akkor eredményes, ha a Nagy Ember / ősvalónk / segít
véghez vitelében.
Néha az árnyék azért olyan erőteljes, mert az ősvalónk sürgetése is
ugyanabba az irányba mutat, és ilyenkor az egyén nem tudja, vajon az
ősvalónk, vagy az árnyék áll-e a belső nyomás hátterében. Néha minden,
ami az ego számára ismeretlen, az árnyékba olvad bele, beleértve a
legértékesebb és legmagasabb rendű erőket is. Amikor az álom nem tisztázza a
dolgokat, a döntést a tudatos személyiségnek kell meghoznia. Ha az árnyék értékes
vitális erőket hordoz, akkor azokat az aktuális tapasztalatokat alapul véve –
asszimilálni és nem elfojtani kell. Az egótól függ, feladja-e büszkeségét és
önhittségét és képes lesz-e elfogadni azt a látszólag sötétnek tűnő dolgot,
amely valójában nem is az.
Előre megjósolni azt, vajon sötét kísérőnk a legyőzendő hiányosságokat
szimbolizálja-e, vagy az élet egy olyan részét, melyet el kell fogadnunk, ez
egyike azon legnehezebb problémáknak, amellyel az individuáció folyamata
során találkozunk. → A döntést addig kell halasztani, amíg más későbbi
álmainkban egyértelmű választ kapunk.
Valahol lényünk legmélyén tudjuk, merre kell mennünk és mit kell tennünk. De néha az énnek
nevezett bohóc oly zavaró módon viselkedik, hogy a belső hang nem tud
érvényesülni. → Csak azt tehetjük, hogy bátran vállaljuk, amit helyesnek vélünk, miközben
állandóan készen állunk a változtatásra ha tudattalanunk egy más irányt sugalmaz.

Az anima: a férfi lélekben élő nő

A tudattalanban az árnyék mögött egy másik szimbolikus figura jelenik meg / anima, animus /
Az anima a férfi psziché összes feminin pszichológiai tendenciájának
megszemélyesítője, bizonytalan érzéseké és hangulatoké, profetikus sejtelmeké, az
irracionális iránti fogékonyságé, a személyszeretet képességéé, a természethez való vonzódásé és
végül, de nem utolsósorban a tudattalanhoz való viszonyé. A sámánok közül sokan

16
női ruhát hordanak, ruhájukra mellet festenek, hogy belső feminin oldalukat
hangsúlyozzák, azt az oldalt, amely képessé teszi őket, hogy a “szellemek
birodalmával” – azaz a tudattalannal – kapcsolatba kerülhessenek.
Az egyéni megnyilvánulásban a férfi animájának karakterét rendszerint az anya formálja. Ha a
férfi úgy érzi, hogy anyja negatív hatással van rá, animája gyakran ingerlékenységben,
depressziós hangulatban, bizonytalanságban, bizalmatlanságban és
sértődékenységben fejeződik ki. / Ha azonban képes meghaladni a negatív
befolyást, a felsoroltak férfiasságát erősítik. /
Ezek az anima hangulatok nyomasztóvá és szomorúvá válnak. A sötét hangulatok öngyilkosságra
csábíthatják a férfit, ilyenkor az animát végzet asszonyának nevezik. A sötét anima
megszemélyesítésének egy enyhébb változata az Éj Királynője Mozart
Varázsfuvolájában. Szintén az anima veszélyes aspektusait személyesítik meg:
szirének, boszorkányok.
Ha a férfi anyjával kapcsolatos tapasztalata pozitív volt, ez is sajátosan,
ugyanakkor egészen más módon alakítja az animafigurát. Az eredmény vagy
egy nőies férfi, akit a nők könnyen zsákmányul ejtenek, és így képtelen az
élet nehézségeivel megküzdeni.
A királykisasszony, aki a kérőinek kitalálhatatlan találós kérdéseket ad, olyan
negatív animafigura, amely a férfiakat destruktív intellektuális játszmába vonja be →
neurotikus olyan sokat elmélkedik az életről, hogy nem tudja élni.
Az anima leggyakoribb megnyilvánulási módja az erotikus fantázia / pornó /.
Ez az anima nyers és primitív megnyilatkozása, amely csak akkor válik
kényszerítővé, ha a férfi nem ápolja megfelelően érzelmi kapcsolatait, illetve
ha az élettel szembeni érzelmi viszonyulása infantilis marad.
Az anima projekciója vezet az “első látásra” szerelemhez. A dráma
megoldása, ha a férfi felismeri az animát mint belső erőt → tudattalan
személyiségének integrálásával érettebbé válhat, azt a valós életbe emelheti.
Az anima funkciói:
. segít megtalálni a megfelelő házastársat.
. amikor logikus gondolkodással képtelen a tudattalanjában rejtőző
tényeket felfogni, felszínre hozza ezeket.
. segít kapcsolatba lépni az ősvalónkkal, az élet spirituálisabb, magasabb
formájába vezethet → belső vezetővé válhat.
/ 183.o. Az álmodó egy szervezet támogatását élvezi, felvételt nyert egy
belső lelki templomba. /
Pszichénk központi magja – ősvalónk – rendszerint a négyes struktúra valamely
formájában jelenik meg.
Az anima fejlődése is négy szakaszból áll:
1. Éva szakasz: aki pusztán ösztönös és biológiai kapcsolatokat reprezentálja.
2. Faust Helénája: a romantikus és esztétikai szintet jeleníti meg, azonban még mindig szexuális
elemekkel.
. Szűz Mária: olyan női alak, aki a szerelmet / érosz / a spirituális rajongás
magasságába emeli.
4. Sapientia, Szulamit: a legszentebb és a legtisztábbat is túlhaladó bölcsesség. / A modern
ember ritkán éri el ezt a pszichikus fejlettségi szintet. /
Akkor amikor az animát, mint a Szüzet, / Shakti, Parvati, Fatima / csak
pozitív tulajdonságokkal ruházták fel, a negatív tulajdonságok a boszorkány

17
hitben találtak kifejeződést.

Animusz: a nő lelkében élő férfi.

Az animusz ritkán jelenik meg erotikus fantázia formájában vagy hangulatként, sokkal inkább
titkos “szent” meggyőződésként.
Amint a férfi animájának karakterét az anya, úgy az animuszét alapvetően a
nő apja formálja. Az apa ruházza fel lányának animuszát a
megkérdőjelezhetetlen, megdönthetetlen “igaz” meggyőződés sajátos
színezetével – olyan meggyőződéssel, amely kizárja a nő aktuális
karakterének személyes realitását.
Hasonlóan az animához az animusz is alkalmanként, mint haláldémon jelentkezik. A mitológia
oldaláról megközelítve a szépséges idegen feltehetően egy pogány apa–kép
vagy istenkép, aki mint a halál királya jelenik meg.
Pszichológiai szempontból azonban az animusznak egy olyan sajátos formáját testesíti meg, aki
asszonyokat csábít, és elszakítja őket minden emberi kapcsolatuktól, főleg a
valóságban létező férfiaktól. A vággyal és a “hogyan kellene a dolgoknak
lenniük” ítélkezéssel teli ábrándos gondolatok selyemgubóját személyesíti
meg, amely elszakítja a nőt az élet realitásától.
A negatív animusz nem csak mint haláldémon jelenik meg. A mítoszokban és a tündérmesékben
a rabló és a gyilkos szerepét játssza. Ebben a formában az animusz mindazokat a félig tudatos,
hideg, romboló gondolatokat testesíti meg, amelyek az éjfél utáni órában támadnak a
nőre, főként akkor, amikor valamilyen érzés kényszerítő erejének nem
tudnak eleget tenni. Ilyenkor rosszindulatú, intrikus és számító gondolatok
hálójába kerül. A destruktív viselkedés dédelgetésével a nő mint feleség a
férjét – mint anya a gyerekét – betegségbe, balesetbe, sőt még a halálba is
hajszolhatja. Vagy elhatározhatja, hogy visszatartja a házasságtól – ami a gonoszság olyan
rejtett formája, amely ritkán jut az anya tudatának közelébe.
Az érzelmek különös passzivitása és bénultsága, vagy a súlyos bizonytalanság, amely majdnem
mindig a jelentéktelenség érzéséhez vezet, bizonyos esetekben a tudattalan animusz vélemény
eredményeként alakul ki.
Sajátos módon, amikor a tudattalan ezen megszemélyesítői közül valamelyik
megszállja tudatunkat, úgy tűnhet, mintha ezek a gondolatok és érzések
sajátjaink lennének. Az ego olyannyira azonosul velük, hogy képtelenné válik
leválasztani és megnézni, mik is ezek, így ténylegesen a tudattalanból származó figura
“megszállottjává” válik az egyén.
Az animusz pozitív oldala, kreatív tevékenysége, hidat tud teremteni az
ősvalónk felé. Az animusz gyakran mint férfiak csoportja jelenik meg. Így
szimbolizálja az álom azt a tényt, hogy az animusz inkább kollektív és nem
annyira egyéni elemeket tartalmaz.
Nagyszámú mítosz és tündérmese szól arról, hogy a királyfit a boszorkány
vadállattá, vagy szörnnyé változtatja és csak egy lány szerelme válthatja
meg. Ez azt a folyamatot szimbolizálja, amelyben az animusz tudatossá
válik. Ha a nő felismeri, hogy ki és mi az animusza, és mit tesz az animusz vele és ha
szembenéz ezzel a realitással, ahelyett, hogy annak megszállottjává válnék, akkor az animusz
felbecsülhetetlen értékű társsá alakul át, aki olyan maszkulin
tulajdonságokkal ruházza fel, mint kezdeményezés, bátorság, objektivitás és szellemi
bölcsesség.

18
Az animusz is négy fejlődési szakaszon megy át:
. Először a puszta fizikai erő megszemélyesítőjeként jelenik meg: atléta,
bajnok, izomember.
2. A következő fázisban a kezdeményezőkészség és a tervszerű cselekvés
képességét is birtokolja.
3. A harmadik szakaszban az animusz “szó” világát is birtokolja már, gyakran professzorként
vagy lelkészként jelenik meg.
. Végezetül az animusz az értelem megtestesülése. Ezen a legmagasabb
szinten – az animához hasonlóan – a vallásos tapasztalatok követőjévé
válik, amelyek által az élet új értelmet nyer. Szellemi szilárdságot, a testi
gyengeséget ellensúlyozó láthatatlan belső támaszt nyújt a nőknek.
Az animusz ebben a legfejlettebb formájában összeköttetést teremt a nő
tudata és a kor szellemi fejlődése között, és ezáltal még a férfiaknál is
fogékonyabbá válik az új alkotó eszmék iránt. Ez a magyarázata annak,
miért a nők volta a régebbi korokban sok népnél a jósok és látnokok. Pozitív
animusznak kreatív merészsége időnként olyan gondolatokat és elképzeléseket szül,
amely új vállalkozásokra serkenti a férfiakat. A nő lelkében élő “belső férfi” az
animáról szóló részben említetthez hasonlóan házassági problémához vezethet.
Azanimusz pozitív működésének előfeltétele, hogy az animusz felhagyjon a
minden kritikán felüli véleményének hangoztatásával. A nőnek bátorságra és
belső nyitottságra kell szert tennie, hogy meg tudja kérdőjelezni saját
meggyőződésének szentségét. Csak ezután kerül kapcsolatba az “ősvalónk”
megnyilatkozásaival és válik képessé arra, hogy tudatosan megértse annak jelentéseit.

Ősvalónk: a totalitás szimbólumai

Ha az egyénnek sikerül komoly és hosszadalmas küzdelem után megoldást találni az anima /
vagy animusz / problémájára, amelynek eredményeképp többé már nem csak
részlegesen azonosul vele – a tudattalan újra megváltoztatja domináns
karakterét, és olyan új szimbolikus formában jelenik meg, amely az
ősvalónkat, a psziché legbelsőbb magját reprezentálja. A nők álmaiban ezt a
központot általában egy felsőbbrendű női alak, egy papnő, varázslónő,
földanya, vagy a természet illetve a szerelem istennője testesíti meg. Férfiak
esetében beavatást végző, vagy védelmező férfialakként bölcs öregemberként a
természet szellemeként jelenik meg.
Az emberi alak akár fiatal, akár öreg, csak az egyik lehetséges módja az álmokban vagy
látomásokban megjelenő ősvalónak. A különböző életkorok – amelyeket
magára ölt – nemcsak arra utalnak, hogy az ősvalónk egész életünkön
keresztül elkísér bennünket, de arra is, hogy ő maga az élet tudatosan
felismert irányán és áramlásán túl létezik, és ez hozza létre az időélményünket.
Éppen azért, mivel az ősvalónak csak egy része tartozik a tudatos időélmény
/ tér – idő / dimenzióba, egyidejűleg mindenütt jelenvaló. Mi több, gyakran olyan
formában jelenik meg, amely egy sajátos, egyetemes jelenlétre figyelmeztet, vagyis olyan
gigantikus, szimbolikus emberi lény formájában mutatkozik meg, aki felöleli és magába foglalja
az egész kozmoszt. / A teljes univerzumot személyesíti meg. /
Azok a szimbolikusstruktúrák, amelyek az individuáció folyamatára látszanak
utalni, általában a négyes szám motívumán alapulnak, mint pl.: a tudatos
négy funkciója, vagy az anima – animusz négy fejlődési szakasza. A központi

19
mag természetes, szabad megnyilvánulását a négyesség jellemzi. A 16-os szám
különösen fontos szerepet játszik mivel 4 X 4 / 198. o. /
/ Hamvas Béla: Sciencia Sacra II. → “a négy. A legnagyobb misztérium, az érthetetlen és
megrendítő új haladvány ... a püthagóreusoknál az isteni szellem jelképe ... Az
archaikus korban az örök jelképe volt. Az örök mozgás, az örök körforgás, az
örök élet jelképe. Egyik szimbóluma a kereszt, szvasztika stb. Teljesség,
beteljesedés.” /
A zsidó hagyományban kezdettől fogva Ádám / Adam Kaddom / hordozta magában
az egész emberiséget, vagyis minden megszületendő ember lelkét. Ádám lelke
ennél fogva olyan volt, “mint egy lámpás kanóca, mely megszámlálhatatlan
szálból áll.” Eben a szimbólumban világosan kifejezésre jut az emberiség egy–
ségének gondolata.
Keleten és a nyugati civilizáció bizonyos gnosztikus köreiben az emberek
hamar felismerték, hogy a Kozmikus Ember sokkal inkább belső pszichikus
képnek, mintsem külső, kézzelfogható realitásnak felel meg. A hindu tradíció szerint
például az emberben él és halhatatlan. Ez a belső Nagy Ember váltja meg az
egyént azzal, hogy kivezeti a teremtésből és az ottani szenvedésekből és
visszavezeti az örökkévalóságba. Ám ez csak akkor lehetséges, ha az ember
felismeri őt, és az alvó felébred. Az ősi India szimbolikus mítoszaiban
Purusha–ként ismert, neve egyszerűen annyit jelent, hogy “ember” vagy
“személy”. Purusha ott él minden egyén szívében, noha egyidejűleg betölti
az egész kozmoszt is.
Sok mítosz tanulsága szerint a Kozmikus Ember nem csupán a kezdet, de minden
élet, az egész teremtés legvégső célja is az ősvalónk ezen archetípikus
szimbóluma felé fordul. Gyakorlati szempontból ez azt jelenti, hogy a humán
létezés kielégítő magyarázatát az olyan elkülönült ösztönök és céltudatos
mechanizmusok, mint éhség, erő, szexualitás, túlélés, fajfenntartás stb. ,
soha nem haladják meg. Vagyis az ember legfőbb célja nem az, hogy
igyék, egyék stb. hanem, hogy ember legyen. Ezen hajtóerők fölött és rajtuk
túl belső pszichikus valóságunk az élő misztérium kinyilatkoztatását szolgálja, és
ezt csak szimbólumokkal tudja kifejezni.
A tudattalan ezért választja oly gyakran a Kozmikus Ember erőteljes, kifejező
szimbólumát.
A nyugati kultúrában a Kozmikus Embert gyakorta azonosítják Jézus
Krisztussal, Keleten pedig Krisnával vagy Buddhával, a zsidó misztikában
Adam Kaddom. Mint minden szimbólum, ők is egy megismerhetetlen titokra
mutatnak rá – az emberi létezés végső, ismeretlen értelmére.
Mint már elhangzott: bizonyos hagyományok azt állítják, hogy a Kozmikus Ember a teremtés
célja, ám ezt nem szabad úgy értelmezni, mint valóságos külső történést. A
hinduk szerint pl. ez nem is azt jelenti, hogy egy napon a világ feloldódik az
eredeti Nagy Emberben, sokkal inkább azt, hogy az ego extrovertált
érdeklődése a külső világ iránt megszűnik, hogy helyet adjon a Kozmikus
Embernek. Ez akkor fog bekövetkezni, amikor az ego beleolvad az
ősvalónkba. Az ego csapongó képzeletáramlása / ahogy az egyik gondolatról
a másikra ugrik / és vágyainak áradása / ahogy egyik tárgytól a másikhoz menekül /akkor
csendesedik el, amikor legbelül a Nagy Ember megjelenik.

20
Soha nem feledkezhetünk meg arról, hogy külső realitásunk valójában csak
olyan mértéken létezik, amilyen mértékben tudatosan felfogjuk és hogy nem
biztosítható “önmagában és önmagáért” való létezése. * → Csak a földi
kapcsolatok és a szenvedések elfogadásával válhat az emberi lélek olyan
tükörré, melyben az isteni erők megtalálhatják önmagukat.
* Mivel ez a szimbólum valami egészet és teljeset fejez ki, gyakran képzelik el
kétnemű lényként. A szimbólum ebben a formájában a legfontosabb
pszichológiai ellentétpárt – a nőt és a férfit – békíti össze.
/ A kerek kő, melyet folyamatosan csiszolunk ősvalónk szimbóluma → bölcsek
köve /
Az ősvalónkat gyakran ábrázolják állatként, jelezve ezzel természetünk
ösztönös voltát és kapcsolódásunkat a környezethez. / Ezért fordul elő a
mítoszokban és tündérmesékben annyi segítő állat. / Az ősvalónk kapcsolata
a környező természettel, sőt kozmosszal, feltehetőleg abból a tényből
származik, hogy pszichénk “atommagja” beleszövődik az egész – mind a
külső, mind a belső – világba. Az élet minden magasabb megnyilvánulása
valamilyen módon összhangban van a tér – idő folytonosságával.
Egy zoológus véleménye szerint, minden állat “szellemisége” mesze kiterjed
a környező világba és “lélekkel tölti ki” az időt és a teret. Tudattalanunk
hasonlóképpen kapcsolódik össze környezetünkkel: társainkkal, a
társadalommal általában és mindezek fölött a tér–idő folytonossággal, továbbá az
egész természettel.
Ha odafigyelünk álmainkra, lehetőség nyílik rá, hogy felemelkedjünk
saját világunkba, melyben az események fontos és titkos rendje uralkodik.
Az álmaink elsődleges célja az ősvalónkhoz való helyes attitűd fejlesztése. A
primitív törzsekben élő emberek életét általában közvetlenül a belső központ
irányítja, míg mi oly mértékben belebonyolódunk a külső dolgokba, hogy
ősvalónk üzenetei nehezen jutnak el hozzánk.
Tudatos pszichénk folytonosan egy olyan jól körvonalazott “valós” külső világ illúzióját
hozza létre, amely meggátolja a másfajta észlelést. Tudattalan természetünk révén azonban
felfoghatatlan módon kapcsolódunk saját pszichékhez és pszichikus környezetünkhöz.
Ősvalónk gyakori sajátos szimbóluma az értékes vagy jellegzetes kő. Sok
álomban a központi mag, az ősvalónk mint kristály jelenik meg. A kristály
matematikailag szabályos szerkezete azt az intuitív érzést kelti bennünk,
hogy még az úgynevezett “holt” anyagban is működik egyfajta szellemi
rendezőelv. Ezért a kristály gyakran az anyag és szellem szélsőséges
ellentétének egyesítését szimbolizálja.
KŐ: életerő. A puszta létezést szimbolizálja, mely távol áll az egotudatosság
emócióitól, csapongó gondolkodástól. Ebben az értelemben a kő a
legegyszerűbb és legmélyebb élményt szimbolizálja, az öröklét olyan
élményét, amit az ember akkor él át, amikor halhatatlannak és változtathatatlannak
érzi magát.
Az ember eredendő természetében benne rejlik annak a vágya, hogy a kő
szimbolika segítségével valami elmondhatatlan élményt fejezzen ki. Iszlám → Kába
kő, a keresztény egyházi szimbolika szerint Jézus az a “kő melyet az építők
megvetettek, szegletkővé lett”.

21
Morienus, régi arab alkimista azt mondja: “Ez a dolog / mármint a bölcsek
köve / belőled vonható ki: ásványa te vagy, és csak benned lehet megtalálni,
még pontosabban, ők / az alkimisták / belőled nyerik ki. Ha ezt felismered, a
kő szeretete és elfogadása növekedni fog benned. Ez az igazság.”
Mindmáig feltáratlan a tudattalan psziché és az “anyag” közötti kapcsolat, e titkot a
pszichoszomatikus orvoslás igyekszik megadni.
Ennek a még megmagyarázhatatlan és definiálatlan kapcsolatnak a tanulmányozása során /
lehetséges, hogy a “psziché” és az “anyag” valójában ugyanaz a jelenség,
csak az egyiket “belülről”, a másikat “kívülről” figyeljük meg. Jung egy új
fogalmat vezet be, amit szinkronicitásnak nevezett el.
Ez a fogalom a külső és belső események olyan “jelentéssel bíró
egybeesését” jelenti, amikor maguk az események nem állnak oksági
összefüggésben. Szinkronicitás általában olyan embereknél áll be, akinek
tudattalanjában aktiválódott archetípus van. / Pl. vásárolunk egy kék ruhát,
de a bolt tévedésből feketét szállít éppen azon a napon, amikor egy közeli
hozzátartozó meghalt. /
A kínaiaknál az orvostudomány, a filozófia, sőt még az építészet is a
jelentéssel bíró egybeesések “tudományán” alapul. A klasszikus kínai
szövegek szerint, nem az a kérdés, hogy mi okoz mit, hanem, hogy mi mivel
történik együtt. A szinkronicitás fogalmának megalkotásával Jung egy olyan utat vázolt fel,
amelynek segítségével a lélek és az anyag kölcsönös kapcsolatának jobban a mélyére
hatolhatunk.

Az ősvalónkhoz való viszony:

A modern ember számára az egyetlen, még értelmes kaland a tudattalan
psziché belső birodalmában rejtezik. Jung a legbelső központhoz való eljutás
és a tudattalan élő misztériumával való kapcsolat felvételével olyan útját
dolgozta ki, amelyet egyedül önerőre támaszkodva kell végigjárni. Ez
alapvetően más, mint egy kitaposott út követése.
Amikor megpróbáljuk az ősvalónkat életre hívni, ehhez olyan
állandó, mindennapos készenlét szükséges, ami olyan, mint amikor
megpróbálunk egy időben két különböző szinten vagy két különböző
világban élni.
/ Nagy Z: Az európai kultúrában meglátásom szerint ehhez a beállítottsághoz és életformához a keresztény misztika áll a legközelebb, ezért
tanulmányozását a nem hívő érdeklődőknek is javaslom → könyvajánlás a jegyzet végén /
Az egyén szokásához híven, a külső feladatra koncentrál, de ugyanakkor éberen
figyel mind az álmokban, mind pedig a külső eseményekben megjelenő azon
utalásokra és jelzésekre, melyeket az ősvalónk használ, hogy szándékait, az
élet áramlásának irányát szimbolizálja.
Az ilyen jellegű élményekkel foglalkozó régi kínai szövegek gyakran
használják az egérlyukat figyelő macska hasonlatát. Az egyik szöveg szerint
nem szabad megengedni más gondolatok betörését, s eközben a figyelem nem lehet
sem túlságosan éles – de túlságosan tompa sem. Létezik egy optimális percepciós szint.
“Az ily módon végrehajtott gyakorlat / ... / idővel eredményre vezet és
amikor beérik, hasonlóan az érett dinnyéhez, amelyik magától leesik, az
egyén, minden külső beavatkozás nélkül, a magasabb rendű felébredés
részesévé válik. Ez az a pillanat, amikor a gyakorlatot végző olyanná válik,

22
mint az, aki vizet iszik és csak ő tudja egyedül, hogy a víz hideg-e vagy
meleg, Megszabadul minden önmagával kapcsolatos kételytől és olyan
boldogság birtokába jut, mint az, aki a keresztúton saját apjával találkozik. .”
A belső pszichét irányító központtal való kapcsolatot akadályozzák:
a. Egyetlen ösztönös késztetés vagy emocionális kép is alkalmas az embert egyoldalúságba
hajszolni → egyensúlyvesztést okoz. Ezt a “primitívek” a “lélek elvesztésének” nevezik.
b. A túlzott nappali álmodozás, ami rejtett módon általában bizonyos komplexumok köré
fonódik. Az ábrándozások valójában éppen azt a célt szolgálják, hogy összekössék az embert
komplexumaival, ugyanakkor fenyegetik a koncentrációt és a tudatosság folytonosságát.
c. Túlzott koncentráció és egotudatosság, mely könnyen meggátolhatja a
központból érkező impulzusok és üzenetek percepcióját.
Az ősvalónk mitológiai ábrázolásai között különös hangsúlyt kap a világ négy
sarka, és sok képen a négy részre osztott kör középpontjában a Nagy
Embert ábrázolják. Jung az ilyen elrendezésű struktúra jelölésére a hindu
mandala / mágikus kör / szót használta, amely az emberi psziché “atommagjának” – melynek
lényegét nem ismerjük – szimbolikus ábrázolása.
Egyes közösségek a mandala motívumot arra használják, hogy segítségével helyreállítsák
elveszített belső egyensúlyukat.
A keleti kultúrákban hasonló képek segítségével igyekeznek a belső lényeget
állandósítani, vagy hozzásegíteni az embert a mély meditációhoz.
A mandala szemlélése belső békét teremt, annak az érzését, hogy az élet újra
megtalálta értelmét és rendjét.
/ Pszichológiailag a “jobb” oldal – többek között a tudatosság, az alkalmazkodás, az “igaz”
dolgok oldalát jelenti, míg a “bal” oldal az adaptálatlan, nem tudatos
reakciókat, sőt néha valamiféle sötét dolgot jelent. /
A kerek forma – mandala motívum – általában az eredeti teljességet
szimbolizálja, a négyes forma pedig ennek a tudatosság szintjén történő
megjelenítését.
Van itt azonban egy nagy nehézség – nevezetesen, a tudattalan minden
megszemélyesítésének – legyen szó akár az árnyékról, animáról, animuszról
vagy az ősvalónkról – egyaránt van világos és sötét oldala.
Árnyék lehet aljas vagy gonosz, olyan ösztönös hajtóerő, amelyet le kell győzni
lehet azonban olyan impulzus is, amely a követendő fejlődés
irányába mutat.
Anima / Animusz éltető fejlődés és kreativitás a személyiség számára
de eredményezhet megakadást, esetleg fizikai halált is.
Ősvalónk sötét oldala a legveszélyesebb, mivel ő a bennünk rejlő
legnagyobb pszichikus erő. Megalománia vagy egyéb kóros fantáziák rabságába ejtheti,
“megszállhatja” a személyt. Az ilyen lefokozott érzelmi állapotban azt gondolhatja az egyén,
hogy sikerült megragadnia és megoldania a nagy kozmikus talányt, s ily módon elveszíti minden
kapcsolatát a humán valósággal. Ennek az állapotnak megbízható tünete a
humorérzék és az emberi kapcsolatok elvesztése. Ősvalónk megjelenése az
ember tudatos egójára nézve így nagy veszéllyel járhat. Az individuáció kizár minden
papagájszerű utánzást.
A nagy szellemi vezető követése nem jelenti azt, hogy az individuáció
folyamatában bárki is lépésről lépésre lemásolhatná az ő útját / Krisztus,
Buddha /. A követés azt jelenti, hogy meg kell kísérelnünk ugyanolyan

23
őszinteséggel és odaadással élni saját életünket, mint ahogy ő tette.
Ahhoz, hogy a tudattalan szimbolikus jelzéseit megértsük, az kell, hogy az ember érzelmileg
önmagán belül maradjon, vigyáznia kell, ne kerüljön saját magán kívülre, vagy “maga mellé”.
Életbevágóan fontos, hogy az ego továbbra is a megszokott módon
működjön, Akkor válhat valaki fogékonnyá a tudattalan tartalmai és folyamatai iránt, ha
megmarad hétköznapi embernek, aki tudatában van saját tökéletlenségének.
Valójában igen nehéz egyesíteni ezeket a belső ellentéteket – egyrészt az
egész világmindenséggel egynek érzi magát – másrészt csak egy a
szánalmas földi halandók között úgy, hogy se az egyik se a másik szélsőség
ne kerekedjen felül.

Ősvalónk társas vonatkozásai:

Néha az az érzésünk támad, hogy a Nagy Ember akar tőlünk valamit és hogy
valamilyen sajátos feladat elé állít bennünket. Az erre az élményre adott
válaszunk segíthet abban, hogy legyen erőnk szembeszállni a kollektív
előítélettel, mégpedig úgy, hogy komolyan tekintetbe vesszük saját lelkünket.
Ha valaki megpróbál a tudatalattijának engedelmeskedni → szembe kerülhet saját vágyaival és
mások elvárásaival – azért, hogy megtalálja önmagát. Néha ezért mondják, hogy a tudattalanra
való odafigyelés az embert aszociálissá és egocentrikussá teszi.
Ha álmodunk egy emberről jó vagy rossz tulajdonságokat, akkor két
lehetőség van:
. az adott alak egy projekció, ami azt jelenti, hogy ennek a személynek az álomképe az
álmodó saját belső tulajdonságaink szimbóluma.
. előfordul, hogy az álmok más emberről valami eredeti és hiteles dolgot
mondanak el . / Ilyenkor a tudatalatti olyan szerepet játszik ,amit még
nem teljesen értünk. /
Az ember a körülötte élőkkel jelentős összehangoltságban van, ösztönösen
érzi – észleli a többiek szenvedését és problémáit, pozitív és negatív tulajdonságait, értékeit –
teljesen függetlenül attól, tudatosan mit gondol róluk.
Áloméletünk lehetővé teszi, hogy betekintsünk ezekbe a tudatküszöb alatti észlelésekbe
és megmutatja azt is, hogy ezeknek hatása van ránk.
Minden belső folyamat esetén – mindaddig az ősvalónk vezérli és
kormányozza az egyén emberi kapcsolatait, amíg a tudatos ego nem veszi
magának a fáradtságot, hogy felkutassa a csalóka projekciókat és inkább
benső önmagával, semmint a külsővel foglalkozzék. Ezen az úton járva
találják meg az egymáshoz vezető utat a szellemileg összehangolódott,
hasonló beállítottságú emberek, hogy olyan csoportot alkossanak, amelyik eltér
az összes szokványos társasági és szervezeti érzelmi kötődésektől. A tudatosan
megvalósított individuáció ily módon megváltoztatja a személy kapcsolatait.
Minden, kizárólag csak a külső világhoz tartozó tevékenység és
kötelezettség bizonyos kárt okoz a tudattalan rejtett működéseiben. Azok
akik összetartoznak, egymásra találnak ezen tudattalan kötelék útján. Ez az
egyik ok, amiért romboló hatása van annak, ha hirdetések vagy politikai propaganda
felhasználásával próbálják befolyásolni az embereket. Ez még akkor is igaz, ha a befolyásolást
idealisztikus célok vezérlik.
Ha valaki – manipulatív céllal – a közvélemény befolyásolása érdekében visszaél a szimbólumok
erejével, csak akkor képes a tömeg tudattalanjára hatni, ha valódi szimbólumokat használ. Ám

24
akár megragadják a tömeget érzelmileg akár nem, olyan dologgal állunk szemben, ami örökre
kiszámíthatatlan és teljesen irracionális marad.
A közvélemény manipulátorai csak akkor érnek el átmeneti sikereket, ha a gazdasági nyomás
vagy az agresszió eszközéhez folyamodnak. Ám ez semmi mást nem
eredményez, mint hogy elnyomja az eredeti tudattalan reakciókat. A
tömegméretű elfojtás ugyanolyan eredményre vezet, mint az egyéni:
neurotikus disszociációhoz és pszichológiai megbetegedésekhez. A
tudattalan reakcióinak elnyomására tett minden ilyen próbálkozás hosszú távon kudarcra van
ítélve, mivel ösztöneinkkel alapvetően ellentétes.
Ősvalónk 10-15 fős csoportok létrehozására törekszik. A fizikai jólét, a
szellemi, lelki egészség, ember esetében a kulturális hatékonyság ilyen társas formáció
keretei között bontakozik ki legjobban.
Ha egyetlen ember is az individuációnak szenteli magát, ez gyakran pozitív befolyással lesz a
környezetében lévő emberekre.
A világ szinte valamennyi vallásában találunk olyan képeket, amelyek az individuáció
folyamatát, vagy legalábbis annak bizonyos szakaszait szimbolizálják.
A mai modern keresztény kultúrában Jung gyakran megfigyelte azt a tendenciát, hogy a
tudattalan az isteni hármasságot egy negyedik feminin, sötét, sőt gonosz elemmel
egészíti ki. Ez a negyedik elem valójában mindig is létezett vallásos
képzeteink világában, de elkülönült az Isten-képtől és mint anyag, vagy mint
az anyag istene létezik párhuzamosan mellette. Jung szerint minden vallási
doktrína a kollektív tudatosságból származik.

A vizuális művészetek szimbolizmusa / Aniela Jafféi /

Szent szimbólumok: a kő és az állat

A szimbolika története azt mutatja, hogy bármi felvehet szimbolikus jelentést. A durva,
természetes kövekkel kapcsolatban az a hiedelem élt, hogy azok a szellemek vagy
az istenek lakóhelyei és a primitív kultúrákban ezeket sírkövekként vagy
vallásos tisztelet objektumaiként használták. A régi mesterek ismerték a “kő
szellemét”.
A paleolítikum falfestményein szinte kizárólag állatokat találunk. A lefestett állatnak képmás
funkciója van, az állat szimbolikus elejtésével a vadász megpróbálta
megelőzni és biztosítani az igazi állat halálát. Ez az analógiás mágia egyik formája,
ami a festményeken ábrázolt képmás “realitásán” alapul: ami a képpel megtörténik, az fog a
valóságban is történni. Az alapul szolgáló pszichológiai tény az élőlény és a lény
lelkének tekintett kép közötti erőteljes azonosság.
Az állatok és az állati öltözetek igen gyakran fontos szerepet játszanak a
beavatásokban, titkos szervezetekben, sőt ezen törzsek monarchikus
intézményében is. Nem pusztán arról van szó, hogy a primitív törzs főnöke
állatnak öltözik, amikor a beavatási rítus során teljes állati maszkban megjelenik,
akkor ő ténylegesen állat. Sőt az állati szellem, a rettentő démon az, aki
elvégzi a körülmetélést. Ilyenkor ő testesíti meg vagy képviseli a törzs vagy
a klán ősét, így ő maga az ősi isten. Ő képviseli és ő maga a totem állat. Az
idők során a teljes állati öltözetet sok helyen felváltotta az állat és

25
démonmaszk. Pszichológiai kifejezéssel élve, a maszk viselőjét archetipikus
képpé változtatja.
A tánc eredetileg nem volt több, mint a megfelelő mozdulatok és gesztusok
révén, az állatjelmez tökéletessé tétele, a beavatási vagy egyéb rítusok
kiegészítője. A táncot úgymond démonok adták elő egy démon tiszteletére.
A bevezető fejezetben Jung rámutatott a bennszülött és a totemállata vagy
bokorlelke közötti szoros kapcsolatra, sőt azonosságra. Sajátos szertartások
léteznek, melyek célja ennek a kapcsolatnak a kialakítása, különösen a fiúk számára tartott
beavatási szertartások ilyenek. A fiú birtokába jut “állati lelkének” , ugyanakkor a
körülmetéléssel feláldozza saját “állati lényét”. Ezen kettős folyamat révén
felvételt nyer a totemklánba és kialakítja kapcsolatát a totemállattal.
Mindenekelőtt férfivá válik és a szó legtágabb értelmében emberi lénnyé. Az
állatmotívum általában az ember primitív és ösztönös természetének szimbóluma.
Ha elszabadul egy negatív impulzus, azt a harcos benne megnyilvánuló
állatdémonnak tulajdonítja. Az ember féli ezt az erőt, és áldozattal,
szertartással igyekszik kiengesztelni.
Számos mítosz foglalkozik az ősállattal, amit fel kell áldozni a termékenység
vagy a teremtés érdekében.
Még a kereszténységben is meglepően nagy szerepet játszik az állat
szimbolika. Az evangélisták közül háromnak van állat jelképe: Lukács – ökör,
Márk – oroszlán, János – sas. Mátét emberként vagy angyalként ábrázolják.
Maga Krisztus is mint Isten Báránya vagy Hal jelenik meg szimbolikusan, de
ő a keresztre emelt kígyó, az oroszlán, sőt olykor egyszarvú is. Krisztus ezen
állati attribútumai mutatják, hogy Isten fia – az ember magasrendű
megszemélyesítője – éppúgy nem nélkülözhetik állati természetét, mint magasabb
spiritualitását.
Az állatszimbólumok azt is jelzik, milyen életbevágóan fontos az emberek számára az, hogy a
szimbólum pszichikus tartalmát – az ösztönt – életükbe beépítsék. Az emberi természet alapja az
ösztön. Az embernél az “állati lény” – mely benne, mint ösztönös lélek lakozik – veszélyessé
válhat, ha nem ismeri fel és nem integrálja. Az ember az egyetlen olyan lény, aki saját akarata
által képes saját ösztöneit kontrollálni, de arra is képes, hogy elnyomja, eltorzítsa. Az állat akkor
igazán vad, ha megsebesítik → az elfojtott ösztönök felülkerekedhetnek az emberen.
A kör szimbolikája:
Marie - Louise von Franz a kört / gömböt / az ősvalónk szimbólumaként
értelmezte, mint olyat, ami a psziché teljes vonatkozásának teljességét
fejezi ki ,s mely magába foglalja az ember és a teljes természet kapcsolatát.
A körszimbólum – akár a primitív napimádatban, vagy a modern vallásban, mítoszban vagy
álomban, a tibeti szerzetesek által rajzolt mandalákban, városok alaprajzában, vagy a korai
asztronómusok szférikus elképzeléseiben jelenik is meg – mindannyiszor az
élet egyetlen, legalapvetőbb vonatkozására, annak végső teljességére utal.
A gondolkodás, érzés intuíció és érzékelés teszi képessé az embert arra,
hogy a külső és belső világból érkező benyomásokat kezelni tudja.
Brahmának az univerzum négy irányában való tekintése azt szimbolizálja, hogy az embernek el
kell érnie a fenti négy funkció nélkülözhetetlen integrációját. India és a Távol-Kelet
vizuális művészetében a négy vagy a nyolc cikkelyre osztott kör a meditációt
segítő vallásos képek megszokott mintázatát alkotja. Különösképpen a tibeti
lámaizmusban játszott fontos szerepet a gazdag mintázatú mandala. A

26
mandalák általában a kozmosznak az isteni erőkkel való kapcsolatát ábrázolják.
Azonban nagyon sok keleti meditációs ábra pusztán csak geometriai mintázatot követ, ezeket
yantrának nevezik. A körön kívül a leggyakoribb yantra motívum a két egymáshoz
kapcsolódó háromszög, amelyek közül az egyik felfelé, a másik lefelé mutat.
Ez a forma a hagyomány szerint Síva és Sakti, a férfi és női istenség
egyesülését szimbolizálja.
A pszichológia nyelvén szólva az ellentétek egyesítését fejezi ki: az ego
személyes időhöz kötött világának a nem ego személytelen és időtlen
világával való egyesülését .Végső soron minden vallás ennek az egységnek
az elérésére törekszik: azaz a léleknek Istennel való egyesülésére.
A Zen-be a kör a megvilágosodást ábrázolja. Az emberi tökéletességet szimbolizálja. A mandala
képi ábrázolásával gyakran találkozunk a keresztény művészetben:
• a katedrálisok rózsaablakai → a kozmikus síkba transzponált ősvalónk
ábrázolásai.
• Jézus és más keresztény szentek körül megjelenő dicsfény.
• a Szűz egy kör alakú fa – ami az égő csipkebokor, Isten szimbóluma –
középpontjában áll.
• Jézus körülötte a négy evangélistával. Ez a motívum Hórusz isten és négy
fia ősi egyiptomi ábrázolásáig nyúlik vissza.
A vallásos és szent építmények alaprajza szinte minden kultúrában
mandalaszerű. /Róma alapítása Mandala alaprajza miatt a város és a város
lakói a pusztán csak világi birodalom fölé emelkedtek. Ezt tovább erősíti az a
tény, hogy a városnak van egy középpontja, a mundus → / a rómaiak először egy
kör alakú gödröt ástak ott ahol a mostani Comitium áll. A gödörbe, szimbolikus felajánlásként, a
föld gyümölcseit tették. Végül mindenki hozott egy marék földet onnan ahonnan származott, és
mindezt együtt bedobták a gödörbe. Ezután Romulus e köré egy ekével, körben meghúzta a város
határait, ami elé egy tehenet és egy bikát fogott. Ahol a kaput tervezték, ott felemelték az
ekét és úgy vitték tovább. / amely megteremti a városnak a “másik”
birodalommal, az ősök szellemének lakóhelyével való kapcsolatát. A
mundust egy úgynevezett “lélek kő”-vel fedték be. Bizonyos napokon a
követ eltávolították, hogy a holtak szellemei kijöhessenek a gödörből. / A
középkori városban a mundus helyén a katedrális állt. /
Akár klasszikus, akár modern városalapításról legyen szó, a mandala alaprajz sohasem esztétikai
vagy gazdasági megfontolás nyomán készült. Azt a célt szolgálta, hogy a várost rendezett
világegyetemmé, olyan szent hellyé alakítsa, mely középpontjával kapcsolódik a másik világhoz.
Minden olyan épület, mely mandala alaprajzzal bírt, az emberi tudattalan archetípus képének
kivetítése volt a külső világba. A város, az erőd és a templom a lelki teljesség
szimbólumává vált, ami ily módon sajátos hatást gyakorol arra, aki oda
belép.
A keresztény művészet centrális szimbóluma nem a mandala, hanem a kereszt
vagy feszület. Egészen a Karoling-korig az egyenlőszárú görög kereszt volt az
elterjedt forma, következésképp a mandalát indirekt módon implikálta. Ám
az idők során a középpont felfelé tolódott, mígnem kialakult a ma ismert latin
kereszt. Ez a fejlődés azért fontos, mert megfelel a kereszténység késő
középkorig terjedő belső fejlődésének. Egyszerűbben kifejezve azt a
törekvést szimbolizálja, hogy az ember centruma és hite a földtől
elmozduljon és a szellemi szférába emelkedjen.

27
Ez a törekvés abból a vágyból fakad, hogy tettekbe öntsék Jézus szavait: “Az
én királyságom nem e világból való.” A földi élet, a világ és a test ezért olyan
erők, melyeket le kell győzni. A középkori ember reményei felfelé irányultak, mivel
csak a paradicsomtól várhatta a beteljesülést. Ez a törekvés a középkori miszticizmusban érte el
csúcspontját.
A reneszánsz hajnalán forradalmi változás állt be az emberek felfogásában, az ember az
ellenkező irányba a föld felé fordult. A középkor idején oly nagy szerepet
játszó vallásos érzelmek – az irracionalitás és a miszticizmus világát – a logikai
gondolkodás fokozatosan háttérbe szorította.
Hasadás keletkezett az ember hagyományos kereszténysége és racionális, intellektuális oldala
között. Azóta sem találkozott össze soha a modern ember ezen két oldala.
Krisztus után 1000 körül megjelenő szekták és mozgalmak sokaságában az
alkimisták igen fontos szerepet játszottak. Az anyag misztériumait felemelve, a keresztény
“mennyei” szellem mellé helyezték. Ők az embert szellemi és testi egészében
tekintették és ennek kifejezésére nevek és szimbólumok százait alkották meg.
Központi szimbólumaik egyike a quadratúra circuli a kör négyszögesítése volt, ami nem más,
mint egy valódi mandala.

Emberpár

A természet sötét oldala: a gonosz, az álom, a föld szelleme inspirálta őket.

Kifejezésmódjuk írásban és képekben egyaránt mesés, álomszerű,
valószerűtlen. Hieronymus Bosch-t tekinthetjük ezen imaginatív művészet
legfontosabb képviselőjének.
A művészi ábrázolást két, radikálisan eltérő irányzatra oszthatjuk:
a. Érzéki stílus: általában a természet vagy a képi téma közvetlen reprodukciója.
. Imaginatív stílus: a művész fantáziáját vagy tapasztalatát “valószerűtlen”,
sőt álomszerű néha absztrakt módon ábrázolja. Kezdetei i.e. 3000 tehetők,
századunkban ismét előretört.
Jung rámutatott arra, hogy a valódi szimbólum csak abban az esetben jelenik meg, ha olyasmi
kifejezésére van szükség, amit a gondolkodás nem tud elgondolni, vagy csak sejtés vagy érzés
szintjén létezik.
A kör a psziché szimbóluma, már Platón is gömbként írja le a pszichét. A négyzet és gyakran a
négyszög a földhöz kötött anyag, a test és a realitás szimbóluma. Ez az elkülönülés a XX. sz-i.
ember pszichikus állapotának egy másik kifejezésmódja: lelke elveszítette gyökereit és
megrettent a hasadástól. Apokaliptikus kor.

A dolgok titkos lelke:

“Arról való tudásunk révén, mely szerint egy dolog több, mint amit külseje a

28
szemünknek mutat, a tárgy a külső megjelenési formája korlátain túlra
terjed ki ...”
Az ilyen megállapítások az “anyagban élő szellem” azon ősi alkimista
koncepciójára emlékeztetnek, mely hitt abban, hogy az élettelen tárgyakban
– a fémben vagy a kőben – szellem lakozik. Pszichológiai értelmezés szerint
ez a szellem a tudattalan. Ez mindig akkor nyilvánul meg, amikor a tudatos
vagy racionális tudás eléri saját korlátait, azt a határt, amelyen túl a
titokzatos kezdődik, mivel az ember hajlik arra, hogy a megmagyarázhatatlant és
rejtélyest saját tudattalan tartalmaival kövesse. Mintegy kivetíti ezeket a tudattalan tartalmakat
egy sötét üres edénybe.
A modern művészet és a kereszténység közötti szakadás teljesé vált. Jung
felismerte, hogy Isten “halálának” ezen furcsa és misztikus jelensége korunk
pszichikus valósága. 1937-ben így írt: “Tudom – és itt annak adok kifejezést, amit
számtalan más ember is tud – , hogy korunk Isten eltűnésének és halálának kora.”
Módjában állt éveken keresztül figyelemmel kísérnie, hogyan tűnik el páciensei
álmából, azaz a modern ember tudatalattijából a keresztény istenkép. Ennek
a képnek az elvesztése az életnek értelmet adó, legfőbb tényező elvesztését
jelenti.
A tudatos az, ami a tudattalan értékeinek kulcsát adja és éppen ezért meghatározó szerepet
játszik. Csakis a tudatos és a tudattalan közötti kölcsönhatásban képes arra a tudattalan, hogy
próbára tegye értékeit és talán még arra is, hogy az üresség melankóliájából
kivezető utat megmutassa. Ha azonban a működésbe lépett tudattalant
magára hagyják, fennáll annak a veszélye, hogy tartalmai mindent
elárasztanak, esetleg a tudattalan negatív, destruktív oldala manifesztálódik.
A tudattalan tiszta természet, és mint ilyen bőséggel ontja ajándékait. De
magára hagyva, a tudatosból merített emberi válasz nélkül a tudattalan –
hasonlóan, mint a természet – elpusztítja saját ajándékait és előbb vagy
utóbb megsemmisíti azokat.
Az emberek látszólagos vagy valóságos elzárkózása a modern
műalkotásokkal szemben a reflexió hiányát, a tudattalan dominanciáját
tükrözik a tudatos fölött. Patológiás művészetről beszélnek, vagy
elmebetegek képeivel hasonlítják össze e műalkotásokat, mivel a
pszichózisra jellemző, hogy a tudatos és az egoszemélyiség elmerül a
tudattalanban, vagy elárasztják a psziché tudattalan tartalmai.
Visszavonulás a valóságtól:
A fizikai tér-idő folytonosságot és a kollektív tudattalant úgy tekinthetjük,
mint a jelenségek között meghúzódó egyazon valóság külső és belső
aspektusát. A fizikai és a psziché világa mögött húzódó egyazon világ
jellemzője, hogy törvényeit, folyamatait, tartalmait nem lehet elképzelni. → A
mai művészet alaptémája, bizonyos értelemben, szintén elképzelhetetlen.
Századunk nagy művészei azt kutatták, hogyan lehet látható formát adni a
“dolgok mögötti életnek”, munkáik a tudatosság, vagy sokkal inkább az álmok mögötti
valóság szimbolikus kifejezései. A fizikai és pszichikai jelenségek mögött meghúzódó közös
háttér “egy” valóságára ,”egy” létezésére mutatnak rá.
A művészek célja, a dolgok centrumának, a mélyben fellelhető
állandóságnak és a belső bizonyosságnak megismerése volt. A művészet
miszticizmussá vált. A szellem, melynek rejtélyébe a művészet elmerült, a

29
föld szellem volt, melyet a középkori alkimisták Mercuriusnak neveztek. Ő
annak a szellemnek a szimbóluma, akit ezek a művészek a természet és a
dolgok mögött sejtettek, vagy kerestek. Miszticizmusuk szemben állt a
kereszténységgel, mivel a “mercuriusi” szellem ellentétes a mennyei “szellemmel”. S
valójában a kereszténység sötét ellenfele tört utat magának a művészetben. Ezen a
ponton nyílik mód a “modern művészet” valódi történelmi és szimbolikus
jelentésének megértésére. A középkori hermetikus mozgalomhoz hasonlóan, ezt is a földi
szellemek miszticizmusaként kell értelmeznünk és ennél fogva korunk egyik, a kereszténységgel
szembeni kompenzatorikus megnyilvánulásaként.
A szimbólum az ismert világ olyan tárgya, mely valami ismeretlenre utal, a kifejezhetetlent
kifejező ismert.
A psziché mélyebb rétegei – mondja Jung – elveszítik individuális egyediségüket, minél
messzebbre és messzebbre hatolnak a sötétségbe. >> Egyre lentebb
<<, úgymond megközelítve az autonóm funkcionális rendszert,
egyre inkább kollektívvé válnak, mígnem univerzálódnak és a test
anyagiságában, azaz a kémiai szubsztanciában megszűnnek. A
testet felépítő szén pusztán szén. Így a psziché legmélye is pusztán
csak világ.
Az absztrakt festmények és mikrofényképek összehasonlítása azt mutatja, hogy az imaginatív
művészet végső elvonatkoztatása rejtett és meglepő módon
“naturalisztikussá” vált, témául az anyag elemei váltak. →
A század elején szétvált “nagy absztrakció” és “nagy realizmus” újra
összetalálkozott. A művészi alkotás közben közel sem oly szabad, mint
gondolnánk. Ha az alkotás többé kevésbé tudattalanul jön létre, a természet
törvénye irányítja, ami a legmélyebb szinten a psziché törvényeinek felel
meg, és fordítva. A képekben és szobrokban a kínban kifejezésre jutó
“metafizikai szorongás”, a halálra ítélt világ kétségbeeséséből fakad. Más
esetben a hangsúly a vallásos tényezőre helyeződik, arra az érzésre, hogy
Isten halott.
A belső kín gyökereinél a tudatosság vereségét – vagy inkább
visszavonulását – találjuk. A misztikus tapasztalat feltörése során minden,
ami egykor az embert a humán világhoz, a földhöz, időhöz, térhez, anyaghoz
és az élet természetes megéléséhez kötötte, háttérbe szorult, vagy eltűnt.
Mivel a tudattalant a tudatos tapasztalás tartja egyensúlyban, az egyoldalúság
ellentétes vagy negatív aspektusa kérlelhetetlenül meg fog mutatkozni. A szférák
harmóniáját teremtő kreatív hang gazdagsága, az ősalapzat csodálatos
misztériumai romboló és kínzó erővé válnak. Nem egy művész vált a
tudattalan passzív áldozatává.
A tudomány által felfedezett, az atomon belüli viszonyok váltak a robbanás
példátlan fegyverének tudományos alapjává, megnyitva az utat a
megsemmisülés felé. A végső tudás és a világ pusztulása jelentik a
természeti ősalapzat felfedezésének két aspektusát.
Jung, aki épp úgy tisztában volt a tudattalan veszélyes kettős természetével,
mint az emberi tudatosság fontosságával, az emberiség számára egyetlen
fegyvert kínált a katasztrófa elkerülésére: az oly egyszerűnek látszó
és mégis sok fáradtsággal járó egyéni tudatosság szükségességét.

30
A tudatos nem csak a tudattalan nélkülözhetetlen egyensúlya, nem csak az élet értelmének
lehetőségét adja, de kiemelkedő fontosságú gyakorlati funkcióval is bír.
A világban, a szomszédokban, a környező népeknél megtapasztalt
gonosz saját pszichénk gonosz tartalmaként is tudatosulhat, ez a belátás
lehetne az első lépés szomszédainkhoz való viszonyulásunk radikális
megváltozásakor.
Az irigység, a testi vágy, az érzékiség, a hazugság és az összes
ismert bűneink a tudattalan negatív, “sötét” oldalát képviselik.
A tudattalan két módon nyilvánulhat meg. Pozitív értelemben jelentheti a
“természet szellemét”, az embert, a dolgokat és a világot alkotó módon
éltető elemet. Ez az a “któnikus szellem”, melyet ebben a fejezetben oly
sokat emlegettünk. Negatív értelemben a tudattalan ugyanaz, mint a gonosz, a
rombolás szellemeként nyilvánul meg.
Az alkimisták ezt a szellemet Mercurius-ként személyesítették meg. A
kereszténység vallásos nyelvében az ördögnek felel meg. Bármilyen
szokatlannak is tűnik, az ördögnek is két arculata van. Pozitív értelemben ő
Lucifer a Fényhozó.

Az ellentétek egyesítése:
Figyelembe kel venni azt a szempontot, hogy a kor szelleme állandóan mozgásban van.
Alfred Manesseier fr. festő: “A festő valódi realitása nem az absztrakció, de
nem is a realizmus, hanem az a lehetőség, hogy visszahódítsa ember létének
fontosságát.”
Fontos felfigyelnünk arra, hogy a modern festészet egyidőben az ellentétek
szükségszerű egyesítésének felismerésével, vallásos témákkal kezdett
foglalkozni. Úgy tűnik legyőzte a “metafizikai űrt”. → Az egyház ismét
pártfogásába vette a modern művészetet → ez annak a jele, hogy a modern
művészetnek a kereszténységhez való viszonyulása változóban van. A régi
hermetikus mozgalmak kompenzatorikus működése utat nyitott az
együttműködés lehetőségéhez.
Krisztus állatszimbólumainak elemzésénél rámutattunk arra, hogy a világos és a któnikus
szellemek összetartoznak. Úgy tűnik, ma érkezett el a pillanat, amikor ennek
az ezeréves problémának a megoldásában új szakasz kezdődhet el.

Egy egyéni terápia szimbólumai / Jolande Jacobi /

A tudattalan megfelelő elemeinek tudatosításával az ember megerősítheti
egóját, mely olyan pszichikus energiát biztosít számár, amely hozzásegíti ahhoz, hogy érett
személyiséggé váljon. Álmaink erőteljes szimbólumainak ez a szerepe. A
szimbólumok történetében a jobb oldal általában a tudatosság birodalmát képviseli, a bal
pedig a tudattalant.
Jung az állombeli hang megjelenését az ősvalónk közbelépésével
azonosította. A mitológiákban az esőt úgy tekintették, mint a föld és a
menny “szerelmi egyesülését” → az eső a megoldást reprezentálta.
Jung mindig alkímiai párhuzamot von a fejlődés szakaszaira.
Jóslás – szinkronicitás → Jung szinkronicitás elmélete: létezik egy nem oksági kapcsolati elv.

31
I-Csing.
A “hegyen lévő város” jól ismert archetípus szimbólum, amellyel kultúránk történelmében
sokféle változatban találkozhatunk. A város melynek alaprajza mandalával áll kapcsolatban, a
“lélek birodalmát” reprezentálja, ennek közepén található az ősvalónk / a
psziché legbelsőbb központja és totalitása /. Az élet nehézségei között a
helyes tájékozódáshoz a rációnál többre van szükség, szükség van a
tudattalan erők irányítására, melyek a psziché mélyéből szimbólumok
formájában jönnek elő.
Archetípus: örökölt érzelmi és mentális viselkedési minta.

32
Carl Gustav Jung:

Mélységeink ösvényén

Az élet delén:
A kultúrember élete tele van problematikával, lelki folyamatainak nagy részét fontolgatások,
kételyek, próbálkozások teszik ki – csupa olyan dolog, amelyet a primitív ember tudattalan
ösztönös lelkével úgyszólván egyáltalán nem ismer. Hogy a problematika egyáltalán létezik, azt a
tudat növekedésének köszönheti, ez a kultúra trójai falónak beillő ajándéka.
Az ösztöntől való eltérés és az ellenszegülés alkot tudatot.
Az ösztön természet és természetet akar. Ellenben a tudat csak kultúrát akarhat, vagy annak
tagadását.
Amennyiben még természet vagyunk, tudattalanok vagyunk és a problémátlan ösztön
biztonságában élünk. Minden, ami bennünk még természet, berzenkedik a problémától, mint
hogy ennek kétség a neve, s mindenütt, ahol kétség uralkodik, ott bizonytalanság van és többfelé
nyílnak válaszutak. Csak ahol különböző utak látszanak lehetségesnek, ott
eltértünk az ösztön biztos vezetéséről és ki vagyunk szolgáltatva a félelemnek.
Minden probléma lehetőséget nyújt tudatunk kifejlesztésére, ugyanakkor
arra ösztökél, hogy búcsút mondjunk minden tudattalan gyermekbetegségnek és
természethez tapadásnak.
Ez a késztetés olyan fontos lelki tény, hogy a keresztény vallás legfontosabb tantételeinek egyikét
képezi, pedig csupán a természeti ember feláldozása → ama bibliai bűneset átoknak
tünteti fel a tudatosodást.
Vágyunk az egyszerű és sima élet, ezért minden ami kérdéses TABU.
Vakok vagyunk arra, hogy csak kérdések által juthatunk bizonyosságra és eredményekhez csak
kísérletezéseken át vezet az út.
Az ember önmagából és a maga sajátos minőségéből szülte
tudományait → azok az ő lelkének tünetei. Tudat nélkül nincsenek problémák. A
felismerés a tudat forrása.
Akkor beszélünk felismerésről, ha sikerül valami új érzékelést egy már
fennálló összefüggéshez csatolni, mégpedig úgy, hogy nem csak az új
érzékelés, hanem egyidejűleg a már meglévő tartalmak is ott vannak tudatunkban.
A felismerés alapja tehát az, hogy pszichikus tartalmak összefüggése jelent meg képzeletünkben.
Úgy látszik tehát, hogy megfigyelésünk és felismerésünk számára
hozzáférhető első tudatforma két vagy több pszichikus tartalom puszta
összefüggése. → Tudat szigetek, elképzelt tartalom összefüggések, harmadik személyben
beszél önmagáról. → Csak később, amikor az én-sorozat vagy az úgynevezett én-
komplexus saját energia birtokába jut, áll elő az az érzés, hogy én alany,
illetve én vagyok. Ezen a szinten veheti kezdetét az emlékezet kontinuitása.
A tudat gyermeki foka még nem ismer problémákat, mert még semmi nem
függ szubjektumától, minthogy a gyermek maga teljesen a szülőktől függ. A
pszichikus megszületés és ezzel a szülőktől való tudatos különbözőség
általában csak serdülőkorban következik be a szexualitás betörésével. Ezzel
a pszichológiai forradalommal a szellemi is együtt jár. A testi jelenséggel

33
ugyanis az én oly nagy mértékű hangsúlyt kap, hogy gyakran aránytalanul
érvényesül.
Eddig a korszakig az egyén pszichológiája ösztönszerű, s ennél fogva
problémátlan. Még nem ismeri a problémás állapot belső hasadtságát. Ilyen
helyzet akkor kezd kialakulni, amikor a külső korlát belsővé válik, vagyis az
egyik belső késztetés a másik ellen lázad. → A problematikus állapot akkor
keletkezik, amikor az én-sorozat mellett egy hasonló intenzitású második tartalmi sor keletkezik .
A gyermeki psziché fejlődése:
♦ anarchikus kaotikum állapota
♦ én-komplexum megjelenése
♦ a kettősség dualisztikus állapotának tudata
Az ifjúkor problémája / serdülőkortól 35-40 évesig /:
Csak a felnőtt embernek lehetnek kétségei önmaga felől, s kerülhet így
önmagával ellentétbe.
Problémák: az élet külső nehézségei / egzisztencia / belső nehézségek:
szexuális ösztön okozta zavarok, kisebbrendűségi érzés. Tapasztalatok
szerint azok a fiatalok, akiknek az élet külső nehézségeivel keményen meg
kell küzdeniük, nem kénytelenek bajlódni belső problémákkal, míg azok,
akiknek a külső alkalmazkodás ilyen-olyan okból könnyen megy, vagy
szexuális problémákat, vagy kisebbrendűségi konfliktusokat fejlesztenek ki.
A neurotikus beteg, mert nincs tudatában problémájának, a problémás ember viszont tudatos
dimenziójától szenved, ám anélkül, hogy beteg volna.
Az ifjúkori problémák közös vonása:
Többé kevésbé jól megkapaszkodnak a gyermekkor tudati szintjén, berzenkednek a bennük és
körülöttük ható sorshatalmak ellen, amelyek bele akarnak vezetni minket a
világ forgatagába. Van ebben valami a keverő anyag lustaságából,
megmakacsolják magukat az eddigi állapotukban, amelynek tudatossága
csekélyebb, önzőbb, szűkebb a dualisztikus fázis tudatosságánál, amelyben
az egyén szembekerül azzal a szükségszerűséggel, hogy azt, ami más, ami
idegen szintén énjéhez tartozónak ismerje fel és fogadja el. Ez az ellenállás
gátat akar vetni az élet kitágulásának, amely ismertetőjele ennek a fázisnak.
Aki az újtól s idegentől félve az elmúlthoz regrediál, az ugyanabban a
neurotikus állapotban leledzik, mint az, aki az újjal azonosítja magát, elmenekül a múlttól.
Alapjában véve ugyanazt teszik: mentik tudatszűkületüket, ahelyett, hogy
ellentétektől hajtva szélesebb és magasabb rendű tudatállapotot építenének
fel. Ezek a tények egy bizonyos fajta megoldást erőszakolnak ki, mégpedig
az elérhetőre való korlátozódást, bizonyos képességek differenciálódását,
ami a társadalmilag teljesítő képes egyén tulajdonképpeni lényege.
Teljesítmény hasznosság stb. azok az eszmények, amelyek látszólag kiutat
mutatnak a problémák zűrzavarából → ám nem igazítanak el emberi tudatunk
további fejlődésére, vagyis arra nézve, amit kultúrának nevezünk.
Mindamellett ifjúkorban ez a döntés normális és okvetlenül jobb, mint
elakadni a puszta problematikában.
A probléma tehát úgy oldható meg, ha azt ami a múltból adódik,
hozzáigazítjuk az elkövetkezendő lehetőségeihez és követelményeihez. Az
elérhetőre szorítkozunk, ami lélektanilag azt jelenti, hogy lemondunk minden
más lelki lehetőségről.

34
A problémák értelme és célja nem a megoldásban rejlik, hanem abban, hogy szüntelen
munkálkodjunk rajtuk. Madách: “Az ember célja a küzdés maga.”
Csak ez óv meg az elbukástól és megkövüléstől.
Minél közelebb kerülünk életünk közepéhez, s minél jobban sikerült
személyes beállítottságunkban és szociális helyzetünkben megerősödnünk,
annál erősebb a látszat, hogy felfedeztük a helyes életirányt s a magatartás igazi
eszményeit és alapelveit. E közben szem elől veszítünk egy lényeges tényt,
hogy a társadalmi cél elérése a személyiség teljességének rovására megy.
35-40 között jelentős változás készülődik az emberi lélekben a tudattalanból kiindulva.
Vagy karakter változás lép fel, vagy az eddigi meggyőződések és alapelvek
kezdenek megkeményedni, különösképpen az erkölcsiek - ezek 50 felé
fanatizmusig fokozódhatnak.
A felnőttkor igen gyakori neurotikus zavarainak megvan az az egy közös
vonásuk, hogy az érintettek ifjúságuk pszichológiáját át akarják menteni abba a korba,
amikor már elharangozták életükben a delet.
A férfi élete első felében a maga férfiszubsztanciájának nagy részét
felemészti, s aztán már csak a női szubsztancia kisebb kvantuma van neki
hátra, a nőknél ugyanez fordítva történik / anima - aminusz előretörés /.
Életünk délutánján nem élhetünk ugyanazon program szerint, mint délelőtt,
mert a mi délelőtt sok, az délutánra megfogyatkozik, s ami délelőtt igaz, az
este már nem az. Ha a fiatal túl sokat foglalkozik önmagával, az csaknem
bűn, vagy legalább is veszély, az öregedő embernek viszont kötelessége,
hogy szükségszerűen komoly figyelmet szenteljen legbelsőbb önmagának.
A 40 éven felüliek iskolája a vallás lehet optimális esetben.
Pénzszerzés, társadalmi egzisztencia, család, utódok - ez még merő
természet, nem kultúra. A k u l t ú r a a t e r m é s z e t i c é l o n t ú l
t a l á l h a t ó . Tehát a kultúra lehetne az élet második felének az értelme és célja?
Primitív törzseknél azt látjuk, hogy csaknem mindig az öregek a misztériumok és törvények
letéteményesei, s elsősorban ebben fejeződik ki a törzs kultúrája.
Lélekgyógyászati álláspontból nézve is jó volna, ha úgy tudnánk gondolni, hogy a halál csak
átmenet, része egy ismeretlen nagyságú és hosszúságú életfolyamatnak. Csupán
azt a gondolkodást értjük, ami semmi más, mint egyenlet, amelyből soha ki
nem jön több, amit belevittünk. Ez az
intellektus, ám rajta túl létezik egy olyan gondolkodás, amely ősi képekben,
szimbólumokban megy végbe, s ezek régebbiek a történeti
embernél, ősidők óta vele születetek, végeláthatatlan generációkon
át fennállnak, s örök elevenen betöltik lelkünk mélységes alapjait.
Teljes élet csak velük összhangban lehetséges, a bölcsesség a hozzájuk való visszatérés.
Valójában nem hitről, nem tudásról van szó, hanem gondolkodásunk
megegyezéséről tudattalanunknak ezen ősképeivel, amelyek minden
gondolat elképzelhetetlen anyjai, bármilyet képes is kiokosodni tudatunk. S
ezeknek az ősgondolatoknak egyike a halálon túli élet eszméje.
Az ősképek olyan “lelki szervek”, melyeknek gondját kell viselni.

A személyiség kialakulása:
Egyes nézetek szerint minden emberi lény végső célja és leghőbb óhaja ama

35
teljesség kibontakozása, amelyet személyiségnek neveznek.
Nevelési problémánk az a mindentől beteg ügy, hogy egyoldalúan
hangsúlyozzák: a gyereket nevelni kell, miközben szem elől vesztik a felnőtt
nevelők neveltetési deficitjeit.
Amit úgy minden további nélkül személyiségen értünk, az valami meghatározott,
ellenállóképes és erővel felruházott lelki teljesség, a felnőtt eszmény.
Minthogy a felnőttben ott rejlik a gyermek, egy örök gyermek, aki szüntelen
formálódik, sosincs kész, s állhatatos gondozásra, figyelemre és nevelésre volna
szüksége. Ez az emberi személyiségnek az a része, amely a teljességre szeretne
felnőni.
A gyermekben nem hozhatok létre olyan hibát, amit magam is még mindig
elkövetek. Mindaz, amit meg akarunk változtatni a gyermekben, ajánlatos
előbb magunkban megvizsgálni.
A személyiség a gyermekben csírázó mag, amely csak az élet
hatására és sodrában fejlődik ki fokozatosan. Meghatározottság,
teljesség és érdeklődés nélkül egyetlen személyiség sem léphet elő.
Ezt a három tulajdonságot nem lehet és nem is szabad gyermekre alkalmazni.
Senki sem képes személyiséggé nevelni, aki maga nem az.
És nem a gyerek, hanem a felnőtt érheti el a személyiség szintjét, mint az e
célra irányuló élet teljesítményének érett gyümölcsét. Mert a személyiség
elérése nem kevesebbet tartalmaz, mint egy különleges egyedi lény
teljességének a lehető legjobb kibontakozását. Egy teljes emberélet kell ide,
összes biológiai, szociális és lelki aspektusával. A személyiség speciális élő
teremtés veleszületett sajátosságának legmagasabb szintű megvalósulása.
A személyiség legemelkedettebb életkedvnek, az individuálisan
létező abszolút igenlésnek s az univerzálisan adotthoz való
legeredményesebb alkalmazkodásnak bátor tette, amely a saját
döntésnek a lehető legnagyobb szabadságával párosul. Csak amit
teszünk mutatja meg, hogy kik vagyunk.
A személyiség, mint lényünk teljességének maradéktalan megvalósítása elérhetetlen eszmény.
Ám az elérhetetlenség sosem érv az ideállal szemben, mert az eszményképek csakis
útjelzők és sohasem célok.
Csak kauzálisan ható kényszer mozdítja meg a természetet, az embert is. Nyomós segítség nélkül
semmi sem változik meg, legkevésbé az emberi személyiség.
A személyiség fejlődése nem engedelmeskedik holmi óhajnak, parancsnak,
avagy belátásnak, hanem csakis a vésznek, nem nélkülözheti a belső és
külső sorsok motiváló kényszerét.
“Sokan vannak az elhívottak, de kevesen a választottak.”
A személyiség kifejlődése csíra építményéből teljes tudatosságra kegyelmi
ajándék, s egyben átok: első következménye az egyedi lény tudatos és
elkerülhetetlen elkülönülése a csorda tudattalanságának egybemosódásától. Ez az
elmagányosodás.
A személyiség fejlődése azonban többet jelent puszta félelemnél, mely attól
tart, hogy ennek abnormis szüleményei lehetnek vagy miatta elmagányosodnak. Jelenti azt
is: hűek maradunk saját törvényünkhöz.
A saját törvény iránti hűség bizalmat jelent e törvény iránt, lojális kitartást
és csupa bizalom reményt, ennél fogva olyan lelkületet, amilyennel a vallásos embernek

36
Isten iránt kell viseltetnie.
A személyiség soha ki nem bontakozhat a nélkül, hogy saját útját ne választaná tudatosan,
világos morális döntéssel.
Ha a veszedelem hiányzik, akkor az úgynevezett fejlődés puszta akarati
akrobatika, ha meg a tudatos döntés hiányzik, akkor a fejlődés elakad a
tompa, tudattalan automatizmusban. Morálisan saját utat választani csak
akkor lehet, ha azt tartjuk a legjobbnak, ha más utat választunk, nem
önmagunkat fejlesztjük, hanem egy módszert, s ezzel valami kollektívumot, a
saját egész-ség rovására.
Az egyéb utak a morális, szociális, politikai, filozófiai és vallási természetű
konvenciók. → Ha alávetjük magunkat neki, az mindig azt jelenti, hogy
lemondunk a teljességről, és menekülünk az önmagunkra vonatkozó végső
konzekvenciák elől.
Személyiségfejlődésre / tudatosan / vállalkozni valójában népszerűtlen
merészség, ellenszenves letérés az útról, különc remeteség – ahogy éppen azt a
kívülállónak képzelni tetszik.
A személyiség hegycsúcsként magasodik ki a kollektív félelemhez,
meggyőződéshez, törvényekhez és módszerekhez tapadó tömegből és a
maga útját járja.
A közönséges ember számára a kiemelkedő személyiség úgyszólván
természetfeletti jelenség, amire nincs más magyarázat, mint hogy démoni /
ill. varázsló / tényező társul hozzá.
Mi az ami a személyiség megvalósítását, a külön utat elindítja??? → Az irracionális faktor,
aminek rendeltetés a neve. Ez a küldetés Isten törvényeként hat, amelytől nincs
menekvés. Kénytelen engedelmeskedni saját törvényének, mintha az valami démon volna,
amely új, különös utakat sugall neki.
Akinek rendeltetése van, hallja a belvilág hangját, ő elhivatott. / Ezért hiszi a
monda is, hogy privát démona van pl. Faust és Szókratész démonja. /
Primitív törzsi gyógyítóknak megvannak a kígyószellemeik, amiképpen, Aszklépioszt, az
orvosok patrónusát is az epidauroszi kígyó képviselte.
A rendeltetés és elhivatottság nem a nagy személyiségek előjoga, hanem a
kicsiké is, le egészen a legszerényebb formátumig, csak épp ahogy csökkennek a
fokozatok, úgy lesz a küldetés fátyolosabb és tudattalanabb. Olyan ez, mintha a
belső démon hangja egyre messzebb távolodnék, s ritkábban és elmosódottabban
szólnék.
Ugyanis minél kisebb a személyiség, annál meghatározatlanabb és tudattalanabb lesz, és végül
elúszik a közösség megkülönböztethetetlenségében, ezáltal átadva magát saját teljességének, s
ennek jegyében feloldódva a csoport egészében. A belső hang helyébe a
társadalmi csoportnak és a konvenciónak a hangja lép, a rendeltetés helyébe pedig
a kollektív szükségletek. Közben megfeledkeznek a fő dologról, hogy a pszichikum a
legkevésbé sem azonos a tudattal s annak varázstükreivel, hanem túlnyomórészt tudattalan tény,
amely gránitkeménységgel és súllyal mozdíthatatlanul és hozzáférhetetlenül honol felettünk, s
bármikor, mihelyst ismeretlen törvényeknek úgy tetszik, ránk zuhanhat. / iszonyatos mértékben
fenyegetnek háborúk és forradalmak, amelyek nem mások, mint pszichikus járványok (Jung ezt
1932-ben írta, Hitler 1933-ban került hatalomra, 1929-33 nagy gazd. világválság)/
Vadállatok sziklák, gátat építő vizek helyett az ember most saját elemi erejű
lelki hatalmainak van kitéve.

37
A pszichikum nagyhatalom, amely sokszorosan erősebb a föld összes
birodalmánál.
A felvilágosodás, amely a természetből és az emberi intézményekből
eltávolította az isteneket, nem vette észre, a rettenetnek azt az egy Istenét,
aki a lélekben lakozik. Az istenfélelem, ha valahol, hát a pszichikum túlerejének színe előtt
helyénvaló.
Ám ez mind puszta absztrakció. Mindenki tudja, az intellektus nevű
fenegyerek mondhatja ezt így is, meg amúgy is. Ellenben, ha a
gránitkemény ólomsúlyú pszichikum azt mondja: “Ez így lesz, így kell
lennie.” Akkor az ember elhivatott.
Nem véletlen, hogy éppen a mi korunk az, amely kiáltva keresi a megváltó személyiséget, vagyis
azt, aki nem adja be a derekát a kollektivitás elkerülhetetlen hatalmának és ezzel legalább
némileg megszabadítja magát, a többieknek pedig reményteljes jelzőtüzet gyújt, amely
hírül adja, hogy legalább egyvalakinek sikerült kiszabadulnia a csoportlélekkel való végzetes
azonosulásból. → A csoport ugyanis tudattalansága miatt nem tud szabadon dönteni, aminek
következtében a pszichikum kihatása gáttalan természeti törvényként érvényesül benne.
A konvenciók önmagukban véve lélek nélküli mechanizmusok, amelyek sohasem képesek
többre, mint az életrutin megszerzésére.
Az alkotó élet mindig a konvenciókon túl található. Ha a puszta életrutin uralkodik az ős -
hagyományos konvenciók formájában, akkor be kell következnie a
termelőerők pusztító kitörésének. Ám ez a kitörés csak tömegjelenségként
katasztrofális, az egyénnél azonban soha, amennyiben az tudatosan
alárendeli magát ezeknek a magasabb erőknek és képességét azok szolgálatába
állítja.
Akárcsak az állatnál, a rutin által tudattalanságban tartott embereknél is pánik tör ki minden
beláthatatlan következményével együtt, ha olyan helyzetek állnak elő,
amilyenekkel a régi konvenciók nem számolhatnak.
A személyiségen azonban nem fog a felriadók vakrémülete, mert azon ő már
átesett. Ő már felnőtt az idők változásához, s ha nem tudja és akarja, akkor
is vezér.
Az emberek lelki alépítménye hasonló, így tudják megérteni egymást. Az egyediség csak a
személyiség individualitását illetően érvényes. Az élettörvény mindig az
individuálisan megélt életre irányul.
A tárgyi pszichikum univerzális és egyazon jellegű adottság, ugyanazt a lelki
előfeltételt jelenti minden ember számára, mégis egyéniesednie kell, mihelyst
meg akar jelenni, lévén hogy nem marad más választása, minthogy egyedi
individuumként fejeződik ki. Hacsak csoportot nem kerít hatalmába, ahol
természetszerűen katasztrófához vezet, azon egyszerű oknál fogva, hogy
tudattalanul hatott: nem asszimilálta semmiféle tudat, amely besorolta volna
az összes többi, már meglévő életfeltétel közé.
Csak az lesz személyiség, aki tudatosan igent tud mondani arra a
rendeltetésre, mely bennsejéből, mintegy elébe lép, aki viszont ebben
kudarcot vall, azt magával rántja az események vad sodra és megsemmisül.
Minden igazi személyiségnek ez a nagy és megváltótartalma: önkéntes döntéssel hozza magát
áldozatul rendeltetésének, s ennek tudatában alkalmazza ezt saját egyéni valóságára, ami csak
romlást okozna akkor, ha a csoport élné meg tudattalanul. / A személyiség legragyogóbb példája
Krisztus / Krisztus tárta elénk, ahol a hatalom uralkodik ott nincs szeretet, ahol viszont a

38
szeretet kormányoz, ott érvényét veszti minden hatalom.
A kereszténység a szeretet vallása volt. A személyiségeszmény az emberi lélek kiirthatatlan
szükséglete, amelyet annál kevesebb fanatizmussal védelmez, minél elhibázottabban választotta
meg tárgyát.
Az emberi személyiség problémája irracionális elemeket is tartalmaz és az
emberen kívüli térségbe is átcsap, amit ősidők óta valamilyen istennév jelez.
A rendeltetés mögött a sors és személyiség kialakulása búvik meg, az indivídummal születet
életszándék teljes megvalósulása.
Az ember olyan mértékben hibázza el életét, amennyire hűtlen saját
törvényéhez, s így nem válik személyiséggé. / Kutatni kötelesség - mi az életünk értelme! /
A primitíveknek a belső hanghoz sokkal különb érzékszervük van, legalább is
a varázsló gyógyítóknak, minthogy egyenest a szakmai eszköztárukhoz tartozik, hogy
szellemekkel, fákkal és állatokkal beszéljenek, vagyis ezekben az alakokban lép elébük a tárgyi
pszichikum, a lelki nem-én.
Ami bensőnkből szól, az egy teljesebb élet, valami kiterjedtebb tágasabb
tudat hangja, a személyiség kialakulása a tudat gyarapodással egyértelmű.
A személyiség születésének pillanatát megvilágosodásnak nevezik.
A belső hang azt akarja tudatni, amitől szenved az Egész, vagyis a nép,
amelyhez tartozunk, vagy az emberiség, amelynek része vagyunk. Ám ezt a
rosszat egyénre szabottan mutatja be úgy, hogy eleinte azt hihetnénk:
mindez a rossz csak individuális jellemvonások összessége. A belső hang
kísértően meggyőző módon hozza közel a rosszat, azt akarván elérni, hogy
az ember áldozatul essék. Ha részben nem történik meg az “elbukás”, akkor
ebből a látszólag rosszból–gonoszból semmi sem hatol belénk, s így
megújulás, gyógyulás sem lehet belőle. Ha az én teljesen behódol a belső
hangnak, akkor annak tartalmai megannyi ördögként hatnak, ami kész
katasztrófa. Ha viszont az én csak részint marad alul és meg tudja menteni
magát és meg tudja védeni magát a teljes elnyeletéstől azzal, hogy helytáll
és nem adja fel magát, akkor képes asszimilálni a hangot, s rögvest kiderül,
hogy a gonosz csak rossz látszat volt, valójában azonban üdvöt és megvilágosodást
hozott. Lucifer: Fényhozó, a belső hang jellege a szó legsajátabb és a
legkevésbé sem kettős értelmében s ezért készteti az embert végső erkölcsi
döntésekre – aki éppen ezek nélkül nem juthat soha tudatosságra, s nem
lehetne személyiség.
Valami jó dolog sajnos nem örökké jó, különben nem léteznék semmi ami jobb. S ha jön a jobb,
menni kell a jónak. Ezért mondta Eckhart mester: “Isten nem jó, hiszen akkor lehetne jobb is.”
A személyiséggé válás merészség és tragikus, hogy éppen a belső hang démona
egyszerre jelent igen komoly veszélyt és nélkülözhetetlen segítséget.
Az önmagunkban felfedezett út olyan, mint egy pszichikusan eleven dolog, amelynek a
klasszikus kínai filozófiában tao a neve, s olyan vízfolyáshoz hasonló, amely kérlelhetetlenül
igyekszik céljához. A tao-ban lenni azt jelenti: tökéletesedés, teljesség, betöltött rendeltetés,
kezdet és a cél, a dolgokkal velük született létértelem maradéktalan megvalósítása. A személyiség
a tao.

A komplexus elméletről általában:

Minden komplexus konstelláció megzavarja a tudatállapotot. Áttöri a tudat egységét, s többé

39
kevésbé megnehezíti, vagy akár lehetetlenné is teszi az akarati intenció érvényesítését.
Egy működésben lévő komplexus időlegesen tényleg rabul ejthet, olyan
gondolkozást és cselekvést kényszeríthet ránk, amelynek megjelölésére használható a
“korlátolt beszámíthatóság”.
A komplexus egy bizonyos pszichikus helyzet képe, amely élénken
emocionális színezetű, s hozzá még összeférhetetlennek is bizonyul
a habituális tudati helyzettel és beállítottsággal. Ezt a képet erős
belső zártság jellemzi, önmagában kerek egész, de még nagyfokú
autonómiája is van, azaz csak kevéssé van alárendelve a tudati
diszpozíciónak, s így aztán életre kelt idegen testként viselkedik a tudat terében.
Intenzitás és aktivitás görbének karaktere hullám formájú, hullámhossza
pedig órákban, napokban vagy hetekben fejezhető ki.
Ha személyiséghasadás lép fel, a résszemélyiségeknek kétség kívül saját tudatuk van, de nincs
még válasz arra a kérdésre, hogy olyan kis pszichikus töredékek, mint a komplexusok, lehet-e
saját tudatuk.
Az álomlélektan kimutatja, hogyan lépnek fel a komplexusok
megszemélyesítetten, ha gátló tudat nem nyomja el őket, pontosan úgy,
ahogy a folklór a jótékony manókat ábrázolja, amelyek éjszaka a házban
zsivajognak.
Valószerű hipotézis szerint a komplexusok lehasadt lélekrészek, mivel eredetük általában
egy trauma vagy sokk, melynek következtében a lélek egy darabja lehasad. Ha a komplexus a
tudattalanban van, még az ént is asszimilálhatja, amiből egy tudattalan
személyiségváltozás következik be, ennek komplexusazonosság a neve, ezt a
fogalmat a középkorban megszállottságnak nevezték, démonként fogták fel. Alighanem a
félelem motiválja a tudatot arra, hogy a komplexusokat önnön tevékenységeként magyarázza.
A neurózis kitörésének nevezik azt a pillanatot, amelytől fogva nem lehet már
elintézni az apotropeikus gesztus és az eufemizmus primitív mágikus
eszközeivel az aktív komplexust. Ettől kezdve a komplexus berendezkedett a
tudat felszínén, megkerülni már nem lehet, és lépésről lépésre asszimilálja
az én-tudatot, amint az korábban vele próbálta ugyanezt. Végül ebből áll elő
a
személyiség neurotikus disszociációja.
A félelem az éjszaka beálltával kezdődik, mivel a komplexusokat elfedik a
nappali ingerek, éjjel viszont nem hagynak elaludni, vagy legalábbis rossz álmokat
okoznak.
Az általánosan elterjedt szellemhit a tudattalan komplexus-felépítés direkt kifejezése.
A tudattalanhoz vezető királyi utat nem az álmok képezik, hanem a
komplexusok, amelyek az álmok és a tünetek okozói. Komplexusok mindig
és mindenütt vannak, csak az ember nem képes rávenni magát, hogy
normális életjelenségnek tekintse őket. A tudattalan felé két útjelző
mutat: a félelem és az ellenállás.
A komplexuszóna a lelki nyugtalanság tulajdonképpeni tűzfészke. Ahol a
komplexus területe kezdődik, ott megszűnik az én szabadsága, mert a
komplexusok olyan hatalmak, amelyek természetét még nem fürkészték ki. / Bokorlélek: a
primitívek gyakran több, akár 6 lelket tételeznek fel. /
Jung szerint az autonóm komplexusok a normális életjelenségekhez tartoznak, és a tudattalan
psziché struktúráját alkotják.

40
A kollektív tudattalan archetípusairól:
A tudattalan Freudnál az elfelejtett vagy elfojtott tartalmak állapotának megjelölésére
korlátozódott, kizárólag személyes természetű.
A tudattalan személyes rétege alatt húzódik a kollektív tudattalan, mely az egyéni pszichével
ellentétben olyan tartalmakat és magatartásmódokat rejt magába, melyek
mindenkinél azonosak, személyfölötti természetű általános lelki alap. A
személyes tudattalan főként az úgynevezett érzelmileg hangsúlyos komplexusokat
foglalja magába, amelyek a lelki élet személyes intimitását alkotják. A kollektív tudattalan
tartalmai az archetípusok.
Az “archetypus” a platóni eidosz magyarázó leírása ősidők óta meglévő általános
képek. Az archetípusok jól ismert kifejeződése a mítosz és a mese. / titkos
tanok /
Az archetípus lényegileg olyan tudattalan tartalmat jelenít meg, amelyet tudatosítása és
érzékelése megváltoztat, éspedig annak az esetenkénti egyedi tudatnak az értelmében, amelyben
felbukkan.
Az összes titkos tanok a lélek láthatatlan működését próbálják megragadni, s
mindahány a legfőbb tekintélyt igényli magának, ez a nagy világvallásokra
nézve fokozottan igaz. Minél szebb, minél nagyszerűbb, minél átfogóbb a
kialakult és hagyományozott kép, annál messzebb esik az egyéni
tapasztalattól, az ősélmény elveszett.
A tapasztalat azt tanítja, hogy az “oltalmazó kör”, a mandala ős-hagyományos ellenszere
a kaotikus lelkiállapotnak.
A dogmaszimbólum egy épp oly hatalmas, mint amilyen veszélyes-döntő
lelki élményt, amelyet elsöprő ereje miatt joggal neveznek
“istentapasztalásnak”, az emberi felfogóképesség számára elviselhető módon s jelleggel
fogalmaz meg, anélkül, hogy az átéltek hatalmas voltát lényegileg kisebbítené, vagy azok óriási
horderejét csorbítaná.
Az őstapasztalás alapján kialakuló istenkép, még szét nem vált ellentéteket
hord magában. / melyet még semmilyen vallási tanítás nem szűrt meg, nem
torzított el. / Akik őstapasztalásukat megjelenítik, az Istenség lényegét egy sötét és
egy világos részre bontva ábrázolják.

Pl.[
A dogma pótolja a kollektív tudattalant, amennyiben azt szélesen felölelve megfogalmazza. A
kollektív tudattalan élete csaknem beömölhet a dogmatikus, archetípikus képzetekbe, s
megfékezett folyamatként hömpölyög a credo és a rituálé szimbolikájában.
Élete a katolikus lélek bensőségében nyilatkozik meg. Az emberiség sohasem
szűkölködött erőteljes képekben, amelyek mágikus védelmet kölcsönöztek a
lélek mélyének hátborzongató elevenségével szemben. A tudattalan
alakzatai mindig oltalmazó és gyógyító képekben fejeződtek ki, ami
kirekesztette őket a kozmikus, lelkeken kívüli térségbe.
A protestantizmus története krónikus képrombolás, melynek
következtében állt elő a most uralkodó, ijesztő
szimbólumszegénység.

41
Az egyház romjain csírázó felekezetek százai bizonyítják, hogy a “józan ész”
nem hozott lelki megoldást és a nyugtalanság tovább tart. A felvilágosult
tudat mindenesetre tudni sem akar erről, ám nagy csöndben másutt keresi,
ami Európában veszendőbe ment. Kutatják, hol vannak hatóerővel bíró képek, olyan
szemléleti formák, amelyek megnyugtatják a békétlen szíveket és értelmet, s rátalálnak a Kelet
kincseire.
A komoly kereső kényszerítve látja magát arra, hogy azt, amit Istenbe vetett
bizodalmának nevez, komolyan valósággá élje, miközben azért jobbára az
derül ki, hogy a szorongás még meggyőzőbb. Ez mindenesetre nem
jogosulatlan, mert ahol Isten a legközelebb van, a veszély ott látszik a
legnagyobbnak.
A lelki szegénység beismerése ugyanis nem ártalmatlan dolog, hiszen aki szegény, abban
kívánság támad, ezzel pedig sorsot von magára.
Amiképp a kereszténységben a szegénységi fogadalom az elmét elterelte a világi javakról, úgy
akar a lelki szegénység is lemondani a szellem hamis kincseiről, hogy
visszavonuljon - nem csak egy nagy múlt szegényes maradványaitól,
amelyek magukat protestáns “egyházaknak” nevezik, / Jung édesapja
protestáns lelkész volt. / hanem az egzotikus illat minden csábításától is,
hogy magába térjen, ahol a tudat hideg fényében a világ letaroltsága a csillagzatokig tágul.
Bárki választotta is a lelki szegénység állapotát, elérkezik a lélek útjára, amely a vízhez vezet. Ez
a víz nem holmi metaforikus szóbeszéd, hanem a homályos psziché eleven szimbóluma. A víz a
tudattalan leggyakoribb jelképe. A víz a “völgy szelleme”, a tao vizisárkánya, amelynek
természete a vízhez hasonló, amolyan yinben foglalt yang. Ezért a víz lélektanilag azt jelenti:
szellem, mely tudattalanná vált.
A mélybe való alászállás mindig megelőzi a fölemelkedést.
A tudattalan az a psziché, amely a szellemileg és erkölcsileg tiszta tudat napvilágától
leér egészen addig az idegrendszerig, amelyet régtől fogva szimpatikusnak
nevezünk és nem érzékelést és izomműködést tart fenn, ezzel a környező
teret uralva, mint az agyi gerincvelői rendszer, hanem érzékszervek nélkül
az élet egyensúlyát biztosítja, s titkos utakon ingereket - rezdüléseket
átvéve nemcsak ismereteket közvetít valamilyen másmilyen élet legbensőbb
lényegéről, hanem maga is belső hatást sugároz ki ezekre.
Aki a víz tükrébe pillant, egy idő után a maszk mögötti valódi arcát
látja meg.
Bátorságunknak ez az első próbája a belső úton, olyan próbatétel, mely elég
a többség elrettentésére, minthogy az önmagunkkal való találkozás / kapuőr /a
legkellemetlenebb dolgok egyike, ami elöl kitér az ember, amíg csak minden
rosszat a környezetére lehet kivetíteni. Aki képes elviselni saját árnyékának
látását és tudatát, az a feladatnak még csak egy kis részét oldotta meg:
legalább a személyes tudattalannal szembenézett. Ám az árnyék eleven
része a személyiségnek, s íj módon valaminő formában részt igényel az
életből. A számlát előbb utóbb ki kell egyenlíteni. Akkor aztán meg
kell vallanunk magunknak: vannak problémák, amelyeket saját
erőnkből egyáltalán nem tudunk megoldani. → Az ilyen beismerésnek
megvan az az előnye, hogy becsületes, őszinte és valós, s akkor meg van
vetve az alapja a tudattalan kiegyenlítő reagálásának, azaz immár hajlik az

42
ember arra, hogy ne eressze el füle mellet, ha mentő ötlete támad és fogjon
fel olyan gondolatokat és álmokat, melyeket korábban elfojtott. Ha ilyen lelkületre tesz szert az
ember, akkor a mélyebb természetében szunnyadó segítő erők ébredhetnek föl
és avatkozhatnak be, mert a gyengeség és tehetetlenség az emberiség örök élménye és
örök kérdése, arra pedig van örök válasz is, különben már rég tönkrement volna.
Mint ismeretes az imádsághoz igen hasonló mentalitás szükséges, így aztán hatása is ennek felel
meg.
A kollektív tudattalan szükséges és nélkülözhetetlen reakciója archetípikusan
formálódott képzetekben fejeződik ki. Önmagunkkal először saját árnyékunkban
találkozunk. Az árnyék mindenesetre amolyan hasadék, keskeny kapu, /
kapuőr / amelynek keserves szorongását senki sem kerülheti el, aki alászáll ama
mély kútba. Ám elengedhetetlen megismerni önmagunkat, hogy tudjuk kik
vagyunk, mert ami a halál után következik, az váratlanul valami határtalan
messzeség, csupa hallatlan meghatározottság, látszólag sem belső, sem
külső, sem fönt, sem lent, nincs itt vagy ott, nincs enyém, sem tiéd, nincs sem
jó sem rossz. A víz világa ez, amelyben mindaz ami él, felfüggesztve lebeg,
ahol a “sympathicus”-nak minden élő léleknek birodalma kezdődik, ahol
elválaszthatatlanuk vagyok ez és amaz, ahol a másikat magamban élem meg, a
másik pedig énként engem él meg.
Az ember a tudattalanban legközvetlenebbül s oly mértékben kapcsolódik az
egyetemes világhoz, hogy könnyen elfelejti hogy ki is ő valójában →
önmagában elveszhet → ezért kell az embernek feltétlenül tudnia kicsoda, mert ha ennek nincs
tudatában, a tudattalan bekebelezi → megszállott lesz .
Az ember minden korszakban törekedett tudata megtisztítására. E célt szolgálták a rítusok,
dogmák → gátak és falak voltak ezek, melyeket a tudattalan veszélyeinek elhárítására emeltek.
A primitív rítus ezért szelleműzésből, boszorkánytalanításból, rossz
ómen semlegesítéséből, kiengesztelésből, megtisztításból és a
segítségül szolgáló történés analóg, azaz mágikus előidézéséből áll.
Ezen ősidők óta emelt falak lettek később az egyház fundamentumai.
Ugyanezen falak omolnak be, ha a szimbólumok öregkori gyengeségben szenvednek.
Akár primitív, akár nem, az emberiség mindig ama dolgok határán áll, amelyeket maga hoz
mozgásba, s amelyeknek mégsem ura.
Pl. háború. Az emberiség semmire sem képes az emberiséggel szemben és mint mindenkoron,
istenek mutatják meg neki a sors útjait. → Ma az isteneket “faktoroknak” nevezik.
Tudatunkban magunk is urai vagyunk, látszólag mi magunk vagyunk a “faktorok”. Ám, ha
átlépünk az árnyék kapuján, rémülten döbbenünk rá, hogy tárgyai vagyunk a faktoroknak, lévén
hogy semmi sem ábrándít ki annyira, mint önnön elégtelenségünk fölfedezése. Némileg javít a
biztonságon, ha tudunk fenyegetettségünkről, még ha nem is örömest nyílik rá
a szemünk.
A bennünket fenyegető legnagyobb veszély a pszichikus reakció
beláthatatlanságából ered.
Mélyre látók megértették, hogy ilyen vagy olyan jellegű történelmi feltételek
csupán az indítékai voltak az igazi létet fenyegető veszélyeknek a politikai -
szociális rögeszmék képződésének. / Ezek a tudattalan döntései. /
A megelőző korok még istenekben hittek → a szimbolika példátlan elszegényedésére
volt ahhoz szükség, hogy az isteneket, mint pszichikus faktorokat, vagyis mint a tudattalan
archetípusait fedezzük fel újra!!!

43
A víz a tudattalan szimbóluma, amelyben az animát a mitológiák
hableánynak, sellőnek, szirénnek, nimfának látnak.
Lélek lakja az élőlényt. A lélek az, ami eleven az emberben, ami magától él,
és oka az életnek. A lélek ravaszul és játékos ámítással rászedi az
életkedvnek híján levő, renyhe anyagot arra, hogy élen. Lélekkel bírni: az
élet merészsége, mert a lélek életadó démon, amely tündéri játékát az
emberi egzisztencia felett és alatt űzi, ezért is fenyegetik a dogmán belül
egyoldalú büntetések s engesztelgetik áldások, melyek mesze meghaladják mindazt, amit
az ember megérdemelhet. Menny és Pokol a lélek sorsa, s nem a gyarló emberé.
/ A lélek és a szelem összehasonlítása a jegyzet végén Dienes Valéria írásában olvasható /
Anima: egy természeti archetípus / a sok közül /, amely kielégítő módon
foglalja össze mindazt, amit a tudattalan, a primitív szellem, valamint a
nyelv és vallástörténet kinyilvánít. Faktor. / mozgató / Önmagából él és éltet minket,
tudat mögötti élet, mely ahhoz nem integrálható maradéktalanul. / megelőzi a tudatot /
Hiszen a pszichikus élet tudattalan, s a tudatot minden irányból körülveszi. Az
anima archetípusával az istenek birodalmába lépünk, illetve arra a területre, amelyet a metafizika
tart fenn magának.
Amihez csak hozzányúl, az feltétlen, veszélyes, tabuizált, mágikus. Ő a
jámbor ember paradicsomában a kígyó, de megjelenhet a világosság
angyalaként, mint lélekvezető is és a legmagasabb értelemig vezethet.
Ha az árnyékkal való tusakodás az iparossegédi vizsgára készített “remek”,
akkor az animával folytatott küzdelem mestermű. Mert az animakapcsolat
szintúgy a bátorság próbája, mely a férfi szellemi és morális erőit istenítélet
szerű próbának veti alá. / magasabbik kapuőr, ezoterikus megfogalmazásban /
Az anyának a fia feletti hatalmában ott lapul az anima, ami néha egy életre
szóló szentimentális kötődést hagy maga után, s a férfi sorsát a
legsúlyosabban befolyásolhatja, vagy éppen megfordítva: merészségét a
legszárnyalóbb tettekre serkentheti.
Az antik férfinak az anima istennőként vagy boszorkányként jelenik meg, a
középkori ember ezzel szemben az istennőt a menny királynőjével és az
anyaszentegyházzal pótolta.
A protestantizmus szimbólumtalanított világa a morális konfliktus kiéleződéséhez
vezetett. → A civilizált centrumokban a házasság fokozódó bizonytalanságában nyilvánul meg
ez az állapot, mivel most az anima a másik nemre vetül ki. → ez hívta létre a
pszichológiát / mivel a problémák megoldására már nincs elég élő
szimbólum / ugyanis a tudat olyan helyzettel és feladattal konfrontálódott,
amelyhez még nem nőtt fel.
Sem az árnyék, sem az anima esetében nem elég, ha ismerjük ezeket a fogalmakat és el-
elgondolkodunk róluk. Az archetípusok élménykomplexumok, amelyek sorsszerűen
lépnek akcióba, tevékenységük pedig legszemélyesebb életünkben
kezdődik. Akkor aztán már nem istennőként lép elénk az anima, hanem netalán
legszemélyesebb félreértésünkként vagy legragyogóbb merészségünkként.
A tudattalannal való szembenézés az integrációs folyamat nagy feladata. Aki
szembenéz az animával lassan felismeri, mi van a gonosz játszadozás
mögött, amit az emberi sorssal művel, valami titkos szándék féle lappang, amely
mintha csak az élet törvényeinek fölényes ismeretét tükrözné.
Éppen az, ami eleinte váratlanul érint, a szorongást keltő kaotikum tár fel

44
mély értelmet. S minél jobban felismerik ezt, annál jobban veszít az anima
szorongató és kényszerítő erejéből. Lassacskán gátak emelkednek a káosz
árja ellen, az értelmes elkülönül ugyanis az értelmetlentől és azáltal, hogy
aminek értelme van, már nem egy azzal, aminek nincs értelme, gyengül a
káosz ereje, hiszen már különvált a kettő, s az egyik az értelem erejével van
felruházva a másik az értelmetlenség erejével. Ezzel új kozmosz áll elő. Az
élettapasztalatok teljességéből származik ama tanítás, amelyet az apa
továbbad fiának.
A bölcsesség és bolondság a koboldi lényben nemcsak azonosnak tűnik,
hanem valójában egy és ugyanaz, amíg ezeket az anima mutatja be.
Az animának van értelmezhető lényege, mert minden káoszban ott a
kozmosz, és minden rendetlenségben titkos rend lappang, minden önkényben állandó
törvény, minthogy minden ható erő az ellentéten alapszik. Ennek a
felismeréséhez megkülönböztető emberi értelemre van szükség.
A megismerés útja: a dolgok céltalan, puszta átélésébe tévetegen belebonyolódik az
ember, s az ítéletalkotás összes kategóriájával együtt tehetetlennek bizonyul. Az emberi
értelmezés elakad, mert örvénylő élethelyzet áll elő, amelybe semmiféle
hagyományos megoldási kulcs nem akar beleilleni. → Ez az összeomlás pillanata:
nem holmi mesterséges – akaratlagos, hanem természetes módon kikényszeríttet lemondás ez
arról, hogy “majd én megmutatom”, nem valami morálisan kifényezett, önkéntes alávetettség és
megalázkodás, hanem teljes, félreérthetetlen vereség, melyre a
demoralizáltsági pánik teszi fel a koronát. Ekkor az animából ill. annak
hátteréből előlép a dolgok értelmének archetípusa, amiképpen az anima
általánosságban az élet archetípusát jeleníti meg. Ha a dolgok értelmét
kutatjuk, bármerről nyúlunk is ehhez a témához, minden felől a nyelv és
motívum történetébe torkollunk, ez meg nyílegyenesen a primitív
csodavilágba vezet vissza.
Egyetlen olyan tényleges eszme vagy nézet sincs, amelynek ne volnának meg történelmi
előzményei. Végső soron mindegyik alapját archetípikus ősformák vetették
meg, amelyek szemléletessége olyan korban alakult ki, amikor a tudat még
nem gondolkodott, hanem észlelt.
A gondolat a belső észlelés tárgya volt, amelyet nem “gondoltak”, hanem
jelenségként érzékeltek, szinte láttak vagy hallottak. A gondolat lényegében
kinyilatkoztatás volt, nem holmi kitalált dolog, hanem olyasmi, ami
rákényszeríti magát az emberre, vagy közvetlen tényszerűségével meggyőz.
Ennek megélésekor a modern kor a gondolkozás legősrégibb formáját
autonóm tevékenységként tapasztalja meg, amelynek maga az ember a
tárgya.
Ekkor lép elő a kinyilatkoztató és megvilágosító, mint a lélek beszélő forrása
az öreg bölcs archetípusa, illetve a dolgokban lakozó belső értelem ősképe.
/ennek is van pozitív és negatív aspektusa/
E processzus folyamán álmokban és fantáziákban cselekvő
személyiségekként lépnek fel az archetípusok. Maga az esemény viszont más
archetípikus formában jelenik meg, amelyet általánosságban a változás ősképének
tekinthetünk. – Ez a szimbolikus folyamat, melyet az alkimista képsorozatok a tantrikus
csakrarendszer, a Tarot képsorozatai a változási archetípusok leszármazottainak

45
tekinthetők.
A szimbolikus eseménysor: az, hogy átéljük a képben a képet. Ennek a folyamata
rendszerint enantiodromikus felépítésű, akárcsak a I Csing szövege, miért is
ritmusát a negáció és pozíció, a veszteség és nyereség, a világos és a sötét
jellemzik. Tipikus kezdete szinte mindig valamilyen zsákutca vagy egyéb lehetetlen helyzet,
célja - általánosan szólva - a megvilágosodás vagy fokozottabb tudatosság, amelynek
segítségével magasabb szinten legyőzhető a kiindulási helyzet. A processzus
időileg sűrítve, egyetlen álomban vagy rövid élménymomentumban is
megmutatkozhat, vagy pedig hónapokra sőt évekre is kiterjedhet a
formálódó esetenkénti egyén kiindulási helyzetének s az eltérő célnak
jellegétől függően. A szimbolikus átéléskor semmiképpen sem holmi
papírfigurák ijesztgetik itt az embert, hanem nagyon is valóságos
kockázatok, amelyektől bizonyos körülmények között a sorsa is függhet. A fő
veszély az, hogy rabjául eshet az archetípusok lebilincselő–megigéző
befolyásának, ami a leghamarabb akkor következik be, ha az archetípus
képet nem tudatosítja. Az is megeshet, hogy a bizonyos autonómiával
rendelkező archetípikus képek maradéktalanul lerázzák magukról a tudati
ellenőrzést és teljes önállóságra jutnak.
Ami az elmebetegségekben brutális nyíltsággal napfényre lép, az a neurózisban még meghúzódik
a háttérben, ahonnan befolyásolja a tudatot.
Az elmebetegség akkor lép fel, ha a tudat disszociálódik és már nem képes féken tartani a
tudattalant.
Az individuációs folyamat a disszociáció ellentéte a tudattalan integrálása a tudatba. Szintézis.
A komplex lélektan gyógymódja ennek megfelelően a konstellálódott
tudattalan lehetőleg teljes tudatosítása, valamint ennek szintézise tudattal a
felismerési aktus révén. A felismerés csak akkor lesz hatásos, ha azonnal alkalmazásra
kerül.
Mivel az archetípusok viszonylag autonómok, mint minden numinózus
tartalom, egyszerű ésszerűséggel nem integrálhatók, hanem dialektikus eljárást kívánnak
meg, amikor voltaképpen meghányják - vetik a dolgokat a pácienssel, gyakran
párbeszéd formájában, abból a célból, hogy – tudtán kívül – a meditáció
alkimista meghatározása valósuljon meg, nevezetesen a “colloquium cum
suo bono angelo”, belső dialógus a saját jó angyalával. Ez rendszerint
drámaian folyik le, s fordulatokban gazdag. Álomszimbólumok fejezik ki vagy
kísérik, melyek rokonai ama “representazions collectives”-nek, melyek régtől
fogva mitológiai motívumok formájában szemléltetnek lelki változásokat.

Az anyaarchetípus lélektani aspektusai:

1. Az archetípus fogalmáról:
Az archetípus a platóni idea szinonimája. Filozófiai megfogalmazásban valahol a
“mennyben”, van egy anyaőskép, amely minden anyaszerű jelenséget
megelőzően létezik s annak fölötte áll.
A mai kor az idea “régi”, vagyis metafizikai létét a hit és a babona
ellenőrizetlen területére söpri át, vagy részvéttel a költőkre bízza.
Minden emberi tevékenyégnek van priorija, ez pedig a psziché velünk

46
született, s ezzel a tudat előtti és tudattalan egyéni struktúrája.
A tudat előtti psziché, tehát az újszülötté, semmiképpen sem valami
tartalmatlan űr, amibe bármit be lehetne juttatni, kedvező körülmények
esetén, hanem egy hallatlanul bonyolult és individuálisan a legélesebben
determinált előfeltétellel, amely csak azért tűnik sötét semminek, mert nem
látjuk közvetlenül.
Az archetípusok öröklött funkcióformák – ősképek. A “kép” nem csak az
elvégzendő tevékenység formáját fejezi ki, hanem egyben azt a tipikus
helyzetet is, amely azt a tevékenységet kiváltja. Ezek a képek annyiban
“ősképek”, amennyiben a fajra teljességében jellemzőek és ha egyáltalán
valaha “keletkeztek”, ennek ideje legalább is egybeesik a faj kezdetével. Ez
az ember emberi jellege, tevékenységének specifikusan emberi formája, mely már a
csírában ott van.
Preformált minden, ami pszichikus, ilyenek annak egyes funkciói is,
különösképp azok, amelyek közvetlenül a tudattalan készségekből lépnek
elő. Mindenekelőtt ide tartozik az alkotó fantázia. A képzelet produktumaiban
“ősképek” válnak láthatóvá, és itt talál speciális alkalmazásra az archetípus
fogalma.
Az archetípusok semmiképpen sem pusztán hagyomány, nyelv és migráció révén terjednek el
általánosan, hanem bármikor és bárhol spontán módon felbukkanhatnak, éspedig olyan úton –
módon, amelyet semmi külső közvetítés nem befolyásol.
Az archetípusok nem tartalmilag, hanem csak formailag meghatározottak,
mégpedig csak nagyon feltételes módban. Egy őskép tartalmilag csak akkor
bizonyíthatóan meghatározott, ha tudatosan, s ezért tudatos tapasztalat
anyagával töltötték ki. Formája azonban, egy kristály tengelyrendszerével
hasonlítható össze, amely az anyalúgban történő kristályképződést
valamelyest preformálja, anélkül, hogy magának anyagi léte volna. Utóbbi
majd csak az ionok s azután a molekulák csatlakozásának révén jelenik meg.
Az archetípus önmagában véve üres, formális elem, amely semmi más, mint
valami “facultas praeformandi”, a képzeletformának priori adott lehetősége.
Nem a képzeteket öröklik, hanem a formákat, amelyek e tekintetben
pontosan megfelelnek a szintén meghatározott ösztönöknek. Csak a
tengelyszisztéma konstans, alapelvileg változhatatlan geometriai
viszonyulásaiban. Az archetípus elvben megnevezhető, s jelentésmagva
irracionális, mely mindig csak alapelvileg és sohasem konkrétan szabja meg
megjelenésmódját.
2. Az anyaarchetípus:
Miként minden archetípusnak, az anyáénak is szinte beláthatatlan tömegű
aspektusa van: a személyes anya és a nagyanya, a mostohaanya és az
anyós, valamilyen nő, speciálisan az Isten anyja, a szűz mint megifjult anya,
például Démétér és Korél, Sophia / mint anya szerető, esetleg Kübelé
– Attisz – típus is, avagy valakinek megifjult anyja – leánya – szeretője /, a
megváltásvágy célja / paradicsom, Isten országa, mennyei Jeruzsálem /, tágabb
értelemben az egyház, az egyetem, a város, az ország, az ég, a föld, az erdő, a tenger
és az állóvíz, az anyag, az alvilág, és a Hold, szántóföld, kert, szikla, barlang,
fa, a forrás, a mély kút, a keresztelő medence, a virág mint kehely,

47
/ rózsa, lótusz /, mint varázskör / mandala, padmaként / vagy mint
cornucopiatypus, legszorosabb értelemben az anyaméh, minden üres
forma / anyacsavar, sütőkemence, fazék / állatként a tehén, a nyúl, s a
segítő állat általában.
Mindezek a szimbólumok lehetnek pozitív, kedvező vagy negatív, baljós
értelműek. Az ambivalens aspektusú a sorsistennő / párkák, graiák,
normák /, vészes boszorkány, a sárkány / minden elnyelő és körülfogó állat,
mint a nagy hal és a kígyó /, a sír, a koporsó, a víz mélye, a halál, a lidércnyomás
stb.
Az anyaarchetípus tulajdonságai “anyaiak”: egyenesen a nőiség mágikus
tekintélye, a bölcsesség és az értelmen túli szellemi magasság, a jóságos
melengető, hordozó, növekedést, termékenységet és táplálékot adó elem, a
mágikus átváltozás helye, az újjászületés, a segítő ösztön vagy impulzus ami
titkos, rejtett, sötét, túlnyomó mélység, a halottak birodalma, az elnyelő
csábító és megmérgező s aki elől nincs menekvés.
A Sâmkhya-filozófia az anyaarchetípust a prakriti fogalmával formálta ki, s ennek a három
gúnát osztotta ki alaptulajdonságként: jóság, szenvedély, sötétség – sattvam, rajas, tamas. Ezek
az anya három lényeges aspektusa, mármint csillapítgató és tápláló jósága, orgiasztikus
indulatvilága és alvilági homálya.
Nem csak az anyából árad ki a gyermeki pszichére mindama hatás, amelyet az irodalom ecsetel,
hanem sokkal inkább az anyára kivetült archetípus ad ennek mitologikus hátteret és kölcsönöz
neki ezzel tekintélyt sőt numinozitást. Az archetípus, ha megfelelő helyen
van, kincs, ha nem káros → a projekciókat föl kell oldani, hogy tartalmaikat
visszaszolgáltassuk annak, aki azokat spontán módon elidegenítéssel elvesztette.
3. Az anyakomplexus:
Az archetípus képezi az úgynevezett anyakomplexus alapját.
a. A fiú anyakomplexusa:
Homoszexuális esetben a heteroszexuális komponens tudattalan formában
megtapad az anyán, a donjuanizmusban tudattalanul “minden nőben” az
anyát keresi. A fiú esetében az anyakomplexus annyiban nem tiszta,
amennyiben nem azonos neműről van szó. Ez a különbözőség adja okát
annak, hogy miért játszik jelentős szerepet minden férfi anyakomplexusában
az anyaarchetípus mellett a szexuális partner, nevezetesen az anima archetípusa is. / A
Kübelé – Attisz – típus megmutatja, hogyan hat az anyakomplexus a fiúra:
önkasztrálás, őrület és korai halál. /
A fiúnál az azonosság vagy az önmegkülönböztető ellenállás egyszerű
kapcsolatait állandóan keresztezik az erotikus vonzás és taszítás tényezői. Az
anyakomplexus a lány női ösztönét vagy túlzottan előtérbe tolja, vagy
ugyanilyen mértékben gátolja, a fiú férfiösztönét viszont természetellenes
szexualizálásal sebzi.
Az anyakomplexus pozitív hatásai: kifejlődhet az ízlés és esztétika, továbbá nevelői
kvalitások, melyeket egy kis nőies beleérzőképesség nemritkán a
legteljesebb kibontakozáshoz segít, konzervatív történelmi szellem, mely
hűségesen őrzi a múlt értékeit, barátság érzék, vallásos érzelmi gazdagság,
szellemi befogadóképesség.
Ami negatívumként donjuanizmus, pozitívként merész, kíméletlen férfiasságot jelenthet, a
legmagasabb célokra irányuló becsvágyat, kemény erélyt mindenféle

48
ostobasággal, csökönyösséggel, igazságtalansággal és lustasággal szemben,
hősiességgel határos áldozatkészséget azért, amit helyesnek ismert meg, kitartást,
hajthatatlan és szívós akaratot, olyan kíváncsiságot, amelyet a világrejtély sem rettent vissza, s
végül forradalmi szellemet, amely embertársainak új házat épít, vagy világának más arculatot
kölcsönöz.
b. A leány anyakomplexusa:
ν Az anyai elem hipertrófiája / túltengése /:
A nőiesség felfokozása az összes női ösztön, elsősorban az anyai
túlerősítést jelenti. Ennek negatív aspektusát az az asszony képviseli, akinek egyetlen
célja a szülés. A férj nyilvánvalóan mellékes, lényegileg nemzési eszköz, s ellátandó
tárgyként a gyerekek, szegény rokonok, macskák, baromfik és bútorok
sorában a helye. A saját személyisége sem számít soha, sőt gyakran többé –
kevésbé tudattalan, minthogy az életet a többiekben és őáltaluk éli, lévén
ezekkel azonos annak következtében, hogy saját személyiségének nincsen
tudatában. Előbb ő hordozza a gyerekeket, aztán rájuk alkalmazkodik, mert
nélkülük létének semmi értelme. Az Erósz nála csak anyai viszonyulásként
fejlett, személyesként tudattalan. A tudattalan erosz mindig hatalomként nyilvánul meg.
ν Az erosz túlfokozása:
A túltengő anya lányaiban az anyai ösztön szinte kialszik, ehelyett
fokozottan jelenik meg az erosz, ami csaknem szabályszerűen az apához
fűződő tudattalan incesszusviszonyhoz vezet. Fokozott erosz következtében
abnormis hangsúlyt kap a másik ember személyisége. Későbbi
vállalkozásainak vezérlő motívumai lesznek, hogy anyjára féltékeny és le
akarja főzni, ami gyakorta katasztrofális hatású. Szeret elcsábítással házasságokat
szétrombolni. Ezt a típust figyelemreméltó tudattalanság jellemzi.
ν Azonosság az anyával:
Ha a női anyakomplexusnál nem fokozódik fel az erosz, akkor a
lány azonosul az anyjával és saját női vállalkozó szelleme megbénul. Önnön
személyiségét anyjára vetíti ki, minthogy nincs tudatában saját
ösztönvilágának, anyai ösztönének, valamint eroszának. Az anyát önkéntelenül
bámulja. Miközben ő mindent előre “leél” előle. Ez meg beéri azzal, hogy
önfeledten csüngjön szülőjén, s ugyanakkor tudattalanul azon fáradozik,
úgyszólván akarata ellenére, hogy apránként saját anyja zsarnokának nője ki
magát, mindenesetre eleinte tökéletes lojális és önmegadás maszkjában.
Olyannyira ügyes, hogy egy férfi az égvilágon bármit sejthet benne, továbbá annyira
híján van a tudatosságnak, hogy a tudattalanja számtalan polipkart nyújt ki és
minden férfiprojekciót felszív, ami módfelett tetszik a férfiaknak. Jellemző
belső részvétlenségük és kisebbrendűségi érzéseik, melyek folyvást egy
megbántott ártatlanság látszatát keltik, a férfiakra azt az előnyös szerepet
róják, hogy fölényes és mégis elnéző módon, mintegy lovagiasan szabad
legyen elviselnie az ismert női elégtelenségeket.
ν Az anyával szembeni védekezés:
A túlerős anyával szemben alakul ki. Ösztönei elhárító állásban mind az
anyára szegeződnek, s ezért nem alkalmasak saját élet felépítésére. Minden
ösztönös folyamat és szükségszerűség váratlan nehézségekbe ütközik nála, vagy a
szexualitás nem funkcionál, vagy a gyerekeknek nem örül stb. Számára mindez kiüresedett, mert
egyetlen életcélja az anyai hatalom mindenformában való elhárítása. Olyan szférákban fejleszti

49
magát, melyekben az anyja gyenge. Az észnek arra kell szolgálnia, hogy intellektuális
kritikával megtörje az anya hatalmát. Az értelem kifejezésével kéz a kézben
jár bizonyos férfisajátságok előtérbe kerülése.
c. Az anyakomplexus pozitív aspektusai:
ν Az anya: az anyai ösztön túltengésének pozitív oldala az anyai szeretet. A
hozzáértő tudja,
hogy az anya hordozza a mater natura és a mater spirituális velünk született képét, a
mindent felölelő életet – az ő gondjára bízottak s egyben kiszolgáltatottjai
lettünk.
Az archetípus első renden korántsem annyira tudományos
probléma, mint inkább a lelki higéné közvetlenül sürgető kérdése.
Az archetípusok világa az ember tudatában kell hogy maradjon, akár felfogja azt,
akár nem, mert abban még természet az ember, s összeköttetésben van saját gyökereivel. Egy
olyan világnézet vagy társadalmi rend, amely az embert elvágja
életének ősképeitől, nemcsak hogy nem kultúra, hanem fokozott
mértékben tömlöc vagy istálló. Ha az ősképek valamilyen formában
tudatosak maradnak, akkor az ezeknek megfelelő energia utat találhat az
emberhez. Ám ha már nem sikerül fenntartani velük a kapcsolatot akkor a
tudattalanba hanyatlik az az energia, amely beleszüremlik mint csaknem
ellenállhatatlan, hátulról jelentkező erő minden nézetbe, eszmébe vagy
tendenciába, amelyet az értelem csábító célként mutogat mohó
kívánságnak, valamint infantilis szülőkomplexus rabul ejtő bűvöletét okozza.
A férfi anyakomplexusa sohasem “tiszta”, vagyis folyton keveredik az anima
archetípussal, aminek az a következménye, hogy a férfinak az anyjára vonatkozó kijelentései
többnyire emocionálisan, azaz “animózusan” prejudikáltak.
ν A fölfokozódott erosz: ez a típus, egy merőben ösztönszerű, csupa
természet s ezért mindent
elnyelő anya által kiváltott ellenhatásból származik. Ez az
anyatípus kész anakronizmus, visszaesés valami sötét matriarchátusba, ahol
a férfi semmi más, mint megtermékenyítő, a szántóföld jobbágya, s így tengeti
életét. A lány eroszának relatív felerősödése olyan férfit vesz célba, akit ki kell vonni
a túlzott anyai-női befolyás alól. Az ilyen nő ösztönszerűen mindig ott fog
közbelépni, ahol ezt a házastárs tudattalansága provokálja. Megzavarja azt a
férfiszemélyiségnek oly veszélyes kényelmességet, amelyest örömest vél
hűségnek. → / a férfi személyiséget a tudattalanba tolja. /
Minden csekélyke előrelépés a tudatosodás ösvényén
világot alkot.
Nincs tudatosság ellentétek megkülönböztetése nélkül. Ez a logosz
atyaprincípiuma, amely végtelen küzdelemben szabadítja ki magát fokról
fokra az anyaöl ősmelegéből és őshomályából, amely éppenséggel a
tudattalanság.
A logosz számára a tudattalanság az ősbűn, a bűn
egyáltalán.
Világteremtő felszabadító tette azonban anyagyilkossá és a
szellem, amely minden magasságba és mélységbe elmerészkedett,
kénytelen is – mint Syneus mondotta – elszenvedni az isteni büntetéseket a
Kaukázus szikláira bilincselve. Mert egyik sem lehet meg a másik nélkül, hiszen kezdetben

50
egyek voltak és végül ismét eggyé váltak.
A tudat csak úgy létezhet, ha szüntelen elismeri és tekintetbe veszi a tudattalant,
amiképpen minden életnek sok halálon kell átmennie.
A konfliktus kirobbanás a szó voltaképpeni értelmében luciferi
erény. Összeütközés hozza létre az affektusok és emóciók tüzét, s mint
minden tűznek, ennek is két aspektusa van, úgymint a megégetésé és a
felgyújtásé. Az emóció egyrészt az alkimista tűz, amelynek melegétől
minden kipattan, heve pedig “omnes superfluitates comburit”, minden fölöslegességet
elhamvaszt – másrészt az emóció olyan pillanat, amikor az acél rávág a kőre és
szikrát csihol: az emóció ugyanis minden tudatosulás fő forrása. Nem
változhat sötétség világosságra, lustaságból sem lehet mozgás emóció
nélkül.
Az a nő, akinek sorsa, hogy zavarjon, csak patologikus esetben
kizárólagosan destruktív. Általában magát a zavarkeltőt sem kíméli a zavar,
megváltoztatóként maga is változik, s az általa lobbantott tűz fénye a
bonyodalom minden változatát be – és megvilágítja. Ami értelmetlen
zavarásnak tűnt, tisztító folyamat lesz – “s így ami semmiség, mindenestől
elég”. Ha az ilyesfajta nő később sem ébred tudatára funkciójának, vagyis
nem tudja, hogy része “amaz erőnek, mely folyvást a rosszat akarja, s ebből
lesz folyvást a jó”, akkor a maga hozta kard által vész el. A tudatosság viszont
megoldóvá és megváltóvá formálja át.
ν Aki csak anyja lánya: A harmadik típust képviselő nő, vagyis aki azonosul
az anyjával, miköz-
ben saját ösztönei bénaságában vesztegelnek, semmiképp sem kényszerül arra, hogy mindig csak
holmi reménytelen nulla legyen. Sőt ellenkezőleg: a normalitás széles
sávjában fennáll annak a lehetősége, hogy az üres edényt éppen egy
intenzív anima projekció töltse meg. A férfi nélkül nem tud magához térni,
szabályosan el kell rabolni az anyjától. Ám ezek az asszonyok értékes
tehetségek birtokában is lehetnek, amelyek csak azért nem jutottak soha
fejlődéshez, mert a saját személyiségük egyáltalán nem volt tudatos. Ez
esetben aztán a tehetség kivetítése az ilyesminek híjával levő férjre esik,
minek nyomán azt látjuk, mily hirtelen lebeg föl mintegy varázsszőnyegen a
legfelsőbb ormokra egy igencsak jelentéktelen, sőt éppenséggel valószínűtlen
férfiú.
d. A negatív anyakomplexus: patologikus jelenségként ez a nő kellemetlen,
igényes és kevéssé ki-
elégítő élettársa a férfinek, minthogy törekvéseinek összessége egyetlen
berzenkedés minden ellen, ami a természetes ősforrásból bugyog elő. A
legjobb esetben is ellensége lesz mindannak, ami homályos, kusza,
kétértelmű, ápol viszont és előtérbe helyez mindent, ami biztos, világos,
értelmes. Egy komplexus csak akkor szenved vereséget, ha az élet
folyamán legvégső mélységig kimerítik. Amit a komplexus alapjaiból távol
tartottunk magunktól, azt a seprejével együtt kell majd visszainnunk, ha túl
akarunk jutni rajta.
Aki az anyja ellen hadakozik, azaz ösztönkárosodás kockázatával magasabb
tudatosságra juthat, mert az anyjában saját lényének minden sötétségét,
ösztönkésztetését, kétértelműségét és tudattalanságát tagadja. Világossága,

51
tárgyilagossága és férfiassága révén éppen ez a nőtípus található gyakran fontos
állásokban, ahol későn fölfedezett anyai nőiessége, melyet hűvös értelem
vezet, áldásos tevékenységet fejt ki.
4. Összefoglalás:
A mitológia kijelentései a tudattalanra vonatkoznak.
Hiszen valamely tárgy szellemi megragadása eredendően csak részben
származik a dolgok tárgyi viselkedéséből, minthogy másrészt sokszor
nagyobb mértékben az esetenkénti intrapszichés tényállásból ered, amelynek csak
a projekció következtében van egyáltalán köze a dologhoz.
Ez egész egyszerűen abból adódik, hogy a primitív még nem tapasztalta
meg a szellem szkézisét, nevezetesen a felismerés kritikáját, hanem csak
általános jelenségként, mintegy félhomályban éli meg a világot, az őt betöltő
fantáziaáramlás közepedte, amelyben szubjektív és objektív tényezők
összekeverednek, s kölcsönösen áthatják egymást.
/ “Minden kinti egyben benti”: Goethe / Ez a “benti” saját struktúrával
rendelkezik, amely megelőz prioriként minden tudatos tapasztalatot.
Hogy a lelki struktúra s annak elemei, vagyis az archetípusok egyáltalán keletkezte-e valaha,
metafizikai kérdés, s ennél fogva megválaszolhatatlan. A struktúra az, amire
adott esetben rálelünk, azaz: amely, bár mindenkor ott volt, az előfeltétel. Ez
az anya a forma, amelybe belefoglaltatik mindaz, amit megél az ember.
Ezzel szemben az atya az archetípus dinamikáját képviseli, minthogy az
archetípus mindkettő, forma és energia.
Az archetípus hordozója elsősorban a személyes anya, mivel a gyermek
először vele érintkezik, vele él kizárólagos partícióban, vagyis tudattalan
azonosságban. Az anya nem csak fizikai, hanem pszichikai előfeltétele a
gyermeknek. Ahogy az én-tudat ébredezik, úgy oldódik lassanként a
participáció, s a tudat kezdi tudattalannak, önnön előfeltételének ellentétévé
nőni ki magát.
A tudatos szándékainkat úgyszólván szüntelen zavarják és keresztezik
kisebb nagyobb méretű tudattalan behatások, amelyek okai számunkra eleinte idegenek.
A psziché megközelítőleg sem képez egységet, sőt ellenkezőleg: egymással
ütköző impulzusok, gátlások és indulatok zubogó keveréke s konfliktus állapota sok
embernek annyira elviselhetetlen, hogy már a teológia által felmagasztalt megváltást óhajtják.
Megváltást a fölöttébb kérdéses pszichikus állapottól. A tudat illetve az úgynevezett személyiség
egysége nem valóság, hanem óhaj.
Az embert képzelt egységében idegen hatalmak fenyegetik. Ez az állapot
karnyújtásnyira sincs az újszövetségi megszállottakétól. Hogy a lég
birodalmának valamely démonában hiszünk, vagy egy tudattalan
tényezőben, mely ördögi tréfát űzhet velünk, az teljesen lényegtelen.
Amiképp az istenlegendák számos esetben ellentmondásosak, ugyanúgy
alakjaik erkölcsi karaktere is. A nyugati antik világban az istenek paradoxiája
és morális kétértelműsége, már korán megütközést keltett, ennek megfelelő
kritikával, ami végül egyrészt az olimposzi istenkompánia leértékelődéséhez
vezetett, másrészt filozófiai értelmezésekre indított.
Legvilágosabban alighanem a zsidó istenfogalom keresztény
reformációjában fejeződik ki ez: a morálisan kétértelmű Jahvéból egy kizárólag
jó Isten lett, akivel szemben az ördög egyesített magába minden rosszat.

52
Úgy tűnik, mintha a nyugati embernél valami erősebb érzelmi fejlődés
kényszerítette volna ki azt a döntést, amely az Istenséget ketté vágta.
Ellenben Keleten a túlnyomórészt intuitív – intellektuális beállítottság nem
foglal állást a morális értékek tekintetében, miért is az istenek zavartalanul
megtarthatták eredeti morális paradoxiájukat. Így Káli a Kelet számára reprezentatív, a Madonna
pedig a Nyugat számára. Ez utóbbinak az árnyéka teljesen odalett. Elnyelte a
vulgáris pokol, amelyben alig észlelhető létét “az ördög öreganyja” gyanánt
tengeti. Az érzelmi értékek fejlődésének köszönhetően a világos és jóságos
Istenség fénye a mérhetetlenségig emelkedett, a sötét viszont, melyet az
ördögnek kellene megjelenítenie, az emberben lokalizálódott. Ezt a sajátos
fejlődést főként az okozta, hogy a manicheista dualizmustól megrémült
kereszténység mindenképpen meg akarta őrizni monoteizmusát. Ám mivel a
sötét és a gonosz erők valóságát nem lehetet tagadni, nem volt más hátra,
minthogy az embert tegyék ezért felelőssé. Sőt még az ördögöt is majdnem
– ha ugyan nem egészen – felszámolták, ami ezt a metafizikai alakot, amely
korábban az istenség integráns részét képezte, belevetítette az emberbe.
Ez a folyamat újabban pokolian megfordul, amennyiben a báránybőrbe bújt
farkas szerte kószálva azt sugdossa a fülekbe: a gonosz voltaképpen nem
más, mint a jó félreértése, s a haladás alkalmas eszköze. Azt hiszik, ezzel
véglegesen kioltották a sötét világot, és nem gondoltak arra, hogy az
embernek micsoda lelki megmérgezését indították ezzel útnak. Hisz ezzel ő
maga teszi magát ördöggé, mert ez egy olyan archetípus fele, amelynek ellenállhatatlan
hatalma a hitetlen európaiból is az “Istenem!” felkiáltást csalja ki.
Ha egyáltalán cselekedhet az ember másként, soha nem volna szabad egy archetípussal
azonosítania magát, mert annak következményei, mint a pszichopatológia és bizonyos
korjelenségek mutatják, rémítők.
A Nyugat lelkileg annyira tönkretette magát, hogy tagadnia kell az ember által soha nem uralt és
fékezhetetlen lelki hatalom összfogalmát, mármint az Istenséget magát, hogy a már felhörpintett
gonosz mellé még a jó is megkaparintsa.

Általános szempontok az álom lélektanához:

Az álom pszichikus képződmény, amely forma és jelentés tekintetében
szembetűnően eltér a tudati tartalmak összefüggő rendezettségétől.
Keletkezési módja egyéb tudati tartalmaktól eltérően, az élmény nem
belátható, logikus vagy emocionális összefüggésből ered, hanem az alvás közben
fellépő, sajátos lelki tevékenység maradványa. Az álomnak visszafelé, de
előre is megvan a kontinuitása.
Az álombeli képzetkapcsolódás lényegileg fantasztikus, a képzettársításnak ez a neme olyan
összefüggéseket szolgáltat, amelyek a valós gondolkodásnak rendszerint teljesen idegenek.
Tudjuk, hogy kauzális szempontból minden pszichikus képződmény
megelőző pszichikus tartalmak eredményé. Tudjuk továbbá, hogy finális
nézőpontból minden pszichikus képződmény valami rá jellemző értelemnek
és célnak felel meg az aktuális lelki történésben. Ha tehát az álmot lélektanilag kell
megvilágítanunk, akkor elengedhetetlen először is azt tudnunk, hogy milyen
megelőző élményekből tevődik össze. Minthogy a lélekben végső soron
minden pontból kiindulva felgöngyölíthető az illető életének egész tartalma,

53
elméletileg minden álomhoz föl kell mérni az egész addigi életpályát.
A tudattalan kiegyensúlyozó funkcióját ismerhetjük fel ebben az álomban, amely abban áll, hogy
az emberi személyiségnek azok a gondolatai, hajlamai és tendenciái, amelyek a
tudatos életben túl kevéssé jutnak érvényre, sejtésszerűen funkcióba lépnek
alvás közben, amikor a tudati folyamat nagymértékben ki van kapcsolva.
A pszichológiai elem kettős szemléletmódot követel meg, a kauzálist és a
finálist. Freud kauzális szemléletmódja a kívánságból indul ki, vagyis az
állomban jelentkező elfojtott vágyakból. A finális alapállásból kiindulva
az álombeli jelkép inkább példázat értékű, nem elpártolás amit
művel, hanem tanítás. Ha az egyéniséget önállóságra és teljességgel óhajtjuk elsegíteni,
szükségünk van mindazon funkciók asszimilálására, amelyek addig túl kevéssé vagy egyáltalán
nem bontakoztak ki tudatosan. E cél elérésére gyógyászati okból mindent meg kell tennünk az
álomasszociációk szolgáltatta elemek minden tudattalan aspektusának kimunkálására.
Az álmok osztályozása:
A tipikus álommotívumok összehasonlítása a mitológiaiakkal valószínűsíti az
álombeli gondolkozás és észjárás filogenetikailag fajtájaként fogható fel. Az
álom jellemző módon szinte sohasem fejezi ki magát logikus absztrakt
nyelven, hanem mindig példázatszerűen vagy hasonlattal. Ez a sajátosság
egyszersmind a primitív nyelv karakterisztikuma is, amelyek világos
fordulatait mindig is szembetűnőnek érezzük. Ha a régi irodalom kiemelkedő
alkotásaira gondolunk, például a bibliai hasonlatok nyelvére, akkor úgy
találjuk, hogy amiről ma az absztrakciók segítségével gondolkodunk, azt hajdan
példázatokkal érték el.
Amit teszünk magán viseli filogenetikus fejlődése nyomait, úgy az emberi
szelem is. Ezért nincs semmi meglepő abban, hogy álmaink példázatnyelve
ősi maradvány. Az álom lélektana az általános összehasonlító
pszichológiához nyit számunkra utat, mint amilyenben az összehasonlító
anatómia az emberi testre vonatkozóan részesített bennünket.
Az álom tehát a példázatok nyelvén, azaz érzékletes – szemléletes ábrázolással közvetít nekünk
olyan gondolatokat, értékeléseket, felfogásokat, direktívákat, tendenciákat, amelyeknek elfojtás
vagy puszta nem tudás miatt híjával volt a tudatunk. Mivel ezek a tudattalan tartalmát képezik, az
álom természetesen olyasmit mutat be, ami a tudattalanból jön. Ám nem általában tárja elénk
tudattalanunk világát, hanem csak bizonyos tartalmakra vet fényt, amelyeket a pillanatnyi tudati
helyzet választott ki és vonzott színre képzettársításos alapon.
Ha egy álmot helyesen akarunk értelmezni, tisztában kell lennünk azzal, hogy az álmodó
milyennek látja önmagát és helyzetét, minthogy ennek a tudattalan kiegészítését tartalmazza az
álom, mármint mindazt, amit az adott tudati helyzet a tudattalanban összehozott.
Az álom kiigazítja a szituációt. Kiegészítésül hozza, ami még odatartozik, s ezzel javít a
beállítottságon.

Az álom funkciói, elemei:

♦ Kompenzáció
Az álomnak is része van a lélektani önszabályozásban, amennyiben
automatikusan előhoz mindenfélét, amit az illető elfojtott, figyelmen kívül hagyott
vagy nem tudott. A kompenzációs tartalom akkor különösen intenzív, ha a tudatos tájékozódás
számára létfontosságú. / célra irányuló tudattalan impulzusok / Hangsúlyozni kell
azonban, hogy a tudattalan finális orientációja semmiképp sem

54
párhuzamosítható a tudatos szándékokkal, sőt a tudattalan tartalom
rendszerint kontrasztját képezi a tudati állapotnak, ami főleg akkor van így,
ha a tudatos beállítottság túl kizárólagosan egy bizonyos irányban mozog,
ami már-már az egyén vitális szükségleteit fenyegeti. Minél egyoldalúbb a
tudatos beállítottság, s minél jobban eltávolít az életlehetőségek
optimumától, annál közelebb áll a lehetősége annak, hogy erősen
kontrasztikus, de célszerűen kiegyensúlyozó tartalmú, élénk álmok lépjenek
föl az egyén lélektani önszabályozásának kifejeződéseként.
Ebben a tudattalan képződményben vannak mindazon
asszociációk, amelyek elegendő hangsúly híján tudattalanok maradnak, ám
mégis van annyi energiájuk, hogy alvó állapotban észrevetessék magukat.
A kompenzáció a tudattalan – a tudatoshoz viszonyított
relativitását nézve – odasorolja a tudati helyzethez mindazon
elemeket, amelyek az előző nap folyamán nem érték el a
tudatküszöböt, mégpedig azért, mert elfojtásba kerültek vagy
egyszerűen nem voltak elég erősek a tudat elérésére.
♦ Prospekció: /építő, előkészítő szintézis /
A tudattalan fellépő előrevetítése jövőbeli tudatos
teljesítményeknek, amolyan előgyakorlat vagy előzetes vázlatféle, terv, a
valószínűségek előzetes kobinálása.
Hogy az álom prospektív funkciója netalán jóval különb a tudatos kombinálásánál, z
annyiban nem csodálnivaló, amennyiben az álom küszöb alatti elemek összeolvadásából jön
létre, tehát mindazok az észlelések, gondolatok és érzések kombinációja,
amelyek annyira hangsúlytalanok voltak, hogy nem jutottak el a tudatig.
Ezenkívül még az álomnak még azok szublimális emlékezésnyomok is
segítségére sietnek, amelyek a tudatot már nem tudják hatékonyan
befolyásolni. Előrejelzés kényszerítés dolgában ezért az álmok sokkal
kedvezőbb helyzetben vannak, mint a tudat.
A tudattalan jelentősége megközelítőleg azonos a
tudatéval.
Csak nyilvánvalóan elégtelen és hibás beállítottságú tudat esetén jogos a
tudattalannak nagyobb értéket tulajdonítani. Ha tehát a tudatos életstílus
megközelítően kielégítő, akkor az álom kiegyenlítő funkciójára korlátozódik.
Ha az eset eltér a normától abban az értelemben, hogy a tudatos
mentalitás objektíve és szubjektí-ve egyaránt rosszul alkalmazkodik, akkor a
tudattalan általában csupán kompenzáló funkciójának megnő a fontossága
és vezető prospektív funkcióvá emelkedik, amely képes arra, hogy a tudati
beállítottságnak egészen megváltozott s a réginél sokkal jobb irányt adjon.
♦ Redukció: /szétszed, bomlaszt, rombol, leránt /
Sok olyan ember van, akinek tudatos életstílusa és alkalmazkodási
teljesítménye meghaladja egyéni lehetőségeit, azaz jobbnak és
értékesebbnek látszanak, mint amilyenek. / Nem csak saját forrásból, hanem
a kollektív szuggeszció dinamikus tartalékaiból /
Az ilyen emberek magasabb csúcsot másznak meg, mint amekkora
lényüknek megfelel, például egy közösségi eszmény csábításának engedve,
a kollektív előítélet miatt, netán a közösség támogatásának nem tud ellenállni.

55
Alapjában véve nem nőttek föl belsőleg külső magasságukhoz, amiért
minden ilyen esetben a tudattalan funkciója negatívan kompenzáló vagy redukáló.
A kutatások hidat vertek a tudattalanban lévő archaikus
elemekhez, vagyis a személyfölötti, történelmi filogenetikus funkciómaradványokhoz
is. Ezért ma biztosan állíthatjuk, hogy az álom redukáló funkciója olyan anyagot hoz
össze, amely első renden személyes infantilis – szexuális vágyak
elfojtásából /Freud /, infantilis hatalmi igényekből /Adler/ és személyfölötti
archaikus gondolat - érzelem és ösztönelemekből tevődik össze.
Minden csalóka nagyság és látszatfontosság szétmállik a redukáló álom láttán, amely
kegyetlen bírálattal elemzi a tudatos beállítottságot, megsemmisítő anyagot
vonultatva föl, aminek derékhadát kínos tények és gyengeségek kimerítő
felsorolása képezi.
♦ Reaktív álmok:
Bizonyos objektív folyamatok pszichikus traumát hagynak maguk után, amelyek
formái nem csak pszichések, hanem egyben az idegrendszer fizikai bénulását is jelentik.
Nemritkán különös belső jelképes összeköttetést létesítenek az álmok egy
kétségkívül testi betegség és egy bizonyos lelki probléma között, miközben a
fizikai zavar egyenest a pszichikai helyzet mimikai kifejezésének látszik.
♦ Telepatikus álmok:
Előfordul, hogy igen lényeges / ritkán teljesen közömbös / eseményt előre
megérzünk.

Az álmok a tudattalan aktuális helyzetének spontán önábrázolása szimbolikus kifejezési

formában. Az olyan ember, akit főként kivetítéseimmel érzékelek
imágó vagy imágó – illetve szimbólumhordozó.
Tudattalanunk minden tartalma szüntelen kivetül környezetünkre és csak annyira sikerül ezeket
amazok valóságos tulajdonságaitól megkülönböztetni, amennyiben rájövünk, hogy
megfigyelésük tárgyainak bizonyos sajátságai a saját projekcióink és imágóik.
Összes emberi kapcsolataink nyüzsögnek az efféle projekcióktól, a saját el nem ismert hibáinkat
mindig az ellenfélben vesszük észre.
Aki nem jutott el az öneszmélés magas fokára, nem lesz képes fölötte állni
projekcióinak.

Ameddig az eleven érdeklődés, a libidó ezeket a kivetítéseket a világgal

összekötő kellemes és hasznos hidakként használja, addig ezek a projekciók
megkönnyítik az életet. Mihelyt azonban a libidó másfelé akar utat törni, s
emiatt a korábbi projekcióhidakon elkezd visszafelé áramlani, a kivetítések
az elképzelhető legnagyobb akadályokká válnak, mert eredményesen
gátolnak minden igaz kiszabadulást a korábbi tárgy hatalmából. Akkor aztán
fellép az a jellegzetes tünemény, hogy az ember a korábbi tárgy lehetőég
szerinti leértékelésére, lehúzására törekszik avégett, hogy függetlenítse tőle
a libidót. Mivel azonban az előbbi azonosulás szubjektív tartalmak
kivetítésén alapszik, csak akkor következhet be teljes és maradéktalan eloldódás, ha az az
imágó, amely a tárgyban öltött alakot, jelentőségével együtt hazakerül a
szubjektumhoz. Ez a visszatérülés a proíciált tartalom tudatos felismerése,
azaz a korábbi tárgy “szimbólum értékének” elismerése útján történik.

56
Imágóink szellemünk alkatrészei és ha álmunk valamilyen képzeteket reprodukál,
akkor ezek első renden a mi képzeteink, amelyek képződésébe lényünk
összessége beleszövődött, ezek a szubjektív tényezők, amelyek az álomban
nem külső okból, hanem lelkünk legbelsőbb rezdüléseiből adódóan
csoportosulnak így, vagy úgy, hogy ezzel ilyen vagy olyan értelemet fejezzenek ki.
Az álom ama színház, amelyben az álmodó jelenet, színész, súgó, rendező,
szerző, közönség és kritikus. Alanyi szintű álomértelmezés: minden elem az
álmodó személyiség egy darabját szimbolizálja /141.o./
Ha egy álom rámutat valamilyen hibára, ezzel megadja a
lehetőséget beállítottságom kijavítására, ami mindig előnyös.
A másik embert mindig olyan módon értjük, ahogyan önmagunkat, vagy amiként
magunkat igyekszünk megérteni. Amit magunkban nem értünk, azt a másikban sem érjük.
Ez aztán rendszerint nyomósan tesz róla, hogy az embertársakról alkotott kép
nagyobbrészt szubjektív legyen.
Mentalitásunk még olyan primitív, hogy egyelőre csak bizonyos funkciókban
és területeken szabadult ki a tárggyal való primer misztikus azonosságból. Az öneszmélés
minimális szintjén álló primitív maximálisan kötődik a tárgyhoz, amely akár
közvetlen mágikus kényszerrel is hatalmába vonhatja. Az egész primitív
mágia és vallás ezen a mágikus tárgyviszonyuláson alapszik, amelyek
semmi másból nem állnak, mint abból, hogy tudattalan tartalmaikat kivetítik a
tárgyra.
Ebből a kezdeti identitás állapotból fejlődött ki fokozatosan az önmagára
eszmélés, ami kéz a kézben jár az alany és a tárgy megkülönböztetésével. E
különbségtétel kíséretében jelent meg az a belátás, hogy bizonyos, ennek
előtte naivul a tárgy sajátságának vélt tulajdonságok valójában alanyi
tartalmak.
A projekció szerepe az, hogy a libidó hídjaként megkönnyebbítően hatnak a
pozitív tulajdonságokat a környezetükre, a negatívat pedig bensőséges
kapcsolatokon kívülre vetítjük. / Ezzel teremtünk magunknak egy pozitív
bázist, negatív tulajdonságainkat látszólag sikeresen külső szemetesbe
dobjuk /
A neurotikus tudatosan, vagy tudattalanul oly intenzív a legszűkebb környezetéhez
fűződő kapcsolata, hogy vele szemben sem tudja megakadályozni zavarkeltő
projekciói behatolását, ami aztán konfliktusokat okoz.
A tudatos embernél a kivetítések tudatosodnak / megszűnnek a libidóhidak,
feltorlódik a libidó, ezáltal pedig tudatosodnak a nem éppen jótékony
projekciók.
Ekkor aztán az a feladat magasodik az alany elé, hogy mindazon gyalázatosságot, illetve ördögi
gonoszságot, amelyet gátlástalanul a másiknak tulajdonított, s amin egy életen át nem
győzött megbotránkozni, átvegye saját számlájára. A neurotikust
rákényszeríti erre neurózisa, a “normális ember” pszichikus zavarát
szociálisan és politikailag tömeglélektani jelenségekben éli meg, például
háborúkban és forradalmakban.
A lelkiismeret felismerhetetlen megkönnyebbülését jelenti, ha valóban létezik egy ellenség,
amelynek minden gonoszság nyakába varrható.
Minél szubjektívabb és indulatibb egy tárgyról érkező benyomás, annál
biztosabb, hogy kivetítés. A jellemvonások, pillanatnyi hajlamok szokások

57
kivetítésére gyakran a projekció tárgya is alkalmat nyújt, sőt egyenest
provokálja, főként akkor, ha a sajátság magának a tárgynak is tudattalan.
Minden kivetítés viszontkivetítést idéz elő akkor, amikor a tárgy mit sem tud
arról a jellegzetességéről, amelyet az alany proíciál rá.
A viszont-indulatáttétel – akárcsak az indulatáttétel – valami kényszeres dolog,
megkötöttség, mert “misztikus”, vagyis tudattalan azonosságot teremt a
tárggyal. Az ilyen tudattalan kötődésekkel mindig is ellenállások szegülnek szembe:
tudatosak, ha az alany olyan beállítottságú, hogy libidóját csak önként hajlandó adni,
ám csalogatásnak vagy kikényszerítésnek ellenáll, s tudattalanok ha az
alany mindenekfölött azt kedveli, hogy libidóját úgy vegyék el tőle. Emiatt
produkál az indulatáttétel és a viszont-indulatáttétel amennyiben tartalmuk továbbra sem
tudatosodik, abnormis kapcsolat, amelyek saját szétrombolásukra irányulnak.
Még ha a tárgyon kivetített tulajdonság valami nyoma megtalálható is, a projekció gyakorlati
jelentősége akkor is tisztán szubjektív és az alanyt terheli, minthogy az ő
kivetítése kölcsönzött túlzott értéket annak, amiből csak valamicskét
vehetett észre a tárgyon.
A tárgyimágó az objektum észlelésétől különböző pszichológiai nagyság, lévén
olyan kép, amely minden érzékelés mellett és mégis az összes érzékelés
alapján létezik, s amelynek önálló elevensége / viszonylagos autonómiája / addig
tudattalan, amíg teljesen egybeesik a tárgy valóságos elevenségével. Ennélfogva az imágó
önálló voltát a tudat nem ismeri el, hanem tudattalanul belevetíti a tárgyba,
vagyis összekeveri a tárgy önállóságával. Ezzel a tárgy az alanyra nézve
egyenesen kényszerítő valóságjelleget ölt, tehát aránytalanul felértékelődik.
Ez a túlzott érték a projekción alapszik, illetve az imágónak a tárggyal való
priori azonosságán, aminek révén a külső tárgy belső is lesz. Ily módon
gyakorolhat a külső tárgy tudattalan úton egyenes közvetlen hatást az
alanyra amennyiben annak imágóazonossága által az egyik kezét bizonyos fokig
benne tartja az alany lelki forgatagában. Ezzel tehet szert a tárgy “mágikus” hatalomra az alany
felett. Erre találó illusztrációkat szolgáltatnak a primitívek, akik pl. gyermekeiket
vagy egyéb “lélektől áthatott” tárgyaikat úgy kezelik, mint a saját lelküket.
Semmit sem mernek ellenük tenni, mert attól félnek, hogy megsértik a gyermek,
vagy tárgylelket. Ezért a gyerekeket csak annyira nevelik, amennyire okvetlenül szükséges, amit
aztán hirtelen vált fel a gyakran kegyetlen pótlólagos nevelés / iniciáció /.
Az individuális differenciálódás iránya semmiképp sem tartható, ha külső
tényezők “mágikusan” belenyúlnak a szubjektív lelki működésbe. Ám ha
leváltják az imágókat, amelyek a tárgyaknak ama túlontúl nagy jelentőséget
kölcsönzik, akkor ezzel visszajuttatják az alanynak azt az elkallódott
energiát, amelyre sürgősen szüksége van a fejlődéséhez.
Az erkölcsi törvény és az Istenség eszméi kiirthatatlan tartalmai az
emberi léleknek.

A gyermekarchetípus lélektanához:
Szinte sohasem megformált mítoszokkal van dolgunk, hanem inkább mítoszalkatrészekkel,
amelyeket típusos természetük alapján “motívumoknak”, “ősképeknek”,
“típusoknak” vagy archetípusoknak lehet hívni.

58
Az egyénnél az archetípusok tudattalan folyamatok önkéntelen
manifesztációiként jelennek meg, amelyek létezése és értelme csak indirekt
módon hozzáférhető. A kezdetleges szellemi állapot főként abban különbözik a
civilizálttól, hogy a tudat sokkal kevésbé fejlett kiterjedés és intenzitás tekintetében. Nevezetesen
olyan funkciók, mint a gondolkozás, az akarat stb. még nem differenciáltak, hanem tudat
előttiek, ami például a gondolkodás esetében abban mutatkozik meg, hogy
nem tudatosan gondolnak valamit, hanem a gondolatok csak úgy
megjelennek.
A primitív nem állítja, hogy gondolkodik, hanem “valami gondolkodik
benne”. A gondolkodási aktus spontaneitása okilag nem a tudatában
gyökeredzik, hanem a tudatalattijában. Nem is képes tudatos akarati
erőfeszítésre, hanem előbb akarási hangulatba kell hoznia magát. Tudatát
nagyhatalmú tudattalan fenyegeti, ezért fél mágikus befolyásoktól, amelyek mindenkor
keresztezhetik szándékát, s ezért veszik körül ismeretlen hatalmak, amelyekhez valami módon
alkalmazkodnia kell. Tudatának krónikus homályállapotának következtében gyakran szinte
lehetetlen kibogozni, hogy valamit csak álmodott e, vagy a valóságban élte át. A tudattalannak és
archetípusainak önkinyilvánításai mindenütt átnyúlnak a tudatba, s az ősök
mitikus világa, a materiális természettel egyenrangú, ha ugyan nem annak
fölébe rendelt létet képvisel. Nem az általunk ismert világ beszél
tudattalanjából, hanem a psziché ismeretlen világa, amelyről tudjuk, hogy
csak részben képezi le empirikus világunkat, amelyet viszont másrészt
éppenséggel formál is pszichikus előfeltételének megfelelően.
Az archetípus nem holmi fizikai tényekből származik, hanem sokkal inkább
azt ecseteli, hogyan éli meg a lélek a fizikai tényt, miközben eme lélek
nemegyszer olyan állításokat képvisel, amelyek a valóságot arcul ütik.
A primitív szellemi állapot a mítoszokat nem kitalálja, hanem átéli. A mítoszok eredetileg a
tudat előtti lélek kinyilatkoztatásai, önkéntelen kijelentések a
tudattalan lelki törekvéséről, s nem egyebek, mint fizikai folyamatok
allegóriái.
Az efféle allegóriák valamely tudománytalan intellektus játékai volnának.
Csakhogy a mítoszok jelentősége vitális. Nemcsak szemléltetik a primitív
törzs lelki életét, de ők maguk ez a lelki élet, mely nyomban szétesik és
elsüllyed, mihelyt elveszti mitikus őseinek örökségét, akárcsak egy lelkét vesztett
ember.
Egy törzs mitológiája: annak eleven vallása, mely ha veszendőbe megy, az
mindig és mindenütt morális katasztrófa, a civilizált embernél is.
A vallás pedig eleven viszonyulás azokhoz a lelki folyamatokhoz, amelyek nem függnek a
tudattól, hanem azon túl a lelki háttér sötétjében zajlanak le.
A modern lélektan a tudattalan fantázia és álomtevékenység produktumait úgy kezeli, mint a
tudattalanban végbemenő folyamatok kiábrázolódását, vagy mint a tudattalan
psziché kijelentéseit önmagáról.
Személyes tudattalan: személyesen átélt vagy elfojtott dolgok.
Kollektív tudattalan: az archetípusokat tartalmazza, ezeket örökléssel kapjuk.
A tudattalan elemei a tudat csökkent intenzitású állapotában jelennek meg: álmokban,
delíriumokban, látomásokban, éber állapotban stb.
A tudatkoncentrációnak a tudattalan tartalmakat gátló hatása ilyen
állapotban megszűnik, minek révén ömleni kezd, mintegy felnyitott

59
oldalajtókon át, az előbb még tudattalan anyag a tudat terébe.
A tudat előtti állapotot a kora gyermekkorban is megfigyelhetjük, s éppen
eme kezdet álmai azok, amelyek nem ritkán fölöttébb érdekes, archetípikus
tartalmakat hoznak felszínre. E mag értelme soha nem volt tudatos és nem
is lesz. Rejtett értelme kezdettől fogva nemcsak abszolút igazságra és érvényre tart
igényt, de egyben mély tiszteletre, és vallásos áhítatra is.
Az archetípusok lelki élethatalmak, melyek megkívánják, hogy komolyan
vegyük őket, s a legkülönösebb módon tesznek is róla, hogy érvényre
juthassanak. Mindig oltalmat és üdvöt hoztak, megsértésük azonban
neurotikus, sőt pszichotikus zavarok okozója.
Az archetípusokat nem lehet letagadni vagy másképp ártalmatlanná tenni, így a kulturális
tudatdifferenciálódás minden újonnan kiküzdött magasabb szintje azzal a
feladattal szembesít, hogy új és ennek a színvonalnak megfelelő értelmezést
találjunk, mégpedig avégett, hogy a múlt bennünk még létező életét
összekapcsoljuk a jelenvaló élettel, amely fenyegető módon már-már
elszökött amattól.
A gyermekisten archetípusa rendkívül elterjedt, mely “kisebb a kicsinél s nagyobb a nagynál”. A
folklórban a gyermekmotívum törpe és tündér alakban rejtett természeti hatalmakat jelenít meg.
I. A gyermekarchetípus lélektana:
a. Az archetípus mint múltbeli állapot:
Hogy milyen elementáris jelentőségű az összeköttetés ezekkel a
gyökerekkel, azt a primitív szellem elfogultsága mutatja meg, bizonyos
“mágikus” tényezőkhöz való viszonyulásával, melyek nem egyebek mint
archetípusok.
A gyermekmotívum a kollektív lélek tudat előtti gyermekségaspektusát
reprezentálja. Aki erőszakosan felmondott eredeti jelemének valami
önkényes ambíciójának megfelelő persona /társadalmi maszk / kedvéért. Ezzel
elveszítette gyermekiségét, mesterségessé és gyökértelenné vált.
A vallási gyakorlásnak, vagyis a mitikus történés újra elbeszélésének és rituális ismétlésének meg
van az a célja, hogy a gyermekségi képet, s ami csak azzal összefügg, ismételten a tudat elé tárja,
mégpedig azzal a szándékkal, hogy az eredeti feltételhez fűződő kapcsolat
meg ne szakadjon.
b. Az archetípus funkciója:
A gyermekmotívum nemcsak a múltat, hanem a jelenvalót is képviseli,
mindmáig funkcionáló rendszer, melynek az a rendeltetése, hogy belső
értelemtől vezérelten kiegyenlítse, illetve korrigálja a tudat elkerülhetetlen
egyoldalúságait és extravaganciáit.
A tudat lényege: koncentrálás viszonylag kevés tartalomra, azokat a lehető
legteljesebb világossági fokra emelve.
A tudat szükséges következménye és előfeltétele, pillanatnyilag ugyancsak
tudatképes más tartalmak kizárása, ami a tudat tartalmát valamelyest elkerülhetetlenül
egyoldalúvá teszi. Minthogy pedig a civilizált ember tudatának az akarat dinamikájával hatékony
eszköz áll rendelkezésére szándékainak kivitelezésére, minél gyakorlottabb az akarata, annál
nagyobb az a veszély, hogy egyoldalúságba téved, s olyan dologba kalandozik el, amelyeknek se
törvényük, se gyökerük. Bár egyrészt az emberi szabadság lehetősége, másrészt
azonban végeláthatatlan ösztönellenességnek is forrása.

60
A primitív ember ennél fogva – ösztönösségből, mint az állat – neofóbiával és
hagyományhoz kötöttségével tűnik ki.
A mi ízlésünk szerint kínosan maradi, miközben mi a haladást magasztaljuk.
Progresszivitásunk azonban egyrészt rengeteg gyönyörű vágybeteljesedést
tesz ugyan lehetővé, másrészt viszont valami ugyanily gigantikus
prométheuszi vétkesség is felhalmozódik, amelynek az árát időnként
sorsszerű katasztrófákban kell megfizetnünk.
A differenciált tudatot szüntelen elgyökértelenedés fenyegeti, s ezért rászorul
arra, hogy a még meglévő gyermeki állapot kiegyenlítse.
Az akarat kikényszerítette haladás mindig görcs.
A maradiság közel van ugyan a természetességhez, ám szüntelen fenyegeti a kínos ébredés.
A lélektan alaptétele, hogy a tudatról lehasadt lélekrész csak látszólag válik
inaktívvá, valójában azonban a személyiség megszállottságához vezet, ami
annak célkitűzését a lehasadt lélekrész értelmében meghamisítja.
Ha tehát a kollektív lélekgyermeki állapotát teljesen kizárjuk, elfojtjuk, akkor a
tudattalan tartalom hatalmába keríti a tudatos célkitűzést, amivel gátolja
annak megvalósítását, azt meghamisítja, vagy egyenesen szétzúzza.
Életképes előrehaladás viszont csak a kettő együttműködése révén jön létre.
. Az archetípus jövő jellege:
A gyermekmotívum jövő jellege annak lényeges aspektusa. A gyermek
potenciálisjövő. Így hát a gyermekmotívum fellépése az egyén
pszichológiájában rendszerint eljövendő fejlődésnek előrevételezése, még ha
első pillanatra úgy látszik, hogy retrospektív alakulásról van szó.
A “gyermek” a személyiség eljövendő változását készíti elő. Az individuációs
folyamatban azt az alakot anticipálja / sejteti meg, későbbi dolgokra utal /,
amely majd a tudatos és tudattalan személyiség elemek szintéziséből alakul
ki. Ennek folytán ez az ellentéteket egyesítő szimbólum, közvetítő, üdv
hordozó, mely “egész-séget” hoz létre. Ezt a tudatosságon túli teljességet
nevezzük Selbst-nek / mélymagunk, személyiségközpont, “legerősebb önmagunk” /.
Az individuációs processzus célja mélymagunk szintézise.
d. A gyermekmotívum egysége és sokfélesége:
Ha pl. homunculusról, törpéről, fiúról stb. van szó, amelyek semmi egyéni
jellegzetességet nem mutatnak, akkor valószínűleg disszociáció áll fenn →
skizofrénia a személyiség széttöredezettsége.
Ha normális embernél jelenik meg sokaság, akkor ezt az szemlélteti, hogy a személyiség
szintézise még nem ment végbe.
Ha viszont a gyermekmotívum az egység formájában lép fel, akkor valami tudattalan s ezzel
egyelőre máris bekövetkezett személyiség szintézisről van szó, amely
gyakorlatilag semmivel sem jelent többet lehetőségnél.
. Gyermekisten és hősi gyermek:
A gyermek azután hol inkább gyermekisten–aspektusú, hol pedig az ifjú hős
vonásait viseli. Mindkét típus születése csodálatos, közösek gyermekkori
sorsuk első szakaszai is, az elhagyatottság és a veszedelmes üldöztetés. Az
Isten merő természetfölöttiség, a hős lénye emberi, ám a természetfölöttiségig
felfokozott.
A teljességhez közeledő individuáció potenciális elővételezését jelenti, mikor

61
a hős bevonja természetfölöttiségébe az emberi lényt, s imigyen ábrázolja az “isteni”,
vagyis a még nem humanizált tudattalan és az emberi tudat szintézisét.
Ennek folytán a “gyermek”-sorsokat úgy tekinthetjük, mint azoknak a pszichikus eseményeknek
bemutatását, amelyek az entelecheiánál vagy a “mélymag” kialakulása közben lejátszódnak.
A “jelentéktelenség”, kiszolgáltatottság, elhagyatottság, veszélyeztetettség stb. motívuma azt
igyekszik kimutatni, hogy milyen nyomorúságos a teljesség pszichikus
“megélhetése”, azaz milyen hallatlanul nehéz kiküzdeni ezt a legfőbb jót.
Ugyanígy jellemzi ez annak az életkésztetésnek tehetetlenségét és gyámoltalanságát, amely
mindenre, ami növekszik, azt a törvényt rója, hogy a lehető legteljesebb
mértékben töltse be azt, ami belőle kitelhet, miközben a külvilági befolyások
a legváltozatosabb formákban a legnagyobb akadályokat gördítik minden
individuáció útjába.
Különösképpen, ha sárkányok és kígyók fenyegetik a sajátosságot, láthatunk utalást arra a
veszélyre, hogy a megszerzett tudatot visszanyelheti tőlünk az ösztönlélek, a
tudattalan.
Az alacsonyabb rendű gerincesek kezdettől fogva kedvelt jelképei
voltak a kollektív pszichikus alépítménynek, / A magasabb szintű
gerincesek főként indulatokat jelképeznek. / melyek anatómiai
lokalizációja egybeesik a szubkortikális centrumokkal, a kisaggyal
és a gerincvelővel. Ezek a szervek képezik a kígyót. Ezért kígyó álmok
rendszerint akkor jönnek, ha a tudattalan valamerre letér az ösztönalapról.
A hős fő tette a sötétség szörnyének legyőzése: ez a tudat remélt és várt
győzelme a tudattalan fölött. A nap és fény a tudat szinonimái, az éj és a
sötét a tudattalanéi.

A mesebeli szellem fenomenológiájához:

a. A szellem fogalma:
• Az a princípium, amely az anyaggal ellentétes.
• Olyan anyagtalan szubsztancia vagy egzisztencia, amely a legmagasabb és univerzális fokán
az “Isten” nevet viseli.
• Inmateriális szubsztancia a pszichikus jelenségek, az élet hordozója. /szubsztancia: minden
létező legáltalánosabb és legbelsőbb lényege, amelynek oka önmagában
van és amely minden átalakulásnál megmarad. /
• Szellem – természet ellentét esetén a természetfölöttire vagy a
természetellenesre korlátozódik, ebben az esetben elvesztette a lélekhez
és élethez fűződő szubsztanciális kapcsolatát.
• A hilozoizmus a szellemet az anyag tulajdonságának tartja.
• Általánosan elterjedt nézet a szellemet magasabb, a lelket pedig alacsonyabb tevékenységi
elvként fogja fel.
• Néhány alkimistánál a szellem a szellem a testet és a lelket spiritus
vegetativus összekötő szalag.
• Vannak akiknél a szellem a racionális gondolkodás, illetve intellektus jelenségeinek
összegzésével azonos, ideértve az akaratot, emlékezetet, fantáziát,
alkotóerőt és eszmei motívumoktól függő törekvéseket is.
• A korszellem bizonyos kollektív természetű felfogások, ítéletalkotások és
cselekvések princípiumát, motívumát képviseli.

62
• Kísértet azaz egy halott lelke.
• A szellem eredeti széltermészetének megfelelően folyton a tevékeny
száguldó csupa mozgás, ugyanakkor az élettel telítő, indítást adó,
izgalomba hozó, feltüzelő, inspiráló lény is.
• A szellem modern kifejezéssel a dinamika, s ezért az anyag klasszikus ellentétét formázza,
mivel az statikus, renyhe és élettelen.
• A szellem és az anyag alighanem egy magában véve transzcendentális lét formái.
/ Erről még a szemelvényekben dr. Dienes meghatározása érdekes. /
b. A szellem álombeli önábrázolása:
A szellem pszichikus megjelenése minden további nélkül arra utal, hogy archetípikus
természetű, azaz szellemnek nevezett jelenség egy autonóm őskép
létezésén alapul, amely a tudatot megelőzve univerzálisan megvan az
emberi psziché adottságai között.
Az apakomplexus bizonyos fajtája úgyszólván “szellemi” jellegű. A férfiaknál
a pozitív apakomplexus nemritkán oda vezet, hogy valamelyest
tekintélyhitűek lesznek, s kimondottan hajlamosak alávetni magukat minden
szellemi tételnek és értéknek.
A szellem mindkét nemnél felléphet egy fiú vagy ifjú alakjában is. Lehet pozitív, s akkor a
“magasabb” személyiségmagunk, lehet azonban negatív is, akkor viszont az infantilis árnyékot
jelenti.
Az öreg bölcs alakja nemcsak álomban, de a meditáció vízióiban is oly
plasztikusan léphet elő, hogy valami guruszerepet vesz át.
Az álomban az öreg bölcs mint mágus, orvos, pap, tanító, professzor, nagypapa vagy valamely
tekintéllyel bíró személy jelenik meg.
A szellem archetípusa ember, gnóm, vagy állat alakban, esetenként olyan helyzetben lép fel,
amelyben igen elkelne a belátás, megértés, jó tanács, döntés, terv stb. ám ez saját
eszköztárból nem teremthető elő. Az archetípus ezt a szellemi szükség
állapotot kompenzálja a hézagot betöltő tartalmakkal.
Csöndes hang, s távolról cseng. Kétértelmű, kétséges és sötét, veszélyt és
merészséget jelent, bizonytalan ösvény, amelyben csak “az Istenért” lehet járni,
bizonyosság és szentesítés nélkül.
Aki ezen az úton jár, annak: árnyaltabb lesz az emberszemlélete,
miközben tisztultabbá válik saját meggyőződése, s mindezek
eredményeképpen hitelesebb személyiség lesz. Ilyen szintre viszont csak az
juthat, aki kész ismételten konfrontálódni legnehezebb ellenfelével: önmagával.

63
Carl Gustav Jung

AION

Az ÉN:
Az “ÉN”-en az az összetett tényező értendő, amelyre minden tudati tartalom
vonatkozik. Bizonyos mértékben ez alkotja a tudati mező középpontját és
mivel magába foglalja az empirikus személyiséget, az ÉN valamennyi személyes tudati
aktus alanya.
Az én a teljes tudati mezőn, másfelől tudattalan tartalmak teljességén
nyugszik:
1. Időlegesen szublimális 2. Tudattalan 3. Általában nem tudatképes
tartalmak
önkényesen felidézhető azon elemeket
tartalmazza, melyek
még sohasem hatoltak be a tudatba.
A személyiség mint a jelenségek összessége nem azonos az Énnel, azaz a
tudatos személyiséggel, ezért az ősszemélyiséget Mély-én-nek nevezzük. Az
Én a mélyénnek alárendelt része. A tudati mező hatósugarában mozoghat az
akarat szabadsága, melyet a környezet szükségszerűségei és a
mélyén korlátoz.
Ismert tény, hogy az Én nemcsak hogy semmire sem képes a mély-énnel szemben,
hanem adandó alkalommal a fejlődésben felfogott, tudattalan
személyiségrészt is asszimilálja és nagymértékben módosítja.
A tudati mező vonatkozási pontjaként az Én az alkalmazkodási
teljesítmények összességének alanya, amennyiben ezeket egyáltalán véghez viszi az
akarat.
Személyes tudattalan: az individuális személyintegráló alkotóelemeit tartalmazza, melyek akár
tudatosak is lehetnének.
Kollektív tudattalan: egyet jelent a psziché általánosan jelenlevő, önmagával
folyamatosan azonos feltételével vagy alapjával általában, személytelen
törvényszerűségeknek van alárendelve. Ez tartalmazza az archetípusokat, melyek
közül a két legnagyobb hatású az árnyék és az anima/animusz.

Az árnyék:
Az árnyék olyan erkölcsi kérdés, amely az Én-személyiség egészét provokálja, mert senki sem
valósíthatja meg az árnyékot jelentős erkölcsi eltökéltség ráfordítása nélkül.
Ez azt jelenti, hogy valójában meglevőnek ismerjük el a személyiség sötét oldalát.
Az árnyékot alkotó sötét karaktervonások, illetőleg fogyatékosságok
pontosabb vizsgálata azt mutatja, hogy ezek érzelmi természettel, illetve
bizonyos autonómiával rendelkeznek és ennek megfelelően obszedáló /
megszállásos / vagy inkább posszedáló / uralkodó / jellegűek. Az emóció
ugyanis nem tevékenység, hanem olyan történés, ami megesik valakivel.

64
Az affektusok rendszerint ott következnek be, ahol a legcsekélyebb az alkalmazkodás, és
egyúttal kifejezésre juttatják a csökkent alkalmazkodás okát, t.i. a személyiség
bizonyos fokú alacsonyabb rendűségét, bizonyos fokú alacsonyabb
színvonalát.
E mélyebb síkon az ember alig, vagy egyáltalán nem ellenőrzött érzelmeivel
többé kevésbé úgy viselkedik, mint egy primitív lény, aki nemcsak indulatai akarattalan
bábja, hanem aki ráadásul feltűnően képtelen az erkölcsi ítéletre is.
Amíg az árnyék belátással és némi jóakarattal valamelyest betagozódik a tudatos személyiségbe,
a tapasztalatok szerint mégis lehetnek olyan vonások, amelyek konokul ellenállnak az erkölcsi
ellenőrzésnek, és szinte befolyásolhatatlannak bizonyulnak.
Ezek az ellenállások rendszerint olyan projekciókhoz kapcsolódnak, amelyeket mint olyanokat
nem ismerünk fel és amelyek felismeréséhez a szokványos mértéket meghaladó erkölcsi
teljesítmény szükséges. Míg az árnyék sajátos vonásai mint
személyiségjellemzők minden megerőltetés nélkül megismerhetők, ezen a
ponton csődöt mond, mind a belátás, mind az akarat, mert az érzelem oka
másban rejlik.
A projíciáló nem tudatos szubjektum, hanem tudattalan. Így aztán a projekciókat sem nem
kitaláljuk, sem nem csináljuk. A projekciók eredményeként a szubjektum
elszigetelődik a környezetétől, amikor is az azzal való valódi kapcsolat
helyett csak egy illúzió létezik. A projekciók saját, bár ismeretlen képükre alakítják a
környezetet. Ezért végső soron autoerotikus vagy autista állapotot teremtenek,
amelyben olyan világról szőnek álmot, amelynek a valósága persze
elérhetetlen. Az ebből következő csökkentértékűség és a sterilitás még
kellemetlenebb érzését ismét projekcióval, a környezet rosszakaratával
magyarázzák, s ezzel az ördögi körrel az elszigetelődés csak nőttön nő. Minél
több projekció tolakszik a szubjektum és környezete közé, annál nehezebb lesz az
Énnek átlátnia illúzióin.
Ha a projekciók forrását nem az azonos nemű árnyék, hanem ellentétes
nemű anima / animusz archetípus alkotja akkor a probléma az ősmagban áll
fenn. Az archetípusok autonóm és tudattalan volta a magyarázat a projekciók
makacsságára.
Jóllehet az árnyék egyike a mitológia nem kevéssé ismert motívumainak, ám
miután legelsősorban a személyes tudattalant jeleníti meg és így tartalmát
tekintve, minden nehézség nélkül képes tudatosulásra, éppen abban
különbözik az animusztól és az animától, hogy átláthatóbb és könnyebben
megvalósítható, mivel az előbbiek távolabb állnak a tudattól és ezért
szokványos körülmények között ritkán, vagy sohasem látják be őket.
Az árnyékon, amennyiben személyes természetű át lehet látni. Az a lehetséges
határon belülvan, hogy viszonylag rossz természetét felismerjük, ezzel szemben egyaránt ritka és
megrázó tapasztalás, ha az abszolút rossz kerül a szemünk elé.

A Szüzügia: Anima és Animusz

Ha a projekciót dramatizáljuk, ahogy a tudattalan azt rendszeresen
megteszi, akkor a pszichológiai színpadon egy hátrafelé élő embert látunk,
aki gyermekkorát és az anyját keresi és elmenekül a gonosz rideg világtól,
amely sehogy se óhajtja megérteni őt.

65
Az arra való emlékezés, hogy a világ és a boldogság ajándékba is kapható – az anyától –
megbénítja mind kezdeményezőkészségét, mind kitartását.
A fiú tudattalanjában lévő projekcióalkotó tényező azonos az anyaképpel és
ezért tartják valódi anyának. A projekció csak akkor oldható fel, ha a fiú
belátja, hogy lelki tartományában ott van az anya képe és nem csak az övé,
hanem a lányé, a nővéré, a szeretőé, az égi istennőé és a któnikus Baubóé,
a mindenhol jelenlevő kortalan képmásé, és hogy minden anya és minden
szeretett lény e veszélyes tükröződés női hordozója és megvalósítója, ami a
legmélyebben hozzátartozik a férfi lényéhez. Ez a vigasz az élet
keserűségeivel szemben és egyúttal a nagy illúziókeltő ezen a világon,
éspedig nemcsak netán értelmes és hasznos dolgaiban, hanem annak
félelmetes paradoxonaiban és kétértelműségeiben is, ahol jó és rossz, siker
és kárhozat, remény és kétségbeesés egyensúlyozása folyik. E kép a lélek
úrnője az anima.
A projekcióalkotó tényező az anima, illetve az anima képviselte tudattalan.
Minden előfordulási formájában, az álmokban látomásokban és fantáziákban
megszemélyesítve jelenik meg és ezzel azt nyilvánítja ki, hogy gyökerében
rendelkezik minden, a női lényre jellemző tulajdonsággal. Nem a tudat
koholmánya, hanem a tudattalan akaratlan terméke, nem is valami pótfigura az anya
számára, de minden jel arra mutat, hogy azok a numinózus tulajdonságok,
amelyek oly befolyásossá és veszélyessé teszik az anyaimágót, a minden
hímnemű gyermekben ismételten testet öltő animának a kollektív
archetípusából erednek.
Animusz /értelem, szellem /: a nő férfiúi lényeggel kompenzálódik, ennélfogva
tudattalanja úgyszólván hímnemű. A projekció alkotó tényező mintája az
apa. Az anima megfelel az anyai érosznak az animusz pedig az apai logosznak.
A férfiaknál az érosz, a vonatkoztatási szerep rendszerint kevésbé fejlett
mint a logosz. A nő esetében viszont az érosz az igazi természetét mutatja ki, mialatt
logosza nemritkán csak kellemetlen epizód.
Mivel az animusz előszeretettel érvel, ezért makacs viták esetében szemmel
láthatóan működésbe lép. Persze lehet a férfiak érvelése is nagyon nőies,
akkor ugyanis, ha anima megszállottságuk van és ezáltal animájuk
animusszá válik. Emellett náluk leginkább személyes hiúságról és
érzékenységről van szó, a nőknél pedig az igazság vagy a méltányosság
vagy egyéb elvont “-ság”, “-ség” hatalmáról, mivel varrónő és a fodrász már
kielégítette hiuságukat.
Az “atya” / a hagyományos nézetek összessége / a női érvelésben komoly
szerephez jut. Az éroszuk lehet bármilyen kedves és készséges, de ha animuszuk
hajtja őket, nem rendülnek meg a föld semmilyen logikájától.
A férfi nem tudja, hogy a legdrámaibb helyzet is azonnal banálisan ér érdektelenül ér véget, ha
elhagyja a csatateret és átengedi a folytatást egy nőnek vagy a feleségnek.
Ez az üdvös eszme azonban ritkán vagy soha nem fordul elő, mert egyetlen
férfi sem játszhat akárcsak legkurtább ideig is az animusszal anélkül, hogy
animája rögtön romba ne dőlne.
Ha az animusz és anima találkozik, akkor az animusz kívánja hatalmának kardját, az anima pedig
kifröccsenti csalódásának és megcsalatottságának mérgét.

66
Mind pozitív / szeretet - szerelem /, mind negatív / vita - veszekedés / tekintetében az anima-
animusz vonatkozás állandóan “animózus”, azaz kollektív és emocionális. Az indulatok
lealacsonyítják a kapcsolat színvonalát és megközelítik az általános
ösztönbázist, amely már nem hordoz semmi egyénit önmagában. Nem ritka
ezért, hogy a kapcsolat emberi megszemélyesítőinek feje fölött jön létre,
akik nem tudják aztán, hogy mi is történt velük. Amíg férfi esetében az
animózus elködösítés főként szentimentális és neheztelő, a nőnél ez
nézetekben, félremagyarázásokban, vélekedésekben, rágalmazásokban és hibás
konstrukciókban nyilvánul meg, amelyek mindegyikének az a célirányos eredménye, hogy
elvágják két ember között a kapcsolatot.
Az animusznak is van pozitív oldala: az apa alakjában nemcsak valami
közkeletű elképzelés jut kifejezésre, hanem éppen úgy valami olyasmi is,
amit “szellem”-nek szokás nevezni, éspedig különösen általános filozófiai és
vallási elképzelések, illetve az a magatartás, ami az efféle meggyőződésből
következik.
Az animusz szintén közvetítő a tudat és a tudattalan között és a
tudattalan megszemélyesítője. Ahogy az anima beépülése folytán a
tudat erosszá, az animusz logosszá válik, és ahogy az utóbbi ezzel
vonatkozást és vonatkoztatást kölcsönöz a férfi tudatnak, úgy ad az előbbi a
női tudatnak meggondoltságot és a felismerés képességét.
Az animusz és anima hatása az énre lényegében ugyanaz. Nem könnyű őket
kiküszöbölni, mert rendkívül erősek és az én–személyiséget azonnal eltöltik
azzal a rendíthetetlen érzéssel, hogy nekik jogcímük és igazságuk van és
mert az ok proíciálta, azaz a tárgyat tekintve objektív viselkedés
szempontjából igencsak megalapozottnak tűnnek.
Az archetípus ad magyarázatot bizonyos szeszélyek és elképzelések nem vitatható és
megvitathatatlan, gyakran egészen irracionális létezésére. → Az archetípus erős,
szuggesztív hatást gyakorol. Megbűvöli és hipotetikusan lenyűgözi a tudatot.
Az énben nemritkán ott bujkál a morális vereség csendes érzete és akkor
annál elutasítóbban, dacosabban és önfejűbben viselkedik, amivel egy
ördögi körben csak növeli az alacsonyabbrendűségi érzést. → A férfiaknak
irracionális hangulataik vannak, a nőknek pedig ugyanilyen vélekedéseik.
Az animusz és anima az élet olyan védett területéhez tartoznak, amely a legmakacsabbul védi
sérthetetlenségét. Ezért nehezebb valaki számára az animusz anima projekciók tudatára ébredni,
mint az árnyék oldalát felismerni. Bár az utóbbi esetben le kell győzni bizonyos
morális ellenállást / hiúság, becsvágy, önhittség, neheztelés stb. /
Az animusz és anima alakjában a kollektív tudattalan autonómiája
fejeződik ki.
A tudattalan tartalmát személyesíti meg, amely a projekcióból visszahozva
integrálódik a tudatba. Ennyiben a két alak olyan funkciókat mutat fel,
amelyek a kollektív tudattalan tartalmát juttatják el a tudathoz. Ők azonban
mint olyan csak akkor jelennek meg vagy addig működnek, ameddig a tudat
és a tudattalan tendenciái nem válnak el túlságosan. Ha azonban feszültség jön létre, az odáig
ártalmatlan funkció megszemélyesedve szembeszáll a tudattal és körülbelül úgy viselkedik, mint
valamilyen szisztematikus személyiség hasadás, azaz töredék lélek.
Az ilyen viselkedés alapja és képessége abban rejlik, hogy bár bizonyára az animusz és anima
tartalmai integrálhatók, ők maguk azonban nem, mert olyan archetípusok,

67
amelyek nem ismerik a tudat határait és ezért sose válhat belőlük a
közvetlen tudatosság tárgya. Az animusz és anima hatásai mindenesetre
tudatosodhatnak, ők maguk azonban olyan tudaton túli tényezők,
amelyek függetlenek minden nézettől és szándéktól. Ezért tartják meg
autonómiájukat, annak ellenére, hogy tartalmuk integrálódik, s ezért kell
őket állandóan szem előtt tartani.
A lelki higéné egyik legfontosabb feladata, hogy bizonyos állandó figyelmet szenteljünk a
tudattalan tartalmak és folyamatok jelenségeinek, éspedig azért, mert a tudatot újra meg újra az a
veszély fenyegeti, hogy egyirányú sínen halad és önmagát zsákutcába juttatja.
Minél tudatosabb és bonyolultabb az ember, annál kevésbé képes az ösztönök követésére. A
bonyolult életkörülmények és a környezet befolyása olyan hangosak, hogy
túlharsogják a természet halk hangját. Ekkor lépnek azok helyére a
vélemények és a meggyőződések, az elméletek és a kollektív törekvések és
támogatják a tudat összes elhajlását.
Az archetípusoknak tudattalanságuk fokával nő a hatalmuk!!!

A MÉLY-ÉN:
A tudattalan minél több és minél jelentősebb tartalmakat asszimilál az énből,
ez utóbbi annál jobban közelíti a mély-ént, még akkor is, ha ez a közelítés csupán vég
nélküli lehet. → Én inflációja akkor eredményes, ha a felülbírálatnak
sikerül egyrészt elhelyezni az Én értelmi határait az általános
emberi mértékek szerint, másrészt pedig relatív autonómiát és a /
pszichikus természetű / valóságtartalmat sikerül adni a tudattalan
alakzatainak. Azaz a mély-énnek, az animának / animusznak / és az árnyéknak.
A felülbírálat pszichológiai feloldása hatástalan, illetve csak fokozza az Én értékcsökkenését.
Aki tagadja a projekcióalkotó faktort, az azonosul vele / ez veszedelmes /. Az ilyen infláció
életveszélyes is lehet. Világos jele ennek az a fellépő idegenkedés, amivel a
környezet reakcióit felfogjuk és figyelembe vesszük.
Pszichés katasztrófaként kell értékelni, ha az ÉN-t a MÉLY-ÉN asszimilálja.
Ha tehát az ÉN egy bizonyos időtartamra valamilyen tudattalan tényező / ott
a teljesség képe van, más a tér az idő / ellenőrzése alá kerül, akkor az
alkalmazkodásban zavar támad, és ezzel nyitva áll az ajtó minden
lehetséges rossz előtt. Igen fontos, hogy az ÉN-t lehorgonyozzuk a tudati
világban, és a lehető legkínosabb alkalmazkodással a tudatot
megszilárdítsuk. Erre szolgálnak erkölcsi oldalon az olyan erények, mint a
figyelmesség, a lelkiismeretesség, a türelem stb. és intellektuálisan is nagy
jelentősége van a tudattalan tünet együttes pontos tekintetbevételének és a
tárgyilagos önkritikának.
Mindent egybevetve nemcsak előnyösebb, hanem pszichológiailag
“helyesebb” is a természeti erőket, amelyek ösztönök képében bukkannak fel
bennünk, az “isteni akarat” megnyilvánulásaként értelmezni. Ily módon
ugyanis összhangba kerülünk az ősi élet pszichológiai habitusával, azaz
ebben az esetben akképpen működünk, ahogy az ember mindenhol és
minden időben működött.
A görög daimon és daimonion jelölés az emberhez kívülről közelítő olyan

68
meghatározó hatalmat jelöl, amilyen a gondviselés és a sors hatalma.
Emellett az ember számára fennáll az etikai döntés lehetősége is. De tudnia kel, hogy
amiről dönt, és tudnia, hogy mit cselekszik, ha engedelmes, akkor nemcsak
saját belátását követi és ha elutasítja, akkor nemcsak saját leleményét rombolja szét.
Minden a tudattalan léte szempontjából a legnagyobb jelentőségű dolog a
tudatban értékét tekintve az utolsó helyen áll és fordítva. Már az árnyék alakzata is
jelentéktelen sémák birodalmának része, nem beszélve az animuszról és az animáról, amelyek
látszólag általában csak, mint embertársainkra vonatkoztatott projekciók lépnek elő.
A mélyén végső soron elkerüli a személyes hatótávolságot, és ha
egyáltalán, akkor csakis mint vallási - mitológiai elem jelentkezik, és
jelképei a legmagasabb és a legalacsonyabb-rendű között ingadoznak.
Aki azonosul pszichés léte nappali felével, éjszakai álmait semmire sem fogja tartani, ámbár az
éjszaka épp oly hosszú, mint a nappal, és minden tudatos lét nyilvánvalóan a tudattalanra épül,
abban gyökeredzik, és éjszakánként abban is huny ki. Ami nappal kicsi az éjszaka nagy és
fordítva, és a nappali kicsi mellett mindig ott áll az éjszakai nagy.
E tudás minden integráció elengedhetetlen feltétele, azaz valamilyen tartalom csak akkor
integrálódhat ha kettős arca tudatossá válik, és ha nemcsak intellektuálisan
megragadható, hanem érzeti értékének megfelelően is tekintjük. → Aki
valamilyen intellektuális álláspontot magáévá tett, ellenséges módon szembeszáll
bizonyos körülmények között az anima alakjában fellépő érzés, s fordítva, az
intellektuális beállítottságú animus erőszakosan viselkedik az érzelmi
beállítottsággal szemben.
Aki tehát ezt a trükköt szeretné véghezvinni, s nemcsak intellektuálisan, de érzelmi alapon is,
annak jól - rosszul szembesülnie kell az animusszal és az animával, hogy egy
magasabb egységnek, az ellentétek konjunkciójának egyengessen utat. Ez
azonban a teljesség elengedhetetlen előfeltételére hívja fel a figyelmet.
A teljességet a pszichében önkéntelen illetve önálló életet élő
szimbólumok előzik meg. Ezek a Kvaternitás- és mandala-
szimbólumok. Jelentőségük az egység és a teljesség szimbólumai
gyanánt megfelelően igazolódott mind történetileg, mind a
gyakorlati pszichológia által.
A teljesség hasonlóan az animuszhoz és animához, egyfajta objektív
tényező, amely önállóan lép fel az alannyal szemben, és az árnyéknál
hierarchikusan magasabb helyzetnek megfelelően a teljesség is a szüzügiát
felülmúló pozíciót és értéket kíván.
Utóbbi igencsak lényeges résznek tűnik, lehet az is, hogy olyan, mint az
egész két fele, azaz a királyi fivér-nővér pár megjelenítése és egymásnak
feszülő ellentéte, amelyből az egész szimbólumaként az isteni gyermek származik
Egység és teljesség állnak az objektív értékskála legmagasabb
fokán, mert a jelképeiket már nem lehet megkülönböztetni Isten
képétől.
A tapasztalat azt mutatja, hogy az egyéni mandalák rendező szimbólumok, ezért
ezek a betegeknél főként pszichés dezorientálódás, illetve az
újraorientálódás idején jelentkeznek. → Mint bűvös kör ők idézik fel és űzik el
az ismeretlen, világtörvényt nem ismerő hatalmait, és egy olyan rendet
mintáznak vagy teremtenek, amely a káoszból kozmoszt csinál.

69
A tudat felé a mandalát pontszerű, homályos képződmény közvetíti, és
rendszerint hosszabb és alaposabb munkára és a sok projekció beépülésére
van szükség ahhoz, hogy a szimbólum kiteljesedését megközelítő
teljességgel beláthatóvá tegye. A bepillantás tisztán intellektuális úton nem
történhet meg, mivel az intellektus kétségbevonhatatlanul hasznos a maga
területén, ezen túlmenően azonban nagy csaló és szemfényvesztő, ti. ahol
értékek kezelésére tesz kísérletet.
Az érték-funkció, azaz érzet a tudati tájékozódás nélkülözhetetlen alkotóeleme, és ezért nem
hiányozhat a többé-kevésbé teljes pszichológiai ítéletből, mert különösen
hiányos lenne az a modell, amelyet a valóságos történésnek kell előállítania.
Az árnyék, a szüzügia, három pszichés tényező, róluk csak többé kevésbé
teljes tapasztalat útján szerezhetünk kiegészítő képet.
A metafizikai elképzeléseket egyetemlegesen meglevő pszichés eseményekre lehet
vonatkoztatni, melyek így visszanyerik eredeti értelmüket:
ν Árnyék: az egyetemes vonásokat viselő, a któnikus sötét világgal
ellentétet alkotó alak.
ν Szüzügia: az istenpárok pszichés modellje.
ν MÉLY-ÉN: minden magasabb teljesség és egységelképzelés ideája, ahogy ez kiváltképpen
illik valamennyi monoteista és monista rendszerhez.
Ezzel helyreállítjuk a “metafizikai” nézetekként meghatározott projíciált tartalmak és az
Én kapcsolatát.
Sajnos a metafizikai fogalmak megléte és hihetősége semmiképpen sem
jelenti tartalmuk vagy tárgyuk jelenlétét, ámbár a nézet és a valóság egybeesése
valamilyen különleges pszichés állapotot, afféle kegyelmi állapotot jelent, ami nem lehetetlen, de
a szubjektum nem képes önkényes felidézésére.

KRISZTUS A MÉLY-ÉN EGY JELKÉPE:

Krisztus szemlélteti a Mély-én archetípusát. Az isteni vagy mennyei
jellegteljességét jeleníti meg, azt az átszellemült embert, Istenfiát, aki bűn
nélkül való.
Az istenkép úgy nyilvánul meg bennünk, mint okosság, igazságosság, mértékletesség,
erény, bölcsesség és fegyelmezettség.
Krisztus jelenti a tökéletes istenképet, ezért hívják “király”- nak is. Az
Ő menyasszonya az emberi lélek, amely “valamilyen bensőséges rejtett
szellemi misztériumban áll összeköttetésben a Logosszal, ily módon ők
ketten hús és vér, megfelelve Krisztus és az egyház misztikus házasságának.
Ebből a jelképből lett a középkor folyamán az alkímiában az ellentétek,
azaz a kémiai mennyegző konjunkciója.
Az embernek első bűnbeesése által megtépázott istenképe
megreformálható. Azok a teljességképek, amelyeket a tudattalan idéz elő az
individuációs eljárás folyamata közben, az a priori meglevő archetípus / a
mandala / ilyen “megreformálását” ábrázolják.
A Mély-én / a teljesség / spontán jelképeit gyakorlatilag nem lehet megkülönböztetni az
istenképtől. A “megújítás”-on / változzatok át! / ellenére sem tényleges
változás, hanem csak az őseredeti állapot helyreállítása, az apokatasztázis
értendő, ez pontosan összecseng a teljesség folyamatosan jelenlevő

70
archetípusának empirikus pszichológiai tényével, amely ugyan könnyen
eltűnhet a tudat látómezejéből, illetve lényegében sosem észlelhető
mindaddig, amíg valamely átváltozása által megvilágosodott tudat újra fel
nem ismeri őt Krisztus alakjában.
Ezzel a “visszaemlékezéssel” áll helyre az istenképpel való őseredeti
állapot. Ez jelenti az eltérő és egymással ellentétes irányba ható
ösztöntörekvések nyomán létrejött személyiséghasadás áthidalását, az
integrációt. Ez csak ott nem következik be, ahol az ember ösztöntermészetét
illetően még törvényesen állat módjára tudattalan.
Az egyház tanítása szerint a rossz voltaképpen csak a “tökéletesség hiánya” → “Minden jó
az Istentől származik, minden rossz az embertől.”
A gnosztikusok szerint Krisztus “levágta magáról az árnyékát”. Ha ezt elfogadjuk, akkor
az Antikrisztus alakjában könnyen felismerjük a levágott ellenpárt.
Ha Krisztus hagyományos alakjában felismerjük a Mély-én pszichikus jelenségével való
párhuzamot, akkor az Antikrisztus megfelel a Mély-én árnyékának, az emberi totalitás sötét
oldalának.
Amennyire a tapasztalat mutatja, a fény és az árnyék, olyan egyenletesen van elosztva az
emberi természetben, hogy a pszichés jelenség legalábbis inkább tompított fényben jelenik meg.
Mint ahogy azt a belső ellentétekből összeállt archetipikus négyesség
megmutatja, nem tekinthet el a világos alakhoz tartozó árnyék felett, mert e
nélkül nincs a teljességnek teste és elveszíti emberszerűségét.
A keresztény szemléletben ezzel szemben az archetípus olyannyira reménytelenül két
összeférhetetlen részre hasadt szét, hogy ez a végén a metafizikai dualizmushoz vezet, ti. a
mennyei birodalom végérvényesen leválik a kárhozat tűzben égő
világától.
Az antikrisztusi jelenség alkalmasint nem jelent mást, mint az ördögnek Isten
inkarnációjától kikényszeríttet elkülönülését, aki a tulajdonképpeni alakját Krisztus és ezzel Isten
ellenfeleként voltaképpen csak a kereszténység hajnalán nyeri el, minthogy Jób
könyvében ő még csak az egyik istenfi és Jahve bizalmasa volt.
Krisztus olyannyira egyoldalúan tökéletes, hogy az egyensúly helyreállítása végett
kikövetel magának valamilyen pszichés kiegészítőt. → Az Antikrisztus eljövetele nem
csak profetikus jövendölés, de könyörtelen pszichológiai törvény.
A valóságban a Krisztus-kép minden magasabbrendű differenciálódása
a tudattalan kiegészítő megfelelő erősödését hordozza magával, miáltal
növekszik a feszültség a Fent és a Lent között.
A reneszánsz újjászületést jelent, és az ókori szellemiség újraélesztését
értették rajta. Ma már tudjuk, hogy ez a lényeget illetően afféle állarc volt,
és hogy nem az ókori szellem született újjá, hanem sokkal inkább a
középkori keresztény, amely furcsa pogány elképzelések közepette
formálódott, miközben az égi célt földire cserélte, és mindennek nyomán a vertikális “gótikus”
stílusból átment a világ és a természet horizontális felfedezésébe.
A francia felvilágosodás már anti-keresztény folyamat.
Krisztus az Ég királya, a Sátán az e világ királya. Az utóbbi is a Mély-ént
szemlélteti, de ennek sötét oldalából áll. Mind a ketten olyan keresztény
szimbólumok, amelyek ugyanazt jelentik, mint a két lator közé feszített
megváltó képe. Ez a nagy jelkép azt akarja elárulni, hogy a tudat további
fejlődése és differenciálódása belekeveredik az ellentmondás mindig

71
fenyegető felismerésébe, és nem jelent kevesebbet, mint az Én keresztre
feszítését, azaz ennek kínnal teli lebegését két összeférhetetlen ellentét között.
Emellett nem lehet szó az Én teljes megszüntetéséről, mert különben
megsemmisülne vele a tudat fókusza, aminek következménye a teljes
öntudatlanság lenne. Az Én relatív megszüntetése a kötelességek
megoldhatatlan összeütközése esetében csak a legfőbb és a legvégső
döntésekre vonatkozik, azaz másképpen: ilyenkor van egy szenvedő
szemlélő, aki nem dönt, hanem aláveti magát a döntésnek – kényrekedve.
A keresztények számára se az Isten, se Krisztus nem lehet paradoxon,
egyértelműnek kell lenniük és ez a mai napig érvényes. A spekuláló értelem
már a régieket arra csábította, hogy megpróbálják Istent filozófiailag
meghatározni, amikor is szinte arra kötelezték őt, hogy a Legfőbb Jó legyen.
Isten mindenható és szabad.
Az ókeresztény írók minden jó okának Istent, minden rossz okának az embert tartották,
mert tagadták a gonosz önálló létezését. A gonosz szerintük a jó hiánya a lélek meghasonulása.
Az ördög már az ember előtt létezett. Ha az ördög szabad akaratából
szakadt le az Istenről, azt bizonyítja, hogy a rossz már az ember előtt a
világon volt, és ennélfogva ez utóbbi nem lehet egyedüli okozója, és hogy másfelől az
ördögnek is “megcsonkított volt a lelke, amiért egy hasonlóan valóságos ok
tehető felelőssé.”
Aranyszájú Szent János / 344-407 /: “A rossz nem más, mint eltérés a jótól, tehát a jóval
egybevetve a gonosz másodlagos.”
Dionysius, Augustinus, Aquinói Szent Tamás: a rossznak önmagában nincs
szubsztanciája, illetve egzisztenciája, mivel csupán az egyedül szubsztanciával bíró csökkentett
jó. A rossz, a dolgok rossz használata, helytelen akarati döntés. / rossz hajlam általi káprázat
stb. /
A pszichológia nem tudja, hogy önmagában mi a jó és mi a
rossz, csak úgy ismeri őket, mint relációk fölötti ítéleteket: jó az,
ami egy bizonyos álláspontból alkalmasnak - elfogadhatónak vagy
értékesnek tűnik, a rossz pedig az ennek megfelelő ellentéte.
Ha az amit mi jónak mondunk “valóságos” számunkra, akkor létezik számunkra
“valóságos” rossz is és gonosz is.
Az emberi természet végtelen gonoszságra képes, és a rossz cselekedetek éppolyan
valóságosak, mint a jók, ezért jócskán túllépnek az emberi tapasztalat birodalmán, azaz a lélek
önkéntelenül kimondja a megkülönböztető ítéletet.
Csak a tudattalan nem ismer jót és rosszat. A pszichológia nem tudja, hogy a jónak vagy a
rossznak van nagyobb súlya a világon. Azt, pedig hogy mi is az egyetlen jó,
senki se tudja valamikor is megmondani. Semmiféle, a morális ítélet
viszonylagosságát és esedékességét illető belátás nem segíthet itt rajtunk és
mindazok, amiket jón és rosszon túlinak vélünk, rendszerint az emberiség olyan
leggonoszabb kínzó szellemei, akik önnön lázuk kínjában félelemben
vergődnek.
A szinkrétista zsidóság gnosztikus köreinek nézete: az Istennek két fia
van, az idősebb a Sátán és a fiatalabb Krisztus. A kereszténységen belül ez
egészen a Bogumilokig és a Katarokig jutott, a zsidóságnál vallási
spekulációkban folytatódott és a kabbalista szefirot fa két oldalán találta meg
maradandó voltát, a chesszedben / szeretet / és a dinben / igazságosság /.

72
 Azt is előadja a zsidó hagyomány, hogy Isten önmagához imádkozik:
“Legyen meg az akaratom, hogy győzedelmeskedjen a könyörületem és az
irgalmam eltakarja a többi tulajdonságomat.”
A pszichológia tudja, hogy az egyenértékű ellentétek a megismerési
aktus megkerülhetetlen belső feltételei, nélkülük lehetetlen lenne a
megkülönböztetés. De az épp nem valószínű, hogy valami, ami annyira
össze lenne kapcsolva a megismerés aktusával, mindjárt a tárgy tulajdonsága is
lenne. Sokkal inkább azt gondoljuk, hogy elsősorban a tudatunk nevezi el,
értékeli a dolgok közötti különbségeket és talán még elő is idézi ott,
ahol még csak észre sem vehető valami különbség.
A keresztény szemléletben Krisztus kétségkívül a Mély-én megtestesülése.
A pszichológiai Mély-én olyan transzcendens fogalom, amely kifejezi a tudatos és a
tudattalan tartalmak summáját, ezért csak valamely antinómia alakjában írható le, azaz az
attribútumoknak ki kell egészülniük az ellentéteik által, hogy helyesen jellemezzék a
transzcendentális tényhelyzetet.
Ez legegyszerűbben az ellentét-kvaternitás formájában oldható fel:
Egyszeri

Egyedüli Általános

Örök
E formula nem csak a pszichológiai Mély-ént fejezi ki, hanem Krisztus dogmatikus
alakját is. A Mély-én individualitásként egyszeri és egyedüli, archetipikus jelképként viszont
istenkép, tehát általános és örök. Ha a teológia éppenséggel jónak és
szelleminek határozza meg Krisztust, akkor a másik oldalon a “rossz” és
“któnikus” vagy “természetes” keletkezik, ami éppen az Antikrisztust jeleníti
meg. Ebből egy olyan ellentét kvaternitás jelenik meg, amely a pszichológia síkján
azáltal egyesül, hogy a Mély-én nem számít éppenséggel se “jó”-nak, se “szellemi”-nek, s így
árnyéka is sokkal kevésbé lesz fekete. Ezentúl már nem kell elkülöníteni a “jó” és a “szellemi”
ellentétét.
Jó

Szellemi Anyagi v. któnikus

Rossz
A pszichológiai Mély-ént ez a kvaternitás jellemzi, mert totalitás
gyanánt per definition bele kell érteni a világos és a sötét oldalakat, ahogy a
Mély-én is magába foglalja a férfiast és a nőiest, ezért is jelképezik, a
házasság-kvaternióval. Ez okból az individuáció mysterium coniunctionis, amikor is úgy
tapasztaljuk meg a Mély-ént, mint az ellentétes felek mennyegzői
egyesülését, és ez, mint összetett teljesség pedig spontán módon
megnyilatkozó mandalában jelenül meg.
Baszilidész II. sz. Hippolytus híradása szerint: a “nem jelenlevő Isten
hármas fiúságot alkotott: az első fiú a legfinomabb minőségű, fent maradt az
Atyánál, a második kissé lejjebb ereszkedik, mivelhogy durvább a minősége,

73
de kap szárnyakat. A harmadik fiú pedig, mert a természetének szüksége volt a
megtisztulásra / apokhatarszisz / a legmélyebbre kerül, a “formátlanságba”. E “fiúság” tehát
nyilvánvalóan a tisztátalanság miatt a legdurvább és legnehezebb. A nem
jelenlevő Isten e három emanációjában vagy kinyilatkoztatásában könnyen
felismerjük a szellem - lélek - test hármasságát / pneumatikon - pszükhikon -
szarhikon /
A szellem és a lélek, mint az éter és a sas, a fény régiójában vagy
közelében időznek, mialatt a test mint nehéz, sötét és tisztátalan valami,
meg van fosztva a fénytől, de azért mégis a harmadik fiúság isteni csíráját
hordozza magában, persze tudattalan alaktalanságban. E csírát Jézus
mintegy felébreszti, megtisztítja és képessé teszi a felemelkedésre / anadromé /, éspedig azon
körülmény folytán, hogy Jézusban is differenciálódtak az ellentétek a szenvedés / mégpedig a
“keresztre feszítés”, azaz a négy részre való felosztás / által. Jézus tehát a harmadik fiúság
feltámadására szolgáló mintakép, aki a sötétségben várakozó emberiséget jeleníti meg. /
bensőséges szellemi ember /.
Ő az aki teljesen megfelel a háromságnak is, amikor is Jézus, Mária fia,
a testet öltött embert jeleníti meg, az ő közvetlen előfoka azonban a második
Krisztus, a hebdomák legfelsőbb arkhónjának a fia, és az ő első
prefigurációja végül a Krisztus, mint az ogdoák legfelsőbb arkhónjának, ti. a
demiurgosz Jahvénak a fia.

74
 Jung:

Gondolatok a szenvedésről és gyógyításról

• Csak akkor van esélyünk rá, hogy kikapaszkodjunk a veremből, ha

beleestünk.
• A szenvedést mint a valóságos és természetes tapasztalatot tabuként kezelik - akárcsak a
halált.
• Minden betegségnek téves vagy még nem helyes életfelfogás az oka, és minden válság egy
esély magvát tartalmazza.
• A lelki élet ébredését problémák, szenvedések kísérik.
• Fény és árnyék kiegészítik egymást / Lao - ce / és így vagyunk az örömmel és a szenvedéssel
is.
• De hát mi is tulajdonképpen a psziché?
Egy materialista elmélet szerint közönséges epifenomén / másodlagos
fontosságú kísérő jelenség /, organikus agyi folyamatok mellékterméke. E szerint
minden lelki zavarnak kell szervi vagy fizikai okának lennie, amely csupán
jelenlegi diagnosztikai eszközeink tökéletlensége folytán nem deríthető ki.
• A neurózis kezelésében az a feladatunk, hogy megközelítőleg
helyreállítsuk a “tudatos” és a “tudattalan” összhangját.
• A lélek és a test nyilván egy ellentétpár és mint ilyen kifejeződése egy
lénynek, amelynek a természete nem ismerhető meg sem az anyagi
jelenségből sem pedig a közvetlen érzékelésből.
• A neurózisok félreismerhetetlen jellemzője az, hogy lelki okok idézik elő
őket, és kizárólag lelki eszközökkel gyógyíthatók.
• Ma annyit tudunk, hogy a lélekben vannak szellemi okok által előidézett változási
folyamatok...→ Csak azt tudjuk, hogy a neurózisok nagy részének oka e folyamatok
valamilyen zavara.
• Alapjában véve semmi újat ismeretlent nem fedeztünk fel az elmebetegben, inkább a magunk
tulajdon lényének rejtett altalaját.
• Freud munkái kimutatták, hogy a funkcionális neurózisok kauzális tekintetben tudattalan
tartalmakon alapulnak, amelyek jellegéből megérthetjük, hogyan keletkezett a
betegség
• A szenvedés alapja a lelki tétlenség, a lelki meddőség.
• A neurózisban az alkalmazkodási folyamat zavart, illetve a neurózis maga
egy megzavart vagy leromlott alkalmazkodási folyamat amelynek két fő
formája van:
1. A külső körülményekhez való alkalmazkodás zavart:
A. A külső körülményekhez való alkalmazkodást megzavarja az, hogy a
szubjektum teljesen csak a külvilághoz próbál alkalmazkodni, teljesen elhanyagolva a
belvilágot, ami lényegesen megzavarja az alkalmazkodási aktus egyensúlyban
tartását.
B. vagy a zavar oka a belső körülményekhez való túlzott alkalmazkodás.

75
 2. A belső körülményekhez való alkalmazkodás zavart:
A. A külvilághoz való kizárólagos alkalmazkodás vagy
B. azáltal, hogy a szubjektum elhanyagolja a külvilágot a belső világhoz
való alkalmazkodás kedvéért.
• A neurotikus nem azért beteg, mert elvesztette régi hitét, hanem mert még nem találta meg
legjobb igyekezetének új formáját.
• Ha az ember meghasonlott önmagával, és nem tudja ezt, akkor illúziói vannak, ha azonban
tudja – eljutott az individuáció fokára. Schopenauer szerint a humor az ember egyetlen isteni
tulajdonsága.
• A neurózisban valójában a még fejletlen személyiség egy darabja, a lélek
értelmes darabja rejlik, amely nélkül az ember reményvesztettségre,
keserűségre és egyéb életellenes hangulatokra van kárhoztatva.
• Ránk, emberekre nagyon jellemző, hogy amíg a dolgok függőben vannak,
és van még esélyünk rá, hogy tovább és egyre tovább húzzuk, mindig
reménykedünk, hogy a legközelebbi utcasarok mögött megtaláljuk a jót,
és ezért sohasem ragaszkodunk hozzá, hogy ott legyünk boldogok, ahol
éppen vagyunk. De mihelyt megállapodunk, és azt hisszük, hogy most
aztán biztos a siker, ott állunk egy téglafal előtt. Nem fordul felénk a
szerencse, sőt meglehetős feszültséget okozva várat magára. És ilyenkor
sajnálkozva gondolunk vissza az elmúlt időkre, amikor még elszökhettünk
és valahol a láthatáron lebegő felhők között eltűnhettünk. Így ígértünk
magunknak mindig újabb országokat, újabb esélyeket, csodálatos dolgokat és
kergetjük egyre tovább az álmokat és közben provizórikus életet élünk.
• Mivel a neurózis az emberi tudat fragmentális, töredékes állapotából keletkezik, csak úgy
gyógyítható, ha helyreállítjuk az ember megközelítő teljességét.
• A neurózis az önszabályozó pszichikai rendszer kísérlete az egyensúly helyreállítására,
ugyanúgy, mint az álom – csak épp erőteljesebb és drasztikusabb.
• Miként a testnek szüksége van táplálékra, és nem is akármilyenre, hanem a csakis neki
megfelelőre, akként szüksége van a pszichének is léte értelmére.
• Halála az a léleknek, ha tudattalanná válik. Emberek meghalnak,
mielőtt beáll a test halála, mert a lélekben a halál fészkel.
Lárvaszerű piócák ők, akik kísértetként járnak - kelnek, holtak, de még
mindig szívják a vért. Ez egy neme a halálnak ...
Eltávolodhat az ember a problémáitól, csak annyi kell, hogy elég sokáig ne
vegyen tudomást róluk. Elfuthat előlük, de ez a lélek halála...
• Nem lehet olyan rendszert vagy igazságot kitalálni, amely azt tudná adni, amire a betegnek
szüksége van, nevezetesen HITET, REMÉNYT, SZERETET, és tudást.
Az emberi törekvésnek e négy nagyszerű vívmánya voltaképpen afféle
kegyelmi ajándék, amelyet sem tanítani, sem tanulni, sem adni, sem
elvenni, sem elveszíteni sem kiérdemelni nem
lehet, mert emberi önkénytől, független, irracionális feltételhez,
nevezetesen az élményhez kötött. Élményeket azonban nem lehet “csinálni”. Az
élmények megtörténnek, de nem abszolút, hanem szerencsére relatív módon. Közeledhetünk
hozzájuk. Ennyire futja emberi erőnkből ..., és emellett az élményhez vezető út
egyáltalán nem valami műfogás, hanem inkább merész vállalkozás, amely az
egész személyiség teljes bevetését igényli.

76
• Azt sem mondhatjuk, hogy a szenvedés egyenlő az öröm hiányával, mivel
az utóbbi legfeljebb unalmat jelent, ami egyáltalán nem pozitív szenvedés.
• A lélek szenvedéséből fakad minden szellemi alkotás és a szellemi
embernek mindenféle progressziója.
• Gyógyítani annyi, mint egésszé tenni.
• Schopenhauer német filozófus azt mondja, hogy a boldogság csupán a szenvedés vége. /
negatív megfogalmazásban /
• A boldogság és a szenvedés az élet számára elengedhetetlen ellentétpár.
• Csak az válik személyiséggé, aki tudatosan képes engedelmeskedni a
benne megfogalmazódó belső parancs erejének, akit viszont legyűr ez a
hatalom, az az események vak folyásának rabja lesz és megsemmisül.
• Az ember beteg, de a betegség a természet kísérlete arra, hogy meggyógyítsa.
• A primitív emberek lelkei a személyes tudattalan autonóm komplexusainak, a szellemek
viszont a kollektív tudattalan komplexusainak felelnek meg.
• Senki sem válik tudatossá szenvedés nélkül.
• Csak annak van gyógyító ereje, ami a beteg számára valóságos.
• A neurózisokat főleg lelkiismereti konfliktusok idézik elő, meg súlyos
morális problémák, amelyek megválaszolását a gyógyító folyamattól
várják.
• Nem a neurózist gyógyítjuk, hanem a neurózis gyógyít bennünket.
• Lelki fejlődésünk csak úgy lehetséges, hogy elfogadjuk magunkat
úgy, ahogy vagyunk és megpróbáljuk komolyan élni a ránk bízott életet.
• Az emberi psziché borzasztóan kétélű dolog. Minden egyes esetben fel kell
tennünk a kérdést, hogy beállítódással, vagy úgynevezett habitussal, vagy
talán pusztán kompenzációval van-e dolgunk.
• Az emberi élet nagy döntései rendszerint inkább az ösztönöknek és egyéb
titokzatos, tudattalan tényezőknek van alávetve, mint tudatos önkénynek
és jóakaratú okosságnak.
• Konfliktusokat ügyes furfangok vagy intelligens hazugságok sohasem oldanak meg, hogy
megoldódjanak, el kell viselni őket. Úgyszólván fel kell izzítani őket, amíg a
feszültség elviselhetetlenné válik, azután az ellenpárok lassan egybeolvadnak. Egyfajta
alkimista eljárás ez, nem pedig racionális választás vagy döntés. A szenvedés elengedhetetlen.
Minden valóságos megoldást csakis intenzív szenvedés révén találunk meg. A szenvedés
mutatja meg, milyen mértékben vagyunk elviselhetetlenek magunk számára.
Egyezz ki ellenségeddel a külsővel és a belsővel.
• Azt hiszem a szenvedés az emberi élet lényeges alkotórésze, amely nélkül teljesen
cselekvésképtelenek lennénk. Mindig megpróbálunk kitérni a szenvedés elől. Ezer
meg ezer módon kísérletezünk, de teljesen sohasem sikerül. Ezért jutottam arra a
következtetésre, hogy mindenképpen keresnünk kellene legalább egy olyan utat,
amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy elviseljék az
elkerülhetetlen szenvedést, minden egyes emberi lény osztályrészét. Aki
legalább annyit elért, hogy el tudja viselni a szenvedést, már csaknem emberfeletti feladatot
teljesített. Ez bizonyos fokig örömmel vagy elégedettséggel töltheti el. Ha ezt ön
boldogságnak nevezné, nem volna sok kifogásom ellene.
• Az orvosnak, akárcsak a nevelőnek, mindig szem előtt kell tartania azt a
lehetőséget, hogy téved, becsapódik, s hogy nem csupán a páciense

77
 csaphatja be, hanem elsősorban ő saját magát. Leküzdhetetlenül nagy az
ember hajlama arra, hogy illúziókban éljen és – jó vagy rossz értelemben –
önmagáról alkotott fikciókban higgyen. A neurotikus olyan ember, aki áldozatul esik az
illúzióinak.
• A lélekgyógyászatnak nemcsak van módszere: ő maga a módszer.
Művészet az egész embert igényli.
• A pszichoterápia tárgya nem a neurózis fikciója, hanem egy ember megzavart teljessége.
• A lelkiismeretes orvosnak / tanárnak / képesnek kell lennie arra, hogy kételkedjen minden
tudományában, máskülönben a séma rabja lesz.
• Minden redukció, a kulturális fejlődés szilárdan kijelölt pályájáról való
minden letérés legfeljebb korcs állattá változtatja az embert, nem pedig
úgynevezett természeti emberré.
• Néha valóban szembesülünk azzal a kérdéssel, megtehetjük-e, hogy megmentsünk valakit a
sorstól, amelyet későbbi fejlődése érdekében vállalnia kell.
• Bűneink, tévedéseink és hibáink szükségesek számunkra, hiszen épp ők a
fejlődés legértékesebb ösztönzői.
• Életük delén, azaz 35 éven felül túli pácienseim közt egyetlen egy
sincs, akinek végső problémája ne a vallásos lelkiség volna. Végső
soron mindegyik abba betegszik bele, hogy elvesztette azt, amit eleven
vallások mindenkor megadta híveiknek, s egyikük sem gyógyult meg igazán, aki nem nyerte
vissza vallásos lelkületét, aminek természetesen semmi köze felekezethez vagy egyházi
hovatartozáshoz.
• Osztom azt a meggyőződést is, hogy az igazi vallásosság a legjobb
gyógyszer minden lelki szenvedésre.
• A lélek “épsége”, az “istenek kiengesztelése”.
• A vallás a lélek el- és felismerése, és egyszersmind a lélek lényegének megnyilatkozása és
megnyilvánulása. → A nagy összefüggés elvesztése a legfőbb neurotizáló
tényező.
• Az ésszerűen rendezett világ mögött bosszúszomjasan vár az ész által
megerőszakolt természet arra a pillanatra, amikor az elválasztó-fal ledől,
hogy pusztító erővel behatoljon a tudatos létbe. Az ember a legősibb és
legprimitívebb idők óta tudatában van ennek a veszélynek, a lélek
veszélyének, és ezért mágikus és vallásos szokásokat alakított ki, hogy védekezzen a
fenyegetéssel szemben és gyógyítsa a közben bekövetkezett lelki
sérüléseket.
A szenvedő emberen sohasem segít az, amit ő maga kieszel, hanem
csakis az emberfölötti, kinyilatkoztatott igazság, amely megszabadítja a
szenvedő állapottól.
• Mint ismeretes, a meg nem értett szenvedést nehéz elviselni, és viszont gyakran csodálkozva
látjuk, hogy mi mindent kibír egy ember, ha a miért?-et és a mivégé?-t érti. Az eszközöket
ehhez vallási vagy filozófiai természetű, magasrendű világnézeti alapelvek
nyújtják neki.
• A vallásos filozófiai beállítódás nem ugyanazt jelenti, mint a dogmában való hit. A dogma
múlékony intellektuális megfogalmazás, és csupán idő és körülmények
által meghatározott eredménye a vallásos-filozófiai beállítódásnak. A beállítódás maga
kulturális vívmány és biológiai tekintetben rendkívül fontos funkció: ez teremti meg ugyanis
azokat az indítékokat, amelyek arra késztetik az embert, hogy saját érdekein túllépve is

78
alkosson, és ha szükséges, feláldozza magát az emberi nem céljaiért.

79
C. G. Jung

Emlékek, álmok, gondolatok.

• Életem a tudattalan önmegvalósításának története.

• Mint minden teremtmény, én is a végtelen Istenségről szakadtam le, de
nem állíthatom magam szembe sem valamilyen állattal, sem növénnyel
vagy egy kővel.
• Az élet bonyodalmai – hacsak nem találni rájuk belülről választ és megoldást – végső
soron nem sokat jelentenek.
• Mindig olyannak éreztem az életet, mint egy növényt, amely a
gyökértörzséből él. Tulajdonképpeni élete láthatatlan, a rizóma mélyén rejlik. Mindaz,
ami a talaj fölött van, csak egy nyáron át tart.
• megismerés kritikája - tapasztalás - a hit fő bűbe, hogy megelőzi a
tapasztalást
• Hosszabbodnak az árnyékok.
• Mindenekelőtt az a döntő, hogy meg tudjuk különböztetni egymástól a
tudatot és a tudattalan tartalmakat. Utóbbiakat úgyszólván izolálni kell, ez
pedig úgy megy a legkönnyebben, ha megszemélyesítjük őket, majd a tudat felől
kapcsolatot létesítünk velük. Csakis így foszthatjuk meg őket attól a
hatalomtól, amellyel különben fölébe kerekednek a tudatnak.
Amit az Anima mond, abban gyakran ellenállhatatlan erő és mélységes
ravaszság lakozik. Az animának a tudattalan szócsövének kétértelműsége
mindenestől tönkretehet egy férfit. Végső soron mindig a tudat a
mértékadó, mert megérti a tudattalan megnyilvánulásait és állást foglal
velük szemben.

Az anima pozitív aspektusa: ő továbbítja a tudattalan képeit a

tudatnak.
Módszer: ha valami nyugtalanít, zavaró érzésem van,
megkérdezem az animát:
“Most mi bajod? Mit látsz? Tudni akarom!” Erre az felidéz egy
képet, ezt elemzem az animával → a feszültség megszűnik.
• Ahhoz, hogy a tudattalan előfeltételeinek zsarnokságától
megszabaduljunk, szükség van mind az intellektuális, mind az etikai
kötelezettség teljesítésére.
• A tudattalan képei révén súlyos felelősség hárul az emberre. Meg nem
értésük, csakúgy mint az etikai kötelezettség hiánya, megfosztja az életet
teljességétől és jó néhány egyéni életnek a töredékesség kínos jellegét kölcsönzi.
• A mandala: “formálódás, átalakulás, az örök értelem örök hordozója”. Ez
pedig a Mély-én, a személyiség teljessége, amely, ha minden jól megy,
harmonikus, ámde nem tűr el semmiféle önáltatást. A mandala a centrum.
Ez a kifejeződése minden útnak. Út a középponthoz, az egyénné váláshoz.

80
• A lelki kibontakozás célja a Mély-én. Lineáris fejlődés nem létezik,
mindenképpen körbe kell járnunk önmagunkat. Egyértelmű fejlődés
legföljebb kezdetben lehetséges, később minden a középpont felé mutat.
• Jung a libidót a fizikai energia lelki megfelelőjének tartja, ezért elutasítja
természetének mindenféle minőségi definícióját. / szexualitás, hatalom,
éhség stb. /
• Az emberi ösztönöket energetikai folyamatok megnyilvánulási formáinak tekinti, vagyis a
hővel, fénnyel stb. analóg erőnek.
• A tudattalan nem más folyamatnál és hogy a psziché tulajdonképpeni átalakulását
vagy fejlődését az énnek a tudattalan tartalmaihoz való viszonya indítja el.
• Jung központi fogalma: individuációs folyamat.
• A tudattalanban hosszú távon előre készülődik a jövő, melyet tisztán látó
emberek megláthatnak.
• Testünk és lelkünk olyan elemekből áll, amelyek már mind megvoltak
őseinkben is. Az “új” az egyéni lélekben az ősrégi alkotóelemek
szüntelenül variált újraegyesülése, test és lélek tehát elsőrendűen
történelmi karakterű és nem talál igazi lakóhelyre az újban, vagyis az ősi
vonások csak részint otthonosan benne.
• Már nem abból él az ember amije van, hanem az ígértéből, nem a mai nap
világosságában, hanem a homályos jövőben, onnan várja az igazi
napkeltét. Nem akarják tudomásul venni, hogy minden ami jobb,
csak valami rosszabb árán szerezhető meg. A nagyobb szabadság
reményét semmivé teszi az egyre növekvő mértékű rabszolgai
kiszolgáltatottságunk az államnak, nem is szólva azokról a veszélyekről,
amelyeknek a tudomány ragyogóbbnál ragyogóbb tesznek ki bennünket.

Minél kevésbé értjük azt, ami után apáink és ősapáink kutatnak, annál
kevésbé értjük önmagunkat és minden erőnkkel csak ösztönvilágától és
gyökereitől fosztjuk meg az egyes embert, úgyhogy már csupán a
“nehézségi erő szellemének” enged, mint a tömeg részecskéje.
• Az időrövidítő intézkedések csak a tempót gyorsítják igen
kellemetlenül és ezáltal kevesebb időnk marad, mint valaha.
• A “menedék” abban áll, hogy a tudattalan benyomásokat figyelmeztető
álmok segítségével tudatosíthatjuk. Az álmok megmutatják, hogy valami nem
egyszerűen csak tétlenül elszenvedi bennünk a tudattalan hatást, hanem
ellenkezőleg: mohón azonosulni törekszik az árnyékkal.
• A fehér ember a fejével gondolkodik, a természeti ember a szívével.
• Az emberi élet értelme: a teremtés befejezéséhez elengedhetetlenül szükséges
az ember, mi több: ő maga a világ második teremtője, csak ő adja meg a
világnak objektív létét és értelmét és az ember ezáltal találta meg
pótolhatatlan helyét a lét nagy folyamatában.
• Az indus célja nem a morális tökéletesség, hanem a nirvána státusa.
• “A természetet, a lelket és az életet én mintegy a kibontakozott Istenségnek érzem.”
• Az az ember aki nem járta meg szenvedélyeinek poklát, nem is küzdötte le
őket soha. Ott vannak a szomszédjában és még észbe sem kapott, máris felcsaphat egy
lány.

81
• Velünk született akaratunk szigorú határok közé szorít és ezért létünkkel és
gondolkodásunkkal együtt ehhez a mi világunkhoz köt bennünket.
• Minél nagyobb teret nyer a kritikus ész, annál inkább elszegényedik az élet, ám minél többet
vagyunk képesek tudatosítani a tudattalanból, a mítoszból, annál több életet integrálunk.
• A túlbecsült értelemnek és az abszolút államnak közös vonása, hogy uralmuk alatt
elnyomódik az egyén.
• A mítoszok a tudomány legrégibb formái.
• A psziché egy része nincs alávetve térnek és időnek.
• A tudat egyes elemei időnként elmerülnek a tudattalanban és
önmagukban - az időtlenségbe, ezért föl kell világosítani a tudattalan
alakjait, vagy a tőlük gyakran meg sem különböztethető “elhunytak
szellemét”.
• Látszólag ugyan határtalan tudás rejlik a természetben, de csakis megfelelő
időkörülmények között foghatja fel a tudat.
• Jung tapasztalata szerint az elhunytak lelke csak “annyit tud”, amennyit halála pillanatában
tudott, azon túl semmit. Innen ered az az igyekezetük, hogy behatoljanak az életbe és
részesedjenek az ember tudásában.

Úgy kérdeznek a halottak, mintha a mindentudás nem volna a

birtokukban, hanem csakis az élő ember testbe zárt lelkébe hatolhatna be.

Úgy tűnik, hogy csak az élők szelleme képes világos és döntő felismerésre
jutni. “Az időben és térben háromdimenziós világot én afféle
koordinátarendszernek tartom, ami az életen túl, a tér és időkívüliségben
talán mint egy sok aspektusú őskép, talán mint egy archetípus körül
gomolygó diffúz “megismerés-felhő” jelenik meg. A koordináta-rendszer
azonban szükséges, hogy a különböző tartalmakat meg lehessen
egymástól különböztetni. Efféle műveletet elképzelhetetlennek vélünk az
idő-tár meghatározottsága nélküli diffúz mindentudás vagy alanytalan
tudat állapotában. A megismerés - akárcsak a nemzés, feltételezi az
ellentétet az itt és az ott, a fent és a lent, az előbb és az utóbb között.

Hogyha lenne a halál után tudatos lét, akkor szerintem abban az irányban
fejlődne, mint az emberiség tudata, amelynek mindig van egy felső, bár
kitolható határa. Sokan vannak, akik haláluk pillanatában nemcsak a
tulajdon lehetőségeikről maradnak le, hanem mindenek előtt messzire
lemaradtak mindattól, amit mások már az ő életük idején tudatossá tettek.
Innen származik az az igényük, hogy halálukban eljussanak a tudatosságban való
részesedéshez, amit életük folyamán nem szereztek meg.” “feleségem még a halála után is
dolgozik önnön szellemi továbbfejlesztésén”.
• Csakis itt a földi életben, ahol az ellentétek ütköznek, emelhető magasabb
fokra a tudat. Úgy látszik, Ez az ember metafizikai feladata, de
“mitologizálás” híján csak részben teljesítheti.
A mítosz kikerülhetetlen és elengedhetetlen közbülső fokozatot
alkot a tudatos megismerés és a tudattalan között.
Bizonyos, hogy a tudattalan többet tud a tudatnál, de ez a tudásnak egy különös fajtája, tudás
az örökkévalóságban, többnyire semmi kapcsolata nincs az itt és a most fogalmával és nem

82
 veszi figyelembe értelmünk nyelvezetét.
• “Így hát az álom azt mondja, hogy anyám lelke fölvétetett a Mély-énnek ama nagyobb
összefüggésébe, amely túl van a leszűkített keresztény erkölcsön: tudniillik
a természetnek és szellemnek az ellentétek konfliktusát átfogó összességébe.”
• A halál:
a. Kegyetlen valóság, brutális önkény, mely elragadja az embert, jeges halotti
csend.
b. Örömteli esemény. Az örökkévalóság jegyében mennyegző, misztikus
egyesülés. A lélek
mintegy eljut hiányzó másik feléhez, hozzájut a teljességhez.
• Minthogy a tudattalannak a maga tér-idő realitásarévén jobb információs
forrásai vannak, mint a tudatnak, amely csak az érzésekre hagyatkozhat,
a halál utáni élet mítoszát illetően rá vagyunk utalva az álomnak és a tudattalan más
hasonló spontán megnyilvánulásainak gyér jelzéseire.
• A nyugati ember mitikus igénye extrovertált: evolúciós világképet kíván meg, amelynek
kezdete van és célja. Ki akarja teljesíteni a világ értelmét.

A keleti ember introvertált: reinkarnáció - szamszára, statikus önmagába zárt

körforgás. Az ember értelmét akarja kiteljesíteni és közben lehántja
magáról a világot és a létet. / Buddha /
Jung mindkettőnek igazat ad: a nyugati ember kivetíti az értelmet és a
tárgyakban véli föllelni, a keleti önmagában érzi → De az értelem kívül is, belül is
egyaránt ott van.
• Az újjászületés eszméjétől nem lehet elválasztani a karmát. A döntő kérdés
az, hogy az ember karmája személyes-e, vagy sem. Ha a sors rendelése,
amellyel egy ember belép az életbe, elmúlt életek cselekvéseit és
teljesítményeit képviseli, akkor személyes folyamatosság áll fenn. Ha
nem, akkor a születés pillanatában mintegy megragad az ember egy karmát, úgy
hogy az újra testet ölt, de nem áll fenn semmilyen személyes folytonosság.
“Nem tudom megválaszolni a kérdést, hogy vajon az a karma, amelyet én élek,
elmúlt életeim eredménye-e, vagy nem inkább őseim vívmánya, akiknek
az öröksége bennem összegződik. Vajon őseim életének kombinációja
vagyok és az ő életüket testesítem meg újra? Éltem már egyszer régebben
mint meghatározott személyiség, és eljutottam abba az életbe odáig, hogy most a megoldással
próbálkozhatom? Fogalmam sincs. Buddha nyitva hagyta a kérdést és megkockáztatom a
feltevést, hogy maga sem tudta teljes bizonyossággal.”
• “Jól el tudnám képzelni, hogy éltem már régebbi évszázadokban, és ott olyan kérdésekbe
ütközten, amelyeket akkor még nem tudtam megválaszolni, hogy újra kellett születnem, mert
a rám bízott feladatot nem teljesítettem.
Ha meghalok – így képzelem – követnek tetteim is. Azt viszem magammal, amit elvégeztem.
Csakhogy eközben az a feladatom ,hogy életem végén ne álljak ott üres kézzel.”
• “Létezésem értelme az, hogy az élet kérdést tett föl nekem. Vagy fordítva: én
magam vagyok a kérdés, amelyet a világhoz intézek, és föl kell mutatnom a
magam válaszát, különben csupán a világ válaszára hagyatkozhatom. Ez az a
személyfölötti életfeladat, amelyet csak kínkeservesen valósíthatok meg.”
• “Amit őseim élete eredményének vagy személyes előéletemben szerzett
karmának érzek, lehet talán éppen úgy valamilyen személytelen

83
 archetípus is, amely ma feszültségben tartja az egész világot, és engem
különösen megragadott, mint például az isteni háromság világi fejlődése
és konfrontációja a női elvvel, vagy változatlanul esedékes válasz a
GONOSZ eredetéről föltett gnosztikus kérdésre, más szóval: a keresztény
istenkép hiányos volta.”
• “Nemrégiben feljegyeztem álmaim egész sorát, amelyek nagy
valószínűséggel egy általam is ismert elhunyt személyiség reinkarnációs folyamatára
utalnak.”
• “Ha föltesszük, hogy - odaát - minden folytatódik, nem tudunk másféle létezést elképzelni,
csakis a pszichikait, a psziché létéhez ugyanis nincs szükség sem térre sem
időre. A pszichikus lét, kivált a belső képek, amelyekkel már most is
foglalkozunk, szolgáltatják az anyagot mindenféle mitikus okoskodáshoz a
túlvilági létről, amelyet én a képi világban való előrehaladásnak vélek. Ily
módon a psziché lehetne a lét, amelyben a “túlvilág” vagy a “holtak
országa” rejlik. A tudattalan és a “holtak országa” e tekintetben rokon
értelmű szavak.
Lélektani szempontból a “túlvilági élet” az öregkori lelki élet következetes folytatásának
tűnik. A megöregedés során ugyanis magától értetődően egyre nagyobb
szerephez jut a szemlélődés, az elmélkedés és a belső képek
megjelenése. “Véneitek álmokat álmodnak.” /ApCsel 2.17, Joel
próféta 2.28 / Ennek mindenesetre előfeltétele, hogy az öregek
lelke ne fásuljon el, ne keményedjék meg. Öregkorában az ember
lassan levetíti belső látása előtt emlékképeit, és a múlton elmélkedve
belső és külső képekben megismeri önmagát. Olyan ez, mint a túlvilági
létbe vezető első lépcsőfok vagy előkészület, amint Platón felfogása szerint a
bölcselet felkészülést jelent a halálra.”
• “A világ sokkal egységesebbnek látszik, semhogy olyan “túlvilág” létezhetne, amelyből
teljességgel hiányzik az ellentétesség. Nagyszerű lesz és félelmetes az a
világ, amelyikbe halálunk után kerülünk, akárcsak az Istenség és az
előttünk ismert természet.
Azt sem tudom elképzelni, hogy a szenvedés mindenestül megszűnne.
Igaz ugyan, hogy amit látomásaim során 1944-ben átéltem, felszabadulás a test terhe
alól és a dolgok értelmének felismerése, lelkem mélyéig boldoggá tett, de azért ott is volt
sötétség, és különös módon megszűnt az emberi melegség ...
Mit jelentsen ez? Ha a teremtés nem volna alapvetően hiányos, ha nem
volna benne őseredeti defektus, akkor miért támadna fel az alkotó
igyekezet, a kiteljesedés utáni vágy? Miért fontos az isteneknek az ember
és a teremtés? Holott egy Buddha a maga tagadását szegezte szembe a
lét szenvedéssel teli illúziójával, a keresztény ember pedig a mielőbbi
világvégében reménykedik?”
• “Valószínűnek tartom, hogy a túlvilágon is akadnak valamiféle
korlátozások, ám a holt lelkek csak lassacskán fogják föl, hol vannak a
felszabadult állapot határai. Kell, hogy legyen “ott” valahol egy e világhoz
kötődő kényszer, amely véget akar vetni a túlvilági állapotnak. Ez az
alkotó kényszer dönt aztán arra nézve - így képzelem - , hogy a lelkek
közül melyek kerüljenek bele a születésbe. Nagyon jól el tudom képzelni,

84
 hogy bizonyos lelkek boldogítóbbnak találják a háromdimenziós állapotot
az “örök”-nél. De ez talán attól is függ, mennyit vittek át magukkal emberi
létük teljességéből vagy fogyatékos voltából.
Lehetséges, hogy a háromdimenziós létnek semmi értelme sem volna
többé, ha a lélek már előbb eljut a megértés bizonyos fokára, hogy akkor
már nem kellene többé visszatérnie, és a magasabb fokú belátás
visszaszorítaná az újabb testet öltés vágyát. Ilyenkor a lélek eltűnne a
háromdimenziós világból és olyan állapotba kerülne, amelyet a buddhisták
nirvánának neveznek. De ha még hátra van egy betöltendő karma, akkor a
lélek visszahull a vágyak világába és megint visszatér az életbe, talán
azért, mert belátja, hogy még valami beteljesedésre vár.”
• “Az én esetemben mindenekelőtt a dolgok megértésére való szenvedélyes
törekvés lehetett születésem előidézője. Mert lényemnek ez a legerősebb
eleme. A kielégíthetetlen sóvárgás a megértésre úgyszólván létrehozott
magának egy tudatot, hogy megismerje azt, ami van és ami történik és
hogy ezen túlmenően még a Megismerhetetlen gyér utalásaiból is mitikus
elképzeléseket olvasson ki.”
• Felvetődik a kérdés: a fizikai halálunk után továbbélő részünk tudatában
van-e önnön létének? Ebben segíthetnek a hasadásos lelki jelenségek kutatásakor
létrejött tapasztalatok. A legtöbb esetben ugyanis egy levált komplexus megnyilvánulása
valamilyen személyiség formájában történik úgy, mintha ez a komplexus
tudatában volna önmagának. Ezért van megszemélyesítő jellegük az
elmebetegek által kiadott hangoknak. Ha úgy tetszik a tudat
folyamatosságának javára is írhatjuk őket.
• “Egyszer álmodtam a Mély-én és az Én kapcsolatának problémájáról:
Dombvidéken jártam, sütött a nap, és körös körül messzire beláttam a tájat. Ekkor egy
út menti kápolna elé kerültem. Ajtaja csak be volt támasztva és én
beléptem. Az oltáron legnagyobb ámulatomra nem a Szűzanya képét
láttam és nem is a feszületet, hanem pompás virágokból összeállított
csokrot. De aztán észrevettem, hogy az oltár előtt a földön, felém fordulva
lótuszülésben és teljes elmélyültségben egy jógi ült. Ahogy jobban
megnéztem, rádöbbentem, hogy az arca az én arcom. Hallatlanul
megrémültem és ezzel a gondolattal ébredtem: ahá, tehát ő az, aki
engem meditál. Álmodik és én vagyok az álma. Tudtam, hogy ha fölébred, akkor én nem
leszek többé.
A példázat értelme: Mély-énem magába merül, mint egy jógi, és az én
földi alakomat meditálja. Mondhatni emberi alakot ölt, hogy bejusson a
háromdimenziós létezésbe, mint amikor valaki búvárruhába öltözik, hogy
alámerülhessen a tengerbe. A Mély-én lemond a túlvilági létéről éspedig
vallásos beállítottságában, amire különben az álomkép kápolnája is utal. Földi alakban
hozzáférhet a háromdimenziós világ tapasztalataihoz, és a nagyfokú tudatosság révén
továbbléphet az önmegvalósítás útján.
• A tudattalan produktumaiban mandala jelképeket fedezünk fel, vagyis a
teljességet kifejező kör és négyszög alakú figurákat és amikor teljességet
fejezünk ki, ugyanilyen figurákat alkalmazunk. Bázisuk az Én-tudat, a mi
világunkat jelentő Én-központban központosított fénymező, Innen

85
 szemléljük a talányos sötét világot, és nem tudjuk, hogy ármányszerű
jeleit mennyiben idézi elő a mi tudatunk, vagy mennyire van saját
realitásuk.
A felületes szemlélet beéri az előidéző tudat feltételezésével. Alaposabb
vizsgálattal azonban kimutatható, hogy a tudattalan képeit általában nem
a tudat produkálja, hanem megvan a maguk realitása és spontaneitása.
Mégis csupán afféle kísérőjelenségnek tekintik őket.
• Az álom tendenciája a tudattalant tünteti fel az empirikus személy létrehozójának. A
megfontolás arra utal, hogy a “másik oldal” nézete szerint tudattalan létünk az igazi,
tudatvilágunk pedig egyfajta illúziót vagy egy meghatározott céllal előállított
látszatvalóságot képvisel, körülbelül úgy, mint az álom, amely szintén
valóságnak tetszik mindaddig, ameddig az ember benne él. Nyilvánvaló,
hogy ez a tényállás sokban hasonlít a keleti világnézethez, amennyiben az
utóbbi elismeri a “májá”-t a látszat világot.
• A tudatosodás a legtágabb értelemben vett emberi kultúra, az önmegismerés pedig
következésképpen az esszenciája és a szíve ennek a folyamatnak. A Kelet
kétségkívül “isteni” jelentőséget tulajdonít a Mély-énnek, a régi keresztény
felfogás szerint pedig az önmegismerés vezet el a cognitio Dei-hez Isten megismeréséhez.
• Az ember szempontjából így hangzik a döntő kérdés: vállalod-e a
végtelent vagy sem?
Ez életének kritériuma. Csak akkor nem vesztegetem
érdeklődésemet semmiségekre, és csekély jelentőségű dolgokra,
hogyha tudom, hogy a határtalan a lényeg. Ha ezt nem tudom, akkor
ilyen vagy olyan tudatosság kedvéért, amelyet személyes javamnak tekintek,
ragaszkodom hozzá, hogy a világban számítsak valakinek. Tehát mondjuk a
tehetségem vagy a szépségem miatt.
Minél erősebben ragaszkodik vélt tulajdonságaihoz az ember, és
minél kevésbé érzi meg a lényeget, annál kevésbé elégíti ki az
élete. Korlátozva érzi magát, mivel korlátozottak szándékai, ez
pedig irigységet és féltékenységet szül. Megváltoznak a vágyak és a
beállítódás is, ha megértjük és érezzük, hogy már ebben az életben
hozzákapcsolódtunk a határtalanhoz. Végső soron csak a lényeg
révén számít valakinek az ember, és ha nincs a birtokában, akkor elrontotta
életét. A másik emberrel való kapcsolatában is az a döntő, vajon
kifejeződik-e benne a határtalan vagy sem.
• A határtalant csak akkor tudom megérezni, ha a legnagyobb mértékben
korlátozva vagyok. Az embert legerősebben a Mély-én korlátozza, ez a
“csak ennyi vagyok!” élményben nyilvánul meg. Csakis a Mély-énben való
legszűkebb korlátozottság tudata kapcsolódik a tudattalan korlátlanságához. Ezt
tudva tapasztalom meg magamat mint korlátozottat és egyúttal örökké lévőt, mint az
Egyiket és Másikat. Hogyha egyedül valónak vagy végeredményben korlátozottnak
tudom magam a magam személyes kombinációjával, akkor nyílik rá
lehetőségem, hogy a tudatára ébredjek a határtalannak is.
• Az ember feladata: az, hogy tudatára ébredjen mindannak, ami a tudattalan
felől az előtérbe nyomul, nem pedig az, hogy ne vegyen tudomást róla
vagy, hogy azonosuljon vele.

86
• Amennyiben képesek vagyunk felismerni, az emberi létnek az az egyetlen
értelme, hogy világot gyújtson a puszta létezés sötétségében. Sőt
feltételezhető, hogy amiképpen a tudattalan hat ránk, ugyanúgy hat
tudatunk gyarapodása is a tudattalanra.
• Rossz a szenvedélynek minden formája, egyre megy, hogy alkoholról, morfiumról vagy
idealizmusról van-e szó.
• A rossz valóságos létének elismerése révén a jó mint az ellentét egyik fele szükségképpen
viszonylagossá válik. Ugyanez érvényes a rosszra is. A kettő együtt alkot
egy paradox egészet. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a jó-rossz elveszíti
abszolút jellegét, mi pedig kénytelenek vagyunk ráeszmélni, hogy ítéleteket
fejeznek ki.
• Az etikai döntés gyötrelmétől semmi sem kímélhet meg bennünket. De,
bármilyen kegyetlenül hangzik is, szabadnak és elég bátornak kell lennünk
ahhoz, hogy bizonyos körülmények között kitérjünk az ismert morális jó
elől és azt tegyük, amit általában rossznak nyilvánítanak, ha az etikai döntés
úgy kívánja.
• Aki a gonosznak manapság jelentkező problémájára választ kíván, annak
elsősorban alapos önmegismerésre van szüksége, azaz a maga
teljességének lehető legjobb megismerésére. Kíméletlenül föl kell tárnia,
mennyi jó telik ki tőle és miféle gaztettekre képes és óvakodnia kell attól,
hogy az egyiket valóságnak, a másikat pedig illúziónak tartsa.
Lehetőségként mindkettő igaz, és sem az egyiktől, sem a másiktól nem
szabadulhat meg teljesen, hogyha – amint tulajdonképpen neveltetésénél fogva illene –
önáltatás és önmaga becsapása nélkül akar élni.
Az ilyen önmegismerés azért lenne szükséges, mert csakis ennek alapján kerülhetünk közelebb
az emberi alkatnak azon alaprétegéhez, vagy magjához, ahol az ösztönöket találjuk.
Az ösztönök a priori meglévő dinamikus tényezők, végső soron tőlünk
függenek tudatunk etikai ítéletei. A tudattalan ez, a maga tartalmaival
együtt, erről pedig nem alkothatunk végérvényes ítéletet. Legföljebb
előítéleteink lehetnek róla, mert nem vagyunk képesek megismerni,
átfogni és ésszerű határok közé szorítani tulajdon alkatunk.
• Az embernek nincs elképzelése a gonoszról, neki azonban van rólunk. A mai lélektani
világhelyzet: egyesek még kereszténynek vélik magukat, és azt hiszik, letiporhatják az
úgynevezett gonoszt – a többiek azonban rabul esnek neki és már nem is látják a jót.
• Ami a keresztény népeket illeti: kereszténységük álomba merült és mítoszát évszázadok során
elmulasztotta továbbfejleszteni. Nem hallották meg azok szavát, akik kifejezésre juttatják
mitikus elképzelések felszín alatti fejlődésének egy-egy mozzanatát:
Gioacchino de Fiore, Eckhart mester, Jacob Boehme stb. Nem értik, hogy
meghal a mítosz, ha nem él és nem fejlődik tovább.
• A mandala archetípusos kép, megléte évezredek során át bizonyítható. A Mély-én teljességét
jelzi, vagy a lélek mélyét szemlélteti - mitológiai kifejezéssel élve: az emberben testet öltött
istenség megjelenítése.
• Mint ahogyan minden energia az ellentétből származik, ugyanúgy a
léleknek is van belső polaritása, mint élő voltának elengedhetetlen
feltétele. Ezzel a roppant adottsággal áll szemben az én igencsak törékeny
egysége, amely csupán megszámlálhatatlan óvintézkedés révén tudott évezredek folyamán
lassacskán létrejönni. Az, hogy az én egyáltalán lehetségessé vált, valószínűleg onnan ered,

87
 hogy az ellentétek mindig egymás kiegyenlítésére törekszenek. Ez abban az energetikai
folyamatban megy végbe, amely meleg és hideg, magas és mély stb. összeütközésével indul
el. A tudatos lelkiélet alapjául szolgáló energia régebben jött létre a lelki életnél, ezért
kezdetben nem is tudatos. De amint a tudatosodás felé közeledik, megjelenik – eleinte
kivetítve a mana, istenek, démonok alakjában, amelyek numenja a létfeltételt
biztosító erőforrásnak látszik és így a gyakorlatban is az, ameddig annak
tartják. Ám mintha olyan mértékben, ahogyan ez a forma elhalványul és
hatástalanná válik, venné birtokába az én, vagyis az empirikus ember ezt
az erőforrást, mégpedig az alábbi kettős jelentésű mondat legteljesebb
értelmében: az ember egyrészt szeretne úrrá lenni ezen az energián, illetve a birtokába jutni,
vagy talán úgy véli, a birtokába is jutott, másrészt már az energia megszállottja.
Az efféle groteszk helyzet csak ott lehetséges, ahol pszichikus létformaként kizárólag a
tudattartalmak érvényesülnek. Ilyen esetben az infláció nem kerülhető el
visszatérő kivetítések révén. Ahol azonban elismerik a tudattalan psziché
létét, ott a kivetítések tartalmait a tudatot megelőző, velük született
ösztönös formákba lehet önteni. Ezek így megőrzik tárgyilagosságukat és
autonómiájukat, és elkerülhető az infláció.
Az archetípusok, amelyek a tudat előtt léteznek és azt meghatározzák, olyan
szerepben jelennek meg, amilyent a valóságban is betöltenek, vagyis mint
az ösztönös tudat fundamentumnak a tapasztalatot megelőző strukturális
formái. Korántsem a dolgok magában-valóságát képviselik, sokkal inkább
olyan formákat, amilyenekben felfogjuk és látjuk őket. Az archetípusok
természetesen nem egyedüli előidézői a nézetek milyenségének. Csupán
egy nézet kollektív részét támasztják alá. Benne foglaltatnak az ösztön
dinamikus természetében, mint annak egyik tulajdonsága és ennek folytán specifikus
energiához jutnak, amely meghatározott magatartásmódokat vagy impulzusokat hoz
létre vagy kényszerít ki, azaz bizonyos körülmények között mintegy
birtokba vevő vagy kényszerítő hatalmuk van / numinozitás! /.
Ha Istent archetípusnak nevezzük el, azzal még tulajdonképpen még
semmit sem fejtettünk ki lényéről. Csak éppen beismerjük, hogy lelkünk
már a tudat előtti korszakában magán viselte az “Ő” keze nyomát, ezért
Isten semmiképp sem tekinthető a tudat kitalálásának. Ezáltal nemhogy
csak nem távolíthatjuk el magunktól és nem is tesszük félre az Isten
képét, hanem éppen a megalapozottságához közelítjük.
A tudattalannak tudatos pszichénk fejlődéstörténeti elő-
fokozataiból kell állnia.
• Filo- és ontogenetikai tekintetben a tudat másodlagos. / ??? / A gyermeki
psziché a maga tudat előtti állapotában felismerhetően egyéníve
preformált, ráadásul pedig el van látva az összes specifikusan emberi
ösztönnel, így a magasabb rendű funkciók alapjaival is.
Ilyen bonyolult bázison jön létre az Én, és ez hordozza egészen élete
végéig. Ahol az alap nem funkcionál, ott üresjárat keletkezik és halál.
Létfontosságú a bázis élete és valósága. Vele szemben még a külső világ
is másodlagos jelentőségű, mert mire jut ha hiányzik belőle az endogén
hajtóerő, amellyel úrrá lehet rajta? Tartósan semmiféle tudatos akarat
nem pótolhatja az életösztönt. Ez az ösztön belülről lép elénk, mint
kényszer vagy akarat, vagy parancs és amikor valamilyen személyes

88
 daimonión nevével látjuk el, amint az úgyszólván öröktől fogva történt,
akkor legalább találóan fejezzük ki a lélektani tényállást.
• A természettudomány hallgatólag meg van győződve arról, hogy létezik
egy nem pszichikus, érzékfölötti valami.
• A magányosság nem úgy jön létre, hogy senki sincs körülöttünk, hanem sokkal inkább
azáltal, hogy senkivel nem lehet megbeszélni olyan dolgokat, amelyeket fontosnak érzünk.
Soha nem tudtam megmaradni amellett, amit egyszer már elértem. Sietnem kellett tovább,
hogy utolérjem látomásomat.

89
 Szemelvények

Thorwald Dethlefsen: Előszó

/ Rüdiger Dahlke: A mandalák világa c. könyvéhez /

Egy kör igazi közepe egy pont. Egy pontnak azonban se kiterjedése, se
fizikai helye nincs. Így a pont mind az érzékelésünk, mind a képzelőerőnk
számára megfoghatatlan. Nem a mi világunkból való, mert a mi világunkban
mindennek van kiterjedése és dimenziója, mert a világ: forma. A pont viszont egy
másik létezési rendbe tartozik, a világon túl létezik, a szó szoros értelmében metafizikai.
Egységet, egészet, tökéletességet szimbolizál, így minden kultúrában és korban Isten
szimbóluma.
A pontban benne van minden, de csak mint lehetőség, mint megvalósulatlan
állapot. Kör és gömb születik belőle, ezek a pont megjelenési formái. Ami a
pontban még metafizikai lehetőség, az a körben és a gömbben formára lel.
A kör a pont plusz dimenziója, így a kör a középpontból él, az határozza meg, akkor is, ha ez
számunkra megfoghatatlan. A pont és a kör – az Isten és a világ – az egy és a sok, a
megnyilvánulatlan és a megnyilvánult, a tartalom és a forma, a metafizikai és fizikai – fogalmi
párok és ugyanazt jelentik. Hasonlatként a mag és a kifejlett növény viszonyára gondolhatunk.
Fel kell ismernünk, hogy a kicsiben, a részben benn foglaltatik az egész, mert nekünk,
embereknek a megismeréshez mindig szükségünk van dimenzionalitásra / vagyis a térbeli
kiterjedés szempontjának figyelembevételére /. Azért kell az embernek a látható formák világa,
hogy felismerje benne a Láthatatlant. Azért van szükségünk testre, hogy tudati tapasztalatokat
szerezhessünk. A látható világ a transzcendenciával /azaz a tapasztalatfelettivel, az
érzékfelettivel, a nem anyagival / való kapcsolatfelvétel eszköze. Isten a világ által nyilatkoztatta
ki magát – mondják a keresztények, míg a buddhista így fogalmaz: a nirvána és a prakriti azonos.
Ugyanígy vélekedik a szufimester, Ibn Arabi is, amikor azt mondja: “Bizonyossággal
nem létezik semmi más, mint Isten, a Legfelsőbb, az Ő tulajdonságai és az Ő
cselekedetei. Minden az övé, minden Tőle származik, és felé halad. Ha csak
egy szempillantásra is elválna a világtól, úgy a világ abban a pillanatban
eltűnne. A világ csak úgy maradhat meg, hogy Ő fenntartja és megőrzi. A
lényéből áradó fény pedig olyan hatalmas, hogy túllépi a
felfogóképességünk határait, és mi csak a teremtését ismerhetjük fel, amely
őt elfedi.”
Az Isten és a világ, a valóság és az illúzió azonossága egy nagy titkot rejt magában, amely
mellett túl sokan túl gyorsan elmennek. E paradox összefüggés helyes ismerete két extrém
viselkedési módtól óvhat meg bennünket:
Vagy elveszünk az anyagi világban / materializmus /, vagy megkíséreljük a menekülést a formák
világából, abban a tévhitben, hogy a spiritualitást a világon kívül találjuk meg. De a világból nem

90
menekülhetünk, hiszen az csak a tudatunkban létezik. A világot tehát fel kell használni a
Középponthoz vezető úthoz, a megváltáshoz. A világ felhasználása azt jelenti,
hogy élünk benne, tudatosan megküzdünk vele, táncolunk, dolgozunk, játszunk, és e
tevékenységeket segédeszközként használjuk fel a pont megtalálásához, amelyben egyesül a
sokféleség.
A világ törvénye a mozgás, A Közép törvénye a nyugalom. A világban az élet mozgás, aktivitás
tánc. Életünk állandó tánc a Közép körül, állandó körözés a láthatatlan Egy körül, akinek mi
– mint kör – létünket köszönjük. A Középpontból élünk akkor is, ha nem tudjuk érzékelni,
csupán vágyunk rá. Ahogy a kör nem feledheti eredetét, úgy mi is vágyunk a Paradicsom után.
Akármit teszünk, azért tesszük, mert a közepet keressük, a mi közepünket, a Közepet: a
megnyugvás pontját.
Minden tevékenység mögött ott áll a változás utáni vágy, és benne nyilvánul meg a mindenkori
helyzetünkkel való elégedetlenség. Amíg ember van a világon, mindig cselekedni, mindig
változtatni fog, hisz a világon nem lehet tartós az elégedettség. Csak a Közép
keresése, a Pontba való belépés vált meg, szabadít meg az
elégedetlenségtől. De hol található ez a Pont? Sehol, hiszen nincs helye –
mindenütt, mert Ő minden lét alapja. Meg kell tanulnunk meghúzni köreinket, egyre
szorosabbra húzni azokat, míg egész életünk nem forog körülötte, a Pont körül.
Nem véletlenül jelenti az ógörög “vétkezni” egyidejűleg azt is: “elvéteni a
pontot”. Elvétjük a közepet, s bűnben élünk, mert kiválunk. Ezt a különválást
kell megszüntetni, ezt a szakadékot kell áthidalni.
A láthatatlan Közép körüli szakadatlan körözés életünk alapmintája. A tánc
eredetét tekintve: rituális történés. Az emberi élet rituális ábrázolása. Ezért lehet a táncot,
mint segédeszközt, misztikus tapasztalatok szerzésére felhasználni, ahogy ezt például a dervisek
teszik. De az általunk jól ismert rítusok mögött – pl. amikor a pap körmenetkor körbejárja az
oltárt – ugyanaz a szimbólumtartalom rejlik: a Közép körüli tánc.
...
Csak miután tudatosul bennünk, hogy minden emberi cselekvés formába öltött kifejezése a
mögötte rejlő tartalmaknak és mintáknak, kezdjük életünket, mint rítust
felfogni. Akkor egycsapásra felismerjük, hogy egyáltalán nem az a fontos,
hogy mit teszünk, hanem egyes-egyedül az, hogy azt hogyan tesszük. A zen-
szerzetesek olyan “egyszerű” tevékenységeket, mint az ülés a menés, a
teázás, a nyilazás – tesznek rítussá, és ezáltal útjuk segédeszközévé.
...
Rüdiger Dahlke szemügyre vette a legkülönbözőbb megjelenési formákat, és
egyszer csak mindenben a lét ősformáját, a mandalát látta.
/Ebből a könyvből vettel a borítón látható mandalákat. /

Hamvas Béla: Scientia sacra I.

“Hosszú és nagy változások folyamán – mondja Buddha – van idő, amikor a

világ befelé fordul, ... ilyenkor a lények, mint fénylő csillagok fordulnak
befelé. Kristálytiszta szellemből vannak, zavartalan örömben élnek, önmaguk
fényében ragyogva keringenek a térben, és szépségükben végtelen időkig
élnek. – Hosszú és nagy változások idején van kor, amikor a világ kifelé
fordul, és ilyenkor a lények az életbe süllyednek. Még kristálytiszta

91
szellemből vannak, zavartalan örömben élnek, önmaguk fényében ragyogva
keringenek a térben, és szépségükbe végtelen időkig élnek. Akkor még nincs
Nap, Hold és csillagok, és nincs nappal és éjszaka, nincsenek hetek és
hónapok, nincs férfi és nő. És akkor hosszú idők folyamén egyszerre csak
kiemelkedik a jóízű föld, lágy mint a tejszín, és színes mint a szivárvány, és
illatos és édes, mint a méz. Az egyik lényt elfogta a kíváncsiság és
megkóstolta, ízlett neki, de szomjas lett tőle. Mikor pedig a földet
megkóstolták, a lények saját fényüket elvesztették. És mikor belső fényük
elveszett, keletkezett a külső fény, a Nap, a Hold és a csillagok, és
keletkezett a nappal és az éjszaka, és keletkeztek a hetek és hónapok. – És a
lények minél többet ettek a földből, kristálytiszta szellemlényüket és
szépségüket annál inkább elvesztették. És akkor eltűnt a jóízű föld, és a
földből rügyek nőttek, mint a gombák, és a lények ettek a rügyekből, és
minél többet ettek, testük annál durvább lett, és szépségük annál jobban elveszett. És akkor
eltűntek a rügyek, és a földből bogyók nőttek, és a lények ettek a bogyókból,
és kristálytiszta szellemlényük egyre durvább lett, és szépségük egyre
jobban elveszett. Akkor még a gabona vadon termett, fehér volt, mint a liszt,
nem kellett megőrölni, édes volt, nem kellett megsütni. Amit este leszedtek,
reggelre kinőtt, amit reggel leszedtek, estér kinőtt. A lények a gabonát
ették, és akkor egy részükön láthatóvá lett, hogy nők, más részükön, hogy
férfiak. És amikor egymásra néztek, égő szenvedély fogta el őket, és
megölelték egymást. A többiek megbotránkoztak, s ezért a lények elkezdtek
házakat építeni, és szégyenükben oda rejtőztek. – Egy napon az egyik lény
így szólt: Miért menjek gabonáért reggel is, meg este is? És reggel leszedte
az estére valót. A gabona akkor már nem nőtt ki másnapra egészen, csak
feleannyira. Ismét máskor az egyik lény azt mondta: Miért megyek minden
nap gabonáért? És egy nap leszedett két napra valót. De a gabona akkor
már csak negyed-annyira nőtt, s amikor a lények egyszerre egy hétre
leszedték, már csak nyolcad-annyira nőtt. – Mi lenne szóltak a lények, ha a
földet felosztanánk egymás között? A földet felosztották, és akkor a lények
közül néhányan a másokéból szedtek. Mikor a többiek észrevették, azt mondták:
Válasszunk magunk közül valakit, aki vigyáz, hogy mindenki csak a maga
földjéről szedjen. És akkor már volt uralkodó, és akkor jött utána a pap, a
harcos, a polgár, a paraszt és a kézműves.”

92
Dr. Dienes Valéria: Hajnalvárás Szent István Társulat 1983

Ezek az elgondolások csak keresések, a valóságnak feltett kérdések,

amelyekre sem maga a gondolkodás, sem az empíria nem válaszol.
Arra azonban jók, hogy lehetőségek felé tárnak ablakot és nem maradunk
bezárva homályos valóságtornyainkba, a számunkra lehetséges megismerésekbe.

Spirituális antropológia

Szellem az, ami közvetlenül Istenből árad.

Mikor még csak puszta szellemiségeket akar, azok alkatát a sűrítés
különböző fokain szervezi személyiségekké. De valamennyien a feszültség
különféle minőségeiben és mennyiségeiben fejlődnek fel és népesítik be az isteni
akarat világát.
Tágabb a szellem a léleknél, de nemcsak tágabb, hanem előbbről való.
Szellemiségemhez úgy tartozom, mint gyümölcs a fájához, termése vagyok és terméke
vagyok.
Lélek az , ami bennünk él, akinek szellemiségét testbe tette az Akarat.
A lélek a testnek a társa, személyiséggé nőve és szerveződve.
A lélek az a működő valami vagy valaki az anyag elevenítője, kihasználója
annak, ami az anyagban eszméletszerű, azaz képes egy parányi lépéssel
még a múltban vesztegelni, és egy másik parányival a jövőbe fogózni.
A lélek az, ami a Szellemből való, de nem maga a Szellem, hanem a Szellem
munkájának terméke, egészen szellemszerű, de van benne valami nem
tisztán szellemi, az anyagba fogózás képessége, s hozzá az anyag laza
ritmusának sűrítése.
Eszmélet, ami bennem az énről tud, ami ennek a léleknek a létét állítja, ami
átöleli múltját és jövőjét, ami beszámol nekem az énemben történtekről, és
a lelkem működéseiről.
Az eszmélet, mint énemnek munkaforrását, erőtartalékát, állandóan
gazdagodó talaját, megteremti saját kitágulásával a “mély-eszméletet”,
mely nélkül nincsen sem lélektan, sem metafizika, sőt még gondolkodás
sem.
A halál pillanata: a “halott” testnek lelke most szellemiségének horizontjáig tágul. Földi
személyisége elmélyül kiszélesedik. A szellem a lélek, az eszmélet egyetlen
valósággá olvad, egybeömlik, mert a tagozódás az anyagban élés
kényszereiből származott. Az anyag most lehullt, a szellem visszakéri a
lelket, és birtokába veszi az eszméletet most már a maga teljes mivoltában, a
mély-eszmélettel együtt.
Olyanféle élet kezdődik, mint a tiszta szellemeké. Mégsem teljesen olyan, mert
az eszmélet tele van az anyagával való együttélés emlékanyagával és ezt áthozza az új feltételek
közé.
A szellem az irányító, a lélek a dolgozó, az eszmélet a megvilágosító.
Szellemiségem tesz engem eggyé a többi személlyé integrálódott
szellemiségekkel és helyez be engem abba a “szentek egységébe”, amely
Istenben előbb volt és öröktől fogva volt. A személyes Istennek válok

93
részévé ezzel közegemmé válik a Végtelen, az a pneumoszféra, amelyet a
Háromegy Isten Személye kisugároz és amelyben Hozzá hasonló szellemiségek indulnak létnek
és szerveződnek személyekké.
Más az emberi lét és más az angeloszi lét örökkévalósága.
Az ember a testes múlt terhével lép át a szellemiség országába és több-
kevesebb földi életdarab morális értéke határozza meg számára azt a
másrendű életszakaszt, amelyben teste feltámadását várja. /Bardó v.
tisztítótűz/
Szolgálat: egyesülés a legbelsőbb énnek kiteljesedése és beteljesedése,
egybeforrás az Alkotóval, a Kezdettel, a Princípiummal, a Létnek és létünknek
Alapelvével. Az üdvösség nem tétlen szemlélet, hanem tevékeny közeledés,
mely kifogyhatatlanul halad a teljesség vonzása felé és telik neki erre az
örökkévalóságból határtalanul. Az Úr felől nézve engedelmesség az, ami az
Angelosz felől nézve szabadság. Az akaratátadás nem akaratmegszűnés,
hanem mélyebb beleolvadás a szellemiséget folyton újrateremtő Szándékba.
A nagy Igent-mondás alkotás, a személyiség továbbalakítása és ezért érték.
Isten nem akarhat az embertől elgépesedést, sem az angelosztól
Istenmásolást. Egyéni, személyes munkát akar, mert világteremtő
munkájában minden a személyiség megvalósulása felé tör.
A lélek kettős környezetben él a földön. Anyagiság és szellemiség közegébe
merül, kettős hatássereg kereszttüzében él. Az anyagból a szellem felé szublimálással, a
szellemből az anyag felé szimbolizálással jut. Ez a két művelet megismerésének
alapforrása.
Az Isten mindent betöltő spirituális erőteret sugároz. A szellem még ezen a
közegen, ezen az erőtéren át az egyes lélekre eső hatástenger, mint a lélek
személyes szellemisége, személyalkotó istenüzenet, vagy inkább részesedés az
Istenből, aki nem úgy “részesít”, hogy rész ad önmagából, hanem úgy, hogy
mindenkinek egészben adja magát.
Szellem: az Isten mint személy, szellem az Ő Léte, mint erőtér, és szellem
az egyes léleknek szánt és benne dolgozó istenbemerültség, mint léleképítő,
anyagfeletti munkaképesség.
A lélek történetében a szellem mindhárom jelentése dolgozik. A Teremtés folyamatának
szerveződése ez, amellyel Isten formálja a lelket, mint az emberélet irányítására
szolgáló valóságot, és hogy ez a valóság a maga kettős közegében
eligazodjon, az eszmélet lámpását adja kezébe. A léleknek az eszmélés
mindenkori fejlettségével kell dolgoznia, ezért képességei mindig
korlátozottak és folyton határkövekbe ütközik. A lélek tehát az eszmélet
világánál dolgozó szellemiség, az egyes emberéletnek kiosztott szellemadag,
melyből a lélek munkája folytán keletkező és fejlődő eszmélet él. A lélek
megismerése nem tudomány, hanem metafizika és morál, mert a lélek nem
ebből az országból való, a tiszta szellemiségből él.
Az eszmélet a lélek megszólalása. Mikor maga köré néz, alapozza a
tudomány világát, és mikor önmagába néz, akkor megnyílnak előtte a
metafizika és a morál legelső kapui. Az eszmélet tehát a lélek látószerve,
munkálkodás.
A lélek közvetítő alany a szellem és az anyag között. Az én szellemi

94
szubsztanciám. Az örök Szellemiségből bennem született cselekvő alany, aki
eszméletet sugároz anyagiságomba, és akit szemtől szembe nem láthatok e
testből való kilépés előtt. Eszméletem az Ő visszaverődése anyagomban.
Teremtő készségből áll. Örökösen megújuló tevékeny valóság.
A lélek ennek az életnek a szellemisége, ennek a most folyamatozó
személyiségnek a szellem-országból való kivetítménye, a szellemiség
belereflektorozása az anyagiságba, ennek a kettősségnek személyiségformáló
ereje, alany, tettforrás, valamely néki kiosztott feszültségi fokon munkálkodó entitás.
Minden lélek a szellemiségből az anyagiságba küldött Angelosz, azzal a
megbízással lép az anyagba, hogy annak “dedans”-jában megtelepedjék és ott cselekedjék
formáljon személyiséget. A tevékenységben törvények születnek, vagy nyilatkoznak - ami egyre
megy, és ez az összefüggés hálózat, ez az ok- és hatásszövevény a személyiség. A lélek az
eszmélet munkáltatásával, a szellemiség erejével személyiséget készít. A személyiség nem entitás
/valamely dolog tulajdonságának összessége/, cselekvésformák rendszere és az
eszmélet lélekből áradó munkájának terméke. A személyiség valamilyenség, a
lélek pedig valamiség, és azért lép ki testbe a szellemi valóság teljességéből, hogy
megéljen egy anyagos földi életet, és ezt a megélést a személység törvényei
szerint az eszmélet munkájával illusztrálja.
Az eszmélet tevékenység, a személyiség törvénytár, többé-kevésbé szigorú törvényekkel.
A lelkiismeret a személyiséghez tartozik. A személy lényege, hogy ismeri magát, aktusokká
foglalja és cselekvésrendszert fejleszt ki, amely szerint kialakítja “jellemét”, azt az egyetlen
jellegzetességét, mely személyének cselekvéssorozatát meghatározza.
A lélek az egyén, a személyiség mögött áll, belsugalmazza a
jellegzetességeket, irányítja eszméletté világosodó tetteit és befolyásolja
lelkiismeretét. Ezt a lélek azért teheti, mert szoros metafizikai kapcsolatban
van a nagy szellemiséggel, amelynek áramában úszik, amelynek erőiből
merít és amelynek mindent átható kölcsönhatásain át részesül az Egyetlen
Személy, az “Éli” határtalanságában, s viseli annak képmását, mint Isten
műve.
Isten örök Személyiségének a Mindenségben szétáradó jelenvalósága teremti
folyamatosan azt a szellemi Erőteret, amelyben az Egyetlen Akarat folytán
felragyognak a testekhez rendelt lelkek, mint újabb erőcentrumok,
amelyekből a Legfelső Lényhez hasonlóan tevékenységek áradnak és
testekhez kötött valóságokká szerveződnek. Emberek keletkeznek a
planétán és mindegyik ilyen cselekvésközpont körül szabadság-szférák
fejlődnek ki a hozzájuk tartozó egyes eszmélet mécsesével, a bennük
kifejlődő személyiség cselekvésrendszerével és a mindezeket bíráló és erkölcsi
értékrendszerbe illesztő lelkiismerettel.
Lelkünknek, jelen eszmélésüknek lehetnek olyan élményei, amilyeneket
emberi eszmélés még nem próbált és mégis átélhető, vagyis ajándékul
kaphat olyan feltételeket, amelyek között átéli, mert az Atya elkészítette
azokat mindazok számára, akik megmaradnak az Ő szeretetében. Ennek a
szeretetnek az a következménye, hogy ki azt magáévá teszi, annál ott lakik a Fiú, az Atya, a
“Lélek”, vagyis azt a lelket azontúl neveli egy magasabb szellemiség felé.

95
Dr. M. Scott Peck:

Úttalan utakon

Problémák és fájdalom:
Az élet problémák láncolata. Az önfegyelem az a szerszámkészlet, amelynek segítségével
megoldhatjuk az élet alapvető problémáit. Az életet az teszi nehézzé, hogy a
problémákkal szembenézni és azokat megoldani fájdalommal jár. Mégis,
éppen a gondok fölismerésének és megoldásának folyamatában rejlik az élet
értelme. A probléma a próba, mellyel elkülöníthetjük a sikert és a kudarcot.
A szellemi fejlődés elősegítése érdekében tesszük próbára a
problémamegoldás emberi képességét. Ami fáj az nevel. Az emberi elme- és
idegbetegségek elsőrendű oka, éppen a problémák és a szenvedés elkerülésére
való hajlam.
C. G. Jung: “A neurózis mindig a jogos szenvedés helyettesítése.”
Ám a pótmegoldás végül is fájdalmasabb lesz, mint azok a fájdalmak,
amelyek elkerülése szülte őket, s a legnagyobb problémává maga a neurózis
válik.
Amikor megkíséreljük elkerülni “jogos” szenvedésünket, egyben sikerül
elejét venni annak a lelki fejlődésnek is, amelyet fölmerülő problémáink
követelnek. → Gyógyír híján az emberi szellem zsugorodni kezd.
Aki megtanulja az önfegyelmet, megtanul szenvedni és fejlődni is.
Az önfegyelem komponensei: a kielégülés késleltetése, a felelősség
vállalása, az igazsághoz való ragaszkodás és az egyensúlyozás.
A kielégülés késleltetése nem más, mint a fájdalomnak és az örömnek olyan beosztása, amely
lehetővé teszi, hogy előbb túlleszünk a fájdalmon, hogy aztán élvezhessük az
örömöket.
Amikor szeretünk valakit vagy valamit, érzelmünk tárgya értékes számunkra. S ha valami
értékes, azzal időt töltünk, élvezzük és vigyázunk rá. Önmagunk értékes
voltának tudata igen fontos feltétele az ép elmének és az ép léleknek és sarkalatos pontja
az önfegyelemnek. Aki önmagát értékesnek tartja, értékesnek tartja az idejét is, s ha ez így van,
jól akarja kihasználni.
Azok a gyerekek, akik eléggé szerencsések voltak, mert szüleik következetes szeretetét élvezték,
nemcsak önnön értékük tudatában, hanem mély biztonságérzettel is lépnek az életbe.
Aki pszichiáterhez fordul, rendszerint neurotikus vagy valamilyen jellemhibája van. Egészen
egyszerűen megfogalmazva: mindkét jelenség a felelősségérzet zavara,
ellentétes pólusokként. A neurotikus túlságosan nagy felelősséget vállal, a
jellemhibás nem eleget.
A neurotikus gyakran használ ilyen kifejezéseket: “kéne”, “kellene”, “azt hiszem helytelen
lenne”, míg a jellemhibás ilyeneket: “nem tudok”, “nem lehetett”, “kel”, “kellett”.
A neurotikus arra utal kifejezéseivel, hogy önmagát kisebbrendűnek tartja,
aki sohasem “felel meg”, és ha választ, mindig rosszul választ. A jellemhibás
kifejezései viszont azt sugallják, hogy viselkedését tőle teljesen függetlenül,

96
külső erők határozzák meg.
Egész életünkben újra és újra föl kell mérni felelősségünket, mégpedig a
változó események mindegyikével kapcsolatban.
Mondják, hogy a neurotikus önmaga életét teszi nyomorulttá, a jellemhibás mindenki másét.
Ha az ember nem a megoldásnak része, akkor a problémának.
Az idejétmúlt nézőponthoz való föltétlen ragaszkodás sok ideg- és
elmebetegség alapjául szolgál. A pszichiáterek ezt transzferálásnak, indulatátvitelnek
nevezik. Az indulatátvitel a gyermekkorban kialakított és akkor helytálló
világnézetnek a felnőttkorba való helytelen átvitele.
Mit jelent az igazsághoz való feltétlen ragaszkodás? → Elsősorban állandó önvizsgálatot.
A bölcs élet a tettrekészség és a szemlélődés elegye.
A külső világ vizsgálata sohasem jár olyan fájdalommal, mint a belső
világé, s ezért az emberek többsége az előbbit választja.
Egyensúlyozás: az önfegyelmet is fegyelmezetten kell gyakorolni! Az egyensúlyozás eredménye
a rugalmasság. Az egyensúlyozás lényege a “föladás”.
A lelkileg teljesen kifejlett emberek hivatása: szolgálni a világot, s a bennük
lakó szeretet e hivatás elfogadására indítja őket. Az önfegyelmet a
problémamegoldással járó fájdalmak feldolgozását célzó technikák összességeként
határozhatjuk meg.

A szeretet:
A szeretet hajlandóság az én kiterjesztésére saját és mások lelki
fejlődésének elősegítése érdekében. A szeretet önfejlesztési folyamat akkor is, ha
célja másvalaki fejlődése. Lehetetlen mások szeretete önmagunk szeretete nélkül.
Szeretetünk, csak erőfeszítés révén válik kimutathatóvá.
A szeretet nem érzelem, hanem cselekvés.
Kathexis: az a folyamat, melynek során valami fontossá válik számunkra. Ezt a valamit olyan
energiával ruházzuk fel, mintha énünk része volna. A kathexis tárgya bármi lehet, lelkes vagy
lelketlen teremtmény. /ez nem összetévesztendő a szeretettel /
A valódi szeretet mindig magába foglalja az elkötelezettséget és a bölcsességet.
A szeretetet definiálhatjuk úgy is, mint az én akaratlagos kiterjesztését a
magunk vagy más lelki fejlődésének érdekében. A valódi szeretet
akaratlagos, nem emocionális.
A szeretethez az erőfeszítés is hozzá tartozik. Az erőfeszítés pedig a
tehetetlenség, a lustaság vagy a félelem ellenében és ellenére történik. Ezt
nevezzük munkának, a félelem esetében bátorságnak.
A szeretet tehát a munka és bátorság egyik formája. Pontosabban megfogalmazva: olyan
munka vagy bátorság, amely önmagunk vagy más lelki fejlődésének
érdekében nyilvánul meg.
Ha egy tettnek sem a munkához, sem a bátorsághoz nincs köze, nem szeretet.
A szeretet első formája a figyelem. A figyelem feltételezi azt, hogy félretesszük más
elfoglaltságainkat, és tettekre serkentjük tudatunkat. A figyelem is akaratlagos
cselekvés, a tunyaságot gyűri le.
A valódi figyelemnek lényegi eleme a zárójelezés: melyben az ember átmenetileg félreteszi,
elfelejti, “zárójelbe teszi” saját előítéleteit, vágyait és gondolkodásformáit és

97
amennyire csak lehet, a beszélő helyébe képzeli magát.
A beszélő és a figyelő egyesülése valójában az én kiterjesztése, s mint ilyen
mindig nyereséges vállalkozás. Mi több, mivel a valódi figyelemhez
szükséges a zárójelezés, az én átmeneti kizárása, a figyelő átmenetileg
teljesen elfogadja a beszélőt. E folyamatban a figyelő és a beszélő
mindjobban érzékelik egymást, s újra megjelenik a szeretet tánca.
Mivel a valódi figyelés cselekvő szeretet, a legnagyobb figyelmet a házasságban játssza.
A figyelőképesség ugyan nő a gyakorlattal, de mindig erőfeszítést
igényel.
A közös játék a figyelem egyik formája.
A figyelem különböző megnyilvánulási formáiban egyvalami közös - időt
igényelnek.
A szeretet hiányának lényege a lustaság, mert a szeretet: munka.
A szeretet bátorság. Mikor önmagunkat kiterjesztjük, énünk új ismeretlen térbe lép, szinte új és
ismeretlen énné változik.
A lelki fejlődés bizonyos szinten mindig bátorságot igényel és kockázat vállalást.
Csak azt szeretjük, aki valamilyen módon fontos számunkra. Ám a kathexis esetében mindig
fönnáll a veszteség, vagy a visszautasítás kockázata. Aki közeledni próbál
egy másik emberhez, mindig vállalja a kockázatot, hogy a másik elutasítja, s
hogy ő még inkább egyedül marad. S akármit szeret is az ember - legyen az
másik ember, állat vagy növény - előbb utóbb meg fog halni. Aki bízik
csalódhat, aki függ valakitől, azt cserbenhagyják. A kathexis ára a fájdalom
→ a teljes élet fájdalommal is terhes.
Az élet lényege a változás, a növekedés és a hanyatlás színjátéka. Aki az életet és a növekedést
választja, a változás és a halál kilátását választja.
Az életben a valódi biztonság nem más, mint az élet bizonytalanságának élvezete.
A szeretet legmagasabb formája mindig szabad elhatározást s nem alkalmazkodást igényel.
Az elkötelezettség érzése az, ami a szerelemből valódi szeretetet faraghat. S
a fogamzás után is az elkötelezettség az, ami a biológiai szülőből valódi
szülővé is tehet bennünket.
Aki valóban törődik más lelki fejlődésével, az tudatosan vagy ösztönösen, de
tisztában van vele, hogy a fejlődést csak az állandóság érzetét magában
hordozó kapcsolatban lehet elősegíteni.
Nem lehet megérteni mást anélkül, hogy ne adnánk neki helyet önmagunkban, ami persze
összefügg a zárójelezéssel, igényli az én kiterjesztését s ilyenformán az én változását is.
Azok a szülők, akik nem hajlandók gyermekeikkel együtt fejlődni, változni és
szenvedni, a szenilitást választják.
A végső és talán legnagyobb kockázat a hatalom alázatos gyakorlása.
A másik fejére olvasni olyan képesség, amelyet a legtöbb ember minden különösebb nehézség
nélkül gyakorol. → Ám a mérges vagy bosszús kritika nem annyira a világ felvilágosítását,
mint az amúgy is sokasodó zavar fokozását szolgálja.
Aki valóban szereti a másikat, nehezebben szánja el magát
bírálatra. Tisztában van vele, hogy a helyzet rossz lehetőségeket
rejt magában. Ilyenkor ugyanis az ember morálisan vagy
intellektuálisan magasabb rendű helyzetbe kerül.
A szerető fél így dilemmába kerül: szembe kerül egymással a másik iránt érzett szeretete és a
helyreigazítás felelőssége. A dilemmát csak aprólékos önvizsgálat oldhatja

98
föl: a “szerető” megvizsgálja mind tudásának értékét, mind indítékait.
Az alázatosság és szelídség lényege a minél objektívebb önvizsgálat.
Nem ellenszegülni, amikor ellenszegülni kell - ez ugyancsak a szeretet hiánya.
A kritika a vezetés, illetve a hatalom gyakorlásának egyik formája. Ami nem más, mint kísérlet
arra, hogy előre megfontolt módon befolyásoljuk az eseményeket. Azért bírálunk, hogy
megváltoztassuk valakinek az életét. Természetesen a befolyásolásnak nem
egyetlen s nem is a legmagasabb-rendű módja a kritika. Lehet befolyásolni
példával, javaslattal, példázattal, jutalmazással, büntetéssel, tiltással vagy
engedélyezéssel, tapasztalat révén szenvedéssel stb.
Aki szeret egy másik embert, annak gyakorolnia kell ezt a művészetet, mert
ha valakit érdekel egy másik ember lelki fejlődése, akkor fel kell készülnie
arra, hogy az adott pillanatban a lehető legmegfelelőbb módon segítse azt
elő.
Az ember minél őszintébben szeret, annál alázatosabb, s minél alázatosabb,
annál óvatosabban nyúl a hatalomhoz.
Az önfegyelemhez szükséges energia a szeretetből fakad, mely az akarat
egyik formája → az önfegyelem tettekre váltott szeretet.
Az érzelmek a rabszolgák és az önfegyelem művészete azonos a
rabszolgatartás művészetével: az ember érzelmei energiaforrásként
szolgálnak, az élet éléséhez szükséges erőt adják. Mivel nekünk dolgoznak,
tiszteletet érdemelnek. A rabszolgatartó két súlyos hibát szokott elkövetni:
1. Nem fegyelmezi rabszolgáit → azok fölé nőnek és átveszik az irányítást.
2. Bűntudatos neurotikus életmódja, túlfegyelmezi rabszolgáit, s a legapróbb
vétségeket is szigorúan bünteti.
Csak a misztikusok rendelkeznek valódi ismeretekkel e témakörben, s hozzájuk és a valláshoz
kell fordulnunk, ha e kérdések megértését reméljük. /Pl. Avilai Szent Teréz, Keresztes Szent
János stb./
Egyre többen hajlanak a feltevésre, hogy minden betegség pszichoszomatikus
természetű, hogy az elme valamilyen módon részt vesz az ellenálló-
képesség működésének szabályozásában.
A lelki-betegséget nem a tudatalatti produktumának tartom, hanem a tudaténak, vagy pedig a
tudat és a tudatalatti kapcsolatában mutatkozó rendellenességnek.
Nem az a gond, hogy az ember milyen vágyakkal és indulatokkal
rendelkezik, hanem az, hogy olyan tudattal, amely nem képes elviselni sem
őket, sem a megoldásukkal járó fájdalmat, s ezért kész mindent a szőnyeg
alá söpörni. → A tudatalatti azonban tisztában van a valóságos helyzettel. A
lelki fejlődés egyik legfontosabb része, hogy a tudatos énkép közeledjen a
tudatalatti világhoz.

A kegyelem meghatározása:

. Elősegítik, támogatják, védik az emberi életet és a lelki fejlődést.

. Működésük csak részben érthető a természeti törvények alapján,
legalábbis ahogyan azokat a tudományos gondolkodás értelmezi.
3. Gyakran és egyetemesen jelentkeznek az ember életében. / Legfeljebb nem vesszük észre. /
4. Bár a tudat hatást gyakorolhat rájuk, eredetük a tudatos akaraton és a tudatos döntésen kívül
esik.

99
Ezek egyetlen jelenség különböző megnyilvánulásai, egyetlen hatalmas erő
által, amely az emberi tudaton túlról gondoskodik a lelki fejlődésről.
A teológiában két elmélet uralkodik:
• Emanáció elve: a kegyelem egy kívülálló Istenből sugárzik.
• Immanencia elve: az emberi lét középpontjában fellelhető Istenből
sugárzik.
Az elhelyezés kényszere korlátozza a jelenség megértésének
lehetőségét. Az egyéniség határa egy áthatolható vékony hártya, ahogy a
tudatos és tudattalan között lehetséges a közlekedés, ugyanúgy lehetséges az egyéni
elme és a “külső elme” között is.
Julian XIV. sz-i. remete ezt így fogalmazta meg:
“Mert amiképpen a ruha fedi a bőrt, a bőr a húst, a hús a csontot s az
egész a szívet, azonképpen fedi a testet és a lelket Isten jósága. Úgy és még
annál is jobban, mert a ruha és test elkopik és semmivé lesz, de Isten jósága
örökké megmarad.”
A lelki fejlődés az egyén evolúciója, mely a lelki entrópia: lustaság,
megszokás stb. ellenében halad. Az evolúciós erő a szeretet, melynek eredője
és célja az Isten.
A Rossz a mások fölött gyakorolt hatalom nyílt vagy leplezett
alkalmazása a lelki fejlődés elkerülése érdekében.
Isten és az ember átfedése azonos tudattalan és a tudatos
átfedésével. Egyszerűbben kifejezve: Isten a tudatalattin belül van. Mi Isten
része vagyunk mindenkor. Isten mindig velünk volt, van és lesz.
A Szentlelket úgy kell elképzelnünk, mint valami hatalmas rizómát,
óriási kiterjedt gyökértörzset, amelyből csak a tudat apró növénykéje
emelkedik ki láthatóan. Tulajdonképpeni élete láthatatlan, a rizóma mélyén rejlik. Mindaz, ami
a talaj fölött látható, csak egy nyáron át tart, azután elhervad. → A világ mulandó, a rizóma
megmarad.
A lelki fejlődés végső célja Isten állapotának elérése, a cél a tudatalatti
asszimilálása.
Ha két lábon járó befolyásos felnőtt emberek saját érett akaratukat
azonosítani tudják Isten akaratával, Isten a mi tudatos énünk révén ölelheti
föl létezésének új formáját. Így válhatunk mi Isten cselekvő részévé,
úgyszólván karjává. S amennyiben Isten akaratának megfelelően tudjuk a
világot befolyásolni, Isten kegyelmének cselekvő részévé is válunk. A
kegyelem egyik formájává is leszünk így, s Isten nevében munkálkodhatunk a világban,
szeretetet teremtve ott, ahol nem volt addig szeretet, a tudatosság általunk megélt
szintjére vonva embertársainkat, így segítve elő az emberi fejlődést.
A politikai hatalom abból áll, hogy másokat saját akaratára kényszeríthet valaki. Ez a
hatalom vagy valamilyen pozíció, vagy pénz. Nem a pozíciót elfoglaló embernek van hatalma,
hanem a pozíciónak. A politikai hatalomnak semmi köze a jósághoz és a bölcsességhez.
A szellemi hatalom személyhez kötött és senkit sem kényszerít semmire. A szellemi
hatalom lényege a legnagyobb fokú tudatos döntőképesség, a tudat.
A lelki fejlődés útja egy életre szóló tanulás útja. Ha az ember ezt az
utat őszintén és kitartóan követi, a tudás darabjai lassan összeállnak. A dolgok értelmet
nyernek. S lassan elérhetünk odáig, amikor már tudjuk, hogy mit csinálunk. Ekkor teszünk szert

100
a hatalomra.
A szellemi hatalom alapjában véve örömforrás, a mester öröme.
Van egy még nagyobb öröm: Isten közelségének öröme. Mert amikor valóban tudjuk,
hogy mit miért teszünk, részesei vagyunk Isten tudásának. Tudatos énünk sikeresen egyesült
Istennel. Mégis, aki elért a lelki fejlődés ezen fokára, rendszerint egyfajta
alázatban él. Mert annak is a tudatában van, hogy tudata az Istenből ered.
Tudatában van kapcsolatával a gyökértörzzsel.
Az igazán hatalmas ember, ha hatalma forrása felől kérdezik, mindig így fog
válaszolni: “Hatalmam nem az enyém. Ami kevés hatalmam van, az egy
nagyobb hatalom megnyilatkozása. Én csak megjelenítője vagyok ennek a
hatalomnak, amely egyáltalán nem az enyém.”
Ennek az az oka, hogy a valóban hatalmas emberek kapcsolatban állnak Istennel.
“Legyen meg a Te akaratod, ne az enyém. Tégy engem eszközöddé.” Ez a vágyuk. S az én
ilyetén elvesztése egyfajta nyugodt eksztázist hoz magával, valamennyire hasonlót a szerelem
érzéséhez. Tudatában vannak közelségüknek Istenhez, s ezzel megszűnik
magányérzetük.
A szellemi lelki hatalom örömteli, de ugyanakkor rettentő is. Mert
minél tudatosabb egy lény, annál nehezebb a cselekvés.
Minél magasabb fokú a tudat, annál több tényezőt kell figyelembe
venni. Ugyanakkor minél többet tudunk, annál inkább előre látjuk
cselekedeteink következményeit. Ám, ha cselekvésünk minden lehetséges
következményét előre akarjuk látni, teljes tehetetlenségre kárhoztatjuk magunkat.
Ugyanakkor azonban a cselekvés hiánya is cselekvés, s vannak olyan helyzetek, amikor a
leghelyesebb, ha az ember nem tesz semmit, más helyzetben ugyanez káros következményekkel
járhat.
Így a lelki hatalom nem csupán tudat, hanem a döntésképesség
megőrzése az egyre fokozottabb tudatosság mellett.
Még egy gond van a hatalommal: az egyedüllét. Sietek megkülönböztetni az egyedüllétet
a magánytól. A magány a kapcsolatteremtés képességének hiányából fakad. A hatalommal bíró
emberek körül vannak véve embertársaikkal, akik mindent megtesznek a kommunikáció
érdekében: tehát az ember nem magányos, sőt olykor még vágyhat is a
magányra.
Az egyedüllét a tudatosságban azonos szinten lévő társ hiánya.
A valóság és a valósággal vállalt viszonyunk számos eleme kellemetlen és fájdalmas
számunkra → megpróbáljuk tudatunkat oltalmazni a valóságtól → ezen módszereket a
pszichoterápia védekező mechanizmusoknak nevezi. Mindannyian
alkalmazunk védekező mechanizmusokat, így korlátozva tudatosságunkat.
Amikor ez az állapot elér egy bizonyos mértéket, környezetünk felismeri, hogy “nem
vagyunk kapcsolatban a valósággal”, és elmebetegnek tart. Az elme
megbetegedése azt jelzi, hogy az egyén rossz úton halad, s lelki fejlődése
veszélyeztetve van.
A pszichotikus betegek azok közül kerülnek ki, akikkel szüleik életük első
kilenc hónapjában nagyon rosszul bántak.
A személyiségzavarokkal küzdő betegeknek csecsemőkorban még elég jól
ment a sorsa, ők kilenc hónapos és két éves kor között élték át traumatikus
élményüket.
A neurotikus betegek 2 - 5 éves koruk között szerezték be traumáikat.

101
 A kegyelem szólítása már magában előléptetés, nagyobb hatalom és
felelősség. Tudatában lenni a kegynek, állandóan érezni Isten közelségét
olyan mély belső elégedettséget és békét szül, ami keveseknek osztályrésze.
Másfelől viszont ez a tudat roppant felelősséget is ró az emberre. Mert aki
Isten közelében van, az kötelességének érzi azt is, hogy Isten hatalmának és
szeretetének cselekvő részese legyen. A kegyelem egyben erőfeszítéssel teli
életre szólít fel, amelyben törődni kell a világgal és minden módon szolgálni kell
fejlődését. A hívó szó a lelki gyermekségből szólít a felnőtt állapotába. Így a
kegyelem békéjével együtt jelentkezik a gyötrődő felelősség, a kötelesség.
A kegyelem választásának és a kegyelem általi kiválasztatásnak paradox helyzete a
szerendipitás lényege. / szerendipitás: olyan értékes ajándék fellelése, amelyet nem kerestünk. /
Buddha akkor világosodott meg, amikor megszűnt keresni – amikor
hagyta, hogy a megvilágosodás jöjjön hozzá. Kétségtelen azonban, hogy ez nem történt
volna meg, ha nem fordít tizenhat évet az előkészületekre.
Ahogyan a világegyetemben kicsinek és elveszettnek érezzük magunkat, ugyanúgy
érezzük szellemi értelemben is.
Amint az ember felfogja a kegyelmet, többé nem érzi magát sem értelmetlennek, sem
jelentéktelennek. Az a tény, hogy létezik-e rajtunk és tudatos énünkön
túlmutató erő, amelynek célja lelki fejlődésünk. S ez elég ahhoz, hogy
jelentéktelenségünk érzetét tompítsa. Mert ennek az erőnek a létezése
bizonyosság arra, hogy fejlődésünk roppant jelentőségű valamilyen erő
számára. Ezt az erőt nevezzük Istennek.

102
Felhasznált irodalom:
ν C. G. Jung: Az ember és szimbólumai Göncöl Kiadó
ν Carl Gustav Jung: Mélységeink ösvényein Gondolat Kiadó
ν C. G. Jung: AIÓN Akadémiai Kiadó
ν C. G. Jung: Emlékek, álmok, gondolatok Európa Kiadó
ν Hamvas Béla: Scientia sacra I. Medio Kiadó
ν Rüdiger Dahlke: A mandalák világa /előszó/ Dunakönyv Kiadó
ν Dr. Dienes Valéria: Hajnalvárás Szent István Társulat 1983
ν Dr. M. Scott Peck: Úttalan utakon Láng Kiadó 1990

Ajánlott irodalom:
Szent Terézia Összes művei Önéletrajz
Szent Terézia Összes művei I. A tökéletesség útja és A belső várkastély
Nevezhetném ezt a könyvet keresztény jógának is, mely bevezet az önfeladás és a
meditáció művészetébe. A fokozatosság elvét betartva, gyakorlati útmutatásokkal
ellátva leír egy hét szintű meditációs rendszert, mely a megvilágosodáshoz vezet. A
keresztény misztika egyik csúcsa.
Keresztes Szent János Művei I. A Kármelhegy útja
A keresztény misztika egyik csúcsa.
Hamvas Béla: Scientia sacra I. II.
Csodálatos könyvben összefoglalja az emberiség spirituális kultúráját a kezdetektől a
kereszténységig.
A III. kötet a kereszténységről szól, ez nekem nem tetszett.
Kaczvinszky József: Kelet világossága I. II. III. Bevezetés a Yogába
Kb. 900 oldalon leírja a megvilágosodás keleti útját. Leírja a meditáció fejlődésének
lelki szellemi folyamatait.
Loyolai Szent Ignác írásaiból: Lelkigyakorlatos könyv
A keresztény meditáció kézikönyve.
Antony de Mello S. J.: Test és lélek imája
A keresztény meditáció kézikönyve.
Michael Ben-Menachem: Lazíts az életedért
A belső imához illetve a meditációhoz testi relaxáción - összpontosításon keresztül
vezet az út. Ez a könyv relaxációs technikák tárházát ismerteti vázlatosan, a témáról
átfogó képet ad.

103
Tárgymutató

104