ars hungarica 2015

Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont

Művészettörténeti Intézet folyóirata
XLI. évfolyam

1.
Táncoló Áron (Dávid), 15. század. Festett faszobor a Wittmann-gyűjteményből
 Tartalom

Tanulmányok
Juhász Sándor: Adalék Wittmann Ernő és gyűjteménye történetéhez............................................ 5
Székely Miklós: Pákei Lajos kolozsvári iparmúzeumi
és ipariskolai palotái 1882–1904 között ........................................................................................... 29
Fehérvári Zoltán–Prakfalvi Endre: A budai Postapalota.......................................................................... 48
Lantos Edit: Templom, idegenforgalmi érdekesség, bunker?
Hollóháza templomának építés- és fogadtatástörténete 1959–1967................................... 64
Véri Dániel: Művészet és emlékezet.
A magyar holokauszt hetvenedik évfordulója................................................................................ 74

In Memoriam
Szabó Péter (Balassagyarmat, 1957–Budapest, 2013) (Mikó Árpád)................................................. 97
 Juhász Sándor

Adalék Wittmann Ernô és gyûjteménye

történetéhez
Juhász Sándor szabadúszó újságíró,
művészeti író
Kutatási terület: II. világháború előtti
A két világháború közti időszak a magyarországi műgyűjtés jelentős kor- magyar magángyűjtemények;
szaka volt. A történel­mi nemesség és pénzarisztokrácia mellett a közép­ 17. századi holland grafika
osztály számos tagja foglalkozott műgyűjtéssel, akik ugyan nem rendelkez- E-mail: g.sandor.juhasz@gmail.com
tek olyan hatalmas jövedelemmel, mint a felső tízezer tagjai, néhányuknak
még­is sikerült nemzetközi színvonalú kollekciót létrehozni. Ezen kevesek Sándor Juhász, independent
közé tartozott reneszánsz kisplasztikai és plakettgyűjteményével Witt- journalist, art critic
Area of research: pre-World War II
mann Ernő, aki értelmiségi polgárcsa­lád Hungarian private collections;
másodszülött gyermekeként Budapesten 17th-century Dutch graphic art
látta meg a napvilágot 1881. november Email: g.sandor.juhasz@gmail.com
13-án (1. kép).1 Apja, Wittmann Mór sike-
res ügyvéd volt, egészen az udvari tanácsosi rangig emelke-
dett. Foglalkozása bizonyára befolyásolta fia pályaválasztását,
aki 1899-ben a budapesti egyetem jogi karára iratkozott be.2
Tanulmányait a lipcsei egyetemen és a párizsi Sorbonne-on
folytatta,3 a nemzetközi jog területére specializálta magát.
Ügyvédi pályafutását apja irodájában kezdte, hazai ügyfelei
mellett főként angol érdekeltségek, bankok és nagyvállalatok
jogi képviseletét látta el. Gyakran utazott külföldre, amit első
világháborús katonai szolgálata4 csak rövid időre szakított
meg. A London Gazette5 híradása szerint 1920 májusában
már ismét megfordult a szigetországban. Üzleti útjai alkalmá-
val gyűjtőszenvedélyének is hódolhatott, eleinte modernebb
metszeteket és plaketteket vásárolt, érdeklődése később a re­-
neszánsz művészet felé fordult. Gyűjtői attitűdjét a vele bará­
1. kép. Wittmann Ernő ti viszonyt ápoló Géber Antal6 úgy jellemezte, hogy nem ku-
tatott, nem ment „felfedezésekre”, elsősorban megbízható
ke­reskedőktől, ismert gyűjteményekből vásárolt. Ennek ellenére időnként becsúszott egy-egy
nem megfelelő darab. „Egy ízben, Münchenben bizonyos neves gyűjteményben Pisanellonak
1
Magyar Zsidó Levéltár, HU HJA XXIV-B. 70.
2
Budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem almanachja az 1899/1900. tanévre.
3
A család tájékoztatása alapján.
4
Katonai szolgálatról a Past and Future of the Right National Self-Determination (Amsterdam, 1919) című könyvének
előszavában tesz említést.
5
List of Former Alien Enemies Landed from 1st May – 31st May, 1920. The London Gazette, 15 June, 1920. 6579.
6
Dr. Géber Antal (1879–1962) jogász, műgyűjtő.
 6
t anul má nyo k

kiválóan szép tartású érme került aukcióra. [Wittmann] megbízásából a kitűnő Fr. Drey7 az ér-
mét 6400 márkáért megvette részére. Néhány hónap multán, levelet kapott Hill-től,8 az olasz
medaillák legfőbb szakértőjétől, hogy nyári szabadságát a kontinensen tölti, és szívesen eljönne
Budapestre, hogy Wittmannak hírből ismert gyűjteményét, nevezetesen a müncheni aukción
vásárolt Pisanellot megtekintse. Csakugyan eljött, kezébe vette a Pisanellot […] és csak annyit
mondott: »Sorry«. Azután elmondta, hogy a British Múzeum darabjait fehér lakktintával szok-
ták számozni, és ha a darabot ferdén jól megnézi, a leltári szám halvány nyoma látszik, csalha-
tatlan jele annak, hogy az öntvény a múzeum darabjáról készült. Azonban helyesnek bizonyult
az előkelő helyen vásárlás, mert Drey a darabot szó nélkül visszavette.”9 Géber a történeten
túl a magyar gyűjtőkről írt kéziratában bepillantást enged Wittmann otthonába, melyet a szob-
rok és kisplasztikák mellett nagyrészt francia és olasz cinquecento bútorok, régi szőnyegek,
textíliák, augsburgi, erdélyi ötvöstárgyak, valamint festmények tettek lakályossá. Hely bőven
volt a műtárgyaknak, mivel a gyűjtő saját tulajdonú sarokháza negyedik emeletén lévő hét­-
szobás lakást osztotta meg feleségével10 Budapest belvárosában, a IV. (ma V.) kerület Városház
utca 16. szám alatt. Irodáját a ház félemeletén rendezte be, így otthona nyugalmát még klien­-
sei sem zavarták. Angolszász irányultsága ellenére – mely választott sportjában, a golfban,11
valamint amerikai Cadillac személyautójában is megtestesült – fő gyűjtési területe az itáliai
és német reneszánsz művészet kisplasztikai alkotásai voltak. E műtárgyai szinte mindegyikét
külföldön vásárolta, de nemcsak a beszerzésükre fordított kiemelt figyelmet, hanem a tulajdo­
nában lévő tárgyak elismert művészettörténészek által való publikálására is. Leo Planiscig, az
itáliai reneszánsz szobrászat egyik szaktekintélye több könyvében12 tárgyalt és reprodukált
műalkotásokat a Wittmann-gyűjteményből, de ugyanezt tette Meller Simon a Magyar Művé­-
szet hasábjain.13
Az egyre gyarapodó gyűjtemény darabjaival különböző kiállításokon találkozhatott a kö-
­zönség. Az Éremkedvelők Egyesülete által rendezett tárlaton14 anyagából több mint hetven,
főleg 16–17. századi érem és plakett került bemutatásra, köztük Donatello Madonnája, Bertol­-
do di Giovanni puttóreliefje és Riccio Krisztus sírbatételét ábrázoló öntött bronzplakettje. Az
Iparművészeti Múzeumban 1925-ben megrendezett Régi órák kiállításon egy 17. századi ara­-
nyozott bronzból készült órával szerepelt.15 A Régi Ezüstkiállításon16 csak néhány ötvöstárg�-
gyal volt jelen, a legjelentősebb talán az 1673-as évszámot viselő fedeles kupa, mely a brassói
Baum Lukács munkáját dicséri. Wittmann, aki „az egyik legnagyobb szoborgyűjtő volt Kohner

7
Francis Drey az 1860-as években alapított A. S. Drey műkereskedő cég egyik tulajdonosa.
8
Sir George Francis Hill (1867–1948) a reneszánsz érmek specialistája, 1931 és 1936 között a British Museum könyvtárá-
nak igazgatója.
9
Géber Antal: Magyar gyűjtők. I–II. Szerk. Tóth Melinda. Kézirat, é. n., 412–413. Szépművészeti Múzeum, Könyvtár,
15331/1–2.
10
Wittmann Ernő 1927-ben vette feleségül Haraszti Rózát, akinek két gyermeke volt az előző házasságából, Klára és Éva.
A gyűjtőnek is ez volt a második házassága, 1908 és 1915 között Hellsinger Erzsébet volt a felesége.
11
A Tenisz és Golf című lapban (I/4, 108; II/13, 254; III/12, 226) olvashatók Wittmann Ernő golfban elért eredményei.
12
Leo Planiscig: Andrea Riccio. Wien, 1927; Piccoli bronzi italiani del Rinascimento. Milano, 1930.
13
Meller Simon: Dr. Wittmann Ernő kisplasztikai gyűjteménye. Magyar Művészet, 1934. 8. 235–242.
14
Budapesti Gyűjtők és Művészek Érem- és Plakettkiállítása. Kiállítási katalógus. Szerk. Csányi Károly. Budapest, Iparmű­
vészeti Múzeum, 1924.
15
Régi órák kiállításának leíró lajstroma. Kiállítási katalógus. Szerk. Csányi Károly. Budapest, Iparművészeti Múzeum, 1925.
16
Az Országos Magyar Ipaművészeti Múzeum Régi Ezüstkiállításának Leíró Lajstroma. Kiállítási katalógus. Szerk. Csányi Ká-
roly. Budapest, Iparművészeti Múzeum, 1927.
 7
t anul má nyo k

és Delmár mellett”,17 a Régi Egyházművészet Országos Kiállításán18 a

domborművek mellett néhány nagyszerű reneszánsz fa- és bronz-
szobrot is megmutatott gyűjteményéből. Giambologna oszlophoz
kötözött Krisztusa (2. kép) mellett igazi érdekesség volt az a beágya-
zott zománcdíszítésű, aranyozás nyomait viselő bronz könyvtábla,
mely Limoges városában készült a 13. század elején. Wittmann gyűj-
teményéből utoljára 1937/38 fordulóján, a Nemzeti Szalonban lát­-
hatott válogatást a hazai közönség, a Petrovics Elek rendezte Régi
Olasz Mesterek19 kiállításon. Ekkor a kollekció kisbronzainak színe-ja­-
va került a tárlókba, mely alkotások később vagy külföldi tulajdon-
ba kerültek, vagy eltűntek a II. világháború zűrzavarában.
A korszak jeles műgyűjtőihez hasonlóan Wittmann Ernő is ak-
tív szerepet vállalt közgyűjtemények gyarapításában. A Szépművé-
szeti Múzeumot pénzadománnyal segítette Gustav Courbet Sziklás
táj, valamint Pierre Bonnard Reggeli című festményének megvásár-
lásában.20 A múzeumok vezetőivel ápolt szívélyes viszony előnyére
szolgált, amikor 1938-ban kiviteli engedélyt kért gyűjteménye jelen-
tős részére. Valószínűleg a hazai politikai helyzet hatására gondolta
úgy, hogy gyűjteménye nagyobb biztonságban van külföldön, mint
idehaza. Az 1938-as Anschluss és a néhány hónappal később Ma-
gyarországon elfogadott első zsidótörvény csak megerősíthették
elhatározásában. Az Iparművészeti Múzeum Adattárában található,
1938. május 16-án írt feljegyzés szerint „Dr. Wittmann Ernő ügyvéd
Eisler Aladár szállítócég útján bejelentette, hogy különböző szőnye-
geket, bútorokat, bronz eszközöket és iparművészeti kisplasztiká­-
kat szeretne Angliába küldetni”.21 Az Iparművészeti Múzeum en­
gedélyezte a kivitelt, de a szobrászati műalkotások feletti döntés
jogát a Szépművészeti Múzeum kezébe tette.22 Wittmann Csánky
Dénes23 főigazgatóhoz írt, 1938. június 10-én kelt levele nemcsak
a kiviteli kérelem indítékát világítja meg, de rámutat arra az egyko­-
ri gyakorlatra, amikor gyűjtők és vezető hivatalnokok közösen dol-
gozták ki az együttműködésüket befolyásoló jogszabályokat. 2. kép. Giambologna: Oszlophoz
„Miként már közöltem, sohasem gondoltam arra, hogy mű- kötözött Krisztus, 1600 k., bronzszobor, barna
tárgyaimat valaha is értékesíteni leszek kénytelen, – de ma, midőn patina, M: 35,5 cm
17
 Mravik László: Száz év magyar képgyűjtése. In: A modern magyar festészet 1892–1919. Szerk. Kieselbach Tamás. Bu­dapest,
k. n., 2003. 25.
18
Régi Egyházművészet Országos Kiállítása. Kiállítási katalógus. Budapest, Iparművészeti Múzeum, 1930.
19
 Régi Olasz Mesterek Kiállítása: Képek, szobrok magyar magángyűjteményekből. Kiállítási katalógus. Budapest, Nem­zeti
Szalon, 1937.
20
A Sziklás táj „részben dr. Delmár Emil, dr. Meiler Simon, dr. Tószeghy Richard és dr. Wittmann Ernő urak pénzado­
mányainak felhasználásával szereztetett jánoshalmi Nemes Marcell gyűjteményének müncheni árverésén.” A Reggeli
a „Magyar Nemzeti Bank, továbbá dr. Wittmann Ernő, dr. Baumgarten Nándor, a Magyar Leszámítoló és Pénz­váltó
Bank, a Magyar Olasz Bank, a Mezőgazdasági Ipar Rt. és a Fleischmann Antal Dunakotró és Gőzhajózási Vállalat ado-
mányainak felhasználásával” került megvásárlásra. Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei. VII. Buda­-
pest, 1935. 176, 183.
21
Iparművészeti Múzeum, Adattár, Múzeum Iratanyaga, 89/1938.
22
Iparművészeti Múzeum, Adattár, Múzeum Iratanyaga, 91/1938.
23
Csánky Dénes (1885–1972) festőművész, művészeti író, 1935 júliusától a Szépművészeti Múzeum főigazgatója.
 8
t anul má nyo k

látom, hogy ha akár egészségügyi okokból, akár más

körülmények folytán kenyérkeresetemtől elesem, ma-
gamat és családomat vagyonom kamataiból fenntar­
tani nem tudom – kénytelen vagyok ezen nagy sze-
retettel összegyűjtött műtárgyaktól való megválást
előkészíteni – és idő multával keresztül vinni. […]
1928-ban, még néhai Gr. Klebelsberg Kunó idejében,
Hóman Bálint s Petrovits Elek akkori főigazgató urak
részvételével gentlemen-agreement jött létre a mú-
zeum és a gyűjtők (néhai Herzog Mór báró, Baum­-
garten Nándor, Delmár Emil, jómagam és mások)
között, melynek lényege az volt, hogy külföldről mű-
tárgyakat nyugodtan behozhatunk, a múzeumok (az
állam) ezen műtárgyak kivitelét és értékesítését meg-
akadályozni nem fogják és beérik azon jogokkal, me-
lyeket akkor közös megegyezéssel stilizált (később
törvényerőre emelt) 1929. évi XI. t.c. 24. és 26. szaka-
szai tartalmaznak.24 […] Szabadjon továbbá megál­
lapítanom, hogy műtárgyaimat külföldről hoztam be
az utolsó 25 évben és így az idézett törvény 24. para-
grafusának utolsó bekezdése értelmében azok nyil-
vántartás alá nem esvén, a mondott törvény 26. pa-
3. kép. Giovanni della Robbia (műhelye): ragrafusa értelmében az országból külön engedély
Angyalfej, 15. század vége, mázas terrakottaszobor, nélkül kivihetők. Nem szándékozom azonban azon
M: 24 cm, Szépművészeti Múzeum, baráti és megértő viselkedésre való tekintettel, amel�-
Régi Szobor Gyűjtemény, ltsz. 7374.
lyel velem szemben mindig viseltettél, Veled, vagy
a vezetésed alatt álló intézmény igazgatóival, őrei­-
vel, kik baráti körömhöz tartoznak, tárgyalni és alkudozni, hanem magam teszem meg azt
az aján­latot, mely jelen anyagi helyzetemnél a maximuma annak, amit nyújthatok, ez pedig
a követ­kező:
A Magyar Nemzeti Múzeum szépművészeti osztályának a kiviteli engedélyek díja fejé­-
ben tulajdonába bocsájtom díjmentesen:
1.) a XIV. sz. francia elefántcsont madonnát, mely jelenleg mint ideiglenes letét a múzeum őri­
zetében van;
2.) a jelenleg lakásomon lévő Kaiserin Friedrich gyűjteményből eredő és Bode által Lucca del­-
la Robbiának tulajdonított terracotta angyalfejet [3. kép].
3.) Ezenfelül kötelezem magam, hogy műtárgyaim árverésén a múzeum által közgyűjtemény-
ben való kiállítás céljára megvásárolt tárgyak vételárához az árverési vételár 20%-ával én,
illetve jogutódaim hozzájárulni kötelesek. Ezen hozzájárulás összege azonban 500 angol
fontot meg nem haladhat.

Az említett törvény valójában a Magyarország területéről származó vagy a magyar művészeti, tudományos, történeti
24

vagy muzeális szempontból különösebb jelentőséggel bíró műalkotások, tárgyi emlékek kiviteli korlátozására, tilalmá-
ra született. Ilyen tárgyak kivitele indoklás nélkül megtagadható volt, a hivatal még kisajátítással is megakadályozhatta
ezek kivitelét. A külföldről behozott alkotások sokkal enyhébb szabályozás alá estek. E műtárgyakat a törvény életbe
lépte után a behozataltól számított 25 év eltelte előtt még nyilvántartásba sem vették. Kivitelét a törvény nem aka-
dályozta, de műfajtól függően, az érték maximum 2, illetve 10 százalékának megfelelő kiviteli díjfizetést írt elő, mely
azonos értékű műtárgyak átengedésével is leróható volt.
 9
t anul má nyo k

[…] Midőn arról biztosítalak, hogy teljes mértékben értem és becsülöm, hogy Te és munka­
társaid nehéz szívvel teljesítitek kérelmemet – a magam részéről is megjegyzem, hogy fájdal­
masan érint, hogy a viszonyok mostoha alakulása szükségessé teszi műtárgyaim eladását.”25
Szintén gyűjteménye darabjainak értékesítési szándékára utal barátjának, Delmár Emil-
nek26 írt levele,27 melyhez Meller Simon által beárazott műtárgyai jegyzékét csatolta. A kuta­­-
tás jelen állása szerint a lista egyik tétele sem került Delmár kollekciójába. A két felajánlott mű-
tárgy viszont a múzeum tulajdonába került, és az 1938. június 21-i dátummal kiállított Kiviteli
Engedélyt28 a vallás- és közoktatásügyi miniszter megbízásából a Szépművészeti Múzeum fő-
igazgatója írta alá. Az engedélyhez csatolt jegyzékben tételesen felsorolt 70 darab műtárgy,
valamint egy 60 darabos érem- és plakettanyag értékét 114 700 pengőben állapították meg.
Wittmann lakásának egyes berendezési tárgyai és a gyűjtemény legértékesebb része a nem­-
zetközi műtárgyfuvarozásban nagy tapasztalattal rendelkező Eisler cég közreműködésével
kelt útra Anglia felé. A kollekció további sorsáról egy New York-i ügyvédi iroda által 1942-ben
ké­szített memorandum29 ad tájékoztatást. A 19 000 angol fontra biztosított szállítmány 1938.
szeptember közepén érkezett meg a szigetországba. A behozatalban és a gyűjteménnyel kap-
csolatos további ügyintézésben két londoni cég segédkezett: a műtárgyak speciális csoma­-
golásával és szállításával foglalkozó Jacques Chenue és a Messrs. Theodore Goddard & Co.
ügyvédi iroda. Wittmann szerette volna gyűjteményét kiállítás keretében bemutatni az angol
publikumnak. A lehetséges helyszínek közül a Bristol Art Museum mellett született döntés,
mely egy vagy két évre kapta volna kölcsön a kollekciót. A megállapodást Wittmann londoni
barátai készítették elő, de a gyűjtő valószínűleg személyesen is találkozott a múzeum vezetői­-
vel, mivel 1939 tavaszán Angliában tartózkodott.30 A kiállítás megrendezésének feltétele volt,
hogy a múzeum megfelelő technikai körülményeket biztosítson a műtárgyak bemutatásához.
Mielőtt az ehhez szükséges munkálatok befejeződtek volna, az európai események drámai
fordulatot vettek. 1939. szeptember 1-jén a németek megtámadták Lengyelországot, mire
a londoni és a párizsi kormány hadat üzent Németországnak. Kitört a II. világháború. A bristo-
li kiállítás szervezését leállították, néhány műtárgy a múzeumban maradt, de a gyűjtemény
nagyobb részét Jacques Chenue a közeli Bath városában lévő T. Powell & Company társaság
raktárában helyezte el. Wittmann valószínűleg csak távolról követte Angliában lévő gyűjtemé-
nye sorsát, mivel 1939 novemberében kibocsátott útlevele31 tanúsága szerint Magyarország­-
ról legközelebb 1940. február 2-án utazott el feleségével Svájcba, majd Franciaországon ke­
25
Szépművészeti Múzeum, Irattár, 424/938.
26
Dr. Delmár Emil (1876–1959) gyáros, a korszak egyik kiemelkedő műgyűjtője.
27
„Budapest, 1938. június 9. Kedves Barátom, Mellékelve bátorkodom Neked átküldeni a Meller becslése alapján ös�-
szeállított adatokat avval, hogy ez a becslés biztosítási céljából történt 1935 februárjában. Köztudomásúlag azóta
a régiségek árában áresés állott be, mely különösen ez év tavaszán accentuálódott, (körülmény, mely a Durchlacher
sale áraival igazolni lehet). Én a magam részéről reális értéknek ezen becslés maximum 1/3-át tartanám. Megjegyzem,
hogy a Szépművészeti Múzeumnak átengedett elefántcsont madonna a Meller féle becslés szerint 800 font értékben
van meghatározva. Szívélyesen üdvözöl, igaz híved, Ernő”. Szépművészeti Múzeum, Irattár, 424/938.
28
Szépművészeti Múzeum, Irattár, 424/938.
29
Memorandum to Mr. Rupert Somervel (First Secretary at the Board of Trade), Willkie, Owen, Otis, Farr & Gallagher, New
York, N.Y., September 4, 1942. Wittmann Ernő hagyatéka, USA. Magántulajdon.
30
Neil Tweedie–Peter Day: When Rothermere urged Hitler to invade Romania. The Telegraph, 01. 03. 2005. Lásd http://
www.telegraph.co.uk/news/uknews/1484647/When-Rothermere-urged-Hitler-to-invade-Romania.htm (letöltve 2015. áp­-
rilis 22.).
31
A Magyar Királyság által 1939. november 16-án Wittmann Ernő részére kiadott útlevél. Wittmann Ernő hagyatéka, USA.
Magántulajdon.
 10
t anul má nyo k

resztül az angliai Heston városába. Ide március 15-én érkeztek meg, de már május 4-én el is
hagyták az országot, mivel a háborús helyzetre való tekintettel csak két hónapos tartózko­-
dást engedélyezett számukra a brit hatóság. Miközben a házaspár ismételten Svájc felé tartott,
az addig eseménytelen nyugati fronton a német csapatok nagyarányú támadást indítottak
Franciaország ellen, és június 14-én már német katonák masíroztak a párizsi Diadalív alatt. Ta-
lán ez is szerepet játszott abban, hogy az alpesi országban tartózkodó Wittmannék július 5-én
felkeresték a genfi amerikai konzulátust, és meghosszabbíttatták Budapesten beszerzett lá-
togatóvízumuk érvényességét. Egy hét múlva már úton voltak Portugáliába. 1940. augusztus
1-jén Lisszabonban szálltak az amerikai Excalibur fedélzetére, és tíznapi hajózás után érkez­-
tek meg New York kikötőjébe.32 Manhattanben béreltek lakást egy 1927-ben épült házban
(125 East 50th Street),33 melyet a magyar születésű Emery Roth34 tervezett, akinek a város ar­-
cu­latát meghatározó magasépületek közül jó néhány fűződik nevéhez. Wittmann nem sok­-
kal megérkezése után megpróbálta gyűjteményét az angliai Bath városából Amerikába szál­-
l­íttatni. Mivel az 1940-ben életbe léptetett angliai rendelkezés szerint az antik tárgyak kivitele
a Kereskedelmi Minisztérium engedélyéhez volt kötve, londoni ügyvédje útján hivatalos kérel-
met nyújtott be a hivatalhoz. A minisztérium elutasította az engedély kiadását, és a fellebbe­-
zés is hasonló sorsra jutott. A gyűjtőt ellenséges ország állampolgárának tekintették az angol
hatóságok, ami nem csoda, mivel Magyarország az év novemberében csatlakozott a Német­-
ország, Olaszország és Japán által létrehozott Háromhatalmi Egyezményhez. Wittmann, mi­
közben ügyvédjén keresztül tovább huzakodott az angol hatóságokkal, bizonytalan amerikai
helyzetét úgy rendezte, hogy bevándorlóvízumot kért az Egyesült Államokba.
Gyűjteménye Magyarországon maradt részét megbízottja útján árverésre bocsátotta.
A Postatakarékpénztár szervezésében 1941 márciusában Budapesten megtartott aukción35 ki­-
lenc kategóriában 401 műtárgy szerepelt. A katalógus előszava szerint: „Ezúttal az Árverési
Csarnok ilyen kivételes alkalmat nyújt nagyrabecsült közönségének, amennyiben egy régi,
jóhírű magángyűjtemény tárgyainak válogatott darabjait bocsátja aukcióra, köztük olyan elő-
kelő műtárgyakat, aminők a hazai piacon már csak elvétve bukkannak fel.” Az eladásra felkí­-
nált metszetek a gyűjtő korai érdeklődéséről, a kínai és japán tárgyak a Kelet iránti kíváncsi­-
ságról, a kerámia- és üvegtárgyak leginkább az igényes lakberendezésről tettek tanúbizony­
ságot. Valóban jelentősebb darabok leginkább a nemesfém ötvöstárgyak, valamint a szobrok
és plakettek tárgykörében voltak. Aukcióra került a Régi Egyházművészet Országos Kiállításán
szerepelt, Mihály arkangyalt ábrázoló 15. századi tölgyfa szobor (kat. 162), melyet 1950-ben
Okányi-Schwarz Józseftől vásárolt meg a Szépművészeti Múzeum (4. kép).36 Az ötvösmunkákat
felvonultató szekció jól tükrözi Wittmann e tárgykörben kifejtett gyűjtői tevékenységét, mi-
vel ezekből egy sem került kivitelre. A tételek között található gyömbértartó (kat. 229) később
Wolfner László gyűjteményéből37 került a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába.38 Az 1666-ban
Torda vármegye főispánjának készített erdélyi aranyozott ezüstserleget (kat. 217) Wittmann

32
Az amerikai vízum kiadásának helye és ideje, a hajó neve, indulásának és érkezésének dátuma az amerikai beván-
dorlási hivatal bejegyzéseiből derül ki. New York, New York Passengers and Crew List, 1909, 1925–1957, vol. 13967–13968,
Aug 7, 1940, Image 413. Lásd https://familysearch.org/pal:/MM9.3.1/TH-1951-22081-2908-57?cc=1923888 (letöltve
2015. április 29.).
33
Az épületben jelenleg az elegáns Benjamin Hotel működik.
34
Róth Imre építész (Gálszécs, 1871–New York, 1948).
35
Egy ismert gyűjtő műtárgyainak aukciója. Kiállítási katalógus. M. Kir. Postatakarékpénztár, 1941. március 18–19.
36
Szépművészeti Múzeum, Irattár, 252/1950. Szépművészeti Múzeum, Régi Szobor Gyűjtemény, ltsz. 50.25.
37
Géber é. n. i. m. 421.
38
Magyar Nemzeti Múzeum, Ötvösgyűjtemény, ltsz. 1949.317.
 11
t anul má nyo k

az Ernst Múzeum 1931-es árverésén39 vásárolta. A Postataka-

rék árverése után kalandos törté­nete lehetett a tárgynak, mivel
az ötvösmű 1983-ban Genfben tűnt fel a Sotheby’s cég aukció-
ján,40 és 20 000 svájci frank leüté­si áron kelt el.
Wittmann 1941 júniusában kapta meg az amerikai be­ván­
dorlóvízumot, mely az állampolgárság megszerzésének alapfel-
tétele volt. Ennek birtokában kért igazolást a New York-i angol
konzultól arról, hogy állandó lakhelye az Egyesült Államokban
van, valamint egy nyilatkozatot, miszerint nem tartozik az „el-
lenséges ország állampolgára” kategóriába. A dokumentumo­
kat elküldte londoni ügyvédjének, aki 1942 elején benyújtotta
ezeket az angol Kereskedelmi Minisztérium illetékes osztályá-
ra, és a megváltozott helyzetre hivatkozva kérte a kiviteli enge­-
dély megadását. A hivatal közölte, hogy az ügyben 1940 szep­
temberében beadott iratok eltűntek, amíg ezeket a kérelmező
nem pótolja, addig az engedély kiadását nem tudja elbírálni.
Hosszú hónapokig tartott az iratok ide-oda küldözgetése Ame-
rika és Anglia között, mivel zajlott a II. világháború, melybe az
USA 1941 decemberében lépett be, a Pearl Harbort ért japán
támadást követően. Mielőtt a hivatal végre kiadhatta volna az
engedélyt, a német légierő 1942. április 25-én támadást intézett
Bath városa ellen. A két napig tartó bombázásban több mint
400 ember vesztette életét, és a város épületeinek jelentős ré-
sze megsemmisült, vagy komoly károkat szenvedett. A Powell
& Company raktárhelyiségét is találat érte, korabeli feljegyzés
az épületet a komolyan sérült, de javítható kategóriába sorol-
ta.41 Sajnos ugyanez nem volt elmondható a raktár tartalmáról.
Wittmann a szörnyű veszteségről Jacques Chenue május 7-én
küldött táviratából értesült, melyet a feladó levélben is megerő-
sített. „Foreman munkatársamat kárfelmérésre hétfőn Bathba
küldtem. Azt találta, hogy a raktár tartalma teljesen megsem-
misült.”42 A bomba huszonöt év gyűjtői munkáját tette semmi­-
vé egy pillanat alatt. A kollekcióból csak a bristoli múzeumban
őrzött tizenegy műtárgy maradt meg, melyeket az angol ható- 4. kép. Lille-i szobrász: Szent Mihály arkangyal,
ság kiviteli engedélyével később Amerikába szállítottak. 1450–1475, tölgyfa szobor, M: 108 cm.
Wittmann töredékére csökkent gyűjteménye ellenére sem Szépművészeti Múzeum, Régi Szobor
tett le kiállítási tervéről, mely végül 1943-ban az Art Institute Gyűjtemény, ltsz.50.25.
of Chicago épületében valósult meg. A kamarakiállításon43 mind
a tizenegy műtárgy bemutatásra került a New York-i galériatu­lajdonos, Raphael Stora44 köz­
vetítésével, akit még párizsi műkereskedőként ismert meg a gyűj­tő. A tárlatról katalógus nem
készült, de Stora és a múzeum levelezésében45 pontos leírás ta­lálható a kiállított tárgyakról.
39
Ernst Múzeum aukciója. Katalógus. Budapest, 1931. április 27. 918. tétel.
40
European silver. Katalógus. Geneva, Sotheby’s, 1983/11/15. 60. tétel.
41
Bath Archives, Bath Record Office tájékoztatása alapján.
42
J. Chenue levele Wittmann Ernőnek, London, 1942. május 7. Wittmann Ernő hagyatéka, USA. Magántulajdon.
43
15th and 16th c. Sculpture in Bronze and Wood, lent by Dr. Ernst Wittman, The Art Institute of Chicago, 1943/1944.
44
Raphael Stora (1887–1963) műkereskedő Párizsban, majd 1937-től New Yorkban.
45
The Art Institute of Chicago, Institutional Archives, Museum Registration Records, R. Stora.
 12
t anul má nyo k

5. kép. Német művész (Hans Leinberger?): Térdelő angyal (Madonna) kehellyel,

16. század eleje, színes festett hársfa szobor, M: 46 cm
 13
t anul má nyo k

A múzeum szívesen megtartotta volna az anyagot, ezt

tükrözi Meyric R. Rogers kurátornak a gyűjtőhöz írt levele.46
A mű­tárgyak eladására pár évvel később került sor, Stora
közreműködésével kilenc alkotást vásárolt meg a Cleve-
land Museum of Art 1946 és 1954 között.47 Az intézmény
bul­letinje rendszeresen beszámolt ezekről az új szerze-
ményekről, amelyek az olajból meggazdagodott John L.
Se­verance anyagi támogatásának köszönhetően kerültek
a clevelandi múzeum gyűjteményébe. Az egyes tételek
ára és az eladás pontos időpontja Stora feljegyzései48
alapján követhetők nyomon. Szintén ezekből a dokumen­
tumokból derül ki, hogy a Wittmann-gyűjtemény 16. szá­-
zad elején készült festett faszobrát, a Térdelő angyalt egy
svájci gyűjtő vásárolta meg 1954 februárjában (5. kép).
Sajnos a tizenegyedik műtárgy (Guggoló fiú) sorsáról nincs
információ, így jelenlegi holléte ismeretlen. Ezzel szem-
ben pontosan ismerjük a gyűjtemény egyik kiemelkedő
darabjának, Giambologna Mars istent ábrázoló bronz-
szobrának tartózkodási helyét, mely elméletileg a raktár-
helyiségben semmisült meg 1942-ben a többi műtárgy-
gyal együtt (6. kép). A szobor az 1950-es években tűnt
fel az angol műkereskedelemben, és több tulajdonosvál-
tást kö­vetően a Christie’s cég londoni aukciójára került
1987-ben.49 Az árverésen a Mars-szobor kiemelkedő áron,
660 000 angol fontért kelt el, a vevő a montreali székhe­-
lyű Power Corporation of Canada volt. A gyűjteményt ke-
zelő Paul Maréchal kurátor tájékoztatása szerint a szo­bor
a vásárlás óta nem hagyta el a vállalat falait; bár szerepel
a firenzei Bargello 2006-ban megrendezett Giambologna-
kiállításának katalógusában,50 de a műtárgy nem került
6. kép. Giambologna: Mars, 1565–1570 k.,
bemutatásra a tárlaton. Ma már lehe­tetlen kideríteni, mi
aranyozott bronzszobor, I. B. jelzéssel, M: 39,4 cm.
történt pontosan a Bathban beraktározott anyaggal, de The Collection of the Power Corporation
a történet jogosan ébreszt reményt arra, hogy más dara- of Canada, Montréal.
bok is előkerülhetnek a végleg el­veszettnek hitt műtár- Archív felvétel, Szépművészeti Múzeum,
gyak köréből. Régi Szobor Gyűjtemény

46
„May 18, 1944. Dear Dr. Wittman, According to instructions received from Mr. Stora, we will be returning to you shortly
the bronzes and other small sculptures which you so kindly lent us for exhibition. We are naturally very sorry to
see them go and only wish that we had funds available in this field so that they would not have to leave. Again
with many thanks, both on behalf of the Institute and my personally, for your kind cooperation, I am, Yours sincerely,
Meyric R. Rogers” The Art Institute of Chicago, Institutional Archives, Museum Registration Records, R. Stora.
47
The Cleveland Museum of Art, ltsz. 1946.429.1–2; 1947.29; 1947.39; 1947.509; 1948.171; 1948.486; 1948.487; 1950.375;
1954.798.
48
Stora Art Galleries stock sheets, ledger and auction catalog, 1937–1963. The Getty Research Institute, Research Lib­-
rary, Special Collection, Stora Art Galleries. 990017.
49
Magnificent French Furniture and Sculpture. Katalógus. London, Christie’s, 1987/06/17. 22. tétel.
50

Giambologna: gli dei, gli eroi: genesi e fortuna di uno stile europeo nella scultura. Kiállítási katalógus. Firenze, Museo Na-
zionale del Bargello, 2006. 25. tétel.
 14
t anul má nyo k

Wittmann Amerikában nem folytatott ügyvédi praxist, de szakértőként több esetben volt
konzultáns, és tanított a Columbia Egyetemen.51 Aktív szerepet vállalt a Roosevelt elnök által
1944 január­jában létrehozott Háborús Menekültügyi Bizottság, a „War Refugee Board” munká­
jában, amelynek feladata a nácizmus üldözöttjeinek kimenekítése volt a németek által meg­-
szállt terü­letekről.52 Wittmann Magyarországon számos, főleg jogi vonatkozású munkát publi-
kált, de az amerikai évekhez csak az Inalienable Rights of Aliens (Washington DC, 1946) és a Co-
lumbia University Press által 1948-ban megjelentetett History: A Guide to Peace című könyve
kapcsolódik. Ez utóbbi, a háború utáni világrend hatalmi egyensúlyteremtésének szükséges­
ségét és módját taglaló mű a New York Times és más amerikai újságok kritikái szerint jelentős
figyelmet keltett. „Lesznek, akik könyvének végkövetkeztetéseivel nem értenek egyet, de ak-
kor is lehetetlenség meg nem bámulniuk példátlanul sokoldalú tudását. Wittmann nem csak
a népek történelmét ismeri, hanem az emberi szellem történetét is, az írókat és filozófusokat
s a tudósokat és a tu­dományokat mind. Az olvasó néha bizonytalan érzéssel fogadja a béke-
orvos diagnózisait és terápiáját, de akkor sem tagadhatja meg elismerését a betegágy mel­-
letti viselkedésének eleganciájától és szórakoztató voltától. Wittmann komoly tudományt ké-
pes írásművészettel és a nagyképűség teljes kiküszöbölésével élvezetessé tenni” – írta Aczél
Benő az Amerikában megjelenő Népszavában.53 Wittmann az amerikai állampolgárság meg­-
szerzése, azaz 194654 után több alkalommal járt Európában, de magyarországi látogatására
nincsen bizonyíték. Az ország elhagyásakor még bizonyára tervezte a visszatérést, hiszen a bel-
városban álló bérház tulajdonjogát megtartotta. Az 1941-ben végzett budapesti népszámlá­-
lás lakásíve55 mint kül­földön tartózkodó háztulajdonost vette jegyzékbe a Városház utcai in­gat­
lannal kapcsolatban. Wittmann Ernő 82 éves korában, a feleségével azonos évben, 1963 no­
vemberében hunyt el New Yorkban.56

51
A család tájékoztatása alapján.
52
Papers of the War Refugee Board, Part 2: Project and Document Files January 1944–September 1945. 12,39. Lásd http://
www.lexisnexis.com/documents/academic/upa_cis/101132PapWarRefugeeBdPt2.pdf (letöltve 2015. áp­rilis 29.).
53
 Aczél Benő: Magyar könyv a békéről. Amerikai Magyar Népszava, 1948. október. Újságrészlet, Somogyi Károly Városi és
Megyei Könyvtár, Szeged, Vasváry-gyűjtemény, W3:71.
54
Alphabetical Index to Declarations of Intention of the U.S. District Court for the Southern District of New York, 1917–1950.
The National Archives, M1675, Roll 110.
55
Budapest Főváros Levéltára, IV. 1419. J. 90. doboz.
56
United States Social Security Death Index, lásd https://familysearch.org/ark:/61903/1:1:JP46-VPY (letöltve 2015. áp-
rilis 29.).
 15
t anul má nyo k
Wittmann Ernô reneszánsz gyûjteménye57
RÖVIDÍTÉSEK
AMAM
Bulletin of the Allen Memorial Art Museum. Vol. 1, no. 1.
Oberlin, Ohio, 1944.
Avery
Charles Avery: Giambologna. The Complete Sculpture.
Oxford, 1987.
Balogh
Balogh Jolán: Tanulmányok a Szépművészeti Mú­zeum
régi szoborgyűjteményében. II. In: Az Orszá­gos Magyar
Szépművészeti Múzeum Évkönyvei. IX. Budapest, 1940.
7–45.
Bange
Ernst Friedrich Bange:  Die Kleinplastik der deutschen
Renaissance in Holz und Stein. München, 1928.
Bécs
Gotik in Österreich. Kat. Wien, Österreichisches Mu-
seum für Kunst und Industrie, 1926.
Bulletin
The Bulletin of The Cleveland Museum of Art.
Chicago
15th and 16th c. Sculpture in Bronze and Wood, lent
by Dr. Ernst Wittman. Chicago, 1943–44. The Art Insti-
tute of Chicago, Archives.
Christie’s
Magnificent French Furniture and Sculpture. Kat. Lon-
don, Christie’s, 1987. június 17.
Cs. j.
Angol nyelvű csomagolási jegyzék, mely egyér­tel­
műen az Angliába szállított műalkotásokra vonatkozik,
de készítőjének személye és keletkezésének időpontja
egyelőre ismeretlen. Minden műtárgy esetében pon-
A gyűjteményi listában néhány, a korszaktól eltérő műtárgy is található. A jelenleg nem fellelhető műveknél a ko­ra­beli
57
meghatározások szerepelnek.
tosan megjelöli, hogy az adott mű­tárgy melyik láda
milyen sorszámú dobozába ke­rült elhelyezésre. Witt­
mann Ernő hagyatéka, USA. Magántulajdon.
Éber
Éber László: Az Iparművészeti Múzeum Egyház­mű­vé­
szeti Kiállítása. Magyar Művészet, 1930. 8. 514–524.
Edinburgh/London/Bécs
Giambologna: Sculptor to the Medici. Kat. Eds. Char­les
Avery–Anthony Radcliffe. Arts Council of Great Britain,
1978.
Egyházművészet
Régi Egyházművészet Országos Kiállítása. Kat. Buda-
pest, Iparművészeti Múzeum, 1930.
Elek
Elek Artúr: Reneszánsz-érmék és plakettek. Ars Una
Művészeti Szemle, I/ 8–9, Budapest, 1924. 326–334.
Ezüstkiállítás
Az Országos Magyar Ipaművészeti Múzeum Régi Ezüst-
kiállításának Leíró Lajstroma. Kat. Szerk. Csányi Károly.
Budapest, Iparművészeti Múzeum, 1927.
Figdor
Die Sammlung Dr. A. Figdor. Kat. Artaria, Wien–Berlin,
1930.
Firenze
Giambologna: gli dei, gli eroi: genesi e fortuna di uno
stile europeo nella scultura. Kat. Firenze, Museo Nazio-
nale del Bargello, 2006.
Géber
Géber Antal: Dr. Wittmann Ernő. In: Magyar Gyűjtők.
I–II. Szerk. Tóth Melinda. Kézirat, é. n. 412–421. (Szép­
művészeti Múzeum Könyvtára, 15 331/1–2.)
 16
t anul má nyo k
Kiviteli
Az 1938-as kiviteli engedélyhez csatolt műtárgylista.
Szépművészeti Múzeum, Irattár, 424/938.
Meller
Meller Simon: Dr. Wittmann Ernő kisplasztikai gyűj­te­
ménye. Magyar Művészet, 1934. 8. 235–242.
Mihalik
Mihalik Sándor: Csonka-Magyarország egyházi műkin­
csei. Magyar Iparművészet, 1930. 5–6. 109–120.
Olasz mesterek
Régi Olasz Mesterek Kiállítás: Képek, szobrok magyar
magángyűjteményekből. Kat. Budapest, Nemzeti Sza-
lon, 1937.
Petrovics
Petrovics Elek: Az új szerzemények kiállítása, 1924–1926.
Kat. Budapest, Szépművészeti Múzeum, 1926.
Plakettkiállítás
Budapesti Gyűjtők és Művészek Érem- és Plakettkiállí-
tása. Kat. Szerk. Csányi Károly. Budapest, Iparművészeti
Múzeum, 1924.
Planiscig, 1921
Leo Planiscig: Venezianische Bildhauer der Renaissance.
Wien, 1921.
Planiscig, 1927
Leo Planiscig: Andrea Riccio. Wien, 1927.
Planiscig, 1930
Leo Planiscig: Piccoli bronzi italiani del Rinascimento.
Milano, 1930.
Postatakarék
Egy ismert gyűjtő műtárgyainak aukciója. Kat. Buda­-
pest, Magyar Királyi Postatakarékpénztár, 1941. már-
cius 18–19.
Wixom
William D. Wixom: Renaissance Bronzes from Ohio Col-
lections. Kat. Cleveland, 1975.
Ybl
Ybl Ervin: Francesco di Giorgio ismeretlen bronzszob-
rocskája. In: Az Országos Magyar Szépművészeti Mú­
zeum Évkönyvei. VI. Budapest, 1931. 109–117.
 17
t anul má nyo k

A GYŰJTEMÉNY

1. Firenzei művész: 3. Velencei művész: Neptun, 1600 körül

Anya gyermekével, 16. század második fele Bronzszobor, 23,5 cm magas.
Bronzszobor Proveniencia: Entz Géza a Marczibányi-gyűjtemény
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Kiviteli 1; Cs. j. 1. darabjának gondolta.59
Kiállítva: Olasz mesterek 46.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber; Kiviteli 3; Cs. j. 3.

4. Páduai művész:
Boszorkány vagy Anachoreta, 15. század vége
Bronzszobor
Proveniencia: Gerngross, Bécs; Heseltine, London.
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Planiscig 1927, 88,
Abb. 79; Kiviteli 4; Cs. j. 4.

5. Francesco di Giorgio Martini köre:

Álló férfialak, 1500 körül
Bronzszobor, sötétbarna lakkpatina, talapzat nélkül
31 cm magas.
The Cleveland Museum of Art, 1947. 509.
Proveniencia: Kaufmann, Berlin.
Kiállítva: Olasz mesterek 48; Chicago.
Említve és/vagy illusztrálva: Bulletin vol. 35, no. 9; Ybl;
Wixom 31; Géber; Kiviteli 5; Cs. j. 5.

6. Tullio Lombardónak tulajdonítva:

2. Velencei művész:
Herkules harca az oroszlánnal, 16. század közepe
Meztelen, szakállas Herkules jobb térde a földön fekvő
oroszlán hátán, kezeivel az állat állkapcsát feszíti szét.58
Bronzszobor, sötétbarna természetes patina, lakkma-
radványokkal.
Említve és/vagy illusztrálva: Kiviteli 2; Cs. j. 2.
Vénusz égő urnával, 1500–1520 körül
Aranyozott bronzszobor, talapzat nélkül 18,3 cm
magas.
The Cleveland Museum of Art, 1948.171.
Proveniencia: Heseltine, London.
Kiállítva: Olasz mesterek 36; Chicago.
Említve és/vagy illusztrálva: Bulletin vol. 36, no. 1;
Meller; Géber; Kiviteli 6; Cs. j. 6; Wixom 109.
7. Nicolo Roccatagliata:
Baccháns, vagy az ősz allegóriája
Bronzszobor, 32,5 cm magas.
Proveniencia: Marczibányi István.
Kiállítva: Olasz mesterek 41.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber; Kiviteli 7.

Tárgyleírás, Wittmann Ernő hagyatéka, USA. Magán­tu­­-

58 59
Géber.
la­j­don.
 18
t anul má nyo k

8. Páduai művész: jobb kezében csészét tart, baljával egy részben tö­rött
Guggoló fiú, 1500 körül botra támaszkodik.60
Bronzszobor, 11 cm magas. Bronzszobor, zöldesbarna lakkpatina, 13,6 cm magas.
Proveniencia: Darmstadti nagyhercegi gyűjtemény. Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Kiviteli 11; Cs. j. 11.
Kiállítva: Olasz mesterek 28; Chicago.
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Kiviteli 8; 12. Délnémet művész:
Cs. j. 8. Harcos alakja, 16. század második fele
Bronzszobor
Említve és/vagy illusztrálva: Kiviteli 12.

13. Délnémet művész:

Harcos alakja balra fordulva,
16. század második fele
Bronzszobor
Említve és/vagy illusztrálva: Kiviteli 13.

14. Osztrák szobrász:

Díszkút részére szánt két ülő nőalak,
18. század második fele
Ólomszobrok
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Kiviteli
14, 15.

15. Velencei művész:

9. Firenzei művész:
Herkules buzogánnyal ütésre készen, 1600 körül
Bronzszobor, 20,5 cm magas.
Kiállítva: Olasz mesterek 44.
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Kiviteli 9;
Cs. j. 9.
10. Itáliai művész:
Invidia, vagy az éhség allegóriája, 16. század
első fele
Bronzszobor, 26 cm magas.
Proveniencia: Heseltine, London.
Kiállítva: Olasz mesterek 47 (Pierino da Vinci alkotása).
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Planiscig
1927, 92, Abb. 86; Kiviteli 10; Cs. j. 10.
11. Valerio Cioli:
Cosimo Medici udvari törpéje mint Bacchus,
16. század
Meztelen, kövér, vékony szakállú törpe kissé felemelt
Narcissus, 16. század közepe
Álló meztelen fiatal fiú, bal lába kissé felemelve, karjai
keresztbe téve a feje felett.61
Bronzszobor, sötétbarna természetes patina, lakkma-
radványokkal, 20,4 cm magas.
Említve és/vagy illusztrálva: Kiviteli 16; Cs. j. 16.
16. Severo da Ravenna:
Nő bőségszaruval, 1525 körül
Bronzszobor, fekete lakkpatinanyomokkal, talapzat
nél­kül 17,2 cm magas.
The Cleveland Museum of Art, 1947. 39.
Kiállítva: Chicago.
Említve és/vagy illusztrálva: Bulletin vol. 34, no. 4;
Wixom 79. Kiviteli 17; Cs. j. 17.
17. Nürnbergi művész:
Vásárra vonuló paraszt, 1560 körül
Görnyedt tartású, nagyot lépő alak, ingszerű felső­-
60
Tárgyleírás, Wittmann Ernő hagyatéka, USA. Magántulaj-
don.
61
Tárgyleírás, Wittmann Ernő hagyatéka, USA. Magántulaj-
don.
 19
t anul má nyo k
részt, térdnadrágot, cipőt, kerek kalapot visel. Övében
kés, bal kezében egy bot csonkja, jobbjában kosár.62
Bronzszobor, barna természetes patina, fekete lakk-
maradványokkal, 13,7 cm magas.
Említve és/vagy illusztrálva: Kiviteli 18; Cs. j. 18.
18. Giambologna: Mars, 1565–1570 körül
Aranyozott bronzszobor, I. B. jelzéssel, 39,4 cm magas.
The Collection of the Power Corporation of Canada,
Montréal.
Proveniencia: Marczibányi István, Buda; Vagyon István,
Szenice; Werner, Bécs–München.
Kiállítva: Olasz mesterek 45; Edinburgh/London/
Bécs 42.
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Avery 69;
Christie’s 22; Kiviteli 19; Cs. j. 19; Firenze 25.
Megjegyzés: Vételár 20 000 márka.63
19. Andrea Riccio: Pomona, 1500 körül
Bronzszobor, talapzat nélkül 15,5 cm magas.
The Cleveland Museum of Art, 1948. 486.
Proveniencia: Weiler, Berlin.
Kiállítva: Olasz mesterek 32; Chicago.
Említve és/vagy illusztrálva: Bulletin vol. 36. no. 3;
Wixom 84; Géber; Kiviteli 20; Cs. j. 20.
20. Fiú ébredése / Színjáték istene, 16. század
Bronzszobor, antik minta után.
Említve és/vagy illusztrálva: Kiviteli 21; Cs. j. 21.
21. Neptun kagylón ülve, 16. század
Bronzszobor
Említve és/vagy illusztrálva: Kiviteli 22; Cs. j. 22.
22. Giovanni della Robbia (műhelye):
Angyalfej, 15. század vége
Mázas terrakottaszobor, 24 cm magas.
Szépművészeti Múzeum, Régi Szobor Gyűjtemény,
ltsz.7374.
Proveniencia: III. Frigyes német császár feleségének
gyűjteménye.
Kiállítva: Egyházművészet 120; Olasz mesterek 39.
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Kiviteli 23
(kihúzva).
62
Tárgyleírás, Wittmann Ernő hagyatéka, USA. Magántulaj-
don.
63
Géber.
23. Priamo della Querci követője:
Madonna a gyermekkel, 15. század első fele
Faszobor
Említve és/vagy illusztrálva: Kiviteli 24; Cs. j. 24; Balogh.
24. Német művész (Hans Leinberger?):
Térdelő angyal (Madonna) kehellyel, 16. század
eleje
Színes festett hársfa szobor, 46 cm magas.
Proveniencia: Werner, Bécs.
Kiállítva: Egyházművészet 42; Bécs 180; Chicago.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber; Meller; Éber; Kivi­-
teli 25; Cs. j. 25.
Megjegyzés: Svájci gyűjtőnek eladva 1954 február-
jában.64
25. Páduai művész:
Boszorkány vagy Anachoreta, 15. század vége
Puszpángfa szobor
Proveniencia: Gerngross, Bécs.
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Kiviteli 26;
Cs. j. 26; Planiscig 1921, 89, Abb. 83–84.
26. Délnémet művész:
A gazember, 16. század eleje
Faszobor
Említve és/vagy illusztrálva: Kiviteli 27; Cs. j. 27.
27. Felsőrajnai művész:
Ádám és Éva az almafa alatt, 16. század eleje
Puszpángfa szobor
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Kiviteli 28;
Cs. j. 28.
28. Daniel Mauch: Ádám és Éva, 1535 körül
Puszpángfa szobrok, 18,3 és 17,5 cm magasak.
The Cleveland Museum of Art 1946. 429. 1–2.
Kiállítva: Chicago.
Említve és/vagy illusztrálva: Bulletin vol. 34. no. 6, Part I;
Bange 66; Meller; Géber; Kiviteli 29; Cs. j. 29.
Megjegyzés: Vásárolva R. Stora párizsi műkeres­ke­
dőtől.65
64
The Art Institute of Chicago, Institutional Archives, Mu-
seum Registration Records, R. Stora.
65
The Art Institute of Chicago, Institutional Archives, Mu-
seum Registration Records, R. Stora.
 20
t anul má nyo k

29. Párizsi szobrász: 36. Hans von Kolmar:

Mária a gyermekkel, 1300 körül Nagy Fortuna, Dürer után, 16. század első fele
Elefántcsont szobor, 27 cm magas. Körtefa dombormű, H. S. R. monogrammal.
Szépművészeti Múzeum, Régi Szobor Gyűjtemény, Említve és/vagy illusztrálva: Meller, Géber; Kiviteli 37;
ltsz. 7373. Cs. j. 37.
Proveniencia: Stroganoff, Bécs.
Kiállítva: Petrovics 2.
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber.

30. Francia művész:

Madonna a gyermekkel, 13. század
Körtefa szobor, 23 cm magas.
Kiállítva: Egyházművészet 89.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber; Kiviteli 31; Cs. j. 31.

31. Francia művész: Mária a gyermekkel, 14. század

Körtefa szobor, 28,3 cm magas.
Proveniencia: a pampelunei székesegyházból.
Kiállítva: Egyházművészet 96.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber; Kiviteli 32; Cs. j. 32.

32. Domenico di Paris:

Mária a gyermek Jézussal, 16. század
Színes terrakotta relief, 47 cm magas.
Kiállítva: Olasz mesterek 13.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber; Kiviteli 33; Cs. j. 33;
Mihalik.
Megjegyzés: Vásárolva Barsanti római műkereskedő-
től 1000 angol fontért.66
37. Hans von Kolmar:
33. Firenzei művész: Ádám és Éva a Paradicsomban, Cranach után,
A gyermek Jézust imádó Mária, 15. század 16. század első fele
Terrakotta Körtefa dombormű, H. S. R. monogrammal.
Említve és/vagy illusztrálva: Kiviteli 34; Cs. j. 34. Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Bange 70;
Kiviteli 38; Cs. j. 38.
34. Velencei művész (Lombardo köre?):
Fiatal asszonyfej bal profilban, 16. század eleje 38. Német művész:
Fehérmárvány dombormű Álló, balra forduló nőalak hátaktja, 1600 körül
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Kiviteli 35; Dombormű
Cs. j. 35. Említve és/vagy illusztrálva: Kiviteli 39.

35. Német művész: Ló és lovász, 16. század 39. Itáliai művész:

Öntött bronzplakett Madonna a gyermekkel, 16. század eleje
Kiállítva: Plakettkiállítás 3027. Szürke homokkő (Pietra serena) dombormű,
Említve és/vagy illusztrálva: Kiviteli 36; Elek; Cs. j. 36. 44 cm magas.
Proveniencia: Oppenheim.
Géber.
66
 21
t anul má nyo k

Kiállítva: Egyházművészet 54. 43. Andrea Riccio: Krisztus sírba tétele, 16. század
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Kiviteli 40; Öntött bronzplakett, 12×16,8 cm.
Cs. j. 40. Kiállítva: Plakettkiállítás 3010; Egyházművészet 106.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber; Elek; Mihalik;
Kivi­teli 44.

44. Andrea Riccio:

Fatörzsre kapaszkodó puttók, 16. század
Cizellálatlan bronzszobor, 17,5 cm magas.
Proveniencia: Rosenheim, London.
Kiállítva: Olasz mesterek 26.
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Kiviteli 45;
Cs. j. 45; Planiscig 1930, LXXVI/125.
Megjegyzés: Vásárolva Jacques Seligmann párizsi mű­
kereskedőtől 1930-ban.67

45. Velencei művész: Pál apostol, 16. század

Említve és/vagy illusztrálva: Kiviteli 46; Cs. j. 46.

46. Andrea Riccio: Szatírnő, 1520–1530

Bronzrelief, fekete lakkpatina, 16,5×11,5 cm.
The Cleveland Museum of Art, 1947. 29.

40. Girolamo és Aurelio Lombardi:

Krisztus keresztvitele, 1570 körül
Öntött bronzrelief, 46,5×36,5 cm.
Kiállítva: Plakettkiállítás 3003; Olasz mesterek 17; Egy­
házművészet 55.
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Elek; Kivi­-
teli 41; Cs. j. 41.

41. Milánói művész:

Pásztorok imádása, 16. század eleje
Hársfa dombormű, 39×54 cm.
Proveniencia: Oppenheim.
Kiállítva: Egyházművészet 31.
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Kiviteli 42;
Cs. j. 42.

42. Bertoldo di Giovanni:

Bacchus diadala puttók körtáncával, 15. század
Öntött bronz dombormű, 8,5×45,5 cm.
Kiállítva: Plakettkiállítás 2995; Olasz mesterek 11. 67
Jacques Seligmann & Co. records, 1904–1978, bulk 1913–
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Elek; Kiviteli
1974, Archives of American Art, Smithsonian Institution,
43; Cs. j. 43. 11.486.
 22
t anul má nyo k

Proveniencia: Dona delle Rose, Velence.

Kiállítva: Olasz mesterek 35; Chicago.
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Bulletin vol.
34. no. 4; Wixom 91; Kiviteli 47; Cs. j. 47.
Archív felvétel, Szépművészeti Múzeum, Régi Szobor
Gyűjtemény

47. Osztrák művész:

Táncoló Áron (Dávid), 15. század
Festett faszobor, 82 cm magas.
Proveniencia: Werner, Bécs.
Kiállítva: Bécs 143.
Említve és/vagy illusztrálva: Kiviteli 48; Cs. j. 16/a.

48. Marco del Buono

és Apollonio de Giovanni közös műhelye:
Themisztoklész és Kimón diadalmenete, 15. század
Cassone-festmény, 43,5×157 cm.
Proveniencia: Toscanelli, Firenze; Weinberger, Bécs.
Kiállítva: Olasz mesterek 72.
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Kiviteli 49;
Cs. j. 49; AMAM 1.
Megjegyzés: Vásárolva a Weinberger-aukción 1929-
ben 30 000 schillingért.68 Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber;
Kiviteli 50; Cs. j. 50.
49. Lorenzo Costa műhelye:
Jupiter és Alkmene története 50. Francia művész: Júdás csókja, 14. század
Cassone-festmény, fa, 60,5×154,3 cm. Elefántcsont dombormű, 9,8×10,8 cm.
Proveniencia: Bécsi gyűjteményből. Kiállítva: Egyházművészet 92.
Kiállítva: Olasz mesterek 58. Említve és/vagy illusztrálva: Géber; Kiviteli 51; Cs. j. 51.

Géber.
68

t anul má nyo k
51. Ismeretlen művész:
Könyvtábla, Limoges, 13. század első fele
Bronz, beágyazott zománcdíszítéssel és aranyozás
ma­radványaival, 11,7×23,3 cm.
Kiállítva: Egyházművészet 350.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber; Kiviteli 52; Cs. j. 52.
52. Délnémet művész:
Vénusz Vulkán műhelyében, 16. század eleje
Puszpángfa szobor
Említve és/vagy illusztrálva: Géber; Kiviteli 53; Cs. j. 53.
53. Giambologna:
Oszlophoz kötözött Krisztus, 1600 körül
Bronzszobor, barna patina, 35,5 cm magas.
Kiállítva: Egyházművészet 130.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber; Éber; Kiviteli 55; Cs.
j. 55a, 55b.
54. Andrea Riccio: Guggoló öreg, 1500 körül
Bronz olajmécses
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Kiviteli 56;
Cs. j. 56; Planiscig 1927, 180, Abb. 201.
55. Desiderio da Firenze: Asztali csengő
Bronz (harangöntvény), 15 cm magas.
Kiállítva: Olasz mesterek 125.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber; Kiviteli 57; Cs. j. 57.
56. Andrea Riccio:
Szatír és szatírcsoport talapzata, 16. század
Bronz, fekete lakkpatina, 33,6 cm magas.
The Cleveland Museum of Art, 1950. 375.
Kiállítva: Olasz mesterek 128; Chicago.
Említve és/vagy illusztrálva: Bulletin vol. 38. no. 2, Part
I; Wixom 85; Meller; Planiscig 1930, LXXVI/124; Kiviteli
58; Cs. j. 58.
57. Andrea Riccio műhelye:
Olajlámpa, 1500 körül
Bronz
Proveniencia: Rotschild,
Frankfurt.
Említve és/vagy illusztrálva:
Meller; Kiviteli 59; Cs. j. 59.
23
58. Andrea Riccio műhelye:
Gyertyatartópár, 1500 körül
Bronz
Proveniencia: Rotschild, Frankfurt.
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Kiviteli 59;
Cs. j. 59a, 59b.
59. Velencei művész: Puttó delfinnel, 16. század
Bronz
Említve és/vagy illusztrálva: Kiviteli 60; Cs. j. 60.
60. Ismeretlen művész: Puttó kutyával
Bronz
Említve és/vagy illusztrálva: Kiviteli 61; Cs. j. 61.
61. Severo da Ravenna műhelye:
Tintatartó és gyertyatartó gyermek Herkulessel,
1510–1520 körül
Bronz, 21 cm magas.
The Cleveland Museum of Art, 1954. 798.
Proveniencia: Pfungst, London; Morgan, London.
Kiállítva: Olasz mesterek 40; Chicago.
Említve és/vagy illusztrálva: Bulletin vol. 73. no. 3;
Wixom 97; Géber; Kiviteli 62; Cs. j. 72.
62. Páduai / Velencei művész:
Olajmécses Judittal, 15. század vége
Részben aranyozott bronz
Proveniencia: Rotschild, Frankfurt.
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Cs. j. 62.
63. Andrea Riccio:
Ajtókopogtató, 16. század eleje
Bronz, fekete lakkpatina, 25,2 cm hosszú.
The Cleveland Museum of Art, 1948. 487.
Kiállítva: Chicago.
Említve és/vagy illusztrálva: Bulletin vol. 36. no. 3;
Wixom 87; Planiscig 1927, 362, Abb. 446–447; Planiscig
1930, LXXX/132; Meller; Géber; Kiviteli 63; Cs. j. 63.
64. Georg Schweiger:
Pirkheimer képmása Dürer metszete után,
17. század
Puszpángfa relief ezüstkeretben
Proveniencia: III. Frigyes német császár feleségének
gyűjteménye.
Kiállítva: Plakettkiállítás 3039.
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Elek;
Kiviteli 64; Cs. j. 64.
 24
t anul má nyo k

65. Adolf Daucher: Szent Jeromos, 16. század vége
Kőrelief
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Géber; Kiviteli 65;
Cs. j. 65.
66. Páduai műhely: Kis mozsár, 16. század eleje
Bronz, Sigismondo Malatesta és Isotta da Rimini kép-
másával.
Proveniencia: Glück Frigyes.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber; Kiviteli 66; Cs. j. 66.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber.
Megjegyzés: A múzeum 1950-ben vásárolta Okányi-
Schwarz Józseftől.70
72. Firenzei művész:
Madonna a gyermek Jézussal, 15. század közepe
Öntött bronz dombormű, aranyozott és részben zo­
máncozott architektonikus keretben, 16,5 cm magas.
Kiállítva: Egyházművészet 103.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber; Cs. j. 75.

67. Német művész: 73. Itáliai művész:

Két kerek ostáblakő Frunsberg Margit és Fugger
Ulrich képmásával, 16. század első fele
Színes paszta puszpángfa alapon
Kiállítva: Plakettkiállítás 3040.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber; Kiviteli 67.
Ecce Agnus Dei, 15. század második fele
Csóktábla. Részben aranyozott, öntött bronz, 19 cm
magas.
Kiállítva: Egyházművészet 105.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber.

68. Ismeretlen művész: 74. Délnémet művész:

Kerek férfiarckép nagy kalappal
Puszpángfa
Említve és/vagy illusztrálva: Kiviteli 68; Cs. j. 68.
69. Peter Flötner: Jeremiás próféta, 16. század
Kelheimi kőrelief
Proveniencia: Roh, Bécs.
Kiállítva: Plakettkiállítás 3029.
Említve és/vagy illusztrálva: Meller; Elek; Kiviteli 69;
Cs. j. 69.
70. Német művész:
Éva és a halál (Vanitas), 1550 körül
Olajfestmény kerek fatáblán, átmérő kerettel 43,5 cm,
keret nélkül 29 cm.
Proveniencia: Angst, Zürich; Figdor, Bécs.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber; Kiviteli 70; Figdor
110.
Megjegyzés: Vásárolva a Figdor-gyűjtemény berlini
aukcióján 1930-ban 1300 márkáért.69
71. Lille-i szobrász:
Szent Mihály arkangyal, 1450–1475
Tölgyfa szobor, 108 cm magas.
Szépművészeti Múzeum, Régi Szobor Gyűjtemény,
ltsz.50.25.
Kiállítva: Egyházművészet 33; Postatakarék 162.
Angyali üdvözlet, 15. század vége
Csóktábla. Öntött bronz dombormű, 13×17,5 cm,
I.V.A. jelzéssel.
Kiállítva: Egyházművészet 108.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber.
75. Donatello: Madonna a gyermek Jézussal
Öntött, részben aranyozott bronzplakett, 9,6 cm
magas.
Proveniencia: Faragó Ödön.
Kiállítva: Plakettkiállítás 3002; Egyházművészet 102.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber; Elek; Mihalik.
76. Andrea Riccio: Szent Jeromos, 16. század
Öntött bronzplakett, 14×10,5 cm.
Kiállítva: Plakettkiállítás 3011; Egyházművészet 107.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber.
77. Francia művész: Jézus születése, 16. század
Csóktábla. Ezüstözött réz aranyozott, ékköves keret-
ben, 9,8 cm magas.
Kiállítva: Plakettkiállítás 3065; Egyházművészet 111.
78. Itáliai művész:
Krisztus a kereszttel, 17. század vége
Márványszobor, 57,2 cm magas.
Kiállítva: Egyházművészet 133.

Géber.
69 70
Szépművészeti Múzeum, Irattár, 252/1950.
 25
t anul má nyo k

Említve és/vagy illusztrálva: Géber; Éber.
Megjegyzés: Bedő Rudolf gyűjteményébe került.71
79. Andrea Riccio: Ülő szatír, 16. század
Bronzszobor, 17 cm magas.
Kiállítva: Olasz mesterek 127.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber.
80. Moderno: Krisztus siratása, 15–16. század
Csóktábla. Öntött bronz, aranyozott bronzkeretben,
15,8 cm magas.
Kiállítva: Ezüstkiállítás 326; Plakettkiállítás 3007.
81. Vredemann de Vries: Lukács apostol, 16. század
Hársfa faragvány, virágfüzéres, maszkerenos keretben.
Kiállítva: Postatakarék 141.
82. Délnémet művész:
Jézus kínoztatása, 16. század (?)
Puszpángfaragvány.
Kiállítva: Postatakarék 165.
83. Ismeretlen művész: Imádkozó nő, 16. század
Festett faszobor.
Kiállítva: Postatakarék 167.
84. Lienhard Schacht:
Két tiroli landsknecht, 1580 körül
Öntött bronzszobrok, sötétbarna patina
Kiállítva: Postatakarék 170.
Említve és/vagy illusztrálva: Géber.
85. Reneszánsz érmek és plakettek
PLAKETTKIÁLLÍTÁS
2989. ANTICO: Joannes Franciscus Gonzaga, érem,
öntött bronz
2990. VALERIO BELLI: Krisztus sírbatétele, ovális öntött
bronz
2991. VALERIO BELLI: Lovas bivalyvadászat, ovális
medál, öntött bronz
2992. VALERIO BELLI: Iphigenia feláldoztatása, plakett,
öntött bronz, 3,6×3,1 cm
2993. VALERIO BELLI: Keresztút, plakett, öntött bronz
2994. BERTOLDO DI GIOVANNI: A Pazzi-összeesküvés
leveretésének emlékérme
2997. BRAMANTE: Augustus látomása, plakett, öntött
bronz
2998. VITTORE CAMELIO: Victor Camelius arcképe,
1508
2999. CARADOSSO: Jacopo Trivulzio, plakett, öntött
bronz
3000. GIOVANNI JAC. CARAGLIO: A gyermek Jézus
imádása, ovális medál, öntött bronz
3001. GIOVANNI DELL’ CORNIOLE: Mucius Scaevola,
érem, öntött bronz
3004. MODERNO: Krisztus feltámadása, plakett, öntött
bronz
3005. MODERNO: Héraklész küzdelme Gérion ken-
taurral, plakett, öntött bronz, 5,3×6,6, cm (Postata-
karék 88)
3006. MODERNO: Krisztus sírbatétele, plakett, öntött
bronz
3009. RICCIO: Antik áldozati jelenet, plakett, öntött
bronz
3012. JAN SANSOVINO modora: Mária koronázása,
plakett, öntött bronz aranyozva (Postatakarék 117)
3013. VELENCE (1600 k.): Madonna az olvasóval, ovális
kartus, öntött bronz
3014. ISMERETLEN olasz (15. század): Ifjú képmása, pla­-
kett, öntött bronz
3015. ISMERETLEN olasz (15. század): Caraffa-érem, hát­-
lapján címer, öntött bronz
3016. ISMERETLEN olasz (15. század): Pihenő Ámor,
érem, öntött bronz
3017. ISMERETLEN olasz (16. század): Cosimo Medici,
érem, 1561, öntött bronz
3018. ISMERETLEN olasz (16. század): Horatius Cocles,
plakett, öntött bronz
3019. ISMERETLEN olasz (16. század): Szent Péter, pla-
kett, öntött bronz aranyozva, 7,1×10,1 cm
3020. ISMERETLEN olasz (16. század): Krisztus sírbaté-
tele, plakett, öntött ólom
3021. ISMERETLEN olasz (16. század): Utolsó vacsora,
plakett, öntött bronz, 12,2×6 cm
3022. ISMERETLEN olasz (1600 k.): Csóktábla, férfi és
női szent álló alakjával, öntött bronz
(Postatakarék 155)
3024. AUGSBURG (1480 k.): Angyali üdvözlet,
csóktábla, öntött bronz, 13×17,5 cm
3028. PETER FLÖTNER: A fájdalomérzés, plakett,
az Ér­zés sorozatból, öntött bronz

Géber.
71
 26
t anul má nyo k
3030. PETER FLÖTNER: Ábrahám meghívja az angyalo-
kat, plakett, aranyozott, öntött bronz
3031. PETER FLÖTNER: Temperantia, plakett, az Erény
sorozatból, 5,4×8 cm
3032. PETER FLÖTNER: Vandalus, plakett, a Királyok so­
rozatból, öntött ólom, 4,5×5,8 cm
3033. PETER FLÖTNER: Carolus Magnus, plakett, a Ki­
rályok sorozatból, öntött ólom, 4,4×5,8 cm
3034. PETER FLÖTNER: Polyhymnia, ovális medál, a Mú­-
zsák sorozatból, öntött ólom
3035. PETER FLÖTNER: Erato, ovális medál, a Múzsák
sorozatból
3036. PETER FLÖTNER: Charitas, plakett, aranyozott
ön­tött bronz
3037. HANS MULTSCHER UTÁN: Csóktábla, Krisztus si­
ratása, aranyozott, öntött bronz
3038. NÜRNBERG (16. század): Európa elrablása, kerek
medál, öntött ólom
3041. ISMERETLEN német (16. század): Lót kigúnyo-
lása, plakett, trébelt réz
3042. ISMERETLEN német (16. század): Krisztus feltá-
madása, plakett, öntött bronz
3043. ISMERETLEN német (16. század): Ráhel a kútnál,
kerek medál, öntött bronz
3044. ISMERETLEN német (16. század): Menekülés
Egyiptomba, plakett, öntött bronz, 8×10,5 cm (Pos­
tatakarék 42)
3045. ISMERETLEN német (16. század): Királyok imá­
dása, plakett, aranyozott, öntött bronz, 7,1×10,1 cm
3046. ISMERETLEN német (16. század): Krisztus menny-
bemenetele, plakett, öntött bronz
3047. ISMERETLEN német (16. század): Utolsó ítélet,
érem, 1546, aranyozott, öntött ezüst
3048. ISMERETLEN német (16. század): Krisztus kínza-
tása, plakett, öntött bronz, 7,5×9,8 cm
3049. ISMERETLEN német (16. század): Krisztus siratá­-
sa, medál, öntött bronz, 8 cm
3050. ISMERETLEN német (16. század): Vénusz és
Ámor, érem, aranyozott bronz
3051. ISMERETLEN német (16. század): Pásztorok imá­
dása, plakett, öntött ólom, 7,2×9,6 cm
3052. ISMERETLEN német (16. század): Mucius Scae-
vola, plakett, öntött bronz
3053. ISMERETLEN német (16. század): Cyrus, plakett,
9,9×11,5 cm (Postatakarék 72)
3054. ISMERETLEN német (16. század): Krisztus a ke­
reszt tövében, plakett, öntött bronz, 7,3×11,5 cm
3055. ISMERETLEN német (16. század): Krisztus sírba­
tétele, plakett, öntött bronz
3058. MARTEN HEEMSKERK UTÁN (16. század): A Szép-
ség diadala, plakett, öntött bronz
3059. MARTEN HEEMSKERK UTÁN (16. század): Bach­-
c­hus és szatírok, kerek medál, öntött ólom, 13,3 cm
3065. ÉSZAKFRANCIA (16. század): Jézus Születése, csók­-
tábla, ezüstözött réz, ékköves keretben
POSTATAKARÉK
38. Antico: Diadalmenet, egyoldalú öntött bronzérem,
Mantua
39. Augsburgi mester (1550 k.): Krisztus sírbatétele,
öntött bronz dombormű
40. Augsburgi mester (1550 k.): Krisztus töviskoroná­
zása, öntött bronz dombormű
41. Augsburgi mester (1550 k.): Napkeleti bölcsek, ön­
tött bronz dombormű
65. Délnémet művész (16. század): A szultán előtt,
ezüstözött fém dombormű, finoman cizellálva
79. Giacomo Lixignolo (1460): Borzo d’Este, kétoldalas
bronzérem, Firenze
89. Moderno: Krisztus a keresztfán, öntött bronz dom­
bormű
90. Moderno: Krisztus ostorozása, öntött bronzplakett
93. Németalföldi művész (16. század): Bacchusi ünnep,
plakett, öntött ólom
94. Német művész (16. század): Pietà, bronzplakett
101. Olasz művész (16. század): Levétel a keresztről,
öntött bronz dombormű
102. Olasz művész (16. század): Az Utolsó vacsora,
öntött bronz dombormű
103. Olasz művész (16. század): Pásztorok imádása,
öntött bronz dombormű
104. Olasz művész (1600 k.): Madonna a szentekkel,
bronz dombormű
109. Hans Reinhart: V. Károly, öntött, cizellált ezüstérem,
1537, jelezve: H. R.
154. G. Aurelio és Lodovico Lombardi műhelye (16. szá­
zad): Krisztus siratása, csóktábla, ezüst dombormű
aranyozott bronzkeretben, 8,3×6,5 cm
169. Constanzo: II. Mohamed szultán, kerek bronzérem,
Velence, 1481.
 27
t anul má nyo k

Sándor Juhász

A short history of the Wittmann collection

The interwar period was a significant era of Hungarian art collecting. In addition to the financial
aristocracy and nobility numerous members of the middle class also dealt with art collecting. Al-
though the latter had more modest income than the members of the upper class, some of
them still managed to create a world-class collection. One of them was Ernő Wittmann with his
outstanding collection of Renaissance statues and plaques. He was the second child of a middle
class family in Budapest born on 13th of November 1881. His father, Mór Wittmann, was a success­-
ful lawyer and his occupation certainly influenced his son who went to study law at the univer­-
sity in Budapest in 1899. He continued his studies at Leipzig University and the Sorbonne in Paris,
and he specialized in the field of international law. He began his law career in his father’s office;
in addition to the domestic customers he represented mainly British interests and English clients
and rendered professional service to them in Budapest. He often traveled abroad, except a short
period of time when he had to serve his country during the WWI. During his business trips he took
occasion to practice his passion for art collecting. In the beginning he bought modern prints and
plaques, later he turned to Renaissance art. According to Antal Géber’s manuscript about Hungar-
ian collectors, Wittmann purchased primarily from reliable art dealers and well-known collections.
His main collecting domain consisted of statues and small works of Italian and German Renaissance
art; he was one of the biggest collectors of sculptures of his time in Hungary. He was concerned
not just about his acquisitions but also about publishing them by acknowledged art historians.
Leo Planiscig, an expert of Italian Renaissance sculpture discussed and reproduced several works
of art in his books from the Wittmann collection, as well as Simon Meller in Magyar Művészet. The
pieces of his collection could be seen at different exhibitions in Budapest. In 1937/38 he last pre-
sented the highlights of his collection in the Nemzeti Szalon. .
Wittmann took a significant part of his Renaissance collection to England in September 1938. The
export license listed 70 pieces of artworks, and additionally a group of a 60 medals and plaques.
The insurance value was GBP 19,000. The Bristol Art Museum was to have received the collection
for one or two years but as the war broke out, the exhibition could not be realized. A memoran­-
dum in Wittmann’s bequest says that eleven works of art remained in custody in the Bristol Art
Museum while the rest of the collection went to the warehouse of T. Powell & Company in Bath.
Wittmann and his wife left Hungary in 1940 for good and traveled by ship from Lisbon to New York
where they arrived in August, while his collection remained in England. In April 1942 the German
air force bombed Bath for two days and the warehouse was also hit. The collector received a letter
in which he was informed that his works of art had been completely destroyed. In spite of what
happened, Giambologna’s signed bronze statuette (Mars), which supposedly had been destroyed
in the warehouse, appeared on the English art market in 1950s. This unique work was one of the
best pieces of the Wittmann collection. Nowadays, it is impossible to find out whether the Mars
statuette got out from the warehouse before or after the bombing. In the 1960s the London art
dealer David Peel sold this bronze to an American collector. In 1987 Christie’s auctioned it in Lon­-
don and sold for an outstanding amount of GBP 660,000 to the Montreal-based Power Corpora­-
tion of Canada.
 28
t anul má nyo k

The bomb ruined his collecting work of twenty-five years instantly. Eleven works of art that were
in the custody of the Bristol Art Museum were shipped to later Wittmann’s home in New York.
All the remaining pieces of his collection were exhibited in the Art Institute of Chicago in 1943.
The museum did not publish an accompanying catalogue but there is a list and descriptions of
every presented objects in the correspondence between the museum and the New York art dealer
Raphael Stora who represented Ernő Wittmann. A few years later Wittmann sold these eleven
works of art with the help of Stora. Nine of them were purchased by the Cleveland Museum of
Art between 1946 and 1954. The bulletin of the institution regularly reported the new acquisitions.
The price of each item and the exact date of sales are in Stora’s records. According to a document,
a Swiss collector bought an early 16th century painted wooden statue (Angel receiving the Holy
Blood) in 1954. Presently the whereabouts of the eleventh work of art, a bronze statuette made
around 1500 (Crouching youth) from Padua is unknown.
Dr. Wittmann did not practice law in the US although he did consult on several cases, taught at
Columbia University and was also active in the War Refugee Board especially around 1944. In
Hungary he published many articles in several local law journals. During his years in America he
published only two books: Inalienable Rights of Aliens in 1946 (Hobart Publishing Company, Wash-
ington DC) and History – A guide to Peace in 1948 (Columbia University Press, New York). Ernő
Wittmann died at the age of 82 in New York in November 1963. As far as we know today, only
twelve works of art are in public collections from the Wittmann collection: three in the Museum
of Fine Arts in Budapest and nine in the Cleveland Museum of Art.
 Székely Miklós

Pákei Lajos kolozsvári iparmúzeumi

és ipariskolai palotái 1882–1904 között1
Székely Miklós művészettörténész,
MTA BTK MI, tudományos munkatárs
Kutatási terület: a 19–20. század
Rómer Flóris a párizsi, londoni és bécsi iparművészeti gyűjtemények fordulójának építészete, múzeum-
ismeretében vetette fel 1869-ben az Archeológiai Értesítőben egy ha- és gyűjteménytörténet,
zai iparműmúzeum alapításának szükségességét.2 A kontinens-szer­ pavilonépítészet, világkiállítások
te angol mintára létrejött „alkalmazott”, „iparművészeti” vagy „díszí- E-mail: szekely.miklos@gmail.com
tőművészeti” múzeumok közé tartozott a budapesti Iparművészeti
Múzeum is.3 Az 1872-ben magánalapítványként létrehozott Mű- és Miklós Székely, art historian,
Institute of Art History, RCH HAS
Iparmúzeum számára az 1873-as Bécsi Világkiállításon vásárolt tár- Area of research: the architecture of
gyak mellett a Nemzeti Múzeum anyagából válogatták össze az alap- the turn of the 19th and 20th centuries,
gyűjtemény anyagát. A múzeum első kiállítását a Nemzeti Múzeum- history of museums and art collections,
ban rendezték be, 1877-től a régi Műcsarnok e célra tervezett tereit pavilion building, world’s fairs
használták a földszinten és szuterénben,4 egy évvel később pedig Email: szekely.miklos@gmail.com
állami fenntartásúvá vált. A Mű- és Iparmúzeum küldetése állami in-
tézménnyé válását követően specializálódott, az alapításkori iparfejlesztési cél mellett az intéz­-
mény feladata az iparfejlesztés művészeti jellegének támogatása volt. A többéves szakmai pár-
beszéd eredményeként az egy évtizeddel korábban megalapított budapesti Mű- és Iparmú­-
zeum már nem az alapításkori angol, hanem az osztrák intézményi modellhez hasonló rend­
szerben tagozódott be a magyar állami iparfejlesztés programjába.
Az intézményalapítás körüli vita konstruált emlékezetét jelentik azok a nyomtatott for-
mában, kötetbe gyűjtve közreadott tervezetek, amelyek a hazai iparfejlesztés intézményi struk-
túrájának átalakításával kapcsolatban születtek. Ezekből nemcsak az iparfejlesztést szolgáló
múzeumi reform során hivatalosan számításba vett javaslatok ismerhetők meg, hanem azok
kiválogatásának motivációi, a hozzászólók és a döntéshozók köre, valamint szakmai szem-
pontjaik jellege is.5 Az 1880-as évek elejére kikristályosodott a gyűjtőfogalomként is használt
1
A tanulmány a Művészet Ybl és Lechner korában című konferencián 2014. május 7-én elhangzott előadás szerkesztett
változata, amely a Pákei Lajos által tervezett két épület tervanyagának elemzésén alapul. A terveket a budapesti
Fors­ter Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ (Forster Központ) és a Magyar Építészeti Mú­
zeum (MÉpM), valamint a Magyar Unitárius Egyház Kolozsvári Gyűjtőlevéltára (MUEKvGyLt) őrzi. A tanulmány elkészí-
tése a Művészetek és tudomány a nemzetépítés szolgálatában a 19. századi Magyarországon című OTKA-program
(OTKA K 108670) támogatásával valósult meg.
2
Sinkó Katalin: Az ornamens mint nemzeti nyelv. A népművészet fogalmának kialakulása az iparművészeti múzeumok-
ban a pozitivizmus korában. In: Uő: Ideák, motívumok, kánonok. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2012. 253.
3
Krzysztof Pomian: A South Kensington Museum: a fordulat. In: Művészet mindenkinek. A Victoria and Albert Museum.
Kiállítási katalógus. Budapest, Iparművészeti Múzeum, 2012. 45, 47.
4
Pártos Gyula: A műcsarnok. Az Építési Ipar, 1. 1877. 48. 990.
5
Jelentések és javaslatok a Budapesten létesítendő Műszaki Iparmúzeum tárgyában. Budapest, Egyetemi Nyomda, 1881.
A kötet több ülés jegyzőkönyve mellett az alábbi tervezeteket tartalmazta: Ráth Károly és Mudrony Soma: Az orszá-
 30
t anul má nyo k

ipar­múzeum koncepciója, amely három pilléren nyugodott. Az első pillért az ipariskolák/ipar-

múzeumok jelentették, amelyek az iparosok képzésének intézményeiként a műszaki, techno-
lógiai ismeretek átadását biztosították. Az iparművészeti (műipari) iskolák második pillérként
a ter­vezésben és a kivitelezésben egyaránt jártas iparművészek képzését szolgálták. A harma-
dik pillér, az ipari, iparművészeti termékek értékesítésének megszervezése, bel- és főleg kül­-
földi piacokra történő eljuttatása az úgynevezett Keleti Múzeum feladata lett volna.6 A „keleti
piacok” – a Balkán új nemzetállamai és az Oszmán Birodalom – a magyar ke­reskedelmi expan-
zió fontos új célországai lettek. Az árumintatárként működő Keleti Múzeum tervezett formájá-
ban nem jött létre, feladatát 1886-tól a Kereskedelmi Múzeum töltötte be.7
Visszakanyarodva a budapesti technológiai jellegű ipariskola és múzeum alapításához,
az első erre vonatkozó, 1879-es tervezet még faipari profilú intézményt vázolt fel, hasonlóan
ahhoz, ahogy az Iparművészeti Iskola alapját is a fafaragó osztály képezte. Ez a koncepció két
évvel később, Hegedüs Lajos és Steinacker Ödön hatására kibővült a fém- és gépipar terüle­-
tével.8 Ebben a tervezetben jelent meg először a fenti iparágakra kiterjedő gyűjtemény, könyv­-
tár, olvasó- és előadóterem, a szaktanfolyamok, a műhely és a váltakozó tematikájú kiállítá­-
sokat magába foglaló, egyszerre oktatási és muzeális jellegű intézmény terve.9 Az 1889-ben
Hauszmann Alajos által tervezett, a Technológiai Iparmúzeumnak és a Felső Ipariskolának kö-
zös fedél alatt otthont adó épület átadását rövid időn belül két másik követte: Marosvásárhe-
lyen 1893–1896 között Kiss István tervei alapján önálló épületben kapott helyet a Székelyföldi
Iparmúzeum; Kolozsváron pedig két épület tanúskodik az ipari mintatárból önálló iparművé­-
szeti gyűjteménnyé való átalakulás lehetőségeiről, Pákei Lajos 1896–1898 között épített ipar­
iskolája, és a szintén általa jegyzett, 1903–1904 között felépült iparmúzeum.

A kolozsvári iparmúzeum és iskola megalapítása;

szerepük az iparoktatási rendszerben

A kolozsvári I. Ferenc József Iparmúzeum létrejötte és a folyamatosan megújuló tárgyanyagra

fókuszáló gyűjteményének kialakulása szempontjából alapvetően szükséges volt az építő-, fa-
és fémipari profilú ipariskola megalapítása. „Iskola nélkül, [a múzeum] czélja kevés s mihama-
rább az a hivatása, hogy modern régiség-gyűjteménnyé változzék át a közelmúlt éveiből, me­-
lyek szemléletre sem kiváló érdekűek. De a hozzá kapcsolt iskola, ipari tanintézet életet visz
bele, a holt gyűjtemény a tanítás szemléltető alakjaivá s így a holtnak látszó tőke az élet és ha­

gos magyar ipartestületnek a vallás és közoktatási miniszterhez intézett kérvénye egy technologikus iparmúzeum
felállítására, s a vakok budapesti intézeti házának e czélra átengedése tárgyában; Steinacker Ödön: Elvi és szervezeti
alapvonalak a Budapesten létesitendő technologiai museum felállitása iránt; Keleti Károly, Mudrony Soma: Emlékirat
az iparmúzeum ügyében; Hegedüs L. C. m. k. min. tanácsosnak jelentése a bécsi műszaki iparmúzeum megszemlé-
lése és egy Budapesten alkotandó műszaki iparmuzeum felállitási módozatai tárgyában; Hegedüs L. C. m. kir. minisz-
teri tanácsosnak a dél-németországi iparmuzeumok s a Budapesten felállítandó műszaki iparmuzeum tárgyában tett
jelentése.
6
Sinkó Katalin: A népművészet-szemlélet változásai és a Nemzeti Múzeum 1852–1898. Néprajzi Értesítő, 1. 2009. 75–80.
7
Sinkó 2012. i. m. 254.
8
Steinacker Ödön: Elvi és szervezeti alapvonalak a Budapesten létesitendő technologiai museum felállitása iránt; Hege­
düs L. C. m. k. min. tanácsosnak jelentése a bécsi műszaki iparmúzeum megszemlélése és egy Budapesten alkotandó
műszaki iparmuzeum felállitási módozatai tárgyában. In: Jelentések és javaslatok, 1881. i. m.
9
Jelentések és javaslatok, 1881. i. m.

 31
t anul má nyo k

ladás forgalmi, ható eszközévé alakul át”10 – írta az iparmúzeum céljáról gr. Schweinitz Gyula
1882-ben, amikor a kolozsvári iparkamara levelező tagjaként tervezetet nyújtott be az iparmú­
zeum alapításáról.11 A kolozsvári iparmúzeum célja eszerint a kül- és belföldön piacképes tár­-
gyak és minták; az ezek előállításához szükséges nyersanyagok, iparcikkek, gépek, műszerek,
szakipari rajzok és művek bemutatása volt. Az iparművészeti múzeumokhoz hasonlóan ez az
intézmény egyszerre működött egy iskola, esetünkben az iparoskola „szertáraként” és a nagy-
közönség ismeretszerzésének, esztétikai, művészeti művelődésének helyeként. A múzeum
kereskedelmi funkcióval is bírt volna, feladataként jelölték meg „elősegíteni a kivitelt kelet felé
s megismertetni iparosainkkal a keleti ízlést”.12
A kettős intézmény megalapítása után, a tanmenet kidolgozásához, a gyűjtemények
kialakításához az 1880-as évek elején a helyi igények és tapasztalatok rendszerbe szervezése
adott támpontot. Ezt követően hazai, idővel nemzetközi gyakorlat is alakította a kolozsvári
iskola-múzeum oktatásmódszertanát és a gyűjteményeit. Pákei és kollégái először az 1885-
ös Országos Kiállításon, majd pedig Ausztriában és Németországban jártak tanulmányúton.13
A helyi, kolozsvári iparos hagyományok rendszerbe foglalása Pákei Lajos nevéhez fűződik, aki
nemcsak a korszak jelentős kolozsvári építésze, az ipariskola és az iparmúzeum épületeinek
tervezője és a múzeum igazgatója, hanem a később modellértékűvé vált oktatásmódszertan
megalapozója is volt.14 1884-től elvállalta az Építő-, Fa-, Fémipari Tanműhelyek, valamint a Ko-
lozsvár város által felállított Központi Szakipari Rajziskola vezetését. Az is­kolaszervezés során
a megfelelő tanerők és tankönyvek hiánya volt a legfőbb gond. Maga Pákei is több kurzust
vitt párhuzamosan, amelyek tananyagát, köztük az építészeti oktatásban nélkülözhetetlen
alapművet, az Építéstan, Építési alaktan és Építési anyagismeret című jegyze­tet ő maga állította
össze.15
Az 19. század utolsó évtizede a magyarországi ipariskolai fejlesztések új korszakát jelen-
tette: a műszaki, technológiai eredményein alapuló oktatás megszervezését. Ez volt a magyar
ipar tudományos fejlesztésének évtizede.16 A kolozsvári rendszerben megvalósított, gyakorlat-
orientált képzés elterjedése a vidéki városok építkezéseinek egy jellegzetes problémájára, az
építészi, építőmesteri kompetenciák, feladatok szétválasztására is megoldást nyújthatott: „A fő­-
városban már rendezettebb építő-ipari viszonyok vannak, míg a vidéki városokban kevés kivé­
10
 Értesítő a Kolozsvári Erdélyrészi Technológiai Iparmúzeum, az Államilag Segélyezett Építő-, Fa- és Fémipari Szakiskola
s a Központi Felsőbb Szakipar-Rajziskola Működéséről az 1892–93. tanévben. Szerk. Dr. Ferenczi Zoltán–Pákei Lajos, Kolozs-
vár, Kereskedelmi és Iparkamara, 1893. 10.
11
A Kolozsvárt alapítandó erdélyrészi iparmúzeum tervezete. A kolozsvári kereskedelmi és iparkamarához benyújtotta
gr. Schweinitz Gyula. Kolozsvár, Lyceum Nyomda, 1882. 8r. 30. I.
12
A terv szerint a múzeum öt osztálya magába foglalta volna I. nyersanyagok, II. A jelenkor és a múlt iparkészítmé-
nyeinek mintái, kivált olyaké, melyek a bel- s külföldön, főleg keleten elárusíthatók; III. Az iparhoz és a föld­műveléshez
szükséges műszerek, eszközök, gépek; IV. Állandó ipar- és terménykiállítás; V. Idegen készítési módok rajzai és leírá-
sai, ipari folyóiratok, könyvek. A technológiai fejlesztés érdekében a javaslat részét képezte egy vegyelemző állomás
felállítása is. Értesítő a Kolozsvári Erdélyrészi Technológiai Iparmúzeum, az Államilag Segélye­zett Építő-, Fa-, és Vas-Ipari
Tanműhelyek s a Központi Felsőbb Szakipar-Rajziskola Működéséről az 1887/8–1889/90. Tanévekben. Szerk. Dr. Ferenczi
Zoltán. Kolozsvár, Kereskedelmi és Iparkamara, 1890. 8. (Az iskolai értesítő neve szinte minden évben kisebb mérték-
ben megváltozott, e helyt nem hivatkozom az eltérő elnevezésekre.)
13
Ezek részletes elemzése meghaladja e dolgozat kereteit, erre más alkalommal fogok kitérni.
14
Pákei Lajos vázlatos önéletrajzát a Kolozsvári Állami Levéltár őrzi (1144-es fond 30. csomó. 1921. január 12.). 4.
15
Pákei önéletrajz 1921. i. m. 5.
16
Értesítő, 1890. 11. „olyan tudományt kell adni, mely az életből merítve az élettel köti azt össze. Mely a haladásból veszi
fegyvereit és a haladás számára képesíti az ipart. Mely emeli az ipar szinvonalát, de nem szakítja el az anyaföld­től.
Mely európai haladásban nem törli el annak specifikus nemzeti jellegét […] Mely az intézet növendékeit az életből
átveszi és annak visszaadja.”
 32
t anul má nyo k

tellel a fentemlített képesítési rendelet daczára: a kőművespallér, a kőművesmester, az építő­

mester és az építész hatásköre teljesen összezavart fogalmak.”17 Az építészet és a kivitelezés­-
hez kapcsolódó szakismeretek közgazdasági jelentőségének felismerése, a konjunktúra állami
eszközökkel történő támogatásának szándéka tükröződik az iparoktatás központosításának
gondolatában, a gyakorlatorientált iparoktatási modellek előtérbe kerülésében.18 A központosí­
tással és államosítással egy időben az intézmény neve 1892-ben Kolozsvári Államilag Segélye­-
zett Építő,- Fa- és Fémipari Szakiskolára változott, s további osztályokkal bővült.19 Az államo­sí­tás
részeként a helyi kezdeményezéseket, az államilag segélyezett helyi iskolákat új, központosí­-
tott rendszerbe szervezték, amelyek létrejöttében, szervezetük, működésük és oktatásmód­
szertanuk kialakításában kulcsfontosságú volt a kolozsvári ipariskola modellje. Az aradi, ma-
rosvásárhelyi és székelyudvarhelyi, ugyanekkor alapított iskolák átvették ezt a módszertant.20
Ezen túl a kolozsvári iskola vezető szerepet vállalt más intézmények gyakorlati képzésének ki-
alakításában is, 1890/1891-es értesítőjében a kassai építőipari tanfolyam létesítésével kapcso-
latos szakvéleményt jelentetett meg az iskola vezetősége.21 A kolozsvári ipariskola élén történt
változások, Pákei Lajos igazgatói kinevezése szintén az iparművészeti múzeumok esetében
már bevált gyakorlatra mutatnak: az iskola és a múzeum szimbiózisára.

A kolozsvári ipariskola épülete

Az 1884-ben alapított ipariskola és iparmúzeum gyűjteményeinek megfelelő gyarapodását,
oktatási segédeszközként történő felhasználását a megfelelő raktározási és bemutatási hely
hiánya sokáig nem tette lehetővé. A gyűjtemény mintadarabjai az iparrajziskola és a tanmű­
helyek ideiglenes helyiségeiben álltak, sokáig ládákban. Az iparmúzeum 1890-ben a kolozsvári
Fő tér 7. számú házban, a Szentkereszthy-féle, az Egyesült Erdélyi Takarékpénztár birtokában
lévő épület emeletén bérelt nyolc szobában és két teremben kapott ideiglenes elhelyezést.
Az alapítás óta eltelt időszak elhelyezéssel kapcsolatos problémái az 1890-es év környékére
kezdtek megoldódni, ettől az időszaktól a korábbinál több tervváltozat maradt fenn, és az is­-
kolai értesítőben is egyre konkrétabb elképzelésekről olvashatunk.22
Az ipariskolát, iparmúzeumot és rajziskolát egyesítő épülettervek előzményének tekint­
hető az az 1882. decemberi, Pákei Lajos által jegyzett terv, amely a Központi Iparrajziskola ré­
szére készült, és amely a későbbi alaprajzi és homlokzati megoldások számos elemét tartal­
maz­za:23 az első két szintet átfogó kváderköves burkolatot, az attikára helyezett báboskorlátot
és azokat az oromzati szobrászati díszeket, amelyek ugyan végigkísérték a tervezési folyamatot,
de végül sem ezen, sem a végleges épületen nem készültek el. Az épület alaprajzában tükrö­
ződik, hogy a nyilvános múzeumi és a zárt oktatási funkciók együttes elhelyezésének kérdése
megoldandó térszervezési kérdésként végig jelen volt az ipariskola tervezési-építési folyama-
tában. Az első terveken a földszint a nyilvánosság tere, nagy alapterületű könyvtárral, tanári
szobákkal, mintázási és gipszöntési műhellyel. A „középemelet” a főhomlokzatra nyíló tanári szo-
bák mellett két, elméleti előadásokra szolgáló tanteremnek adott otthont, az emelet pedig
17
É rtesítő, 1891. 5.
18
Értesítő, 1892. 3.
19
Értesítő, 1892. 44–45, 78.
20
Értesítő, 1893. 23.
21
Értesítő, 1898. 7.
22
Értesítő, 1890. 27; Értesítő, 1891. 48.
23
Forster Központ, Tervtár K12168.
 33
t anul má nyo k

1. kép. A kolozsvári Építő-, Fa- és Vasipari Iskola, a Központi Szakipari Rajziskola és az Iparmúzeum első ismert terve,
1884 után. MUEKvGyLt Pákei-anyag, I-B-020. Fotó: Molnár Lehel

további tanári szobák mellett a gipszmintatárnak, a szerkezeti és a szabadkézi rajz termeinek.

Ez mind a visszaemlékezés, mind az évkönyvek alapján az akkori Kül- és Bel-Torda utcák által
közrefogott, a város tulajdonában lévő, akkoriban kőfaragóműhelyként és lerakatként szolgá­-
ló telek volt, amelyre Pákei „emlékszerű homlokzatú” épületet tervezett.24 Az ipariskola és mú-
zeum majdani épületének legkorábbi, még csak tervasztalon létező variánsai közül három to-
vábbinak a főhomlokzati rajza maradt fenn.25 Az első kétszintes, öttengelyes neoreneszánsz
homlokzatot mutat, kiugró középrizalittal, alsó szintjén és az emeleti sarkokban kváderköves
falazatot utánzó vakolatarchitektúrával. Az emelet kettős osztatú ablakai timpanonos lezárá­-
súak, a középrizalit emeleti ablakközeiben reneszánsz jellegű építészeti keretbe foglalt felira­-
tok utalnak a többfunkciós épületre: „Kolozsvári Központi Szakiparrajziskola” és „M. Kir. Álla­-
mi Építő, Fa és Vasipari Tanműhelyek, Alapítva 1887” (1. kép).26
A tervezés tehát 1890 körül új lendületet vett, a második csoportba azok a szignált és da-
tált tervek tartoznak, amelyek a forrásokban többször említett, és ezért hosszabb ideig komo-
lyan számításba vett, a Kül- és Bel-Torda utca sarkán fekvő telekre készültek.27 Az 1890. májusi da­
24
P ákei Lajos 1921 elején, halála előtt két hónappal, az, agyérelmeszesedés előrehaladott állapotában végzett ön­élet­
rajzának megírásával, ezért az abban foglaltakat kellő óvatossággal kell kezelni. „Miután az indítvány elfogadtatott
s bár különösnek tűnik fel mint tapasztalt városi főmérnök nem kevesebb, mint 10 rendbeli épület tervet készítet-
tem a városnak különböző és arra alkalmas és megszerezhető telkeire. – Így sikerült egy a czélra alkalmas telket
kije­lölni; […] – miként az rendszeresen történni szokott az épület területének daczára minden fejlesztési irányra ér­-
veimnek csak felét nyerhettem meg, melynek hátrányos következményei rövid idő alatt be is bizonyul­tak. – Az inté­-
zet czime »I. Ferencz József iparmúzeum« czimét viselte. – 1896-ban állami kezelés alá vétetett én kineveztettem
ezen intézet igazgatójának.” Pákei önéletrajz 1921. 5.
25
MUEKvGyLt Pákei-anyag, I-B-019-21.
26
MUEKvGyLt Pákei-anyag, I-B-019.
27
MUEKvGyLt Pákei-anyag, I-B-021, I-B-44.
 34
t anul má nyo k

2. kép. A kolozsvári Építő-, Fa- és Vasipari Iskola, a Központi Szakipari Rajziskola és az Iparmúzeum
második ismert terve, 1890. MUEKvGyLt Pákei-anyag, I-B-022. Fotó: Molnár Lehel

tálású terveken a földszinten három, az emeleten öt nyílással elképzelt épület látszik, amelynek
homlokzati rajza, hosszmetszete és alaprajza is ismert. Az alaprajz az épület elsődleges múzeu­-
mi kiállító funkcióját támasztja alá, az elméleti oktatási termeket Pákei a földszint bejárathoz
közeli két oldalsó részében és az emelet jobb hátsó részében tervezte elhelyezni. A homlokzati
terven Pákei a reprezentációs értéke miatt fontosabbnak tűnő, a múzeumi funkcióra utaló felira-
tot – I. Ferenc József Iparmúzeum – jelenítette meg, ideiglenesen elhagyva az épületben elhe-
lyezett iparoktatási intézetekre történő utalást. A tanári szobák és a tanácsterem a középrizalit
földszinti és emeleti tereiben helyezkedtek volna el, osztozva az ugyanazon a szinten elhelye­-
zett lépcsőházzal és pénztárhelyiséggel. Az épületen belül képzelte el Pákei az igazgató és a pe-
dellus lakásait, a háromszobás igazgatói lakosztályt az emelet reprezentatív utcai traktusában,
valamint a sokkal szerényebb méretű utóbbit a földszinten, a hátsó traktusban. A gyakorlati
műhelyek a földszint bal hátsó részében, míg a viszonylag kisméretű könyv-, minta- és gyűjte-
ménytár az emeleten, az igazgatói iroda szomszédságában helyezkedett volna el. A terek az el-
sődleges kiállítási funkciót támogatták: a kiállítási termek és a műhelyek megvilágítását belső
udvarok biztosították volna, a két emeletet átfogó központi kiállítótér és az első emeleti kisebb
kiállítótér az épület mintegy felét foglalta el. A központi kiállítótérben valójában ennél jóval ke-
vesebb hasznos, kiállításra alkalmas tér állt volna rendelkezésre. Ez a megoldás a múzeum oktató
és általános ízlésnevelő profilja mellett reprezentációs igényeket is szolgált volna, a fejlődő erdé-
lyi ipar, a magyar nyelvű oktatás és Kolozsvár városának vezető szerepét hangsúlyozva (2–3. kép).
A harmadik ismert tervváltozaton a középrizalit kiképzése gazdagabbá vált, a földszinti
részen a korábbi kettő helyett hat ablak jelent meg, az emeleti teremsor főhomlokzatra néző
ablakai alatt balusztrádsor látható, az ablakokat lezáró félköríves lunetták között növényi dí-
szek töltötték ki a felületet.28 Az előző tervhez képest sokkal hangsúlyosabb attikát báboskorlát

MUEKvGyLt Pákei-anyag, I-B-020.

28
 35
t anul má nyo k

3. kép. A kolozsvári Építő-, Fa- és Vasipari iskola, a Központi Szakipari Rajziskola

és az Iparmúzeum közös épületének második ismert terve, csarnokszerű központi kiállítótérrel
tervezett megoldása a Kül- és Bel-Torda utcai telken. Földszinti és emeleti alaprajzok.
MUEKvGyLt Pákei-anyag, I-B-044. Fotó: Molnár Lehel

4. kép. A kolozsvári Építő-, Fa- és Vasipari Iskola, a Központi Szakipari Rajziskola és az Iparmúzeum
harmadik ismert terve (tükrözött másolat), 1890. MUEKvGyLt Pákei-anyag, I-B-021. Fotó: Molnár Lehel
 36
t anul má nyo k

koronázza. Az erre állított figurális szobordíszekre írásos forrás nem utal, ábrázolásuk nehe­-
zen kivehető. Talán nem tévedünk, ha az iparmúzeumra utaló felirat fölött, a timpanon feletti
attikán, lépcsősoros pódiumon álló, jobbjában fáklyát tartó nőalakban Pallasz Athénét sejtjük,
akit a művelődést és az ipart megszemélyesítő fiatal lány- és fiúalakok vesznek körbe. Ugyan
a rajz vázlatossága nem engedi az ikonográfia pontos meghatározását, de a főalak mellett két­
oldalt az egyes iparágak megszemélyesítői tűnnek fel: a báboskorlátra állított, kezében a tex-
tilipar megjelenítéseként orsót tartó női alak ellenpárjaként egy ceruzát tartó ifjú férfi alakja
bontakozik ki a másik oldalon. A homlokzat szélein egy-egy ifjútól kísért idősebb férfi alak-
ja látszik, a jobb oldali ifjú kezében levő antikizáló edények az iparosság egyes ágait jelení­tik
meg (4. kép).
Noha a fentiekben bemutatott tervváltozat áll a legközelebb a végül megvalósult épü­-
let homlokzatához, a többfunkciójú in­tézményt a város újonnan kiépülő villa- és szabadidős ne-
gyedének szomszédságában jelöl­ték ki. A városi park, a Sétatér, a te­he­tősebb polgárok vil­lái és
a nyári színkör közelében, a Malom utcá­ban elhe­lyezett épületet az új hely­szín adott­sá­gaihoz
adaptálva tervezte meg Pá­kei. A te­
lek hátsó, a Szamos-parttal hatá­ros ré­
szébe tervezett két­szintes épü­­let a vá-
rosi köztértől tá­vol a zajos mű­helyeket
rejtette. Az épületnek a szomszédos
polgári fiú­is­kolához ha­sonló itá­liai
quattrocento neore­ne­szánsz homlok­
zata mö­gött az ok­tatási funkciókat he­-
lyezték el, a mú­zeumi-kiállítási rész pe­-
dig az udvarban, a főbejárattal szem­be­-
ni díszlépcsősor végén helyezkedett
el. Az új alaprajzi megoldás és a funk-
ciók elosztásának rendje már látszik
azon az 1894. január 31-i, Pákei alá-
írásával el­lá­tott földszinti alaprajzi ter-
ven, amely a még meg nem valósult
álla­potot mutatja. Ez a megoldás már
1890 ok­tóbere óta foglalkoztathatta
az építészt, amint ar­ra egy alaprajz-
5. kép. A kolozsvári Építő-, Fa- és Vasipari Iskola, a Központi Szakipari Rajziskola zal bizonyossággal egyelőre össze
és az Iparmúzeum közös épületének csarnokszerű központi kiállítótérrel nem párosítható – léptéke miatt való­
tervezett további tervvariánsa, hosszmetszet, 1890. Forster Központ, Tervtár. színű­leg a Kül- és Bel-Torda utca sar-
Pákei-anyag, 2. mappa. K12187. Fotó: Székely Miklós
ki telekre készített – hosszmetszet
tanús­kodik.29 A fennmaradt tervrajzra
ceruzával felírt töredékes megjegyzés szerint az 1890 októberében készült hossz­metszet a Tor-
da utcai telekre készült, jól leolvasható róla az akkor még elsősor­ban múzeumi-kiállítási funk­-
ciójú épület megoldása (5. kép).
Az időközbeni helyszínmódosulás nem befolyásolta Pákei Lajos iparmúzeummal és
ipariskola-épülettel kapcsolatos alapvető elképzeléseit; az ipari-technológiai modernizáció
szolgálatába állított kettős intézmény újfajta múzeumi modellt jelentett, amelyben gyűjte­
ménygyarapodással kevéssé kellett számolni. Az épület funkciói közül feltűnően hiányoznak
a raktárak, az állandó raktározási igények kielégítésére törekvés hiányát éppen a múzeum ter-

Forster Központ, Tervtár, Pákei-anyag, K 12187.

29
 37
t anul má nyo k

vezett gyűjtőköre indokolta, a legújabb

technológiai megoldások, berendezések,
szerszámok, mintadarabok a fejlődést kö­-
vető, folyamatosan megújuló gyűjtemény-
re engednek következtetni, a múzeum
működése valójában nem a megőrzés,
hanem az ipariskolában tanított tárgyak
– építő-, fa- és fémipar – gyors technikai
fejlődését követő, rendre megújuló kiál-
lítás köré épült fel. Az 1885-ben elindult
gyűjteményezés után néhány év alatt im-
már a százat is meghaladta a gyűjtemény
tételszáma, melyek között szép számban
akadtak több darabból álló, jelentős te­ret
elfoglaló minták. A múzeum évkönyvei­
ben közölt adatoknak megfelelően a ki­
zárólag adományozásokon alapuló gyűjte­
ményezés az 1880–1890-es években még
elsősorban olyan technológiai jellegű min­-
tadarabokra fókuszált, amelyek az iskola
profilja mellett a kolozsvári és Kolozs me-
gyei iparostársadalom szakipari tovább-
képzését is támogatták (6. kép).
A Malom utcára készített első ter-
vek számos elemet megőriztek a korábbi 6. kép. A kolozsvári Építő-, Fa- és Vasipari Iskola,
helyszínre alkalmazott megoldásokból, a Központi Szakipari Rajziskola és az Iparmúzeum közös épületének
ilyen a földszinten, a bejárat közelében el­­- csarnokszerű központi kiállítótérrel tervezett további tervvariánsa,
helyezett három tanterem, a pedellus szo- alaprajz, 1892. MUEKvGyLt Pákei-anyag, VII-A-006. Fotó: Molnár Lehel
bája és a tanári szobákból nyíló igazga­-
tói iroda. A négy évvel korábban még szinte elbújtatott lépcsősor épületen belüli helye meg­-
vál­tozott, a nagyobb méretű előcsarnokból díszes lépcsősor vezet fel az emeletre.30 A tizenöt
tengelyes, előreugró közép- és két sarokrizalitos iskolaépület elsődleges funkciójával össz­
hangban a hasznos terület jelentős részét egy 360 négyzetméteres, 10 méter belmagasságú,
oszlopos kialakítású kiállítási csarnok foglalta volna el.31 A főlépcsőn és a termekből csigalép­-
csőn is megközelíthető galériákon mutatták volna be az iparágak nyersanyagait, a technoló­-
giai gyűjteményt, valamint itt tekinthette volna meg a közönség a gyári, a kézműves és az
iparművészeti tárgyakat és mintákat. A terem két végében kétoldalt kisebb termek a helyi
iparosok által készített tárgyak időszaki bemutatására szolgáltak volna. A csarnok megvilágítá­-
sát kétoldalt elhelyezett belső udvarokkal oldotta volna meg Pákei. A terv újszerűsége a nagy-
méretű központi kiállítócsarnok köré szerveződő oktatási funkciójú terek elrendezése volt.
E megoldás redukált változatát láthatjuk a Malom utcai változaton is, ahol a korábbinál jelen­
tősebb épület tervezésére nyílt módja.32 A központi kiállítócsarnok megtartása mellett az új
épület oktatási és múzeumi funkciókat egyesített magában. Az oktató és múzeumi kiállítá­-
si funkciók mellett a telek hátsó részén, a főépülettől egy hátsó belső udvarral elválasztva zaj­-
30
M UEKvGyLt Pákei-anyag, I-B-041.
31
Uo.
32
Uo., 1894. január 31-i datálású terv.
 38
t anul má nyo k

lott volna a gyakorlati műhelymunka egy géplakatos, egy mechanikai és egy asztalosműhely-
ben, ezt a megoldást Pákei az elkészült épületen is alkalmazta. A műhelyek megvilágítását
a belső udvar felé nyíló ablaksorral tervezte megoldani, az asztalosműhely a szintén ebben
a melléképületben elhelyezett szolgálati lakás belső udvarára nyíló ablaksorról kapott volna
fényt. Az 1890–1894 közötti tervezési folyamat oldalhomlokzatot érintő egyik lehetséges meg­
oldásáról egy 1892. áprilisi datálású tervről alkothatunk fogalmat.33
1892 körül a kolozsvári közvélemény, élén az iparfejlesztést támogató iparos, vállalkozó
körökkel nagyon várta az építkezés megindulását, a strukturális, pénzügyi problémák megol­
dását remélve az iskolarendszer államosításától. Az előirányzott állami támogatás ellenére las­-
san folyt az előkészítés, az eredeti területet többen alkalmatlannak tartották az ipariskola cél­-
jára.34 Az építészeti tervezéssel egy időben az iskola szervezeti átalakítására is több alterna-
tív javaslat készült: az első, költséghatékonyságra hivatkozva, a három intézmény és a polgári
iskola egy épületen belüli elhelyezésére vonatkozott „a polgári iskola jelenlegi telkén a Ma­
lom-útczában”, de a telek az immár négy intézményt magába foglaló épület számára kicsi volt.
A másik, végül megvalósult terv szerint az ipari intézmények a Malom utca egy újonnan meg­
vásárolandó telkére kerültek. Ezt az úgynevezett Kattero-féle telket 18 500 forintért vették
meg. Az „így kiegészített városi telekkel együtt” az egyesített iparintézményeknek és a fiúis­
kolának megfelelő elhelyezést lehetett biztosítani.35
A múzeum épületének már korábban elhatározott felépítését 1894–1895-re egy továb­-
bi kényszerű költöztetés tette indokolttá. A Fő térről az iskola a Mátyás utca 1. szám alá költö­-
zött, míg a múzeumot Wesselényi báró London utcai házának külön raktárhelyiségébe zsúfol­-
ták be ideiglenesen.36 A három egyesített intézmény államosítása 1895-ben valósult meg, ez
adta meg a végső lökést a múzeumépület munkálatainak megkezdésére, amely így tehát
mind épületét, mind gyűjteményét tekintve nemzeti jelentőségűvé vált. A millenniumi ünnep­
ségekbe bekapcsolt alapkőletételnél 1896. szeptember 30-án délben jelent volt báró Jósika
Sámuel kereskedelmi miniszter. A múzeum és az iskola alapkőletételére a Mátyás-szoborével
egy napon, „országos ünnep” keretében került sor. Az épületben 1898 őszén kezdődött meg
a tanítás.37
A Malom utcai telken végül megvalósult épület iskolai funkciói nem változtak meg je­
lentős mértékben az új helyszínen. A földszinti alaprajzokról Kolozsváron egy feliratok nélküli,
Budapesten egy, már a végleges tervnek megfelelő tervváltozat maradt fenn. Pákei megtartot­-
ta az oktatási helyiségsor utcafronti elhelyezését, a földszinten az utcai homlokzatra nyíló bal
oldali termekbe helyezte el az igazgatói szobát, előszobával és kapusszobával. A jobb olda-
li részben, az előbbivel szemben egy tanterem és egy rajzterem kapott helyet, mindkettővel
szemben, a folyosó másik oldalán pedig egy-egy rajztermet helyezett el. Az emeleten összesen
három tanterem, az igazgatói és múzeumőri szobák, szertárak és könyvtár kaptak helyet, az ut­-
ca szintjén elhelyezett ablaksor világította meg a pincébe helyezett tereket, a pedellus lakását
és a mintázóműhelyt. Az emelet helyett végül a földszinten elhelyezett igazgatói szoba helyé­
re egy 1895. évi novemberi tervrajzon szertár került, a terven a terem korábbi funkcióját ki-
kaparták, tehát feltehetően a kivitelezés közben foganatosított változást vezették át ilyen
módon.38 Az iparmúzeumhoz kapcsolódó kiállítóterek az épület hátsó, egy lépcsőházat rej-
33
F orster Központ, Tervtár K12072.
34
Értesítő, 1894. 9–10.
35
Az épület elhelyezését befolyásolhatta, hogy az iparosképzést a polgári fiúiskolák mellé felállított tanműhelyekkel
kívánták megoldani; az ipariskola épületének elhelyezésében ez a végül elvetett elképzelés tükröződhetett.
36
Értesítő, 1895. 4–5.
37
Értesítő, 1896. 21.
38
Forster Központ, Tervtár K12072.
 39
t anul má nyo k

tő nyaktaggal az első szárnyhoz kapcsolódó

ré­szébe kerültek. A reprezentatív múzeumi
bejáratot a lépcsősor tetejének sarkairól
45 fokban indított bejárati falszakaszokkal
érte el. 39 Az eredeti, kevésbé reprezentatív
megoldást mutató hosszmetszeten a föld-
szint és az emelet két-két kiállítótermét két-
két ajtón keresztül lehetett volna egymás­-
ból is megközelíteni.40 A végleges, megvaló-
sult állapotot a Magyar Építészeti Múzeum-
ban fennmaradt bútorzati tervek egyikéből
ismerjük. A második múzeumépületbe át-
vitt bútorzat szükséges átalakítási munkáit
Pákei tervei alapján valószínűleg az iskola
műhelyében végezték el. Az első épület
ki­állí­tótereit végül nem fallal, hanem a tér
közepén három-három pillérrel választották
el egymástól, a köréjük épített tárlók révén
megnövekedett a kiállítás hasznos területe
(7–8. kép).41
A Malom utcában végül a korábbi,
csarnokszerű elképzelés helyett egy funk­ -
cionálisabb, optimálisabb helykihasznált­sá­-
gú, kevésbé reprezentatív múzeumi tér jött
létre. A kiállítóteret az épület hátsó tömb­
jében helyezte el Pákei, a főépülethez nyak-
taggal kapcsolódó kétszintes, középen hosz-
szában fallal osztott, a termek közepén (va-
lószínűleg) karcsú vasoszlopokkal tagolt
belső tér megfelelő megvilágítását a három
udvarra néző homlokzat ablaknyílásai biz-
tosították. Az oktatás gyakorlati és zajjal já­-
ró része, a műhelymunka tehát a telek hát­-
só, Szamos felé eső részére került, a kétszin-
tes épület földszintjén fémipari, emeletén
faipari műhelyt rendeztek be, a hátsó sa-
rokban, egy különálló kis épületben kovács­
műhely kapott helyet.
A kétszintes, tizenegy tengelyes épü- 7. kép. A kolozsvári Építő-, Fa- és Vasipari Iskola,
let neoreneszánsz homlokzatára tervezett, a Központi Szakipari Rajziskola és az Iparmúzeum
de nem megvalósult szobrok az intézmény közös épületének csarnokszerű központi kiállítótérrel tervezett
küldetését közvetítették volna a város tár- megoldása a végleges, Malom utcai helyszínre, alaprajz, 1894.
sadalma felé. A korszak magyarországi isko­- MUEKvGyLt Pákei-anyag, I-B-041. Fotó: Molnár Lehel

39
F orster Központ, Tervtár K12089.
40
Forster Központ, Tervtár, Pákei-anyag K12166.
41
MÉpM, 69001.
 40
t anul má nyo k

laépítészetében egészen ritka,42 a múzeum­

épí­tészetben azonban szinte kötelező szob­­rá-
­szati program magyarázatát egyrészt a múzeu­
mi funkció épületen belüli jelenléte, másrészt
Pákeinek Kolozsvár reneszánsz kori virágzását
minden eszközzel felidézni kívánó, historizáló
szemlélete magyarázza. A homlokzatra terve-
zett szoborcsoport a kettős intézmény múzeu­
mi jellegét erősítette. Az attikán elhelyezett
feliratok – Állami Ipari Szakiskola, I. Ferencz
József Iparmúzeum és Városi Szakipari Rajzis-
kola – az épület funkcióira utalnak. A közép­-
ső, bejárati traktust koronázó párkányra ter­
vezett szoborcsoport végül nem készült el,
ábrázolására nem utalnak írásos források, csak
a Pákei-féle, 1895. novemberi homlokzati lát-
ványterven43 látható. A trónoló, bal kezében va­-
lószínűleg Niké-szobrot tartó szárnyas alakban
Pallasz Athénét ismerhetjük fel, körülötte kétol-
dalt egy-egy térdeplő ifjú által tartott táblákon,
az iskola és a múzeum küldetésének megfele-
lően, az Ipar és a Művészetet feliratokat sejt-
hetjük. A szoborcsoport programja megfelel
a hármas intézmény létrejöttekor megfogal-
mazott küldetésnek, a tudomány és a szépség
terjesztésének áldásos hatásaként fejlődő ipar
és művészet programjának. Amennyiben iko-
8. kép. A megvalósult iparmúzeumi-ipariskolai épület nográfiai fejtegetésünk helyes, a homlokzat
földszinti alaprajza, 1895–1896. szobrainak programja a 19. század univerzális
MUEKvGyLt Pákei-anyag, I-B-039. Fotó: Molnár Lehel múzeumainak ikonográfiai toposzait adaptál-
ja az iparfejlesztés területére. Pallasz Athéné
megjelenítése a homlokzaton Pákei klasszikus műveltségéhez, építészi képzettségéhez és
a város hagyományaihoz egyaránt illett: többek között a művészetek, a kézművesség és a kép­-
zés istennőjeként, a klasszikus ideák megtestesítőjeként hirdette a felemelkedéshez vezető,
egyetemesnek hitt utat. Pákei Theophil Hansen tanítványaként a bécsi Képzőművészeti Aka-
démián 1876–1880 között a „polgári Bécs” építészeti kialakulásának, a Ring kiépülésének
szemtanúja volt, részt vett a polgári fórum fő épületének, a bécsi parlamentnek a tervezésé­-
ben és kivitelezésében. Pákei kolozsvári tevékenysége során kutatta, és ahol lehetett, felhasz-
nálta Kolozsvár reneszánsz kori emlékeit. A korszak szemlélete és építészeti megoldásai iránti
lelkesedése és érdeklődése nem csupán reneszánsz építészeti tagozatok újrafelhasználásá­-
ban nyilvánult meg: élete vége felé a város építészeti emlékeiről, közöttük 16. századi rene­-
szánsz lakóházakról készített rajzokat.

42
Iskolaépületbe készült képzőművészeti programra a budapesti Markó utcai gimnázium történeti allegóriái szolgál­
hatnak analógiaként: Ágoston András: Eszményképek által nevelni. Erkölcsnemesítő történeti allegóriák a hajdani Markó
utcai gimnázium dísztermében. Előadás a Művészet Ybl és Lechner korában című konferencián 2014. május 7-én.
43
MUEKvGyLt Pákei-anyag, I-B-043.
 41
t anul má nyo k

Az iparmúzeum
A kolozsvári iparmúzeumot Pákei Lajos életműve kiemelt alkotásának szánta. Erre utal nemcsak
az első, valójában az iskolaépítészet sztenderdjeit követő épülete, hanem az ennek átadását
követően azonnal megkezdett, immár a Monarchia iparművészeti múzeumaival is párhuzam-
ba állítható második épületének a megtervezése. Az iskolai és múzeumi funkciók egysége vé-
gigvonul az első, valójában iskolaépítési hagyományokba illeszkedő, végül 1896–1898 között
megvalósult épületen. Gróf Schweinitz Gyula koncepciója az iskolától elválaszthatatlan múze-
umi funkcióról szerencsésen találkozott Pákei Lajos múzeumok iránti érdeklődésével, urbanisz-
tikai elképzeléseivel. Az erdélyi országrész fővárosának tekintett Kolozsvár múzeumépítkezését
a város nyilvánossága is kiemeltnek tekintette. A múzeumnak mint intézménynek az iparoso-
dás, a kulturális modernizáció programjában betöltött kiemelt státusát jelzi, hogy már Pákei
korai tervein is megjelent az épület múzeum jellegére utaló, az attika alatti sávban elhelyezett
fel­irat: I. Ferencz József Iparmúzeum. A kolozsvári múzeumügy első önálló épülete folyamato­
san napirenden maradt, egészen a 20. század első éveiben megvalósuló önálló múzeumépület
átadásáig.
Az 1898-ra elkészült ipariskolai épület már átadását követően elégtelennek bizonyult a
gyűjtemény, a tantermek és a műhelyek együttes elhelyezésére. A megoldást végül egy önál-
ló múzeumépület jelentette. Az iskolával szemben, a Malom utca másik oldalán, a Malomárok
mellett 1903-tól kezdődtek el az iparmúzeum önálló épületének munkálatai, amelyek 1904-re
fejeződtek be. Az első tervek már két évvel a kettős intézmény új épületének átadása után elké-
szültek. Egy 1898. januári datálású tus látványképen Pákei emeletráépítéses megoldási kísérletét
lehet látni.44 A bővítésre és a homlokzat díszítésére szolgáló 1900. július 16-i datálású „II. tervezet”
feliratú, a Forster Központban fennmaradt terven egy, a főhomlokzati teremsor mögötti épü-
letrészre illesztett emeletráépítés látható, amely a főhomlokzat érintetlenül hagyásával egészíti
ki az épületet. A monumentálisabb megjelenésű majdani iparmúzeumi épület tömegarányai
érződnek a terven, amely az elmaradt szobrászati program megvalósítására is nagy hangsúlyt
fektetett volna. Az újabb, magasabb attikára tervezett díszurnasor két középső darabját utólag
kisatírozva helyükre nem meghatározható témájú figurális díszeket helyeztek (9. kép).45
Az 1903–1904 folyamán zajló építkezés végén a Malom utcának az iskolával szembeni
telkén egy tizenkilenc tengelyes főhomlokzatú, de mindössze háromtengelyes oldalhomlokza-
tú, keskeny, kétemeletes épület emelkedett, amelyet a Malomárok csatorna feletti hídján lehe-
tett megközelíteni. Az épület kivitelezésében, berendezéseinek átalakításaiban jelentős szerep
hárult az iskola növendékeire. Az első datált tervváltozat 1901. május 31-én készült, a megvaló­
sult tervekhez képest egy-egy tengellyel szélesebb szélső rizalitokat mutat, amelyek végül négy-
négy tengelyesre csökkentek.46 A középső traktus mögött a négyzetes előcsarnok és az eme-
letekre kétoldalt felvezető lépcsősor helyezkedett el. A földszinti előcsarnok bal oldalán az
igazgatói iroda és a múzeumi szolga lakása kapott helyet, a jobb oldalon két egymásból nyíló
kiállítóterem.47 A két felső szint beosztását és funkcióit a fennmaradt tervek hiányában nem
lehet biztosan meghatározni. A múzeum megváltozott gyűjtési területe, a jelentős iparművé-
szeti anyag, a Vadona-féle japán és kínai tárgyak mind komolyabb területigényt támasztottak,
a felső szinteken ezért elsősorban kiállítótermeket és kisebb részben kiszolgáló helyiségeket
és raktárakat feltételezhetünk (10. kép).

44
F orster Központ, Tervtár K12210.
45
Forster Központ, Tervtár K12151.
46
MUEKvGyLt Pákei-anyag, I-B-022 és Forster Központ, Tervtár 56.
47
MUEKvGyLt Pákei-anyag, I-B-027 és Forster Központ, Tervtár 56.
 42
t anul má nyo k

9. kép. A megvalósult iparmúzeumi-ipariskolai épület földszinti alaprajza, 1895–1896,

MUEKvGyLt Pákei-anyag, I-B-035. Fotó: Molnár Lehel

Az iparművészeti jellegű tárgyak gyűjteményezése felé forduló kolozsvári iparmúzeum

önálló épületének párhuzamát immár nem a Monarchia ipariskolai épületeiben, hanem a kor-
szak új iparművészeti múzeumai között találjuk meg. A kolozsvári iparmúzeum legközelebbi
párhuzama a prágai Iparművészeti Múzeum 1897–1900 között Josef Schulz tervei alapján ké-
 43
t anul má nyo k

10. kép. Az épület bővítésének emeletráépítéssel elképzelt megoldása, 1898.

Forster Központ, Tervtár. Pákei-anyag, 2. mappa. K12210. Fotó: Székely Miklós

szült épülete. A huszonegy tengelyes főhomlokzatú és öttengelyes oldalhomlokzatú prágai

épület arányai, keskeny jellege, enyhén előreugró közép- és oldalrizalitjai révén a tizenkilenc
és háromtengelyes kolozsvári múzeumépület a prágai múzeum redukált változatának tekint­
hető. A prágai épülettől eltérően a kolozsvári múzeumépület esetében nemcsak az alagsort
és a földszintet díszíti kváderköves vakolatarchitektúra, hanem az első emeletig ilyen megol­-
dást láthatunk. A Schulz-féle épületen végigvonuló félköríves, a második és harmadik szint fő-
homlokzati megoldásában féloszlopokkal és félpilaszterekkel tagolt ablaklezárástól eltérően
a kolozsvári épületen csak az első emeleti ablaksor félköríves kialakítású.
Az iskola és a múzeum együttműködését nemcsak a nyilvános múzeumként működő
korábbi technológiai gyűjtemények példázzák, hanem az iskola növendékei által, nemritkán
Pákei tervei szerint készített épületdíszítő és berendezési elemek. Ezek közé tartoztak az isko­
laépület múzeumának kiállítási tárlói, vagy éppen az új múzeumépület vaskapuja.48
Annak ellenére, hogy végül egyik kolozsvári ipariskolai-iparmúzeumi épület szobrá­sza-
ti dísze sem készült el, Pákei Lajos az iparmúzeum timpanonjára és a főhomlokzat második
szintjének egy erősebb kiülésű elemére is tervezett figurális szobrászati épületplasztikát. A mú-
zeumépület timpanonjába a klasszikus 19. század eleji múzeumépület-ikonográfia megoldá­-
sai szerint középre a lándzsájára támaszkodó, trónoló Pallasz Athéné alakja került, akit kétfe­-

Értesítő, 1905. 17.

48
 44
t anul má nyo k

11. kép. A kolozsvári Iparmúzeum önálló épülete, a főhomlokzat terve, 1901.

MUEKvGyLt Pákei-anyag, I-B-023. Fotó: Molnár Lehel

12. kép. A kolozsvári Iparmúzeum önálló épülete, hosszmetszet, 1901.

MUEKvGyLt Pákei-anyag, I-B-024. Fotó: Molnár Lehel
 45
t anul má nyo k

13. kép. A kolozsvári Iparmúzeum önálló épülete, keresztmetszet, 1901.

MUEKvGyLt Pákei-anyag, I-B-026. Fotó: Molnár Lehel
 46
t anul má nyo k

lől meztelen és félmeztelen férfiak vesznek körbe az egyes iparágakat jelképező tárgyakkal:
a bal oldali csoport nehezen kivehető ábrázolásai közül biztosnak csak a gépiparra utaló fogas-
kerék, az épületszobrászatra utaló női aktszobor, a fémiparra utaló portrét ábrázoló tányér és
kancsó tartható, míg a jobb oldali csoport tárgyai nem meghatározhatók (11–13. kép).

A 19. század második felének magyarországi építkezési konjunktúrája részeként szá­mos okta-
tási és múzeumi épületet adtak át országszerte. Ezen épületek egy jelentős, de funkcionálisan
jól körülhatárolható része kettős, oktatási és múzeumi feladatok ellátására alkalmas tereket tar­-
talmazott: ide tartozik a sorrendben utolsó Lechner Ödön-féle budapesti Iparművészeti Mú-
zeum mellett Hauszmann Alajos Technológiai Iparmúzeuma, valamint Pákei Lajos kolozsvári
iparmúzeumi és ipariskolai épületei. Pákei Lajos Theophil Hansen tanítványaként végezte tanul-
mányait Bécsben, majd 1880-tól Kolozsvár főépítészeként kiemelkedő szerepe volt a város köz-
és magánépítkezéseiben. A 19. század végén a város egyik nagyberuházása az iparoktatás fej-
lesztését szolgáló ipariskola és iparmúzeum megalapítása és felépítése volt; létrejöttében részt
vettek a város vezetése mellett az iparosok szervezetei és a városi értelmiség jelentős része is.
A Monarchia számos városában hasonló folyamatok játszódtak le, Budapest és Bécs mellett
Salzburg, Graz, Prága, Czernowitz, Marosvásárhely is jelentős ipariskolai-iparmúzeumi fejlesz-
tésbe fogott az 1870–1880-as évektől kezdve. A kettős, oktatási és múzeumi funkciójú első
kolozsvári épületet másfél évtizedes tervezés és számos tervváltozat után végül 1896–1898
között építették fel. A rendkívül gyorsan gyarapodó gyűjtemény és a bővülő hall­gatói létszám
miatt szűkössé vált épülettel szemben, a Malom utcában 1903–1904 között szintén Pákei ter-
vei szerint készült el az Iparmúzeum önálló épülete. Mind a kettős funkciójú palo­ta, mind az
önálló iparmúzeum Pákei Lajos aktív tervezői életpályájának fontos művei. A lokális igények
kielégítésén túl maguk az épületek rokoníthatók a Monarchia ipari és iparművészeti gyűjtő-
körű múzeumainak építészetével, jelentős emlékei a korszak magyarországi múzeumépítke­zé­-
seinek, de unikális emlékei az erdélyi múzeumi fejlődésnek. Gazdasági szempontból a kiegye­-
zés utáni magyarországi modernizációnak, a századforduló iparfejlesztési programjának fon-
tos elemei. Az iparfejlődésből következő megoldások által diktált újszerű oktatási és múzeu-
mi feladatok, s az ezekből következő adódó térképzés, a Pákei-életművön belül megta­lálható
építészeti párhuzamok, a kolozsvári oktatási modell sajátosságai és a gyűjtemény nagyobb
egységeinek bemutatása mellett a tervezés két évtizeden át zajló folyamata az „ideális ipar­
múzeum” kialakításának kísérleteként is értelmezhető.
 47
t anul má nyo k

Miklós Székely

Lajos Pákei’s palaces of the Museum of Industry

and School of Architecture,
Wood and Metal Industry of Kolozsvár (Cluj Napoca)

As part of the architectural transformation of the urban landscape in the second half of the 19th
century, a number of school and museum buildings were erected across the country. Many of these
new edifices were capable of performing dual, educational and museum tasks due to their spe-
cial spaces: their list includes Ödön Lechner’s Museum of Applied Arts in Budapest, Alajos Hausz-
mann’s Technologic Museum of Industry in Budapest and Lajos Pákei’s Museum of Industry in
Kolozsvár (Cluj Napoca). Lajos Pákei graduated from Theophil Hansen’s studio in Vienna, in 1880
he became chief architect of the city of Kolozsvár and as such he played a prominent role in the
new public and private construction campaign of the city. At the end of the 19th century one of
the biggest investments of the city focused on the reshaping of the industrial institutional struc-
ture – this process was articulated around the foundation of the School and Museum of Industry of
the city. The association of entrepreneurs and the local intelligentsia played a crucial role in its foun­-
dations. Pákei prepared several plans for this building of dual function through almost first fifteen
years. After a number of design changes the museum-school building was finally built between
1896 and 1898. Due to the rapidly growing collection and the growing number of students soon
it became too small, and a new building purely with the function of a museum was built between
1903–1904 opposite the previous one according to the plans of Lajos Pákei. The first building fol-
lowed the construction principles of primarily schools, while the second one followed the latest
example of the typical museum of applied arts, especially the one of Joseph Schulz in Prague
built between 1897–1901. The study interprets the museum and school building process from
the point of view of specialization of educational and museum spaces, the architectural paral-
lels from the period, the characteristics of the models in industrial education and presentation of
a changing profile of the collection as “ideal of a modern museum of industry” as an attempt to
develop.
 Fehérvári Zoltán–Prakfalvi Endre

A budai Postapalota
Fehérvári Zoltán művészettörténész, 2012-ig
a Magyar Építészeti Múzeum munkatársa
Kutatási területe: 20. századi
magyar építészettörténet,
műemléki tudományos dokumentációk
E-mail: zfehervari@gmail.com Pusztai László születésnapjára

Zoltán Fehérvári art historian, A 20. század húszas éveiben épült budai Postapalota1 volt „talán leg­
until 2012 active at the Hungarian nagyobb szabású építkezésem” – fogalmazta meg élete alkonyán vis�-
Museum of Architecture
Area of research: the history of 20th-century
szaemlékezésében Sándy Gyula (Eperjes, 1868. július 25. – Budapest,
Hungarian architecture, scientific 1953. június 12.).2 A tervezett épület városszerkezeti és városképi hely-
documentation of historic buildings zetéből adódóan a Posta mint megrendelő megfelelő reprezentatív kül­-
Email: zfehervari@gmail.com ső­höz ragaszkodott, ugyanakkor a belső kialakításban, szerkezeti fel-
építésben a reprezentációs igény háttérbe szorult. A műszaki funkciók
Prakfalvi Endre művészettörténész, 2013-ig előtérbe állítása okán a modernizáció markáns mozzanatai figyelhe­tők
a Magyar Építészeti Múzeum munkatársa, meg, ennek következtében az épületegyüttest határozott kettősség jel­-
2013: Lechner Lajos Tudásközpont,
2014 óta a Forster Központ munkatársa
lemzi (1. kép).
Kutatási területe: 20. századi magyar A négy utca határolta lejtős telektömb északi oldalán, három
építészettörténet, főként a szocreál építészete utca vonalában álló nyolcemeletes, trapéz alakú udvart keretes beépí-
téssel öleli körül a historizáló stílusú, hatalmas középület. A vasbeton
Endre Prakfalvi art historian, vázas, kilencszintes épület alacsony hajlásszögű tetővel fedett, szár­-
until 2013 active at the Hungarian Museum nyai alaprajzilag kéttraktusosak, középfolyosóval, melyek a sarkokon
of Architecture; in 2013 employee of kör alaprajzú elosztóterekké bővülnek.
Lechner Lajos Scientific Centre, since 2014
employee of Forster Centre
A nyugodt, síkszerűen kialakított, szimmetrikus utcai homlok-
Area of research: the history of 20th-century zatok erőteljesen horizontális jellegét a sűrűn alkalmazott vertikális
Hungarian architecture, especially tagozatok egyensúlyozzák ki. Az épület sarkait kissé kiugratott négy-
the arcitecture of the socialist realism tengelyes rizalitok hangsúlyozzák, a Várfok utca felső sarkán pártá­-
1
A tanulmány a 2008 novemberében készült tudományos dokumentáció folyóiratunk számára átdolgozott változata
(Forster Központ, Tervtár, ltsz. nélkül).
2
Sándy Gyula: Hogyan lettem és hogyan voltam én templom-építő, -tervező és művezető építész? Szerk. Fehérvári Zoltán–
Hadik András–Prakfalvi Endre–Zászkaliczky Zsuzsanna. Budapest, Magyar Építészeti Múzeum, 2005. (Lapis angularis
VI. – Források a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből) 51–53. A Sándyra vonatkozó fontosabb irodalom: Pamer
Nóra: Magyar építészet a két világháború között. Budapest, Műszaki, 1986; Gerle János–Kovács Attila–Makovecz Imre:
A századforduló magyar építészete. Budapest, Szépirodalmi, 1990. 171; Ferkai András: Buda építészete a két világhábo-
rú között. Budapest, MTA MKI, 1995; Fábián Gáspár: Nagy magyar építőművészek, II. S. a. r. Prakfalvi Endre. Budapest,
OMvH Magyar Építészeti Múzeum, 1998. (Lapis angularis II. – Források a Magyar Építészeti Múzeum gyűjteményéből)
337–341; Gerle János: Századfordulós stílusirányzatok és Ferkai András: Építészet a két világháború között. In: Magyar-
ország építészetének története. Szerk. Sisa József–Dora Wiebenson. H. n. [Budapest], Vince, 1998. 259, 276; Ferkai And-
rás–Branczik Márta–Hajdú Virág–Molnos Attila–Oláh Éva: Pest építészete a két világháború között. Szerk. Ferkai András.
Budapest, Modern Építészetért Kht., 2001; Fehérvári Zoltán–Hajdú Virág–Prakfalvi Endre–Ritoók Pál: A szecessziótól nap-
jainkig. Szerk. Ritoók Pál. H. n. [Budapest], 2004. (Magyar Építészet VI.) 22, 87; Bodó Péter: Sándy Gyula korai építészete.
In: Táguló horizontok. Tanulmányok a fiatal művészettörténészek konferenciájának előadásaiból. Szerk. Kovács Zsolt–Or-
bán János. Marosvásárhely–Kolozsvár, Maros Megyei Múzeum–Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány–Erdélyi Mú­
zeum Egyesület, 2013. (Fiatal művészettörténészek konferenciája 2.) 143–155.

t anul má nyo k
1. kép. Sándy Gyula portréja a Postapalota tervével.
1920-as évek közepe, magántulajdon
2. kép. A Postapalota déli homlokzata a Várfok utcai sarokkal. 2006. október 17., Barka Gábor felvétele
49
zatos attikájú hengeres lépcsőtorony helyezkedik el
(2. kép). A két szintet átfogó alépítmény kőburkolatú,
a rizalitok rusztikusabb terméskővel, a közrefogott
homlokzatszakasz csiszolt kőlapokkal burkolt, a pin-
ceablakokkal tagolt körbefutó lábazat süttői rózsa-
színű mészkőből készült. Az alépítményt fogazott öv­-
párkány zárja le. A homlokzatokat a terméskő alépít-
mény felett mindenütt az egész homlokzatot átfogó
téglalizénák tagolják, közöttük a vakolt mezők erede-
tileg kétféle színezéssel készültek. A falsávok az abla-
kokat homlokzatonként eltérő csoportokba szervezik.
A Krisztina körúti főhomlokzaton egy- és kéttengelyes
csoportok váltogatják egymást, a déli homlokzaton
kettes, a Csaba utcai homlokzaton hármas csoportok-
ba, a Várfok utcai homlokzaton a középső kettős cso-
portot leszámítva szintén hármas csoportokba ren-
dezik az ablaknyílásokat a lizénák. A rizalitok közép­ső
két tengelye öt szintet átfogó kupolaszelettel lezárt,
köríves zárterkély, a mellvédek geometrikus sgrafitto
mintákkal díszítettek, belső oldalán az ablakok la-
 50
t anul má nyo k

pos háromszög formában helyezkednek el.

Az ötödik emeleti övpárkány felett a legfelső
szint, a rizalitoknál a legfelső két szint kikép­
zése megváltozik. A félköríves záródású abla-
kokat téglából kirakott keret övezi, a keret és
a lizénák közötti vakolt falszakasz sgrafitto dí-
szítésű, a Krisztina körúti közép­ső homlokzat-
szakaszon a Várfok utcai sa­roktorony ablakkö-
zeinél is alkalmazott nö­vényi ornamentikával,
a többi részen kváderezést imitálva. A hom-
lokzatokat faragott kövekkel fedett, pártáza-
tos attika koronázza. A tetőemelet teraszosan
visszalép, a Krisztina körút és a Csaba utca fe-
lől a rizalitok közötti felső két szinten (3. kép).
Ezzel sikerült megoldani, hogy a Várfok utcai
szárnynál a terepadottság miatt alacsonyabb
homlokzat, a déli oldalon pedig a telefonköz-
pont miatt a kevesebb szint ellenére is mind
a négy homlokzaton a középső homlokzat-
szakasz négy szintet fog át. A főhomlokzat
második emeletén a középső négy tengely-
ben középkorias, konzolosan alátámasztott
zár­terkély ugrik ki, teteje a fölötte lévő szint
erkélyeként szolgál, melynek törpepilléreit mí-
ves kovácsoltvas rácsozat köti össze. A zárter­
kély jobb szélső konzoljába építési feliratot
véstek a tervező nevével és évszámmal (1923–
3. kép. Tetőemelet, Csaba utcai szárny. 1925). Ezen a homlokzaton négy bejárat nyílik,
2008. július, Barka Gábor felvétele a két íves záródású főkapu közül a bal oldali
személybejáró a főlépcsőházba, a jobb olda-
li gépkocsibehajtó az udvarba vezet. Mindkét tölgyfa kapu szecessziós jellegű növényi orna­
mentikával díszített, kovácsoltvas kilinccsel szerelt. A két egyenes záródású kapu közül a bal ol-
dali a sarkon kialakított postahivatalba vezetett, a jobb oldali a fogyasztási szövetkezet bejárata
volt. A főhomlokzat hetedik emeletének közepén, a két tengelyt átfogó oromzat téglány alakú
mezőjében egykor a Zsolnay gyár készítette majolika, úgynevezett angyalos középcímer volt.
A Várfok utcai középtengelyben nyíló fogrovatos díszű félköríves záródású kaput elfalazták.
A saroktorony palástja a hegyesszögű sarkot negyedkörívvel vezeti át. Kéttengelyes ablaknyí­-
lásai a benne kialakított lépcsőház miatt fél szinttel eltolódtak a többi ablaknyíláshoz képest.
Bejáratának egykor íves falazattal kialakított előterét elbontották és a kerítést vonalban meg-
hosszabbították, igazodva a kerítés stílusához. A homlokzatokon kétféle hatosztatú ablakot al-
kalmazott Sándy Gyula, egyenes záródásút és íveset, nem besüllyesztett rudazatos zárral. A vis�-
szaugratott tetőemeleten nagyméretű ablaknyílásokat használt, ezek többségét mára műanyag
ablakokra cserélték ki.
Az udvari homlokzatok puritán kialakításúak, tagolásuk vertikális, a nyíláskiosztás a funk-
ciót tükrözi. A téglalizénák funkció szerint csoportosítják a nyílászárókat. A földszinti nyílások
téglakerettel rendelkeznek, az emeleti ablakokat teljes homlokzatot átfogó faltükörben he­
lyezték el. Az első emelet felett és a legfelső szintnél övpárkány fut körbe, a déli szárnynál a tele-
 51
t anul má nyo k

fonközpont ablakai felett is övpárkány húzó­dik. Az

udvaron a kazánház kéménye magasodik.
A belső terek egyszerű kialakításúak, több-
ségüket már erőteljesen átalakították. Az épület­-
ben a közlekedést öt lépcsőház biztosítja, a főlép-
csőházban páternoszterrel, a Várfok utcai szárny-
ban lévő két lifttel. A főlépcsőház kisméretű, ga-
lériás előcsarnoka szolidan reprezentál, a padló
vörös márvánnyal borított, a mennyezet kazet­
tázott, az oldalfalak tükrösen tagoltak. A főlép-
cső­ház oldalfala az első emeletig travertinlappal
burkolt, az architektonikus tagolás a legfelső
emeletig tart. A páternoszter külső szekrénye vö­
rös­réz lemezzel kialakított, csigamotívumokkal
dí­szí­tett, üvegezése szintenként eltérő. Az alap­
mo­tí­vum azonos a többi lépcsőház kovácsoltvas
korlátmintájával, és a homlokzati erkélyrács must-
rájával is megegyezik (4. kép). Az eredeti kapasz­
kodó mindenütt fából készült, de több helyen
fémre cserélték. A lépcsőházakat a folyosóktól
többnyire kétszárnyú lengőajtók választják el.
A folyosók piros bordűrrel készült terazzo pado-
zatot kaptak. A postahivatal mennyezetét gipsz-
stukkóval díszítették, mely töredékesen a mai ál­-
mennyezet felett megtalálható. Az egykori rep­
rezentatív terek közül a legfelső szintet, ahol 4. kép. A főlépcsőház előcsarnoka.
a nagyterem és az étterem volt, a felismerhetet- 2008. július, Barka Gábor felvétele
lenségig átalakították.

A telek története
A Krisztinaváros Buda öt külvárosa közül a legfiatalabb, mert a Vár nyugati lejtőjét hadászati
okok miatt a katonaság egészen a városrész 1771-es megalakításáig nem engedte beépíteni.
A középkorban ezen a helyen a Lógod nevű település terült el – emlékét a Logodi utca őr­-
zi –, mely azonban a török hódoltság idején elpusztult. A visszafoglalás utáni időszakban az
Ördögárok patak völgye teljesen a katonaság kezelésében állt, részben gyakorlótérnek, rész­
ben szénakaszálóként használták. A későbbi Krisztinaváros többi részén a Városmajorban, a mai
Alkotás út mentén és a Naphegy keleti lejtőjén mezőgazdasági termelés folyt, főleg szőlőmű­
velés. A várvédelmi övezetre (glacis) kimondott építési tilalom feloldását Mária Terézia lánya,
Mária Krisztina főhercegnő, Albert főherceg helytartó felesége közbenjárására 1769-ben sikerült
elérni, ezért a városrész róla kapta nevét. A betelepülés a mai Krisztina körút mentén a plébá­
niatemplom helyén állt Kéményseprő-kápolna környékén, valamint a Gellérthegy utcában kez­-
dődött és gyors ütemben folyt. A főváros egyesítésének évében már Buda legnagyobb kiterje-
désű külvárosa volt. A budai városi tanács kezdeti elképzelése, hogy itt elsősorban a szőlőmű-
vesek részére biztosítanak házhelyeket, hamar idejét múlta, kedvező fekvése és egészségesebb
éghajlata miatt sokan vásároltak itt telket. Többen spekulációs célzattal tették ezt, ezért a te­
 52
t anul má nyo k

lekszerkezet erőteljesen differenciált: sok kisebb házhelytelek mellett hatalmas méretű telkek is
kialakultak, mint például Niczky Kristóf országbíró, Falk Ferenc budai hídbérlő vagy Kalmárffy
Ignác budai városbíró több ezer négyszögöles kertjei.
Az egyik ilyen óriás telek, a Városmajor közvetlen szomszédságában fekvő Bors-féle te­-
lek a mai Várfok utca, Csaba utca, Városmajor utca, Krisztina körút által határolt területet foglal-
ta magába. Ezen a telken még a város egyesítését (1873) követő időszakban is mezőgazdasági
tevékenység folyt. A Várfok utca túloldalán, a mai, 1929-től Széll Kálmán téren a Chirsten-féle
téglavető működött, kevéssé városias jelleget kölcsönözve a környéknek. A fejlődésben le-
maradt Buda fellendítését a Margit híd megépítése után a budai körút Déli vasútig való kiépí­-
tésétől remélték. A székesfőváros törvényhatóságának 1885. április 29-i ülésén elfogadott
363/1885. számú közgyűlési határozatban 289 500 forintot irányoztak elő a budai körút meg­
valósítására. A szükséges kisajátításokat és a kiépítést a Fővárosi Közmunka Tanács (FKT) vé­-
gezte, de az el­készült szakaszok a főváros tulajdonába mentek át.3 A tervek szerint a Krisztina
körutat – a tervezett villamos vaspálya miatt – a meredek Várfok utcát és a téglavetőt ívesen
megkerülve kötötték össze a Széna téren keresztül a Margit körúttal, leágazást kiépítve a Zug-
liget irányába. A terv megvalósításához szükségessé vált a város egyesítését követő telekköny-
vi reform során 1879-ben bevezetett helyrajzi számsorban 659. sorszámú Csaba utca 2.–Vár­-
fok utca 18.–Vérmező út 3. szám alatti Bors-féle telek kisajátítása.4 Az FKT a tanácshoz intézett,
1885. március 26-án kelt levelében kérte, hogy a Bors-féle telek kisajátításáról a Mérnöki Hiva-
tal készítse el hiteles szabályozási térrajzát, és a telekkönyvezéshez a tanács a politikai ható­
sági engedélyt adja meg.5 A Bors lányok, Havas Sándorné és Perőfy Jánosné tulajdonában lé-
vő – időközben 659/1–44 helyrajzi számra (hrsz.) változott –, 15 083 négyszögöl területű telek-
ből 1400 négyszögölet nyilvános közterületként, 1533,5 négyszögölnyi terület 659/1–44/6.
helyrajzi számmal a 8828-as telekkönyvi betétbe az FKT javára jegyeztek be a telekkönyvi vég­-
zés alapján 1885 novemberében.6 Az FKT 1886. december 23-i 4386. és 4786. szám alatt kelt
átirata alapján 1888-ban a Mérnöki Hivatal újabb szabályozási térrajzot készített a telekről
a Csaba utca Várfok utcai torkolatának kiegyenesítése miatt. Ennek során a 659/1–44/6. ingat-
lanhoz hozzácsatoltak a Csaba utcából 202,8 négyszögöl, a Várfok utcából 289,5 négyszögöl
és Vérmező utcából 86 négyszögöl telekkönyvezetlen közterületet, így az ingatlan mérete
2130,6 négyszögöl lett, amihez még a 716–718/1. számú ingatlannal egyesíttetvén területe
2277,1 négyszögölre növekedne.7 A 716–718/1. számú ingatlan azonban a székesfővárosi ta­-
nács tulajdonában volt, és jogtechnikailag csak úgy lehetett egyesíteni az FKT tulajdonában
lévő telekkel, hogy előbb nyilvános közterületként jegyezték le, majd ezután 1890-ben csatol­-
ták a telekhez, melyre akkoriban a katonai kincstár épületét tervezték építeni.8 Az egyesített
telek helyrajzi száma az 1903-as újraszámozás után 1939/60-ra változott.9
3
A Krisztinavárosról lásd Nagy Lajos: A török kiűzésétől a márciusi forradalomig. In: Budapest története. III. Szerk. Kosáry
Domokos. Budapest, Akadémiai, 1975. 44–46, 277–282; A Főváros Törvényhatósági Bizottság 1885-ik évi közgyűlési
jegyzőkönyvei, 1885. április 29. ülés. 10.
4
Budapest Főváros Duna jobbparti (volt budai és ó-budai) részének helyrajzi és az új és régi házszámok mutatókönyve. Buda-
pest, 1882. 35.
5
Budapest Főváros Levéltára (BFL), IV.1407.b – Tanácsi ügyosztályok központi irattára 1873–1929. III.1660/1885
1126/1885. számú FKT levél.
6
BFL, IV.1407.b – Tanácsi ügyosztályok központi irattára 1873–1929. III.1660/1885 6417/1885. számú végzés. A felfekte-
tett 8828. számú telekkönyvi betétben már 1677 négyszögöl szerepel: BFL, XV.37.a, Budai telekkönyvi betétek.
7
BFL, IV.1407.b – Tanácsi ügyosztályok központi irattára 1873–1929. III.1660/1885. 3941/1887–III tanácsi határozat.
8
BFL, IV.1407.b – Tanácsi ügyosztályok központi irattára 1873–1929. III.1660/1885. 20707/1889 tanácsi határozat a nyilvá-
nos közterület lejegyzéséről. 6791/1890 tanácsi határozat a telekegyesítésről a Mérnöki Hivatal térrajza alapján.
9
A budai helyrajzi számok összehasonlító jegyzéke. I. rész. Összeállította a Szfőv. Mérnöki Hivatal. H. n., 1903. 101.
 53
t anul má nyo k

Az FKT 1911 novemberében a Csaba utca–Krisztina körút–Vérmező út és a Várfok utca által

ha­tárolt tömb felosztását kérte a székesfőváros tanácsától, mivel kisajátítási egyezség alapján
a budai izraelita hitközség részére átengedtek a zsinagóga építésére 1117, 4 négyszögölet,
a községi ház és a paplak építésére 345,4 négyszögölet, a fennmaradó részt pedig négy épí­-
tési telekre darabolták. A tanács a kérést azzal a kikötéssel teljesítette, hogy a zsinagóga felé
néző két telek a gyalogút mentén ötméteres előkerttel építhető be.10 A telekkönyvi végzés
1912. március 10-én kelt, ennek alapján a hat új telek új helyrajzi számot kapott, korrigálták
a felmérés során az eredeti telek méretét is, mely 2287,7 négyszögölre módosult. A zsinagó­-
ga 1117, 4 négyszögöles telke az 1939/60-as, a paplak 345,4 négyszögöles telke az 1939/65-ös
helyrajzi számot kapta és új telekkönyvi betétbe vezették át őket.11 A telekkönyvbe azt a kor­
látozást is bejegyezték, hogy a kisajátítási egyezség alapján az 1939/60. számú telek csak a bu­-
dai izraelita hitközségi imaház és a hozzá tartozó park céljára, az 1939/65. számú telek csak
a budai izraelita hitközségi székház céljára használható fel, továbbá hogy a két telek a kisajá­
títási egyezséghez fűzött vázlatrajzon feltüntetett módon és elhelyezés mellett építhető be.
Az 1939/61. számú telek 238,6, az 1939/62. számú telek 183,6, az 1939/63. számú telek 215, és
az 1939/64. számú telek 177,1 négyszögöl területtel változatlanul az FKT tulajdonában maradt.12
A zsinagóga építése azonban számos ok miatt nem valósult meg, 1923 októberében
az FKT ismételten a székesfővárosi tanácshoz fordult, hogy a telkeket egyesítse és a beépítési
kor­látozást törölje, mert megváltozott a beépítési koncepció.13 A tanács az FKT többszöri sür­-
ge­tésére 1923 októberében egyesítette a telkeket,14 melyek a következő évben bevezetésre
kerülő új és mai is érvényes helyrajzi számsorban még külön-külön számot kaptak, de az egye­
sített telekre a későbbiek során csak a 6801. sorszámot használták és a 10986. számú telekköny­-
vi betétbe vezették át, tulajdonosaként pedig az FKT helyett már a Magyar Államkincstárt ne-
vezték meg.15 A kezelői jogot a Posta gyakorolta, mely 2008. január 24-én nyilvános pályázati
felhívást tett közzé az épület értékesítésére. A pályázaton a WPR Primus Ingatlanfejlesztő és
Szolgáltató Kft. volt a befutó, mely cég 2008. március 31. óta az épület tulajdonosa.

Az építkezés története
Walko Lajos kereskedelemügyi miniszter postaigazgatóság, távírda és a 3. számú telefonköz-
pont céljára a Budapest I. kerület Krisztina körút 12. szám alatti üres területen emelendő épü­
lete vázlatterveinek beszerzése céljából a honos építészek számára 1923. május 24-i határ­-
idővel hirdetett nyilvános pályázatot. Az első díj 400 ezer korona volt. A részletes pályázati
hirdetmény, helyszínrajz és tervezési irányelvek száz korona előzetes kifizetése után „bocsájtat-
tak rendelkezésre”.16
10
BFL, IV.1407.b – Tanácsi ügyosztályok központi irattára 1873–1929. III.5094/1911. 119677/1911-III. tanácsi határozat
1912. január 22.
11
BFL, XV.37.a – Budai telekkönyvi betétek. 11858. számú telekkönyvi betét.
12
BFL, IV.1407.b – Tanácsi ügyosztályok központi irattára 1873–1929. III.5094/1911. 36175/6468/1912-III. számú telek-
könyvi végzés szerint a 1939/61., 1939/62. és 1939/64. hrsz. a 221-es, a 1939/63. hrsz. szám a 359-es számú telekköny-
vi betétbe került átvezetésre.
13
BFL, IV.1407.b – Tanácsi ügyosztályok központi irattára 1873–1929. III.3419/1923 4979/1923. FKT levél.
14
BFL, IV.1407.b – Tanácsi ügyosztályok központi irattára 1873–1929. III.3419/1923 118155/1923. tanácsi határozat a te-
lekegyesítésről 1923. október 28.
15
A budai helyrajzi számok összehasonlító jegyzéke. Budapest, Állami Nyomda, 1924. 24.
16
Építő Ipar – Építő Művészet, XLVII. 1923. 3–4. 19. A nyilvános pályázatot a Postaházak Építési Bizottságának külső tag-
ja, Hauszmann Alajos javasolta. Bene Antal: A m. kir. posta építkezései a világháború és a forradalom után. Posta- és
 54
t anul má nyo k

A tervezési irányelveket a posta- és távírda-vezérigazgatóság fogalmazta meg.17 A tervezen­

dő épület az 1939/60–65. hrsz. telken szabadon álló legyen (a déli oldal mellett utca nyitását
is tervbe vették); az építésügyi szabályzat 191. paragrafusában biztosított kedvezmény figye­
lembevétele mellett is a leggazdaságosabb beépítés a kívánatos, mind a négy utcára bejárat
nyíljon, a főbejárat a Krisztina körútra, díszlépcső mellőzendő, és szükséges belső udvar kiala­
kítása. A gazdaságos építkezést az szolgálja, ha a hivatali helyiségek mélysége öt méter, egy­­-
ablakos szobák esetében az alapterület 15 m2-nél kisebb nem lehet, és az emeletek átlagos
magasságát úgy kell megválasztani, hogy a pincén és mansardon kívül legalább hat emelet­-
sor létesüljön. Az épületben öt független szolgálati ág nyer elhelyezést, szeparáltságuk meg­
oldandó, miként a szolgálati lakások esetében is.
Elhelyezendő: postahivatal, lehetőleg a Krisztina körút–Csaba utca sarkán (berendezé­
sének zsinórmértéke a Mária Terézia téri – ma Horváth Mihály tér – távbeszélő-épület föld­
szint­jén található hivatal), szintén a földszinten, az udvarról kocsival megközelíthető módon
értékcikk-raktár, a telefonközponthoz tartozó vonalépítési osztály raktárai, melyek a legalább
12 mé­ter széles udvarra nyíljanak, a távbeszélőközpont kapcsolóterme, mely legalább szin-
tén 12 méter széles és mintegy 33 méter hosszú (100 m2) és minimum 4 méter magas le­gyen,
és két oldalról kapjon világítást. Szélessége miatt két sor pillér megengedhető, de az ab­lak­
tengelyekhez viszonyított helyzetük olyan legyen, hogy csak egy irányba vessenek árnyé­kot. Ez-
alatt kell elhelyezni a kábelrendező állványok termét, amelynek magassága 4.75 méter; célszerű,
hogy a kábelek ide a Krisztina körút irányából fussanak be, egy kábelfolyosó (istoly) közbeikta­
tásával. Gondoskodni kell arról, hogy kézi erővel működő emelőberendezés is léte­süljön a táv­
beszélőközponthoz tartozóan, a gépek mozgatására. A kapcsolóterem és a rende­zőállvány-
terem födémei az önsúlyon kívül minimum 800 kg/m2 terhelésre méretezendők. Javasolt volt
még a mansardban egy 150-200 fős ülésterem kialakítása, ruhatárral, toilette-tel stb. és 2-3,
a visszavonulást szolgáló szobával. A pénzügyi helyzet figyelembevételével kellett a homlok­
zatokat a rendeltetésnek megfelelően, minden felesleges dísz mellőzésével komoly és stílsze-
rű kivitelben, monumentális megjelenéssel, az anyagszerűségre törekedve megtervezni.18
A benyújtott pályaterveket 1923. május 26. és június 18. között bírálták el.19 A bírálóbizott-
ság építész tagjai Schulek János, Hauszmann Alajos és Jakabffy Zoltán voltak. Huszonöten adtak
be tervet, többek között: Tóásó Pál, Lechner Loránd, Balogh Loránd, Orth Ambrus, Ziegler Géza–
Irsik László, Friedrich Loránd, Körmendy Nándor. A bíráló bizottság 6:4 arányban Sándy Gyula
tervét hozta ki győztesnek Balogh ellenében. A pályázati hirdetményt közzétevő szaklap szer-
kesztője, Fábián Gáspár ismertette a pályázatot. A döntő a funkciók – a „helyiségtömeg” értelmes-
gazdaságos elrendezése – és a rendeltetés művészi formában való megjelenítésének harmonikus
egysége volt.20
Távíróévkönyv 1925. évre. Budapest, 1924. 81–83; Gergely László: Szemelvények postaépítkezéseink múltjából (1923–
1934). Posta és Bélyegmúzeumi Szemle, 3. 1971. 44–47; Hajdú József: A budai postapalota. Hírközlési Múzeumi Alapít-
vány Évkönyv 2007. Szerk. Bartók Ibolya. Budapest, 2008. 206.
17
Budapest, Magyar Építészeti Múzeum (MÉpM). Sándy Gyula hagyatéka 32. dosszié. 1948/X. 1923/K. M. sz. 1923. január
18. Építési telek helyszínrajza a nyitandó új utcával, 1923. jan. Posta Vezérigazgatóság.
18
MÉpM, Sándy Gyula hagyatéka 32. dosszié. Területszükségleti kimutatás, összes terület 11121 m2, szakágak szerinti
beosztásban: 1. Fővárosi posta- és távírdaigazgatóság 3084 m2 2. Kerületi igazgatóság, 1915 m2, 3. A III. távbeszélő-
központ 1447 m2, 4. Kerületi műszaki felügyelőség 909 m2, 5. Posta- és távírda vezérigazgatóság 9. üo. 410 m2, alagsor
1914 m2, mansard 422 m2.
19
A bírálati jegyzőkönyv: MÉpM, Sándy Gyula hagyatéka. 32. dosszié. Sándy pályázati tervei a tervleírással és számítások-
kal együtt szintén Magyar Építészeti Múzeumba kerültek (ltsz. 2001.17.1–17.).
20

Építő Ipar – Építő Művészet, XLVII. 1923. 85–86. Budapest, Postamúzeum (PoM), M. Kir. Postaházak Építési Bizottsága
jegyzőkönyvei. D.29 P/7 doboz, 17. jegyzőkönyv, 1923. június 26.
 55
t anul má nyo k

Sándyt 1923 júliusában bízták meg az épület tervezésével és a művezetéssel is.21 A tervezés
folyamán a homlokzatokat többször is átdolgozta, a végleges homlokzati szisztéma az 1923.
november 27-i bizottsági ülést követően alakult ki.22 Hauszmann Alajos az egységes monumen­-
tális kép megalkotása érdekében a lábazati részek, lizénák és koronázó elemek nagyvonalúbb
megoldását és harmonizálását szorgalmazta. Sándy egyetértett Hauszmann-nal, de utalt rá,
hogy a tervezéskor szerény viszonyokkal számolt. A színek tekintetében hangsúlyozta, hogy
ő is szereti a színdifferenciát, és a zágrábi postát hozta fel példának, ahol vörös színű nyers­-
téglát alkalmazott. Bierbauer István, a posta műszaki főigazgatója foglalta össze a javaslato-
kat: az első emeleti övpárkányig nyers kőburkolat készüljön, a monumentalitás mellett a honi
kőfaragóipar támogatása érdekében. A nagy, sima homlokzati felületeket – főleg a mellékut­
cákban – gazdagítani kell, úgynevezett keresztmetszeti tégla alkalmazásával, de ne pusztán
díszítőelemként jelenjen meg, hanem a belső szerkezetet jelenítse meg. A bizottság a homlok­
zatokat leszámítva az elkészült terveket a kivitel alapjául fogadta el. Az új homlokzati tervek
1924 márciusára készültek el.23 A javaslatok figyelembevételével Sándy a keskeny lizénák he-
lyett erőteljesebb megoldást választott, ami a lizénákat lezáró pártakövek vonatkozásában is
változásokat – többlet kőfaragómunkát – eredményezett. A felvonó tetőfelépítménye is ar-
chitektonikusabb, robusztusabb kiképzést kapott. A sarokrizalitok nyugodtabb körvonalúak
lettek.24
A Posta 1924. február 5-én nyújtotta be az építési engedélyre vonatkozó kérelmet, és
a Székesfőváros Tanácsa 1924. április 11-én adta ki az építési engedélyről a véghatározatot,25
az FKT 1925/1924. számú leirata alapján.26 Az engedélyben a Tanács az alábbi kikötésekkel
élt: az összes téglafalazat portland cementtel falazandó. A Krisztina körutat és a Várfok utcát
összekötő részen tervezett, nyitott udvar utca felőli végződésein, az utcavonalon lábazatos
kerítés emelendő (tervei pótlólag benyújtandók), a pincében az irattári és szénraktári helyi­-
ségek lépcsőház felőli bejáratai vasajtókkal szerelendők, a földszinti és emeleti irodahelyisé­-
gek zárt folyosóra nyíló bejárataiba üvegosztásos ajtók helyezendők, a torony félkörű lépcsője
legalább 1,40 méter, a melléklépcsők 1,10 méter, a pince és a csigalépcsők 0,95 méter szélesek
legyenek. Az utcai járdában elhelyezett pince-felülvilágító aknák, a lábazatok, a központi fűtés
és kéménye, a felvonók, a garage, benzintartály és tűzvédelmi berendezések engedélyezésé­-
hez a tervek pótlólag nyújtandók be.
Még az engedélyezési tervek elfogadása előtt, 1923. október 31-én meghirdették a föld-,
kőműves- és elhelyező munkák árlejtését, a megbízást a Dávid János és fia építőmester cég

21
PoM, M. Kir. Postaházak Építési Bizottsága jegyzőkönyvei. D.29 P/7 doboz 18. jegyzőkönyv, 1923. július 11.
22
Egyetlen, a tervezett Új utcára néző homlokzatot leszámítva ezek a rajzok nem maradtak fenn. Sándy lakása a főváros
ostroma idején elpusztult, a postához készített 593 rajzából így is 388 került a Magyar Építészeti Múzeumba. A hom-
lokzat véglegesítéséről: PoM, M. Kir. Postaházak Építési Bizottsága jegyzőkönyvei. D.29 P/7 doboz 30. jegyzőkönyv,
1923. november 27. Sándy tiszteletdíjáról is ekkor döntöttek, 80 millió korona tervezési díj illette meg.
23
PoM, M. Kir. Postaházak Építési Bizottsága jegyzőkönyvei. D.29 P/7 doboz 7. jegyzőkönyv, 1924. április 7-én döntöttek
a homlokzatokon alkalmazandó kőanyagról, dunaharaszti, süttői, budakalászi és borosjenői kövek mellett.
24
PoM, M. Kir. Postaházak Építési Bizottsága jegyzőkönyvei. D.29 P/7 doboz 15. jegyzőkönyv, 1925. augusztus 15.
25
BFL, IV.1407.b – Tanácsi ügyosztályok központi irattára 1873–1929. III.496/1924. Az építési engedélykérelmet
26882/1924-III. tanácsi számon iktatták, 44748/1924-III tanácsi számú építési engedély. A kérelem és az építési en-
gedély megtalálható még: MÉpM, Sándy Gyula hagyatéka 32. dosszié. Az engedélyezési tervek nem maradtak fenn
őrzési helyükön. BFL, XV.17.d.329. – Építési ügyosztályok tervtára, hrsz. 6801.; a Magyar Építészeti Múzeumba került
Sándy-hagyatékban sem található.
26
BFL, IV.1407.b – Tanácsi ügyosztályok központi irattára 1873–1929. III.496/1924. Az FKT 1924. április 1-ji levele az építé-
si engedély tárgyában a tanácshoz.
 56
t anul má nyo k

kapta 1924. február 24-én.27 A szerződésben kikötött határidő 1925. szeptember 30. volt, nyil­-
ván az épületkomplexum egészére.28 Az ünnepélyes alapkőletételre 1924. március 24-én ke­-
rült sor.29 Az alapkövet a Várfok utcai saroktorony tengelyében, az udvart határoló falszakasz
alatt helyezték el.
Az építkezés két menetben történt. Az első ütemben a telefonközpontot magába fog­
laló déli szárny épült meg, mert annak belső szerelési munkálatai hosszabb időt vettek igény­-
be. A téli szünet után kezdődött az igazgatósági szárny kivitelezése. Ugyan budai márgára, szi­-
lárd alapra épített Sándy, de meg kellett oldania a két épületrész hézagmentes kapcsolódá­-
sát. A déli szárny gyorsan épült, és látható volt a teljes kilenc szint keresztmetszete. A Magyar
Építőművészet 1926. évi utolsó számában közölt fotó tanúsága szerint nem csupán a két épü-
letrész elkészültségének foka dokumentálható, de a fűtőrendszer kéményének elkészülte is.30
Ennek engedélyeztetése nem volt problémamentes, a Székesfőváros Tanácsa városképi szem-
pontból 1925. április 1-jén elutasította
a kémény megépítését, valamint a ga­-
rázs és a kerítés terveit, de az FKT, mi-
vel a székesfővárosi tanács esztétikai
okok miatt utasította el a kémény épí-
tését, holott az udvarból ki sem látszik,
mégis engedélyezte azt.31 A két épület­-
szárny kapcsolására „az érintkezési füg­
gélyben ugyanolyan hornyos, csúszó
csatlakozást készítettünk” – tudniillik
Sándy és Petz –, amilyeneket készítet-
tek a Szilágyi Dezső téren a reformá­-
tus templom tornya és a liturgikus tér
tömege között, hogy a két rész egy-
máshoz illeszkedően süllyedjen össze.
Az átmenő vasbeton gerendák sem
me­rev folytatással, hanem a hidak fel­
fekvésénél ismert módon, csuklós kap-
csolatokkal illeszkednek egymáshoz,
hogy a két épülettömb esetleges moz-
5. kép. A Postapalota észak–déli metszete. Pályaterv. gásából adódó repedések kiküszöbö-
1923. május 24. MÉpM, ltsz. 2001.17.1.11. lődjenek (5. kép).32
27
PoM, M. Kir. Postaházak Építési Bizottsága jegyzőkönyvei. D.29 P/7 doboz 28. jegyzőkönyv, 1923. november 3. A M.
Kir. Posta vezérigazgatóságának 8. ügyosztálya 1924. február 16-án Sándy Gyulától 144 ezer koronát vett át, mely az
árlejtési iratok ellenértékeként folyt be. Ezt megelőzően Sándy január 7-én 55 ezer koronát fizetett be az asztalos­
munkák versenytárgyalásának alkalmából. MÉpM, Sándy Gyula hagyatéka 32. dosszié.
28
MÉpM, Sándy Gyula hagyatéka 32. dosszié. Munkaátadási jegyzőkönyv. A Dávid János és fia cég 3,6 milliárd koro-
nás ajánlatát fogadták el. Hajdú 2008. i. m. 206.
29
PoM, M. Kir. Postaházak Építési Bizottsága jegyzőkönyvei. D.29 P/7 doboz 5. jegyzőkönyv, 1924. március 24. „Miután
az országban e szomorú időben ércpénz forgalomban nem volt ezen alapkőbe a szokásos érmék nem voltak elhe-
lyezhetők.”
30
Magyar Építőművészet, XXVI. 1926. 11–12. 12.
31
BFL, IV.1407.b – Tanácsi ügyosztályok központi irattára 1873–1929. III.2130/1925. 154901/1924-III. számú tanácsi ha-
tározat az építési engedélykérelem elutasításáról, az FKT 2554/1925 számú 1925. május 12-i levele, 48315/1925-III.
számú tanácsi határozat az építési engedélyről.
32
Sándy 2005. i. m. 51–53.
 57
t anul má nyo k

Az északi oldal alapozása akkor folyt, amikor a délin már megvolt a falegyen (bokréta-) ünne­-
pély 1924. szeptember végén.33 Az „összeforrasztásnál” mégsem volt „ülepedés”, mert a külső
falazatokat portland cementbe rakták, mely falazatok a belső vasbeton pillérekkel együtt dol-
goztak. A terhelés 300 kg/m2 – 2000 kg/m2 hordásra lett méretezve, a statikai számításokat
Sándy mellett Czakó Adolf végezte. Az Egyesült Villamossági Rt. október elején kezdte volna
meg a telefonközpont szerelését, de csak egy hónapos csúszás után, kályhafűtés mellett indul-
tak meg a durva szerelési munkálatok. A déli szárny átadására 1925. május 1-én került sor, jú­
nius végén pedig a második ütemben épült rész is elérte a falegyent.34 A Postapalotának mint
reprezentatív középületnek címerrel való díszítése kézenfekvő volt. Nádler Róbert készítet-
­te el a Krisztina körúti főhomlokzat oromfalába tervezett helyre a címer színezett kartonját.
A 2×3,5 méteres mezőbe üvegmozaikból készítendő munka kivitelére Róth Miksa 12 ezer arany-
koronás árajánlatot tett, az ő és Nádler tiszteletdíja további 1500–1500 korona lett volna. A bi-
zottság magasnak ítélte a költségeket, ezért a döntést elnapolták. Májusban a pécsi Zsolnay
gyár ajánlatot tett egy színes majolikacímer kivitelezésére, melynek költségét a tiszteletdíjak­-
kal együtt is csak 12 500 aranykoronában adták meg, ezért az ő ajánlatukat fogadták el.35 Né­
mi késéssel megkezdődtek a garázs földmunkálatai is. Sándy a homlokzat végleges terveihez
színvázlatokat is készített, melyeket kis módosításokkal fogadtak el.36 Az épület a magas inflá­-
ció miatt köbméterenként 450 ezer koronába került.37
A fent említetteken kívül a kivitelezésben az alábbi vállalkozók vettek részt: A Parafa­-
kőgyár Rt. végezte a tető parafakő fedését, a válaszfalak és a fűtőcsövek szigetelését; a Kop­
fensteiner testvérek szombathelyi asztalosárugyára az összes ablakot, Sorg Antal kőbányai asz­
talosárugyára az összes ajtót készítette. A Dunaharaszti faipari és kereskedelmi Rt. szállította
a posta belső berendezését, a páternosztert Haverland Antal, az ablakok vászonredőnyét a Ko­
rányi és Fröhlich lakatosáru, vasszerkezeti és redőnygyár. Trautmann Rezső és fia az ácsmun­-
kákat, Müller Rezső, Král Gyula, Fabró Ferenc a kőfaragómunkákat, Cristofoli Vince cementáru­
gyára a terazzo és cementlap burkolatokat, a Haas és Somogyi cég az aknarácsokat és a lux­
fer prizmákat, a Tóth Imre és társa cég a vízvezeték-, csatornahálózatot és a központi fűtést,
a Tech­nolavus Rt. a villamos világítást készítette.38
Sándy az elkészült épületet 1925. december 13-án mutatta be a Magyar Mérnök- és Épí-
tész Egylet érdeklődő tagjainak.39 Sajtóhíresztelések keltek lábra az épület fent említett „sül�-
lyedéséről”. Az egylet tagjai meggyőződhettek arról is, hogy az öt méter mélyen az úttest alatt
fekvő pincehelyiségek is csontszárazak. A talajvíz azért sem hatolhat be, mert az egész ház kívül­-

33
PoM, M. Kir. Postaházak Építési Bizottsága jegyzőkönyvei, D.29 P/7 doboz 18. jegyzőkönyv, 1924. szeptember 9. Elő­
zetes bejelentés történt, hogy a falegyent 1924. szeptember 20-án érik el. Az ülésen az épület hivatalos nevéről is
döntöttek: Budai Postapalota. 21. jegyzőkönyv, 1924. október 10. Sándyt utasították, hogy lapostető helyett a jól be-
vált alacsony hajlásszögű deszka-bádog tetőt tervezzen.
34
PoM, M. Kir. Postaházak Építési Bizottsága jegyzőkönyvei. D.29 P/7 doboz 11. jegyzőkönyv, 1925. június 9. Ekkor is elő-
zetes bejelentés történt a falegyen eléréséről. Mindkét alkalommal engedélyezték bokrétapénz kifizetését.
35
PoM, M. Kir. Postaházak Építési Bizottsága jegyzőkönyvei. D.29 P/7 doboz 3. jegyzőkönyv, 1925. március 5. 9. jegyző-
könyv, 1925. május 20.
36
A tervek lappanganak.
37
Építő Ipar – Építő Művészet, XLIX. 1925. december 1. 147–148. 400 ezer korona 32 pengőnek felelt meg 1926 végén.
38
A kivitelezők listáját felsorolja: Magyar Építőművészet, XXVI. 1926. 11–12. 12–13. A felsorolásból kimaradt, hogy a külön­
leges asztalosmunkák elvégzésére Thék Endre kapott megbízást, valószínűleg az igazgatóság bútorzatáról van szó.
PoM, M. Kir. Postaházak Építési Bizottsága jegyzőkönyvei. D.29 P/7 doboz 24. jegyzőkönyv, 1924. november 18.
39
Építő Ipar – Építő Művészet, L. 1926. 15. 18. Sándy 1926. január 22-én a Magyar Építőmesterek Egyesületében vetített
képes előadást tartott az építkezésről az Egyesület helyiségében (Ferenciek tere 7. II. emelet), majd 14-én a helyszí­-
nen. A meghívót lásd MÉpM, Sándy Gyula hagyatéka 32. dosszié.
 58
t anul má nyo k

ről kavicsszűrő árokkal lett körülvéve, melynek alján

„drenázscső” húzódik, ami egy kútba vezet, s onnan
szivattyú emeli ki a vizet. Továbbá a középfolyosók
világosak, mert a folyosóvégekről és a szobák felső
világító ablakain át kellő fény jut be. A linóleumbur-
kolatok közvetlen a vasbeton felső simítására lettek
fektetve, a parkettázott részek aszfaltra: „minden
praktikus és szolid.” (6. kép)40
Fábián lapjának 1925. december 1-ji számá-
ban beszámolt arról, hogy Sándy a bejárást megelő­
zően már november 13-án előadás keretében mutat­
ta be a Mérnökegylet tagjainak a Postapalotát. Az
álhírek kapcsán utalt rá, hogy egy hajszálrepedés
sincs az épületen, vizesedni sem vizesedhet, mert
„hat méter mélyen a föld alatt fekvő épület kitűnő
vízhatlan aszfaltteknőben pihen”. Sándy „zsenijét”
dicsérte Fábián, amennyiben úgy tudott 400 helyi-
séget már pályatervi szinten elhelyezni, hogy az első
díjas tervanyag „azonmód kivitelezésre került”. Az
építésügyi szabályzat 25 méterben maximált hom-
lokzatmagassága ellenére tíz teljes emeletet épített
meg, 3 méteres belvilággal, és még a legalsó helyi­-
ségek megvilágítása is kielégítő. Az eredményes
megoldások egyik kulcsának Fábián a belső körfo­
6. kép. Főlépcsőház, első emelet. lyosórendszert tartotta, a helyiségek megfelelő el-
2008. július, Barka Gábor felvétele oszlása vonatkozásában, másrészt a vasbeton pillér­-
rendszer alkalmazásának folyománya az, hogy a he­-
lyiségek mind vízszintesen, mint függőlegesen a kívánalmaknak megfelelően változtathatók.
Belül gipsztábla falakat emelt, és ahol oldalvilágítókat helyezett el a folyosókon, ott részben
rabicot alkalmazott az építész.41 Kívül pedig normál téglafalazatot, „mely a földszinten csak
75 cm, és mégis minden egyes emelet falvastagsággal bír és felül a 10. emelet fala mégis más­-
fél tégla vastag, [mert] […] Sándy tanár a kétféle téglát, a nagy és kisméretűt emeletenként
váltogatta”.42 Sándy újítása volt az is, hogy a világítás áramköreit nem horizontálisan – mint ren­-
desen –, hanem vertikálisan vitte, ezért üzemzavar esetén emeletenként csak egy-egy szoba
borul sötétbe.
Az építési bizottság 1926. március 13-i ülését már az elkészült épületben tartotta. Ekkor
döntöttek Horvay János szobrászművész bevonásával Bory Jenő Földgömb című kompozíció­
jának elfogadásáról, és arról, hogy az előcsarnok korlátbetétjeibe – nyilván a galériamellvédről
van szó – Damkó József reliefjei kerülnek; ezek elkészültéről nincs adat.43 A Képzőművészeti

40
A mintegy 10 000 m2 linóleum burkolóanyagot a német Elsinger cég szállította 2700 angol font értékben. Hajdú 2008.
i. m. 206.
41
PoM, M. Kir. Postaházak Építési Bizottsága jegyzőkönyvei. D.29 P/7 doboz 3. jegyzőkönyv, 1925. március 5.
42
PoM, M. Kir. Postaházak Építési Bizottsága jegyzőkönyvei. D.29 P/7 doboz 20. jegyzőkönyv, 1923. július 24. szerint az
előírás 3 millió nagyméretű és 1,5 millió kisméretű tégla felhasználásáról szólt.
43
PoM, M. Kir. Postaházak Építési Bizottsága jegyzőkönyvei. D.29 P/7 doboz 2. jegyzőkönyv, 1926. március 13. A posta-
hivatal belső berendezéséről 4. jegyzőkönyv, 1926. május 17. A majolikacímert és a Bory-kompozíciót mutató archív
felvétel: Forster Központ, Fotótár, ltsz. 26182.
 59
t anul má nyo k

7. kép. A Postapalota Széll Kálmán tér felőli homlokzata.

Sándy Gyula felvétele, 1926. MÉpM, Sándy-hagyaték, ltsz. n.

Főiskola tanárának, Bory Jenőnek „angyalos szoborművét” az 1/3 nagyságú gipszminta alapján
két növendéke, Kovács Ernő és Vargha Ferenc faragta kőbe.44
A Postapalota az I. világháború utáni évtizedben létesült legnagyobb középítkezés.
A fentiekben vázolt sajátos értékei az építéstörténetből is körvonalazódnak. A Trianon utáni ke­-
serves gazdasági-társadalmi viszonyok figyelembevételével lehetséges az épület építészettör­
téneti szituálása; elvesztettük nyersanyag- és építőanyag-bányáink, üveggyáraink stb. nagy ré­-
szét, infláció sújtotta a gazdaságot. A szellemi életben is nagy léptékű konzervatív fordulat
történt, megakadtak a premodern tendenciák, ismét a historizáló stílusokban találta meg a po­
litikai-gazdasági elit zöme építészeti reprezentációja formakincsét. Nem véletlen, hogy Sándy
két korábbi, a századforduló idején született és Foerk Ernővel közösen tervezett épületének for-
mai elemeit eleveníti fel ismét a budai Postapalota épületén. Az 1901-ben épült zágrábi posta
és távírda elsősorban homlokzatkialakításában mutat rokon felfogást, mindenekelőtt a vakolt
felületek és a téglabetétek, mustrák használatát illetően. A ma szintén Horvátországban talál-
ható Diósszentpálon 1904–1905-ben épített Tüköry-kastély aszimmetrikusan kialakított sarok-
tornyos megoldása, ha más léptékben is, de előzménye a budai Postapalota Várfok utcai sarok­
kiképzésének (7. kép).45
44
 Magyar Iparművészet, 29. 1926. 176–177. A szobor háborús sérülésére lásd Rosch Gábor: Hegyvidéki épületek. Budapest,
Hegyvidéki Lapkiadó, 2005. 23, 21. fénykép.
45
A Foerk–Sándy páros 1903-ban részt vett a pozsonyi postapalota tervpályázatán is. Sándy visszaemlékezése szerint együtt-
működésük alapja az volt, hogy általában ő készítette a jó alaprajzi beosztást, amihez Foerk alkalmazkodva találóan
rajzolta meg a homlokzatokat. Sándy 2005. i. m. 88–89. 208, 235, 237–239; Sisa József: Kastélyépítészet és kastélykultúra
Magyarországon. A historizmus kora. Budapest, Vince, 2007. 45, 75, 270–271.
 60
t anul má nyo k

Az épület kétarcú, „titokzatos tündéri várkastély” – amint fogalmazott Fábián Gáspár. Forma-
értékeit tekintve valóban tradicionális-konzervatív vonásokat mutat, kivéve a vissza­ugratott
tetőemelet alkalmazását, mely az amerikai magasházak „set back” tömeg- és sziluett­képzésére
emlékeztet. Szerkezetileg azonban teljesen modern; vasbeton pillérvázas, a mennyezetek Hen­
nebique-rendszerű vasbeton födémek, kis részben pedig Pfeifer-födémek.46 Ennek a modern
szerkezeti rendszernek koherens alkalmazása tette lehetővé a tervező számára – aki 1914-től
a Műegyetem II. számú Épületszerkezettani Tanszékének tanára volt – a sok szempontú funk­
cionális igények kielégítését.47 Az úgynevezett Pfeiffer tégla födémben való alkalmazására
azért került sor, mert Sándy a pályaterven a segédtiszti lakásokat 80 cm-rel a járdaszint alatt
helyezte el, de a bizottság 90 cm-es emelést írt elő számára, változatlan, 23,5 méteres főpár­-
kánymagasság mellett. Ezért választotta Sándy ezt a kisebb méretű födémtéglát.48
Sándy nem sokkal a Postapalota elkészülte után summázta szakmai krédóját, leszűrte
és összefoglalta építészi működésének addigi tapasztalatait. „Építkezéseim legnagyobb részé­-
nél oly feladatok elé lettem állítva, melyek megvalósításakor csak nagyon szerény és korlátolt
anyagi eszközök állottak rendelkezésemre, de ezek a feladatok ösztönöztek arra, hogy a szoli-
daritás és építészeti tisztesség szem előtt tartása mellett tanulmány tárgyává tegyek minden
újabb építési anyagot és szerkezetet, és magam is törekedjek, új különleges építési szerkezeti
megoldásokra, melyekkel elértem a kitűzött célt és műveim amellett, hogy beosztás és szer­-
ke­zeti szempontból megállják helyüket, kiválnak előállítási költségeik csekély voltával. Épü­
leteimnél a tégla- és kőarchitektúrát alkalmaztam előszeretettel, a magyarországi műemléke­-
ken tanulmányozott motívumok felhasználásával és továbbfejlesztésével.”49 Sándy épületének
kortársi fogadtatása nem volt egyértelműen pozitív. A budai telefonközpont építése címmel
a Megfagyott Muzsikusban, az építészhallgatók lapjában megjelent karikatúra meglehetősen
szarkasztikusan ábrázolja Sándyt, amint Richter-kockákból építkezik (8. kép).50 Egykori tanítvá­-
nya, majd műegyetemi kollégája, Kiss Tibor is így emlékezett vissza: „Sándy furcsa ember volt
[…] rengeteg református templomot tervezett Richter építőkocka-stílusában. A költségveté­
seket maga gépelte. Nem is volt hiba benne, meg az épületeken sem, nekünk azonban nem

46
François Hennebique 1892-ben szabadalmaztatta szerkezeti rendszerét, mely hengeres keresztmetszetű, hajlítható és
összekapcsolható acélbetétek és kengyelezés alkalmazásával oldotta meg a vasbeton szerkezetek egyik problémáját,
a csomópontok kialakítását; ennek továbbfejlesztésével alkotta meg Le Corbusier a Dominó szisztémát (1914–1915).
William J. R. Curtis: Modern architecture since 1900. London, Phaidon, 1996. 46, 85; P. Gössel–G. Leuthäuser: Architec­-
ture in the Twentieth Century. Cologne, Benedikt Taschen, 1991. 105–108. Hennebique szabadalmát Magyarországon
1900-tól Zielinszky Szilárd képviselte. Az Hennebique-rendszerre lásd Müller Félix: Vasbetonszerkezetek a magasépí-
tészetben. Budapest, Stampfel, 1912. (Tudományos zsebkönyvtár 224–225.) 97–98. A sűrűbordás szilárd béléstesttel
készült Pfeifer-födémre lásd Möller Károly: Építési zsebkönyv. I. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1943.
579–580.
47
Magyar Építőművészet, XXVI. 1926. 11–12. 3–13. A postától nem volt idegen a modern épületszerkezetek alkalmazá-
sa. Vö. Bierbauer Virgil: Modern építészeti törekvések. In: Technikai fejlődésünk története 1867–1928. Budapest, Magyar
Mérnök- és Építész Egylet, 1928. 545. Bierbauer István: a posta javítóműhely garázsa (1923–1928); Barát Béla–Novák
Ede: a posta anyagraktára (1914, 1924–1925).
48
PoM, M. Kir. Postaházak Építési Bizottsága jegyzőkönyvei. D.29 P/7 doboz 20. jegyzőkönyv, 1923. július 24. Ezen az
ülésen döntöttek az egész udvar alápincézéséről.
49
Vö. Az 50 éves Vállalkozók Lapja Jubileumi Albuma, 1879–1929. A magyar építőművészet és építőipar 50 éve. Szerk. Laka-
tos Mihály–Mészáros L. Edgár–Óriás Zoltán. H. n., Vállalkozók Lapja, é. n. 231. A pártázatok építészettörténeti előzmé-
nyeihez lásd Lechner Jenő: Tanulmányok a lengyelországi és felsőmagyarországi reneszánsz építésről. I–II–III. Magyar
Mérnök és Építész-Egylet Közlönye, 47. 1913. 397–415, 421–433, 441–455; Lechner Jenő: A pártázatos reneszánsz építés
eredetéről I–II. Magyar Mérnök és Építész-Egylet Közlönye, 49. 1915. 189–196, 197–205.
50

Megfagyott Muzsikus. A Királyi József Műegyetem építész hallgatóinak kiadványa. Szerk. Jost Ferenc. XIII. 1924. 28.
 61
t anul má nyo k

8. kép. Sándy Gyula karikatúrája a Megfagyott Muzsikusban, 1927

tetszett. Mondta is egyszer a Krisztina körúti Postapalotával kapcsolatban: Nem értem, miért
nem tetszik a közönségnek ez az épület, pedig még ma is olyan, mintha most épült volna!”51
Elkészülte után a II. világháborúig az épületet csak kisebb átalakítások érték. A Kriszti­-
na körút–Vérmező út sarkára 1928-ban dohányáruda, mellé 1930-ban olajkapcsoló állomás
épült.52 Az épület első átalakítására a háborús helyzet miatt kényszerül­tek. A Báthory és Klenovits
cég 1939-ben a déli szárny pincéjében óvóhelyet alakított ki.53 A Posta Vezérigazgatóság 7. ügy-
osztályának tervei alapján 1943-ban a Várfok utcai saroktorony bejáratát átépítették, a következő
évben pedig a 8. emeleten a nagyteremben házi színpadot alakítottak ki.54
A korabeli beszámolók szerint a főváros hét automata telefonközpontja közül az
ostrom következtében legrosszabbul a krisztinavárosi járt, teljesen megsemmisült. A né-
metek elrabolták a postabélyegek és postai értékcikkek itt őrzött tömegét, majd a helyet fel-
locsolták benzinnel, a „budai postavezérigazgatóság épület helyén egy teljesen kiégett,
puszta, csonka, kormos falú rom fogadja az érdeklődőt”.55 A több belövést kapott épület szer-
kezetileg azonban jól bírta az ostromot, Sándy alig titkolt büszkeséggel utalt rá visszaemléke­
zé­sében, hogy az épület „ma is teljes frissességgel szilárdan áll”.56 Az épület helyreállítási ter­
veit nem ismerjük, de 1947-ben már az újjáépített telefonközpontról, a következő évben pedig
a helyreállított épületről közölt fotót a korabeli sajtó.57
51
 Kiss Tibor: Befejezetlen önéletrajz. Szerk. Apáti Nagy Mariann. Budapest, HAP Galéria, 2007. (HAP Könyvek) 98–99.
52
BFL, XV.17.d.329 – Építési ügyosztályok tervtára. Hrsz. 6801, a dohányárudát 74911/1928–III. számon, az olajkapcsolót
34400/1930–III. számon engedélyezték.
53
BFL, XV.17.d.329 – Építési ügyosztályok tervtára. Hrsz. 6801.
54
BFL, XV.17.d.329 – Építési ügyosztályok tervtára. Hrsz. 6801. A bejárat átépítését 32676/1943-III. számon engedélyezték.
55
 Hámory Zoltán: A szétrombolt posta. (A német pusztítás nyomában.) Demokrácia, I. 1945. 5. 4. A pusztítás tényleges
mértékéről csak az első emelet szintjéig maradt fenn a kárstatisztika. Az alagsorban 8 ezer, a földszinten 23 ezer, az
első emeleten 127811 pengőt tett ki a kár. BFL, IV. 1419. A budapesti háborús kárstatisztika felvételi és feldolgozási
iratai / Budapest Székesfőváros Statisztikai Hivatalának iratai.
56
 Sándy 2005. i. m. 53.
57
Budapest, III. 1947. 4–5. 128; Új Idők, LIV. 1948. 243.
 62
t anul má nyo k

A garázs melletti műhely épületét a Postai Tervező Iroda 1951-ben készült tervei alapján böl-
csődévé alakították át.58 Az épület 1956-ban a Széna téri harcok során ismét megsérült. A sérü-
lésekről csak fényképfelvételek állnak rendelkezésünkre, ennek alapján azt mondhat­juk, hogy
kevésbé sérült, mint a világháború idején. A helyreállítás terveit és pontos idejét nem ismer­-
jük, de 1959-ből már rendelkezünk olyan felvétellel, melyen a helyreállított épület látszik. Az
épület belső tereit az azóta eltelt fél évszázad során számos alkalommal átalakítot­ták, de ezek
szintén nincsenek dokumentálva. A homlokzatot érintő leglényegesebb változást, a Várfok
ut­cai bejárat megszüntetésének időpontját sem ismerjük. Az épület homlokzatait utoljára
1985-ben újították fel, ezzel kapcsolatban ismert a Budapesti Műemléki Felügyelőség állás­
foglalása, mely a homlokzatok felújításánál a műemléki elvek betartásának szükségessé­gét
hangsúlyozza, az épület városképi jelentősége miatt.59 A saroktorony sgrafittós-koronás címe­-
rét ennek ellenére – nyilván még politikai okok miatt, bár Pusztai László, a Magyar Építé­szeti
Múzeum igazgatója szorgalmazta – nem állították helyre. Ekkor bontották el a Krisztina körút
sarkán lévő dohányboltot, és a kerítést az eredeti formájára rekonstruálták.
Az 1980-as években először a szakma historizmussal kapcsolatos vélekedése változott
meg, majd a rendszerváltás után a műemlékvédelem figyelme is kiterjedt a 20. század építé­-
szeti öröksége irányába. Az épület védetté nyilvánításában a főváros volt a kezdeményező.
A főváros városképe és történelme szempontjából meghatározó épített környezet védelméről
szóló 54/1993. (1994. II. 1.) önkormányzati rendelet első alkalommal elfogadott mellékletében,
Budapest helyi védettségű értékeinek jegyzékében már szerepelt.60 Az azóta többször módo­
sított rendelet mellékletében változatlanul megtalálható.
Az országos műemlékvédelem figyelmét az épület privatizációjának felmerülése és
ebből következően a funkcióváltásból adódó átépítés keltette fel. A KÖH-től Sipos Enikő épí-
tész kapott megbízást a védetté nyilvánítási javaslat elkészítésére 2007-ben. A javaslat szerint
védetté nyilvánítása a környezet történeti arculatának megóvása érdekében elengedhetet­-
len fontosságú, mert a Moszkva tér karakterét meghatározó kilencszintes, belső udvaros Pos-
tapalota az egyik legnagyobb szabású postaépület, mely a szűkös költségvetés ellenére mind
homlokzatai kialakításában, mind a részletformák alkalmazásában egyedi. Értékei közül ki­-
emelte az észak-magyarországi pártázatos reneszánsz hatását tükröző mozgalmas attika fala-
zatokat, a magyaros sgrafittódíszítést, a főlépcsőház páternoszterének liftházát, a lépcsőházak
korlátait, a növényi ornamentikával és kovácsoltvas kilincsekkel díszített míves tölgyfa kapu­-
kat. A védetté nyilvánítási eljárás 2008. február 1-jén az ideiglenes műemléki védelemmel kez­
dődött, majd 2009. március 6-án nyilvánították védetté.61

58
BFL, XV.17.d.329 – Építési ügyosztályok tervtára. Hrsz. 6801.
59
BFL, XV.17.e.306 – Budapesti Műemléki Felügyelőség iratai, 195. doboz.
60
Fővárosi Közlöny, XLIV. 1994. február 1. 17.
61
Ideiglenes védelem: 460/1593/1/2008 számú Kulturális Örökségvédelmi Hivatal határozata. Végleges védelem:
9/2009. (III. 6.) OKM rendelet 77. §.
 63
t anul má nyo k

Zoltán Fehérvári–Endre Prakfalvi

The Post Palace in Buda

According to Gyula Sándy’s (1868–1953) memoire, the Post Palace built in the 1920s “was proba­-
bly my largest scale construction work”. In 1923 the Post announced a competition for the design
of the office headquarters, telegraph and telephone exchange No. 3 to be erected on the emp­-
ty building site of Krisztina körút [Krisztina Ring Road]. The Post, as client because of the future
building’s position in urban structure and townscape, insisted on an impressive external ap-
pearence. Yet for the design of the interior and the structure this need was less acute as the tech-
ni­cal functions were more important. Due to this, remarkable highlights of technological mod­
ernisation can be seen inside, so the building’s main characteristic is duality. The jury chose Sándy’s
entry because in his project functions and purposes appeared in artistically harmonious unity. The
construction started with the wings of the telephone exchange. The laying of the foundation for
the post office started later, when the telephone exchange had been finished. The building was in-
troduced to the professionals by the architect in 1925. The forms he used indeed show tradition-
al-conservative features except setting it back, which suggests lessons he learned from the “set
back” volume and the silhouette composition of American skyscraper. The structure is totally mod­-
ern, it is made of reinforced concrete pillars and the ceiling is constructed from reinforced con­-
crete slabs made in Hennebique-system and partly Pfeifer slabs. The building’s contemporary re­
ception was not univocally positive. A caricature published in a students’ comic paper portrays
Sándy as a young boy constructing from Richter cubes.
 Lantos Edit

Templom,
idegenforgalmi érdekesség, bunker?
Hollóháza templomának építés-
és fogadtatástörténete 1959–19671
Lantos Edit művészettörténész doktorandusz,
ELTE Művészettörténet Doktori Iskola,
1959. április 17-én Hollóházán a helyi tanács, az Építésügyi Mi- könyvtáros, MTA-KIK MTMT
nisztérium (ÉM), a megyei egyházügyi főelőadó, a porcelán­- Kutatási területe: 1945 utáni építészet
gyár és az érsekség képviselőinek jelenlétében felvettek egy történeti és módszertani kérdései
jegyzőkönyvet2 az új templom megépítésének szükségességé- E-mail: lantos.edit@hotmail.com
ről. Mint korábban már többször hangsúlyoztam,3 a közvéleke-
déssel ellentétben igenis épülhettek és épültek is templomok Edit Lantos art historian, student of the
Magyarországon 1945 és 1989 közt. Hollóháza története mégis Doctoral School of ELTE, librarian, Library and
kiemelkedő jelentőségű. Information Centre of the HAS, MTMT
Ezen időszak (nemzetközileg is) legismertebb templo­ Areas of research: historical and methodical
questions of the post-war period‘s
mának első kritikájában Szrogh György frissnek és tisztának architecture
nevezi az épületet.4 Korabeli értékelését jól mutatja, hogy már Email: lantos.edit@hotmail.com
Merényi Ferenc is megemlíti 1968-as építészettörténetében
a „néhány [valójában kettő – L. E.] – avatott kézzel készült – kis templom” közt.5 De ott van az
1945–1970 közti időszak fontos épületeit bemutató kötetben is mint „mai építészetünk leg­
értékesebb példája”.6 Ebből az időszakból szinte egyetlen templomként került bele az 1978-as
Modern Építészeti Lexikonba,7 de Rév Ilona és Prakfalvi Endre is kiemelik a korszakról írva.8 Míg
1
Tanulmányom két korábbi konferencia-előadásom további kutatásokkal bővített változata: Hollóháza. A templom,
aminek építéséhez 250.000 forintot utaltatott ki Apró Antal az építésügyi miniszterrel. Az identitások korlátai. Kollektív
traumák, tabusítások, tapasztalattörténetek a II. világháború kezdetétől 1990-ig. A PPKE BTK Szociológiai Intézete, a Miskol-
ci Jelenkortörténeti Műhely (ME, BTK) konferenciája, Piliscsaba, 2010. május 14–15.; A „megbolygatott méhkas”, az „ide-
genforgalmi érdekesség”, a „védő üvegszekrény” és a „nagyon szép” templom esete. Hollóháza, Szent László-templom,
1967. Identitás-kreációk a művészetben. Az ELTE BTK Művészettörténeti Doktori Iskolájának doktorandusz konferenciája,
Budapest, 2012. április 25.
2
Egri Főegyházmegyei Levéltár (a továbbiakban EFL), Kassa 1965. 1-500. doboz, Hollóháza köteg.
3
Lantos Edit: Három-négy egyszerű pasztellszín: a II. Vatikáni Zsinat rendelkezéseinek hatása a templomokra és a temp-
lomba járókra. Utóirat: A Régi-Új Magyar Építőművészet Melléklete. 2008. 5. 42–46.; Uő: 1958 és a templomépítés divatja.
In: A politikai diktatúra társadalmiasítása: Nyelv, erőszak, kollaboráció, ellenállás, alkalmazkodás. Szerk. Ö. Kovács József–
Kunt Gergely. Miskolc, Miskolci Egyetem, 2009. (A jelenkortörténet útjai 3.) 31–43.; Lantos Edit: Római katolikus temp-
lomépítészet Magyarországon 1945 után: az 1945 és 1957 közti időszak. Művészettörténeti Értesítő, 58. 2009. 2. 223–244.
4
Szrogh György: Templom, Hollóháza. Magyar Építőművészet, 1968. 6. 36–41.
5
Merényi Ferenc: A magyar építészet 1867–1967. Budapest, Műszaki, 1968. 140; kép, alaprajz: 139.
6
Nagy Elemér: R. k. templom Hollóháza. In: Magyar építészet 1945–70. Szerk. Szendrői Jenő. Budapest, Corvina, 1972. 150.
7
Kubinszky Mihály: Csaba László. In: Modern Építészeti Lexikon. Szerk. Kubinszky Mihály. Budapest, Műszaki, 1978. 59–60:
60. A már akkor is ismerhető templomok közül nincs a kötetben sem Árkay Bertalan taksonyi (1958), sem Szabó István
budapest–farkasréti temploma (1975).
8
Rév Ilona: Szent László római katolikus templom, 1967. In: Uő: Templomépítészetünk ma. Budapest, Corvina, 1987. 46–51;
 65
ta n u l m án yo k

Rév az építészet konzervatív és prakticista felfogása elleni felkiáltójelként értékeli, Prakfalvi

a zsinati megújulás hatását emeli ki. Leírásaik (ahogy Szrogh-é és Bonta Jánosé is) hangsúlyoz­-
zák a síkokból építkező, sztereometrikus tömegeket, és azt, ahogy az absztrakt geometrikus
elemek kontrasztot képeznek a szelíd, lankás tájjal.9 Cséfalvay Pál híressé váltnak, Farkas Atti-
la fordulópontnak és meghatározó jelentőségűnek, Harsányi István példaértékűnek nevezi.10

1. kép. Hollóháza, Szent László-templom, 2. kép. Hollóháza, Szent László-templom,

nézet az utca felől a homlokzat feltárulása

A magyar és egyetemes építészettörténetben betöltött jelentőségét azonban jobban mutat-

ja, hogy nemcsak az Építészeti Kalauzba került be, hanem az angol-német nyelvű Architectu­-
ral Guide to Christian Sacred Building in Europe since 1950 című kötetbe is:11 az ilyen ismeretter­

Prakfalvi Endre: A 20. század második felének építészete. In: Beke László (et al.): Magyar művészet 1800-tól napjainkig. Buda-
pest, Corvina, 2002. 255–301; Prakfalvi Endre: A hatvanas évek építészetéről. In: A „hatvanas évek” emlékezete. Szerk. Rainer
M. János. Budapest, 1956-os Intézet, 2004. I. 474–505. (Mivel a két Prakfalvi-szöveg gyakorlatilag megegyezik, a továb­
biakban csak a 2002-esre hivatkozom.)
9
Rév 1987. i. m. 47; Prakfalvi 2002. i. m. 270; Szrogh 1966. i. m. 40; Bonta János: A magyar építészet egy kortárs szemével
1945–1960. Budapest, Terc, 2008. 367.
10
Cséfalvay Pál: Egyházi építészet. In: Magyar Katolikus Almanach II. A magyar katolikus egyház élete 1945-85. Szerk. Turányi
László. Budapest, Szent István Társulat, 1988. 461–463: 462; Farkas Attila: Régit és újat hozz elő. A hazai szakrális építé­-
szet fél évszázada. Magyar Építőművészet, 1991. 4. 2–3: 2; Harsányi István: Katolikus templomok tervezése. Műszaki Terve-
zés, 34. 1994. 4. (Templomépítészet tematikus szám ) 3–13: 3.
11
Építészeti Kalauz. Magyarország (vidéki) építészete. (Provincial Architectural Guide. 20th Century). Szerk. Lőrinczi Zsuzsanna.
2. jav. kiadás. Budapest, 6 BT, 2003. 71; Wolfgang Jean Stock: Architectural Guide to Christian Sacred Buildings in Europe
since 1950. London, Prestel, 2004. 313.
 66
ta n u l m án yo k

jesztő megjelenések ugyanis már az egyes épületekkel kapcsolatosan létrejött szakmai, kultu­-
rális konszenzus meglétét mutatják.12 A Kalauz a templom egyszerű, tiszta és logikus szer­
kesztettségét emeli ki. W. J. Stock az épület kimagasló jelentőségét hangsúlyozza a magyar
építészetben, s leírásában kitér a sztereometrikus formákra és a lépcsőzetesen komponált
sátortetőszerű kialakításra. A legújabb szakirodalom szintén a formai bravúr alapján értékeli
ezt a templomot.13

Építéstörténet
1959 áprilisában tehát minden érintett jelenlétében született döntés a templomépítésről. Az év
januárjában Simó József, a Finomkerámia Ipari Igazgatóság vezetője megkereste az Állami
Egyházügyi Hivatalt (ÁEH) azzal, hogy a gyár fejlesztése megköveteli a területén lévő 1912-es14
templomépület lebontását. Tudomása szerint az egyházközség is szívesen venné, ha új temp-
lom épülne, ami közelebb van a falu központjához. Februárban dr. Brezanóczy Pál egri kápta-
lani helynök levélben tájékoztatta Malinóczki József lelkészt arról, hogy 200 ezer forint ál­lam­
segélyt kapnak az új templom megépítéséhez. A márciusban kiszálló hivatalnok azonban sem-
mit sem tudott erről a pénzről, még azt sem, hogy vajon ez az ÁEH-tól érkező összeg, amihez
az állam még hozzátesz, vagy az építkezésre szánt teljes állami támogatás. Az említett ápri­lisi
megállapodás viszont már az eredeti templom 1960. október 1-i átadásáról és az ÉM Beru­há­zá­-
si Osztályának 250 ezer forintos támogatásáról szólt, valamint arról, hogy az Építésügyi Minisz­
térium abban is segít, hogy a szükséges anyagkiutalások időben megérkezzenek.15 A jegyző­
könyvből az is kiderült, hogy az „ügy fontosságára tekintettel, hogy az új területen mielőbb
felépülhessen a templom [sic!] Apró Antal elvtárs 250.000 Ft-t utaltatott ki az Építésügyi minisz-
terrel.”16 Noha másutt nem találtam nyomát Apró Antal eme jó cselekedetének, biztosan volt
ilyen beavatkozás, hiszen Simó József két évvel később is hivatkozott erre: „Amikor a Hollóházi
Porcelángyár teljes rekonstrukcióját elhatároztuk (3 évvel ezelőtt), közvetlenül Apró elvtárshoz
fordultam segítségért, és ekkor engedélyezte Apró elvtárs, hogy 300.000 Ft-ot, mint kártalaní­-
tást kifizessünk.”17 Sőt 1965-ben Madai András, az ÁEH osztályvezetője is megemlítette ezt az
építési engedély kiadása kapcsán: „Lehetővé kell tenni új kápolna építését. A fenti elképzelés
már régi keletű, annak idején Apró elvtárs a Minisztertanács elnöke, mikor Hollóházán járt ígé­
retet tett az üzem vezetőjének, hogy állami támogatást kapnak ahhoz, hogy a római katolikus
egyház az üzem területén kívül a jelenlegi istentiszteleti helyiség helyett kápolnát építhesse­-
nek. [sic!] Akkor 400.000 Ft kiutalásáról volt szó.”18 A kutatásom során fellelt iratok egyelőre pusz-
tán annyit bizonyítanak, hogy létezett ez a gyakorlat: Apró Antal, az országot járván, találkozott
12
A templomra vonatkozó teljes szakirodalom elemzését az 1945 utáni római katolikus templomépítészetről szóló PhD
dolgozatomban végzem el.
13
Sz. n.: Római katolikus templom 1966–1967. Magyar Építőművészet, 1995. 3. 54; Sz. n. [Kovács Dániel]: Csaba László –
Szent László római katolikus templom, Hollóháza. In: A mindenség modellje. Szerk. Wesselényi-garay Andor. 2. bőv. kiadás.
Deb­recen, MODEM, 2010. 62–65; Kovács Vilmos: Hollóháza, Szent László templom (1964–1967) Csaba László. Metszet,
2010. 5. 25.
14
Gr. Károlyi László az akkor még templomtalan egyházközségnek a Török-patak és a gyár gazdasági épületei közti terü­
letre építette fel a templomot úgy, hogy bejárata a patak és a gyár felől is volt. A munkások így a reggeli miséről egye­
nesen mehettek dolgozni. Simkó József: Hollóháza múltja és jelene. Hollóháza, Önkormányzat, 1999. 68.
15
EFL, id. hely.
16
Idézetek uo.
17
Simó József levele (59/fk/1961) az ÁEH elnökhelyettesének (1961. 11. 13.) MNL OL XIX-A-21-b. 32. doboz.
18
MNL OL XIX-A-21-b. 100. doboz.
 67
ta n u l m án yo k

a települések képviselőivel, meghallgatta panaszaikat, s hazatérve sietett is orvosolni ezeket.

1958-ban fóti látogatása után azt kérte Trautmann Rezső építésügyi minisztertől, hogy vizsgál-
tassa át a terveket, mert néhány épület rossz helyen van. Szegedről hazatérve (ugyancsak tőle)
azt kérte, hogy minél hamarabb készüljenek el a szegedi városháza és pártház tervei, mert ezek-
re szükség van a város megyeszékhellyé tételéhez.19 A kiragadott példák alapján így történhetett
Hollóháza esetében is, bár mint láttuk, az sem vehető teljesen biztosra, hogy az utasítás írásbeli
formát is öltött, és az összeg nagysága is bizonytalan.

3. kép. Hollóháza, Szent László-templom, 4. kép. Hollóháza, Szent László-templom,

szentély a hajó felől a templom a szentély felől

Simó József 1961-es levelében sürgette az építkezést, és úgy tudta, a késlekedés oka
az, hogy az egri és a miskolci egyházügyi megbízott elvtársak valamilyen oknál fogva nem ju­
tottak közös nevezőre. Bár az ÁEH (Miklós Imre) már hajlott arra, hogy megadja az engedélyt,
és kiutalták volna az építési telket is, de ekkor – legalábbis egy, az ÁEH-ban született feljegy­-
zés szerint – már az egyházközség követelt túl nagy (4,5 holdas) telket a tulajdonukban lévő
600 négyszögöles helyett.20 1963-ban egy egyházközségi képviselő-testületi jegyzőkönyv még
mindig arról szólt, hogy a telekkérdés ugyanúgy nincs megoldva, mint a megfelelő finanszí­-
rozás.21 További bonyodalmat okozott az a kérdés, hogy ki építse meg a templomhoz vezető
19
Apró Antal levelei Trautmann Rezsőnek: Fótról: 1958. 05. 08., Szegedről 1958. 10. 20. MNL OL XIX-A-2-gg 58. doboz.
20
Herling Jakab Miklós Imrének készített feljegyzése (1961. 11. 22.) MNL OL XIX-A-21-b. 32. doboz. A helyzetet az is bonyo­
lította, hogy az állam már az első megállapodásban is követelte a kiutalt telekért cserébe az egyházközség egyéb he-
lyi földtulajdonait (például a plébánia telkét, illetve a kántor, plébános és harangozó háztáji területeit). Majd felmerült,
hogy telekutalás helyett ezen területek egyikén épüljön a templom.
21
„Mivel a község lakói részben a gyárnak munkásai is, a képviselőtestület elvárja, hogy az új templom építésével kapcso-
latban megfelelő állami megváltási díjban részesüljön, mert az üzenetszerűen említett 250.000 Ft. nem fedezné a szük-
 68
ta n u l m án yo k

utat és szükséges hidat. Ám 1964 januárjában egy újabb jegyzőkönyvből már arról értesülünk,
hogy a községi tanács az egyházközség és az Iparterv képviselőivel (köztük Csaba Lászlóval)
együtt megtekintette az állam által kiutalt területet, „amelyen a Porcelángyárból kitelepíten­-
dő templom felépíthető. Az Iparterv a megbízás alapján a kijelölt összeg keretében megter­-
vezi az új templomot és annak kiegészítésére különállóan a hozzájáró utat is. Ennek megépí­
téséről azonban a helyi szervek különállóan [sic!] gondoskodnak.” Erről a találkozóról az új –
immáron harmadik – plébános, Scheuermann Károly úgy számolt be, hogy bár a bekötőút és
a híd még mindig vita tárgya volt, illetve a lelkészlak kérdése is „külön tárgyalás témája […]
a templom felépítése teljes egészében a Porcelángyár gondja, 500.000 Ft értékben”.22
A templom terveztetésére 1959 februárjában már utalt az akkori plébános, majd még
az év szeptemberében Brezanóczy Pál Árkay Bertalant ajánlotta az egyházközség figyelmé-
be.23 Ám végül „véletlenül” a cserépváraljai templommal magát „kompromittált” Csaba László
lett a tervek elkészítője.24

Fogadtatástörténet
Februárban már készen is volt a terv, amit Brezanóczy az alábbi kommentárral küldött meg
Scheuermann Károlynak: „Megtekintettem a templomtervet és igen érdekesnek, kiemelkedően
újszerűnek találtam, melyhez majd hozzá kell szoknunk. Véleményem szerint a híveknél jelent­
kező esetleges idegenkedés is eloszlatható lészen kellő felvilágosítás után.”25 Az Iparterv 1964
február 28-án közölte hivatalos formában Brezanóczyval, hogy a hollóházi templomot a be­
mutatott terveknek és modellnek megfelelően fogják megtervezni, hogy a felépítést teljes egé-
szében a gyár végzi, és azt is, hogy megtervezik a tereprendezést, útépítést és parkosítást, de
ezeket már az egyházközségnek kell kiviteleznie. Brezanóczy válaszában kijelentette: „tudomá­-
sul veszem, és egyházhatóságunk részéről elfogadom a bemutatott új hollóházi kápolna ter­-
veit”,26 és megismételte a hivatalos tényeket, köztük azt is, hogy az egyházhatóság feladata az
ÁEH-tól elvi engedélyt kérni az építkezéshez. Ez azt mutatja, hogy minden állami intézkedés
ellenére – tehát még államérdek esetén is – meg kellett kérni az ÁEH jóváhagyását, s az épí­-
tési engedélyt csak ezután adhatta ki az illetékes építésügyi hatóság. Ez végül egy évvel ké-
sőbb, 1965. február 15-én történt meg.27

ségesen 26×9 négyzetméternyi templom építésének felét sem. Így a hiányzó fedezetről az egyházközség gondoskod-
ni semmiképpen nem tudna a kívánatos 1 évi záros határidőn belül. Ezért kérné az egyházközség ezen összeg kétsze­
resét, mint minimális megváltási díjat, illetve állami hozzájárulást.” Jegyzőkönyv (1963. 03. 01.) EFL, id. hely.
22
Jegyzőkönyv és a plébános levele Brezanóczy Pálnak (1964. 01. 08.) EFL, id. hely.
23
Brezanóczy Pál levele az akkori plébánosnak, Makranczi Gézának (1959. 09. 18. után) EFL, id. hely.
24
Mindkét idézett kifejezés Csaba László megfogalmazása. Lukács László: A Vigilia beszélgetése Csaba László építésszel.
Vigilia, 1989. 1. 49–59: 51; Csaba László: Az „első” templom. Műszaki Tervezés, 34. 1994. 4. 38–39: 39; Uő: Rendhagyó – de
nagyon igaz és őszinte – önéletrajz (az 1990. esztendő eseményeinek hatása alatt). In: Csaba László 1924–1995. Szerk.
HAP Galéria. Budapest, HAP Galéria, 2005. 7–16: 13.
25
Brezanóczy Pál levele (134?/1964) Scheuermann Károlynak (1964. 02. 06.) EFL, id. hely.
26
Takács Gyula igazgató levele (törzsszám: 27-3314/1.) Brezanóczy Pálnak, és Brezanóczy válaszlevele (301/1964. dátum
nélkül) EFL, id. hely.
27
Prantner József levele (30.459/1965. 1965. 02. 15.). Az egyéves elakadás konkrét oka eddig nem derült ki, csak annyit
tudunk, hogy az egri egyházhatóság több levelet is írt az ÁEH megyei és fővárosi illetékeseinek, amiben az ügy törté­
netét ismételve kérik az engedélyezést. Turtsányi Ambrus delegatus apacialis levele (467/1964.) Polonkay Imre BAZ
megyei egyházügyi főelőadónak (1967. 07. 04.) EFL, id. hely; Brezanóczy Pál levele (138/1965) Prantner Józsefnek, az
ÁEH elnökének (1964. 01. 29.) MNL OL XIX-A-21-b. 100. doboz.
 69
ta n u l m án yo k

Van azonban az Egri Főegyházmegyei Levéltár anyagában néhány olyan levél is, amelyik nem
a hivatalos oldalról közelítette meg az építkezést. A február végi megállapodás után tíz nappal
írta a plébános Brezanóczynak a következőket: „Főtisztelendő Kormányzó Úr! Hollóháza, egy
hét óta megbolygatott méhkas… Amilyen sóvárgó szívvel várta a falu álma teljesülését, olyan
apátiába esett most… Nemcsak a szokatlan templom-forma váltotta ki bennük ezt az idegen-
kedést, hanem az a tény is, meg kell válniok mindentől, mihez szívük évtizedek óta hozzánőtt…
Impresszióm, nagy nehezen rájuk lehet obtruálni ezt a tervrajzot, de elgondolkoztató célsze­-
rű-e? […] Elkeseredett beszédtéma a munkahelyeken – erdőben, gyárban egyaránt: nekünk
nem idegenforgalmi érdekesség kell, hanem meleg, meghitt Isten-háza.”28
Mivel Csaba László Hollóháza kapcsán több helyütt is kitér erre az elutasításra,29 érde­-
mes alaposabban megvizsgálni, hogy mi történt valójában. Legrészletesebb beszámolójában
Csaba két levélre hivatkozik. Az egyik a plébánosé, aki miután „megkapta a fotókat, kiakasz­-
totta a templomban, majd a hozzászólások alapján kaptam tőle levelet. Röviden azt tartal­-
mazta: szálljak le az olümposzi magasságból, és az ő egyszerű falusi népének egy egyszerű
kis barokk templomocskát tervezzek, mert azt megértik. Ezt nem, ez ellen tiltakoznak.”30
A másik levél írója Brezanóczy, akitől „a mai napig őrzök egy levelet a hollóházi temp­
lommal kapcsolatban. […] röviden, tömören ezt írta: A tervemmel mindenben egyetért, jó­vá­
hagyja.31 De mellékelten elküldi Somogyi, győri egyházi művészettörténész szakértő véle­mé-
nyét a templomtervről. A szakvéleményt kéri vissza, csak miheztartás végett küldte. A szak­­-
vé­leményben rögzítették, hogy tehetséges építész vagyok, de: ennél szörnyűbb tervet még
nem láttak. Csak az üvegbúrát kell ráhelyezni, hogy megóvja az időjárás viszontagságaitól.”32
Ám nézzük csak meg, hogy mit írt valójában Somogyi Antal, aki a háború előtt maga
is lelkesen küzdött az egyházművészet megújulásáért?33 Hogy hangzott szó szerint az, amit
Csaba ekkora értetlenségként interpretált?
„A terv az első pillanatban elárulja, hogy készítője az absztrakt formák tisztázásával ke­-
resi az építészeti hatást és négy elemből állítja össze az aránylag nem nagy volument jelen­-
tő létesítmény akkordját. A főhomlokzat a hajó és a harangláb szögének egymás mellé állítá­
sával adja az alapmotívumot, amelyet a szentély és sekrestye fordított sorrendben és csök­-
kentett magassággal megismétel. Valóban igazi építésztehetségre és kombinatív fantáziára
valló szellemes megoldás! Ha csak az volna a feladat, hogy tiszta geometriai síkok, szögek és
vonalak találkozásából hogyan áll össze építészet, illetőleg az építészet által kiváltott esztéti­-
kai élmény, csak gratulálni lehetne a tervezőnek. De a modern technika és formakiképzés
alkalmazása a primitív falusi háztetőre már bizonyos meggondolásokat ébreszt. A kápolna
oly benyomást kelt, mintha a földre helyezett háztető volna, a sekrestye pedig présház vagy
csőszkunyhó. Raffinált [sic!] ízlésű esztéták ezt a primitívséget s annak ellentétét a modern
technikával élvezhetik, de az egyszerű nép nem bírja el azt a gondolatot, hogy padlás legyen
a temploma. A másik meggondolás: a kristálytiszta forma szépségük [sic!] elvesztésének ve­
szélye nélkül nem bír el semmi sérülést vagy lehasználódást, úgyhogy finomságának megtar-
tásához védő üvegszekrényre volna szükség. Nem helyeselhető a főhomlokzat megoldása
28
Scheuermann Károly levele Brezanóczy Pálnak (1964. 03. 09.) EFL, id. hely.
29
Csaba László: A hollóházi templomról. Magyar Építőművészet, 1988. 3. 31–32; Lukács 1989. i. m. 57.
30
Lukács 1989. i. m. 57; Csaba 1988. i. m. 31.
31
Másutt Csaba László ezt így fogalmazta meg: „Az érsek minden tiltakozás ellenére teljes egészében a terv megvalósí­-
tása mellett állt ki, mert hitt abban, hogy a terv azt az utat nyitja meg, amit a II. Vatikáni Zsinat tűzött ki célul.” Csaba
1988. i. m. 31.
32
Lukács 1989. i. m. 57.
33
Többek között: A modern katolikus művészet. Budapest, DOM, 1933; Modern magyar egyházi építészet. Szépművészet, 2.
1941. 3. 54–57.
 70
ta n u l m án yo k

üveggel. Nemcsak kényes volta miatt, hanem azért sem, mert oly erős világítást adna a hajó­-
nak, hogy a szentély világításának felfokozását célzó felső világítás nem érvényesülne. […]
A vasbeton úgy télen, mint nyáron életveszélyessé tenné a kápolnában való tartózkodást. […]
A tervező azzal, hogy az oldalfalakat, illetőleg tetőt hegyes szögben indítja el a talajról, becs­
lésem szerint az amúgy sem nagy alapterületnek legalább egy harmadát felhasználhatatlan­-
ná teszi, vagyis eltékozolja egy formajáték kedvéért, a szentélyt pedig egy csúcsba tartó lyuk-
ká zsugorítja össze, melyben a gyertyafüst munkája elég rövid idő alatt elintézné a falat. […]

5. kép. Hollóháza, Szent László-templom, a szentély 6. kép. Hollóháza, Szent László-templom, harangláb
oldalnézete a sekrestye felől

Mivel a katolikus kultusz célját volna hivatva szolgálni az épület, módot kellene adnia egy­
házművészeti alkotások elhelyezésére, ill. létesítésére is. Itt erről szó sem lehet. De hova lehet­-
ne tenni gyóntatószéket, keresztkutat, és mint lehetne berendezni a sekrestyét? […] Mindezek
után a bemutatott tervet sem kivitelezésre, sem módosításra nem lehet ajánlani. Ez a megálla­
pítás viszont nem lehet akadálya annak, hogy a terv szerzője új terv készítésével meg ne bízas­
sék. Feltétlenül megállapítható tehetségétől, ha a felsorolt szempontok figyelembevételével el-
mélyed a feladat megoldásában, kiemelkedő kvalitású alkotást lehet várni.”34
Mint látjuk, Somogyi Antal értékelése nem bántó volt, hanem sokkal inkább értő és ér­
zékeny. Csupán számos, hagyományosan az építészeti minőséget meghatározó szempontra
(funkció, anyaghasználat, térszerkezet, alapterület, belmagasság stb.) hivatkozott bírálatában.
Ugyanebből az időszakból származik a hollóházi hívek Brezanóczyhoz írott levele is,
ami az ő szemszögükből írja le a helyzetet. „Nem tudom hogy kezdjem el panaszomat. […]

Somogyi Antal levele Brezanóczy Pálnak (1964. 04. 08., a kísérőlevél 05. 23.) EFL, id. hely.
34
 71
ta n u l m án yo k

[A hívek] sokat imádkoztak, hogy a jóságos Isten segítsen meg egy régen kiszemelt helyre egy
Templomot építeni, és íme elérkezett az idő, hogy kérésünket meghallgatta. […] De ami az
egész falut megrázta és könnybe úsztatja a szemeket, mert tőlünk senki nem kérdezte, hogy
mégis milyet akarnánk? Így a mi szeretett lelkipásztorunk, akivel különben nagyon megva­
gyunk elégedve, bejelentette, hogy milyen formájú lesz. És a mi drága kedves templomunkból
oda semmit nem viszünk át, mert az modern lesz. A nép tisztára elhalt. […] Már azt is mond-
ták egyes funkciósok (hiszen a gyárba máshonnét is dolgoznak), hogy a templomjárók leég­-
nek, mert már csak bunkerban fognak imádkozni.
Lassan lejár az idejük.”35 Hosszan és szívbe marko­
lóan írnak, de fő érveik ugyanazok, mint Somogyi
Antalnak: ez az építészeti forma idegen felhaszná­
lóinak templom­képétől, alapterülete kicsi, a fényvi-
szonyok nem kiegyensúlyozottak, az egyházművé-
szeti alkotások mellőzése pedig alkalmatlanná teszi
a vallásgyakorlásra.
Változtatás azonban nem történt. Brezanóczy
májusban megerősítette hozzájárulását az Iparterv
felé, a plébános levelei pedig csak a gyár eltökélt­
ségéről, a megítélt építési költségek emelkedésé-
ről, a korábbi templom salétromosodásáról és az
egyházközség beletörődéséről szólnak.36 Bár Csaba
még úgy tudta, a helyiek botránytól sem riadtak
volna vissza a felszenteléskor,37 1967. június 25-én vé-
gül semmi ilyesmi nem történt.
Csaba élete egyik fő művének tartotta az
épületet, amit – nem győzte később bizonygatni –
idővel nagy büszkeséggel mutogattak a helybeliek
is.38 Az épület a formai újdonság mellett technoló-
giai siker is volt, hiszen az állami építőipar technikai
felkészültsége lehetővé tette a 20 centiméter vastag
betonlemezek zsaluzását, betonozását, és a falak
vízszigetelése is egy Angliából (kísérleti céllal) be­
hozott anyagból készült.39 7. kép. Hollóháza, Szent László-templom, részlet

Modern templom? Bunker?

Ez az építéstörténet nagyon komoly sikertörténet tehát. Állami beruházásként, a korábban
emlegetett 2–400 ezerhez képest végül egyes források40 szerint másfél millió forintból épült fel
az ország akkori legmodernebb temploma. Az ÁEH, mint láttuk, packázott kicsit, belekötött
35
A levél részletét eredeti helyesírással közlöm. (Dátum nélkül), EFL, id. hely.
36
Scheuermann Károly plébános levelei (39/1964, iktatószám nélkül) Brezanóczynak (1964. 05. 04, 06. 04.), Brezanóczy
Pál levele (460/1964.) a Porcelángyárnak (1964. 05. 06.), a képviselőtestületi rendkívüli ülés jegyzőkönyve (1964. 07. 02.)
EFL, id. hely.
37
Csaba 1988. i. m. 31; Lukács 1989. i. m. 57.
38
Csaba 1988. i. m. 32; Lukács 1989. i. m. 57.
39
Csaba László: Templomok és templomszerkezetek. Magyar Építőipar, 39. 1990. 5. 193–200.
40
Simkó 1999. i. m. 108.
 72
ta n u l m án yo k

ebbe-abba, húzta az időt, de végül megadta az engedélyt. Ha ma bárki elmegy Hollóházára,

a képeslapokon ott az új templom, s a helyiek szívesen megmutatják a turistáknak a falu ne­
vezetességét.
Mégis, több elgondolkodtató kérdést is felvet ez a történet. Az első: vajon tényleg átvál-
tozhatott a helyiek akaratának semmibevétele, a legbensőbb lelki életükbe való beavatko­zás
és a rajtuk való gúnyolódás fájdalma büszkeséggé? Valamennyire biztosan. De hogy nem tel­
jesen, azt a helytörténeti irodalom bizonyítja. Ugyanis képeken és szövegben is hangsúlyosab-
ban jelenik meg a régi templom, mint az új.41
A modern építészet kutatójaként minden elismerésem Csaba László tervezői kreativi­
tásának és Herkó Dezső statikusi munkájának. Ugyancsak elismerésem Brezanóczy Pálnak, aki
a tervek jóváhagyásával a leghaladóbb egyházi elvárások megvalósulását tette lehetővé.42
De építészettörténészként fel kell tennem azt a kérdést is: vajon miért gondolhatta
Csaba László azt, hogy tervében figyelmen kívül hagyhatja az épületek egyik legfontosabb
sa­játságát, vagyis hogy – az adott helyen – meg kell felelnie céljának? Miért gondolhatta azt
mind ő maga, mind Brezanóczy Pál, hogy nem kell törődnie a templom használóinak igényei­-
vel? Nem jutott eszükbe, hogy az Istenhez fordulás áhítatában az épületek és a tárgyak ha­
gyományosan és szándékoltan szükséges segítők? És ezt a viszonyulást a legkevésbé sem se­-
gíti elő a diktált ízlés?
Ezekre a kérdésekre persze lehet az egyik válasz az, hogy Csaba Lászlót és Brezanóczy
Pált is egyéni ambíciójuk vezette, vagyis így akarták beírni nevüket a modern templomépíté­-
szet történetébe. A mai szemmel nézve antidemokratikus, a helyi közösséget és az egyes em­
berek privát szféráját roncsoló döntés, vagy éppen az épület alapfunkcióival szembemenő
ter­vezés jogos felvetés lehet, mégis a történelmietlen ítélkezés hibájába ejthet. Ma már kár-
hoztatható lenne ebben a történetben minden döntéshozó, de látni kell azt is, hogy minden­-
ki megtette, ami tőle telt. A beruházó pénzt, az Iparterv építési kapacitást, Csaba László leg-
jobb építészi tudását, Brezanóczy ügyintézést és támogatást adott.
Fontos észrevennünk azt is, ami ezt a jó szándékot átszínezte, ami a korszak haladó
értelmiségének mozgatója volt, vagyis a modernizálásba, a fejlődésbe, a haladásba vetett
hitet, amelynek oltárán a hagyomány és képviselői is könnyedén feláldozhatók. Csaba László
ezt így fogalmazta meg: „Nem szabad falun sem retrográdot létrehozni. Modernet kell épí-
teni, előremutatót, s hiszek abban, hogy ezt meg is értik falun is.”43 Azóta látható, hogy a mo­
dernitás szelleme felemás eredményeket hozott, s Csaba László tévedett. Ám ennek a mai­-
tól eltérő mentalitásnak, és a belőle következő művészetszemléletnek vizsgálata egy későbbi
dolgozat tárgya lesz.44

41
Simkó 1999. i. m.; Uő: Hollóháza. Hollóháza község története, múltja és jelene. Hollóháza, Önkormányzat, 2002; Koroly
József: Hollóháza, Porcelánmúzeum. Budapest, TKM Egyesület, 1994.
42
„A mi korunkban is biztosítani kell az egyházban minden nép és földrész művészeti szabadságát […] hogy napjaink
művészete, a maga remekléseivel csatlakozhassék ahhoz a kórushoz, amelyben elmúlt évszázadok kiváló művészei zeng­-
ték a katolikus hit magasztalását.” Konstitúció a szent liturgiáról, „Sacrosanctum Concilium”. VII. fejezet: A szakrális mű­
vészet és a berendezési tárgyak. 123. (A művészeti stílusok). In: A II. Vatikáni Zsinat tanítása: a zsinati döntések magya­
rázata és okmányai. Szerk. Cserháti József–Fábián Árpád. 4., változatlan kiadás. Budapest, Szent István Társulat, 1992.
[1975] 126–127.
43
Lukács 1989. i. m. 58.
44
A témát – ahogyan Csaba László templomképét is – részletesen tárgyalom majd PhD dolgozatomban.
 73
ta n u l m án yo k

Edit Lantos

Church, tourist curiosity, bunker?

The history of the construction and reception of the church of Hollóháza
1959–1967

The present study deals with the construction and reception of an emblematic piece of modern
Hungarian church architecture. After a survey of the views in the professional literature, it follows
the story of the construction of the church from the birth of the idea to its consecration, based on
materal found in state and church archives. Because of the expansion of the porcelain factory of
Hollóháza from 1957, the demolotion of the church in the area of the factory, built in 1912, be-
came necessary. Though as early as 1959 an ageement was reached about the necessity of the
erection of a new church, preparations dragged on until 1964. The reason for this was the nego­
tiations between the authorities of the idustry and the church, and cooordination with the par-
ishes and church offices about the building plot and the finances. Eventually IPATERV planning of­-
fice, which was responsible for the expansion of the factory, and the porcelain factory decided
to finance the whole project. An employee of IPARTERV, László Csaba, who had alread desig­-
ned a church in the modern idiom in Cserépváralja in 1960-61, received the commission. In the de­-
sign of the church of Hollóháza the abstract features of contemporary universal architectured
appeared. Antal Somogyi criticised the building based on the traditional criteria of architectural
qual­ity, suh as function, use of materials, spatial concept, proportions of area and height. Yet nei-
ther the expert opinion nor the parish’s opposition to a structure alien to traditional forms of church
building managed to achieve a change in the design. The church was consecrated on 25 June 1967.
In connection with the rejection of the demands of the contemporary users, the present article rais-
es the issue of the examination of contemorary and present-day views of modernity and artistic
value.
 Véri Dániel

Mûvészet és emlékezet
A magyar holokauszt hetvenedik évfordulója

Véri Dániel művészettörténész,

az ELTE Művészettörténet-tudományi
A következő tanulmány a magyar holokauszt hetvenedik év­ Doktori Iskola doktorjelöltje
fordulóján megvalósult művészeti kiállítások, emlékművek és Kutatási területei: Major János (1934–2008)
művészete, neoavantgárd, a tiszaeszlári vérvád
projektek összehasonlító, kritikai elemzését nyújtja. Tekintettel
kultúrtörténete, holokauszt és művészet,
arra, hogy csak a fontosabbnak ítélt csomópontok jelzésére medievalism, street art
nyílik tér, valamint megkönnyítendő a jövőbeli kutatásokat, a E-mail: danielveri@gmail.com
tanulmányt részletes, teljességre törekvő adattár kíséri. Honlap: www.elte.academia.edu/DanielVéri
A magyar holokauszt legutóbbi, kerek évfordulójához vi-
szonyítva a 2014-es év a kiállítások, emlékművek, konferenciák Daniel Véri art historian, doctoral candidate
és publikációk száma tekintetében ugrásszerű emelkedést mu- (Doctoral Program of the Institute
tat.1 Ez a változás több tényezőnek tulajdonítható. 2004 elsősor- of Art History, ELTE)
ban az intézményalapítás éve volt, ekkor nyílt meg – marginá­- Areas of research: János Major (1934–2008),
lis földrajzi elhelyezkedése miatt vitáktól övezve – a Páva utcai neo-avant-garde, the cultural history of the
Holokauszt Emlékközpont, amelynek létrejötte és állandó ki- Tiszaeszlár Blood Libel, Holocaust and the arts,
állítása fontos lépés volt a holokauszt-emlékezet intézménye- medievalism, street art
Email: danielveri@gmail.com
sülésének irányában.2 Az újabb évforduló kapcsán a „Civil Alap” Website: www.elte.academia.edu/DanielVéri
néven kiírt, nagy összegű pályázati forrásnak köszönhetően
alig volt az országban olyan múzeum és kiállítóhely, amely ne
rendezett volna a holokauszthoz kapcsolódó kiállítást.3 A pályázattól függetlenül is, vagy éppen
annak ellenében – a kormányzat emlékezetpolitikája elleni tiltakozás jegyében jó néhány nyer-
tes lemondott a támogatásról – számos további program valósult meg.4

Kiállítások
Annak ellenére, hogy országos szinten elsősorban a megemlékezések domináltak, a kiállítások
esetében pedig a történelmi-ismeretterjesztő jelleg, sok művészeti kiállítás is megvalósult:
a csatolt adattárban közel félszáz ilyen tárlat szerepel. Az országos sajtóban ezek közül érzé-
1
Annak ellenére is így van ez, hogy nehéz megbízható számszerű összehasonlítást megkísérelni a bázist jelentő évet
összegző, az itt közölthöz hasonló adattár hiányában.
2
2014-ben az eredeti tervek szerint egy újabb, periférikus elhelyezkedésű, bizonytalan indokoltságú, szakmailag vitatott
intézmény, a Sorsok Háza nyílt volna meg a Józsefvárosi pályaudvar területén. A kritikák hatására a projekt csúszik, az
intézmény átadási időpontja a kézirat lezárásakor bizonytalan.
3
A támogatott pályázatok listája, valamint a támogatást visszautasító pályázók jegyzéke elérhető az emlékév hivatalos
oldalán: www.holokausztemlekev2014.kormany.hu (letöltve 2015. április 27.).
4
Lásd az adattárban a projekteknél: Memento 70.
 75
ta n u l m án yo k

kelhető jelenléttel csak kevés rendelkezett, a szaksajtóban is csak kisebb részük szerepelt súly­-
lyal. A sok, párhuzamos program keltette „zajban” az egyes kiállítások híre gyakran elsikkadt.
Az intézmények tekintetében elmondható, hogy szinte minden nagyobb múzeumban
nyílt holokauszttal kapcsolatos – leggyakrabban történelmi vagy a szakmúzeumok profiljá-
hoz illő – tárlat. A kiállítóhelyhez közel álló téma miatt nem meglepő, hogy mind a Holokauszt
Emlékközpontban, mind a Magyar Zsidó Múzeumban és a vele időközben összevont Levél­
tárban több, szám szerint 3-3 művészeti kiállítás is létrejött. Belföldön múzeumokban, nonpro­-
fit és for-profit galériákban, közösségi házakban, kulturális intézetekben, egyházi fenntartású
kiállítóhelyeken, valamint köztéren valósultak meg tárlatok. Külföldön a Balassi Intézet hálóza-
tához tartozó intézmények egy része rendezett az emlékévvel összefüggésben művészeti kiál­
lításokat: korábbi projektek bemutatására (Brüsszel, Párizs, Tallinn) és kizárólag külföldön meg­-
valósuló tárlatokra (Párizs, Róma) egyaránt sor került. Országon belül és kívül is volt példa
néhány – kettő, vagy annál több helyszínen megvalósított – utazó kiállításra. Nagy intézmé­nye­
ket megszégyenítő következetessége és sokszínű kiállítási kínálata miatt ki kell emelni a 2B Ga­-
lériát, amely 2014 során és 2015 elején összesen nem kevesebb, mint 7 (!), holokauszttal ösz-
szefüggő kiállítást rendezett. Böröcz Lászlót, a 2B vezetőjét dicséri a Nemzedékek és amnézia
emlékezet című projekt is, amelynek keretében előadás-sorozatra, konferenciára és kortárs mű-
vészeti kiállításra is sor került a Bálint Házban.

Áldozatok, túlélők, tanúságtétel

A kiállítások a művek és művészek tekintetében több, kronologikus csoportra oszthatók: holo-
kauszt előtti, alatti, és közvetlenül azutáni, 1948–1989 közötti, valamint kortárs és új műveket
bemutatókra. A holokausztot megelőző időszak egyrészt a magyar zsidó képzőművészek mun-
kássága okán merült fel (Kecskemét), másrészt az oda vezető út vizsgálata miatt (Antiszemita
képeslapok, 2B). A holokauszt előtti korszakot mutatták be az áldozati narratívára épülő, em-
lékkiállítás jellegű tárlatok is (Biró József, Geréb Klára, Károly Ernő, Kellermann Emil, Király Lajos,
Örkényi Strasser István, Roder Judit, Schnitzler János). Itt a művészek között az egyedüli össze-
függést az jelentette, hogy zsidó származásuk miatt gyilkolták meg őket. Ezeket a kiállításokat
elsősorban nem művészettörténeti kérdésfelvetés – a magyar művészet történetéből hiányzó
alkotók problémaköre, vagy az életművek elmaradt recepciója – hívta létre, hanem az emléke­-
zés igénye.5 Az előbbiekkel szemben Ámos Imre művei már részben magáról a vészkorszakról
szólnak, elsősorban mégis a művész áldozattá válása indokolta kiállításukat. Halálának körül­
ményei mellett valószínűleg az életmű kvalitásának köszönhető, hogy neve – Radnóti Miklós
irodalomban játszott szerepéhez hasonlóan – hívószóvá vált a képzőművészet területén (pél­
dául: Ámos Imre és a 20. század).
A holokauszt alatti és a felszabadulás utáni időszak elsősorban a szemtanúké: a háború
után nagy számban megjelenő írott visszaemlékezésekkel párhuzamba állítható „tanúságté­-
telt” jelentenek ezek a jórészt realista, elbeszélő jellegű művek. Bátki György, Holló Imre, rész-
ben Irsai István és Kádár György kiállításai sorolhatók ebbe a csoportba. Ide kapcsolható a Fe­-
kete Nagy család tárlatának Fekete Nagy Bélára vonatkozó része is, azonban nem művészeti,
hanem történeti okokból, a művész embermentő tevékenysége miatt. A tanúságtétel egy
mozzanatára, magára a túlélésre helyezték a hangsúlyt a megvalósult kortárs fotókiállítások:

A szakmúzeumok – nem művészeti – kiállításai is leggyakrabban az áldozati narratívát képviselték: a sport, tudomány
5

stb. kiemelkedő, zsidó származású, meggyilkolt vagy a holokausztot túlélő alakjainak megidézésével.
 76
ta n u l m án yo k

a portréfelvételeken holokauszttúlélőket, illetve leszármazottaikat látjuk (Aliza Auerbach, Bócsi

Krisztián, Demecs Zsolt–Vámos Róbert, Róna Jutka).

Történelmi távolság: 1948–1989

Néhány meglepően korai alkotást leszámítva közvetlenül a háború után nem, csak a későbbi
évtizedekben jelentek meg a narratív ábrázolástól elszakadó, a holokausztot nem elbeszélő,
hanem arra és annak társadalmi kontextusára – gyakran kritikai módon – reflektáló alkotások.
A 2014-es kiállítási kínálatból azonban – némiképp meglepő módon – szinte teljesen hiány­-
zott az 1948–1989 közötti időszak. Kádár György két bemutatója és a kiadott katalógus ritka ki-
vétel: a nyolcvanas évek végi rajzsorozat azonban itt is a korai, háborút követő műciklus mel­-
lé helyezve jelent meg. Rajta kívül Fábri Zoltán filmrendező újdonságot jelentő festményei
származtak még a nyolcvanas évekből. A művek hiányának oka a korszak és a téma elégtelen
művészettörténeti feldolgozottsága mellett főként abban keresendő, hogy a holokauszt első­
sorban kerek évfordulók kapcsán kerül előtérbe: ilyenkor azonban a megemlékezés szándéka,
valamint – ahogy azt a későbbiekben látni fogjuk – az új, kortárs művek létrehozása és bemu­
tatása iránti igény erősebb, mint a művészettörténeti feldolgozásé.
Elsősorban az 1948–1989 közötti korszakkal foglalkozott, a korai, kritikai szemléletű mű­-
vekre hangsúlyt fektetve a jelen sorok szerzője által rendezett La Shoah et les arts: histoires
hongroises (1945–1989) [Holokauszt és művészet: magyar történetek (1945–1989)] című pári-

1. kép. La Shoah et les arts : histoires hongroises (1945–1989) [Holokauszt és művészet:  magyar történetek
(1945–1989)], Párizsi Magyar Intézet, enteriőr. Fotó: Berényi Márta
 77
ta n u l m án yo k

zsi kiállítás.6 A tárlat mottója Ember Mária Hajtűkanyar című, 1974-es könyvéből származott:
„Ennek a könyvnek a tárgya nem a zsidó sors. Amit ez a könyv elbeszél, az magyar történelem.”
A magyar történelem és a magyar művészettörténet egyik fejezeteként mutatta be a kiállítás
a holokausztot és a porajmost (roma holokausztot) tematizáló műveket, hangsúlyozva a köz­-
tük kimutatható párhuzamok mellett az egyes feldolgozások, megközelítések egyéni tapasz­ta­
latok, történetek és traumák okozta különbözőségét. A koncepció cáfolni kívánta a holokausz­-
tot övező csend mítoszát,7 rámutatva a hivatalos emlékezetpolitika és a művészeti emlékezet
alapvető különbségeire.

Rendszerváltás utáni és kortárs művek

Arányaiban a legtöbb képzőművészeti kiállítás rendszerváltás utáni, javarészt az elmúlt né­-
hány évben, illetve kifejezetten a 2014-es évforduló kapcsán készült, kortárs műveket vonulta-
tott fel. Az egyéni tárlatok kisebb része külföldi alkotókat mutatott be, így lehetett látni többek
között Aliza Auerbach, Gisèle Celan, Michal Gavish, Ceija Stojka, valamint Roz Jacobs–Laurie
Weisman műveit. Tematikailag az emlékezés helyeihez kötődött két fotókiállítás: Fejér Martin
a budapesti gettó egykori falait fényképezte, míg Alpern Bernadett a zsidó közösségek elpusz-

2. kép. Trauma–tér–terápia (Kortárs reflexiók a pesti gettó 70. évfordulójára a Klauzál téren), enteriőr.
Fotó: Réthey-Prikkel Tamás

títása után funkciót váltott egykori zsinagógákat. Helyspecifikus volt továbbá a Klauzál téren,
a gettó egykori területén megvalósult történeti, illetve kortárs művészeti kiállítás is (Trauma–
tér–terápia).
6
A háborút közvetlenül követő évekből csak Bálint Endre két, a korábban említett narratív figuráció alól kivételt jelentő
műve, valamint egy Román György-festmény szerepelt.
7
Vö. After the Holocaust. Challenging the Myth of Silence. Eds. David Cesarani–Eric J Sundquist. London–New York, Routledge,
2012.
 78
ta n u l m án yo k

Kurátori kiállítások és projektek

A kortárs műveket bemutató kiállítások többsége valamilyen kurátori koncepció vagy pályázat,
felhívás eredményeként jött létre. A 2B Galériában volt látható az eredetileg 2004-ben indult,
Waldsee 1944 projekt új változata, amelyben magyar és külföldi művészek reflektáltak a holo-
kausztra képeslap formátumban, emlékeztetve a nácik által a deportáltakkal félrevezetésül íra-
tott, Waldsee helymegjelölésű levelezőlapokra.
Galambos Ádám evangélikus teológus kurátori tevékenységéhez köthető két kiállítás:
a Hol van a te testvéred? Ámos Imre és a 20. század, valamint az Imák Auschwitz után. A több
he­lyen megvalósított, utazó kiállításokhoz katalógus is megjelent. E tárlatok közös jellemzője
a történelemmel való őszinte, vallási-etikai indíttatású szembenézés, valamint az ökumenikus
szemlélet volt. Különlegességüket elsősorban az egyes művészeti ágak – képzőművészet, iro-
dalom, zene, film – közös bemutatása adta. Az alaposan végiggondolt projektek és a beérke­-
zett művek jellemzően magas színvonala ellenére az anyag jelentős része esetében a kiállítási
kontextus nélkül meglehetősen bizonytalan a művek holokauszttal való összefüggése.
A pályázati forma veszélyeire mutat rá a Symbol Galéria felhívása nyomán összeállt – szin-
tén utazó – kiállítás. A méltánylást érdemlő megemlékezési szándékhoz nem társult részvételi
küszöb, így a bemutatott művek legtöbbje amatőr alkotók gyenge alkotása volt – nagy részük
egyszerű szimbolikát alkalmazó, narratív munka. Magasabb színvonalúak, de szintén anakro-
nisztikus módon elbeszélő jellegűek voltak a Római Magyar Akadémia kiállításának gerincét
adó festmények, amelyeket néhány olasz alkotó munkája kísért. Simon Szabolcs és Papp Sebők
István közösen jegyzett, nagyméretű képei vászonra nagyított fekete-fehér fotók giccsbe haj-
ló színekkel átfestett változatai. Az archív felvételek felhasználásának oka minden bizonnyal a
hitelesség igénye volt, a szándék eredményességét azonban legalábbis megkérdőjelezi, hogy
a sorozat néhány festményének alapja Steven Spielberg filmje, a Schindler listája volt.8

Három kortárs kiállítás

A kortárs műveket bemutató kiállítások között kiemelkedő jelentőséggel bír három olyan tárlat,
amely fiatal művészek által készített, jórészt friss műveket mutatott be. A Klauzál téren, az egy-
kori gettó területén egy történeti kiállítással párhuzamosan valósult meg a Trauma–tér–terápia:
a húszas éveik végén, harmincas éveikben járó művészek által készített alkotások egy része ma-
gára a helyszínre, a gettó történetére reflektált.
A Fiatalok Képzőművészeti Stúdiójának Galériájában megvalósult A mi holokausztunk
és a Bálint Házban megrendezett Nemzedékek és amnézia emlékezet című kiállításokban kö­-
zös, hogy nem önmagukban álltak, hanem workshopok, illetve előadások előzték meg azokat.
A több hónapos előkészítő munka egyértelműen pozitív hatással volt a kiállított anyag minő­
ségére, különösen, ha azt összevetjük a felkérésre vagy nyílt pályázat eredményeképpen létre­-
jött korpusszal. Jellemző ezekre a művekre, hogy nem narratív módon, hanem kritikai szemlé­
lettel közelítenek a témához, reflektálva a holokauszt egyes mozzanataira, vagy tágabb érte­
lemben véve az annak kontextusát jelentő társadalmi-politikai, vagy éppen pszichológiai
feltéte­lekre. Az itt kiállított művekből jó néhány minden bizonnyal fontos helyet foglal majd el
a 2010-es évek holokausztot érintő művészeti emlékezetének történetében.

Vö. Simon & Steve: In Memoriam Holocaust. Excerpts of Reminescences (sic!). www.pappsebokistvan.hu/images/stories/
8

pdfek/1_BROCHURE_In_Memoriam_the_Holocaust_SIMON&STEVEa.pdf (letöltve 2015. április 27.).

 79
ta n u l m án yo k

3. kép. A mi holokausztunk, FKSE Stúdió Galéria, enteriőr. Fotó: Halász Dániel

[csend]
Míg 2004-ben a Műcsarnok adott helyet az emlékév „nagy” kiállításának, 2014-ben ezt a sze­-
repet a Ludwig Múzeum töltötte be a [csend] – Egy Holokauszt-kiállítással. Timár Katalin kon-
cepciója sok szempontból újszerű módon közelített a témához. Maga a kiállítás három szálra
volt fölfűzve: a fősodort a kurátor által választott művek képezték, ezt a termek sarkain Gun­-
ter Demnig budapesti botlatóköveit dokumentáló fotók egészítették ki, beemelve a várost,
a történeti tereket és a nevesített áldozatokat a kiállítótérbe. A harmadik szálat a Timár pécsi
doktori hallgatói által készített, makett formában megjelenő terem-koncepciók jelentették,
kiállítási alternatívákat kínálva a látogatók számára. A méltánylandó többszólamú szemlélet
ellenére ezek a „dobozok” kevéssé épültek be szervesen a kiállítás anyagába. A többszólamú­-
ság mellett a kiállítás erőssége volt a nemzetköziség is: a tárlaton magyar és külföldi alkotók
munkái egyaránt szerepeltek. Timár koncepciójának lényeges jellemzője volt, hogy a holo­
kausztot nem lezárt történeti eseményként mutatta be, hanem az oda vezető okokat jelle­-
mezve, azokat minél inkább a jelenhez közelítette. Ezt a törekvést a legtöbb esetben siker ko-
ronázta, akadt azonban néhány mű, amely még a nyitott, gondolatébresztő koncepciót figye­
lembe véve sem volt a holokauszt problematikájához illeszthető. Még egy finom jelzéssel
kapcsolódott a kiállítás a városhoz és a jelenhez: az első teremben egy tárló mutatott be
performatív emlékműveket, köztük szerepelt fénykép a – később tárgyalandó – Eleven Emlék­
műről is.
 80
ta n u l m án yo k

4. kép. [csend] – Egy Holokauszt-kiállítás, Ludwig Múzeum. Fotó: Bujnovszky Tamás / Ludwig Múzeum – Kortárs
Művészeti Múzeum, Adattár és Digitális Archívum

Egy holokauszt-kiállítás, egy cím

Ezen a ponton szükséges kitérni néhány kiállításcím üzenetére és jellegzetességeikre. A [csend]
főcíme – bár annak a tárlat nem kívánta egyértelmű értelmezését adni – nehezen függetlenít­
hető az 2004-es Elhallgatott holocaust címválasztásától. A csend szót határoló szögletes záró­-
jel számos értelmezési irányt nyit meg.9 Az Egy Holokauszt-kiállítás értelmező alcím jól fejezi ki
a tárlat plurális, nem hegemón jellegű értelmezésre való törekvését.
Kevésbé volt szerencsés a már említett, római kiállítás főcíme: „Az árnyék völgyében
járva…” Ugyan az idézet az ismerősség érzetével ruházza fel a címet, Dávid király 23. zsoltárá­-
ban „a halál árnyékának völgye” szerepel, így – a bibliai idézet indokoltsága mellett – nehezen
érthető éppen a „halál” szó kihagyása, amellyel az egész mondat értelme válik bizonytalan­-
ná. Ennél rosszabb a helyzet a Symbol Galéria korábban említett kiállítása esetében, amely
a Gondold.át. „Arbeit Macht Frei” címet viselte. Ennek első felét egy már nem aktív gondold.
at – osztrák végződésű – internetcím indokolta. A gond a cím második felével van, amely kriti­-
kátlanul veszi át és alkalmazza az elkövetők által használt nyelvet, mindezt egy, az áldozatok­-
ra emlékező projekt keretében. A 2014-es év kapcsán – igaz, nem címadásban, hanem arcu­lat
tekintetében – a negatív csúcspontot mindazonáltal maga az emlékév jelentette, amelynek
­eredeti emblémája – egybefonódó szögesdrót és EKG-görbe, amint arra Rév István felhívta
a figyelmet – kísértetiesen emlékeztet egy szélsőjobboldali rockegyüttes logójára.10
9
Egyúttal sokkal szerencsésebb, mint A csatamezők csendje munkacím, amely a múzeum pályázatában szerepelt: www.
holokausztemlekev2014.kormany.hu/download/2/85/b0000/Civil Alap - támogatott pályázatok.pdf (letöltve 2015. április 27.).
10
Az emblémát időközben megváltoztatták. Rév István: Ismerős arculat – Szinuszgörbe és szögesdrót. Magyar Narancs, 14.
2014. (04. 03.) www.magyarnarancs.hu/publicisztika/ismeros-arculat-szinuszgorbe-es-szogesdrot-89452 (letöltve 2015.
április 27.).
 81
ta n u l m án yo k

Úgy tűnik, a kortárs csoportos kiállítások jártak a legszerencsésebben a címadás tekintetében.

A Trauma–tér–terápia cím meglehetősen informatív, kiderül belőle a téma, a kiállítás helyszín-
specifikus volta és célja egyaránt. A Nemzedékek és amnézia emlékezet programsorozat szokat­-
lan tipográfiai megoldásával szintén jól jellemzi célját, hogy a holokauszttal összefüggésben
az új nemzedék öröksége ne a felejtés, hanem az emlékezet legyen. Hasonlóan gondolkodik
az Amir Gutfreund könyvcímét kölcsönző A mi holokausztunk is, amely a Stúdió fiatal művé­
szeinek, a harmadik generációnak a nézőpontját jeleníti meg.

Porajmos
A kiállításokkal kapcsolatban még egy szempont-
ra érdemes felhívni a figyelmet: a roma holokauszt,
a porajmos művészi feldolgozásaira. A téma külö-
nös jelentőséggel bír a jelenből nézve, tekintetbe
véve a magyar cigányság marginális társadalmi
helyzetét, valamint a verbális és a nyílt, erőszakba
torkolló rasszizmus erősödését. Nehézséget jelent,
hogy a porajmos történettudományi feldolgozása
későn indult meg, ennek megfelelően kevés a ko-
rai műalkotás. (Párizsban az 1989-ig tartó időhatár
miatt csak Lojko Lakatos József Elfelejtett holtak cí­
mű, 1981-es filmje volt kiállítható. A hiányt a film
központi elhelyezésével és egy, későbbi művek
reprodukcióit tartalmazó kötet bemutatásával le- 5. kép. Többszörös expozíció.
hetett enyhíteni.) A roma holokauszt emlékezete – kortárs reflexiók, enteriőr
Ebben a kontextusban különösen fontos (Nemes Csaba: Cím nélkül, 2013), Gallery8.
a Szász Anna Lujza által még 2013-ban rendezett, Fotó: Tóth Gábor
de 2014-ben, Tallinnban is bemutatott Többszörös
expozíció. A roma holokauszt emlékezete – kortárs reflexiók, amely egy fotóval – Horváth Erzsé­-
bet 1937-es „cigányigazolványával” – összefüggésben készült kortárs műveket mutatott be.
A holokauszt volt a tárgya ezenkívül Ferkovics József több helyen bemutatott műveinek, az
osztrák Ceija Stojka alkotásainak, és egy pécsi kiállításnak is. A ludwigbeli [csend] több alkotá­-
son keresztül foglalkozott a témával, Lakatos Erika és Omara művei mellett a nyitott kurátori
koncepciónak köszönhetően szerepelt Kaszás Tamás fametszete is a 2008–2009-es rasszista
gyilkosságsorozatról.

Emlékművek
A rendszerváltás óta hazánkat meg-megújuló hullámokban érte el a szobor- és emlékműállí­-
tás láza. Az egyes évfordulók kapcsán megnyíló állami pénzforrások számtalan települést sar­
kalltak szobrászati megbízásokra, a legtöbb esetben azonban kétes sikerrel: a nagyszámú al­-
kotás jelentős része kvalitás hiányában műalkotásként értelmezhetetlen. E művek létrejöttét
jellemzően nem előzi meg társadalmi vita, szakmai kontroll pedig ritkán érvényesül, ezek hiá­
nyában elsősorban a megrendelők ízlése, történelmi ismeretei és vizuális kultúrája határozza
 82
ta n u l m án yo k

meg az eredményt. Nem volt ez másképp a 2014-es holokauszt-emlékév esetében sem. A szá-
mos, ekkor készült mű közül itt csak az elhelyezkedésük, méretük, ritkábban kvalitásuk miatt je-
lentősebbnek ítélt, budapesti emlékművekre térek ki. A sok további budapesti és vidéki példa
– kevés kivételtől eltekintve – művészettörténeti szempontból értékelhetetlen.

A Szabadság téri objektum

A 2014-es év legnagyobb sajtófigyelmet kapott „műalkotása” Párkányi Raab Péter Szabadság
téri emlékműve volt. Érdemes röviden áttekinteni létrejöttének történetét, a megrendelői és
alkotói szándék ugyanis nem egyeztethető össze a mű végleges feliratával. A 2013. decem-
ber 31-én kelt kormányhatározat szerint: „A Kormány társadalompolitikai szempontból fontos
célnak tartja, hogy Magyarország német megszállásának 70. évfordulójára, 2014. március 19.
napjára megvalósuljon a megszállásnak emléket állító emlékmű [kiemelések itt és a következők­-
ben tőlem – V. D.]”.11 Ennek megfelelően a műleírásban az emlékmű címe: „Magyarország
német megszállása 1944. március 19.”, az építészeti keretbe két figurát szánt az alkotó: a német
birodalmi sast, valamint a Magyarországot megtestesítő Gábriel arkangyalt, akinek kezéből
éppen kihullik az országalma.12 A miniszterelnökség 2014. január 17-én kelt kiegészítése sze­-
rint az építészeti keret architrávjára a „Magyarország német megszállása / 1944. március 19.”,
míg az egyik oszlopra a „Minden áldozat emlékére” felirat került volna.13 A tervet ért támadá­-
sok hatására a 2014. február 19-i kormányhatározat már így fogalmaz: „A Kormány társada-
lompolitikai szempontból fontos célnak tartja, hogy Magyarország német megszállásának
70. évfordulója alkalmából megvalósuljon a megszállás áldozatainak emléket állító emlékmű.”14
Az architrávra végül „A német megszállás áldozatainak emlékműve” felirat került, a sasra 1944
jelzésű lábbilincs.
Az emlékmű szobrászati-építészeti minőségére nem érdemes sok szót vesztegetni: az
avítt szimbolikával – tört oszlopok – és építészeti idézetekkel operáló keretben elhelyezett gic�-
cses figura, valamint felette a dilettáns megformálású sasmadár ugyanis teljes mértékben nél-
külözi a művészi kvalitást. Ami ennél érdekesebb, az az emlékmű üzenete. A kritikák hatására
a cím kissé módosult: a szépészeti jellegű beavatkozást követően – legalábbis nevében – az
immár nem a megszállásnak, hanem a megszállás áldozatainak állít emléket. Ugyan a magyar
művészettörténetben felettébb szokatlan gesztust jelentő miniszterelnöki műértelmezés ennek
megfelelően az áldozatokat látja megtestesülni az angyalban – értetlenkedve egyúttal utób-
binak Magyarországgal való azonosítása fölött15 –, az idézett kormányhatározat és alkotói mű-
le­írás ismeretében nem szükséges hosszadalmas ikonológiai értelmezésbe bonyolódni az an-
gyal kezében lévő országalma jelentéséről. Az emlékmű, a címváltoztatás ellenére, az eredeti
koncepciónak megfelelően a sok százezer embert deportáló és meggyilkolásukban bűnrészes
11
A Kormány 2056/2013. (XII. 31.) Korm. határozata a Magyarország német megszállásának emléket állító, Budapest V. kerü-
letben felállításra kerülő emlékmű megvalósításával összefüggő egyes kérdésekről, 1. pont.
12
Előterjesztés Belváros-Lipótváros Képviselő-testülete számára, T–28/2014, 3. sz. melléklet; www.drive.google.com/file/
d/0B4gcb6t1VP3eRHU2U0dRWFgzQTQ/edit (letöltve 2015. április 27.).
13
Előterjesztés Belváros-Lipótváros Képviselő-testülete számára, T–28/2014, 4. sz. melléklet; www.drive.google.com/file/
d/0B4gcb6t1VP3eRHU2U0dRWFgzQTQ/edit (letöltve 2015. április 27.).
14
A Kormány 1077/2014. (II. 19.) Korm. határozata a Magyarország német megszállása áldozatainak emléket állító, Buda-
pest V. kerületben felállításra kerülő emlékmű megvalósításával összefüggő egyes kérdésekről, 1. pont.
15
Orbán Viktor: [Levél Dávid Katalinnak]. 2014. 04. 29. 2. Lásd www.origo.hu/attached/20140430davidk.pdf (letöltve 2015.
április 27.).
 83
ta n u l m án yo k

magyar államot tekinti áldozatnak. Ez a történettudomány mai állásával ellentétes – kevésbé

tapintatos megfogalmazásban: történelemhamisító – narratíva szélesebb kontextusban ér-
telmezendő. Párkányi Raab műve nem egyszerűen a belváros középponti részén helyezkedik
el, hanem a Szabadság téren, szemben a szovjet hősi emlékművel. A helyszínválasztás egybe-
cseng a Terror Háza kettős megszállás termének üzenetével. A kormányzat által elfogadott, az
alkotmányt 2011-ben leváltó „Alaptörvény” preambulumával („Nemzeti hitvallás”) összhang­-
ban mentesíti az államot bűnei alól, mintegy történelmen kívülre száműzve az 1944. március
19. utáni időszakot.16 A Szabadság téri objektum ennek az önfelmentő történelemszemlélet­-
nek kőből és bronzból emelt emlékműve.

Gettófal és Élet menete

Két Budapesten, köztéren emelt emlékmű a fent tárgyalttal szemben építészeti, illetve szobrá­-
szi kvalitását tekintve kitűnő alkotás, azonban részint elhelyezésük, részint egyes jellemzőik
miatt egyik projekt sem tekinthető problémamentesnek.
A Sugár Péter által tervezett mű a budapesti gettónak állít emléket: annak egykori hatá-
ra közelében, a Dohány utcában kapott helyet, zártsoros beépítésű területen, egy foghíjtelek
szélén. Az elegáns, látszóbeton építmény bal oldali tömbje kissé benyúlik a telekre, míg jobb
felől a szomszédos ház homlokzatához illeszkedik. A bal oldali homlokfalat ornamentika díszíti,
az egész építményt jobb felé keskenyedő beton előtető fedi le. A feliratok kisebb része a get-
tó térképével együtt a betonfelületen kapott helyet, legtöbbjük azonban nagyméretű táblákon,
valamint a jobb oldali kocsibejáró kapun található; utóbbiak anyaga a betonnal harmonizáló
rozsdavörös corten acél.
Az építmény elegáns, anyaghasználata kitűnő, a helyszínválasztás történelmileg indo-
kolt.17 Meggondolásra okot a feliratok adnak: ezek alapján ugyanis nem egyértelmű sem az
emlékmű funkciója, sem megcélzott közönsége. Címként egy héber felirat szerepel, amely for­
dítás és magyarázat nélkül érthetetlen mind a magyar, mind a külföldi látogatók számára. El-
olvasni azt csak héberül tudók, értelmezni a zsidó vallást ismerők képesek.18 A táblák magyar,
angol és héber nyelven idézik meg röviden a gettó történetét, a szöveg kétharmada azonban
nem történelmi, hanem vallási üzenetet hordoz. (Dávid 23. zsoltárának elmondására szólítja
fel a látogatót, arra, hogy vegyen részt egy közösségi imán, valamint hogy gyújtson gyertyát
következő pénteken „a Szombat tiszteletére”.) Ezekből a részletekből kitűnik, hogy vallásos
zsidó közösség által és elsősorban ugyanezen közösség számára emelt emlékművel állunk
szemben. Ennek oka a megrendelőben rejlik, Erzsébetváros mellett ugyanis egy 2004-ben ala-
kult zsidó szervezet, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) kezdeményezte az
emlékmű felállítását, amely az EMIH által fenntartott iskola szomszédságában kapott helyet.
További feliratok arra utalnak, hogy az emlékmű a gettó történetét nem elsősorban
a magyar történelem részeként mutatja be, hanem mint a megrendelő zsidó szervezet előtör-
ténetét. Önmagában is megkérdőjelezhető, szükséges-e a gettó térképén a korabeli helyszínek
mellett mai intézményeket feltüntetni: ha el is fogadjuk, hogy erre a zsidó közösségi élet kon­
tinuitásának bemutatása miatt van szükség, akkor sem feltétlenül szerencsés például egy új
16
Nemzeti hitvallás. In: Magyarország Alaptörvénye (2011. április 25.).
17
Mindazonáltal egy gettóemlékmű elhelyezésére alkalmasabb hely lett volna példának okáért a Klauzál tér, mint a szűk
Dohány utca.
18
Az idézet forrása Ézs 56,5, innen kölcsönzi nevét a jeruzsálemi Yad Vashem is. (Az információ Kelemen Ágnes Katalintól
származik, segítségét ezúton is köszönöm.)
 84
ta n u l m án yo k

kóser élelmiszerüzlet helyét és nevét az emlékmű betonjába vésni. Nem túl elegáns megoldás
az sem, hogy a megrendelő feltünteti a térképen saját központját, valamint az általa fenntar­-
tott iskolát is – mellőzi azonban a nála nagyobb és hosszabb múltra visszatekintő zsidó szerve­-
zet (Mazsihisz) szintén e környéken működő székházának megjelölését.
Az együttes részét képező, de a faltól anyagában elkülönülő felületen, a corten acél
kocsibejárón két további szövegsor – „a halál és az élet krónikája” – szerepel. Az első a nume­-
rus clausustól a gettó felszabadulásáig tart, a második a 18. századtól 2012-ig; utóbbi a meg­
rendelőhöz köthető eseményekkel zárul, amelyeket egy, az EMIH tevékenységét bemutató
bekezdés követ.19 Az építészeti terv és az anyaghasználat eleganciája miatt különösen sajná­-
latos, hogy a megemlékezésre irányuló nemes szándék nem párosult a megrendelő részéről
kellő visszafogottsággal: az önlegitimáló narratíva hangsúlyos jelenléte magát az emlékmű lé-
nyegét képező emlékező-emlékeztető funkciót kérdőjelezi meg.
Kelemen Zénó Élet menete című szobra az azonos nevű alapítvány megrendelésére ké-
szült. A kompozíció súlyosabb, robusztusabb alsó tömbje, valamint az abból induló, azt kör­be-
ölelő kecses, csavart szalagforma az alkotó leírása szerint annak a kettős elvárásnak felel­tethe-
tő meg, hogy a mű a holokauszt mellett a zsidó közösség továbbéléséről, jelenéről is szóljon.20
A nonfiguratív műalkotás értelmezéséhez az alsó elem tölcsérszerű részébe írt véletlenszerű
számsor és a szobor felé vezető, kisméretű, feliratos táblák – rajtuk koncentrációs táborok ne­
vei – jelenthetnek támpontot. Az esztétikailag ízléses, elegánsan ívelt, vakító fehérségű emlék-
mű kitűnő színvonalú alkotás. Felvethető azonban, vajon a szerzői műértelmezés hiányában
mennyiben lenne köthető a mű a holokauszthoz, mennyire lennénk képesek megkülönböz­
tet­ni üzenetét a szobrász más munkáitól, mint például az ELTE-re tervezett, szintén nagyvona­-
lúan megfor­mált ülőpadtól?21 A szobor felületére írt, Kelemen szerint az auschwitzi tetoválá­
sokra utaló számok jelentése könnyebben megfogható, nem biztos azonban, hogy az áldoza­-
tokra való utalás legszerencsésebb formáját az elkövetők nyelvének, szimbólumrend­szerének
átvétele jelenti.22 Az emlékművel kapcsolatos legnagyobb problémát mégis az elhe­lyezés
adja: az eredetileg más helyszínre tervezett, technikai problémák miatt ott fel nem állítható
emlékmű a Belváros, a megrendelő és a szobrász közötti szerencsétlen kompromisszum követ-
keztében teljesen alkalmatlan helyen került felállításra.23 Az Erzsébet híd pesti hídfője mellett,
egy többsávos út és a híd alatti parkoló közötti szűk zöld sávon elhelyezve az emlékmű egy­
szerre láthatatlan, megközelíthetetlen és élvezhetetlen: funkcióját nem tudja betölteni, sem
mint köztéri szobor, sem mint az emlékezés helye.

19
Úgy tűnik, érdemes lenne az emlékműveket – már csak feltételezett időtállóságukra való tekintettel is – nagyobb oda-
figyeléssel kivitelezni. Vitákat váltott ki a megszállási emlékmű rövid héber felirata – ezt nem áll módomban megítélni –,
azonban a gettófal esetében is érdemes lett volna lektoráltatni a feliratokat, így elkerülhető lett volna egyebek mellett a
„Numerus Clausus”, „Holokauszt”, „kilóméter” stb. szavak helytelen írásmódú feltüntetése.
20
Rogán tette le az Élet Menete szobrának alapkövét. hvg.hu, 2012. 05. 11. www.hvg.hu/itthon/20120511_rogan_elet_me-
nete_szobor (letöltve 2015. április 27.).
21
Vö. www.kelemenzeno.hu/zeno/projects.html (letöltve 2015. április 27.).
22
Lásd a 20. jegyzetet.
23
Ennek hátteréről: Jankó Judit: Aki akar egy szobrot, majd kinyomtatja 3D-ben. Interjú Kelemen Zénóval. Artportal, 2014.
09. 04. www.artportal.hu/magazin/kortars/aki-akar-egy-szobrot-majd-kinyomtatja-3d-ben-interju-kelemen-zenoval (le-
töltve 2015. április 27.).
 85
ta n u l m án yo k

Az ELTE holokauszt- és második világháborús emlékműve

Az eddig tárgyalt emlékművekhez képest üdítő el-
lenpéldát jelent az ELTE Trefort-kerti kampuszán
megvalósult alkotás. A pályázaton nyertes munka
– Névsor a fugákban – egy helyspecifikus, egyszerre
monumentális és a környezetébe i­lleszkedő, szinte
láthatatlan mű. A Múzeum körúti főépület kertre
néző homlokzatától a kampusz Puskin utcai olda­
láig több épületen keresztül fut végig megközelí-
tőleg szemmagasságban a téglák közötti fugák he-
lyén a nevekkel ellátott bronzcsík. Körülbelül a táv
felénél, a Gólyavár mellett olvasható rajta a mű ma-
gyarázata: „Az egyetem mindazon polgárai emlé­
kére, akik a zsidótörvények, a vészkorszak, a máso-
dik világháború áldozatául estek. ELTE, 2014.”
Érdemes megvizsgálni az emlékmű helyét 6. kép. ELTE holokauszt és II. világháborús emlékmű.
Fotó: Polgárdi Ákos
és ezzel összefüggésben az áldozatok megjelölt kö-
rét. Felmerül a kérdés: vajon a bronzsáv miért nem fut ki a Múzeum körúti homlokzatra?24
Ha folytatódna, a körúton sétálók számára is láthatóvá válna, nehézséget okozna azonban,
hogy ezzel egyes nevek akaratlanul is kiemelt helyre kerülnének, illetve megnőne a vanda­-
lizmus veszélye. Fontosabb azonban ennél két dolog. Egyrészt a nevek a téglafal szövetébe
az egyetem történetének részeként épülnek be, az emlékmű közönségét pedig az egyetem
pol­gárai jelentik, így indokolatlan lenne az intimebb térből köztérre kilépni. Másrészt oka le-
het a döntésnek a kompozíció szimbolikus volta: nem egyszerűen végigfut az épületek falán
a bronzsáv, hanem egyúttal ketté is vágja az egyetem területét, érzékletesen jelenítve meg az
elszen­vedett veszteséget. Felmerülhet az is, miért szerepelnek holokauszt- és háborús áldoza­
tok – utóbbiak egyébként kis számban – egyazon emlékművön. Egyrészt itt egy egyetem kö­
zös­sé­ge emlékezik az egykor falai közé jártakra, másrészt a megelőző kutatás miatt kizárha­-
tó, hogy háborús bűnösök kerüljenek a sávra, harmadrészt az áldozatok neve mellett egyér­
telműen szerepel haláluk körülménye is (deportált, kényszermunkás, civil áldozat stb.). Egy
köztéri emlékmű esetében nem lenne feltétlenül szerencsés a világháborúra és a holokauszt­-
ra egyszerre történő emlékezés – az áldozatfogalom homogenizálása a felelősség relati­vi­
zálásához vezet­het, mint a Megszállási emlékmű esetében –, a Trefort-kerti emlékmű azon­-
ban elkerüli ezt a veszélyt az áldozatok pontos megnevezésével és egy kisebb közösség tör-
ténetébe való integrálásával. A feliratok tipográfiája szép, jól olvasható, a nevek között üresen
hagyott felületek a jövőbeli kutatások alapján új nevekkel lesznek kiegészíthetők. Az emlék­-
mű mind formai szempontból, mind elhelyezését, szimbólumrendszerét és üzenetét tekintve
példaértékű alkotás.25

24
A Puskin utca felé kifordul egy rövid – jelenleg üres – szakasz, ennek oka valószínűleg technikai jellegű: azt segíti elő,
hogy a belülre néző sáv vége védve maradjon.
25
2014-ből igazán jól sikerült magyarországi emlékművet az egyetemin kívül nehéz említeni. Készültek azonban ekkor is új
botlatókövek: Gunter Demnig projektje 2007 óta van jelen Magyarországon. (A német szobrász holokausztáldozatokat
nevesítő, kisméretű „emlékműveket” helyez el azok egykori lakóhelye előtt, a járdába illesztve.) Párizsban is megvalósult
egy kitűnő, egyik szerzője okán magyar vonatkozású munka: az En attendant le Mo(nu)ment / Waiting for the Mo(nu)ment
2014–2045, amelyet a Société Réaliste (Gróf Ferenc, Jean-Baptiste Naudy) hozott létre.
 86
ta n u l m án yo k

Projektek:
A Holokauszt Emlékközpont hirdetése,
Eleven Emlékmű, Csillagos házak
Több olyan projekt is megvalósult 2014-ben, amely összefüggésbe hozható emlékművekkel,
azok funkciójával, illetve a holokauszt köztéri emlékezetével. A Holokauszt Emlékközpontnak
a Young & Rubicam reklámügynökség által készített hirdetése – habár csak két hétig volt látha­-
tó – üzenet, kivitelezés és elhelyezés tekintetében sokban felülmúlta az emlékév során meg­-
va­lósult legtöbb emlékművet. Az Emlékközponthoz közeli körúti villamosmegálló Citylight
reklámdobozát töltötték meg saját cipőikkel az ügynökség munkatársai: a halom tetején szö­
gesdrót, a doboz alján „Soha többet nem engedjük” felirat volt látható. A közérthető – ismert-
sége miatt talán közhelyes – szimbólumnak erőt
az idősíkok ütköztetése, ezáltal a történe­lem jelen-
valóvá tétele biztosított. A város forgalmas pont-
ján elhelyezett hirdetés egy könnyen dekódolható,
a formai és tartalmi elemek ellentéte miatt mégis
szokatlan installáció volt, amely jó színvonalú kor-
társ alkotásként jellemezhető.
Nem hagyományos mű, inkább részvételi
alapú, a holokauszt-emlékezetet érintő pro­jekt az
Eleven Emlékmű és a Csillagos házak. Előbbi az épü-
lő Szabadság téri emlékmű elleni til­takozásként jött
létre, alapítói között számos művészt is találunk.
A 2014. március 23-án meg­valósult flashmob kere­
tében – és azóta is – az emlékmű mellett számos
személyes tár­gyat, üzenetet és emlékkö­vet helyez-
tek el a résztvevők, azóta több program és beszél-
getés is megvalósult a helyszínen. Az elhelyezett
sokszínű tárgy­együttes éles ellentétben áll a hivata-
los em­lé­kezet­politika monolit üzenetével, a vizuá­
lis kontraszt egy­ben jól jelzi a felállítást megelőző
társadalmi vita, va­lamint ennek következtében az
emlékmű legitimációjának hiányát. A társadalmi
aktivitást serkentő projekt kommunikációra való
nyitottságát jellemzi az Eleven Emlékmű emblémá-
ja: két, egymással szembefordított fehér szék.
7. kép. Young & Rubicam: A Holokauszt Emlékközpont A Csillagos házak szintén a hivatalos emlé-
hirdetése. Fotó: Young & Rubicam kezetpolitika ellenében, és attól gyökeresen elté-
rő, részvételi formában jött létre. A kezdeményező
az OSA Archívum volt, amely a száz­éves házakat ünneplő Budapest100 kapcsán már szerzett
gyakorla­tot a városban több helyszínen, önkéntesek bevoná­sával megvalósuló projekt szerve­
zésében. A gettó létrehozását meg­előzően a zsidónak minősített bu­dapestieket kényszerlak-
helyre – csillagos házakba – költöz­tették. Az OSA ezek történetét tárta fel és mutatta be egy
jól használható honlapon, valamint szervezett a házakban lakókkal, önkéntesekkel és túlélők-
kel programokat 2014. június 21-ére, megjelölve szerte a városban az érintett épületeket. Lét-
rehoztak még egy egyszerűen elké­szíthető emléktábla-típustervet is. (Felirata: „Ez az épület
 87
ta n u l m án yo k

1944. jú­nius 21-től a gettó felállításáig zsidónak nyilvání­-

tott budapestiek kényszerlakhelye, csillagos ház volt. Állít­
tatott 2014-ben, a holokauszt 70. évfordulóján.”)26
A Holokauszt Emlékközpont hirdetésében, az Eleven
Emlékműben és a Csillagos házak­ban közös, hogy újszerű
eszközökkel, nem hatalmi szóval, hanem elsősorban rész­
vételi ala­pon, párbeszédet folytatva, a város szövetében,
illetve annak lakóit mozgósítva tettek kísérle­tet a magyar
holokauszt emlékezetének ébren tartására.

A magyar holokauszt hetvenedik évfordulóján megvalósult

művészeti kiállítások, emlékmű­vek és projektek, valamint
az adattárban feltüntetett konferenciák és folyóiratszámok 8. kép. Kicsiny Balázs: Az Eleven Emlékmű
emblémája
puszta mennyisége tekintélyt parancsol. A kiállítások közül
hosszú távú hatása minden bizonnyal csak kevésnek, a ka-
talógussal kísértek­nek lesz, de feltételezhető, hogy jó néhány, adott eset­ben a szakma számára is
újdonságot jelentő tárlat anyaga ösztönzőleg fog hatni a jövőbeli kutatásokra. Az évfordulónak
és a különböző kiállítási koncepcióknak köszönhetően sok új mű is létrejött, számottevő hánya-
duk jó kvalitású, kritikai indíttatású, gondolatébresztő munka. Kevésbé szerencsés a helyzet az
emlékművek esetében: a hamis történelemszemléletre épülő Szabadság téri mellett több, itt
elemzett alkotás is problémákat vet fel koncepció, illetve el­helye­zés tekintetében, egyedül az
ELTE emlékműve tekinthető példaértékű kortárs alkotásnak. Az adattárba föl nem vett, kisebb
vidéki és budapesti emlékművek esetében még rosszabb a helyzet. A tematikus folyó­iratszámok
és konferenciák mindazonáltal élénkítet­ték a téma ku­tatását. Az emlékév művészetet és művé-
szettörténetet érintő örvendetes mennyiségi és ki­sebbrészt minőségi eredményei mindazonál-
tal nem pótolják a témával való, kerek évfordulók közti fog­lalkozást.

Adattár

Az Adattár tartalmazza a magyar holokauszt hetvenedik évfordulójával összefüggésben meg-

valósult művészeti vagy művészeti vonatkozásokkal is rendelkező kiállításokat, emlékműveket,
projekteket, konferenciákat és folyóiratszámokat, azok lényeges adataival együtt.
Kiállításoknál személy csak szakmai megnyitó esetén került feltüntetésre, a konferen­
ciák programjából kizárólag a művészettörténeti előadások szerepelnek, míg a folyóiratoknál
a legalább részben tematikus lapszámok vonatkozó írásai. A jegyzékben csak a nagyobb, bu­-
dapesti emlékművek kaptak helyet, valamint egy jelentősnek ítélt párizsi alkotás. Szerepelnek
magyar művészek külföldi kiállításai, projektjei csakúgy, mint külföldi művészek holokauszt­-
tal kapcsolatos hazai bemutatói. A tételek többsége 2014-es, azonban feltüntetésre kerültek
a 2015 első negyedévében megvalósult tárlatok, konferenciák és publikációk is. Eltérő jelzés
hiányában az események helyszíne Budapest. Az internetes hivatkozások utolsó letöltésének
időpontja minden esetben 2015. április 27.

Lásd www.csillagoshazak.hu/junius21/emlektabla (letöltve 2015. április 27.).

26

ta n u l m án yo k
Kiállítások
70 év unokái
Madách Imre tér (1075 Budapest), 2015. 01.
27.–04. 16., szervező: Egységes Magyarországi
Izraelita Hitközség, megnyitotta: Ungvári Tamás
kiállítók: Demecs Zsolt, Vámos Róbert
www.zsido.com/70-ev-unokai-fotokiallitas
Ahol a fény is sötét volt
(Kádár György láger-sorozata)
Galéria Lénia, 2014. 03. 02.–04. 08.,
kurátor: Kádár Katalin, megnyitotta: Vámos Tibor;
Holokauszt Emlékközpont, 2014. 04. 16.–07. 31.,
megnyitotta: Feledy Balázs
www.galerialenia.hu
www.hdke.hu/kiallitas/idoszaki-kiallitas/ahol-
feny-sotet-volt
katalógus: Ahol a fény is sötét volt.
Kádár György láger-rajzai / Where even the Light
was Dark. György Kádár’s Lager Drawings. Szerk.
Kádár Katalin. Budapest, Galéria Lénia Művészeti
Alapítvány, 2014.
Aliza Auerbach: Túlélők / Survivors
Magyar Nemzeti Múzeum, 2014. 06. 21.–10. 21.,
kurátor: Fisli Éva
www.hnm.hu/hu/kiall/ForeignExhibition.
php?ID=142363
Alpern Bernadett: Másra használt kövek
Néprajzi Múzeum, 2015. 01. 30.–03. 15.,
megnyitotta: Ronen Dorfen
www.neprajz.hu/kiallitasok.
php?menu=3&kiallitas_id=171
Alpern Bernadett: Used Stones
Magyar Fotográfiai Múzeum, 2014. 02. 06.–04. 12., www.roma.balassiintezet.hu/it/homeit/7-
megnyitotta: Merker Dávid
www.fotomuzeum.hu/kiallitasok/alpern_
bernadett_used_stones_2014_02_06_04_12
A mi holokausztunk
FKSE Stúdió Galéria, 2014. 10. 08.–11. 14.,
kurátor: Flohr Zsuzsi, kurátor asszisztens: Gottfried Ceija Stojka: „Megszégyenítve.”
Juli, megnyitotta: Szász Anna Lujza
kiállítók: Alpern Bernadett, Ádám Anna,
Borsos Lőrinc, Erdei Krisztina, Halász Dani,
88
Horváth Csaba Árpád, Klima Gábor, Rudas Klári,
Sipos Eszter, Szemző Zsófi, Tulisz Hajnalka
www.studio.c3.hu/arch/a-mi-holokausztunk
Bátki György: Túlszárnyalás.
Munkaszolgálatos rajzok, Ukrajna, 1942–43
2B Galéria, 2014. 07. 08 – 08. 01, kurátor: Bátki
János, megnyitotta: Klimó Károly
www.2b-org.hu/tulszarnyalas/archiv170.html
Biró József
Magyar Zsidó Múzeum, 2014. 04. 29.–09. 28.,
kurátor: Gábor Anna, megnyitotta: Szücs György
www.zsidomuzeum.hu/index.
php?page=flashgallery&fgid=60
katalógus: Biró József (1907–1945). Szerk. Gábor
Anna. Budapest, Magyar Zsidó Múzeum, 2014.
Budapesttől Tel-Avivig.
Irsai István modernista designer élete
és mun­kássága
Izraeli Kulturális Intézet, 2014. 04. 22.–06. 30.,
kurátor: Katona Anikó,
megnyitotta: Orosz Márton
www.izraelikultura.hu/programok/2014/08/31/
budapesttol_tel-avivig_-_irsai_istvan_modernis-
ta_designer
”Camminando nella valle dell’ombra…” Mostra
d’arte contemporanea in memoria della Shoah
[„Az árnyék völgyében járva…” Kortárs
képzőművészeti kiállítás a holokauszt emlékére]
Római Magyar Akadémia, 2014. 01. 24.–03. 09.,
kurátor: Németh Pál, Francesca Pietracci
kiállítók: Papp Sebők István, Simon Szabolcs,
valamint Georges de Canino, Eva Fischer,
Adriano Mordenti, Justin Peyser
slideshow/434-nella-valle-dell-ombra-della-morte
katalógus: ”Camminando nella valle dell’ombra…”
Mostra d’arte contemporanea in memoria della
Shoah. Szerk. Németh Pál. Róma, Istituto
Balassi–Accademia d’Ungheria in Roma, 2014.
Kiállítás az „auschwitzi cigánytábor”
elpusztításának 70. évfordulójára
Gallery8, 2014. 08. 02.–10. 06.,

ta n u l m án yo k
kurátor, megnyitotta: Moritz Pankok
www.gallery8.org/hu/news/2/47/ceija-stojka-
megszegyenitve-kiallitas-az-auschwitzi-
ciganytabor-elpusztitasanak-70-evfordulojara
Chilf Mária: Átmeneti tárgyak
Viltin Galéria, 2014. 12. 10.–2015. 02. 06.,
megnyitotta: Dragomán György
www.viltin.hu/archivum/chilfmariaonallokiallitas
[csend] – Egy Holokauszt-kiállítás
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum,
2014. 07. 11.–09. 28., kurátor: Timár Katalin,
megnyitotta: K. Horváth Zsolt
kiállítók: Albert Ádám, Azorro, Beöthy Balázs,
Bodó Sándor, Stefan Constantinescu,
El-Hassan Róza, Esterházy Marcell, Gerber Pál,
Horváth Tibor, Kaszás Tamás, Kis Varsó,
Eva Koťátková, Lakatos Erika, Zbigniew Libera,
Mécs Miklós, Omara, Uriel Orlow, Ekaterina
Shapiro-Obermair, Süveges Rita, Szirmai Norbert–
Révész János, Raša Todosijević, Camilo Yáñez;
a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kar Doktori
Iskolája Művészeti kutatás kurzusának hallgatói
(Beöthy Balázs, Bicskey László, Bogár Zsófia,
Farkas Imre, Gábor-Nagy Nóra, Gáspár György,
Győrffy László, Lucza Zsigmond, Péter Alpár, Si-
mon Péter, Szabó Klarisz, Szántó István, Sztrakay
Orsolya, Theodoros Tosounidis, Zrínyi Orsolya)
www.ludwigmuseum.hu/site.php?inc=kiallitas&
kiallitasId=909&menuId=43
katalógus: [csend / silence] Egy Holokauszt-kiállítás
/A Holocaust Exhibition. Szerk. Timár Katalin.
Budapest, Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti
Múzeum, 2014 [2015].
Dr. Holló Imre rézkarcai és grafikái
Élet Menete Klub, 2014. 01. 28.–02. 14.,
megnyitotta: Balázsovits Lajos
www.eletmenete.hu/content/dr-holló-imre-grafi­
káiból-nyílt-kamara-kiállítás-az-élet-menete-
klubban
Eingejännert. Paul és Gisèle Celan (Családok XV.)
2B Galéria, 2015. 01. 28–2015. 02. 20.,
kurátor: Márkus Virág, megnyitotta:
Bartók Imre szövegével Márkus Virág
www.2b-org.hu/celan/archiv179.html
89
„Ellopott idő.”
Ámos Imre (1907–1944) grafikai emlékkiállítása
Kecskeméti Kulturális és Konferencia Központ,
2014. 03. 14.–04. 02.,
rendezte: ifj. Gyergyádesz László,
megnyitotta: Kolozsváry Marianna
www.efmk.hu/node/11876
Emlékezés projekt (The Memory Project)
Magyar Zsidó Levéltár, 2014. 01. 20., kiállítók,
megnyitották: Roz Jacobs, Laurie Weisman
www.milev.hu/emleacutekezeacutes-projekt.html
Élünk! / Estamos Vivos! / We are Alive!
Budapesti Cervantes Intézet, 2014. 12. 04.–2015.
02. 02., kurátor: Klein Judit
kiállítók: Szilárd Klára, Klein Judit, Linda de Sousa
www.budapest.cervantes.es/FichasCultura/
Ficha97927_60_23.htm
Fábri Zoltán: „Ez is ember műve”
Magyarság Háza, 2014. 11. 21.–12. 07., kurátor:
El-Chami Mária, megnyitotta: Vajda László
www.fabrizoltan.org/?page_id=2
katalógus: Ez is ember műve. Fábri Zoltán
festményei / This too is the work of man. Zoltán
Fábri [sic!] paintings. Szerk. Fábri Péter.
Budapest, Kiskép Galéria, 2014.
Fejér Martin: Murs de ghetto de Budapest
[Gettófalak]
Párizsi Magyar Intézet, 2014. 04. 10.–05. 24.,
kurátor: Fejér Martin,
megnyitotta: Jean-Pierre Frommer
www.balassiintezet.hu/hu/esemeny/2014/05/17/
12782-martin-fejer-gettofalak
Fekete Nagy család (Családok XIII.)
2B Galéria, 2014. 02. 07.–03. 04.,
kurátor: Böröcz László, megnyitotta: Beke László
www.2b-org.hu/feketenagycsalad/archiv158.html
Ferkovics József: Lágerek népe.
Holokauszt a festő szemével
Pécs, Rácz Aladár Közösségi Ház, 2014. 09. 12.,
megnyitotta: Kardos Ferenc [Ferkovics műveit
2014-ben számos kisebb kiállítóhelyen bemutat­ták:
Budapest, Bük, Miskolc, Szombathely, Torony.]

ta n u l m án yo k
Frankl Aliona: Magyarországi botlatókövek
Fészek Galéria, 2014. 06. 24.–09. 26.,
kurátor: Molnár Éva
www.feszek-muveszklub.hu/f40625.html
Gondold.át. „Arbeit Macht Frei”
Symbol Art Galéria, 2014. 05. 28.–07. 18.
(valamint ezt követően több vidéki helyszínen),
pályázat kiírója: Barna Sándor,
kurátor: Faludy Judit, Fitz Péter,
megnyitotta: Sinkó István
kiállítók: Bartók Alexandra, Bács Emese, Bojcsuk
Iván, Csorba Simon, Damó István, Dudás Boglárka,
Erdős János, Fuchs Tamás, Gasztonyi Kálmán,
Gábor Áron, Gáspár Miklós, Holló István, Húber
Vilmos, Jász Ada, Kelemen Dénes Lehel,
Kis-Prumik Zoltán, Kovács Johanna, Kovács
Péter Balázs, Kováts Albert, Kubinyi Katalin Sára,
Matzon Ákos, Mátyás Csaba, Mózes Katalin,
Nánay Szilamér Petúnia Etruszk, Radó László,
Sas Lothár, Vágó Magda, Vincze Dániel,
Zana Diána, Zoltai Bea, Zsitváné Balázs Melinda
www.symbolrendezvenyhaz.hu/gondold-
kiallitas-symbolban
katalógus: Gondold.át. „Arbeit Mach Frei”.
Bev. Barna Sándor, Faludy Judit.
Budapest, Symbol Art Galéria, 2014.
Holokauszt reflexiók – Bócsi Kriszián fotóival
Miskolci Galéria, 2014. 11. 05.–2015. 02. 10.,
kurátor: Madarász Györgyi,
megnyitotta: Jenei László
www.miskolcigaleria.hu/index.php?pid=10498
Hol van a te testvéred? Ámos Imre és a 20. század
Varsó, Zsidó Történeti Intézet, 2014. 06. 23.–08. 30.
(korábban: 2012: Szentendre;
2013: Dunaszerdahely, Pécs, Berlin, Budapest),
kurátor, megnyitotta: Galambos Ádám
kiállítók: Aknay János, Ámos Imre, Benczúr Emese,
Böröcz András, Deim Pál, Ézsiás István,
Fehér László, Haász István, Haraszty István,
Kalmár János, Konok Tamás, Kovács-Gombos
Gábor, Matzon Ákos, Nádler István, Pauer Gyula,
Szüts Miklós, Tölg-Molnár Zoltán, Vojnich Erzsébet;
irodalom: Ferdinandy György, Juhász Ferenc,
Kertész Imre, Krasznahorkai László, Lator László,
Podmaniczky Szilárd, Takács Zsuzsa, Závada Pál;
90
zene: Dés László, Fassang László, Vukán György,
Szent Efrém Férfikar; film: Gothár Péter
www.jelenkor.net/visszhang/285/hol-van-a-te-
testvered
katalógus: Ámos Imre és a 20. század. Kortárs
összművészeti kiállítás. Szerk. Galambos Ádám.
Budapest, Corvina–Luther, 2013.
Imák Auschwitz után
Rumbach utcai zsinagóga, 2014. 09. 01.–09. 30.
(később: Győr, Sopron, Pécs, Kecskemét),
kurátor, megnyitotta: Galambos Ádám
kiállítók: Benczúr Emese, Haász István, Haraszty
István, Klimó Károly, Konok Tamás, Krajcsovics
Éva, Lovas Ilona, Matzon Ákos, Nádler István,
Szüts Miklós, Tölg-Molnár Zoltán, Vojnich Erzsébet;
zene: Kurtág György
www.evangelikus.hu/címkék/imák-auschwitz-után
katalógus: Imák Auschwitz után.
Szerk. Galambos Ádám. Budapest, Luther, 2014.
Kecskemét és a magyar zsidó képzőművészet
a 20. század első felében
Kecskemét, Katona József Múzeum, 2014. 04.
10.–07. 27.; Erdős Renée Ház, 10. 21.–11. 20.,
kurátor, megnyitotta: ifj. Gyergyádesz László
kiállítók: Anna Margit, Ámos Imre, Basch Andor,
Basch Gyula, Bálint Rezső, Berény Róbert,
Bokros Birman Dezső, Bruck Miksa, Czigány Dezső,
Czóbel Béla, Diener Dénes Rudolf, Erős Andor,
Faragó Géza, Farkas István, Fényes Adolf,
Gráber Margit, Hermann Lipót, Iványi Grünwald
Béla, Jávor Pál, Kádár Béla, Kohner Ida,
Magyar-Mannheimer Gusztáv, Márk Lajos,
Perlott Csaba Vilmos, Pólya Tibor, Pór Bertalan,
Zádor István, Ziffer Sándor
www.magyarmuzeumok.hu/kiallitas/2114_
kulonleges_valogatas_kecskemetrol
katalógus: Kecskemét és a magyar zsidó képző­
művészet a 20. század első felében.
Szerk. ifj. Gyergyádesz László.
Kecskemét, Katona József Múzeum, 2014.
Kő kövön.
Töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából
Néprajzi Múzeum, 2014. 10. 29.–2015. 10. 18.,
kurátorok: Bata Tímea, Gebauer Hanga, Sedlmayr
Krisztina, Szarvas Zsuzsa,
 91
ta n u l m án yo k
megnyitotta: Komoróczy Géza
www.neprajz.hu/kiallitasok.
php?menu=3&kiallitas_id=160
katalógus: Kő kövön. Töredékek a magyar vidéki
zsidóság kultúrájából. Szerk. Szarvas Zsuzsa.
Budapest, Néprajzi Múzeum, 2014.
La Shoah et les arts: histoires hongroises (1945–1989)
[Holokauszt és művészet:   http://nemzedekek-es-emlekezet.balinthaz.hu/
magyar történetek (1945–1989)]
Párizsi Magyar Intézet, 2014. 04. 10.–05. 24.,
kurátor, megnyitotta: Véri Dániel
kiállítók: Anna Margit, Bálint Endre, Berczeller
Rudolf Rezső, Böröcz András, Erdély Miklós,
Kemény György, Major János, Román György,
Rozsda Endre, Szenes Zsuzsa; Fábri Zoltán,
Gazdag Gyula, Lojko Lakatos József filmjei
www.parizs.balassiintezet.hu/hu/component/
jevents/2014/05/13/12780-holokauszt-es-
muveszet-magyar-tortenetek-1945-1989
Lágernapló képekben.
Dr. Holló Imre rajzai 1944–45-ből
Holokauszt Emlékközpont, 2014. 01. 27.–04. 01.,
kurátor: Vajda László,
megnyitotta: Csorba László
www.hdke.hu/kiallitas/idoszaki-kiallitas/
lagernaplo-kepekben-hollo-imre-emlekkiallitas
Magyar Soá 1. – Európa 1944–2014
Csillaghegy-Békásmegyeri Evangélikus Egyház-
község temploma, 2014. 02. 16.–04. 13.,
megnyitotta: Varga Mátyás
kiállítók: Szüts Miklós, Vojnich Erzsébet
www.evangelikus.hu/megtanulva-–-magyar-soá
Memento Geréb Klára (1897–1944)
Szabadkai Városi Múzeum, 2014. 05. 16.,
kurátor: Ninkov K. Olga
kiállítók: Geréb Klára, Miloš Babić, Balázs G. Árpád,
Glid Nándor
www.gradskimuzej.subotica.
rs/?p=8212&lang=hu
Michal Gavish: A múlt jelene
Magyar Zsidó Múzeum, 2014. 02. 21.–04. 20.,
kurátor: Rusznák Rita
www.zsidomuzeum.hu/flashgallery-56.html
Nemzedékek és amnézia emlékezet
Bálint Ház, 2014. 12. 04.–2015. 01. 09.,
kurátor: Böröcz László, Somogyi Zsófi,
megnyitotta: Konrád György
kiállítók: Alpern Bernadett, Chilf Mária,
Kállai András, Kállai Henrik, Rácmolnár Sándor,
Roskó Gábor, Szabó Eszter Ágnes, Szász Lilla,
Wechter Ákos
Négy festőművész és a Soá
Pécs, Múzeum Galéria, 2014. 07. 04.–08. 01.,
kurátor: Nagy András, megnyitotta: György Péter
www.jpm.hu/index.php?m=1&s=1&id=354
katalógus: Négy festőművész (Király Lajos,
Roder Judit, Károly Ernő, Kellermann Emil).
Szerk. Nagy András. Janus Pannonius Múzeum–
Pécsi Zsidó Hitközség, Pécs, 2014.
Örkényi Strasser István (1911–1944)
2B Galéria, 2014. 11. 22.–12. 19.,
kurátor: Böröcz László,
megnyitotta: Pataki Gábor
www.2b-org.hu/orkenyi/archiv177.html
[Roma holokauszt emlékkiállítás]
Pécs, Rácz Aladár Közösségi Ház, 2014. 08. 02.
www.bama.hu/baranya/kozelet/
megemlekezesek-a-roma-holokauszt-
evfordulojan-565404
Róna Jutka: Túlélők
Mai Manó Ház, 2014. 02. 07.–03. 30.;
Brüsszel, Balassi Intézet, 2014. 11. 20.–12. 05.,
kurátor: Csizek Gabriella
www.maimano.hu/kiallitasok/rona-jutka-tulelok/
Schnitzler János (1908–1944)
2B Galéria, 2014. 03. 11.–04. 04.,
kurátor: Böröcz László,
megnyitotta: S. Nagy Katalin
www.2b-org.hu/schnitzler/archiv161.html
SOA fájdalma
Izraeli Kulturális Intézet, 2014. 12. 14.–2015. 01. 31.;
Budaörsi Városháza, 2015. 02. 11.–03. 13.,
kurátor: Tölgyesi Katalin,
megnyitotta: Fehér Dávid

ta n u l m án yo k
kiállítók: Bálványos Huba, Eperjesi Ágnes, Fehér
László, Gerber Pál, Hollay Lóránt, Horváth Dávid,
Kadlicskó Bea, Kicsiny Balázs, Roskó Bea, Roskó
Gábor, Rónai Éva, Szirtes András, Tölgyesi Katalin
www.izraelikultura.hu/programok/2014/12/14/
kiallitas:_a_soa_fajdalma
Tabutéma 2
tranzit.hu, 2015. 04. 09., kurátor: Simon Vera,
beszélgetés: Jan Elantkowski, Flohr Zsuzsi, Szűcs
Teri, Turai Hedvig, moderátor: Szász Anna Lujza
kiállítók: Borsos Lőrinc, Esterházy Marcell,
Tulisz Hajnalka
http://hu.tranzit.org/hu/esemeny/0/2015-04-09/
tabutema-2
Többszörös expozíció.
A roma holokauszt emlékezete – kortárs reflexiók
Gallery8, 2013. 08. 02.–10. 02.,
kurátor: Szász Anna Lujza,
kurátor asszisztens: Szalipszki Judit,
megnyitotta: Böcskei Balázs;
Tallinni Magyar Intézet, 2013. 12. 12.–2014. 01. 24.
kiállítók: Balogh Tibor, Bogdán János Amigó,
Esterházy Marcell, Izsó Andrea, Nemes Csaba,
Raatzsch Jenő André, Rudas Klára, Vojnich Erzsébet;
irodalmi reflexiók: Hevesi Judit,
Jónás Tamás, Kemény Lili
www.gallery8.org/hu/news/2/20/tobbszoros-
expozicio-a-roma-holokauszt-emlekezete-
kortars-reflexiok
www.tallinn.balassiintezet.hu/hu/a-roma-
holokauszt-emlekezete
Trauma–tér–terápia (Kortárs reflexiók a pesti gettó
70. évfordulójára a Klauzál téren) Klauzál tér (1071
Budapest), 2014. 11. 29.–2015. 01. 18.,
kurátor: Bársony István
kiállítók: Koós Gábor, Magyarósi Éva,
Moizer Zsuzsa, Rabóczky Judit, Réthey-Prikkel
Tamás, Sándor Krisztián, Solt András, Tranker Kata
katalógus (leporelló): A pesti gettó emlékezete.
Képek és dokumentumok a fővárosi zsidóság
erzsébetvárosi végnapjairól.
Budapest, Erzsébetvárosi Önkormányzat, 2014.
92
Versfalakon innen és túl
Holokauszt Emlékközpont, 2014. 11. 09.–2015. 01. 15.,
megnyitotta: Lóska Lajos
kiállítók: Szitás Bernadett
(valamint: Besenyei Zsuzsanna)
www.hdke.hu/hirek/„versfalakon-innen-es-tul”-
emlekkiallitas-megnyitoja-zsinagogaban
Waldsee 1944; Kegyetlen levelezés.
Antiszemita képeslapok 1895–1930
2B Galéria, 2014. 06. 06.–07. 02., kurátor: Böröcz
László; Böröcz András és Böröcz László
www.2b-org.hu/waldsee3/archiv167.html
Emlékművek
A német megszállás áldozatainak emlékműve
[eredeti címe: Magyarország német megszállá­
sának emlékműve;
köznyelvben: Német megszállási emlékmű]
1054 Budapest, Szabadság tér, Párkányi Raab
Péter, megrendelő: Magyarország kormánya,
felállítás: 2014. 07. 20.; avatás: –
www.kozterkep.hu/~/23908/A_nemet_
megszallas_aldozatainak_emlekmuve_Buda-
pest_2014.html
Botlatókövek
Gunter Demnig német szobrász holokausztál-
dozatokra emlékező, járda szintjébe süllyesztett,
10×10 centiméteres, kockakőre illesztett réz em-
léktábláit 2007 óta helyezi el Magyarországon is.
2014-es helyszínek: Budapest, Celldömölk,
Magyarmecske, Pécs, Sopron
www.stolpersteine.eu
Budapesti gettó emlékfal
1074 Budapest, Dohány utca 32., Sugár Péter
építész tervező (Kara László építész tervezőtárs,
Jézsó Dóri építész munkatárs,
betondesign: Baróthy Anna),
megrendelők: Egységes Magyarországi Izraelita
Hitközség, Erzsébetvárosi Önkormányzat,
avatás: 2014. 10. 02.
www.kozterkep.hu/~/24467/Budapesti_getto_
emlekfal_Budapest_2014.html
 93
ta n u l m án yo k
Első világháborús parcella, Kozma utcai zsidó temető
1108 Budapest, Kozma utca 6., 12. parcella,
megrendelő: Magyarország kormánya,
avatás: 2015. 01. 26. A síremlékek – köztük néhány
művészeti szempontból is jelentős – felújítását
eredetileg 2012-ben jelentették be.
Az elhelyezett emléktábla felirata: „Az I. világ­
háborúban hősi halált halt és hadviselt magyar
zsidók emlékére állította Magyarország kormánya.”
ELTE holokauszt- és II. világháborús emlékmű
1088 Budapest, Múzeum körút 4–8,
Névsor a fugákban című pályamű, megrendelő:
Eötvös Loránd Tudományegyetem,
avatás: 2014. 11. 14.; felirata: „Az egyetem
mindazon polgárai emlékére, akik
a zsidótörvények, a vészkorszak, a második
világháború áldozatául estek. ELTE, 2014”
alkotók: Bujdosó Ildikó, Fajcsák Dénes,
Lukács Eszter, Szigeti Nóra építészek
(ÉME Mesteriskola hallgatói); Roth János, Szabó
Levente építészek (ÉME Mesteriskola mesterei),
tipográfia: Polgárdi Ákos;
szobrászi és bronzmunkák, helyszíni építés:
Albert Farkas szobrászművész, Albert Tamás
építész, Albert Kristóf
http://emlekhely.btk.elte.hu
En attendant le Mo(nu)ment / Waiting for the
Mo(nu)ment 2014–2045
[Jean és Marie Moinon emlékére]
75010 Párizs, Jardin de la rue du Chalet,
Société Réaliste (Gróf Ferenc, Jean-Baptiste
Naudy),
avatás: 2014. 10. 10.
www.objetdeproduction.com/2013/05/societe-
realiste-commande-de-la-societe.html
Élet menete
1056 Budapest, Duna utca 1., Kelemen Zénó,
megrendelő: Az Élet Menete Alapítvány,
avatás: 2014. 04. 27.
http://kelemenzeno.hu/zeno/projects.html
Projektek
Csillagos házak
Budapest, számos helyszínen, 2014. 06. 21.,
szervezők: OSA Archívum, Gwen Jones, Lénárt
András, Rothman Gabriella, Tamási Miklós
www.csillagoshazak.hu
Eleven Emlékmű
1054 Budapest, Szabadság tér, 2014. 03. 23-tól,
alapítók: Béndek Péter, Gaborják Ádám,
Jovánovics György, Kerényi Máté, Kicsiny Balázs,
Kisspál Szabolcs, Lukács András, Nemes Csaba,
Rényi András, Szűcs Teri
www.facebook.com/ElevenEmlekmu
Holokauszt Emlékközpont hirdetése
4-6-os villamos Mester utcai megállója, 2014.
március–április, Young & Rubicam reklámügynök-
ség. Az ügynökség munkatársai saját cipőikkel
töltöttek meg egy kivilágított Citylight reklám­
dobozt a villamosmegállóban. A doboz tetején
szögesdrót, rajta „Soha többet nem engedjük”
felirat, valamint az Emlékközpont logója
és honlapcíme volt olvasható.
www.hdke.hu/hirek/young-rubicam-emlekevi-
kampanya
Memento70
Az emlékévhez kapcsolódóan kiírt „Civil Alap”
pályázaton elnyert támogatásokat a kormány
emlékezetpolitikája (pl.: Német megszállási
emlékmű) miatt visszautasító szervezetek
és személyek szövetsége. (Tagja pl. a Fiatal
Képzőművészek Stúdiója Egyesület.)
www.memento70.hu
Konferenciák
Bevésett nevek [Az ELTE holokauszt-
és II. világháborús emlékművének
felavatásához kapcsolódó konferencia]
ELTE BTK Kari Tanácsterem, 2014. 11. 12–13.
Megnyitó előadások: Szabó Levente: Jel a kertben.
Prekoncepciók, analógiák és ráismerések az
emlékmű elgondolása körül;

ta n u l m án yo k
Csonka Laura: Nevek a múltból. Az ELTE Bölcsészet-
tudományi Kar II. világ­háborús áldozatai;
György Péter: Már késő. Egy új korszak;
Emlékművek, nevek szekció:
Szemerey Samu: Az emlékezet térbeliségéről;
Szűcs Teri: Test, bevésett név, emlékmű;
Emlékművek, vizualitás szekció: Kristina Norman:
On the Power of Absence; Turai Hedvig: Emlékmű
a híd alatt; Takáts József: Elképzelt kiállítás
a Közelmúlttörténeti Múzeumban; Farkas Zsófia:
Lakatlan lelkek – trauma és szürrealitás kapcsolata
Ország Lili és Felix Nussbaum művészetében
Holokauszt emlékév, hogyan tovább?
Avagy a holokauszt emlékév tanulságai
Holokauszt Emlékközpont,
Fiatal Írók Szövetsége, 2015. 02. 12.,
Turai Hedvig: Az azonosulás nehézségei.
Holokauszt és kortárs művészeti reflexiók;
Timár Katalin: Egy holokauszt-kiállítás;
Bársony István: Bemutatkozik
a Trauma–tér–terápia című kiállítás
Magyar művészettörténészek a vészkorszakban
ELTE BTK Művészettörténeti Intézet, 2014. 11. 11.
[A konferencia anyagát az Enigma 80. száma
közölte, Papp Gábor György Tolnay Károly
és Erwin Panofsky princetoni konfliktusáról szóló
előadása kivételével, lásd a folyóiratoknál.]
Nemzedékek és amnézia emlékezet
Bálint Ház, előadás-sorozat
(2014. május–november):
Rényi András: Hogyan emlékeznek az emlékművek?;
Rajk László: Párhuzamosok és metszéspontok – idő
és tér kezelése a holokauszt-emlékezetben;
György Péter: A holokauszt paradigma átalakulása
a hidegháború vége, 1989 után;
Toronyi Zsuzsa: Száraz tények vagy élményszerű be-
mutatás? A holokauszt múzeumi reprezentációja;
Turai Hedvig: Ábrázolni vagy nem ábrázolni?;
Junghaus Tímea: A roma holokauszt emlékezete;
Hernádi Miklós: Lehet-e a versenyhátrány
zsidó identitásképző mozzanat a XX. század
magyarországi képzőművészetében?;
Rényi András: Emlékezetpolitikai séta
94
Bálint Ház, konferencia (2014. 12. 07.): Harsányi
László: Minerva a gettóban. Az Országos Magyar
Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE)
Művészakciója, 1939–1944; Véri Dániel: Holokauszt
és művészet: magyar történetek (1945–1989);
Szabó Magdolna: „Ambíció, emigráció, magány” –
Kárász Judit fotográfus pályatöredéke;
Szász Anna Lujza: Transznacionális politika és
a holokauszt emlékezettörténete – könyvbemutató;
Bán Zsófia: Kisípolva – A holokauszt első
ábrázolása amerikai fikciós TV-sorozatban;
Alpern Bernadett: Used Stones – Zsinagógák
Európában című fotó projekt bemutatása;
Somogyi Zsófia: Susan Silas Helmbrechts walk
című fotósorozatáról;
B. Molnár Béla, Csoszó Gabriella, Vörös Anna: Eleven
képek – Eleven Emlékmű / Fotózás és aktivizmus
Szimpózium a köztéri szobrászatról –
a Flash Art rendezésében FUGA, 2015. 02. 14.
Széplaky Gerda: Emlékmű – hely nélkül;
Sugár Péter: A budapesti gettó-emlékfalról;
Bazsányi Sándor, Csurka Eszter, Kelemen Zénó,
Vajda Mihály, Wesselényi-Garay Andor:
Köztér és emlékezet (kerekasztal-beszélgetés)
Történelmi emlékezet és történettudomány
Magyar Tudományos Akadémia, Filozófiai
és Történettudományok Osztálya, 2014. 05. 13.,
Marosi Ernő: Derűre ború? – Művészettörténeti
megjegyzések
Trauma–Holocaust–Literature
Petőfi Irodalmi Múzeum, 2014. 11. 28–29.
György Péter: The Art of the Holocaust: Ethical
Norms and Aesthetic Experiences – the Unavoidable
Tension; Turai Hedvig: Different Silences
Folyóiratok
Balkon, 2014/10.; 2015/3.
2014/10: Jan Elantkowski: Az emlékezet [csend]es
ereje. [csend] – Egy Holokauszt-kiállítás (17–18);
Hadi Barbara: Biztonsági zóna / [csend] –
Egy Holokauszt-kiállítás (19–24);

ta n u l m án yo k
2015/3: Lénárd Anna: Körbejárók – beszélgetés
a diszkusszív térről Horváth Balázs Byronnal (12–16);
Sugár János: Hogyan beszélgessünk hidegben?
Kotányi Attila és Victor Papanek találkozása
a budapesti Szabadság téren (16–18);
Hermann Veronika: Apák bűnei.
Nemzedékek és amnézia emlékezet (19–21);
Dragomán György: Nem tudom.
Chilf Mari kiállítása elé (21–23).
Enigma, 2014/80.
Markója Csilla, Bardoly István (szerk.): Vészkorszak:
Rényi András: Bevezető a „Magyar művészettörténé­
szek, magyar művészettörténet a vészkorszakban”
című konferencia elé (5–6);
Marosi Ernő: A magyar művészettörténet-írás
tévútjai (7–17);
Markója Csilla: A Turul szárnyai alatt – Hekler Antal
és Zádor Anna kapcsolatáról (18–31);
Gosztonyi Ferenc: A művészettörténet bécsi
iskolájának százhatvannegyedik diplomása –
Bodonyi József (1908–1942) (32–43);
Gosztonyi Ferenc, Tímár Árpád: Bodonyi József két
elfeledett írása (44–47);
Tímár Árpád: Elek Artúr bátorsága (48–55);
Tóth Károly: „Az emberi méltóságom nem engedem
elrabolni” – Elek Artúr utolsó levelei (56–66);
Fülep Lajos: Elek Artúr – Előadásvázlat, 1947 (67–69);
Körber Ágnes: Lányi Jenő, a Donatello-kutató (70–80);
Prokopp Mária: Péter András (1903–1944) – A művé-
szettörténész példaképe (81–91);
Tóth Károly: Művészettörténet, holokauszt, felejtés –
Péter András és a Franklin Társulat elvesz(t)ett utol-
só évtizede (92–99);
Tátrai Vilmos: Gombosi György jelenléte kora
és korunk szakirodalmában (100–113).
Flash Art Hungary, 2014/6.
Gulyás Gábor: „Olyan, hogy közönség: nincs.”
Beszélgetés Wehner Tiborral a hazai
köztéri szobrászatról (6–13);
Süli-Zakar Szabolcs: Emlékmű-művészet – az emlé-
kezet nyilvános helyei? (14–21);
Boros Géza: A hiány emlékművei. Pauer Gyula–
95
Can Togay: Cipők a Duna-parton (22–27);
Széplaky Gerda: Egy köztéri szobor – és kontextusai.
Kelemen Zénó: Élet menete (28–37);
Vékony Délia: Az identitás új ruhája.
Chilf Mária: Átmeneti tárgyak (78–79).
Múlt és Jövő, 2014/2–4.
2014/2: Kőbányai János: A magyar arkangyal
azt üzente… (4–7);
Klein Rudolf: A delozsált és elhallgatott emlékmű.
Az Élet Menete Alapítvány Holokauszt-emlékműve
az Erzsébet híd pesti hídfőjénél (17–22);
Kálmán Tünde: LeHaim. Irsai István kiállítása
az Izraeli Intézetben (97–100); 2014/3:
Dávid Katalin: Ne gyalázzuk meg a szimbólumokat!
Vertse Márta interjúja (84–86);
Faludy Judit: Az emlékezés kavicsai. Biró József
kiállítása a Magyar Zsidó Múzeumban (89–93);
2014/4: Dési János: „A múltidézés szimbolikus
igazságtétel is” (12–27);
Aleida Assmann: Két egymás felé fordított üres szék.
Budapesten ellenállás fogadott egy új emlékművet,
amely az emlékezés helyett a felejtést szolgálja
(96–98);
Huszár Ágnes: Egy találkozás utóélete (98–100).
Múzeumcafé, 2014/2.
Magyar Katalin: Egyéni sorsokból épülő
virtuális emlékmű (16);
Toronyi Zsuzsanna: A holokauszt örökségét
kiállítani is nehéz (50–65).
Új Művészet, 2014/4.
Tímár Katalin: A történelem „cselekményesítése”. Egy
holokauszt-kiállítás margójára (4–5);
Rudolf Anica: „Ember vigyázz, figyeld meg jól
világod.” A Holokauszt Emlékév kiállításai (6–8);
Pataki Gábor: A kigördülő vagon. Böröcz András
holokauszt tematikájú műveiről (9–11);
P. Szabó Ernő: Az árnyék völgyében járva.
A holokausztra emlékező művek Rómában (12–13);
Pataki Gábor: Művek és menlevelek.
A Fekete Nagy család kiállítása (14–15).
 96
ta n u l m án yo k

Köszönöm mindazok segítségét, akik információval, adatokkal segítették a tanulmány megírá-

sát és az adattár összeállítását: Bársony István, Bódi Lóránt, Böröcz László, Bradák Soma, Faludy
Judit, Fenyő Ágnes, Flohr Zsuzsi, Fodor Natália, Gottfried Juli, Halasi Dóra, Markója Csilla, Nagy And-
rás, Németh Pál, Rényi András, Schmal Alexandra, Szabó Levente, Szász Anna Lujza, Timár Katalin,
Tóth Gábor.

Daniel Véri

Art and memory

The seventieth anniversary of the Hungarian Holocaust

The study offers a comparative, critical analysis of exhibitions, monuments and projects realised
in 2014, on the seventieth anniversary of the Hungarian Holocaust. The attached database also com-
prises a list of conferences, lectures and thematic issues of journals on the subject. In the exhibitions
and artworks it distinguishes between the narratives of the victims and survivors and the artworks
reflecting upon the Holocaust from a historical perspective (1948–1989). It deals with exhibitions
presenting contemporary artworks, often made on the occasion of the anniversary, and also the
representation of the Porajmos (Roma Holocaust). It analyses important memorials erected in Buda-
pest, also the motivation of the commissioners (Hungarian government, Jewish organisation, foun-
dation, university) and the artworks as realised. Finally it calls attention to the projects based on par-
ticipation, opposing the official memory politics.
 In memoriam Szabó Péter
(Balassagyarmat, 1957–Budapest, 2013)

Szorongva, nagy sokára szántam rá magam, hogy

megírjam ezt a nekrológot. Sohasem gondoltam,
hogy egyszer még én leszek az, aki erre kénysze­
rülök. Nagyjából egyidősek voltunk, évfolyamtár-
sak az egyetemen. Jó csoportunk volt; hatan-heten
„gyűrődtünk” együtt, nappali tagozatosok a művé­-
vészettörténet–történelem, illetve művészettörté­
net–régészet szakon öt éven át. Azután hol távo-
labb, hol közelebb éltünk, dolgoztunk egymás mel-
lett, életünk állomásainak megfelelően. Az utolsó
években egészen közel: ugyanabban a zuglói utcá-
ban laktunk, és gyakran láttam az ablakból, amint
gyermekeivel igyekezett valahová, vagy bicikliz­
getett velük. Jókat beszélgettünk. Ha találkoztunk
a Tanszéken, a munkahelyén, mindig kitüntető szívélyességgel fogadott; az együtt töltött diák-
évek erősen összekapcsoltak bennünket annyi évtized után is. Megtisztelő volt, hogy habilitá-
ciós dolgozatát bírálhattam. Mindig nyílt, barátságos ember volt, tele életkedvvel; nem hiszem,
hogy lett volna közülünk bárki egyetemi időszakunkban, aki nála optimistább lett volna, vagy
– ki tudja? – nála optimistábbnak mutatta volna magát. Nem lehetett elképzelni róla, hogy bár­-
mi szorongással töltené el. Bátran belevágott mindenbe. Ma is előttem van, amint őszi, kény-
szerű nyírségi tartózkodásunk (az almaszedés) alkalmával megmutatta, képes szőrén megülni
a lovat. A vitalitás szobrát lehetett volna megmintázni róla. Ezt a képet, ezt az imázst mindvégig
megőrizte, egészen érthetetlenül korai halála napjáig.
Pályája ragyogóan indult. Balassagyarmati diákként történelemből megnyerte az Or­
s­zá­gos Középiskolai Tanulmányi Versenyt, és az akkor kötelező katonáskodás után bekerült az
Eötvös Loránd Tudományegyetem művészettörténet–történelem szakára. Tanulmányait kiváló
eredménnyel végezte, és a diploma megszerzése után az MTA Művészettörténeti Kutatócso­
portjának lett a munkatársa (1982). Tudományos gyakornokként hosszabb távú feladatul
a 19. századi kézikönyv körüli bibliográfiai és képszerkesztési tennivalókat kapta, valamint
anyagot gyűjtött a szintén tervbe vett művészeti topográfiához. Első komolyabb munkája itt
a Csatkai Endre kiadatlan doktori disszertációját kísérő, „dramatizált” névmutató volt (1983),
és ehhez kapcsolódva írta egyik első önálló cikkét is, Kazinczy Ferenc portréesztétikájáról.
Hamarosan azonban hátrébb lépett az időben, és a kora újkori ünnepségekkel, ceremóniaku­
tatással kezdett szisztematikusan foglalkozni; egyetemi doktori disszertációját a Vezekénynél
elesett négy Esterházy fivér temetési szertartásáról írta (1986). Kismonográfiája, A végtisztesség
 98
i n m e m o r i a m

(A főúri gyászszertartás mint látvány) a téma máig egyetlen – sokat idézett – összefoglalása
maradt (1989). A probléma egyszerre kapcsolódott a művészettörténethez és a történetírás­-
hoz. Ez a kettős kötődés számunkra természetes volt, Klaniczay Tibor és köre reneszánsz és ba-
rokk kutatásai elmosták a tudományszakok merev határait. Témája feldolgozása közben azon-
ban Péter csendesen hangsúlyt, mondhatni szakmát váltott; miután távozott az Intézetből
(1984), csak ritkán publikált par excellence művészettörténeti fórumokon. Cikket írt később
egykori intézeti mentorai születésnapi köteteibe: a Szabolcsi Hedviget köszöntő, szép Ars Hun­
garica-számba 2006-ban, és a Galavics Gézát ünneplő monumentális kötetbe, 2010-ben.
Mindig könnyen kommunikált, teremtett kapcsolatot másokkal, a nála jóval fiatalabbak­
kal is; azt hiszem, már a tanítási gyakorlatokon kiderült, hogy – családi örökségként – szeret,
és jól tud tanítani. Ez is befolyásolhatta, hogy 1984-ben, amikor a pécsi Janus Pannonius Tudo-
mányegyetemen „igazi” állást kínáltak neki, elfogadta az ajánlatot. Akkortájt az is ott volt a le-
hetőségek között, hogy személyére alapozva a pécsi egyetemen meg kellene teremteni a ko-
molyabb művészettörténet-oktatást. (Hauser Arnold könyvtára került oda.) Mindazonáltal az
MTA Művészettörténeti Kutatócsoportja sem engedte el egészen a kezét: 1990 végéig koráb­-
bi intézeti feladatait megtartva, mellékállásban foglalkoztatták. Pécsi működése – az Iroda­-
lom-, illetve a Művészettudományi Tanszéken adott elő művészettörténetet – végül nem nyúlt
hosszúra. Visszatért Budapestre. Az 1980-as években oktatott a Színház- és Filmművészeti Fő-
iskolán. 1988-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanárképző Főiskolai Karának Történe­
lem Tanszékén tanított az intézmény 2003-as megszüntetéséig. Ekkor átment a Bölcsészet­tu­
dományi Karra, ahol azután a Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék oktatója­ként
tevékenykedett haláláig. Az egyetemre kerülve ismét megsokasodtak tudományos köz­lemé-
nyei, egyre jobban beledolgozta magát kedves témájába, a fejedelem kori Erdély törté­nelmé­-
be. 1997-ben szerezte meg a PhD-fokozatot, 2011-ben habilitált. Történészként is megőrizte
eredeti indíttatását, ezért foglalkozott szívesen továbbra is a kora újkori ünnepségekkel, és
választott olyan kutatási témákat, amelyekhez profi módjára kellett ismernie a művészet­tör­té-
neti irodalmat. A Bocskai Istvánról és koráról szóló – Horn Ildikóval és G. Etényi Nórával közö-
sen írt – kiváló monográfia (2006) számtalan művészeti vonatkozása, találóan válogatott kép-
anyaga aligha jött volna létre, ha Péter nincs ott a szerzők között.
Oktatói tevékenysége nem merült ki abban, hogy előadott az egyetemen. Írt történe­
lemkönyvet általános és középiskolásoknak, rendszeresen publikált a történelemtanítás mód-
szertani folyóiratában, részt vett az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny történelmi
szekciójában bírálóként, zsűritagként, majd elnökként. Témakiírások sora fűződött a nevéhez.
A Magyar Akkreditációs Bizottság is igénybe vette speciális szakértelmét, nemkülönben az ok-
tatásért felelős minisztérium. Amennyire kívülről meg tudom ítélni – a fiam akkor járt az ELTE-
re, amikor Péter már ott tanított – a diákjai szerették és becsülték, a méltán népszerű tanárok
közé tartozott. Egyéniségének eredetisége, szuggesztivitása – amit mi ifjúkorából jól ismer-
tünk – nem kopott meg.
Legismertebb, leggyakrabban hivatkozott munkája, A végtisztesség 1989-ben jelent meg;
akkoriban a hazai kora újkori ceremóniakutatások egyik legkorábbi képviselőjének számított.
Alapos előkészületek során, lassan formálódott a különleges téma könyvvé. A gyászszertartá­
sokkal később is foglalkozott, de – mint több cikke tanúsítja – nagy érdeklődéssel fordult az
életet kísérő vidámabb ceremóniák felé is. Ma már számottevő sorozata van az udvari ünnep­
ségek, szertartások, lakomák áttekintésének; Péter kutatásainak minden bizonnyal volt szere­-
pük abban, hogy ez a kutatási irányzat kibontakozott.
 99
i n m e m o r i a m

Nem feladatunk most, hogy – végigtekintve publikációi során – mérleget vonjunk. A tisztes-
séges munkának mindig lesz becsülete. Azt viszont mindenképp szeretném kiemelni, hogy
az oktatás, a tanítás tudományos munkásságának, egész életművének fontos részét alkotta.
Igen nagy érték, ha valaki képes érzékenyen figyelni a szélesebb közönség érdeklődésére;
kincset ér, ha valaki tudja, miként lehet közvetíteni a nem szakmabeli olvasók – középiskolás
diákok, érdeklődő felnőttek – számára a legújabb tudományos eredményeket. Csak az tud
hitelesen, lelkesítően előadni, tanítani vagy igazán jó tankönyveket írni, aki belülről ismeri
tárgyát, aki maga is kutat. Könyvei, cikkei, előadásai sok hívet szereztek neki mindenütt. De
nem könyvek vagy tanulmányok miatt gyűltünk össze a balassagyarmati temetőben oly so­-
kan – mesterei, kollégái, tanítványai, barátai – azon a hideg, napsütéses őszi délutánon, ami­-
kor utolsó útjára elkísértük.

Mikó Árpád

i n
Szabó Péter
mûveinek válogatott jegyzéke
1981
„Szomorodott szívvel tudatjuk…” Gyászjelentések
a múlt században és e század elején.
Jel-kép, 2. 1981. 1. 29–36.
1982
A magyar képzőművészeti kritikai gondolkodás 1896
és 1908 között. Szakdolgozat. Budapest, 1982.
(ELTE BTK Művészettörténeti Intézet Könyvtára, ltsz. 439.)
Heraldikai elemes és triumphus motívumok a király­női
és fejedelemasszonyi prezentációban.
Levéltári Közlemények, 53. 1982. 1. 111–121.
1983
Gyászjelentések a 19. században és a 20. század elején.
Ars Hungarica, 11. 1983. 87–92.
Kazinczy portréesztétikája.
Ars Hungarica, 11. 1983. 277–282.
[Hely- és személynév-magyarázatok.]
In: Csatkai Endre: Kazinczy és képzőművészetek.
Szerk. Galavics Géza. Budapest, MTA Művészettörténeti
Kutató Csoport, 1983. 97–131.
Csiffáry Gergely: Egri céhemlékek. Eger 1982.
[könyvismertetés]
Ars Hungarica, 11. 1983. 201–202.
1984
Kazinczy Abaújban és Zemplénben.
Szerk. Kováts Dániel. [könyvismertetés]
Ars Hungarica, 12. 1984. 141.
Zádor Anna tudományos munkásságának
bibliográfiája. 1974–1983.
Ars Hungarica, 12. 1984. 9–10.
100
m e m o r i a m
1985
A kassai esküvő.
Interpress Magazin, 1985. 3. 140–143.
Kortársunk Fülep Lajos.
Somogy, 13. 1985. 3. 95–97.
1986
A fegyverzet szerepe a főúri gyászszertartásokon.
Ars Hungarica, 14. 1986. 115–124.
A másolás feladatköre és tematikája a felvilágosodás
korának művészetszemléletében.
Irodalomtörténeti Közlemények, 90. 1986. 294–298.
Művészeti akadémia.
In: Kulturális kisenciklopédia. Főszerk. Kenyeres Ágnes.
Budapest, Kossuth, 1986. 484–488.
Az Esterházy-fiúk temetési ceremóniája. Látvány
és végtisztesség a 17. században. Doktori értekezés.
ELTE Művészettörténeti Tanszék. Budapest, 1986.
(ELTE BTK Művészettörténeti Intézet Könyvtára, ltsz.
545.)
1987
Uralkodói temetéseink kérdéséhez.
In: Magyar reneszánsz udvari kultúra.
Szerk. R. Várkonyi Ágnes, Székely Júlia. Budapest,
Gondolat, 1987. 324–337.
A ravatali öltözet típusai a 17. században.
In: Mausoleum. „A halállal való foglalkozás”. Szerk.
Adamik Lajos, Jelenczky István, Sükösd Miklós. (Bölcsész
Index–Centrál Könyvek.) Budapest, 1987. 297–303.
Chastel, André: Fabulák, formák, figurák.
[könyvismertetés]
Janus, 4. 1987. 2. 41–44.
 101
i n m e m o r i a m
1988
Farkas András grafikáiról.
Nógrád, 24. 1988. december 9.
1989
A végtisztesség. A főúri gyászszertartás mint látvány.
(Mikrotörténelem) Budapest, Magvető, 1989. 155 p.
Kuros és koré.
In: Sub Minervae nationis praesidio. Tanulmányok
a nemzeti kultúra kérdésköréből Németh Lajos 60. szüle-
tésnapján. Budapest, ELTE Művészettörténeti Tanszék,
1989. 86–88.
Főúri végtisztesség a 17. században.
História, 11. 1989. 3. 12–13.
A barátság temploma. Farkas András kiállítása Vácott
(1989. október 30.–november 30.).
Nógrád, 25. 1989. november 19.
1990
Bethlen Gabor lakadalmara czinalt ekessegek.
In: Collectanea Tiburtiana. Tanulmányok Klaniczay Tibor
tiszteletére. Szerk. Galavics Géza, Herner János, Keserű
Bálint. (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalma-
ink történetéhez, 10.) Szeged, József Attila Tudomány-
egyetem, 1990. 443–449.
Hélinand de Froidmont: A halál versei. [könyvismer­
tetés]
BUKSZ, 2. 1990. 1. 140–141.
1991
Farkas András.
Balassagyarmati Honismereti Híradó, 13. 1991. 1–2.
141–146.
1992
Adalékok az erdélyi fejedelmek esküvői
szertartásaihoz.
In: Fejezetek a magyar művelődés történetéből.
Szerk. Závodszky Géza. Budapest, ELTE TFK, 1992. 13–25.
Keresztény szokás – udvari szokás. Rákóczi Ferenc
rodostói udvara.
In: Irodalom, történelem, folklór.
Szerk. Hopp Lajos, Pintér Márta Zsuzsanna,
Tüskés Gábor. Debrecen, 1992. 32–36.
A tanítvány vallomása.
In: Farkas András rajzai Madách Imre Az ember
tragédiája című művéhez. Szerk. Kovalcsik András.
Balassagyarmat, Balassagyarmati Honismereti Kör–
Madách Városi Könyvtár, 1992. [5–6.]
Farkas András törvénye.
Palócföld, 39. 1992. 2. 192–194.
1993
Az Erdélyi Fejedelemség.
In: Királyok könyve. Magyarország és Erdély királyai,
királynői, fejedelmei és kormányzói.
Szerk. Gáspár Zsuzsa, Horváth Jenő.
Budapest, Officina Nova, 1993. 120–163.
(több kiadásban)
1994
A Nemzeti Tankönyvkiadó történelemkönyve
az általános iskolák 6. osztálya számára.
Módszertani Lapok. Történelem, 35. 1. 1994. 1–2. 62–66.
1995
Kósa Csaba: Félhold és kétfejű sas. [könyvismertetés]
Módszertani Lapok. Történelem, 36. 2. 1995. 1. 31–32.
1996
Történelem II. a középiskolák számára.
Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996. 259 p.
(több kiadásban)
Történelem 6. az általános iskolák számára.
Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996. 186 p.
(több kiadásban)
Istorija za 6. razred osnovne škole.
Budapešta, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996. 151 p.
 102
i n m e m o r i a m
1997
Az Erdélyi Fejedelemség. (Tudomány – egyetem)
Budapest, Kulturtrade, 1997. 163 p. (több kiadásban)
Magyar Zoltán: „Keresztény lovagoknak oszlopa”.
Szent László a magyar kultúrtörténetben.
[könyvismertetés]
Módszertani Lapok. Történelem, 38. 4. 1997. 2. 49.
Egy új Mikszáth-portréra.
Palócföld, 44. 1997. 2. 266–270.
A kivégzők hatalma és gyengesége.
Magyarország (új folyam), 4. 1997. április 3. 19.
1998
Nádasdy Ferenc és Pálffy Miklós vitézi kultusza.
In: Tata a tizenötéves háborúban. Annales Tataienses. I.
(A Tatán 1997. május 23-án megtartott tudományos
ülésszakon elhangzott előadások anyaga.)
Szerk. Fatuska János, Fülöp Éva Mária, ifj. Gyüszi László.
Tata, 1998. 139–147.
Temetkezési kultúránk újabban felfedezett forrásai elé.
Irodalomtörténeti Közlemények, 102. 1998. 744–759.
Baracs; Nagyvenyim.
In: Fejér megye művészeti emlékei.
Szerk. Entz Géza Antal, Sisa József. Székesfehérvár,
MTA Művészettörténeti Kutató Intézet–Szent István
Király Múzeum, 1998. 34–35; 113.
Bacsúr Sándor grafikusművész kiállítása
a Szerb templomban.
Balassagyarmati Honismereti Híradó, 20. 1998. 1–2.
110–114.
Klinghammer István–Pápay Gyula–Török Zsolt:
Kartográfiatörténet. [könyvismertetés]
Módszertani Lapok. Történelem, 39. 5. 1998. 2. 30–31.
Geschichte II. für Mittelschulen. Budapest, Nemzeti
Tankönyvkiadó, 1998. 319 p.
1999
A magyar állam születése.
Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999. 63 p.
A búcsúzás kultúrája.
Ravatalképek a Kiscelli Múzeumban.
[kiállítás-ismertetés]
Új Művészet, 10. 1999. 3. 26–27, 44.
Dejepis II pre stredné školy.
Budapešť, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999. 251 p.
2000
Török–magyar együttélés a Balaton-felvidéken.
In: Életmód és művelődés Veszprém megyében
a 16–18. században. Szerk. Tóth G. Péter. (Veszprémi
Múzeumi Konferenciák, 10.) Veszprém, Veszprém
Megyei Múzeum Igazgatósága, 2000. 9–21.
R. Várkonyi Ágnes: A királyi Magyarország 1541–1686.
[könyvismertetés]
Módszertani Lapok. Történelem, 41. 7. 2000. 1. 32–33.
2001
Pázmány Péter, I. Rákóczi György, Bethlen Péter.
In: Pázmány Péter és kora. A Pázmány Péter Katolikus
Egyetem Bölcsészettudományi Kara által
1998. május 21–23. között Piliscsabán azonos címmel
rendezett konferencia szerkesztett anyaga.
Szerk. Hargittay Emil. (Pázmány Irodalmi Műhely.
Tanulmányok, 2.) Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus
Egyetem BTK, 2001. 92–101.
A meztelen kard szerepe a vegyes házakbeli királyok
hatalmi szimbolikájában.
In: Kard és koszorú. Ezer év magyar uralmi és katonai
jelképei. Szerk. Hausner Gábor, Kincses Katalin Mária,
Veszprémy László. (A Hadtörténeti Múzeum Értesítője,
4.) Budapest, Hadtörténeti Múzeum, 2001. 33–44.
A tankönyvíró műhelyéből. Történelem II.
a középiskolák számára – átdolgozás alatt.
Módszertani Lapok. Történelem, 42. 8. 2001. 1. 18–25.
 103
i n m e m o r i a m
Povijest II. za gimnazije. Budimpešta, Nemzeti
Tankönyvkiadó, 2001. 259 p. (több kiadásban)
2002
A vad elejtése: A vadászat és a férfi–nő kapcsolat.
In: Ámor, álom és mámor.
A szerelem a régi magyar irodalomban
és a szerelem ezredéves hazai kultúrtörténete.
Tudományos konferencia,
Sátoraljaújhely, 1999. május 26–29.
Szerk. Szentmártoni Szabó Géza.
Budapest, Universitas, 2002. 515–526.
V. Károly és az erdélyi szászok.
Hadtörténelmi Közlemények, 115. 2002. 375–380.
Erdély képes története. A kezdetektől 1990-ig.
(Új Képes Történelem, 10.)
Budapest, Magyar Könyvklub, 2002. 112 p.
(több kiadásban)
Bertényi Iván: A tizennegyedik század története.
[könyvismertetés]
Módszertani Lapok. Történelem, 43. 9. 2002. 2. 1. 24–25.
2003
A gyulafehérvári főtemplom
mint az erdélyi fejedelemség kultuszhelye.
In: Testis temporum. Tanulmányok
a magyar művelődés történetéből.
Szerk. Závodszky Géza. Budapest, ELTE TFK–Alapiskolai
Tanárképzésért Alapítvány, 2003. 7–15.
Fráter György és az alvinci domonkosok.
In: A domonkos rend Magyarországon. (Tudományos
ülésszak Piliscsabán 2003. október 27–28.)
Szerk. Illés Pál Attila, Zágorhidi Czigány Balázs.
Budapest, Pázmány Péter Katolikus Egyetem
Bölcsészettudományi Kar, 2007. 276–285.
„Pannonis Ursa”. Nagy Lajos király medvevadászata
ürügyén.
Hadtörténelmi Közlemények, 116. 2003. 582–592.
Horhi Melius Péter: Herbarium.
Az fáknak, füveknek nevekről, természetekről
és hasznairól. Heltai Gáspárné műhelyében. Kolozsvár,
1578. Hasonmás. Budapest, 2002. (Bibliotheca
Hungarica Antiqua, XXXVI.) [könyvismertetés]
Korall, 14. 2003. 206–208.
„Nemzetünkért összefogván…”
Emlékkiállítás a Rákóczi-szabadságharc kezdetének
300. évfordulója alkalmából. [kiállítás-ismertetés]
Credo, 9. 2003. 301–305.
2004
„Virtus vulnere viret”. Sebtől díszlik a vitézség.
In: Religio, retorika, nemzettudat régi irodalmunkban.
A Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi
Intézetének Reneszánsz Osztálya és a Debreceni Egyetem
Régi Magyar Irodalmi Tanszéke által 2002. május 23–25.
között Debrecenben rendezett konferencia előadásai.
Szerk. Bitskey István, Oláh Szabolcs.
(Csokonai könyvtár, 31.)
Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2004. 338–359.
Castrum doloris.
In: Magyar Művelődéstörténeti Lexikon.
Középkor és kora újkor. II.
Főszerk. Kőszeghy Péter, szerk. Tamás Zsuzsanna.
Budapest, Balassi, 2004. 13–15.
Várak, templomerősségek, kastélyok, udvarházak;
Templomok, iskolák, városok.
In: Erdély nagy képeskönyve. Erdély a múló időben.
Szerk. Karádi Ilona.
Budapest, Magyar Könyvklub, 2004. 35–86; 87–171.
Horn Ildikó: Báthory András. [könyvismertetés]
Hadtörténelmi Közlemények, 117. 2004. 2. 777–783.
Iskola és nevelés a királyi városban.
Neveléstörténet, 1. 2004. 1. 41–61.
2005
Ferences prédikáció Forgách János fölött.
(Szécsény, 1735. június 2.)
In: A ferences lelkiség hatása az újkori
Közép-Európa történetére és kultúrájára. I–II.
Szerk. Őze Sándor, Medgyesy-Schmikli Norbert.
Piliscsaba–Budapest, Pázmány Péter Katolikus Egyetem
 104
i n m e m o r i a m
Bölcsészettudományi Kar–Magyar Egyháztörténeti
Enciklopédiai Munkaközösség, 2005. II. 781–788.
Temetkezési kultúránk újabban felfedezett forrásai elé.
In: Horn Ildikó: Tündérország útvesztői.
Tanulmányok Erdély történelméhez.
(TDI Könyvek, 1.) Budapest, ELTE Bölcsészettudományi
Kar, 2005. 301–320.
A kihelyezett udvarok az Erdélyi Fejedelemség
hatalmi harcaiban.
In: Idővel paloták… Magyar udvari kultúra a 16–17.
században. Szerk. G. Etényi Nóra, Horn Ildikó.
Budapest, Balassi, 2005. 314–331.
A Thököly család és a görög-római kultúra.
A késmárki várkastély egyik falfestményének tanulságai.
Credo, 11. 2005. 203–210.
Főúri menyegző.
In: Magyar Művelődéstörténeti Lexikon.
Középkor és kora újkor. III.
Főszerk. Kőszeghy Péter, szerk. Tamás Zsuzsanna.
Budapest, Balassi, 2005. 200–202.
2006
Koronás fejedelem. Bocskai István és kora.
[Társszerzők: Horn Ildikó, G. Etényi Nóra.]
Budapest, General Press, 2006. 247 p.
Az emberi élet idejének jelképes felosztása
a reformáció irodalmában és képzőművészetében.
In: Személyes idő – történelmi idő.
A Hajnal István Kör Társadalomtörténeti Egyesület
konferenciája. Kőszeg, 2003. augusztus 29–30.
Szerk. Mayer László, Tilcsik György. (Rendi társadalom
– polgári társadalom, 17.) Szombathely, Hajnal István
Kör–Vas Megyei Levéltár, 2006. 43–51.
Bocskai István és János Zsigmond.
Studia Caroliensia, 7. 2006. 125–131.
Térszimbolika a gyulafehérvári főtemplomban.
Rekonstrukciós kísérlet a fejedelmi sírok eredeti
helyének meghatározásához.
Ars Hungarica, 34. 2006. 19–28.
Eseménynaptár (1526–1776), három rövid esszével
(Magyar részvétel a harmincéves háborúban;
A reformáció és a katolikus megújhodás
Magyarországon; A gyarapodás évszázada).
In: A magyarok története.
Összeáll. és szerk. Karádi Ilona.
Budapest, Officina ’96, 2006. [38–43.]
Macht und Memoria. Begräbniskultur europäischer
Oberschichten in der Frühen Neuzeit. [könyvismertetés]
Századok, 140. 2006. 6. 1582–1587.
2007
A romlott hazának mételye: Budai Péter.
Emblematikus alakformálás a Kemény-eposzban.
In: A szerelem költői. Konferencia Balassi Bálint
születésének ötödfélszázadik, Gyöngyösi István
halálának háromszázadik évfordulóján.
Sárospatak, 2004. május 26–29.
Szerk. Szentmártoni Szabó Géza.
Budapest, Universitas, 2007. 203–214.
II. Rákóczi György két ismeretlen levele.
In: Lymbus – Magyarságtudományi Közlemények, 5.
Budapest, 2007. 47–53.
Traits de sainteté, attitudes chevaleresques dans
le culte de Hunyadi.
In: Apulum XLIV. Acta Musei Apulensis.
Alba Iulia, Editura ALTIP, 2007. 383–393.
Szapolyai János kézcsókja.
In: Tanulmányok Péter Katalin 70. születésnapjára.
Szerk. Erdélyi Gabriella, Tusor Péter.
Budapest, MTA Történettudományi Intézete, 2007.
[A Történelmi Szemle CD-melléklete.] 27–36.
A Bethlen–Rákóczi-ellentét
reprezentációs megnyilatkozásai.
In: „Nem sűlyed az emberiség!” Album amicorum
Szörényi László LX. születésnapjára.
Főszerk. Jankovics József. Budapest,
MTA Irodalomtudományi Intézet, 2007. 1423–1430.
[Online kiadvány, elérhető az MTA BTK ITI honlapján.]
 105
i n m e m o r i a m
2008
Jelkép, rítus, udvari kultúra. Reprezentáció és politikai
tekintély a kora újkori Magyarországon. (TDI könyvek, 7.)
Budapest, L’Harmattan–ELTE Történelemtudományok
Doktori Iskola–Nyitott Könyv, 2008. 338 p.
Udvartörténet-kutatás hopmestertől a főbejáróig.
Élet és Tudomány, 63. 2008. 5. 134–136.
2009
Báthory Gábor újratemetése 1628-ban.
In: Báthory Gábor és kora.
Szerk. Papp Klára, Jeney-Tóth Annamária, Ulrich Attila.
Debrecen, Erdély-történeti Alapítvány–Debreceni
Egyetem Történelmi Intézete, 2009. 45–52.
A középkorias fogadó kritikája és a „restaurant”
kívánalma a szentimentalizmus korában.
In: Auxilium historiae. Tanulmányok a hetvenesztendős
Bertényi Iván tiszteletére.
Szerk. Körmendi Tamás, Thoroczkay Gábor. Budapest,
ELTE Bölcsészettudományi Kar, 2009. 315–320.
II. Rákóczi György „discurzusa az magyarországi
dolgok felől” (1653. december 30.).
In: Szerencsének elegyes forgása. II. Rákóczi György és
kora. Szerk. Kármán Gábor, Szabó András Péter.
Budapest, L’Harmattan–Transylvania Emlékeiért
Tudományos Egyesület, 2009. 271–300.
I. Rákóczi Ferenc, felsővadászi.
In: Magyar Művelődéstörténeti Lexikon.
Középkor és kora újkor. IX.
Főszerk. Kőszeghy Péter, szerk. Tamás Zsuzsanna.
Budapest, Balassi, 2009. 356–357.
2010
Brandenburgi Katalin tettetései a hit és a török hűség
dolgában. „Publice aber doch noch Professionem
Reformatae Religionis simuliret”.
In: Színlelés és rejtőzködés.
A kora újkori magyar politika szerepjátékai.
Szerk. G. Etényi Nóra, Horn Ildikó. Budapest,
L’Harmattan–Transylvania Emlékeiért Tudományos
Egyesület, 2010. 109–123.
A Bethlen és a Rákóczi család vetélkedésének forduló-
pontjai az Erdélyi Fejedelemség „aranykorában”.
In: Fortiter et constanter.
A hetvenesztendős Závodszky Géza köszöntése.
Szerk. Kaposi József, Katona András.
Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2010. 58–66.
Brandenburgi Katalin Sopronba települt udvara
(1632–1634).
Soproni Szemle, 64. 2010. 414–424.
Pázmány Péter és Erdély.
In: Állam, egyház és az egyetemalapító Pázmány.
Szerk. Király Miklós, Rácz Lajos. Budapest, Martin Opitz,
2010. 139–147.
Thököly Imre újratemetése 1906-ban.
In: Az „üstökös kegyeltje”. Késmárki Thököly Imre,
1657–1705. Thököly Imre születésének 350. évfordulója
alkalmából rendezett nemzetközi tudományos
konferencia anyaga.
Hajdúszoboszló, 2007. szeptember 25–26.
Szerk. Gebei Sándor. (Hajdú Múlt Műhely, 1.)
Hajdúszoboszló, Önkormányzat, 2010. 241–251.
A tokaji bejárat. Az erdélyi állam és Tokaj koronként
változó kapcsolata.
In: „Ez világ, mint egy kert…”
Tanulmányok Galavics Géza tiszteletére.
Szerk. Bubryák Orsolya.
Budapest, MTA Művészettörténeti
Kutatóintézet–Gondolat, 2010. 389–404.
Csáky István özvegye, Wesselényi Anna levele
I. Rákóczi György erdélyi fejedelemhez.
In: Lymbus – Magyarságtudományi Közlemények, 8.
Budapest, 2010. 53–56.
G. Etényi Nóra: Pamflet és politika.
A hatalmi egyensúly és Magyarország a 17. századi
német propagandában. [könyvismertetés]
BUKSZ, 22. 2010. 2. 161–163.
Bitskey István: Mars és Pallas között.
Múltszemlélet és sorsértelmezés a régi magyarországi
irodalomban. [könyvismertetés]
Irodalomtörténeti Közlemények, 114. 2010. 561–565.
 106
i n m e m o r i a m
Portré és imázs. R. Várkonyi Ágnes születésnapjára.
Trefort-kert. Az ELTE Bölcsészettudományi Kar
kulturális és közéleti magazinja, 2. 2010. 2. 46–47.
2011
Az Erdélyi Fejedelemség önképe.
(Udvartörténet kötetei, 1.) Budapest, ELTE, 2011. 119 p.
Élet- és időszemlélet a kora újkori Magyarországon.
(Városok és udvarok világa.) (Udvartörténet kötetei, 2.)
Budapest, ELTE BTK Középkori és Kora Újkori
Magyar Történeti Tanszék–Transylvania Emlékeiért
Tudományos Egyesület, 2011. 176 p.
Szepsi Laczkó Máté.
In: Magyar Művelődéstörténeti Lexikon.
Középkor és kora újkor. XI.
Főszerk. Kőszeghy Péter, szerk. Tamás Zsuzsanna.
Budapest, Balassi, 2011. 158.
Thököly Imre, késmárki, gr.; ünnepség; végtisztesség.
In: Magyar Művelődéstörténeti Lexikon.
Középkor és kora újkor. XII. Főszerk. Kőszeghy Péter,
szerk. Tamás Zsuzsanna.
Budapest, Balassi, 2011. 21–23; 241–247; 375–379.
Nevetés.
In: Művelődéstörténeti Lexikon LX. Minden kor.
A főszerkesztő, Kőszeghy Péter hatvanadik születésnapjára.
Szerk. Bartók István, Csörsz Rumen István,
Jankovics József, Szentmártoni Szabó Géza.
Felelős szerkesztő Tamás Zsuzsanna.
Budapest, Balassi, 2011. 165–168.
2012
Erdély „jogi” érvei a hódoltsági határok megőrzésére.
In: Identitás és kultúra a török hódoltság korában.
Szerk. Ács Pál, Székely Júlia.
Budapest, Balassi, 2012. 158–166.
Várad, a három részre hullt Magyarország virtuális
fővárosa. Egy oklevél olvasatai.
In: Tiszteletkör. Történeti tanulmányok Draskóczy István
egyetemi tanár 60. születésnapjára.
Szerk. Mikó Gábor, Péterfi Bence, Vadas András.
Budapest, ELTE Eötvös, 2012. 341–348.
János Zsigmond végrendelete (1567) és végrehajtása
(1571). A forráskiadásról szóló forráskiadás kérdése.
In: A történettudomány szolgálatában.
Tanulmányok a 70 éves Gecsényi Lajos tiszteletére.
Szerk. Baráth Magdolna, Molnár Antal.
Budapest–Győr, Magyar Országos Levéltár,
2012. 325–332.
2013
Emlékezet és reprezentáció Bethlen Gábor udvarában.
In: Bethlen Gábor képmása.
Szerk. Papp Klára, Balogh Judit.
(Speculum Historiae Debreceniense, 5.)
Debrecen, Debreceni Egyetem Történettudományi
Intézet, 2013. 281–291.
A maszk és a jelmez szerepe
a kora újkori Magyarországon.
Történelmi Szemle, 55. 2013. 569–593.
Az Erdélyi Fejedelemség. Küzdelem a megmaradásért.
Budapest, Officina, 2013. p. 175.
2014
Politikai blöff és önigazolás Balassa Imre
és Wesselényi Ferenc kapcsolatában.
In: Historia critica.
Tanulmányok az Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bölcsészettudományi Karának Történeti Intézetéből.
Szerk. Manhercz Orsolya.
(Publicationes Instituti Historici Universitatis
Budapestinensis de Rolando Eötvös Nominatae, 1.)
Budapest, ELTE Eötvös, 2014. 107–113.
Összeállította Mikó Árpád
Lille-i szobrász: Szent Mihály arkangyal, 1450–1475, tölgyfa szobor, Szépművészeti Múzeum, Régi Szobor Gyűjtemény
ars hungarica 2015
Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Művészettörténeti Intézet folyóirata
XLI. évfolyam

2.
 III. Béla király pecsétjének (1195) metszetes rajza.
Pray, Georgius: Syntagma historicum de sigillis regvm, et reginarvm Hvngariae… Budae, 1805. Tab. VII. Fig. 3.
 Tartalom

Bevezető..................................................................................................................................................................112
Tanulmányok
Engel Pál: Zsigmond király pecsételési szokásai.........................................................................................113
Engel Pál – Lővei Pál: A magyar királyi és az osztrák hercegi család
1380. évi házassági szerződésének két sokpecsétes oklevele.................................................117
Marosi Ernő: A magyar Anjouk és Zsigmond király felségpecsétjei..................................................134
Várady Zoltán: Az uralkodói pecsétek feliratainak epigráfiai vizsgálata..........................................159
Kerny Terézia: „Dupplici sigilli nostri authentici munimine”.
A középkori magyar uralkodói pecsétek kutatástörténetének vázlata................................173
Havasi Krisztina: Egy festett díszű román kori kapuzat
és a középkori egri székesegyház kifestéseinek töredékei........................................................222
D. Mezey Alice: A készülő Jász-Nagykun-Szolnok megyei Lapidarium Hungaricum kötet
előmunkálatairól és eddigi tapasztalatairól......................................................................................255
Mikó Árpád: Késő középkori medencetöredék az ostffyasszonyfai
Nagyboldogasszony-templomban.
Adalék a Lapidarium Hungaricum Vas megyei kötetéhez...........................................................267

Szemle
Kettős kötődésben (Végh János)....................................................................................................................... 272
 Bevezetô

2013 végén teremtődtek meg annak személyi feltételei, hogy a Magyar Tudományos Akadé­-
mia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézetben középkori munkacso-
port alakuljon. Másfél évvel később, az Ars Hungarica 2015. évi második száma e munkacsoport
közleményeit gyűjti össze.
A tanulmányok első egysége múltbeli adósságot törleszt. Az akkor már több évtizedre
visszanyúló pecséttani munkálatok során a főpapi,1 majd a káptalani pecsétek2 összefoglaló
tanulmányokat is tartalmazó katalógusait követően az 1990-es évek vége felé kezdődtek meg
az előmunkálatok a középkori magyar uralkodói pecsétek hasonló katalógusához, Wehli Tünde
szervezésében, illetve szerkesztésében. A tervezett kötet tanulmányai, nagyobbrészt a kataló-
gus tételei is 1999-re elkészültek, a kiadvány azonban végül nem jelent meg. Most lehetősé­-
günk nyílt öt tanulmány közzétételére; közöttük a 2001-ben elhunyt történész, Engel Pál aka­
démikus két munkája is szerepel.
A tanulmányok másik csoportja a kőfaragványok vizsgálatai köré szerveződött. Magyar-
ország építészeti töredékeinek Horler Miklós által az Országos Műemléki Felügyelőség keretei
között kezdeményezett és 1986-ban OTKA-támogatással meg is indult, Lapidarium Hungaricum
néven ismertté vált katalogizálása a műemlékvédelem intézményrendszerének közelmúltbe-
li szétverése ellenére sem állt le teljesen. A 2012-ig megjelent nyolc kötet mellett az ezredfor-
dulót követő évtizedben két további területen is megindult a gyűjtő- és feldolgozó munka: az
egri várban, illetve Jász-Nagykun-Szolnok megyében. A munkálatok résztvevői közül hárman
is munkacsoportunk tagjai – a Horler Miklóst követően a szervezést átvállaló témavezetőn kí­-
vül éppen a két említett témakör gazdái. Egerről egy nagy újdonságértékű résztéma, míg a kö-
zépkori művészettörténetben szinte teljesen fehér foltnak számító Jász-Nagykun-Szolnok me-
gyéből a katalogizálás előzetes eredményei, sajátos módszertanának bemutatása kaphattak
helyet folyóiratunkban. A harmadik „köves” írás a Lapidarium Hungaricum sorozatában koráb­-
ban már megjelent Vas megyei anyaghoz tesz hozzá egy kicsiny, ám nem érdektelen adalékot,
mutatva, hogy az ilyesfajta gyűjtőmunka sosem tekinthető lezártnak.
A Szemle rovatban a Péter András művészettörténész (1903–1944) életművét bemuta­-
tó, nagy jelentőségű kötet ismertetése olvasható.

Lővei Pál

1
B odor Imre–Fügedi Erik–Takács Imre: A középkori Magyarország főpapi pecsétjei a Magyar Tudományos Akadémia Művé­
szettörténeti Kutató Csoportjának pecsétmásolat-gyűjteménye alapján. Szerk. Bodor Imre. Budapest, MTA Művészettörté­-
neti Kutató Csoport, 1984.
2
 Takács Imre: A magyarországi káptalanok és konventek középkori pecsétjei. Művészettörténeti tanulmány és katalógus a Ma­
gyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Intézete és a Budapesti Történeti Múzeum másolatgyűjteménye alap­-
ján. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, 1992.
 † Engel Pál

Zsigmond király pecsételési szokásai

Engel Pál (1938–2001)

Mint történetírásunk már megállapította, Zsigmond ötvenéves uralkodása történész, a Magyar Tudományos
nem jelent új korszakot a pecséthasználat tekintetében. Ennek új keretei Akadémia tagja
még Nagy Lajos uralkodásának végén, az 1370-es évek reformjai során ala­­ Pál Engel (1938–2001)
kultak ki, és pecséthasználatában Zsigmond ezekhez az új normákhoz iga- historian, member of the
zodott. Ennek megfelelően alakult uralma idején mind a kettős-, illetve nagy- Hungarian Academy of Sciences
pecsét, mind a titkos és a középpecsét szerepe.
Jogérvény és tekintély szempontjából az első hely természetesen a kettős pecsétet illet-
te meg. Mérete is erre utalt: a királyi pecsétek közül ez volt a legnagyobb átmérőjű (Zsigmond
idején 105, 118, illetve 120 mm). A kettős pecsét (sigillum duplex) voltaképp olyan kétoldalú
függőpecsét (bulla) volt, amelynek előlapja az uralkodót, hátlapja pedig az ország egészét jel-
képezte. Körirata és ábrája is ennek megfelelően festett. Az előlap magát a trónon ülő uralko­-
dót ábrázolta, körülötte bővebb (azaz teljes) királyi címe volt olvasható. A hátlapra ezzel szem-
ben a Szent Koronát jelképező kettős kereszt került, mivel a koronát ekkor, 1400 táján már egy-
értelműen az ország „egyeteme” (az országlakosok összessége) – és nem a király mint személy
– jelképének tekintették. A hátlap rövid körirata csupán utalt az előlapéra.
Előlap és hátlap együttese – azaz a kettős pecsét – a két fél, király és alattvalók közös
akaratát volt hivatott szimbolizálni. Ennek megfelelően szinte kizárólag olyan dokumentumok­-
ra függesztették rá, amelyek tartalma éppen ezt a közakaratot – uralkodó és népe közös és
végleges döntését – juttatta kifejezésre: az uralkodó végleges és visszavonhatatlan adományát
vagy megerősítését tartalmazó kiváltságlevelekre. Ezeket a király nevében, kettős függőpecsét­-
tel megerősítve állították ki, de mindig hangsúlyozták benne, hogy az intézkedés az egész or­
szágot képviselő „főpapok és bárók hozzájárulásával” történt. A hozzájárulás tényét a kettős
pecséten kívül bizonyította a privilégium szövegének végére illesztett méltóságsor is. Ez – tud­ni­-
illik az összes hivatalban levő főpap és világi báró szabványos névsora – a mondottakból kö­
vetkezően a privilégium lényegi eleme volt, és nem is hiányzott belőle egyszer sem.
A kettős pecsét az uralkodó és országa egyetértését reprezentálta tehát, de nem volt
hatalmi eszköz. Használatát elsősorban az indokolta, hogy a közfelfogás szerint a király birtok­
adományai csak az érvényes birtokba iktatás után, a kettős pecsét alatt megerősítve emelked-
hettek örök érvényre. A vele ellátott oklevelek ezért teljes szövegükben magukba foglalták mind
az adományról szóló királyi, mind az iktatásról szóló hiteleshelyi oklevelet. A kettős pecsétes
privilégium csupán az ezekben foglaltakat erősítette meg, új döntést nem tartalmazott, ezért
a kiállításához nem is volt szükség az uralkodó jelenlétére. Zsigmond hosszú külföldi útjai al­-
kalmával (1412–1418, 1430–1434) a pecsét mindkét fele itthon maradt, és a magyarországi kan-
cellária nagy számban bocsátott ki a távollétében, de az ő neve alatt kettős pecsétes privilégiu­
mokat. Ha az adomány és az iktatás érvényes volt, a kancellária nem tagadhatta meg a ked-
vezményezettől a megerősítés írásba foglalását. Viszonylag ritkán, de előfordult, hogy a kettős
pecsétet más, a szokványostól eltérő tartalmú privilégiumra függesztették rá. Ilyenkor az uralko-
dó írásbeli utasításban (litteratorium mandatum) rendelkezett annak tartalma felől.
 114
t anul má nyo k

Zsigmond uralma alatt három kettős pecsét került egymás után használatba, kicserélésüket a kö­-
rülmények tették szükségessé. Az első valószínűleg csak hónapokkal a koronázás (március 31.)
után készült el, mert legkorábban 1387. augusztus 22-én fordul elő. Utoljára a király letar­tóz­
tatásának előestéjén, 1401. április 27-én pecsételtek vele. Feltehető, hogy már az or­szágtanács
összetörette, de ha nem, úgy bizonyára maga Zsigmond megtette ezt nyomban a kiszabadu­-
lása (1401. október 27.) után. Ettől kezdve négy éven át nem volt felségpecsétje. A következőt,
úgy látszik, 1405. április 15-én vette használatba. Ezzel erősítette meg e napon kiadott dekré­
tumát, és ezekben a napokban rendelte el, hogy a birtokosok egy éven belül, 1406. Szent
György napjáig (április 24.) kötelesek újabb keletű adományleveleiket az új kettős pecsét alatt
megerősíttetni.
Római királlyá választása (1410), majd cseh királlyá koronázása (1420) két ízben is indo-
kolta volna új magyar felségpecsét készítését, hiszen új címei hiányoztak a régi pecsétről. Mi­-
vel azonban a pecsét nem volt hatalmi eszköz, egyik alkalommal sem tartotta szükségesnek
a változtatást. 1405. évi pecsétjét egészen 1433-ig megtartotta (utoljára 1432. november 24-én
találkozunk vele), és csak a császárkoronázást találta olyan jelentős eseménynek, hogy miatta
egy harmadik kettős pecsétet vésessen. Ez, amelyen már császári címe is szerepelt, 1434. július
25-én fordul elő első ízben, és halála másnapján, 1437. december 10-én törték össze a magyar
országnagyok utasítására és jelenlétében.
A kettős pecsét két darabját, hacsak nem volt éppen használatban, két különböző sze-
mélynek kellett őriznie, nehogy bármely privilégium kiállításával kapcsolatban felmerülhessen
a visszaélés gyanúja.
Az előlapot, kivételes helyzetektől eltekintve, a hivatalban levő főkancellár kezelte. Ez
önmagában is betölthette a pecsét szerepét, de természetesen nem ugyanazzal a jogerővel,
mint hátlapjával együtt. A neve ilyenkor sigillum simplex volt, amit „egyszerű pecsétnek” szokás
for­dítani, de ténylegesen a duplex ellentétét értették rajta. Őrének, bárhol tartózkodott az or-
szágban, joga volt a király neve alatt iratokat kibocsátani, és azokat az őrizetére bízott előlappal
megerősíteni. Ezt a pecsétet mindig az irat hátlapjára vagy zárlatára nyomták, attól függően,
hogy az nyílt vagy zárt alakú (azaz pátens vagy parancs) volt-e. Általában „nagyobb pecsétnek”
(sigillum maius) nevezték (ma használatos neve nagypecsét), megkülönböztetésül az alább
tárgyalandó, nála jóval kisebb királyi titkos pecséttől. Névleg a nagypecsét volt a sajátképpe­-
ni királyi pecsét, az uralkodó ama pecsétje, amelyet „mint Magyarország királya használ” (quo
ut rex Hungarie utimur). Ez azonban csak névleg volt így, s legfeljebb ama nem túl gyakori ese-
tekre volt érvényes, amikor az uralkodó a főkancellárral éppen egy helyen tartózkodott. Ilyenkor
alkalmilag hatalmi eszközül, azaz királyi parancsok megerősítésére is szolgált. A király távollété-
ben azonban az érvénye erősen korlátozott volt, mert a főkancellár csak olyan iratok esetében
élhetett vele, amelyek kiállítására urától általános vagy egyedi felhatalmazást kapott.
Zsigmond hosszas külföldi távollétei idején a szokottól eltérő megoldásokra volt szükség,
mert voltak kormányzati ügyek, amelyek azonnali döntést igényeltek. A nagypecsét hatáskörét
ezért erre az időre lényegesen kibővítették. 1414–1418 között a nagypecsétet nem Eberhard
főkancellár, hanem a király magyarországi helytartója, Kanizsai János érsek őrizte, és minden
olyan ügyben intézkedhetett vele, amely nem lépte túl helytartói jogkörét.
A kettős pecsét hátlapját Nagy Lajos idején az ifjabb Erzsébet királyné őrizetére bízták.
Hogy Zsigmond alatt ki tartotta magánál, nem tudjuk, de kézenfekvő feltenni, hogy általában
a királyi tanács feje, a nádor volt az. Amikor ő sem volt itthon (mint 1414–1418 között), talán
a főkancellárra volt bízva. Úgy tűnik azonban, hogy önmagában nem használták, és csak privi­
légiumok megerősítésekor vették elő.
A király személyes akaratnyilvánításának szokásos eszköze – szemben a nagypecséttel,
amely csak alkalmilag szolgált ilyen célra – mindvégig a titkos pecsét (sigillum secretum) volt,
 115
t anul má nyo k

amelyet gyakran „kisebb pecsétnek” (sigillum minus) is neveztek. Személyes – azaz nem orszá­-
gos – jellegére utalt a képe is, mert Zsigmond mindenkori saját címerét mutatta: 1411-ig a ma-
gyar vágásokat négyelt pajzsban vegyítve a cseh oroszlánnal és a luxemburgi sassal, 1411-től
kezdve a császári kétfejű sast. Körirata a király mindenkori legfontosabb címeinek felsorolásá-
ra szorítkozott. A pecsét színe, eltérően a természetes színű viaszba nyomott kettős, illetve na-
gyobb pecséttől, vörös volt, és papírfelzet borította, amelyen többnyire jól kirajzolódott az alat­
ta levő ábra. Helye a pátenseken (adomány- és kiváltságleveleken, egyéb kegynyilvánításokat
tartalmazó iratokon) belül volt, azaz a szöveg alatt középen, egyébként (parancsokon, magán­
leveleken) kívül, a megfelelően összehajtott irat zárlatán. Zsigmondnak uralkodása folyamán
hat titkos pecsétje volt. Az elsőt 1396-ban a nikápolyi csatában vesztette el, a másodikat fog­
ságáig (1401) használta, a harmadikat kiszabadulása után rövid ideig (1401–1402), a negyedi­-
ket 1402 közepétől római királlyá választásáig (1411), az ötödiket császárrá választásáig (1433),
a hatodikat haláláig. Méretük ezalatt folyvást nőtt (1411-ig kb. 30 mm, 1411-től 45 mm, 1433-tól
55 mm), de a titkos pecsét így is mindenkor harmada-fele akkora volt, mint a nagypecsét.
Az uralkodói intézkedések többnyire itthon is, külföldön pedig mindig a titkos pecséttel
voltak megerősítve. A pecsét őrzője a titkos kancellár volt, akinek állandóan az uralkodó köz-
vetlen közelében kellett tartózkodnia, és ezért nemcsak hadjárataira, hanem többéves külföldi
útjaira is elkísérte. (Elvétve, ha a kancellár nem volt kéznél, előfordult, hogy Zsigmond a gyűrűs-
pecsétjét használta.) A titkos pecsét sajátképpen a király személyes akaratának kinyilvánításá-
ra szolgált, ezért csak a tudtával, sőt – legalábbis elvben – csak a jelenlétében volt használható.
Nem minden rendelkezés volt fontos, amelyre rányomták, hiszen vizsgálati és iktatóparancso-
kon is előfordul. A fontos iratokat azonban a kancellár megpecsételés előtt általában ellenje-
gyezte, olyképp, hogy jobb felső szélükön és a pecsét helyén saját kezűleg feltüntette, mi volt
kiállításuk alapja. Ez lehetett közvetlenül „a király úr saját utasítása” (commissio propria domini
regis), amelyet szóban közölt a kancellárral; lehetett közvetett utasítása, amelyről a kancellár
más személy előadásából (relatio) értesült; lehetett továbbá a királynak és tanácsának közös ha-
tározata (deliberatio baronum) is, de erre inkább csak Zsigmond első éveiben van példa.
A király nevében kelt iratok legtöbbjén az úgynevezett középpecsét (sigillum mediocre)
található. Ez azonban nem hatalmi szimbólum volt és nem is a kormányzás eszköze, hanem
helyhez kötött hivatali pecsét. Eredetileg (1375 óta) a kápolnaispánra volt bízva, Zsigmond ko­-
rában azonban (1395–1428 között) minden jel szerint a királyi különös jelenlét (specialis prae­
sentia) bírája, Jakab mester tartotta magánál. Irodája a jelek szerint kettő volt, Visegrádon és
Budán, oklevelei e két helyen keltek, legalábbis az 1410-es évekig. Feladatuk abban állt, hogy
a király nevében az országlakosok rendelkezésére álljon egymás közti jogügyleteik (vizsgála­-
tok, perbe idézések, eltiltások, bevallások, határjáratások, iktatások stb.) lebonyolításában. Ja-
kabnak joga volt ilyen ügyekben a szokott módon királyi parancsleveleket kiállítani, de bírói
vagy más döntéseket ebben a minőségében – vagyis a középpecsét őrzőjeként – nem hozha­-
tott, még pereket sem halaszthatott el.
Bár a királyi pecséthasználatot csak közvetve érinti, megjegyzendő, hogy uralkodása
idején számos olyan oklevél kelt Zsigmond neve alatt, amelyen nem az ő pecsétje volt látható.
Jakab mester, amikor a különös jelenlét bírájaként fungált, bírói (ítélő, perhalasztó stb.) okleve­­-
leit a király nevében állította ki, de ilyenkor nem a középpecsétet, hanem ura, a főkancellár pe-
csétjét használta. Amikor pedig az országbíró méltósága volt üresedésben, annak ítélőmestere
szintén a király nevében intézkedett, de nem az ő pecsétjével élt.
Nem magyar királyi minőségében Zsigmond számos más pecsétet is használt, ezek is-
mertetése azonban nem feladatunk. Trónra lépése előtt brandenburgi őrgrófi pecsétjét vagy
gyűrűs pecsétjét használta. 1402-ben alkalmilag előfordul olyan pecsétje, amelyet birodalmi
vikáriusi minőségében – külföldön – használt. 1411-től kezdve mint római királynak, majd csá-
 116
t anul má nyo k

szárnak külön felség-, titkos és bírói pecsétjei voltak. Ezek azonban a birodalom ügyeinek in­
tézésére szolgáltak, magyarországi ügyekben nem élt velük, mint ahogy birodalmi ügyeket
sem bízott magyar kancellárjaira.

Irodalom
Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1930. 196–201.;
Kumorovitz L. Bernát: A magyar királyi egyszerű és titkospecsét használatának alakulása a kö-
zépkorban. A gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve, 7. 1937. 69–112.;
Kumorovitz L. Bernát: A speciális praesentia regia pecséthasználata Zsigmond korában. In: Em­
lékkönyv Domanovszky Sándor születése hatvanadik fordulójának ünnepére. Budapest, Királyi
Magyar Egyetemi Nyomda, 1937. 422–439.; Kumorovitz L. Bernát: A királyi kápolnaispán okle­
véladó működése. A királyi kancellária fejlődése a XIV. és XV. század fordulóján. Regnum Egy­
háztörténeti Évkönyv, 5. 1942–1943. 455–497.; Bodor Imre: Uralkodói pecsétek. In: Művészet
Zsigmond király korában 1387–1437. Szerk. Beke László–Marosi Ernő–Wehli Tünde. Budapest, MTA
MKCs, 1987. II. 13–28.; Kumorovitz L. Bernát: A magyar királyi pecséthasználat története a közép­
korban. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1993. 72–76.
(1999)

† Pál Engel

The Practice of Sealing Charters of King Sigismund

The study of the great historian published here posthumous is dealing with the practice of sealing
charters of Sigismund, as King of Hungary (1387–1437). During his long reign the King and his dig­
nitaries in his name used several types of seals. As King of Germany (1410–1433), later Holy Roman
Emperor (1433–1437) Sigismund had other seals, which had been never confused with the Hunga­
rian ones.
 † Engel Pál – Lővei Pál

A magyar királyi
és az osztrák hercegi család
1380. évi házassági szerzôdésének
két sokpecsétes oklevele
Engel Pál (1938–2001) történész,
a Magyar Tudományos Akadémia tagja
Régi tervünket váltottuk valóra 1998-ban, amikor megkezdtük kö-
zépkori pecsétjeink egy sajátos csoportjának publikálását. Akkor két Lővei Pál művészettörténész, az MTA doktora,
I. Károly-kori oklevél pecsétjeinek leírását tettük közzé,1 most egy MTA BTK MI; az MTA BTK Lendület Középkori
(valójában kettő) 1380. évire kerül sor.2 Olyan okleveleket vettünk Magyar Gazdaságtörténet Kutatócsoport
célba, amelyeken nagyszámú pecsét található. Többségük nemzet- (LP2015-4/2015) tagja
közi megállapodás, de akad olyan, amely az uralkodó és felesége, Kutatási területei: középkori síremlékművészet
vagy az uralkodó és a rendek szerződését rögzítette. A 14–15. szá- és pecséttan, Magyarország építészettörténete,
zadban minden országos jelentőségű döntéshez hozzá kellett já­- műemlékvédelem
rulniuk a királyon kívül a rendeknek is, de legalább az egyházi és E-mail: lovei.pal@btk.mta.hu
világi országnagyoknak, akik az akkori felfogás szerint „az ország
Pál Engel (1938–2001) historian,
egyetemét” képviselték. Ahhoz, hogy a szerződés érvényes legyen, member of the HAS
nekik is meg kellett azt erősíteniük a saját nevükben. E dokumentu-
mokon tehát a kor vezető politikai személyiségeinek pecsétjei füg- Pál Lővei DSc, art historian, Institute of Art
genek, s minthogy általában feltüntetik gazdájuk nevét és cí­merét, History, RCH HAS; member of the RCH HAS
igen értékes forrásul szolgálnak a heraldika, a genealógia és a tár­ Lendület Medieval Hungarian Economic History
sadalomtörténet számára, a politikai vezető réteg legfontosabb ön- Research Group (LP2015-4/2015)
kifejezési módjával ismertetvén meg bennünket. Areas of research: medieval tomb sculpture
Ezúttal annak a szerződésnek a pecsétjeit vesszük szemügy­ and sphragistics, Hungarian architecture
re, amelyet Nagy Lajos király, valamint anyja és felesége kötött 1380. history, monument protection
február 12-én Zólyomban III. Lipót osztrák herceggel Lajos leánya, E-mail: lovei.pal@btk.mta.hu
Hedvig és Lipót fia, Vilmos házasságáról. Az okmányt két, egy la­-
tin és egy német nyelvű változatban állították ki (mindkettő Bécsben található),3 és azonos mó-
don pecsételték meg. A záradékban 37 személy – 9 főpap és 28 világi úr – hozzájárulása olvas­
1
Engel Pál–Lővei Pál: Sokpecsétes oklevelek 1323-ból és 1328-ból. In: Koppány Tibor hetvenedik születésnapjára – tanulmá­
nyok. Szerk. Bardoly István–László Csaba. Budapest, Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1998. (Művészettörténet – Műem-
lékvédelem X.) 133–148. A jelen tanulmány megírása (1999) óta a tárgykörben született további publikációkra lásd az ed-
dig megjelent utolsó tanulmányt: Lővei Pál–Takács Imre: Egy 1358. évi dubrovniki sokpecsétes oklevél pecsétjei. In: Arcana
tabularii. Tanulmányok Solymosi László tiszteletére. I. Szerk. Bárány Attila–Dreska Gábor–Szovák Kornél. Budapest–Debrecen,
MTA–Debreceni Egyetem–ELTE BTK–PPKE, 2014. 131–145.: 131. (1. jegyzet).
2
Az 1999-ben írt tanulmány átnézéséért Neumann Tibort illeti köszönet.
3
A bécsi levéltárban (Haus-, Hof- und Staatsarchiv, a továbbiakban: HHStA) végzett kutatásainkhoz nyújtott segítségért kö-
szönettel tartozunk dr. Christiane Thomas főlevéltárosnak.
 118
t anul má nyo k

1a. kép. Az 1380. évi magyar–osztrák házassági szerződés két sokpecsétes oklevelének (Bécs, HHStA,
Familienurkunden 283/1 és 2) pecsétjei. Vázlatos rajz: Lővei Pál

ható, de mivel Horváti Pál zágrábi püspök – ismeretlen okból – egyik példányt sem pecsételte
meg, ténylegesen 36 személytől van pecsétünk (1. kép).4 A pecsétek kétharmada közöletlen.
A nyolc főpapi pecsét közül Alsáni Bálint pécsi püspöké valószínűleg gemma, a többi hét
közül hat a szokásos mandorla alakú, egy pedig kerek pontifikális pecsét. Az 1320-as évekhez
képest újdonság, hogy mindegyiken látható a főpap családi (illetve személyes) címere, amit az
1330-as évektől kezdődően vált divattá feltüntetni.5 A hét pecsét közül három eddig kiadatlan
található, közülük történész szemmel Vilmos győri püspöké a legértékesebb. A köriratából
4
A címeres pecséteknek vázlatos, csupán a pecsétek jellegét és a címerábrákat feltüntető rajzait tudjuk közölni, a Bécs-
ben feldolgozott több száz pecsét fotóztatása ugyanis anyagi lehetőségek híján nem volt lehetséges. A művészettörté-
neti szempontból rajz alapján végképp értékelhetetlen hét főpapi pecsét közül Demeter esztergomi érseké, Imre egri,
Goblinus erdélyi és Benedek veszprémi püspöké közismert. István kalocsai érsek és László váradi püspök közöletlen pe-
csétjeiről, valamint Goblinus és Benedek püspököknek az eddig közölteknél valamivel jobb pecsétlenyomatáról fénykép is
rendelkezésünkre áll, amelyekért a kutatásaink idején magyar levéltári delegátusként Bécsben tevékenykedő dr. Gecsényi
Lajosnak tartozunk köszönettel. (A fotóztatás során a latin oklevélről Vilmos győri püspök közöletlen pecsétje helyett téve-
désből László váradi püspök pecsétje került megörökítésre, így az ő mindkét pecsétlenyomatáról rendelkezünk fénykép-
pel.)
5
Fügedi Erik: Középkori pontifikális pecsétek Magyarországon. In: A középkori Magyarország főpapi pecsétjei a Magyar Tudo­
mányos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportjának pecsétmásolat-gyűjteménye alapján. Szerk. Bodor Imre. Budapest,
MTA MKCs, 1984. 16.
 119
t anul má nyo k

1b. kép. Az 1380. évi magyar–osztrák házassági szerződés két sokpecsétes oklevelének (Bécs, HHStA,
Familienurkunden 283/1 és 2) pecsétjei. Vázlatos rajz: Lővei Pál
 120
t anul má nyo k

2. kép. Deméndi László váradi püspök 3. kép. Deméndi László váradi püspök
pecsétje, 1380; Bécs, HHStA, Familienurkunden 283/1. pecsétje, 1380; Bécs, HHStA, Familienurkunden 283/2.
Fotó: HHStA Fotó: HHStA

tudjuk meg, hogy – Lajos korának számos püspökéhez hasonlóan – ő is szerzetes volt. Külföl­-
di lehetett, talán német származású, és meglehet, hogy a családját éppen ez a címer segít
majd azonosítani. Jó volna ismernünk Deméndi László váradi püspök címerét is, de az apró
ábrázoláson nem vehető ki (2–3. kép). Szigeti István kalocsai érsek címere is új ismeret (4. kép),
de a főpap származását már régen felderítették; esetében a köriratban szereplő magister cím­-
zés alighanem egyetemi végzettségre utal.
Mint a többi esetben, itt is fontosabbak a világiak pecsétjei. A 28 személy élén két Piast-
házbeli fejedelmi személyt találunk: Oppelni László volt nádort és Ziemowit mazóviai herceget.
A többi 26 személy közül 22 magyar, 4 pedig horvát főúr.
A pecsétek mérete, amennyiben a pecsétfészek, és nem a lenyomat átmérőjét tekintjük,
a más alkalommal már megfigyelt Anjou-kori szokást tükrözi: a bárók mindig nagy (40 mm át-
mérőt meghaladó), az ispánok és a lovagok általában kisebb pecséttel éltek. Ez nyilván csak
illem volt, nem pedig előírás, hiszen Bazini János udvari lovag pecsétfészkének mérete
(42 mm) a bárókénak felel meg. Érdekes, hogy Horváti János macsói bán, noha már négy éve
hivatalban volt, a testvére, István pecsétjével élt, akiről azonban semmi közelebbit nem tudni,
ám a fészek mérete (42-43 mm) mégis olyan, mint a bárói pecséteké. A négy legnagyobb pe-
csét között találjuk a két modrusi grófét, Frangepán Istvánét (62 mm, a legnagyobb!) és Já­-
nosét (52-56 mm), továbbá a magát szintén grófnak tituláló Nagymartoni (Fraknói) Miklósét
(54-55 mm), jóllehet egyikük sem viselt bárói méltóságot. Nyilván azt jelezték ezzel, hogy
legalábbis bárónak minősülnek, ha nem éppen többnek, azaz grófi címüket, amelyről Magyar­
 121
t anul má nyo k

országon kevéssé vettek tudomást, ők maguk na-

gyon is komolyan veszik. Erre mutat az is, hogy
a comes címet egyikük sem mulasztotta el a pecsét-
jén feltüntetni.
A köriratok elemzése egyébként is tanulsá­
gos. A 26 pecsétből csak Mikcs bán unokájáén,
Ákosén nincs szöveg. Ketten idegen pecsétet hasz-
náltak: Horváti János, mint láttuk, a testvéréét, Új-
la­ki Bertalan pedig egészen szokatlan módon az
any­jáét, Kont Miklós nádor özvegyéét, Zsámboki
Kláráét. (Azonban természetesen nem a Zsámboki-,
ha­nem az Újlaki-címer látható rajta.) A fennmara-
dó 23 pecsét közül 10 volt hivatalban levő báróé
(ide számítva a királynéi tárnokmestert, a székely
és a pozsonyi ispánt), közülük csak ketten akadtak,
akik a méltóságukat nem tartották szükségesnek
feltüntetni: Szentgyörgyi Tamás tárnokmester – aki
ehelyett inkább grófnak nevezte magát – és Bebek
György királynéi tárnokmester. A báróknak kijáró
dominus címet ketten írták ki: Garai nádor és a hi­va- 4. kép. Szigeti István jeruzsálemi pátriárka,
talt nem viselő Frangepán István gróf. Az egy fok­- kalocsai érsek pecsétje, 1380; Bécs,
kal alacsonyabb magister cím, amely ebben a kör- HHStA, Familienurkunden 283/2. Fotó: HHStA
ben mindenkit megilletett, szintén csak két pecsé-
ten olvasható, (Alsólendvai) Bánfi Istvánén és – csupán kezdőbetűjével jelezve – Gönyűi Jáno­-
sén. (Ez utóbbi eset azért érdekes, mert Gönyűi korábban sokáig ajtónállómester volt, tehát
azt hihetnénk, hogy báróként a dominus cím illette meg.)6
A névhasználat közelebb áll még ekkoriban az Árpád-korihoz, mint a Hunyadi-koréhoz.
Hárman elégnek vélték, ha pecsétjükön – akárcsak egy 13. századi báró – csupán a keresztne-
vüket és a méltóságukat tüntetik fel: [Losonci] László vajda, [Lackfi] István lovászmester és
[Derencsényi] Miklós székely ispán. Az ország leggazdagabb főurainak egyike, Szécsényi Frank
éppenséggel a keresztnevét faragtatta csak rá, de azt háromszor. A többiek a ragadványne­-
vüket használták (Szepesi Jakab, Treutel János, Bánfi István, Poháros Miklós), apjuk nevét
(Himfi Benedek, Gönyűi János), a székhelyükét (Szécsi Miklós, Liszkói Pál, Bazini János), vagy
ezek valamiféle kombinációját (Pelsőci Bebek György, néhai István comes [=országbíró] fia
Bebek László). Poháros Miklós pecsétjén a családnév és az utónév a magyar nyelvnek meg­-
felelő sorrendben áll.7
Szécsényi Frank S(IGILLUM) FFRANK FFRANK FFRANK feliratú pecsétszövegére érde-
mes külön is kitérni. A háromszoros nyomatékosítás nem ismeretlen az Ótestamentumban:
a sze­ráfok égi kórusa énekli, hogy „Sanctus sanctus sanctus Dominus exercituum” (Szent,
szent, szent a seregeknek Ura).8 Alighanem ennek tudható be a megháromszorozott amen.
amen. amen. gyakori használata középkori zsidó emlékeken, így például egy 11. századból
6
Megjegyzendő, hogy a publikálatlan német oklevél szövegében Gönyűi János neve Thomas Janus von Stainhaus. Gönyű
akkori német neve ezek szerint Steinhaus volt, ami minden bizonnyal a Gönyűiek ekkor épült várára utal.
7
Több hasonló pecsétre példa: Lővei Pál: Az ország nagyjainak és előkelőinek 1402. évi oklevelén függő pecsétek. In: Honoris
causa. Tanulmányok Engel Pál tiszteletére. Szerk. Neumann Tibor–Rácz György. Budapest–Piliscsaba, MTA Történettudomá-
nyi Intézete–PPKE BTK, 2009. (Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok 40. / Analecta Medievalia III.) 155–156.;
vö. Radvánszky Béla: Magyar köriratú pecsétek a XIV. és XV. századból. Századok, XIV. 1880. 483–485.
8
Ésa. 6, 3.
 122
t anul má nyo k

származó, sírfeliratot hordozó, toledói téglán a hatsoros héber betűs felirat végén.9 Ilyen fel­-
irattal Magyarországon is ismert sírkő: amen. amen. amen. szela. szela. szela. (szela=örökkévaló,
az Isten jelzése) olvasható a második legkorábbiként ismert budai sírkőtöredéken (1279/80)
az Alagút utcánál feltárt zsidó temetőből.10 Moshe rabbi fia Dávid rabbi 1343-ra átszámítható
halálozási évszámú ptuji (Pettau, Szlovénia) sírkövének felirata az „amen amen amen mind-
örökké” szavak kezdőbetűivel záródik.11 Az amen amen amen szela szela szela formula előfor­-
dul Wormsban, és a szela hármas ismétlődése megtalálható az Ibériai-félszigeten is.12 A ma­-
gyar főúr pecsétjén a név megháromszorozása minden bizonnyal óvó célzattal történt. Em­
lékanyagunkban az ilyesfajta sokszorozás nem áll teljesen egyedül: LIEN LIEN LIEN LIEI – az
utolsó N-re már kevés hely maradt – a körirata egy pozitív állású, tehát nem pecsételésre szol­
gáló, inkább bajelhárító szerepű gyűrűnek a Solt melletti Tétel-hegy feltárásából.13 Könyves
Kálmán aranygyűrűjének belsejébe véstek GUT GUT GUTANI TABAL feliratot, amelynek a szak­
irodalom ugyancsak védő értelmezését tételezi („Thebal-gyűrűk”).14
Az 1380. évi két oklevél pecsétjeinek mindegyikén megtalálható a családi címer, de kü­
lönböző formában és elhelyezésben. Teljes ábrázolást – pajzsot és sisakdíszt – találunk Frange­
pán István, Bebek László és Bazini János pecsétjén; puszta címerábrát sisakdísszel Frangepán
Jánosén, csak sisakdíszt hat pecséten. Ilyen Bebek György, Ostfi János, Himfi Benedek, Szécsé­-
nyi Frank és Gönyűi János pecsétje, de ilyen Kont Miklós özvegyéé is, jelezve, hogy a puszta
sisakdísz használata éppenséggel nem utal hangsúlyozottan lovagi életmódra vagy mentali­
tásra. A sisakdísz nélküli címerpajzs a leggyakoribb ábrázolásmód (11 eset), és nem ritka a cí-
merkép feltüntetése pajzs nélkül (5 eset).
A címerábrázolások legtöbbje, nevezetes családokról lévén szó, eddig is ismert volt.
A közismert nemzetségi címert találjuk meg Garai Miklós (Dorozsma), Szécsi Miklós (Balog),
Losonci László (Tomaj), Szentgyörgyi Tamás és unokatestvére, Bazini János (Hontpázmány),
Lackfi István (Hermán), Bánfi István (Hahót) és Ostfi János (Osli) pecsétjein. A nem nemzetsé­-
gi címerek közül szintén ismert volt a Frangepánoké (oroszlán) és a Nagymartoniaké (sas), to­
vábbá Szepesi Jakab országbíróé.
A magát itt csak Miklósnak nevező székelyispán személyét pecsétje segít azonosíta-
ni, mert a Balog nemzetség címerét ábrázolja. Innen tudható, hogy ekkor, 1380 elején még Ba­-
log nb. Derencsényi Miklós (1377–1380) viselte a hivatalt, nem pedig utóda, Perényi Miklós.15
Liszkói Pál – és általában a Liszkói család – származását az itt látható címerkép, a Szentemá-
gocs nem közös jelképe (könyökben hajlított kar három virágot tart) világítja meg.16 Horvá-
ti István pecsétje kalpagot mutat, három hegyes csúcsán egy-egy madártollal. Kétségtelen,
9
A toledói Museo de Santa Cruz letétje a toledói Sinagoga de El Tránsito kiállításán.
10
Scheiber Sándor: Magyarországi zsidó feliratok a III. századtól 1686-ig. Budapest, MIOK, 1960. 84, 85–86. (11. sz.); Uő: Jewish
Inscriptions in Hungary. From the 3rd Century to 1686. Budapest, Akadémiai–Leiden, Brill, 1983. 115–117. (22. sz.).
11
Boris Hajdinjak–Polona Vidmar: Lords of Ptuj – Medieval Knights, Founders and Patrons of Arts. Ptuj, Pokrajinski Muzej Ptuj,
2008. 35.
12
Scheiber 1983. i. m. 117.
13
Ismeretét Szentpéteri Józsefnek köszönhetjük. A lelet még nem került be a lelőhelyen 2005–2013 között folytatott fel-
tárások feldolgozásába: Településtörténeti kutatások. Solt–Tételhegy, Kiskunfélegyháza, Amler-bánya. Szerk. Somogyvári Ág-
nes–Szentpéteri József–V. Székely György. Kecskemét, Kecskeméti Katona József Múzeum–MTA BTK, 2014. (Archaeologia
Cumanica 3).
14
Kiss Etele: Kálmán király gyűrűje. In: Örök megújulás. Az ezredforduló új szerzeményei a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Szerk. Pallós Lajos. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 2010. 21.
15
Derencsényi pecsétjének egy másik, ugyancsak 1380. évi lenyomatát közölte Bárczay Oszkár (A heraldika kézikönyve.
Budapest, MTA, 1897. 157.; 425. ábra), azonban Szécsi Miklóshoz kötve.
16
Engel Pál: Egy előkelő család az Anjou- és Zsigmond-korból: a Szentemágocs nembeli Liszkóiak. In: Tanulmányok Borsa
Iván tiszteletére. Szerk. Csukovits Enikő. Budapest, MOL, 1998. 63–66.
 123
t anul má nyo k

hogy a család a Báncsa nemzetségből eredt, de nagyon kérdéses, hogy az ábrát – vagy annak va­-
lamely elemét – tekinthetjük-e nemzetségi címernek. A kalpag feltűnik Horváti Pál zágrábi
püspök pontifikális pecsétjén is – ez egyébként hiányzik, ismeretlen okból, a két 1380-as ok­-
levél pecsétsorából –, azonban nem egyedül: a mandorla aljának két címerpajzsa közül az
egyiket ez, a másikat egy profilban ábrázolt sasszárny tölti ki. A zágrábi székesegyház homlok­
zatait díszítő, nagyszámú címer egyikén a két ábrát egyesítették: a pajzsban sasszárny, a sisak­
díszben a tollas kalpag látható; a sasszárnyas pajzs emellett önmagában is megjelenik.17 Az
Ákos nemzetséget forrásunkban három személy képviseli: Bebek György és unokaöccse, Lász­-
ló, akiknek pecsétjén közös elem a sisakdíszben a két, félkörben hajló hal, közte koronás női
fejjel, továbbá Mikcsfi Ákos, aki viszont harántnégyelt pajzsot használt. Mint Rácz György leg-
újabb kutatásaiból tudjuk, egyik sem nemzetségi eredetű címer.18 A Korbáviai testvérek – Miklós
és Tamás – pecsétjein liba, illetve kacsa látható. Mivel a nemzetség a horvát Gusić nemzetség­-
ből származtatta magát, nyilván a lúd (vö. szláv gus, ’liba’) tekintendő az eredeti címerábrának,
a kacsa pedig talán címertörésnek.
A többi ábra közül Treutel Jánosé (mókus) azonos az apjáéval, Miklós pozsonyi ispáné­-
val19 és fiáéval, Miklós tárnokmesterével.20 Az utóbbinak egy másik pecsétjén a sisakdíszben
tűnik fel a mókus, míg a négyelt pajzsban leveles ág és sakkozás váltakozik.21 Gönyűi János
pecsétábrája (a sisakdíszben szirén) ellenben különbözik az apjáétól, Tamás ajtónállómesteré­-
től, akinek sisakdísze széttárt szárnyú, növő madár.22 Poháros Miklós udvari lovagnak koráb­
ban máshol már közölt pecsétje23 a családi címert mutatja, a halat, itt bal haránt, míg fia,
Osvát 1402. évi pecsétjén jobb haránt állásban.24 Raholcai Kont Miklós nádor özvegyének pe­
csétje a Raholcai–Újlaki rokonság korai címerét ábrázolja: két széttárt sasszárny között szem-
benéző, koronás női fej. Ugyanezt látjuk Újlaki Bertalan unokatestvérei, a Raholcaiak 1402. évi
pecsétjein.25 Továbbra is problematikus a Himfi-címer szarvasa. Ugyanezt ábrázolja Himházi
Benedek veszprémi püspök pecsétje, aki kétségtelenül rokonságban állt Himfivel, ámbár nem
tudjuk, hogyan. Himfit olykor a Szalók nemzetségből eredeztetik, és a szarvas lehetne éppen
a nemzetség címerállata. Azonban sem ez, sem Himfi származása egyelőre nem tekinthető
tisztázottnak.

ADATTÁR

Az 1380. évi oklevelek pecsétjei

1380. február 12. Zólyom (Zolii, dom. Die Invocavit): I. Lajos, anyja és felesége szerződésre lépnek
Lipót osztrák herceggel ennek fia, Vilmos és Lajos leánya, Hedvig eljegyzéséről. A szerződésben
17
 Lővei Pál: A zágrábi székesegyház monográfiájáról. Pavilon, 6. 1991. 19–20.; 3, 6–9. kép; Lővei Pál ism.: Ana Deanović–Željka
Čorak: Zagrebačke katedrale. Zagreb, 1988. Acta Historiae Artium, XXXVI. 1993. 255.; Abb. 3, 5, 7–9.
18
Rácz György: Az Ákos nemzetség címere. Turul, 68. 1995. 11–34.
19
Bécs, HHStA Allgemeine Urkundenreihe (a továbbiakban: AUR) 1328. IX. 21., 16.(17) pecsét: Engel–Lővei 1998. i. m. 136, 145.
20
Bécs, HHStA AUR 1402. IX. 1. – 23. pecsét: Lővei 2009. i. m. 162.
21
Bárczay 1897. i. m. 113.; 307. ábra.
22
Bécs, HHStA AUR 1328. IX. 21. – 32. (33) pecsét: Engel–Lővei 1998. i. m. 136, 146.
23
Engel Pál–Lővei Pál: Két töredékes sírkő a Margitszigetről. Budapest Régiségei, XXIX. 1992. 53, 55. (23. jegyzet); 9/1. kép.
24
Bécs, HHStA AUR 1402. IX. 1. – 27. pecsét: Engel–Lővei 1992. i. m. 53, 55. (23. jegyzet); 9/2. kép; Lővei 2009. i. m. 163.
25
Bécs, HHStA AUR 1402. IX. 1. – 85, 107, 108. pecsét: Lővei Pál: Néhány címeres emlék a 14–15. századból. Művészettörténeti
Értesítő, XL. 1991. 54.; 12/3–5. kép; Lővei 2009. i. m. 173, 177.
 124
t anul má nyo k

foglaltak megtartásáért magyar részről esküvel és pecsétjükkel vállalnak szavatosságot a felso-

rolt országnagyok (infrascripti reverendissimi principes: cardinalis, archiepiscopi, duces, comites,
barones), összesen 9 egyházi és 28 világi személy.
Bécs, HHStA Familienurkunden 238/1-2 (=DF 258367-8) – két változatban, latin (1), illetve
német (2) nyelven (a latin változat hibás kiadása: CD IX/5. 377–380.).
Hártyára írott oklevelek, pergamenszalagokon függő pecsétekkel. A szalagokon a pecsé-
telők nevei, mindkét oklevélen latinul. A latin oklevélen 35 pecsét függ, a németen 32 (1. kép).
Mindkét oklevélről hiányoznak pecsétek, van, amelyik mindkettőről, de a szalagok többsége
akkor is megvan (a latin oklevélen kettő, a németen egy személynek szalagja sincs, ezekben
az esetekben a szalag számára bevágás sem készült). Az oklevelekben szereplő személyek ne­
vét az ottani felsorolás sorrendjében adjuk meg, a pecsét – először a latin, utána a német nyel­-
vű oklevélre vonatkozó – sorszámai pedig zárójelben szerepelnek.

Az alábbi pecsétleírásokban a jobb és a bal megjelölése

mindig címertani értelemben értendő.

(1, 1) I. Lajos
A szalagokon: sigillum regis. Az uralkodó második felségi pecsétjének előlapja, természetes színű
viasz (átmérő: 109-110 mm).

(2, 2) Erzsébet anyakirályné

A szalagokon: sigillum regine senioris. Természetes színű viasz pecsétfészekben (50×49, 53×54
mm) kerek, vörös viaszpecsét (átmérő: 25 mm). Mezejében hatkaréjos keretben hasított pajzs,
a jobb oldali mező hatszor (hétszer?) vágott, a bal oldali mezőben kitárt szárnyú, a hasításra ta­
padó fél sas.

(3, 3) Erzsébet királyné

A szalagokon: regine iunioris. Természetes színű viasz pecsétfészekben (50×51, 52×49 mm) kerek,
vörös viaszpecsét (átmérő: 25 mm). Mezejében hatkaréjos keretben hasított pajzs, a jobb olda-
li mező többször vágott, a bal oldali mezőben három (2+1) elmosódott kerek motívum (a dal­-
mát leopárdfejek). [Ugyanez a pecsét szerepel a Bécs, HHStA AUR 1385. VII. 8. oklevélen is,
a hat ráfüggesztett pecsét között az első helyen.]

Az egyháznagyok (principes vero ecclesiastici sunt hii):

1. (4, 4) Demetrius… cardinalis et gubernator ecclesie Strigoniensis – her Demetrius cardinal und
erzbischof zu Gran
[Kaplai Péter fia Demeter bíboros, esztergomi érsek]
A szalagokon: 1 – üres, 2 – cardinalis. Mandorla alakú, természetes színű viasz pecsétfészekben
(100×58, 100×59 mm) mandorla alakú, vörös viaszpecsét (96×55 mm). Mezejében fiálékkal
és mérműves baldachinokkal gazdagon tagolt, fülkés építmény. A középső részen kereszte­-
lési jelenet (Szent Szilveszter pápa és Nagy Konstantin császár, illetve Szent Adalbert érsek
és Szent István király?), kétoldalt Szent Péter kulcsot és Szent Pál kardot tartó, álló alakjai. Felül
térdeplő angyalok között Gyermekét tartó, trónoló Madonna. Legalul Demeter bíboros jobb-
ra forduló, térdeplő alakja, bíborosi köpenyben és kalappal. Mellette kétoldalt egy-egy álló há-
 125
t anul má nyo k

romszögpajzs, egyforma ábrával: jobbra forduló, térdeplő angyalok, kezükben rosszul kivehető
tárgyat (bíborosi kalap?) tartanak. Maiusculás körirat: S . DEMETRII . TT . SCORVM . QVATVOR .
CORONATOR9 . PRESBRI . CARDINAL’ – Sigillum Demetrii tituli Sanctorum Quatuor Coronatorum
presbiteri cardinalis.
Közölve (más okleveleken függő lenyomatok alapján): Művészet I. Lajos király korában 1342–1382.
Szerk. Marosi Ernő–Tóth Melinda–Varga Lívia. Kiállítási katalógus. Székesfehérvár, MTA MKCs,
1982. 337. (195–196. kat. sz., Marosi Ernő); Főpapi pecsétek 1984. i. m. 52–53. (59. sz., Takács Im-
re); Magyarországi művészet 1300–1470 körül. Szerk. Marosi Ernő. Budapest, Akadémiai, 1987. I.
136, 500. (Marosi Ernő).

2. (5; 5) Stephanus patriarcha Ierosolimitanus Archyepiscopus ecclesie Colocensis – her Steffan

patriarch zu Jerusalem und erzbischof zu Colotschon
[Szigeti István jeruzsálemi pátriárka, kalocsai érsek]
A szalagokon: patriarcha. Kerek, természetes színű viasz pecsétfészekben (átmérő: 97, 102 mm)
kerek, vörös viaszpecsét (átmérő: 78 mm). Mezejében díszes baldachin alatt, rombuszmustrás
háttér előtt vakmérműves szarkofágból kilépő, feltámadó Krisztus, jobbját felemeli, baljában
apostoli keresztet tart. A szarkofág körül három alvó katona. A jelenettől jobbra és balra egy-
egy szent álló alakja, a jobb oldali kardot és kelyhet (?) tart, a bal oldali szent püspök. Alul a pát-
riárka jobbra forduló, térdeplő alakja, apostoli kereszttel. Kétoldalt egy-egy álló háromszög­-
pajzs, egyforma ábrával: jobbra forduló kakas apostoli keresztet tart. Maiusculás körirat: S’ AE
STEPHANI MAGRI DEI GRATIA . PATRIARCHE IERVSELERMITANI – a Stephani szóban AN ligatúra –
Sigillum archiepiscopi Stephani magistri Dei gratia patriarche Ieruselermitani (4. kép).

3. (6; a szalag megvan, de sosem pecsételték meg) Emericus Agriensis… ecclesiarum [episcopus] –
her Emerich bischof zu Erlaw
[Cudar Imre egri püspök]
A szalagokon: Agriensis. Mandorla alakú, természetes színű viasz pecsétfészekben (86×55 mm)
mandorla alakú, vörös viaszpecsét (80×47 mm). Mezejében fiálékkal és mérműves baldachi­
nokkal gazdagon tagolt, fülkés építmény. Felül jobbjában a Gyermeket, baljában liliomos jogart
tartó, félalakos Madonna. Alatta Szent János evangélista szimbóluma, írásszalagot tartó sas. Két-
oldalt Szent István köpenyes és Szent László páncélos, álló, koronás alakja, országalmával, László
baljában bárd. Alul püspök balra forduló, térdelő alakja, pásztorbottal. Kétoldalt a Cudar-címer:
hatszögű karikacsat. Minusculás körirat: . s . emerici . episcopi . agriensis .– a szavak között kétszer
törő, s formájú szóelválasztó jelek – Sigillum Emerici episcopi Agriensis.
Közölve (más okleveleken függő lenyomatok alapján): I. Lajos 1982. i. m. 341. (210. kat. sz., Ma­
rosi Ernő); Főpapi pecsétek 1984. i. m. 52. (58. sz., Takács Imre); Magyarországi művészet 1987. i. m.
I. 206. [Wehli Tünde], 500. [Marosi Ernő]; II. 765/3. kép.

4. (7; 7) Valentinus Quinqueecclesiensis … ecclesiarum [episcopus] – her Valent bisshof zu Fünfkirchen

[Alsáni Bálint pécsi püspök]
A szalagokon: 1 – Quinqueeclesiensis (!) episcopi, 2 – Quinqueeclesiensis (!). Természetes színű
viasz pecsétfészekben (37×32, 36×34 mm) nyolcszög alakú, vörös viaszpecsét (16×13 mm). Me­
zejében bizonytalanul kivehető, álló emberi alak – minden bizonnyal gemma. A maiusculás
körirat olvashatatlan. [Ugyanez a pecsét szerepel a Bécs, HHStA AUR 1385. VII. 8. oklevélen is,
a hat pecsét között a negyedik helyen, ott sem jobb minőségű a lenyomat.]
 126
t anul má nyo k

5. (mindkét oklevélen csak a szalag van meg, sosem voltak megpecsételve) Paulus Zagrabiensis …
ecclesiarum [episcopus] – her Paul bischof zu Agrem
[Horváti Pál zágrábi püspök]
A szalagokon: 1 – Zagrabiensis episcopi, 2 – Zagrabiensis. A pecsétek hiányoznak.
Horváti Pál pontifikális pecsétje: I. Lajos 1982. i. m. 342. (213. sz., Marosi Ernő); Főpapi pecsétek
1984. i. m. 53. (60. sz., Takács Imre); Magyarországi művészet 1987. i. m. I. 500., 647. [Marosi Ernő];
II. 765/4. kép; Lővei 1991. A zágrábi… i. m. 20.; 9. kép; Lővei 1993. i. m. 255., Abb. 9.

6. (9; 9) Ladislaus Waradiensis … ecclesiarum [episcopus] – her Lazzla bischof zu Wardein

[Deméndi László váradi püspök]
A szalagokon: 1 – Waradiensis episcopi, 2 – Waradiensis. Mandorla alakú, természetes színű viasz
pecsétfészekben (79×45, 89×51 mm) mandorla alakú, vörös viaszpecsét (71×37 mm). Mezejé-
ben fiálékkal díszített, gazdag trónuson trónoló Madonna, jobbján a gyermek Jézussal. Alul ket-
tős fülkében baloldalt a püspök jobbra forduló, térdelő figurája, jobbra Szent László álló alakja,
jobbjában országalma, baljában bárd. A püspök mögött maiusculás „L” monogram, a szent
mellett kicsiny háromszögpajzs, kivehetetlen ábrával. Maiusculás körirat: S . LADISLAI . EPISCOPI .
ECCL . WARA . PHISICI . D . R . – a szöveg végén négyszirmú virág – Sigillum Ladislai episcopi
ecclesie Waradiensis, phisici domini regis (2–3. kép).

7. (10; a szalag megvan, a pecsét hiányzik) Goblinus Transsilvanensis … ecclesiarum [episcopus] –

her Göbel bischof zu Sibenburgen
[Goblinus erdélyi püspök]
A szalagokon: 1 – Transilvanensis episcopi, 2 – Transilvanensis. Mandorla alakú, természetes szí-
nű viasz pecsétfészekben (89×56 mm) mandorla alakú, vörös viaszpecsét (78×46 mm). Meze-
jében fiálékkal és mérművekkel gazdagon tagolt, baldachinos fülkearchitektúrában a sárkán�-
nyal harcoló Szent Mihály alakja. Alatta íves záródású fülkében a püspök jobbra forduló, térde­-
lő figurája. Kétoldalt egy-egy álló háromszögpajzs, egyező címerábrával: középen két pólya,
fölötte széttárt szárnyú madár felső része, a pajzstalp ábrája kivehetetlen. Maiusculás körirat:
S . GOBELLINI . DEI . GRA . EPI ECCE : [ALB]EN . TRANSSILVANE – a „Transsilvane” szóban két AN
ligatúra – Sigillum Gobellini Dei gratia episcopi ecclesie Albensis Transsilvane (5. kép).
Közölve (más okleveleken függő lenyomatok alapján): Főpapi pecsétek 1984. i. m. 51. (56. sz.,
Takács Imre).

8. (11; a szalag megvan, a pecsét hiányzik) Guilhelmus Iauriensis … ecclesiarum [episcopus] –

Gwilhelm bischof zu Rab
[Vilmos győri püspök]
A szalagokon: 1 – Iauriensis episcopi, 2 – Iauriensis. Mandorla alakú, természetes színű viasz pe­
csétfészekben (78×47 mm) mandorla alakú, vörös viaszpecsét (71×41 mm). Mezejében bal-
dachinnal lezárt építészeti keretben álló Madonna, fölötte bizonytalanul értelmezhető ábra
(ereklyetartó?). Mária két oldalán egymás fölött két-két angyal. Alul püspök jobbra forduló, tér­
delő alakja, kétoldalt egy-egy álló háromszögpajzs, egyező címerábrával: négyelt pajzs, az első
és a negyedik mező jobb haránt osztott, a második és harmadik mező valamilyen bundabőr-
rel borított. Maiusculás körirat: S . FRIS . GVILLI DEI GRA EPI IAVRIEN :. – Sigillum fratris Guillelmi
Dei gratia episcopi Iauriensis.
 127
t anul má nyo k

5. kép. Goblinus erdélyi püspök pecsétje, 6. kép. Himházi Benedek veszprémi püspök
1380; Bécs, HHStA, Familienurkunden 283/2. pecsétje, 1380; Bécs, HHStA, Familienurkunden 283/2.
Fotó: HHStA Fotó: HHStA

9. (12; 12) et Benedictus Vesprimiensis ecclesiarum [episcopus] - her Benedict bischof zu Vezzsprem
[Himházi Benedek veszprémi püspök]
A szalagokon: 1 – Vesprimiensis episcopi, 2 – Wesprimiensis. Mandorla alakú, természetes színű viasz
pecsétfészekben (89×56, 81×58 mm) mandorla alakú, vörös viaszpecsét (68×47 mm). Fiálékkal
gazdagon tagolt, baldachinszerű építmény alatt fülkében félalakos Madonna a Gyermekkel,
alatta kettős fülkében a kardot és mérleget tartó Szent Mihály és a lovas Szent Márton a koldus­-
sal. Alul balra forduló, térdelő püspökfigura, mellette kétoldalt egy-egy álló háromszögpajzs,
mindegyikben egy a másikkal szembeforduló szarvas. Minusculás körirat: . s . bn . epi wesp aule
regial cancelry – Sigillum Benedicti episcopi Wesprimiensis aule reginalis cancellarii (6. kép).
Közölve (más okleveleken függő lenyomatok alapján): I. Lajos 1982. i. m. 339. (204. sz., Marosi
Ernő); Főpapi pecsétek 1984. i. m. 53. (61. sz., Takács Imre); Magyarországi művészet 1987. i. m. I. 500,
647. [Marosi Ernő]; II. 765/2. kép.

A világi nagyok (hii sunt autem seculares principes, comites et barones):

10. (13; 13) Ladislaus dei gratia dux Opuliensis, Velunensis, Chyauiensis, Dobronensis etc. – her Lazzla
herczog Oppullie
[László oppelni herceg]
 128
t anul má nyo k

A szalagokon: 1 – ducis Opulie, 2 – ducis Opulie. Természetes színű viasz pecsétfészekben (46×44,
48×50 mm) kerek, zöldesfekete viaszpecsét (átmérő: 36,5 mm). Mezejében hatkaréjos tükör,
ebben ovális keretben enyhén balra forduló férfifej (valószínűleg gemma). A karéjok két-két ol-
dalsó töréspontjában kifelé álló liliomok. A két pontsorból álló keretben négy, kereszt alakban
elhelyezett, álló háromszögpajzs. A címerábra felül széttárt szárnyú, fejét jobbra fordító sas,
jobbra szakállas, koronás férfifej, balra ágaskodó, jobbra forduló, négylábú állat (valószínűleg
oroszlán), alul szembeforduló kürtök. Minusculás körirat: ladislai dei / gra : ducis : op / ulien :
welun / vladisla : debri – a debri és dei szavakban de ligatúrák – Ladislai Dei gratia ducis Opu-
liensis Welunensis Vladislaviensis Debrinensis.

11. (a szalag megvan, a pecsét hiányzik; 14) Semouitus senior dux Mazouie – her Semovit der alter
herczog zu der Mazaw
[Ziemowit mazóviai herceg]
A szalagokon: ducis Mazovie’. Természetes színű viasz pecsétfészekben (átmérő: 39 mm) kerek,
vörös viaszpecsét (átmérő: 20 mm). Mezejében széttárt szárnyú, fejét balra fordító sas. Két pont­-
sor között maiusculás körirat: + S DVCIS UIRNENSIS – Sigillum ducis Virnensis (!).

12. (15; a szalag megvan, a pecsét hiányzik) Stephanus et … fratres, comites de Modrussa et Vegle –
grof Steffan… von Modrussch und zu Vegel
[Frangepán István]
A szalagokon: 1 – comes Stephanus de Modros, 2 – Stephanus de Madrus. Természetes színű viasz
pecsétfészekben (átmérő: 62 mm) kerek, zöldesfekete viaszpecsét (átmérő: 50 mm). Mezejében
négykaréjos, a töréspontoknál kisebb háromszögekkel bővített keretű tükör. A tükörben négy­
zethálós, átlósan keresztekkel díszített mustrás háttér előtt jobbra dőlő háromszögpajzs, benne
jobbra forduló, ágaskodó, elmosódott rajzú oroszlán. A pajzs felső sarkán jobbra néző csőrsisak,
előtte és mögötte szalagokra szakadozott takaróval. A sisakdísz zárt, pajzs alakra stilizált sas-
szárny, rajta vágás fölött hatágú csillag. Két pontsor között maiusculás körirat: + S . DNI . STEP[H]
ANI . COMITIS . VEGLE . MODRVSSIEQ . DETSKE SEGNIE – minden s fordított irányba kanyarodik –
Sigillum domini Stephani comitis Vegle Modrussieque, Detske (!), Segnie.

13. (16; 16) … et Johannes fratres, comites de Modrussa et Vegle – … und graf Hans von Modrussch
und zu Vegel
[Frangepán János]
A szalagokon: Johannes de Modrus. Természetes színű viasz pecsétfészekben (56×53, 52×53
mm) kerek, zöldesfekete viaszpecsét (átmérő: 36 mm). Mezejében jobbra lépő oroszlán, fe-
jén csöbörsisak, fölötte zárt, pajzs alakra stilizált sasszárny a sisakdísz, rajta vágás fölött hatágú
csillag. Az oroszlán mellső lábai között egy farkast tart. Két pontsor között maiusculás körirat:
SIGILLV IOHIS COITIS VEGLE MODRVSSIE ET SALKE – Sigillum Iohannis comitis Vegle Modrussie
et Salke (!).
Közölve (más oklevélen függő lenyomat alapján): Nyáry Albert: A heraldika vezérfonala. Buda­-
pest, MTA, 1886. 100., IX.79. tábla; I. Lajos 1982. i. m. 352. (253. sz., Marosi Ernő).

14. (17; 17) Nicolaus de Gara comes palatinus regni nostri Vngarie – her Niclas von Gara, di zeit
grozzer graf zu Ungarn
[Garai Miklós nádor]
A szalagokon: Nicolai palatini. Természetes színű viasz pecsétfészekben (41×44, 40×39 mm)
kerek, zöldesfekete viaszpecsét (átmérő: 29 mm). Mezejében négykaréjos tükörben négyzet
 129
t anul má nyo k

alakú pajzs, benne két koronás, összefonódó kígyó. Két pontsor között maiusculás körirat:
+ . S . DOMINI . NICOLAI . DE . GARA . PALATINI – Sigillum domini Nicolai de Gara palatini.
Közölve (más oklevélen függő lenyomat alapján): I. Lajos 1982. i. m. 354. (260. kat. sz., Marosi
Ernő) – a 261. kat. sz. ettől különböző nagypecsétje.

15. (18; 18) Nicolaus de Zeech banus Dalmacie et Croacie regnorum nostrorum – Niclas von Sätsch
ban zu Kroatien und zu Dalman
[Szécsi Miklós dalmát-horvát bán]
A szalagokon: Nicolai de Zeech. Természetes színű viasz pecsétfészekben (53×54, 51×53 mm)
kerek, zöld pecsét (átmérő: 35 mm). Mezejében hatkaréjos tükörben háromszögpajzs, ben-
ne széttárt szárnyú, koronás, kétfejű sas. A pajzs és a karéjok közeit virágok töltik ki. Két pontsor
között maiusculás körirat: + SIGILLUM . NICOLAI . DE . ZEECH . BANI . CROATIE.

16. (19; 19) Ladislaus woyuoda Transilvanus – Lazzla waida zu Sibenburgen

[Losonci László erdélyi vajda]
A szalagokon: 1 – waywode Transilvani, 2 – Ladislai waywode. Természetes színű viasz pecsét­
fészekben (50×46, 51×48 mm) kerek, zöldesfekete viaszpecsét (átmérő: 30 mm). Mezejében
háromszögpajzs, benne ágaskodó, jobbra forduló, szárnyas griff. Maiusculás körirat: + S . LADI .
VAYVODE . TRANSILVAI – Sigillum Ladislai vayvode Transsilvani.

17. (20; 20) Iohannes banus de Machou – Hanns ban zu Matschaw

[Horváti János macsói bán]
A szalagokon: Iohannis de Machou. Természetes színű viasz pecsétfészekben (átmérő: 42 mm,
41×43 mm) kerek, zöld viaszpecsét (átmérő: 27 mm). Mezejében kalpag, három hegyes csú­-
csán egy-egy madártollal. Két pontsor között minusculás körirat: + . s . stephanas . fili . petri . de .
chorva – Sigillum Stephanas (!) filii Petri de Chorvati. A pecsét Horváti Istváné, János testvéréé.
Közölve: Lővei 1991. A zágrábi … i. m. 20.; 5/1. kép; Lővei 1993. i. m.; 255.; Abb. 6/1.

18. (21; 21) Iacobus iudex curie regalis – Jacob von Zyphs hofgraff in Ungarn
[Szepesi Jakab országbíró]
A szalagokon: 1 – comitis Iacobi iudicis curie, 2 – iudicis curie. Természetes színű viasz pecsétfé­
szekben (44×42 mm, átmérő: 40 mm) kerek, zöldesfekete viaszpecsét (átmérő: 20 mm). Pont­-
soros kereten belül háromkaréjos keret, töréspontjaiban kis, háromszögű bővítésekkel. A tükör-
ben háromszögpajzs, benne három, földből kinövő, leveles ág, fölöttük vízszintesen elvágott,
fél csillag. A karéjok és a külső keret közti mezőkben maiusculás körirat: IACOB SCEPS IDICIS –
Iacobi Scepus iudicis.
Feltehetően azonos pecsét (más oklevélen függő lenyomat alapján): Bertényi Iván: Az ország­-
bírói intézmény története a XIV. században. Budapest, Akadémiai, 1976. 241. (42. sz.).

19. (22; 22) Thomas comes de Sancto Georgio – graf Thomas von Sand Jörgen
[Szentgyörgyi Tamás (tárnokmester)]
A szalagokon: 1 – comitis Sanctog(eorgio) (!), 2 – comitis Georgius (!). Természetes színű viasz pe-
csétfészekben (51×50 mm, átmérő: 53 mm) kerek, zöldes viaszpecsét (átmérő: 34 mm). Meze­
jében háromkaréjos, a töréspontokban háromszögekkel bővített keret. A tükörben háromszög-
pajzs, benne jobb haránt vágott alapon hatágú csillag. Két pontsor között maiusculás körirat:
+ S TOME COMITIS DE SANCTO GEORGIO – Sigillum Tome comitis de Sancto Georgio.
 130
t anul má nyo k

20. (23; a szalag megvan, a pecsét hiányzik) Nicolaus comes Siculorum – Niclas zäkkelspan
[Derencsényi Miklós székely ispán]
A szalagokon: 1 – comitis Sicolorum, 2 – comitis Sycolorum. Természetes színű viasz pecsétfé-
szekben (46×50 mm) kerek, vörös (!: magyarázatát nem ismerjük) viaszpecsét (átmérő: 22 mm).
Mezejében széttárt szárnyú, kétfejű sas. Két pontsor között maiusculás körirat: S NICOLA[I] … . CO
. SICVLOR’ – Sigillum Nicolai … comitis Siculorum.
Közölve (más oklevélen függő lenyomat alapján): Bárczay 1897. i. m. 157., 425. ábra.

21. (24; 24) Paulus de Lyzkow magister dapiferorum, comes de Zegerie [= Zagorie] – Paul von Lys­-
kow obrister kuchenmaister
[Liszkói Pál asztalnokmester]
A szalagokon: Pauli de Lizkow. Természetes színű viasz pecsétfészekben (átmérő: 41 mm, 40×38
mm) kerek, zöldesfekete viaszpecsét (átmérő: 25 mm). Mezejében háromkaréjos tükör, benne
könyökben hajlított kar három virágot tart. Maiusculás körirat: + SIGILLVM .:.:. PAVLI .:.:. DE .:.:.
LISKOV . M DR – Sigillum Pauli de Liskov magistri dapiferorum.
Említi: Engel 1998. i. m. 63–64.

22. (25; 25) Stephanus filius Dionysii magister agazonum regalium – Steffan Dyonisien waida sun,
hofmarschalich
[simontornyai Lackfi Dénes fia István lovászmester]
A szalagokon: magister agazonum. Természetes színű viasz pecsétfészekben (40×40, 42×42 mm)
kerek, zöldesfekete viaszpecsét (átmérő: 28 mm). Mezejében balra forduló, szárnyas, kétlábú,
tekeredő farkú sárkány (baziliszkusz). Két pontsor között maiusculás körirat: + S . STANI . MAGRI .
AGOZORV . REGALIV – a regalium szóban AL ligatúra – Sigillum Stephani magistri agozorum
[!: agazonum volna helyes] regalium.

23. (26; 26) Georgius Bubek magister tavarnicorum reginalium – Bebek Jörg der jüngern küniginn
zornikmaister
[pelsőci Bebek György királynéi tárnokmester]
A szalagokon: Georgius Bubek. Természetes színű viasz pecsétfészekben (40×41, 40×40 mm)
kerek, zöldesfekete viaszpecsét (átmérő: 25 mm). Mezejében rombuszhálós háttér előtt a keret­-
be is benyúló, szembenéző csöbörsisak, kendőszerű takaróval. A keretbe ugyancsak benyúló
sisakdísz két, félkörben hajló hal között fej. Két pontsor között maiusculás körirat: S . GEORGII .
BEBEK DE PVLSVTH – Sigillum Georgii Bebek de Pulsuth (=Pelsőc).
Egy eltérő ábrájú másik, kettőskeresztes címerpajzsot és sisakdíszt ábrázoló, hasonló méretű
pecséttel együtt említi: Rácz 1995. i. m. 30. (11.1. sz.).

24. (27; 27) Akus filius condam bani – Akus weilant des banen sun
[prodavizi Mikcsfi Ákos]
A szalagokon: Akus. Természetes színű viasz pecsétfészekben (30×31, 27×29 mm) kerek, zöl­des­
fekete viaszpecsét (átmérő: kb. 18 mm). Pontsoros keretben harántnégyelt háromszögpajzs.
Említi: Rácz 1995. i. m. 29. (8.1.).

25. (28; 28) Stephanus filius condam Nicolai bani de Lindwa – Steffan von Lyndow
[alsólendvai Bánfi István]
A szalagokon: Stephanus de Lyndva. Természetes színű viasz pecsétfészekben (42×38, 38×36 mm)
kerek, zöldesfekete viaszpecsét (átmérő: 20 mm). Mezejében szembenéző ökörfej. Két pontsor
között maiusculás körirat: S . MAGIST ST FILI BANI – Sigillum magistri Stephani filii bani.
 131
t anul má nyo k

26. (29; 29) Johannes Treutel comes de Posoga – Hanns Träutel graf zu Posoga
[Treutel János pozsegai ispán]
A szalagokon: Johannis Treutel. Természetes színű viasz pecsétfészekben (39×41, 43×41 mm)
kerek, zöldesfekete viaszpecsét (átmérő: 29 mm). Mezejében hatkaréjos, a töréspontokban há­
romszögekkel bővített keretű tükör, benne jobbra forduló, ülő mókus. Maiusculás körirat: +
SIGILVM . IOHANNIS . TREITEL – Sigillum Iohannis Treitel.

27. (30; a szalag megvan, a pecsét hiányzik) Johannes filius Osl comes Supruniensis et Castrifer­-
rei – Oslianus graf zu der Eysnenpürg
[Ostfi János soproni és vasvári ispán]
A szalagokon: 1 – Iohannes Osl, 2 – Wasvariensis. Természetes színű viasz pecsétfészekben
(37×30 mm) kerek, zöldesfekete viaszpecsét (átmérő: 25 mm). Mezejében csöbörsisak, kétol-
dalt ken­dőszerű takaróval. A sisakdísz balra fordított, lábon álló, zárt sasszárny. Két pontsor kö-
zött maiusculás körirat: + SIG . IOHANNI . DE . AS[O]L . FOLVA – Sigillum Iohannis de Asolfolva
(=Asszonyfalva).

28. (a szalag megvan, a pecsét hiányzik; 31) Nicolaus et … comites de Corbavia – graf Niclas und …
von Korbaw
[Korbáviai Miklós]
A szalagokon: 1 – Nicolaus de Corbawa, 2 – Nicolai de Corbawa. Természetes színű viasz pecsét-
fészekben (42×44 mm) kerek, zöldesfekete viaszpecsét (átmérő: 29 mm). Mezejében három-
szögpajzs, benne balra forduló liba. A pajzs és a keret közti ívmezőket levélornamentika tölti ki.
Maiusculás körirat: + S NICOLAI COITIS CORBAVIE – Sigillum Nicolai comitis Corbavie.

29. (32; 32) … et Thomas comites de Corbavia – …und graf Thomas von Korbaw
[Korbáviai Tamás]
A szalagokon: 1 – Thomas de [Cor]baw, 2 – Thomas de Corb(aw). Természetes színű viasz pecsét-
fészekben (32×33, 29×27 mm) nyolcszögű, zöld viaszpecsét. Mezejében jobbra forduló, sisa-
kon ülő (?) kacsa, nyaka két oldalán leveles ággal. Maiusculás köriratának csak eleje olvasható:
+ . S . COMITIS… – Sigillum comitis…

30. (33; 33) Benedictus filius Heem condam banus, comes de Prespurg – Benedict weilant Heem
sun, graf zu Prespurg
[Himfi Benedek pozsonyi ispán]
A szalagokon: 1 – Benedictus, 2 – Benedictus Heem. Természetes színű viasz pecsétfészekben
(43×46, 43×44 mm) kerek, zöldesfekete viaszpecsét (átmérő: 31 mm). Mezejében rombuszhá­-
lós, a rombuszokban csillagokkal díszített háttér előtt jobbra néző csöbörsisak, mögötte felhaj­-
ló, kendőszerű takaróval. A sisakdísz jobbra forduló szarvas. Maiusculás körirat: + S . BENEDICTI .
FILII . PAVLI . FILII . HEIM – Sigillum Benedicti filii Pauli filii Heim.
Közölve (más oklevélen függő lenyomat alapján): I. Lajos 1982. 353. (259. sz., Marosi Ernő).

31. (34; 34) Ladislaus filius condam comitis Stephani comes Nitrie’ – Spanfi Lazzla graf zu Neytra
[Bebek László nyitrai ispán]
A szalagokon: 1 – Ladislaus comes Nitriensis, 2 – Ladislaus filius Stephani. Természetes színű
viasz pecsétfészekben (37×37, 37×36 mm) ívháromszög alakú, zöldesfekete viaszpecsét
(24×24 mm). Mezejében elmosódott kis címerpajzs és fölötte sisak, a sisakdísz két félkörben
 132
t anul má nyo k

hajló hal között koronás fej. Maiusculás körirat: + S . LADISLAI . BVBEK . FILI . 9DAM . COMITI STI –
Sigillum Ladislai Bubek filii condam comitis Stephani.

32. (35; 35) Iohannes comes de Bozyn – graf Hans von Bosing
[Bazini János]
A szalagokon: Johannes de Bozyn. Természetes színű viasz pecsétfészekben (42×42 mm) kerek,
zöldesfekete viaszpecsét (átmérő: 33 mm). Mezejében a keretbe átnyúló, jobbra dőlő háromszög-
pajzs, benne hatágú csillag. A pajzs bal felső sarka fölött jobbra forduló csöbörsisak, hátul kendő-
szerű takaróval. A sisakdísz hatágú csillag. Két pontsor között maiusculás körirat: + S IOHANNES
DE PESSIMG – Sigillum Iohannes (!: Iohannis lenne a helyes) de Pessimg (=Bösing, Bazin).

33. (a szalag és a pecsét egyaránt hiányzik, a szalag számára bevágás sem készült; 36) Nicolaus
comes de Frahtnow – graf Niclas von Merteinsdorff
[Fraknói Miklós]
A szalagon: Pubek (=Bebek! tévesen). Természetes színű viasz pecsétfészekben (54×55 mm) kerek,
zöldesfekete viaszpecsét (átmérő: 31 mm). Mezejében háromszögpajzs, benne széttárt szárnyú,
fejét jobbra fordító sas. A pajzs és a keret közti felületet apró csillagok töltik ki. Maiusculás körirat:
+ S . NICOLAI . COMITIS . DE . MERTESTORF – Sigillum Nicolai comitis de Mertestorf (=Mattersdorf,
Nagymarton).

34. (a szalag és a pecsét egyaránt hiányzik, a szalag számára bevágás sem készült; 37) Bartholomeus
condam Nicolai Konth palatini – Bartholomes, des alten grozzen grafen sun
[Újlaki Bertalan]
A szalagon: Bartholomeus Wylak. Természetes színű viasz pecsétfészekben (42×31 mm) kerek, zöl-
des viaszpecsét (átmérő: 26 mm). Mezejében leveles indák között szembenéző csöbörsisak, két-
oldalt takaróval. A sisakdísz széttárt szárnypár között szembenéző, koronás női fej. Két pontsor
között maiusculás körirat: ++ S . RELICTE . NI . K . CODA . PALATINI . – Sigillum relicte Nicolai Kont
condam palatini. A pecsét Újlaki Bertalan anyjáé, Kont Miklós nádor özvegyéé.
Közölve: Lővei 1991. Néhány címeres… i. m. 54.; 12/1. kép.

35. (36; 38) Franko filius Konye bani – Frank des Koni banis sun
[Szécsényi Frank]
A szalagokon: Frank. Természetes színű viasz pecsétfészekben (35×37, 35×36 mm) kerek, zöld
viaszpecsét. Mezejében jobbra néző csöbörsisak, hátul takaróval, a sisakdísz növő, jobbra for­-
duló oroszlán (bár inkább farkast formáz). Két pontsor között maiusculás körirat: + S FFRANK .
FFRANK . FFRANK – Sigillum Frank Frank Frank (a kezdőbetűk kettőzése általában a nagy kezdő-
betűk helyettesítésére szolgált, ennek itt maiusculás betűk esetében valójában nincs értelme).

36. (37; a szalag és a pecsét egyaránt hiányzik, a szalag számára bevágás sem készült) Iohannes de
Gunyu – Thomas Janus von Stainhaus
[Gönyűi János]
A szalagon: ban Slavonie. Természetes színű viasz pecsétfészekben (42×31 mm) kerek,
zöldesfekete viaszpecsét (átmérő: 26 mm). Mezejében rombuszhálós, a rombuszokban pontokkal
díszített háttér előtt jobbra néző csöbörsisak, mögötte kendőszerű takaróval, a sisakdísz féljobbra
forduló, madártestű, de szembenéző, koronás női fejű lény (szirén). Maiusculás körirat: .:. S .:. M .:.
IOHANNIS .:. F .:. THOME – Sigillum magistri (?) Iohannis filii Thome.
 133
t anul má nyo k

37. (38; 39) Nicolaus dictus Paharus – Niclas Paharis

[Poháros Miklós]
A szalagokon: Nicolaus Paharus. Természetes színű viasz pecsétfészekben (32×31, 30×32 mm) ke-
rek, zöldesfekete viaszpecsét (átmérő: 17 mm). Mezejében háromszögpajzs bal haránt hallal. Két
pontsor között maiusculás körirat: + S . PAHARUZ .: NICHOLA – Sigillum Paharuz Nicholai.
Közölve: Engel–Lővei 1992. i. m. 53., 9/1. kép.

(1999/2015)

† Pál Engel – Pál Lővei

The Seals Hanging from the Two Charters of the Marriage Contract
between the Hungarian Royal
and the Austrian Ducal Families in 1380

One of the most important sources of medieval Hungarian seals is constituted by those charters
which contain an important number (more then ten) seals. Many of them are still unpublished.
These are generally international treaties, which were authenticated by the hanging of the seals
of Hungarian prelates, barons and nobility. Fortunately enough, such documents naturaly left the
court of Buda, where they would have had no chances of survival, and were consequently pre­-
served in the archives of another country and have thus come down to us. The collection of these
charters was begun upon the initiative of Pál Engel. So far more than 25 documents have been
registered in Vienna, Warshaw, Dubrovnik, Budapest and elswhere, with more than 800 seals alto­
gether. The present study analyses the seals of the two charters written in Latin and German re­-
spectively, authenticating the marriage contract between the Hungarian royal and the Austrian
ducal families published on 12.02.1380 (Vienna: Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Familienurkunden
238/1-2). The chartres were sealed from left to right, starting with the king and members of the
royal family, followed by the prelates in hierarchical order, and the secular lords, again according
to rank.
 Marosi Ernő

A magyar Anjouk
és Zsigmond király felségpecsétjei

Marosi Ernő
Az alábbiakban a 14–15. század legelőkelőbb, a királyi reprezen­táció leg- művészettörténész, a Magyar
többre becsült hordozóiként számon tartott pecsét-emlékeit a lehetséges Tudományos Akadémia rendes tagja
szempontok közül művészettörténeti nézőpontból tárgyaljuk.1 Erre minde­ Prof. em. ELTE
E-mail: marosi.erno@btk.mta.hu
nekelőtt a királyi felségpecsétek alkalmasak. Méreteiket tekintve ezek nagy-
pecsétek; felségpecsét elnevezésüket az előlapjukon ábrázolt trónoló király­- Ernő Marosi
képekről nyerték. Az Árpád-korban Magyarországon a használat­ban kétol- art historian, ordinary member of
dalú felségpecsétek váltak elterjedtté, hátoldalukon címeres el­len­pecséttel, the Hungarian Academy of Sciences
amelyet az előoldallal azonos mérettel, kettős pecsétként (másként érem­ Prof. em. ELTE
pecsét, Münzsiegel) alkalmaztak. Ez a forma a 13. század folyamán, II. András- E-mail: marosi.erno@btk.mta.hu
tól kezdve általánossá vált mind viasz-, mind fémpe­cséteken.2
A kettős felségpecsétek kiváló és csaknem megszakítás nélkül folyamatos tárgyat kí­nál-
nak a művészettörténet számára azokban a századokban, amelyekben az ábrázoló művé­-
szet emlékanyaga nem mondható teljesnek: különösen 1300 táján és a 14. század első felé­ben
ezek alkotják a magyarországi művészettörténet kronológiájának egyetlen töretlen vázát. A mű­
vészettörténeti tárgyalás e pecséteket mindenekelőtt mint képeket tekinti. Mivel nagy nyilvá-
nosságnak örvendő képekről van szó, közismertségük, nyilvánosságuk aligha lehet kérdéses;
náluk is inkább talán az uralkodóábrázolásokkal vert pénzek (a 14. században ilyenek minde­
nekelőtt az ezüstgarasok) általános recepciójával lehet számolni, ezek története azonban ko­
rántsem folyamatos.
A királyi nagypecsétek nyilvánossága hozza magával, hogy az érvényükre vonatkozó
közérdekű adatokat mind a krónikák, mind a kancelláriai gyakorlat hagyományozta. Werbő-
czy István Hármaskönyve tartalmazza a privilégiumok hitelességének ismérvei között a 14–15.
szá­zadi királyok által alkalmazott pecséteket s az autentikusak ismertetőjegyeit is. Eszerint III.
And­rás oklevelei közül csak azok autentikusak, amelyek Károly király K monogramos gyűrűs
pe­csétjével vannak megerősítve.3 I. Károly három pecsétje közül egyedül a harmadikkal megerő­
sítettek autentikusak,4 Nagy Lajos két pecsétje közül csak a második.5 Mivel Zsigmond király
1405-ben elrendelte a Nagy Lajos király titkos pecsétje alatt, valamint az özvegy Erzsébet király-
né és Mária királynő, továbbá ő maga által kiadott oklevelek átírását, Zsigmond király és csá-

1
A lehetséges egyéb kontextusok közül a legfontosabbak egyike a heraldikai, lásd újabban: Bertényi Iván: A magyarországi
Anjouk főbb címerváltozatai. In: Károly Róbert és Székesfehérvár. Szerk. Kerny Terézia, Smohay András. Székesfehérvár, Székes-
fehérvári Egyházmegyei Múzeum, 2011. (Magyar királyok és Székesfehérvár II.) 44–54.
2
Takács Imre: Az Árpád-házi királyok pecsétjei. Budapest, MOL, 2012. (Corpus Sigillorum Hungariae Medievalis I.) 30.
3
Decretum tripartitum juris consuetudinarii inclyti Regni Hungariae a Magistro Stephano de Werböcz, P. II. §. 17.
4
Uo. P. II. §. 18.
5
Uo. P. II. §. 19–25.
 135
t anul má nyo k

szár oklevelei 1406-tól 1437-ig, halála napjáig hitelesek.6 Ugyancsak részletesen tárgyalja a Hár­-
maskönyv azokat az ismérveket, amelyeknek megléte esetén autentikusaknak ismerhe­tők el az
Albert királytól Mátyás koronázásáig kibocsátott oklevelek. Magának Mátyásnak privilégiumai
csak akkor maradtak érvényben, ha koronázása után megerősítette őket.7 A Hár­maskönyv vo-
natkozó fejezetei csak részben, az Anjou-korra nézve alapulnak a királyi pecséteken, diplomati-
kai kritériumaikat Zsigmond korától kezdve az oklevelek egyéb sajátosságaiból merítik.
A Hármaskönyv egy esetben, az ország báróinak és a prelátusoknak 1445-ben haszná­
latba vett országpecsétje kapcsán különbséget tesz a királyi pecsétek és a király megkoroná­
zásáig ideiglenesen az igazságszolgáltatásra használt, kettős keresztes országcímeres pecsét
között.8 Ennek az országpecsétnek közvetlen formai előzménye is az, amelyet – körirata sze­-
rint – mint „Magyarország Szent Koronájának pecsétjét” a királyi tanács 1401-ben, Zsigmond
király siklósi fogsága idején vett használatba.9 Ezt megelőzően 1386-ban, az özvegy Erzsé­-
bet királyné és Mária királynő fogsága idején készült egy ideiglenes, „Sigillum regnicolarum
Hungarie” köriratú pecsét.10 Ezek a bírósági, illetve országpecsét funkciójú pecsétek formá­
jukban és funkciójukban leginkább a kettős felségpecsétek hátoldalaként rendszeresített, ket­-
tős keresztes címerű pecsétképre emlékeztetnek. Meglétükből – és Mátyás király magatartá­
sából trónralépésétől 1464-ig, a Szent Korona visszaszerzéséig – arra lehet következtetni,
hogy a tulajdonképpeni történelmi kontinuitás az országpecsétre vonatkozik, míg a királyi fel-
séget ábrázoló előoldalak csak akkor kerültek alkalmazásra, amikor privilégiumok kibocsátá­-
sára jogosult, koronás király töltötte be az ország trónját.
Az ország legfontosabb pecsétjeire vonatkozó, fent idézett, közérdekű vonatkozásaikat
messze a középkor után megőrző ismeretekből vezethetők le azok a megszorítások, amelyeket
a királyi felségpecsétek művészettörténeti tárgyalásában érdemes bevezetni.
1. A művészettörténeti tárgyalás szempontjai, amikor a pecséteket műalkotásokként,
a kép speciális fajtájaként tekintjük, alapvetően különböznek a diplomatika igényeitől. Jólle­-
het a pecsétek alkalmazásával, őrzésével kapcsolatos ismeretek rávilágítanak datálásukra, tör­
ténetükre is,11 a művészettörténeti elemzés ritkán terjed ki másra, mint a nagypecsétekre és
más figurális ábrázolásokat tartalmazó pecsétfajtákra; míg az alapvetően heraldikus jellegű
egyéb pecséttípusokra, a közép-, titkos és különösen a kisebb méretű gyűrűspecsétekre rit­-
kán lehet tekintettel.12
6
Uo. P. II. §. 26–27; vö. §. 28–31.
7
Uo. P. II. §. 33–47.
8
Uo. P. II. §. 35–37.
9
Művészet Zsigmond király korában 1387–1437. II. Kiállítási katalógus. Szerk. Beke László–Marosi Ernő–Wehli Tünde. Buda-
pest, MTA MKCs, 1987. 19., Kat. Zs.6. sz. (Bodor Imre); vö. Bodor Imre: Uralkodói pecsétek, uo. 13–16.; Josef Deér: Die Heilige
Krone Ungarns. Wien, Österreichische Akademie der Wissenschaften, 1966, 187.
10
Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. A magyarországi középkori okleveles gyakorlat ismertetése. Budapest, Magyar Történel­mi
Társulat, 1930. (A magyar történettudomány kézikönyve II/3.) 211.
11
E kérdések irodalmához lásd Kumorovitz Lajos Bernát: A magyar királyi egyszerű és titkospecsét használatának alakulá-
sa a középkorban. A gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve. 7. (Budapest, 1937.) 69–112.; Uő: A
magyar pecséthasználat története a középkorban. A Jászóvári Premontrei Kanonokrend Gödöllői Szent Norbert Gimnáziu­-
mának 1943–1944. évi Évkönyve. (Gödöllő, 1944.) 281–363.; Uő: Osztályok, címek, rangok és hatáskörök alakulása I. Lajos
király kancelláriájában. In: Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Székely György. Budapest, Akadémiai,
1984. (Memoria Saeculorum Hungariae 4.) 293–330.
12
Az országbírói pecsétek feldolgozása döntően diplomatikai szempontból: Bertényi Iván: Az országbírói intézmény törté­-
nete a XIV. században. Budapest, Akadémiai, 1976. Szükségképpen jelentős szerepet játszanak a diplomatikai szempon-
tok a főpapi pecsétek publikációjában: Bodor Imre: Pecsét, pecsételés a középkorban. In: A középkori Magyarország fő­-
papi pecsétjei a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportjának pecsétmásolat-gyűjteménye alap­
ján. Szerk. Bodor Imre. Budapest, MTA MKCs, 1984. 9–10. és Fügedi Erik: Középkori pontifikális pecsétek Magyarországon.
 136
t anul má nyo k

2. Ez korlátokat szab a művészettörténeti tárgyalás számára is. A pecsét nem autonóm

műalkotás, hanem formája éppúgy meghatározott (és részben hasonló) kompozicionális sza-
bályoknak van alávetve, mint a pénzérme kompozíciója. Ezek a szabályok részben a felület
kitöltésére, beosztására, írás és kép viszonyára, a kör alakú mezőn belül uralkodó szimmetriák-
ra vonatkoznak, részben olyan hagyományos elemek, amelyeknek összefüggésében a formák
jelentéshordozókká válnak. A pecsétek a művészettörténeti elemzés számára e szfragisztikai
sajátosságok figyelembevételével adottak. Tévedés lenne azonban egymástól mereven elvá­
lasztani szfragisztikai és stiláris jellemzőket. Ami eredetét tekintve ábrázolási stílusváltozás,
könnyen válhatik szfragisztikai hagyománnyá; s ugyanígy, a művészeti stílusjelenségekkel lé­-
pést tartanak a szfragisztikai stílusok is.
Miben állnak a pecsét nem ábrázoló formai sajátosságai? A szfragisztikai jellemzők rész-
ben ornamentális elemekből és kompozíciós törvényszerűségekből tevődnek össze, részben
ezek specifikus, heraldikai válfajából. A kompozíció heraldikai szabályai különösen jellemzők
a kettős pecsétek hátoldalaira, amelyeket számos vonás fűz össze a tisztán heraldikus pecsét-
fajtákkal. Durva egyszerűsítéssel azt is lehetne mondani, hogy a kettős pecsétek hátoldalai-
nak művészettörténeti jellemzésével e kisebb pecséttípusok megközelítéséhez is kritériumo­-
kat nyerünk.
3. A pecsét jellegzetes szériaproduktum; a pecsétnyomó és a képlékeny anyagban ha-
gyott lenyomat viszonya a platonizmus filozófiájában egyenesen a forma és materia paradig­-
mája.13 A középkori pecséteket többnyire lenyomataikon tanulmányozzuk; a megőrzött typa­
riumok inkább a kivételek közé tartoznak. A typarium matrica, negatív forma, amely a konvex
„eredetinek” (a szándékolt képnek) konkáv variánsa, s egyben tükörképes fordítottja is. Ugyan­
akkor a typarium az egyedi forma, az „eredeti”; lenyomat ellenben számtalan lehetséges. A mű­-
vészettörténet, amennyiben képekkel foglalkozik, joggal indul ki a pozitív lenyomatokból,
amelyek rendszerint rendelkezésünkre állanak. Amennyiben vizsgálatunk, kutatásunk a mű-
vészre irányul, az ő (rendszerint fémművesként, ötvösként végzett) munkájának eredménye
a pecsétnyomó. Amikor a minden más műalkotásfajtánál nagyobb számban ránk maradt pe-
csétlenyomatokból művészettörténeti összefüggésekre próbálunk következtetni, rendszerint
ilyen pecsétnyomók rekonstrukciójára és határozott körökhöz, műhelyekhez, művészekhez
rendelésére törekszünk. Ezen az úton nemegyszer másként el nem érhető ismereteket szerez­
hetünk a magyar udvar szolgálatában álló művészekről.14
Uo. 11–20. Az egyik legelső korszerű pecsétpublikáció: Hegedűs András–Lővei Pál–Takács Imre–Wehli Tünde: Megpecsételt
történelem. Középkori pecsétek Esztergomból. Szerk. Hegedűs András. Esztergom, Prímási Levéltár, 2000.
13
Ernő Marosi: Das grosse Münzsiegel der Königin Maria von Ungarn. Zum Problem der Serialität mittelalterlicher Kunst­
werke. Acta Historiae Artium, 28. 1982. 16–19., valamint Uő: Serienhaftigkeit und formvermittelnde Medien in der Kunst
des 15. Jahrhunderts. Seminaria Niedzickie. III. Kraków, Muzeum Narodowe w Krakowie, 1988. 17–25. és Diskussion:
123–135.
14
A folyamatos udvari művészeti hagyomány ábrázolásához lásd: Stílusrétegek. In: Magyarországi művészet 1300–1470 kö-
rül I–II. Szerk. Marosi Ernő. Budapest, Akadémiai, 1987. (A magyarországi művészet története 2.) I. 85. skk., valamint egyes
korszakok pecsétművészetéről: I. 374–378, 498–501, 645–648, 745–747.; hasonló, az itt tárgyalt emlékcsoportok-
ra vo­natkozó áttekintések: Kubinyi András: Udvari pecséthasználat az Anjou-korban. In: Művészet I. Lajos király korában
1342–1382. Kiállítási katalógus. Szerk. Marosi Ernő–Tóth Melinda–Varga Lívia. Budapest, MTA MKCs, 1982. 137–139., vala-
mint: Marosi Ernő: A 14. századi királyi pecsétek művészettörténeti jelentőségéhez. In: Uo. 139–141.; Zsigmond-kat. 1987.
i. m. (9. jegyzet) 13. skk. Egyes, pecséthasználók szerint meghatározott csoportok corpus-szerű feldolgozásai: Főpapi
pecsétek 1984. i. m. (12. jegyzet) (benne: Takács Imre: Megjegyzések a XIV. századi magyar főpapi pecsétek művészet­
történeti kérdéseihez, illetve: Főpapi pecsétjeink 1400–1526-ig, 21–34.), valamint: Takács Imre: A magyarországi kápta­-
lanok és konventek középkori pecsétjei. Művészettörténeti tanulmány és katalógus a Magyar Tudományos Akadémia Művé­
szettörténeti Kutató Intézete és a Budapest Történeti Múzeum másolatgyűjteménye alapján. Budapest, MTA MKI, 1992.
 137
t anul má nyo k

1a. kép. I. Károly első kettős pecsétje, 1302/1308– 1b. kép. I. Károly első kettős pecsétje,
1323 előlap: MNL OL, DL 1754; MTA BTK MI 59. hátlap

I. Károly első kettős pecsétje kimutathatóan 1308–1323 között volt használatban. Mivel 1302-ben
már említik használatát, vele kapcsolatban a ma érvényes diplomatikai álláspont igazat ad Nagy
Lajos oklevél-megerősítő záradékának,15 amely arról szól, hogy ezt a pecsétet, amelyet, mivel
vele sok visszaélés történt, újra kellett cserélni, Károly király koronázására (1301-ben) vésették.16
A művészettörténeti álláspont eltérő, mégpedig mind a lokalizálás és a datálás, mind a keletke­-
zés politikai és kulturális miliője tekintetében. A pecsét történetében a formát őrző és közben
variáló másolatok olyan sorozata játszik szerepet, amelyeken a pecsétek művészettörténeti és
diplomatikai-történettudományi megközelítésmódjának szinte valamennyi, fent jelzett szem-
pontja bemutatható.
Nagy valószínűséggel I. Károly pecsétjét nem Magyarországon, első koronázásának
amúgy is izgatott körülményei között vésették, hanem minden bizonnyal már vele küldték
Nápolyból, mivel az kevés eltérő részlettől eltekintve (támpillérek a trónusként szolgáló ülő­-
pad homlokoldalán, oroszlánok félalakjai a trónus zsámolyának két oldalán, csillag a trónus-
tól jobbra, eltérő körirat) atyja, Martell Károly magyar trónkövetelőként használt pecsétjé­nek
pontos másolata.17 Nemcsak előlapjának majestas-ábrázolása, hanem ívelt oldalú háromszö-
15
Gárdonyi Albert: I. Lajos király oklevél-megerősítő záradéka. Turul, 19. 1901. 27–37.
16
Átm.: 100 mm, körirata: a.: +KAROLUS:DEI:GRACIA:UNGARIE:DALMACIE:CROACIE:RAME – r.: SERUIE:GALICIE:LODOMERIE:
BOLGARIEQ[ue]:REX. – I. Károly pecsétjei gazdag monografikus irodalom témái: Gárdonyi Albert: I. Károly király nagy-
pecsétjei. Turul, 25. 1907. 30–57.; I. Lajos kat. 1982. i. m. (14. jegyzet) 142., Kat. 29. sz. (Marosi Ernő); Ernő Marosi: Die drei
Majestätssiegel König Karl Roberts von Ungarn. In: XXV. Internationaler Kongress für Kunstgeschichte. CIHA, Wien 4.–10.9.
1983. 6. Europäische Kunst um 1300. Hrsg. Gerhard Schmidt. Wien–Köln–Graz, Böhlau, 1986. 249–256.; Takács Imre: Károly
Róbert pecsétjei. Ars Hungarica, 37. 2011. 7–15.; vö. Megpecsételt történelem 2000. i. m. (12. jegyzet) 38., Kat. 18. sz. (Hegedűs
And­rás).
17
Erről: Radvánszky Béla: Martell Károly magyar királyi címmel ellátott kettős pecsétje 1295. évből. Archaeológiai Értesítő,
13. 1879. 108–111. A párizsi Archives Nationales-ban őrzött, töredékes példány (ltsz. 11175) alapján vö. Louis-Claude
Douet d’Arcq: Inventaires et documents publiés par ordre de l’Empereur sous la direction de M. le comte de Laborde. Collec-
tion de sceaux I–III. Paris, H. Plon, 1863–1868.: III. 432., 11175. sz.; képe újabban közölve: Károly Róbert emlékezete. A szö­-
veg­anyagot vál., szerk., bev., jegyz. Kristó Gyula és Makk Ferenc. A képanyagot vál. Marosi Ernő. Budapest, Európa, 1988.
(vö.: i. h. 200., hivatkozással a 37. képre – sajnos a kiadó minden más tekintetben is gondatlan eljárása során a képek szá­-
mozása, illetve a képmellékletek oldalszámozása is eltűnt!).
 138
t anul má nyo k

gű pajzsban kettős keresztet ábrázoló, címeres hátoldala is pontosan követi az előképet. Mar-
tell Károly pecsétje magyar trónigényének kifejezésére második koronázásakor, 1294-ben ké­-
szülhetett, s egyszerre felelhetett meg a nápolyi stílusnak és illeszkedhetett a magyarorszá­gi
szokásokhoz. Így értékelhető mindenekelőtt az érempecsét-típus választása a kettős keresz­
tes hátoldallal: Nápolyban a felségpecsétek hátoldalán lovas alakot ábrázoló ellenpecsétek vol­-
tak szokásosak. Viszont az országalmát szélesre tárt baljával vállának magasságában emelő ki­-

1c. kép. Martell Károly salernói herceg, 1d. kép. I. Károly szicíliai király pecsétje,
magyar király pecsétje, 1295, Archives nationales, 1271, Archives nationales,
service photographique, Paris, 11175. service photographique, Paris, 11765.

rály gesztusa inkább felel meg az I. Károly óta kizárólagos nápolyi típusnak.18 Az Árpád-kori
királyi pecsétek sorában ez a ritkábbik; a II. András pecsétjei óta meglehetősen homogén ural­
kodóábrázolások sorában látszólag uralkodik a zárt tartású, az országalmát melle előtt tartó,
klasszikus gótikus típus.19 Mellette, alternatívaként, szinte mindvégig jelen van a nyitott moz­
dulatú kompozíció is;20 különösen fontos, hogy ezek között van IV. Béla első kettős pecsétje,
V. István ifjabb királyi pecsétje is. Valamennyit a hátoldalon az ívelt oldalú háromszögű pajzs­-
ba foglalt kettős kereszt is jellemzi: nem a töviskoszorúval ellátott, mint V. István királyi kettős
pecsétjének hátoldalán, s IV. László és III. András pecsétjein is, s nem is a gyökeréből hajtó
18
Douet d’Arcq i. m. (7. jegyzet) III. 11765, 11767, 11768, 11771, 11772. sz. – vö. Philipp de Bosredon: Répertoire de sceaux des
rois et reines de France et des princes et princesses des trois races royales de France. Périgueux, impr. de la Dordogne, 1893.
119. skk.; I. Károly: asztalosmunkával tagolt, három árkádsoros, ládaszerű trónuson ülve (1271), repr.: Károly Róbert emlé­
kezete 1988. i. m. (17. jegyzet) 6. kép; II. Károly: két oroszlán alkotta trónuson (1289); ugyanő második pecsétjén hasonló
formula szerint, de nem sík alapon, hanem pavilont alkotó drapéria előtt (1301), repr.: Károly Róbert emlékezete 1988. i. m.
(17. jegyzet) 8. kép. Ez utóbbiakhoz lásd Robert-Henri Bautier: Échanges d’influences dans les chancelleries souveraines
du Moyen Âge, d’après les types des sceaux de majesté. Comptes rendus des séances de l’Académie des Inscriptions et
Belles-Lettres, 112. 1968. Planche VII, 26, 27.
19
Példái: Megpecsételt történelem 2000. i. m. (12. jegyzet) 23–27, 29–30, 34–36., Kat. 5, 6, 7, 8, 10, 11, 15, 16. sz. (Takács Imre);
stiláris helyzetéhez lásd Takács 1992. i. m. (14. jegyzet) 25. skk.; Mons Sacer 996–1996. Pannonhalma 1000 éve. I. Szerk. Takács
Imre. Pannonhalma, Pannonhalmi Főapátság, 1996. 506. sk., Kat. IV.9. sz. (Takács Imre); Takács 2012. i. m. (2. jegyzet) 31–38,
107–118, 124–125, 136–137, 144–145, 149–151., Kat. 23, 24, 25, 26, 27, 28, 29, 33, 40, 44, 47. sz.
20

Megpecsételt történelem 2000. i. m. (12. jegyzet) 28, 30, 32–33., Kat. 9, 11, 13, 14. sz. (Takács Imre); Takács 2012. i. m. (2. jegy-
zet) 120–123, 127–131, 138–140., Kat. 31, 32, 35, 36, 41, 42. sz.
 139
t anul má nyo k

palmettákkal élőként jellemzett crux gemmata.21 Martell Károly alakja pecsétjének előolda-
lán egyébként a jobb térdet szabadon hagyó, a bal láb felé ívelődő szélű köpenyének (amely
a mellen nyitott, szalaggal összefogott, előkelő Tasselmantel) redővetésében legközelebb
V. István ábrázolásaihoz áll. Vajon tudatosan határolta el magát a dominikális passióereklyék
szimbolikáját uralmuk támaszául felhasználó magyar konkurrenseinek kifejezésmódjától,22 ne-
tán a régebbi királyokhoz való visszatérést is jelezve, vagy – ami anyja, Mária nápolyi környe­

1e. kép. II. Károly, Szicília és Jeruzsálem királya 1f. kép. II. Károly nápolyi király második pecsétje,
pecsétje, 1289, Archives nationales, 1301, Archives nationales,
service photographique, Paris, 11767. service photographique, Paris, 11768.
zetében érthető – egyszerűen ilyen, 1270, a házasság éve előtti magyar előzményekkel rendel-
kezett?
A Martell Károly-pecsét – és következésképpen Károly Róbert első kettős pecsétje –
a maga idejében igen modernnek számíthatott. A gótikus építészet elemeivel (mâçonnerie)
tagolt trónuson ülő, országalmáját osztentatív módon magasba emelő uralkodóábrázolás tí-
pusa a 13. század végén modernnek tekinthető. Ilyen volt Habsburg I. Rudolf király (†1291)
ábrázolása 1275-től kezdve, mind viaszpecsétjén, mind aranybulláján.23 Mindkettőn finom asz­
talosmunkával, ívezetekkel tagolt, perspektivikusan ábrázolt, támlás trónus jelenik meg; an-
nak a portrészerűségnek, amelyről a stájer rímes krónika beszámolóján24 kívül a királynak a jo­-
gart és a szférát hasonló módon felmutató speyeri síremléke is tanúskodik, semmi nyoma.
Ívelt háttámlájú trónusarchitektúrával keretezve, kezdetben (I. Přemysl aranybullája) az or­szág­
patrónust, Szent Vencel herceget ábrázoló, utóbb lovasábrázolással ellátott hátoldallal, ez a fi­-
guratípus vált a 13. századi cseh királyi pecsétek alapvető típusává is.25 Ez a típus Magyaror­
21
Megpecsételt történelem 2000. i. m. (12. jegyzet) 31, 34, 37., Kat. 12, 15, 17. sz. (Takács Imre).
22
Kovács Éva: Signum crucis – lignum crucis (A régi magyar címer kettős keresztjének ábrázolásairól). In: Eszmetörténeti
1984. i. m. (11. jegyzet) 407–423.
23
A viaszpecsét (1289): Douet d’Arcq i. m. (7. jegyzet) III. 10893. sz.; az aranybulla (1282): Die Zeit der frühen Habsburger.
Dome und Klöster 1279–1379. Niederösterreichische Landesausstellung, Wiener Neustadt 12. Mai bis 28. Oktober 1979.
Hrsg. Floridus Röhrig–Gottfried Stangler. Wien, Amt der Niederösterreichischen Landesregierung, Abt. III/2 – Kultur­ab­
teilung, 1979. 383., Kat. 156. sz. (Franz Gall).
24
A 39.100–39.199. verssor fordítása: A középkori művészet történetének olvasókönyve, XI–XV. század. Összeállította: Marosi
Ernő. Budapest, Balassi, 1997. 266–268.
25
Jaromír Homolka: K ikonografii pečetí posledních Přemyslovců. In: Umĕní doby posledních Přemyslovců. Ed. Jiří Kuthan.
Praha, Středočeské muzeum Roztoky u Prahy, 1982. 159–179.
 140
t anul má nyo k

2a. kép. I. Károly második kettős pecsétje, 1323–1330 2b. kép. I. Károly második kettős pecsétje,
előlap, MNL OL, DL 1783; MTA BTK MI 146. hátlap

szágon szintén jelen volt: Károly Róbert két ellenkirályának, Vencelnek, illetve Ottónak magyar
királyi pecsétje nyilvánvalóan ugyanabban a prágai udvari műhelyben készült, mint II. Ven-
cel harmadik cseh királyi pecsétje.26 A nápolyi pecsétnek ezekkel a zsúfoltabb, motívumokban
gazdagabb pecsétekkel szemben egész kompozíciója elegánsabb, tisztább volt; mind az elő­
oldalon, mind a hátoldalon az üres sík és a relieffigura kontrasztjára épült. A kompozíció a ná­
polyi udvarban ez időben foglalkoztatott francia mesterekre vall: II. Károly második felségpe­-
csétje ugyan 1301-es dátumával későbbi, Máriának mint Szicília királynőjének 1295-ből fenn­
maradt, az álló nőalakot ovális mezőben, finoman tagolt támpillérek hordozta baldachin alatt
ábrázoló pecsétje azonban a Martell Károly-pecséttel egykorú lehet.27
I. Károly első felségpecsétje előkelő importtárgy volt, s az is maradt: igen visszafogot-
tan, ami a személyes és dinasztikus propagandát illeti. 1320 táján az uralkodó ezt a hangne­-
met akkor is joggal tekinthette túlhaladottnak, ha nem történtek volna „visszaélések” első
pecsétjével, amint ezt fiának és utódjának kancelláriája tudta. Persze uralmának konszolidá­-
ciója után addigi adományozási politikájának a pecsétcsere megkövetelte megerősítés útján
való revíziója is esedékes lehetett.28 E konszolidációs folyamatnak része volt az a kancelláriai
szervezeti változás, amelyet a kápolnaispán oklevéladó tevékenységének 1317-es kezdete jelez,
valószínűsíthetően az új titkos pecsét használatával. Ezen vezették be a tornagalléros Anjou-
mezőből és hétszer vágott bal mezőből álló pajzsot, amely a király későbbi címerhasználatá-
ban alapvetővé vált.29
26
Budapest, MNL OL DL 1632 (MTA BTK MI ltsz. 901) és DL 25.065 (MTA BTK MI ltsz. 377): 1302, illetve DL 1701 (MTA BTK
MI ltsz. 388), képük: MMT 1987. i. m. (14. jegyzet) II. 1–2. kép; vö. Homolka 1982. i.m. (25. jegyzet) 177. skk.; 127. kép.
27
A Mária-pecsét: Douet d’Arcq i. m. (7. jegyzet) III. 121., 11769. sz.; vö. Louis Rouvier: Les Sceaux de la Grande Chancellerie
de France de 458 à nos jours. Marseille, Imprimerie de la Société du «Petit Marseillais», 1935. 34. (az oroszlános trónus
motívumáról, amely fontos szerepet játszik II. Károly pecsétjén, s amelynek elemeire alighanem a két Károly maiestas-
képén a zsámoly motívuma is utal); a nápolyi Anjouk szolgálatában álló francia művészekről mindig alapvető: Emile
Bertaux: Les artistes français au service des rois Angevins de Naples. Gazette des Beaux-Arts, 33. 1905. 265–281.; Angelo
Lipinsky: Die Goldschmiedekunst des Mittelalters im Königreich Neapel zur Zeit der Anjou und Aragon. Das Münster, 21.
1968. 257–272, 437–448.
28
Vö. Engel Pál–Kristó Gyula–Kubinyi András: Magyarország története 1301–1526. Budapest, Osiris, 1998. 56. skk. (Kristó Gyula).
29
Hegedűs András: A tornagallér használata I. Károly király pecsétjein. In: Megpecsételt történelem 2000. i. m. (12. jegyzet)
6–9.; vö. Bertényi 2011. i. m. (1. jegyzet) 48–49.
 141
t anul má nyo k

2c. kép. Vencel magyar király kettős pecsétje, 1302, 2d. kép. II. Přemysl Ottokár cseh király
töredék, előlap, MNL OL, DL 1322; MTA BTK MI 901. ötödik pecsétje, 1271–1277, előoldal

I. Károly második kettős felségpecsétje30 mindenekelőtt mint a változtatva másolás sajátos esete
kínálkozik a művészettörténeti elemzés számára. Egy, még 1323-ban fogalmazott, 1324. január
12-én kiadott oklevél említi új s ettől az évtől autentikus pecsétként. Typariuma a király havas­
alföldi hadjárata során, András fehérvári prépost halálakor, 1330. november 9–12. között veszett
el.31 Mintaképe az első kettős pecsét volt, amelyet az előoldal a legapróbb részletekig (az ülő­-
pad homlokoldalának tagolása, a zsámoly ornamentikája, a két végén található állat-félalakok)
követ. A megegyező részek azonossága olyan közeli, hogy az eredeti typarium öntvényére
gondolhatnánk, ha az újabb pecsét átmérője nem lenne kb. 1 centiméterrel nagyobb a réginél.
A legszembetűnőbb változást az eredetileg plasztikusan elhatárolt figurának üres felületet nem
hagyó, textúraszerű ornamentális struktúrába illesztése jelenti, ami alapjában változtatja meg
annak sajátos művészi kvalitását. A trón íves háttámlát kapott, amely mintegy fémből hajlított
keretből és arra szabályos közökkel elválasztott pontokon kifeszített, csillagmintás kárpitból áll.
Pontsor helyett apró virágok keretezik a pecsétoldal mezejét, és a trón két oldalán egy-egy
(újabban jobb mezejében azonosított tornagallérral ellátott32) Anjou-magyar hasított címer­-
pajzs található. Ezeket a változtatásokat legkönnyebben funkcionális, a modern bankjegyek
biztonsági elemeihez hasonlóan a hamisító dolgát megnehezítő módosításoknak értelmezhet-
jük. Hasonló jellegű a hátoldal kompozíciójának módosulása is: mindenekelőtt az egész szabad
felületet kitöltő, hármas levélkékkel díszített, meanderszerűen kanyargó, rajzos indadísszel. Itt
is kétfelől kis Anjou-magyar pajzsok iktatódnak az ívelt háromszögű főpajzs és a kör alakú ke-
ret közeibe. A kettős kereszt alul tüskében végződik, így utalva a bizánci keresztereklye-tartóra,
amelyre a – mintegy sisakdíszként – fent beiktatott kettős kereszt lépcsőzetes talapzata is utal.
30
Átm.: 112 mm, körirata: a.: +KAROLUS.DEI.GRA[tia].HUNGARIAE.DALMACIE.CROACIE.RAME.S[er]UIE.GALICIE.LODOMERIE r.:
COMANIE.BULGARIEQ[ue].REX.P[ri]NCE[p]S.SALERNITAN[us].ET.HONORIS:AC:MO[n]TIS:S[an]C[t]I:ANGELI:D[omi]
N[u]S. I. Lajos kat. 1982. i. m. (14. jegyzet) 142–143., Kat. 30. sz. (Marosi Ernő).
31
Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Ed. Emericus Szentpétery. I. Buda­
pestini, Academia Litter. Hungarica atque Societate Histor. Hungarica, 1937. 499.
32
Hegedűs 2000. i. m. (29. jegyzet) 6–10.
 142
t anul má nyo k

3a. kép. Erzsébet királyné kettős pecsétje, 1323– 3b. kép. Erzsébet királyné kettős pecsétje,
1380, előlap MNL OL, DL 3137; MTA BTK MI 98. hátlap

Az egész a sisakdísz alkalmazásának olyan kialakulatlan bizonytalanságát tükrözi, amilyet e ko-

rai korszak egyes bárói pecsétjei (Donch zólyomi ispán,33 Nekcsei Demeter tárnokmester,34 Tamás
erdélyi vajda35), a kiskunhalasi lelet címeres, Sinka mester névfeliratával ellátott korongja36 is.
A pecsét megújításának értelmét Hegedűs András helyesen látja a Nápolyban, monu-
mentális alkalmazásban is elterjedt címeregyesítésnek37 I. Károly trónigényét kifejező alkalma-
zásában, továbbá a köriratnak ugyanilyen értelmű bővítésében. Takács Imre hívta fel a figyel­­-
met arra, hogy a címertörés alkalmazása és a nápolyi trónörökös igényeire való utalások
a köriratban (Princeps Salernitanus, et honoris ac montis Sancti Angeli dominus) összefüggnek
Mária nápolyi királyné halálával és hagyatékával, illetve a nápolyi trónutódlásnak a Róbert
király és I. Károly közötti viszony megromlásához vezetően kiélezett kérdésével.38 A hátolda-
lon inkább botladozó kompozícióra az előoldal régen kipróbált megoldása adta a mintaképet.
Így a pecsétkép lényegében a II. Vencel-kori csehországi példákhoz vált hasonlóvá (de azok ar­-
­chi­tek­to­nikus tagolású háttámlái nélkül). Ezek tradícióját foly­tatta Luxemburgi János pecsét-
je,39 s – a kísérő pajzsok nélkül – ebbe a hagyományba tartozik Bajor Lajos királyi pecsétje
is.40 I. Károly második kettős pecsétje így a közép-európai ural­kodói reprezentációnak a kor-
ban modern formáját valósí­totta meg. Bizonyos elemeire ráismerünk a korszak magyar­or­szá­-
gi művészetének más ágaiban is. A magas tám­lájú trónus íves zárása az 1317-es szepeshelyi
Károly Ró­bert ko­ronázá­sa-falkép Madonnájára emlékeztet; ugyanott, a képmező felső, orna-
mentális sávja a pecsét hátoldalát díszítő indaornamentika változata. E jellegzetes ornamenti­-
ka további változatai a könyvdíszí­tés filigránornamentikájából (például Graduale, Egyetemi
33
I. Lajos-kat. 1982. i. m. (14. jegyzet) 348., Kat. 236. sz. (Marosi Ernő).
34
I. Lajos-kat. 1982. i. m. (14. jegyzet) 348–349., kat. 239. sz. (Marosi Ernő).
35
I. Lajos-kat. 1982. i. m. (14. jegyzet) 348., Kat. 237. sz. (Marosi Ernő).
36
MMT 1987. i. m. (14. jegyzet) II. 329/1. kép.
37
Lővei Pál: Anjou-magyar síremlékek és címeres emlékek Nápolyban. Ars Hungarica, 26. 1998. 24–26.
38
Takács 2011. i. m. (16. jegyzet) 11–12.
39
1316-ból: Josef Mayer: Sochy z gotického prucelí domu U Zvonu na Staromestském námestí v Praze. Umĕní, 25. 1977.
106. sk. és 10. kép; vö. Ivo Hlobíl: Zur stilistischen Entwicklung der Michler-Madonna-Gruppe (um 1320 bis Mitte des
14. Jahrhunderts). In: King John of Luxembourg (1296–1346) and the Art of his Era. Proceedings of the International Confe-
rence, Prague, September 15–20, 1996. Ed. Klára Benešovská. Prague, Koniasch Latin Press-KLP–ÚDU AV ČR, 1998. 217.
40
1314-től használatban: Robert Suckale: Die Hofkunst Kaiser Ludwigs des Bayern. München, Hirmer, 1993. Abb. 5. és 248.
 143
t anul má nyo k

Könyv­tár Cod. lat. 34;41 Missa­le Posoniense „C”, OSZK Cod. lat.
22042), a bronzöntés for­ma­kincséből (Podolin, keresztelőme-
dence;43 Visegrád, ön­tő­for­ma44) ismeretesek. A szepeshelyi pár-
huzam jelentőségét aláhúzza az az okfejtés, mellyel Soly­mosi
László hívta fel a figyelmet Henrik prépost esztergomi káptalani
– és egyben királyi kancelláriai – szerepére.45
Az uralkodói pecsét typariumának készítése minden bi­
zonnyal Magyarországra lokali­zálható, az udvar rendelkezésére
álló valamely ötvösműhelynek tulajdonítható. Ennek az öt­vös­mű­-
helynek a pecsétek alapján körvonalazható tevékenysége mint-
egy pótolja a 14. század első felének hiányzó emlékanyagát; be-
tekintést nyújt az udvar művészeti kultúrájába. A helyi műhely
feltevésének legfőbb alapja, Erzsébet királyné kettős pecsétje46
I. Károly kettős pecsét­jével egyidejűleg készülhetett.47 Mindkét
oldalának kompozíciója azt követi, a női pecsét meg­követelte
változtatásokkal: a hátoldalon talpas kettős kereszttel (amely
a keresztszáraknál ta­lálható kötözések, a sarkoknál található le-
véldíszek és a drága­kövekkel való kirakás alapján kereszt-ereklye- 3c. kép. Bátori András váradi püspök
tartóként jelenik meg), jobbra Anjou-magyar, balra a sasos Piast főpapi pecsétje, 1329–1345,
pajzzsal. Ezek a címerek jelennek meg az előoldalon is, a Károly MNL OL, V.4.1; MTA BTK MI 1124.
Róbertéhoz hasonló trónus két oldalán. A királyné ruházata, jo-
gart tartó jobb karjának gesztusa hasonló Károly Róbertéhoz, eltérés bal­jának mozdulatában
van, amellyel melle előtt köpenyének összefogó zsinórjához nyúl. Ez a gesztus a 13. századi ud-
vari etikett hagyománya, és összefügg a Tasselmantel viseletével,48 amelyhez a magyar udvari vi-
selet feltűnően sokáig ragaszkodott.49 Ez a divat dolgában való konzervativizmus Károly Róbert
és felesége pecsétjeit is jellemzi: rajtuk a hagyományos, nyi­tott palástok (mint máig a koronázó
palást) vannak ábrázolva, mi­közben a hasonló jellegű uralkodói pecsétek ábrázoltjainak több-
sége (cseh királyok, Bajor La­jos) a jobb vállon összefo­gott köpenyt visel. A szimmetrikus köpeny
persze nemcsak régiesebb, hanem ceremoniálisan ünnepélyesebb is.

41
MMT 1987. i. m. (14. jegyzet) II. 267. kép.
42
MMT 1987. i. m. (14. jegyzet) II. 273. kép.
43
MMT 1987. i. m. (14. jegyzet) II. 356. kép.
44
MMT 1987. i. m. (14. jegyzet) II. 357. kép; vö. Pannonia Regia. Művészet a Dunántúlon 1000–1541. Szerk. Mikó Árpád–Takács
Imre. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1994. 302. sk., Kat. V-17. sz. (Verő Mária).
45
Solymosi László: Az esztergomi káptalan legrégebbi pecsétjei. In: Uő: Írásbeliség és társadalom az Árpád-korban. Diploma­-
tikai és pecséttani tanulmányok. Budapest, Argumentum, 2006. 79–104.; vö. Marosi Ernő: Az esztergomi érsekség repre-
zentációjának középkori dokumentumaihoz. In: Laudator temporis acti. Tanulmányok Horváth István 70 éves születésnap­-
jára. Szerk. Tari Edit–Tóth Endre. Esztergom–Budapest, Martin Opitz, 2010 [2012]. 141–151.
46
Átm.: 94 mm, körirata: a.: S.ELIZABETH:DEI:GRA[cia]:HUNGARIE:REGINA:PRINCEPS:SALERNITANA – r.: +S.ELISABETH:REGINE:
FILIE:LADIZLAI:REGIS:POLONIE. Lásd: I. Lajos-kat. 1982. i. m. (14. jegyzet) 144., Kat. 34. sz. (Marosi Ernő); Megpecsételt tör­
ténelem 2000. i. m. (12. jegyzet) 69., Kat. 45. sz. (Hegedűs András).
47
Takács 2011. i. m. (16. jegyzet) 12.
48
Willibald Sauerländer: Kleider Machen Leute. Vergessenes aus Viollet-le Ducs „Dictionnaire du Mobilier français”. Arte me­
dievale, 1. 1983. 221–240: 238. skk.; vö. a naumburgi Reglindis mozdulata kapcsán idézett, Isoldára vontakozó Gottfried
von Strassburg-helyet: Willibald Sauerländer: A naumburgi donátorszobrok. Beszámoló és kérdések [1979]. Budapest, Cor-
vina, 1989. 49.
49
Kovács Éva: Két 13. századi ékszerfajta Magyarországon [1973]. In: Uő: Species Modus Ordo. Válogatott tanulmányok. Buda-
pest, Szent István Társulat, 1998. 213–235.; Uő: Viselettörténeti megfigyelések. In: MMT 1987. i. m. (14. jegyzet) I. 240.
 144
t anul má nyo k

4a. kép. I. Lajos kettős pecsétje, 1342–1363, 4b. kép. I. Lajos kettős pecsétje,
előlap, MNL OL, DL 2822; MTA BTK MI 84. hátlap

A két pecsét műhelyének munkássága további attribúciókkal gyarapítható. Nagy való-

színűséggel ide sorolható Bátori András váradi püspök 1329-től használt pontifikális pecsétje,
amelyen Szent László ábrázolása a királyi pecsétek típusát követi, miközben a trónarchitektúra
– részben a főpapi pecsétek szokásos baldachin-elrendezésének megfelelően – erősebben épí­
tészeti jelleget mutat. A műhely stílusa 1342-ig, I. Lajos első kettős pecsétje50 készítéséig követ-
hető, amely a király boszniai hadjáratán, Ozora alatt történt ellopásáig (1363) maradt haszná­-
latban.51 Ezen a trónoló királyalak – megváltozott arányokkal és drapériakezeléssel (így a kö-
peny a két térdet beburkolja, s a lábak között V alakú redőket vet) – még mindig a Károly Róbert
első kettős pecsétje által meghonosított típust követi, de kerekdedebb, plasztikusabb formák­-
kal, amelyek révén jól állítható párhuzamba IV. Károly 1346-os cseh királyi, de még 1349-es ró-
mai királyi viaszpecsétjével is.52 A trónus formái – éppúgy, mint a Bátori András-pecséten – erő-
teljesebben építészeti jellegűek; támlájának vak kőrácsos tagolásával ez áll legközelebb a prá­-
gai mintaképekhez. A pecsét előoldala mintegy visszatér I. Károly első kettős pecsétjének
jellegéhez: alapsíkja díszítetlen, a pajzsok is elmaradtak a trónus két oldalán. Ugyanígy, a hátol­
dalon is csak egy ívelt oldalú, háromszögű pajzsba foglalt, háromkaréjos talpon álló kettős
kereszt van. A hátoldal kétféle mintázata (a pajzson virágos indadísz,53 a háttéren rombusz-
50
Átm.: 115 mm, körirata: a.: +LODOVICVS.DEI.GRA[cia].HVNGARIE.DALMACIE.CROACIE.RAME.S[er]VIE.GALICIE.LODOMERIE –
r.: COMANIE.BVLGARIEQ[ue].REX.P[ri]NCEPS.SALERNITANVS.ET HONORIS.MONTIS.S[an]C[t]I.ANGELI.D[omi]N[u]S.
51
Dercsényi Dezső: Nagy Lajos kora. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, [1941]. 17. sk.; I. Lajos-kat. 1982. i. m. (14. jegy-
zet) 145., Kat. 38. sz. (Marosi Ernő); Megpecsételt történelem 2000. i. m. (12. jegyzet) 44., Kat. 22. sz. (Hegedűs András); Takács
2011. i. m. (16. jegyzet) 13.
52
Toni Diederich: Siegelkunst. In: Die Parler und der Schöne Stil 1350–1400. Europäische Kunst unter den Luxemburgern. 1–3. Hrsg.
Anton Legner. Köln, Schnüttgen-Museum, 1978. 3. 153.; lásd még: Kaiser Karl IV, 1316–1378, Führer durch die Ausstellung
des Bayerischen Nationalmuseums München auf der Kaiserburg Nürnberg. Red. Johanna von Herzogenberg. München, Pres­-
tel, 1978. 70., Kat. 64,2. sz.
53
Ez lenne a rosa rubinosa vizuális megfelelője? – Vö. Takács 1984. i. m. (14. jegyzet) 33., valamint: Uő: „Rosa inter lilia rubi­
nosa” – A zágrábi káptalan 1371. évi pecsétjének Szent István képéhez. In: Sub Minervae nationis praesidio. Tanulmányok
a nemzeti kultúra kérdésköréből Németh Lajos 60. születésnapjára. Szerk. az ELTE Művészettörténet Tanszékének munka­-
tár­sai. Budapest, ELTE–ELTE Művészettörténet Tanszéke, 1987. 20–25.; a heraldikai mázok és fémek megkülönböztetéséről
a pecséteken lásd legutóbb: Hegedűs 2000. i. m. (29. jegyzet) 7.
 145
t anul má nyo k

mintában heraldikus liliomok) egyrészt I. Károly második felségpecsétjére, másrészt (a mustra

heraldikus jellege miatt) a harmadikra emlékeztet.
A műhely körüli attribúciós problémák bonyolultabbak a nem tróntípusú ábrázolások
megítélésében.54 Talán műhelysajátosságként fogható fel az ornamentális hátterek alkalmazása:
ilyen található Kálmán győri püspöknek mind kör alakú, címeres középpecsétjén,55 mind 1355
körülre datált második pontifikális pecsétjén Mária koronázása jelenetének hátterében.56 Ugyan-
ez az ornamentális sajátosság sorolja az udvari körhöz István herceg lovaspecsétjét.57 Kálmán
herceg második pontifikális pecsétje azon művek közé tartozik, amelyekkel kapcsolatban stiláris
kritériumok alapján is felmerülhet az udvari ötvösség körébe sorolásuk. Takács Imre – ugyan-
akkor, amikor I. Károly második kettős pecsétjétől s az Erzsébet-pecséttől elkülönítette a Bátori
András- és Nagy Lajos-pecsétek által jellemzett csoportot, megerősítve Meskó veszprémi püs-
pök főpapi pecsétjének ide sorolását – javasolta a csoport bővítését Hammer Vilmos pannon-
halmi apát és Kálmán püspök pecsétjeivel.58 Ez egyúttal a műhelynek feltehetően a 14. század
második felébe is benyúló kontinuitását jelzi. Bizonyos, hogy a későbbi művek ilyen hosszú
időszakban eltérhetnek a kezdetiektől. A magunk részéről a pénzveréssel (különösen Károly
Róbert korai garasaival, mindenekelőtt azoknak trónoló uralkodóábrázolásaival) való kapcsola-
tokat, s az ezekkel magyarázható csehországi eredetet a húszas évek műveiről tételeztük fel.59
Nehezebben eldönthető kérdés, mert egyedül formális stíluskritikai ismérvekre, így redőformu-
lákra vagyunk utalva, vajon helytálló-e más, ez évtizedből való pecséteknek ugyanebbe a kör­-
be rendelése. A legfőbb támpontot véleményünk szerint a Szent György-lovagrend 1326-os
pecsétjének a veszprémi Meskó-pecsét drapériakezelésével való egyezései jelentik. A Szent
György-lovagrendi pecsét köré már Balogh Jolán elrendezte a Druget-család tagjainak (Dru­-
get Fülöp mint tárnokmester és mint nádor, 1322 és 1324; Druget János korábbi és nádor kori:
1328 és 1332) négy lovagalakos pecsétjét – mindenesetre a stílus eltérő, itáliai interpretáció-

54
Ezeknek további lehetséges rokona a zágrábi káptalan 1323-ban elkészített hiteleshelyi pecsétje: Takács 1992. i. m. (14.
jegyzet) 99., Kat. 59.2. sz., vö. uo. 32. – az erősen sérült példány alapján nehezen dönthető el, vajon az udvari műhelynek
attribuálható-e a typarium, vagy, mint Takács írja, „mintaképül éppen ezt az új királyi pecsétnyomót választották”.
55
I. Lajos-kat. 1982. i. m. (14. jegyzet) 148., Kat. 47. sz. (Marosi Ernő); lehetséges – s korai – előzmény I. Károly titkos pecsétje:
Hegedűs 2000. i. m. (29. jegyzet) 6. skk., különösen: 1–3. kép; vö. Megpecsételt történelem 2000. i. m. (12. jegyzet) 43., Kat.
21. sz. (Hegedűs András); a karéjok közötti kis mérműelemekhez vö. még Lajos herceg kerek, négykaréjos belső keretbe
s annak közeibe foglalt rutapajzsokkal díszített pecsétjén a négy- és háromkaréjos ornamenseket: I. Lajos-kat. 1982. i. m.
(14. jegyzet) 145., Kat. 37. sz. (Marosi Ernő).
56
Főpapi pecsétek 1984. i. m. (12. jegyzet) 48. sk., Kat. 47. sz., XXV. tábla, 11. kép; vö. Pannonia Regia 1994. i. m. (44. jegyzet) 298.
sk., Kat. V-10. sz. (Takács Imre), 1355-ös datálással: eldönthetetlen, vajon az angyalfiguráktól lakott saroktabernákulumok
a műhely hagyományához tartoznak-e, vagy a 14. század második felének udvari ötvösségére jellemzők. – Minden­-
esetre Kálmán püspök pecsétje az ugyancsak az udvar környezetébe lokalizált, 1371-es zágrábi hiteleshelyi pecsét kö­-
zeli rokona: uo. 300. sk., Kat. V-13a-b sz. (Takács Imre), és Takács 1992. i. m. (14. jegyzet) 99. sk., Kat. 59.3. sz., valamint 32. skk.
57
I. Lajos-kat. 1982. i. m. (14. jegyzet) 149., Kat. 50. sz. (Marosi Ernő); lehetséges – s korai – előzmény I. Károly titkos pecsétje:
Hegedűs 2000. i. m. (29. jegyzet) 6. skk., különösen: 1–3. kép, vö. uo. 21. sz.; a karéjok közötti kis mérműelemekhez vö. még
Lajos herceg kerek, négykaréjos belső keretbe s annak közeibe foglalt rutapajzsokkal díszített pecsétjén a négy- és három-
karéjos ornamenseket: I. Lajos-kat. 1982. i. m. (14. jegyzet) 145., Kat. 37. sz. (Marosi Ernő).
58
Takács 1984. i. m. (14. jegyzet) 23–25.; Pannonia Regia 1994. i. m. (44. jegyzet) 297–299., Kat. V-8-11. sz. (Takács Imre, H. Kolba
Judit, Érszegi Géza), a sorban Óbuda ezüst pecsétnyomója is!; Mons Sacer 1996. i. m. (19. jegyzet) 508., Kat. IV.12. sz. (Takács
Imre).
59
Marosi 1982. i. m. in: I. Lajos-kat. (14. jegyzet) 140.; Uő: 1986. i. m. (16. jegyzet) 251.; vö.: Schulek Alfréd: Vegyesházi királyaink
pénzei és korrendjük, Numizmatikai Közlöny, 25. 1925. 162; Horváth Henrik: A budai pénzverde művészettörténete a késői
középkorban. Budapest, 1932. 11.; Huszár Lajos: A budai pénzverés története a középkorban, Budapest, Akadémiai, 1958. (Bu-
dapest várostörténeti monográfiái XX.) 33. skk.
 146
t anul má nyo k

5a. kép. I. Károly harmadik kettős pecsétje,1331–1342, 5b. kép. I. Károly harmadik kettős pecsétje,
előlap, MNL OL, DL 2733; MTA BTK MI 147. hátlap

jával.60 Mivel Balogh Jolán törekvése az volt, hogy a sienai származású Pietro di Simonét a ko­-
lozsvári Márton és György előzményeként mutassa be, írott forrásokkal biztosan igazolt fő mű-
vén kívül Károly Róbert második kettős pecsétjétől kezdve annak egész körét neki igyekezett
attribuálni. Márpedig annál nagyobb ellentétet, mint amilyen a második és a harmadik ket-
tős pecsét között megfigyelhető, képzelni is alig lehet.

I. Károly harmadik kettős pecsétje61 kvalitását tekintve abszolút fő mű. Emellett nemcsak Ma-
gyarországon, hanem általában a középkori művészet egyik legjobban dokumentált alkotása:
mind mesterének neve, mind készítésének ideje jól ismert. 1331. március 28-án a havasalföl-
di hadjáratban elvesztett előbbi pecsét helyett elkészített typariumért Petrus Simonis Gallici de
Senis sze­pesi alvárnagy részesült birtokadományban.62 Ugyanakkor annak is példája, önmagában
mily kevéssé boldogít ezeknek az adatoknak a tudása. Egyedül a pecsét tekinthető szerzője bizto­-
san dokumentált művének. Eléggé magában is áll környezetében: például a fentebb az udvar
(visegrádi? budai?) környezetébe utalt, huzamosabb időt kitöltő ötvös-produkciónak kifejezett
alternatíváját alkotja, mind színvonalában, mind stiláris orientációját tekintve. Az attribúciók
bizonytalanok; egyik csoportjukat az itáliai stílushatásokból levezetett pecsét-emlékek alkot­ják
(különösen Balogh Jolán fent idézett hipotézise alapján). A másikban transzlucid ezüstzománc-
cal díszített, 14. századi ötvöstárgyak szerepelnek (annak az elgondolásnak alapján, hogy en­-
nek Franciaország mellett Siena is fontos központja volt, s a mi Pietro di Simonénk sienai is,
francia is, hiszen atyja Gallicus volt), a harmadikban pedig mindenfajta vésett díszű ötvösmű,
különösen, ha szepességi, ahol Petrus alvárnagy volt.63 Petrus művének itteni hatásait legva­
60
Balogh Jolán: Márton és György kolozsvári szobrászok. Cluj-Kolozsvár, Minerva rt., [1934]. (Erdélyi Tudományos Füzetek 71.)
16. skk.
61
Átm.: 112 mm, körirat a.: +KAROLUS.DEI.GRA[tia].HUNGARIAE.DALMACIE.CROACIE.RAME.S[er]UIE.GALICIE.LODOMERIE – r.:
+COMANIE.BULGARIEQ[ue].REX.P[ri]NCE[p]S.SALERNITAN[us].ET HONORIS:AC:MO[n]TIS.S[an]C[t]I:ANGELI:D[omi]N[u]S
62
I. Lajos-kat. 1982. i. m. (14. jegyzet) 143., Kat. 31. sz. (Marosi Ernő); Megpecsételt történelem 2000. i. m. (12. jegyzet) 41. sk., Kat.
20. sz. (Hegedűs András); az adománylevél kiadása: Carolus Wagner: Analecta Scepusii sacri et profani Pars I. Viennae, Trattner,
1774. 131. skk.
63
Az igen terjedelmes bibliográfiából: Berwaldszky Kálmán: A sienai Gallicusok művészete. Igló, Szepesi Lapok, 1908; Alessand-
ro Mihalik: I maestri orafi Pietro e Niccolò Gallicus di Siena in Ungheria. Bollettino Senese di Storia Patria, 33–34. 1926–27.
(Siena, 1928); Sándor Mihalik: Problems concerning the Altar of Elizabeth, Queen of Hungary. Acta Historiae Artium, 10.
1964. 288. skk.; Uő: Old Hungarian Enamels. Budapest, Corvina, 1961, 11. skk.; Judit Kolba: Zwei gotische Ziborien im
Ungarischen Nationalmuseum, Acta Historiae Artium, 21. 1975. 311, 325. skk.
 147
t anul má nyo k

5c. kép. I. Róbert, Szicília királya pecsétje, 5d. kép. Johanna, Jeruzsálem és Szicília királynője,
1339, Archives nationales, 1380, Archives nationales,
service photographique, Paris, 11771. service photographique, Paris, 11772.
ló­színűbben olyan pecsétkompozíciók tükrözik, amelyeken a felségpecsét hátoldalának sárká­-
ny­aihoz hasonlóan páros pajzstartók szerepelnek (sárkányok: Kokas Miklós mester, később
Druget Miklós országbíró, indák: Nekcsei Demeter tárnokmester64). Úgy tűnik, hogy szepességi
alvárnagyi tevékenysége Druget Vilmos ispánságához fűződik, s legvalószínűbb, hogy ezt meg-
előző érdemeit Károly Róbert pénzügyi reformjaiban szerezhette, hiszen ennek vezető szemé­
lyiségeivel lehetett kapcsolatban.65
A magyarországi szereplése előtt Nápolyban kimutatható Petrus személyiségéről is, előz-
ményeiről is a leghitelesebben művének kvalitásai vallanak. I. Károly kettős pecsétjének elő-
oldala igazi, előzmények (és egyben követők) nélküli66 innováció. A művészegyéniség ere­jét
s a művészi munka sztereotípiákon felülemelkedő kvalitását, minden, mégoly jelentékte­len rész-
let megoldását is jól jellemzi egyetlen részlet, az előoldal két címerpajzsának elhelye­zése. Pet­-
rus ezeket térbeli szituációval indokolja, amennyiben a háttér indaornamentikájá­nak keresz-
tezési csomópontján elhelyezett karikáról, zsinóron függ le a két pajzs. – A reneszánsz heraldi-
kai invencióiig páratlan, a képzőművészeti téralkotás logikáján alapuló ötlet! A hátlap erősen
kapcsolódik a második kettős pecsét hagyományához: az országcímer kettős keresz­tes pajzsa
fölé helyezett kis, személyes címerrel, az ornamentikával kitöltött háttérrel. A hátol­dalon újítás
a kompozíciónak tízkaréjos belső kereteléssel való összefogása s a két pajzstartó sárkány alkal-
mazása. Heraldikai tekintetben a liliomos címerfélben az Anjou-mellékág rokon­ságát címer­
tö­réssel kifejező tornagallér alkalmazása mind az előoldalon, mind a hátoldalon ugyancsak
a má­sodik címer hagyományának (politikai értelemben a nápolyi öröklési igénynek) fenntar­
tását jelenti. Ennek az igénynek kifejezése az előoldal trónoló királyalakjának megfogalmazása
is. A trónusnak fönt tört vonalban végződő drapéria-háttere arra a francia ere­de­tű típusra
megy vissza, amelynek nápolyi előzménye II. Károly király második felségpecsét­je, s amelynek
kép­vi­selője és egyben a magyar pecsét közvetlen előzménye, Róbert király pecsétje lehetett.67
A magyar pecséttől eltérően Bölcs Róbert pecsétje (és I. Johannáé is) éppúgy szigorúan ra-
64
I. Lajos-kat. 1982. i. m. (14. jegyzet) 346, 348–349, 350., Kat. 230, 245, 239. sz. (Marosi Ernő).
65
Druget Fülöp (1315–1327) alvárnagya az 1317-es szepeshelyi freskón megörökített Semsei Frank Tamás volt, Druget
Vilmosé (1327–1342) „Olasz” Péter, majd Miklós: Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. Budapest, His­-
tória–MTA Történettudományi Intézet, 1996. (História Könyvtár. Kronológiák, Adattárak 5.) I. 195, 429., II. 66.
66
A figuratípus hatását a kolozsmonostori bencés apátság pecsétje kapcsán mérlegeli: Takács 2011. i. m. (16. jegyzet) 13.
67
1339: Douet d’Arcq i. m. (7. jegyzet) III. 11771. sz.; a heraldikus ornamentikával díszített alap tölti ki az egész pecsétmezőt
I. Johanna pecsétjén (1380): uo. 11772. sz., közölve: Károly Róbert emlékezete 1988. i. m. (17. jegyzet) 9. és 13. kép.
 148
t anul má nyo k

gaszkodik a ballal magasra emelt országalma je-

lentőségteljes motívumához, mint Róbert király
trónoló figurája a nápolyi Sta Chiara-beli sírem­
léken. Ennek a gesztus­nak a jelentőségét a jelek
szerint ugyanúgy Arnolfo di Cambió­nak a ró­mai
Capitoliumra ké­szített, I. Károlyt ábrázoló már-
ványszobra (jogarral a jobban, beszédgesztust
formáló bal kézzel) alapozta meg,68 mint a fel­ma­
ga­sodó, mereven ülő tartást, amelyet a Róbert
szolgálatában dolgozó sienaiak közül Tino di Ca­
maino már VII. Hen­rik pisai sírfiguráján megvaló-
sított, s amelyet a nápolyi királyi ikonográfiában
Simone Martininak a Sta Chiara számára festett
Szent La­jos táblája is képviselt.69 A merev, felma-
gasodó tartás különösen jellemző a csá­szár­ábrá­
zo­lásokra (Pisa, Campo Santo: VII. Henrik; Bajor
Lajos császári pecsétjei).70 Utóbb IV. Károlynak
a Bajor Lajos alatti ikonográfiai újításokat (orosz-
lánok, illetve sasok a császári trónus két olda-
lán) átvevő császári pecsétjein71 differenciálódik
a jogar és a glóbusz császári tartása (függő­le­
gesen, illetve a test mellett – utóbb a trónoló
alak térdén nyugtatva). A magyar pecsét király­
figurája a gló­buszt tartó bal kezét ölében nyug-

5e. kép. Anjou-genealógia, I. és II. Károly, Róbert királyok

5f. kép. Anjou-magyar címeres kárpit töredéke a budai várból,
Budapesti Történeti Múzeum
feleségükkel és gyermekeikkel,
biblia Mechelenből, Louvain, Université catholique, ms.1, f.4.
tatja; ebben (később keletkezett) nápolyi
párhu­zama a me­cheleni Anjou-bib­lia elé
kötött nápolyi Anjou-genealógia Bölcs Ró­-
­bert-portréja. Ez a ge­nealó­giai ciklus a tár­-
háza a magyar pecsétre emlékeztető figu­
ratípusoknak, s megtalálhatók benne a ru-
tapajzsokba foglalt heraldikai motívumok-
kal alakított hátterek is.72

68
Martin Weinberger: Arnolfo und die Ehrenstatue Karls von Anjou. In: Studien zur europäischen Plastik, Festschrift Theodor Mül­
ler. München, Hirmer, 1965. 63–72.; vö.: Werner Hager: Die Ehrenstatuen der Päpste. Leipzig, Poeschel & Trepte, 1929. 4. skk.
69
Erwin Panofsky: Tomb Sculpture. London, Thames and Hudson, 1964. 77. sk.; Kurt Bauch: Das mittelalterliche Grabbild. Figür­-
l­iche Grabmäler des 11. bis 15. Jahrhunderts in Europa. Berlin–New York, de Gruyter, 1979. 169. sk. és 181. skk.; Julian Gardner:
Saint Louis of Toulouse, Robert of Anjou and Simone Martini. Zeitschrift für Kunstgeschichte, 39. 1976. 12–33.
70
 Suckale 1993. i.m. (40. jegyzet) 31. sk. és 249. sk., uo. a VII. Henrik császári pecsétjéhez fűződő kapcsolat említése.
71
 Diederich 1978. i. m. (52. jegyzet) 154.
72
Ferdinando Bologna: I pittori alla corte Angioina di Napoli 1266–1414. Roma, Ugo Bozzi, 1969. 275. skk.; François Avril:
Trois manuscrits napolitains des collections de Charles V et de Jean de Berry. Bibliothèque de l’École des Chartes, 127. 1969.
314. skk.
 149
t anul má nyo k

6a. kép. I. Lajos második kettős pecsétje, 1363–1382, 6b. kép. I. Lajos második kettős pecsétje,
előlap, MNL OL, DL 5635; MTA BTK MI 1190. hátlap

A Károly Róbert pecsétjén ábrázolt kárpit­nak s a liliomos kék mezőben mindkét helyen
tornagallér alkalmazásának kü­lönös aktualitást adott a budai ásatásban 1999-ben előkerült se­
lyem­app­likációkból álló, hasonló textília. Benne a miniatúrák és a pecsétek dekoratív részletei
kézzelfogható realitásukban jelentek meg – kérdés persze, kapcsolható-e Károly Róbert szemé­
lyéhez.73

I. Lajos második kettős pecsétje74 helyzete a maga korában sok tekintetben hasonló, mint atyjáé
volt egy emberöltővel korábban. Akkor készült s került bevezetésre 1363-ban, amikor az első
hadjárat so­rán, zavaros tábori körülmények között, el­veszett. A pecsét hátoldala megjelenésé­
ben is, elnevezésében is („sigillum secundum”) ezen a pecséten nyerte el a középkor végéig
végleges formáját. Hatkaréjos belső keretezése lényegében a középpecséteken kialakult meg­
oldást követi, annak a kettős keresztes országcímernek a foglalataként, amely ezen a helyen
a 13. század óta szokásos. A kereszt háromkaréjos talpa s a pajzs, illetve a háttér mustrái az el­
ső Nagy Lajos-pecsét hátlapját követik. Ezzel szemben az előoldal új kompozíció. Újítás kétso­-
ros körirata: ez a két pecsétoldal különválasztásának következménye, ugyanis benne a király va-
73
Vö. Takács 2011. i. m. (16. jegyzet) 13–14.; a tornagallér használatát I. Károly uralkodásának végső szakaszára datálja (s ennek
alapján temetésével hozza kapcsolatba a magyar koronázási jelvényegyüttes országalmáját is): Bertényi Iván: A magyar­
országi Anjouk heraldikájának néhány kérdése. Művészettörténeti Értesítő, 35. 1986. 62. sk. Ezzel szemben Hegedűs 2000.
i. m. (29. jegyzet) 6. skk. kimutatja e címervariáns tartós használatát. Egy ilyen méretű, rendkívül előkelő textíliának kútba
kerülése nem lehetett ugyanolyan mindennapi esemény, mint a megszokott kútbeli leleteké, hanem valamely rendkívüli
körülménnyel függhetett össze. Tekintve, hogy Károly Róbert kerülte Budát, a trónkárpit-lelet rendeltetéseként minde-
nekelőtt 1342-es, nagy heraldikai pompával végzett temetése jöhetne számításba, amelyben Buda Visegrád és Székes-
fehérvár között fontos stáció volt. Bertényi nyomán Károly Róbert személyéhez kapcsolja a tornagallér és a heraldikus
díszű kárpit kérdéseiben igen széleskörű ismeretekre támaszkodó B. Nyékhelyi Dorottya: Középkori kútlelet a budavári
Szent György-téren. Előzetes jelentés. Budapest, Budapesti Történeti Múzeum, 2003. (Monumenta Historica Budapestinen­
sia XII.) 52–53, 73–77. A tornagalléros címer azonban másé is lehetett, pl. II. Károlyé, pecsétje: Sigismundus rex et impera­-
tor. Művészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korában 1387–1437. Szerk. Takács Imre. Budapest, Philipp von Zabern, 2006.
61., Kat. P6 (Wehli Tünde), valamint 13.; 3. kép.
74
Átm.: 111 mm, körirat: a.: LODOVICVS.DEI.GRACIA.HVNGARIE.DALMACIE.CROACIE.RAME.SERVIE.GALICIE.LODOMERIE.
COMANIE.BVLGARIEQ[u]E.REX.PRINCEPS.SALLERNITANVS.ET.HONORIS.MONTIS.SANCTI.ANGELI.DOMINVS – r.: S.SECVN-
DVM.LODOVICI.DEI.GRA[tia].REGIS.HVNGARIE.ET.ALIORUM.REGN[oru]M.IN.ALIO.PARTE.SIGILLI.EXPRESSORVM.
 150
t anul má nyo k

lamennyi címe felsorolásra kerül. Újszerű a királyi felség ábrázolása is: olyan gesztussal, amely
(a király ölében tartott országalmával) leginkább Károly Róbert harmadik kettős pecsétjé­re
emlékeztet. Ezt a mintaképet idézi a trón mögötti drapéria is, rombuszmintában váltakozó ma­
gyar-Anjou hasí­tott mezővel és rozettával, négykaréjos keretben. A drapéria másként van elren-
dezve, mint az előzményeken: kétoldalt a trónus oldalsó szárnyai fölé borul, pavillont75 alkotva.
A trónus oldalszárnyait finoman tagolt kisarchitektúra alkotja; ebben van elhelyezve a két cí­
merpajzs (vissza­térés I. Károly második felségpecsétjéhez), egyiken magyar-Anjou címerrel, má-
sikon az ország­címer kettős keresztjével. Újszerű a király ruházata is: a hagyományos Tasselman­-
tel alatt a mell domborodását erősen hangsúlyozó fegyverderekat (Wams) visel (az állítólagos
középső gombolást,76 sajnos, nem vagyok képes felfedezni, pedig figyelemreméltóan korai pél-
da volna77). Pontos, vörös-ezüst sávozású megfelelője, 1358-ból vagy nem sokkal ezután, a Ké­-
pes Krónika frontispiciumának Nagy Lajos-alakja.78 A pecsét a Nagy Lajos uralmát jellemző nyu­
gatias igazodású reprezentáció érett, helyét közép-európai környezetében igen tiszteletremél­
tóan megálló példája.79
A pecséten található, művészettörténeti szempontból legjelentősebb újítás a pavillon-
motívum összekapcsolása a korszerű mâçonnerie-tagolással. Erre példával szolgálnak Nagy La­-
jos ezüstgarasveretei (CNH II: 67, 68, mindkettő 1370 előtt80) is, korának ötvössége is. Mivel az
ötvösművek esetében részben az udvar írott forrásokkal is tanúsított adományairól van szó, ezek
esetében az udvari ötvösség immár nemcsak a pecsét-emlékek alapján ragadható meg, és hoz-
zá részben dátumok is kapcsolhatók. Csupán a korstílusra való általános utalásokkal jellemez-
hető a mâçonnerie-elemeket mutató bécsi kettős kereszt, illetve a zárai Nagy Lajos-címe­res
kehely helyzete, az 1367-es adománylevél viszont jó támpont nemcsak az aacheni magyar ká-
polna gyertyatartóinak és ereklyetartóinak elhelyezéséhez, hanem az egész stílushoz is.81 E stílus
legközvetlenebb párhuzamait az építészeti tagolás elemeivel díszített főpapi pecsétek jelentik.
Olyan példák, mint Kálmán győri püspök, illetve a zágrábi káptalan pecsétjei, jelzik, hogy az
építészeti ornamentika nyilván fokozatosan vonult be az udvari műhely formarepertoárjába.82
Nehezen eldönthető kérdés, mi írható hazai műhelyek, s mi a főpapok esetében mindig kön�-
nyen feltételezhető import számlájára.83 A második Nagy Lajos-féle kettős pecsét architektú­-
75
 Bautier 1968. i. m. (18. jegyzet) 192–220., különösen: VI. Fülöp francia király: Planche VI, 23, valamint: II. Károly (Charles le
Mauvais, 1332–1387) navarrai király, az 1366-tól kezdve használt pecsét: Planche IX, 35. – Vö.: VI. Fülöp aranypénze (pavil­-
lon d’or, 1339): Les fastes du Gothique. Le siècle de Charles V. Catalogue de l’exposition. Paris, Éditions de la Réunion des
musées nationaux, 1981. 413–414., Kat. 356. sz. (Michel Pastoureau).
76
 Megpecsételt történelem 2000. i. m. (12. jegyzet) 45., Kat. 23. sz. (Hegedűs András).
77
Aranyforintok Szent László-képén Mátyás korában tűnt fel: Marosi Ernő: Kép és hasonmás. Művészet és valóság a 14–15. szá­
zadi Magyarországon. Budapest, Akadémiai, 1995. (Művészettörténeti Füzetek 23.) 72.
78
Viseletének jellegéről lásd főként: Stella Mary Newton: Fashion in the Age of the Black Prince. A Study of the years 1340–1365.
Woodbridge, Suffolk–Totowa, New Jersey, Boydell Press, 1980. 86. sk. A heraldikus díszítésű Wamsnak és egyben a
mâçonnerie-tagolásnak legkitűnőbb kvalitású és leghíresebb közép-európai példája IV. Rudolf osztrák („fő-”)herceg első
lovaspecsétjének hátoldala, amely egyben a bécsi hercegábrázolások előkelő ikonográfiai és stiláris előképe is, lásd Ger-
hard Schmidt: Die Wiener „Herzogswerkstatt” und die Kunst Nordwesteuropas [1978]. In: Uő: Gotische Bildwerke und ihre
Meister. Wien–Köln–Weimar, Böhlau, 1992. 149. skk.
79
A Valois-reprezentáció párhuzamaihoz lásd Marosi 1995. i. m. (77. jegyzet) 35, 51. sk.; Nagy Lajos második felségpecsétje
(egy kitűnő állapotban fennmaradt példány) együtt függ IV. Károly császár, IV. Vencel cseh király, valamint IV. Rudolf (övé
a legnagyobb!), III. Albert és III. Lipót osztrák hercegek pecsétjeivel az 1364. február 10-i brünni békeokmányon: Kaiser
Karl IV 1978. i. m. (14. jegyzet) 65., 59. sz.; Sigismundus 2006. i. m. (73. jegyzet) 58., Kat. P1 sz. (Rácz György).
80
I. Lajos-kat. 1982. i. m. (14. jegyzet) 154., Kat. 74, 75. sz. (Gedai István); Kaiser Karl IV 1978. i. m. (14. jegyzet) 65., Kat. 59. sz.
81
 MMT 1987. i. m. (14. jegyzet) 220. skk. (Kovács Éva).
82
Lásd fent, vö. 58. jegyzet.
83
A helyi készítés és az import mérlegelése, s ugyanakkor Cudar László pannonhalmi apát pecsétje körül egy hazai kör fel­
 151
t anul má nyo k

rája szempontjából különösen közeli párhuzam Rátold István óbudai préposti (tisztségét be­töl­
tötte: 1357-től) pecsétje.84 Mindenesetre a kor pecsétművészete a korban más téren (így a szob-
rászatban) is érvényesülő nyugatias orientáció vitathatatlan területe.85
Ennek a nyugati orientációnak jól dokumentált, kiváló terméke, a Nagy Lajos-kori ud­va-
ri ötvösműhely feltevésének legfontosabb bizonyítéka és egyben a franciás orientáció nem-
csak ízlésbeli, hanem politikai motivációjának is hordozója Mária királynő kettős pecsétje.86 A pe-

7a. kép. Mária királynő kettős pecsétje, 1382–1395, 7b. kép. Mária királynő kettős pecsétje,
előlap, MNL OL, V.1, 68,69; MTA BTK MI 369. hátlap

csét előoldala ugyanakkor, amikor Nagy Lajos második kettős pecsétjét pontosan követi, archi­
tek­túrájával megfelel az aacheni nagy, címeres palástkapocsnak és a Curtea de Argeş-i havas­-
al­földi fejedelmi sír arany övkapcsának is. Nevezetesen a királynő alakját magába foglaló fül-
ke két oldalán felül konzolszerűen kiszélesedő architektúráról van szó, amelynek az aacheni
pa­lástkapcson a magyar-Anjou hasított pajzs közvetlen keretezésében alul és felül megjelenő
hármas architektúrák is, a szent magyar királyok szobrocskáit magába foglaló koronázó rész is
megfelelnek. E két példányban létező, három tagból álló együttesek Tasselmantelhez hasonló,
de valójában liturgikus vecsernyepalásthoz tartozásukkal összefüggő elrendezésének rekonst-

tevése: Takács 1984. i. m. (14. jegyzet) 25–28.; Pannonia Regia 1994. i. m. (44. jegyzet) 298–301., Kat. V-10–13. sz. (Takács Imre,
Érszegi Géza); Mons Sacer 1996. i. m. (19. jegyzet) 509. sk., Kat. IV.14. sz. (Takács Imre).
84
Főpapi pecsétek 1984. i. m. (12. jegyzet) 66. sk., Kat. F 16. sz. (a példány 1361-ből), vö. Takács Imre: Királyi udvar és művészet
Magyarországon a késői Anjou-korban. In: Sigismundus 2006. i. m. (73. jegyzet) 76.
85
Az összefüggéshez a pécsi Aranyos Szűz Mária-kápolna szobrászatával lásd Takács Imre: A gótika műhelyei a Dunán­tú­-
lon a 13–14. században. In: Pannonia Regia 1994. i. m. (44. jegyzet) 30–32.; Marosi Ernő: Pentimenti. Korrekciók a 14–15.
századi magyar művészet képén. In: Koppány Tibor hetvenedik születésnapjára. Tanulmányok. Szerk. Bardoly István–László
Csaba. Budapest, Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1998. (Művészettörténet – műemlékvédelem X.) 100. sk.
86
Átm.: 94 mm, körirata: a.: +MARIA.DEI.GRA[cia].HVNGARIE.DALMACIE.CROACIE.RAME.SERVIE.GALICIE.LODOMERIE.COMA­-
NIE.BVLGARIEQVE REGINA.PRINCEPS.SALLERNITANE.ET.HONORIS.AC.MONTIS.SANCTI.ANGELI.DOMINA – r.: +ALIVD.PAR.
SIGILLI.DOMINE.MARIE.DEI.GRA[cia].REGINE.HVNGARIE.ET.ALIOR[um].REGNORVM.IN.ALIO.PARI.EXP[re]SSO[rum]. – I. Lajos
kat. 1982. i. m. (14. jegyzet) 150–151., Kat. 55. sz. (Marosi Ernő); Zsigmond-kat. 1987. i. m. (9. jegyzet) 17., Kat. Zs. 2. sz. (Bodor
Imre); róla monografikus tanulmány: Ernő Marosi: Das grosse Münzsiegel der Königin Maria von Ungarn. Zum Problem
der Serialität mittelalterlicher Kunstwerke. Acta Historiae Artium, 28. 1982. 3–22.
 152
t anul má nyo k

7c. kép. V. Károly francia dauphin pecsétje

in absentia magni, 1364 előtt

rukciója az újabb irodalomban vált ál­

talánossá;87 ez a megbízható alapja el­-
választásuknak az 1367-es adománytól,
s összefüggésbe hozásuknak Ulrik pi-
lisi apát 1381-es aacheni missziójával. 7d. kép. Arany övcsat Curtea de Argeşból,
Bucureşti, Museul nacional
A nagy aacheni palástkapcsok kompo­-
zíciójának jellegzetes eleme szimmet­ri­-
kus címertartók többszö­rös alkalmazása: kétoldalt sárkányok, griffek; a belső keretben a kis­
architektúra tornyai­ból ki­hajló félalakok is: ezek különösen közelről idézik a Curtea de Argeş-i
övcsatot.88 Mind­ezek a Mária-pecsét hátoldalán tűnnek fel: a pajzstartó, szimmetrikus struccma-
darak mellett a bel­ső, négykaréjos keret sarkaiban alul sárkányokat, fent angyalokat találunk.
Ez a hátoldal (körirata szerint: aliud par sigilli) valószínűleg nem véletlenül másolata
V. Károly francia király in absentia magni használt, pajzstartó delfinalakjaival a trónörökösre
(dauphin) utaló pecsétjének. A Mária királynő pecsétjének hátoldalát alkotó bírói országpe­-
csét az or­szágtanácsnak a hajadon királynő hatalmát korlátozó akaratnyilvánítását fejezi ki.
Erre utal mindenekelőtt Szent Lászlónak a kettős keresztes pajzs fölött feltűnő sajátos félalak­-
ja ország­almával és csatabárddal, a francia mintaképen ábrázolt Szent Lajos attribútumai (két­-
féle, ural­kodói és bírói jogar: sceptre, illetve main de justice) helyett.
A Mária-pecséttel történeti megfontolásokból és stiláris tekintetben is egykorúnak te­
kinthető Erzsébet királynénak, Nagy Lajos özvegyének kettős pecsétje.89 Trónjának különös
alakú ke­retezése talán architektonikus eredetű, mintha oldalné­zetben ábrázolt támpil­lérekre
emlékeztetne. A pecsét egyér­telműen Nagy Lajos második kettős pecsétjének követője. Túl­
ságosan is: a vele kapcsolatos történeti kérdések valószínűleg még nem merültek ki Hegedűs
87
Parler-kat. 1978. i. m. (52. jegyzet) 1. 139. (Karel Otavsky), vö. Kovács 1998. i. m. (49. jegyzet) 235.
88
Sigismundus 2006. i. m. (73. jegyzet) 99–104., Kat. I.16–21 (Luminiţa Dumitriu, Marta Krizsanovszkaja, Takács Imre); vö. Takács
2006. i. m. (84. jegyzet) 78–82.
89
Átm.: 80 mm, körirat: a.: S[igillum].ELIZABETH.DEI.GRACIA.HV[n]GARIE.DALMACIE.XROACIE.RAME.SERVIE.GALICIE.LODO­
NERIE – I. Lajos-kat. 1982. i. m. (14. jegyzet) 150., Kat. 54. sz. (Marosi Ernő), hiányos leírással; vö. legutóbb: Megpecsételt tör­
ténelem 2000. i. m. (12. jegyzet) 71. sk., Kat. 47. sz. (Hegedűs András).
 153
t anul má nyo k

Andrásnak azzal a megál­lapí­tásával, hogy „címei […] előkelőbbek a magyar királynét megille­-
tő címeknél”,90 különösen mi­vel a hátoldal körira­tá­ban ezen is szerepelnek a nápolyi címek.91
Ha­sonló jelentőségű az or­szágalma attribútuma (ezt Erzsébet épp­úgy melle előtt, a közép­
tengelyben tartja, ahogyan Mária királynő kezé­ben ábrázolták). Mindenképpen: a pecsét mint­-
ha Erzsébet királyi, Mária fiú­sításával ellentétes ambícióit fejezné ki.
A két, keletkezését tekintve a Nagy Lajos halálát közvetlenül követő időből való király­-
női pecséten kívül az udvari műhely92 14. század végi munkásságát további művek is jelzik.
Ismeretes Mária királynő kisebb felségpecsétjének lenyomata is,93 típusa, stílusa beleillik a Nagy
Lajos-kori udvari műhely formai repertoárjába, mintegy középső helyet foglalva el I. Lajos má­
sodik kettős pecsétje (architektúra) és Mária kettős pecsétje között.

8a. kép. Zsigmond király első kettős pecsétje, 8b. kép. Zsigmond király első
1387–1404, előlap, MNL OL, DL 7660; MTA BTK MI 184. kettős pecsétje, hátlap

Ennek a körnek további, kétségtelen emléke Zsigmond első magyar királyi kettős pecsétje.94 Ho­
vatartozásáról előoldalának architektúrája éppúgy vall, mint ugyanott Zsigmond figurájának
közvetlen leszármazása Nagy Lajos második ket­tős pecsétje királyfigurájától. A hátoldal hat ka-
réját kitöltő állatfigurákat vissza lehet vezetni a Mária-pecsét hátoldalára, még inkább – meg­­le-
pő módon – I. Lajos herceg-kori négy­karéjos pecsétjére. Az itt, a kettős ke­resztes pajzs fölött
90
Megpecsételt történelem 2000. i. m. (12. jegyzet) 72. (Hegedűs András).
91
Kiegészítése – PRINCIPIS. SALER [ NITANVS. ET ] – bizonyosan (grammatikailag is!) helytelen.
92
Vö. Ernő Marosi: Sigismund, the Last Luxembourg. In: Prague, the Crown of Bohemia 1347–1437. Eds. Barbara Drake Boehm–
Jiři Fajt. New Haven, Yale University Press, 2005. (Metropolitan Museum of Art Series, New York) 121–123.; Uő: Sigismund,
König von Ungarn als Erbe der Anjou-Tradition. In: Karl IV. Kaiser von Gottes Gnaden. Kunst und Repräsentation des Hauses
Luxemburg. Hg. Jiři Fajt. München–Berlin, Deutscher Kunstverlag, 2006. 571–573.; Takács 2006. i. m. (84. jegyzet) 75.
93
I. Lajos-kat. 1982. i. m. (14. jegyzet) 151., Kat. 56. sz. (Marosi Ernő).
94
Átm: 115 mm, körirat: a.: +SIGISMVNDVS.DEI.GRACIA.HUNGARIE.DALMACIE.CROACIE.RAME.SERVIE.GALICIE.LODOMERIE.
COMANIE.BVLGARIEQVE.REX.MARCHIO.BR / ANDENBURGENSIS.SACRI.ROMANI.IMPERII.ARCHICAMERARIVS.ATQUE.BOEMIE.
ET.LVCEMBURGENSIS.HERES – r.: +S[igillum].SECVNDVM.SIGISMVNDI.DEI.GRACIA.REGIS.HVNGARIE.ET.ALIORVM.REGNORVM.
IN ALIO.PARII.SIGILLI.EXPRESSORVM. – Legutóbb: Megpecsételt történelem 2000. i. m. (12. jegyzet) 49. sk., Kat. 27. sz. (Wehli
Tünde); Sigismundus 2006. i. m. (73. jegyzet) 180., Kat. 3.3 sz. (Wehli Tünde).
 154
t anul má nyo k

ábrázolt sas a két oldal egyidejű készítésének közvetlen bizonyítéka: ponto­san megfelel az elő­
oldal (heraldikai) jobb oldali címertartó sasának. Aligha lehet kétséges e pe­csét 1387-hez, Zsig-
mond koronázásához közeli dátuma. Ugyancsak szoros műhelyösszefüg­gést mutat még (a ket­-
tős pecsét hátoldalával egyező, mérműves térkitöltésével) a Szent Korona 1401-es pecsétje.95
A pecsétek által az udvari ötvösműhelyek kontinuitásáról tanúsított kép hasonló ah-
hoz, amit a kutatás mai helyzetében a késői Anjou-kor hagyományának a 15. század második
évtizedébe messze benyúló folyamatosságáról tapasztalunk.96 Ez részben jellemzi Zsigmond
más­ odik magyar királyi kettős pecsétje97 helyzetét is, amelynek bevezetésére az 1405. év Szent

9a. kép. Zsigmond király második kettős pecsétje, 9b. kép. Zsigmond király második
1405–1433, előlap, MNL OL, DL 8295; MTA BTK MI 677. kettős pecsétje, hátlap

György napján elrendelt egyéves határidő lejártával került sor.98 Hátoldalának mérműves sa-
rokkitöl­tései, előlapján a két sávba rendezett körirat, a trónarchitektúra általános elrendezése,
a figuratípus a Nagy Lajos korában, a második kettős pecséten bevezetett újítások folytatását
jelzik. Ugyanakkor újszerű stíluselem mind az elő-, mind a hátoldal leveles indaornamense,
amely­nek a hátoldalon a karéjos keretelésű mező tagolásában is fontos szerep jut.99 Ez a pe­-
csét 1433-ig, Zsigmond császárkori magyar királyi pecsétjének bevezetéséig használatban volt.
Ez a pecsét lehetett a római királyi pecsét100 előképe: a kapcsolat egyértelmű a balda­
chinarchitektúrában, az ülő figura megfogalmazásában. A figurának két részlete azonban a csá­-
95
Mint fent (9. jegyzet), Zsigmond-kat. 1987. i. m. (9. jegyzet) 19., Kat. Zs. 6. sz. (Bodor Imre); Sigismundus 2006. i. m. (73. jegy-
zet) 14.; 4. kép.
96
Vö. Marosi 1998. i. m. (85. jegyzet).
97
Átm.: 118 mm, körirat: a.: +SIGISMUNDVS.DEI.GRATIA.HVNGARIE.DALMACIE.CROACIE.RAME.SERVIE.GALLICIE.LODOMERIE.
CVMANIE.BVLGARIEQVE.REX.AC.MARCHIO / BRANDENBVRGENSIS.SACRI. ROMANI.IMPERII.ARCHICAMERARIVS.BOHEMIE.ET.
LVCEMBURGENSIS.HERES – r.: +S[igillum].SECVNDVM.SIGISMVNDI.DEI.GRACIA.REGIS.HVNGARIE.ET.ALIORVM.REGNORVM.
IN.ALIO.PARTI.SIGILLI.EXPRESSORUM. – Sigismundus 2006. i. m. (73. jegyzet) 183–184., Kat. 3.11 sz. (Wehli Tünde).
98
 Tripartitum i. m. (3. jegyzet) P. II. §. 26. – Teljesen légből kapott, egyedül a szerző rendelkezésére álló oklevelek datálására
támaszkodó dátumokat használ: Bertalan Kéry: Kaiser Sigismund. Ikonographie. Wien–München, Schroll, 1972. 125. skk.
99
Jelentőségét kiemeli: Bodor 1987. i. m. (9. jegyzet) 14.: portréjellegéhez: Kéry 1972. i. m. (98. jegyzet) 126.
100

Kéry 1972. i. m. (98. jegyzet) 127.; 92. kép; Sigismundus 2006. i. m. (73. jegyzet) 184., Kat. 3.12 (Wehli Tünde).
 155
t anul má nyo k

szári hagyományra utal: a bal kézben nem a figura ölében tartott, hanem oldalt vállmagasság­-
ba emelt glóbusz s a magasan övezett chlamyson, keresztezett száraival a császári stóla. Ha ma-
gyarországi készítése helytálló feltevés, úgy a második magyar felségpecséthez képest a lágy
stílus megjelenését jelzi Zsigmond udvarában: különösen a test alsó részének drapériakezelése
jellemző a lágy stílus formakezelésére.

Zsigmond harmadik magyar királyi kettős pecsétje, amely 1433-ban, a császárrá koronázás után
került bevezetésre,101 nem következik a magyar udvari reprezentáció és az udvari művesség ha-

10a. kép. Zsigmond király harmadik 10b. kép. Zsigmond király harmadik
kettős pecsétje, 1433–1437, előlap, MNL OL, kettős pecsétje, hátlap
DL 64285; MTA BTK MI 385.

gyományából. Hátoldala ugyan a második kettős pecsét újítását követi – azzal a különbséggel,
hogy a hat karéjba foglalt címersorozat az aktuális helyzetnek felel meg, s hogy a karéjok kö­-
zeinek kitöltésére itt nem mérművek, hanem kiterjesztett szárnyú sasfigurák szolgálnak –, az
előlap azonban előzmény nélküli a magyar királyi pecsétek sorában. Egyes elemeinek erede­-
tét a császári pecsétek tradíciójáig, így közvetlenül Zsigmondnak magának 1417-ben elkészít-
tetett s csak 1433-ban használatba vett császári pecsétjéig102 lehet követni. Az új előlap kom-
pozíciója azonban a jórészt ikonográfiai-heraldikai előzményekből nem vezethető le (ilyenek
a címersorozat, az attribútumok, a sasoktól közrefogott trónus), az alapvetően frontális-szim­-
metrikus kompozíció sem követi az első császári pecsét oldott portrészerűségét, mozgalmas
101
Átm.: 120 mm, körirat: a.: SIGISMVNDVS.DEI.GRACIA.ROMANORUM.IMPERATOR.SEMPER AVGVSTVS.HVNGARIE.BOHEMIE.
DALMACIE.CROACIE.-RAME.SERVIE.GALICIE.LODOMERIE.COMANIE.BVLGARIEQVE.REX .ET.LVCEMBURGENSIS.HERES – r.:
S[igillum].SECV[n]DV[m].SIGISMV[n]DI.DEI.GRA[tia].ROMANO[rum].IMP[er]ATO[r]IS.SEMPER.AVGVSTI.AC.HV[n]GARIE.
ET.ALIO[rum].REGNO[rum].REGIS.IN.ALIO.PART[e].SIGILLI.EXPRESSO[rum].– Zsigmond-kat. 1987. i. m. (9. jegyzet) 25–26., Kat.
Zs.20. sz. (Bodor Imre), a hátoldal illusztrációja téves!, helyesen: MMT 1987. i. m. (14. jegyzet) I. 745., II. 1851. kép; Sigismundus
2006. i. m. (73. jegyzet) 190., Kat. 3.23 sz. (Wehli Tünde).
102
Sigismundus 2006. i. m. (73. jegyzet) 186–187., Kat. 3.18 (Marosi Ernő); vö. még Zsigmond római császári aranybullája, uo.
188., Kat. 3.19 (Wehli Tünde, François Reinert); Ernő Marosi: Die Persönlichkeit Sigismunds in der Kunst. In: Sigismund von
Luxemburg, Kaiser und König in Mitteleuropa 1387–1437. Beiträge zur Herrschaft Kaiser Sigismunds und der europäischen
Geschichte um 1400. Hrsg. Josef Maček–Ernő Marosi–Ferdinand Seibt. Warendorf, Philipp von Zabern, 1994. 259. skk.
 156
t anul má nyo k

háromnegyedprofil-beállítását. A pe-
csét legfeltűnőbb sajátossága az
idős Zsigmond portrészerű ábrázolá­
sára való törekvés.103 Az arctípus abba
a körbe tartozik, amelyet a császár
korában használt udvari bírósági pe-
csét,104 illetve a Gelre-herold címer-
könyvében található császárábrázo­
lás105 mutat. Az 1433–1437 között
használt Hofgerichtssiegel egyébként
a köriratot áttörő fej realisztikus mo-
tívumának is előzménye (előzménye
ugyanezen idő aranybullája; a ha-
son­lóan térillúziót keltő kardhoz lásd 10d. kép. Hans Multscher,
már a királyi időszak bírósági pecsét- 10c. kép. Hans Multscher, Szakállas Lajos herceg
jét).106 Ami a nemes, méltó­ság­teljes Szentháromság-relief síremlékének modellje,
császárfej s egyben az ülő alak stí­ Sandizellből, Frankfurt a. M., München, Bayerisches
Liebighaus, részlet Nationalmuseum, részlet
lusát illeti, mindenekelőtt Szakállas
Lajos bajor her­ceg Hans Multscher­
nek tulajdonított, a müncheni Bayeri­­sches Nationalmuseumban őrzött sír­­emlékmo­dellje (az
Atyaisten figurája) kínálkozik párhuzamául. A mul­ts­cheri művészet stílus­kap­csolatai­ból követ­
keznek a stílus egyéb párizsi vonatkozásai.107
Ez a Zsigmond-pecsét vált a ma­gyar késő gótikus pecsétmű­vé­szet­nek köz­vetett úton
legnagyobb hatású előképévé. Követ­ te kompo­ zícióját Zsigmond közvetlen utódjá­ nak, Al-
bert ki­rálynak felségpecsét­je.108 III. Frigyes átalakítva császá­ri pecsétként használt német ki­-
rályi pecsétje109 éppúgy Zsigmond pe­csét­használa­tában gyökerezik, mint V. László magyar
királyi pecsétje. Mátyás ki­rály 1464-ben, a Szent Korona visszaszerzése után vésetett ket­tős
pe­csétje a ha­gyománynak ezen a vo­na­lán át kapcsolódik Zsigmond utolsó magyar ki­rályi pe-
csétjéhez.110
(1999/2015)

103
Az idealizált és a reális ábrázolástípus megkülönböztetéséhez lásd Marosi Ernő: Újabb Zsigmond-portrék. In: Horler Miklós
hetvenedik születésnapjára. Tanulmányok. Szerk. Lővei Pál. Budapest, Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993. (Művészet-
történet – műemlékvédelem IV.) 133–141.
104
 Kéry 1972. i. m. (98. jegyzet) 130.; 104. kép.
105
Zsigmond-kat. 1987. i. m. (9. jegyzet) 30., Kat. Zs.25. sz. (Marosi Ernő).
106
Zsigmond-kat. 1987. i. m. (9. jegyzet) 22–23, 25., Kat. Zs.14, 16, 19. sz. (Bodor Imre).
107
E kapcsolatok elemzéséhez lásd újabban: Herbert Beck–Mareike Bückling: Hans Multscher: das Frankfurter Trinitätsrelief, ein
Zeugnis spekulativer Künstlerindividualität. Frankfurt a. M., 1988. (Fischer-Taschenbuch 3952.)
108
Otto Posse: Die Siegel der deutschen Kaiser und Könige von 751 bis 1913 II. Von Karl IV. bis Friedrich III. (1347–1493). Dresden,
Baensch, 1910. 19. tábla, 7; Zsigmond-kat. 1987. i. m. (9. jegyzet) 27., Kat. Zs. 24.a. sz. (Bodor Imre).
109
Ikonográfiai helyzetéhez lásd legutóbb: Gerhard Schmidt: Bildnisse eines Schwierigen: Beiträge zur Ikonographie Kaiser
Friedrichs III. In: Festschrift für Hermann Fillitz zum 70. Geburtstag. Aachener Kunstblätter, 60. 1994. 354. sk., vö.: Abb. 10.
110
E kapcsolatokhoz: MMT 1987. i. m. (14. jegyzet) I. 745. sk.; az V. László-pecsét: uo. II. 1856. kép; Sigismundus 2006. i. m. (73.
jegyzet) 64–65., Kat. P12 (Rácz György–Wehli Tünde); vö. Marosi Ernő: A Zsigmond-kor művészeti öröksége. A késő gótika
kezdete. In: Sigismundus 2006. i. m. (73. jegyzet) 563.; Uő: Mátyás, a középkori ember. Gótika és reneszánsz. In: Hunyadi Má­
tyás, a király. Hagyomány és megújulás a királyi udvarban 1458–1490. Szerk. Farbaky Péter et al. Kiállítási katalógus. Budapest,
Budapesti Történeti Múzeum, 2008. 119–120.
 157
t anul má nyo k

Ernő Marosi

Majesty-seals of the Angevin Kings of Hungary

and Sigismund of Luxembourg

This study deals with nine royal majesty-seals from Hungary, from the beginning of the Angevin
rule (early 14th century) to the death of Sigismund of Luxembourg in 1437. The analysis focuses
exclusively on Hungarian seals (especially on the double wax seals, which are the most significant
from representational point of view) without discussing others. The type and iconography of the
Hungarian royal majesty-seals have their origin in the earlier period (the 13th century) of late Arpa­-
dian rule when the subject of the sides of the double-faced imprints (Münzsiegel) was fixed: on
the avers the king’s full-length-image seated on the throne and the coat-of-arms of the country
(mainly the double cross) eventually together with blazons of other provinces. As well document-
ed works of art the seals are also highly valuable in a juridical sense, they contribute to our knowl­-
edge about the stylistic trends in the courtly milieu as well as they substitute the lost pieces of its
treasures.
The 1st majesty seal (in use: 1302–1323) of King Charles I of Hungary seems to have
been identical with that of his father, prince Charles Martel, (son of King Charles II of Naples
and of Mary of Hungary), who put a claim on the Hungarian throne and also used the ti­-
tles of a Duke of Calabria. It can be considered a work from Naples, composed according
to Hun­garian representational use. This seal was substituted by the 2nd (in use: 1323–1330,
lost in the defeat with a Prince of Wallachia) which was practically an enriched copy of
the first in the same style as contemporary Central European royal seals (that of Venceslas
[III. in Bohemia] King Charles of Anjou’s rival, made in Prague). The seal was renewed due to
security and authentcity reasons, as the expression (by the use of the Angevin blazon
with lambel and also by claiming the title of the prince of Salerno) of the Angevin rule of
Naples and Sicily. It was surely a work of a goldsmiths’ workshop active in the service of
the royal court for a longer time (see also the majesty seal of Queen Elizabeth [Piast] from
the same time and mainly that of Bishop Andreas Bátori of Várad).
The 1st majesty seal of King Louis I (in use: 1342–1363, lost) seems to have belonged to
the same group. The 3rd majesty seal of Charles I is a masterpiece and it is also the most
well documented in Hungary. According to the donation charter the seal-matrix was made
by the artist Pietro di Simone Gallico of Siena coming from Naples. He was a real innovator
in terms of the composition and artistic quality of the seal-matrix using a Neapolitan style.
A textile with similar decorative heraldic pattern as on the throne drapery of the seal was
found in a 1999 archeological excavation in Buda. Perhaps in the same workshop in the
service of the Hungarian royal court there was a stylistic change in the second half of the
14th century. A series of motifs of French origin were adopted, such as the combination of
the (pavillon-shaped) drapery over the throne with the elements of masonry (2nd majesty
seal of Louis I, in use: 1363–1382). Another proof of the French relationship is that a seal
 158
t anul má nyo k

used before 1364 by King Charles V of France was adapted for Queen Mary in 1382. In
this case, on the basis of parallels among goldsmiths’ works from the circle of the Hungar-
ian Angevin court (e.g. treasure of the Hungarian Chapel in Aachen, jewels from Curtea
de Argeş) the role of royal goldsmiths can be proved. The 1st majesty seal of Sigismund
of Luxembourg (in use: 1387–1404) certainly comes from the same workshop, and the
Angevine model was applied on the avers of his 2nd majesty seal (1405–1433), while on
the revers a new type, enriched by the wreath of blazons of the provinces was first in-
troduced. Sigismund of Luxemburg’s 3rd majesty seal was made in 1433 (in use until
his death in 1437), the year of his imperial coronation (at the same time as the imperial
seal commissioned in 1417 was put in use). Beside the introduction of elements of the
highest representation, this is an early document for a new realism in portraiture, show-
ing ex­ceptional artistic quality whose master was perhaps close to the early works of Hans
Multscher.
 Várady Zoltán

Az uralkodói pecsétek feliratainak

epigráfiai vizsgálata

Várady Zoltán régész, levéltáros,

a történelemtudomány kandidátusa,
igazgató (MNL Tolna Megyei Levéltára,
Az államalapítás korától kezdve a különböző írásfajták egymást kö­ Szekszárd), főiskolai tanár (Károli Gáspár
vető változásait, a betűtípusok használatának időhatárait jól megfi- Református Egyetem, Budapest),
gyelhetjük az uralkodói pecsétek feliratain, s a levont következteté­- címzetes egyetemi tanár
sek összevethetők a pénzek, a falfestmények és a legfontosabb kőem- (Pécsi Tudományegyetem)
lékek feliratain tapasztalt jelenségekkel. A pecsétek keltezhető­ségük Kutatási területei: középkori magyarországi
révén pedig segítséget nyújthatnak a többi epigráfiai emlék ponto- feliratok epigráfiai vizsgálata,
sabb kormeghatározásához. Tolna megye 17–18. századi története
A legkorábbi pecsétek feliratainak betűi, akárcsak a pénzeken E-mail: igazgato.tml@mnl.gov.hu
olvasható betűk, a technikai tökéletlenség miatt bizonyos változa­
tosságot mutatnak ugyan, de a román korra jellemző antiqua trac­ Zoltán Várady CSc, archaeologist, archivist,
director (Hungarian National Archives
tatiók határain belül. I. András király fémbillogján szépen formált Tolna County Archives, Szekszárd), college
antiqua betűkből álló feliratot olvashatunk.1 professor (Károli Gáspár University of the
Jelentősebb változások csak a 11. század utolsó negyedében Reformed Church, Budapest), titular
jelentkeztek. A királyi pecsétek között Szent Lászlóén már látható university professor (University of Pécs)
a klasszikus formák mel­- Areas of research: epigraphy of medieval
lett a félkörívből kialakí­ inscriptions in Hungary, history of Tolna
tott E betű,2 amely felfe- county in the 17–18th century
dezhető Kálmán királyén E-mail: igazgato.tml@mnl.gov.hu
is.3 Utóbbinál a G be­tű
is alul visszahajló ívű, a kőfeliratokéhoz hasonló.
II. Béla (1. kép) és II. Géza pecsétjén4 is ilyenfajta
betűket láthatunk, mindkettőn szerepel az unciális
D betű a szögletes C-vel együtt. III. István pecsét-
jén5 emellett gyakoribbá válik a félköríves E, III. Bé­-
la nagypecsétjén6 (2. kép) pedig feltűnik az unciá­lis
2. kép. III. Béla király
1. kép. II. Béla király pecsétje, H betű. Imre király 1202-es aranybulláján7 az an­ti­
nagypecsétje,
főleg antikva betűkkel főleg antikva betűkkel qua H mellett olvasható az unciális H is, a D szintén
unciális formájú, a félköríves E pedig jobb oldalon
1
Kumorovitz 1993. 18.; II.4. kép; Takács 2012. 80–81. (Kat. 5.).
2
MNL OL, Pm.gy. 3. sz.; Fejérpataky 1892. 135.; MTA BTK MI, Pm.gy. 548. sz.; Takács 2012. 84–85. (Kat. 9.).
3
MNL OL, Pm.gy. 5. sz.; Fejérpataky 1892. 136.; MTA BTK MI, Pm.gy. 149. sz.; Takács 2012. 86–87. (Kat. 10.).
4
MNL OL, Pm.gy. 7. sz.; Takács 2012. 88–89. (Kat. 11.), valamint MNL OL, Pm.gy. 8. sz.; Fejérpataky 1892. 138.; Takács 2012.
90–91. (Kat. 12.).
5
M.Művt. 1. 1939. 125.; Takács 2012. 94–95. (Kat. 15.).
6
BTM K.gy. 66.1876.; Takács 2012. 96–97. (Kat. 17.).
7
Dőry 1917. 17.; Bartoniek 1924–25. 17.; Takács 2012. 104–106. (Kat. 21.).
 160
ta n u l m án yo k

zárttá válik. Az 1202. évi lenyomatú nagypecséten8 (3. kép) a zárt

maiuscula E mellett szintén unciális D olvasható.
A pénzek apró mérete miatt a klasszikus betűformáktól né-
mi eltérés mutatkozik, a betűszárak alul-felül kiszélesednek. I. And-
rás9 pénzén az A betűn megjelenik a felső díszítővonal, az S betűt
két félkörívből alakították ki. Az A és E betűk hasonló módon ala-
kulnak I. Béla király pénzén is,10 amelyen az X két félkörívből való
kialakítása és a B betű furcsa alakja tér el a klasszikus formától.
3. kép. Imre király
A fenti jellemzők érvényesülnek később is I. (Szent) László király nagypecsétje,
dénárjain11 kissé széthúzott betűszárakkal, fordított S alakkal. Kál- főleg antikva betűkkel
mán dénárjain12 is ez tapasztalható, itt érdekesség a vastag szára­-
kat összekötő elemek vékonysága. II. István és II. Béla dénárja-
in13 is hasonló betűtractatiókat láthatunk. III. Béla pénzeinek14
felirata sem mutat új irányt. Imre király dénárján15 kiszélesedő
szárvégű, antiqua típusú betűk láthatók.
Az unciális betűtípusnak a korai gótikára jellemző ter-
jedését II. András (4. kép) és IV. Béla pecsétjein16 láthatjuk, de
utóbbinak dénárján már kerekedő, zárttá váló maiusculák is
mutatkoznak.17
Az ismertebb falképek közül a feldebrői templom Káin-
jelenetes névfelirata bizánci hatást tükröz, amely összevág
a ke­leties-bizáncias alaprajzzal és ikonográfiai megoldások-
kal.18 A képet a 12. század utolsó negyedére, tehát III. Béla ko­
rára keltezik, s mivel a korai gótikus íráskorszakban bizonyos
területeken jellemző a bizánci hatású betűk feltűnése,19 ezt
4. kép. II. András király aranypecsétjének a feliratot is ebbe a kategóriába sorolhatjuk, annak ellenére,
előlapja, korai gótikus betűkkel hogy a falképeket művészettörténetileg a román kori alkotá-

8
BTM K.gy. 66.1878; Bartoniek 1924–25. 15.; Takács 2012. 102–103. (Kat. 20.).
9
C.N.H. 12. tétel; Hóman 1916. 192–193.; 9. kép.; Unger 1974–76. 5. tétel; Huszár 1979. 9. tétel; Gedai 1991. 27.; Soós 1998. 62.
10
C.N.H. 16. tétel; Hóman 1916. 193–194.; 10. kép; Unger 1974–76. 7. tétel; Huszár 1979. 12. tétel; Gedai 1991. 30.; Soós 1998.
62.
11
C.N.H. 25, 28, 31. tétel; Hóman 1916. 196–197.; 20, 25. kép; LK eml. 1977. 46. (kép); Unger 1974–76. 15–16, 20. tétel; Huszár
1979. 21, 22, 25. tétel; Soós 1998. 63–64.
12
C.N.H. 41, 45. tétel; Hóman 1916. 236.; 29–30. kép; Unger 1974–76. 28. tétel; Huszár 1979. 37. tétel; Mo.tört. 1984. I./2. 208.
kép; Soós 1998. 64.
13
C.N.H. 51, 59, 61. tétel; Hóman 1916. 237.; 32–34. kép; Unger 1974–76. 35, 43, 45. tétel; Huszár 1979. 45, 50, 53. tétel; Mo.tört.
1984. I/2. 231. kép 11; Gedai 1991. 41, 42.; Soós 1998. 65.
14
C.N.H. 105,111. tétel; Hóman 1916. 239.; 47, 49. kép; Unger 1974–76. 104, 93. tétel; Huszár 1979. 61, 66.a. tétel; III. Béla eml.
1981. 14. kép; Mo.tört. 1984. I/2. 231. kép 8, 10; Soós 1998. 66.
15
C.N.H. 113. tétel; Hóman 1916. 259.; 65. kép; Unger 1974–76. 126. tétel; Huszár 1979. 74. tétel; Mo.tört. 1984. I/2. 231. kép 11;
Gedai 1991. 54.; Soós 1998. 67.
16
BTM K.gy. 66.1887/1–2, 66.1881; Szentpétery 1916. 4–7, 120.; Bartoniek 1924–25. 22.; Takács 2012. 107–116. (Kat. 23–27.),
illetve BTM K.gy. 66.1891/1–2; MNL OL, Pm.gy. 29/1–2. sz.; Bartoniek 1924–25. 23.; BTM K.gy. 66.1892/1–2; MNL OL, Pm.gy.
31. sz.; Bárczay 1897. 157.; MTA BTK MI, Pm.gy. 1169. sz.; Takács 2012. 118–125. (Kat. 29–33.).
17
MTA BTK MI, Pm.gy. 154. sz.; MTA BTK MI, Pm.gy. 818. sz.
18
Forster Központ, Fotótár 124385. neg.; Radocsay 1954. 137–138.; IX. tábla; Tóth 1974. 27–37.; 23. kép; Radocsay 1977. 133.;
4. kép.
19
Kloos 1980. 129.
 161
ta n u l m án yo k

sok között tartják számon.20 Hasonló gondot jelent a hidegségi freskófeliratok besorolása,
ahol a képeket a művészettörténet 13. század közepinek és késő román stílusúnak határoz-
za meg.21 Betűi között nagyrészt valóban antiqua formákkal találkozunk, de az unciális N hasz­-
nálata az antiqua N mellett a Johannes szóban a korai gótikus írásstílus jellegzetessége.22 A sü-
vétei (Šivetice, Szlovákia) Margit-legenda felirata viszont egyértelműen korai gótikus, a falké-
pet a művészettörténet a 13. század harmadik negyedére keltezi.23
A román korszak feliratstílusát a kőemlékek esetében is 1000 utántól számíthatjuk pél­-
dául a zalavári kövek alapján, amelyek a betűk klasszikus formáját mutatják a C, G és N kivéte­
lével, de az M szárai is befelé dőlnek. A szögletes betűk közül csak a C jelentkezik.24 Miután
a román kori feliratokra jellemző néhány unciális betű felbukkanása is, ide sorolható a zala­-
apáti kőtöredék,25 a pécsi Jákob-kő és társai,26 Imre király zirci oltáradományozó táblája.27 A sort
a budai úgynevezett „Gaudeat”-kővel lehet zárni, amelyet a tatárjárás utáni időszakra, a 13. szá-
zad második felére szokás keltezni.28 A betűtípus felső időhatárát így 1242 utánra tehetjük.
A fent tárgyalt kőemlékfeliratok mellett jelentkezik az a korai gótikusként meghatároz­
ható csoport, amelynek betűi között már több unciális forma is megjelenik, így az 1165–1172
közé, tehát III. István korára keltezett vörsi határkövön.29 Ünnepélyes formában III. Béla ural-
kodásának végéről, az 1196 körüli évekből ismerjük ezt a típust az esztergomi Porta Speciosa
feliratairól,30 Vilmos kanonok esztergomi síremlékéről31 és Apollinaris székesfehérvári sírfedő­
lapjáról.32 A századforduló terméke Márton mester provinciális kivitelű, de az unciális betűk
terjedését jól mutató, kalocsai sírfelirata is,33 amelyen az E betű jobb oldala zárttá válik. A sort
az 1262-es évszámú, tehát IV. Béla korából származó szegedi Marcus-féle sírkő zárja,34 amely
szintén provinciális kivitelben, de a kalocsai Márton-felirattól eltérő variánsokat mutatva készült.
A királyi pecséteket tekintve a kőfeliratoktól eltérően a román és a korai gótikus stílus
párhuzamossága nem annyira jellemző, itt szembetűnőbb az elhatárolódás. Ez a korszakha­-
tár pedig I. Imre és II. András uralomváltásánál, tehát a 13. század elején határozható meg
(1205 körül).35 A korai gótikus korszak időtartamát a pecséteknél II. András és IV. Béla uralko­-
dási éveiben határozhatjuk meg, tehát 1270 körüli időpontot állapíthatunk meg zárásként, s ez
összhangban van a kőfeliratokkal. Hozzá kell tennünk, hogy a 13. század első felében ország­
szerte tanúi lehetünk a korai gótikus írástípus terjedésének a káptalanok és konventek pecsét­
20
Tóth 1974. 27–37.
21
Radocsay 1954. 146.; I. tábla; Csatkai 1956. 532.; Tóth 1974. 67, 70.; Radocsay 1977. 138.; 5. kép.
22
Kloos 1980. 127.
23
Radocsay 1954. 210–211.; XXXIII. tábla; Tóth 1974. 84–85.; 70. kép; Radocsay 1977. 163.
24
Bogyay 1941. 88–93.; Entz 1964. 17–46, 111–118.; Ák-kat. 1978. 69–70, 72–73. (4. kat. sz. Tóth Melinda); Valter 1985. 17.;
Tóth 1990. 149, 150, 164, 165.
25
Entz 1964. 115.; Tóth 1990. 149, 163.
26
Szőnyi 1906. 3, 211–212, 216–217, 221.; Ák-kat. 1978. 143–144. (65. kat. sz. Tóth Melinda); Marosi 1984a. 67.; Pann.Reg. 1994.
145–147. (I-74. kat. sz. Tóth Melinda).
27
Dax et al. 1972. 266–267.; Marosi 1984a. 123.; 170. kép.
28
M.Művt. 1. 1939. 199, 624.; Gerevich 1975. 240.; 150. kép.
29
Bogyay 1941. 88–93.; Genthon 1959. 367.; Tóth 1990. 151, 166.
30
Genthon 1959. 91.; Kolba 1962.114.; Marosi 1984a. 32, 36, 166–167, 169.; Marosi 1984b. 346–351, 353–354.; Marosi 1994.
154–158.; Pann.Reg. 1994. 159–170. (I-82. kat. sz. Boda Zsuzsanna–Marosi Ernő–Tóth Sándor–Horváth István–Takács Imre.)
31
Máthes 1827. 60–61. (§. 96) – Máthes 2014. 144–147.; Vernei-Kronberger 1939. 13.; Kolba 1962. 114, 118.; Horváth–Kelemen–
Torma 1979. 106.; Marosi 1984a. 36.; Taf. XIV; Lővei–Varga 1987. 340.; Takács 1988. 122–123, 130–131.; 5. kép.
32
Kolba 1962. 111–123.; Lővei 1980. 213.; Marosi 1984a. 223.; Takács 1988. 127, 128.
33
Gerevich 1938. 72.; Kolba 1962. 114.; Kőhegyi–Kozák 1975. 105, 113.; 4. kép.
34
Trogmayer 1982. 145–146.
35
MTA BTK MI, Pm.gy. 1176. sz., illetve 621. sz.
 162
ta n u l m án yo k

5. kép. V. István király kettős 6. kép. Zsigmond király első nagypecsétje,

pecsétje, gótikus maiusculákkal gótikus maiusculákkal

jein, IV. Béla korában pedig egyre gyakrabban tapasztalható a gótikus maiuscula felirat hasz­-
nálata is.36 Ezt a kronológiai sorrendet teljesen alátámasztják az említett falfeliratok, amelyek
a korai gótikus íráskorszak termékei, s korukat a 12. század utolsó negyedétől a 13. század har-
madik negyedéig határozta meg a művészettörténet.37 A pénzeken viszont II. András uralko­-
dása nem hoz változást, csak IV. Béla dénárjain láthatunk korai gótikus feliratokat, s V. István
egyik dénárja és obulusa mutat a gótikus maiuscula irányába.38 A gótikus maiuscula írás el­
terjedését jól jelzi V. István kettős pecsétjének felirata (5. kép).39 A betűtípus Kun Erzsébet,40
IV. László,41 III. András42 pecsétjein is nyomon követhető. Ez szerepel I. Károly,43 Nagy Lajos,44
idősebb45 és ifjabb Erzsébet királyné,46 István herceg,47 Kis Károly48 és Mária pecsétjein is.49 Zsig-
mond első pecsétje (1389)50 (6. kép) és középpecsétje (1400) még gótikus maiusculás,51 de
gyűrűs- (1378),52 brandenburgi őrgrófi (1386)53 és negyedik titkos pecsétje (1408) gótikus
minuscula feliratú.54
A falképek gótikus maiuscula betűtípusú feliratai közül a cserkútin 1334-es évszámot
olvashatunk,55 a szepesdaróci (Dravce, Szlovákia) római katolikus templom feliratos falképeit
36
Takács 1992. 42.
37
Lásd Tóth Melindának a 18. és 23. jegyzetben hivatkozott megállapításait.
38
Soós 1998. 67–70.
39
BTM K.gy. 66.1900, 66 1903/1–2; MNL OL, Dl. 610, Dl. 825; Dőry 1917. 21.; Takács 2012. 129–131. (Kat. 36.).
40
BTM K.gy. 66.106/1–2; MNL OL, Dl. 844; Bárczay 1897. 159.; Takács 2012. 132–134. (Kat. 37–38.).
41
BTM K.gy. 66.1904/1–2; MNL OL, Pm.gy. 39. sz.; Bárczay 1897. 159.; Takács 2012. 136–139, 141–145. (Kat. 40–41, 43–44.).
42
BTM K.gy. 66.1911; MNL OL, Pm.gy. 43. sz.; Takács 2012. 149–151. (Kat. 47.).
43
BTM K.gy. 66.1926/1–2; Bárczay 1897. 154, 159.; 19, 21. ábra; Gárdonyi 1907. 37, 38–39, 54; LK-kat. 1982. 142–143. (29–31.
kat. sz. Marosi Ernő.)
44
BTM K.gy. 66.1941; BTM K.gy. 66.1967; MNL OL Pm.64.sz.; Bárczay 1897. 159.; Grünn 1902. 115.; Pór 1905. 17–18.; LK-kat.
1982. 145–147. (37–45. kat. sz. Marosi Ernő.)
45
BTM K.gy. 66.1935.; MNL OL, Dl 3137; Grünn 1902. 115.; Pór 1905. 18.; LK-kat. 1982. 143–145. (32–36. kat. sz. Marosi Ernő.)
46
Bárczay 1897. 161.; LK-kat. 1982. 150. (53–54. kat. sz. Marosi Ernő.)
47
BTM K.gy. 66.1954; MNL OL, Dl 4153; LK-kat. 1982. 149. (50. kat. sz. Marosi Ernő.)
48
Boiničić 1895. 42.
49
BTM K.gy. 66.1983; Bárczay 1897. 157.; LK-kat. 1982.150–151. (55–56. kat. sz. Marosi Ernő.)
50
BTM K.gy. 66.1989; MNL OL, Pm.gy. 74. sz.; Bárczay 1897. 154, 159.; 20. ábra.
51
BTM K.gy. 66.1996; MNL OL, Dl. 2052.
52
ZSK-kat. 1987. II. 17. (Zs. 1. kat. sz. Bodor Imre.)
53
BTM K.gy. 66.1988; MNL OL, Dl. 7219; ZSK-kat. 1987. II. 16. (Zs. 1. kat. sz. Bodor Imre.)
54
BTM K.gy. 66.2002; MNL OL, Dl. 9432; ZSK-kat. 1987. II. 21. (Zs. 10. kat. sz. Bodor Imre.)
55
Forster Központ, Fotótár 114378. neg.; Radocsay 1954. 127.; MMTö 1987. I. 121. (Marosi Ernő); II. 225. kép.
 163
ta n u l m án yo k

a 14. század elejére és első felére,56 a zselizi (Želiezovce, Szlovákia) Vero-

nika kendője-freskót az 1380-as évek végére, illetve a századvégre kelte-
zik57 – mindenesetre a pontosan datált bántornyai (Turnišče, Szlovénia)
freskók 1383-as és 1389-es évszámúak, de a maiusculás írásszalagot tar-
tó apostolok mellett részben már gótikus minuscula feliratúak.58 A góti-
kus maiuscula divatjának vége a falképek esetében is a 14. század végére
tehető.
Párhuzamot mutat az európai területekkel, hogy a gótikus maius-
cula a következő században a pénzeken tovább él, a gótikus minuscu-
la nem váltja fel. Csak egy esetben látunk kivételesen gótikus minus-
culát, I. Károly egyik dénárján.59 Mátyás garasán, de még II. Ulászló tal- 7. kép. I. Ulászló király új pecsétje,
lérveretén is szabályos gótikus maiusculákat látunk, így a pénzek tűnnek gótikus maiusculákkal
e típus használatában a legkonzervatívabbnak.60 Megjegyzendő azon-
ban az a tény is, hogy az európai korszakhatárok ellenére Zsigmond 1435-ös harmadik kettős-
pecsétjén61 és császári titkos pecsétjén62 még szintén gótikus maiuscula betűket formáltak, akár-
csak Albert király 1438-as felségpecsétjén63 és I. Ulászló 1444-es új pecsétjén64 (7. kép).
A feliratos kőemlékek a falképekkel összhangban legkorábban csak a 14. század első
harmadában mutatnak gótikus maiuscula betűket a Dunántúlon. Országos szinten ennél jóval
korábbi kezdő időpontra kell gondolnunk, ezt jelzi egy 1289-es évszámú budai sírkőtöredék,65
valamint az aranyosgerendi (Luncani, Románia) két felirat (1290, 1299) is.66 Felső korszakhatá­-
rát talán Comói Zacharias budai sírkövének háttérmélyítéses maiusculái jelzik, a kőemléket 1400
körüli időpontban készültnek tartják.67
Magyarországon a királyi pecséteken Zsigmond korától jelenik meg a gótikus minus-
cula, s váltja fel a gótikus maiusculát. A már említett brandenburgi őrgrófi és titkos pecsét­-
jén68 kívül a birodalmi vikáriusi (1402) pecséten és római királyi pecsétjein látható a minuscu-
la,69 majd Borbála királyné titkos pecsétjén (1417)70 és Zsigmond későbbi, 1435-ös titkos pecsét-
jén is használatos71 (8. kép). Albert király72 és Erzsébet királyné pecsétjein is éppúgy a gótikus

56
Forster Központ, Fotótár 5381. neg.; Radocsay 1954. 219–220.; XXV–XXVI.tábla; Radocsay 1977. 168–169.; 85. kép; Prokopp
1983. 184.; Fig. 92; MMTö 1987. I. 347. (Prokopp Mária); II. 216. kép.
57
Forster Központ, Fotótár 2610. neg.; Radocsay 1954. 240.; LXVI. tábla; Prokopp 1983. 192–193.; Fig. 88.
58
Forster Központ, Fotótár 124301, 2516, 124292, 124287. neg.; Radocsay 1954. 112–113.; LXXXIX–XCIII. tábla; MMTö 1987. I.
483. (Végh János); Marosi 1989. 42, 43, 104.; 53, 56–59. kép.
59
C.N.H. II. 42. tétel; Soós 1998. 24.
60
C.N.H. II. 213.a és 266. tétel; Sey–Gedai 1973. 43, 44. tétel; 38–39 és 45. kép; Unger 1974–76. 550, 626. tétel; Huszár 1979.
695, 793. tétel; Kloos 1980. 133.; Soós 1998. 92, 98.
61
BTM K.gy. 66.2013; ZSK-kat.1987. II. 25–26. (Zs. 20. kat. sz. Bodor Imre.)
62
BTM K.gy. 66.2015; MNL OL, Dl. 1229; ZSK-kat.1987. II. 24. (Zs. 18. kat. sz. Bodor Imre.)
63
BTM K.gy. 66.2019; MNL OL, Pm.gy. 90. sz.; ZSK-kat.1987. II. 27. (Zs. 24.a kat. sz. Bodor Imre.)
64
Dőry 1918–21. 32.
65
Gyürky 1984; Lővei–Varga 1987. 334, 339.
66
Orbán 1871. 130–131.; Entz 1952. 147–149.; XXVI. t. 1.; MMTö 1987. II. 77. kép; Kubinyi 1986. 58–59.; Entz 1994. 96.;
28–29. kép.
67
Szendrei 1902. 399.; Forster 1905. 154, 162.; Horváth 1932. 16.; Vernei-Kronberger 1939. 29.; Radocsay 1971. 477.
68
Lásd 53, 54. jegyzet.
69
BTM K.gy. 66.1999; MNL OL, Pm.gy. 86. sz.; ZSK-kat. 1987. II. 20., illetve 21–22. (Zs. 8. és Zs. 11. kat. sz. Bodor Imre.)
70
BTM K.gy. 66.2007; MNL OL, Dl. 10519; Bárczay 1897. 161.
71
BTM K.gy. 66.2014; MNL OL, Dl. 33941.
72
BTM K.gy. 66.2020; MNL OL, Pm.gy. 92. sz.
 164
ta n u l m án yo k

minuscula használatát láthatjuk,73 mint I. Ulászló74 és V. László királyoké-

in.75 Hunyadi János kormányzó pecsétje,76 valamint Mátyás titkos pecsét-
je (1459)77 is gótikus minuscula betűkkel készült. Utóbbinak nagy függő-
pecsétje78 (9. kép) (1468), első cseh királyi pecsétje,79 új (második) titkos
pecsétje (1485) szintén minusculás,80 miközben aranypecsétjén (1464)81
megjelenik az új divatú betűtípus, a humanista capitalis (10. kép). Az általa

8. kép. Zsigmond császár

hatodik magyar
titkos pecsétje,
gótikus minusculákkal

9. kép. Mátyás király

nagy függőpecsétje,
gótikus minusculákkal 10. kép. Mátyás király aranypecsétje, humanista capitalis betűkkel

használt 16 féle pecsét többségén (4 kivételével) gótikus minuscula betűkből álló fel­iratot olvas-
hatunk, tehát ez a betűtípus Mátyás uralkodásának végéig használatos volt.82
A falfestmények közül kiemelkedő a szepeshelyi (Spišská Kapitula, Szlovákia) prépost­-
sági templom 1317-es évszámot viselő alkotása, amely I. Károly király felvidéki győzelmeinek
emlékére készült.83 Nemcsak stílusában tükröz idegen (olasz) hatást, hanem az új betűtípus
megjelenése is feltűnően modern műre utal, hiszen minden előzmény nélkül bukkan fel, s hos�-
szú ideig nem is találkozunk párjával. Juraj Šedivý – részben a restaurátori véleményekre, vala-
mint a nagyon szokatlan betűformákra is hivatkozva – 19. századi, anakronisztikusan historizáló

73
Bárczay 1897. 157.; Schönherr 1889. 127.
74
Dőry 1917. 24.; Dőry 1918–21. 32.
75
BTM K.gy. 66.2030; MNL OL, Pm.gy. 95. sz.; BTM K.gy. 66.2031; MNL OL, Dl. 33337.
76
BTM K.gy. 66.2026; MNL OL, Dl. 33127; Szentpétery 1902. 161.
77
BTM K.gy. 66.2034; MNL OL, Dl. 15323; Kumorovitz 1932. 7.; 1. ábra.
78
BTM K.gy. 66.2038/1–2; MNL, OL, Pm.gy. 102. sz.
79
Kumorovitz 1932. 11.
80
BTM K.gy. 66.2045; MNL OL, Pm.gy. 106. sz.; Kumorovitz 1932. 9.
81
BTM K.gy. 66.2036; MNL OL, Pm.gy. 105. sz.; Soproni Városi Levéltár Ladula K. fasc. 1; Kat.Schall. 1982. 214. (Kat.-Nr. 97: Bándi,
Zsuzsanna); Abb. 1.a, b.
82
Kumorovitz 1932. 5–19.
83
M.Művt. 1. 1939. 540.; Radocsay 1954. 220–221.; XLIX.tábla; Radocsay 1977. 170.; 86. kép; Prokopp 1983. 184–185.; Fig. 90;
MMTö 1987. I. 214, 298, 346–347. (Wehli Tünde, Marosi Ernő, Prokopp Mária); II. 211–212. kép.
 165
ta n u l m án yo k

hozzátételként értelmezi a feliratokat.84 A fentiekben bemutatott bántornyai freskóknál korább-

ra keltezi feliratuk a gótikus minuscula feliratos veleméri freskókat (1378),85 1388 utánra a már
említett zselizi freskón kívül a további ott levő falfestményeket (Becsei Vesszős György kü­
lönítélete).86 Feltehetőleg 14. század végiek a csetneki (Štítnik, Szlovákia) freskók gótikus
minusculás feliratokkal ellátott egyes részletei,87 és 1392-es évszámú a mártonhelyi (Martjan-
ci, Szlovénia) templom felirata.88 A sort a 15. századi emlékekkel folytathatjuk: 1426-os dátu­
múak a szalonnai falfestmények.89 Az 1416 és 1426 között épült ozorai várkastély festett er-
kélyfalára gyakorlásként szintén minuscula betűket karcolgattak,90 s a soproni Szent Jakab-
kápolna falfestményein is bekarcolt minuscula feliratok örökítették meg az ott járók nevét
1437-ben és 1440-ben.91 Ennél is későbbinek, a 15. század második feléből származónak hatá­
rozták meg a besztercebányai (Banská Bystrica, Szlovákia) Mária-templom (vártemplom) való­
jában csak a 15. század elején befejezett boltozatú Borbála-kápolnájának konzolalakjai alatt
olvasható, festett minusculás feliratokat.92
A kőfeliratok esetében az új íráskorszakot jelző egyik legkorábbi gótikus minusculás
emlékünk egy buda-margitszigeti sírkőtöredék, amely bár nem teljes bizonyossággal, de
1366-ra keltezhető.93 Nagyjából egykorú vele a győri Salamoni Bereck-féle kettős síremlék,
amelyen 1364-es halálozási évszám olvasható.94 A gótikus minuscula divatjának felbukkaná-
sa 1365–1370 közé keltezhető a budai és a dunántúli emlékek alapján. A stílusváltás idejének
okai egyelőre ismeretlenek. A betűtípus a következő évszázadban is őrzi közkedveltségét,
sőt még a 16. század elején is találkozunk két provinciális variációjával az 1508-as évszámú
simontornyai ablakszemöldökkövön95 és Zathai János kanonok 1524-es évszámú, somogyvári
kriptafedőlapján.96
Összegezve adatainkat megállapíthatjuk, hogy hazánkban a gótikus minuscula – elte-
kintve az 1317-es szepeshelyi falfestmény betűformáit tekintve erősen kétséges keltezésű fel-
iratától – a falfestményeken igazolhatóan csak mintegy ötven évvel később válik elterjedtté.
A pecséteken is ekkor kezdődik a betűtípus divatja, míg a pénzeken igazából meg sem jele­-
nik. Mindenesetre fém íráshordozón, a zárai (Zadar, Horvátország) Szent Simeon-szarkofá­-
gon, bár a gótikus maiusculával együtt szerepelve, 1380 körül szintén előfordul.97 A vésett
technikájú gótikus minuscula korszakának végét a 15. század közepére tehetjük. Eközben
a 14–15. század fordulóján kezdődik el a gótikus minuscula főleg mélyített sávba helyezett,
84
Šedivý 2008. 54–61.; obr. 2–3.
85
Lásd 58. jegyzet; Forster Központ, Fotótár 5535, 7886, 75828. neg.; Radocsay 1954. 231–233.; LXXXV–LXXXVIII. tábla;
Radocsay 1977. 172.; 36–36, 38. kép; Marosi 1989. 40, 102–103.; 9–10, 18, 20, 27. kép.
86
Lásd 57. jegyzet; Forster Központ, Fotótár 2598. neg.; Radocsay 1977. 178–179.; 91. kép; Végh 1984.; MMTö 1987. I. 215, 533,
598. (Wehli Tünde, Marosi Ernő, Prokopp Mária); II. 1289. kép.
87
Forster Központ, Fotótár 39436; Radocsay 1954. 127–128.; Prokopp 1983. 148–149.; Fig. 67.
88
Forster Központ, Fotótár 124616, 2498; Radocsay 1954. 175–176.; XCV–XCVII. tábla; Radocsay 1977. 151–152.; Marosi 1989.
40–41, 103.; 97, 111, 113–114, 119, 121–122. kép.
89
Forster Központ, Fotótár 124766, 124769. neg; Radocsay 1954. 212.; CV. tábla; Radocsay 1977. 164.; 26. kép; MMTö 1987. I.
613. (Sz. Eszláry Éva); II. 1401. kép.
90
Feld–Koppány 1987. 89–91.
91
Csatkai 1956. 410.
92
Forster Központ, Fotótár 120857. neg.; Radocsay 1954. 118–119.
93
Radocsay 1971. 470.; Engel–Lővei 1992. 49–51.; 1–5. kép.
94
Vernei-Kronberger 1939. 22.; Lővei–Varga 1987. 463, 592.; MMTö 1987. II. 632. kép.
95
Genthon 1959. 292.; Horler 1979. 43.; Horler–Tabajdi 1987. 12, 18, 26.; LAHU 1988. 372–373.
96
Dornyay–Vigyázó 1934. 62.; Entz–Gerő 1958. 167.; Genthon 1959. 149.; Balogh 1973. 209, 335.
97
Czobor 1901. 155, 158.; Gerecze 1898. 50–52, 54, 56, 58.
 166
ta n u l m án yo k

domborművű kialakításának divatja, természetesen ez a típus sem a pénzeken, sem a falfest­

ményeken, pecséteken nem jelenhet meg.
Magyarországon az itáliai típusú humanista capitalis már nagyon korán, 1464-ben feltű­-
nik Mátyás aranypecsétjén,98 amelyen a G betű korai humanista típusú (10. kép); Mátyás cseh
királyi titkos (1486),99 valamint cseh királyi és osztrák hercegi titkos pecsétje (1487)100 is ezt a be-
tűtípust használja. A humanista capitalis típus ettől kezdve egyeduralkodó a pecséteken; Beat­-
rix királyné pecsétjén,101 II. Ulászló kettős pecsét-
jén (1496)102 (11. kép), II. Lajos titkos (1519) és bí-
rói pecsétjén (1523)103 is ezt a típust használták,
utóbbinál néhány korai humanista capitalis betű­-
vel, akárcsak Szapolyai János (1531) (12. kép) és
Izabella királyné pecsétjein.104 A pénzeket tekint-
ve először 1470 körül Mátyás körmöci aranyfo-
rintjain tűnik fel a betűtípus, de csak II. Ulászló
aranyforintjain, közötte 1506-os guldinerén, II. La­-
jos király ezüstveretén és legtöbb pénzén, majd
Szapolyai János aranyforintjának ezüstveretén s
11. kép. II. Ulászló kettős 12. kép. Szapolyai János király
egyéb pénzein láthatjuk általános elterjedését.105
pecsétjének hátlapja, pecsétje,
humanista capitalis betűkkel humanista capitalis betűkkel Ettől kezdve a pénzeken is a humanista capitalis
használatának korszakát éljük.
A betűtípus megjelenése a kőfeliratok esetében Vetési Albert nevével fémjelzett félpil-
lérfőhöz köthető, amelyen 1467-es évszám szerepel.106 Az 1480–1490-es években a betűtípus
országosan is elterjedt, lassan felváltva a gótikus minusculát. 1500 után jelentkezett a zsúfolt
ligatúra- és enklávé-használat szokása, valamint felbukkant a betűtípus provinciális változata
is.107 Utóbbi variációk a pecséteken természetesen nem mutatkoznak.
Külön figyelmet kell szentelni a korai humanista capitalis néven említett csoportnak.
A szakirodalomban korainak nevezett, gótikus reminiszcenciákat hordozó formát a 15. század
közepéig Európában átmeneti írásként használták.108 Hazánkban Mátyás 1472-es magyar-cseh
királyi kisebb titkos pecsétjén109 tűnik elénk a korai humanista capitalis, ugyanabban az évben,
amikor Vitéz János esztergomi érsek elhunyt; később az érsek sírjának figurális fedőlapját is
ezzel a betűtípussal jelölték.110 A Van Eyck testvérek által használt betűk hatása besztercebá­-
nyai és kisszebeni (Sabinov, Szlovákia) táblaképeinken jelentkezik.111 Az említett Mátyás-pecsét
98
Lásd 81. jegyzet.
99
BTM K.gy. 66.2046; MNL OL, Dl. 19109; Kumorovitz 1932. 11.; 9. ábra.
100
BTM K.gy. 66.2050; MNL OL, Pm.gy. 107. sz.; Kumorovitz 1932. 11.; 10. ábra.
101
Szinvay 1883. 68.
102
BTM K.gy. 66.2056/1–2; MNL OL, Pm.gy. 111, 112. sz.
103
BTM K.gy. 66.2060; MNL OL, Pm.gy. 116. sz.; Dőry 1917. 26.; 117. tábla 1; BTM K.gy. 66.2066; MNL OL, Dl. 23735.
104
Dőry 1917. 26.; BTM K.gy. 66.2061; MNL OL, Pm.gy. 117. sz.; Szinvay 1883. 68.
105
LK eml. 1977. 50. kép; C.N.H. II. 210. tétel; Huszár 1979. 686. tétel; Gedai 1991. 100, 102.; Soós 1998. 24., illetve Soós 1998.
96–105.
106
M.Művt. 2. 1939. 567.; Genthon 1959. 419.; Tóth 1963. 140.; Kat.Schall. 1982. 561. (Kat.-Nr. 628: Balogh, Jolán); MK-kat. 1983.
71. (608. kat. sz.); Koppány 1984. 184–186.
107
Várady 1994. 170–171.
108
Kloos 1980. 153.; Kubinyi 1986. 55.; Lővei 1989. 171.
109
BTM K.gy. 2041; MNL OL, Dl. 17337; Kumorovitz 1932. 12.;12. ábra.
110
M.Művt. 2. 1939. 465.; Vernei-Kronberger 1939. 37.; Horváth–Kelemen–Torma 1979. 106.; Kat.Schall. 1982. 139–140. (Kat.-Nr.
12.a: Horváth, István).
111
Radocsay 1955. CLXXIV, CLXXVI, illetve CXCIII. tábla; Lővei 1989. 171, 19. jegyzet.
 167
ta n u l m án yo k

és a táblaképek, valamint a fenti kőemlék mellett II. Ulászló 3 dukát súlyú próbaverete is ezt
a betűtípust használja.112
Összegezve a humanista capitalisról gyűjtött adatokat, megállapíthatjuk, hogy megje­
lenése itáliai hatásra, Magyarországon rögtön Mátyás királlyá koronázása idejétől, 1464-től szá-
mítható. 1472-ben az Alpokon túli területek korai humanista capitalis néven említett típusa is
meghonosodik a pecséteken, majd a többi tárgytípuson is.
A pecséteken olvasható feliratokon a különböző stílusok betűtípusai meglehetősen nagy
pontossággal keltezhetők. A pénzek, falfestmények, kőemlékek felirataival összevetve a pecsé-
tek betűi hol párhuzamosságot, hol fáziseltolódást mutatnak. A korai gótikus betűtípus feltű­
nésénél némi késés, a gótikus maiuscula esetében korábbi megjelenés tapasztalható a kőfel­
iratokhoz képest.
A pénzeken olvasható feliratokkal összehasonlítva ezek az eltérések nem számottevők.
A gótikus minuscula megjelenése a 14. század hatvanas éveinek végére tehető a kőfeliratok­-
nál, a falfestmények és a pecsétek ezt apró eltéréssel követik. A humanista capitalis klasszikus
és korai típusának megjelenését 1464–1472 tájára határozhatjuk meg. Ez esetben a pecsétek
stílusváltását a kőfeliratok, festmény- és pénzfeliratok szinte azonnal követik.
(1999/2015)

Rövidítések
ÁK-kat. 1978. Árpád-kori kőfaragványok. Szerk. Tóth Melinda–Marosi Ernő. Kiállítási kataló-
gus. Budapest–Székesfehérvár, MTA MKCs–István Király Múzeum, 1978. (A
Székesfehérvári István Király Múzeum Közleményei, D sorozat 121.)
Balogh 1973 Balogh Jolán: A reneszánsz kor művészete. In: A magyarországi művészet
története. Szerk. Dercsényi Dezső–Zádor Anna. Budapest, Corvina, 19735.
191–256.
Bárczay 1897 Bárczay Oszkár: Magyarország címere. Turul, 15. 1897. 153–171.
Bartoniek 1924–25 Bartoniek Emma: Az Árpádok ércpecsétei. Turul, 38. 1924–25. 12–26.
III. Béla eml. 1981 III. Béla emlékezete. Szerk. Kristó Gyula–Makk Ferenc. Budapest, Magyar
Helikon, 1981. (Bibliotheca Historica.)
Bogyay 1941 Bogyay Tamás: Szt. István korabeli oltártöredékek Zalavárról a Vas vármegyei
múzeumban. Dunántúli Szemle, VIII. 1941. 88–93.
Boiničić 1895 Boiničić Iván: Kis Károly király egy pecsétes oklevele. Turul, 13. 1895. 41–43.
BTM Budapesti Történeti Múzeum, Budapest
BTM K.gy. Budapesti Történeti Múzeum, Kumorovitz Bálint pecsétmásolati gyűjte-
ménye
Czobor 1901 Czobor Béla: Egyházi emlékeink a XIV. századból. In: Magyarország történeti
emlékei az 1896-os ezredéves orsz. kiállításon I. Szerk. Czobor Béla–Szalay
Imre. Budapest–Bécs, Gerlach Márton és társa, 1901. 153–170.
C.N.H. Réthy László: Corpus Nummorum Hungariae I–II. Budapest, MTA; Hor­
nyánszky Viktor csász. és kir. udvari könyvnyomdája, 1899–1907.
Csatkai 1956 Csatkai Endre: Sopron és környéke műemlékei. Budapest, Akadémiai, 19562.
(Magyarország Műemléki Topográfiája II.)
Dax et al. 1972 Dax Margit–Éri István–Mithay Sándor–Palágyi Sylvia–Torma István: Veszp­rém
megye régészeti topográfiája. 4. A pápai és a zirci járás. Budapest, Akadémiai,
1972. (Magyarország Régészeti Topográfiája 4.)
Sey–Gedai 1973. 43–44. tétel; 43–45. kép; Gedai 1991. 98
112
 168
ta n u l m án yo k

Dornyay–Vigyázó Dornyay Béla–Vigyázó János: Balaton és környéke részletes utikalauza. Bu-

1934 dapest, Turistaság és Alpinizmus Lap-, Könyv- és Térképkiadó Rt., 1934.
(Részletes Magyar Utikalauzok 7.)
Dőry 1917 Dőry Ferenc: Magyarország címerének kialakulása. Turul, 25. 1917. 17–33.
Dőry 1918–21 Dőry Ferenc: Ulászló magyar király pecsétjei. Turul, 36. 1918–21. 32–33.
Engel–Lővei 1992 Engel Pál–Lővei Pál: Két töredékes sírkő a Margitszigetről. Budapest Régi­ségei,
29. 1992. 49–56.
Entz 1952 Entz Géza: Középkori építészetünk munkaszervezetének kérdéseihez. Ar-
chaeologiai Értesítő, 79. 1952. 147–150.
Entz 1964 Entz, Géza: Un chantier du XIe 113 siècle à Zalavár. Bulletin du Musée Na­tional
Hongrois des Beaux-Arts, 24. 1964. 17–46.; 109–124.
Entz 1994 Entz Géza: Erdély építészete a 11–13. században. Kolozsvár, Erdélyi Mú­zeum-
Egyesület, 1994.
Entz–Gerő 1958 Entz Géza–Gerő László: A Balaton környék műemlékei. Budapest, Képzőmű-
vészeti Alap Kiadóvállalata, 1958.
Fejérpataky 1892 Fejérpataky László: Három királyi pecsét. Turul, 10. 1892. 133–138.
Feld–Koppány 1987 Feld István–Koppány Tibor: Az ozorai vár. In: Ozorai Pipo emlékezete. Szerk. Va­
das Ferenc. Szekszárd, 1987. (Múzeumi Füzetek.) 89–95.
Forster 1905 Forster Gyula: A budavári Halászbástya és a domokos-szerzetesek templo-
mának romjai. Magyarország Műemlékei. I. Budapest, 1905. 148–156.
Forster Központ Forster Gyula Nemzeti Örökségvédelmi és Vagyongazdálkodási Központ,
Budapest
Gárdonyi 1907 Gárdonyi Albert: I. Károly király nagypecsétei. Turul, 25. 1907. 30–57.
Gedai 1991 Gedai István: Magyar uralkodók pénzeiken. Budapest, Zrínyi, 1991.
Genthon 1959 Genthon István: Magyarország művészeti emlékei I. Dunántúl. Budapest, Kép-
zőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1959.
Gerecze 1898 Gerecze Péter: Szobrászati emlékek Magyarországon különös tekintettel
az Ezredéves Történelmi Kiállítás szobrászati részére. In: Magyarország
közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor és az 1896.
évi ezredéves orsz. kiállítás eredménye. Szerk. Matlekovits Sándor. Buda­ -
pest, Pesti Könyvnyomda Részvénytársaság, 1898. 413–496. (Klny. Mat­
lekovits „Magyarország az ezredik évben” című kiállítási főjelentés V. kö­
tetéből.)
Gerevich 1938 Gerevich Tibor: Magyarország románkori emlékei. Budapest, Műemlékek Or-
szágos Bizottsága, 1938. (Magyarország művészeti emlékei I.)
Gerevich 1975 Gerevich László: Budapest művészete az Árpád-korban. In: Budapest tör­
ténete. I. Főszerk. Uő. 19752. 351–401.
Grünn 1902 Grünn Albert: I. Károly király gyűrűpecsétje. Három közlemény négy pecsét-
rajzzal. Turul, 20. 1902. 54–60; 112–120; 183–189.
Gyürky 1984 H. Gyürky Katalin: Feliratos sírkő 1289-es évszámmal a budai domokos ko-
lostorból. Budapest Régiségei, 26. 1984. 247–252.
Hóman 1916 Hóman Bálint: Magyar pénztörténet 1000–1325. Budapest, MTA, 1916. (Új ki-
adása: szerk. Katona Tamás. Budapest, Magyar Helikon, 1977.)
Horler 1979 Horler Miklós: Módszertani adalékok a magyar későközépkori építészet
kutatásában. Építés – Építészettudomány, 11. 1979. 35–48.
Horler–Tabajdi 1987 Horler Miklós–H. Tabajdi Mária: A simontornyai vár. Szekszárd, Tolna Me­­-
gyei Tanács–Béri Balogh Ádám Megyei Múzeum, 1987.
 169
ta n u l m án yo k

Horváth 1932  Horváth Henrik: A Fővárosi Múzeum Kőemléktárának leíró lajstroma. Buda-
pest, Budapest Székesfőváros kiadása, 1932.
Horváth–Kelemen– Horváth István–H. Kelemen Márta–Torma István: Komárom megye régé-
Torma 1979 szeti topográfiája. 1. Esztergom és a dorogi járás. Budapest, Aka­démiai, 1979.
(Magyarország Régészeti Topográfiája 5.)
Huszár 1979 Huszár Lajos: Münzkatalog Ungarn von 1000 bis heute. Budapest, Corvina–
München, Battenberg, 1979.
Kat.Schall. 1982 Matthias Corvinus und die Renaissance in Ungarn 1458–1541. Schallaburg ’82.
Wien, 1982. (Katalog der Niederösterreichischen Landesmuseums, Neue
Folge Nr. 118.)
Kloos 1980 Kloos, Rudolf M.: Einführung in die Epigraphik des Mittelalters und der frühen
Neuzeit. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1980.
Kolba 1962  H. Kolba Judit: Románkori feliratos sírkőlap. Folia Archaeologica, 14. 1962.
111–123.
Koppány 1984  Koppány Tibor: A Közép-Dunántúl reneszánsz építészete. Ars Hungarica,
12. 1984. 183–232.
Kőhegyi–Kozák 1975 Kőhegyi Mihály–Kozák Károly: Henszlmann Imre kalocsai ásatása. Archaeo-
lógiai Értesítő, 102. 1975. 101–116.
Kubinyi 1986  Kubinyi András: Epigráfia. In: A történelem segédtudományai. Szerk. Kállay Ist-
ván. Budapest, ELTE BTK, 1986. 43–60.
Kumorovitz 1932 Kumorovitz L. Bernát: Mátyás király pecsétjei. Turul, 46. 1932. 5–19.
Kumorovitz 1993 Kumorovitz L. Bernát: A magyar pecséthasználat története a középkorban. Bu-
dapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1993.
LAHU 1988  Lapidarium Hungaricum. Magyarország építészeti töredékeinek gyűjte­ménye.
1. Általános helyzetkép. Szerk. Feld István–Horler Miklós–Koppány Tibor–Lővei
Pál–Szekér György. Budapest, OMF, 1988.
LK eml. 1977 László király emlékezete. Szerk. Katona Tamás. Budapest, Magyar Helikon,
1977. (Bibliotheca Historica.)
LK-kat. 1982 Művészet I. Lajos király korában 1342–1382. Kiállítási katalógus. Székesfe-
hérvár. Szerk. Marosi Ernő–Tóth Melinda–Varga Lívia. Budapest, MTA MKCs–
Székesfehérvár, István Király Múzeum, 1982.
Lővei 1980 Lővei, Pál: The Sepulchral Monument of Saint Margaret of the Árpád Dinasty.
Acta Historiae Artium, 26. 1980. 175–221.
Lővei 1989 Lővei Pál: Sírkövek, sírkőtöredékek. In: Váradi kőtöredékek. Szerk. Kerny Teré-
zia. Budapest, MTA MKCs, 1989. 169–174, 177–189.
Lővei–Varga 1987 Lővei Pál–Varga Lívia: Síremlékek. In: MMTö 1987. I. 334–342, 459–466,
587–593, 694–701. (II. képek)
Marosi 1984a Marosi, Ernő: Die Anfänge der Gotik in Ungarn. Esztergom in der Kunst
des 12.–13. Jahrhunderts. Budapest, Akadémiai, 1984.
Marosi 1984b Marosi Ernő: Az esztergomi Porta Speciosa ikonográfiájához. In: Eszme­
történeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Székely György. Bu­
dapest, Akadémiai, 1984. 341–356.
Marosi 1989 Marosi, Ernő: Eine Einleitung in die Probleme um Johannes-Aquila /
Beve­zetés a Johannes Aquila-problémákba. In: Johannes Aquila und die
Wandmalerei des 14. Jahrhunderts. Tagungsbeiträge und Dokumente aus
den Sammlungen des Landesdenkmalamts/Budapest. Szerk. Uő. Buda­ -
pest, MTA MKCs, 1989. 39–53. / 102–108.
 170
ta n u l m án yo k

Marosi 1994  Marosi Ernő: Esztergomi stílusrétegek 1200 körül. In: Pann.Reg. 1994. 154–
158.
Máthes 1827 Máthes, Joannes Nep.: Veteris arcis Strigoniensis, monumentorum ibi­dem
erutorum, aliarumque antiquitatum lythographicis tabulis ornata des­crip­tio.
Strigonii, Josephus Beimel, 1827.
Mathes 2014 Mathes János: A régi esztergomi vár, az ott kiásott emlékek és más régi­
ségek leírása. Ford., jegyz. F. Romhányi Beatrix. Esztergom, Laskai Osvát
Antikvárium, 2014.
MK-kat. 1983 Mátyás király és a magyar reneszánsz 1458–1541. Kiállítási katalógus. Szerk.
Török Gyöngyi. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1983.
MMTö 1987 Magyarországi művészet 1300–1470 körül. Szerk. Marosi Ernő. Budapest,
Akadémiai, 1987. I–II.
M.Művt. 1. 1939 Magyar művelődéstörténet. 1. Ősműveltség és középkori kultúra. Szerk. Do-
manovszky Sándor. Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1939.
M.Művt. 2.1939 Magyar művelődéstörténet. 2. Magyar renaissance. Szerk. Domanovszky Sán-
dor. Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1939.
MNL OL Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Budapest
MNL OL, Dl. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Diplomatikai Levéltár
MNL OL, Pm.gy. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Pecsétmásolat-gyűjtemény
Mo.tört. 1984 Magyarország története. I. Előzmények és magyar történet 1242-ig. 1–2. Szerk.
Bartha Antal. Budapest, Akadémiai, 1984.
MTA BTK MI Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Mű-
vészettörténeti Intézet, Budapest
MTA BTK MI, Pm.gy. Művészettörténeti Intézet pecsétmásolat-gyűjteménye
MTA MKCs Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoport, Buda-
pest
MTA MKI Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézet, Buda-
pest
Orbán 1871 Orbán Balázs: A Székelyföld leírása V. Pest, Tettey Nándor – Ráth Mór, 1871.
Pann.Reg. 1994 Pannonia Regia. Művészet a Dunántúlon 1000–1541. Szerk. Mikó Árpád–Ta­
kács Imre. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1994.
Pór 1905 Pór Antal: Pecséttani apróságok. Turul, 23. 1905. 17–20.
Prokopp 1983 Prokopp, Mária: Italian Trecento Influence on Murals in East Central Europe
particularly Hungary. Budapest, Akadémiai, 1983.
Radocsay 1954 Radocsay Dénes: A középkori Magyarország falképei. Budapest, Akadémiai,
1954.
Radocsay 1955 Radocsay Dénes: A középkori Magyarország táblaképei. Budapest, Akadémiai,
1955.
Radocsay 1971 Radocsay, Dénes: Les principaux monuments funé-raires médievaux
conservé á Budapest. In: Mélanges offerts à Szabolcs de Vajay. Ed. comte
d’Adhémar de Panat et al. Braga, Livraria Cruz, 1971. 461–486.
Radocsay 1977 Radocsay Dénes: Falképek a középkori Magyarországon. Budapest, Cor­vina,
1977.
Schönherr 1889 Schönherr Gyula: Ritka pecsétkölcsönzési eset a XV. századból. Turul, 7. 1889.
125–128.
Sey–Gedai 1973 B. Sey, Katalin–Gedai, István: Münzen und Medaillen. Budapest, Corvina–Ma-
gyar Helikon, 1973.
 171
ta n u l m án yo k

Soós 1998 Soós Ferenc: A magyar fémpénzek feliratai és címerei. Budapest, Argumen-
tum–Magyar Numizmatikai Társulat, 1998. (Második kiadás: 2014.)
Šedivý 2008 Šedivý, Juraj: K datovaniu troch sporných epigrafických prameňov našich
dejín. In: Studia historica Tyrnaviensia. VII. Pramene k slovenským dejinám.
Trnava, Filozofická fakulta Trnavskej univerzity v Trnave, 2008. 53–69.
Szendrei 1902 Szendrei János: A budavári Domokos-templom kiásatása. Archaeológiai
Értesítő, 22. 1902. 395–400.
Szentpétery 1902 Szentpétery Imre: Hédervári Imre 1447-iki felmentő levele. Turul, 20. 1902.
153–165.
Szentpétery 1916 Szentpétery Imre: II. Endre király pecsétjei az oklevélkritika szempontjából.
Turul, 34. 1916. 1–12.
Szinvay 1883 Szinvay Lázár: Beatrix és Izabella királynék pecsétei. Turul, 1. 1883. 67–69.
Szőnyi 1906 Szőnyi Ottó: A pécsi püspöki múzeum kőtára. Pécs, Taizs József Könyv­
nyomdája, 1906.
Takács 1988 Takács Imre: Esztergomi sírkőtöredékek a 13. századból. Ars Hungarica, 16.
1988. 121–132.
Takács 1992 Takács Imre: A magyarországi káptalanok és konventek középkori pecsétjei.
Budapest, MTA MKI, 1992.
Takács 2012 Takács Imre: Az Árpád-házi királyok pecsétjei / Royal Seals of the Árpád Dy­
nasty. Budapest, Magyar Országos Levéltár, 2012.
Tóth 1963 Tóth Sándor: A veszprémi székesegyház középkori kőfaragványai. (A Bako-
nyi Múzeum kőtárának ismertetése.) I. Veszprém Megyei Múzeumok Közle­
ményei, 1. 1963. 115–142.
Tóth 1974 Tóth Melinda: Árpád-kori falfestészet. Budapest, Akadémiai, 1984. (Művé-
szettörténeti Füzetek 9.)
Tóth 1990 Tóth Sándor: A keszthelyi Balatoni Múzeum középkori kőtára. Zalai Mú-
zeum, 2. 1990. 147–187.
Trogmayer 1992 Trogmayer Ottó: Jó emlékezetű Márk püspök. Műemlékvédelem, 36. 1992.
145–146.
Unger 1974–76 Unger Emil: Magyar éremhatározó. I–II. Budapest, Magyar Éremgyűjtők
Egyesülete, 1974, 1976.
Valter 1985 Valter, Ilona: Romanische Sakralbauten Westpannoniens. Eisenstadt, Roe­-
tzer, 1985.
Várady 1994 Várady Zoltán: A dunántúli középkori kőfeliratok epigráfiai vizsgálata. Kan­
didátusi értekezés (kézirat), 1994. (ELTE Régészettudományi Intézet Könyv-
tára; MTA Könyvtára)
Végh 1984 Végh János: Becsei Vesszős György különítélete (Egy ritka ikonográfiai tí-
pus magyarországi előfordulása). In: Eszmetörténeti tanulmányok a ma-
gyar középkorról. Szerk. Székely György. Budapest, Akadémiai, 1984. (Me­
moria saeculorum Hungariae, 4.) 373–385.
Vernei-Kronberger Vernei-Kronberger Emil: Magyar középkori síremlékek. Budapest, 1939. (A bu-
1939 dapesti kir. magy. Pázmány Péter Tudományegyetem Művészettörténeti
és Keresztényrégészeti Intézetének dolgozatai 60.)
ZSK-kat. 1987. Művészet Zsigmond király korában 1387–1437. I–II. Szerk. Beke László–Marosi
Ernő–Wehli Tünde. Kiállítási katalógus. Budapesti Történeti Múzeum. Bu­
dapest, MTA MKCs, 1987.
 172
ta n u l m án yo k

Zoltán Várady

The Epigraphy of the Seals of Medieval Hungarian Kings

Although the fonts on the earliest seals are quite various due to technical imperfections, they still
bear the features of the antiqua tractation writing, which marks the Romanesque age. Saint Ladislaus’s
seal was the first to apply semi-circle shaped uncials next to the classic forms, while King Imre’s great
seal from 1202 included a closed maiuscula E letter. The coexistance of Romanesque and Early Gothic
style is not common on rulers’ seals, the differences of each era are more obvious. In this case the
end of the Romanesque era, which can be dated back to the beginning of the 13th century (around
1205) and so the reign change of Imre I. and Andrew II, is easy to determine. The end of the Early
Gothic era in the case of rulers’ seals can be set to 1270, the end of Béla IV’s rule. The advancement
of Gothic maiuscula can be well observed on the lettering of Stephen V’s dual seal. It is also worth
mentioning that despite the end of the maiuscula era, the third dual seal of Sigismund from 1435
still has maiuscula letters, just like the majesty seal of King Albert from 1438 and the new seal of
Wladislaus I. from 1444. The Gothic maiuscula was replaced on ruler’s seals when the first minuscula
style letters appeared during the reign of Sigismund. The 16 different types of seals used by Matthias
(with the exeption of four) contained inscriptions formed from Gothic minuscula letters. This indicates
that this style was used until the end of his reign. The italian style humanist capitalis lettering appeared
very early on the golden seal of Matthias (1464), on which the G letter is early humanist. The same
lettering is used on his secret Czech ruler’s (1486), Czeh ruler’s and Austrian prince’s (1487) seals.
From this time, the humanist capitalis is dominant letter type on seals.
 Kerny Terézia

„Dupplici sigilli nostri authentici munimine”

A középkori magyar uralkodói pecsétek
kutatástörténetének vázlata1
Kerny Terézia művészettörténész,
MTA BTK MI, az MTA BTK TTI Lendület Szent
„Gloria et honore coronatis in terra principibus, quibus ille verus regum rex superna Korona Kutatócsoport tagja
prouidencia sceptrigere potestatis tribuit insignia […] instrumenta, Kutatási területei: középkori és barokk
que sua auctorite confirmantur, validioris sunt firmitatis.”2 ikonográfia, tudománytörténet,
„…a pecsétekkel való tudományos foglalkozás, tehát a szfragisztika műemléki topográfia
voltaképpen egyidős a maga szubtrátumával, a pecséttel…”3 E-mail: kerny.terezia@btk.mta.hu
„…Kicsiben végigjárják a nagyplasztika útját: mint vízcsepp a tengert,
tükrözik annak törekvéseit. A művészettörténeti kutatás szempontjából Terézia Kerny, art historian, Institute of
kiváló jelentőségük és privilégiumuk, hogy fölirataik alapján datálásuk Art History, RCH HAS, member of the
RCH HAS Lendület Holy Crown Research Group.
és lokalizálásuk legtöbb esetben biztos. Viszont épp zártabb szerkezetük,
Areas of research: medieval and
merevebb ikonográfiájuk folytán stílusváltozásuk sokszor lassúbb, gyakran kötve
baroque iconography, history of scholarship,
vannak a nemzetközi formulákhoz, amelynek helyi változata némelykor csekély.”4 topographical survey
of historic monuments
Az 1920-as évek közepén Mariette Nicodème-Tourneur (1889–1969) két, ta- E-mail: kerny.terezia@btk.mta.hu
lán keveseket érdeklő pecséttani bibliográfiát tett közzé a La Bibliographie
Moderne sorozat 1924–1925-ös, majd 1930–1933-as számaiban, amelyek még ugyanazokban
az években különlenyomatban is megjelentek.5 A baljóslatú esztendőkben valószínűleg nem
figyeltek föl rá még a francia szakemberek sem. Figyelmüket alighanem egészen más jellegű
gondolatok, vészesen fenyegető politikai aktualitások kötötték le, amelyek néhány év múlva
gyökeresen megváltoztatták Európa arculatát. A munkák viszont nem kerülték el a figyelmét
egy közép-európai medievista tudósnak, a diplomatika professzorának, Kumorovitz Lajos Ber-
nátnak (1900–1992), aki öt évvel később a 17. századtól kezdve dolgozta föl a hazai középkori
szfragisztika, ezen belül is az uralkodói pecsétek kutatástörténetét. A mottóban idézett, taná-
ra, Szentpétery Imre (1876–1950) tiszteletére készült Emlékkönyvben megjelent publikációját
egyetlen, e témával foglalkozó szakmunka sem nélkülözheti a mai napig.6 Az 1938 óta született
1
A tanulmány átnézéséért Érszegi Gézát illeti köszönet.
2
Részlet I. Károly (Károly Róbert) 1323. február 26-án kelt megerősítő okleveléből. Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár
Országos Levéltára (a továbbiakban: MNL OL), DL 2077.
3
Kumorovitz Lajos Bernát: A magyar szfragisztika múltja. In: Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójá­-
nak ünnepére. Írták tanítványai. Pécs, Dunántúli Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Ny. Rt, 1938. 251.
4
Gerevich Tibor: Magyarország románkori emlékei. Budapest, Műemlékek Országos Bizottsága, 1938. (Magyarország Művé-
szeti Emlékei I.) 209.
5
Mariette Nicodème-Tourneur: Bibliographie générale de la sigillographie. In: La Bibliographie Moderne, Paris, 22. 1924–1925.
130–161., 203–221.; 1930–1933. 176–183. (Supplément: 1960) Munkásságáról: Camille Tihon: In Memoriam Mariette
Tourneur Nicodème (1889–1969). Archives et bibliothèques de Belgique, 40. 1969. 667–671.
6
Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 251–311. A nemzetközi szakirodalomra vö. még: Horvát Árpád: Mabillon János, a dip­
lomatika megálmodója. Székfoglaló-értekezésül. Budapest, M. T. Akadémia, 1885. (Értekezések a Történeti Tudományok
Köréből XII.)
 174
ta n u l m án yo k

újabb tanulmányok, segédtudományi jegyzetek szerzői többnyire rá támaszkodva mutatták/

mutatják be a pecséttan hazai fejlődését. A jelen vázlat, legalábbis annak első része, főbb vo­na-
laiban ugyancsak az ő gondolatmenetét követi. A francia irodalomjegyzék és Kumorovitz tanul­
mányának megjelenése között alig telt el néhány év. Mindez azt is bizonyíthatja, ha úgy tet­szik,
hogy a hazai tudományos berkekben meglehetősen gyorsan reagáltak a nemzetközi tudomá-
nyos publikációk eredményeire. Ez az orientáltság azonban korántsem szokatlan, és a magyaror-
szági szfragisztika fejlődését már a kezdetektől meghatározta. Az ugyanabban az évben íródott
Gerevich-féle román kori szintézis pecséttani része a sigillumokat a művészettörténet, a stílus-
fejlődés és az ikonográfia aspektusából közelítette meg. Ezt a két szálat próbálja meg nyomon
követni ez a historiográfiai áttekintés.7

A kezdetek: a jezsuita forrásfeltárástól a nemzeti történetírásig

Francia és német, e helyen nem részletezendő kezdeményezések után Magyarországon az első
próbálkozások a tárgykörben a 17. század közepétől a jezsuiták forrásföltáró tevékenységéhez
kapcsolódtak. Adatgyűjtésük egybeesett hazai történetírásunk szaktudománnyá válásával. Ek­-
kor indult el az (egyház)történet szervezettebb, szakszerű művelése, előbb a rendszeres forrás-
kutatás, majd az erre épülő tudományos igényű földolgozás. Ebben a hatalmas munkában is,
mint annyi más korabeli kezdeményezésben, a Jézus Társaság mutatott példát. Nyugat-európai
mintákat követve Koller József (1645–1732) írta meg az első magyar pecséttant, a Cerographia
Hungariaet.8 „Koller a pecséteket nem az oklevéllel, hanem a címerekkel való kapcsolatukban
vizsgálta és csak Nyugat-Magyarország heraldikai és szfragisztikai emlékei érdekelték, mert csak
azokról volt bővebb s részben már tudományosan is feldolgozott anyaga. Mondanivalóját mind-
untalan földrajzi leírásokkal tarkítja […] A 196 lapból 122 a pecséteknek jut (2. rész, 75. 1. – 96.
l.), tehát az egész könyvecskének csaknem a kétharmada. Bevezetésképpen 12 lapon keresztül
általános tudnivalókat közöl, s itt a sigillum szó etimológiáját adja, definiálja a pecsétet, ismer­-
teti a pecséthasználat múltját, a pecsétek anyagát, alakját és alkalmazásának módját, végül jel-
lemzi a hivatali nemesség, a hiteleshelyek, a megyék és városok pecséteit. A specialis rész 1.
fejezetében részletesen foglalkozik az uralkodók, az országos nagybírák, a kerületi bíróságok és
hiteleshelyek pecséteivel […] a pecsétről adott definiciója […] Werbőczytől való […] a példáit
[…] a magyar gyakorlatból veszi […] Az authentikus pecsétről Werbőczy alapján dolgozik […]
A magyar részben forrásai a Tripartitum mellett a törvények és oklevelek, az egykorú magyar
pecsételési gyakorlat, a régebbi irodalomból Turóczy, Bonfini és Istvánffy, az újabbakból pedig
Inchoffer, Turóczi, Molnár, Otrococsi, Szentiványi, Szörényi és Timon munkái” – foglalta össze
Koller művének szerkezetét Kumorovitz Lajos Bernát.9 Az úttörő jelentőségű, rézmetszetekkel
illusztrált munkát – jogosan – számos bírálat érte a későbbiekben, de érdemeit elvitatni nem
lehet.
7
Jelen tanulmány kéziratát 2001-ben adtam le A középkori magyar uralkodói pecsétek című, Wehli Tünde vezette OTKA-
program (T 14771) keretében készülő katalógus számára. 2011-ben, reménykedve egy hamarosan megjelenő tanul-
mánykötetben, kiegészítettem 2010-ig. A most olvasható harmadik változat 2015-ig tartalmazza az uralkodói pecsétek
legújabb bibliográfiai, historiográfiai fejleményeit.
8
Josephus Koller: Cerographia Hungariae, seu notitia de insignibus et sigillis regni Mariani-Apostolici a quodam sacerdote
Jesu compendio data anno salutis 1734. Tyrnaviae, Tyrnaviae typis academicis per Leopoldum Berger. Koller személyes ha-
gyatékát a Magyar Nemzeti Levéltárban őrzik: MNL OL, E 182. Az iratokról: Maksay Ferenc: A Magyar Kamara Archívuma.
Szerk. Buzási János. Budapest, MOL, 1992. (A MOL kiadványai I. Levéltári leltárak 8.) 103–104.
9
Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 257.
 175
ta n u l m án yo k

Kollerrel egy időben Kishevenesi Hevenesi Gábor (1656–1715), a bécsi Pázmáneum rektora, majd
rendtartományi főnöke hatalmas adatgyűjtése emelendő ki.10 1694–1695-ben felhívást bocsá-
tott ki a hazai történelmi források gyűjtésére, a magyar egyháztörténet új földolgozása céljá-
ból. Az egyháztörténet fogalmát a legszélesebben értelmezve földrajzi, politikai, közigazga­tási,
hadtörténeti, genealógiai, szfragisztikai adatok gyűjtésére is figyelmeztetett, sőt fölhívásában
útmutatást adott a leendő kutatók számára, hogy miként járjanak el az írott források, okleveles
emlékek összeszedése és másolása terén. Kollonich Lipót esztergomi érsek támogatását élvez-
ve, egész kutatógárdát mozgatva, Hevenesi rövidesen egy száznegyven kötetből álló kézira­-
tos gyűjteményt hozott össze, amely fokozatosan gyarapodva a különböző történettudomá­-
nyi ágak, így a pecséttan alapvető bázisát képezte.11 Adatgyűjtő munkásságát rendtársa,
Kaprinai István (1714–1786), valamint Batthyány Ignác (1741–1798) erdélyi püspök folytatta.
A Gyulafehérvári Batthyány-Könyvtár (Batthyaneum) megalapítója, a történeti kutatások in­
tenzív megszervezésének tervével foglalkozó Batthyány ebben az egyháztörténeti forráskiad­
ványában egyebek közt közölte I. (Szent) István Intelmeit, és a Váradi krónikát, de bemutatott
néhány uralkodói pecsétet is.12 Akadtak azonban mellette más jellegű gyűjtések is. Rajcsányi
Ádám (1698–1766), aki 1738-tól a Magyar Királyi Kamara levéltárosa volt, 1741-ben egy Mária
Terézia magyar királynőnek (1740–1780) dedikált kötetet állított össze 1447-től 1501-ig a Kama-
ra bécsi archívumában őrzött oklevelekből és egy levélmásolatból pecsétek rajzaival együtt.13
10
Hatalmas tudományos munkásságának méltatása külön tanulmányt érdemelne, amelyből föltétlenül meg kell emlí­-
teni Ungariae Sanctitatis Inidica… („Magyar szentek üveges szekrénye” vagy „Régi magyar szentség”) című összeállítá-
sát a szélesebben vett, tehát valamennyi (ötvenöt) Pannóniában született „magyar” szentről, amely a bollandisták nagy
vállalkozását, az Antwerpenben kiadott Acta Sanctorum… sorozatát követte. Hevenesi működéséről: Hóman Bálint:
Kishevenesi Hevenesi Gábor a magyar történeti forráskutatás első szervezője. In: Emlékkönyv gróf Klebelsberg Kunó ne­
gyedszázados kultúrpolitikai működésének emlékére. Szerk. n. [Lukinich Imre.] Budapest, Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Új-
ságvállalata R. T. Nyomdája, 1925. 453–462.; KT [Kerny Terézia]: Magyar szentség. In: Történelem – kép. Szemelvények múlt
és képzőművészet kapcsolatáról. Szerk. Mikó Árpád–Sinkó Katalin. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2000. (A Magyar
Nemzeti Galéria kiadványai 2000/3.) 334. Kat. V–26. (2000-ig terjedő irodalommal); Kerny Terézia: Szent István király
felajánlja koronáját Szűz Máriának. In: István a szent király. Tanulmánykötet és kiállítási katalógus Szent István tiszteletéről
halálának 975. évfordulóján. Szerk. Uő–Smohay András. Székesfehérvár, Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum, 2013.
(Magyar királyok és Székesfehérvár IV. A Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum kiadványai 9.) 321–322. (Kat. 40., 2000-
től 2013-ig terjedő irodalommal).
11
Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 258. Hevenesi forrásgyűjtő tevékenységéről lásd még: Tóth András: „Holt” kéziratgyűj-
temények. Magyar Könyvszemle, XLII. 1938. 42–50.; Hölvényi György: Hevenesi Gábor útmutatásai a történeti forrásanyag
gyűjtéséhez. Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei, VI. 1972. 147–151.; Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyaror­
szágon. Budapest, Akadémiai, 1983.2 145.; Gunst Péter: A magyar történetírás története. Budapest, Csokonai, 2000. (Tör­
ténelmi kézikönyvtár.) 143–145.
Az ELTE Egyetemi Könyvtárának Kézirattárába került kilencvennyolc kötetes Hevenesi-gyűjtemény (Collectio He­vene­-
siana, Ms J 128., 130., 93.) Haranginé Boros Vilma (1898–1991) által készített regesztái az MTA BTK MI Levéltári Re­
gesztagyűjteményében találhatók A–IV–1. jelzet alatt. Ide vonatkozóan vö. Bibó István–Kerny Terézia–Serfőző Szabolcs:
A Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Intézetének Levéltári Regesztagyűjteménye. Repertórium.
Szerk. Kerny Terézia–Serfőző Szabolcs. Budapest, MTA MKI, 2001. 170–171.
12
Kaprinai forrásanyaga az ELTE Egyetemi Könyvtár Collectio Kaprinayana gyűjteményben, Collectio G 310, G 531, J 93, J
127, 129, 131, jelzet alatt találhatók. A gyűjteményről legújabban: Catalogus Librorum Manuscriptorum Bibliothecae
Universitatis R. Scientiarum. Pótkötet a szakrendbe sorolt kéziratokhoz. Összeáll., bev. Knapp Éva. Budapest, ELTE Egyetemi
Könyvtár, 2005; Kaprinairól: Kosáry 19832. i. m. (11. jegyzet) 147, 547.; Gunst 2000. i. m. (11. jegyzet) 151–152.; Batthyányról:
Kosáry 1983.2 i. m. (11. jegyzet) 557.; Jakó Zsigmond: Batthyány Ignác, a tudós és a tudományszervező. Erdélyi Múzeum,
LIII. 1991. 76–99.
13
Wien, Österreichische Nationalbibliothek Handschriften- und Inkunabelsammlung, Cod. 8621., Cod. 10037. fol. 22v–24r.
Rajcsányi kamarai tevékenységéről: Herzog József: A magyar kamarai levéltár története. I. Előzmények és szervezés. Le­
véltári Közlemények, 6. 1928. 5–10. A Magyar Királyi Kamarában később is folytak hivatalból olyan kutatások, amelyek ha
 176
ta n u l m án yo k

A mappa tartalmazza többek között rövid leírások kíséretében Anjou Mária királynő, Zsig­-
mond király és leánya, Erzsébet, Hunyadi János kormányzói, Hunyadi I. Mátyás király kettős
felségi és titkos pecsétjének tollrajzait.14 Heraldikai érdeklődésének egy másik, hasonló jelle-
gű forrását az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzik.15 Ebben I. (Nagy) Lajos király
(1342–1382) öccsének, István hercegnek és Luxemburgi Zsigmond király (1387–1437) harmadik
felségi pecsétjének ábrázolása látható.16 Rajcsányi tevékenyen részt vett Erdődy György (1680–
1759) őskultuszának feltámasztásában is, melynek dokumentálására az egyik legreprezentatí­
vabb alkotás a galgóci (Hlohovec, Szlovákia) Vlastivedné múzeumban őrzött Matthias Ignaz Fid­
ler-féle, 1743-ban készült Monumenta Pietatis familiae Erdödy című, monumentális festmény.17
Kompozíciója központi ábrázolásának előképe – Rajcsányi instrukciói nyomán – Hunyadi I. Má­-
tyás király (1458–1490) 1464-ben kibocsátott első felségi pecsétje volt.18 Kovachich Márton
György (1744–1821) kéziratos bibliográfiai jegyzékéből tudható, hogy Rajcsányi nagyobb léleg-
zetű tanulmányban is földolgozta hazai oklevelekkel dokumentált történetét, címéből követke-
zően a magyar királyok és királynék bemutatásánál az egyes uralkodók pecsétjeit és egyéb áb­
rázolásait is bevonva vizsgálódása körébe.19
Koller Cerographiája alapján a 18. század második felében Palma Károly Ferenc (1735–1787)
történetíró, nagyprépost, kalocsai kanonok és címzetes püspök, valamint Mancini Antal (1746–
1783) adott újabb irányt a diplomatikai kutatásoknak, erősen werbőczyánus szemlélettel. Pal­-
ma Kaprinai mellett kezdett foglalkozni heraldikai emlékek gyűjtésével. Tulajdonképpen Koller
művének címertani részét emelte a kor tudományos színvonalára Heraldicae regni Hungariae
specimen, regia, provinciarum, nobiliumque scuta complectens (Vindobonae, typis Joannis Tho­
mae de Trattnern, 1766) címmel megjelent, három könyvre tagolt művében. A második részt
(Liber secundus) Hunyadi I. Mátyás király 1464-es felségi pecsétjének rézmetszetű képe vezeti

nem is tudományos céllal készültek, értékes adalékokkal szolgálnak a magyarországi szfragisztika történetéhez. Sziget-
vári János kamarai tisztviselő (indicans) például a 19. század közepén könybe foglalta a magyar uralkodók és családtag-
jaik személyére vonatkozó adatokat. Munkájához a királyi kiadványokon, okleveleken, legendákon kívül pecséteket is
fölhasznált. Utolsó bejegyzése 1848-ból való. Anyaggyűjtését Series Regum Hungariae címmel az MNL OL őrzi: Magyar
kincstári levéltárak, E 231. Maksay 1992. i. m. (8. jegyzet) 192.
14
Ismertetve: Thallóczy Lajos: A Rajcsányi-féle pecsét- és czímergyűjteményről. Archaeologiai Értesítő, XIII. 1879. 406.; EG
[Endrődi Gábor]: Másolatok a Hunyadi-család által kiadott oklevelekből 1741. In: Történelem – kép 2000. i. m. (10. jegyzet)
483–485. Kat. VIII–2.
15
Budapest, Országos Széchényi Könyvtár (a továbbiakban OSZK) Kézirattára, Fol. Lat. 3645. 54. kötet. Címe: Scuta geniti­-
lita sum sigillis, cura Adami Rajcsányi collecta.
16
Több, ismeretlen kéztől származó rajzok. EG [Endrődi Gábor]: Lapok Rajcsányi Ádám heraldikai gyűjtéséből. XVIII. század
második fele. In: Történelem – kép 2000. i. m. (10. jegyzet) 485–489. Kat. VIII–3.
17
Olaj, vászon, 305 × 235 cm, ltsz. 3887.
18
A képre Endrődi Gábor hívta fel a figyelmet: Fejezetek a Galgóci Betlehem történetéből. Művészettörténeti Értesítő, XLVIII.
1998. 7–10. Nyomában Bubryák Orsolya foglalkozott legújabban a festménnyel: Családtörténet és reprezentáció. A galgóci
Erdődy-várkastély gyűjteményei. Budapest, MTA BTK Művészettörténeti Intézet, 2013. 78–82.
19
OSZK Kézirattára, Fol. Lat. 2578. Sajnos csupán ebből a jegyzékből (Martini Georgii Kovachich Notata pro bibliographia
Adami Rajcsany, Archivarii Cameralis) ismert a mű címe: Historia Diplomatica Regum et Reginarum Hungariae, cum sacris,
profanis, militaribus, et aliis et factis a Divo Stephano I. Hung. Rege usque ad cladem Monarchies resuscitatorum, cum eorum,
earumque Sigillaturis et effigiebus, et familiarum vetustarum armis et Gennealogiis. A témához még: Bubryák Orsolya: Csa­
ládtörténet és reprezentáció. Erdődy György (1680–1759) programja a galgóci várkastély kialakításában. PhD disszertáció.
ELTE BTK Művészettörténeti Doktori Iskola. Budapest, 2010. (ELTE BTK Művészettörténeti Intézet Könyvtára), valamint
Bubryák 2013. i. m. (18. jegyzet) 34–36, 78–81, 303., 120–121. jegyzet, 318. A korai munkák közül megemlítendő még Bél
Mátyás (1684–1749) közleménye I. András király (1046–1060) idézőbillogjáról, amelyet a könyvtáráról híres P. Munkátsy
István Pál rajza alapján pénznek vagy ércbullának vélt: Matthias Belius: Hungariae Antiquae et Novae Prodromus, cum
Specimine, Quomodo in singulis operis partibus elaborandis… Norimbergae, P. C. Monath, 1723. 7, 8.; VI. tábla, 7. kép.
 177
ta n u l m án yo k

be.20 Jóllehet a pecsétek nem kerültek igazán központi helyre munkájában, mert leginkább a nu-
mizmatika érdekelte, a hazai szfragisztika fejlődésére mégis igen nagy hatást gyakorolt. E hiány
pótlását Mancini végezte el később Compendiaria politioris literaturae notitiam in usum juventutis
Hungariae conscripta című kétkötetes kézikönyve (Cassoviae et Posonii, sumptibus Ioannis Mi­
chaelis Landerer, 1777, 1779) második részében (Diplomatica, Ars Graphica, Tachyographica,
Spragistica, imprimis Hungariae…). A szfragisztikát a diplomatikai fejezetbe illesztette, de mint
Kumorovitz megállapította, „…rendszere a pecséttan szempontjából hátrányos volt […]. Káros
következménye főképpen az volt, hogy sokáig még gondolni sem mertek a pecséttan önálló
művelésére.”21 A magyar ifjúság okítására szánt kis szfragisztikáját a Compendiaria második ré­
szének hat utolsó fejezete tartalmazza. Az első háromban általános pecséttani tudnivalókat
közölt, a harmadikban pedig kizárólag magyar vonatkozásokat, részben családi levéltárakra tá-
maszkodva. Ő is írt a sigillum szó terminológiájáról, a pecsétek fajtáiról, rendeltetéséről, őrzésük
módjáról, a bullák készítéséről, a hamisítványokról.
Az úgynevezett „jezsuita történetírói iskola” egyik legjelentősebb képviselője Pray György
(1723–1801) apátkanonok, az Egyetemi Könyvtár igazgatója volt.22 A pecsét nála is az oklevél­
tanban elfogadott alapelvek szerint a „külső jegyek” csoportjában foglalt helyet, de fölismerve
20
55. lap.
21
Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 259–260. Palma munkásságáról: Szörényi László: Palma Ferenc Károly történetírói
munkássága. In: Uő: Studia Hungarolatina. Tanulmányok a régi magyar és a neolatin irodalomról. Budapest, Kortárs, 1999.
158–168. Ismét megjelent: Palma Ferenc Károly történetírói munkássága. In: A modern politikai gondolkodás kezdetei, esz­
mék és folyamatok. Gyimesi Sándor emlékére. Szerk. Kukovecz György–Zentai Mária. Szeged, JATE, 1999. [2000] 165–174.
1779-ben készült mű még, bár kiadásra nem került: Michael Paintner: Descriptiones Sigillorum Scholasticarum per
Hungariam authoritate Regia stabilitorum. In: Manuscripta Heraldika. Autográfia, ff. 56–60. Pannonhalma, Pannonhalmi
Főapátsági Könyvtár, 118. C. 14.
22
Pray György Pozsonyban tanult, s 1740. október 14-én lépett a jezsuita rendbe. 1754-ben szentelték pappá. Tanár lett
a bécsi nemesi konviktusban, majd Győrben, Nagyszebenben, végül Budán. 1777-től az Egyetemi Könyvtár vezetője
volt. 1777-től 1785-ig az oklevéltan, 1785–1790 között, Wagner Károly nyugalomba vonulása után a címer- és pecséttan
egyetemi tanára. 1790. augusztus 19-től nagyváradi kanonok, majd országgyűlési követ. 1797-től tornovai apát, utóbb
pedig békési főesperes. Nagy jelentőségű munkát végzett a magyar történelem addig ismeretlen forrásainak föltárása
és értelmezése terén. Összefoglaló írásaiban az elsők között kísérelte meg a történelmi folyamatok oknyomozó vizsgá-
latát. Magyar történeti szintézisei felsőoktatási tankönyvként is jelentősek voltak. Elsőként vizsgálhatta meg közvetlenül
hazaérkezése előtt Kollár Ádám Ferenccel 1771-ben a Szent Jobbot, hitelességét igazolva. (Ide vonatkozóan legújab-
ban: Kerny Terézia: Történetkritikai értekezés Szent Istvánnak, Magyarország első királyának Szent jobbjáról. In: István
a szent király 2013. i. m. [10. jegyzet] 341–342. Kat. 67.) Az Egyetemi Könyvtár régi köteteiről, ritkaságairól írott műve
a hazai könyvtártudományi munkák első darabja. Történeti vizsgálódásai nyomán bukkant rá a jelenleg legrégibb ma-
gyar nyelvű összefüggő szövegre, a Halotti Beszéd és Könyörgésre a később róla elnevezett kódexben, amelyet rendtársa,
Sajnovics János (1733–1785) Demonstratio idioma Ungarorum et Lapuonum (Tyrnaviae, 1770) című kötetében ismerte-
tett. Első pecséttani jegyzete, a Diplomatica in usum scholarium Universitatis Pestiensis a Georgio Pray conscripta az OSZK
Kézirattárában Quart. Lat. 116. jelzet alatt található. Szintén kéziratos fogalmazványainak egy másik, pecsétekkel fog­
lalkozó csoportját (Commentatio de sigillis regum Hungariae) a Pannonhalmi Főapátsági Könyvtárban őrzik. Autográfia,
700 ff. É. n. 118. A. 34.
A Pray György munkásságáról szóló irodalom tetemes mennyiségű, itt csupán a fontosabbakra hivatkozom: Szekfű Gyu-
la: A katolikus történetírás Magyarországon. In: Magyar Katolikus Almanach. Budapest, Országos Katolikus Szövetség,
1927. 695.; Hóman Bálint: Tudományos történetírásunk megalapítása a XVIII. században. Budapest, Stephaneum Ny. 1920.
(A Szent István Akadémia Történelmi-, Jog- és Társadalomtudományi Osztályának Felovasásai I/5.) 15–18.; Lischerong
Gáspár S. J.: Páter Pray György élete és munkái. Budapest, Pray Rendtörténetíró Munkaközösség, 1937. (Publicationes
ad historiam Soc. Jesu in Hungaria illustrandam lucubrationis); Pray György életrajza. Paintner Mihály Antal S. J. kézira-
tából kiadta Gálos Rezső. Győr, Baross Ny. 1937; Kosáry 1983.2 i. m. (11. jegyzet) 574–576.; Gunst 2000. i. m. (11. jegyzet)
157–162.; Pray Györgyre vonatkozó, bőséges bibliográfiát tartalmaz még: MI [Mészáros István]: Pray György. In: Magyar
Katolikus Lexikon. XI. Pob–Sep. Főszerk. Diós István, szerk. Viczián János. Budapest, Szent István Társulat, 2006.
 178
ta n u l m án yo k

fontosságát, már külön részt szánt a kérdéskörnek a hagyományos diplomatikai irányzatot kö-
vetve. Ez a fejezet az egész kézirathoz képest elég nagy terjedelmű. Harmincnyolc lapon hu-
szonnégy fejezetre osztotta a magyar pecséttani anyagot. Rendszerezése ebben is a tradicio­-
nális vonalat követte: „az első fejezetben a pecsét defininícióját s a különféle pecsételnevezé-
seket bocsátja előre, a továbbiakban pedig a pecsétek anyagáról, színéről, formájáról, fajtái­ról,
alkalmazásuk módjáról, ábrázolásukról, fel- és körirataikról, a rajtuk látható címeres ábrázolások-
ról értekezik, ismerteti a bullát s a többi királyi és királynő(né)i pecsétet, érdekli a többpecsétes
oklevél és a pecséthamisítás. A hamisítással kapcsolatban foglalkozik a tipáriumok őrzésével,
azok megváltoztatásával s a hamisítások megakadályozásának egyéb eszközeivel, végül pedig
néhány praktikus tanáccsal megkönnyíti a középkori pecséthamisítványok fölismerését […] Tar-
talma teljesen magyar.”23 Adatgyűjtését tovább folytatva, 1781-ben elkészült új jegyzete, ame-
lyet majdani kiadásának reményében állandóan kiegészített, módosított. Kiadását sajnos már
nem érhette meg. 1805-ben jelent meg végül Budán Habsburg József (1776–1847) nádor bő-
kezűségéből, a bécsi Theresianum igazgatójának, Schönwiesner Istvánnak (1738–1818) gondos
szerkesztésében, kiegészítéseivel (szöveg és illusztráció: nyolcvannégy rézmetszetű kép, tizen-
hat tábla). Műve, a „Syntagma” (Syntagma historicum de sigillis regvm, et reginarvm Hvngariae…
Budae, Typis ac Svmptibvs Regiae Vniversitatis Pestanae, 1805) a magyar pecséttan alapvető
kézikönyvévé vált.
Praynál a szfragisztika diplomatikától független diszciplína. „A 122 lapnyi terjedelmű Syn­-
tagma két részre oszlik […] az első könyv a pecsétre vonatkozó általános, a második a speciá-
lis természetű ismereteket tartalmazza, az anyag azonban mind a két részben teljesen magyar.
A bevezetésben, miután meghatározta a szfragisztikát, közölte, hogy »a külső beosztásban
ahol lehet, a bevált írókat fogja követni, de olyan anyagot ígér, amely kizárólagosan magyar: …
secundum haec capita et ergo de sigillis regum et reginarum Hungariae commentari propositum
habeo […] multa in his erunt quae cum exteris communia multa quoque, quae ab his diversa
habemus.« Az I. könyv 1. fejezete 5. §-ban a magyar pecséthasználat múltjával, főleg a pecsét-
küldés szokásával foglalkozott részletesen. A 2. fejezet (6–11. §) a typáriumoknak, a 3. (12–15. §)
a pecsétnyomók őrzésének volt szentelve, a 4. pedig (16–18. §) az egyes uralkodók által egymás
után használt nagypecséteknek egymástól való megkülönböztetéséhez tartalmaz hasznos út-
mutatást. Az utolsó két fejezet (V. és VI., 19–31. §) a magyar pecsétek anyagát, formáit, színét és
fajtáit ismertette. Szó volt a bullák és viaszpecsétek használatáról, a vörös színű kisebb pecsé-
tekről, az egyszerű és kettőspecsétekről, a felségi pecsétről, a contrasigillumról és a pecséteknek
okleveleken való alkalmazásáról. A II. könyv első két fejezete (32–40. §) a pecsétek tartalmával
(körirat, ábra, címer), a 3. (41–47. §) királyaink egymás mellett használt typariumainak számával
és fajtáival (kettős, arany-, titkos, bírói és gyűrűspecsét), a 4. (48–51. §) a királynék és hercegek
pecsétjeivel foglalkozik, az utolsó kettő pedig az oklevelek pecsételési formuláiról (V. c. 52–56.
§) s a pecsétnyomók őrzéséről (VI. 57–60. §) szól.”24 A könyv hazai tudományos fogadtatása egy­-
értelműen kedvező volt. Talán koncepciójának és hazai sikeres fogadtatásának köszönhető,
hogy a bécsi udvar is pozitívan reagált megjelentetésére, s rövidesen elrendelte, hogy a diplo-
matika tanításánál külön foglalkozni kell a pecséttannal is. E felsőbb utasítás először Cornides
Dániel (1732–1788), majd Schwartner Márton (1759–1823), a jeles statisztikus tanársága idején
jelent meg az egyetemi tanrendben 1777-ben.
23

Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 263. Érdemes megemlíteni, hogy Pray művébe, a 73–75. lapokon, beleillesztette
a 16. század második fele jeles történetírójának, Istvánffy Miklósnak (1538–1615) De sigillis regis Hungariae című rövid
kéziratát. Jelzete: Budapest, ELTE Egyetemi Könyvtárának Kézirat- és Ritkaságtára. Collectio Prayana. XXVIII. 160.
24

Kumorovitz 1938. i. m. (3 jegyzet) 264–265. A pecséttani kézikönyvről újabban korábbi irodalommal: KT [Kerny Terézia]:
Pray György pecséttani kézikönyve. In: Történelem – kép 2000. i. m. (10. jegyzet) 499. Kat. VIII. 13.
 179
ta n u l m án yo k

Ebben az időben, talán Pray György vagy Wagner Károly (1732–1790) kezdeményezésére, a dip-
lomatikai tanszéken a pecsétek már a szemléltető eszközökhöz tartoztak.25 Schwartner egye-
1777-től három rendkívüli kart, az Oklevéltan, a Címertan és a Pecséttan karát hozták létre az egyetemen. Bár tanításuk-
25

hoz jelentős segítséget nyújtott a már meglévő Érem- és Régiségtár, alighanem az új tanszékek is gyűjtöttek szemlél-
tető anyagokat például oklevelekről leszakadt pecsétekről. Az Érem- és Régiségtár tanulmányozásához vö. MNL OL,
Departamentum litterario-politicum – Közoktatási osztály, Universitatis Budensis 1779. C 67. 158. csomó, 16. kútfő: Az
Egyetemi Könyvtár Érem-és Régiséggyűjteménye, valamint 1781. 209. csomó, 20. kútfő: Az Egyetemi Könyvtár érem-
gyűjteménye és a szertárak gyarapítása. A segédtudományok tanításáról: Muszka Erzsébet: A történelem és a történeti
segédtudományok oktatása egyetemünkön 1770–1848. Budapest, ELTE Egyetemi Levéltár, 1974. (Fejezetek az Eötvös Lo­-
ránd Tudományegyetem történetéből 1.) Az egyetem elhelyezéséről a budai várban vö.: Acta Ürményiana neogotica
Fundi Studiorum Hungarici, instaurationem Universitatis Budensis, academias et gymnasia Hungarica respicientia.
1780–1781. OSZK Kézirattára, Fol. Lat. 2987., folio 29. Tusrajz, alaprajzi vázlat. Egyéb idevonatkozó irodalom fölsorolása:
Farbaky Péter: Pálos könyvtár vagy Nemzeti Könyvtár. In: Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik szüle­
tésnapjára. Szerk. Takács Imre–Buzási Enikő–Jávor Anna–Mikó Árpád. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1991. (Annales
de la Galerie Nationale Hongroise – A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve 1991.) 242., 24. jegyzet.
Cornides Dániel egyetemi tanár. Erlangeni egyetemi tanulmányai után báró Wesselényi István özvegye, Dániel Polixena
gyermekeinek nevelője, majd a kolozsvári evangélikus-református kollégiumban a német nyelv tanára, később gróf Te-
leki József titoknoka. 1784-től a magyar királyi egyetemen a diplomatika és heraldika tanára és könyvtárőr. 1785-ben
Göttingában akadémiai levelező taggá választották. Számos kiadott műve mellett harminc kéziratban maradt. Hagya­
tékából az MTA Könyvtára Kézirattárában egy három részből álló, évszám nélküli, latin nyelvű kézirata található, melynek
III. fejezete (43–67) foglalkozik a pecsétekkel, számos javítással, utólagos kiegészítéssel: MTA Könyvtára Kézirattára, Tör­
ténelem, Diplomatika. 4-r. VI. Egyéb itt található kéziratainak, leveleinek jelzete: M IV–Lev. 4-r. 56., Ms 57.,101., Ms G. 117.
Az MTA Könyvtára Kézirattár Cornides-hagyatékáról vö. még: F. Csanak Dóra: Kéziratos hagyatékok az Akadémia Könyv­
tárában. Magyar Könyvszemle, 116. 2000. 332–333; Uő Kéziratos hagyatékok az Akadémiai Könyvtárban. In: Jubileumi
csokor Csapodi Csaba tiszteletére. Tanulmányok. Szerk. Rozsondai Mariann. Budapest, Argumentum, 2002. 72–73. Egye­te­­-
mi előadásainak kéziratai, például a Diplomatica in usum scholarum universitatis Pestiensi. (Pestini, 1785) az OSZK Kéz-
irattárában találhatók: Quart. Lat. 116. Itt őrzik levélmásolati könyvét is: Quart. Lat. 764. jelzet alatt. Ugyanitt, a Leveles­-
tárban négy levele található. Terjedelmes levelezésének jelentősebb hányada 1723–1801-ből, 262 darab az ELTE Egye-
temi Könyvtárának Kézirat- és Ritkaságtárában található: Ms G 127–128, Ab 56, G 116–120-ból kiválogatva. Itt található
továbbá forrásgyűjtése is a Collectio Prayanában: Ms J 132., 93. Az ebben az állagban őrzött hagyatékból említésre
méltó még Pray Györggyel folytatott levelezése (90 darab): Ir. Lev. 4-r. 57., 58. Levelezésének nagyobb hányadát és jegy-
zeteinek gyűjteményét az Evangélikus Országos Levéltár őrzi. Ezek a levelek gyakran közölnek terjes terjedelemben
okleveleket, valamint címer- és pecsétrajzokat: V/36.1–3. kötet. Az 5. kötet a történeti kutatásai során készített jegyzeteit
és néhány oklevélmásolatot tartalmaz. Gunst 2000. i. m. (11. jegyzet) 162.
Schwartner Márton hagyatéka szétszóródott. Tizenhat levelét az OSZK Kézirattárának Levelestára őrzi (1759–1788–
1823). Lukcsics Pál: Schwartner Márton élete és tudományos jelentősége. Veszprém, Egyházmegyei Könyvnyomda, 1914;
Szentpétery Imre: A Bölcsészettudományi Kar története 1635–1935. Budapest, Pázmány Péter-tudományegyetem, 1935.
(A Királyi Magyar Pázmány Péter-tudományegyetem története IV); Tóth András: Egyetemünk berendezkedése Budán
1777–1784. Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei, IV. 1962. 89–114.; TI [Takács Imre]: Czudar László apát (1365–1372) pecsét-
je. In: Mons Sacer 996–1996. Pannonhalma 1000 éve. I. Szerk. Takács Imre. Pannonhalma, Pannonhalmi Főapátság, 1996.
509–510. Kat. IV–14.
Wagner Károlyról: Hölvényi György: Wagner Károly könyvtára. Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei, III. 1966. 147–156.; Uő:
Wagner Károly és a Bél-iskola. Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei, V. 1970. 329–348.
Kollár Ádám Ferencről (1718–1783): Gyurkovits György: Keresztényi Kollár Ádámnak, a’ Bétsi Császári Könyv-tár’ Felvi-
gyázójának, ‘s Cs. Kir. Udvari Tanátsosnak élete, tudós munkáji, ‘s Kézíratok’ Gyűjteménye. Tudományos Gyűjtemény, 7.
1823. 10. 3–26.; Szalay László: Kollár Ádám Ferenc, mint jogtudós. A Magyar Tudós Társaság Évkönyvei, V. 1838–1840. Bu-
dán, 1842. 289–302.; Szalay László: Publicistikai dolgozatok. I. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv. 1847. 1–17.; Csóka J. Lajos: Má­
ria Terézia iskolareformja és Kollár Ádám. A M. Tud. Akadémia támogatásával. Pannonhalma, Sárkány ny. 1936; Házi Jenő:
Kollár Ádám Ferenc. Kézirat. H. n., é. n. (Sopron, Soproni Levéltár, XIV/98. Dr. Házi Jenő főlevéltáros iratai 1892–1986. 4. té­-
tel. Kéziratok); Kosáry 1980. i. m. (11. jegyzet) 292–293.; Csizmadia Andor: „Kollár contra Status et Ordines”. In: Uő: Jogi
emlékek és hagyományok. (Esszék és tanulmányok.) Budapest, Közgazdasági és Jogi Kvk., 1981. 173–208.; Ján Tibenský:
 180
ta n u l m án yo k

temi jegyzeteit könyv alakban is megjelentette 1790-ben, majd kibővítve 1802-ben Introduc­
tio in rem diplomaticam aevi intermedii, praecipue Hungaricam (Budae, 1790, 1802) címen. Az
új kiadás negyedik fejezete Sphragistica, seu de sigillis alcímmel a pecséttannal foglalkozott.
A munka értékét kétségtelenül emelte, hogy szerzője fölhasználta a bécsi levéltárak magyar vo­
natkozású anyagait is. Kutatott még Sopronban, Pozsonyban (Bratislava, Szlovákia), Kés­már­kon
(Kežmarok, Szlovákia), Kassán (Košice, Szlovákia), és hasznosította a már korábban ismertetett
Hevenesi- és Kaprinai-féle kéziratos adattárakat is. Az idézett irodalmat annotálta. Szövegéhez
két táblán kilenc grafikát mellékelt. Művével, igaz, a diplomatika keretei között, az egyetemes
pecséttanba illesztette be a magyar anyagot. Schwartner munkáját a jogtudós, történész Per­-
ger János (1791–1838) dolgozta át magyar nyelven, aki azonban szintén nem szentelt külö­nö­
sebben nagy gondot a pecséteknek. Megemlítette viszont a kettős és aranypecsétek jogi ere­­-
jét. Könyvét rézmetszetű táblákkal illusztrálta.26 Az egyetemi katedrán Schwartner után Soós
István (?–?),27 majd Horvát István (1784–1846) lett a diplomatika tanára. Horvát elődei nyomán
Diplomatica cum peculiari respectu ad Hungariam címmel adott ki újabb jegyzetet.28
Jelentős volt ez idő tájt még a Rajcsányival kapcsolatban már említett Kovachich Már­-
ton György munkássága. Hatalmas kéziratos hagyatékában a pecséttan tekintélyes helyet fog­-
lalt el. Úttörő jelentőségűnek mondható 1817-ben megjelent könyve, ahol először fordított fi-
gyelmet a középkori pecsétekre vonatkozó törvényekre is.29
A nagy tekintélyű egyetemi tanárok mellett amatőr, műkedvelő régiségbúvárok is ér-
deklődéssel fordultak a szfragisztika felé a 18. század második felétől. Búvárkodásuk egybeesett
a megélénkülő numizmatikai emlékek, a római föliratos faragványok, a sepulchrumok gyűjtöge-
tésével. Nevük általában ismeretlen. Leírásaikat rendszerint tollrajzokkal, rézmetszetekkel illuszt-
rálták. Nem minden esetben hitelesek ezek a mellékelt ábrázolások. Gyakran téves föliratokat
közöltek, de egy-egy mára elpusztult vagy csonkán fennmaradt uralkodói pecsétről az általuk
közzétett grafikák szolgálnak egyedüli információval. A képek közlésének szükségességét már
Koller is fölismerte. Az őket követő munkák ezután szinte kivétel nélkül tartalmaztak már illuszt-
rációkat. A rajongó, honfiúi buzgalommal eltelt autodidakták által szisztematikusan összesze­-
degetett gyűjtemények, tablók teljességre törekvő listája ugyancsak Kumorovitz Lajos Bernát-
nak köszönhető, aki elsősorban a Magyar Országos Levéltárba bekerült hagyatékokat és az
Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzött anyagot vette számba.30 Jelentős korabeli
A királynő könyvtárosa. Ford. Tóth László. Bratislava–Budapest, Madách–Gondolat, 1985; Fenyő István: A centralisták. Egy
liberális csoport a reformkori Magyarországon. Budapest, Argumentum, 1997. 150–151.; Kollár Ádám Ferenc levelezése.
S. a. r., bev., jegyz. Soós István. Budapest, Universitas, 2000. (Commercia litteraria eruditorum Hungaria IV.)
26
Bévezetés a’ diplomatikába, vagy is az oklevélesméret tudományába, mellyet tt. Schwartner Márton úr után némely változta­
tásokkal s hasznos bővítésekkel magyar nyelven kiadott Perger János. Pest, Petrózai Trattner János Tamás, 1822.
27
Munkásságát még senki nem dolgozta fel.
28
Diplomatikai művének beosztása megegyezett Schwartneréval, amelyet egyébként 1819-ben a Tudományos Gyűj­
teményben megbírált. A könyvről: Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 268–269. Hatalmas diplomatikai munkásságából
mindössze egy évszám nélküli csonka autográfiájára, A Tasnádi és Aradi káptalan hiteles Petsétének esmértetése címűre
hívom föl e helyen a figyelmet, jelzete: OSZK Kézirattára, Fol. Hung. 704; tanári pályájához vö. Horvát István: A diploma­-
tika hallgatóiról készült kimutatás a diákok névsorával, 1840. MTA Könyvtára Kézirattára, Ms. 5080/73; hagyatékát az
OSZK Kézirattára őrzi. A téma szempontjából fontos: Fol. Hung. 692. (Levelezés) és 968. (Miscellanea)., Quart. Hung.
477–479, 492, 518, 925, 926; munkásságára vonatkozóan: Soós István: Kísérlet a magyar nyelvű diplomatika megte­­-
r­emtésére. (Horvát István és Schwartner Márton). Aetas, 8. 1993. 4. 44–91; Soós István: Horvát István és a történeti se­
gédtudományok. Fons, 3. 1996. 1. 73–107.
29
Epicrisis documentorum diplomaticorum, seu de valore instrumentorum literalium. Pestini, Typ. Joan Th. Trattner. 1817.
Cap. V/2. OSZK Kézirattára, Fol. Lat. 2461; Windisch Éva: Kovachich Márton György, a forráskutató. S. a. r., bev. Glatz Ferenc.
Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 1998. 21. (Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok 24.)
30
Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 269–273. – A jegyzetben csupán azokat a műveket és gyűjteményeket sorolom föl
(a teljesség igénye nélkül), amelyek Kumorovitznál nem szerepeltek: Carolus Fejérváry: Cereographia Hungariae. É. n.
 181
ta n u l m án yo k

(18. század közepe, Fejérváry pecsétleírásai és eredeti pecsétek gyűjteménye) Fol. Lat. 3367; – –: Sigilla regum, regina­-
rum, dignitatum, capitulorum conventuumuqe Regni hungariae. É. n. (18. század vége, pecsétekről készült tollrajzok,
magyarázó szövegekkel) Fol. Lat. 4441; Denckwürdigkeiten Sachischer Geschichte in Siebenbürgen (18. század vége, pe-
csétek tollrajzai) Fol. Germ. 1409; Jakab Ferdinánd Miller: Sphragistides authenciae Hungariae. É. n. (19. század első fele,
53 kivágott és fölragasztott magyar pecsétet tartalmazó mappa) Oct. Lat. 48; Jakab Ferdinánd Miller: Cimeliotheca
Musei Nationalis Hungarici. É. n. (19. század első fele, a Magyar Nemzeti Múzeum első leltárkönyvének kézirata, pecsé­-
tek, fegyverek, régiségek, ritkaságok, a legkülönbözőbb műtárgyak egyenkénti leírásával és rövid jellemzésével) Quart.
Lat. 23; – –: Sigilla vetusta e diplomatibus Hungariam respicientibus in charta straminea delineata. É. n. (19. század eleje,
középkori pecsétek tusrajzai) Fol. Lat. 3016; – –: Diplomata transumta comitatuum et liberarum civitatum sigilla concernen­
tia. (19. századi másolatok 16–17. századi oklevelekről, amelyek Trencsén város, illetve Arad, Bács, Bodrog, Gömör,
Krassó, Pest, Sáros, Sopron és Zemplén vármegyék pecséteire vonatkoznak) Fol. Lat. 2405; A magyarországi ciszterci
rend történetére vonatkozó adatok. (18–20. század. [A ff.45–46. lapokon a vellehradi apátság pecsétjének részletes le­-
írása]) Fol. Hung. 2566; Torma József genealógiai jegyzetei. (Autográf, 19. század) Fol. Hung. 1237.
A téma korábbi összefoglalásai: Horvát István: Lajstroma azon Magyarországot illető Pötséteknek, mellyek különbféle köny­
vekben rézbemetszve találtatnak. Összeválogatta Válon, Fejér megyében 1806-ban. (OSZK Kézirattára, Quart. Hung. 479.,
1050); Nagy Sándor: Heraldikai és sphragisztikai kéziratok a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárában. Turul, 1. 1883. 21.
A hirtelen megnövekedett érdeklődésben kétségtelenül az is szerepet játszhatott, hogy a történelmi személyekről,
a pénzeket, pecséteket, síremlékeket leszámítva, igen kevés „authentikus” kép állt rendelkezésre. A folyóiratok, törté-
nelmi könyvek szerzői, szerkesztői éppen ezért egyre gyakrabban igényelték az effajta ábrázolásokat (akárcsak később
a scenikusok, akik a középkori falképeket használták föl a historizáló színpadi díszletekhez, jelmezekhez). Önálló dolgo­-
zat kerekedhetne ki az egyes metszők vagy rajzolók ilyen irányú munkásságának föltérképezéséből, hiszen rájuk vo­
natkozó adatokat Pataky Dénes A magyar rézmetszés története (Budapest, Közoktatásügyi Kiadóvállalat, 1951) című
könyvében csak elvétve találni, nem beszélve arról, hogy a kiadása óta eltelt ötven év alatt újabb mesterek, kéziratok
bukkantak föl, váltak ismertté. Különösen izgalmas feladat lehetne például a Tudománytár vagy a Tudományos Gyűj­
temény évfolyamainak (például Karats[cs] Ferenc, Miskovits Mózes oklevélmetszetei, vagy ismeretlen alkotók grafikái az
1830–1840-es évekből stb.) ebből a szempontból történő átnézése, hiszen a periodikum a históriai eszközök csoportjá­-
ban már 1819-ben programjába vette a szfragisztikai és diplomatikai művek közlését. Áttanulmányozásukhoz hasznos
segítséget nyújt: Csécs Teréz: A Tudományos Gyűjtemény (1834–1844) repertóriuma. Budapest, OSZK, 1999. (OSZK Kiad-
ványai 9); Tudománytár (1834–1844). Repertórium. Összeállította Rózsa Mária. Internetes elérhetősége: www.oszk.hu/ki-
advány/index.html (utolsó letöltés: 2015. május 23.). Karacs Ferencről: Karacs Zsigmond: Karacs Ferenc és munkássága.
Honismeret, XVI. 1988. 3. 8–12.; Rózsa György: A kartográfus Lipszky János és rézmetszői, Karacs és Prixner. Művészettör­-
téneti Értesítő, XLIX. 2000. 310–314.; Foghtűy Krisztina: Karacs Ferenc tevékenysége a korabeli sajtó tükrében. Magyar
Könyvszemle, 116. 2001. 94–99. A téma földolgozásához vö. például: Horvát István: Boldog Asszony, Veszprém Völgyi
Apátza Monostorának alkotó Görög Oklevele Szent István Magyar Királytól Kálmán Magyar Királynak 1109-dik évi hite­-
les Másolatából, két Réz Táblával. Tudományos Gyűjtemény, 18. 1834. 1. 84–106.; Horvát István: Sigmond Magyar Király­-
nak Pogaan Mihaly fi Domonkosnak köttetett Egyességlevele 1399-dik évi julius 10-dikéről némely Bereg Vármegyei
jószágai felől, egy Réztáblával. Tudományos Gyűjtemény, 18. 1834. 12. 101–103.; Okleveles toldalék. Amade nádor pecsé­-
tei 1301–1308. Közli és bevezeti Jászay Pál. Tudománytár, ú. f. 3. 1839. 6. 9. füzet, 200–204.; Okleveles toldalék. Melléklet:
Báthory István országbíró pecsétje. Közli és bevezeti Luczenbacher János. Tudománytár, ú. f. 4. 1840. 7. 1. füzet, 59–66.
Okleveles toldalék. Melléklet: Kanizsai János pecsétgyűrűje. Közli és bevezeti Luczenbacher János. Tudománytár, ú. f. 4.
1840. 7. 1. füzet, 67–70.; stb. De más korabeli lapok átböngészése is haszonnal járhatna: mennyiben másolták, használ-
ták föl ezeket a rajzokat később különféle kiadványokban, illetve összehasonlítani, milyen történeti hűséggel örökítették
meg ugyanazokat a pecséteket. A rajzok mellett érdekes leírások is születtek amatőr szerzők tollából a pecsétek áb-
rázolásairól, főleg heraldikai szempontból. Figyelemre méltók ezek sorában például Svastics Ignác értekezése A ma­
gyarok felséges tzimeréről (Győr, 1796) vagy gróf Sándor István (1750–1815), a világlátott, hatalmas történeti, forrás- és
képzőművészeti ismerettel rendelkező felvilágosult főnemes teóriái a nemzeti címerről a Sokféle hasábjain. Különösen
a kettőskereszt kialakulása izgatta, amelyet először a középkori pénzeken vizsgált, majd kiterjesztette figyelmét az ural-
kodói pecsétekre is. 1808-ban Magyarország Tzímeréről címmel közölt írásában a kettőskereszt eredetéről szólva első-
sorban az anyag és a technika kérdéseire helyezte a hangsúlyt. A kettőskereszt motívumának kialakulása szerinte annak
köszönhető, hogy „a’ belső nagy Kereszt a’ külső kis Kereszttel melly a’ körülírás idején szokott lenni, a Pénzvasmetszők
által öszvekaptsoltatott. ‘S e’ lehet a’ Kettős Keresztnek az Ország Tzímerében az ő tsekély, de valóságos eredete. Lásd
Schoenvisner Úrnál a’ Magyar Pénzesméretben ezen pénzeknek Képeiket […] Úgy vélekedem, hogy Országunknak
mind a két Tzímere (eredetére ‘s nagyobbodására nézve) többel tartozik a Pénz és Petsétvasmetszők szabad tevésének,
 182
ta n u l m án yo k

rajz- és grafikai kollekciót őrzött a Magyar Tudományos Akadémia Szfragisztikai Gyűjteménye

is, de szerzetesi könyvtárakban és scriptoriumokban, családi levéltárakban, magángyűjtőknél
is föllelhetők voltak még hasonló anyagok.31
A pecsétrajzok mellett, ha szórványosan is, megindultak a kísérletek hitelesebb másola-
tok készítésére. Erre legalkalmasabb anyagnak a gipsz és a viasz (az úgynevezett spanyol viasz)
bizonyult. Az eljárás azonban igen költséges volt, éppen ezért csak a tehetősebb gyűjtők vál-
lalkozhattak kópiák készíttetésére. Nyilvánosság elől elzárt tárai mellett adakozások révén las-
sacskán a Magyar Nemzeti Múzeum is gyarapodott középkori uralkodói pecsétekkel. Mindeb-
ben elévülhetetlen érdemei voltak báró Jankovich Miklósnak (1772–1846), a nagy műgyűjtőnek
és mecénásnak. Jankovich pecséttani érdeklődését azonban nem csupán gyűjtőszenvedélye
bizonyította. Történelmi búvárlatokat végzett e téren, amit például II. Lajos király (1516–1526)
ál­lítólagos fiának pecsétjéről írt bonyolult fejtegetése bizonyít a Tudományos Gyűjtemény lap­-
jain.32 Érdekes dokumentuma ilyen irányú kutatásainak továbbá az a latin nyelvű levél is, ame­-
lyet Cziegler Mihály (?–?) intézett hozzá Budán 1836. augusztus 23-án. A levélben egyebek
mellett IV. (Kun) László király ezüstbullájáról is szó esett.33 Gyűjtőszenvedélye révén Jankovich
ál­landó kapcsolatban állt Literáti Nemes Sámuellel (1796–1842). Érdekfeszítő, ötkötetes útinap-
lójában kalandos régiség-, nyomtatvány- és oklevélvásárlásai kapcsán középkori magyar ural­
kodói pecsétekről is szót ejtett.34
hogy sem Királyink ‘s Nemzetünk rendelésének.” Sokféle, 9. 1808. 115–116. Papp Júlia figyelmeztetett rá, hogy Sándor
gróf ezzel a vélekedésével nem állt egyedül a numizmatika és szfragisztika tudományában, amit a nála több mint száz
évvel később élt Hóman Bálint egyik tanulmánya is bizonyít éppen a kettőskereszt kialakulása kapcsán: Hóman Bálint:
A magyar czímer történetéhez. Turul, 39. 1922. 9.; Papp Júlia: Művészeti ismeretek gróf Sándor István (1750–1815) írásai-
ban. Budapest, 1992. (Művészettörténeti Füzetek 21.) 66.
31
A hazai múzeumokban, világi és egyházi könyvtárakban, levéltárakban föllelhető középkori pecsétek kataszterének
összeállítása mindmáig adóssága hazai kutatásunknak, jóllehet az pontosan ismert, hogy az egyes gyűjteményekben
mennyi Mohács előtti oklevél található. Pecsételésükre vonatkozó adatok, vagy a leszakadt darabok összegyűjtése és
kiadása azonban még várat magára. Jó kezdeményezés az esztergomi Prímási Levéltár középkori pecsétjeiből kiadott
válogatás fényképekkel kísérve: Monumenta Ecclesiae Strigoniensis Tomus quartus Ab A. 1350. Ad A. 1358. Ad edendum
praeparaverunt Gabriel Dreska, Geysa Érszegi, Andreas Hegedűs, Tiburtius Neumann, Cornelius Szovák, Stephanus Tringli.
Budapestini, Archivum Primatiale–Argumentum, 1999. Appendix. 259–272. (Húsz pecsét katalógusa, köztük Nagy La-
jos első és második nagypecsétje, első középpecsétje, István erdélyi herceg gyűrűspecsétje, Gilétfi Miklós nádor kisebb
pecsétje.) A kötet tulajdonképpen Knauz Nándor félbemaradt sorozatát folytatja, az ő szerkesztési elvei szerint, aki szin­-
tén közölt már pecséteket. A Diplomata Hungariae Antiquissima köteteinek végén szintén bemutatják a tárgyalt kor kirá-
lyi pecséteinek és összes ércbillogának fényképét. A családi levéltárak anyagáról jó tájékoztatást nyújt a levéltári segéd-
letek mellett: Magyar családtörténeti és címertani irodalom 1561–1944. Baán Kálmán gyűjtését javította és kiegészítette
Kóczy T. László és Gazda István. Budapest, Könyvértékesítő Vállalat, 1984. (Tudománytár.)
32
Jankovich Miklós: János herczegről, II. Lajos királynak állított fijáról, ami leg nevezetesebb már 15-ik esztendejében, Ma-
gyar felírással kérkedő pecsétjéről. Tudományos Gyűjtemény, 15. 1831. II. kötet, 93. Az orgánum egyébként rendszeresen
helyet adott hasonló publikációknak. Vö. például: Horvát István: II. Geisa és III. István Magyar Királyoknak Pecsétnyomoi-
rol és Pecséteiröl. Tudományos Gyűjtemény, 19. 1835. 9. 3–9.
33
OSZK Kézirattára, Levelestár. Czigler (Ziegler Mihály) alighanem azonos azzal a nagyszebeni lakatossal, aki huszonöt
éves korában rézmetszést tanult a bécsi Akadémián. Említette: Pataky 1951. i. m. (30. jegyzet) 253.
Jankovichról: Jankovich Miklós, a gyűjtő és mecénás (1772–1846). Tanulmányok. Szerk. Belitska Scholtz Hedvig. Budapest,
Akadémiai, 1985. (Művészettörténeti Füzetek 17.) Pecsétgyűjteményének nagyobb hányadát, egy-két középkori lenyo-
mattal, az MTA Könyvtára Kézirattára őrzi: Történelem, 4–r. 19. szám. További pecsét- és pecsétnyomó-anyaga a Magyar
Nemzeti Múzeum (a továbbiakban: MNM) Újkori Főosztályán található. Ide vonatkozóan vö. O. A. [Orgona Angelika]:
Pecsétek és pecsétnyomók. In: Jankovich Miklós (1772–1836) gyűjteményei. Szerk. Mikó Árpád. Budapest, Magyar Nem­-
zeti Galéria, 2002. (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2002/1.) 303–306. Kat. 286–295.
34
Literati Nemes Sámuel útinaplója. I–V. OSZK Kézirattára, Fol. Hung. 3006/I–V. (1541) A kötetek fontos adatokat tartalmaz-
nak könyv-, irat- és műtárgyvásárlási körútjáról is. Hamisításairól vö. még: Fol. Hung. 1365/I–II. (Poss. Jankovich Miklós);
 183
ta n u l m án yo k

A tudományos szfragisztika kibontakozása

(1867–1918)

A 19. század közepétől az egyre erősödő, a feudális, rendi történetfölfogáson alapuló, az „ősi di-
csőségre” apelláló nemzeti tudat adott tápot a történeti, diplomatikai, szfragisztikai kutatások-
nak. Mindebben a levert szabadságharcból lassan-lassan fölocsúdó ország magára találását, ön-
tudatának megerősödését kell elsősorban látni. Az önkényuralom korában publikálási lehető­-
ség nemigen akadt. A megjelent tanulmányokat szigorúan cenzúrázták. Az ötvenes–hatvanas
években született munkák leginkább egy-egy részterületet elemeztek, nagyobb monográfia nem
íródott a tárgykörben. 1855-ben a Magyar Tudományos Akadémia megindította a Magyar Tör­
ténelmi Tár sorozatát, ahol elvétve pecséttani dolgozatok is megjelentek. Újabb kutatási lendü-
letet a kiegyezés hozott. 1867-ben megalakult a Magyar Történelmi Társulat. Lapja, a Századok
már első számától kezdve, a nyolcvanas évek végéig sorozatban ontotta a szfragisztikai cikkeket.35
Az Árpádkori új oklevéltár (Codex diplomaticus Arpadianus continuatus. I–XII. [Magyar Történelmi
Emlékek – Monumenta Hungariae Historica I.] Pest, Eggenberger Ferdinánd, 1860–1870) össze­
állítója, Wenzel Gusztáv (1812–1881) hatalmas adatgyűjtése során, mintegy „melléktermékként”
pecséttani gyűjtést is végzett, anyagát ma Copiae sigillorum, seutum et stauorum címmel az Or­
szágos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi.36 Fraknói (Frankl) Vilmos (1843–1924) a nádori és
országbírói hivatal eredetének és hatáskörének vizsgálata kapcsán általánosságban érintette
pecsétjeiket is: „A nádornak volt már az első századokban hivatalos kettős pecsétje, melynek őrize­-
te és kezelése a nádori protonotáriusra volt bízva, ki azt, ha a nádor curiájából távozott, nem
hagyta hon, hanem magával vitte, vagy legalább másnak nem adta át, miért is ily esetekben
a nádor az okleveleket vagy saját magán, vagy pedig valamely más netán jelenlevő országos fő­
bíró pecsétjével erősíti. Minden nádor midőn hivatalát elfoglalta új pecsétet kapott. A magán-
Literati koholási készségéről és tevékenységéről: Radó Polikárp: Batthyány Boldizsár misekönyvének hitelessége. Magyar
Könyvszemle, 65. 1941. 132–137.; Kelecsényi Ákos: Literáti Nemes Sámuel útinaplója. Országos Széchényi Könyvtár Évköny-
ve, 1968–1969. 317–329.; Uő: Egy magyar régiségkereskedő a 19. században. Literati Nemes Sámuel (1794–1842). Orszá­
gos Széchényi Könyvtár Évkönyve, 1972. 307–326.; Kelecsényi Gábor: Múltunk jeles könyvgyűjtői. Budapest, Gondolat, 1988.
260–275.; MÁ [Mikó Árpád]: Kódex- és nyelvemlék-hamisítások a XIX. század első felében. In: Történelem – kép 2000. i. m.
(10. jegyzet) 451–452. Kat. VII–24. Nagy szerepe volt a Jankovich-gyűjtemény létrehozásában, de publikált is művészeti
vonatkozású adatokat. Vö. például: Szobrászat. Honművész, 1840. 19. III. 4. 148–151. Valószínűleg Literátival hozható ös�-
szefüggésbe az a kettős márványtipárium is, amely két eredetiről készült II. Géza és III. István pecséteiről, s amelyet az
MNM Történeti Tárának pecsétnyomó-gyűjteménye őriz. Tulajdonképpen e nyomót nem lehet a szó eredeti értelmé­-
ben véve hamisítványnak minősíteni, inkább históriai szándákkal készülhetett. Ltsz.: 59.283. C. Erre, a szakirodalomban
egyébként számon tartott darabra Bodor Imre hívta föl a figyelmemet. Vö. még Rainer Pál tanulmányát a 199. jegyzet-
ben, továbbá: Takács Imre: III. István nagypecsétje (1164–1165). In: Hegedűs András–Lővei Pál–Takács Imre–Wehli Tünde:
Megpecsételt történelem. Középkori pecsétek Esztergomból. Szerk. Hegedűs András. Esztergom, Prímási Levéltár, 2000. 21.
Kat. 3. A nyomó vizsgálata egyébként a glyptika területét érinti, amelyet idehaza Böhm József Dániel (1794–1865) vé-
seteit leszámítva, nem igazán műveltek: „Magyarországon a glyptika soha nem virágzott. Nem volt érzék az e fajta mű-
tárgyak iránt. Pulszky Ferenc egy helyen (Archaeologiai Értesítő, 1873) azt írja, hogy ismer egy vármegyét, mely a negy­
venes években vándor czigány által készíttette el pecsétnyomóját…” Züllich Róbert: Glyptika. In: Az iparművészet köny­ve.
II. Szerk. Ráth György. Budapest, Athenaeum Irod. és Nyomdai Rt., 1905. 41–42. Érszegi Géza hívta föl a figyelmemet arra,
hogy ekkortájt, szinte kizárólag az ország déli vármegyéiben, egyre-másra bukkannak fel földmunkák során középko-
ri tipáriumok. Véleménye szerint egy „műhely” termékeiről lehet szó. Bár ennek a „sorozatgyártásnak” az okai egyelőre
ismeretlenek, elképzelhető, hogy néhány nemesi család oklevélmegerősítésének bizonyítására vagy címereslevél ha­
misításához szolgált, miután a török hódoltság alatt levéltáruk elpusztult.
35
Részletes fölsorolása: Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 276–278.
36
Quart. Lat. 2392.
 184
ta n u l m án yo k

pecsétet vagy pecsétgyűrűt a nádori korlátnok őrzé.”37 Fejér György (1766–1851) okmánytára,
a Codex diplomaticus alapján idézett néhány idevonatkozó oklevelet is, és évszámokkal fölsorol­-
ta az általa ismert nádori pecséteket.38
A 19. század második felében a 18. századi jezsuita iskolára támaszkodó hagyományos
tör­téne­lemszemléletet legkövetkezetesebben Knauz Nándor (1831–1898) képviselte, aki különö­-
sen az 1397. évi országgyűlésről,39 s az 1222-ben kibocsátott Aranybulláról szóló tanulmányá-
ban40 foglalkozott részletesebben a pecsétekkel. Az elsőben Luxemburgi Zsigmond király
(1387–1437) második titkospecsétjét vizsgálta, amelyet – Pray alapján – tévesen gyűrűspecsét-
nek nézett, s azt igyekezett bizonyítani, hogy a gyűrűspecsét, például az ilyen fontos okmányo­-
kon, Zsigmond korában már nem volt egészen szokatlan. Az elődök nyomán kitért a pecsé­-
te­letlen oklevelekre (új megfigyelés!), a függő- és rányomott pecsétekre, a különböző pecsét­-
faj­tákra és helyettesítésükre, valamint az oklevelek szfragisztikai formuláira. Az Aranybulláról
értekezve megcáfol­ta Jankovich Miklós és Fejér György koncepcióit. Megemlékezett a tömör
és az üres aranype­csétekről, továbbá II. András király (1205–1235) egyoldalú felségi pecsétjéről.
A tradicionális vonalat képviselte még a Pesti Napló egyik írója II. Tvrtko Kotromanić
bosnyák király (1421–1443) pecsétjéről írott cikkében, valamint a Vasárnapi Ujságban a Mi
a bulla? című cikk szerzője.41 E témakört érintette Franz Johann Joseph Bock (1823–1899) kano-
noknak, a Magyar Tudományos Akadémia kültagjának egyik dolgozata, amelyben I. (Szent) István
király állítólagos pecsétjéről is szót ejtett.42
A címertanba ágyazott pecséttörténet egyik legfontosabb képviselője a piarista Ivánfi
(Jancsik) Ede (1821–1900) volt. Nagybecskereken (Zrenjanin, Szerbia) 1869-ben írt könyve,
A ma­gyar birodalom vagy Magyarország s Részeinek címerei I. (Szent) István korától kezdve mu-
tatta be az ország címerének több évszázados fejlődését. Ez az első színvonalas összefogla­-
lás e tárgykörben, amit azért különösen fontos hangsúlyozni, mert e téma sohasem nélkülözte
a mindenkori kurzus politikai elvárásait.43 Műve szakmailag korrekt. Az általa fölsorolt forráso-
37
 Frankl Vilmos: A nádori és országbírói hivatal erdete és hatáskörének történeti kifejlődése. Pesten, kiadja Pfeifer Ferdinánd,
1863. 82–83.
 Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. I–LXII. Studio et opera Georgius Fejér. Budae, Typis Typogr. Regiae
Vniversitatis Vngaricae, 1829–1844.
39
Knauz Nándor: Az 1397. évi országgyűlés végzeménye. Magyar Történelmi Tár, 3. 1857. 213–238.
40
Uő: Aranybulla. Magyar Történelmi Tár, 10. 1861. 206–218. A két munka ismertetése: Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet)
278–279. Knauz Nándor pozsonyi prépost, scradovai címzetes apát, akadémiai rendes tag szfragisztikai, diplomatikatör-
téneti hagyatékát az OSZK Kézirattára (Quart. Hung. 1480., 1481) és az MTA Könyvtára Kézirattára őrzi.
41
Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 279.
42
Franz Bock: Die ungarischen Reichinsignien. II. Mitteilungen der K. K. Centralcomission und Erhaltung der Baudenkmale,
II. 1857. 171.
43
A magyar államcímer kérdése a kiegyezés után különösen fontos közjogi kérdéssé vált, és értekezések sokasága fog-
lalkozott vele évtizedeken keresztül. A téma abból a szempontból érdemes itt figyelmünkre, hogy nem nélkülözte
a szfragisztikai vonatkozásokat sem. Gazdag irodalmából csak néhány példa, főleg a Századokban megjelent publiká­-
ciók alapján: Nyáry Albert: Címertani figyelmeztetés. Századok, 4. 1870. 61–62. (A pólyás állami címerről a képviselő-
ház, illetve a felsőház üléstermében); A Magyar Történelmi Társulat fölterjesztése az országgyűléshez. Századok, 4. 1870.
189–190. (Az ország címere és a nemzeti színek ügyében); Podhradczky József: Magyarország címerének eredete. Szá­
zadok, 4. 1870. 226–232.; Horváth Mihály–Henszlmann Imre: A magyar államcímer. A képviselőház által az államcímer
hibátlan alakjának meghatározására kiküldött országos bizottság jelentése. Századok, 6. 1872. 96–101.; Altenburger
Gusztáv: A magyar államcímer. II. Észrevételek az országos bizottság jelentésére. Századok, 6. 1872. 101–106.; Ivánfy Ede:
A magyar államcímer. III. Századok, 6. 1872. 317–325.; – –: A magyar birodalom címerei és színei. Századok, 8. 1874. 732.;
Nagy Iván: Czímertan, különös tekintettel a magyar czímerészet fejlődésére. (1872–1875). Kiadva: Fons, I. 1994. 1. 9–30.
A magyar királyi miniszterelnök 1883. november 3-iki keltezésű leiratában arra kérte a Magyar Heraldikai Társaságot,
hogy az Országos Levéltár által a magyar címerről írt dolgozatot véleményezze. A választmány Ipolyi Arnold elnöksége
 185
ta n u l m án yo k

kat, a pénzeket és pecséteket Pray nyomán színes táblákon mutatta be. Műve első részében az or-
szágcí­mer elemeit boncolgatta, a kettős keresztet, a négy folyót, a koronás hármas halmot,
Szent István koronáját.
A tradicionális diplomatikai vonal mellett lassan-lassan helyet kaptak az új tudomány­
ággá kinövő régészeti, művészettörténeti diszciplína szempontjai is. Az újfajta megközelítés
először a német és az osztrák szakirodalomban jelent meg.44 Eredményeiket idehaza leginkább
Ipolyi (Stummer) Arnold (1823–1886), Rómer Flóris Ferenc (1815–1889) és Czobor Béla (1852–1904)
hasznosította. Ipolyi 1859-ben tette közzé megfigyeléseit egy nagyobb tanulmányban, Karl von
Savát (1807–1867) követve, a Mittheilungen hasábjain.45 Királyi pecsétekről önálló tanulmányt
nem írt, viszont az esztergomi Prímási és Főkáptalani Levéltárban őrzött terjedelmes hagyaté­
kában jó néhány tollrajza található belőlük, sőt saját pecsétgyűjteménye is volt.46 1872-ben
Czobor lajstromba foglalta az egyházi és világi hatóságok addig közölt pecsétjeit. „A mi régi
pecsétábráink, sajnos, már nem felelnek meg annak a magasabb tudományos iránynak, melyet
általában a műtörténet, különösen a műarchaeológiai ismeretek, rajz és vésőművészet gyakor-
lata, a costume-tan, mindenekfelett pedig az ikonológia tekintetében a pecséttan szolgáltat­-
hat, mert a mai európai irodalomban a pecséttan többé nem azon alárendelt fokon áll, hogy
csupán a történelmi kutatásoknál némi mellékes szolgálatokat végezhessen […]. A mi anya­-
gunk azonban még nem alkalmas az az összefoglalásra. Ez csak akkor válik lehetségessé, ha
pontos adatokat lesz képes szolgáltatni a nemzeti művészettörténethez […]. Ennek elérésére
pe­dig első kellék a pecsétek szorgos gyüjtése, s azoknak, ha lehetséges – az eredetiekrőli tanul­
mányozása. Ezután a vállalat költségesebb része következik. Újból, az eredetiekről kell rajzol-
tatnunk és metszetnünk – csekély kivétellel – minden eddig megjelent pecsétet […]. Ily előké-
szület és tanulmány után várhatunk csak olyan szfragisztikát, melyet megnyugtató öntudattal
helyezhetünk a külföldiek mellé.”47 A hazai szfragisztikában uralkodó siralmas helyzetet Rómer
alatt bizottságot jelölt ki, hogy eleget tegyenek a felszólításnak. A bizottság megállapította, hogy a dolgozat a legszi-
gorúbb tudományos elveken és hiteles kútforrásokon alapszik, ezért minden adata és következtetése helyes. A véle-
ményadáson kívül a Társaság egy új javaslattal is előállt, mégpedig hogy a történeti nagy államcímert is állapítsák meg,
melyben Magyarország és a volt tartományok címerei is szerepelnének. A bizottság a tartományok címereit és sorrendjét
is megállapította. (MNL OL, P 1783. 4. téka [1883. XI. 23.] és T 2. [1884] 1.); – –: A magyar címer kérdése az országgyűlé-
sen. Századok, 17. 1883. 303–304.; Ismertetés Thaly Kálmán címerkérdésről tartott beszédéről a képviselőház 1889. II. 15-i
ülésén. Századok, 23. 1889. 272.; – –: A címer és jelvénykérdés. Századok, 46. 1912. 631. IV. Károly trónralépésével a téma
közjogi vonatkozásai miatt ismét napirendre került. Idevonatkozóan vö. Csánki Dezső: Az új magyar és közös címerek-
ről. Századok, 50. 1916. 1–27.; Horváth Sándor: Magyarország címere új címertani elmélet alapján. Budapest, Magyar Lap-
és Könyvkiadó, 1921.
44
Részletes fölsorolása: Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 279–281.
45
Arnold Ipolyi-Stummer: Beiträge zur mittelalterlichen Siegelkunde Ungarns. Mitteilungen der K. K. Centralcomission und
Erhaltung der Baudenkmale, IV. 1859. 245–250, 266–270, 291–301. Fogalmazványa Beiträge zur mittelalterlichen kirchlichen
Sigelkunde címmel az esztergomi Prímási Levéltár Ipolyi-hagyatékában található (16. doboz).
46
Az esztergomi Prímási Levéltárban őrzött középkori uralkodói pecsétrajzai 1986-ban szerepeltek a halálának századik
évfordulója tiszteletére rendezett emlékkiállításon a Keresztény Múzeumban, de a bemutatóról sajnos nem készült sem
tárgyjegyzék, sem szakkatalógus. 1878-ban Karl Lind néhányat megjelentetett közülük (lásd például a 47. jegyzetben
idézett könyvismertetését). Jelentős még a téma szempontjából Mohács előtti okleveleket tartalmazó iratgyűjteménye
is: Útmutató az esztergomi Prímási Levéltárhoz. Archivum ecclesiasticum. I–II. Szerk. Bónis György. Budapest, Művelődésügyi
Minisztérium Levéltári Osztály–Levéltárak Országos Központja, 1964. (Levéltári Leltárak 24.); Prokopp Gyula: A Prímási Le-
véltár Ipolyi-gyűjteménye. Levéltári Szemle, 29. 1979. 585–652.; Bendig-Zsilinszky Zsófia: Ipolyi Arnold rajz- és fényképgyűj-
teménye az esztergomi Keresztény Múzeumban. Műemlékvédelem, L. 2010. 302–307.
47
Czobor Béla: Magyarország világi és egyházi hatóságai által kiadott pecséteinek jegyzéke. Budapest, Athenaeum, 1872. 1–2.
Ekkortájt íródott, témánkat érintő munkái: Hazai középkori pecséteink. Archaeologiai Értesítő, 10. 1876. 210–217.; A közép­
kori egyházi művészet kézikönyve. Budapest, A „Hunyadi Mátyás” Intézet, 1875; Karl Lind Blätter für Sphragistik. Wien, 1878.
 186
ta n u l m án yo k

Flóris is fölpanaszolta 1875-ben,48 miszerint az itthoni állapotokat a nyugat-európai viszonyok­-

kal össze sem lehet hasonlítani. Míg Magyarországon jobbára műkedvelő szinten folyik a kuta­-
tás, addig határainkon túl már önálló társulatok művelik a szfragisztikát; mindemellett nálunk
ez a tudományág alárendelt szerephez jut. Kevés és rossz minőségű a műmelléklet, így sokszor
nem ismerhető föl a pecsétek kultúr- és művészettörténeti értéke: „Ha a primitív rajzokat ös�-
szehasonlítjuk az eredetiekkel, csak akkor alkothatunk magunknak kellő fogalmat azon remek
ízlésről, pontos és biztos kivitelről, mi általános jellege a középkori magyar pecséteknek. A hiba
talán ott van, hogy érdekes voltukra és elkerülhetetlen ismeretükre most még nem jöttek rá,
vagy, hogy a szakférfiak túlérzékenysége azokat még előtérbe vonni röstellette.”49 A felsoroltak
működése azért is volt fontos, mert általuk a szfragisztika művelése teret kapott az Akadémia
Archaeologiai Bizottságának két lapjában, az Archaeologiai Közleményekben és az Archaeolo-
giai Értesítőben is.
Az Ipolyiék által kijelölt programot a 19. század második felében csak néhány kutató
követte. Egy-egy uralkodói pecsétről olvashatunk, a teljesség igénye nélkül, gróf Andrássy Ma­-
nó (1821–1891), az MTA levelező tagja,50 Hatos Gusztáv (1813–1876),51 báró Radvánszky Béla
(1843–1906),52 Nagy Imre (1822–1894),53 Thallóczy (Strommer) Lajos (1856–1916)54 új megfi-
gyeléseket hozó adatközléseiben. Myskovszky Viktor (1878–1909) kassai rajztanár, a Műemlé-
kek Országos Bizottságának tagja egyik jegyzetfüzetében ceruzarajzon örökített meg egy bé-
csi le­véltárban őrzött felségi pecsétet.55 Idősebb Storno Ferenc (1821–1907) II. András pecsét-
(Könyvismertetés). Archaeologiai Értesítő, 14. 1880. 143–152. Czobor ez utóbbi recenziójában megismételte fent idézett,
1872-es álláspontját.
48
Rómer Flóris munkásságáról újabban, a korábbi irodalommal: R. Várkonyi Ágnes: Egy pozitivista történész a bencés rend-
ben – Rómer Flóris. In: Mons Sacer 1996. i. m. (25. jegyzet) II. 290–308. [A korszak magyar történetírására alkalmazott „po-
zitivista” jelzőt Kumorovitz Lajos Bernát egyébként elutasította: Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 283.]; Papp Júlia: Rómer
Flóris (1815–1889) (Jegyzetek Rómer Flóris „Archaeologiai levelei”-hez). In: „Emberek, és nem frakkok” A magyar művészet­
történet-írás nagy alakjai. Szerk. Markója Csilla–Bardoly István. (Enigma, 13. 2006. 47. I. kötet) 73–90.
49
 Rómer Flóris: Régi pecséteinkről s különösen Drugeth János 1332-i pecsétéről. Századok, 8. 1875. 54–59. Pecséttani föl-
jegyzései, cédulái a Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltató Központ (Budapest) Tudományos Irattárá-
nak Rómer Flóris-hagyatékában találhatók 234. és XXXIII. csomag. 512, 513. leltári számok alatt, de fontos információkkal
szolgál még a IV. (Magyar címertan), a XXI. (Magyar korona) csomagokban található anyag, valamint az OSZK Kézirattárá-
ban idevonatkozó hagyatéka is: Vegyes művészettörténeti jegyzetek. In: Rómer Flóris iratai. Oct. Hung. 501/9. Feltehető
azonban, hogy – Ipolyihoz hasonlóan – terjedelmes, a különböző közgyűjteményekben található levelezése is tartalmaz-
hat még idevonatkozó adatokat. Megjelent pecséttani munkáiról vö. Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 284.
50
Kiadatlan magyar érmek és pecsétgyűrűk. Saját gyűjteményéből közli Andrássy Manó (2 táblán, 37 képpel). Archaeologiai
Közlemények, II. 1861. 49–64.
51
Hatos Gusztáv: Mátyás király gyűrűspecsétje. Századok, 9. 1876. 167–169. Tanulmányában egy 1568. évi ítéletlevelet kö-
zölt, amely hivatkozott Mátyás gyűrűspecsétjével „quod in minori digisto” megerősített, 1475-ből való oklevélre.
52
Radvánszky Béla: László opólyi herceg. Magyarország nádora. Archaeologiai Értesítő, 10. 1876. 107–110.; Martell Károly ma-
gyar királyi címmel ellátott kettőspecsétje 1295. évből. Archaeologiai Értesítő, 13. 1879. 108–111. Ez utóbbi tanulmánnyal
kapcsolatban megjegyzem, hogy a magyarországi trónigénylők – Magyarországi Mária, Tarantói Lajos, Durazzó Károly
és László, Anjou András, II. Johanna, Martell Károly, Anjou Hedvig, René d’Anjou – pecsétjei alig-alig kaptak publicitást
idehaza. Jószerivel egyetlen érdemleges irodalmuk Radvánszky fent említett 1879-es tanulmánya, a párizsi Archives
Nationales-ban őrzött pecsét közlése.
53
Nagy Imre: Moys nádor pecsétje 1276-ból. Archaeologiai Értesítő, 10. 1876. 107–110. Nagy Imre bíró, történész, a nyolc­
kötetes Hazai okmánytár egyik kiadója hagyatékát az OSZK Kézirattára őrzi (Fol. Hung. 1120.). Vegyes iratai, másolatai,
15–18. századi írásutánzatai között a ff. 60–67. lapokon pecsétekről, címerekről készített rajzai találhatók.
54
Például: Adalék a magyar pecséttanhoz. Archaeologiai Értesítő, 13. 1879. 229–234.
55
Wien, 1865: OSZK Kézirattára, Quart. Germ. 893. A rajz azért kuriózum, mert Myskovszky elsősorban építészeti emléke­-
ket, berendezési tárgyakat örökített meg rajzain és akvarelljein, jóllehet néhány közleményében céhpecsétekkel, illetve
a szepesi káptalan pecsétjével is foglalkozott. Szerteágazó munkásságáról mindmáig legalaposabb összefoglalás biblio-
 187
ta n u l m án yo k

jét skiccelte le az 1875–1876-ban készült rajzait tartalmazó vázlatkönyvében.56 A pecsétrajzok

helyet kaptak a tanulmányok mellett a szaklapokban, okmánytárakban is. Az előtanulmányok,
részpublikációk után a magyar pecsétek corpus-szerű kiadását Vincze Gábor (?–1879) és Nagy
Imre sürgette.57 Az 1872-ig kiadott nagy mennyiségű pecsétrajzról Czobor Béla jegyzéke nyúj-
tott áttekintést.58 Szinvay Lázár (?–?) Aragóniai Beatrix és Jagelló Izabella királynék pecsétjeiről írt
ekkortájt rövid közleményében.59
1883-tól a Turul című új genealógiai folyóirat és a köré tömörült kutatógárda a szfra­
gisztikai kutatásoknak is fő műhelyét képviselte. Vezéregyénisége Fejérpataky László (1857–
1923) lett, aki egyben az orgánum első szerkesztője volt. Fejérpatakynak hamarosan sikerült
maga mögé tömörítenie a szintén ugyanabban az évben báró Radvánszky Béla által alapított
Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság írógárdáját is. E Társaság célkitűzése elsősorban,
mint alapszabálya leszögezte, „…a magyar történelem társtudományainak, úgymint: a Heraldi­-
ka, Diplomatika, Palaeographia, Spragistika és Genealogia – valamint a magyar családok törté-
netének okleveles alapokon való művelése és terjesztése” volt.60 Fejérpataky figyelmét elsősor-
gráfiájával: Vendelin Janković: Viktor Myskovsky (1838–1909). Príspevok k dejinám pamiatkovej starostlivosti na Slovensku
v druhej polovici 19. storoiča. Monumentorum tutela Ochrana Pamiatok, 10. (Bratislava, 1973) 85–182. Újabban: Viktor
Miskovskỳ a sučasná ochrana pamiatok v strednej Európe. Medzinárodná konferencia pri príležitosti 160. vyročia narodenia
Viktora Miskovského, Kosice, Bardejov 18.–21. mája 1998. Myskovszky Viktor és a mai műemlékvédelem Közép-Európában.
Nemzetközi konferencia Myskovszky Viktor születésének 160. évfordulója alkalmából, Kassa, Bártfa – 1998. május 18–21. Ös�-
szeáll. Alexander Balega. A kötetet gondozta Jozefína Čorejová–Bardoly István–Váliné Pogány Jolán. Bratislava–Budapest,
Pamiatkový ústav–Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1999.
56
Sopron, Soproni Múzeum. Storno Gyűjtemény. S. 84.142.1. (58. vázlatkönyv. 25. lap) Ceruza, papír, 120 × 170 mm, felirata:
1224. C. I. lit. 3.”
57
 Vincze Gábor: Három pecsét a középkorból. Archaeologiai Értesítő, 13. 1879. 229–234.; Nagy Imre: Két régi ismeretlen pe-
csét. Archaeologiai Értesítő, 11. 1877. 11–13.; Uő: Három XIII. századi pecsét. Archaeologiai Értesítő, 11. 1877. 109–111.
58
A jegyzék egy pályázatra készült. A Turul értesülése szerint Czobor Béla Hattyúffy (Schwannfelder) Dezsővel (1851–1914)
nyerte az egyetemi pályadíjat. Turul, 22. 1914. 896.
59
Szinvay Lázár: Beatrix és Izabella királynék pecsétei. Turul, 1. 1883. 67–68.
60
A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság iratanyagát az MNL OL őrzi a P 1483 törzsszám alatt. Kisebb idevonatkozó
anyag található még a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Levéltárának „Egyetemek, főiskolák, tudományos intéze­-
tek” állagában (1932–1936) is: MNL OL, K. 636. 93–56. alszám.
A Táraságnak címere és pecsétje is volt, melyet ügyrendjük 5. pontjában írtak le részletesen: „A Társaság címere a II. Endre
király arany bulláján előjövő nyolcz pólyás magyar címer háromszögű pajzson. A Társaság pecsétje ugyanezt a czímert
tartalmazza e körirattal: »A MAGYAR HERALDIKAI ÉS GENEALÓGIAI TÁRSASÁG PECSÉTJE 1883.«” Turul, 1. 1883. 54.
A Társaság működéséről lásd Szlovikné Berényi Márta: A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság működése. 1882–1921.
Szakdolgozat. Budapest, 1983. (ELTE BTK, Történeti Intézet, Történelem Segédtudományi Tanszék Könyvtára) Nyomtatás-
ban: Szlovikné Berényi Márta: A Magyar Heraldikai Társaság története 1883–1921. I. Közlemény. Levéltári Szemle, 30. 1980.
51–84. (Ezen a helyen szeretném megköszönni a szerzőnek, hogy dolgozatát elolvashattam.)
Fejérpataky 1910-től 1923-ig volt a Társaság elnöke, de megalakulásától kezdve annak szellemi irányítása elsősorban az
ő kezében volt. Munkásságáról: Előszó. In: Emlékkönyv Fejérpataky László életének hatvanadik, történetírói működésének
negyvenedik, szeminárium vezető tanárságának harmincadik évfordulója ünnepére. Írták tanítványai. Szerk. Szentpétery Imre.
Budapest, Franklin, 1917; Hóman Bálint–Gulyás Pál: Fejérpataky László 1857–1923. Magyar Könyvszemle, 30. 1923. 3–13.;
Kis Péter: Fejérpataky László paleográfiai előadásai a pesti egyetemen. Fons, 1. 1994. 217–224. További bőséges, rávo-
natkozó irodalom olvasható még: http://tortenet.oszk.hu/html/magyar/05foigazgatok/fejerpataky.htm (utolsó le-
töltés: 2015. május 26.). Fejérpataky egyetemi működése alatt indult el a Történelmi Szeminárium (1887–1888), amely
kezdeményezésére okleveleket is gyűjtött, hogy ily módon mélyítsék el a hallgatók paleográfiai, szfragisztikai ismere-
teiket, s fejleszthessék oklevélolvasási tudásukat. A gyűjteményt a 17. század közepétől a 18. század végéig kelet­kezett
oklevelek (és négy kódextöredék) alkotják, döntő többségük 1526 előtti. A kibocsátók között világi személyek, ural-
kodók, nagybírák, bánok, az országtanács stb., egyházi személyek és testületek is találhatók. Megpecsételésük mód-
ját tekintve van közöttük privilégium, zárt és nyílt oklevél. (Ma a Történelem Segédtudományai Tanszék letétjeként az
 188
ta n u l m án yo k

ban a középkori oklevélkiállítás, az írásbeliség fejlődésének és az e kérdéssel kapcsolatos techni-

kai problémák részletei kötötték le. Igen nagy hatást gyakorolt már pályája kezdetén, 1878-ban
megjelent, a pannonhalmi alapító oklevél hitelességét bizonyító tanulmánya.61 Ebben nemcsak
az alapítólevél addigi kutatástörténetét írta meg, hanem a diplomatika teljes eszköztárát fölso­
rakoztatva tárgyalta az oklevéllel kapcsolatos kérdéseket, a problematikus részleteket. Végül
az irat pecsételésére vonatkozóan sorakoztatott föl példákat olyan, III. Ottó császártól szárma-
zó német sigillumokra, amelyek trónon ülve ábrázolták az uralkodót, hasonlóan az alapítóle-
vél pecsétjéhez.62 Kutatásainak homlokterében a középkori oklevélkibocsátó hivatal, a királyi
kancellária állt. 1885-ben jelent meg A királyi kancellária az Árpádok korában című, méltán fel-
tűnést keltett könyve. A kancellária korai működésének tanulmányozása jó alkalmat teremtett
Fejérpataky számára a különböző pecsétfajták: az aranypecsétek és bullák, a kettős, a titkos,
a bírói, gyűrűs pecsétek vizsgálatára is, hiszen a hitelesítő jegyek híven tükrözték az intézmény
működését. A hazai pecséttani kutatás feladatait, koncepcióját először 1880-ban fogalmazta
meg az Archaeologiai Értesítő hasábjain,63 majd az 1885. július 3–6-án, Budapesten tartott Tör-
ténelmi Congressuson. A konferencia tulajdonképpen az 1885-ös Országos Kiállításhoz kapcso-
lódott, s a korszerűsödő hazai történetírás első komoly nyilvános reprezentációja volt. Elnöki
megnyitójában Ipolyi Arnold határozott hangon fogalmazta meg a történetírás mint nemzeti
tudomány programját és feladatát. A történettudomány azért annyira fontos, mert egyedül
tőle várható el a „históriai tudat” föltárása, amely hatásos ellenszere lehet „az újabb kor nyug-
talan és kóros társadalmi elméletei s exorbitans doctrinái”-nak. Hiszen a történész mindig
„a magasabb nemzeti művelődési szempontokra” függeszti a szemét, és így tud felülemelked­-
ni a kicsinyes pártpolitikai széthúzáson. Csak a pozitivizmus történetírói programjával lehetsé-
ges Ipolyi szerint a múlt emlékezetét, „történelmünket a nemzeti élet minden mezején életké-
pessé és tevékennyé tenni… [valamint] a nemzet természetszerű fejlődését a múlttal és jelen-
nel összekötni.”64 Hasonló szellemben szólalt föl Rómer Flóris is. Ilyen előzmények után került
sor Fejérpataky fölszólalására, aki éles hangon bírálta szfragisztikai fejtegetésében a hazai pro-
vinciális állapotokat, amelyek szinte kizárólag az „unalmas” és primitív községi pecsétek meg-
ELTE Levéltárában található.) Kiss József Mihály–Szögi László–Varga Júlia: Az Eötvös Loránd Tudományegyetem levéltára
1635–1990. II. Szerk. Szögi László. Budapest, ELTE Egyetemi Levéltár, 1999. (Fejezetek az Eötvös Loránd Tudományegye­-
tem történetéből 20.) 117–220. Fejérpataky hagyatékának egy részét az MTA Könyvtára Kézirattára őrzi. A terjedelmes
fondból különösen a részben tanítványaitól (Jakubovich Emil, Tóth Zoltán) bekerült egyetemi előadásainak jegyzetanya-
ga fontos. A teljesség igénye nélkül: Ms 5231/3–13., 40/1958., 20/1970., Ms 4821/103., 102/1962., 13/1970., 40/1958., és
ugyancsak ott található levelezése is (247 darab). A levelezés további része az ELTE Egyetemi Könyvtárának Kézirattárába
került: Ms H 269/6., H 272/7., G 628. A hagyaték harmadik része az OSZK Kézirattárában lelhető föl. Itt találhatók töb-
bek között heraldikai, diplomatikatörténeti egyetemi jegyzetei: Címertan, Az oklevéltan története. (1917–1918), Előadások
a magyar címerről: Quart. Hung. 2210., 2212., 2248., 2542., 3084. Itt őrzik levelezésének nagyobbik részét is (667 darab).
Kéziratai közül kiadva: Paleographia. Közli: Kis Péter. Fons, 1. 1994. 225–274.
61
Fejérpataky László: A pannonhalmi apátság alapító oklevele. Budapest, Knoll Károly [Athenaeum], 1878.
62
Fejérpataky 1878. i. m. (előző jegyzet) 149–221. Az oklevél kutatásának későbbi alakulásáról Thoroczkay Gábor: Szent Ist­-
ván pannonhalmi oklevelének histográfiája. In: Mons Sacer 1996. i. m. (25. jegyzet) I. 90–109.
63
Fejérpataky László: Sphragistika és sphragistikánk. Archaeologiai Értesítő, XIV. 1880. 203–211.
64
Az Országos Kiállításon szfragisztikai emlékeket is bemutattak: Csergheő Géza: Sphragistika az országos kiállításon. Tu­
rul, 14. 1886. 152. A kongresszusról: Ipolyi Arnold: A történelem s a magyar történeti szellem. Elnöki megnyitó beszéd
a Magyar Történelmi Congressusnak Budapesten 1885. julius 3-án tartott ünnepélyes közgyűlésén. Századok, 19. 1889.
7.; Fejérpataky László: A történelem segédtudományai s különösen az oklevéltan hazánkban. In: Az Országos Történeti
Congressus munkaterve. Századok, 19. 1885. 371–373.; – –: A Magyar Történelmi Társulat 1885. júl. 3–6. napján Budapes-
ten tartott Congressusának irományai. A választmány megbízásából szerkeszti Szilágyi Sándor titkár. Századok, 19. 1885.
53–86.; Gyáni Gábor: Történetírás: A nemzeti emlékezet tudománya. In: Történelem – kép 2000. i. m. (10. jegyzet) 95. (Meg-
jelent még: Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, Napvilág, 2000. 105.).
 189
ta n u l m án yo k

számolhatatlan mennyiségű adatközléseiből állnak, majd javaslatot tett egy „paleografiai” is­
kola fölállítására: címerek, pecsétek („Corpus sigillorum”) és hazai föliratok repertóriumának
elkészítésére.65 Általánosságban elmondható, hogy ugyanazokat az égető feladatokat ismétel­-
te meg, amit Sphragistika és sphragistikánk című programjában már fölsorolt, vagyis azokat
a követelményeket, amelyek egy „független és önálló tudományág” kritériumai. „A kiinduló­-
pont Pray Syntagma-ja: Legelső és eddig legjobb pecséttanunk […] Ez különös, mikor ma
a technikának sokkal tökéletesebb eszközei állnak rendelkezésünkre. Pray óta komolyan senki
sem gondolt arra, hogy beható vizsgálat alá vegye s a kornak megfelelő módon publikálja ki-
rályi pecséteinket. Nálunk a kutatók szerény igényűek. Ahelyett, hogy monumentális pecsét­-
tani munkákon dolgoznának, megelégednek egy-egy több-kevésbé értékes pecsét közlésével
[…] minden pecsét szorosan összefügg kora művészeti viszonyaival, s ennek jellegét viseli ma-
gán. Eddigi cikkeinkben azonban nem találjuk a pecsét művészi, szimbolikai és ikonográfiai
méltatását. Pedig a rajtuk előforduló díszek, fegyverek, heraldikai és paleografiai elemek sem
elhanyagolható tényezői a pecséteknek.”66 Mi tehát a járható út? Tömör, lényegretörő pecsét­-
leírások, összehasonlító vizsgálatok, a magyar királyi pecsétek újabb kritikai kiadása, a szfra­
gisztika egyetemi tanításának előmozdítása. A hangyaszorgalommal összegyűjtött adatokra
támaszkodva ideje már szintézisben gondolkodni, mégpedig azokról a pecsétekről, amelyek
méltán képviselik a hazai ötvösművészet európai színvonalát, olyanokról például, mint ame-
lyek 1882-ben voltak kiállítva a Magyar Királyi Országos Levéltárban.67
Merész hangja miatt sok támadás érte Fejérpataky fölhívását, másokat pedig elriasz-
tott.68 Kivételt csupán az Archaeologiai Értesítő szerkesztősége jelentett, ahol kitartóan sürget­-
ték a Corpus sigillorum összeállítását. A kronológiai rendszert követő, háromrészesre terve-
zett adattár (az első részbe tartoztak volna a királyi és hercegi pecsétek) sohasem készült el. Az
anyaggyűjtés ugyan megindult, de a hatalmas mennyiség és egyéb problémák miatt csak aka-
65
Fejérpataky 1880. i. m. (63. jegyzet). Különösen megfigyelhető volt ez a jelenség a Századokban Thaly Kálmán (1839–1909)
szerkesztősége alatt, hiszen ő is rendszeresen publikált magyar vonatkozású föliratos pecsétekről. Szándéka mögött
lehetetlen nem észrevenni romantikus köznemesi nacionalizmusát. Számos pecséttani közleményt tartalmaz még az
MNL OL-ban található (P 1747) kiterjedt levelezése (9157 tétel!) is. Terjedelmes hagyatékát az OSZK Kézirattára őrzi, mely-
ből Oct. Hung. 705 jelzetű úti jegyzetfüzete tartalmaz pecséttani adalékokat. Munkásságáról: – –: Thaly Kálmán, 1839.
I. 3. – 1909. IX. 26. Századok, 43. 1909. 695–699. (Fontosabb műveinek jegyzékével); Márki Sándor: Thaly Kálmán emlé­
kezete. Századok, 45. 1911. 481–496.; R. Várkonyi Ágnes: Thaly Kálmán és történetírása. Budapest, 1961; Gunst 2000. i. m.
(11. jegyzet) 204–207.; Thaly Kálmán 1839–1909. Válogatások Thaly Kálmán írásaiból és a születésének 160. évfordulójára
Pápán rendezett konferencia előadásaiból. Szerk. Benda Kálmán. Pápa, Jókai Mór Városi Könyvtár, 2000. (Pápai Diákok).
A garmadával megjelent pecséttani közlemények fölsorolása: A Századok repertóriuma 1867–1975. Szerk. Pamlényi Ervin,
km. Diószegi Mária és Kulcsár Erzsébet. Budapest, Akadémiai, 1987. 65–68. Magyar köriratú pecséteket rendszeresen
közölt még a Magyar Történelmi Tár és a Sürgöny is az 1850–1860-as években, vö. például Érdy (Luczenbacher) János,
Lugossy József, Ráth Károly, Réső Ensel Sándor, Waltherr László kéziratait és tanulmányait. A korabeli lapok idevonatkozó
kalászatairól lásd még Szinnyei József: Hazai és külföldi magyar folyóiratok tudományos repertóriuma. Történelem és annak
segédtudományai. I. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1875. 815–825. Érdy (Luczenbacher) János (1796–1871)
éremtani és pecséttani jegyzeteit az OSZK Kézirattára őrzi (Quart. Hung. 2323.); Waltherr László (1788–1865) történet-
írónak, az MTA rendes tagjának az OSZK Kézirattárában őrzött hagyatékából a téma szempontjából különösen érdekes
a Quart. Hung 1525 jelzetű anyag, például: III. kötet. ff. 1–102: Pénzek, mértékek pecsétek, VI. kötet. ff. 73–131: Ruházata
a világiaknak Kálmán király korában, és más viselettörténeti jegyzetek, valamint Fol. Hung. 1194: Levelezésének lajstroma
1813–1821. Réső Ensel Sándor (1833–1899) címer- és pecsétgyűjteménye az MNL OL-ban található: V 5., X 5070.
66
Uo. Értékelése: Kumorovitz 1938. i. m. (3 jegyzet) 291–292.
67
A Magyar kir. Országos Levéltárban közszemlére kitett okleveleknek jegyzéke. Budapest, Állami Ny., 1882, ismeretése: C. D.
[Csánki Dezső]: Az Országos Levéltár kiállítása. Századok, 16. 1882. 514–520.
68
Fejérpataky László: A Történeti Congressus utóhangja. Századok, 20. 1886. 896–907.; Horvát Árpád: Néhány észrevétel
A Történeti Congressus utóhangja című cikkre. Századok, 21. 1887. 235–251.; Fejérpataky László: Válasz a „Néhány észre­
vétel”-re. Századok, 21. 1887. 252–254.
 190
ta n u l m án yo k

dozva haladt. Először a Magyar Nemzeti Múzeum anyagát vizsgálták át módszeresen. Nehéz­
séget okozott az illusztrációk és a másolatok előállítása is. A pecsétképek bemutatására az új
technológiát, a fényképezést javasolta Fejérpataky, de mellette fontosnak tartotta a gipszmá­
solatok készíttetését is. A kiadvány késésének okairól a Századokban számolt be: „…Ez ugyan
lassú munka, de nem szabad vele késni. A Syntagma már öreg. A királyi pecséteknek a kor igé-
nyei szerint való újabb kiadása oklevéltanunk és szfragisztikánk nem egy kérdését több irány-
ban tisztázná, mint ezt most is dívó, s kétségtelenül sok érdekeset feltáró pecsétközléseink
tehetik…”69 A gyűjtés valóban lassan haladt előre. Fejérpataky mint a Heraldikai és Genealógiai
Társaság másodelnöke még 1906-ban is kénytelen a megoldandó feladatok elvégzését sürget-
ni. Mellette még egy Brüsszelben megjelent, a németalföldi és szomszédos országok címeres
pecsétjeit bemutató könyvismertetés kapcsán Ghyczy Pál (1898–?) sorolta föl a tennivalókat.70
Kedvező jelnek mutatkozott viszont, hogy a Magyar Tudományos Akadémia fölkarolta az ügyet:
„…a régi királyi pecsétek teljes sorozatának összegyűjtését és kiadását határozta el s költséget
és fáradságot nem kímélve igyekszik szándékát megvalósítani.”71 Bizakodását Fejérpataky ta­
nítványa, Horváth Sándor (1872–1938?) készülő munkájára alapozta, aki az ő biztatására, már
a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával fogott hozzá a magyar királyi pecsétek kiadá-
sához.72 Horváth azonban a feladatnak csupán első részével, a pecsétek gipszmásolatainak és
fényképeinek összegyűjtésével készült el, anyaggyűjtése kéziratban maradt.73 Megjelentetését
69
Fejérpataky 1885. i. m. (64. jegyzet) 82–84.
70
 Ghyczy Pál: Sceaux armoriés des Pays-Bas et des avoisinants. (Belgique-Royaume des Pays-Bas – Luxembourg –
Allemagne – France.) Recueil historique et héraldique. Par J[ohann] Th[eodor] de Raadt. Bruxelles. Société Belge de
Libraire. 1898–1901. I–IV. (Könyvismertetés.) Turul, 24. 1906. 142–144.
71
Fejérpataky 1885. i. m. (64. jegyzet) 36–37.
72
Horváth elsősorban Otto von Posse Die Siegel der deutschen Kaiser und Könige von 651 bis 1913. I–III. (Dresden, Wilhelm
und Bertha v. Baensch Stiftung, 1910) című hatalmas munkáját vette alapul készülő munkájához. Posse a kötetek elkészí­
téséhez magyar levéltári szakemberek, köztük Horváth Sándor segítségét is kérte, tudniillik számos gipszmásolatot ren-
delt meg már 1903-tól. Adminisztratív nehézségek miatt a kópiák még 1913-ban sem készültek el, s a szerző, aki ekkor­-
ra már rég megjelentette corpusát, följelentette Horváthot a Belügyminisztériumban. Az „ügy”-höz kapcsolódó iratok
az MNL OL-ban (Y szekció, általános iratok) találhatók. A kínos esetre Érszegi Géza hívta fel a figyelmemet.
Horváth Sándor elsősorban címertani tanulmányokat tett közzé, ilyen értelemben érintette munkássága a szfragiszti­
kát is. Főbb munkái: Hamisított címereslevelek. Budapest, a szerző kiadása, 1900; Czímerlevél hamisítások és hamisítók. Bu-
dapest, a szerző kiadása, 1902; A M. Kir. Országos Levéltárnak az 1886–1907. években bemutatott címeres levelek jegyzéke.
Budapest, a szerző kiadása, 1908; Magyarország címere 1921. i. m. (44. jegyzet); A középkori magyar címertan jelképezése.
Budapest, a szerző kiadása, 1922; Címersisak. Budapest, a szerző kiadása, 1923. Horváth munkásságáról: Sashegyi Osz­-
kár: Az Országos Levéltár személyzeti viszonyai a XX. század elején (1903–1922). Levéltári Közlemények, 48–49. 1978. 31,
36, 37, 40, 41. Ezen a helyen szeretném megköszönni Bertók Lajos segítségét, aki az MNL OL Y szekciójában 2001-ben
utánanézett Horváth levéltári működése dokumentumainak.
73
265 darabból álló gipszmásolatanyaga az MTA Szfragisztikai Gyűjteményébe, majd onnan az MNL OL-be került. Ku­
morovitz megemlékezett még egy 92 darabból álló duplumsorozatról is, melyet a Magyar Királyi Pázmány Péter Tu­
dományegyetem Történelmi Szemináriuma birtokolt: Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 293. Ez utóbbiak holléte jelen­
leg ismeretlen. Basics Beatrix szíves szóbeli közlése szerint az MNM Történelmi Képcsarnokának (a továbbiakban: TKCs)
is volt egy pecsétmásolat-gyűjteménye. A Mohács előtti darabok szerinte még 1945 előtt az MTA-hoz kerültek. Erről
az anyagról viszont az MTA Könyvtára Kézirattárának munkatársai semmit sem tudtak. A Történelmi Képcsarnok Vegyes
anyagában egyetlen, uralkodói pecséteket is megörökítő lapot találtam: Imre király bullája, II. András és II. Ottokár cseh
király aranybullája elő- és hátoldalának ábrázolásával Hadik Gusztáv hagyatékából (TKCs T. 57.212. Papír, rézmetszet, 320
× 210 mm, Anton Weinkopf [1724–1808], 18. század második fele). Valószínűleg egy kiadvány egyik melléklete lehetett.
Az eredeti középkori pecséteket az MNM Régészeti Tára őrzi. A Pecsétnyomó-gyűjtemény a Történeti Tárban találha-
tó. Ebből az anyagból a már említett márványtipárium mellett érdemes fölsorolni még a következő darabokat: II. Géza
ónpecsétje Berhidáról, József nádor ajándéka (ltsz.: Cim. Sec. I.I. 2.) (– –: II. Géza magyar király [1141–1162] pecsétnyo­
mója. In: Aere perennius – Ércnél maradandóbb. Az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Múzeum 200 éve.
 191
ta n u l m án yo k

az első világháború hiúsította meg. A gipszből öntött kópiák mellett a galvanoplasztikai eljá­rás
is tért hódított. A technikát nagyobb múzeumaink (Nemzeti, Iparművészeti) előszeretettel alkal-
mazták, mert így lehetőség nyílt egy-egy nehezen megszerezhető alkotás kiállítására. Ká­rolyi Ár-
pád (1853–1940) javaslatára a bécsi Staatsarchiv magyar anyagáról készíttettek matricákat. 1896-
ban, az Ezredéves Kiállításon is bemutattak belőlük néhányat, de illusztrációként reprodukálták
őket különböző szaklapokban is. Ekkortájt került a Magyar Nemzeti Múzeum állományába a ber-
lini pecsétmásolatok Hungarica-csoportja és néhány magángyűjtemény anyaga.74 Az oklevelek-
ről leszakadt eredeti pecsétlenyomatok az 1880-as években jutottak a múzeum birtokába. Minő-
ségi változás következett be a továbbra is jelentős számban gyártott pecsét­rajzoknál. A történeti
hűségre, a föliratok pontosságára való törekvés szép példái láthatók pél­dául báró Radvánszky
Béla (1873–1906) és ifjabb Kubinyi Miklós (1840–1937) gyűjteményeiben.75 A különböző kol-
Szerk. Ferenczy Endréné. Budapest, 2002. 61. Kat. III. 4.); Lascaris Mária királyné hamis pecsétnyomója Kónyi község-
ből, József nádor ajándéka (ltsz.: Cim. Sec. I. I. 3.); II. András bronz pecsétmásolata (ltsz.: 59.282); IV. Béla aranybullájának
másolata (ltsz.: 26.1881); IV. Béla kettőspecsétjének ólommásolata (ltsz.:110. 1902.1.2), Pray Syntagmája nyomán készí­
tették a 19. század második felében; III. András felségi pecsétjének ezüstmásolata (ltsz.: 59.280.); I. Lajos felségi pecsét­
jének ólommásolata (ltsz.: 24.1855.22); IV. Károly császár felségi pecsétjének gipszmásolata (ltsz.:123.1877.3.); Zsigmond
hamis pecsétnyomója (ltsz.: 102.1889); V. László 1454. évi hamis pecsétnyomója (ltsz.: 1855. 22.); I. Mátyás pecsétjéről
készült hamisítvány (ltsz.: 87.1881). A gyűjteményről: Németh Gábor: A Magyar Nemzeti Múzeum pecsétnyomó gyűjte-
ménye. Történeti Múzeumi Közlemények, 1987–1988. 37–51. A gyűjtemény megtekintését és leltárkönyveinek áttanul­
mányozását 2001-ben vezetőjének, Orgona Angelikának köszönhettem.
Az egykori akadémiai Sfragistikai Gyűjtemény ma az MTA Kézirattárában található részben a Történelem, Pecséttan jelzet
alatt. Vegyes anyag, különböző hagyatékokból (Istvánffy Miklós, Knauz Nándor, Kosáry Ferenc). A téma szempontjából
megemlítendő: Pecséttan. IV-r. 2. szám: Sigilla Antiquum Hungariae. I–IX.: Rézmetszetek és rézkarcok részben kiadott ös�-
szefoglalásokból a 12. századtól a 17. századig. Köztük II. András, IV. Béla, I. Károly felségi pecsétjei; Pecséttan. 2-r. 5. szám:
Középkori pecsétekről készült metszetek albuma már megjelent kötetekből (például Pray György pecséttani összefogla-
lásából; Jerney János [1800–1855] A magyar országos káptalanok és conventek mint hielmes és hiteles helyek története [Törté-
nelmi Tár II. Pest, 1855] katalógusából stb.) kivágva és beragasztva.
Érdemes áttanulmányozni a diplomatikai részbe sorolt, Cornides Dániel- és Pray György-féle kiadatlan pecséttani kéz-
iratokat is: Daniel Cornides: Libri necessarii pro Professoribus rei Diplomatica et Sphragistico. Történelem, Diplomatika. 4-r. V.;
Georgius Pray: De Sigillis. (Cím és évszám nélküli, három részre tagolt, javított, áthúzott jegyzet. Pars II. 43–67. fejezet); Tör­
ténelem, Diplomatika. 4-r. VI. A már említett Jankovich Miklós-féle gyűjteményen kívül itt találhatók még Kazinczy Ferenc
(Történelem, Pecséttan. 4–r. 1., 21. szám), Ráth Károly (Történelem. 2-r. 205. szám) és Toldy Ferenc (Történelem. 4-r. 27. szám)
zömmel újkori lenyomatokat és rajzokat tartalmazó kollekciói is. Kazinczy és Jankovich gyűjteményéről: Kumorovitz 1938.
i. m. (3. jegyzet) 270–271. Egyéb földolgozandó anyagok: Pecsétfényképek Jakubovich Emil hagyatékából: Ms. 4822/30–
80., Varjú Elemér hagyatékából pedig különösen: Ms. 653/1–8; Ms. 666/3; Ms. 667/1–7; Ms. 669–673. Az anyag tanulmá-
nyozásához Körmendy Kinga nyújtott segítséget.
74
Részletes ismertetésük: Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 293–296.
75
Radvánszky gyűjteményéről: MNL OL, Kisebb családi és személyi fondok. P 568. 16. csomó., 51. tétel. A témához vö. még:
Radvánszky Bélának a Genealógiai és Heraldikai Társasággal kapcsolatos iratai 1882–1901. MNL OL, P 576. 6. tétel, OSZK
Kézirattára, Levelestár. IX. Fond, valamint Budapest, Evangélikus Országos Levéltár, Radvánszky Béla hagyatéka. Ez utóbbi
hatalmas mennyiségű anyag, amely Mályusz Elemér rendezésében található, külön földolgozásra vár. A pecséttani rész
tartalma: 27. tétel: Pecséttani jegyzetek. 32. tétel: Kiadatlan pecsétek mutatója tékában 38–39. tétel: Kiadatlan pecsétek
mutatója tékákban. 50–51. tétel: Régi pecséteink leírásai és rajzai tékákban. A túlnyomórészt az 1880-as években ké-
szített leírások 1526-ig dolgozzák föl a középkori pecsétanyagot. Rendszerük a következő: „Királyi, király asszonyi, királyi
hercegek, nádorok, alnádorok, országbírók, országbíró albírája, bán, egyéb világi és egyházi tisztviselők, intézmények.” Az
átnézett levéltárak és gyűjtemények: MNM (köztük a Szalay Ágoston-féle gyűjtemény, vö. Szalay Imre: Szalay Ágoston ré-
giséggyűjteményének ismertetése. Századok, 11. 1877. 586–598.) rendezett és rendezetlen hagyatéka, az MNL OL anya-
ga; Radvánszky saját, sajókazai könyvtárában meglévő Fejér György-féle Codex diplomaticus kötetei (regesztái külön cso-
magokban), Békássy, Bárczay, Bossányi, Danch, Héderváry Ipolyi, Jeszenák, Kállay, Kollányi, Máriássy, Radványi, Soós, Zichy
családi levéltárak. Az egyes pecsétek leírásai B. R. B. (Báró Radvánszky Béla) monogrammal ellátott kartonokon olvashatók.
Számuk több ezer lehet. A fölvétel szempontjai: Szám, év, pecsét megnevezése, pecséttulajdonos, alak, minőség, átmérő:
 192
ta n u l m án yo k

lekciókban már segédletek, mutatók segítették az eligazodást.76 A „nagy cél” érdekében történt
cm-mm, minőség, állapot, körirat, ábra, eredetije, említve, megjelent. Ceruzával és tollal készült leírások, néha rajzokkal
kiegészítve. Számos pecsétről tollrajz is készült, amelyek két zacskóban rendszerezés nélkül találhatók, néha szignálva
is, Pataky névvel. A gyűjtemény eredetileg a báró sajókazai könyvtárában volt elhelyezve: Radvánszky Béla: Jelentés a
radványi levéltár egy részéről. Századok, 9. 1875. 83–102. Radvánszky tudományos működéséről: – –: Báró Radvánszky
Béla (1849. III. 1. – 1906. V. 2.). Századok, 40. 1906. 475–476.; R. Kiss István: Br. Radvánszky Béla. Turul, 8. 1906. 152.; Zsilinsz-
ky Mihály: Emlékbeszéd Br. Radvánszky Béla tiszt. és igazgató tag fölött. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1907.
(A Magyar Tudományos Akadémia elhunyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek. XIII.); R. Kiss István: Báró Radvánszky
Béla emlékezete. Budapest, Franklin Társulat, 1907. Könyvtáráról: H. Hubert Gabriella: A sajókazai Radvánszky-könyvtár
története. Szeged, JATEPress, 1998.
Ifjabb Kubinyi Miklós anyagát bemutatta az Országos Kiállításon is. Idevonatkozó írása: Az árvai vár levéltárában őrzött
pecsétgyűjtemény szám- és betűsorrend szerinti jegyzéke. Budapest, Athenaeum Ny., 1879; egyéb gyűjteményekről:
Schönherr Gyula: A Magyar Királyság társországainak czímerei. Száznegyven nevezetesebb város és helység címe, valamint
az országos címerek és nemzeti színek gyűjteménye. Bécs, Schroll Antal és társa műkiadók, 1887. Ismertetése Dr. Beliczai
Jónástól: Turul, 7. 1889. 46–47.
76
Például: Csánki Dezső: Magyar kir. országos levéltár diplomatikai osztályában őrzött pecsétek mutatója. Tizenkét fémnyo­
matú táblával. Budapest, Országos Levéltár, 1889. Az MNL OL Diplomatikai Gyűjteményében akkor 9500 darab, külön-
böző állapotú pecsétet tartottak nyilván. Közlésükhöz a Belügyminisztérium jóváhagyása (1888. IX. 12. 59754. számú
irat) volt szükséges. A tizenkét tábla fényképfelvételeit Klösz György készítette. Ismertetések: P. – E.: Századok, 23. 1889.
342–344.; Turul, 7. 1889. 46–47. A fényképek alkalmazásának fontosságáról: Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 295–296.
A pecséttani mutató összeállítása párhuzamosan haladt a gyűjtemény okleveleinek regesztázásával. Erről: Csánki Dezső:
Az országos diplomatikai levéltár regesztázása. Századok, 23. 1889. 515–521.
A régi levéltárnak már 1882 óta volt egy kis, 88 darabos állandó oklevélkiállítása az Országház utcai épületben, amely ­
az első világháború után a Pecz Samu által tervezett új épületben volt látható, Csánki Dezső rendezésében. – –:
A Magyar Királyi Országos Levéltár állandó kiállításának katalógusa. Budapest, M. Kir. Országos Levéltár, 1930.; valamint:
Tagányi Károly: A régi Országos Levéltár. Budapest, Athenaeum, 1897. Pecséttani szempontból különösen figyelemre­-
méltó volt a bemutatott iratok közül egy 1347. június 30-án kelt oklevél. Ebben I. (Nagy) Lajos király Laczkfi István er­-
délyi vajdát hadi érdemeiért megerősítette a Tolna vármegyei Simontornya vár birtokában, melyet már 1343-ban neki
adományozott. Az oklevelet az alján olvasható záradék szerint ugyancsak Lajos király 1364. február 25-én megerősítet­-
te. A megerősítést az tette szükségessé, mint ez Küküllei János krónikájából is jól ismert, hogy a király pecsétnyomó­-
ját, mely alatt az oklevél kelt, s melyet Miklós esztergomi érsek és királyi kancellár őrzött, az eretnek patarénusok ellen
Boszniában folytatott hadjárat alkalmával egyik alattvalója fiai ellopták. A király tehát új pecsétet vésetett, és a visszaélé-
sek elkerülése végett elrendelte, hogy a korábbi pecsétje alatt kiadott okleveleket megerősítés végett mutassák be, mely
alkalommal az oklevelekre záradékot veretett, és ráfüggesztette új pecsétjét (DL 3553). Az MNL OL Pecsétgyűjteménye
jelenleg a V szekcióban található, s már az 1956-os alapleltárban önállóan szerepelt. Törzsét különböző hagyatékokból
(V 1–26) bekerült másolatok és néhány sérült eredeti darab alkotja. Legkorábbi része (V 1) az MNL OL saját anyagáról
készült gipszmásolat-gyűjtemény. Zömében uralkodói pecsétek I. (Könyves) Kálmántól I. Ferenc Józsefig, néhány király-
néi és világi főúri másolattal. Jelentős még Varjú Elemér gyűjteménye (V 2). 1–9. kötete Varjú kéziratos adatgyűjtését
tartalmazza saját csoportosításban: 1. Magyar királyok és családtagjaik. 2–3. Magyar világiak. 4. Magyar egyháziak. 5. Káp-
talanok és konventek. 6–8. Külföldi. 9. Vegyes. Mohács előtti gipszmásolatai is a fenti csoportosítást követik. Idevonatko-
zóan vö. még: MTA Könyvtárának Kézirattára, Ms. 653/1–8. Az MNL OL anyagáról: Komjáthy Miklós: A magyar levéltárak
és a pecséttani kutatások. Levéltári Híradó, 10. 1960. 3–4. 29–31.; A Magyar Országos Levéltár. Levéltárismertető. Szerk. La-
kos János. Budapest, MOL, 1996. 140.; Sigilla Regum – Reges Sigillorum. Királyi portrék a Magyar Országos Levéltár pecsét­
gyűjteményéből. A pecsétek leírását készítette Sölch Miklós. Szerk. Érszegi Géza. Budapest, MOL, 2001; Pecsétgyűjtemény.
V szekció. Repertórium. Összeáll. Sunkó Attila. Km. Nyulásziné Straub Éva, Érszegi Géza, Laczlavik György. Budapest, MOL,
2006. (A MOL segédletei 23.) (Olvasható még: http://mnl.gov.hu/bal_menusor/hasznalat/kiadvanyok/kiadvanyok/
segedletek_repertoriumok/pecsetgyujtemeny_v_szekcio.html [utolsó letöltés: 2011. január 17.])
A családi levéltárakban (például Festetics, Radvánszky stb.), intézményi, egyesületi fondokban szintén előfordul még pe-
cséttani anyag. A különböző levéltári állagokban található pecséteket először Tagányi Károly nézte át (Tagányi Károly
pecsét- és címertani adatgyűjtése. OSZK Kézirattára, Quart. Hung. 2256. ff. 1094–1133.). Értékes anyagot tartalmaznak
még a Magyar Kamara Archívumában található városi és községi pecséttel ellátott iratok. 16–19. század (MNL OL, E 213
[15 doboz]). Tagányiról: Csánki Dezső: Tagányi Károly (1858–1924). Levéltári Közlemények, 2. 1924. 205–208. A Pecsétgyűj­-
 193
ta n u l m án yo k

erőfeszítések mellett, mintegy háttérként mind az Archaeologiai Értesítőben, mind a Turulban

tovább folytatódott az apróbb pecséttani kalászatok sorozata. Témájuk vegyes. Az uralkodói
pecséteket közjogi, heraldikai, s néha művészettörténeti szempontból számtalan cikk boncol-
gatta. Mindezeket Kumorovitz részletesen fölsorolta.77 1892-ben Fejérpataky külön is foglalko­
zott első Árpád-házi királyaink pecsétjeivel.78 Jó alkalom kínálkozott pecsétművészetünk rep-
­rezentálására a Millenniumi Kiállításon.79 A kiállított anyag összegyűjtését, más történeti erek­-
lyék mellett, több mint egy évig tartó hazai és külföldi búvárlat előzte meg mindenekelőtt
Pulszky Károly (1853–1899) jóvoltából.80 A nagy sikerű 1884-es Magyar Történelmi Ötvös­mű­-
kiállítás után ez volt az első alkalom, amikor pecsétek önálló műalkotásként szerepeltek a töb-
temény V-1 anyaga már CD ROM-on is kutatható a helyszínen, néhányról (1209–1765) pedig mikrofilm is készült (X 7442.,
X 7713). Itt szeretném megköszönni Érszegi Géza segítségét, aki tájékoztatást adott a gyűjtemény fölépítéséről.
77
A hatalmas lendülettel megindult gyűjtésről és eredményéről ismét Kumorovitz tájékoztat terjedelmes jegyzetappará­
tusában: Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 296–302.
A kifejezetten szfragisztikai tanulmányok mellett az egyéb történelmi dolgozatok, okmánytárak anyagaiban is sok ide-
vonatkozó adatra lehet bukkanni, s számos új eredményt hoztak az egyre-másra megjelenő egyéb segédtudományi
(paleográfiai, heraldikai) összefoglalások is. Ez utóbbira jó példa: Nyáry Albert: A heraldika vezérfonala. Budapest, Magyar
Tudományos Akadémia, 1886; Nyáry Albert (1828–1886) heraldikai gyűjteményét a MNL OL őrzi: R 286. Hagyatékából
egy autográf kézirata az OSZK Kézirattárába került: A czímertan magyar terminológiája. A Budapesti kir. Tudományegye-
tem bölcsészeti karának Schwandtner díjával jutalmazott pályamű. Budapest, 1879. (Fol. Hung. 1289) Munkásságáról:
Óváry Lipót: Báró Nyáry Albert emlékezete. Századok, 20. 1886. 490–450.; Baják László: A halotti címerek történetéhez.
Történeti Muzeológiai Szemle – A Magyar Múzeumi Történész Társulat Évkönyve, 3. (Budapest, 2003) 47.
Ballagi Aladár (1853–1928) egyik figyelemre méltó hipotézisében azt fejtegette, igaz, minden konkrét forrás nélkül,
hogy Mátyás király titkos pecsétjeit Boroszlóban vésette: Magyarországi városok régi számadáskönyvei. Archaeologiai
Értesítő, ú. f. 6. 1886. 175. Tehát a legkülönbözőbb tematikájú művek is tartalmazhattak a középkori uralkodói pecsé-
tek szempontjából fontos adalékokat. Egyéb fontos résztanulmányok az 1880-as évekből: Schönherr Gyula: Ritka pe-
csétkölcsönzési eset a XV. századból. Turul, 7. 1889. 125–128. (Zsigmond király leányának pecsétkölcsönzési eljárásáról.)
Schönherr, aki 1892-től a Turul főszerkesztője lett, szülőhelye, Nagybánya város pecsétjével foglalkozott egyébként
részletesen, amelynek szerencsés módon tipáriuma is előkerült. Erről készült leírása tömörségében és plaszticitásában
mellesleg bármilyen pecséttani munka iskolapéldája lehetne a mai napig. Schönherr munkásságáról: Schönherr Gyula dr.
emlékezete. Szerk. Morvay Győző. Budapest, A Schönherr Gyula emléktábla leleplezése alkalmából kiadja özv. Schönherr
Antalné, 1910; Balogh Béla: Schönherr Gyula élete és munkássága (1864–1908). Erdélyi Múzeum, 56. 1994. 3–4. 5–20.
78
Fejérpataky László: Három királyi pecsét. Turul, 20. 1892. 133–138.; Uő: II. Endre aranybullájának címere. Turul, 25. 1897.
147–148. Ez utóbbi munka azon kevés dolgozat egyike, amely nem az oklevél szövegét, hanem pecsétjét helyezte
középpontba. A témához vö. még: Kropf Lajos: A magyar czímer II. András aranypecsétjén. Turul, 24. 1896. 134–135.;
Ferdinandy Gejza: Az Arany Bulla. Közjogi tanulmány. Budapest, M. tud. Akadémia, 1899. (Tagányi Károly által megjegy-
zetelt példányát az OSZK Kézirattára őrzi: Oct. Hung. 796.) Az Aranybulla szövegének és pecsétjének kutatástörténeti
áttekintése külön dolgozat tárgya lehetne, de annyi bizonyos, hogy a téma a 19. század utolsó két évtizedében nem
nélkülözött bizonyos politikai, közjogi vonatkozásokat sem. Ezek miatt a történeti festészet programjában is gyakorta
szerepelt. Vö. erre vonatkozóan például P. Szatmáry Károly felhívását, aki a királyi palotába, többek között, az Aranybulla
kiadásának megfestését javasolta: P. Szatmáry Károly: Az országház és a királyi lak művészeti fölszerelése. Magyar Salon,
4. 1887. 101–103. Bibliográfiája 1984-ig: Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. I/2. Szerk. Bartha
Antal. Budapest, Akadémiai, 1984. (Magyarország Története tíz kötetben.) 1704–1705. Újabb földolgozása: Érszegi Géza:
Az Aranybulla. Budapest, Helikon, 1990.
79
A Történelmi Kiállításon bemutatott uralkodói pecsétekről: Dr. Csánki Dezső: Politikai és társadalmi fejlődés. In: Magyaror­
szág műkincsei. I. Szerk. Czobor Béla. Budapest, Magyar Könyvkereskedő Rt., é. n. [1897.] 85–117. Ugyanebben a kötetben
Szendrei János László oppelni herceg lovaspecsétjét ismertette részletesebben: Dr. Szendrei János: Hadtörténeti emlé­-
kek Nagy Lajos és Zsigmond korából. In: Uo. 137–138. További ismertetése: Czobor Béla: A történelmi kiállítás. Külön-
lenyomat Matlekovits [Sándor] „Az ezredéves kiállítás eredménye” czímű kiállítási főjelentés V. kötetéből. Budapest, Pesti
Könyvnyomda Rt., 1898. 16.
80

Pulszky Károly adatgyűjtése az Ezredéves Országos Kiállításra. OSZK Kézirattára, Quart. Hung. 1509/I–VII., valamint: Az
Ezredéves Országos Kiállítás törzskönyve. OSZK Kézirattára, Fol. Hung. 1158.
 194
ta n u l m án yo k

bi műtárgy között.81 A Szilágyi Sándor (1827–1899) szerkesztette millenniumi tízkötetes Ma­

gyar Nemzet Története középkori köteteiben nagy mennyiségben szerepeltek a királyi pe­csé­-
tek, igaz, hogy bővebb leírás nélkül, pusztán mellékletekként, de kiváló minőségű színes és
fekete-fehér fényképeken és rajzokon.82 1900-ban báró Forster Gyula (1846–1932) szer­kesz­té­
sében III. Béla magyar király emlékezete címmel hatalmas tanulmánykötet83 jelent meg, amely
a király és neje, Antiochiai Anna hamvainak a budai Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templom-
ban – székesfehérvári kihantolásuk után ötven évvel, 1898-ban – történt elhelyezéséhez kap-
csolódott. Bár erősen euforikus hangvétel jellemezte, a könyvben szereplő szerzők zöme elfo-
gulatlanul mutatta be az uralkodó politikáját, figyelmet fordítva sírmellékleteire, pecsétjeire
is. A korszak illuzórikus hangulatát tükrözte a Csánki Dezső (1857–1933) által immár országos
főlevéltárnoki minőségében szerkesztett Árpád és az Árpádok című reprezentatív album is,
mely a magyarság dicső múltját igyekezett fölvillantani a legkülönbözőbb szempontokból.
Több kiváló tanulmány olvasható benne, közülük föltétlenül meg kell említeni Fejérpataky
László publikációját a magyar címerről.84 Az 1900-as évek közepén Gárdonyi (Grünn) Albert
(1874–1946) az Anjou-kornak szentelt figyelmet I. Károly nagy- és gyűrűspecsétjeit földolgoz­-
va. Ő foglalkozott érdemben először az uralkodó nagypecsétjének vésőjével, a sienai szárma­-
zású Petrus Gallicus (1290 k.–1355 k.) mesterrel. Vizsgálódásainak középpontjában azonban
a kancelláriai szervezet működése állt, amelyről két mintaszerű tanulmánya tanúskodott már
az 1910-es években.85 Vele szinte egy időben jelent meg Hajnik Imre (1840–1902) jogtörté­-
nész címertani dolgozata86 és Šufflay Milán (1879–1931) két kiváló publikációja az idézőpe­-
csét jogi szerepéről, szláv emlékanyagra támaszkodva.87
81

A Magyar Történelmi Ötvösműkiállítás lajstroma. Katalógus a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításához. Szerk. Pulszky Ká­-
roly–Torma Károly. Budapest, Franklin-Társulat könyvnyomdája, 1884; Magyarország történeti emlékei az 1896. évi ezred­-
éves országos kiállításon. I–II. Szerk. Czobor Béla–Szalay Imre. Budapest–Bécs, Gerlach Károly, 1897–1903; Varju Elemér:
Címertani és szfragisztikai emlékek az ezredéves országos kiállításon. Turul, 13. 1896. 145–157.; Kiss Erika: „Történelmi” kiál-
lítások a 19. században. In: Történelem – kép 2000. i. m. (10. jegyzet) 514–519.
82

A Magyar Nemzet Története. I–II. Szerk. Szilágyi Sándor. Budapest, Athenaeum, 1895. Szerzők: I–II. kötet: Marczali Henrik, II.
kötet: Pór Antal–Schönherr Gyula, III. kötet: Fraknói Vilmos, IV. kötet: Fraknói Vilmos (1896).
83

III. Béla magyar király emlékezete. Szerk. Forster Gyula. Budapest, Hornyánszky, 1900. A témáról legújabban: GM [Gödölle
Mátyás:] III. Béla király újratemetése. In: Mátyás-templom. A budavári Nagyboldogasszony-templom évszázadai (1246–2013).
Kiállítási katalógus. Szerk. Farbaky Péter–Farbakyné Deklava Lilla–Mátéffy Balázs–Róka Enikő–Végh András. Budapest, Bu-
dapesti Történeti Múzeum, 2015. 494. Kat. 7.108, valamint: SR [Semsey Réka:] Címerek III. Béla újratemetésének alkalmi
dekorációjából. In: Uo. 496. Kat. 7.111.
84

Fejérpataky László: Az Árpádok címerei. In: Árpád és az Árpádok. Szerk. Csánki Dezső. Budapest, Franklin-Társulat, é. n. [1907]
341–351. Részletes földolgozása néhány évvel korábban: Fejérpataky László: Magyar czímeres emlékek – Monumenta Hun­
gariae Heraldica. I–II. Budapest, Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, 1901–1902.
85

Gárdonyi (Grünn) Albert: I. Károly király gyűrűspecsétje. Turul, 30. 1902. 54–60., 112–120., 183–189.; Uő: I. Károly király
nagypecsétjei. Turul, 35. 1907. 30–57.; Uő: A királyi titkos kancellária eredete és kialakulása Magyarországon. Századok,
47. 1914. 89–106., 174–176.; Uő: A magyar királyné udvari kancelláriája az Anjouk alatt. Turul, 33. 1915. 64–84. Gárdonyi
működéséről: Niklay Péter: Gárdonyi Albert (1874–1974). Századok, 79–80. 1945–1946. 303–304.; Csapodiné Gárdonyi Klá-
ra: Gárdonyi Albert (1874–1946) Budapest székesfőváros főlevéltárnokának irathagyatéka és nyomtatásban megjelent
műveinek bibliográfiája. Tanulmányok Budapest Múltjából, 23. 1991. 263–300.
86

Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád és vegyesházi királyok alatt. Budapest, Magyar Tudományos
Akadémia, 1899. 341–377.
87

Šufflay Milán: Az idézőpecsét a szláv források világánál. Századok, 30. 1906. 293–312.; Uő: Sigillum citationis. Mittheilungen
des Instituts für österreichisches Geschichtforschung, 37. 1907. 515–518. Rendkívül tanulságos az a tanulmánya is, melyben
az I. László- és Kálmán-kori kancellária pecséthasználatáról írt, részletesen elemezve Lászlónak a pannonhalmi apátság
scriptoriumában őrzött pecsétjét: Két arbei iker-oklevél (1071. 1111.). Századok, 39. 1905. 315–319. Šufflay a Magyar Ki­
rályi Tudományegyetemen tanított. Levelezésének egy részét a tudóshagyatékok között az ELTE Egyetemi Könyvtárá­-
nak Kézirattára (Ms. G 628), a másik felét (22 darabot) az OSZK Kézirattárának Levestára őrzi (1878–1931). Bajza József:
 195
ta n u l m án yo k

A magyar pecséttan a két világháború között

Fejérpataky László tanítványa, Szentpétery Imre az 1910-es évek végétől kezdve tette közzé rend-
szeresen diplomatikai és szfragisztikai tanulmányait. 1917-ben II. András felségi pecsétjét vizs-
gálta az oklevélkiadás szempontjából.88 Heraldikai kérdések álltak a középpontban Dőry Ferenc-
nél (1875–1960), akit szintén Magyarország címerének fejlődése foglalkoztatott.89 Hosszú szünet
után néhány tanulmányban már a művészettörténeti módszerek alkalmazása is megjelent. Elő-
ször Szendrei János (1857–1927) hívta föl a figyelmet a diplomatikai szempontokon túl egyéb,
a viseletet, a fegyverzetet, az ötvösművészetet érintő vizsgálatokra.90 Az ő szempontjai érvénye-
sültek Áldásy Antal (1869–1932) egyetemi tanár összefoglalásában. Nála a pecsétek már önálló
kisplasztikai alkotásokként szerepelnek. Máig az ő műve a legteljesebb művészettörténeti mun-
ka e tárgykörben.91 Ferenczi Zoltán (1857–1927) ikonográfiai adattárában dolgozta föl többek
között a Mátyás-kori pecséteket.92 Ez az első kísérlet volt Mátyás ábrázolásainak összegyűjté­-
sére, amelyet még jó néhány, egyre terjedelmesebb corpus követett. Önálló szintézis mégsem
született sem a királyi pecsétekről, sem az egyéb szfragisztikai anyagról. Egyéb híján Horvát Ár­-
pád (1820–1894)93 és Fejérpataky László egyetemi előadásainak jegyzetei nyújtottak korrekt ös�-
szefoglalást. Radvánszky Béla foglalkozott ugyan a magyar pecséttan megírásának gondolatával,
s hozzá hatalmas illusztrációs anyagot is gyűjtött, de ez a munka sem készült el; mellette Boncz
Ödön (1858–1928) művelődéstörténész, magyar királyi vallás- és közoktatásügyi miniszteri ta­
nácsos szentelt figyelmet a pecséttannak, bár leírásai, rajzai jobbára kéziratban maradtak.94
Šufflay Milán (1879–1931). Századok, 65. 1931. 211–216.; D. J.: Šufflay Milán (1879–1931). In: Jancsó Benedek Emlékkönyv.
Szerk. Asztalos Miklós. Budapest, Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, 1931. 410–413.; Niederhauser Emil: A történetírás tör­
ténete Kelet-Európában. Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 1995. (História Könyvtár. Monográfiák 6.) 345–346.
A korszak pecséttani terméséből kiemelendő még: Pór Antal: Pecséttani apróságok. Turul, 27. 1909. (benne Opuli László
herceg fejedelmi pecsétjéről: 53–54.).
88
Szentpétery Imre: II. Endre pecsétjei az oklevélkritika szempontjából. Turul, 34. 1916. 1–12.
89
Dőry Ferenc: Magyarország címerének kialakulása. Turul, 35. 1917. 17–33. Jelentős címertani munka még a tízes évekből:
Csoma József: A magyar heraldika korszakai. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1913.
90
 Szendrei János: Pecséttani adalékok. Turul, 1. 1883. 138–142.; Uő: Magyar viseletképek czímeres leveleinkben. Archaeolo­
giai Értesítő, ú. f. 11. 1891. 385–409. Ez utóbbi tanulmányában a királyi pecsétek konzervatív vonásaira hívta fel a figyel-
met: „II. András, Erzsébet királyné, V. László, I. Mátyás és II. Ulászló király stb. egy és ugyanazon ruházatban ábrázoltatnak
[…] fejükön liliomos korona, testüket a bő palást fedi, még kezükben is ott maradt a liliomos királyi pálcza. És mind-
ez oly következetesen valamennyi királyi pecsétünkön, hogy ezt nem tulajdoníthatjuk a Nagy Lajos korabeli művészet
formai befolyásának, annyival kevésbbé, mert a magyar szent korona mindezen királyok alatt a nemzet egyik legféltet-
tebb kincse volt és specialiter pl. I. Mátyás királyról semmiképpen sem hihetjük el, hogy úgy öltözködve ült volna trónján,
mint királyi nagy függő pecsétein látjuk ábrázolva.” (I. m. 388.) Egyéb művészettörténeti adatközlés még ezekből az évek-
ből: Kemény Lajos: Hazai pecsétmetszők. Archaeologiai Értesítő, ú. f. 24. 1904. 447–448.
91
 Áldásy Antal: A pecsétek. In: Az iparművészet könyve 1905. i. m. (35. jegyzet) 309–353.; a témát részben érintette még:
Uő: Címertan. Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1923. (A Magyar Történelemtudomány Kézikönyve. II/6.).
92
 Ferenczi Zoltán: Mátyás a képzőművészetben. In: Mátyás király emlékkönyv kolozsvári szobrának leleplezése alkalmára.
Szerk. Márki Sándor. Budapest, Athenaeum, 1902. 269.
93
 Horvát Árpád legfontosabb, a témába vágó, kiadott összefoglalásai: Oklevéltani jegyzetek. Bevezetés a magyar oklevéltan­
ba. Budapest, Eggenberger, 1880; A diplomatikai írástan alapvonalai. Budapest, Eggenberger, 1883; A diplomatikai kor­
tan alapvonalai + A harmincöt egyházi naptár. Budapest, Eggenberger, 1884. Hagyatékát az OSZK Kézirattára (Fol. Hung.
1156., 1159.,1887., Oct. Hung. 562.), néhány levelét pedig az Egyetemi Könyvtár Kézirattára őrzi (Ms 10515/13–26., 49–72.,
108–116.). Méltatása: – –: Horvát Árpád. Századok, 28. 1894. 847.; Almási János: A német genealógia hatása a 18–19. szá-
zad fordulója után. Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei, 7–8. 1995–1997. (Budapest, 1997) 283–284.
94
 Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 303. Boncz Ödön kiadatlan pecséttani jegyzeteit az MNL OL őrzi: P 62. I. doboz, 6.
(Királynők és vezérek pecséteinek rajzai); 7. (Főúri és nemesi pecsétek rajzai); hasonlóan kéziratban maradtak fönn
 196
ta n u l m án yo k

Csánki Dezsőt is érdekelte a terv. Pecsétmutatója e munkálat előkészítését célozta meg.95 A kül-
földön folyamatosan megjelent szfragisztikai kiadványok bizakodással töltötték el a téma mű-
velőit, hogy hátha a Nyugat-Európában kiadott monográfiák ösztönzően hatnak az idehaza
stagnáló folyamatokra. 1915-ben Holub József (1885–1962) a következőket vetette papírra egy
könyvismertetésében: „Első fejezete a pecséttan forrásairól szól, a régibb s újabb irodalomról
és pecsétgyűjteményekről. Kiemeli, hogy itt nagyon is érezhető a magyar és cseh királyok mű­
vészettörténetileg fontos pecsétjei szisztematikus feldolgozásának hiánya, s megemlíti, hogy
Pray munkája teljesen elavult. A M. T. Akadémia figyelmét nem kerülte el ez a hiány, s már rég
tervbe vette a magyar királyok pecséteinek a kiadását, a mi pedig a magyar pecséttan meg­-
írását illeti, reméljük, hogy ennek megvalósítását Ewald könyve is elősegíti jó lépéssel, mert
mintaszerű beosztása, elméleti fejtegetései, sokoldalú analógiái nagyon meg fogják könnyíteni
ennek létrejöttét.”96 Az idő sajnos nem igazolta optimizmusát, az első világháború közbeszólt.
Az 1920-as években a Magyar Történelmi Társulat karolta föl a szfragisztikai kutatáso­-
kat a magyar történelem Hóman Bálint (1885–1953) és Szekfű Gyula (1883–1955) nevével
fémjelzett új kézikönyve kiadásának apropóján. Mindezekben az előkészítő munkálatokban
elévülhetetlen érdemeket szerzett Szentpétery Imre, a történeti segédtudományok két világ-
háború közötti kitűnő művelője.97 A pecséttan az akkori tervek szerint és Fejérpataky koncepciójá-
nak megfelelően a diplomatikában kapott volna helyet, amely Szentpétery földolgozásában
Tagányi Károly történész diplomatikai, pecséttani adatgyűjtései a 19 század végéről és a 20. század elejéről, egy na­-
gyobb összefoglalást megelőlegezve. Az OSZK Kézirattárában őrzött hatalmas hagyatékából különösen az alábbiak
fontosak a téma szempontjából: Quart. Hung. 2256. (Címer- és pecséttani gyűjtés, 20–56 f.), Quart. Hung. 2272. (Az Ár-
pád-kori oklevelekre vonatkozó adatgyűjtés), Quart. Hung. 2273. (A középkori magyar történelemre vonatkozó anyag-
gyűjtés. I. Árpád-kor. ff. 80­–113: Kormányzat. Királyi kormányrendeletek. Királyi tanács. Székesfehérvári törvénynapok.
Országgyűlések. Törvények és formái. Kanczellária és oklevelek. Királyi pecsétek., ff. 443–464: Városok, descensus, címerek,
pecsétek); Quart. Hung. 2275. (Árpád-kori oklevelekre vonatkozó jegyzetek (1242–1272)], Quart. Hung. 2277. (Községi,
városi és egyéb pecsétek), Quart. Hung. 2283. (Magyarországi városok és községek pecsétei).
95
Csánki jegyzéke kizárólag a pecsétes oklevelekről készült. Említve: Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 303.; az 1916-ban,
alighanem IV. Károly (1916–1918) koronázása kapcsán ismét fölmerült új országcímer tervéről szóló, nagyobb léleg­-
zetű tanulmány: Csánki Dezső: Az új magyar és úgynevezett közös címerekről. Századok, 50. 1916. 1–27. (A magyar címer
kialakulását elsősorban a pecséteken követi nyomon Imre király 1202. évi kettős arany pecsétjétől kezdve tizenegy kö­
zépkori uralkodói pecséttel illusztrálva); Csánki Dezső 1909-től 1933-ig a Magyar Történelmi Társulat alelnöke, 1913-tól fő-
levéltárnok, 1915-től államtitkár volt. A IV. Károly koronázása körüli szervezésért a Lipót-rend lovagkeresztjét kapta. 1923-
tól a Levéltári Közlemények szerkesztője. Munkásságáról: Domanovszky Sándor: Csánki Dezső. Századok, 67. 1933. 236–237.;
Döry Ferenc: Dr. Csánki Dezső. Levéltári Közlemények, 11. 1933. 1–15.; A Magyar Országos Levéltár. Levéltárismertető. Szerk.
Lakos János. Budapest, MOL, 1996. 23–25. Irathagyatékát az MNL OL őrzi: R 299.
96
Holub József: Wilhelm Ewald: Siegelkunde. (Handbuch d. mittelalterlichen und neueren Geschichte.) Hrsg. G. Below–F.
Meinecke. München–Berlin, 1914. 244. l. (Könyvismertetés.) Turul, 33. 1915. 52–53. (Utánnyomás: München–Wien, Ol­
den­bourg, 1972). Részben érintette e tárgykört még: Hajnal István: IV. Béla kancelláriájáról. Turul, 32. 1914. 1–19. Az ismer­
tetésekben Ewald ideköthető, egyéb munkáiról nem esett szó. Közülük feltétlenül megemlítendő még: Rheinische Sie-
gel. I.: Die Siegel der Erzbischöfe von Köln (948–1795). Bonn, Peter Hanstein, 1906.
97
Szentpétery tanulmányait a pesti egyetemen végezte, ahol 1914-ben magántanári képesítést szerzett. 1918-tól előbb
a debreceni egyetemen, majd Fejérpataky halála után, 1923-tól a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen ta-
nított a történeti segédtudományok professzoraként. A Magyar Tudományos Akadémiának 1917-től levelező, 1929-től
rendes tagja volt. Bibliográfiája: Janits Iván: Szentpétery Imre irodalmi munkássága. In: Emlékkönyv 1938. i. m. (3. jegy-
zet) 572–579. Munkásságáról: Elekes Lajos: Szentpétery Imre (1878–1950) Századok, 84. 1950. 471. Diplomatikai egye-
temi jegyzeteit és Történelmi címertan (1924–1925) című munkáját az OSZK Kézirattára őrzi (Quart. Hung. 3300) 36
levelével együtt. Levelezésének nagyobb része (107 darab) 1878–1950-ből az MTA Könyvtára Kézirattárában található
(Ms 4707/178). 1927–1929 között tartott egyetemi előadásainak kéziratait (Ms G 593., 594., 604., 605., 606.) és levelei­-
nek további részét (Ms G. 628.) az ELTE Egyetemi Könyvtárának Kézirat- és Ritkaságtárában őrzik. Egyéb kéziratai az
ELTE Történelem Segédtudományai Tanszékének személyi gyűjteményébe kerültek (101/c).
 197
ta n u l m án yo k

1930-ra Magyar oklevéltan címmel el is készült.98 Égető szükség volt rá, hiszen a 14. század­-
tól kezdve már tömeges jellegű okleveles gyakorlatról beszélhetünk. Az írásbeliség terjedt, az
okleveles bizonyítás általánossá vált. Szentpétery törekvése tulajdonképpen ennek a fejlődés-
nek összegezése volt. „Ez a hatalmas munka egy magyar oklevéltan igényeit messze megha-
ladóan nemcsak eddigi pecséttanunk eredményeit foglalta össze, hanem a hézagos adatokat
ezirányú önálló kutatással kiegészítve a további munkálatok irányát is megjelölte.”99 Színvona­-
las összefoglalása a magyar diplomatika kutatóinak máig használt alapműve. Ezzel egy időben
adta ki a szintén nélkülözhetetlen segédeszközzé vált Árpád-kori királyok okleveleinek kritikai
jegyzékét.100 Alig egy év alatt Szentpétery álláspontja irányt váltott. 1931-ben A magyar törté­
netírás új útjai kötetében már arról írt, hogy a pecséttan önálló diszciplína, corpusának kiadása
égető feladat.101 Buzdítása nyomán a stagnáló kutatásoknak új lendületet adott. Szentpétery
maga járt elöl a példával több idevágó korábbi tanulmány egymás utáni kiadásával. 1923-ban ­
IV. László király (1272–1290) pecsétváltoztatásait taglalta.102 1925-ben Bolgárország címerének
megjelenését vizsgálta IV. Béla király (1235–1270) címeres emlékein.103 Őt követte Bartoniek
Emma (1894–1957) Az Árpádok ércpecsétjeiről írt munkájával, amely a bullákon kívül a felségi
pecsétet is tárgyalta a legkülönfélébb szempontok szerint, s az egész anyagot ikonográfiai és
művészettörténeti tekintetben beleillesztette az egyetemes szfragisztika keretébe.104
1929-ben egy állítólagos, a 15. század közepéről származó Mátyás-nagypecsét tipáriuma
borzolta föl a kedélyeket. Az ominózus tipáriumon a korabeli leírás szerint az uralkodó hollós
családi címere állt, körülötte pedig a melléktartományok címerei sorakoztak. E szokatlan módon
fönnmaradt nyomót, fölismerve jelentőségét, Kohn Dávid (1856–1938) gyulai múzeumigaz-
gató átadta a Magyar Országos Levéltár egyik tisztségviselőjének, Horváth Sándornak tüzete-
sebb vizsgálatra, aki azonban hamarosan öngyilkos lett. A krimibe illő ügy során a pecsétnyomó
eltűnt.105 A húszas években egyébiránt Hunyadi I. Mátyás alakja ismét a történeti érdeklődés
98
 Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. A magyarországi középkori okleveles gyakorlat ismertetése. Budapest, Magyar Történel-
mi Társulat, 1930. (A magyar történettudomány kézikönyve. II/3.) Értékelése: Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 304–305.
99
Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 304.
100
Az Árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke – Regesta regum stirpis Arpadianae critico diplomatica. Szerk. Szentpétery
Imre. 1. kötet 1. füzet. Budapest, A gróf Vigyázó Sándor- és Ferenc-vagyon jövedelmének felhasználásából kiadja Ma­-
gyar Tudományos Akadémia. 1923. 1. kötet. 2. füzet, Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1927; 1. kötet. 3. füzet,
Budapest, Magyar Tudományos Akadémia,1930.
101
Szentpétery Imre: Történelmi segédtudományok. In: A magyar történetírás új útjai. Szerk. Hóman Bálint. Budapest, Ma-
gyar Szemle Társaság. 1931. (A Magyar Szemle Könyvei III.) 321–352. Tanulmányában a szerző Paul Kletler Die Kunst
im österreichischen Siegel (Wien, Kristall, 1927. [Artes Austriae 7.]) című munkája kapcsán a következőket jegyezte
meg: „A munka művészettörténeti tárgyú, szerzője is annak tekinti. De már ő is szemére veti a pecséttannak (»Lehre
des Siegelwesens«), hogy a pecsétképekkel csak tárgyi szempontból foglalkozik, a művészeti szempontot elhanyagolta.
A mű erősen átnyúlik a pecséttanba. Magától értetődik, hogy részünkről itt a munka megállapításainak helyes vagy
helytelen voltát egyáltalán nem érintjük. Maga a téma azonban: a pecsétképeknek művészeti szempontok szerint
is tárgyalása, nézetünk szerint, a jövőben legalább bizonyos fokig magában a pecséttanban sem lesz megkerülhető.”
(452–452., 3. jegyzet).
102
Szentpétery Imre: IV. László király pecsétváltoztatásai. (Kivonat a Magyar Tudományos Akadémián tartott felolvasásból.)
Akadémiai Értesítő, 43. 1923. 161–162.
103
Szentpétery Imre: Bolgárország IV. Béla királyi címében. In: Emlékkönyv 1925. i. m. (10. jegyzet) 225–240.
104
Bartoniek Emma: Az Árpádok ércpecsétei. Turul, 38. 1924–1925. 12–26. A téma megközelítéséhez Kletler 1927. i. m.
(101. jegyzet) munkája nyújtott segítséget. Egyéb, a témát érintő írása: Corona és regnum. Századok, 68. 1934. 324–330.
(Magyarország Szent Koronájának pecsétjéről.)
105
– –: Háborúság a békésgyulai és az Orsz. Levéltár közt, Mátyás király pecsétnyomója között. Új Nemzedék, 17. 1929. VIII. 18.
302. A fölöttébb gyanús eredetű tipáriumot kérdőjellel ugyan, de Balogh Jolán is belevette 1966-os corpusába, jóllehet
erre vonatkozóan már Antonio Bonfini is egyértelműen leírta A magyar történelem tizedeiben (IV. 8.), hogy Mátyás ha­-
 198
ta n u l m án yo k

középpontjába került. E megnövekedett, s egészen 1940-ig nyomon követhető jelenségben

az aktuális történeti évfordulók éppenúgy közrejátszottak, mint a revíziós belpolitikai propa-
ganda és a külpolitikai orientáció. Storno Miksa (1887–1978) 1922-ben a soproni Corvin Mátyás-
pincébe éppen a névadó nagypecsétje nyomán tervezte meg az egyik falképet.106 Időközben
Szilágyi Loránd (1908–1974) az uralkodói pecsétek tárgyalásánál mellőzhetetlen királyi kancel-
lária 15–16. századi szerepéről írt.107 Munkáját Kumorovitz Lajos Bernát méltatta a következő év-
ben.108 I. András király (1046–1060) törvénybe idéző ércbillogjával Jakubovich Emil (1883–1935)
foglalkozott 1933-ban.109 A látszólag jelentéktelen közlés érdeme, jellemezte öt évvel később
Kumorovitz, hogy szerzője megtalálta I. András király ércbillogját, kimutatta annak hitelessé­gét,
s kifejtette az írásos idézéstől független haszálatát.110 Dolgozatához Váczy Péter (1904–1994) fű-
zött észrevételeket a Századokban.111 Váczy érzékenyen reagált a külföldi szakirodalom közlései­
lálakor összetörték pecsétjeit: „…regalia sigilla in medio senatu presidente regina Corvinoque diffrecta sunt.” Balogh
Jolán: A művészet Mátyás király udvarában I. Adattár. Budapest, Akadémiai, 1966. 305.
106
Sopron, Soproni Múzeum, Storno-gyűjtemény. Ltsz. n. Papír, akvarell. 410 × 620 mm. A lap alján felirat: „A soproni Má­-
tyás pince egyik falfestménye. Tervezte Storno Miksa 1922. májusában”.
107
Szilágyi Loránd: A magyar királyi kancellária szerepe az államkormányzatban 1458–1526. Turul, 44. 1930. 45–83. (Klny.:
Budapest, 1930.) Szilágyiról: Sinkovits István: Szilágyi Loránd (1908–1974). Levéltári Közlemények, 46. 1975. 380–381.;
Ujváry Gábor: „Ha Béccsel megszakad az összeköttetés, akkor megszakad az összeköttetésünk saját múltunkkal.” (Adattár
a Bé­csi Magyar Történeti Intézet tagjairól 1920–1944.) Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei, 7–8. 1995–1997. (Budapest,
1997.) 425.
108
Kumorovitznak az 1938-as tudománytörténeti összefoglalásában említett, a Turul 1931-es számába leadott recenzióját
nem találtam sem az említett helyen, sem a későbbi számokban, valamint a Századokban sem. Elképzelhető, hogy is-
mertetése kéziratban maradt.
109
Jakubovich Emil: I. Endre király törvénybeidéző ércbilloga. Turul, 68. 1933. 56–74., 88.
110
Kumorovitz 1938. i. m. (3. jegyzet) 307.
111
Váczy Péter: A királyi kúria bírósága és I. Endre király törvénybeidéző ércbilloga. Századok, 68. 1934. 484–489.; Váczyról:
Niederhauser Emil: Váczy Péter. Magyar Tudomány, 102. ú. f. 40. 1995. 102–104.
Az 1933-as év „pecséttani eseményeihez” tartozott továbbá a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság jubileu-
mi kiállítása az Iparművészeti Múzeum aulájában. A tárlat anyagáról a múzeum Adattárának egy leltározatlan fondja
tájékoztat. Tartalma: Czobor Alfréd titkár levele Végh Gyulához, a múzeum igazgatójához a kiállítási anyag összegyűj­
tésével, Szentpétery Imre elnök levele pedig a tárlókkal kapcsolatban. Jegyzék a Magyar Nemzeti Múzeumból kölcsön-
zött anyagról és Történeti Osztálya által a kiállításra küldött tárgyak jegyzéke. Az Országos Széchényi Könyvtárból és
a Magyar Királyi Országos Levéltárból küldött anyagok gépelt listái. Az előbbiben heraldikai és pecséttani munkák
föl­sorolása, közöttük olyan kuriózumokkal, mint az első hazai címertani munka: Ars Heraldica. Seu Consuetudinum
Heraldicarum […] Synopsis. Opere et veritate Francisci Pariz Papai. (Claudiopoli, Ex off. Nicolai Kis de M. Tótfalu, 1695.) Fe-
jérváry Károly előszavával. (RMK II. 1797.). Kéziratos cédulagyűjtemény rövid leírásokkal az okleveleken lévő és a róluk
leszakadt pecsétekről név nélkül, méltóságok és intézmények szerint csoportosítva. A Magyar Heraldikai és Genealógiai
Társaság (1883–1933) jubileumi kiállításának katalógusa. Bev. Szentpétery Imre. Budapest, Franklin ny. 1933. Itt köszönöm
meg Horváth Hilda és Lichner Magdolna segítségét, akik az anyagra fölhívták a figyelmemet. Ezen a helyen kell meg-
említeni Baán Kálmán Magyar genealógiai és heraldikai forrásmunkák. 1561–1932 (Budapest, Robur Irodalmi Vállalat, 1932.
[Reprint: Budapest, Magyar Könyvértékesítő Vállalat, 1984]) című munkáját, amely hasznos segédletül szolgált ezekben
az években a pecséttani kutatásokhoz. Végezetül a harmincas évek utolsó, figyelmünkre érdemes történése Csallány Gá-
bornak (1871–1945), a Szentesi Múzeum megalapítójának egy 1935-ös, meglehetősen eldugott helyen (Aranykalász, 2.
1935. 28–29.) megjelent publikációja volt. Ekkor tette közzé ugyanis Salamon király 1876-ban vagy 1877-ben, a városban
kertművelés közben előkerült idézőbillogjának leírását. Miután a pecsétnek később nyoma veszett, Csallány másodlagos
forrásokból származó közleménye mindeddig az egyetlen információ róla: „A ‘billog’ ovális alakú, mintegy 8–9 cm hosszú
volt […] a rézből lévő pecsétnek egyik oldalán, középen erősen kidomborodóan, a trónon ülő király alakja volt, egyik ke-
zében a keresztes birodalmi alma, a másikban […] liliom vagy jogar volt […] a király balfelőli részén, erősen kidomboro-
dó betűkkel a következő felirat volt: Sigillum Salamoni, jobboldali részén pedig Regis Hungariae vagy Ungariae. A másik
lapja síma volt. A felfüggesztésre fül szolgált, egyébként a pecsét teljesen ép és jó állapotban volt…”
 199
ta n u l m án yo k

re is, amit számos, ezen a helyen nem részletezhető, egyéb témákról írt recenziója tanúsított.112
Időközben Gárdonyi Albert folytatta 14. századi kutatásait.113 1937-ben Donászy Ferenc (1858–
1923) jelentetett meg önálló kiadványt az Árpádok címereiről.114
Ilyen előzmények után várt a pecséttani összegzés Kumorovitz Lajos Bernátra. Az immár
új alapokra helyezett anyaggyűjtés folytatása és publikálása mellett az ő figyelmét is elsősorban
a kancellária működése, s e hivatalon belül a kisebb uralkodói pecsétek használata kötötte le,
mindenekelőtt Zsigmond és Mátyás király korában, hiszen az ő uralkodásuk idején a kancelláriai
állapotok már nagyjából kikristályosodtak.115 1928-tól kezdve szinte évről évre jelentette meg
egy-egy részterület és korszak oklevélkibocsátó intézményének működéséről, illetve pecsét-
használatáról írt dolgozatait.116 Aprólékos, kiemelkedő színvonalú közleményei után 1940-ben
összegezte máig érvényes konklúzióit A pecséttan eredményeinek értékesítése a történetkuta­
tásban, majd 1944-ben A magyar pecséthasználat története a középkorban címmel, amely szin­-
te azonnal bekerült a szakma vérkeringésébe.117

112
Váczy Péter volt az első például, aki érdemben foglalkozott Percy Ernst Schrammnak az uralkodói pecsétek szempontjá­-
ból is rendkívül fontos, hatalmas történeti-ikononológiai áttekintésével: Die deutschen Kaiser und Könige in Bildern
ihrer Zeit. In: Die Entwicklung des menschlichen Bildniss. I. Hrsg. Walter Wilhelm Goetz. Jéna, 1928. (ismertetés) Századok,
65. 1931. 196–197.
113
Például: Gárdonyi Albert: A magyar Anjouk címeres emlékei. Turul, 51. 1936. 12–18.; Nyers Lajos: A nádor bírói és oklevél­-
adó működése a XIV. században (1307–1386). Kecskemét, Hungária Ny. 1934. (Palaestra Calasantiana. A piaristák doktori
értekezései az 1932. évtől.)
114
Donászy Ferenc: Az Árpádok címerei. Budapest, Donászy Ferenc. 1937. Egyéb kisebb tanulmányai a pecséttan és heraldika
határterületéről: Uő: Az Árpádok címerének kérdése. Turul, 50. 1935. 34–33.; Uő: Az oroszlán ábrázolása a magyar heraldi-
kában. Turul, 53. 1938. 7–25.
115
Munkásságáról: Gerics József: Kumorovitz Lajos Bernát köszöntése. Levéltári Közlemények, 51–52. 1980–1981. 3–4.; Ma­
gyar Egyháztörténeti Évkönyv I. (Budapest, 1994.) (Fényi Ottó, Bertényi Iván, Gerics József, Ladányi Erzsébet, Kubinyi András
tanulmányaival.) Ismertetése: T. Mérey Klára, Levéltári Közlemények, 66. 1995. 257–259.; Kubinyi Andás: Kumorovitz L. Ber-
nát (1900–1992). In: Emlékbeszédek az MTA elhunyt tagjai felett. Budapest, Akadémiai, 2001. 1–14. Életrajzához kiegészí­-
tés: 1933–1934-ben két hónapig a Bécsi Magyar Történeti Intézet „változó belső tagja” volt. Az Intézetben a készülő
Magyar pecséttan című könyve megírásához folytatott kutatásokat. Főleg a Staatsarchiv anyagát vizsgálta át alaposab-
ban, a felkutatott pecsétekről, megfelelő jegyzetek elkészítése mellett, gipszmásolatokat és fényképfelvételeket készített.
Az említett levéltár két pecsétmásolat-gyűjteményének (körülbelül 20 ezer darab) magyar anyagát is áttanulmányozta,
főleg a szomszédos államok pecsétgyakorlatával való vonatkozásban: Ujváry 1995–1997. i. m. (107. jegyzet) 414. A tel-
jesség igénye nélkül néhány korai, e témával foglalkozó tanulmánya: Kumorovitz L. Bernát: A magyar királyi egyszerű-
és titkospecsét használatának kialakulása a középkorban. A gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve,
VII. (Budapest, 1937) 69–112.; Uő: A magyar címer hármashalma. A Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet
Évkönyve, 9. (Budapest, 1939.) 74–92.; Uő: Az authentikus pecsét. Turul, 50. 1936. 45–68.; Uő: Kortani és pecséttani cik­-
kek 1931–1941 között az Új Idők Lexikonában (Budapest, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt.).
116
Kumorovitz bibliográfiája: Borsodi Csaba: Kumorovitz Lajos Bernát munkássága (1928–1982). In: Magyar Herold. Forrás­
közlő, családtörténeti és címertani Évkönyv, Nr. 1. A magyar hivatali írásbeliség fejlődése 1181–1981. I. Szerk. Kállay István.
(Budapest, 1984) 660–673.; Borsodi Csaba: Kumorovitz Lajos Bernát műveinek bibliográfiája. Magyar Egyháztörténeti Év­
könyv, I. (Budapest, 1994.) 37–45.; nekrológok: Levéltári Közlemények, 63. 1992. 230–232. (Bertényi Iván); Turul, 65. 1992.
49–50. (Érszegi Géza); Századok, 126. 1992. 500–501. (Gerics József ). Kumorovitz hagyatékának egyik része Gödöllőn talál-
ható, másik része budapesti, Szent István körúti lakásában, amelyet a premontrei rendre hagyott. A hagyaték földolgozá-
sával Érszegi Géza foglalkozik. Itt köszönöm meg dr. Kovács Imre Endre O. Praem. alperjel, levéltárvezető szíves tájékozta-
tását. Kumorovitz pecsétekről készült fényképgyűjteményét az ELTE BTK Történelem Segédtudományai Tanszékén őrzik.
117
Kumorovitz Lajos Bernát: A pecséttan eredményeinek értékesítése a történetkutatásban. A Jászóvári Premontrei Kano­
nokrend Gödöllői Szent Norbert Gimnáziumának 1939–1940. évi Évkönyve. Gödöllő, 1940; Uő: A magyar pecséthasználat
története a középkorban. A Jászóvári Premontrei Kanonokrend Gödöllői Szent Norbert Gimnáziumának 1943–1944. évi
Évkönyve. Gödöllő, 1944. 281–363.
 200
ta n u l m án yo k

A diplomatika mellett az 1930-as évek közepétől egyre inkább hallatta hangját az írá­sokban
addig csupán szórványosan megjelenő művelődés- és művészettörténeti diszciplína is, mely
addig jobbára az ikonográfia szempontjából kamatoztatta a pecsétek ábrázolásaival kapcso-
latos megfigyeléseit. Horváth Henrik (1888–1941) Luxemburgi Zsigmond magyar királyi pe-
csétjeit is érintette igen nagy hatású, Johan Huizinga (1872–1945) nyomán írt kultúrtörté­neti
könyvében.118 Az ő módszerét követte több előtanulmány után Dercsényi Dezső (1910–1987)
1941-ben kiadott Nagy Lajos és kora című, szintén nagy sikerű korrajzában. Könyvében röviden
érintette Lajos, öccse, István herceg és Łokietek Erzsébet (1305–1380) anyakirályné pecsétje-
it: „A pecsét Nagy Lajos korában nemcsak az oklevelek legfontosabb megerősítő jegye, hanem
mint pénz, a kisplasztikának is jelentős terméke. A pénzeknél nagyobb terjedelme, figurális és
ornamentális ábrázolások kivitelezésére, széles körben elterjedt volta pedig művészi hatások
gyors közvetítésére adott alkalmat. Ismerjük Nagy Lajos udvari pecsétvésőjét Csóri Sebestyén
fia, György személyében, aki valószínűleg mind a két királyi nagypecsétet készítette és akit
ezért a munkájáért 1344-ben gazdagon megajándékozott a király. Az első királyi nagypecsé-
tet azonban a boszniai hadjárat során ellopták a kancellár sátrából, értékes anyagát Kükül­
lei János szerint Besztercén ötvösnek adták el. Az új pecsétet valószínűleg ugyancsak György
mester metszette, mert az előbb említett oklevél későbbi átiratában Nagy Lajos második pe-
csétjével megerősítve maradt ránk. A második királyi nagypecsét architektonikus hátterével
a Gallicus Péter-féle I. Károly számára készült pecsétjének naturalista részletekkel gazdagított
fejlesztését mutatja.”119 Hipotézise azonban tévesnek bizonyult, s nem gyarapította a kevés,
név szerint is ismert pecsétvéső listáját.120 A magyar királyok pecsétjeit őket leszámítva eddigi
118
Johan Huizinga: Herfsttij der middeleeuwen. Antwerpen, 1919. (Magyarul: A középkor alkonya. Az élet, a gondolkodás és
a művészet formái Franciaországban és Németalföldön a XIV. és XV. században. Ford. Szerb Antal. Budapest, Európa, 1979.);
Horváth Henrik: Zsigmond király és kora. Zsigmond király halálának 500 éves évfordulójára. Budapest, Budapest Székesfő­
város, 1937.
119
Dercsényi Dezső: Nagy Lajos ikonográfiája. Szépművészet, 2. 1941. 239–242.; Uő: Nagy Lajos és kora. Budapest, Királyi
Magyar Egyetemi Nyomda, [1941] 125–127. (Reprint: Budapest, Akadémiai, 1990).
120
Csói Sebestyén fia György azonosítása I. Lajos király első felségpecsétjének készítőjével a „sigillator” szó hibás fordítá-
sán alapuló tévedésnek bizonyult: Takács Imre: Megjegyzések a XIV. századi magyar főpapi pecsétek művészettörténeti
kérdéseihez. In: A középkori Magyarország főpapi pecsétjei a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Cso­
portjának pecsétmásolat-gyűjteménye alapján. Szerk. Bodor Imre. Budapest, MTA MKCs, 1984. 25.; Petrus Gallicus tevé-
kenységéről: Bernwaldszky Károly: A sienai eredetű Gallicus család és művészete. Adatok az anjou-korabeli magyar kézmű­
vesség történetéhez. Igló, Szepesi Lapok, 1908; Alessandro Mihalik: I maestri orafi Pietro e Nicolo Gallicus di Siena in
Ungheria. Bullettino senese di storia patria, 33–34. 1926–1927. (Siena, 1928) 87–101. Más aspektusból tárgyalja: Balogh
Jolán: A magyarországi Szent György-ábrázolások forrásai. Archaeologiai Értesítő, ú. f. 43. 1929. 13–15.; Uő: Márton és
György kolozsvári szobrászok. Erdélyi Múzeum, 38–39. 1934. (Klny.: Cluj–Kolozsvár, 1934. [Erdélyi Tudományos Füzetek
71.]). Balogh Jolán stíluskritikai elemzésének végső célja az volt, hogy kimutassa az itáliai művészeti kapcsolatok folya-
matos történetét a középkori magyar művészetben. Teóriájának pilléreit az 1330 körüli sienai kapcsolatokra építette,
s elsősorban pecsétművészeti párhuzamokkal igyekezett bizonyítani az I. Károly korában Magyarországon föltűnő je-
lenségek folyamatos hagyományát. I. Lajos korából egyébként mindmáig csak pecsétőrének neve, Miklós ismeretes, aki­-
nek a király 1373-ban Tétényt adományozta. Dercsényi úttörő művészettörténeti szempontú pecséttani megfigyelései-
ről lásd Marosi Ernő: Előszó az 1990. évi kiadáshoz. In: Dercsényi: 1990. i. m. (119. jegyzet) V–VI.
Oklevélből ismert Zsigmondnak mint római királynak az egyik pecsétvésője, Arn[o]ld Bo[e]mel bécsi aranyműves, aki
munkájáért 200 rajnai forintot kapott 1417-ben. Az uralkodó ekkori magyar felségpecsétje azonban teljesen független
ettől a német királyi felségpecséttől. A pecsét irodalma: Nyáry 1886. i. m. (78. jegyzet) 223.; Bodor Imre: Uralkodói pe-
csétek. In: Művészet Zsigmond király korában 1387–1437. Kiállítási katalógus. Szerk. Beke László–Marosi Ernő–Wehli Tünde.
Budapest, MTA MKCs, 1987. 22. Kat. 14; Ernő Marosi: Persönlichkeit Sigismund in der Kunst. In: Sigismund von Luxemburg.
Kaiser und König in Mitteleuropa 1387–1437. Beitrage zur Herrschaft Kaiser Sigismund und der europaischen Geschichte um
1400. Hrsg. Josef Maček–Ernő Marosi–Ferdinand Seibt. Warendorf, Philipp von Zabern, 1994. 259–261.; Marosi Ernő: Újabb
 201
ta n u l m án yo k

ismereteink szerint anonim ötvösök vésték. Nem ismeretesek így például Mátyás király vésnö-
kei sem, akinek a legkülönfélébb jellegű pecsétjeit pedig igencsak behatóan tanulmányozták.
Teljességre törekedve, Kumorovitz Mátyás király pecsétjei című tanulmányára támaszkodva,121
Balogh Jolán (1900–1988) sorolta föl őket bőséges bibliográfiával a hagyományos ikonográfi-
ai rendszer szabályai szerint.122 Valamivel bővebben tárgyalta e pecséteket, finom stíluskritikai
megfigyelésekkel, némi ikonográfiai kiegészítésekkel a Mátyás-kori művészetet összegző mo-
numentális monográfiája tanulmány részében, azonban mindez már nem jelenhetett meg.123
A pecsétek közül a legismertebb Mátyás 1464-ben kibocsátott nagy kettős felségi (vagy maies­-
tas típusú) pecsétje, amely, mint Balogh megállapította, tulajdonképpen elődei (Zsigmo­nd
második kettős, Albert, V. László) pecsétjeinek késői gótikus továbbfejlesztése, de fölfedezhe­-
tők rajta még a német és osztrák felségpecsétek (például III. Frigyes német-római császár) ha­
tásai is.124

A pecséttani kutatás nehézségei 1945 után

A II. világháborút követő politikai változások következtében a szfragisztika kutatása jó időre le­
került a napirendről. Megszűnt a Turul. Utolsó, 1944–1946-os összevont számában Kumorovitz
a Kálmán-kori „cartula sigillata” használatáról értekezett.125 Huszár Lajos (1906–1987) egy stan­-
dard témának, Péter király ólombullájának szentelt figyelmet numizmatikai forrásokat is fölhasz-
nálva.126 A publikálási lehetőségek beszűkültek, Nyugaton ugyanakkor töretlenül tovább folyta-
tódhattak a kutatások. Az emigrációba kényszerült Deér József (1905–1972) a jelvénytan meg­-
alapítójának, az Aby Warburg-tanítvány Percy Ernst Schrammnak (1894–1970) óriási apparátus-

Zsigmond portrék. In: Horler Miklós hetvenedik születésnapjára. Tanulmányok. Szerk. Lővei Pál. Budapest, Kulturális Örök-
ségvédelmi Hivatal, 1993. (Művészettörténet – Műemlékvédelem IV.) 137.; Marosi Ernő: Zsigmond, a király, a császár. In:
Változatok a történelemre. Tanulmányok Székely György tiszteletére. Szerk. Erdei Gyöngyi–Nagy Balázs. Budapest, Budapesti
Történeti Múzeum, 2004. (Monumenta Historica Budapestiensia XIV.) 218.
1495-ben került szóba két oklevélben a harmadik uralkodói pecsétvéső, egy bizonyos Bernardus mester, aki II. Ulászló-
nak két gyűrűspecsétet készített 1494-ben (1495. IX. 17.: MNL OL, DL 20360., 1495. XI. 7.: MNL OL, DL 20365.). Említette:
Balogh 1966. i. m. (105. jegyzet) 306.
121
Kumorovitz Lajos Bernát: Mátyás király pecsétjei. Turul, 46. 1932. 5–19.
122
Balogh Jolán: Mátyás király ikonográfiája. In: Mátyás király Emlékkönyv születésének ötszázéves évfordulójára I. [Szerk.
Lukinich Imre.] Budapest, Franklin-Társulat, 1940. 440, 476–478. Ezen a helyen jegyzem meg, hogy a szerzőnek nem ez volt
az első olyan publikációja, amelyben uralkodói pecsétekkel foglalkozott. Már 1929-ben A magyarországi Szent György áb­
rázolások forrásai (Archaeologiai Értesítő, 43. 1929. 138–152.) című tanulmányában figyelmet szentelt a lovaspecséteknek
mint szóba jöhető ikonográfiai előképeknek. Az ábrázolások között fönnálló tematikai és stiláris kapcsolat néhány évvel
később Márton és György kolozsvári szobrászok 1934. i. m. [120. jegyzet]) című, máig alapvető munkájában jutott hangsú­-
lyos szerephez. A lovaspecsétekről írt összefoglalása önállóan kiadva: Balogh Jolán: Magyar lovaspecsétek (XIII–XIV.
század). In: Uő: A régi magyar és európai művészet kérdései. Művészettörténeti tanulmányok. Szerk. Szmodisné Eszláry Éva.
Budapest, Püski, 2000. 15–17.
123
Balogh Jolán a Mátyás-kori művészetről 1939-ben megírt, az 1940-es évfordulóra tervezett kötetének nyomdai mun-
kálatai végül 1943-ban elkezdődtek, de a szöveg egy része 1945-ben az ostrom alatt elégett. A szerző akadályoztatá­-
sa miatt az átdolgozott tanulmány csak harminc évvel később jelenhetett meg: Jolán Balogh: Die Anfänge der Renai­s-
sance in Ungarn. Matthias Corvinus und die Kunst. Graz, Akademische Verlagsanstalt. 1975. Magyarul: Mátyás király és
a művészet. Budapest, Magvető, 1985. 264–266. A kézirat sorsáról lásd még: Török Gyöngyi: „Kicsi mozaikkövekből hatal-
mas kompozíció.” Száz éve született Balogh Jolán művészettörténész. Új Művészet, 11. 2000. 12. 40.
124
MNL OL, DL 15412, 15222, 15675, 38998.
125
Kumorovitz Lajos Bernát: A Kálmán-kori „cartula sigillata”. Turul, 58–60. 1944–1946. 29–33.
126
Huszár Lajos: Péter király ólombullája. Magyar Múzeum, évf. n. 1947. december [Budapest, 1948.] 13–16.
 202
ta n u l m án yo k

sal és szigorú pontossággal összeállított Herrschaftszeichen und Staatssymbolik című művére127

támaszkodott a magyar uralkodói jelvényeket vizsgálva, itthon sajnos sokáig hatástalan tanul­
mányaiban.128 Kolozsvárott Jakó Zsigmond (1916–2008) foglalta össze az erdélyi pecséttan
történetét a 15. század végéig.129 Az első hazai fecskék az 1950-es évek közepén jelentek meg.
Kumorovitz fáradhatatlanul folytatta aprólékos kutatásait a megváltozott légkör ellenére, az MTA
Történettudományi Intézetében 1950–1951-ben a Középkori Történeti Munkaközösség, a Ma­-
gyar Országos Levéltár külső, majd a Budapesti Történeti Múzeum főmunkatársaként. 1956-ban
nyújtotta be kandidátusi értekezését A magyar trikolor és a magyar államcímer múltja címmel.
Kiemelkedő színvonalú dolgozatával végül a tudományok doktora fokozatot nyerte el.130
Jó alkalmat teremtettek a pecséttan művelésére az akkortájt meginduló nagy soroza­
tok: kézikönyvek, topográfiák, levéltári segédletek, oklevéltárak előkészítő munkálatai. Ennek
egyik előfeltétele a módszeres adatgyűjtés volt. Több ezer regeszta készült hozzájuk, s jó ré­
szüket hasznosították később a történeti szintézisekben.131 Hasonló vállalkozás volt a Magyar
Művészettörténeti Munkaközösség, majd utóda, a Művészettörténeti Dokumentációs Csoport
által kezdeményezett, a Magyar Országos Levéltár Diplomatikai Levéltárában és Filmtárában kül-
ső munkatársak bevonásával folytatott kutatómunka.132 A kisebb-nagyobb megszakítások­kal
mintegy harminc éven át folyó szisztematikus gyűjtés során tizennyolcezer oklevélkivonat ke-

127
Percy Ernst Schramm: Herrschaftszeichen und Staatssymbolik. I–III. Stuttgart, Anton Hiersemann. 1954–1956. (Monumenta
Germaniae Historica. Schriften. 13/1–3.). Schramm munkásságának értékeléséhez vö. M. János Bak: Medieval Symbo­-
logy of the State. Percy E. Schramm’s Conribution. Viator, 4. 1973. 33–63.
128
Josef Deér: Die Siegel Kaiser Friedrichs I. Barbarossa und Heinrichs VI. in der Kunst und Politik ihrer Zeit. In: Festschrift Hans
R. Hahnloser zum 60. Geburtstag 1959. Hrsg. Ellen J. Beer–Paul Hofer–Luc Mojon. Basel–Stuttgart, Brikhäuser, 1961. 47–102.;
Uő: Der Globus des spatrömischen und des byzantinischen Kaisers. Symbol oder Insigne? Byzantinische Zeitschrift, 54.
1961. 53–85., 291–318.; Deér Józsefről: Thomas von Bogyay: Dem Gedenken an Josef Deér. Ungarn-Jahrbuch, 4. 1972.
236–239.; – –: Egy életmű adatokban. Deér Lajos munkássága. Bibliográfia. Aetas, 3. 1990. 153–156.; Ujváry 1995–1997.
i. m. (107. jegyzet) 402–403.; Deér József emlékezete. Tanulmányok Deér József (1905–1972) professzor születésének cente­
náriumára. Szerk. Koszta László. Szeged, JATEPress, 2006. (Capitulum II.).
129
Zsigmond Jakó: Sigilografia cu referire la Transilvania (până în secolul al XV-lea). [Pecséttan tekintettel Erdélyre a XV.
század végéig.] Documente privind istoria României. Introducere. II. (Bucureşti, 1956.) 561–619. Ismertetések: Századok,
91. 1957. 851–852. (Makkay László); Levéltári Közlemények, 28. 1958. 151–152. (Bara István–Entz Géza).
130
Kumorovitz Lajos Bernát: A magyar trikolor és a magyar államcímer múltja. Budapest, 1955. (MTA Könyvtára Kézirattára,
D 447.).
131
Az oklevélkivonatok készítése az 1950-es években lelassult. Nehezítő tényező volt a családi levéltárak pusztulása mellett,
hogy a határon kívül eső levéltárak anyagához is immár lényegesen nehezebben lehetett hozzáférni. A lassan meg-
induló új akció keretében először 48 családi levéltár közel 8500 darabjáról mintegy 12 ezer regeszta készült. A kivo­
natokat Bakács István, Borsa Iván, Fekete Nagy Antal, Fügedi Erik, Ila Bálint, Mályusz Elemér és Oszvald Ferenc készí­tet­-
ték. Az így elkészült, részben ellenőrzött kivonatok egy példánya több részletben ajándékként a MOL-ba került, s annak
regesztagyűjteményét gazdagította. A kivonatolás „A Magyar Tudományos Akadémia szabályai középkori latin forrá-
sok közlésére” (Századok, 53. 1920. Melléklet: 22–24.) szabályzatban lefektetett elvek szerint történt. Ennek értelmében
a leírásnak ki kellett terjednie az oklevél anyagára és megpecsételésére is: a pecsét elhelyezésére (függő, záró, hátlapra
vagy szöveg alá nyomott), számára, jelenlegi állapotára (ép, töredezett, elmosódott stb.), színére, ha az eltért a termé­
szetes viasz színétől. Ilyen értelemben tehát fontos információval szolgálnak a szfragisztikusoknak is: Borsa Iván: A kö­-
zépkori oklevelek regesztázása. Levéltári Közlemények, 24. 1946. 47–70.; Uő: Előszó. In: A Szent-Ivány család levéltára
1230–1525. Mályusz Elemér kézirata alapján s. a. r., szerk., előszó: Borsa Iván. Budapest, Akadémiai, 1988. 5–10. Vö. még:
Blazovich László: A forrásfeltáró és oklevéltár-készítő Mályusz Elemér. Levéltári Közlemények, 70. 1999. 197–202.; Tringli
István: Középkori oklevelek kiadásának problémái. Fons, 7. 2000. 7–40.; Internetes elérhetősége: http://www.bparchiv.
hu / [utolsó letöltés: 2015. május 31.]; az 1948 utáni forráskiadás nehézségeiről: Piti Ferenc: Anjou-kori oklevéltár XXIV.
(1340). PhD-disszertáció és tézisek. Szeged, JATE, 2001.
132
MNL OL, Q szekció, Mohács előtti gyűjtemény és X szekció.
 203
ta n u l m án yo k

rült az intézmény archívumába.133 A cédulák művészettörténeti szempontból nyújtanak se­gít­

séget a medievista kutatóknak. Tartalmaznak hagyatéki leltárakat, kincsleleteket, építkezési ada-
tokat, berendezési tárgyakat, s a regesztázás szabályai szerint tájékoztatnak a pecsételés mód-
járól, állapotáról.
A magyar uralkodói pecsétek kutatásának a harmincas–negyvenes években igen in-
tenzívvé vált folyamata azonban megszakadt. Az adatgyűjtés, a hiányok pótlása mondhatni
elölről indult, de szerencsére szilárd alapra támaszkodhatott. A bázist a már meglévő oklevéltá­-
rak, Bartoniek, Fejérpataky, Kumorovitz, Szentpétery monografikus összefoglalásai, részpub-
likációi, a korábbi szisztematikus cédulázások jelentették. Új oklevéltárak kiadása is megindult.
Mindebben úttörő szerepet vállalt Mályusz Elemér (1898–1989), aki 1951-ben, illetve 1958-ban
megjelentette a korai Zsigmond-kori okleveleket. Gutheil Jenő (1887–1963) az 1950-es évek­-
ben összegyűjtötte és kiadásra előkészítette a veszprémi káptalan és püspökség levéltárá-
ban található, Veszprémre vonatkozó okleveleket.134 Bertényi Iván a nádori és az országbírói
133
MTA BTK Művészettörténeti Intézet Levéltári Regesztagyűjteménye: A–I–10. Az eredeti anyag körülbelül 85%-át öleli
fel. Készítőik neve: Bártfai Szabó László, Érszegi Géza, Kenéz Győző, Magyar Eszter, Oszvald Ferenc, Solymosi László,
Tomcsányi Tamás. Elhelyezésük az eredeti anyag rendjében, kivéve a családi levéltárakból kiemelt oklevelek céduláit,
amelyek a családnevek ábécérendjében vannak elhelyezve. Kutathatók személy- és helységnévmutatóval. Dávid Kata­-
lin: A Művészettörténeti Dokumentációs Központ Adattára. Művészettörténeti Értesítő, 6. 1957. 318–320. Ezen a helyen
nincs mód kitérni e cédulák gazdag pecséttani adatainak teljes körű fölsorolására, csupán néhány oklevélre szeretném
fölhívni a figyelmet esetleges későbbi földolgozásuk reményében:
1. 1390. IX. 26.: Zsigmond király a pecsét- és oklevélhamisító Toplafeli János diák birtokaiból a Liptó vármegyei
Madácsházát Csoltai Egyed fiának, Jánosnak adja. (DL 50279 [Bártfai Szabó László gyűjtése]).
2. Krika, 1402. V. 13. (Sebenico város levéltára): Hervoja boszniai vajdának abban az oklevelében, melyben megerősítette
a korábbi királyok adományait, szerepel I. (Nagy) Lajos király pecsétjének leírása is: „…minito una sua sigillo regali in
cera alba cum cordula sericis rubei et albi coloris, molendia in flumine Krika, sclap vocata…” (DL 50054. [Solymosi
László gyűjtése]).
3. 1406. X. 15. (Sebenico város levéltárából): A sebenicói káptalan átírja Nápolyi László oklevelét, leírva annak pecsétjét:
„…magna de cera rubea cum cordula sirici rubei et albi coloris ab uno latere huius bulle sculta est imago regia sedens
super regali cathedra et tenens in manu dextra sceptrum regale et in manu sinistra pomum unum rotundum cruce
parva super apposita in qua bulla erant sculti, duo leones unus a dextris alius a sinistris et in eodem sigillo erant duo
arma una a latere dextro erat scutum super quo erat scultum quedam mons trium cacuminis et desuper erant due
cruces una super aliam et super totum scutum erat sculta corona ex alio latere dextro liliorum erant 4 obstacula sive
barras et ex alio latere sinistro erat crux et super scutum prefatum erat quedam alia corona sculta et circumcircha
predictam bullam erat unus circulus literarum huius continencie + Ladislaus Dei gracia Ungarie…” (DL 50071. [Soly-
mosi László gyűjtése]) Ez utóbbi leírás azért különösen érdekes, mert az MNL OL csupán két töredékes pecsétet őriz
a trónkövetelő uralkodótól (DL 8886., 8888: vörös viasz, 30 × 30 mm. Szilikonmásolata: MTA BTK Művészettörténeti
Intézet Pecsétmásolat-gyűjteménye, MDK B–I–183).
134
Zsigmondkori oklevéltár. I. (1387–1399). Összeáll. Mályusz Elemér. Budapest, Akadémiai, 1951; II/1–2. (1400–1410). Buda­
pest, Akadémiai, 1956., 1958. Ismertetése: Századok, 71. 1958. 815–819. A sorozat további köteteiről lásd a Magyar
Medievisztikai Kutatócsoport ismertetését: http://medievalia.hu/zsigmondkori-okleveltar/a-sorozat-ismertetese/ (utolsó
letöltés: 2015. június 14.). Jó mutatóinak köszönhetően könnyen kikereshetők Zsigmond különböző pecsétfajtáira: fel­-
ségi, titkos, gyűrűs, a sérült, bővített, elveszett pecsétekre, a középpecsétre (sigillum medicore), a nagypecsét jogára
vonatkozó adatok. A veszprémi Bakony Múzeum az 1960-as évek végén tervbe vette a Gutheil-féle regeszták kiadását,
s Fügedi Eriket kérte föl pecsétmutatójának elkészítésére: Fügedi Erik: Pontifikális pecsétek Magyarországon. In: A kö­
zépkori Magyarország főpapi pecsétjei 1984. i. m. (121. jegyzet) 11. Jól használható oklevéltár még ezekből az évekből:
Veszprémi regeszták. Összeáll. Kumorovitz Lajos Bernát. Budapest, MOL. 1953. (A MOL kiadványai II. Forráskiadványok 2.);
Ezen a helyen nincs mód kitérni az elmúlt ötven évben kiadott oklevéltárak pecséttani vonatkozásaira, de feltétlenül
megemlítendők az alábbiak: Richard Marsina: Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae I–II. Bratislava, Vydavateľstvo
SAV, 1970–1987; Diplomata Hungariae Antiquissima. 1. 1000–1031. Edendo operi praefuit Georgius Györffy. Budapestini,
Academiae Scientiarum Hungarica, 1992; Codex diplomaticus Transsylvaniae. Diplomata, epistolae et alia instrumenta
 204
ta n u l m án yo k

hivatal,135 Magyar Eszter pedig disszertációjában a királyné szerepét vizsgálta a középkori ál-
lamigazgatásban.136 Az 1945–1965 közötti húsz év hazai segédtudományi új eredményeiről
Kumorovitz Lajos Bernát, Gerics József (1931–2007), Kubinyi András (1929–2007) és Mezey
László (1918–1984) számolt be.137

Új lehetőségek és szempontok
a szfragisztikai kutatásokban (1965–2001)

A művészettörténeti szempontú közlemények sorát tulajdonképpen egy függelék, Németh An­

namária hasznos pecséttani bibliográfiája vezette be, néhány új hipotézissel.138 Az 1961-ben
litteraria res Transsylvanas illustrantia – Erdélyi okmánytár I. 1023–1300. Közzéteszi Jakó Zsigmond. Budapest, Akadémiai,
1997; Anjou-kori oklevéltár. Documenta res Hungaricas tempore regum Andegavensium illustrantia 1301–1387. I–XXIX.
Budapest–Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 1990–2013; Középkori oklevelek a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Le­
véltárban (1300–1525). Összegyűjtötte, átírta Balogh István, szerk. Érszegi Géza. Nyíregyháza, Szabolcs-Szatmár-Bereg
Megyei Levéltár, 2000. (A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár kiadványai II. Közlemények 21.); Codex diplomaticus
Transsylvaniae. Diplomata, epistolae et alia instrumenta litteraria res Transsylvanas illustrantia. Erdélyi Okmánytár. Okleve­-
lek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez II. (1301–1339). Jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Jakó Zsigmond.
Budapest, MOL, 2004. (A MOL Kiadványai. II. Forráskiadványok 40.); Codex diplomaticus Transsylvaniae. Diplomata, episto­
lae et alia instrumenta litteraria res Transsylvanas illustrantia – Erdélyi Okmánytár. Oklevelek, levelek és más írásos emlékek
Erdély történetéhez III. (1340–1359). Regesztákban jegyzetekkel közzéteszi Hegyi Géza és W. Kovács András közreműkö-
désével Jakó Zsigmond. Budapest, MOL, 2008. (A MOL Kiadványai II. Forráskiadványok 47.); Codex diplomaticus
Transsylvaniae. Diplomata, epistolae et alia instrumenta litteraria res Transsylvanas illustrantia – Erdélyi Okmánytár. Ok­levelek,
levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez. IV. (1360–1372). Regesztákban jegyzetekkel közzéteszi Hegyi Géza és
W. Kovács András közreműködésével Jakó Zsigmond. Budapest, MTA BTK Történettudományi Intézet–MNL OL, 2015.
A forrásfeltárásokról vö. Koszta László: A középkori magyar egyházra vonatkozó történeti kutatások az utóbbi évtize­
dekben (1948–1988). Aetas, 8. 1993. 1. 69–70.
135
Bertényi Iván: A nádori és az országbírói ítélőmester bírósági működése a XIV. században. Levéltári Közlemények, 35. 1964.
187–203.
136
Magyar Eszter: A királyné szerepe a magyar állam igazgatásában 1380-ig. Kézirat. Budapest, 1967.
137
Lajos Bernát Kumorovitz–József Gerics–András Kubinyi–László Mezey: Historische Hilfwissenschaften und Verwal­tungs­
geschichte in Ungarn 1945–1964. Mittheilungen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung, 73. 1965. 382–398.
(Klny.: Graz, 1965.)
138
T. Németh Annamária: Pecséttani bibliográfia. In: Makkai László–Mezey László: Árpád-kori és Anjou-kori levelek XI–XIV. szá­-
zad. Budapest, Gondolat, 1960. (Nemzeti Könyvtár – Levelestár.) 415–421. A szerző, aki akkor a Magyar Nemzeti Múzeum
tipáriumgyűjteményének őre volt, anélkül hogy forrását megnevezné vagy állítását illusztrálná, például Károly Róbert
már jól ismert és Gárdonyi Albert alapvető tanulmányában földolgozott három felségi pecsétje mellett egy negyedi­-
ket is föltételezett: i. m. 417. Egyéb pecséttani tanulmányai: A magyar Anjou-kori pecsétek mint kisplasztikai alkotások.
Szakdolgozat. Budapest, 1957. (ELTE Művészettörténeti Intézetének Könyvtára, ltsz.: 137); Uő: Henrik croiai püspök
pecsétnyomója. Folia Archeologica, 11. 1959. 125–134.; Uő: A topuszkói apátság pecsétjei. Folia Archeologica, 12. 1960.
217–226.; Uő: Das alteste Typarium der Philosophischen Fakultat der Wiener Universität. Folia Archeologica, 13. 1961.
129–139. Recenziójuk: Levéltári Közlemények, 33. 1962. 280–281. (Kubinyi András) A recenzens rövid ismertetésében föl-
hívta a figyelmet a művészettörténeti kutatások fontosságára is: „Igaz, ma már kezdik észrevenni a művészettörténé­-
szek is a pecsétek feldolgozásának szükségességét is, így »A magyarországi művészet története« című kiadvány má­-
sodik kiadásában (Bp. 1961) Gerevich László már válogatást közöl a legszebb gótikus pecsétekről (181. o.). Ugyancsak
Gerevich indította el még főigazgató korában a Budapesti Történeti Múzeumban Kumorovitz L. Bernát által a magyar
pecsétek lenyomatainak összeállítását. Úgy látszik azonban, hogy lassan a speciális pecsétművészeti feldolgozások is
megkezdődnek […] Ismertetve ezt a három kis tanulmányt, annak a kívánságunknak kell teret adnunk, hogy bármen­y-
 205
ta n u l m án yo k

kiadott Művészettörténeti ABC „címer”, „címertan”, „pecsét” címszavait azonban mégsem mű-
vészettörténész írta, hanem Kumorovitz, jól érzékeltetve azt a bizonytalanságot, amely a szak­-
mában mutatkozott heraldikai és szfragisztikai kérdésekben.139 1966-ban megjelent Balogh Jo­-
lán 1945-től folyamatosan bővített adattára Hunyadi Mátyás király udvarának művészetéről,
a szerző korábbi tanulmányaira támaszkodó pecsétkatalógussal.140 Az uralkodói pecsétek vizs­
gálatánál egyébként a címertani kérdések kerültek ismét középpontba. Kumorovitz a magyar
közép- és nagycímer kialakulásáról írt, Györffy György (1917–2001) I. Béla király hiteles pecsét­-
jét fedezte fel egy 14. századi hamis oklevélen,141 Vajay Szabolcs (1921–2010) pedig az Anjouk
uralmi szimbolikáját vizsgálta.142
A fő hangsúly azonban a magyar királyi hatalom egyik jelvénye, a kettős kereszt meg­
jelenésére, illetve a címereken való megszilárdulására esett. A keresztábrázolás hazánkban
nyire fontosak a kis részletfeldolgozások, előbb-utóbb meg kellene történnie a pecsétek művészettörténetéről szóló
összefoglaló munka elkészítésének is. Szükséges persze ehhez a magyar pecsétanyag teljes összegyűjtése, amelyet
azonban levéltári anyag alapján – miként említettük – Kumorovitz végez. Hasonlóképpen nélkülözhetetlen lenne, ha
a Nemzeti Múzeum a British Museum és más külföldi múzeumok mintájára kiadná pecsétnyomóinak korpuszát. Addig
is azonban míg ezek a munkák befejeződnek, az eddigi anyag alapján is lehetne már összefoglaló feldolgozásokat
készíteni egyes, művészettörténetileg fontos pecséttípusokról…”
139
Molnár Albert–Németh Lajos–Voit Pál: Művészettörténeti ABC. Budapest, Terra, 1961. 78–85.
140
Balogh 1966. i. m. (105. jegyzet) 303–308. Fontos megfigyelése még a bautzeni Ortenburg-vár kaputornyán látható Má-
tyás-ülőszobor és a körülötte sorakozó címerek kapcsán: „Az ábrázolás heraldikus (címerek) és egyházi (koronás angya-
lok) jellegű, a király alakja pedig teljesen megfelel Mátyás nagy felségpecsétjének.” (Uo. 293.) Ebben az évben még egy
izgalmas tanulmány látott napvilágot Komjáthy (Kring) Miklós (1909–1993) tollából: I. Károly király állítólagos pecsétnyo-
mója. (Oklevéltani és címertani adalék.) Levéltári Közlemények, 37. 1966. 207–226. Megírásának előzménye a következő
volt: A Bajor Állami Levéltárak Főigazgatósága értesítette a Művelődésügyi Minisztérium Levéltári Osztályának vezetőjét,
Szedő Antalt, hogy I. Károly királynak az a bronz pecsétnyomója, mely a Bazarába havasalföldi vajda ellen viselt hadjárat
során, 1330-ban elveszett, a müncheni Staatsarchiv birtokában van. Az intézmény vezetői fölajánlották, hogy megfelelő
értékű csereanyag ellenében hajlandók a tipáriumot átadni. Közlésükhöz még azt is hozzáfűzték, hogy a tipáriumon
olyan elváltozások láthatók, amelyeket csak az magyarázhat, hogy hosszabb ideig volt a földben vagy víz alatt, hozzátéve,
hogy Károly Róbert második pecsétnyomójának tartják. Ember Győzőnek, az Országos Levéltár főigazgatójának megbí-
zásából, igaz, nem autopszia alapján, Komjáthy Miklós készítette el a szakvéleményt, amelyet kibővítve, új szempontok-
kal kiegészítve publikált a Levéltári Közleményekben. A hír azért volt szenzáció, mert ha valódisága beigazolódik, ez lett
volna az egyetlen eredeti, Mohács előtti királyi pecsétnyomónk. Az elő- és hátlapján egyaránt (!) megmunkált darab-
ról Komjáthy azonban hitelt érdemlően bebizonyította, hogy az másolat Károly Róbert első felségi pecsétjéről, feltehe­-
tően a 18. századból. A pecsétnyomó néhány évvel később Gabriel Silagi jóvoltából bekerült az Országos Levéltár gyűj-
teményébe, ahol elvégeztették fémtani vizsgálatát is, amely magas cinktartalmat mutatott ki. Ez a tény is valószínűsíti
újkori készítését. (Érszegi Géza szíves szóbeli közlése.) A pecsétnyomó oldalairól készült két pecsétlenyomatot Gabriel
Silagi 2014-ben, Takács Imre közreműködésével, az MTA BTK Művészettörténeti Intézetének ajándékozta.
141
Kumorovitz Lajos Bernát: A magyar közép és nagycímer kialakulása. Levéltári Közlemények, 36. 1965. 209–234.; Györffy
György: Egy XI. századi magyarországi palimpszeszt. Levéltári Közlemények, 39. 1968. 6, 8. (A pecséttöredék I. Béla király
trónuson ülő alakját ábrázolja a fej felső részétől a derék aljáig, a hagyományos maiestas típusban.) Ugyanő egy évvel
korábban megjelent tanulmányában (erre már Pray György is fölfigyelt) egy ügyetlen 12. századi pecséthamisításra
hívta föl a figyelmet. A történet egy II. István király (1116–1131) 1124. évi dalmáciai tartózkodására vonatkozó oklevél­-
hez kapcsolódik, amelyről több másolat is készült. Ezek egyikébe, a trogiri (Trau, Horvátország) városi levéltárban őrzött
példányba valaki utólag belefűzte „Kálmán király” lovas pecsétjét, amely, mint erre Pray rájött (Syntagma 1805. [e ta­
nulmány 70. oldalán i. m.] 39–40.), nem lehet azonos a király maiestas típusú felségi pecsétjével, hanem a halicsi királyi
címet viselő és a Dalmáciát kormányzó Kálmán herceg (1226–1241) pecsétjével azonosítható: Györffy György: A XII. szá-
zadi dalmáciai városprivilégiumok kritikájához. Történelmi Szemle, 10. 1967. 51.
142
Szabolcs Vajay: L’héraldique image de la psychologie sociale. Quelques problémes de l’héraldique royale des Angevins
hongrois: I. Le cimier. II. Le pareti. III. Le carteli. „Atti” dell’ Academia Pontaniana, N. S. 16. 1967. 10.; Uő: A sisakdísz meg­
jelenése a magyar heraldikában. Levéltári Közlemények, 41. 1970. 279–286.
 206
ta n u l m án yo k

a 11. századtól kezdve jól ismert, de a kettős kereszt királyi jelvényként való korai alkalmazása
nem bizonyítható. Ez utóbbi Magyarországon III. Béla király (1172–1196) pénzein fordult elő
először. Kezdetben pajzs nélkül, majd az 1190 táján vert pénzeken pajzsba foglalva látható, le­
begő helyzetben. Akkor azonban nem öröklődött tovább, illetve megszakítás nélküli tartós
használata nem igazolható. Béla fiánál, II. Andrásnál bukkant föl ismét, őt pedig fia, IV. Béla is
követte. Az ezüst kettős kereszt önállóan vagy más mesteralakokkal fokozatosan a magyar ki­-
rályi pecsétek címerévé vált. Tudatos alkalmazása állami jelvényként az Anjouk korára tehető,
ám ennek a fölvételnek nem minden, különösen korai mozzanata tisztázott. A kérdés – leegy­
szerűsítve – a kettős kereszt latin és bizánci eredete körül forgott.
Mindez akkoriban politikai állásfoglalásnak is számított.143 A sokáig tabuként kezelt ko-
ronázási jelvények, illetve az Árpád-kor uralkodói jelvényei a hazai művészettörténet-írásban
először Kovács Éva (1932–1998) tanulmányaiban kaptak helyet. Az MTA Középkori Munkabi-
zottságának 1971. november 4-én tartott tudományos ülésszakán Vajay Szabolcs Az Árpád-
kor uralmi szimbolikája című előadásához kapcsolt referátumában az I. András király idé­ző­
pecsétjén látható keresztes országalma jelentéséhez fűzött – kutatásának további irányát is
meghatározó, elgondolkodtató – megjegyzéseket.144 A szóban forgó billog szerepelt egyebek
közt 1972-ben a Székesfehérvár a történeti forrásokban című kiállításon is, amely tulajdonkép­-
pen az Aranybulla hétszáz éves évfordulója tiszteletére augusztusban rendezett tudományos
konferenciához kapcsolódott. Ötvösanyagát Kovács Éva válogatta, s ő készítette el rövid ma­
gyarázatokkal tárgymutatóját is.145 Kovács 1973-ban, a nyolckötetesre tervezett akadémiai mű­-
vészettörténeti „kézikönyv” koncepciójának kidolgozása kapcsán, a román kori magyar művé-
szet kutatási helyzetképét vázolva érintette a sürgősen elvégzendő tennivalók között az ural-
kodói pecsétek földolgozását.146 A példával ő maga járt elöl. 1974-ben a Corvina Kiadó egyik
népszerű sorozatában az Árpád-kori ötvösségről írott művében mutatott be néhány királyi
pecsétet (lényegében az 1972-es székesfehérvári kiállításon szereplőket) jelvénytörténeti, cí­
mertani aspektusból, így IV. Béla király aranypecsétjét, melynek hátoldalán a vágásos családi
címert a Szent Kereszt-ereklyét ábrázoló országcímer váltja föl. V. István király (1270–1272)
pecsétjének hátoldalán a kettős kereszt alsó szárán egy átbújtatott karika látható. Kovács ér-
telmezése szerint ez a Szent Kereszt mellett ugyancsak Krisztus-ereklye, s a töviskoronával azo­-
nosítható. A reliquia Konstantinápolyból került Velencébe, ahonnan IX. (Szent) Lajos francia ki­-
rály (1226–1270) váltotta ki. Innen számítható jelvénytörténeti szerepe. A szerző ezenkívül
fölsorolta még kvalitása miatt Imre király, II. András és IV. Béla aranybulláját.147 Számára a pe­-
143
A „kettős kereszt” kutatástörténetének összefoglalása: Székely György: A kettős kereszt útja Bizáncból a latin Európába.
In: Ivánfi Ede: A Magyar Birodalom vagy Magyarország s részeinek címerei. Nagy-Becskerek, [Lauffer Vilmos], 1869. Reprint
kiadás. Budapest, Maecenas, 1989. 107–129.
144
Vajay előadása megjelent: Az Árpád-kor uralmi szimbolikája. In: Középkori kútfőink kritikus kérdései. Szerk. Horváth János–
Székely György. Budapest, Akadémiai, 1974. (Memoria Saeculorum Hungariae I.) 339–373.; Kovács Éva: A középkori ma­-
gyar királyság jelvényeinek történetéhez. In: Székesfehérvár évszázadai. II. Középkor. Szerk. Kralovánszky Alán. Székesfe-
hérvár, István Király Múzeum, 1972. (István Király Múzeum Közleményei, A/14.) 103–112. (Újra megjelent: Kovács Éva:
Species Modus Ordo. Válogatott tanulmányok. Szöveggond. Verő Mária–Takács Imre. Budapest, Szent István Társulat, 1998.
172–181.)
145
Székesfehérvár a történeti forrásokban. Kiállítási katalógus. Szerk. Horváth Ferenc. Székesfehérvár, István Király Múzeum,
1972. (Az István Király Múzeum Közleményei, D/85.) A kiállított tárgyak jegyzékét összeáll. Érszegi Géza–Kovács Éva. A be-
mutatott pecsétek: Péter király ólombullája, I. András király idézőbillogja, II. Géza király ólompecsétje, III. Béla aranybullája,
II. András aranypecsétje.
146
Kovács Éva: A románkori magyar művészet kutatásának néhány kérdése. In: Művészettörténet – Tudománytörténet. Szerk.
Tímár Árpád. Budapest, Akadémiai, 1973. 13–39.
147
Kovács Éva: Árpád-kori ötvösség. Budapest, Corvina, 1974. 38, 39, 47, 48. Feltűnő viszont, hogy Lovag Zsuzsa A középko­
 207
ta n u l m án yo k

csétek nem kizárólag hitelesítő jegyet jelentettek, hanem az uralkodói reprezentáció egyik
elemét, melyek egyúttal képesek kitölteni a „nagy művészet” hazai emlékanyagának óriási hiá­-
nyait, mert színvonaluk adott esetben a legkiválóbb művekével vetekszik.
Az MTA Művészettörténeti Kutató Csoportjában a művészettörténeti kézikönyv terve­-
zett első, Árpád-kori kötete végleges tartalmának, formájának kérdése továbbra is napirenden
maradt. 1975-ben néhányan a már fölkért munkatársak közül operatív tanulmányban fogal-
mazták meg a legfontosabb teendőket. A hat nagyobb egységre bontott kötetben a 6. fejezet
tárgyalta volna az ötvösség, textilművesség, bronzművesség, viselet, elefántcsont kategóriák­-
ba tartozó alkotásokat. Kovács Éva a következő véleményen volt: „A tárgyalás kiindulópont­-
jául csakis a megmaradt emlékek szolgálhatnak, akkor is, ha ezek száma viszonylag nem nagy
ebben a korszakban. Az emlékanyag történeti tárgyalása kiegészíthető az írásos adatokkal […]
Itt kellene elkezdeni az e korban még igen szerény mennyiségű pecsétanyag művészettörté­-
neti bemutatását is.”148 Minden közlésében nagy hangsúlyt fektetett, már amennyire az hoz­-
zá­férhető volt, a nemzetközi (elsősorban német és osztrák) szakirodalom legfrissebb eredmé-
nyeire, Erich Kittel, R. Chimani, Hans Warnetsberger szintéziseire.149 Az európai összefüggések,
kapcsolatok, analógiák, hatások vizsgálatát mindig elsőrendűnek tartotta.
Zsigmond felségi pecsétjeinek ikonográfiai összegzését Kéry Bertalan adta, a diplomati­-
kai kutatásokat pedig, különös tekintettel a kancellária működésére, a Budapesti Történeti
Múzeum munkatársaiként Kumorovitz L. Bernát és Kubinyi András folytatták.150 Bertényi Iván
az országbírói intézmény pecséthasználatát,151 Bónis György (1914–1985) a jogtudó értelmi­
ség 1526 előtti szerepét vizsgálta.152 Mindezek persze határterületén álltak a témának. A művé-
szettörténeti jellegű pecsétkutatásokra nagy hatást gyakorolt Giacomo C. Bascapé (1902–1993)
olasz kutató kétkötetes könyve, melyben a pecsét jelentőségét a legkülönbözőbb aspektusok-
ból elemezte.153
Nem lenne teljes a kép, ha nem említenénk három németországi, úttörő jelentőségű ki-
állítási projektet és katalógusaikat. Az első a Kölnben 1972-ben rendezett Rhein und Maas, a má-
sodik a stuttgarti 1977-es Die Zeit der Staufen, a harmadik pedig a Parlerek korát és művészetét

ri bronzművesség Magyarországon című (Budapest, Corvina, 1979), ugyanabban a sorozatban megjelent kis kötetéből
a pecsétnyomók teljesen hiányoznak.
148
Bóna István–Dienes István–Gerevich László–Kovács Éva: Magyarországi művészet a IX. századtól a XII. század végéig. Ope-
ratív tanulmány a Magyarországi Művészettörténeti Kézikönyv I. kötetéhez. Művészettörténeti Értesítő, 24. 1975. 240. Az
akkor még Dercsényi Dezső és Gerevich László szerkesztésére bízott kötetbe Bodor Imre készítette el a pecséttani össze-
foglalást.
149
R. Chimani: Die Reitel-siegel der österreichischen Regenten der Mitte von 14. bis Mitte des 15. Jahrhunderts. Mitteilun­
gen des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung, 54. 1942. 103–146.; Hans Warnetsberger: Individuum und Typ
in der Porträts Kaiser Karls IV. Wissenschaftliche Zeitschrift der Friedrich-Schiller-Universitäts Jena, Gesellschaft- und Spa­
chenwissenschaftliche Reiche, 16. 1967. 79–98.; Erich Kittel: Siegel. Braunschweig, Klinkhard und Biermann. 1970. (Biblio­
thek für Kunst- und Antiquitätenfreunde XI.).
150
Bertalan Kéry: Kaiser Sigismund Ikonographie. Wien–München, Schroll, 1972; Mályusz Elemér: A királyi kancellária és króni­
kaírás Magyarországon. Budapest, Akadémiai, 1973. (Irodalomtörténeti Füzetek); Kubinyi András: Királyi kancellária és
udvari kápolna Magyarországon a XII. század közepén. Levéltári Közlemények, 46. 1975. 60–121., újra megjelent: Kubinyi
András: Főpapok, egyházi intézmények és vallásosság a középkori Magyarországon. Budapest, Magyar Egyháztörténeti
Enciklopédia Munkaközösség, 1999. (METEM Könyvek 22.) 7–68.
151
Bertényi Iván: Az országbírói intézmény története a XIV. században. Budapest, Akadémiai, 1976. (különösen: 213–232. és
a függelékben: 235–243.).
152
Bónis György: Jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, Akadémiai, 1971.
153
Giacomo C. Bascapé: Sigillographia. Il sigillo nella diplomatica, nel diritto, nella storia nell’ arte. I–II. Milano, Giuffrè, 1960–1978.
 208
ta n u l m án yo k

bemutató tárlat.154 Ez utóbbi katalógusába Toni Dietrich írta a szfragisztikai összefoglalást. A ku-
tatási kedv megélénkülése a művészettörténet-írásban a nyolcvanas évekre esett. Szinte éven-
te jelentek meg apróbb adatközlések, megnyílt egy-egy, korszakát tekintve jól lehatárolható
kiállítás, monográfiákkal vetekedő katalógusok születtek, melyek címertani, stiláris, ikonográfiai
szempontból hoztak friss eredményeket. Gyarapodott az emlékanyag is. A szigorúan művészet-
történeti szempontokat érvényesítő pecsétkutatás, ha botorkálva is, önálló útját kezdte járni.
A történeti segédtudományról való fokozatos leválási kísérletek azonban továbbra sem jelen­
tették egymásra utaltságuk tagadását. Ezt elemezte 1979 decemberében Yves Metmannek,
a Nemzetközi Pecséttani Bizottság elnökének A középkori pecsétek felhasználása a művelődés­
történeti kutatásban című előadása is az MTA Középkori Munkabizottságának ülésén.
Az említett külföldi példák nyomán Magyarországon is megindultak az egy-egy kor­-
szak átfogó művészeti bemutatására irányuló kísérletek. Az első nagyszabású kiállításnak
1982-ben az ausztriai Schallaburg adott otthont Hunyadi I. Mátyás király korának művészetéről,
amely egy évvel később a Magyar Nemzeti Galériában is látható volt, Mátyás király és a ma­
gyarországi reneszánsz címmel, erősen lerövidített katalógus kíséretében.155 Hosszú évtizedek
után ez volt az első olyan magyarországi témájú kiállítás, amely anyagát, német nyelvű kata­
lógusát, installációját tekintve méltán aratott nemzetközi sikert, bár tegyük hozzá, hogy kon­
cepciója még a negyvenes években gyökerezett, Balogh Jolán több évtizedes álma vált vele
valóra. A pazar, a magyarországi közönség által még soha nem látott és nem ismert kisplaszti­-
kai alkotások között méltó művészi helyet foglaltak el Mátyás pecsétjei is.156 E korszak, különö­
sen a király pecséthasználata egyébként, mint fönt már szó esett róla, viszonylag jól publi­kált.
Az érdeklődés homlokterébe került pecsétekről ekkortájt született új megfigyelések ár­nyaltab­-
bá tették, tovább finomították, gazdagították az addigi ismereteket. Az uralkodó 1464-es fel-
ségi és titkos pecsétjén Bodor Imre a Magyar Szent Korona legkorábbi ábrázolását próbálta
azonosítani: „…Ez a korona a megelőző két évtized szórványosan előforduló címertani koronái­-
tól feltűnő módon tér el: a korábbi liliomos abroncskoronát egymásra merőleges két pánt zár­-
ja le, a pántok találkozásánál gömbön álló latin kereszttel. A kép azonnal eszünkbe juttatja
a magyar korona felső részét, az ún. »corona latina«-t, ezáltal pedig a korona közismert képét.”157
Megjelenése összefügg a kedvező politikai szituációval, melyek szintén alátámasztják, hogy
„Mátyás 1464. évi felségi és titkos pecsétjének koronaképén tehát nem a császári korona, ha­-
nem – politikai megfontolásból és az akkortájt szokássá vált címertani koronaábrázolásnak
a viszonylag nagy pecsétmező nyújtotta lehetőségét kihasználva – a visszaszerzett magyar
korona jelent meg. Az utóbbi a szentkorona-tan értelmében az uralkodói hatalom mellett –
a pólyás címerhez hasonlóan – jelképezte magát az országot is. A tartományok és a király cí­
mereivel keretezett országcímer, valamint a fölötte lévő korona ugyanazt az eszmét: a királyi
154
Rhein und Maas. Kunst und Kultur 800–1400. Eine Ausstellung des Schnütgen-Museums der Stadt Köln und der belgischen
Ministerien und französische und niederländische Kultur. I–II. Hrsg. Anton Legner. Köln, Bachem, 1972–1973; Die Zeit der
Staufer. Geschichte, Kunst, Kultur. Katalog der Ausstellung I–V. Hrsg. Reiner Haussherr. Stuttgart, Württembergisches
Landesmuseum, 1977–1979; Toni Dieterich: Siegelkunst. In: Die Parler und der Schöne Stil 1350–1400. Europäische Kunst
unter den Luxemburger. Ein Handbuch zur Ausstellung des Schnütgen-Museums in der Kunsthalle Köln. III. Köln, Kurt
Hackenberg, 1978. 151–163.
155
Matthias Corvinus und die Renaissance in Ungarn. Schallaburg, 1982. Katalog der Ausstellung. Wien, Niederösterreichi-
schen Landesmuseums, 1982; Mátyás király és a magyarországi reneszánsz 1458–1541. Kiállítási katalógus. Magyar Nem-
zeti Galéria, 1983. A kiállítást rendezte és a katalógust a schallaburgi katalógus felhasználásával írta Török Gyöngyi. Buda-
pest, Magyar Nemzeti Galéria, 1983. 29–30, 83, 95.
156
A német nyelvű katalógus ide vonatkozó katalógustételeit Bándi Zsuzsa és Kubinyi András írta. A magyar változat vonat-
kozó helyei: 27. Kat. 65; 29. Kat. 90, 91, 92, 93, 94; 30. Kat. 119. (Beatrix királyné pecsétje).
157
Bodor Imre: A magyar korona legkorábbi ábrázolásai. Ars Hungarica, 8. 1980. 19.
 209
ta n u l m án yo k

és az államhatalom egységét fejezte ki.”158 Feltételezte továbbá, hogy „éppen ezek a pecsétek
közvetítették a zárt korona képét más képző- és iparművészeti alkotásokra. Példa rá a kassai
Szt. Erzsébet templom déli (ún. Mátyás) tornya legfelső szintjének déli homlokzatán látható
koronás címercsoport, amelyen nemcsak a korona, hanem a címerkoszorú egyes tagjainak el­
helyezése is pontosan megfelel a szóban forgó két pecsétábrának.”159
1982-ben Bodor Imrének a Reneszánsz stíluselemek a Mohács előtti pecséteken című köz-
leménye a korszak tipikus, vissza-visszatérő motívumaira (reneszánsz kapitális betűk, címer­-
tartó angyalok, címerpajzs formája) hívta föl a figyelmet néhány ismert főpapi és uralkodói pe-
cséten, összehasonlítva Giacomo C. Bascapé monográfiája alapján néhány itáliai pecséttel.160
Lovag Zsuzsa a heraldikai szempontból értékelhető, Árpád-kori pecsétgyűrűkről írt tanulmányt,
Eva Śnieżyńska-Stolot pedig I. (Nagy) Lajos anyjának, Łokietek (Piast) Erzsébet mecénási mű­
ködését vizsgálva írt az anyakirályné pecsétjeiről.161 Címertant és ikonográfiát egyaránt érin­-
tett Marosi Ernő figyelemre méltó interpretációs kísérlete.162 Mária királynő (1382–1395) fel­sé-
gi pecsétjének hátlapján a címerpajzs fölött nem az immár hagyományos, liliomos pártázatú
nyitott korona, hanem Szent László félalakja látható bárddal, keresztes országalmával. Marosi
Ernő ennek kapcsán fölfigyelt arra, hogy e szerepcserében a László-ikonográfia ekkortájt zaj­-
ló változását kell látni. A fiatal királynő korlátozott hatalomgyakorlásának kifejezéséről volt
szó, hiszen ő a királyi tanács gyámsága alatt állt. A pecsét hátoldala mintegy az ország jogai-
nak megtestesítőjeként országpecsétként funkcionált.163

158
Uo. 20.
159
Uo. 23. Hipotéziséről Kovács Éva a következőket írta: „Bodor Imre a magyar korona legkorábbi ábráját Mátyás királynak
1464-től, tehát a jelvény visszaváltása óta használt pecsétábráiban látja, egyébként igen plauzibilisen.” Kovács Éva: A ma-
gyar koronázási jelvényegyüttes kutatásának hat éve. Művészettörténeti Értesítő, 35. 1986. 33. (Ezzel szemben újabban:
Buzási Enikő–Pálffy Géza: A magyar korona eddig ismert legkorábbi autentikus ábrázolásának keletkezéséről. A Szent Ko-
rona a Habsburg Ehrenspiegelben. Művészettörténeti Értesítő, 63. 2014. 217–264.).
160
Bodor Imre: Reneszánsz stíluselemek a Mohács előtti pecséteken. Művészettörténeti Értesítő, XXXI. 1982. 95–104.
161
Lovag Zsuzsa: Árpád-kori pecsétgyűrűk. Folia Archaeologica, 31. 1980. 221–235.; Eva Śnieżyńska-Stolot: Tanulmányok
Łokietek Erzsébet királyné műpártolása köréből (Ötvöstárgyak). Művészettörténeti Értesítő, XXX. 1981. 246–248.
162
MNL OL, DL V 16869. Ernő Marosi: Das grosse Münzsiegel der Königin Maria von Ungarn. Zum Problem der Serialität
mittelalterlichen Kunstwerke. Acta Historiae Artium, 28. 1982. 3–22.; a pecsétről még: BI [Bodor Imre]: Mária királynő
(1382–1395) kettős felségi pecsétje. In: Művészet Zsigmond király korában 1987. i. m. (120. jegyzet) 17. Kat. Zs. 2; A magyar­
országi művészet története 1300–1470 körül. Szerk. Marosi Ernő. Budapest, Akadémiai, 1987. (A Magyarországi Művészet
Története II.) I. 95, 217. (Marosi Ernő); Marosi Ernő: Nemzeti elemek a régi magyar művészetben: a középkor. Ars Hungarica,
18. 1990. 182.; Uő: Kép és hasonmás. Művészet és valóság a 14–15. századi Magyarországon. Budapest, 1995. (Művészettör-
téneti Füzetek 23.) 79–80. Marosi koncepciójának bírálata: Bertényi Iván: Szent László kultuszának Anjou-kori történeté­-
hez. Századok, 130. 1996. 987.
163
Az Anjouk legnépszerűbbé vált magyar szentje mintegy két évszázados „fejlődés” során keresztény lovagból (Athleta
Christi) az ország védőszentjévé, közjogi méltóságává vált (Athleta Patriae). Ez a törekvés heraldikai motívumokkal
hangsúlyozva persze már korábban is megjelent, például a nápolyi Anjouk udvarában elsősorban Magyarországi Má-
ria királyné mecenatúrájának köszönhetően (Simone Martini diptychonból vagy poliptychonból származó táblaké-
pe Altomontéban, Filippo di Sanginetto síremléke ugyanott, valamint Pietro Cavallini freskója magyar királyszentekkel
a nápolyi Santa Maria di Donna Regina klarissza templom apácakórusának falán). Később Magyarországon is a Képes
Krónikában, valamint néhány falképen. Ezeken az ábrázolásokon az Árpádok vágásos (majd hasítva az Anjou liliomokkal
bővített) címere a szent egyik ismertetőjele. Ezt a korábbi címert a 14. század végére a kettős kereszt váltotta föl, amely
legalább annyira jellegzetes attribútumává vált Szent Lászlónak, mint a bárd. Valószínűleg ez a pecsét, funkciójánál fog­-
va is, közvetítő szerepet játszott az új ábrázolási típus meghonosodásában és elterjedésében. Ugyanez a jelenség figyel-
hető meg ezzel egy időben néhány Szent György-falképen is (Szentsimon, Tarpa). Kerny Terézia: Középkori Szent Lász-
ló-emlékek nyomában Nápolyban. Ars Hungarica, 26. 1998. 52–53.; legújabban: Horváth Zoltán György–Prokopp Mária:
Nápoly középkori magyar emlékei – Ricordi ungheresi medievali a Napoli. Budapest, Romanika, 2014. (korábbi irodalommal).
 210
ta n u l m án yo k

A pecsétek ebben az időszakban fokozatosan kikerültek korábbi perifériális és illusztra­tív sze-

repükből. „…a kiállítások, a művészettörténeti monográfiák és összefoglalások minden tekin­
tetben rangos résztvevőivé léptek elő, és újabban már nem mint művelődéstörténeti vagy
stílustörténeti illusztrációk, hanem mint önálló műalkotások nyernek méltatást.”164 Ezek a tö-
rekvések már az 1970-es évek végétől érezhetők voltak az MTA Művészettörténeti Kutató Cso-
port által kezdeményezett középkori kiállításokon, amelyek tulajdonképpen a készülő művé-
szettörténeti kézikönyv első két kötetének előmunkálataiként is fölfoghatók. Mindehhez nagy
segítséget jelentett az Intézet pecsétmásolat-gyűjteménye.165 Először a Székesfehérvárott,
1978-ban rendezett Árpád-kori kőfaragványok című kiállításon és katalógusában jutottak sze-
rephez, ahol a kiállított hatvanhat, köztük uralkodói pecsétmásolat jegyzékét külön függelék-
ben közölték.166 1982-ben ismét Székesfehérvár, a Csók István Múzeum adott otthont a Kutató
Csoport újabb nagyszabású vállalkozásának, az I. (Nagy) Lajos kori művészet bemutatásának.
E tárlat jelentőségét azért kell hangsúlyozni, mert Dercsényi Dezső 1941-ben kiadott könyve
óta, leszámítva az időközben megjelent kézikönyvek néhány mondatos, szűkszavú említéseit,
ez volt az első alkalom a korszak átfogó szintézisére. A pecséttani összefoglalásokat, egymás
szakterületét kiegészítve, Kubinyi András és Marosi Ernő írták.167 Az évforduló kapcsán Buda­
164
Takács Imre: Historiográfiai áttekintés. In: Uő: A magyarországi káptalanok és konventek középkori pecsétjei. Művészettör­
téneti tanulmány és katalógus a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatóintézete és a Budapesti Történeti
Múzeum másolatgyűjteménye alapján. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 1992. 14.
165
Korábban Kumorovitz professzor készített plasztilinlenyomat segítségével gipszmásolatokat. Kétezer darabból álló
gyűjteménye tulajdonképpen a Corpus Sigillorum Hungariae összeállításához és a Magyar pecséttan megírásához volt
segédanyag. Gyűjteményét, mely esetenként már pótolhatatlan, a Budapesti Történeti Múzeum Középkori Osztálya
őrzi. Az 1960-as évek elején a MOL restaurátorai új eljárást dolgoztak ki a régi viaszpecsétek tudományos célú másola-
tainak elkészítésére. „Az új eljárás lényege: a lemásolandó pecsétet előzetes állagbiztosító konzerválás után folyékony
szilikongumival öntik körül, majd a levegő hatására megszilárduló szilikongumi-tömböt a benne foglalt eredeti pecsétre
ügyelve kettévágják. Az így nyert, két pontosan illeszkedő félből álló rugalmas öntőformát PVC masszával töltik ki. Ezután
a kitöltött szilikonformát hőkezelik, amiáltal a műanyag massza megszilárdul. A PVC lágyan is festhető, végső színezését
azonban kész állapotban kapja a másolat. Erre legalkalmasabbak a földfestékek, ugyanis a hő hatására kevésbé változ-
nak. Ezzel az eljárással a felületes szemlélő számára eredetijükre megtévesztésig hasonlító másolatok készíthetők. Míg
a gipszmásolatok egyoldalúak, a PVC másolatok az eredeti pecsét valamennyi felületét hűen ismétlik.” Az idézetek helye:
Bodor Imre: Bevezetés. In: A középkori Magyarország főpapi pecsétjei 1984. i. m. (121. jegyzet) 7. Az MTA BTK MI gyűjtemé-
nyében jelenleg több mint ezerkétszáz másolat található az MNL OL Mohács előtti Gyűjteményében őrzött oklevele-
ken, illetve a leszakadt pecsétekből álló Pecsétgyűjtemény (V 8.) anyagából. Az e gyűjtemény kialakítására vonatkozó
igény voltaképpen az intézmény jogelődjében, a Művészettörténeti Dokumentációs Csoportban vetődött föl, annak
vezetője, Dávid Katalin művészettörténész kezdeményezésére, 1959-ben. A leendő pecsétgyűjtemény összeállítása,
az egyes pecsétek leírása és a hozzájuk kapcsolódó okleveles anyag összegyűjtése Bernáth Mária feladata lett (MTA BTK
MI Adattára, C–I–157. 329/1959.). A művészettörténeti szempontból kiemelkedő darabokról először gipszmásolatokat
kívántak készíttetni. (Uo. 405/1959). Az MTA MKCs megalakulása után (1969) a kezdetleges, csupán cédulákon létező
„gyűjtemény” vezetését Csorba Gézáné Henszlmann Lillára (1921–2008) bízták. Valójában ekkor kezdődött el egy megha-
tározott koncepció szerint a pecsétmásolatok előállítása is, de ekkor már nem gipszből, hanem szilikonból. Valamennyi
kópiát a MOL restaurátorai állították elő saját anyagukból. A gyűjteményt mintegy két évtizeden át fejlesztették szisz-
tematikusan, újabb másolatok azóta nem készültek. Takács Imre javaslatára az 1980-as évek elején a Magyar Nemzeti
Galéria Régi Magyar Gyűjteménye is készíttetett a MOL anyagából néhány szilikonmásolatot.
166
– – [Csorba Gézáné–Bodor Imre:] Kiegészítések és pótlások az Árpád-kori kőfaragványok c. kiállítási katalógushoz. In:
Árpád-kori kőfaragványok. Kiállítási katalógus. Szerk. Tóth Melinda–Marosi Ernő. Budapest, MTA MKCs–István Király Mú­
zeum, 1978. (A Székesfehérvári István Király Múzeum Közleményei, D sorozat 121.) 1–6. Ebben az évben közölték Sa-
lamon királynak a belgrádi felsővár ásatásán előkerült ólompecsétjét is, a publikáció azonban a kiadás helye és nyelve
miatt sokáig nem került be a szakmai köztudatba: D. Gaj Popović: Olovna bula maradskog kralja Salamona. Godisnjak
grada Beograda, 25. 1978. 163–167.
167
K A [Kubinyi András]: Udvari pecséthasználat az Anjou-korban. In: Művészet I. Lajos király korában 1342–1382. Kiállítási ka­
 211
ta n u l m án yo k

pesten a Magyar Országos Levéltár munkatársa, Bándi Zsuzsanna rendezett még kiállítást az
Anjou-kori pecsétekről. Listájukat a Levéltári Közleményekben publikálta.168 A korszak hivatali
szokásrendjét Kumorovitz foglalta össze,169 míg egy másik, máig alapvető tanulmányában az
I. (Nagy) Lajos-kori pecséthasználatot érintette röviden.170
A szakmai körökben is elismerést kiváltó időszaki kiállítások kétségtelenül fokozottabban ráirá-
nyították a figyelmet a szfragisztikában rejlő, még kiaknázatlan lehetőségekre. Ez tükröződött
például 1985-ben a Magyar Nemzeti Múzeumnak Az Árpád-házi uralkodók jelvényei és ereklyéi
895–1301 címmel rendezett reprezentatív tárlatán is, ahol addig soha nem látott teljességé-
ben lehetett látni a korai magyar történelem legfontosabb állami, közjogi emlékeit. Sajnos
a tárlathoz mindössze egy soványka mutató készült, tizennégy uralkodói pecsét lakonikus le­
írásával.171
A látványos bemutatók mellett a nyolcvanas években számos alapvető részpublikáció
is született egy-egy speciális kérdéskört vizsgálva, részben érintve a művészettörténetet is. Ko-
vács Béla merőben technikai, ám annál lényegesebb kérdésről, a középkori viasz függőpecsé­-
tek készítéséről írt egy új genealógiai évkönyv, a Kumorovitz egyetemi tanári működésének
ötvenedik évfordulójára összeállított Magyar Herold hasábjain.172 Kubinyi András egy 1983-ban
Szatmárcsekén előkerült, Isten Bárányát ábrázoló ércpecsétről írt figyelemre méltó tanulmá­
nyában, amely az epigráfia és az ikonográfia területét is érintette.173 Korábbi témák is fölbuk­
kantak. Mátyás már többször elemzett, 1464-es felségi pecsétjéről Érszegi Géza írt katalógus-
tételt az Országos Széchényi Könyvtár által rendezett kódexkiállítás katalógusába.174 Ismét
megjelent a kettős kereszt szimbolikája és szerepe a magyar címerben. Leghatásosabban több,
már idézett tanulmány után, Kovács Éva dolgozta föl 1984-ben,175 ám a kérdés mellette máso­-

talógus. Szerk. Marosi Ernő–Tóth Melinda–Varga Lívia. Budapest, MTA MKCs, 1982. 137–139.; ME [Marosi Ernő]: A 14. szá-
zadi királyi pecsétek művészettörténeti jelentőségéhez. In: Uo. 139–152. A kiállítás ismertetése: – –: A székesfehérvári
István Király Múzeum kiállítása a Csók István Képtárban. Művészet, 24. 1983. 5. 29.
Marosi Ernő már évekkel korábban is utalt a pecsétekben rejlő művészettörténeti lehetőségek fölhasználására. Erre
példa az esztergomi Porta Speciosa inkrusztációiról írott tanulmánya, ahol többek között Imre király 1202-es pecsétjét
hozta párhuzamként: Ernő Marosi: Einige stilistiche Probleme der Inkrustationen von Gran (Esztergom). Acta Historiae
Artium, XVII. 1971. 202, 221, 226.; Uő: A pannonhalmi hiteleshelyi pecsét ikonográfiája. Művészettörténeti Értesítő, XXX.
1981. 138–139.
168
A MOL Anjou-kori pecsétkiállítása, 1982. szeptember 22-től. Levéltári Közlemények, 53. 1982. 165–199.
169
Kumorovitz L. Bernát: Osztályok, címek, rangok és hatáskörök kialakulása I. Lajos király kancelláriájában. In: Eszmetörténeti
tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Székely György. Budapest, Akadémiai, 1984. 293–330.
170
Kumorovitz Lajos Bernát: I. Lajos királyunk 1375. évi havasalföldi hadjárata (és „török”) háborúja. Századok, 117. 1983.
919–979.
171
Az Árpád-kori uralkodók jelvényei és ereklyéi 895–1301. Kiállítási katalógus. Szerk. Kralovánszky Alán. Budapest, Magyar
Nemzeti Múzeum, 1985. (Kolba Judit, Kralovánszky Alán, Németh Annamária katalógustételei).
172
Kovács Béla: A középkori viasz függőpecsét készítéséről. In: Magyar Herold 1984. i. m. (116. jegyzet) 209–223.
173
Kubinyi András: Isten Bárányát ábrázoló törvénybeidéző pecsét (billog). Folia Archaeologica, 35. 1984. 135–159.; újra meg-
jelent: Kubinyi 1999. i. m. (150. jegyzet) 315–334. (A kötet címlapjára is a billog fényképe került.) Az ércpecsétre Ritoók
Ágnes lett figyelmes 1983-ban, a Magyar Nemzeti Múzeum hamarosan meg is vásárolta.
174
Érszegi Géza: Mátyás nagypecsétje. In: Kódexek a középkori Magyarországon. Kiállítási katalógus. Szerk. n. [Vízkelety And-
rás] Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1985. 140.
175
Kovács Éva: Signum crucis – lignum crucis. A régi magyar címer kettős keresztjének ábrázolásairól. In: Eszmetörténeti
tanulmányok 1984. i. m. (169. jegyzet) 407–423. Az Árpád-kori pecsétekről, részben érintve a kettős kereszt problema-
tikáját is, az MTA Történettudományi Intézetében készült kézikönyvben is írtak, igaz, nagyon röviden. Például II. András
pecsétjeinél a német hatást kiemelve, Imrénél pedig az aragóniai hatást feltételezve: Magyarország története tíz kötet-
ben. Előzmények és magyar történet 1242-ig. I. Szerk. Székely György. Budapest, Akadémiai, 1984. 1069–1070.
 212
ta n u l m án yo k

kat is foglalkoztatott.176 Hasznos segédletté vált A történelem segédtudományai című jegyzet,

bőséges szfragisztikai fejezetével.177 A pecséttan számára az 1985-ös év még egy szempont-
ból jelentős. Ekkor jelent meg René Laurent-nak a hazai kutatásra is igen nagy hatást gyakor-
ló monog­ráfiája.178 Mályusz Elemér több évtizedes levéltári kutatásait fölhasználva Zsigmond
király korá­ról írt monográfiát.179 Mindez alapjául szolgált a Művészettörténeti Kutató Csoport
újabb vállalkozásának, a király trónralépése, illetve halála évfordulója kapcsán immár nemzet-
közi erők bevonásával szervezett, a Budapesti Történeti Múzeumban Művészet Zsigmond király
korában 1387–1434 címmel 1987-ben megnyílt kiállításnak. A Luxemburgi családból szárma-
zó magyar, majd cseh király és német-római császár hosszú uralkodása alatt számos pecsétet
használt. Mind diplomatikai, mind művészettörténeti jelentőségüket a kiállítás is igyekezett
hangsúlyozni, központi helyre illesztésükkel.180 A tárlathoz Mályusz Elemérnek dedikált tanul-
mány- és kata­lóguskötet készült, aki még megérhette a nagyszabású vállalkozás megvalósulá­-
sát. A kataló­gusban Bodor Imre foglalta össze a korszak pecsételési szokásait, a kancellária sze­
repét, s ké­szítette el Zsigmond pecsétjeinek katalógustételeit is.181
Ilyen előzmények után jelent meg az akadémiai művészettörténeti „kézikönyv-sorozat”
időrendben második kötete, Marosi Ernő szerkesztésében 1987 őszén, gazdag pecséttani össze-
foglalással ugyancsak tőle.182 Szent Lászlóról szóló ikonográfiai tanulmányában ismét fog­lal­-
kozott Mária királynő és Mátyás király felségi pecsétjeinek ábrázolási programjával.183 A Kato-
na Tamás (1932–2013) által szerkesztett Magyar História forrásközlő sorozat I. Károlyról (Ká­roly
Róbert) szóló könyvében a Marosi Ernő által válogatott szöveget követő illusztrációk mu­tat-
ják be az uralkodó pecsétjeit a Kutató Csoport másolatgyűjteményéből.184 Hogy a történé­szek
egy általuk szerkesztett sorozathoz művészettörténészt kértek föl, meglehetősen szokat­lannak
számított, fordítva mindenesetre gyakrabban megtörtént. Mályusz Elemér Zsigmond-mo­
nográfiájának német nyelvű kiadásához írott művészettörténeti függelékében Marosi már az
1987-es évforduló eredményeit fölhasználva adott körképet a korszak művészetéről, érintve
természetesen a pecséteket is.185 Sok tekintetben ide tartozik még Bertényi Iván átfogó heral-
176
Például: Bertényi Iván: Kis magyar címertan. Budapest, Gondolat, 1984. Egy évvel később akadémiai doktori értekezésé-
ben érintette a témát: A középkori magyar címerhasználat története Mohácsig. Budapest, 1986. (MTA Könyvtára Kézirat-
tára, D. 12375).
177
A történelem segédtudományai. Szerk. Kállay István. Budapest, ELTE BTK, 1985. 169–193. Hasonló munka a következő év-
ben: Feiszt György: Rövid magyar címertan és pecséttan. Budapest, Tankönyvkiadó, 1986. (Történelem-szakköri füzetek 15.).
178
René Laurent: Sigillographie. Bruxelles, Archives générales du Royaume, 1985.
179
Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387–1437. Budapest, Gondolat, 1984.
180
Székely György–Nagy Emese–Marosi Ernő: Zsigmond és kora a művészetben – Kaiser Sigismund und seine Zeit in der Kunst.
Budapesti Történeti Múzeum Budavári Palota, 1987. május 29.–november 8. (A BTM és az MTA MKCs kiállítása.) Rendezte:
Marosi Ernő–Wehli Tünde–Nagy Emese–Altmann Júlia–Írásné Melis Katalin. Budapest, 1987.
181
Bodor Imre: Uralkodói pecsétek. In: Művészet Zsigmond király korában 1987. i. m. (120. jegyzet) 13–28.; Zsigmond pe-
csétjeiről ugyanabban a kötetben művészettörténeti aspektusból: Marosi Ernő: Ötvösség. In: uo. 403–404.; Marosi 1994.
i. m. (120. jegyzet) 255–270.; Milada Studničková-černá: Sigismund von Luxemburg und die Hofkunst Karls IV. Ein Bei­
träg zur Ikonographie Karls IV. und Sigismunds von Luxemburg. In: Sigismund von Luxemburg 1994. i. m. (120. jegyzet)
271–277.; heraldikai szempontú megközelítés: Pandula Attila: Rendjelek a magyar állami heraldikában. Turul, 74. 2001.
95. (Zsigmond császári kettős pecsétjéről [1433–1437] és harmadik királyi kettős pecsétjéről.)
182
ME [Marosi Ernő]: Pecsétek. In: Magyarországi művészet 1987. i. m. (162. jegyzet) I. 374–378.
183
Ernő Marosi: Der Heilige Ladislaus als ungarischer Nationalheiliger. Bemerkungen zu seiner Ikonographie im 14–15.
Jahrhundert. Acta Historiae Artium, XXXIII. 1987. 211–256.
184
Károly Róbert emlékezete. Szerk., bev., jegyz. Kristó Gyula és Makk Ferenc. A képanyagot Marosi Ernő válogatta. Budapest,
Európa, 1988. Egyébként a sorozat néhány korábban megjelent kötetében (László király emlékezete; III. Béla emlékezete)
is közöltek már pecsétfelvételeket.
185
Elemér Mályusz: Kaiser Sigismund in Ungarn 1387–1437. A képanyagot válogatta Marosi Ernő. Budapest, Akadémiai, 1990.
 213
ta n u l m án yo k

dikai dolgozata a Levéltári Közleményekben.186 Hamar bekerült a szakma vérkeringésébe az

1990-ben Rómában kiadott, legújabb pecséttani bibliográfia is.187 Kisebb hazai összefoglalá­-
sok a Korai magyar történeti lexikon címszavaiban olvashatók, de kizárólag diplomatikai szem-
szögből, Bertényi Iván, Érszegi Géza, Kubinyi András tollából.188
A par excellence művészettörténeti pecsétkutatásban egyre inkább érzékelhetővé vált
a nemzetközi szakirodalomhoz való fölzárkózás igénye, megindultak a kísérletek közös prog­
ramok szervezésére, illetve folytatására. A fönt tárgyalt időszakban elsősorban a már részben
korábban is elemzett korszakokra, az Anjouk, Zsigmond és Mátyás uralkodásának idejére ke­-
rült a fő hangsúly. Az Árpád-kor, a Habsburg és a Jagelló uralkodók pecsétjeinek szisztemati­
kus vizsgálata, egy-két kivételt leszámítva, azonban nem történt meg. Mátyás alakját halá­lá­-
nak évfordulója állította ismét középpontba. Bándi Zsuzsa – immár hagyományosan – ka­ma­
rakiállítással és katalógussal adott körképet a korszak pecséthasználatáról a Magyar Országos
Levéltárban egyéb rendezvényekhez kapcsolódva.189 Kubinyi András A Mátyás-kori államszer­
vezet című összefoglaló tanulmányában kiemelkedően nagy teret szentelt az addig úgy tűnt,
minden részletében ismert Mátyás-kori kancelláriának.190 Megindult a Jagelló-korszak kuta­tá­-
sa is. A későbbi földolgozás számára nagy segítséget jelentett a korszak pecsétanyagának ös�-
szegyűjtése és bemutatása, szintén a Magyar Országos Levéltárban 1991-ben.191 Rácz György
az Árpádok vágásos címerének használatát mutatta be a főúri pecséteken, érintve számos ná­
186

Bertényi Iván: A magyarországi Anjouk heraldikájának néhány kérdése. Művészettörténeti Értesítő, XXXV. 1986. 56–67.;
Bertényi Iván: Címerváltozatok a középkori Magyarországon. Levéltári Közlemények, 59. 1988. 3–77. Ekkor adták ki Szűcs
Jenő gondozásában Kurcz Ágnes (1937–1976) posztumusz könyvét is, amelyben egy speciális típust, a lovaspecséteket
elemezte röviden: A lovagi kultúra Magyarországon a 13–14. században. S. a. r., jegyz. Klaniczay Gábor. Budapest, Akadé­
miai, 1988. 124–127., 140–143. Az 1980-as évek végének egyik legnagyobb szenzációja azonban az volt, hogy a Magyar
Nemzeti Múzeum megvásárolt egy, az 1960-as években Mélykúton (Bács-Kiskun megye) előkerült idézőpecsétet, mely
a technikai vizsgálatok alapján kétséget kizáróan I. András király idézőbilloga második példányának bizonyult. A koráb-
ban csupán a veszprémi Bakony (Laczkó Dezső) Múzeum példányáról ismert réz idézőbillog, és az újonnan előkerült
alacsony óntartalmú, előlapján vastag tűzaranyozású bronzpecsét feltehetően I. András tipáriumával egy időben ké­-
szült. Az idézőpecsétet alaposan földolgozó Lovag Zsuzsa tanulmányában részletesen kitért a király jobb kezében tartott
liliomos levelű, gömbös szárvégződésű jogarra, amelyet egyértelműen olyan bizánci ábrázolási típusnak tartott, mely
a 4. századig követhető vissza. A motívum átvétele szerinte a 11. századi királyi reprezentáció bizánci elemeinek sorát
bővítette, végül megállapította: „I. András idézőbillogán a keleti és nyugati elemek keverednek, a bizánci típusú jelvé-
nyeket viselő király megformálása – feltételezések szerint Szent István pecsétjének közvetítésével – a német viaszpecsé-
tek mintájára történt.” Lovag Zsuzsa: I. András király idézőbillogának második példánya. Archaeologiai Értesítő, 116. 1989.
189–199. Az évtized végének politikai változásaival párhuzamosan ismét megélénkült és középpontba került az ország
címerének kérdése, amely a legkülönbözőbb sajtóorgánumokban kapott helyet, s megjelent kitűzőktől kezdve a legkü-
lönbözőbb alkalmi nyomtatványokig. Ebben a bel- és külföldön élénk visszhangot kiváltó, bár tulajdonképpen nagyon
is érthető dömpingben sajnos érdemleges szakmunka nemigen született. A kevés kivétel közé tartozott: Laszlovszky
József: A magyar címer története. Budapest, Pytheas, 1990.
187

Vocabulaire international de sigillographie. Cura redazionale Stefania Ricci Noè. Roma, Istituto Poligrafico zecca dello Stato–
Libreria dello Stato, 1990.
188

Korai magyar történeti lexikon (9–14. század). Főszerk. Kristó Gyula, szerk. Engel Pál–Makk Ferenc. Budapest, Akadémiai,
1994. 8. Pusztán a tanulmány témája miatt jegyzem meg, hogy a címlapon lévő embléma, melyet Makk Ferenc terve-
zett, Nagy Lajos király pecsétje alapján készült.
189

Bándi Zsuzsa: A Magyar Országos Levéltár Mátyás-kori pecsétkiállításának katalógusa (1990. április 6.– október 6.) Levél­-
tári Közlemények, 62. 1990. 57–149.
190

Kubinyi András: A Mátyás-kori államszervezet. In: Hunyadi Mátyás. Emlékkönyv Mátyás király halálának 500. évfordulójára.
Szerk. Rázsó Gyula–V. Molnár László. Budapest, Zrínyi, 1990. 82–97. Az 1990-es év másik témába vágó kötete: Érszegi
Géza: Az Aranybulla. Budapest, Helikon, 1990.
191

Bándi Zsuzsa: A Magyar Országos Levéltár Jagelló-kori pecsétkiállításának katalógusa. (1991. szeptember 20.–1992. jú­-
nius 30.) Levéltári Közlemények, 64. 1993. 107–142.
 214
ta n u l m án yo k

dori sigillumot is.192 1992-ben Takács Imre a káptalani pecsétekről kiadott katalógusában érin­
tette egy-két hiteleshely kapcsán analógiaként az uralkodói pecséteket.193
1993-ban, egy évvel Kumorovitz L. Bernát halála után, a Magyar Nemzeti Múzeum régi
adós­ságot törlesztett. Bővített kiadásban megjelentette Kumorovitz 1944-ben kiadott, a hábo­-
rúb­an megsemmisült, alapvető tanulmányát. Az új, az elmúlt ötven év eredményeit is földol-
gozó kiadás­ban a munka eredeti szerkezete megmaradt. A kézikönyv három részre, ezen belül
három fejezetre tagolódik. Az első fejezet az európai pecséthasználat kialakulásával és az
„authentikus pecsét” fogalmával foglalkozik. A második nagyobb fejezet a magyar idéző-, záró-
és ellenőr­zőpecsét immár átdolgozott történetét foglalja össze. Több részt Kumorovitz telje­-
sen újraírt. Friss eredményeket tartalmaz a legkorábbi, a Szent István és Szent László király kö­
zötti időszak anyagának (hat királyi pecsét és egy idézőbillog) újbóli vizsgálata. Szfragiszti­-
kai szempontból új eredményt hozott a tihanyi oklevélpár elemzése. Sorra vette a más és más
jellegű oklevele­ken alkalmazott pecsételési módokat, a káptalanok és konventek, a főpapok
pecsétjeit.194 A professzor emlékére 1994-ben tanítványai emlékszámot jelentettek meg Bor­-
sodi Csaba által összeállított bibliográfiával.195
Bertényi Iván az 1992-ben újraindított Turulban foglalta össze a történeti segédtudomá-
nyok hazai helyzetét, s benne a szfragisztika fejlődését.196 Soltész Zoltánné (1921–1997) Mátyás
1464. évi nagypecsétjének és II. Lajos 1526-os érmének hátlapján fedezett föl hasonlóságot
192
Rácz György: Az Árpádok sávozott címere egyes főúri pecséteken a XIII–XIV. században. Levéltári Közlemények, 63. 1992.
125–134.
193
Takács 1992. i. m. (164. jegyzet). A váradi káptalan 1291-ben kibocsátott pecsétjénél például meggyőző módon mutat­-
ta ki a III. András felségi pecsétjével való rokonságot (uo. 30.). Takács Imre logikus érvelése egyben arra is rávilágít,
hogy középkori uralkodók ikonográfiájának vizsgálatára nem elsősorban a királyi pecsétek (és pénzek) alkalmasak,
amelyek pontosan megszabott kánont, a maiestas típusú ábrázolási rendszert követték, hanem sokkal inkább a főpapi,
konventi, városi sigillumok, ahol védőszentekként került alakjuk a pecsétmezőre. Ezeken az ábrázolásokon jól nyomon
követhetők attribútumaik és viseletük változásai (például Szent István királynál az esztergomi ispotályos konvent, a zág­
rábi káptalan vagy Miskolc város pecsétjén, Szent Lászlónál például a váradi káptalan, a kékesi pálos, a budai karme­-
lita konvent, Esztergom-Víziváros pecsétjein, Bátori András, Cikó István, Czudar Imre, Horváti Pál, Kanizsai János és Szán-
tai Lukács főpapi pecsétjein. Kultusztörténeti szempontból is jelentős a Nyulak szigeti domonkos rendi apácakonvent
pecsétképe, ahol a Madonna trónusa alatt IV. Béla 1241–1242 telén tett fogadalmának, az újszülött Margit hercegnő-
nek fölajánlása látható, mely egyben Margit halála után rövidesen kialakuló tiszteletének legkorábbi képi megjelenítése.
Ez utóbbi pecsét irodalma: Majláth Béla: Milyen volt a Nyulak-szigetbeli apáczák régi pecsétje? Egyházművészeti Lap, 5.
1884. 321–326.; Wehli Tünde: „A szülei adták őtet az Istennek és asszonyunk Szűz Máriának örökké való szolgálatára…”
In: Memoriae tradere. Tanulmányok és írások Török József hatvanadik születésnapjára. Szerk. Füzes Ádám–Legeza László.
Budapest, Mikes, 2006. 621–630.; Újbánya pecsétjén I. Lajos alakja bővíti a király meglehetősen ritka középkori ikonog­
ráfiájának sorát.)
194
Kumorovitz 1944. i. m. (117. jegyzet). Az eredeti példányok és a különlenyomatok nagy része 1945-ben elégett. Máso-
dik, bővített kiadását Németh Gábor szerkesztette: Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1993. (Bibliotheca humanitatis
historica a Museo Nationale Hungarico digesta.) Ismertetése: Turul, 66. 1993. 4. 36–37. (Bertényi Iván); Levéltári Közle­
mények, 65. 1994. 221–224. (Draskóczy István).
195
Ide vonatkozóan vö. 117. jegyzet.
196
Bertényi Iván: A történeti segédtudományok fejlődése Magyarországon 1951–1991 között. I. Turul, 66. 1993. 4. 3–14.;
II. Turul, 67. 1994. 1–2. 1–11. Bertényi közleményei tulajdonképpen a száztíz éves Magyar Heraldikai és Genealógiai Tár-
saság 1993. május 4-én, az ELTE Bölcsészettudományi Karán rendezett emlékülésén tartott előadásán alapultak. Az
újjáindított Turul szerkesztői: Nyulásziné Straub Éva, Pandula Attila, Rainer Pál. A lapról: Nyulásziné Straub Éva: 115 éves
a Turul. Történelmi Szemle, 48. 1998. 381–388. Hasznos segédtudományi kiadvánnyá vált emellett a Fons című folyóirat
is, amelyet 1993-ban alapított a Levéltáros Hallgatók Egyesülete és a Szentpétery Imre Tudományos Diákkör. Szerk. Ke-
nyeres István–Dreska Gábor–Kiss Béla–Sipos András. 1993-ban jelent meg Bertényi Iván másik összefoglaló tanulmánya:
Címerek és zászlók az Árpád-korban. In: Kezdés és újrakezdés. A Szent Adalbert székesegyház és Oláh Miklós jubileuma. Szerk.
Beke Margit. Budapest, Márton Áron, 1993. (Strigonium Antiquum 2.) 99–104.
 215
ta n u l m án yo k

a Thuróczy-krónika címlapjának címeregyüttesével, Makk Ferenc pedig adalékot közölt a II.

Géza-kori aranypecsét használatához.197 Kovács László A kora Árpád-kori pénzverésről kiadott
katasztere, bár a témát csak érinti, nem nélkülözhető a szfragisztikai kutatásoknál sem.198 Újab-
ban Rainer Pál jutott figyelemre méltó eredményre II. Géza királynak (1141–1162) a Veszp-
rémi Érseki Levéltárban őrzött pecsétje kapcsán, igaz, nem autopszia alapján.199 Ez a tanul­
mány egyben rávilágított a pecséttani kutatások még meglévő hézagaira. Korábban szinte ki-
zárólag a Magyar Országos Levéltár Pecsétgyűjteménye jelentette a szfragisztikai kutatások
alapját. A vidéki gyűjtemények, különösen az egyházi levéltárak idevonatkozó anyagának mód-
szeres föltérképezése 1945-től elakadt. Mindebben kétségtelenül közrejátszott a szakember­
hiány, az adott intézmény rendezettségi állapota, a korlátozott kutatási lehetőség. A még
föl­táratlan lehetőségekre figyelmeztetett többek között a Dunántúl középkori művészeti emlé­-
keit fölvonultató budapesti tárlat,200 valamint a Pannonhalmi Főapátság ezeréves jubileuma
alkalmából rendezett nagyszabású kiállítás,201 a témára irányítva a figyelmet egy-egy épség­-
ben maradt tipárium és uralkodói pecsét közlése kapcsán. A honfoglalás évfordulójára készült
a Magyar Nemzeti Múzeum és az MTA Művészettörténeti Kutatóintézet munkatársainak ren-
dezésében A középkori magyar királyok arcképei című kamarakiállítás, amelynek a székesfehér­-
vári Szent István Király Múzeum adott otthont. Közismert királyképmások vonultak itt föl a Ké­-
pes Krónikából, Thuróczy János Brünnben és Augsburgban 1488-ban kiadott krónikájából,
a Nádasdy-féle 1664-es Mausoleumból és egy 19. századi historizáló sorozatból (Josef Kriehu­
ber [1800–1870]), együtt az Intézet pecsétmásolat-gyűjteményének tizenhat szilikonkópiájá­-
val, I. (Könyves) Kálmántól I. Mátyásig.202 A történeti segédtudományok iránti megélénkülő
érdeklődés tette szükségessé, hogy tizennégy év után újból megjelentessék A történelem se­
gédtudományai jegyzetet Bertényi Iván szerkesztésében. Alcíme, A történettudomány kéziköny­-
ve félreérthetetlenül utal előzményére, Gárdonyi Albert 1926-ban kiadott A történelmi segéd­
tudományok története (A Magyar Történettudomány Kézikönyve) című hasonló munkájára.203
197
Elisabeth Soltész: Über zwei Holzschnitte der Augsburger Thuroczy-Chronik. Gutenberg Jahrbuch, 73. 1993. 91–96.; Makk
Ferenc: Adalék a II. Géza-kori aranypecsét használatához. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Sectio
Historica, 98. 1993. 29–35. (Újabb szövegváltozata hasonló címmel: Uő: A turulmadártól a kettőskeresztig. Tanulmányok
a magyarság régebbi történelméről. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 1998. 191–196.)
198
Kovács László: A kora Árpád-kori pénzverésről. Éremtani és régészeti tanulmányok a Kárpát-medence I. (Szent) István és
II. (Vak) Béla uralkodása közötti időszakának (1000–1141) érmeiről. Budapest, MTA Régészeti Intézet, 1997. (Varia Archaeo­
logica Hungarica 7.)
199
Rainer Pál: A Berhidán és Felsőzsiden a XIX. században talált pecsétek (II. Géza és III. István királyunk pecsétnyomói?).
A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 21. 2000. 77–88.
200

Pannonia Regia. Művészet a Dunántúlon 1000–1541. Kiállítási katalógus. Szerk. Mikó Árpád–Takács Imre. Budapest, Magyar
Nemzeti Galéria,1994., különösen az V. fejezet: Gótikus ötvösművészet, bronzművesség és a sokszorosított művészet
emlékei: 294–351.
201

Mons Sacer 1996. i. m. (25. jegyzet). A főapátság Diplomatariumában korábban Récsey Viktor végzett rendszerező mun-
kát, feljegyzései kiterjedtek a pecsétekre is.
202

Marosi Ernő: Függelék. Pecsétmásolatok. In: Basics Beatrix–Galavics Géza–Marosi Ernő–Wehli Tünde: A középkori magyar
királyok arcképei. Szerk. Fülöp Gyula. Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum, 1996. (A Szent István Király Múzeum
közleményei, D/243.) 24–25.
203

Bertényi Iván: Pecséttan. In: A történelem segédtudományai. Szerk. Uő. Budapest, Pannonica–Osiris, 1998. (A történettu­
domány kézikönyve. I.) 279–304. Bertényi Iván ekkor keletkezett tanulmányai közül megemlítendő még: A pecsétek,
mint a magyar rendek Szent Korona őrzésében birtokolt jogai előtörténetének a forrásai. In: Kelet és Nyugat között. Tör­
téneti tanulmányok Kristó Gyula tiszteletére. Szerk. Koszta László. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 1995. 8. (Megje­-
lent még: Magyar Egyháztörténeti Évkönyv, 2. 1996. 49–56.). A témakörbe vágó további írásait lásd: Bertényi Iván bib­
liográfiája. Turul, 72. 1999. 123–127.; Bertényi Iván munkásságának bibliográfiája (1960–2008). Összeállította Szende Lász­-
ló. In: Auxilium Historiae – Tanulmányok a hetvenesztendős Bertényi Iván tiszteletére. Szerk. Körmendy Tamás–Thoroczkay
Gábor. Budapest, ELTE BTK, 2008. 415–440.
 216
ta n u l m án yo k

Ezzel egy időben jelent meg második kiadásban Bertényi Iván Új magyar címertana, a szakem­
berek által is haszonnal forgatható ismeretterjesztő könyve reprezentatívabb kiállításban.204
1997-ben Marosi Ernő és Wehli Tünde összeállításában megjelent egy rövid leírásokkal kísért
képes atlasz Az Árpád-kor művészeti emlékei címmel. Ez a tulajdonképpen középiskolai okta­-
tási célra szánt útmutató, összegezve e tárgykörben az elmúlt évtized művészettörténeti ered-
ményeit, megemlített néhány uralkodói pecsétet is, de az album jellegéből adódóan elég szűk-
szavúan.205 Jelentős tanulmány született továbbá az Aranybulláról.206
Két, korábban megjelentetett tematikus katalógus207 után a kilencvenes évek végén ve-
tődött föl az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetében az uralkodói pecsétek teljes körű ös�-
szeállításának gondolata. Az alapkutatásokat a T 14771. számú OTKA-program támogatása tette
lehetővé. Már kezdetben nyilvánvaló volt, hogy a munka nem folytatható a korábbi, a főpapi
és a káptalani pecséteket földolgozó szisztéma szerint, mert annál a téma sokkal összetettebb.
A majdani kiadvány, bármennyire dominálnak is benne a művészettörténet-írás módszerei,
nem nélkülözheti a történeti, diplomatikai, heraldikai, szfragisztikai diszciplínák eredményeit.
Kutatások szükségesek a hazai és a külföldi levéltárakban. Hosszas mérlegelés alapján az a dön-
tés született, hogy csak a királyi és királynői/királynéi sigillumok kerüljenek be a majdani ka­
talógusba, a különböző méltóságviselői (kormányzói, ellenkirály, hercegi, nádori stb.) pecsé-­
tekről pedig a pontosság szempontjából biztonságosabb lemondani. A korszakhatárt a részt­
vevők 1526-ban állapították meg. A hároméves előkészítő munka egyik „részeredménye”
2000-ben született, az országos millenniumi eseménysorozathoz kapcsolódó, az Esztergomi
Prímási Levéltár anyagából válogatott kiállítás.208
A középkori síremlékek címertani problémáinak megoldását segítendő javasolta Engel
Pál (1938–2001) még az 1980-as években a sokpecsétes oklevelek összegyűjtését. Ezek több­
nyire nemzetközi vonatkozású örökösödési, házassági és békeszerződéseket foglalnak írásba,
204
Bertényi Iván: Új magyar címertan. Budapest, Maecenas, 1998.2 (Illusztrációs anyagában fölfrissített. Előzménye: Uő: Kis
magyar címertan 1984. i. m. [176. jegyzet]). 1998-ban jelent meg Györffy György rövid tanulmánya is a már említett Adal­
bert feliratú billogról. A Kubinyi András által 1983-ban alaposan elemzett és III. Béla korára datált darabot a szerző teoló­-
giai, ikonográfiai szempontok alapján II. (Vak) Bélához kötötte. E tulajdonos körüli hipotézis megdöbbentően hason-
lít a Béla király névtelen jegyzője körül kialakult, idestova kétszáz éves, s máig sem megnyugtatóan tisztázott vitákhoz.
Györffy György: Adalbert király idézőpecsétje. In: Tanulmányok Borsa Iván tiszteletére. Szerk. Csukovits Enikő. Budapest,
MOL, 1998. 77–80. Egyéb pecséttani munka 1998-ból: Homonnai Sarolta: „…cum sigillis abbatis et capituli Sancti Mar-
tini…” A pannonhalmi apátság pecséthasználata hiteleshelyi tevékenységének kezdetéig. In: Tanulmányok a középkori
magyar egyház történetéből. Szerk. Koszta László. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 1998. (Capitulum I.) 9–23. Vége-
zetül még egy recenzióra szeretnék utalni, mely szintén ebben az évben hagyta el a nyomdát: Jürgen Peterson: Über
monarchischen Insignien und ihre Funktion im mittelalterliche Reich. Historische Zeitschrift, 266. 1998. 1. 47–96. Ismerte-
tése: B. Zs.: Jürgen Peterson: Hatalmi jelvények és szerepük a német-római birodalomban a középkor folyamán. (Folyó-
iratszemle.) Századok, 135. 2001. 521–524. (I. Konrádtól III. Frigyesig mutatja be az uralkodói pecséteket a mellszobrok­-
tól az egészalakos ábrázolásokig.)
205
Marosi Ernő–Wehli Tünde: Az Árpád-kor művészeti emlékei – képes atlasz. Budapest, MTA MKI, 1997.
206
De bulla aurea Andreae II. regis Hungariae MCCXXII. Edd. Lajos Besenyei–Géza Érszegi– Maurizio Pedrazza Garleo. Valdonega–
Verona, József Attila Tudományegyetem, Szeged–Università degli Studi di Verona, 1999. (Magyar és angol nyelven is.)
Az 1999-es év bibliográfiájához vö. még: Karel Maráz: K vývoj pečeti na Moravě. In: Od gotiky k renesanci. Výtvorná kultura
Moravy a Slezska 1400–1550. II. Katalog. Ed. K. Chamonikola. Brno, Muzeum uměni Olomouc, 1999. 609–619.; Ladislav Vrteľ:
Osem storoči slovenskej heraldiky. Martin, Matica slovenska,1999.
207
A középkori Magyarország főpapi pecsétjei 1984. i. m. (121. jegyzet); Takács 1992. i. m. (164. jegyzet).
208
Hegedűs–Lővei–Takács–Wehli 2000. i. m. (35. jegyzet). A téma szempontjából kiemelendő belőle: Hegedűs András: A torna-
gallér használata I. Károly király pecsétjein. 6–10. Publikációjával szinte egy időben jelent meg Szikszay Béla: Az országal-
ma Anjou-kori címerei (Művészettörténeti Értesítő, 49. 2000. 285–287.) című tanulmánya, melyben Hegedűssel szemben
arra a véleményre jutott, hogy a globuson látható tornagalléros címer nem Károly Róbert nápolyi trónigényét jelenti,
hanem a darab nagyanyja, Magyarországi Mária ajándékaként került hozzá, s vált később uralkodói insigniummá.
 217
ta n u l m án yo k

vagy azoknak az országnagyok, a magyarországi rendek általi megerősítő oklevelei; akadnak

közöttük az uralkodó és alattvalói kapcsolatát szabályozó szerződések is. Az így feltárt sok száz
pecsét önálló feldolgozása jóval később, az 1990-es években kezdődött, és máig tart.209 Újab-
ban további hasonló, részben már az uralkodóktól független oklevelek feldolgozása is meg­
kezdődött.210
A harmadik évezred első uralkodói pecséttani összefoglalása szintén a millennium al-
kalmából készült, szándéka szerint felhívva a figyelmet a Magyar Országos Levéltár pecsétmá­
solat-gyűjteményére.211 Poszler Györgyi a magyar szent királyok középkori ikonográfiája kap­-
­csán elemezte Hunyadi (I.) Mátyás 1464-ben kibocsátott felségi kettőspecsétjét,212 mellyel Bo­-
dor Imre is foglalkozott egy évvel később.213 Új adatokat és szempontokat tartalmaz C. Tóth
Norbert elemzése a leleszi konvent 15. század eleji hiteleshelyi működéséről, ő a specialis prae-
sentia regia pecsétkibocsátó szerepét vizsgálta a főkancellárság megüresedése idején.214 Ugyan-
ebben a tanulmánykötetben Tóth Endre a 11. századi burgundiai királyok pecsétjein ábrázolt
jogarok alapján meggyőzően bizonyította, hogy azok forma és arány tekintetében megegyez-
nek a magyar koronázási pálcával, különösen pedig a II. Henrik császár, I. István sógora pecsét-
jén lévővel, ahol ugyanaz a gömbös végű, rövid szárú jogar tűnik föl, amely „sem korábban,
sem későbben nem volt uralkodói jelvény, akkor arra kell következtetni, hogy a két egyidő­-
ben rokon uralkodó bulláján és pecsétjén ábrázolt, Magyarországon a valóságban is fennma­-
radt gömbös végű jogar rokon tárgyak, egy időben készültek és minden bizonnyal közös az
eredetük, vagyis koruk a XI. század legelejére tehető.”215 Hosszú évtizedek után elkészült az Ár­-
209
Engel Pál–Lővei Pál: Sokpecsétes oklevelek 1323-ból és 1328-ból. In: Koppány Tibor hetvenedik születésnapjára – tanulmá­
nyok. Szerk. Bardoly István–László Csaba. Budapest, Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1998. (Művészettörténet – Mű-
emlékvédelem X.) 133–148.; Fazekas István–Lővei Pál: Magyar országnagyok királlyá választják III. Frigyes császárt; A ma-
gyar rendek képviselői megerősítik a III. Frigyes császárral kötött békét; A magyar rendek megerősítik a pozsonyi békét.
In: Hunyadi Mátyás, a király. Hagyomány és megújulás a királyi udvarban 1458–1490. Kiállítási katalógus. Szerk. Farbaky Pé-
ter–Spekner Enikő–Szende Katalin–Végh András. Budapest, Budapesti Történeti Múzeum, 2008. 199–200. Kat. 2.5, 202–203.
Kat. 2.7, 535–536. Kat. 15.9.; Lővei Pál: Az ország nagyjainak és előkelőinek 1402. évi oklevelén függő pecsétek. In: Honoris
causa. Tanulmányok Engel Pál tiszteletére. Szerk. Neumann Tibor–Rácz György. Budapest–Piliscsaba, MTA Történettudomá-
nyi Intézete–PPKE BTK, 2009. (Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok 40. / Analecta Medievalia III.) 149–182.;
Lővei Pál: „…jelen levelünket …szokott pecsétjeinkkel meg is erősítettük…” – Sokpecsétes oklevelek megpecsételési
folyamata. In: „A feledés árja alól új földeket hódítok vissza”. Írások Tímár Árpád tiszteletére. Szerk. Bardoly István–Jurecskó
László–Sümegi György. [Budapest,] MTA MKI–MissionArt Galéria, 2009. 109–117.; Lővei Pál: Sokpecsétes oklevelek a 14–15.
századi Magyarországon. Ars Hungarica, 39. 2013. 137–144.; Lővei Pál–Takács Imre: Egy 1358. évi dubrovniki sokpecsétes
oklevél pecsétjei. In: Arcana tabularii. Tanulmányok Solymosi László tiszteletére I. Szerk. Bárány Attila–Dreska Gábor–Szovák
Kornél. Budapest–Debrecen, MTA–Debreceni Egyetem–ELTE BTK–PPKE, 2014. 131–145.; Engel Pál–Lővei Pál: A magyar
királyi és az osztrák hercegi család 1380. évi házassági szerződésének két sokpecsétes oklevele. Ars Hungarica, 41. 2015.
(jelen folyóiratszámunkban).
210
Novák Ádám: Egy kutatási program első eredményeinek bemutatása – Sokpecsétes oklevelek 1439 és 1457 között. In:
Micae medievales IV. Fiatal történészek dolgozatai a középkori Magyarországról és Európából. Szerk. Gál Judit–Kádas István–
Rózsa Márton–Tarján Eszter. Budapest, ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola, 2015. (ELTE BTK Történelem­
tudományok Doktori Iskola, Tanulmányok – Konferenciák 8.) 199–211.
211
Sigilla Regum – Reges Sigillorum 2001. i. m. (77. jegyzet). Ismertetése: Turul, 74. 2001. 126. (Bodor Imre).
212
Poszler Györgyi: Az Árpád-házi szent királyok a magyar középkor századaiban. In: Történelem – kép 2000. i. m. (10. jegyzet)
181.
213
Bodor Imre: A magyar állami címer a középkorban. Turul, 75. 2001. 1–2.
214
C. Tóth Norbert: Hiteleshely és a királyi különös jelenlét. Századok, 135. 2001. 413–426. A témáról korábban: Bertényi Iván:
Az országbírói intézmény és a „királyi különös jelenlét” bíróságának kialakulása a XIV. században. In. „Magyaroknak eleiről.”
Ünnepi tanulmányok a hatvanesztendős Makk Ferenc tiszteletére. Szerk. Piti Ferenc. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely,
2000. 71–82.
215
Tóth Endre: A magyar koronázási jogar. In: „Magyaroknak eleiről.” 2000. i. m. (214. jegyzet) 593–616: 610–611.
 218
ta n u l m án yo k

pád-kori pecsétek katalógusa is Bodor Imrétől, aki tömör tanulmányában kitért a pecsét defi-
níciójára, anyagára, a pecséthasználatra, a megpecsételés módjára, rávilágítva egyben az ifjabb
királyok és királynék oklevéladó gyakorlatára is.216 Röviden érinti a témát egy, a magyarorszá­-
gi művészet első korszakát összefoglaló könyv,217 és a koronázási jelvényekről kiadott tanul-
mánykötetben megjelent egyik publikáció is.218

Az elmúlt 15 év kutatástörténete
Az eltelt tizenöt évben a kutatók leginkább az Anjou-kor,219 Luxemburgi Zsigmond magyar ki-
rályi és német-római császári, illetve Hunyadi (I.) Mátyás király 1464-ben kibocsátott felségi
nagypecsétjeivel foglalkoztak. Elemzésükre jó alkalmat kínáltak a különféle évfordulókhoz220
vagy korszakokhoz221 kapcsolódó nagy kiállítások. A Sigismundus rex et imperator című kataló-
gusban Takács Imre I. (Nagy) Lajos, Erzsébet királyné és Anjou Mária királynő,222 Wehli Tünde223
és Marosi Ernő224 Luxemburgi Zsigmond pecsétjeit elemezte. Marosi Ernő e köteten kívül is
szentelt tanulmányokat a témának.225 Solymosi László az Árpád-kori írásbeliségről szóló ta-
nulmánykötetében írt a pecsétekről.226 I. Mátyás 1464-ben kibocsátott nagypecsétjéről szinte
minden évben született egy-egy szócikk, rövid ismertetés vagy tanulmány.227 Amikor Berté­
216
Bodor Imre: Árpád-kori pecsétjeink I. Az Árpád-ház pecsétjei. Katalógus. Turul, 74. 2001. 1–20.
217
Wehli Tünde: Művészet a honfoglalástól 1241-ig; Marosi Ernő: Gótika. In: Galavics Géza–Marosi Ernő–Mikó Árpád–Wehli
Tünde: Magyar művészet a kezdetektől 1800-ig. Szerk. Turai Hedvig. Budapest, Corvina, 2001. 35, 57–58, 77, 103, 117–118,
156.
218
Kubinyi András: A királyi trón a középkori Magyarországon. In: Koronák, koronázási jelvények. Szerk. Bende Lívia–Lőrinczy
Gábor. Ópusztaszer, Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark Közhasznú Társaság–Csongrád Megyei Múzeumok Igaz-
gatósága, 2001. 75–76.
219
Süttő Szilárd: Anjou-Magyarország alkonya. Magyarország politikai története Nagy Lajostól Zsigmondig, az 1384–1387. évi
belviszályok okmánytárával. I–II. Szeged, Belvedere, 2003. (Belvedere-monográfiák 2.) 199–260.
220
Ilyen volt például a Hunyadi I. Mátyás 1458-as királlyá választásának 550. évfordulója alkalmából 2008-ban meghirde­-
tett Reneszánsz Év.
221
Gotika. Ed. Dusan Buran. Bratislava, Slovenská národna galeria, 2003. (Dejíny slovenského výtvarného umenia);
Sigismundus rex et imperator. Művészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korában 1387–1436. Kiállítási katalógus. Szerk. Ta-
kács Imre. Budapest, Philipp von Zabern, 2006; Renesancia. Umenie medzi neskorou gotikou a barokom. Ed. Ivan Rusina.
Bratislava, Slovenská národna galeria, 2009. (Dejiny slovenského výtvarného umenia).
222
T. I. [Takács Imre]: Mária magyar királyné (1382–1395) oklevele Raguza városának felségpecséttel. In: Sigismundus 2006.
i. m. (221. jegyzet) 59–61. Kat. P4., valamint 61–65. Kat. P5–P11. Továbbá: Takács Imre: Királyi udvar és művészet Ma­
gyarországon a kései Anjou udvarban. In: uo. 75.
223
A Sigismundus 2006. i. m. (221. jegyzet) katalógusban Zsigmond pecsétjei leírásainak túlnyomó hányadát ő készítette
el: 180–186. Kat. 3.1–3.17., 188–190. Kat. 3.18/a-b–3.23.
224
M. E. [Marosi Ernő]: Luxemburgi Zsigmond császári kettős pecsétje. In: Sigismundus 2006. i. m. (221. jegyzet) 186–187. Kat.
3.18.
225
Például: Luxemburgi Zsigmond császár (1434–1437) kettős felségpecsétje. In: Európa színpadán. Magyarország ezeréves
hozzájárulása az európai közösség eszméjéhez. Szerk. Marosi Ernő. Budapest, Balassi, 2009. 64–65. (Korábbi irodalommal.)
226
Solymosi László: Írásbeliség és társadalom az Árpád-korban. Diplomatikai és pecséttani tanulmányok. Budapest, Argumen-
tum, 2006.
227
Például: Gábor Endrődi: Kapitoly z dejín hlohoveckého reliéfu Narodenia Krista. Galéria – Ročenka Slovenskej národnej
galérie v Bratislave, 2001. 20.; Galavics Géza: A Habsburgok, mint magyar királyok és a képzőművészeti reprezentáció. In:
Császár és király 1526–1918. Történelmi utazás: Ausztria és Magyarország. Szerk. Fazekas István–Ujváry Gábor. Bécs, Colle-
gium Hungaricum, 2001. 9; Zoltán Szilárdfy: Eigenständige Typen in der barocken Ikonographie ungarischen Heilige. Esz-
tergom, Keresztény Múzeum, 2001. 6.; Pálffy Géza: Magyar címerek, zászlók, felségjelvények a Habsburgok dinasztikus
 219
ta n u l m án yo k

nyi Iván egybegyűjtötte csaknem fél évszázad alatt írt címertani tanulmányait, a kötetbe
belekerültek a rokon segédtudományok (pecséttan, jelvénytan, diplomatika) tárgykörében szüle-
tett írásai is.228 Ugyanő a magyarországi Anjouk címerváltozatairól írva érintette a királyi pecséte­-
ket.229 Neumann Tibor a királyi pecséthasználatot és az eddig kevéssé kutatott királyi aláíráso­-
kat vizsgálta a Jagelló-kor elején.230 Takács Imre I. Károly (Károly Róbert) pecsétjeiről tett közzé
újabb művészettörténeti megfigyeléseket.231 Ugyancsak az ő tollából született az Árpád-házi
uralkodók pecsétjeinek impozáns katalógusa is, mely egy sorozat első kötete lett, megindítva
végre az immár tizenhat éve sajnálatos módon kéziratban maradt, idevonatkozó publikációk
sorát.232 Jelen sorok szerzője 2014-ben egy Árpád-házi Szent Margitot ábrázoló, 15. századi fa­
metszetet elemezve tért ki IV. Béla és Laskaris Mária felségi pecsétjeire.233

Összefoglalás
A hazai pecséttan közel háromszáz éves historiográfiája kezdeteitől fogva az interdiszciplinari­-
tásra épült. A királyi pecsétekkel való foglalatosság ösztönzően hatott más segédtudományok
fejlődésére is. Kutatástörténetére jellemző továbbá, hogy közjogi vonatkozásai miatt erős aktu-
álpolitikai színezettel bírt, és ez ma sincs másképp. A pecsétkutatásoknál az Ipolyi Arnold által
elsőként alkalmazott művészettörténeti diszciplína módszerei néhány elszórt stiláris, ikonográ­-
fiai összefoglalás után igazából csupán az 1970-es évektől kezdve nyertek tért néhány példamu-
tató korábbi kezdeményezés (Áldásy Antal, Balogh Jolán) nyomán, mindenekelőtt Marosi Ernő,
Takács Imre tanulmányaiban. E kép mindazonáltal, legalábbis az uralkodói pecséteknél, még min-
dig meglehetősen egyoldalú. A különböző résztanulmányokban, katalógusokban, szintézisek­
ben – néhány kivételtől eltekintve – szinte mindig ugyanazok a pecsétek kaptak publicitást és
prioritást. Az Árpád-házi királyok közül például Péter király ólombullája, I. András idézőbillogja,
III. Béla, Imre, II. András, IV. Béla aranybullája, V. István pecsétje, majd I. Károly három, és Mátyás
király 1464-ben kibocsátott kettős felségi pecsétje. Mindebben kétségtelenül közrejátszott he­
hatalmi reprezentációjában. Történelmi Szemle, 47. 2005. 258.; Papp Szilárd: A királyi udvar építkezései Magyarországon
1480–1615. Budapest, Balassi, 2005. 25. 116.; Kerny Terézia: László király ikonográfiája (13–18. század). In: Magyar műve­
lődéstörténeti lexikon, középkor és kora újkor. VI. Főszerk. Kőszeghy Péter, szerk. Tamás Zsuzsanna. Budapest, Balassi, 2006.
417.; Kerny Terézia: Hunyadi (I.) Mátyás kettős magyar felségi pecsétjének előlapja a magyar szent királyok oromzati szob-
rocskáival. In: A Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum Szent Imre 1000 éve című kiállításának katalógusa. Szerk. Uő. Mul­
timédiás DVD-ROM a székesfehérvári millenniumi emlékév és kiállítás dokumentumairól. Székesfehérvár, Székesfehér­-
vári Egyházmegyei Múzeum, 2007. Kat. *38.; Marosi Ernő: Mátyás, a középkori ember. Gótika és reneszánsz. In: Hunyadi
Mátyás 2008. i. m. (219. jegyzet) 119–120.; R. Gy. [Rácz György]: Mátyás király kettős felségpecsétje (1464–1490). In: uo.
242. Kat. 4.18.; Kerny Terézia: Magyar szent királyok kompozíciói a templomok külső falain. In: Tanulmányok Prokopp Má­-
ria 70. születésnapjára – Essays in Honor of Mária Prokopp. Szerk. Tüskés Anna. Budapest, CentrArt Egyesület, 2009. 81.; Bo-
dor Imre: Mátyás királlyá koronázása. In: Mátyás király és a fehérvári reneszánsz. Szerk. Kerny Terézia–Smohay András. Szé-
kesfehérvár, Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum, 2010. (A Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum kiadványai 4.
Magyar királyok és Székesfehérvár I.) 28–32.
228
Bertényi Iván: A címertan reneszánsza. Tanulmányok. Budapest, Argumentum, 2010.
229
Uő: A magyarországi Anjouk főbb címerváltozatai. In: Károly Róbert és Székesfehérvár. Szerk. Kerny Terézia–Smohay András.
Székesfehérvár, Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum, 2011. (A Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum kiadványai
5. Magyar királyok és Székesfehérvár II.) 44–54.
230
Neumann Tibor: Királyi aláírás és pecséthasználat a Jagelló-kor elején. Turul, 83. 2010. 2. 33–53.
231
Takács Imre: Károly Róbert pecsétjei. Ars Hungarica, 37. 2011. 4. 7–15.
232
Uő: Az Árpád-kori királyok pecsétjei. Budapest, MOL, 2012. (Corpus Sigillorum Hungariae Medievalis I.).
233
Kerny Terézia: Az esztergomi Keresztény Múzeum Árpád-házi Szent Margit fametszete. Ars Hungarica, 40. 2014. 126–160.
 220
ta n u l m án yo k

raldikai, jelvénytörténeti kuriozitásuk, és az utóbbiaknál kvalitásuk is. A rangsor élén már Rajcsá­-
nyi Ádámtól kezdve kétségtelenül Mátyás király felségi pecsétje áll, amelyet a legkülönbözőbb
szempontok szerint elemeztek, s valószínűleg még fognak is. Ebben nem tagadható a sikeres
nemzeti uralkodó és az önálló magyar királyság napjainkig tovább élő imázsa sem. Tulajdon­
képpen már ezen egyetlen emlék teljes bibliográfiáját elemezve is megrajzolható lenne a ma­-
gyar uralkodói pecséttan története. Az ikonográfiai és stíluspárhuzamok kutatásához az ural-
kodói reprezentáció szinte valamennyi megnyilvánulási formájának vizsgálata szükséges. Mind­-
amellett azonban világosan látni kell, hogy a pecsétekkel való foglalatosságnak csupán a pe-
remét jelentik a művészettörténeti módszerű kutatások. Akármennyire besorolhatók ugyanis
a tipáriumok az ötvösség kategóriájába, a lényeg továbbra is közjogi szerepükön van, Kumoro-­
vitz Lajos Bernát szavait idézve „a pecsét és az oklevél jelentősége csak a jogi és társadalmi hát­-
tér ismerete révén ismerhető meg”.234
(2000/2015)

Amikor e tanulmány első változatát 2000-ben befejeztem, éppen abban az esztendőben emlékeztünk meg a Szepes
234

vármegyei Ötösbányán született Kumorovitz Lajos Bernát születésének centenáriumáról. Arról a kutatóról, aki munkás-
ságával, módszerével az 1930-as évektől meghatározta és azóta is meghatározza a szfragisztikai kutatások irányát. Talán
szülőhelye predesztinálta erre, a felvidéki, nagy tradíciókkal rendelkező bányászváros szelleme, amely ily módon szimbo-
likus jelentőséggel bírt életútjának későbbi alakulásában (akárcsak a selmecbányai születésű Kosáry Domokos esetében).
A pecséttan körébe tartozó írásai máig alapvetőek. Publikációi azonban nem csupán a történészek számára jelentenek
mércét; példával szolgálnak a művészettörténészek számára is. Ahogy példaként szolgált Balogh Jolánnak is, akinek szin-
tén éppen arra az évre esett születésének századik évfordulója. Az ő munkássága egy ízben, Hunyadi Mátyás király pe-
csétjeinek művészettörténeti értékelésekor, összefonódott Kumorovitz hasonló kutatásaival. Kettejük pályája merőben
különböző területeket érintett, éppen ennél a témánál szakterületük kutatási eredményei azonban mégis szerencsésen
egymásra találtak, mintegy kijelölve a követendő utat a következő generációk számára.
A historiográfiai áttekintésnél már 2000-ben sem törekedhettem teljességre. Ez vonatkozik az elmúlt tizenöt év kutatási
eredményeire is, melyek közül csupán a legfontosabbakat vettem figyelembe. A tanulmány tehát vázlatnak tekinthető
azoknak a törekvéseknek az ismertetésével, amelyek meghatározták a diszciplína főbb tendenciáit. Megírásra, pontosab-
ban földolgozásra vár azonban a vidéki és a határon túli pecsét- és pecsétmásolat-gyűjtemények föltérképezése, mert
kutatásaim csupán a budapesti közgyűjteményekre terjedtek ki. A hiányosságok közé tartozik továbbá a jegyzetekben
csak utalásszerűen jelzett, hatalmas mennyiségű, 18–19. századi tudóslevelezés ebből a szempontból történő szisztema-
tikus átböngészése és értékelése is. A levelezések folyamatos kiadását Tarnai Andor (1925–1994) már 1984 óta szorgal-
mazta, hiszen a hazai tudományszervezés egyik legfontosabb – néha egyetlen – eszköze a levél volt abban az időben.
Tanulmányom elkészítéséhez Kumorovitz Lajos Bernát 1938-as összefoglalásán és a segédtudományi jegyzeteken kívül
nagy segítséget jelentettek még az alábbi munkák: Egyetemünk történetének levéltári és kézirattári forrásai 1635–1970. Te­
matikus repertórium. I–II. Szerk. Szögi László. Budapest, ELTE Egyetemi Könyvtár, 1982. (Fejezetek az Eötvös Loránd Tu-
dományegyetem történetéből 8.); Takács 1992. i. m. (165. jegyzet) 13–14; Koszta László: A középkori magyar egyházra
vonatkozó történeti kutatások az utóbbi évtizedekben. Aetas, 10. 1993. 1. 64–105.; Thoroczkay 1996. i. m. (62. jegyzet)
90–109. Végül meg szeretném jegyezni, hogy az uralkodói pecsétek vizsgálata szorosan összefügg a pénztörténettel is,
de a párhuzamos ismertetésre e tanulmányban meglehetősen kevés hely jutott. A pénztörténeti összefoglalások közül
leginkább Huszár Lajos tanulmányait és Kovács 1997. i. m. (198. jegyzet) 24–31. alapos összefoglalását hasznosítottam.
 221
ta n u l m án yo k

Terézia Kerny

„Dupplici sigilli nostri authentici munimine”

(An Outline of the Research History of Medieval Hungarian Royal Seals)

Throughout its nearly three century long history, Hungarian sigillography was built on interdiscipli­
narity. The study of royal seals had a stimulating effect on the development of history’s auxiliary
sciences as well. The history of sigillographic research always had a strong political nature due to the
primarily legal function of the seals. After a few scattered initial stylistic and iconographic analysis
done by Arnold Ipolyi (1823–1886), the founder of Hungarian art history, only with the 1970s did
the study of seals receive more attention. Most important are the studies of Ernő Marosi and Imre
Takács, who followed the path breaking example of Antal Áldásy (1869–1932) and Jolán Balogh
(1900–1988). Notwithstanding these, our knowledge about seals, especially about royal seals is one-
sided, because apart from a few exceptions the same seals are discussed repeatedly in the various
studies, catalogues and syntheses. From among the kings of the House of Árpád we know about
King Peter’s lead bull, the citation seal of András I, the golden bulls of Béla III, Imre, András II, Béla IV,
the seal of István V and three of Károly Róbert’s and King Matthias Corvinus’ double royal seals, the
latter from 1464. The popularity of these seals among researchers can be explained by their heral­-
dic uniqueness and importance in the history of insignias, and in the case of the latter with their ar­-
tistic quality as well. Holding a firm top position in the hierarchy since archivist Ádám Rajcsányi’s
(1698–1766) study is King Matthias Corvinus’ royal seal which was and probably will be analyzed
in the future from multiple perspectives. The reason for the popularity in research of this seal is due
to the fact that the image of an independent Hungarian Kingdom and that of a national ruler is
linked to King Matthias Corvinus. In fact, the outline of the research history of medieval Hungarian
royal seals could be written solely based on the analysis of the bibliography of this seal. For the sty-
listic and iconographic research of the seals it is necessary to look at all the other aspects of royal
representation as well. Thus, art historical methods remain – if peripheral – only one approach to
the study of royal seals. In spite of the fact that because of the seal-matrix they could be categorized
as goldsmith works, the main interpretative accent remains on their legal aspect.
 Havasi Krisztina

Egy festett díszû román kori kapuzat

és a középkori egri székesegyház kifestéseinek
töredékei1
Havasi Krisztina PhD művészettörténész,
régész, MTA BTK MI, tudományos munkatárs
Kutatási területei: a romanika 1929–1930 folyamán az egri várban zaj­-
és az Árpád-kor művészete
lott ásatásokon a középkori székesegy-
E-mail: havasi.krisztina@btk.mta.hu
ház mindaddig ismeretlen Árpád-kori
Krisztina Havasi PhD, art historian, Institute épületének egyik legrégibb fennálló ré­-
of Art History, RCH HAS, research fellow sze, egyúttal máig legfontosabb tanú­ja:
Areas of research: Romanesque art, the art a román kori szentély került napvi­lágra.
of the period of the Árpád Dynasty A szentélyt elfedő közel négy év­szá­za­
E-mail: havasi.krisztina@btk.mta.hu dos feltöltés és elfalazás megbontása
után a kutatók szeme előtt fokozatosan
tárult fel az egykori félköríves alaprajzú, kváderfalazatú főapszis,
valamint a mellékszentélyek keleti része a mellékapszisok ma-
radványaival. A székesegyház feltárását a Műemlékek Országos
Bizottsága (MOB) részéről ekkoriban felügyelő, szakértő Möller
István (1862–1934) jegyzetfüzetében 1929-ben, a román kori dé­-
li mellékapszisról készített vázlatán az apszis belső, déli oldalán
„fresco” maradványt jelölt (1. kép). Ugyanő a következő év má-
jusában a főapszis kapcsán újabbakról adott hírt: „Árpád-kori
ritka frescomaradványok az apszis [főapszis] falán.”2 Ezt követő-
en a helyi sajtó többször is tudósított a „szenzációs leletekről”:
„…lényeges eredménye az ásatásoknak az Árpád-kori tiszta ro­- 1. kép. Möller István vázlata és feljegyzése
mán templom szentélyének 4 méter magasan feltárt apszisa, a székesegyház román kori
melynek belső falán ugyancsak Árpád-kori freskómaradvá­nyok déli mellékapszisáról, 1929. augusztus 31.
vannak.”3 Sajnos e szűkszavú közléseket leszámítva részlete- Forster Központ, Tudományos Irattár,
sebb dokumentum, archív felvétel – egyetlen szórványként elő- Möller István jegyzetfüzete, K339/57.
1
1 A tanulmány a szerző PhD-disszertációjának (A középkori egri székesegyház az 1200-as évek elején. Király püspökök és
újjáépülő székesegyházak. Budapest, ELTE BTK Művészettörténeti Intézet, 2011) „Festett díszű portál és pillérfők a román
kori székesegyházból” című fejezetén (I. kötet, 42–46.) alapul, annak revideált, jelentősen kibővített változata. A dolgo-
zat az MTA Bolyai János Kutatói Ösztöndíja, a Bécsi Collegium Hungaricum kutatói ösztöndíja támogatásával, az OTKA
PD112126 sz. Adatok az Árpád-kori művészet történetéhez kutatási programja keretében készült. A tanulmány adatai
a szerző 2001–2014 között végzett helyszíni megfigyelésein és felmérésein alapulnak. A helyszíni munkához nyújtott
segítségükért az egri Dobó István Vármúzeum (a továbbiakban: DIV) Régészeti Osztálya egykori és jelenlegi munka­-
tár­sainak tartozom köszönettel.
2
Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltató Központ (Budapest; a továbbiakban: Forster Központ),
Tudományos Irattár, K339/57. Möller István jegyzetfüzete, 1930. május 11-én kelt bejegyzés.
3
Eger című hetilap, 1931. V. 17., 2. lap (DIV Fotóadattár, 46492. sz. reprodukció nyomán).
 223
ta n u l m án yo k

került (és azóta elveszett), festett kvádert megörökítő fotót leszámítva (2. kép) – erről az együt­
tesről nem ismert.
Noha a következő évtizedek régészeti és műemléki kutatásai – bővebb összefüggései­-
ket feltárva – a székesegyház román kori maradványairól, így a keleti részről alkotható ismere­
teket is jelentősen árnyalták, a román főapszis falán fennmaradt falképmaradványok sorsa elő­
kerülésükkel és szabadban való in situ bemutatásukkal megpecsételődött. Ugyan a székesegy­-
ház területén az 1960-as évek ele-
jén újrainduló régészeti kutatások
felvételei még megörökítettek va­-
la­mennyit belőlük (3–4. kép), azon-
ban pusztulásuk visszafordíthatat­
lan folyamatát leginkább csak vé­-
gignézte az utókor. Dokumentum
is alig akad róluk. A hatvanas évek­
ben készült műemléki fényképe­
ken a főapszis belső délkeleti ol­
da­lán rendre szembetűnik még az
a sekély mélységű, üvegezett „fali­
szekrény”, amely az összefüggő fal­
képrészlet védelmét volt hivatott
szolgálni (3. kép). Feltárásuk után
bő három, három és fél évtized-
del azonban e védelemmel illetett
felületen a puszta vakolatfoltokon
kívül már nem látszott semmi.4 Az-
tán a „szekrénnyel” együtt lassan
a vakolatfoltok maradékai is eltűn-
2. kép. Az 1930-as években a székesegyház (román kori főszentély?)
tek a román kori szentélybelsőt meg­ feltárásán előkerült és azóta elveszett festett kváderkő.
örökítő archív felvételekről. Mára Archív felvétel, 1930-as évek, Forster Központ, Fényképtár
pedig csak néhány – az egykori „fa­-
liszekrény” rögzítésére szolgáló – málladozó csaplyuk jelzi a néhai falképrészlet közelítőleges
helyét, az is hiába, hisz a modern és kortárs „kőcserékkel” (és a területen egyre inkább elural­-
kodó méltatlan körülményekkel) az eredeti „hordozófelületet” és a kontextust: a főszentély
12. századi (!) kváderes falszövetét és fe­lületét, lényegében a román kori szentélyarchitektúra
jelentős részét – és ezzel az Árpád-kori Eger legjelentősebb emlékét – is sikerült (szinte telje­-
sen) elpusztítani már.
A középkori egri székesegyház keleti része, különösen a monumentális késő középkori
szentélybővítményekkel „régivé váló” román kori szentélye mentén a kezdetektől az együttes
pusztulásáig a templom építéstörténetének legjelentősebb fejezetei érintkeznek. Lényegé-
ben ez az egyetlen olyan része a ma ismert középkori székesegyháznak, amely a 11–12. század
fordulójától, átalakításokkal ugyan, de a 16. század elejéig folyamatosan használatban volt.
E majdnem négy évszázados fennállás és „történet” nyomaival, késő középkori állapotában
került a 16. század derekán – valamikor 1542 táján – jelentős magasságú feltöltés alá és mögé.
Mivel az említett falképtöredékek (és az azokra utaló nyomok) egy csoportja e keleti résszel
és a román kori szentéllyel (illetve annak megújításaival) összefüggésben maradt fenn, nem
érdektelen vázlatosan áttekinteni az itt észlelhető periódusokat és építéstörténeti jelensége­­-

Tóth Sándor (†2007) visszaemlékezése és szíves szóbeli közlése 2003-ból.

4
 224
ta n u l m án yo k

ket. A székesegyház román kori szentélyszakaszának környezetében a 12. századot követően

a középkorban még legalább három meghatározó, a székesegyház épületét jelentősen átfor­
máló építkezés zajlott a 13. század vége és az 1500-as évek eleje között. Közülük a legkoráb-
bi a 13. század vége táján a hosszház átépítése és ezzel együtt az annak teljes beboltozását is
feltételező támaszrendszer kiépítése volt, amely nyugatról érintette az Árpád-kori szentélyt.
Ezt követően az új hosszházzal ellátott „régi” szentélytől keletre másfél évszázadon belül két,
mo­numentális szentélybővítményt is építtettek Eger püspökei. Az elsőt a 14. század közepe

3. kép. A középkori egri székesegyház román kori főapszisa északkelet felől, az 1960-as évek végén,
Kozák Károly ásatásán, a főapszis falán a falképeket védő „vitrinnel”. Forster Központ, Tervtár
 225
ta n u l m án yo k

tájától, a század harmadik negyedére elnyúló befejezéssel – talán még Dörögdi Miklós
(1330–1361) kezdeményezésére –, majd egy ezt felváltót a 15–16. század fordulóján, Bakócz
Tamás (1492–1497) és Ippolito d’Este (1497–1520) püspöksége alatt. Mindkét monumentá-
lis szentélybővítmény nyugati falát a régi, Árpád-kori szentély alkotta, ezt a régi épületrészt
mindkét esetben megőrizték, befoglalták az új architektúrába – egyúttal nyilván adaptálták
is ahhoz.

4. kép. Eger, középkori székesegyház: falkép-maradványok a román kori főapszisban (a „vitrin nélkül”).
Archív felvétel, 1960-as évek, 1970-es évek eleje, Forster Központ, Fényképtár

A 12. századi eredetű, román kori szentélyt a háromhajós hosszház kiosztásának (1:2:1)
megfelelően keleten három közös alapvonalról indított, félköríves alaprajzú apszis tüntette ki.
Az apszisok a mellékszentélyek esetében négyzetes, a néhány lépcsőfokkal megemelt főszen­-
tély esetében pedig fekvő téglány alaprajzú – s erőteljesebb pillértagolással kitüntetett – szen-
télyszakaszt zártak. A letisztult formavilágú, egyszerű tagolású, világos-szürkés tufa, illetve
homokkő, valamint sötétvörös andezittufa kváderekből (fellépőfelületek, lépcsők) épült szen­-
tély precíz, polikróm kváder-architektúra volt. Ezt a megemelt szintű főszentély esetében a fő-
apszis külső homlokzatán magasan körbevezetett lábazati párkány és arról indított hengeres
faltagolók hangsúlyozták – legalábbis a 12. és korai 13. századi állapotában bizonyosan. Többek
között ez az egyszerű, letisztult tagolású szentélyarchitektúra – ezen belül nagy valószínűség-­­
gel a főszentély és a kórus – a 12. század vége felé, 1200 táján a padlózatát illetően részben
polikróm márványburkolatot, díszpadlót kapott (opus sectile). A megemelt szintű főszentélyt
és az ezzel összefüggő szakaszokat vörös andezittufa és fehér márvány elemekből emelt, fa­-
ragott és inkrusztált dísszel, vésett feliratokkal egyaránt ékes kisarchitektúra (rekesztőarchitek­
 226
ta n u l m án yo k

túra) tüntette ki. A mellékszentélyek felől

– legalábbis az északi oldalon fennma­radt
részletek alapján – sötétvörös andezit­tufá­-
ból faragott lépcsőfokok vezettek a főszen-
télybe, és ugyan­ezen kőből faragott egy-
egy lépcsőfok vezetett a mellékszentélyek-
ből a mellékapszisokba. A főszentéllyel és
valószínűleg a rekesztőarchitektúra főbb
– főhajó felőli – homlokzati szakaszával fe-
hér márvány lépcsőfokok is kapcsolatba
hozhatók. A belső tér nemes kőfajtákra
épülő, exkluzív anyagpompája, amelyet
5. kép. Festett kváderkő a középkori egri székesegyház (román kori a kis­architektúra és a padlóburkolat képvi­
szentélyének?) területéről. Eger, a Dobó István Vármúzeum egykori selhetett a székes­egyház kiemelt részein,
Lapidáriumában (Függelék: Kat. 5. sz.). Mudrák Attila felvétele, 2014 unikális lehetett. Emellett a román kori szé­-
kesegyház kváderfalait, faltagolóit megha­
tározó polikróm anyaghasználat leginkább
a külső homlokzatokon juthatott érvény­-
re, ugyanis a szentélyben – az apszisok bel­-
ső falain – másfajta „színesség” nyomai is
fel­fedezhetők, illetve felfedezhetők voltak
mind az in situ maradványokon, mind a szé­-
kesegyházhoz köthető kőtári fragmentu­
mokon (2., 5–8. kép, Függelék: Kat. 4–7. sz.).
Bizonyos, hogy a román kori mellékapszi­
sok felmenő falait a késő középkorban az
alsó kvádersorokig rész­ben visszabon­tot­-
ták, és alapvonaluk mentén a mellék­szen­
télyszakaszoktól nagymé­retű kváderekből
rakott fallal zárták le. Az északi mellékap-
szist lezáró falnál egyes befoglalt részletek
még megfigyelhetők voltak: a mellékszen-
6. kép. Festett kváderkő a középkori egri székesegyházból, 13. század télyek széles­ségénél 40 cm-rel szűkebben
második fele – 14. század eleje. Eger, a Dobó István Vármúzeum egykori induló ap­szis falának nyugat felé eső felü-
Lapidáriumában (Függelék: Kat. 6. sz.). Mudrák Attila felvétele, 2014 letei, továbbá a mel­lékszentélyek szintjé-
hez ké­pest egy lép­csőfoknyival megemelt
szintű mellék­ap­szis padozatának szélső, vöröses ande­zit­tufából faragott kövei.5 A leválasztás­-
ra és a részleges bontásra nagy valószínűség­gel a székesegyház 14. század középső évtizedei­-
ben megkezdett kápolnakoszorús, kö­rüljárós szentélyének építkezéseivel, az építkezések kez­
deté­vel összefüggés­ben ke­rülhetett sor.6 Erre vall többek között az is, hogy az északi mellék­
apszist leválasztó falban a régi mellékszentély szintjétől meglehetősen nagy magasságra – az új
5
Az északi mellékapszis padkájának vörös andezitből faragott köveit, a 12. századi székesegyház ezen egyik utolsó hite­-
les (és jó állapotban lévő) részletét 2003-ban, a kvádercseréket célzó „helyreállítás” (érdemi dokumentálás és épület­
régészeti megfigyelés nélkül) felszámolta, a körülötte lévő 12. századi falszövetet, habarcsot is elpusztítva.
6
Vannak olyan elképzelések, miszerint az északi mellékszentély mellé épített késő Árpád-kori sekrestye kiépítésével
hozható összefüggésbe a leválasztás: Kozák Károly: Az egri várszékesegyház feltárása. II. Agria. Az Egri Múzeum Évkönyve,
11–12. 1973–1974. 133–134. 1–2. kép. A visszabontás és leválasztás korát tekintve: „a sekrestyebővítménnyel egyidős,
vagy valamivel későbbi.”
 227
ta n u l m án yo k

szentély egykori belső szintjével összefüggésben

– egy keskeny, rézsűs bélletű, falc nélküli, félkör-
íves lezárású ablak található, amely valószínűleg
a „régi” és az „új” szentély egyfajta összekapcsolá­
sát, akusztikus, liturgikus „kommunikációját” lehe­-
tett hivatva biztosítani. A régi román kori mellék-
szentélyek liturgikus jelentőségének megőrzé­sére
és használatának fenntartására pedig e nagy­kvá­
deres fal elé – mind a déli, mind az északi ol­dalon
– épített, téglány alaprajzú alapozásnyomok utal-
nak, amelyek joggal azonosíthatók egy-egy mel-
lékoltár maradványával.7 Kozák Károly a szentély
területének régészeti kutatása során a román ko­ 7. kép. Festett kváderkő a középkori egri székesegyház
ri északi mellékapszist leválasztó késő középkori (román kori szentélyének?) területéről.
fal mögött, az apszis indításának belső, északi ol­­- Eger, a Dobó István Vármúzeum egykori Lapidáriumában
dalán kisebb vakolt felületeket figyelt meg, ame- (Függelék: Kat. 4. sz.). Mudrák Attila felvétele, 2014
lyeket rózsaszínes (vörös) alapon vékony feke-
te vona­lak díszítettek.8 Hasonló kifestésre hívta
fel a figyelmet a déli mellékapszis ese­té­ben az
1920-as évek végén Möller István is (1. kép). A do­-
kumentumokból és az északi mellékapszison
a 2000-es évek elején még in situ megfigyelhe­-
tő részletekből9 bizonyos, hogy az elfalazott ro-
mán kori északi mellékapszisban előkerült, s vél-
­hetően a déli oldali párján egykor megfigyelt ki­
festés maradványai egyrétegűek voltak: a mellék­
apszis lábazati zónája vöröses (?) színű alapon meg-
jelenített dekoratív (talán geometrizáló díszű?) ki-
festésének má­ra végleg eltűnt nyomai lehettek.
Az építéstörténetből a szentélyt érintő ki­-
festésekről néhány – relatív – kronológiai követ­
keztetés levonható. Mivel a mellékapszisok rész­-
leges visszabontá­ sá­
ra és egyidejű elfalazására
már a 14. század derekán, a körüljárós, kápolna­
koszorús szentély építkezéseinek kezdeti stá­diu­ 8. kép. Festett kváderkő a középkori egri székesegyház román kori
ma kapcsán sor kerülhetett, kifestésük ennél biz­- mellékapszisából, 12. század vége – 13. század eleje?
tosan korábban készült. Így joggal feltehető, Eger, Dobó István Vármúzeum, Kőraktár (Függelék: Kat. 6. sz.).
A szerző felvétele, 2014
7
A mellékszentélyek elfalazásáról: Kozák Károly: Az egri várszékesegyház feltárása. I. Agria. Az Egri Múzeum Évkönyve, 10.
1972. 160–161.; Kozák 1973–1974. i. m. (6. jegyzet) 133–134. 1–2. kép. A déli mellékapszist leválasztó fal annak alapvo-
nalánál valamivel beljebb húzódik, az előtte álló oltáralappal együtt épült meg. Uő: Eger, várásatás. 1965. Ásatási jelen-
tés. Forster Központ, Tervtár, ltsz. 25574. 3–4.; Uő: A középkori egri székesegyház feltárása és építéstörténete. Az Egri Vár
Híradója, 9–10. 1973. 135. Az északi mellékapszishoz még: Uő: Eger, várásatás. 1971. DIV, Régészeti Adattár. 329.; 56. fény-
képtábla.
8
Kozák 1973–1974. i. m. (6. jegyzet) 135.
9
Az északi mellékapszis elfalazása mögött Kozák Károly által feltárt festett felületek újbóli kibontására a 2000-es évek
elején, a székesegyház román kori szentélyrészét jelentős mértékben érintő kvádercserék alkalmával került sor. Mára
– bő egy évtizeddel később – a feltárt, majd sorsukra hagyott részletek maradék nyomai is eltűntek a 12. századi kváde-
rek azóta szintén rohamos pusztulásnak indult felületéről.
 228
ta n u l m án yo k

9. kép. A román kori egri székesegyház déli kapuja. Rekonstruktív összeállítás nézetrajza az egyes
rétegkövek szövegben említett számának jelölésével. Kozák 1983. i. m. (13. jegyzet) 1. kép nyomán

hogy azok még a székes­egyház Árpád-kori kifestésének, belső, festett polikrómiájának marad-
ványai lehettek. Datálás tekintetében – részletforma híján – azonban jóval nagyobb a bizonyta­
lanság: a késő 12. századtól a 13. század végéig / a korai 14. századig meglehetősen tág idő-
szak jöhet szóba. A 14. század dereka felé felszámolt mellékapszisokkal ellentétben viszont
a főapszis a 16. század elejéig használatban maradt. A késő középkori liturgikus igényeknek
megfele­lően (a pusztulástörténeti adatokból az 1200 körüli rekesztőarchitektúra részleges
vagy közel teljes felszámolása mellett újfajta oltártípus megjelenésével is párhuzamosan) át­-
 229
ta n u l m án yo k

10.  kép. Eger, a román kori székesegyház déli kapujának összeállítása

a gótikus palota emeleti kiállításán. A szerző felvétele, 2007
alakuló teréhez a székesegyházat érintő nagy 1506-os tűzvészt követő renoválás10 után már
aligha nyúlhattak. Így az egykor az apszis belső falán feltárt falképrészlet leginkább az épü-
letrész valamelyik késő középkori megújításával lehetett kapcsolatos. A ma meglévő, kifestés
részleteit őrző szórvány kváderkövek ismeretlen lelőkörülményeik és a székesegyházon belüli
proveniencia-adatok híján – egyetlen, felületén sötétkék alapon okkersárga és vörös színek­-
kel könnyedén felvitt, geometrizáló mustra (meanderszalag?) részletét őrző, ívelt alakítású,
Az erre vonatkozó forrásadatokat lásd Détshy Mihály: Az egri várszékesegyház építéstörténetének okleveles adatai.
10

Művészettörténeti Értesítő, 13. 1964. 1–19.

 230
ta n u l m án yo k

nagy valószínűséggel valamely mellékapszisból eredeztethető, s talán még Árpád-kori kváder-

követ leszámítva (8. kép, Függelék: Kat. 7.) – nehezen hozhatók összefüggésbe a főszentély ki­-
festésével. Mindenesetre e szórvány darabok között olyan ornamentális részletek – vakmérmű­
ves formulák – láthatók, melyek egyrészt a 13. század végére, a 14. század első felére (6. kép,
Függelék: Kat. 6.),11 másrészt a 14. századra, legkésőbb az 1400 körüli évtizedekre vallhatnak.
Ez utóbbiak közé tartozik egy – körbe írt négykaréjos díszt mutató – elveszett darab (2. kép),
amely ha az archív felvétel által feltehető lelőhelye nyomán ténylegesen is összefüggésbe
hozható a „régi” főszentéllyel, akkor annak késő középkori renoválásáról, s talán az egykori in
situ falkép koráról, stílusáról (keretornamenséről) hordozhatott apró, ám fontos adalékot.12
A középkori székesegyház Árpád-kor vége felé újjáépített déli hosszházfalának alapozá­
sából a Kozák Károly vezette régészeti kutatások során – pontosabban nem dokumentált
ré­gészeti kontextusban – egy bélletes alakítású román kori kapuzat több töredéke, réteg-
köve került elő az 1970-es évek folyamán (9–14. kép).13 Az előkerült béllet- és ívbélletkövek, vala­-
mint a timpanon töredékei nyomán fő vonásait illetően megközelítőleg rekonstruálható volt
az egykori kapuzat (9. kép).14 A bélletes kapu félköríves lezárású volt, ívmezejének alapvonala
körülbelül 150–160 cm közötti, a kapu nyílásszélessége ennél valamivel keskenyebb lehetett.
A kapu alaprajzát és tagolását legalább három bélletréteg határozhatta meg, közülük a legbel-
ső, a timpanont hordozó réteg – a szárkövek, továbbá a szemöldökkő – kialakítása ismeretlen.
A kapu közbülső bélletrétegéhez utalható bélletkövek sarkát egy-egy, a tömb síkjában tartott
11
Az ornamensek párhuzamai leginkább az Anjou-kor festészeti (pl. Somorja, Szepesdaróc), kisművészeti (pl. Erzsébet
királyné házioltára) alkotásainak keretarchitektúrái, mérműformái között fedezhetők fel: A művészet története Magyar­
országon. Szerk. Aradi Nóra. Budapest, Gondolat, 1983. 56, 58, 60. képek. Szepesdaróchoz lásd még Radocsay Dénes:
A középkori Magyarország falképei. Budapest, Akadémiai, 1954. 219–220.; XXV. tábla (1290 körüli datálással).
12
A 13. század végétől előforduló, medalionba írt négykaréjos forma a 14. század és az 1400 körüli évtizedek falfesté­
szetében egyaránt gyakori (vö. 11. jegyzet). Igazából az sem dönthető el, hogy e festett mérműformákat őrző egri
fragmentumok egy korszak emlékei lehetnek-e, vagy sem. Ornamenseik közhelyszerűek, s az egykori falkép(ek?) fes-
tett k­ eretének, esetleg építészeti kulisszájának egymástól független részleteiről tudósítanak. Az elveszett darab színvi­-
lága csak sejthető, így legfeljebb általános tájékozódási pontot jelenthetnek. Arra azonban, hogy a püspöki székhely
közvetlen közelében az 1400-as évek elején, első évtizedében milyen kvalitású falfestészeti munkákkal számolha­-
tunk, az Árpád-kor óta püspöki birtok Nagytálya falu középkori plébániatemplomának az egri kőraktárban nemrég
ismét „felszínre bukkant”, al secco technikával készült falképtöredékei hívják fel a figyelmet. A több mint fél tucat fes-
tett kváder az egykori templom több periódusú kifestéséről árulkodik. A falképek, egyúttal a templom fennállásának
felső határát az egyik kváder felső festésrétegébe karcolt hic fuit 1579 felirat dátuma adja meg. A legkorábbi, 1400 kö-
rüli falképek közül többek között próféta és női szent alakjával díszített, ívelődő, hasábforma rétegkövekre kell utalni
(29. kép), melyek nagy valószínűséggel a plébániatemplom diadalívéből, esetleg (a lelőhelyadatok nyomán) a szentély-
résszel összefüggésbe hozható nagyobb fülkéből, hevederívből származhatnak. Különösen figyelemreméltó a fehér
csillagokkal telehintett sötétkék háttér előtt megjelenő prófétafigura arcának kifinomult modellálása. Az Árpád-kori
eredetű, késő középkorban többször átépített-bővített plébániatemplom régészeti feltárásáról: Kovács Béla: Nagytá-
lya középkori templomának feltárása. Agria. Az Egri Múzeum Évkönyve, 10. 1972. 119–158., a festett faragványokról: 139,
148–149.; Heves megye műemlékei. III. Szerk. Dercsényi Dezső–Voit Pál. Budapest, Akadémiai, 1978. (Magyarország Mű-
emléki Topográfiája IX.) 401–405: 404. Az Eger környéki plébániatemplomok középkori „festett” emlékanyagának művé­
szettörténeti feldolgozása folyamatban van, s egy másik – témánktól messzebbre vezető – dolgozat tárgyát jelenthet­-
né. Azonban az egyik nagytályai darabról készült felvételt (29. kép) az elmúlt év raktári tapasztalatai folytán jobbnak
tűnik ezúton közzétenni. A prófétafigurával díszített íves rétegkő méretei: szélesség: 27 cm; hosszúság: 41,5 cm; mélység:
22–23 cm.
13
Kozák Károly: Az egri vár története. Vezető a gótikus palota állandó kiállításához. Eger, DIV, 1981. 7.; Uő: A román kori székes-
egyház kőfaragványai. Az Egri Vár Híradója, 18. 1983. 6.
14
Kozák 1983. i. m. (13. jegyzet) 6–7.; 1. kép. Rekonstruált és kiegészített formájában napjainkban a gótikus palota első
emeleti termében tekinthető meg a vártörténeti kiállítás részeként.
 231
ta n u l m án yo k

11.  kép. A román kori kapu festett ívmezeje. Mudrák Attila felvétele, 2015

háromnegyed formán kidolgozott hengertag (vékony oszlop?) tagolja (9. kép: 1–4. sz.).15 Ezeken
a kapu egyetlen faragott részletformája látható. A hengertagok egyszerű geometrikus lábaza­-
ti része a szárkő hasábjából kialakított, negyedköríves oldalú, fordított kockafejezetre emlé­-
kez­tető forma, hosszúkás, vékony karomszerű sarokdísszel (12. a–b kép).16 A külső bélletréteg­-
hez utalható, vélhetően a kapu keretművét is alkotó, három oldalukon megmunkálás és kifes­-
tés nyomait mutató hasábos bélletkövek (9. kép: 6–7. sz.) arról tanúskodnak, hogy a portál­
építmény legalább egylábnyival (~28–32 cm) az egykori falsík elé lépett. Egy az ezeknek
megfelelő, hasábos ívbélletréteg külső homloksíkjához igazodó kváderkő tanúsága szerint
ezek az archivolt homloksíkjával is egybefüggő falmező, portálarchitektúra részét alkothatták
(9. kép: 11–13. sz.).
A több mint másfél méteres (~155–160 cm) alapvonalú, nagyjából 70 cm-es sugárral ki-
jelölt, félköríves lezárású timpanon részben csorbán és két darabra törötten került elő (9. kép:
5. sz., és 10–11. kép).17 A timpanonkő és a fellelt hasábos ívbélletelemek sugara között mutat-
kozó differencia mindenképp azt sugallja, hogy a hajdani kapuzat struktúrája még egy ívbél­-
letréteggel gazdagabb lehetett, a hengertaggal illetett hasábos bélletelemek feletti archivolt­
hoz – kérdés, hogy ez a hengeres tagolás az ívbélleten is végigfuthatott-e – köthető faragvány
jelenleg a kőtár anyagából nem ismert. Igaz, hogy a kapu lábazati zónája, illetve a timpanon
és az azt kísérő ívbélletek vállának alakítása ismeretlen, összességében így is elmondható,
hogy a portál architektonikus tagolása meglehetősen egyszerű. Noha a rétegkövek felületé­-
nek alakítása, faragói megmunkálása (és szerszámhasználata) rendkívüli precizitásról tanúsko­-
dik, ugyanakkor a kőfaragómunka a részletformák tekintetében – lásd az említett megállí­tás-
formát – rendkívül szűkszavú. A kapu egyes elemei, rétegkövei a kváder-architektúra, kvá­der­
technika eszköztárát, fogásait magabiztosan kezelő, színvonalas munkát tárnak elénk. Nagyon
jellegzetes és több helyütt megfigyelhető a szürkés tufából és sötétvöröses andezittufából
faragott kapu elemein, hogy a látható, szépen síkra dolgozott homlok- és oldalfelületeket de-
15
Bár a lezárás (ismerete) nélkül hengertagnak is tekinthetők.
16
A kapu bal oldali ép rétegköveiből – az ismeretlen lábazati és fejezet/vállzóna magasságát leszámítva – a közelítő hossz­
adat, ~193 cm is kikövetkeztethető.
17
Kozák 1983. i. m. (13. jegyzet) 6–7.; 1. kép. A timpanon felfekvési mélysége ~20 cm volt.
 232
ta n u l m án yo k

koratív, laposvésős kezelés jellemzi, amely a felületet finoman felborzolva, „matt” hatásúvá
teszi, ugyanakkor a rétegkövek sarkai vékony szegélyfaragással eldolgozottak. Mindez, az ar­
chitektonikus tagolás és a részletformák egyszerűsége, a precíz kivitel – úgy tűnhet, szinte
a kifestés számára „előkészített” felületkezelés – azt sejteti, hogy a kapu készítésekor, kivitele­-
kor annak kifestése, falfestészeti dekorációja már a terv része lehetett.
A kapu rétegköveinek többségén kifestés maradványai is mutatkoznak (10–14. kép).
A kifestés töredékei nem csupán a kapu egykori polikrómiájáról, hanem az annak bélletein vé-
gigfutó festett növényi ornamentikáról, sőt a timpanon esetében figurális falképről is hírt ad­-
tak, azon­ban különösen ez utóbbi eredeti felületeit a kapun az 1980-as évek elején, első kiál­
lítását megelőzően történt restaurátori beavatkozás jócskán „felülírta”.18 Vegyük közelebbről
szemügyre e kifestés foszlányait.
A timpanon két töredékén (10–11. kép) – az egykori ívmező szélein – fennmaradt fal­kép­
részleteken két dicsfénnyel illetett, háromnegyed alakként és háromnegyed profilban megje­-
l­enített, a timpanon s a kompozíció egykori középrésze felé forduló angyal bontakozik ki.19
A kompozíció háttere az égi szférára utalóan sötétkék volt, s azt az ívmezővel együtt – miként
a bal oldali töredéken látható – az ívmező széle mentén a kék háttértől fehér csíkkal elválasz­-
tott, vörös sáv foglalta keretbe. A dicsfények okkersárga mezejét szintén vörös, majd kívülről
fehér szegély kísérte. Az angyalok az épebben megmaradt jobb oldali figura szerint fehér
dalmatikát viseltek, vállukra sötétvörös palást borult.20 A fehér dalmatika redőit, ha hihetünk
a restaurátori beavatkozásnak, sötétkék (sötétszürke) kontúrok emelték ki. Ami az ikonográ­fiát
illeti, a lényegi részen, az ívmező közepén helyet kapó ábrázolás ismeretlen. Az ásató régész
azon feltételezése, hogy a kompozíción az angyalok a székesegyház védőszentjének, (Evangé­
lista) Szent Jánosnak a szimbólumát övezték volna,21 kevéssé tekinthető megalapozottnak.
A félalakos (ark)angyalpár övezte kompozíció középrésze esetében – ha volt figurális közép-
rész – a vizsgált időszakban talán a Megváltóra és a Megváltásra utaló szimbólumra, legin­­-
kább Maiestas Dominire lehetne gondolni. De az angyalok, arkangyalok ábrázolása már önma­
gában is utalás lehet Krisztusra, Krisztus jelenlétére. A hazai román kori kapuzatok között an-
gyalpár övezte Maiestas Domini jelent meg egyebek mellett a gyulafehérvári székesegyház
déli portáljának 1100 körüli timpanonján.22 Murális műfajok terén pedig leginkább szentélyek,
apszisboltozatok kompozícióira lehet utalni, így például a pécsváradi „altemplom” 12. század
derekán keletkezett kifestésére, ahol az apszis déli boltcikkelyén sötétkék háttér előtt három­-
negyed alakos, gazdag liturgikus öltözékben ábrázolt (ark)angyal tűnik fel, mely a szemköz-
ti oldalon megfigyelhető társával a boltozat középpontjában ábrázoltnak a mennyei kíséretét
alkothatta.23 Sajnálatosan Egerben a megmaradt figurális részletek olyannyira durván restau-
18
A vonatkozó restaurátori dokumentáció mindeddig nem került elő, így a restaurálást megelőző állapotról sem ismer­-
tek egyelőre felvételek, képi vagy más források.
19
A töredékek restaurálására vonatkozó dokumentumokat, dokumentációt nem találtam. A feltárásuk során vagy a res­
taurálásukat megelőzően készült fényképfelvétel sem ismeretes (remélhetőleg csak lappanganak).
20
Bal vállán talán további hátravetett vörös ruhadarab lenne látható (?), jobbján pedig arcmagasságig vörössel kitöltött
forma széle húzódik.
21
Ez a timpanon elképzelt ábrázolásának „védő-bajelhárító” szerepet tulajdonított volna, hasonlóan a székesegyház nyu­-
gati homlokzata előtt előkerült, feltehetően vakívsoros párkányhoz tartozó, arcábrázolásos gyámkövekhez: Kozák 1983.
i. m. (13. jegyzet) 11.
22
A gyulafehérvári timpanonhoz többek között: Marosi Ernő: Magyarországi művészet Szent László korában. In: Athleta
patriae. Tanulmányok Szent László történetéhez. Szerk. Mezey László. Budapest, Szent István Társulat, 1980. 207–215.; Tóth
Sándor: Az aracsi kő rokonsága. In: A középkori Dél-Alföld és Szer. Szerk. Kollár Tibor. Szeged, Csongrád Megyei Levél­-
tár, 2000. 435.; 11. kép.
23
A szemközti északi boltmezőn a délinek megfelelő (ark)angyal jelenlétére (2001-es megfigyelés szerint) a habarcsfosz-
lányok alatt jól kivehető, okker nimbusz utal. A 12. század derekára helyezett pécsváradi freskó művészettörténeti érté-
 233
ta n u l m án yo k

ráltak, hogy a falkép figurális stílusát, rész-

letmegoldásait lényegében már lehetetlen
megítélni.
A kapuzat falsík elé kiülő keretmű-
vét alkotó falpillér- vagy lizénapár rétegkö­
vei a homlok- és két oldalfelületükön is
egyaránt festettek voltak (9. kép: 6–7. sz.;
10, 12a, 14. kép).24 A kapu keretművében
a rekonstruktív összeállítás bal oldalán be-
épített rétegkő homloksíkjának, valamint
az egyik ívbélletkő felületének kifestése ös�-
szefüggő, növényi ornamentikával borított
részleteket őriz (9. kép: 6. és 12. sz.; 13–14.
kép). Az ívbélletkő belső felületén, valamint
a törzsdarab homlokoldalán kibontakozó
ornamens típusa megegyező. A növényi
dísz háttere mindkét kövön – a timpanoné­
hoz hasonlóan – sötétkék volt, s mindkét
darabon a hosszanti oldalakkal párhuzamo­
san vékony keretsáv húzódik. A törzsön
ennek színe okkersárga volt, míg az ívbél­
letkövön, úgy tűnik, vörös lehetett, melyet
a háttértől vékony fehér szegély választott
el. A szétterülő, telt leveles növényi orna-
menst főként a fehér és az okker – amen�-
nyire megítélhető – viszonylag egynemű
használata jellemzi.25 Az ívbélletkő hom-
lokoldalán a növényi mustra a felületek ko-
pottsága miatt nehezen meghatározható,
bizonyos, hogy itt sötétkék alapon fehérrel
szegélyezett, okker színekkel megfestett, el­-
lentétes irányban álló, tömött, dús, három-
szögű levélformák (szívpalmetták?) sora- 12a–b. kép. A román kori kapu belső bélletrétege, a bal és a jobb
koztak (13. kép). Az ornamentális kifestés oldali lábazati megállítással. A szerző felvétele, 2014
mellett a külső bélletréteg kövein több he-
lyütt az egykorú kifestés okkersárga színmaradványai figyelhetők meg. Közös ezekben a farag­
ványokban, hogy a kifestés egészen vékony rétege alatt több helyütt megfigyelhető a közvet­-
lenül a megmunkált kőfelületre felvitt, leheletvékony meszelésréteg. Ezzel kapcsolatban azon-
keléséhez: Entz Géza: A középkori Magyarország falfestményeinek bizánci kapcsolatairól. Művészettörténeti Értesítő, 16.
1967. 241–242.; Tóth Melinda: Árpád-kori falfestészet. Budapest, Akadémiai, 1974. (Művészettörténeti Füzetek 9.) 26–27.
és 123–133. jegyzet. Az apszisboltozatokon ábrázolt angyalok ikonográfiájához lásd még: Peter Bloch: Das Apsismo­
saik von Germigny-des-Prés. Karl der Grosse und der Alte Bund. In: Karl der Grosse. Lebenswerk und Nachwirkung. Band III.
Karolingische Kunst. Hrsg. Wolfgang Braunfels–Hermann Schnitzler. Düsseldorf, L. Schwann, 1965. 234–261.
24
A kapuzat köveinek anyaga ugyanaz a helyben népszerű szürke tufa, valamint vörösesbarna andezittufa, amelyet a ro-
mán kori székesegyház épületének több más részleténél is használtak.
25
A törzsdarab középrészén lefelé mutató, szétterülő, telt ujjú levél bal oldali része – visszahajló, felkunkorodó végű alsó
ujja (s a felette húzódó, részben vörössel is kitöltött levélformába közvetlenül áthajló szára) – vehető ki. Az ívbélleten – az
előbbinél teljesebb formában – ellentétes irányba álló, száruk mentén egybekapcsolódó levélpár látható.
 234
ta n u l m án yo k

13.  kép. A román kori kapu festett ívbélletköve. 14.  kép. A román kori kapu festett rétegköve
A szerző felvétele, 2014 a külső bélletrétegből. A szerző felvétele, 2014
ban kérdéses, hogy a meszelés ténylegesen is egy korábbi réteget, avagy a kifestést (közvet­-
lenül) előkészítő alapozást jelezhet-e. A közbülső hengertagos bélletréteg esetében viszont
(12a–b. kép) a meszelés foszlányai felett, a tagozatok éleiben, valamint a bal oldali bélletkő
belső oldalán egy összefüggő folt – 2 mm vastag, finomszemcsés, meszes vakolatréteg – el­
simított felületén fehér színmaradványok láthatók.
Az egri kapu töredékeit szemlélve összességében szembetűnő a faragott dísz szinte
teljes hiánya, amelyet a megfestett díszítés, a keretmű dús növényi ornamentikája és az ívme-
ző angyalalakos kompozíciója váltott ki. A 11–12. század fordulójától az egyszerű, hasábbélle­-
tes kapukon (Stufenportal) túlmutató román kori templomkapu vagy éppen palotaportál
szerves „tartozéka” volt a gazdagon faragott, ornamentális és – Európa ezen felén inkább mar­-
ginális szerepkörben fellépő – figurális dísz. Amint ezt egy, az 1170-es évekre helyezett, a kánai
menyegzőt kommentáló délnémet kézirat allegorikus képverseinek egyike illusztrálja, ornamen­-
tális oszlopokkal, lábazatokkal és fejezetekkel tagolt bélletes portáljával, timpanonjának, ív­-
bél­leteinek és kapunyílásának helyén a menyegző architriclinusának soraival (15. kép).26
Bayerische Staatsbibliothek, Clm. 7960. fol.4v.: Elisabeth Klemm: Die romanischen Handschriften der Bayerischen
26

Staatsbibliothek. 2. Die Bistümer Freising und Augsburg, verschiedene deutsche Provinzen (Textband, Tafelband).
 235
ta n u l m án yo k

15.  kép. Képvers bélletes portál ábrázolásával és a kánai menyegző architriclinusának soraival, 1170 körül,
Bayerische Staatsbibliothek, Clm. 7960. fol. 4v. Klemm 1988. i. m. (26. jegyzet) nyomán

Wiesbaden, Reichert, 1988. (Katalog der illuminierten Handschriften der Bayerischen Staatsbibliothek in
München. Band 3.2.1–3.2.2. Die romanischen Handschriften Teil 2.) 188–189., Kat. Nr. 283; Abb. 598. A kézirat
Kaisheim ciszterci kolostorában a 15. századtól kimutatható: Elisabeth Cook: Figured Poetry. Journal of the
Warburg and Courtauld Institute, 42. 1979. 1–15., különösen 5. és Pl. 1b.
 236
ta n u l m án yo k

Azonban kevés olyan emlék maradt

fenn az Árpád-kori művészetből – termé-
szetesen ez a jóval mulandóbb falfestésze-
ti műfajból is adódhat –, ahol a portál (kö-
zel) egykorú dísze tisztán festett lett volna.
Ugyanakkor a 12. század utolsó harmadá-
tól, a 13. század elejétől közismert jelen-
ség a kőanyagok polikrómiájára építő dísz
(többek között: Esztergom, Karcsa, Kalo­ -
csa, Óbuda, Pannonhalma, Bélapátfalva).
Persze ezek egy részénél is kérdéses, hogy
az exkluzív, színes kőanyag, illetve a „már-
vány” megmutatása önmagában is repre-
zentatív igénnyel bírt-e, vagy csak a festés
nyomai hiányoznak, hiszen széles körben
elterjedt volt a faragott díszítésű kapuza-
tok közel egykorú vagy utólagos kifesté-
16a. kép. Festett falpillérfő a román kori egri székesegyházból se, színezése. Leggyakrabban a homlokzat-
(Függelék: Kat.1. sz.). Mudrák Attila felvétele, 2014 tal, egy adott homlokzatszakasszal vagy
elő­építménnyel (előcsarnok?) összefüggés­
ben maradtak fenn erre utaló nyomok
(csak néhány kiragadott példa: Ják, déli
kapu; Buda, Boldogasszony-templom, dél-
keleti kapu).27
A portáldíszítés Egerben megragad-
ható műfaja – az egész felületén megfes­tett
ornamenssel borított bélletes portál – ha
nem is teljesen egyedülálló, mindeneset-
re különleges helyet biztosít az egri kapu
számára a késő 12. századi, 13. századi
magyarországi művészetben. Egerben ez
16b. kép. Festett falpillérfő felmérési rajza a festett dísz ugyanakkor a kapu erede­ti
(Függelék: Kat. 1. sz.). Havasi Krisztina, 2007/2015 rendeltetésének és építészeti kontex­tusá-
nak meghatározó vonásaira, illetve a szé-
kesegyház román kori töredékeit vizs­gálva néhány további lényeges összefüggésre vilá­gít­
hat rá. Ugyanis pontosan ugyanezen növényi formakincs variánsai tűnnek fel a Lapidárium­-
ban kiállított falpillérfők egyikén (16. kép, Füg­gelék: Kat. 1. sz.). A pillérfő homlok- és bal
olda­lán, a nyakgyűrű felett sötétkék háttér előtt fehérrel megfestett palmettafüzér maradt
fenn. A széles, szétterülő, telt levelű, dús – a pillérfő oldalait a fejlemezre nyúlóan beborí-
tó – palmet­ták háromujjúak, ujjaik vége elhe­gyesedő (a külföldi szakirodalomban gyakorta
„akan­tusz­palmetta” terminussal illetett forma). A megmaradt részlet szerint a homlokoldalon
a kompozíció szimmetrikus lehetett. A középső palmettát kétfelől kísérte egy-egy, az oldal­-

Többek között: Alice Mezey: The Architectural and Ornamental Wall Painting of the Church at Ják. In: Bonum ut pulch­
27

rum. Essays in Art History in Honour of Ernő Marosi on His Seventieth Birthday. Ed. Lívia Varga–László Beke–Anna Jávor–Pál
Lővei–Imre Takács. Budapest, Argumentum, 2010. 183–196.; Havasi Krisztina: A Boldogasszony-plébániatemplom épüle­-
te IV. Béla korában. In: Mátyás templom. A budavári Nagyboldogasszony-templom évszázadai (1246–2013). Szerk. Farbaky
Péter et al. Budapest, Budapesti Történeti Múzeum, 2015. 68–79. (Kat. 3.11, 3.31).
 237
ta n u l m án yo k

17.  kép. Falpillérfő a román kori 18.  kép. Falpillérfő a román kori egri székesegyházból,
egri székesegyházból okkersárga kifestés nyomaival
(Függelék: Kat. 2. sz.). Mudrák Attila felvétele, 2014 (Függelék: Kat. 3. sz.). Mudrák Attila felvétele, 2014

só felületek felé kihajló, arra átforduló félpalmetta, s az oldalakon csatlakozó félpalmetták en­
nek irányát követték. A palmetták felülete tagolat­lan, egynemű, egyedül a szélső félpalmet­-
tán mutatkoznak modellálás (erezés?) nyomai, azonban a részlet töredékessége és a felüle-
tet ért restaurátori beavatkozás mértéke miatt nehe­zen megítélhető, hogy ez egyáltalán az
eredeti festés maradványa lehetett-e. Tanulságos, ahogy a festést előkészítő vastagabb alapo-
zás, vakolatréteg a pillérfő éles metszésű tagoza­tait, a precíz kőfaragómunka egészét „elfedi”.
Míg az elsimított és az oldalak mentén éles ki­képzésű alapvakolat követi a pillérfő homorú
oldalát, a szépen tagozott nyakgyűrű már ár­nyaltan egybeolvadt a pillérfővel és a törzs fe-
lü­letével, a plasztikus, térbeli tagolás eltűnt. Ugyanakkor a kifestés során e tagozatok sík felü­
letre alkalmazott „vetületei” ismét visszakö­szöntek. A falpillértörzs (legalábbis annak lezárása
biztosan) mélyvörös színt kapott. A bí­bor törzstől a palmettasort fehér szegéllyel kísért, sötét­-
kék sáv választja el. E festett darabbal együtt jelenleg összesen három azonos tagolású, szür­-
ke tufából faragott falpillérfő ismert a középkori egri székesegyházból (16–18. kép, Függelék:
Kat. 1–3. sz.). A pillérfők negyedkör­íves profilúak, függőleges oldalú fejlemez zárja őket, és
jellegzetességük, hogy lemeztaggal bevezetett, pálca formájú nyakgyűrűjük alatt a pillér­ -
törzs indítása is megjelenik.28 Az egyik falpillérfő méretrendje, kiképzése, faragói felületkeze­-
lése is pontosan megegyezik a festett falpillérfőével (17. kép, Függelék: Kat. 2. sz.). A harma­-
dik, erőteljesebb falpillérfő esetében vi­szont megjelenik az egyszerű, faragott dísz (18. kép,
Függelék: Kat. 3. sz.). A két azonos méretrendű falpillérfő esetében közös a megmunkálás­-
mód, valamint a közvetlenül a kőfelületet borító, vékony – helyenként ecsetnyomokat is rög­-
zítő, simítatlan – meszelésréteg jelenléte. Ez a festett pillérfő esetében a legalsó réteget je­-
lenti. Itt, miként a portál festett töredékei ese­tében is, kérdéses, hogy mindez a festett, vakolt
felület előkészítésének tartozéka, avagy egy korábbi periódus emléke lehetett-e.29 Más kér­
déseket vet fel, hogy a kőfelületek vésős megmunkálásával, szemcsézett felületei szegély­
28
Kozák Károly–Sedlmayr János: Az egri vár középkori kőtára. Eger, Heves Megyei Idegenforgalmi Hivatal, 1987. (Egri kiállítási
katalógusok 6.) 7–8., Kat. 6–7, 9. sz.; 8–10, 13–14. kép.
29
További restaurátori vizsgálatokat igényelne a kifestések rétegeinek pontos analízise, esetleges periódusainak megkü­
lönböztetése.
 238
ta n u l m án yo k

faragásaival a dekoratív textúrát igyekeztek-e elérni, avagy mindez arra vall, hogy a darabo­kat
eleve kifestésre szánták.30 Ezzel szemben a hosszúkás, hurkás ujjak sorával borított, szélesebb
és nagyobb kiülésű falpillérfő felületein vékony okkersárga festés maradványai figyelhetők
meg. Úgy tűnik, hogy ez ugyanaz az okkersárga szín és festésréteg, mint amely a portál réteg-
kövein is feltűnik. További lényeges, elsősorban periodizációs és a kifestés datálására vonatko­-
zó kérdéseket vet fel, hogy igen hasonló (azonos?) okkersárga festés látható a székesegyház
1200 körüli átalakításaihoz utalható több kora gótikus bordán (19. kép).31 A kapun, a pillérfőn,
valamint a bordákon feltűnő okkersárga festésrétegek egymáshoz való viszonyának tisztázá­-
sához további restaurátori és természettudományos vizsgálatok vihetnek közelebb. Ameny-
nyiben a bordákon feltűnő festés azonosnak bizonyul a vizsgált román kori töredékeken lát­
hatókkal, az a kaput és a pillérfőket illető kifestés korának közelebbi meghatározásához szol­
gálhat nagyon fontos adalékkal.
A belső összefüggések további szálát jelenti, hogy a két azonos kiképzésű falpillérfő
szélessége megegyezik a kapuzat keretköveiével.32 A méretrend és a festett ornamens típusa
mellett a szegélyfaragással kísért felületmegmunkálás is összeköti őket, azonban a pillérfők fel-
fekvési mélysége nagyobb, mint a kapu keretművét alkotó törzsdaraboké. Közvetlen összetar-
tozásukat a mélység mellett a kifestés némileg eltérő rendszere is kizárhatóvá teszi. Míg a festett
pillérfő valószínűleg sötétvörös színű törzset koronázhatott, addig a portál festett keretműve
okkersárga volt. Az építészeti kiképzését tekintve puritán formavilágú portált, amely méretei
szerint inkább oldalbejárat dísze lehetett, a szikár falpillérfőkkel a bélletkövek és a hasábos fal-
tagolók azonos nagysága mellett az azonos stílusú, telt leveles növényi ornamenst alkalmazó ki-
festés fűzi össze. A redukált színvilágú, sötétkék, fehér, vörös és okkersárga színeket kombiná-
ló festett dísz jelenléte velük kapcsolatban nemcsak egykorú kifestésre, hanem egyazon archi-
tektúra részleteire vall. Az ezen architektúra részleteire jellemző egyszerű tagozatok, redukált
formavilág – legalábbis a faragott díszt illetően – a 12. századon belül tágabb datálási lehető­
ségeket kínálnak. A timpanon figurális részletei a stiláris elemzés számára restaurálási doku-
mentáció híján megbízhatatlan kiindulási pontok, míg az ornamentális keretdísz e típusa a 12.
századtól a 13. századig általánosabb népszerűségnek örvendett, így a kifestés korát ezen idő-
szakon belül nyitva kell hagynunk. Viszont e kifestés stílusát, motívumkincsét tekintve is hatá-
rozottan elkülönül a valószínűleg a keleti részek kutatásai során előkerült, geometrikus must­-
rák részleteit fenntartó töredékekétől (2, 6. kép).33 Nemcsak magának a portálnak a festett volta,
hanem a festett dísznek a portál keretarchitektúráján kívül, a teret tagoló falpilléreken is meg­
jelenő, folytatódó részletei belső térben való alkalmazásukra vallanak. A portáltöredékek lelő­
helyének, a nyugatról számított második hosszházszakasz, az úgynevezett K3 gótikus kápol­-
na – valójában a székesegyház déli oldalához épült, késő középkori Szent Mihály-kápolna
(K2) és a Szűz Mária-prépostság épülete (K4) közé ékelődő, késő középkori előcsarnok – terüle-
te alapján és az újjáépített gótikus hosszház déli kapujához való közelsége miatt is legin-
kább annak Árpád-kori előzményére, a román kori székesegyház déli kapujára gondolha-
tunk. A pillérfők egy részének lelőhelye is erre a részre, egyúttal közös pusztulástörténetükre
30
Rudolf Kautzsh: Mauerwerk und Steinbearbeitung. In: Uő: Der romanische Kirchenbau im Elsass. Freiburg in Breisgau,
Urban, 1944. 129–135.; Hans Peter Autenrieth: Über das Feinrelief in der romanischen Architektur. In: Baukunst des Mit­
telalters in Europa: Festschrift für Hans Erich Kubach zum 75. Geburtstag. Hrsg. Franz J. Much. Stuttgart, Stuttgarter Gesell­-
schaft für Kunst und Denkmalpflege, 1988. 27–70.
31
 Havasi 2011. i. m. (1. jegyzet) 163–170, 251. (Kat. 37.); 353–356. kép.
32
Továbbá megemlíthető az is, hogy a lapidáriumi falpillérfők közel ugyanakkora kiülésű, ám jóval karcsúbb faltagolókat
koronáztak, mint amekkorák a székesegyház román kori szentélyrészében fennmaradt falpillérek.
33
 Kozák–Sedlmayr 1987. i. m. (28. jegyzet) 13.; Kat. 36. sz. Kivételt talán egy fehér alapon vörössel festett, koncentrikus vak-
ívekkel díszített darab (7. kép, Függelék: Kat. 5. sz.) képezhet, ezzel a kortársi viszony elképzelhető.
 239
ta n u l m án yo k

utal.34 A kapuhoz „tartozó” teret illetően

a székesegyház déli oldalához épült góti­
kus kápolnák előzményeként feltárt, és po­
likróm kváderfal-részletei alapján a román
kori szentéllyel egykorúan épült, a 12. szá-
zadra helyezhető „oldalépítmény”/bővít-
mény idézhető. Bizonyos, hogy e román
kori építmény gótikus utódai közül a por-
tállal megnyitottól keletebbre eső szakasz
fölé emelt, késő Zsigmond-kori kápolna
a források tanúsága szerint azonosítható
a Rozgonyi Péter püspök (1425–1438) által
(újjá)alapított Szűz Mária-prépostság épü-
letével, melynek Árpád-kori előzményei
többek között az újjáalapítás forrásaiból
körvonalazódnak. Ezek nyomán a helyet
és funkciót illetően is feltehető egyfajta
kontinuitás, megújítás.35 Építéstörténetileg
tehát a következők valószínűsíthetők: a fes­-
tett díszű kapuzat a székesegyház déli ol­
dalán, belső térrel (előcsarnokkal, esetleg
kápolnával) összefüggésben épülhetett
fel, és onnan vezetett a székesegyház te-
rébe. A falpillérek ezen, a kaput előlegező
belső tér tagolásával lehettek összefüg­ -
gésben, vagy valamiféle áthidalót – heve­-
derívet, árkádot – indíthattak. Az orna­men­
tá­lis falképrészletek stílusa alapján a por-
tálnak és „előterének” kifestésére egy idő- 19.  kép. Kora gótikus boltozati bordák rétegkövei
ben, egyazon terv részeként kerülhetett okkersárga kifestéssel, 1200 tájáról, az egri székesegyházból.
sor. Hogy e tér festészeti dekorációja ös�- A szerző felvétele, 2014
szefüggésben lehetett a székesegyház bel­-
ső terét érintő, 1200 körüli, kora 13. századi renovatióval, ahhoz a kora gótikus boltozati bor­-
dák kifes­tésének (19. kép), valamint a székesegyház egykorú belső tagolásához („nagyarchi­-
tek­túrájához”) utalható faragványoknak a vizsgálata vihet majd közelebb.
A portál faragványai, valamint a portál környezetébe utalható festett falpillérfők felü­
letkezelése (és általánosságban leegyszerűsített formavilága is) közvetve arra utalhat, hogy
azok készítésekor már számolhattak a kaput és az azt befoglaló teret illető kifestéssel, falkép­dísz-
szel. Ugyanakkor továbbra is nyitott kérdés, hogy a faragványok, valamint a festett dísz készíté­-
se, az épületrész terve, emelése, valamint a kifestés tényleges kivitelezése között valójában
mennyi idő telhetett el. Lehet akkora időbeli távolság közöttük, amely esetleg már a székes­
egyház más-más építéstörténeti periódusába utalja őket? A tágabb értelemben vett termi­
nus ante quemet a régészeti kontextus, a lelőhely adja: ugyanis a kapu kövei, valamint a fes-
tett vállkö­vek többsége (ha hihetünk az erre vonatkozó közlésnek, ebbe további 1200 körüli fa­-

34
Kozák–Sedlmayr 1987. i. m. (28. jegyzet) 7–8.; Kat. 7–10. sz.
A 15. századi kápolnasorról és annak Árpád-kori előzményeiről részletesen, további irodalommal és régészeti dokumen-
35

tumokkal: Havasi Krisztina: Reneszánsz márványdombormű az egri várból. Művészettörténeti Értesítő, 55. 2006. 101–102.;
Havasi 2011. i. m. (1. jegyzet) 32–46.
 240
ta n u l m án yo k

ragványok is beleértendők!) a székesegyház

késő 13. századtól újjáépülő déli hosszház-
falának és támpilléreinek alapozásaiból ke-
rültek elő. Tehát legkésőbb ekkorra és ezzel
az építkezéssel biztosan felszámolták ezt
a román kori együttest. Egyrészt a faragvá-
nyok formavilága, stílusa a precíz kőfaragó-
munka ellenére – épp egyszerűsége és fa-
ragott ornamentikát nélkülöző megoldásai
folytán (s közvetlen hazai párhuzam híján)
– nehezen megragadható kört képvisel, így
datálása is meglehetősen nyitott a 12. száza­
don belül, leginkább a század középső har-
madába lenne helyezhető, de ennél valami­
vel későbbi évtizedek is szóba jöhetnek.
Mindazonáltal több olyan, még további vizs-
gálatokat igénylő jelenség fedezhe­ tő fel,
amely a festés ennél valamivel későbbi ké-
20.  kép. Hocheppan, részlet a várkápolna főapszis-boltozatának szítésére utalhat. Ilyen az 1200 körüli, kora
kifestéséről: adoráló angyal a Madonna trónusának gótikus bordákon és a portálon egyaránt re­-
bal oldalán, 12–13. század fordulója. gisztrálható, egymáshoz nagyon hasonló ok-
Landi–Stampfer–Steppan 2011. i. m. (42. jegyzet) nyomán kersárga kifestés kérdése (10., 19. kép), vala­
mint a vállköveken (16–17. kép) és a kapu
egyes elemein megfigyelhető finom meszelésréteg, amely nemcsak alapozás, hanem a kifes­-
tést megelőző periódus emléke (is) lehet(ne).

Ami a vizsgált emlékanyag datálását és művészettörténeti helyét illeti, a feltáró régész általá-
nosságban a 12. századra helyezte a festett portált, feltételezve, hogy az „az első székesegyház”
12. századi bővítésének tanúja lehet, amely a 13. század derekáig (azaz ebben az olvasatban a ro-
mán kori székesegyház tatárok általi elpusztításáig) állott fenn.36 A kapu töredékeitől függet-
lenül kezelt – és mindig is eltérő helyszínen kiállított – festett falpillérfő(k) csoportja a néhai egri
Lapidárium vezetőjében 12. századi vagy kora 12. századi datálással szerepel, azonban a vállkő
festett palmettadíszét a szerzők itt későbbre, a 12–13. század fordulójára helyezték.37 Az 1980-as
évekre kiállításokon keresztül megismerhetővé vált román kori festett faragványok közül a mű­
vészettörténeti kutatás elsősorban a figurális falképrészletet őrző ívmezőre fókuszált. Tóth Me­
linda a 13. századi falfestészetről írott áttekintésében a Wiener Neustadt-i dóm nyugati kapujá­-
nak festett timpanonjával és a celldömölki apátsági templom hasonló maradványaival össze­
függésben említette a stiláris és műfaji szempontból figyelemre méltó egri freskót, a késő 13.
századhoz, a 13. század második feléhez utalva azt. Utóbb a 13. század második felében fellépő
itáliai eredetű, bizáncias stílusáramlat emlékeként a vizsolyi templom korai kifestésével együtt
tárgyalta.38 Hasonlóképp kései datálással, az 1300 körüli magyarországi művészet kontextu-
36
Kozák 1983. i. m. (13. jegyzet) 6–7.
37
Kozák–Sedlmayr 1987. i. m. (28. jegyzet) 7–8.; Kat. 6–7, 9. sz., illetve 8–10, 13. kép.
38
Tóth Melinda: 13. századi falfestészet. In: A magyarországi művészet története. I. A „Kézikönyv” I. (Árpád-kort tárgya-
ló), kiadatlan kötete. Gépirat 1980/1987., MTA BTK MI Adattára. 1–59. (1683–1741. p): 52–53.; Uő: Falfestészet az Ár-
pád-korban. Kutatási helyzetkép. Ars Hungarica, 23. 1995. 145.: „…itáliai eredetű, bizáncias vonásokat felmutató stílus-
irányzat Magyarországon a [13.] század második felében többféle változatban is jelentkezett, elsők között a vizsolyi
német ispánság székhelyén, közel egy időben az egri várszékesegyház kaputimpanonján…”
 241
ta n u l m án yo k

sában szerepeltette az egri ívmezőt Wehli Tünde, a régies 13. század derekára valló képtípusra
és az egyszerű, rajzos formákra hívva fel a figyelmet.39 E sorok írója 2011-ben az egri székesegy­-
ház román kori emlékanyagának áttekintésekor a portál és a portál-architektúra köré csopor­
tosítható faragványok formavilága, valamint a kapunak a székesegyház déli részével körvona­
lazható kontextusa nyomán 12. század közepe táji datálást fogalmazott meg. Elsősorban a tö-
redékek (épp kifestésüknek köszönhetően felismerhető) belső összefüggését, rendeltetésük
meghatározását és az építéstörténetben elfoglalt helyét vizsgálta. Ennek során az architektúra
és a kifestés viszonya – a közöttük feszülő ellentmondás – datálási problémainak, valamint a ki­
festés stiláris kérdéseinek körültekintő vizsgálata elmaradt. E hiányosságra, problémára joggal
hívta fel a figyelmet utóbb Szakács Béla Zsolt.40
A belső összefüggések és az építéstörténet szerény adatai mellett e festett együttes da-
tálásának és stiláris értékelésének művészettörténeti támpontját gyakorlatilag a portálon és
a vállkövön feltűnő festett ornamens vizsgálata jelentheti, ami önmagában – a keretezett mű (a
stílus és az ikonográfiai program) ismerete nélkül – meglehetősen bizonytalan támpont. Jólle-
het a palmettafríz ezen típusa a 12. és a 13. század festészetében meglehetősen általános mo­-
tívum, ennek ellenére érdemes felidézni az
e szálon megragadható párhuzamokat, me-
lyek a lehetséges előképek, előzmények kö­-
rét, tágabb környezetét is megvilágíthatják
(20–28. kép). Az ornamens e típusának köze­
lebbi rokonsá­ga, variánsainak gyakori alkal­-
mazása legin­kább a korszak délnémet em-
lékanyagában érhető tetten. A falfestészet-
ben e telt leve­les és rendszerint monokróm,
vagy csak né­ hány, ám annál intenzívebb
színnel modellált, dús, nagy leveles palmet-
ta-fríz (amelyet a német szakirodalom akan­
thuszpalmettának is nevez) – mint keretor­na­
mens – különös népszerűségnek örvendett
a 12. század utolsó negyede és a 13. század
legeleje között készült dél-tiroli emlékek kö­
rében (20–22. kép). Müstair kolostortemp­
lomának Karoling-kori előzmények nyomán
21.  kép. Grissian/Grissiano, Sankt Jakob/San Giacomo,
a 12. század utolsó negyedében, 1200 táján részlet a diadalív/szentély északi oldalának kifestéséből:
megújuló falképciklusa szentélybeli bordűr- Ábel áldozata és az apszis homlokívét keretező ornamens,
jei mellett41 Hocheppan várkápolnájának 1200 körül. A szerző felvétele, 2013
39
T ünde Wehli: Die Probleme der Kunst in Ungarn um 1300. In: Akten des XXV. Internationaler Kongresses für Kunstgeschichte.
Eröffnungs- und Plenarvorträge. Arbeitsgruppe „Neue Forschungsergebnisse und Arbeitsvorhaben” CIHA 1983. Bd. 9. Red.
Elisabeth Liskar. Wien–Köln–Graz, Hermann Böhlaus Nachf., 1985. 65–68, 165–170: 166.; Abb. 7.
40
Havasi 2011. i. m. (1. jegyzet) 36–46. (Kat. 21–28.), 243–246.; továbbá lásd Szakács Béla Zsolt opponensi véleményét, in:
Havasi Krisztina „A középkori egri székesegyház az 1200-as évek elején. Király, püspökök és újjáépülő székesegyhá-
zak a korabeli Magyarországon” című doktori (PhD) értekezésének vitája. Művészettörténeti Értesítő, 61. 2012. 157–172:
162., valamint a válaszban: 171.
41
Otto Demus: Die romanische Wandmalerei. München, Hirmer, (1968) 19922. 62–63, 130–131; Taf. 28. (1165–1180 közötti
datálással); Matthias Exner: Das Bildprogramm der Klosterkirche im Historischen Kontext. In: Jürg Goll–Matthias Exner–
Susanne Hirsch: Müstair. Die Mittelalterliche Wandbilder in der Klosterkirche. München, Hirmer, 2007. 83–113.; Helmut
Stampfer–Thomas Steppan: Die romanische Wandmalerei in Tirol. Tirol – Südtirol – Trentino. Regensburg, Schnell und Steiner,
2008. 199–205., Kat. 6.; Farbbild: 29–30. (1200 körüli, 13. század eleji datálással).
 242
ta n u l m án yo k

(20. kép),42 valamint a magyar művészettör-

ténet-írásban Feldebrővel kapcsolatban már
terítékre került Grissiano/Grissian Szent Ja-
kab-templomának 1200 körüli kifestésében
(21. kép) utalhatunk rá.43 A Meran/Merano
melletti Untermais szintén kora 13. századi
falképein pedig az építészeti kulissza dekorá-
ciója, különösen a fehérrel modellált mono-
króm palmettasorok érdemesek az egri kapu
keretművének festett dísze szempontjából
figyelemre (22. kép).44 A délnémet, az észak-
itáliai és a bizánci, bizantinizáló stílushatá-
sok ötvöződése e régió festészetének jellem-
zésében szakirodalmi közhely,45 ugyanakkor
egy további fontos komponens jelenlétére
hívta fel a figyelmet az utóbbi évtizedek ku­
tatása, amely az itt vizsgált ornamentika
szempontjából is említésre méltó. Arról a 12.
század közepének, harmadik negyedének
ang­liai festészetével kimutatható kapcsoló-
dási pontról van szó, amely Canterbury szé-
kesegyháza St. Anselm- (korábban Szent Pé-
ter és Pál tiszteletére szentelt) kápolnájának
falképeit (Szent Pál életéből vett jelenetek)
az említett dél-tiroli stíluskör egyik legko-
22.  kép. Untermais, Meran/Merano: festett architektúra rábbi emlékével, a marienbergi (Burgusio/
részlete Mária halálát ábrázoló jelenetről, 13. század első évtizede. Burgeis) kripta 1160–1170-es évekre he-
Stampfer–Steppan 2008. i. m. (41. jegyzet) nyomán lyezett falképciklusával összeköti.46 Műfaji
42
Demus 1968/1992. i. m. (41. jegyzet) 62, 131–132.; Taf. XXIX–XXXI. (12. század végi datálással); Stampfer–Steppan 2008. i. m.
(41. jegyzet) 218–221., Kat 22.; Farbbild: 75–84. (1200–1210 közötti datálással); továbbá: Walter Landi–Helmut Stampfer–
Thomas Steppan: Hocheppan. Eine Grafenburg mit romanischen Kapellenfresken. Regensburg, Schnell und Steiner, 2011.
43
Feldebrővel összefüggésben: Dercsényi Dezső: Hozzászólások Feldebrő kérdéséhez. Művészettörténeti Értesítő, 5. 1956.
57–59. 3. kép; a kérdéshez lásd még Melinda Tóth: Le pitture murali romaniche nella cripta della chiesa di Feldebrő. Acta
Historiae Artium, 17. 1971. 141–169: 156. és 94. jegyzet. A grissianói San Jacopo (Grissian, St. Jakob) újabb művészettörté-
neti megítéléséhez: Demus 1968/1992. i. m. (41. jegyzet) 62–63, 133.; Taf. XXIV– XXVI, Abb. 71.; Stampfer–Steppan 2008. i. m.
(41. jegyzet) 217–218., Kat. 21.; Farbbild: 71–74. A kicsiny, egyhajós, félköríves apszissal bővített templom szentélyében
és diadalívének homlokfalán két román kori kifestés különböztethető meg. A korábbit az apszis felszentelési felirata
képviseli és egyúttal datálja 1142-re, a későbbit elsősorban a müstairi, hocheppani és untermaisi falképciklusokhoz fű­
ződő stíluskapcsolatai alapján 1200–1210 tájára helyezi a kutatás.
44
Stampfer–Steppan 2008. i. m. (41. jegyzet) 214–215., Kat. 19.; Farbbild: 60–66: 65.
45
Erről újabban többek között: Thomas Steppan: Die Entwicklung der Romanischen Wandmalerei in Tirol. In: Stampfer–Step­
pan 2008. i. m. (41. jegyzet) 29–48.; Thomas Steppan: Zu den byzantinischen Einflüssen auf die romanische Wandmalerei
in Tirol anhand der Fresken von Hocheppan und St. Johann in Müstair. In: Romanische Wandmalerei in Alpenraum. Kolloq.
Schloss Goldrain 2001. Hrsg. Helmut Stampfer. Bozen, 2004. (Veröffentlichungen des Südtiroler Kulturinstitutes. Band
4.) 108–128.; Thomas Steppan: Romanische Wandmalerei. In: Kunst in Tirol. I. Von den Anfängen bis zur Renaissance. Hrsg.
Paul Naredi-Rainer–Lukas Madersbacher. Innsbruck–Wien–Bozen, Tyrolia, 2007. 109–147.
46
Marienbergről összefoglalóan és angliai miniatúra-, illetve falfestészeti vonatkozásaihoz: Demus 1968/1992. i. m. (41. jegy-
zet) 62, 129–130. (Marienberg datálása: 1160–1170-es évek); Stampfer–Steppan 2008. i. m. (41. jegyzet) 195–197., Kat. 2.;
Farbbild: 1, 13–22. (1167–1177 között).
 243
ta n u l m án yo k

23.  kép. Pécs, székesegyház. Román kori falképmaradvány a déli mellékszentély homlokfalán;
akvarellmásolat, Koppay József, 1882; Pécs, Püspöki és Káptalani Levéltár,
Koppay-másolatok, VI. sz. Pannonia regia 1994. i. m. (48. jegyzet) nyomán

és motivikus szempontból is megemlítendő az egri kapu környezetének festett vállkövei kap-

csán a St. Anselm-kápolna építészeti tagolását – különösen faltagolóinak sematikus alakítású
fejezeteit – a falképekkel összefüggésben borító nagy leveles, növényi ornamentika. A canter-
buryi falképek hátterében a kutatás többek között annak a Hugo mesternek, illetve körének
a működését, illetve „italo-bizantin” stílusának hatását véli felfedezni, akinek 1135 táján a Bury
St. Edmund-i biblia miniatúrái is köszönhetők. Ez utóbbi megrendelője, Anselm apát (1121–
1148), maga is észak-itáliai, piemonti származású volt.47
Többek között ez a fent említett, a 12. század utolsó harmada és a 13. század eleje között
virágzó dél-tiroli stíluskör, stíluskörnyezet az, amelynek szerepe a pécsi székesegyház szentély-
részét a 12. század utolsó harmadában, 1200 táján (a belsőépítészeti dekoráció elkészülte után
s különösen a Szent Kereszt-oltáron és környezetében mutatkozó jelek szerint annak bevoná-
sával) érintő kifestés és falképfestészeti dekoráció egyik lehetséges stílusforrásaként és párhu-
Canterbury St. Anselm-kápolnája falképeinek művészettörténeti kontextusához és a 12. század középső harmada ang­
47

liai miniatúrafestészetének stílusviszonyaihoz: Margaret Rickert: Painting in Britain in the Middle Ages. Melbourne–Lon­­-
don–Baltimore, Penguin Books, 1954. (Romanesque Art of the Twelfth Century.) 88–89.; Pl. 76. (12. század közepe) a stí­-
lus bizánci, bizantinizáló forrásai mellett előképként a Bury Bibliát (1121–1148) említi; Demus 1968/1992. i. m. (41. jegyzet)
82–85, 173. (a falképek datálása: 12. század harmadik negyede); Ursula Nilgen: Thomas Becket as a Patron of the Arts.
The Wall Painting of St Anselm’s Chapel at Canterbury Cathedral. Art History, 3. 1980. 357–374.; Françoise Avril: Malerei.
In: Xavier Barral I Altet–François Avril–Danielle Gaborit-Chopin: Romanische Kunst. II. Nord- und Westeuropa 1060–1220.
München–Paris, C. H. Beck, 1984. (Universum der Kunst.) 159–259: 216–218.; Abb. 182. és 367.
 244
ta n u l m án yo k

zamaként már Tóth Melinda kutatásaiban fel­ -

merült.48 A pécsi székesegyház déli mellék-
apszisának homlokfalán megörökített – szin-
tén angyalalak által kísért – részlet (23. kép) az
Árpád-kori emlékanyagból talán az egyetlen,
amelyen az Egerben is alkalmazott telt leveles
keretornamens – részben nagyon hasonló szín-
világgal, sötétkék alapon vörös kerettel – jól
megragadható. Azonban a csupán 19. század
végi akvarellmásolatban fennmaradt pécsi és
a meglehetősen hiányosan megismerhető eg­ri
emlék párhuzama a források jellegéből fakadóan
csak a motívum- és a növényi dísz típusának
egyezésére terjed ki, érdemi, stiláris összeveté-
sükre mód már aligha adódik. A növényi ábrá­
zolás, az ornamentális keret nyomán történő da-
tálás – a keretnek a keretezett műtől (akár ennek
hiányából fakad, akár sem) független kezelésé-
ből adódó – ingoványaira, egyúttal az itt vizsgált
egri emlékkel kapcsolatos módszertani bukta­
tóra is mindenképp fi­gyelmeztet a pécsi déli
apszis homlokívét keretező, telt leveles palmetta­-
sor párhuzamainak szakirodalmi pályafutása. Míg
a keretdísz e típusának Feldebrőn megragadha­
tó, kisebb léptékű, vöröses alapon fehérrel meg-
24.  kép. Trónoló Ecclesia, evangelistarium Passauból, festett variánsa Tóth Melindánál a debrői al-
1170–1180-as évek: München, Bayerische Staatsbibliothek, templom 12. század közepi, a század harmadik
Clm.16002, fol. 39v. Avril 1983. i. m. (51. jegyzet) nyomán negyedére helyezett kifestése nyomán a pécsi
egyik közvetlen rokonaként tűnt fel, addig Kam­
pis Antalnál ugyanez a díszítménytípus a délnémet miniatúrafestészet köréből merített forrá-
sok és a feldebrői ciklus korai datálása mellett volt érv.49 Péccsel szemben az egri festett töredé-
48

Tóth M. 1974. i. m. (23. jegyzet) 38–42., valamint e telt leveles pécsi ornamensről még uo. 177. jegyzet; Uő: Falképtöredék
angyal alakjával (akvarellmásolat). In: Pannonia regia. Művészet a Dunántúlon 1000–1541. Szerk. Mikó Árpád–Takács Imre.
Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1994. 219–222., Kat. III-4., valamint uo. Kat. III-3. (falképtöredék szirén ábrázolásával),
Kat. III-5. (falképtöredék vadkanfigurával és geometrikus keretdíszekkel); Tóth M. 1995. i. m. (38. jegyzet) 142.: a falképek
stílusában általánosságban az észak-itáliai (Veneto-vidéki) stíluselemek dominánsak. A Szent Kereszt-oltár aranyozással is
ékes kifestéséről lásd (további irodalommal): Uő: A pécsi székesegyház kőszobrászati díszítése a románkorban. In: Panno­
nia regia 1994. i. m. 123–130: 124–127., valamint Uő: Oltárbaldachin építményének töredékei. In: Pannonia regia 1994. i. m.
131–133., Kat. I-63.
49

Kampis Antal: A feldebrői altemplom. Művészettörténeti Értesítő, 4. 1955. 178–194: 187–194. és 11. kép; Tóth M. 1971.
i. m. (43. jegyzet) 160–162.; Fig. 13; Tóth M. 1974. i. m. (23. jegyzet) 120., 177. jegyzet; 25. kép. A falképek legújabb res-
taurátori vizsgálatának eredményei ismét a korábbi, 11. század végi datálás mellett sorakoztattak fel érveket: Boromisza
Péter–Nemessányi Klára: A feldebrői altemplom falképeinek és restaurálásának ismertetése. Magyar Műemlékvédelem, 11.
2002. 535–552.; Nemessányi Klára: A feldebrői falképeken szereplő ornamentális és figurális részletek. Uo. 553–562. Ennek
tükrében művészettörténeti vonatkozásban a legújabb összegzés: Marosi Ernő: A romanika Magyarországon. Budapest,
Corvina, 2013. 58–61. Ezen akantuszpalmettás keretornamens nagyon esetlen és provinciális változata feltűnik még Vi-
zsolyban a diadalív kereteként (Radocsay 1954. i. m. [11. jegyzet] XXXIX. tábla: 13. század közepe?), ahol az apszis korai
kifestésének geometrikus keretdísze szintén délnémet emlékeket idéz (Tóth M. 1974. i. m. [23. jegyzet] 65. kép: 13. század
közepe); Tombor Ilona: A középkori magyarországi falfestés ornamentikája. Művészettörténeti Értesítő, 9. 1960. 83–88.
 245
ta n u l m án yo k

kek szempontjából, már amennyire a fennma­

radt részletek nyomán stilárisan bármi meg-
ítélhető, inkább egykorú párhuzamként – az
is csak az ornamentika terén –, semmint for-
rásként említhető az észak-itáliai, dél-tiro­li em­-
lékanyag. Azonban az idézett tiroli emlékek az
e területtel egyházszervezetében is szorosan
összefüggő dél-németorszá­gi forrásait az egri
emlékekkel összevetve a korstílusból fakadó
közös vonásokon túl talán hasonló/közös ere­-
dőjű impulzusok befogadására is némi fény
vetülhet.50 Az 1200 körüli dél-tiroli falképcso­
port stílusforrásának a délnémet területek mi­-
niatúrafesté­sze­té­ben felfedezhető közvetlen
előzményeire (de­ koratív formák, vonalrajz és
színhasz­nálat, bizantinizáló stílusvonások, orna­-
mentika), így például a passaui St. Nicola ágos­
tonos prépostságából származó evangelista-
rium (1170–1180-as évek) templomszente­ lési
ünnepségre íródott perikópát kísérő monu­
mentalizá­ ló, Maiestas-szerű Ecclesia-ábrázo­
lá­sának (24. kép)51 közvetítő szerepére a közel­-
múlt művészettörténeti kutatása világított rá.52
A passaui evangelistarium kutatás által in-
kább inkább Salzburghoz (St. Erentrud pe­ri­kó­
páskönyv) kötött stílusának – különösen deko-
ratív vonalkezelésének – és ornamentikájának 25.  kép. Maiestas Domini az Ottobeureni Evangeliáriumban,
rokonsága a sváb anyagban is kimutatható. 1165 körül: München Bayerische Staatsbibliothek, Clm. 21255, fol.
Többek között Ottobeuren 12. század első ne- 20v. Pracht auf Pergament 2012. i. m. (51. jegyzet) nyomán
gyedében a hirsaui szellemben megreformált,
egyúttal újjáépített bencés monostorának (temp­lom felszentelése: 1121) evangeliáriumában (25.
kép), mely a monostor számára I. Barbarossa Frigyestől (1152–1190) a birodalmi címet is meg-
50
Helmut Stampfer: Geschichtliche Einführung. In: Stampfer–Steppan 2008. i. m. (41. jegyzet) 11–17.; Klemm 1988. i. m. (26.
jegyzet) 156–158., továbbá a 45. jegyzetben idézett művek.
51
A passaui evangelistariumról, Ecclesiát ábrázoló miniatúrájáról és stiláris kontextusáról: Elisabeth Klemm: Die romanischen
Handschriften der Bayerischen Staatsbibliothek. 1. Die Bistümer Regensburg, Passau und Salzburg (Textband, Tafelband).
Wiesbaden, Reichert, 1980. (Katalog der illuminierten Handschriften der Bayerischen Staatsbibliothek in München.
Band 3.1.1–3.1.2. Die romanischen Handschriften Teil 1.) 125–126, 129–131., Kat. 206; Taf. 474–482.; Uő: Das Zeitalter der
Romanik. In: Pracht auf Pergament. Schätze der Buchmalerei von 780 bis 1180. Hrsg. Claudia Fabian–Christiane Lange. Mün-
chen, Hirmer–BSB, 2012. (Bayerische Staatsbibliothek Ausstellungskataloge Nr. 86.) 252–263.; In: Uo. 270–271., Kat. 60.
(Béatrice Hernad); François Avril: Malerei. Die Entwicklung des romanischen Stils im Heiligen Römischen Reich. In: Xavier
Barral I Altet–François Avril–Danielle Gaborit-Chopin: Romanische Kunst. I. Mittel- und Südeuropa 1060–1220. München–
Paris, C. H. Beck, 1983. (Universum der Kunst.) 183–224: 189–190. („Wand- und Buchmalerei in Österreich und Bayern”
fejezet).
52
Thomas Steppan: Zu den byzantinischen Einflüssen auf die romanische Wandmalerei in Tirol anhand der Fresken von
Hocheppan und St. Johann in Müstair. In: Romanische Wandmalerei in Alpenraum. Kolloq. Schloss Goldrain 2001. Hrsg.
Helmut Stampfer. Bozen, 2004. (Veröffentlichungen des Südtiroler Kulturinstitutes. Band 4.) 108–128.; Thomas Steppan: Die
Entwicklung der Romanischen Wandmalerei in Tirol. In: Stampfer–Steppan 2008. i. m. (41. jegyzet) 29–48.
 246
ta n u l m án yo k

26.  kép. Regensburg, a St. Emmeram nyugati szentélye

(Dionysiuschor) északi diadalívpillérének fejezete, 12. század utolsó harmada: 1166 után.
A szerző felvétele, 2015
szerző, freisingi kötődésű Isigrim apát (1145–1180) alatt felvirágzó scriptorium 1160-as évek kö-
zepére helyezett produktuma.53
Ugyanakkor a fent idézett példák mellett, úgy tűnik, a 12. század derekán, második har-
madában különösen regensburgi kötődésű környezetben ragadható meg ez a dekoratív, telt
leveles keretornamens (26–28. kép). Regensburgból ráadásul az egri díszítmény – egyszínű
alapon fehérrel modellált palmettafüzérének – műfajilag is azonos falfestészeti rokona is említ­-
hető a St. Emmeram apátsági templom nyugati szentélyének északi diadalívpilléről (26. kép).
A keresztházzal bevezetett, megemelt szintű, négyzetes alaprajzú, síkmennyezetes nyugati
szentély (Dionysiuschor) diadalívpilléreinek kettős homorlattal tagolt, klasszicizáló sémát idé­-
ző fejezetei ugyanazon formavilágot képviselik, mint amelyet a Reginwald apát (1048–1060)
idejében építtetett északi kettős kapu, valamint a nyugati szentély alatt fekvő, IX. Leó pápa
által 1052-ben Wolfgang tiszteletére felszentelt kripta vállkövei. A nyugati szentély déli di-
adalívpillérén megjelenő festett ornamentika – sötétvörös alapon fehérrel jelzett, karéjos

53
Klemm 1988. i. m. (26. jegyzet) 17–18., valamint 156–158., Kat. 232. Megemlítendő, hogy a reformot végrehajtó Rupert
apát (1102–1145) alatt többek között a dél-tiroli Marienbergbe (Burgeis) is innen telepítettek szerzeteseket, s az említett
monostor a 12. század végéig Ottobeurenből hívott apátokat. Továbbá: München 2012. i. m. (51. jegyzet) 270–271., Kat.
60.; Klemm 2012. i. m. (51. jegyzet) 252–263.
 247
ta n u l m án yo k

levélsor – közvetlen megfelelői és

nyilvánvaló előzményei a város falai
előtt 1109-ben alapított Prüfening mo­-
nos­tor­temp­lomának (St. Georg) szenté­-
lyében álló pillérfők festett díszében
fedezhetők fel. A prüfeningi falkép­
együttest a 12. század második negye-
dére helyezi a kutatás,54 míg az idézett
St. Emmerambeli román kori kifestés
maradványait (Wolf­gangs­kripta, nyuga-
ti szentély, Magdalenenkapelle, az észa­­-
ki előcsarnok kettős kapujának polikró­
miá­­já­val együtt) a monostortemplomot
1166-ban pusztító tűzvész utáni reno­
vatióhoz szokás kapcsolni.55 Arra, hogy
e díszítménytípusnak a St. Emmeram
regensburgi monostorának falain be-
lül az 1160–1170-es éveket – és a prüfe-
ningi szentély kifestését – megelőzően
is ha­gyománya lehetett, a IV. Henrik
(1056–1106) és/vagy V. Henrik császár
(1106–1125) számára az 1100-as évek 27.  kép. Szent Emmeram ábrázolása IV. Henrik vagy V. Henrik
elején valószínűleg a monostor műhe- császár evangeliáriumából, Regensburg, 1100-as évek
lyében készített/készíttetett, Krakkóban eleje: Krakkó, Székeskáptalani Könyvtár, Ms. 208. fol. 3r.
őrzött evangeliárium keretornamensei Regensburger Buchmalerei 1987. i. m. (56. jegyzet) nyomán
54
A hirsaui reform szellemét képviselő prüfeningi monostort, a császárok által kitüntetett figyelemmel illetett város fa-
lai előtt, 1109-ben alapította Ottó bambergi püspök (†1139). A keleti rész kifestése az ikonográfiai program tanúsága
szerint az invesztitúraharc legkiélezettebb éveit lezáró wormsi konkordátum (1122) utáni évtizedben, még az alapító
püspök életében elkészülhetett. Hans Karlinger: Die hochromanische Wandmalerei in Regensburg. München–Berlin–
Leipzig, Verlag für praktische Kunstwissenschaft, 1920. 13–16., 51–53.; Heidrun Stein-Kecks: Regensburger Wandmalerei
der Romanik. In: Romanik in Regensburg. Kunst, Geschichte, Denkmalpflege. Regensburger Herbstsymposion zur
Kunstgeschichte und Denkmalpflege. Hrsg. Helmut-Eberhaard Paulus–Hermann Reidel–Paul W. Winkler. Regensburg,
Schnell und Steiner, 1996. 92–96.; Anke Borgmeyer–Achim Hubel–Andreas Tillmann–Angelica Wellnhofer: Stadt Regens­
burg. Ensembles–Baudenkmäler–Archäologische Denkmäler. Regensburg, Mittelbayerische Druck- und Verlagsgesellschaft,
1997. (Denkmäler in Bayern, Band III. 37.) 466–469.; Hildrun Stein-Kecks: Wandmalerei im Zeitalter des Investiturstreits –
Programmbilder und Bildprogramme im Streit um die Macht in Kirche und Welt. In: Canossa 1077. Erschütterung der Welt.
Geschichte, Kunst und Kultur am Anfang der Romanik. I. Essays. Hrsg. Christoph Stiegmann–Matthias Wemhoff. München,
Hirmer, 2006. 395–406 (Prüfeninghez): 395–399.; Abb 1, 3, 5; Hildrun Stein–Kecks: Der Klosterkirche Prüfening und ihre
Wand- und Deckenmalereien. In: Mönche, Künstler und Fürsten. 900 Jahre Gründung Kloster Prüfening. Red. Maria Baumann.
Regensburg, Schnell und Steiner, 2009. (Kunstsammlungen des Bistums Regensburg. Diözesanmuseum Regensburg.
Kataloge und Schrifte 38.) 53–60. különösen: Abb. 1, 5, 7.
55
A falképekhez: Karlinger 1920. i. m. (54. jegyzet) 20–23. („Wandmalereireste im Dionysiuschor”), az 1170-es években,
a tűzvész után készült a templom főhajójának leírásokból ismert famennyezetével együtt, a stiláris kontextushoz to-
vábbá: 39–58. („Stil und Chronologie”), különösen: 51, 53.; Heidrun Stein-Kecks: Romanische Wandmalerei in Bistum Re-
gensburg. In: 1250 Jahre Kunst und Kultur im Bistum Regensburg. Berichte und Forschungen. Hrsg. Peter Morsbach. Mün-
chen–Zürich, Schnell und Steiner, 1989. (Kunstsammlungen des Bistums Regensburg. Diözesanmuseum Regensburg.
Kataloge und Schriften 7.) 245–259: 245–248. Építéstörténeti, történeti áttekintés: Georg Dehio: Handbuch der deutschen
Kunstdenkmäler. Bayern. V. Regensburg und Oberpfalz. Bearbeitet von Jolanda Drexler–Achim Hubel et al. München–Re-
gensburg, Deutscher Kunstverlag, 1991. 484, 490–492.; Stadt Regensburg 1997. i. m. (54. jegyzet) 198–208.
 248
ta n u l m án yo k

28.  kép. Jákob álma, miniatúra az ún. Gumbertus-bibliából, 1180-as évek: Erlangen, Univestitätsbibliothek,
Cod. 1. fol 139v. Pirker 1996. i. m. (57. jegyzet) nyomán

világíthatnak rá (27. kép).56 Továbbélését és a 12. századon átívelő töretlen nép­szerűségét töb­-
bek között a Gumbertus-biblia némely lapjának szegélydísze jelzi (28. kép).57 Úgy tűnhet tehát,
hogy a délnémet területek festészetének ezen alkotásain a 12. század folyamán népszerűvé
váló dús, telt leveles – rendszerint egyszínű háttér előtt fehérben vagy monokróm modellálás-
sal megjelenő –, meglehetősen dekoratív, ám egynemű „akantuszpalmettás” keretornamens
(amely rendszerint változatos geometrikus mustrákkal, így színes és plasztikus meanderekkel
vagy különféleképp „hajtogatott” szalagformációkkal és helyenként ezek közé szőtt büsztök-
kel, állatfigurákkal is társul) végső soron a regensburgi festészet (elsősorban mi­niatúrafesté­-
56
Krakkó, Székeskáptalani Könyvtár, Ms. 208: Georg Swarzenski: Die Regensburger Buchmalerei des X. und XI. Jahrhunderts.
Studien zur Geschichte der deutschen Malerei des frühen Mittelalters. Leipzig, Karl W. Hiersemann, 1901. „Ein Evangeliar
Heinrics IV. im Dome zu Krakkau” fejezet, 178–189., No. 92–93, 96–98, 100–101; Taf. XXXIII–XXXV; Florentine Mütherich:
Die ottonische Zeit. Die Regensburger Buchmalerei des 10. und 11. Jahrhunderts. In: Regensburger Buchmalerei.
Von frühkarolingischer Zeit bis zum Ausgang des Mittelalters. Ausstellung der Bayerischen Staatsbibliothek München
und der Museen der Stadt Regensburg. Red. Uő–Karl Dachs. München, Prestel, 1987. (Bayerischen Staatsbibliothek,
Ausstellungskataloge 39.) 23–29., valamint uo. Kat. Nr. 26, 38. (Urlich Kuder), az ábrázolt császár személyétől függően
1099–1106, illetve 1106–1111 közötti datálással; Elisabeth Klemm: Das St. Emmeramer Evangeliar in Krakkau für Heinrich
IV. und Heinrich V. Das Selbstverständnis eines alten Reformklosters zur Zeit des Investiturstreits. Münchener Jahrbuch
der bildenden Kunst, 59. 2008. 25–63.: 1111 utáni keletkezést feltételez, miután V. Henrik koronázására sor került, valamint
apját el tudta temettetni Speyerben. Ekképp a kódex, amely a St. Emmeram-apátság ajándéka lehetett, a Száli uralkodó-
háznak állítana emléket.
57
Veronika Pirker: Die Gumbertusbibel, Cod. 1. der Universitätsbibliothek Erlangen. Ein Hauptwerk der Regensburger
Buchmalerei der Romanik. In: Romanik in Regensburg 1996. i. m. (54. jegyzet) 76–91. (1195 előtt készülhetett), különösen
91.; Abb. 14. (fol. 139. v.); Elisabeth Klemm: Schwerpunkte der Regensburger Buchmalerei im späten 12. und ersten Drittel
des 13. Jahrhunderts. Anmerkungen zum Foschungsstand. Zeitschrift des Deutschen Vereins für Kunstwissenschaft, 63.
2009. 9–45: 10–13.: 1180. körül, Gotebold (1164–1195) alatt készült az ansbachi St. Gumbertus-apátságban. A készítés he-
lyét, stiláris forrásait tekintve Salzburg és Regensburg között oszlanak meg a vélemények, a mérleg nyelve Veronika Pirker
témára vonatkozó tanulmányai óta egyre inkább az utóbbi felé hajlik. Újabban: Anna Pawlik: Bilderpracht und ewiges
Gedächtnis. In: Die Gumbertusbibel. Goldene Bilderpracht der Romanik. Hrsg. Uő–Michele C. Ferrari. Ausstellungskatalog.
Nürnberg, Germanisches Nationalmuseum, 2014. 11–23: 18–23. („Regensburg oder Salzburg?” fejezet).
 249
ta n u l m án yo k

29a–b. kép. Festett rétegkő próféta alakjával Nagytálya középkori templomából (homlok- és oldalnézet),
1400-as évek eleje; Eger, Dobó István Vármúzeum, Kőraktár. Mudrák Attila felvételei, 2014

szet) eszköztárának Ottó-korban gyökerező és a 12. század elején is eleven hagyományaira

vezethető vissza.
Az egri maradványok és a rájuk vonatkozó ismeretek töredékessége miatt mindez tel­-
jes képpé, összképpé már nemigen állhat össze. A rokon emlékek és jelenségek felidézése
nem helyettesítheti a végleg elpusztult és elpusztított dolgokat, csupán jelezheti – azt is csak
meglehetősen vázlatosan – az egykori kapcsolatok, helyzet, kor, kontextus főbb körvonalait.
Ha az újabb vizsgálatok nyomán Egerben a kora gótikus bordákon észlelhető kifestés és a ka­-
pu festett dísze közötti összefüggés szorosabbra vonható, nemcsak a székesegyház déli mel­
lékterét és oldalkapuját érintő kifestés datálása terén léphetünk előbbre, hanem újabb, lénye-
ges vonással bővülhetnek a székesegyház 1200 körüli, kora 13. századi építkezéseiről alkot­-
ható ismeretek. Mindattól, amit ehhez az ornamentális kifestésen túl a román kori portál
megfestett angyalokkal ékes ívmezeje az együttes stílusáról, kvalitásáról, történetéről, a mű-
vészettörténeti összefüggésekről és az egri püspöki székhely művészetének Árpád-kori jelen­-
tő­ségéről töredékességében is elmondhatott volna, a timpanont érintő szakszerűtlen beavat-
kozás, a történelem nyomait hordozó eredeti felületek önkényes, csak a pillanatnyi látványt
és érdeket szem előtt tartó durva átírása fosztotta meg végleg az utókort.
 250
ta n u l m án yo k
FÜGGELÉK
Eger, középkori székesegyház.
Festett román kori pillérfők, illetve falképmaradványokat őrző
kváderkövek katalógusa
A faragványtöredék meghatározása és leírása. A ka­
ta­lógus 2002–2014 tavasza között rögzített adatokat
tükröz.
A Kormeghatározás.
B Kőanyag.
C  Jellemző méretek (m.: magasság; sz.: szélesség; mé.:
mélység; v.: vastagság; lv.: lapvastagság; á.: átmérő;
r.: sugár; cm: centiméter; ~ közelítőleges méret).
D  Amennyiben ismert: lelőhely, lelőkörülmények,
a feltárás időpontja s a feltáró neve (az ásatási
napló és/vagy egyéb vonatkozó forrás feltünteté-
sével).
E Archív fényképfelvételek.
F Rajzok, felmérések.
G Jelenlegi őrzési hely Egerben, a Dobó István Vár-
múzeumon (DIV) belül (kőraktár: a székesegyház
maradványaitól északra található, félnyeregtetős
raktárépület; lapidárium: a Kozák Károly és Sedl-
mayr János által 1982–1984 között rendezett kőtár
a vár földszinti kaszárnyafolyosóiban).
H Leltári szám és/vagy a faragványon feltüntetett
szám.
I Irodalom.
1. Falpillérfő ornamentális kifestéssel (16a–b. kép)
Hasáb alakú falpillér egyszerű kialakítású, szépen tago-
zott, ám helyenként töredékes fejezete. A pillérfő ol-
dalát a 8 cm magas, függőleges oldalú fejlemez alatt
negyedköríves homorlat tagolja, melyet a fejezettel
egybefaragott törzs felső részétől lemeztaggal beve­
zetett nyakgyűrű választ el. A faragvány háta részben
törött, részben nyers felület, középtájt síkra dolgozott
szakasszal. Teteje vésővel egyenletesre nagyolt és ki­
egészített, vízszintes felület. A fejezet látható, tagozott
oldalai finomabb megmunkálásúak, hegyesvésővel e­l-­
dolgozott, az élek mentén vékony szegélyfaragással
kísért felületek. A fejezeten két festésréteg különíthe­
tő el. Egyelőre kérdéses, hogy ezek közvetlenül össze-
függenek egymással (alapozás-kifestés), avagy eltérő
periódusok emlékei. A legalsó réteg egy igen vékony,
fehéres színű meszelés, olyannyira vékony, hogy rajta
a pillérfő láttatásra szánt nézeteinek dekoratív faragói
felületkezelése is átsejlik, illetve az ecsetnyomok is
megfigyelhetők rajta. Efölött vastagabb (1,5–2 cm)
vakolatréteg látható, amelyet redukált színhasznála­-
tú – csupán fehér, bíborvörös, sötétkék színekből épít­
kező –, ornamentális kifestés (al secco) borít. E réteg
elfedte a fejezet nyakának precízen kőbe faragott ta­-
gozatait, de a kifestésben a tagozatok vízszintes ki­
osztásának megfelelően – némi csúszással – ismét je­
lezték azokat. Az ornamentális falképrészlet a fejezet
homlokoldalá­nak bal felén, illetve bal oldalán maradt
meg. Felü­le­te kissé repedezett, a restaurálás során
hordozójával együtt kiszélezték. A mustrát egymás­-
sal ívelt száruk mentén összekapcsolódó, kövér, há­
romujjú félpalmetták alkotják. Ujjaik hegyes alakítá­
súak, az alsók visszahajlanak. A pillérfő bal oldalán
balra hajó félpal­metták sora látható. A homlokolda­
lon viszont a kompozíció szimmetrikus lehetett, egy
középütt kibomló, szélesebb csokorral. A belső model­
lálást nélkülöző, tört­fehér színű palmetták mély, sö­-
tétkék háttér előtt bom­lanak ki. Ezt a fehér palmet-
tafüzért a falpillér mélyvö­rös színnel illetett törzsétől
egy 1,5 cm széles, sö­tétkék, a törzs felől egy vékony
fehér vonallal (0,5 cm) határolt sáv – megfestett nyak­
gyűrű – választja el. E festett ornamentális réteg fe­-
lett helyenként halványszürkés maradványok figyel­he­-
tők meg, melyek valószínűleg a falpillérfő eredeti ren-
deltetésének megszűnte utáni sorsával, másodla­gos
fel­
használásával összefüggő utólagos habarcsfoszlá­
nyok lehetnek. A pillérfőn feltűnő ornamens a góti-
kus palota emeletén kiállított, festett kapu szárkő- és
ívbélletkövein futó dús, leveles dísszel rokon, azzal lé­-
nyegében azonos, ami a két alkotás szoros összefüg­
gését feltételezi. A fragmentumokat ezenkívül a kő­
faragómunka és a felületkezelés módjának azonossá-
ga is összeköti (vö. 2–3. sz.).
A Faragvány: 12. század közepe tája/második fele;
ornamentális festés: 12. század utolsó harmada–13.
század eleje.
 251
ta n u l m án yo k
B Vulkáni tufa.
C m.: 36 cm; sz.: 42,5 cm; mé.: 42–45 cm; felfekvési
felület (csatlakozó pillértörzs): sz.: 29 cm; mé.:
~27 cm.
D Eger, vár területe, a középkori székesegyházból (?).
E Forster Központ, Fotótár ltsz. 117402. neg.
F Kozák Károly–Sedlmayr János: Dobó István Vármú­
zeum Kőtára. (kiállítási dokumentáció) 1982. (a to­
vábbiakban: Dobó István Vármúzeum Kőtára, 1982.)
DIV Régészeti Adattár, ltsz. 440., 5. lap (1983/1. sz.,
Sedlmayr János felmérése, 1977, 1983), illetve lásd
16b. kép.
G DIV Lapidárium.
H Hátoldalán felfestett szám: 8.
I Kozák–Sedlmayr 1987. i. m. (28. jegyzet) 7., Kat. 6. sz.,
valamint 8–9. kép; Havasi 2011. i. m. (1. jegyzet)
45–46., Kat. Nr. 22., 160–161. kép.
2. Falpillérfő meszelés és okkersárga kifestés
nyomaival (17. kép)
Az 1. sz. pillérfővel azonos tagolású és felfekvési felüle­
tét tekintve megegyező méretű, töredezett falpillérfő.
A megegyező forma és főbb méretek ellenére a tago­
zatok kiosztása, részméretei némileg eltérnek a fenti
darabéitól. A pálca formájú nyakgyűrű jobb sarka le-
­törött, bal alsó sarka kiegészítés. A faragvány felüle­-
tein nagyon vékony, fehér meszelésréteg nyomai lát­
hatók, valamint a fejlemezen efelett okkersárgás fes­tés
nyomai is mutatkoznak. A darab az 1. sz. falpillérfővel
azonos vagy megegyező tagolású térhez, épületrész­
hez tartozhatott.
A 12. század közepe tája/második fele; festés okker
rétege: 1200 körül–13. század eleje (?).
B Vulkáni tufa.
D m.: 34 cm; sz.: 42 cm; mé.: 46 cm; felfekvési felület
(csatlakozó pillértörzs): sz.: 30,2 cm; mé.: 38 cm;
fejlemez m.: 8,5 cm.
F  Dobó István Vármúzeum Kőtára, 1982. DIV Régé­
szeti Adattár, ltsz. 440., 6. lap (1983/2. sz., Sedlmayr
János felmérése, 1977, 1982).
E Eger, vár. Középkori székesegyház, „késő román ko­
ri várszékesegyház déli falának, támpillérének ala-
pozása”, Kozák Károly ásatásaiból, 1977 körül/előtt:
Kozák–Sedlmayr 1987. i. m. (28. jegyzet) 7. nyomán.
G DIV Lapidárium.
I  Kozák–Sedlmayr 1987. i. m. (28. jegyzet) 7–8., Kat. 7.
sz., 10–11. kép; Havasi 2011. i. m. (1. jegyzet) 45–46.,
Kat. 23., 160., 162. kép.
3. Falpillérfő faragott dísszel és okkersárga kifestés
nyomaival (18. kép)
A fenti két (1–2. sz.) falpillérfővel azonos, egyszerű for-
mavilágú, ám nagyobb felfekvésű és méretű, faragott
dísszel (is) gazdagított darab. A faragvány háta rész­-
ben nyers felület, a közel 15 cm mély, a pillérfővel
azonos szélességű falazótömbjének oldalai vésővel
egyenletesen eldolgozott sík felületek. A pillérfő két
oldalának tagolása aszimmetrikus. A jobb oldalt tago­-
l­­ó homorlat kisebb sugarú, míg a bal oldali merede-
kebb. Ez részben a pillérfő által indított ívek eltérő
méretére, illetve egymástól eltérő tagolású felületek
összekapcsolására (is) utalhat. A pillérfő oldalait hur­
kás alakítású, lekerekített végű, sematikus levélujjak
sűrű sora borítja. A pillérfő felületén vékony – a fara-
gott felületek vájataiban megülő –, aprókavicsos me­-
szelésréteg borítja, s efelett főként a fejlemezen ok­
ker­ sárga (és esetleg vöröses?) színű festés csekély
nyomai figyelhetők meg. Ez esetben úgy tűnik, hogy
a meszelésréteg az okker kifestés alapozásaként ké­
szülhetett. A fejezet felfekvési felületének jobb alsó
része, valamint a fejlemez bal oldala és a díszítmény
teteje cementes kiegészítés.
A Faragvány: 12. század közepe tája/második fele;
festés okker rétege: 1200 körül–13. század eleje (?).
B Vulkáni tufa.
C m.: 37 cm; mé.: 58 cm; sz.: 59,5 cm; felfekvési felü­
lete (csatlakozó falpillértörzs): sz.: 35,5 cm; mé.:
39 cm; fejlemez m.: 9 cm.
D Eger, vár, középkori székesegyház, „késő román ko­
ri várszékesegyház déli falának, támpillérének ala-
pozásából”, Kozák Károly ásatásaiból, 1977 körül/
előtt: Kozák–Sedlmayr 1987. i. m. (28. jegyzet) 7–8.
nyomán.
F  Dobó István Vármúzeum Kőtára, 1982. DIV Régé­
szeti Adattár, ltsz. 440., 7. lap, 1983/3. (Sedlmayr
János felmérése, 1977, 1982).
E Forster Központ, Fotótár ltsz. 117399. neg.
G DIV Lapidárium.
H Hátoldalán felfestett szám: 7.
I  Kozák–Sedlmayr 1987. i. m. (28. jegyzet) 8., Kat. 9. sz.,
13–14 kép. (a rajz hibás és pontatlan); Havasi 2011.
i. m. (1. jegyzet) 45–46., Kat. 24.,160., 163. kép.
4. Festett díszítésű kváder (7. kép)
Két, egymásra merőleges oldalán festéssel díszített
kváder töredéke. A kváderkő jobb oldalának és bal
felső sarkának sérüléseitől eltekintve ép. Balról jobbra
 252
ta n u l m án yo k

kissé kiszélesedő, trapézformát mutat (bal oldali m.: 6. Festett díszítésű kváder (6. kép)
16 cm, jobb oldali m.: 18,8 cm). A kifestés egyrétegű, A szélein helyenként sérült, de ép illesztési felületek­-
a homlokoldalon nyersfehér alapon vékony, közel kel bíró, homlokoldalán falképrészlettel díszített kvá­­-
kon­centrikus félkörívek láthatók, egymás felett össze­ derkő. A 0,3–0,4 cm vastag rétegre felvitt festés egy­
sen hat darab, ezeket alul vöröses színű, vízszintes sáv rétegűnek tűnik. Fehér színű háttér előtt tetején sötét-
határolta. Ez leginkább talán valamiféle talajt, hátte­ kék vonallal határolt, négyzetes forma látható, melyet
ret jelző vagy kitöltő mustra, esetleg festett vakívsor meredek háromszögű oromzat zárt. Balról két egy­-
részlete lehetett. Vö. pl. Stampfer–Steppan 2008. i. m. mással párhuzamos (enyhén íves), az alapvakolatba
(41. jegyzet) Taf. 74, 82. A bal oldalon, szintén fehér bekarcolt vonal jelöli ki az oromzat vörös színnel
alapon, függőleges kék-vörös sáv mentén sötétkék­- kitöltött szegélyét. Az orommezőt háromszögbe írt,
kel (feketével) határolt és vörössel kitöltött, geometri- sötétkék színű, csúcsívkaréjos motívum tölti ki. E vak­
kus motívum nyomai láthatók. A falképrészlet felüle- mérműves forma a részletet tágabban a 13. század
tén restaurátori beavatkozás nyomai (szélek és a fe­- utolsó harmada és a 14. század dereka közötti idő­
lület kezelése) észlelhetők. szakba utalja. Egyrészt kérdéses, hogy a másik két,
A 12. század vége–13. század (?). hasonló színkombinációkból építkező festett kváder­-
B Vöröses színű andezittufa. kő (4–5. sz.) datálása szempontjából is mérvadó lehet-e
C sz.: 22,2 cm; m.: 16–19 cm; mé.: 12,5 cm. ezen darab (ugyanakkor az 1. sz. falpillérfőnek a ro­
D A középkori székesegyház területe, valószínűleg mán kori kapuval megragadható stiláris összefüggése
a MOB közreműködésével 1927–1938 között folyt és régészeti kontextusa miatt a 13. század elejénél
ásatásokból. sokkal későbbre nemigen helyezhető festése is ha­
E Forster Központ, Fotótár ltsz. 117396. neg. sonló színvilágú!). Másrészt kérdéses, hogy e töredék
G DIV Lapidárium. miképp viszonyulhatott a román korinál biztosan ké­-
I  Kozák–Sedlmayr 1987. i. m. (28. jegyzet) 13., Kat. 36. sőbbi, mára csak archív felvételről ismert, szintén de-
sz., 26. kép; Havasi 2011. i. m. (1. jegyzet) Kat. 25., koratív részletet őrző (körbe írt négykaréjos motívum-
159. kép. mal díszített) kváderrel (vö. 2. kép). A falképrészletet
a Lapidárium 1982–1987 között készült kiállítására
5. Festett díszítésű kváder (5. kép) konzerválták. Felületét az utóbbi években bekarcolá-
Homlokoldalán falképmaradványt őrző, tetején és jobb sokkal rongálták meg.
sarka mentén törött kváderkő. Alján habarcsmarad- A 13. század utolsó harmada–14. század első fele.
vány látható. A széleket érintő restaurátori beavat- B Vulkáni tufa.
kozás miatt nem egyértelmű, hogy ezt megelőzte-e C sz.: 35,5 cm; m.: 25 cm; mé.: 25,5 cm.
az a vékony fehér meszelésréteg, amelynek nyomai D A középkori székesegyház területe, a MOB közre­
a homlokoldal jobb felén mutatkoznak. A kifestés tört- működésével 1927–1938 között folyt ásatásokból?
fehér színű alapon vastag sötétkék/fekete kontú­rok­- E Forster Központ, Fotótár ltsz. 117396. neg.
kal határolt és kitöltött formát mutat, alul nagyobb, G DIV Lapidárium.
vörös színnel kitöltött részlet látható. A fennmaradt I  Kozák–Sedlmayr 1987. i. m. (28. jegyzet) 13., Kat. 36.
részlet talán drapériaábrázoláshoz köthető. sz., 26. kép; Havasi 2011. i. m. (1. jegyzet) Kat. 27.,
A 12. század vége (?)–14. század (?). 159. kép.
B Sárgás-vöröses színű andezittufa.
C sz.: 29,5 cm; m.: 15 cm.; mé.: 15 cm. 7. Kváderkő freskórészlettel, valószínűleg a székes-
D A középkori székesegyház területe, a MOB köz­re­ egyház román kori mellékapszisából (8. kép)
működésével 1927–1938 között folyt ásatásokból? Ívelt oldalán festéssel díszített, precíz megmunkálású
E Forster Központ, Fotótár ltsz. 117396. neg. kváderkő, amelyet körülbelül 120–125 cm-rel kijelölt
G DIV Lapidárium. sugara a román kori székesegyház szentélyéhez utal.
I  Kozák–Sedlmayr 1987. i. m. (28. jegyzet) 13., Kat. 36. Vélhetően az egykori mellékapszisok egyikének belső
sz., 26. kép; Havasi 2011. i. m. (1. jegyzet) Kat. 26., kváderburkolatához tartozhatott. A kváder homlokol-
159. kép. dalát 1,5 cm-es szegélyfaragás határolja, teteje és alja
 253
ta n u l m án yo k

szemcsézett, az oldalsó illesztési felületek és a homlok­
oldal hegyesvésővel aprólékosan eldolgozottak. A vé­-
kony rétegben meszes alapra festett falképrészlet szé-
lei és felületei is sérültek. A kifestés alatt helyenként
megfigyelhető a közvetlenül a kőfelületre felvitt, vé-
kony meszelés – alapozásréteg (?). A fennmaradt fes-
tett részlet a sérült felület és a felületet másodlagosan
borító, világosszürkés habarcsfátyol miatt nehezen
kivehető. Bizonyos, hogy dekoratív kifestés marad-
ványát őrzi, melyet az okkersárga, sötétkék és vöröses
színek használata jellemzett. A sötétkék háttér előtt
okkerrel és vörös színekkel felvitt, geometrikus forma
(a színek és formák ritmikus ismétlődése mellett) leg­
inkább egy plasztikus és összetett (többszörösen
hajtogatott) meanderszalag-féle, vagy szintén szalag-
ból „hajtogatott”, plasztikus rombuszformákból álló,
geo­metrizáló díszű (keret?)sáv részletére emlékeztet.
(Hasonlókhoz vö. például: Regensburg, dóm, Allerheili­-
gen-Kapelle, 1165 körül: Demus 1968/1992. i. m. [41.
jegyzet] 188–189., Abb. 206; Szent János evangélis­tát
ábrázoló lap bordűrje: Weihenstephan, evangeliá­rium,
Tegernsee, 1170–1180 körül, Bayerische Staats­ bib­
io­
-
thek, CLM 21580., Bl.136v.: Klemm 2012. i. m. [51. jegy­
zet] 255.; Pracht auf Pergament 2012. i. m. [51. jegyzet]
272–273., Kat. 61.; Ják, a déli toronyalj déli homlokívé-
nek festett kerete: Tóth M. 1974. i. m. [23. jegyzet] 41–
42. kép [1230-as évek]; Marosi 2013. i. m. [49. jegyzet]
102. kép [13. század közepe].) A felületet élénkítő, vé­-
kony okkersárga és vörös vonalak lendületes veze­té­
sűek, a töredékesség ellenére is meglehetősen finom
vonaljáték és eleven felületalakítás figyelhető meg.
A 12. század vége–13. század első évtizedei?
B Vulkáni tufa.
C m.: 26 cm., mé.: 17 cm., sz.: 37 cm; kváderkő sugara:
~120–125 cm körül.
D Középkori székesegyház területéről, a Perényi-fal
bontásából?
G DIV Kőraktár.
I Havasi 2011. i. m. (1. jegyzet) Kat. 28., 153. kép.

Krisztina Havasi

A Painted Romanesque Portal and the Painted Fragments

of the Medieval Cathedral of Eger

Fragments of a Romanesque portal with jambs were found in a 1970s not precisely docu­
mented archeological context of the medieval cathedral of Eger in the foundations of the
nave’s southern wall. Based on the fragments of the jamb stones, the fragments of the archi-
volt and tympanum a semi-circular portal could be reconstructed. The tympanum was ap­
proximately 150-160 cm wide, while the opening of the portal itself was somewhat narrow­-
er. From the fragments of the outer prismatic jamb stones we can infer that the portal was
placed ~28-32 cm in front of the wall. The only carved detail of the portal is a piece on the
base of the middle jambshaft with moulding, resembling a cushion capital with a corner dec-
oration. Aside of this piece the portal lacks any carved decoration in spite of the precise stone
masonry. Compensating this, the surface of the jambs and the tympanum were covered with
paintings. Two angels are visible on the fragments of the tympanum on a dark blue back­-
ground with a red framing. Unfortunately, due to the restoration work these are difficult to
analyze, we can only assume the angels were part of a Maiestas Domini depiction. The paint­-
ed decoration on the jambs consists of vegetal ornamentation with thick leaves (palmette)
 254
tan u l m án y

on a blue background with an ochre frame. Remnants of a palmette decoration in a similar

style are visible on pilaster capitals with similar size corresponding to that of the portal’s frame.
These painted, otherwise simple pilaster capitals were most probably part of a construction
linking the portal to the inner space of the church. From this we can deduce that the paint­-
ed decoration was applied not only to the portal, but to its immediate surrounding – possibly
a vestibule or a chapel – as well. Based on its size and its excavation place the portal can be
identified with the southern side portal of the Romanesque cathedral. The simplified character
and the surface handling of the portal fragments and the pilaster capitals indirectly point to
the fact that that their painted decoration might have been originally planned.
The chronological connection is still unclear between these carved and painted stone frag-
ments, the planning and building of this part of the cathedral. There are several signs that
point to the later execution of the painted decoration which need further examination. One
of the points in question is the ochre colour present both on the portal and on the early
gothic ribs belonging to the 1200, early 13th century cathedral. The other is the fine layer of
whitewash on the springers and on some fragments of the portal that could be either a base
for or part of an earlier painted layer. The portal and the pilaster capitals are difficult to date
due to their simple features and no stylistic parallels are known in the Hungarian records.
Based on their shape they can be dated to the second part of the 12th century. Aside of the
stone carvings, the paper examines the painted fragments, especially what concerns the sty­
listic context of the ornamentation and its parallels. Similar decoration can be found on the
murals of the sanctuary (south side apse) of the cathedral of Pécs from the late 12th century
(around 1200) and among the miniature paintings and wall paintings from around 1200, pri­
marily in south German territories (Regensburg area). Based on the stylistic parallels and the
inner rapport of the fragments the painted ornamentation of the Eger cathedral can be
dated between the last decades of the 12th and the first decades of the 13th century.
 D. Mezey Alice

A készülô Jász-Nagykun-Szolnok megyei

Lapidarium Hungaricum kötet
elômunkálatairól és eddigi tapasztalatairól
D. Mezey Alice, művészettörténész
Kutatási területei: műemlékvédelem,
épületkutatás, középkori építészettörténet
Ha léteznek az országban az építészeti emlékekre vonatkozó művé­ E-mail: admezey@gmail.com
szettörténeti vagy műemléki kutatások szempontjából fehér foltok, az
Alföld közepén, a Tisza középső folyása mentén fekvő Jász-Nagykun- Alice D. Mezey, art historian
Szolnok megye területe biztosan közéjük tartozik. A területről – a korai Areas of research: protection of historic
Árpád-kortól a török megszállás végéig tartó időszakból – igen kevés monuments, „Bauforschung”, history of
építészeti emlékről van tudomásunk, s ennek számos oka van. A legis- medieval architecture
mertebb és talán a legmeghatározóbb okok közé a földrajzi típusúak E-mail: admezey@gmail.com
tartoznak, pontosabban azok hatásai, nevezetesen a szilárd építő-
anyag és az úthálózat szinte teljes hiánya.1 További, már társadalmi magyarázatként értékel-
hető a terület állattartásra való berendezkedése, s ezzel összefüggésben a királyi hatalom
„hátsó udvara” szerepének kialakulása. A királyi udvarhoz való kötődést tovább erősí­tették
a talán jelentős részben kiterjedt koronabirtokokra telepített idegen népcsoportoknak
a király személyéhez rendelt legfőbb kötelességei és ebből fakadó jogállásuk.2 Meghatározó
szerep a túlnyomórészt kis- és középbirtokosokból álló nemességnek sem juthatott,3 s az ideig-
1
Ami a szilárd építőanyagot illeti: a faragványok kőanyagainak vizsgálatait a Lapidarium Hungaricum (LAHU) eddig
megjelent köteteinek szakértői, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BMGE) Építőmérnöki Kar Épí-
tőanyagok és Mérnökgeológiai Tanszéki Csoport munkatársai végezték, dr. Gálos Miklós egyetemi tanár vezetésével.
A kötetnek a faragványok kőanyagairól szóló tanulmánya első fejezete, a Jászság területén és Szolnokon gyűjtött anyag-
ról már elkészült; a megye többi részében gyűjtött kőfaragványok vizsgálata is megtörtént, de a mintavételek lezárására
csak az anyaggyűjtés befejezésekor fogunk sort keríteni. Az úthálózatra vonatkozóan az alapműveken túl lásd Kubinyi
András: Városfejlődés és vásárhálózat a középkori Alföldön és az Alföld szélén. Szeged, Csongrád Megyei Levéltár, 2000. (Dél-
alföldi évszázadok 14.), továbbá analógiaként: Pinke Zsolt: Adatok és következtetések a középkori Hortobágy és Sárrét
településtörténetéhez és demográfiájához (1300–1350). In: Környezettörténet 2. Környezeti események a honfoglalástól
napjainkig történettudományi és természettudományi források tükrében. Szerk. Kázmér Miklós. Budapest, Hantken, 2011.
79–117. és Uő: Középkori alföldi úthálózati elemek és a Csörsz árok: térbeli és funkcionális(?) kapcsolat. TÁMOP kutatás, azo­
nosító szám: 4.2.4.A/2-11-1-021-0001. Megjegyzendő, hogy a vizsgált időszakban a közlekedés, sőt a szállítás is főként vízi
úton, a folyókon és kiterjedt árterületeiken hajókkal és ladikokkal történt.
2
A népcsoportokra, a király és a szerzetesrendek birtokviszonyaira és az építkezésekre vonatkozóan Pálóczi Horváth And-
rás, F. Romhányi Beatrix és Laszlovszky József utóbbi évtizedekben végzett kutatásai nagyban hozzájárulnak a terület-
ről kialakulóban lévő új kép megrajzolásához. Vö. Laszlovszky József: „Dedi eciam terram, que adiacet circa aquam, que
vocatur Tiza” (Adatok az 1075-ös garamszentbenedeki oklevél helyneveinek lokalizálásához). Zounuk, A Szolnok Megyei
Levéltár Évkönyve, 1. 1986. 5–24.
3
A legjelentősebb, itt is birtokos családok közül a Hunyadiak, a Szapolyaiak, a Kállaiak és a Pálócziak helyben lakásáról
(udvarház), birtokgazdálkodásáról vagy birtokvédelméről tudomásom szerint nincs konkrét, objektumra vonatkoztat­
ható ismeretünk. Horváth Richárd: Várak és uraik a késő középkori Magyarországon. Vázlat a kutatás néhány lehetősé­géről.
In: Honoris causa. Tanulmányok Engel Pál tiszteletére. Szerk. Neumann Tibor–Rácz György. Budapest–Piliscsaba, MTA Törté-
nettudományi Intézete–PPKE BTK, 2009. (Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok 40. / Analecta medievalia III.)
63–104.
 256
ta n u l m án yo k

óráig mezővárosi rangot elnyerő települések sem tudták kiváltságaikat huzamosan megtarta­-
ni és fejlődésüket biztosítani. Az Alföld közepébe ékelődő, a székhelyektől távol eső püspöki és
más egyházi birtoktestek is csak elszigetelten, birtokközpontok nélkül voltak jelen.4 A helyzet
változása és fokozatos javulása csak a 18. század második felében-végén, a Tisza szabályozásával
és a síkság hatalmas árterületeinek csökkentésével vette kezdetét, de ez már csak vizsgálódá­-
saink időhatárának vége felé következett be.5
A természetrajziaknál és társadalmiaknál jóval kevésbé ismertek a történeti típusú okok
olyan vonatkozásai, amelyeket a terület tudománytörténeti és helytörténeti irodalmának rög-
zült érdeklődési irányai befolyásoltak. A korábbi, néhol sablonossá vált vélekedésektől csak
az utóbbi évtizedek alapkutatásai kezdtek elszakadni,6 s ez önmagában is számos nehézség­-
gel járt. A nehézségek azonban nemcsak az építészethez köthető igen gyér tárgyi leletanyag
fellelésével, illetve létrejöttének és megmaradásának kutatásával, sokkal inkább az emlékek
pusztulására vonatkozó források szétszórtságával és újraértelmezésük szükségességével függ-
nek össze.7 Ugyanis a megye területi közigazgatási határai a korai középkortól egészen az új­-
korig sokszor és jelentősen változtak,8 az egyházmegyei határok szintén, s ez nemcsak a katoli-
kus, hanem a protestáns egyházak török idők alatti és utáni területi felosztásaira is vonatkozik.9
Ráadásul, mivel a megye területének nagy része – mint már említettük – a korai középkor óta
koronabirtok volt, más részei pedig a török megszállás után váltak azzá, a Német Lovagrend
könnyedén vásárolt meg jelentős, egybefüggő – jászsági és nagykunsági – területeket, s eze-
ket saját közigazgatása alá vonta.10 A török megszállás alóli felszabadulás utáni, a 17–18. szá­-
4
Egyháziak: például a pestszentlőrinci (az újkorban pesti) pálosok, a sági, a garamszentbenedeki, a dunaföldvári apát­
ságok, a titeli társaskáptalan, az egri és a váci püspök, az esztergomi érsek.
5
A Tisza-szabályozásokkal foglalkozó művek közül a legkorábbiak voltak célirányosan fölhasználhatók. Alapvetően Lietzner
Sándor (1783–1790) és Lányi Sámuel (1845) térképei, leírásai és azok földolgozása: Sugár István: A Közép Tiszavidék két
kéziratos térképe. Eger, Dobó István Vármúzeum, 1989. (Tiszai téka 1.)
6
Az „elszakadás” a levéltári kutatások korábbinál intenzívebbé válásával az 1970-es években kezdődött meg. Ezen be-
lül a Német Lovagrend bécsi levéltárában (Deutsch-Ordens Zentral Archiv – DOZA –, Ungarische Abteilung) végzett,
a Jászság és a Nagykunság területére vonatkozó munkát kell hangsúlyozni, amelynek eredményei a megye múzeumi
és levéltári évkönyveiben láttak napvilágot. Szempontunkból a legfontosabb, távlatokat nyitó történeti áttekintést
a mindkét periodikumban rendszeresen publikáló Kaposvári Gyula megyei múzeumigazgató közölte a friss levéltári for-
rásfeldolgozásokban az épületállományra vonatkoztatható utalásokra figyelve a Szolnok megye műemlékei című kötet
(szerk. Kaposvári Gyula–Rédey István. Szolnok, Szolnok Megyei Tanács VB. Építési és Vízügyi Oszt.–Szolnok Megyei Mű­
emléki Albizottság, 1988. ) történelmi áttekintésében: 9–25.
7
Elég egy-egy pillantást vetni a terület középkori köz- és egyházi igazgatási térképeire, hogy belássuk a tájegységre vo­
natkozó tárgyi és írott források hiányának súlyos okait, az előbbi pusztulásának, az utóbbi szétszóródásának indokait.
8
Van példa közigazgatási megye eltűnésére (pl. Kemej), meglévők széttagolására vagy egyesítésére, és a betelepített
idegen népcsoportok eltérő jogállására: Kristó Gyula: Fejezetek az Alföld középkori történetéből. Szeged, Csongrád Megyei
Levéltár, 2003. (Dél-alföldi évszázadok 20.), benne: Az alföldi megyék kialakulása, 95–109., valamint Régiók a középkori
Alföldön, 171–182.
9
Az egyházmegyei határok kevésbé tűntek el nyom nélkül, az esperesi kerületek néhol megőrizték az egykori felosztás
elemeit (pl.: Kemej megye vált esperesi kerületté). Kutatásunk szempontjából a református területi igazgatási határok
fölállításának folyamata és a korai összeírások is fontos forrásnak bizonyulnak, pl. Debreceni Ember Pál és Ezsei Dániel
összeírásai.
10
A német lovagrendi terület (Pentz-, Kageneck-féle) fölvételi jegyzőkönyveit és a kormányzás időszakát az utóbbi évtize-
dekben többen kutatták: Kaposvári Gyula: A Német Lovagrend jászkun vonatkozású levéltári fondjai. Zounuk, A Szolnok
Megyei Levéltár Évkönyve, 1. 1986. 257–276.; Cseh Géza: A Jászkunság történetének forrásai a Német Lovagrend Központi
Levéltárában. Zounuk, A Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve, 18. 2003. 313–335. Szempontunkból azok a terület- és épület-
leírások, továbbá térképek is hasznosíthatónak bizonyultak, amelyeket Bedekovics Lőrinc (1751–1823) mérnök, jászkun
kerületi geométer a 18–19. század fordulóján készített.
 257
ta n u l m án yo k

1. kép. Jánoshida, r. k. templom. Az elbontott nyugati kapuzat déli oldali fejezetzónájának

összeállított elemei. Ágh András és Sarkadi Márton felvétele

zad fordulójára tehető jó két évtizedes időszak-

ban keletkezett források a későbbi vélekedése­-
ket alapjaikban befolyásolták, például: az ak­-
kori „…véleményformálók többsége a Felvi­
dékről vagy a Dunántúlról, esetleg Ausztriá­-
ból származó államhivatalnok, gazdatiszt, adó-
összeíró volt, nem ismerték fel a »rendszert«
az alföldi gazdálkodásban, így azt primitívnek
minősítet­ték.”11 Végül, kutatásaink fölső idő­
határának vé­ge felé, a Redemptio új közigaz-
gatási berendezkedése további újabb és új
típusú levéltári forráscsoportok keletkezését
eredményezte.12
A tudomány a területen számon tart né­- 2. kép. Jánoshida, r. k. templom. Faltagoló féloszlop
hány, középkori oklevelekből ismert, elpusz- összeállított rétegkövei. A szerző felvétele
tult kolostort,13 amelyek közül jelentőségé-
ben kiemelkedik a jánoshidai premontrei prépostság nagy részében megmaradt, de barokkizált
temp­loma (1–3. kép).14 A templom építéstörténete és a zömében a 13. század első harmadából
11
Az „alföldiség” kiváltó okainak, történeti gyökereinek mibenlétét kutatja Beluszky Pál: A Nagyalföld történeti földrajza.
Budapest–Pécs, Dialog Campus, 2001. 150.
12
A Redemptio utáni állapot 1745-től kezdődik.
13
Nagykörű, Tomajmonostora, Tétmonostora, Péter- vagy Papmonostora. A rájuk, illetve a megye területén kívüli kolos-
torok itteni birtoktesteire vonatkozó források fölkutatása és legfrissebb feldolgozása F. Romhányi Beatrix nevéhez fűző­-
dik, akinek további segítségére számítva, eddigi segítségét itt is megköszönöm.
14
A Lapidarium Hungaricum. Magyarország építészeti töredékeinek gyűjteménye 1. Általános helyzetkép. Szerk. Feld István–
Horler Miklós–Koppány Tibor–Lővei Pál–Szekér György. Budapest, OMF, 1988. kötetében Szolnok megyét egyetlen lelő­-
hely képviseli, Jánoshida 48-49 darab középkori töredékkel (366. old., adatközlő: Kozák Károly). Ma is ez a megye egyet-
len jelentős, azóta 71 darabra növekedett számú kőtöredékcsoportja, amely a 13. század első harmadából, a prépost-
ság ala­pításának és építésének idejéből származó kőtöredékekből áll. Ezeket az 1971. évi műemléki helyreállítás során
bontották ki a falakból, és jelenleg is a helyszínen tárolják. A másik, kutatásaink során fölfedezett, relatíve jelentősebb
farag­ványcsoport az ágói (Jászágó), amely 12 darabot számlál. A Selmeczi László korábbi múzeumigazgató ásatásából
származó kőfaragványokat a falu helytörténeti gyűjteményében tárolják.
 258
ta n u l m án yo k

„származó, építészeti struktúrába is illeszthető kőfa­rag­

vány csoportja a kötetben önálló ta­nulmánnyal szerepel
majd”. De a többinek, példának okáért a körűi bencés
monostornak, amelyhez talán egy kőtöredékcsoportot
is sikerül kötni (4–5. kép), még a pontos helyét sem is-
merjük.15 A műemléki kuta­tások során föltárt és szá-

3. kép. Jánoshida, r. k. templom.

A középkori ablakok kibontott keret­
kőelemeinek összeállítása, felületükön
kora barokk átfaragás- és meszelés- 5. kép. Nagykörű. Levéldíszes szórvány kőfaragvány a faluból.
nyomok is látszanak. A szerző felvétele A szerző felvétele

4. kép. Nagykörű, r. k. templom kertje.

Többszörösen fölhasznált és átfaragott középkori kő a templomkertből. A szerző felvétele

mon tartott középkori falusi templomok közül a tiszasülyi maradt meg a legépebben (6–7. kép),16
a templomromok közül pedig a fegyverneki „Pusztatorony” az egyetlen, amelyik a műemlé-
ki szakirodalom lapjain némi hangsúllyal egyáltalán előfordul, s Tiszasülyhöz hasonlóan már
a Műemlékek Országos Bizottsága is foglalkozott vele (8. kép).17
15
A helyszínen, Nagykörű és Kőtelek között Polgár Zoltán, a Damjanich János Múzeum középkoros régésze kutatott, de
az általa föltárt épületmaradványokról sajnos nem bizonyítható, hogy a kolostorhoz tartoztak volna. Viszont több hely­
színi szemle alkalmával mindkét településen sikerült olyan középkori faragott köveket, illetve kőfaragványokat megfi-
gyelni és begyűjteni, amelyek akár a kolostorépület együtteséhez is tartozhattak.
16
Lux Géza Szőnyi Ottó 1924. évi MOB-jelentéséből közli: Csányi Károly–Dr. Lux Géza: A M. Kir. József Nádor Műegyetem
Középkori Építészeti tanszékének közleményei 23. Technika, XXIV. 1943. 257–258.; Détshy Mihály: A tiszasülyi gótikus plé-
bániatemplom. Jászkunság, XIX. 1973. 2/3. sz. 111–117.
17
Rajzát Balássy Ferenc esperes plébános 1878-ban Törökszentmiklósról küldte be a Műemlékek Országos Bizottságához
(Forster Központ, Tervtár 1687), utóbb a Magyar Királyi József Műegyetem Középkori tanszéke is készített felméréseket
a toronyról.
 259
ta n u l m án yo k

Nem véletlen, hogy eddig csak egyházi épü-

letek kerültek említésre, ugyanis úgy tűnik,
hogy az újkorig valóban csupán ezek épültek
szilárd anyagból, a Tiszán és nagyobb mel-
lékfolyóin északi irányból szállított kövekből,
vagy jó esetben égetett téglából.18 A minden
bizonnyal sokkal kevésbé maradandó anyag-
ból épült nem egyházi épületek, illetve épít-
mények – castellumok, várak, erődítések és
a birtokos nemesség lakhelyei – a török korig
nem, vagy alig mutathatók ki,19 hiszen ismert,
hogy földbe vájt lakóház még a 19. században
sem volt ritkaság ezen az utakat és építő-
anyagot nélkülöző vidéken. Nyilvánvaló, hogy

6. kép. Tiszasüly, r. k. templom. Gótikus szentély. 7. kép. Tiszasüly, r. k. templom. Élszedett profilú, gótikus nyíláskeret
A szerző felvétele kőeleme a barokk sekrestye falazatában. A szerző felvétele

a barokk falakba rejtett, vagy csak írott és rajzi forrásokban szereplő, nyomtalanul elpusztult
templomépület-töredékeket is leletként kezelve van csak módunk szembesülni mindazzal, mi
mindennek volt itt módja elpusztulni. A pusztulás mibenlétének és mértékének pontos ismerete
fontos információnak számíthat még akkor is, ha az elpusztult épülettöredékek leírása során –
néhány kivételtől eltekintve – művészi értékről sajnos egyáltalán nem számolhatunk be.
A megye, a fölöttébb vázlatosan fölidézett körülmények miatt, számos vonatkozásban
sajátos helyzetűnek tekinthető.20 Kutatása közben az a kép kezdett körvonalazódni, hogy az
18
Lásd az 1. jegyzetben idézett BMGE tanulmányt, a vizsgált faragványok kőanyagának származási helyéről. A téglatemp­
lomok gyakori előfordulásáról, az álló épületeken és romokon túl, a régészeti feltárások dokumentációiból és a megje-
lent publikációkból tájékozódhatunk.
19
A területen a török kort megelőzően castellumokról, de még erődített birtokközpontokról, nemesi lakhelyekről sem
tudunk: Horváth Richárd: Várépítés engedélyezése az Árpád-kori Magyarországon. In: Várak nyomában. Tanulmányok
a 60 éves Feld István tiszteletére. Szerk. Terei György et al. Budapest, Castrum Bene Egyesület–Civertan Grafikai Kiadó,
2011. 79–93.
20
Ha a korábban érintett szempontok mellett a műemlékieket is számba vesszük, a csupán statisztikai kép is sokatmon­-
dó. A 2005-ben megjelent műemlékjegyzék (Magyarország műemlékjegyzéke. Jász-Nagykun-Szolnok megye. Összeáll. Roz­
mann Viktor; szerk. Bardoly István–Haris Andrea. Budapest, KÖH, 2005.) 202 védett objektumot tart számon a megyében,
 260
ta n u l m án yo k

8. kép. Fegyvernek. A Pusztatorony rajza 1872-ből.

Forster Központ, Tervtár, ltsz.: 1687.
alföldi tájegységnek ez a középső területe csak a tágabb vagy akár a szűkebb környezetéhez
mérten21 volt olyan „puszta”, amilyenként általában számon tartják. Viszont ha szakítunk az ed-
digi, hasonlóság alapú szemlélettel, és magát a területet vizsgáljuk, egy a meglévőnél sokkal
kevésbé sematikus kép kezd kibontakozni. Az már most is körvonalazódik – a 17. század végé-
ig tartó időszakra vonatkozóan is –, hogy a terület pasztorációja, a plébániai hálózat viszonylag
kiépültnek volt mondható, a templomok többnyire, vagy talán inkább nemritkán szilárd anyag-
ból készültek, és ezek nagyobb számban és sűrűbben fordultak elő, mint ahogy eddig a fönn­
maradt emlékek alapján föltételeztük. Minderre annak érdekében kellett figyelni, hogy a terü-
letről eddig fölrajzolt sematikus kép a célirányos gyűjtő- és elemzőmunkával számos lényeges
ponton kö­zelebb kerülhessen az egykori valósághoz. A helyi adottságokból adódó nehézsé­-
gek és jelleg­zetességek a török alóli felszabadulás utáni változásokat is át- meg átszövik, rá­-
adá­sul a veszteségeket a Rákóczi-szabadságharc eseményei sem kis mértékben növelték.
A gyűjtés helyszíni bejárásokkal kezdődött, melyek során fönnakadt jó néhány, újnak szá­-
mító lelet az ugyancsak apróra méretezett lyukú rostán. A munka szakgyűjteményi kutatási
ennek valamivel több mint egyötöde út menti szobor és kálvária szoborcsoport, számuk 43; lakóház, népi lakóház, pin­-
ce és présház (17), ipari, illetve mezőgazdasági műemlék összesen 57; továbbá a kastélyok, kúriák (14), plébániai és pa­
rókiaépületek, valamint a középületek jegyzék szerinti száma összesen 32. A templomok, kápolnák, zsinagógák feleke­-
zeti különbség nélküli száma 68, közülük a jegyzék szerint középkori eredetűként vagy vélhetően akként számon tar­-
tott kb. 20, de ennek a számnak legalább a kétszeresével számolhatunk, s hozzájuk vehető még két rom.
21
Az Alföld közepén fekvő megye a területét körülvevő regionális központok – délről Szeged, keletről Nagyvárad, észak
felől Pest és Kassa – kisugárzási területein kívül, illetve azok szélén helyezkedik el. Lásd Kristó, Régiók 2003. i. m. 171–185.,
térképekkel.
 261
ta n u l m án yo k

dokumen­tációk adatainak földolgozásával folytatódott (régészeti feltárások anyagai a Magyar

Nemzeti Múzeum Adattárában, műemléki vizsgálatokéi a Műemléki Tervtárban), de a hoza-
dék még a szakirodalmi utalásokkal kiegészítve is igen csekély maradt. Az első látható eredmé­
nyeket a levéltá­ri kutatások mutatták föl, és velük maga a feladat is kezdett a korábbiakban már
jelzett okok miatt szerteágazóvá válni.22 A levéltári források áttekintésének tapasztalatai alap-
ján két, egyébként közismert és kézenfekvő következtetésre lehetett és kellett jutni. Az egyik,
hogy a közép­kori épületállományra vonatkozó legtöbb információt – természetesen a java­-
részt elpusztult középkoriakon túl – a 17–18. század fordulója idősávjában keletkezett források-
ból le­het kinyerni. A megkezdett munkának erre a fölismerésre épített alapfeltevése az lett,
hogy csekély kivétellel középkorinak vehetjük mindazon épületeket vagy épületmaradványo­-
kat, amelyek ekkori emlí­tésűek és a forrásokban régi, romos stb. jelzővel illetik őket, akár pro­
testáns templomok, amelyek „more catholico” épültek, akár egyszerűen korábban a katoliku­so-
ké voltak.23 A másik, amit nem kézenfekvő, leszögezhető tényként, sokkal inkább kiinduló­
pontként próbáltunk meg kezelni, az volt, hogy már a középkor folyamán, majd a török pusztítás
utáni évtizedek újjáépí­tési időszakában a rommá vált, szilárd anyagból készült épületek anya-
gát alapozásaikkal együtt építkezésekhez rövid időn belül az utolsó darabig széthordták. Külö­
nösen az építőanyagban szegény vidékeken mindenütt előforduló, közismert gyakorlatot és
következményeit nem egyszerűen tudomásul véve, hanem arra inkább ismét ráépítve keletke-
zett egy fontos, adattárba kerülő lelet-, illetve inkább „lelőhely-csoport”, melynek tagjai nagy-
ban hozzájárulnak a kutatási eredmények számbeli és topográfiai kibővítéséhez. Az említett
csoport tehát nem azt veszi számba, hogy mi maradt meg számunkra a középkorból, hanem
arról igyekszik képet adni, mekkora és milyen épületállomány volt itt, és pusztult el.
A választott kutatási módszer a megyében nem teljesen előzmények nélkül való, jól-
lehet nem annak ismerete, hanem maga a lelet- és forrásadatok jellege és körülményei vezet­-
tek el hozzá. A jelen ismertetés írása közben fokozatosan állt össze a kép, hogy már Ipolyi
Arnold (1860–1869 között Törökszentmiklóson plébános) és Rómer Flóris, valamint az őket
követő helybeli kutatók is a leírtakhoz hasonlóan jártak el, de ez Kaposvári Gyula korábban
már említett, szintetizáló jellegű történeti áttekintésének megjelenésével sajnos jószerével le
is zárult.24 A folytatás a nélkülözhetetlen analizáló terepmunkán túlmenően, az elődöket kö­-
vető és számos új módszer bevetésével operáló kutatási metódussal, az írott és a képi forrá­-
sok új szempontú újraolvasásával és topográfiai rendszerezésével képzelhető el. Az eredmé-
nyekhez társulhatnak olyan új ismeretek, amelyek talán a tájegységre vonatkozó kortárs törté­-
nelem- és társadalomkutatás számára is fölhasználhatók lesznek – és ez fordított irányban is
bizonyosan várható. Az összegyűjtött leletcsoport-adatok térképre vitele és rendszerezése
a terület köztörténeti újrafeldolgozásának már megkezdett folyamatához is hozzájárulhat.25
22
Levéltárak: a Szolnok Megyei Levéltáron túl a határos megyék (Pest, Heves, Hajdú, Békés, Csongrád és Bács-Kiskun, to­
vábbá Nógrád és Szabolcs) levéltáraiban való kutatás is szükségessé vált. Ezekkel az egyházmegyei levéltárak adatai –
Vác, Eger, Csongrád, valamint a református egyházkerületiek (Tiszán inneni és a Tiszán túli) – szinte azonos fontosság-­
gal bírnak.
23
Példának okáért: „…Hic Loci non exstat Ecclesia. Exstat tamen extra Pagum rudera multum ruinata Ecclesiae,…” vagy
„…Hic Loci extra Pagum ad Partem meridionalem exstat Ecclesia Catholica in nudis, quadris tamen ruderibus,…” vagy
„Calvinistae habent Oratorium Anno 1738 ex antiquis ruderibus renovatum […]. Olim quidem Catholocorum fuit,…”
vagy „…Structura hujus debuit fuisse multium antiqua, et formae Catholicae…” stb.
24
Kaposvári–Rédei 1988. i. m. 9–25.
25
A vonatkozó alapvető szakirodalmi apparátusra támaszkodik többek között: Langó Péter: Régészeti és okleveles ada­-
tok a Jászság 10–15. századi településtörténetéhez. Tisicum, A Jász-Nagykun-Szolnok megyei múzeumok Évkönyve, XV.
2006. 77–97.; a történeti földrajzi jellegű földolgozások között: Beluszky Pál: Az „Alföld szindróma” eredete (Vázlat). Tér
és Társadalom, 2. 4. 1988. 3–28. és Uő: A Nagyalföld történeti földrajza, Budapest–Pécs, Dialóg Campus, 2001.
 262
ta n u l m án yo k

A Lapidarium Hungaricum feldolgozási keretének szerkezeti szempontrendszerében26

a rend­hagyó karakterű megye esetében némi átalakítás, az építészeti kőtöredékek kutatását és
feldolgozását célzó eredeti koncepció kitágítása vált szükségessé. A továbbiakban a megye fönn-
maradt és elenyészett emlékeinek ugyancsak vázlatos áttekintésére építve, a forrásadottságokra
alakított kutatási és feldolgozási módszer fölhasználási lehetőségei kerülnek bemutatásra.
Az alább fölsorolt öt leletcsoport közül az első és az ötödik a LAHU hagyományos fel-
dolgozási szempontrendszerét követi, a köztük levő három leletcsoport tagjai részben a beve­-
zető tanulmányban kerülnek földolgozásra, részben a kötet végére tervezett adattárban. Az
ötfajta leletcsoport területi eloszlása térképeken, ha szükségesnek látszik, táblázatokban is át­
tekinthető lesz.

Leletcsoportok
1. Az első leletcsoport (eddig kb. 120 darab)
földolgozása az előírásos, a gyakorlatban is
használt LAHU-tétel szempontrendszerének
a legtöbb tekintetben megfelel. Kiragadott
példák: Szolnokon, a megyei múzeum rak-
tárában a beleltározott kőtöredékek száma

9. kép. Szolnok, Damjanich János Múzeum 10. kép. Jászágó, Helytörténeti Gyűjtemény. Ágó falu
raktára. Körablak(?) töredéke, leltározatlan. föltárt templomából származó, nem teljesen kifaragott
A szerző felvétele boltozati bordaszakasz. A szerző felvétele
5 darab, ezek az egykori vár területéről származó olyan ásatási leletek, amelyek épülethez saj-
nos nem köthetők (9. kép).27
26
A LAHU eddigi egyetlen megyei léptékű földolgozásaként a háromkötetesre tervezett Vas megye két kötete készült el
(a harmadik Ják faragványait dolgozta volna fel). Az ottani emlékanyag jellegében jól illeszkedett a sorozat koncepció-
jába, Jász-Nagykun-Szolnok megye esetében azonban a jelentősen eltérő leletkörülmények annak kibővítését igénylik.
27
Számukat a megye területén azóta talált, múzeumba szállítható és beleltározható töredékekkel ki kellene bővíteni.
 263
ta n u l m án yo k

11. kép. Jászapáti, r. k. templom. Gótikus ablak 12. kép. Jászapáti, r. k. templom. Résablak záradékának
csúcsíves záradéka kőfaragójelekkel a barokk kőeleme a templom kerítésfalába építve.
templom déli tornyában. A szerző felvétele A szerző felvétele

13. kép. Jászapáti, r. k. templom kerítésfala. 14. kép. Jászapáti, r. k templom kerítésfala. Élszedett
Profilos kőelem. A szerző felvétele profilú, gótikus nyíláskeret kőeleme. A szerző felvétele

Ezt a számot azzal a további 6 darabbal sikerült megnövelni, amelyet a nagykörűi temp-
lom körüli gyűjtésből a közelmúltban szállítottunk a múzeumba. A hat kőtöredékről utóbb ki-
derült, hogy közülük négy törésfelülettel illeszkedik, így a leltározandó tételek száma háromra
csökkent. Jászágón a Helytörténeti Gyűjtemény számos érdekes ásatási leletet tartalmaz, me­-
lyek között boltozati bordaelemek is vannak (10. kép), s néhány nagyméretű kőfaragványból
a falu el­pusztult templomának gótikus, élszedett profilú, csúcsíves záradékú ajtókeretét sike­-
rült összeállítani.28 Az egy­kori megyei múzeumi hálózat jászberényi múzeumának raktárában
további 14 leltározott tétel van, közülük egy Visegrádról (!) számazik.

2. A földolgozásra kerülő második leletcsoport (eddig kb. 50 darab) – jóllehet ez is kőfaragvá­

nyokat tartalmaz – már nem LAHU tételként szerepel a földolgozásban. Ezek másodlagos föl­
használásban falba építve, burkolati kőként vagy más módon maradtak meg. A legnagyobb
ilyen jellegű leletcsoport a jászapáti templom kerítésfalában található (11–14. kép). A kerítés-
fal javarészt a szomszédos, a török idők alatt el­pusztult hevesiványi középkori templom kövei­
A kőelemek és kőtöredékek Selmeczi László 1990. évi ásatásakor kerültek elő. A templom alaprajzát közli: Selmeczi László:
28

Az atyák emlékezeti. A Kaukázustól a Zagyva-Tarna völgyéig. Jászberény, Jász Múzeumért Alapítvány, 2012. (Jászsági Füze-
tek 49.) 112–113.
 264
ta n u l m án yo k

15. kép. Kőtelek, r. k. templom kertje. 16. Kőtelek, r. k. templom kertje.

Széttört középkori kőfaragványokból épített Széttört középkori kőfaragványok a lourdes-i barlang
lourdes-i barlang. A szerző felvétele falában. A szerző felvétele

ből épült,29 ugyanis a jászapátiak az elnéptele­­ne­dett falu templomának köveit, az egri püs­
pök engedélyével, templomuk védőfalának építé­­­séhez, erődítéséhez használták föl. Hasonló
provenienciájú leletcsoport került elő a kőteleki templom udvarán álló lourdes-i barlang falá-
ban. A barlang sziklafalának építéséhez olyan kö­zépkori kőfaragványokat tördeltek szét, ame­-
lyek akár a két település közé lokalizált nagykörűi bencés apátság épületeihez is tartozhattak.
Ha kibontásukra és összeillesztésükre mód nyílna, földolgozásuk lehetővé válna, velük a megye
egy igen fontos faragványegyüttessel gazdagod­hatna (15–16. kép).

3. A harmadik leletcsoportba (végleges tételszám még nincs) már nem épülettől elszakadt
építészeti töredékek kerülnek besorolásra, hanem épülettöredékek.30 Olyan középkori eredetű
– katolikus és református – templomokba rejtett épületmaradványok, amelyek épületrésze-
ket látható módon vagy rejtve, de bizonyíthatóan megőriztek. Példának okáért látható módon

29
Említése: Tolnai Gergely: Templomvárak, erődtemplomok Magyarországon. Esztergom, 2001. (Az Esztergomi Vármúzeum
Füzetei 1.) 64–67.; alapos földolgozása és a további kutatási feladatok összefoglalása: Törőcsik István: A jászapáti templom
kerítésfala. Tisicum, A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Múzeumok Évkönyve, XV. 2006. 133–146.
30
A magyarországi építészeti töredékek korpuszában használatos fogalomrendszert, az „építészeti töredék” és az „építé-
szeti kőtöredék” fogalmát a „középkori épülettöredékek” fogalmával egészítettük ki. Módszerül – természetesen a kö-
rül­mények adta lehetőségek korlátain belül – a megismerhetőség teljességére törekvő leírását és dokumentálását
választottuk. Sem a módszer, sem a fogalom nem előzmények nélküli. A módszert bármely középkori vagy közép­-
kori eredetű épület, illetve épületmaradvány, ha szabadon álló, akkor rom leírásakor régóta használjuk, magát a fogal­
mat ilyen értelemben tudomásom szerint Takács Imre alkalmazta először, tanulmányának címében: Takács Imre: Meg-
jegyzések az aradi Szent Márton-prépostság 13. századi épülettöredékeihez. In: Építészet a középkori Dél-Magyarorszá­-
gon. Szerk. Kollár Tibor. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2010. 768–777.) Jóllehet Takács egy olyan elpusztult épület
töredékeiről ír, amelyben az utókor joggal megláthatja a jelentőségteljes múltat és létrehozása korának magas színvona-
lát, a készülő kötetben ilyen jellegű következtetések lehetőségével nem számolhatunk.
 265
ta n u l m án yo k

18. kép. A túrkevei ref. templom archív képeslapon

17. kép. Túrkeve, ref. templom.

A gótikus épületrészeket őrző, 1754-ben még álló
templomról készült rajz másolata 1889-ből

a jászjákóhalmi középkori templom szentélye ma-

radt meg a barokk templom sekrestyéjeként,31 tel-
jesen elrejtve pedig a túrkevei református templom
meglehetősen nagy méretű épületébe foglal­ tan,
amelynek klasszicista-neobarokk átépítései a kö-
zépkori épületet teljes egészében elrejtik (17–18.
kép).32
19. kép. Jászberény, Városi Bíróság.
A Jászkun Kerületi Székház barokk kőcímere
az előcsarnokban. A szerző felvétele
31
Jákóhalmán a barokk átépítéskor a keletelt középkori templom tengelyére merőlegesen bővítették a templomot,
poligonális záródású szentélyét megtartották, és az máig sekrestyeként szolgál. Haas Mihály a bécsi műemléki szerve-
zetnek, a Kaiserliche und königliche Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmalénak írt je-
lentésében a sekrestyét kereszthajóként értelmezte, de középkori voltát ő is fölismerte: Archeológiai Értesítő, VIII. 1874.
18–19. Hasonló jelenséggel a megye területén még számos helyen találkozhatunk – például „…A szentély keleti olda­-
lán sekrestye.” –, ebből a szempontból ezek különös figyelmet érdemelnek.
32
A templom falainak középkori eredetére az itt közölt rajz leírása és elemzése vezetett rá, amit megerősített a helybeli
lelkész információja a templomhajó keleti végében ásott gödörben talált ferde falakról. A településtörténeti források
összegyűjtésével Pálóczi-Horvát András is erre a következtetsre jutott: Pálóczi-Horváth András: Túrkeve története
a honfoglalástól a török idők végéig. In: Túrkeve földje és népe. 1. Szerk. Örsi Julianna. Túrkeve, Túrkeve Város Képviselő­
testülete, 1992. 56–57.
 266
ta n u l m án yo k

4. A negyedik leletcsoportba (végleges tételszám még nincs) a teljesen elpusztult középkori

temp­lomok kerültek besorolásra, ezekről régészeti föl­tárások dokumentációiból vagy azok hiá-
nyában levéltári forrásokból értesülhettünk.33

5. Végül az ötödik leletcsoportba barokk kőfaragványok kerülnek. Ezek nagyobb részükben

ugyancsak egyházi emlékekhez tartoztak, de ide már a 18. századi helyi közigazgatás és a vilá-
gi építkezések, a kastélyok barokk épületszobrászati díszei is besorolásra kerültek (19. kép).34
A megye 18. századi eredetű kastélyainak többsége a Tisza mentén, a volt Külső-Szolnok me­-
gyei ré­szeken épült, tekintettel arra, hogy majorsági gazdálkodás és magánföldesúri birtokok
a lovagrendi birtoktesteken nem alakulhattak ki.35

Alice D. Mezey

Preliminary Experience of and Preparatory Works for the Volume

Lapidarium Hungaricum in Jász-Nagykun-Szolnok County

The collection and analysis of the medieval architectural stone fragments of Jász-Nagykun county
in light of the existing information about the territory (scarcity of roads in the middle ages and the
lack of durable construction materials used) not only seems, but it is close to an impossible under­
taking. In spite of this, during the research it became obvious that the architectural remains are
worth studying. Compared to the aforementioned specificities of the region a fair amount of archi-
tectural stone carvings were registered, completing the list of previously known valuable art histori-
cal finds. In addition, due to the extension of the Lapidarium Hungaricum’s object of study from only
architectural stone carvings to architectural ruins, the Jász-Nagykun county’s medieval architectural
repository became richer. In spite of the generally lower artistic quality of the finds and their prob-
lematic character from the point of view of stylistic interpretation, the collected fragments enrich
our knowledge about the territory’s medieval architectural output and offer new source material
for future studies.

33
Egy kis statisztikai érdekesség, amit természetesen ellenőrizni kell. Ipolyi Arnold 1862-ben azt írta, hogy a török pusztí-
tás után „…fönnmaradt egyházak száma eddigi tapasztalásom és tudomásom szerint úgy viszonylik az újakhoz, mint
egy a húszhoz”. Ehhez további – hasonló arányt mutató – adalék, hogy az 1571-es török adóösszeírásba fölvett 63
templomhoz ma mindössze három középkori romot tudunk rendelni.
34
Még egy kis statisztika: a Virágh Zsolt szerkesztette Kastélylexikon 6–7. kötete (Budapest, Fo-Rom Invest, 2005.) 44 tele­
pülésen 109 álló kastélyt és kúriát tárgyal, a műemlékjegyzékben szereplő 14-gyel szemben, 41 településen további 149
lebontottról tud, közülük 20 volt védett, a többi nem. A kettő összege 258-at tesz ki, ami egynegyedével haladja meg
a megye mai műemlékállományának – belső struktúrája tekintetében korábban már elemzett – teljes körét.
35
Kaposvári–Rédei 1988. i. m. 19.
 Mikó Árpád

Késô középkori medencetöredék

az ostffyasszonyfai
Nagyboldogasszony-templomban
Adalék a Lapidarium Hungaricum Vas megyei kötetéhez

Mikó Árpád művészettörténész,

Ostffyasszonyfa a Kemeneshát szélén egymás után sorakozó négy kisebb, az MTA doktora, MTA BTK MI,
Vas megyei falu közül a legdélebbi. Déli határát nagy kiterjedésű erdők bo­ az MTA BTK TTI Lendület
rítják, amelyek Sitkéig és Sárvárig tartanak. Közeli szomszédja észak felé Szent Korona Kutatócsoport tagja
Csönge, majd Kenyeri következik, végül Pápóc. Pápóc elsősorban román Kutatási területe: magyarországi
kori, 13. századi négykaréjos kápolnájáról nevezetes,1 Csönge Weöres Sán- reneszánsz művészet és kultúra
E-mail: miko.arpad@btk.mta.hu
dor szülőfaluja,2 Ostffyasszonyfa pedig a Petőfi-életrajzok kötelező állomá­-
sa. A fiatal költő 1839 nyarán mintegy négy hónapot töltött itt.3 A falu leg- Árpád Mikó DSc, art historian,
inkább erről a látogatásról vált híressé, és nem az itt található néhány ré- Institute of Art History, RCH HAS,
gi – amúgy átlagos küllemű – épület miatt. Ezekkel kapcsolatban azonban member of the RCH HAS Lendület
még a szűkebb szaktudomány is alig rendelkezik ismeretekkel. Holy Crown Research Group
Így például a római katolikus Nagyboldogasszony-plébániatemp- Area of research: Renaissance art
lom sem szerepel a Lapidarium Hungaricum impozáns Vas megyei köte­- and culture in Hungary
teiben.4 Ezen nem szabad csodálkozni. Genthon István a Dunántúl művé- E-mail: miko.arpad@btk.mta.hu
szeti emlékeit ismertető, nagy jegyzékében ugyanis úgy említi a templo-
mot, mint amely 1800 körül épült, csak később neoromán stílusban átala­-
kították.5 A Gerecze Péter műemlékjegyzékében olvasható szűkszavú adat reménykeltőbb,
mert az egykori várkápolna maradványának tartja, amit a 17. században átalakítottak.6 Kőfarag-
ványokról egyikük sem szól. A jellegtelen külsejű katolikus templom eléggé el van rejtve a fa­
luban, és a vele nagyjából szemben álló, magas tornyú – valóban neoromán, 1917-ben felszen-
telt – evangélikus templom sokkal inkább felhívja magára a figyelmet. C. Harrach Erzsébet és
1
Gerevich Tibor: Magyarország románkori emlékei. Budapest, Műemlékek Országos Bizottsága, 1938. 32–33., LXXXVI. táb­-
la; Dercsényi Dezső: Románkori építészet Magyarországon. Budapest, Magyar Helikon, 1974. 13, 192., 75–76. kép; Lapida­
rium Hungaricum. Magyarország építészeti töredékeinek gyűjteménye, 5–6. Vas megye műemlékeinek töredékei. I–II. Szerk.
Lővei Pál. Budapest, Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, 2002. II. 117–121. (Koppány Tibor)
2
Weöres Sándor Szombathelyen született, de a család kúriája, birtokai Csöngén voltak. Itt töltötte egész gyermekkorát
és ifjúkora jó részét. Lásd Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben. Írta, összeáll. Károlyi Amy. Budapest, Magvető,
1984. 8–30.
3
Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete. Budapest, Osiris, 2008. 57–61.
4
Lapidarium Hungaricum. Magyarország építészeti töredékeinek gyűjteménye, 5–6. 2002. i. m.
5
Genthon István: Magyarország művészeti emlékei. A Dunántúl. Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1959. 231.
Szűkszavúbban: Uő: Magyarország műemlékei. Budapest, Akadémiai, 1951. 452.
6
Gerecze Péter: A műemlékek helyrajzi jegyzéke és irodalma. In: Magyarország Műemlékei. II. Szerk. Forster Gyula. Buda-
pest, Hornyánszky Viktor Császári és Királyi Udvari Könyvnyomdája, 1906. 986.
 268
ta n u l m án yo k

Kiss Gyula Vasi műemlékek című, gondosan ös�-

szeállított munkájából tudhatjuk meg a katoli­-
kus templomról a legtöbbet.7 A hagyomány
sze­rint a templomot az egykori vár kápolnájá-
ból alakították ki, s a régi templom szentélyé-
hez 1777-ben építették a hajót, majd 1830-ban
a tor­nyot. Mivel sem falkutatást nem végeztek
itt soha, sem régészeti feltárást nem folytattak,
a templom építéstörténete egyelőre megírha-
tatlan.
Az egyenes záródású szentélyben több
régi kőfaragvány is található.8 Mindhárom fal-
ban akad belőlük, mintha szabályosan osztot­-
ták volna szét őket. Az északi oldalon, a sekres­
tyeajtó mellett római feliratos kő van befalazva.
Kymatagozatos keretben futnak a felirat betűi;
hét sor nagyobb betűvel egy hasábban, majd
alatta másik hét sor (kisebb betűkkel) két ha-
sábban.9 A faragványt Buocz Teréz közölte elő­­-
ször, s adta részletes ismertetését, értelmezését
a szombathelyi Savaria Múzeum évkönyvében
1984-ben.10 A fogadalmi táblát eszerint a bri­
ge­tiói Lucius Caecilius Viator állíttatta 195-ben,
de nem Brigetióból hurcolták ide, hanem a kör-
nyéken találhatták. A templom villanyhálóza­
1. kép. Keresztelőmedence az ostffyasszonyfai tának korszerűsítése közben bukkantak rá nem
római katolikus templomban, 2013. A szerző felvétele sokkal korábban, a vakolat alatt.11 A felirat köz-
lője feltételezte, hogy a templom újrakatolizá­-
l­ása alkalmából vakolhatták le a római feliratot. A barokk oltárépítmény mögött – az oltárké­-
pet egyébként Schaller István (1708–1779) festette – középkorinak látszó, rongált kőfaragvá­-
nyok illeszkednek a falba, középütt. Az irodalomban olykor Luther-rózsaként emlegetett
fragmentum interpretációja arra utal, hogy a templomot hosszú ideig valóban a lutheránu­-
sok használták.
A déli falban – a sekrestyeajtóval nagyjából szemben – van a kő keresztelőmedence,
amely mindenképpen megérdemli a figyelmet.12 Úgy helyezték el a falban, mintha valami
szenteltvíztartó lenne, de a félkörívvel falba mélyedő fülkéjének mérete inkább keresztelő­
medencényi. Csupán három oldala látszik, mindhárom – élben találkozó – lapjának külső fe-
lülete enyhén homorodik, összefutó, elkeskenyedő aljuk végződését elrejti a fal. Felül rézsű-
7
 C. Harrach Erzsébet–Kiss Gyula: Vasi műemlékek. Településtörténet, építészettörténet, művelődéstörténet. Szombathely, Vas
megyei Tanács, 1983. 288–290. A munka Ostffyasszonyfa esetében erősen támaszkodik az egyházmegye történeti
schematizmusára: A Szombathelyi Egyházmegye névtára. Schematizmus Dioecesis Sabariensis. Szombathely, 1972. 90.
8
A kőfaragványokat csupán az imént idézett munka említi: C. Harrach–Kiss 1983. i. m. 290.
9
Kristályos fehér mészkő; látható részének befoglaló méretei: 98 × 53,5 cm.
10
Buocz Terézia: Ismeretlen római feliratos kő Ostffyasszonyfáról. In: Savaria. A Vas Megyei Múzeumok Értesítője, 11–12.
1977–78. Szombathely, 1984. 165–176: 165. Lásd még István Tóth: Supplementa epigraphica Pannonica. I. Teil: Savaria. 1.
Abschnitt: Die Steininschriften. Specimina Nova Universitatis Quinqueecclesiensis, 10. 1994. [1995.] 18.
11
A templomot 1968-ban tatarozták. C. Harrach–Kiss 1983. i. m.
12
Mészkő?, legnagyobb méretei hozzávetőlegesen 35 × 65 cm.
 269
ta n u l m án yo k

2. kép. Ostffy-címer az ostffyasszonyfai keresztelőmedencén, 2013. A szerző felvétele

sen visszafelé dőlő, széles lemez fut körbe rajta, amelynek felső pereme csorba és több helyen
erősen sérült. A faragványt a fallal azonos színű, vastag szürke festés takarja, sérüléseit ­
(amelyek a fal mellett mindkét oldalon komolyabbak13) több helyen vakolattal javították ki.
A hajó felé eső lapon, kissé megdöntött pajzsban az Ostffy-címer látható: szárnyas sasláb,
mint a Kanizsaiaké.14 Ugyanilyen jobbra forduló, szárnyas sasláb látható Ostffy Domon-
kos (veszprémi ispán, macsói bán, †1353) báni pecsétjén és asszonyfalvi Ostffy (III.) László
(vagy szentmártoni Ostffy [I.] Benedek) gyűrűspecsétjén is (1437).15 A medencét díszítő pajzs
formája a Jagelló-korra utal, a medence igen szerény – szinte kortalan – műrészletei ennek
nem mondanak ellent. Hasonló – csak jóval igényesebb – kőmedencék fennmaradtak a ké­-
ső középkorból a tágabb környéken is: Pannonhalmán jelenleg csak rajz ismeretes egyről,16
két másik pedig Pozsony környékén őrződött meg, Csütörtökhelyen és Szentgyörgyön, illet­-
ve a Szigetközben Héderváron (1439) és Ásványrárón (1430).17 Ausztriában jóval több van be­
13
Ez arra utal, hogy a medence töredék, és helye másodlagos. Ha ugyanis a falban eredeti helyén volna, akkor épp a fal
felé eső részek volnának épebbek. A címerpajzs dőlésére az lehet a magyarázat – s ezt Lővei Pál ismerte fel –, hogy ere-
detileg két címerpajzs állt egymás mellett, egymás felé billentve, de mi csak az Ostffyt, a heraldikailag jobb oldalit látjuk.
14
C. Harrach–Kiss 1983. i. m. szerint mintha a címerpajzs is az 1968-as helyreállítás során bukkant volna elő. Az Osl-
nemzetség címerére lásd Körmendi Tamás: Az Osl nemzetség címerváltozatai a középkorban. Turul, 83. 2010. 3–24.
15
 Körmendi 2010. i. m. 14., 16. (Kat. 2.1.1. és 2.3.1. kép.)
16
 Mons Sacer. Pannonhalma 1000 éve. I–III. Szerk. Takács Imre et al. Pannonhalma, Pannonhalmi Főapátság, 1996. I. 320–321.
(II.34. sz., Papp Szilárd)
17
 Lővei Pál: A tömött vörös mészkő – „vörös márvány” – a középkori magyarországi művészetben. Ars Hungarica, 20. 1992.
14–15.
 270
ta n u l m án yo k

lőlük, keresztelőmedence is, szenteltvíztartó is.18 A pannonhalmi, a hédervári, az ásványrárói,

a csütörtökhelyi és a pozsonyszentgyörgyi is vörösmárványból készült, az ostffyasszonyfait
kemény kőből – valószínűleg mészkőből – faragták.19 Formái sokkal egyszerűbbek, mint az
elsoroltaké, amelyek gazdagon tagoltak, profiláltak, és olyikat felirat is díszíti. Mivel ezen az
Ostffy-címer van, az enigmatikus „várkápolnában” éppúgy szolgálhatott, mint a középkori falu
plébániatemplomában.
A medence megrendelője a faluban birtokos, sőt ott várbirtokos Ostffy család egyik
tagja volt. A család Vas megye egyik legrégibb nemesi családja.20 Az Osl nemzetségből szár­-
mazó Ostffyak túl nagy szerepet nem játszottak az ország történetében (legfeljebb ispán,
bán került ki közülük), viszont a középkortól a 20. századig, 1945-ig folyamatosan birtokosok
voltak a faluban. A vár (Kígyókő vára) 1399-ben szállt a családra, Osl nembéli Asszonyfalvi Lö­-
kös fia János halála után.21 1428-ban is feltűntek egy oklevélben,22 1431-ben pedig komoly
családi viszálykodás színhelye volt a vár.23 1456-ban Asszonyfalvi Ostffy Miklós esztergomi
nagyprépost24 érdemeire való tekintettel V. László megengedte, hogy Kígyókő várát újjáépít­-
sék; 1458-ban Mátyás király ismét megadta az engedélyt.25 Ostffyasszonyfán éltek a család
tagjai a 16. század közepén,26 és a 19. század első felében is.27 Régészeti feltárás – mint emlí-
tettem – nem történt a plébániatemplom körül, amelynek előzményét olykor a vár egykori ká-
polnájával azonosították. A klasszicista stílusú, szerényebb Ostffy-kastély mindenesetre ma is
szinte szomszédja a templomnak.28 Magának a sokat emlegetett Kígyókő várának a helyét a fa­
lubéliek e dombocskára teszik, s itt van az a kút is, amelyet a vár kútjával tartanak azonosnak.
A vár történetéről egyébként – ahhoz képest, hogy a helye is bizonytalan – elég sokat lehet
tudni, a 14. századtól egészen a 17. század végéig, amikor lerombolták. Utána még pusztavár-
ként is sokszor említik a 18. századi források.29
A templomépület szempontjából nem kevésbé érdekes, hogy a reformáció terjedésével,
megerősödésével 1548-ban protestáns templom lett belőle, s ilyenként – evangélikusként –
18
Lővei 1992. i. m. 14.
19
A faragványt jelenleg elfedő vastag, szürke festékréteg itt-ott lepattogzott, s az apró sérülések helyén vörös szín villan
elő. Lehet, hogy ez egy korábbi festésréteg, de az sem lehetetlen, hogy maga a kő vörös színű. A vörösmárvány farag-
ványokat jellemző keményebb formák, éles szélek itt jelenleg felismerhetetlenek, mert a maszatos, ragacsos festékré­-
teg mindent elborít.
20
Levéltárukat a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára őrzi: P 532–533. Repertóriuma: Magyar Országos Levéltár,
P szekció. Kisebb családi és személyi fondok, II. Összeáll. Bakács István–Dávid Lászlóné. Budapest, MOL, 1969. 162–166.
21
Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya Zsigmond-korban (1387–1437). Budapest, Akadémiai, 1977. (Értekezé-
sek a történeti tudományok köréből, 83.) 122–123.
22
Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában. II. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia,
1894. 734.
23
Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, Akadémiai, 1971. 194.
24
Kollányi Ferenc: Esztergomi kanonokok 1100–1900. Esztergom, Buzárovits Gusztáv Könyvnyomdája, 1900. 97–98;
C. Tóth Norbert: Az esztergomi székeskáptalan a 15. században. I. rész. A kanonoki testület és az egyetemjárás. Budapest,
MTA–HIM–SZT–MNL OL Magyar Medievisztikai Kutatócsoportja, 2015. (Studia ad historiam medii aevi Hungariae
inquirendam, 7.) 128–129, 150.
25
Balogh Jolán: A művészet Mátyás király udvarában. I–II. Budapest, Akadémiai, 1966. I. 271.
26
Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén. Szerk., bev. Maksay Ferenc. I–II. Budapest, Akadémiai, 1990. II. 863.
27
Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. I–II. Pest, Kozma Vazul, 1851. I. 56.
28
Genthon 1959. i. m. (5. jegyzet) 231; Virág Zsolt: Vas megye kastélyai és kúriái. Budapest, Fo-Rom Invest, 2004. (Magyar
kastélylexikon, 5.) 176–178. Virág Zsolt szerint a vár maradványai a falu határában láthatók.
29
Történetét megírta: Feiszt György: Elenyészett várak Vas megyében. Kígyókő vára. Vasi Honismereti Közlemények, 1994. 1. 56–
60. – A cikkre, valamint a várral kapcsolatos számos adatra Horváth Richárd volt szíves fölhívni a figyelmem. Lásd még Koppány
Tibor: A középkori Magyarország kastélyai. Budapest, Akadémiai, 1999. (Művészettörténeti Füzetek, 26.) 111–112. Valamint:
Vas megye földrajzi nevei. Szerk. Balog Lajos–Végh József. Szombathely, Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1982. 294–295.
 271
ta n u l m án yo k

működött közel kétszáz éven át, egészen a 18. századi rekatolizálásig.30 (Maga az Ostffy csa-
lád is evangélikussá lett.) A katolikus egyházközség mindazonáltal 1774-ig a közeli – egy falu­-
val odábbi – Kenyeri filiája volt. A templom szentélyének kőfaragványai annyit bőven jeleznek,
hogy egyszer érdemes volna az épületet régészeti módszerekkel alaposan megvizsgálni, vagy­-
is falkutatást végezni a templomban, körülötte pedig ásatást. Az 1968-as tatarozás során ki­-
derült, hogy nemcsak a szentély falaiban, hanem a hajó déli falában is vannak középkori részek.
A templom régi egyházlátogatási jegyzőkönyvei sem igazítanak el a falban elhelyezett kő-
faragványok elrendezését, illetve korábbi láthatóságát illetően. Egy a 17. század végén készült,
kettő a 18. században, kettő pedig a 19. század első felében.31 A legkorábbi – a Kazó István
nagykapornaki apát által 1698-ban felvett – szerint a templomnak még megvolt a közép­kori
tabernákuluma.32 Az Acta Cassae Parochorum győri egyházmegyére vonatkozó iratai szerint
a templomot a katolikus időkben építették (vagyis a középkorban), jó anyagból, „négyszög­
letes” kövekből, ám ekkor (vagyis az 1730-as években) szentélye és sekrestyéje is helyreál­-
lításra szorult.33 A keresztelőmedence a 19. században jelent meg a vizitációs jegyzőkönyvek-
ben,34 és először az 1859-ben írott inventáriumban azonosítható: „Baptisterium e lapide duro”.35
Az Ostffy-címert itt sem említették meg, jóllehet a Szily János-féle vizitáció szerint úgy tartot­-
ták,36 hogy az eredetileg Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt templomot az Ostffy csa­-
lád építtette még a reformáció előtt.

Árpád Mikó

Fragment of a Late Medieval Baptismal Font from the Church

of Our Lady in Ostffyasszonyfa.
Addendum to Vas county volume of the Lapidarium Hungaricum

The Roman Catholic parish church of Ostffyasszonyfa (Vas county, Hungary) is a simple building
with medieval origins. The paper deals with several little known carved stone fragments found
in the wall of the sanctuary. The most important of these are a Roman plate with inscription
and a late medieval baptismal font. The baptismal font is decorated with the coat of arm of the
Ostffy family who were continuous landowners in the village from the 14th century until 1945.

30
Egyházlátogatási jegyzőkönyvek katalógusa. 8. Szombathelyi Egyházmegye. Összeáll. Dóka Klára. Budapest, Magyar
Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, 1999. 103.
31
Egyházlátogatási jegyzőkönyvek katalógusa 1999. i. m. 103–104.
32
„Tabernaculum more veterum etiamnum est muro ecclesiae insertum, valvulaque ferrea et craticulata munitum.” Szom-
bathely, Egyházmegyei Levéltár, Canonicae visitationes, Kazó, 1., 573. A szövegrészletet Házi Jenő átírásában idézem,
amelyet szintén a levéltárban őriznek: 466.
33
Acta Cassae Parochorum. Egyházmegyék szerint besorolt iratok. 3. Székesfehérvári, kalocsai, csanádi és győri egyházmegye.
1733–1779. Művészettörténeti adatok. Szerk. Henszlmann Lilla. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatócsoport, 1971. 224.
– A szombathelyi püspökség alapításáig Ostffyasszonyfa a győri egyházmegyéhez tartozott.
34
Somogy Lipót püspök vizitációja, 1814. június 3. „fons baptismalis”; Bőle András püspök vizitációja, 1837. május 16. „fons
baptismalis”. Szombathely, Egyházmegyei Levéltár, Canonicae visitationes, Somogy, 2., 138; Bőle, 6., 137.
35
Inventarium Ecclesiae et Beneficium parochialis Ostfi Asszonyfa. (1859. március 17.) Szombathely, Egyházmegyei Levél-
tár, Canonicae visitationes. Itt szeretném megköszönni az Egyházmegyei Levéltár munkatársainak, hogy a Dóka Klára
jegyzékén kívüli iratokra felhívták a figyelmemet, és önzetlenül segítették a munkámat.
36
Szombathely, Egyházmegyei Levéltár, Canonicae visitationes, Szily, 3., 75.
 Kettôs kötôdésben

Kettős kötődésben. Péter András (1903–1944) életműve. Írások a régi és kortárs művészetről.
Közreadja Prokopp Mária és Tóth Károly. Budapest, Péter András Alapítvány, 2014. 539 p., [40] t., ill.

A könyv címe Péter András sokoldalúságára utal, arra, hogy egyként foglalkozott a régebbi év­
századok és saját korának művészetével. Az efölötti csodálkozást kifejező címadás nagyon jel­
lemző napjaink gondolkodására. Ez a sokoldalúság inkább a 20. század közepétől számít ritka­
ságnak, a két háború közötti Magyarországon több művészettörténészt is említhetünk, aki
mindkét területen otthon volt. Legjelentősebb figuraként Genthon Istvánt idézhetjük magunk
elé, de figyelemreméltóan sokoldalú volt még – hogy az itt felsorolandóknál egy generációval
idősebb Lyka Károlyról ne is szóljunk – Gombosi György vagy Ybl Ervin, és alaposan tájékozott
volt a régebbi korok művészetében az általában műkritikusként számon tartott Farkas Zoltán.
Apropó sokoldalúság: Péter András, majd Hekler Antal után – egy-két ismeretterjesztő próbál­
kozástól eltekintve – senki sem vállalkozott arra, hogy egymagában megírja a magyar művé­-
szet sok évszázados történetét, amit Péter már huszonhét (!) éves korában megjelentetett. Az
utóbbi évtizedekben elkészült összefoglalók közül egyesek nyolc, sőt kilenc szerzővel oldják meg
a feladatot. A szakosodást egyre kevésbé elkerülhetővé tevő korunkban ez a régihez és újhoz
nagyjából egyformán értő species már szinte kihalt.
Péter András nagyon jó művészettörténész volt, és méltatlanul kevéssé ismerjük. A szak-
mai köztudat még néhány évtizeddel ezelőtt is nagyjából csak A magyar művészet története
(Budapest, Lampel R. Könyvkereskedés, 1930) című kétkötetes munkáját és egy-két trecento
témájú cikkét tartotta számon. Még halála után is sokáig nem választott szakmájának korán
eltávozott képviselői, hanem a vészkorszak neves halottjai, illetve a Franklin Könyvkiadóról szó­-
ló visszaemlékezések szereplői között találjuk meg nevét. Kivétel Perneczky Géza, aki az elő-
ző század művészetelméletét és kritikáit bemutató válogatásában közölte egy rangos helyen,
a Nyugatban megjelent cikkét (Kortársak a magyar művészetről 1896–1945. Budapest, Corvina,
1967. 32, 169 skk.).
Csak az 1980-as évek óta oszlik a személyét mindaddig körülvevő homály. Amikor Amb­
rogio Lorenzettiről tervezett monográfiájának egy kéziratban fennmaradt fejezete megjelent
az Actában (Ambrogio Lorenzetti. Acta Historiae Artium, 26. 1980. 223–261.), ehhez csatlakoz­-
va Prokopp Mária elsőként méltatta egy kétoldalas függelékben Lorenzettivel és a trecento
egyéb kérdéseivel kapcsolatos vizsgálódásait (uo. 262–263.). Ezután önálló kötetként egy posz-
tumusz műve látott napvilágot, A trecento festészete (Budapest, Corvina, 1983), ennek utósza­
vaként tizenegy oldalt olvashatunk személyéről. Előbb Zádor Anna a szerzőt inkább mint em-
bert állította elénk, a következő oldalakon pedig Prokopp Mária ismét a trecentónak szentelt
tanulmányait tekintette át, néhány fontos eredményére híva fel figyelmünket, mégpedig rész­
letesebben, mint 1980-ban. Mindketten hangsúlyozták, hogy Péter – amint vezető olasz, an­gol
és francia tudományos folyóiratokban közlésre elfogadott cikkei bizonyítják – a kor trecento-
kutatásának élvonalába tartozott.
A „kettős kötődés”-ről, a kortárs művészettel kapcsolatos tevékenységéről először Zá­-
dor szólt a fenti visszaemlékezésben. (Az általa szerkesztett Művészeti Lexikonban erre vonat­
kozóan még csak egy rövid mondatot látunk: „A Tükör c. folyóirat képzőművészeti kritikusa.”)
 273
s z em l e

Később elmondta, hogy Péter András egyaránt vonzódott a régi és az élő művészethez, és
hogy „sok művészt ismert és baráti kapcsolatban is volt velük” („Én különben is egy rohadt
burzsuj vagyok”. Beszélgetések Zádor Annával III. Enigma, 15. 2008. 57. sz. 94.). Egy vele készí-
tett másik interjúban viszont azt olvassuk, hogy bár Genthonhoz hasonlóan Péter is foglalko­-
zott az élő művészettel, „de jóval kevesebb lelkesedéssel” („Ezek az emberek intézmények fel­
adatára vállalkoztak.” Beszélgetések Zádor Annával [I.] Enigma, 15. 2008. 54. sz. 109.). Zádor
nyilván azért nem vette bele ezt a tevékenységét az előzőleg vele kapcsolatban tett rövid
említésekbe, mert „kevesebb lelkesedést” látott részéről. Azt azért le kell szögezni, hogy A ma­
gyar művészet története című könyvében Péter az akkori szokásokkal ellentétben az első vi­
lágháború utánig, a közvetlen jelenig követte nyomon a fejlődést. Nagybányától számítva
negyvenhét oldalt szánt erre, ebből az első világháború utáni időszakra tizenegy oldal esik.
Az utolsó részletesen elemzett festő a már beérkezett, de még ugyancsak fiatal Bernáth Aurél,
az utolsó szobrász Pátzay Pál volt, de egy-két szó erejéig írt az akkor még alig számon tartott
Derkovitsról és a Párizsban élő, itthon kubista ihletettségű stílusa miatt nem nagyon kedvelt
Csáky Józsefről is. Hogy Péternek mennyire nem lehetett terhes a kortárs művészettel való
foglalkozás, azt akkor látjuk, ha szemügyre veszünk két ekkoriban megjelent, hasonló össze­
foglal­ást. Divald Kornél könyve (Magyar művészettörténet. Budapest, Szent István Társulat, 1927.
180–181.) mindössze két oldalt szentelt a nagybányai és az azután következő művészeknek,
Hekler Antal pedig elvszerűen leszögezte, hogy a 20. századi művészet „értékelésére ma még
nincs meg a kellő távlatunk” (A magyar művészet története. Budapest, Magyar Könyvbarátok,
1934. 229.).
A Péter Andrással kapcsolatos későbbi írások már meg-megemlítik az élő művészet­-
hez fűződő kapcsolatát, de a hangsúly változatlanul a régi művészet területén szerzett érde­
mein van. Ez Prokoppnak egy újabb, az előzőeknél hosszabb életrajzára is érvényes, itt már
fél oldalt szentel Péter nem a trecento művészetével foglalkozó írásainak (Péter András 1903–
1944. Enigma, 13. 2006. 48. sz. 469–486.). Pataki Gábor, amikor Péternek a magyar nemzeti jel-
legre vonatkozó gondolatait elemzi, megint csupán célzást tesz műkritikusi tevékenységére
(Pataki Gábor: Péter András. In: A magyar művészettörténet-írás programjai. Szerk. Marosi Ernő.
Budapest, Corvina, 1999. 204–205.). Ebből a szempontból egyértelmű fordulatot jelentett az
itt tárgyalt kötet egyik közreadójának, Tóth Károlynak a tevékenysége. Hosszas irattári és bib­
liográfiai gyűjtés után több előadást is tartott Péterről, majd kutatásainak eredményeit fel­
használva önálló cikkben foglalta össze az egyetemen kifejtett tevékenységét: Péter tanulmá­-
nyait, az általa tartott órákat félévi bontásban, és hogy mindez érthető legyen, a művészet-
történetet oktató két tanszék párhuzamos működését (Péter András a budapesti egyetemen.
Ars Hungarica, 33. 2005. 461–471.). Ennek jelentőségét akkor látjuk tisztán, ha meggondoljuk,
hogy odáig csak kevéssé konkrét visszaemlékezések láttak róla napvilágot.

A tavaly megjelent kötetben a szerkesztők közötti munkamegosztás szerint Prokopp – immár

negyedszer – Pétert mint a trecento kutatóját jellemezte, Tóthnak pedig a modern rész jutott,
így az ő tanulmánya az első, amelyik vizsgálta a szerzőnek a kortársi művészettel kapcsolatos
tevékenységét.
Ez alkalommal azokat az írásait közölték újra, amelyek nem önálló könyvként láttak
napvilágot, tehát a rövidebb tárlati kritikáktól és könyvismertetésektől kezdve a Burlington
Magazine-ban vagy az Acta Historiae Artiumban megjelent, terjedelmes tudományos publi­-
kációkig mindent. (Viszont minthogy Péternek csak ritkán adatott meg valódi könyvet írni,
a két­kötetes Magyar művészettörténeten, egy, a főváros néhány múzeumát bemutató kis úti-
könyvön és a posztumusz trecento-könyvön kívül minden munkája belekerült a válogatás-
 274
s z em l e

ba, így egyetlen kötetet lapozgatva szinte egész munkássága elolvasható.) Még egy olyan tíz-
soros ismertetést is találunk, amelyikben a Magyar Művészet olvasóit arról tájékoztatta, hogy
egy olasz folyóirat, a Dedalo cikket jelentetett meg Esztergom műemlékeiről és a Keresztény
Múzeumról; ebben aztán külön kitért néhány figyelmet érdemlő attribúcióra. Az újraközlés
különösen a magyar szent királyok ikonográfiájáról írott disszertáció esetében örvendetes,
mert ez az utóbbi évtizedekben legtöbbször idézett írása, és eddig csak kéziratos példányai
voltak hozzáférhetők egy-két közkönyvtárban. Az idegen nyelven megjelent írásokat eredeti
formájukban, de magyarra lefordítva is publikálták; ez megkönnyíti az érdeklődők dolgát, de
nem biztos, hogy valóban szükség volt rá.
Péter munkásságának viszonylag csekély részét teszik ki a könyvismertetések, de ezek
elől sem zárkózott el, hogy akár a Tükör olvasóit tájékoztassa egy-egy új mű megjelenésé-
ről, akár tudós kollégáinak figyelmét hívja fel egy arra érdemes munkára; utóbbi esetben nem
csak referált, hanem a híradáshoz már saját véleményét is csatolta. Idehaza a magyarországi
művészet néhány komolyabb összefoglalását tisztelte meg ezzel, például Rados Jenő kastély-
könyvét (Magyar kastélyok. Budapest, Műemlékek Orsz. Bizottsága, 1931), Genthon István táb-
lakép-könyvét (A régi magyar festőművészet. Vác, Pestvidéki Nyomda, 1932). Napjainkból visz-
szatekintve, amikor már kisebb könyvespolcot tesz ki a Zsigmond-ikonográfiával foglalkozó
írások száma, meglepetéssel regisztráljuk, hogy Péter ebben a recenzióban vonakodott elfo­
gadni a garamszentbenedeki oltáron a Keresztrefeszítés centuriójának arcvonásait a jeles ural-
kodóra utalóknak.)
Öröm újraolvasni a trecento festészettel kapcsolatos alapvető fontosságú tanulmánya-
it: ismét tudatosíthatja bennünk, hogy előtte nem volt magyar művészettörténész, aki ilyen
be­hatóan tudott volna a kérdéshez hozzászólni. Prokopp az általa írt előző összefoglalásoknál
részletesebb írása ezeket a cikkeket elemzi (életrajzi mozzanatokra is kitérve), bevezetőjének
végén pedig találóan mondja ki, hogy kutatásainak első méltó folytatója Boskovits Miklós volt,
évtizedekkel Péter halála után. Sonnevend Margit az Ugolino Lorenzettiről és a Maestro di
Oviléről, illetőleg az Ambrogio Lorenzettiről írott cikkhez fűzött rövid „Függelék”-ben kimerí­-
tő alapossággal jár utána annak, milyen eredményt ért el a kutatás az elmúlt évtizedekben
a Péter által tárgyalt művekre vonatkozóan. Bár az 1930-as években vagy az 1940-es évek ele­jén
írott cikkek állításai ma már nem mind érvényesek – hogyan is lennének azok hetven-nyolcvan
év után –, joggal szögezi le, hogy „egyes megállapításai még ma is további meggondo­lásokra
adnak okot, segítve ezzel a kutatás továbbfejlődését”. Ezek az okos elemzések tudatosítják az
olvasóban, mennyire hiányzik egy-egy ilyen toldalék a többi írás mögül. Az ambiciózus szö-
vegkiadások gyakorlatát figyelembe véve a megjelenésük óta eltelt több mint háromnegyed
évszázad eredményeinek legalább sommás összefoglalója nagyon hasznos lett volna. Olyan
kiegészítésre gondolok, mint amit Marosi Ernő fűzött Dercsényi Dezső Nagy Lajos kora köny­
vének 1990-es reprint kiadásához. A kiállításismertetésekre ez természetesen nem vonatkozik,
de a trecento-tanulmányokra és a szent királyok ikonográfiájára mindenképp.
Szerepelnek a könyvben – a kor iránt intenzíven érdeklődők akár szenzációnak is te­
kinthetik ezeket – a kortársi művészeti jelenségeket elemző cikkek és a hazai művészeti aktua­
litásokról, évfordulóról, frissen megjelent könyvről véleményt nyilvánító kritikák, amelyeket
1929–1930 folyamán a Pesti Naplóba írt, és csak nevének egyetlen betűjével jelzett. Tóthnak
a jelzésre felfigyelő, majd a szövegek stíluselemzésével is alátámasztott megállapítása nélkül
senki sem tudná, hogy azok az ő tollától származnak, pedig itt jelentős mennyiségű, ebben
a könyvben ötvenoldalnyi szövegről van szó. Minthogy az ez ideig névtelennek számító írások
személyéhez kötésében fontos szerepe volt az „(-r)” jelzésnek, a többieknél is gondosan közli
az aláírás formáját.
 275
s z em l e

Tóth tanulmánya felhívja a figyelmet arra, hogy Péter a korai, a Pesti Naplónak írt kritikáiban
harapósabb volt, és amikor vezető pozícióba került a Franklin Kiadónál, akkor megértőbb lett.
Azt mondhatjuk, inkább kedvet akart csinálni a Tükör közönségének – a könyvkiadó későbbi
vásárlóinak – a kiállítások, a művészeti alkotások nézegetéséhez. Ugyan gyakori, hogy éveinek
múlásával az ember kevésbé sarkosan fogalmaz, de határozott elutasításokat még a harmin-
cas években írt kritikáiban is találunk, például a Munkácsy Céhről egy alkalommal azt írta, hogy
„a bemutató […] inkább vásár, amelyhez a komoly kritikának nem lehet szava”, és az akkori­-
ban nagyon kedvelt Molnár C. Pál esetében is „egyre modorosabbá váló vonaljáték”-ot emle­
getett. Jó szeme volt, kritikusnak ugyanúgy bevált, mint trecento-kutatónak: elismerően írt
az akkor még nem közkedvelt Egry Józsefről, és már felbukkanásukkor kiemelte Ámos Imre
értékeit. (Igaz, Borbereki Kovács Zoltánt is nagyra tartotta.)
Általános irányultságával kapcsolatban talán érdemes leszögezni, hogy ő, aki tudomá-
nyos igénnyel a trecento művészetét kutatta, nem volt konzervatív ízlésű, modernség-ellenes:
egy olyan Picasso-elemzést olvashatunk tőle, amely érthetővé akarta tenni a művész akkori
szemmel nem könnyen elfogadható előadásmódját; képeit a „legnagyobb művészi élmények
régiójá”-ba emelőnek nevezte. Az izmusok nagy részét azonban idejétmúltnak minősítette
(a szecesszió szót minden esetben negatív jelzőként használta), a fentebb már említett, a Nyu­
gat által rendezett konferenciát ismertető beszámolójában Kokoschkával kapcsolatban még
az „expresszionizmus […] bukása után” kifejezést is papírra vetette. (Egyébként nem volt elé-
gedett a csak az impresszionizmus vagy a nagybányai stílusú naturalizmus iránt nyitott hazai
közönséggel sem.) Elismeréssel nyugtázhatjuk, hogy aggályos gondossággal számolt be az
említett konferencia résztvevőinek az ő bevezető előadására vonatkozó bíráló megjegyzései­-
ről. Az is imponáló, mennyire nem akarta aránytalanul terjedelmesebben tárgyalni a megbo­
csáthatóan inkább szívéhez nőtt olasz festészetet egy, a középkori művészetet bemutató lexi-
koncikk általa vállalt, „Festészet és iparművészet” című részében (Új lexikon. A tudás és a gyakor­
lati élet egyetemes enciklopédiája 6 kötetben. Szerk. Dormándi László–Juhász Vilmos. Budapest,
Dante–Pantheon, 1936. 2262–2265.).
Bár a könyv művészettörténeti vonatkozású írásokat gyűjt össze, egy irodalmi jellegű
tanulmányt is találunk benne. Címe „Babits szeme”, és a szerző azt vizsgálta benne, hogy bár
a költő verseiben és tanulmányaiban mindig irodalmi jelenségeket célzott meg, vizualitása
kétségen felül áll, és néhány költeményében – a leghíresebb példa erre a Hegeso sírja – egy­
értelműen képzőművészeti alkotásból indult ki.
A könyv tartalmazza Péternek néhány kollégájához intézett levelét, valamint az azok-
ra kapott válaszokat; a kísérő sorokból arra következtethetünk, hogy ezek száma különböző
könyvtárakban őrzött kézirati hagyatékok átvizsgálásával még gyarapodhat. A levelek egyéb-
ként kivétel nélkül facsimilében is megtalálhatók a kötetben. Ezeket Sonnevend Margit külön
tanulmánya kíséri, hasznos információkkal a címzettekről, megírásuk és megtalálásuk körülmé-
nyeiről stb.
A könyv Péter bibliográfiáját is közli Illés Eszter összeállításában. Minden tételhez csa-
tolva megjelennek az újraközlések és sok esetben az arról szóló ismertetések is. A bibliográfia
felsorolja még tíz előadását, amelyek emlékét újságban való említés, meghívó stb. őrzi. Mindez
többé-kevésbé megfelel a jeles személyeknek szentelt kötetekben szokásos megoldásoknak;
itt azonban valami rendkívüli is társul a megszokottakhoz: a személyéről és a Franklin Kiadó­-
ról szóló megemlékezések felsorolása, lexikon-címszavakig, internetes adatbázisokig bezárólag.
A kiadó azonban nem gondozta a könyvet értékes tartalmát megillető figyelemmel.
A sajtóhibák nagy száma is bosszantó – bár napjainkban Magyarországon ez nem ritkaság,
de itt feltűnően még több van belőlük –, ám az már képtelenség, hogy a 487–488. oldalon
 276
s z em l e

a lábjegyzetekre való utalások nem a megszokott kis felső index-számokként, hanem a sor tel­-
jes méretét kitöltve állnak a megfelelő szavak mögött. A tartalomjegyzékben, a 7. és 8. olda­
lon pedig kétszer is előfordul, hogy az évszámok, amelyek mintegy fejezetként tagolják az
időrendben felsorolt cikkeket, az oldal legalsó sorába kerülve elszakadtak azoktól a cikk-címek­-
től, amelyekre vonatkoznak. A könyvet jó kézbe venni, de nem kellemes olvasni, mert a szöveg-
tükör egy kicsit nagyobb a kelleténél, a betűk mérete viszont kisebb. Nagyon hiányzik legalább
egy művésznév-mutató, bár teljes személy- és helységnévmutató még jobb lett volna. Ennek
híján csak a tartalomjegyzékből lehet tájékozódni, de gondoljuk meg, hogy egy Fővárosi Kép-
tárról szóló vagy egy „Hónap kiállításai” című beszámoló mögött milyen sok alkotó rejtőzhet,
és még a „Giotto és Ambrogio Lorenzetti” cím is csak a főszereplőket nevezi meg. (Ezt a hiányt
valamelyest pótolja a bibliográfia, amely szokatlan módon megnevezi a kiállítások felsorolásá­-
nál a kiállító művészeket, 515–523. old.) Péternek a művésznevekben kétségbeejtően szegény
régi magyarországi művészet számos részletével kapcsolatos véleményét egy helymutató se­
gítségével sokkal könnyebben tudnánk megtalálni.

Péter András tudományos értékű írásainak rangja vitathatatlan. Ám a más típusúakat vizsgál­gat­
va is azt látjuk, hogy több volt, mint jó ismeretterjesztő. Tudott bármelyik művészről, bármilyen
jelenségről egyszerűen írni, és ezáltal azt a hozzá nem értőknek is elfogadhatóan kifejteni. Vilá­-
gos fejű, okos gondolatokat papírra vetni képes művészettörténész volt, szakmánk jelentős kép-
viselői közül való. Olyan szerző, akinél a figyelmes olvasó akkor is észreveszi, hogy képes a nagy
összefüggéseket meglátni, amikor valamiről csak röviden ír.
A jelentős egyéniség az ambiciózus feladatok, a monográfiák, a szintézisek megírásával
teljesedik ki, ezekkel válik jól érzékelhetővé mindenki számára. A 41. életévében meggyilkolt
Péter Andrásnak ezek nem adattak meg, hiszen az összefoglaló művek normális körülmények
között a későbbi évek, az érettebb kor terméséhez tartoznak. A kötet írásait nézegetve arról
bizonyosodhatunk meg, hogy igenis képes lett volna ilyenek létrehozására.
„A feledés árja alól új földeket hódítok vissza” – ezt a Proust-idézetet olvashatjuk a Tímár
Árpád tiszteletére megjelentetett emlékkönyv címeként, akinek nevét egyébként Tóth ismé-
telten említi a kötetben. Az idézet erre a kétszerkesztőjű kötetre is elmondható, hiszen a fele-
dés árja ugyancsak elborította Péter András életművét is. Most pedig Fülep Lajos után ő lett
az a magyar művészettörténész, akinek szinte teljes munkásságát összegyűjtve tanulmányoz-
hatjuk, és szakmánknak ilyen személyisége a nemzetközi porondon sem sok akad.

Végh János
ars hungarica 2015
Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Művészettörténeti Intézet folyóirata
XLI. évfolyam

3.
Boskovits Miklós (1935–2011)
 Tartalom
Boskovits Miklós és Magyarország
Emlékkonferencia a Budapesti Történeti Múzeumban, 2014. március 22.

Serena Padovani Boskovits köszöntő levele a konferencia résztvevőihez.........................................281

Bevezető (Farbaky Péter).........................................................................................................................................................285

Tanulmányok
Végh János: Boskovits Miklós korai, magyarországi évei..................................................................................288
Marosi Ernő: La vigilia del Rinascimento. Boskovits Miklós a magyar hagyomány
és az egyetemes művészettörténeti problematika között................................................................294
Sonia Chiodo: Il Corpus of Florentine Painting da Richard Offner a Miklós Boskovits.............301
Giovanna Giusti Galardi: Autoritratti oggi agli Uffizi: una Collezione in evoluzione.
Uno sguardo al passato per pensare al futuro.............................................................................................309
Prokopp Mária: Boskovits Miklós pályakezdése: az esztergomi Keresztény Múzeum
és a Szépművészeti Múzeum itáliai kora reneszánsz táblaképei..................................................319
Sonnevend Margit: Pesellino oltároromzat-töredéke
az esztergomi Keresztény Múzeumban.............................................................................................................331
Fehér Ildikó: Falképek Paolo Lunghi műkereskedéséből.
A Szépművészeti Múzeum Madonna a gyermekkel és Vir dolorum festményei...............341
Boskovits Miklós a dolgozószobájában, Kunsthistorisches Institut in Florenz
Cari amici,

da Péter Farbaky, da Ildikó Fehér, da Mária Prokopp, ho ricevuto l’invito a partecipare a questa
giornata che vuole ricordare mio marito: un invito affettuoso, al di là di ogni formalità. E altri
amici suoi e miei mi hanno sollecitata a tornare a Budapest in quest’occasione.
A tutti sono davvero grata. Ma, e mi dispiace moltissimo, non posso. La mia vita è finita
con la sua.
Cerco di riassumere in queste righe la testimonianza che mi era stato chiesto di portarvi.
Miklós mi raccontava che una volta ancora in Ungheria, per scherzo aveva acconsentito
a farsi leggere la mano da una zingara. Nella linea che in Italia chiamiamo “la linea della vita”,
la zingara aveva evidenziato una netta interruzione a un terzo della lunghezza. Abbiamo sem­-
pre interpretato questa interruzione come il segno che un terzo della sua vita si era svolto in
Ungheria, e gli altri due terzi in Italia.
In effetti, in Ungheria è nato e cresciuto. In Italia ha scelto di vivere.
Miklós ha lasciato l’Ungheria il 1° Maggio 1968, in condizioni penose e difficili di cui non
amava parlare. In Italia, ha trovato l’amicizia e l’aiuto di Mina Gregori a Firenze, di Carlo Volpe
a Bologna.
All’Università di Bologna ha trovato anche me. Nel 1973 siamo venuti a vivere a Firenze,
in una casa sulle colline intorno alla città. Lì è nato nostro figlio. Lì Miklós ha realizzato il suo
sogno, di vita e di studio: perché a Firenze, oltre ai dipinti che amava e che poteva vedere nei
musei e nelle chiese della città e nelle pievi sparse nella campagna, ci sono due istituzioni uni-
che per studiare la storia dell’arte: Villa I Tatti, che Bernard Berenson ha lasciato alla Harvard
University, e il Kunshistorisches Institut, che è stato la sua seconda casa.
Le commemorazioni con cui lo hanno ricordato le due Università dove ha insegnato,
L’Università Cattolica di Milano e l’Università di Firenze, hanno sottolineato la sua dimensione
di studioso, l’entità e la qualità delle sue pubblicazioni, il suo rigore e il suo impegno quotidia-
no, spesso definito ‘quasi monastico’.
Io posso aggiungere che la sua passione per lo studio, la consapevolezza cristiana del
suo dovere, è stata una scelta di vita in cui si sentiva pienamente realizzato, era una scelta che
non aveva niente di ascetico, e che non ha mai sacrificato la nostra vita insieme.
Da lui ho imparato (e lo dico soprattutto ai giovani qui presenti) la gioia di studiare in
biblioteca (anche nei giorni festivi), perchè i libri sono “amici fedeli, che ti danno le risposte
che cerchi” (la frase è di Miklós)
Da lui ho imparato che rimane ugualmente tempo anche per altre cose importanti:
ascoltare la buona musica; cenare con gli amici; cucinare (Miklós sapeva preparare non solo il
goulash, ma lángos, Székely goulash, túrós csusza, rácponty…).
 Da lui ho imparato la dimensione internazionale degli studi al di sopra di ogni ghetto
nazionalistico, culturale, universitario; e l’apertura totale a chiunque fosse uno studioso serio
o uno studente davvero impegnato, senza tener conto se fosse allievo suo o di altri.
Uno dei ricordi più luminosi e felici che conservo, è la nostra visita a Budapest in occa-
sione della sua nomina all’Accademia: le ore nel Museo di Belle Arti, e nei depositi con Vilmos
Tátrai; gli incontri con i suoi amici di gioventù; un concerto con una bellissima esecuzione di
Brahms; la cena da Gundel…
Ma poi siamo rientrati a Firenze.
La sua strada, iniziata in Ungheria, lo ha portato in Italia dove ha studiato e insegnato,
dove ha voluto vivere e morire. Il suo terzo ungherese si è innestato benissimo nei suoi due terzi
italiani.
Credo che debba essere ricordato così.

Serena Padovani Boskovits

Kedves Barátaim!

Farbaky Péter, Fehér Ildikó és Prokopp Mária hívtak meg, hogy részt vegyek azon a konferen­-
cián, ahol férjemről kívánnak megemlékezni. Kedves, baráti meghívás, minden formalitástól
mentes. Más barátaink is sürgettek, hogy menjek el Budapestre ebből az alkalomból. Mindnyá-
jatoknak hálás vagyok, de nagyon-nagyon sajnálom: nem tudok elmenni. Az életem az övével
együtt véget ért.
Megpróbálom összefoglalni a tanúságtételt, amit kértetek.
Miklós mesélte, hogy egyszer, még Magyarországon, viccből beleegyezett, hogy egy
cigány asszony jósoljon a tenyeréből. Az Olaszországban „életvonal”-nak nevezett vonal egy­
harmadánál a cigány asszony éles szakadást állapított meg. Mi mindig úgy értelmeztük ezt
a törést, mint annak a jelét, hogy életének egyharmada Magyarországon telt, fennmaradó két-
harmada pedig Olaszországban. Valóban, Magyarországon született és nevelkedett, s Olasz­
országot választotta élete színhelyéül.
Miklós 1968. május 1-jén hagyta el Magyarországot gyötrelmes körülmények között,
amelyekről nem szívesen beszélt. Olaszországban barátokra és segítőkre talált, Firenzében
Mi­na Gregorira, Bolognában Carlo Volpéra.
És a Bolognai Egyetemen engem is megtalált. 1973-ban Firenzébe költöztünk, a város
körüli dombokra, itt született a fiunk. Miklós itt valósította meg élete és tanulmányai álmát,
mert szeretett festményein túl, amelyeket a város múzeumaiban, templomaiban és falusi plé-
bániatemplomokban láthatott, itt található két különleges művészettörténeti intézmény, a Vil­-
la I Tatti, amelyet Bernard Berenson hagyott a Harvard Egyretemre és a Kunsthistorisches Insti-
tut, amely második otthona lett.
Az emlékére rendezett megemlékezéseken a két intézményben, ahol tanított, a Milá­-
nói Katolikus Egyetemen és a Firenzei Egyetemen hangsúlyozták tudósi nagyságát, publiká­-
ciói számát és minőségét, mindennapi szigorát és odaadását, amelyet gyakran szerzetesinek mi­
nősítettek.
Annyit tennék hozzá, hogy a tudomány szenvedélyes szeretete, keresztény kötelesség­
tudata életelhatározása volt, amelyben minden tekintetben kiteljesedettnek érezte magát, s
ebben semmi aszkézis nem volt, s érte soha nem áldozta föl magánéletünket.
Tőle tanultam meg – s ezt elsősorban a jelen lévő fiataloknak mondom – a könyvtári
kutatás örömét (ünnepnapokon is) mert a könyvek „hűséges barátok, akik megadják a vála­
szokat, amelyeket keresel”, ahogy mondani szokta. Tőle tanultam meg, hogy úgyis marad idő
a többi fontos dologra, a jó zenehallgatásra, baráti vacsorákra, főzésre (nemcsak gulyást tudott
készíteni, hanem lángost, székelygulyást, túrós csuszát, rácpontyot is…).
 Tőle tanultam meg a nacionalista, kulturális és egyetemi elfogultságon felülemelkedő
nemzetközi szemléletet, a teljes nyitottságot minden komoly tudós és valóban odaadó diák
felé, tekintet nélkül arra, hogy az ő tanítványa volt-e, vagy másé.
Egyik legkedvesebb és legboldogabb emlékem budapesti látogatásunk akadémiai be­
iktatása alkalmából, a Szépművészeti Múzeumban töltött órák, Tátrai Vilmossal a raktárakban,
a találkozások fiatalkori barátaival, egy hangverseny gyönyörű Brahms-muzsikával, végül va­
csora a Gundelben.
De aztán visszatértünk Firenzébe. Magyarországon megkezdett pályája Itáliába hozta
őt, ahol kutatott és tanított, ahol élni és meghalni akart. Életének magyar egyharmada nagysze-
rűen illeszkedett olasz kétharmadához.
Azt hiszem, így kell rá emlékeznünk.

Serena Padovani Boskovits

(Sulyok Miklós fordítása)
 Bevezetô

Egy régi adósságot szeretne a magyar művészettörténész-szakma törleszteni, az itáliai késő

középkori, kora reneszánsz festészet kiváló tudósának, világszerte elismert szakértőjének, Bos­
ko­vits Miklós emléke előtt szeretnénk tisztelegni. Már több fontos értékelés megjelent mun­
kásságáról itthon is,1 de magyarországi konferencia még nem foglalkozott életművével. A milá­-
nói Università Cattolica del Sacro Cuorén egykori olasz tanítványai egy, a budapesti Szépművé-
szeti Múzeum festményeivel foglalkozó kötettel emlékeztek meg róla,2 amelyet a konferencián
Tátrai Vilmos mutatott be, a firenzei Kunsthistorisches Institut, a Firenzei Egyetem művészet­
történeti tanszéke és a Fondazione Longhi 2013 októberében kétnapos, német művészettör­
ténészek munkásságát tárgyaló tanácskozást szentelt az ő és Luciano Bellosi emlékének.3 Az
Uffizi egy kiállítással emlékezett meg róla.4 A jelen konferencia Magyarországgal összefüggő
munkásságát és a hazai kutatásokra gyakorolt jelentős hatását szeretné megvizsgálni.
Boskovits Miklós 1935. július 26-án született Budapesten, 1959-ben végzett az ELTE mű-
vészettörténész szakán, 1966-tól az ELTE Művészettörténet Tanszékén is dolgozott, majd 1968-
ban disszidált Olaszországba, mert úgy érezte, hazája nem adja meg a lehetőséget arra, hogy
a külföldi ösztöndíjak által nyújtott lehetőségekkel folytassa nemzetközi színtéren is kutatása-
it. 1965-ben még ott volt a Vayer Lajos által szervezett budapesti, a közép-európai gótika és re­-
neszánsz problémáit elmző kollokviumon, 1969-ben azonban az ugyancsak Vayer által kez­de­
ményezett nagy magyarországi CIHA-konferencián már nem.
Ő akkor már egy éve élt Olaszországban, ahol Mina Gregori és Carlo Volpe segítette, il­-
letve 1970–1973 között az akkor Myron Gilmore által vezetett Villa I Tattitól, a Harvard Egye-
tem firenzei reneszánsz intézetétől kapott ösztöndíjakat,5 amit ő úgy hálált meg, hogy néhány

Végh János: In memoriam Boskovits Miklós. Budapest, 1935. július 26. – Firenze, 2011. december 19. Ars Hungarica, 38.
1

2012. 373–378, ugyanitt ő állította össze a művészettörténész bibliográfiáját is: Uő: Boskovits Miklós bibliográfiája, uo.,
379–386; Margit Sonnevend: Alla memoria del Prof. Miklós Boskovits (Budapest, 26 luglio 1935 – Firenze, 19 dicembre
2011), Acta Historiae Artium, 53. 2012. 9–14; Zsuzsa Urbach, Miklós Boskovits (1935–2011) in memoriam, uo., 5–8. Bosko-
vits Miklós bibliográfiája olasz szaklapokban is megjelent, lásd Sonia Chiodo tanulmányának 1. jegyzetében.
2
 Dipinti in Valpadana tra Medioevo e Rinascimento. Studi al Museo di Belle Arti di Budapest in ricordo di Miklós Boskovits.
A cura di Francesco Frangi. Milano, Scalpendi, 2014.
3
I conoscitori tedeschi tra otto e novecento. Convegno in memoria di Luciano Bellosi e Miklós Boskovits. A cura di Andrea
De Marchi, Francesco Caglioti, Alessandro Nova. Firenze, 2013. október 11–13. Szervezői: a firenzei Kunsthistorisches
Institut in Florenz, Dipartimento di storia archeologia geografia arte e spettacolo dell’Università di Firenze és a
Fondazione Roberto Longhi.
4
 Bagliori dorati. Il gotico internazionale di Firenze 1375–1440. A katalógust szerkesztette Antonio Natali–Enrica Neri
Lusanna–Angelo Tartuferi. Firenze, Giunti, 2012.
5
Lásd a Villa I Tatti honlapján: www. http://itatti.harvard.edu/sites/default/files/itatti/files/i-tatti-fellows-1961–2011.pdf,
letöltés ideje: 2015. szeptember 3., Villa I Tatti Appointees 1961–2014; neve szerepel: 1970/1971-ben, 1971/1972-ben,
illetve 1972/1973-ban, témája mindháromszor: Florentine painting (1370–1420).
 286
be ve ze tő

év­vel később, 1981-ben, Eve Borsookkal és Silvia Melonival létrehozták a Fondo Amicizia ma-
gán­ alapítványt a közép-kelet-európai kollégák itáliai kutatásainak megsegítésére, amelyet
1987-től a Longhi Alapítvány, majd 1990–1994-ig a Villa I Tatti vett át.6
Boskovits 1979-ben befejezte a Richard Offner és Klara Steinweg halála miatt befejezet-
lenül maradt A Critical and Historical Corpus of Florentine Painting soron következő kötetét,7 majd
Mina Gregori és Craig Hugh Smyth, a Tatti 1973–1985 közötti igazgatója javaslatára és támo­
gatásával átvette a Corpus szerkesztését. Közben 1977–1980 között a calabriai Cosenzai Egye-
tem, majd tizenöt évig, 1980–1995 között a Milánói Katolikus Egyetem professzora volt, mígnem
1995-től a Firenzei Egyetem tanárává nevezték ki.
Magam is több alkalommal találkoztam vele kutatásaim során Firenzében, a Kunst­his­
torisches Institut második emeleti oldalszárnyi szobájában, többször beszélgettünk, s ajánlá-
sokat adott számomra. Kapcsolatba léptünk vele a mariazelli Schatzkammerbild kegykép kap­-
csán, amikor elvetette az Andrea Vanni-attribúciót, és a kép egyes, nápolyi trecento festmé­
nyekkel való kapcsolatát hangsúlyozta.8 Segített a budapesti Mátyás-kiállításunk előkészítése
során is, amikor a véleményét kértem a müncheni Alte Pinakothek Corvin János-portréjáról.
A tiroli Michael Pacher körébe utalta a festményt, és a salzburgi St. Peter-kolostorba készült
Angyali üdvözlet festmény angyalát jelölte meg stíluskritikai szempontból analógiaként.9
Nagy örömünkre szolgált, hogy elfogadta a felkérést a 2007. június 6–8. között Firenzé­
ben, a Villa I Tattiban rendezett, Italy and Hungary: Humanism and Art in the Early Renaissance
című konferencia egyik ülésszakának elnökségére. Utoljára a Tatti ötvenéves jubileumi kon­-
ferenciáján találkoztam vele Firenzében, 2011 késő tavaszán, és semmilyen jel nem mutatott
arra, hogy hamarosan eltávozik körünkből.
Ugyancsak ő volt az, aki az Uffizi híres festőönarckép-gyűjteménye magyar alkotásai-
nak feldolgozását ösztönözte. Urbán János és Lakner László önarcképei az ő révén kerültek
a gyűjteménybe. Már csak emlékének ajánlhatták szerzői a Fehér Ildikó által szerkesztett kö­-
tetet,10 s az Uffizi képtár San Piero Scheraggio termében az ezekből a festményekből 2013 októ-
berében Giovanna Giusti és Fehér Ildikó által rendezett kiállítást, amely egy évvel később Buda-
pestre is el­jutott.11
6
A Tatti és Boskovits kapcsolatáról lásd még: Farbaky Péter: [cím nélküli köszöntő írás]. In: Toward a Festschrift.
Renaissance studies in honor of Joseph Connors. Ed. by Machtelt Israëls–Louis A. Waldman. Florence, Villa I Tatti–The
Harvard University Center for Italian Renaissance Studies, 2010. 55–58.
7
A critical and historical corpus of Florentine painting, Section 4, The fourteenth century, Vol. 6. Andrea Bonaiuti. Flor-
ence, Giunti; New York, Institute of Fine Arts, New York University, 1979.
8
Erről lásd Manfred Koller: A Schatzkammerbild restaurátori vizsgálata és konzerválása. In: Mariazell és Magyaror-
szág. Egy zarándokhely emlékezete. Szerk. Farbaky Péter–Serfőző Szabolcs. Kiállítási katalógus. Budapest, Budapesti Tör-
téneti Múzeum Kiscelli Múzeum, 2004. 300–308, szerkesztői megjegyzés a 308. oldalon, a 44. jegyzet végén.
9
Ezt a véleményét röviden ismertettem is tárgyleírásomban: 14.1. kat. számon, Corvin János képmása. In: Hunyadi
Mátyás, a király. Hagyomány és megújulás a királyi udvarban 1458–1490. Kiállítási katalógus. Szerk. Farbaky Péter–Spekner
Enikő–Szende Katalin–Végh András. Budapest, Budapesti Történeti Múzeum, 2008. 516.
10
 Az Uffizi Képtár magyar önarcképei. Szerk. Fehér Ildikó. Budapest, Magyar Képzőművészeti Egyetem, 2013.
11
Gli autoritratti ungheresi degli Uffizi. Szerk. Giovanna Giusti, Firenze, Galleria degli Uffizi, 2013. Festők a tükörben. Ma-
gyar önarcképek az Uffizi Képtárból. In memoriam Boskovits Miklós. A Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában
a Szépművészeti Múzeum–Magyar Nemzeti Galéria együttműködésével megvalósult kiállítást rendezte, a kiegészí-
tő katalógust írta és szerkesztette: Fehér Ildikó–Veszprémi Nóra. Budapest, Budapesti Történeti Múzeum, 2014. Az an-
gol–olasz kétnyelvű katalógus: Painters in the mirror. Hungarian self-portraits from the Uffizi Gallery, illetve Pittori allo
specchio. Autoritratti ungheresi dalla Galleria degli Uffizi. Ed. Ildikó Fehér–Nóra Veszprémi. Buda­pest, Budapest History Mu-
seum / Museo Storico di Budapest, 2014. Mind a firenzei, mind a budapesti kiállítás létrejötté­ben döntő szerepe volt
Cristina Acidininek, a firenzei múzeumok főintendánsának és Antonio Natalinak, az Uffizi igazgatójának.
 287
be ve ze tő

Bár a magyar tudományosság 1998-ban az akadémiai külső tagsággal, a szépművészeti

múzeumi tanácsadói szereppel, néhány egyetemi előadás megszervezésével igyekezett vissza­
kapcsolni a hazai tudomány vérkeringésébe, ő magyar kollégái kutatásainak segítésével, ta­
nácsokkal, tanulmányaiknak az Arte Cristiana folyóiratba való elhelyezésével, ösztöndíjakhoz
ajánlások írásával – úgy érzem – sokkal többet tett értünk. Adósai maradtunk, ebből szeret­-
nénk most egy kicsit törleszteni, fájdalom, immár nélküle.

Farbaky Péter

Introduction

With this conference, Hungarian art historians would like to pay tribute to the memory of Miklós
Boskovits, the excellent scholar of Late Medieval and Early Renaissance painting. We would like
to shed light on his Hungarian related work and his influence on Hungarian researches.
Boskovits graduated from Eötvös Lóránd University in 1959 and defected to Italy in 1968, because
political circumstances made it impossible to continue his research abroad. His most important
scholarly legacy, aside of his teaching career at Italian universities and numerous publications, is
the comprehensive research that he made on Florentine painting. In addition, Boskovits initiated
the inventory of Hungarian painters’ self-portraits at the famous collection of the Galleria degli
Uffizi. We could reciprocate little from the help he offered to numerous Hungarian colleagues in
the form of recommendation letters or publication placements.

Péter Farbaky
 Végh János

Boskovits Miklós korai,

magyarországi évei
Végh János
kandidátus, művészettörténész,
nyugalmazott egyetemi tanár
Kutatási területe: magyarországi
késő középkori művészet Boskovits Miklós a korán termőre forduló, korán publikálni kezdő ku­-
E-mail: vegh.janos@btk.mta.hu ta­tók egyike volt. Már a Szépművészeti Múzeumban töltött gyakorno­-
ki éve alatt megírta és nem sokkal később meg is jelentette első mun-
János Végh káját, egy Bulletin-cikket a múzeum nem sokkal korábban megszer­zett
PhD, art historian
késő trecento festményéről, amelyet végül is Vitale da Bologna köré­­-
Areas of research:
late medieval art in Hungary
be utalt, hangsú­lyozva a rimini iskola erős hatását.1 Nyilván csak vélet­-
E-mail: vegh.janos@btk.mta.hu len, de nem le­het nem elgondolkozni rajta, hogy már első önálló mun-
kája során kapcsolatba került azzal a rimini iskolával, amely később
annyit foglalkoztatta. Fontos jellemzője volt ennek az írásnak a szerző erős ikonográfiai érdeklő­-
dése; azokban az években merőben szokatlan módon a terjedelem csaknem harmadát ez
töltötte ki.
Nagyjából ezzel egyszerre látott napvilágot egy egészen más típusú írás, perspektíva­
történeti stúdiumai közül az első.2 Nem kis meglepetést okozott ez akkoriban, hiszen kollé­-
gáink már az általánosabb elméleti kérdések iránt is általában kevéssé érdeklődtek; ez a geo­
metriával és az arányrendszereken keresztül a matematikával is összefüggő problémavilág
meglehetősen ismeretlen volt, és elmondhatjuk, hogy azóta sincsenek követői. (Vigasztalhat
bennünket az a tudat, hogy ez világszerte így van, az ilyen vonatkozású cikkek vagy köny-
vek száma máshol is elenyésző.) Ő persze nem elégedett meg a jelenség kialakulásának az
enyészpontra, látópiramisra és hasonlókra csupaszított tárgyalásával. A kutatás ideális célját
következőképp foglalta össze: „A történeti jelenségek komplexebb vizsgálatának igénye ah-
hoz vezette a kutatókat, hogy a perspektíva alkalmazásában ne csak bizonyos gyakorlati is­-
me­retet, hanem szellemi magatartást, tudományos és művészeti állásfoglalást is keressenek.”3
Ennek eredményéről az Acta hasábjain számolt be, mégpedig negyvennégy sűrűn teleírt, il­
lusztrációkkal sem lazított oldalon.4 Ebben végigkíséri a perspektívával kapcsolatos művészet-
elméleti szövegeket Ghibertitől Albertin, Piero della Francescán, Luca Paciolin keresztül Leo-
nardóig, sőt az előrehaladott 16. századig, Palladio Teatro Olimpicójáig. Különös érdeklődéssel
1
 Boskovits Miklós: Bolognai „Imago Pietatis”. Az Országos Szépművészeti Múzeum Közleményei, 16. 1960. 124–131; Uő: Un
„Christ de Pitié” bolonais. Bulletin du Musée Hongrois des Beaux-Arts, 16. 1960. 51–63.
2
 Boskovits Miklós: A perspektívakutatás kérdése a művészettörténeti irodalomban. Művészettörténeti Értesítő, 9. 1960.
177–191.
3
 Boskovits Miklós: A festői perspektíva kialakulása és szerepe a XV. századi olasz művészetelméletben. Építés- és Közle­
kedéstudományi Közlemények, 7. 1963. 501–542. Idézet: 501.
4
Miklós Boskovits: „Quello ch’e dipintori oggi dicono prospettiva”. Contributions to 15th Century Italian Art Theory, Part I.
Acta Historiae Artium Academiae Scientiarum Hungaricae, 8. 1962. 241–260; Uő: „Quello ch’e dipintori oggi dicono pros-
pettiva”. Contributions to 15th Century Italian Art Theory, Part II. Acta Historiae Artium Academiae Scientiarum Hungaricae,
9. 1963. 139–162. A szöveg alig módosított változata magyarul: Boskovits 1963. i. m. (3. lábjegyzet) 501–542.
 289
t anul má nyo k

kíséri figyelemmel a Platón Timaioszából eredeztethető, a keresztény gondolkodásba Szent

Ágostonon keresztül bekerülő, az arányok fontosságát, számszerűsíthető voltukat hangsúlyo­-
zó gondolatokat, amelyek részben a gótikus építészet triangulatúráján és quadriangulatúrá­-
ján keresztül szivárogtak a képzőművészetbe. Az ezzel kapcsolatos kutatásokat azonban nem
folytatta tovább, utolsó ilyen írása a Művészeti lexikon megfelelő címszava volt.5
Elméleti érdeklődésének markáns megnyilvánulása volt két recenzió, Ernst H. Gombrich
és Erwin Panofsky egy-egy művéről.6 Gombrich eredeti megközelítéseivel, a pszichológiai meg-
közelítés lehetőségének felvetésével, a múlt és jelen művészetének töretlen egységben látá­sá-
val volt fontos számára, Panofskyra – aki nem egészen negyven évvel azelőtt a perspektívá-
ról mint „szimbolikus formáról” értekezett7 – a többféle diszciplína együttes használatának
hang­ súlyozása, az antikvitás továbbélésével, a reneszánsz kialakulásával, lehetőleg stiláris
kér­dé­sek­kel is összefüggő jelentéstani (ikonográfiai és ikonológiai) fejtegetései miatt figyelt.
A Gombrichról írt szöveg legelején maga is leszögezi, milyen különös, hogy míg a 19. és a 20.
század fordulójának táján igen fontos elméleti kérdéseket felvető könyvek jelentek meg pél­-
dául Riegl, Wölfflin, Hildebrand tollából, addig napjainkban – azaz az ötvenes években – mi­-
lyen keveseket foglalkoztatnak hasonló problémák, éppen ezért üdvözli örömmel a könyv
szerzőjének ilyen irányú gondolkodását.
Ezután következett az esztergomi múzeum képtárában a korai olasz táblaképek feldol-
gozása.8 Ezzel nem akármilyen fába vágta a fejszéjét, hiszen itt csaknem félszáz alkotás meg­
határozása volt a feladat, továbbá ehhez az objektumok bibliográfiájának egy megbízható
katalógusnál kötelező összeállítása. Két nagy név árnyékában kellett munkához látnia: elődei
Gerevich Tibor és Genthon István voltak. (A tekintélyek saját gondolkozását megbénító tiszte­-
lete egyébként sohasem volt rá jellemző.) Mindkettő nagy tudású, biztos ítéletű művészet­-
tör­ténész volt, saját generációjában egyiket is, másikat is a legjobbak között tartjuk számon.
Számos alkalommal jártak Olaszországban, lehetőségük volt személyesen megtekinteni a ko-
rai olasz festészet legfontosabb alkotásait, alaposan tanulmányozni fontos gyűjteményeit, míg
Boskovitsnak akkor, a hatvanas évek elején még alig-alig lehetett átlépnie Magyarország hatá-
rait, olasz földre pedig ebben az időben egyáltalán nem tehette a lábát. Az egész munkát itt­-
hon kellett elvégeznie, tehát csak a hazai olasz táblaképeket tanulmányozhatta – ezek száma
ugyan nem kevés –, és a külföldi szakirodalom megismeréséhez, amint napjainkban, úgy an­-
nak idején is csak a rosszul ellátott hazai könyvtárak álltak rendelkezésére. A külföldi könyvtá­
rakba, adattárakba, sőt fotógyűjteményekbe betekintést engedő internetnek akkor még nem
volt se híre, se hamva.
Egyszerű és logikus a magyarázata annak, miért léphetett mégis eredményesen nagy-
nevű elődeinek nyomába: ellentétben az imponálóan sokoldalú Gerevichcsel és Genthonnal,
ő specialistája volt ennek a területnek. Szigorúan csak erre szentelte fiatal éveit – és később
sem nagyon kellett kimozdulnia erről a szakterületről –, ez pedig a későbbi sikereket támasztot­-
5
Boskovits Miklós: „Perspektíva”. In: Művészeti lexikon, III. Főszerk. Zádor Anna–Genthon István. Budapest, Akadémiai, 1967.
736–738. Ugyanerről később, jóval részletesebben egy enciklopédikus szócikk: „Prospettiva”. In: Arte – Enciclopedia
Feltrinelli-Fischer 2. A cura di Giovanni Previtali. Milano, Feltrinelli, 1971. 115–130.
6
Ernst H. Gombrich: Art and Illusion. New York, 1960 (recenzió). Művészettörténeti Értesítő, 10. 1961. 61–63. (Ez rövid-
del később angolul is megjelent: Ernst H. Gombrich: Art and Illusion. New York, 1960 [recenzió]. Acta Historiae Artium
Academiae Scientiarum Hungaricae, 7. 1961. 337–339.) Erwin Panofsky: Renaissance and Renascences in Western Art.
Stockholm, 1960 (recenzió). Acta Historiae Artium Academiae Scientiarum Hungaricae, 8. 1962. 159–163.
7
Erwin Panofsky: Die Perspektive als „symbolische Form”. (Vorträge der Bibliothek Warburg, Bd. 4.) Berlin–Leipzig, G. B.
Teubner, 1924–1925. 258–330.
8
Az Esztergomi Keresztény Múzeum képtára. Összeállították Boskovits Miklós–Mojzer Miklós–Mucsi András. Budapest,
Akadémiai, 1964.
 290
t anul má nyo k

ta alá. Nyilván már előzőleg elolvasott nem kevés ideillő írást, és a konkrét munka arra is ösz­
tönözte, hogy végigbúvárkodja a még hiányzókat, továbbá legalább fényképek és reproduk­-
ciók segítségével megismerkedjék a közelebbi vagy távolabbi analógiákkal. Ebben kezére
játszott az a tény, hogy említett elődeinél több évtizeddel később látott munkához: míg ők,
a nem specialisták, inkább csak az olasz múzeumokban szerzett élményeikre visszaemlékez­-
ve tudták a kézazonosságokat, az összefüggéseket szavakba foglalni, addig Boskovitsnak a té­-
ma azóta alaposan megnövekedett irodalma is rendelkezésére állt.
Általánosságban elmondhatjuk, hogy mind Gerevich, mind Genthon arra hajlott, hogy
nagy művészeket, jól csengő neveket szerepeltessen a képek szerzői között. Boskovitsnál
nyo­mát sem látjuk ennek a kísértésnek, őt csak a valódi mester megtalálásának vágya vezet-
te. Ennek jegyében néha precízebb tud lenni őnáluk, így a Magdolna-oltár Mesterének mű-
helye Gerevichnél csak „román kori”, Genthonnál „XIII. századi” volt, a Paolo di Giovanni Fei
műhelye meghatározás (még azt is leszűkíti a 14–15. század fordulójára) pedig a Genthonnál
a Gerevichtől átvett Paolo di Giovanni Fei saját kezű műve helyett áll.9 Persze az is előfordul,
hogy ő az óvatosabb, ő az, aki egy lazább, tágabb kategóriát szerepeltet, például egy elődei
által Meo da Sienának, illetve iskolájának tulajdonított képre csak „Dalmáciai iskolá”-t mond
(olyan attribúció ez, amely régebben magyar művészettörténésznek nem jutott eszébe!), egy
általuk Vecchiettának tulajdonítottról pedig „Sienai, XIV. század második fele” meghatározást.10
Óvatossága abban is megnyilvánul, hogy gyakran datál Genthonnál későbbre (akinél arra is
felfigyelhetünk, hogy feltűnően gyakran utal egy-egy meghatározatlan képet a sienai iskolá-
ba). Boskovits nemegyszer szerényebb név használatát látja indokoltnak, így az általa Andrea
di Bartolónak attribuált Joachim elhagyja a várost című képét az eddigi katalógusok Simone
Martini ecsetjétől származtatták, még Benesch is Sassetta szerzőségére gondolt.11 Bár tuda­
tosan tárgyszerű, száraz, katalógusba illő szöveget írt, néhol mégis meglátszik szimpátiája, fur­-
csa módon Matteo di Giovanni esetében kétszer is: Szent Jeromosát dicséri, Madonnájánál
Pope-Hennessy rekonstrukcióját emeli ki.12
Bizonyos értelemben az esztergomi katalógus folytatása volt az a két könyve, amelyek
a Corvina Kiadó Magyar Műkincsek néven ismert sorozatában jelentek meg.13 A kiadó vezeté-
se egy olyan sorozatot képzelt el, amelyben a festészet történetének külföldön is érdeklődés­-
re számító, itthon őrzött kincsei szellemes, esszészerű bevezető után az egyes képek igényes
reprodukcióival szemközt elhelyezett, a képek nézegetését alkalmasan kísérő leírások sora-
koznak – de erre a szerepre Boskovits kevéssé volt alkalmas. Ő tudósnak született, és ezekben
a könyvekben, mint már az esztergomiban is, a korai olasz táblaképeket a feldolgozottság ma­-
gas fokán kívánta kollégáival, elsősorban a külföldiekkel, megismertetni, a tudományos véle-
ménycsere részeivé tenni. Az első kötet bevezetőjében ugyanazt tűzte ki célul, hogy „áttekin­
tésünk [a választott korszakot] a művek egy olyan csoportján keresztül akarja bemutatni, ame-
lyet nemcsak a nagyközönség, de a szakemberek is viszonylag kevéssé ismernek”,14 valójában
azonban ő csak a specialistákat tartotta szem előtt.
A bevezető szövegekben a fejlődés fő vonalát rajzolta meg, a nagynál nagyobb meste-
reket felsorakoztatva, ám az ő stílusukról, irányváltozásaikról mondottakat a magyar gyűjte­
ményekbe került, ritka kivételektől eltekintve másod-harmadrendű alkotásokkal kellett illuszt­-
9
Az Esztergomi… 1964. i. m. (8. jegyzet) 4. és 21. kép.
10
Az Esztergomi…1964. i. m. (8. jegyzet) 28. és 48. kép.
11
Az Esztergomi…1964. i. m. (8. jegyzet) 33. kép.
12
Az Esztergomi…1964. i. m. (8. jegyzet) 44–45. kép.
13
Boskovits Miklós: Korai olasz táblaképek. Budapest, Corvina, 1966; Uő: Toszkán kora reneszánsz táblaképek. Budapest,
Corvina, 1968.
14
Boskovits 1966. i. m. (13. jegyzet) 8.
 291
t anul má nyo k

rálnia. A stílusváltozásokat igyekszik a társadalmi változásokkal, ájtatossági szokások átalaku­

lásával és hasonlókkal megmagyarázni, bizonyítva, hogy a művészetek történetét nem éteri
magasságokban lebegő, semmitől sem függő jelenségnek tekinti. A közfelfogás általában rég­-
óta nagyon határozottan elkülöníti a nagyobb városok (így Firenze, Siena, Velence stb.) művé­
szeinek festésmódját, de ő ennél korszerűbben gondolkodott, gondosan számba veszi az
egy­másra gyakorolt hatások által létrejött keverékstílusokat is. Ez a megközelítésmód nagyon
szükségesnek és hasznosnak bizonyult a mi múzeumaink képeinek esetében, amelyek ritka
kivételektől eltekintve amúgy is a kevéssé jelentős, inkább a különböző irányadó mesterek
hatásait eltérő arányban érvényesítő alkotók keze munkái.
Boskovits a képleírások esetében aztán maximálisan öntörvényűnek bizonyult. Míg
a bevezetők megfelelhettek az átlagosnál képzettebb és intenzívebben érdeklődő olvasók
igényeinek, ezek kizárólag a művészettörténészeknek, azon belül is a téma specialistáinak szól-
tak. A „miért szép” kérdésre választ kereső, a kép látnivalóit e szempont szerint szavakba fog­-
laló leírás helyett minden megállapítása a datálás és attribuálás alátámasztását szolgálta, és
olyan analógiákat sorolt fel, amelyeket néha a szövegben zárójelben említett publikációkban
lehetett megtalálni, máskor mindössze annyit említett, melyik múzeumban találhatók. A tosz-
kán kora reneszánsznak szentelt kötetben a tárgyleírások végén apróbb betűkkel néhány fon­-
tos szakirodalmi említést rögzít: ez olyan megoldás, amellyel példát mutatott a következő kö­
tetek szerzői számára, akik azonban nem követték őt ezen az úton.
Negyven-egynéhány év után csodálkozom azon, hogy a Corvina hogyan fogadta el ezt
az elvárásainak annyira kevéssé megfelelő tárgyalásmódot. Merengésemet tovább színezi az
a tény, hogy a kiadóban én magam voltam a kötetek szerkesztője, nekem kellett volna szót
emelnem a szerző tudományoskodó – a házban akkor használt kifejezés! – megoldásai ellen.
Kétségtelen tény, hogy mi ilyenkor igyekeztünk a szerző pártját fogni kenyéradó gazdánkkal
szemben, és ráadásul Boskovitsnak, aki előzőleg ugyancsak a Corvinánál szerkesztősködött,
volt elég tekintélye a házon belül ahhoz, hogy főnökeink ne akarjanak túl sok időt elveszte­-
getni az ő szövegének bogarászásával. Minthogy a kiadvány a várakozásnak megfelelő sebes-
séggel fogyott, a továbbiakban senki sem csinált ebből ügyet, az esetleges szemrehányások
elmaradtak.
A Corvina-könyvek megjelenésekor még csak alig néhány év múlt el az esztergomi ka-
talógus óta, de már ezalatt is született egy-két apróbb módosítás. A katalógusban Agnolo
Gaddi műhelyéből származónak leírt Mandorlás Madonnát utóbb a műhely egyik névtelen, de
szükségnévhez jutott tagjának, a Santa Verdiana Mesternek (vagy egy növendékének) kezétől
származónak látta. Giovanni di Bartolomeo Cristianinak egy különös témájú, a létrán magától
a keresztre felmenő Krisztust ábrázoló képénél a szerzőnév mögé egy kérdőjel került a Cor­-
vina-könyvben és egy 1965-ös cikkében.15 Nem nagy dolgok ezek, de jól mutatják, hogy egyet-
len tétel vizsgálatát sem tartotta lezártnak a katalógus megírásával, hogy ahol lehetett, ott
a szakmai közösség elé tárta véleményének megváltozását.

15
Az Esztergomi… 1964. i. m. (8. jegyzet) 5. és 26. kép; Boskovits 1966. i. m. ( 13. jegyzet) 26. és 31. képleírás, továbbá
Uő: Un’opera probabile di Giovanni di Bartolomeo Cristiani e l’iconografia della ‘Preparazione alla Crocifissione’. Acta
Historiae Ar­tium Academiae Scientiarum Hungaricae, 11. 1965. 69–94. Már itt jól láthatjuk később is követett módsze-
rét: bár utóbb említett írása ikonográfiai természetű, illetőleg a liturgikus drámáknak egy festményre gyakorolt hatá-
sát igyekszik kimutatni, de fejtegetéseit azzal kezdi, hogy alaposan megvizsgálja a tárgy szerzőjének személyét és el-
készülésének idejét. A liturgikus dráma befolyásának lehetőségét egyébként M S mesterrel kapcsolatban is felvetette:
On the trail of an old Hungarian master. New Hungarian Quarterly, 3. 1962. 96–109. Megjegyzendő, hogy a későbbi
kutatás nem vette át egyértelműen Boskovits feltételezését arról, hogy a különös ábrázolás mögött egy misztériumjá-
ték által közvetített látvány áll, így Eörsi Anna: Egy ritka ikonográfiai típus: Krisztus létrán a keresztre megy. Művészet-
történeti Értesítő, 45. 1996. 47–60.
 292
t anul má nyo k

Boskovits ezekkel a katalógusjellegű munkálatokkal együtt kezdte, de hamarabb tudta

megjelentetni egyetlen művészmonográfiáját, a Botticelliről írottat.16 Itt a társadalmat ugyan-
csak figyelembe vevő könyvet írt, persze a társadalmat mint a művészeti alkotások fogyasztó­-
ját vizsgálva. Medici-központúnak is mondhatjuk a művet, hiszen a festő számos munkájával
kapcsolódott a famíliához. A platonista filozófia is sokat köszönhet nekik, elsősorban Lorenzó­-
nak, akinek fontosságát jól domborítja ki egy tőle származó idézettel: „a platoni tudomány
híján senki sem lehet jó polgár vagy művelt keresztény”. És bár Botticellit nem tekinthetjük
filozófusnak, a képeiből sugárzó melankólia megfelel a Villa Careggi-gondolkodásnak: „A föl­-
dön nem érhetjük el a tökéletes boldogságot”.17 Őelőtte senki sem írt magyarul a jeles mű­-
vés­szel kapcsolatban a humanista filozófiáról, utána még Vayer Lajos reneszánsz könyvében
is csak egy könnyed említést tesz róla.18 Látókörének szélességét mutatja, hogy ha ezt a köny­-
vet soronként vizsgálnánk, talán az derülne ki, hogy várostörténetről, a humanizmusról, a kö-
zönség különböző érdeklődésű rétegeiről legalább annyit ír, mint magáról a címszereplőről.
Bizonnyal elmondhatjuk, hogy Boskovitsnak ezzel a könyvével indul el a magyar művészet­
történetben a humanizmusra koncentráló kutatás; néhány, mindnyájunk számára ismert név,
ez alkalommal csupán azoké, akik a korai szakasszal foglalkoztak: Feuerné Tóth Rózsa, Mikó
Árpád, Pataki Zita Ágota, Pócs Dániel. Feltétlenül itt kell említeni még egy irodalomtörténészt,
akinek számos bennünket illető megállapítást köszönhetünk: Ritoókné Szalay Ágnest.
Talán érdemes szóba hozni, hogy szövegeiben nemegyszer bukkan fel egy 14. vagy 15.
századi jelenség vagy figura jellemzésénél a „modern” vagy az „avantgárd” kifejezés. (Ennek
megértéséhez tudnunk kell, hogy bár bőséges bibliográfiájában mindössze egyetlen rövid
cikket találunk, amely ezt a területet érinti,19 saját korának, az 1950-es, 1960-as éveknek mo­-
dern művészeti mozgalmait nagy érdeklődéssel és elismeréssel kísérte figyelemmel.) Az esz­
tergomi múzeum egy Giovanni di Paolo-képéről azt írta, hogy „figurái meglepő módon a mo-
dern művészetre emlékeztetnek”, egy ugyanott őrzött Matteo di Giovanni-tábla leírásában
a festő jellemzésébe szőtte bele: „a firenzei avantgardtól tanult művész később, Sienában al­
kalmazkodott a helyi hagyományokhoz”; egy későbbi művészről azt írta, hogy „Verrocchio
a quattrocento második felének »legmodernebb« festője”.20 Még első, Olaszországban megje­-
lent könyvében is úgy jellemzi Taddeo Gaddi korai stílusát, hogy „avanguardismo gotico”.21
A Corvina-könyvekkel kapcsolatos probléma – a specialistáknak szóló információ be­
csempészése egy nagy példányszámú sorozatba – ismét felmerült két Olaszországban megje­-
lent, de még Magyarországon megírt album szövegének esetében, melyek Giotto közvetlen
tanítványairól, illetőleg egy firenzei, 14. század közepén tevékenykedő festőről szóltak.22
A helyzet hasonló volt annyiban, hogy a kiadók nyilván itt is jól olvasható szöveget vártak,
más szempontból mégis eltérő, mert ezek nem ismeretlen (vagy alig ismert) képek voltak,
mint a magyarországiak. Magabiztos, meggyőző szöveget írt, jó fejlődésvonalat rajzolt fel,
a mondatok patakzása ellen sem lehetett senkinek kifogása, de a képleírások itt sem a képek
szépségét magasztaló elemzések lettek. Az olvasó gyönyörködtetése helyett a nagy példány­
számú sorozat vásárlói számára aligha ismert, és az ő érdeklődésük helyett a kollégák figyel­-
mét felkeltő analógiák felsorolására vannak kifuttatva. A szerző nem érezte jól magát isme­
16
Boskovits Miklós: Botticelli. Budapest, Képzőművészeti Alap, 1963.
17
Boskovits 1963. i. m. (16. jegyzet) 16 és 17.
18
Vayer Lajos: Az itáliai reneszánsz művészete. Budapest, Corvina, 19892, 127–130.
19
Svájci művészet a XX. században. Gondolatok egy kiállításon. Művészet, 6. 1965. 10. sz. 18–20.
20
Boskovits 1968. i. m. 18–19. oldal, 23–24. képleírás, Boskovits 1963. i. m. (16. jegyzet) 9.
21
La scuola di Giotto. Milano, Fabbri, 1966 (I maestri del colore 248), 7. [számozatlan] oldal.
22
La scuola di Giotto. i. m. (21. jegyzet) ; Giovanni da Milano. Firenze, Sadea–Sansoni, 1966 (I diamanti dell’arte, 13).
 293
t anul má nyo k

retterjesztőként, nem lehetett könnyű feladat számára, hogy legelső olasz évei során néhány
ilyen feladatot mégiscsak el kellett végeznie.
Évekkel később, a firenzei reneszánsz festészet előzményeinek szentelt könyvében egy-
értelműen és világosan megfogalmazta ezzel kapcsolatos álláspontját. Véleménye szerint a mű­-
alkotás közvetlenül, önmagától szól a nézőhöz, a műélvezőhöz, nem úgy, mint a zene, ahol
a kottát a zenésznek vagy az énekesnek kell megszólaltatnia. A művészettörténész szerepét
mindössze abban látta, hogy többletinformációkat bocsásson az érdeklődő olvasó, a majdani
néző rendelkezésére. Végezetül ugyanebben az előszóban azt is megindokolta, miért fordít
annyi energiát kevéssé jelentős, a fejlődésvonal meghatározása szempontjából bízvást elha­
nyagolhatónak mondható művészekre. A térképész példáját idézte fel, aki nem hagyhatja ki
a kisebb halmokat és völgyeket, nem jellemezhet egy területet csak a kiemelkedő bércekkel.23
Bár ezeket a sorokat 1975-ben, majdnem évtizeddel Magyarországról távozása után
vetette papírra, nagyon jól jellemzi önmagát, munkamódszerét azokban a korábbi években,
amelyekről ez a rövid áttekintés szólt.

János Végh

The early career of Miklós Boskovits in Hungary

The paper summarizes the beginning of the professional career of Miklós Boskovits in Hungary,
who became later a renowned scholar of Italian early Renaissance painting, and professor and
head of the Art History department at the University of Florence. His first studies were of theoret-
ical nature and focused on the history and historiography of Renaissance linear perspective. In study-
ing the development of the methods of representing the pictorial space he tried to explore the in-
tellectual, scientific and artistic background of the new prespecitve system as well. Humanistic
ideas, intellectual intererests and connections between artist and patron were among the most
important topics treated by Boskovits in his monograph on Botticelli. This scholarly approach ap­-
plied in this book combined with sophisticated stylistic analyses of the individual works of art
of­fered a conceptual model applied later by his fellow Hungarian scholars as well.
As a young scholar Boskovits dedicated himself to the research of the 14th and early 15th century
Italian panel paintings kept in the collections of the Christian Museum in Esztergom and in the
Museum of Fine Arts in Budapest. The results, full of new attributions were published in two sepa­-
rate volumes and in a series of foreign language articles.
Forecasting his later research, which made him renowned in Italy, he also started studying the
works of some lesser known masters as well. Self-describing his methodological approach Bosko-
vits once compared his work to that of a cartographer, “who can not leave out even the smallest
mounds and valleys, can not describe a stretch of land only by the crags.”

Miklós Boskovits: Pittura fiorentina alla vigilia del Rinascimento, 1370–1400. Firenze, Edam, 1975. 9.
23
 Marosi Ernő

La vigilia del Rinascimento

Boskovits Miklós a magyar hagyomány
és az egyetemes művészettörténeti problematika között

Marosi Ernő, DSc

művészettörténész, a Magyar
Tudományos Akadémia rendes tagja
Professor emeritus, Az ELTE Művészettörténeti Tanszékén, amelynek – immár az egye­dü­-
Eötvös Loránd Tudományegyetem linek Fülep Lajos nyugdíjazása és ugyanakkor az addig két tan­szék­
Kutatási területe: középkori művészet,ből álló Művészettörténeti Intézet megszüntetése után – tanszék­ve­-
tudománytörténet zetője Vayer Lajos lett, 1963-ban akadémiai kutatóhelyet ala­pítot­tak.
E-mail: marosi.erno@btk.mta.hu A minimális létszámú művészettörténeti tanszéken addig a tanszékve­
zető professzoron kívül két docens, egy tanársegéd, egy könyvtá­ros
Ernő Marosi DSc és egy adminisztrátor dolgozott, a tantervi kollégiumok és gyakor­la­
art historian, ordinary member of the tok nagy részét más tanszékek oktatói és – gyakran igen kitűnő, nagy
Hungarian Academy of Sciences
tekintélyű – megbízott előadók látták el. Egy további tanársegéd
Professor Emeritus,
Eötvös Loránd University
alkalmazása mellett mintegy négy fő, a Magyar Tudo­mányos Aka­dé-
Areas of research: medieval art, mia státuszait betöltő kutató így formálisan a sze­mélyi állomány
art historiography megkettőződését jelentette. Az új kollégák egy része azonban csak
E-mail: marosi.erno@btk.mta.hu formálisan tartozott a tanszékhez, ott szinte soha nem voltak látha-
tók, oktatói feladatokat sem láttak el. Mivel ebben az időben – egé-
szen 1969-ig, az MTA Művészettörténeti Kutatócsoportjának megalapí­tásáig – a tanszéki aka-
démiai kutatóhely ez akadémiai intézmény előzményének és előkészí­tőjének számított, nyil-
vánvaló volt, hogy például a középkori és reneszánsz könyvfestészet, a 19–20. századi művészet,
valamint a 19. századi iparművészet specialistái erre a jövendőbeli feladatra tekintettel, és rész-
ben nem Vayer Lajos kezdeményezésére kaptak alkalmazást.
Kétségtelen viszont, hogy a legfelkészültebb és legaktívabb kutató, a tanárként is siker­
rel debütáló, már nemzetközi ismertségű Boskovits Miklós Vayer Lajos választása volt. Nem­-
csak tanítványaként ismerte, hanem legfontosabb munkájában, az őt az 1950-es évektől hosszú
ideig, élete végéig foglalkoztató Masolino és Róma. Mecénás és művész a reneszánsz kezde­tén
című monográfiában legfőbb támaszaként is. Boskovits ekkor a Corvina idegen nyelvű kiadó
szerkesztője volt, feladata egyebek mellett e könyv idegen nyelvű kiadásának előkészítése, töb-
bek között apparátusának frissítése volt. Végül erre a kiadásra nem került sor, a könyv 1962-ben
magyar nyelven jelent meg a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalatánál, ahol felelős szerkesztő-
ként egy másik Vayer-tanítvány, Végh János jegyezte.
Boskovits munkastílusára, hatékonyságára elég itt az 1965. május 4–8. között rendezett
budapesti, Problèmes du Gothique et de la Renaissance et l’art de l’Europe Centrale című CIHA-
kollokviumot idézni. A Comité International d’Histoire de l’Art az előző év szeptemberében,
a 21. bonni nemzetközi művészettörténeti kongresszuson fogadta el a magyar javaslatot és
meghívást. Bármilyen fontosságot is tulajdonított az akkori magyar politika – megjegyzendő,
 295
t anul má nyo k

alig több mint egy évvel az 1956-os forradalom résztvevőinek 1963-ban adott amnesztia után
– a nyitásnak, különösen egy, az UNESCO által támogatott nemzetközi szakmai szervezet égi­-
sze alatt, az akkori viszonyok között, belépési és biztonsági feltételek mellett csodával hatá-
ros volt az alig fél évvel későbbi konferenciaszervezés sikere.1 Talán még nagyobb csoda, hogy
1965 májusára megjelent Boskovits szerkesztésében a téma magyar irodalmának a kor nem-
zetközi normái szerint szerkesztett, francia nyelvű bibliographie raisonnée-ja.2 A nagyrészt az ő
(és Vayer) személyéhez köthető siker hatására a bonnit követő 22. nemzetközi művészettör­-
téneti kongresszusra 1969. szeptember 15–20. között Budapesten került sor.
Boskovits ekkor már Olaszországban élt, miután 1968 nyarán úgy döntött, hogy rövi­-
debb tanulmányútjáról nem tér vissza Magyarországra. Bizonyos, hogy addigra tapasztalnia
kellett: a magyarországi emlékek feldolgozása után az akkori kiutazási lehetőségek nem ked­
veznek az itáliai festészet emlékeire vonatkozó kutatásoknak. Tapasztalatai alapján kevés kedve
volt ahhoz is, hogy képességeit és energiáját egy reprezentatív kongresszusra pazarolja – saját
kutatásai helyett. De minden bizonnyal közrejátszott döntésében az a belátás is, hogy mód­-
szere Budapesten kevéssé lenne használható. Mivel alapvetően idegenkedett az ideológiai
színezetű módszervitáktól, erre csak 1994-es, Immagini da meditare című tanulmánykötete
előszavában utal két lapidáris mondat: „Questo filo conduttore necessariamente rivela qual­-
cosa della mia vicenda personale: un orientamento di ricerca di tipo storicistico, assorbito
all’Università di Budapest, nonché il cospicuo debito verso colleghi ed amici italiani, dai quali
ho appreso quanto io possa sapere di connoisseurship. E spero che in fondo riveli anche quan­-
to importante mi è stata la raccomendazione di Pietro Toesca: »prima conoscitori, poi stori-
ci«.”3 – Ez meglehetősen késői nyilatkozat ugyan, hiszen tartalmazza a retrospektív hitvallást is
választott hazája, Olaszország művészettörténeti hagyománya mellett, mégis valószínű, hogy
ez a motiváció már 1968-as választásában is fontos szerepet játszott. A gondolat kifejtésére
a tanulmánygyűjtemény megjelenését követő évben Michael Viktor Schwarznak az a szokat­-
lan terjedelmű és hangnemű recenziója adott alkalmat, amelyben a Corpus of Florentine Paint­
ing Section I, Volume I kötetének apropóján a korpusz egész módszerének időszerűségét és
létjogosultságát kétségbe vonta. Szorosan mai tárgyunkhoz tartozik az, ahogyan Boskovits
a recenzensnek Richard Offner koncepciójára vonatkozó érvelését kezelte. Schwarz szerint
ugyanis Offner szemléletmódja (ein auf die Formgebung und den Ausdruckswillen des Künst­
lers fixierter, im Grunde ahistorischer Blick) Max Dvořak – mégpedig a korai Dvořaknak, nem
a Kunstgeschichte als Geistesgeschichte szerzőjének – gondolatvilágából vezethető le.4 Válaszá-
ban Boskovits mindenekelőtt helyreigazította a Dvořak koraira és későire történt kettévágá­
sához vezető, az Idealismus und Naturalismus… tanulmány keletkezését érintő kronológiai
tévedést, majd megállapította, hogy mindkét művészettörténész „a raffinált műértés eszközei­-
vel válaszolt a koruk művészettörténete által támasztott követelményekre”. Ezzel a műértő
munkájának alapvető jellegét húzta alá: „il lavoro di classificazione storico-artistica, che è il
compito del conoscitore, dipende meno dalle curiosità scientifiche del proprio tempo e for-
nisce elementi per ricerche fra di loro anche diverse”, mert ez joggal nevezhető Augenphilolo-
1
Boskovits Miklós: Nemzetközi művészettörténeti konferencia Budapesten. A Magyar Tudományos Akadémia Társadal­-
mi-történeti Tudományok Osztályának Közleményei, XIV. 4. 1965. 383–389.
2
L’art du gothique et de la renaissance (1300–1500). Bibliographie raisonnée des ouvrages publiés en Hongrie. Réd. Miklós
Boskovits. Budapest, Múzeumok Központi Propaganda Irodája, 1965. 2 kötet.
3
Miklós Boskovits: Immagini da meditare. Ricerche su dipinti di tema religioso nei secoli XII–XV. Milano, Pubblicazioni
dell’Università Cattolica del Sacro Cuore, 1994. viii.
4
Michael Viktor Schwarz: Miklós Boskovits, The Origins of Florentine Panting 1100–1270. Kunstchronik, 48. 7. Juli 1995.
275–286. Itt: 285.
 296
t anul má nyo k

gie-nak, és tárgya mindenekelőtt a képek festett oldala, nem pedig a háta.5 A Dvořak körüli
vitát Schwarznak Offner 1914-es disszertációjára való utalása váltotta ki. Állhatott volna ben­-
ne Antal Frigyes neve is, aki ugyancsak 1914-ben készítette el a bécsi professzorhoz disszer­
tációját a klasszicizmus, romantika és realizmus irányzatairól a 18. század közepétől Géricault
fellépéséig tartó időszak francia festészetének témakörében. Ez a disszertáció, amely az irány-
zatok egyidejűségének problémájával Antal egész munkásságának egyik alapproblémáját in­
tonálta, önmagában is elégséges érv lehetne arra, mennyire lehetetlen lenne Dvořákot ketté-
vágni egy stíluskritikai és egy történeti szakaszra.6
Az 1919 óta emigrációban, 1933 után Londonban élt Antal Frigyes műveinek magyar-
országi recepciója 1945 után Magyarországon igen bonyolultan és ellentmondásosan alakult.7
Noha mint az 1919-es Tanácsköztársaság idején aktív, marxista művészettörténész, logikusan
számíthatott volna magyarországi megbecsülésre. Tett is kísérletet arra, hogy felújítsa egykori
barátságát Lukács Györggyel,8 személyes közeledése is eredménytelen maradt, így nagyrészt
már az 1930-as években elkészült, A firenzei festészet és társadalmi háttere című, csak 1947-ben
megjelent munkájára éppúgy a „polgári szociológia” bélyege került, mint a másik angliai ma-
gyar emigráns, Hauser Arnold ugyancsak társadalomtörténeti szintézisére. Nem is csoda, ha
arra gondolunk, hogy az 1953-as, Grabar és Kemenov által szerkesztett, Harc a burzsoá művé­-
szet és művészetelmélet ellen címmel magyarra fordított tanulmánykötetben két klasszikus és
polgári szerző, Viktor Lazarjev és Mihail Alpatov vette védelmébe a stílustörténeti korszakfo­
galmat, illetve óvott a reneszánszfogalom egységének megbontásától.9 Antal felfogásában
nyilvánvalóan nem a stílusjelenségeknek a társadalom osztályaival való megfeleltetése – s ez­
által a művészeti irányzatok versengésében az osztályharc feltételezése – volt a botránykő, ha-
nem az, hogy a stílusjelenségek eszmei, érzelmi és vallási alapjait kutatta.
Hauser műve, A művészet és az irodalom társadalomtörténete már 1968-ban megjelent
magyarul, Antal könyve azonban még ezután is majdnem két évtizeddel, 1986-ban. A művészet­
történeti köztudatban és az oktatásban is jelen volt azonban, mindenekelőtt műve 1958-as ke-
letnémet kiadásának köszönhetően.10 Vayer Lajos egyetemi oktatásában éppúgy alapműnek és
abszolút kötelező olvasmánynak számított, mint ez időszakbeli kutatómunkájában, amelynek
eredménye – és egyben tanításának foglalata – a Masolino-monográfia volt.
Ez a könyv számos portré-, keresztény és profán ikonográfiai kutatás (köztük a konstan­
zi zsinat és a magyarországi Zsigmond-kor hagyományos témáival) eredményeiből építkezik,
s különösen a római művészeti hagyomány tárgyalásában veti fel a warburgi értelemben fel­
fogott ikonológia, a rinascimento dell’antichità problémakörét, amelynek magyarországi meg­
honosításában és polgárjogának megszerzésében nagyok az érdemei. Antalt, „a firenzei ko-
ra-reneszánsz történetét a társadalmi fejlődés törvényszerűségeinek alapján feldolgozó úttörő
szerző[t]” ritkán találjuk egyenes idézetben, első említésénél éppen azért, mivel óvatos véle­
ménye szerint „éppen az ő fejtegetései tesznek tanúságot arról, hogy milyen nehézségekbe
5
Miklós Boskovits: Zuschriften an die Redaktion, Florentine Painting (I). Kunstchronik, 48. 12. Dezember 1995. 635–638.
Idézet: 636.
6
 Kókai Károly: Antal Frigyes (1887–1954). In: „Emberek, és nem frakkok”. Tudománytörténeti esszégyűjtemény. Negyedik
kötet. Szerk. Markója Csilla–Bardoly István. Enigma, 62. XVII. 2010. 101–113.
7
Néhány mondatban jellemzi: Marosi Ernő: Utószó. In: A magyar művészettörténet-írás programjai. Válogatás két évszá-
zad írásaiból. Szerk. Uő. Budapest, Corvina, 1999. 357.
8
Két levelét közli, illetve idézi Wessely Anna: Utószó. In: Antal Frigyes: A firenzei festészet és társadalmi háttere. Budapest,
Gondolat, 1986. 406–414. Itt: 406 (1946), illetve 411 (1948, kéréssel, hogy a Florentine Painting példányait vásárolják
meg magyar könyvtárak számára).
9
Igor E. Grabar–Vladimir Sz. Kemenov: Harc a burzsoá művészet és művészetelmélet ellen. Budapest, Akadémiai, 1953.
10
Frederick Antal: Die Florentinische Malerei und ihr sozialer Hintergrund. Berlin, Henschel, 1958.
 297
t anul má nyo k

ütközik a kutatás mai helyzetében, a közönség egyes rétegeinek bonyolult osztályhelyzetét

szemmel tartó művészettörténeti tárgyalás”.11
Valójában Antal szövegében12 ezeknek a nehézségeknek nemigen találni nyomát: ő
a marxista formációelmélet kategóriáit meglehetős biztonsággal és pontossággal alkalmaz-
ta a Firenzében fellelhető stílusfajták értelmezésére. Nála a popolo grosso, vagy optimati, „azok
a firenzei polgárok, akik a világ legnagyobb iparosai és kereskedői voltak, [és] egy személyben
a világ legfőbb bankárai is lettek”,13 „nagypolgári, racionalista légkört” képviselnek a művészet-
ben. Az Imago Pietatis képtípusa, mely „bizonyos mértékig kegykép volt, cselekmény nélkül,
kegyes elmélkedés céljára szánva, hogy bensőséges egységet ébresszen a szemlélő és az Is-
tenség között”, viszont kispolgári, a popolo minuto, a popolani igényeit elégíti ki. Ilyen „tisz-
tábban hitbuzgalmi mű[vekre]”, amilyen még a Pietà s a fájdalmas Mária csoportja, „Sienában
[…] találunk […] példákat, Siena lévén az összekötő kapocs Firenze és a kispolgári szemléle­-
tű Észak között”.14 Antal Frigyes könyvét az előszó szerint 1932–1938 között, eredetileg egy
terjedelmesebb festészettörténeti munka első részeként írta; a Dvořak iskolahagyományát
még erősebben képviselő előzményeket 1925-ben publikálta.15 A festészettörténet a klasszi­-
kus művészet mellett a „gótikus”, majd manierista tendenciával foglalkozott volna, egészen
a disszertációjában tárgyalt 18. századi fejleményekig, Hogarthig és Füssliig, amelyek a nagy
könyvterv feladása után késői, részben posztumusz kiadású tanulmányainak lettek tárgyai.
A közhelyszerű Firenze–Siena ellentétpár triviális eredetén kívül, amelyben az üzleti számí-
tás mentalitása a racionalisztikus-realisztikus stílussal azonosul, a kispolgári vallásosság pedig
a gótikus-misztikus hagyománnyal, Antal fogalomalkotása bizonyára sokat köszönhet Beren­-
son művészettörténetének is, amelyben nagy szerepet kap a plasztikus racionalizmus, illetve
a síkhoz ragaszkodó dekorativitás ellentéte.16
Itt közbe kell vetnünk, hogy Berenson bizonyára jelentős hatással volt Boskovits Miklós-
ra is; mindenekelőtt a tiszta, világos, plasztikus kvalitás történelmi elsőbbségének kérdésében.
Ez felelt meg modern képzőművészeti tájékozódása fő irányának is. Ha mai összejövetelünkre
az Uffizi magyar festőönarckép-gyűjteménye adja az alkalmat, barátjának, Lakner Lászlónak
firenzei önarcképe jól jellemzi ezt az eligazodást. Berenson olasz festészettörténetének késői,
a hiteles és az elfogadhatóan attribuált művek jegyzékeit közlő illusztrált Phaidon-kiadása ál­
landó munkaeszközei közé tartozott; ha szükség volt rá, a budapesti művészettörténeti tanszé­
ken tudtuk, az ő könyvespolcán kell keresnünk. Persze ennek prózai oka is volt: a tanszék régi
fényképgyűjteménye nagyrészt tönkrement (beleértve Péter András kiváló, főleg Alinari-fo­tók­
ból álló hagyatékának nagy részét is), s komoly gondot jelentett megfelelő képanyag beszerzése.
De visszatérve Antal Frigyes hatásához: mind a formációs teória értelmében, mind a stí­-
lus és a társadalmi osztályok viszonyáról alkotott elképzeléseinek megfelelően a firenzei mű­
vészeti fejlődést olyan gazdaság- és társadalomtörténeti jelenségek visszatükröződéseként
fogta fel, mint a 14. század közepének konfliktusai, különösen a gazdasági válság és a ciompi-
11
Vayer Lajos: Masolino és Róma. Mecénás és művész a reneszánsz kezdetén. Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóválla­
lata, 1962. 10.
12
Vö. magyar kiadása: Antal Frigyes: A firenzei festészet és társadalmi háttere. Ford. Falvay Mihály. Budapest, Gondolat, 1986.
13
Antal 1986. i. m. 23.
14
Antal 1986. i. m. 161.
15
Frederick Antal: Studien zur Gotik im Quattrocento. Einige italienische Bilder des Kaiser-Friedrich-Museums. Jahrbuch der
Preußischen Kunstsammlungen, 46. 1925. 3–32 és Uő: Gedanken zur Entwicklung der Trecento- und Quattrocentomale-
rei in Siena und Florenz. Jahrbuch für Kunstwissenschaft, 2. 25. 1924. 207–239. – Vö. Kókai 2010. i. m. (6. jegyzet) 104–105.
16
Bernhard Berenson: The Florentine Painters of the Renaissance. New York–London, G. B. Putnam’s Sons, 1896. 3. skk., rész-
lete magyarul: In: Emlék márványból vagy homokkőből. Öt évszázad írásai a művészettörténet történetéből. Szerk. Uő:
Budapest, Corvina, 1976. 343–348.
 298
t anul má nyo k

felkelés. Ezután hanyatlást érzékelt a gótikus kispolgári tendencia előtérbe kerülése értelmé­-
ben, s feltételezve a dominikánus prédikációknak az ájtatosság uralma jegyében – s a nagy­
polgári Santa Crocéval szemben a Santa Maria Novella – vezető szerepét a művészeti produk-
cióban. Vayer Lajos ezekkel az ellentétpárokkal igen óvatosan bánt, de stiláris kérdésekben
kétségtelenül Antal hatása alatt állt, alig tudta kivonni magát az olyan frappáns stíluspárhu-
zamok hatása alól, mint Antalnál a könyv elején szereplő, a londoni National Gallery kiállítá-
sa nyomán elemzett párhuzam a Masaccio pisai karmelita oltárából való Madonna és Gentile
da Fabriano Quaratesi-Madonna-táblája között. A Masolino-monográfiában számos alkalma
nyílt ilyen párhuzamok megvonására, kezdve azzal, amit már Crowe és Cavalcaselle kiaknázott
a Brancacci-kápolna bejárati pilaszterein ábrázolt Bűnbeesés és Kiűzetés között, egészen a ró­-
mai Santa Maria Maggiore poliptichonjának festményeiig.
Vayer nem sokat törődött Antal elképzeléseinek kritikai fogadtatásával. Boskovitsot ez
minden bizonnyal jobban érdekelte, különösen Millard Meissnek 1949-ben az Art Bulletinben
publikált ellenvetései, s a helyesbítés, amelyre 1951-ben, a pestisjárvány utáni firenzei és sienai
festészetről szóló monográfiája adott alkalmat. Szerzője belefoglalta egy korábbi tanulmányát
a Madonna dell’Umiltà képtípusáról, amely eredetileg az Art Bulletin 1936-os évfolyamában
jelent meg, tehát keletkezése szoros időbeli párhuzamban állt Antal A firenzei festészet köny­
vének írásával. Az időbeli párhuzamosság csak világosabban emeli ki az értékrendek ellenté­
tét. Meiss bizonyította, hogy a típus sienai eredetű, Simone Martinira visszavezethető innová­-
ció volt, amelynek recepciója és transzformációja korán, már az 1340-es években megjelent
Firenzében, Bernardo Daddi környezetében. Arra következtetett, hogy átvétele és változásai
„ismét a két (vagyis sienai és firenzei) iskola kivételes vitalitásáról tanúskodnak”.17 Nemcsak
a festőiskolák virágzásának és kölcsönhatásának megfigyelése ellentétes Antalnak a 14. száza-
di hanyatlásról szóló tézisével, hanem az is, hogy Meiss a jelentős innovációt az áhítatos szem-
lélődés szolgálatában álló devotional image műfajában, illetve funkciókörében állapította meg,
amely Antal történeti konstrukciójában önmagában is válságjelenségnek s a hanyatlás szimp-
tómájának minősült. Megállapította, hogy a Simone által koncipiált forma a korai trecento mű-
vészet humanista jellegének felelt meg, amely a 14. század harmadik negyedében gyökeres
változáson esett át.18 Ez a korábban kidolgozott példa Meiss 1951-es munkájába mint paradig-
matikus esettanulmány került. Ezt a könyvet – úgy, ahogyan Antal a londoni National Gallery­-
ben egymás mellett függő két 1425-ös, illetve 1426-os Madonna párhuzamos elemzéséből
indult ki – egy, a század közepi hanyatlást cáfoló forrásidézet vezette be, Franco Sacchetti no-
vellarészlete a firenzei festészetnek a Giotto-generáció utáni hanyatlásáról, a kor nagyjainak,
Orcagnának, Taddeo Gaddinak és Alberto di Arnoldónak jelenlétében.19 Meiss mindenekelőtt
ezen, a művészettörténet-írás ítéletét is tartósan befolyásoló nézet cáfolatára törekedett, ami­­kor
az 1350 és 1375 közötti negyedszázad festészettörténetének megírásába kezdett, s ezt Orcagna
Strozzi-poliptichonjának elemzésével kezdte. Könyvének egyik appendixében külön is kitért
Antal (és Spinello Aretino kapcsán a másik magyar, Gombosi György) nézeteinek elemzésére,
a realizmus felső, elit osztályjellegének, illetve a népszerű, művészi „engedményekkel” járó fes­
tészet megkülönböztetésének kritikájára.20 Ő a század közepi változások okát nem a gazdasá-
gi és a lázadáshoz is vezető társadalmi krízisben látta, hanem az 1348-as pestisjárvány kö-
17
Millard Meiss: The Madonna of Humility. Origin and Development fejezet: Painting in Florence and Siena after the
Black Death. The Arts, Religion, and Society in the Mid-Fourteenth Century. Princeton, Princeton University Press, 1951.
Paperback kiadás: Princeton, Princeton University Press, 1978 (a további idézetek ebből a kiadásból) 132–156. Idézet:
138.
18
Meiss 1978. i. m. 156.
19
Meiss 1978. i. m. 8.
20
Meiss 1978. i. m. 172–174.
 299
t anul má nyo k

vetkezményeiben, nem utolsósorban pedig abban, hogy az elpusztult munkaerő pótlására

a városba hamarosan új, népszerűbb és kevésbé kifinomult vallási kultúrájú paraszti tömegek,
a contadinók áramlottak be.21
Boskovits Miklós 1975-ben kiadott első nagy könyvében, részlettanulmányok még Bu­
da­pesten, az 1960-as évek második felében írottakkal kezdődő sorozata22 és az 1966-ban Fi­
renzében kiadott Giovanni da Milano-kismonográfia23 után fogott hozzá a Meiss által 1951-ben
a 14. század harmadik negyedére kiterjesztett revízió folytatására és bevégzésére. Pittura Fio­-
ren­tina alla vigilia del Rinascimento című monográfiáját a történeti fejezetekhez járuló, monog­
ra­fikus kritikai œuvre-jegyzékek egészítik ki, nyilvánvalóan a connoisseurship berensoni min­
tájának nyomdokain haladva. A könyv bevezetésében említett – és név nélkül idézett – állás­
pontok jellemzésén24 kívül a direkt módszertani reflexió ritka esete ebben a munkában az
a bekezdés, amelyet a konzervativizmus jelenségének tárgyalására fordított. Itt említi Antal
kísérletét, hogy a hieratikus stiláris jelenségeket a kor megrendelőinek „demokratikus menta­-
li­tására” vezesse vissza. Elégedetlenségét fejezi ki Meissnek azzal a kísérletével szemben is, hogy
a retardatárius jelenségeknek magyarázatát az új gazdagok ízlésében keresse, különös tekintet-
tel arra, hogy ezek mégis a megrendelők kisebbségét alkották. Véleménye szerint a korszak val-
lásos életének alapos elemzése adhatna megnyugtató választ a kérdésre.25 Többek között ezzel
a kérdésfelvetéssel függ össze későbbi, 1994-ben publikált Immagini da meditare című tanul-
mánygyűjteménye.
A Pittura Fiorentina alla vigilia del Rinascimento mint a firenzei festészettörténet szinté­zi-
se alapvetően két korszakot tárgyal, az első, amely „A krízis évtizede” (1370–1380) címet viseli,
tartalmazza a fent idézett módszertani és értelmezésbeli kontroverziában való állásfoglalást.
A második, 1380–1400 közötti, a „gótikus előjáték és klasszicista reakció” mindenekelőtt szerep­
lőinek nagy műértői felkészültséggel megvalósított jellemzéséből áll össze. Áttekintésünkben
fontos, a szimbolikusnál sokkal lényegesebb szerepet játszottak azok a frappáns szituá­ciók,
amelyeket az egyes szerzők fejtegetéseik kiindulópontjául választottak. Antalnál a londoni Na­-
tional Gallery ma is követett párhuzama Masaccio és Gentile da Fabriano között, Meissnél a San
Miniato asztaltársaságának Sacchetti által feljegyzett vélekedése. Nem kevésbé beszédes az,
hogyan indította Boskovits a maga ábrázolását egy valóságos buffójelenettel, amely a kép rea-
litásának általános igényére, de változó értelmezéseire vonatkozik. Poggio Bracciolini anekdo-
tájában arról van szó, hogy egy arezzói művésztől a környékbeli falusiak azért választ­ják a két
lehetséges feszülettípus közül az élőt, mert ha ez nem tetszene, utólag még mindig megöl­-
hetik. A furfangos parasztokról szóló történet nemcsak Boskovits realitás- és humorér­zékére
vet fényt, hanem a metodikai vitáknál élesebben jeleníti meg a valóságos viszonyokat, ad értel-
met a contadini, a popolo minuto, a különféle művi úton rekonstruált realizmusfelfogások közös
gyökerére és különbségeire, szociális és műveltségi faktorok valóságos érvényesü­lésére.

21
Meiss 1978. i. m. (17. jegyzet) 64–66.
22
Felsorolásuk: Miklós Boskovits: Pittura fiorentina alla vigilia del Rinascimento 1370–1400. Firenze, Edam, 1975, az áttekin­
tésüket megkönnyítő kronológiai sorrendben, 1965-től kezdve: 471–478.
23
Miklós Boskovits: Giovanni da Milano. Firenze, Sadea–Sansoni, 1966 (I diamanti dell’arte, 13).
24
Boskovits 1975. i. m. 8–9.
25
Boskovits 1975. i. m. 45.
 300
t anul má nyo k

Ernő Marosi

La vigilia del Rinascimento.

Miklós Boskovits between Hungarian and International art historiography

Between 1963—1968 Miklós Boskovits was a researcher at the Lajos Vayer founded art history
department of Eötvös Loránd University in Budapest. It was here that he started his teaching ca­
reer as well. The Marxist inspired methodology of Frigyes Antal’s Florentine Painting and its Social
Background (1947) had a central rôle in the teaching of Vayer, as well as in his monograph enti­-
tled Masolino and Rome. Patron and artist in the early Renaissance (1962). Antal, who was living in
emigration since 1919, tried in vain since 1948 to revive scholarly connections with Hungarian
scholars. The Hungarian translation of his Florentine Painting–considered an example of bourgeois
soci­ology–appeared only in 1986, but became already known for Hungarian scholars through the
East German edition of 1958.
In addition to the problem that he was debarred from research abroad and consequently lacked an
international scholarly network the main reason for Boskovits in making the decision to emigrate
from Hungary was that he could not count on a positive reception of and support for his research­-
es at home. It was mainly due to his scholarly position which was based on the principles outlined
by Millard Meiss in his Painting in Florence and Siena after the Black Death. The Arts, Religion, and
Society in the Mid-Fourteenth Century (1951). Already in 1949 Meiss published a thorough critique
of the class-based Marxist sociology of Antal. It was Meiss’ thesis and the tradition of connoisseur­-
ship that formed the methodological approach of Boskovits’s monograph (Pittura Fiorentina alla
vigilia del Rinascimento 1370—1400, 1975), written in the beginning of his Italian emigration.
 Sonia Chiodo

Il Corpus of Florentine Painting

da Richard Offner a Miklós Boskovits
Sonia Chiodo, ricercatore
Università degli Studi di Firenze,
Dipartimento di Storia, Archeologia,
Geografia, Arte e Spettacolo
Miklós Boskovits (1935–2011) lasciò l’Ungheria e si stabilì defini­tiva­ Aree di ricerca: pittura toscana
mente in Italia all’inizio degli anni Settanta, dopo alcuni soggiorni di medievale, miniatura italiana
breve durata e quando ormai i suoi studi si erano solidamente ancorati E-mail: sonia.chiodo@unifi.it
alla pittura del Trecento e del Quattrocento in Italia Centrale, come
Sonia Chiodo
chiaramente indicano le pubblicazioni di quel periodo.1 A quest’epoca művészettörténész, egyetemi tanár,
la pubblicazione della collana dedicata alla pittura fiorentina fondata Università degli Studi di Firenze,
da Richard Offner più di mezzo secolo prima – il Corpus of Florentine Dipartimento di Storia, Archeologia,
Painting – era sospesa a seguito della scomparsa nel 1972 di Klara Geografia, Arte e Spettacolo
Steinweg, che seguiva quella di Offner stesso nel 1965; Boskovits, con Kutatási területe: középkori toszkán
l’appoggio di Mina Gregori, avrebbe assunto la guida del progetto nel festészet, itáliai miniatúraművészet
1976, legando indissolubilmente ad esso la propria attività di ricerca E-mail: sonia.chiodo@unifi.it
fino alla scomparsa nel dicembre del 2011.2
Per capire il senso del profondo legame tra lo studioso e il Corpus of Florentine Paint­ing
è necessario tuttavia andare indietro nel tempo e riconsiderare la genesi, le caratteristiche, gli
obiettivi del progetto Corpus che per Miklós Boskovits ha rappresentato un luogo fisico – lo
studio generosamente concesso dal Kunsthistorisches Institut di Firenze – ma anche un luogo
della mente, dove le sue ricerche si sono trasformate in mostre, volumi monografici, cataloghi,
arti­coli, corsi universitari.
Il progetto era stato ideato negli anni Venti del secolo scorso da Richard Offner, stu­
dio­so di origine germanica che aveva compiuto la sua formazione tra l’Università di Harvard,
l’Università di Vienna, e l’Italia, attratto dalla straordinaria ricchezza dell’arte del Medioevo
e del Rinascimento italiano, dal carisma della connoisseurship di Bernard Berenson ma anche
dal rigore sistematico del metodo viennese.3 Da queste premesse e dalla consapevolezza di
quanto ancora sfuggisse all’impostazione individualistica della storiografia artistica italiana
scaturì nello studioso l’idea di una catalogazione sistematica della pittura fiorentina, dalleorigini
1

Per l’elenco completo delle pubblicazioni di Miklós Boskovits si veda: Miklós Boskovits: curriculum e bibliografia.
Arte Cristiana, C, 2012. pp. 169–176 e Bibliografia di Miklós Boskovits, a cura di Alice Turchi. Paragone, LXV. 2014. N.
769–771. s. III. N. 114–115, pp. 80–94.
2

Una sintesi ragionata della complessa e articolata attività scientifica di Miklós Boskovits è stata proposta dopo la sua
scomparsa da Andrea De Marchi, Miklós Boskovits, in memoriam. In: Medioevo, natura e figura. A cura di Arturo Carlo
Quintavalle, Milano, Skira, 2015. pp. 773–777.
3

La formazione accademica e i primi studi di Richard Offner sono ora ripercorsi in un contributo di Sonia Chiodo:
Richard Offner, appunti per una biografia: studi, pensieri e maestri prima del Corpus. In: Conoscitori tedeschi fra Otto
e Novecento. A cura di Francesco Caglioti, Andrea De Marchi, in corso di stampa.
 302
t anul má nyo k

Fig. 1. Miklós Boskovits (1935–2011)

fino al pieno Rinascimento, nell’ambito della quale restituire con pari dignità il profilo
di tutte le personalità artistiche che una filologia sempre più agguerrita era in grado di ren­-
dere riconoscibili.
Il primo volume del Corpus venne pubblicato nel 1930, pochi anni dopo l’inizio dell’
attività accademica di Richard Offner presso l’Institute of Fine Arts della New York University,
istituzione che fin dall’inizio supportò l’iniziativa sia dal punto di vista economico che da quel-
lo organizzativo. Il piano originale dell’opera prevedeva la pubblicazione di 30 volumi, ripartiti
in 6 sezioni, all’interno dei quali avrebbe dovuto trovare posto lo studio sistematico dei dipinti
fiorentini, dalle sue origini fino al 1500 circa, raggruppate secondo gli autori o gli ambiti di
appartenenza, individuati sulla base dell’analisi dei caratteri formali.
Secondo quanto dichiarato dall’autore nell’opuscolo preparato per presentare il pro­
getto e ottenere il necessario supporto finanziario, l’opera si sarebbe dovuta distinguere per
la sua completezza, includendo insieme ai dipinti dei maestri che avevano dato i contributi
più significativi all’evoluzione del linguaggio figurativo anche quelli di allievi o più modesti
seguaci, destinati a illustrarne varianti e persistenze.4 A parlare però dovevano essere prima di
4

Nell’archivio del Corpus of Florentine Painting (Firenze, Kunsthistorisches Institut, archivio del Corpus della Pittura fio­
rentina) si conserva il prospetto del piano originale dell’opera in sei sezioni, così articolate:
Sezione I (in 3 volumi) Le origini; Coppo di Marcovaldo e la sua scuola; Cimabue, il suo ambiente, la sua scuola.
Sezione II (in 5 volumi) La prima metà del Trecento: La tendenza monumentale (Giotto, Taddeo Gaddi, Maso di Banco,
Agnolo Gaddi, pittori anonimi)
Sezione III (in 7 volumi) La prima metà del Trecento: La tendenza lirica (Maestro di Santa Cecilia, Pacino di Bonaguida,
Bernardo Daddi, Jacopo del Casentino e i loro seguaci)
 303
t anul má nyo k

tutto le opere e, per questo motivo, fin dall’inizio

i volumi del Corpus si caratterizzarono per la ri-
pro­du­zione di immagini a piena pagina, di alta
qualità per gli standard dell’epoca, che lasciavano
ampio spazio anche alla riproduzione di dettagli.
Seguendo ques­to piano, tra il 1930 e il 1957 Offner
pubblicò i primi sette volumi del Corpus, dedicati
alla ricostruzione di una tendenza della pittura
fiorentina della prima metà del Trecento alternati-
va a quella che faceva ca­po a Giotto e ai suoi più
stretti seguaci, che lo stu­dioso definì “miniaturist
o lyrical tendency” per dis­tinguerla da quella più
aulica e monumentale dei giotteschi. Al suo in­
terno trovava posto la ricostruzione di figure “ec­-
centriche” come il Maestro della croce da Fili­ -
c­aia, successivamente identificato con Lippo di
Benivieni, o il Maestro di Figline, ma si cominciava
anche a met­tere a fuoco la complessità dell’or-
ganizzazione delle botteghe di pittura fiorentine
della prima metà del Trecento, attraverso una
indagine sistematica dell’at­tività di artisti come
Pacino di Bonaguida e Bernardo Daddi.5
Nel 1958 la quantità dei materiali che lo stu­
dioso incessantemente continuava a raccogliere Fig. 2. Richard Offner (1889–1965)
de­terminò l’aggiunta di un ulteriore volume alla
se­zione dedicata alla Lyrical Tendency della prima metà del Trecento, contenente “Addi­tions”
a temi già affrontati in precedenza e soprattutto il profilo dell’attività di Bernardo Daddi de­
finitivamente messo a punto dallo studioso dopo circa un trentennio di ricerche;6 un piano
di lavoro abbozzato verso la fine dello stesso anno, che si conserva nell’archivio del Cor-
pus, mostra però che gli interessi dello studioso si erano rivolti ormai ad un altro degli ambiti
meno noti della pittura fiorentina del Trecento, quello dei pittori attivi nella seconda metà del
secolo; a questi viene dedicata la IV sezione, per la quale il nuovo piano editoriale prevede
nove volumi invece dei cinque indicati in precedenza.7 Tra il 1960 e il 1965 (anno della morte
di Offner) saranno pubblicati quindi i primi tre volumi, dedicati rispettivamente ai fratelli

Sezione IV (in 5 volumi) Gli anni centrali e la fine del Trecento: Lirici e narratori (Orcagna, Nardo di Cione, Jacopo di
Cione, Andrea da Firenze, Giovanni del Biondo, Niccolò di Tommaso e un ampio numero di maestri minori)
Sezione V (in 6 volumi) Il Quattrocento: Tendenze monumentali e formali (Masaccio, Paolo Uccello, Piero della Fran-
cesca, Andrea del Castagno, Antonio Pollaiolo, Andrea Verrocchio e i loro seguaci)
Sezione VI (in 4 volumi) Il Quattrocento: La tendenza lirica (Lorenzo Monaco, fra Angelico, fra Filippo, Domenico Vene­-
ziano e altri fino a Sandro Botticelli).
5
La quantità considerevole di opere di questi artisti pervenute rendeva particolarmente cogente il problema della
defi­nizione del contributo di allievi e seguaci e, soprattutto, forniva occasioni esemplari di studio secondo il metodo
e l’approccio elaborato dallo studioso nel periodo trascorso presso l’Università di Vienna; sulla formazione di Richard
Offner si veda Sonia Chiodo, op. cit. (v. nota 3).
6
Richard Offner: A Critical and Historical Corpus of Florentine Painting. Sec. III. Vol. VIII. New York, 1958.
7
Firenze, Kunsthistorisches Institut, archivio del Corpus della Pittura Fiorentina.
 304
t anul má nyo k

Andrea, Nardo e Jacopo di Cione.8 Klara Steinweg che collabora al Corpus fin dall’inizio degli
anni Trenta, prosegue da sola il progetto curando la pubblicazione rimasta in sospeso dello
studio su Giovanni del Biondo (due tomi pubblicati rispettivamente nel 1967 e nel 1969) e
preparando un nuovo volume sugli affreschi di Andrea Bonaiuti nel Cappellone degli Spa­-
gnoli presso Santa Maria Novella che sarà pubblicato postumo nel 1979.9
Il progetto, che fino a questa data era stato finanziato dalla New York University subi­-
sce una battuta d’arresto. La consapevolezza della sua importanza, ma anche quella del-
la consistenza dei materiali rimasti ancora inediti, dal momento che nell’arco di oltre quarant’
anni le ricerche condotte dai due studiosi avevano determinato la formazione di una consi­-
s­tente raccolta di fotografie e di un archivio composto da manoscritti e appunti relativi ai volu­-
mi già pubblicati ma anche a quelli previsti, mantengono tuttavia vivo l’interesse della comu­-
nità accademica. Documenti conservati nell’archivio di Craig Hugh Smyth, docente presso
l’Institute of Fine Arts dal 1950 al 1973, testimoniano lo sforzo di individuare nelle fila di
quella istituzione accademica studiosi interessati a proseguire le ricerche avviate da Offner
sulla pittura fiorentina della seconda metà del Trecento; dopo vari tentativi sarà Mina Grego-
ri, allieva di Roberto Longhi e a questi succeduta nella cattedra di Storia dell’Arte Medievale
e Moderna presso l’Università di Firenze, a conoscere in Miklós Boskovits che nel frattempo
aveva portato a termine, in modo autonomo, il suo monumentale studio sulla Pittura fioren­-
tina alla vigilia del Rinascimento, pubblicato nel 1975,10 la figura più adatta al proseguimento
della monumentale impresa, che infatti, gli viene ufficialmente affidata nel 1976 da una sorta
di comitato internazionale – composto oltre che da Craig Hugh Smyth e Mina Gregori, da
Herbert Keutner, Ugo Procacci, Max Seidel, Roberto Salvini, Carlo Volpe e Federico Zeri.11
Il nitido disegno storico del testo di Pittura fiorentina e la puntualità del lavoro filolo­-
gico che connota le “liste” che lo accompagnano collocano Miklós Boskovits nel solco della
più alta connoisseurship, erede degli “Indici” di Bernard Berenson ma anche dell’acribia clas­
sificatrice del Corpus; il lungo saggio iniziale, inoltre, pur guardando alla nobile tradizione del-
la storiografia artistica italiana – in particolare a Pietro Toesca – introduce una inedita attenzio-
ne ai dati della storia religiosa o economica, cui non è probabilmente estraneo il periodo trascorso
dallo studioso come borsista presso The Harvard University Center for Italian Renaissance Stu­
dies di Villa I Tatti dal 1970 al 1973. Il volume, ancora oggi, a 40 anni di distanza, rappresenta
una guida indispensabile nell’affollato panorama della pittura fiorentina della seconda metà
del Trecento, accompagnando con mano ferma il lettore tra l’accanimento neo-giottesco della
pittura di Andrea Orcagna, i cui personaggi emergono dall’ombra investiti da una luce diretta
quasi un faro12 che ne fa risaltare i volumi, l’estro narrativo di Giovanni del Biondo, l’eredità di
8
 Richard Offner: A Critical and Historical Corpus of Florentine Painting. Andrea di Cione. Sec. IV. Vol. I. New York, 1962;
Richard Offner: A Critical and Historical Corpus of Florentine Painting. Nardo di Cione. Sec. IV. Vol. II. New York, 1960;
Richard Offner–Klara Steinweg: A Critical and Historical Corpus of Florentine Painting. Jacopo di Cione. Sec. IV. Vol. III. New
York, 1965.
9
 Richard Offner–Klara Steinweg: A Critical and Historical Corpus of Florentine Painting. Andrea Bonaiuti. Sec. IV. Vol. IV.
New York, 1979.
10
Miklós Boskovits: Pittura fiorentina alla vigilia del Rinascimento 1370–1400. Firenze, Edam, 1975.
11
Questa delicata fase della storia del Corpus of Florentine Painting è riassunta da Craig Hugh Smyth nella pre­messa al
volume sugli affreschi del Cappellone degli Spagnoli (Richard Offner–Klara Steinweg: A Critical and Historical Corpus
of Florentine Painting. Andrea Bonaiuti. Sec. IV. Vol. VI. New York, 1979, senza numero) e ricordata anche da Miklós
Boskovits (A Critical and Historical Corpus of Florentine Painting. The Painters of the Miniaturist Tendency. Sec. III. Vol. IX.
Florence, Giunti, 1984). Appunti e documenti relativi a questo passaggio sono stati consultati da chi scrive anche
presso l’archivio del Corpus (Firenze, Kunsthistorisches Institut) e nelle carte d’archivio di Craig Hugh Smyth che si
con­servano presso The Harvard University Center for Italian Renaissance Studies, Villa I Tatti, Firenze.
12
Boskovits 1975. op. cit. (nota 10.) p. 24.
 305
t anul má nyo k

Taddeo Gaddi, l’influenza di Giovanni da Milano nella pittura del terzo quarto del secolo
e gli imprevedibili sviluppi del linguaggio tardogotico di Agnolo Gaddi e dei suoi numerosi
seguaci, dall’estro di Lorenzo Monaco alle citazioni più pedisseque di Cenni di Francesco di
Ser Cenni. Scorrendo le pagine del volume si rimane sgomenti davanti alla minuziosa co­no-
s­cenza di questo campo, all’epoca poco noto, della pittura fiorentina, che consente all’autore
di ricostruire gruppi ancora ineccepibili sul piano filologico corrispondenti all’attività di pittori
di seconda o terza fila prima sconosciuti. La corrispondenza tra i raggruppamenti di Richard
Offner, che sarebbero stati resi noti solo con la pubblicazione postuma del volume curato da
Hayden B. J. Maginnis nel 1981, e quelli di Miklós Boskovits, è spesso strettissima, anche nel
caso di maestri minori come per esempio il Maestro della Madonna Lazzaroni, e da un punto
di vista più generale, può essere considerata una conferma del fondamento positivo e scienti­-
fico di un metodo basato sull’analisi dei caratteri formali di un’opera d’arte, vale a dire del
suo stile figurativo.13
Nel 1976 Miklós Boskovits dunque, assunta la direzione operativa del progetto del Cor­-
pus of Florentine Painting, si dedica alla pubblicazione del volume dedicato agli affreschi
di Andrea Bonaiuti nel Capitolo del convento di Santa Maria Novella lasciato incompiuto da
Klara Steinweg, seguendone la traduzione dal tedesco all’italiano e rivedendo alcune note
appena abbozzate dalla studiosa. Il volume viene finalmente pubblicato nel 1979, accompa-
g­nato da una breve ma importantissima avvertenza di Craig Hugh Smyth circa il futuro della
collana, il proseguimento della quale viene affidato all’Istituto di Storia dell’Arte dell’Univer-
sità di Firenze, mentre l’Institute of Fine Arts di NYU considerava concluso il suo impegno nel
progetto con la pubblicazione di un ulteriore volume contenente i raggruppamenti di dipinti
preparati da Offner per lo sviluppo della sezione sulla pittura fiorentina di secondo Trecento,
che infatti vide la luce nel 1981 con la cura di Hayden B. J. Maginnis.14
Boskovits, dal 1977, professore ordinario di Storia dell’Arte Medioevale presso l’Univer­-
sità della Calabria a Cosenza e dal 1981 docente della stessa materia all’Università Cattolica di
Milano, finita l’edizione del volume di Klara Steinweg si mette al lavoro per il proseguimento
della collana, dividendo il proprio tempo tra gli impegni accademici e il Kunsthistorisches Insti­-
tut di Firenze, dove in una stanza all’ultimo piano del palazzo di via Giusti era stato generosa­
mente messo a disposizione uno studio per il proseguimento del progetto.
Da questa data fino al 2011 Boskovits curerà la pubblicazione di altri tredici volumi, cin­-
que di questi sono edizioni rivedute e ampliate di quelli già pubblicati da Richard Offner nella
Section III e gli consentono di presentare il proprio punto di vista, con nuove acquisizioni, sull’
attività di questo importante periodo della storia della pittura fiorentina.
Il primo dei nuovi volumi viene pubblicato nel 1984 ed è dedicato a integrare, con
aggiunte al catalogo di Lippo di Benivieni, del Maestro di Figline, di Bernardo Daddi, di Puccio
di Simone, uno dei principali contributi di Offner allo studio della pittura fiorentina del Tre­
cento, vale a dire la scoperta di una “tendenza miniaturistica”, alternativa a quella “monumen­
tale” della pittura giottesca, nella quale il nuovo linguaggio di questo caposcuola si fonde con
le persistenze del linguaggio fiorentino tardoduecentesco e con i riflessi della contemporanea
cultura figurativa senese.15
Negli anni successivi, Boskovits rivolge la sua attenzione alle origini della pittura fio­ren­
tina, quella che secondo il progetto di Offner doveva corrispondere alla I Sezione del Corpus.
13
Miklós Boskovits presenta la ricostruzione di questo modesto pittore della cerchia di Jacopo di Cione in una nota
del volume (Boskovits 1975. op cit. p. 239. n. 169.)
14
Hayden B. J. Maginnis: A Legacy of Attributions. New York, 1981.
15
Miklós Boskovits: A Critical and Historical Corpus of Florentine Painting. The painters of the miniaturist tendency. Sec. III.
Vol. IX. Florence, Giunti, 1984.
 306
t anul má nyo k

Comincia quindi la raccolta del materiale per il volume pubblicato nel 1993, intitolato appun­-
to “The Origins”, nel quale per la prima volta viene argomentato lo sviluppo della pittura del
XII secolo nel territorio fiorentino, (croce di Rosano, Madonna di San Benedetto a Rovezzano,
Croce n. 432 degli Uffizi), sulla base di confronti con le tendenze della pittura centro-italiana
del tempo, ma anche con riferimenti ad un ambito meglio noto e più ricco di testimonianze
come quello della miniatura, fornendo un magistrale esempio di metodo.16
Subito dopo è la volta di uno dei progetti più entusiasmanti. Uno studio sistematico
dei mosaici del Duecento nel Battistero di Firenze e di quelli di Santa Maria del Fiore e di
San Miniato al Monte della stessa epoca. Il metodo adoperato dallo studioso, che si basa
sull’osservazione diretta e ravvicinata dell’opera d’arte e quindi di una successiva riflessione
sulla base delle fotografie, rende indispensabile per assolvere questo compito la realizzazione
di campagne fotografiche e sopralluoghi che in questo caso sono estremamente costose. Il
supporto finanziario del Consiglio Nazionale delle Ricerche, dell’Ente Cassa di Risparmio di
Firenze e soprattutto della Frederick W. Richmond Foundation di New York rendono possibile
la realizzazione di numerose campagne fotografiche, alcune delle quali particolarmente com­
plesse come quella dedicata ai mosaici del Battistero di Firenze, realizzata alla metà degli anni
Novanta, per la quale una gru installata al centro di quest’ultimo rende finalmente possibile
l’esame ravvicinato dei mosaici e la realizzazione di una campagna fotografica sistematica.
Impalcature meno spettacolari vengono installate anche nella scarsella del Battistero, sulla
controfacciata del Duomo, in San Miniato al Monte. E’ l’occasione per un confronto serrato
con colleghi e esperti restauratori, ma anche per sopralluoghi con i suoi collaboratori più
gio­vani e per impagabili lezioni quasi “ad personam”. La quantità di dati raccolti e l’incalzare
di altri impegni, in primis quelli accademici, rendono lungo il tempo di elaborazione della
straordinaria quantità di dati raccolti e quindi le ricerche e la stesura del testo del volume sui
mosaici del Battistero si protraggono per oltre un decennio, fino al 2007.17
Mentre il volume sul Battistero era ancora in preparazione Boskovits aveva avviato
tuttavia un nuovo progetto, probabilmente ancora più ambizioso, per il quale ottiene il sup-
por­to finanziario del MIUR (Ministero per l’Università e la Ricerca Scientifica). Assumendo
come punto di partenza il fondamentale repertorio pubblicato da Edward B. Garrison nel
1949,18 lo studioso avvia una sistematica catalogazione di tutte le tavole dipinte in Italia tra il
VI e il XIII secolo, coordinando un gruppo di lavoro del quale nel corso di vari anni avrebbero
fatto parte anche Luciano Bellosi (per l’Università di Siena), Annarosa Garzelli (per l’Università
di Pisa), Valentino Pace (per l’Università di Udine) e Corrado Fratini (per l’Università di Perugia).
Il materiale raccolto relativo alla Toscana è destinato a diventare la base dell’ultimo volume
del Corpus realizzato da Miklós Boskovits, purtroppo rimasto incompiuto al momento della
sua scomparsa. Si tratta di 270 schede raggruppate per scuole (Lucca, Pisa, Siena, Arezzo,
Pistoia) che integrano idealmente il contributo dedicato alla scuola fiorentina e alla stessa
epoca (il XII e il XIII secolo) nel 1993: un’opera destinata a segnare un punto fermo negli studi
sulla pittura medioevale, non solo toscana, alla quale lo studioso affida la propria visione
dell’evoluzione del linguaggio figurativo in Italia Centrale fra XII e XIII secolo, esito di una
riflessione durata quasi mezzo secolo.
L’attività di Miklós Boskovits per il Corpus non è però “solo” questa. Fin dalla metà
degli anni Ottanta infatti, il suo studio nel Kunsthistorisches Institut è aperto a colleghi e gio­
16
Miklós Boskovits: A Critical and Historical Corpus of Florentine Painting. The Origins of Florentine Painting. 1100–1270.
Florence, Giunti, 1993.
17
Miklós Boskovits: A Critical and Historical Corpus of Florentine Painting. The Mosaics of the Baptistery of Florence, Sec. I.
Vol. I. Florence, Giunti, 2007.
18
Edward B. Garrison: Italian Romanesque Panel Painting. Firenze, Olschki, 1949.
 307
t anul má nyo k

vani studiosi disposti a collaborare per il proseguimento della collana. Nel lavoro per gli
aggiornamenti e le nuove edizioni dei volumi pubblicati da Offner o alla preparazione di nuo-
vi contributi si avvicendano negli anni Enrica Neri, Angelo Tartuferi, Johannes Tripps, Ada
Labriola, Daniela Parenti e Simona Pasquinucci, Gaudenz Freuler, Barbara Deimling, Francesca
Pasut e chi scrive.19
Estraneo a qualsiasi forma di settarismo Boskovits accoglie alla “sua” scuola quanti sia-
no disposti a condividerne il metodo, il rigore, e la fatica quotidiana. Con il supporto di questi
più stretti collaboratori, ma anche con i più giovani allievi dell’Università, nel corso degli anni
compone anche gruppi di lavoro più allargati, che guida nella catalogazione dei dipinti fioren­-
tini e senesi del Museo di Altenburg,20 in quella di alcune collezioni private, per esempio la
raccolta di Alberto Crespi poi donata al Museo Diocesano di Milano,21 e dei due volumi del
nuo­vo catalogo scientifico della Galleria dell’Accademia di Firenze (in collaborazione rispettiva­-
mente con Angelo Tartuferi e Daniela Parenti).22
Nel 2010 Miklós Boskovits, allo scopo di dare una struttura stabile e continuità alle atti­
vità del Corpus, fondava l’associazione Corpus della Pittura Fiorentina. Obiettivo di quest’ulti­-
ma (dopo la sua scomparsa presieduta prima da Mina Gregori, poi da Andrea De Marchi
e diretta da chi scrive) è continuare la pubblicazione dei volumi del Corpus che ancora man­-
cano all’appello, ma più in generale favorire gli studi sulla pittura fiorentina medievale e so-
p­rattutto sostenere la formazione dei giovani nel campo degli studi filologici. Il progetto del
Corpus of Florentine Painting, d’altra parte a quasi un secolo dal suo avvio, non poteva esi­-
mersi dal cogliere le opportunità fornite dalle tecnologie digitali. Dal 1930 a oggi il suo archi­
vio si è arricchito di una cospicua raccolta di fotografie, ormai in gran parte storiche, cui è da
aggiungersi quello personale di Miklós Boskovits, di consistenza ancora maggiore, che rap­
presentano una importantissima riserva di informazioni sulla pittura medioevale toscana e
non solo. Dal 2013 questo materiale è sottoposto a inventariazione, trasferimento su supporto
digitale e catalogazione, per essere reso disponibile tramite il web all’intera comunità degli
studi storico-artistici. Profondamente legato alle specificità di un metodo che riconosce nell’a-
nalisi formale dell’opera d’arte e negli strumenti della filologia i propri fondamenti ma attento
a un confronto costante e costruttivo con il tempo presente, l’impegno scientifico, ma anche
morale e civile, del Corpus prosegue.

19

Nel 1996 esce il volume di Johannes Tripps su Andrea Bonaiuti (Tendencies of Gothic in Florence. Andrea Bonaiuti. Sec.
IV. Vol. VII. part I), nel 1997 quello di Gaudenz Freuler su Don Silvestro dei Gherarducci (Tendencies of Gothic in Flo­
rence. Don Silvestro dei Gherarducci. Sec. IV. Vol. VII. part 2), nel 2000 quello di Simona Pasquinucci e Barbara Deimling
su Giovanni Bonsi e Tommaso del Mazza (Tradition and innovation in Florentine Trecento Painting: Giovanni Bonsi and
Tommaso del Mazza. Sec. IV. Vol. VIII), nel 2003 quello di Francesca Pasut sui motivi ornamentali della pittura italiana
nella seconda metà del Duecento (Ornamental Painting in Italy. 1250–1310. An illustrated Index), supplemento alla
serie principale; nel 2011, al momento della scomparsa di Miklós Boskovits, era in stampa quello preparato da chi
scrive sul Maestro della Misericordia e Matteo di Pacino (Painters in Florence after the “Black Death”. The Master of the
Misericordia and Matteo di Pacino. Sec. IV. Vol. IX. Florence, Giunti, 2011.
20

Da Bernardo Daddi al Beato Angelico a Botticelli. Dipinti fiorentini del Lindenau-Museum di Altenburg. Cat. a cura di Miklós
Boskovits con l’assistenza di Daniela Parenti, Firenze, Giunti, 2005; Maestri senesi e toscani nel Lindenau-Museum di Al-
tenburg. Cat. a cura di Miklós Boskovits con la collaborazione di Johannes Tripps, Siena, Protagon Editori, 2008.
21

Dipinti italiani del XIV e XV secolo. La collezione Crespi nel Museo Diocesano di Milano. Cat. a cura di Miklós Boskovits,
Gi­nevra–Milano, Skira, 2000.
22

Cataloghi della Galleria dell’Accademia di Firenze. Dipinti. I. Dal Duecento a Giovanni da Milano. Cat. a cura di Miklós
Boskovits e Angelo Tartuferi, Firenze, Giunti, 2003; Cataloghi della Galleria dell’Accademia di Firenze. Dipinti. II. Il Tar-
do Trecento. Dalla tradizione orcagnesca agli esordi del Gotico Internazionale. Cat. a cura di Miklós Boskovits e Daniela
Parenti, Firenze, Giunti, 2010.
 308
t anul má nyo k

Sonia Chiodo

A Corpus of Florentine Painting

Richard Offnertől Boskovits Miklósig

Boskovits Miklós (1935–2011) az 1960-as évek végén hagyta el Magyarországot, és telepedett le

véglegesen Olaszországban. Közel tíz évvel később vállalta el a firenzei festészet kutatásának szen­
telt Corpus of Florentine Painting vezetését, amelyet még 1930-ban alapított Richard Offner, és saját
kutatói tevékenységét ettől kezdve e sorozat folytatásának rendelte alá egészen 2011 decemberé­-
ben bekövetkezett haláláig. 1930 és 1957 között Offner publikálta a Corpus első hét kötetét, ame­
lyeket egy, a firenzei festészetben a trecento első felében kimutatható, a Giotto és legszorosabb
követői által képviselt irányzat alternatívájaként megjelenő tendencia rekonstrukciójának szentelt.
Ezt az irányvonalat – hogy megkülönböztesse a Giotto-követők elegáns és monumentális irányza­-
tától – „miniaturist” vagy „lyrical” tendenciaként határozta meg. Boskovits amellett, hogy a „mi­niatur­-
ist” tendenciának szentelt kötetekkel követte az eredeti tervet, alapvető tanulmányokat je­lentetett
meg a 12. és 13. század festészetéről és a firenzei Keresztelőkápolna mozaikjairól. Irá­nyí­tásának
több mint harminc éve alatt a Corpus a középkori toszkán festészet kutatásának műhelyévé vált,
amelyben – azon túl, hogy itt készülnek a sorozat további kötetei és más tanulmányok –, kialakult
és elfogadottá vált az a kutatási módszer, amely a művészettörténeti munka alapját a formaelem­-
zés és a filológiai gyakorlat együttesében ismeri fel.
 Giovanna Giusti Galardi
Autoritratti oggi agli Uffizi:
una Collezione in evoluzione
Uno sguardo al passato per pensare al futuro
Fig. 1. Ilona Keserü Ilona (Pécs, 1933): Autoritratto coi capelli color pelle,
1999, olio e grafite su tela, cm 40×30;
Firenze, Galleria degli Uffizi, inv. 1890, n. 10639
Giovanna Giusti Galardi
storico dell’arte,
docente di storia dell’arte dal 1996 presso
la California State University di Firenze
dal 2005 al 2014 direttore dei dipartimenti
Pittura del Settecento, dell’Ottocento
e dell’arte contemporanea; Arazzi
Aree di ricerca: Arte dell’Otto- e Novecento,
la collezione degli autoritratti della
Galleria degli Uffizi
E-mal: giovannagiusti2@gmail.com
Giovanna Giusti Galardi
művészettörténész, 1996-tól egyetemi tanár,
California State University di Firenze
2005 és 2014 között gyűjteményi
igazgató, Galleria degli Uffizi,
18–20. századi osztály, Kárpit Gyűjtemény
Kutatási terület: 19–20. századi művészet,
a Galleria degli Uffizi önarcképgyűjteménye
E-mail: giovannagiusti2@gmail.com
Autoritratti oggi agli Uffizi signi­fica
considerare una Colle­zione che, con­
sapevole della sua stori­ cità, presta
attenzione anche ai linguaggi del
contem­ poraneo, portando avanti la
tradi­zione del collezionismo medi­ceo
e rinvigorendo le consis­ tenze della
raccolta. Con oculata selezione infatti
la Collezione avanza, si aggiorna, cer­-
ca di mantenersi nell’equilibrio di
una rappresentatività a raggio inter­
nazionale.
L’interesse vigile alle esperienze
d’arte del nostro tempo è retto dall’in-
 310
t anul má nyo k

tenzione di mantenere quel primato conquistato dalla Collezione fiorentina, non solo per
la quantità e qualità, ma anche perché è rappresentativa di scuole che attraversano cinque
secoli (per non considerare quegli autoritratti che il visitatore può rintracciare all’interno di
iconografie religiose, nel percorso in Galleria, riconoscendo, ammiccante, misteriosa o esibita
con orgoglio l’effigie di Filippo Lippi, di Gentile da Fabriano, come del Botticelli).
Oggi sono quasi 1800 i “Ritratti di pittori fatti di loro mano”, autoritratti di artisti italiani
e ‘forestieri’; sono per lo più dipinti, ma anche disegni, sculture, fotografie, e da pochi anni
anche video. Due si sono aggiunti (di Ilona Keserü e László Fehér) (Fig. 1–2.), nell’occasione
della mostra inaugurata a Budapest nel 2014,1 per magnanimità degli autori, scelti per il loro
merito dai competenti colleghi ungheresi; due opere che dichiarano, su consolidate forma­
zioni, vigore concettuale e individualità stilistica; un altro autoritratto, che aggiorna il valore
dell’arte ungherese, era stato offerto e presentato nell’ottobre del 2013 in occasione della

Fig. 2. László Fehér (Székesfehérvár, 1953): Autoritratto, 2013, pastello su cartone, 70×100;
Firenze, Galleria degli Uffizi, inv. 1890 n. 10634

mostra fiorentina dedicata al nucleo degli autoritratti ungheresi agli Uffizi:2 l’effigie di László
Lakner quaranta anni dopo l’Autoritratto con autoscatto (Fig. 3.), già donato alla Galleria nel
2000.
1

Pittori allo specchio. Autoritratti ungheresi alla Galleria degli Uffizi. In memoriam Miklós Boskovits. Catalogo della mostra
a cura di Ildikó Fehér–Nóra Veszprémi. Budapest, Budapesti Történeti Múzeum, 2014.
2

Gli autoritratti ungheresi degli Uffizi. Catalogo della mostra a cura di Giovanna Giusti, su un progetto di Ildikó Fehér. Fi-
renze, Galleria degli Uffizi, 2013.
 311
t anul má nyo k

Sono doni che rivestono molte-

p­lici significati, perché riconfermano, san­-
cita da mostre e accordi, l’amicizia che
lega storicamente l’Ungheria e l’Italia e
l’indirizzo dell’arte che passa ogni con­
fine. Sono doni segnati della memoria
di Miklós Boskovits, che con tanta de­ter­
minazione ha auspicato il lavoro corale
che ha visto concretizzarsi la mostra degli
autoritratti ungheresi a Firenze, grazie
agli studi fecondi di novità dei profes-
sori János Végh e Ildikó Fehér. La mostra
che si è inaugurata a Budapest nel pri-
mo giorno di primavera di questo 2014,
una scelta piena di significato, si deve
all’appassionata determinazione del pro-
fessor Péter Farbaky, a cui in primis va il
più vivo ringraziamento del direttore
degli Uffizi, Antonio Natali, che rapp­re­-
sento anche al Convegno e la mia per­
sonale gratitudine anche ai curatori, ai
colleghi ungheresi, agli artisti, con i quali
ho condiviso questa felice esperienza.
Ritrovarci a Budapest era un avve­-
nimento atteso, perché forte era il desi­
derio di ‘ritrovare’ questa città magnifica,
che nella primavera di ventiquattro anni Fig. 3. László Lakner (Budapest, 1936): Me as remember on myself
fa – era il 1990 – avevo visitato in occa­ 40 years ago, 2010, olio su tela, cm 60×50,
sione della mostra dedicata a Pál Szi- Firenze, Galleria degli Uffizi, inv. 1890 n. 10628
nyei Merse, curata dalla pronipote Anna
Szinyei Merse, che aveva richiesto agli Uffizi l’autoritratto del bisnonno. Fu allora una immer-
sione nel colore, saggiandone l’uso vigoroso, immediato, autonomo, che l’artista aveva matu­
rato nel suo percorso pittorico.
Qualche accenno alla formazione della raccolta permetterà ora d’inquadrare l’importan­-
za di questi tasselli che compongono il contributo degli artisti ungheresi e la loro presenza
agli Uffizi; tuttavia si rimanda, per la loro compiutezza e considerato il limitato spazio di
questo modesto contributo, alle ricerche pubblicate nel catalogo edito in occasione della
mostra che ebbe luogo a Firenze nel 2013.3
La Collezione degli autoritratti è in parte conservata nel Corridoio Vasariano e in parte,
per insufficienza di spazio, almeno per ora, nei depositi.4
Il corridore – realizzato sorprendentemente dall’architetto Giorgio Vasari (Fig. 4.), in soli
cinque mesi – è segnato da un linguaggio moderno, con apparizioni e scomparse; giocando
Vedi nota 2.
3


4
Nonostante la Galleria degli Uffizi stia attraversando negli ultimi anni una importante trasformazione, che comporta
anche il raddoppiamento degli spazi espositivi, una parte della Collezione degli autoritratti è ancora soggetta alla con-
servazione nei Depositi. E’ stato tuttavia previsto dall’attuale Direzione un ampliamento espositivo proprio all’interno
del Corridoio Vasariano, facendo iniziare l’esposizione già dal tratto di corridoio sovrastante il Lungarno Archibusieri.
Ciò permetterà quasi di raddoppiare il numero degli autoritratti in visione permanente.
 312
t anul má nyo k

con l’aria, fa dialogare i punti focali del potere di un granduca ambizioso, qual era Cosimo I
de’ Medici. Era la primavera del 1565 e occasione per la costruzione del corridoio erano le nozze
del figlio di Cosimo, Francesco con Giovanna d’Austria; i festeggiamenti, fastosi e costosi
(50.000 scudi), dovevano essere celebrati vistosamente ed il corridore sarebbe servito per gli
spostamenti degli ospiti e in più si sarebbe presentato in tutta l’audacia di un progetto sor­
prendente.
Un chilometro di camminamento sicuro e quasi segreto si agganciava tramite un
Cavalcavia a Palazzo Vecchio, favorendo i rapidi spostamenti della Corte da o verso la resi­-
denza di Palazzo Pitti, acquistata per 9.000 scudi d’oro nel 1549 da Eleonora di Toledo, sposa
di Cosimo; si insinua oggi ancora nel cuore della città, legando con disinvoltura exempla della
storia politica e sociale, gli apici dell’architettura medievale, rinascimentale e manierista.
In questo ordito di transito, il corridore esemplifica la genialità delle cose semplici.
Vasari tuttavia ne sottolinea la complessità, descrivendo la fabbrica de’ Magistrati; […] non ho
mai fatto murare altra cosa più difficile
né più pericolosa, per essere fondata in
sul fiume, e quasi in aria, […] per appi­c-
carvi, come si è fatto, il gran corridore,
che attraversando il fiume va dal palaz­
zo ducale al palazzo e giardino de’ Pitti:
il quale corridore fu condotto in cinque
mesi con mio ordine e disegno, ancorché
sia opera da pensare che non potesse
condursi in meno di cinque anni.
Così il corridoio prende forma
(Fig. 5.) tra le solide masse dei palazzi,
si muove con ritmo di arcate e finestre
(gli “occhi”), che l’accompagnano per
via, permettendo di scrutare anche gli
interni (si pensi allo scenografico affa­c-
cio sulla chiesa di Santa Felicita, dove
all’esterno tuttavia il corridore è quasi
mimetizzato), in un percorso che allo­ra
conduceva anche alle botteghe gran­
ducali, alle scuderie, alla riva del fiume.
Parte della Collezione degli auto-
ritratti vi è esposta solo dalla metà del
XX secolo, ma alla sua origine, nata
nello spirito di un collezionismo me­
di­ceo inedito, ‘inventato’ dal cardinale
Leopoldo de’ Medici (1617–1675) a par-
­tire dal 1664, grazie al “genio eccent­ri-
co dello spirito fiorentino”, come amava
ricordare Antonio Paolucci, la Collezio­-
ne aveva dimora a palazzo Pitti. Muni­-
Fig. 4. Pittore della cerchia vasariana. Ritratto di Giorgio Vasari, fico e colto promotore delle arti a Firen-
olio su tavola, cm 100,5×80; ze, Leopoldo aveva riunito i ritratti d’ar­
Firenze, Galleria degli Uffizi, inv. 1890 n. 1709 tista già presenti nelle collezioni di fa-
 313
t anul má nyo k

Fig. 5. Veduta prospettica della porzione di città attraversata dal Corridoio Vasariano,
da Giovanni Fanelli: Firenze, architettura e città. Firenze 1973, vol. II, fig. 1125
 314
t anul má nyo k

miglia, avviando la ricerca, appassionata e competente, di effigi dei maestri a lui contempora­-
nei (Guercino e Pietro da Cortona tra i primi; molti bolognesi, veneti, napoletani e qualche
straniero del calibro di Rembrandt o Van Dyck, così che 73 autoritratti risultavano in suo
possesso alla sua morte). Il gusto e la competenza di Leopoldo erano il punto di partenza cui
si riferivano i fidati agenti (Annibale Ranuzzi a Bologna e Paolo del Sera a Venezia)5 incaricati
di setacciare collezioni – non solo nazionali – per rintracciare opere degne d’interesse, sul
cui valore il cardinale era in grado di disquisire e ben valutare l’opportunità di una scelta.
Dopo la classificazione ragionata di Filippo Baldinucci, che contribuisce all’incremen­-
to degli autoritratti con suggerimenti per nuovi acquisti mirati (1681), i ripetuti soggiorni all’es­
tero di Cosimo III de’ Medici, che visita gli studi di artisti, commissiona e acquista, porteranno
la Collezione alla soglia dei 163 autoritratti, di cui molti stranieri. Così che la raccolta viene
trasferita dalla residenza medicea di palazzo Pitti agli Uffizi e già nel 1687 è quasi esposta
al completo nella nuova sala di ponente, con velluto rosso alle pareti e il perduto soffitto
affrescato (1697) da Pietro Dandini raffigurante una allegorica celebrazione della Toscana. Nel
1759 nella guida ufficiale realizzata da Giuseppe Bianchi, custode della Galleria, la visita comin­
cia proprio dalla “Camera dei Pittori” con 223 opere. Di questo ordinamento sono nota e pre­
ziosa testimonianza quattro disegni a penna e a matita, di evidenza fotografica, realizzati tra
il 1753 e il 1765 dall’abate De Greyss e da vari collaboratori, conservati in un manoscritto
della Österreichische Nationalbibliothek di Vienna.6
Quando poi nel 1782 si rende necessario realizzare una seconda Stanza dei pittori, per­­
ché Pietro Leopoldo Lorena aveva acquistato pochi anni prima (1769) la Collezione di Autori­-
tratti dell’abate Antonio Pazzi, con i nuovi arrivi (121 quadri) si vengono a colmare lacune,
rafforzando le presenze dei pittori toscani del Settecento.
Nei due secoli seguenti la politica di acquisizione degli autoritratti ha avuto uno svo­l-
gimento lento ma continuo, con un folto incremento nel corso dell’800,7 che ha portato agli
Uffizi, soprattutto dopo il Regno d’Italia, autori quali Delacroix, Ingres, Corot. Le proposte,
sempre più frequenti di artisti, eredi e collezionisti, prodighi e insieme ambiziosi, aumenta­-
rono così sensibilmente che fu anche necessario contenerle.
Dopo una importante parentesi espositiva che consentì alla Collezione d’impegnare,
a partire dal 1909, ben otto sale all’inizio del terzo corridoio di Galleria, anche con numerosi
nuovi contributi dall’estero, la sua storia continua segnata da una frammentazione che la
vuole divisa tra Uffizi e Pitti, con una visibilità molto parziale dei suoi pregevoli contenuti, che
nel passaggio tra Otto e Novecento erano stati molto invigoriti da importanti acquisizioni, ma
sensibilmente scemati nei decenni tra le due guerre.
Il grande balzo è legato all’anno 1981, ad un episodio celebrativo di radicale importanza
per la Galleria. Nella ricorrenza del quarto centenario della fondazione degli Uffizi il direttore
Luciano Berti ebbe la felice intuizione di sollecitare la donazione di autoritratti, privilegiando,
come da tradizione, le presenze artistiche toscane, ma nel contempo allargando il raggio
d’interesse alle altre regioni e al panorama estero. Per questo furono di sostanziale apporto le
competenti segnalazioni degli Istituti diplomatici, che molto si adoperarono per l’individua­
5

Vedi Maria Sframeli: ‘Consacrati all’eternità alle loro stesse mani’. La collezione di autoritratti di Leopoldo de’ Medici. In:
I volti dell’arte. Autoritratti dalla collezione degli Uffizi. Catalogo della mostra a cura di Giovanna Giusti e Maria Sframeli.
Venezia, Istituto Veneto di Scienze, Lettere ed Arti, Milano, Skira, 2007. 27–37.
6
ÖNB, Cod. min. 51, ff. 6–9.
7

Vedi Giovanna Giusti: Cronache di vita: peregrinazioni, esposizioni e crescita della Collezione di Autoritratti fra Otto
e Novecento. Alla ricerca del tempo futuro. In: I volti dell’arte. Autoritratti dalla collezione degli Uffizi. Catalogo della
mostra a cura di Giovanna Giusti e Maria Sframeli. Venezia, Istituto Veneto di Scienze, Lettere ed Arti, Milano, Skira,
2007. 39–49.
 315
t anul má nyo k

zione e la consegna delle opere. Grazie a questo fervore internazionale giunsero agli Uffizi
anche i due autoritratti di Pór e Nagy Balogh dalla Galleria Nazionale Ungherese, e i nuovi
arrivi raggiunsero, in due anni e con l’occasione di due belle esposizioni8 in Galleria, un nume­-
ro davvero ragguardevole, superando i 230 pezzi, tra dipinti e sculture.
Un ulteriore significativo arricchimento della raccolta è dovuto all’acquisizione nel 2005
della Collezione di Raimondo Rezzonico, l’appassionato collezionista ed editore ticinese che
aveva riunito nel corso di quaranta anni, oltre a opere dei maggiori pittori e scultori del ‘900
soprattutto italiano, una pregevole collezione di autoritratti, venduta, alla sua morte, dal figlio
Giovanni.
Si tratta di un corpus di trecento opere di maestri del ‘900, italiano e internazionale,9
tra cui De Chirico, Guttuso, Ligabue, Fontana, Afro, Balla, Campigli, Funi, Levi, Maccari, Mafai,
Manzù, Vedova, Rosai, Sironi, ma anche Derain, Leger, Kokoschka, Vasarely, Beuys, Picabia.

Fig. 6. Allestimento degli autoritratti italiani del Novecento; Firenze, Galleria degli Uffizi, Corridoio Vasariano

8
Luciano Berti: Gli Uffizi. Quattro secoli di una Galleria. Autoritratti del Novecento per gli Uffizi. Giornale, Firenze, nume-
ro unico, 1981; Luciano Berti: Gli Uffizi. Quattro secoli di una Galleria. Autoritratti del Novecento per gli Uffizi. II. Giornale.
Firenze, 1983.
9
Vedi I modelli di Narciso. La collezione d’autoritratti di raimondo rezzonico. Catalogo della mostra a cura di Antonio Natali.
Firenze, Galleria degli Uffizi, 2006.
 316
t anul má nyo k

Fig. 7. Allestimento degli autoritratti dell’Ottocento, dove si distinguono gli autoritratti

ungheresi; Firenze, Galleria degli Uffizi, Corridoio Vasariano

Spiccano nella compagine le crude espressioni in cui la provocazione, la sofferta partecipa­-

zione dell’individuale e del sociale emerge vigorosa e spesso dolente o inquietante. Tutte
sollecitazioni allo studio del significato del ritrarsi, nel quale hanno parte, insieme all’artista,
 317
t anul má nyo k

lo specchio, la maschera, la caricatura e la storia con le sue crudezze e negatività, mentre

a noi restano dell’artista l’inganno o la confessione, la confidenza, l’ambizione, il confronto
col tempo.
Questa umanità composita, che si fa riconoscere nell’autoritratto, è stata oggetto
di un recente riordinamento10 nel tratto conclusivo del Corridoio Vasariano (Fig. 6.), che mi
ha permesso di estrarre dai depositi circa centoquaranta autoritratti del XX secolo e d’inter­-
venire sulle presenze che sullo scorcio dell’Ottocento avviano il passaggio al nuovo secolo.
Qui anche la presenza degli ungheresi s’infoltisce con Szinyei Merse (Fig. 7.), fresco di res­-
tauro, con le betulle a far bandiera, insieme a Fülöp László e Horovitz mentre a guidare il
nuovo or­dinamento è Pomeriggio a Fiesole di Baccio Maria Bacci, che appare da lontano,
imponen­te ed intimo all’insieme, e dà la svolta, nel tratto che piega verso Pitti, ai ‘nuovi’.
Come nel tracciato storico del percorso, nell’ultimo braccio del corridoio si confronta­
vano, vis-à-vis – italiani e forestieri. I ‘nazionali’ esibiscono in una folta rappresentanza di nomi
del primo trentennio del secolo ed emergono, con asciutte pennellate, Funi, Russolo, Maru­s-
sig o Carena, alla ricerca di solidità plastica. Alla pausa meditativa dell’effigie di Morandi
fanno seguito le espressioni dell’avventura futurista che incalza con due Balla, Ferrazzi, fino
a De Chirico, che ritraendosi in costume del Cinquecento evoca l’età d’oro della pittura.
A confronto, il percorso che si muove su tanti territori internazionali, è sempre ordinato
cronologicamente e per nazionalità. Alcuni, come i Böcklin, ricordano le frequentazioni fio­
rentine, spesso tradotte in scelte di vita (penso ai Markó) nelle residenze in ville collinari.
Seguono autori del nord Europa e americani. Intorno alla metà del secolo i linguaggi si aprono
alle sperimentazioni, introducendo collage di radiografie (Rauschenberg), e personifica­zioni
fotografiche (Vasarely), fino a rappresentare il concetto ampliato di ‘arte sociale’ (Beuys).
In fondo Pistoletto, come Baccio all’altro capo di questo tratto di corridoio, traguarda
l’avanzare del visitatore. Insieme le due silhouettes, dell’artista e del collezionista, Giuliano
Gori – protagonista generoso e competente diffusore della contemporaneità – riflettono,
mutano, illudono, così che l’opera specchiante diviene una porta di comunicazione tra lo
spettatore e lo spazio circostante. Poi il corridore piega ancora, questa volta in direzione
della Galleria Palatina, seguendo l’originale via di transito per la corte medicea. Vi hanno ora
trovato dimora alcuni degli autoritratti in scultura, con Ceroli che si affanna, nella sua silhouette
lignea, a salire una scala combusta, mentre per una teoria di teste – di Brolis, Marini, Ventu-
rino, Haukeland, Wotruba e Fabre, insieme a Rossi e Mitoraj – ogni sorta di materia è documen­
tata, dal cemento al marmo, al bronzo ossidato o lucentemente dorato, alla terrecotta, ed
evocano il connubio tra tradizione e innovazione.
Sulla parete opposta, si è dedicato spazio, a rotazione, alle più recenti acquisizioni,
che oggi portano il nome di Paolini, Kusama, Paladino, Clemente, Mapplethorpe, La Rocca,
Holzer, Woodmann, tra i vari, a cui si è da poco aggiunto anche Bill Viola.
In ragione di queste occasioni di revisione e ampliamento della raccolta si sviluppano
la ricerca e la curiosità e naturalmente l’interesse per l’autoritratto, che indaga il segreto
dell’immortalità e rivela il processo evolutivo di stili attraverso scelte in cui i punti di osserva­-
zione mutano, rappresentando ognuno il proprio tempo. Non solo. Agli autoritratti si legano
anche le presenze di collezionisti, granduchi, mecenati, artisti, agenti, eredi, direttori, conser­
vatori, diplomatici al servizio della cultura: compartecipi, ognuno in virtù di funzioni, atti­-
vità e interessi diversi, della nascita e sviluppo di questa Collezione.
Oggi come ieri.

Gli Uffizi. Autoritratti del Novecento. A cura di Giovanna Giusti. Firenze, 2013.
10
 318
t anul má nyo k

Giovanna Giusti Galardi

Önarcképek ma az Uffizi számára:

egy fejlôdésben lévô gyûjtemény
Visszatekintés a múltba a jövő megtervezéséhez

A tanulmány az Uffizi képtár ötszáz éves önarcképgyűjteményének sajátosságait és történeti­­sé­-

gét előtérbe helyezve vizsgálja meg, hogy a jelenkorban milyen szempontok szerint gyarapodik
a kollekció a kortárs alkotók munkáival. Körülbelül ezernyolcszáz műből áll ma ez az önarckép­
gyűjtemény, mely magyar alkotók munkáival legutóbb a 2013-as firenzei és a 2014-ben Buda­-
pesten rendezett kiállítás alkalmával bővült: Lakner László, Keserű Ilona és Fehér László munkáival.
Ezek a képtárnak felajánlott munkák Boskovits Miklós emlékét is őrzik, aki nélkül nem valósulha­-
tott volna meg a firenzei kiállítás, melyet Végh János és Fehér Ildikó kutatásai egészítettek ki. A bu­
dapesti tárlat létrejötte Farbaky Péternek és az Uffizi igazgatójának, Antonio Natalinak köszönhető.
Az itt bemutatott képek közül Szinyei Merse Pál önarcképe 1990-ben járt legutóbb Budapesten,
amikor dédunokája, Szinyei Merse Anna rendezett tárlatot a művész tiszteletére.
A firenzei önarcképgyűjtemény létrejötte és évszázadokon át való gyarapodása a Medici-csa­lád
műgyűjtési politikájának eredménye, de folyamatosan bővült a 19. és a 20. században is, aján­dé­
kozásoknak és vásárlásoknak köszönhetően. A gyűjtemény egy része jelenleg raktárakban talál-
ható, másik részével az 1565-ben Giorgio Vasari tervei szerint megépített Corridoio Vasarianón
találkozhatnak a látogatók. A Corridoión bemutatott munkák legutóbbi, 2013-as átrendezése so­-
rán közel száznegyven 20. századi önarcképet állítottunk ki. Az új elrendezés szerint az egyik oldal­-
ra az itáliai festők kerültek, Giacomo Ballától Luigi Ferrazzin át Giorgio De Chiricóig, míg a velük
szemközti oldalon a külföldi festők portréi láthatók, köztük a frissen restaurált Szinyei Merse Pál-
port­ré is szerepel Horovitz Lipót és László Fülöp önarcképeinek társaságában. Az átrendezés, azon­-
kívül, hogy felkeltette az általános érdeklődést a művészportrék iránt, jó alkalmat kínált a művek
kutatására is. De az önarcképgyűjtemény gyűjtéstörténete természetesen – régen is, és ma is
– magának a gyűjtőnek, nagyhercegnek, művésznek, kurátornak vagy múzeumi igazgatónak az íz­-
lését, tevékenységének emlékét is megőrzi.
 Prokopp Mária

Boskovits Miklós pályakezdése:

az esztergomi Keresztény Múzeum
és a Szépmûvészeti Múzeum
itáliai kora reneszánsz táblaképei
Prokopp Mária, kandidátus
művészettörténész
Professor emerita, Eötvös Loránd
Tudományegyetem
Boskovits Miklós (1935–2011) a budapesti Török Pál utcai Képzőművészeti Kutatási területe:
Szakközépiskola festő szakán érettségizett, és utána, már mint ifjú mű- a középkori magyarországi művészet
vész, folytatta tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsé- európai kapcsolatai
szettudományi Karán, a művészettörténeti tanszéken 1954–1959 között. E-mail: mariaprokopp2@gmail.com
Gerevich Tibor 1954. június 11-i halála után a tanszékvezető Vayer Lajos
volt. Mindössze öten voltak az évfolyamban, így a négyévi egye­temi ok- Mária Prokopp PhD
art historian, Professor emerita,
tatás alatt beható képzést kaptak: Vayer Lajos mellett Zádor An­na, Fülep Eötvös Loránd University
Lajos és a történész Váczy Péter professzoroktól, valamint Genthon István, Areas of research: medieval art
Dercsényi Dezső és Entz Géza külső előadóktól, akik valamennyien euró­- in Hungary and its European
pai látókörű, műveltségű magyar tudósok voltak. A képzés hatékonyságát connections
segítette az ötödik év múzeumi gyakorlata, amelyet Boskovits a Szépmű­ E-mail: mariaprokopp2@gmail.com
vészeti Múzeum Régi Képtárában töltött.
Boskovits Miklós már hallgató korában eljegyezte magát az itáliai trecento és a rene-
szánsz festészet kutatásával, amelyet kitűnően irányított Vayer Lajos, aki a kora reneszánsz fes-
tészet jeles kutatója volt, s éppen ezekben az években fogalmazta meg az 1948-as Rómában
töltött tanulmányi évének eredményeit. Az előadásai éveken át a készülő nagy mű, a Masolino
és Róma. Mecénás és művész a reneszánsz kezdetén című kötet egyes fejezetei voltak. Az opus
csak 1962-ben jelent meg, amelynek szerkesztésében Boskovits Miklós nagy részt vállalt. Egye-
temi szakdolgozatát A perspektívakutatás kérdése a művészettörténeti irodalomban címmel írta,
amely 1960-ban jelent meg a Művészettörténeti Értesítőben. Itt a főhangsúly a reneszánsz mű­-
vészet perspektívakutatásán volt, a 14–16. század művészetének perspektívaértelmezésén. Eh-
hez a művészetelméleti kutatáshoz kapcsolódott a Trattato della Pittura és Leonardo művészet­
elmélete című tanulmánya, amely 1967-ben a Corvina Kiadónál jelent meg, a Leonardo: A fes­
tészetről című kötetben, amely Leonardo Tractatusának magyar nyelvű kritikai kiadása volt.
Boskovits Miklós már az egyetemi tanulmányai alatt bekapcsolódott az 1954-ben meg-
újulva megnyílt Keresztény Múzeum eleven szakmai életébe. A Szépművészeti Múzeum mun­-
katársa, Katonáné dr. Czobor Ágnes vezette a Múzeum átrendezését, amely a második világ­
háború óta zárva volt az akkor elszenvedett károk miatt. Segítői voltak a Szépművészeti
Múzeum fiatal művészettörténészei: Mojzer Miklós és Eszláry Éva, akik 1954-ben egy évre át­
helyezést kaptak a Keresztény Múzeumba. Ők kezdték meg a gyűjtemények tudományos fel­
dolgozását Mucsi András, Prokoppné dr. Stengl Marianna művészettörténészekkel, és Varga
 320
t anul má nyo k

Dezső festő-restaurátor művész közreműködésével. A múzeum egyházi tulajdonát Farkas At­-

tila fiatal pap mint egyházi referens képviselte, aki kiváló művészi érzékkel rendelkezett, s igaz
barátjává vált a kollégáknak. Később ő is elvégezte a művészettörténet szakot az ELTE-n, és
kitűnő művészettörténésszé vált. A Keresztény Múzeum szakmai felügyeletét 1954–1961 kö­-
zött Zolnay László régész-művészettörténész, a Balassa Bálint Múzeumhoz kinevezett igazga­-
tója végezte, aki ugyancsak rajongva szerette a Keresztény Múzeumot, s mindenben segítette
annak tudományos feldolgozását.
Ez a kiváló szakmai gárda nagy örömmel fogadta már az 1950-es években a művészet-
történész hallgató Boskovits Miklóst, aki a készülő Képtári katalógus munkálataiban is egyre
nagyobb szerepet kapott. Az 1964-ben az Akadémiai Kiadónál megjelent Az esztergomi Keresz­
tény Múzeum Képtára című kötetben ő írta az itáliai trecento képekkel foglalkozó részt. Ez a fe-
jezet meggyőzően bizonyítja a pályakezdő Boskovits Miklós szakmai felkészültségét. Minde-
nekelőtt behatóan ismerte a témára vonatkozó korábbi hazai kutatási eredményeket, a Prí­má­si
Képtár 1875. évi alapítását követő első, 1891. évi, Maszlaghy Ferenc kanonok által összeállított
katalógust, amelyeknek meghatározásai a kortárs művészettörténet kutatási eredményein
alapultak. Gerevich Tibor ezeket fejlesztette tovább az 1928-ban megjelent Esztergomi műkin-
csek című tanulmányában, a Prímás-albumban. A további hazai trecento festészeti kutatást
Gerevich és tanítványa, Genthon István (1903–1969) folytatta, akiknek eredményei a Gerevich
Tibor által szerkesztett és Genthon által összeállított Esztergom műemlékei kötetben láttak
napvilágot, amely a Magyarország Műemléki Topográfiája című sorozat első köteteként jelent
meg 1948-ban. Genthon István a 20. század közepének művészi érzékkel megajándékozott
egyik legjelentősebb magyar művészettörténésze, aki 1940 és 1943 között a Római Magyar
Akadémia igazgatója volt, s közvetlen kapcsolatban állt számos olasz művészettörténésszel,
így Pietro Toesca professzorral, az itáliai trecento művészet akkori legfőbb tekintélyével.
Boskovits Miklós, az elődök kutatási eredményei mellett, nagy szorgalommal elsajátí­
tot­ta a hazai könyvtárakban az 1950-es években elérhető nemzetközi trecento szakirodalmat,
Bernard Berenson itáliai reneszánsz festészeti korpuszait, Raymond van Marle The Development
of the Italian Schools of Painting címmel megjelent sorozatának köteteit. S mindezek alapján
már hallgató korában kezdte meg önálló kutatásait a Szépművészeti Múzeum és a Keresztény
Múzeum 14–15. századi táblaképeivel kapcsolatban. Sokat jelentettek számára a Genthon Ist­-
vánnal való személyes konzultációk, valamint Vayer Lajos segítsége, aki révén levélbeli kap­
csolatba kerülhetett Roberto Salvini, Roberto Longhi, Cesare Gnudi, Carlo Volpe, Federico
Zeri, Enzo Carli, Ugo Procacci, sőt Redig de Campos professzorral, a Vatikáni Múzeum főigaz­-
gatójával is, akik Vayer Lajos barátai voltak az ő 1948. évi itáliai tartózkodása óta. Ezek az
olasz művészettörténészek örömmel segítették fényképekkel, publikációk megküldésével és
tanácsaik­kal a tehetséges és ambiciózus fiatal Boskovits Miklóst. Az 1950–1960-as évek Ma­
gyarorszá­gán természetesen elérhetetlen óhaj volt külföldre utazni, eredetiben megtekinteni
egy nyugati országban őrzött műtárgyat. Boskovits Miklós szakmai állást sem kaphatott ke­
resztény világ­nézete miatt, amit a Szépművészeti Múzeumban tudtára is adtak a gyakorlati
éve leteltével, 1959-ben. Így 1959–1966 között a Corvina Könyvkiadó szerkesztője volt.
A napi kiadói munka mellett hihetetlen szorgalommal, tervszerűen és nagy lelkesedés­-
sel folytatta művészettörténeti kutatásait az itáliai 13–15. századi festészet területén. Minde­
nekelőtt sajtó alá rendezte említett egyetemi szakdolgozatát, amely A perspektívakutatás kér-
dése a művészettörténeti irodalomban címmel a Művészettörténeti Értesítő 1960. évfolyamában
jelent meg. Ez a tanulmány jelzi, hogy mennyire tisztában volt a művészettörténet alapjaival,
a művészet szellemi-vallási háttérének a jelentőségével, az esztétikai értékrenddel, amely az
italo-bizánci stílusból a reneszánsz művészet kibontakozásához vezetett. 1963-ban jelent meg
 321
t anul má nyo k

első könyve, amelyet a firenzei quattrocento festészet teljesen egyéni művészetfelfogású zse-
nijének, Sandro Botticelli munkásságának szentelt. A nagyközönség e könyv által ismerte meg
Boskovits Miklóst, aki nemcsak művészettörténész, hanem művész is volt, aki az egyes művek
bemutatásán keresztül a művész egyéniségét is meg tudta ragadni. Botticelli művészete volt
Boskovits kutatásainak az időbeli határa. E kötet írásakor is rendkívül nagy fájdalmat jelentett
számára, hogy nem láthatja eredetiben a nagyra becsült mester műveit. Így érlelődött meg
benne, fokozatosan, hogy tevékenységének sosem
lesz kellő eredménye, ha nem láthat eredeti alkotá-
sokat Európa nagy múzeumaiban, műemlékeiben.
Ezért is vetette bele magát annak a két itthoni mú-
zeumnak, a Szépművészeti Múzeum Régi Képtára és
a Keresztény Múzeum gyűjteményeinek az anyagá-
ba, amelyek jelentős itáliai kora reneszánsz anyag-
gal rendelkeznek.
1964-ben látott napvilágot a már említett Az
esztergomi Keresztény Múzeum Képtára című pom-
pás album Mojzer Miklós bevezető tanulmányával.
A katalógusrész a képtár legjelentősebb műveit mu-
tatja be. A korai itáliai és reneszánsz táblaképeket
Boskovits Miklós dolgozta fel, a német, osztrák és
olasz barokk festményeket Mojzer Miklós mutatta
be, míg a magyar emlékeket Mucsi András ismer-
tette.
A legtöbb új kutatási eredményt a három szer-
ző közül a legifjabb, Boskovits Miklós mutatta fel, aki
Genthon Istvánnak az Esztergom műemlékei kötet-
ben közölt attribúcióit behatóan tanulmányozta, és
igyekezett azokat tovább pontosítani az időközben
megjelent szakirodalom és a saját meglátásai alap-
ján. Nagy érdeme e résznek, hogy világosan elkülö-
níti az egyes itáliai iskolák alkotásait, és a műveket
ebbe a rendbe sorolva mutatja be.
A firenzei kora trecento Krisztus a kereszten
kép (1. kép), amely a kölni Ramboux-, majd Ipolyi 1. kép. A Magdolna-oltár mesterének műhelye:
Arnold-gyűjteményből származik, és amelyet Gere- Krisztus a kereszten, 1280 körül,
tempera és arany, fa, 43×29,5 cm;
vich Tibor 1928-ban és Genthon István 1948-ban
Esztergom, Keresztény Múzeum, ltsz. 55.133
csak olasz 13. századi festményként határozott meg,
Boskovitsnál kapott először pontosabb megneve­zést
Edward B. Garrison attribúciója alapján, aki az úgynevezett Magdolna-oltár mesterének œuvre-
jébe utal­ta az esztergomi képet, megjegyezve, hogy ugyanaz a kéz festette, mint a firenzei
Acton-gyűjtemény azonos tárgyú tábláját.1 Boskovits már akkor nagy vágyat érzett, hogy lás-
sa ezt a firenzei képet, de ez az 1960-as évek elején elérhetetlen volt. Gertrude Coor 1954-ben
és 1956-ban pontosította ezt a megjelölést, és a mester műhelyébe utalta az esztergomi képet.
Boskovits ezt 1964-ben megerősítette, de kissé korábbra, a század második felére datálta a ké­-
pet. Taddeo Gaddi Trónoló Madonna képénél is pontosította a korábbi attribúciót, az 1340-es
évekre, a mester érett kori alkotásai közé helyezve azt (2. kép).
Edward B. Garrison: Italian Renaissance Panel Painting. An Illustrated Index. Firenze, Olschki, 1949.
1
 322
t anul má nyo k

Már ekkor nagy figyelmet fordított a firenzei eredetű

Tébai remeték élete-ábrázolásokra, a budapesti és az eszter­
gomi képekre. Az esztergomi táblát (3. kép) az 1964. évi ka­
talógusban még igen óvatosan nem köti egyetlen festőhöz
sem, inkább az ikonográfiával foglalkozik, meghatározva
a kompozíció rokonait.
Az 55.194. leltári számmal jelzett táblaképet (Trónoló
Madonna a gyermekkel mandorlában, álló szentekkel) (4. kép)
Agnolo Gaddi műhelytársának tulajdonította 1964-ben Bos­
kovits, megjegyezve, hogy helyesnek tartja Federico Zeri
szóbeli közlését, amely szerint az általa korábban „Maestro
di Santa Verdiana” névvel jelzett művész készíthette a képet,
aki ugyancsak Agnolo Gaddi köréhez tartozott.
Ugyancsak a 14. század harmadik negyedében dolgo­zó
Agnolo Gaddi távolabbi követőjeként határozta meg Bos­
kovits az 55.166 számú Krisztus a kereszten-ábrázolást (5. kép),

2. kép. Taddeo Gaddi: Madonna a Gyermekkel

és szentekkel, 1341–1350,
tempera és arany, fa, 41×22 cm;
Esztergom, Keresztény Múzeum, ltsz. 55.140

amelyet 1948-ban Genthon Ist­-

ván még Giovanni del Bion­
dónak tulajdonított.
Boskovits Miklós már az
esztergomi katalógus elkészí-
tésénél nagy figyelemmel for-
dult a szerényebb színvonalú
helyi trecento művészeti mű-
helyek felé. Így Umbria felé,
ahol éppen Szent Ferenc, majd
követői, a ferences rend révén
igen termékeny művészeti te­
vékenység folyt a 14. század-
ban. Meghatározta az addig 3. kép. Mariotto di Nardo: Életképek a korai remeték életéből,
csak ismeretlen romagnai fes­­ 1400 körül, tempera, fa, 81×82 cm;
Esztergom, Keresztény Múzeum, ltsz. 55.168
tőként jelölt 55.249. számú ko­-
ra trecento Mária koronázása
kép (6. kép) mesterét is. Eredményeit önálló tanulmányban is publikálta, megállapítva egy­
út­tal, hogy a képet ugyanaz a kéz festette, mint a milánói Poldi Pezzoli Múzeum diptichon-
 323
t anul má nyo k

4. kép. Tommaso del Mazza 5. kép. A Straus-Madonna mestere:

(Santa Verdiana Mester): Krisztus a kereszten, 1400 körül, tempera
Madonna a Gyermekkel és szentekkel, 1380–1385 és arany, fa, 64×34 cm;
körül, tempera és arany, fa, 103×50,5 cm; Esztergom, Keresztény Múzeum,
Budapest, Szépművészeti Múzeum, ltsz. 4207 ltsz. 55.166

ját (Itsz. 584–585), és a Va­tikáni Képtár Passiót ábrázoló predellaképeit (Itsz. 108–109).2 Ezeket
a képeket Roberto Longhi az umbriai trecento legkorábbi képeinek nevezte. Boskovits a fény-
képek alapján igen meggyőzőnek találta a stíluskapcsolatot az esztergomi képpel, jóllehet
igen fájlalta, hogy nem áll módjában a milánói és a vatikáni táblák helyszíni tanulmányozása.
A kisebb helyi trecento festőműhelyek közé tartozott Pistoia, Firenze közelében. A Ke­
resztény Múzeum Krisztus a létrán a keresztre megy képét (Itsz. 55.153.) (7. kép) Boskovits utalta
a 14. század utolsó harmadába, a firenzei Orcagna-műhely hatása alatt készült pistoiai műként
határozva meg azt. A festő személyét 1964-ben Giovanni di Bartolommeo Cristiani festőben je­-
löl­te meg, aki Andrea és Nardo di Cione pistoiai követője volt. Az esztergomi képet Boskovits

Miklós Boskovits: Ipotesi su un pittore umbro del primo Trecento. Arte Antica e Moderna, 1965. 30, 113–123.
2
 324
t anul má nyo k

6. kép. A Poldi-Pezzoli diptychon mestere:

Szentháromság trónoló Máriával, angyallal
és szentekkel, 14. század eleje. tempera
és arany, fa, 36×18,8 cm;
Esztergom, Keresztény Múzeum, ltsz. 55.249
közvetlenül az 1370-es évszámmal jelzett pisto­iai
San Giovanni Fuorcivitas-templom pre­del­­la­-ké­pé­-
hez kapcsolta. Az e kép ikonográfiájáról és a mes-
tere kilétéről folytatott kutatásai eredményét ez- 7. kép. Maestro della Madonna Lazzaroni:
után önálló tanulmányban ismertet­te.3 Később Krisztus a létrán a Keresztre megy,
1370 körül,
aztán elvetette a Cristiani-attribúciót: az 1975-ben
tempera, fa, 76,5×30,5 cm;
megjelent hatalmas opusában, újabb kutatásai Esztergom, Keresztény Múzeum, ltsz. 55.153
alapján, már az Andrea Bonaiutihoz (Andrea da

Miklós Boskovits: Un dipinto poco noto e l’iconografia della preparazione alla Crocifissione. Acta Historiae Artium,
3

XI. 1965. 69–94.

 325
t anul má nyo k

Firenze) igen közel álló festő, a Maest­ro della Ma-

donna Lazzaroni alkotásaként hatá­roz­ta meg a táb-
lakép alkotóját.4 Ugyanez az at­t­ri­búció szerepel Bos-
kovits Miklós 1994-ben megjelent tanulmányköte-
tében is.5
A Keresztény Múzeum 1964. évi katalógu­
sából idézzük még a bolognai festő Madonna
dell’Umiltà (Itsz. 55.196.) ábrázolását (8. kép), ame­-
lyet Gerevich Tibor, a bolognai trecento festészet
szakértője, a 15. század elején működő Michele di
Matteo Lambertininek tulajdonított. Boskovits is
megállapítja a stílusrokonságot, de ezt nem tartja
elegendőnek az azonos mester feltételezéséhez.
A pályakezdő Boskovits Miklós tudományos
kutatási módszere jól meghatározható a fen­ti né-
hány képpel kapcsolatos megállapításai alapján.
Tisztelet a korábbi kutatók iránt, behatóan mérle­-
geli attribúciós javaslataikat, ismeri a korszak leg-
újabb kutatási eredményeit, behatóan szemügyre
veszi a vizsgált eredeti műtárgyat, a rendelkezésé­-
re álló irodalom és fényképgyűjtemény alapján ön­
álló véleményt alkot a korábbi attribúciókról, és ki-
váló művészi érzékkel keresi a pontosabb megha-
tározás lehetőségét. Egyre jobban szükségét érezte,
hogy eredeti műalkotásokat tanulmányozhasson,
mert enélkül légüres térben mozog a művészettör-
ténész. 8. kép. Bolognai festő: Madonna dell’Umiltà,
E néhány katalógustétel bemutatása jól il- 15. század eleje, tempera és arany, fa, 61×41,5 cm;
lusztrálja, hogy Boskovits már a pályája elején nagy Esztergom, Keresztény Múzeum, ltsz. 55.196
érdeklődéssel fordult a 14. század második felének
firenzei festészete felé, amikor a megbízatások és a festők száma is megnövekedett, és ami­-
kor az 1348. évi európai hatal­mas pestisjárvány után az emberek gondolkodása s nyomában
a művészet is gyökeresen megváltozott, tartalmában és formájában egyaránt. Ezzel a korszak-
kal a két világháború között megélénkült trecento-kutatás nem foglalkozott behatóan. Az 1945
utáni kutatás éppen erre koncentrált. 1951-ben jelent meg Millard Meiss alapvető monográ­-
fiája, Painting in Floren­ce and Siena after the Black Death címmel, honfitársunk, Antal Frigyes
1948-ban Londonban jelentette meg az új szociológiai szempontú művészettörténeti köte-
tét a firenzei 14–15. századi festészetről Florentine Painting and its Social Background címmel.
Boskovits Miklós is egyre inkább e korszak művészeinek munkásságát vizsgálta, elemezte.
Igyekezett minél hitelesebben rekonstruálni az egyes mesterek œuvre-jét, hogy megelevenít­-
hesse a művészek személyiségét, művészi hitvallásukat. A tanulmányok mellett 1966-ban már
önálló monográfiát is megjelentetett a korszak egyik legtitokzatosabb művészéről, Giovanni
da Milanóról, aki a 14. század közepén Milánóból érkezett Firenzébe.6 A jeles festő felpezsdí­-

4
Miklós Boskovits: Pittura fiorentina alla vigilia del Rinascimento 1370–1400. Firenze, Edam, 1975. 229.
5
Miklós Boskovits: Immagini da meditare. Ricerche su dipinti di tema religioso nei secoli XII–XV. Milano, Vita e Pensiero, 1994.
(Arti e Scritture, 5) 189–232. Fig. 130., 132.
6
Miklós Boskovits: Giovanni da Milano. Firenze, Sadea–Sansoni, 1966 (I diamanti dell’arte, 13).
 326
t anul má nyo k

tette Firenze művészeti életének vérkeringését. Boskovits Miklós a művész jellemzésével fog­
lalkozó és műveinek katalógusát meghatározó legújabb és a legjelesebb kutatók – Roberto
Longhi, Ugo Procacci, Luisa Mar­cucci, Stella Matalon, Liana Castelfranchi Vegas – által írt tanul-
mányok ismeretében, azok eredményeit gazdagítva rajzolja meg Giovanni da Milano művészi
portréját, és mutatja be hite­les műveit. A monográfia szakmai jelentőségét jelzi, hogy Firen­
zében, az I diamanti dell’arte sorozatban jelent meg.
Boskovits Miklós feszített munkatempójának bizonysága, hogy a Keresztény Múzeum
gyűjteményéről szóló kötetbe megírt katalógustételei után néhány évvel önálló könyvei je­
lentek meg a Corvina Kiadónál Korai olasz táblaképek és Toszkán kora reneszánsz táblaképek
címmel, amelyek az esztergomi múzeum képei mellett a Szépművészeti Múzeum Régi Kép­
tárának egykorú itáliai táblaképeit is bemutatják.7 Ebben az időben, 1966-tól már az ELTE
Művészettörténeti Tanszékének tudományos munkatársa volt, és részt vett az oktatásban.
Ezekben az években volt hallgató Tátrai Vilmos, Wehli Tünde, Török Gyöngyi, Beke László és
mások. Életre szóló élményt jelentettek számukra Boskovits Miklós órái. Jóllehet már 1959-től
volt asztala a tanszéki könyvtár csendes zugában, ahol nagy elhivatottsággal dolgozott, de
emellett a hallgatókkal, főképpen a középkor iránt érdeklődőkkel mindig megvolt a kapcso­la­-
ta. Így az én évfolyamommal is, akik még az első évünkben, 1957/1958-ban, mint hallgatót
ismertük meg. Közülünk Tóth Melinda és én voltunk a középkori művészet elkötelezettjei.
A Corvina Kiadónál először magyarul megjelent köteteket idegen nyelvű kiadások is
követték, és ezek nagymértékben hozzájárultak a két kiemelkedő hazai múzeum itáliai közép­­-
kori és reneszánsz gyűjteményének külföldi megismertetéséhez is. A kötetek a két gyűjte­-
ményből válogatott 43, illetve 44 táblaképen keresztül, kronológiai rendben kitűnő áttekin-
tést ad­nak az itáliai 13–15. századi festészetről, a főbb iskolák szerint csoportosítva a műve­-
ket. A képek költői ihletettségű szakmai bemutatása Boskovits Miklós festői vénájából ered,
amely szervesen kapcsolódik a művek tudományos kutatásának, a datálás és attribúció prob­
lematikájának ismertetéséhez. Az olvasó megismerheti a szerző legújabb kutatási eredmé­-
nyeit is, tömör indoklással. A Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának œuvre-katalógusa
Pigler Andor összeállításában magyar nyelven 1954-ben jelent meg, amelyet éppen e kötetek
megjelenése között, 1967-ben követett az átdolgozott, bővített német nyelvű kiadás. Ez azon-
ban a kötetek írásakor még nem állt rendelkezésére. Boskovits Miklós, az akkori hazai könyv­-
tári lehetőségek maximális kihasználásával, élénken figyelemmel kísérte az itáliai kora rene-
szánsz festészetre vonatkozó kortárs nemzetközi irodalmat, ösztönözte a könyvtárak vezetőit
bizonyos kötetek és folyóiratok megszerzésére, ami az 1960-as években már egyre inkább
megvalósítható volt.
A szakma tágabb köre és a nagyközönség egyaránt a két Corvina kiadóbeli kötetből
figyelt fel újra a két hazai gyűjtemény értékeire, az új szerzeményekre és az újabb hazai és
külföldi kutatások eredményeire. Mert e két gyűjtemény anyaga már a két világháború kö­-
zött mindenekelőtt Gerevich Tibor és tanítványai, főleg Péter András, továbbá a Szépművé­-
szeti Múzeum munkatársainak – Gombosi György, Meller Simon, Balogh Jolán – publikációi
révén széles körben ismertté vált a külföldi kutatók előtt. 1949-től, bár a politikai zárlat karan­
ténba helyezte a hazai tudományos kutatást, a külföldi kutatók rendszeresen hivatkoztak e két
fontos magyarországi gyűjtemény képeire. Így Edward B. Garrison állapította meg, hogy a Szép-
művészeti Múzeum Keresztrefeszítést (Inv. 31.) ábrázoló sienai 13. század végi képének párda­
rabja, a diptichon bal szárnya a londoni National Gallery 4741. számú képe. A Múzeum rokon
témájú, kortárs firenzei képe, amelyet magántulajdonból vásárolt 1962-ben, itt, a Korai olasz


7
Boskovits Miklós: Korai olasz táblaképek. Budapest, Corvina, 1966; Uő: Toszkán kora reneszánsz táblaképek. Budapest,
Corvina, 1968.
 327
t anul má nyo k

táblaképek című kötetben kapott első bemutatást. Az 1940-ben a londoni Lord Rothermere
ajándékaként a Múzeumba került Mária koronázása táblaképet Boskovits Miklós meggyő­-
zően Maso di Banco 1320 körüli művének tulajdonította. A Múzeum Trónoló Madonnát ábrá­-
zoló kis képe (Inv. 6006), amelyet felirat datál 1345-re, Boskovits határozottan, meggyőző ér­
veléssel, elvitatta a korábban elfogadott Jacopo del Casentinótól és Stefano Fiorentinóval
hozta kapcsolatba.
A sienai iskola bemutatása a Keresztény Múzeum Jeremiás próféta fél alakját ábrázoló
kis oromképpel kezdődik, amely Boskovits szakszerű elemzése alapján méltán tekinthető
a nagy mester, Duccio saját kezű alkotásának. A Szépművészeti Múzeum Keresztelő Szent Já­-
nos prédikációját ábrázoló kis predellakép Duccio műhelyében készült, Ugolino di Nerio felté­
telezett műveként szerepel, kérdőjellel. Ez a kép, éppen úgy, mint a két hazai gyűjteményünk­-
ben őrzött valamennyi 13–15. századi táblakép, mélyen belevésődött Boskovits Miklós lel-
kébe, és a következő évtizedek ezernyi tudományos feladatánál, így a berlini trecento-képek
katalógusának írásánál, a washingtoni kora reneszánsz képek katalógusmunkálatainál, vagy
más kutatásnál, mindig utal e két hazai gyűjtemény képeivel kapcsolatos újabb és újabb ku­
tatási eredményére. Jól igazolja ezt a megállapításunkat az Art Bulletinben 1982-ben megje­-
lent recenziója az ugyanebben az évben megjelent két Duccio-monográfiáról, John White
és James H. Stubblebine könyveiről. Boskovits nem mulasztja el, hogy itt tegye közzé legújabb
kutatási eredményét a budapesti Keresztelő János prédikációja képpel kapcsolatban: meggyő­
zően érvel amellett, hogy ez a kisméretű táblakép egykor a sienai dóm főoltárán felállított
monumentális oltárkép, a Duccio és műhelye által készített Maestà része volt. Megállapítása
szerint tehát az elveszettnek hitt predellaképet őrzi a Szépművészeti Múzeum. Ez a gondo-
lat már 1966-ban a Korai olasz táblaképek kötetben is, bár rejtetten, de ott lappang. S a követ­-
kező évtizedekben egyre érlelődött benne, míg határozott állítássá vált. A kötet fontos új
attribúciója az Angyali Üdvözletet ábrázoló diptichon (Inv. 25.) Niccolò di Buonaccorso egyik
1370 körüli fő művének való tulajdonítása. E művész hiteles œuvre-je, művészetének bemu­-
tatása a későbbi évtizedekben is sokat foglalkoztatta Boskovits Miklóst.
Az 1968-ban megjelent Toszkán kora reneszánsz táblaképek című kötetből emeljük ki
a Szépművészeti Múzeum Tébai remeték életét ábrázoló képét, amelyet az Uffizi képtár hason-
ló témájú táblájával együtt sokáig Lorenzo Monaco, majd Gherardo Starnina, sőt Uccello mű-
vének is tartottak. Boskovits Miklós ekkor meggyőző érveléssel vetette el valamennyi koráb­-
bi attribúciós javaslatot. Véleménye szerint a képek alkotóját a firenzei kora reneszánsz fiatal
mesterei között kell keresnünk, aki kétségtelenül azonos az Uffizi-beli tábla festőjével. Csak
évtizedekkel később jut el annak megállapításához, hogy e két kép Fra Angelico igen korai,
1415–1420 között készült műve.8 Ezt a behatóan indokolt nagy jelentőségű kutatási eredményt
a hazai kollégák és művészettörténet szakos egyetemi hallgatók Boskovits Miklós előadásá­-
ban 1989-ben ismerhették meg, amikor először látogathatott haza a családjával. A következő
évben meghívta a firenzei Longhi Alapítvány (Fondazione di Studi di Storia dell’Arte Roberto
Longhi) is e téma bemutatására.
A Keresztény Múzeum Mária halálát ábrázoló predellaképét (Inv. 55.162.) Boskovits már
a múzeum 1964. évi katalógusában is Masolino hű követőjének, Paolo Schiavónak tulajdoní­
totta, szemben Gerevich Tibor Lorenzo Vecchietta-attribúciójával. Itt ezt megerősíti, megindo-
kolja, és meghatározza a kép eredeti helyét a Firenze melletti Monticelliben található Oratorio
di Santa Maria delle Querce 1460-ban készült oltárképének (A mennybe emelkedő Mária át­-
adja övét Szent Tamásnak) predelláján. A Krisztus a kereszten képet (Inv. 18.) pompás művészi

Miklós Boskovits: Un’adorazione dei magi e gli inizi dell’Angelico. Bern, 1976 (Monographien der Abegg-Stiftung Bern, 11).
8

A tanulmányt kissé bővítve lásd Boskovits 1966. i. m. (6. jegyzet) 309–368.

 328
t anul má nyo k

elemzéssel Sassetta művészetének közvetlen előzményének tekinti, és Cesare Brandi nyomán

Benedetto di Biondónak tulajdonítja. A kötet új attribúciói közül kiemelkedik a Keresztény
Múzeum Zászlóátadási képe (Itsz. 55.161.), ahol a városi tisztviselő átveszi Siena fekete-fehér
zászlaját. Boskovits Miklóst valamennyi tárgyalt kép attribúciója behatóan foglalkoztatta, de
erre a többinél is nagyobb figyelmet fordított. S míg az 1964-es katalógusban nem tett kísér­-
letet az attribúcióra, csak a kép sienai jellegét hangsúlyozta, addig itt, négy évvel később, ha-
tározottan bizonyítja, hogy Vecchietta korai, az eddig ismert legkorábbi, 1430 körüli műve áll
előttünk, amelyen Donatello 1427 körül a sienai Battistero számára készült domborművének
a hatása kétségtelen. Az esztergomi képet egyenesen a fiatal Vecchietta művészi magára talá­
lása dokumentumának tartja.
Az új attribúciók mellett igen értékesek a kötetnek a korábbi attribúciókat megerő­-
sítő elemzései is. Valamennyi kép bemutatásánál, művészi értékelésénél, jellemzésénél pél-
damutatóan áll az olvasó előtt a művész és a művészettörténész Boskovits Miklós egysége.
Ez jellemzi a későbbi évtizedekben, Itáliában folytatott munkásságát is, és ez a szakmánkban
oly ritka, a műalkotáshoz való kettős hozzáállás egysége tette egyedülállóvá, világhírűvé Bos­
kovits Miklóst az 1970-es évektől kezdve.
Az 1960-as években lassan rések keletkeztek a magyarországi kommunista rendszer fa-
lán. Bár a vasfüggöny zárlata nem enyhült, de bizonyos hazai és külföldi személyek, megfelelő
feltételek mellett, adott feladatra, adott időtartamra, kimehettek, illetve bejöhettek az ország-
ba. Így Vayer professzornak sikerült elérnie, hogy 1964-ben Magyarország bekapcsolódhatott
az UNESCO égisze alatt működő Comité International d’Histoire de l’Art munkájába. 1949 után
ismét részt vehetett a CIHA kongresszusán, amelyet Bonnban tartottak. A Magyar Népköztár­-
saság tizenkét fő részvételét engedélyezte. A kijelölt személyek között nem lehetett ott Bos­-
ko­vits Miklós.
A CIHA XXI. bonni kongresszusán választotta tagjai sorába Vayer Lajost, az ELTE Művé­
szettörténeti Tanszékének vezetőjét, az MTA Művészettörténeti Bizottságának elnökét, a rene-
szánsz művészet nemzetközileg elismert kutatóját és elismerték az MTA szakbizottságát a CIHA
Magyar Nemzeti Bizottságának. Ezzel de jure is bekapcsolódtunk, tizenkilenc év után, szak-
mánk nemzetközi szervezetébe. Ez tette lehetővé Bonnban a felvetést, hogy a CIHA Budapes­-
ten rendezze a következő kongresszust előkészítő egyik kollokviumát. Ez volt az 1965. évi bu-
dapesti Nemzetközi Reneszánsz Konferencia L’art du Gothique et de la Renaissance (1300–1500)
címmel, amelyet az MTA nevében annak Művészettörténeti Bizottsága az ELTE Művészettör­-
téneti Tanszékével közösen, Vayer Lajos vezetésével szervezett. A gyakorlati feladatok Bosko­-
vits Miklósra hárultak. Ez volt 1949 után hazánkban az első nemzetközi művészettörténeti
rendezvény.
Erre a konferenciára készítette el Boskovits Miklós a L’art du Gothique et de la Renais­-
sance (1300–1500). Bibliographie raisonnée des ouvrages publiées en Hongrie (Budapest, 1965.
I–II.) című bibliográfiát, amely mindmáig egyedülálló betekintést ad az 1300–1500 közötti
művészet Magyarországon kiadott irodalmába: a két kötet 3000 tételt ismertet.
A konferenciának nagy sikere volt. Magyarország ismét részévé vált az egyetemes mű­
vészettörténeti kutatásnak, a szakmai életnek. Boskovits Miklós itt ismerkedett meg szemé­
lyesen azokkal az európai kutatókkal, akiket a szakirodalomból már jól ismert, és akikkel a ko­-
rábbi kutatásai és a konferencia előkészítése során már levelezésben állt. Ezek a kutatók segí­
tették tanulmányainak külföldi megjelentetését, szakmai folyóiratokban való elhelyezését már
az 1960-as években. Említsük meg közülük Masaccio művészetének forrásait elemző tanul­-
mányát 1966-ból9 és a Giotto-tanítványok művészetét bemutató kötetét, amely két évvel ké-
Miklós Boskovits: Giotto born again – Beiträge zu den Quellen Masaccios. Zeitschrift für Kunstgeschichte, XXIX.
9

1966. 51–61.
 329
t anul má nyo k

sőbb az I maestri del colore sorozatban látott napvilágot.10 1967-ben publikálta a Santa Verdia­-
na mesterről írt tanulmányát a firenzei Kunsthistorisches Institut folyóiratában,11 majd a kö­
vetkező évben négy tanulmánya is megjelent a legrangosabb külföldi folyóiratokban, a Bur­
lington Magazine-ban,12 az Antichità Vivában13 és a Zeitschrift für Kunstgeschichtében.14
Az 1965. évi Reneszánsz Konferencia után Vayer professzort beválasztották a CIHA el­
nökségébe, és lehetővé vált, hogy a következő, XXII. CIHA Kongresszusnak 1969-ben Buda­-
pest legyen a színhelye. Vayer Lajos a budapesti kongresszus témájául a közép-európai művé­-
szet és az európai művészet kapcsolatát jelölte meg: Évolution général et développements
régionaux en histoire de l’art: l’art en Europe central dans le cadre de l’art européen. Ennek elő­
készítésében már nem vett részt Boskovits Miklós, mivel 1968. május 1-jén illegálisan Olasz­
országba távozott. Itt kellett hagynia a tudományos apparátusát, könyvtárát, jegyzeteit, fény­
képgyűjteményét, de magával vitte tudományos felkészültségét, szakmai elkötelezettségét,
erős akaratát, és hihetetlen munkabírását, jó kedélyét és aszketikus, sportos életvitelét. Car-
lo Volpe professzor fogadta be, és valamennyi, az 1965. évi budapesti Reneszánsz Konferen­-
cián személyesen is megismert kutató a segítségére sietett a tehetséges fiatal magyar művé­
szet­történésznek. Ösztöndíjat kapott a Roberto Longhi Alapítványtól, és 1970–1972 között
a Har­vard Egyetem kutatóintézetétől (Villa I Tatti – The Harvard University Center for Italian
Renaissance Studies). A firenzei Kunsthistorisches Institut kutatóhelyet, külön szobát biztosí­
tott számára. Ezekkel a neves itáliai művészettörténeti kutatóközpontokkal élete végéig köz­-
vetlen kapcsolatban állt. S azok tisztelettel övezték az egyre nagyobb szakmai hírnévnek ör­
vendő Boskovits Miklóst.
Mindezek a támogatások mellett a legnagyobb segítséget feleségétől, Serena Padovani
jeles olasz művészettörténésztől kapta, aki nemcsak nyugodt, boldog családi környezetet te­
remtett számára, hanem a szakmai előrehaladásban is biztos támaszt jelentett. Szakmai vo­nat­
kozásban is méltó társa volt férjének, noha más korszakkal, más területtel foglalkozik, s ezért
tudja sajtó alá rendezni a hátrahagyott kéziratok jelentős részét.

10
Miklós Boskovits: La scuola di Giotto. Milano, Fabbri, 1968 (I maestri del colore, 248).
11
Miklós Boskovits: Der Meister der Santa Verdiana. Beiträge zur Geschichte der florentinischen Malerei um die Wende
des 14. und 15. Jahrhunderts. Mitteilungen des Kunsthistorischen Institutes in Florenz. XIII. 1967/1968. 31–60.
12
Miklós Boskovits: Some Early Works of Agnolo Gaddi. The Burlington Magazine, CX. 1968. 208–215.
13
Miklós Boskovits: Sull’attività giovanile di Mariotto di Nardo, Antichità Viva, VII., 1968. n. 5, 3–13; Uő: Mariotto di Nardo e
la formazione del linquaggio tardogotico a Firenze negli anni intorno al 1400. Antichità Viva, VII, 1968. n. 6, 21–31.
14
Miklós Boskovits: Ein Vorläufer der spätgotischen Malerei in Florenz: Cenni di Francesco di Ser Cenni. Zeitschrift für
Kunstgeschichte, XXXI. 1968. 273–292.
 330
t anul má nyo k

Mária Prokopp

The early career of Miklós Boskovits in Hungary:

Italian Early Renaissance Panel Paintings from the Christian Museum
in Esztergom and the Museum of Fine Arts in Budapest

Miklós Boskovits started to study early Italian painting with his professor Lajos Vayer at the De­
partment of Art History of the Eötvös Loránd University in Budapest.
Boskovits wrote his diploma work about the development of perspective in Florentine early Re­
naissance painting, but soon he turned his attention to questions of attributions in fourteenth
and early fifteenth century Tuscan painting. The foundations of his international scholarly net­-
work were put down during the 1965 congress of the Comité International d’Histoire de l’Art (un-
der UNESCO auspices) in Budapest entitled L’art du Gothique et de la Renaissance (1300–1500), in
the organization of which he took an active part. His first important scholarly contribution was
linked to the 1964 catalogue of the Christian Museum in Esztergom, in which he wrote the en­-
tries about the panel paintings of his research period, dealing with questions of attributions. (Ger-
man language edition: Miklós Boskovits–Miklós Mojzer–András Mucsi: Das Christliche Museum von
Esztergom [Gran]. Budapest, Akadémiai, 1964.) In preparing the catalogue entries for this publica­-
tion he had already applied those working methods that became characteristic of his later career
as well. One of the most distinctive elements in this process was a thorough stylistic analysis of
the works of arts. The most important books published before his emigration were the volumes
about paintings in the Museum of Fine Arts in Budapest and in the Christian Museum in Eszter­-
gom (1966 and 1968). These publications appeared not only in Hungarian, but in English and
German languages as well, making the most recent research results with new attributions about
early Italian paintings kept in these two collections available for the international scholarly com-
munity. (English editions: Early Italian Panel Paintings. Budapest, Corvina, 1966 and Tuscan Paint­-
ings of the Early Renaissance. Budapest, Corvina, 1969.) Although Boskovits, built on Western litera­-
ture, his methodological strength lay in applying stylistic criticism, which he practiced with great
proficiency due to his previous artistic training. Thus, the attributions of many important panel
paintings and the publications of these in international journals from the second part of the 1960s,
are linked to Boskovits’ s early career in Hungary.
 Sonnevend Margit

Pesellino oltároromzat-töredéke
az esztergomi Keresztény Múzeumban
Sonnevend Margit, MA
művészettörténész,
az ELTE BTK Művészettörténet-tudományi
doktori iskola hallgatója
Francesco di Stefano (Pesellino) fennmaradt műveit tekintve a Keresz- Kutatási területe:
tény Múzeum Kálvária-ábrázolása1 (1. kép) azok közé tartozik, amelyek­- 14–15. századi firenzei festészet
ről mindeddig nem készült mélyreható művészettörténeti elemzés. Je- E-mail: margit.sonnevend@gmail.com
len írás ezt a hiányt igyekszik pótolni: a festő munkásságának közel
Margit Sonnevend MA
azonos korú emlékei alapján egyrészt az esztergomi töredék pontos art historian, PhD student,
datálására tesz kísérletet, másrészt ismerteti a mű eredeti kontextusának Eötvös Loránd University,
rekonstruálásával kapcsolatos észrevételeket.2 Art History Doctoral Programme
A festőt kevéssé ismerő olvasóknak jelzem, hogy Pesel­lino 1422 Areas of research: Florentine painting in
és 1457 között élt Firenzében.3 Egyetlen dokumentált műve a londoni the 14th–15th centuries
National Galleryben található,4 eredetileg Pistoiába készült Szent­ há­ E-mail: margit.sonnevend@gmail.com
romság-oltár, amelyet a festő váratlan halála után 1458 és 1460 kö­zött
Filippo Lippi és mű­helye fejezett be Pratóban.5 Pesellino általá­nosan el­fogadott,6 Vasari által
1
Pesellino (Francesco di Stefano): Keresztre feszített Krisztus, Máriával és Szent János evangélistával. Esztergom, Keresz-
tény Múzeum, ltsz. 55.184; a fatábla mérete 88,7×42 cm.
2
A Budapesti Történeti Múzeum Boskovits Miklós és Magyarország című konferenciáján (2014. március 22.) elhang-
zott előadás bővített változataként megjelenő szöveg az említett műtárggyal kapcsolatban egy készülő doktori
disszertá­ció néhány újabb eredményét foglalja össze. A kézirat átolvasásáért köszönet illeti témavezetőmet, dr. Eörsi
Annát, valamint azokat a firenzei és római művészettörténészeket (Prof. Andrea De Marchi, Prof. Dr. Arnold Nesselrath,
Dott. Antonio Paolucci, Dott.ssa Daniela Parenti, Dott. Angelo Tartuferi), akik az utóbbi években lehetővé tették,
hogy egy-egy ösztöndíjas kutatóút és szakmai gyakorlat során a firenzei Kunsthistorisches Institut könyvtárában és
a Bibliotheca Hertzianában hozzáférjek sok, itthon nem fellelhető könyvhöz, folyóirathoz.
3
Werner Jacobsen: Die Maler von Florenz zu Beginn der Renaissance. Italienische Forschungen des Kunsthistorischen Insti-
tutes in Florenz. Szerk. Max Seidel. Vierte Folge, Band 1. Firenze–München–Berlin, Kunsthistorisches Institut in Flo-
renz–Deutscher Kunstverlag, 2001. 557.
4
A predella egyik képe a szentpétervári Ermitázsba került. Dillian Gordon: The ‘Missing’ Predella Panel from Pesellino’s
Trinity Altar-Piece. The Burlington Magazine, 138. 1996. 87–88. Az oltárkép provenienciájához lásd Dillian Gordon:
Pesellino (completed by Filippo Lippi and Workshop), The Trinity with Saints Mamas, James, Zeno and Jerome. In: Uő:
The Fifteenth-Century Italian Paintings 1400–1460. The National Gallery Catalogues. London–New Haven, Yale Univer-
sity Press, 2003. 260–282; Andrea Staderini: La pala della Trinità di Pistoia di Francesco di Stefano, detto il Pesellino. In:
Il Museo e la Città. Vicende artistiche pistoiesi del Quattrocento. Szerk. Elena Testaferrata–Giacomo Guazzini. Pistoia,
Gli Ori, 2013. 39–65.
5
Pèleo Bacci: Documenti e commenti per la storia dell’arte. Il Pesellino, Fra Filippo Lippi, Domenico Veneziano, Piero
di Lorenzo, Fra Diamante, Domenico discepolo di Fra Filippo etc. e la tavola pistoiese della „Trinità” nella Galleria
Nazionale di Londra. Le Arti, 3. 1941. 422–423.
6
Waldemar H. de Boer (szerk.): Memoriale di molte statue et picture sono nella inclyta cipta di Florentia di Francesco
Alber­tini (1510). Un volumetto dedicato all’arte fiorentina. Firenze, Centro Di, 2010. 98.
 332
t anul má nyo k

1. kép. Pesellino: Krisztus a kereszten Szűz Máriával és Szent János Evangélistával, 88,7×42 cm;
Esztergom, Keresztény Múzeum, ltsz. 55.216. Mudrák Attila felvétele
 333
t anul má nyo k

is említett korai műve a firenzei Santa Croce novíciusainak kápolnájába készült predellája.7 Az
esztergomi oltároromzat-töredék az 1878-ban Rómában vásárolt Bertinelli-gyűjtemény ré-
szeként került az esztergomi hercegprímási képtárba.8 A fa­tábla hát­oldalán ma is olvasható
a mű szerzőségé­nek akkori téves meghatározásaként Taddeo di Bar­tolo sienai fes­tő neve.9
Ugyanez az attribúció található a képtár Masz­laghy Ferenc által készített korai összeírásaiban,10
de a 20. század első évtizedeiben Gerevich Tibor,11 Rai­mond van Marle,12 Elena Berti Toesca,13
Bernard Be­ren­son14 és mások15 már egyhan­gúlag Pesellino műveként írták le a festményt.
Elsőként 1968-ban Boskovits Miklós foglalko­zott behatóan az esztergomi mű stílusával,
képle­írá­sában a következőket olvashatjuk: „Pesellino kereszt­refeszí­tés-ábrázolása nem drámai­
ságával ragad meg. Képén a megfeszített nem haláltusáját vívja, hanem a fizikai fájdalom min-
den jele nélkül nyugszik a keresztfán, a kicsiny, finoman proporcionált testen vé­gigsimító erős
fény szoborszerűen plasztikus formákat világít meg, és az alak tökéletes nyugalmát eme­li ki.
Mértéktartó elegancia, szinte klasszikus gesztusok jellemzik a mellette álló két figurát, akiknek
öltözete: az egyik oldalon a ruha, a másik oldalon a köpeny fáradt vörös színével finom össz-
hangot teremt, a színkompozícióval is az egész jelenet kiegyensúlyozottságát fokozza. Képünk
valószínűleg nem sokkal azután készülhetett, hogy Pe­sellino (az 1440-es évek elején) Filippo
Lippinek a S. Croce templom számára készülő oltárképe predellajeleneteit festette (Firenze,
Uffizi 8354; és Pá­rizs, Louvre 1414). A plasztikai szempontból tökéletes megoldások keresé-
se azonban már világosan mutatja azt is, hogy a fiatal festő nem annyira mesterének, mint in-
kább a nagy szobrász kortársaknak, Luca della Robbiának vagy Bernardo Rossellinónak áb­
rá­zolás­módját tekintette ideáljának.”16 Az idézet­hez ref­lexióként annyit szeretnék hozzátenni,
hogy a S. Croce novíciusok kápolnája oltárképének datálása vitatott kérdés, de a kápolna ha-
rangjának dediká­ciós felirata alapján befejezése 1445-re tehető.17
7
Giorgio Vasari: Pesello e Francesco Peselli, pittori fiorentini. In: Uő: Le Vite de’ più eccellenti pittori, scultori e architetti.
Le opere di Giorgio Vasari con nuove annotazioni e commenti di Gaetano Milanesi. (Firenze, G. C. Sansoni Editore, 1906)
Bologna, Poligrafici Luigi Parma, 1973. III. 38.
8
A Keresztény Múzeum első tudományos katalógusában, a vonatkozó nemzetközi szakirodalom ismeretében a mű­-
tárgy már Pesellino korai műveként került bemutatásra. Lásd Boskovits Miklós–Mojzer Miklós–Mucsi András: Az esz-
ter­gomi Keresztény Múzeum képtára. Esztergom–Budapest, Keresztény Múzeum–Akadémiai, 1964. 70. (64. képleírás).
9
A római szakértők ezt az abszurd attribúciót vélték helyénvalónak. Lásd Ljerka Dulibić–Iva Pasini: Canon Raffaele Berti­-
nelli’s Collection of Paintings and Bishop Josip Juraj Strossmayer. Acta Historiae Artium Academiae Scientiarum Hun­-
garicae, 51. 2010. 296. (12. tétel).
10
Maszlaghy Ferenc: Az esztergomi herczegprímási képtárban lévő művek jegyzéke. Esztergom, Buzárovits Gusztáv­-
nál nyomatva, 1878. 90. tétel; Uő: Az esztergomi herczegprímási képtárban lévő művek jegyzéke. Esztergom,
Buzárovits Gusztávnál nyomatva, 1891 (2. kiadás). 90. tétel.
11
Gerevich Tibor: A külföldi és ujabb magyar mesterek a prímási képtárban. Az Ujság, 1916. június. 20. sz. 3; Uő: Esztergo-
mi műkincsek. In: Prímás Album. Szerk. Országos Katolikus Szövetség. Budapest, Franklin-Társulat, 1928. 230.
12
Raimond Van Marle: The Development of Italian Schools of Painting. I–XVII. The Hague, Martinus Nijhoff, 1923–1928. X.:
The Renaissance Painters of Florence, 1928. 500.
13
Elena Berti Toesca: Arte Italiana a Strigonia. Dedalo, 12. 1932. 950–951.
14
Bernhard Berenson: Pitture italiane del Rinascimento. Catalogo dei principali artisti e delle loro opere con un indice dei
luoghi (eredetileg angol nyelven: London, Clarendon Press, 1932, olasz fordítás: Emilio Cecchi) Milano, Ulrico Hoepli
Editore, 1936. 380. (eredetileg az angol nyelvű kiadásban nem szerepelt).
15
Lásd Boskovits–Mojzer–Mucsi 1964. i. m. 70. (64. képleírás) a korai kutatástörténetre vonatkozó addigi teljes bibliográfiával.
16
Boskovits Miklós: Toszkán kora reneszánsz táblaképek (Szépművészeti Múzeum–Keresztény Múzeum). Budapest, Corvi-
na, 1968. 28. képleírás.
17
Jeffrey Ruda: Fra Filippo Lippi. Life and Work with a Complete Catalogue. London, Phaidon Press, 1993. 414. Ugyanakkor
máig sincs adat arra, hogy Pesellino ténylegesen Filippo Lippi tanítványa lett volna.
 334
t anul má nyo k

2. kép. Pesellino: Krisztus a kereszten Szent Jeromossal

és Szent Ferenccel, 61,5×49,1 cm; 3. kép. Pesellino: Madonna gyermekével,
Washington, National Gallery of Art, inv. 1939.1.109. 69,8×46,9 cm; Dresden,
Courtesy National Gallery of Art, Washington Gemäldegalerie Alter Meister, inv. 7 A

Az esztergomi képet illetően nemcsak a múzeum 1964-es katalógusának szer­zői, ha-

nem Fern Rusk Shapley 1966-ban18 és 1979-ben19 is hasonló korú műként írta le Pesellino
washingtoni Kálvá­ria-jelenetét (2. kép), amelyet 1440–1445 közé datált a S. Croce-predellával
való sti­láris hasonlóság alapján. Alessandro An­ge­lini 1990-ben, Pesellino életművének össze­fog­
lalásában az esztergomi töredéket korai műként a drezdai Madonnával (3. kép), a washingtoni
Kálváriával és az idős Dávid király életéből vett jelenetekkel kapcsolatban említette.20 Tátrai Vil-
mos a Keresztény Múzeum 1993-as katalógusá­ban az 1442 körüli datálást javasolta, és szintén
a Santa Croce-predellával való kapcsolatot emelte ki.21 1995-ben Boskovits Miklós arra a meg-
ál­lapításra jutott, hogy az esztergomi mű stiláris önállósága miatt segítséget nyújthat Filippo
Lippi és Fra Angelico néhány művének datálási és attribúciós kérdései­ben.22 Ugyancsak Bos­ko-
vits Miklós a washingtoni National Gallery 15. századi itáliai képei­nek 2003-as katalógusában
18
Fern Rusk Shapley: Complete Catalogue of the Samuel H. Kress Collection. Italian Paintings XIII–XV Century. London,
Phaidon Press, 1966. 109–110.
19
Fern Rusk Shapley: Catalogue of the Italian Paintings (Voulume I–II). Washington, National Gallery, 1979. Vol. I. (Text) 364.
20
Alessandro Angelini: Francesco Pesellino (1422–1457). In: Pittura di luce. Giovanni di Francesco e l’arte fiorentina di metà
Quattrocento. (Kiállítási katalógus: Firenze, Casa Buonarroti, 1990. május 16. – augusztus 20.) Szerk. Luciano Bellosi.
Milano, Electa, 1990. 125.
21
Tátrai Vilmos: Pesellino, Francesco di Stefano: Kálvária. In: Keresztény Múzeum, Esztergom. Szerk. Cséfalvay Pál. Budapest,
Corvina, 1993. 229. (99. képleírás).
22
Miklós Boskovits: Attorno al Tondo Cook. Precisazioni sul Beato Angelico su Filippo Lippi ed altri. Mitteilungen des
Kunsthistorischen Institutes in Florenz, 39. 1995. 56, 66. (58. jegyzet).
 335
t anul má nyo k

az ottani Kálvária-jelenet elemzésekor

a Santa Croce-predellára már 1445 kö-
rüli datálással hivat­kozott, az esztergo­
mi töredéket ezzel egykorú műként ír­
ta le, de a washingtoni kép készülését
az 1440-es évek második felére tette.
A Santa Croce-predellán van egy Szent
Ferenc stigmatizá­cióját ábrázoló jelenet,
és Szent Ferenc alakjának összehason-
lításából Boskovits arra következ­ tetett,
hogy a washingtoni mű valamivel ké-
sőbb készülhetett.23
Pesellinóról szóló 2008-as dok-
tori disszertációjában Andrea Staderini
a mester œuvre-jének kronologikus tár-
gyalását a londoni Royal Collection mű-
tárgyai között őrzött „Mária koronázá-
­sa Angyali üdvözlettel” témájú festmé-
nyével (4. kép) kezdte, amelyet a festő
legkorábbi fennmaradt műveként ha-
tá­rozott meg, és 1440 körüli datálá­sát
javasolta.24 Az esztergomi művet sor-
rendben másodikként tárgyalta, majd
megállapította: sajnos nincs nyoma más
töredékeknek, amelyek ugyanahhoz az 4. kép. Pesellino: Szűz Mária megkoronázása;
Angyali üdvözlet, 85,8×72,2 cm;
oltárképhez tartoztak volna. A mű szá-
London, Royal Collection,
mára szintén az 1440 körüli datálást ja- Royal Collection Trust / © Her Majesty Queen Elizabeth II, 2014
vasolta.25
A Bertinelli-gyűjtemény 2009-es katalógusában Sallay Dóra nem foglalt állást a stílus
és a datálás kérdésében.26 2012-es disszertációjában Na­tha­niel Silver a londoni National Gal-
lery oltárképének tárgyalásakor Pesel­ no esztergomi Keresztrefeszítését csak érintőlegesen,
li­
egy lábjegyzetben em­lí­tette,27 így a tárgyalt mű datálására vonatkozóan Staderini meglátása
foglalja el az utolsó helyet a kutatók véleményeinek sorá­ban.
Az 1440 körüli datálással nem tudok egyetérteni, és úgy érzem, a korábbi vélekedések,
ame­lyek a művet a Santa Croce-predel­lával egykorúnak tartják, szintén pontosításra szorul-
23
Boskovits Miklós: Pesellino: Christ on Cross, Adored by Saint Jerome and Saint Francis. In: Italian Paintings of the
Fifteenth Century. The Collections of the National Gallery of Art. Systematic Catalogue. Szerk. Uő–David Alan Brown et al.
Washington, National Gallery–Oxford, University Press, 2003. 570.
24
Andrea Staderini: „Gentile, et in compositione di cose piccole eccellente”: Francesco di Stefano, detto il Pesellino (1422–
1457). I–II. Tesi di dottorato presso l’Istituto di Studi Umanistici dell’Università degli Studi di Firenze (Dottorato di
ricerca „Studi di Antichità, Medioevo, Rinascimento”, Ciclo XX). 2008. I. 155.
25
Staderini 2008. i. m. 157–158.
26
Sallay Dóra: Raffaele Bertinelli és reneszánsz képtára. Egy műgyűjtemény útja Rómától Esztergomig. Esztergom, Keresz­-
tény Múzeum, 2009. 67; bibliográfiája (89. o.) hiányos.
27
Nathaniel Silver: Francesco di Stefano, called Pesellino: the Artistic Identity of a Renaissance Painter. I–II. London, Univer-
sity College London, 2012. PhD. I. 241. Az idézett szerző nemrégiben egy terjedelmes cikkben elemezte Pesellino
kutatás­történetét: Nathaniel Silver: Creating a Renaissance Painter: Pesellino, Connoisseurship, and the Romantik. I
Tatti Studies in the Italian Renaissance, Vol. 18, No. 2 (September 2015), 429–467.
 336
t anul má nyo k

nak. Mint említettem, 2003-ban Boskovits Miklós

5. kép. Pesellino: Mars lovas szekéren; 1447–1448 körül;
Venezia, Biblioteca Marciana. Lat. XII, 68 (=4519).
Su concessione del Ministero dei Beni e delle Attività
Culturali e del Turismo – Biblioteca Nazionale Marciana
Divieto di riproduzione.
az esztergomi művet a Santa Croce-predellával
azonos korú, 1445 körüli műként írta le, de ha
összehasonlítjuk például Krisztus alakját az eszter­-
gomi és a washingtoni festményen, azt lát­juk,
hogy az esztergomin Krisztus teste ará­nyosabban
proporcionált, míg a washingtoni képen a meg­
feszített Krisztus karjai aránytala­nul hosszúnak
tűnnek, ami egyfajta stiláris bizonytalanságot
árul el. Az esztergomi töredék Pesellino néhány
más művével való összevetése segítséget nyújt-
hat abban, hogy a mű készülési dátumát némi-
leg pontosítani tudjuk.
Pietro Toesca egy 1932-es tanulmányában
az esztergomi Keresztrefeszítéssel is foglalko­zott.
Nem tért ki ugyan külön a magyarországi mű
datálásának kérdésére, de fontos megfigyelése­-
ket tett a mű stílusára vonatkozóan.28 Pesellino
1447–1448 táján készült, Marsot ábrázoló mi­nia­-
túráján (5. kép) szerinte csak a palást végének
hullámzásában érezhető a gótika utóhatása, amit
Fra Angelico és Filippo Lippi stílusával ötvözve
az esztergomi képen is a festő sajátságaként fi­-
gyelhetünk meg.29 Tudtommal később sem tár­
gyalta senki az esztergomi töredéket közvetle-
nül a művész miniatúráinak tükrében.30 A Pesel-
lino által illusztrált ókori irodalmi mű felfedezése
Pog­gio Bracciolinihez köthető.31 A kezdőlap de­
ko­rá­cióját a Fra Angelico-tanítvány Zanobi Strozzi
ké­szítette. A megrendelő kérdése nem tisztázott,
többen feltételezték, hogy az illusztrációk V. Mik-
lós pápa (Tommaso Parentucelli) számára készül­
tek.32 Mivel maga a pápa is szerepel a miniatúrák

28
Pietro Toesca: Francesco Pesellino miniatore. Dedalo, 12. 1932. 85–91.
29
Toesca 1932. i. m. 86–88. Toesca egyúttal azt is hangsúlyozta, hogy Vasari korában egy illuminált kódexet sem írtak
le olyan körültekintően és aprólékosan, mint ezt a munkát, amely ekkor a velencei Santi Giovanni e Paolo-kolostor-
ban volt, ahová 1490-ben Gioacchino Torriani domonkos rendfőnök vétele nyomán került. Részletes leírása Cosimo
Bartolihoz köthető, aki Attavante művének gondolta (uo. 85.). A téves attribúció leginkább azzal magyarázható, hogy
a miniatúrák az 1460-as évek előtti humanista szellemű kódexillumináció kirívóan ritka példái.
30
Kivéve a „Pittura di luce” katalógust (lásd 16. jegyzet).
31
Annarosa Garzelli: Le immagini, gli autori, i destinatari. In: Miniatura fiorentina del Rinascimento 1440–1525. Un primo
censimento. I–II. (Inventari e cataloghi tostani/18) Szerk. Uő. Scandicci (Firenze), Giunta regionale Toscana & La Nuova
Italia Editrice, 1985. 21.
32
Antonio Manfredi: I codici latini di Niccolò V. Edizione degli inventari e identificazione dei manoscritti. Città del Vaticano,
Biblioteca Apostolica Vaticana (Studi e testi 359. – Studi e documenti sulla formazione della Biblioteca Apostolica
Vaticana 1.), 1994. 427–428.
 337
t anul má nyo k

6. kép. Pesellino: V. Miklós pápa; 7. kép. Pesellino: Silius Italicus;

Szentpétervár, Ermitázs, inv. OR-50. © The State Szentpétervár, Ermitázs, inv. OR-49. © The State
Hermitage Museum, St. Petersburg Hermitage Museum, St. Petersburg

között (6–7. kép),33 a készülés ideje nem tehe­tő pápává választása, tehát 1447 elé.34 Ha össze­
ha­sonlítjuk az esztergomi Krisztus mellkasát és Mars felsőtestét (amely Leon Battista Alberti
javaslatához35 híven áttetszik ruháján), úgy vé­lem, szoros stiláris párhuzamot fedezhetünk fel,
nem kevésbé Mars fejtípusa és Szent János apos­tol feje között.
A londoni Royal Collection képét tekintve Staderini az 1440-es dátumot a kép alján lát­-
ható címer azonosítása nyomán megismerhető történeti adatokkal kapcsolta össze, a kép
különös keretezése nem foglalkoztatta. John Shearman 1983-ban már ismertetett néhány fon­
tosabb életrajzi adatot a velencei származású, 1369 és 1445 között élt Antonio Correr bíboros-
sal kapcsolatban, akinek címere a képen ugyan későbbi, de egyértelműen korabeli ráfestés,
amit Shearman azzal magyarázott, hogy a művet eredetileg nem kifejezetten a bíboros számá-
ra, hanem csak amolyan műhelybeli portékának, „raktárra” festhették.36
33
Ezek a lapok a szentpétervári Ermitázsba kerültek. (Manfredi 1994. i. m. 427.)
34
Andrea Franci–Melania Ceccanti: Le miniature di Silio Italico e la formazione di Pesellino. Miniatura, 5/6. 1993/96
(1996). 83–84.
35
Leon Battista Alberti: A festészetről – Della pittura, 1436. Ford. Hajnóczi Gábor. Budapest, Balassi, 1997. 111. (II. könyv, 36.
bekezdés).
36
John Shearman: The Early Italian Pictures in the Collection of Her Majesty the Queen. Cambridge–London–New York–New
Rochelle–Melbourne–Sydney, Cambridge University Press, 1983. 194–196.
 338
t anul má nyo k

8. kép. Pesellino: I. Szilveszter pápa imádsága életre kelti a bikát, 31×78,5 cm;
Worcester (Massachusetts), Worcester Art Museum, inv. 1916.12

Antonio Correr Vespasiano da Bisticci által írt életútjában azt olvashatjuk, hogy fiatal­-
ko­rában együtt lett szerzetes Gabriele Condulmerrel, a későbbi IV. Jenő pápával37 és a kor
más egyházi hírességeivel, Ludovico Barbóval, Lorenzo Giustinianival, a Velencéhez közeli
S. Giorgio in Alga szigeten.38 Püspökségét és későbbi bíborosságát pápa nagybátyjának, An-
gelo Corrernek köszönhette, aki XII. Gergely néven lett 1406-ban Szent Péter utódja.39 Antonio
Correr volt a megrendelője a cenedai dóm Mária koronázását ábrázoló oltárképének, ame­-
lyen kis térdeplő alakként, püspöki öltözetben látható.40 Firenzei látogatása az 1439-es zsi­-
nat­hoz köthető,41 de tudjuk, hogy IV. Jenő pápa már az 1434 májusában kitört római felkelés
miatt kénytelen volt áttenni székhelyét Rómából Firenzébe, ahová a bíborosok és a kúria
hivatalnokai is követték.42 Antonio Correr nevét 1439 novemberében is említik a források az
37
Vespasiano da Bisticci: Meser Antonio Viniciano, cardinale. In: Uő: Le Vite, I–II. Edizione critica con introduzione e com-
men­to di Aulo Greco. Firenze, Istituto Nazionale di Studi sul Rinascimento, 1970–1976. I. 1970. 125–128.
38
Giorgio Cracco: La fondazione dei Canonici secolari di S. Giorgio in Alga. Rivista di Storia della Chiesa in Italia, 13. 1959.
71–72.
39
Ludwig von Pastor: Geschichte der Päpste seit dem Ausgang des Mittelalters. Band 1.: Geschichte der Päpste im Zeitalter
der Renaissance bis zur Wahl Pius II (Martin V, Eugen IV, Nikolaus V, Calixtus III). Freiburg im Breisgau, Herdersche Ver­
lagshandlung, 1901. (3. és 4. többször átdolgozott kiadás). 265. Angelo Correr pápasága első évében püspökké szen-
telte unoka­öccsét. Lásd Giovanni Musolino–Antonio Niero–Silvio Tramontin: Santi e beati veneziani. Quaranta profili.
Collana storica dello „Studium Cattolico Veneziano” 6 – Biblioteca agiografica veneziana. Venezia, Edizioni Studium
Cattolico Veneziano, 1963. 190–191. (Vespasiano da Bisticci elmondása szerint Antonio püspök a bíborosi címet ké-
sőbb csak úgy volt hajlandó elfogadni, ha Gabriele Condulmert is részesítik ebben a méltóságban (Musolino–Niero–
Tramontin 1963. i. m. 125.)
40
Sandra Moschini Marcioni: Opere d’arte dei secoli XIV e XV. I–III. Gallerie dell’Accademia di Venezia. Roma, Istituto Poli-
grafico dello Stato, 1955–1970. I. 1955. 30–31. (28. katalógustétel). Az oltárképet újabban már nem Jacobello del Fiore
művének tartják. Lásd Andrea De Marchi: „Lorenzo e Giachomo da Venexia”: un percorso da Zanino a Jacopo Bellini
e un enigma da risolvere. Saggi e Memorie di Storia dell’arte, 27. 2003–2004. 71–100.
41
Franz Xaver Seppelt: Das Papsttum im Spätmittelalter und der Renaissance von Bonifaz VIII bis zu Klemens VII. Georg
Schwaiger által átdolgozva. München, Kösel Verlag, 1957. 2. kiadás. 286.
42
1436. március 25-én IV. Jenő pápa szentelte fel a kupola elkészülte után a firenzei dómot, ahol néhány évvel később
ün­nepélyesen kimondták az elszakadt egyházak újraegyesülését. Paolo Viti: Il Concilio del 1439. In: La primavera del
 339
t anul má nyo k

9. kép. Pesellino: Jézus születése; Szent Kozma és Damján lefejezése; Padovai Szent Antal csodája;
Firenze, Galleria degli Uffizi, inv. 1890.8355.
© Gabinetto Fotografico del Polo Museale Regionale della Toscana
örményekkel való későbbi egyezkedések kapcsán, amelyek vitagyűléseit a Santa Maria No-
vella Domonkos-rendi kolostorában tartották.43 Írott források tanúskodnak arról, hogy Anto­-
nio Correr firenzei tartózkodása idején belépett Firenzében a Santa Maria della Pietà „Buca”
di San Girolamónak nevezett konfraternitásba,44 s unokaöccsével együtt értékes kéziratok
vásárlásával is foglalkozott.45 Bíborosként később is felkérhetett egy firenzei művészt (gondol­-
junk IV. Jenő pápa megrendeléseire, például Filaretének a régi római Szent Péter-bazilikába
ké­szült bronzkapujára,46 arra a tényre, hogy eredetileg ő volt az a pápa, aki Fra Angelicót 1445
vé­gén Rómába hívta).47 Halála után is rendelhettek a bíboros emlékére egy címerével ellá­
tott oltárképet,48 hiszen erkölcsösségét, tudását a firenzei Szent Antonino (Pierozzi) és Enea
Sil­vio Piccolomini (II. Piusz pápa) is dicsérték, kétségkívül humanista körökben mozgott.
A megrendelésre vonatkozó konkrét források híján nem indokolt a londoni kép 1440 körüli
datálása.
1901-es Pesellino-monográfiájában Werner Weisbach csak a Szent Szilveszter pápa
életéből vett jeleneteket ábrázoló predellaképeket hozta összefüggésbe a firenzei zsinat-
Rinascimento. (Kiállítási katalógus: Firenze, Palazzo Strozzi 2013. március 23. – augusztus 18.; Párizs, Louvre 2013. szep­
tember 26. – 2014. január 6.) Szerk. Beatrice Paolozzi Strozzi–Marc Bormand, Firenze, Mandragora, 2013. 199.
43
Joseph Gill: The Council of Florence, Cambridge, University Press, 1959. 307.
44
Ludovica Sebregondi: Tre confraternite fiorentine. Santa Maria della Pietà, detta „Buca” di San Giorlamo, San Filippo
Benizi, San Francesco Poverino. Firenze, Salimbeni, 1991. 16. (Magáról a konfraternitásról, amely 1411-től létezett, és egy­-
kor a firenzei Via della Sapienziában volt: 3–23.)
45
Luca Boschetto: Società e cultura a Firenze al tempo del Concilio. Eugenio IV. tra curiali, mercanti e umanisti (1434–1443).
Roma–Firenze, Edizioni di Storia e Letteratura–Dipartimento di Scienze dell’Antichità, Medioevo e Rinascimento
e Linguistica dell’Università degli Studi di Firenze (Libri, Carte, Immagini 4.) 2013 (2012). 427–428.
46
John Richard Spencer: Filarete’s Bronze Doors at St. Peter’s. A Cooperative Project with Complications of Chronology
and Technique. In: Collaboration in Italian Renaissance Art. Szerk. Wendy Stedman Sheard–John T. Paoletti, New Ha-
ven–London, Yale University Press, 1978. 33–57.
47
Gerardo De Simone: Velut alter Appelles. Il decennio romano del Beato Angelico. In: Beato Angelico. L’alba del
Rinascimento. (Kiállítási katalógus: Roma, Musei Capitolini 2009. április 8. – július 5.) Szerk. Alessandro Zuccari–Giovan-
ni Morelli–Gerardo De Simone. Milano, Skira, 2009. 129.
48
Unokaöccse, Gregorio Correr a veronai San Zeno apátjaként 1457-ben rendelt oltárképet Andrea Mantegnától. Ste-
phen J. Campbell: Lo spazio di contemplazione. Mantegna, Gregorio Correr e la pala d’altare di San Zeno. In: Andrea
Mantegna. Impronta del genio. I–II. Convegno internazionale di studi. Padova, Verona, Mantova – 8, 9, 10 novembre
2006. Szerk. Ro­dolfo Signorini–Viviana Rebonato–Sara Tammaccaro. Firenze, Leo S. Olschki, 2010. I. 168. Aldo Onorato
kutatásaiból tudjuk, hogy Gregorio Correr indulását, humanista kapcsolatrendszerének kiépítését nagybátyja pártfo-
gásának köszönhette. Lásd Aldo Onorato (szerk.): Gregorio Correr. Opere I–II. Università degli Studi di Messina, Facoltà
di Lettere e Filosofia, Centro di Studi Umanistici – direttore Gianvito Resta. Messina, Editrice Sicania, 1991–1994. (Studi
e Testi, 5) I. kötet. 1991. 17.
 340
t anul má nyo k

tal.49 A római Palazzo Doria Pamphilj képtárában őrzött két predellakép,50 a firenzei Santa
Croce-bazilika novíciusok kápolnájába festett predellakép51 mellett a szakirodalomban legkoráb­
ban Pesellinónak attribuált művek közé tartozik.52 A levéltári anyagok, valamint egy név nél­
kül írt, 1851-ben megjelent katalógus53 is már a Pesellino, illetve „Gesellino” szerzőnevet hoz­
za.54 Az a feltételezés, hogy a képek Joseph Fesch bíboros gyűjteményéből származnának,55
nem bizonyítható.56 Ugyanakkor a festmények sarkában látható, részint a keret által takart
szá­mok arra utalnak, hogy egy nagyszámú gyűjteményből valók.57 E predellaképek számára
mindenképp későbbi datálást kell javasolni, mint a Santa Croce-predellának. Ez abból is jól
lát­ható, hogy míg a Worcesterbe került képen (8. kép) a bika esetében nem, a Santa Croce-
predella Jézus születését ábrázoló jelenetében (9. kép) a helyes térbeli ábrázolás láthatóan
prob­lémát okozott a festőnek.
Alessandro Angelini szerint az I. Szilveszter pápa csodatetteit megjelenítő predellaké­-
pek már közelebb vitték Pesellinót Filippo Lippi stílusához,58 Boskovits 2003-ban az 1450-es
évek eleji datálásukat javasolta,59 2005-ben Laurence Kanter 1453–1455,60 Staderini 2008-ban
1447 és 1450 közöttit.61
49
Werner Weisbach: Francesco Pesellino und die Romantik der Renaissance. Berlin, Cassirer, 1901. 48. „Für einen Papst wie
Eugen IV. hätten man kaum einen geeigneteren Gegenstand, als die Geschichte des heiligen Sylvester zu bildlichen
Darstellungen wählen können.”
50
Eduard A. Safarik–Giorgio Torselli: La Galleria Doria Pamphilj a Roma. Előszó Federico Zeri. Roma, Fratelli Palombi, 1982. 17.
51
A párizsi Louvre két töredéke más művekkel együtt a napóleoni háborúk következtében került francia tulajdonba.
Chiara Pasquinelli: La soppressione dei conventi in Toscana e le opere d’arte prelevate dai francesi. Ricerche storiche, 37.
2007. 163.
52
Joseph A. Crowe–Giovanni B. Cavalcaselle: A New History of Painting in Italy from the second to the Sixteenth Century. I–III.
London, John Murray, 1864–1866. II. 1864. 368–369; Ivan Lermolieff (= Giovanni Morelli): Kunstkritische Studien über die
italienische Malerei. I–III. Leipzig, Brockhaus, 1890–1893. I. Die Galerien Borghese und Doria Panfili in Rom. 1890. 334.
53
 N. N.: Catalogo dei Quadri esistenti nella Galleria del Principe Doria Pamphilj. Palazzo Doria al Corso n. 305. Roma, Tipogafia
di Clemente Puccinelli, 1851. 30–31. (319. és 330. tétel). Ezek a művek az 1840-es években jutottak a család birtokába.
Andrea G. De Marchi: L’Annunciazione di Fra Filippo Lippi e altri ’primitivi’ Doria-Pamphilj. In: Capolavori da scoprire. Co-
lonna, Doria Pamphilj, Pallavicini. (Kiállítási katalógus: Róma, Palazzo Colonna, 2005. június 2–5.; Róma, Palazzo Doria
Pamphilj 2005. június 9–12.; Róma, Palazzo Pallavicini 2005. június 23–26.) Szerk. Giada Lepri. Milano, Skira, 2005. 109.
54
1850-ből Raymond Henniker-Heaton idézi Anna Jameson Sacred and Legendary Art című munkáját, amely Fra An­
gelico műveként írta le ezeket a képeket. Raymond Henniker-Heaton: A predella by Pesellino. The Burlington Magazine
for Connoisseurs, 49. 1926. 154.
55
Van Marle 1928. i. m. 482.
56
Ilyen témájú képek nem lelhetők fel a gyűjtemény vonatkozó katalógusában: Catalogue des tableaux de la galerie de
feu S. E. le Cardinal Fesch. I–III. Rome, 1843–1845. / Catalogue des tableaux des écoles italiennes et espagnole. Par
George, peintre, Commissaire-Expert du Musée Royal du Louvre. Rome, 1845. Fesch bíboros gyűjteményéről lásd
még: Philippe Costamagna: Joseph Fesch (Ajaccio, 1763 – Roma, 1839). In: La fortuna dei primitivi. Tesori d’arte dalle
collezioni italiane fra Sette e Ottocento. (Kiállítási katalógus: Firenze, Galleria dell’Accademia 2014. június 24. – december
8.) Szerk. Angelo Tartuferi–Gianluca Tormen. Firenze, Giunti Editore, 2014. 405–408 (további irodalommal).
57
Andrea G. De Marchi kutatásai szerint a római Palazzo Doria Pamphilj Pesellino-képeit Vito Eneitől vásárolták 1847-ben,
Masaccio művészmeghatározással. Ez nem zárja ki, hogy közvetett módon Fesch bíboros gyűjteményéből származ-
hatnának. V. Filippo Andrea Doria Pamphilj herceg ezekben az években különböző személyektől, Tommaso Minardi
taná­csait követve, vásárolt festményeket. Andrea G. De Marchi: Revelations. Discoveries and Rediscoveries in Italian
Primitive Art. Roma–Firenze, Antichità Alberto di Castro–Centro Di, 2013. 118, 160. (122. jegyzet).
58
Angelini 1990. i. m. 125.
59
Boskovits 2003. i. m. 569.
60
Laurence Kanter: Pesellino: A Miracle of Saint Sylvester. In: Fra Angelico (Kiállítási katalógus: New York, The Metropolitan
Museum of Art 2005. október 26. – 2006. január 29.). Szerk. Uő–Pia Palladio et al. New Haven–London, Yale University
Press, 2005. 284–287.
61
Staderini 2008. i. m. 202.
 341
t anul má nyo k

11. kép. Pesellino:

I. Szilveszter pápa imádsága életre
kelti a bikát
(részlet a 8. képről)

Martin Davies utalt

arra is, hogy a Worcesterbe
került festmény bal oldalán
10. kép. Pesellino: Krisztus a kereszten Szűz Máriával elhelye­ zett trónon ülő ural­-
és Szent János Evangélistával (részlet az 1. képről) kodó kalapja a ferrara-firen­-
zei zsinaton részt vevő VIII.
Palaiologosz János leginkább Pisanello éremportréjáról ismert kalapját idézheti,62 de az ilyen
jellegű azonosítá­sok­ba korabeli műveket illetően nem nehéz belebotlani.63 Konstantin császár
Szent Szilveszter pápa általi megtérítése visszatérően a pápaság magasztalására szolgáló téma
volt a közép­kori művészetben,64 ezért valóban felmerülhet a zsi­nati eseményekkel, egy szoros
értelemben vett egy­házi megrendeléssel való összefüggés,65 de e művek számára az 1440 kö-
rüli datálás elfogadhatatlan lenne. Főleg az alakok testtartása a ru­hák redővetése és díszítésé­-
nek tekintetében az esztergomi művet (10. kép) ezekkel a predellaképekkel (11. kép) is szoros
kapcsolat fűzi össze. Ha pedig a három egybetartozó kép hosszú­ságát összeadjuk, nyilvánvaló-
62
Martin Davies: Pesellino: A Miracle of S. Silvester. In: European Paintings of the Collection of the Worcester Art Museum.
I–II. Szerk. Worcester Art Museum. Worcester, Worcester Art Museum in collab. with The University of Massachusetts
Press, 1974. I. 420.
63
Lásd például a Fiorenzo di Lorenzónak attribuált, Szent Bernát csodáját ábrázoló képet a perugiai Pinacoteca
Vannucciban. Reprodukálva: Luca D’Ascia: Bessarione al Concilio di Firenze: umanesimo ed ecumenismo. In: Bessa-
rione e l’Umanesimo (Kiállítási katalógus: Biblioteca Nazionale Marciana, 1994. április 27. – május 31.) Szerk. Gianfranco
Fiaccadori. Napoli, Vivarium, 1994. 67–77.
64
Enrica Neri Lusanna: Maso di Banco e la Cappella Bardi di San Silvestro. In: Maso di Banco, la cappella di San Silvestro,
Szerk. Cristina Acidini Luchinat–Enrica Neri Lusanna. Milano, Electa, 1998, 18–21.
65
A műtárgyak valamikori közös provenienciájára vonatkozóan eddig annyit sikerült kiderítenem, hogy William Young
Ottley gyűjteményéből kerültek képek Lord Northesk tulajdonába, ahonnan a worcesteri kép származik. Vö. E. K.
Waterhouse: Some Notes of William Young Ottley’s Collection of Italian Primitives. In: Italian Studies Presented to E. R.
Vincent on his Retirement from the Chair of Italian at Cambridge. Szerk. Charles Peter Brand. Cambridge, Heffer, 1962.
275. A Worcesteri Múzeum 1916-ban egy jelentős amerikai műértő, Robert Langton Douglas közreműködésével vet-
te ezt a darabot, akinek szintén volt kapcsolata Ottley örököseivel. A Fogg Art Museum baráti köre szintén az ő se-
gítségével vásárolta meg 1916-ban Pesellino Dávid király házának építését ábrázoló festményét. Lásd Denys Sutton:
Robert Langton Douglas. III. Apollo, 109. 1979. 208, 432, 436. (képek: 434.)
 342
t anul má nyo k

vá válik, hogy egy 194-195 cm szélességű oltárképpel kell számolnunk. Ez nagyságában már
megfelel egy olyan típusú oltár predellaméretének, amely­hez az esztergomi töredéknek tar­
toznia kellett.66 Hasonlóképp szoros stiláris kapcsolat mu­tatható ki az említett predellaképek
(12. kép) és a londoni Mária koronázása (13. kép) között. A londoni kép széleit részben sajnos
egy 1976 és 1996 között applikált védőkeret fedi, gátol­va tanulmányozását, a tábla eredeti
méretének megállapítását.67 Shearman azt a megfigyelést közölte a keretről, hogy „eredeti”, ki-
véve az alsó részt és a jobb és bal oldal alsó, 26 centiméteres területét,68 így feltételezhetjük,
hogy a képtábla alul valamivel hosszabb le­hetett, és a címer teljes egészében volt látható.69
A keretezés eredetiségét illetően több ponton kétségeim vannak.70 Az eléggé megvi­selt mű­
tárgyon az alakok arca láthatóan átfes­tés eredménye, a csillagos hátteret is átfestették, de va­-
ló­szí­nűnek tartom, hogy Pesellinónak ugyanahhoz a stílusfázisá­hoz tartoztak, mint az eszter­-
gomi mű. Figyeljük meg Krisztus arctípusát, keresztnimbuszát és némely alak furcsa oldalra
nézését.
A fentebbi stiláris elemzés alapján az esztergomi töre­dék számára az 1447–1448 körü-
li datálás tűnik elfogadható­nak. Nem tudok tehát egyetérteni Staderini azon véleke­dé­sével,
hogy a londoni Mária koronázása és az esztergomi ol­tároromzat 1440 körüli datálással meg-
előzné a Santa Croce-bazilika novíciusok kápolnájába készült predellaképeket. Ha az eszter­-
gomi töredéken Szent János apostol arcát (14. kép) tanulmányozzuk, jól láthatjuk, hogy egy
fejlett arctípussal van dolgunk, amely Pesellinónak az 1450-es évek legelején rögzíthető stílu­-
sától sem annyira távoli, mint a Santa Croce-predelláétól. Így máris felmerül a kérdés, hogy mi­-
ként ma­gyarázhatunk egy ilyen késő gótikus formát az 1440-es évek végén? Hiszen – ahogy
erre már többen is utaltak – formáját tekintve a mű azokhoz a késő gótikus firenzei oltárorom­
za­tok­hoz tartozott, amelyeknek szokványos ikonográfiáját a Ke­resztrefeszítés és az Angyali üd-
vözlet határozta meg. Az ilyen jellegű oromzattal ellátott oltárképek bal csúcsán az Angyali üd-
66
Laurence Kanter felvetése, miszerint Pesellino római és worcesteri predellaképeit a szentpétervári Ermitázs két ha-
sonló témájú, ám egy másik festőtől származó táblaképével lehetne összefüggésbe hozni, a töredékek méretei miatt
kizárható. A Palazzo Doria Pamphilj két képe 58, illetve 58,5 cm széles, míg a középrész oldalsó táblájának javasolt,
Nagy Konstantin császár megkeresztelkedését ábrázoló kép jelentősen szélesebb (Kanter 2005. i. m. 286–287, további
irodalommal).
67
Ha önálló négyszögletes táblaképnek tűnik is, belső csúcsíves keretezésére nehezen találunk korabeli példát. Köztu-
dott, hogy 1430 táján az oltárképek keretezése megváltozott. Az egyesített képmező lehetővé tette, hogy a keretet
csak a festés befejezése után rögzítsék. A befoglalt képek viszonylagos technikai függetlensége miatt a keretezési
terveket a festés ideje alatt is módosítani lehetett. Christa Gardner von Teuffel: Lorenzo Monaco, Filippo Lippi und
Filippo Brunelleschi: die Erfindung der Renaissancepala. Zeitschrift für Kunstgeschichte, 45. 1982. 1, 15. A predellaképek
esetében korábban is az az eljárás volt érvényben, hogy a kész képeket csak az oltárkép felállítása során helyezték
bele a szerkezetbe. (Christoph Merzenich: Vom Schreinerwerk zum Gemälde. Florentiner Altarwerke der ersten Hälfte des
Quattrocento. Eine Untersuchung zu Konstruktion, Material und Rahmenform. Berlin, Gebr. Mann Verlag, 2001. 55.)
68
Shearman 1984. i. m. 194.
69
2015 júniusában alkalmam volt személyesen is szemügyre venni a festményt a Royal Collection windsori res-
taurátor műhelyében. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a londoni királyi gyűjtemény vezetőjének, dr. Lucy
Whitakernek, dr. Nicola Christie és dr. Al Brewer restaurátoroknak a műtárgy megtekintéséért.
70
Az idézett gyűjteményi katalógus szerint a műtárgyat William Young Ottley feltehetőleg 1791 és 1798 között vásá-
rolta Itáliában, Albert herceg pedig 1846-ban vette meg Warner Ottleytól (Shearman 1984. i. m. 194.) William Young
Ottley itá­liai utazásainak idejéből nincs adatunk a műről. Vö. Hugh Brigstocke: William Young Ottley in Italy. In: John
Flaxman and William Young Ottley in Italy. Szerk. Uő–Eckart Marchand–E. A. Wright. London, Walpole Society, Vol. 72.
2010. 341–370. Ugyanakkor a londoni National Gallery több, Ottley gyűjteményéből származó műtárgya esetében
tudni lehet, hogy csak a keretezés legbelső része eredeti. Vö. Dillian Gordon: The Italian Paintings before 1400 (Natio-
nal Gallery Catalogues). London, National Gallery Company, Yale University Press, 2011. 430–434. A Royal Collection
Mária koronázásáról nem készült még ilyen beható technikai elemzés.
 343
t anul má nyo k

vözlet hírnöke, Gábriel arkangyal

foglalt helyet, a közép­sőn a Kereszt­
refeszítés, a jobb oldalin pedig Szűz
Mária („Ecce ancilla Domini”). Az
Angyali üdvözlet jelenetéhez tarto­
zó angyal és a hírt fogadó Mária
te­hát általában kü­lön kép­táblán
kaptak he­lyet, miközben a közpon­ti
oromzati részen a Kál­vária jelene-
te volt látha­tó. Számos művet idéz-
hetnénk a késő trecento korból
Mariotto di Nar­dótól71 és kortársai­
tól, de ezek a kirívóan gótikus for-
mák az 1430-as években már eltű-
nőben voltak. A pala quadra típu-
sú oltárképekről pedig – néhány
átmeneti formát leszámítva – ez
a dekoráció teljesen hiányzik, az
1420–1430-as évekre vonatko­zóan
is inkább másodrangú mesterek-
nél találunk még példákat.72 Tud-
juk viszont, hogy Pesellino nagyap-
ja, Giu­liano d’Arrigo (Pesello) 1430-
ban Giovanni di Francesco Toscani
halála után befejezte egyik mű-
vét,73 és ez a tény sokat elárul arról,
hogy Fra Angelico és Filippo Lippi
befolyása mellett (akiktől nem is-
12. kép. Pesellino: I. Szilveszter 13. kép. Pesellino:
pápa imádsága életre kelti Szűz Mária megkoronázása merünk ilyen oltároromzatokat)
a bikát (részlet a 8. képről) (részlet a 4. képről) milyen környezet volt meghatáro-
zó a festő számára. Dokumentu-
mok szólnak arról, hogy Pesellino 1447-ben is ebben a műhelyben dolgozott.74 Az eszter­gomi
kép ese­tében feltűnő módon már nem az arany hátteret alkal­mazta, pedig van olyan későbbre
71
Andrea Staderini: Mariotto di Nardo, Madonna col Bambino in trono, e santi Lorenzo, un evangelista [a sinistra], Giaco-
mo maggiore, e Sebastiano [a destra]; Annuncio a Gioaccino, Nascita della Vergine, Dormitio Virginis, Presentazione
della Vergine al Tempio, Sposalizio della Vergine (predella); Angelo annunciante, Crocifissione, Vergine Annunciata
(cuspidi); inv. 1890 nn. 8612; 3260, 3258; 8613; c. 1391, Tavola cm 323×269. In: Il tardo Trecento. Dalla tradizione
orcagnesca agli esordi del Gotico Internazionale. (Cataloghi della Galleria dell’Accademia di Firenze / Dipinti vol. II) Szerk.
Miklós Boskovits–Daniela Parenti. Firenze, Giunti, 2010. 108–114.
72
Például Bicci di Lorenzótól a madridi Thyssen-Bornemisza-gyűjteményben. Lásd Boskovits Miklós (Serena Padovani-
val): Early Italian Painting 1290–1470. The Thyssen-Bornemisza Collection. Stuttgart, Klett-Cotta, 1990. 42–47.
73
Luciano Bellosi: Il «Maestro della Crocifissione Griggs»: Giovanni Toscani. (Eredetileg: Paragone. Arte, 17. 1966. 44–58.)
In: Uő: Come un prato fiorito. Studi sull’arte tardogotica. Milano, Editoriale Jaca Book, 2000. 136. Ettől a festőtől szin-
tén fennmaradt ilyen jellegű oltároromzat. Lásd Lorenzo Sbaraglio: Giovanni di Francesco Toscani (1371/1372–1430):
Polittico Ardinghelli. In: Gentile da Fabriano e l’altro Rinascimento (Kiállítási katalógus: Fabriano, Spedale di Santa Maria
del Buon Gesù, 2006. április 21. – július 23.). Szerk. Laura Laureati–Lorenza Mochi Onori. Milano, Electa, 2006. 276–283.
74
Boskovits 2003. i. m. 568; Cécile Maisonneuve: Florence au XVe siècle. Un quartier et ses peintres. Paris, CTHS–Institut Natio-
nal d’Histoire de l’Art, 2012. (L’art & l’essai, 11.) 258.
 344
t anul má nyo k

datálható műve (New York, Metropolitan

14. kép. Pesellino:
Krisztus a kereszten
Szűz Máriával
és Szent János
Evangélistával
(részlet az 1. képről)
15. kép. Pesellino: Kerubfej; Firenze,
Galleria degli Uffizi,
inv. Depositi S. Croce, n. 7.
© Ufficio Permessi
del Polo Museale Fiorentino
Su concessione del Ministero dei Beni
e delle Attività Culturali e del Turismo.
Divieto di riproduzione
Museum of Art, ltsz. 50.145.30), amely stí­-
lusában inkább az esztergomi Madon­na-
képhez75 áll közel, de arany háttérrel ké-
szült, az alakok pontos térbeli meg­for­má­
lá­sát nézve pedig még inkább a művész
tehet­ségét dicséri.76
Giotto badiabeli poliptichon­já­nak
15. szá­zadi ki­egészítéseként ké­szült kerub­-
fejek (15. kép) Ugo Pro­cacci kutatásai nyo-
mán a Pesello-műhely 1451 körüli stílusát
dokumentálják.77 Az ismertetett ana­ló­giák
nyomán az eszter­gomi Kereszt­re­­fe­szítés
számá­ra fő­ként a minia­túrákkal való sti­lá-
­ris kapcsolat miatt az 1447–1448 körüli da-
tálást tartom elfogadhatónak, aho­ gyan
a vele szoros sti­láris összefüggésben álló
római és worcesteri pre­dellaképek és a lon-
doni Mária koronázása számára is.

Margit Sonnevend

The central pinnacle of a dismembered altarpiece by

Pesellino in the Christian Museum of Esztergom

Pesellino’s Crucifixion (inv. n. 55.184) was considered one of the earliest works of the painter until
now, only an article published in 1932 by Pietro Toesca revealed a close stylistic relationship with
the miniatures made by Pesellino around the years 1447—1448. Comparisons with other works
of the painter, like the predella panels in Rome and Worcester, show strong similarities in the way
of modelling the heads, the draperies, the gestures and the physiognomy of the figures, which
permit to confirm a dating in the late 1440s. A final collation with a cherub face from Giotto’s
Badia Polyptych can make it evident that the head of St. John the Evangelist on the pinnacle
in Esztergom has a fairly individual style and a very sophisticated expression.
75
Sonnevend Margit: Pesellino esztergomi Madonnája. Adalékok egy népszerű kompozíció eredetéhez. Művészettörté-
neti Értesítő, 60. 2011. 63–72.
76
Carmen Bambach: Drawing and Painting in the Italian Renaissance Workshop: Theory and Practice, 1300–1600. Cambridge,
Cambridge University Press, 1999. 235.
77
Ugo Procacci: Di Jacopo di Antonio e delle compagnie di pittori del corso degli Adimari nel XV secolo. Rivista d’arte,
vol. XXXV. (serie terza, vol X.) 1960. 4. (Ebből a forrásközleményből tudjuk, hogy Pesellino 1447-ben is kimutatható eb-
ben a műhelyben.) 2003-ban Boskovits Miklós attribuálta először Pesellinónak a Giotto Badia-poliptichonján látható
kerubfejeket. Vö. Boskovits 2003. i. m. 570, 572–573, n. 11. Ezt az attribúciót Andrea Staderini is elfogadta (Staderini 2008.
i. m. I. 215); Később további stiláris analógiákkal támasztotta alá: Andrea Staderini: Pesellino (Firenze 1422 circa – 1457),
attribuiti: Due cherubini, parte della riquadratura del Polittico di Badia di Giotto. 1451–1453. In: Beato Angelico a
Pontassieve. Dipinti e sculture del Rinascimento fiorentino (Kiállítási katalógus: Pontassieve, Palazzo Municipale, Sala
delle Colonne, 2010. február 28. – június 27.) Szerk. Ada Labriola. La Città degli Uffizi. Collana di mostre diretta da An-
tonio Natali. 3. Firenze, Mandragora, 2010. 158–162. (15. katalógustétel); Angelo Tartuferi: L’opera. In: Giotto. Il restauro
del Polittico di Badia. Szerk. Uő. Firenze, Mandragora, 2012. 54–56.
 Fehér Ildikó

Falképek Paolo Lunghi mûkereskedésébôl

A Szépművészeti Múzeum
Madonna a gyermekkel és Vir dolorum festményei1

Fehér Ildikó, PhD

művészettörténész, egyetemi docens,
1860-ban Foligno város vezetősége felállított egy műemlékvédelmi Magyar Képzőművészeti Egyetem
bizottságot, amelynek az volt a feladata, hogy felügyelje a város és Művészettörténet Tanszék
környéke épületein a falképleválasztásokat, ugyanakkor kötelezővé Kutatási területe:
14–16. századi itáliai falképfestészet,
tették a már leválasztásra került művek bemutatását a nyilvánosság
magyar művészönarcképek
számára. Az ilyen és ehhez hasonló szabályozások ellenére a kö­- a Galleria degli Uffizi gyűjteményében
vetkező évtizedekben Folignóban és környékén többször kerültek E-mail: fildiko@mke.hu
a helyi műkereskedők boltjaiba Umbria középkori templomainak
falkép-dekorációiból.2 Valójában csak 1909-ben született meg az Ildikó Fehér PhD
el­ső átfogó törvény, amely államilag szabályozta Olaszország mű- art historian, associate professor,
kincseinek külföldre szállítási feltételeit.3 Az ezt megelőző évtizedek­- Hungarian University of Fine Arts
ben virágzó műkereskedelemnek sem a hivatalok, sem a múzeumok Areas of research:
igazgatói nem tudtak határt szabni, és máig felbecsülhetetlen érté­- 14th to 16th century Italian wall paintings
kű műkincs került ki Umbriából ellenőrzés nélkül. Hungarian self-portraits in the collection
A perugiai Mariano Rocchi (1855–1943) volt az egyik legak- of the Galleria degli Uffizi, Florence
tívabb résztvevője ennek a folyamatnak, kiterjedt műkereskedői te­- E-mail: fildiko@mke.hu
vékenységét Chiara Silvestrini néhány évvel ezelőtt megjelent kötetéből ismerjük.4 Paolo
Lunghi (1841–1908) viszont egy kevéssé ismert kereskedője a korszaknak, bár boltját kiváló
helyen, Assisiben, a Piazza Superiore di San Francesco és a via Principe di Napoli (ma: via San
Francesco) sarkán nyitotta meg. Mivel a műtárgyak megszerzése és eladása Lunghi számára –
úgy tűnik – bizonytalan megélhetési forrásnak számított, más jellegű művészeti tevékenysé-
get is végzett: az utókor elsősorban fotográfusként ismeri: ő készített először felvételeket
1
Jelen írás újabb adatokkal frissített és kiegészített részlete annak a hosszabb tanulmánynak, mely Boskovits Miklós
professzor lektorálásával jelent meg 2011-ben angol nyelven: Three 15th century Murals from the area of Foligno in
Buda­pest. Arte Cristiana, XCIX. 865. 2011. 27–280.
2
Umbria és Perugia szabályozatlan műkereskedelmi viszonyairól a 19. század második felében: Elvio Lunghi: Una ricerca
di storia dell’arte nel contado di Porta San Pietro. https://www.academia.edu/8095269/Una_ricerca_di_storia_dellarte_
nel_contado_di_Porta_San_Pietro (letöltés ideje: 2015. 07. 26.); Chiara Silvestrini: La ricerca di una normativa unica
per la tutela dei beni artistici italiani. Il travaglio postunitario. In: Mariano Rocchi antiquario, Il commercio d’arte sull’asse
Perugia-Roma tra Ottocento e Novecento. Szerk. Uő. Perugia, EFFE, 2008. 30–34.
3
Luigi Parpagliolo: L’organizzazione amministrativa dal 1860 ad oggi. In: Codice delle antichità e degli oggetti di arte.
Raccolta di leggi, decreti, regolamenti, circolari relativi alla conservazione dei monumenti e degli oggetti di antichità e
di arte con richiami alla giurisprudenza e ai precedenti storici e legislativi. I. Szerk. Uő. Roma, E. Loescher & Co., 1913.
209–222.
4
Silvestrini 2008. i. m. (2. jegyzet).
 346
t anul má nyo k

Assisiről és Assisi műemlékeiről evvel a viszonylag új technológiával.5 Ugyanakkor festett és

raj­zolt is, amit például az Accademia Properziana del Subasio tulajdonában fennmaradt egyik
grafikája tanúsít.6
Falképekkel szorosabban akkor kerülhetett először kapcsolatba, amikor fotósorozato­kat
készített a Leon Battista Cavalcaselle és műhelye által ezekben az években konzervált as­sisi
San Francesco-templom falképeiről. Nem tudjuk, hogy ő maga beletanult-e a falkép­konzervá-
lás mesterségébe, mindenesetre monográfusa, Marco Mozzo publikálta azt a Caval­ca­sellé­hoz
és az olasz minisztériumhoz 1877-ben címzett levelet, melyben felvételét kérte a Giot­to-fal­
képeken dolgozó konzervátorok közé.7 A San Francesco-templom állványain dolgozó fotog­-
ráfus műkereskedésében Pulszky Károly az 1890-es években többször is megfordult: fal­ké­peket
és szobrokat vásárolt az Országos Képtár számára. Pulszky ekkor már évtizedekre visszamenő-
leg nagyon jól ismerte az olasz műpiacot. Firenzében például ugyanazokkal a műke­res­kedőkkel,
Emilio Costantinivel, Achile Glisentivel és Elia Volpival állt kapcsolatban, akiktől ezekben az
években Bernard Berenson, Wilhelm von Bode, Herbert Percy Horne, Isabella Ste­wart Gardner
és Stefano Bardini is vásároltak. Umbriában Mariano Rocchitól és Paolo Lunghi­tól való vásárlásai-
nak emlékét a műveken kívül a Szépművészeti Múzeum Archívumában és az Archivio Storico
Soprintendenza dell’Umbriában őrzött levelek, számlák tanúsítják.
Az utókor számára kiemelt jelentőségűek ezek a dokumentumok, mivel Paolo Lunghi
és Mariano Rocchi számláin is találunk elvétve avval kapcsolatos kereskedői megjegyzéseket,
hogy korábban honnan került a műkereskedő üzletébe a Pulszkynak eladott egy-egy tétel. Ter-
mészetesen kritikusan kell bánnunk ezekkel a kutatás számára új információkkal, és több szem-
pontból is meg kell vizsgálnunk a hitelességüket, ugyanakkor mérlegelnünk kell azt is, hogy
a legtöbb esetben ezek a számlák jelenleg a falképek eredetére vonatkozó egyetlen írott doku-
mentumaink.
Paolo Lunghi például az 1895. július 26-án kiállított, jelenleg a múzeum archívumában
őrzött számlájára két freskó mellé az alábbi megjegyzést fűzte: „Nota degli oggetti acquistati
per il museo di Budapest dal Sig. Carlo De Pulszky / N. 1. Madonna di Trevi – L 800 / 2. Ecce Ho­
mo Trevi – L 200 […]”8 A képek Budapestre érkezésének idején készült jegyzőkönyvből egy­
értelműen kiderül, hogy ez a két falkép pár hónappal később 1296-os és 1297-es leltári szá­-
mon került bejegyzésre a Szépművészeti Múzeum leltárkönyvébe: a Szarkofágban álló Krisz­
tus, valamint a Trónoló Madonna a gyermekkel.9 A műkereskedő szerinti származási helyet, Trevi
nevét 1967-ben Pigler Andor ugyan közölte, azonban senki sem vizsgálta meg ennek az adat-
nak a hitelességét.10 Több mint száztíz évvel a vásárlás után tehát érdemes végiggondol-
nunk, hogy ez a két hányatott sorsú – feltehetően a leválasztás és a szállítás során –, igen so-
kat sérült falkép mennyire illik bele Umbria festészettörténetébe, valóban részét képezik-e
a Foligno, Trevi környéki 15. századi festészeti kultúrának.
5
Paolo Lunghi műkereskedői és fotográfusi tevékenységéről: Marco Mozzo: Storia della fotografia ad Assisi: Immagini
e protagonisti tra Otto e Novecento. In: Atti Accademia Properziana del Subasio (Assisi), VII. 10. 2005. 235–285; Diego
Mormorio–Enzo Eric Toccaceli: Immagini e fotografia dell’Umbria 1855–1945. Roma, Edizioni Oberon, 1984. 204.
6
Raccolte Comunali di Assisi, Disegni 2. Szerk. Giovanna Sapori. Perugia, Electa, 2005. 273.
7
Mozzo 2005. i. m. 283.
8
Szépművészeti Múzeum, Irattár, Paolo Lunghi számlája, 1895. július 26., 89. sz.
9
Ecce Homo, ltsz. 1297; 73×45 cm; Madonna a gyermekkel, ltsz. 1296; 204×130 cm.
10
Andor Pigler: Katalog der Galerie Alter Meister. Budapest, Akadémiai, 1967. 40, 717. A Szépművészeti Múzeum későbbi
publikációi mindössze megismételték Pigler közlését: Museum of Fine Arts Budapest. Old Masters’ Gallery. A Summary
Catalogue of Italian, French, Spanish and Greek Paintings. Szerk. Tátrai Vilmos. Budapest, Szépművészeti Múzeum, 1991.
4; Tátrai Vilmos: Umbriai mester, Krisztus a kőkoporsóban állva. In: Verrocchio Krisztusa / Verrocchio’s Christ. Kiállítási kataló-
gus. Szerk. Jékely Zsombor. Budapest, Szépművészeti Múzeum, 2003. 82.
 347
t anul má nyo k

1. kép. Bartolomeo da Miranda: Trónoló Madonna a gyermekkel, 1449, leválasztott falkép,

204×130 cm; Budapest, Szépművészeti Múzeum, ltsz. 1296
 348
t anul má nyo k

A Trónoló Madonna freskó (1. kép) ritka kivételt jelent a múzeum freskógyűjteményében, ugyan-
is jelzett: a festő neve a trónus vörös színű lábazatán szerepel, ma már igen töredékes állapot­-
ban: Bartolomeo da Miranda.11 Az évszám azonban ma is jól látszik a kép alsó, sárga színű ke­
retező sávján: 1449.12 Az egykor fakeretre rögzített hálóra gipszes masszába átültetett falkép
nyilvánvalóan sokat szenvedhetett a falról való leválasztáskor, ami leginkább a kép széleinél
látszik. Igen valószínűnek tűnik, hogy ezt a több mint két méter magas festményt nem egy­-
ben, hanem három, azonos szélességű darabban választották le a falról, amit a felületet há­-
rom részre tagoló vízszintes sávok tanúsítanak.13
Bartolomeo da Miranda a 15. század második negyedében Umbria déli területein és
Toscanában kimutatható festő volt, akinek tevékenységét elsősorban szignált művein keresz­-
tül ismerjük.14 A festészetet apja műhelyében tanulta, aki 1369-ben Agnolo és Giovanni Gad­di-
val együtt dolgozott a Vatikánban V. Orbán pápa számára. Bartolomeo da Miranda nevével
kapcsolatban a korai irodalomban némi bizonytalanság is előfordult. A félreértések kezdet­-
ben abból adódtak, hogy 1872-ben, amikor Mariano Guardabassi először közölte a Treviben
lévő Santa Maria di Pietrarossa-templom falán lévő szignált és datált falképek feliratait, akkor
a festő nevét, tévesen, két különböző formában írta át: ’Bartolomeus de Merenda’ és ’Bartolo­mè
de Mutagna’.15 1923-ban Umberto Gnoli javította ki ezt a korábbi tévedést, felismerve, hogy
a festmények egyetlen kéz munkái, ugyanakkor ő volt az, aki elsőként sorolta fel a Budapes-
ten őrzött Trónoló Madonna freskót Bartolomeo da Miranda képei között.16 A festő működé­-
sével kapcsolatos első, 1437-ből származó ismert írott dokumentumot Filippo Todini publi­-
kálta.17 Ez egy kifizetést igazoló számla, amely egy Lello da Velletrivel közösen festett, mára
már elveszett oltárkép elkészítését igazolja. Todini szerint a munkáért kapott 75 arany forint
és a dokumentumban szereplő „eccellentissimus magistrum Bartholomeum magistri Do(mi)
nici de Miranda” megnevezés egyértelműen arra utalnak, hogy a festő az 1437 körüli évek-
ben már komoly tekintélyt és megbecsülést vívott ki magának a kortársai körében.18
Ezek alapján feltételezhetjük, hogy a budapesti, 1449-es évszámot viselő falkép már
a művész érett festői korszakában keletkezhetett. A képen az egyszerű trónuson, félköríve­-
sen záródó fülkében ülő Madonnát erős frontalitás jellemzi. A gyermek Jézust jobb kezében
tartja, aki kezét áldásra emelve anyjára tekint. A festmény kompozíciója, stílusa, a megfestés
módja nagyfokú hasonlóságot mutat a festőnek ugyanebben az évben készült, szintén jelzett,
Treviben készült munkáival. Tanulságos összevetni a budapesti képet például a korábban em­
11
A freskón olvasható aláírást Pigler Andor közölte először, 1967. i. m. (10. jegyzet) 40.
12
Peregriny János 1914-ben közölte először az évszámot: „p. suo manu 1449”. Az Országos Magyar Szépművészeti Mú-
zeum állagai. III. rész. Új szerzemények. 1. füzet, Budapest, 1914. 675.
13
A falkép a leválasztás óta eltelt időben jelentősebb konzerválási beavatkozáson nem esett át.
14
Filippo Todini: La pittura Umbra dal Duecento al primo Cinquecento. I. Milano, Longanesi, 1989. 26; Filippo Todini: Lello
da Velletri e il vero Bartolomeo da Miranda. Studi di Storia dell’Arte, 2. 1991. 51–84. A festőre vonatkozó korábbi iroda-
lommal.
15
Mariano Guardabassi: Indice-Guida dei monumenti Pagani e Cristiani riguardanti l’istoria e l’arte esistenti nella Provincia
dell’Umbria. Perugia, 1872. 349–350. A festő nevének téves átiratát átvette, és újból így közölte: Giuseppe Angelini Rota:
Spoleto e il suo territorio. Spoleto, Panetto & Petrelli, 1920. 165.
16
Umberto Gnoli: Pittori e miniatori nell’Umbria. Spoleto, Argentieri, 1923. 52, 349. Gnoli attribúcióját négy évvel később
Raimond van Marle nem vette át, és a 15. századi umbriai művek között sorolta fel a budapesti Madonnát: The Develop-
ment of the Italian Schools of Painting. VIII. The Hague, 1927. 385–386. A festőről szóló első önálló tanulmányt Bruno
Toscano írta 1984-ban, amelyben a budapesti freskó fotóját is közölte: Bartolomeo da Miranda. In: Scritti di storia dell’
arte in onore di Federico Zeri. I. Milano, Electa, 1984. 93–111.
17
Todini 1991. i. m. (14. jegyzet) 51–84; Todini 1989. i. m. (14. jegyzet) 26.
18
Todini 1991. i. m. (14. jegyzet) 51.
 349
t anul má nyo k

2. kép. Trevi, Santa Maria di Pietrarossa-templom. A szerző felvétele

lített Santa Maria di Pietrarossa-templom külső, déli falán található öt azonos kompozícióban
megfestett, kissé monotonnak tűnő Trónoló Madonnákkal (3. kép), melyek közül a középső,
a Kalászos Madonna szintén jelzett műve a festőnek. Az azonos kompozíción kívül a festmény
részletei, a figura kialakítása, arányai, az arc és a kezek megfestése is azonos festői felfogás sze­-
rint készültek. A szoros stíluskapcsolatok és a monumentális hatás ellenére azonban a képek
méretbeli különbözőségei jelzik, hogy különböző elhelyezésre készültek.19 A Santa Maria di
Pietrarossa-templom (2. kép) egy olyan, a középkor folyamán több átépítésen átesett három­­-
hajós épület, amelyet a hagyomány Umbria egyik legrégebbi templomépületének tart, és amely
egy olyan ősi kultuszhely helyére épült, melynek létezéséről már idősebb Plinius is megem­
lékezett.20 A kora középkorban itt kialakult intenzív Mária-kultusz emlékét őrzi az a különbö-
ző festési periódushoz tartozó több mint kilencven darab, Máriát ábrázoló falkép, melyeket
a templom oldalfalain, a pilasztereken, a szentély falán különböző rétegekben láthatunk. Ezek
közül ötven Máriát a gyermekkel jeleníti meg. A festmények nagy része a 15. század közepén
a Bartolomeo da Miranda és Federico Zeri által megalkotott Maestro di Eggi műhelyének stí­-
lusát viseli magán.21 Bartolomeo da Miranda aláírását a mellékhajó falán egy Angyali üdvözlet
19
A Santa Maria di Pietrarossa-templom déli oldalfalán lévő öt Madonna-kép egységesen 183 cm magas, szélességük
egyenként 104 cm, a budapesti Trónoló Mária méretei ennél valamivel nagyobbak: 204×130 cm.
20
Giuseppe Guerrini: Le fonti storiche e documentarie sulla chiesa di S. Maria di Pietrarossa. Bolletino della Deputazione di
Storia Patria per l’Umbria. LXXXVII. 1990. 34–63; Aurelio Bonaca: Trevi nella natura, nella storia, nell’arte. Terni, [é. n.] 12.
21
Federico Zeri: Tre argomento umbri. Bolletino d’Arte, XLVIII. 1963. 29–45; Da Spoleto a Trevi lungo la Flaminia. Szerk.
Silvestro Nessi–Sandro Ceccaroni, Spoleto, Panetto & Petrelli, 1979. 155–163; Roberto Quirino: Gli affreschi di S. Maria di
Pietrarossa. Bolletino della Deputazione di Storia Patria per l’Umbria. LXXXVII. 1990. 93–103. A téma korábbi irodalmával.
 350
t anul má nyo k

alsó széle is őrzi. Közvetlenül alatta, valamivel kisebb méretben, a mester megfestette kétszer
is ugyanezt a merev, azonos arányok és kompozíció szerint kialakított Trónoló Madonnát a gyer-
mekkel, amilyenből öt a templom külső oldalfalán is szerepel, és amely típushoz stílusában és
megfogalmazásában is szorosan kapcsolódik a festő Budapesten őrzött műve.22

3. kép. Bartolomeo da Miranda falképei, 1449; Trevi, Santa Maria di Pietrarossa-templom, déli külső fal.
A szerző felvétele

Todini szerint Bartolomeo da Miranda szignált képei Dél-Umbria késő gótikus stílusje­-
gyeit viselik magukon, és teljesen beleillenek a 15. század közepének helyi festészeti kultúrá­-
jába. A Trónoló Madonna képei között a Kalászos Madonna egyedülálló archaikus stílust mutat,
ami szerinte Giovanni di Corraduccio festészetének emlékét idézi.23 Bruno Toscano a festő ké-
ső gótikus stílusával kapcsolatban kiemeli Bartolomeo di Tommaso da Foligno festészetének
a hatását is.24
A pietrarossai templomon kívül Trevi más egyházi épületei is őriznek a szignált képek-
hez igen hasonló felfogásban megfestett, kissé sematikus, merev Trónoló Madonna freskókat,
melyeket az irodalom szintén Bartolomeo da Miranda munkái közé sorol. Ilyen például a San
Archangelo-templom Trevi közvetlen közelében, ahol ma már csak egy évben egyszer, pün-
kösd idején tartanak szertartást. A szentélyfalra festett Trónoló Madonna freskót a barokk kor-
ban főoltárképpé alakítottak át.25 Annak ellenére, hogy a freskó festett keretét és egyik szélét
is eltakarja a barokk oltár, mégis ezt a Trónoló Madonnát tekintjük a budapesti freskó legköze-
lebbi analógiájának a Madonna köpenyének íve, a fej és a kezek megfestése alapján.
Az utóbbi évek izgalmas művészettörténeti felfedezései közé tartozott, amikor a Trevi-
től mindössze néhány kilométerre fekvő Bovara di Treviben, egy földrengéstől sérült régi kecs­
keistálló helyreállítása közben, egy közel négy négyzetméteres falkép nyomaira bukkantak.
22
Magasságuk 141 cm, a bal oldali 77 cm, a jobb oldalon lévő kép 88 cm széles.
23
Todini 1991. i. m. (14. jegyzet) 51, 54.
24
Toscano 1984. i. m. (16. jegyzet) 93.
25
Aurelio Bonaca: Religione e beneficenza in Trevi (Umbria), notizie storiche. Trevi, k. n., 1935.
 351
t anul má nyo k

4. kép. Umbriai festő: Vir dolorum, 15. század utolsó évtizedei, leválasztott falkép, 73×45 cm;
Budapest, Szépművészeti Múzeum, ltsz. 1297

A freskó helyreállítása és a későbbi meszelések eltávolítás után az épület belső falán egy vi-
szonylag jó állapotban lévő, ölében gyermekét tartó Trónoló Madonna Keresztelő Szent János-
sal és Szent Péterrel jelenet tárult fel. A felfedezést követő vizsgálatok kimutatták, hogy az épü-
letet egykor szakrális célokra is használták.26 A festmény bal oldala sajnos sokat sérült, ami-
kor még a feltárását megelőzően az oldalfalat kívülről egy fém támasztékkal erősítették meg.
A jelenet alján az évszám ma már csak töredékesen olvasható, 1440 vagy 1449 lehetett ere-
detileg. A festmény stílusa alapján valószínűbbnek tűnik az 1440-es évekre való datálás. Mivel
a figurák megjelenítése erősen emlékeztet a Bartolomeo da Miranda kissé merev Trónoló

Franco Spellani: Riscoperto un affresco del XV secolo a Bovara di Trevi. Bolletino Storico della città di Foligno, XX–XXI.
26

1996–1997. 775–780.
 352
t anul má nyo k

Madonna-típusára, így a festményt először publikáló Franco Spellani ezt a freskót is az ő mun-
kái közé sorolta.27 A budapesti képpel összevetve egyértelműen hasonló megfogalmazásról,
azonos műhelyről és talán azonos festőről is van szó, mindössze a gyermek testtartása tér el
a bovarai képen, de a fej, az arányok kialakítása azonos festői felfogás alapján készültek.
Bartolomeo da Miranda trevibeli működéséről a jelzett és a neki tulajdonított festmé­
nyeken kívül több írott dokumentum is fennmaradt, melyeket néhány évvel ezelőtt Stefano
Felicetti adott közre.28 Ezekből kiderül például az, hogy a festőnek saját háza is volt Treviben,
amelyet 1449-ben hivatalosan feleségének, Angelának adott át.
Mindezeket figyelembe véve egyértelműen megállapítható, hogy a Pulszky Károly vá-
sárlása során 1895-ben Budapestre került, Bartolomeo da Miranda által 1449-ben készített
freskó beleillik a 15. század közepén Treviben dolgozó művész munkáinak sorába. A mester
jelzett, ugyanebből az évből származó falképei, és a neki tulajdonított, azonos típusú mű-
vek megengedik, hogy elfogadjuk a műkereskedő Paolo Lunghi közlését a Budapestre került
kép származásával kapcsolatban. Dokumentumok hiányában azonban ma már nem tudjuk,
hogy Treviben vagy a város közvetlen közelében pontosan hol állt az az épület, melynek egy-
kor a falát díszítette.

A másik, Paolo Lunghi műkereskedő feljegyzése alapján szintén Trevi festészeti örökségéhez
tartozó Fájdalmas Krisztus (Vir dolorum) jelzés nélküli falkép eredetének alátámasztása már
több problémát vet fel. A múzeum legutóbbi katalógusában ismeretlen, a 15. század utolsó
harmadában működő umbriai festő munkájaként szerepel.29 A tondóban megjelenő Imago
Pietatis az előbb tárgyalt Trónoló Madonnánál is töredékesebb állapotú, bár az 1994–1995-ös
restaurálása során bizonyos részletek könnyebben értékelhetővé váltak (4. kép).30
Az ehhez a festményhez ikonográfiailag hasonló, kőkoporsóban álló, sebeire mutató,
nyitott szemű Krisztus típusa többször előfordul a 15. századi umbriai festészetben, a figura
mellett a korbács is gyakran feltűnik. A budapesti kép stílusa és az ábrázolás jellege nagyon kö-
zel áll a folignói Museo della Città di Palazzo Trinci freskógyűjteményében őrzött két azonos
kompozícióhoz. Az egyiken tondóban, a másikon négyzetes formában jelenik meg a vörös
színű szarkofágban álló, sebeit mutató Krisztus alakja (5–6. kép).31 A budapesti figura testtartá-
sa, arányai, a haj és az arc kidolgozása különösen a négyzetes keretben megfestett képpel mu-
tat rokonságot, eredetileg valószínűleg ugyanúgy ott volt ezen is jobb oldalon a korbács, mint
a folignói freskón.32 Giustino Cristofaninak a folignói képtár gyűjteményéről 1916 körül írt ka-
talógusa szerint ez a két folignói freskó azonos mesternek, Niccolò Alunno (1433 k.–1502)
egy követőjének a munkája lehet.33 Az ő kéziratban fennmaradt katalógusából tudjuk, hogy
a négyzetes alakú Pietà kép eredetileg a folignói Chiesa dell’Ospedale Vecchio falát díszítet-
te, ahonnan 1870-ben választották le. Cristofani megemlíti továbbá, hogy a kompozíció-
27
Spellani 1996–1997. i. m.
28
Stefano Felicetti: „Locatio ad pingendum”. Nuovi spogli archivistici sui pittori in Umbria fra Trecento e Cinquecento. Studi
di Storia dell’Arte, 12. 2001 (2002). 253–329.
29
Pigler Andor szerint a mű stílusa Matteo da Gualdóéhoz áll közel, akinek működése 1462–1507-ig mutatható ki. Pigler
1967. i. m. (10. jegyzet) 717. Ezt az attribúciót Tátrai Vilmos elveti: Tátrai 1991. i. m. (10. jegyzet) 122; Tátrai 2003. i. m. (10.
jegyzet) 82.
30
Fehér Ildikó: Umbriai festő: Fájdalmas Krisztus / Umbrian Painter: Man of Sorrows. In: Kép és kereszténység / Image and
Christianity. Kiállítási katalógus, szerk. Bokody Péter, Pannonhalma, Pannonhalmi Főapátság, 2014. 228.
31
Átmérője: 61 cm; 75×61 cm, Cat. 1893 N° 55, Cat. 1908 N° 2.
32
Köszönettel tartozom Veruska Picchiarellinek, aki felhívta a figyelmemet erre a két, nyomtatott kiadványban még pub-
likálatlan Pietà képre.
33
Giustino Cristofani: Inventario delle opere della Pinacoteca Comunale di Foligno. 1916 körül, kézirat, Biblioteca Comunale
di Foligno, Ms. A. 10. 3. 4. 46.
 353
t anul má nyo k

5. kép. Vir dolorum, leválasztott falkép, 75×61 cm;

Foligno, Museo della Città di Palazzo Trinci, Veruska Picchiarelli felvétele

hoz hasonló típusú ábrázolás Niccolò Alunno Folignóban lévő Mária koronázása oltárképé-
nek predellaképén is feltűnik, bár szerinte a falkép korábban, tehát 1498 előtt készülhetett.
A tondó alakú Pietà képet 1909-ben szintén egy folignói épület faláról választották le: erede-
 354
t anul má nyo k

6. kép. Vir dolorum, leválasztott falkép, átmérője: 61 cm;

Foligno, Museo della Città di Palazzo Trinci. Veruska Picchiarelli felvétele

tileg a Palazzo Bernabò (ma: Palazzo Monaldi-Barnabò) falkép-dekorációjához tartozott.34

A Giustino Cristofani kéziratában fennmaradt adatok és megfigyelések sajnos elkerülték a ké-
sőbbi évtizedek kutatóinak figyelmét, és a két folignói Pietà freskó – a budapesti képhez ha­

34
Cristofani 1916 körül. i. m. 47. Feltételezése szerint Alunno a Mária koronázása oltárkép elkészítése előtt is festhetett már
egy azóta elveszett hasonló elrendezésű Pietà kompozíciót, amely előképül szolgálhatott a folignói múzeum négyze­-
tes formában festett Pietàjához.
 355
t anul má nyo k

sonlóan – a múzeumok raktáraiban megőrizve ismeretlenségüket, kimaradtak az umbriai fes­

tészetet tárgyaló publikációkból.
A három Pietà festmény nyilvánvalóan valamilyen közös előképre mutat vissza szoros
kompozicionális és stílusbeli hasonlóságuk alapján, amely különösen a budapesti és a négyze­-
tes formába festett folignói kép esetében szembetűnő. A kivitelezés részletei, mint például
a budapesti képen a kontúrok erőteljes használata az ágyékkendőnél, a mellkasnál és az ar­-
con, egyértelműen különböző mesterkézről árulkodnak. Készítőjükre Niccolò Alunno festé­-
szete nyilvánvaló hatással volt.35
Az ikonográfiai és a stiláris kapcsolatokon kívül a három falkép méretbeli hasonlósá­-
gai is arra utalnak, hogy eredeti szakrális környezetükben hasonló szerepet tölthettek be, ha-
sonló lehetett a megrendelés jellege, talán azonos egyházi testület hozta őket létre, de er-
ről ma már csak elképzeléseink lehetnek. Evvel kapcsolatban szeretnénk utalni a Treviben
található Santa Maria della Piagga-templom gyűjteményéhez tartozó körmeneti zászló fes-
tett és aranyozott fakeretén megjelenő Imago Pietatis-ábrázolásra, ahol szintén a kereszt szárá-
ra függesztett két korbács egészíti ki a kompozíciót. Ez a mű Pierantonio Mezzastris (1457
és 1506 közt kimutatva) egyetlen ma ismert fatáblára festett képe, amelyet az 1480-as évek
végén vagy az 1490-es évek elején készített, és ebben az esetben a megrendelőt is ismerjük,
amely egy flagelláns konfraternitás volt.36 Egyértelmű, hogy ebben az esetben a két korbács
kiemelt szerepeltetése a megrendelés jellegével magyarázható. Ez alapján felmerülhet a lehe-
tősége annak, hogy a tárgyalt három hasonló kompozíciójú Pietà freskót is egy ilyen jellegű
testület megrendelésével hozzuk kapcsolatba.37 Egyelőre azonban a megrendelés körülmé­
nyeire vonatkozó dokumentumok hiányában csak utalni szeretnénk arra, hogy a kőszarkofág-
ból kiemelkedő, a passió eszközeivel és a korbáccsal együtt megjelenített Imago Pietatis fal-
képek más típusú, egyházi megrendelésre is készültek a 15. századi Umbriában, mint például
Piermatteo d’Amelia eléggé sérült freskója az orvietói dómban az 1480-as évek első éveiben.38
A Folignóban és Budapesten őrzött három Pietà freskóról egyértelműen megállapítha­-
tó, hogy ugyanannak a festészeti kultúrának az emlékei, amelyet a 15. század utolsó évtize­-
deiben Folignóban és környékén a legmarkánsabban Niccolò Alunno és műhelye képviselt.
A budapesti kép pontos eredetét, hogy az 1895 előtti időkben melyik épület faláról választották
le, dokumentumok hiányában ma már nem ismerjük. Azonban a bemutatott analógiák alapján
ez az épület akár a Foligno közvetlen közelében fekvő kisvárosban, Treviben is állhatott, aho-
gyan azt a számlára feljegyezte a műkereskedő.

35
Giordana Benazzi: L’Alunno a bottega. In: Pittura a Foligno 1439–1502. Szerk. Bruno Toscano, Foligno, 2000. 229–271;
Nicolaus Pictor: Nicolò di Liberatore detto L’Alunno, artisti e botteghe a Foligno nel Quattrocento. Szerk. Giordana Benazzi–
Elvio Lunghi, Foligno, Edizioni Orfini Numeister, 2004.
36
Veruska Picchiarelli: Pierantonio Mezzastris: Cornice di stendardo processionale. In: Pierantonio Mezzastris, Pittore a
Foligno nella seconda metà del Quattrocento. Szerk. Giordana Benazzi–Elvio Lunghi, Foligno, Edizioni Orfini Numeister,
2006. 165–167.
37
A budapesti freskón kiemelt szerepet kapó korbácsmotívum alapján Tátrai Vilmos is felveti annak a lehetőségét, hogy
egy önsanyargató testvérület számára készülhetett a kép. Tátrai 2003. i. m. 82. Analógiaként a hasonló megrende-
lésre készült Niccolò di Pietro Gerini Vir Dolorumát (Galleria dell’Accademia, Firenze) és Bartolomeo Caporali pre-
della tondóját (Ashmolean Moseum, Oxford) említi meg.
38
Elvio Lunghi: Un affresco di Piermatteo d’Amelia nel Duomo di Orvieto. Esercizi, 8. 1985. 5–8.
 356
t anul má nyo k

Ildikó Fehér

Murals from Paolo Lunghi’s Art Gallery.

The Madonna and Child and the Vir Dolorum paintings of the Museum of Fine Arts

At the end of the nineteenth-century a massive number of art works left Umbria without
gov­ernment control. Paolo Lunghi (1841—1908) was involved in this type of illegal art dealing in
Assisi. He was also engaged in other activities related to works of art: he became known as the
first photographer of Assisi and its monuments, he made a series of photos of Franciscan murals
in Assisi during their conservation in 1872—1892 by Giovanni Battista Cavalcaselle. While there
is no exact information regarding when and why Lunghi became involved in the art trade, it is
likely that Károly Pulszky, the first director of the Hungarian National Picture Gallery, who bought
several frescos and statues from him in Assisi, was not his only customer in the 1890s.
Pulszky purchased two detached wall paintings, a Madonna and Child and a Vir Dolorum at July 26
1895 from Lunghi. The Madonna and Child mural is a rare exception in the Museum collection as
it is dated and signed: Bartolomeo da Miranda, 1449. This painting is a typical product of the
master and very close to the works he executed in Trevi during the middle of the 15th century.
So it appears fully justified to accept the validity of the art dealer Paolo Lunghi’s note about the
provenance of the Budapest picture, even if we cannot identify, for the time being, the original
site of the painting was Trevi or its surroundings.
The origin of the other mural, the Man of Sorrows, according to Paolo Lunghi also came from Trevi,
is not provided with date or signature. Based on its stylistic analysis presumably, Nicolò Alunno
(about 1433—1502) influenced the painting but it appear to be by different artist. Whereas the
picture was probably executed before 1895.
ars hungarica 2015
Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Művészettörténeti Intézet folyóirata
XLI. évfolyam

4.
A Bakócz-graduále címlapjának részlete, 1510-es évek. Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár, MS I. 1a., fol. 1r
 Tartalom

Bevezető ............................................................................................................................................................................................361

Tanulmányok
Mikó Árpád: Reneszánsz művészet a Jagelló-kori Magyarországon, I.
Az all’antica művészeti köznyelv kialakulása és elterjedése.............................................................363
Gulyás Borbála: Ünnepségek, palotások és mesterek a Jagelló-kori királyi udvarban ...........421
D. Mezey Alice–Kertész Róbert: Páncélos vitéz síremlékének töredéke
Szolnokról (1500 körül)....................................................................................................................................................436
Ugry Bálint: Esterházy Pál nádor és Esterházy József tumbája
a kismartoni családi kriptában...................................................................................................................................447

Szemle
Liber discipulorum.
Tanulmányok Kovács András 65. születésnapjára (Mikó Árpád)....................................................458
 Bevezetô

Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézetében 2013 őszén alakult

meg a Reneszánsz témacsoport, amelynek tagjai a magyarországi reneszánsz művészet történe-
tét kutatják. Ennek térbeli határait a mindenkori államhatárok vonják meg, de a művészeti kap-
csolatok alaposan kitágítják. Időhatárait a Mátyás kor és előzményei, illetve az Erdélyi Fejedelem-
ség fennállásának vége jelöli ki, vagyis nagyjából a 15. század közepétől a 17. század végéig tart.
Érdeklődésünk kiterjed valamennyi műfajra az építészet problémáitól a síremlékszobrászaton át
a miniatúrafestészetig és az iparművészetig; a korszak írásos forrásaira az elbeszélő munkáktól a
gazdasági feljegyzésekig; valamint a művészettörténet-írás idevágó historiográfiájára.
A csoport kutatói metódusa interdiszciplináris. A reneszánsz kor kultúrája oly sokrétű, és
a rá irányuló kutatás is – köreinkben Klaniczay Tibor óta – hagyományosan mindig több tudo-
mányszakot fogott át, hogy a témacsoport nem nélkülözheti a társtudományok, kivált a filoló-
gusok, a kodikológusok vagy a történészek ismereteit, szempontjait sem. Ezzel összefüggésben
szeretnénk bevonni a munkába a kora újkori művészettörténeti kutatásoknak az Akadémián kí-
vül működő kiváló képviselőit is.
A csoport tagjai azoknak a kérdéseknek a megoldásában mélyednek el, amelyeken már
hosszabb-rövidebb ideje dolgoztak, és eredményeiket rendszeresen publikálták. Kiemelt té-
mánk a Mátyás és a Jagelló-kori reneszánsz művészet itáliai kapcsolatrendszerének kutatása.
Hasonlóképp fontos feladatkört alkotnak a késő középkori és a kora újkori könyvművészet prob-
lémái, valamint a kalligráfia, a címeres nemeslevelek, általában az ornamentikatörténet kérdései.
A késő reneszánsz és a kora barokk építészet kutatása, a keretei között zajló ünnepségek, azok
politikai és eszmetörténeti összefüggéseinek feltárása nem kevésbé fontos teendő.
Középtávú célunk a magyarországi művészet történetét bemutató kézikönyvsorozat re-
neszánsz kötetének megalapozása. A lapszámot indító, terjedelmes Jagelló-kori tanulmány eh-
hez az összegzéshez kíván konkrét példát nyújtani. A rövidebb írások egy-egy részletproblémát
dolgoznak fel. Mátyás udvara itáliai kapcsolatainak kutatása régi hagyományokhoz kapcsolódik;
a budai Jagelló-udvar ünnepségeinek – s az itt foglalkoztatott művészek szerepének – áttekin-
tésében a témafelvetés is új. A síremlék a kor szobrászatának kiemelkedő műfaja; a friss szolnoki
lelet a korszak elejéről, a kismartoni Esterházy-kripta sírládája a végéről való; újdonságuk mellett
a késő gótika és a reneszánsz, illetve a késő reneszánsz és a barokk stílus határkérdéseit fesze-
getik. A késő reneszánsz problémái egyelőre kevésbé feldolgozottak; a lapszámot záró recen-
zió épp ebbe a problémakörbe enged betekintést: a kolozsvári művészettörténész-professzor, a
reneszánszot hosszú ideje kutató Kovács András születésnapjára készült ünnepi kötet tanulmá-
nyainak jó része Erdély kora újkori művészetének, művészeti jelenségeinek problémáit tárgyalja.

Mikó Árpád
Az esztergomi Bakócz-kápolna keresztmetszete 19. század eleji állapotában.
Packh János rajza, 1823. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria
 Mikó Árpád

Reneszánsz mûvészet a Jagelló-kori

Magyarországon, I.
Az all’antica művészeti köznyelv kialakulása és elterjedése

Mikó Árpád művészettörténész,

az MTA doktora, MTA BTK MI,
1. Bevezetés MTA BTK TTI Lendület
Szent Korona kutatócsoport tagja
Nagyjából a schallaburgi Mátyás király kiállítás budapesti bemutatója Kutatásterülete: magyarországi
(1983) óta szélesebb szakmai körökben is nyilvánvalóvá vált, hogy a re- reneszánsz művészet és kultúra
neszánsz művészet Jagelló-kori alkotásai legalább akkora kontingenst al­- E-mail: miko.arpad@btk.mta.hu
kotnak, legalább annyira fontos korszakot jelenítenek meg a régi magyar-
országi művészet történetében, mint a Mátyás koriak.1 Utóbbi jelentősé- Árpád Mikó DSc, art historian,
ge mindig evidens volt a tudományban – a művészettörténet-írás összes Institute of Art History, RCH HAS,
member of the RCH HAS Lendület
vállalt és kéretlen előzményében –, a folytatásában azonban eleinte nem Holy Crown Research Group
hittek. Ebben ludas lehetett a Mátyás kori reneszánsznak az a képe, amely Area of research: Renaissance art
eredetileg a konkrét műtárgyaktól függetlenül jött létre. A Jagelló-kornak and culture in Hungary
a magyar történetírói hagyományban inkább negatív volt a megítélése E-mail: miko.arpad@btk.mta.hu
(a korszakot végül is Mohács, az önálló magyar állam bukása zárta le), és
ahhoz is idő kellett, hogy – legalább „papíron” – ez a szűk négy évtized is megjelenjék a ma-
gyarországi reneszánsz történetében.2 A materializálódáshoz azonban mégiscsak szükség volt
a műtárgyaknak arra a sokaságára, amely a Magyar Nemzeti Galériában a közönség és a szak­
ma elé került 1983-ban.3 Az éles szemű kritika pontosan érzékelte a Mátyás-kiállítás eme rejtett,
tudománytörténeti újdonságát,4 és az elmúlt negyedszázad tudományos kutatásai igazolták
is a felismerést, egyre gazdagabb képét rajzolva meg a Jagelló-kornak, átértékelve a reneszánsz
művészet szerepét a késő középkori Magyar Királyságban, illetve, ezzel összefüggésben, a szé­
lesebb közép-európai régióban.
Az újabban született hazai művészettörténeti összefoglalások tükrözik a Jagelló-kor meg-
változott súlyát,5 ami mögött persze a kutatói aprómunka eredményei állnak. Az áttekintések
1
Schallaburg 1982.
2
 Balogh Jolán: A renaissance építészet Magyarországon. I–II. Magyar Művészet, 9. 1933. 12–26., 328–350.; Uő: A re­
naissance építészet és szobrászat Erdélyben. Stílustörténeti vázlat. Magyar Művészet, 10. 1934. 129–158. Nagyjából ek-
kor kezdődött a Jagelló-kori reneszánsz művészet felfedezése. Lásd még: Mikó Árpád: Reneszánsz, magyar reneszánsz,
magyarországi reneszánsz. In: Mátyás király öröksége 2008. II. 115–146.
3
A budapesti kiállításhoz bőségesen adatolt, képekkel kísért műtárgyjegyzék készült, amely minden tételénél hivatko­
zott a schallaburgi kiállítás tudományos katalógusára (amennyiben ott is szerepelt). Mátyás király és a magyarországi
reneszánsz, 1458–1541. Szerk. Török Gyöngyi. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1983.
4
 Marosi Ernő: Mátyás király és kora a művészettörténeti irodalomban. Korunk (harmadik folyam), 1. 1990/4. 434–444.;
Uő: Mátyás király és korának művészete. A mecénás nevelése. Ars Hungarica, 21. 1993. 11–38.; Uő: Mátyás király udvari
művészete: stílus és politika. Korunk (harmadik folyam), 9. 1998/5. 4–11.
5
Galavics Géza–Marosi Ernő–Mikó Árpád–Wehli Tünde: Magyar[országi] művészet a kezdetektől 1800-ig. Budapest, Corvina,
2001. 212–316.; Mikó Árpád: A reneszánsz Magyarországon. Budapest, Corvina, 2009. (Stílusok – korszakok, [3.]); Bellák
 364
t anul má nyo k

azonban éppúgy hozzátartoznak a tudományos kutatáshoz, mint a részletkutatások, sőt, elvá-

laszthatatlanok egymástól. Személy szerint úgy látom: bőven megérett a helyzet, hogy a Jagel-
ló-korról, a reneszánsz művészet szerepéről összegző képet közöljünk. Segítve ezzel egyrészt
a művészettörténeti kézikönyvsorozat reneszánsz kötetének előkészítését, anyagának súlyo­
zását, másrészt újabb részletkutatásokat ösztönözve vagy éppen provokálva. Az alábbiakban
egy újabb összefoglalás egyik fejezete következik, amelyet remélhetőleg másik is követ majd.
A főszöveget korábban írtam,6 de azóta sok helyen változtattam rajta, javítottam, módosítot­-
tam, bővítettem és szűkítettem; a néha terjedelmesre sikerült lábjegyzetek (ad vocem aprómun-
ka) nem jelentek meg korábban nyomtatásban.

2. Beatrix királyné és a gyermek érsek,

Ippolito d’Este Esztergomban (1490–1500)

1490-ben Beatrix királyné kénytelen volt elhagyni a budai királyi palotát, és berendezkedni
Esztergomban. Ekkor épülhetett át az érseki palota az ideköltöző, javarészt olaszokból ver­
buválódott, kibővült érseki udvartartás
számára. Több gondosan megmunkált
vörösmárvány építészeti faragvány eb-
ből az időből való (különösen szép egy
szőlőfüzérrel díszített ívezet, amelynek
két darabja maradt fenn) (1. kép),7 s ek-
korra lehet keltezni egy reprezentatív
– vázákkal, kandeláberrel díszített – ba-
lusztrád töredékeit is, amelynek II. Ulász-
ló monogramos, Jagelló-sasos párhuza­
mai Budáról és Vácról ismertek.8 Egy
delfines fríztöredék és egy lándzsa alakú
1. kép. Ívezet töredéke szőlőfürtökkel Esztergomból, 15. század vége. levelekkel és felfűzött korongsorral de-
Esztergom, Vármúzeum korált konzol tartozik még ehhez a fa-

Gábor–Jernyei Kiss János–Keserü Katalin–Mikó Árpád–Szakács Béla Zsolt: Magyar művészet. Budapest, Corvina, 2009. Má-
sodik kiadása: Budapest, Corvina, 2015.
6
Mikó Árpád: A reneszánsz művészet története Magyarországon. Akadémiai doktori disszertáció. Kézirat. Budapest, 2011.
7
Feuerné 1977, 217., 50. kép. Feuerné a szőlőfürtös ívezettöredéket Bakócz Tamás esztergomi palotájából származtatta,
és stilárisan a pesti belvárosi főplébánia-templom Nagyrévy-tabernákulumához kapcsolta, amelyet 1503 és 1506 közé
keltezett. Az elmélet több ponton inog. Nagyrévy András 1480 és 1506 között volt a templom plébánosa, 1495-ben
már címzetes thermopylaei püspökként, 1496-ban pedig már Ippolito d’Este vikáriusaként szerepel. A püspöki cí-
mer alapján tehát legkorábban 1495-re datálhatjuk a tabernákulumot (Pattantyús Manga: Nagyrévy András és
a pesti belvárosi plébániatemplom reneszánsz tabernákulumai. Művészettörténeti Értesítő, 47. 1998. 219–221.). A nyit­
rai székesegyház csak 2007-ben ismertté vált, és 2008-ban közölt reneszánsz tabernákuluma 1497-ben készült (Jo-
zef Medvecký: Tabernákulum. In: Renesancia. Umenie medzi neskorou gotikou a barokom 2009. 1. kép, 651–653.; Mikó 2009,
98–99.), ez a Nagyrévy-tabernákulumhoz lényegesen közelebb áll stilárisan, mint a Pest városáé. Esztergomban vi-
szont 1506/1507-ben már a Bakócz-kápolna épült, s az azon ténykedő olasz mesterek teljesen másképpen dolgoz­-
tak, éppen a díszítőfaragványok stílusa nagyon más. Summa summárum, az esztergomi szőlőfürtös ívezetet szerin­-
tem a 15. század végére indokoltabb datálni, mint a 16. század elejére.
8
Mikó 1988. 134–136., 139–140., 11–18. képek; Reneszánsz látványtár 2009. 202–203. (21–22. sz.) (Végh András).
 365
t anul má nyo k

ragványegyütteshez.9 Nagyon valószínű, hogy ekkor készültek a vár régi lakótornyában azok
a reneszánsz freskók is, amelyekből csupán négy erény képe maradt ránk in situ, lehullva pe­-
dig más képek töredékei is, egyebek között planétaábrázolások.10 Úgy tűnik fel, a tornyot ez
9
A delfines töredék: Esztergom, Vármúzeum, 66.42.3. Balogh 1966. I. 128.; Pannonia Regia 1994. 356. (VII-26. sz.) (Mikó
Árpád), a korábbi irodalommal és a fragmentum pontos előkerülési helyének első publikálásával. A konzol: Esztergom,
Vármúzeum, 66.48.1. Az esztergomi Vármúzeum kőtárának katalógusa. Szerk. Buzás Gergely–Tolnai Gergely. Esztergom,
2004. (Az Esztergomi Vármúzeum Füzetei, 2.) 202. (40/3. sz.) (Klinger László). Az ugyanebben a kiadványban (valamint
a Vármúzeum állandó kiállításán jelenleg is) látható rekonstrukciót, amely ezt a konzolt és az előző delfines frízt egyet-
len építmény részeként mutatja be, nem indokolja semmi. Az egyes elemek szerkezeten belüli ideális helye stimmel,
de maga az együttes nem több, mint didaktikus illúzió.
10
Jolán Balogh: Magister Albertus pictor Fiorentinus. In: Annuario 1947. Istituto Ungherese di Storia dell’Arte. Firenze, 1948.
74–80. A magyar szakirodalomban a freskók Balogh Jolán javasolta 1490-es évekbeli, relatíve „kései” datálása vált el-
fogadottá: Radocsay Dénes: A középkori Magyarország falképei. Budapest, Akadémiai, 1954. 78–79., 134–135.; Radocsay
Dénes: Falképek a középkori Magyarországon. Budapest, Akadémiai, 1977. 26., 131–132. (A teljes korábbi irodalom fel-
sorolásával.) Lásd még Balogh Jolán: A késő-gótikus és a renaissance-kor művészete. In: Magyar renaissance. Magyar
Művelődéstörténet, 2. Szerk. Domanovszky Sándor. Budapest. [1939]. 580–581.; Enrico Horváth: Il Rinascimento in Ungheria.
Roma, Cremonese Libraio Editore, 1939. (Biblioteca dell’Accademia d’Ungheria di Roma, 20–24.) 100.; Radocsay Dé-
nes: Magyarországi reneszánsz művészet. Budapest, Gondolat–Képzőművészeti Alap, 1959. (Művészettörténet, 34.)
26–27.; Balogh 1966. I. 528.; Dercsényi Dezső–Zádor Anna: Kis magyar művészettörténet. (A honfoglalás korától a XIX.
század végéig.) Budapest, Képzőművészeti, 1980. 172.; Feuerné Tóth Rózsa: A korai reneszánsz. In: A művészet történe-
te Magyarországon a honfoglalástól napjainkig. Szerk. Aradi Nóra. Budapest, Gondolat, 1983. 168–169.; Galavics Géza–
Marosi Ernő–Mikó Árpád–Wehli Tünde: Magyar[országi] művészet a kezdetektől 1800-ig. (Egyetemi Könyvtár) Budapest,
Corvina, 2001. 256–257.; Mikó 2009. 65–66.
A freskókban elsősorban az esztergomi, érthetően lokálpatrióta kutatás szerette volna az 1472-ben elhunyt Vitéz Já-
nos esztergomi érsek „studioló”-jának falképeit látni. Bonfini emlegette Vitéz János palotabeli nagytermének a magyar
királyokat ábrázoló freskóit; ebből a nagyteremre vonatkozó adatból és az 1934-ben in situ, de nem a nagyterem helyén
talált falképekből kombinálták össze a Vitéz-studiolót. Ennek az irányzatnak a képviselői például: Lepold Antal: Vitéz
János esztergomi dolgozószobája. Szépművészet, 5. 1944. 115–119.; Prokopp Mária: Vitéz János esztergomi palotá-
ja. In: Janus Pannonius (Tanulmányok). Szerk. Kardos Tibor–V. Kovács Sándor. Budapest, Akadémiai, 1975. (Memoria
Saeculorum Hungariae, 2.) 255–264.; Nagy Zoltán: Vitéz János művészeti alkotásai Janus Pannonius műveiben. In: uo.,
265–290.; Zoltán Nagy: Ricerche cosmologiche nella corte umanistica di Giovanni Vitéz. In: Rapporti Veneto-Ungheresi
all’epoca del Rinascimento. A cura di Tibor Klaniczay. Budapest, Akadémiai, 1975. (Studia Humanitatis, 2.) 65–93.; Prokopp
Mária: Újabb kutatások Vitéz János esztergomi stúdiójához. In: Collectanea Tiburtiana 1990. 393–400.; Tarnóc Márton:
Mátyás király és a magyarországi reneszánsz (1450–1541). Budapest, Balassi, 1994. 17–18.; Prokopp Mária: Vitéz János és
a művészetek. In: Vitéz János Emlékkönyv. Esztergom Évlapjai 1990. Esztergom, 1990. 53–58.; Vukov Konstantin: A Vi-
téz János-studiolo belső tere. Az esztergomi vár lakótornyának részleges elméleti rekonstrukciója. Műemlékvédelmi
Szemle, 11. 2001. 71–88.; Wierdl Zsuzsanna: Az esztergomi palotakápolna és a Vitéz János-studiolo falképeinek res­
taurálása. Műemlékvédelmi Szemle, 11. 2001. 89–109.; Prokopp Mária: Az egyetemszervező Vitéz János esztergomi
érsek. In: Változatok a történelemre. Tanulmányok Székely György tiszteletére. Szerk. Erdei Gyöngyi–Nagy Balázs. Budapest,
[2004]. (Monumenta Historica Budapestiensia, 14.) 263–268., különösen 265–266.; Vukov Konstantin: Az eszter-
gomi Studiolo falképe és a festett architektúra. In: Omnis creatura significans. Tanulmányok Prokopp Mária 70. születés­-
napjára. Szerk. Tüskés Anna. Budapest, CentrArt Egyesület, 2009. 171–175.
2007-ben merész attribúciós kísérlet bukkant fel, amely szerint Vitéz János érsek Esztergomban a fiatal Botticellit
alkalmazta volna 1467-ben vagy 1468-ban, persze mindenképp 1472 előtt. (Prokopp Mária: Botticelli-freskó Magyar-
országon – Un affresco di Botticelli in Ungheria? Italia – Italy, 17. 2007/37–41. 14–17.; továbbá, állításként: Prokopp
Mária: Vitéz János váradi püspök (1445–65) királyi főjegyző, majd fő és titkos kancellár európai jelentőségű kulturális
és politikai tevékenysége. In: Erdély reneszánsza 2009. I. 52–53. Változás: Mária Prokopp: The Scholarship of Johannes
Vitéz of Zredna [1408–1472] Primate of Hungary and Royal Chancellor. In: Bonum ut pulchrum 2010. 347–358.), illet­-
ve Mária Prokopp: Gli affreschi quattrocenteschi dello studiolo del primate del regno d’Ungheria a Esztergom: una
nuova attribuzione. Italy & Hungary 2011. 293–315.
Botticelli magyarországi útjára semmilyen történeti adat nincs, és a freskók közepes kvalitása sem indokolja a felte­-
vést. Egyáltalán, ezt a feltevést semmi nem támasztja alá. Lásd Marosi Ernő: Sandro ifjúkora. A Botticelli-történet ta-
 366
t anul má nyo k

idő tájt tették lakályosabbá, és mind a román kori, gazdagon díszített kettős kapu faragott ta-
gozatait, boltívének belső felületét, mind a kápolna felé vezető folyosó boltozatos mennyezetét
all’antica ornamentális festéssel látták el. Inventáriumokból ismerjük a berendezés egy részét
– egy aranyozott Madonna-domborműről is van adatunk –, és a ránk maradt számadásköny­-
vekből az udvartartás élete is ki­bontakozik előttünk. Beatrix esz­­ter­gomi udvarának kultúrája
ebben a tíz esztendőben a budai ki­
rályi udvarral versengő, s valószínű­-
leg olaszabb volt, az all’antica mű-
pártolásnak pedig valódi központja
maradt.11
Ippolito d’Este és Beatrix ki­ -
rályné esztergomi udvarában min­­
dig dolgoztak itáliai mesterek: kő­fa­-
ragók, asztalosok, festők. Az esz­ter­go­
mi érseki palotán, a székes­egy­házon
vagy a maróti vadászkastélyon is ott
volt a kezük nyoma.12 A budai olasz
kereske­dőktől Beatrix emberei nagy
mennyisé­ gű luxuscikket vásároltak,
főleg szöveteket, de műtárgyakat – ké-
pe­ket, domborműveket, ötvöstárgya-
kat – is. Ennek az udvarnak a fénye,
nagysága persze nem volt mérhető
Mátyás királyi udvarához. Lehetséges
azonban, hogy az 1490 utáni, egyre
unalmasabbá váló budai udvarral
szemben – ezt a politikai rivalizálás
is megkövetelte – Eszter­ gom erős
olasz dominanciájával egyfajta kul­ -
turális alternatívát nyúj­tott: Mátyás
– és Beatrix – Budájának folytatását.
Esztergom az ország első szá­
mú egyházi központja volt, és mű-
vészeti életére is rányomta bélye-
2. kép. Kesztölczi Mihály olvasókanonok gét az, hogy 1480-tól gyakorlatilag
síremlékének töredéke a középkori Szent Adalbert-székesegyházból, Beatrix töltötte be családja tagjaival
15. század vége. Esztergom, Vármúzeum az érseki széket. Először testvérével,
Giovanni d’Aragonával (Aragóniai Já-
nulságai. Mozgó Világ, 33. 2007/7. 94–100.; Pallag Zoltán és Szele Bálint interjúja Louis A. Waldmann-nel: „Ha tíz perc
alatt nem vagy meggyőző, felejtsd el az elméletedet.” Élet és Irodalom, 51. 2007/28., július 13. 7. – Lásd még Louis
A. Waldmann tanulmányát: Commissioning Art in Florence for Matthias Corvinus: The Painter and Agent Alexander
Formoser and his Sons, Jacopo and Raffello del Tedesco. In: Italy & Hungary 2011. 430–438., valamint Thomas Da
Costa Kaufmann ismertetése: Renaissance Quarterly, 65. 2012/3. 874–876. (A cikkre Pócs Dániel hívta fel a figyelmem.)
11
Árpád Mikó: Beatrice d’Aragona ed il Rinascimento in Ungheria. In: Italy and Hungary 2011. 409–425.
12
Vö. Voit Pál: Gyarmati Dénes mester és a régi magyar építőgyakorlat. In: Művészettörténeti tanulmányok. Művészettör­
téneti Dokumentációs Központ Évkönyve, 1954–1955. Szerk. Dávid Katalin. Budapest, Képzőművészeti Alap, 1957. 46–87.;
Árpád Mikó: Ippolito d’Este e Beatrice d’Aragona a Esztergom. In: Delizie Estensi: architetture di villa nel Rinascimento
italiano ed europeo. A cura di Francesco Ceccarelli–Marco Folin. Firenze, Olschki, 2009. 295–304.
 367
t anul má nyo k

nossal),13 majd az ő váratlan halála után nővére, Eleonóra fiával, a gyermek Ippolito d’Esté-
vel (Estei Hippolittal),14 és így maga a királyné és olasz udvartartása határozta meg, mi törté­-
nik az érseki udvarban. 1490 előtt még így sincs sok fogható nyoma Esztergomban az all’an­-
tica művészetnek.15 Nagyon tanulságos a stiláris kettősségre nézve a Szent Adalbert-székes­
egyház nyugati tornyai alatt a 15. század végén kialakított két kápolna.16 Az egyiket Kesztölci
Mihály kanonok építtette a humanisták között különösen népszerű egyházatya, Szent Jero-
mos tiszteletére.17 Ennek gótikus ajtaja szamárhátívvel zárult, az alapító síremléke azonban
reneszánsz stílusban készült (2. kép).18 A másik kápolnát Pápai András19 kanonok alapította, és
védőszentjének ajánlotta; ennek ajtaját viszont all’antica keret vette körül.20 Mindketten egye­-
temjárt klerikusok voltak, Pápai Bécsben tanult,21 Kesztölczi Bécsben, illetve (esetleg) Krakkó-
ban,22 de megfordult Itáliában is. Kesztölczi tulajdonában maradt meg Janus Pannonius epig-
rammáinak gyűjteménye.23
Garázda Itáliában járt egyetemre, Ferrarában, Firenzében és Padovában; voltaképp ő
volt az esztergomi káptalan egyetlen igazi humanista tagja.24 Komoly könyvtára lehetett, en-
nek néhány darabját ismerjük.25 Akadt könyvei közt egy, a 10–11. század fordulóján másolt,
görög nyelvű Tetraeuangelion (ezt Janus Pannoniusnak ajándékozta);26 a többi firenzei mun-
13
Beke Margit: Aragóniai VI. János. In: Esztergomi érsekek 2003. 219–222.
14
Laczlavik György: Estei Hippolit. In: Esztergomi érsekek 2003. 222–228.
15
Mikó 1988. 133–134., 139., 8–9 kép.
16
 Komárom megye régészeti topográfiája 1979. 102–103., 106. A Szent Jeromos-kápolnáról: Körmendy 2007. 131., 143.,
200–201.
17
 Kollányi 1900. LIV., 109.; Körmendy Kinga: A Knauz-hagyaték kódextöredékei és az esztergomi egyház középkori könyvtárának
sorsa. Budapest, 1979. (A MTA Könyvtárának közleményei, 7. [82.] sz.) 24., 26.; Varga Lajos: A váci székeskáptalan Bátho-
ry püspök idejében. In: Báthory Miklós emlékezete 2007. 94., 97.; Körmendy 2007. 131., 141–143., 145., 200–201. – Koráb-
ban tévedtem, amikor a nagyjából ugyanakkor élt pécsi kanonok Kesztölczi Mihály antik gemmapecsétjét az esztergo-
mi kanonok Kesztölczi Mihályhoz kapcsoltam, nem sejtvén, hogy két különböző személyről van szó (Pannonia Regia
1994. 329. [VI-9. sz.]). A pécsi Kesztölczire: Fedeles 2005. 393–394. A gemmapecsétre: Gesztelyi Tamás–Rácz György:
Antik gemmapecsétek a középkori Magyarországon. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2006. (ΑΓΑΘΑ, XIX.) 100–101. (54.
sz.), 54. kép – Kesztölci Mihályra (és a másik Kesztölcire) részletesen: C. Tóth 2015. 43–50.
18
Mikó 1988. 136–137., 141–142., 19–20., 22. kép; Pannonia Regia 1994. 357–358. (VII-29. sz.) (Mikó Árpád).
19
Körmendy 2007. 204. Lásd még: Végh 2006–2008. II. 129. (452–453. sz.) és 134–135. (473–474. sz.).
20
Kollányi 1900. 119.; Mikó 1988. 137., 21–22. kép.
21
Tüskés Anna: Magyarországi diákok a bécsi egyetemen 1365–1526. Budapest, ELTE Levéltára, 2008. (Magyarországi diákok
külföldi egyetemeken, 1.) 233. (4608).
22
Tüskés 2008. i. m. (21. jegyzet) 226. (4447).
23
A forrás magyarul: Váradi Péter levele Kesztölci Mihályhoz. (1496. június 25.) Magyar humanisták levelei, XV–XVI. század.
Közreadja V. Kovács Sándor. Budapest, Gondolat, 1971. 377. Váradira újabban: Véber János: Váradi Péter humanista
összeköttetései. In: Az Egyetemi Könyvtár Évkönyvei, XIV–XV. Budapest, 2011. 293–307.
24
Kollányi 1900. 113.; V. Kovács Sándor: Garázda Péter élete és költészete. (Janus költői iskolájának történetéhez.) (1957)
In: Uő: Eszmetörténet és régi magyar irodalom. Tanulmányok. Budapest, Akadémiai, 1987. 353–383., 564–565.; Ritoókné
Szalay Ágnes: Az öreg Leó. In: Csonka Ferenc 80. születésnapjára. Szerk. Tamás Zsuzsanna. Budapest, Balassi, 1996. 18.
(újra közölve: Ritoókné 2002. 135–136.); Fedeles 2005. 358–359.; Körmendy 2007. 144–147., 149., 198–199. Lásd még:
Pálosfalvy Tamás: Vitézek és Garázdák. A szlavóniai humanisták származásának kérdéséhez. Turul, 86. 2013. 1–16., vala-
mint (részben más évszámokkal): C. Tóth 2015. 97., 106.
25
Hoffmann 1929/1992. 104–107., 257.; Soltész Zoltánné: Garázda Péter, Nagylucsei Orbán és Szatmári György ismeret-
len könyvei. Művészettörténeti Értesítő, 5. 1958. 120–124.; Körmendy 2007. 199.
26
Budapest, Egyetemi Könyvtár, Cod. Graec. 1. Bollók János–Kapitánffy István: Megjegyzések az Egyetemi Könyvtár Gr.
1. jelzetű kódexének bejegyzéséhez. Antik Tanulmányok, 26. 1979. 106–109.; Kódexek a középkori Magyarországon 1985.
134. (121. sz.) (Fodor Adrienne); Pannonia Regia 1994. 424–425. (IX-10. sz.) (Mikó Árpád–Rozsondai Marianne); Hunyadi
Mátyás 2008. 498–499. (12.7. sz.) (Tóth Péter); Mátyás király. Magyarország a reneszánsz hajnalán. Szerk. Bibor Máté János.
Budapest, ELTE Egyetemi Könyvtár, 2008. 17. (5. sz.) (Wehli Tünde).
 368
t anul má nyo k

3. kép. Beatrix királyné kíséretéhez tartozó hölgy síremlékének töredéke a Szent Kereszt-templomból,
1495. Esztergom, Balassa Bálint Múzeum
 369
t anul má nyo k

ka, antik auktorok és az egyházatyák művei. A müncheni, Cicero válogatott beszédeit,27 illet­-
ve Macrobius Saturnaliáját őrző kódex fehér indafonatos díszű,28 akárcsak a prágai Iustinus-29
és a bécsi Lactantius-kézirat.30 Garázdának talán része volt a Vitéz János számára Firenzében
készített, pompás Livius-kódexek megrendelésében, így kerülhetett az ő címere is (kisebb mé-
retben) a címlapokra.31
Garázda Péternek – akárcsak Kesztölcinek – reneszánsz stílusú sírkő készült vörös­már­
ványból, amelyre feliratul rávésték a Janus Pannonius sírversét imitáló, szellemes disztichont.32
Gosztonyi András (†1499) nagyprépost is hasonló sírkövet kapott.33 Mindhárom darab szegé­-
lyét szemcsézett alapon faragott, lapos all’antica ornamentika futja körül, a feliratot pedig
hu­manista kapitálissal vésték. Gosztonyi síremlékének díszítése a leggazdagabb; a növényi de­
ko­ráción kívül két lobogó lángnyelves kandeláber képe is rákerült a keretre, ebben az összefüg­
gésben talán a lux perpetua (az örök világosság) jelképeként.
A sírkövek antikizálása itt kezdődött meg Magyarországon: a kanonoki síremlékek pon­
tosan olyanok voltak, mint az érseki udvartartás olasz tagjainak sírkövei. Esztergomban is
(a Szent Kereszt-templomban) találtak utóbbiakból egyet, a királyné kíséretéhez tartozó hölgy
sírlapjának töredékét (1495) (3. kép).34 A legszebbnek, Bernardo Monelli (†1496) – Beatrix ud-
varbírája, diósgyőri várnagya – síremlékének előkerülési helye körül van némi bizonytalanság.35
Ugyanabban az esztergomi kőfaragóműhelyben készült valamennyi, a 15. század vége felé.

3. A reneszánsz stílus változatai

A magyarországi reneszánsz művészet története némiképp ellentmondásos módon alakult
Mátyás király halála után. Az all’antica részletekben bővelkedő királyi székhely ugyanis csu­-
pán 1490 után – tágabb körben pedig csak 1500 után – vált példává, vagyis csupán akkor, ami-
dőn az uralkodói udvar politikai szerepe és súlya egyre inkább csökkenőben volt. Ennek a pa-
radox helyzetnek a kialakulását az is elősegítette, hogy az antikizálás Mátyás uralkodásának
27
München, Bayerische Staatsbibliothek, jelz.: clm. 15734. Hoffmann 1929/1992. 106.; Csapodi-Gárdonyi 1984. 97. (31. sz.);
Csillag a holló árnyékában 2008. 210–211. (42. sz.) (Földesi Ferenc).
28
München, Bayerische Staatsbibliothek, jelz.: clm. 15738. Hoffmann 1929/1992. 105–106., 17. tábla; Csapodi-Gárdonyi
1984. 118. (67. sz.); Csillag a holló árnyékában 2008. 212–213. (43. sz.) (Földesi Ferenc).
29
Prága, Univerzitná Knihovna, jelz.: H. VIII. 72. Hoffmann 1929/1992. 106.; Bibliotheca Hungarica II. (1993). 2521. sz.
30
Bécs, Österreichische Nationalbibliothek, jelz.: Cod. 717. Hoffmann Edith: Garázda Péter könyvtárának címeres darabja.
Turul, 47. 1933. 79.; Bibliotheca Hungarica I. (1988) 75. sz.; Hoffmann 1929/1992. 257.
31
München, Bayerische Staatsbibliothek, jelz.: clm. 15732. és clm. 15733. Hoffmann 1929/1992. 62–64.; Csapodi-Gárdonyi
1984. 116–117. (63–64. sz.); Csillag a holló árnyékában 2008. 170–177. (32–33. sz.) (Zsupán Edina).
32
Mikó Árpád: Két világ határán. Janus Pannonius, Garázda Péter és Megyericsei János síremléke. Ars Hungarica, 11. 1983.
49–75. További irodalom a Garázda-sírvershez: Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény, I. Humanizmus. Szerk. Ács Pál–
Jankovics József–Kőszeghy Péter. Budapest, Balassi, 1998, 403–405.; MAMŰL III. 254–255 (Jankovits László–Mikó Árpád);
Jankovits László: A Mohács előtti humanista költészet szakaszai. In: A magyar irodalom történetei. I. A kezdetektől 1800-ig.
Szerk. Jankovits László–Orlovszky Géza. Budapest, Gondolat, 2007. 147.
33
Életére: Körmendy 2007. 202–203.; C. Tóth 2015. 81., 132. A sírkő: Mikó 1986. 99.
34
Komárom megye régészeti topográfiája 1979. 149., 76/2. kép; Schallaburg 1982. 678–679. (830. sz.) (Horváth István); Mikó
1986. 99., 62. kép.
35
Budapest, Budapesti Történeti Múzeum; a Nemzeti Múzeumból került jelenlegi őrzési helyére. Mikó 1986. 99., 63. kép;
Hunyadi Mátyás, a király 2008. 264–265. (5.12. sz.) (Mikó Árpád). A Mátyás-templomból származtatása kérdéséhez lásd
Tóth Sándor: Román kori kőfaragványok a Magyar Nemzeti Galéria Régi Magyar Gyűjteményében. Budapest, Magyar Nem-
zeti Galéria, 2010. (A Magyar Nemzeti Galéria szakkatalógusai, I/1.) 168–169.
 370
t anul má nyo k

a végén bontakozott ki a maga teljességében, ekkor vált igazán látványossá, s egy ideig az
utód is folytatta a megkezdett munkálatokat. II. Ulászló és II. Lajos budai udvarát azonban
csak a Mátyás kori all’antica művészetpártolás gazdag öröksége – sarkítva és kissé anakro­
nisztikusan: a klasszicizáló, „birodalmi stílus” – tehette szélesebb körben utánzott példává
a Jagellók országaiban. II. Ulászló és II. Lajos ugyanis Mátyás királynak az idő múlásával – az
Alpokon túli európai irányvonalnak megfelelően – egyre divatosabbá váló, igazi olasz rene­-
szánsz elemekkel ékesített palotájában tartotta székhelyét Budán, harminchat éven át. Erről
nem volna szabad megfeledkezni.
Mátyás halála után a művészet helyzetét Magyarországon egyre inkább a kétféle stí­-
lus egymás mellett élése határozta meg. A késő gótika változatlanul a művészeti köznyelv sze-
repét töltötte be, ahogyan múlt azonban az idő, mindinkább egyenjogúvá vált vele – ha nem
is minden műfajban – az itáliai eredetű reneszánsz művészet. Az itáliai jelzőt erősen kell hang­
súlyozni, s ezzel a stílusnak nem csupán az eredetét jelöljük. Az all’antica művészetnek – ki­
váltképp az építészetnek – import jellege ugyanis továbbra is megmaradt Magyarországon,
jóllehet a formákat természetesen a helybéli mesterek is utánozhatták. Import jellege maradt
meg, ami abban állt, hogy nem keveredett olyan látványosan a gótikus formákkal, mint pél­-
dául akár Prágában, akár Krakkóban, mindjárt feltűnésekor. Abban is megnyilvánult import
voltának különleges ereje, hogy amidőn a 16. század elején a gótikának az a változata is fel­
bukkant Magyarországon, amelyet már átszínezett a reneszánsz (Augsburg, Nürnberg, illetve
Bécs felől), nem vált itt egyeduralkodóvá, nem szorította ki a korábbit, a közvetlenül itáliait, sőt
annak dominanciája továbbra is megmaradt. Ez lett a magyarországi reneszánsz művészet he­-
lyi, ha tetszik, „nemzeti” sajátsága. Elsősorban az építészetben érvényesült, meg a sírkőfara­gás­
ban; és természetesen a könyvfestészetben – épp ezek a műfajok lesznek majd azok, amelyek
először képviselik az all’antica színt a környező országok művészetében.
A Magyar Királyság az itáliai reneszánsz művészetnek fontos migrációs pontja maradt
a Jagelló-korban is. A 15. század végén és a 16. század legelején Kelet-Közép-Európában az
all’antica stíluselemek, az új művészeti jelenségek megrendelői általában közvetlen kapcsolat-
ban álltak a Magyar Királysággal, illetve annak fővárosával.
Először Morvaországban – amelyet Mátyás már korábban elfoglalt – jelentek meg az
1490-es években a reneszánsz építészeti formák. A tovačovi vár all’antica részletei Ctibor To­va­
čovský z Cimburka, Mátyás egyik morvaországi kormányzójának nevéhez kötődnek.36 A tovačo-
vi vár keresztosztású, bőségszarus frízzel koronázott, vörösmárványból faragott ablakai, vagy
az építtető és felesége címertábláján a pajzsot körülölelő gyümölcskoszorú budai idézetek.
A másik korai példa Moravská Třebová. Várkastélyát az a Vladislav z Boskovic építtette
át, aki korábban veszprémi nagyprépost és – családjával együtt – 1485-ig Mátyás király híve
volt.37 1492-ben készült a kora reneszánsz kapu, az építtető és felesége kerek, all’antica meda­
lionportréja pedig 1495-ben.38 Ezek az épületek kicsit korábbiak a prágai királyi vár gótikus
nagyterménél, amelynek antikizáló ablakai 1493-ban készültek, vagy a Kutná Hora-i várkas­-
tély kazettás, festett famennyezeténél (1493).39 Amiképpen Prágában a budai palotáról szár­-
mazó építészeti idézet Ulászló esetében természetes, azonképpen érthető morva alattvalói
esetében is, hisz királyuk 1490 után Budán – Mátyás és Beatrix Budáján – tartotta udvarát.
36
Ritoókné 1991. 79–83.; Hlobil–Petrů 1992. 107–115.; Hlobil–Petrů 1999. 148–154.; Od gotiky k renesanci. Výtvarná kultura
Moravy a Slezska 1400–1550. III. Olomoucko. Szerk. Ivo Hlobil–Marek Perůtka–Michal Soukup. Olomouc, 1999. 387. (298.,
299. sz.) (Ivo Hlobil); Hunyadi Mátyás, a király 2008. 463–464. (11.9. sz.) (Jan Chlíbec).
37
Ritoókné 1991. 79–80.; Antonín Kalous: Csehek és morvák Mátyás udvarában. In: Hunyadi Mátyás, a király 2008. 71–72.
38
Ritoókné 1991. 79–83.; Hlobil–Petrů 1992. 115–120.; Hlobil–Petrů 1999. 153–157.; Hunyadi Mátyás, a király 2008. 277–278.
(6.5.a-b.) (Jan Chlíbec).
39
Josef Krása: Nástěnná malba. In: Pozdné gotické umění v Čechách… 1984. 274.
 371
t anul má nyo k

Lengyelországba is Buda és Esztergom közbejöttével jutottak el az első all’antica min-­

ták. Zsigmond lengyel herceg, II. Ulászló öccse (a későbbi I. Zsigmond lengyel király) 1499 és
1505 között megszakításokkal, de elég hosszú ideig Magyarországon élt.40 A királyi udvarban
ismerkedett meg az újfajta művészettel; Budán még építészeti rajzokat is vásárolt egy olasz
kereskedőtől.41 Neki köszönhető az első reneszánsz mű Krakkóban: János Albert király (†1501)
fülkés síremléke a székesegyházban,42 s a Wawel átépítése is, trónra lépésétől, 1505-től fogva.
Az építkezések vezetője a Budáról érkezett Franciscus Italus volt, aki 1516-ig, haláláig élt a len-
gyel fővárosban, s aki oda – a számadáskönyvi bejegyzések szerint – 1507-ben Budáról hívatott –
olasz mestereket.43 Ez az összeköttetés még sokáig eleven maradt; arra is vannak ada­taink,
hogy 1524–1526-ban többször hozattak vörösmárványt Esztergomból – Besztercebányán át –
Krakkóba, gyakran véve igénybe a Fuggerek factorainak szolgálatait.44 1515 és 1533 között
épült föl I. Zsigmond király halotti kápolnája a Wawel székesegyházának déli oldalánál,45
amelynek szobraihoz és reprezentatív építészeti faragványaihoz jócskán használtak gerecsei
40
Számadáskönyveit kiadta Divéky Adorján: Zsigmond lengyel herceg budai számadásai (1500–1502., 1505). Budapest, 1914.
(Magyar Történelmi Tár, 26.). Újabb szempontok, további újabb irodalom: Horogszegi Zoltán: Az egyszerű ember min-
dennapjai Zsigmond herceg számadásainak tükrében. In: Középkortörténeti tanulmányok, 6. Szerk. G. Tóth Péter–Szabó
Pál. Szeged, 2010. 75–82.; Rábai Krisztina: Adalékok Zsigmond lengyel herceg számadásaihoz. In: Uo. 179–187. A szám-
adáskönyv további részei: Jagelló Zsigmond herceg udvarának számadáskönyve (1504–1507). Kiad. Rábai Krisztina. Sze-
ged, Quintus, 2014.
41
1502: „Item dominica, in vigilia praesentationis Marie (nov. 20.) Italo, qui picturas edificiorum domino principi dedit,
½ fl.” Zsigmond lengyel herceg budai számadásai (1500–1502., 1505). Közzéteszi Divéky Adorján. Budapest, 1914. (Magyar
Történelmi Tár, 26.) 179.
42
Kozakiewiczowa 1984. 13–19.
43
1507: „Franciscus Italus murator. Item eodem die (26 Maii) de mandato regio post Suae Mtis recessum de Cracovia dedi
eidem iterum famulo suo pro expensis ad Budam pro laboribus eunti …… mrc 1 (42)”; „Franciscus Italus murator.
Item dominico die post fest. s. Viti (20 Junii) dedi eidem …… pro mittendis laboribus versus Budam florenos in auro
20. – Item eodem die dedi eidem pro expensis familiae et equorum versus Budam euntium florenos in auro 20.”;
„Item fer. II. post fest. s. Viti (21 Junii) dedi eidem super familiam in Budam pro eisdem laboratoribus euntium florenos
hungaricales 20.”; Item die eadem (19 Julii) duobus Italis marmorariis ex Buda Cracoviam nuper advenientibus dedi
pro quattuor dierum expensis quindecim gr …… mrc. (15)” Divéky 1910. 8–9.
44
1525: „Distributa in edificia Capelle Regie. Item Anno 1525 die 24 Novembris dedi Mgro Bartholomeo lapicide ad con-
ducendum et subbarrandos vectores, qui marmur pro figuris 12, archa atque R. exculpendo, altari, stallis et reliquis
de marmore ad capellam R. fiendis ex Bystrzicia Cracovia adduchant. In moneta ungarica bona per 100 denarios
ff 20, qui computando pro 100 denariis ungaricalibus 36 gr. polonicales faciunt per 30 gr …… ff 24 gr.” „Item missi
sunt in Ungariam ad Strigoniam tres lapicides marmureos pro laboribus supra nominatis. Quare Cracovie Georgio
Hegel factori fuccarorum dedi in moneta bona ungarica in Novembre per 100 denarios ff. 140. Quos ipse per modum
cambij Bude vel Strigonie dictis lapicidis solui et extradi ordinabit pro impensis circa labores et vecturam lapidis
marmorei ibidem pro capella R. excidendi, qui pro 100 denariis ungaricalibus gr. 36 polonicos computando faciunt
per mediam sexagenam ff 168 gr.” „Item solui preterea Georgio Hegel factori fuccarorum quos Joannes Bloss factor
fuccarorum Bistricie predictis Italis lapicidis tribus dedit partim paratas, partim vectoribus a conductura marmoris
Regii ex Strigonia Bistriciam secundum informacionem dictorum lapicidarum in moneta ungarica bona per 100 de­
narios ff 200 faciunt eo modo ut supra computati per 30 gr. … ff 240 gr. / Item pecuniarum in Ungariam per cambium
missarum et ibi receptarum a Joanne Bloss, Racionem sufficientem Mgr. Bartholomeus lapicida facere debet.” „Item
die 11 Maii anno 1526 dedi a conductura unius lapidis marmorei de Bistrzicia Cracoviam per 30 gr. … ff. 20 gr.”„Item
13 Mai solui a 3 lapidibus magnis marmoreis conductis ex Bystrzicia Cracoviam vecture, per 30 gr … ff. 66 gr.” Divéky
1910. 8–11.
45
 Białostocki 1976. 35–44.; Stanisław Mossakowski: Kaplica Zygmuntowska (1515–1533). Problematyka artystyczna i ideo-
wa Mauzoleum Króla Zygmunta I. Warszawa, Liber Pro Arte, 2007. (angolul: King Sigismund Chapel at Cracow Cathed­-
ral [1515–1533]. Kraków, IRSA, 2012); Stanisław Mossakowski: The Sigismund Chapel (1515–1533). Mausoleum of King
Sigismund within the Circle of Humanist Ideas of the Jagiellons’ Court in Cracow. Ars, 42. 2009/1. 153–167.
 372
t anul má nyo k

vörösmárványt. A kápolna ihlető forrásai között Bakócz Tamás esztergomi sírkápolná­ját is

ott kell látnunk; talán építésze, Bartolomeo Berrecci is Magyarországról – vagy Magyaror­szágot
érintve – érkezhetett Zsigmond udvarába.46 Az esztergomi vörösmárványt minden­esetre fö-
lötte otthonosan választották a kápolna építéséhez a lengyel királyi udvarban, és 1524-ben
az esztergomi Szent Adalbert-székesegyház főoltáránál lévő bronzrácsot is lerajzoltatták
a Thurzók ügynökeivel, és a költségeket a Zsigmond-kápolna építkezésének terhére fizették
ki.47 Berrecci műhelyében az olaszokon kívül még egy magyarországi eredetű mester is akadt,
Johannes a Casszovia, aki már 1507-ben Krakkóban működött.48 A hungarus mesterek itteni je-
lenléte természetes volt a középkor végén, és nem csak az olasz reneszánsszal kapcsolatban;
Veit Stoss közvetlen környezetében is feltűntek.49 A kapcsolat persze kétirányú volt: így például
a selmecbányai Szent Katalin-templom hajdani főoltárának (1506) egyik alkotója, MS mester
(a legújabb kutatások szerint Marten Schwarz50) is Krakkóban tevékenykedett, és a bártfai vá­
rosháza mestereinek egy része is Lengyelországból érkezett.51
A másik nagy lengyel mecénás, aki Magyarországról importált all’antica műveket, Jan
Łaski, a gnieznói érsek volt, aki 1515-ben Esztergomban hét síremléket rendelt meg – a maga
és rokonai számára – Giovanni Fiorentino (latin szignatúrája szerint: Johannes Fiorentinus) mű-
helyében.52 Az esztergomi eredetű sírlapok ma is megtalálhatók a gnieznói és a włocławeki
székesegyházakban. Címeres sírlapok, de a maguk helyén szerfölött modernnek számítottak:
ko­szorú veszi körül a címerpajzsot, alul tabula ansata függ, amelyre antikva betűkkel vésték
a feliratot.
Magyarországon továbbra is sok olasz működött. Ha a mesterek java része – a legjava – el
is tűnt Budáról hamarosan 1490 után, maradtak jó néhányan, sőt állandóan újabbak is érkeztek.
Itáliai mesterekről a legtöbb korai adat Beatrix királyné esztergomi udvarában maradt
fenn; csak kőfaragó szerepel öt-hat 1495 előtt, pedig nagyszabású, folyamatos munkát nem
is kellett végezni ekkor a városban.53 Jöttek az országba később is. Budán működött bizonyos
Olasz Mátyás kőműves (Matthias Kewmywes Italus [1505, 1507]), aki budai polgár volt, és az
Olasz utcában bérelt házat.54 Ugyancsak a város polgára volt Nicolaus de Mediolano, akivel
Perényi Gábor 1526-ban kötött szerződést budai háza építésére.55 Nicolaus még 1528-ban is a
városban tartózkodott, ekkor az esztergomi Krisztus teste kápolna – 1526-ban a szultáni had ál­-
tal fölégetett – házát vette bérbe, s vállalta a helyreállítását.56 Közéjük tartozott a Siklóson, Pe-

46
 Białostocki 1976. 35–39.; Kozakiewiczowa 1984. 23–27.
47
„Regestrum Rationis generosi Domini Severini Boner Zuparii Cracoviensis incipiendi a die prima Novembris 1524. In
edificia capellae Regiae Majestatis Anno Domini 1524. item die 10 Decembris… Item per uiam factoru duorum Thur­-
zonu. misi bis Strigonium pro depingendis seu delineandis Cancellis qui sunt ante altare magnum in ecclesia strigo­
nien. qibus solui prima vice ff 7 et secundario ff 3. . ff. 10 gr.” Divéky 1910. 9.
48
Divéky 1910. 9.
49
Mojzer Miklós: Veit Stoss krakkói barátja – László magyar asztalos. Építés- Építészettudomány, 12. 1980. 349–356.
50
Mojzer Miklós: A történeti MS Mester sive Marten Swarcz seu Martinus Niger alias Marcin Czarny, Veit Stoss krakkói
főoltárának festője, I. Művészettörténeti Értesítő, 55. 2006. 223–250.
51
Mikó 2004. 19–52.
52
Kozakiewiczowa 1984. 20–22.
53
Mikó 1998. 207–225.
54
Szakály Ferenc–Szűcs Jenő: Budai bortizedjegyzékek a 16. század első harmadából. Budapest, História–MTA TTI, 2005.
(História Könyvtár, Okmánytárak, 4.) 54.; Végh 2006–2009. I. 204., II. 145. (517. sz.) (Neve a mutatóban véletlenül össze-
csúszott az 1471-től adatolt Mátyás kőfaragóéval.)
55
Komáromy András: A báró Perényi család levéltárából. In: Történelmi Tár (Új Folyam), 1. 1900. 132–133; Végh 2006–2009.
I. 285., II. 185–186. (689. sz.).
56
Végh 2006–2009. I. 167., II. 191. (716. sz.).
 373
t anul má nyo k

rényi Imre nádor újjáépülő várában tevékenykedő két olasz is,57 vagy az, aki a 16. század ele­-
jén Pesten tartott fenn műhelyt, s készített 1506-ban az egri káptalan megrendelésére (az
1361-ben elhunyt Dörögdi Miklós püspök áthelyezett sírjára) vörösmárványból faragott, fel­-
iratos, figurális sírkövet.58 Ennek a pesti olasz mesternek a pontos kilétét ma még homály fedi.
Ismerünk viszont más neveket: festőket, miniátorokat, ötvösöket vagy asztalosokat. Gio-
vanni Nicze Fiorentino 1506-ban Budán adott el az egri székesegyház számára stallummodellt
(amelyet azután kassai mesterek kiviteleztek),59 s ugyanő szignálta 1507-ben a zágrábi székes-
egyház egyik stallumát.60 Olasz volt az a mezzamajolika-gyártó is, aki Pécsett működött (mű­-
helyét sikerült lokalizálni), s aki onnét látta el tárgyaival a környéket.61 És akkor még nem be­
széltünk a többi műfajról, a többi mesterről, és főképp nem az olasz kereskedők tömegéről,
akik tartósan időztek Budán, mint például az, akitől az egri káptalan Budán egy „igen szép”
fehérmárvány tabernákulumot vásárolt 1507-ben.62 Tulajdonképpen ez az állandó olasz jelen­-
lét lehetett az oka annak, hogy az all’antica művészet oly tiszta formájában őrződött meg Ma-
gyarországon 1526-ig.

4. Az egyházi központok és a reneszánsz művészet 1490 után

Mátyás uralkodása alatt az új típusú, all’antica művészet – a királyi udvaron kívül – alig jutott
túl a káptalanok falain. Egy darabig 1490 után is ezek maradtak a legfontosabb centrumok. Te-
kintsünk most át néhány – gazdagabb emlékanyaggal rendelkező – egyházi központot: Eszter­
gomot, Veszprémet, Zágrábot, valamint Váradot és Gyulafehérvárt.

4.1. Esztergom

Esztergom reneszánsz rangját a 15. század végén már Beatrix királyné és Ippolito d’Este olasz
udvara megadta, a város nagy korszaka mégis Bakócz Tamás idején érkezett el. Bakócz 1497-ben
került át Esztergomba (az érsekséget Ippolito d’Estével cserélte el az egri püspökségért63),
57
 Détshy Mihály: Az ónodi vár korai építkezései. In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 13–14. 1974–1975. Miskolc, 1975.
196–198. Vö. Révész László: Az ónodi vár régészeti kutatása 1985–89. In: Várak a későközépkorban / Die Burgen im
Spätmittelalter. Szerk. Juan Cabello. Budapest, 1992. (Castrum Bene, 2/1990) 193–197.
58
 Détshy Mihály: Az egri várszékesegyház építéstörténetének okleveles adatai. Művészettörténeti Értesítő, 13. 1964. 6.; Estei
Hippolit püspök egri számadáskönyvei… 1992. 329.
59
1506: „Item emi unam formam stalli cum tarsia a Niza Florentino pro novo coro faciendo, dum opus fuerit et in bono
foro habui pro fl. decem.” Estei Hippolit püspök egri számadáskönyvei… 1992. 329. Détshy Mihály: Az egri várszékesegyház
építéstörténetének okleveles adatai. Művészettörténeti Értesítő, 13. 1964. 6.; Zlinszky-Sternegg 1966. 31.
60
Zlinszky-Sternegg 1966. 31.; Horvat 1975. 44–45.; Dobronić 1994. 52–53.; Pelc 2007. 401–402.
61
Kárpáti Gábor: A pécsi majolikaműhely emlékei. In: Pannonia Regia 1994. 390–394.
62
1507: „Item dominus vicarius Gabriel emit unam imaginem vel portellam, modo Italo de marmore albo de Carrara ad
conservandum sacratissimum Corpus Christi, qui lapis nunc est in sacristia et defficiebant floreni octo cum medio
pro quare ego dedi, quia fuit in levi foro et est res pulcra etc.” Détshy Mihály: Az egri várszékesegyház építéstörténeté-
nek okleveles adatai. Művészettörténeti Értesítő, 13. 1964. 6., 15/155; Estei Hippolit püspök egri számadáskönyvei… 1992.
333. – Az egri fehérmárvány faragványokról: Havasi Krisztina: Reneszánsz márványdombormű töredékei az egri várból.
Művészettörténeti Értesítő, 55. 2006. 95–117. – Az az egri fehérmárvány töredék, amelyet gyanúba lehetne fogni, hogy
éppen rá vonatkozik a fenti forrás, egy kannelúzárott sarokpilaszter töredéke. Kisarchitektúrához tartozott; persze a
gyanút nem lehet igazolni. Mátyás király öröksége 2008. 196–197. (VII-c. sz., Havasi Krisztina).
63
Laczlavik György: Estei Hippolit. In: Esztergomi érsekek 2003. 225–226.; Bitskey István: Egy humanista polihisztor Egerben:
Celio Calcagnini. In: Memoria rerum. Tanulmányok Bán Péter tiszteletére. Szerk. Oborni Teréz–Á. Varga László. Eger, Heves
 374
t anul má nyo k

s eleinte a régi érseki palotában lakott, mert csak Beatrix távozásával, 1500 után költözhetett
be az igazi érseki palotába (amelyet még III. Béla király adott át Jób érseknek). Nagyszabású
építkezésekbe fogott, amelyeknek az ásatások során kerültek elő a nyomai. A fragmentumok
között vannak (egykor) bronzbetűs felirattöredékek is, jelmondatának betűivel, valamint nagy
léptékű struktív faragványok. Bár Bakócz Egerben csak öt évet töltött, ott nem maradtak utá­-
na all’antica nyomok; úgy látszik, az esztergomi ambiente számára erősen inspiratív hatású
lehetett.
Az érsek 1506-ban tétette le az esztergomi székesegyház déli oldalán álló sírkápolná­
jának alapkövét.64 Az épület már a következő évben belső párkányáig állt, s hamarosan tető alá
is kerülhetett. A ma Bakócz-kápolna néven ismert épület áthelyezve és átalakítva a klasszicis-
ta székesegyház egyik mellékkápolnájaként funkcionál. Saját korában ez volt az első all’antica
egyházi épület nemcsak Magyarországon, hanem Itálián kívül is, és közvetítő hatása óriási lett
észak – elsősorban Lengyelország – felé. Alaprajza lényegében a görögkeresztet követi, a szá-
rak metszéspontja fölött emelkedő kupolával. Az épület a reneszánsz építészet talán legfonto-
sabb problémájának, a tökéletes centrális tér megformálásának adta figyelemreméltó változa-
tát a 16. század legelején. A középső, négyzetes térhez csatlakozó, kazettás dongaboltozattal
fedett szárak nyílásait hatalmas, kannelúrázott törzsű pilaszterek keretezik, e pilaszterek hordoz-
zák a párkányt, amelyen a nagyméretű, aranyozott bronzbetűkkel írott dedikációs felirat fut kör-
be; e fö­lött négy csegellyel szűkül körré a tér, s keskeny gyűrűben folytatódva kupolával zárul
a magasban. Eredeti kupoláját (elpusztult, a jelenlegi historizáló utánérzés) lanterna koronázta.
A cse­gelyeket az ország legmagasabb méltóságainak címerei dekorálják: a királyé, II. Ulászlóé,
a prímásé és a főkancelláré (mindkettő Bakócz) és a kancelláré, Szatmári György pécsi püspöké
(4. kép).65
A kápolna külső homlokzatáról sajnos szinte semmit nem tudunk, de feltehető, hogy
méltó volt a belső kialakításához.66 Építészét a kutatásnak eddig nem sikerült név szerint azono­
sítania; az épület alaprajza, részletformái Firenzébe vezetnek, de – a Balogh Jolán által meg­
határozott – legközelebbi, absztrakt analógiái (a Cappella Barbadori a firenzei Santo Spiritóban,
illetve a Cappella Piccolomini a nápolyi Santa Maria di Monte Olivetóban) építményként, bel­
ső térként mások. A Bakócz-kápolna kiváló – Giuliano da Sangallo köréhez tartozó – olasz épí­-
tésze önálló művet alkotott. A kápolna belsejének díszítése visszafogott, szinte szigorúnak
mondható; a csekély – az ívháromszögekre és csegelyekre szorítkozó – ornamentális és heral­
dikus dekoráció hűvösen elegáns, az építészeti tagozatok szinte geometrikus formákra csupa­
szítottak. A belső tér valamennyi felületét (a sima falakat is) vörösmárvány borítja, a kupola
pe­dig – ez Itáliában is szokatlan megoldás – vasvázra szerelt bronzlapokból állt. Az épület

megyei Levéltár, 2008. 63–71.; E Kovács Péter: Léhűtők Egerben. Mindennapi élet Estei Hippolit egri püspök udvará-
ban. In: Uo. 157–177.
64
Balogh 1955; Horler 1987; Tóth 1990. A legújabb összefoglalás: Farbaky Péter: Az esztergomi Bakócz-kápolna. In: Re­
neszánsz látványtár 2009. 269–279.
65
Tóth 1990. 217.
66
Az esztergomi Vármúzeumban több vörösmárvány faragvány is található a kápolnából, vagy legalábbis a kápolna
stílusával megegyező faragványokból. Ezek javarészt publikálatlanok. Mivel a belső tér, az építészeti tagozatok eb-
ből a szempontból épek, hiánytalanok, vagy a székesegyházba nyíló homlokzatról származnak (ennek nincs min­-
den darabja beépítve a Székesegyház kriptájában), vagy a teljesen ismeretlen külső homlokzatról. Erről a kérdésről
addig nem lehet nyilatkozni, amíg a reneszánsz töredékek nincsenek mind közölve. Olyan töredék már ismertté vált,
amely a kápolna stílusát követi, de nem illeszkedik egyetlen ma ismert részlethez sem. – Az a rajz, amely távolról
ábrázolja a várat, s amelyen jól felismerhető a kápolna épülete, a kápolnát kívülről is kupolával fedettnek mutatja,
s a kupolára lanternát illeszt. A hasonló, reprezentatív épületek kívülről is mutatósak szoktak lenni, talán nem volt ez
másképp Esztergomban sem.
 375
t anul má nyo k

4. kép. Bakócz Tamás bíboros, esztergomi érsek címere a Bakócz-kápolnában (restaurálás közben), 1507.
Esztergom, Főszékesegyház

fejedel­mi anyagokból – tükörfényesre csiszolt vörösmárványból és aranyozott bronzból – épült,

ural­kodói színekben pompázott, mint a bizánci császárok palotájának porfírterme: a szinte
királyi hatalmú esztergomi érsek végső nyugvóhelyeként.67
Az építkezés kezdetét jelzi az alapkő (1506), sebességét jelöli a párkány feliratának év­-
száma (1507). A munkálatok lelassulhattak, amikor Bakócz Rómában tartózkodott (1511 ősze 
– 1514 tavasza). Most került elő egy új okleveles adat: 1516. augusztus 16-án Bakócz Tamás arról

67
Mojzer Miklós: Torony, kupola, kolonnád. (Művészettörténeti Füzetek, 1.) Budapest, Akadémiai, 1971. 32–34. Bár az utób-
bi időben felvetődött, hogy az esztergomi Szent Adalbert-székesegyház falait belül vörösmárvány lapokkal fedték,
a Bakócz-kápolna porfír-arany színeinek itt felvetett olvasata nem veszített érvényességéből. Vö. Takács Imre: Az 1200
körüli márványművesség néhány emléke. In: Maradandóság és változás 2004. 39–52.; Lővei Pál: Uralkodói kőanyagok.
A király és az elit díszítőkő használata a középkori Magyarországon. In: In medio regni. Régészeti, művészettörténeti és
történeti kutatások az ország közepén. Szerk. Benkő Elek–Orosz Krisztina. Budapest, MTA BTK Régészeti Intézet, 2015. 86.
 376
t anul má nyo k

írt Esztergomból Németi Pál budai kanonoknak, várkonyi officiálisának, hogy értesítse, ha el­
készült a kápolna ablakaira a rézrács (háló), amelynek méreteit Paksi Jánossal küldi. Ezzel a ká-
polna (járulékos) munkálatainak befejezése adatolhatóan kitolódik 1516-ig.68 Ez jól illeszkedik
ahhoz a már ismert adathoz, hogy Bakócz csak 1519-ben hozatta meg az oltár márványszobrait
Firenzéből.69
A belső párkány bronzbetűs felirata a budai királyi palota monumentális, all’antica fel­
irataival versengett. A bronzbetűs felirat egyébként Esztergomban sem állt egyedül: az érsek
jelmondatát – Dominus adiutor et protector meus: az Úr az én segítőm és pártfogóm – ugyan-
ezzel a technikával megörökítő vörösmárvány frízek töredékei kerültek elő a városban. Az egyik
1514-ben készült, a másik nem datálható.70 A jelmondat további vésett (de nem inkrusztált)
betűs fragmentumai és címertöredékek tanúskodnak még Bakócz építkezéseiről. Egy szép
vörösmárvány címer a felszínre bukkant Pesten is, ahol szintén volt háza. Ez – mint nemrég ki-
derült – a mai „Vasudvar” környékén lehetett.71
Bakócznak nem csak grandiózus esztergomi építkezései versengtek a mátyási példá­-
val. Az ő kincstárában őrződött meg a Mátyás-kálvária,72 és a király Firenzében szövetett trón-
kárpitjainak egyikét is megszerezte, majd saját címerével takartatta le az uralkodóét.73 Hozzáju-
tott – Itáliában – Pietro Ransano a magyar történelemről írott művének ahhoz a díszpéldányához
is, amely eredetileg a királyi könyvtár számára készült volna. Címlapján azt a jelenetet ábrázol­-
ták, amikor a történetíró átnyújtja művét az uralkodópárnak, Mátyásnak és Beatrixnek. A kó­-
dex nem került a Corvinába. Később új ajánlást illesztettek eléje (külön ívfüzetben), új, immár
az érseket ábrázoló dedikációs képpel, amint Ransano rokonától és örökösétől átveszi a kóde­-
xet. Az Ulászló-címer párjaként ekkor festették bele a Bakócz-címert – hogy kiének a helyére,
egyelőre nem tudjuk megállapítani.74
Az V. Lateráni Zsinaton részt vevő, a II. Gyula halála (1513. február 21.) után a pápai trón­-
ra törekvő Bakócz hosszabb időt töltött Rómában (1511–1514), itt vésethette új pontifikális pe-
csétjét, amely Itáliában is a korszak legszebb all’antica bíborosi pecsétjei közé tartozik.75 A pe­
68
„[…] deinde pro fenestris capelle nostre ex filo cupreo rete illud, si factum est, significetis nobis, mensuram enim per
d(ominum) Iohannem Paxy misimus vobis.” Horváth–Neumann–Pálosfalvy–C. Tóth 2014. 96–97., 107. (10. sz.).
69
Balogh 1955. 9., 37–38., 74.; Tóth 1990. 207–208., 222/2.
70
Mikó Árpád: Esztergom. In: Pannonia regia 1994. 354–356.
71
Az innét származó címeres vörösmárvány töredék jelenleg a MNG reneszánsz kőtárában látható (a BTM letétje). Ere-
deti helyét Bardoly István tisztázta: Kápolna vagy lakóház? Arányi Lajos jelentése a pesti belváros két régi házáról.
Ars Hungarica, 34. 2006. 244–245. A faragvány régi irodalma: Balogh 1955. 40., 56/160.; 165., 166. kép.
72
 Balogh 1966. I. 336–342., II. 596–605. kép; Kovács Éva: A gótikus arany ronde-bosse zománc időrendje, elterjedése az
írott források tükrében. Művészettörténeti Értesítő, 30. 1981. 165–170. (újra megjelent: Kovács Éva: Species, modus, ordo.
Válogatott tanulmányok. Budapest, Szent István Társulat, 1998. 299–307.); Kovács Éva: A Mátyás-kálvária az esztergomi fő­-
székesegyház kincstárában. Budapest, Helikon–Corvina, 1983; Szilágyi András: „Az Losonczi Antal mozsdója meden­
czéstől” – és az esztergomi Mátyás-kálvária. Ars Decorativa, 11. Budapest, 1991. 101–104.
73
 Balogh 1966. I. 390–392., II. 628., 631–634. kép; V. Ember Mária: Régi textiliák. Budapest, Akadémiai, 1980. (A Magyar
Nemzeti Múzeum kincsei) 12–17., 43., 20. kép; Mattia Corvino e Firenze. Arte e umanesimo alla corte del re di Ungheria.
Szerk. Péter Farbaky et al. Firenze, Giunti, 2013. 64–65. (14. sz.) (Csilla Kollár). Az Erdődy grófok állítólag felajánlották
– cserébe a hercegi címet kérték – a trónkárpitot, a koronázási ékszerek mellé. Herczeg Ferenc: Hűvösvölgy. [Budapest,
1993.] 55–57. (Bardoly István szíves közlése.) Bubryák Orsolya: Családtörténet és reprezentáció. A galgóci Erdődy-várkas­-
tély és gyűjteményei. Budapest, MTA BTK Művészettörténeti Intézet, 2013. 58–63.
74
 Hoffmann 1928. 24.; Bartoniek 1940. 222. (249. sz.); Jankovich Miklós gyűjteményei 2002, 224–226. (208. sz.) (Mikó Árpád);
Nel segno del corvo 2002. 285–287. (55. sz.) (Földesi Ferenc); Hunyadi Mátyás, a király 2008. 509–510. (13.4. sz.) (Tringli
István, Wehli Tünde).
75
 Balogh 1955. 38., 54/131., 3. kép; Schallaburg 1982. 668–669. (815. sz.) (Bándi Zsuzsanna); A középkori Magyarország fő-
papi pecsétjei a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportjának pecsétmásolat-gyűjteménye alapján.
Szerk. Bodor Imre. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatócsoport, 1984. 58–59. (78. sz.), XVII/78. kép (Bodor Imre)
 377
t anul má nyo k

csétmezőben háromosztatú reneszánsz építmény látható; hasonló oltár készült a Bakócz-ká­-

polnába is, a firenzei Andrea Ferrucci műhelyében. Ez a fehérmárvány retabulum (egyik pilasz­
terén a megrendelő apró figurája is ott térdel) saját korában talán nem volt egyedül Magyar-
országon; ragyogó, selymes fényű felületeivel, érzékeny mintázásával azonban a legszebbek
közé tartozhatott. Középrésze antik diadalívet utánoz; az oldalsó fülkék fölött az evangélisták
laposdomborművű félalakjai helyezkednek el; megcsonkított koronázó lunettáját az Angyali
üdvözlet jelenete díszíti. Mária és Gábriel arkangyal arcát a törökök összezúzták, de az épen
maradt részletek olvadékony, szinte áttetsző megformálása, a lágyan megtorlódó drapériák
vagy az angyal kezében tartott hosszú, meghajló liliomszál minden leírásnál szuggesztíveb-

5. kép. Szatmári György pécsi püspök címere breviáriumában, 1510-es évek.

Párizs, Bibliothèque national de France, Lat. 8879. fol. 486v.

ben szólnak arról, hogy Bakócznak ez a műve is – akárcsak maga a kápolna – nemcsak Magyar­
országon vetekedett a kor legmagasabb színvonalú alkotásaival, hanem Itáliában is. Esztergom-
ban őrzött miseruhájának lazúrhímzéses keresztje is biztosan olasz munka: címere és védő­
szentjének (Szent Tamás apostolnak) képe is rajta van.76

Esztergom, Főszékesegyházi Kincstár, ltsz.: 1964.311. Csernyánszky Mária: Az esztergomi Főszékesegyházi Kincstár para­
76

mentumai. Budapest, 1933. 43–47., 4. kép; Schallaburg 1982. 465–466. (462. sz.) (Csernyánszky Mária); Pannonia regia
1994. 533–534. (X-52. sz.) (László Emőke). Csak hímzett keresztje és az előlap szintén hímzett columnája Bakócz korabeli,
az alapszövet későbbi; nyilván utólagos javítással állunk szemben, amelynek során eltávolították az eredeti, kopott alap-
szövetet. Azt nem lehet tudni, hogy mikor.
 378
t anul má nyo k

A Bakócz-kápolna kannelúrás pilaszte­rek­-

kel keretezett, hatalmas ívvel – díszkapuval –
nyílt a Szent Adalbert-székesegyház oldalhajó-
jába. E homlokzat díszítése valamivel dúsabb
volt a belső terekénél: az oszlopszé­kek tükré-
ben vékony keretű, üres táblák függtek, kön�-
nyedén libegő, kanyargó szalagokon; magasan,
a gerendázat frízében erős plaszticitású palmet-
ták, gyü­mölcskosarak és levélmaszkok sorakoz-
tak, sűrűn egymás mellett (töredékei a Bazili-
ka krip­tájában láthatók). A kápolnán működő
mes­terek más esztergomi épületeken is dol-
goztak. Ugyancsak az ő műhelyükből került ki
Szatmá­ri György püspöknek a pécsi székesegy-
házban álló monumentális tabernákuluma.77
Szatmári lett Bakócz utódja Esztergom-
ban; mai ismereteink szerint Bakócz Tamás
m­űpártolásához csak Szatmárié mérhető ekkor-
tájt Magyarországon. Firenzében, Boccardino
il Vecchio műhelyében illuminált breviáriuma
a corvinákkal azonos színvonalú – és értékű –
kódex (5. kép).78 Még pécsi püspökként ren­ -
delte, talán éppen püspökké szentelése alkal-
mából. Esztergomban töltött néhány eszten-
deje alatt (1521–1524) ő is építkezett az érseki
palotán; ismerünk több kőtöredéket – például
egy balusztrádot és egy kandallót – a címeré-
vel.79 Alak­jával díszített vörösmárvány sírem­ -
6. kép. Várdai Pál esztergomi érsek címere, 1526 után. léke a Szent Adalbert-székesegyházban állt.80

Esztergom, Főszékesegyház altemploma A mohácsi csatavesztés Esztergomban is

nagy cezúrát okozott (Szalkai László prímás is
elesett), bár az új érsek, Várdai Pál és a kápta­lan csaknem a város elestéig (1543) székhelyén
maradt (6. kép). Esztergomban az erődíté­sek korszerűsítése került napirendre: Buda eleste után,
1542–1543-ban olasz hadmérnökök­kel erős bástyát építtettek a vár vízművének védelmére
(Malom-bástya).81 Várdai személye a 16. század közepén összekötő kapocs lett az összeomlott
régi berendezkedés és az épülő újkö­zött. Várdai – a káptalannal, valamint a kincstárral és a le­-
véltárral együtt82 – 1543-ban Pozsonyba, a királyság maradékának új központjába mene-
77
Balogh 1955. 40., 154–157., 159–160. kép; Farbaky 2002. 40–44.
78
Párizs, Bibliothèque nationale, jelz.: Lat. 8879. Hoffmann 1929/1992. 185–187.; Schallaburg 1982. 545–547. (600. sz.)
(T. Pajorin Klára, Török Gyöngyi); Mikó Árpád: Pannonia újjászületése. In: Pannonia regia 1994. 42–45., 19. kép; Farbaky
2002. 71–77., 116–127., 129. kép; Mikó 2009. 73–74., 43. kép.
79
Farbaky 2002. 62–68., 157–161.
80
Farbaky 2002. 67–68., 130/602.
81
Horváth István–Zsembery Ákos: Az esztergomi Özicseli Hadzsi Ibrahim-dzsámi kutatása és műemléki bemutatása. Épí-
tés- Építészettudomány, 36. 2008. 3–41.; Horváth István: Régészeti kutatások Esztergom-Vízivárosban. In: Özicseli Hadzsi
Ibrahim-dzsámi, Esztergom. [Esztergom, 2008.] 4–5.
82
Mikó Árpád: Várday Pál esztergomi érsek hagyatéki leltára (1549) és az esztergomi egyház kincseinek sorsa Mohács
után. Ars Hungarica, 21. 1993. 61–89.
 379
t anul má nyo k

kült.83 Mohács előtt II. Lajos udvarának tagja volt, s talán az ő budai házában gyűlt össze oly-
kor a Sodalitas Litteraria Danubiana, a Du­nai Tudós Társaság.84 Művelt ember volt: tőle hallotta
Girolamo Aleandro pápai nuncius 1539-ben azt, hogy Mátyás udvarában annak idején maga
Josquin des Prez is megfordult.85

4.2. Veszprém

Veszprém csak nemrég került fel a jelentős reneszánsz egyházi központok térképére Magyar­
országon.86 Vetési Albert püspök (1458–1486) művészetpártolásának jelentős emlékei az elő­-
ző korszakhoz tartoznak, amelyből all’antica mű nem maradt fenn.87 A Jagelló-korra viszont
több fontos reneszász kőemlék is datálható. Időben az első egy feliratos tábla, amelyet Pietro
Isvalies bíboros, 1503 és 1511 között a város – amúgy folyamatosan távol lévő – püspöke állít­
tatott88 a székesegyházban az állítólag ott eltemetett két királyné, Gizella és Adelhaid, Szent
István és Szent László király felesége emlékére.89 A kő sorsának is van különleges vonása, arról
az építményről pedig, amelyhez tartozhatott eredetileg, ma még sajnos semmit nem tudunk.
83
Fógel 1913. 40., 85., 89–90.; Sugár István: Az egri püspökök története. Budapest, Szent István Társulat, 1984. (Az Egri
Főegyházmegye Schematizmusa, 1.) 218–225.; Laczlavik György: Várday Pál. In: Esztergomi érsekek 2003. 240–247.;
Laczlavik György: Kettős pecsét alatt. Várday Pál esztergomi érsek, királyi helytartó (1483–1549). Pécs–Budapest, Kronosz
Kiadó–Magyar Történelmi Társulat, 2015.
84
Fógel 1913. 90.; Fógel 1916. 42. A problémát részletesen tárgyalja: Laczlavik György: Várday Pál esztergomi érsek, királyi
helytartó Mohács előtti pályafutása. Levéltári Közlemények, 75. 2004. 12–16.
85
Király Péter: Josquin des Prez járt Magyarországon? In: Király 2003. 9–17.
86
Mikó Árpád: A reneszánsz művészet emlékei Veszprémben. In: Veszprém reneszánsza 2008. 79–86.
87
Mikó Árpád előző jegyzetben i. m. 85.
88
Josephus Lukcsics: Series episcoporum Vesprimiensium e documentis correcta. Budapestinum, 1907. 12–13. Pietro Isvalies
csak 1503-ban, kinevezésekor tartózkodott Magyarországon, néhány hónapig; mivel a tábla – sajnos töredékes – szö-
vege egyedül őt nevezi meg állítóként, lehetséges, hogy a tábla főpapságának inkább kezdeti idejére datálható, de
mindenképpen 1511, halála előtt készült.
89
A vörösmárvány tábla Makrancon (Mokrance, Szlovákia) van, az újkori templomban, a nyugati karzat északi pilléré­be
befalazva. A szélei sem látszanak, csak a felülete. (A faragvány láthatásáért Lakatos Bálintnak és Kádár Zsófiának tarto-
zom köszönettel. Szlovák irodalma: Súpis pamiatok na Slovensku, 2. Bratislava, 1968. 333.; Zuzana Ludiková: Sochárstvo.
In: Renesancia. Umenie medzi neskorou gotikou a barokom 2009. 277.) Azt sajnos nem tudjuk, hogy mikor került oda;
1761-ben, amikor először hallani róla, már Makrancon volt, de nem a templom épületében. Azt a szakirodalomban
fölbukkant állítást, miszerint a követ Jászó környékén bányászták volna, s nem jutván el Veszprémbe, maradt volna
Makrancon, egyelőre nem bizonyítja semmi. Az ötletet ehhez az elképzeléshez az adta, hogy a kő ma Makrancon
van, jóllehet épp azt kellene érvekkel alátámasztva megmagyarázni, hogy miért van ott. Azt sem kevésbé hihető
feltételezni, hogy később került oda, mert valaki északra akarta menekíteni Veszprémből. Nem ez volna az egyet-
len középkori kőfaragvány, amely a kora újkorban elkerült eredeti helyéről. A kő anyagvizsgálata segítene megoldani
a problémát.
A tábla történetével (Gizella királyné sírjával) egyébként korábban sokan foglalkoztak. Forster Gyula: Árpádházi sír-
emlékek. In: III. Béla magyar király emlékezete. Szerk. Forster Gyula. Budapest, 1900. 329–330., 202. kép; Tóth Sándor:
Veszprémi középkori sírkőtöredékek. (A Bakonyi Múzeum kőtárának ismertetése, II.) In: A Veszprém Megyei Múzeumok
Közleményei, 2. Veszprém, 1964. 167., 181/1.; Gutheil Jenő: Az Árpád-kori Veszprém. Veszprém, Veszprém Megyei Levél-
tár, 1977. 60., 86–100.; Nagybákay Péter: Beriszló Péter veszprémi püspök címeres sírköve. In: A Veszprém Megyei Múzeu-
mok Közleményei, 13. Veszprém, 1978. 115., 124.; Uzsoki András: Szent László hitvese, Adelhaid királyné, Rudolf német
ellenkirály leánya. In: Szent László és Somogyvár. Tanulmányok a 900 éves somogyvári bencés apátság emlékezetére. Szerk.
Magyar Kálmán. Kaposvár, 1992. 145–152.; Kubinyi András: Diplomáciai érintkezések a Jagelló-kori magyar állam és
a pápaság között (1490–1526). Uő: Főpapok, egyházi intézmények és vallásosság a középkori Magyarországon. Buda-
pest, METEM, 1999. 111–112. Vö. még: Szántó Konrád: Gizella tisztelete. (1988) In: Gizella királyné, 985 k. – 1060. Vár ucca
tizenhét, 8. 2000/1. 217.
 380
t anul má nyo k

A szövegből annyi derül ki, hogy egy korábbi építmény

megújításához kapcsolódott.
A székesegyházban mindazonáltal voltak jelentős
all’antica részletek. A legtöbb reneszánsz kőfaragvány in-
nét, illetve a templom közvetlen környezetéből vált isme-
retessé. Tóth Sándor kutatásainak köszönhető egy szép pi-
lasztertöredék, amelyet kandelábermotívum dekorál, a tá-
nyérok széleiről hosszan lecsüngő gyöngysorokkal (7. kép);
a perspektívával hadilábon állt a mester, mert a gyöngy­
sorok kissé kusza elhelyezésével csak próbálta a tér érze­-
tét kelteni. A barokk kori székesegyházban még látható
volt a kő (így valószínűleg a szentély körzetéből szárma­-
zik), mert ma is sárga és vörös színű, márványos újkori
festés borítja a felületét.90 Márgából készült, vagyis a vá-
rosban budai importmű is lehetett. Eredeti funkcióját nem
tudjuk biztosan meghatározni, kisebb méretű all’antica
tabernákulumhoz is tartozhatott.
Megoldatlan egy szépen faragott Ráskai-címer
prob­lémája; a kőfaragvány a székesegyház északi sekres-
tyéje alatti pince barokk kori boltozatában van ma is be-
falazva (8. kép). Tömött gyümölcsfüzérből kötött koszorú
veszi körül a pajzsot; a faragvány alapos vizsgálatára – amíg
ki nem emelik onnét – sajnos nincs mód.91 Ráskay Balázs
– Mátyás király kedvelt udvari embere – 1489-ben mise-
alapítványt tett a székesegyházban.92 Nevéhez több rene-
szánsz kőfaragvány is kapcsolható az országban. Címere
egy töredékes ívzáradékon került elő Pápán, másodlagos
7. kép. Pilaszter töredéke a veszprémi elhelyezésben, az úgynevezett Corvin-házban, ebben az
Szent Mihály-székesegyházból, 16. század eleje. újkori építészeti pasticcióban.93 A csővári várban is építke-
Veszprém, Laczkó Dezső Múzeum zett (a nevét megörökítő építési felirat elveszett), oda ap-
rócska márgatabernákulum készült az ő címerével.94
Különleges alkotás lehetett Beriszló Péter püspök síremléke, amelyből csak a főpap cí-
merének fragmentumai kerültek elő.95 Az 1520-ban, Jajca vára közelében elesett Beriszló Pé-
tert székvárosában temették el, és egy későbbi, Verancsics Antalnak szóló levélből sejtjük,
hogy a síremlék ívezettel záródó, fülkés emlékmű volt: a magyar nyelvű szöveg „sekrestye-
90
Tóth 1994. 337–340.; Pannonia regia 1994. 363–364. (VII-41. sz.) (Mikó Árpád) Vastag átfestése nem teszi lehetővé, hogy
pontos képet alkothassunk magunknak a kvalitásáról; pár helyen lepattant róla a habarcstól sem mentes márványo-
zás, és ott látszik, hogy formái élesen faragottak.
91
Koppány 1984. 200.; Tóth 1994. 338–339.
92
Tóth 1994. 339.
93
Haris Andrea: A pápai Corvin-ház építéstörténetének kérdőjelei. Műemlékvédelmi Szemle, 2. 1992/2. 49–60., 16–19. kép.
A felirat itt tárnokmesternek mondja, így 1498 után kellett faragják.
94
Pest megye műemlékei. I–II. Szerk. Dercsényi Dezső. Budapest, Akadémiai, 1958. (Magyarország Műemléki Topográfiája,
5/1–2.) II. 621., 622. kép; Feld István–László Csaba: Gótikus és reneszánsz épületfaragványok a csővári és a solymári
várból. Művészettörténeti Értesítő, 30. 1981. 81–86.; Schallaburg 1982, 655. (802. sz.) (Balogh Jolán).
95
Nagybákay Péter: Beriszló Péter veszprémi püspök címeres síköve. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 13.
Veszprém, 1978. 113–132. A síremléknek a veszprémi székesegyház altemplomában látható rekonstrukcióját többen
vitatták, lásd alább.
 381
t anul má nyo k

szabású bolt” fordulata akár olyan meg-

oldást is körülírhatott, amilyen például
a krakkói székesegyházban János Albert
all’antica síremléke.96 Hogy a Beriszló-
síremlékhez mi tartozott a címeren kívül,
persze nem tudhatni. Egy rozettás kazet-
tás ívezetelem (rajta vöröses és sárgás
márványozás nyoma, hasonló a kande-
láberes töredékéhez)97 éppúgy lehetett
a része, mint akár a fentebb említett pi­
laszterdarab is. Beriszló Péter síremléké-
nek készítéséről egyébként írásos ada-
tunk is van: 1525-ben Statileo János örsi
(felsőörsi) prépost készíttette, és a káp-
talan hozzájárulása száz köböl bor volt.98
Statileónak jó érzéke lehetett síremlé­ -
kek állításához: ő csináltatta – Szapolyai
János király megbízásából – Hunyadi Já- 8. kép. Ráskay-címer a veszprémi székesegyházban
nos (†1456) gyulafehérvári síremlékét is, (másodlagos helyen), 16. század eleje.
1533-ban.99 Ekkor már erdélyi püspök
volt; őt magát is Gyulafehérvárott temették el, 1542-ben.100
A 16. század közepén – Buda és az ország közepének oszmán megszállása után – Veszp­
rém is a frontvonalba került (1552-ben egy időre a törökök el is foglalták), s a káptalan a nyuga­-
ti végekre volt kénytelen menekülni. Nemcsak kincstárukat vitték magukkal a kanonokok,101
hanem értékes könyvtárukat, szerkönyveiket is. A káptalan könyvtáráról viszonylag sok isme­
rettel rendelkezünk; rendelkezésünkre áll a kölcsönzésekről vezetett töredékes kimutatás is az
1482 és 1502 közötti időszakból.102 Ezekből sem ismerünk ma sokat,103 a legdíszesebb éppen
a kora reneszánsz idejéből való: Apáti Lukács missaléja. A megrendelő – egy időben Mátyás
96
Koppány 1984. 198–200.; Tóth 1994. 339.
97
Koppány 1984. 199–200.; Tóth 1994. 339.; Pannonia regia 1994. 363. (VII-42. sz.) (Mikó Árpád).
98
A forrás: A veszprémi káptalan számadáskönyve, 1495–1553. Közzéteszi Kredics László–Madarász Lajos–Solymosi László.
Veszprém, Veszprém Megyei Levéltár, 1997. 276. Beriszló Péter életéről: Solymosi László: A veszprémi szinodiális könyv.
In: A veszprémi egyház 1515. évi zsinati határozatai. Közzéteszi Solymosi László. Budapest, Argumentum–Balassi, 1997.
15–17.
99
 Ritoókné Szalay Ágnes: Hunyadi János (†1456) gyulafehérvári síremlékének domborművei. In: Történelem – kép 2000.
297–299. (IV–16. sz.); Ritoókné Szalay Ágnes: Üzenet a kövön. A gyulafehérvári Hunyadi János-síremlék mint politikai
manifesztum. In: Uő: Kutak. Tanulmányok a XV–XVI. századi magyarországi művelődés köréből. Budapest, Balassi, 2012.
166–173.
100
Balogh 1943. 198., 251., 170. kép; Entz 1958. 140., 168.
101
Mikó Árpád: Bornemisza (Abstemius) Pál püspök végrendelete 1577-ből. Adatok a nyitrai, az óbudai, a veszprémi és
a gyulafehérvári egyház középkori kincseinek sorsához. Művészettörténeti Értesítő, 45. 1996. 205–209.
102
Solymosi 1989. 77–119.
103
Itt illenék megemlíteni az ifjabb Vitéz János veszprémi püspök Pontifikáléját (egy Pontificale Romanumot), amely azon-
ban befejezetlen, és valószínűleg soha nem jutott el Magyarországra. Ma a Biblioteca Apostolica Vaticanában őrzik
(Cod. Ottob. Lat. 501). Ezt újabban a Corvina részének tekintik, mert Mátyás címerállata, a csőrében gyűrűt tartó holló
többször is benne van (egyébként mindig illuzionisztikus kontextusban: lunetta sarkain, konzolon, terítőn), és a szö-
veg is tartalmaz utalást Mátyásra. A 1489 januárjában elkezdett kéziratnak sem a másolását, sem az illuminálását nem
fejezték be. Hoffmann 1929/1992. 135–139., 263–264.; Balogh 1966. I. 542–543.; Csapodi 1973. 444. (937. sz.); Bibliotheca
Hungarica II. (1993.) 186. (2554. sz.); Hunyadi Mátyás, a király 2008. 424–426. (10.11. sz.) (Anna Melagrani–Farbaky Péter).
 382
t anul má nyo k

király alkancellárja – korábban veszprémi kisprépost volt. 1463-ban távozott Egerbe, s immár
egri nagyprépostként készíttette a reprezentatív missalét a veszprémi Szent Mihály-székesegy-
ház számára. A kódexet 1489-ben adományozta, hogy halála után „az égi seregek fejedelme
járjon közbe lelke üdvéért”. A rendkívül gazdagon kifestett pergamenkódex biztosan eljutott
a városba, mert 1494. július 22-én Kenesei János, a volt őrkanonok átadta utódjának, Miletinci
János custosnak.104 Talán a kincstárral együtt kerülhetett Pozsonyba, ahonnét – a káptala-
ni könyvtárból – Knauz Nándor közölte a kötet dedikációs feliratát 1870-ben. Hoffmann Edith
még elhelyezte festőjét Francesco de Kastello Ithallico de Mediolano körében,105 a két világ­
háború között azonban az egykor 375 lapos kódex elpusztult, lapjai ismeretlen helyekre
szóródtak szét, és ma csupán két – többlapos – töredéke lelhető fel Pozsonyban, az Archív
mesta Bratislavy, illetve a Múzeum mesta Bratislavy gyűjteményében.106

4.3. Zágráb

A káptalanok közül az egyik legfontosabb a zágrábi műpártolása, már csak azért is, mert itt
különösen sok emlék maradt ebből a korból, tárgyak és írott források is. A zágrábi püspökség
székhelyét soha nem foglalták el az oszmánok, a város nem vált hadszíntérré, és nem érintette
a reformáció sem. Művészeti hagyatékának teljességével szinte egyedül áll a Magyar Királyság
középkori püspökségei közül. A városban a 16. század elején jelentek meg nagyobb számban
a reneszánsz művészeti alkotások. Korábban talán inkább szórványjelenség volt: Thuz Osvát
birtokában is volt egy missale, amelyet Budán, Franciscus de Kastello műhelyében illuminál-
tak, s amelyet Kálmáncsehi Domonkos ajándékozhatott a püspöknek.107
Thuz közvetlen utódja, Wémeri Zsigmond röviddel választása után meghalt (Budán ma-
radt fenn vörösmárvány sírköve).108 Thuz tényleges utódja, Szegedi Lukács (1500–1510) a kor
jelentős mecénása volt.109 Szegeden született, iskolázására, egyetemjárására nincs adatunk;
a királyi udvar pénzügyi adminisztrációjában töltött be különböző tisztségeket, s emelkedett
egyre magasabbra az egyházi ranglétrán.110 Már zágrábi püspökként építtetett kápolnát szülő-
104
Solymosi 1989. 89–90., 99.
105
Hoffmann Edith: Franciscus de Kastello Ithallico de Mediolano és szerepe a budai könyvfestő műhelyben. Magyar
Művészet, 9. 1933. 42–48.
106
Sopko 1986. 63–65. (490. sz.); Dušan Buran–Juraj Šedivý: Listiny a knižné maliarstvo na sklonku stredoveku. In: Gotika
2003. 521–523.; katalógustétel: 792–793. (6.1.27. sz.), képek: 522–523. (472. és 473. sz.); Renesancia 2009. 26–27. (1.3.
9–3.16. sz.) (Zuzana Ludiková–Monika Šurdová).
107
Zágráb, Riznica Katedrale, RK 355. Rómer Flóris: Középkori miniature-ök és a Corvinának egy eddig ismeretlen marad-
ványa. Archaeologiai Értesítő, 2. 1870. 278–279.; Hoffmann 1929/1992. 119–120., 260.; Kniewald Károly: Kálmáncsehi Do-
monkos zágrábi misekönyve. Magyar Könyvszemle, 67. 1943. 1–15.; Riznica 1987. 96, 224. (17K. sz.); Pelc 2007. 547–548.
108
Mikó 1986. 99.
109
Összefoglalóan: Árpád Mikó: Lukács Szegedi, the bishop of Zagreb and the arts. Paths of the all’antica style in the
Kingdom of Hungary in the early 16th century. In: Bonum ut pulchrum 2010. 443–456.
110
Juhász Kálmán: A csanádi püspökség története, 5 (1434–1500). Makó, Szent Gellért Nyomda Szeged, 1947. (Csanád várme-
gyei Könyvtár, 42.) 81/12., 82/29.; Kubinyi András: A kincstári személyzet a 15. század második felében. In: Tanulmányok
Budapest Múltjából. 12. Budapest, 1957. 31., 41/96.; Bónis 1971. 335–336.; Andrija Lukinović: Luka Baratin. In: Zagrebački
biskupi i nadpiskupi. Zagreb, 1995. 223–227.; Soós Ferenc: Magyarország kincstartói, 1340–1540. [Budapest,] 1999. 47–48.,
49–50., 52. – Járt-e Szegedi Lukács Itáliában, nagy kérdés; ez egyben névhasználatát is érinti. Borovszky Samu ugyanis
feltételesen azzal a Baratin Lukáccsal azonosította, aki Rómában beiratkozott a Szentlélek Társulatba (Borovszky Samu:
Szegedi Baratin Lukács zágrábi püspök, 1500–1510. Századok, 34. 1900. 831–834.). Ezt a feltételezést később többen
elfogadták. Bálint Sándor az összes szegedi Baratint idekapcsolta; Baratin Márton a bécsi egyetemre járt (Bálint Sán-
dor: Szeged reneszánsz kori műveltsége. Budapest, Akadémiai, 1975. [Humanizmus és Reformáció, 5.] 44., 80.). A hor-
vát kutatás Luca Baratinként ismerte sokáig (így Anđela Horvat, Diana Vukičević-Samaržija is); legutóbb Milan Pelc
 383
t anul má nyo k

városa, Szeged plébániatemplomának oldalá­-

nál.111 Antikizáló ötvöstárgyai voltak – egy szen­
teltvíztartó és egy pacifikálé maradt ránk –,
pásztorbotjának felépítése gótikus, de szintén
vannak all’antica részletei.112 A nagyméretű, ara­-
nyozott ezüst szenteltvíztartó különösen szép
darab, gazdagon profilált talpát all’antica épí-
tészeti tagozatok díszítik, a püspök gravíro-
zott címereit felváltva gyümölcskoszorú vagy
astragalos-sor veszi körül.113 A pacifikálé ta-
lapzatán klasszikus tagozatok futnak: tojás- és
levélsorok; fogóját all’antica konzolt idéző for­
mára alakították ki.114
Töredékesen fennmaradt vörösmárvány
síremléke a legszebb reneszánsz emlékek kö­
zé tartozik: a szinte teljesen épen maradt arc
jó szobrászi munka.115 A sírkő típusa a főpapi
sírkövek hagyományát követi, keretének orna-
mentikája pedig szorosan kapcsolódik a kora-
beli esztergomi vörösmárvány faragványok­hoz.
Nem véletlenül; a kő anyagvizsgálata ugyanis
kimutatta esztergomi (gerecsei) eredetét. A sír­-
kő töredékes szignatúrája alapján valószínű,
hogy mestere ugyanaz a Giovanni Fiorentino
volt, aki Esztergomban működött, s onnét szál-
lított faragványokat olykor hihetetlen távol-
ságokra is (Gniezno, Włocławek, a szilágysági
Menyő).116 Lukács püspök idejében készült az
a szép, itáliai reneszánsz és északi elemeket
vegyítő oltárkép is, amely a megfeszített Krisz- 9. kép. Szent István király megkoronázása.
tust ábrázolja, a kereszt alatt jobbról Máriával, Fametszet a Breviarium Zagrabiensében, 1505. Róma,
Szent Jánossal és Mária Magdolnával, a másik Biblioteca Apostolica Vaticana, Barberini C. I. 33. fol. 422v.

Szegedi Lukácsként tárgyalta (Pelc 2007. 537). A Baratin Lukáccsal való azonosítást Kubinyi András cáfolta meg (Kubinyi
András: A kincstári személyzet a 15. század második felében. In: Tanulmányok Budapest múltjából. 12. Budapest, 1957.
41/96–101.); maga a püspök Luca de Zegedként írta a nevét (Bónis 1971. 232/69).
111
Reizner János: Szeged története. I. Szeged, 1899. 282., ua. III. Szeged, 1900. 5., 7., 410.; ua. IV. Szeged, 1900. 90–92., 261.;
Bálint Sándor: Szeged városa. Budapest, Képzőművészeti Alap, 1959. 25., 27.
112
Zágráb, Riznica Katedrale, ltsz.: 118. Riznica 1987. 186. (19M. sz.); Dobronić 1994. 66–62.; Pelc 2007. 441.
113
Zágráb, Riznica Katedrale, ltsz.: 125. Riznica 1987. 188. (39M. sz.); Horvat 1975. 45.; Dobronić 1994. 66–69.; Pelc 2007. 439.
114
Zágráb, Riznica Katedrale, ltsz.: 180. Riznica 1987. 185–186. (18M. sz.); Dobronić 1994. 66–70.
115
Zágráb, Povijesni muzej Hrvatske, ltsz.: 6732. Mirko Valentić: Kameni spomenici Hrvatske, Zagreb Povijestni muzej Hrvatske.
Zagreb, 1969. 31.; Horvat 1975. 40–45.; Riznica 1987. 58. (25S. sz.); Dobronić 1994. 74–75.; Pelc 2007. 315–317.
116
Horvat 1975. 41–44.; Mikó Árpád: Riznica Zagrebačke katedrale. Zagreb, Muzejski prostor 1983. [Recenzió.] Művészet-
történeti Értesítő, 33. 1984. 189. A sírkőből Milan Pelc juttatott el mintát Budapestre, Lővei Pálhoz, aki elemeztette az
összetételét. A vizsgálatok eredményeként ma már biztosak lehetünk abban, hogy Szegedi Lukács sírkövének anyaga
gerecsei vörösmárvány. Lásd Milan Pelc: Ugarske kiparske radionice i renesansa u severnoj Hrvatskoj. Radovi Instituta
za povijest umjetnosti, 30. 2006. 67–80.
 384
t anul má nyo k

10. kép. Patrona Hungariae a magyar szent királyokkal. Fametszet a Missale Zagrabiensében, 1511.
Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, RMK III. 176 (1. péld. „A” variáns), fol. 1r.
 385
t anul má nyo k

oldalon pedig a három magyar szent király alakjával.117 Ennek mesterét helyben is megbízhat­-
ták a munkával.
A magyar szent királyok kultusza ekkoriban különösen fontossá vált a városban. Az 1505-
ben Velencében nyomtatott Breviarium Zagrabiense118 illusztrációi között például szerepel Szent
István király koronázása, ami a téma egyedülálló ábrázolása a középkorban, s amit a szent ki-
rály a székesegyház tituláris szentjeként érdemelt ki (9. kép).119 A szintén még Lukács püspök
ide­jében kezdeményezett, de csak halála után, 1511-ben, Velencében megjelent Missale Zag-
ra­biense címlapjának hátára nem kevésbé különleges képet, egy egész oldalas Patrona Hun­
ga­riae-ábrázolást nyomtattak: a sacra conversazione szereplői a Madonna és az őt körülvevő
magyar szent királyok (10. kép).120 Feliratok értelmezik az ábrázolást: Mária Hungaria védelme­
zőjeként jelenik meg; Szent Imre – akinek szereplését, úgy látszik, itt külön meg kellett indokol­-
ni – mint Szlavónia hercege szerepel. Ez a missale a leggazdagabban díszített a középkori ma-
gyarországi nyomtatott szerkönyvek között; olykor kifestett, vagy vörös bársonyba kötött, ve-
retekkel díszített példányai a 16. század második felében több főpap – például Oláh Miklós,121
Chereődy János,122 Kuthassy János123 és Monoszlói András124 – könyvei között is ott voltak.
Szegedi Lukács halála után a jól jövedelmező püspökségre – adminisztrátorként – maga
Bakócz Tamás tette rá a kezét. Később unokaöccseit választatta püspökké, először Erdődi Já­
nost, majd Erdődi Simont. Erdődi Simonnak is maradtak reneszánsz ötvöstárgyai a székesegy­-
ház kincstárában: egy füstölő a hozzá tartozó naviculával.125 A szép ötvösmunkán mitológiai
figurák, tritónok tartják az Erdődi-címereket. Nem tudjuk, hogy az unokaöcsök közül melyik
nevéhez kapcsolható a Bakócz-graduále megrendelése és György topuszkói apát és rozsonyi
püspök – az előző század végén Zágrábban félbemaradt – missaléjának befejeztetése Budán,
az úgynevezett Bakócz-monogramista műhelyében.126
117
A képet ma a zágrábi érseki palotában őrzik. Horvat 1975. 72–73., 61. kép; Diana Vukičević-Samaržija: Umjetnost
renesanse. In: Sveti trag. Devetsto godina umjetnosti Zagrebačke nadpiskupije, 1094–1994. Zagreb, Muzejsko-galerijski
centar, Institut za povijest umjetnosti, Zagrebačka nadpiskupija, 1994. 176–177.; Dobronić 1994. 59–61.; Pelc 2007.
536–537.
118
RMK III. 133. Régi Magyar Könyvtár, III. Pótlások, 5. füzet. Borsa Gedeon irányításával összeállította Dörnyei Sándor és Szál-
ka Irma. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1996. 263. (Függelék. A budai könyvárusok kiadványai, 1480–1525,
21. sz.)
119
Mikó Árpád: A szentképek árulása. A magyar szent királyok ábrázolásai a zágrábi egyházmegye liturgikus nyomtat­
ványaiban (1505–1525). Ars Hungarica, 25. 1997. 133–135.
120
RMK III. 176. („A” variáns). Nem került minden példányba bele ez a metszet, lásd Hubay 1938. 53–55. (16. sz.). Legújab-
ban: Európa színpadán 2009. 80–81. (Marosi Ernő).
121
Oláh Miklós példánya: Győr, Egyházmegyei Könyvtár, jelz.: R. V. 35. Vásárhelyi 1980. 337., 344.
122
Chereődy János példánya: Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár, jelz.: Inc. XVI. I. 143. Bibliotheca Hungarica, I. (1988)
341. (1258. sz.); A Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum Szent Imre 1000 éve című kiállításának katalógusa. Szerk. Kerny
Terézia. Székesfehérvár, 2008. DVD-ROM, 46. kat. sz. (Mikó Árpád).
123
Kuthassy János példánya: Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár, jelz.: Inc. XVI. I. 144. Bibliotheca Hungarica, I. (1988) 341.
(1259. sz.). Kötése fatáblára kasírozott, lelógó vörösbársony; a vereteknek csak lenyomataik vannak meg. A Patrona
Hungariae-metszet színezetlen.
124
Monoszlói András példánya: Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Régi Nyomtatványok Tára, jelz.: RMK III 176. Mikó
Árpád: Riznica Zagrebačke katedrale. Zagreb, Muzejski prostor, 1983. [Recenzió.] Művészettörténeti Értesítő, 33. 1984.
193. Monoszlói András valószínűleg ezt a könyvét hagyta a pozsonyi káptalanra, lásd Magyarországi magánkönyvtárak,
I. 1533–1657. Sajtó alá rendezte Varga András. Budapest–Szeged, 1986. (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgal­
maink történetéhez, 13.) 90. (Fenti adattár 17 kötetet azonosított Monoszlói könyvtárából, ezt a Missale Zagrabiensét
azonban nem regisztrálta.)
125
Riznica 1987. 188 (38M. sz.); Dobronić 1994. 103.; Pelc 2007. 437., 439.
126
Lásd a 205–206. jegyzetet!
 386
t anul má nyo k

A kanonokok közül Marocsai János (Johannes de Marocha) lehetett a legjelentősebb

mecénás. A zágrábi székesegyházban testvérének, az 1495-ben elhunyt Marocsai Balázs (Bla­
sius de Marocha) kemléki főesperesnek és saját magának közös síremléket állíttatott, amelyre
humanista kapitálissal vésték fel a síriratot.127 A sírlap csak töredékesen maradt fenn; a figura
lába alatt helyezték el a feliratos táblát, a városban gyakori szokás szerint.128 Blasius Itáliában
járt egyetemre, Padovában szerezte kánonjogi doktorátusát.129 Voltak-e Marocsai Jánosnak,
a goricai főesperesnek budai kapcsolatai? Nem tudjuk, de lehettek.130 Mindenesetre Marocsai
János a Budán működő Johannes Nicze Florentinusszal készíttette el 1507-ben a zágrábi szé-
kesegyház Szent László-kápolnájának egyik stallumát.131 Divatot teremthetett vele (ha ez volt
az első): bár épp ez a pad nincs már meg, a katedrálisban ma is több Jagelló-kori reneszánsz
stallum áll.132 A legszebbiken – ez 1520-ban készült – antikva betűs felirat hirdeti a megrende-
lő, Gerzencei László kanonok és – igazi újdonságként – az alkotók dicsőségét: „Opus factum
ad laudem S. Emerici ducis per venerabilem dominum magistrum Ladislaum canonicum
Ecclesiae Zagrabiensis. Arte et ingenio magistri Petri pictoris et sculptor Nicolaique carpenta­-
rius” (Ezt a művet Szent Imre herceg dicséretére a tisztelendő László kanonok úr csináltatta.
Péter festő és szobrász, Miklós asztalos mesterségbeli tudásával és tehetségével).133 A huma­­-
nista indíttatású szöveg szerint tehát ars és ingenium kellett a mű megvalósításához: a rene-
szánsz művészetelmélet cicerói és ovidiusi eredetű alapfogalmait fedték ezek a szavak; már
Janus Pannonius is ezeket verselte meg Andrea Mantegna képéről annak idején.134 A felira­-
tot maga a megrendelő, Gerzenczei László fogalmazhatta. Ez nemcsak személyes műveltsé­-
géről tanúskodik, hanem arról is, hogy a művészet bizonyos elméleti kérdéseinek volt értő
közönsége a káptalanban. A liturgikus könyvek kiadása komoly filológiai felkészültséget igé-
nyelt135 – 1503-ban a breviáriumot adták ki, 1511-ben a missalét, 1525-ben a diurnalét –, és va-
lamennyit gazdagon illusztrálták is.136 Erdődi Simon püspök Mohács után Szapolyai János párt­
jára állt; környezetében kezdte pályáját Sylvester János,137 aki később, 1543-ban, elkészítette
és megjelentette az első magyar nyelvű Újszövetség-fordítást Sárváron,138 Nádasdy Tamás
birtokán.

127
Ivan Krst. Tkalčić: Povjestni spomenici slob. kralj. grada Zagreba, 2. Zagreb, 1895. 532.
128
Horvat 1975. 41., 24. kép; Dobronić 1994. 36–38.; Pelc 2007. 341.
129
A paduai egyetem magyarországi tanulóinak anyakönyve és iratai (1264–1864). Gyűjtötte és közrebocsátja Veress Endre.
(Matricula et acta Hungarorum in Universitatibus Italiae studentium, I.) Budapest, Stephaneum Nyomda, 1915. 13.;
Olasz egyetemeken járt Magyarországi tanulók anyakönyve és iratai, 1221–1864. Kiadja: Veress Endre. Budapest, MTA,
1941. (Olaszországi Magyar Emlékek, III.) 161–162.
130
Egy bizonyos Marocsai Ferenc (†1514) kúriai jegyzőként, majd nádori és személynöki protonotáriusként működött
ugyanebben az időben, bár nem tudjuk, volt-e közük egymáshoz. Bónis 1971. 360–361.
131
Pelc 2007. 401.
132
Dobronić 1994. 46–52.; Pelc 2007. 400–404.
133
Horvat 1975. 41–44.; Vukičević–Samaržija 1988–1989. 209.; Dobronić 1994. 50–52.; Pelc 2007. 401–404.
134
Ritoókné Szalay Ágnes: Andrea Mantegna és Janus Pannonius. In: Uő: Kutak. Tanulmányok a XV–XVI. századi magyaror-
szági művelődés köréből. Budapest, Balassi, 2012. 70–93.
135
Tarnai Andor: „A magyar nyelvet írni kezdik.” Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon. Budapest, Akadémiai,
1984. (Irodalomtudomány és Kritika) 75–80., 174–175.
136
Mikó Árpád: A szentképek árulása. A magyar szent királyok ábrázolásai a zágrábi egyházmegye liturgikus nyomtatvá-
nyaiban (1505–1525). Ars Hungarica, 25. 1997. 133–144.
137
Balázs János: Sylvester János és kora. Budapest, Tankönyvkiadó, 1958. 17., 58.
138
RMNy 49.
 387
t anul má nyo k

4.4. Várad

A váradi püspök éppúgy a kalocsai érsek suffraganeusa volt, mint a zágrábi; az egyházme­-
gye a leggazdagabbak közé tartozott Magyarországon. Várad késő középkori székesegyháza,
püspöki palotája többszörösen elpusztult. 1557-ben a protestáns erdélyi rendek szekularizál­
ták a káptalant,139 a 16. század végi ostromok során elpusztult szinte minden középkori épület,
a következő században pedig Bethlen Gábor fejedelem hordatta el a maradékokat, amikor sa-
ját grandiózus, ötszögű palotájának emeltetésébe fogott a reneszánsz vár mértani közepén.140
A 19. század végi ásatások során felbukkant kőfaragványok egy része eltűnt, lappang, a 20.
század végi feltárások pedig nem hoztak döntő fordulatot.141 A legutóbbi időben (jelenleg,
2015-ben is) folyó ásatás minden eddiginél világosabb képet ad a középkori székesegyházról
és a hozzá kapcsolódó épületekről.142
Nem lehetetlen, hogy már a 15. században megjelentek itt is all’antica nyíláskeretek,
budai importként. Filipecz János püspök váradi építkezéseiről Pietro Ransano is megemléke­-
zett, s talán egy nagyméretű vörösmárvány ablakkeret töredékei ebből származnak (1490-
ig).143 Az bizonyos, hogy az a két – jelenleg sajnos lappangó – baluszterpillér, amelyek deko-
rációja ugyanolyan könnyeden lebegő növényi indákból állt, mint amilyenek a Bakócz-ká­pol-
na cse­gelyein vagy Szatmári György tabernákulumán láthatók, Thurzó Zsigmond püspöksé-
gének idejére tehető (1506–1512).144 Ő halotti kápolnát is alapított itt, amelyből megmaradt
egy­szerű vonalú, antikizáló sírköve.145 Perényi Ferencnek fennmaradt a pásztorbotja, antikizáló
tagozatokkal;146 és ismerjük nyomtatott missaléját is,147 amelynek gazdag miniatúradísze a Ja-
gelló-kor valamennyi stílusirányzatát felvonultatta a németalföldi virágtövektől egészen az
észak-itáliai akantuszindákig és gyümölcsharangokig.

4.5. Gyulafehérvár

Erdélyben, a gyulafehérvári püspöki székhelyen a reneszánsz sorsa hasonló módon alakult,

mint másutt; bár némi késedelem mutatkozik. Az első nemzedék, vingárti Geréb László – Má-
tyás király unokaöccse – érdeklődéséről az antik módra készült művek iránt egyedül gyalui
várából előkerült címerköve tanúskodik, amelyen két mezítelen puttó tartotta a püspök cí-
merét.148 Bachkay Miklós püspök dévai címere helyi adaptációja az all’antica címerköveknek:
139
Mikó–Molnár 2003. 303–318.
140
Monográfiája: Balogh 1982.
141
Váradi kőtöredékek 1989; Cetatea Oradea. Monografia arheologică, vol. I. Zona palatului episcopal. Szerk. Adrian Andrei
Rusu. Oradea, 2002.
142
Az eredmények zöme egyelőre publikálatlan. Előadást tartott róluk Emődi Tamás 2015-ben Budapesten, a Magyar
Régészeti és Művészettörténeti Társulat szervezésében. Porsztner Kittinek itt is szeretném megköszönni, hogy a hite-
lesítő ásatással és a helyreállítással megismertetett (2015 őszén).
143
Mikó Árpád: Reneszánsz paloták a váradi várban. In: Váradi kőtöredékek 1989. 100–102., 135–138. (150. sz.)
144
Váradi kőtöredékek 1989. 109–111. (121–122. sz.).
145
Nagyvárad, barokk székesegyház (másodlagos helyen, belül, az oldalkapunál). Balogh 1982. I. 34–35., 91. kép, II. 284–
285.; Mikó 1986. 101., 70. kép; Váradi kőtöredékek 1989. 171., 186–187. (196. sz.) (Lővei Pál).
146
Nyitra, székesegyházi kincstár. Balogh 1982. I. 37., 96. kép, II. 302.; Katedrála sv. Emmeráma v Nitre. Nitra, 2006. 39.
147
Lappang; egykor Győr, Székesegyházi Kincstár és Könyvtár. Schallaburg 1982. 547. (601. sz.), 54–56. kép (Elisabeth Sol-
tész). Részletesen, dokumentatív szándékkal is: Mikó Árpád: Perényi Ferenc váradi püspök eltűnt missaléja. Művészet-
történeti Értesítő, 61. 2012. 291–311. A váradi könyvkultúráról legújabban: Kristóf Ilona: Egyházi középréteg a középkori
Váradon (1440–1526). Pécs, Pécsi Tudományért Kulturális Egyesület, 2014. 160. Szakirodalmi ismeretei elég hézagosak.
A Perényi Missaléról nem tudja, hogy rég eltűnt.
148
Balogh 1943. 183., 230–232.; Balogh 1985. 262–263.; Kovács 2003. 134.
 388
t anul má nyo k

a Szent Mihály-rend lánca koszorúként lebeg a cí-

11. kép. Az 1498-ban, Velencében nyomtatott Missale
Strigoniense címlapja Megyericsei János kolozsi főesperes
dedikációs feliratával, 1505.
Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár, Incun. XV. I. 141.
merpajzs körül;149 egy Bachkay-címer töredékei
előkerültek a székesegyházban is.150 Színvonaluk
meglehetősen gyenge.
Geréb környezetéhez tartozott Megyeri­csei
János kolozsi főesperes, a humanista költő, Janus
Pannonius és Garázda Péter rokona, és – maga ál-
líttatta sírkövének felirata szerint – Janusszal és
Garázdával együtt a Múzsák harmadik tanítványa
az Ister partjainál.151 Megyericsei a római feliratok
egyik legjelentősebb gyűjtője volt a Jagelló-kori
Magyarországon; a daciai epigráfiai kutatások ve-
le kezdődtek el.152 Epigráfiai műveltsége sírkövén is
tükröződött – szokatlanul hosszú volt rajta a vers.
A gyulafehérvári székesegyház 1531. évi leltára
nyilvántartotta kelyhét és arannyal átszőtt mise-
ruháját.153 Budán Antonio Bini firenzei kereskedő­
től ötvösműveket, egy nagyobb és egy kisebb
zománcos csészét (scutella), valamint Madonna-
képet vásárolt.154 Ma is megvan (Esztergomban)
az a misekönyve, amelyet a gyulafehérvári szé-
kesegyház Szent András-oltárának adományozott:
az 1498-ban Velencében kiadott Missale Strigo­
niense címlapjára a divus Andreasnak szóló dedi-
kációs feliratot végig humanista kapitálissal írta
be (11. kép).155 Gyulafehérvárott háza falába, a vár
mellett húzódó kertjébe római köveket falaztatott
be, s a Szent András-oltárhoz tartozó malom hal-

149
Balogh 1943. 169–170., 222., 61. kép; Mikó 1986. 97., 55. kép.
150
A kőfaragvány töredékeit 1984-ben a gyulafehérvári (akkor még) püspöki palota udvarán láttam a földön heverni. Ké-
sőbb már nem találkoztam velük; valószínűleg elpusztultak, esetleg lappanganak. A címer töredékeit a székesegyház
helyreállítása során találták: Mikó 1986. 104/3. jegyzet. Vö. Bágyuj Lajos: A gyulafehérvári székesegyház restaurálása.
Építés- Építészettudomány, 15. 1983. 23. (talán ezekkel azonosak: 82., 82.a, 93. sz.).
151
Mikó Árpád: Két világ határán. Janus Pannonius, Garázda Péter és Megyericsei János síremlékei. Ars Hungarica, 11.
1983. 53–56. Legújabban, a korábbi adatokat átértelmezve és újabbakkal kiegészítve Ritoókné Szalay Ágnes előadása
2015. november 25-én az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetében: „»Tres fuimus clari cognato e sanguine vates.«
Janus Pannonius kéziratai Gyulafehérvárott”.
152
V. Kovács Sándor: A Pieridák harmadik dicsősége. (Megyericsei János neoplatonikus költészete.) In: Uő: Eszmetörténet
és régi magyar irodalom. Tanulmányok. Budapest, Magvető, 1987. 384–395.; Lakatos Bálint: Egy 16. századi humanista,
Megyericsei János feliratgyűjtései. In: ΓΕΝΕΣΙΑ. Tanulmányok Bollók János emlékére. Szerk. Horváth László–Laczkó Krisz-
tina–Mayer Gyula–Takács László. Budapest, Typotex, 2004. 737–748.; Vekov Károly: A kolozsvári egyháziak humanista
törekvései. In: A reneszánsz Kolozsvár. Összeáll. Kovács András. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2008. 167–168.,
170–172.
153
Entz 1958. 216. (kehely), 218. (miseruha).
154
Balogh 1943. 194.
155
Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár, Inc. XV. 1. 141. A címlap képét közli: Mikó Árpád: Hoffmann Edith: Régi magyar
bibliofilek. Hasonmás kiadás és újabb adatok. Szerkesztette Wehli Tünde. Budapest, 1992. [Recenzió.] Művészettörténe-
ti Értesítő, 44. 1995. 145–146., 4. kép.
 389
t anul má nyo k

tartóját is római szarkofágból alakíttatta ki.156 Gyűrűspecsétje kvalitásos antik gemma volt
(a kezében kardot tartó Théseus figurájával);157 s bár a gemmák gyűrűbe foglalása a korban
általános, ebben az esetben feltűnő a metszés kitűnő színvonala.
Több kanonoknak volt hasonló a műveltsége, és igazi humanista kört alkothattak.158 Bu-
dai Udalrik, az őrkanonok szép gyűjteményt mondhatott magáénak ötvöstárgyakból. Másfél
évtizeddel ezelőtt sikerült azonosítani közülük – a nyitrai székesegyház kincstárában – antik
és bizánci pénzekkel kirakott kelyhét, amely a később nagy divattá lett pogánypénzes edé­-
nyek legkorábbi darabjai közé tartozik Európában is.159 A kehely biztosan Erdélyben készült;
Evelin Wetternek sikerült párhuzamait megtalálnia Medgyesen és Ecelen.160 Udalrik jól ismer­-
te Janus Pannonius verseit; a Gyulafehérvárott kibontakozó Janus-kultusz alapítói közé kell
számítanunk. Adrianus Wolphardus neki ajánlotta Janus Démosthenés- és Plutarkhos-for­dítá­
sainak bolognai kiadását 1522-ben.161 Az Erasmus Adagiáját többnyire gonoszkodó glosszák-
kal kísérő Pelei Tamás, az ózdi főesperes is nagyra becsülte őt,162 és aligha véletlenül tétette
fel címerét kápolnája nyugati ajtaja fölé Lázói János, a telegdi fősperes.
E különös, keresztény és antik-pogány elemeket szinkretizáló szellemi környezet áll e
kör – és az erdélyi kora reneszánsz – legjelentősebb emléke, Lázói János kápolnája mögött is.
Épít­tetője, Lázói János telegdi főesperes még az előző nemzedékhez tartozott. Mélyen vallásos
ember lévén, zarándoklatot tett a Szentföldre (1483–1484), ahová Velencén keresztül jutott
el. 1489-ben kapott címereslevelet Mátyás királytól. 1500-ban, a szentévben talán Rómában
járt; élete utolsó éveiben ide is tért vissza mint magyar gyóntató; a Santo Stefano Rotondóban
temették el.163
1512-ben készült el – a korábbi, románkori előcsarnok felhasználásával – a gyulafehér­
vári székesegyház északi oldalánál álló kápolnája.164 Az építmény hálóboltozata késő gótikus
156
Kovács András: Humanista epigráfusok adalékai Gyulafehérvár középkori és koraújkori helyrajzához. In: Szamosközy
István: Analecta lapidum…, 1593. Insriptiones Romanae…, 1598. Sajtó alá rendezte Balázs Mihály–Monok István. Sze-
ged, Scriptum, 1992. (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 33.) 32.
157
Gesztelyi Tamás–Rácz György: Antik gemmapecsétek a középkori Magyarországon. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó,
2006. (ΑΓΑΘΑ, XIX.) 101–102. (57. sz.), 57. kép.
158
Balogh 1943. 51–52., 58–62., 64–66., 69–70.; Károly Vekov: Locul de adeverire din Alba-Iulia (secolele XIII–XVI). Cluj-Na­-
poca, Centrul de Studii Transilvane, Gloria, 2003. 333–351.
159
Mikó Árpád: „Pogánypénzes” kehely a 16. század elejéről. Budai Udalricus gyulafehérvári kanonok kelyhe a nyitrai szé-
kesegyház kincstárában? Ars Decorativa, 13. Budapest, 1993. 137–140.; Wetter 2003. 535. A kehely pénzeit megha­
tározta: Eva Kolníková: Mince vo výzdobe nitrianskeho liturgického kalicha. Pamiatky a múzeá, 50. 2002/3. 52–57.
Kolníková figyelmét sajnos elkerülte, hogy kinek is volt a tulajdonában eredetileg a kehely, és hogyan került Nyit-
rára. Legújabban, a proveniencia regisztrálásával: Veronika Olbertová: Diecézne múzeum nitrianskeho biskupstva. In:
Kolíska kresťanstva na Slovensku 2011. 451–453.
160
Wetter 2011. 58–59., 251. (26. sz.)
161
Ernuszt 1939. 33.; Kelényi B. 1940. 46–47.; Balogh 1943. 201–202.
162
Kelényi B. 1940. 47., 72.
163
Balogh 1943. 189–191.; V. Kovács Sándor: Egy epigramma-költő a Jagelló-korban. (Lászai János latin versei.) In: Uő:
Eszmetörténet és régi magyar irodalom. Tanulmányok. Budapest, Akadémiai, 1987. 396–427.; Régi magyar irodalmi szö-
veggyűjtemény. I. Humanizmus. Szerk. Ács Pál–Jankovics József–Kőszeghy Péter. Budapest, Balassi, 1998. 407–409.; Florio
Banfi: Magyar emlékek Itáliában. Bővített, átdolgozott kiadás. Szerk. Kovács Zsuzsa–Sárközy Péter. Szeged, Szegedi Tu-
dományegyetem, Olasz Tanszék, 2005. 238–239.
164
Bunyitai Vince: A gyulafehérvári székesegyház későbbi részei s egy magyar humanista. Budapest, 1893; Balogh 1943. 60–
62., 189–191., 233–241., 77–99. kép; Entz 1958. 117–120., 155–159. kép; Entz Géza: Erdély építészete a 14–16. században.
Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 1996. 163–164.; Kovács 2003. 9.; Sarkadi Márton: A gyulafehérvári székesegyház
és érseki palota 1999–2002 között végzett helyreállítási munkáinak tanulságai. Műemlékvédelmi Szemle, 13. 2003/1.
53–55., 12–13. kép; Halmos Balázs: A gyulafehérvári székesegyház Lázói-kápolnája. In: Reneszánsz látványtár 2009.
369–389.; Sarkadi 2010. 61.
 390
t anul má nyo k

stílusú, és egész struktúrája alapján aligha lehetne all’antica műnek tekinteni, ám dekoratív
faragványai antikizálnak. Rajzos karakterű külső homlokzatát szinte quattrocento módra ta­
golják a pilaszterek és párkányok, emiatt kereste korábban a kutatás az épület tervének lom­-
bard eredetét. Bár elképzelhető, hogy a gótikus stílusban gyakorlott mestereknek így sikerült
alkalmazkodniuk a megrendelő antikizáló törekvéseihez, az nem tételezhető fel, hogy ezek
helyiek lettek volna, mivel a magyar szenteket összekeverték.165
A sarokpillérek lábazatát borító figurális domborműveken egymást váltják a szent té­-
mák és a pogány mitológia lényei: Mózes a Sínai-hegyen, Judit és Holofernés, Hercules a ler­-
nai hidrával, vagy egy szatír figurája, a pillérek kannelúrás törzséhez vázán álló szirének ta-

12. kép. A Lázói-kápolna bejárata fölötti mező Geréb László püspök címerével, 1512.
Gipszmásolat, 1900 körül; Budapest, Magyar Nemzeti Galéria

padnak; a pilléreket kagylós záródású baldachinnal koronázott szoborfülkék szakítják meg.

A homlokzat legfontosabb – a kapu fölötti lapos fülkében és a sarokpilléreken állt – szobrai
elpusztultak. A teljes ikonográfiai program megfejtésére nem sok lehetőség kínálkozott. Ko­-
vács András felismerése azonban lényegesen közelebb vitt bennünket a kápolna eredeti
programjának megértéséhez.166 Valószínű, hogy a bejárat fölötti, feltűnően lapos fülkébe a Ve­
ronika kendőjének képét helyezték el, amely az Urbs egyik fő ereklyéje volt a Sacco di Roma
(1527) előtt. A fülkét keretező pilaszterek fejezetein a két büszt Róma két fő szentjét, Szent Pé­-
tert és Szent Pált ábrázolja, az ajtó fölé Krisztus-arcot illesztettek. A kápolna a Lázóinak oly ked­-
ves Rómát idézte meg Gyulafehérvárott, belefoglalva mindazokat a személyeket, akik az épít­
tetőnek fontosak voltak, megkísérelve ekként is részeltetni őket a kegyes zarándoklataiból
fakadó, mennyei kedvezményekben.
165
Kovács András figyelmeztett erre a lehetőségre disszertációm opponenseként: Művészettörténeti Értesítő, 63. 2014.
178.
166
Kovács András: Középkori erdélyi zarándokok. In: Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából. Új Sorozat VI–
VII. (XVI–XVII.) kötet. 2011–2012. Kolozsvár, 2013. 212–213.
 391
t anul má nyo k

A kápolna faragványai helyi, igen rossz megtartású kőből készültek, csupán a főkapu
fölött, az angyalok tartotta, koszorús Geréb-címer van vörösmárványból, betétként a dombor-
műbe illesztve (12. kép). A belső térből az eredeti berendezés természetesen hiányzik, egyedül
a székesegyházba nyíló kapu kőkerete maradt meg. Több méter magasra, csaknem a bolto­-
zatig felnyúló, kékesszürke kőből faragott all’antica építmény ez; a gazdagon tagolt koro­ná­
zópárkány fölötti fülkében a Madonna előtt térdel a donátor. Nem hallgathatjuk el, hogy a fi­
gurák kivitelezése gyarló, alkotójuk egyszerű kőfaragó volt, akinek az ornamentika volt az
erőssége.167
Az épületet körös-körül antikva betűkkel vésett disztichonok „szólaltatják meg”, Lázói
János versei. A szövegek részben a szobrokra, részben pedig a címerekre vonatkoznak, a ke­
resztény-pogány szinkretizmust – Szent Péter az Olympos őre – szó szerint is kimondva. A ver­
seken kívül a sok – az ajtók fölött, belül a boltozaton látható – címer szerepeltetése feltűnő
még: a retrospektív címerek (Mátyás királyé, Geréb László püspöké) mellett az aktuális ural­-
kodói, illetve pápai címerek (II. Ulászló, X. Leó pápa), az erdélyi vezető rétegé (Barlabássy Lé­-
nárd alvajda), valamint a gyulafehérvári kanonokoké is megjelenik. A főpárkány címersora
elpusztult; zömüket Várady József rajza őrizte meg, kettőnek a csonkját nemrég sikerült meg­
találni a szomszédos, valamivel később ideépült Szent Anna-kápolna padlásán.
A Szent Anna-kápolnát168 a Padovában és Bolognában egyetemre járt püspök (1514–
1524), Várday Ferenc alapította.169 A két boltszakasznyi épület kívül-belül, minden ízében
zavarba ejtően hasonlít a románkori székesegyházhoz, úgyszólván csak a külső főpárkány
huma­nista kapitálissal vésett dedikációs felirata antikizálja.170 Nemcsak a szerkezeti elemek – a bor-
dás keresztboltozat, a pillérek –, hanem a lábazatok és a fejezetek is a 13. századi formákat
imitálják.171 Hasonló archaizálás figyelhető meg a nyugati karzatra vezető, Várday-címeres
törpepil­lérekkel tagolt reneszánsz lépcső melletti félpilléreken is, amelyeket a lépcső építése­-
kor elvágtak, s az eredeti helyükön hagyott fejezeteket – alul leveles formákkal kiegészítve
– gyámkövekké alakították át.172 Várday Ferenc díszíttethette freskókkal az északi mellékszen-
télyt is, amelyekből sajnos mára alig maradt valami értékelhető töredék.173 Várday átépítette
a püs­pöki palotát is, ebből azonban természetesen ma nem ismerünk semmit; építési felirata
is elveszett.174 Megőrződött viszont pontificaléja, egy jóval korábbi pergamenkézirat, amelyet
167
Ebből a szempontból is fel kell idézzem egyik régi élményem, amikor Gyulafehérvárott kutathattam, a felállványozott
Lázói-kápolnában. A székesegyház terébe nyíló ajtókeret párkányán tapogattam a porban, amikor öklömnyi „kőgo-
lyó”-ra leltem. Leemelve kiderült, hogy a Madonna előtt térdelő donátor letörött feje volt; valószínűleg alulról (a pad-
lón állva) törték le, s a széles párkányra hullott. Közelről nézve a fejet, nagyon gyenge kvalitásúnak láttam. S közelről
a figurák általában rossz arányú, ügyetlen kőfaragómunkának látszottak. (A fejet visszaragasztották a helyére.)
168
Lukcsics Pál: A gróf Zichy család okmánytára. XII. Budapest, 1931. 366–371.; Balogh 1943. 202–204.; Borsa Gedeon: Bor-
nemisza Pál megemlékezése Várdai Ferencről és a többi, Mohács előtti bolognai, magyar vonatkozású nyomtatvány.
(1983) In: Borsa Gedeon: Könyvtörténeti írások. II. A külföldi nyomdászat, 15–16. század. Budapest, Országos Széchényi
Könyvtár, 1997. 336–345., 452–455.
169
Bunyitai Vince: A gyulafehérvári székesegyház későbbi részei s egy magyar humanista. Budapest, 1893. 9–11.; Balogh 1943.
241–243.; Entz 1958. 118.; Entz Géza: Erdély építészete a 14–16. században. Budapest, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 1996.
164., 298–299.; Pattantyús Manga: Adalékok a gyulafehérvári székesegyház úgynevezett Várdai-kápolnájának építés-
történetéhez. In: Tanulmányok Tóth Sándor 60. születésnapjára. Szerk. Rostás Tibor–Simon Anna. Budapest, ELTE BTK
Hallgatói Önkormányzat, 2000. 175–184.; Kovács 2003. 9.; Sarkadi 2010. 54–65.
170
Mikó 2005. 230–231.
171
Balogh 1943. 90–93., 202–204., 241–243., 108. kép; Entz 1958. 118. A kérdést részletesen tárgyalja: Sarkadi 2010. 54–65.
172
Balogh 1943. 241., 109–110. kép; Entz 1958. 118–120., 141–141. kép.
173
Balogh 1943. 187–189. kép; Entz 1958. 120.
174
Balogh 1943. 252–253.
 392
t anul má nyo k

a saját ábrázolásával egészíttetett ki; egyike volt-e ez annak a három kódexnek, amelyet mint
az ő egykori tulajdonát említett a székesegyház 1531. évi leltára, nem tudni.175
A Szent Anna-kápolna az alapító halálakor még nem volt készen; befejezéséhez, mint
a végrendelet executorának, a gyulafehérvári kanonok és kolozsi főesperes Wolphard Ador­
jánnak is köze volt. Wolphardnak erre a vállalkozásra meglehetett az oka, itáliai tanulmányai­
ban feltehetőn Várday támogatta. A kiemelkedően művelt, Bécsben és Bolognában egyete­-
met végzett „Adrianus doctor” jelentős könyvtárat gyűjtött, és maga is több Janus-művet adott
ki.176 Plinius Naturalis Historiájába írt saját kezű bejegyzése alapján feltehető, hogy Rómában
– testvérével, Hilariusszal együtt – látta az 1506-ban előkerült Laokoónt.177
Az 1520-as években valószínűleg ő építtette újjá a szásztörpényi templom hálóbolto­-
zatos hajóját is, amelynek egyik sarokgyámján reneszánsz levélmaszk helyi változata jelent
meg.178 1534–1541 között ugyancsak ő építette Kolozsvár főterén a város első reneszánsz há-
zát.179 Szellemi útjára jellemző, hogy 1538-ban, a segesvári hitvitán elfogultságára hivatkoz­va
(ami a protestantizmus iránti szimpátiájára utal) igyekezett kivonni magát a döntőbíró szere­
péből.180 A toleráns Wolphard Adorján bírótársa a szintén gyulafehérvári kanonok, Kálmán­-
csehi Sánta Márton volt. Ő utóbb protestáns és következetes képromboló lett: 1556-ban az
ő hatására dobták ki az oltárokat Kolozsvár templomaiból.181 Az azonos szellemi környezetből
már akkor is sokfelé vezettek az utak.

5. Miniatúrafestészet és könyvművészet a Jagelló-korban

A 16. század eleje volt az az időszak – nemcsak Magyarországon, hanem Európa-szerte –, ami-
kor módosultak a könyv használatának korábbi módjai, az olvasási szokások, és teljesen meg-
változtak maguk a könyvek is. Megjelentek az antik auktorok világosan követhető, tiszta szö-
vegtükrű kiadásai, a 16. század elején pedig, Aldus Manutius velencei műhelyében, a kisméretű
szövegkiadások. Aldus Manutiusszal sok magyar humanista kapcsolatban állt;182 az 1502-ben
kiadott, Cicero leveleit tartalmazó könyvecske ajánlása például Thurzó Zsigmond székesfe­-
hérvári prépostnak (a későbbi váradi püspöknek) szólt.183 A késő középkor a liturgikus dísz­
kódexek készíttetésének az utolsó nagy korszaka is, mellettük azonban egyre nagyobb sze­-
repet kaptak a nyomtatott szerkönyvek. A nyomtatott könyveket eleinte miniatúrákkal is
175
Bécs, ÖNB, Cod. Lat. 1799. Berkovits Ilona: Várday Ferenc pontificaléja Bécsben. Magyar Könyvszemle, 66. 1942. 259–266.;
Balogh 1943. 318., 244–245. kép; Berkovits 1975. 79.; Bibliotheca Hungarica I. (1988). 62. (114. sz.); Hoffmann 1929/1992.
284., 288. (Wehli Tünde kiegészítése)
176
Ernuszt 1939; Balogh 1943. 206–207.; újabb életrajza: Jakó 1991. 43–49., könyvtára: 53–55.; Jakó Klára: A Wolphard–Ka-
kas-könyvtár. In: A reneszánsz Kolozsvár. Összeáll. Kovács András. Kolozsvár, Kolozsvár Társaság, 2008. 126–145.
177
Jakó 1991. 54., 113. (341. sz.) A hivatkozott bejegyzés: „Laocoontis statua nunc Rome est in palatzio pontificis Belve-
dere nuncupato Julii II. pontificis tempore reperta, anno domini nostri 1506.” A kötet kolligátum, két velencei kiadá­-
sú Plinius-művet (1518, 1520) tartalmaz, egykorú kötésben, amelyet Bolognában vásárolt Hilarius 1521-ben.
178
Kovács 2003. 11–12.
179
Balogh 1943. 260–261.; Kovács 2003. 30–35.
180
Jakó 1991. 46.
181
Zoványi Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. Szerk. Ladányi Sándor. Budapest, A Magyarországi
Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 19773. 289.; Ferenczi Sándor: A gyulafehérvári (erdélyi) főegyház­
megye történeti papi névtára. Budapest–Kolozsvár, Szent István Társulat, Verbum, 2009. 82.
182
Gerézdi Rabán: Aldus Manutius magyar barátai. (1945) In: Uő: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Tanulmányok. Buda-
pest, Akadémiai, 1968. 204–266.
183
Apponyi Hungarica 1903. 49–50. (65. sz.); Pannonia regia 1994. 446. (IX-25. sz.) (W. Salgó Ágnes).
 393
t anul má nyo k

díszí­tették (maguk a kiadók vagy utóbb a tulajdo-

nosok), és gyakran kaptak díszes kötést. Az egyik
legszebb a Missale Quinqueecclesiense (1499), ame­ly-
nek három olyan pergamenpéldánya ismert ma is,
amely kiadói, igen kvalitásos egyenminiatúra-díszt
kapott.184
A Jagelló-korban Magyarországon működő
miniátorok művészi eszköztára sokszor bilingvis:
egyaránt ismerték a gótikus formavilágot és a re­
neszánsz ornamentikát is. A könyvfestők díszítet­-
ték a korban nagy számban készülő, reprezentatív
kiállítású címeresleveleket is.
Az észak-itáliai miniátorok, vagyis azok a mes-
terek, akik a Cassianus-mester stílusához kapcso-
lódtak, egy darabig kimutathatók 1490 után is Bu-
dán. Maga a festő a névadó kódexet már II. Ulász-
ló számára fejezte be.185 Ebbe a stíluskörbe illik,
és a budai udvarhoz kapcsolódik Felix Petancius
Historia Turcicájának díszes kódexe is.186 A táj és
a figurák formálása, a széldíszek ékítményei és
a színvilág alapján ideilleszkedik, de kivitele gyar-
lóbb, s a stílus Jagelló-kori utóéletéhez tartozik.
A kézirat díszítése befejezetlen; az utolsó szultán,
aki szerepel a kötetben, II. Bajazid (1481–1512),
II. Ulászló címerének helye pedig üresen maradt,
csak a W és R betűk utalnak rá.
A Cassianus-mester munkáit karakterizáló
dús akantuszornamentika, bőségszaruk, gyümölcs-
harangok tűnnek fel az 1490-es évektől kezdve
nemcsak Magyarország, hanem Morvaország, Cseh­- 13. kép. A loukai graduále címlapjának részlete, 1499.
ország és Szilézia területén készült-használt kóde- Olomouc, Univerzitní knihovna, M IV 1, fol. 2v.
xekben is. Recepciójának pontos útját s főleg okait
ma még nem látjuk világosan. Úgy látszik, mintha ez a felső-itáliai eredetű miniatúrastílus kü­
lönösen alkalmas lett volna arra, hogy beilleszkedjék az Alpokon túli késő gótikus könyvfesté-
szet eszköztárába.
184
A három példány: Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Inc. 989; Pécs, Püspöki Könyvtár, V. V. 8.; Pannonhalma,
Bencés Főapátsági Könyvtár, 122. H. 27. Pannonia regia 1994. 437–439. (IX-16a-b. sz., IX-17. sz.) (Wehli Tünde, Bánhegyi
B. Miksa). Lásd még: Török József: A pécsi liturgia. In: A pécsi egyházmegye története. I. A középkor évszázadai
(1009–1543). Szerk. Fedeles Tamás–Sarbak Gábor–Sümegi József. Pécs, Fény Kft. 2009. 547–553.; Sarbak Gábor: Könyv­
kultúra. Uo. 581–582.
185
Mikó 2009. 48–49.; Farbaky Péter: A párizsi Cassianus-corvina és a Corvina könyvtár lombard-ferrerai kapcsolatai. Ars
Hungarica, 39. 2013. 44–53.; Árpád Mikó: Über den Miniator der Wolfenbütteler Tolhopff-Corvine. In: Corvina Augusta.
Dier Handschriften des Königs Matthias Corvinus in der Herzog August Bibliothek Wolfenbüttel. Hrsg. von Edina Zsupán
unter Mitarbeit von Christian Heitzmann. (Supplementum Corvinianum, III.) Budapest, Országos Széchényi Könyvtár,
2014. 223–255.
186
Nürnberg, Stadtbibliothek, jelz.: ms. solg. 31. Hoffmann 1929/1992. 167–168.; Bayern – Ungarn 2001. 208–209. (4.12. sz.)
(Wolfgang Jahn); Jonathan J. G. Alexander: Francesco da Castello in Lombardy and in Hungary. In: Italy & Hungary 2011.
289.
 394
t anul má nyo k

A loukai premontrei kolostor számára készít­tet­

te Pál apát 1499-ben azt a hatalmas méretű gra­duálét,
amelynek címlapján, széles kolumnában, szinte a Cas­
sianus-mester kezére ismerünk (13. kép).187 A kompo­
zíció, a színek azonosak, a rajz duktusa azonban las-
­súbb, részletezőbb, s különös látni, hogy a kódex gó­-
tikus indáit és reneszánsz levéldíszeit ugyanaz a kéz
rajzolja meg. A kétféle stílus egyben kétféle monda­ni-
valót is hordoz: a lazán széthulló akantuszorna­men­-
tika, a bőségszaruk és a gyümölcsharangok kö­zött
babérkoszorúba foglalva jelenik meg a megren­ de­-
lő címere, s felfüggesztett, antikva betűs táblák örö-
kítik meg Pál apát és a scriptor – egyben talán
a miniátor? – nevét. Olybá tűnik, mintha a mű meg-
alkotásának dicsősége az all’antica közegben szólalt
volna meg a leghitelesebben. Az 1505-ben, Ladis-
ze Šternberka számára készült cseh nyelvű evange­
listarium két fóliója,188 vagy az 1506 után, Thurzó Já-
nos boroszlói püspök számára készült hóráskönyv
egyik lapja is ugyanebben a stílusban készült,189 s en­-
nek későbbi hatása ismerhető fel a znojmói Liber
municipalisban.190 Figyelemreméltó, hogy e reprezen­
tatív kódexek között nemzeti nyelven írott és világi
rendeltetésű munka is van; Magyarországról ilyet
nem ismerünk.191 A ránk maradt, kvalitásos illumi-
14. kép. Iniciálé a Jordánszky-kódexben, 1516–1519. nált kéziratok kivétel nélkül latin nyelvű, liturgikus
Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár, MS II. 1. művek.
A magyar nyelvű kódexek – bibliafordítás, ima-
könyvek, szentek legendái – illuminálása általában középszerű, bár akad közöttük antikizáló
díszű is.192 A Jordánszky-kódexben van néhány érzékenyen festett, antikizáló iniciálé a sok igen
egyszerű mellett (14. kép).193 Az 1532-ben készült Kriza-kódex díszlapjai a nem túl magas kvali-
187
Olomouc, Státní vedecká knihovna, jelz.: M. IV. 1. Hoffmann 1929/1992. 175–176.; Josef Krása: Knižní malířsvi. In: Pozd-
né gotické umění v Čechách… 1984. 430–432; Schallaburg 1982. 542–543. (597. sz.) (Török Gyöngyi); Hlobil–Petrů
1992. 123., II–III. kép; Hlobil–Petrů 1999. 159., II–III. kép; Barry Frederic Hunter Graham: Bohemian and Moravian Gra­-
duals 1420–1620. Turnhout, 2006. 300–303. (50. sz.); Mikó 2009. 83–85.
188
Berlin, Kunstgewerbemuseum, ltsz.: F. 398. Hoffmann 1929/1992. 176.; Zimelien. Abendländische Handschriften des
Mittelalters aus dem Sammlungen der Stiftung Preussischer Kulturbesitz Berlin. Hrsg. Tilo Brandis. Wiesbaden, Dr. Ludwig
Reichart Verlag, 1975. 232. (161. sz.) (Fedja Anzelewsky); Mikó 2009. 85.
189
Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, jelz.: Cod. Lat. 380. Hoffmann 1928. 45., 49., 57.; Hoffmann 1929/1992. 172–175.,
283.; Bartoniek 1940. 335. (380. sz.); Schallaburg 1982. (596. sz.) (Vizkelety András); Habsburg Mária 2005. 184 (III-16. sz.)
(Mikó Árpád); Mikó 2009. 85.
190
Znojmo, Okresní archív, jelz.: rkp. 286/A. Hlobil–Petrů 1992. 159–160., X–XIV. kép; Hlobil–Petrů 1999. 181–182., X–XIV.
kép; Mikó 2009. 85.
191
A nyelvi problémához lásd Solymosi László: Anyanyelv és jogi írásbeliség a középkori Magyar Királyságban. (Székfoglaló
előadások a Magyar Tudományos Akadémián) Budapest, 2014.
192
Mikó Árpád: Illuminált könyvek a kora újkori Magyarországon. In: Mátyás király öröksége 2008. 70–73.
193
Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár, jelz.: Ms. II. 1. és Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, jelz.: MNy 4. Panno-
nia regia 1994. 435–437 (IX-15. sz., Ács Pál–Rozsondai Marianne); Jankovich Miklós (1772–1846) gyűjteményei. Szerk.
 395
t anul má nyo k

tás szempontjából egységesek; festésmódjuk finom, részletező, a kompozíciók igényesek.194

Sajnos ebből az illuminációtípusból nem maradt ránk több.
A Jagelló-kor egyházi művészeti reprezentációjának fontos részei voltak a hatalmas
méretű liturgikus díszkódexek. A késő középkor e monumentális sorozatokban foglalta ös�-
sze az egyes katedrálisok teljes zenei hagyományát.195 Tisztán reneszánsz és tisztán gótikus
díszű egyaránt akad közöttük, sőt, a két stílus vegyülékére is akad példa. A nagy kódexek zö­-
me azonban hamarosan elpusztult, néha csak szétszóródott töredékekből ismerünk egy-egy
székesegyházi – vagy kolostori – használatra szánt szerkönyvsorozatot. A 16. század első év­
tizedének két legjelentősebb reneszánsz könyvfestészeti emléke is csupán fragmentum: egy
antifonále és egy psalterium maradványai. Mindkét kódexet – az úgynevezett Antiphonale
Budensét196 és az úgynevezett Psalterium Budensét197 – dallamanyaga alapján az ország közép-
pontjába, Budára helyezte a magyar zenetörténeti kutatás, ami teljesen egybevág azzal a mű-
vészettörténeti megállapítással, hogy e miniátorműhelynek a kancellária mellett kellett te-
vékenykednie. A töredékes kódexek megrendelőjéről természetesen nem tudunk semmit;
vi­szont mindkét darabot kétségtelenül ugyanabban a műhelyben miniálták, amelyben több
címereslevelet is 1507-ben.
Az Antiphonale Budense anyakódexében – amint ez pár éve kiderült – gótikus lapszél­
díszek is vannak, amelyeket nemrég Ulrich Schreier köréhez kapcsoltak, s 1490 körülre datál-
tak.198 A gótikus és reneszánsz ornamentika nem váltakozva, hanem eltérő szisztéma szerint
jelenik meg a kódexben: a gótikus lapszéldíszek egymás után felsorakoztatva nyolc fólión, min-
dig a rektó oldalon, iniciálé nélkül;199 a reneszánsz széldíszek viszont mindig iniciáléhoz csat­
lakozva, a kódex elején és végén is, ünnepi alkalmakhoz illesztve.200 Ezeket az iniciálékat már
a kódex írásakor eltervezték, a helyüket kihagyták; gótikus miniatúradíszű iniciálék nincsenek.
Elképzelhetetlen, hogy a reneszánsz dekoráció 1490 körül készült volna. Egyébként pedig
a budai gótikus miniatúrafestészetről a 16. század elején nem sokat tudunk.
Az 1506-tól 1511-ig Budán kiadott címereslevelek és a két kódex reneszánsz növényi
ornamentikája egymásba kapcsolódó, egymásból kinövő akantuszindákból, levelekből ala-
kul, stílusukat az erős színek és az arany élfények használata, szigorúan szimmetrikus kompozí-

Mikó Árpád. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2002. 240–241. (225. sz., Ács Pál); Látjátok feleim… 2009. 264–267.
(25–26. sz., Ács Pál–Kertész Balázs).
194
Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, jelz.: K 47. Mátyás király öröksége 2008. I. 80. (I-22. sz., Körmendy
Kinga); Látjátok feleim… 2009. 346–347. (55. sz., Lázs Sándor).
195
Szendrei 1981. 31–32.
196
Pozsony, Archív mesta Bratislavy, jelz.: EC Lad. 6; Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, A. 23. III, V. Dobszay László:
A „Budai Antiphonále” megtalált töredékei. In: Zenetudományi Dolgozatok 1978. Budapest, 1979. 35–39.; Sopko 1981.
51–52. (7. sz.); Pannonia regia 1994. 427–428. (IX-12. sz.) (Mikó Árpád); Mátyás király öröksége 2008. I. 74–75. (I-13. sz.)
(Mikó Árpád); Renesancia, 26–27. (1.3.17 – 3.19. sz.) (Zuzana Ludiková); Juraj Šedivý: Gotische Minuskel in Handschrif-
ten aus dem Königreich Ungarn. In: Magistrae discipuli. Tanulmányok Madas Edit tiszteletére. Szerk. Nemerkényi Előd.
Budapest, 2009. (A Magyar Könyvszemle és a MOKKA-R Egyesület Füzetei, 2.) 287–288.
197
Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár, jelz.: Ms. I. 3b. Berkovits 1948. 310–312. (8. sz.); Radó–Mezey 1973. 262–263.
(62. sz.); Berkovits 1975. 73.; Szendrei 1981. 31., 59–60. (C 7. sz.), 82. (F 43. sz.); Schallaburg 1982. 528. (572. sz.) (Tö-
rök Gyöngyi); Kódexek a középkori Magyarországon 1985. 163. (184. sz.) (Szendrei Janka); Pannonia regia 1994. 426–427.
(IX-11. sz.) (Mikó Árpád–Rozsondai Marianne); Mikó 2009. 85.
198
Dušan Buran: Bratislavská kapitula a Univerzita Istropolitana na prahu novoveku. In: Renesancia. Umenie medzi nes-
korou gotikou a barokom 2009. 12–14.
199
Pozsony, Archív mesta Bratislavy, jelz.: EC Lad. 6. Fol. 38r, 39r, 40r, 41r, 42r, 43r, 44r, 45r.
200
Pozsony, Archív mesta Bratislavy, jelz.: EC Lad. 6. Fol. 30r, 126r, 135r, 135v, 153r; valamint a Széchényi Könyvtár töre­
dékein két iniciálé, lapszéldísszel.
 396
t anul má nyo k

ció és színváltás jellemzi. Az itt illuminált legismer-

tebb címereslevél gersei Pető Jánosé.201 A megado-
mányozott a királyné ajtónállómestere, majd a gyer-
mek II. Lajos udvarmestere volt, ezért is kerülhetett
– egyedi megoldásként – a címerkép fölé a II. Ulászló-
nak és két gyermekének – Lajosnak és Annának – ér-
zékenyen festett miniatúra-képmása. A pár éve publi-
kált Fáncsi-armális a stíluskör felső időhatárát 1511-re
tolta ki.202
A Jagelló-kori reneszánsz könyvkultúra külö­-
nösen jelentős emléke a Bakócz-graduále (15. kép).203
A kétkötetes, nagyméretű kóruskönyv miniatúradí­-
sze befejezetlen.204 Csak az első kötet címlapja készült
el, azután egyre több helyen hiányzik a tervezett ini-
ciálé, később pedig már az előrajzok is elmaradnak.
Több helyen látható benne a csupán püspöksüveg-
gel koronázott Bakócz–Erdődi-címer, amely kizárja
annak feltételezését, hogy a kódex miniatúradísze
a bíboros-érsek Bakócz Tamás számára készült vol-
na. A kódexpárt eredetileg – zenei anyaga, liturgiai
sajátosságai és főképp a Szent Adalbert ünnepéhez
tervezett díszlap alapján – az esztergomi székesegy-
háznak szánták.
Ugyanebben a műhelyben fejezték be azt
a (ma is Zágrábban, a székesegyház kincstárában őr-
zött) missalét, amelyet még a 15. század végén kez-
dett el miniáltatni György topuszkói apát egy góti-
kus stílusban alkotó, német metszeteket felhasználó
miniátorral. A missale reneszánsz miniatúrával ékes
lapjain ugyanaz az infulával koronázott Bakócz–Erdő­
di-címer jelenik meg, amely a Bakócz-graduáléban
is látható, tehát mindkét kódex festett díszének meg-
rendelőjeként Bakócz két zágrábi püspökké tett uno-
kaöccse, Erdődi János (1514–1518) vagy Erdődi Simon
15. kép. Iniciálé és lapszéldísz (1518–1535) jöhet szóba.
a Bakócz-graduáléban, 1510-es évek. Esztergom, A festő műhelye – amint egy másfél évtizede
Főszékesegyházi Könyvtár, MS I. 1a., fol. 7r. előkerült töredék alapján tudjuk – nemcsak a Bakócz-
201
Gersei Pető János címereslevele, 1507. november 22., Buda. Budapest, Magyar Országos Levéltár, jelz.: Dl. 86.051.
Áldásy 1923–1930. 68–69 (73. sz.); Radocsay 1965. 252., 4. kép; Radocsay 1966. 76.; Nyulásziné 1987., 51., 125., 35. tábla;
Pannonia regia 1994. 473. (IX-54. sz.) (Érszegi Géza–Mikó Árpád); Nyulásziné 2005. 245–260., 202. sz.
202
Mikó Árpád: Fáncsi Imre armálisa (1511) és két Budán illuminált, kottás díszkódex. Ars Hungarica, 39. 2013. 163–173.
203
Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár, jelz.: Ms. I.1a–b. Berkovits 1948. 312–320. (9. sz.); Radó–Mezey 1973. 511–513.(171.sz.);
Berkovits 1975. 83–86.; Szendrei 1981. 32., 60. (C 15. sz.), 111. (F 469. sz.); Schallaburg 1982. 530. (575. sz.) (Török Gyöngyi);
Kódexek a középkori Magyarországon 1985. 163–164. (186. sz.) (Szendrei Janka); Graduale Strigonienese (S. XV/XVI.). Kiad.
Szendrei Janka. Budapest, MTA Zenetudományi Intézet, 1990–1993. (Musicalia Danubiana, 12/1–2.); Pannonia regia
1994. 428–433. (IX-13. sz.) (Mikó Árpád–Rozsondai Marianne); Habsburg Mária 2005. 179–180. (III-9. sz.) (Mikó Árpád);
Mikó 2009. 86–87.
204
Körmendy Kinga: A Bakócz-graduale lehetséges megrendelője és possessorai. Magyar Könyvszemle, 125. 2009. 212–220.
 397
t anul má nyo k

16. kép. A Forgách-címer a család címeres nemeslevelén. II. Lajos király, Buda, 1525. május 27.
Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár, Országos Levéltár, DL. 60103.
 398
t anul má nyo k

klánnak dolgozott, hanem a pannonhalmi bencés monostor Tolnai Máté főapát által rendelt
graduáléját is ott illuminálták.205 A címlap széldísze szabadabban komponált, mint a korábban
ismert kódexeké. A fennmaradt miniatúrakeret-szakasz jobb oldalát nem zárja le mindenütt
vékony aranyléc, hanem a fehér pergamenen az építményt alkotó all’antica elemek sziluettjei
szabadon rajzolódnak ki: a puttó sötétvörös szárnya, egy inda kunkorodó indítása, vagy a víz­
szintes keretlécek túlfutó, profilos végződése.
A legjobb miniátor nevét nem ismerjük; a zágrábi kódexben látható, föloldatlan liga­-
túra alapján hívja őt a szakirodalom Bakócz-monogramistának.206 A festő jól ismert szereplője
a Jagelló-kori budai könyvfestészetnek. Másfél tucatnyi címereslevelet tulajdonítunk neki és
műhelyének az 1514. január 4-én kelt Paulik-armálistól kezdve egészen az 1525. május 27-én
kelt Forgách-armálisig (16. kép).207 A műhely eszköztárában fontos szerepet játszanak az antik
mitológia tengeri lényei (tritónok és tritónnők, delfinek). Az armálisok hagyományos elemeit
ebben a körben váltották fel végleg az antik képi toposzok: gyakran tartják mitológiai lények
– tritónok, néreisek, puttók – a címerpajzsot; olykor megjelenik a címer körül a megadományo-
zott antikva betűs monogramja, s a szöveget reneszánsz ornamentika veszi körül. Legszebb
példájuk szerdahelyi Imreffy Miklós 1523-ban kelt címereslevele, amelynek bal szélén ragyo-
gó színű, aranyozott all’antica emelvény magasodik, rajta megkötözött tritónokkal, fáklyát tar-
tó puttókkal; legalul a vörös színű tabula ansatára római számokkal írták rá a kiadás évszámát.
Az oklevél jobb szélét viszont – művészi ellenpontként – naturalisztikusan festett, karcsú írisz-
szál kíséri. Az oklevélszövegek a keretdekorációra soha nem adnak verbális magyarázatot.208
A többi – sajnos esetlegesen – ránk maradt késő középkori, nagy kóruskönyvbe gótikus
stílusú dekoráció került. A cseh miniatúrafestészet jelenléte különösen nagy súlyú. Az eszter­
gomi Ulászló-graduálét Prágában festette Janíček Zmilelý z Písku 1500 körül, de hogy mióta
őrzik a káptalan könyvtárában, sajnos ma még nem tudjuk megmondani.209 A győri Zalka An­ti­-
phonale szintén Prágában készült a 15. század végén, de egykori váradi használata kétségte­
lennek látszik.210 A nagyváradi székesegyházban mindenesetre 1557-ben több karkönyv-soro­
zatot is leltárba vettek, s ezek között volt négy nagyméretű graduále, kiválónak minősített illu­
minációval, s hasonlóképp díszített, talán szintén négy, kisebb antifonále. Összeírtak ezeken
kívül még két nagy graduálét és két kisebb antifonálét is.211 Ezek a kötetek a 16. század máso­-
205
Pannonhalma, Bencés Főapátság Könyvtára, Fragmentum-gyűjtemény. Szendrei 1981. 47., 111. (F 466. sz.); Paradisum
plantavit. Bencés monostorok a középkori Magyarországon. Szerk. Takács Imre. Pannonhalma, 2001. 212–214. (IV. 26. sz.)
(Wehli Tünde); Habsburg Mária 2005. 180. (III-10. sz.) (Mikó Árpád); Mátyás király öröksége 2008. I. 75. (I-14. sz.) (Mikó
Árpád).
206
Vö. Hoffmann 1929/1992. 180.
207
Mikó Árpád: II. Lajos király címereslevelei. Egy speciális heraldikai reprezentációs forma művészettörténeti kérdései
a késői Jagelló-korban Magyarországon. In: Habsburg Mária 2005. 74–76.
208
Mikó 1995. 253–258.
209
Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár, jelz.: Ms. I. 3. Könyvkiállítás 1882. 110. (324. sz.); Berkovits 1948. 356–369. (33. sz.);
Radó–Mezey 1973. 513–515. (172. sz.); Szendrei 1981. 41–42., 59. (C 5. sz.); Kódexek a középkori Magyarországon 1985. 161.
(180. sz.) (Szendrei Janka); Mikó 2009. 87.
210
Győr, Székesegyházi Kincstár és Könyvtár, jelzet nélkül. Rómer Flóris Ferenc: Adalékok a régi egyházi írott könyvek
és rajzaik ismertetéséhez. Archeologiai Közlemények, 11. Új Folyam, 8. 1877. 12–26.; Könyvkiállítás 1882. 110. (323. sz.);
Radó–Mezey 1973. 530–531. (181. sz.); Szendrei 1981. 40–41., 64–65. (C 53. sz., itt felsorolva az összes akkor ismert tö-
redék is); Kódexek a középkori Magyarországon 1985. 163. (185. sz.) (Szendrei Janka–Zentai Loránd) – Újabban előke-
rült töredékeiről is: Czagány Zsuzsa: Töredék, kódex, rítus, hagyomány. A Zalka Antifonále győri és modori töredékei-
nek tanúsága. In: Zenetudományi Dolgozatok 2011. In memoriam Dobszay László. Budapest, MTA BTK Zenetudományi
Intézet, 2012. 123–141.
211
Az 1557-ben, a székesegyház javainak szekularizációjakor felvett inventáriumban: „[309] Libri maiores gradualles cum
optima illuminatione conscripti quatuor, [310] Libri antiphonarum minores simili illuminatione conscripti, [311] Libri
 399
t anul má nyo k

dik felében javarészt elpusztulhattak, s csak

a két győri töredék maradt belőlük hírmon-
dónak. A Kassai Graduale két kötetét is meg-
csonkították (főleg a teljes díszlapokat és a
miniatúrákat vágták ki belőlük), de ezek eredeti
használati helyét ma még nem tudjuk megál-
lapítani teljes bizonyossággal. 1518-ban festet-
te ki több kéz, és stíluselemei között a késő
gótika és az északi reneszánsz egyaránt jelen
van. Az elemek harmonikusan illeszked­nek
egymáshoz (17. kép).212 Az ország minia­tú­ra­-
festészete a Jagelló-korban rendkívül he­tero­
gén: a gótikus és az itáliai all’antica, valamint
az északi reneszánsz stílus egymás mellett
éltek.
Az, hogy milyen sokféle irányzat élt
együtt, akár egyetlen miniátorműhelyen belül
is a Mohács előtti Magyarországon, Perényi
Ferenc váradi püspök missaléján mutatkozik
meg a legjobban (18. kép). Perényi Ferenc fon-
tos mecénás volt, akinek más antikizáló alko-
tását, pásztorbotját is ismerjük.213 Miseköny-
ve gazdagon illuminált ősnyomtatvány, egy
pergamenre nyomtatott Missale Strigoniense,
amelyet Velencében adtak ki 1498-ban.214 Ta-
lán az első miséjéhez, 1522-ben készíttette 17. kép. Iniciálé és lapszéldísz a Kassai Gradualéban, 1518.
a püspök; lapjain a késő Jagelló-kor összes Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, Cod. Lat. 452. fol. 223r.
duo gradualles maiores, [312] Libri antiphonarii minores duo, [313] Libri preterea diversi in choro existentes sunt
decem et octo.” Mikó–Molnár 2003. 305., 316–317.
212
Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, jelz.: Cod. Lat. 452 és 172. Könyvkiállítás 1882. 21–22. (57–58. sz.); Hoffmann
1928. 104–106.; Berkovits Ilona: A Kassai Graduále és a XVI. századi kassai festészet. In: Emlékkönyv Gerevich Tibor szü­
letésének hatvanadik fordulójára. Budapest, 1942. 64–86.; Alžbeta Güntherová–Ján Mišianik: Stredoveká knižná maľba
na Slovensku. Bratislava, Slovenské vydavateľstvo krásnej litaratúry, 1961. 26., 62–64. (58–59. sz.); Radó–Mezey 1973.
515–518. (173. sz.); Berkovits 1975. 79–83.; Szendrei 1981. 38–39., 62. (C 25–26. sz.); Sopko 1982. 38–41. (216–217. sz.);
Balogh 1982. I. 35–36., 92–94. kép, II. 298–299.; MAMŰL V. 146–147. (Mikó Árpád); András Vizkelety: Mittelalterliche
Lateinische Handschriften der Széchényi-Nationalbibliothek (Cod. Lat. 405–556.). Budapest, Akadémiai, Országos Széché-
nyi Könyvtár, 2007. (Fragmenta et codices in Bibliothecis Hungariae, 6.) 26–27. (452. sz.); Mátyás király öröksége 2008.
I. 73–74. (I–12. sz.) (Mikó Árpád).
213
Nyitra, Diecézne múzeum. Balogh 1982. I. 37., 96. kép, II., 302; Katedrála sv. Emeráma v Nitre. Nitra, 2006. 39.; Renesancia
2009. 16–17 (I.1.17.sz.) (Zuzana Ludiková); Veronika Olbertová: Diecézne múzeum nitrianskeho biskupstva. In: Kolíska
kresťanstva na Slovensku 2011. 454–455.
214
Egykor Győr, Egyházmegyei Kincstár és Könyvtár. Jelenleg lappang. Hoffmann 1929/1992. 187–189., 289.; Radó Po-
likárp: Nyomtatott liturgikus könyveink kéziratos bejegyzései. In: A Pannonhalmi Főapátsági Szent Gellért Főiskola
Évkönyve az 1942/43-i tanévre. Pannonhalma, 1943. 407–408. (40. sz.); Berkovits 1975. 86–88.; Vásárhelyi 1980. 250., 263.;
Balogh 1982. I. 34–35., 97. kép, II. 300.; Schallaburg 1982. 547. (601. sz.) (Elisabeth Soltész); Mikó Árpád: Ivánczy Já-
nos győri nagyprépost (†1636) sírköve. Művészettörténeti Értesítő, 44. 1995. 266–268., 2. kép; Mikó Árpád–Pálffy Géza:
A győri székesegyház késő reneszánsz és barokk sírkövei (16–17. század) Művészettörténeti Értesítő, 48. 1999. 148–
150., 10. kép; Mikó 2009. 89.; Mikó Árpád: Perényi Ferenc váradi püspök eltűnt missaléja. Művészettörténeti Értesítő, 61.
2012. 291–311.
 400
t anul má nyo k

miniatúrafestészeti irányzata megjelenik.

A címlap címertartó tritónjaiban a Bakócz-
monogramista toposzai, más lapjain a Cas­-
sianus-mester motívumai – gyümölcsha­ran­-
gok, egymáson keresztbe illesztett bőség-
szaruk, lecsüngő gyöngyfüzérek – tűnnek
föl, másutt a szélesen hullámzó akantusz-
ornamentika, a levelek élein, a virágok szir-
main fátyolszerűen csillogó fényekkel. Né-
hány lapon a 16. század első évtizedének
nyugalmas, szimmetrikusan hajladozó virá­-
gos indái keretezik a szöveget, néhány he-
lyen pedig a németalföldi hóráskönyvek-
ből származó naturalisztikus virágok: rózsák
és bogáncsok.
Andreas Hess budai, majd a máso­-
dik ősnyomda rövidre szabott (szintén bu-
dai) működése után csak jóval a mohácsi
csatát követően indult el újra Magyaror­
szágon a könyvnyomtatás.215 A könyvek
iránti igény természetesen nagy volt. Bu­-
dán, az ország fővárosában tucatnyi könyv-
kiadó működött, akiknek költségén első-
sorban liturgikus könyvek jelentek meg.
Ezeket főleg Velencében és Bécsben nyom-
tatták, de némelyiket távolabb, például
18. kép. Díszlap Perényi Ferenc váradi püspök missaléjában, 1522. Krakkóban vagy Lyonban. Negyven esz­ten­-
Egykor Győr, Egyházmegyei Könyvtár, fol. CXLIIIv. dő alatt közel hetven kiadványt jelentet-
tek meg a budai kiadók.216 Míg a könyv-
nyomtatás hőskorában, az 1480–1490-es évek­ben megjelent missalék, breviáriumok díszte-
len kötetek voltak, a 16. század elejétől gazdagon illusztrálták fametszetekkel őket. A figurális
ábrázolások közül kiemelendők azok, amelyeket kifejezetten a Magyarországra szánt nyomtat-
ványok számára készítettek, így például az 1501-ben Lyonban készített esztergomi misekönyv,
amelyben a Patrona Hungariae a magyar szent királyokkal első ízben tűnt fel könyvillusztrá­-
cióként,217 vagy a már említett 1511-es zágrábi missale Patrona Hungariae-ábrázolása.218 Utób-
bin persze fennállt a lehetősége annak, hogy a magyar szenteket kicseréljék.219 Ez megesett
például az 1508-ban Bécsben nyomtatott Missale Strigoniense kánonképével is, amelyen az
Arma Christi-ábrázolást keretező all’antica lunetta mezejében jelent meg a három magyar
szent király, előzőleg azonban, amikor a met­szetet a passaui missaléban is lenyomtatták, még
Szent István protomártír és két püspökszent volt látható ugyanezen a helyen.220
215
V. Ecsedy Judit: A könyvnyomtatás Magyarországon a kézisajtó korában, 1473–1800. Budapest, Balassi, 1999. 18–28.
216
A kiadványok teljes jegyzéke, könyvészeti leírással: Függelék. A budai könyvárusok kiadványai, 1480–1525. Borsa Ge-
deon adatgyűjtését sajtó alá rendezte Dörnyei Sándor. In: Régi Magyar Könyvtár, III. Pótlások, 5. füzet. Borsa Gedeon
irányításával összeállította Dörnyei Sándor és Szálka Irma. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1996. 249–282.
217
RMK III. 102.; Hubay 1938. 47–48. (11. sz.); Történelem – kép 2000. 151–152. (II-5. sz.) (Mikó Árpád).
218
RMK III. 176.; Hubay 1938. 53–55. (16. sz.); Történelem – kép 2000. 152–153. (II-6. sz.) (Mikó Árpád).
219
Vö. Mikó 1997. 134–136.
220
RMK III. 149. és 189.; Hubay 1938. 52–53. (15. sz.), 60–61. (21. sz.); Történelem – kép 2000. 153. (II-7. sz. [RMK III. 189.])
(W. Salgó Ágnes).
 401
t anul má nyo k

Az esztergomi, a pannonhalmi vagy a zágrábi breviárium a velencei Liechtenstein-nyom-

da sok all’antica fametszetét tette ismertté; olyan ikonográfiai ritkaságokat is, mint a Szent Ist-
ván koronázását (Breviarium Zagrabiense).221 Nem hanyagolhatók el a könyvek nem figurális
díszítőelemei sem, hisz ezeknek is köszönhető, hogy az új, all’antica ornamentika széles kör­-
ben ismertté és népszerűvé vált. A reneszánsz építészet megannyi formai megoldása, ékítmé­-
nye előbb jelent meg képen, mint a valóságban.
A Jagelló-korban nemcsak a Velencében gyártott liturgikus könyvek, hanem egész Euró-
pa nyomdatermékei is eljutottak Magyarországra, és bennük mindaz a képi világ, amelyet
tartalmaztak. Nemcsak a possessorbejegyzések árulkodnak erről, hanem a hazai reneszánsz
könyvkötőműhelyek termékei is. Budán ugyanis nem egy olyan műhely működött, már az
1490-es esztendőktől, amely reneszánsz ornamentikát és kompozíciót használt. Csak néhány
kiragadott példa: Olmüczi Ágoston említett corvinája itt kapta reneszánsz borítását;222 Pelei
Tamás gyulafehérvári kanonok Erasmus Adagiájának első kiadását budai kötésben vásárolta
meg,223 Jodocus Clichtoveus Elucidatoriumának párizsi – amúgy Gosztonyi János győri püs-­
pöknek dedikált – kiadását szintén budai kötésben224 használta Haczaki Márton váradi prépost,
a kor egyik neves könyvgyűjtője.225 Akivel Haczaki beköttette a könyvét, név szerint is ismer­-
jük: ő az a Lucas Coronensis, akit sokáig a Corvina könyvkötőjének vélt a kutatás; valójában
azonban csak az 1510-es években mutatható ki tevékenysége Budán, Mátyás könyvtárához
nem volt semmi köze.226

6. Építészet és kőfaragás
Míg a templomok, székesegyházak és kápolnák késő gótikus stílusban épültek továbbra is,
illetve épültek át a Jagelló-kor végéig, sőt később, addig a világi épületeken egyre gyakrab­-
ban tűntek fel all’antica elemek: klasszikus tagolású nyíláskeretek, gyámkövek, oszlopok, pilasz­
terek, balusztrádok stb. Teljesen új épülettípusok megjelenéséről viszont nem nagyon tudunk.
Talán ilyen volt a nyéki királyi vadászkastély nagyobbik épülete. Ez a – valószínűleg földszin-
tes – építmény, amelyet árkádsor (loggia) vett körül, külső megjelenésével is teljesen újszerű le-

221
Mikó 1997. 133–134., 1. kép; Árpád Mikó: Lukács Szegedi, the Bishop of Zagreb and the Arts. Paths of the all’antica
Style in the Kingdom of Hungary in the Early 16th Century. In: Bonum ut pulchrum 2010. 443–456.
222
Mikó Árpád: Az olomouci Alberti-corvina – Augustinus Olomucensis könyve. Művészettörténeti Értesítő, 34. 1985. 65–72.
223
Budapest, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Bq 0941/319. Kelényi B. 1940; Sz. Koroknay 1973. 40., 65. (69. sz.); Pannonia
regia 1994. 464. (IX-43. sz.) (Rozsondai Marianne).
224
Sárospatak, Református Kollégium Nagykönyvtára, S. 481. Sz. Koroknay 1973. 45., 97. (294. sz.); Pannonia regia 1994.
462–463. (IX-41. sz.) (Rozsondai Marianne).
225
Haczakit mint a kötet possessorát én ismertem föl [fol. 3r: „Martini Haczii p(rae)p(osi)ti: u(aradiensis). su(m)”]: Mikó
Árpád: Hoffmann Edith: Régi magyar bibliofilek. Hasonmás kiadás és újabb adatok. Szerkesztette Wehli Tünde. Buda-
pest, 1992. [Recenzió.] Művészettörténeti Értesítő, 44. 1995. 146. Haczaki Mártonra és könyvtárára: Hoffmann 1929/1992.
169–170., 282–283.; Jakó Zsigmond: Várad helye középkori könyvtártörténetünkben. In: Uő: Írás, könyv, értelmiség.
Tanulmányok Erdély történelméhez. Bukarest, 1977. 165–167.; Jakó 1991. 37–43. Vö. Kristóf Ilona: Egyházi középréteg
a középkori Váradon (1440–1526). Pécs, Pécsi Tudományért Kulturális Egyesület, 2014. 147., 209–210., 298–299. Fenti
kötetről nem tud, és a rá vonatkozó művészettörténeti irodalmat igen kevéssé ismeri.
226
Rozsondai Marianne: Magyar gótikus és reneszánsz könyvkötések. In: Pannonia regia 1994. 455–456.; Uő: Lucas Co­ro­
nensis. A master of Hungarian Renaissance bindings, early 16th century, Buda. The Book Collector, Vol. 46, No. 4. Winter
1997. 515–540.; Uő: A Corvin Mátyás számára készített aranyozott bőrkötésekről. In: A holló jegyében 2004. 207–208. Vö.
Németh András: A Mynas-kódex és VII. Konstantin történeti kivonatgyűjteménye. Antik Tanulmányok, 55. 2011. 70–95.
 402
t anul má nyo k

hetett.227 A „villa” terminussal azonban nem árt óvatosan bánni: Magyarországon általában ko-
rábbi épületek átalakításával számolhatunk csupán, olyan klasszikus villaépületekkel, mint ami-
lyenek Itáliában vannak (ott is régiónként változnak), alig-alig.
Az emlékek pusztulása olyan mérvű, hogy gyakran kell a régészethez fordulnunk. A ré-
gészeti eredmények azonban erős önkorlátozással és kritikával kezelendők, mert – noha egy-
máshoz igen hasonló szerkezetekről, építészeti formulákról van szó – nem lehet egy-két sze-
rény kőtöredékből, falkutatói megfigyelésből túlságosan nagy ívű következtetéseket levonni
az egész épület megjelenésére nézve.228 (Az utóbbi időben nem egy félig-meddig légből ka­
pott rekonstrukció meg is épült.) Bizonyos all’antica strukturális elemek kétségkívül népsze­-
rűek lettek. Ezek között is első helyen kell említeni a loggiát. Ez többnyire oszlopokra terhelt
ívsorból állt, az oszlopközökben esetleg balusztráddal. Balusztrád azonban loggia nélkül, ön-
állóan is szerepelhetett. Ez volt az a formula, amely a legerőteljesebben változtatta meg, mo-
dernizálta az épület megjelenését. Egy-egy antikizáló részletformájú ajtókeret, kandalló szinte
a berendezéshez tartozott; a belső tereket a lebegő fejezeteken nyugvó boltozat vagy a ka­-
zettás mennyezet tehette modernné. Klasszikus tagolású ajtókeretekből egyébként igen sok
maradt fenn eredeti helyén, és nemcsak világi épületeken, hanem gótikus templomokban is,
mint például a Dunántúlon Sopronban,229 Zalaszántón,230 Szentkirályszabadján,231 Andocson,232
az Alföld északi peremén Baktalórándházán,233 Erdélyben Mezőkeszün234 vagy Berethalmon235 és
még sok helyütt az egész országban.
Az épületek egy részét már említettük a nagyobb egyházi központok teljes művészeti
képét áttekintve. A legkorábbi építtetők, még az 1490-es években, a káptalanok székhelye-
in kívül is a főpapok voltak. Báthory Miklós váci püspök, aki a királyi udvar után alkalmasint

227
 Horler Miklós: A buda-nyéki királyi villa épületei. Ars Hungarica, 14. 1986. 51–80.; Feld István: Régészeti adatok a nyé-
ki villák építéstörténetéhez. In: Horler Miklós hetvenedik születésnapjára. Tanulmányok. Szerk. Lővei Pál. Budapest, Or-
szágos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993. 259–268.; Feld István: A nyéki királyi villák. In: Pannonia Regia 1994. 348–349.;
Feld István: II. Ulászló építkezései és a reneszánsz építészet elterjedése Magyarországon. A régészeti kutatások és a
rajzi rekonstrukciók szerepe és jelentősége. In: Détshy Mihály nyolcvanadik születésnapjára. Tanulmányok. Szerk. Bar-
doly István–Haris Andrea. Budapest, Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, 2002. 168–171.; Horler Miklós: Újabb ada­-
lékok a buda-nyéki királyi villa épületeinek történetéhez. In: Romantikus kastély. Tanulmányok Komárik Dénes tiszte­
letére. Szerk. Vadas Ferenc. Budapest, Hild–Ybl Alapítvány, 2004. 53–65.; Feld István: A nyéki királyi épületek. Késő
középkori curia–villa–aula–vadászkastély–nyaraló a budai hegyekben. In: Kastélyok évszázadai, évszázadok kasté-
lyai. Tanulmányok a nyolcvanéves Koppány Tibor tiszteletére. Szerk. Feld István–Somorjay Sélysette. Budapest, Castrum
Bene Egyesület, Históriaantik Könyvesház, 2008. 21–42.
228
Lásd erről például Marosi Ernő: A rekonstrukció a művészettörténetben. Ars Hungarica, 26. 1988. 353–369.; Feld Ist-
ván: Kutatás – dokumentálás – rekonstrukció. Műemlékvédelmi Szemle, 9. 1999/1–2., 27–56.
229
Sopron, Szent Mihály-templom, a nyugati karzat feljárójának ajtaja. Csatkai Endre et al.: Sopron és környéke műemlé-
kei. Szerk. Dercsényi Dezső. Budapest, Akadémiai, 19562. (Magyarország Műemléki Topográfiája, II. Győr-Sopron Megye
Műemlékei, I.) 398., 264. kép.
230
Zalaszántó, a római katolikus plébániatemplom sekrestyeajtaja. Koppány 1984. 206., 16. kép; Koppány Tibor: A Balaton
környékének műemlékei. Budapest, Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993. (Művészettörténet – műemlékvédelem,
3.) 191.; Koppány Tibor: Zalaszántó középkori temploma. Műemlékvédelmi Szemle, 13. 2003/1., 5–42., különösen 33–34.
231
Szentkirályszabadja, a római katolikus plébániatemplom nyugati kapuja. Koppány  1984. 205–206., 15. kép; Koppány
Tibor: A Balaton környékének műemlékei. Budapest, Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1993. (Művészettörténet –
műemlékvédelem, 3.) 102.
232
Andocs, az egykori ferences templom sekrestyeajtaja. Koppány 1984. 213., 25. kép.
233
Baktalórándháza, a református templom nyugati kapuja. Szabolcs-Szatmár 1986–1987. I. 279., 142. kép; Mikó 2005.
227–228., 38. kép.
234
A református templom déli homlokzatán. Balogh 1943. 256., 113–116. kép; Feuerné 1977. 221., 103. kép; Kovács 2003. 9.
235
Az evangélikus templom északi és déli kapuja. Balogh 1943. 218., 127. kép.
 403
t anul má nyo k

a legkorábban fogott reneszánsz építke-

zésekbe Magyarországon, 1490 után is
tovább épít­kezett, amint erről a Vácott
előkerült, II. Ulászló király koronás mo-
nogramjával és címerével díszített vö­
rösmárvány baluszterpillérek tanúskod-
nak.236 Ezek édestestvérei a budaiaknak.
Ez idő tájt alakíttatta át a mogyo­ródi ko-
lostort is, ahonnét egy leletmentő feltá-
rás során nagyon szépen faragott oszlop-
fejezetek, párkányok töredékei váltak is-
meretessé.237 A bolognai egyetemre járt
kalocsai érsek, Váradi Péter, aki Corvin
János bukása után visszavonult a poli­ti­-
kától, bácsi várában nagyszabású át­ala- 19. kép. Fehérmárvány kerettöredék Váradi Péter kalocsai érsek
kításokba fogott. A palotaépület marad­ bácsi várából, 15. század vége. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria
ványai között olyan márgafaragványok is
vannak – mint például egy gyöngysoros nyíláskeret –, amelyek igen magas színvonalú kő­
faragómunkák, de voltak vörösmárvány és fehérmárvány faragványok is a várban (19. kép).238
Váradi Báthory Miklóshoz 1497-ben írott leveléből derül ki, hogy a váci püspök Bácson jártá-
ban nemtetszésének adott hangot a mocsaras, elhanyagolt környezet miatt.239 Ezután vezették
be a Duna eleven vizét a várat körülvevő Mosztongába, ami az építkezésekkel függhetett ös�-
sze. A folyó rendszabályozása természetesen antik allúziókra indította a levél íróját: a munkát
a Helléspontost megzabolázó Xerxés tettéhez hasonlította. A veszprémi székesegyházban is
kerültek elő a régészeti feltárások során all’antica kőfaragványok,240 és itt állt Beriszló Péter
püspök fülkés síremléke is (csak a címer töredékei azonosíthatók), amelyhez hasonlót Ma­
gyarországon egyelőre nem ismerünk. Megrendelője – a káptalan megbízásából – Statileo Já-
nos, a későbbi erdélyi püspök volt.241
A világi főurak közül a Báthoryak megrendelésének köszönhető a legtöbb és legjobb
all’antica mű. A nyírbátori Szent György- (ma református) templom tágas terű, gótikus épü-
let, amelynek déli kettős kapuja, papi ülőfülkéje és tabernákuluma azonban all’antica stílus-
ban készült (20. kép).242 A 16. század elején már kicsit régies darabok ugyanabból a műhelyből
236
Mikó 1988. 134–136., 13. kép; Mikó 1998. 212–214.; Mikó 2007. 117–131.
237
Koppány 1994. 180–181., 188–189., 14. ábra.
238
Emerich Henszlmann: Die Grabungen des Erzbischofs von Kalocsa Dr. Ludwig Haynald. Leipzig, 1873. 189–209., különösen
205–209.; Horváth Alice: Egy magyar humanista, Váradi Péter építkezései. (15. századi építészeti központ Magyarorszá-
gon.) Művészettörténeti Értesítő, 36. 1987. 54–85.
239
Magyar fordításban: Magyar humanisták levelei, XV–XVI. század. Szerk. V. Kovács Sándor. Budapest, Gondolat, 1971.
(Nemzeti Könyvtár, Művelődéstörténet) 390–391. (204. sz.).
240
Tóth 1994. 337–340.; Pannonia regia 1994. 362–363. (VII-40–41. sz.) (Mikó Árpád); Mikó Árpád: A reneszánsz művészet
emlékei Veszprémben. In: Veszprém reneszánsza 2008. 82–84.
241
Koppány 1984. 199–200; Tóth 1994. 338–339.; Mikó Árpád: A reneszánsz művészet emlékei Veszprémben. In: Veszprém
reneszánsza 2008. 83.
242
Szabolcs–Szatmár megye műemlékei 1986–1987. II. 141–149.; Papp 2005. 67–76., 194–201.; Simon Zoltán: Adalékok a
nyírbátori református templom építéstörténetéhez. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 43. 2009/1. 135–154.; Feld István:
A Bátoriak kegyúri temploma. Megjegyzések az újabb nyírbátori épületrégészeti kutatások értékeléséhez. Szabolcs-
Szatmár-Beregi Szemle, 43. 2009/1. 155–158.; Grynaeus András–Papp Szilárd–Sarkadi Márton–Tóth Boglárka: A nyírbátori
Szent György-templom felülről – fedélszerkezet és dendrokronológia. In: Művészet és vallás a Felső-Tisza-vidéken. Szerk.
Kollár Tibor. Nagyvárad–Nyíregyháza, 2014. (Templomok útja, 3.) 159–164.
 404
t anul má nyo k

(Budáról) kerülhettek ide, importként, amelyben a rit-

20. kép. Báthory-címer a kősedilia belső oldalán,
16. század eleje. Nyírbátor, református templom
kásan fennmaradt magyarországi reneszánsz kőszob­
rászat legfontosabb és legismertebb emlékét, fő mű-
vét, a Báthory Madonnát is faragták. Megrendelője
ugyanaz a Báthory (II.) András volt, aki a nyírbáto-
ri reneszánsz stallumsort is készíttette (1511).243 Mi-
ként a stallumok, a kőfaragványok is olasz mesterek
munkái voltak. A Madonna a firenzei quattrocento
félalakos Madonna-domborműveit követi, kompozí­
cióját tekintve Andrea del Verrocchio műveihez áll
legközelebb. Nem kizárt, hogy készen jutott Báthory
Andráshoz, aki a művet a – nem klasszikus, hanem
korai humanista kapitálissal írott – felirat vésetésével
fejezte be (1526).244
A nyírbátori kőfaragványok lineáris stílusa
mel­lett a 16. század első évtizedének legfontosabb
áramlata az volt, amely a Bakócz-kápolna csegelyein,
ívháromszögeiben jelent meg a leglátványosabb for-
mában. Hatalmas íveket leíró, vékony indák, keskeny
levelek örvényébe bukó akantuszvirágok, felfeslő
bimbók alkotják a velencei eredetű dekorációt, amely
a 16. század elején persze Firenzében is jól ismert
volt. Balogh Jolán épp a firenzei Benedetto da
Rovezzano környezetéből eredeztette mesterüket.245
Ugyanilyen stílusú indákkal díszített pilaszterek ke-
rültek elő Thurzó Zsigmond püspök váradi palotájá-

243
Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, ltsz.: 67/1933a, c., illetve (a Nemzeti Múzeum letétjeként) Nyírbátor, Báthory
István Múzeum. Éber László: A bútorművesség emlékei Magyarországon. [A bútor, IV–VII. fejezet] In: Az iparművészet
könyve, I–III. Szerk. Ráth György. Budapest, 1902–1912. Budapest, Athenaeum, 1905. II. 433–436.; Bárányné Oberschall
Magda: A nyírbátori stallumok. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 1937. (Bibliotheca Humanitatis Historica, II.); Voit
Pál: Műhely a Via de’ Servin. Művészettörténeti Értesítő, 10. 1961. 97–130.; Zlinszky-Sternegg 1966. 32–37.; Kovalovszki
Júlia: Gótikus és reneszánsz bútorok. Budapest, Magyar Helikon–Corvina, 1980. (A Magyar Nemzeti Múzeum kincsei)
17–20., 29., 39–53. kép. Vö. még Papp 2005. 74–76., ezzel szemben lásd Németh Péter: A nyírbátori Szent György-temp-
lom – új megvilágításban. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 41. 2006. 377–382., és C. Tóth Norbert: Észrevételek a nyír-
bátori stallum egykori elhelyezéséről. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 43. 2009/1. 159–164.; továbbá Marosi Ernő: Stal-
lum a nyírbátori Szent György-templomból. In: Európa színpadán 2009. 82–83.; Mikó Árpád: A nyírbátori stallum (1511)
és problémái. Historiográfia, stílus, szerkezet, proveniencia. In: Az ecsedi Báthoriak a XV–XVII. században. Szerk. Szabó
Sarolta–C. Tóth Norbert. Nyírbátor, Báthori István Múzeum, 2012. 41–69.; Mikó Árpád: A nyírbátori stallum (1511). Mű-
vészettörténeti Értesítő, 64. 2015. 269–295.
244
Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Régi Magyar Gyűjtemény, ltsz.: 55.982. Johannes Roka: Alt und Neu Waitzen.
Preßburg–Kaschau, 1777. 44–45.; Cimeliotheca Nationalis Musaei Hungarici sive catalogus historico-criticus… Budae,
1825. 43.; Pasteiner Gyula: Báthory-féle Madonna a Nemzeti Múzeumban. Archaeologiai Értesítő, 5. 1885. 378–381.;
Pulszky Ferenc: Magyarország archaeologiája, I–II. Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt., 1897. II. 248.; Balogh Jolán:
La Madone d’André Báthory / Báthory András Madonnája. In: Az O. M. Szépművészeti Múzeum Közleményei, 1. Budapest,
1947. 8–14., 28–30.; Mikó Árpád: Báthory András Madonnája. Művészettörténeti Értesítő, 47. 1998. 167–175.; Árpád Mikó:
La Madonna di András Báthory. Acta Historiae Artium, 47. 2006. 93–102.; Mátyás király öröksége 2008. I. 53–54. (I-1. sz.)
(Mikó Árpád); „Látjátok feleim…” 2009. 330–331. (T22. sz.) (Mikó Árpád).
245
Balogh 1955. 37.
 405
t anul má nyo k

nak helyén is,246 és a Bakócz-kápolna (lebontott)

homlokzatának pilaszterfejezeteihez stilárisan kö-
zel ál­ló peducciókat találtak a Somogy megyei
Ötvöskónyi várkastélyának feltárásán és Korotna
várának helyén, valamint Budán, a városban is.247
Ez volt alighanem az utolsó alkalom, amikor Ma-
gyarországon készült reneszánsz faragványok tel-
jesen szinkronban voltak az itáliai fejlődéssel. Al-
kotóik egészen biztosan olaszok, akik valahol az
ország közepén tevékenykedtek, Budán vagy Esz-
tergomban, s faragványaik – az általános gyakor-
latnak megfelelően – készen kerültek rendelteté-
si helyükre.
A sok azonos stílusú, olykor azonos méretű
architektonikus faragvány országszerte jelzi, hogy
az épületek igazán reprezentatív kőelemeit nem
a helyszínen szerveződött „műhelyek”, ha­ nem
a vá­rosokban működő kőfaragók készítették.248
A mesterek egy része Itáliából jött; az olaszok ma-
gyarországi tevékenységéről egészen a korszak
végéig vannak adataink. Közéjük tartozott Giovan-
ni Fiorentino (a magyar szakirodalomban: Johan-
nes Fiorentinus) is, aki 1515-ben biztosan Eszter-
gomban működött, mert két síremléket is szig-
nált ekkoriban (Gniezno, illetve Felsőelefánt).249 Az
utóbbi években vált erősen valószínűvé, hogy az
1510-ben elhunyt zágrábi püspök, Szegedi Lukács
alakos síremlékét is ő szignálta,250 s az Zágráb-
ban éppúgy esztergomi import mű, mint címeres
társa Gnieznóban. Egyre kevésbé zárható ki, hogy
korábban már a Bakócz-kápolnán is dolgozott, eh-
hez a következtetéshez azonban továbbra is csak 21. kép. A menyői templom vörösmárvány kapuja, 1514.
a stíluskritika ingoványán át lehetne eljutni (ke­
ze nyomát a kápolnában egyszer a leggyengébb, másszor a java faragványokon vélték meg-
találni251). Jól mutatja Giovanni Fiorentino példája egyébként azt is, hogy a sírköveket faragó
246
Balogh 1982. I. 33–34., 86–87. kép, II. 307.; Váradi kőtöredékek 1989. 103., 109–111. (121–123. sz.) (Mikó Árpád) Persze
e faragványokat csak stílusuk alapján datáljuk Thurzó Zsigmond püspök idejére.
247
Schallaburg 1982. 672–673. (822. sz.) (Kálmán Magyar); uo. (823. sz.) (Emese Nagy); uo. (824. sz.) (Kálmán Magyar).
248
Mikó 1998. 207–223.
249
Balogh 1943. 64., 86., 176., 211–214., 268–270., 100–105. kép; Balogh 1955. 40.; Feuerné 1977. 220., 85. kép; Horler Miklós:
Ioannes Fiorentinus Forgách-síremléke. Építés- Építészettudomány, 15. 1983. 237–259.
250
Zágráb, Povijesni muzej Hrvatske, ltsz.: 6732. Mirko Valentić: Kameni spomenici Hrvatske, Zagreb Povijestni muzej
Hrvatske. Zagreb, 1969. 31.; Horvat 1975. 40–45.; Riznica 1987. 58 (25S. sz.); Mikó Árpád: Riznica Zagrebačke katedrale.
Zagreb, Muzejski prostor 1983. [Recenzió.] Művészettörténeti Értesítő, 33. 1984. 189.; Dobronić 1994. 74–75.; Milan Pelc:
Ugarske kiparske radionice i renesansa u severnoj Hrvatskoj. Radovi Instituta za povijest umjetnosti, 30. 2006. 67–80.;
Pelc 2007. 315–317.
251
Balogh Jolán nem tartotta első rangú kőfaragónak, s keze nyomát például a sekrestye lavabofülkéjének keretén fe-
dezte fel (Balogh 1955. 40–41.), Horler Miklós viszont épp ellenkezőleg, a mestert a kápolna vezető díszítőszobrászá-
 406
t anul má nyo k

mesterek közül kerültek ki az épületszobrászati munkákat alko-

tó szobrászok is. A szilágysági Menyő templomának a keresztelő­
medencéjét szignálta (1515), de nyilvánvaló, hogy a templom
szép vonalú, lunettás vörösmárvány kapuja (1514) és szentség­-
háza is ugyanebben a műhelyben készült (21. kép).252 A megren-
delő, Désházy István, az esztergomi vár gubernátora volt Bakócz
Tamás idejében. Most került elő az az Esztergomból (1515. május
15-én) írt levele, amelyben azt kéri Német Pál budai kano­nok-
tól, az érsek ügyvivőjétől, hogy a menyői templom megújí­tásá­-
hoz szükséges márványkövek szállításában segédkezzék, külö-
nös tekintettel a Tiszán való átkelésre.253
Jellemző a kőfaragó- és építési munkák szervezésére az
a szerződés is, amelyet Perényi Gábor kötött Nicolaus de Mila-
no murator­ral budai háza építésére, 1526-ban, Mohács előesté-
jén.254 Ebben szó esik tervrajzról, faragott kövekről, az udvart dí-
szítő loggiáról; de nem írták elő a mesternek, hogyan szerezze
be a faragott kőelemeket. (A rajz sajnos nem maradt ránk.)
Nicolaus de Mediolano egyébként budai polgár volt, 1528-ból is
van róla adatunk.255
Raguzai István királyi borbély háza leleteinek ismeretében
al­kothatunk magunknak fogalmat arról, hogy milyen lehetett a bu-
dai polgárváros képe a Jagelló-korban.256 Remek márgafaragvá-
nyok ke­rültek elő, gyümölcsfüzéres kandallóelemek, feliratos fríz
töredéke, párkányok, keretek (22. kép). Az egyik fríz – trófeák, bő-
ségszaruk, palmetták váltakoznak rajta – másik darabját (folytatá-

22. kép. Pilasztertöredék Raguzai István királyi borbély budai házából,

16. század első negyede. Budapest, Budapesti Történeti Múzeum
nak tartotta (Horler 1987. 21–23). Mindkét véleményt lehet védeni is, és támadni is (utóbbit védeni kevésbé): a szig-
nált keresztelőmedence címerképe valóban elnagyolt, de tegyük hozzá, hogy aprócska részlet ez, ugyanott a kapu
címerképe viszont színvonalas munka. A szignált gnieznói sírkő koszorúja valóban a kápolna csegelyeinek függesz-
tett koszorúira hasonlít, de a Forgách-síremlék igénytelen koszorúja is szignált alkotás; az ívháromszögeknek vagy
a székesegyház felé nyíló homlokzat lábazatának dekorációi viszont stilárisan nagyon távol állnak Giovanni Fioren­-
tino szignált munkáitól. A szignatúra egyébként aligha játszott akkora szerepet, illetve maga a kőfaragó aligha fog­-
lalt el olyan fontos pozíciót az esztergomi érseki udvarban, hogy jelentősége lett volna annak, kinek mit szignál, és
mit nem. Mindehhez hozzátehetjük most, hogy a kápolna sekrestyéjének lavabóján, a kereten valóban hasonló-
képp laposan faragott ornamentális sáv fut, mint a zágrábi Szegedi Lukács-sírkövön. Mindazonáltal ez sem bizonyítja,
hogy a kőfaragó már 1506–1507-ben Esztergomban dolgozott volna, s hogy folyamatosan ott tevékenykedett
1515–1516-ig. Alapjában véve ma sem gondolom másképp, mint huszonöt évvel ezelőtt: a probléma tanulsága első-
sorban historiográfiai, s ennek egyik kulcsa a zágrábi sírkő.
252
Balogh 1943. 268–270.; Mikó Árpád: A menyői templom keresztelőkútja. In: Váradi kőtöredékek 1989. 265–267.
253
„[…] Pro certa reformationis ecclesie nostre in domo nostra Menyew misimus lapides marmoreos. Ideo rogamus,
ut velitis comittere ad partes Tycie, ut in via in ductione per vectores fiant auxilia et sequantur.” Horváth–Neumann–
Pálosfalvy–C. Tóth 2014. 96., 100. (2. sz.)
254
Komáromy András: A báró Perényi család levéltárából. In: Történelmi Tár (Új Folyam), 1. 1900. 132–133.; Árpád Mikó:
Italienische Künstler in Ofen/Buda zur Zeit der Jagiellonen. In: Maria von Ungarn (1505–1558). Eine Renaissancefürstin.
Szerk. Martina Fuchs–Orsolya Réthelyi. Münster, Aschendorf, 2007. 357.; Végh 2006/2008. I. 285., II. 185–186. (689. sz.)
255
Végh 2006/2008. I. 167., II. 191. (716. sz.)
256
Végh 2008. 54–59.
 407
t anul má nyo k

sát) már a 19. század végén megtalálták az újkori királyi palota bőví-
tése alkalmával, s természetesen Mátyás palotájához kapcsolták, ez
is jellemzi kvalitását.257
Az egyik legfontosabb újdonság azonban a terrakottaelemek
előbukkanása: az all’antica építészeti tagozatok egy része ugyanis
égetett cserépből készült, s még egy astragalos-soros negatívot is ta-
láltak, ami talán helyben gyártásra utal. Terrakottából figurális elemek
is készültek, amint erről különböző puttószobrocskák fragmentumai
tanúskodnak.258 Az épület külső homlokzatát freskókkal dekorálták,
egy nagyobb faltömbön fennmaradt kép nyílvesszőt mutató puttót
ábrázol, és a keretező – részben kőből faragott, részben vakolatból
formált – kymatagot is színes festés borította.259
Valószínűleg több vidéki városban is hasonló lehetett a hely-
zet. Pécsett például feltártak antikizáló, külső homlokzati festést,260
és a pontos proveniencia nélküli kőfaragványok mellett jó pár kőle-
letet ismerünk a városi házak tudományosan dokumentált műemlé-
ki falkutatásaiból is. A helyi, puha mészmárgából készült faragványok
stilárisan is összefüggő, jól körvonalazható csoportot alkotnak.261 A ki-
indulópontot bizonyára Szatmári György építkezéseinek farag­ványai
jelentették, amelyeken gyakori dekorációs elem lehetett a vál­tozatos
módon összekapcsolt rozettasor. A rozettákkal díszített vö­rösmárvány
keret persze Pécsett import volt; a legszebb pécsi töredék méretre
pontos párja Győrött bukkant fel, a Káptalandombon (23. kép).262
Idevágó, fontos okleveles adat került elő tavaly: 1516. augusz-
tus 18-án Désházy István, esztergomi jószágkormányzó azt kérte Né-
meti Pál budai kanonoktól, Bakócz Tamás ügyvivőjétől, hogy juttas­-
son el két, márvánnyal megrakott hajót Szatmári György pécsi püs-
pöknek (és legalább az egyiket borral megrakottan küldje vissza).263
Désházy ekkor építkezett a menyői templomon, és oda is Németi
segítségével jutottak el márványkövek, köztük Ioannes Fiorentinus 23. kép. Kerettöredék rozettákkal
szignált vörösmárvány keresztelőkútja.264 Ebben az esztendőben te- Győrből, 16. század első negyede.
hát Szatmári is építkezett Pécsett. Vajon volt-e Giovanni Fiorentinó­nak Győr, Rómer Flóris Múzeum

257
Végh 2008. 56/6., (I-2a. sz.). A korábban előkerült darab: Balogh 1955. 36.; Balogh 1966. I. 116., II. 130. kép; Schallaburg
1982. 289. (193. sz.) (Emese Nagy).
258
Végh 2008. 56–58. (I-3a-k. sz.). A terrakotta mint építészeti elemek anyaga egyébként a királyi palotában is jelen volt, ez
kevésbé ismert, kevés emléke van. – Az óbudai királynéi várban is került elő reneszánsz terrakotta építészeti tagozat:
Havasi Krisztina: Az óbudai királyi, utóbb királynéi vár kőemlékei. Budapest Régiségei, XL. Budapest, 2007. 224., 3. kép.
259
Végh 2008. 55.
260
A Káptalan utca 2. számú ház (ma a Zsolnay-múzeum működik benne). Csemegi József: Jelentés a Pécs, Káptalan utca
2. sz. épületen végzett helyreállítások eredményeiről. In: A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 1956. Pécs, 1957. 8–29.;
Sarkadiné Hárs Éva: A Pécs, Káptalan utca 2. számú épület díszítő elemei. In: A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 1956.
Pécs, 1957. 48–54.; G. Sándor 1984. 29., 36. kép. Pár éve, a legutóbbi „helyreállítás” során, sajnálatos módon leverték
a középkori vakolatot, s az egykor méltán sokat emlegetett reneszánsz festés megsemmisült.
261
G. Sándor 1984. 18–33., 71–76.; Farbaky 2002. 45–62.
262
Pannonia Regia 1994. 367. (VII-47. sz.) (Mikó Árpád); Mikó 1998. 209–211., 7–8. kép.
263
„Nunc mittimus duas naves lapidibus marmoreis oneratas, qui reverendissimo domino episcopo Quinqueecclesiensi
presentandi sunt.” Horváth–Neumann–Pálosfalvy–C. Tóth 2014. 97., 107. (11. sz.)
264
Lásd a 253. jegyzetet.
 408
t anul má nyo k

bármilyen szerepe a pécsi faragványok körül?

S hová szánhatták ezeket a köveket? Egyik ma
ismert vörösmárvány faragvány sem évszámos
Pécsett: sem a tabernákulum, sem az a néhány,
rozettadíszes nyíláskeret-töredék, amelyek rég-
óta ismeretesek.265 Bármelyik készülhetett kö-
zülük 1516-ban – bár a tabernákulumot stílus-
kritikailag teljesen megalapozottan kapcsoltuk
a Bakócz-kápolnához, és így 1506–1507 tájára
datáltuk. Talán a püspöki palotán építkeztek
ekkortájt?266 A vörösmárvány reprezentatív, drá-
ga anyag, csak fontos emlék jöhet szóba. Két
24. kép. Síremlék töredéke koszorúba foglalt címerrel hajórakománnyi faragott kő nagyon sok. Min-
a pécsi domonkos templomból, 16. század első negyede. denesetre az a koszorús vörösmárvány sírkő,
Pécs, Janus Pannonius Múzeum amely töredékesen került elő a pécsi kö­zépkori
domonkos kolostor templomának fel­tárásakor
(24. kép),267 egészen más perspektívát kap most, hogy konkrét adat bukkant fel épp 1516-ból, esz-
tergomi vörösmárvány faragványok Pécsre szállításáról.268
A pécsi kőfaragók kezén a rozettasor mo­tívuma népszerűvé vált, mert nemcsak a vá-
rosban, hanem tágabb vidékén is ismerünk puha mészmárgából faragott rozettás építészeti
töredékeket;269 a rozettasorok egyre durvább vál­tozatokban követik egymást Ozorán, majd
Pécs­váradon. Ozoráról ugyanakkor finomabb farag­ványokat is ismerünk, amelyeknek nincs
a közelben párhuzamuk, például egy három oldalán faragott hasáb fragmentumát, amelyet
igen gazdag díszítés borít: örvényesen forduló indák közül kihajló bőségszaruk s egy levél­-
koszorú keretezte profilkép.270 A motívumok egymáshoz illeszkedése nem mindig szerves, és
az akantuszlevelek mintázásában – különösen az erősen hangsúlyozott középső ér, vagy a fű-
részfogas levélszegélyek megformálásában – érződik némi gótikus íz. A pécsi Munkácsy ut-
cában feltárt, delfines-kandeláberes ablakkeret-töredékek is nyilvánvalóan választékosabb
megmunkálású faragványok durva kivitelű leszármazottai.271 A félköríves záródású, záradé-
kán Szatmári-címerrel, ívháromszögeiben puttófejjel díszített pécsi ajtó rontott replikáit Má­ré­
váron találták meg.272
A márévári és pécsváradi darabok már Mohács után készültek. A pécsiek között is le­
hetnek bőven 1526 utániak; az a jókora kútkávatöredék, amely Eszéki János pécsi püspök
(1539–1541) címerét és az 1540-es évszámot viseli,273 arról tanúskodik, hogy még ekkor is volt
265
Pannonia Regia 1994. 371–372. (VII-54–55. sz.) (Mikó Árpád).
266
Farbaky 2002. 40–52. A palotára új adatokkal, megfigyelésekkel alapvető Kikindai András: A pécsi püspöki palota re-
konstrukciója. In: Reneszánsz látványtár 2009. 311–322.
267
Pannonia Regia 1994. 372–373. (VII-57. sz.) (Kárpáti Gábor).
268
A félreértések elkerülése végett: nem azt írtam, hogy ez a sírkő azon a hajón volt.
269
Szőnyi Ottó: Ismeretlen siklósi renaissance kőemlékek. Magyar Művészet, 9. 1933. 169–180.; G. Sándor 1984. 62–63., 69.,
71., 95. kép; Pannonia Regia. 368–369. (VII-48–49. sz.) (Koppány Tibor), 375. (VII-60. sz.) (Mikó Árpád).
270
Feld István–Gál-Mlakár Viktor–Giber Mihály–Mordovin Maxim: Ozora, várkastély. In: Régészeti kutatások Magyarorszá-
gon 2008. Szerk. Kisfaludi Júlia. Budapest, 2009. 242–246. – Az adatra Lővei Pál hívta fel a figyelmem.
271
G. Sándor 1984. 75–76., 47–51. kép.
272
G. Sándor 1984. 37–38., 76., 60–61. kép.
273
A pécsi székesegyház régi kőtárában, a sírkövek között. Felirata: „ · I(ohannes) · | · E(zeki) · | E(piscopus) |
Q(uinqueecclesiensis) | · 1 · 5 · | · 4 · 0 · ”. Szőnyi Ottó: A pécsi püspöki múzeum kőtára. Pécs, 1906. 246–247. (771. sz.);
Szőnyi Ottó: A pécsi Dómmúzeum. Magyar Művészet, 5. 1929. 532. (az alsó képen, az Ernuszt-címer alatt). Eszéki Já­
nosra: Kollányi 1900. 137.
 409
t anul má nyo k

kőfaragó a városban. A kút nem lehetett külö-

nösebben reprezentatív funkcióban, mert a cí-
meren kívül nincs értékelhető részlete (25. kép).
A motívumok romlása, a kvalitás esése
persze nemcsak Pécsre és környékére volt jel-
lemző, hanem az ország más részeire is, a 16.
század második évtizedétől. Jó példáját láthat-
juk ennek a Közép-Dunántúl két kisebb nemesi
kastélyán, Devecseren és Jánosházán. A deve­
cseri Choron-kastélyban – az itt álló gótikus ud-
varházat devecseri Choron András, Szalaházy
Tamás veszprémi püspök sümegi várnagya bő-
víttette ki all’antica részekkel – az egyszerűen
profilált nyíláskereteken (1526) kívül igényes
kialakítású kandallógyámkő-töredékek is fenn-
maradtak,274 amelyek nemcsak motívumaik,
ha­nem részletformáik miatt is közeli párhuza­
maiul kínálkoznak Erdődy Péter jánosházi kas­-
télyának szépen díszített kandallógyámkövei­
hez.275 A bőségszaruk leegyszerűsített kialakí­-
tá­sa, a karéjos levelű rozetták faragásmódja
erősen hasonló, ami azonos kőfaragóműhely-
re vall, s amelyet jó volna pontosan lokalizál-
ni. Anyaguk olyan finom szemcséjű homokkő,
25. kép. Kútmedence töredéke Eszéki János pécsi püspök amelyből a sümegi várban, sőt Veszprémben
címerével, 1540. Pécs, székesegyház is kerültek elő – egyszerűbb – faragványok.276
Különösen érdekes az egyik jánosházi gyám-
kövön látható laposan faragott, gyümölccsel teli kosár, mert a motívum egyelőre páratlan;
a körtékkel, gránátalmákkal megrakott bőségszaruk is előkelő mintákra utalnak, ha gyar-
lóbb kivitelben is.
274
Koppány Tibor: A sümegi vár és a devecseri kastély reneszánsz kőfaragványai. Szerk. Lővei Pál. Budapest, Kulturális Örök-
ségvédelmi Hivatal, 2009. (Lapidarium Hungaricum, 7. Veszprém megye, I.) 89–191.; Koppány Tibor: A kastély részei,
berendezése és tartozékai a 16–17. századi Dunántúlon. Művészettörténeti Értesítő, 64. 2015. 310.
275
M. Kozák Éva: Jánosháza, Erdődy–Choron-kastély. In: Lapidarium Hungaricum, 5. Vas megye, I. Szerk. Lővei Pál. Buda-
pest, Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, 2002. 385–455. (A szerkezeti és tipológiai összefüggések tipológiai kataló­
gusának társszerzője: Simon Zoltán.)
276
A jánosházi kastély bővítésének terminus post quemje 1510, ebben az évben kapott ugyanis engedélyt a birtokos,
Erdődy Péter II. Ulászlótól arra, hogy árokkal és fallal körülvegye az udvarházat (Kozák Éva 275. jegyzetben i. m.; Kop­-
pány 1999. 158). Mivel adatunk van arra, hogy a devecseri udvarházat 1514-ben fölégették (Koppány Tibor 274. jegy-
zetben i. m. 98.), az itteni épület all’antica részletekkel való dekorálására, bővítésére, helyreállítására ezt követően kel­-
lett sor kerüljön. Az egyik ajtó (festett) 1526-os évszáma kissé távolinak tűnik, de mégsem lehetetlen, hogy ez vo-
natkozik, terminus ante quemként, az összes antikizáló faragványra. Az építtető, devecseri Choron András Szalaházy
Tamás veszprémi püspök sümegi várnagya volt 1524-től; a sümegi várban valószínűleg ekkor történt az az átalakí­
tás, amelyből finomszemcséjű homokkőből faragott, antikizáló nyíláskeret-töredékek kerültek elő. A devecseri és
a sümegi faragványok összefüggnek, bár utóbbi helyen nem bukkant fel még értékelhető ornamentális darab, csu-
pán profilált töredékek. A kérdés az, hogy miként magyarázható Jánosháza és Devecser, e két – egymástól egyébként
nem távoli – hely ornamentális darabjainak szoros stiláris összetartozása. Azt hiszem, ez az a pont, ahol a stíluskri-
tika – a művészettörténet-írás klasszikus eszköze – olyan problémát vet fel, amely azonos súlyú lehet az okleveles
adatokból kiinduló kérdésekkel. Az összefüggés további vizsgálatra vár.
 410
t anul má nyo k

A Dunántúlon a Jagelló-korban különö­sen sok kastélyon jelentek meg all’antica rész­-

letek, talán az ország területén sehol másutt ennyire sűrűn. Sajnos csak keveset ismerünk
közülük olyan részletességgel, mint a deve­cse­rit vagy a jánosházit. A Somogy megyei öt­vöskó-
nyi kastély helyét, alaprajzát régészeti feltárás tisztázta,277 itt a reneszánsz faragványok anya-
ga – a Buda környéki márga – távolabbi eredetre, központi kőfaragóműhelyre vall; s az egyik –
már említett – szép lebegőfeje­zet stiláris párhuzama Budán is került elő, a polgárvárosban.278
Az Ötvöskónyihoz közel eső Korotna helyéről egy gyönyörű peducciót ismerünk (amely szin­-
tén szorosan kapcsolódik anyagában, stílusában az előbb említett két darabhoz),279 s egy már­
gából faragott Mátyás-címer töredékét.280 A Dombaiak dombói (Tolna megye) kastélyáról
egyelőre csak írott adataink van­nak, a kastély helyén nem volt feltárás;281 ajtókeretein feliratok
ékeskedtek, ami a korban az all’antica nyíláskeretek sajátja volt.282

7. Az északi reneszánsz nyomai

A bártfai városháza sokáig úgy szerepelt a szakirodalomban, mint az itáliai – budai udvari – re­
neszánsz kisugárzásának egyik legtávolabbi példája.283 1507-ben „olasz ablakokat” rendeltek
Alexander mestertől, aki akkor már évek óta dolgozott a város számára. Az ablakok közül né­-
hány fennmaradt máig, de részletformáik nem az olasz típusú all’antica módnak felelnek meg,
hanem furcsa vegyülékei a gótikának és a félreinterpretált reneszánsz formáknak. Az ominózus
ablakoknál is világosabb a kétféle formavilág keveredése a zárterkélyen, amely a praetorium
emeletére vivő lépcső indításának adja meg a reprezentatív keretet. A szerződésben szereplő
„olasz ablakok” tehát nem a budai példákra utalnak, hanem arra, hogy Bártfán is tisztában voltak
a legújabb divattal, de ez arrafelé úgy hangzott, hogy „welsch”. Ma északi reneszánsznak nevez-
nék. Alexander mester 1508-ban eltűnt Bártfáról, helyét Johannes mester – valószínűleg az eper-
jesi Johannes Brengyssen – vette át, aki évekig vitte tovább az építkezést, összefogva a sokná­
ciójú, környékbeli és főleg határon túlról érkezett lengyel munkás ténykedését.284
A bártfai városházát monumentális feliratok is díszítik, amelyek afféle magisztrátus-tü­
körként figyelmeztették a helyes kormányzásra a város vezetőit; az antikizáló felirat-együt-
tes olyan, mint valami egységes koncepció szerint íródott, monumentális olvasókönyv. Az
277
Magyar Kálmán: Az ötvöskónyi Báthori várkastély. Kaposvár, 1974. (Somogyi Múzeumok Füzetei, 18.) 27–53.; Schalla­
burg 1982. 672. (822. sz.) (Kálmán Magyar); Koppány 1984. 210.; Pannonia Regia 1994. 370–371. (VII-53. sz.) (Koppány
Tibor); Koppány 1999. 190–191., 36–38. kép; Horváth Richárd: Az ecsedi Bátoriak várbirtokai a késő középkorban.
Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 41. 2006. 317.
278
László Gerevich: The Art of Buda and Pest in the Middle Ages. Budapest, Akadémiai, 1971. 118., 145., CXVI/306. kép;
Gerevich László: Budapest művészete a későbbi középkorban a Mohácsi vészig. In: Budapest története a későbbi kö-
zépkorban és a török hódoltság idején. Szerk. Gerevich László–Kosáry Domonkos. Budapest, Budapest Főváros Tanácsa,
1973. (Budapest története, 2.) 307.; Schallaburg 1982. 672. (823. sz.) (Emese Nagy).
279
Schallaburg 1982. 672–673. (824. sz.) (Kálmán Magyar); Koppány 1984. 212.; Pannonia Regia 1994. 370. (VII-52. sz.)
(Koppány Tibor).
280
Magyar Kálmán: Az ötvöskónyi Báthori várkastély. Kaposvár, 1974. (Somogyi Múzeumok Füzetei, 18.) 46–48., 42. kép;
Schallaburg 1982. 565. (632. sz.) (Kálmán Magyar).
281
Koppány Tibor: A Tolna megyei Dombó vára. In: Gerő László nyolcvanötödik születésnapjára. Tanulmányok. Szerk. Pamer
Nóra. Budapest, Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1994. 159–168.
282
Mikó 2005. 226–227.
283
Vö. Balogh Jolán: A reneszánsz kor művészete. In: A magyarországi művészet története. Főszerk. Fülep Lajos, szerk.
Dercsényi Dezső–Zádor Anna. Budapest, Corvina, 19735. 211.; Feuerné 1977. 23.
284
Mikó 2004. 19–52.
 411
t anul má nyo k

1505-ben építeni kezdett városháza az északi reneszánsz és a késő gótika stílusjegyeit viseli
magán – természetes módon, ám a térségben roppant korán – s monumentális feliratai sem
klasszikus antikva betűkkel íródtak, hanem korai humanista kapitálissal, ami ennek a „keverék­
stílus”-nak velejárója.285
Az épület reprezentatív kialakítású lépcsőtornya (zárterkélye) hordozza a feliratok zö-
mét, amelyek jól azonosítható bibliai idézetek vagy közmondások. Valamennyi a város elöljá­
róságát inti az erényes kormányzásra, szó szerint utalva a bölcsességre és az igazságosságra,
és a sorok között a mértékletességre is. Szellemük jól egybeillik a vezetőkkel szemben a vá-
rosi jogkönyvekben megfogalmazott elvárásokkal. Szerencsés módon bepillanthatunk abba
a világba is, amelyben keletkeztek. A város számadáskönyveiben ugyanis ezekben az években,
a címlapokon hasonlóképp szentenciák jelennek meg, olykor végig kapitálissal írva. Ezek kö-
zött is akad bibliai citátum, sőt Plautus-idézet is. Plautus jelképezheti a humanista szellemet,
hisz a középkorban – Terentiussal ellentétben – csak kevéssé ismert és olvasott auktor volt.286
A feliratok alkalmazásának gondolata modern, szemben konvencionális tartalmukkal. Az észa­-
ki reneszánsz és a gótika elemeit egymásra montírozó párkányok alatt futó feliratok talán
éppúgy az all’antica képzetét kelthették, mint a keresztosztós, kimondottan is „olasz” – vagy-
is „welsh” – ablakok.
A Bártfán megismert északi reneszánsz stíluselemek Sárosban és Szepesben több he­-
lyen is felbukkannak. Így például a kisszebeni plébániatemplom déli kapuján.287 A kapu szár­
köve és párkánya is gazdagon profilált, levél- és tojássor díszíti. A lunetta tagozatait is ugyan­-
ilyen dekoráció borítja, külső élén pedig golyók és vázaidomok alkotta ív feszül. Középütt,
az ív záradékán, szamárhátívbe tömörödő, stilizált levélcsomón váza áll, a két szélén pedig
– te­tejükön golyót egyensúlyozva – ingatag baluszterorsók emelkednek; középről, az ív pe­-
re­­mé­hez tapadva, jobbra és balra egy-egy stilizált delfintest ível lefelé. Farkuk és tarajuk fel­-
kun­ko­rodik, mintha a középső vázában és a szélső baluszterorsókban all’antica akrotérionok
pa­ródiáit kellene látnunk. Ezek azonban legalább annyira szimbolikus fiálék is, egy gótikus fia­
tornyos saroklezárás imitációi. A fríz korai humanista kapitálissal vésett felirata: „Beati qui ha­-
bi­tant in domo tua Domine”, azaz „boldogok, akik házadban lakoznak, Uram”. Ez zsoltáridé-
zet, bár nem szó szerinti,288 és kétségkívül a templomra és az oda igyekvő hívekre vonatkozik.
A templom kő szószéke hasonló stílusú (bár kevésbé dúsan dekorált); egyik lapos dombor-
művű baluszterén Zuzana Ludiková nemrégiben fedezte fel az 1529-es évszámot.289
A kapu díszítésének motívumkincse, zömök aránya, „fejsúlyos” lunettája, feliratának
betűtípusa egyaránt szoros kapcsolatban van több korabeli szepesi és sárosi építészeti farag­-
vánnyal, mindenekelőtt a bártfai városházával. A különös balusztermotívumok megismétlőd­-
nek Lőcsén, lomnici Horvát János szepesi prépost házának ajtaján is,290 amelynek 1530-as dá-
285
A lépcsőtorony főpárkányán olvasható szöveg: „DILIGITE LVMEN SAPIENTIAE | OMNES QVI PREESTIS POPVLIS VT
IN AETERNVM REGNETIS | ET PRODERIT VOBIS”; a déli oldalon, a bejárat fölött: „HABITACVLA IVSTORVM BENEDI­
CENTVR”. Az erkély túloldalán: „DOMVS IVSTORVM PERMANEBIT”. A középső, a keleti homlokzatra írott idézet: „FE­
LIX CIVITAS QVAE TEMPORE PACIS COGITAT BELLA”. A bejárati ajtó fölött: „PRIVSQVAM INCIPIAS CONSVLTO.” Az
első emeleten, az épületen belül, az egyik ajtó fölött: „IVSTVM EST AVXILIARI PAVPERI”. A feliratokkal részletesen fog­
lalkoztam: Mikó 2004. 19–52.; Mikó 2005. 229–230.
286
Michael von Albrecht: A római irodalom története. I–II. Ford. Tar Ibolya. Budapest, Balassi, 2003–2004. I. 151–152.; Franz
Brunhölzl: Plautus im Mittelalter. Lexikon des Mittelalters, VII. München, Deutscher Taschenbuch Verlag, 20032. 16–17.
287
Feurné 1977. 220., 87. kép; Kuhn 1982. 26.; Kresák 1988. 23–24.; Kresák 1995. 3., 6. kép; Ciulisová 2002. 130–131.; Mikó
2005. 228.; Ilustravaná enciklopédia… 2009. 909.
288
PsG 83,5 Beati habitantes in domo tua Domine.
289
Zuzana Ludiková: Kazateľnica. In: Renesancia. Umenie medzi neskorou gotikou a barokom 2009. 657.
290
Kuhn 1982. 27.; Kresák 1988. 23.; Kresák 1995. 4., 8. kép; Eva Križanová: Renesancia ako nový výtvarný štýl. Pamiatky
a múzeá, 49. 2001/4. 9.; Ciulisová 2002. 138.; Jozef Medvecký: Novovek 1526–1780. In: Zuzana Bartošová–Ivan Gerát–
 412
t anul má nyo k

tuma e stíluskör végső határát jelöli. Nyársardón (Héthárs mellett) Nyási Dömötör esztergo­-
mi vikárius tabernákuluma (1520 körül) ugyanennek a stílusnak a képviselője.291 Az átmeneti
típusú betűkkel írott, hosszú felirat is jelzi, hogy a megrendelő reprezentatív alkotásnak szán-
ta. Különös, de szülőfalujába nem Esztergomból hozatott tabernákulumot, hanem a környéken
rendelte meg. Nemcsak ő nem hozatott az ország közepéről tabernákulumot, hanem Rozs­-
nyóra sem Esztergomból került a Bakócz-címeres kápolnaajtó-keret (1515–1516).292 A szepesi,
sárosi stallumokon, a szárnyasoltárok szekrényfaragványain is ebben az időben jelennek meg
a reneszánsz ornamentális elemek.
Nemcsak a Szepességre és környékére volt jellemző az északi reneszánsz stílus feltű­-
nése, hanem természetesen a nyugati országrészekre is. Pozsony környékére azonban Bécs­-
ből kerültek az egyes darabok. Zömmel nem építészeti faragványok, hanem kőretábulumok,
esetleg epitáfiumok. Legszebb példájuk a pozsonyszentgyörgyi főoltár,293 amelynek ornamen-
tális részletei – a szekrényfülkében függő tömött gyümölcsfüzérek, a pilaszterek tükrét elbo­-
rító zsúfolt levélkötegek – más emlékeken is fölbukkannak. Így például Sopronban, az egy­-
kori ferences templomban is állhatott egy ehhez hasonló oltárépítmény,294 Bazinban pedig
a plébániatemplom szószéke kapcsolható ide.295 Ezt 1523-ban állíttatta az egyik Szentgyör-
gyi és Bazini gróf;296 a szószéket tartó tömzsi oszlop „sudarasodó” törzse és hibrid „korintho­-
szi” fejezete tipikus északi reneszánsz megoldás, a mellvéd elegánsan faragott ornamentu-
main viszont erről csak a részletek árulkodnak.
A pannonhalmi főapátság templomában ma is fennálló épületrészek (26. kép), a so­
mogyvári bencés kolostorból csak építészeti elemek őrzik ennek a stílusváltozatnak a nyomát.297
Marta Herucová–Jozef Medvecký–Martin Vančo: Umenie na Slovensku. Stručné dejiny obrazov. Bratislava, Slovart, 2007.
81., képpel; Ilustravaná enciklopédia… 2009. 766.
291
Ladislav Šášky: Kunstdenkmäler der Slovakei. Bratislava, Tatran, 1988. 279. kép; Ciulisová 2002. 129–130.; Mikó 2004.
30., 18. kép; Mikó 2009. 102–103., 66. kép; Juraj Žáry: Tabernákulum. In: Renesancia. Umenie medzi neskorou gotikou
a barokom 2009, 2. kép és 653–654.; Ilustravaná enciklopédia… 2009. 914.
292
Gangel Judit: Rozsnyó műemlékei. Budapest, 1942. (A budapesti Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem Művészet-
történeti és Keresztényrégészeti Intézetének dolgozatai, 77.) 16. 25–26.; Karol Kahoun: Neskorogotická architektúra
na Slovensku. Bratislava, 1973. 67.; Ivan Chalupecký: Od baníckej osady k baníckemu mestu. In: Dejiny Rožnavy, 1. Rož-
nava, 1978. 79.; Kuhn 1982. 26., 2. kép; Kresák 1988. 24; Juraj Žáry: Tabernákulum. In: Renesancia. Umenie medzi neskorou
gotikou a barokom 2009. 653–654; Ilustravaná enciklopédia… 2009. 471.
293
Éber László: A pozsonyszentgyörgyi oltár. In: Az Országos Szépművészeti Múzeum Évkönyvei, I. Budapest, 1918. 135–151.;
Kresák 1995. 4–5., 9. kép; Ciulisová 2002. 133–134.; Mikó 2009. 105., 68. kép.
294
Balogh Jolán: Renaissance oltár Sopronban. Soproni Szemle, 16. 1962. 144–146; Mátyás király öröksége 2008. I., 204–206.
(VII-19. sz.) (Bartos György).
295
Balogh Jolán: A késő-renaissance és a kora-barokk művészete. In: Magyar művelődéstörténet, 3. A kereszténység vé-
dőbástyája. Szerk. Domanovszky Sándor. Budapest, [1940.] 560.; Kresák 1995. 4.; Ciulisová 2002. 134.; Mikó 2009. 105.,
69. kép; Ilustravaná enciklopédia… 2009. 156.
296
A szószék címeréhez: Moriz Wertner: Die Grafen von St. Georgen und Bösing. Genealogische Studie. Wien, 1891. 71–73.;
Die Wappen des Adels in Ungarn. J. Siebmacher’s großes Wappenbuch, Bd. 33. [Reprint.] Neustadt an der Aisch, 1982.
Bd. I. 628., Bd. II. Taf. 442. Bazin birtoklástörténete: 1543-ig a Szentgyörgyi és Bazini grófoké; II. Kristóf halála után
a kincstárra szállt, majd I. Ferdinánd király a birtokot Serédy Gáspárnak adta zálogba. Nagy Iván: Magyarország csalá­-
dai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal, 10. Pest, Ráth Mór, 1863. 152. Lásd még Maksay Ferenc: Magyarország bir­
tokviszonyai a 16. század közepén, I–II. Budapest, Akadémiai, 1990. II. 581.; Házi Jenő: Pozsony vármegye középkori
földrajza. Pozsony, Kaligram, 2000. 78–79. – Juraj Žáry–Árpád Mikó: Kazateľnica. In: Renesancia. Umenie medzi nesko-
rou gotikou a barokom 2009. 4. kép és 655–656.
297
Papp Szilárd: Késő gótikus építkezések Pannonhalmán. In: Mons Sacer 1996. I. 250–264.; Mikó Árpád: Tolnai Máté fő­
apát és a reneszánsz művészet emlékei Pannonhalmán. In: Mons Sacer 1996. I. 572–575.; Papp Szilárd: Pannonhalma
és Somogyvár. Bencés reform és építészet a 15–16. század fordulóján. In: Paradisum plantavit. Bencés monostorok
a középkori Magyarországon. Szerk. Takács Imre. Pannonhalma, Pannonhalmi Bencés Főapátság, 2001. 306–309.
 413
t anul má nyo k

Budához közel, Bajnán magas, karcsú ta-

bernákulum áll: felépítése a nagy gótikus
szentséghá­zakét követi, tartópillérét azon-
ban leveles tükrű pilaszter alkotja, tetején
fogrovatos párkányzattal, a szentségfülkét
pálcaáthatásos tagozatok keretezik, a töre-
dékes oromzat pálcái gyémántmetszéses
lábazatról indulnak. Az all’antica párkányok
között futó képszék szárnyas angyalbüszt-
jei azon a helyen az itáliai reneszánsz kerub-
fejeinek gótikus változatai.298
Az itáliai all’antica műveknek – ha
kis számban is – voltak „oltralpe” ellenpont-
jai még a Dunántúlon, a fővároshoz közel
is. Talán még Budán is; egy vörösmárvány
epitáfiumtöredék – Krisztus levétele a ke-
resztről domborművel – erre utal.299 A bu-
dai német polgárok ugyanakkor az olasz
reneszánsszal is próbálkoztak, sőt, Peter
Juncker budai polgár bécsi házának – az
egykori Peterlhofnak – ajtókeretei (1497)300
az első all’antica faragványok közé tartoz-
tak Bécsben.

26. kép. Pilaszter részlete

a „keresztelőkápolna” kapuzatán a pannonhalmi
bencés főapátsági templomban,
16. század első negyede.
298
Marosi Ernő: Magyar falusi templomok. Budapest, Corvina, 1975. 42–43.; B. Benkhard Lilla: A Bajnai Both család késő
középkori udvarháza. Régészeti kutatások a bajnai Sándor–Metternich-kastélyban, 1995–2004. In: Kastélyok évszá­-
zadai, évszázadok kastélyai. Tanulmányok a 80 éves Koppány Tibor tiszteletére. Szerk. Feld István–Somorjay Sélysette.
Budapest, Castrum Bene Egyesület–Históriaantik Könyvesház, 2008. 69.
299
László Gerevich: The Art of Buda and Pest in the Middle Ages. Budapest, Akadémiai, 1971. 119., CXVI. tábla, 304. kép; Habs-
burg Mária 2005. 203. (IV-30. sz.) (Végh András).
300
Kubinyi András: A budai német patriciátus társadalmi helyzete családi összeköttetései tükrében. Levéltári Közlemé-
nyek, 42. 1971. 259/384.; Lővei Pál: A Sárkány-rend fennmaradt emlékei. In: Zsigmond 1987. I. 160.; Gerd Pichler: Neue
Erkentnisse zum Auftreten der Renaissancebaukunst in Wien. Drei Portalfragmente von 1497. Österreichische Zeitschrift
für Kunst und Denkmalpflege, 52. 1998. 424–431.; Gyöngyi Török: Die Ursprünge der Jagiellonischen Renaissance in
Ungarn während der Regierungszeit des Königs Matthias Corvinus (1458–1490). In: Die Jagiellonen. Kunst und Kultur
einer europäischen Dynastie an der Wende zur Neuzeit. Hgg. Dietmar Popp–Robert Suckale. Nürnberg, Germanisches
Nationalmuseum, 2002. 218–219., 3. kép; Cornelia Plieger: Plastik der Renaissance. In: Geschichte der bildenden Kunst
in Österreich, Bd. 3. Spätmittelalter und Renaissance. Hrsg. Arthur Rosenauer. München–Berlin–London–New York,
Prestel, 2003. 367.
 414
t anul má nyo k

Rövidítések

Áldásy  1923–1930  –  Áldásy Antal: A Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának címereslevelei, 2.

1092–1600. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtára, 1923–1930. (Catalogus
Bibliothecae Musaei Nat. Hungarici, II. Litterae armales, vol. 2., fasc. [1]–2.)
Apponyi  Hungarica  1903  –  Alexander Apponyi: Hungarica. Ungarn betreffende im Auslande
gedruckte Bücher und Flugschriften. I–II. München, Jacques Rosenthal’s Verlag, 1903.
Apponyi  Hungarica  1925  –  Alexander Apponyi: Hungarica. Ungarn betreffende im Auslande
gedruckte Bücher und Flugschriften. III–IV. München, Verlag Jacques Rosenthal,
1925–1927.
Balogh 1943 – Balogh Jolán: Az erdélyi renaissance, I. 1460–1541. Kolozsvár, Gróf Teleki Pál Tudo-
mányos Intézet, 1943.
Balogh 1955 – Balogh Jolán: Az esztergomi Bakócz kápolna. Budapest, Képzőművészeti Alap, 1955.
Balogh 1966 – Balogh Jolán: A művészet Mátyás király udvarában, I–II. Budapest, Akadémiai, 1966.
Balogh 1973 – Balogh Jolán: A reneszánsz kor művészete. In: A magyarországi művészet története.
Főszerk. Fülep Lajos, szerk. Dercsényi Dezső–Zádor Anna. Budapest, Corvina, 19735.
Balogh 1982 – Balogh Jolán: Varadinum – Várad vára. I–II. (Művészettörténeti Füzetek, 13/1–2.)
Budapest, Akadémiai, 1982.
Balogh 1985 – Balogh Jolán: Kolozsvári kőfaragó műhelyek. XVI. század. Budapest, MTA Művészet-
történeti Kutató Csoport, 1985.
Bartoniek 1940 – Bartoniek Emma: Codices Latini Medii Aevi. Budapest, Országos Széchényi Könyv-
tár, 1940. (Catalogus Bibliothecae Musei Nationalis Hungarici, XII.)
Báthory Miklós emlékezete 2007  – Báthory Miklós váci püspök (1474–1506) emlékezete. Szerk.
Horváth Alice. Vác, Váci Egyházmegyei Gyűjtemény, 2007.
Berkovits  1948  –  Berkovits Ilona: Főszékesegyházi könyvtár. In: Esztergom műemlékei. I. Múzeu-
mok, kincstár, könyvtár. Összeállította Genthon István. Budapest, Műemlékek Or­
szágos Bizottsága, 1948. (Magyarország Műemléki Topográfiája, 1.) 287–371.
Berkovits 1975 – Berkovits Ilona: Magyar kódexek a XI–XVI. században. Budapest, Magyar Helikon–
Corvina, 19752.
Białostocki 1976 – Jan Białostocki: The Art of the Renaissance in Eastern Europe. Hungary, Bohe-
mia, Poland. Oxford, Phaidon, 1976.
Bibliotheca Hungarica I. (1988) – Csapodi Csaba–Csapodiné Gárdonyi Klára: Bibliotheca Hungarica.
Kódexek és nyomtatott könyvek Magyarországon 1526 előtt. I. Budapest, MTA Könyv-
tára, 1988. (A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Közleményei, Új Soro-
zat, 23. [98.])
Bibliotheca  Hungarica  II.  (1993)  –  Csapodi Csaba–Csapodiné Gárdonyi Klára: Bibliotheca Hunga-
rica. Kódexek és nyomtatott könyvek Magyarországon 1526 előtt. II. Budapest, MTA
Könyvtára, 1993. (A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Közleményei, Új
Sorozat, 31. [106.])
Bónis 1971 – Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, Aka-
démiai, 1971.
Bonum ut pulchrum 2010 – Bonum ut pulchrum. Essays in Art History in Honour of Ernő Marosi on
His Seventieth Birthday. Edited by Livia Varga–László Beke–Anna Jávor–Pál Lővei–
Imre Takács. Budapest, Argumentum, 2010.
 415
t anul má nyo k

Ciulisová  2002  –  Ingrid Ciulisová: Humanizmus a renesancia. Mestá, umenie a idey Erazma
Rotterdamského. In: Problémy dejín výtvarného umenia Slovenska. Bratislava, Veda,
vydateľstvo SAV, 2002. 120–144.
Csapodi 1973 – Csaba Csapodi: The Corvinian Library. History and Stock. Budapest, Akadémiai, 1973.
(Studia Humanitatis, 1.)
Csapodi-Gárdonyi 1984 – Klára Csapodi-Gárdonyi: Die Bibliothek des Johannes Vitéz. Budapest, Aka-
démiai, 1984. (Studia Humanitatis, 6.)
Csillag a holló árnyékában 2008 – Csillag a holló árnyékában. Vitéz János és a humanizmus kezde-
tei Magyarországon. Szerk. Földesi Ferenc. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár,
2008. 
DaCosta Kaufmann 1995 – Thomas DaCosta Kaufmann: Court, Cloister, City. The Art and Culture of
Central Europe 1450–1800. London, Weidenfeld & Nicolson, 1995.
Divéky 1910 – Divéky Adorján: Magyarország szerepe a lengyel renaissanceban. Különlenyomat az
Archaeologiai Értesítő 1910-es évfolyamából. Budapest, 1910.
Dobronić  1994  –  Lelja Dobronić: Renesansa u Zagrebu. Zagreb, Institut za povijest umjetnosti,
1994.
Entz 1958 – Entz Géza: A gyulafehérvári székesegyház. Budapest, Akadémiai, 1958.
Ernuszt  1939  –  Ernuszt Johanna: Adrianus Wolphardus. Budapest, Dunántúl Pécsi Egyetemi
Könyvkiadó és Nyomda R. T., 1939. (Értekezések a magyarországi latinság köréből,
1.)
Estei Hippolit püspök egri számadáskönyvei… 1992 – Estei Hippolit püspök egri számadáskönyvei.
1500–1508. Közzéteszi: E. Kovács Péter. Eger, Heves Megyei Levéltár, 1992. (A Heves
Megyei Levéltár Forráskiadványai)
Esztergomi érsekek 2003 – Esztergomi érsekek 1001–2003. Szerk. Beke Margit. Budapest, Szent Ist-
ván Társulat, 2003.
Európa színpadán 2009 – Európa színpadán. Magyarország ezeréves hozzájárulása az európai kö-
zösség eszméjéhez. Szerk. Marosi Ernő. Budapest, Balassi, 2009.
Farbaky 2002 – Farbaky Péter: Szatmári György, a mecénás. Egy főpap műpártoló tevékenysége a
Jagelló-kori Magyarországon. Budapest, Akadémiai, 2002. (Művészettörténeti Füze-
tek, 27.)
Fedeles 2005 – Fedeles Tamás: A pécsi székeskáptalan személyi összetétele a késő középkorban (1354–
1526). Pécs, Pécs Története Alapítvány, 2005. (Tanulmányok Pécs Történetéből, 17.)
Feuerné 1977 – Feuerné Tóth Rózsa: Reneszánsz építészet Magyarországon. Budapest, Magyar Heli-
kon–Corvina, 1977.
Fógel 1913 – Fógel József: II. Ulászló udvartartása (1490–1516). Budapest, Magyar Tudományos
Akadémia, 1913.
Fógel 1916 – Fógel Sándor: Celtis Konrád és a magyarországi humanisták. Budapest, 1916.
Gotika 2003 – Gotika. (Dejiny Slovenského výtvarného umenia, [2.]) Szerk. Dušan Buran. Bratislava,
Slovenská národná galéria, 2003.
Habsburg Mária 2005 – Habsburg Mária, Mohács özvegye. A királyné és udvara, 1521–1531. Szerk.
Réthelyi Orsolya–F. Romhányi Beatrix–Spekner Enikő–Végh András. Budapest, Buda-
pesti Történeti Múzeum, 2005.
Hlobil–Petrů  1992  –  Ivo Hlobil–Eduard Petrů: Humanismus a raná renesance na Morave. Praha,
Academia, 1992.
Hlobil–Petrů  1999  –  Ivo Hlobil–Eduard Petrů: Humanism and the Early Renaissance in Morava.
Olomouc, Votobia, 1999.
 416
t anul má nyo k

Hoffmann  1928  –  Hoffmann Edith: A Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtárának illuminált kéz-
iratai. (Az Országos Széchényi Könyvtár tudományos kiadványai, 1.) Budapest,
Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó R. T., 1928.
Hoffmann  1929/1992  –  Hoffmann Edith: Régi magyar bibliofilek. Budapest, 1929. (Új kiadása
Wehli Tünde előszavával és új jegyzeteivel: Budapest, MTA Művészettörténeti
Kutató Intézet, 1992.)
Horler  1987  –  Horler Miklós: A Bakócz-kápolna az esztergomi főszékesegyházban. Budapest,
Helikon–Corvina, 1987.
Horvat 1975 – Anđela Horvat: Između gotike i baroka. Umjetnost kontinentalnog dijela Hrvatske od
oko 1500. do oko 1700. Zagreb, Društvo povjesničara umjetnosti Hrvatske, 1975.
Horváth–Neumann–Pálosfalvy–C. Tóth 2014 – Horváth Richárd–Neumann Tibor–Pálosfalvy Ta-
más–C. Tóth Norbert: Németi Pál budai kanonok, majd bozóki prépost leveles­-
lá­dája. Magyar vonatkozású középkori oklevelek feltárása Morvaországban. In:
Ar­­cana Tabularii. Tanulmányok Solymosi László tiszteletére. I–II. Szerk. Bárány Atti-
la–Dreska Gábor–Szovák Kornél. Budapest–Debrecen, Debreceni Egyetem, 2014. I.
85–116.
Hubay 1938 – Hubay Ilona: Missalia Hungarica. Régi magyar misekönyvek. Budapest, Országos Szé-
chényi Könyvtár–Magyar Bibliophil Társaság, 1938.
Hunyadi Mátyás, a király 2008 – Hunyadi Mátyás, a király. Hagyomány és megújulás a királyi udvar-
ban, 1458–1490. Szerk. Farbaky Péter–Spekner Enikő–Szende Katalin–Végh András.
Budapest, Budapesti Történeti Múzeum, 2008.
Ilustravaná  enciklopédia…  2009  –  Illustravaná enciklopédia pamiatok Slovensko. Historická
architektúra, pamiatky výtverného umenie, pamätihodnosti. Red. Juraj Žáry et. al.
Bratislava, Simplicissimus, 2009.
Italy  &  Hungary  2011  –  Italy & Hungary. Humanism and Art in the Early Renaissance. Ed. by Pé-
ter Farbaky–Louis A. Waldmann. Florence, Villa I Tatti, 2011.
Jakó 1991 – Jakó Klára: Az első kolozsvári egyetemi könyvtár története és állományának rekonstruk-
ciója, 1579–1604. Szeged, Scriptum Kft., 1991. (Adattár XVI–XVIII. századi szel­lemi
mozgalmaink történetéhez, 16/1.)
Jankovich Miklós gyűjteményei 2002 – Jankovich Miklós (1772–1846) gyűjteményei. Szerk. Mikó Ár-
pád. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2002.
Kelényi B.  1940  –  Kelényi B. Ottó: Egy magyar humanista glosszái Erasmus Adagia-jához. Buda-
pest, 1940. (Tanulmányok, kiadja a Fővárosi Könyvtár, 13.)
Király 2003 – Király Péter: Magyarország és Európa. Zenetörténeti írások. Budapest, Balassi, 2003.
Kódexek a középkori Magyarországon 1985 – Kódexek a középkori Magyarországon. [Szerk. Vizkelety
András.] Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1985.
Kolíska  kresťanstva  na  Slovensku  2011  –  Kolíska kresťanstva na Slovensku. Nitriansky hrad a Ka­
tedrála sv. Emeráma v premenách času. Red. Štefan Haviar. Bratislava, Arte Libris,
Plekanec & Haviar, 2011.
Kollányi 1900 – Kollányi Ferenc: Esztergomi kanonokok, 1100–1900. Esztergom, Buzárovits Gusz-
táv Könyvnyomdája, 1900.
Komárom megye régészeti topográfiája 1979  – Horváth István–H. Kelemen Márta–Torma István:
Komárom megye régészeti topográfiája. Esztergom régészeti topográfiája. Buda-
pest, Akadémiai, 1979. (Magyarország régészeti topográfiája, 5.)
Koppány 1984 – Koppány Tibor: A Közép-Dunántúl reneszánsz építészete. Ars Hungarica, 12. 1984.
183–232.
Koppány  1999  – Koppány Tibor: A középkori Magyarország kastélyai. Budapest, Akadémiai, 1999.
(Művészettörténeti Füzetek, 26.)
 417
t anul má nyo k

Sz.  Koroknay  1973  – Sz. Koroknay Éva: Magyar reneszánsz könyvkötések. Kolostori és polgári
műhelyek. Budapest, Akadémiai, 1973. (Művészettörténeti Füzetek, 6.)
Kovács 2003 – Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben, 1541–1720. Budapest–Ko­lozsvár,
Teleki László Alapítvány–Polis, 2003.
Kozakiewiczowa  1984  – Helena Kozakiewiczowa: Rzeźba XVI wieku w Polsce. Warszawa, Państwo-
we Wydawnictwo Naukowe, 1984.
Könyvkiállítás  1882  – Kalauz az Orsz. Magy. Iparművészeti Múzeum részéről rendezett könyvki­
állításhoz. Budapest, Pesti Könyvnyomda-Részvénytársaság, 1882.
Körmendy  2007  –  Körmendy Kinga: Studentes extra Regnum. Esztergomi kanonokok egyetemjá-
rása és könyvhasználata, 1183–1543. Budapest, 2007. (Bibliotheca Instituti Post­
gradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominate, III.
Studia, 9.)
Kresák 1988 – Fedor Kresák: Úvahy o renesancii na Slovensku, najmä o architektúre. Ars, 1988/1.
21–50.
Kresák 1995 – Fedor Kresák: O pačiatkoch renesancie na Slovensku. Ars, 1995/1. 1–23.
Kuhn 1982 – Ivan Kuhn: Renesančná architektúra na Slovensku. Ars, 1982/2. 16–72.
„Látjátok feleim…”  2009  –  „Látjátok feleim…” Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16. század
elejéig. Szerk. Madas Edit. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2009.
MAMŰL  –  Magyar Művelődéstörténeti Lexikon. Főszerk. Kőszeghy Péter, szerk. Tamás Zsuzsanna.
I–XI., Budapest, Balassi, 2003–2011.
Maradandóság  és  változás  2004  – Maradandóság és változás. Művészettörténeti konferencia.
Ráckeve, 2000. Szerk. Bodnár Szilvia–Jávor Anna–Lővei Pál–Pataky Gábor–Sümeghi
György–Szilágyi András. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Képző-
és Iparművészeti Lektorátus, 2004.
Mátyás király öröksége 2008 – Mátyás király öröksége. Késő reneszánsz művészet Magyarországon
(16–17. század). I–II. Szerk. Mikó Árpád–Verő Mária. Budapest, Magyar Nemzeti Ga-
léria, 2008.
Mikó 1986 – Mikó Árpád: Jagelló-kori reneszánsz sírköveinkről. Ars Hungarica, 14. 1986. 97–113.
Mikó  1988  –  Mikó Árpád: Ippolito d’Este esztergomi érseki udvara és a reneszánsz kőfara-
gás Magyarországon (1487–1497). Ars Hungarica, 16. 1988. 133–142.
Mikó  1989  –  Mikó Árpád: Egy stílusfordulat reinkarnációja. Antonio Bonfini építészeti termino-
lógiájának értelmezéséhez. In: Sub Minervae nationis praesidio. Tanulmányok
a nemzeti kultúra kérdésköréből Németh Lajos hatvanadik születésnapja alkalmá­-
ból. Budapest, ELTE Művészettörténeti Tanszék, 1989. 37–40.
Mikó 1995 – Mikó Árpád: Szirének, szatírok, kentaurok. Klasszikus mitológiai figurák Jagelló-kori
címeresleveleinken. Ars Hungarica, 23. 1995. 253–258.
Mikó 1997 – Mikó Árpád: A szentképek árulása. A magyar szent királyok ábrázolásai a zágrábi egy-
házmegye liturgikus nyomtatványaiban. Ars Hungarica, 25. 1997. 133–144.
Mikó 1998 – Mikó Árpád: Rész és egész. A magyarországi reneszánsz kőfaragóműhelyek és ku-
tatásuk. In: Koppány Tibor hetvenedik születésnapjára. Tanulmányok. Szerk. Bardoly
István–László Csaba. Budapest, Országos Műemlékvédelmi Hivatal, 1998. 207–225.
Mikó  2004  –  Mikó Árpád: A bártfai városháza. Adalékok a Jagelló-kori reneszánsz történeté-
hez Felső-Magyarországon. Művészettörténeti Értesítő, 53. 2004. 19–52.
Mikó  2005  –  Mikó Árpád: Stílus és felirat. Kőbe vésett klasszikus- és korai humanista kapitális-
sal írott feliratok a Mátyás- és Jagelló-kori Magyarországon. Művészettörténeti
Értesítő, 54. 2005. 205–244.
Mikó  2007  –  Mikó Árpád: Báthory Miklós püspök és a reneszánsz művészet emlékei Vácott.
In: Báthory Miklós emlékezete 2007. 117–131.
 418
t anul má nyo k

Mikó 2009 – Mikó Árpád: A reneszánsz Magyarországon. Budapest, Corvina, 2009. (Stílusok – kor-

szakok, [3.])
Mikó–Molnár  2003  –  Mikó Árpád–Molnár Antal: A váradi középkori székesegyház kincstárá-
nak inventáriuma (1557). Művészettörténeti Értesítő, 52. 2003. 303–318.
Nel  segno  del  corvo  2002  – Nel segno del corvo. Libri e miniature della biblioteca di Mattia Cor­-
vino. Szerk. Paola di Pietro Lombardi–Milena Ricci. Modena, Il Bulino edizioni d’arte,
2002. (Il giardino delle Esperidi, 16.)
Pannonia  regia  1994  – Pannonia regia. Művészet a Dunántúlon, 1000–1541. Szerk. Mikó Árpád–
Takács Imre. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1994.
Papp 2005 – Papp Szilárd: A királyi udvar építkezései Magyarországon 1480–1515. Budapest, Balassi,
2005. 
Pelc 2007 –  Milan Pelc: Renesansa. (Povijest umjetnosti u Hrvatskoj) Zagreb, Naklada Ljevak,
2007.
Pozdné gotické umění v Čechách… 1984  –  Jaromír Homolka–Jozef Krása–Václav Mencl–Jaroslav
Pešina–Jozef Petráň: Pozdné gotické umění v Čechách (1471–1526). Praha, Odeon,
19842.
Radó–Mezey  1973  –  Libri liturgici manuscripti bibliothecarum Hungariae et limitropharum regio­-
num, quos recensuit D. Polycarpus Radó OSB, primae partis editio revisa et aucta
cui et toti operi adlaboravit Ladislaus Mezey. Budapest, Akadémiai, 1973.
Radocsay 1965 – Dénes Radocsay: Renaissance Letters Patent Granting Armorial Bearings in Hun-
gary, I. Acta Historiae Artium, 11. 1965. 241–264.
Radocsay 1966 – Dénes Radocsay: Renaissance Letters Patent Granting Armorial Bearings in Hun-
gary, II. Acta Historiae Artium, 12. 1966. 71–92.
Renesancia  2009  –  Renesancia. Szerk. Zuzana Ludiková. Bratislava, Slovenská národná galéria,
2009. (Dejiny Slovenského výtvarného umenia, [3.])
Renesancia. Umenie medzi neskorou gotikou a barokom 2009 – Renesancia. Umenie medzi nesko­
rou gotikou a barokom. Szerk. Ivan Rusina. Bratislava, Slovenská národná galéria,
Slovart, 2009. (Dejiny Slovenského výtvarného umenia, [3.])
Reneszánsz látványtár 2009 – Reneszánsz látványtár. Virtuális utazás a múltba. Szerk. Buzás Ger-
gely–Orosz Krisztina–Vasáros Zsolt. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 2009.
Ritoókné 1991 – Ritoókné Szalay Ágnes: Egy ideális fejedelem és ideális városa a morva reneszánsz
kezdetén. In: Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születés­
napjára. Annales de la Galerie Nationale Hongroise 1991. Budapest, 1991. 79–83.
Ritoókné  2002  –  Ritoókné Szalay Ágnes: „Nympha super ripam Danubii”. Tanulmányok a XV–XVI.
századi magyarországi művelődés köréből. Budapest, Balassi, 2002. (Humanizmus
és Reformáció, 28.)
Riznica 1987 – Riznica zagrebačke katedrale. Szerk. Zdenka Munk et al. Zagreb, MTM, 19872.
G. Sándor 1984 – G. Sándor Mária: Reneszánsz Baranyában. Budapest, Akadémiai, 1984.
Sarkadi  2010  –  Sarkadi Márton: „s folytatva magát a régi művet” Tanulmányok a gyulafehérvári
székesegyház és püspöki palota történetéről. Budapest, Teleki László Alapítvány,
2010.
Schallaburg 1982 – Matthias Corvinus und die Renaissance in Ungarn, 1458–1541. [Schriftleitung:
Klaniczay Tibor–Gottfried Stangler–Török Gyöngyi.] Schloß Schallaburg, Wien, 1982.
(Katalog des Nö. Landesmuseums, Neue Folge, 118.)
Solymosi 1989 – Solymosi László: Könyvhasználat a középkor végén. (Könyvkölcsönzés veszpré-
mi székesegyházi könyvtárban.) In: Tanulmányok a középkori magyarországi könyv-
kultúráról. Szerk. Szelestei N. László. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1989.
77–119.
 419
t anul má nyo k

Sopko  1981  –  Július Sopko: Stredoveké latinské kódexy v slovenských knižniciach. Martin, Matica
Slovenská, 1981. (Stredoveké kódexy slovenskej proveniencie, 1.)

Sopko 1982 – Július Sopko: Stredoveké latinské kódexy slovenskej proveniencie v Maďarsku a v Ru-
munsku. Martin, Matica Slovenská, 1982. (Stredoveké kódexy slovenskej prove­
niencie, 2.)
Sopko 1986 – Július Sopko: Kódexy a neúplne zachované rukopisy v slovenských knižniciach. Mar-
tin, Matica Slovenská, 1986. (Stredoveké kódexy slovenskej proveniencie, 3.)
Szabolcs-Szatmár  megye műemlékei 1986–1987 –  Szabolcs-Szatmár megye műemlékei. I–II.
Szerk. Entz Géza. Budapest, Akadémiai, 1986–1987. (Magyarország Műemléki To-
pográfiája, 10–11.)
Szendrei  1981  –  Szendrei Janka: A magyar középkor hangjegyes forrásai. Budapest, MTA Zene­
tudományi Intézet, 1981. (Műhelytanulmányok a magyar zenetörténethez, 1.)
Tóth 1990 – Tóth Sándor: Az esztergomi Bakócz-kápolna történelmi helye. Ars Hungarica, 18.
1990. 207–228.
Tóth 1994 – Tóth Sándor: A veszprémi székesegyház középkori kőfaragványai. II. In: A Veszprém
Megyei Múzeumok Közleményei, 19–20. Veszprém, 1994. 327–345.
C. Tóth  2015  –  C. Tóth Norbert: Az esztergomi székeskáptalan a 15. században. I. rész. A kano-
noki testület és az egyetemjárás. Budapest, MTA–Hadtörténeti Intézet és Mú­-
zeum–Szegedi Tudományegyetem–MNL OL Magyar Medievisztikai Kutatócso-
portja, 2015.
Történelem  –  kép  2000  –  Történelem–kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Ma-
gyar­országon. Szerk. Mikó Árpád–Sinkó Katalin. Budapest, Magyar Nemzeti Galé-
ria, 2000.
Váradi  kőtöredékek  1989  –  Váradi kőtöredékek. Szobortöredékek, építészeti faragványok, síremlé­-
kek az egykori Biharvármegyei és Nagyváradi Múzeum gyűjteményéből. Szerk. Kerny
Terézia. Budapest, MTA Művészettörténeti Intézet, 1989.
Vásárhelyi  1980  –  Vásárhelyi Judit: A győri Székesegyházi Könyvtár possessorai, I–IV. Magyar
Könyvszemle, 96. 1980. 117–130., 230–263., 325–349.
Végh  2006–2008  – Végh András: Buda város középkori helyrajza. I–II. Budapest, Budapesti Törté­-
neti Múzeum, 2006–2008. (Monumenta Historica Budapestiensia, XV–XVI.)
Végh 2008 – Végh András: Reneszánsz kőfaragványok és terrakottaelemek a Jagelló-kori Budán.
Egy várbeli lakóház és leletei. In: Mátyás király öröksége 2008. I., 54–59.
Veszprém  reneszánsza  2008  –  Veszprém reneszánsza, 2008. Szerk. Kilián László–Rainer Pál. Vesz-
prém, Művészetek Háza–Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, 2008.
Vukičević-Samaržija  1988–1989  –  Diana Vukičević-Samaržija: Likovna kultúra visoke renesanse za
vrijeme Klovićeva boravka u Ugarsko–Hrvatskom kraljevstvou. Radovi Instituta
za povijest umjetnosti, 12–13. 1988–1989. 207–213.
Wetter 2003 – Evelin Wetter: Neskorogotické zlatníctvo. Úvahy o remeselných a umelecko-geo­
grafických súvilostiach. In: Gotika 2003. 529–541.
Wetter 2011 – Evelin Wetter: Objekt, Überlieferung und Narrativ. Spätmittelalterliche Gold­schmie­
dekunst im historischen Königreich Ungarn. Ostfildern, Jan Thorbecke Verlag, 2011.
Zlinszky-Sternegg  1966  –  Mária Zlinszky-Sternegg: Renaissance Inlay in Old Hungary. Budapest,
Corvina, 1966.
 420
t anul má nyo k

Árpád Mikó

Renaissance Art in Hungary in the Age of the Jagiellonians, I.

The development and spreading of the all’antica stylistic elements

The 1982 exhibition “Matthias Corvinus und die Renaissance in Ungarn 1458—1541” in Schal-
laburg (Austria), which was set up in the Hungarian National Gallery in Budapest in 1983
presented not only the masterpieces of Matthias Corvinus’ court, but also the Renaissance
artworks of the Jagiellonian period. The abundancy of the latter in the exhibition triggered a
great research interest. As a result of more than thirty years’ archival research and art historical
analysis the artistic production under the two Jagiellonian king, Vladislaus II. (1490—1516)
and Louis II. (1516—1526), was radically reevaluated. The paper summarizes these new find-
ings and interpretations expanding further on them. It does not deal with the royal court,
which needs to be discussed separately. The first part of the paper presents Matthias’ widow,
Beatrice of Aragon’s years spent in Esztergom. This is followed by discussing the role of Italian
artists in Hungary and in Central-Europe in the first part of the sixteenth century. The third
part of the paper contains the analysis of the artistic production in the important ecclesiastic
centers (Esztergom, Veszprém, Zagreb, Oradea, Alba Iulia). An overview of the illuminated
manuscripts and the book art of the Jagiellonian period are followed by an account about is-
sues of architecture and stonemasonry. The last part of the paper deals with the monuments
of the so called Northern Renaissance, whose influence was less significant in Hungarian
architecture than that of the Italian Renaissance. The paper is followed by a copious critical
apparatus incorporating the old and the newest literature as well.
 Gulyás Borbála

Ünnepségek, palotások és mesterek

a Jagelló-kori királyi udvarban
Gulyás Borbála PhD
művészettörténész
MTA BTK Művészettörténeti Intézet,
tudományos segédmunkatárs
1500 körül Európa királyi udvaraiban a bevonulás, a lakoma, a bankett, Kutatási területe: kora újkori
valamint a lovagi torna az ünnepi események – például koronázások, magyarországi és egyetemes művészet
E-mail: gulyas.borbala@btk.mta.hu
esküvők, diplomáciai találkozók, illetve egyházi ünnepek – fontos ele-
mét képezte. Ezek a különleges alkalmak elsősorban az uralkodói rep- Borbála Gulyás PhD
rezentációt, a jelenlévők lenyűgözését és szórakoztatását szolgálták.1 art historian, Institute of Art History
Az ünnepségek mind az udvar mint megrendelő, mind a mesterek RCH HAS, assistant research fellow
mint kivitelezők részéről alapos előkészületeket igényeltek, a megva- Areas of research: the art
lósításba pedig az udvar szinte valamennyi tagja bekapcsolódott. Je- of the early modern period
len tanulmány a Jagelló-kori királyi udvartartás2 működésének erre E-mail: gulyas.borbala@btk.mta.hu
a szeletére koncentrál: a II. Ulászló és II. Lajos idején rendezett ünnep-
ségek lebonyolítását és az ezek kapcsán foglalkoztatott mestereket vizsgálja, főként az udvari
számadáskönyvek alapján. Bár ezek mindössze 1494–1495-ből3 és 1525–1526 bizonyos hónap-
jaiból4 maradtak fenn, ennek a néhány évnek a kiadásai mégis sokszínű képet nyújtanak a Ja-
1
Roy Strong: Art and Power. Renaissance Festivals. 1450–1650. Woodbridge, The Boydell Press, 1984. 3–41.; Claudia
Schnitzer: Höfische Maskeraden. Funktion und Ausstattung von Verkleidungsdivertissements an deutschen Höfen der Frühen
Neuzeit. Tübingen, Max Niemeyer, 1999. (Frühe Neuzeit, 53.) 62–111.; Henri Zerner: Looking for the Unknownable. The
Visual Experience of Renaissance Festivals. In: Europa Triumphans. Court and Civic Festivals in Early Modern Europe.
I–II. Eds. J. R. Mulryne–Helen Watanabe-O’Kelly–Margaret Shewring–Elizabeth Goldring–Sarah Knight. London–Aldershot,
MHRA–Ashgate, 2004. (Publications of the Modern Humanities Research Association, 15.) 75–98.
2
Kubinyi András: A királyi udvar élete a Jagelló-korban. In: Kelet és Nyugat között. Történeti tanulmányok Kristó Gyula tisz-
teletére. Szerk. Koszta László. Szeged, Szegedi Középkorász Műhely, 1995. 309–335.; Uő: A királyi udvar kormányzati
szerepe Mohács előtt. In: Székfoglalók. 2001. Társadalomtudományok. Főszerk. Vizi E. Szilveszter. Budapest, MTA, 2005.
(Akadémiai Műhely, Székfoglalók a Magyar Tudományos Akadémián), 241–268. (későbbiekben: Kubinyi 2005a); Uő:
A királyi udvar a késő középkori Magyarországon. In: Idővel paloták… Magyar udvari kultúra a 16–17. században.
Szerk. G. Etényi Nóra–Horn Ildikó. Budapest, Balassi, 2005. 13–32. (későbbiekben: Kubinyi 2005b). A királynék külön
udvartartással rendelkeztek, Habsburg Máriához lásd Ortvay Tivadar: Mária, II. Lajos magyar király neje. 1505–1558.
Budapest, Athenaeum, 1914. passim; Kubinyi András: Habsburg Mária királyné udvartartása és a politika 1521–1526.
In: Habsburg Mária, Mohács özvegye. A királyné és udvara 1521–1531. Szerk. Réthelyi Orsolya–F. Romhányi Beatrix–Spek-
ner Enikő–Végh András. Kiállítási katalógus. BTM–Slovenská národná galéria. Budapest, BTM, 2005. 13–23.
3
Budapest, OSZK, Cod. Lat. 411. (1494. január 31. – 1495. december 31., a király utazásai miatt 1494. július 28-tól egy
éven át két párhuzamos kiadási naplóval, vö. Kubinyi 1995. i. m. [2. jegyzet] 312., 22. jegyzet.) Kiad.: Johann Christian
von Engel: Geschichte des ungrischen Reiches und seiner Nebenländer I. Halle, Johann Jacob Gebauer, 1797. 17–181.
4
OSZK, Cod. Lat. 394. (1525. január 12. – július 16.) (Kódexek a középkori Magyarországon. Szerk. Vizkelety András. Kiállí-
tási katalógus. Budapest, [OSZK], 1985. No. 156. [Pajorin Klára]). Kiad.: Fraknói Vilmos: II. Lajos király számadási könyve.
1525. január 12. – július 16. Magyar Történelmi Tár, 22 (2/10). 1877. 45–236.; MNL OL, DL 24405. (1526. május 24. – június
30.) Kiad.: Johann Christian von Engel: Monumenta Ungrica. Vienna, Antonius Doll, 1809. 185–236.
 422
t anul má nyo k

gelló-kori királyi udvar ünnepségeiről és az ez alkalomból tartott lakomákról, bankettekről és

lovagi tornákról.5 A számadáskönyvekből, illetve néhány további forrásból kirajzolódik, hogy
II. Ulászló és II. Lajos udvarában mely ünnepi alkalmakat ültek meg, és hogy ezek milyen mó-
don zajlottak le. Egyaránt szó esik bennük az események szervezését irányító és azokon részt
vevő udvarnokokról, a megrendelt öltözetekről, kellékekről és dekorációkról, nem utolsósor­-
ban pedig az ezeket elkészítő mesterekről is.
Az udvari ünnepségekre vonatkozó képi források a tárgyalt időszakban még viszony-
lag ritkák. Ismert például néhány tábla-, illetve vászonkép, amely ekkoriban megrendezett
eseményeket örökít meg.6 Ami a hasonló tematikájú metszeteket illeti, ezek száma valamivel
később, a 16. század második felétől nőtt meg, a nyomtatott ünnepi beszámolók („festival
book”)7 fejlődésének köszönhetően. II. Ulászló és II. Lajos ünnepségeiről szintén készültek ilyen
nyomtatványok, ezek azonban még nem tartalmaztak illusztrációkat, legfeljebb sematikus cím-
lapképekkel látták el őket.8 Ekkoriban a legtöbb, ünnepi eseményeket megörökítő ábrázolás
kéziratokba készült. Az 1525-ös számadáskönyv említi, hogy György, II. Lajos vívómestere (di-

5
Fraknói Vilmos: II. Lajos és udvara, 1–2. Budapesti Szemle, 4. 1876. 401–407.; Fraknói Vilmos: Műtörténelmi adalékok
II. Lajos királynak 1525-ik évi udvari számadásaiból. Archaeologiai Közlemények, 10. 1876. 49–55. (későbbiekben: Frak-
nói 1876b); Nyáry Albert: Adatok az álarczos jelmezek történetéhez hazánkra vonatkozólag. Archaeologiai Értesítő, 11.
1877. 17–18.; Fraknói Vilmos: II. Lajos és udvara. Történeti rajz. Budapest, Franklin, 1878. 46–56.; Radvánszky Béla: Fog­
lalkozás, időtöltés, játék. XVI. és XVII. században. Századok, 21. 1887. 293–298., 310–312.; Soltész Gyula: Az 1494. és
1495. évi királyi számadások művelődéstörténeti vonatkozásai. Bölcsészetdoktori értekezés. Budapest, Barcza József, 1906.
(Művelődéstörténeti értekezések, 18.) 86–92.; Fógel József: II. Ulászló udvartartása (1490–1516). Budapest, MTA, 1913.
125–139.; Fógel József: II. Lajos udvartartása. 1516–1526. Budapest, Hornyánszky Viktor, 1917. 108–129.; Kubinyi And-
rás: A budai királyi udvar zenei életéhez a XVI. század elején. Tanult zenészek – népi mulattatók. Magyar Zene, 16.
1975. 390–392.; Erik Fügedi: Turniere im mittelalterlichen Ungarn. In: Das ritterliche Turnier im Mittelalter. Beiträge zu
einer vergleichenden Formen- und Verhaltensgeschichte des Rittertums. Hrsg. Josef Fleckenstein. Göttingen, Vandenhoeck
& Ruprecht, 1985. 398.; Kubinyi 1995. i. m. (2. jegyzet) passim; Daniela Dvořáková: Všedný a sviatočný deň v živote
stredovekého šľachtica v neskorom stredoveku. Forum Historiae, 4. 2010. (Uhorská šľachta v stredoveku a novoveku)
(http://forumhistoriae.sk/documents/10180/11522/dvorakova.pdf, letöltés ideje: 2015. 09. 22.) 3–7.
6
II. Ulászló és II. Lajos is szerepel például egy lakoma ábrázolásán, amely Siegmund von Dietrichstein 1515-ös, a bé-
csi királytalálkozókor tartott esküvőjéről készült (ismeretlen festő, 17. századi másolat, Graz, Steiermärkisches Lan­des­
museum Joanneum, 01107. Habsburg Mária 2005. i. m. [2. jegyzet] No. I-10. [Réthelyi Orsolya–Végh András]). További
példák: Lovagi torna Antwerpenben 1494-ben (ismeretlen német vagy osztrák festő, 1500 körül, Sárvár, Nádasdy Ferenc
Múzeum, 55.7.1 [letét], Habsburg Mária 2005. i. m. [2. jegyzet] No. II-2. [Urbach Zsuzsa–Wehli Tünde]); VIII. Henrik an-
gol király bevonulása az „Arany kárpit mezejére” (VIII. Henrik és I. Ferenc francia király lovagi tornája 1520-ban, Calais
mellett) (ismeretlen mester, 1545 körül, London, The Royal Collection. Karen Watts: Torneringen på Gyllenduksfältet
1520 – The Field of Cloth of Gold. In: Riddarlek och Tornerspel. Tournaments and the Dream of Chivalry. Ed. Lena
Rangström. Kiállítási ka­talógus. Stockholm, Livrustkammaren, 1992. 93.).
7
Helen Watanabe O’Kelly: Festival Books in Europe from Renaissance to Rococo. The Seventeenth Century, 3. 1988. 181–201.;
Uő: The Early Modern Festival Book – Function and Form. In: Europa Triumphans 2004. i. m. (1. jegyzet) I. 3–17.
8
Például az 1501-es, Budán megrendezett úrnapi körmenet eseményeiről – amely a Magyar Királyság, Velence, a Pá-
pai Állam és Franciaország oszmánellenes szövetségét ünnepelte – készült egy német nyelvű beszámoló, amely
négy városban is megjelent (Die ordenu[n]g zu Ofen wider den Thürcken… Strassburg, Augsburg, München, Nürn­-
berg, 1501. OSZK App. Hung. 62., lásd Borsa Gedeon: A törökök ellen Magyarországon hirdetett 1500. évi búcsú és
az azzal kapcsolatos nyomtatványok. Az OSZK Évkönyve, 1960. 241–279.; Carl Göllner: TVRCICA. Die europäischen
Türkendrucke des XVI. Jahrhunderts. Bd. I. MDI–MDL. Bucureşti–Berlin, Academiei, Akademie-Verlag, 1961. Nr. 9–10.;
Borsa Gedeon: Egy 1501. évi budai tudósítás kiadásai és azok nyomdászai. Magyar Könyvszemle, 101. 1985. 141–149.),
vö. Gulyás Borbála: A török elleni harc megjelenítése a Habsburgok udvari ünnepségein a 16. században. In: Identi-
tás és kultúra a török hódoltságban. Szerk. Ács Pál–Székely Júlia. Budapest, Balassi, 2012. 250–251.
 423
t anul má nyo k

micator) a vívás mesterségéről készített egy könyvet a királynak.9 Bár valószínűbb, hogy ez egy
illusztrálatlan kézirat volt, az sem zárható ki, hogy egyszerűbb, magyarázó ábrákat is tartal­
mazott, mint más hasonló itáliai vagy német kézikönyvek ebben az időszakban.10 Egy másik
jellegzetes műfaj volt a kéziratos tornakönyv, amely egy-egy uralkodói udvar jelentősebb via­
dalait, illetve a résztvevők portré jellegű ábrázolásait tartalmazta.11 A Jagelló-kori királyi ud­-
varból erre vonatkozóan nincsen adat. Ugyanakkor egy 1502-ben, a budai palota egyik udva-
rán rendezett párviadal ábrázolása megtalálható egy gazdagon illuminált kódexben, amely
nemrégiben került a kutatás látóterébe.12 Az egykorú kézirat II. Ulászló király egyik legnagyobb
szabású udvari ünnepségéről, 1502-es esküvőjéről és az új királyné, Foix-Candale-i Anna ko­-
ro­názásáról számol be, szövegét Pierre Choque, Bretagne-i Anna francia királyné heroldja
írta.13 A mű Foix-Candale-i Anna Magyarországra vezető útjának az állomásairól, a székesfe­
hérvári esküvőről és koronázásról, valamint az ezt követő budai ünnepségekről tudósít, részle­
tesen ismertetve az ez alkalomból tartott bevonulásokat, lakomákat, banketteket és lovagi
9
„Eodem die Georgio dimicatori Regie Maiestatis, pro uno libro de magisterio eiusdem dimicatoris, Regie Maiestati
donato, iussu sue Maiestatis dedi fl. VI.” (Számadáskönyv 1525. 114.) Húsvétkor György mester a szolgálataiért további
1 forintot kapott: Számadáskönyv 1525. 145.
10
Sydney Anglo: The Martial Arts of Renaissance Europe. New Haven–London, Yale University Press, 2000. 44–52. Példá-
ul Hans Talhoffer vívómester kézikönyve (az 1443-as mű 16. század eleji másolata. New York, The Metropolitan Muse-
um of Art, 26.236. Donald J. LaRocca: The Academy of the Sword. Illustrated Fencing Books 1500–1800. Kiállítási kataló-
gus. New York, The Metropolitan Museum of Art, 1998. 4.); Peter Falkner vívómester kézikönyve (15. század vége. KHM,
Kunstkammer, KK 5012. Ritter! Traum & Wirklichkeit. Hrsg. Sabine Haag. Kiállítási katalógus. KHM Schloss Ambras Inns-
bruck. Wien, KHM, 2013. No. 3.1. [Stefan Krause–Thomas Kuster]).
11
Watanabe O’Kelly 2004. i. m. (7. jegyzet) 12–13. Például Anjou René nápolyi király tornakönyve (a 14. századtól rende-
zett jelentősebb európai tornák gyűjteménye, a király írta 1460 körül) (másolat, 1488–1489 körül Brügge. Riddarlek
1992. i. m. [6. jegyzet] No. 4. [Nils Drejholt]); Freydal – I. Miksa császár tornakönyve (számos bankettábrázolást is tar-
talmaz) (ismeretlen délnémet mester, 1512–1515. KHM, Kunstkammer, KK 5073. Riddarlek 1992. i. m. [6. jegyzet] No.
29. [Christian Beaufort-Spontin]; Wir sind Helden. Habsburgische Feste in der Renaissance. Hrsg. Wilfried Seipel. Kiállítási
katalógus. KHM Schloss Ambras Innsbruck. Wien, KHM, 2005. No. 3.19. [Matthias Pfaffenbichler]; Ritter! 2013. i. m. [10.
jegyzet] No. 3.16. [Thomas Kuster]); IV. Vilmos bajor választófejedelem tornakönyve (1510–1524 közötti tornákkal) (Hans
II Ostendorfer, 1545, München, Bayerische Staatsbibliothek, Cod. germ. 2800. Riddarlek 1992. i. m. [6. jegyzet] No. 59.
[Lena Rangström]); A szász választófejedelmek tornakönyve (1486–1566 közötti tornákkal, 1945-ben megsemmisült)
(Riddarlek 1992. i. m. [6. jegyzet] No. 78. [Jutta Bäumel]).
12

London, British Library, Ms. Stowe 584, 69r–78v (http://www.bl.uk/catalogues/illuminatedmanuscripts/record.
asp?MSID=6505&CollID=, letöltés ideje: 2015. 09. 21. Eszerint a kódex 1514 körül Jean Pichore miniátor párizsi mű-
helyében készülhetett, azonban a vonatkozó monográfiában – Caroline Zöhl: Jean Pichore. Buchmaler, Graphiker und
Verleger in Paris um 1500. Turnhout, Brepols, 2004. [Ars Nova] – nem szerepel.) A kéziratra Györkös Attila figyelt fel, aki-
nek a segítségét ezúton is köszönöm. (Györkös Attila: Pierre Choque Magyarországról szóló francia útleírásának [1502]
kéziratai és képi ábrázolásai. In: Arcana tabularii. Tanulmányok Solymosi László tiszteletére. Szerk. Bárány Attila–Dreska
Gábor–Szovák Kornél. Budapest–Debrecen, MTA, DE, ELTE BTK, PPKE, 2014. II. 543–550.) Köszönöm Pálffy Gézának,
hogy erre a tanulmányra felhívta a figyelmemet.
13
Choque beszámolója a fenti példányon kívül két további kéziratban maradt fenn (Györkös 2014. i. m. [12. jegyzet]
545–547.). Az első 1502-ben keletkezett: Párizs, Bibliothèque nationale de France, Ms. fr. 90, 1–7. (http://gallica.bnf.
fr/ark:/12148/btv1b9009483r/f15.image, letöltés ideje: 2015. 09. 21. Kiad.: Antoine Le Roux de Lincy: Discours des
cérémonies du mariage d’Anne de Foix… Bibliothèque de l’École des Chartes, 22. 1861. 156–185., 422–439. és Marczali
Henrik: Közlemények a párisi nemzeti könyvtárból. Magyar Történelmi Tár, 23 [2/11]. 1877. 97–113., utóbbi kivonatos
és pontatlan fordítása: Régi utazások Magyarországon és a Balkán-félszigeten. 1054–1717. Kiad. Szamota István. Budapest,
Franklin, 1891. 131–146.). Ez a példány is tartalmaz egyszerűbb, tollrajzos illusztrációkat, amelyeknek csak egy része
készült el: az utazás itáliai szakaszát tárgyaló szövegrészt címerábrák kísérik (5r–7r), a magyarországi képeknek a helye
azonban üresen maradt (1r–4r). A második példány az illuminált kódex 17. századi, csonka másolata, illusztrációkat
nem tartalmaz: Párizs, Bibliothèque nationale de France, Ms. fr. 22330, 319–337.
 424
t anul má nyo k

tornákat. A beszámolót tartalmazó kódex illusztrációinak egy része címerkép, egy része a lát­
nivalókról készült (például viseletképek), további része pedig az ünnepségekhez kapcsolódik.14
Ez utóbbi miniatúrák az Annát fogadó magyar delegációt (70v), a hercegnőt és kíséretét (71v)
(1. kép), Anna koronázási jelvényeit (75v), a fent említett budai bajvívást (77v), valamint szin-
tén a budai palota egyik udvarán egy bort lövellő, oroszlánfejekkel díszített kutat (77r)15 mu­
tatnak be.
Egy-egy ünnepi esemény a Jagelló-királyok teljes udvartartását megmozgatta: az ud-
varnokok, az udvar által foglalkoztatott mesterek és a személyzet igen összehangolt munkáját
igényelte. Az előkészületeket a palotásnak (aulicus, curialis)16 nevezett „udvari nemesek” egy
csoportja, az uralkodó legközvetlenebb környezetéhez tartozó kamarások (cubicularius)17 irá­
nyították. Ők intézték a lebonyolítást és a szükséges beszerzéseket. Velük szoros együttmű­-
kö­désben működtek a felkért mesterek, mindenekelőtt a festők, szobrászok, paszományosok,
szabók, ötvösök és fegyverkészítők. Itt egyrészt udvari mesterekről volt szó, másrészt viszont
számításba kell vennünk a városi céheket is, amelyeknek a tagjai szintén kaptak ilyen alkalmak-
kor megbízásokat. Rajtuk kívül az udvartartás számos egyéb tagjának a szolgálatait is igény­-
be vették: a számadáskönyvekben többek között feltűnnek még egyéb palotások (például ud-
vari ifjak, apródok), valamint a szolgaszemélyzet tagjai is, például ajtónállók, bortöltők, zenészek,
énekesek, udvari mulattatók, lovászok és kocsisok.
II. Ulászló udvarában 1494–1495-ben főként Bradách Lőrinc kamarás intézte a király sze-
mélye körüli teendőket, hétköznapokon és ünnepekkor egyaránt.18 Így volt ez például Pécsett,
az oszmánokkal megkötött fegyverszünet alkalmából rendezett ünnepségek idején is, amelyet
a király és a török követség jelenlétében tartottak meg (1495 márciusában19). Bradách a diplo-
máciai találkozó alatt többek között a bajvívó palotások, a királyi trombitások és fegyverkészí-
tők, valamint az udvari bolond szolgálatáért, a királyi énekesek ruhájáért, a király kupáit és ezüst-
neműit borító fehér posztóért adott ki összegeket, valamint helyben kupákat szerzett be, és
egy ötvössel tálakat csináltatott.20 Más alkalmakkor szintén ő fizette ki Budán a lovagi torná-
kon részt vevő aulicusokat.21 A budai országgyűlés alatt (1495. május–június), illetve a június
eleji pünkösd alkalmából pedig, többek között, a különlegesebb ételek és italok, például na­-
rancs, citrom, vagy aszúbor (malváziai), asztalneműk, illetve a király ruháinak a beszerzését in-
tézte. Továbbá kifizette a királyi énekeseket, valamint ő irányította az ajtónállókat (rutheni,
14
Györkös 2014. i. m. (12. jegyzet) 547–548. Közülük kettőt valószínűleg utólag eltávolítottak a kódexből, ezek Anna
ajándékait, valamint Buda látképét ábrázolhatták: Uo., 550.
15
 Györkös 2014. i. m. (12. jegyzet) 549. Choque egy hat kifolyóval rendelkező kutat említ a palota egyik udvarán (Marczali
1877. i. m. [13. jegyzet] 109.). Vö. Balogh Jolán: A művészet Mátyás király udvarában. I. Adattár, Budapest, Akadémiai,
1966. 147.; Zolnay László: Középkori díszkutak Budán. Művészettörténeti Értesítő, 22. 1973. 258.
16
A palotás (aulicus, curialis) megnevezés azokat az udvari nemeseket és polgárokat jelölte, akik bizonyos számú fegy-
veres lóra kaptak fizetést, és nem tartoztak a szolgaszemélyzethez. E tágabb csoportba sorolhatók az apródok, az
udvari ifjak, a kamarások, az asztalnokok, az udvari huszárok és az udvari familiárisok, vö. Kubinyi 1995. i. m. (2. jegyzet)
319–323.; Kubinyi 2005a. i. m. (2. jegyzet) 252–266.; Kubinyi 2005b. i. m. (2. jegyzet) 20., 24.
17
A kamarás (cubicularius) elnevezése abból eredt, hogy beléphet az uralkodó lakóhelyiségeibe, vö. Kubinyi 1995. i. m. (2.
jegyzet) 318–319.; Kubinyi 2005a. i. m. (2. jegyzet) 254–256.; Kubinyi 2005b. i. m. (2. jegyzet) 23–24.
18
Fógel 1913. i. m. (5. jegyzet) 61–62.
19
II. Ulászló 1494–1495-ös itineráriumához lásd Neumann Tibor: Királyi hatalom és országgyűlés a Jagelló-kor elején. In:
Rendiség és parlamentarizmus Magyarországon. A kezdetektől 1918-ig. Szerk. Dobszay Tamás et al. Budapest, Argumen-
tum–Országgyűlés Hivatala, 2014. 49–50.; Uő: II. Ulászló király délvidéki utazásai (1494–1496). Bácsország – Vajdasági
Honismereti Szemle 68. 2014. 49–56.
20
Számadáskönyv 1494–1495. 71–75.
21
Számadáskönyv 1494–1495. 112., 115., 168.
 425
t anul má nyo k

1. kép. Foix-Candale-i Anna és kísérete 1502-ben.

London, British Library, Ms. Stowe 584, 71v (részlet) (forrás: lásd 12. jegyzet).
 426
t anul má nyo k

orosones),22 akik a palota termeit díszítették („ad affixionem Ornamentorum Domus R[egi]e
M[aiesta]tis”).23
II. Lajos idején, 1525–1526-ban a hasonló jellegű feladatok már számos kamarás között
oszlottak meg, akik részben asztalnokként (dapifer) is szolgáltak. Legtöbbször két kamarás,
a cseh Chwzka Miklós és a lengyel Lezecky János nevével találkozunk a számadáskönyvek-
ben.24 Chwzka az 1525-ös budai farsang álarcosbáljára jelmezt készíttetett.25 Ugyanekkor Cam­
peggio pápai legátus és a magyar egyházi és világi méltóságok tiszteletére tartottak egy lako­-
mát, amelyre a kamarás késeket és kristálypoharakat szerzett be.26 Chwzka két további, májusi
lakomán is kapott feladatokat. Ezeket szintén a pápai legátus tiszteletére, illetve Hans Schneid­
pöck császári követ fiának a keresztelője alkalmából rendezték, ahol keresztapának II. Lajost
kérték fel. A kamarás ezekre különböző édességeket („diuersae confecciones”) – esetleg kon-
fekteket – készíttetett, illetve ismét kristálypoharakat vásárolt.27 A húsvét alkalmából tartott
lakomára késeket és asztalneműket rendelt,28 az úrnapján rendezett lakomára és táncmulat­-
ságra pedig terítőket, késeket és kristálypoharakat szerzett be, és II. Lajosnak egy tafotával be-
vont pajzsot csináltatott.29 Az említett budai farsangra Lezecky János is rendelt különböző
textíliákat és egyéb apróságokat a palotások jelmezeihez.30 Amikor ugyancsak húsvétkor Bene-
dek ajtónálló kárpitokkal és függönyökkel díszítette fel Budán a király lakóhelyiségeit, Lezecky
az ünnep alkalmából végzett apróbb feladataiért kapott néhány forintot.31 Más alkalmakkor
pedig édesített és fahéjjal illatosított vizet,32 vagy éppen késeket33 szerzett be. Lezetha Barthus
asztalnok felelt azért a fáklyáért és hét kisebb gyertyáért, amelyekkel a téli időszakban, a vacso­-

22
Az udvarban elsősorban kétkezi munkát végző „rutén” ajtónállókhoz (rutheni, orosones) lásd Soltész 1906. i. m. (5. jegy-
zet) 71.; Kubinyi 1995. i. m. (2. jegyzet) 325.; Kubinyi 2005b. i. m. (2. jegyzet) 21. és a következő jegyzet.
23
Számadáskönyv 1494–1495. 112–116. A termek dekorációja bizonyára kárpitokból és függönyökből állt, ahogy erre
II. Lajos idején többször volt példa: ajtónállók díszítették így azt a helyiséget, amelyben a király a hatvani ország-
gyűlésen (1525) audienciát tartott (Számadáskönyv 1525. 229.). Kárpitok kerültek a budai palota helyiségeibe is, pél-
dául húsvétkor (Számadáskönyv 1525. 144.). Szintén ajtónállók javították (1525), illetve készítették (1526) azt az ide-
iglenes faemelvényt, amelyről II. Lajos, illetve a királyi pár megtekintette Budán az úrnapi körmenetet (Számadás-
könyv 1525. 200.; Számadáskönyv 1526. 192.). II. Ulászló udvarában az ajtónállók között medvetáncoltató mulattatók
(ioculator) is voltak (Számadáskönyv 1494–1495. 114.; Zsigmond lengyel herczeg budai számadásai. [1500–1502.,
1505.]. Kiad. dr. Divéky Adorján. Magyar Történelmi Tár, 26 [5/1]. 1914. 36.).
24
A neveknél Kubinyi 2005a. i. m. (2. jegyzet) nyomán egységesen a magyar változatot használom. Ennek problematiká-
jához, illetve a két említett kamaráshoz lásd i. m. 255–256.
25
„Eodem die emere feci de sindone simplici diuersi coloris pecias decem, et dedi ad manus Nicolai Chwska cubicu-
larii Regie Maiestatis, pro faciendis elephantho et aliis vestimentis histrionalibus curialibus Maiestatis sue, singulas
pecias per florenos duos computando, faciunt fl. XX.” (Számadáskönyv 1525. 90.)
26
Számadáskönyv 1525. 92.
27
Számadáskönyv 1525. 161., 166., vö. Kubinyi 1995. i. m. (2. jegyzet) 332. 150. jegyzet.
28
Számadáskönyv 1525. 145–147.
29
Számadáskönyv 1525. 208–209.
30
„Eodem die ad manus Joannis Lezeczky cubicularii Regie Maiestatis, pro emendis thaffota, tela, sindone et aliis cer-
tis rebus parualibus, pro faciendis illis vestimentis, in quibus curiales sue Maiestatis in carnis priuio corisare habent,
dati sunt fl. XIIII.” (Számadáskönyv 1525. 68.)
31
Számadáskönyv 1525. 144.
32
Számadáskönyv 1526. 195.
33
Számadáskönyv 1526. 204. Lezeczky neve a királyi kincstárral kapcsolatban is előkerül, ő őrizte az 1526-ban Budá-
ról Pozsonyba menekített kincsek ládái közül kettőnek a kulcsát: Zuzana Ludiková: A budai egyházi kincsek sorsa Po-
zsonyban. In: Habsburg Mária 2005. i. m. (2. jegyzet) 116., lásd még 38. jegyzet.
 427
t anul má nyo k

ra alatt, a király pohárszékének az ezüstedényeit őrizték.34 Szentiványi Kelemen kamarás pedig

két-két pajzsot, illetve lándzsát vásárolt a király számára.35
A kamarások tehát az ünnepi alkalmak előkészítésében fontos szerepet töltöttek be.
A lebonyolításban – a többi palotással kiegészülve – szintén tevékenyen részt vettek. II. Ulászló
1494 tavaszán Lőcsére látogatott, hogy ott fivéreivel, János Albert lengyel királlyal és Sándor
litván nagyherceggel, valamint sógorával, Frigyes brandenburg-ansbachi őrgróffal találkoz­-
zon.36 Ekkor a király kíséretébe tartozó kamarásoknak és udvari ifjaknak egységes öltözetet csi-
náltattak, valamint a palotások kocsijaihoz új borítás készült.37 A II. Lajos idején rendezett két
úrnapi körmeneten (1525 és 1526) a palotások vitték körbe feldíszített állványokon a királyi
kápolna ereklyéit, keresztjeit és szobrait, amelyet az uralkodó egy ideiglenes emelvényről te­-
kintett meg.38 Már említettük, hogy az 1525-ös budai farsangra jelmezeket is beszereztek szá-
mukra.39 Továbbá ugyanebben az évben, májusban tartottak egy lóversenyt, amelyen a közé­-
jük tartozó apródok ülték meg a király lovait, illetve bizonyos palotások ruháihoz posztónyírók
szol­gálatait vették igénybe.40
Az aulicusok voltak azok is, akik az udvarban rendezett bajvívásokon részt vettek. II. Ulászló
idején a palotások, míg II. Lajos alatt elsősorban a kamarások kaptak ezért különböző össze­-
geket. A számadáskönyvekben a viadalokat rendszerint lándzsajátéknak („hastiludium”), egy
esetben pedig tornának („torneamentum”)41 nevezték. Amikor II. Ulászló 1495 márciusában Pé-
csett fogadta az oszmán delegációt, valószínűleg több párviadalra is sor került. A király számos
palotása (Jasenchky, Zekerchky, Székely Miklós, Zadlo Gersyk és Sthutherheym), további meg
nem nevezett bajvívók, valamint két királyi fegyverkészítő (armipar) is kapott e célból külön-
külön napokon kifizetést.42 A király visszatérte után Budán is tartottak néhány viadalt. Az or-
szággyűlés alatt (1495. május–június) Rachemberg[er] aulicusnak,43 illetve Dolhay Péter lovász-
34
Számadáskönyv 1525. 50., 59., 71–72., 76., 83., 89., 95., 103., 111–112., 119., 126., 135., 151., vö. Kubinyi 1995. i. m. (2. jegyzet)
332. Kubinyi 2005a. i. m. (2. jegyzet) 255. 71. jegyzet szerint lehetséges, hogy Lezetha asztalnok nem volt kamarás, mivel
csak egyszer említik így a számadáskönyvben.
35
Számadáskönyv 1525. 191.
36
A diplomáciai tárgyalások egyik célja a legfiatalabb Jagelló fivér, Zsigmond elhelyezése volt, aki szintén jelen volt
a találkozón. A herceg ezt követően érkezett Budára bátyja, II. Ulászló udvarába, lásd 69. jegyzet.
37
Számadáskönyv 1494–1495. 84–85.
38
„Eodem die emere feci de sindone […] et de thaffotha rasciana […], ad ornanda illa instrumenta lignea, super que
reliquie sanctorum et cruces atque imagines argentee deaurate Capelle Regie Maiestatis in festiuitate huius diei
deferri debuerunt; ad colligandas vero huiusmodi reliquias et cruces atque imagines emere feci de bysso […], et
dedi ad manus Magnifici domini Petri Korlatkewy magistri curie Regie Maiestatis, qui faciunt fl. XLIIII.” (Számadás-
könyv 1525. 200.), „Eodem d. emere feci de Bysso […], de sindone […], et de panno Nerembergensi […], et dedi
ad manus Magistri Andreae tentoriparii R Mtis pro ornanda statione et ligandis reliquiis, quas die crastina in proces-
sione Curiales Mtis suae deferre habent […] faciunt fl. 28.” (Számadáskönyv 1526. 192.) A kápolna itt említett kincsei-
ről, 1526-os Pozsonyba menekítésüket követően, több leltár készült: Takáts Sándor: A budai várkápolna régi kin-
cseiről. Archaeologiai Értesítő, 23. 1903. 176.; Balogh 1966. i. m. (15. jegyzet), 61., 335–336., 383.; Réthelyi Orsolya: „[…]
Maria regina […] nuda venerat ad Hungariam […]” A királyné kincsei. In: Habsburg Mária 2005. i. m. (2. jegyzet)
110–112.; Ludiková 2005. i. m. (33. jegyzet) 116–117. A királyi emelvényhez lásd 23. jegyzet.
39
Számadáskönyv 1525. 68., 90.
40
Például „Eodem die emere feci de sindone diuersi coloris pecias sex, et dedi ad manus magistri Jacobi sartoris Regie
Maiestatis, pro faciendis vestibus aprodianis sue Maiestatis, qui in stadio equos veloces currere faciunt, singulas pe-
cias per florenos quatuor computando, faciunt fl. XXIIII.” (Számadáskönyv 1525. 156., lásd még uo., 147., 150–151., 170.)
41
Számadáskönyv 1525. 94.
42
Számadáskönyv 1494–1495. 71–73. A forrás az oszmán követeknek adott ajándékokat is említi: uo., 74.
43
Számadáskönyv 1494–1495. 112. Rachemberg[er]nek a párviadalért 5 forint járt. Ugyanekkor egy, a király számára
készített graduálért Pál scriptor 2 forintot kapott: „E. d. Paulo scriptori, qui scribit unum Graduale in Castro Dno Regi
 428
t anul má nyo k

mesternek44 adtak ezért összegeket. Az úrnapi körmeneten (június 19.) II. Ulászló részt vett,45
három nappal ezután, valószínűleg még egy, ez alkalomból tartott bajvívásért díjazták Pechin-
ger és Chyglych (=  Czedlycz?) palotást.46 Augusztus 9-én, amikor a király még a városban tar­
tóz­kodott, szintén tartottak Budán egy jelentősebb tornát. Ezért öt aulicus (Cern, Czedlycz,
Rachember­ger, Waleczky, Pechinger) összesen 46 forintban részesült.47 Mint látható, közülük
többen már a korábbi budai viadalokon is szerepet kaptak. II. Lajos idején, az 1525-ös budai
farsangon, a várban rendeztek a király jelenlétében egy bajvívást. E célból Kozmóczky Jakab
kamarásnak felszerelést rendeltek („ad apparatum hastiludii”).48 Legközelebb március elején
tartottak II. Lajos előtt egy párviadalt, ezért Raybnycz Sebestyén és Hajnal János kamarások-
nak „ad appara­tum thorneamenti” 8 forintot utaltak ki.49 A következő év júniusában rendez-
tek még egy ha­sonló tornát, feltehetőleg Poók János kamarás esküvője alkalmából. Erre a fen-
ti Kozmóczkynak, valamint Majlád István sáfárnak (dispensator) szintén felszerelést vásároltak.50
Ünnepségek alkalmával tehát főként a palotások voltak az udvartartáson belül a király
megbízásából működő beszerzők, lebonyolítók és résztvevők. Most lássuk a másik oldalt, a raj-
tuk keresztül foglalkoztatott mestereket. Egy II. Lajos idejéből fennmaradt számla jól szemlél­-
teti, hogy ilyen alkalmakkor milyen változatos feladatok adódtak számukra. Hans Krell udvari
festő 1526-ban beadványt intézett a Magyar Udvari Kamarához, amelyben tételesen felsorolta
a király megrendelésére 1522–1525 között készített munkáit és azok árait.51 Bár Krell elsősorban
az udvar portréfestőjeként ismert, az iratból az is kiderül, hogy ebben a három évben számos
egyéb, ünnepi eseményekkel kapcsolatos megbízást is kapott. 1522-ben egy lótakarót készí-
tett II. Lajos és Kázmér brandenburg-ansbachi őrgróf prágai párviadalára („rennen”), valamint
befestett és bearanyozott egy ládát, amelyben a király a nyilakat tartotta. 1523-ban egy Budán
tartott tornára („rennen”) II. Lajosnak készített egy újabb lótakarót, valamint egy Szent Kata-
lin-napkor, Pozsonyban tartott álarcosbálra („mummerei”) állított össze jelmezeket, parókákat,
va­lamint fűszereket aranyozott. Egy további, újévi lakoma („schawessen”) alkalmából szintén
fűszerek aranyozásával bízták meg, valamint zászlókat és egyebeket festett és aranyozott. 1524-
ben két, Pozsonyban tartott farsangi álarcosbálra is sok dolgot rendeltek tőle: egy tornyot és
parókát egy elefánthoz, más jelmezeket, valamint papírból egy gólyajelmezt, és ugyanitt meg-
aranyozta a király szánjának a léceit is. 1525-ben egy Szent András-napi, budai álarcosbálra
további – nem részletezett – kellékeket készített, és a páncélok tárolására szolgáló helyiséget

ad rel. Kwn dati sunt 2.” (Uo., 112.) Vö. Hoffmann Edith: Régi magyar bibliofilek. Bev., szerk., jegyz. Wehli Tünde. Budapest,
MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, 1992. 168., 281.; Balogh 1966. i. m. (15. jegyzet), 556. Rachemberger 1502-ben
Jagelló Zsigmondnak a budai udvarában (lásd 69. jegyzet) is részt vett egy bajvívásban: Divéky 1914. i. m. (23. jegy-
zet) 175–176.
44
Számadáskönyv 1494–1495. 115.
45
„Decimo octauo Junii in profesto Sanci Corporis Christi ad faciendum unum tabernaculum Re Mti ante castrum
empte sunt corde zone et filum & clauiculi ½ d. 34” (Számadáskönyv 1494–1495. 118.)
46
Számadáskönyv 1494–1495. 119.
47
Számadáskönyv 1494–1495. 168.
48
Számadáskönyv 1525. 89.
49
Számadáskönyv 1525. 94.
50
Számadáskönyv 1526. 219–220.
51
Heinrich Zimerman–Franz Kreyczi (Hrsg.): Urkunden und Regesten aus dem k. u. k. Reichs-Finanz-Archiv [1]. Jahrbuch
der Kunsthistorischen Sammlungen des Allerhöchsten Kaiserhauses, 3. 1885. No. 2897.; vö. Siklóssy László: Ismeretlen ma-
gyarországi művészek. (XIII–XVI. század.) A Műbarát, 3. 1923. 47–48.; Kurt Löcher: Der Maler Hans Krell aus Crailsheim
in den Diensten des Markgrafen Georg von Brandenburg-Ansbach und König Ludwigs II. von Ungarn. Jahrbuch des
Historischen Vereins für Mittelfranken, 97. 1996. 170–172.; Uő: Hans Krell – II. Lajos magyar király és Habsburg Mária ud-
vari festője. In: Habsburg Mária 2005. i. m. (2. jegyzet) 64.
 429
t anul má nyo k

(„harnaschkhamer”) is kifestette. A feltüntetett összegekből kitűnik, hogy ezeknek a dekorá-

ciós feladatoknak a költsége tulajdonképpen a portrék árával vetekedett: míg Krell a királyi
pár két, egész alakos vászon képmásáért 1526-ban 30 magyar forintot, addig az 1523-as bu-
dai párviadalra szánt lótakaróért, vagy az 1524-es pozsonyi farsang jelmezeiért 28, illetve 36 fo-
rintot számított fel.
II. Lajos alatt más udvari festők és szobrászok is kaptak hasonló megrendeléseket. Va-
lószínű, hogy a számadáskönyvek egyik bejegyzése még szintén Hans Krellre vonatkozik. Egy
bi­zonyos János mester 1525 márciusában egy, a király által ajándékozott zászlót festett be,
továbbá egy képpel ellátott – valószínűleg tornához használatos – lándzsát is kijavított.52 Egy
másik mestert, a király Jakab nevű festőjét 1526-ban az uralkodó zászlóinak az aranyozásá-
val és ezüstözésével bízták meg.53 Utóbbi az udvartól rendszeres fizetést is kapott. Egyszer az
1525-ös úrnapi körmenet előtt került erre sor, amelynek az előkészítésében szintén részt vehe-
tett.54 Egy másik alkalommal pedig, Klenóczky Benedek kamarás megbízásából, két fekete füg-
gönyre festette meg a budai palotában a király zászlóit.55 Jakab mester megbecsült tagja lehe-
tett az udvartartásnak: a király factorai között is említik.56 A kamarások szerepe kapcsán már
utaltunk rá, hogy az 1525-ös budai farsangra a palotásoknak különféle anyagokból jelmeze­-
ket és kellékeket, valamint színes öltözeteket és egy elefántjelmezt csináltattak.57 Az elefánt
52
„Eodem die magistro Joanni pictori, pro pictura illius vexilli, quod Regia Maiestas dedit dominis Comitibus
Themesiensibus, dedi florenos trigintasex, et pro reparacione haste simul cum pictura dedi florenum unum denarios
quadragintaquinque, et faciunt fl. XXXVII. d. XLV.” (Számadáskönyv 1525. 97.) Vö. Divald Kornél: Budapest művésze-
te a török hódoltság előtt. Budapest, Lampel Róbert, [1904.] (Művészeti Könyvtár) 154.; Hoffmann Edith: Középkori
könyvkultúránk néhány fontos emlékéről. Magyar Könyvszemle, 50. 1925. 51.; Elena Berkovits: Miniatori ungheresi nel
Dictionnaire des miniaturistes. Corvina, 4. 1941. 269.; Radocsay Dénes: A középkori Magyarország táblaképei. Budapest,
Akadémiai, 1955. 140.
53
„Eodem d. emere feci sex libros auri, et argenti libros duos et dedi ad manus Magistri Jacobi pictoris R. M. pro
depingendis vexillis S. M. singulum auri librum per fl. 5. b. m. et argenti per fl. 1. computando faciunt fl. 32.” (Szám-
adáskönyv 1526. 230.) Vö. Divald 1904. i. m. (52. jegyzet) 154.; Hoffmann 1925. i. m. (52. jegyzet) 51.; Berkovits 1941. i. m.
(52. jegyzet) 269.; Radocsay 1955. i. m. (52. jegyzet) 140.; Radocsay Dénes: Az utolsó budai miniátorok. In: Magyarországi
reneszánsz és barokk. Művészettörténeti tanulmányok. Szerk. Galavics Géza. Budapest, Akadémiai, 1975. 141–142.
54
Számadáskönyv 1525. 87., 126., 199. (az úrnapi körmenet), 229.
55
„Eodem d. emere feci duas pecias tela nigra ad fenestram Domus, ubi banderia suae M. depinguntur, et misi ad ma-
nus Magistri Jacobi, pictoris, medio Benedicti Klenoczky, cubicularii S. M. et facit in b. m. fl. 5.” (Számadáskönyv 1526.
233.)
56
Számadáskönyv 1525. 229. A királyi factor az udvartartáson belül valószínűleg azokat jelölte, akik nem tartoztak sem a
palotásokhoz, sem a kápolna személyzetéhez. A Jagelló-korból a factorok egyetlen felsorolását ismerjük (1525), amely-
ben szerepel számadó, orgonás, szabó, kovács, borbély, vadász, sátorkészítő, az említett Jakab festő, allovászmester és
tolmács (Számadáskönyv 1525. 228–229.), vö. Kubinyi 2005b. i. m. (2. jegyzet) 22.
57
Lásd 25. és 30. jegyzet. Az itt előforduló farsangi jelmezeket továbbiakkal egészíthetjük ki. A pozsonyi várban farsang-
kor jelmezes lovagi tornát rendeztek, amelyen két bajvívó ördög- és vademberjelmezben csapott össze, majd II. Lajos
is részt vett egy viadalon. Ezután álarcosbál („mummerei”) következett, amelyen a résztvevők, köztük a király, több
táncot adtak elő: „régi módra”, mentében és hegyes vörös cipőben, illetve facipőben, valamint botokkal (Branden-
burgi György levele Kázmér brandenburg-ansbachi őrgrófhoz, 1518–1519 körül?. Aufklärungen in der Geschichte und
Diplomatik… Hrsg. Philipp Ernst Spiess. Bayreuth, Zeitungsdruckerey, 1791, 64–65.). Egy másik adat szerint II. Lajos
farsangkor ördögjelmezben jelent meg (Szerémi György II. Lajos és János királyok házi káplánja emlékirata Magyarország
romlásáról. 1484–1543. Kiad. Wenzel Gusztáv. Pest, Eggenberger et al., 1857. [Magyar Történelmi Emlékek, Második
osztály, Írók, I.] 101.). Hasonló farsangi jelmezek (elefánt toronnyal, madár, vadember, ördög) találhatók például az
1449–1539 között megrendezett nürnbergi Schembartlaufon („álarcos felvonulás”), amelyről számos illusztrált kézirat
maradt fenn (Hans-Ulrich Roller: Der Nürnberger Schembartlauf, Tübingen, Tübinger Vereinigung für Volkskunde, 1965.
passim).
 430
t anul má nyo k

és az egyéb jelmezek elkészítéséért Márton mester, a király szobrásza, a későbbiekben 20 fo­

rintot kapott.58
A II. Ulászló kori számadáskönyvben szintén szerepelnek ilyen jellegű megbízások. 1495
őszén a király csehországi utazásához („ad intrandam Bohemiam”) budai mesterekkel új ko-
csikat csináltattak.59 Ekkor egy pécsi festő, Miklós mester ugyancsak zászlók aranyozását és
ezüstözését vállalta, amelyek a királyi trombitások hangszereit díszítették, és befestette külön-
böző színekkel II. Ulászló elkészült kocsiját is.60 Miklós festő ekkor további 4 forintot is ka­-
pott, együtt egy másik, Bernát nevű olasz mesterrel, akinek a korábban végzett feladatait dí-
jazták.61 „Bernardus Italus” paszományosként (setayolo) dolgozott a király számára. Először
1489-bentűnt fel Esztergomban, Ippolito d’Este érsek szolgálatában, majd 1490-ben a milánói
udvarba látogatott.62 II. Ulászló számadáskönyve 1494–1495-ben hol ezen a néven, hol „Ber-
nard(in)us Lupus”-ként említi. A fenti csehországi út előkészületei alatt például selyempórá-
zokat, míg a király bácsi tartózkodásakor (1495. november–december) zsinórt rendeltek tőle.63
Az olasz mester meglehetősen nagy összeget, további 175 forintot is kapott az 1495. évi mun-
káiért, ám ezeket nem részletezik.64 Olyan feladatokra gondolhatunk itt, mint amikor 1494 ele-
jén, a lőcsei találkozó előtt számos, II. Ulászló és kíséretének reprezentatív megjelenését szol­-
gáló megrendelés futott be hozzá: ő készítette el a király zászlaját, valamint a kíséret selyem-
roj­tokkal díszített lótakaróit, és a trombitákra a zászlókat.65 Rajta kívül még egy olasz mestert
bíztak meg hasonlóval, valószínűleg szintén a lőcsei előkészületek kapcsán. Bertalan festőtől
58
„Mag[ist]ro Martino Sculptori Regie Maie[statis], qui tempore carnis priuii unum Elephantem et alia hystrionalia Sue
Maiestati fecerat, pro labori suo iussu Maie[statis] sue, dati sunt fl. XX” (OSZK Cod. Lat. 394, 95r; kiad.: Fraknói 1876b.
i. m. [5. jegyzet] 55.) A teljes kiadásból a szobrász említése nyomdahiba miatt kimaradt, vö. Számadáskönyv 1525. 123.
Vö. Divald 1904. i. m. (52. jegyzet) 154.; Balogh 1966. i. m. (15. jegyzet) 94.
59
Számadáskönyv 1494–1495. 171.
60
„E. d. Magistro Nicolao Pictori Quinqueecclesiensi ad emenda lamina Aurea & Argentea ad deaurandum parua
Vexilla decem ad Tubicinas Tubicinatorum Re Mtis necessaria d. s. 20” (Számadáskönyv 1494–1495. 172.) és követ­-
kező jegyzet.
61
„E. d. eidem Magistro Nicolao de coone Dni Thesaurarii pro exp. d. s. 4 / E. d. Bernardo Italo, qui anno elapso similes
res et alia Re Mti fecerat, ad coonem Dni Thesaurarii dati 2 / E. d. Magistro Nicolao, qui cum diuersis coloribus Currum
Novum Regie Matis depingere debebat, d. s. 1½” (Számadáskönyv 1494–1495. 173.) Vö. Hoffmann 1925. i. m. (52. jegy-
zet) 51.; Berkovits 1941. i. m. (52. jegyzet) 267.; Balogh 1966. i. m. (15. jegyzet) 572.; MTA BTK Művészettörténeti Inté-
zet, Lexikongyűjtemény, Szentiványi-művészlexikon gépelt kézirata, XVI., 320. A Jagelló-kori királyi udvar olasz mes-
tereihez legutóbb lásd: Mikó Árpád: Via Hungarica. Az itáliai reneszánsz az Alpokon túl: olasz művészek a Jagelló-kori
Magyarországon. In: „Ez világ, mint egy kert…” Tanulmányok Galavics Géza tiszteletére. Szerk. Bubryák Orsolya. Budapest,
MTA Művészettörténeti Kutatóintézet–Gondolat, 2010. 355–366.
62
Balogh Jolán: Adatok Milano és Magyarország kulturális kapcsolatainak történetéhez. Budapest, Budavári Tudományos
Társaság, 1928. (A budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Művészettörténeti Gyűjteményének
dolgozatai, 8.) 20.; Balogh 1966. i. m. (15. jegyzet) 572.
63
„E. d. Bernardo Italo, qui facit fransas hoc est Resen, d. s. 2”, „E. d. Bernardo Italo pro tribus grossis funis Sericeis ad
collum Canum ad venandum necessariis factis, ad rel. Br[adách] d. s. 6 ½” (Számadáskönyv 1494–1495. 171.) „Ultima d.
Nou. ad coonem Dni Thesaurarii Bernardo Italo, qui cordas de serico R Mti fecit, d. s. 3” (Uo., 178.)
64
„Ex coone Re Mtis Bernardino Italico, pro illis laboribus, quos Re Mti fecit, in Transsiluania d. s. eidem 175.” (Számadás-
könyv 1494–1495. 161.)
65
„E. d. Bernardino Lupo, qui fecit banderium Dno Regi, de coone Re Mtis dati sunt 6”, „E. d. Bernardo Lupo suprascripto,
qui fecit de Serico vulgo Rayth Equis Dni Regis ad dietam, ex coone Re Mtis dati sunt iterum 17”, „E. d. Bernardino
Italo pro illis Rojth, quos fecit de Serico pro equis regie Maiestatis videlicet ad Pokroch, de coone Re Mtis dati sunt
46” / „Eidem pro rubea tela ad Pokroch necessaria soluti sunt de mandato Re Mtis 2” / „Eidem pro quadraginta ulnis
Fasatarum Vexillis paruis ad Tubicinas Tubicinatorum Re Mtis necessariarum soluti sunt 8” (Számadáskönyv 1494–1495.
85–86., 90.)
 431
t anul má nyo k

(„Bartha pictor Italus”) 20 forintért szintén zászlókat rendeltek a királyi trombitások hangsze­-
reire, amelyeket egy szabó selyemből készített el.66 A király már említett bácsi tartózkodása
idején (1495. november–december) ugyanezekhez tafotát szereztek be, de festőt itt nem em­
lítenek.67
Ilyen alkalmakkor tehát az udvari szabókra is hárult feladat. II. Ulászló udvarában, szin-
tén a lőcsei összejövetel előtt, például György mester készített vörös és barna posztóból öltö­
zeteket a palotások, illetve az udvari ifjak számára, valamint tőle rendelték meg a király és más
palotások kocsijainak az új borítását, továbbá II. Ulászló lovaglóöltözetét is.68 Szintén György
mester lehetett az, aki a király öccse, Jagelló Zsigmond budai számadásai69 szerint 1500-ban
egy vörös lótakarót készített Pyechno udvarnok bajvívására, amelyet a herceg udvarában far-
sang idején tartottak.70 Néhány évvel később, II. Lajos alatt pedig Jakab szabóval csináltatták
meg azokat a színes mezeket és egyéb öltözeteket, amelyeket az apródok mint „zsokék”, il­-
letve a lovászok a már említett lóversenyen viseltek.71 Az udvari szabók az efemer ünnepi de­
ko­rációk kivitelezésében is részt vettek. Például 1525-ben, úrnapján András mester szerezte
be az ünnepi körmenethez szükséges koszorúkat és virágokat. Ugyanekkor Korlátkövi Péter
ud­varmester különböző textíliákból készíttette el azoknak a faállványoknak a dekorációját,
ame­lyeken a körmenetben a palotások a királyi kápolna kincseit vitték.72 Az egy évvel ké-
sőbb lezajlott úrnapi körmeneten szintén András szabó díszítette az állványokat, illetve a ki­-
rályi emelvényt, továbbá szórás céljára rózsákat, illetve a kápolna ereklyéihez füzéreket csinál­
tattak.73
A szabók, a festőkhöz és a szobrászokhoz hasonlóan, bizonyára szintén részt vállaltak
azoknak a jelmezeknek az elkészítésében is, amelyeket az udvar elsősorban farsang idején ren-
delt. II. Lajos számadáskönyveiben azonban, mint láttuk, kizárólag a megrendelő kamarások,
illetve az egyik kivitelező, Márton szobrász neve szerepel. II. Ulászló a húshagyókeddet szintén
lakomával ünnepelte Pécsett, az oszmán delegáció fogadása idején (1495. március). Erre posz­
tóból asztalneműket, illetve késeket szereztek be, és valószínűleg a király udvari bolondja, Mik­-
lós törpe is megjelent rajta.74 Ugyanekkor Budán az udvar szintén lakomát rendezett a budai
66
„Barthe pictori Italo, qui fecit decem parua banderia ad tubicinas Tubicinatorum regie Mtis, dedi 20” / „Sartori ad
sericum ipsa banderia facienti 50 d” (Számadáskönyv 1494–1495. 79.) Vö. Szendrei János–Szentiványi Gyula: Magyar
képzőművészek lexikona. Magyar és magyarországi vonatkozású művészek életrajzai a XII. századtól napjainkig. I. Abádi–
Günther. Budapest, 1915. 124.; Hoffmann 1925. i. m. (52. jegyzet) 51.; Berkovits 1941. i. m. (52. jegyzet) 267.; Balogh 1966.
i. m. (15. jegyzet) 528.; MTA BTK Művészettörténeti Intézet, Lexikongyűjtemény, Szentiványi-művészlexikon gépelt
kézirata, XII. 1159.
67
Számadáskönyv 1494–1495. 180.
68
Számadáskönyv 1494–1495. 84–85.
69
Jagelló Zsigmond herceg (a későbbi I. Zsigmond lengyel király, 1506–1548) 1498–1501 között, valamint 1502-ben
és 1505-ben néhány hónapig Budán tartózkodott. A herceg udvarának 1500–1507-ből fennmaradt számadásköny-
vei a Jagelló-kori magyar királyi udvar működéséhez is értékes adalékokat szolgáltatnak: Divéky 1914. i. m. (23. jegy-
zet); Jagelló Zsigmond herceg udvarának számadáskönyve (1504–1507). The Court Account Book of Sigismund Jagiellon
(1504–1507). Kiad. Rábai Krisztina. Szeged, Quintus, 2014. Zsigmond ekkori udvarához lásd Divéky Adorján: Zsig-
mond lengyel herczeg II. Ulászló udvarában. Századok, 48. 1914. 449–463., 562–576.; Kubinyi 1975. i. m. (5. jegyzet)
372–374.; Rábai Krisztina: Adalékok Zsigmond lengyel herceg számadásaihoz. In: Középkortörténeti tanulmányok, 6.
A VI. Medievisztikai PhD-konferencia (Szeged, 2009. június 4–5.) előadásai. Szerk. Szabó Pál–G. Tóth Péter. Szeged, Szegedi
Középkorász Műhely, 2010. 179–187.
70
Divéky 1914. i. m. (23. jegyzet) 20.
71
Számadáskönyv 1525. 150., 156.
72
Számadáskönyv 1525. 200–201., lásd még 38. jegyzet.
73
Számadáskönyv 1526. 192., 194., lásd még 38. jegyzet.
74
Számadáskönyv 1494–1495. 71.
 432
t anul má nyo k

polgárok tiszteletére.75 Farsangi jelmezeket azonban egyik esetben sem említ a számadáskönyv.
Pedig ezek használatára II. Ulászló budai udvarából van több adatunk, amelyek az itt tartóz-
kodó Jagelló Zsigmond herceg számadásaiban maradtak fenn. Eszerint Zsigmond 1500-ban,
húshagyókedden a saját udvarában álarcosbált rendeztetett, amelyen számos zenész és éne­-
kes lépett fel, valamint a herceg előtt udvari bolondok (blaszno) és diákok, illetve bárdokkal
és lándzsákkal felszerelt fiúk adtak elő egy-egy jelenetet.76 1501 farsangján pedig ugyanitt két
táncjelenetre került sor,77 az egyikben kardokat használtak, a másikban az álarcos udvari bo­
londok lovon léptek fel.78
Az udvari mesterek mellett a városi céhek tagjai is kaptak az udvartól ünnepek alkalmá-
val megbízásokat. Ilyen lehetett például az a bizonyos Miklós mester, akit II. Ulászló alatt „pé­-
csi festőnek” neveztek.79 És az a két helyi ötvös is, akiket az oszmán követség említett pécsi
fogadásakor (1495. március) bíztak meg: Bálint mestertől tálakat rendeltek,80 míg Gábor mes­-
ter kupákat javított, valamint a királynak két kannát is készített.81 II. Ulászló bácsi tartózko-
dása idején (1495. november–december) a kincstartó szabójával, Pál mesterrel csináltattak
egy új nyeregtakarót a királynak, valamint Pál más helyi mesterekkel együtt varrt különféle
öltözeteket a kocsisoknak, a lovászoknak és az ajtónállóknak.82
A számadáskönyvek tanúsága szerint budai és pesti mestereket a Jagelló-kori királyi
udvar szintén rendszeresen foglalkoztatott.83 1494 elején, a lőcsei diplomáciai találkozóra készül-
ve, az udvar megbízásokat adott többek között budai kovácsoknak, kocsigyártóknak, fazeka-
soknak, sarkantyúkészítőknek, nyergeseknek, kötélgyártóknak, zablakészítőknek és szíjgyár­
tóknak.84 1495 őszén, II. Ulászló csehországi útja kapcsán, szintén budai kocsigyártókat bíztak
meg a király és kísérete új kocsijainak az elkészítésével, amelyeket azután a pécsi Miklós mes­-
ter festett be. Ugyanekkor budai nyergeseket, szíjgyártókat és kovácsokat is bevontak az elő­
75
Számadáskönyv 1494–1495. 83., 87.
76
„Item blasznom cum cesare scolaribus, qui venerant ad dominum principem, ad mandata domini principis dedi II
flor. feria II-a privii carnis”, „Item eodem die [feria III-a] pueris lancznathom, qui venerant post prandium ad dominum
principem cum securibus, 4 hastis ad mandata domini principis dedi II flor.” (Divéky 1914. i. m. [23. jegyzet] 21–22.)
77
„Item dominico carnisprivii die, istis, qui dimicabant ante dominum principem post prandium et choreas per gladios
ducebant ad mandata domini principis dedi III. flor.”, „Item eodem die blasznom larvatis cum equo, qui chorisabant
in aula superiori ante dominum principem dedi II flor.” (Divéky 1914. i. m. [23. jegyzet] 91.) Az 1506-os, már Krakkóban
megtartott farsangon szintén feltűntek zenészek és énekesek, valamint a herceg előtt jeleneteket is előadtak: Rábai
2014. i. m. (69. jegyzet) 272–274.
78
Ez utóbbi esetleg egy lovagi torna paródiája lehetett. Egy ilyen farsangi viadal („giostra”) ismert 1518-ból, Ippolito
d’Este egri püspök udvarából, ahol egy Federico Gonzaga mantovai hercegnek küldött beszámoló szerint parókás,
párnákkal borított „lovagok” vívtak meg egymással, akik késekből fabrikált lándzsákkal voltak felfegyverezve (Óváry
Lipót: A modenai és mantuai levéltári kutatásokról. Századok, 23. 1889. 401–402.). Az Ippolito d’Este udvarában hasz-
nált álarcokhoz lásd még: Nyáry 1877. i. m. (5. jegyzet) 15–17.
79
Lásd 60–61. jegyzet.
80
„E. d. Valentino Aurifabro, qui peluim & lauatorium regie Mti Quinqueecclesiis fecit, pro laboribus dedi 42” (Számadás-
könyv 1494–1495. 73.) Vö. Szendrei–Szentiványi 1915. i. m. (66. jegyzet) 142–143.; Balogh 1966. i. m. (15. jegyzet) 564.
2. jegyzet.
81
„E. d. Magistro Gabrieli Aurifabro Quinqueecclesiensi, qui duos Cantaros Regie Mti fecit, & certas reformauit Cuppas,
pro laboribus dedi 33” (Számadáskönyv 1494–1495. 71.) Vö. Balogh 1966. i. m. (15. jegyzet) 564. 2. jegyzet.
82
Számadáskönyv 1494–1495. 177–178., 180.
83
Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig (1541-ig). In: Kubinyi András–Gerevich Lász-
ló–Fekete Lajos–Nagy Lajos: Budapest története a későbbi középkorban és a török hódoltság idején. Szerk. Gerevich László–
Kosáry Domokos. Budapest, Akadémiai, 1974. (Budapest története, II.) 120–121.
84
Számadáskönyv 1494–1495. 83.
 433
t anul má nyo k

készületekbe.85 Budán ugyanebben az évben Harber Mátyás ötvössel aranyoztatták meg azo­-
kat a tálakat, amelyeket II. Ulászló a szultánnak küldött ajándékba.86 1526-ban, a már többször
idézett úrnapi körmenetet megelőzően, a királyi kápolna eltört tömjénfüstölőjének a javítá-
sát egy budai ötvöstől, László mestertől rendelték meg.87 Az 1525. májusi lóverseny kapcsán
is számos budai mestert bíztak meg: szíjgyártókat, nyergeseket, posztónyírókat és szabókat.
Utóbbiak, Jakab udvari szabóval együtt, az apródok, lovászok és kocsisok ruháit készítették.88
Bár budai vagy pesti festőkre vonatkozó kifizetésekkel nem találkozunk a számadás­
könyvekben, a fentiek ismeretében ezeknek a céhes mestereknek a közreműködése szintén
valószínű. A Jagelló-korból számos itteni festő neve maradt fenn,89 a céhekről azonban alig
van adat. Egy korabeli forrás mindenesetre arra utalhat, hogy a budai festők végeztek deko-
rációs feladatokat: 1520-ban Budán egy ismeretlen mestert Ippolito d’Este egri püspök zász­-
lajának a festésével bíztak meg.90 Fennmaradt továbbá egy céhszabályzat is, amely egy fes­-
tőkből, gyöngyfűzőkből, aranyfüstverőkből, szobrászokból és üvegesekből álló, egyesült
céhé volt.91 A szöveg Magyi János közjegyző formuláskönyvében92 őrződött meg, amely a 15.
század második feléből számos pesti céh (például szabók, íj-, nyíl-, pajzs- és tegezkészítők, nyer­
gesek, szíjgyártók, ácsok, kőfaragók, asztalosok) szabályzatát tartalmazza.93 Kubinyi András
szerint mivel Budán a gyöngyfűzők az Ötvös utcában laktak, ők az ötvösökkel alkothattak egy
közös cé­het, ezért ez a céhszabályzat a másik, pesti céhé lehetett.94 A festők, gyöngyfűzők,
arany-füst­verők, szobrászok és üvegesek egyesült céhének a szabályzata a tagok egyes felada-
tait nem részletezi, egyedül arra tér ki, hogy a mesterré váláshoz milyen remeket kell saját ke-
zűleg ki­vitelezni. A festőknek egy négy tenyér szélességű, aranyozott táblára egy emberalakot

85
Lásd 59. jegyzet.
86
„E. d. Matheo Harber ad deaurandum quandam peluim et lauatorium misso per Ram Mtem Imperatori Turcorum
per Emericum Czobor de mandato Dni Regis dati sunt 20” (Számadáskönyv 1494–1495. 109.) Vö. Balogh 1966. i. m.
(15. jegyzet) 568–569., 611–612.; Kubinyi 1974. i. m. (83. jegyzet) passim; Gerevich László: Budapest művészete a ké-
sőbbi középkorban a mohácsi vészig. In: Budapest története 1974. i. m. (83. jegyzet) II. 323.
87
„Eodem d. pro reformatione unius turribuli fracti ad capellam regie Mtis de castro Budensi pertinentis cum catenis
argenteis, Magistro Ladislao Aurifabro Budensi pro argento et labore soluti sunt in b. m. p. d. fl. 10.” (Számadáskönyv
1526. 192.) Vö. Balogh 1966. i. m. (15. jegyzet) 61.
88
Számadáskönyv 1525. 147., 150., 151., 156., 170.
89
Például Kelényi B. Ottó: Iparosok és kereskedők Budán és Pesten a középkorban. Budapest Régiségei, 13. 1943. 324.;
Gerevich 1974. i. m. (86. jegyzet) 317.; Végh András: Buda város középkori helyrajza, I–II. Budapest, BTM, 2006–2008
(Monumenta Historica Budapestinensia, 15–16.), I. 110, 176., II. 181. No. 665., 183. No. 679., 194–195. No. 733–734.
90
„[…] denari cento quarantasei a Don Sigismondo da Fiesso, per pagar uno maestro che dice haver dipinto la ban-
diera del Signore” (Nyáry Albert: A modenai Hyppolit-codexek VI. Századok, 8. 1874. 76.)
91
 Formulae solennes styli in cancellaria… Ed. Martinus Georgius Kovachich. Pesthini, Typis Matthiae Trattner, 1799.
206–209. Vö. Szilágyi István: Adalék a magyarországi képző-művészek névsorához. Magyar Történelmi Tár, 28 (3/3).
1880. 162–164.; Balogh 1966. i. m. (15. jegyzet), 522–523. (h. n. említve); Kubinyi 1974. i. m. (83. jegyzet) 115–116.;
Gerevich 1974. i. m. (86. jegyzet) 287.
92
Pécs, Püspöki Könyvtár, DD. III. 18. Fotómásolata: MNL OL, DF 283678 / U1031. (Kubinyi 1974. i. m. [83. jegyzet] 190.;
Kódexek 1985. i. m. [4. jegyzet] No. 145. [Szelestei N. László]; „Látjátok feleim…” Magyar nyelvemlékek a kezdetektől a 16.
század elejéig. Szerk. Madas Edit. Kiállítási katalógus. Budapest, OSZK, 2009. 249. No. 19. [Kertész Balázs]) Kiad.: Kovachich
1799. i. m. (91. jegyzet)
93
 Szűcs Jenő: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon. Budapest, Művelt Nép, 1955. 119.; Kubinyi 1974.
i. m. (83. jegyzet) 115.; Gerevich 1974. i. m. (86. jegyzet) 287.
94
 Kubinyi 1974. i. m. (83. jegyzet) 115. Az Ötvös utcában lakó gyöngyfűzőkhöz lásd Végh 2006–2008. i. m. (89. jegyzet)
I. 251., 253.
 434
t anul má nyo k

kell készíteniük.95 A mesterremek meghatározásából tehát a céh tagjai által végzett egyes fes­-
té­szeti munkákra – a figurális táblaképeken kívül – nem lehet következtetni.
Egy másik forrás ehhez további támpontul szolgál. A prágai festők és üvegesek céhé­-
nek a fennmaradt kiváltságleveléről van szó, amelyet 1523-ban cseh királyként II. Lajos erősí­-
tett meg. Ebbe tételesen bekerültek mindazon feladatok, amelyek a „festészethez tartoznak”,
és amelyeket a prágai festők végezhetnek, a célból, hogy ezeket a céhen kívülieknek megtilt-
sák. A munkák felsorolásában, a fenti céhszabályzathoz hasonlóan, szintén a táblakép áll az
élen, ezt követik a kapuk, a templomi és egyéb zászlók, a takarók, az aranyozott és fa gyertya-
tartók, a tornákon használatos lótakarók, a nagy, illetve kis pajzsok és a tárcsapajzsok, valamint
minden egyéb, ami festve van, valamint később említik még a függönyöket és a kis- és nagy
táblaképeket is.96 Ezek voltak tehát egy korabeli városi festőcéh feladatai, amelyek közé, a táb­
laképeken kívül, főként dekorációs jellegű munkák tartoztak. Ha az itt felsoroltakat összevetjük
a Jagelló-kori számadáskönyvek udvari festőknek adott megrendeléseivel, több az egyezés:
mindkét helyen előkerülnek zászlók, függönyök, lótakarók és tornafelszerelések. Budán és Pes-
ten a festők pedig bizonyára a prágaiakéhoz hasonló megbízásokat láttak el. Mindezeket szá-
mításba véve tehát még inkább elképzelhető, hogy a fővárosi mestereket szintén bevonták
az udvari ünnepségek előkészítésébe.

Rövidítések
BTM – Budapesti Történeti Múzeum
DE – Debreceni Egyetem
ELTE BTK – Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar
KHM – Kunsthistorisches Museum, Bécs
MTA – Magyar Tudományos Akadémia
MNL OL – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Budapest
OSZK – Országos Széchényi Könyvtár, Budapest
PPTE – Pázmány Péter Tudományegyetem
Számadáskönyv 1494–1495 – OSZK, Cod. Lat. 394. Kiad.: Johann Christian von Engel: Geschichte
des ungrischen Reiches und seiner Nebenländer I. Halle, Johann Jacob Gebauer, 1797. 17–181.
Számadáskönyv 1525 – OSZK, Cod. Lat. 394. Kiad.: Fraknói Vilmos: II. Lajos király számadási köny-
ve. 1525. január 12–jú­lius 16., Magyar Történelmi Tár, 22 (2/10). 1877. 45–236.
Számadáskönyv 1526 – MNL OL, DL 24405. Kiad.: Johann Christian von Engel: Monumenta Ung-
rica. Vienna, Antonius Doll, 1809. 185–236.

95
„Praetera si talis Magister est Pictor, debeat Magisterium suum propria manu demonstrare, ita quod fabricet
unam tabulam latitudinis quatuor palmorum & debeat fore cum auro planato & desuper praesignare seu pingere
imaginem habens figuram hominis specialis et hanc debet perficere quantocitius potest.” (Kovachich 1799. i. m. [91.
jegyzet] 208. Vö. Balogh 1966. i. m. [15. jegyzet] 523. Ugyanitt a szobrászok mesterremeke egy egy rőf magas, pon­
tosabban meg nem határozott szobor volt: „Item si fuerit Sculptor imaginum, tunc idem sculpere debet, seu fabri-
care propria manu unam imaginem ad Longitudinem unius ulnae quantocitius potest.”
96
„[…] was zu der mahlerei gehört, als nemblich: tafel, archen, kirchen- und andere fanen, deken, vergoldene kerzen
auch hölzernere, turnierkappen, grose oder kleine schilde, tarzschen und allerhand andere sachen, so mit farben
gemacht werden […] also solches alles, was zu ihren handwerkh gehört, absonderlich aber die kortinen, grosse und
kleine tafeln […]” (Heinrich Zimerman (Hrsg.): Urkunden, Acten und Regesten aus dem Archiv des k. k. Ministeriums
des Innern [1]. Jahrbuch der Kunsthistorischen Sammlungen des Allerhöchsten Kaiserhauses, 5. 1887. No. 4503.)
 435
t anul má nyo k

Borbála Gulyás

Festivals, Courtiers and Masters at the Hungarian Royal Court

under Wladislas II and Louis II Jagiellon

Between 1490—1526, numerous spectacular events–solemn entries, feasts, banquets and tourna-
ments–were held at the Hungarian Royal Court under the rule of Wladislas II and later Louis II Ja-
giellon. The occasions for these events included coronations, weddings, diplomatic meetings, di-
ets, church festivals and so forth, e. g. the wedding of Anne de Foix and Wladislas II and the coro-
nation of the new queen consort in Székesfehérvár (Alba Regia) and Buda in 1502, or the Feast of
the Corpus Christi in Buda in 1495, 1501, 1525, and 1526. Present study examines the organization
process of the court festivals within the royal household, based on the Court’s preserved account
books from 1494–1495 and 1525—1526, as well as other archive materials from the period. The
analysis of the primary sources sheds new light on the workings of the Jagiellonian court during
the festivities. One group of the courtiers, called aulicus and cubicularius, played a prime role there
as organizers, participants and commissioners of the needed accessories. The purchased cloths,
costumes, flags, banners, tournament equipment and ephemeral decorations were prepared by
a lot of artists and artisans. The commissioned masters as painters–e. g. Hans Krell, the court paint-
er of King Louis II–, sculptors, lace-makers, tailors, goldsmiths and so on were, on the one hand,
employees of the Court, on the other, members of city guilds.
 D. Mezey Alice–Kertész Róbert

Páncélos vitéz síremlékének töredéke

Szolnokról (1500 körül)1

D. Mezey Alice, művészettörténész

Kutatási területei:
műemlékvédelem, épületkutatás, Az Ars Hungarica idei második számában jelent meg szerzőpárosunk
középkori építészettörténet egyikétől egy, a Lapidarium Hungaricum készülő Jász-Nagykun-Szol-
E-mail: admezey@gmail.com
nok megyei kötetének munkaközi bemutatására vállalkozó írás.2
Alice D. Mezey, art historian
Ahhoz kapcsolódóan kaptuk a lehetőséget az azóta előkerült, több
Areas of research: protection of historic szempontból fontosnak tűnő, a maga környezetében unikálisnak
monuments, „Bauforschung”, history számító lelet első közlésére. A síremléktöredék Szolnok várszigeti
of medieval architecture részén, az úgynevezett Vártemplomtól délre, egy lakóház alapozá-
E-mail: admezey@gmail.com si földmunkái során, több mint húsz évvel ezelőtt került elő, azóta
magánkézben őrzik.3
Kertész Róbert, régész, történész Jóllehet a korábbiakhoz képest a megye területéről egyre több
Kutatási területei: kőfaragványt ismerünk, de azok legtöbbje – országos kitekintésben
őskor, középkor és kora újkor és művészettörténeti szempontból is – csak nagyon ritkán értékel-
E-mail: kertesz@djm.hu hető. Ez a terület viszontagságos múltjának akár felszínes ismereté­
ben sem lehet meglepő. Papp Szilárd közelmúltban megjelent, az or­-
Róbert Kertész, archeologist, historian
Areas of research: prehistory,
szág 1480–1515 közötti, a királyi udvarhoz kapcsolódó építkezéseit
middle ages and post-medieval period földolgozó munkájának áttekintő térképén Szolnokot a „mezőváros
E-mail: kertesz@djm.hu és egyéb település” kategóriában, egyetlen földolgozásra érdemes
lelet vagy objektum nélkül szerepelteti. A kötetben objektummal
is tárgyalt, Szolnokhoz legközelebbi település észak felől Gyöngyös, nyugatról a Csepel-szigeti
Keve (Ráckeve), dél felől Szeged, végül kelet felől Várad (Nagyvárad, Oradea, Románia).4 Töre-
dékünk a még túlságosan ellentmondásosnak látszó körülmények részleteinek föltárása során
akár kulcsszerepet is kaphat a város 15. század végétől a 16. század közepéig tartó időszakának
az utóbbi években előtérbe került, árnyaltabb megismerési folyamatában.5 A földolgozás jelen-
legi stádiumában azonban bármely megállapítás még csak megalapozott kérdés formájában
fogalmazható meg (1. és 2. kép).
1
A cikk első részét – a * jelig – D. Mezey Alice, a második részét Kertész Róbert írta.
2
D. Mezey Alice: A készülő Jász-Nagykun-Szolnok megyei Lapidarium Hungaricum kötet előmunkálatairól és eddigi ta-
pasztalatairól. Ars Hungarica, 41. 2015. 255–266. Itt, az ismertetés elején köszönöm meg Lővei Pálnak rendkívül értékes
és önzetlen segítségét.
3
E lappangó „vörösmárvány” faragvány töredék létére Kertész Róbert, a Damjanich János Múzeum régésze nemrég
hívta föl a figyelmemet. A hozzájutás lehetőségének megszervezéséért és számos egyéb segítségéért tartozom neki
köszönettel.
4
Papp Szilárd: A királyi udvar építkezései Magyarországon 1480–1515. Budapest, Balassi, 2005. Térkép: 298–299.
5
Az utóbbi években a szerzőtárs, Kertész Róbert mutatott föl több friss eredményt a város középkori és kora újkori törté-
netének és topográfiájának kutatása során. Megjelent tudományos cikkeinek bibliográfiai adatait lásd az ismertetés
további részében.
 437
t anul má nyo k

1. kép. A sírkőtöredék szembenézete. 2. kép. A sírkőtöredék oldalnézete.

Szolnok, Vársziget. Fotó: Kozma Károly Szolnok, Vársziget. Fotó: Kozma Károly

A tardosi, tömött vörös mészkő6 töredék egy föltételezhetően egész alakos lovagi síremlék
figurájának mellkasi része. Magassága ~43 cm, szélessége ~40 cm, vastagsága ~9 cm. Hát­-
oldalán a kőanyag szerkezetében kialakult réteg mentén hasadási felület van, s ez rajzolja ki
körben a töredék szabálytalan peremét is. A töredék faragott felületén egy lemezes mellvért­-
nek a csak kitapintható derékszegélytől fölfelé a nyaknyílásig terjedő része, fölötte a nyaknyí-
lást kitöltő lemezes nyaki vértrész, alatta a vállvért kétoldali belső harmada, valamint a kettő
között egy függővel ellátott nyakék majdnem teljes épségben látható. A leírtakon túl a mell-
vértet viselő alak oldalnézetéből és hátterének felületéből sajnos semmi nyom nem csatlakozik.
Ma­gán a faragott kőfelületen igen kemény vízkő- vagy mészrétegnek tűnő, foszlányos lepedék
is megfigyelhető.
A mellvért három, függönyíves vonalvezetésű lemezének mindegyike három, liliomos
díszítésű csúcsban végződik, a lemezek lágy ívű szélei vékony, igen finom/éles vonalak men­-
tén rajzolódnak ki. A mellvért jobb oldalán, a vállvért alatti szögletben, a kopja rúdjának rögzí-
tésére szolgáló kampó rozettájának csonkja emelkedik ki, a bal oldali szélen egy, a mellvérttel
érintkező tárgy (kard?) apró csonkja is kitapintható. A vállvért részletei lágy körvonalai és bel-
ső vonalvezetései miatt egészen más hatást keltenek, mint a páncél éles kontúrjai, de túl ke-
vés látszik belőlük ahhoz, hogy bármi biztosat mondhassunk róluk. A vállvértek között, a mell­-
vért és a nyakvért határán egy nyakék fekszik. A peremes, szalagszerű ékszer díszítését válta­
kozva csúcsukra állított négyzetes és fekvő ovális foglalatokba ágyazott ékkövek alkotják,
amelyeket gyöngypárok választanak el egymástól. Rajta ötvösművű foglalatos, csonka állapo-
tú ékkő függ.
A faragványtöredék alaposabb megismeréséhez az 1:1-es léptékű szerkesztése és leraj-
zolása további lehetőséget nyújtott. Kiderült, hogy a mellkast takaró mellvért befoglaló formá-


6
Lővei Pál: A tömött vörös mészkő – „vörös márvány” – a középkori magyarországi művészetben. Ars Hungarica, 20.
1992. 3–28.
 438
t anul má nyo k

3. kép. A sírkőtöredék rajza. Szolnok, Vársziget. Rajz: D. Mezey Alice

jának metszete egy nagy ívű körszelet, amelynek középtengelyében egy alig érzékelhetően ki-
emelkedő szimmetriatengely is megfigyelhető. A páncélnak ez a része természetesen teljesen
szimmetrikus volt, a tengely kiemelése a kőfaragó munkájához is segítségül szolgálhatott. Az
egész alak szempontjából jelentősége lehet a vállvért alig érzékelhető, enyhe, minden bizony-
nyal a testhelyzettel összefüggő aszimmetriájának is, ami arra enged következtetni, hogy az
alak jobb kezében valamit, legvalószínűbben egy zászlórudat, de más harci eszközt is tartha­-
tott. Mivel a meglehetősen plasztikusan, ugyanakkor finoman faragott felületen semmiféle ko-
pásnak nincs nyoma, eredeti elhelyezésében leginkább egy szarkofág/tumba, vagy magával
a sírgödörrel összefüggő, a padozatból kiemelt, de oldallapok nélküli sír fedőlapjaként is el­
képzelhető.7 Mivel erőszakos roncsolás nyoma nem látszik rajta, a sírfedlapról természetes úton
is lehasadhatott, de a másodlagos fölhasználás érdekében történt szándékos lepattintás lehe­
tőségét is számításba kell venni (3. kép).8
Arra a kérdésre, hogy a síremlék kit ábrázolt, és mikor készült, a rendelkezésre álló ada-
tok alapján adható válaszok meglehetős koherenciát mutatnak. Az 1494–1495. évi számadás-
7
Lővei Pál: Posuit hoc monumentum pro aeterna memoria. Bevezető fejezetek a Középkori Magyarország síremlékeinek
katalógusához. Akadémiai doktori értekezés. Kézirat. Budapest, 2009. 427. és 435. http://real-d.mtak.hu/381/1/Lovei_
Pal1.pdf, letöltés ideje: 2015. november 30.
8
A sírfedlap másodlagos fölhasználásának leggyakoribb esete a padlóburkolatba tétel volt, de falazókőként is gyakran
sor került rá, különösen olyan, a török által megszállt helyeken, ahol a templomokat dzsámivá alakították át. Ilyenkor
az apró, használhatatlannak ítélt töredékdarabokat a sírgödörbe visszatemették. Biczó Piroska: A sír föltárása. Lővei
Pál: Az Anjou síremlékek újonnan előkerült töredékeiről. Mindkettő In: Magyar királyi és főrendi síremlékek. Gótikus
baldachinos síremlékek a középkori Magyarországon. Főszerk. Deák Zoltán. Budapest, Urbs, 2004. 38–40. (Biczó P.), 72.
(Lővei P.).
 439
t anul má nyo k

4. kép. Mislenovics Horváth Márk síremléke (1508). Nagyvázsony

könyvek szerint Külső-Szolnok megyében 1494-ben csak az egri püspöknek, Szapolyai nádor-
nak, Kinizsi Pálnak és a kunoknak volt jelentősebb számú, adó alól mentesített portája, amint
az a Szerzőtárs által írt részben részletesen kifejtésre került. Ahogy az is, hogy az összeírások
idején 1495-ben csáktornyai Ernuszt János neve alatt is jeleznek itt hatvan portát, ami azonos
lehet a korábbiakban Pálóciként számon tartott szolnoki birtokrésszel. A birtokrész minden
bizonnyal csáktornyai Ernuszt Jánosnak Pálóci Imre lányával, Annával kötött házasságával 1490
körül került Ernuszt-kézbe.9 Ennek alapján a síremlék legvalószínűbben az 1483-ban elhunyt


9
Gervers-Molnár Vera: Sárospataki síremlékek. Budapest, Akadémiai, 1983. (Művészettörténeti Füzetek, 14.) 20., 23.;
Papp Szilárd: Határtalan történet – két szentségház a Muraközből. In: Építészet a középkori Dél-Magyarországon. Szerk.
 440
t anul má nyo k

Pálóci Imre lovászmesteré lehetett, hiszen az említett többi birtokos szolnoki temetkezése nem-
igen kerülhet szóba. Tekintettel Pálóci Anna fiatal korára, készíttetője Rozgonyi Dorottya, az
elhunyt özvegye lehetett, aki férje örököseként lányát majdnem húsz évvel élte túl.10 A fölté­
telezés jogosságát erősíti, hogy a közismert sárospataki Pálóci-sírkő11 mellvérttípusa és lemez-
formálása, valamivel gyengébb kvalitása ellenére is, a szolnoki szoros párhuzamának tűnik.
A két síremlék mellvértjének formai hasonlósága szembetűnő, a különbözőségek a rész­le­
tek kivitelezésében figyelhetők csak meg. Amíg a szolnoki töredéken a mellvértlemezek ívei,
liliomos csúcsaik és a kopjatartó rozettája a részletek igényes kidolgozásával készült, addig
a patakin ezek a részletek hozzájuk képest sematikusnak hatnak. Mivel a szolnoki készült ko­
rábban, az 1519-es sárospatakihoz a szolnoki esetleg mintaképül szolgálhatott. A két sírem­-
lék közötti kvalitásbeli különbözőségen túl a nyakéknek és a vállvértnek a kortárs síremléke­-
ken12 megfigyelhető ábrázolásoktól való eltérése a későbbi feldolgozásokban még szerepet
kaphat. A síremlék további töredékének/töredékeinek előkerüléséhez a város régészeti kuta-
tásai fontosságának fölismerése, annak hiányában csupán a vak szerencse segíthet hozzá.
A szolnoki síremlék keletkezéstörténete és az Ernuszt–Pálóci-házasság egy beható vizs­
gálat során talán kapcsolatba hozható olyan köztörténeti eseményekkel is, amelyek az ország
biztonsága érdekében, a Dunától keletre eső területek védelmének ügyét, Szolnok straté­giai
szerepének fölismerését tételezik föl. Végül, de nem utolsósorban fölmerült az a kérdés is,
hogy a kor legmagasabb fokú reprezentációjába illeszkedő igényességgel kivitelezett sírem-
léket Szol­nok melyik templomában helyezték el, s hogy a templom közelében állt-e a család-
nak udvarháza.13
*

„Ha léteznek az országban az építészeti emlékekre vonatkozó művészettörténeti vagy műem­-

léki kutatások szempontjából fehér foltok, az Alföld közepén, a Tisza középső folyása men-
tén fekvő Jász-Nagykun-Szolnok megye területe biztosan közéjük tartozik.”14 – írta nem is olyan
rég szerzőpárosunk egyike. A fenti megállapítás különösen igaz a megyeszékhelyre, Szolnok-
ra, ahol a Damjanich János Múzeum gyűjteményi raktárában őrzött faragott kövek száma

Kollár Tibor. Budapest, Teleki László Alapítvány, 2010. 123–125. Kiegészítve a Rozgonyi–Pálóci–Ernuszt családok
címerével díszített kehellyel, Wehli Tünde: A három Ernuszt. BUKSZ, 24. 2012. 142–151.
10
Házasságkötésükkel is kapcsolatba szokták hozni azt a kelyhet, amelynek talapzatán a Rozgonyi–Ernuszt–Pálóci
családok címere szerepel, s rajta egy váci kanonok 18. századi vésett felirata is látható. A friss lelet fényében a ke-
helynek a Váci Egyházmegyéhez tartozó Szolnokról (Szolnoki Főesperesség) való származása egyéb körülmények­-
kel együtt még valószínűsíthető lehet. Hunyadi Mátyás, a király, Hagyomány és megújulás a királyi udvarban 1458–
1490. Kiállítási katalógus. Szerk. Farbaky Péter–Spekner Enikő–Szende Katalin–Végh András. Budapest, BTM, 2008. 444.;
Wehli 2012. i. m. (9. jegyzet) 151.
11
Pálóci Imre unokatestvérének, István gyermekeinek, Pálóci Anna másod-unokatestvéreinek, Mihálynak és Antalnak
síremlékfölirata szerint harminchat évvel később, 1519-ben készült. Matthias Corvinus und die Renaissance in Un-
garn, 1458–1541. Katalog des Niederösterreichischen Landesmuseums, Neue Folge, No. 118. Wien, 1982. Kat.-Nr. 835.
(681–683.); Gervers-Molnár 1983. i. m. (9. jegyzet).
12
Az 1500-as éveket megelőző és követő két-két évtized számos ismert és földolgozott síremléke közül a bárói rend
lovagi síremlékeit vizsgálva Szapolyai Imre (1487) és István (1499) nádorok szepeshelyi, Bátori István erdélyi vajda
(1494) nyírbátori, Horváth Márk (1508) nagyvázsonyi (4. kép), Perényi Imre (1519) tőketerebesi, Varkocs Kristóf (1520)
késmárki sírkőfedlapjai kerülhetnek szóba. A vállvért formájának meghatározásához a korszak más típusú lovagi ábrá-
zolásainak vizsgálata is szükségessé válhat.
13
Kertész Róbert–Korpás Zoltán: A szolnoki vár felépítése 1550–1552-ben és Bernardo Villela de Aldana idekapcsolódó
levelei. Tisicum. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei múzeumok Évkönyve, XXII. 2013. 394., 3. kép, 399.
14
D. Mezey 2015. i. m. (2. jegyzet) 255.
 441
t anul má nyo k

mindössze öt darabot tesz ki.15 A Tisza-parti település mintegy ezer évre visszanyúló épített
örökségének ismeretében16 azonban ez a szám irreálisan alacsonynak tűnik. Az okok között el-
ső helyen Szolnok viharos múltja áll. Ehhez társul még az ásatások elmaradása, ugyanis a leg-
utóbbi időkig a történelmi belváros területén intenzíven zajló nagyberuházásokat, lakóházépí­
téseket szinte alig előzte meg régészeti kutatás.
A fentebb bemutatásra került, piszkei vörösmárványból faragott sírkőtöredék sajnálatos
módon ugyanebbe a sorba illeszkedik.17 A szerencsés véletlennek köszönhetően felfedezett
tárgy előkerülési körülményeiről nagyon keveset tudunk, hiszen nem szakember által feltárt,
és még csak nem is in situ, vagyis eredeti helyén előkerült alkotásról van szó – mint arra majd
lentebb kitérünk.18 A lelet első alkalommal 2012-ben került a szűkebb szakma látókörébe, de
csak 2015-ben nyílt lehetőség a dokumentálására és a részletesebb vizsgálatok elvégzésére.
Ezt követően kíséreltünk meg választ adni az alábbi kérdésekre: valójában kié lehetett a sír­-
emlék, és hol állíthatták fel eredetileg?19

Szolnok késő középkori birtokosai: a Pálóciak

A Pálóciak Zsigmond király uralkodása alatt emelkedtek a bárói méltóságviselők közé.20 A kirá­-
lyi udvar belső köréhez tartoztak, magas állami hivatalokat töltöttek be, és országos méltó­

15
D. Mezey 2015. i. m. (2. jegyzet) 262.
16
 Kertész Róbert–Sudár Balázs–Bana Zsolt–Kómár Mihály: Egy elfeledett muszlim imahely: a szolnoki Szulejmán szul­-
tán-dzsámi. Műemlékvédelem, 56. 2012. 110–125.; Kertész–Korpás i. m. (13. jegyzet) 387–450.; Kertész Róbert: „…
Ódon, tatár korabeli földsáncai folyópartra néznek” – Szolnok ispán föld-fa vára. In: „Carmen miserabile”. A tatárjárás
magyar­országi emlékei. Tanulmányok Pálóczi Horváth András 70. születésnapja tiszteletére. Szerk. Rosta Szabolcs–V. Szé-
kely György. Kecskemét, Kecskeméti Katona József Múzeum, 2014. 345–384.; Uő: Szolnok az Árpád-korban: tények
és eredmények. Archaeologia – Altum Castrum Online. A Magyar Nemzeti Múzeum visegrádi Mátyás Király Múzeumá-
nak középkori régészeti online magazinja, 2014. 1–44. http://archeologia.hu/content/archeologia/325/kertesz-szol-
noki-var.pdf, letöltés ideje: 2015. november 30.
17
A faragványtöredék nyersanyaga valójában tömött vörös mészkőnek határozható meg. Geológiai forrása a Gerecse-
hegységben található, amelyet a középkori napi szóhasználat szerint márványnak neveztek. Két bánya ismert innen:
Tardost Imre király, Süttőt pedig Zsigmond király adományozta az esztergomi érsekségnek. A vörösmárvány jól csi-
szolható kőanyag, amely kiválóan alkalmas a legszínvonalasabb művészi igényű alkotások elkészítéséhez. Magyaror-
szágon már az Árpád-kortól alkalmazták. Első korszaka a 12. század utolsó negyedétől a 13. század hetvenes éveiig
tartott, és az uralkodó körüli szűk kör kiváltságának tűnik. Kisebb szünet után az újabb, eleinte szórványos felhasz-
nálása a 14. század közepére keltezhető, de az igazi áttörést az 1360–1380 közötti időszak hozta, amelynek hátte-
rében I. Lajos királyi udvarának a délnémet vidékek művészete, heraldikai reprezentációja felé fordulása állhatott.
A vörösmárvány nemcsak a korábbi társadalmi kereteket (a király és a bárók mellett az alacsonyabb rangú nemesek,
egyháziak, polgárok) lépte át igen gyorsan, hanem a földrajziak is kitágultak. Lásd Balogh Jolán: Későrenaissance kő-
faragó műhelyek. Ars Hungarica, 2. 1974. 27–57; Lővei 1992. i. m. (6. jegyzet) 3–28.
18
A kőfaragómunka jelenleg egy – névtelenségét megőrizni kívánó – magángyűjtő birtokában található, aki szerint
a lelet a várszigeten, a Szent István tér 4. szám alatti lakóház mélygarázsának kiásásakor került felszínre 1996-ban,
és ezt követően került hozzá.
19
E helyen is köszönetünket fejezzük ki az anonimitást kérő tulajdonosnak az együttműködéséért, amelynek köszönhe-
tően lehetővé vált a jelen publikáció elkészítése. Bízunk abban, hogy az alkotás belátható időn belül közgyűjtemény-
be kerül, és mind a szakma, mind pedig az érdeklődő nagyközönség számára megtekinthető lesz.
20
Engel Pál: Zsigmond bárói. In: Művészet Zsigmond király korában 1387–1437. Szerk. Beke László–Marosi Ernő–Wehli Tün-
de. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutatócsoport, 1987. 114–129., 118., 126.
 442
t anul má nyo k

ságokat nyertek el.21 Elsősorban a királyi Magyarország északkeleti részén birtokoltak: Ung,
Bereg, Zemplén, Abaúj, Sáros, Borsod, Gömör, Heves megyében, valamint Nyitra és Pozsony
megyében.22 Szolnokot pályájuk felfelé ívelő szakaszán, 1437 és 1444 között szerezték meg.23
Az egész család birtokolta, de megosztoztak rajta. 1491-ben Pálóci István özvegye, Perényi
Erzsébet beszámol többek között arról, hogy férje még életében bevallást tett az ő részére
Patakon húsz, Újhelyen húsz, Szolnokon tizenhat, Pétervásárán öt, Sajószentpéteren tíz, Dédes
vár uradalmában tíz jobbágytelekről. E javakról azonban most lemondott, az ezekkel kapcso-
latos intézkedéseit (kegyes adományok egyházaknak) pedig visszavonta, és fiaira, Antalra és
Mihályra hagyta.24 Ehhez hasonló felosztásra más Pálóci-uradalmak esetében is találunk pél­-
dát. Így Újhelyet és Patakot 1429. július 29-én Zsigmond király Pálóci Péter fiainak: Máté­-
nak (†1437, nádor), Györgynek (†1439, esztergomi érsek) és Imrének (†1433, titkos kancellár)
adományozta. Máté fiait: Simont (†1459, lovászmester), Jánost (†1461, ajtónállómester), illető­-
leg Imre fiát: Lászlót (†1470, országbíró) 1453-ban V. László király egy újabb adománylevélben
erősítette meg a fenti javak birtokában, amelyek az 1490-es években Simon fia, István (†1491)
gyermekeire: Antalra, Mihályra és Katalinra, továbbá János fia, Imre (†1483, lovászmester) öz­
vegyére, Rozgonyi Dorottyára, és Anna (†1494) leányára, csáktornyai Ernuszt János feleségére
szálltak.25 1499-ben azonban a Simon–István-féle ág leszármazottait iktatták be Újhely teljes
vára és Sárospatak fele birtokába.26
Okleveles adatok szólnak arról, hogy a családon belüli Pálóci-birtokok időről időre tör­
ténő újrafelosztása mellett nem voltak ritkák az egyes ágak közötti, generációkon átívelő, oly­-
kor erőszakba torkolló konfliktusok sem. Általánosságban kimondható, hogy amennyiben az
unokatestvérek nem szerették a közös birtoklást, akkor más-más erődítményt emeltek ugyan­
abban a városban. Mivel Simon és László viszályban volt egymással, illetőleg az utóbbi már
örökölte Patakon a Perényi-kúriát, Simonnak az első tette az volt, hogy 1444-ben a kiürült do­
minikánus kolostorból erődítményt alakított ki. 1454-ben Simonnak a helmeci udvarbírája tört
be Patak városába, amelyet László tartott megszállva, és elfogta egyik jobbágyát.27
Ugyanilyen unokatestvéri szembenállásnak lehetünk tanúi később, István és Imre vonat-
kozásában. A levéltári források szerint István 1482-ben a saját sárospataki várába hurcolt vala­-
kit, a következő évben pedig szintén az ő emberei, akik Helmec és Patak várnagyaiként szere­
21

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal. Pest, Ráth Mór, 1862. 94–98.; Mályusz Elemér:
Zsigmond király uralma Magyarországon 1387–1437. Budapest, Gondolat, 1984. 62., 64–67., 98., 114., 119., 121., 154.,
189., 231., 233., 251., 257., 260., 265., 284–285., 291.; Bárány Attila: Von Rittern zu Magnaten. Aufstieg der Pálóci ins
Baronat im spätmittelalterlichen Ungarn. East Central Europe, 29/1–2. 2002. 213–221.; Bárány Attila: Von Rittern zu
Magnaten. Aufstieg ins Baronat im spätmittelalterlichen Ungarn: das Beispiel der Pálóci. 1–16., 1–8. http://www.acade-
mia.edu/3217147/_Von_Rittern_zu_Magnaten._Aufstieg_ins_Baronat_im_sp%C3%A4tmittelalterlichen_Ungarn_
das_Beispiel_der_P%C3%A1l%C3%B3ci_East_Central_Europe_L_Europe_du_Centre-Est_vol._29._part_1-2._
2002_213-21, letöltés ideje: 2015. november 30.
22
Bárány 2002. (pdf ) i. m. (21. jegyzet) 8–16. Anhang I–IV.
23
Bárány 2002. (pdf ) i. m. (21. jegyzet) 13. Anhang III.
24
Budapest, Magyar Nemzeti Levéltár, Országos Levéltár, DL 19723. Az adatot Neumann Tibornak (Budapest, MTA Böl-
csészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet) köszönjük.
25
Gervers-Molnár 1983. i. m. (9. jegyzet) 20. A Pálóci-családfára vonatkozóan lásd Engel Pál: Magyar középkori adattár.
Magyarország világi archontológiája 1301–1457. Középkori magyar genealógia. Budapest, 2001. CD-ROM, Pányoki ro-
konság 1. tábla: Pálóci című családfa.
26
Szűcs Jenő: A sárospataki vár történetének kezdeteiről. Előadás. Sárospatak, Rákóczi Múzeum, 1987. (Hangszalagra fel-
vette, és arról leírta: Janó Ákos.) Janó Ákos hagyatékából. Köszönöm Ringer István régésznek, a sátoraljaújhelyi Ka-
zinczy Ferenc Múzeum igazgatójának, hogy felhívta a figyelmemet a kéziratra.
27
Szűcs 1987. i. m. (26. jegyzet)
 443
t anul má nyo k

pelnek, erőszakoskodtak. 1494-ben újfent a pataki várnagyok hatalmaskodásáról esett szó,

mégpedig Újhely környékén. A folyamatot végül az 1499. évi – fentebb már említett – egyez­-
ség zárta le: Újhely teljesen, Patak felerészben lett a Simon–István-ág leszármazottaié. Patak
városát tehát megosztották, mégpedig felső és alsó részre. Az előbbin Imre özvegye, Rozgo­-
nyi Dorottya építtette fel 1500 körül a Begina-házat, ami alapján elképzelhető, hogy a város
fel­ső részét a János–Imre-féle ág, míg az alsó részét a Simon–István-ág birtokolta. 1471-ben
egy oklevél még a két unokatestvér, István és Imre közös oppidumának nevezte Patakot, amit
a következő évben megerősítettek. Ekkor egyetlen szó sem esett a várról, pedig a középkor-
ban ez annyira fontos volt, hogy az szerepelt az első helyen. A várra vonatkozó első adat csak
később, 1482-ben tűnt fel, és nagyon valószínű, hogy Istvánhoz köthető a felépítése.28
Külső-Szolnok megye székhelye, Szolnok mezőváros (oppidum) a Pálóci családnak nem-
csak az egyik legdélebbi birtoka volt,29 hanem az általuk bírt egyik legnagyobb lélekszámú te­
lepülés is egyben. Az utóbbi megállapítást alátámasztó adat a Külső-Szolnok megye 1494. és
1495. évi adóelszámolásait rögzítő úgynevezett Ernuszt-féle királyi számadáskönyvben lelhe-
tő fel.30 E két évben a Pálóciak ugyan nem kaptak engedélyt arra, hogy birtokaikról behajtsák
az egyforintos adót, ám mivel csáktornyai Ernuszt János beházasodott a Pálóci családba, min-
denhol részt kapott az uradalmaikból. Emiatt került feltüntetésre Külső-Szolnok megyében az
ő kezén hatvan jobbágytelek, ami Szolnokot jelentheti. Egyéb adatok31 figyelembevételével
va­lószínűnek tűnik, hogy a hatvan porta alighanem a teljes Tisza-parti mezővárost (és tartozé-
kait?) magában foglalhatta. Ez esetben a Pálóciak által birtokolt települések közül Szolnok por­
taszámát csupán Munkács (80)32 és Beregszász civitas (79)33 múlná felül.
Szolnok egészen 1526-ig, a Pálóci család férfiágának kihalásáig a tulajdonukban ma­-
radt. A várszigeten megtalált sírkőtöredék a 15. század utolsó évtizedeire keltezhető, amikor
Szolnok már egy jó ideje a Pálóciaké volt. Bizonyosra vehetjük tehát, hogy a lelet hozzájuk köt­
hető, de hogy pontosan kié lehetett, azt homály fedi. Az utolsó Pálóciak közül Antal (†1526,
Zemplén megye ispánja), valamint Mihály (†1519, pohárnokmester, kamarásmester) közös sír-
emléke, amelyet Antal készíttetett 1519-ben, Sárospatakon található. Azt, hogy eredetileg hol
állt, már nem lehet megállapítani – a gótikus plébániatemplom 1787-ben kezdődő átépítése-
kor az északi belső falhoz erősítve került felállításra.34 A magas művészi értéket képviselő szol­
noki sírkőtöredék az őket közvetlenül megelőző, egymással versengő generációhoz kapcsol­
ható: Mihály és Antal édesapjához, Istvánhoz (†1491), vagy még inkább unokatestvéréhez, Im­ré-
hez (†1483). Imre egyedüli testvére, Zsigmond (†1478) szerémi püspök volt, így az ő személye
az ábrázolás alapján kizárható.
Egyértelmű bizonyossággal ugyan nem szűkíthető le egyetlen személyre, de mindent
egybevetve az a legvalószínűbb, hogy a síremlék Pálóci Imrének, Mátyás király lovászmeste­-
rének készült, akinek leányát, Annát, Ernuszt János vette el feleségül. Ezt igazolhatja, hogy Er­
nuszt az 1495. évi adószedés során valószínűleg Szolnok teljes adóját behajtotta, ami egyben

28
Szűcs 1987. i. m. (26. jegyzet)
29
Külső-Szolnok megyében Csánki Dezső még Fejéregyház oppidumot találta a Pálóciak kezén 1447–1448-tól. Lásd
Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában, I. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia,
1890. 666.
30
Johann Christian Engel: Geschichte des ungrischen Reiches und seiner Nebenländer, I. Halle, 1797. 131.
31
Vass Előd: A szegedi és csongrádi náhije 1548. évi török adóösszeírása. In: Tanulmányok Csongrád megye történetéből.
Szerk. Farkas József. Szeged, Csongrád Megyei Levéltár, 1979. 5–80., 67.
32
Bárány 2002. (pdf ) i. m. (21. jegyzet) 15. Anhang III. ii. Donationes usque vitam.
33
Lásd az előző jegyzetet.
34
Gervers-Molnár 1983. i. m. (9. jegyzet) 23.
 444
t anul má nyo k

bizonyítja a Pálóciak ezen ágának vitán felüli kapcsolatát a Tisza-parti településsel. Ennek
gyö­kerei azonban, a Pálóci-birtokok felosztásának ismeretében, visszanyúlhatnak korábbra, leg-
alább az Imre elhunytát megelőző időszakig, sőt még az annál korábbi évtizedekig is. Azon­
felül szintén Imre szolnoki eltemetése mellett szól az unokatestvérével, Istvánnal fennálló el­
lentétük, amit korábban már érintettünk. István, valamint leszármazottai a sárospataki vár föl-
desurai voltak, és ott, Magyarország északkeleti részén koncentrálódott birtokaik szívében
építették ki hatalmi centrumukat, ahonnan megpróbálták kiszorítani a család velük rivalizáló
másik ágát. Törekvésükben komoly sikereket értek el, mert Imre hiába tartózkodott Mátyás ki­-
rály környezetében, az udvarban, és kapott az uralkodótól tisztségviselői megbízatást, nem
született fiúgyermeke, 1483-ban pedig elhalálozott. Az ág tehát hanyatlani kezdett, és emiatt
eshetett Imre végső nyughelyének meghatározásakor özvegyének a választása – a tulajdonuk-
ban lévő települések közül – a jelentősebbek közé tartozó, viszont Pataktól jókora távolságra
fekvő Szolnokra.35 Ugyancsak Rozgonyi Dorottya adhatta a megbízást a síremlék elkészítésére.

Szolnok késő középkori topográfiája

A Pálóciak szolnoki jelenlétéről a sírkőtöredék előkerüléséig semmiféle tudomásunk nem
volt. A késő középkori mezőváros szerkezetéről nagyon kevés információval rendelkezünk.
Az újabb kutatások eredményeképpen mindazonáltal kijelenthető, hogy a 11. századi ispá-
ni földvárat – annak ellenére, hogy a sáncai még 1550-ben is láthatók voltak – a tatárjárást kö­-
vetően felhagyták,36 és a településmag nyugatabbra, a jelenlegi belváros területére helyező-
dött át.37 Ennek központi részén a vásártér rekonstruálható,38 amit az északnyugat–délkelet
irányú országút osztott ketté – hozzávetőlegesen a jelenlegi Kossuth Lajos út nyomvonalá­val
megegyezően.39 A vásártéren két épület létéről rendelkezünk információval: északi részén egy
viszonylag nagy méretű, gótikus stílusban épített plébániatemplom állt,40 amelynek falazatát
kövek alkották, déli feléhez csatlakozóan pedig a társadalmi elit lakóhelye, egy udvarház azo­
nosítható.41

35
Emellett számolhatunk még a „széttemetkezés” gyakran érvényesülő szokásával is, amelyre különösen jó példák-
kal szolgálnak az olyan családok, amelyek nem az Árpád-kori nemzetségek utódai. Lásd Lővei 2009. i. m. (7. jegyzet)
340–343.
36
Kertész: Szolnok az Árpád-korban… 2014. i. m. (16. jegyzet) 18., 11/1. ábra.
37
Kertész: Szolnok az Árpád-korban… 2014. i. m. (16. jegyzet) 30., 37.
38
Kertész Róbert: Fejezetek a török kori Szolnok kutatástörténetéhez és egy újabb azonosított objektum: a vesztőhely.
Szolnoki Tudományos Közlemények, 16. 2012. 40–64., 52., 10/5. ábra. On-line folyóirat: http://www.szolnok.mtesz.hu/
sztk/kulonszamok/2012/cikkek/2012-05-Kertesz_Robert_2.pdf, letöltés ideje: 2015. november 30.; Uő: „…Ódon, ta-
tár korabeli földsáncai…” 2014. i. m. (16. jegyzet) 361., 7/4. kép; Uő: Szolnok az Árpád-korban… 2014. i. m. (16. jegyzet)
18., 11/3. ábra.
39
Kertész 2012. i. m. (38. jegyzet) 52., 10/7. ábra; Uő: „…Ódon, tatár korabeli földsáncai…” 2014. i. m. (16. jegyzet) 361., 7/7.
kép; Uő: Szolnok az Árpád-korban… 2014. i. m. (16. jegyzet) 18., 11/4. ábra.
40
 Kertész 2012. i. m. (38. jegyzet) 52., 10/5. ábra; Uő: „…Ódon, tatár korabeli földsáncai…” 2014. i. m. (16. jegyzet) 368–370.,
7/5. 15–17. kép; Uő: Szolnok az Árpád-korban… 2014. i. m. (16. jegyzet) 18., 11/6. ábra.
41
A Damjanich uszoda 1948. évi kivitelezési munkálatai során a Kaposvári Gyula által begyűjtött régészeti forrásanyag-
ban számos díszkerámia-töredék, metélt-mázas edények és kályhacsempe-töredék fordulnak elő. Lásd Kertész 2012.
i. m. (38. jegyzet) 52–53., 10/20. ábra; Uő: „…Ódon, tatár korabeli földsáncai…” 2014. i. m. (16. jegyzet) 361., 381., 7/12.,
13. kép; Uő: Szolnok az Árpád-korban… 2014. i. m. (16. jegyzet) 18–19., 11/11. ábra.
 445
t anul má nyo k

A vásártéri egyházat gyaníthatóan a Zsigmond korban alapították,42 ám 1437–1444

után, amikor a Pálóciak megvetették a lábukat Szolnokon, alkalmasint a kegyúri jogokat is ők
gyakorolták. Pálóci Imre lovászmestert minden bizonnyal ebben a gótikus plébániatemplom-
ban helyezhették örök nyugalomra, amely a vásártérre nyíló udvarházuk szomszédságában
állt. A piszkei vörösmárvány töredékünk a magyarországi sírművészet legreprezentatívabb
típusába, a figurális sírkövek közé tartozik. Szolnokon ugyanakkor a fekvő halott szoboralakjá­-
nak csupán egyetlen fragmentuma, a mellkasi részlet ismert, amelynek felületére lemezvér­tet
faragtak. Mivel ezen a legelőkelőbbeket megillető alkotáson semmilyen kopásnyomot nem
lehet érzékelni, így kijelenthető, hogy magát a sírkőlapot nem építették be az épület pa­doza-
tába. Mi több, még az sem kizárt, hogy talán az eredeti helyén maradhatott a templom pusz­
tulásáig. Arra a kérdésre azonban nem könnyű választ adni, hogy falba illeszthették, vagy
a templom padlóján álló díszes sírláda (tumba) tetején fekhetett. A lelet párhuzamainak is­
meretében az utóbbinak nagyobb a valószínűsége. A tumba fedlapján az elhunyt ravatalon
fekvő alakját mintázták meg páncélban, karddal és zászlóval, feje alatt párnával, míg lába egy
legyőzött oroszlánon pihen.
Az oszmánok ugyan 1552-ben elfoglalták Szolnokot, de a Zsigmond kori egyház a ke-
resztény magyarok használatában maradt, és egészen a 16. század kilencvenes éveinek kö-
zepéig működhetett. A plébániatemplom belső terének messze a legjelentősebb művészeti
emléke, a kora reneszánsz sírkő eddig az időpontig még vélhetően épen maradhatott. A temp-
lom elbontását követően, köveinek másodlagos felhasználásával emelték a Bektas pasa dzsá-
mit.43 A Pálóci-síremlék is gyaníthatóan ennek a folyamatnak eshetett áldozatul. A sírlapot
valószínűleg átszállították a várba, majd leválasztották róla a féldomborművű szoboralakot.
Míg a figura kisebb-nagyobb darabokra szétesett töredékei bizonyára egy kivitelezés alatt ál-
ló épü­let alapozásába kerülhettek, addig a lecsupaszított kőlapot beépíthették a padozatba.
Ugyancsak a vásártéri templomhoz köthető az a gótikus mérműtöredék is, amely – a sírkő ma­-
rad­vá­nyával megegyezően – a várbelső területén került elő, és jelenleg a Damjanich János Mú­-
zeum gyűjteményi raktárában található. A sírkőtöredéket magában foglaló, a 16–17. század
fordulója körül emelt építményről azonban vajmi keveset tudunk: csupán annyi bizonyos,
hogy szilárd falazata volt, és valamikor később (leginkább a török kor lezárulásakor, 1685-ben)
elpusztult.44 Ezzel magyarázható, hogy 1996-ban az alapozásba került késő középkori farag­
ványtöredéket mélyen a felszín alól, eredeti helyétől jókora távolságra, a várszigeten hozta fel-
színre az ásó.

42
Kertész: Szolnok az Árpád-korban… 2014. i. m. (16. jegyzet) 18.
43
Kertész: „…Ódon, tatár korabeli földsáncai…” 2014. i. m. (16. jegyzet) 370–371.
44
Georg Hoefnagel Szolnokot ábrázoló vedutája (1617) alapján a palánkvárnak ezen a részén egy kupolás török für-
dő hajdani létét feltételezhetjük. Lásd Kertész Róbert–Bana Zsolt: Régészeti kalandozások a város múltjában (11–18.
század). In: Szolnok könyve. Fejezetek a város történelméből. Szerk. M. Román Béla–Pókász Endre–Szutorisz-Szügyi Cson-
gor–Tapasztó Ildikó–V. Szász József. Szolnok, Szolnok Megye Jogú Város Önkormányzata, 2010. 60–86., 73.; Kertész–
Sudár–Bana–Kómár 2012. i. m. (16. jegyzet) 111., 1/2. kép.
 446
t anul má nyo k

Alice D. Mezey–Róbert Kertész

Fragment of an Armored Knight’s Tombstone

from Szolnok (around 1500)

The paper publishes an important archeological find from around 1500, a fragment of a carved
red marble (geologically polished hard red limestone) knight tombstone. The high quality frag­-
ment was found in Szolnok Vársziget (the place of the medieval fortification), south from the for-
mer church, during foundation works for a dwelling house about twenty years ago. The find is in
private property. No other late medieval tomb of the kind was known before from this part of
Hungary. The fragment shows the bust of a presumably full length knightly tombstone.
The paper describes the fragment, brings analogies, and tries to answer the questions: whose was
the tombstone and where it was originally standing? Until 1526 Szolnok was in the property of the
Pálóci family, thus the monument might have been put up for Agazonum regalium magister Imre
Pálóci (†1483). We have limited information about Szolnok’s late medieval structure, but presum-
ably the tombstone was standing in the parish church. When in 1552 Szolnok was occupied by
the Ottomans this church was still used by the Christians for a while. Later the Bektas Pasha
mosque was built using the stones of the parish church and it was probably during this construc-
tion that the tomb stone was removed from its original location and also used as building material.
 Ugry Bálint

Esterházy Pál nádor és Esterházy József

tumbája a kismartoni családi kriptában

Ugry Bálint művészettörténész,

történész,
MTA BTK MI, doktorjelölt
Kutatási területe: kora újkor
A kismartoni ferences templom kolostorának kerengőjéből nyíló Ester­ E-mail: ugrybalint@gmail.com
házy-kriptában ma is látható Esterházy Pál nádor (1635–1713) és fia, Jó­zsef
(1688–1721)1 tumbája (1. kép), amely a temetkezőhely legrégebbi fennma- Bálint Ugry, art historian, historian,
radt síremléke.2 A 16. századi osztrák (elsősorban alsó- és felsőausztriai, il­- Institute of Art History, RCH HAS,
letve stájer és tiroli) síremlékművészet egyes emlékeinek re­miniszcenciáit doctoral candidate
őrző, ám e mintákat nem kevés provincializmussal felhasználó tumba ke­ Area of research:
letkezési idejéről pontos adatokat nem nyerhetünk az eddig ismert for- early modern period
rásokból. Sok érv szól amellett, hogy a síremlék a 18. szá­zad első évtizedei- E-mail: ugrybalint@gmail.com
nek valamelyikében készült: előbb a sírláda, és valamivel később a fedlap.
(Nem csak az elhunytak halálának időpontja sugallja a datálást.) A tumbának a környező vidé­-
kek korabeli síremlékanyagától való idegensége felveti a kérdést, hogy megrendelői szándék
áll-e a háttérben, vagy a síremlék „öntudatlanul” archaizáló, s ezzel bi­zonyítható-e a megren­-
delő tájékozatlansága és koncepciótlansága, vagy a mesterek lépésvesztése a korabeli művé­
szeti gyakorlattal szemben. Így tanulmányunk fő kérdései: milyen stiláris-formai hatásokat és
miért „használ” a síremlék, és milyen mintákat miért nem „vesz figyelembe”.
A tumba „puszta megléténél” többet – máig egyedül – Csatkai Endrétől tud a kora új-
kor művészetével foglalkozó kutatás. Csatkai a Dagobert Freyjel közösen jegyzett, 1932-ben
megjelent, a kismartoni járás műemlékeit bemutató topográfiában írt a síremlékről, s közölt
fényképet róla.3 Ő sem vállalkozott azonban többre, mint a tumba leírására és a fejrész felira-
tának közlésére.4 A síremléket az 1857-re elkészült új, háromhajós, neogótikus temetőkápolna
1
Esterházy József Simon Antal, a nádor és második felesége, Thököly Éva utolsóként született gyermeke volt. Feleségé-
től, Maria Octavia Gilleis bárónőtől (1688–1762) született Esterházy I. („Pompakedvelő”) Miklós József herceg (1714–
1790).
2
Feltehetően egyben a legrégebbi a kriptába készült kő síremlék is. Noha a nádor első felesége, Esterházy Orsolya
(1641–1682) és fiatalon meghalt gyermekeik nyughelye is itt volt (tizenkilenc gyermekük közül nyolc gyermekkorá-
ban hunyt el), az ő – feltehetően fából készült, egyszerű kivitelű – koporsóik nem maradtak fenn. A nádor második
feleségét, Thököly Évát végrendelkezése szerint a Bécs melletti Lanzendorf ferences kolostorában temették el. – Ma-
gyar Nemzeti Levéltár, Országos Levéltár (a továbbiakban MOL, NL), P 108 (Esterházy család levéltára), Cs. 30, Rep. 6,
No. 139.
3
Die Denkmale des politischen Bezirkes Eisenstadt und der freien Städte Eisenstadt und Rust. Bearb. André Csatkai–Da-
gobert Frey. Wien, Benno Filser, 1932. 47.
4
Csatkai (néhol kevésbé pontos) közlése helyett a síremlék alapján: „HOC IACET ESTORAS PAVLVS PALATINVS ET IDEM
/ IMPERII PRINCEPS CONDITVS IN TVMVLO / QVI POSTQVAM PACE ET BELLO SVDAVIT ET ALSIT / QVAESIIT HANC REQVIEM
CORPORIS ECCE SVI / PECCATRICEM ANIMAM COMENDANS OMNIPOTENTI / SPERAT IN AETERNUM VIVERE IN AXE DEO /
AVXILIANTE DEI CHARA GENITRICE MARIA / IN QVA POST IESVM SPES SVA TOTA FVIT / QVOD SI QVAE CORDIS PIETAS EST
IN TE VIATOR / DIC REQVIEM NVMEN QVOD TIBI RETRIBVAT.”
 448
t anul má nyo k

1. kép. Esterházy Pál (†1713) és Esterházy József (†1721) tumbája, 1702 után. Kismarton, ferences
templom, Esterházy-kripta. Fotó: Bundesdenkmalamt Österreich

közepén helyezték el.5 A tumba mellett az Esterházy II. Pál Antal herceget (1711–1762) és fe­-
le­ségét, Maria Anna Lunati-Viscontit (1713–1782) térdelve ábrázoló két szobor az, amely a ko­
lostort 1768-ban sújtó tűzvész előtt is a mauzóleumban állt, s ma is ott látható.6
5
Die Kunstdenkmäler Österreichs: Burgenland (=Dehio-Handbuch Burgenland). Bearb. Adelheid Schmeller-Kitt. Wien,
Anton Schroll, 1976. 71–73.
6
A mauzóleumban egykor felállított további négy faszobor (Esterházy Pál, Esterházy Orsolya vagy Thököly Éva, Es-
terházy Ferenc, Thököly Kata) ma a Magyar Nemzeti Galériában található, amelyeknek a tűzvész előtt el kellett ke-
rülniük eredeti helyükről (ha egyáltalán valaha ott álltak), hiszen másképp aligha élték volna túl a tűz pusztítását.
 449
t anul má nyo k

A vörösmárványból készült tumba

hosszanti oldalain két-két, a rövidebb olda­
lakon egy-egy feliratos fehérmárvány táb-
la áll. A hosszanti oldalak feliratai kivétel
nélkül latin nyelvű szentenciák, amelyek
az elhunyt nádor kegyes életútjáról szá-
molnak be, egyben az elhunyt üdvözülés-
ben való reményét fejezik ki.7 Esterházy
Pálra vonatkozik a fejrész – 4. lábjegyzet-
ben közölt – felirata is, illetve a lábrész
hercegi koronás, az aranygyapjas rend jel
vényével övezett címere (Esterházy Pál ná­
dor és birodalmi herceg címere) (2. kép).
A márványlapba faragott címer biztosít ar-
ról, hogy a tumba megrendelése nem kö­
vetkezhetett be 1687 decembere előtt,
amikor Esterházy Pál I. Lipót császártól
Pozsonyban birodalmi hercegi címet ka- 2. kép. Esterházy Pál és Esterházy József tumbája.
pott8 (az aranygyapjas rend tagja 1681-ben Rövid oldal az Esterházy-címerrel.
lett). A címer két oldalán olvasható a ná- Fotó: Bundesdenkmalamt Österreich
dor halálának időpontja,9 amelyet azon­ -
ban a tumba összeállítása után is belefaraghattak a kőbe, tehát nem döntő fontosságú adat
a síremlék datálásában. A tumba oldalait halál- és diadalmi szimbólumokkal díszített vörös­
márvány lizénák tagolják, a fedlap alatt akantuszdíszes vörösmárvány párkány fut körbe, ame-
lyet a lizénák fölött – meglehetősen szerény kivitelű – halálfejes reliefek szakítanak meg. A tum­
ba fedlapján négyszög alakú reliefes tábla kapott helyet: rajta Krisztus a kereszten, a kereszt­fa
tövében Mária, Mária Magdolna és Evangélista Szent János. E tábla mestere aligha egyezik
meg a sírláda készítőjével (készítőivel), de szintén helyi szobrász lehetett. A keresztfa fölött
nyitott papírtekercset imitáló reliefre újabb feliratot véstek, amely immár mindkét, a sírban
nyugvó nevét tartalmazza. Ezért is gondoljuk, hogy a feliratnak helyet adó fedlap később,
Esterházy József halála után, a kizárólag Esterházy Pálra összpontosító programú sírláda pe­-
dig korábban készült.10 A fedlap feliratának készítőjét ismerjük: fennmaradt az a számla, ame­
lyet a betűk kivéséséért fizetett pénzösszegről állítottak ki, s amely összeget az 1721-ben el­-
hunyt Esterházy József özvegyétől, Maria Octavia Gilleis-től kapott 1727-ben (hat évvel [!]
Esterházy József elhunyta után) Johann Bernhard Nader (Natter/Nater/Nadter) kismartoni kő-
műves.11 A ma a tumbán látható, Nader által készített felirat számára helyet biztosító fedlap
(Lehetséges azonban, hogy a tűz a mauzóleumban nem okozott nagy károkat, s ennek köszönhető, hogy a két kőszo-
bor és a tumba ma is látható.) – A Magyar Nemzeti Galéria régi gyűjteményei. Szerk. Mojzer Miklós. Budapest, Corvina,
1984. 134. (Jávor Anna); Galavics Géza: Ismeretlen szobrász: Esterházy Pál és Esterházy Orsolya (?) síremlék szobra, 17.
század vége. In: Utak és találkozások. Barokk művészet Közép-Európában. Kiállítási katalógus. Szerk. Uő. Budapest, Buda-
pesti Történeti Múzeum, 1993. 412–414. (Kat. Nr. 184–185.)
7
E hosszú szövegek közlésétől eltekintünk.
8
Az oklevél egy 1711-es átiratban maradt fenn: MNL OL, P 108 (Esterházy-család levéltára), Rep. 2/3, Fasc. G, No. 108.
9
„obyt die 26 martÿ / Aō 1713 / Aetatis Suae / Annorum 78”
10
„Hacce jacent tumba Genitor Genitusque sepulti / Estorades Paulus Princeps: subjunctus Joseph. / A 26 Martij Ann. 1713 †
A 6. Junij Ann. 1721. / Ambibus placidam sortem da Christe Redemptor / Ut sint in requie propter tua Vulnera quinque. /
SIn Ite pIas aD CrVCIfIXVM aspIratIones. / O Jesu Crucifixe: Dei Verissime Fili! / Hic simul aeternam requiem concede sepultis.”
11
Harald Prickler: Eisenstädter bildende Künstler und Handwerker der Barockzeit. Biographische Daten und Werke. Eisen-
stadt, Burgenländisches Landesarchiv, 2013. 107.
 450
t anul má nyo k

nem sokkal korábban készülhetett. A fedlap feliratának kivésése kellett legyen az utolsó mun­-
ka a síremléken. A sírláda sarkain – további díszként – koponyákra támaszkodó (csaknem) mez-
telen gyermekalakok fekszenek, amelyek valószínűleg a sírládát faragó szobrász munkái, és az-
zal egy időben készültek.
Figyelmünket a továbbiakban kizárólag a sírládára koncentráljuk, amely feltevésünk sze-
rint Esterházy Pál megrendelésére készült. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy a nádor ne gon­
doskodott volna saját síremlékéről. Esterházy Pál már 1678-as végrendeletében – akkor még
a nagyszombati jezsuita templomban – olyan reprezentatív temetkezőhelyet akart létrehozni,
amelyre – úgy, mint később Kismartonban – a templomtér padozatán levő nyíláson keresztül
rá lehetett látni. E terve meghiúsulta után, 1687-ben a kismartoni ferenceseknél tervezett új
családi temetkezőhelyet, amelyhez rajzot is készített.12 A rajzon még első felesége, Esterházy
Orsolya koporsója áll a kripta közepén, ami mutatja, hogy a nádort ekkor még nem elsősor-
ban saját temetkezése, és nem saját síremlékének kérdése foglalkoztatta. Nagy Béni a kismar-
toni rendház történetéről (is) szóló 18. századi forrásban talált rá arra a szövegrészletre, amely
arról számol be, hogy Esterházy Pál, látván, hogy Orsolya holtteste a temetés után kilenc év-
vel is (1791-ben) épségben maradt, új ruhába öltöztette a halottat, s koporsóját üveglappal
fedette le. A nádor tumbája még 1701-ben sem állt az akkor még feltehetően egyszintes krip-
ta kö­zepén: ekkor a ferences rendház elöljárói a pozsonyi tartománygyűlés elé terjesztett
pontjaik egyikében leírták, hogy kétségeik vannak afelől, hogy Esterházy Pál első felesége holt-
testének – a nyitott koporsónak a kripta közepére állítása általi – közszemlére tétele helyes
dolog volna.13
Mindeközben már zajlottak a munkálatok a tér (függőlegesen) két részre osztásán. A fel­-
ső kápolnát 1702-ben szentelték fel, ami azonban nem bizonyítja, hogy a kriptaszint ekkor tel­-
jesen készen állt volna.14 A nádor régi koncepciója azonban végre megvalósulni látszott: a ká­
polna közepén elhelyezett nyíláson keresztül a kriptába lehetett látni.15 Az ekkor már közel
hetvenéves Esterházy Pál elérkezettnek láthatta az időt, hogy síremlékét elkészíttesse. A felső
kápolna közepén elhelyezett nyílás „megkövetelte”, hogy az alsó kápolna közepére szarkofá­-
got helyezzenek. A kérdés az, hogy miért tumbát választott a megrendelő (az idős nádor),
amely a szabadon álló síremlékek közül legkésőbb a 17. század hatvanas éveiben eltűnt a kör-
nyező vidékek emlékanyagából, és csak a 18. század utolsó évtizedében, teljesen megújulva,
tiszta klasszicizáló stílusjegyekkel „tért vissza” a síremlékek közé.16
12
Viskolcz Noémi: Az Esterházyak temetkezéséről a 17. században. Művészettörténeti Értesítő, 58. 2009. 245–269. 246.
13
„A Kismartoni sepultra aperta cum Tumbis sit toleranda? Resolitur: In hoc puncto Celsissimo Principi Palatino, ut Funda-
tori, resistere nequimus.” A szövegrészletet közli: Nagy Béni: Herczeg Esterházy Pál nádor, a „ferenczesek jótevője”. Eger,
Az Érseki Lyceum Könyvnyomdája, 1903. (Különlenyomat az Egri Kath. Főgymnasium 1902–1903. Értesítőjéből.) 40.
A halott Esterházy Orsolyáról készült, máig publikálatlan metszetről (Magyar Nemzeti Múzeum, Történelmi Képcsar-
nok, ltsz.: 55.1474) utoljára Cennerné Wilhelmb Gizella írt katalógusszócikket: Gisela Cenner-Wilhelmb: Totenbildnis der
Ursula Esterházy. In: Triumph des Todes? Ausstellungskatalog. Hg. Gerda Mraz. Eisenstadt, Museum Österreichischer
Kultur, 1992. 334–335.
14
A később a tumbára feliratokat véső Johann Bernhard Nader 1707-ben 41 forint 30 krajcárt kapott a kriptában vég-
zett kőművesmunkáiért. Prickler 2013. i. m. (11. jegyzet) 106.
15
A mauzóleum 18. századi állapotának rekonstrukcióját Galavics Géza végezte el egy 1835–1836-ból származó leírás
és az idősebb Storno Ferenc vezette neogótikus átalakítás előtt készült felmérési rajz alapján. Az egykor kétszintes
temetőkápolna alsó részének középpontjában állt a nádor és fia tumbája, amelyre egy, a fölötte álló kápolna köze­-
pén kialakított nyíláson keresztül lehetett rálátni. Galavics 1993. i. m. (6. jegyzet) 412–424.
16
Az osztrák klasszicista síremlékművészetben mindenekelőtt Franz Anton Zauner munkái által honosodott meg
újra a típus: Ernst Gideon von Laudon tábornagy síremléke a Bécs melletti Hadersdorfban (1791), II. Lipót császár
kenotáfiuma a bécsi Augustinerkirche Georgskapelléjében (1792–1793). Zauner síremlékművészetének Canovára
 451
t anul má nyo k

A kismartoni Esterházy-kripta – és a síremlék – mintái közül mindenekelőtt a grazi csá­-

szári mauzóleum mintaadó szerepét kell vizsgálnunk, amelyet már Galavics Géza is hangsúlyo-
zott.17 A gyermekként Grazban is tanuló Esterházy Pál nap mint nap láthatta a II. Ferdinánd csá-
szár számára készülő mauzóleum építkezéseit, amely a lombardiai Lodiból származó Giovanni
Pietro de Pomis18 tervei szerint épült.19 1633-ban – az építész halálának évében – kezdődtek
a munkálatok a kriptán, amelynek kétszintes kialakítását, és a benne felállított tumbát is köve­
tendő mintaként ismerhette meg a fiatal Esterházy Pál. II. Ferdinánd és második felesége,
Eleonora Gonzaga síremléke követi az uralkodócsalád (az osztrák ág) temetkezésében (csak)
a 16. század második felében adaptált síremléktípust, ahol a tumbán az elhunytak fekvő alak-
jai láthatók. Ilyenek voltak I. Ferdinándnak és Jagelló Annának a prágai Szent Vitus-székesegy-
házban (Alexander Colin és műhelye, 1564–1569), valamint II. Károly főhercegnek és Maria von
Bayernnak a seckaui kolostorban (Alessandro de Verda és műhelye, 1587–1595) felállított sír­
emlékei.20
A templomterek, kápolnák központjában álló monumentális síremlékek másik típusa ese­-
tében a tumba tetején az elhunyt térdelő, imádkozó alakját helyezték el. I. Miksa innsbrucki
kenotáfiuma21 mellett (Alexander Colin és műhelye, 1562–1583) az osztrák nemesség körében
is találunk olyan síremléket, ahol a vértbe öltözött elhunyt alakja a koporsón térdel. A Meche­
lenből származó Alexander Colin és segédei készíthették Johann Georg von Kuefstein báró
síremlékét, amely eredetileg az alsó-ausztriai Maria Laach am Jauerling plébániatemploma kó-
ru­sának közepén állt.22 A szabadon álló síremlékek közül azonban nem ez a típus vált uralko­-
dóvá az alsó-ausztriai nemesség temetkezésében, hanem a fentebb említett, az elhunytakat
a sírládán fekve ábrázoló. Alsó-Ausztria több kisebb településének kegyúri templomaiban, de
Bécsben is találkozhatunk a nemesség síremlékeinek e fajtájával: e sírok nagy része a 16. szá-
zad végén, a 17. század elején készült.23
tett hatásáról: Ingeborg Schemper-Sparholz: Canova zeichnet nach Zauner – Ein Beispiel für Ideentransfer im Klassi-
zismus. In: „Ez világ mint egy kert…” Tanulmányok Galavics Géza tiszteletére. Szerk. Bubryák Orsolya. Budapest, Gondolat,
2010. 489–498.
17
Galavics 1993. i. m. (6. jegyzet) 413.
18
Kurt Woisetschläger: Giovanni Pietro de Pomis. Graz, Styria, 1974.
19
A kriptáról legutóbb: Brigitta Lauro: Die Grabstätten der Habsburger. Kunstdenkmäler einer europäischen Dynastie. Wien,
Christian Brandstätter Verlag, 2007. 178–190.
20
Lauro 2007. i. m. (19. jegyzet) 26–27, 131–138.
21
Dorothea Diemer–Christoph Haidacher: Maximilian I. Der Kenotaph in der Hofkirche zu Innsbruck. Innsbruck, Haymon,
2004. A síremlék feliratait Bocskay György kalligráfus készítette. Gulyás Borbála: Bocskay György kalligráfus antikva
betűs síremlékfeliratai. All’antica reprezentáció I. Ferdinánd bécsi udvarában. Művészettörténeti Értesítő, 63. 2014.
265–306.
22
A salzburgi vörösmárványból, carrarai fehér márványból és sárga mészkőből készült síremlék ma is a templomban
látható. A 19. században a karzat előtt állították fel, hogy korábban a kórusban helyet kapó, méretes sír ne zavar-
ja a szertartásokat. A síremlékről újabban: Andreas Zajic: „Zu ewiger gedächtnis aufgericht”. Grabdenkmäler als Quel-
le für Memoria und Repräsentation von Adel und Bürgertum im Spätmittelalter und in der Frühen Neuzeit. Das Beispiel
Niederösterreichs. Wien–München, Oldenbourg Wissenschaftsverlag, 2004. 212–214.
23
Volkhard és Elisabeth von Auersperg síremléke (Purgstall, 1587); Hans Wilhelm von Losenstein síremléke (Loosdorf
[ma Schallaburgban], 1588); Georg Ehrenreich von Roggendorf síremléke (Pögstall, 1590 körül); Johann von Traut­
son síremléke (Michaelerkirche, Bécs, 1590 után); Wilhelm és Eva von Hofkirchen síremléke (Aigen bei Raabs, 1600
körül). Thomas Winkelbauer–Tomáš Knoz: Geschlecht und Geschichte. Grablegen, Grabdenkmäler und Wappenzyk­
len als Quellen für das historisch-genealogische Denken des österreichischen Adels im 16. und 17. Jahrhundert.
In: Die Konstruktion der Vergangenheit. Geschichtsdenken, Traditionsbildung und Selbstdarstellung im frühneuzeitlichen
Ostmitteleuropa. Hg. Joachim Bahlcke–Arno Strohmeyer. Berlin, Duncker & Humblot, 2002. 129–177. 158–159; Zajic
2004. i. m. (22. jegyzet) 211.
 452
t anul má nyo k

Nem tudni, hogy Esterházy Pál saját fekvő alakját tervezte volna kifaragtatni a tumba
tetejére, de nem tartjuk valószínűtlennek a nádor e tervét. Ha mégis ez történt volna, akkor
Joachim Enzmilner24 az 1660-as években – ugyancsak vörös- és fehér márványból – elkészít­
tetett – igaz, sokkal kevésbé archaizáló – kenotáfiumához (3. kép) hasonlított volna a kismar­-
toni síremlék. Ezt Esterházy Pál aligha ismerte: az 1678-ban elhunyt Enzmilnert az általa alapí­-
tott felső-ausztriai Münzbach domonkos kolostorának templomába temették, a kenotáfium
is ott áll. A síremlék oldalain elhelyezett fehérmárvány táblákon ugyanúgy feliratokat és cí-
mereket találunk, bár a sírládát
tagoló lizénák nincsenek kifa-
ragva, és hiányzik a felettük fu-
tó párkány is, amely a kismar­
toni tum­bán oly hangsúlyos.
Esterházy Pál és József
tumbája mintáinak keresése-
kor nem véletlenül fordultunk
a Bécs „művészeti vonzáskör­
zetébe” tartozó – elsősorban al­
só- és felső-ausztriai – területek
emlékanyagához. A 16. és 17. szá­-
zadi Magyar Királyság, és első-
sorban a Dunántúl területén
csupán elvétve találkozunk sza-
badon álló síremlékekkel. Le-
3. kép. Joachim Enzmilner (†1678) síremléke. gyünk pontosak: a 17. század-
Münzbach, egykori domonkos templom ból mindössze három tumbát
ismer a kutatás a Magyar Király­-
ság területén, ezekből csupán egyet a Dunántúlon: Nádasdy Ferenc és Esterházy Anna Ju­lian-
na lékai kettős síremlékét.25 A Királyság egykori keleti végein van további két in situ maradt
emlék: Báthory István országbíró (1555–1605) síremléke26 a nyírbátori és Rákóczi Zsigmond
erdélyi fejedelem (?–1608) tumbája a szerencsi református templomban áll ma is. Utóbbit
feltehetően a Szepesség területén (talán Lőcsén) faragták.27 Az Erdélyi Fejedelemség területén
a 17. század elején – a már a 16. században is virágzó hagyományt követve – születtek szaba­-
don álló sírok. Közülük sok megsemmisülhetett az 1650-es évekbeli tatárdúlásokban, néhány-
nak csupán töredékeit ismeri a kutatás. Haller Gábor (†1608) és felesége szarkofágját a fehér­-
egyházi református templomból szállították a kolozsvári Erdélyi Múzeumba.28 Az 1635-ben
24
Enzmilner mecenatúrájáról: Walpurga Oppeker: Joachim Enzmilner, Graf von Windhag (1600–1678). Fallbeispiele
zum Bildungsmäzenatentum in der frühen Neuzeit in Österreich ob und unter der Enns. In: Schulstiftungen und
Studienfinanzierung. Bildungsmäzenatentum im Spannungsfeld von Konfession, Landespatriotismus und frühmoder­-
nem Nationsgedanken in den böhmischen, österreichischen und ungarischen Ländern. 1500–1800. Hg. Joachim Bahlcke–
Thomas Winkelbauer. Wien–München, Oldenbourg Wissenschaftsverlag, 2011. 197–228.
25
Ugry Bálint: Egy 17. századi főúri temetkezőhely. Nádasdy Ferenc országbíró és a lékai Ágoston-rendi templom krip­
tájának kialakítása. Művészettörténeti Értesítő, 63. 2014. 307–324. 311–312.
26
Mikó Árpád: Késő reneszánsz és kora barokk síremlékek a Magyar Királyság területén (1540–1690). In: Idővel paloták…
Magyar udvari kultúra a 16–17. században. Szerk. G. Etényi Nóra–Horn Ildikó. Budapest, Balassi, 2005. 625–660. 648.
27
Mikó 2005. i. m. (26. jegyzet) 648; Mikó Árpád: Rákóczi Zsigmond (†1608) erdélyi fejedelem tumbája a szerencsi refor-
mátus templomban. In: Mátyás király öröksége. Késő reneszánsz és kora barokk művészet Magyarországon (16–17. szá-
zad). Kiállítási katalógus. Szerk. Mikó Árpád–Verő Mária. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2008. 259. (Kat. Nr. IX-16)
28
Balogh Jolán: A késő-renaissance és a kora-barokk művészet. In: A kereszténység védőbástyája. (Magyar Művelődés­történet
III.) Szerk. Lukinich Imre. Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1940. 513–570. 560. (a síremlék képe az 557. oldalon)
 453
t anul má nyo k

elhunyt Apafi György almakeréki síremléke 1902-ben került a Magyar Nemzeti Múzeum tulaj­
donába.29 A nagyszebeni Elias Nicolai által feltehetően az 1630-as években faragott tumba az
utolsó a 17. századi erdélyi szabadon álló síremlékek közül; mintái a Lengyel Királyság 16. szá-
zadi reneszánsz síremlékszobrászatának stílusában gyökerező erdélyi (így a gyulafehérvári
szarkofágok is) síremlékek.30
A 17. századi Magyar Királyságban készült Nádasdy-tumba „atipikus” emlék ugyan, ar­
chaizálónak azonban semmiképp sem mondható. A Nádasdy Ferenc országbíró által kialakí­-
tott tágas – a templom teljes hossza alatt húzódó – kripta miatt, és az országbíró koncep­-
ciója szerint szóba sem jöhetett más típusú síremlék, mint a szabadon álló, monumentális
tumba. Nádasdy Ferenc és felesége síremléke szándékosan „tartózkodik” azonban attól, hogy
a vele szemben felállított Nádasdy Tamás és Kanizsay Orsolya kettős tumbájának31 jegyeit ma-
gán viselje. (Úgy tűnik, gondosan ügyeltek erre később is a család lékai kriptába temetkező
tagjai.)

4. kép. Niklas Salm (†1530) tumbája. Loy Hering, 1530–1533. Bécs, Votivkirche.
Fotó: Bilddatenbank UNIDAM.

Az Esterházy család Pálnál korábban elhunyt tagjai közül senkinek sem emeltek tum­-
bát. A nádornak saját síremléke mintájáért tehát máshová kellett fordulnia. Esterházy Pál szá-
mára a grazi II. Ferdinánd-síremlék, a Lékán felállított két tumba és egy, a kora újkorban jól
ismert bécsi síremlék jelenthették a követendő példát. Az 1529-ben a császárvárost az osz-
mán hadakkal szemben sikerrel védelmező Niklas Salm (†1530) tumbája (Loy Hering, 1530–1533)

29
Éber László: Apaffi György síremléke. Archeológiai Értesítő, 22. 1902. 97–113; újabban: Kovács András: Apafi György al-
makeréki sírkápolnájáról. Református Szemle, 96. 2003. 625–633; Mérai Dóra: Apafi György síremléke. Credo, 11. 2005.
1–2, 3–26.
30
Mérai 2005. i. m. (29. jegyzet) 6.
31
A síremlék megrendeléséről: Gulyás 2014. i. m. (21. jegyzet) 289–291.
 454
t anul má nyo k

(4. kép) egykor a Burg szomszédságában levő Dorotheerkirche kórusának közepén állt.32 A mész-
kő sírláda oldalain, tizenkét mezőbe (négy-négy a hosszanti, két-két a rövidebb oldalakon) a had-
vezér sikerrel megvívott csatáinak képeit faragták. A fedlapon a vértbe öltözött, idős Salm tér­-
del a keresztfa előtt, lába alatt egy kőlap antikva betűs felirata summázza a jeles hadvezér éle­tét,
kiemelve Bécs Szulejmán hadaitól való megmentését.33 A hadvezér síremléke már a 16. század-
ban is fontos látványosság volt Bécsben, feliratait a gróf unokája kiadatta Nikolaus Reusnerrel.34
Salm dicső emlékének (és az azt közvetítő síremléknek) Bécs 1683-as, második oszmán ostro-
ma idején ismét nagy jelentősége lett, minden bizonnyal a kahlenbergi csatában is részt ve­
vő Esterházy Pál számára is. A diadal után a nádor joggal érezhette magát a császárváros
egy­kori nagy védelmezője utódjának. Bár történetírásunk máig adós Esterházy Pál itineráriu­-
má­nak összeállításával, tudjuk, hogy 1665-ben vásárolta meg a bécsi belvárosban, a Wallner­
stra­ßéra néző három házat, amelyek helyén 1685-től Francesco Martinellivel építtetni kezdte
palotáját.35 Nádorként többször is Bécsben tartózkodva látnia kellett Salm tumbáját, és noha
a nádor sírládájának feliratai nem koncentrálnak haditetteire, a tumba formát mégis megfe­
lelőnek találhatta saját síremlékéhez.36 Mivel fali síremlék nem jöhetett szóba, a kapucinus krip-
ta díszes fémkoporsói pedig rejtve maradtak az avatatlan szemek elől, így a „korszerű” temet­-
ke­zési szokásokról Esterházy Pál – egyszerűen – nem értesült.37
Visszatérve Esterházy Pál síremlékére, a sírláda faragványainak gyengébb kivitelezését
a szobrász nem túlságosan körültekintő megválasztása indokolhatja. A sírláda készítője min-
den valószínűség szerint a 17. század végén és a 18. század elején Kismartonban és Fraknón
dolgozó szobrászok egyike. A Koppány Tibor és Harald Prickler által összeállított művész-
és mesterjegyzékekből38 néhány név összefüggésbe hozható a sírláda készítésével. Johann
Georg Hockenmüllerrel – a bajorországi Kemptenből származó –, a bécsi „márványozó mes­-
terrel” 1699-ben szerződött Esterházy Pál a kismartoni ferences templom oltárain való mun-
kákban való közreműködésre. Hockenmüller 1701-ben készült el a mauzóleum kápolnájának
oltárával.39 A sírláda készítőjének viszont nem őt, hanem Michael Felsert (Filser/Felßer/Fölßer,
1658/1659–1709) véljük. A Zwettl környékéről (tehát Alsó- és Felső-Ausztria határvidékéről)
származó szobrász az 1680-as évek végén érkezhetett Kismartonba; a hercegtől kapott egyik
32
Ingeborg Schemper-Sparholz: Grab-Denkmäler der Frühen Neuzeit im Einflussbereich des Wiener Hofes. Planung,
Typus, Öffentlichkeit und mediale Nutzung. In: Macht und Memoria. Begräbniskultur europäischer Oberschichten in
der Frühen Neuzeit. Hg. Mark Hengerer. Köln–Weimar–Wien, Böhlau, 2005. 347–380. 354–355.
33
A Salm-tumba fedlapjának kompozíciója megkérdőjelezhetetlen mintája Nádasdy Tamás síremlékének. Gulyás 2014.
i. m. (21. jegyzet) 289.
34
Schemper-Sparholz 2005. i. m. (32. jegyzet) 355.
35
Richard Perger: Das Palais Esterházy in der Wallnerstraße zu Wien. Wien, Franz Deuticke, 1994.
36
Esterházy Pál hadi „pályafutása” halála előtt majdnem harminc évvel lezárult, utoljára Buda 1684-es ostromában vett
részt. Bubics Zsigmond–Merényi Lajos: Herczeg Esterházy Pál (1635–1713). Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1895.
234–241. A nádor haditetteit bemutató metszet még 1682-ben készült. Veit Kissler rajzait Johann Jacob Hoffmann
metszette. Galavics Géza: A mecénás Esterházy Pál (Vázlat egy pályaképhez). Művészettörténeti Értesítő, 37. 1988.
136–161. 147.
37
Esterházy Pál életében négy magyar királyt is eltemettek a bécsi kapucinus templom kriptájában: IV. Ferdinándot
(1654), III. Ferdinándot (1657), I. Lipótot (1705) és I. Józsefet (1711) – mindegyiküket fémkoporsóba. Az ez idő alatt
meghalt királynékat, főhercegeket és főhercegnőket is díszes fémkoporsókba temették. I. József szarkofágját Johann
Lucas Hildebrandt tervezte, valószínűleg Esterházy Pál halálának évében állították fel a kriptában. A kripta korabe-
li síremlékeiről: Magdela Hawlik-van de Water: Die Kapuzinergruft. Begräbnisstätte der Habsburger in Wien. Freiburg–
Basel–Wien, Herder, 1993. 89–145.; Lauro 2007. i. m. (19. jegyzet) 197–210.
38
Koppány Tibor: Az Esterházy-család fraknói ágának művészei és mesterei a 17. században. Ars Hungarica, 37. 2011.
4. 93–109.; Prickler 2013. i. m. (11. jegyzet)
39
Koppány 2011. i. m. (38. jegyzet) 102.; Prickler 2013. i. m. (11. jegyzet) 177.
 455
t anul má nyo k

5. kép. Esterházy Pál lovas szobra. Michael Felser, 1690 körül. Fraknó, vár
 456
t anul má nyo k

első megbízása a fraknói várudvarban álló lovas szobor lehetett (1690 körül) (5. kép).40 A már-
vánnyal is dolgozó szobrász (1697-ben márványágyat készített a ná­dornak) 1702-től 1709-ben
bekövetkezett haláláig főként a kismartoni Bergkirche Kálvária-dombjának kőműves- és szob­
rászati munkáin dolgozott fiatal segédjével, Peter Adam Rietllel (1686–?).41 Rietl 1713-ban Es-
terházy Mihály megrendelésére két castrum dolorist készített az elhunyt nádornak.42 Az egyik
castrum dolorisról ábrázolás is fennmaradt (Johann Ulrich Biberger mezzo­tin­tó­ja).43 Az épít-
mény tetején a hercegi korona látszik, Pál nádor címere pedig központi helyen, az oszlopo-
kat záró párkányon tűnik fel. Rietl több elszámolásában esik szó címerek faragásáról.44 A Fel-
ser által a fraknói vár udvarára készített lovas szobron a nagyméretű nádori címer az ágasko-
dó lovat támasztja meg annak szügye alatt. A síremlékhez hasonlóan durva faragású fraknói
szobron is hangsúlyos az akantuszdísz; itt a címerhez hasonlóan statikai szerepet is kap: a ló
lábai­hoz tapadva megnöveli a ló és lovasa súlyát tartó lábak vastagságát. Felser nem túlságo-
san összetett formakincse a sírládán néhány koponyával, Krisztus szenvedésének eszközeivel
és hadi szimbó­lumokkal bővül ki. E motívumok puttókkal kiegészülve gyakran szerepelnek
a 17. század végi dunántúli polgárság és kisebb vidéki nemesség által készíttetett fali sírem­
lékeken.45 Ezen epitáfiumok menthetetlen vidékiessége köszön vissza a kismartoni tumba sír­-
lá­dájáról.
Michael Felser régi képi formulákat ismert, szűkös dekorációs tárának elemeit faragta
ki a síremléken, amely elemeken az újító szándék legkisebb jelei sem tapasztalhatók. A pro­
vincializmustól (és az archaizálástól) csak az menthette volna meg a síremléket, ha a nádor
más anyaggal dolgozó mestert bízott volna meg: a fraknói lovas szobrot és a kismartoni
Bergkirche Kálváriájának szobrait is készítő Felsert, mint a nádori udvar első számú szobrászát,
pozíciójában, úgy tűnik, senki sem fenyegette. Így pedig a tumba formát választó, a rendi te­
metkezés kérdésében felületesen tájékozódó megbízó ugyanúgy „cinkos” a végeredmény kö-
zépszerűségében. Ha a stílustörténeti diszciplína keretein belül vizsgáljuk a kismartoni sírem­-
léket, az a stílust hordozó (sír)emlékek sorozatai közül a kortárs sorozat tagjai közé nem illesz-
kedik, a korábbi (reneszánsz, manierista, kora barokk?) sorozatot pedig jócskán lemaradva (és
gyengébb minőségben) követi. Idejétmúltságán az sem változtatna, ha a megrendelés a 17. szá-
zad utolsó évtizedében történt volna – konzervatív mecenatúra terméke.

40
A szoborról először: Galavics 1988. i. m. (36. jegyzet) 149.
41
Prickler 2013. i. m. (11. jegyzet) 18–19.
42
Prickler 2013. i. m. (11. jegyzet) 66–70.
43
Galavics 1988. i. m. (36. jegyzet) 157.
44
Prickler 2013. i. m. (11. jegyzet) 72–73.
45
A Lapidarium Hungaricum „dunántúli köteteiben” alig találkozunk e korabeli síremlékekkel. Gazdagabb összehasonlí-
tó anyaggal szolgál: Csatkai Endre: A soproni szobrászat. Magyar Művészet, 4. 1928. 519–539. Csatkai Endre–Dercsényi
Dezső: Sopron és környéke műemlékei. Budapest, Akadémiai, 1956. (Magyarország műemléki topográfiája, 2.). Néhány
figyelemreméltó fali síremlék: A Kestler család tagjainak epitáfiuma a kismartoni Szent Márton-plébániatemplomban
(1707) – Die Denkmale des politischen Bezirkes Eisenstadt und der freien Städte Eisenstadt und Rust 1932. i. m. (3. jegyzet)
34.; Bátsmegyei Ferenc síremléke a sorokpolányi Nagyboldogasszony templomban (1697) – Aggházy Mária: A barokk
szobrászat Magyarországon. I–III. Budapest, Akadémiai, 1959. II. 254. (III. XVII. tábla)
 457
t anul má nyo k

Bálint Ugry

The Tomb of Palatine Pál Esterházy and János Esterházy

in the Family Crypt in Eisenstadt

The earliest surviving funerary monument of the Esterházy-crypt (opening from the ambulato-
ry of the Franciscan church in Eisenstadt) is the tomb of Palatine Pál Esterházy (1635—1713) and
his son, János Esterházy (1688—1721). The sarcophagus and its lid, although both by the hand
of local masters, were presumably made at different times. The main question of the paper is why
the commissioner of the tomb–presumably Pál Esterházy–chose a rare type of funerary monu-
ment, not typical in the Hungarian Kingdom. We know of only one similar seventeenth century
monument in Transdanubia: the double tomb of iudex curiae regiae Ferenc Nádasdy and his wife
Anna Julianna Esterházy (the brother-in-law and the sister of Pál Esterházy) in the church of Lock-
enhaus. Based on the kinship relation we can assume that the model for the Esterházy tomb was
the Lockenhaus monument. Additional inspiration might have been provided by the significantly
earlier examples of the Viennese Niklas Salm tomb, Ferdinand II. and Eleonora Gonzaga’s double
tomb in Graz, and the funerary monuments of the Lower and Upper Austrian estates. The sculptor
of the Eisenstadt sarcophagus was most probably Michael Felser, a master coming from the fron­-
tiers of Upper and Lower Austria who was in the service of the Palatine for several decades. Felser
was well acquainted with the late Renaissance and Baroque sculptural forms of Upper and Lower
Austria, but unfortunately he was a second-rate transmitter of them.
 Liber discipulorum
Tanulmányok Kovács András 65. születésnapjára

Liber discipulorum. Tanulmányok Kovács András 65. születésnapjára. Szerk. Kovács Zsolt–Sarkadi Nagy
Emese–Weisz Attila. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület–Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány,
2011. 392 p., illusztrált.

Nehéz dolog egy születésnapi köszöntő kötetet kerek egészként ismertetni, gondolhatja egy
kívülálló, mondjuk irodalomtörténész kolléga, akinek van némi tapasztalata az emlékkönyvek
mára mindent elárasztó dömpingjéről. A művészettörténészeknek azonban kicsit jobb a hely­
zetük, lévén lehetőségeik kevésbé számosak. Szűkebb a szakmánk. Ez a kötet, amely Kovács
Andrást köszönti, a legritkábbak közül való: csak a tanítványok írták tanáruknak, mesterük­-
nek. A vaskos kötet tehát a legszemélyesebb ügy, ilyenként kezelendő, erre utal latin nyelvű
címe is: Liber discipulorum. Egyébként olyan, mint bármelyik más hasonló kötet. Van benne
előszó, fénykép és bibliográfia. Kivitelezése feltűnően jó: végig műnyomó papíron, színes ké­
pekkel (is), keménytáblába kötve.
Ki az ünnepelt? Úgy gondolom, Kovács Andrást, Kovács András munkásságát az Ars
Hungarica olvasói előtt nem kell részletesen bemutatni, az alkalom miatt mégis illik néhány
szó­ban összefoglalni a curriculum vitae eddigi állomásait. A kötet előszava – tanítványok ír-
ták – erre nem térhetett ki. Mint az igazán nagy erdélyi tudósok, ő is „egyszemélyes intéz-
mény”. El­sődleges kutatási területe Erdély reneszánsz művészete, amelyről eddig mintegy
hetven önálló kiadványt és cikket publikált 1969-től kezdve mindmáig. Neki köszönhető
(B. Nagy Mar­git mellett), hogy Erdély reneszánsz és kora barokk művészetéről ma korszerű ké­-
pet alkothatunk magunknak. Nagyon sok, korábban ismeretlen írásos forrást és új tárgyi
anya­got tett közzé, és – ami nagyon fontos – egy percig sem riadt vissza attól, hogy a hagyo-
mányostól teljesen eltérő módon tárgyalja az erdélyi reneszánsz művészet történetét: pátosz-
mentesen, a korábbi művészettörténet-íráshoz képest néha megdöbbentő tárgyilagossággal.
Ilyen tárgyilagossággal sokszor még Budapesten is nehéz volt az erdélyi művészetről beszél-
ni. Most csak főbb témáit sorolom: Bethlen Gábor építkezései (erről írta doktori disszertáció-
ját 1984-ben1), Gyula­fehérvár monografikus feldolgozása (ennek egyelőre csupán részletei je-
lentek meg), a kolozs­vári Wolphard–Kakas-ház zodiákus terme, vagy a váradi vár, amelynek
első tervező építészét neki sikerült meghatároznia Giulio Cesare Baldigara személyében.2
Nagyszabású összefoglaló munkája, Erdély késő reneszánsz építészetét tárgyaló terjedelmes
monográfiája 2003-ban je­lent meg a Polis Könyvkiadónál – ebben sikerült több évtizedes,
szisztematikusan végzett ku­tatásai alapján távolra mutató szintézist alkotnia.3
1
Tézisei: Andrei Kovács: Construcţii patronate de Gabriel Bethlen. Teză de doctorat. Cluj-Napoca, Universitatea din Cluj-Na-
poca, Facultatea de istorie-filozofie, 1984.
2
Kovács András: L’architetto del’anno 1570 della fortezza di Oradea. In: Omaggio a Dinu Adamesteanu. A cura di Marius
Porumb. Cluj-Napoca, Clusium, 1996. 253–258.
3
Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben, 1541–1720. Budapest–Kolozsvár, Teleki László Alapítvány–Polis,
2003.
 459
s ze ml e

Az erdélyi kora reneszánsszal látszólag keveset foglalkozott – lévén ez a korszak a leg­

inkább feltárt, és emlékanyaga csekélyebb számú –, mégis sikerült Szásztörpény templomá-
nak példáján bemutatnia, hogy a gyulafehérvári káptalan humanistái számára a késő gótika
és a reneszánsz formái békésen megfértek egymás mellett.4 A váradi várral már fiatalon, az
1970-es évek végén foglalkozni kezdett, és így – Balogh Jolán tiszteletet parancsoló terjedelmű
monográfiájának megjelenése után is – tudott újat és lényegeset mondani. Fő témája Gyula­
fehérvár (hosszú ideje készülő) monográfiája, a várban az erdélyi fejedelmek palotájával, a vá­-
rosi házakkal, s az egyéb fejedelmi építkezésekkel. Ide kapcsolódik az antik kőemlékek 16. szá­
zadi humanista gyűjtői tevékenységének áttekintése is (1992).5 Kolozsvárott a legfontosabb
reneszánsz objektumokkal foglalkozott: így a Wolphard–Kakas-házat, ezt a számtalanszor pub-
likált műemléket helyezte teljesen új megvilágításba, bátran nyúlva a késő reneszánsz csillag­-
hit intellektuális témájához (1991);6 a Farkas utcai református templom híres szószékének hos�-
szú ideje félreértett attribúciós problémáit megoldva újrakonstruálta az erdélyi reneszánsz
ornamentika stiláris helyét.7 Az egyik legjelentősebb erdélyi reneszánsz egyházi épületről,
a besztercei evangélikus templomról szinte százévnyi hallgatás után az első igazán jelentős
(bár nem terjedelmes) írást is ő tette közzé, ráadásul az általa vezetett műemléki falkutatás
alapján, bir­tokában lévén az irigylésre méltó régészeti gyakorlatnak is.8 A 18. században épült
kézdi­szent­léleki templomváron mutatta ki a reneszánsz architectura militaris kései hatását (a de-
koratív hatású alaprajzon), s egyben figyelmeztetett a jelenség saját korában teljesen anakro-
nisztikus voltára (2003).9 2007-ben jelent meg Budapesten a L’Harmattan Kiadónál az Épüle­-
tek emléke­zete című kötete, amelyben összegyűjtve olvashatók Erdély nevezetes műemlékeiről
írt, ko­rábban megjelent tanulmányai.10 Az utóbbi évek publikációi közül kiemelkedik a gyula­
fehérvári Lázói-kápolna ikonográfiai programjának magisztrális megoldása.11
Külön ki kell emelni, hogy Kovács András nemcsak mesteri módon igazodik el a publi-
kálatlan levéltári források között, hanem kiadásukra is szívesen vállalkozik. Gyulafehérvár vá-
rosának jegyzőkönyveit művészettörténeti adatok miatt kutatta át, de végül az egész anyagot
mintaszerűen kiadta (1998);12 nemrég közzétette (egyik tanítványával közösen) a 18. századi
erdélyi katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyveket (2002);13 a radnóti várkastély monográfiá-
4
Kovács i. m. (3. jegyzet) 11–12.
5
Kovács András: Humanista epigráfusok adalékai Gyulafehérvár középkori és koraújkori helyrajzához. In: Szamosközy
István: Analecta lapidum…, 1593. Insriptiones Romanae…, 1598. Sajtó alá rendezte Balázs Mihály–Monok István. Szeged,
Scriptum Kft., 1992. (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 33.) 25–35.
6
Kovács András: Csillagképek és épületplasztika. Adalékok a kolozsvári reneszánsz épületplasztika történetéhez. Ars
Hun­garica, 19. 1991. 157–164.
7
Kovács András: Képfaragók és dekorátorok a 17. századi Erdélyben. In: Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárá­-
ból. Új sorozat, I. (XI.) Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2006. 163–178.
8
Kovács András: Beszterce, evangélikus templom. Sepsiszentgyörgy, Castrum, é. n. (Erdélyi műemlékek, 2.)
9
Kovács András: Francesco di Giorgio Martini és a kézdiszentléleki templomvár. Egy olasz reneszánsz építészeti
traktátus erdélyi recepciójáról. In: Művelődési törekvések a korai újkorban. Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére. Szerk.
Balázs Mihály–Keserű Gizella–Ötvös Péter. Szeged, József Attila Tudományegyetem Régi Magyar Irodalom Tanszéke,
1997. 299–305.
10

Kovács András: Épületek emlékezete. Nevezetes épületek Erdélyben. Budapest, L’Harmattan, 2007. (Múltidéző Zsebkönyv-
tár)
11

Kovács András: Középkori erdélyi zarándokok. In: Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából. Új sorozat, VI–
VII. (XVI–XVII.) 2011–2012. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2013. 212–213.
12

Gyulafehérvár város jegyzőkönyvei. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Kovács András. Kolozsvár, Erdélyi
Múzeum-Egyesület, 1998.
13

Erdélyi római katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyvek és okmányok. I. 1727–1737. Közzéteszi Kovács András–Kovács Zsolt.
Kolozsvár, Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány, 2002.
 460
s ze ml e

ját is terjedelmes forrásközléssel kísérte (1994),14 nemkülönben a marosillyei Veres-bástyáét,

amelyben – újszerűen – a különböző időpontokban felvett leltárak összesített topográfiai táb­
lázatát is elkészítette (2004).15
Mintegy két és fél évtizede folyamatosan tanít a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen,
és gyakorlatilag neki köszönhető, hogy az erdélyi magyar művészettörténet-írás újra életre kelt.
Ez rengeteg munkával járt, kiváltképp eleinte, amikor valamennyi órát, gyakorlatot egyedül
kellett megtartania. Kiváló tanítványokat nevelt, akik közül többen bizonyítottak már; ez a régi
erdélyi művészet feltárásának és korszerű feldolgozásának biztos záloga. Személyében tehát
nemcsak kiváló tudóst, hanem tanítványi kört, tudományos műhelyt teremtő tanárt is tisztel­
hetünk.
Kapcsolata nemcsak a romániai, hanem a magyarországi kollégákkal is mintaszerű:
nincs olyan, az erdélyi művészettel összefüggő probléma, amelynek megoldásáról ne konzul-
tálhatna vele bizalommal az ember. Önzetlen és hathatós segítségére mindig számíthatunk.
Romániában megjelenő, román és magyar nyelvű publikációi mellett sűrűn jelentkezik írásai­-
val magyarországi kiadványokban is, előad tudományos konferenciákon. A Magyar Tudomá­-
nyos Akadémia 2010-ben választotta tagjává. Kovács András munkássága nem csupán integ­-
ráns része művészettörténet-írásunknak, de egyenesen döntő súllyal van jelen a történeti
Magyarország reneszánsz kori művészetének és kultúrájának kutatásában. Hálásak lehetünk
hát a tanítványi körnek és mindenekelőtt a három szerkesztőnek, hogy ezt az ünnepi kötetet
létrehozták.

A szerkesztők a cikkeket – huszonhárom írást – nagyjából időrendben állították egymás mögé.

Ez sokszor követett, látszólag kényelmes – valójában kompromisszumokat jelző – módszer.
A recenzens azonban szívesebben tárgyalná tematikusan csoportosítva a tanulmányokat. Job-
ban kirajzolódik így a kötet tartalmi ívének egésze, tudniillik, hogy megértsük, egyáltalán mi-
ről is szól ez a könyv. Nemcsak a hálás tanítványok ünnepi csokra ez a mesternek, és nem-
csak különböző fajsúlyú szakcikkek mindannyiunk számára hasznos gyűjteménye, hanem
tudománytörténeti jelentőségű munka is. Jelentősége nemcsak az erdélyi művé­szet­tör­ténet-
írás fiatal generációjának jelentkezése, hanem az első művészettörténész-generáció felbuk-
ka­nása Erdélyben egyáltalán. Mint fentebb már írtam, Kovács András áldozatos professzori
munkájának köszönhető, hogy véget ért a nemzedékenként egymást váltó, magányos kuta­-
tók/cow­boyok korszaka. Fellépett, tevékenykedik Erdély-szerte egy nagyjából egyívású társa­-
ság, amely elsődleges feladatának azt tekinti, hogy pátriájának gazdag, ám még mindig igen
ke­véssé ismert művészeti hagyatékát kutassa, illetve – ha lehetséges – magukat az em­lé­keket
is őrizze, gondozza.
Hol vannak a kötetben a súlypontok, ez a következő kérdés, s miért épp ezek azok. Ami
legelőször szembeötlik, az a korai időszak hiánya. Középkoros cikk csak három-négy akad
a huszonhárom között, s azok közül kettőnek a szerzője a késő középkorból választotta tár-
gyát. (Még inkább súlytalan – bár egyáltalán nem hiányzik – a rövid 20. század.) Erre az egyik
magyarázat az, hogy az Ünnepelt kutatási területét igyekeztek tiszteletben tartani a tanítvá­-
nyok. A másik praktikus: a középkor, s főleg a korai középkor kutatása régen, évtizedek óta mód-
szeresen folyik Magyarországon, és az itt készülő munkák mindig evidenciaként tekintettek
Erdélyre is; csak Entz Géza nevét szeretném említeni. A kora újkor, a reneszánsz és a barokk
korszak művei viszont feldolgozatlanok és felfedezetlenek maradtak, miközben a rájuk vo-
natkozó – jobbára közöletlen – források száma sokszorosa a középkoriakénak. S ugyanez áll

Kovács András: A radnóti várkastély. Kolozsvár, 1994. (Erdélyi Tudományos Füzetek, 215.)
14

Kovács András: A marosillyei Veres-bástya. Kolozsvár, 2004. (Erdélyi Művelődéstörténeti Források, 2.)
15
 461
s ze ml e

a 19. századra is. Azt hiszem, Kovács András jól választott, amikor tanítványai érdeklődését
ebbe az irányba igyekezett kormányozni. Hogy milyen sikerrel, arra példának itt ez a könyv.

Lássuk sorban, mit olvashatunk, mit tanulmányozhatunk. Az impozáns kötet egyik szerkesz­-
tője, Weisz Attila az ótordai református templomot tette igen alapos vizsgálat tárgyává. Az
épületet csak a közelmúltban sikerült azonosítani az Ágoston-rendiek templomával. A szerző
ak­kurátusan feltárta az összes hozzáférhető történeti adatot, a templom építéstörténetét azon­-
ban továbbra is meglehetősen sűrű homály fedi. Az épület – amelyet Kolozsvárról Gyulafe­
hérvárra menet szinte mindenki kötelezően felkeres – impozáns torzóként komoly feladványt
jelent a kutatás számára. A másik középkori építészeti tárgyú cikk szerzője, Kósa Béla a koron-
di egyházi épületek – a római katolikus és az unitárius templom – középkori maradványait is­
mertette a műemléki régészet szigorú szabályai szerint összerostálva. Itthonról ismerős a pá-
lya: töredékekkel kell dolgoznunk, amelyek olykor csupán dokumentumértékűek, s amelyek
legfeljebb hitelesíthetik az épület inkább virtuális, mint valóságos, kézzel fogható periódusait.
Sarkadi Nagy Emese – a kötet másik szerkesztője – hálásabb, látványosabb témával fog-
lalkozik, a késő középkori szárnyasoltárokkal. Nemrég jelent meg az erdélyi emlékeket feldol-
gozó, német nyelvű monográfiája.16 Látszik is, hogy tárgyáról mindent tud. A berethalmi temp-
lom szentélyének egységes, 16. század eleji berendezését János plébános megrendeléséhez
köthetjük; a stallumon, a főoltár szekrényén és oromzatán ugyanaz a segesvári asztalosműhely
dolgozott, amelynek „keze nyoma” – ha szabad itt ezt az ósdi fordulatot használni – több kör-
nyező templom berendezési tárgyain, egyebek között szárnyasoltárokon is föllelhető. A tanul-
mány második felét olvasva világossá válik, mennyire nem célravezető csak a festők és szob­
rászok műhelykapcsolataira koncentrálni, ha szárnyasoltárokról van szó. A tanulmány első fele
a berethalmi főoltár mesteri bemutatása. Lassan bomlik ki, miként épült össze a 16. század
elején (részben harminc évvel korábban készített táblák felhasználásával) az új, bonyolult
teológiai programú főoltár; hogyan festették át a korábbi képeket, hogy passzoljanak az újak-
hoz; hogyan távolította el évszázadokkal később mindezeket a középkori rétegeket a purista
restaurálás (Gisela Richter keze), akárcsak azt a valószínűleg a lutheránusoktól származó ige­
verset is a szekrényből, amellyel talán a kidobott szobrok üres helyét takargatták.
Bálint Ágnes és Frank Zigler igazi fő művet választott: a nagyszebeni evangélikus plébá­
niatemplom szentélyének Keresztrefeszítés freskóját, Rozsnyói, Rozsnyai János, Johannes Ro­-
se­nauer híres, szinte minden összefoglalásban szereplő munkáját. Formabontó módon, a fal­-
kép restaurálásának, illetve restaurálásainak történetével kezdik, a legjelentősebb, 1957-ben
lezajlott beavatkozás publikálatlan dokumentációjának feldolgozásával. Nincs is más útja eb­-
ben az esetben a művészettörténeti értelmezésnek: máig nem tudjuk pontosan megállapí-
tani, mi a középkori eredeti, és mi a barokk kori vagy még későbbi kiegészítés, hozzátétel
a képen. Jellemző, hogy a tetragrammaton alatti Mária-ábrázolást egészében fel sem szabad
tárni, mert akkor további figuratív részeket kellene eltávolítani a kép lutheránus múltjából,
s hol lenne a végállomás? Lehet, hogy esztétikailag és történetileg is értelmezhetetlen 15. szá-
zadi roncs rejtőzik a későbbi rétegek alatt. A cikk bámulatosan gazdag, fordulatos történetet
bont ki a csekély számú dokumentumból és magából a most látható műből kiindulva. A ké­-
pet nemcsak a 15. század közepének Nagyszebenében helyezik el a szerzők, hanem a 17. szá­
zadiban is, és a korrigált ikonográfiában a lutheri reformáció krisztológiai tanainak tükrö­-
ződését ismerik fel. Fentebb mondtam, nem csodálom, hogy a szerkesztők a kronológia
személytelensé­gét választották rendezőelvül, de ez a remek cikk minden kronológián átlép.

Emese Sarkadi Nagy: Local Workshops – Foreign Connections. Late Medieval Altarpieces from Transylvania. Ostfildern,
16

Thorbecke, 2012. (Studia Jagellonica Lipsiensia, 9.)

 462
s ze ml e

Több írás is szól Kolozsvár, az egyetem, a szerzők alma matere székhelyének múltjáról.
Mihály Melinda már jó ideje kutatja a város reneszánsz periódusának polgárházait, kiváló ta­
nulmányok sorát tette közzé különböző fórumokon.17 Távolabbi – remélhetőleg inkább kö-
zéptávú – célja Kolozsvár történeti topográfiájának összeállítása lehet, amivel aktuális történé-
szi feladatokhoz csatlakoznék: nemrég jelent meg a középkori Buda, a kora újkori Pozsony és
Sopronnak szinte napjainkig futó történeti topográfiája.18 Úgy tűnik fel, hogy a szerző e gigan-
tikus levéltári munka előterében revideálja, sokszor újralokalizálja és -datálja a város reneszánsz
polgárházainak híres kőfaragványait, kapu-, ajtó- és ablakkereteit. Balogh Jolán annak idején
Kelemen Lajos levéltárosi segítségével végezte el az előmunkálatokat.19 Most látjuk, hogy még
a helyben – vagyis Kolozsvárt – működő művészettörténész is milyen nehezen tud rendet
teremteni abban az anyagban, amely lebontott vagy még álló építészeti palimpszesztuszok­-
ból, eltűnt házak ide-oda szállított, újra befalazott köveiből áll. Flóra Ágnes az egykori – szintén
lerombolt – kolozsvári városháza kora újkori feliratainak kéziratos gyűjteményét tette közzé,
kutatva az inscriptiók forrásai után, és méricskélve súlyukat az épület reprezentatív szerepé­-
ben. Valóságos florilegium volt olvasható a falakon, ablakkereteken, oszlopokon, amelyek ta-
lán nem is egyazon építési periódusból származtak.
A tájainkon igen népszerű kutatási témát, az erődépítészetet itt egyetlen cikk képvi­-
seli, P. Kovács Klára alapos tanulmánya a brassói Fellegvárról. Igaz, az erőd kicsi, de periódusai
a 16. századtól egészen a 19. századig nyomon követhetővé teszik a várépítészet lényeges
változásait, mintegy en miniature. Az 1524-ben emelt torony három apró, pszeudo-olaszbás-
tya bővítése a történelmünkben oly rossz hírű Castaldo erődépítési kampányának egyik meg-
valósult elemeként értelmezhető; építésze a Habsburg-uralkodó csapataival Erdélybe érkező
Alessandro da Urbinóval azonosítható. A tornyocskát a 17. század közepén erődövvel bővítet-
ték. Apró személyes vonatkozás, én sem hagyhatom szó nélkül, hogy az Ünnepelt az 1970-es
évek végén – a kolozsvári múzeum fiatal munkatársaként – részt vett az erőd 19. századi cisz­
ternájának feltárásában. P. Kovács Klára egyébként folytatta a 16. század közepe építészeté-
nek feltárását, felfedezve Francesco Chiaramella da Gandino erdélyi tevékenységének eddig
ismeretlen adatait.20
Kovács András egyik nagy találata volt vagy harminc esztendővel ezelőtt a nagyváradi
vár közepén álló fejedelmi palota stukkódíszes termeinek a felfedezése, közlése (a cikket Mir-
cea Ţocával közösen jegyezték); különösképpen megközelítésének frissessége, a korabeli eu-
rópai uralkodói reprezentáció eszköztárának távlatában.21 Számunkra is reveláció volt annak
idején, vagyis az elmúlt század nyolcvanas évek elején ez a cikk, és pontosságát, korszerűsé­-
gét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy most, midőn a falkutatás feltárta a helyiségek
17
Például Mihály Melinda: A kolozsvári Filstich–Kemény-ház. In: Emlékkönyv Kiss András nyolcvanadik születésnapjá-
ra. Szerk. Pál-Antal Sándor–Sipos Gábor–W. Kovács András–Wolf Rudolf. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2003.
349–365; Mihály Melinda: Reneszánsz polgárházak Kolozsvár Fő terének északi során. Néhány kísérlet a megrendelők
azonosítására. Korunk (harmadik folyam) 19. 2008/7. 60–68.
18
 Végh András: Buda város középkori helyrajza, I–II. Budapest, 2006–2008. (Monumenta Historica Budapestiensia, XV–XVI.);
Frederik Federmayer: Rody starého Prešporka. Genealogický rozbor obyvateľstva a topografia mesta podľa súpisu z roku
1624. Bratislava–Pressburg–Pozsony, Monada, 2003; Dávid Ferenc–Goda Károly–Thirring Gusztáv: Sopron belvárosának
házai és háztulajdonosai 1488–1939. Sopron, Győr-Moson-Sopron Megye Soproni Levéltára, 2008.
19
Összefoglalóan: Balogh Jolán: Kolozsvári kőfaragó műhelyek. XVI. század. Budapest, MTA Művészettörténeti Intézet,
1985.
20
P. Kovács Klára: Trident és Erdély között. Domenico da Bologna és Francesco Chiaramella da Gandino, két olasz épí-
tész a kora újkori Erdélyben. Korunk (harmadik folyam) 26. 2015/1. 9–16.
21
Kovács András–Mircea Ţoca: Adalékok a váradi fejedelmi palota építéstörténetéhez. In: Művelődéstörténeti tanulmá-
nyok. Szerk. Csetri Elek –Jakó Zsigmond–Tonk Sándor. Bukarest, Kriterion, 1979. 107–115.
 463
s ze ml e

töredékes – a stukkókhoz illeszkedő – festését is, semmi nem avult el az akkori interpretá­-
cióból. Emődi Tamás ezeket az új felfedezéseket közzétevő és elemző cikke a kötet egyik
nagy újdonsága. A szerző bevezetésképp az erdélyi festészet kora újkori történetére vonat­-
kozó adatok tömegével kápráztatja el az olvasót – mintha csak azt akarná demonstrálni, hogy
mindez a váradi freskók és stukkók nélkül csupán sápadt adathalmaz maradna. A vár kutatá­-
sa a cikk megjelenését követően is folytatódott, és 2015 tavaszán Emődi Tamás kiváló előadás-
ban ismertette az új eredményeket Budapesten, a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Tár-
sulat szakmai közönsége előtt a Magyar Nemzeti Múzeumban. Sajnos újabb reneszánsz fres-
kók nem kerültek elő.
Szász Anikó a gyalui várkastély 17. századi leltárait dolgozta fel. Afféle épülettopográ-
fia ez, amelyből szerencsésen kibontható a kastély építéstörténete. Bennünket persze főleg
a 15. század végi periódus érdekelne, jelesül Geréb László gyulafehérvári püspök címerköve
és egyéb kora reneszánsznak mondott, de szerfölött különös formájú faragványa.22 Biztosra
vehetjük, hogy I. Rákóczi György koráig az építmény megőrizte erődjellegét, s csak ekkor ala­-
kult át négy sarokbástyás kastéllyá, amelynek alaprajzi anomáliái további kérdéseket vetnek
föl. Itt is volt egyébként „bokály ház”.23 Gyalu is, Várad is fontos szereplője volt annak a nagy­-
szerű cikknek, amelyet Kovács András írt a szabályos alaprajzú várkastélyokról három évtized­-
del ezelőtt.24
Iparművészeti téma is akad a kötetben, bár számuk (és így súlyuk) nem igazán számot­-
tevő. Horváth Iringó két 17. századi – református gyülekezet használatában megőrződött – úri­
hímzés keletkezését, eredeti szerepét rekonstruálja, és jelöli ki stiláris rokonságukat. Különös
örömömre szolgált, hogy újra olvashattam Thoroczkay Mária nagyvarsányi úrasztali terítőjé­
ről, amely a legszebb magyar úrihímzések közé tartozik, és amelyet jó harmincöt évvel ez­-
előtt módomban volt a nagyvarsányi lelkészlakban megcsodálni. Horváth Iringó részt vesz az
erdélyi református egyházak javainak jelenleg is folyó inventálásában, akárcsak az egyházi
használatba került céhedényekről szóló cikk szerzője, Kovács Mária Márta. Ezek a céhedények
többnyire ónból készültek, és bár soha nem tartoztak a művészet történetének csúcsteljesít­
ményei közé, statisztikailag fontosak voltak. Igazi különlegesség is fölbukkant azonban a fel­
mérések során, az őraljaboldogfalvi ezüstkanna, amelyet 1672-ben készített Nagyszebenben
Tobias Teutsch, Paulus Hermann – szintén nagyszebeni – cipészmester megrendelésére.
A 18. század, a barokk korszak alkotásai Kovács András publikációs listáján talán kisebb
szerepet játszanak. Az Ünnepelt azonban pontosan tudja – a Gerevich-tanítvány Biró József és
a Kolozsvárott működő B. Nagy Margit munkásságát folytatva –, hogy milyen sok a tenni­va-
ló, és nemcsak a munka sok, hanem az ismeretlen forrás is. Kovács Zsolt – a kötet harma-
dik szerkesztője – az Ünnepelt szívének kedves témát választott: a gyulafehérvári Batthyá­-
neum épületét. Mesteri kismonográfiáját írta meg az egykori trinitárius templomnak, feldol­
gozta építésének és berendezésének rövid – mintegy húsz esztendőre terjedő – történetét,
bemutatta a helyi katolikus elitből kikerülő mecénásainak körét, és a rend II. József-kori felosz­
latásának idején szétszóródott oltárok töredékeit is megtalálta.
Kémenes Mónika a nagyváradi irgalmas rendi templomról írt hasonló igényű tanul-
mányt, és ő is felkutatta az oltárok szertekallódott maradványait. Az őrangyalt ábrázoló főol­
tárképet is föllelte a váradi ferenceseknél, amelyet Biró József a harmincas években még ere­-
22
Lásd ezekről összefoglalóan: Balogh Jolán: Az erdélyi renaissance, I. 1460–1541. Kolozsvár, Gróf Teleki Pál Tudományos
Intézet, 1943. 230–233.
23
Vö. Szász Anikó: Gyalu, várkastély. Kolozsvár, Kriterion, 2002. (Erdélyi műemlékek, 33.)
24
Kovács András: Szabályos alaprajzú, olaszbástyás várkastélyok Erdélyben. In: Művelődéstörténeti tanulmányok. Szerk.
Csetri Elek–Jakó Zsigmond–Sipos Gábor–Tonk Sándor. Bukarest, Kriterion, 1980. 77–106.
 464
s ze ml e

deti helyén látott. A képek mesterét Johann Nepomuk Schöpf, a püspöki udvarban működő
festő személyében ismerte fel, aki Bécsen keresztül érkezett Bajorországból Nagyváradra. Saj-
nos a képek nem árulkodnak különösebben magas kvalitásról, és némelyik megítélését kü­-
lön nehezíti, hogy erősen átfestett állapotban van. Pál Emese Világosító Szent Gergely erdélyi
ábrázolásait gyűjtötte egybe, vagyis az örmény katolikus egyház hagyatékával foglalkozva
írta meg gazdagon adatolt ikonográfiai tanulmányát. Általában elmondható, hogy a késő ba-
rokk egyházi festészet eddig ismert fő művei (mint Franz Anton Maulbertsch Kolozsvárra és Or­-
látra [majd Gyulafehérvárra] került munkái,25 vagy Johann Lucas Kracker belényesi oltárképe
[a váradi püspök megrendelésére]26) nem lettek számosabban; a másodvonal képe lett tisz­-
tább. De ezt rendbe tenni sem könnyű munka.
Talán nem véletlenül alakult úgy, hogy a 18. és 19. századi tanulmányok zöme építésze-
ti tárgyú lett. Az építészeti alkotások kvalitása Erdélyben általában magasabb. A Károlyi csa-
lád uradalmi birtokközpontja, Nagykároly a 18. század második felében élte virágkorát, a nagy
karriert befutó Károlyi Antal (1732–1791) idején. Az építtető általában bécsi építészeket fo­-
gadott a nagyobb szabású épületek tervezésére. Bara Júlia ezek legjelentősebbike, a bécsi ka­
tonai akadémia mérnöktanára, Franz Sebastian Rosenstingl nagykárolyi tevékenységét derí-
tette fel. Rosentstingl festőként, dekorátorként dolgozott a melki apátságban és több helyütt
Bécsben; építészként főleg a piarista rend foglalkoztatta. Első nagykárolyi terve a piaristák
templomához készült 1768-ban. Ezeket több is követte, az átépítendő régi vár vagy az új me-
gyeháza számára. Barabás Kis Anna rövidebb tanulmánya egy alkalmi pallér egyetlen épületét
ismerteti, Böjthi Antal jezsuita pap székelyvéckei templomát – ami szépen színezi a jezsuiták
tanultságáról alkotott képünket. Orbán János, akit a 19. század erdélyi építészetének szorgal-
mas kutatójaként ismerünk, ezúttal a Marosvásárhelyen, a 19. század első felében készült köz-
kutakat dolgozta fel. Finom allúzió ez arra, hogy Kovács András milyen odaadással kutatta föl
a gyulafehérvári fejedelmi palota vízvezetékrendszerét.
Sidó Zsuzsanna az őraljaboldogfalvi Kendeffy-kastély építéstörténetét mutatta be, hely-
színi vizsgálódások és a családi levéltár gondos átkutatása alapján. Az első periódus megisme­
rését nehezíti, hogy régészeti feltárás nem volt, de a 18. század végi, egyemeletes barokk kas-
tély elemei ott vannak a historizáló – a francia gótikát követő – épület falaiban. Nagyszabású
angolpark is létesült, tele ritka fafajtákkal. A reprezentatív együttest a kiegyezést követően
politikai szerepet vállaló Kendeffy Árpád alakította ki, valószínűleg jócskán meghaladva anya­-
gi lehetőségeit. A kastély építésze és a park tervezője is országos körből került ki. Schulz Jó-
zsef testvére, Ferenc ekkor a közeli vajdahunyadi vár helyreállítását irányította, a belsőket rész-
ben Storno Ferenc tervezte, a kertet pedig Wilhelm Klensky, aki Németországból települt át
Budapestre. A tanulmány ezzel átvezet Radu Lupescu cikkéhez. Ez az uralkodóház, a Habsbur-
gok mint magyar királyok építészeti reprezentációjával foglalkozik, jelesül azzal az épülettel,
amelynek jelentősége mindig túlmutatott Erdély határain: a vajdahunyadi várnak a kiegye-
zést követő újjáépítésével. A szerző kitűnő medievista, aki a vár középkori történetét kutatja,
de nyilvánvaló, hogy a 19. századi nagy, historizáló, mindent felülíró átépítései nélkül nem
lehet a késő középkori vagy kivált a kora újkori periódusokat pontosan megítélni. Mesteri ta­
nulmány, amely méltó tárgyának fontosságához. Szépen odarajzolja a helyreállítás – vagy in-
kább átépítés – története mögé a kiegyezés utáni politikai helyzetet, a politikusok körül lob-
25

Garas Klára: Franz Anton Maulbertsch. Leben und Werk. Mit Oeuvrekatalog nach Standorten. Salzburg, Verlag Galerie
Welz, 1974. 60, 235; Késő barokk impressziók. Franz Anton Maulbertsch (1624–1796) – Josef Winterhalder (1743–1807).
Szerk. Jávor Anna–Lubomír Slavíček. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2009. 156–157 (I. 21. sz.) (Boda Zsuzsanna)
26

Jávor Anna: Johann Lucas Kracker. Egy késő barokk festő Közép-Európában. Budapest, Enciklopédia, 2004. 126., 285–286.
(230. sz.)
 465
s ze ml e

bizó értelmiségi holdudvart, amely keresztülvitte, hogy a romladozó, híres várat, a magyar
történelem egyik szimbolikus épületét királyi vadászkastélynak állítsák helyre. Tömören ös�-
szefoglalva megismerjük a bécsi Friedrich Schmidt és tanítványai, Schulz Ferenc és Steindl Im-
re terveit, a munkálatok menetét, majd Steindl leváltásával az elakadását. Nagyon reméljük,
hogy a vár készülő monográfiájának előmunkálataiba pillanthattunk be. És bízunk abban is,
hogy a monográfiára nem kell a szakmának még évtizedekig várnia.
Bordás Beáta tanulmánya – az egyik utolsó historizáló kastély, a mezőzáhi Ugron-kas-
tély építéstörténetét dolgozta fel, irigylésre méltóan gazdag forrásanyag (az Ugron család le­
véltára és a Pákei-hagyaték) alapján. A báró Bánffy János koncepciója, vázlatai alapján Pákei
Lajos által tervezett, gótizáló kastélyt a Habsburg Monarchia egyik karrierdiplomatája, Ugron
István építtette. 1908 és 1912 között lényegében elkészült az épület, de a belsők, a berende­-
zés kialakítása 1918-ig elhúzódott; ekkor költözött haza külföldről az építtető. Műkincsei kö­-
zött sok volt a keleti eredetű tárgy, idézve diplomáciai szolgálata helyszíneit. A kastély elren­
dezése, stiláris elemeinek – kicsit megkésett – historizálása teljesen megfelelt a kor országos
elvárásainak, a magyar főnemesség reprezentációs igényeinek. (A szerző közben több erdé-
lyi kastélyra is kiterjesztette vizsgálódásait, és nemrég megvédte e tárgyú doktori disszertá-
cióját.27) Karácsony István a Székelyföldi Iparmúzeum marosvásárhelyi épületének történetét
dolgozta fel, dicséretes alapossággal. A ma ismét múzeumként szolgáló épületet a 19. század
végén emelték, központi – kormányzati – kezdeményezésre, ami természetessé tette, hogy
neves budapesti mesterek is rész vegyenek a kivitelezésében. A szép arányú, neoreneszánsz
épü­let szinte bárhol állhatna a Monarchia területén. Szilágyi Orsolya Szatmárnémeti központ­-
já­nak rendezési terveivel foglalkozott, amelyek a 20. század első évtizedeiben vetődtek fel.
A város piacként funkcionáló, jókora főterét 1918-ig nem sikerült rendbe tenni (például vásár­
csar­nokot építeni), az impériumváltás után pedig végképp nem. Az utolsó tanulmány, Kovács
Árpád munkája, Darkó László (1924–1970) falkép-restaurátori tevékenységét ismertette. A fes-
tőművész részt vett a kolozsvári Szent Mihály-templom középkori falképeinek feltárásában és
konzerválásában 1956–1957-ben (erről ő maga számolt be részletesen a Kelemen Lajos-emlék­
könyvben).28 Másik jelentős munkája a nagyváradi püspöki palota barokk falképeinek javítá-
sa volt, amelyről viszont alig maradt adat. Az nem meglepő, hogy falképeket festőművészek
„res­tauráltak” az 1950-es években.
A végére érve a tanulmányok szemlézésének, fontos kérdésre kell még kitérnünk. A ta­
nítványok, a fogékony, tehetséges tanítványok az egyetem elvégzése után mindig újrakezdik
a tanulást, és ha az alapok jók, és a folytatáshoz a körülmények is azok, komoly tudósokká
vál­hatnak. Ez a tanulási munka immár kizárólag az ő felelősségük. Azt a nagyjából egyívású
tanítványi kört, amely itt együtt megmutatkozott, hajlamosak vagyunk önálló tudósnemze­-
déknek tekinteni. Ez az oka annak, hogy az encomium itt a végén enyhe kritikába fordul: nem
a koncepcióval, hanem a tárgyválasztással és a részletekkel szemben. Ezekből azért kirajzoló-
dik néhány általános probléma.
A tanulmányok, mint általában a gyűjteményes kötetekben, nem azonos színvonalúak;
vannak kiválóak és kevésbé sikerültek. Akad közöttük olyan téma, amely szerencsésen átível
Erdély határain, és nemcsak természetes párhuzamait találja meg – többnyire a német terü­-
le­teken –, hanem a közép-európai játéktérbe is bekerül; és akad olyan tárgy is, amely bizony
27

Bordás Beáta: „Erdélyi kastélyépítészet a historizmus korában (1840–1918). Az egykori Kolozs, Torda-Aranyos és Alsó-
Fehér vármegyék kastélyai” című doktori (PhD-) értekezésének vitája. Művészettörténeti Értesítő, 63. 2014. 200–214.
28

Darkó László: A kolozsvári Szent Mihály-templom 1956–57. évi helyreállítása során feltárt falfestmények. In: Emlék-
könyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Szerk. Bodor András–Cselényi Béla–Jancsó Elemér–Jakó
Zsigmond–Szabó T. Attila. Kolozsvár–Bukarest, Tudományos Könyvkiadó, 1957. 207–218.
 466
s ze ml e

nem jut túl a szűkebb országrész vagy pláne a város határain. A legkülönösebb az, hogy né­-
hány szerző nem mozog igazán otthonosan a magyar szakirodalomban. Előbb találnak rá
a friss külföldi irodalomra, mint a régi magyarországira. A hazai művészettörténet-írás mindig
gondosan ügyelt arra, hogy az erdélyi tudósok, helytörténészek eredményeit, szempontjait
– és ezt most a 19. századtól kezdve értem – integrálják saját kutatásaik során. Thoroczkay Má-
ria úrasztali terítőjéről írva például illett volna hivatkozni a nagytopográfiára, ahol a kitűnő
Csernyánszky Mária írta le a hímzést.29 A darabnak alig van irodalma. Garas Klára életműve
Erdélyben sem kerülhető meg. Schöpfről is írt, nemcsak egyetlen illusztrációjára illenék hivat­
kozni.30 Azoknak a kutatóknak, akik a barokk korszakkal szeretnének foglalkozni, el kellene
olvasniuk ezeket a monográfiákat (bár csakugyan nem tegnap írták őket), hogy legyen képük
a 18. századi magyarországi festészet egészéről és a tudományuk történetéről. Mi rejtőzik
e mögött a tendencia mögött? Könyvtári nehézségek aligha: a magyarországi utazási lehe­tő­
ségek, az anyaország ösztöndíjai és kivált az internet ismeretében ez nem lehet érv. Minden-
kinek magának kell összeraknia – és nem csupán „kipipálnia” – szűkebb tárgya historiog­ráfiá­-
j­át, ahogyan például Sarkadi Nagy Emese vagy Bálint Ágnes – többeket említhetnék persze –
megtette. Az általános műveltség tekintetében Flóra Ágnes cikkének jegyzetapparátusa a kö-
tet gyenge pontja. Az idézetek feloldásai hiányosak, rosszak. Például 160/65: „Ovidius: Tristia
ex Ponte”, így, pedig szegény költő ex Ponto írta verses leveleit, száműzetésben, a „Hu­manos
casus aspice” idézet pontos helye: Ovid. Ex Ponto, III. 2,92. A „Tristia” és az „Epistulae ex Ponto”
egyébként két különböző Ovidius-mű. A Guarino-panegyricus-idézetet is – itt ráadásul a mi
Janusunkról van szó – pontosan kell megjelölni: 56. sor. A „PROVERB XX.” (161) a rá követ­kező
sorra vonatkozik: Gaudium est iusto facere judicium, et pavor operantibus iniquitatem, vagyis
ez bibliaidézet (Proverb. 21,15). És így tovább, és így tovább. Néhol tíz kimarad, azután jön egy,
ami rossz. Teljesen olyan, mintha a szerző beírta volna találomra az idézeteket a Google kere­
sőjébe, azután, ami kijött, gondolkodás nélkül átvitte volna a jegyzeteibe. Nem tettem vol­na
szóvá, ha nem tapasztalnám, hogy az ókori szerzők vagy a Biblia szövege ismeretének hiánya
lassan hivatalos műveltségeszménnyé válik mifelénk.
Ha az alapjában véve magas színvonalért a szerzők és a szerkesztők felelnek is, van va-
lami, amiért az Ünnepelt felel. A huszonhárom cikk túlnyomó része – mint elöl jeleztem – kora
újkori. Az alkalomhoz illő témákat ugyan maguk választották a tanítványok, de a korszakot
tekintve nem improvizáltak; a rendszeresen publikálók tudományos problémái eddig is általá-
ban ugyanabból az időintervallumból kerültek ki. Magyarán szólva ezzel a korral foglalkoz­-
nak. Vajon tudna-e a hazai művészettörténet-írás hasonló korú, egyetlen generációja ennyi
színvonalas kora újkori cikket, kutatási programot produkálni? Erősen kétlem; a kora újkor
16–17. századi szakasza sem az Eötvös Loránd Tudományegyetem, de még a Pázmány Péter
Katolikus Egyetem Művészettörténeti Tanszékének sem erőssége. Újfent hálásak lehetünk
tehát Kovács Andrásnak, nem csupán az erdélyi művészettörténet-írás feltámasztásáért álta­
lában, hanem a kora újkor – a reneszánsz és a barokk – kutatásának előtérbe állításáért kü-
lönösen.

Mikó Árpád

29
Szabolcs-Szatmár megye műemlékei, II. Szerk. Entz Géza. Budapest, Akadémiai, 1987. (Magyarország Műemléki Topo-
gráfiája, XI.) 126.
30
Garas Klára: Magyarországi festészet a XVIII. században. Budapest, Akadémiai, 1955.
 467
s ze ml e

A gyulafehérvári Lázói-kápolna (1512) főhomlokzata Váradi József rajzán,

18. század vége/19. század eleje. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria