Alkotmány és adójog

Létrehozva: 1 év
Írta: Láng Judit
293 olvasta

Írta: Láng Judit

A jog abból a reményből fakad, hogy érdemes együttműködni, és a konfliktusok rendezésére “fair” játékszabályokat kialakítani; lehet bízni
abban, hogy ezeket széles körben be is fogják tartani. Deák Dániel adójogász professzor, akinek „Alkotmány és adójog” című kötetét 2016.
március 9-én mutatták be a Corvinus Egyetem könyvtárában, kijelentette: a jog mélyén optimizmus van – igent lehet mondani a sokféle
feszítő ellentét és ellentmondás feloldhatóságára, kezelhetőségére. A jog a józan ész kifejeződése, de még ennél is több: maga az egyenlőség. Az
értelemmel megáldott polgárok együttműködésének alapja az egymást személyükben egyenlőként való tételezés. Ez csak akkor lehetséges, ha
a jogrendszer, a benne lévő normák egymást összefogják, egymás számára adják meg jelentésüket, hatókörüket és súlyukat, sőt egymást
erősítik. A jogi szabályozhatóságnak vannak határai. Ha politikai önkény, osztályönzés vagy törzsi-etnikai-nemzeti gyűlölködés uralkodik, a
jog elenyészik. Akkor is megszűnik a jogi szabályozás lehetősége, ha nincs társadalmi méretekben egyetértés a jog értelmezésében és
alkalmazásában. Az adójog is jog, még ha ez nem is teljesen nyilvánvaló mindenkor és mindenki számára. Deák Dániel adójogász
professzorral a megjelenő könyvéről Láng Judit újságíró beszélgetett.

L.J.: Adózás és alkotmányos értékek – a mindennapi életben nem könnyen

összeegyeztethető fogalmak. Hogyan hozhatók egymással mégis összefüggésbe?
Szemléltetné ezt példával is?

D.D.: Magyarországon az utóbbi időkben, különösképp 2010-től, rendkívüli változások

mentek végbe a politikai és jogi rendszerben. Sok példát tudnék mondani arra, hogyan
függenek össze egymással ezek a fogalmak, de csak egyet emelnék ki ezzel kapcsolatban. Ez
pedig a reklámadó. Tavaly egészen különleges körülmények között vezették be képviselői
indítványra az erre vonatkozó törvényt. Ahogy elfogadta a parlament, rá három nappal már
módosítani kellett a törvényt, és azt is tudjuk, hogy erősen megcéloztak egy bizonyos piaci
szereplőt ezzel az adóval.

Közbevetve megemlíteném azt a pilisjászfalui esetet, amikor kommunális adót vezettek be,
amelyről lehetett tudni, hogy a településen élők közül ezt kifejezetten egy lótartó családra
vetették ki. (Mezőgazdasági munkára használták az állatot.) Amikor tehát címzett jogszabály
születik, és az közvetít fizetési kötelezettséget, az azért nehezen egyeztethető össze az
alapvető demokratikus és alkotmányos értékekkel.

Hasonlóképpen történt ez a reklámadóval is. Az eset jól mutatja azt, – és ez nem csak a
reklámadóval fordult elő, hanem más adónemek esetében is hasonló problémák mutatkoztak -,
hogy nem egyszerűen csak problematikus elemek vannak egy ilyen adónemben, hanem olyan
súlyos kérdések vetődnek fel, amelyek messze többről szólnak, mint pusztán az adózás.

Az egyik legfontosabb jellegzetessége ennek a törvénynek az, hogy a bevezetett adó

progresszív, vagyis ahogy az adóalap nő, ezzel együtt az adómértékek is emelkednek.
Esetünkben azonban nem jövedelemadóról van szó, az adókötelezettség tehát nem a
fizetőképességgel függ össze, hanem az árbevétellel.

Amikor az Európai Bizottság megvizsgálta a reklámadót, a legerőteljesebb kritikai reakció a

Bizottság részéről az volt, hogy a progresszív adóztatásnak a fizetőképességgel kellene
összefüggnie. Egy árbevételre kivetett adó és a fizetőképesség között azonban esetleges
kapcsolat van, mert lehetséges, hogy nagy árbevétele van egy cégnek, ugyanakkor azonban
nyeresége nincsen, tehát a fizetőképességre ezen keresztül nem lehet következtetni.
Egyébként is a fizetőképesség nem egyszerűen adózási fogalom, hanem az alkotmányos
alapértékekkel függ össze, hiszen nem csak az a kérdés vetődik fel, hogy mennyi adót kell
fizetni, hanem legalább annyira fontos az is, hogy kinek kell adót fizetnie, vagyis hogy milyen
a polgár teherviselő képessége. Ezek már olyan kérdések, amelyek más, az adózáson
túlmutató szempontokat is beemelnek az adózás problémakörébe.

A kötetben arra szeretnék rámutatni, hogy itt nem pusztán csak adóztatásról, hanem mögötte
egyfajta kultúráról van szó. A könyv borítójára mottóként ráírtuk Holmes főbíró híres
mondatát: „szeretek adózni, mert ez az ára annak, hogy civilizációban élhessek.” Valóban ide
kellene eljutni. Az adóztatással kapcsolatban nem egyszerűen csak az a fontos, hogy fizetni
kell, hanem még lényegesebb a „hogyan fizessek?” kérdése. A társadalmi igazságosságról
vallott elképzeléseink között sok olyan elem van, amelyre a kötet valamilyen módon szeretne
reflektálni.

Sok szempontból polemikus is a mű, hiszen nyilvánvaló, hogy minden értelmiségi, aki
komolyan veszi magát, igyekszik kritikát gyakorolni a fennálló társadalmi, gazdasági, jogi és
politikai intézményekkel szemben. Ez a mű is ilyen értelemben kritikus, de azt remélem, hogy
tanulni lehet belőle.

Dr. Deák Dániel

L.J.: Hogyan született meg a mű?

D.D.: Mindenekelőtt a saját intézetem és a kollégák erősítettek ebben engem, aminek nagyon
örülök. A Gazdasági Jogi Tanszéken tanítok, ahol bár gazdasági szakjogokkal foglalkozunk,
azért a főprofil a civilisztika. Sokat beszélgetek a kollegáimmal: megvitatjuk azokat a
kérdéseket, amelyeket civiljogi és adójogi szempontból is körbe lehet járni, majd a különféle
megközelítéseket összevetjük ezeket egymással. Ezekből a vitákból sokat tanultam.

Például az adóelkerüléssel kezdtünk el foglalkozni. Módszeresen végigbeszéltük az ezzel

kapcsolatos kérdéseket: nyilvánvaló volt, hogy egy civiljogász máshonnét közelítve, más
következtetésekre jut ugyanazon kérdések tekintetében, mint egy adójogász. Ha tehát a saját
tanszékemen, ill. intézetemben ezekre a beszélgetésekre nem kerülhetett volna sor, akkor nem
születhetett volna meg a mű, illetve nem így született volna meg.

Másik ilyen munkakapcsolat a „Fundamentum” című folyóirat volt, ahol többször publikáltam
a tárgyban. Örömömre kritikusan fogadták a gondolataimat, és bizony néha kapaszkodni
kellett azért, hogy el tudjam fogadtatni a nézeteimet. Megvitattuk például a progresszív
adóztatás, a szociális biztonság és a társadalmi igazságosság kérdéseit, illetve ezek
összefüggéseit.

A harmadik munkakapcsolat a Jogtudományi Intézethez fűz, amelynek a vezető folyóirata az

„Állam és Jogtudomány”. Itt is volt két-három olyan cikkem az elmúlt évben, amely azután
bekerült a könyvbe, és amelyre azt megelőzően szintén komoly kritikát kaptam.

Az utoljára megemlíthető, de korántsem lényegtelen munkakapcsolat a kiadómhoz fűz,

amelynek munkatársaival termékeny és jó együttműködés alakult ki. Ez a mű egy kiadói
sorozat része, tehát egy hosszabb munkafolyamatról van szó. Tavaly megjelent az „Üzleti
jog” címűkönyv, az ősszel pedig szeretnénk megjelentetni az „Adójog” című egyetemi
tankönyvet is. Sok tartalmas beszélgetést folytattunk a kiadóval, hogyan, miként, milyen
feltételek között, milyen karakterű mű jelenjen meg. Azt is fontos volt tisztázni, hogyan lehet
ezt majd népszerűsíteni.

Tudom, hogy a mű nem könnyű olvasmány, mert egy hatszáz oldalas kötettel és több mint
ezer jegyzettel nem lehet forradalmat csinálni. Szóval, ehhez türelem kell, hogy az ember
elmélyüljön a részletekben.

L.J.: Mi a kötet morális üzenete?

D.D.: Az, hogy adót fizetni jó dolog! Jó dolog egy jól működő társadalomban, ahol a
polgárok nem sarctól szenvednek, hanem adót fizetnek. Az adófizetés messzemenően nem
arról szól, hogy befizetek egy összeget, amely mindenki számára költségként jelenik meg. Az
adó bevallása megelőzi az adó megfizetését, mégpedig nemcsak időben, hanem fontosságban
is. Nyilvánvalóan senki nem szeret fizetni csak azért, mert felszólítják erre. Ha valamiféle
harmonikus együttműködés jön létre a társadalom különböző szeleteiben, akkor teljesen
természetes, hogy mindenki fontosnak tartja a közösségi feladatok finanszírozását. Viszont
ha valaki azt mondja, hogy fizessünk kevesebb adót – lehet, hogy igaza van -, de akkor azt is
hozzá kell tennie, hogy jó, akkor költsünk például kevesebbet a szociális kiadásokra, vagy a
gazdaságfejlesztésre. Ha kevesebb az adó, akkor kisebb az állami felelősségvállalás is. Tehát
az adózás csak látszólag szól a pénzről.

Az, hogy befizetéseket kell teljesítenem az állam felé, tulajdonképpen csak egy külsőleges
mozzanat. Igazából itt a társadalom sokszor egymással ellentétes érdekű és különböző
értékeket viselő csoportjai közötti összeütközések feloldásáról van szó. Az adóztatás ezért
civilizációs eszköz. Nekem nagyon békés szakmám van! Először azért, mert jogász vagyok,
és a jognak csak békében van szerepe. Ahol erőszak uralkodik, és fegyver vagy bunkósbot
oldja meg a problémákat, ott nincs szükség jogászra. Kétszeresen is a béke eszköze az
adójogász, mert hiszen az adóztatás azt feltételezi, hogy be is fizetjük azt az adót. Ha ez minél
kevesebb kényszerrel történik, akkor az annak a jele, hogy van bizalom a társadalomban.

Tizenöt évvel ezelőtt, azóta híressé vált vitát folytatott le Joseph Ratzinger (a későbbi XVI.
Benedek pápa) és Jürgen Habermas filozófus, társadalomtudós. Utóbbi így fejezi ki magát:
„nincs hallásom a vallásra”. Ő tehát nem tételesen hívő és vallásos ember. A két egymástól
nagyon különböző ember a különböző alapállások ellenére is érdekfeszítő beszélgetést
folytatott egymással. Azt a kérdést járták körül, hogy mi teszi a társadalmat társadalommá, és
hogy vajon mitől válhatnak láthatóvá a közös ügyek.

Erre egy olyan ember, mint Joseph Ratzinger, akinek természetjogi és hegeliánus háttér-
tudása van, könnyen adott választ, mert levezette a felsőbb természetjogi értékekből, hogy
miért szükséges a társadalmi közmegegyezés. Az olyan szkeptikus számára, mit Habermas, ez
nem volt annyira nyilvánvaló. Ő két példát hozott fel: az egyik a választójog, a másik az
adóztatás. A választójogot azért, mert egy jól működő társadalomban természetesen nem
kötelező választani, de a polgárok mégis elmennek és szavaznak. Van ebben valami! A
polgárok – ezrek és ezrek – fontosnak érzik, hogy kifejezzék a véleményüket, döntést
hozzanak, mert hisznek abban, hogy ennek van értelme. Ez az igazi társadalom! Habermas
másik példája az adóztatás volt. Egy jól működő társadalomban nem azért fizetnek az
emberek adót, mert kötelező, vagy kényszerítik erre őket. Egész egyszerűen azért, mert
belátják, hogy közösségben élnek, ahol vannak közösségi feladatok, és azokat finanszírozni is
kell.

Finnországban, ha meg akarom nézni, hogy a szomszédomnak mennyi volt a keresete az

elmúlt évben, akkor ennek semmi akadálya, mert az adóbevallása mindenkinek nyilvános. A
skandináv országokban tehát olyan társadalmi kultúra alakult ki, ahol a nyilvánosságnak és a
közbizalomnak számunkra egészen hihetetlen szintjei és formái jöttek létre. A közpénz
felhasználása átlátható, aminek az alapja az, hogy a befolyó bevételek is polgárhoz köthető
módon nyilvánosak. Jó lenne, ha egyszer Magyarországon is eljuthatnánk idáig.

Abban a reményben is írtam ezt a művet, és bíbelődtem vele három éven keresztül, hogy
ehhez én is hozzá tudjak járulni.

L.J.: Az állam, a vállalkozói és a civilszféra közötti kapcsolatokról mit gondol?

D.D.: Az adójog fontos, de vannak sokkal alapvetőbb dolgok az életben. Az adóztatással

kapcsolatban hagyományos alapelv a diszkriminációtilalom, és az aránytalanság (az elkobzó
hatású adóztatás) tilalmának elve. Ha ezekről beszélek, akkor egy kissé hátralépve
magamnak is rá kell látnom arra, hogy az adóztatás jogi szabályozása csak egy sokadik
intézkedés lehet, amikor a társadalmi környezetünket alakítjuk, mert az alapvető adóztatási
elveknek a szubszidiaritásra kell épülnie. Vagyis egy társadalomban akkor érzik jól magukat
az emberek, ha a polgárok a felmerülő hiányosságok és igények mentén vállalkozásokat és
civil szervezeteket alakítva meg tudják szervezni magukat. Ehhez horizontális kapcsolatok
kellenek. Ne az államtól várjuk azt, hogy létrejöjjenek például értelmes emberi
munkafeltételek, hanem a polgárok legyenek képesek együttműködni, hogy fölépíthessék
maguk körül kicsiben a társadalmat.

L.J.: Az adóztatás egyik legélesebb kérdése az adóelkerülés problémája. Hogyan látja ezt?

D.D.: Nem egyszerű dolog az adóelkerülést feltárni, mert ez nem arról szól, hogy valaki
megsértette volna a jogszabályi rendelkezéseket, viszont valahol a dolog mégsem stimmel,
mert az adózó kikezdte a jogrendszer integritását. Hogy tényleg kikezdte-e, és ezt milyen
szempontok alapján lehet megítélni, erről azt gondolom, hogy ezt nem adó-, hanem civiljogi
szempontok alapján lehet eldönteni. Az élet igazán alapvető kérdéseit a civiljog sokkal jobban
érinti, mint az adójog.

Adójogászként számomra is rendkívül fontos a civiljogi megközelítés: sőt, azt mondhatnám,

hogy sok szempontból én magam is civiljogász vagyok. A társasági jog, a polgári jog és a
számvitel alapvető dolgok. Először meg kell értenem, hogy mi történt. Azt pedig nem adójogi,
vagy fiskális logikával, hanem a polgárok logikájával fogom tudni megérteni. Ez nem azt
jelenti természetesen, hogy nincsenek konfliktusok a különböző nézőpontok között, de a
politika az egyensúlyok művészete, és nagyon sokszor a gazdaságpolitika, vagy az adópolitika
azzal a kihívással néz szembe, hogy mennyire téríti el a polgárokat a szokásos mindennapi
gondolkodásmódtól. Nyilvánvaló, hogy bizonyos helyzetekben el kell téríteni, de ha ezt
túlzásba viszik, akkor egyensúlytévesztés történik. Ezért, a civiljogi és az adójogi szempontok
néha összeütközésbe kerülhetnek egymással.

A művem megírásakor nem annyira belső-jogi szempontból foglalkoztam a jogi

problémákkal, és vizsgáltam jogi intézményeket, hanem a joghoz képest külsődleges
szempontok szerint. Az érdekelt, hogy mennyire hasznos és üdvös a társadalom számára a jog
működtetése. Emiatt néhány jogász idegenkedve fogadhatja a kötetem.

Öt-hat évtizeddel ezelőtt két közgazdász, Ronald Coase, és Richard Posner vette magának a
bátorságot és gazdasági szempontból kezdte elemezni az igazságszolgáltatás folyamatát annak
sajátos mechanizmusaival együtt. Azután megírták a tapasztalataikat. A Coase – teoréma arról
szól, hogy vannak jogok és kötelezettségek, amelyeket törvények alapján előzetesen
elosztanak a társadalomban, és a polgár mégis, amikor alkotó módon tud kialakítani
kapcsolatot egy másik polgárral, egyáltalán nem biztos, hogy ezt az elosztást fogja
követni. A piacgazdaságban -, ahogy Coase mondja -, végtelen számú lehetőség van arra,
hogy a problémákat megoldjuk, és ehhez nem kell feltétlenül a törvényes szabályozáshoz
fordulni. Például egy kártérítési jogszabály azért lehet rossz, vagy terhes, mert egy olyan
terhet cipel magával, amihez képest a piaci szereplők sokkal jobb megoldásokat tudnak
találni. A jogi problémakezelés tehát nem feltétlenül szükséges. A polgári társadalmi
berendezkedésnek az felel meg jobban, ha az emberek megtalálják azokat a jogon kívüli
megoldásokat is, amelyek igazán kielégítőek számukra. Azt, amit a jogászok a jogi dogmatika
segítségével vizsgálnak, meg lehet nézni másféle, jogon kívüli szempontból is.

L.J.: A most megjelenő könyvében az adójogi intézményekkel párhuzamosan inkább egy

társadalombarát adózási gyakorlatot vizsgál?

D.D.: A műben sok egyéb mellett egy olyan nézőpontot vezettem be, amelyet talán úgy
fogalmaznék meg – a “law & economics“ mintájára, hogy “law & constitutionalism“. Ennek
megfelelően az ismert adóztatási mechanizmusokat vizsgáltam, de nem joggazdaságtani,
hanem alkotmányos nézőpontból. A jogászok számára ez a hozzáállás idegen lehet, mert nem
azt kapják, amit igazán várnak az elemzéstől. Nekem persze az a kihívás és feladat, hogy be
tudjam mutatni azt, ha nem is bebizonyítani, hogy releváns a jogra és az adóztatásra
vonatkozóan alkotmányos értékekkel összefüggő kérdéseket feltenni. Hogy rá lehet kérdezni
ezekre! Hogy igenis, lehet mércét állítani! Alkotmányos adójogra persze nem mindenhol van
szükség. Új-Zélandi kollégám például úgy reagált a kötetre, hogy Új-Zélandon nincsen
szükség az adóztatást alkotmányos keretek közé foglalni, de azért a polgárok széles körben
egyetértenek abban, milyen módon történjék adóztatás. Ahol tehát maguktól – a polgárok
erejéből – is működnek a dolgok, minek oda alkotmányos szabályozás?
Nem biztos, hogy mindig igazam van. Nyilván lehet érvelni más szempontból is, viszont
fontos igényként jelent meg bennem, hogy a jognak vannak annyira fontos társadalmi
vonatkozásai, hogy nem csak jogi szempontból lehet megvizsgálni a vele kapcsolatos
kérdéseket. Azt hiszem, hogy ez egy fontos előfeltevése annak, amiből ez a mű megszületett.

“A jog abból a reményből fakad, hogy érdemes együttműködni, és a konfliktusok

rendezésére „fair“ játékszabályokat kialakítani; lehet bízni abban, hogy ezeket széles
körben be is fogják tartani. A jog mélyén optimizmus van: igent lehet mondani a sokféle
feszítő ellentét és ellentmondás feloldhatóságára, kezelhetőségére. A jog a józan ész
kifejezése, de még ennél is több: maga az egyenlőség. Az értelemmel megáldott polgárok
együttműködésének alapja az egymást személyükben egyenlőként való tételezés. Ez csak
akkor lehetséges, ha a jogrendszer, a benne lévő normák egymást összefogják, egymás
számára adják meg jelentésüket, hatókörüket és súlyukat, sőt egymást erősítik. A jogi
szabályozhatóságnak vannak határai. Ha politikai önkény, osztályönzés, vagy törzsi –
etnikai-nemzeti gyűlölködés uralkodik, a jog elenyészik. Akkor is megszűnik a jogi
szabályozás lehetősége, ha nincs társadalmi méretekben egyetértés a jog értelmezésében és
alkalmazásában.Az adójog is jog, még ha ez nem is teljesen nyilvánvaló mindenkor és
mindenki számára. Az alábbiakban erről értekezünk.”

(dr. Deák Dániel)

L.J.: A fekete -és szürkegazdaságról, illetve ennek vetületében a társadalmi bizalomról mit
gondol?

D.D.: Nagyon sokat kell még tenni Magyarországon ahhoz, hogy akár csak egy kicsit is meg
tudjuk közelíteni azokat a civilizációs értékeket, amelyek például Finnországra jellemzőek.
Nem mintha ott nem lennének problémák, nyilván vannak, de hát a két társadalmat azt
hiszem, nem lehet összehasonlítani.

Szeretném kiemelni a versenygazdaság és az adóztató állam kapcsolatának kérdését. Abban a

szerencsés helyzetben vagyunk, hogy már a XX. század elején, 1919-ben értekezett erről a
század egyik legnagyobb hatású közgazdásza, Joseph Alois Schumpeter, aki nem egyszerűen
tudós, hanem éppenséggel ebben az időszakban osztrák pénzügyminiszter is volt. Neki egy
egészen kritikus, különleges helyzetben kellett helytállnia Ausztriában, hiszen az
államcsődből kellett a gazdaságot kivezetnie, illetve megmentenie. Számára valóban
kulcskérdés volt, hogy téved, vagy nem téved, helyesen, vagy nem helyesen dönt. Jól
gondolkodott egyébként nemcsak elméletileg, hanem gyakorlati szempontból is. Sikerült
kezelnie az alapvető problémákat, és azután átgondolta ennek az egésznek az elméleti
tanulságát. Azért említettem meg, mert ő az, aki igazán klasszikus módon leírja, hogy milyen
az adóztató állam és a versenygazdaság kapcsolata, ami nyilván kényes kapcsolat, mert ha az
adóztató állam lomha, tehetetlen és gyenge, akkor nem lesznek közösségi célok és értékek. Ha
ezek nincsenek, akkor a társadalom szegény lesz. Ha viszont az adóztató állam túlbuzgó,
akkor Leviathanná válik, megfojtja a versenygazdaságot.

Mondjuk egy tízmillió lakosú skandináv országban hétmillió ember aktív. Magyarországon az
a baj, hogy túl kevesen túl sok adót fizetnek, és ehhez képest nagyon kicsi az aktív népesség
aránya. A tízmillió lakosból négymillió aktív igazából. Jó, most már kicsit talán több. Tehát
itthon nagyon kevés az olyan ember, aki be van vonva a legális gazdaságba, és ezen keresztül
a közösségi intézmények finanszírozásába. Ez az egyik legnagyobb baja a mai magyar
társadalomnak: a szürke -és feketegazdaság kísértő szelleme, ami megmérgezi az emberi
kapcsolatokat.

Úgy érzékelem, a legális Magyarország egyre aggasztóbb módon el van szigetelve a szürke-
vagy feketepiacról élő emberektől. Politológusok ezt úgy fogalmazzák meg, hogy
Magyarországon szétesett a társadalom. Ez a jelenség a demokrácia szempontjából is
rendkívül veszélyes, hiszen egy széttöredezett társadalom tagjaival mindent meg lehet tenni.
Magyarországon kevés az aktív adófizető, az aktívak közül is kevés az, akit be lehet vonni a
legális gazdasági folyamatokba, ezért az itthoni adópolitika hamar korlátba ütközik. Aki
legálisan dolgozik, azt fülön lehet csípni, és meg lehet adóztatni. Ugyanakkor az adóztató
állam fojtogatja azt, akit megtalál. Kénytelen ezt tenni, mert a gazdasági szükségszerűségek
erre kényszerítik. Torz folyamatok indultak meg, olyan ellentmondások torlódtak egymásra,
amelyek, ha nem változtatunk rajtuk, mindig negatív következményeket fognak kiváltani.

Az tehát, hogy a magyar társadalomban rossz struktúrák alakultak ki, egyebek mellett azáltal
is leírható, hogy a versenygazdaság és az adóztató állam kapcsolata nem jó. Hogy nincs
egyensúly. És ha nincs egyensúly, tulajdonképpen az történik paradox módon, hogy az állam
egyre újabb és újabb területekre veti ki a hálóját, a hatalmát, a befolyását. Nem mintha akarná,
hanem ezek a belső feszítő strukturális ellentmondások egyszerűen másképp nem kezelhetők,
és túlállamosítás megy végbe. Azért, mert a civil kurázsi mögötte nagyon gyenge. Ettől a
túlállamosítástól mindenki szenved. Meg lehet nézni az államot, hogyan működik. Ez
mindannyiunk közös baja.

A mű érinti ezeket a súlyos problémákat. Adóztatás és versenygazdaság kapcsolatával amúgy

is foglalkozik, de az alkotmányos értékek kérdése is azért került elő, mert ezeket a társadalmi
bajokat én is érzékelem, amire valamilyen választ szerettem volna adni, vagy ha nem is
választ, de legalább ilyen szempontból is megközelíteni a dolgokat.