A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Kurt Vonnegut, Jr.: Breakfast of Champions

Dell Publishing Co., Inc. © 1973 by Kurt Vonnegut, Jr.

FORDÍTOTTA BÉKÉS ANDRÁS

A SZERZŐ RAJZAIVAL

A BORÍTÓ PATAKI TIBOR MUNKÁJA

Hungarian translation © Békés András, 1988

With the world's kindest and funniest written consent of the Author
Phoebe Hurty emlékére,
aki vigaszt nyújtott nekem Indianapolisban, a Nagy Válság idején.

Ha megvizsgálna engem,
úgy kerülnék ki, mint arany.
JÓB
 Előszó

A „Bajnokok reggelije" kifejezés a General Mills, Inc. bejegyzett

áruvédjegye egy reggelire fogyasztható gabonapehely megnevezésére.
Amikor e könyvnek ugyanezt a címet adtam, nem a General Mills
részvételére vagy támogatására akartam célozni, és kitűnő termékeik hitelét
sem akartam rontani.
=>Az az illető, akinek ezt a könyvet ajánlottam, Phoebe Hurty már
nincs az élők sorában, ahogy mondani szokás. Özvegyasszony vált
Indianapolisban, amikor a Nagy Válság vége felé megismerkedtem vele.
Én tizenhat éves múltam. Ő negyven körül járt.
Gazdag volt, de amióta kinőtt a gyermekkorból, minden hétköznapon
dolgozott, így hát később sem hagyta abba. Ő írta a józan és mulatságos
lelki tanácsadó rovatot az indianapolisi Timesba, egy jó újságba, amely
azóta megszűnt.
Megszűnt.
Hirdetéseket is írt a William H. Block Társaságnak, egy nagyáruháznak,
amely azóta is működik az apám tervezte épületben. Egy nyárvégi
szalmakalap-kiárusításhoz Phoebe Hurty ezt a hirdetést írta: „Ennyiért
megéri átereszteni a lovon, és utána jó lesz a rózsákra!"
=> Phoebe Hurty arra szerződtetett, hogy reklámszövegeket írjak
kamaszruhákhoz. A fölmagasztalt ruhákat hordanom is kellett. Ez a
munkámhoz tartozott. És összebarátkoztam Phoebe Hurty két korombeli
fiával. Állandóan átjártam hozzájuk.
Az anyjuk trágárul beszélt velem, a fiaival meg a barátnőinkkel, amikor
odavittük őket. Mulatságos volt. És fölszabadító. Arra tanított minket,
hogy udvariatlanul társalogjunk, ne csak a nemi dolgokról, hanem a
történelemről, a híres hősökről, a vagyonelosztásról, az iskoláról,
mindenről.
Most abból élek, hogy udvariatlan vagyok. Esetlenül csinálom. Csak
utánozni próbálom azt az udvariatlanságot, amely oly elegáns volt Phoebe
Hurtyben. Azt hiszem, neki könnyebb volt az elegancia, mint nekem, a
Nagy Válság hangulata miatt. Ő azt hitte, amit oly sok amerikai hitt abban
az időben: hogy a nemzet boldog, igazságos és racionális lesz, amikor
eljön a prosperitás.
Most már sohasem hallom ezt a szót: Prosperitás. Annak idején
ugyanazt jelentette, mint a Paradicsom. És Phoebe Hurty hinni tudott
abban, hogy az udvariatlanság, melyet javallott, segít kialakítani az
amerikai paradicsomot.
 Most már divat lett abból a fajta udvariatlanságból. De már senki sem
hisz az új amerikai paradicsomban. Nekem meg cefetül hiányzik Phoebe
Hurty.
=> Ami a könyvben kinyilvánított gyanúmat illeti, mármint hogy az
emberek robotok, gépezetek: figyelembe kell venni, hogy
kamaszkoromban Indianapolis utcáin és a cirkuszi sokadalmakban
mindennapos látványnak számítottak a szifilisz utolsó stádiumában, a
járási ataxiában szenvedő emberek, főleg férfiak.
Azok az emberek megfertőződtek apró, húsevő dugóhúzókkal, amelyek
csak mikroszkóppal láthatók. Az áldozatok csigolyái összehegedtek,
miután a dugóhúzók végeztek a köztük levő hússal. A szifiliszesek roppant
méltóságteljesen festettek – előrenézve, szálegyenesen álltak.
Egyszer láttam egyet, a járda szélén állt a Meridián és a Washington
Street keresztezésénél, egy konzolon lógó óra alatt, melyet az apám
tervezett. A kereszteződést a helybéliek „Amerika válaszútja" néven
ismerték.
Ez a szifiliszes férfi azon törte a fejét ott, Amerika válaszútjánál, hogy
mi módon léptesse le a lábát a járdáról és vitesse át magát vele a
Washington Streeten. Finoman remegett, mintha üresen járna benne egy
kis motor. Az volt a baja, hogy az agyát, ahol megszületett a lábának szóló
utasítás, elevenen ették a dugóhúzók. A vezetékekről, amelyeknek
továbbítaniuk kellett volna az utasítást, már hiányzott a szigetelés, vagy
teljesen át voltak rágva. A közbeiktatott kapcsolók nyitott vagy zárt állásba
hegedtek.
Ez a férfi öregnek, nagyon öregnek látszott, pedig lehet, hogy csak
harmincéves volt. Egyre törte a fejét. És aztán kétszer a magasba rúgott,
mint egy táncosnő.
Az én kamasz szememben igencsak gépezetnek festett.
=> Máskor meg úgy gondolok az emberi lényekre, mint hatalmas,
ruganyos kémcsövekre, melyekben kémiai reakciók fortyognak.
Gyerekkoromban sok golyvás embert láttam. Sok golyvás embert látott
Dwayne Hoover is, az a Pontiac-kereskedő, aki ennek a könyvnek a hőse.
Azoknak a szerencsétlen Föld-lakóknak úgy megdagadt a pajzsmirigyük,
mintha egy tök nőtt volna ki a torkukból.
Mint kiderült, ahhoz, hogy normális életet éljenek, nem kellett mást
tenniük, mint naponta elfogyasztaniuk nem egészen egymilliomod
unciányi jódot.
Az én anyám tönkretette az agyát a vegyszerekkel, amelyeknek az lett
volna a dolguk, hogy elaltassák.
 Amikor elszomorodom, beveszek egy kis pirulát, és újra fölyidulok.
És így tovább.
Így hát amikor regényalakot teremtek, mindig nagy kísértést érzek,
hogy azt mondjam, azért olyan, amilyen, mert rossz a huzalozása, vagy
mert azon a napon megevett vagy elmulasztott megenni bizonyos
mikroszkopikus vegyszermennyiségeket.
=> Hogy én magam mit gondolok erről a könyvről? Pocsék érzés
rágondolni. De minden könyvemre pocsék érzés szokott lenni rágondolni.
Knox Burger barátom egyszer azt mondta egy bizonyos nehézkes
regényről, hogy,... olyan, mintha Philboyd Studge írta volna". Philboyd
Studge az, akinek képzelem magam olyankor, amikor megírom, aminek a
megírására látszólag programozva vagyok.
=> Ez a könyv ajándék magamnak az ötvenedik születésnapomra. Úgy
érzem magam, mintha átmásznék egy háztető gerincén – miután
följutottam az egyik oldalon. Ötvenévesen arra vagyok programozva, hogy
gyerekesen viselkedjem – hogy sértegessem a nemzeti himnuszt, hogy náci
zászlót, segglukat és mindenféle egyebet rajzoljak filctollal. Érzékeltetendő
e könyvhöz készített illusztrációim érettségét, íme a segglukról rajzolt
képem:

=> Azt hiszem, megpróbálok kisöpörni a fejemből minden benne levő

kacatot – a segglukakat, a zászlókat, a bugyikat. Bizony – ebben a
könyvben bugyiról is van kép. Kisöpröm a többi könyvemből való
szereplőket is. Nem rendezek több bábjátékot.
Azt hiszem, megpróbálom olyan üresre söpörni a fejem, mint akkor
volt, amikor ötven évvel ezelőtt megszülettem erre a selejtes bolygóra.
Gyanítom, hogy ezt kellene tennie a legtöbb fehér amerikainak, és
azoknak a nem fehér amerikaiaknak is, akik a fehér amerikaiakat
utánozzák. Legalábbis azok a dolgok, amelyeket az én fejembe mások
beleraktak, nem illeszkednek szépen, gyakran haszontalanok és csúnyák,
nincsenek arányban egymással, és nincsenek arányban a fejemen kívüli,
valóságos élettel.
Nincs kultúra, nincs humánus harmónia az agyamban. Én már nem
tudok kultúra nélkül élni.
 => Így ez a könyv egy szemetes gyalogút, tele kacattal, amelyet magam
mögé hajítok, ahogy visszamegyek az időben ezerkilencszázhuszonkettő
november tizenegyedikéig.
Visszafelé vezető utamon eljutok majd abba az időbe, amikor november
tizenegyedike, mellesleg a születésnapom, szent nap volt, melyet a
Fegyverszünet Napjának hívtak. Amikor én kisfiú voltam, meg amikor
Dwayne Hoover kisfiú volt, a Fegyverszünet Napján, a tizenegyedik hónap
tizenegyedik napján, a tizenegyedik óra tizenegyedik percében némán
hallgatott minden embere minden nemzetnek, amely az első
világháborúban harcolt.
Ezerkilencszáztizennyolcban abban a percben hagyta abba millió meg
millió lény egymás mészárlását. Beszélgettem öregemberekkel, akik abban
a percben a csatatereken voltak. Más-más szavakkal, de mind azt mondták,
hogy az a hirtelen csend Isten hangja volt. így hát van még közöttünk
néhány ember, aki emlékszik arra az időre, amikor Isten érthetően szólt az
emberiséghez.
=>A Fegyverszünet Napjából a Veteránok Napja lett. A Fegyverszünet
Napja szent volt. A Veteránok Napja nem az.
így hát magam mögé hajítom a Veteránok Napját. A Fegyverszünet
Napját megtartom. Szent dolgokat nem akarok eldobni.
Mi szent még? Hát például a Rómeó és Júlia.
Meg minden muzsika.
PHILBOYD STUDGE
 Első fejezet

Ez a történet arról szól, hogy miként találkozott két magányos, ösztövér,

nem éppen fiatal fehér férfi egy gyorsan haldokló bolygón.
Az egyikük egy Kilgore Trout nevű tudományosfantasztikus író. Abban
az időben kis senki volt, és úgy vélte, neki már befellegzett. Tévedett. A
találkozásnak köszönhetően ő lett az egyik legnagyobb szeretetnek és
tiszteletnek örvendő emberi lény a történelemben.
Akivel találkozott, az egy Dwayne Hoover nevű autókereskedő volt.
Pontiac nevű autókkal kereskedett. Dwayne Hoover közel járt a
megőrüléshez.
=> Figyeljetek:
Trout és Hoover az Amerikai Egyesült Államok nevű ország polgára
volt, amelyet a rövidség kedvéért Amerikának hívtak. A nemzeti
himnuszuk tiszta sületlenség volt, mint annyi minden, amit komolyan
kellett volna venniük, így hangzott:

Ó, mondd, látod-e a pirkadati fényben azt,

Amire oly büszkén néztünk napszálltakor,
Aminek széles sávjai, fényes csillagai oly fennen lobogtak
Szemünk előtt a bástyákért vívott vészes harc alatt?
S rakéták vörös tüze, bombák robbanásának légi szava
Hozta hírét egész éjjel, hogy zászlónk még mindig ott lobog.
Ó, mondd, leng-e még az a csillagos lobogó
A szabadok földje, bátrak otthona fölött?

A világegyetemben egy kvadrillió nemzet volt, de Dwayne Hoover és

Kilgore Trout nemzete volt köztük az egyetlen, amelynek nemzeti
himnusza kérdőjelekkel megspékelt zagyvaságból állt.

Íme, így festett a zászlajuk:

 Ennek a nemzetnek törvénye volt a zászlajáról, olyan törvénye, mint a
bolygón egyetlen más nemzetnek sem. A törvény kimondta: „A zászlót
senki és semmi előtt nem szabad meghajtani."
A zászlóhajtás barátságos és tiszteletteljes üdvözlésforma volt, amely
abból állt, hogy a botra tűzött zászlót a földhöz közelítették, aztán
visszaemelték.
=> Dwayne Hoover és Kilgore Trout nemzetének jelmondata is volt,
olyan nyelven, amelyen már senki sem beszélt, így hangzott: „E pluribus
unum". Azt jelentette: Sokból egy.
A meghajthatatlan zászló érdekes volt, a himnusz és a semmitmondó
jelmondat pedig nem sokat számított volna, ha nincs ez: sok polgárt úgy
semmibe vettek, becsaptak és bántalmaztak, hogy azt hitték, tévedésből
kerülhettek ebbe az országba, sőt erre a bolygóra – hogy valami rettenetes
félreértés történt. Kissé megvigasztalhatta volna őket az, ha a himnuszuk és
a jelmondatuk említést tesz a tisztességről, a testvériességről, a reményről
vagy a boldogságról, valamiképpen üdvözli őket a társadalomban.
Ha szemügyre vették a papírpénzüket, hátha abból rájönnek, miféle
ország ez, egy halom egyéb barokk kacat között egy csonka gúla képét
látták, a tetején sugárzó szemmel, így festett:

Még az Egyesült Államok elnöke sem tudta, mit jelentsen ez. Mintha az
ország azt mondta volna a polgárainak: „Értelmetlenségben az erő."
=> Sok értelmetlenség csak a Dwayne Hoover és Kilgore Trout
nemzetét megalapító atyák játékosságának ártalmatlan következménye
volt. Az alapítók arisztokraták voltak, és föl akartak vágni haszontalan
műveltségükkel, ami az ókori hókusz-pókuszok ismeretéből állt. Költőnek
is csapnivalók voltak.
Az értelmetlenségek egy része azonban gonoszság volt, mert nagy
bűnöket rejtett magában. Például az amerikai gyermekek tanítói újra meg
újra fölírták ezt a dátumot a táblákra, és felszólították a gyermekeket, hogy
büszkeséggel és örömmel véssék az eszükbe:

1492
A tanítók azt mondták a gyermekeknek, hogy a földrészüket ekkor
fedezték föl az emberi lények. A valóságban 1492-ben már emberi lények
milliói éltek tartalmas és fantáziadús életet a földrészen. 1492 csak az az év
volt, amikor a tengeri rablók elkezdték becsapni, kirabolni és megölni őket.
Itt jött a másik gonosz értelmetlenség, amit a gyermekeknek tanítottak:
hogy végül a tengeri rablók létrehoztak egy új államhatalmat, amely a
szabadság világító fáklyája lett minden emberi lény szemében. Képek és
szobrok voltak mindenfelé erről a képzeletbeli fáklyáról, hogy láthassák a
gyermekek. Olyasmi volt, mint egy lángoló fagylalt, így festett:

A valóságban azok a tengeri rablók, akiknek a legtöbb közük volt az új

államhatalom létrehozásához, rabszolgákat tartottak. Az emberi lényeket
gépek helyett használták, és még a rabszolgaság megszüntetése után is, ami
igen zavarbaejtő volt, ők és a leszármazottaik továbbra is úgy gondoltak a
közönséges emberi lényekre, mint gépekre.
=> A tengeri rablók fehérek voltak. Azok az emberek, akik a rablók
megérkezésekor már a földrészen éltek, rézszínűek voltak. Amikor a
földrészen bevezették a rabszolgaságot, a rabszolgák feketék voltak. A szín
volt minden.
=> A tengeri rablók azért tudtak mindenkitől elvenni mindent, amit
akartak, mert nekik voltak a világon a legjobb hajóik, és aljasabbak voltak
mindenki másnál, és volt puskaporuk, ami káliumnitrát, faszén és kén
keveréke. Amikor tüzet érintettek hozzá, ez a látszólag közömbös por
vadul gázzá alakult. A gáz fémcsövekből hatalmas sebességgel
lövedékeket fújt ki. A lövedékek nagyon könnyen átvágták a húst és a
csontokat, úgyhogy a rablók még akkor is tönkre tudták tenni a
makacskodó emberi lény huzalozását, légcserélőjét vagy csővezetékeit, ha
nagyon, nagyon messze volt tőlük.
A tengeri rablók legfőbb fegyvere azonban az volt, hogy megdöbbenést
tudtak okozni. Senki sem tudta elhinni, csak amikor már nagyon késő volt,
hogy ennyire szívtelenek és mohók.
=> Amikor Dwayne Hoover és Kilgore Trout találkozott, az országuk
messze a leggazdagabb és legerősebb ország volt a bolygón. Az övé volt a
legtöbb élelem és ásvány és gép, és azzal fenyegette a többi országot, hogy
ha fegyel-mezetlenkednek, nagy rakétákat lő rájuk vagy repülőgépekről
meghajigálja őket különféle dolgokkal.
A legtöbb más országnak kutyagumija sem volt. Sokukban már élni sem
lehetett. Túl sok volt bennük az ember és túl kevés a hely. Már eladtak
mindent, ami ért valamit, már nem volt mit enni, és az emberek mégis
állandóan basztak.
A baszás volt az, amivel a kisbabákat csinálták.
=> A tönkrement bolygón sok ember kommunista volt. Az ő elméletük
szerint azt, ami megmaradt a bolygóból, nagyjából egyenlően szét kellett
volna osztani minden ember között, akiket korábban amúgy sem kérdezett
meg senki, hogy akarnak-e egy tönkrement bolygóra jönni. Közben meg
egyre csak érkeztek a kisbabák, rúgkapálva, bőgve, tejért üvöltve.
Egyes helyeken az emberek még sarat is próbáltak enni, vagy
kavicsokat szopogattak, miközben tőlük kéznyújtásnyira születtek a
kisbabák.
És így tovább.
=> Dwayne Hoover és Kilgore Trout országa, ahol még bőven volt
mindenből, szemben állt a kommunizmussal. Úgy vélekedett, hogy
azoknak a Föld-lakóknak, akiknek sok mindenük van, nem kell osztozniuk
a többiekkel, ha nem akarnak, márpedig a legtöbbjük nem akart, így hát
nem kellett osztozniuk.
 => Amerikában az volt a szokás, hogy mindenki elmarja, amit csak tud,
és megtartja. Egyes amerikaiaknak nagyon jól ment az elmarás és
megtartás. Ezek mesésen jómódúak voltak. A többi kutyagumit sem tudott
keríteni magának.
Dwayne Hoover mesésen jómódú volt, amikor Kilgore Trouttal
találkozott. Egy férfi pontosan ezeket a szavakat súgta oda a barátjának egy
délelőtt, amikor Dwayne elment mellettük: „Mesésen jómódú!"
És megmondom, mennyit birtokolt Kilgore Trout az idő tájt a
bolygóból: kutyagumit.
Kilgore Trout és Dwayne Hoover 1972 őszén találkozott Midland
Cityben, Dwayne szülővárosában, az ottani Művészeti Fesztiválon.
Mint már mondtam, Dwayne egy megőrülőben levő Pontiac-kereskedő
volt.
Dwayne kezdődő tébolya természetesen főként a vegyszerektől eredt.
Dwayne Hoover teste előállított bizonyos vegyszereket, amelyek
kibillentették egyensúlyából az elméjét. De Dwayne-nek, mint minden
újdonsült elmebetegnek, ártalmas gondolatokra is szüksége volt ahhoz,
hogy formát és irányt kapjon az őrültsége.
Az ártalmas vegyszerek és az ártalmas gondolatok a Jin és Jang az
őrültségben. A Jin és Jang a harmónia kínai jelképe volt. így festett:

Az ártalmas gondolatokat Kilgore Trout szállította. Trout nemcsak

ártalmatlannak tekintette magát, hanem láthatatlannak is. A világ eddig
annyira semmibe vette, hogy úgy vélte, ő nem is él.
Remélte, hogy nem is él.
A Dwayne-nel történt találkozásból azonban megtudta : él annyira, hogy
olyan gondolatokat adhasson egy embertársának, amelyek szörnyeteggé
teszik.
Íme, a Trouttól Dwayne Hoovernek adott ártalmas gondolatok lényege:
A Földön mindenki robot, csak egyvalaki nem – Dwayne Hoover.
A világegyetem minden teremtménye közül csak Dwayne gondolkodik,
érez, aggódik, tervezget és így tovább. Senki más nem tudja, mi a
fájdalom. Senki másnak nem kell döntenie semmiben. Mindenki más
teljesen automatizált gépezet, amelynek a célja Dwayne stimulálása.
Dwayne új típusú lény, amelyet most próbál ki a világmindenség
teremtője. Csak Dwayne Hoovernek van szabad akarata!
=> Trout nem akarta, hogy higgyenek neki. Az ártalmas gondolatokat
egy tudományos-fantasztikus regénybe tette, ott találta őket Dwayne. A
könyv nemcsak Dwayne-nek szólt. Trout még nem is hallott Dwayne-ről,
amikor megírta. Mindenkinek szólt, aki történetesen kinyitja. Lényegében
egyszerűen csak ennyit mondott mindenkinek: „Hallod-e, tudod, hogy te
vagy az egyetlen teremtmény, akinek szabad akarata van? Milyen érzés?"
és így tovább.
Szellemi bűvészkedés volt. Intellektuális játék.
Dwayne-nek azonban lelki méreg.
=> Troutot megrendítette az a fölismerés, hogy még ő is képes
gonoszságot hozni a világra – ártalmas gondolatok formájában. Miután
Dwayne-t kényszerzubbonyban elszállították az elmegyógyintézetbe, Trout
megszállottan hirdetni kezdte, hogy milyen fontosak a gondolatok a
betegségek létrejöttében és gyógyításáben.
De senki sem figyelt rá. Piszkos öregember volt a vadonban, aki a
fáknak és az aljnövényzetnek kiáltozza: „A gondolatokba vagy a
hiányukba bele lehet betegedni!"
=> Kilgore Trout a mentáihigiénia úttörője lett. Elméleteit tudományos
fantasztikumnak álcázva adta elő. 1981-ben halt meg, kis híján húsz évvel
azután, hogy úgy megbetegí-tette Dwayne Hoovert.
Akkorra már megbecsülésre talált mint nagy művész és nagy tudós. Az
Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia emlékművet állíttatott
hamvai fölé. Lapjára egy idézetet véstek föl Trout utolsó regényéből, a
kétszázkilencedik regényéből, melyet halála miatt nem fejezett be. Az
emlékmű így festett:
 Második fejezet

Dwayne özvegyember volt. Éjszakánként egyedül élt egy álomszép

házban Fairchild Heightsban, a város legszebb lakónegyedében. Arrafelé
minden ház megépítése legalább százezer dollárba került. Minden ház
legalább háromholdas telken állt.
Éjszakánként Dwayne egyetlen társa egy Fickó nevű labradori kutya
volt. Fickó egy sok évvel azelőtt történt autóbaleset miatt nem tudta
csóválni a farkát, ezért nem tudta mivel kimutatni a többi kutyának a
jóindulatát. Folyton verekednie kellett. A füle cafatokban lógott.
Sebhelyektől volt heges a teste.
=> Dwayne-nek volt egy Lottie Davis nevű fekete cselédje. Naponta
kitakarította a házat. Aztán megfőzte Dwayne vacsoráját, és fölszolgálta.
Aztán hazament. Rabszolgáktól származott.
Lottie Davis és Dwayne nem beszélgetett sokat, noha nagyon kedvelték
egymást. Dwayne a társalgást főleg a kutyának tartogatta. Ledobta magát a
padlóra, Fickóval hempergett, és ilyeneket mondogatott: „Mi ketten,
Fickó" meg „Hogy van az én öreg cimborám ?" és így tovább.
Ez a mindennapos szokása változatlanul megmaradt azután is, hogy
elkezdett megtébolyodni, így hát Lottie semmi szokatlant nem vehetett
észre.
=> Kilgore Troutnak egy Vili nevű papagája volt. Dwayne Hooverhez
hasonlóan Trout is egyedül volt éjszaka, leszámítva a papagájt. Trout is
beszélt a háziállathoz.
De míg Dwayne a szeretetről zagyvált a labradori kutyának, Trout
gúnyos megjegyzéseket tett a papagájnak, és a világvégéről dünnyögött.
– Most már bármelyik pillanatban – mondogatta. – Legfőbb ideje is.
Trout elképzelése szerint a légkörnek hamarosan belélegezhetetlenné
kellett válnia.
Trout föltételezte, hogy amikor a légkör mérgező lesz, Vili néhány
perccel hamarabb dobja föl a talpát, mint ő. Ezzel ugratta Vilit. „Mi van a
jó öreg légzéssel, Vili?", kérdezgette, vagy „Mintha egy kis tüdőtágulásod
volna, Vili!", vagy „Még nem is beszéltünk róla, Vili, hogy miféle temetést
akarsz! Még azt se mondtad, milyen vallású vagy!" És így tovább.
Azt mondogatta Vilinek, hogy az emberiség megérdemli a rettenetes
halált, mert oly kegyetlen és pusztító módon viselkedett ezen a szelíd és
kedves bolygón. „Csupa Heliogabalus vagyunk, Vili", mondta, így hívtak
egy római császárt, aki életnagyságú, belül üres bikaszobrot készíttetett,
rajta ajtóval. Az ajtót kívülről be lehetett zárni. A bika szája nyitva állt. Az
volt az egyetlen nyílás az ajtón kívül.
Heliogabalus az ajtón át berakatott egy-egy emberi lényt a bikába, aztán
bezárták az ajtót. Ami hangot az emberi lény odabent kiadott, a bika száján
átjött ki. Heliogabalus vendégeket hívott, és nagy mulatságot rendezett, sok
étellel, borral, szép nőkkel és csinos fiúkkal. Aztán Heliogabalus egy
szolgával alágyújtóst gyújtatott meg. Az alágyújtós száraz tűzifa alatt volt
– az meg a bika alatt.
=> Troutnak volt még egy szokása, amelyet egyesek kü-löncségnek
tarthattak: minden tükröt léknek hívott. Azzal szórakozott, hogy úgy tett,
mintha a tükrök lyukak lettek volna két világegyetem között.
Ha egy gyereket tükör közelében látott, megfenyegette az ujjával, és
nagy komolyan rászólt: „Nehogy túl közel menj ahhoz a lékhez! Nem
szeretnél a másik világegyetemben kikötni, igaz?"
És így tovább.
Mire Trout meghalt, persze már mindenki lékeknek hívta a tükröket.
Ilyen köztiszteletre tettek szert még a tréfái is.
=> 1972-ben Trout egy alagsori lakásban lakott a New York állambeli
Cohoesban. Alumíniumzsalus ablakok és ablaktáblák fölszerelésével
kereste a kenyerét. Az árusításukkal nem foglalkozott – mert nem volt
személyes varázsa. A személyes varázs olyan fondorlat volt, amelytől az
idegenek rögtön megszerették az embert és megbíztak benne, nem törődve
azzal, hogy mit forgat a fejében.
=> Dwayne Hooverből csak úgy áradt a személyes varázs.
=> Belőlem is csak úgy árad a személyes varázs, amikor akarom.
=> Sok emberből csak úgy árad a személyes varázs.
=> Trout munkaadójának és munkatársainak fogalmuk sem volt arról,
hogy Trout író. Ami azt illeti, egyetlen valamirevaló kiadó sem hallott róla,
pedig amikor Dwayne-nel megismerkedett, már száztizenhét regényt és
kétezer novellát írt.
Egyetlen művét sem írta másolattal. A kéziratait anélkül küldte el, hogy
fölbélyegzett, megcímzett válaszborítékot mellékelt volna hozzájuk. Néha
még feladót sem írt. A kiadók nevét és címét az irodalmi szakmával
foglalkozó folyóiratokból szerezte meg, amelyeket mohón olvasgatott a
közkönyvtárak hírlapolvasó termeiben, így került kapcsolatba a Klasszikus
Világkönyvtár nevű vállalkozással, amely kemény pornográfiát adott ki a
Kalifornia állambeli Los Angelesben. Arra használták Trout történeteit,
amelyekben rendszerint még nők sem szerepeltek, hogy növeljék a buja
képeket tartalmazó könyvek és folyóiratok terjedelmét.
 Troutot sohasem értesítették, hogy hol vagy mikor találkozhat a
műveivel nyomtatásban. És megmondom, mit fizettek neki: kutyagumit.
=> Még tiszteletpéldányokat sem küldtek a könyvekből és lapokból,
amelyekben megjelent, így hát Troutnak kellett fölkutatnia őket a
pornóboltokban. És gyakran megváltoztatták a müvek eredeti címét is. A
„Pángalaktikus megbízott"-ból például így lett „Mohószájú Maca".
Troutot azonban legjobban a kiadók kiválasztotta illusztrációk ejtették
kétségbe, amelyeknek semmi közük nem volt a történetekhez. Irt például
egy regényt egy Delmore Skag nevezetű Föld-lakóról, egy agglegényről,
aki olyan környéken lakik, ahol mindenki másnak hatalmas
családja van. Skag tudós, és kitalál egy módszert arra, hogy
tyúklevesben szaporodjék. Élő sejteket metsz le a jobb tenyeréről,
belekeveri őket a levesbe, és a kozmikus sugárzás hatásának teszi ki a
levest. A sejtekből kisbabák fejlödnek ki, amelyek szakasztott olyanok,
mint Delmore Skag.
Delmore Skag nemsokára naponta több kisbabát hoz a világra, és
rendszeresen meghívja szomszédait, hogy osztozzanak büszkeségében és
örömében. Nemritkán több mint száz kisbabát kereszteltet meg egyszerre.
Híres családapa lesz belőle.
És így tovább.
=> Skag azt reméli, hogy így kényszerítheti az országát arra, hogy
törvényt hozzon a túl nagy családok ellen, a törvényhozók és a bíróságok
azonban nem hajlandóak szembenézni a problémával. Ehelyett szigorú
törvényeket hoznak arról, hogy egyedülálló emberek birtokában nem lehet
tyúkleves.
És így tovább.
Ezt a könyvet elmosódott fényképek illusztrálták, amelyeken több fehér
nő leszopta ugyanazt a fekete férfit, aki valamilyen okból mexikói
sombrerót viselt.
Az idő tájt, amikor Dwayne Hooverrel találkozott, Trout legszélesebb
körben terjesztett könyve A négykerekű pestis volt. A kiadó a címet nem
változtatta meg, de a legnagyobb részét, a szerző nevével együtt, eltakarta
egy rikító színű szalag, rajta ez az ígéret:
 A szélesre tárt pumák fényképek voltak bugyi nélküli nőkről, akik
széttették a lábukat, és ily módon látni lehetett a hüvelynyílásukat. A
kifejezést először sajtófotósok használták, akik baleseteknél,
sporteseményeken, tűzből mentésnél gyakran kerültek olyan helyzetbe,
hogy beláttak a nők szoknyája alá. Titkos.szóra volt szükségük, amit
odakiálthatnak a többi újságírónak, a rendőr meg a tűzoltó cimboráiknak és
így tovább, hogy tudassák velük, mit lehet látni, ha ők is látni akarják. A
szó ez volt: „Puma!"
A puma a valóságban egy macskaféle ragadozó volt. Szürkés volt a
bundája, és ügyesen mozgott a fákon is. így festett:

Az a fajta puma viszont, amely annyira izgatta a sajtófotósokat, így

festett:
 Innét jöttek ki a kisbabák.
=> Amikor Dwayne kisfiú volt, amikor Kilgore Trout kisfiú volt,
amikor én kisfiú voltam, sőt még akkor is, amikor középkorú és idősebb
férfiak lettünk, a rendőrségnek és a bíróságoknak kötelességük volt
megakadályozni, hogy az ilyen hétköznapi nyílások ábrázolásait
megnézzék és megbeszéljék olyan személyek, akik nem orvosi
foglalkozást űznek. Ki tudja, hogyan, döntés született arról, hogy a szélesre
tárt pumák, melyek tízezerszer megszokottabbak voltak a valóságos
pumáknál, a törvényekkel legádázabbul védett titoknak számítsanak.
Így hát őrület tört ki a szélesre tárt pumák iránt. Őrület tombolt egy
elem, egy puha, gyönge fém iránt is, melyet korábban, ki tudja, miért,
minden elemek legkívánatosab-bikának nyilvánítottak, és úgy hívták,
arany.
=> És amikor Dwayne meg Trout meg én kisfiúk voltunk, a szélesre tárt
pumák iránti őrület kiterjedt a bugyikra is. A lányok minden áron
rejtegették a bugyijukat, a fiúk pedig minden áron látni akarták. A női
bugyi így festett:
 Az egyik első dolog, amit Dwayne kisfiúként az iskolában megtanult,
egy versike volt, amelyet akkor kellett ordítania, ha a játszótéren véletlenül
megpillantotta egy kislány bugyiját. A többiektől tanulta, így hangzott:

Látom Franciaországot,
Látom Angliát,
Látom egy kislány bugyiját!

Amikor Kilgore Trout 1979-ben átvette az orvosi Nobel-díjat, így

beszélt: „Egyesek azt mondják, hogy haladás. nem létezik. Bevallom,
csakugyan zavarbaejtő diadalnak látszik, hogy mostanra minden állat közül
csak az ember maradt meg a Földön. Önök közül azok, akik ismerik
régebben megjelent müveim jellegét, bizonyára megértik, miért sirattam
meg különösen az utolsó puma pusztulását.
Kisfiú koromban azonban két szörnyeteg is velünk élt ezen a bolygón,
és ma tiszta szívvel örvendek a kipusztulásuknak. Ezek a szörnyetegek
elszántan törekedtek arra, hogy elpusztítsanak minket, vagy legalábbis
értelmetlenné tegyék az életünket. Kis híján sikerült nekik. Könyörtelen
ellenségek voltak, nem úgy, mint puma barátaim. Az oroszlánok? Nem. A
tigrisek? Nem. Az oroszlánok és tigrisek az idő legnagyobb részében
szunyókáltak. Azok a szörnyek azonban, amelyekről szólok, sohasem
aludtak. A fejünkben lakoztak! Ez a két szörny nem más, mint az oktalan
epekedés az aranyért és az oktalan epekedés a kislányok bugyijának
megpillantásáért.
Hálás vagyok azért, hogy ezek az epekedések oly nevetségesek, mert
megtanítottak bennünket arra, hogy az emberi lények képesek bármit
elhinni, és képesek viselkedésüket minden energiájukkal hozzáigazítani a
hithez – bármiféle hithez.
Így hát most fölépíthetünk egy önzetlen társadalmat, az önzetlenségre
fordítva mindazt az őrjöngő energiát, amelyet egykor az aranyra és a
bugyikra fordítottunk."
Egy pillanatra elhallgatott, aztán fanyar komorsággal elszavalta egy vers
kezdő sorait, melyeket kisfiú korában, Bermudán tanult meg elordítani. A
versnek különösen fájdalmas szépséget adott, hogy a két nemzet, melynek
neve elhangzott benne, már nem létezett mint nemzet. „Látom
Franciaországot" – mondta, „látom Angliát..."
=> A valóságban a Dwayne Hoover és Trout közötti történelmi
találkozás idejére a női bugyik már drasztikusan leértékelődtek. Az arany
ára még mindig emelkedett.
A női bugyik fényképei kevesebbet értek, mint a papír, amelyre
nyomtatták őket, és még a szélesre tárt pumákról szóló jó minőségű, színes
filmekért sem igen tülekedtek a piacon.
Régebben volt olyan idő, amikor Trout mindeddig legnépszerűbb
könyvének, A négykerekű pestisnek egy példányáért tizenkét dollárt is
megadtak az illusztrációk miatt. Most egy dollárért kínálták, és akik ezt
megadták érte, azok sem a képekért fizettek. A szavakért fizettek.
=> A könyvben levő szavak egyébként arról szóltak, hogy milyen az
élet egy Lingo-3 nevű haldokló bolygón, amelynek lakói az amerikai
gépkocsikra hasonlítanak. Kerekeken gurulnak. Belső égésű motorok
hajtják őket. Kőolajbázisú tüzelőanyagokat fogyasztanak. De senki sem
gyártja őket, hanem szaporodnak. Tojásokat raknak, bennük
autóembriókkal, és az ivadékok a felnőttek for-gattyúházaiból leeresztett
olajban fejlődnek ki.
A Lingo-3-at ürutazók látogatják meg, akik megtudják, hogy a
teremtmények kipusztulóban vannak, mégpedig
azért, mert elpusztították a bolygójuk erőforrásait, beleértve a légkört is.
Az űrutazók anyagi téren nem sok segítséget tudnak fölajánlani. Az
autólények abban reménykednek, hogy kölcsönkérhetnek valamicske
oxigént, és a látogatókkal elvitethetik legalább egy tojásukat egy másik
bolygóra, ahol talán kikel, ahol újra fölvirágozhat egy autócivilizáció. De a
legkisebb tojásuk is huszonnégy kilós, az űrutazók viszont csak egy
hüvelyknyi magasságúak, és az űrhajójuk akkora sincs, mint egy földi
cipősdoboz. Zeltoldi-marról jöttek.
A zeltoldimariaknak Kago a szószólója. Kago azt mondja, hogy a
legtöbb, amit tehet, az, hogy elmondja mindenkinek a világegyetemben,
hogy milyen csodálatosak voltak az autólények, íme, ezt mondja a benzin
nélküli, rozsdásodó tragacsok tömegének: „Elmúltok majd, de feledésbe
nem merültök."
A történetet ezen a ponton két kínai lány képe illusztrálta. Látszólag
ikrek voltak, és szélesre tárt lábbal ültek egy heverőn.
=> Így hát Kago és bátor kis zeltoldimari legénysége, mely egytől egyig
homoszexuális, bebarangolja a világegyetemet, és életben tartja az
autólények emlékét. Végül eljutnak a Föld nevű bolygóra. Kago teljes
jóhiszeműséggel beszámol a földieknek az autókról. Kago nem tudja, hogy
az emberi lényekkel egyetlen gondolat ugyanolyan könnyűszerrel
végezhet, mint a kolera vagy a bubópestis. A földiek nem immúnisak a
dilis gondolatokkal szemben.
=> Figyeljetek, Trout szerint mi volt az oka annak, hogy az emberi
lények nem tudták elhárítani az ártalmas gondolatokat : „A Földön az
eszmék a barátság vagy ellenségesség jelképei voltak. A tartalmuk nem
számított. A barátok egyetértettek egymással, hogy kifejezésre juttassák
barátságukat. Az ellenségek nem értettek egyet egymással, hogy
kifejezésre juttassák ellenségességüket.
A Föld-lakók eszméi sok százezer éven át nem számítottak, mivel
amúgy sem igen tudtak mit kezdem velük. Az eszméket ugyanúgy
használhatták jelképeknek, mint akármi másnak.
Még egy mondásuk is volt az eszmék haszontalanságá-ról: »Ha az óhaj
ló volna, minden koldus lovagolna.«
Aztán a Föld-lakók feltalálták a szerszámokat. A barátokkal való
egyetértés egyszeriben az öngyilkosság egyik formája lehetett, vagy még
rosszabb. Az egyetértések azonban folytatódtak, nem a józan ész, a
tisztesség vagy az önfenntartás, hanem a barátságok kedvéért.
A Föld-lakók egyre csak barátkoztak egymással ahelyett, hogy
gondolkodtak volna. És még akkor is, amikor számítógépeket építettek,
hogy azok gondolkodjanak helyettük, nem annyira bölcsnek, mint inkább
barátságosnak tervezték őket. így hát megpecsételődött a sorsuk. Az
öldöklő koldusok lóra szállhattak."
 Harmadik fejezet

Nem egészen egy évszázaddal azután, hogy Kago megérkezik a Földre,

Trout regénye szerint az egykor nyugodalmas, nedves, életadó, kékeszöld
bolygón minden életforma pusztulóban van, vagy már el is pusztult.
Mindenütt ott állnak azoknak a nagy bogaraknak a fémhéjai, amelyeket az
emberek készítettek és bálványoztak. Autók. Az autók pusztítottak ki
mindent.
A kis Kago sokkal hamarabb meghal, mint a bolygó. Egy detroiti
kocsmában akar előadást tartani az autó veszedelmeiről, de olyan aprócska,
hogy senki sem figyel rá. Egy pillanatra leheveredik pihenni, és egy részeg
autógyári munkás gyufának nézi. Kago belehal abba, hogy ismételten
megpróbálják lángra lobbantam a pult alján.
=> 1972 előtt Trout csak egyetlen olvasói levelet kapott. Egy különc
milliomos küldte, aki egy magánnyomozóirodát bérelt föl, hogy derítsék
ki, ki az a Trout és hol található. Trout olyan nehezen volt megtalálható,
hogy a keresés tizennyolcezer dollárba került.
A rajongó levelet cohoesi alagsori lakásában kapta meg. Kézzel írták, és
Trout arra a következtetésre jutott, hogy az írója körülbelül tizennégy éves
lehet. A levélben az állt, hogy A négykerekű pestis a létező legnagyszerűbb
angol nyelvű regény, és Troutnak kellene az Egyesült Államok elnökének
lennie.
Trout hangosan fölolvasta a levelet a papagájának. –Kezdenek jóra
fordulni a dolgok, Vili – mondta. – Mindig is tudtam. Hallgasd csak! –
Aztán fölolvasta a levelet. A levélben egy szó sem utalt arra, hogy az írója,
akit Eliot Rosewaternek hívtak, felnőtt ember és mesésen jómódú.
=> Kilgore Trout egyébként csak úgy lehetett volna az Egyesült
Államok elnöke, hogy módosítják az alkotmányt. Nem az országban
született. Bermuda volt a szülőhelye. Apja, Leó Trout megmaradt ugyan
amerikai állampolgárnak, de sok éven át Bermudán dolgozott a Királyi
Madártani Társaság alkalmazottjaként. Őrizte a világ egyetlen helyét, ahol
még fészkelt a Bermuda-vészmadár. Ezek a hatalmas, zöldes színű tengeri
madarak végül kipusztultak, akárki akármit próbált is tenni ellene.
=> Gyermekkorában Trout látta, hogy egyenként meghaltak a
vészmadarak. Őt bízta meg az apja azzal a lehangoló feladattal, hogy mérje
meg a tetemek szárnyszélességét. Ezek voltak a legnagyobb élőlények,
amelyek saját erejükből repültek a bolygón. Az utolsó tetem
szárnytávolsága volt valamennyi közül a legnagyobb: öt méter nyolcvanhat
centiméter.
 Miután minden vészmadár kipusztult, kiderült, hogy mi ölte meg őket:
egy gomba, amely a szemüket és az agyu-
kát támadta meg. Az emberek vitték a gombát a fészkelőhelyükre, a
látszólag ártalmatlan lábgombásodás formájában.
Íme, így festett Kilgore Trout szülőhelyének zászlaja:

=> Így hát Kilgore Troutnak a sok napfény és friss levegő ellenére is
nyomasztó gyermekkora volt. Nagyon valószínű, hogy borúlátása, mely
élete későbbi szakaszában elhatalmasodott rajta, tönkretette három
házasságát, és egyetlen fiát, Leót tizennégy éves korában elűzte otthonról,
az oszlásnak indult madarak keserédes szagú hústömegében gyökerezett.
=> A rajongó levél nagyon megkésett. Nem okozott örömöt. Kilgore
Trout a magánéletébe történő beavatkozásnak tekintette. Rosewater azt
ígérte a levélben, hogy híressé teszi Troutot. Troutnak, akit csak a papagája
hallott, ennyi mondanivalója volt a dologról: – Mit nyúlkál ez a
testzsákomba?
A testzsák nagy műanyag csomagolóeszköz volt frissen leolt amerikai
katonák számára. Új találmánynak számított.
=> Nem tudom, ki találta ki a testzsákot. Azt viszont tudom, hogy ki
találta ki Kilgore Troutot. Én.
Rendetlen fogsort csináltam neki. Adtam neki hajat, de megőszítettem.
Nem hagytam, hogy fésülködjön vagy fodrászhoz járjon. Hosszúra és
bozontosra növesztettem a haját.
Ugyanolyan lábat adtam neki, mint amilyet a világmindenség Teremtője
adott az apámnak, amikor az apám szánalmas öregember lett. Sápadt, fehér
pipaszárláb volt, szőrtelen, és visszerek fantasztikus rajzolata ékesítette.
 Két hónappal után, hogy Trout megkapta az első rajongó levelét,
találtattam vele a levélszekrényében egy meghívást, amelyben fölkérték,
hogy tartson előadást egy középnyugat-amerikai művészeti fesztiválon.
=> A meghívást a fesztivál elnöke, Fred T. Barry küldte.
Tiszteletteljesen, szinte áhítattal írt Kilgore Troutnak. Esdekelve kérte,
hogy meghívott hírességként emelje az öt napos fesztivál fényét, mellyel a
Mildred Barry Művészeti Központot fogják fölavatni Midland Cityben.
A levél nem tett említést arról, hogy Mildred Barry a fesztivál
elnökének, Midland City leggazdagabb emberének néhai anyja volt. Fred
T. Barry pénzéből épült föl az új Művészeti Központ, egy oszlopokon álló,
áttetsző gömb. Ablaka nem volt. Esténként, amikor belülről kivilágították,
úgy festett, mint a fölkelő telihold szeptember végén.
Fred T. Barry mellesleg pontosan egykorú volt Trouttal. Ugyanazon a
napon születtek. De egy cseppet sem hasonlítottak egymásra. Fred T. Barry
már nem is látszott fehér embernek, pedig tiszta angol vér folyt az ereiben.
Ahogy egyre öregebb és egyre boldogabb lett, és mindenütt kihullt a
szőrzete, egyre inkább úgy festett, mint egy örömmámorban úszó, öreg
kínai.
Annyira kínainak látszott, hogy rákapott a kínaias öltözködésre. Az
igazi kínaiak gyakran azt hitték róla, hogy igazi kínai.
=> Fred T. Barry bevallotta a levelében, hogy nem olvasta Kilgore
Trout műveit, ám szíves-örömest megteszi még a fesztivál kezdete előtt.
„Önt igen nagyra becsüli Eliot Rosewater", írta, „aki biztosított arról, hogy
ön alighanem a legnagyobb élő amerikai regényíró. Ennél nagyobb
dicséretet nem tudok elképzelni."
A levélhez hozzá volt tűzve egy ezerdolláros csekk. Fred T. Barry
elmagyarázta, hogy ez fedezi Trout útiköltségét és tiszteletdíját.
Sok pénz volt. Trout hirtelen mesésen jómódú lett.
=> Elmondom, hogyan kapta Trout a meghívást. Fred T. Barry fő
attrakcióként egy mesésen értékes olajfestményt szeretett volna kiállítani a
Midland City-i Művészeti Fesztiválon. Akármilyen gazdag volt, nem
engedhette meg magának, hogy vegyen egyet, így hát körülnézett, honnan
kölcsönözhetne.
Az első ember, akihez elment. Eliot Rosewater volt. Eliot Rosewaternek
volt egy legalább hárommillió dollárt érő El Greco-képe. Azt mondta, a
Fesztivál egy feltétellel kaphatja meg a képet: ha meghívja előadónak a
legnagyobb élő angol nyelvű írót, aki nem más, mint Kilgore Trout.
Trout jót nevetett a hízelgő meghíváson, utána azonban
 félelem fogta el. Már megint egy idegen nyúlkál a testzsákjába! Égnek
emelt tekintettel, elgyötörtén tette föl a kérdést papagájának: – Miért ez a
hirtelen érdeklődés Kilgore Trqut iránt?
Újra elolvasta a levelet. – Nem elég, hogy Kilgore Trout kell nekik –
mondta –, hanem szmokingban kell nekik, Vili! Itt valami tévedés történt!
Vállat vont. – Talán azért hívtak meg, mert tudják, hogy van
szmokingom – mondta. Valóban a birtokában volt egy szmoking. Egy
hajókofferban lapult, melyet Trout lakásról lakásra cipelt magával több
mint negyven éven át. A gyermekkori játékszerei voltak benne, egy
vészmadár csontjai és számos egyéb érdekesség – közöttük a szmoking,
amelyet a felsősök bálján viselt, közvetlenül azelőtt, hogy 1924-ben
leérettségizett az Ohio állambeli Dayton város Thomas Jeffersonról
elnevezett középiskolájában. Trout Bermudán született, és ott járt elemi
iskolába. De aztán a családja átköltözött Daytonba.
A középiskolát egy rabszolgatartóról nevezték el, aki egyúttal a világ
egyik legnagyobb teoretikusa volt az emberi szabadságot illetően.
=> Trout előszedte a szmokingot a kofferből, és fölvette. Nagyon
hasonlított arra a szmokingra, amelyet egyszer az apám vett föl a szemem
láttára, amikor már nagyon, nagyon öreg volt. Zöldes penészréteg borította.
A burjánzó penész helyenként puha nyúlprémre emlékeztetett. – Esténként
ez nagyon jó lesz – mondta Trout. – Hanem Vili, mondd csak, mit vesz föl
az ember Midland Cityben októberben naplemente előtt? – Fölhúzta a
nadrágját, hogy kilátszott bizarrul cicomás lábszára. – Bermuda-sortot és
hosszú zoknit, mi, Vili? Végül is bermudai vagyok! Vizes ronggyal
letörölgette a szmokingot. Könnyen lejött róla a penész. – Nem szívesen
teszem, Vili – mondta, ahogy megölte a penészgombákat. – A gombáknak
ugyanannyi joguk van az élethez, mint nekem. Ők tudják, mit akarnak,
Vili. Én, ha agyonütnek, se tudom már.
Aztán elgondolkodott, hogy vajon mit akarhat Vili. Könnyű volt
kitalálni. – Vili – mondta Trout –, én annyira szeretlek, és olyan nagykutya
vagyok a világmindenségben, hogy most teljesítem három kívánságodat. –
Ezzel kinyitotta a kalitka ajtaját. Erre Vili ezer év alatt sem lett volna
képes.
Vili kiröppent, leült az ablakpárkányra. Kis vállát nekivetette az
üvegnek. Csak egyetlen üvegréteg volt Vili és a végtelen levegőég között.
Noha Trout alumínium ablaktáblák felszerelésével foglalkozott, a saját
ablaka nem ilyen volt.
– Most teljesül a második kívánságod – mondta Trout, és ismét olyasmit
tett, amit Vili sohasem tudott volna megtenni. Kinyitotta az ablakot. Az
ablaknyitás azonban olyan ijesztő volt a papagáj számára, hogy
visszaröpült a kalitkához, és beszökkent.
Trout becsukta a kalitka ajtaját, és bezárta. – Ez volt a legértelmesebb
fölhasználása a három kívánságnak, amiről valaha is hallottam – mondta a
madárnak. – Biztosítottad, hogy legyen ezután is olyasmi, amit érdemes
kívánnod : hogy kijuss a kalitkából!
=> Trout rájött az öszefüggésre az egyszál rajongó levél és a meghívás
között, de nem tudta elhinni, hogy Eliot Rosewater felnőtt ember.
Rosewater kézírása így festett:

– Vili – mondta bizonytalanul Trout –, ezt a bulit valami Rosewater

nevű kamasz szervezte nekem. A szülei biztosan jóbarátai a Művészeti
Fesztivál elnökének, és arrafelé semmit sem tudnak a könyvekről.
Úgyhogy amikor a fiú azt mondta, zseni vagyok, elhitték neki.
Trout megrázta a fejét. – Nem megyek el, Vili. Nem akarom itthagyni a
kalitkámat. Több eszem van annál. De még ha itt akarnám is hagyni, akkor
sem mennék el Midland Citybe, hogy nevetségessé tegyem magam – és az
egyetlen rajongómat.
=> Trout ennyiben hagyta a dolgot. De időnként újra elolvasta a
meghívást, amíg már kívülről tudta. Aztán a szemébe ötlött a levél egy
rejtettebb üzenete. A fejlécen volt, ahol két maszk rajza látszott, a komédia
és tragédia ábrázolásának szándékával. Az egyik maszk így festett:

A másik így festett:

 – Azok ott csak mosolygókat akarnak – mondta Trout a papagájának. –
Sikertelen nyomorultak mellőzzék a jelentkezést. – De az agya nem hagyta
nyugodni. Támadt egy gondolata, amelyet igen pikánsnak talált: „De talán
pontosan arra van szükségük, hogy lássanak egy sikertelen nyomorultat!"
Ezután energikusan tenni-venni kezdett. – Vili, Vilikém – mondta –, ide
hallgass, itthagyom a kalitkát, de visszajövök. Elmegyek oda, és olyat
mutatok nekik, amilyet még nem láttak művészeti fesztiválon: egyet a sok
ezer művész közül, akik egész életüket az igazság és szépség keresésének
szentelték – és kutyagumit sem találtak!
=> Trout végül elfogadta a meghívást. Két nappal a fesztivál kezdete
előtt az emeleten lakó szállásadónője gondjaira bízta Vilit, és autóstoppal
New Yorkba utazott. Ötszáz dollárt biztosítótűvel az alsónadrágja
belsejébe tűzött. A többi pénzt berakta a bankba.
Azért ment először New Yorkba, mert remélte, hogy az ottani
pornóboltokban megtalálja néhány könyvét. Otthon nem voltak példányai.
Megvetette azokat a könyveket, de most fennhangon föl akart olvasni
belőlük Midland Cityben, illusztrálandó egy tragédiát, mely ugyanakkor
nevetséges is.
Úgy tervezte, elmondja majd azoknak az embereknek, mit szeretne a
sírkövére íratni.
íme, ezt szerette volna:
 Negyedik fejezet

Időközben Dwayne egyre jobban becsavarodott. Egy este tizenegy

holdat látott az égen az új Mildred Barry Művészeti Központ fölött.
Másnap délelőtt azt látta, hogy az Arsenal Avenue és az Old County Road
keresztezésénél egy hatalmas kacsa irányítja a forgalmat. Nem mondta el
senkinek, amit látott. Megőrizte a titkot.
De a fejében az ártalmas vegyszerek torkig voltak a titkolózással. Már
nem elégedtek meg azzal, hogy különös dolgokat láttassanak és
éreztessenek Dwayne-nel. Most már azt akarták, hogy cselekedjék is
különös dolgokat, és csapjon nagy lármát.
Azt akarták, hogy Dwayne Hoover legyen büszke a betegségére.
=> Az emberek később azt mondták, haragszanak magukra, mert nem
vették észre az intő jeleket Dwayne viselkedésében, süket fülekre találtak
náluk Dwayne nyilvánvaló segélykiáltásai. Dwayne ámokfutása után a
helyi újság mélyen együttérző szerkesztőségi cikket közölt róla, és arra
kérte az embereket, hogy figyeljék egymáson az intő jeleket, így festett a
címe:

SEGÉLYKIÁLTÁSOK

De Dwayne nem is volt olyan különös, amíg nem találkozott Kilgore

Trouttal. Nyilvános viselkedése a legkevésbé sem lépte át a cselekvés,
vélekedés és társalgás Midland Cityben elfogadott korlátait. A hozzá
legközelebb álló személy, fehér titkárnője és szeretője, Francine Pefko azt
mondta, hogy Dwayne mintha egyre jobb kedélyű lett volna a dühöngését
megelőző hónapban.
– Mindig arra gondoltam – mondta Francine egy riporternek a kórházi
ágyon –, hogy úgy látszik, végre túltette magát a felesége öngyilkosságán.
=> A lány Dwayne üzleti tevékenységének fő színhelyén dolgozott, a
gyorsforgalmi út közelében, az új Holiday Inn szálloda szomszédságában,
így hívták a helyet: Dwayne Hoover Pontiac-centruma a 11-es kijáratnál.
Elmondom, miből gondolta Francine, hogy Dwayne egyre jobb kedélyű
lett: Dwayne olyan dalokat kezdett énekelni, amelyek a fiatalsága idején
voltak népszerűek, például „Az öreg lámpagyújtogató"-t, a „Szoríts
magadhoz!", az „Ég és föld"-et és így tovább. Dwayne azelőtt sohasem
énekelt. Most teli torokból énekelt, amikor az íróasztalánál ült, amikor
próbaútra vitt egy vevőt, amikor nézte a szerelők munkáját. Egy napon teli
torokból énekelve ment át az új Holiday Inn szálloda haliján is, gesztikulált
és rámosolygott az emberekre, mintha fizetséget kapott volna azért, hogy
szórakoztassa őket. De senki sem gondolta, hogy ez szükségképpen az
elmezavarjele – különösen, mivel Dwayne a szállodának is résztulajdonosa
volt.
Egy fekete pikoló és egy fekete pincér elbeszélgetett erről az éneklésről.
– Hallgasd csak, hogy énekel! – mondta a pikoló.
– Ha nekem annyim lenne, én is énekelnék – felelte a pincér.
=> Az egyetlen ember, aki hangosan kimondta, hogy Dwayne kezd
megőrülni, Dwayne fehér üzletvezetője volt. Úgy hívták, Harry LeSabre.
Egy teljes héttel Dwayne be-csavarodása előtt Harry azt mondta Francine
Pefkónak:
– Valami változáson ment át ez a Dwayne! Régebben olyan kedves volt.
Mostanában nem érzek benne semmi kedvességet.
Harry jobban ismerte Dwayne-t bárki emberfiánál. Húsz éve volt
mellette. Akkor kezdett nála dolgozni, amikor a Pontiac-szalon épp a
niggernegyed határán állt. Niggereknek a fekete színű emberi lényeket
hívták.
– Úgy ismerem, ahogy a frontharcos ismeri a bajtársát
– mondta Harry. – Annak idején, amikor a szalon a Jeffer-son Streeten
volt, nap mint nap kockára tettük az életünket! Átlagosan évente
tizennégyszer raboltak ki minket. És én mondom magának, ez a mostani
Dwayne olyan Dwayne, amilyet még sohasem láttam!
=> Igaz volt, amit a rablásokról mondott. Ezért tudta Dwayne olyan
olcsón megvásárolni á Pontiac-szalont. Csak a fehér embereknek volt
annyi pénzük, hogy új autókat vegyenek maguknak, leszámítva néhány
fekete bűnözőt, akik viszont mindig Cadillaceket akartak. A fehér emberek
azonban már féltek a Jefferson Streetnek akár csak a közelébe is menni.
=> Elmondom, hogyan szerezte meg Dwayne a pénzt az autószalonra.
Kölcsönkérte a Midland megyei Nemzeti Banktól. Biztosítékként letétbe
helyezte a részvényeit. A részvénytársaság neve akkor Midland City
Hadianyag Vállalat volt. Később megváltozott Barrytron Kft-re. Amikor
Dwayne először, a Nagy Válság mélypontján megszerezte a részvényeket,
a cég neve Amerikai Robo-Magic volt.
A cég neve az idők során azért változott meg olyan sokszor, mert a
tevékenysége is sokszor megváltozott. A vezetés azonban a régi idők
emlékére megőrizte a cég eredeti jelmondatát. A jelmondat így hangzott:

ISTEN VELED, BÚS HÉTFŐ!

 => Figyeljetek:
Harry LeSabre azt mondta Francine-nek: – Ha az ember együtt harcolt
valakivel, egy idő múlva a legkisebb változást is megérzi a bajtársa
személyiségében. Márpedig Dwayne megváltozott. Kérdezze csak meg
Vernon Garrt!
Vernon Garr fehér szerelő volt, Harry mellett a másik alkalmazott, aki
Dwayne-nél dolgozott már akkor, amikor a szalon a niggernegyed határán
állt. Vernonnak történetesen családi gondjai voltak. A felesége, Mary
skizofrén volt. így hát Vernonnak nem tűnt föl, hogy Dwayne
megváltozott. Vernon felesége szentül hitte, hogy Vernon plutóniummá
akarja változtatni az agyát.
=> Harry LeSabre joggal beszélt harcokról. Ő ténylegesen harcolt már
egy háborúban. Dwayne nem vett részt harcokban. De azért a második
világháborúban az Egyesült Államok Szárazföldi Hadseregének
Légierejében, mint polgári alkalmazott. Egyszer fölmázolt egy üzenetet
egy kétszázötven kilós bombára, amelyet a németországi Hamburgra
készültek ledobni, így festett:

=> – Harry – mondta Francine –, néha mindenkinek lehet rossz napja.

Dwayne-nek ritkábban van rossz napja, mint bárkinek, akit ismerek, ezért
amikor néha rájön a dili, vannak, akik meglepődnek és megsértődnek.
Pedig nincs igazuk. Dwayne is csak ember.
– De miért pont engem szúr ki ? – tudakolta Harry. Igaza volt: aznap
Dwayne valóban őt szúrta ki arra, hogy elárassza megdöbbentő sértésekkel
és szitkokkal. Mindenki más változatlanul kedvesnek találta Dwayne-t.
Csak úgy áradt belőle a személyes varázs.
Később persze Dwayne mindenféle embereket bántalmazott, még három
idegent is, akik a Pennsylvania állambeli Erie-ből jöttek, és még sohasem
jártak Midland Cityben. De egyelőre Harry volt az egyetlen áldozat.
=> – Miért pont engem! – kérdezte Harry. Ez mindennapos kérdés volt
Midland Cityben. Az emberek mindig ezt kérdezték, amikor különféle
balesetek után berakták őket a mentőautókba, amikor garázdálkodásért
letartóztatták őket, amikor kirabolták vagy elagyabugyálták őket: „Miért
pont engem?"
– Mert valószínűleg úgy érezte, maga van olyan férfi és van olyan jó
barát, hogy elviseli a rossz napján is – mondta Francine.
– Maga mit szólna hozzá, ha Dwayne ócsárolná az öltözködését?-
kérdezte Harry. Mert Dwayne ezt tette vele: ócsárolta az öltözködését.
– Arra gondolnék, hogy ő a legjobb munkaadó a városban – mondta
Francine. Ez igaz volt. Dwayne magas béreket fizetett. Minden év végén
nyereségrészesedést és karácsonyi jutalmakat osztott. Az államnak ezen a
vidékén ő volt az első autókereskedő, aki fölkínálta az alkalmazottainak a
Kék Pajzs betegségi biztosítást. Az ő nyugdíjrendszere jobb volt a város
minden más nyugdíjrendszerénél, kivéve a Barrytronét. A/ ajtaja mindig
nyitva állt minden alkalmazottja előtt, aki meg akarta beszélni vele a
gondjait, akár az autókereskedelemmel voltak kapcsolatban, akár nem.
Például aznap, amikor Harry öltözködését ócsárolta, két órát töltött
Vernon Garral. Vernon feleségének hallu-cinációiról beszélgettek.
– Mindenféle nemlétező dolgot lát! – mondta Vernon.
– Pihenésre van szüksége, Vera – mondta Dwayne.
– Lehet, hogy lassan én is bedilizek – mondta Vernon. –Képzelje,
amikor hazamegyek, órákon át beszélgetek a nyavalyás kutyámmal!
– Akkor már ketten vagyunk – mondta Dwayne.
=> Íme, ilyen volt a Harry és Dwayne közötti jelenet, amely úgy
fölzaklatta Harryt:
Rögtön azután, hogy Vernon távozott, Harry bement Dwayne irodájába.
Nem számított kellemetlenségre, mert eddig sohasem volt komolyabb
kellemetlensége Dwayne-nel.
– Hogy van ma az én öreg bajtársam? – kérdezte Dwayne-től.
– Tűrhetően – mondta Dwayne. – Van valami különösebb gond?
– Nincs – mondta Harry.
– Vern felesége azt hiszi, Vern plutóniummá akarja változtatni az agyát
– mondta Dwayne.
– Mi az a plutónium? – kérdezte Harry, és így tovább. Tovább
fecsegtek, és Harry kitalált magának egy problémát, csak hogy érdekes
maradjon a társalgás. Azt mondta, néha szomorkodik, hogy nincs
gyermeke. – De azért másfelől örülök is – folytatta. – Úgy értem, miért
járulnék én hozzá a túlnépesedéshez?
Dwayne nem szólt semmit.
 – Lehet, hogy örökbe kellett volna fogadnunk egy gyereket – mondta
Harry –, de most már késő. És kettesben is jól elvagyunk az öreglánnyal.
Mi szükségünk volna gyerekre?
Dwayne az örökbefogadás említése után pörgött be. Őt magát is örökbe
fogadták – egy házaspár, akik Nyugat-Virginiából költöztek Midland
Citybe, hogy mint első világháborús gyári munkások, meggazdagodjanak.
Dwayne vér szerinti anyja egy hajadon tanítónő volt, aki érzelmes verseket
írt, és azt állította, hogy Oroszlánszívü Richárd leszármazottja.
Oroszlánszívü Richárd egy király volt. Dwayne vér szerinti apja vándor
nyomdász volt, aki azzal csábította el Dwayne anyját, hogy kiszedte a
verseit. Nem csempészte be okét újságba vagy máshova, Dwayne anyja
beérte azzal, hogy ki voltak szedve.
Dwayne anyja selejtes gyermekszülő gép volt. Amikor megszülte
Dwayne-t, magától tönkrement. A nyomdász meglépett. Ő egy
meglépőgép volt.
=> Lehet, hogy az örökbefogadás témája indította el az ártalmas kémiai
reakciót Dwayne fejében. Mindenesetre hirtelen így förmedt Harryre: –
Harry, mondok én neked valamit! Kérj egy marék rongyot Vern Garrtól,
mártsd be Kék Sunocóba, és gyújtsd föl az istenverte ruhatáradat! Ha rád
nézek, úgy érzem, mintha a Watson Fivéreknél lennék! – Watson Fivérek
volt a neve a legalább közepesen jómódú fehér emberek temetkezési
vállalatának. A Kék Sunoco egy benzinmárka volt.
Harry meghökkent, aztán fájdalmas érzés fogta el. Sok éve ismerte
Dwayne-t, de eddig sohasem kapott megjegyzést az öltözködésére. Harry
véleménye szerint a ruhái konzervatívak és elegánsak voltak. Fehér
ingekben járt. Fekete vagy tengerészkék nyakkendőket hordott. Az
öltönyei szürkék vagy sötétkékek voltak. A cipője és a zoknija fekete.
– Ide hallgass, Harry – mondta Dwayne, rosszindulatú kifejezéssel az
arcán –, jön a hawaii hét! Eszem ágában sincs tréfálni: égesd el a ruháidat
és vegyél újakat! Vagy ha nem, eredj dolgozni a Watson Fivérekhez. Ott
még be is balzsamoztathatod magadat!
=> Harryből egy szó sem jött ki, csak ellátottá a száját. A hawaii hét,
amelyet Dwayne említett, egy reklámkampány volt, amelynek keretében a
szalont földíszítették, hogy a Hawaii-szigetekre emlékeztessen. Aki ezen a
héten új vagy használt autót vásárolt, vagy ötszáz dollár fölötti javítást
végeztetett, automatikusan részt vett a sorsolásban. Három szerencsés
nyertes jutalma egy-egy ingyenes, kétszemélyes út volt Las Vegasba, San
Franciscóba és onnan Hawaiiba, teljes ellátással.
 – Az hagyján, hogy Buick névvel szaladgálsz, Harry, amikor
Pontiacokat kellene eladnod – folytatta Dwayne. Arra célzott, hogy a
General Motors cég Buick részlege kihozott egy Le Sabre elnevezésű
modellt. – Arról nem tehetsz. – Dwayne most halkan dobolt az asztalon. Ez
valahogy fenyegetőbb volt, mintha az öklével verte volna. –De istentelenül
sok dolog van, Harry, amin igenis tudsz változtatni! Hosszú hétvége
következik. Amikor kedd reggel bejövök a munkába, nagy változásokat
szeretnék látni rajtad!
A hétvége azért volt hosszabb a szokásosnál, mert a következő hétfő
nemzeti ünnep volt, a Veteránok Napja. Azokat az embereket ünnepelték
vele, akik egyenruhában szolgálták valamikor az országukat.
=> – Amikor elkezdtünk a Pontiackal kereskedni, Harry –mondta
Dwayne –, az a kocsi a tanítónők, a nagymamák és a hajadon nagynénik
kényelmes közlekedési eszköze volt. – Dwayne igazat beszélt. – Lehet,
hogy elkerülte a figyelmedet, Harry. de a Pontiacból azóta káprázatos,
fiatalos csoda lett, azoknak az embereknek készül, akik kalandra vágynak
az életben! Te meg úgy öltözöl, úgy viselkedsz, mintha ravatalozóban
volnál. Nézz a tükörbe, Harry, és kérdezd meg magadtól: ki társítana a
képzeletében egy ilyen alakot a Pontiachoz?
Harry LeSabre torka úgy összeszorult, hogy nem tudta emlékeztetni
Dwayne-t arra, hogy öltözködés ide vagy oda, ő köztudottan az egyik
legsikeresebb Pontiac-eladó nemcsak az államban, hanem az egész
Középnyugaton.
Midland City környékén a Pontiac volt a legkeresettebb autó, annak
ellenére, hogy nem alacsony árú gépkocsi volt. Közepes árú gépkocsi volt.
=> Dwayne Hoover azt mondta szegény Harry LeSabre-nak, hogy a
hawaii hét, amelytől már csak a hosszú hétvége választja el őket, ritka
alkalom lesz Harrynek arra, hogy föloldódjék, mókázzék, és a többi embert
is mókázásra biztassa.
– Harry – mondta Dwayne –, nagy újságom van a számodra : a korszerű
tudomány egész sor csodálatos új színnel ajándékozott meg minket! Már a
nevük is furcsa és izgató: vörös!, narancs!, zöld!, piros! Harry! Már nem
vagyunk belekényszerítve az állandó feketébe, szürkébe és fehérbe! Hát
nem pompás hír, Harry? És az állam törvényhozó testülete bejelentette,
hogy ezentúl nem számít bűnnek a munkaidő alatti mosolygás, Harry, és a
kormányzó személyesen megígérte, hogy ezentúl soha senkit nem
küldenek a Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézet szexuális bűnözőknek
fenntartott részlegébe azért, mert elmesélt egy viccet!
 => Harry LeSabre talán lelki sérülésekkel megúszta volna mindezt, ha
nem titkos transzvesztita. Hétvégeken szívesen öltött női ruhákat, nem is
éppen színteleneket. Harry és a felesége leeresztette a redőnyöket, és Harry
átalakult paradicsommadárrá.
Senki sem ismerte Harry titkát, csak a felesége.
Amikor Dwayne letolta a benti öltözködése miatt, aztán szóba hozta a
Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézet szexuális bűnözőknek fönntartott
részlegét, Harry nem hihetett mást, mint hogy kiderült a titka. És bizony az
nem egyszerűen mulatságos titok volt. Harryt le lehetett tartóztatni azért,
amit a hétvégeken művelt! Meg lehetett büntetni akár háromezer dollárra
is, sőt akár öt év kényszermunkát kaphatott a Felnőtt Büntetésvégrehajtó
Intézet szexuális bűnözőknek fenntartott részlegében! A Felnőtt
Büntetésvégrehajtó Intézet Shepherdstownban volt.
=> Így hát aztán szegény Harry nyomorultul érezte magát a hosszú
hétvége alatt. De Dwayne még nyomorultabbul érezte magát.
Elmondom, hogyan töltötte Dwayne a hétvége utolsó éjszakáját. Az
ártalmas vegyszerei kihemperítették az ágyából. Felöltöztették, mintha
valami szorongató helyzetben kellett volna gyorsan intézkednie. Ez a kora
hajnali órákban történt. A Veteránok Napja pontban éjfélkor már véget ért.
Dwayne-nel az ártalmas vegyszerei elővetettek a párnája alól egy
megtöltött harmincnyolcas kaliberű revolvert, és betetették vele a szájába.
Ennek az eszköznek az volt az egyetlen célja, hogy lyukakat üssenek vele
emberi lényekbe, így festett:

A bolygónak azon a részen, anol Dwayne élt, bárki tetszése szerint

kaphatott ilyet a legközelebbi vaskereskedésben. Minden rendőrnek volt
ilyen eszköze. Meg a bűnözőknek is. Meg azoknak is, akik a két tűz közé
kerültek.
A bűnözők rászegezték a fegyverüket az emberekre, és azt mondták,
„Add ide minden pénzedet". Az emberek rendszerint odaadták. A rendőrök
rászegezték a fegyverüket a bűnözőkre, és azt mondták, „Állj", vagy amit a
helyzet megkívánt, és a bűnözők rendszerint engedelmeskedtek. De néha
nem. Néha a feleség úgy megdühödött a férjére, hogy a fegyverrel lyukat
ütött bele. Néha a férj dühö-dött meg úgy a feleségére, hogy lyukat ütött
bele. És így tovább.
Ugyanazon a héten, amikor Dwayne Hoover ámokfutást rendezett,
Midland Cityben egy tizennégy éves fiú lyukakat ütött a saját anyjába és az
apjába, mert nem akarta megmutatni nekik a rossz bizonyítványát. Az
ügyvédje azzal akarta védeni, hogy pillanatnyi elmezavara volt. Ez azt
jelentette, hogy a lövöldözés idején a fiú nem tudta fölismerni a
különbséget jó és rossz között.
=> Néha az emberek híres emberekbe ütöttek lyukakat, hogy ők is
legalább egy kicsit híresek legyenek. Néha az emberek fölszálltak egy
bizonyos helyre tartó repülőgépre, és azt ígérték a pilótának és
másodpilótának, hogy lyukat ütnek beléjük, ha nem repülnek máshová a
repülőgéppel.
=> Dwayne egy darabig a szájában tartotta a fegyver csövét. Olajízt
érzett. A fegyver meg volt töltve és fel volt húzva. Káliumnitráttal,
faszénnel és kénnel töltött takaros kis fémcsomagok várakoztak az agyától
alig arasznyira. Csak egy emeltyűt kellett elbillentenie, hogy a por gázzá
alakuljon. a gáz kifújt volna egy ólomdarabot a csövön, bele Dwayne
agyába.
Dwyne azonban úgy döntött, hogy inkább szétlövi az egyik csempézett
fürdőszobáját. Ólomdarabokat eresztett a vécéjébe, a mosdókagylóba és a
fürdőkád előtti tolóajtóba. A fürdőkád előtti tolóajtó üvegén egy flamingó
maratott képe volt. így festett:
 Dwayne szétlőtte a flamingót.
Utána, ahogy az eszébe jutott, csak megvetően mordult egyet. Ezt
mordulta: – Kibaszott hülye madár.
=> Senki sem hallotta a lövéseket. A környéken minden háznak olyan jó
hangszigetelése volt, hogy sem ki, sem be nem juthatott hang. Annak a
hangnak például, amely be vagy ki akart volna jutni Dwayne álomszép
házából, át kellett volna hatolnia a négy centiméteres gipszfalon, a
polisztirol páravédő fólián, egy alumíniumfólián, nyolc centiméternyi
légrésen, egy újabb alumíniumfólián, nyolc centiméter üveggyapot
paplanon, egy újabb alumíniumfólián, a két és fél centiméteres szigetelő
pozdorjalapon, kátránypapíron, két és fél centiméternyi faburkolaton, újabb
kátránypapíron, aztán egy üreges alumíniumburkolaton. A burkolat
üregeiben egy szigetelő csodaanyag volt, amelyet a holdrakétákhoz
fejlesztettek ki.
=> Dwayne bekapcsolta a háza körüli reflektorokat, és kosárlabdázni
kezdett az öt férőhelyes garázsa előtti aszfaltozott pályán.
Dwayne kutyája, Fickó elbújt az alagsorban, amikor Dwyne szétlőtte a
fürdőszobát. Most azonban előjött. Nézte, ahogy Dwayne kosárlabdázik.
 – Mi ketten, Fickó – mondta Dwayne. És így tovább. Igencsak szerette
azt a kutyát.
Senki sem látta kosárlabdázni. A szomszédaitól fák, bokrok és egy
magas cédrussövény választotta el.
=> Eltette a kosárlabdát, és beült egy fekete Plymouth Fury nevű
autóba, amelyet az előző napon vett át egy csereakcióban. A Plymouth
Chrysler-gyártmány volt, Dwayne viszont General Motors-termékeket
árusított. Úgy határozott, egy-két napig a Plymouth-szal jár, hogy lépést
tartson a konkurenciával.
Ahogy kifarolt a kerti útról, fontosnak tartotta, hogy megmagyarázza a
szomszédainak, miért ül Plymouth Fu-ryban, így hát kiordított az ablakon:
– Lépést tartok a konkurenciával! – És nagyot tülkölt.
=> Dwayne végigszáguldott az Old County Roadon, aztán a
gyorsforgalmi úton, ahol rajta kívül egy lélek sem volt. Nagy sebességgel
kifordult a 10. kijárón, nekivágódott a védőkorlátnak, többször megpördült.
Farolva ért ki a Union Avenue-ra, fölugrott a járdára, és végül megállt egy
üres telken. A telek Dwayne tulajdona volt.
Senki sem látott, senki sem hallott semmit. Senki sem lakott arrafelé.
Körülbelül óránként arra kellett volna haladnia egy rendőrnek, de a rendőr
három kilométernyire onnét, egy raktárház mögötti sikátorban beverte a
szundit. Az, hogy a rendőr beverte a szundit, azt jelentette, hogy munka
helyett aludt.
=> Dwayne egy darabig ott maradt az üres telkén. Hallgatta a rádiót.
Éjszaka egyetlen Midland City-i állomás sem működött, de Dwayne talált
egy állomást, amely countryzenét sugárzott West Virginiából, és tíz
különböző fajtájú virágzó cserjét, valamint öt gyümölcsfát kínált tíz dollár
utánvét ellenében.
– Jól hangzik – mondta Dwayne. Komolyan gondolta. Szinte minden
üzenet, amit Dwayne országában küldtek vagy kaptak, még a telepatikus
üzenetek is, ennek vagy annak a megvásárlásával vagy eladásával álltak
kapcsolatban. Dwayne fülében úgy csengtek, mint az altatódalok.
 Ötödik fejezet

Miközben Dwayne Hoover West Virginiát hallgatta, Kilgore Trout

megpróbálta beverni a szundit egy New York-i moziban. Sokkal olcsóbb
volt, mint ha szállodában töltötte volna az éjszakát. Trout még sohasem
próbált moziban aludni, de tudta, hogy igazában ilyet csak a mocskos
vénemberek szoktak csinálni. És ő minden vénemberek
legmocskosabbikaként akart megérkezni Midland Citybe. Ott egy
tanácskozáson kellett részt vennie, amelynek ezt a címet adták: „Az
amerikai regény jövője McLuhan korában". Trout azt akarta mondani a
tanácskozáson : „Nem tudom, ki az a McLuhan, de azt tudom, hogy milyen
érzés egy New York-i moziban éjszakázni a többi mocskos vénemberrel.
Beszéljünk inkább arról, jó?"
És azt is akarta mondani: „Tud valamit mondani az a McLuhan, akárki
legyen is, a szélesre tárt pumák és a könyveladás viszonyáról?"
=> Trout késõ délután érkezett New Yorkba. Azóta fölkeresett számos
pornóboltot meg egy fehérneműboltot. Megvette két könyvét, A
négykerekű pestis és a Nem titok többé címűeket, egy folyóiratot, amelyben
benne volt egy novellája, meg egy estélyi inget. A folyóirat címe Fekete
harisnyakötő volt. Az estélyi ing mellén zsabó ékeskedett. A
fehérneműárus tanácsára Trout megvásárolt egy öv-kendőből, gomblyukba
való művirágból és csokornyakkendőből álló együttest. Minden darab
narancsvörös volt. Mindezek a javak Trout ölében hevertek, mellettük egy
zörgős, barna papírcsomag, benne Trout szmokingja, hat új alsónadrág, hat
új pár zokni, a borotvája meg egy új fogkefe. Troutnak évek óta nem volt
fogkeféje.
=> A négykerekű pestis és a Nem titok többé borítója egyaránt számos
szélesre tárt pumát ígért az olvasónak. A Nem titok többé volt az a könyv,
amely majd tébolyult gyilkost csinál Dwayne Hooverből. A borítóján egy
egyetemi tanárt vetkőztetett egy csapat meztelen diáklány. Az ablakon át
látni lehetett a könyvtárépület tornyát, és rajta a toronyórát. Odakint nappal
volt. Az óra így festett:
 A tanáron már nem volt más, csak az élénkcsíkos alsónadrágja, a
zoknija, a zoknikötője és a négyszögletű kalapja, amely így festett :

A könyv szövegében egyetlen szó sem volt tanárról, diáklányokról vagy

egyetemről. Az egész könyv egyetlen hosszú levél volt, amelyet a
világmindenség Teremtője írt a világmindenség egyetlen szabad akarattal
rendelkező teremtményének.
=> Ami a Fekete harisnyakötő című lapban talált novellát illeti:
Troutnak fogalma sem volt róla, hogy valaha is elfogadták közlésre. Pedig
szemlátomást évekkel azelőtt fogadták el, mert a lapon 1962. áprilisi dátum
volt. Trout véletlenül bukkant rá az üzlet elülső részében, egy kosárban
heverő, régi, illedelmes lapok között. Bugyis lapok voltak.
Amikor Trout megvette a lapot, a pénztáros azt hitte róla, részeg vagy
hibbant. Nem kap mást, gondolta a pénztáros, csak bugyis nők képeit. A
lábukat rendesen széttették ugyan, de bugyi volt rajtuk, úgyhogy
semmiképpen sem vehették föl a versenyt az üzlet hátsó részében kapható
szélesre tárt pumákkal.
 – Remélem, élvezi majd – mondta Troutnak a pénztáros. Arra gondolt,
hogy reméli, Trout talál benne olyan képeket, amelyek láttán
maszturbálhat, mivel ez volt a lényege mindegyik könyvnek és
folyóiratnak.
– Egy művészeti fesztiválra lesz – mondta Trout.
=> Ami magát a novellát illeti, „A táncos bolond" volt a címe. Mint
Trout oly sok írása, ez is a tragikus kommunikációképtelenségről szólt.
Íme. a története: Egy Zog nevű lény repülő csészealjon megérkezik a
Földre, hogy elmondja a Föld-lakóknak, hogyan lehet megakadályozni a
háborúkat és gyógyítani a rákot. Ezt az információt Mango nevű
szülőbolygójáról hozza, ahol ő és társai fingás és sztepptánc útján
érintkeznek.
Zog éjszaka ér földet Connecticutban. Mihelyst kiszáll a csészealjból,
észrevesz egy lángoló házat. Berohan a házba, sztepptáncot jár és fingik,
úgy figyelmezteti a háziakat a szörnyű veszélyre. A családfő egy
golfütővel kiloccsantja Zog agyvelejét.
=> A moziban, ahol Trout ült a csomagjaival, nem játszottak mást, csak
disznó filmeket. Andalító zene szólt. A vásznon egy fiatal férfi és egy fiatal
nő árnyképei ártalmatlanul szopogatták egymás puha nyílásait.
És Trout, ahogy ott ült, kitalált egy új regényt. Egy földi űrhajósról
szólt, aki megérkezik egy bolygóra, ahol a környezetszennyezés minden
állati és növényi életet elpusztított, csak a humanoidák maradtak meg. A
humanoidák kőolajból és szénből készült ételekkel táplálkoznak.
Lakomát adnak az űrhajós tiszteletére, akit úgy hívnak, Don. Az ételek
förtelmesek. A fő beszédtéma a cenzúra. A városnak valóságos csapást
jelentenek a mozik, amelyek nem játszanak mást, csak disznó filmeket. A
humanoidák szeretnék valahogy betiltani őket, de anélkül, hogy
akadályoznák a szólásszabadságot.
Megkérdezik Dontól, hogy a Földön is gondot jelentenek-e a disznó
filmek, és Don azt mondja, igen. Megkérdezik, hogy a földi filmek igazán
disznók-e, és Don azt mondja, a lehető legdisznóbbak. Hiszi a piszi,
mondják a humanoidák, akik biztosak abban, hogy az ő disznó filmjeikkel
egyetlen földi film sem veheti föl a versenyt, így hát mindenki beszáll a
légpárnás jármüvekbe, és ellebegnek egy belvárosi disznó moziba.
Éppen szünet van, amikor odaérnek, így hát Donnak van egy kis ideje
elgondolkodni azon, hogy vajon mi lehet disznóbb annál, amit ő a Földön
látott. Még el sem oltják a villanyt, Don már izgalomba jön. A kíséretében
levő nők izgatottan mocorognak, sustorognak.
 Aztán elsötétedik a terem, szétmegy a függöny. Először sötét a vászon.
A hangszórókból cuppogás, nyögések hallatszanak. Aztán megjelenik a
kép is. A kitűnő minőségű felvételen hím humanoid eszik egy körteszerü
gyümölcsöt. A kamera közelről mutatja az ajkát, nyelvét, fogát, melyen
csillog a nyál. Komótosan eszi a körtét, nem sieti el. Amikor a szörcsögő
szájban eltűnik az utolsó falat, a kamera lesiklik az ádámcsutkára. Az
ádámcsutka obszcénul föl-le ugrál. A humanoid elégedetten böffent, és a
vásznon a bolygó nyelvén megjelenik a felirat:

VÉGE

=> Persze, csalás az egész. Már nincs a bolygón körte. De a főműsor

nem is a körteevés. Ez csak a kísérőfilm, amíg mindenki elfoglalja a
helyét.
Aztán elkezdődik a nagyfilm. Egy hímről meg egy nőstényről szól, meg
a két gyermekükről, a kutyájukról és a macskájukról. Másfél órán át
folyamatosan esznek – levest, húst, kekszet, vajat, zöldségeket,
krumplipürét, mártást, gyümölcsöt, cukorkát, tortát, lepényt. A kamera
ritkán megy kéznyújtásnyinál távolabb a csillogó ajkaktól, a föl-le ugráló
ádámcsutkáktól. Aztán az apa fölteszi a kutyát és a macskát is az asztalra,
hogy ők is részt vehessenek az orgiában.
Egy idő múlva a színészek már nem tudnak többet enni. Úgy
telezabálták magukat, hogy a szemük is kidülled. Alig tudnak
megmozdulni. Azt mondják, úgy érzik, hogy egy hétig nem tudnak enni, és
így tovább. Lassan leszedik az asztalt. Kikacsáznak a konyhába, és vagy tíz
kilónyi maradékot kiöntenek a szemetes edénybe. A közönség nem bír
magával.
=> Amikor Don és a többiek kimennek a moziból, humanoid kurvák
ajánlkoznak föl nekik, tojással, naranccsal, tejjel, vajjal, mogyoróval
kecsegtetik őket. A valóságban persze a kurvák nem tudják mindezt
nyújtani.
A humanoidák elmondják Donnak, hogy ha elmegy egy kurvával, az
borsos árért vacsorát főz neki, persze kőolaj-és széntermékekből.
És aztán, még ha az étel nem is valódi, miközben Don elfogyasztja, a
kurva disznó dolgokat mond arról, hogy milyen friss, milyen sok benne a
természetes zamat.
 Hatodik fejezet

Dwayne Hoover egy óra hosszat ült a használt Plymouth Furyban a

telkén, és hallgatta West Virginiát. Megtudta, hogyan köthet nevetségesen
olcsó életbiztosítást és hogyan sarkallhatja nagyobb teljesítményre az
autóját. Megtudta, mi a teendője, ha székrekedés kínozza. Megtudta,
hogyan juthat hozzá egy olyan Bibliához, amelyben piros nagybetűkkel
van mindaz, amit Isten vagy Jézus kimondott, és hogyan juthat hozzá egy
olyan növényhez, amely a lakásban magához csalogat és elpusztít minden
bacilusgazda rovart.
Dwayne mindezt elraktározta az emlékezetében, hátha később szüksége
lesz rá. Már volt odabenn mindenféle.
=> Amíg Dwayne ott egyedül üldögélt, tőle tizenöt kilométernyire, a
Fairchild Boulevard melletti megyei kórházban haldoklóit Midland City
legidősebb lakója. Úgy hívták,
Mary Young. Száznyolc éves volt és fekete. Mary Young szülei annak
idején rabszolgaemberek voltak Kentuckyban.
Mary Youngnak és Dwayne Hoovernek volt egy parányi köze
egymáshoz. Amikor Dwayne még kisfiú volt, Mary mosónőként szolgált
náluk. Bibliai történeteket mesélt a kis Dwayne-nek, és mesélt neki a
rabszolgaságról. Elmesélte azt is, hogyan akasztottak föl egyszer kislány
korában a szeme láttára egy fehér embert Cincinnatiban.
=> És most a megyei kórházban egy fekete orvos nézte, hogyan hal meg
Mary Young tüdőgyulladásban.
Az orvos nem ismerte Maryt. Csak egy hete volt Midland Cityben. Még
csak nem is volt honfitársa Marynek, noha a Harvard egyetemen szerezte
az orvosi diplomáját. Indaro nemzetiségű volt. Nigériai. Úgy hívták,
Cyprian Ukwende. Nem érzett rokonságot sem Maryvel, sem más amerikai
feketékkel. Ő csak indarókkal érzett rokonságot.
A haldokló Mary ugyanolyan egyedül volt a bolygón, mint Dwayne
Hoover vagy Kilgore Trout. Sohasem szaporodott. Nem voltak barátai,
rokonai, akik nézzék a haldoklását. A legutolsó szavait a bolygón Cyprian
Ukwen-déhez intézte. Nem volt már benne annyi szusz, hogy megrezgesse
a hangszalagjait. Csak az ajkát tudta némán mozgatni.
Íme, csak ennyi mondandója volt a halálról: – Nahát, nahát.
=> Mint minden halálán levő Föld-lakó, Mary Young is apró
üdvözleteket küldött szét mindazoknak, akik ismerték. Telepatikus
pillangók kis raját bocsátotta ki magából, és ezek egyike meglegyintette a
tizenöt kilométernyire levő Dwayne Hoover orcáját.
 Dwayne egy fáradt hangot hallott valahonnét a háta mögül, pedig senki
sem volt ott. A hang ezt mondta neki: – Nahát, nahát.
=> Dwayne ártalmas vegyszerei most megindíttatták vele az autót.
Kigördült az üres telekről, és nyugodt tempóban végighajtott a Union
Avenue-n, amely párhuzamosan futott a gyorsforgalmi úttal.
Elhajtott üzleti tevékenységének fő színhelye mellett, melyet úgy
hívtak, hogy Dwayne Hoover Pontiac-centruma a 11-es kijáratnál, és
befordult a szomszédos Holiday Inn parkolójába. Dwayne birtokolta az Inn
egyharmadát. Tulajdonostársa volt dr. Alfréd Maritimo, Midland City
legnevesebb fogszabályozó orvosa, és Bill Miller, aki egyebek között a
shepherdstowni Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézet Felülvizsgáló
Bizottságának elnöke volt.
Dwayne az Inn hátsó lépcsőjén fölment a tetőre. Nem találkozott
senkivel. Telihold volt. Két telihold volt. Az új Mildred Barry Művészeti
Központ, az oszlopokon álló, áttetsző gömb most, ahogy belülről
kivilágították, úgy festett, mint a hold.
=> Dwayne lebámult az alvó városra. Itt született. Négy kilométernyire
sincs az árvaház, ahol élete első három évét töltötte. Itt fogadták örökbe, itt
nevelték föl.
Nemcsak a Pontiac-kereskedés, nemcsak az új Holiday Inn egyharmada
volt az övé, hanem három „Burger Chef gyorsbüfé, öt automata
gépkocsimosó, részben a „Cukorpatak" autós mozi, a WMCY
rádióállomás, a „Három juhar" golfpálya, nem beszélve a Barrytron Kft.
helybéli elektronikai vállalat tizenhétezer szabadforgalmú részvényéről és
több tucat üres telekről. Tagja volt a Midland megyei Nemzeti Bank
igazgatótanácsának is.
De Dwayne szemében Midland City most ismeretlennek és ijesztőnek
rémlett. – Hol vagyok? – kérdezte.
Például még azt is elfelejtette, hogy a felesége, Celia öngyilkos lett,
mégpedig úgy, hogy Dranót evett. A Drano nátriumhidroxid és
alumíniumforgács keveréke, amely lefolyók tisztítására szolgál. Celiából
fortyogó vulkán lett, mert ugyanolyan jellegű anyagokból állt, mint
amilyenektől a lefolyók szoktak eldugulni.
Dwayne még azt is elfelejtette, hogy egyetlen gyermekéből, a fiából
hírhedt homoszexuális lett, mire felnőtt. George volt a neve, de mindenki
„Nyuszinak" hívta. Az új Holiday Inn bárjában zongorázott.
– Hol vagyok? – kérdezte Dwayne.
 Hetedik fejezet

Kilgore Trout kiment vizelni a New York-i mozi vécéjébe. A kéztörlő

mellett a falon egy tábla A Szultán háreme nevű masszázsszalont hirdette.
A masszázsszalonok új és érdekes helyek voltak New Yorkban. A férfiak
bemehettek és meztelen nőket fényképezhettek, vagy vízfestékkel
befesthették a meztelen nők testét. A férfiak nőkkel dör-zsöltethették
mindenütt magukat, amíg a hímvesszőjükből rittyó nem fröcskölt a
frottírtörülközőbe.
– Tartalmas az élet és vidám – mondta Kilgore Trout.
A kéztörlő mellett a csempén ceruzával írt felirat állt. így festett:

Trout tollért vagy ceruzáért kotorászott a zsebében. Tudott választ erre a

kérdésre. De nem talált íróeszközt, még egy használt gyufát sem. így hát
megválaszolatlanul hagyta a kérdést, de megmondom, mit írt volna, ha
talált volna íróeszközt. Ezt:

Hogy
a szeme,
a füle,
a lelkiismerete légy
a világmindenség Teremtőjének,
te mafla!

=> Amikor Trout visszaindult, igyekezett úgy viselkedni, mint aki a

világmindenség Teremtőjének szeme, füle és lelkiismerete. Telepatikus
üzeneteket küldött a Teremtőnek, akárhol legyen is. Jelentette, hogy a
férfivécé patyolattiszta volt. „A lábam alatt a padlószőnyeg" – jelezte az
előcsarnokból, „ruganyos és vadonatúj. Szerintem valami új csodaanyag.
Kék színű. Tudod, mit értek azon, hogy kék?" És így tovább.
Amikor benyitott a nézőtérre, világos volt. Senkit sem látott, csak a
vezetőt, aki egyszemélyben a jegyszedő, a kidobóember és a takarító is
volt. A szemetet söpörte ki a sorok közül. Középkorú fehér férfi volt. – Ma
éjszakára vége a műsornak, nagyapó – mondta Troutnak. – Ideje
hazamenni!
 Trout nem ellenkezett. De nem is ment el rögtön. A nézőtér hátsó
végében levő, zöldre festett acéldobozt vizsgál-gatta. Abban volt a vetítő, a
hangosító rendszer meg a filmek. A dobozból drót vezetett a fali
konnektorba. A doboz előlapján lyuk látszott. Ott jöttek ki a képek. A
doboz oldalán egyszerű kapcsoló volt. Így festett:

=> Troutot nem hagyta nyugodni az a tudat, hogy csak föl kell kattintani
a kapcsolót, és az emberek megint elkezdenek baszni meg szopni.
– Jó éjt, nagyapó! – mondta célzatosan a Vezető.
Trout kelletlenül hagyta ott a gépet. Ezt mondta róla a mozisnak: –
Milyen komoly szükségletet elégít ki ez a gép, és milyen egyszerű a
kezelése!
=> Ahogy Trout távozott, elküldte telepatikus üzenetét a világegyetem
Teremtőjének, mint az Ő szeme, füle és lelkiismerete: „A Negyvenkettedik
utca felé tartok. Hallottál már a Negyvenkettedik utcáról?"
 Nyolcadik fejezet

Trout kibaktatott a Negyvenkettedik utcára. Veszélyes hely volt.

Veszélyes volt az egész város – a vegyszerek, az egyenlőtlen
vagyonelosztás és hasonlók miatt. Sok ember járt abban a cipőben, mint
Dwayne: olyan vegyszereket állítottak elő a saját testükben, amelyek
ártottak a fejüknek. De ezrével és ezrével voltak olyan emberek is a
városban, akik megvásárolták az ártalmas vegyszereket, és megették vagy
fölszippantották őket, vagy befecskendezték őket a vénájukba egy
készülékkel, amely így festett:

Néha még a segglukukba is földugták az ártalmas vegyszereket. A

segglukuk így festett:

=> Az emberek azért vállaltak ilyen borzasztó kockázatokat a

vegyszerekkel meg a testükkel, mert azt akarták, hogy jobb minőségű
legyen az életük. Csúf helyeken laktak, ahol csúf dolgokat lehetett csinálni.
Nem volt kutyagumijuk sem, ezért nem tudták jobbá tenni a környezetüket,
így hát amennyire tőlük tellett, a belsejüket próbálták széppé tenni.
Az eredmények mindeddig katasztrofálisak voltak – öngyilkosság,
lopás, gyilkosság, elmebaj és így tovább. De egyre újabb vegyszerek
jelentek meg a piacon. Ott, a Negyvenkettedik utcán, hat méternyire
Trouttól egy tizennégy éves fehér fiú feküdt es/méletlenül egy pornóbolt
ajtajában. Negyed litert nyelt le egy új fajta festéklemosóból, amelyet csak
az előző napon kezdtek először árusítani. Lenyelt két pirulát is, amelyeket
eredetileg arra szántak, hogy megelőzzék a szarvasmarhák fertőző
vetélését, az úgynevezett Bang-kórt.
 => Trout megkövültén állt a Negyvenkettedik utcán. Nem adtam neki
olyan életet, amelyet érdemes lett volna élnie, viszont acélos élniakarást
adtam neki. Ez gyakori kombináció volt a Föld bolygón.
A mozis kijött, bezárta maga mögött az ajtót.
És a semmiből hirtelen ott termett két fiatal, fekete prostituált.
Megkérdezték Trouttól és a mozistól, nincs-e kedvük egy kis
szórakozáshoz. Vidámak voltak és magabiztosak – attól a teljes tubusnyi
norvég aranyérbalzsamtól, amelyet félórával azelőtt ettek meg. A
balzsamot a gyártója sohasem szánta megevésre. Az embereknek a
segglukukba kellett volna nyomniuk.
Ezek vidéki lányok voltak. A nemzet déli agrárvidékén nőttek föl, ahol
a szüleiket mezőgazdasági gépekként használták. Most már azonban az
ottani fehér farmerek nem használtak húsból készült gépeket, mert a
fémből készült gépek olcsóbbak és megbízhatóbbak voltak, és egyszerűbb
volt a tárolásuk.
Így hát a fekete gépeknek el kellett menniük onnét, ha nem akartak éhen
halni. A városokba jöttek, mert mindenütt másutt ilyen táblák voltak a
kerítéseken és a fákon:

=> Kilgore Trout egyszer írt egy novellát „Még neked is" címmel. A
Hawaii-szigeteken játszódott, ahová Dwayne Hoover Midland City-i
sorshúzásának szerencsés nyertesei mennek majd. A szigeteken minden
talpalatnyi föld körülbelül negyven ember tulajdona, akikkel a történetben
Trout elhatároztatta, hogy a legteljesebb mértékben élnek tulajdonosi
jogaikkal. Mindenre kiteszik a Tilos az átjárás táblákat.
Ez rettenetes gondokat okoz a szigeteken élő másik egymillió
embernek. A nehézkedés törvénye megköveteli, hogy valahol a
földfelszínhez tapadjanak, ha nem akarnak bemenni a vízbe, és a partok
előtt úszkálni.
De aztán a szövetségi kormány rendkívüli intézkedéseket tesz.
Héliummal töltött, nagy ballont ad minden férfinak, asszonynak és
gyermeknek, aki nem telektulajdonos.
=> Minden ballonról drótkötél lóg le, rajta kantár. A ballonok
segítségével a hawaiiak tovább lakhatnak a szigeteken anélkül, hogy
minduntalan hozzátapadnának más emberek tulajdonához.
=> A prostituáltak most egy stricinek dolgoztak. Elragadó volt és
kegyetlen. Megfosztotta őket a szabad akaratuktól, és a legkevésbé sem
bánták. Amúgy sem tartottak igényt rá. Olyan volt, mintha Jézusnak
szentelték volna magukat, hogy önzetlenül és bizakodva élhessenek – csak
éppen ők egy stricinek szentelték magukat.
A gyermekkoruk elmúlt. Most haldoklottak. Az ő szempontjukból a
Föld talmi bolygó volt.
Amikor Trout és a mozis, két talmi Föld-lakó azt mondta, hogy nem kér
a talmi szórakozásból, a két haldokló gyermek elballagott. Lábuk
hozzátapadt a bolygóhoz, elvált tőle, aztán megint hozzátapadt. A sarkon
eltűntek. Trout, a Teremtő szeme és füle, eltüsszentette magát.
=> – Egészségére! – szólt a mozis. Ez gépies reflexe volt nagyon sok
amerikainak a tüsszentés hallatán.
– Köszönöm – mondta Trout. Ezzel időleges barátság alakult ki.
Trout azt mondta, reméli, hogy biztonságban eljut egy olcsó szállodába.
A mozis azt mondta, reméli, hogy eljut a Times Square-i metróállomásra,
így hát együtt indultak el, bátorságot merítve lépéseiknek az épületek
homlokzatáról visszaverődő zajából.
A mozis elmondott egyet-mást Troutnak arról, hogy az ő szemében
hogy fest a bolygó. Neki ez az a hely, mondta, ahol felesége meg két
gyermeke van. Ők nem tudják, hogy pornómozit vezet. Azt hiszik, mérnöki
tanácsadó munkát végez késő éjszakáig. Azt mondta, a bolygó nemigen
veszi már hasznát az ilyen idős mérnököknek. Egy időben rajongott értük.
– Nehéz idők – mondta Trout.
A mozis elmondta, hogy részt vett egy szigetelő csodaanyag
kifejlesztésében, amelyet a holdrakétákban alkalmaztak. Ez pontosan
ugyanaz az anyag volt, amely a csodálatos szigetelő tulajdonságot
kölcsönözte Dwayne Hoover Midland City-i álomszép háza
alumíniumburkolatának.
 A mozis emlékeztette Troutot arra, amit az első Holdra lépő ember
mondott annak idején: „Az embernek egyetlen kis lépés, az emberiségnek
hatalmas ugrás."
– Lelkesítő szavak – mondta Trout. Hátrapillantott, és látta, hogy egy
fekete vászontetős fehér Oldsmobile Tornádó követi őket. Ez a négyszáz
lóerős, elsőkerék-meghajtású jármű körülbelül öt kilométeres óránkénti
sebességgel duruzsolt három méternyire mögöttük, a járda mellett. Ez volt
Trout utolsó emléke – hogy meglátta mögöttük az Oldsmobile-t.
=> Amikor magához tért, négykézláb állt egy kézilabdapályán a
Queensboro híd alatt az Ötvenkilencedik utcán, az Éast River közelében. A
nadrágja és az alsója a bokája körül. A pénze eltűnt. Körülötte szanaszét
hevertek a csőmagjai – a szmoking, az új ing, a könyvek. Az egyik füléből
vér szivárgott.
A rendőrség tetten érte, amint fölhúzta a nadrágját. Reflektoruk vakító
fénye akkor csapott le rá, amikor nekitámaszkodott a pálya kerítésének, és
maflán babrált az övével meg a sliccgombjaival. A rendőrség azt hitte,
valami közbotrányokozáson kapták, már amit egy öregember elkövethet az
ürülék és az alkohol szerény lehetőségein belül.
Nem maradt egészen pénztelen. A nadrágja órazsebében lapult egy
tízdolláros bankó.
=> Egy kórházban megállapították, hogy Troutnak nem esett
különösebb baja. Elvitték a rendőrőrszobára, ahol kikérdezték. Csak annyit
tudott mondani, hogy elrabolta a fehér Oldsmobilban ülő megtestesült
gonoszság. A rendőrség azt tudakolta, hányan voltak az autóban, milyen
korúak és neműek, milyen volt a bőrük színe, a beszédük.
– Amennyire tudom, akár egy másik bolygóról is jöhettek volna.
Amennyire tudom, abhan a? autóban akár a Plútóról jött intelligens gáz is
lehetett volna – mondta
=> Trout ezt teljesen ártatlanul mondta, de a megjegyzése lett az első
csírája egy ragályos gondolatmérgezésnek. Elmondom, hogyan terjedt a
járvány: egy riporter másnap megírta az esetet a New York Postban, és
Trout szavaival indította a cikket. – A cikk ezzel a főcímmel jelent meg:

PLÚTÓI BANDITÁK KETTŐS EMBERRABLÁSA!

Troutról egyébként azt írták, hogy a neve Kilmer Trotter, a címe

ismeretlen, és nyolcvankét éves.
Más újságok átvették a cikket, többé-kevésbé átírva. A Plútóról szóló
tréfát mindegyik benne hagyta, és fontoskodva emlegették a Plútó-bandát.
És az újságírók egyre azt kérdezgették a rendőrségtől, hogy tudnak-e már
valamit a Plútó-bandáról, tehát a rendőrség is a Plútó-banda után
nyomozott.
=> Így hát a New York-iak, akiket oly sok bizonytalan félelem gyötört,
könnyen megtanultak félni valami látszólag kézzelfoghatótól: a
Plútó-bandáió\. Új zárakat vettek az ajtóikra, új rácsokat az ablakaikra,
nehogy bejusson a Plútó-banda. Többé nem mentek késői színházba, hátha
jön a Plútó-banda.
A külföldi újságok is terjesztették a rettegést, cikkeket közöltek arról,
hogy ha a New Yorkba látogató idegen megmarad bizonyos belvárosi
utcákon, jó esélye van rá, hogy nem találkozik a Plútó-bandával.
=> New York számos sötétbőrűek lakta gettójának egyikében, egy
lakatlan épület alagsorában összegyűlt egy csapat Puerto Ricó-i fiú. Kicsik
voltak, de fürgék és számosak.
Ijesztőek szerettek volna lenni, hogy megvédhessek magukat, barátaikat
és családjaikat, amit a rendőrség nem tett meg. El akarták kergetni a
kábítószer-kereskedőket is a környékről, és nyilvánosságot akartak
maguknak, ami nagyon fontos volt, hogy fölhívják magukra a kormány
figyelmét, hogy a kormány gyakrabban elszállíttassa a szemetet és így
tovább.
Az egyikük, José Mendoza viszonylag ügyesen pingált. így hát ő
mázolta föl az új banda emblémáját a tagok trikójának hátára, így festett:
 Kilencedik fejezet

Miközben Kilgore Trout akaratlanul megmételyezte New York

közösségének lelkét, a Középnyugaton Dwayne Hoover, a tébolyult
Pontiac-kereskedő lejött tulajdon szállodájának tetejéről.
Nem sokkal napfölkelte előtt Dwayne bement a szőnyeggel borított
haliba, hogy kivegyen egy szobát. Még ebben a szokatlan órában is
megelőzte egy férfi, méghozzá egy fekete férfi. Cyprian Ukwende volt az,
a nigériai indaro orvos, aki a Holiday Innben szállt meg, amíg megfelelő
lakást nem talált magának.
Dwayne alázatosan várt a sorára. Azt is elfelejtette az előbb, hogy ő a
szálló társtulajdonosa. Ami pedig azt illeti, hogy feketékkel lakjon egy
fedél alatt, Dwayne higgadtan fogadta a dolgot. Valami keserédes
boldogságot érzett, ahogy azt mondta magában: – Változnak az idők.
Változnak az idők.
=> – Az éjszakai portás új ember volt. Nem ismerte Dwayne-t. A
bejelentő lap minden rovatát kitöltette vele. Dwayne a maga részéről
mentegetőzött, hogy nem tudja a rendszámát. Bűntudatot érzett, még ha
tudta is, hogy semmit sem tett, ami miatt bűntudatot kellene éreznie.
Kellemes izgalom áradt szét benne, amikor a portástól kapott egy
szobakulcsot. Kiállta a próbát! És el volt ragadtatva a szobájától. Olyan
makulátlan volt, olyan hűvös, olyan tiszta! És olyan semleges! Testvére
volt a világ számos Holiday Innjében levő ezer meg ezer szobának.
Lehet, hogy Dwayne Hoover nem látta tisztán, mi az élete értelme, vagy
mihez kezdjen vele ezután. De ezt most helyesen tette: emberi lényeknek
szánt, kifogástalan tartályban helyezkedett el.
A tartály készen várt akárkit. Készen várta Dwayne-t.
A vécé ülését papírcsík fogta le, amelyet a vécé használata előtt el
kellett távolítani, így festett:
 Ez a papírszalag biztosította Dwayne-t, hogy nem kell félnie attól, hogy
dugóhúzó alakú kis állatok másznak föl a segglukán, és szétrágják a
huzalozását, így hát eggyel kevesebb gondja volt.
=> A belső kilincsen egy tábla lógott, amelyet Dwayne most a külső
kilincsre akasztott, így festett:

Dwayne egy pillanatra félrehúzta a mennyezettől a padlóig érő

függönyt. Meglátta a cégért, amely a szálló jelenlétét hirdette a
gyorsforgalmi út megfáradt vándorainak. A cégér így festett:
Dwayne összehúzta a függönyt. Beállította a fűtést és a szellőzést. Úgy
aludt, mint a bunda.
A bunda egy szőrös ruhadarab volt, amely a Föld bolygón híres volt
arról, hogy milyen jól alszik, így festett:
 Tizedik fejezet

A Veteránok Napját követő napon, pirkadat előtt két órával a New

York-i rendőrség szélnek eresztette Kilgore Troutot, mint egy léggömböt.
Trout kelet-nyugati irányban átkelt Manhattan szigetén a szélsodorta
papírzsebkendők, újságok és korom társaságában.
Fölkéredzkedett egy kamionra. A kamion harminckilencezer kiló
spanyol olajbogyót szállított. Troutot a Lin-coln-alagút szájánál vette föl.
Az alagutat annak az embernek a tiszteletére nevezték el, akinek volt
bátorsága és fantáziája törvénnyel megtiltani a rabszolgaságot az Amerikai
Egyesült Államokban. Ezt az újítást nem régen vezették be.
A rabszolgákat egyszerűen szélnek eresztették. Nem volt kutyagumijuk
sem. Könnyen föl lehetett ismerni őket. Feketék voltak. Most hirtelen
szabadon járhattak-kelhettek.
=> A sofőr fehér volt. Azt mondta Troutnak, hogy amíg ki nem érnek a
városból, le kell feküdnie a padlóra, mert neki törvény tiltja, hogy
stoposokat fölvegyen.
=> Amikor a sofőr szólt Troutnak, hogy fölülhet, még sötét volt. New
Jersey megmérgezett mocsarai és rétjei között haladtak. A járművük egy
General Motors gyártmányú Astro-95 dízelvontató volt, tizenkét méter
hosszú pótkocsival. Olyan hatalmas volt, hogy Trout a saját fejét
ak-korkának érezte, mint egy légpuskagolyó.
A sofőr azt mondta, ő valamikor réges-régen sokat vadászott,
horgászott. Majd megszakad a szíve, mondta, ha arra gondol, milyenek
lehettek alig száz évvel ezelőtt a mocsarak és a rétek. – És ha meggondolja,
miféle szarokat gyártanak a legtöbb itteni gyárban! Mosószereket,
macskaeledelt, jégkrémet...
=> Fontos dolgot mondott. A bolygót féktelenül pusztították a gyártási
folyamatok, és amit gyártottak, nagyjában-egészében pocsék volt.
Aztán Trout is mondott egy fontos dolgot. – Nézze –mondta –, én
régebben nagy környezetvédő voltam. Jajve-székeltem azon, hogy az
emberek helikopterekről automata fegyverekkel lövik a fehérfejü réti sast,
és így tovább. De aztán abbahagytam. Van egy folyó Clevelandben, az
olyan szennyezett, hogy körülbelül évente egyszer kigyullad. Régebben
szinte belebetegedtem, de most már csak nevetek rajta. Amikor egy
tartályhajó véletlenül beleengedi a rakományát a tengerbe, és elpusztít több
millió madarat meg több milliárd halat, én azt mondom, „Éljen a Standard
Oil", vagy aki éppen beleengedte. – Trout ünnepélyes mozdulattal
fölemelte a kezét. – Koccintsunk Mobil olajjal!
 A sofőr ettől kijött a sodrából. – Maga viccel! – mondta.
– Rájöttem – mondta Trout –, hogy Isten a legkevésbé sem
környezetvédő, úgyhogy bárki másnak ezzel próbálkoznia szentségtörés és
időpocsékolás. Látta már maga az Úristen valamelyik tűzhányóját,
tornádóját vagy szökőárját? Mesélt már magának valaki a félmillió
évenként megrendezett jégkorszakokról? Hallott már a szilfák gombás
rothadásáról? Az aztán szép környezetvédő akció! Isten keze van benne,
nem az emberé. Szerintem mire megtisztítjuk a folyóinkat, Isten
fölrobbantja az egész galaxist, mint egy petárdát. Az volt a betlehemi
csillag is, ha nem tudná.
– Mi volt a betlehemi csillag?! – kérdezte a sofőr.
– Galaxis. Fölrobbant az egész, mint egy petárda –mondta Trout.
=> Nagy hatást tett a sofőrre. – Ha meggondolom – mondta a sofőr –,
nem emlékszem, hogy bárhol is szó volna környezetvédelemről a
Bibliában.
– Hacsak nem akarja annak tekinteni az özönvíz történetét – mondta
Trout.
=> Egy darabig szótlanul ültek, aztán a sofőr megint mondott egy fontos
dolgot. Azt mondta, tudja, hogy a teherautója mérgező gázzá alakítja a
légkört, és hogy a bolygót átalakítják^ úttestté, hogy a kamionja
mindenhová eljuthasson. – Úgyhogy én ezzel öngyilkosságot követek el.
– Ne vegye a szívére – mondta Trout.
– A bátyám még rosszabb – folytatta a sofőr. – Abban a gyárban
dolgozik, ahol a vietnami növényirtó meg lombtalanító vegyszereket
csinálják. – Vietnam egy ország volt, ahol Amerika úgy próbálta rávenni
az embereket, hogy ne legyenek kommunisták, hogy repülőgépről
mindenfélével hajigálta őket. A vegyszerekkel, amelyekről a sofőr beszélt,
el akartak pusztítani minden lombozatot, hogy a kommunisták nehezebben
bújhassanak el a repülőgépek elől.
– Ne vegye a szívére – mondta Trout.
– Hosszú távon ő is öngyilkosságot követ el – mondta a sofőr. – Úgy
látszik, manapság az amerikaiak csak olyan helyen kapnak munkát, ahol
így vagy úgy öngyilkosságot követnek el.
– Ebben van valami – mondta Trout.
=> – Nem tudom magáról, komolyan beszél-e vagy nem! –mondta a
sofőr.
– Én sem tudom addig, amíg rá nem jövök, hogy az élet komoly-e vagy
sem – mondta Trout. – Azt tudom, hogy veszélyes, és nagyon tud fájni. De
ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy komoly is.
 => Miután Troutból híres ember lett, természetesen az volt körülötte az
egyik legnagyobb rejtély, hogy hülyéskedik-e vagy sem. Egyszer azt
mondta egy makacs kérdezősködő-nek, hogy amikor hülyéskedik, mindig
keresztbe teszi az ujjait.
– És figyelje meg – folytatta –, hogy amikor ezt a felbecsülhetetlen
értékű tájékoztatást adtam, szintén keresztben voltak az ujjaim!
És így tovább.
Trout sok szempontból elviselhetetlen alak volt. A sofőr egy-két óra
alatt torkig lett vele. Trout kihasználta a csöndet, és kitalált egy
környezetvédelem-ellenes történetet. Ezt a címet adta neki: „Gilgongo!"
A „Gilgongo!" egy olyan bolygóról szólt, ahol kellemetlenségeket okoz
a szüntelen teremtés.
Azzal kezdődött, hogy díszvacsorát adnak egy ember tiszteletére, aki
kiirtotta az aranyos kis pandamacik egész faját. A kiirtásuknak szentelte az
egész életét. A díszvacsorára külön tányérokat csináltattak, amelyeket a
vendégek utána hazavihetnek emlékbe. Mindegyiken egy pandamackó
képe van meg a díszvacsora dátuma, alatta pedig egyetlen szó:

GILGONGO!

Ez a bolygó nyelvén azt jelenti: „Kipusztult!"

=> – Az emberek nagyon örülnek, hogy a pandamackó gilgongo, mert
már túl sok faj van a bolygón, és szinte óránként születnek az újabbak. Az
emberek akármit csinálnak, fölkészületlenül éri őket a zavarbaejtően
sokféle állattal, növénnyel történő találkozás.
Az emberek minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy csökkentsék a
fajok számát, kiszámíthatóbbá tegyék az életüket. A természet teremtő
ereje azonban fölébük kerekedik. Végül az egész bolygón megfojtja az
életet egy ötven méter vastag, eleven állattakaró, amely
vándorgalambokból, fehérfejü réti sasokból, Bermuda-vészmadarakból és
kócsagokból áll.
=> – Ez legalább olajbogyó – mondta a sofőr.
– Mi? – kérdezte Trout.
– Vihetnénk rosszabbat is, mint olajbogyót.
– Az igaz – mondta Trout. Közben kiment a fejéből, hogy főleg azért
vannak úton, mert harminckilencezer kiló olajbogyót szállítanak az
Oklahoma állambeli Tulsába.
=> A sofőr politizált is egy keveset.
 Trout nem tudta megkülönböztetni egymástól a politikusokat. Az ő
szemében mind idétlenül lelkendező csimpánz volt. Egyszer írt egy
történetet egy optimizmust sugárzó csimpánzról, aki az Egyesült Államok
elnöke lett. Ezt a címet adta neki: „Éljen a Főnök!"
A csimpánz mindig rézgombos kabátkát visel, a szivarzsebére varrva az
Egyesült Államok elnökének pecsétje, így fest:

Akárhová megy, a zenekar rázendít az „Éljen a Főnök!"-re.,A csimpánz

imádja. Csak úgy ugrál örömében.
=> Megálltak egy olcsó útmenti vendéglőnél. A vendéglő előtt tábla
állt, amely így szólt:

Így hát ettek.

 Trout észrevett egy idiótát, aki szintén evett. Az idióta felnőtt, fehér
férfi volt, egy fehér ápolónő vigyázott rá. Az idióta nemigen tudott
beszélni, és az önálló evés is nehezére esett. Az ápolónő partedlit kötött a
nyakába.
Hanem az étvágya, az csodálatos volt! Trout csak nézte, ahogy tömi
magába a palacsintát és a hurkát, ahogy vedeli a narancslét és a tejet. Trout
ámult-bámult, milyen hatalmasjószág ez az idióta. Lenyűgöző volt az
idióta boldogsága is, ahogy bepakolta a kalóriákat, amelyek átsegítik egy
újabb napon.
Trout ezt mondta magában: – Bepakol, ki tudja, mit hoz a holnap.
=> Trout a sofőr nyomában visszament a kamionhoz, és most nézte meg
először messzebbről is közlekedési eszközüket, most látta teljes egészében.
Az oldalán két és fél méter magas, rikító narancssárga betűkkel írt üzenet
állt. így festett:

Trout eltűnődött, hogy vajon egy gyermek, aki most tanul olvasni, mire
vélné az üzenetet. A gyermek föltételezné, hogy borzasztóan fontos üzenet,
hiszen valaki vette a fáradságot, hogy ilyen nagy betűkkel odaírja.
Aztán, még mindig útszéli gyermeknek tettetve magát, elolvasott egy
másik kamion oldalán álló üzenetet is. Az így festett:
 Tizenegyedik fejezet

Dwayne Hoover tíz óráig aludt az új Holiday Innben. Pompásan

fölfrissült. Elköltött egy 5. sz. reggelit a szálló népszerű éttermében, melyet
úgy hívtak, Vadászterem. Éjszakára behúzták a függönyöket. Most szét
voltak húzva. Beengedték a napfényt.
A szomszéd asztalnál Cyprian Ukwende, a nigériai, az indaro ült, ő is
egyedül. A Midland City-i Harsona apróhirdetéseit böngészte. Olcsó
lakásra volt szüksége. A Midland megyei kórház fizette a szállodai
számláját, amíg lakást talál magának, és már türelmetlenkedni kezdtek.
Nőre is szüksége volt, vagy több nőre, akik hetente több százszor
basznak vele, annyira tele volt mindig vággyal és rittyóval. És fájt a szíve
az indaro rokonai után. Otthon hatszáz rokona volt, akit név szerint ismert.
Ukwende szenvtelen arccal rendelte meg a 3. sz. reggelit a korpás
búzakenyérböl készült pirítóssal. A szenvtelen arc mögött azonban egy
fiatalember szenvedett a már szinte elviselhetetlen honvágytól és
vőlegényfájdalmaktól.
=> Kétméternyire tőle Dwayne Hoover kibámult a zsúfolt, napsütötte
gyorsforgalmi útra. Most tudta, hol van. A szálló parkolója és a
gyorsforgalmi út között ott volt az ismerős árok, a betonmeder, amelyet a
mérnökök építettek a Cukor-pataknak. Mögötte az ismerős, rugalmas
acélkorlát, amely megakadályozta, hogy a személy- és teherautók
beleforduljanak a Cukor-patakba. Aztán a három ismerős nyugat felé tartó
sáv, majd az ismerős, füves elválasztó sáv. Aztán a három ismerős kelet
felé tartó sáv, majd a másik ismerős acélkorlát. Aztán az ismerős Will
Fairchild repülőtér – majd azon túl az ismerős vetésterületek.
=> Bizony lapos volt odakint minden – lapos város, lapos járás, lapos
megye, lapos állam. Amikor Dwayne kisfiú volt, azt gondolta, hogy szinte
mindenki fátlan és lapos vidékeken él. Úgy képzelte, hogy a tengerek,
hegységek, erdők jó része össze van gyűjtve nemzeti parkokba.
Harmadikos korában a kis Dwayne rendetlen írású dolgozatában azt
javasolta, hogy létesítsenek nemzeti parkot a Cukor-patak kanyarulatánál,
Midland City tizenhárom kilométeres körzetében az egyetlen valamirevaló
felszíni víz mellett.
Dwayne most magában, némán kimondta annak az ismerős felszíni
víznek a nevét: – Cukor-patak.
=> A Cukor-patak csak öt centiméter mély, de ötven méter széles volt a
kanyarulatánál, ahol a kis Dwayne szerint a parknak kellett volna helyet
kapnia. Most ahelyett a
 Mildred Barry Művészeti Központot tették oda. Gyönyörű volt.
Dwayne egy pillanatig babrált a zakója hajtókáján, kitapogatta az oda
tűzött jelvényt. Levette, mert nem emlékezett rá, mi van rajta. Az aznap
este kezdődő Művészeti Fesztivált propagálta. Az egész városban ehhez
hasonló jelvényekkel jártak az emberek, íme, ez állt a jelvényeken:

=> A Cukor-patak időnként kiöntött. Erre emlékezett Dwayne. Ezen a

lapos vidéken furcsán szép szokása volt a víznek, hogy kiöntött. A
Cukor-patak nesztelenül túlcsordult, és hatalmas tükröt kanyarított,
amelyben a gyermekek veszélytelenül játszhattak.
A tükör megmutatta a helybélieknek a völgy formáját, ahol éltek,
bebizonyította, hogy domblakók, akik kilométerenként másfél centiméteres
emelkedésü lejtőn élnek, amely elválasztja őket a Cukor-pataktól.
Dwayne ismét némán kimondta a víz nevét: – Cukorpatak.
=> Dwayne befejezte a reggelizést, és merészen föltételezte, hogy most
már nem elmebeteg, hogy kigyógyította a bajából a helyváltoztatás meg
egy jó alvás.
Az ártalmas vegyszerei megengedték, hogy különös élmények nélkül
átmenjen a halion, majd a koktélbáron, mely még nem nyitott ki. Amikor
azonban a koktélbár oldalajtaján kilépett a szállót és a Pontiac-szalont
övező aszfaltsíkságra, megdöbbenéssel észlelte, hogy valaki átalakította az
aszfaltot gumiasztallá.
Besüppedt Dwayne súlya alatt. Dwayne jóval az utca szintje alá
süllyedt, aztán lassan visszaemelkedett, de nem egészen. Egy sekély,
rugózó gödröcske közepén állt. Ujabb lépést tett az autószalon felé. Megint
lesüllyedt, megint fölemelkedett, és egy vadonatúj gödröcskében állt.
 Tátott szájjal nézett körül, szemtanúkat keresett. Csak egyet látott.
Cyprian Ukwende állt a gödröcske peremén. Ó nem süppedt bele.
Ukwendének csak ennyi mondanivalója volt Dwayrie rendkívüli
helyzetéhez:
– Szép napunk van.
=> Dwayne gödröcskéből gödröcskébe haladt.
Átszédelgett a használt autók parkolóján.
Megállt egy gödröcskében, fölnézett egy újabb fekete fiatalemberre. Ez
a fekete fiatalember ronggyal törölgetett egy bordó, nyitható tetejű,
1970-es Buick Skylarkot. Nem efféle munkához volt öltözve. Olcsó kék
öltönyt viselt, fehér inget és fekete nyakkendőt. És nem egyszerűen
töröl-gette az autót – fényesítette.
A fiatalember fényesítgetett még egy darabig. Aztán
kápráztató mosolyt villantott Dwayne-re, és tovább fényesítette az autót.
Elmondom, mi a magyarázat. A fiatalembert most helyezték feltételesen
szabadlábra a shepherdstowni Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézetből.
Azonnal munkát kellett találnia, ha nem akar éhen halni, így hát
megmutatta Dwayne-nek, milyen remek munkaerő.
Kilencéves kora óta a Midland City környéki különféle árvaházakban,
fiatalkorúak intézeteiben és börtönökben töltötte az életét. Most huszonhat
éves volt.
=> És végre szabad!
=> Dwayne azt hitte, a fiatalember látomás.
=> A fiatalember folytatta az autófény esi test. Az élete kutyagumit sem
ért. Gyöngécske volt benne az élnivágyás. Úgy érezte, rettenetes ez a
bolygó, és nem lett volna szabad ide küldeni őt. Valami tévedés
történhetett. Nem voltak sem barátai, sem rokonai. Eddig mindig
ketrecekbe csukták.
Tudta, milyen néven nevezik a jobb világot. Gyakran látta azt a nevet
álmaiban. Ha hangosan kimondta volna, csúfot űztek volna belőle. Mert
hát nagyon gyerekes név volt.
A fiatal fekete börtöntöltelék kedve szerint akármikor láthatta a nevet,
fénybetűkkel tündökölt a koponyája belső oldalán, így festett:
 => A fiatalember a zsebében őrizte Dwayne fényképét. Korábban,
Shepherdstownban a cellája falára is kitette Dwayne fényképeit.
Könnyűszerrel hozzájuk jutott, mert Dwayne minden hirdetésében,
amelyet megjelentetett a Harsonában, ott volt mosolygós arca, és alatta a
jelmondata. A képet félévenként cserélte. A jelmondat huszonöt éve nem
változott, íme, így hangzott:

KÉRDEZZEN MEG BÁRKIT:

DWAYNE-BEN MEG LEHET BÍZNI!

=> A börtönviselt fiatalember megint rámosolygott Dwayne-re.

Tökéletes állapotban volt a fogsora. A börtönben elsőrangú volt a fogászati
ellátás. Az élelmezés is.
– Jó reggelt, uram – szólt a fiatalember. Kétségbeejtően tudatlan volt.
Nagyon sok mindent kellett megtanulnia. Például semmit sem tudott a
nőkről. Tizenegy éve Francine Pefko volt az első nő, akivel szót váltott.
– Jó reggelt – mondta Dwayne. Halkan mondta, hogy ne hallatsszék
messzire a hangja, ha netán egy látomással társalogna.
– Uram, én nagy érdeklődéssel olvasom a hirdetéseit az újságban, és
örömömet szoktam lelni a rádióhirdetéseiben is – mondta a feltételesen
szabadlábra helyezett fiatalember. A börtönben töltött utolsó év alatt a
rögeszméjévé lett, hogy egy szép napon majd munkát kap Dwayne-től, és
aztán boldogan él, amíg meg nem hal. Olyan lesz, mint Meseország.
Dwayne erre nem szólt semmit, így hát a fiatalember folytatta: –
Szorgalmas munkás vagyok, amint láthatja. Önről csak jó dolgokat hallok.
Azt hiszem, a jó Isten azt rendelte, hogy magának dolgozzak.
 – Igen? – mondta Dwayne.
– A nevünk is annyira hasonlít – mondta a fiatalember –, mintha a jó
Isten így mondaná meg mind a kettőnknek, mit tegyünk.
Dwayne Hoover nem kérdezte meg, mi a neve, de a fiatalember sugárzó
arccal anélkül is megmondta: – Az én nevem, uram, Wayne Hoobler!
A Hoobler elterjedt nigger név volt Midland City egész környékén.
=> Dwayne Hoover összetörte Wayne Hoobler szívét, amikor
bizonytalanul megrázta a fejét, aztán elment.
=> Dwayne belépett a Pontiac-szalonba. Most már nem süppedt alatta a
föld, viszont meglátott valami mást, amit nem lehetett megmagyarázni: az
autószalon padlójából egy pálmafa nőtt ki. Dwayne ártalmas vegyszerei
elfeledtették vele a hawaii hetet. Pedig voltaképpen Dwayne maga tervezte
a pálmafát. Egy elfűrészelt telefonpóznát betekertek jutaszövettel. A
tetejére igazi kókuszdiókat szögeztek. Zöld műanyag fóliából vágták ki a
leveleket.
Dwayne úgy megzavarodott a fától, hogy kis híján el-alélt. Aztán
körülnézett. Mindenütt ananászokat és uku-leléket látott szétszórva.
Aztán meglátta a leghihetetlenebb látványt. A szalon vezetője, Harry
LeSabre jött feléje szélesen vigyorogva, fűzöld harisnyanadrágban,
szalmafonatú szandálban, fű-szoknyában és rózsaszín trikóban, amely így
festett:
 => Előzőleg Harry és a felesége az egész hétvégén azon vitatkozott,
hogy vajon sejti-e Dwayne, hogy Harry transz-vesztita. Arra jutottak, hogy
Dwayne semmiből sem sejtheti. Harry sohasem beszélgetett Dwayne-nel
női ruhákról. Sohasem vett részt transzvesztita szépségversenyen, és nem
követte számos Midland City-i transzvesztita példáját, akik beléptek egy
nagy transzvesztita-klubba odaát Cincinnatiben. Sohasem kereste föl a
város transzvesztita sörözőjét, A régi Ratskellert a Fairchild Hotel
alagsorában. Sohasem cserélt Polaroid-képeket más transzveszti-tákkal,
sohasem fizetett elő transzvesztita újságra.
Harry és a felesége arra jutott, hogy Dwayne szavai mögött nem volt
hátsó gondolat, és Harry jobban tenné, ha fölvenne valami tarkabarka
öltözéket a hawaii hétre, máskülönben Dwayne kirúgja.
Így hát most itt állt az új Harry, félelemtől és izgalomtól kipirult arccal.
Gátlástalannak, gyönyörűnek, szeretetreméltónak és hirtelen
fölszabadultnak érezte magát.
Azzal a hawaii szóval köszöntötte Dwayne-t, amely egyszerre jelent
istenhozottat és istenhozzádot.
– Aloha – mondta.
 Tizenkettedik fejezet

Kilgore Trout még messze járt onnét, de egyenletesen csökkent a

távolság közötte és Dwayne között. Még mindig a Piramis nevű
teherautóban ült. A teherautó éppen egy Walt Whitman nevű költőről
elnevezett hídon haladt át. A híd füstbe burkolózott. Még néhány pillanat,
és a teherautó Philadelphia részévé válik. A híd lábánál tábla állt, rajta
felirat:

=> Fiatalabb korában Trout gúnyosan mosolygott volna a tábla láttán,

amely a testvériséget emlegeti – egy bombatölcsér peremén, mint bárki
láthatja. De Trout fejében most már nem rejtőztek afféle elképzelések,
hogy milyenek lehetnének, milyeneknek kellene lenniük a dolgoknak a
bolygón ahelyett, amilyenek. A Föld csakis olyan lehet, gondolta, amilyen.
Minden szükségszerű. Meglátott egy szemetes bödön-ben kotorászó
fehér öregasszonyt. Ez is szükségszerű volt. Meglátott egy fürdőszobai
játékot, egy kis gumikacsát, az oldalán feküdt egy kanális rácsán. Ott
kellett feküdnie.
És így tovább.
=> A sofőr megemlítette, hogy az előző nap a Veteránok Napja volt.
– Az – mondta Trout.
– Maga veterán? – kérdezte a sofőr.
– Nem – mondta Trout. – És maga?
– Én sem – mondta a sofőr. Egyikük sem volt veterán.
=> A sofőr áttért a barátság taglalására. Azt mondta, neki nehéz
tartalmas barátságokat fenntartania, mert az idő jó részében úton van.
Nevetgélve emlegette azt az időt, amikor még a „legjobb barátai"-ról
beszélt. Azt mondta, szerinte az emberek az alsó tagozat után már nemigen
beszélnek legjobb barátokról.
Úgy vélte, hogy Troutnak, mivel alumíniumzsalus ablakokkal és
ablaktáblákkal foglalkozik, a munkája során lehetősége nyílik tartós
barátságok kiépítésére. – Arra gondolok – mondta –, ha az emberek nap
mint nap együtt dolgoznak, ahogy fölszerelik azokat az ablakokat, jól
megismerik egymást.
– Én egyedül dolgozom – mondta Trout. A sofőr szemlátomást
csalódott. – Azt hittem, két ember kell az ilyesmihez.
– Egy elég – mondta Trout. – Egy gyönge gyermek is egymaga meg
tudná csinálni.
– A sofőr azt szerette volna, ha Trout tartalmas társasági életet él, hogy
másodkézből ő is élvezhesse. – Akkor is –mondta –, vannak cimborái,
akikkel munka után összejön. Megisznak pár korsó sört. Kártyáznak egy
kicsit. Mulatozgatnak. Trout megvonta a vállát.
– Mindennap ugyanazokon az utcákon megy végig –mondta neki a
sofőr. – Sok embert ismer, és ők is ismerik magát, mert nap mint nap
ugyanazokon az utcákon járnak. Maga odaköszön, ők visszaköszönnek.
Néven szólítják egymást. Ha pácba kerül, segítenek magán, mert közülük
való. Közéjük tartozik. Nap mint nap látják.
Trout nem akart vitatkozni.
=> Trout közben elfelejtette a sofőr nevét.
Troutnak volt egy értelmi fogyatékossága, amelytől én is sokat
szenvedtem annak idején. Nem tudott visszaemlékezni az ismerőseire, ha
nem volt valami szembeszökően furcsa a testükön vagy az arcukon.
Például amikor Cape Codon lakott, az egyetlen személy, akit
barátságosan a nevén szólítva tudott üdvözölni, Alfy Bearse volt, egy
félkarú albínó. „Neked nincs meleged, Alfy?", szólította meg Trout. „Miért
nem láttalak mostanában, Alfy?", kérdezte. „De jól nézel ki ma, Alfy!",
mondta.
És így tovább.
=> Most, hogy Trout Cohoesban lakott, az egyetlen személy, akit a
nevén szólított, egy Durling Heath nevű, vörös hajú cockney törpe volt.
Egy cipészműhelyben dolgozott. Elegáns, irodai névtábla állt a
munkaasztalán, hátha valaki a nevén kívánja szólítani. A névtábla így
festett:

Trout időnként bekukkantott a műhelybe, és ilyeneket mondott: „Maga

szerint ki nyeri az idén a vébét, Durling?" „Nem tudja, miért szirénáztak az
éjszaka, Durling?" „Jól fest ma, Durling, hol vette ezt az inget?" És így
tovább.
Trout most azon tépelődött, véget ért-e a barátságuk. Legutóbb, amikor
Trout bement a cipészmühelybe, és mindenfélét mondott Durlingnak, a
törpe hirtelen ráüvöl-tött.
Ezt üvöltötte sivító hangján, cockney akcentusával: „Szálljon már le
rólam!"
=> New York állam kormányzója, Nelson Rockefeller egyszer kezet
fogott Trouttal egy cohoesi élelmiszerboltban. Troutnak sejtelme sem volt
róla, kivel van dolga. Mint tudományos-fantasztikus író, hanyatt
vágódhatott volna a meglepetéstől, hogy egy ilyen ember szóba áll vele.
Rockefeller nem pusztán kormányzó volt. A bolygó ezen részén uralkodó
sajátos törvények lehetővé tették, hogy Rockefeller a földfelszín hatalmas
területeit birtokolja, sőt a felszín alatti olajat és értékes ásványokat is.
Többet
birtokolt a bolygóból, mint sok nemzet. Erre rendeltetett csecsemőkora
óta. Beleszületett ebbe a röhejes birtoklásba.
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezte Rockefeller kormányzó.
– Vagyogatunk – mondta Kilgore Trout.
=> A sofőr megint a maga kedvére akart tenni. Miután bebizonyította,
milyen tartalmas társasági életet él Trout, most úgy tett, mintha Trout égne
a vágytól, hogy megtudja, milyen egy kamionos nemi élete. Trout
egyáltalán nem égett a vágytól, hogy megtudja.
– Tudni szeretné, hogy vannak a sofőrök a nőkkel, igaz? – kérdezte a
sofőr. – Mert azt hiszi, aki sofőrt csak lát, az mind végigdugja a kontinenst,
igaz?
Trout csak megvonta a vállát.
A sofőr felháborodott Trouton, lehordta buja tájékozatlansága miatt. –
Jobb, ha tőlem tudja meg, Kilgore... – tétovázott. – Így hívják, ugye?
– Igen – mondta Trout. Már századszor felejtette el a sofőr nevét.
Valahányszor levette róla a tekintetét, nemcsak a nevét felejtette el, hanem
az arcát is.
– Szóval Kilgore – folytatta a sofőr –, ha például Cohoesban lerobbanna
a járgányom, és amíg megcsinálják, ott kéne töltenem két napot, mit
képzel, könnyű lenne azalatt nőt találnom? Vadidegenként, ezzel a
külsővel?
– Attól függ, mennyire elszánt – mondta Trout.
A sofőr fölsóhajtott. – No igen, a szentségit... – mondta, és lemondóan
hozzátette: – így megy az egész életem. Kevés bennem az elszántság.
 => Arról beszélgettek, hogy alumíniumburkolattal új külsőt lehet
kölcsönözni az öreg házaknak. Ezek a burkolatok sohasem igényelnek
festést, és messziről úgy mutatnak, mint a frissen festett fa.
A sofőr beszélgetni kívánt a Perma-Stone-ról, a rivális eljárásról is. Az
abból állt, hogy az öreg házak falát színes cementtel vonták be, ami
messziről úgy mutatott, mint a kőfal.
– Ha maga alumínium ablaktáblákkal foglalkozik –mondta a sofőr
Troutnak –, akkor alumíniumburkolatokkal is foglalkoznia kell. – A két
üzletág országszerte kéz a kézben tevékenykedett.
– A cégem árulja – mondta Trout –, és sokfelé láttam is, de a
fölszerelését sohasem csináltam.
A sofőr azt fontolgatta, hogy alumíniumburkolatot készíttet Little
Rock-i házára, és könyörögve kérte Troutot, válaszoljon őszintén a
kérdésére: – Abból ítélve, amit maga látott-hallott, azok az emberek, akik
alumíniumburkolatot csináltatnak, boldogok vele?
– Cohoes táján – mondta Trout –, szinte csak azokat láttam boldognak.
=> – Tudom, mire gondol – mondta a sofőr. – Egyszer láttam, ahogy
egy egész család kinn állt a házuk előtt. Nem hittek a szemüknek, hogy
milyen jól néz ki a házuk az alumíniumburkolattal ! Hanem azt mondja
meg nekem, Kilgore, és őszintén megmondhatja, mert nekünk nincs üzleti
kapcsolatunk: meddig tart ez a boldogság?
– Körülbelül tizenöt évig – mondta Trout. – Az ügynökeink azt szokták
mondani, hogy amennyit az ember megspórol a festésen meg a fűtésen,
abból bőven megcsináltathatja az újat.
– A Perma-Stone sokkal mutatósabb, és szerintem sok-
kal tovább is tart – mondta a sofőr. – Viszont sokkal többe kerül.
– Valamit valamiért – mondta Kilgore Trout.
=> A sofőr beszámolt Troutnak egy gázbojlerről, amelyet harminc éve
vett, de azóta egyetlenegyszer sem kellett szerelőt hívni hozzá.
– Mi a fene – mondta Kilgore Trout.
=> Trout a kamion felől érdeklődött, és a sofőr azt mondta, ez a világ
legnagyszerűbb kamionja. Csak a vontató rész huszonnyolcezer dollárba
kerül. Háromszázhuszonnégy lóerős Cummins dízelmotor hajtja, amely
turbófeltöltése révén nagy magasságokban is jól működik. Hidraulikus
kormányszerkezete, légfékje, tizenhárom fokozatú sebességváltója van, a
tulajdonosa pedig a sofőr sógora.
A sógorának, mondta, huszonnyolc kamionja van. Ő az elnöke a
Piramis Fuvarozó Társaságnak.
 – Miért adta a Piramis nevet a cégnek? – kérdezte Trout. – Azért
kérdem, mert ez a jármű, ha kell, százhatvan kilométert is megtesz
óránként. Gyors, hasznos és dísztelen. Olyan modern, mint egy űrhajó.
Semmit sem láttam még, ami kevésbé emlékeztetne piramisra, mint ez a
kamion.
=> A piramisok hatalmas kősírok voltak, amelyeket sok ezer évvel
azelőtt építettek az egyiptomiak. Aztán már nem építettek többet. A
turisták messze vidékekről odamentek megbámulni őket. így festettek:

– Nem értem, hogy valaki, aki gyors áruszállítással foglalkozik, miért

nevezi el a vállalatát és a kamionjait olyan építményekről, amelyek
Krisztus születése óta egy millimétert sem mozdultak el?
A sofőr azonnal és kissé ingerülten válaszolt, mintha nem értené, hogy
kérdezhet Trout ilyen ostobaságot.
– Tetszett neki a hangzása – mondta. – Magának nem tetszik a
hangzása?
Trout a békesség kedvéért bólintott. – De – mondta –, nagyon jól
hangzik.
=> Trout hátradőlt, elgondolkodott a beszélgetésen. Kanyarított belőle
egy történetet, de aztán nem volt ideje megírni, csak amikor már öreg,
nagyon öreg lett. Egy bolygóról szólt, ahol a nyelv folyton átalakul tiszta
zenévé, mert az ottani lények rajonganak a jó hangzásért. A szavakból
zenei hangok lesznek, a mondatokból dallamok. Közlésre már nem
alkalmasak, mert senki sem tudja és senkit sem érdekel, hogy mit
jelentenek.
Így hát az állami és gazdasági vezetők ahhoz, hogy dolgozni tudjanak,
kénytelenek egyre újabb és egyre csúfabb szavakat és mondatszerkezeteket
kitalálni, amelyek ellenállnak a zenei átalakulásnak.
=> – Maga nős, Kilgore? – kérdezte a sofőr.
– Háromszorosan – mondta Trout. Igazat beszélt. Ráadásul mind a
három felesége rendkívül türelmes, melegszívű és gyönyörű volt.
Mindegyiket elsorvasztotta Trout pesszimizmusa.
– Gyereke van?
– Egy – mondta Trout. Valahol a múltban, a sok feleség és postán eltűnt
kézirat kavargásában ott volt egy Leó nevű fiú. – Már felnőtt – mondta
Trout.
=> Tizennégy éves korában Leó örökre elhagyta az otthonát. Letagadta
ifjú korát, és beállt a tengerészgyalogsághoz. Az újonckiképző táborból
küldött egy rövid levelet az apjának. Ez állt benne: „Sajnállak téged. A
saját segglukadba dugod a fejed. Te már halott vagy."
Ezután Trout sem közvetlenül, sem közvetve nem kapott tőle-róla hírt,
amíg föl nem kereste a Szövetségi Nyomozó Iroda két ügynöke. Leó
megszökött Vietnamban a hadosztályától, mondták. Hazaárulást követett
el. Átállt a Vietkonghoz.
Íme, így értékelte az FBI Leó akkori helyzetét a bolygón:
– Nagy bajban van a fia – mondták.
 Tizenharmadik fejezet

Amikor Dwayne Hoover meglátta Harry LeSabre-t, az autószalon

vezetőjét a fűzöld harisnyanadrágban, a fűszoknyában meg a többiben,
nem hitt a szemének, így hát úgy tett, mint aki nem látja. Bement az
irodájába, amely szintén tele volt szórva ukulelékkel és ananászokkal.
Francine Pefko, a titkárnője normálisan festett, csak a nyakában volt egy
virágkoszorú meg az egyik füle mögött egy szál virág. Rámosolygott
Dwayne-re. Francine hadiözvegy volt, a szája, mint a puha párna, a haja
tűzvörös. Imádta Dwayne-t. Imádta a hawaii hetet is.
– Aloha – mondta.
=> Harry LeSabre-t addigra már tönkretette Dwayne.
Amikor Harry abban a nevetséges öltözékben odaállt Dwayne elé, a
testében minden molekula Dwayne reakciójára várt. Minden molekula egy
pillanatra abbahagyta a sürgés-forgást, eltávolodott valamicskét a
szomszédjától. Minden molekula arra várt, hogy megtudja, egyben
marad-e a galaxisuk, melyet úgy hívtak, Harry LeSabre.
Amikor Dwayne úgy tett, mintha nem is látta volna Harryt, Harry azt
hitte, lelepleződött, mint undorító transzvesztita, és ennek okán már ki is
rúgták.
Harry lehunyta a szemét. Nem is akarta többé kinyitni. A szíve ezt az
üzenetet küldte a molekuláknak: „Mindannyiunk előtt ismert okokból ezt a
galaxist megszüntetjük!"
=> Dwayne erről mit sem tudott. Rátámaszkodott Fran-cine Pefko
íróasztalára. Kis hiján elmondta Francine-nek, milyen rosszul érzi magát. –
Nem tudom, miért, ma nehéz napom van – mondta –, úgyhogy semmi
tréfa, semmi meglepetés! Nem akarok semmi bonyodalmat. Diliseket ne
engedj be. Ha telefonon keresnek, nem vagyok itt.
Francine azt mondta, hogy az ikrek várják Dwayne-t a belső irodában. –
Azt hiszem, baj van a barlanggal.
Dwayne hálás volt ezért az egyszerű, világos üzenetért. Az ikrek
Dwayne mostohaöccsei voltak, Lyle és Kyle Hoover, a barlang pedig a
Szent Csodabarlang, egy Shepherdstowntól délre fekvő turistaattrakció,
Dwayne és az ikrek közös tulajdona, Lyle és Kyle egyetlen kereseti
forrása. Az ikrek két egyforma, sárga, földszintes tanyaépületben laktak, a
barlang bejáratát rejtő ajándékbolt két oldalán.
Szerte az államban nyíl alakú táblák voltak a fákra és kerítésoszlopokra
szögezve. A barlang irányába mutattak, és jelezték, milyen messze van,
például:
 => Mielőtt Dwayne bement a belső irodába, elolvasta a falon az egyik
tréfás feliratot. Ezeket a feliratokat Fran-cine tette ki azért, hogy fölvidítsa
az embereket, hogy figyelmeztesse őket arra, amiről oly gyakran
megfeledkeztek : hogy nem kell állandóan komolynak lenni, íme, ezt a
feliratot olvasta Dwayne:

ITT NEMCSAK ŐRÜLTEK DOLGOZHATNAK,

DE AZOKNAK KÖNNYEBB!

A szöveghez mellékelték egy őrült képét is. így festett:

Francine jelvényt viselt a blúzán, amely egy egészségesebb,

irigylésreméltóbb kedélyállapotban levő illetőt ábrázolt, így festett:
 => Lyle és Kyle egymás mellett ült a fekete bőrkanapén Dwayne
Hoover belső irodájában. Annyira hasonlítottak egymásra, hogy Dwayne
sokáig nem is tudta megkülönböztetni őket, amíg 1954-ben Lyle egy
görkorcsolya versenyen verekedésbe nem keveredett egy nő miatt. Azután
Lyle volt a törött orrú. Dwayne-nek most eszébe jutott, hogy csecsemő
korukban egymás ujját szopták.
=> Elmondom, hogyan lehettek Dwayne-nek mostohaöccsei annak
ellenére, hogy a párnak, amely örökbe fogadta, nem lehetett saját
gyermeke. Az örökbefogadás elindított valamit a testükben, ami lehetővé
tette, hogy mégis legyen gyermekük. Ez gyakori jelenségnek számított. A
jelek szerint sok pár volt így programozva.
=> Dwayne most nagyon megörült, amikor meglátta a mostohaöccseit, a
két overallos, munkacipős, sapkás emberkét. Ismerősek voltak,
valóságosak voltak.
– Hát akkor halljuk – mondta. – Mi van a barlanggal?
Amióta Lyle-nak betörték az orrát, az ikrek megállapodtak, hogy ő
legyen a szószóló. Kyle 1954 óta ezer szót sem szólt.
– Azok a buborékok már félúton vannak a Katedrális felé – mondta
Lyle. – Ha így jönnek tovább, egy-két hét alatt följutnak a Moby Dickhez!
Dwayne tökéletesen megértette. A föld alatti patak, amely átfolyt a
Szent Csodabarlang alatt, elszennyeződött valami ipari hulladékkal,
amelyből pingponglabda keménységű buborékok képződtek. Ezek a
buborékok egyre följebb nyomakodtak az egyik járaton a hosszúkás,
fehérre festett nagy kőtömb felé, amely a Moby Dick, a fehér bálna nevet
viselte. Az ikrek attól féltek, hogy a buborékok nemsokára ellepik a Moby
Dicket, aztán elárasztják a Suttogó Katedrálist, a barlang fő látványosságát.
Sok ezer ember kötött már házasságot a Suttogó Katedrálisban – köztük
Dwayne meg Lyle meg Kyle. Meg Harry LeSabre.
=> Lyle beszámolt az előző éjszakai próbálkozásukról. Az ikrek
bementek a barlangba, és egyforma Browning automata sörétes puskáikkal
tüzet nyitottak az előrenyomuló buborékfalra.
– Olyan bűz jött ki belőlük, hogy el se hinnéd! – mondta Lyle. Azt
mondta, lábszagra hasonlított. – Nem lehetett megmaradni odabenn! Egy
órát járattuk a ventillátorokat, mielőtt visszamentünk. A Moby Dicken
fölpattogzott a festék. Szeme már nincs is.
A Moby Dicknek eredetileg hosszú pillájú, tányér nagyságú, égszínkék
szeme volt.
 => – Az orgona megfeketedett, a mennyezet meg olyan piszkossárga
lett – mondta Lyle. – A Szent Csodát már alig látni! Az orgona Az Istenek
Orgonája volt, függő- és álló-cseppkövek összenőtt kis erdeje a Katedrális
egyik sarkában. Hangszórót rejtettek mögéje, azon szólt az esküvői meg a
temetési zene. Villanyvilágítása állandóan változtatta a színét.
A Szent Csoda egy kereszt volt a Katedrális mennyezetén. Két egymást
metsző repedés alkotta. – Szó, ami szó, régebben sem látszott valami jól –
mondta Lyle. – Most már szinte nem is tudom, ott van-e! – Arra kérte
Dwayne-t hadd rendeljen egy adag cementet. El akarta zárni a patak és a
Katedrális közötti járatot.
– Ne törődj a Moby Dickkel, Jesse James-szel, a rabszolgákkal meg a
többivel – mondta Lyle. – Csak a Katedrálist mentsük meg!
Jesse James egy csontváz volt, amelyet Dwayne nevelőapja egy orvos
hagyatékából vásárolt meg a Nagy Válság idején. Jobb kezének csontjai
összefonódtak egy 45-ös kaliberű revolver rozsdás alkatrészeivel. A
turisták úgy tudták, hogy ott bukkantak rá, és alighanem valami vonatrabló
lehetett, akit a barlangba zárt egy kőomlás.
Ami a rabszolgákat illeti: fekete férfiak gipszszobrai voltak egy
üregben, amely Jesse Jamestöl tizenöt méternyire nyílt a folyosóról. A
szobrok fűrészekkel-kalapá-csokkal a láncokat szedték le egymásról. A
turisták úgy tudták, hogy annak idején igazi rabszolgák rejtőzködtek a
barlangban, miután az Ohio folyón át elszöktek a rabságból.
=> A rabszolgák történetéből ugyanúgy egy szó sem volt igaz, mint
Jesse Jameséből. A barlangot csak 1937-ben fedezték föl, amikor egy
kisebb földrengés rést nyitott rajta. Dwayne Hoover személyesen fedezte
föl a rést, aztán a nevelőapjával feszítővasak és dinamit segítségével
kitágították. Azelőtt még kisebb állatok sem jártak odabent.
A barlangnak csak annyi köze volt a rabszolgasághoz, hogy a
gazdaságot, amelynek a területén fölfedezték, egy volt rabszolga, Josephus
Hoobler alapította. A gazdája fölszabadította, ő meg északra jött és
gazdálkodni kezdett. Aztán visszament, és kiváltotta az anyját meg egy .
nőt, aki a felesége lett.
A leszármazottaik tovább gazdálkodtak ott egészen a Nagy Válságig,
amikor is a Midland megyei Kereskedelmi Bank érvényesítette a
zálogjogot. Aztán Dwayne nevelőapját elütötte egy autó, amelynek a
volánjánál az a fehér ember ült, aki megvásárolta a gazdaságot. Dwayne
nevelőapja peren kívüli egyezség keretében megkapta azt, amit ő
megvetően csak „istenverte niggerfarmnak" hívott.
 Dwayne jól emlékezett arra, amikor a család először kiment körülnézni.
Az apja a nigger postaládáról letépte a nigger táblát, és bevágta az árokba.
Ez állt rajta:
 Tizennegyedik fejezet

A Kilgore Troutot szállító kamion most West Virginiában járt. Ennek az

államnak a felszínét szétrombolták az emberek, gépek és robbanóeszközök,
hogy kiszedjék belőle a szenet. Azóta a szén java elfogyott. Meleget
csináltak belőle.
West Virginia felszíne most, hogy eltűnt a szén, az erdő és a termőföld,
a gravitáció törvényeinek engedelmeskedve átrendeződött. Beleomlott
mindazokba a lyukakba, amelyeket beleástak. A hegyek, amelyek egykor
könnyűszerrel megálltak a saját lábukon, most belecsúsztak a völgyekbe.
West Virginia szétrombolása az állami kormányzat végrehajtó,
törvényhozó és bírói szerveinek jóváhagyásával történt, amelyeket a nép
ruházott föl a hatalommal.
Itt-ott még állt egy lakott épület.
=> Trout látta, hogy előttük egy helyen átszakadt a védőkorlát. Lenézett
a mélységbe. Lent, a patakban egy fölborult 1968-as Cadillac El Doradót
látott. Alabamai rendszáma volt. Több régi háztartási gép is volt a
patakban –egy mosógép, kályhák, két frizsider.
Egy angyalarcú, lenszőke fehér leánygyermek állt a patak mellett.
Fölintegetett Troutnak. A másik kezével egy félliteres Pepsi-Cola?, üveget
szorított a melléhez.
=> Trout fennhangon azt kérdezte magától, hogy mivel szórakozhatnak
errefelé az emberek, és a sofőr elmondott egy furcsa történetet. Egyszer
West Virginiában töltötte az éjszakát, a kamion vezetőfülkéjében, egy
ablaktalan épület közelében, amelyből egyenletes zúgás hallatszott.
– Láttam, hogy emberek járnak ki-be – mondta a sofőr –, de nem tudtam
rájönni, miféle gép csinálja azt a zú-gást. Olcsó, favázas épület volt,
betontömbökön állt ott a nagy semmi kellős közepén. Autók jöttek, autók
mentek, a népeknek szemlátomást kedvére volt az, ami odabent zúgott.
Így hát a sofőr benézett. – Tele volt görkorcsolyázó emberekkel! –
mondta. – Körbe-körbe mentek. Senki sem mosolygott. Csak mentek
körbe-körbe!
=> Arról is beszélt Troutnak, hogy állítólag vannak ezen a vidéken
olyanok, akik eleven csörgőkígyókat szorongatnak az istentisztelet alatt,
hogy megmutassák, mennyire hisznek abban, hogy Jézus megoltalmazza
őket.
– Így kerek a világ – mondta Trout.
=> Trout elképedt azon, hogy milyen kevés ideje érkeztek a fehér
emberek West Virginiába, és milyen gyorsan szétrombolták – a melegért.
 Most már a meleg is mind eltűnt – alighanem az űrbe, gondolta Trout.
Vizet forraltak vele, a víz meg acél szélkerekeket forgatott körbe-körbe. A
szélkerekek áramfejlesztők forgórészeit forgatták körbe-körbe. Amerika
egy ideig fölvillanyozódott tőle. A szén hajtotta a régimódi gőzhajókat és
füstös vonatokat is.
=> A füstös vonatokon meg a gőzhajókon meg a gyárakon sípok voltak,
amelyeket gőzzel fújtak meg abban az időben, amikor Dwayne Hoover
meg Kilgore Trout meg én kisfiúk voltunk – amikor apáink kisfiúk voltak,
amikor nagyapáink kisfiúk voltak. A sípok így festettek:

Az égő széntől felforralt víz gőze vadul kiszáguldott a sípokon, amelyek

gyönyörűen, panaszosán rikoltoztak, mintha párzó vagy haldokló
dinoszauruszok torkából jöt-
tek volna a kiáltások: óóóóóóóó-óóó, húúúúúúú-hu,
jüűűüüűüüűűüüű és így tovább.
=> A dinoszaurusz akkora hüllő volt, mint egy füstös vonat, így festett:
 Két agya volt, egy az elülső, egy a hátulsó fertályának. Már régen kihalt.
A két agya együtt kisebb volt egy borsónál. A borsó hüvelyes növény volt,
amely így festett:

A szén az elkorhadt fák, virágok, bokrok, fű meg a dinoszaurusz-ürülék

összesűrűsödött elegye volt.
=> Kilgore Trout a régebben hallott gőzsíp-kiáltásokra gondolt, és arra,
hogy West Virginia elpusztítása nélkül nem hallhatta volna őket.
Föltételezte, hogy a szívszaggató kiáltások a hővel együtt kiszálltak a
világűrbe. Tévedett.
Troutnak a legtöbb tudományos-fantasztikus íróhoz hasonlóan szinte
fogalma sem volt a tudományról, és a műszaki részletek halálra untatták.
De a Földtől egyetlen síp hangja sem jutott messzire. Azért nem, mert a
hang csak a légkörben terjed, és a Földön a légkör a bolygóhoz képest még
olyan vastag sincsen, mint az almán a héj. Azon túl pedig szinte tökéletes a
vákuum.
Az alma népszerű gyümölcs volt, amely így festett:

=> A sofőr nagyétkű volt. Megállt egy MacDonald-féle

hamburgerbüfénél. Az országban sok különféle hamburgerbüfé-hálózat
volt. A MacDonald volt az egyik. A Bur-ger Chef egy másik. Dwayne
Hoover, mint már elmondtam, több Burger Chefbõl is hasznot húzott.
=> A hamburger egy állatból készült, amely így festett:
 Az állatot megölték, apróra darálták, aztán pogácsákat formáltak belőle
és megsütötték, majd betették két kenyérdarab közé. A kész termék így
festett:

=> Trout, akinek csak kevés pénze maradt, egy csésze kávét rendelt.
Egy öreg, nagyon öreg ember ült mellette az asztalnál. Trout megkérdezte
tőle, dolgozott-e a szénbányákban.
Az öreg azt felelte: – Tízéves koromtól hatvankét éves koromig.
– És örül, hogy megszabadult a bányától? – kérdezte Trout.
– Uram Isten – mondta a másik –, az ember soha nem szabadul meg
tőle, még álmában sem. Bányákról szoktam álmodni!
Trout megkérdezte, milyen érzés volt olyan iparágban dolgozni, amely
tönkretette a tájat, és az öreg azt felelte, többnyire fáradtabb volt, semhogy
ezzel törődött volna.
=> – De hiába is törődne akármivel az ember – mondta az öreg bányász
–, ha nem az övé. – Elmagyarázta, hogy az őket körülvevő egész megye
minden bányajoga a Rosewa-ter Szén- és Vasipari Vállalat tulajdona. A
cég rögtön a polgárháború vége után szerezte meg ezeket a jogokat. –A
törvény úgy szól – folytatta –, hogy ha valakinek van valamije a föld alatt,
és hozzá akar jutni, akkor hagyni kell, hogy fölszaggasson bármit, ami a
tulajdona meg a felszín között van.
Trout nem hozta összefüggésbe a Rosewater Szén- és Vasipari
Vállalatot Eliot Rosewaterrel, egyetlen rajongójával. Még mindig azt hitte,
Eliot Rosewater valami kamasz.
Igazában Rosewater ősei voltak leginkább felelősek West Virginia
felszínének és lakosainak tönkretételéért.
=> – De valahogy még sincs rendjén – mondta az öreg bányász
Troutnak –, hogy az egyik emberé lehet az, ami a másik ember birtoka
vagy erdeje vagy háza alatt van. És ha bármikor hozzá akar jutni ahhoz,
ami alattuk van, joga van tönkretenni a fenti dolgokat. A föld felszínén
levő emberek jogai semmit se érnek annak az embernek a jogai mellett,
akié a lenti rész!
Fennhangon fölidézte, milyen volt, amikor ő meg a többi bányász
megpróbálta rákényszeríteni a Rosewater Szén- és Vasipari Vállalatot,
hogy emberi lényekként bánjon velük. Valóságos kis háborúkat vívtak a
vállalat magánrendőrségével meg az állami rendőrséggel meg a Nemzeti
Gárdával.
– Én sose láttam egyetlen Rosewatert sem – mondta az öreg –, de
mindig a Rosewater győzött. Rosewateren jártam. Rosewaternek
csákányoztam lyukat a Rosewater-ben. Rosewater-házakban laktam.
Rosewater-ételt ettem. Mindig nekimentem a Rosewaternek, akármi is az,
és mindig legyőzött, aztán fütyült rám. Kérdezősködjön csak errefelé az
emberektől, akárki megmondja magának: ami őket illeti, Rosewater itt az
egész világ!
=> A sofőr tudta, hogy Trout Midland Citybe tart. Azt nem tudta, hogy
Trout író, és a művészeti fesztiválra megy. Trout sejtette, hogy a
becsületes, dolgozó emberek semmi hasznát nem veszik a művészetnek. . –
Minek megy épelméjű ember Midland Citybe? – tudakolta a sofőr. Megint
úton voltak.
– Beteg a nővérem – mondta Trout.
– Midland City a világmindenség seggluka – mondta a sofőr.
– Sokat gondolkodtam már, hogy hol lehet a seggluk –mondta Trout.
– Ha nem Midland Cityben – mondta a sofőr –, akkor Liberty ville-ben,
Georgiában. Járt már maga Libertyville-ben?
– Nem – mondta Trout.
 – Engem letartóztattak ott gyorshajtásért. Van egy rész, az kész csapda,
mert egyik pillanatról a másikra le kell lassítani nyolcvanról huszonötre.
Megmondtam a magamét a rendőrnek, erre bevágott a dutyiba.
– Arrafelé főleg papírfeldolgozással foglalkoznak. Bezúzzák a régi
újságokat, képeslapokat, könyveket, aztán új papírt csinálnak belőlük –
mondta a sofőr. – Naponta száz tonnaszámra viszik a városba a kamionok,
vonatok a fölösleges betűt.
– Aha – mondta Trout.
– A kirakodásnál meg nagy a rendetlenség, úgyhogy a szél az egész
városban széjjelviszi a könyvlapokat meg az újságokat. Aki ott könyvtárat
akar összeszedni, annak elég kimennie a teherpályaudvarra, annyi könyvet
vihet el, amennyit csak akar.
– Aha – mondta Trout. Előttük az úton egy autóstopos fehér férfi
integetett, mellette a terhes felesége és kilenc gyermek.
– Úgy néz ki, mint Gary Cooper, nem? – mondta a sofőr a stopos
férfira.
– Úgy – mondta Trout. Gary Cooper egy híres filmszínész volt.
=> – Szóval – folytatta a sofőr –, Libertyville-ben annyi a könyv, hogy
még vécépapírnak is könyvet használnak a dutyiban. Engem egy péntek
délutánon kaptak el, késő volt már, úgyhogy csak hétfőn kerülhettem a bíró
elé. így hát két napig ücsörögtem a dutyiban. Nem tudtam mit csinálni,
legfeljebb a vécépapíromat olvasgathattam. Még mindig emlékszem az
egyik írásra, amit akkor olvastam.
– Aha – mondta Trout.
– Akkor olvastam utoljára könyvet – mondta a sofőr. –Úristen, lehet
már vagy tizenöt éve! Egy másik bolygóról volt szó benne. Őrült egy
história. Az egész hely tele van múzeumokkal, a múzeumok tele
festményekkel, és a kormány valami rulettfélével dönti el, hogy mi
kerüljön a múzeumokba és mi a szemétre.
Kilgore Trout hirtelen beleszédült a déja vu érzésébe. Amit a sofőr
felidézett, az az egyik könyve alapgondolata volt! Évek óta nem jutott már
az eszébe. A Georgia állambeli Libertyville-ben a sofőr Trout Bagnialto
Objektivátora avagy Az idei mestermű című művét használta vécépapírnak!
=> Kilgore Trout könyvének színhelye egy Bagnialto nevű bolygó volt.
Az „Objektivátor" egy kormánytisztviselő, aki évente egyszer megforgat
egy szerencsekereket. A polgárok benyújtják egy hivatalba a
műalkotásaikat, mindegyik számot kap, és a müvek pénzbeli értékét az
Objektivátor szerencsekerekén kijött eredmény szabja meg.
 A történetet nem az Objektivátor, hanem egy Gooz nevű egyszerű varga
meséli el. Gooz egyedül él, és lefesti a macskáját. Életében ez az első
festménye. Elviszi az Objek-tivátörhoz, aki számot ad neki, és elhelyezi a
műalkotásokkal zsúfolt raktárházban.
Gooz festményének példátlan szerencséje van a sorsoláson.
Tizennyolcezer lambo lesz az értéke, ami megfelel egymilliárd földi
dollárnak. Az Objektivátor átad Gooz-nak egy csekket az összegről,
amelynek legnagyobb részét tüstént vissza is veszi az adóhivatal. A kép
díszhelyre kerül a Nemzeti Galériában, és az emberek kilométeres
sorokban várakoznak, hogy láthassák az egymilliárd dollárt érő festményt.
Ugyanakkor hatalmas máglyát raknak a többi festményből meg
szoborból meg könyvből meg mindenből, amit a szerencsekerék
értéktelennek nyilvánított. Aztán kiderül, hogy a szerencsekerék csal, és az
Objektivátor öngyilkos lesz.
=> Elképesztő véletlen volt, hogy a sofőrnek Kilgore Trout könyve
került a kezébe. Trout eddig még egyetlen olvasójával sem találkozott, és
most érdekes módon reagált: nem vallotta be, hogy ő a szerző.
=> A sofőrnek föltűnt, hogy ezen a vidéken minden postaládán ugyanaz
a vezetéknév áll.
– Ott a következő – mondta, és kimutatott egy postaládára, amely így
festett:

A kamion most azon a vidéken haladt, ahonnét Dwayne Hoover

nevelőszülei származtak. A házaspár az első világháború idején ment át
West Virginiából Midland Citybe, hogy jól megszedjék magukat a
Keedsler Autógyárban, amely repülőgépeket és teherautókat gyártott.
Amikor megérkeztek Midland Citybe, hivatalosan megváltoztatták a
nevüket Hooverre, mert Midland Cityben nagyon sok Hoobler nevű fekete
ember volt.
Ahogy Dwayne Hoovernek magyarázta egyszer a nevelőapja: „Kínos
volt. Errefelé mindenki természetesnek vette, hogy a Hoobler nigger név!"
 Tizenötödik fejezet

Dwayne Hoover baj nélkül eljutott az ebédidőig. Már eszébe jutott a

hawaii hét. Az ukulelék és egyebek már nem voltak rejtélyesek. Az
autószalon és az új szálló közötti útburkolat már nem volt gumiasztal.
Egyedül hajtott el ebédelni bemutató autójában, egy kék színű, drapp
kárpitozású Pontiac Le Mansban. Bekapcsolta a rádiót. Többször hallotta
benne tulajdon reklámját, mely a hallgatók elméjébe véste, hogy
„Dwayne-ben meg lehet bízni!"
Noha reggel óta Dwayne elmeállapota számottevően javult, föllépett
egy új tünet, a kezdődő echolalia. Dwayne azon kapta magát, hogy
hangosan el akar ismételni mindent, amit hall.
Amikor a rádióból azt hallotta, „Dwayne-ben meg lehet bízni",
visszhangozta az utolsó szót. – Bízni – mondta.
Amikor a rádióból azt hallotta, hogy tornádó volt Texasban, Dwayne
hangosan azt mondta: – Texasban.
Aztán azt hallotta, hogy azokról az asszonyokról, akiket az India és
Pakisztán közötti háború során megerőszakoltak, a férjeik hallani sem
akarnak többé. Azok az asszonyok a férjeik szemében már tisztátalanok,
mondta a rádió.
– Tisztátalanok – mondta Dwayne.
=> Elmondom, mit tett Wayne Hoobler, a börtönviselt fekete, akinek az
volt a nagy álma, hogy Dwayne Hoover-nek dolgozhasson: megtanult
bújócskát játszani Dwayne alkalmazottaival. Nem szerette volna, ha
elkergetik a parkolóból, mert ott őgyeleg a használt kocsik körül, így hát ha
egy alkalmazott közeledett, Wayne hátrabaktatott a Holiday Inn mögötti
hulladéktárolóhoz, és komor képpel vizsgálgatta a szendvicstorták
maradványait, az üres Salem cigarettadobozokat és egyebeket a szemetes
edényekben, mintha közegészségügyi felügyelő vagy valami hasonló
volna.
Amikor az alkalmazott elment, Wayne visszasomfordált a használt
autókhoz, közben kidülledt szemmel leste, hol van az igazi Dwayne
Hoover.
Az igazi Dwayne Hoover ugyanis voltaképpen letagadta, hogy ő
Dwayne. így hát amikor ebédidőben kijött az igazi Dwayne, Wayne, aki
legfeljebb saját magával tudott beszélgetni, ezt mondta magában: – Ez nem
Mr. Hoover. Pedig nagyon úgy fest. Talán Mr. Hoover ma beteg. – És így
tovább.
 => Dwayne hamburgert, sültkrumplit és egy kólát fogyasztott a
legújabb Burger Chefjében, kinn a Crestview Avenue-n, szemben az épülő
új középiskolával, amelyet John F. Kennedyről neveztek el. John F.
Kennedy sohasem járt Midland Cityben, de az Egyesült Államok egyik
elnöke volt, akit lelőttek. Az ország elnökeit gyakran lelőtték. A merénylők
agyát összezavarták az olyasféle ártalmas vegyszerek, mint amelyek most
Dwayne-nek kellemetlenkedtek.
=> Ami a benne levő ártalmas vegyszereket illeti, Dwayne a legkevésbé
sem állt egyedül a történelemben. Bőven voltak társai az idők során.
Például az ő idejében egy Németország nevű helyen az emberek egy ideig
úgy tele voltak ártalmas vegyszerekkel, hogy valóságos gyárakat építettek,
amelyeknek az egyetlen célja embermilliók elpusztítása volt. Vonatokon
szállították oda az embereket.
Amikor a németek tele voltak ártalmas vegyszerekkel, a zászlajuk így
festett:

Amikor fölgyógyultak, így festett a zászlajuk:

Amikor fölgyógyultak, egy olcsó és tartós autót gyártottak, amely az

egész világon népszerű lett, különösen a fiatalok körében, így festett:
 Az emberek „bogárnak" hívták. Az igazi bogár így festett:

A gépi bogarat a németek készítették. Az igazi bogarat" a világegyetem

Teremtője.
=> A Burger Chef büfében Dwayne-t egy Patty Keene nevű, tizenhét
éves pincérlány szolgálta ki. A haja szőke volt. A szeme kék. Az emlősök
között igen korosnak számított. Az emlősök legtöbbje tizenhét éves korára
elhülyült vagy meghalt. Az az emlősfaj azonban, amelyhez Patty tartozott,
nagyon lassan fejlődött, úgyhogy az a test, amelyben Patty közlekedett,
csak most érte el az érettséget.
Patty vadonatúj felnőtt volt, aki azért dolgozott, hogy kifizesse a
hatalmas orvosi és kórházi számlákat, amelyeket az apja halmozott föl,
mialatt először vastagbélrákban, aztán minden egyéb rákban is haldokolt.
Ebben az országban elvárták, hogy mindenki maga fizessen mindenért,
és az egyik legköltségesebb időtöltés a betegség volt. Patty Keene apjának
betegsége tízszer annyiba került, mint az összes hawaii üdülések,
amelyeket Dwayne akart szétosztani a hawaii hét végén.
=> Dwayne értékelte Patty Keene vadonatúj voltát, noha szexuálisan
nem vonzották az ilyen fiatal nők. Patty olyan volt, mint egy új autó,
amelynek még a rádióját sem kapcsolták be, és Dwayne-nek eszébe jutott
róla egy dalocska, amelyet az apja énekelt néha, amikor felöntött a garatra.
így hangzott:

A szerelmünk, kicsikém,
Hidd el, nem csak maszlag,
Mihelyt elmúlsz tizenhat,
Rögtön meg is győzlek.

=> Patty Keene szándékosan volt ostoba, akárcsak a legtöbb nő Midland

Cityben. A nőknek nagy elméjük volt, mert nagy darab lények voltak, de
nemigen használták, mégpedig azért, mert a szokatlan gondolatokkal
ellenségeket lehet szerezni, és a nőknek ahhoz, hogy valamennyire is
kényelemben és biztonságban lehessenek, a lehető legtöbb szövetségesre
volt szükségük.
Így hát a fönnmaradás érdekében hozzászoktatták magukat ahhoz, hogy
gondolkodó gépek helyett egyetértő gépek legyenek. Az elméjüknek csak
annyit kellett kiderítenie, mit gondolnak mások, és aztán ők is ugyanazt
gondolták.
=> Patty tudta, kicsoda Dwayne. Dwayne nem tudta, kicsoda Patty.
Patty szíve hevesebben vert, amikor kiszolgálta Dwayne-t, mert Dwayne
pénze és hatalma Patty nagyon sok gondját megoldhatta volna. Szép házat,
új autót, gyönyörű ruhákat és kényelmes életet adhatott volna Pattynek, és
kifizethette volna az összes orvosi számlákat, méghozzá ugyanolyan
könnyen, mint ahogy Patty kivitte neki a hamburgert, a sültkrumplit meg a
kólát.
Dwayne könnyűszerrel megtehette volna vele azt, amit a jó tündér
Hamupipőkével, és Patty még sohasem látott ilyen varázserejű személyt
közelről. Patty a Természetfölötti jelenlétében volt. És eleget tudott
Midland Cityről meg saját magáról ahhoz, hogy megértse: lehet, hogy soha
többé nem kerül ilyen közel a Természetfölöttihez.
Patty Keene valóban el is képzelte, hogy Dwayne egy varázspálcával
elhessenti minden gondját-baját. A varázspálca így festett:
 Patty bátran megszólalt, hogy megtudja, lehetséges-e természetfölötti
segítség az ő esetében. Hajlandó volt meglenni természetfölötti segítség
nélkül, és el is várták tőle, hogy csekély ellenszolgáltatásért gürcöljön élete
végéig, hogy a többi szegény, tehetetlen és eladósodott férfi és nő
társaságában élje le az életét. Azt mondta Dwayne-nek:
– Ne tessék haragudni, Mr. Hoover, hogy így megszólítom, de hát ott
van a képe a hirdetéseiben meg mindenfelé, úgyhogy tudom, kinek tetszik
lenni. Meg hát idebenn a többiek is mindjárt mondták. Amikor be tetszett
jönni, csak úgy zsongtak-bongtak!
– Zsongtak-bongtak – ismételte meg Dwayne. Előjött az echolaliája.
=> – Elnézést, ha nem jól mondom – mondta Patty. Megszokta, hogy
mentegetőzzék a beszédmódja miatt. Gyakran ösztönözték rá az iskolában
is. Midland Cityben a legtöbb fehér ember bizonytalankodva beszélt,
igyekezett rövid mondatokat és egyszerű szavakat használni, hogy a lehető
legkevesebb kínos hibát kövesse el. így állt ezzel Dwayne is. így állt ezzel
Patty is.
Ez azért volt, mert az angoltanáraik az égnek emelték a szemüket,
befogták a fülüket, elbuktatták őket és így tovább, ha nem sikerült úgy
beszélniük, mint az első világháború előtti angol arisztokratáknak.
Ráadásul bebeszélték nekik, hogy méltatlanok arra, hogy beszéljenek vagy
írjanak a nyelvükön, ha nem tudnak szeretni vagy megérteni régi és távoli
emberekről szóló érthetetlen költeményeket, színdarabokat meg
regényeket, mint például az Ivanhoe.
=> – A fekete emberek ezt nem vették be. Továbbra is az égvilágon
mindenféle módon beszéltek angolul. Nem voltak hajlandóak olyan
könyveket olvasni, amelyeket nem értettek – azon az alapon, hogy nem
értik őket. Olyasféle arcátlan kérdéseket tettek föl, hogy „Mianyavalyának
akarnám én óvasni a Két városi! Mianyavalyának?"
 => Patty Keene megbukott angolból abban a félévben, amikor olvasnia
és értékelnie kellett volna az Ivanhoe-t, amely vasba öltözött férfiakról és
az őket szerető nőkről szólt. Pattyt áttették az olvasásjavító osztályba. Ott
Az édes anyaföldet olvastatták vele, amely kínaiakról szólt.
Ugyanabban a félévben veszítette el a szüzességét is. Egy Don
Breedlove nevű fehér gázszerelő megerőszakolta a területi középiskolai
kosárlabda-bajnokság újrajátszott mérkőzése után a megyei sportpályán
levő Bannister Klubház parkolójában. Patty egy szót sem szólt róla a
rendőrségnek. Egy szót sem szólt róla senkinek, mert az idő tájt haldoklott
az apja.
Elég bajuk volt így is.
=> A Bannister Klubházat George Hickman Bannisterről, egy tizenhét
éves fiúról nevezték el, aki 1924-ben egy középiskolai futballmérkőzésen
halt meg. George Hickman Bannisternek volt a legnagyobb sírköve a
Kálvária-temetőben, egy tizennyolc és fél méter magas obeliszk, a tetején
márvány futball-labda. A márvány futball-labda így festett:

Az amerikai futball küzdőjáték volt. Két szemben álló csapat bőrből,

textilből és műanyagból készült páncélban küzdött a labdáért.
George Hickman Bannistert a hálaadó ünnep napján ölték meg, amikor
megpróbálta megszerezni a labdát.
A hálaadó ünnep egy munkaszüneti nap volt, amelyen az országban
mindenkinek hálát kellett volna adnia a világegyetem Teremtőjének, főleg
az élelemért.
=> George Hickman Bannister obeliszkjét közadakozásból építették. A
Kereskedelmi Kamara minden második befolyt dollárhoz hozzátett egy
dollárt. Sok éven át az obeliszk volt a legmagasabb építmény Midland
Cityben. Helyhatósági rendeletet hoztak, amely megtiltotta, hogy
magasabb építményt emeljenek. Ez volt a George Hickman
Bannister-törvény.
A rendeletet később eltörölték a rádiók adótornyai miatt.
 => Amíg az új Mildred Barry Művészeti Központ föl nem nőtt a
Cukor-pataknál, a város két legnagyobb építményét állítólag azért emelték,
hogy George Hickman Bannister sohase merüljön feledésbe. De amikor
Dwayne Hoover és Kilgore Trout találkozott, már senki sem gondolt
George Hickman Bannisterre. Voltaképpen még a halála idején sem igen
volt mit gondolni róla, legfeljebb az, hogy milyen fiatal.
Már hozzátartozói sem éltek a városban. Nem lehetett Bannistert találni
a telefonkönyvben, leszámítva a Bannister nevű filmszínházat. De azt is
csak azért, mert még nem jelent meg az új telefonkönyv. A Bannister
Filmszínház közben átalakult olcsó bútorok boltjává.
George Hickman Bannister apja, anyja és Lucy nevű nővére még a sírkő
és a klubház elkészülte előtt elköltözött a városból, és az avatási
ünnepségekre sem tudták előkeríteni őket.
=> Ez nagyon nyugtalan ország volt, az emberek állandóan
rohangásztak. Hébe-hóba valaki megállt, és emelt egy emlékmüvet.
Az országban mindenfelé voltak emlékművek. De az bizony szokatlan
volt, hogy közönséges sorból származó embernek nem egy, hanem két
emlékműve is legyen, mint George Hickman Bannisternek.
Szigorúan véve azonban csak a sírkő készült kifejezetten az ő
tiszteletére. A klubház amúgy is fölépült volna. A költségvetést már két
évvel azelőtt elfogadták, hogy George Hickman Bannistert ifjúsága
teljében elragadta a halál. Egy fillérrel sem növelte a költséget, hogy róla
nevezték el.
=> A Kálvária-temetőt, ahol George Hickman Bannister nyugodott, egy
sok ezer kilométerre levő jeruzsálemi dombról nevezték el. Sokan hitték
azt, hogy évezredekkel korábban azon a dombon ölték meg a világegyetem
Teremtőjének a fiát.
Dwayne Hoover nem tudta, elhiggye-e ezt vagy sem. Nem tudta Patty
Keene sem.
=> De most nem is foglalkoztatta őket, egy cseppet sem. Máson járt az
eszük. Dwayne azon tűnődött, vajon meddig tart még az echolaliája, Patty
Keene pedig ki akarta deríteni, hogy vadonatúj volta, csinossága és nyílt
természete sokat ér-e egy ilyen aranyos, nem is éppen visszataszító, öreg
középkorú Pontiac-kereskedőnek.
– Mindenesetre – mondta – nagy megtiszteltetés, hogy nálunk tetszik
ebédelni, és tudom, hogy ez se jó kifejezés, de remélem, érteni tetszik.
– Tetszik – mondta Dwayne.
– Ízlik az étel?
– Étel – mondta Dwayne.
 – Ezt kapja mindenki más is – mondta Patty. – Magának sem csináltunk
külön.
– Külön – mondta Dwayne.
=> Nem sokat számított, hogy mit mond Dwayne. Évek óta nem
számított sokat. Midland Cityben nem sokat számított, hogy a legtöbb
ember mit mond, kivéve, ha pénzről, építményekről, utazásról,
gépezetekről vagy egyéb mérhető dolgokról beszéltek. Minden személynek
tisztán körvonalazott szerepet kellett eljátszania – a fekete embert, a
lemorzsolódott középiskolai tanulót, a Pontiac-kereskedőt, a nőgyógyászt,
a gázszerelőt. Ha valaki egy idő múlva az ártalmas vegyszerek vagy más
miatt nem felelt meg a várakozásnak, mindenki továbbra is rendületlenül
azt képzelte, hogy az illető megfelel a várakozásnak. Főleg ez volt az oka
annak, hogy Midland Cityben az emberek olyan lassan vették észre az
elmebajt ismerőseiken. A képzeletük kötötte az ebet a karóhoz, hogy senki
sem változott meg különösebben egyik napról a másikra. A képzeletük
súlyos lendkerék volt a félelmetes valóság rozoga gépezetében.
=> Amikor Dwayne otthagyta Patty Keene-t és a Burger Chef büfét,
amikor beszállt a bemutató autójába és elhajtott, Patty Keene-nek
meggyőződésévé vált, hogy fiatal testével, merészségével és vidámságával
boldoggá tudná tenni Dwayne-t. Sírni szeretett volna Dwayne ráncos arca
miatt, amiatt, hogy a felesége lefolyótisztítót evett, hogy a kutyájának
folyton verekednie kell, mert nem tudja a farkát csóválni, hogy a fia
homoszexuális. Mindezt jól tudta Dwayne-ről. Mindezt mindenki jól tudta
Dwayne-ről. Patty fölbámult a WMCY rádióállomás tornyára, amely
Dwayne Hooveré volt. Az volt a legmagasabb építmény Midland Cityben.
Nyolcszor olyan magas volt, mint George Hickman Bannister sírköve. A
tetején vörös fény égett, nehogy nekimenjenek a repülőgépek.
Patty a rengeteg új és használt autóra gondolt, ami mind Dwayne-é.
=> Mellesleg a földi tudósok kevéssel korábban lenyűgöző fölfedezést
tettek arról a kontinensről, amelyen Patty állt. Rájöttek, hogy a kontinens
egy hatvan-hetven kilométer vastag tábla tetején ül, a tábla pedig olvadt
masszában úszkál. A többi kontinensnek is mind megvan a maga táblája.
Amikor két tábla összeütközik, hegyek születnek.
=> West Virginia állam hegyei például akkor lökődtek föl, amikor
Afrika egy hatalmas darabja Észak-Amerikának ütközött. Az állam szene
pedig az összeütközésben eltemetett erdőkből képződött.
Patty Keene még nem értesült a nagy hírről. Nem értesült róla Dwayne
sem. Kilgore Trout sem. Én is csak tegnapelőtt tudtam meg. Egy
képeslapot olvasgattam, és közben szólt a tévé. A tévében egy csoport
tudós azt mondta, hogy az úszó, összeütköző, egymást őrlő táblák elmélete
már nemcsak elmélet. Már be tudják bizonyítani, és például Japán meg San
Francisco irtózatos veszélyben van, mert arrafelé mennek végbe a
leghevesebb összeütközések és őrlődések.
Azt is mondták, hogy továbbra is folytatódnak a jégkorszakok. A
kilométeres vastagságú gleccserek, geoló-giailag szólva, továbbra is úgy
járnak föl-le, mint az ablakredőnyök.
=> Dwayne Hoovernek mellesleg szokatlanul nagy hímvesszője volt, és
nem is tudott róla. Az a néhány nő, akivel életében dolga volt, nem
rendelkezett kellő tapasztalattal ahhoz, hogy megítélhesse, átlagosak-e
Dwayne méretei: A világátlag tizennégy egész kilenctized centiméter
hosz-szúság és három egész nyolctized centiméteres átmérő volt vérrel telt
állapotban. Dwayne hímvesszője vérrel telt állapotban tizenhét egész
nyolctized centiméter hosszú és öt egész négytized centiméter átmérőjű
volt.
Dwayne fiának, Nyuszinak pontosan átlagos méretű volt a hímvesszője.
Kilgore Trout hímvesszője tizenhét egész nyolctized centiméter hosszú
volt, de csak három egész kéttized centiméter átmérőjű.
Ez volt a centiméter:

Harry LeSabre-nak, Dwayne autószalonja vezetőjének tizenkettő egész

héttized centiméter hosszú és öt egész négytized centiméter átmérőjű volt a
hímvesszője.
Cyprian Ukwende, a fekete nigériai orvos hímvesszője tizenhét egész
öttized centiméter hosszú és négy egész négytized centiméter átmérőjű
volt.
Don Breedlove-nak, a gázszerelőnek, aki megerőszakolta Patty Keene-t,
tizennégy egész kilenctized centiméter hosszú és négy egész nyolctized
centiméter átmérőjű hímvesszője volt.
=> Patty Keene-nek nyolcvanhat centiméteres csípőbősége, hatvanhat
centiméteres derékbősége és nyolcvanhat centiméteres mellbősége volt.
Dwayne néhai feleségének kilencvenegy centiméteres csípőbősége,
hetvenegy centiméteres derékbősége és kilencvenhat centiméteres
mellbősége volt, amikor Dwayne feleségül vette. Kilencvenkilenc
centiméteres volt a csípőbősége, hetvenkilenc centiméteres a derékbősége
és kilencvenhat centiméteres a mellbősége, amikor lefolyótisztítót evett.
Dwayne titkárnőjének és szeretőjének, Francine Pefkó-nak a
csípőbősége kilencvennégy centiméteres, a derékbősége hetvenhat
centiméteres, a mellbősége kilencvenkilenc centiméteres volt.
Dwayne nevelőanyjának, amikor meghalt, nyolcvanhat centiméteres
volt a csípőbősége, hatvanegy centiméteres a derékbősége és nyolcvannégy
centiméteres a mellbősége.
=> Dwayne tehát távozott a Burger Chef büféből, és elment az új
középiskola építkezésére. Nem sietett vissza az autószalonba, különösen
így echolaliásan nem. Francine egyedül is tökéletesen elboldogult, nem
volt szüksége Dwayne tanácsaira. Dwayne jól megnevelte.
Dwayne tehát belerugdosott egy kis földet a pincének kimélyített
gödörbe. Beleköpött. Belelépett a sárba. Beleragadt a jobb cipője, a sár
leszopta a lábáról. Dwayne a kezével kiásta a cipőt, és letörölte. Aztán
nekitámaszkodott egy öreg almafának, amíg fölhúzta. Dwayne kisfiú
korában ez itt mind mezőgazdasági terület volt. Itt almáskert állt.
=> Dwayne már rég elfeledkezett Patty Keene-ről, a lány viszont a
legkevésbé sem feledkezett el róla. Estére Patty összeszedi annyira a
bátorságát, hogy fölhívja telefonon Dwayne-t, de Dwayne nem fogja
fölvenni a telefont. Addigra már a megyei kórház párnázott cellájában lesz.
Dwayne odébb baktatott, megbámulta a hatalmas földmunkagépet,
amely előzőleg megtisztította a terepet és kiásta a pince helyét. A gép most
mozdulatlanul állt. Rászáradt a sár. Dwayne megkérdezte egy fehér
munkástól, hány lóerős a gép. Mindegyik munkás fehér volt.
– Nem tudom, hány lóerős, de azt tudom, hogy hívjuk – felelte a
munkás.
– Hogy hívják? – kérdezte Dwayne. Megkönnyebbülten észlelte, hogy
múlóban van az echolaliája.
– Úgy hívjuk, százniggeres gép – mondta a munkás. Ezzel arra az időre
utalt, amikor Midland Cityben szinte minden kubikosmunkát fekete
emberek végeztek.
=> Az Egyesült Államokban a legnagyobb hímvessző harmincöt egész
hattized centiméter hosszú és hat egész háromtized centiméter átmérőjű
volt.
A világon a legnagyobb hímvessző negyvenkettő egész kilenctized
centiméter hosszú és öt egész héttized centiméter átmérőjű volt.
A kékbálna nevű tengeri emlős hímvesszője kétszáznegyvennégy
centiméter hosszú és harmincöt centiméter átmérőjű.
 => Dwayne Hoover egyszer postán kapott egy hirdetést, amely gumiból
készült hímvesszőnövelőt ajánlott. Ráhúzhatja az igazi hímvesszőjére,
biztatta a hirdetés, és plusz centiméterekkel örvendeztetheti meg feleségét
vagy kedvesét. El akartak adni neki egy élethű gumihüvelyt is,
magányosság esetére.
=> Dwayne körülbelül délután kettőkor ment vissza dolgozni, és az
echolaliája miatt mindenkit került. Bement a belső irodájába, összevissza
turkált az íróasztal fiókjaiban, keresett valamit, amit olvashat vagy amin
elgondolkodhat. Kezébe akadt a brosúra, mely a hímvesszőnövelőt és a
magányosság elleni gumihüvelyt ajánlotta. Két hónappal azelőtt kapta, de
még mindig nem dobta ki.
A brosúra olyan filmeket is ajánlott, amilyeneket Kilgore Trout látott
New Yorkban. Állóképek voltak benne a filmekből. A képek hatására a
Dwayne agyában levő szexuális izgalmi központ idegi impulzusokat
küldött le a gerincében levő erekciós központba.
Az erekciós központ összeszűkítette a Dwayne hímvesszőjében levő
hátsó vénát, úgyhogy a vér rendesen be tudott menni, de ki már nem. Az
erekciós központ ellazította Dwayne hímvesszőjében az apró artériákat is,
és ettől megtelt vérrel a Dwayne hímvesszőjének jó részét kitevő szivacsos
szövet, úgyhogy a hímvessző kemény lett és merev, mint egy eldugult kerti
locsolócső.
Így hát Dwayne fölhívta a telefonon Francine Pefkót, pedig Francine
csak négy méternyire volt tőle. – Francine...? – szólt Dwayne.
– Tessék.
Dwayne leküzdötte az echolaliáját. – Olyasmit kérek tőled, amit eddig
még soha. ígérd meg, hogy megteszed!
– Megígérem – mondta Francine.
– Azt szeretném, hogy ebben a pillanatban kerekedjünk föl, és menjünk
át Shepherdstownba a Minőség Motelba!
=> Francine Pefko hajlandó volt elmenni Dwayne-nel a Minőség
Motelba. Úgy gondolta, kötelessége is, különösen most, hogy Dwayne
olyan lehangoltnak és zaklatott-nak rémlik. De nem hagyhatott egyszerűen
ott csapotpapot, mert az ő íróasztala volt az autószalon idegközpontja.
– Neked valami dilis bakfis kéne, aki minden füttyentésre el tud veled
rohanni – mondta Francine.
– Nekem nem kell dilis bakfis – mondta Dwayne. – Te kellesz.
– Akkor szépen vársz egy kicsit – mondta Francine. Visszament a
vevőszolgálathoz, és megkérte Glória Browningot, az ottani fehér
pénztárost, hogy egy kis időre vegye át a helyét.
 Glória nem akarta. Alig egy hónapja vették ki a mehet, miután kontár
módon magzatelhajtást végeztek rajta az 53-as müút mellett, a „Pionírfalu"
Nemzeti Park bejáratával szemben levő Ramada Innben.
Volt itt egy kissé meghökkentő egybeesés: az elpusztított magzat apja
nem volt más, mint Don Breedlove, az a fehér gázszerelő, aki
megerőszakolta Patty Keene-t a Bannister Klubház parkolójában.
Ennek a férfinak felesége és három gyermeke volt.
=> Francine íróasztala fölött a falon tábla lógott, amelyet tréfás
ajándékként kapott az autószalon tavalyi karácsonyi mulatságán.
A karácsonyi mulatságot az új Holiday Innben tartották.
A tábla pontosan meghatározta Francine valós helyzetét, így festett:

Glória azt mondta, nem akarja átvenni az idegközpontot. – Nem akarok

átvenni semmit – mondta.
=> De azért mégis átvette Francine helyét. – Nincs elég merszem, hogy
öngyilkos legyek – mondta –, úgyhogy nekem mindegy, megteszek bármit,
amire kérnek. Az emberiség szolgálatában.
=> Dwayne és Francine külön indult el Shepherdstownba, hogy ne
hívják föl a figyelmet a viszonyukra. Dwayne megint egy bemutató autóba
ült, Francine pedig a saját vörös GTO-jába. A GTO a Gran Turismo
Omologato rövidítése volt. A hátsó lökhárítóra ragasztott matricán ez állt:
 Francine-től rendes dolog volt, hogy fölragasztotta a matricát az
autójára. Mindig ilyen rendes dolgokat csinált, mindig mindent megtett az
uráért, mindig mindent megtett Dwayne-ért.
Dwayne apróságokkal próbálta viszonozni. Az utóbbi időben például a
nemi közösülésről szóló cikkeket és könyveket olvasott. Az országban
szexuális forradalom zajlott. A nők azt követelték, hogy a nemi közösülés
során a férfiak ne csak magukra gondoljanak, hanem törődjenek többet a
nők élvezetével. Azt mondták, és a tudósok igazat adtak nekik, hogy az
élvezetük nyitja a csikló, amely aprócska húshenger volt a fölött a lyuk
fölött, ahová a férfiaknak kellett bedugniuk jóval nagyobb húshengerüket.
A férfiaktól elvárták, hogy többet foglalkozzanak a csiklóval, és
Dwayne az elmúlt időben sokkal többet foglalkozott Francine csiklójával,
annyira, hogy Francine már azt mondta, Dwayne túl sokat foglalkozik vele.
Ez nem lepte meg Dwayne-t. A csiklóról szóló írásokban olvasott arról a
veszélyről is, hogy a férfi esetleg túl sokat foglalkozik vele.
Így hát miközben Dwayne a Minőség Motel felé hajtott, reménykedett,
hogy pontosan a megfelelő mértékben fog Francine csiklójával
foglalkozni.
=> Kilgore Trout egyszer írt egy kisregényt arról, hogy milyen fontos a
csikló a szeretkezésben. A második felesége, Darlene javaslatára írta meg,
aki azt mondta, vagyont kereshetne egy disznó könyvvel. Darlene azt
mondta, a hősnek úgy kell értenie a nőkhöz, hogy tetszése szerint akárkit el
tudjon csábítani, így hát Trout megírta a Jimmy Valentine fiái.
Jimmy Valentiné híres kitalált személy volt egy másik író könyveiben,
ugyanúgy, ahogy Kilgore Trout híres kitalált személy az én könyveimben.
A másik író könyveiben Jimmy Valentiné lesmirglizte az ujjai hegyét,
ezért hiperér-zékeny lett a tapintása. Jimmy Valentiné kasszafúró volt.
Érzékeny tapintásával a világon minden páncélszekrényt ki tudott nyitni,
mert megérezte, ahogy a zárban átbillennek a peckek.
Kilgore Trout kitalált neki egy Ralston Valentiné nevű fiút. Ralston
Valentiné szintén lesmirglizte az ujjai hegyét. Ő azonban nem volt
kasszafúró. Ralston olyan jól tudta a nőket az ízlésük szerint simogatni,
hogy tízezrével a rabszolgái lettek. Otthagyták érte a férjeiket, szeretőiket,
és Trout kisregényében Ralston Valentiné végül a női szavazatoknak
köszönhetően az Egyesült Államok elnöke lett.
=> Dwayne és Francine szeretkezett egyet a Minőség Motelban. Utána
egy darabig ágyban maradtak. Az ágynak vízzel töltött matraca volt.
Francine teste nagyon szép volt. Dwayne teste is. – Eddig még sohasem
szeretkeztünk délután – mondta Francine.
– Olyan feszültnek éreztem magam – mondta Dwayne.
– Tudom – mondta Francine. – Most már jobb?
– Igen. – Dwayne hanyatt feküdt. A bokáját keresztbe tette. A kezét
összefonta a feje alatt. Nagy fütyköse keresztben feküdt a combján, mint
egy szafaládé. Most szunnyadt.
– Annyira szeretlek! – mondta Francine. Aztán helyesbítette magát: –
Tudom, megígértem, hogy nem mondom, de ezt az ígéretet egyszerűen
képtelen vagyok megtartani! – A helyzet így állt: Dwayne egyezséget
kötött vele, hogy soha egyikük sem beszél szerelemről. Mióta Dwayne
felesége lefolyótisztítót evett, Dwayne soha többé nem akart szerelemről
hallani. Túl fájdalmas téma volt.
Dwayne most szusszantott. Rendes szokása volt, hogy közösülés után
szusszanásokkal kommunikált. A szusz-szanások mindegyikének
megnyugtató jelentése volt: „Ugyan... ne is törődj vele... nem te vagy a
hibás". És így tovább.
– Az utolsó ítélet napján – mondta Francine –, amikor megkérdezik
tőlem, mi rosszat tettem idelenn, kénytelen leszek megmondani: „Nézzék,
ígértem valamit egy férfinak, akit szerettem, és folyton megszegtem az
ígéretemet. Megígértem, hogy sohasem vallók szerelmet."
Ez a nemeslelkű, érzéki nő, aki hetente csak kilencvenhat dollár
tizenegy cent nettó bért vitt haza, egy vietnami háborúban vesztette el a
férjét, Robert Pefkót. Robert Pefko hivatásos tiszt volt a hadseregben. A
hímvesszője tizenhat egész öttized centiméter hosszú volt és négy egész
nyolctized centiméter átmérőjű.
A West Point-i akadémián végzett, egy katonai főiskolán, amely fiatal
férfiakból tébolyult gyilkosokat készített háborús célokra.
=> Francine követte Robertet West Pointból a Fort Bragg-i ejtőernyős
iskolába, aztán Dél-Koreába, ahol Róbert egy kantint vezetett, amely a
katonák boltja volt, majd a Pennsylvania Egyetemre, ahol Róbert a
hadsereg költségén elvégezte az antropológia szakot, aztán vissza West
Pointra, ahol Róbert három évig tanított a társadalomtudományi tanszéken.
 Azután Francine követte Robertet Midland Citybe, ahol Robert
irányította egy új típusú robbanócsapda gyártását. A robbanócsapda
könnyen elrejthető robbanó szerkezet volt, amely fölrobbant, ha véletlenül
hozzáért valaki. Az új típusú robbanócsapdának az volt az egyik előnye,
hogy a kutyák nem tudták kiszagolni. Az idő tájt a különféle
hadseregekben kutyákat képeztek ki a robbanócsapdák kiszaglászására.
=> Amikor Robert és Francine Midland Citybe került, nem volt a
városban más katonaember, így hát szert tettek első civil barátaikra.
Francine munkát vállalt Dwayne Hoovernél. hogy kitöltse napjait és
kiegészítse férje fizetését. De aztán Robertet elküldték Vietnamba.
Nem sokkal később Dwayne felesége lefolyótisztítót evett, Robertet
pedig testzsákban hozták haza.
=> – Sajnálom a férfiakat – mondta Francine a Minőség Motelban.
Őszintén beszélt. – Semmi pénzért nem lennék férfi. Olyan sokat
kockáztatnak, olyan keményen dolgoznak! – A motel első emeletén voltak.
Az üveg tolóajtón át kiláttak a beton teraszra és a vaskorlátra, azon túl a
103-as útra, azon túl pedig a Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézet falára és
tetőire.
– Nem csodálom, hogy fáradt vagy és ideges – folytatta Francine. – Ha
férfi volnék, én is fáradt és ideges volnék. Szerintem Isten azért teremtette
a nőket, hogy a férfiak időnként elengedhessék magukat, és legyen, aki
babusgatja őket. – Francine nagyon is elégedett volt a dolgok ilyen
állásával.
Dwayne szusszantott egyet. Málnaillat áradt a levegőben. Azzal
szagosították a motelben használt fertőtlenítő és csótányirtó szert.
Francine a börtönön mélázott, ahol az őrök mind fehérek, a foglyok
majdnem mind feketék voltak. – Igaz – kérdezte –, hogy onnét még senki
sem szökött meg?
– Igaz – mondta Dwayne.
=> – Mikor használták utoljára a villamosszéket? – kérdezte Francine.
A börtön pincéjében álló szerkezet felől érdeklődött, amely így festett:
 A szerkezet emberek megölésére szolgált. Több elektromosságot
vezettek át az embereken, mint amennyit a testük elbírt. Dwayne Hoover
kétszer látta, egyszer, amikor a Kereskedelmi Kamara tagjai néhány éve
látogatást tettek a börtönben, aztán pedig amikor a szerkezetet használták is
egy fekete ember ellen, akit Dwayne személyesen ismert.
=> Dwayne azon törte a fejét, hogy mikor volt utoljára kivégzés
Shepherdstownban. A kivégzések egy ideje népszerűtlenné váltak. A jelek
szerint elképzelhető volt, hogy újra népszerűek lesznek. Dwayne és
Francine megpróbált visszaemlékezni a legutóbbi elektromos kivégzésre,
amely megmaradt a fejükben, akárhol történt is az országban.
Emlékeztek egy házaspár kettős kivégzésére, hazaárulás miatt. A pár
állítólag elárulta egy másik országnak azt a titkot, hogy hogyan készül a
hidrogénbomba.
Emlékeztek egy férfi és egy nő kettős kivégzésére, akik szeretők voltak.
A férfi jóképű volt és érzéki, s egymás után csábította el a csúnya
öregasszonyokat, akiknek sok pénzük volt, aztán ő meg a nő, akit igazán
szeretett, megölték az öregasszonyokat a pénzükért. A nő, akit a férfi
igazán szeretett, fiatal volt, de hagyományos értelemben csinosnak nem
lehetett mondani. Kétszázhúsz kilót nyomott. Francine hangosan tűnődött,
hogy vajon egy sovány, jóképű fiatalember mit szerethet egy olyan dagadt
nőn.
– Kinek a pap, kinek a papné – mondta Dwayne.
=> – Tudod, mi jár az eszemben? – kérdezte Francine. Dwayne
szusszantott.
– Az, hogy milyen jó hely volna ez itt egy Sanders-féle Csirkebüfének.
Dwayne ernyedt teste úgy összerándult, mintha minden izmát
lecsöppentették volna citromlével.
Elmondom, mi volt a baja: azt akarta, hogy Francine a testéért-lelkéért
szeresse, ne a sok pénzéért. Most azt hitte, Francine arra céloz, hogy
vehetne neki itt egy Sanders-féle Csirkebüfét. A Sanders-féle Csirkebüfék
sült csirkék áruba bocsátására szolgáltak.
A csirke repülésre képtelen madár volt. így festett:

Az eljárás az volt, hogy a madarat megölték, kitépték az összes tollait,

levágták a fejét meg a lábát, kikaparták a belső szerveit, aztán darabokra
szabdalták és darabokban megsütötték, majd betették egy fedeles zsírpapír
dobozba, ahol végül így festett:
 => Francine, aki eddig igen büszke volt arra, hogy mellette Dwayne
elengedi magát, most restellkedett, hogy megint feszültséget keltett benne.
Dwayne olyan merev volt, mint egy vasalódeszka.
– Jaj, Istenem – mondta Francine –, most mi a baj ?
– Ha ajándékot akarsz kunyerálni – mondta Dwayne –, akkor tedd meg
azt a szívességet, hogy nem rögtön szeretkezés után hozod szóba!
Válasszuk szét a szeretkezést és az ajándékozást, jó?
– Nem tudom, miről beszélsz – mondta Francine. –Nem kértem tőled
semmit.
Dwayne kegyetlen gúnnyal, fejhangon majmolta: –„Nem tudom, miről
beszélsz. Nem kértem tőled semmit" – ismételte. Most körülbelül olyan
barátságosnak és nyugodtnak látszott, mint egy összetekeredett
csörgőkígyó. Természetesen az ártalmas vegyszerei kényszerítették rá,
hogy ilyennek látsszék. Az igazi csörgőkígyó így festett:
 A világegyetem Teremtője csörgőt tett a farkára. A Teremtő egyúttal
olyan elülső fogat adott neki, amely halálos méreggel tele fecskendő volt.
=> Néha nem egészen értem a világegyetem Teremtőjét.
=> A világegyetem Terem tője egyebek között föltalált egy mexikói
bogarat, amely vaktölténnyé tudta alakítani a hátsó felét. Föl tudta
robbantani a saját fingját, és a lökéshullámmal terítette le a többi bogarat.
Becsületszavamra – a Diner s' Club Magazine különös állatokról szóló
cikkében olvastam róla!
=> Így hát Francine lemászott az ágyról, hogy ne kelljen megosztania a
látszólagos csörgőkígyóval. Meg volt rendülve. Egyre csak azt hajtogatta:
– De hát a kedvesem vagy! De hát a kedvesem vagy! – Ez azt jelentette,
hogy hajlandó mindenben egyetérteni Dwayne-nel, megtenni érte bármit,
akármilyen nehéz vagy undorító is, kitalálni neki mindenféle jót, amit észre
sem vesz, szükség esetén meghalni érte és így tovább.
Francine valóban így próbált élni. Elképzelni sem tudott jobbat, így hát
összeomlott, amikor Dwayne tovább komiszkodott. Dwayne azt mondta,
hogy minden nő kurva, és minden kurvának megvan a maga ára, és
Francine ára egy Sanders-féle Csirkebüfé költsége, amely jócskán
meghaladná a százezer dollárt, ha számításba veszik a megfelelő parkolási
lehetőséget, a külső világítást meg a többit, és így tovább.
Francine habogva-zokogva azt felelte, hogy ő álmában sem akarta
magának a Csirkebüfét, hogy ő Dwayne-nek akarta a Csirkebüfét, mint
ahogy ő mindent Dwayne-nek akar. Egy-két szavát meg lehetett érteni. –
Arra gondoltam, milyen sokan jönnek ide meglátogatni a börtönben levő
rokonaikat, és hogy a legtöbbjük fekete, és eszembe jutott, hogy a feketék
mennyire szeretik a sült csirkét – mondta.
– Szóval azt akarod, hogy niggerlebujt nyissak? – förmedt rá Dwayne.
És így tovább, így hát Francine-t érte az a megtiszteltetés, hogy a második
lehetett Dwayne közeli ismerősei közül, aki rájött, milyen alávaló tud lenni
a férfi.
– Harry LeSabre-nak igaza volt – mondta Francine. Közben a
motelszoba panelfaláig hátrált, a szája elé kapta a kezét. Harry LeSabre
természetesen Dwayne autószalonjának transzvesztita vezetője volt. – Azt
mondta, megváltoztál – mondta Francine. Ujjai kalitkába fonódtak a szája
körül. – Jaj, Istenem, Dwayne – mondta –, te tényleg megváltoztál,
megváltoztál!
– Talán itt is volt az ideje – mondta Dwayne. – Soha életemben nem
éreztem még ilyen jól magam! – És így tovább.
=> Ugyanebben a pillanatban Harry LeSabre is sírt. Otthon volt, az
ágyban feküdt. A fejére húzta a bíbor bársonytakarót. Harry LeSabre
jómódú volt. Az évek során okosan és szerencsésen fektette be a pénzét az
értékpapírpiacon. Annak idején például száz Xerox-részvényt vásárolt
részvényenként nyolc dollárért. Ahogy múlt az idő, a részvények értéke a
százszorosára nőtt, pedig közben egyszerűen csak hevertek egy
páncélszekrény teljes sötétségében és némaságában.
Sok hasonló pénzvarázslat folyt. Szinte olyan volt, mintha valami kék
tündér röpködött volna a haldokló bolygónak azon a részén, és a
varázsvesszejével megle-gyintett volna bizonyos kötvényeket,
részvényeket, értékpapírokat.
=> Harry felesége, Grace elnyújtózott egy díványon az ágy közelében.
Vékony szivart szívott gólyalábból készült szipkán át. A gólya egy jókora
európai madár volt, körülbelül feleakkora, mint egy Bermuda-vészmadár.
Amikor a gyermekek azt tudakolták, honnét lesznek a kisbabák, néha azt a
választ kapták, hogy a gólya hozza őket. Akik ilyet mondtak a
gyermeküknek, azok úgy érezték, a gyermek még fiatal ahhoz, hogy
értelmesen gondolkodhassak szélesre tárt pumákról meg hasonlókról.
A születési értesítéseken, karikatúrákon és hasonlókon ott is voltak a
kisbabákat hozó gólyák képei, hogy láthassák őket a gyermekek. A tipikus
példány nagyjából így festett:
 Dwayne Hoover és Harry LeSabre kisfiú korában látott ilyen képeket.
Hittek is nekik.
=> Grace LeSabre megvetését juttatta kifejezésre Dwayne Hoover
jóindulata iránt, melyet férje, úgymond, elveszített. – Szarok Dwayne
Hooverre – mondta. – Szarok Midland Cityre! Adjuk el azokat a rohadt
Xerox-részvényeket, és vegyünk egy lakást Mauin! – Maui a
Hawaii-szigetek egyike volt. Széles körökben földi paradicsomnak
tartották.
– Ide hallgass – mondta Grace –, amennyire tudom, a fehér emberek
között egész Midland Cityben csak nekünk van valamirevaló nemi életünk!
Nem te vagy a perverz, hanem Dwayne Hoover! Mit gondolsz, hányszor
élvez el havonta?
– Nem tudom – mondta Harry párás sátrában.
Dwayne havi elélvezési átlaga az elmúlt tíz évben, beleszámítva a
házassága utolsó éveit is, kettő egész egynegyed volt. Grace majdnem
eltalálta: – Másfélszer! – mondta. Az ő havi átlaga ugyanebben az
időszakban nyolcvanhét volt. A férjéé harminchat. Harry az utóbbi
években lanyhulni kezdett. Számos egyéb dolog között ez is oka volt
annak, hogy most elfogta a pánik.
Grace harsány megvetéssel nyilatkozott Dwayne házasságáról is. – Úgy
félt a szextől – mondta –, hogy olyan nőt vett el, aki addig hírét sem
hallotta, és aki garantáltan belepusztul, ha mégis neszét veszi! – És így
tovább. – Végül bele is pusztult – mondta Grace.
=> – Nem hallja a rénszarvas? – kérdezte Harry.
– Szarok a rénszarvasra – mondta Grace. Aztán hozzátette: – Nem, a
rénszarvas nem hallja. – A rénszarvas volt a titkos szavuk a cselédlányra,
aki most a távoli konyhában tevékenykedett. Ez volt a titkos szavuk
általában is a fekete emberekre. Lehetővé tette, hogy a súlyos városi
feketeproblémáról úgy beszéljenek, hogy senki fekete ne sértődjön meg, ha
véletlenül meghallja.
– A rénszarvas alszik – mondta Grace –, vagy a Fekete Párduc Szemlét
olvassa.
=> A rénszarvas-probléma lényege a következő volt. A fehérek már
szinte semmi hasznát nem vették a fekete embereknek – kivéve a
gengsztereket, akik használt autókat, kábítószert és bútorokat árultak
nekik. A rénszarvasok azonban egyre csak szaporodtak. Mindenütt ott
voltak ezek a haszontalan, nagy, fekete lények, és sokuk igen rossz
természetűnek mutatkozott. Minden hónapban kaptak egy kisebb összeget,
hogy ne kelljen lopniuk. Szó volt arról is, hogy szinte ingyen kapjanak
kábítószert –amitől közönyösek és derűsek maradnak, és elmegy a kedvük
a szaporodástól.
Midland City és Midland megye rendőrsége főleg fehér emberekből állt.
Náluk sok-sok állványon sorakoztak a géppisztolyok és automata sörétes
puskák, várták, hogy elkezdődjék a vadászidény a rénszarvasokra.
Előbb-utóbb el kellett kezdődnie.
– Ide hallgass, én komolyan beszélek! – mondta Grace a férjének. – Ez
itt a világegyetem seggluka. Tűnjünk el innét, vegyünk egy lakást Mauin,
és a változatosság kedvéért próbáljunk meg élni!
Így tettek hát.
=> Dwayne ártalmas vegyszerei időközben a Francine iránti
gyűlölködését szánalmas kiszolgáltatottsággá változtatták. Bocsánatát kérte
azért, hogy egy pillanatra is megfordult a fejében, hogy Francine
Sanders-féle Csirkebüfét akarna magának. Elismerte Francine ernyedetlen
önzetlenségét. Könyörgött, hogy csak szorítsa magához, amit Francine
meg is tett.
– Olyan zavarodott vagyok – mondta Dwayne.
– Nemcsak te – mondta Francine, és a mellén ringatta Dwayne fejét.
– Muszáj beszélnem valakivel – mondta Dwayne.
– Anyucival nyugodtan beszélhetsz, ha akarsz – mondta Francine. Úgy
értette, hogy ő Anyuci.
 – Mondd meg, mi az élet értelme! – kérlelte Dwayne az illatos kebleket.
– Azt csak az Isten tudja – mondta Francine.
=> Dwayne egy darabig hallgatott. Aztán akadozva mesélni kezdett
Francine-nek arról a látogatásról, amelyet a General Motors cég
Pontiac-részlegének központjában, a M ichigan állambeli Pontiacban tett,
mindössze három hónappal azután, hogy a felesége lefolyótisztítót evett.
– Végigvittek minket mindegyik kutatórészlegen –kezdte. A legnagyobb
hatást az a rész tette rá, mondta, ahol laboratóriumok és szabadtéri
próbapályák egész során tettek tönkre különféle alkatrészeket, sőt teljes
autókat. A Pontiac tudósai fölgyújtották a kárpitokat, sódert zúdítottak a
szélvédőkre, kettétörték a főtengelyeket és kardántengelyeket, frontális
ütközéseket rendeztek, gyökerestől szaggatták ki a sebességváltók karját,
szinte kenés nélkül járatták magas fordulatszámon a motorokat, napokon át
percenként százszor kinyitották és becsukták a kesztyűtartókat, az abszolút
nulla fok közelébe hűtötték a műszerfalakat és így tovább.
– Amit csak nem szabad megtenni egy kocsival, azt ezek mind
megtették – mondta Dwayne Francine-nek. – És soha nem fogom
elfelejteni, mi állt annak az épületnek a bejárati ajtaján, ahol mindez a
gyötrés folyt. – Íme, ezt a feliratot látta Dwayne:

– Ahogy megláttam azt a feliratot – mondta Dwayne –, nem tehetek

róla, eszembe jutott, vajon nem azért küldött-e Isten a Földre, hogy
kiderítse, mennyit bír ki egy ember tönkremenés nélkül.
 => – Eltévedtem – mondta Dwayne. – Valakinek kézen kell fognia és
kivezetnie a vadonból.
– Fáradt vagy – mondta Francine. – Miért is ne lennél fáradt? Olyan
keményen dolgozol! Sajnálom szegény férfiakat, olyan keményen
dolgoznak. Nem akarsz aludni egy kicsit?
– Nem tudok aludni – mondta Dwayne –, amíg választ nem kapok
néhány kérdésre.
– Nem akarsz orvoshoz menni? – kérdezte Francine.
– Nem akarom hallani azokat a dolgokat, amiket az orvosok szoktak
mondani – mondta Dwayne. – Valami vadonatúj emberrel szeretnék
beszélni, Francine – mondta, és belemarkolt a nő puha karjába. – Új
dolgokat akarok hallani, új emberektől! Már mindent hallottam, amit
Midland City valaha mondott és valaha mondani fog. Új emberre van
szükségem!
– Mint például?
– Nem tudom – mondta Dwayne. – talán egy Mars-lakóra.
– Elmehetnénk egy másik városba.
– Mind ugyanilyen. Mind egyformák – mondta Dwayne.
Francine-nek támadt egy ötlete. – Mi van azzal a sok festővel meg
íróval meg zeneszerzővel, aki most a városba jön? – kérdezte. –
Olyanokkal eddig még sohasem beszéltél. Talán közülük valakivel kellene
elbeszélgetned. Ők nem úgy gondolkodnak, mint mások.
– Minden mással megpróbálkoztam már – mondta Dwayne.
Fölragyogott az arca. Bólintott. – Igazad van! A Fesztivál talán egészen új
színben mutatja majd meg nekem az életet! – mondta.
– Arra való – mondta Francine. – Használd ki! – Ki is fogom! – mondta
Dwayne. Ez nagy hiba volt.
=> Kilgore Trout, aki nyugatra, egyre csak nyugatra tartott, időközben
egy Ford Galaxie utasa lett. A Galaxie volánjánál egy kereskedelmi utazó
ült. Az eszköz, amellyel kereskedett, rakodás közben körülfogta a
teherautók hátulját. Gumírozott vászonból készült, harmonikás alagút volt,
amely így festett működés közben:
 Az eszköz arra szolgált, hogy az épületekben dolgozó emberek ki vagy
be tudjanak rakodni a teherautókba anélkül, hogy nyáron a hideg, télen a
meleg levegő kiszálljon a szabadba.
A Galaxie vezetője nagy kábel- és kötéldobokat is árult.
Tűzoltókészülékeket is árult. Ő gyártói ügynök, magyarázta. Ő a maga ura
annyiban, hogy olyan termékeket árul, amelyeknek a gyártói nem
engedhetik meg maguknak, hogy saját ügynököket tartsanak.
– Magam szabom meg a munkaidőmet, és én választom ki, hogy mit
árulok. Nem a termékek árulnak engem –mondta. Andy Lieber volt a neve.
Harminckét éves volt, fehér, és jócskán elhízott, mint az országban oly
sokan. Szemlátomást boldog ember volt. Úgy hajtott, mint az őrült. A
Galaxie most száznegyvenhét kilométeres óránkénti sebességgel haladt. –
Én még szabad ember vagyok – mondta. – Nem sokan maradtunk
szabadok Amerikában!
Andy Lieber hímvesszője két és fél centiméter átmérőjű és tizenkilenc
centiméter hosszúságú volt. Az elmúlt évben havonta átlagosan
huszonkétszer élvezett el. Ez messze fölülmúlta az országos átlagot. A
jövedelme és az életbiztosításai lejárati értéke szintén sokkal magasabb
volt az átlagosnál.
=> Trout egyszer írt egy regényt A magáé mennyi? címmel. A különféle
országos átlagokról szólt. Egy másik bolygón egy reklámiroda sikeres
hírverést szervez a földi mogyoróvaj ottani megfelelőjének. Mindegyik
hirdetés figyelemfelhívó eleme valamilyen átlag értéke – a gyermekek
átlagos száma, a férfi nemiszerv átlagos mérete a bolygón – hosz-szúsága
öt centiméter, átmérője belül hét és fél, kívül tizenegy centiméter – és így
tovább, A hirdetések fölhívják az olvasót, állapítsa meg, hogy ilyen vagy
olyan tekintetben, amiről éppen szó van, ő fölötte vagy alatta van a nagy
többségnek.
Ezután a hirdetés a tudtára adja, hogy az átlag alatti és az átlag fölötti
emberek egyaránt ilyen és ilyen márkájú mogyoróvajat fogyasztanak. Csak
éppen azon a bolygón igazában nem mogyoróvaj van. Hanem Sazzvaj.
És így tovább.
 Tizenhatodik fejezet

És a földi mogyoróvaj-evők, Kilgore Trout könyvében, arra készülnek,

hogy leigázzák a bolygó sazzvaj-evőit. Ekkorra a Föld-lakók már nemcsak
West Virginiát és Délkelet-Ázsiát pusztították el, hanem minden egyebet
is. Készen állnak tehát arra, hogy ismét pionír munkát végezzenek.
Elektronikus kémkedéssel tanulmányozzák a sazzvajevőket, és
megállapítják, hogy számosabbak, büszkébbek és életrevalóbbak annál,
hogysem engednének a pioníroknak.
Így hát a földiek beszivárognak a sazzvajat hirdető reklámirodába, és
meghamisítják a hirdetések statisztikáit. Mindenről olyan magas
átlagértéket közölnek, hogy a bolygón mindenki minden tekintetben
alacsonyabbrendűnek érzi magát a nagy többségnél.
Aztán megérkeznek a páncélozott földi űrhajók, és fölfedezik a bolygót.
A bolygólakók csak szórványos, tessék-lássék ellenállást tanúsítanak, mert
annyira átlagon alulinak érzik magukat. Aztán megkezdődik a pionír
munka.
=> Trout megkérdezte a boldog gyártói ügynököt, hogy milyen érzés
egy Galaxist vezetni, ez lévén a jármű neve. A sofőr nem hallotta a kérdést,
és Trout nem ismételte meg. Ostoba szójáték volt, amellyel Trout
egyszerre kérdezte azt, hogy milyen érzés az autót vezetni és azt, hogy
milyen érzés egy Tejút-félét kormányozni, amely százezer fényév átmérőjű
és tízezer mérföld vastagságú. És kétszázmillió évenként egyszer fordul
körbe. És körülbelül százmilliárd csillag van benne.
Aztán Trout észrevette a Galaxie egyszerű tűzoltókészülékén a
márkanevet:

Trout tudomása szerint ez a szó egy holt nyelven azt jelentette,

magasabbra. Valamint egy híres költeményben ezt üvöltözte egy kitalált
hegymászó, miközben fölfelé haladva eltűnt a hóviharban. Valamint ez
volt a márkaneve azoknak a faforgácsoknak, amelyeket csomagoláskor a
törékeny tárgyak védelmére használtak.
– Miért adja valaki az Excelsior nevet egy tűzoltókészüléknek? –
kérdezte Trout. A sofőr vállat vont. – Biztosan tetszett a hangzása.
=> Trout kinézett a tájra, amely összemosójdott a szeme előtt a
száguldásban. Meglátott egy táblát, így festett:

Így hát most már igazán közel került Dwayne Hooverhez. És, mintha a
világegyetem Teremtője vagy valamely más természetfölötti hatalom föl
akarta volna készíteni erre a találkozásra, Trout hirtelen kedvet érzett, hogy
átlapozza saját könyvét, mely a Nem titok többé címet viselte. Ez volt az a
könyv, amely nemsokára tébolyult gyilkossá teszi Dwayne-t.
A könyv alapgondolata az volt. hogy az élet a világegyetem
Teremtőjének kísérlete. A Teremtő egy új fajta lényt akar kipróbálni,
mielőtt elhelyezi a világegyetemben. Ez a lény képes az önálló
elhatározásra. Minden más lény csak teljesen programozott robot.
A könyv voltaképpen a világegyetem Teremtőjének levele a kísérleti
lényhez. A Teremtő gratulál teremtményének, és elnézését kéri
mindazokért a kellemetlenségekért, amelyeket el kellett viselnie. Meghívja
a tiszteletére tartandó díszvacsorára a New York-i Waldorf Astoria Szálló
Empire-termébe, ahol egy Sammy Davis, Jr. nevű fekete robot fog
énekelni és táncolni.
=> És a díszvacsora után a kísérleti lényt nem semmisítik meg, hanem
átszállítják egy szűz bolygóra. Elaltatják, és a tenyeréről élő sejteket
metszenek le. A műtét egy cseppet sem fáj.
 Aztán a sejteket belekeverik a szűz bolygó egyik sűrű tengerébe. Ahogy
telnek-múlnak az eónok, a sejtekből egyre bonyolultabb létformák
fejlődnek ki. Akármilyen alakot öltenek, mindnek szabad akarata van.
Trout nem adott rendes nevet a kísérleti teremtménynek. Csak úgy
hívta, az Ember.
A szűz bolygón az Ember Ádám, a tenger pedig Éva.
=> Az Ember gyakran kószál a tengerparton. Néha belegázol Évájába.
Néha úszik egyet benne, de Éva túl sűrű ahhoz, hogy frissítő legyen az
úszás. Éva úgy intézi, hogy Ádám utána álmosnak és ragacsosnak érezze
magát, ezért ilyenkor az Ember beleveti magát egy hegyről lezúduló patak
jeges vizébe.
Nagyot kiált, amikor beleveti magát a jéghideg vízbe, nagyot kiált akkor
is, amikor levegőért kapkodva fölbukik. Amikor négykézláb kievickél a
sziklákra, fölhorzsolja a lábszárát, és jót nevet rajta.
Zihál, nevetgél még egy kicsit, aztán eszébe jut, hogy kurjant valami
meghökkentőt. A Teremtő sohasem tudja, mit fog kurjantani, mert a
Teremtőnek semmi hatalma nincs fölötte. Magának az Embernek kell
elhatároznia, hogy mikor mit tesz, és miért. Egy napon úszás után például
ezt kurjantja: – Sajt!
Egy másik alkalommal ezt: – Szíve szerint nem vezetne inkább
Buickot?
=> A szűz bolygón rajta kívül nincs más nagyméretű lény. Csak egy
angyal keresi föl időnként. Az angyal a világegyetem Teremtőjének
küldönce és nyomozója. Négymázsás, fahéjszínü hím medve alakját szokta
ölteni. Ő is robot, sőt Kilgore Trout szerint a Teremtő is.
=> A medve megpróbálja kideríteni, miért teszi az Ember azt, amit tesz.
Például azt kérdezi: – Miért kurjantottad azt, hogy „Sajt"?
És az Ember csúfondárosan azt feleli: – Mert ahhoz volt kedvem, te
ostoba gép!
=> Íme, így fest Kilgore Trout könyvének végén az Ember sírköve a
szűz bolygón:
 Tizenhetedik fejezet

Nyuszi, Dwayne Hoover homoszexuális fia munkába készülődött.

Zongoristaként dolgozott az új Holiday Inn koktélbárjában. Nyuszi
szegény volt. Egy fürdőszoba nélküli szobában lakott a kivénhedt, egykor
divatos Fairchild Hotelben, amely most népszálló volt Midland City
legveszélyesebb negyedében.
Nyuszit nemsokára súlyosan megsebesíti Dwayne Hoover. Nemsokára
közös mentőautóban fog utazni Kilgore Trouttal.
=> Nyuszi sápadt volt, ugyanolyan beteges színű, mint a vak halak,
amelyek egykor a Szent Csodabarlang mélyén éltek. A halak azóta
kihaltak. Már évekkel ezelőtt fölfelé fordították a hasukat, évekkel ezelőtt
kisodródtak a barlangból az Ohio folyóba, égnek fordított hassal, hogy
aztán bumm! kipukkadjanak a déli napsütésben.
Nyuszi is kerülte a napfényt. És a Midland City csapjaiból folyó víz
napról napra mérgezőbb lett. Nyuszi nagyon keveset evett. A szobájában
készítette el az ételt. Egyszerű volt elkészíteni, mert nem evett mást, csak
zöldséget és gyümölcsöt, azt is nyersen rágcsálta el.
Nyuszi nemcsak élettelen húst nem vett magához, hanem élőt sem –
nem voltak barátai, szeretői, háziállatai. Nyuszi egykor nagyon népszerű
volt. A katonaiskolában például a diákközösség egyhangúan választotta
meg utolsó éves korában az elérhető legmagasabb rangra: „kadétezredes"
lett.
=> Miközben Nyuszi a Holiday Inn bárjában ült a zongoránál, sok,
nagyon sok titkot rejtegetett. Az egyik titok az volt, hogy igazában nem is
ült ott. Transzcendentális meditáció révén ki tudott lépni a koktélbárból,
sőt ami azt illeti, az egész bolygóról is. A transzcendentális meditáció
módszerét Maharisi Mahes jógitól sajátította el, aki annak idején egyszer
megszakította világ körül előadóútját Midland Cityben.
Maharisi Mahes jógi egy új zsebkendő, egy szem gyümölcs, egy csokor
virág és harmincöt dollár fejében megtanította Nyuszit arra, hogy hunyja le
a szemét, és mondogassa magában azt a dallamos, értelmetlen szót, hogy „
Ajííím, aj-íiím, aj-ííím". Nyuszi most leült a szállodában az ágya szélére, és
ezt tette. – Aj-ííím, aj-ííím –mondta magának, magában. Két
szívdobbanásnyi volt egy szótag. Nyuszi lehunyta a szemét.
Könnyűbúvárként lemerült elméje mélyébe. A mélységben ritkán járt
látogató.
Nyuszi szívverése lelassult. A légzése szinte megszűnt. Egyetlen szó
lebegett a mélyben. Valahogy kiszökhetett az elme elfoglaltabb részeiből.
Nem kapcsolódott semmihez. Lustán lebegett, mint valami áttetsző,
kendőszerü hal.
A szó nyugodalmas volt. így szólt: „Kék". És íme, így festett Nyuszi
elméjében:

Aztán arra lebegett egy másik szép kendő, így festett:

=> Tizenöt perc múlva a tudata magától felszínre bukkant. Nyuszi

fölfrissült. Felállt az ágyról, kikefélte a haját a katonai keféjével, amelyet
az anyjától kapott annak idején, nagyon régen, amikor megválasztották
kadétezredesnek.
 => Nyuszi csak tízéves volt, amikor elküldték a katonaiskolába, egy
emberölésnek és teljesen lélektelen engedelmességnek szentelt
intézménybe. Elmondom, miért: azt mondta Dwayne-nek, hogy bárcsak
lenne inkább nő, mint férfi, mert a férfiak gyakran művelnek kegyetlen és
csúf dolgokat.
=> Figyeljetek: Nyuszi elment a katonaiskolába, ahol nyolc évi
szüntelen sportolás, buzerálás és fasizmus volt az osztályrésze. A buzerálás
abból állt, hogy az ember bedugta a hímvesszőjét a másik segglukába vagy
szájába, vagy más dugta az övébe. A fasizmus meglehetősen népszerű
politikai filozófia volt, amely szentnek tekintette azt a nemzetet és fajt,
amelyhez a filozófus történetesen tartozott. Autokratikus, központosított
kormányzatot kívánt, az élén diktátorral. A diktátornak mindig
engedelmeskedni kellett, akármit parancsolt akárkinek.
Valahányszor Nyuszi hazament vakációzni, mindig újabb
kitüntetésekkel büszkélkedhetett. Megtanult vívni, bokszolni, birkózni és
úszni, puskával és pisztollyal lőni, szuronnyal bánni, lovagolni, bozótban
kúszni, észrevétlenül kikémlelni innen-onnan.
Nyuszi elbüszkélkedett a kitüntetéseivel, az anyja pedig, amikor az apja
hallótávolságon kívül volt, elpanaszolta, hogy napról napra
boldogtalanabb. Arra célozga-tott, hogy Dwayne valóságos szörnyeteg. Ez
nem volt igaz. Csak úgy kitalálta.
Mindig belekezdett, hogy elmondja Nyuszinak, mi olyan förtelmes az
apjában, de mindig elhallgatott. – Túl fiatal vagy te még ahhoz, hogy
ilyenekről halljál – mondogatta Nyuszinak még tizenhat éves korában is. –
Ezeken a dolgokon úgysem változtat senki, még te sem. – Ilyenkor úgy
tett, mintha kulcsra zárná a száját. – Ezeket a titkokat magammal viszem a
sírba!
Nyuszi anyjának legnagyobb titkára persze Nyuszi csak akkor jött rá,
amikor az anyja lefolyótisztítót evett: Celia Hoover teljesen hibbant volt.
Akárcsak az én anyám.
=> Figyeljetek: Nyuszi anyja meg az én anyám különböző fajtájú
emberi lények voltak, de mind a kettő egzotikus módon volt szép, és mind
a kettőből zavarosan ömlött a szó szeretetről, békéről, háborúkról,
gonoszságról, kétségbeesésről, az eljövendő jobb napokról, az eljövendő
rosszabb napokról. És mind a kettő öngyilkos lett. Nyuszi anyja Drano
nevű lefolyótisztítót evett. Az én anyám altatót evett, ami közel sem volt
olyan szörnyű.
=> És Nyuszi anyjának meg az én anyámnak volt egy igazán fura közös
tünete: egyikük sem viselte el, ha fényképezik. Napközben rendszerint
semmi gond nem volt velük. Rendszerint késő estig palástolni tudták az
őrjöngésüket. De ha valaki akár napközben is fényképezőgépet szegezett
valamelyikükre, az illető anya térdre vetette magát, és a karját védekezőén
a feje fölé tartotta, mintha agyon akarnák bunkózni. Riasztó és szánalmas
látvány volt.
=> Nyuszit az anyja, ha másra nem is, de a zongora kezelésére
megtanította. A zongora egy zenélő szerkezet volt. A jó zongorakezelő
szinte bárhol a világon kaphatott bár-zenészi munkát, márpedig Nyuszi jó
volt. A katonai kiképzésével nem ment semmire, hiába kapta a sok
kitüntetést. A fegyveres erők tudták róla, hogy homoszexuális, hogy
bizonyosan szerelmes lesz más harcos férfiakba, és a fegyveres erők nem
akarták megtűrni az ilyen szerelmeket.
=> Így hát Nyuszi most fölkészült szakmai tevékenységére. Fekete,
kötött garbója fölé fekete bársony szmokingot húzott. Kinézett egyetlen
ablakán a sikátorba. A jobb szobák ablakából a Fairchild Parkra nyílt
kilátás, ahol az elmúlt két évben ötvenhat gyilkosság történt. Nyuszi
szobája az első emeleten volt, s ablaka keretében csak az egykori Keedsler
Operaház kopár téglafala látszott.
Az egykori operaház homlokzati falán emléktábla állt. Nem sokan
értették a szövegét, így festett:

Korábban az operaház a Midland City-i Szimfonikus Zenekarnak, egy

amatőr zenésztársulatnak adott otthont. 1927-ben otthontalanok lettek,
mert az operaház átalakult filmszínházzá, Bannister néven. A zenekar
otthontalan is maradt egészen addig, amíg föl nem épült a Mildred Barry
Művészeti Központ.
A Bannister sok éven át a város legjelentősebb filmszínháza volt, amíg
el nem nyelte a rosszhírű városnegyed, amely egyre északabbra húzódott,
így hát most már nem volt színház, noha a falifülkékből még mindig
lenéztek Shakespeare meg Mozart meg mások mellszobrai.
Odabenn a színpad is állt még, de most ebédlőgarnitúrákkal volt tele.
Az épületet az Empire Bútorkereskedelmi Vállalat vette át. A vállalat
gazdái bűnözők voltak.
=> Nyuszi városnegyedét csak úgy emlegették, hogy a nyomornegyed.
Minden valamirevaló amerikai városnak volt egy része, amelyet csak úgy
emlegettek, hogy a nyomornegyed. Ez volt az a hely, ahová azok mentek,
akiknek nem volt barátjuk, családjuk, vagyonuk, hasznuk vagy ambíciójuk.
Az ilyen emberektől más negyedekben viszolyogtak, és a rendörök
mindig arrébb taszigálták őket. Rendszerint olyan könnyű volt őket
taszigálni, mint a kis léggömböket.
Ők meg ide-oda sodródtak, mint a levegőnél valamivel nehezebb gázzal
töltött léggömbök, míg végül megpihentek a nyomornegyedben, a régi
Fairchild Hotel tövében.
Ott naphosszat szunyókálhattak, motyoghattak egymásnak.
Koldulhattak. Berúghattak. A dolog lényege az volt, hogy ott maradjanak,
ne alkalmatlankodjanak másutt senkinek – amíg heccből meg nem öli őket
valaki, vagy télen halálra nem fagynak.
=> Kilgore Trout írt egyszer egy novellát egy városról, ahol a lezüllött
embereknek úgy akarják a tudomásukra hozni, hogy hol vannak és mi fog
velük történni, hogy jókora utcatáblákat helyeznek el, amelyek így
festenek:

Nyuszi most rámosolygott magára a tükörben, a lékben. Összeszedte

magát egy pillanatra, ismét az az elviselhetetlenül ostoba, humortalan,
szívtelen katona lett, akivé a katonaiskolában nevelték. Elmormogta az
iskola jelmondatát, amelyet annak idején naponta százszor is el kellett
harsognia – hajnalban, étkezéskor, minden óra elején, sportmérkőzéseken,
szuronygyakorlatokon, napnyugtakor, lefekvéskor:
– Menni fog – mondta. – Menni fog.
 Tizennyolcadik fejezet

A Galaxie, amelyen Kilgore Trout utazott, már Midland City közelében

járt a gyorsforgalmi úton. Alig ván-szorgott. Beleragadt a környező
gyárakból, a Barrytron-ból, a Western Electricböl meg a többiből a városba
tartó csúcsforgalomba. Trout fölnézett a könyvéből, meglátott egy nagy
táblát, amelyen ez állt
:

A Szent Csodabarlang tehát a múlt része lett.

=> Amikor Trout már öreg, nagyon öreg lesz, az Egyesült Nemzetek
főtitkára, Dr. Thor Lembrig megkérdezi tőle, nem retteg-e a jövőtől. Trout
ezt a választ adja: – Főtitkár úr, én a múlt láttán szoktam halálra rémülni!
=> Dwayne Hoover csak hat kilométernyire volt onnét. Egy zebrabőr
huzatú kanapén ült az új Holiday Inn koktélbárjában. Félhomály és csönd
volt odabenn. A gyorsforgalmi út reflektorfényeit és lármáját
kirekesztették a vastag, karmazsinvörös bársonyfüggönyök. Mindegyik
asztalon gyertya állt szélvédő üvegben, pedig a levegő meg sem rezdült.
Mindegyik asztalon állt egy tál pörkölt mogyoró is, meg egy tábla,
amely lehetővé tette, hogy a személyzet megtagadja a kiszolgálást bárkitől,
akinek a személye nem illik a koktélbár légkörébe. Ez állt rajta:
 => Hoover Nyuszi kezelte a zongorát. Nem nézett föl, amikor az apja
belépett. Az apja sem pillantott feléje. Már sok éve nem köszöntek
egymásnak.
Nyuszi tovább játszotta szomorkás, fehér zenéjét. Lassan csilingeltek a
hangok, hébe-hóba váratlan csend szakította meg őket. Nyuszi szomorkás
zenéje kissé emlékeztetett egy zenélődobozra, egy fáradt zenélődobozra.
Csilingelt, megállt, aztán kelletlenül, nehézkesen csilingelt még néhányat.
Nyuszi anyja egyebek között csilingelő zenélődobozokat is gyűjtött.
=> Figyeljetek: Francine Pefko a szomszéd autószalonban volt.
Igyekezett behozni mindazt a munkát, amit délután elmulasztott. Dwayne
nemsokára össze fogja verni.
Francine gépelt és kartotékozott. Rajta kívül nem volt más a környéken,
csak Wayne Hoobler, az ideiglenesen szabadlábra helyezett fekete, aki még
mindig a használt autók között bujkált. Dwayne majd őt is megpróbálja
összeverni, de Wayne már zseniálisan megtanult kitérni az ütések elől.
Francine pillanatnyilag nem volt más, mint gépezet, húsból készült
Írógép, kartotékozó gép.
Wayne Hooblernek viszont semmi gépies teendője nem volt. Ö arra
sóvárgott, hogy hasznos gépezet lehessen. A használt autókat mind jól
lezárták éjszakára. Fölöttük a drótra fűzött alumíniumforgókat időnként
megforgatta a bágyadt szellő, és Wayne a maga módján reagálni
igyekezett. – Jól van! – szólt oda nekik. – Pörögjetek szépen!
=> Valamiféle kontaktust alakított ki a gyorsforgalmi úttal is,
figyelemmel kísérte változó hangulatát. – Mindenki megy hazafelé –
mondta a csúcsforgalom idején. – Mindenki otthon van – mondta később,
amikor gyérült a forgalom. Most már lemenőben volt a nap. – Lemegy a
nap – mondta Wayne Hoobler. Fogalma sem volt arról, mitévő legyen.
Sejtette, bár különösebben nem törődött vele, hogy az éjjel esetleg halálra
fagy. Még sohasem látott halálra fagyást, sohasem fenyegette halálra
fagyás, hiszen szinte alig volt a szabadban. A halálra fa-gyásról csak azért
tudott, mert a cellájában levő kis rádió zörgős hangján időnként beszámolt
róla, hogy itt-ott halálra fagytak az emberek.
Wayne-nek hiányzott az a zörgős hang. Hiányzott az acélajtók
döndülése. Hiányoztak a tejes és kávés kancsók, a kenyér, a gulyás.
Hiányzott, hogy szájba és segglukba basszon más férfiakat, hogy őt is
szájba és segglukba basz-szák, hogy maszturbáljon, hogy megbassza a
teheneket a börtön tejgazdaságában, egyszóval hiányoztak a bolygó nemi
életének tudomása szerint normális eseményei.
Íme, ilyen sírkő lett volna Wayne Hooblernek való, amikor meghal:
 => A börtön tejgazdasága nemcsak a börtönt és a megyei kórházat látta
el tejjel, tejszínnel, vajjal, sajttal és fagylalttal. A külvilágban is
értékesítette a termékeit. A védjegye nem tett említést börtönről, így
festett:

=> Wayne nemigen tudott olvasni. A Hawaii szó például többször is

feltűnt ismerősebb szavak és jelek kíséretében az autószalon ablakain és
egyes használt autók szélvédőjén. Wayne megpróbálta kisilabizálni a
titokzatos szót, de nem sokra jutott. – Va-hiájó – mondta. – Hó-hi-jí –
mondta. És így tovább.
=> Wayne Hoobler most elmosolyodott, nem mintha örült volna, hanem
mert nem lévén tennivalója, gondolta, legalább fitogtatja a fogsorát.
Gyönyörű fogai voltak. A shepherdstowni Felnőtt Büntetésvégrehajtó
Intézet büszke volt a fogászati ellátására.
 Ami azt illeti, a shepherdstowni fogászati ellátás olyan híres volt, hogy
cikkek jelentek meg róla az orvosi lapokban meg a Readers' Digestben, a
haldokló bolygó legnépszerűbb folyóiratában. A jó fogászati ellátás arra az
elméletre épült, hogy sok szabadult rab a külseje miatt nem tud munkát
keresni és munkát kapni, márpedig a jó külső alapja a szép fogsor.
Ami azt illeti, a fogászati ellátás olyan híres volt, hogy még a szomszéd
államokban is, ha a rendőrök elkaptak egy szegény embert, akinek ápolt
fogsora volt költséges tömésekkel, hidakkal és hasonlókkal, rögtön azt
tudakolták: „No valld be szépen, fickó – hány évet ültél
Shepherdstownban?!"
=> Wayne Hooblerhez kihallatszott egyik-másik rendelés, amelyet a
pincérnő kiáltott oda a mixernek a koktélbárban. Wayne hallotta, ahogy azt
kiáltja: – Gilbey és kinin! – Fogalma sem volt róla, mi lehet az – vagy mi
lehet a Manhattan vagy a White Lady vagy a kökényes gin-fizz. –Kérek
egy Johnny Walker Rob Royt – kiáltotta a nő –, egy mazagrant meg egy
Bloody Maryt angoszturával!
Wayne mindeddig csak akkor került ismeretségbe az alkohollal, amikor
megitta a tisztitószereket vagy megette a cipőkrémet és így tovább. Nem is
szerette.
=> – Kérek egy Black and White-ot vízzel! – hallatszott ki a pincérnő
hangja, és erre már Wayne-nek hegyeznie kellett volna a fülét. Az a
bizonyos ital nem akárkinek készült. Az az ital annak a személynek
készült, aki felelős volt Wayne minden eddigi nyomorúságáért, aki
megölhette vagy milliomossá tehette vagy visszaküldhette a börtönbe, aki
kedve szerint akármit tehetett vele. Az az ital nekem készült.
=> Inkognitóban érkeztem a Művészeti Fesztiválra. Azért voltam ott,
hogy végignézzem két általam teremtett emberi lény, Dwayne Hoover és
Kilgore Trout összecsapását. Nem szerettem volna, ha fölismernek. A
pincérnő meggyújtotta a szélvédő üvegben levő gyertyát az asztalomon. Az
ujjammal elcsippentettem a lángot. Az előző éjszakát az Ohio állambeli
Ashtabula közelében levő Holiday Innben töltöttem, ott vettem egy
napszemüveget. A sötétségben most fölraktam, így festett:
 Az üveg ezüstözve volt, tükröt mutatott mindenkinek, aki felém nézett.
Aki tudni akarta, milyen a szemem, az a saját kettős tükörképével találta
szemben magát. Ahol a bárban ülő többi embernek szeme volt, nekem egy
másik világegyetembe nyíló két lukam volt. Lékek.
=> Az asztalomon a Pali Mail cigarettám mellett egy doboz gyufa
hevert. A gyufásdobozon üzenet állt. Másfél óra múlva olvastam el,
miközben Dwayne éppen agyba-főbe verte Francine Pefkót. így szólt:
„Akar szabad idejében könnyűszerrel heti száz dollárt keresni? Mutassa
be barátainak a könnyű, kényelmes Mason cipőket! MINDENKI Mason
cipőt keres, mert valóságos gyógyír a lábnak. INGYEN útmutatót küldünk,
hogy saját otthonából irányíthassa az üzletet. Még azt is megmondjuk,
hogyan kaphat INGYEN CIPŐT, ha jövedelmező megrendeléseket
szerez!"
És így tovább.
=> – Nagyon pocsék ez a könyv, amit írsz – mondtam magamnak a
lékeim mögött.
– Tudom – mondtam.
– Attól félsz, te is öngyilkos leszel, mint az anyád –mondtam.
– Tudom – mondtam.
=> Ott, a koktélbárban, ahogy kikandikáltam a lékeimen át egy magam
kitalálta világba, a szám némán formálta a szót: szkizofrénia.
A szó hangzása és megjelenése már hosszú évek óta lenyűgözött. Ügy
hangzott, úgy festett, mintha egy emberi lény viharzó szappanpelyhek közé
tüsszentene.
Nem tudtam és nem tudom bizonyosan, hogy ebben a betegségben
szenvedek-e. Csak annyit tudtam és tudok, hogy förtelmes
kellemetlenségeket zúdítottam magamra azzal, hogy nem korlátoztam
figyelmemet az élet rövid távon fontos részleteire, és nem voltam hajlandó
azt hinni, amit a szomszédaim.
=> Most már jobban vagyok.
Becsületszavamra: jobban vagyok.
=> Hanem egy darabig igencsak rosszul voltam. Ott ültem a magam
kitalálta koktélbárban, és a lékeimen át bámultam a magam kitalálta fehér
pincérnőt. A Bonnié MacMahon nevet adtam neki. Dwayne Hoovernek
kihozattam vele a szokásos italát, egy House of Lords martinit
citromhéjjal. Bonnié régóta ismerte Dwayne-t. Bonnié férje börtönőr volt a
Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézet szexuális bűnözőknek fenntartott
részlegében. Bonnie-nak azért kellett pincérkednie, mert a férje minden
pénzüket beleölte egy veszteséges shepherdstowni autómosóba.
 Annak idején Dwayne megpróbálta lebeszélni róla. Elmondom, honnét
ismerte Dwayne Bonnie-t és a férjét, Ralphot: az elmúlt tizenhat év alatt
kilenc Pontiacot vettek tőle.
– Pontiacos család vagyunk – mondogatták.
Bonnié most egy tréfás megjegyzés kíséretében tette eléje a martinit.
Bonnié mindenki elé ugyanennek a tréfás megjegyzésnek a kíséretében
tette a martinit. – Bajnokok reggelije!-mondta.
=> A „Bajnokok reggelije" kifejezés a General Mills, Inc. bejegyzett
áruvédjegye egy reggelire fogyasztható gabonapehely megnevezésére.
Azzal, hogy címül adtam e könyvnek, és többször megemlítem, nem a
General Mills részvételére vagy támogatására akarok célozni, és kitűnő
termékeik hitelét sem akarom rontani.
=> Dwayne azt remélte, hogy a Művészeti Fesztivál egyikmásik neves
vendége, akik mind az Innben szálltak meg, bemegy a koktélbárba.
Dwayne beszélni szeretett volna velük, kideríteni, tudnak-e olyan
igazságokat az életről, amilyeneket még nem hallott. Elmondom, milyen
segítséget remélt az új igazságoktól: hogy nevetni tudjon a gondjain, hogy
élni tudjon, hogy el tudja kerülni a megyei kórház északi szárnyát, ahol az
elmeosztály volt.
Amíg a művészek föltűnését várta, a memóriájában tárolt egyetlen
igazán mélyértelmű és titokzatos művészi alkotással vigasztalta magát.
Egy vers volt, amelyet még másodikos korában kellett megtanulnia a
Cukor-patak Középiskolában, az akkori előkelő fehér középiskolában. A
Cukor-patak Középiskola most niggeriskola volt. A vers így szólt:

A Nagy Kéz ír; s írván, halad tovább.

Nem törölheti egyetlen Sorát
Sem Jámborság, sem Ész; a könnyeid
Sem moshatják el egyetlen Szavát.
Ez aztán vers a javából!
=> Dwayne mohón várta az élet értelméről szóló új gondolatokat, és
ezért fogékony lett a hipnózisra, így hát amikor belebámult a martinijába,
révületbe esett a felszínen táncoló miriádnyi hunyorgató szem láttán. A
szemek citrom-olaj-cseppek voltak.
Dwayne nem vette észre, hogy bejött a Művészeti Fesztivál két neves
vendége, és Nyuszi zongorája mellett föltelepedett a támlátlan székekre.
Fehér emberek voltak: Beatrice Keedsler, a rémregényírónő és Rabo
Karabekian, a minimalista festő.
 Nyuszi rövid Steinway zongoráját töksárga dekoritle-mez borította, és
támlátlan székek álltak körülötte. Az emberek a zongoráról ehettek-ihattak.
Az előző hálaadó ünnep napján egy tizenegy tagú család tálaltatta a
vacsorát a zongorára. Nyuszi csak zongorázott.
=> – Csakis ez lehet a világmindenség seggluka – mondta Rabo
Karabekian, a minimalista festő.
Beatrice Keedsler, a rémregényírónő Midland Cityben nőtt fel. –
Halálra rémültem a gondolattól, hogy annyi év után hazajövök – mondta
Karabekiannak.
– Az amerikaiak mindig félnek hazamenni – mondta Karabekian –, és
szabadjon megjegyeznem, jó okuk van rá.
– Régebben jó okuk volt rá – mondta Beatrice –, de most már nincs. A
múltat ártalmatlanná tettük. Most már azt mondanám minden kóborló
amerikainak: „Hát persze, hogy visszamehetsz az otthonodba, ahányszor
csak akarsz. Az is ugyanolyan motel, mint a többi."
=> Az új Holiday Inntől egy kilométernyire, a gyorsforgalmi út
nyugatra tartó sávjain megbénult a forgalom, mert a 10A kijáratnál halálos
baleset történt. A vezetők és utasaik kiszálltak, hogy kinyújtóztassák a
lábukat, és ha lehet, kiderítsék, mi történt ott elöl.
Kilgore Trout is a kiszállók között volt. A többiektől megtudta, hogy az
új Holiday Inn gyalog sincs már mesz-sze. így hát kiemelte csomagjait a
Galaxie első üléséről, köszönetet mondott a sofőrnek, akinek időközben
elfelejtette a nevét, és bandukolni kezdett.
Gondolataiban pedig elkezdte összeállítani azt a hitrendszert, amely illik
majd szerény Midland City-i küldetéséhez, melynek célja, hogy ezeknek a
vidékieknek, akik mindenáron az egekig akarják magasztalni az
alkotókészséget, mutasson egy úgynevezett alkotót, aki egyre csak
kudarcot vall. Megállt egy pillanatra, szemügyre vette magát az egyik
veszteglő kamion visszapillantó tükrében, visszapillantó lékében. A
vontató nem is egy, hanem két pótkocsit húzott. A szerelvény gazdái jónak
látták minden emberi lénnyel, aki mellett elhalad, harsányan közölni ezt az
üzenetet:

Trout remélte, hogy megdöbbentő arcmás néz rá vissza a lékből. Nem

csalódott. Miután a Plútó-banda elagyabu-gyálta, nem mosakodott meg,
most tehát alvadt vér volt az egyik fülcimpáján, és még több a bal orrlyuka
alatt. A zakója vállán kutyaszar. A rablás után a Queensboro híd alatt
kutyaszarba rogyott.
Hihetetlen véletlen folytán a kutyaszar éppen az én egyik
lányismerősöm szerencsétlen agarából származott.
=> Az agaras lány egy amerikai történelemről szóló zenés komédia
segédvilágosítója volt, és Lancer nevű szegény agarát egy négyszer nyolc
méteres, egyszobás lakásban tartotta, hat lépcsősorral az utca szintje fölött.
Lancer egész életének célja és értelme az volt, hogy a megfelelő időben és
helyen ürítse ki székletét. Két megfelelő hely volt: az egyik a járda széle a
hevenkét lépcsőfokkal lejjebb levő kapu előtt, a zúgó forgalom mellett, a
másik a serpenyő, amelyet gazdája a Westinghouse hűtőszekrény előtt
tartott.
Lancernak igen kicsiny agya volt, de azért időnként gyanítania kellett
azt, amit Wayne Hoobler is gyanított: hogy itt valami szörnyű tévedés
történt.
=> Trout baktatott tovább, jövevényként az idegen földön.
Zarándoklatának jutalma új bölcsesség lett, mely soha-
sem lett volna osztályrésze, ha nem mozdul ki cohoes-i alagsorából.
Kilgore Trout választ kapott a kérdésre, amelyre sok emberi lény oly
lázasan kereste a választ: Mi akadályozza a forgalmat a gyorsforgalmi út
nyugatra tartó sávjain Midland City előtt?
Kilgore Trout szeméről lehullt a hályog. Meglátta a magyarázatot : egy
A Préri Királynője tejszállító tartálykocsi feküdt az oldalán, az állta el az
utat. Keményen nekiment egy ádáz 1971-es Chevrolet Caprice sportkocsi.
A Chevrolet átugrott a középső elválasztó sávon. Az utasa nem használta a
biztonsági övet. Egyenesen átröpült a szilánkmentes szélvédőn. Most
holtan feküdt a Cukor-patak medréül szolgáló betonárokban. A vezető is
meghalt. Őt a kormányoszlop nyársalta fel.
A Chevrolet utasából még folyt a vér, ahogy holtan feküdt a
Cukor-patakban. A tejesautóból a tej folyt. A tej és a vér majd bekerül a
Szent Csodabarlang mélyében készülő bűzös pingponglabdák alkotóelemei
közé.
 Tizenkilencedik fejezet

Ott, a koktélbár sötétjében én egyenrangú voltam a világegyetem

Teremtőjével. Összezsugorítottam a világmindenséget pontosan egy
fényév átmérőjű golyóvá. Aztán fölrobbantottam. Ismét szétszórtam.
Kérdezzetek valamit, akármit! Milyen idős a világegyetem?
Félmásodperces, de az a fél másodperc egy trillió éve tart. Ki teremtette?
Senki sem teremtette. Mindig is itt volt.
Mi az idő? Az idő egy farkába harapó kígyó, valahogy így:

Ez az a kígyó, amely kiegyenesedett arra az időre, amíg odakínálta

Évának az almát, amely így festett:

Mi volt az Ádám és Éva megette alma? Az volt a világegyetem

Teremtője.
És így tovább.
A szimbólumok nagyon szépek tudnak lenni. Már amikor.
=> Figyeljetek:
A pincérnő újabb italt hozott. Újra meg akarta gyújtani a szélvédett
gyertyámat. Nem engedtem. – Lát egyáltalán valamit a sötétben,
napszemüvegben? – kérdezte.
– A nagy műsor idebenn van a fejemben – mondtam.
– Aha – mondta ő.
– Tudok jósolni – mondtam. – Jósoljak magának?
 – Talán majd később – mondta. Visszament a bárpulthoz, és
elbeszélgetett a mixerrel, azt hiszem, rólam. A mixer többször
aggodalmasan felém pillantott. Nem látott mást, csak a szememet takaró
lékeket. Nem féltem attól, hogy távozásra szólít föl. Elvégre én
teremtettem. Nevet adtam neki: Harold Newcomb Wilbur. Kitüntettem az
Ezüst Csillaggal, a Bronz Csillaggal, a Katonai Érdeméremmel, a Kiváló
Szolgálatért éremmel és a két tölgyfalombbal díszített Bíbor Szívvel. Ezzel
ő lett a második legtöbb kitüntetéssel rendelkező veterán Midland Cityben.
Minden kitüntetését a fiókjába tettem a zsebkendői alá.
A sok kitüntetést mind a második világháborúban érdemelte ki, amelyet
a robotok azért rendeztek, hogy Dwayne Hoover szabad akarattal
reagálhasson egy ilyen világégésre. A háború olyan extravagáns volt, hogy
szinte alig akadt robot, amely ne játszott volna szerepet benne. Harold
Newcomb Wilbur azért kapta a kitüntetéseit, mert japánokat ölt, akik sárga
robotok voltak. Rizzsel üzemeltek.
És Harold Newcomb Wilbur tovább bámult rám, pedig most már abba
akartam hagyatni vele. Elmondom, mi volt a baj az általam teremtett
figurák irányításával: csak nagyjából tudtam kézben tartani őket, mert
nagyon megtermettek voltak. Le kellett győzni a tehetetlenségüket. Nem
olyan volt, mintha dróton rángatnám őket. Inkább mintha elöregedett
gumiszalagokon.
Így hát megszólaltattam a bárpult mögötti telefont. Harold Newcomb
Wilbur fölvette, de közben rajtam tartotta a szemét. Gyorsan ki kellett
találnom, ki van a vonal túlsó végén. Midland City első legtöbb
kitüntetéssel rendelkező veteránját tettem oda. Az ő hímvesszője
ezerháromszáz kilométer hosszú és háromszáznegyven kilométer átmérőjű
volt, de szinte teljes egészében a negyedik dimenzióban. Ő a vietnami
háborúban kapta a kitüntetéseit. Ő is sárga robotokkal harcolt, akik rizzsel
üzemeltek.
– Koktélbár – mondta Harold Newcomb Wilbur.
– Hal...?
– Igen.
– Ned Lingamon vagyok.
– Sok a dolgom.
– Ne tedd le! A rendőrök behoztak a városi börtönbe. Egy telefont
engedélyeztek, hát téged hívtalak föl.
– Mért pont engem?
– Már csak te vagy az egyetlen barátom.
– Miért vittek be?
 – Azt mondják, megöltem a gyerekemet.
És így tovább.
Ez a fehér ember megkapott minden kitüntetést, amit Harold Newcomb
Wilbur, de megkapta még a legmagasabb kitüntetést is, amit amerikai
katona a hősiességért kaphat, így festett:

És most elkövette a legalávalóbb bűnt, amit egy amerikai elkövethet:

megölte tulajdon gyermekét. A gyermek neve Cynthia Anne volt, és
bizony nem sokáig élt, mielőtt újra halott lett. Azért kellett meghalnia, mert
egyre csak sírt. Nem volt hajlandó elhallgatni.
Először a tizenhét éves anyját üldözte el a követelőzésével, aztán az apja
megölte.
És így tovább.
=> Elmondom, mit jósoltam volna a pincérnőnek. Ezt: „Magát be
fogják csapni a féregirtók, és rá sem fog jönni. Acélbetétes radiálgumit fog
venni az autója első kerekeire. A macskáját elüti egy Headley Thomas
nevű motorkerékpáros. Szerezni fog egy másik macskát. Atlantában élő
Arthur bátyja tizenegy dollárt fog találni egy taxiban."
=> Hoover Nyuszinak is jósolhattam volna: „Az apja nagyon beteg lesz,
és maga olyan fura módon fog reagálni rá, hogy már-már magát is be
akarják dugni a bolondokházába. Jeleneteket fog rendezni a kórházi
váróban, azt hajtogatja az orvosoknak és ápolónőknek, hogy maga felelős
az apja betegségéért. Magát fogja kárhoztatni azért, mert oly sok éven át
próbálta a gyűlöletével elpusztítani az apját. Át fogja értékelni a gyűlöletét.
Azontúl az anyját fogja gyűlölni."
 És így tovább.
Wayne Hooblert, a börtönviselt feketét pedig továbbra is ott állattam a
szemetes edények között az új Holiday Inn hátsó bejáratánál, és
nézegettettem vele a bankókat, amelyeket aznap reggel kapott a
börtönkapuban, Nem volt más dolga.
Alaposan megnézte a piramist és a tetején a sugárzó szemet. Arra
gondolt, bárcsak többet tudna a piramisról és a szemről. Olyan sok
megtanulni való várt rá!
Wayne még azt sem tudta, hogy a Föld a Nap körül kering. Azt hitte, a
Nap kering a Föld körül, mert hát bizony úgy látszott.
=> Elmondom, milyen jövő várt Wayne-re körülbelül négy nap múlva –
mert én azt akartam, hogy az várjon rá. Előállítják és kihallgatják a
rendőrök, mert gyanúsan viselkedik a Barrytron Kft. hátsó kapuja
környékén, márpedig a Barrytron Kft. szupertitkos fegyverkutatásokkal is
foglalkozik. Először azt hiszik, hogy csak játssza az ostobát és tudatlant,
hogy a valóságban agyafúrt kommunista kém.
Amikor ellenőrzik az ujjlenyomatát és megnézik csodálatosan ápolt
fogsorát, kiderül, hogy az, akinek mondja magát. De még valamire
magyarázatot kell adnia: mit keres nála az Amerikai Playboy Club Paulo di
Capistrano névre kiállított tagsági igazolványa? Egy szemetes edényben
találta az új Holiday Inn mögött.
És így tovább.
=> És most már eljött az ideje, hogy e könyv érdekében újabb dolgokat
mondassak és csináltassak Rabo Karabe-kiannal, a minimalista festővel és
Beatrice Keedslerrel, a regényírónővel. Nem akartam megriasztani őket a
bá-mészkodásommal, miközben vezérelem őket, ezért úgy tettem, mintha
elmélyülten képeket rajzolgatnék nedves ujjammal az asztalra.
Lerajzoltam a semmi földi jelképét, amely így festett:

Lerajzoltam a minden földi jelképét, amely így festett:

 Dwayne Hoover és Wayne Hoobler az elsőt ismerte, de a másodikat
nem. Aztán a gyorsan eltűnő nedvességgel lerajzoltam egy jelképet, amely
keserűen ismerős volt Dwayne-nek, Wayne-nek viszont nem. így festett:

Aztán lerajzoltam egy jelképet, amelynek a jelentését Dwayne annak

idején, iskolás korában néhány évig ismerte, de azóta kiment a fejéből. Ez
a jelkép Wayne szemében úgy festett volna, mint egy asztal vége a börtön
ebédlőjében. A kör kerületének és átmérőjének arányát jelölte. Ezt az
arányt számszerűen is ki lehet fejezni, és miközben Dwayne meg Wayne
meg Karabekian meg Beatrice Keedsler meg mi mindannyian tettük a
dolgunkat, a földi tudósok rádióikkal szüntelenül sugározták ezt a számot a
távoli
űrbe. Úgy képzelték, hogy ha más lakott bolygók esetleg idefigyelnek,
ebből megtudják, milyen intelligensek vagyunk. Mert annak idején addig
kínoztuk a köröket, amíg ki nem adták titkos életüknek ezt a jelképét:

=> És a dekorit asztallapon láthatatlan másolatot készítettem Rabo

Karabekian Szent Antal megkísértetése című festményéről. A másolat csak
kicsinyített mása volt az eredetinek, nem is volt színes, de a kép formáját,
sőt szellemét is sikerült érzékeltetnem. Ezt rajzoltam:

Az eredeti hat méter széles és kis híján öt méter magas volt. A háttér
Hawaii avokádó nevű zöld falfestékkel készült, melyet az O'Hare Festék-
és Lakkgyár állított elő a Pennsylvania állambeli Hellertownban. A
függőleges csík narancsszínű fényvisszaverő szalagból készült. Ez volt a
városban levő legköltségesebb műalkotás, nem számítva az épületeket és
sírköveket, és nem számítva Ábrahám Lincoln szobrát a régi niggeriskola
előtt.
Botrányosan sokba került. Ez lett a Mildred Barry Művészeti Központ
állandó kiállításának első darabja. Fred T. Barry, a Barrytron
igazgatótanácsának elnöke a tulajdon zsebéből fizetett ki ötvenezer dollárt
a képért. Midland City föl volt háborodva. Én is.
=> Beatrice Keedsler is, de ő megtartotta magának a fölháborodását,
ahogy ott ült a zongorapult mellett Karabekiannal. Karabekian, aki a
trikóján Beethoven arcmását viselte, tudta, hogy olyanokkal van körülvéve,
akik gyűlölik, mert olyan kevés munkával olyan sok pénzt szerzett. Ez
szórakoztatta.
Mint a koktélbárban mindenki, ő is alkohollal lágyította éppen az agyát.
Ezt az anyagot egy élesztőgomba nevű aprócska teremtmény állította elő.
Az élesztőgombák cukrot ettek és alkoholt ürítettek. Abba pusztultak bele,
hogy az ürülékükkel tönkretették saját környezetüket.
=> Kilgore Trout egyszer írt egy novellát, amelyben két élesztőgomba
beszélget. Miközben eszik a cukrot és ful-doklanak saját ürülékükben,
arról vitatkoznak, mi lehet az élet célja. Korlátolt eszükkel még csak nem
is sejtik, hogy pezsgőt gyártanak.
=> Szóval azt mondattam Beatrice Keedslerrel a zongorapultnál ülő
Rabo Karabekiannak: – Borzasztóan restellem, de én még azt sem tudom,
ki volt az a Szent Antal. Ki volt, és miért akarta volna bárki is
megkísérteni?
– Nem tudom, és semmi kedvem kideríteni – mondta Karabekian.
– Nem érdekli az igazság? – kérdezte Beatrice.
– Tudja, mi az igazság? – felelte Karabekian. – Valami őrültség, amiben
a szomszédom hisz. Ha össze akarok barátkozni vele, megkérdem tőle,
miben hisz. Ő elmondja, én meg ráhagyom: „Milyen igaz!"
=> Én a legkevésbé sem tiszteltem ennek a festőnek és ennek az
írónőnek az alkotó munkásságát. Úgy véltem, az értelmetlen képeket festő
Karabekian összeesküvést sző a milliomosokkal, hogy aki szegény, az
ostobának érezze magát. Úgy véltem, Beatrice Keedsler egy húron pendül
a többi régimódi mesemondóval, akik elhitetik az emberekkel, hogy az
életben vannak főszereplők, mellékszereplők, fontos mozzanatok,
jelentéktelen mozzanatok, hogy van benne tanulság és nagy próbatételek,
és hogy van eleje, közepe és vége.
Az ötvenedik születésnapom felé közeledvén, egyre jobban dühítettek
honfitársaim idióta döntései, és egyre értetlenebbül álltam előttük. Aztán
hirtelen megesett rajtuk a szívem, amikor megértettem, hogy ártatlan és
természetes okból viselkednek ilyen förtelmesen és ilyen förtelmes
következményekkel. Csak megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy úgy
éljenek, mint a költött mesealakok. Ezért lőtték le egymást olyan gyakran
az amerikaiak: ez kényelmes írói fogás volt a novellák és regények
befejezésére.
Miért bánt úgy sok amerikaival a kormány, mintha papírzsebkendőként
eldobható volna az életük ? Mert a kitalált történetekben a szerzők
rendszerint így bántak az epizódszereplőkkel.
És így tovább.
Mihelyt megértettem, mitől lett Amerika ilyen veszélyes, boldogtalan
ország, melynek lakói teljesen elszakadtak a való élettől, elhatároztam,
hogy fölhagyok a mesemondással. Inkább az életről írok. Minden emberfia
pontosan ugyanolyan fontos lesz, mint a többi. Minden tény egyforma
súlyt kap. Semmi sem marad ki. Teremtsenek mások rendet a káoszban!
Én inkább káoszt teremtek a rendben. Azt hiszem, sikerült.
Ha minden író követné a példámat, akkor talán az irodalmi szakmán
kívüli civilek megértenék, hogy a környező világban nincsen rend, hogy
nem a rend, hanem a káosz követelményeihez kell alkalmazkodnunk.
Nehéz a káoszhoz alkalmazkodni, de nem lehetetlen. Én vagyok rá az
eleven bizonyíték: nem lehetetlen.
=> Alkalmazkodtam ott, a koktélbárban a káoszhoz, és Bonnié
MacMahonnal, aki pontosan ugyanolyan fontos volt, mint a
világegyetemben bárki más, újabb penészgomba-ürüléket hozattam
Beatrice Keedslernek és Kara-bekiannak. Karabekian Beefeater ginnel
készült száraz martinit ivott egy kis citromhéjjal, tehát Bonnié azt mondta
neki: – Bajnokok reggelije.
– Ezt mondta akkor is, amikor kihozta az előző martinit –jegyezte meg
Karabekian.
– Mindig ezt szoktam mondani, ha martinit hozok ki – mondta Bonnié.
– Nem unja ? – kérdezte Karabekian. – Vagy talán ezért alapítanak
városokat ilyen Isten háta mögötti helyeken az emberek... hogy újra meg
újra elsüthessék ugyanazokat a vicceket, amíg csak a Halál Fényes
Angyala hamuval nem tömi be a szájukat.
– Csak föl akarom vidítani az embereket – mondta Bonnié. – Ha ez bűn,
hát most hallom először. De többször nem fogom mondani. Elnézését
kérem. Nem akartam kellemetlenkedni.
Bonnié rühellte Karabekiant, de mézesmázosan viselkedett vele. Bonnié
adott rá, hogy akármi történjék is a koktélbárban, sohase mutassa ki a
haragját. Jövedelmének messze legnagyobb része a borravalókból
származott, márpedig nagy borravalókat az kap, aki mosolyog, mosolyog,
mosolyog mindenen. Bonnie-nak most már csak két célja volt az életben.
Vissza akarta szerezni mindama pénzt, amit a férje beleölt a veszteséges
shepherds-towni autómosóba, és arra áhítozott, hogy acélbetétes
ra-diálgumit szerezzen az autója első kerekeire.
A férje közben otthon volt, a profi golfozókat nézte a televízióban, és
leitta magát penészgomba-ürülékkel.
=> Szent Antal egyébként egyiptomi volt. Ő alapította a legelső
monostort. A monostor olyan hely volt, ahol a férfiak egyszerűen élhettek
és gyakran imádkozhattak a világegyetem Teremtőjéhez anélkül, hogy
becsvágy, szex vagy penészgomba-ürülék háborgatta volna őket. Ami
Szent Antalt illeti, ő fiatal korában eladta mindenét, kiment a pusztaságba,
és húsz évig élt magányosan.
A teljes magány sok éve alatt gyakran kísértették látomások arról, hogy
milyen jó lett volna az étel meg a barátok meg a nők meg a gyerekek meg a
piac és így tovább.
Az életrajzírója is egyiptomi volt, Szent Atanáz, akinek a
Szentháromságról, a testté válásról és a Szentlélek isteni természetéről a
Krisztus meggyilkolása után háromszáz évvel alkotott elméleteit még
Dwayne Hoover idején is érvényesnek tekintették a katolikusok.
Ami azt illeti, a Midland City-i katolikus középiskolát éppen Szent
Atanázról nevezték el. Először Szent Kristófról nevezték el, de aztán a
pápa, aki minden katolikus egyház feje volt, kijelentette, hogy Szent
Kristóf valószínűleg sohasem létezett, azért most már ne nevezzenek el
róla semmit.
=> A szálló konyhájából most kilépett egy férfi, egy fekete mosogató,
hogy szívjon egy kis friss levegőt meg egy Pall Mall cigarettát
Verejtéktől lucskos, fehér trikóján nagy jelvényt viselt, így festett:
 Ezek a jelvények tálkákban hevertek mindenfelé a szállóban, akárki
vehetett belőlük, és a mosogató léha módon elvett egyet. Pedig nem sokra
tartotta a művészetet, kivéve néhány olcsó és egyszerű, nem hosszú
életűnek szánt műalkotást. Eldon Robbinsnak hívták, a hímvesszője
huszonhárom centiméter hosszú és öt centiméter átmérőjű volt.
Eldon Robbins is megjárta már a Felnőtt Büntetésvégrehajtó Intézetet,
így hát nem esett nehezére rájönni, hogy a szemetes edények között
kóválygó Wayne Hooblert frissen helyezték szabadlábra. – Isten hozott a
világban, testvér – mondta nyájasan, fanyar kedvességgel. – Mikor ettél
utoljára? Reggel?
Wayne szégyenlősen elismerte, hogy bizony akkor, így hát Eldon
átvezette a konyhán, és leültette a hosszú asztalhoz, ahol a konyhai
személyzet szokott étkezni. Televízió is volt ott hátul, be is volt kapcsolva,
és Wayne megnézhette Mária, skót királynő lefejezését. Mindenki cifra
ruhát viselt, és Mária királynő önként hajtotta a bárd alá a fejét.
Eldon elintézte, hogy Wayne ingyen kapjon a többi fekete készítette sült
húst, burgonyapürét, mártást, amit csak akart. Az asztalon egy tálkában a
Művészeti Fesztivál jelvényei álltak, és Eldon még evés előtt föltűzetett
egyet Wayne-nel. – Ez mindig legyen rajtad – mondta neki nagy komolyan
–, akkor sosem eshet bajod!
=> Eldon megmutatott Wayne-nek egy kémlelőlyukat, amelyet a
konyhai dolgozók fúrtak a koktélbár falán. –Ha megelégeled a tévét –
mondta –, nézheted az állatkertet!
 Eldon maga is átnézett a kémlelőlyukon, és elmondta Wayne-nek, hogy
az a férfi, aki a zongorapultnál ül, ötvenezer dollárt kapott, mert egy sárga
szalagot ragasztott egy zöld vászondarabra. Erősködött, hogy Wayne jól
nézze meg Karabekiant. Wayne engedelmeskedett.
De néhány másodperc múlva már el is vette a szemét, mert nem tudott
eleget ahhoz, hogy bármit is fölfogjon a koktélbárban látottakból. Például
fejtörést okoztak neki a gyertyák. Föltételezte, hogy baj van odabenn a
világítással, és valaki már elment kicserélni a biztosítékot. Nem tudta mire
vélni Bonnié MacMahon öltözékét sem. Fehér cowboycsizma volt rajta,
fekete neccharisnya, a tenyérnyi pucér combdarabon piros harisnyakötő,
fölötte pedig szűk, csillámló fürdőruhaféle, a fenekén rózsaszín
vatta-pamaccsal.
Bonnie háttal állt Wayne-nek, ezért Wayne nem látta, hogy
nyolcszögletű, keret nélküli, trifokális szemüveget visel, negyvenkét éves
és lóarcú. Azt sem látta, hogy csak mosolyog, mosolyog, mosolyog, hiába
viselkedik egyre sértőbben Karabekian. Wayne viszont olvasni tudott
Ka-rabekian szájáról. Jól tudott szájról olvasni, mint mindenki, aki
megjárta Shepherdstownt. Shepherdstownban a folyosókon és az étkezések
alatt tilos volt a beszéd.
=> Karabekian most éppen így szólt Bonnie-hoz: – Ez az előkelő hölgy
– Beatrice Keedlser felé intett –, híres mesemondó, ráadásul ennek a vasúti
csomópontnak a szülötte. Talán mesélhetne neki néhány új keletű igaz
történetet a szülőhelyéről!
– Nem tudok – mondta Bonnié.
– Ugyan, ugyan – mondta Karabekian. – Fogadni mernék, hogy itt
minden ember élete kész regény! – Dwayne Hooverre mutatott. – Annak az
embernek milyen az életregénye?
Bonnie arra szorítkozott, hogy beszámoljon Dwayne kutyájáról,
Fickóról, aki nem tudja csóválni a farkát. – Úgyhogy folyton verekednie
kell – mondta.
– Pompás!-mondta Karabekian. Beatrice-hezfordult. – Biztosan hasznát
veheti majd valahol.
– Ami azt illeti, csakugyan – mondta Beatrice. – Elragadó részlet.
– Minél több a részlet, annál jobb – mondta Karabekian. – Adjunk hálát
Istennek a regényírókért! Adjunk hálát Istennek, hogy vannak, akik
hajlandók mindent leírni. Máskülönben oly sok dolog merülne feledésbe! –
Kérlelte Bonnie-t, hogy meséljen még igaz történeteket.
Bonnie-t megtévesztette Karabekian lelkes hangja, és fölvillanyozta a
gondolat, hogy Beatrice Keedslernek csakugyan szüksége van megtörtént
esetekre a könyveihez. – Hát... – mondta –, ugye nagyjából Shepherdstown
is Midland Cityhez tartozik?
– Már hogy ne tartozna! – mondta Karabekian, aki még életében nem
hallott Shepherdstownról. – Mivé lenne Midland City Shepherdstown
nélkül? És mivé lenne Shepherdstown Midland City nélkül?
– Hát... – mondta Bonnié, és úgy érezte, talán most elmondhat egy
igazán jó történetet –, a férjem börtönőr a shepherdstowni Felnőtt
Büntetésvégrehajtó Intézetben, és annak idején, amikor még folyton
villamosszékbe ültették az embereket, neki kellett azokkal lennie, akik a
kivégzésükre vártak. Kártyázott velük, fölolvasott nekik a Bibliából, vagy
amit akartak. Egyszer egy Leroy Joyce nevű fehér férfira kellett vigyáznia.
Bonnie öltözéke halványan, kísértetiesen, gyöngyházasan derengett. A
ruhadarabjai ugyanis fluoreszkáló vegyszerekkel voltak impregnálva.
Ugyanígy a mixer kabátja, ugyanígy a falakon levő afrikai álarcok. Ha
bekapcsolták a mennyezeti ultraibolya lámpákat, a vegyszerek
fölragyogtak. A lámpák most nem voltak bekapcsolva. A mixer
összevissza kapcsolta be őket, hogy szívderítő, rejtélyes meglepetést
szerezzen a vendégeknek.
A lámpákat és Midland City minden más elektromos berendezését
működtető áram egyébként szénből származott, az pedig West Virginia
külszíni fejtéseiből, amelyek mellett nemrégen haladt el Kilgore Trout.
=> – Leroy Joyce olyan buta volt – folytatta Bonnié –, hogy kártyázni
sem tudott. A Bibliát sem értette meg. Még beszélni is alig tudott. Megette
az utolsó vacsoráját, aztán csak ült egy helyben. Nemi erőszakért ítélték
halálra, így hát a férjem leült a folyosón a cella előtt, és olvasgatott.
Hallotta, hogy Leroy tesz-vesz odabenn, de nem törődött vele. Aztán Leroy
a bádogbögréjével megzörgette a rácsot. A férjem azt hitte, kávét kér. így
hát fölkelt, odament, elvette a bögrét. Leroy úgy mosolygott, mint aki azt
hiszi, most már minden rendben van. Most már nem kell villamosszékbe
ülnie. Levágta a micsodáját, az volt a bögrében!
=> Ez a könyv persze csak kitalálás, de a történet, amelyet elmondattam
Bonnie-val, ténylegesen megesett, mégpedig egy arkansasi fegyintézet
siralomházában.
Ami pedig Dwayne Hoover Fickó nevű kutyáját illeti, aki nem tudta
csóválni a farkát: Fickót a testvérem kutyájáról mintáztam, akinek folyton
verekednie kell, mert nem tudja csóválni a farkát. Bizony, van ilyen kutya.
=> Rabo Karabekian most arra kérte Bonnie-t, meséljen valamit a
Művészeti Fesztivál programfüzetének borítóján látható tizenéves lányról.
Ő volt Midland Cityben az egyetlen nemzetközi hírű emberi lény. Ő volt
Mary Alice Miller, a kétszáz méteres női mellúszás világbajnoka. Még
csak tizenöt éves, mondta Bonnie.
Mary Alice volt a Művészeti Fesztivál választott királynője is. A
programfüzet borítóján fehér fürdőruhában állt, nyakában az olimpiai
aranyérem. Az érem így festett:

Mary Alice javában mosolygott egy El Greco nevű spanyol festő Szent
Sebestyént ábrázoló képére. A képet Eliot Rosewater, Kilgore Trout
pártfogója kölcsönözte a fesztiválra. Szent Sebestyén római katona volt,
ezerhétszáz évvel élt előttem meg Mary Alice Miller meg Wayne meg
Dwayne meg a többi előtt. Titokban keresztény lett akkor, amikor a
kereszténység törvénybe ütközött.
És valaki beköpte. Diocletianus császár íjászokkal lövette le. A kép,
amelyre Mary Alice olyan kritikátlan elragadtatással mosolygott, egy
emberi lényt ábrázolt, aki úgy tele van nyílvesszővel, hogy sündisznóra
hasonlít.
Valamit egyébként szinte senki sem tudott Szent Sebestyénről, mivel a
festők szerették jól telerakni nyílvesszőkkel. Szent Sebestyén túlélte az
incidenst. Bizony, fölgyógyult.
Összevissza járkált Rómában, dicsőítette a kereszténységet és ócsárolta
a császárt, így hát másodszor is halálra ítélték. Ezúttal botokkal verték
agyon.
És így tovább.
És Bonnié MacMahon elmesélte Beatrice-nek és Kara-bekiannak, hogy
Mary Alice apja, aki odaát Shepherds-townban a Felülvizsgáló Bizottság
tagja, már nyolc hónapos korában megtanította Mary Alice-t úszni, és
hároméves kora után naponta legalább négy órát úszatta.
Rabo Karabekian elgondolkodott ezen, aztán hangosan, hogy jó sokan
hallják, azt kérdezte: – Miféle ember az, aki csónakmotort csinál a
lányából?
 => És most következik eme könyv szellemi tetőpontja, amikor is
engem, a szerzőt, hirtelen átalakít az, amit eddig alkottam. Ezért jöttem
volt Midland Citybe: hogy újjászülessek. És a Káosz jelét adta, hogy új
változatomat kívánja a világra hozni, e szavakat adván Rabo Karabekian
szájába: „Miféle ember az, aki csónakmotort csinál a lányából?"
Ez az aprócska megjegyzés azért járhatott oly fergeteges
következményekkel, mert a koktélbár lelki erővonalai abban az
elrendezésben voltak, amelyet én földrengés előtti állapotnak szoktam
hívni. Félelmetes erők hatottak a lelkünkre, de nem tudták kifejteni a
hatásukat, mert nagyon pontosan kiegyensúlyozták egymást.
De aztán elmorzsolódott egy homokszem. Egy erő hirtelen fölébe
kerekedett egy másiknak, és lelki kontinensek kezdtek vonaglani,
hullámzani.
Az egyik erő minden bizonnyal a pénzsóvárság volt, ami igen sok
embert hatott át a koktélbárban. Tudták, mennyi pénzt kapott Rabo
Karabekian a festményéért, és ők is szerettek volna ötvenezer dollárt.
Nagyon sok örömöt szerezhettek volna maguknak ötvenezer dollárral,
vagy legalábbis úgy vélték. De nekik keservesen kellett megkeresniük a
pénzt, pár dolláronként összeszedni. Nem tartották igazságosnak.
Egy másik erő az emberekben rejlő félelem volt: az attól való félelem,
hogy az életük nevetséges, hogy talán az egész városuk nevetséges. És
most bekövetkezett a legrosszabb: Mary Alice Millert, az egyetlent, akit a
városban mindeddig nevetségbiztosnak véltek, könnyedén ne-vetség
tárgyává tette egy idegen alak.
És figyelemmel kell lenni az én földrengés előtti állapotomra is, hiszen
én voltam az, aki újjászületett. A koktélbárban tudomásom szerint senki
más nem született újjá. A többieknek, vagy legalábbis néhányuknak, a
modern művészetről alkotott véleményük változott meg.
Ami engem illet, én korábban arra a következtetésre jutottam, hogy sem
bennem, sem egyetlen másik emberi lényben nincs semmi magasztos, hogy
mindannyian sorozatos összeütközésekre ítéltetett gépezetek vagyunk.
Jobb híján megszerettük az összeütközéseket, rajongani kezdtünk értük.
Néha jól írtam az összeütközésekről, ami azt jelentette, hogy jó állapotban
levő írógépezet vagyok. Néha rosszul írtam, ami azt jelentette, hogy rossz
állapotban levő írógépezet vagyok. Ugyanannyira nincs bennem semmi
magasztos, mint egy Pontiacban, egy egérfogóban vagy egy
esztergapadban.
Nem számítottam rá, hogy Rabo Karabekian lesz a fölszabadítom. A
tulajdon teremtményem volt, véleményem szerint hiú, gyönge, hitvány
ember, még művésznek sem mondható. Mégis Rabo Karabekian tett azzá a
derűs nyugalmú Föld-lakóvá, aki ma vagyok.
Figyeljetek:
– Miféle ember az, aki csónakmotort csinál a lányából? – kérdezte
Karabekian Bonnié MacMahontól.
Bonnié MacMahonból kitört az indulat. Amióta itt dolgozott a
koktélbárban, most először nem tudott uralkodni magán. A hangja hirtelen
olyan fülsértő lett, mintha bádogot fűrészelnének szalagfűrésszel. Ráadásul
hangos is. – Hallja-e! – mondta. – Hallja-e!
Mindenki megdermedt. Nyuszi abbahagyta a zongorázást. Mindenki
fülelt.
– Szóval nincs nagy véleménnyel Mary Alice Millerről? – kérdezte
Bonnie. – Hát mi meg nem vagyunk nagy véleménnyel a maga
festményéről! Ötéves gyerekek is jobb képeket tudnak rajzolni!
Karabekian lecsusszant a bárszékről, hogy állva nézhessen szembe a sok
ellenséggel. Szó, ami szó, meglepett a viselkedése. Arra számítottam, hogy
olajbogyók, maraszkinó-cseresznyék és citromhéjak záporában vonul
vissza. De fenségesen magasodott föléjük. – Ide hallgassanak – mondta
nagyon higgadtan –, olvastam a képem elleni vezércikkeket a nagyszerű
újságjukban. Az utolsó szóig elolvastam a gyalázkodó leveleket is,
amelyeket voltak szívesek New Yorkba küldeni.
Ettől az emberek kissé zavarba jöttek.
– Amíg én meg nem festettem, az a festmény nem létezett – folytatta
Karabekian. – Most, hogy már létezik, semmi sem tenne boldogabbá, mint
ha a város összes ötévesei lemásolnák és a végtelenségig tökéletesítenék.
Boldog lennék, ha a maguk gyermekei könnyűszerrel, játékosan találnák
meg azt, aminek a megtalálása nekem sok keserves évembe került.
– Ezennel becsületszavamat adom – folytatta –, hogy a városuk
tulajdonában levő kép hiánytalanul közöl minden igazán lényegeset az
életről! Amit az a kép ábrázol, az minden élőlény tudata. A minden
élőlényben benne rejlő anyagtalan lényeg – az „én vagyok", amely minden
üzenet címzettje. Csak ez él bennünk – az egérben, a szarvasban, a
pincérnőben. Rendíthetetlen és tiszta, akármilyen lehetetlen kalandok
essenek is meg velünk. A magányos Szent Antal képmása egyetlen
függőleges, rezzenetlen fénysáv. Ha egy svábbogár lenne mellette, vagy
egy pincérnő, a képen két ilyen fénysáv lenne. Csak a tudatunk az, ami
eleven bennünk, és talán szent is. Minden egyéb csak élettelen gépezet.
– Ettől a pincérnőtől, ettől a függőleges fénysávtól az imént hallottam
egy történetet a férjéről meg egy idiótáról, aki a kivégzésére várt
Shepherdstownban. Nos, akkor hát fesse csak meg egy ötéves annak a
jelenetnek a szent ábrázolását! Hagyja el az idiotizmust, a rácsokat, a
várakozó villamosszéket, az őr egyenruháját, fegyverét, húsát és csontjait!
Mi lesz az a tökéletes kép, amelyet akármelyik ötéves megfesthet? Két
rezzenetlen fénysáv!
Rabo Karabekian durva képén mámoros öröm ragyogott föl. – Midland
City polgárai, köszöntelek benneteket! – mondta. – Mestermünek adtatok
otthont!
=> Dwayne Hoover egyébként az egészből egy szót sem fogott föl. Még
mindig révületben volt, még mindig befelé fordult. Nagy kezekre gondolt,
amelyek írnak s tovább haladnak, meg hasonlókra. Mákos volt a feje. Baj
volt nála az emeleten. Hiányzott egy kereke.
 Huszadik fejezet

Miközben az én életemet megújították Rabo Karabekian szavai, Kilgore

Trout azon kapta magát, hogy a gyorsforgalmi út padkáján áll, és a
betonárokban folydogáló Cukor-patak fölött bámul az új Holiday Innre. A
patakon át nem vezetett híd. Át kellett gázolnia.
Így hát leült a védőkorlátra, levette a cipőjét, zokniját, térdig föltürte a
nadrágját. Csupasz lábszárán cikornyás mintázatot alkottak a visszerek és
sebhelyek. Olyan volt az apám lába is, amikor öreg, nagyon öreg volt.
Kilgore Trout az apám lábszárán járt. Tőlem kapta ajándékba. Megkapta
tőlem az apám lábát is, amely hosszú volt, keskeny és érzékeny. És
azúrkék. Müvészláb volt.
=> Trout belépett a művészlábával a Cukor-patak betonárkába. Tüstént
bevonatot alkotott rajta a patak felszínén úszó átlátszó műanyag. Amikor
Trout némi meglepetéssel kiemelte egyik bevont lábát a vízből, a műanyag
azonnal megdermedt, és gyöngyházra emlékeztető feszes, vékony
csizmácskát varázsolt a lábára. Trout megismételte az eljárást a másik
lábával is.
Az anyag a Barrytron üzeméből jött. A vállalat mostanában egy új fajta
repeszbombát gyártott a légierő részére. A bomba acéldarabkák helyett
müanyagdarabkákat röpített szét, mert a müanyagdarabkák olcsóbbak
voltak. Ráadásul röntgenvizsgálattal nem lehetett megtalálni őket a
megsebzett ellenség testében.
A Barrytronnak sejtelme sem volt róla, hogy a hulladék a
Cukor-patakba ömlik. Előzőleg megbízták a Maritimo Testvérek
Építövállalatot, amelynek bűnözők voltak a gazdái, hogy építsen
hulladékártalmatlanító rendszert. Tudták, hogy vállalatnak bűnözők a
gazdái. Mindenki tudta. De általában a Maritimo Testvérek számított a
legjobb építővállalatnak a városban. Ők építették például Dwayne Hoover
házát is, amely elsőrangú ház volt.
Hébe-hóba azonban elképesztően bűnös dolgokat müveitek. Jó példa
volt rá a Barrytron hulladékkezelő rendszere. Sokba került, látszatra
bonyolult volt és nagy teljesítményű. A valóságban azonban nem volt más,
mint ösz-szevissza kapcsolt és vezetékezett ócskavas, csak álcázta a
hosszú, egyenes, lopott csatornacsövet, amely a Barryt-ronból egyenesen a
Cukor-patakba vezetett.
A Barrytron teljesen le lesz sújtva, amikor megtudja, mekkora
vízszennyező lett belőle. A cég egész története során igyekezett példásan
szem előtt tartani a közösség érdekeit, kerül, amibe kerül.
 => Trout az apám lábával most átgázolt a Cukor-patakon, és a végtag
minden lépéssel egyre gyöngyházfényűbb lett. Trout a csomagjait, cipőjét,
zokniját a fején vitte, noha a víz alig ért a térdéig.
Tudta, milyen nevetségesen fest. Arra számított, hogy lesújtó
fogadtatásban részesül, arról ábrándozott, hogy halálosan kínos helyzetbe
hozza az egész fesztivált. Azért tette meg ezt a nagy utat, hogy tobzódjék a
mazochizmusban. Azt akarta, hogy úgy bánjanak vele, mint egy
csótánnyal.
=> Kilgore Trout helyzete, már ami Trout gépi részét illeti, összetett,
tragikus és nevetséges volt. Szent része, a tudata azonban rezzenetlen
fénysáv maradt.
Ezt a könyvet egy húsból készült gépezet és egy fémből-müanyagból
készült gépezet közösen írja. A műanyag mellesleg közeli rokonságban áll
a Cukor-patakbeli mocsokkal. A húsból készült írógépezet mélyén pedig
szent dolog lakozik: egy rezzenetlen fénysáv.
És mindenkinek a mélyén, aki ezt a könyvet olvassa, egy rezzenetlen
fénysáv lakozik.
New York-i lakásom ajtaján éppen most csöngettek. És amikor ajtót
nyitok, tudom, mi vár kint: egy rezzenetlen fénysáv.
Áldja meg az Isten Rabo Karabekiant!
=> Figyeljetek: Kilgore Trout kimászott a patak betonárkából, megállt a
parkoló aszfaltsivatagán. Az volt a terve, hogy csupasz, vizes lábbal megy
be az új szálló halijába, és ilyen nyomokat hagy a szőnyegen:

Trout arról ábrándozott, hogy valaki fölháborodik a lábnyomokon, és ez

majd alkalmat ad neki arra, hogy fen-söbbségesen odavágja: „Mit van úgy
oda? Hiszen csak az ember első nyomdagépét használom! Amit maga előtt
lát, feltűnő és egyetemes közlés. Azt jelenti: Itt vagyok, itt vagyok, itt
vagyok."
 => Trout azonban nem volt két lábon járó nyomdagép. A lába nem
hagyott nyomot a szőnyegen, mert műanyag vonta be, és a műanyag száraz
volt. A műanyag molekulájának így festett a szerkezete:

A molekula egyre csak folytatódott, egyre ismétlődött, úgy alkotott

szívós, összefüggő réteget.
Ez a molekula volt az a szörnyűség, amire automata sörétes puskával
támadt Dwayne két iker féltestvére, Lyle és Kyle. Ez volt az az anyag,
amely fokozatosan elbánt a Szent Csodabarlanggal.
=> Azt az embert, akitől megtudtam, hogyan kell lerajzolni a
műanyagmolekula egy részét, Walter H. Stockmayernek hívják, és a
Dartmouth Egyetemen tanít. Neves fiziko-kémikus, nekem pedig
szórakoztató és hasznos barátom. Nem én találtam ki. Szeretném, ha én
lehetnék Walter H. Stockmayer. Ragyogó zongorajátékos. Úgy sízik, mint
az álom.
És amikor fölvázolt egy elképzelhető molekulát, pontosan úgy jelölte
azokat a részeket, ahol egyre csak folytatódik, mint ahogy én jelöltem őket
– egy rövidítéssel, amely vég nélküli egyformaságotjelent.
 Úgy vélem, hogy mivel az életünk nem más, mint a Földet szorosan
körbefogó polimer, az emberekről szóló bármiféle történet helyénvaló
befejezése csak ugyanez a rövidítés lehet, amelyet most jó nagynak írok,
mert nagynak érzem, így fest:

=> És hangsúlyozni akarom ennek a polimernek a folytonosságát, azért

kezdek olyan sok mondatot úgy, hogy „És" meg „így hát", és azért fejezek
be olyan sok szakaszt azzal, hogy „...és így tovább".
És így tovább.
„Olyan az egész, mint egy óceán", kiáltotta Dosztojevszkij. Én azt
mondom, olyan az egész, mint a celofán.
=> Így hát Trout belépett az előcsarnokba, mint egy festék nélküli
nyomdagép, de még így is ő volt a legfurább küllemű emberi lény, aki
betette oda a lábát.
Körös-körül úgynevezett tükrök látszottak, amelyeket Trout lékeknek
hívott. Az előcsarnokot a koktélbártól elválasztó egész fal nem volt más,
mint egy három méter magas, tíz méter hosszú lék. Volt egy lék a
cigaretta-automatán, meg egy a cukorka-automatán is. És amikor Trout
átnézett rajtuk, hogy meglássa, mi folyik a másik világegyetemben, egy
véreres szemű, mocskos, vén teremtményt látott térdig föltűrt nadrágban,
mezítlábasán.
Történetesen ebben a pillanatban rajta kívül csak egyetlen személy volt
az előcsarnokban, Milo Maritimo, a szépséges ifjú fogadóportás. Milo
ruhája, bőre és szeme az olajbogyók minden lehetséges árnyalatában
barnállott. Milo a Cornell Vendéglátóipari Főiskolán szerzett diplomát. Ő
volt a homoszexuális unokája Guillermo Mariti-mónak, az Ál Capone
nevezetű hírhedett chicagói gengszter „Kis Willie" néven ismert
testőrének.
Trout odament ehhez az ártalmatlan emberhez, és szétvetett lábbal,
kitárt karral megállt az asztala előtt. – Megjött a himalájai majomember! –
mondta neki. – Ha nem vagyok olyan tiszta, mint a legtöbb himalájai
majomember, annak az az oka, hogy gyermekkoromban elraboltak a
Mount Everest lejtőiről, és elhurcoltak rabszolgának egy Rio de Janeiró-i
bordélyba, ahol ötven évig tisztítottam a kimondhatatlanul mocskos
vécéket. Az ottani korbácsoló szoba egyik látogatója gyötrelmes
elragadtatásában azt sikoltozta, hogy művészeti fesztivál készül Midland
Cityben. Egy émelyítő szagú kosárból kiráncigált lepedőkön leereszkedtem
az ablakból, és elszöktem. Eljöttem Midland Citybe, hogy mielőtt
meghalok, elismertessem magam ama nagy művészként, aki hitem szerint
vagyok!
Milo Maritimo sugárzó rajongással köszöntötte Troutot. – Mr. Trout –
mondta mámoros örömmel –, magát bárhol megismerném! Isten hozta
Midland Cityben! Ha tudná, milyen nagy szükségünk van önre!
– Honnét tudja, ki vagyok? – kérdezte Kilgore Trout. Eddig még soha
senki nem tudta, ki ő.
– Nem lehet más! – mondta Milo.
Trout megjuhászodott. Dezaktiválódott. Leengedte a karját, olyan lett,
mint egy gyermek. – Eddig még soha senki nem tudta, ki vagyok –
mondta.
– Én tudom – mondta Milo. – Mi fölfedeztük önt, és reméljük, hogy ön
majd fölfedez minket. Midland Cityt ezentúl nemcsak Mary Alice Miller, a
kétszáz méteres női mellúszás világbajnokának szülővárosaként ismerik.
Midland City lesz az a város is, amely elsőként ismerte el Kilgore Trout
nagyságát!
Trout szó nélkül elment az asztaltól, és leült egy brokát-bevonatú,
spanyol stílusú pamlagra. Az egész hallt spanyol stílusban bútorozták be,
leszámítva az árusító automatákat.
Milo most elsütött egy mondatot egy néhány évvel azelőtt nagy
népszerűségnek örvendő televíziós műsorból. A műsor már abbamaradt, de
az emberek még emlékeztek a mondatra. Az országban a beszélgetések jó
része az aktuális és régebbi televíziós műsorokból vett mondatokból állt. A
Milo mondatát adó műsor abból állt, hogy fogtak egy idősebb, rendszerint
elég híres embert, és bevitték egy látszatra közönséges szobába, amely
azonban a valóságban színpad volt, az egyik oldalon közönséggel és
köröskörül kamerákkal. Körös-körül olyan emberek is rejtőztek, akik
régebben jól ismerték az illetőt. Ezek később előjöttek, és mulatságos
történeteket meséltek el róla.
Milo most azt mondta, amit a műsorvezető mondott volna Troutnak,
amikor fölmegy a függöny: – Kilgore Trout! Ez az ön élete!
 => Csak hát itt nem volt közönség meg függöny meg semmi egyéb
ilyesmi. És igazság szerint Midland Cityben Milo Maritimo volt az
egyetlen, aki bármit is tudott Kilgore Troutról. Csak ábrándozott arról,
hogy Midland City krémje ugyanúgy bolondul majd Kilgore Trout
műveiért, mint ő.
– Pattanásig feszülve várjuk már a reneszánszt, Mr. Trout! Ön lesz a mi
Leonardónk!
– Hogy a csudába hallhattak maguk rólam ?- kérdezte elképedve Trout.
– Amikor fölkészültem a Midland City-i reneszánszra –mondta Milo –,
kötelességemnek tekintettem, hogy az ide jövő minden művészről és
művésztől elolvassak minderit, amit csak tudok.
– De tőlem vagy rólam sehol nincs semmi – tiltakozott Trout.
Milo előjött az asztala mögül. A kezében hozott valamit, ami első
látásra különféle ragasztószalagokkal összefogott, elnyűtt rongylabdának
rémlett. – Amikor semmit sem tudtam kideríteni önről – mondta –, levelet
írtam Eliot Rosewaternek, annak az embernek, aki azt mondta, hogy önnek
itt a helye. Az ő magángyűjteménye az ön negyvenegy regényével és
hatvanhárom novellájával dicsekedhet, Mr. Trout! Megengedte, hogy
mindet elolvassam. – Föltartotta a látszólagos rongylabdát, amely a
valóságban egy könyv volt Rosewater gyűjteményéből. Rose-water
kíméletlen kézzel használta a tudományos-fantasztikus könyvtárát. – Ez az
egyetlen mű, amellyel még nem végeztem, de mire holnap feljön a nap,
már ezt is elolvasom – mondta Milo.
=> Az a regény egyébként Az okos nyuszi volt. Főszereplője, egy nyúl,
ugyanúgy él, mint minden más vadon élő nyúl, de olyan intelligens, mint
Albert Einstein vagy William Shakespeare. Nőstény nyúl. Ő volt az
egyetlen női főszereplő Kilgore Trout teljes életmüvében.
Hatalmas esze ellenére a nőstény nyulak megszokott életét éli. Arra a
következtetésre jut, hogy az esze valami haszontalan daganatféle,
amelynek semmi helye a nyúldolgok rendjében.
Így hát ugrándozva elindul a városba, hogy kivetesse a daganatot.
Mielőtt azonban odaérne, lepuffantja egy Dudley Farrow nevezetű vadász.
Farrow megnyúzza és kibelezi, de aztán Grace-szel, a feleségével úgy
döntenek, hogy jobb, ha nem eszik meg, mert szokatlanul nagy a feje. Azt
hiszik, amit ő hitt, amíg élt – hogy beteg volt.
És így tovább.
=> Kilgore Trout kénytelen volt sürgősen átöltözni egyetlen másik
öltözékébe, a középiskolai szmokingjába és az új estélyi ingébe meg a
többibe. Föltürt nadrágjának alsó részét úgy átitatta a patakból származó
műanyag, hogy nem tudta letűrni. Olyan kemény lett, mint a
csatornacsövek pereme.
Így hát Milo Maritimo fölvezette a lakosztályába, amely nem volt más,
mint két összenyitott, közönséges Holiday Inn-szoba. Troutnak és minden
más neves vendégnek ilyen lakosztálya volt, két színes televízióval, két
csempézett fürdőszobával és négy Varázslatos Kéz berendezéssel ellátott
ággyal. A Varázslatos Kéz az ágy rugóza-tára szerelt elektromos vibrátor
volt. Ha a vendég bedobott egy negyeddollárost az éjjeliszekrényen levő
dobozkába, a Varázslatos Kéz megrázogatta az ágyát.
Troutot annyi virág várta a szobájában, hogy elég lett volna egy
katolikus gengszter temetésére. Fred T. Barry, a Művészeti Fesztivál
elnöke, a Midland City-i Nőegyletek Szövetsége, a Kereskedelmi Kamara
meg még nagyon sokan küldtek virágot.
Trout elolvasta a virágokon levő néhány névkártyát, és megjegyezte: –
Hát valóban úgy látszik, hogy a város teljes erővel felkarolja a művészetet!
Milo szorosan lehunyta olajbarna szemét, gyötrelmes kifejezésbe
rándult az arca. – Legfőbb ideje! Jaj Istenem, Mr. Trout, milyen sokáig
sóvárogtunk úgy, hogy még azt sem tudtuk, mi után sóvárgunk! – mondta.
Ez a fiatalember nemcsak a bűnözés nagymestereinek leszármazottja volt,
hanem a Midland Cityben jelenleg működő gonosztevők közeli rokona is.
A Maritimo Testvérek Építővállalat gazdái például a nagybátyjai voltak.
Gino Maritimo, Milo apjának unokatestvére volt a város
kábítószercsászára.
=> – Ó, Mr. Trout – folytatta a kedves Milo odafenn, Trout
lakosztályában –, tanítson meg minket énekelni, táncolni, nevetni és sírni!
Olyan sokáig próbáltunk megélni pénzen, szexen, irigységen, ingatlanon,
futballon, kosárlabdán, autókon, televízión és alkoholon – fűrészporon és
üvegcserepeken!
– Nyissa ki a szemét! – förmedt rá keserűen Trout. –Hát úgy festek én,
mint egy énekes-táncos örömhozó? –Már fölvette a szmokingját. Egy
számmal nagyobb volt a kelleténél. Trout sokat fogyott középiskolás kora
óta. A zsebei tele voltak molyirtó golyócskákkal. Úgy dagadoztak, mint a
nyeregzsákok.
– Nyissa ki a szemét! – mondta Trout. – így festene az, aki a szépségből
táplálkozik? Azt mondja, nincs itt más, mint sivárság és kétségbeesés ? Ha
nincs elég, hoztam még!
– A szemem nyitva van – mondta lelkesen Milo –, és pontosan azt
látom, amire számítottam. Egy embert látok, aki szörnyen megviselt – mert
át mert kelni az igazság tüzein a másik oldalra, amelyet mi sosem láttunk.
És aztán visszajött – hogy elmondja, milyen odaát.
=> Én meg ott ültem az új Holiday Innben, melyet eltüntettem, azt£n
megint megjelentettem, megint eltüntettem, megint megjelentettem. A
valóságban nem volt ott más, csak egy nagy, nyílt mező. Rozzsal vetették
be.
Legfőbb ideje, gondoltam, hogy Trout találkozzék Dwayne Hooverrel,
hogy kezdetét vehesse Dwayne ámokfutása.
Tudtam, hogyan fog befejeződni ez a könyv. Dwayne bántalmazni fog
egy rakás embert. Le fogja harapni Kilgore Trout jobb mutatóujjának egyik
percét.
És aztán Trout bekötözött ujjal ki fog baktatni az ismeretlen városba.
Találkozni fog Teremtőjével, aki majd mindent megmagyaráz.
 Huszonegyedik fejezet

Kilgore Trout belépett a koktélbárba. Égett a lába. Nemcsak zokni és

cipő fogta körül, hanem átlátszó műanyag is. A lába nem tudott izzadni,
nem tudott szellőzni.
Rabo Karabekian és Beatrice Keedsler nem vette észre, hogy bejött.
Újdonsült jóbarátaik vették körül őket a zongorapultnál. Karabekian
szónoklata kitűnő fogadtatásban részesült. Most már mindenki egyetértett
abban, hogy Midland City tulajdonában van a világ egyik legnagyszerűbb
festménye.
– Csak el kellett magyarázni – mondta Bonnié MacMahon. – Most már
értem.
– Én nem is hittem, hogy van mit elmagyarázni – mondta tűnődve Carlo
Maritimo, az építési vállalkozó. – Pedig hát Istenemre, volt!
Abe Cohen, az ékszerész így szólt Karabekianhoz: – Ha a művészek
jobban elmagyaráznák a műveiket, az emberek jobban szeretnék a
művészetet. Tudja maga ezt?
És így tovább.
Trout feszengett. Azt hitte, talán egy csomó ember ugyanolyan áradozva
fogja üdvözölni, mint Milo Maritimo, és semmi gyakorlata nem volt az
efféle ünneplésben. De senki sem háborgatta. Régi barátja, a névtelenség
megint mellette állt. Kettesben kiválasztottak egy asztalt, nem messze
Dwayne Hoovertől és tőlem. Belőlem Trout nem látott mást, csak a
gyertyalángok fényét tükrös szemüvegemben, a lékekben.
Dwayne Hoover lélekben még mindig messze járt a koktélbártól. Úgy
ült ott, mint egy darab gyurma, a tekintete időben, térben messzire révedt.
Dwayne ajka megmozdult, amikor Trout leült. Hangtalanul formálta a
szavakat, amelyeknek semmi közük sem volt Trouthoz vagy hozzám: –
Isten hozzád, bús hétfő.
=> Troutnál egy vastag, barna boríték volt. Milo Mariti-mótól kapta.
Benne volt a Művészeti Fesztivál programja, Fred T. Barry üdvözlő levele,
a következő hét eseménynaptára – és még néhány apróság.
Trout magával hozta Nem titok többé című regényét is. Ez volt az a
szélesre tárt pumás könyv, amelyet Dwayne Hoover nemsokára olyan
komolyan vesz majd.
Így hát ott voltunk mind a hárman. Dwayne meg Trout meg én
nagyjából négyméteres egyenlő oldalú háromszöget alkottunk.
Mint három rezzenetlen fénysáv, egyszerűek voltunk, különállóak és
szépségesek. Mint gépezetek, lottyadt zsákok voltunk, tele elöregedett
csövekkel és kábelekkel, rozsdás csuklópántokkal és erőtlen rugókkal. A
viszonyaink pedig bizánci bonyolultságúak.
Hiszen én teremtettem mindkettőjüket, és most már nem sok idő kellett
hozzá, hogy Trout a teljes tébolyba kergesse Dwayne-t, Dwayne pedig
leharapja Trout ujjpercét.
=> Wayne Hoobler a konyhai kémlelőlyukon át lesett minket.
Megveregették, a vállát. Az, aki enni adott neki, most szólt, hogy menjen
el.
Így hát kisomfordált a szállóból, és ismét Dwayne használt autói között
találta magát. Folytatta a beszélgetést a gyorsforgalmi út forgalmával.
=> A koktélbárban a mixer most bekapcsolta a mennyezeti ultraibolya
lámpákat. Bonnié McMahon egyenöltözéke, mivel fluoreszkáló
anyagokkal volt impregnálva, kigyúlt, mint egy neonreklám.
Ugyanígy a mixer kabátja meg a falakon levő afrikai álarcok.
Ugyanígy Dwayne Hoover inge meg még több másik férfi inge. A
következő okból: Ezeket az ingeket olyan mosószerekkel mosták, amelyek
fluoreszcens anyagokat tartalmaztak. Napfényben fluoreszkáltak, ezért
fehérebbnek látszottak.
Amikor azonban ezek a ruhadarabok sötét helyiségben ultraibolya
fénybe kerültek, nevetségesen fölragyogtak.
Fölfénylett Hoover Nyuszi fogsora is, mert fluoreszcens anyagot
tartalmazó fogpasztát használt, amely napfényben állítólag ragyogóbbá
tette a mosolyát. Ahogy most vigyorgott, mintha tele lett volna a szája
karácsonyfaizzókkal.
De a legragyogóbb új fényforrás Kilgore Trout új estélyi ingének
ingmelle volt. Ragyogása mélyről jött, villózott. Mintha egy radioaktív
gyémántokkal tele, nyitott zsákba nézett volna bele az ember.
De aztán Trout valamiért előrehajolt, és a keményített ingmell
meghajlott, parabolatükörré görbült. Reflektor lett az ingből. És a fénye
Dwayne Hooverre irányult.
A váratlan fény magához térítette Dwayne-t a révületből. Úgy vélte,
talán közben meghalt. De ha nem, akkor is valami fájdalmatlan és
természetfölötti dolog zajlik. Dwayne bizakodva rámosolygott a szent
fényre. Készen állt bármire.
=> Trout nem tudott magyarázatot arra, hogy a koktélbárban miért
mentek át ilyen fantasztikus változáson bizonyos ruhadarabok. Mint a
legtöbb tudományos-fantasztikus írónak, neki is szinte fogalma sem volt a
tudományról. Nem tartotta többre a konkrét információt, mint Rabo
Karabekian. így hát most csak hüledezhetett.
 Az én ingem régi ing volt, amelyet már sokszor kimostak egy kínai
mosodában, ahol közönséges mosószert használtak, azért nem fluoreszkált.
Dwayne Hoover most belerévedt Trout ingmellébe, ugyanúgy, ahogy
előzőleg belerévedt a csillámló citrom-olaj-csöppekbe. Eszébe jutott, amit
a mostohaapja mesélt neki tízéves korában: hogy miért nincsenek niggerek
Shepherdstownban.
Nem is véletlenül jutott az eszébe. Hiszen korábban szót váltott Bonnié
McMahonnal, akinek a férje olyan sok pénzt ölt bele a veszteséges
shepherdstowni autómosóba. És az autómosó főként azért lett veszteséges,
mert a nyereséges autómosókhoz sok és olcsó munkaerő kellett, vagyis
fekete munkaerő – márpedig Shepherdstownban nem voltak niggerek.
„Évekkel ezelőtt" – mondta Dwayne mostohaapja annak idején a tízéves
Dwayne-nek, „milliószámra jöttek északra a niggerek – Chicagóba,
Midland Citybe, Indianapolisba, Detroitba. És folyt a világháború. Olyan
munkáshiány volt, hogy még az írni-olvasni nem tudó niggerek is jó gyári
állásokat kaphattak. A niggereknek annyi pénzük lett, mint addig soha.
Shepherdstownban viszont – folytatta – a fehér embereknek gyorsan
megjött az eszük. Nem akartak niggereket a városukban, így hát a város
határában meg a vasútállomáson táblákat raktak ki." Dwayne mostohaapja
leírta a táblákat, amelyek így festettek:

„Egy este" – mondta Dwayne mostohaapja – „egy nigger család szállt le

Shepherdstownban egy tehervonatról. Lehet, hogy nem látták a táblát.
Lehet, hogy nem tudták elolvasni. Lehet, hogy nem hitték el."
Dwayne mostohaapja éppen munka nélkül volt, amikor olyan
kárörvendően mesélte a történetet. Akkortájt kezdődött a Nagy Válság. Ő
meg Dwayne a szokásos heti útjukon voltak a családi autóval, kivitték a
szemetet a földekre, és beleöntötték a Cukor-patakba.
„Mindenesetre éjszakára beköltöztek egy üresen álló kunyhóba" –
folytatta Dwayne mostohaapja. „Tüzet gyújtottak a kályhában meg
minden. Erre éjfélkor odament a nép. Kirángatták a férfit, és egy
szögesdrót kerítés felső szálán kettéfűrészelték."
Dwayne tisztán emlékezett, hogy amikor ezt hallotta, a szemétből
szivárgó olajfolt szépen, szivárványosan fénylett a Cukor-patak felszínén.
„Az az éjszaka nagyon régen volt már" – mondta Dwayne mostohaapja,
„de több néger nem töltötte Shepherdstownban az éjszakát."
=> Trout kínzóan tudatában volt annak, hogy Dwayne eszelős
tekintettel bámulja az ingmellét. Dwayne szeme könnyben úszott, és Trout
azt hitte, az alkoholtól. Nem tudhatta, hogy Dwayne éppen egy olajfoltot
bámul a Cukor-patakon, amely negyven évvel ezelőtt szivárványosan
fénylett.
Trout az én jelenlétemnek is tudatában volt, már amennyit láthatott
belőlem. Én még jobban feszélyeztem Troutot, mint Dwayne. Elmondom,
miért: valamennyi szereplőm közül mindeddig egyedül Trout rendelkezett
annyi képzelőerővel, hogy gyanakodjék, hátha ő egy másik emberi lény
teremtménye. Már korábban is többször megemlítette ezt a lehetőséget a
papagájának. Egyszer például ezt mondta: „Istenemre, Vili, ahogy elnézem
a dolgokat, nem tudok másra gondolni, mint hogy szereplő vagyok egy
könyvben, és a szerzőnek olyan szereplő kell, aki állandóan szenved!"
És most Trout pedzeni kezdte, hogy egészen közel ül ahhoz az illetőhöz,
aki megalkotta. Zavarba jött. Nemigen tudta, hogyan reagáljon, különösen
azért, mert én határoztam meg, milyenek legyenek a reakciói.
Tapintatos voltam vele, nem integettem, nem bámultam. A
szemüvegemet sem vettem le. Megint az asztallapra firkáltam, fölírtam a
tömeg és az energia közötti össze-füasést. ahoey az én időmben tudták:

Ami engem illet, hibásnak tartottam az egyenlőséget. Valahol

szerepelnie kellett volna benne a „T"-nek, a Tudatosságjelének – amely
nélkül sem az „E", sem az „M", sem a „c" matematikai állandó nem
létezhetett.
=> Egyébként mindannyian egy golyó felületéhez tapadtunk. A bolygó
golyó alakú volt. Senki sem tudta, miért nem esünk le, pedig mindenki úgy
tett, mintha nagyjából értené.
 Az igazán eszes emberek megértették, hogy a meggazdagodás egyik
legjobb módszere az, ha birtokolnak egy darabkát a felszínből, ahová az
embereknek tapadniuk kell.
=> Trout irtózott attól, hogy akár Dwayne-nel, akár velem összeakadjon
a tekintete, így hát inkább átnézte a lakosztályában kapott barna boríték
tartalmát.
Az első, amit szemügyre vett, Fred T. Barrynek, a Művészeti Fesztivál
elnökének, a Mildred Barry Művészeti Központ adományozójának, a
Barrytron Kft. alapítójának és igazgatótanácsi elnökének levele volt.
A levélhez hozzá volt tűzve egy szabadforgalmú Barrytron-részvény,
Kilgore Trout nevére kiállítva. A levél így szólt:
„Kedves Mr. Trout! Öröm és megtiszteltetés, hogy egy ilyen neves,
alkotó személyiség Midland City első Művészeti Fesztiváljára áldozza
értékes idejét. Szeretnénk, ha ittléte alatt családtagnak erezné magát
közöttünk. Hogy Ön és a többi hozzánk látogató kitűnőség mélyebben
átérezze, hogy részese lett kicsiny közösségünk életének, mindannyiukat
megajándékozom az általam alapított és most általam vezetett cég egy
részvényével. Most már nemcsak az enyém a cég, hanem az Öné is.
Cégünk 1934-ben Amerikai Robo-Magic néven jött létre. Kezdetben
három alkalmazottja volt, célja pedig az, hogy megtervezze és elkészítse az
első teljesen automatikus háztartási mosógépet. A mosógéphez született
jelmondatot elolvashatja a részvény felső részén levő emblémán."
A cég emblémája egy gazdagon díszített pamlagon ülő görög istennőt
ábrázolt. Az istennő zászlórudat tartott a kezében, hosszú zászló lobogott
rajta. A zászlón ez állt:

=> A régi Robo-Magic mosógép jelmondata ravaszul ösz-szekevert két

különböző elképzelést, amelyet az emberek a hétfőről alakítottak ki. Az
egyik elképzelés az volt, hogy az asszonyok hagyományosan hétfőn
szoktak mosni. A hétfő ettől csak mosási nap lett, de nem különösebben
nyomasztó nap.
Azok az emberek viszont, akik hét közben szörnyű munkát végeztek,
annak idején időnként „bús hétfőnek" hívták a hétfőt, mert a pihenőnap
után nem szívesen mentek vissza dolgozni. Amikor Fred T. Barry fiatal
korában megalkotta a Robo-Magic jelmondatát, úgy tett, mintha a hétfőt
azért hívnák „bús hétfőnek", mert a mosás undorítja és kimeríti az
asszonyokat.
És a Robo-Magic majd fölvidítja őket.
=> Mellesleg egy szó sem volt igaz abból, hogy a Robo-Magic
föltalálása idején a legtöbb asszony hétfőn mosott. Akkor mostak, amikor
éppen kedvük tartotta. Dwayne Hoovernek például az volt az egyik
legtisztább emlékképe a Nagy Válság idejéről, amikor a mostohaanyja
karácsony estéjén szánta el magát a mosásra. Kesergett azon, hogy
lecsúszott a család, aztán egyszer csak fogta magát és lecsattogott az
alagsorba, le a svábbogarak és százlábúak közé, és nekilátott a mosásnak.
– Eljött a niggermunka ideje! – mondta.
=> Fred T. Barry már 1933-ban hirdetni kezdte a Robo-Magicet, jóval
azelőtt, hogy elkészült volna az áruba bocsátható, megbízható gép. És
mivel Fred T. Barry azon kevesek közé tartozott Midland Cityben, akik a
Nagy Válság idején is megengedhették maguknak a nagytáblás hirdetést, a
Robo-Magic reklámjának nem kellett a többi között szorongva ordítozni,
hogy fölhívja magára a figyelmet. Jószerivel az volt az egyetlen a
városban.
Fred egyik hirdetése az egykori Keedsler Automobil Müvek főkapuja
melletti hirdetőtáblánjelent meg. A vállalat megszűnt, mert átvette a
Robo-Magic. A hirdetés előkelő társasági hölgyet ábrázolt bundában,
gyönggyel. Épp elindult udvarházából, hogy kellemes tétlenségben töltse a
délutánt.
A szájából felhő jött ki, s a felhőben ez a szöveg állt:

Egy másik hirdetésen, amely a vasútállomásnál levő hirdetőtáblán

díszelgett, két fehér szállítómunkás vitt be a házba egy Robo-Magicet. Egy
fekete cseléd nézte őket. A szeme mulatságosán kidülledt. Az ő szájából is
felhő jött ki. Ő ezt mondta:
 => Fred T. Barry személyesen fogalmazta ezeket a hirdetéseket, és
akkortájt azt jövendölte, hogy előbb-utóbb a különféle Robo-Magic gépek
fogják végezni „a világ minden niggermunkáját", ami nem volt más, mint a
cipekedés, a takarítás, a főzés, a mosás, a vasalás, a gyermekgondozás és a
szennyel történő foglalatoskodás.
Nem Dwayne Hoover mostohaanyja volt az egyetlen fehér asszony, aki
rettenetesen húzódozott az efféle munkától. Olyan volt az én anyám is,
meg a nővérem is, nyugodjék békében. Mind a ketten kerek perec
közölték, hogy nem hajlandók niggermunkát végezni.
Nem voltak hajlandóak persze a fehér férfiak sem. Ők azt mondták, női
munka, a nők meg azt, niggermunka.
=> Most felelőtlen találgatásba bocsátkozom: szerintem a hazámban
folyt polgárháború befejeződése addig soha nem ismert módon okozott
csalódást a győztes északi fehéreknek. Szerintem az utódaik örökölték ezt a
csalódottságot, anélkül hogy tudatára ébredtek volna.
Annak a háborúnak a győzteseit rászedték: megfosztották őket az akkori
legkívánatosabb hadizsákmánytól, a rabszolgáktól.
=> A Robo-Magic álomnak véget vetett a második világháború. A régi
Keedsler Automobil Művekből háztartási gépgyár helyett fegyvergyár lett.
A Robo-Magicből nem maradt más, csak az agya, az a része, amely tudatta
a mosógéppel, hogy mikor engedje be a vizet, mikor engedje ki a vizet,
mikor lötyböljön, mikor öblítsen, mikor centrifugáljon és így tovább.
A második világháború alatt az agy lett az úgynevezett BLINK rendszer
agyközpontja. A rendszert nehézbombázókra szerelték föl, és az irányította
a tényleges bombakioldásokat, miután a bombázótiszt megnyomta a maga
piros „Bombák ki" gombját. A piros gomb aktiválta a BLINK rendszert,
amely aztán úgy oldotta ki a bombákat, hogy a robbanások a kívánt
rendben következzenek be lent a bolygón. A BLINK a Becsapódási
Lépésidőt Normalizáló Komputer rövidítése volt.
 Huszonkettedik fejezet

És én ott ültem az új Holiday Inn koktélbárjában, néztem a Kilgore

Trout ingmellére meredő Dwayne Hoovert. A csuklómon karperec volt.
amely így festett:

A TH1 „első osztályú tiszthelyettest" jelentett. Ez volt Jon Sparks

rendfokozata.
A karperec két és fél dolláromba került. Ez bevett módja volt annak,
hogy kifejezésre juttassam részvétemet a vietnami háborúban fogságba
esett amerikaiak százai iránt. Az ilyen karperecek egyre népszerűbbek
lettek. Mindegyiken egy valóságos hadifogoly neve, rendfokozata és
fogságba esésének dátuma állt.
A karperecek viselőitől elvárták, hogy ne vegyék le őket mindaddig,
amíg a foglyok haza nem térnek, vagy halottnak vagy eltűntnek nem
nyilvánítják őket.
Azon törtem a fejem, hogy mi módon illesszem bele a karperecemet a
történetbe, és az a remek ötletem támadt, hogy valahol elejtem, aztán
Wayne Hoobler majd megtalálja.
Wayne majd azt hiszi, a karperec egy nőé volt, aki szerelmes volt egy
TH l Jon Sparks nevű illetőbe, és a nő meg TH1 eljegyezték egymást,
összeházasodtak vagy valami fontos dolog történt velük 1971. március
19-én.
Wayne ajka bizonytalanul formálgatja majd a szokatlan nevet. – Thl ? –
mondja. – Thi? Tháj?
=> Ott, a koktélbárban fölruháztam Dwayne Hoovert a gyorsolvasás
képességével, melyet egy esti tanfolyamon sajátított el a Keresztyén Ifjak
Egyesületében, Ez majd lehetővé teszi, hogy órák helyett percek alatt
olvassa el Kilgore Trout regényét.
=> Ott, a koktélbárban bevettem egy fehér tablettát, amelyről az orvos
azt mondta, hogy módjával szedjem, naponta kettőt, hogy ne erezzem
búsnak magam.
 => Ott, a koktélbárban a tabletta és az alkohol hatására rettenetes,
sürgető kényszert éreztem, hogy megmagyarázzam mindazt, amit még nem
magyaráztam meg, aztán tovább rohanjak a történettel.
Lássuk csak: arra már magyarázatot adtam, hogy miért tud Dwayne
olyan szokatlanul gyorsan olvasni. Kilgore
Trout valószínűleg nem érhetett volna New Yorkból Midland Citybe
annyi idő alatt, amennyit adtam neki, de ezzel már késő bajmolódni.
Hagyjuk így, hagyjuk így!
Lássuk csak, lássuk csak... Igen: magyarázatot kell adnom egy dzsekire,
amelyet Trout a kórházban lát majd. Hátulról így fog festeni:

Íme, a magyarázat: Régen csak egy niggergimnázium volt Midland

Cityben, és az meg is maradt színtiszta niggergimnáziumnak. Crispus
Attucksról nevezték el, egy fekete emberről, akit brit katonák lőttek le
Bostonban, 1770-ben. Az eseményt megörökítő olajfestmény a gimnázium
fő folyosóját díszítette. Több fehér embert is golyó ért. Crispus Attucks
homlokán a lyuk úgy festett, mint egy madárház bejárati ajtaja.
De a fekete emberek most már nem Crispus Attucks
Gimnáziumnak hívták az iskolát. Ártatlan Áldozat Giminek hívták.
És amikor a második világháború után megépült a második
niggergimnázium, azt George Washington Carver-ről nevezték el, egy
fekete emberről, aki rabszolgának született, mégis híres vegyész lett belőle.
A földimogyoró számos fontos felhasználási módját ő fedezte föl.
 De a feketék ezt az iskolát sem voltak hajlandóak a rendes nevén
emlegetni. Már a megnyitása napján megjelentek a fekete fiatalembereken
a dzsekik, amelyek hátulról így festettek :

=> Aztán, tudjátok, azt is meg kell magyaráznom, hogy Midland

Cityben miért tudta olyan sok fekete utánozni az egykori Brit Birodalom
különféle területein fészkelő madarak hangját. A helyzet úgy állt, hogy a
Nagy Válság idején szinte egész Midland Cityben csak Fred T. Barry meg
az apja-anyja engedhették meg maguknak, hogy a niggermunkákra
niggereket fogadjanak föl. Megvették az egykori Keedsler-udvarházat, ahol
annak idején Beatrice Keedsler, a regényírónő látta meg a napvilágot. Nem
kevesebb, mint húsz szolgát dolgoztattak ott egyszerre.
Fred apja a virágzó húszas években szerezte a sok pénzét
szeszcsempészéssel meg részvény- és kötvénycsalásokkal. Minden
vagyonát készpénzben őrizte, ami bölcs dolognak bizonyult, mert a Nagy
Válság idején igen sok bank csődbe ment. Ezenkívül Fred apja volt az
ügynöke azoknak a chicagói gengsztereknek, akik legális befektetésekkel
akartak gondoskodni gyermekeikről és unokáikról. Fred apjának
közvetítésével ezek a gengszterek a valódi érték tized –, sőt századrészéért
vásároltak föl szinte minden valamirevaló vagyontárgyat Midland Cityben.
És mielőtt Fred apja-anyja az első világháború után az Egyesült
Államokba jött, Angliában műsoros mulatókban léptek föl. Fred apja
éneklő fűrészen játszott. Az anyja az akkori Brit Birodalom különféle
vidékein fészkelő madarak hangját utánozta.
 Aztán a maga örömére tovább utánozta őket, még a Nagy Válság kellős
közepén is. Például bejelentette: „A malaysiai bülbül", és utánozta a
hangját.
Vagy bejelentette: „Az új-zélandi bubuk", és utánozta a hangját.
És a feketék, akik nála dolgoztak, mind úgy érezték, soha életükben
nem szórakoztak ilyen jól, bár hangosan sohasem mertek hahotázni. És
hogy a barátaik és rokonaik a hasukat foghassák neveltükben, a feketék is
megtanultak madárhangokat utánozni.
A hóbort elterjedt. Később már olyan feketék is, akik soha a közelében
sem jártak a Keedsler-háznak, utánozni tudták az ausztráliai lantfarkú
madarat és rigóbillegetőt,
az indiai bíbormálinkót meg a jó öreg angliai pintyőkét, ökörszemet és
fitiszfüzikét. Még Kilgore Trout szigeti gyermekkora kihalt jópajtásának, a
Bermuda-vészmadárnak a vidám rikácsolását is utánozni tudták.
Amikor Kilgore Trout megérkezett a városba, a feketék még mindig
utánozni tudták mindezeket a madarakat, és szóról szóra el tudták mondani
azt, amit Fred anyja szokott volt mondani az egyes madárhangok előtt. Ha
például valamelyikük a fülemülét utánozta, először mindig ezt mondta: „A
költők által olyannyira kedvelt fülemüle dalának sajátos varázst ad az,
hogy kizárólag holdfényben énekel."
És így tovább.
=> Ott, a koktélbárban Dwayne Hoover ártalmas vegyszerei hirtelen
úgy döntöttek, elérkezett az ideje, hogy Dwayne az élet titkait követelje
Kilgore Trouttól.
– Halljam a kinyilatkoztatást! – kiáltott föl Dwayne. Föltápászkodott az
asztala mellől, lerogyott Trout mellé, úgy sugárzott belőle a hevület, mint
egy gőzradiátorból. – Kérem a kinyilatkoztatást!
És Dwayne most valami egészen természetellenes dolgot müveit. Azért
művelte, mert én műveltettem vele. Már évek óta sóvárogtam arra, hogy
ezt műveltethessem valamelyik szereplőmmel. Dwayne azt tette Trouttal,
amit a Hercegnő tesz Alice-szel Lewis Carroll Alice Csodaországban című
könyvében. Odadugta a fejét szegény Trout vállához, és belevájta az állat.
– Hol a kinyilatkoztatás?! – kérdezte, és vájta, egyre jobban belevájta az
állat.
Trout nem felelt. Eddig a pillanatig azt remélte, hogy élete kicsiny
hátralevő részét további emberi lények érintése nélkül élheti le. A vallanak
nyomódó áll Trout számára ugyanolyan megsemmisítő érzés volt, mintha
megerőszakolták volna.
 – Ez az? Ez az? – kérdezte Dwayne, és fölkapta Trout Nem titok többé
című regényét.
– Igen... ez az – nyögte ki Trout. Hatalmas megkönnyebbülésére
Dwayne elvette az állat.
Dwayne most mohón olvasni kezdett, kiéhezetten falta a betűket. És a
Keresztyén Ifjak Egyesületének gyorsolvasási tanfolyama lehetővé tette,
hogy szinte zabálja a szavakat és oldalakat.
„Kedves Barátom, szegény barátom, derék barátom!", olvasta. „Te a
világegyetem Teremtőjének kísérleti alkotása vagy. Az egész
világegyetemben te vagy az egyetlen teremtmény, akinek szabad akarata
van. Te vagy az egyetlen, akinek ki kell találnia, mi lesz a következő
cselekedete – és miért. Mindenki más csak robot, gépezet.
Bizonyára kíváncsi vagy rá, miért van az, hogy egyesek szemlátomást
szeretnek, mások szemlátomást gyűlölnek. Nos, azok egyszerűen szerető-
és gyűlölőgépek" – olvasta Dwayne.
„Kimerült vagy és csüggedt. Miért is ne volnál? Természetesen kimerítő
az, hogy folyton ésszerűen akarsz átlátni egy olyan világegyetemet,
amelyet senki sem szánt ésszerűnek."
 Huszonharmadik fejezet

Dwayne Hoover tovább olvasott:

„Körülvesznek a szeretőgépek, gyűlölőgépek, kapzsi gépek, önzetlen
gépek, bátor gépek, gyáva gépek, igazmondó gépek, hazudógépek, vidám
gépek, komoly gépek. Egyetlen céljuk az, hogy minden elképzelhető
módon ingereljenek téged, hogy a világegyetem Teremtője megfigyelhesse
a reakcióidat. Nincs bennük több érzelem vagy értelem, mint egy
állóórában.
A világegyetem Teremtője ezúton kéri bocsánatodat nemcsak a próba
tartamára melléd adott szeszélyes és tolakodó társaságért, hanem magának
a bolygónak az ocsmány, lezüllött állapotáért is. A Teremtő úgy
programozta a robotokat, hogy évmilliókon át rongálják a bolygót, hogy
mire ideérsz, bűzhödt, rothadó sajtdarab legyen belőle. A Teremtő
kétségbeejtő zsúfoltságról is gondoskodott, úgy programozván a robotokat,
hogy tekintet nélkül az életkörülményeikre, szinte mindennél jobban
áhítsák a nemi közösülést és szinte mindennél jobban imádják a
csecsemőket."
=> Egyébként Mary Alice Miller, a női mellúszás világbajnoka és a
Művészeti Fesztivál királynője éppen most haladt át a koktélbáron. A
haliba tartott. Ez volt a legrövidebb út az oldalsó parkolóból, ahol az apja
várt avokádó-zöld 1970-es Plymouth Barracuda kétajtós, négyüléses
sportkocsijában, amelyet használtan vásárolt Dwayne-től. Dwayne
ugyanolyan jótállást vállalt rá, mint egy új autóra.
Mary Alice apja, Don Miller egyebek között a shepherdstowni
Felülvizsgáló Bizottság elnöke volt. Ő döntött úgy, hogy Wayne Hoobler,
aki most megint Dwayne használt autói között bujkált, alkalmas rá, hogy
elfoglalja helyét a társadalomban.
Mary Alice azért ment a haliba, mert koronára és jogarra volt szüksége,
hogy a Művészeti Fesztivál esti díszvacsoráján betölthesse királynői
szerepét. Milo Maritimo, a fogadóportás, a gengszterunoka a saját két
kezével készített neki koronát és jogart. Mary Alice szeme állandó
gyulladásban volt. Úgy festett, mint a maraszkinó-cseresznye.
Csak egyvalakinek tűnt föl annyira, hogy hangos megjegyzést is tegyen
rá: Abe Cohennek, az ékszerésznek. Abe Cohen megvetően nyilatkozott
Mary Alice nemi jellegte-lenségéről, ártatlanságáról és üres fejéről,
mondván: –Tiszta tonhal!
=> Kilgore Trout hallotta, mit mondott, hallotta a tiszta tonhalat. Az
agya megpróbált értelmet találni benne. Az agya ki sem látszott a
rejtélyekből. Trout most akár a hawaii héten Dwayne használt autói között
tengő-lengő Wayne Hoobler is lehetett volna.
Műanyaggal bevont lába közben egyre jobban égett. Most már
fájdalmasan égett. Mocorgóit, kunkorgott a lába, könyörgött, hogy dugják
hideg vízbe vagy lóbálják a levegőben.
Dwayne pedig tovább olvasott magáról és a világegyetem Teremtőjéről,
imigyen:
„Arra is programozta a robotokat, hogy könyveket, képeslapokat és
újságokat írjanak neked, meg televízió- és rádióműsorokat, színdarabokat
és filmeket. Dalokat is írtak neked. A világegyetem Teremtője százával
találtatta ki velük a vallásokat, hogy bőven legyen miből választanod.
Milliószámra ölette le őket egymással, csakis azért, hogy te elképedj.
Minden elképzelhető szörnyűséget és minden elképzelhető jóságot
művelnek érzéketlenül, automatikusan és szükségszerűen, csak hogy a
Teremtő lássa, miként reagálsz T-E."
Ez az utolsó szó hatalmas betűkkel, külön sorban állt, úgyhogy így
festett:

=> „Valahányszor bementél a könyvtárba", folytatódott a könyv, „a

világegyetem Teremtője visszafojtotta a lélegzetét. A szabad akaratoddal
mit fogsz választani az előtted levő szedett-vedett kulturális svédasztalról?
A szüleid veszekedőgépek és önsajnálógépek voltak. Az anyád arra volt
programozva, hogy szitkokat szórjon az apádra, mert selejtes
pénzkeresőgép, az apád meg arra volt programozva, hogy szitkokat szórjon
őrá, mert selejtes házvezetőgép. Arra voltak programozva, hogy szitkokat
szórjanak egymásra, mert selejtes szeretkezőgépek.
Aztán az apád arra volt programozva, hogy döngő léptekkel kimenjen a
házból és bevágja az ajtót. Ez automatikusan átalakította az anyádat
sírógéppé. Akkor az apád elment a kocsmába, ahol más ivógépek
társaságában berúgott. Aztán az ivógépek mind elmentek a bordélyba, ahol
baszógépeket béreltek. Aztán az apád hazavánszorgott, és bocsánatkérőgép
lett belőle. Az anyád meg átalakult nagyon lassú megbocsájtógéppé."
 => Dwayne most, miután körülbelül tíz perc alatt több tízezer szót
behabzsolt ebből a szolipszista fantazmagóriából, föltápászkodott.
Merev léptekkel odament a zongorához. Azért járt mereven, mert
tulajdon ereje és erkölcsi nagysága félelemmel vegyes bámulattal töltötte
el. Az egyszerű járáshoz nem merte teljes erejét bevetni, nehogy lába
dobbanása összedöntse az új Holiday Innt. A maga életét nem féltette.
Trout könyvéből értesült róla, hogy már huszonhárom-szőr megölték, de a
világegyetem Teremtője mindannyiszor megjavította és újra elindította.
Dwayne inkább az elegancia, mint a biztonság kedvéért fogta vissza
magát. Erre az új megvilágosodásra finom stílusban akart reagálni, hogy
megörvendeztesse kéttagú közönségét – önmagát és Teremtőjét.
Odalépett homoszexuális fiához.
Nyuszi látta, hogy baj lesz; azt hitte, neki vége. Könnyűszerrel
megvédhette volna magát a katonaiskolában elsajátított
küzdőmódszerekkel. Ő azonban inkább a meditációt választotta. Lehunyta
a szemét, és tudata lemerült agya használatlan lebenyeinek csöndjébe. Ez a
foszforeszkáló sál lebegett el előtte:

=> Dwayne hátulról megtaszította Nyuszi fejét. Aztán föl-alá görgette a

zongorabillentyűkön, mint egy dinnyét. Fölnevetett, és azt mondta a fiára:
–... egy istenverte buzerálógép!
Nyuszi nem védekezett, pedig borzasztó dolgok történtek az arcával.
Dwayne fölrántotta a fejét a billentyűkről, aztán megint odacsapta. Vér
fröccsent a billentyűkre – meg köpet meg nyalka.
Rabo Karabekian, Beatrice Keedsler és Bonnié MacMahon együttes
erővel elkapta Dwayne-t és lerángatta Nyusziról. Ez csak fokozta Dwayne
eksztázisát. – Nőt nem ütünk meg, mi ? – szólt oda a világegyetem Terem
tőjének.
 Aztán állón vágta Beatrice Keedslert. Hasba vágta
Bonnié MacMahont. Szentül hitte, hogy érzéketlen gépezetek.
– Ti robotok, akarjátok tudni, miért evett lefolyótisztítót a feleségem? –
förmedt rá Dwayne elképedt közönségére. – Megmondom, miért: olyan
típusú gép volt!
=> A másnap reggeli újság térképet közölt Dwayne dühöngésének
útvonaláról. A pontozott vonal a koktélbárból indult, átment a parkoló
aszfaltján az autószalonba, Francine Pefko irodájába, megint vissza az új
Holiday Innbe, aztán át a Cukor-patakon és a gyorsforgalmi út nyugatra
tartó sávjain, föl a füves elválasztó sávra. Ott, az elválasztó sávon fékezte
meg Dwayne-t két arra vetődött rendőr.
Íme, ezt mondta Dwayne a rendőröknek, miközben hátrabilincselték a
kezét: – Hála Istennek, hogy itt vannak!
=> A dühöngő Dwayne nem ölt meg senkit, de tizenegy embert olyan
súlyosan bántalmazott, hogy kórházba kellett vinni őket. Az újságbeli
térképen keresztek jelölték mindegyik helyet, ahol valaki súlyosan
megsérült. Erős nagyításban a keresztek így festettek:

=> A Dwayne dühöngését ábrázoló térképen a koktélbárban három

ilyen kereszt volt – Nyuszi, Beatrice Keedsler és Bonnié MacMahon.
Aztán Dwayne kirohant a szálló és az autószalon közötti aszfaltra.
Ordítozott, hogy aki nigger odakint van, az tüstént menjen oda hozzá. –
Beszédem van veletek! – mondta.
Egyedül állt kinn. A koktélbárból még senki sem ment utána. Mary
Alice Miller apja, Don Miller az autójában Dwayne közelében volt ugyan,
várta, hogy Mary Alice megjöjjön a koronájával-jogarával, de ő semmit
sem látott Dwayne produkciójából. Az autójában lehajtható támlájú ülések
voltak. Ágyat lehetett csinálni belőlük. Don hanyatt feküdt, a feje jóval az
ablakok szintje alatt volt, pihent, bámult fölfelé. Magnetofonra vett
nyelvleckéket hallgatott, úgy akart megtanulni franciául.
– Demain nous allons passer la soirée au cinéma –mondta a
magnetofon, és Don megpróbálta utána mondani. – Nous espérons que
notre grand-pere vivra encore longtemps – mondta a magnetofon. És így
tovább.
 => Dwayne tovább szólongatta a niggereket, hogy jöjjenek elő, mert
beszéde van velük. Mosolygott. Úgy vélte, a világegyetem Teremtője
tréfából mindet bújócskára programozta.
Dwayne ravaszul körbesandított. Aztán elkiáltotta azt a jelszót, amellyel
annak idején, gyerekkorában azt jelezték, hogy a bujocskanak vége, a
rejtőzködő gyermekeknek is ideje hazaindulniuk.
Már lement a nap, mikor Dwayne imigyen kiáltott: –Aki bújik, előjöhet,
vacsorára hazamehet!
Az a személy, aki erre a varázsigére előbukkant, soha életében nem
játszott még bújócskát. Wayne Hoobler volt, ő lépett elő halkan a használt
autók közül. Háta mögött összefogta a kezét, enyhén szétvetette a lábát. A
félpihenj néven ismert testhelyzetet vette föl. Ezt a testhelyzetet
katonáknak, raboknak egyaránt megtanították – hogy így adják jelét
figyelmüknek, hiszékenységüknek, tiszteletüknek és önként vállalt
védtelenségüknek. Hoobler készen állt bármire, a haláltól sem riadt volna
vissza.
– No lám – mondta Dwayne, és keserédes derűvel elmosolyodott,
szarkalábak futottak szét a szeme körül. Nem tudta, kicsoda Wayne.
Jellegzetes fekete robotként fogadta. Bármelyik másik fekete robot is
megtette volna. És Dwayne ismét nyakatekert beszélgetésbe kezdett a
világegyetem Teremtőjével, a robotot használva a társalgás élettelen
apropójának. Midland Cityben sokan tettek ki Hawaiiból vagy Mexikóból
vagy hasonló helyekről származó haszontalan tárgyakat a
kávézóasztalkájukra vagy a dohányzóasztalkájukra vagy az ilyen-olyan
polcaikra, s az ilyen tárgyak társalgási apropóként szolgáltak, így is hívták
őket: társalgási apropó.
Wayne ott maradt félpihenjben, amíg Dwayne mesélt arról az évről,
amelyet megyei cserkészvezetőként töltött, amikor több fekete fiatalt
vettek föl a cserkészek közé, mint korábban bármikor. Dwayne elmondta
Wayne-nek, milyen igyekezettel próbálta megmenteni egy Payton Brown
nevű fekete fiatalember életét, aki tizenöt és fél éves korával a legfiatalabb
ember volt, aki valaha is meghalt a shepherdstowni villamosszékben.
Dwayne tovább zagyvált mindazokról a feketékről, akiket fölfogadott,
amikor senki más nem fogadott föl feketéket, meg arról, hogy mintha
egyszerűen képtelenek lettek volna reggel pontosan érkezni munkába.
Említést tett néhány olyan feketéről is, aki viszont serény és pontos volt, és
rákacsintott Wayne-re, mondván: – Ok úgy voltak programozva.
 Aztán a feleségéről meg a fiáról beszélt, elismerte, hogy a fehér robotok
lényegükben éppolyanok, mint a fekete robotok, ők is arra vannak
programozva, hogy azok legyenek, amik. hogy a/t tegyék, amit tesznek.
Dwayne ezután egy pillanatig hallgatott.
Mary Alice Miller apja közben tőlük néhány méternyire feküdt az
autójában, és továbbra is francia társalgást tanult.
És aztán Dwayne nagy lendülettel odavágott Waynenek. Csattanós
pofont akart adni neki, de Wayne nagyon jól megtanulta elkapni a fejét.
Térdre bukott, és Dwayne keze csak a levegőt hasította az arca helyén.
Dwayne fölnevetett. –Afrikai ugribugri!-mondta. Egy vásári
mutatványra utalt, amely nagy népszerűségnek örvendett, amikor Dwayne
kisfiú volt. Egy sátor végében egy fekete ember kidugta a fejét egy
ponyvába vágott lyukon, és az emberek pénzt adtak azért a kiváltságért,
hogy kemény baseball-labdákkal dobálhassák a fejét. Ha eltalálták,
nyereményt kaptak.
=> Így hát Dwayne most azt hitte, a világegyetem Teremtője arra
invitálja, hogy játsszanak afrikai ugribugrit. Cselhez folyamodott,
erőszakos szándékát látszólagos unott-sággal palástolta. Aztán hirtelen
Wayne felé rúgott.
Wayne megint kitért, aztán szinte ugyanabban a pillanatban újra ki
kellett térnie, ahogy Dwayne rúgások, pofonok és ökölcsapások gyors
kombinációival próbálkozva közeledett. Wayne felszökkent egy igen
furcsa teherautó platójára, amelyet egy 1962-es Cadillac limuzinalvázra
építettek rá. A Maritimo testvérek építővállalatának tulajdona volt.
A hirtelen magasságból Wayne teljes szélességében látta a
gyorsforgalmi utat, és a mögötte fekvő Will Fairchild repülőtérből is
majdnem két kilométernyit. És most fontos tudnunk, hogy Wayne eddig
még sohasem látott repülőteret, nem volt fölkészülve arra, ami egy
repülőtéren történik, amikor este repülőgép száll le.
– Jól van, jól van – nyugtatgatta Dwayne Wayne-t. Sportszerűen
viselkedett vele. Nem állt szándékában utána mászni a platóra, hogy újra
megpróbáljon odasózni. Először is kifulladt. Másodszor pedig megértette,
hogy Wayne tökéletes kitérőgép. Csak egy tökéletes ütőgép tudná eltalálni.
– Veled nem tudok versenyezni – mondta Dwayne.
így hát Dwayne elhátrált egy kicsit, és megelégedett azzal, hogy lentről
prédikációt tartott. A rabszolgaságról beszélt – nemcsak a fekete, hanem a
fehér rabszolgaságról is. Dwayne rabszolgának tekintett mindenkit, aki
szénbányában vagy futószalag mellett dolgozik, akármilyen a színe. –
Régebben azt gondoltam, szégyen és gyalázat –mondta. – Régebben azt
gondoltam, szégyen és gyalázat a villamosszék is. Meg a háború meg az
autóbalesetek meg a rák – mondta, és így tovább.
Most már mindezt nem tartotta szégyennek és gyalázat-nak. – Miért
érdekelne, mi történik a gépekkel?- kérdezte.
Wayne Hoobler arca eddig kifejezéstelen volt, most azonban
elfojthatatlan áhítat ömlött szét rajta. Ellátottá a száját.
A Will Fairchild repülőtéren ebben a pillanatban gyúl-tak ki a
leszállópálya fényei. Wayne szemében úgy festettek, mint sok kilométernyi
titokzatosan gyönyörű ékszer. Wayne szeme láttára vált valósággá egy
álom a gyorsforgalmi út túloldalán.
Wayne fejében is kigyúltak az álmot fölismerő fények, fénybetűk adtak
gyerekes nevet az álomnak, imigyen:
 Huszonnegyedik fejezet

Figyeljetek: Dwayne Hoover olyan sok emberben tett súlyos kárt, hogy
kihívták a Martha néven ismert különleges mentőautót. A Martha egy
jókora General Motors távolsági autóbusz volt, amelyből kivették az
üléseket. Harminchat ágyon helyezhették el odabent a szerencsétlenségek
áldozatait. Volt konyhája, fürdőszobája és műtője. Az élelem-, gyógyszer-
és kötszerkészlete akkora volt, hogy külső segítség nélkül egy hétig
működhetett önálló kis kórházként.
A teljes neve Martha Simmons Mozgó Segélyhely volt, és Newbolt
Simmons megyei közegészségügyi felügyelő feleségéről kapta a nevét.
Martha Simmons veszettségben hunyt el. A veszettséget egy beteg
denevértől kapta meg, amelyet egy reggel a nappali szoba mennyezettől
földig érő függönyére csimpaszkodva talált. Előzőleg Martha Simmons
éppen Albert Schweitzer életrajzát olvasta, aki hittel vallotta, hogy az
emberi lényeknek szeretettel kell bánniuk az egyszerűbb lényekkel.
Miközben Martna Simmons begöngyölte a denevért egy Kleenex nevű
papírzsebkendőbe, az állat egy icipicit belekapott a kezébe. Martha
Simmons kivitte a belső udvarra, ahol gyöngéden végigfektette az
Astrosurf néven ismert mesterséges pázsiton.
Martha Simmonsnak a halála idején kilencvenegy centiméteres volt a
csípőbősége, hetvenkét centiméteres a derékbősége és kilencvenöt
centiméteres a mellbősége. A férje hímvesszője tizenkilenc centiméter
hosszú és öt centiméter átmérőjű volt.
A férjét és Dwayne-t egy időre összehozta az, hogy mindkettőjük
felesége oly különös halált halt egy hónapon belül.
Közösen vásároltak egy kavicsbányát odakint a 23A műút mellett, de
aztán a Maritimo testvérek építővállalata kétszer annyit kínált érte, mint
amennyibe nekik került, így hát elfogadták az ajánlatot, megosztoztak a
hasznon, és a barátság valahogy fokozatosan véget ért. Azóta is küldtek
egymásnak karácsonyi üdvözlőlapokat.
Dwayne legutóbbi karácsonyi lapja, amelyet Newbolt Simmonsnak
küldött, így festett:
 Newbolt Simmons legutóbbi karácsonyi lapja, amelyet Dwayne-nek
küldött, így festett:

=> A pszichiáternőm neve is Martha. Az ideges embereket kis

családokba gyűjti, amelyek hetente egyszer összejönnek. Remek mulatság.
Megtanít bennünket arra, hogy intelligens módon nyújtsunk vigaszt
egymásnak. Most a szabadságát tölti. Nagyon kedvelem.
És ahogy az ötvenedik születésnapom közeledik, sokat gondolok
Thomas Wolfe amerikai regényíróra, aki csak harmincnyolc éves volt,
amikor meghalt. A regényei megkonstruálásához sok segítséget kapott
Maxwell Perkinstől, a Charles Scribner's Sons kiadó szerkesztőjétől.
Állítólag Perkins azt mondta neki, hogy egységesítő alapgondolatként írás
közben mindig a hős apakeresése járjon az eszében.
 Nekem úgy rémlik, hogy az igazán hiteles amerikai regényekben a
hősöknek és hősnőknek egyaránt inkább anyákat kellene keresniük. Ettől
nem kell zavarba jönni. Egyszerűen ez az igazság.
Egy anya sokkal hasznosabb.
Nekem nem okozna különösebb örömöt, ha másik apát találnék.
Dwayne Hoovernek sem. Kilgore Troutnak sem.
=> És miközben az anyátlan Dwayne Hoover az anyátlan Wayne
Hooblert pocskondiázta a használt autók parkolójában, a gyorsforgalmi út
másik oldalán, a Will Fairchild repülőtéren egy olyan férfi bérelt
repülőgépe készülődött leszálláshoz, aki bizony megölte az anyját. Ez a
férfi Eliot Rosewater volt, Kilgore Trout pártfogója. Fiatal korában,
véletlenül, egy csónakbalesetben ölte meg az anyját. Az anyja
ezerkilencszázharminchat évvel az Isten Fiának állítólagos világra jötte
után az Amerikai Egyesült Államok női sakkbajnoka lett. Rosewater a
következő évben ölte meg. Rosewater pilótája idézte elő, hogy a repülőtér
leszállópályája átalakult a börtöntöltelék meseországává. Amikor kigyúltak
a fények, Rosewaternek az anyja ékszereit juttatták az eszébe. Nyugatra
nézett, és elmosolyodott, ahogy a szemébe tűnt a Mildred Barry Művészeti
Központ rózsás szépsége, az oszlopokon álló szeptemberi telihold a
Cukor-patak kanyarulatában. Az jutott az eszébe, hogy fátyolos
csecsemőtekintetével ilyennek látta annak idején az anyját.
=> Persze őt is én találtam ki. Meg a pilótáját is. A pilótaülésbe
Looseleaf Harper ezredest ültettem, azt az embert, aki atombombát dobott
a japáni Nagaszakira.
Egy másik könyvben alkoholistát csináltam Rosewaterből. Mostanra a
Névtelen Alkoholisták társasága segítségével viszonylag kijózanítottam.
Újonnan megtalált józanságát arra használtattam vele, hogy egyebek között
megismerje a vadidegenekkel rendezett New York-i szexuális orgiák
állítólagos testi-lelkijótéteményeit. Egyelőre csak zavarba jött.
Megölhettem volna őt is, a pilótáját is, de élve hagytam őket. így hát a
repülőgép simán leszállt.
=> A Martha nevű mozgó segélyhelyen két orvos volt: Cyprian
Ukwende Nigériából jött, Khashdrahr Miasma pedig egy újdonsült
államból, Bangladesből. Mindkét vidék híres volt arról, hogy ott időnként
kifogy az élelem. Mindkét vidékről említés is történt Kilgore Trout Nem
titok többé című könyvében. Dwayne Hoover azt olvasta a könyvben, hogy
a robotok világszerte minduntalan kifogynak az üzemanyagból és
elpusztulnak, miközben arra várakoznak, hogy próbára tegyék a
világegyetem egyetlen szabad akaratú teremtményének reakcióit, ha netán
arra vetődik.
=> A Martha volánja mögött Eddie Key, egy fekete fiatalember ült, aki
egyenes leszármazottja volt Francis Scott Keynek, annak a fehér amerikai
hazafinak, aki a nemzeti himnuszt írta. Eddie tudta, hogy Key
leszármazottja. Több mint hatszáz ősét tudta megnevezni, és mindegyikről
legalább egy adomát tudott. Az ősei afrikaiak, indiaiak és fehérek voltak.
Eddie például tudta azt, hogy egykor a családja anyai ágának
tulajdonában volt az a farm, amelyen fölfedezték a Szent Csodabarlangot,
és az ősei úgy nevezték: „Kékmadár Farm".
=> Elmondom, hogy egyébként miért volt olyan sok fiatal külföldi
orvos a kórházakban: Az ország közel sem termelt annyi orvost, amennyi a
sok betegnek kellett volna, viszont rettenetesen sok pénze volt. így hát
megvette az orvosokat más országoktól, amelyeknek nem volt sok pénzük.
=> Eddie Key azért tudott olyan sokat a származásáról, mert a családja
fekete ága megőrizte azt a szokást, amely igen sok afrikai családban ma is
él: minden nemzedék egy tagjának kötelessége volt, hogy emlékezetébe
vésse a család addigi történetét. Eddie Key még csak hatéves volt, amikor
elkezdte elméjében elraktározni apai és anyai rokonságának neveit és
kalandjait. Ahogy a volán mögött ült és kinézett a szélvédőn, Eddie
Keynek az az érzése támadt, hogy ő maga is csak eszköz, mint egy jármű, s
a szemén, mint a szélvédőn át kinézhetnek az ősei, ha akarnak.
Francis Scott Key csak egy volt az Eddie mögött álló ezrek közül. Eddie
arra gondolt, hátha Key épp most veszi szemügyre, mi lett közben az
Amerikai Egyesült Államokból, így hát a szélvédőre ragasztott amerikai
zászlócskára szegezte a tekintetét. Egészen halkan azt mondta: – Még
lengik, fater.
=> – Eddie Key töviről-hegyire ismert egy emberektől nyüzs-gö múltat,
és ezért sokkal érdekesebbnek látta az életet, mint például Dwayne vagy én
vagy Kilgore Trout vagy szinte akármelyik fehér ember aznap Midland
Cityben. Közülünk senki sem érezte azt, hogy más néz a szemével –vagy
más érez a kezével. Mi még azt sem tudtuk, kik voltak a dédapáink és
dédanyáink. Eddie Key emberek folyójában úszott, s a folyó valahonnét
valahová tartott az időben. Dwayne meg Trout meg én mozdulatlan
kavicsok voltunk.
És Eddie Key, mivel oly sok mindent betéve tudott, mély, szívet
melengető érzéseket táplálhatott például Dwayne Hoover és dr. Cyprian
Ukwende iránt is. Dwayne az az ember volt, akinek a családja annak idején
megkapta a Kékmadár Farmot. Az indaro törzsbeli Ukwende az az ember
volt, akinek az ősei annak idején Afrika nyugati partvidékén elrabolták
Key Ojumwa nevű ősét. Az inda-rók Ojumwát egy muskétáért eladták a
brit rabszolgakereskedőknek, azok fölrakták a „Pacsirta" nevű
vitorláshajóra, az elvitte a South Carolina állambeli Charlestonba, ott meg
árverésen értékesítették önjáró, önjavító mezőgazdasági gépként.
És így tovább.
=> Dwayne Hoovert most föltuszkolták a Marikára, a hátsó, nagy
kettős ajtón át. Eddie Key a vezetőülésben ült, és a visszapillantó tükörből
nézte, mi történik. Dwayne olyan szorosan be volt bugyolálva a
kényszerzubbonyba, hogy Eddie szemében a tükörképe úgy festett, mint
egy bekötözött hüvelykujj.
Dwayne észre sem vette a kényszerzubbonyt. Azt hitte, a Kilgore Trout
könyvében megígért szűz bolygón van. Még amikor Cyprian Ukwende és
Khashdrahr Miasma lefektette, akkor is azt hitte, a lábán áll. A könyvből
úgy tudta, hogy a szűz bolygón eljár úszni, és amikor kimászik a jéghideg
vízből, mindig kiált valami meglepőt. Ez a játék. A világegyetem
Teremtője mindig megpróbál rájönni, mit fog aznap kiáltani Dwayne. És
Dwayne mindig túljár az eszén.
Íme, ezt kiáltotta Dwayne a mentőautóban: – Isten hozzád, bús hétfő! –
Aztán az az érzése támadt, hogy a szűz bolygón eltelt egy nap, és újra itt a
kiáltás ideje. – Kolbász terem a kenderben! – kiáltotta.
=> Kilgore Trout a járóképes sebesültek között volt. Segítség nélkül föl
tudott szállni a Marthára, és segítség nélkül keresett magának egy helyet,
messze az igazán súlyos esetektől. Trout előzőleg hátulról rávetette magát
Dwayne Hooverre, amikor Dwayne kirángatta Francine Pefkót az
autószalonból a szabadba. Dwayne mindenki szeme láttára akarta
összeverni Francine-t, mert az ártalmas vegyszerei azt gondoltatták vele,
hogy Francine nagyon is rászolgált.
Dwayne már az irodában eltörte Francine állkapcsát és három bordáját.
Amikor kihengergette az ajtón, már jókora tömeg gyűlt össze az új Holiday
Inn koktélbárjából és konyhájából. – Ez a legjobb baszógép az egész
államban! – mondta Dwayne a tömegnek. – Csak föl kell húzni, aztán
egyfolytában baszik és mondogatja, hogy szeret, és csak akkor hallgat el,
ha kap egy Sanders-féle Csirkebüfét!
És így tovább. Trout hátulról elkapta.
Trout jobb kezének gyürűsujja valahogy becsusszant Dwayne szájába,
és Dwayne leharapta az utolsó percét. Dwayne azután elengedte Francine-t,
és a lány az aszfaltra rogyott. Elvesztette az eszméletét. Ő sérült meg a
legsúlyosabban az áldozatok közül. Dwayne pedig peckes léptekkel
odament a gyorsforgalmi út melletti betonárokhoz, és beleköpte Kilgore
Trout ujja hegyét a Cukor-patakba.
=> Kilgore Trout úgy határozott, hogy nem fekszik le. Elhelyezkedett
egy ülésen Eddie Key mögött. Key megkérdezte, mi baja, és Trout
föltartotta véres zsebkendővel
részben eltakart jobb kezét, amely így festett:

– Ki mint vet, úgy arat! – kurjantotta Dwayne.

=> – Ne feledjétek Pearl Harbort! – kiáltotta Dwayne. Az eltelt
háromnegyed órában jobbára förtelmes méltánytalanságokat művelt. De
legalább Wayne Hooblert nem bántotta. Wayne ismét a használt a utók
között volt, és egy haja szála sem görbült meg. Éppen fölvett a földről egy
karperecet, amelyet én dobtam oda, hogy megtalálja.
Ami engem illet, én tisztes távolságban maradtam mindeme erőszaktól –
még ha én teremtettem is Dwayne-t, az agresszivitását, a várost, az eget
fönt és a Földet alant. Még így is törött óraüveggel és mint később kiderült,
törött lábujjai kerültem ki a csetepatéból. Valaki hátraugrott, hogy elkerülje
Dwayne-t. Eltörte az órám üvegét, hiába teremtettem én, és eltörte a
lábujjamat is.
=> Ez nem az a fajta könyv, amelyben az emberek végül azt kapják,
amit megérdemeltek. Dwayne csak egyetlen olyan embert bántalmazott,
aki a gonoszságával rászolgált a bántalmazásra: Don Breedlove-ot.
Breedlove volt az a fehér gázszerelő, aki Patty Keene-t, Dwayne Crestview
Avenue-n levő Burger Chef hamburgerbüféjének pincérnöjét
megerőszakolta a megyei sportpálya George Hickman Bannisterről
elnevezett klubházának parkolójában, miután a Mogyoró Egyetem legyőzte
az Ártatlan Áldozat Gimnáziumot a területi középiskolai
kosárlabda-bajnokság újrajátszott mérkőzésén.
 => Amikor Dwayne dühöngeni kezdett, Don Breedlove a szálló
konyhájában volt. Épp egy gáztűzhelyet javított odabent.
Kilépett egy kis friss levegőt szívni, és Dwayne odarohant hozzá.
Dwayne épp az előbb köpte bele Trout ujja hegyét a Cukor-patakba. Don
és Dwayne igen jól ismerte egymást, mert Dwayne egyszer eladott
Breedlove-nak egy új Pontiac Venturát, amelyről Don azt állította, hogy
tragacs. A tragacs olyan autó volt, amely nem működött jól, és senki sem
tudta megjavítani.
Dwayne voltaképpen még rá is fizetett az ügyletre, annyit költött á
beállításokra és alkatrészcserékre abbéli igyekezetében, hogy
megengesztelje Breedlove-ot. Breedlove azonban vigasztalhatatlan volt,
sőt végül élénk sárga színnel ezt a feliratot mázolta a csomagtartó fedelére
és mindkét ajtóra:

Mellesleg az autónak az volt a baja, hogy Breedlove egyik

szomszédjának gyereke juharcukrot tett a Ventura benzintartályába. A
juharcukor egy cukorféle volt, amelyet a fák véréből készítettek.
Hs Dwayne Hoover most Breedlove felé nyújtotta a jobb kezét,
Breedlove pedig gondolkodás nélkül megfogta, így kapcsolódtak össze:

Ez férfiak között a barátság jelképe volt. Elterjedt az a vélekedés, hogy

a kézfogás módja nagyon sokat elárul az ember jelleméről. Dwayne és Don
Breedlove kézfogása egyaránt száraz volt és kemény.
Tehát Dwayne a jobb kezével szorosan fogta Don Breedlove-ot, és úgy
mosolygott, mintha azt mondaná, borítsunk fátylat a niúltra. Aztán kissé
behajlította a bal kezét, és a tenyerével fülön vágta Dont. Ez rettenetes
légnyomást teremtett Don fülében. Olyan borzasztó volt a fájdalom, hogy
összeesett tőle. Azzal a fülével Don már soha többé nem hall semmit.
=> Így hát most Don is a mentő kocsiban volt – ő is ült, akárcsak
Kilgore Trout. Beatrice Keedsler feküdt, bár ő is ülhetett volna. Neki az
állkapcsa törött el. Hoover Nyuszi is feküdt. Fölismerhetetlen volt az arca,
még az is, hogy arc – akárki arca. Cyprian Ukwende morfiumot adott neki.
Rajtuk kívül még öt áldozat volt – egy fehér nő, két fehér férfi, két
fekete férfi. A három fehér ember most járt először Midland Cityben. A
Pennsylvania állambeli Erie-ből tartottak a Grand Canyonhoz, amely a
bolygó legmélyebb repedése volt. Ők bele akartak nézni a repedésbe, de
nem jutottak el addig. Dwayne Hoover akkor bántalmazta őket, amikor az
autójuktól az új Holiday Inn bejárata felé tartottak.
Mindkét fekete férfi a szálló konyhai alkalmazottja volt.
=> Cyprian Ukwende most megpróbálta lehúzni Dwayne Hoover
cipőjét. Dwayne cipőjét, cipőfűzőjét és zokniját azonban átitatta a
műanyag, amikor átgázolt a Cukorpatakon.
Ukwende nem állt értetlenül a műanyag bevonatú, egységbe forrt
cipő-zokni látványa előtt. A kórházban nap mint nap látott ilyen
cipőket-zoknikat azoknak a gyerekeknek a lábán, akik túl közel játszottak a
Cukor-patakhoz. Sőt. a kórházi segélyszobában föl is akasztott egy
lemezvágó ollót – a műanyag bevonatú, egységbe forrt cipőkzoknik
levágására.
Odafordult bengáli asszisztenséhez, az ifjú dr. Khashdrahr Miasmához.
– Keríts ollót – mondta.
Miasma nekivetette a hátát a mozgó segélyhelyen levő női vécé
ajtajának. Mindeddig egy ujját sem mozdította, hogy ellássa a sérülteket.
Eddig Ukwende meg a rendőrség meg egy polgári védelmi alakulat
végezte el a munkát. Miasma még ollót sem volt hajlandó keresni.
Alapjában véve Miasmának valószínűleg egyáltalán nem lett volna
szabad orvosi területen dolgoznia, vagy legalábbis nem olyan területen,
ahol esetleg bírálat éri. Miasma nem tudta elviselni a bírálatot. Ezen a
gyöngeségén nem tudott úrrá lenni. Ha bárki a legfinomabb célzást tette
arra, hogy valamilyen szempontból nem a lehető legtökéletesebb, Miasma
automatikusan átalakult hasznavehetetlen, duzzogó gyermekké, aki csak
azt hajtogatta, hogy haza akar menni.
Ezt mondta most is, amikor Ukwende másodszor odaszólt, hogy
kerítsen ollót: – Haza akarok menni.
Elmondom, miért érte bírálat éppen azelőtt, hogy Dwayne
ámokfutásának hírére riasztották őket: amputálta egy fekete férfi lábát,
pedig azt a lábat valószínűleg meg lehetett volna menteni.
És így tovább.
 => Nagyon sokáig mesélhetnék még intim részleteket a
szupermentőautón levő emberek életéről, de mire jó a még több
információ?
A realista regényeket és szőrszálhasogató részletességüket illetően
egyetértek Kilgore Trouttal. Trout A pángalak-tikus adatbank című
regényében a hős egy háromszáz kilométer hosszú és száz kilométer
átmérőjű űrhajón utazik. A körzeti fiókkönyvtárból kivesz egy realista
regényt. Elolvas belőle vagy hatvan oldalnyit, aztán visszaviszi.
A könyvtáros megkérdezi tőle, miért nem tetszett, és a hős azt feleli:
„Az emberi lényekről már tudok." És így tovább.
=> A Martha útnak indult. Kilgore Trout meglátott egy hirdetést, amely
nagyon megnyerte a tetszését, így festett:

És így tovább.
Dwayne Hoover tudata időlegesen visszatért a Földre. Arról kezdett
beszélni, hogy kondicionáló szalont nyit Midland Cityben, evezőgépekkel,
szobakerékpárokkal, sugármasszázzsal, szoláriumokkal, úszómedencével
és így tovább. Azt mondta Cyprian Ukwendének, hogy a kondicionáló
szalonnál az a lényeg, hogy az ember megnyissa, aztán mihelyt
nyereséggel tudja eladni, túladjon rajta. – Az emberek fölbuzdulnak. hogy
visszaszerzik a kondíciójukat vagy leadnak pár kilót – mondta Dwayne. –
Beiratkoznak a programokra, de aztán körülbelül egy év alatt elveszítik az
érdeklődésüket, és elmaradnak. Az emberek már csak ilyenek.
És így tovább.
 Dwayne nem nyit semmiféle kondicionáló szalont. Nem nyit ő már soha
semmit. Azok, akiket oly igazságtalanul bántalmazott, olyan
bosszúszomjasan perelik majd kártérítésért, hogy Dwayne teljesen
tönkremegy. Ő is odasodródik a többi aszott öregember közé Midland City
nyomornegyedébe, az egykor divatos Fairchild Hotel környékére. Semmi
esetre sem ő lesz az egyetlen semmittevő, akiről joggal elmondhatni:
„Látod? Szinte hihetetlen! Most kutyagumija sincs, pedig régebben
mesésen jómódú volt!"
És így tovább.
Kilgore Trout a mentőautóban ülve csíkokban, foltokban hántolta le a
műanyagot égő lábáról. A sértetlen bal kezét kellett használnia.
 Epilógus

A kórház baleseti sebészete az alagsorban volt. Miután Kilgore Trout

ujjcsonkját fertőtlenítették, rendbe tették és bekötözték, azt mondták,
menjen föl a gazdasági hivatalba. Troutnak bizonyos űrlapokat kellett
kitöltenie, mert nem volt helybéli lakos, nem volt betegbiztosítása, nem
volt csekkfüzete, nem volt készpénze. Nincstelen volt.
Eltévedt, és egy darabig tévelygett az alagsorban, mint sokan mások.
Benyitott a boncterem kétszárnyú ajtaján, mint sokan mások.
Automatikusan tűnődni kezdett saját halandó voltán, mint sokan mások.
Benyitott egy használaton kívül álló röntgenszobába. Automatikusan
tépelődni kezdett azon, hogy nem növekszik-e benne valami rossz. Amikor
mások benéztek abba a szobába, ők is pontosan ugyanezen kezdtek
tépelődni.
Trout most semmi olyat nem érzett, amit más emberek milliói ne
éreztek volna – automatikusan.
És aztán lépcsőre bukkant, de nem a megfelelőre. Ez a lépcső nem az
előcsarnokhoz meg a gazdasági hivatalhoz meg az ajándékbolthoz meg a
többihez vezetett, hanem azoknak a szobáknak a sorához, amelyekben
különféle sérüléseket szenvedett emberek állapota javult vagy
rosszabbodott. Sokukat a gravitáció ereje csapott a földhöz. A gravitáció
ereje egy pillanatra sem szünetelt.
Trout most elhaladt egy nagyon költséges privát betegszoba mellett,
amelyben egy fekete fiatalember feküdt, mellette fehér telefon, színes
televízió, körülötte bonbonos dobozok és virágcsokrok. Ez a fiatalember
Elgin Washington volt, egy strici, aki a régi Holiday Innben tanyázott,
onnan futtatta a nőket. Még csak huszonhat éves volt, de mesésen jómódú.
A látogatási idő már véget ért, ezért minden szexuális rabszolganője
eltávozott. A parfümfelhőiket azonban hátrahagyták. Troutnak fölfordult a
gyomra, amikor elhaladt az ajtó előtt. Automatikus reakció volt ez a
lényegében ellenséges felhőre. Elgin Washington kevéssel előbb kokaint
szippantott föl az orrába, és a kokain rettenetesen fölerősítette az Elgin
agyába érkező és onnan induló telepatikus üzeneteket. Elgin Washington
százszor akkorának érezte magát, mint a valóságban volt, olyan harsányak
és izgalmasak voltak az üzenetek. A lármájuk villanyozta föl. A tartalmuk
nem érdekelte.
És a zenebona kellős közepéről Elgin Washington mézes-mázosán
kiszólt Troutnak. – Hé, öregem, hé, öregem, hé, öregem – hívogatta. Aznap
amputálta a lábát Khashdrahr Miasma, de arról már elfeledkezett. – Hé,
öregem, hé, öregem – hívogatta Troutot. Nem akart tőle semmi különöset.
Az agyának valamelyik része céltalanul gyakorolta azt a képességét, hogy
ismeretleneket magához tud édesgetni.
Emberi lelkek horgásza volt. – Hé, öregem... – mondta. Kivillantotta
aranyfogát. Kacsintott.
Trout bement, megállt a fekete férfi ágya végénél. Ez nem a részvét jele
volt. Trout megint gépiesen reagált. Trout, mint oly sok más Föld-lakó,
teljesen automatikusan működő, bárgyú robottá alakult át, amikor egy
Elgin Washington-féle torz személyiség megmondta neki, mit akarjon, mit
tegyen. Mellesleg mindkét férfi Nagy Károly leszármazottja volt.
Mindenki, akinek az ereiben akár csak a legkevesebb európai vér folyt,
Nagy Károly leszármazottja volt.
Elgin Washington ráébredt, hogy már megint elkapott valakit, pedig
igazán nem is akarta. És ha már elkapott valakit, nem tudta úgy elengedni,
hogy valamilyen módon ne éreztesse vele az alacsonyabbrendűségét vagy
nevetségessé-gét. Ilyen volt a természete. Néha meg is ölt egy-egy embert,
hogy éreztesse vele az alacsonyabbrendűségét, de Trouttal jóindulatú volt.
Behunyta a szemét, mint aki nagyon töri a fejét, aztán komolyan azt
mondta: – Azt hiszem, meghalok.
– Hívok nővért! – mondta Trout. Bármelyik emberi lény pontosan
ugyanezt mondta volna.
– Nem, nem – mondta Elgin Washington, álmatag legyintésseljelezve
tiltakozását. – Lassan halok meg. Fokozatosan.
– Értem – mondta Trout.
– Mindenképpen tegyen meg nekem egy szívességet –mondta
Washington. Fogalma sem volt róla, milyen szívességet kérjen. Majd
támad valami ötlete. Szívességkérésre mindig támadt.
– Miféle szívességet? – kérdezte feszengve Trout. Megdermedt holmi
bizonytalan szívességek emlegetésére. Olyan típusú gép volt. Washington
tudta, hogy meg fog dermedni. Minden emberi lény olyan típusú gép volt.
– Hallgassa meg, ahogy elfütyülöm a fülemüle dalát –
mondta. Sötét tekintettel hallgatást parancsolt Troutra. –A költők által
olyannyira kedvelt fülemüle dalának sajátos varázst ad az – mondta –,
hogy a fülemüle kizárólag holdfényben énekel. – Aztán azt tette, amit
Midland Cityben időnként szinte minden fekete megtett: utánozta a
fülemülét.
=> A Midland City-i Művészeti Fesztivál megnyitását őrület miatt
elhalasztották. Fred T. Barry, a fesztivál elnöke limuzinján, kínainak
öltözve eljött a kórházba, hogy együttérzéséről biztosítsa Beatrice
Keedslert és Kilgore Troutot. Troutot sehol sem találták. Beatrice Keedsler
morfiumot kapott, és most aludt.
Kilgore Trout feltételezte, hogy este mindenképpen megnyitják a
fesztivált. Semmiféle közlekedésre nem lévén pénze, gyalog indult útnak.
Nyolc kilométert kellett gyalogolnia a Fairchild Boulevard-on, a másik
végén levő parányi, borostyánszínü pötty felé. Az a pötty volt a Művészeti
Központ. Trout majd megnöveszti azzal, hogy feléje lépeget. Amikor a
lépegetéstől már elég nagyra nőtt, elnyeli Troutot. És odabenn lesz
ennivaló.
=> Én körülbelül hat utcányira onnét vártam, hogy feltartóztassam. Egy
Plymouth Dusterben ültem, amelyet az Avistól béreltem a Diner's Club
hitelkártyámmal. Papírcsövet tettem a számba. Levelekkel volt megtömve.
Meggyújtottam. Ez elegáns dolognak számított.
A hímvesszőm hét és fél centiméter hosszú és tizenhárom centiméter
átmérőjű volt. Az átmérője tudomásom szerint világrekordnak számított.
Most csak szunnyadt a Jockey Shorts alsónadrágomban. Kiszálltam az
autóból, hogy kinyújtóztassam a lábamat, ami szintén elegáns dolognak
számított. Gyárak és raktárak között voltam. Ritkán és halványan
világítottak az utcai lámpák. A parkolók üresek voltak, kivéve itt-ott
egy-egy éjjeliőr autóját. A Fairchild Boulevard-on, a város egykori ütőerén
nem volt forgalom. Minden életet elszívott onnan a gyorsforgalmi út meg a
Róbert F. Kennedy körút, a régi Monon vasút pályáján épült belső
autópálya-gyűrű. A Monon megszűnt.
=> Megszűnt.
=> Ebben a városrészben senki sem aludt. Senki sem ólál-kodott. Éjjel
ez erődrendszer volt, magas kerítésekkel, riasztóberendezésekkel és
őrkutyákkal, amelyek gyilkológépek voltak.
Amikor kiszálltam Plymouth Dusteremböl, nem tartottam semmitől.
Ostobán tettem. Az író igen veszélyes anyagokkal dolgozik, ezért ha
elővigyázatlan, derült égből villámcsapásként csaphat le rá a szörnyű halál.
Engem egy doberman készült megtámadni. Ennek a könyvnek egy
korábbi változatában főszereplő volt.
=> Figyeljetek: a dobermant úgy hívták, Kazak. Ő vigyázott éjjelente a
Maritimo testvérek építővállalatának raktártelepére. Kazak kiképzői, azok
az emberek, akik elmagyarázták neki, miféle bolygón van és miféle állat ő,
arra tanították, hogy a világegyetem Teremtője azt szeretné, öljön meg
mindent, amit el tud kapni, és egye is meg.
A könyv korábbi változatában Dwayne Hoover cselédjének, Lottie
Davisnek a férje, a fekete Benjámin Davis felügyelt Kazakra. Napközben
nyers húst dobált be a gödörbe, ahol Kazak helye volt. Napkeltekor
bevonszolta Kazakot a gödörbe. Napnyugtakor üvöltözött vele és
teniszlabdákat vágott hozzá. Aztán kiengedte.
Benjamin Davis első trombitás volt a Midland City-i Szimfonikusoknál,
de azért nem kapott fizetést, tehát igazi állásra is szüksége volt. A
hadseregtől kiselejtezett matracokból és drótfonatból készült vastag
öltözékben járt, hogy Kazak ne tudja megölni. Kazak újra és újra
megpróbálta. Az udvar tele volt matracfoszlányokkal és
drótfonat-darabokkal.
És Kazak megtett minden tőle telhetőt, hogy megöljön bárkit, aki túl
közel megy a világát körülzáró drótkerítéshez. Úgy vetette magát az
emberekre, mintha a kerítés nem lett volna ott. A kerítés mindenütt
kidudorodott a járda felé. Úgy festett, mintha valaki belülről
ágyúgolyókkal bombázta volna.
Észre kellett volna vennem a kerítés különös vonalát, amikor kiszálltam
az autómból, amikor elegánsan viselkedtem és cigarettára gyújtottam.
Bizony tudhattam volna, hogy egy Kazak-féle vérszomjas szereplőt nem
olyan könnyű kihagyni egy regényből.
Kazak egy halom bronzcső mögött lapult, amelyet a nap folyamán a
Maritimo testvérek potom pénzért vettek egy rablótól. Kazak feltett
szándéka volt, hogy megöl, és meg is eszik.
=> Hátat fordítottam a kerítésnek, mélyet szívtam a cigarettámból. A
Pali Mail apránként öl meg. És elgondolkodva nézegettem a Fairchild
Boulevard túloldalán levő régi Keedsler-ház sötét, pártázatos oromzatát.
Ott nevelkedett Beatrice Keedsler. Ott követték el a város történetének
leghíresebb gyilkosságait. Will Fairchild, a háborús hős, Beatrice Keedsler
anyai nagybátyja 1926-ban egy nyári éjszakán megjelent egy Springfield
karabéllyal. Agyonlőtt öt rokont, három szolgát, két rendőrt és
Keedslerék magán-állatkertjének teljes állományát. Aztán szíven lőtte
magát.
Amikor fölboncolták, egy sörét nagyságú daganatot találtak az agyában.
Az idézte elő a gyilkosságokat.
=> Miután a házat Keedslerék a Nagy Válság idején elvesztették, Fred
T. Barry meg a szülei költöztek be. Az öreg ház megtelt a brit madarak
hangjával. Most pedig a város néma tulajdona volt. Azt fontolgatták, hogy
átalakítják múzeummá, ahol a gyermekek megismerhetik Midland City
történetét – nyílhegyekből, kitömött állatokból meg a régi fehér ember
kezdetleges eszközeiből.
 A leendő múzeumnak Fred T. Barry félmillió dolláros adományt kínált
föl egyetlen feltétellel: hogy kiállítják az első Robo-Magic mosógépet és
egykori plakátjait.
A kiállítandó tárggyal szemléltetni akarta, hogy a gépek ugyanúgy
fejlődnek, mint az állatok, csak sokkal gyorsabban.
=> A Keedsler-házat bámultam, nem is álmodtam arról, hogy mögöttem
egy robbanékony kutya kitörni készül. Kilgore Trout is egyre közelebb ért.
Szinte ügyet sem vetettem a közeledtére, pedig nagy fontosságú
mondandóink voltak egymásnak – arról, hogy Trout az én teremtményem.
Inkább az apai nagyapámon járt az eszem. Ő volt Indianában az első
képesített építész. Álompalotákat tervezett indianai milliomosoknak. Ezek
most halottashá/ak, gitáriskolák, pincegödrök és parkolóhelyek voltak.
Eszembejutott az anyám, aki a Nagy Válság idején egyszer
körbeautóztatott Indianapolisban, hogy ámuljak-bámuljak, milyen gazdag
és hatalmas volt az anyai nagyapám. Megmutatta, hol volt a nagyapám
sörfőzdéje, hol volt egyik-másik álompalotája. Mindegyikből csak
pincegödör maradt.
Kilgore Trout már csak fél utcányira járt Teremtőjétől, és lassított. Én
nyugtalanítottam.
Feléje fordultam, úgy, hogy az orrüregeim, minden telepatikus üzenet
adó- és vevőhelyei egy vonalba kerültek az övéivel. Telepatikusán újra
meg újra elmondtam: „Jó híreim vannak a számodra!"
Kazak rámvetette magát.
=> A jobb szemem sarkából megláttam Kazakot. A szeme két tüzes
katlan volt. A fogai fehér tőrök. Csepegő nyála cianid. A vére nitroglicerin.
Lustán, lebegve úszott felém a levegőben, mint egy zeppelin.
A szemem értesítette róla az agyamat.
Az agyam üzenetet küldött a hipotalamuszomnak, utasította, hogy
eressze bele a CRF jelű hormont a hipotala-muszt a hipofízissel összekötő
rövid erekbe.
A CRF hatására a hipofízisem beleeresztette az ACTH jelű hormont a
véráramomba. Előzőleg a hipofízisem pontosan ilyen alkalmakra állította
elő és tárolta az ACTH-t. És a zeppelin egyre közeledett.
A véráramomba került ACTH egy része elérte a mellékvesém kérgét,
amely előzőleg glukokortikoidokat termelt és tárolt veszély esetére. A
mellékvesém beleeresztette a maga glukokortikoidjait a véráramomba.
Szétáradtak az egész testemben, átalakították a glikogént glükózzá. A
glükóz izomtáplálék volt. Segíthetett, hogy küzdjek, mint a vadmacska
vagy fussak, mint a szarvas.
 És egyre közelebb ért a zeppelin.
A mellékvesém adott egy adag adrenalint is. Kipirultam, ahogy a
vérnyomásom a csillagos égig szökött. Az adrenalintól a szívem úgy
megindult, mint egy gőzmozdony. A hajam is égnek meredt tőle. Az
adrenalin hatására koagulánsok is ömlöttek a véráramomba, hogy ha
esetleg megsebesülök, ne folyjanak el az életnedveim.
Mindaz, amit eddig a testem művelt, része volt az emberi gépezet
normális működésének. A testem azonban tett egy olyan óvintézkedést is,
amely hozzáértők szerint példa nélkül állt az orvostudomány történetében.
Talán zárlatos lett egy vezeték, vagy kifújt egy tömítés, az okozta.
Mindenesetre visszaemeltem a heréimet a hasüregembe, behúztam őket a
törzsembe, mint a repülőgép a futómüvet! És most azt mondják, hogy csak
sebészeti beavatkozással lehet őket ismét leereszteni.
Így vagy úgy, Kilgore Trout fél háztömbnyi távolságról figyelt. Nem
tudta, ki vagyok, nem tudott Kazakról és arról sem, amit a testem művelt
Kazak ügyében.
Troutnak eddig sem volt unalmas napja, de még nem ért véget. Most azt
látta, hogy a Teremtője helyből átugrik egy autót.
=> Négykézláb értem földet a Fairchild Boulevard közepén.
Kazakot visszalökte a kerítés. A gravitáció a hatalmába kerítette
Kazakot, ahogy a hatalmába kerített engem is. A gravitáció lecsapta
Kazakot a betonra, úgy, hogy belekábult.
Kilgore Trout elfordult. Riadtan sietni kezdett vissza, a kórház felé.
Utána kiáltottam, de csak jobban szaporázta a lépteit.
Így hát beugrottam az autómba, és üldözőbe vettem. Még mindig föl
voltam ajzva az adrenalintól meg a koagulánsoktól meg a többitől. Azt
egyelőre nem tudtam, hogy a nagy izgalomban behúztam a heréimet is.
Csak valami bizonytalan rossz érzésem volt odalent.
Trout javában vágtázott, amikor melléje értem. Tizennyolc
kilométeresnek mértem a sebességét, ami az ő korában nem is rossz. Most
már ő is tele volt adrenalinnal meg koagulánsokkal meg
glukokortikoidokkal.
A lehúzott ablakon át kikiáltottam neki: – Hé! Mr. Trout! Várjon meg!
Mr. Trout!
Amikor meghallotta, hogy a nevén szólítják, lelassított.
– Várjon meg! Jóbarát vagyok! – Csosszanó léptekkel megállt,
kimerültén zihálva nekivetette a hátát a General Electric cég
alkatrészraktárát övező kerítésnek. Eszelős tekintettel nézett rám. A háta
mögött az éjszakai égbolton kirajzolódott a cég emblémája és jelmondata,
amely így szólt:

LEGFONTOSABB TERMÉKÜNK A HALADÁS

=> – Mr. Trout – szólaltam meg az autó belsejének sötétjéből –, semmi

ok az aggodalomra! Nagy örömhíreket hozok!
Lassan jutott lélegzethez, úgyhogy eleinte nem volt valami nagyszerű
társalgó. – Maga... maga... a Művészeti Fesztiválról... jön? – kérdezte. Még
mindig vadul forgott a szeme.
– Én a Minden Fesztiválról jövök – feleltem.
– Honnét?
Gondoltam, nem lenne rossz, ha alaposabban szemügyre vehetne, így
hát megpróbáltam fölkapcsolni a belső világítást. Ehelyett a szélvédőmosót
kapcsoltam be. Kikapcsoltam. A megyei kórház fényeinek látványát
vízcseppek torzították el. Meghúztam egy másik kapcsológombot, és a
kezemben maradt. A szivargyújtó volt. Nem maradt tehát más választásom,
mint hogy továbbra is a sötétségből szóljak Trouthoz.
– Mr. Trout – mondtam –, én regényíró vagyok. Én teremtettem önt a
könyveim céljaira.
– Tessék? – kérdezte.
– Én vagyok az ön Teremtője – mondtam. – Ön most egy könyv kellős
közepén van – pontosabban szólva már a vége felé.
– Hm.
– Van valami kérdése? Tegye föl bátran!
– Tessék?
– Nyugodtan kérdezzen meg bármit, amire kíváncsi –akár a múltat, akár
a jövőt illetően – mondtam. – A jövőben a Nobel-díj várja önt.
– A micsoda?
– Az orvosi Nobel-díj.
– Hm – mondta diplomatikusan.
– Azt is elintéztem, hogy mostantól fogva jó nevű kiadója legyen. Elég
a pumás könyvekből!
– Hm – mondta.
– Nekem bizony a maga helyében rengeteg kérdésem volna – mondtam.
– Fegyver van magánál? – kérdezte.
Elnevettem magam odabenn, a sötétben. Megint megpróbáltam
világosságot gyújtani, megint elindítottam a szélvédőmosót. – Nincs
szükségem fegyverre ahhoz, hogy úgy táncoljon, ahogy én fütyülök, Mr.
Trout. Csak le kell írnom önről bármit, ennyi az egész.
=> – Maga meghibbant? – kérdezte.
– Nem – mondtam. És szétzúztam minden kételyét. Elvittem a Tadzs
Mahalhoz. Aztán Velencébe. Aztán Dar és
Salaamba. Aztán a Nap felszínére, ahol nem ártottak neki a lángok.
Aztán vissza Midland Citybe.
Szegény öreg térdre rogyott. Az anyám meg Nyuszi anyja jutott róla az
eszembe, ők viselkedtek így, amikor valaki fényképezőgépet fogott rájuk.
Ahogy Trout ott kushadt előttem, elvittem gyermekkora Bermudájára,
szemügyre vetettem vele egy Bermudavészmadár terméketlen tojását.
Onnét elvittem gyermekkorom Indianapolisába. Egy cirkuszi sokadalom
kellős közepébe tettem. Megláttattam vele egy járási ataxiában szenvedő
férfit, meg egy nőt, akinek akkora golyvája volt, mint egy kis tök.
=> Kiszálltam a bérelt autómból. Nagy zajjal szálltam ki, hogy Trout
füle sok mindent megtudhasson a Teremtőjéről, ha már a szemét nem
hajlandó használni. Keményen bevágtam az autó ajtaját. Ahogy
megkerültem az autót, járás közben egy kicsit forgattam a lábamat,
úgyhogy a lépéseim nemcsak kimértek voltak, hanem csikorgóan
kemények is.
Megálltam előtte. Lesütött szemének szűk látótere épp a cipőm orráig
terjedhetett. – Mr. Trout, én szívből szeretem önt – mondtam nyájasan. –
Én szétziláltam az ön elméjét. Most egységes egészet akarok csinálni
belőle. Azt akarom, hogy olyan egészséget, olyan belső harmóniát erezzen
magában, amilyet eddig sohasem engedtem éreznie. Azt akarom, hogy
emelje föl a tekintetét, nézze meg, mit tartok a kezemben!
Semmit sem tartottam a kezemben, de akkora hatalmam volt Trout
fölött, hogy azt látta volna a kezemben, amit csak akarok. Mutathattam
volna neki például egy arasznyi magas Szép Helénát is.
– Mr. Trout... Kilgore... – mondtam –, amit a kezemben tartok, az az
egészség, a harmónia és a táperőjelképe. Az egyszerűsége keleties
egyszerűség, mi azonban amerikaiak vagyunk, Kilgore, nem kínaiak.
Nekünk, amerikaiaknak színpompás, háromdimenziós, zamatos jelképek
kellenek. Legfőképpen pedig olyan jelképekre sóvárgunk, amelyeket még
nem rontottak meg a nemzetünk elkövette főbenjáró bűnök, mint például a
rabszolgatartás, a fajirtás vagy a bűnös hanyagság, sem a kisstílű kapzsiság
és ravaszság.
– Nézzen föl, Mr. Trout – mondtam, és türelmesen vártam. – Kilgore...?
 Az öregember fölnézett, és az arca ugyanaz az aszott arc volt, mint az
apámé özvegy korában – mint az apámé öreg, nagyon öreg korában.
Látta, hogy a kezemben egy almát tartok.
=> – Hamarosan elérkezik az ötvenedik születésnapom, Mr. Trout –
mondtam. – Másféle évek következnek. Megtisztulva, megújulva akarom
várni őket. Hasonló lelki szituációban Tolsztoj gróf szabadon engedte a
jobbágyait, Thomas Jefferson szabadon engedte a rabszolgáit. Én szabadon
engedem műveim minden szereplőjét, akik oly hűségesen szolgáltak írói
pályafutásom alatt.
Ön az egyetlen, akinek meg is mondom. A többieknek ez az éjszaka
ugyanolyan lesz, mint minden más éjszaka. Álljon föl, Mr. Trout! Ön
szabad. Ön szabad!
Trout sután föltápászkodott.
Kezet ráztam volna vele, de a jobb keze megsebesült, így hát
mindketten csak lógattuk a kezünket magunk mellett.
– Bon voyage – mondtam. Eltűntem.
=> Lustán, kellemesen átbukfenceztem a semmin, ahol el szoktam
rejtőzni, amikor eltestetlenedek. Trout kiáltásai elhalkultak, ahogy nőtt
közöttünk a távolság.
Trout hangja az apám hangja volt. Hallottam az apámat – és láttam az
anyámat a semmiben. Az anyám távol, nagyon távol maradt tőlem, mert az
öngyilkosságot hagyta rám örökül.
Egy kis kézitükör lebegett el a közelben. Gyöngyház nyelű, gyöngyház
keretű lék volt. Könnyűszerrel elkaptam, odatartottam tulajdon jobb
szemem elé, amely így festett:

Íme, ezt kiáltotta utánam Kilgore Trout az apám hangján : – Fiatalíts

meg! Fiatalíts meg! Fiatalíts meg!
 => Kurt Vonnegut, Jr. apja és nagyapja építész volt Indianapolisban.
Meg festő is. Egyetlen élő testvére jó nevű fizikus, aki egyebek között
fölfedezte, hogy ezüstjodiddal néha havat vagy esőt lehet csinálni. Ez Mr.
Vonnegut hetedik regénye. Nagyrészt New Yorkban írta. Mind a hat
gyermeke felnőtt.
ISBN 963 02 5651 7
MAECENAS, Budapest
Felelős kiadó: Szvák Gyula
Irodalmi vezető: Szántó György Tibor
Alföldi Nyomda (585.66-14-2), Debrecen, 1988
Felelős vezető: Benkő István vezérigazgató
Tipográfia és műszaki szerkesztés: Beszédes Natasa
Terjedelem: 13,13 (A/5) ív