ELŐSZÓ

Richmond, 1986. július 23.

– Ella…! El-la! – kúszik fel anyám hangja a lépcsőn, miköz-

ben a vázlattömb fölött görnyedek, és a kezem villámgyor-
san cikázik ide-oda a rajzlap fölött. – Hol vagy? – Megmar-
kolom a ceruzát, kicsit jobban kiemelem az orr körvonalait,
aztán beszínezem a szemöldököt. – Megkukultál? – Most
jöhet a haj. Frufrus? Vagy hátrafésült? Nem emlékszem.
– Gabri-el-la! – Tudom, hogy nem kérdezhetem meg.
– A szobádban vagy, szívem? – Amint meghallom anyám
könnyű szökellését a lépcsőn, lágy frufrut rajzolok a hom-
lokra, kicsit elmaszatolom, hogy sűrűbbnek hasson, majd
gyorsan besötétítem az állat. Szemügyre veszem a rajzot, és
megállapítom, hogy hasonlít. Legalábbis azt hiszem. Hon-
nan is tudhatnám? A férfiarc most olyan homályos, mintha
csak egyszer láttam volna, akkor is álmomban. Becsukom
a szemem, és tudom, hogy ez nem álom. Látom. Hétágra

SANOMA_wolf2013_001-384.indd 9 5/15/13 1:24 PM

 süt a nap, végigmegyek az utcán, érzem a járdából sugárzó
hőt meg az arcomat csiklandozó napsugarakat, és a férfi
nagy, száraz kezét, amely körülöleli az enyémet. Hallom
a szandálom nyikorgását, aztán anyám tűsarkújának kopo-
gását, és már látom is fehér szoknyáját, amit piros virágos
gallyak díszítenek.
A férfi mosolyogva néz le rám.
– Mehet, Ella? – Ahogy az ujjaink összefonódnak, szét-
árad bennem a boldogság. – Rajta! Egy, kettő, há-rom…
– Felkavarodik a gyomrom, amikor a levegőbe röppenek.
– Juhééééééé…! – éneklik kórusban, miközben a levegő-
ben lóbálnak. – Egy, kettő, három: zsupsz! Juhéééééééééé…!
– Ahogy földet érek, hallom a nevetésüket.
– Még! – toporzékolok. – Még! Még!
– Jó. Most egy nagyon nagyot. – A férfi kézen fog.
– Mehet, csillagom?
– Me-het!
– Akkor jó. Egy, kettő, három és … zs-zs-zs-zs-zsupsz!
A fejem hátrabicsaklik, és az égbolt kék kupolája úgy
hintázik fölöttem, mint egy harang. De ahogy földet érek,
a férfi ujjai lecsúsznak rólam, és amikor hátrafordulok, már
sehol sincs…

– Hát itt vagy – hallom anyám hangját a szobám ajtajából.

Felpillantok, és gyorsan eltakarom a vázlatot a kezemmel.
– Nem akarsz kimenni Chloëhoz? A faházban van.
– Most… nem érek rá.
– Ella, légy szíves!
– Én már nagy vagyok a faházhoz. Tizenegy múltam.
– Tudom, drágám, de sokat segítenél, ha játszanál egy
kicsit a húgoddal, és ő is örülne neki… – Ahogy anyám a
füle mögé simít egy platinaszőke hajtincset, arra gondolok,

10

SANOMA_wolf2013_001-384.indd 10 5/15/13 1:24 PM

 milyen sápadt és törékeny – mint a porcelán. – Különben
sem tesz jót, ha itt bent kuksolsz ilyen melegben. – Bár-
csak lemenne a földszintre, legnagyobb rémületemre azon-
ban felém indul, tekintetét a vázlattömbre szegezi. Gyorsan
továbblapozok.
– Rajzolgatsz? – Anyám hangja szokás szerint halk és
lágy. – Megnézhetem? – nyújtja előre a kezét.
– Nem… most nem. – Bárcsak kitéptem volna a skiccet,
mielőtt bejött.
– Soha nem mutatod meg a képeidet. Hadd nézzem
meg, Ella. – A füzetért nyúl.
– Ez… magánügy, anya, ne…
De ő már a spirálfüzet lapjait pörgeti.
– Milyen szép gyűszűvirág – mormolja. – Ezek a boros-
tyánlevelek is gyönyörűek, hogy ragyognak, ez a templomos
kép nagyon élethű. Az ólomüveget biztosan nehéz lehetett
megrajzolni, de remekül megoldottad. – Anyám elképedve
rázza a fejét, aztán rám mosolyog, de ahogy a következő
oldalra lapoz, elkomorul az arca.
Repülőgép zaja szüremlik be a nyitott ablakon, távoli
berregése olyan, mint a szétszakadó papír zizegése.
– Ez egy tanulmány – magyarázom. – Portréhoz.
– Hevesen lüktet a vérem.
– Hát… – bólint anya. – Ez… nagyon jó. – Reszkető
kézzel csukja be a könyvet. – Fogalmam sem volt róla, hogy
ilyen ügyesen rajzolsz. – Visszateszi a füzetet az asztalra.
– Jól… elkapod a dolgok lényegét – teszi hozzá halkan.
A szája sarkában megremeg egy izom, de aztán újból elmo-
solyodik. – Hát… – csapja össze a kezét. – Ha nem érsz rá,
akkor majd én játszom Chloëval, aztán együtt megnézzük
a királyi esküvőt. Bekapcsoltam a tévét, nehogy lemarad-
junk róla. Lerajzolhatod Fergie ruháját.

11

SANOMA_wolf2013_001-384.indd 11 5/15/13 1:24 PM

 – Lehet… – rántom meg a vállam.
– Szendvicset készítek ebédre, majd tévézés közben meg-
esszük. Sajtos-sonkásat, jó? – Bólintok. – De csinálhatok
koronázási csirkét is. Illene az alkalomhoz, nem igaz? – teszi
hozzá felvidulva. – Majd szólok, ha kezdődik – indul az ajtó
felé.
Mély lélegzetet veszek.
– Ezek szerint sikerült elkapnom a lényegét? – Anyám
mintha nem is hallaná, mit kérdezek. – Hasonlít rá? – pró-
bálkozom újra. Anyám láthatóan megdermed. A repülőgép
hangja szertefoszlott a csöndben. – Hasonlít rá?
Hallom, hogy anyám hangosan kifújja a levegőt. Karcsú
válla meggörnyed, én meg hirtelen ráébredek, milyen kife-
jező lehet egy ember háta.
– Igen, hasonlít – válaszolja halkan.
– Ó! Hát… – mondom, ahogy szembefordul velem.
– Akkor jó. Főleg, hogy nem is nagyon emlékszem rá. Még
egy fotóm sincs róla. – Verebek civakodnak a virágágyás-
ban. – Neked van fényképed róla, anya?
– Nincsen – feleli anyám kifejezéstelen hangon.
– De… – lódul meg a szívem. – Miért nincsen?
– Mert… izé… nincsen. Sajnálom, Ella. Tudom, hogy
nem könnyű. De… – Vállat von, mintha ő is ugyanolyan
csalódott lenne, mint én. – Sajnos… ez van. – Egy pilla-
natra elgondolkodik, mintha örülne, hogy vége a beszélge-
tésnek. – Kérsz paradicsomot a szendvicsedbe?
– De csak kell lennie valahol egy fotónak!
– Ella… – Anyám továbbra is halkan beszél. Csak rit-
kán emeli fel a hangját. – Mondtam, hogy nincs. Sajnálom,
drágám. Most már tényleg mennem kell…
– És az esküvő? – Fehér bőrborítású albumot képzelek
magam elé, amelynek minden fotójáról a szüleim moso-

12

SANOMA_wolf2013_001-384.indd 12 5/15/13 1:24 PM

 lyognak rám, apám csibészesen jóképű a szürke öltönyében,
anyám babaarca körül fátyol lebeg.
Anyám lassan pislog.
– Igen, volt pár fotóm, de már nincs meg.
– Csak van valahol egy. Egyetlenegy. – A hüvelyk- meg
a mutatóujjam közé fogom a szív alakú radírt, és hajlítgatni
kezdem. – Szeretném kitenni a fényképet a tálalóra. Abba
az üres ezüstkeretbe.
Anya nagy kék szeme kikerekedik.
– De… az nem lenne jó.
– Akkor veszek egy másikat a zsebpénzemből. Vagy bar-
kácsolok egyet, vagy azt kaphatnék szülinapomra.
– Nem a keretről van szó, Ella. – Anyámat hirtelen
elfogja a tehetetlenség. – Arra céloztam, hogy nem akarom
a kredencen látni a fényképét. És máshol sem, ha már itt
tartunk.
Nagyot dobban a szívem.
– Miért nem?
– Mert… – emeli égnek a kezét – mert már nem része az
életünknek, Ella, és ezt te is jól tudod. Már régóta nem láto-
gatott meg minket. Csak összezavarna titeket, főleg Chloët.
Neki nem ő az apja, és én nem akarom megbántani Royt.
Roy olyan jó hozzád – teszi hozzá sietve. – Úgy szeret, mint
a saját lányát. Csodálatos apa.
– Igen, de nem ő az igazi apám. – Elvörösödöm. – Nekem
van egy „igazi” apám is, anya, Johnnak hívják, nem tudom,
hol van, és miért nem láthatom, és nem tudom, miért nem
beszélünk róla soha. – Anyám ajka elkeskenyedik, de már
nem bírom abbahagyni. – Azt se tudom, mikor láttam utol-
jára. Talán hároméves lehettem?
Anyám összefonja karcsú karját a mellkasa előtt, arany
karperece halkan az órájához koccan.

13

SANOMA_wolf2013_001-384.indd 13 5/15/13 1:24 PM

 – Majdnem ötéves voltál – feleli halkan. – De tudod,
Ella, én azt mondom, hogy az az igazi apa, aki úgy is visel-
kedik, és Roy mindent elkövet, hogy jó apád legyen… John
viszont… nos … – Nem fejezi be a mondatot.
– De nekem akkor is kell egy fénykép. Itt tartanám
a szobámban, úgy, hogy senki más ne lássa, csak én. Helyes
– teszem hozzá gyorsan. – Akkor ezt megbeszéltük.
– Ella… Már mondtam, hogy nincs fényképem róla.
– Miért… nincs?
Anya fájdalmasan felsóhajt.
– Mert… elvesztek… – néz ki az ablakon – …költöz-
ködés közben. – Rám emeli a tekintetét. – Nem mindet
hoztunk magunkkal.
Rámeredek.
– De el kellett volna hoznod azokat a fotókat. Szemét-
ség – teszem hozzá dühösen. – Szemétség, hogy egyet sem
hagytál meg nekem! – Felpattanok, és fél kézzel a székre
támaszkodom, hogy a szívemben dúló vihar végre lecsen-
desedjen. – És miért nem beszélsz róla soha? Soha, de soha
nem beszélsz róla!
Anyám sápadt arca hirtelen kipirul: mintha vörös festő-
buzért kentem volna rá.
– Mert… nagyon… nehéz, Ella.
– Miért? – Megpróbálok nyelni, de mintha kést szúr-
tak volna a torkomba. – Egyre csak azt hajtogatod, hogy
eltűnt az életünkből, és hogy jobb is így, de azt se tudom,
mi történt… – A csalódottság könnyei szurkálják a szeme-
met. – Hogy miért hagyott el minket… – Anyám voná-
sai elhomályosulnak. – Hogy látom-e még valaha. – Egy
könnycsepp gördül le az arcomon. – Szóval ezért… ezért…
– Villámgyorsan letérdelek, és kihúzom a dobozt az ágy
alól. Az van rányomtatva, hogy Ravel, és anya legjobb csiz-

14

SANOMA_wolf2013_001-384.indd 14 5/15/13 1:24 PM

 mája volt benne. Felpattanok, és az ágyra teszem a dobozt.
Anyám megnézi, majd miután aggódó pillantást vet rám,
leül mellé, és leemeli a fedelet…
Az első kép nemrég készült: tussal rajzoltam, az orrot,
a hajat és az arccsontot pedig fehér pasztellkrétával. Elé-
gedett voltam vele, mert csak mostanában tanultam
meg, hogyan kell kiemelni bizonyos részleteket. Aztán az
a három ceruzavázlat kerül elő, amit még tavasszal rajzol-
tam, és amelyeknél gondos keresztsatírozással sikerült kife-
jezővé tennem a szemet. Alattuk tíz-tizenkét régebbi rajz,
amelyek mind aránytalanok – vagy a száj túl kicsi, vagy
a homlok túl széles, vagy a fül íve túl magas. Aztán itt van az
az öt skicc, amin nyoma sincs a kontúroknak: az arc lapos és
kerek, mint egy tányér. Anya kiveszi a filctollal rajzolt képe-
ket, amelyeken apámmal hármasban állunk egy vöröstég-
lás ház előtt, és fekete lépcsők vezetnek a sötétzöld ajtóhoz.
Ezután tarka temperafestmények következnek, amelyeken
apám egy nagy kék autó volánjánál ül. Anya most egy kol-
lázst húz elő, amelyen zseníliaszálak jelzik a végtagokat: lila
filcdarab az inget meg a nadrágot és barna, ragasztótól meg-
keményedett gyapjúcsomók a hajat. Az utolsó pár képen
apa alig több egy pálcikaembernél. Mindegyik alá felírtam,
hogy apa, de az egyik „p” betű rossz irányba áll.
– Mennyi kép! – dünnyögi anyám. Visszateszi a papír-
lapokat a dobozba, aztán megfogja a kezem, és maga mellé
húz, az ágyra. Hallom, hogy nagyot nyel. – El kellett volna
mondanom – szólal meg halkan. – De nem tudtam, hogyan
kezdjek hozzá…
– De… miért nem mondtad el? És mit kellett volna
elmondanod?
– Mert… olyan… rettenetes. – Anyám arca eltorzul
a fájdalomtól. – Reménykedtem, hogy csak később derül ki,

15

SANOMA_wolf2013_001-384.indd 15 5/15/13 1:24 PM

 amikor már nagyobb leszel… de… ha ragaszkodsz hozzá…
– Ajkára szorítja az ujjait, pislogni kezd, majd szomorúan
felsóhajt. – Rendben – suttogja. Az ölébe fekteti a kezét,
mély lélegzetet vesz, és most, ahogy a nászinduló hangjai
megremegtetik a Westminster apátság falait, végre mesélni
kezd az apámról. És amikor megtudom, mit tett, hirtelen
meginog talpam alatt a föld, mintha valami nagy és súlyos
tárgy csapódott volna a talajba…
Egy darabig némán ülünk, aztán felteszek néhány kér-
dést anyámnak, amit ő lelkiismeretesen megválaszol. Aztán
újra meg újra megismétlem a kérdéseket. Végül lemegyünk
a földszintre, behozom Chloët a kertből, leülünk a tévé elé,
és álmélkodva nézzük Sarah Ferguson habos selyemruhá-
ját meg az ötméteres hímzett uszályt. Másnap leviszem
a dobozt a konyhába, és kiveszem belőle a képeket. A kuka
mélyére száműzöm őket.

16

SANOMA_wolf2013_001-384.indd 16 5/15/13 1:24 PM