„Ha okos lányt mutattam be anyámnak, azt mondta, nem nőies.
Ha szépet, azt mondta, buta baba. Ha alternatív volt a lány, akkor éhen halok mellette. Ha szolidnak tűnt, meg fogom csalni, mert nincs benne spiritusz. Tehát akkor vezettem elé a barátnőmet más- fél évi együttjárás után, amikor már kibéreltünk egy lakást. Mit tett anyám? Sírt. Mintha értesítést kapott volna a halálomról.
(Egy huszonhét éves fiatalember a gyerekeim baráti köréből)
Minden édesanyának, nagymamának és anyósnak – huszonévestől
M ielőtt belevágnék a mondókámba, most, a legelején szeret-
ném megmagyarázni, hogy én, aki szeretem a magázódás távolságtartó eleganciáját, miért tegezlek, kedves Olvasó. Nem azért, mert divat. Inkább azért, mert ezt a könyvecskét a sorstár- saimnak írom. Azoknak a fiatal és idősebb nőknek, hölgyeknek, asszonyoknak – mindenki válassza ki a számára kedveset…! –, akik hozzám hasonlóan sokat kínlódtak-kínlódnak a fiaik (lánya- ik) nevelése során, akik tévednek, majd újra nekiveselkednek, de közben nem vesztik el a mosolyukat, mert tudják, hogy az erejük és a mosolyuk nélkül összedől a család. És azért, mert tudom, ha négy-öt (négyszáz-ötszáz vagy több) ismeretlen nő összehajol, hogy a gyerekeikről vagy a családról beszélgessenek, néhány perc múlva valaki biztosan tegezésre vált. Mert ha őszinték vagyunk, és nem kell viselkedni, szerepet játszani, valahogy jobban esik a Te…
Tehát kérlek, kedves Olvasóm, bocsásd meg nekem a tegezést!
Persze azért is elnézést kérek – jó előre –, hogy nem leszek mindig „finom”. Bizony tükröt is szeretnék tartani magunk elé – magam elé éppúgy, mint elétek! –, hogy mit művelünk mi, nők fiús anya- ként, nagymamaként, anyósként… Mindebből következik, hogy annak, aki úgy érzi, hogy TÖ- KÉLETES fiús anya-nagymama vagy/és anyós – bár meggyő- ződésem szerint ilyen nincs a világon –, én, a szerző azt taná- csolom, hogy „gyorsan tedd vissza a könyvecskémet a polcra, és ne vedd meg”! Igen, ha úgy érzed, hogy mindig mindent jól csinálsz (és jól csináltál), soha nem fogtál mellé nevelési kérdé- sekben, ha magabiztosan mered kijelenteni, hogy a pici gyere- kekhez éppúgy értesz, mint a nagykamaszokhoz, ha a gyereke- det – akár kicsi, akár nagy – hibátlannak, problémamentesnek látod, és ha úgy gondolod, hogy a szülői-nagyszülői-anyósi lét nem nehéz, csak öröm, móka és kacagás, akkor nem Te vagy a beszélgetőpartnerem. Akkor nem Te vagy az olvasóm. Akkor nem tudunk találkozni, nem futunk közös sínen. Hiszen ma- gam nem vagyok játékos a tökéletesek csapatában, tehát nem sokat adhatok Neked. Nem haragszom rád – ugyan! –, inkább szívből kívánom, hogy e tökéletesség-érzést soha nem kövesse összeomlás (tisztán- látás?)! Mert bizony azok az olvasói levelek, amelyeket újságíró- ként kapok a Nők Lapja szerkesztőségében döbbenetes mennyi- ségben – többdiplomásoktól éppúgy, mint úgynevezett „egyszerű emberektől” –, arról árulkodnak, hogy nincs annál drámaibb élethelyzet, mint amikor egy tökéletes család tökéletes asszo- nya-édesanyja rádöbben, hogy ő meg a családja is csak egy a sok millióból. És a családtagjait sem erőszakkal, sem szigorral, sem
érzelmi zsarolással nem tudja már rávenni arra, hogy hibátlannak
mutatkozzanak a külvilág előtt. Amikor látnia kell, hogy a ka- maszkoráig példamutatóan rendes és szorgalmas kisfia éppolyan kajla, szemtelen és lázadó, mint a kortársai, vagy később, a fiú felnőtté válása, azaz a leválása után kell észrevennie, hogy a le- nézett szomszéd Lacika többet törődik az édesanyjával, nagyobb szeretettel és figyelemmel veszi körül, mint őt, a tökéletes anyát a hibátlan fia. Sajnos ilyenkor már nehéz váltani, és szembesülni azzal, hogy minden házasság, család, szülő és gyerek sorsában- életében vannak szeplők-foltok-hibák (gyakran hatalmas anya- jegyek is), amelyeket kiváló minőségű púderrel vagy alapozóval sem lehet eltüntetni. Csak négy gyógyszer segíthet: a SZERETET, az ŐSZINTE- SÉG, az IRÓNIA, az ÖNIRÓNIA. Annak csöndes belátása, hogy valamennyien gyarlók és esen- dőek vagyunk, és szülőként (is) hibát hibára halmozunk. Még akkor is, ha nagyon szeretünk, ha sokat olvasunk és érdeklődünk, sőt akkor is, ha diplomákkal tudjuk bizonyítani, hogy hivatalból értünk a gyerekekhez és a fiatalokhoz. Kiknek adhatok valamit e könyvecskével? Reményeim szerint a többségnek. Azoknak, akik velem együtt tisztában vannak a hi- ányosságaikkal, elfogultságaikkal, előítéleteikkel, akik elbizony- talanodnak, aggódnak, mert tudják, hogy nincs náluk a bölcsek köve, és tudják, hogy az emberben nemcsak jó, de rossz is lakik. Bennem, benned, bennünk, kivétel nélkül. Hátha tudunk egy kicsit javítani (együtt) önmagunkon! Kedves Olvasóm, gyere velem egy virtuális utazásra, és nézd velem végig sokféle – kivétel nélkül valódi – történet segítségé- vel, hogy milyen végtelenül fontos szerepet játszol a fiad életében!