Álmok kertje

Az a valahai kislány iskolába menet, amikor

elért egy szürke deszkakerítéshez, lábujjhegyre
állt, és fölágaskodott. Benézett egy kertbe.
Meséltem már erről a kertről. Nem volt
benne egy tenyérnyi hely sem, ahol ne nőtt
volna virág. Petúnia, szarkaláb, muskátli, kerti
liliom, pipacs, kukacvirág, margaréta, tulipán.
Legényfogó, viola, levendula, rózsa… Nézte,
nézte a kislány a kertet, a tipegő nénike és
a nagy kalapos bácsika kertjét, nap mint nap
számba vette a virágait, ki nyílik, ki virított
el, nem tudott betelni a bámulással a kislány.
Amikor elfáradt a lába, Csókolom! – kiáltotta
a nénikének, intett a fütyörésző bácsikának,
és elszaladt az iskolába. Nem bánta, hogy elké-
sett. Így kezdődött a vágya egy kert után.

Pedig kertben élt az a régi kislány, tágas udvarban,

az utcára néző ablakok alatt rózsabokrok hozták

11

sch_2013.indd 10-11 10/23/13 8:57 PM

 a virágaikat, trombitavirág kúszott a csatornára,
és tavasszal lerázták a dupla lila, meg a dupla
fehér, meg a szimpla virágú orgonabokrok levelét
rágó kőrisbogarakat, szépen összegyűjtötték, és
elvitték a Forgách patikusnak. A járdaszegélyen
végig estike illatozott, a kerítés tövében kukac-
virág nyitott színes szőnyeget, verbéna legalább
ötféle ült a rózsák háta mögött, bordó, piros,
fehér, pöttyözött szirmú, meg rózsaszín.
Sokáig valóság volt a gyerekkori kert, aztán
egyszer csak emlék maradt. Ahogy emlék
maradt a kazalban talált tojások melege, a kis-
kacsák csőrének sárgája, a porcfű az udvari csap
körül, a veranda lugasának hatalmas szőlőfürt-
jei, kecskecsöcsűnek hívták, tényleg a kecske
tőgyére emlékeztettek a hosszúkás, duzzadt
szőlőszemek.
Emlék maradt a kerekes kút, ahová a dinnyét
engedték le a júliusi forróságban, s emlékké lett
a karcsú sárgabarackfa, ami csak ontotta,
ontotta a mézízű, piros szeplőkkel pöttyözött
narancsszín gyümölcseit. Valahányszor sárga-
barackba harapok, azt a szájban szétolvadó illa-
tos, huncut ízt keresem. De nem találom.
Egyszer mégiscsak rátaláltam álmaim kert-
jében az én barackfámra. Teljes virágjában
12
sch_2013.indd 12-13
pompázott, rózsaszín felhőt tartottak az ágai,
karcsú volt a kis fa, gondtalan koszorúslány
a hófehérbe öltözött, hatalmas cseresznyefa
mellett. Méhek raja udvarolta körbe a virágait,
ő csak nevetett halkan, kuncogott és lejjebb
eresztette az ágait.
A fűben, a barackfa alatt egy lány feküdt.
Széttárt karja, mint a feszület, szeme csukva,
szája félig nyílt, halk, foszladozó szavak hagy-
ták el az ajkát, nem hallotta senki, legfeljebb
a kis fa, de ő úgy látszik, nem figyel, vagy ki
tudja. Csak még mélyebbre engedte a rózsaszín
ágakat, annyira, hogy szinte elérték a lányt
a méhek csókolta törékeny virágok.
Szavak selyme omlott szakadozva, alig moz-
gott a lány szája, mégis szólt.
Csak szeressen…!
Kérlek, füvek, fák,
Istenem az égben,
kövek a földön,
adjátok, hogy szeressen!
Foghassam a kezét,
simíthassam a szemét,
súghassam,
hogy mindent odahagynék érte.
Sokat kérek, de sokat adok.
13
10/23/13 8:57 PM
 Magamból mindenemet, amim van. Maradj szabad,
A gondolataimat, és maradj mindig jó.
a vágyaimat, Nyisd a szemed,
a félelmemet, ami elszáll, Tavasz van, nevess…!
ha a közelében vagyok,
az imáimat, amit érte mondok, A szellő valami más játékot talált, mert
az erőmet, ami föltámad, ha látom… a barackfa elhallgatott. Gyöngéden megrázta
Adjátok nekem őt, Mindenek! az ágait. A lány kinyitotta a szemét. Arca, haja,
ruhája teli volt rózsaszín szirmokkal. Fölült,
A kis barackfa már nem kuncogott. Leengedett nyújtózott. Nem söpörte le a szirmokat, úgy
ágai mögül szelíden nézte a csukott szemmel maradt a fa törzsének dőlve, még sokáig.
fekvő karcsú alakot. Egy arra ténfergő szellőt
a virágai közé fogott, úgy susogott, beszélt, A barackfa susogása ma is itt ül a fülemben.
súgott a lánynak. Eszembe jut sorra a lábujjhegyen leselkedő kis-
lány, a régi kertek illata, a barackfa alatt vágya-
Ne akard annyira, kozó, ismerős karcsú alak…
ne kívánd nagyon.
Hagyd szabadon. Reggel van, ott fekszem hanyatt a megtalált
Ne fond körül ajándékaiddal, kertben. Hallgatom a táj hangjait, s ahogy
ne zsarold adakozással. sokszor mostanában, eszembe jut az életünk.
Elég, ha jó vagy. Ami kacskaringós utakon jár és szalad-szalad
Ne akard magadnak. velünk, mint a felriasztott nyúl. Megáll egy-egy
Elég, ha szereted. pillanatra, aztán cikcakkban elnyargal, mintha
Ne kösd meg hálóval, ott se lett volna. Fut az idő velünk…
Elég, ha öleled. Fönt a tölgyesben megszólal a kakukk.
Ne várj el semmit, Fekszem és számolom, vajon mennyit jósol,
S tiéd lesz minden. hány esztendőt… De hangok verik föl a csön-

14 15

sch_2013.indd 14-15 10/23/13 8:57 PM

 det, gyerekhangok, gumicsizmák cuppognak,
a gazdáik rohannak le a forrástól, mindjárt
enni kérnek, gondolom, és fölkászálódom. De
tévedek. Csörtetés hallatszik, ágak ropogása, és
a még mindig zengő kakukkal mit sem törődve Gyémánthántolás
egy cérnavékony kislányhang számolni kezd:
– Egy-kettő-három-hét-tíz-tizenhat-húsz…
Aki bújt, aki nem, megyek!

Egyszer, egy hosszú éjszakán át egy fiatal nő volt

nálunk. A gondolatait jegyezgettem, tele lett
velük egy füzet. Férfiakról és nőkről beszélget-
tünk, gyerekekről, kapcsolatokról, házasságról.
Mesélte, amikor a férjével összeházasodtak,
a karnagytól, akinek a kórusába jártak, különös
nászajándékot kaptak. A karnagy, a felesége és
a leánya a lakodalmukon egy Bach-művet ját-
szott el nekik. Ez a mű többször is felcsendül
a Jelenetek egy házasságból című Bergman-
filmben. S mindig akkor szólal meg, amikor
a viták és veszekedések közt egyszer csak har-
mónia kel a házaspárban és körülöttük.
–  Legyen sok ilyen pillanat az életetekben
– kívánták a muzsikusok.
Egy-egy pohár bor volt az asztalon, és ott
volt előttünk az egész éjszaka. A fiatal nőnek
Anikó a neve. Nem ez volt az első beszélgeté-

16 17

sch_2013.indd 16-17 10/23/13 8:57 PM

 sünk. Úgy készülök a találkozásainkra, mint
valami ünnepre.
–  Szép ajándék volt – folytatta az esküvő-
jük történetét. – Életszerű. Mert valóban hálás
lehet az ember, ha harmonikus pillanatokat
tud teremteni a házasságában. De ez nem megy
könnyen. Mert sokszor illúziókban élünk, ami-
kor álmodozunk, vagy amikor például a tár-
sunkat kiválasztjuk…
Egyszer beültem egy elegáns kávézóba.
Finom illatok, halk, udvarias felszolgálás.
Kávét kértem, tejszínhabbal. Míg kortyolgat-
tam, azon gondolkodtam, hogy csak azért ülök
itt, mert iszom egy illúziót. Abban az illúzióban
ringatom magam, hogy most valami jó törté-
nik velem. Ki nem állhatom a flakonos tejszín-
habot. Abban már nincs semmi valódi, a tej is
mű benne, a cukor is, teli van tartósítóval. És
a kávéscsészémben az volt, flakonból kinyo-
mott hab. És a kávé is pontosan olyan volt, amit
bármelyik automatából kaphatok. Semmi nem
igazi. Minden mű. Csak igazinak akar látszani.
Tudom ezt, mégis beülök, s hátradőlve kor-
tyolgatom az illúziót. Azt akarom érezni, hogy
most minden igazi és jó körülöttem. De ez a jó
mulandó és törékeny, és már a történés pillana-
tában tudod, ez a jó – hamis.
18
sch_2013.indd 18-19
Kortyolt a borból, rám nézett, egy papírt vett
elő.
– Egyszer olvastam egy írásodat, kiírtam
az elejét, jól kezdődik: „Hányadik vágyakozás ez
már az életemben, hogy ha valahol, hát akkor itt,
itt szeretnék élni ebben a hegyháti kis faluban…”
Azért volt jó, mert pontos. Hányszor érezzük
azt, hogy itt, igen itt, ezen a helyen biztosan
boldogabban tudnék élni, mint ahol élek.
A mondat azt a gondolatot indította el ben-
nem, hogy mindenütt, ahol igazság van és
nem hamisság, ott jó lenni. De az életünkben
ez nem lehet a hely függvénye. Biztos, hogy
vannak helyek, ahol könnyebb igaznak lenni,
ahol olyan a táj, a környezet, hogy hamarabb
rá tudsz hangolódni saját magadra, ahol nem
kell színt játszanod, önmagad tudsz lenni. S ha
önmagadra találsz, le tudod hántani a gyémán-
todat…
–  Gyémánt? – néztem rá.
–  A szívünkben van egy gyémánt. Mindenki
szívében. És ahogy növünk, öregszünk, rárakó-
dik egy vastag héjazat. Amikor aztán az ember
tizennyolc, húsz-, harminc- vagy ötvenévesen
– ki, mikor – elkezdi keresni önmagát, az
Istent, az igazságot – valójában ez mind egy –,
akkor elkezdi hántani, hámozni a gyémántjáról
19
10/23/13 8:57 PM
 a héjakat. Nyilván eljutsz olyan helyekre, ahol boldog vagy. Lefordítva: ha igaz vagy, ha önma-
jól érzed magad, és ahol jól vagy, ott könnyeb- gad tudsz lenni, ha megéled a pillanatot. Azt.
ben megy a hámozás. De mi van, ha nincs rá Akkor. Ott. Azt hiszem, ez a boldogság.
lehetőséged, hogy más helyet keress és változ- A hőtárolós kályhán gubbasztottunk. Mel-
tassál az életedben. Vagy előfordul, hogy vál- lettünk csak egy kis olvasólámpa égett. Csönd
toztatsz, de mégsem változott semmi sem. Ami volt. Egyszerre ásítottunk. A pohárból a borunk
elől menekültél, azt vitted szépen magaddal… is elfogyott. Észre se vettem, hajnalodott…
Akkor is vár a gyémántod!
De mi tologatjuk az életünket. Halogatjuk
a boldogságot. Ha majd férjhez megyek, ha
meglesz a diplomám, ha már önálló leszek…
Akkor majd! Az lesz az igaz! Majd ha megszü-
letik a gyerek, de jó, jaj, csak egészséges legyen!
Na, de akkor már legyen kistestvére. Jó, majd
ha iskolások lesznek, majd ha leérettségiznek,
de jó lesz! Jaj, az unoka, még azt érjem meg…
Így tologatjuk. És közben a pillanat, a boldog-
ság hol van? Nem lehet halogatni, hogy mikor
leszek boldog, mert a boldogság ott van ben-
nünk… Azt hiszem, nem lehet mindig valami-
től függővé tenni, ha ez sikerül, boldog vagyok,
ha nem, akkor nem. Ez is csak egy illúzió…
Nézel a gyerekeddel egy szitakötőt. A szivár-
ványos, csudás testét, a hártyás szárnyát… Nem
sietsz főzni, nem kérdezed a leckéről… nézitek
a szitakötőt, belefeledkezve. Nem biztos, hogy
tudod, pláne, hogy megfogalmazod, de érzed,

20 21

sch_2013.indd 20-21 10/23/13 8:57 PM