1.

fejezet

Más szemmel

Kétéves voltam, mikor az orvos közölte Anyával, hogy „retar-

dált” vagyok.
Kisgyerekkoromban Anya azt látta rajtam, hogy folyamato-
san a saját világomban élek. Van egy emlékem is arról, ahogy
fekszem egy kis ágyfélében, egy nagy kosárban, és látom, amint
fölém hajol, és körülötte a szivárvány összes színében ragyogó,
csodálatosan fényes lények vannak. Nálam sokkal nagyobbak
voltak, nála viszont kisebbek – nagyjából akkorák, mint egy
hároméves gyerek. A lények tollpiheként úsztak a levegőben,
és emlékszem rá, ahogy nyúlkálok, hogy megérintsem őket,
de nem járok sikerrel. Lenyűgöztek ezek a gyönyörűen fénylő
teremtmények! Akkoriban nem gondoltam bele, hogy bármit is
másképp látnék, mint az emberek általában, csak jóval később
tanultam meg, hogy ezeket a lényeket angyaloknak hívják.
Teltek a hónapok, és Anya észrevette, akárhogyan is próbálja
megragadni a figyelmemet, mindig máshova nézek vagy bámu-
lok. Igazság szerint tényleg valahol máshol jártam: együtt vol-
tam az angyalokkal. Figyeltem, mit csinálnak, beszélgettem,
játszottam velük. Teljesen lenyűgöztek.
Későn kezdtem el beszélni, ám az angyalokkal már egészen
korán beszédbe elegyedtem. Volt, hogy hétköznapi módon, de
volt, hogy nem kellett kimondani a szavakat – tudtuk egymás

angyalok.indd 9 10/29/13 9:10 PM

 Lorna Byrne

gondolatait. Azt hittem, bárki látja azt, amit én, de aztán az

angyalok elmondták, senkinek sem szabad beszélnem arról,
hogy látom őket – ennek titokban kell maradnia. Valóban, éve-
ken keresztül hallgattam rájuk, és nem beszéltem arról, amit
látok. Csak most, ebben a könyvben mesélek először részlete-
sebben erről.
Az orvos megjegyzése kétéves koromban alapvető hatással
volt életemre. Rá kellett jönnöm, hogy az emberek igen kegyet-
lenek tudnak lenni. Abban az időben, mikor a világra jöttem,
1953-ban, a szüleim Old Kilmainhamben éltek, Dublin köz-
pontjának közelében. Apám ott bérelt egy kis kerékpárjavító
műhelyt, melyhez tartozott egy kis házrész is. Ha valaki keresz-
tülment a műhelyen, majd a végén balra fordult, egy apró, meg-
lehetősen lepusztult házba jutott. Az utcában sorban követték
egymást a régi házak és boltok, legtöbbjük üresen és elhagya-
tottan állt, annyira rossz állapotban voltak. Életünk nagyrészt
a földszinti egyetlen kis szobában zajlott: itt főztünk, ettünk,
beszélgettünk, játszottunk, még fürödni is itt fürödtünk egy
nagy fémteknőben, a kandalló előtt. A házban nem volt fürdő-
szoba, de kint, a kert hátuljában, egy kis ösvény végén állt egy
budi. Fent a házban két kis hálószoba volt, eleinte megosztot-
tam az egyiket – és benne az ágyat – a nővéremmel, Emerrel.
Nemcsak angyalokat láttam (őket folyamatosan – onnantól
kezdve, hogy reggel kinyitottam a szemem, egészen addig, míg
este el nem mentem aludni), hanem halott emberek lelkét is.
Volt egy bátyám, Christopher, aki egy évvel előttem született,
de tízhetes kora körül meghalt. Noha életében sosem talál-
kozhattam vele, képes voltam látni őt – velem és nővéremmel
ellentétben, akik szőkék voltunk, az ő haja sötét volt –, és lélek
formájában játszani is tudtam vele.
Akkoriban úgy véltem, nincs ebben semmi szokatlan; olyan
volt, mintha csak egy másik gyerek lenne, bár kicsit fényesebb-
nek látszott. Egyik első jele annak, hogy ő mégiscsak más, az

10

angyalok.indd 10 10/29/13 9:10 PM

 Angyalok nyelvén

volt számomra, hogy olykor más életkorban mutatkozott. Néha

kisbabaként jelent meg, máskor meg olyan korú volt, mint én,
ott totyogott a padlón. És nem is volt állandóan jelen, úgy tűnt,
hol idejön, hol eltűnik.
Egy hideg téli késő délutánon, már sötétedett, egyedül vol-
tam az Old Kilmainham-i ház nappalijában. Tűz lobogott
a kandallóban, ez jelentette az egyetlen fényt a szobában. A tűz
fénye ide-oda cikázott a szoba padlóján, ahol ültem, és az apám
által készített kis fa építőkockákkal játszottam. Christopher
eljött, hogy játsszon velem. Ő a tűz mellé ült – azt mondta,
nekem az túl meleg lenne, de őt nem zavarja, mivel nem érzi
a hőt. Építettünk együtt egy tornyot. Egyszer én raktam le
egy kockát, egyszer pedig ő, az enyém tetejére. Már nagyon
magas lett a torony, és akkor hirtelen összeértek a kezeink.
Elképedtem – annyira másmilyennek érződött a többi ember-
hez képest, akiket addig megérintettem! Mikor hozzáértem,
szikrázott, mintha csak apró csillagok szálltak volna. Abban
a pillanatban belenyúltam a testébe (vagy talán ő az enyémbe),
és mintha eggyé olvadtunk volna. Meglepetésemben feldöntöt-
tem a közösen épített kockatornyunkat.
Nevetésben törtem ki, majd újra megérintettem Christophert.
Azt hiszem, akkor először fogtam fel igazán, hogy ő nem hús-
vér valaki.
Sosem néztem őt angyalnak. Előfordult, hogy az angyalok
emberi alakban jelentek meg előttem, de azoknak általában
szárnyuk volt, lábuk nem ért le a talajig, és fényesség sugárzott
a testükből. Egyes angyaloknak egyáltalán nem voltak emberi
vonásaik, csupán éles fényként jelentkeztek.
Christopher sokszor tűnt fel anyám körül. Anya ilyenkor
a tűz mellett ült a székben, elszundítva, és láttam Christophert,
ahogy fekszik Anya karjában. Nem tudtam, anyám tisztában
van-e Christopher jelenlétével, ezért megkérdeztem: – Meg-
mondjam Anyának, hogy itt vagy?

11

angyalok.indd 11 10/29/13 9:10 PM

 Lorna Byrne

– Nem mondhatod el neki! – felelte. – Nem értené meg. Azt

azonban néha érzi, hogy itt vagyok.
Egy téli reggelen összegömbölyödve feküdtem a takaró alatt,
és napfelkeltekor az angyalok odajöttek az ágyamhoz. Nővé-
rem, Emer – akivel egy ágyban aludtam – addigra már felkelt,
és Christopher feküdt az ő helyén mellettem. Megcsiklando-
zott, és így szólt: – Nézd, Lorna, nézd! Ott, az ablaknál!
Mint már mondtam, az angyalok különböző formákban és
méretekben képesek megjelenni – ezen a reggelen hópehelynek
néztek ki! Az ablakot mintha gőzpára fedte volna be, és ahogy
a hópelyhek nekiütődtek, angyalokká változtak át, akkorák
voltak, mint egy kisbaba. Az angyalok a nap sugarain utazva
átjöttek az ablakon, és mindegyikőjüket fehér, ragyogó hó-
pelyhek borították. A hópelyhek csiklandozva rám szálltak, és
meglepve tapasztaltam, hogy hideg helyett meleget érzek.
– Hát nem lenne csodálatos – szólalt meg Christopher –, ha
tudnák az emberek, hogy megtölthetik a zsebüket angyalok-
kal, akár több ezret is belegyömöszölhetnének, akár egy hógo-
lyót, és magukkal vihetnék őket? Sosem lennének egyedül!
Hozzá fordultam, és megkérdeztem: – Nem olvadnának el
ott a zsebben?
Kuncogott, majd így felelt: – Ugyan! Az angyalok sosem
olvadnak el!
Kissé szomorúan válaszoltam: – Christopher, bárcsak elférnél
Anya zsebében, akár egy hógolyó, és ott lehetnél vele mindig!
Ott feküdtünk az ágyban összegömbölyödve, és felém for-
dulva így válaszolt: – Hiszen tudod, hogy már ott vagyok!
Már felnőtt voltam, mikor Anya elmondta nekem, hogy volt
egy fiú kisbabája, Christopher, aki egy évvel előttem született,
de csak tíz hetet élt. Válaszképpen csak mosolyogtam. Emlék-
szem, megkérdeztem, hol van eltemetve. Azt válaszolta, hogy
jelöletlen sírban (akkoriban így temették el az újszülötteket)
Dublinban, egy csecsemőtemetőben.

12

angyalok.indd 12 10/29/13 9:10 PM

 Angyalok nyelvén

Szomorú, hogy nincs egy nevével jelölt sír, ahova elmehet-

nék meglátogatni a testvéremet, de így sem fogom őt sosem
elfelejteni. Még most is, ennyi év után, olykor az ő kezét érzem
a zsebemben, mintha hópelyheket szórna, és tudom, hogy
sosem vagyok egyedül.
Egy napon, nagyjából négy-öt éves lehettem, még egy dol-
got megtudtam Christopherről és Anyáról. Az asztalnál ültem,
a lábamat lógázva reggeliztem, és egyszer csak megláttam
Christophert: tizenkét éves formának nézett ki, és átszaladt
a szobán a műhely ajtajához, épp mikor Anya jött be, kezében
némi pirítóssal. Csupa mosoly volt, és így szólt: – Lorna, vár
egy meglepetés a műhely hátuljában, Apa munkapadja alatt!
Izgatottan felugrottam az asztaltól, és követtem Christophert,
aki keresztülvágott a műhelyen a sötét hátsó részig. Semmit
sem lehetett látni, meg kellett állnom az ajtónál, hogy a szemem
hozzászokjon a sötéthez. Ő finoman fénylő ragyogásként vilá-
gította meg nekem az utat a zsúfolt műhelyen keresztül. Felki-
áltott: – Kicsinyei születtek a cicának! – És akkor, Christopher
fényének köszönhetően, észrevettem négy pici kölyökmacs-
kát: három koromfekete volt, egy pedig fekete-fehér. Szépsé-
gesek voltak, puhák és fényes bundájúak. Az anyamacska,
Blackie kijött a dobozból, nyújtózkodott egyet, azzal kiugrott
a kis ablakon keresztül az udvarra. Utána futottam, és szól-
tam Christophernek, jöjjön ő is, de lélek-bátyám nem jött ki az
udvarra.
Visszamentem, és megkérdeztem: – Miért nem jössz ki?
Megfogta a kezem, mintha vigasztalni akarna – szerettem az
érintését –, és akkor ismét egybeolvadtak a kezeink. Varázsla-
tos volt, biztonságban éreztem magam, és boldogság töltött el.
– Lorna, ha egy baba meghal, a lelke az anyjával marad,
amíg csak szükség van rá, így hát én itt maradok Anyával. Ha
kimennék, megzavarnám együttlétünk emlékeit, és én ezt nem
akarom!

13

angyalok.indd 13 10/29/13 9:10 PM

 Lorna Byrne

Noha csak pár éves voltam, értettem, miről beszél. Anyám

mindenével szerette a fiát, számára szép volt minden vele kap-
csolatos emlék: a várandósságé, ahogy hordozta őt a hasában;
a születés; az öröm és boldogság, ahogy karjában tartva haza-
hozta őt – még az is, amikor megérezte, hogy valami nincs jól,
annak ellenére, hogy az orvosok mást mondanak. Boldogság
volt neki az a néhány hét, amelyet együtt otthon átélhetett vele
a bátyám halála előtt. Christopher elmondta, milyen sok szere-
tetet kapott tőle, és most visszaadja neki ezt a szeretetet.
Így tehát lélek formájában ott maradt a házban, sosem hagyta
el, míg el nem jött a nap, mikor már úgy látszott, anyám elég
erős ahhoz, hogy továbblépjen, készen arra, hogy elengedje az
én kis testvéremet. Ez volt az a nap, amikor örökre el kellett
hagynunk az Old Kilmainham-i kis műhelyt.
Ha meglátok egy angyalt, erős bennem a késztetés, hogy
csak úgy megálljak, bámuljam, és érezzem, milyen elképesz-
tően nagy erő jelenlétében vagyok. Fiatalabb koromban az
angyalok rendszerint emberi formát vettek fel – így tették
könnyebbé számomra, hogy elfogadjam őket –, de mostanra
már nincs erre szükség. Azoknak, akiket én látok, nem minden
esetben van szárnyuk; ha van, olykor elcsodálkozom az alakju-
kon: előfordul, hogy olyanok, mintha lángnyelv lobogna, mégis
formájuk van, és szilárdak. Némelyikük szárnya tollakból áll.
Egyiküknek hihetetlenül karcsú, magasra nyúló, hegyes szár-
nya volt, nehezen hittem, hogy valóban azok – meg is akartam
kérni ezt az angyalt, tárja szét őket.
Ha emberi alakban jelennek meg – szárnnyal, vagy anél-
kül –, akkor a szemük az egyik legelképesztőbb vonásuk. Az
angyali szem nem hasonlít az emberére: sokkal elevenebb, tele
van élettel, fénnyel és szeretettel. Mintha az élet lényegét tük-
rözné, teljességgel fel lehet töltődni a kisugárzásától!
Sosem láttam, hogy valamelyiknek is a lába ténylegesen
érintené a talajt: mikor sétálnak felém, mintha energiapárna

14

angyalok.indd 14 10/29/13 9:10 PM

 Angyalok nyelvén

lenne köztük és a föld között. Néha csak cérnaszál vékony ez

a párna, de máskor megnövekszik, és úgy tűnik, bele is süpped
a földbe az angyal alatt.
Kiskoromtól fogva volt egy angyal, aki gyakorta megjelent
nekem. A hálószobám sarkában láttam meg őt először, és csak
annyit mondott: – Lorna! – Bizonyos dolgokban hasonlított
más angyalokhoz, de különbözött is tőlük: erősebb fénnyel
ragyogott, parancsoló volt a jelenléte, és határozott férfiener-
giája volt. Első alkalomtól fogva éreztem, hogy készen áll meg-
védeni engem, olyan, akár egy pajzs. Időről időre megjelent
nekem, és lassacskán összebarátkoztam vele. Elmondta, hogy
Mihálynak hívják.
Az iskola nem ment könnyen, a legtöbb tanár úgy vélte,
lassú a felfogásom. Az elsőáldozásomra hatéves koromban, az
iskolában került sor, és rémesre sikerült. Különleges napnak
kellett volna lennie – miként annak egy rendes ír gyerek szá-
mára lennie kell. Készülődtünk a tanteremben az elsőáldozásra,
a tanárok kérdéseket tettek fel a gyerekeknek, hogy ellenőriz-
zék, megtanulták-e a katekizmust –, velem azonban nem törőd-
tek, mintha azt mondanák, „Semmi értelme kérdezni téged!” És
mikor az összes gyereknek fel kellett állni egy sorba, és mondani
valamit az áldozásról, én is ott álltam volna, ám engem kirán-
cigáltak a többiek közül, és rám szóltak, hogy menjek el onnan,
és üljek le. Kicsi voltam, és ez nagyon fájt nekem. Leültem hát
a terem hátulsó részében (azt hiszem, állt ott egy pad a sarok-
ban), és kérdeztem az angyalaimat: – Nem tudják ezek, hogy én
is tudom a katekizmusomat? Még csak esélyt sem adnak nekem!
Aztán a templomban, mikor végre eljutottam az oltárig,
ismét megragadták a karomat, és megint kirántottak a sorból,
mivel a tanár úgy döntött, hogy előbb a jobb magaviseletű kis-
lányoknak kell sorra kerülniük.
Voltak azért kedvesebb felnőttek is. Négyéves lehettem,
mikor volt az intézményben egy apáca, azt hiszem, Moderini

15

angyalok.indd 15 10/29/13 9:10 PM

 Lorna Byrne

anyának hívták. Megmondták neki, hogy lassú felfogású és

„retardált” vagyok, de én éreztem, ő tudja, hogy ez nem így
van. Mikor vele voltunk, mindig odajött hozzám, kérdezett
tőlem pár egyszerűbb dolgot, amikre mindig tudtam a választ,
mire Moderini anya elmosolyodott, és nyomott egy barackot
a fejemre.
Az ehhez hasonló kevés és esetleges kedvességtől eltekintve,
kívülállóként nőttem fel. Az emberek látták, hogy különbözöm
tőlük, és képtelenek voltak ezzel mit kezdeni, amit a mai napig
nagyon nehezen élek meg. Úgy gondolták, túlságosan megbí-
zom másokban, túl őszinte vagyok ehhez a világhoz – de hát
nem tudok másmilyen lenni! Az a különös, hogy nehéz dolog
mindenestül őszintének lenni – abban, ahogy gondolkozol,
beszélsz vagy viselkedsz a körülötted lévőkkel –, és ezzel el is
különíted magad a világtól.
Még most is erősen hat rám, mit gondolnak rólam mások,
vagy miként néznek rám. Előfordulhat, hogy nem ismernek,
nem tudják, mivel foglalkozom, mégis érzik, hogy valamiképp
különbözöm tőlük. Ha elmegyek valahova a barátaimmal,
és megismerkedem valakivel, aki semmit sem tud rólam, az
illető gyakran meséli utólag a barátaimnak, hogy van bennem
valami szokatlan, valami, amit nem tud hova tenni. Nem köny-
nyű így az élet.
Iskolai éveimet egészen elviselhetővé tette egy Hosus nevű
angyal. Egyik nap futottam reggel az iskolába, és igyekeztem
tartani a tempót a velem együtt futó, nálam idősebb lánnyal,
mikor hirtelen megláttam egy gyönyörű angyalt, elbújva egy
lámpaoszlop mögött. Felém grimaszolt, és onnantól fogva
a legtöbb reggelen megjelent nekem iskolába menet. Mostaná-
ban is rendszeresen látom.
Hosus mai napig is, minden megjelenésekor olyan, mint
egy régimódi tanár. Lobogó, általában kék színű köpenyt visel
(de ez a szín változhat), vicces formájú süveg van a fején, kezé-

16

angyalok.indd 16 10/29/13 9:10 PM

 Angyalok nyelvén

ben pedig egy tekercset tart. Tekintete sugárzó, szikrázik, akár

a csillagok, és fiatalos professzor külseje van: energikus férfi
nagy tekintéllyel és tudással. Minden alkalommal ugyanúgy
néz ki, ellentétben némely más, körülöttem lévő angyalokkal.
Mihály például legtöbbször emberi formában jelenik meg – ezt
én kértem tőle, hogy nekem könnyebb legyen –, ám gyakran
más alakban jön, attól függően, hol vagyunk, vagy milyen üze-
nettel szolgál.
Az én szememben Hosus a tudást testesíti meg. Nagyon
komolynak látszik, ugyanakkor nagyszerűen fel is vidít, ha
éppen magam alatt vagyok. Ő volt az, aki mindig vigasztalt,
hogy ne törődjek vele, ha úgy érzem, a többi gyerek kicsúfol
engem az iskolában, vagy azt látom, hogy a felnőttek összesúg-
nak és megbámulnak. Azt mondta ilyenkor: – Nem tudnak
ezek semmit!
Kezdetben nem tudtam ennek az angyalnak a nevét, és
ő voltaképp nem is beszélt velem. Megjelent a tanteremben,
kifigurázta a tanárt vagy valamelyik diákot; esetleg játszott,
vagy csinált valami mást, amivel mosolygásra késztetett. Elő-
fordult, hogy iskolából hazafelé menet várt rám a suli kapujá-
nál vagy az út túloldalán. Emlékszem az első beszélgetésünkre.
Azon a napon nem volt senki, aki hazakísérjen – a nővérem
korábban elment táncolni –, így ráérősre vettem, és lassan ban-
dukoltam keresztül az iskolai játszótéren. A nagy bejárati kapu
felé tartottam, abban a reményben, hogy láthatom majd az
angyalt és beszélhetek vele, így hát nagyon megörültem, mikor
észrevettem, hogy ott leskelődik a kapu oszlopain keresztül.
Rám kiáltott: – Sietned kéne haza, mielőtt még elered az eső!
Megálltam a kapunál, és körülnéztem. Nem volt senki
a közelben, így megkérdeztem tőle, hogy hívják.
– Hosus – felelte, mire én kuncogtam. Szökdécselve men-
tem haza, és ő velem együtt szökdécselt. Arra emlékszem még,
hogy szinte egész úton nevettünk.

17

angyalok.indd 17 10/29/13 9:10 PM