Nyugat

1. fejezet Szüntelen harcot folytattam a szobá-

mat különös módon megterhelő ent-
rópia ellen. A szűk helyiséget zsúfolá-
sig megtöltötte a térképészélet horda-

A
léka: földmérő eszközök, őslelet
telefonhívás egy augusztus végi délután futott be, Gracie- távcsövek, szextánsok, nagy tekercs
zsinegek, több tégely nyúlvaksz, tájo-
vel, a nővéremmel épp a hátsó tornácon ültünk, a cseme- lók, elöregedett, kellemetlen szagú
gekukoricát fosztottuk, és a nagy pléhcsöbrökbe raktuk. A meteorológiai léggömbök, a rajzasz-
talomon trónoló verébcsontváz. (A
csöbröket még apró fognyomok pettyezték, ezek tavaszról maradtak, veréb a születésem pillanatában csa-
pódott a konyhaablaknak és zúzta
amikor Derekas, a tanyasi házőrzőnk búskomorságba esett, és áttért agyon magát. Egy billingsi botlábú
a fémevésre. ornitológus helyreállította a szétron-
csolódott csontvázat, én pedig máso-
Azt hiszem, magyarázattal tartozom. Ha azt mondom, hogy dik keresztnevet kaptam: Sparrow,
Gracie-vel a csemegekukoricát fosztottuk, azt tulajdonképpen úgy azaz Veréb.)

értem, hogy Gracie fosztotta a kukoricát, én pedig az egyik kék spi-

rálfüzetembe térképvázlatot készítettem arról, hogy pontosan ho-
gyan fosztja a kukoricát.
Az összes jegyzetfüzetemet színkóddal láttam el. A kék füzeteket,
amelyek szép rendben sorakoztak szobám déli falán, emberi tevé-
kenységek föltérképezésére tartottam fenn, míg a keleti falnál találha-
tó zöld jegyzetfüzetek állattani, ásványtani és helyrajzi térképeket tar-
talmaztak, a nyugati falon elhelyezett piros jegyzetfüzetekben pedig
rovaranatómiát térképeztem föl arra az esetre, ha az édesanyám, dr.
A verébcsontváz
Clair Linneaker Spivet valaha is igénybe veszi a szolgálataimat. A Z214-es jegyzetfüzetből.

3

És azt hiszem, igaza is volt.
A szobámban minden műszert kam-
póra akasztottam, körberajzoltam és
fölcímkéztem őket a falon, mintegy
az eredeti tárgy lenyomataként, így
mindig tudtam, melyik hiányzik, és
hová kell visszatenni.
Ám egy s más még e szisztéma elle-
nére is leesett, eltört; kupacok ala-
kultak ki, rendrakási módszereim
óhatatlanul szétzilálódtak. Még csak
tizenkét éves voltam, de ezer napkel-
te és naplemente lassú, kivédhetetlen
perzselése, ezer megrajzolt és újraraj-
zolt térkép nyomán már magamba
szívtam a becses tanulságot, hogy
végül minden önmagába morzsoló-
dik, és emiatt bosszankodni merő
időfecsérlés.
Az én szobám sem képezett kivételt.
Nemritkán előfordult, hogy késő
éjjel kartográfiai eszközökkel teli
ágyamban ébredtem, mintha az éj-
szaka szellemei föl akarták volna tér-
képezni az álmaimat.
l
etbő
zet pes
gy térké
füz
ai
m
Álm-es je
4
a Z5
T.S. Spivet különös utazása
Egyszer megpróbáltam a szobám északi falát is térképekkel beborí-
tani, de a rendezkedés izgalmában kiment a fejemből, hogy azon az ol-
dalon van a szobám bejárata, és amikor dr. Clair benyitott volna az
ajtón, hogy bejelentse a vacsora elkészültét, a könyvespolc a fejemre
dőlt.
Jegyzetfüzetekkel és polcokkal beterítve ültem a lewis és clarkos sző-
nyegen.
– Meghaltam? – kérdeztem, tudván, hogy anya akkor sem árulná
el, ha igen.
– Soha ne hagyd, hogy a munkád sarokba szorítson! – intett Clark
doktornő az ajtón át.
Tanyaházunk a montanai Divide-tól közvetlenül északra épült.
Divide, azaz „Vízválasztó” olyan kicsi település, hogy az országúton
könnyen túlszaladhat rajta az ember, ha rossz pillanatban állítja be a
rádióját. A Pioneer-hegységgel körülvett városka egy lapos völgyben
bújt meg, a völgyet szórványos üröm és üszkös faházmaradványok
tarkították, az utóbbiak arra az időre emlékeztettek, amikor tényle-
gesen emberek éltek arrafelé. A vasút észak felől, a Big Hole folyó
nyugatról keveredett oda, és mindkettő déli irányban haladt tovább,
hogy szerencsésebb tájékot keressen. Mindegyik a maga módján ke-
resztezte a vidéket, és mindegyik maga után hagyta a szagát: a vasúti
sínpár egyenesen átvágott rajta, szóra sem méltatta az alapkőzetet,
amelybe belevájt, a kovácsoltvas sínek kenőzsírtól bűzlöttek, a talp-
fák sellak erjedt medvecukor aromájú leheletét árasztották. A Big
Hole folyó ezzel szemben eldiskurált a földdel, amelyben a völgyön
át kanyargott, magába gyűjtötte a csermelyeket, nyugodtan nyomult
előre a legkisebb ellenállás irányában. A Big Hole mohától, iszaptól,
zsályától illatozott, olykor tőzegáfonyától is – ha az év megfelelő idő-
szakában jártunk, bár akkor már jó néhány esztendeje nem jártunk
az év megfelelő időszakában.
4
 Nyugat

A vonat akkoriban nem állt meg Divide-ban, és csak a Union

Pacific teherjárata dübörgött át a völgyön 5.44-kor, 11.53-kor meg
17.15-kor, illetve az időjárási viszonyoktól függően pár perccel
előbb vagy később. A montanai bányavárosok fénykora régen el-
múlt; többé semmi sem indokolta, hogy a szerelvények megálljanak.
Divide-ban valaha csapszék is működött.
A Kék Hold ivó – így emlegettük Layton öcsémmel annak idején,
amikor a csermelyben úszkáltunk, és finnyásan föltartottuk az or-
runkat, mintha a nevezett létesítményt kizárólag úri népség látogatta
volna, bár mai ésszel inkább valószínűsíthető az ellenkezője, hiszen
akkoriban Divide-ot konok farmerek, megátalkodott horgászok lak-
ták, na meg a levélbombás Ted Kaczynski, nem pedig piperkőcök,
akiknek finomkodó szójátékokon járt volna az eszük.
Mi Laytonnal sosem voltunk a Kék Holdban, de ahogy hanyatt
lebegtünk a vízben, sokat fantáziáltunk azon, hogy kit-mit rejthe-
tett. Nem sokkal Layton halála után a Kék Hold leégett, de addigra
az a hely már lángokban állva sem mozgatta meg a képzeletet, nem
volt más, csak a sokadik kigyulladt és tűz martalékává vált épület a
völgyben.
Ha az ember ott állt a hajdani vasúti peronon, közvetlenül a rozs-
dás, fehér tábla alatt, és épp a kellő módon hunyorított, még kiolvas-
hatta, hogy — és ha azon a ponton iránytű, a nap, a csil-
lagok segítségével vagy megérzésre hagyatkozva észak felé fordult, az-
után legyalogolt 7610 métert, átverekedte magát a folyó melletti
cserjésen, majd fölhágott a duglászfenyővel benőtt hegyekre, akkor a
városnak nevet kölcsönző kontinentális vízválasztótól kőhajításnyira,
egy 1629 m tengerszint feletti magasságú, elszigetelt platón valóság-
gal nekiütközött kicsi tanyánk, a Réztetős főkapujának.
A vízválasztó, hej, az a vízválasztó: ezzel a nagy-nagy határral a
hátam mögött nőttem föl, és néma, cáfolhatatlan létezése mélyen a
csontjaimba meg az agyamba ivódott. A vízválasztó roppant, messze

5
 T.S. Spivet különös utazása

terjeszkedő vonalát nem politika, nem vallás, nem háború rajzolta

meg, hanem földkéregmozgás, gránit és nehézségi erő. Igazán figye-
lemre méltó, hogy az USA egyetlen elnöke sem írt alá róla szóló tör-
vényt, lefutása mégis millió kimondatlan módon befolyásolta az
Egyesült Államok határvidékének nyugatra terjeszkedését és alakulá-
sát. Ez a zegzugos őrlánc keleti és nyugati félre, atlantira és pacifikus-
ra metszette az ország vízgyűjtő területét – márpedig nyugaton a víz
aranyat ért, és bármerre ment, az emberek követték. A tanyánktól
néhány kilométerrel nyugatabbra fújt esőcseppek azokba a patakok-
ba hullottak, amelyek a Columbia folyórendszerén át a Csendes-óce-
ánba jutottak, míg a mi csermelyünk, a Simuló-csermely vize azzal a
feladattal volt megáldva, hogy háromezer kilométerrel többet tegyen
meg, egészen Louisianáig, a Mississippi deltavidékéig, és abból ömöl-
jön a Mexikói-öbölbe.
Laytonnal nemegyszer megmásztuk a Kopaszember-hágót, a vá-
lasztóvonal legeslegmagasabban fekvő részét – ő vigyázott, nehogy
kilötyögtesse a kezében szorongatott pohár vizet, én meg a kezdetle-
ges camera obscurát kezeltem, amit egy cipősdobozból fabrikáltam.
A lencse nélküli géppel lefényképeztem, ahogy a hegy egyik oldalán
vizet öntött le, és föl-alá szaladgálva hol „Helló, Portlandet!”, hol a
legjobb kreol akcentusával „Helló, New Orleanst!” kurjongatott.
Bárhogy tekergettem is a tárcsákat a doboz oldalán, a képek sosem
tudták igazán megragadni Layton hősiességét abban a pillanatban.
– Ugye egy folyótól sokat tanulhatunk, apu? – kérdezte Layton az
egyik expedíciónk után, vacsora közben.
És bár apa akkor nem válaszolt, abból, ahogy végigette a krumpli-
pürét, látszott, mennyire méltányolja, hogy a fia így gondolkodik.
Apa a világon a legjobban Laytont szerette.

A kontinentális válasz-
tóvonal többféle léptékben
Kinn, a tornácunkon Gracie fosztotta a kukoricát, én meg térké-
a K58-as jegyzetfüzetből peztem. A tanyánkhoz tartozó mezőkön itt is, ott is zizegő-züm-

6
 Nyugat

mögő fajzatok zsongító zenebonája hallatszott, és körös-körül fi-

gyelmünkbe tolakodva hömpölygött a fülledt, forró augusztus.
Montana tündökölt a nyárban. Épp az előző héten figyeltem meg,
milyen lassan, nesztelenül árad szét a virradat a Pioneer-hegység fe-
nyővel kipárnázott gerincén. Egész éjjel fenn maradtam,
pergetőkönyvet szerkesztettem, amely az emberi test kétezer éves,
Csin dinasztiabeli térképét rétegezte az ember belső világáról alko-
tott navahó-sosón-sájen elképzelések triptichonjára.
Hajnalhasadáskor mezítláb, szédelegve léptem ki a hátsó tornác-
ra. Még kialvatlan állapotomban is érzékeltem a pillanat meghitt
varázsát, és a hátam mögött szorongattam a kisujjamat, mígnem a
nap végre előtört a Pioneer-hegység mögül, és rám ragyogtatta ki-
fürkészhetetlen arcát.
Elámulva ültem le a tornáclépcsőre, és a sokat próbált deszkaal-
kotmány megragadta az alkalmat, hogy beszédbe elegyedjen velem.
Most magunkban vagyunk, kiskomám, énekeljünk el együtt egy halk
nótát! – mondta a tornác.
Dolgom van – feleltem.
Miféle dolgod?
Mit tudom én… tanyasi munka.
Nem vagy te tanyasi gyerek.
Nem-e?
Nem fütyörészel, mint egy tehenészlegény, és nem köpködsz konzervdo-
bozokba.
Nem erősségem a célbaköpés – vallottam be. Térképeket rajzolok.
Térképeket? – kérdezte a tornác. Ugyan mi föltérképeznivalót találsz
itt? Köpködj inkább konzervdobozokba! Lovagolj a hegyvidéken! Nyugi-
san élvezd ki!
Rengeteg a föltérképeznivaló. Nem érek rá nyugisan élvezni a tájat.
Azt se tudom, mit jelent az.
Nem vagy te tanyasi gyerek. Bolond vagy.

7
 T.S. Spivet különös utazása

Nem vagyok bolond – mondtam. Aztán visszakérdeztem: Bolond

vagyok?
Magányos – felelte a tornác.
Az-e?
Hol az a fiú?
Legeslegelső térképemet erről a
hátsó tornácról rajzoltam. Nem tudom.
Dehogyisnem.
Tudom.
Akkor csüccsenj le, és fütyöréssz egy magányos tehenészlegény-nótát!
Nem végeztem a térképeimmel. Még van föltérképeznivaló.
T. S. Spivet (6 éves): Szia, Isten!

Amíg Gracie-vel kukoricát fosztottunk, dr. Clair megjelent a hátsó

tornácon. Mindketten fölnéztünk, amikor hallottuk, hogy az öreg
tornác megnyikordul a doktornő léptei alatt. Erősen hüvelyk- és mu-
tatóujja közé szorítva tartott egy rovartűt, amelynek a végén fémes
fényű, élénk kékeszöld bogár csillogott. Fölismertem, hogy az orego-
ni bíboros homokfutrinka ritka alfaja, egy Cicindela purpurea lauta.
Anyám magas, csontos alakján olyan sápadt bőr feszült, hogy
Butte-ban sokszor megbámulták azok, akik mellett elmentünk az
utcán. Egyszer hallottam, hogy egy virágos szalmakalapos, idősebb
hölgy megjegyezte az útitársának:
képes belépni egy térkép világába, mint az eredetibe.
maga a hely. Egy fiú hatéves fejjel éppoly könnyedén
nem láttam be: egy hely térképe nem ugyanaz, mint
tudható be, hanem abból is származik, hogy még
sága nem csupán a bizonytalan gyermekkéznek
junk Istennel. Mai szemmel nézve, a térkép darabos-
bug-hegy oldalán a mennyországba, hogy kezet fog-
sok, hogyan kell fölgyalogolni a vén ravaszdi Hum-
Akkoriban úgy gondoltam, ezek hasznos útmutatá-

– Micsoda törékeny csukló!

És való igaz: ha nem az édesanyám, azt hittem volna, valami nem
stimmel vele.
Dr. Clair sötét haját két csontnak látszó, fényezett pálcikával fogta
kontyba, csak éjszakára bontotta ki, és akkor is csak zárt ajtó mögött.
Amíg Gracie-vel kisebbek voltunk, a kulcslyukon át felváltva lestük
a túloldalon zajló hajápolási jelenetet. A kicsi nyílás nem engedte lát-
nunk a teljes képet: csak a könyöke előre-hátra, föl-alá mozgását kö-
vethettük, mintha valami ódon szövőszéken dolgozott volna; vagy ha
egy icipicit odébb húzódtunk, akkor szerencsés esetben megpillant-

8
 Nyugat

hattunk valamennyit magából a hajából is, az újra meg újra visszaté- Az igazat megvallva, nemcsak Gracie
fogadta értetlenül a telefonhívást, ha-
rő fésűvel, amely halk, susogó hangot hallatott. A kulcslyuk, a ku- nem egy kicsit én is, mert valójában
kucskálás, a susogás akkor mind-mind jóleső huncutságnak tetszett. mindössze két barátom volt:

Laytont apához hasonlóan semmi sem érdekelte, ami szépítkezés- 1) Charlie. Hirtelenszőke Charlie egy
osztállyal alattam járt, és szívesen se-
sel, piperézéssel függött össze, így sosem csatlakozott hozzánk. Apá- gédkezett bármelyik térképező expe-
val járt kinn, a mezőn, a marhagondozás meg a vadlóbetörés izgatta. díciómon, mert addig is kiszabadult a
hegyekbe, el a szülei dél-butte-i lakó-
Dr. Clair egy csomó csilingelő ékszert hordott – peridot fülbeva- kocsijától, amely előtt az anyja egész
lót, csillogó kis zafír karkötőket. Még a szemüveglánca is zöld malac- nap nyugágyban ült, hatalmas lábfe-
jén locsolótömlő vezetett át. Charlie
hitkövekből készült, amelyeket egy indiai terepkutatáson talált. A mintha félig havasi kecske lett volna,
mert ránézésre elsősorban a legalább
pálcikákkal a hajában és sok smaragdszínű díszével néha olyannak negyvenöt fokos meredélyeken érez-
láttam, mint egy virágba borulni készülő tavaszi nyírfát. te otthon magát, élénk narancssárga
kitűzőrúdját tartva, ahogy a völgyön
át megpillantottam.
Anya egy pillanatig csak állt, tanulmányozta Gracie-t a sárga ku-
koricacsövekkel teli nagy pléhcsöbörrel a két lába között meg engem
a lépcsőn a jegyzetfüzetemmel és fejlupémmal. Visszanéztünk rá.
Azután megszólalt.
2) Dr. Terrence Yorn. a bozemani
– T. S., telefon! Montanai Államia entomológus pro-
fesszora és a mentorom volt. Dr. Clair
– Telefon? Neki? – hökkent meg Gracie. eredetileg a délnyugat-montanai bo-
– Igen, Gracie, T. S.-t keresik – mondta dr. Clair nem minden elé- gárpikniken mutatott be egymásnak.
Halálra untam magam azon a pik-
gedettség nélkül. niken, amíg meg nem ismerkedtem
Yorn doktorral. Burgonyasalátával
– Ki az? – érdeklődtem.
a tányérunkon három órán át meg-
– Nem tudom biztosan. Nem kérdeztem – felelte anyám, és to- szakítás nélkül a hosszúsági fokokról
beszélgettünk. Yorn doktor bátorí-
vábbra is a homokfutrinkát forgatta a fényben. Dr. Clair az a fajta tott (bevallottan anyám háta mögött)
anya volt, aki a periódusos rendszert is megtanítja a porontyának, arra, hogy nyújtsam be munkámat a
Science és a Smithsonian folyóirat-
miközben tejbepapival eteti, de nem az a fajta, aki a globális terroriz- nak. Azt hiszem, bizonyos szempont-
ból „tudományos atyámnak” nevez-
mus és a gyermekrablók korában megkérdezné, mégis kicsoda keresi hetném.
a gyermekeit telefonon.
az átfektethető távcsövű
Jimney, a teodolit. Yorn

Smithsonianben közre-

A telefonhívást illető kíváncsiságomat az a körülmény is tetézte,

doktortól kaptam ezt

adtam első írásomat.

teodolitot, miután a

hogy a térképrajzolás közepén tartottam, és a befejezetlen térképek-

től mindig kapar egy kicsit a torkom.
Ezen a „Gracie csemegekukoricát foszt No 6” című térképemen
Jimney

9

A bíboros homokfutrinka
meghatározása
a P23-as jegyzetfüzetből
Dr. Clairnek még nem mutattam
ezeket a rajzokat. Nem kérte őket, és
attól féltem, megharagszik, amiért
ismét a szakterületére tolakodtam.
T.S. Spivet különös utazása
egy kis 1-es számot tettem oda, ahol a kukoricacső hegyénél először
ragadta meg a csuhét. Azután háromszor lefelé rántotta: ropp, ropp,
ropp, és ezt a mozdulatsort három nyíllal jelöltem, bár az egyiket ki-
sebbre rajzoltam a többinél, mert az első szakítás mindig kicsit ne-
hézkesebben ment, hiszen le kellett küzdeni a kukoricacsuhé kezdeti
tehetetlenségét. Az erőszakos zaj, a selymes tapintású szervesanyag-
burok ismétlődő reccsenése és szakadása azt juttatta eszembe, hogy
valaki egy drága, netán olasz pantallót tép szét dührohamában, amit
később még megbánhat. Gracie legalábbis így fosztotta a csuhét,
vagy csuhétta a fosztót, miként néha hívtam – tegyük hozzá, csinta-
lanságból, mert anyámat valamilyen oknál fogva bosszantotta, ha
ilyen módon facsargattam a szavakat. Persze ezt nem vehettem zokon
tőle – bogarász volt, és majdnem egész felnőtt életét azzal töltötte,
hogy pirinyó lényeket tanulmányozott nagyító alatt, azután testi és
törzsfejlődéstani vonásaik alapján precízen besorolta őket öregcsalá-
dokba, családokba, fajokba meg alfajokba. A kandalló fölött Carl
von Linné, a modern rendszertani osztályozás feltalálójának kőnyo-
matos portréja függött, amely apa néma berzenkedésének örökös
tárgyát képezte. Így tehát logikus volt, hogy dr. Clair bosszankodott,
ha „szöcske” helyett a „szecskát” mondtam, vagy a Gentianát
„genciána” helyett „genny ciánja” kiejtéssel tiszteltem meg, elvégre
neki a munkájához tartozott, hogy igen alaposan megfigyelje a legap-
róbb részleteket, amelyeket az ember szabad szemmel egyáltalán nem
is láthat, azután okvetlenül törődjön azzal, hogy egy szőrszál jelenlé-
te a rágó csúcsán vagy egy kis fehér folt a szárnyfedő hátsó felén azt
jelenti: az a bogár egy C. purpurea purpurea, nem pedig egy C.
purpurea lauta. Személy szerint úgy gondoltam, anyámnak keveseb-
bet kellene aggódnia leleményes szójátékom miatt, hiszen az csak
egyfajta szellemi aerobikozás volt, amivel minden egészséges tizenkét
éves fiú megpróbálkozik, és nagyobb figyelmet fordíthatna az enyhe
elmebajra, amely a hatalmába kerítette Gracie-t, amikor csuhétta a
10
 Nyugat

fosztót, mert ez tényleg elütött az én tizenhat éves testbe szorult Meg aztán ott volt még az öcsém,
Layton Housling Spivet, öt nemze-
kvázifelnőtt nővérem egyébkénti jellemétől, és az én szememben a dék óta az egyetlen Spivet fiú, aki
harag címzetlen kútfejének tűnt. Azt hiszem, bátran állíthattam, nem a Tecumseh keresztnévvel jött
világra. Layton azonban idén febru-
hogy bár Gracie csupán négy évvel volt idősebb nálam, érettség, árban elhunyt a pajtabeli lőfegyver-
balesetben, amelyről soha senki nem
józan ész, a társas szokások ismerete és a drámai pózok alkalmazása beszél. Én is jelen voltam, puskalövé-
tekintetében sok esztendővel járt előttem. Talán ez az elmeháboro- seket méricskéltem. Nem tudom, mi
okozhatta a bajt.
dott kifejezés, amely kukoricafosztáskor ült az arcán, maga sem volt
egyéb, mint előadóművészi eszköz, újabb jele annak, hogy Gracie
fölfedezetlen színésznő, aki egy montanai farm sok prózai teendőjé-
nek egyike közben valamely kiválóságát csiszolgatja. Talán – de én
inkább hajlottam arra a feltételezésre, hogy a romlatlan felszín alatt
tényleg egyszerűen megháborodott.
Jaj, Gracie! Dr. Clair azt mondta róla, egészen káprázatos volt A
Penzance kalózai középiskolai előadásának női főszerepében, bár
én nem tudtam megnézni, mert egy viselkedési térképet fejeztem
be épp a Science magazinnak arról, hogyan használja párzás köz-
ben a szarvát az ausztrál Onthophagus sagittarius trágyabogár nős-
ténye. Dr. Clairnek nem szóltam erről a vállalkozásomról. Csak fáj-

idő (ezredmp)
laltam a hasamat, azután megetettem Derekast zsályával, amivel
összehányta az egész tornácot, és úgy tettem, mintha az belőlem

Ekkor történt.
jött volna – mintha én ettem volna meg a zsályát és az egércsonto-
kat és a kutyaeledelt. Gracie alighanem csodálatosan alakította a
kalóz feleségét. Általában véve csodálatos nő volt, és valószínűleg
családunk legösszeszedettebb tagja, mert ha jól belegondolunk, dr.
Lövés No 21
Clair félresiklott bogártanászként húsz éven át hajszolt egy fantom- a K345-ös jegyzetfüzetből
fajt – a csuhás homokfutrinkát, Cicindela nosferatut –, amelyről ő Attól fogva minden egyes térképem
maga sem tudta biztosan, hogy létezik-e; apám, a musztángokat topográfiájában elrejtettem a nevét.

nyereg alá szoktató, kevés szavú, merengő Tecumseh Elijah Spivet

meg amikor belépett egy helyiségbe, mondott valami olyasfélét,
hogy „hagyjuk a süket dumát”, majd távozott. Talán egy évszázad-
dal később született a kelleténél.

11
 T.S. Spivet különös utazása

– Az az ember alighanem unja a várakozást, T. S. Felvehetnéd már

a telefont – mondta dr. Clair.
Nyilván valami érdekeset fedezett föl a rovartűje hegyére szúrt C.
purpurea laután, mert fölszaladt a szemöldöke, majd le, majd ismét
föl, azután sarkon fordult, és visszament a házba.
– Egyedül fejezem be a fosztást – mondta Gracie.
– Ne merészeld! – figyelmeztettem.
– Befejezem – kardoskodott.
– Ha megteszed – feleltem –, idén nem segítek a mindenszenteki
jelmezedben.
Gracie egy pillanatig elgondolkozott ezen, mérlegelte a komolysá-
gát, majd egy fenyegetően fölemelt kukoricacsővel a kezében megis-
mételte:
– Befejezem.
Gondosan levettem a fejlupémat, becsuktam a jegyzetfüzetemet,
és átlósan a tetejére fektettem a rotringomat, ezáltal tudattam Gracie-
vel, hogy mindjárt visszajövök – hogy ennek a kukoricatérképezési
ügynek nincs vége.
Amint elhaladtam dr. Clair dolgozószobájának bejárata mellett,
láttam, hogy valami vaskos rendszertani névtár koloncával küzd,
csak fél kézzel fogja az óriási kötetet, a másikkal továbbra is a feltű-
zött homokfutrinkát emeli magasba. Effajta képpel őrizném meg
anyám emlékét, ha valaha is elhalálozna: egyensúlyban tartja a kü-
lönleges állatpéldányt ama rendszer terhével, amelyhez az tartozik.
Hogy a konyhába jussak, ahol a telefon várt rám, végtelen számú
útvonalat választhattam, mindegyiknek megvoltak a maga előnyei és
hátrányai: az előszoba-spájz útvonal volt a legközvetlenebb, ugyanak-
kor a legunalmasabb is; a lépcsőn föl-lépcsőn le útvonal biztosította
leginkább a testmozgást, ám a szükséges szintváltoztatástól egyszer-
smind egy kicsit el is tompultam. A pillanat hevében olyan útvonal
mellett döntöttem, amelyet nem gyakran használtam, kivált akkor

12
 Nyugat

nem, ha apa a házban ólálkodott. Óvatosan résnyire nyitottam a

szalón dísztelen fenyőfa ajtaját, azután átnyomultam a szalón bőr-
kárpitú sötétjén.
A szalón volt a ház egyetlen helyisége, amely kifejezetten apához
tartozott. Olyan néma harciassággal tartott igényt rá, amit az ember
nem mert próbára tenni. Apám ritkán szólt dünnyögésnél hangosab-

meghalt
ban, de egyszer vacsoránál, miután Gracie makacskodott, hogy a
szalónt normálisabb nappalivá kellene alakítanunk, ahol a „normá-
lis” emberek óhatatlanul azonnal föloldódnak, és „normális” társal-
gást folytatnak, apa lassan füstölgött a krumplipüréje fölött, mígnem

még él
valamiféle fojtott pattanó-csörrenő hangot hallottunk, mindannyian
odanéztünk, és láttuk, hogy összeroppantotta a whiskeys poharát a Az a helyzet, hogy Reginald apja
(az ükapám) Helsinki peremén szüle-
markában. Layton imádta ezt. Emlékszem, mennyire imádta. tett Terho Sievä néven, ami finnül
– Ez a házban az utolsó hely, ahová betelepedhetek, és lehányha- nagyjából annyit tesz: ’jóképű makk’.
Így talán megkönnyebbült, amikor
tom magamról a csizmát – mondta akkor apám, s a tenyere lassan az Ellis-szigeti bevándorlási tisztvise-
lő elírta a nevét Tearho Spivetnek, így
folyókat vérzett a krumpliba. Ezzel a téma le volt zárva. egyetlen téves tollrezdülés új család-
A szalón afféle múzeummá vált. A dédapám, Tecumseh Reginald nevet teremtett. Tearho nyugatra in-
dult, a butte-i bányában akart elhe-
Spivet (lásd a tecumseh-s széljegyzetet) közvetlenül a halála előtt apám- lyezkedni, és hogy, hogy nem, betért
nak ajándékozott a hatodik születésnapjára egy jókora pettyes rézér- egy düledező ohiói ivóba, épp csak
annyi időre, hogy meghallhatta egy
cet, az Anaconda butte-i bányájából valót. Még a századfordulón magát félig navahónak mondó részeg
ember jócskán megszépített történe-
csempészte ki onnét, amikor Butte virágzó rézközpont volt, és a leg- tét Tecumseh-ról, a kiváló sóni har-
nagyobb város Minneapolis meg Seattle között. Az a rézdarab vala- cosról. Amikor a mesélés ahhoz a
részhez ért, amelyben Tecumseh
hogy megbabonázta apámat, mert attól fogva szép lassan szokása lett utoljára száll szembe a fehérekkel a
Thames folyó menti csatában, az ük-
a Préri-fennsík végtelen színteréről származó mindenféle vicik-vacak apám elsírta magát, noha elvileg
és cugehőr gyűjtögetése. edzett finn volt. Miután a csatában
duplacsövű puska kettős golyója ta-
A szalón északi falán, a nagy feszület mellett, amelyet minden reg- lálta mellbe és terítette le Tecumseh-t,
gel megérintett, apa szentélyt alakított ki Billy, a Kölyök tiszteletére, Proctor tábornok emberei megskal-
polták, s a felismerhetetlenségig meg-
kissé esetlenül egy szál villanykörtével világította meg, és csörgőkí- csonkították a testét, azután tömeg-
sírba dobták. Tearho az új országban
gyóbőrökkel, porlepte csetresszel meg egy őslelet 0,45-ös Colttal új névvel lépett ki abból az ivóból.
rakta körül a hírhedt prérividéki haramia portréját. Apa és Layton Legalábbis így hallottam a történe-
tet – az ember sosem tudhatja ezek-
fáradságos munkával hozták létre a kiállítást. Külső szemlélő számára nél a családi legendáknál.

13

„Minden szobának saját
hangulata van.”
Ezt Gracie-től tanultam, aki pár éve
egy rövid időszakra belehabarodott
az emberek aurájának letapogatásá-
ba. A szoba hangulatát akkor kapta el
az ember, ha a szalónba lépve hullá-
mokban borította el a vadnyugati
nosztalgia dús érzete. Ezt részben
szagok alkották: whiskeypecsétes régi
bőré, valamelyik kimúlt lóé az indián
takaróból, némi penészé a fényké-
pekről – de mindezek alatt olyasféle
aroma érződött, mint a nemrég le-
ülepedett prériporé, mintha olyan
mezőre lépnénk, amelyen az imént
ügettek át cowboyok; paták csapko-
dása, napégette alkarok, kezek szorí-
tása – most pedig a porfelhők lassacs-
kán visszaereszkednének a földre, az
emberek és lovak jelenlétének bi-
zonysága ismét önmagába zárulna,
csak áthaladásuk visszhangját hagyná
maga után. Ha az ember belépett a
szalónba, úgy érezte, mintha épp le-
maradt volna valami fontosról, mint-
ha a világ egy igazán szilaj időszak
múltán ismét lecsöndesedett volna.
Tényleg lehangoló érzés volt, és illett
apám arckifejezéséhez, ha a mezőkön
végzett egész napi munka után letele-
pedett a szalónban.
T.S. Spivet különös utazása
furcsának tetszhetett, hogy Isten és egy vadnyugati zsivány egyenlő
elbánásban részesülnek, de a Réztetős Tanyán ez dívott: apámat nem
kevésbé irányította imádott westernjeinek cowboy-becsületkódexe,
mint bármely bibliai zsoltár.
Layton konokul hitt abban, hogy a szalón a melegszendvics óta a
legnagyobb találmány. Vasárnaponként istentisztelet után apával
egész délután ott üldögéltek, és westerneket néztek, amelyek szünet
nélkül peregtek a szoba délkeleti sarkában elhelyezett tévében. A ké-
szülék mögött hatalmas, de gondosan összeválogatott VHS-kazetta-
tár húzódott. A Vörös folyó, a Hatosfogat, Az üldözők, a Délutáni pus-
kalövések, a Clementina, kedvesem, az Aki lelőtte Liberty Valance-t, a
Monte Walsh: Az utolsó cowboy, A Sierra Madre kincse – én nem vide-
óztam olyan lelkesen, mint apáék, de a számtalan ismétlés révén köl-
csönhatásba kerültem ezekkel a filmekkel, hogy már nem is
mozicsemegéknek, inkább rég megszokott, visszatérő álmoknak ér-
ződtek. Sokszor arra érkeztem haza az iskolából, hogy ebből a külö-
nös televízióból, amelyet apa úgyszólván örökmécses gyanánt alkal-
mazott, fojtott fegyverropogás vagy vágtára hajszolt lovak patkódo-
bogása hallatszott. Napközben nem ért rá tévézni, de gondolom,
megnyugvást talált abban, hogy működött a készülék, mialatt ő más-
felé járt.
És mégsem csak a tévé adott „saját hangulatot” a szalónnak. Szin-
te halmokban állt a cowboykacat: kötőfékek, zablák, pányvák, ken-
gyelvasak, tíz- meg tízezer kilométernyi préritaposással végül elnyűtt
csizmák, kávésibrikek, sőt még egy pár női harisnya is, ezt valaha egy
különc természetű oklahomai tehenész hordta, aki azt állította, egye-
nesen tartja a nyeregben. Szerte a szalónban névtelen lovakon ülő
névtelen férfiak megsárgult, megfakult fényképei díszelegtek. Sziru-
pos Williams jó öreg, toporzékoló Dongója nyergében, hajlékony
14
 Nyugat

alakja hihetetlenül kitekeredik, valahogy mégis képes az ágaskodó

paripa hátán maradni. Mint egy jó házasság jelképes ábrázolása.
A nyugati falra, amely mögött a nap minden este alászállt, apa egy
indián lószőr takarót akasztott, valamint az eredeti Tecumseh és
öccse, a sóni próféta Tenskwatawa portréját. A kandalló fölötti pár-
kányon betlehemes nippek mellett még a bozontos szakállú finn tál-
tos, Veinemöinen márványszobra is helyet kapott. Apám azt állítot-
ta, tulajdonképpen Veinemöinen volt a legelső cowboy, mielőtt bárki
is barangolt volna a vadnyugaton. Semmi ellentmondást n em látott Szirupos Williams
mozgásvektorokkal
abban, hogy pogány isteneket vegyített a Krisztus születését ábrázoló a K46-ös jegyzetfüzetből
porcelánjelenettel. „Krisztus minden cowboyt szeret” – hangoztatta
előszeretettel.
Ha valakit érdekel a véleményem – bár apám sohasem kérdezte –,
Mr. T. E. Spivet régi vadnyugati múzeuma olyan világot örökített
meg, amely eleve soha nem is létezett. A tizenkilencedik század má-
sodik felében voltak persze igazi cowboyok, de mire Hollywood hoz-
záfogott a westernfilmek vadnyugatjának megformálásához, addigra
a szögesdrótbárók rég elkerített legelőkre szabdalták a prérit, és a
marhahajcsárok napjai jó ideje elmúltak már. Többé nem terelték a
jószágot cafrangos bőr lábvédős, csizmás, napszítta cowboykalapos
férfiak Texas tüskekórós síkságain, nem hajtották jó ezer kilométerrel
északabbra ellenséges komancsok és dakoták által lakott, végtelenbe
nyúló, lapos pusztaságokon, hogy végül eljussanak vele Kansas
nyüzsgő vasúti végpontjaihoz, ahonnét vagonokban keletre szállít-
ják. Azt hiszem, apát nem annyira ezek a tényleges marhahajtó cow-
boyok vonzották, mint inkább a hajtás melankolikus visszhangja, az
a melankólia, amely a televízió háta mögötti videogyűjtemény min-
den egyes mozidarabjának minden egyes filmkockáját áthatotta. Ez a
meghamisított emlékezet – még csak nem is az ő meghamisított emlé-
kezete, hanem a kultúra meghamisított emlékezete – késztette apámat

15

Apa szenzációs mértékű
rendszerességgel whiskeyt iszik
a K99-es jegyzetfüzetből
T.S. Spivet különös utazása
arra, hogy betelepedjen a szalónjába, az ajtóban ledobja a csizmáját,
és szenzációs mértékű rendszerességgel, pontosan negyvenöt másod-
percenként a szájához emelje a whiskeys poharát.
Talán nemcsak azért nem nyaggattam sosem apámat a szalónja
vitatott rendeltetése miatt, mert jutalmul istenesen eltángált volna,
hanem azért sem, mert mi tűrés-tagadás, belém is férkőzött némi só-
várgás a hajdani vadnyugat iránt. Szombatonként bevitettem
magam a városba, hogy tiszteletemet tegyem a butte-i levéltárban.
Ott aztán rágógumival meg fejlupéval fölszerelkezve leültem, és
Lewis, Frémont, Gouverneur Warren történelmi térképeit tanulmá-
nyoztam. Az ő idejükben még az egész nyugati tájék feltárásra várt,
és a földmérnöki testület eme első térképészei reggelente keserűen
iszogatták a tábori konyhán főzött kávéjukat, bámulták a még egy-
től egyig névtelen hegyek vonulatát, amelyet napestére szorgalmasan
hozzáadtak a kartográfiai ismeretek rohamosan gyarapodó tárához.
A szó legalapvetőbb értelmében hódítók voltak, mert a tizenkilence-
dik század folyamán lassan, apránként betáplálták a hatalmas, isme-
retlen földrészt a megismert, megfigyelt, föltérképezett dolgok gépe-
zetébe – a regék világából átvitték a tapasztalati tudás birodalmába.
Számomra ez az átvitel jelentette a hajdani nyugatot: az ismeretek
elkerülhetetlen gyarapodását, a Mississippin túli tágas térség eltökélt
földolgozását térképszelvényekké, amelyek a többiek mellé rakha-
tók.
Emeleti szobámban magam is létrehoztam a hajdani nyugat mú-
zeumát Lewis és Clark régi térképeiről készített másolataimmal, tu-
dományos diagramokkal és megfigyelési vázlatokkal. Ha egy forró
nyári napon valaki azzal a kérdéssel fordulna hozzám, miért másol-
tam le Lewisék munkáját annak ellenére, hogy világosan láttam,
mennyi tévedést tartalmaz, nem tudtam volna, mi mást feleljek,
mint a következőt: soha egyetlen térkép sem tükrözött mindent tö-
16
 Nyugat

kéletesen, és az igazság meg a szépség sosem társul egymáshoz hos�-

szú időre.
Telefon-
– Halló? – szóltam bele a telefonba. zsinórunk rövid
története
A kisujjam köré tekergettem a zsinórt.
– Mr. T. S. Spivettel beszélek?
Gracie igencsak abban a
A vonal másik végén a férfihang alig észrevehetően selypített, szakaszban járt, amikor sze-
retett egész éjjel a telefonon
enyhe f-et lehelt minden sz-be, olyan finoman, ahogy a pék egy adag lógni, a zsinór kifeszülve ha-
ladt a konyhától az ebédlőn
kiszakított tésztába nyomja a hüvelykujját. Próbáltam nem magam keresztül, föl az emeletre, át a
fürdőszobánk előtt, be a szobá-
elé képzelni a száját, ahogy kiejtette ezt a kérdést. Utáltam telefonál- jába. Kivágta a hisztit, amikor
ni, mert mindig magam elé képzeltem azt, ami a túlvégen zajlott, és apa nem volt hajlandó beszerel-
tetni hozzá a telefont.
emiatt gyakran megfeledkeztem arról, hogy beleszóljak a kagylóba. – Összedől a ház, ha megboly-
gatjuk azt a zűrzavart – mindös�-
– Igen – feleltem óvatosan, igyekeztem nem meglátni az operatőri sze ezt válaszolta Gracie dühkitö-
résére, majd elhagyta a helyisé-
közelképet, ahogy az idegen a foga közé csúsztatja a nyelve hegyét, és get, bár az odabent tartózkodók
egyike sem tudta, mit akart ezzel
parányi nyálcseppeket fröcsögtet a telefonra. mondani.
Gracie kénytelen volt elmenni
– Á, kedves Mr. Spivet! Itt G. H. Jibsen, a Smithsonian Intézet il- Sam belvárosi műszaki boltjába,
és vásárolni egy tizenöt méteres
lusztrációs és formatervezési segédtitkára, és bátran állíthatom, hogy telefonzsinórt, azt a fajtát, amelyik
nem könnyű érintkezésbe lépni önnel. Egy pillanatra már azt hit- tulajdonképpen háromszáz méte-
resre nyújtható, ha valakinek hajla-
tem, megszakadt a vonal… ma van a nyújtogatásra. Neki volt.
A telefonzsinór, amelyet Gracie és
– Elnézést – mondtam. – Gracie kekeckedett. magánya rendszeresen hihetetlen
hosszúságúra nyújtogatott, most
A vonal végén támadt csönd hátterében valamiféle ketyegést hal- föltekerve kushadt a kis zöld kam-
pón, amelyet apám szögelt oda,
lottam – olyat, mint egy nyitott ajtajú állóóra hangja. hogy megzabolázza számos hurkát
és kacskaringóját.
– Ne vegye rossz néven – mondta azután a férfi –, de… meglehe- – Egy ilyen lasszóval egy kilomé-
tősen fiatal a hangja. Valóban Mr. T. S. Spivettel beszélek? terről elkaphatnál egy jávorszar-
vast – jegyezte meg apám fejcsó-
A férfi ajka közt a családi nevünk csuszamlós, felpattanó zárhang válva, miközben fölszögezte az
akasztót a falra. – Különben is
jelleget öltött, olyasféle lett, amivel a macskáját siccenti le az ember mi mondanivalója lehet ennek
a lánynak, amit a konyhában
az asztalról. Biztosan összenyálazta a telefonkagylót. Egész biztosan. nem bír elmondani?
Apám terhes feladatnak te-
Nyilván időről időre törölgetnie kellett egy zsebkendővel, amelyet kintette a társalgást, olyan-
nak, mint a lópatkolást:
talán ízlésesen hátul a gallérjába rejtve tartott, pontosan erre a célra. nem élvezetből végzi az
ember, hanem meg-
– Igen – feleltem, és görcsösen igyekeztem a most folytatott fel- teszi, amikor meg
nőtt társalgás keretein belül maradni. – Meglehetősen fiatal vagyok. kell tennie.

– De azért az a bizonyos T. S. Spivet, aki a darwinizmusról és az

17

Talán meglepő Laytonnal kapcso-
latban: tudta az USA összes elnökét
sorrendben, továbbá mindegyikük
születési helyét és idejét meg a ked-
venc állata nevét. És egy olyan rend-
szer alapján rangsorolta őket, amelyet
sosem tudtam egészen megfejteni.
Azt hiszem, Jackson elnök eléggé a
listája élére, talán a negyedik-ötödik
helyre került, mert „kemény” volt, és
„jól bánt a fegyverrel”. Mindig is el-
képesztett öcsém enciklopédikus haj-
lamának ez a különös jele, hiszen
minden egyéb tekintetben tipikus
farmergyerek volt, aki élt-halt a lődö-
zésért, a marhákkal foglalkozásért és
apával konzervdobozba köpködésért.
Talán azt bizonyítandó, hogy való-
ban kötődöm hozzá, vég nélkül bom-
báztam kérdésekkel, szondáztam a
legfőbb közjogi méltóságról gyűjtött
ismereteit.
– Kit kedvelsz legkevésbé az elnö-
kök közül? – tudakoltam egyszer.
– William Henry Harrisont – fe-
lelte Layton. – Született 1773. febru-
ár 9-én, a virginiai Berkeley ültetvé-
nyen. Egy kecskét meg egy tehenet
tartott.
– Miért kedveled a legkevésbé?
– Mert miatta halt meg Tecumseh,
az pedig megátkozta őt, ezért halt
meg egy hónappal a hivatalba lépése
után.
– Tecumseh nem átkozta meg –
mondtam. – És attól, hogy Harrison
meghalt, az még nem az ő hibája.
– De igen – állította Layton. – Ha
az ember meghal, az mindig a saját
hibája.
T.S. Spivet különös utazása
intelligens tervezésről szóló kiállításunk számára rendkívül elegáns
rajzon ábrázolta, miként kever, majd bocsát ki a potrohából forró vá-
ladékot egy Brachinus-faj?
A pöfögő futrinka. Négy hónapot fordítottam arra az illusztrációra.
– Igen – mondtam. – Apropó, jut eszembe, egy kis hiba csúszott
az egyik mirigyfeliratba…
– Á, nagyszerű, nagyszerű! A hangja egy másodpercre megtévesz-
tett – nevetett Mr. Jibsen, azután láthatólag megnyugodott. – Hanem
tudja-e, Mr. Spivet, mennyi észrevételt kap az a pöfögő futrinkás il-
lusztrációja? Kinagyíttattuk – hatalmasra! –, és a kiállítás középpont-
jába helyeztük, háttérvilágítással meg mindennel. Persze képzelheti,
hogy az intelligens tervezettség hívei rögtön harci riadót fújtak az il-
lusztráció és az egyszerűsíthetetlen összetettség kapcsán, mert ugye pil-
lanatnyilag ez a kedvenc jelszavuk, viszont nálunk, az intézetben a
szitokszó netovábbja, de amint belépnek ide, és meglátják a terem
közepén az ön mirigyes sorozatát, ott van világosan! A leegyszerűsített
összetettség!
Minél inkább lázba jött, annál sűrűbben és erélyesebben jelentke-
zett a selypítése. Minden figyelmemet ez vonta magára – a nyál meg
a nyelv meg a zsebkendő –, így hát mély lélegzetet vettem, és meg-
próbáltam valami kézenfekvőre gondolni, amit mondhatnék a tele-
fonálónak, bármire, kivéve a „köpés” szót. Vagyis diskurálni próbál-
tam, ahogy a felnőttek mondják:
– Ön a Smithsonianben dolgozik?
– Igen, igen! Hogyne, Mr. Spivet. Sőt, sokan azt mondanák, gya-
korlatilag én irányítom az egészet… hát igen, az ismeretek gyarapítá-
sát és terjesztését, amelyet hajdanában a törvényhozás bízott ránk,
Andrew Jackson elnök pedig több mint másfél száz esztendeje fenn-
tartás nélkül támogatott… ámbár a jelenlegi kormányzat láttán nem
is hinné az ember – nevette el magát, és a háttérből hallottam, hogy
nyikorog a széke, mintha megtapsolná szavait.
18
 Nyugat

– Nahát! – mondtam, és a telefonhívás kezdete óta végre sikerült

elszakítanom gondolataimat a férfi selypegésétől, hagynom, hogy
rám törjön a felismerés, kivel is beszélek.
Álltam egyenetlen padlójú, evőpálcikában kissé bizarr módon túl- Az intézetről az egyik leglenyűgö-
tengő konyhánkban, és elképzeltem, hogy telefonomat vörösréz ká- zőbb képet épp a Time magazinban
láttam, amelyet Laytonnal reggel
belek kötik Kansasen és a Középnyugaton át a Potomac völgyével, 6.17-kor a karácsonyfa alatt hasal-
onnan meg futnak föl, a Smithsonian Intézet székhelyére, Mr. Jibsen va lapozgattunk. Akkor még nem
tudtuk, de az lett az utolsó karácso-
zsúfolt irodájába. nyunk, amikor így együtt hasaltunk.
Layton rendes körülmények kö-
A Smithsonian Intézetbe! Nemzetünk padlására. Jóllehet korábban zött nagyjából egy lap per másod-
tanulmányoztam a Smithsonian tervrajzait, sőt néhány részletet le is perces sebességgel tanulmányozta
a magazint, de ahogy átpergette, a
másoltam, most mégsem tudtam megjeleníteni magam előtt. Azt hi- szemembe ötlött egy kép, amely arra
késztetett, hogy elkapjam öcsém kar-
szem, az embernek mindig szüksége van az első kézből szerzett érzék- ját, és föltartóztassam az egyenletes
szervi élmények svédasztalára, hogy igazán magába fogadhassa egy ütemű lapforgatást.
– Mit művelsz? – szólt rám Layton.
hely atmoszféráját – avagy Gracie megfogalmazását kölcsönözve, egy Olyan képet vágott, mintha meg
helyiség „saját hangulatát”. Ilyen tapasztalatokat pedig csak akkor akarna ütni. Olyan vérmérséklettel
bírt, amelyet apánk egyszerre rosszal-
gyűjthet be, ha megfordul arrafelé, beszívja a bejárat illatát, megízle- lott és bátorított azzal, hogy semmit
sem mondott, de mindent elvárt.
li az előcsarnok muzeális levegőjét, hagyja, hogy cipőjének orra úgy- Én azonban nem válaszoltam,
szólván beleütközzön létezése koordinátáiba. A Smithsonianről le- mert elragadott a fotó: az előtér-
ben egy nagy tárlószekrény nyitott
rítt, hogy az a hely, amely nem falainak építészeti adottságaiból, fiókja, amelyben a pettyes ásóbéka
– Pyxicephalus adspersus – három
hanem a falak között található gyűjtemény roppant, eklektikus kar-
óriási, szárazon kipreparált példánya
májából nyerte borzongató, templomszerű jellegét. tárult a fényképezőgép lencséje elé,
lábuk kinyújtva, mint ugrás közben.
Mr. Jibsen tovább beszélt a vonal másik végén, és figyelmem vis�- A végtelenbe veszőnek látszó folyo-
szalendült intelligens, enyhén selypegős, keleti partiasan vontatott són ezrével sorakoztak ugyanilyen
fémlemez tárlószekrények, bennük
hanghordozására: rejtett gyűjteményi példányok milli-
ói. A vadnyugat tizenkilencedik szá-
– Bizony, nem akármilyen múltra tekinthet vissza – mondta zadi kifürkészése során koponyákat,
éppen az intézetről. – No de azt hiszem, a tudomány emberei, az övesállatpáncélokat, a sárgafenyő
tobozait, kondorkeselyű-tojásokat
olyanok, mint mi ketten, most igazi válaszúthoz érkeztek. A látoga- gyűjtöttek össze, és mindet keletre
tólétszámok mélyre, igen mélyre süllyedtek, ezt persze bizalmasan küldték, a Smithsoniannek – lovon,
ekhós szekéren, később vonaton. A
közlöm önnel, mert immár közénk tartozik… de meg kell monda- begyűjtés sietségében sok múzeumi
példányt egyáltalán nem is osztá-
nom, hogy kifejezetten aggasztóak az adatok. Galilei óta… de leg- lyoztak, és ezek most itt, a végtelen
alább Stokes óta nem akadt példa hasonlóra… Ez az ország megma- szekrénysor valamelyik darabjában
eltemetve fekszenek. A kép azonnal

19

vágyakozást ébresztett bennem bár-
miféle sajátos teremhangulat iránt,
amelyet az e termekbe lépők éreznek.
– Hogy te milyen hülye vagy! –
csattant föl Layton, és olyan vadul
rántotta ki kezemből a lapot, hogy
elszakadt, épp a folyosó hosszában.
– Bocs, Layton! – sajnálkoztam, és
elengedtem a lapot, de a kép megma-
radt bennem.
Ilyen volt a
szakadás, csak
nagyobb és igazi.
T.S. Spivet különös utazása
gyarázhatatlan módon próbálja visszavonni a darwini elmélet százöt-
ven esztendejét… Néha olyan, mintha a Beagle soha ki sem futott
volna.
Ez eszembe juttatott valamit.
– Egyáltalán nem küldött példányt Pöfi a pöfögő futrinkából –
mondtam. – A levelében azt írta, küld.
– Jaj, hahaha! Micsoda humorérzék. Te jó ég, Mr. Spivet, látom,
ragyogóan meg fogjuk érteni egymást.
Miután nem szóltam semmit, folytatta:
– De természetesen még most is küldhetünk önnek egy példányt!
Na jó, az persze inkább tréfa volt, hiszen ön az illusztrációja mellé he-
lyezte azt a gyermekkönyvet, és én aztán igazán az egészséges vita
híve vagyok, ugye, de hát ez a könyv, ez a gyermekkönyv! Ez kérem
rettentő kártékony! Elvégre pontosan ez ellen dolgozunk. Ma gyer-
mekkönyvekkel ássák alá a tudomány tanításait!
– Én szeretem a gyermekkönyveket – jegyeztem meg. – Gracie azt
mondja, már nem olvas mesekönyvet, de tudom, hogy igen, mert
megtaláltam a gardróbjában a dugikészletét.
– Gracie? – kérdezte a férfi. – Gracie? A kedves felesége, ha nem
tévedek. Jaj, úgy szeretném megismerni az egész családot!
Sajnáltam, hogy Gracie nem hallotta, hogyan ejtette ki a nevét a
fura, szinte ártatlan selypegésével – Gréjszhfi –, mint valami alatto-
mos forró égövi betegségét.
– Gracie-vel épp fosztottunk, amikor ön… – kezdtem, majd hir-
telen abbahagytam.
– Hát komolyan mondom, Mr. Spivet, igazi megtiszteltetés, hogy
végre beszélhetek önnel. – Elhallgatott. – És ugye Montanában él?
– Igen – feleltem.
– Tudja, valami rendkívüli véletlen folytán voltaképpen Montana
fővárosában, Helenában születtem, és életem első két esztendejében
ott is éltem. Montana mindmáig szinte mitikus jelentőségű az emlé-
20
 Nyugat

kezetemben. Sokszor eltűnődöm, vajon mi történt volna, ha ott ma-

radok, és ott növök fel. A pusztán, ahogy mondani szokták. De a csa-
ládom Baltimore-ba költözött, és hát… így alakult az életem. – Só-
hajtott. – Ön pontosan hol lakik?
– A Réztetős Tanyán, Divide-tól 7,61 kilométerrel északra, Butte-
tól 24,01 kilométerrel dél-délnyugatra.
– Nahát, egyszer okvetlenül elmegyek, meglátogatom. De idehall-
gasson, Mr. Spivet, rendkívül izgalmas hírrel szolgálhatok.
– Hosszúság 112 fok, 44 perc, 19 másodperc, szélesség 45 fok, 49
perc, 27 másodperc. Legalábbis a szobámé, a többi koordinátát nem
jegyeztem meg.
– Ez hihetetlen, Mr. Spivet! Világosan látszik, hogy van szeme a
részletekhez, ezt tükrözik az illusztrációk és diagramok is, amelyeket
az elmúlt esztendőben készített nekünk. Egyszerűen döbbenetes.
– A címünk Bolond svéd-patak útja 48. – tettem hozzá, és rögtön
meg is bántam, mert továbbra is fennállt a lehetőség, hogy kiderül,
ez az ember nem a

hanem egy észak-dakotai gyermekrabló.

– Valami ilyesmi a címünk – mondtam tehát, hogy esetlegesen
tévútra tereljem.
– Csodálatos, Mr. Spivet, csodálatos. Nézze, kimondom végre: ön
nyerte el a természettudomány népszerűsítéséért járó, rangos Baird-
díjunkat.
– Díjat neveztek el Spencer F. Bairdről, a Smithsonian másodtit-
káráról? – kérdeztem rövid hallgatás után.
– Igen, Mr. Spivet. Tudom, hogy nem pályázott erre a kitüntetés-
re, így hát ez talán újság az ön számára, de Terry Yorn benyújtott egy
portfóliót az ön nevében. És hát őszintén szólva… egészen addig a

21
 T.S. Spivet különös utazása

Spencer F. Baird nálam az öt listaveze- pontig csupán az ön által nekünk készített apróságokat ismertük, na
tő közé tartozott. Életküldetésének tekin-
tette, hogy flórával és faunával, régészeti de ez a portfólió! Hát kérem, legszívesebben azonnal kiállítást ren-
leletekkel, gyűszűktől a protézisekig min-
denfélével töltse meg az intézet hatalmas deznénk a tartalmából.
raktárait. Haláláig 6000-ről 2,5 millió té-
telre gyarapította a Smithsonian gyűjte-
– Terry Yorn?
ményét. Woods Hole-ban, a tengert Először nem ismertem rá a névre, egészen olyasformán, ahogy az
szemlélve hunyt el, talán épp azon meren-
gett, miért nem tudja azt is begyűjteni. ember olykor reggel fölébred, és nem ismer rá a saját szobájára. De
Egyszersmind atyai pártfogója volt a
Megatherium Klubnak, amely egy kihalt azután lassan kirajzolódott a belső térkép: dr. Yorn, mentorom és
óriáslajhárfajról kapta a nevét. A
Megatherium Klub, ez a kérészéletű társu- szókocka-játszópartnerem; dr. Yorn az óriási sötét szemüvegével,
lat a tizenkilencedik század derekán szép-
reményű ifjú felfedezőket és természettu-
fehér térdzoknijával, hadonászó hüvelykujjával, csuklásnak hangzó
dósokat tömörített. Tagjai a Smithsonian nevetésével, amelyet mintha a testébe ültetett valamiféle idegen szer-
tornyaiban laktak, napközben Baird vi-
gyázó szeme előtt képezték magukat, este kezet sugárzott volna… Dr. Yorn? Dr. Yornról, elvileg barátomról és
a kiállított tárgyak között rummal talpalt
tojáslikőrt ittak és tollaslabdaütővel ran- tudományos kalauzomról most kiderült, hogy lopva beterjesztette a
dalíroztak. Miféle társalgást folytathattak
ezek a nagyhangú szószaporítók az élet, a nevemet egy washingtoni kitüntetésre. Felnőttek által felnőttek szá-
dolgokat összefűző kapcsolatrendszer és a mára kreált kitüntetésre. Hirtelen szerettem volna elrejtőzni a szo-
helyváltoztató mozgás mibenlétéről!
Mintha az óriáslajhárok valamiféle kime- bámban, és többé ki se dugni onnét az orromat.
ríthetetlen mozgási energiára tettek volna
szert a preparátumokkal teli fennkölt ter- – Természetesen még ráér megköszönni neki – mondta közben
mekben, mielőtt Baird kibocsátotta őket a
vadonba, és gyűjtőhálóval meg Mr. Jibsen. – De haladjunk sorjában: szeretnénk a lehető leghama-
tollasütővel fölfegyverkezetten nekivágtak
a nyugatnak, hogy hozzájáruljanak a
rabb repülővel Washingtonba, az intézet székhelyére hozatni – a vár-
nagyszabású ismeretgyűjtésnek. kastélyba, ahogy mi hívjuk –, hogy a kitüntetés átvételekor beszédet
Miután dr. Clair mesélt nekem a
Megatherium Klubról, három napra meg- mondhasson, és bejelenthesse, mivel kíván foglalkozni egyéves meg-
kukultam, talán sértődöttségből, mivel az
idő makacs előrehaladása megakadályo- bízatása során… Na persze ezt még mind át kell gondolnia. Jövő csü-
zott abban, hogy egyáltalán beléphessek a
klubba. törtökön fennállásunk százötvenedik évfordulója alkalmából banket-
– Nem alapíthatnánk Montanában
Megatherium Klubot? – törtem meg
tet rendezünk, és reméljük, hogy önt is a szónokok között üdvözöl-
végül dr. Clair dolgozószobája ajtajában hetjük, mivel a munkássága pontosan az az élenjáró, vizuális… hogy
állva a csöndet.
Fölnézett rám, és lejjebb tolta a szem- is mondjam… vizuális töltetű természettudományos produktum,
üvegét.
– A megatheriumok kihaltak – mondta amelyet a Smithsonian manapság olyannyira bemutatni igyekszik.
titokzatosan.
A természettudomány napjainkban óriási akadályokkal találja
szembe magát, és helyt kell állnunk… sokkal eredményesebben
Megatherium americanum
a Z78-as jegyzetfüzetből

kell eljutnunk a nagyközönséghez, a mi közönségünkhöz.

– Értem – mondtam. – A jövő héten kezdődik a tanítás.
– Hát hogyne. Persze. Dr. Yorn tulajdonképpen nem adta be az ön

22
 Nyugat

részletes életrajzát, úgyhogy… jaj… khm, egy kissé kínos, de ha sza-

bad kérdeznem, jelenleg hol van pozícióban? Elég sok a dolgunk, így
még nem jutottunk hozzá, hogy fölhívjuk az egyeteme rektorát, és
tudassuk vele az örömhírt, de biztosíthatom, ez sohasem gond, akár-
milyen későn kerül rá sor… jól gondolom, hogy Terryvel együtt, a
Montanai Állami Egyetemen dolgozik? Tudja, véletlenül egészen jól
ismerem Gamble rektor urat.
Hirtelen ráeszméltem, milyen fonák ez az egész. Átláttam, hogyan
bontakozott ki a selypegő Mr. Jibsennel kezdett beszélgetésem egyre
durvább félreértések során át, elhallgatott, sőt talán meghamisított
információk alapján. Dr. Yorn egy évvel ezelőtt azzal az állítással
nyújtotta be első illusztrációmat a Smithsoniannek, hogy teljes rangú
kollégája vagyok, és a kijelentésben rejlő hazugság miatti kínos érzé-
semet ellensúlyozta a titkos remény, hogy talán tényleg – legalább lé-
lekben – dr. Yorn teljes rangú kollégája vagyok. Miután pedig ezt az
első illusztrációt – egy poszméhet, amely kannibálként fal föl egy
másik poszméhet – elfogadták, sőt publikálták is, dr. Yornnal némi-
leg suttyomban ünnepeltünk, mert anyám még ekkor sem tudott
semmit az egészről. Dr. Yorn kocsival eljött Bozemanből, kétszer is
átkelt a kontinentális választóvonalon (egyszer Butte-tól nyugatra,
azután meg Divide-tól délre), és elvitt fagylaltozni Butte óvárosába,
O’Neilhez.
Kiültünk egy padra a hikoridiós vaníliánkkal, és fölbámultunk a
hegyoldalon némán feketéllő állványzatra, az aknatoronyra, amely az
egyik régi bányalejáratot jelezte.
– Az emberek beszálltak a felvonókasokba, és leeresztették őket
ezer méter mélyre, alkalmanként nyolc órára – magyarázta dr. Yorn.
– Nyolc órán át hőségben, sötétségben izzadtak, világuk az egy méter
széles tárnára szűkült. Annak idején ez az egész város nyolcórás mű-
szakokban üzemelt: nyolc óra munka lenn, a bányában, nyolc óra
ivászat a csapszékekben, nyolc óra alvás az ágyban. A fogadók csak

23