AZ ÁLLAM ÉS A VÉDELMI SZOLGÁLTATÁSOK BIZTOSÍTÁSA

MAGÁNVÁLLALKOZÁSOK ÁLTAL

"Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására, a nép

Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot
létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi
Biztonságát, és jobban elısegíti Boldogulását." (Függetlenségi Nyilatkozat)

I
Korunk egyik legnépszerőbb és legtöbb következménnyel járó hite a kollektív biztonságba
vetett hit. Nem kevésbé lényeges dolog nyugszik ezen, mint a modern állam jogosultsága.

Bebizonyítom, hogy a kollektív biztonság eszméje mítosz, amely nem igazolja az állam létét,
és hogy a biztonsági szolgáltatásokat magáncégeknek kell nyújtaniuk. Elıször a kollektív
biztonság mítoszát rekonstruálom két lépésben, amelyek mindegyikében felvetek néhány
elméleti problémát.

A kollektív biztonság mítoszát hívhatjuk Hobbes-mítosznak is. Thomas Hobbes és utána

megszámlálhatatlan politikai filozófus és közgazdász érvelt amellett, hogy természetes
állapotukban az emberek állandóan egymás torkának esnének. Homo homini lupus est.
Modern kifejezéssel élve: természetes állapotok fennállása esetén a biztonsági
szolgáltatásokra az "alul termelés" volna jellemzı. A magára hagyott egyén "túl keveset"
költene saját védelmére, amely állandó háborúskodáshoz vezetne az emberek között. E
feltehetıen tőrhetetlen helyzet megoldására Hobbes és követıi szerint államot kell létrehozni.
Ha két személy, A és B békésen akar együttmőködni, szükségük van egy harmadik félre, K-
ra, a végsı bíróra és döntıbíróra. Azonban ez a harmadik fél, K nem pusztán egy másik
egyén, és az általa nyújtott szolgáltatás, a védelem nem csak egy újabb "magán" jószág.
Ehelyett K uralkodó és két egyedi hatáskörrel rendelkezik. Egyrészt K megkövetelheti, hogy
alattvalói, A és B kizárólag hozzá forduljanak védelmi szolgáltatásokért, azaz K a védelmi
szolgáltatások kötelezı jellegő területi monopolistája. Másrészt K egyoldalúan
meghatározhatja, hogy A és B mennyit fizessen a szolgáltatásaiért cserébe, tehát K
rendelkezik az adószedés jogával, hogy a védelmi szolgáltatásokat "kollektív" módon
nyújthassa.

Nem érdemes arról vitatkozni, hogy az ember valójában olyan rossz és farkasias-e, ahogy azt
Hobbes feltételezi, legfeljebb azt kell megjegyezni, hogy Hobbes felvetése nyilvánvalóan nem
jelentheti azt, hogy az embereket csak és kizárólag agresszív ösztönök hajtják. Ha ez lenne a
helyzet, az emberiség már rég kihalt volna. Mivel nem így történt, ez bizonyítja, hogy az
ember rendelkezik értelemmel és uralkodni tud természetes ösztönein. Csupán Hobbes
megoldásával vitatkozunk. Ha az embert racionális állatnak tekintjük, a védelemre tett
javaslat javít a helyzeten? Az állam intézménye csökkentheti az agresszív viselkedést és
elısegítheti a békés együttmőködést, hogy ezáltal nagyobb legyen a biztonság? Hobbes érvei
nyilvánvalóan problémásak. Elıször is, függetlenül attól, hogy mennyire rosszak az emberek,
K — legyen ı király, diktátor vagy választott elnök — szintén csak egy közülük. Az ember
természete nem alakul át, amikor K lesz belıle. Hogyan lehet jobb A és B védelme, ha annak
érdekében K-nak adót kell tılük szedni? K mint kizsákmányoló vagyonvédı vajon nem
ellentmondásos önmagában is? Vajon az általa szedett adó nem ugyanaz, mint amit — sokkal
találóbban — védelmi pénznek hívnak? Természetesen K adott esetben összebékíti A-t és B-t,
de csak azért hogy még többet rabolhasson el tılük. K-t persze mindig jobban védik, de minél
jobban védik annál kevésbé védett A és B az ı támadásaival szemben. Úgy tőnik, a
magánúton nyújtottnál nem jobb a kollektív védelem. Az tulajdonképpen nem más, mint K
által "magánúton" nyújtott szolgáltatás, amelynek ára az alattvalók kizsákmányolása, azaz
gazdasági lefegyverzése. Továbbá az állambarátok Thomas Hobbes-tól kezdve James
Buchananig azzal érvelnek, hogy K, a védelmezı állam valamiféle "alkotmányos" szerzıdés
eredményeként jön létre. Ugyanakkor melyik épesző ember írna alá olyan szerzıdést, amely
szerint az ı védelméért felelıs szervezet egyoldalúan — és visszavonhatatlanul —
meghatározhatná a szolgáltatásért fizetendı árat? Valójában ilyet soha senki nem tett még!

Most hadd szakítsam meg érvelésemet, és térjek vissza a Hobbes-mítosz rekonstruálásához.

Ha feltesszük, hogy az A és B közötti békés együttmőködéshez szükség van a kormányzat, K
létezésére, akkor ebbıl két következtetésre juthatunk. Ha több, mint egy kormányzat, K1, K2
és K3 van, akkor ahogy A és B között nem lehet béke K nélkül, úgy K1, K2 és K3 között sem
lehet békesség, amíg egymással természetes (azaz anarchikus) viszonyban vannak. Az
egyetemleges béke megvalósításához ezért politikai központosításra, egységesítésre így végül
egy világkormány felállítására van szükség.

Fontos felhívni a figyelmet valamire, ami esetleg nem tőnik ellentmondásosnak. Elıször is, a
fenti érvelés önmagában véve igaz. Ha az alapfeltevés helytálló, akkor annak leírt
következménye is az. A Hobbes érvelésében szereplı tapasztalati feltevéseket a tények elsı
pillantásra alátámasztják. Igaz, hogy az államok állandó háborúban állnak egymással és a
történelem során valóban megfigyelhetjük a politikai központosításra és egy globális hatalom
kialakítására való törekvéseket. Csupán e tény és a történelmi folyamatok magyarázatával
vitatkozunk, illetve azzal, hogy egy világkormány nagyobb biztonságot tud nyújtani, mint a
magánvállalkozások. Létezik azonban egy olyan tapasztalati jelenség, amelyre Hobbes érve
nem kínál magyarázatot. Aszerint ugyanis a K1, K2 és K3 államok közötti háborúskodás oka
az, hogy azok egymással anarchikus viszonyban állnak. A világkormány eljövetele elıtt
viszont nem csak K1, K2 és K3 vannak egymással anarchikus viszonyban, hanem egy állam
minden egyes polgára ugyanilyen viszonyban áll a többi állam minden egyes polgárával.
Ezért az ı viszonyuk is ugyanannyira háborúkkal terhes kellene hogy legyen, mint az
államoké. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy nem ez a helyzet. A külföldiek közötti
magánügyek sokkal kevésbé háborúsak, mint az államok közötti ügyletek. Ez persze nem is
meglepı. K állam az alattvalóival ellentétben ugyanis a "külügyek" intézéséhez
felhasználhatja az adóbevételeit. Ha természetes emberi erıszakosságát figyelembe vesszük,
vajon K nem viselkedik-e arcátlanabbul és erıszakosabban a külföldiekkel, ha e
viselkedésének költségeit mások viselik? Ha másokkal fizettethetném meg, én biztosan
hajlandó volnék nagyobb kockázatot vállalni és kihívóbban, erıszakosabban fellépni. És az is
nyilvánvaló, hogy az államok más államok kárára kívánják bıvíteni területi védelmi
monopóliumukat, és így létrehozni az államok közötti versengés végsı eredményét, a
világállamot.3 Ez azonban jobb, mint a védelmi szolgáltatások magánúton történı nyújtása?
Ennek éppen ellenkezıje tőnik igaznak. A világállam az összes háború nyertese és az utolsó
fennmaradó védelmi pénzt szedı szervezet. Nem teszi ez ıt kifejezetten veszélyessé? Egy
világállam fizikai hatalmához képest nem elenyészıen kicsi egyes alattvalóinak fizikai ereje?

II
Hadd függesszem most fel elméleti megfontolásaim taglalását és vegyem röviden szemügyre
a szóban forgó kérdéssel kapcsolatos tapasztalati bizonyítékokat. Ahogy az elején említettem,
a kollektív biztonságba vetett hit rendkívül elterjedt és számos következménye van. Nem
tudok ilyen irányú felmérésekrıl, de merem állítani, hogy a Hobbes-mítoszt, miszerint az
állam feltétlenül szükséges a biztonság fenntartásához, a felnıtt népesség jóval több mint 90
százaléka kétség nélkül elfogadja. Azonban ha hiszünk valamiben, attól az még nem lesz igaz.
Ha valaki hamis dologban hisz, akkor cselekedetei kudarcra vezetnek. Mi a helyzet a
bizonyítékokkal? Hobbest és követıit igazolják, vagy a velük szemben álló anarchista
félelmeket és érveket?

Az Egyesült Államok Hobbes-i mintára jött létre. Ezt jól jelzi az alábbi idézet Jefferson
Függetlenségi Nyilatkozatából:

Magától értetıdınek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlıként

teremtetett, az embert teremtıje olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekrıl le
nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint
a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek
Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén
nyugszik. (Vecseklıy József fordítása.)

Íme: az Egyesült Államok kormányát egyetlen célból, az élet és a tulajdon védelmére hozták
létre. Így tehát kitőnı példa arra, hogy megvizsgáljuk Hobbes az államokról, mint védelmezı
intézményrıl szóló állításának érvényességét. Több, mint két évszázadnyi védelmezés után mi
a helyzet a biztonságunkkal és a békés emberi együttmőködéssel?

A hatalmon lévık és szellemi testıreik (akikbıl több van ma, mint valaha) szerint jobban
védenek és nagyobb biztonságban vagyunk, mint valaha. Állítólag megvédenek minket a
globális felmelegedéstıl és lehőléstıl, az állatok és a növények kipusztulásától, a férjek, a
feleségek, a szülık és a munkáltatók általi bántalmazástól, a szegénységtıl, a katasztrófáktól,
a tudatlanságtól, az elıítéletektıl, a rasszizmustól, a szexizmustól, a homofóbiától és
számtalan egyéb közellenségtıl és veszélytıl. A helyzet azonban valójában teljesen más.
Mindezen "védelem" biztosítása érdekében az állam vezetıi a magántermelıket minden
évben megfosztják jövedelmük több, mint 40 százalékától. Az államadósság szakadatlanul nı,
ami miatt a jövıben még nagyobb mértékő kizsákmányolásra lesz szükség. Mivel az aranyat
állami papírral helyettesítették, a pénzügyi bizonytalanság jelentısen erısödött, és az infláció
révén állandóan kirabolnak minket. A magánélet, a magántulajdon, a kereskedelem és a
szerzıdések minden részletét a törvények egyre gyarapodó halma szabályozza, amivel állandó
jogbizonytalanság és erkölcsi kockázat jár. Fokozatosan megfosztottak minket a
kizárólagosság magántulajdonban gyökerezı jogától. Eladóként vagy vásárlóként nem azzal
üzletelhetünk, akivel szeretnénk. Korlátozó szövetségeket nem köthetünk másokkal olyan
tetszıleges feltételek mellett, amelyeket kölcsönösen elınyösnek tartunk. Amerikaiként olyan
bevándorlókat kell szomszédunknak tekintetünk, akiket nem szeretnénk. Tanárként nem
szabadulhatunk meg a rossz magaviselető diákoktól. Munkáltatóként tehetségtelen vagy kárt
okozó alkalmazottakkal kell beérnünk. Lakástulajdonosként kötelezı elviselnünk a rossz
bérlıket. Bankárként vagy biztosítóként nem szabad elkerülnünk a túl magas kockázatot.
Étterem- vagy kocsmatulajdonosként el kell tőrnünk a rossz vendégeket. Magánegyesületek
tagjaiként el kell fogadnunk a szabályokat és a korlátozásokat sértı viselkedést. Röviden:
minél többet költ az állam a "társadalom"biztosításra és a "köz"biztonságra, annál inkább
lerombolja tulajdonjogainkat, tulajdonunkból annál többet rabol el, sajátít ki, rombol le vagy
értéktelenít el és annál nagyobb mértékben foszt meg minket önvédelmünk alapjaitól: a
gazdasági függetlenségtıl, az anyagi jóléttıl és a személyes vagyontól. Az összes elnök és
szinte mindegyik képviselı útját a személyes gazdasági romlás, a csıd, az elszegényedés, a
kétségbeesés, a nehézségek és a csalódás névtelen áldozatainak százezrei szegélyezik.
A kép még sötétebb, ha a külügyeket tekintjük. Az Egyesült Államok szárazföldi részét teljes
történelme során ritkán támadta meg külföldi hadsereg. (Pearl Harbort az Egyesült Államok
provokálta ki.) Ugyanakkor az Egyesült Államok egyedülálló abban, hogy kormánya háborút
indított saját népességének nagy része ellen, és könnyedén meggyilkolta saját polgárainak
százezreit. Továbbá, noha az amerikai polgárok és a külföldiek viszonya nem tőnik
szokatlanul vitásnak, az ország kormánya szinte a kezdetektıl fogva tántoríthatatlanul
terjeszkedni próbál. A Spanyol-Amerikai háborúval kezdve, az I. és a II. világháborún át,
mind a mai napig az Egyesült Államok kormánya több száz külföldi konfliktusba keveredett
és így vált a világ vezetı imperialista hatalmává. Így a századforduló óta szinte mindegyik
elnök számtalan külföldi megöléséért vagy kiéheztetéséért felelıs. Röviden: míg egyre
tehetetlenebbé, szegényebbé és kiszolgáltatottabbá váltunk, az Egyesült Államok kormánya
egyre merészebb és erıszakosabb lett. A "nemzet"biztonság nevében a támadó és
tömegpusztító fegyverek egyre nagyobb arzenáljával felszerelkezve "véd" meg minket az
újabb és újabb, kisebb-nagyobb "Hitlerek" és gyanúsított követıik hergelésével szerte a
világban az Egyesült Államok területén kívül.

A tapasztalati bizonyítékok tehát egyértelmőek. A védelmezı államba vetett hit alapvetı

hibának tőnik, az annak megvalósítására tett amerikai kísérlet pedig teljes kudarc. Az
amerikai kormány nem véd meg minket. Éppen ellenkezıleg, életünkre, tulajdonunkra és
jólétünkre nem leselkedik nagyobb veszély, mint az amerikai kormány, az Egyesült Államok
elnöke pedig a világ legfenyegetıbb felfegyverzett veszedelme, aki képes tönkretenni
mindenkit, aki ellenáll neki, vagy akár lerombolni az egész Földet.

III
Az állam hívei hasonlóan reagálnak a Szovjetunió és bábállamai igencsak szerény gazdasági
teljesítményére, mint a szocialisták. Nem feltétlenül tagadják a csalódást keltı tényeket, de
azzal akarják kimagyarázni azokat, hogy a "megvalósult" és az "ideális" vagy "igazi"
államiság (szocializmus) közti különbség eredményei. A szocialisták a mai napig azt állítják,
hogy a "valódi" szocializmus helyességét nem cáfolják a tapasztalati bizonyítékok, és minden
jól alakult volna, ha Trockij, Buharin vagy akár az ı saját szocializmusuk valósult volna meg
Sztáliné helyett. Az állam hívei ehhez hasonlóan minden látszólag ellentmondó bizonyítékot
csupán véletlennek tartanak. Ha más elnök került volna hatalomra a történelem ilyen vagy
olyan fordulópontjánál, ha ezt vagy azt az alkotmánymódosítást elfogadták volna, minden
szépen alakult volna és soha nem látott biztonság és béke köszöntött volna be. Sıt, ez meg is
történhet a jövıben, ha az ı intézkedési javaslataikat valósítjuk meg.

Ludwig von Misestıl tudjuk, hogyan reagáljunk a szocialisták kitérı stratégiájára. Amíg a
szocializmus meghatározó jellemzıje, a magántulajdon hiánya a termelési eszközökben
megmarad, semmilyen reform nem segíthet. A szocialista gazdaság fogalma
önellentmondásos, és abszurd az az állítás, miszerint a szocializmus a társadalmi termelés
"magasabb", hatékonyabb módját jelenti. Ha valaki a céljait hatékonyan, pazarlás nélkül
kívánja elérni egy munkamegosztáson alapuló cseregazdaságban szükség van pénzügyi
számítás (költségszámítás) elvégzésére. Az egyszerő, önellátó háztartáson kívül az ésszerő és
hatékony cselekvés egyetlen eszköze a pénzügyi számítás. Csak a bemenetek és a kimenetek
egy közös csereeszközben (pénzben) kifejezett értékének számszerő összehasonlításával
döntheti el bárki, hogy cselekvése sikeres-e vagy nem. Ezzel szemben a szocializmus azt
jelenti, hogy egyáltalán nincs gazdaság, nincs gazdaságosság, mivel a pénzügyi és a
költségszámítás lehetetlen ilyen körülmények között. Ha a termelési eszközökben nincs
magántulajdon, akkor egyetlen termelési tényezınek sincs ára, így lehetetlen eldönteni, hogy
azokat gazdaságosan használják-e vagy nem. Ennek megfelelıen a szocializmus nem a
termelés egy magasabb szintje, hanem gazdasági káosz és visszasüllyedés a primitivizmusba.

Az állam híveinek elkerülı stratégiájára adandó választ Murray N. Rothbard írta le. Bár
Rothbard leckéje ugyanilyen egyszerő és tiszta, ráadásul távolabbra mutató következményei
vannak, mégis kevésbé ismert és elismert mind a mai napig. Amíg az állam fı jellemzıje
megmarad, mindenféle személyi vagy intézményes reform haszontalan. Az állam lényege —
az igazságszolgáltatási monopólium és az adószedési jog — illuzórikussá tesz mindenféle, a
hatalmának korlátozására és az egyén életének és tulajdonának védelmére irányuló
erıfeszítést. Monopólium fennállása esetén az igazságszolgáltatás és a védelem ára
emelkedik, minısége romlik. Egy adóból finanszírozott védelmi szervezet léte eleve
ellentmondásos, és magasabb adókhoz, gyengébb védelemhez vezet. Az államot (ahogyan
mindenki mást is) az önérdek és a munka haszontalansága motiválja, azonban rendelkezik az
adószedés jogával, így célja a védelmi kiadások maximalizálása — és akár a nemzet szinte
teljes vagyonát fel lehet használni a védelmi kiadások fedezésére — miközben a védelmi
szolgáltatások minimalizálására törekszik. Ráadásul az igazságszolgáltatási monopólium léte
az igazságszolgáltatás és a védelem minıségének romlásához vezet. Ha az ember csak az
államhoz fordulhat igazságért és védelemért, akkor az igazság és védelem az állam igényei
szerint eltorzul az alkotmány és a legfelsıbb bíróság fennállásának ellenére. Elvégre az
alkotmány és a legfelsıbb bíróság az állam alkotmánya és legfelsıbb bírósága, és
bármennyire korlátozzák is az állam hatalmát, e korlátozások éppen a szóban forgó intézmény
alkalmazottaitól függenek. Ennek megfelelıen a tulajdon és a védelem fogalma folyamatosan
változik, a hatáskör pedig egyre inkább kiterjed az állam érdekeinek megfelelıen.

Ezért, amint Rothbard rámutatott, ahogy a szocializmust sem lehet megreformálni, csak
eltörölni ha boldogulni akarunk, úgy az állam intézményét sem lehet megreformálni, hanem el
kell törölni, ha vissza akarjuk kapni az igazságot és a biztonságot. "Egy szabad társadalomban
a védelmi szolgáltatásokat (beleértve a személyek és a tulajdon védelmére irányuló olyan
szolgáltatásokat, mint a rendıri védelem és a bírósági ítéletek)" következtet Rothbard,

olyan embereknek vagy cégeknek kell tehát nyújtaniuk, akik (a) bevételeikhez önkéntes
alapon és nem kényszerítéssel jutnak hozzá és (b) az állammal ellentétben nem formálnak
jogot maguknak a rendıri és bírósági szolgáltatások kötelezı jellegő monopóliumára... a
védelmi cégeknek éppen olyan szabadon kellene versenyezniük, és éppen úgy tartózkodniuk
kellene az erıszak alkalmazásától a békés emberekkel szemben, mint a szabad piacon az
összes más terméket és szolgáltatást nyújtó embernek és cégnek. A biztonsági szolgáltatások a
többi szolgáltatáshoz hasonlóan piaci és csak piaci termékek lehetnének.

Más szóval, minden tulajdonnal rendelkezı személy részesülhetne a munkamegosztás

elınyeibıl és tulajdonához az önvédelemnél erısebb védelmet kereshetne más
tulajdonosokkal való együttmőködés révén. Bárki bárkivel szabadon szerzıdhetne a védelmi
és igazságszolgáltatással kapcsolatban és bárki egyoldalúan beszüntethetné az ilyen jellegő
együttmőködést, és visszatérhetne az önvédelemhez vagy másokkal léphetne szövetségre.

IV
A kollektív biztonság — az állam — mítoszának rekonstruálása valamint elméleti és
empirikus alapú kritikájának kifejtése után a magáncégek által nyújtott biztonsági
szolgáltatásokat támogató érvekkel folytatom. A kollektív biztonság mítoszának
eloszlatásához nem elég a védelmezı állam eszméjének hibáját megérteni. Ugyanilyen, ha
nem még inkább fontos megérteni, hogy a nem az állam által nyújtott biztonsági
szolgáltatások miként mőködnének hatékonyan. A francia-belga közgazdász, Gustave de
Molinari úttörı elemzése nyomán Rothbard vázolta fel a védelem szabad piaci alapon történı
mőködését. Morris és Linda Tannehillnek ugyanúgy hálával tartozunk a témával kapcsolatos
briliáns meglátásaikért és elemzéseikért.11 Elemzésemben az ı nyomukon haladva átfogóbb
képet adok a biztonsági szolgáltatások alternatív — nem állami — elıállításáról és annak nem
csak az egyének vagy a bandák, hanem az államok által indított támadásokkal szembeni
ellenálló képességérıl.

Az olyan liberális-libertáriusok, mint Molinari, Rothbard, a Tannehillek és mások között

általános az egyetértés, hogy a védelem a biztosítás egy formája, a védelmi kiadások pedig a
biztosítás árát jelentik. Ennek megfelelıen, ahogy azt különösen Rothbard és a Tannehillek
hangsúlyozzák, az összetett, világmérető munkamegosztáson alapuló modern gazdaság
keretein belül a védelmi és biztonsági szolgáltatásokat legvalószínőbben a biztosítótársaságok
nyújtanák. Minél jobban védik a biztosított tulajdont, annál kevesebb kárt kell megtéríteniük,
így a biztosítónak annál kisebbek a kiadásai. Így a hatékony védelem biztosítása minden
biztosító saját érdeke. Bár az állam nagyban megköti a kezüket és akadályozza ıket, a
biztosítótársaságok már ma is a védelmi szolgáltatások és a kárpótlási lehetıségek széles
körét nyújtják a magánszemélyek és -társaságok részére. A biztosítók egy további alapvetı
követelménynek is eleget tesznek. Ha valaki védelmi szolgáltatásokat akar felajánlani, akkor
nyilvánvalóan úgy kell tőnnie, hogy képes is azokat nyújtani. Más szóval rendelkezniük kell
azokkal a gazdasági eszközökkel — emberi és fizikai erıforrásokkal — amelyek szükségesek
a világ valós vagy vélt veszélyeivel való küzdelemhez. A biztosítótársaságok ebbıl a
szempontból is tökéletes jelöltnek látszanak. Országos vagy akár nemzetközi szinten
mőködnek és nagy területen, akár államhatárokon túl is szétszórt ingatlanokkal rendelkeznek.
Tehát határozottan érdekükben áll a hatékony védelem biztosítása, "nagyok", gazdaságilag
erısek. A biztosítótársaságokat összekötik továbbá az egymásnak való segítségnyújtásra és
érdekegyeztetésre vonatkozó szerzıdések és a nemzetközi újrabiztosító társaságok rendszere,
és így olyan egyesített gazdasági erıvel rendelkeznek, amely mellett a legtöbb államé
eltörpül.

Hadd elemezzem tovább és tegyem egyre világosabbá e felvetést, miszerint a védelmi és

biztonsági szolgáltatások a "biztosítások" körébe tartoznak, és így azokat biztosítótársaságok
nyújthatják. E cél megvalósításával kapcsolatban két problémát kell tárgyalnunk. Elıször is,
nem lehetséges valakit az életben elıforduló összes kockázattal szemben biztosítani. Például
nem biztosíthatom magamat öngyilkosság elkövetése, saját hazám leégetése, munkanélkülivé
válásom, az ágyból való felkelés nemszeretése vagy vállalkozói veszteségek elszenvedése
ellen, mivel az elkerülni kívánt esemény bekövetkezésének valószínőségére teljesen vagy
részlegesen befolyásom van. Az ilyen kockázatokat egyénileg kell vállalni. Rajtam kívül
senki más nem foglalkozhat velük. Így az elsı kérdés az, hogy a védelmet és a biztonságot mi
teszi biztosíthatóvá? Ahogy láttuk is, ez nem magától értetıdı. Elvégre nincs mindenkinek
jelentıs befolyása a saját személye vagy tulajdona ellen támadás valószínőségére nézve? Az
ellenem irányuló támadást nem szándékosan váltom-e ki például a másik megtámadásával
vagy provokálásával, és így annak kockázata nem ugyanúgy biztosíthatatlan, mint az
öngyilkosság vagy a munkanélküliség, amelyek bekövetkeztéért mindenkinek magának kell
vállalnia a felelısséget?

A válasz feltételes igen és nem. Igen, amennyiben senki sem kínálhat feltétel nélküli
biztosítást minden elképzelhetı támadással szemben. Ha egyáltalán lehetséges, feltétlen
védelmet mindenki csak saját maga saját magának biztosíthat. A válasz azonban "nem", ha a
feltételes védelmet tekintjük. Csak az áldozat által kiprovokált támadások ellen nem lehet
biztosítani. A provokáció hiányában és így "esetlegesen" megtörténı támadások ellen
azonban lehet biztosítást nyújtani. Így a védelem biztosításnak tekinthetı akkor és csak akkor,
ha a biztosító a szerzıdés révén annyiban korlátozza a biztosított cselekvési szabadságát, hogy
annak részérıl mindennemő "provokáció" kizárt legyen. Az egyes biztosítótársaságok
egymástól eltérıen határozhatják meg a provokáció fogalmát, de attól az elvtıl egyikük sem
térhet el, hogy ki meg kell tiltaniuk ügyfeleiknek a provokatív és támadó cselekedetek
elkövetését.

Amennyire magától értetıdınek tőnik is a védelmi biztosítások e védekezı — nem agresszív

és nem provokatív — jellege, annyira alapvetı fontosságú is ez a felismerés. Egyrészt az
következik ebbıl, hogy egy ismert agresszor vagy provokátor képtelen lenne biztosítót találni,
így gazdaságilag elszigetelt, gyenge és sebezhetı volna. Másrészrıl az is következik, hogy ha
valaki a saját maga által saját magának biztosított védelemnél erısebb védelemre vágyik,
akkor ahhoz csak úgy juthat hozzá, ha az erıszakmentes, civilizált viselkedés bizonyos elıírt
normáit betartja. Továbbá minél többen kötnek biztosítást — és a modern cseregazdaságban a
legtöbb ember az önvédelemnél erısebb biztonságra vágyik — annál nagyobb gazdasági
nyomás nehezedik a biztosítással még nem rendelkezıkre, hogy ugyanolyan vagy hasonló
erıszakmentes viselkedési normákat vegyenek fel. Ráadásul a biztosítók között az önként
fizetı ügyfelekért folyó verseny miatt a biztosított tulajdon értékéhez képest várhatóan egyre
inkább csökkenni fog a biztosítás ára.

Az egymással versengı biztosítók rendszerének ugyanakkor kettıs hatása lenne a törvények

fejlıdésére, amellyel hozzájárulna a konfliktusok számának és súlyosságának csökkenéséhez.
Egyrészt a törvények változatossága és rugalmassága nıne. A biztosítótársaságok nem
kényszerítenék mindenkire ugyanazokat a szabályokat (mint ahogy azt az állam teszi), mert
nem csak az árban versenyeznének egymással, hanem termékeik eltérı voltával és
fejlesztésével. Az egyes biztosítótársaságok megkülönböztethetnék magukat a többitıl az
ügyfeleiktıl elvárt viselkedési elıírások, a bizonyítékokra vonatkozó és az eljárási szabályok
és/vagy a jutalmak és büntetések fajtái és kiérdemelésük módja tekintetében, és valószínőleg
élnének is ezzel a lehetıséggel. Egymás mellett létezhetnének a katolikus biztosítottak
számára az egyházjogra, a zsidóknak a halakhára, a muszlimoknak az sariára, a nem hívıknek
pedig a világi törvényekre alapuló törvényrendszerek, melyek fenntartásáról az azokért fizetı
ügyfélkör gondoskodna. Az ügyfelek megválaszthatnák, hogy rájuk mely jogrendszer
vonatkozzék, és döntésüket késıbb meg is változtathatnák. Más szóval senkit sem
kényszerítenének arra, hogy számára "idegen" törvények szerint éljen, így a konfliktusok egy
jelentıs forrása megszőnne.

Másrészt, az egymással versengı biztosítók rendszere a törvény egységesítésének irányába is

hat. A "belföldi" — katolikus, zsidó, római, germán — jog csak a biztosítottakra és
tulajdonukra, a biztosítóra és az általa ugyanazon jogrend szerint biztosított többi emberre
nézve lenne kötelezı. Az egyházjogot például csak a magukat katolikusnak vallókra illetve
csak az ı közöttük felmerülı viták megoldására alkalmaznák. Természetesen egy katolikus
más, pl. iszlám jogrendszer szerint élıkkel is kapcsolatba, konfliktusba kerülhet és velük
szemben igényelhet védelmet. Ebbıl nem származik nehézség, amennyiben az adott ügy és
felek esetében a katolikus és az iszlám jog szerint ugyanaz a megoldás. Probléma akkor van,
ha a versengı jogrendek jelentısen eltérı megoldást adnak (ami néhány esetben
természetesen elıfordulhat, hiszen különbözı törvényekrıl van szó). A biztosított a más
csoportba tartozókkal való konfliktus ellen is biztosítani kívánja magát, de a "belföldi"
(csoporton belüli) jogrendet ebben az esetben nem lehet használni. Nem várható el, hogy egy
biztosító és az általa alkalmazott jogrend követıi (például a katolikusok) egyszerően
alávessék magukat egy másik (pl. muszlim) biztosítónak és jogrendjének, vagy fordítva.
Ehelyett mindegyik biztosítónak — a katolikusnak és a muszlimnak is — hozzá kell járulnia a
csoportok közti, tehát az egymással versengı biztosítók biztosítottai közötti ügyekben
alkalmazandó törvényrendszer kialakításához. És mivel a biztosító által az ügyfelei számára
felkínált csoportok közti jogrendszer csak akkor tőnhet hihetınek, és így jószágnak, ha azt
más biztosítók is (lehetıleg minél többen) elfogadják, a versengés elısegíti egy olyan
törvényrendszer kialakítását és folyamatos finomítását, amelyik a legszélesebb —
csoportokon, kultúrákon átívelı — jogi-erkölcsi konszenzust tartalmazza, így a versengı
törvényrendszerek legnagyobb közös osztóját adja.

Mivel a versengı biztosítók és jogrendjeik egyes, közösen kezelt esetekben eltérı véleményen
lehetnének, eleve egy független harmadik fél ítéletének kellene alávetniük saját magukat és
ügyfeleiket az ilyen esetekben. E harmadik fél nem csupán független volna a ügyben érdekelt
felektıl, hanem azt a felek egyhangú választása jelölné ki. És mint egyhangúan választott
döntıbíró, a "konszenzust" és az "egyetértést" jelképezné, vagy akár testesítené meg. Azért
választanák ıket, mert velük kapcsolatban az lenne a közvélekedés, hogy képesek a
különbözı csoportba tartozó felek mindegyikének megfelelı, vagy "igazságos" megoldásokat
keresni és megfogalmazni. Ha egy döntıbíró elbukik e feladata teljesítése közben, és olyan
megoldásokat talál, amelyeket a biztosító(k) és/vagy ügyfele(ik) nem tart(anak)
"igazságosnak", a jövıben valószínőleg nem esik majd rá a választás.

A fentiek következtében az önként fizetı ügyfeleket biztosító társaságok versenyének elsı

alapvetı eredménye a védelmi és biztonsági szerzıdések létrejötte lenne. A biztosítók (az
államtól eltérıen) pontos tulajdon- és termékleírásokat, valamint közérthetıen leírt
kötelezettségeket tartalmazó szerzıdéseket kínálnának ügyfeleiknek. Az biztosítók és a
döntıbírók közötti kapcsolatot is szerzıdések határoznák meg. A szerzıdést megkötı felek
mindegyikére egyaránt vonatkoznának annak kikötései a szerzıdés idıtartamára, és a
szerzıdés tartalmát csak az összes szerzıdı egyhangú beleegyezésével lehetne
megváltoztatni. Más szóval verseny esetén (az állam léte esetén fennálló helyzettıl eltérıen)
nem létezne és nem is létezhetne "törvénykezés". Egyetlen biztosító sem maradhatna talpon
(az államtól eltérıen), ha ügyfeleinek "védelmet ígérne", de nem mondaná meg, mennyiért és
ragaszkodna ahhoz, hogy bármikor, ha úgy kívánja, egyoldalúan megváltoztathatja a védı-
ügyfél kapcsolatra vonatkozó feltételeket. Egy ilyen biztosító ügyfelei sokkal "jobbat"
akarnának, és más biztosítók ennek megfelelıen szerzıdéseket és állandó törvényt
nyújtanának ígéretek és változó törvénykezés helyett. Az egyes biztosítók és döntıbírók
közötti folyamatos együttmőködés eredményeként a tulajdonra és a szerzıdésekre vonatkozó
törvények egységesítése, a bizonyítékokra vonatkozó és az eljárási szabályok (a felelısség, a
károkozás, a kártérítés, a büntetés és hasonló kérdések) összehangolása indulna el. A védelmi
szolgáltatások megvásárlásával mindenki részévé válna egy, a konfliktusok visszaszorítása és
a biztonság növelése érdekében tevékenykedı globális vállalkozásnak. Minden egyes peres
igény a benyújtásának helyétıl, a felperes és az alperes személyétıl függetlenül egy vagy több
biztosítótársaság hatáskörébe tartozna és azt vagy a biztosított "hazai" törvényeinek
megfelelıen vagy a biztosítók csoportjának elızetes megállapodása szerinti "nemzetközi"
törvények elıírásai és eljárásai szerint kezelnének. Ezzel megvalósulna a teljes és tökéletes
jogbiztonság.

V
Mármost, egy másik kérdést is meg kell vizsgálnunk. Még ha a védelmi szolgáltatások
nyújthatók is biztosítás formájában, a biztosításoknak jelentısen különbözı formái léteznek.
Vegyünk csak két jellemzı példát: biztosítás a természeti katasztrófák, mint a földrengések,
az áradások, a hurrikánok ellen, illetve biztosítás a üzemi balesetek, mint valamilyen gép
meghibásodása, robbanás vagy hibás termékek ellen. Az elıbbi a csoportos vagy kölcsönös
biztosításra példa. Bizonyos területeken nagyobb a természeti katasztrófák elıfordulásának
valószínősége mint máshol, így ott a biztosítás iránti kereslet és annak ára is magasabb.
Azonban bizonyos földrajzi határokon belül a biztosító minden helyet egyformának tekint a
kockázat szempontjából. Ismeri a szóban forgó esemény elıfordulásának valószínőségét a
terület egészére nézve, de nem tud semmit, hogy azon belül az egyes helyeken mekkora ez a
valószínőség. Ebben az esetben minden biztosított ugyanakkora biztosítási díjat fizet a
biztosított értékhez viszonyítva, és az adott idı alatt beszedett díjakból vélhetıen fedezni lehet
az azon idı alatt benyújtott kárigényeket (különben a biztosító veszteségesen mőködne).
Tehát az egyéni kockázatokat összevonják és kölcsönösen biztosítják.

Ezzel szemben az üzemi balesetek elleni biztosítás az egyéni biztosítás példája. A természeti
katasztrófáktól eltérıen a biztosítani kívánt kockázat emberi cselekvés, azaz termelés
eredménye. Minden termelési folyamatot egy termelı egyén irányít. Egyetlen termelınek sem
áll szándékában a bukás vagy a katasztrófa elszenvedése, és ahogy láttuk, csak véletlenül
bekövetkezı — és nem szándékosan elıidézett — károk ellen lehet biztosítást kötni. Azonban
még ha a termelés nagyrészt irányításunk alatt áll is és általában sikeres, minden termelı és
termelési folyamat ki van téve a saját irányításán kívül álló, néha bekövetkezı
szerencsétlenség — hibahatáron belüli — veszélyének. Viszont ez egyéni termelési
tevékenységnek és technológiának a (szándékos vagy akaratlan) eredménye, az üzemi
balesetek kockázata jelentısen eltér az egyes termelık illetve termelési folyamatok esetében.
Így az ı kockázatuk nem vonható össze, és minden termelıt külön-külön kell biztosítani.
Ebben az esetben a biztosítónak ismernie kell a kérdéses esemény elıfordulásának idıbeli
gyakoriságát, de nem tudja, hogy az esemény egy adott idıpontban mekkora valószínőséggel
következik be, csupán azt, hogy mindig egy bizonyos termelı és az ı termelési folyamata
mőködik. Nem tételezi fel, hogy az egy bizonyos idıszakban begyőjtött biztosítási díjak
fedezni tudnak minden, ugyanabban az idıszakban benyújtott kárigényt. Ehelyett attól vár
hasznot, hogy sok idıszak alatt begyőjtött biztosítási díj tudja fedezni az ugyanazon
idıszakok alatt felmerülı kárigényeket. Emiatt a biztosítónak ilyen esetben rendelkeznie kell
tıketartalékkal, hogy szerzıdéses kötelezettségeinek eleget tudjon tenni, és a biztosítási díjak
kiszámításakor e tartalékok aktuális értékét is figyelembe kell vennie.

A kérdés tehát az, hogy mások erıszakos cselekedetei és támadása ellen melyik fajta
biztosítás védhet meg? Csoportos biztosítás, mint természeti katasztrófák ellen, vagy egyéni
biztosítás, mint az üzemi balesetek esetében?

Vegyük észre, hogy a biztosítás fent említett két fajtája az összes elképzelhetı biztosítások
skálájának két végletét jelenti, és egy adott kockázat pontos helye nem kötött e skálán. A
meteorológia, a geológia, a mőszaki tudományok és a technológia fejlıdésének köszönhetıen
például egyes, korábban homogénnek (és igy csoportosan biztosíthatónak) tartott kockázatok
egyre kevésbé homogénné válhatnak. A folyamat különösen az egészségbiztosítások terén
figyelhetı meg. A genetika és a génsebészet — a genetikai ujjlenyomat készítés —
fejlıdésével a korábban homogénnek tekintett egészségi kockázatok egyre inkább egyénhez
köthetıvé válnak.

A fentiek figyelembe vételével tehetünk határozott kijelentéseket a védelmi biztosítással

kapcsolatban? Azt hiszem, igen. Bár minden biztosításnál feltétel, hogy a kockázat a biztosító
és a biztosított szempontjából véletlenszerő legyen, egy támadás elıfordulása határozottan
különbözik a természeti katasztrófáktól vagy az üzemi balesetektıl. Míg ez utóbbiak
természeti erık és a természet törvényeinek eredményei, addig az agresszió emberi
cselekvésbıl következik, és míg a természet "vak", azaz nem tesz különbséget az emberek
között, és nem foglalkozik az idızítéssel, addig egy agresszor igenis tehet különbséget és
támadását szándékosan bizonyos áldozatok ellen, meghatározott idıben intézheti.
 VI
Hadd hasonlítsam össze elıször a védelmi biztosítást a természeti katasztrófákkal
szembenivel. Gyakran párhuzamba állítják a kettıt, ezért érdekes megvizsgálni, hogy
mennyire helytálló-e azt tenni. A párhuzamot abban vélik felfedezni, hogy miképpen egy
bizonyos földrajzi területen belül mindenkit ugyanúgy fenyeget egy földrengés, egy áradás
vagy egy hurrikán veszélye, úgy, például, az Egyesült Államok vagy Németország területén
mindenkire egyformán leselkedik egy külsı támadás veszélye. Bár van némi hasonlóság —
melyre rövidesen rátérek — könnyő felismerni két alapvetı hibát a hasonlatban. Elıször is,
egy földrengés, egy áradás és egy hurrikán hatásának határait objektív fizikai feltételek
szabják meg, így azok "természetesnek" tekinthetık. Ugyanakkor a politikai határok
"mesterségesek." Az Egyesült Államok határa folyamatosan változott a XIX. század során,
Németország pedig nem is létezett 1871-ig, területén harmincnyolc külön ország volt
korábban. Nyilván senki sem állítja, hogy az Egyesült Államok és Németország határainak ez
az újrarajzolása annak a felfedezésnek volt az eredménye, hogy a nagyobb Egyesült Államok
és Németország minden lakójára egyforma veszély leselkedett a korábbi nézetekkel szemben.

A fenti említett hasonlat egy másik nyilvánvaló hiányossággal is rendelkezik. A természet —

a földrengések, az áradások, a hurrikánok — vakon rombolnak. Nem tesz különbséget az
értékes és kevésbé értékes területek és objektumok között, csak "támad." Ezzel szemben egy
agresszor, egy behatoló tehet és tesz is különbséget. Nem támad meg értéktelen területeket és
tárgyakat, mint például a Szahara, hanem az értékeseket veszi célba. Ha minden mást
változatlannak tekintünk, minél értékesebb egy terület vagy egy objektum, annál valószínőbb,
hogy támadás célpontjává válik.

Ez a következı fontos kérdést veti fel. Ha a politikai határok önkényesek és a támadások

mindig az értékes helyek és objektumok ellen irányulnak, léteznek-e olyan nem önkényes
határok, amelyek elválasztják egymástól a biztonsági szempontból különbözı mértékben
kockázatos zónákat? A válasz igen. Ezek a nem önkényes határok a magántulajdon határai. A
magántulajdon bizonyos fizikai tárgyak meghatározott emberek által meghatározott helyen
történt eredeti elbirtoklása és/vagy megtermelése eredményeként jön létre. Minden elbirtokló-
termelı (tulajdonos) a cselekedetével azt mutatja, hogy az elbirtokolt vagy megtermelt dolgot
értékesnek (jószágnak) tekinti, különben nem vette volna birtokba vagy nem állította volna
elı azt. Az emberek tulajdonának határai objektívan és kölcsönösen megállapíthatók.
Egyszerően az egyén által elbirtokolt és/vagy megtermelt dolgok fizikai kiterjedése adja azt.
Az értékes területek és tárgyak határai a birtokok határaival együtt léteznek. Minden értékes
területet és tárgyat birtokol valaki, csak az értéktelen területeknek és tárgyaknak nincs
tulajdonosa.

Az elbirtokló és termelı személyt mindig más emberek veszik körül, így támadás áldozatává
is válhat. Minden tulajdon — szemben a dolgokkal (az anyaggal) — szükségszerően értékes,
így minden tulajdonos mások agresszív vágyainak célpontjává válhat. Ezért minden
tulajdonos számtalan más szempont mellett figyelembe veszi a biztonsági körülményeket is,
amikor tulajdonának helyet és formát választ. Mindenki elınyben részesíti a tulajdon
biztonságosabb elhelyezését és formáját a kevésbé biztonságossal szemben. Azonban
függetlenül attól, hogy a tulajdonos és a tulajdona hol helyezkedik el, és hogy a tulajdon
milyen fizikai formában jelenik meg, minden tulajdonos a tulajdona megvédése iránti
személyes hajlandóságáról tesz tanúbizonyságot, amikor azt nem hagyja magára egy
lehetséges támadás fényében.

Ha azonban a magántulajdon határai az egyetlen olyan nem önkényes határok, amelyek a

támadás kockázatával kapcsolatba hozhatók, akkor ebbıl az is következik, hogy éppen annyi
különbözı biztonsági zóna létezik, mint ahány eltérı tulajdonosok által birtokolt önálló
tulajdonrész van, és e zónák pontosan akkorák, mint ezek a tulajdonrészek. Ezért a tulajdon
erıszakkal szembeni biztosítása még inkább egyéni (és nem csoportos vagy kölcsönös)
biztosításnak tőnik, mint az üzemi balesetek elleni biztosítás.

Míg egy bizonyos termelési folyamat kockázata általában független annak helyszínétıl —
azaz ha ugyanazt a folyamatot több más helyen is alkalmazza ugyanaz a termelı, akkor a
hibahatár mindenhol ugyanaz —, a magántulajdon — például a gyár — elleni támadás
kockázata függ a helytıl. Mivel a magántulajdon magánszemélyek által elbirtokolt és
elıállított jószágot jelent, az mindig jól elkülöníthetı. Minden tulajdon más helyen található
és más irányítása alatt áll, és minden helynek saját, egyedi biztonsági kockázata van. A saját
biztonságom más és más lehet, ha vidéken vagy a városban, ha egy dombon vagy egy
völgyben, egy folyótól, tengertıl, kikötıtıl, vasútvonaltól vagy utcától távol illetve ahhoz
közel élek. Még az összefüggı területek egyes részeit sem fenyegeti feltétlenül ugyanakkora
veszély. Eltérést jelenthet, ha a hegyoldalban magasabban vagy mélyebben, ha az óceántól
távolabb vagy ahhoz közelebb lakom, mint a szomszédom, vagy ha tıle északra, délre,
nyugatra illetve keletre élek. Továbbá minden birtok a helyétıl függetlenül átalakítható
tulajdonosa által úgy, hogy azzal növelje a biztonságot és csökkentse egy támadás
valószínőségét. Például vehetek egy fegyvert vagy egy páncélszekrényt, képessé tehetem
magamat egy támadó repülıgép lelövésére a kertbıl vagy lehet olyan lézerágyúm, amely több
ezer kilométeres távolságból meg tud ölni egy támadót. Ezért egyetlen hely és egyetlen
tulajdon sem olyan, mint a másik. Minden tulajdonost külön-külön kell biztosítani, és ehhez a
biztosítónak elég tıkével kell rendelkeznie.

VII
Tehát a természeti katasztrófák elleni és a külsı támadás elleni biztosítások között vont
párhuzam hibás. A támadás mindig meghatározott célok ellen történik, és védeni is azokat
kell. Mindenki más területeket és tárgyakat akar megvédeni, és mindenkinek más a biztonsági
kockázata, de a párhuzamnak mégis van egy kis igazságtartalma. Azonban a természeti
katasztrófák és a külsı támadás között esetleges hasonlóságok nem a támadás és a védekezés
természetébıl adódnak, hanem az állami agresszió és az az ellen való védekezés (az országok
közötti háború) jellegébıl. Ahogy fent leírtuk, az állam olyan szervezet, amely a védelem és
az adószedés jogának területi monopóliumát élvezi, és egy ilyen szervezet eleve
erıszakosabb, mivel a magatartásából eredı költségeit átterheli alattvalóira. Az állam léte
azonban nem csupán gyakoribbá teszi az erıszak elıfordulását, hanem egészen megváltoztatja
annak jellegét. Az államok — és különösen a demokratikus államok — létezésébıl
következik, hogy a támadás és a védekezés — a háború — egyre inkább totálissá válik, azaz
egyre kevésbé válogatja meg célpontjait és áldozatait.

Egy pillanatra vegyünk egy államtól teljesen mentes világot. Míg a nagy, gyakran
multinacionális, hatalmas tıketartalékokkal rendelkezı biztosítótársaságok a legtöbb
magántulajdonnal rendelkezı embert egyenként biztosítanák, az agresszorok, mint nagy
kockázatot jelentı személyek, biztosítás nélkül maradnának. Ilyen helyzetben minden támadó
vagy egy azokból álló csoport a nem biztosított tulajdont venné célba, és igyekezne elkerülni
a "járulékos kárt", különben egy vagy több gazdaságilag igen erıs védelmi céggel találná
magát szemben. Ehhez hasonlóan a védelembıl elkövetett erıszak is határozott célpontok
ellen irányulna. Az összes támadó meghatározott személy vagy csoport lenne, akik
meghatározott helyeken élnek és meghatározott erıforrásokkal rendelkeznek. Az ügyfeleiket
ért támadást megbosszulandó, a biztosítótársaságok e meghatározott helyeket és erıforrásokat
támadnák, és ık is igyekeznék elkerülni a járulékos kárt, mivel különben más biztosítók
részére kellene kártérítést fizetniük.

Mindez alapvetıen megváltozik egy olyan világban, ahol vannak államok és országok közötti
háborúk. Ha egy állam, például az Egyesült Államok megtámad egy másikat, például Irakot,
az nem korlátozott számú, egyértelmően azonosítható helyen élı ember által, korlátozott
erıforrások igénybevételéével végrehajtott támadás. Ehelyett a támadásban minden amerikai
részt vesz az összes erıforrásával. Minden amerikai adót fizet az amerikai kormánynak és így
de facto részese az amerikai állam által elkövetett minden agressziónak, akár akarja ezt, akár
nem. Bár nyilvánvalóan téves volna azt állítanunk, hogy minden amerikait egyformán
fenyeget egy iraki támadás veszélye (amely legyen akármilyen csekély is, bizonyosan
nagyobb New Yorkban, mint Kansas állambeli Wichitában például), minden amerikai
egyforma az országa által elkövetett agresszióban való aktív, még ha nem is mindig önkéntes
részvételben.

Másodszor, ahogy a támadó is egy állam, úgy a megtámadott Irak is az. Amint amerikai
megfelelıjének, úgy az iraki államnak is megvan a hatalma polgárai adóztatására vagy
fegyveres erıibe való besorozására. Adófizetıként vagy sorkatonaként minden iraki
ugyanúgy részt vesz az iraki állam védekezésében, mint ahogy minden amerikai is részese az
országa által elkövetett támadásnak. Így a háború az összes amerikai háborúja az összes iraki
ellen, azaz totális háború. Mind a támadó, mind a megtámadott állam stratégiája ennek
megfelelıen megváltozik. Míg a támadónak válogatnia kell a célpontok között, ha más okból
nem is, mint hogy még az adóhatóságot is köti a szőkösség, nincs vagy kevés a késztetése a
járulékos kár elkerülésére vagy minimalizálására. Éppen ellenkezıleg, mivel a teljes népesség
és a teljes nemzeti vagyon részt vesz a védekezésben, a járulékos kár akár kívánatos is lehet
még akkor is, ha az emberéletben vagy tulajdonban következik be. A harcolók és a nem
harcolók között nincs éles határvonal. Mindenki ellenség és minden tulajdon a megtámadott
államot szolgálja. Így minden és mindenki szabadon megsemmisíthetı. A megtámadott
államot szintén kevéssé érdekli az ellentámadásból adódó járulékos kár. A támadó ország
minden polgára és azok összes tulajdona ellenség illetve ellenséges tulajdon, így a bosszú
lehetséges célpontjává válik. Az államok közötti háború e jellegzetességeinek megfelelıen az
államok inkább olyan tömegpusztító fegyvereket fejlesztenek ki és alkalmaznak, mint az
atombomba, ahelyett hogy nagy hatótávolságú, precíziós fegyvereken dolgoznának, mint
például egy (egyelıre képzeletbeli) lézerágyú.

Így tehát a háborúk és a természeti katasztrófák közötti hasonlóság a válogatás nélküli

pusztítás és rombolás tekintetében csupán annak a világnak a jellemzıje, amelyben vannak
államok.

VIII
Ezzel elérkeztünk az utolsó problémához. Láttuk, hogy ha a tulajdon magántulajdon, akkor a
védelmet is egyénileg kell biztosítania a tıkeerıs biztosítótársaságoknak, akárcsak az üzemi
balesetek elleni biztosítást. Azt is láttuk, hogy a biztosítás mindkét formája egy alapvetı
szempontból különbözik. A védelmi biztosításnál számít a biztosított tulajdon helye. A
biztosított értékhez képest viszonyítva a biztosítás díja helyrıl helyre változik. Ráadásul a
támadók mozoghatnak, fegyverzetük változhat és az agresszió jellege teljesen megváltozhat
az államok megjelenésével. Így tehát még ha eleve adott is a tulajdon vagy a birtok helye, az
adott területet körülvevı társadalmi környezet változásával együtt a biztosítási díj is változhat.
Az egymással versengı biztosítótársaságok rendszere hogyan birkózik meg ezzel a helyzettel?
És különösen: hogyan birkózik meg az állam és az állami erıszak jelenlétével?
E kérdések megválaszolásához fel kell idéznünk néhány alapvetı közgazdaságtani tételt. Ha
minden más egyenlı, a földbirtokkal rendelkezık általában és az üzleti vállalkozások
tulajdonosai különösen elınyben részesítik azokat a helyeket, ahol a védelem költségei (a
biztosítási díjak) alacsonyak, az ingatlanok értéke pedig emelkedik, azokkal szemben, ahol
magasak a díjak és az ingatlanok értéke csökken. Ezért az emberek a magas kockázatú és
csökkenı ingatlanárakkal jellemzett helyekrıl oda vándorolnak, ahol alacsony a kockázat és
az ingatlanárak növekednek. A védelem költségei és az ingatlanárak továbbá közvetlen
kapcsolatban állnak egymással. Ha minden más változatlan, ahol magasabbak a védelem
költségei (nagyobb egy támadás veszélye), ott az ingatlanok értéke alacsony vagy esik, ahol
pedig alacsonyabbak a védelem költségei, ott az ingatlanok értéke magas vagy növekszik. E
törvények és folyamatok alakítják a biztosító-védelmi társaságok versengı rendszerének
mőködését.

Míg egy adóból fenntartott monopolista által biztosított védelem ára és költségei növekednek,
addig a haszonnal és veszteséggel számolni kénytelen biztosítótársaságok a védelem
költségeinek csökkentésére törekednek, aminek révén az árak is esnek. Ugyanakkor a
biztosítótársaságok még inkább érdekeltek az ingatlanok értékének emelkedésében, mert az
nem csak a saját ingatlanjaik értéknövekedését jelenti, hanem azáltal mások nagyobb értékő
birtokait biztosíthatják magasabb díj ellenében. Ezzel szemben, ha az erıszak kockázata
növekszik és az ingatlanok értéke csökken, a biztosítható érték is kisebb, míg a védelem
költsége és a biztosítás ára növekszik, ami a biztosító üzletmenetére nézve nem túl elınyös.
Emiatt a biztosítókra állandó gazdasági nyomás nehezedik az elıbbi, kedvezıbb feltételek
kialakulásának elısegítésére, és az utóbbi, kedvezıtlen viszonyok megszüntetésére.

Az ösztönzık e szerkezetének alapvetı hatása van a biztosítók mőködésére. Elıször is, a

szokványos bőncselekmények és bőnözık elleni védelmet tekintve a versengı biztosítók
rendszere átfogó változást jelentene a bőnmegelızési politikában. E változás nagyságának
felméréséhez vessünk egy pillantást a jelenlegi, jól ismert állami bőnmegelızési politikára.
Bár az állam érdekében áll a szokásos bőncselekmények megakadályozása (ha másért nem,
azért feltétlenül, hogy több megadóztatható tulajdon maradjon), de adóból fizetett
intézményként nem vagy csak kevéssé áll érdekében a különösebben hatékony védekezés
azok ellen, vagy ha már megtörténtek, az áldozatok kárpótlása valamint a bőnözık kézre
kerítése és megbüntetése. Demokratikus körülmények között ráadásul még súlyosabb a
helyzet, hiszen ha mindenki — az erıszakos és az erıszakot kerülı emberek, a magas és az
alacsony bőnözési rátával rendelkezı területek lakói egyaránt — állami hivatalhoz juthatnak a
választások során, a tulajdonjogok fokozatosan a békés emberektıl az erıszakosakhoz, az
alacsony bőnözési rátával rendelkezı területek lakóitól a magas bőnözési rátával rendelkezı
területek lakóihoz kerülnek. Ennek megfelelıen a bőnözés és a biztonsági szolgáltatások
irányi igény még soha nem volt ilyen magas, mint most. Ennél még botrányosabb az, hogy az
állam nem kártalanítja azokat az áldozatokat, akik ellen nem akadályozta meg egy bőntett
elkövetését (pedig ezt kellene tennie), hanem az áldozatokat még kötelezi is arra hogy adó
formájában megfizessék a bőnözı elfogásának, bebörtönzésének, rehabilitációjának és/vagy
szórakoztatásának költségeit. És ahelyett, hogy a kevésbé biztonságos területeken magasabb
árat szabna a védelmi szolgáltatásokért, a biztonságosabb környékeken pedig alacsonyabbat,
ennek éppen az ellenkezıjét teszi. Több adót szed a biztonságosabb és ezért magasabb
ingatlanárakkal jellemzett helyeken, mint a kevésbé biztonságos helyeken, ahol alacsonyabb
az ingatlanok értéke, vagy akár még támogatja is ez utóbbi helyek — a nyomornegyedek —
lakóit az elıbbiek kontójára, amivel fokozatosan lerombolja a bőnt visszaszorító társadalmi
körülményeket és támogatja az azt elısegítı viszonyok megerısödését.
Az egymással versengı biztosítók mőködésével jelentısen eltérı helyzet alakulna ki. Egyrészt
ha a biztosító nem tudja megakadályozni egy bőn elkövetését, kártalanítania kellene az
áldozatot. Ezért a biztosítók mindenekfölött a bőnmegelızésben akarnának hatékonnyá válni.
Ha mégsem tudnák megelızni a bőn elkövetését, hatékonyan nyomoznák ki, tartóztatnák le és
büntetnék meg a bőnözıt, mivel azzal aztán kifizettethetnék a károkat és a kártalanítás egyéb
költségeit, így azokat nem az áldozatnak és a biztosítójának kellene állnia.

Ahogy a biztosítók ma is egy folyamatosan karbantartott listát vezetnek az ingatlanok

értékérıl, úgy a bőntettekrıl és a bőnözıkrıl is egy rendszeresen frissített adatbázissal
rendelkeznének. Ha minden más változatlan, az egyes birtokok elleni erıszak valószínősége
növekszik a potenciális támadók közelségével valamint azok számával és erıforrásaik
bıvülésével. Ezért a biztosítóknak érdekében állna az elkövetett bőntettekrıl valamint az
ismert bőnözıkrıl és azok tartózkodási helyérıl információt győjteni, továbbá a károk
minimalizálásának céljából közös érdekük volna ezt az információt egymással megosztani
(ahogy a bankok ma is informálják egymást a kockázatos adósokról). A biztosítókat továbbá a
potenciális (még el nem követett vagy nem ismert) bőntettekrıl és bőnözıkrıl való
információgyőjtés is érdekelné, ami alapvetıen átalakítaná a bőnözési statisztikák formáját és
javítaná azokat. A bőntettek jövıbeli elıfordulási valószínőségének és így azok árának (a
biztosítási díjnak) meghatározása érdekében a biztosítók összefüggést keresnének a bőntettek
és a bőnözık gyakorisága, leírása és jellemzıi valamint azon társadalmi környezet között,
amelyben azok elıfordulnak illetve tevékenykednek. A verseny állandó nyomása alatt
kifejlesztenék és folyamatosan finomítanák a demográfiai és szociológiai bőnözési mutatók
rendszerét. Más szóval minden lakóközösséget számos jellemzıvel, mint a lakók nemének,
korcsoportjának, fajának, nemzetiségének, származásának, vallásának, anyanyelvének,
szakmájának és jövedelmének összetételével írnának le, és ezek alapján mérnék fel a
kockázatot.

Ennek következtében, és a mostani helyzettıl jelentısen eltérı módon a jövedelem és a

vagyon mindenféle, területi, faji, nemzeti, származási, vallási és nyelvi alapú újraelosztása
megszőnne, így a társadalmi feszültségek egy állandó forrása végleg eltőnne. Az árak
(biztosítási díjak) kialakuló szerkezete sokkal pontosabban tükrözné az egyes területek és
azok társadalmi összetételének kockázatát, így az ember a saját és a lakókörnyezete
kockázatának megfelelı biztosítási díjat fizetné. Még fontosabb az, hogy a bőnözési
statisztikák és az ingatlanok értékének folyamatosan frissített és finomított rendszerére
alapozva, továbbá a magas kockázatú, alacsony értékő (tehát "rossz") területekrıl az alacsony
kockázatú, nagy értékő (tehát "jó") környékre való, a fentiekben már említett vándorlás által
motiválva a versengı biztosítók rendszere elısegítené a civilizáció fejlıdését (a
decivilizálódás helyett).

Az államok — és különösen a demokratikus államok — az adózási szabályaik és újraelosztási

rendszereik révén rombolják a "jót" és segítik a "rosszat". Szintén így tesznek az erıszakos
integráció politikájával, amelynek hatása talán még rombolóbb. E politikának két hatása van.
Egyrészt a "jó" környékek bevándorlási problémával szembenézı tulajdonosai és lakói
számára az erıszakos integráció azt jelenti, hogy megkülönböztetés nélkül el kell fogadniuk
minden belföldi bevándorlót legyen az csupán átutazó vagy turista a közutakon, vagy vásárló,
ügyfél, lakó, szomszéd. Az állam megakadályozza, hogy a bevándorlásból kizárjanak bárkit,
beleértve azokat, akiket lehetséges és nemkívánatos veszélyforrásnak tartanak. Másrészt a
"rossz" környékek tulajdonosait és lakóit (akik nem bevándorlást, hanem kivándorlást
tapasztalnak) az erıszakos integráció megakadályozza a hatékony önvédelemben. Ahelyett
hogy az ismert bőnözık kiutasításával megszabadulhatnának a bőnözéstıl, az állam arra
kényszeríti ıket, hogy azok szomszédságában éljenek.
A védelmi magánbiztosítók rendszere egészen mást eredményt érne el, mint az állami
bőnmegelızés e sajnos jól ismert decivilizáló hatása. A biztosítók természetesen nem tudnák
megszüntetni a "jó" és "rossz" környékek közti különbségeket. Valójában e különbségek még
növekedhetnének is. Azonban érdekük az ingatlanok értékének növekedése és a védelmi
költségek csökkentése, ezért a biztosítók mind a "jó", mind a "rossz" környékek felemelésén
és fejlesztésén dolgoznának. Megválogatnák, hogy kit engednek bevándorolni a "jó"
környékekre. Az állammal ellentétben nem akarnák figyelmen kívül hagyni a biztosítottak
diszkriminatív hajlamait a bevándorlókkal szemben. Éppen ellenkezıleg, még a
biztosítottaiknál is komolyabban vennék a megkülönböztetést, azaz csak olyan bevándorlókat
engednének be, akik révén a kockázat csökken és az ingatlanok értéke nı, és kizárnák azokat,
akik jelenléte a kockázat növekedéséhez és az ingatlanárak csökkenéséhez vezetne. Más
szóval a megkülönböztetés felszámolása helyett a biztosítók ésszerősítenék és tökéletesítenék
annak gyakorlatát. A bőnözésrıl és az ingatlanok értékérıl szóló statisztikáik alapján,
valamint a védelem költségeinek csökkentése és az ingatlanok értéknek növelése érdekében a
biztosítók kidolgoznák és folyamatosan finomítanák a bevándorlásra és a bevándorlókra
vonatkozó korlátozó (kizáró) szabályokat és így — az árak és az árak közötti különbségek
formájában — mennyiségileg is meghatározhatóvá válna a megkülönböztetés értéke (illetve a
megkülönböztetés hiányának költsége) a lehetséges bevándorlók között (azaz, hogy valaki
magas vagy alacsony kockázatú, illetve értéktermelı-e).

A "rossz" környékeken a biztosítók és a biztosítottak érdekei szintén egybeesnének. A

biztosítók nem akarnák elnyomni a biztosítottak körében az ismert bőnözık eltávolítása iránt
jelentkezı vágyat. E vágyak ésszerősítése érdekében árengedményeket kínálnának
(meghatározott tisztogatási mőveletek elvégzéséért). A biztosítók egymással együttmőködve
tulajdonképpen nem csak közvetlen környezetükbıl szeretnék számőzni az ismert bőnözıket,
hanem egyáltalán a civilizációból az Amazonas ıserdeinek, a Szaharának vagy a sarkvidéki
területeknek határvidékeire.

IX
Mi a helyzet az államokkal szembeni védelemmel? Hogyan védenének meg minket a
biztosítások az állami agresszióval szemben?

Elıször is, fontos felidéznünk, hogy az államok kötelezı jellegő, adóból fenntartott
monopóliumok, így eleve pazarlóan és rossz hatásfokkal mőködnek, akármit csináljanak is.
Ez a mai high-tech korszakban különösen igaz a fegyvereik technológiájára és elıállítására,
valamint a katonai hírszerzésre és stratégiára. Ennek megfelelıen az államok nem tudnának
versenyre kelni az ügyfeleik által önkéntesen pénzelt biztosítótársaságokkal. Ráadásul a
bevándorlásra vonatkozó, és a védelmi költségek csökkentése valamint az ingatlanok
értékének növelése érdekében a biztosítók által megállapított szabályok között a legfontosabb
és a legáltalánosabb elıírás a köztisztviselıkre vonatkozna. Az államok alapvetıen
erıszakosak és állandó veszélyt jelentenek minden biztosítóra és biztosítottra. Ezért a
biztosítók megtiltanák vagy szigorúan korlátoznák az összes ismert köztisztviselı — mint
lehetséges biztonsági kockázat — bevándorlását (egy adott területre lépését) és a biztosítás
megkötésének vagy a biztosítási díj csökkentésének feltételeként arra késztetnék a
biztosítottakat, hogy azok az ismert köztisztviselıkkel, legyenek azok látogatók, vásárlók,
ügyfelek, lakók vagy szomszédok ne kerüljenek közvetlen kapcsolatba, vagy szigorúan
korlátozzák a velük való érintkezést. Más szóval, ahol biztosítótársaságok mőködnek (a
szabad területeken) a köztisztviselıket nemkívánatos páriaként, a közönséges bőnözıknél
akár veszélyesebb személyként kezelnék. Ennek megfelelıen az államok és alkalmazottaik
csak a szabad területektıl elkülönítetten és azok határain mőködhetnének és élhetnének.
Továbbá az államok irányítása alatt lévı területek alacsonyabb gazdasági hatékonysága miatt
az államokat folyamatosan gyengítené a legtermelékenyebb polgáraik folyamatos
kivándorlása.

Nos mi a helyzet, ha egy ilyen állam meg akar támadni vagy el akar foglalni egy szabad
területet? Ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Kit és mit támadna? Nem lenne ellenséges
állam. Csak az ingatlantulajdonosok és a biztosítóik lennének. Senki sem, legkevésbé a
biztosítók követnének el erıszakos cselekedeteket vagy akár csak provokációt. Ha az állam
ellen történne provokáció vagy erıszakos tett, akkor az egy bizonyos személy cselekedete
volna és ebben az esetben az érintett állam és a biztosítótársaság érdeke egybeesne. Mindkettı
felelısségre kívánná vonni az elkövetıt az okozott kárért. Ha azonban nincs ilyen támadó
ellenség, az állam hogyan igazolna egy támadást amely ráadásul válogatás nélkül szedi az
áldozatait? Természetesen meg kellene indokolnia, hiszen minden állam hatalma még a
legelnyomóbbé is végsı soron a közvélemény beleegyezésén nyugszik, ahogy azt La Boétie,
Hume, Mises és Rothbard leírta. A király vagy az elnök természetesen kiadhatja a parancsot a
támadásra, de annak végrehajtásához rengeteg ember hajlandóságára van szükség. A
parancsot megkapó tábornokoknak követniük kell azt, a katonáknak hajlandónak kell lenniük
menetelni, ölni és meghalni, valamint a hazai termelıknek folytatniuk kell a termelést a
háborús erıfeszítések érdekében. Ha ez az egyetértés hiányzik, mert a hatalmon lévık
parancsát illegitimnek tekintik az emberek, még a látszólag legerısebb állam is tehetetlenné
válna és összeomlana, ahogy azt az iráni sah és a Szovjetunió közelmúltbeli példája is
mutatja. Ezért a vezetık szemszögébıl a szabad területek elleni támadás rendkívül
kockázatosnak tőnik. Még a legkifinomultabb propaganda sem hitetné el a közvéleménnyel,
hogy a támadás nem ártatlan áldozatok ellen indult. Ilyen helyzetben az állami vezetık
örülnének ha saját területükön megırizhetik monopóliumukat, és nem kockáztatnák, hogy egy
területbıvítési próbálkozás során elveszítsék legitimitásukat és minden hatalmukat.

Akármilyen valószínőtlen is, mi történik, ha egy állam mégis megtámad és/vagy megszáll egy
szomszédos szabad területet? A támadó ebben az esetben nem fegyvertelen népességgel
találná magát szembe. A népesség általában csak az állam által uralt területen fegyvertelen.
Az állam mindenhol igyekszik lefegyverezni polgárait, hogy jobban megadóztathassa és
kizsákmányolhassa azokat. A szabad területeken a biztosítók ezzel szemben nem akarnák a
biztosítottaktól elvenni a fegyvereket. Nem is tehetnék, hiszen ki akarna védelmet olyan
valakitıl, aki elıbb megköveteli tıle, hogy feladja az önvédelem végsı lehetıségét? Éppen
ellenkezıleg, a biztosítók árengedményekkel támogatnák a fegyvertartást a biztosítottak
körében.

A felfegyverzett lakosságé mellett a támadó állam nem csupán egy, hanem minden
valószínőség szerint több biztosító és újrabiztosító társaság ellenállásába is ütközne. Sikeres
támadás esetén ezekre a biztosítótársaságokra hatalmas kártérítések kifizetése várna. A
támadó állammal ellentétben azonban e biztosítók hatékony és versenyképes cégek lennének.
Ha minden más azonos, egy támadás kockázata — és így a biztosítási díj — magasabb volna
az államok közelében lévı területeken, mint azoktól távol. E magasabb árat a biztosítóknak
igazolniuk kellene azzal, hogy hírszerzı szervezetek, megfelelı fegyverek és anyagok
birtoklása valamint katonai személyzet és kiképzés formájában mutatják védelemre való
felkészültségüket egy esetleges állami támadás esetén. Más szóval, a biztosítók megfelelıen
fel lennének szerelve és ki lennének képezve egy állami támadás kezelésére és arra kettıs
stratégiával felelnének. Egyrészt a szabad területeken folytatott mőveleteik során készek
lennének minden behatolót kiutasítani, elfogni vagy megölni miközben megpróbálják
elkerülni vagy minimalizálni a járulékos károkat. Másrészt az állami területeken folytatott
hadmőveletek esetén a biztosítók felkészülnének a támadón (az államon) bosszút állni. Más
szóval készek lennének akár nagy hatótávolságú precíziós fegyverekkel, akár merénylı
kommandókkal megtámadni és megölni az állam ügynökeit kezdve az állami hierarchia
csúcsán álló királytól, elnöktıl vagy miniszterelnöktıl lefelé, miközben próbálják elkerülni
vagy minimalizálni a járulékos károkat az ártatlan (nem az állam alkalmazásában álló) civilek
tulajdonában. Ezzel bátorítanák a belsı ellenállást a támadó állammal szemben, elısegítenék
legitimitásának elvesztését és esetleg ösztönöznék a felszabadítást és a terület szabad országgá
alakítását.

X
Ezzel érvelésem befejezıdött. Elıször megmutattam, hogy a védelmezı állam és a
magántulajdon állami védelmének eszméje alapvetı elméleti hibán alapul és ennek a hibának
katasztrofális következményei voltak: a magántulajdon lerombolása és biztonságának
megszőnése, valamint az állandó háború. Másodjára megmutattam, hogy arra a kérdésre,
miszerint kinek kell megvédenie a magántulajdon birtokosait az erıszakkal szemben ugyanaz
a válasz, mint arra a kérdésre, hogy ki állítsa elı az összes többi jószágot és ki nyújtsa az
összes többi szolgáltatást: maguk a magántulajdon birtokosai a munkamegosztáson és a piaci
versenyen alapuló együttmőködés keretei között. Harmadszor leírtam, hogy a haszon és
veszteség elvén mőködı magánbiztosítók rendszere milyen módon minimalizálná hatékonyan
az erıszakot, akár bőnözık akár államok követik el azt, és miként segítenék elı a
civilizálódás és az örök béke irányába mutató folyamatokat. Csak egyetlen feladat van hátra e
felvetések megvalósításáig: az embernek vissza kell vonnia az állam iránti jóváhagyását és
azzal való együttmőködési szándékát, és a közvéleményt igyekeznie kell úgy átformálni, hogy
másokat is rávegyen erre. Ha a közvélemény nem tekinti az államot igazságos és szükséges
intézménynek és nem mőködik azzal együtt önként, még a látszólag legerısebb állam is
összeomlik és hatalma elpárolog. Így felszabadulva visszakapnánk önvédelemre való
jogunkat és a szabad, szabályozásoktól mentesített biztosítótársaságokhoz fordulhatnánk
hatékony és profi segítségért a biztonság és a konfliktusok feloldásának minden területén.