Németh Zoltán: A posztmodern magyar

irodalom hármas stratégiája

Bereti Gábor

2013 // 07-08
Egy könyv, kivált ha a posztmodern irodalom esztétikai ideológiáját boncolgatja, akkor tölti
be hivatását, ha választott témájában eligazodni segíti olvasóját. Ha tárgyát vonatkozásaitól
nem megfosztani igyekszik, hanem szemléletének nyitottságával a posztmodern állapotról
kínált ismeretanyagát az irodalom szűkebben vett határain túlra, a társadalmak életére is
kiterjeszti. Mintegy ezzel is érzékeltetve szemantika, azaz a mű nyelvisége és szemiotika, a
mű környezete egymást feltételező dualitását. Németh Zoltán tavaly decemberben napvilágot
látott, A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája című tanulmánygyűjteménye
megfelel e kívánalomnak.

Németh 1970-ben született Érsekújváron. Termékeny és sok műfajú szerző. A kétezres

években tizenhét kötetben jelentek meg munkái: versek, elbeszélések, monográfiák,
tanulmányok. Mindemellett a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem docense.

Kötete egy rövid bevezetést követően kilenc fejezetből áll. Elképzelését a magyar irodalom
modernitást követő alakváltozatairól a címet is adó első tanulmányában fejti ki részletesen.
Ebben nem csupán leírja a mára egyébként divattá lett jelenséget, de hivatkozva
kialakulásának történetére, saját, hármas stratégiája alapján végső fokon újra is értelmezi azt.
Mindeközben angolszász, főleg amerikai előzmények nyomán opponálja, kritikával is illeti a
posztmodernizmust homogén minőségként kezelő magyarországi felfogásokat, s egy
előítéletekbe merevedett, statikus posztmodern-képet cserél egy differenciált, tág horizontú
változatra. Németh az időrend és a tematika egyéni alkalmazásával alkotja meg a jelenség új
minőséget hordozó interpretációs lehetőségét. Termékenyítő leleménye – melynek mintájául a
modernizmus stációi szolgáltak –, hogy a posztmodernizmus a korai, az areferenciális
(jelentés nélküli) és az antropológiai (emberközpontú) alakváltozataira történő elkülönítés
által tárható fel a maga 21. századi létmódjára utaló alakban.

Szerzőnk az obligát első fejezetben előbb a hazai posztmodern elképzelések már-már

sematikus pannóját villantja elénk. A nálunk közkeletű séma értelmében a posztmodern
minden korábbi esztétikai elvet meghaladó módon testesíti meg az irodalmi korszerűséget.
Többek között azért – vallja a jelenség számos híve –, mert szembefordul a magyar
irodalomra korábban jellemző közéletiséggel, a vátesz-szereppel, vagy például mert a pátosz
nyújtotta stiláris lehetőségeket előszeretettel cseréli fel a korszerűség szinonimájaként
alkalmazott irónia eszköztárával. De – követve a szimpatizánsok észjárását – korszerű azért
is, mert tagadja az élményszerűséget, az eredetiségre törekvést, a világszerűséget, a valóságot,
a hagyományt, az identitást, a művészi és a színvonaltalan irodalom, avagy a nemi szerepek
közti határokat, a líraiságot, az átvitt értelmű, metaforikus történetszövést, sőt a narrációt,
vagyis az elbeszélő jelleget is. A Németh által idézett homogenizáló nézetet vallók szerint a
posztmodern, azaz a korszerűség további megkülönböztető jellemzője még a deretorizálás (itt:
jellegtelenné tevés), a depoétizálás (költőietlenítés), a töredékesség, az antimimetizmus
(utánzásellenesség), a rontott nyelv használata, az intertextualitás (szövegátvétel vagy
szövegköziség), a palimpszesztszerűség (felülírás), az önreflexivitás (önmagára utalás), a
metafikció (elvonatkoztatott elképzelés), illetve az újraírás mint szimuláció (itt: megtévesztő
hasonlóság) is. A posztmodern, miközben kétségbe vonja a nyelv jelentésalkotó szerepét,
hiszen ez már egy fikción túl is létező valóságra utalna, esztétikai ideológiájában
szélsőségesen nyelvcentrikus. A Jacques Derrida gondolatait közvetítő Németh Zoltán
szavaival élve, a „világ: szöveg, a nyelven kívüli valóság: illúzió”. Németh találóan jegyzi
meg, hogy a posztmodern az önmagát író szöveg poétikája, amely kizárja érdeklődési köréből
a realizmus és a valóság kategóriáit.

A Németh Zoltán ajánlotta felosztás terminusai közül a fentiekre a posztmodern areferenciá-

lisnak nevezett alakváltozata illik. A magyar kritikában és irodalomtörténet-írásban hagyomá-
nyosan ez a nyelvcentrikus, a posztstrukturalista dekonstrukció elveit valló, úgynevezett
szövegirodalom számít posztmodernnek. Az irodalomelméletben pedig ez felel meg a
posztmodernizmus második hullámának. Areferenciálisnak azért nevezhető, mert lemond a
jelnek a jelrendszeren kívüli valóságra vonatkoztatásáról, nem keres kapcsolódási pontokat a
világszerűséghez, nem próbál igazságokat megjeleníteni, s ami talán a legfontosabb, mert
működése köréből kiiktatja a szubjektumot. Németh ezzel kapcsolatban említi Hal Fostert, aki
úgy véli, a posztmodern azáltal, hogy tagadja a szubjektumot, „az ember halála” koncepciót
veszi át, s így lényegét tekintve antihumanista álláspontot foglal el.

Ha elfogadnánk a homogenizálásra hajlók nézeteit, akkor a posztmodern areferenciális

alakzatát jellemző fenti sémát a jelenség egészére igaznak vélhetnénk, ahogy Hal Foster
észrevételének érvényét is. S itt derül fény Németh Zoltán részletező, új, hármas felosztást
ajánló munkájának jelentőségére. Könyvében meggyőzően érzékelteti, hogy a jelenség korai,
illetve új keletű, az életszerűség lehetőségeit ismét kereső antropológiai változatai miért és
mennyiben térnek el a posztmodern areferenciális vonulatától.

Szerzőnk ezek bővebb kifejtésének szenteli könyve további nyolc tanulmányát. Az eltérő
szempontú, a posztmodern változékonyságát mutató munkái is alátámasztják, érdemes a
korszerűség fogalmát a homogenizálás híveinek az areferenciális változat jellemzőire szűkítő
értelmezésétől sokkal szélesebb horizontúnak elgondolni. Tanulmányai egyikében erre így
figyelmeztet: „A harmadik posztmodern politikaiként gondolja el önmagát abban az
értelemben, hogy egy létező társadalom hatalmi kérdései, valamint a másságban és a
marginalitásban kódolt identitás problematikája foglalkoztatják. Stratégiája a hatalom rögzült
hierarchiái ellenében jön létre, szövegei a patriarchális, totalizáló, asszimilációs,
homogenizáló és globalizáló tendenciák ellen emelnek szót a sokszínűség és az eltérő
tradíciók megőrzése céljából. A nyelven keresztül az azt létrehozó identitást, médiumokat,
társadalmi erőket és hatalomgyakorlási technikákat olvassák, abból kiindulva, hogy egyetlen
szöveg sem steril nyelvjáték eredménye, hanem mindig a mögötte álló élő identitás érdekei és
stratégiái hozzák azt létre.” E néhány sor akár a posztmodern harmadik, antropológiai
alakzata ethoszának is tekinthető.

Posztmodern, amely a megsemmisítő antihumanizmus felé tart, és/vagy melyet az élő

identitás érdekei és stratégiái hoznak létre? Ez olyan önellentmondás, amely szinte nekünk
szegzi a kérdést: mi hát a posztmodern? Németh tisztázó munkáját követő olvasatunk szerint
olyan stílusirányzat, amely kísérleti és ideológiai technikák alkalmazásával fejezi ki az ember
nembeli lényegéhez tartozó úgynevezett örök tartalmakat. Techné a születés, a halál, a
szerelem, az emberi szenvedélyek és viszonyok stb. aktuális modalitásainak művészi
színvonalú megjelenítésére.

Az értelmezés számára szerzőnk a posztmodern hármas stratégiája alakzatainak felvetésével,

az areferenciális változatot fenyegető megsemmisülés irányával szemben mintegy az
(esztétikai) valósághoz visszavezető menekülési útvonalat is nyit. Jelentős érdeme, hogy a
posztmodern körén belül maradva fordul szembe a hazai kánonképző mainstream
homogenizáló szemléletével, s hogy hármas stratégiája ezért akár a szekértáborokat elválasztó
sáncok áthidalására is alkalmassá válhat. (Kalligram, 2012)