Bizonytalanság, félelem...

emlékek

Bizonytalanság, félelem, emlékek; ezen három szóval tudnám jellemezni az

alkoholizmushoz kapcsolódó érzéseimet.

Az alkoholizmus szenvedélybetegség; az alkoholista egyetlen dologtól függ

méghozzá az alkoholtól. Elsõdleges célja, hogy mindennapi adagjához hozzájusson. Célja
elééréséban nem számít neki semmi, nem számít a családja, a felesége, a gyerekei, a
barátai. Nem érdekli kit bánt meg. Nincs lehetõsége dönteni, az alkohol irányítja minden
cselekedét. Ez is drog csak éppen legális. az alkoholista számára nincs erkölcsi mélypont;
ha elveszíti családját sefteléssel tartja fönn magát, ha elveszíti a lakását, megy a híd alá
csövezni: egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed.
Kit nevezhetünk alkoholistának? Mikortól kezdve gyógyítható ez a betegség? Az
elsõ és legfontosabb, ami mindennek az alapja, hogy a beteg ember beismerje, hogy õ
alkoholista, tisztában legyen függõségével. Ha ez megtörtént, akkor megtette az elsõ
lépést a gyógyulás felé vezetõ úton. Szerte az országban találhatók olyan csoportok,
közösségek -többek között Szegeden is-, melyeknek tagjai alkoholisták, olyanok akik
leszokóban vannak, van aki egy napja, egy hete esetleg évek óta nem iszik. Nem tudták
azonban megmondani mi az a kohéziós erõ, ami összetartja õket. Talán mégis van rá
valamilyen magyarázat: mindegyikõjüknek az élete ugyanarról szól, de mégis másként.
Nemcsak ilyen jellegû csoportok mûködnek, van a hozzátartozók számára ( közvetlen
családtagok) illetve alkoholista szülõk felnõtt gyermekei számára is.
Az a trauma, ami egy embert ér egy alkoholistával való kapcsolata során ( legyen
az szülõ, gyerek, testvér, barát), nem mindenki tudja feldolgozni, beszélni kell róla. Ez az
egyetlen módja, hogy meg tudjuk oldani az ezzel kapcsolatos problémáinkat. Személyes
példám bizonyítja, hogy én is nagyon mélyre elrejtettem az ezzel kapcsolatos érzéseimet,
azt hittem, hogy már túl vagyok rajta - de nem. Nem akadályoznak, de ott vannak.
Szembe tudok nézni velük, de még nem gyõztem le õket. Szerencsésnek mondhatom
magam, mert tudok beszélni az érzéseimrõl, meg tudom fogalmazni, hogy egy adott
pillanatban mit érzek. Nekem talán ez segít(ett) abban, hogy kontrollálni tudom általában
az ezzel kapcsolatos kitöréseimet. Néha nekem sem sikerül. Ilyen múlttal a hátam mögött
nem lehettem igazán gyerek, hirtelen felnõttem, s szinte nem is volt igazából vett
gyerekkorom. Persze én is sokat játszottam, rengeteget sportoltam, s természetesen én is
eljárhattam szórakozni. De a múlt mindig el fog kísérni, megváltoztatni nem lehet.
S akkor hogyan tudok leszamolni mégis valamilyen módon a múlttal?
Szembe kell néznem apámmal... majd egyszer. Mégiscsak az apám. Már nem gyûlölöm,
valahol messze megbocsájtottam neki, de ahhoz meg kellet ismernem, tudatosítanom
kellett, hogy hogyan gondolkodik egy alkoholista.

Oláh Viktória
2001.04.23.