Alois Uhl

Pápák gyermekei

GENERAL PRESS KIADÓ

 KÜLÖNLEGES KÖNYVEK SOROZAT

A mű eredeti címe
Papstkinder

Copyright © 2003 Patmos Verlag GmbH & Co. KG

Artemis & Winkler Verlag, Düsseldorf und Zürich

Hungarian translation © Sütő Gyöngyi és a General Press Kiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A Kiadó minden jogot fenntart,
az írott és az elektronikus sajtóban
részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította
SÜTŐ GYÖNGYI

Szerkesztette
GRABNER MÁRIA

A borítótervet
GREGOR LÁSZLÓ
készítette

ISSN 1585-6860
ISBN 963 9459 66 6

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

2
 BEVEZETÉS

Lucrezia és Cesare Borgia, ezek a feledhetetlen, ám nagyon is kétes hírű, méreg-

keverésről és szexuális megrontásról elhíresült pápagyermekek történetekben és
legendákban még ma is élnek. A méregkeverés és a Borgia név az idők folyamán
összeforrott, és a negatív képzettársítás meglepő módon még 500 év elmúltával is
fennmaradt.
De hát nem voltak-e további pápautódok is? Voltak-e testvéreik az imént emlí-
tett két gyermeknek, és lehetséges-e, hogy más pápák is részesültek a gyermekál-
dás szépségeiben? Az ilyesfajta kérdésekre nem könnyen lehet választ találni. A
pápagyermekek létezése sohasem volt lényegi jelentőségű témája az egyháztörté-
netnek, általában nem kerültek szóba, esetleg elkerülhetetlen helyzetekben hébe-
hóba említést tettek róluk. A hagyományos pápairodalom nem kíván foglalkozni
ezzel a kényes üggyel, igyekszik leplezni a történelemnek ezt a nyilvánvalóan sö-
tét foltját. Mintha a gyermekekben nem tenne kárt az, hogy a nyilvánosság előtt
történő elutasításuk megbélyegzi őket! Gyermekek mindig voltak a világon, és a
felnőttek többnyire pozitívan viszonyultak hozzájuk, függetlenül attól, hogy aty-
juk egyházi pozíciót töltött-e be vagy nem. Ebből adódóan a pápagyermekeknek
sem kellene a tabu kategóriába tartozniuk.
A félreértések elkerülése végett mindenekelőtt érdemes tisztázni a meghatáro-
zást, amely szerint a pápagyermekek azt a kellemetlen tényt erősítik meg, hogy
némely egyházi méltóságok utódokat nemzettek. Általában felnőtt utódokként
szokás róluk beszélni, annak elhallgatásával, hogy pápák közreműködésével jöt-
tek a világra.
A könyv első részében egy részletes, nem biográfiai jellegű áttekintés található a
leszármazottakról. A mű a pápagyermekek körüli titkokat hivatott leleplezni, a
fennálló helyzet elemzésével és a mellékkörülmények ismertetésével. A közép-
pontban a pápák gyermekei állnak, és mellettük elkerülhetetlenül időnként szó
esik a nagy hatalmú apákról is, annál is inkább, mivel a gyermekekről szóló doku-
mentumok sajnálatos módon nem eléggé bőségesek.
Anélkül, hogy kényszeresen egyházpolitikai fejtegetésekbe merülnénk, fel kell
tennünk a kérdést: hogyan viselkedtek a pápák az apaszerepben, és mit lehet tud-
ni az utódokról? A pápa ugyanis a jelen szituációban nem „szentatyaként”, hanem
hús-vér édesapaként tűnik fel, ezért mindenképpen rá kell világítanunk arra, hogy
ez a kettős rendeltetés miként működött, és mennyiben határozta meg a Szentszék
politikáját.
A szisztematikus ábrázolás a nem csekély számú pápasarj esetében a leleplezés
és a szenzáció erejével hat, míg a valóságban a róluk szóló életképek egy sok
szempontból lenyűgöző korszakot idéznek fel. A pápai utódok ebben az életigen-
lő, élveteg, kulturális szempontból rendkívül fontos, a szexuális szabadosságnak
igencsak helyet adó érában születtek meg. Minden jogos, az egyház akkori műkö-
désére vonatkozó kritika mellett a korszak pozitív aspektusai szintén felszínre ke-
rülnek, éspedig semmi esetre sem mint a reformációt előidéző dekadens előzmé-

3
nyek. A bűnösség klisészerű megvetése ritkán tükrözi a tényeket, és a pápai ud-
vart a buja lakomák és fényűző ünnepségek szintjére redukálják. A reneszánsz
kori egyház új távlatait fedezi fel a gondolkodásnak, a gondtalan, természetes tes-
tiséget és az egyén mohó tudásvágyát, mindezek ellenére nem szabad figyelmen
kívül hagyni az árnyékos oldalt.
Hogyan történhetett meg az, hogy miközben az apák a pápai trónon ültek, és a
legfőbb erkölcsi hatóságként irányították az egyházat, gyermekeik ki-be sétáltak a
Vatikánban? Az adat, melynek tanúsága szerint egyeseket gyermeknemzés miatt
bűnössé nyilvánítottak, vajmi keveset ér. A pápai utódok létezésének bizonysága
semmiképpen sem arra való, hogy a reneszánsz pápák romlottságát igazolják, ne-
tán hangsúlyozzák vele. Vagy talán nem éppen ezek a gyermekek voltak azok,
akiket az éppen aktuális őszentsége kedvéért a trón közelébe engedtek, mialatt a
legmagasabb egyházi rang megtestesítői egészen emberi vonásokat öltöttek, így
viszonyulva a kereszténység mindennapi gondjaihoz?
Jelen esetben korántsem erkölcsi megszégyenítésről van szó, a gaztettek minő-
ségi rangsorolásáról, ahol a gyermekek száma szolgál mércéül. (A morális értéke-
lés szükség esetén egy másik téma kapcsán még előtérbe kerülhet.) Egyetlen pápa
apát sem fogtak perbe eretnekség miatt, a dogmákat sem helyezték hatályon kívül,
a cölibátus törvényét ugyancsak meghagyták, ennek ellenére a papság életvezetése
változatlan maradt.
A pápagyermekek története nem egyszerű erkölcstörténet, ugyanis megbízható
adatokon alapul, pontos életrajzi, bizonyítékokkal alátámasztott adatokon, ame-
lyeknél öt pápa esetében húsz gyermeket dokumentáltak, és ehhez jönnek még to-
vábbi utódok pontatlan adatokkal.

„A rendszer álszentsége intézményesedéit, hiszen a reneszánsz pápák saját egyházukon

belül erősen ragaszkodtak a cölibátus betartásához, de egyetlen történész sem akadt, aki iga-
zolni tudta volna, hogy hány gyermek világra jöveteléért vonhatók felelősségre ezek a szent-
atyák, akiknek az életét a mindent felülmúló fényűzés, a féktelen élvezetvágy és a zabolátlan
szenvedélyek irányították.”1

„Hány gyermek?” − ebből a kérdésből aligha jöhetne létre egy hibátlan érvekkel
megalapozott mű, hiszen a tényeket hamar elsodorná a spekuláció. A következők-
ben jelentős mennyiségű számadat kerül nyilvánosságra, amelyek nagyon is men-
tesek mind a feltételezésektől, mind a történelmileg garantált hagyományoktól. A
„teljes” felsorolás nem sokat érne, annál érdekesebb azonban a gyermekek sorsa,
mert az embert a lelke felől közelíti meg. A pápaválasztás eredményeképpen ak-
koriban nemcsak egy új pápa került ki, hanem néhány fiatal ember is kapott ran-
got, a pápai udvar „hercegei” és „hercegnői”.
A történelmi visszatekintés nem ítélkezést és felháborodást akar kiváltani, ha-
nem egy másfajta, megközelítésen keresztül próbál megérteni egy jelenséget. Az
emlékezés az egyház sajátossága. A bíborosok és a pápák hiánytalan egymásutáni-
ságában időnként egy-egy pápa apa is felbukkan. Az ismeretek alapján arra lehet
következtetni, hogy a hatalomgyakorlás és az életvezetés minden időben az adott
korhoz igazodott. Szent Péter utódai, a Pápai Állam vezetői egyben Itália legfőbb
urai is voltak. Az általuk kiharcolt központi és abszolút hatalom voltaképp máig
fennmaradt. A pápaság mindent átható reformjára − a részmegújulások ellenére −

4
azóta sem került sor, mert a jogos kívánalmak nem tudtak áthatolni a Vatikán vas-
tag falain.
Annak idején, miközben a pápáknak gyerekeik voltak, ők döntöttek az emberek
életéről. A pápa apák büszkén, egyszersmind aggodalommal tekintettek utódjaik-
ra. Megtisztelőnek érezhették, ha bevallhatták apaságukat, és egyházfőként sem
kellett megtagadni gyermekeiket. Bizonyos szempontból az ő aggályaikat is lehet
elnézően kezelni, az azonban megbocsáthatatlan, hogy az egyház pénzét, vagyo-
nát és földterületeit nagystílűen a csemetéikre ruházták át. Ekkortájt a dinasztiai
érdekek köztudottan előtérben álltak.
A Vatikán, máskülönben diszkrét hivatali székhely, tökéletes környezete volt az
utódok zajos esküvői ünnepségeinek, amelyekről az anyák sajnálatos módon szin-
te mindig távol maradtak, és nevüket a születési iratokban sem tüntették fel. A
probléma értelmezése céljából könyvünkben egy egész fejezet foglalkozik velük.
A reformációt nem a pápák esetleges szexuális kalandjai, hanem az egyház kon-
zervativizmusa váltotta ki. A keresztény ősegyház idejében nem volt szükség pá-
pára a bűnbánat kifejezéséhez, sem a feloldozáshoz, ugyanakkor vétek lenne a fel-
menőkre előítéletek nélkül gondolni. Vitathatatlan, hogy némely szentatyák egy-
idejűleg apák is voltak, és boldogan rendelték magukat alá az ezzel járó kötelessé-
geknek.
Az egyes pápagyermekek élete alapján újszerűen értelmezhető a reneszánsz pá-
pák hivatali és magánélete, ezen kívül nem szabad szó nélkül hagyni, hogy bőke-
zű mecénások is voltak, így például a Szixtusz-kápolna létrejöttében két pápa apa
is közreműködött.
A pápagyermekek valamennyien házasságon kívül születtek, holott az is nagy
előrelépést jelentett volna, ha a törvénytelenek egy napon szüleikkel együtt igazi
családot alkotnak, hiszen arra egyetlen dokumentum sem tér ki, hogy milyen mér-
tékben szenvedtek ezek a fiatalok kilátástalan helyzetükben.
A Vatikánban apjukat alkalmanként meglátogató vagy rövid ideig a palotában
élő pápagyermekek csak remélhették, hogy egyszer majd végleg odaköltözhetnek,
mégpedig nem feltétlenül a Borgia-lakosztályba, hanem a család számára berende-
zett épületszárnyba. Az „urbi et orbi” áldásban bizonyára nem zavarta volna meg
a Borgia pápát, ha nyilvánosságra kerül, hogy egy asszony és három gyermek áll a
háttérben.

5
 I.

KORSZAKOK, KÖRÜLMÉNYEK,
CSALÁDPOLITIKA

6
 A PÁPAGYERMEKEK KORSZAKAI

Pápagyermekekkel nem a 20. században találkozunk először, noha a híresztelés

szintjén minden korszakban felbukkannak. A mi helyzetünkben nem a rossz hírű
vagy csupán feltételezett utódok leleplezése, hanem a bizonyítékok bemutatása a
cél. A bizonyíthatóan élt gyermekek nem szétszórtan éltek az évszázadok során,
hanem sokkal inkább bizonyos időszakokban. A két legfőbb vonatkoztatási pont a
10. század és az 1500-as évek környéke.

A 10. század: saeculum obscurum − a sötét és zord évszázad

Georg Denzler ezt a korszakot tömör és velős megállapítások formájában írja le:

„A pápatörténelem saeculum obscurumnak nevezett érája − más szóval a pornokrácia

kora, amikor asszonyok és szajhák parancsolgattak − 882-ben VIII. János pápa meggyilkolá-
sával vette kezdetét, és 1046-ban három konkuráló pápa leváltásával zárult le. Akkoriban
negyvenöt pápa közül tizenötöt bocsátottak el tisztségéből, további tizenötöt zártak börtön-
be vagy küldtek száműzetésbe, a többiek gyilkosság áldozatai lettek.”2

A pápák a rivalizáló nemesség, néhanapján a húszéves ifjoncok közül kerültek

ki. A legfontosabb egyházi hivatal fiatal képviselői fesztelenül szabad szexualitás-
sal jellemezhető életmódot folytattak. XII. Jánosról például így írtak:

„Amikor rátaláltak, egy férjes asszonnyal feküdt az ágyban, és élete igencsak hamar vé-
get ért; egy másik verzió szerint maga a felszarvazott férj ütötte agyon.”3

Ebben az időszakban a legtöbb pápagyermek léte a feledés homályába vész.

Egy név szerint ismert fiúsarj, mégpedig XI. János feltétlenül említést érdemel.
Róla a következőképpen ír Fuhrmann:

„Nem sokkal később egy pápai leszármazottat, XI. Jánost (931-935) emeltek Szent Péter
trónjára; anyja a tehetős, Patricia et Senatrix címet viselő Marozia volt, aki ilyen minőség-
ben teljhatalommal rendelkezett, apja a szabályokra fittyet hányó III. Szergiusz volt.”4

Ilyen módon lett pápa egy pápa fiából, az egyháztörténet addig példátlannak
számító fordulata eredményeképpen.
A jelenleg tárgyalt korszak dokumentumanyaga hiányos és részrehajló, így vé-
gül kérdéses maradt, hogy XI. János csakugyan utódja volt-e III. Szergiusz pápá-
nak. Franz Xaver Seppelt az egyik legjelentősebb, XI. Jánosról szóló történelmi
művében szintén pápafiúnak tartja őt, és azt írja:

7
 „A témát illetően nincs teljes bizonyosság; de Liutprand műve nyilván nem az egyedüli
forrás, amely az új pápa törvénytelen származását alátámasztja, ebből következik, hogy az
meglehetősen valószínű.”5

Ez történt a körülbelül ezer esztendővel ezelőtti zűrzavaros időszakban.

Élet a reneszánsz korában

A reneszánsz, a pápagyermekek legjelentősebb korszaka hamarosan beköszön-

tött. Ebben a lenyűgöző, életigenlő, buján tobzódó időszakban a pápák gyakorta
voltak egyben apák is. A sort II. Piusz (szül. 1405) nyitotta meg, akinek fia, Enea
állítólag 1443-ban született. Az apai záróvonalnál XIII. Gergely (megh. 1585) tar-
tózkodik, akinek közvetlen leszármazottja, Giacomo Boncompagni az utolsó törté-
nelmileg bizonyítható létű pápafiú. 1612-ben hunyt el. A pápagyermekek időszaka
mintegy százhetven évet ölel fel. A pápagyermekek nem egyszeri defektusai az
egyébként integrált szellemi uralkodói rendszernek. Létük hozzátartozik az egy-
házi Róma ekkori életéhez.
A következő, apákat és gyermekeket magában foglaló felsorolás nem időrendi,
hanem inkább dokumentáris vonalon halad, ennek értelmében arról tesz tanúbi-
zonyságot, hogy milyen mértékben bizonyítható a gyermekek léte, milyen gyako-
risággal került sor világrajövetelükre, egyáltalán: valóban éltek-e, hitelesek-e a
rendelkezésre álló dokumentumok, vagy csupán egyszerű feltevésekről van szó?

8
 A RENESZÁNSZ − A PÁPA APÁK
ÉS GYERMEKEIK IDŐSZAKA

A pápagyermekek élettere egybevág a reneszánsszal, a lenyűgöző változások

időszakával (Amerika felfedezése) és a nagy átalakulásokkal (reformáció). A Vati-
kánban esküvőket tartanak, ahol a kor szokásai szerint a pápák gyermekeik szá-
mára rendszeresen szerveznek hangos ünnepségeket. Erről a mozgalmas és sokré-
tű korszakról nem kevés könyv szól, a mi esetünkben csupán címszavakban kerül
említésre. Peter Burke sajátos keltezést vezet be: „A költők és tudósok periódusát
gyakran vonatkoztatják Francesco Petrarcára, vagyis az 1330-as és az 1340-es évekre.” 6
Volker Reinhard más időkeretet valószínűsít: 1430-1560.7
Az antikvitás újrafölfedezése nemcsak a művészi ábrázolásmódot változtatja
meg, hanem a szerelem megítélését, sőt az egyház megjelenési formáit és gondol-
kodását is. Ez a ragyogó korszak az antik életöröm megújulásához vezet, és létre-
hozza a felsőbb rétegek szűk körű, élvhajhász fogyasztói társadalmát. Ezalatt ti-
tokban létrejön egy feltűnően tekintélyéhes, pompahajszoló, pöffeszkedő pápai
hatalom. A kor életigenlő szellemisége a pápai palota helyiségeibe is behatol, ahol
a falak között vezeklők és aszkéták helyett kéjsóvár ingyenélők laknak. Egy pápa
egyszer őszintén és nyíltan ezt mondta: „Hadd élvezhessék a pápák, amit Isten
adott nekik!” A kijelentést X. Leótól származtatják, de még ha csak kitaláció is, re-
mekül érzékelteti az adott pápageneráció életérzését.
Ebben a társadalomban a pápagyermekek nyilvánosan és fesztelenül közleked-
hettek. Élethelyzetük megértése érdekében feltétlenül ismerni kell a körülménye-
ket, különös tekintettel a bíboros és pápa apák hatalomgyakorlására és életvezeté-
sére.

Bíborosok és kurtizánok

Az egyházi elit bíborosai

A pápa mellett a bíborosok voltak a legmagasabb egyházi méltóságok. Előkelő-

ségüket messziről hirdették rikítóan vörös, hosszú, galeróval ellátott palástjukkal
és hatalmas, lapos, tűzpiros fövegükkel. Az egyházi elit tagjai voltak ők, nem a
teológiai elité, sem a lelkipásztori konventé, udvari szabályzatuk gyakori repre-
zentációt írt elő. A pápaválasztás joga a bíborosokat illette meg, emellett képvise-
lői voltak a grémiumnak is, ahonnan érkeztek; mindegyik választó egyben lehetsé-
ges utód is volt.
A pápaválasztás alkalmával általában nem vártak visszafogottan és alázatosan,
tanácskozásuk egyáltalán nem volt zavartalan, és a választásban a felsőbb sugallat
sem játszott szerepet, némelyek például egyszerűen közölték igényüket. Köztük

9
volt II. Gyula is, aki világosan megmondta, hogy nem akar lenni semmi más, csak
pápa. A pápai trón elfoglalása hosszú ideig ezzel a módszerrel történt.
1059 óta a pápaválasztás joga a bíborosok kezében van. II. Miklós híres dekrétu-
ma leszögezte, hogy a külső befolyást lehetőség szerint távol kell tartani. Eredeti-
leg a római klérus első emberei közül került ki a bíborosi választótestület és a pápa
mellett működő tanácsadói szerv. A bíborosi kar jogi álláspontja homályos ma-
radt, az együttműködési jogokra nem volt panasz. A beleszólás joga a „causae
maiores” (fontos ügyek) ürügyén alapkövetelmény volt. A bíborosok megpróbál-
tak választási egyezmények által (pl. 1484-ben VIII. Ince megválasztásakor) előjo-
got és befolyást szerezni, de a pápák fokozatosan egyeduralmi szerephez jutottak.
Még a német-római császár és a francia király sem volt annyira önálló, mint az
egyházfő. Mivel a bíborosok feladatköre nem volt pontosan körülírható, sem az il-
letékességük törvényesen meghatározható, tanácsadói funkciójuk, államigazgatási
(pl. alkancellári) és pápai legátusbeli tisztségük megmaradt. A külképviseletek
azonban fokozatosan erősödtek, így jelentek meg az első egyházfejedelmek, akik
közül sokan, noha egyházi címet viseltek, nem tartották már magukat lelkipásztor-
nak, és prédikálni sem hallották őket többé. Ifjú éveikben nem szentelték fel őket,
így be kellett érniük a presbitériumban való egyszerű reprezentálással és a liturgi-
kus közreműködéssel.
1492. március 22-én a tizenhét esztendős Giovanni de Medici bíboros megjele-
nik Rómában. Apja, Lorenzo il Magnifico, a nagyszerű politikus és elmés megfi-
gyelő, tapasztalatlan fiának átnyújt egy terjedelmes levelet, hogy vigye magával a
pápavárosba, az ő szavaival „minden rossz gyűjtőhelyére”. Számtalan tanácsa
alapján arra lehet következtetni, hogy jól ismerte az ottani viszonyokat:

„Nem esik majd nehezetekre felismerni, hogy hány személy és dolog ügye múlik egy bí-
boroson. Ha alkalmazkodtak volna az elvárásokhoz, akkor most jobban mennének a dolgok,
mert egy jó pápa megválasztásával biztosították volna a kereszténység nyugalmát.
Törekedjetek mértékletességre! Ez azért lényeges, hogy az egyház és az Apostoli Szent-
szék tisztessége és boldogulása ezen a világon mindennél előbbre való legyen. A selyem és a
drágakövek nemigen illenek méltóságotokhoz; nem úgy, mint a pompás régiségek és a szép
könyvek. Szolgáljátok ki magatokat egyszerű ételekkel, és mozogjatok sokat!”8

Udvaronc bíborosok

A pápának alárendelt hivatali megbízatás és kapcsolat különféle hatásköröket

jelentettek a bíborosok számára. A származásnak szintén döntő jelentősége volt. A
bíborosi testület arisztokrata grémiummá alakult át, amelyben rendszerint a városi
nemesség képviseltette magát. Köztük voltak a Colonnák és az Orsinik, a pápai
unokaöcsök, a hangzatos névvel ellátott nemesi családok, például a Mediciek, a
Gonzagák, a D’Esték, a Carafák és a Cornarók, akiket a jövőben joggal illetett meg
a bíborosi föveg. Mind gyakrabban tettek serdülőkorúakat bíborosokká, ahogyan
III. Pál is az unokáit.
Sok bíboros szerzett vagyont, és kívánta gazdagságát tovább élvezni − és ha
már helyzete így alakult, hát miért ne tegye azt nőkkel?! A nemesség utánzása
meglehetősen szövevényesnek bizonyult. A bíborosoknak mindössze egy csekély

10
hányada volt igazán vallásos, reprezentációs kötelezettségeik miatt azonban költe-
kező udvartartásra tartottak igényt. Kezdetnek szükségük volt egy stílusosan be-
rendezett lakásra. A gazdagabb bíborosok számára rezidenciájuk építésekor a Pa-
lazzo Venezia és a Palazzo Farnese szolgált mintául. Ezeket az impozáns épülete-
ket tulajdonképpen egyetlen úr számára emelték, aki udvarát népes szolgahaddal
és fejedelmi életformával toldotta meg.

„A bíborosi corte (testület) úgy működik, mint egy központilag irányított család. Udva-
ri hagyományok szerint azonban kizárólag a tányérnyalók élnek, mivel ők a pápa lehetséges
utódai.”9

A bíborosi háztartás átlagos költségvetése a 16. században körülbelül 145 főt

tartott számon, a gazdagabb bíborosok esetében pedig még ennél is többet. „A
Farnese bíborosok háztartása 306 személy ellátását végezte.”10 A szórakozás, az istálló-
tartás, a konyha, a könyvtár, a pompásan feldíszített fogadótermek és a házikápol-
na sok személy munkáját igényelte. Egy bíboros akkoriban tekintélyes munkaadó
volt, alkalmazottai között dolgozott kocsis, istállófiú, vadőr, konyhai munkás, bor-
bély, házikáplán, ceremóniamester, beteggondozó, orvos, titkár, gyaloghintóvivő,
udvarnagy, pohárnok, a mulatságokhoz zenészek, írnokok, udvari bolondok, tör-
pék, csillagjósok tartoztak és így tovább. Érdekes háztartás volt, mert az alkalma-
zottak különböző országokból érkeztek, ahogy például Lorenz Behaim, a Rodrigo
de Borgia mellett tevékenykedő, híres földgömbkészítő Martin Behaim fivére is:
„Nem kevesebb, mint 22 esztendeig viselte Lorenz Behaim, a Reuchlinok és Pirkheimerek
barátja, Rodrigo de Borgia szolgálatában a kánoni jogok doktorának címét.”11
A nagyvilági életstílus felbecsülhetetlen összegeket emésztett fel. Az ünnepé-
lyek, a mulatságok, a felvonulások, a lakomák, a vadászatok, a művészekre, a
gyűjteményekre, az alamizsnára és az alapítványokra kiadott pénz úgy folyt, akár
a lyukas kancsóból a víz − nem csoda, hogy a kapzsik száma csak nőtt, nőtt. Az
egyházi hivatal ugyanakkor kimeríthetetlen pénzforrásnak bizonyult.

Birtoküzérek és hivatallal visszaélők

A tányérnyalói karrier nemritkán feltűnő gazdagsággal járt, amit könnyen meg

lehetett szerezni, és magas életszínvonalat garantált. Egyébiránt az egyházon belül
sem történt ok nélkül semmi. Az idők folyamán kialakult egy igencsak jövedelme-
ző rendszer, aminek alapját vámok és járandóságok szolgáltatták. Javadalomnak
hívták az egyházi hivatalhoz kötődő birtokokat, valamint néhány különösen nagy
jövedelmű püspökséget, mint amilyen például a valenciai volt, amelynek élén Al-
fonso de Borja állt, a későbbi III. Kálixt pápa, őt követte unokaöcse, Rodrigo de
Borgia, aki a püspöki botot fiának, Cesare de Borgiának adta tovább, aki után is-
mét egy Borgiáé lett a püspöki szék. Ezzel a példával világosan érzékeltethetők a
családi összefonódások. A javadalmak jó része nagymértékben felpezsdítette a
pénzforrásokat, például a pápaunoka Alessandro Farnese bíboros számos püspök-
séget és apátságot irányított. Elmondható tehát, hogy a tizenháromszoros püspök
jól élt.

11
 Egy hivatalnok csekély illetményt kapott szellemi feladatai ellátásáért, a jöve-
delmek a tulajdonképpeni hivataltulajdonost illették meg. Nem ment azonban rit-
kaságszámba, hogy az egyházkerületét gyakran soha meg nem látogatta. A bevé-
telek egyre fontosabbak lettek, maga a hivatali gyakorlat nem sokat jelentett. A
pápa, a bíborosok és a Szentszék számára a kizsákmányolás rendszere biztosította
a megélhetést. Végül még a bűnbocsánatból is pénzforrás lett, ami az utolsó csepp
volt a pohárban, és heves bírálat tárgya lett, ahogy ez Luther Márton téziseiből is
kiderül.

Venus születése

Venus születése (1485 körül) című festményével a firenzei Sandro Botticelli a Ve-
nus-mítosz legjelentősebb újrafelfedezői közé tartozott. A tenger habjaiból kiemel-
kedő szerelemistennőt az ókori Venus Pudica-szobor mintájára ábrázolja.

Ezzel az eljárással voltaképpen egy új típust teremt, egy egész kor hangulatát
tükröző, jelképes karaktert. Jóllehet a reneszánsz művészetét túlnyomórészt még
mindig a vallásos témák határozzák meg, a részletek az antik korból vett erotikát

12
idézik. A bíborosok káprázatos palotáiban gyakran figyelhetők meg görög és ró-
mai mítoszokból származó ábrázolások. A terjedésben lévő művészeti szabados-
ság az egyház legrangosabb képviselői körében is tetszést arat, Tiziano Venus és
orgonáló férfi (1550 körül) című festménye például Antoine Perrenot de Granvelle
bíborosnak, V. Károly német-római császár miniszterének tulajdona volt. A bíbo-
rosi palota ékessége a fekvő, meztelen Venust ábrázolja, akin egy orgonista, hang-
szerétől elfordulva, gyönyörködőn legelteti a szemét. Tiziano számára a szokatlan
kombinációra való ösztönzést a kortárs szerelmi költészet és a madrigálzene adta.
Ez az életörömöt árasztó kép nem véletlenül nyerte el a bíboros tetszését. „Gran-
velle levelei azt a benyomást keltik, hogy a művészetet nem státusszerzés céljából, hanem
önmaga szórakoztatására és államférfiúi gondjaitól való kikapcsolódásra támogatta.”12
Bizonyára emlékeznek még a Villa Farnesinában elhelyezett, Ámor és Psyche
című képre, amelyet Raffaello 1518-ban fejezett be. A gazdag bankár, Agostino
Chigi által építtetett palotát Alessandro Farnese bíboros vásárolta meg.
A meztelenség a gótika művészetében még kevés ábrázolásra korlátozódik,
olyanokra, mint például Ádám és Éva a Paradicsomban, Zsuzsanna a fürdőben
vagy Szent Sebestyén mártíromsága. A reneszánszban már ez a téma magától érte-
tődő, megjelenítési módja zseniális, fogadtatása általában pozitív.
II. Gyula és II. Pál pápa apák bízták meg a Szixtusz-kápolna freskóinak elkészí-
tésével Michelangelót, akinek monumentális alkotását az emberek szerte a világon
a mai napig ámulva csodálják. Egyik pápa sem botránkozott meg azon, hogy jó
néhány alakot meztelennek ábrázolt a mester, hiszen a Szixtina mégiscsak szent
hely, a pápai palotához tartozó kápolna. Az érett reneszánsz vallásos kultúrája
szintén rendkívül nyitott volt, még ha rövid ideig is. Már nem sokkal Michelange-
lo halála után Az utolsó ítélet meztelen alakjaira ágyékkötőket festettek. Daniele da
Volterra festő vállalta magára ezt a hálátlan feladatot, azóta emlegetik „il braghet-
toné”-nak, azaz „iszapoló”-nak.
Az erotikus töltetű dalok ugyancsak divatba jönnek, és mivel az emberek ek-
kortájt egyáltalán nem érzik feszélyezve magukat, a szerzők provokatív megfogal-
mazásai nemritkán a pápai udvarban élőkhöz, a főpapokhoz és a püspököknek
szólnak. A klerikális Rómában ekkortájt nem volt hely az aszkéták számára, ehe-
lyett a buja életmód és ennek következményeként a hivatalosan nem házasok köz-
ti szexualitás volt szokásban.
A kor egyik neves tollforgatóját, Enea Silvio Piccolominit, a későbbi II. Piuszt
idővel fölöttébb zavarta, hogy 1444-ben kiadott, Historia de duobus amantibus Euria-
lo et Lucrezia13 című széphistóriája révén széles körű ismertségre és lelkes olvasó-
közönségre tett szert.
Lucrezia egy szépségével mindenkit zavarba ejtő, férjes asszony, Euryalus pe-
dig a német-római császár szolgálatában álló fiatalember, aki egy napon megérke-
zik Sienába. Első látásra egymásba szeretnek. Euryalus szolgának öltözve, lisztes-
zsákkal a vállán megy Lucrezia házába, egyenest a hálószobába:

„És akkor megcsókolta a száját, az orcáit, a szemeit, közben meg-megemelte a takarót,

ilyenkor tekintete végigvándorolt a titkos helyeken, amelyeket addig még nem látott. …Luc-
reziának ezalatt sem csók, sem szó nem hagyta el az ajkát, csiklandozott itt, csiklandozott
ott, mígnem a szerelmi élvezet után mind a ketten fáradtan feküdtek egymás mellett, a
szenvedélyes csata után még izzóbban.”14

13
 Amikor Piccolomini ezt az írását elküldte Kaspar Schlicknek, Zsigmond császár
kancellárjának, az alábbi kísérőlevelet mellékelte hozzá: „Aki még sohasem érezte a
szerelem tüzét, az kő vagy állat; mindamellett tudvalévő, hogy a szerelem szikrája az iste-
nek birodalmából származik.”15
Piccolomini nem viselkedett gyáván, hiszen saját szerelmi tapasztalatait vetette
papírra, és ezzel ő is a reneszánsz egyik klasszikus képviselője lett. [Pápává történt
felszentelése után In minoribus agentes (Ifjabb korunkban) kezdetű bemutatkozó
bullájában nyilvánosan megtagadta ifjúsága vétkeit, így széphistóriáját is. − A
szerk.]

Bíborosok és kurtizánok

Az érett itáliai reneszánsz egyúttal virágkora volt a kurtizánságnak is, ami a

prostitúció társadalmilag elfogadott formája volt. Az ünnepségeken, a színházi
előadásokon, a lakomákon, az egyházi méltóságok által rendezett fogadásokon a
nők távollétét szemmel láthatóan hiányként értelmezték, és tulajdonképpen ezt a
„piaci rést” töltötték be a kurtizánok. A cortigiana szó szerint udvarhölgyet jelent,
1500 körül azonban rangosabb prostituáltat jelölt, hasonlóan, mint a hetéra az ókori
Athénban.
Sok országból özönlöttek a fiatal nők a cölibátusra kötelezettek városába, Rómá-
ba, hogy kipróbálják szerencséjüket. A kikötőváros Velence mellett, ahol egy sereg
nőtlen matróz és tehetős kereskedő megfordult, a klerikusok lakta pápai Róma is
számos prostituáltnak és bordélyháznak adott otthont. A szabadosság egyre foko-
zottabban érvényesült a szexuális életben. Némely nők számára társadalmi fel-
emelkedést jelentett, hogyha kurtizánnak álltak. Nem kevés pápai hivatalnok, író,
püspök és bíboros talált változatosságot ezeknek az asszonyoknak a karjaiban.
Persze csak a nagypénzűek engedhették meg maguknak a kurtizánok szolgálatai-
nak igénybevételét, így például a mesés vagyonú bankár, Agostino Chigi, akinek
sok éven át kitartott barátnőjét Imperiának hívták. X. Leó pápa unszolására a ban-
kár végül házasságra szánta el magát, ami 1519. augusztus 28-án egy rendkívül
extravagáns és pompás ünnepség keretében a Farnesina-palotában megköttetett.
„A pápa tizenhárom, bíboros kíséretében személyesen vett részt az eseményen, mi több, ő
tartotta az ujjait a menyasszonynak a gyűrű felhúzásakor.”16
A híres kurtizánok költekező életet folytattak, kitűntek saját személyzetükkel,
elegáns, a legújabb divat szerinti, nagyvilági fellépésükkel. A szalonképes prosti-
tuáltak lehetőséget kaptak a nyilvánosság előtti megjelenésre, lakomákon vehettek
részt, hozzátartoztak a társadalmi élethez. Nemcsak megtűrték, hanem tisztelték is
őket, nemcsak elegáns megjelenésük, hanem képzettségük, csiszolt modoruk, szel-
lemes és választékos társalgási stílusuk miatt is. A szintén a kurtizánok körébe tar-
tozó Tullia d’Aragona például elismert költőnő volt, közismert dialógusainak té-
mája „A szerelem végtelensége”17 volt. A kurtizánok lehetőségei nem pusztán a
szexre redukálódtak, műveltségük és ezzel egyidejűleg vonzó lényük kulturális
kezdeményezésekre adott alkalmat. Közülük sokan például muzsikáltak, ami a
zene csábító jellegének volt tulajdonítható.

14
 Egy kurtizán minden további nélkül végigkocsikázhatott egy bíborossal Róma
utcáin.

„Saltarella 1539-ben nyilvánosság elé tárta, hogy egy este öt bíboros társaságában va-
csorázott. Városszerte köztudott volt, hogy Cornaro bíboros viszonyt folytat egy bizonyos
Doralice nevű kurtizánnal, amíg a hölgyet 1566-ban ki nem utasították a Pápai
Államból.”18

Egyes kurtizánok a bíborosi palotában laktak, a nagyúr kísérőjeként. Ezalatt ter-

mészetesen egyéb magas rangú személyeket is meglátogathattak, illetve fogadhat-
tak.

„A kurtizánok szolgálóhölgyeik kíséretében jártak a templomba. A köztulajdonban nem

lévő szeretők és ágyasok száma a többiekhez viszonyítva elenyésző volt. Figyelemre méltó,
hogy a felsőbb osztályba tartozó, pazar megjelenésű, költői készséggel megáldott kurtizánok,
lanttal és ölebbel, alig különböztek a patríciusok és a nemesek asszonyaitól.”19

Humanizmus, de nem humanitás

A kor meghatározó tényezője a humanizmus, a kultúra virágkora. Hogy mit

kell érteni ezen, jól érzékelhető Volker Reinhardt soraiból is:

„Ezt a lényegi meghatározást a humanista tevékenységi körökről, a studia humanitatis-

ról foganatosítani kell. Tomasso Sarzano Parentucellis (1397–1455; 1447-től V. Miklós
pápa) nemzedéke óta a grammatika, a retorika, a történetírás, az erkölcsfilozófia és a költé-
szet ismerete szilárd követelmény lett, és Petrarca (1304–1374) humanista stúdiumaival
lassanként kibontakozott.”20

„A pápák szemszögéből a humanisták értékes képességek birtokosai. Stilisztikailag és re-

torikailag felkészültek. Ezek a sajátosságok rendkívül fontosak voltak egy olyan intézmény
számára, amely erősebbnek bizonyult, mint Európában bármely másik, és hatalmát az írott
szón keresztül gyakorolta. A humanistákat szokás szerint a pápai kancellária és az apostoli
kancellária alkalmazta. Részt vettek a pápai bullák és brevék elkészítésében, amelyek révén a
szentatya tudatta a kereszténységet illető rendelkezéseit.”21

A képzettségnek egyszeriben elképesztő tekintélye lett, az emberek szabálysze-

rűen lelkesedtek a régi nyelvekért, különösen a görögért. Az antik filozófusok és
írók könyvei buzgó olvasókra találtak, a korszak virágzásnak indult, a világkép át-
alakult, a horizont kiszélesedett. Amerika felfedezése és a könyvnyomtatás feltalá-
lása lehetővé tette a humanizmus eszméinek gyors terjedését. A humanizmus
meghatározó ereje volt a reneszánsz Róma szellemi életének, és a pápaváros X.
Leó idején Európa irodalmi központjává fejlődött. A humanistákhoz a pápák szo-
katlanul toleránsán viszonyultak.
A humanizmus fontos szerepet játszott néhány pápagyermek, főként a lányok
életében is. Humanista képzésben részesültek, Lucrezia Borgia és Felice della Ro-
vere kapcsolatot tartott fenn irodalmárokkal, Lucrezia mecénásként tevékenyke-
dett. A humanizmusnak azonban korántsem volt velejárója a humanitás. Itáliában
rémisztően gyakori jelenség a zsarnokság, aminek vonzata a kegyetlenség, vala-

15
mint a gyors és kíméletlen halálosztás. Mindez hatással van a pápákra, mint egy-
házfőkre is, így lesz a börtönként és kínzóhelyként működő Angyalvár az egyházi
főpásztorok brutalitásának emlékműve, amely azokban az években kizárólagos in-
tézményként védte a várost a rablóktól és a fosztogatóktól. Róma már akkor is
szenvedett a kriminális banditizmustól. A kor szabadelvűsége és nyíltsága ellené-
re megerősödő inkvizíció nem ismer részvétet és együttérzést, teret ad a könnyel-
mű kijelentéseknek és rágalmaknak.
Csekély tolerancia VI. Sándor pápa részéről mutatkozik, aki a hivatalos véle-
mény szerint némileg elnéző volt, a vádaskodásoknak és a konkrét személyekre
irányuló rágalmaknak nem adott teret, és ez nem tett jót a hírnevének. A zsidók
iránti jóindulata szintén említést érdemel.

„A többi 15. századi pápához hasonlóan VI. Sándor is türelemmel és emberséggel viszo-
nyult a zsidókhoz, védte őket Rómától és Avignontól, sőt Spanyolországtól, Szicíliától és
Provance-tól is, letelepedési és lakhatási jogot biztosított nekik az Örök Városban. Oltalma-
zásukban a személyes kapcsolatokon kívül − orvosai között több zsidó is volt − részben poli-
tikai megfontolások is szerepet játszottak.”22

Egyébiránt a hitigazságok monopóliumát másoktól szigorúan megtagadták,

nem létezett valódi tolerancia a hit kérdéseit illetően.

A reneszánsz pápák

Őszentsége vadászvigasságai

Verőfényes nap virradt 1514. október 4-én, azon a napon, amelyen a keresztény-
ség Assisi Szent Ferencet ünnepli, aki látomásainak sugallatára a krisztusi sze-
génység mellett döntött, és a ferencesek koldulórendjének megalapítója lett. Fran-
cesco napján X. Leó pápa ahelyett, hogy a szerzetesi cellában elmélkedne a keresz-
tényi szegénységről, 39 éves lévén, kikapcsolódásra vágyik. Ezért ül kényelmes,
párnázott karosszékében a szabad ég alatt, Viterbo lankás vidékén, tapsol lelkesen,
és láthatóan örül, valahányszor az idomított sólymok fürjet és fácánt fognak: lelke-
sítő kiáltásai messzire elhallatszanak. A pápa őszentsége órákon át képes elnézni a
madarászatot, aminek szenvedélyes hódolója. A következő napon őz- és szarvas-
hajtásra indul. Egész októberben vadászattal múlatja az idejét. Egy cseppet sem
unatkozik. Bárhová megy, barátsággal fogadják, az emberek az út szélén állva uj-
jonganak, és a nyájas alamizsnás pénzt osztogat, valahányszor nincstelenségről és
betegségről hall. Serapica, a kamarás, mindenről pontos könyvelést vezet. A pápai
vadásztársaság fényes látvány. Egy mantovai követ így ír róluk:

„Az erdő vadjainak felderítésére előreküldött kutyák száma hatvan-hetvenre rúgott. A

pápa kíséretéhez tartozó bíborosok, főpapok, szolgák, írnokok, udvari bolondok, színészek és
muzsikusok száma átlagosan száznegyven volt. Ehhez jött még a körülbelül százhatvan fér-
fiból álló testőrség.”23

16
 Ez a népes vadászkirándulás sajátos pillanatfelvétel a reneszánsz pápák életé-
ből.
A főpapokról szóló általánosítások az adott korban körültekintéssel kezelendők,
az egyes tisztségviselők kifejezetten individualisták. Mindamellett van valami ha-
sonlóság megjelenésükben, erre utal az egyeduralkodói modor, a fényűző udvar-
tartás és a fejedelmi viselkedés. Két pápa emelkedik ki a sorból: az első a két Medi-
ci pápa, X. Leó és VII. Kelemen között uralkodó VI. Adorján (1522–1523), aki ra-
gaszkodott ahhoz, hogy a hívek törekvése egyedül a bűnbánat és a megtérés le-
gyen. Miután a távoli Utrechtből Rómába érkezett, másfél éven keresztül nem tu-
dott kibontakozni mint pápa, korai halála pedig megkönnyebbülést jelentetett az
életvidám rómaiak számára.
V. Piusz (1566–1572) a másik pápa, akit hangsúlyosan puritán megjelenése mi-
att a korszak szentnek nevezett.

„A nép magánkívül volt, ha látta őt a körmeneteken mezítláb, arcáról a szentség tiszta

kifejezése sugárzott, s így hordozta körül az Oltári-szentséget.”24

Hogyan követik egymást a reneszánsz pápák időben? A felsorolás szokás sze-

rint V. Miklóssal (1447–1455) kezdődik, és hogy ki az utolsó, az is köztudott, VII.
Kelemen (1523–1534), de nyilvánvalóan annak számít III. Pál (1534–1549) és III.
Gyula (1550–1555) is, akinek személyes életstílusa egy reneszánsz pápáéhoz ha-
sonlított.

Az avignoni pápai palotától a vatikáni székhelyig

A reneszánsz pápasághoz a korábbi veszélyeztetettség és megaláztatások hátte-

rében álló mértéktelen hatalomvágy és a mohó birtoklási igény vezetett.
A pápák csaknem hetven éven keresztül éltek Avignonban a francia királyok
bábfiguráiként. 1377-ben XI. Gergely újra bevonult az akkoriban még rendkívül si-
vár Rómába, amely semmiben sem különbözött egy szerény vidéki várostól. A 15.
század elején a papság helyzete ugyanilyen keserves volt. Három egyházfő vetél-
kedett egymással a nyugaton bekövetkezett egyházszakadás hatására létrejött zűr-
zavaros állapotok idején. Jóllehet egyiküknek sem sikerült eredményt elérnie, a
konstanzi zsinat (1414–1418) merész határozata folytán egyikük 1415-ben mégis le-
mondott, a másik kettőt pedig leváltották. Köztük volt XXIII. János is, aki korábbi
erkölcstelen életvitelét a pápává választása után is folytatta. Igencsak valószínű,
hogy jó néhány névtelen gyermek tőle származik. Az új pápa, V. Márton (1417–
1431), akit a zsinat választott meg, a Colonna-házból származott, és jó gyermek
módjára, hálás szívvel támogatta családját, amely az utolsó pillanatig mellette állt.
Utódját, IV. Jenőt elűzték a római Colonnák, és csak kilenc év elteltével térhetett
vissza.
A papság a bázeli zsinatot (1431–1437) egy ideig Bázelban tartotta, majd áthe-
lyezte Ferrara-Firenzébe, ahol ismét válsághelyzet alakult ki. Ekkor a bázeli legá-
tusok egy része újból ellenpápát választott, V. Félixet, aki azonban képtelen volt
elismerést szerezni magának. Amikor a zsinaton szóba került a pápai hivatal és a

17
koncílium közti feszült viszony, az volt a legfontosabb kérdés, hogy a zsinat fölöt-
te áll-e a pápának, s hogy a pápa alkalmazkodjon-e a konciliarizmushoz. Még VI.
Sándornak és II. Gyulának is szembesülnie kellett a zsinat fenyegetéseivel és az
esetleges leváltása dilemmájával.
V. Miklós uralomra jutásakor az egyház hajója végre nyugodtabb vizek felé
sodródott. A pápa élénk építkezési akcióba fogott, pártfogolta a humanistákat, és
nagymértékben hozzájárult Róma felvirágoztatásához. [Őt tekinthetjük a Vatikáni
Könyvtár igazi megalapítójának. − A szerk.]

Élénk művészetpártolás, fényűző udvartartás

A pápák, mint Róma legfőbb elöljárói és az egyház állam uralkodói, nagystílű

udvartartást alakítottak ki a Vatikánban. Pompában és költekezésben nem volt hi-
ány. Róma, az addig meglehetősen igénytelen küllemű város impozáns fővárossá
vált, és ezekben az években formálódott ki róla az a kép, aminek még ma is csodá-
jára járunk. Az építtetők és a művészetpártolók a kor legkiválóbb művészeinek ad-
tak megbízást, többek között Michelangelónak, Raffaellónak és Bramanténak. A
vezetői szerep a művészet területén Firenze helyett immár Rómát illette meg. A
Vatikán egész Európának példát mutatva a kulturális élet fellegvára lett.
Szent Péter utódainak, e kulturális érdeklődésű pártfogóknak munkáját aligha
lehetne felülmúlni, és feltétlenül említést érdemel az a tény is, hogy a korabeli al-
kotások az önábrázolást és a politikai terveket is tükrözik. A napjainkban különö-
sen sokak által ámulattal szemlélt festmények a Szixtusz-kápolnában és a Vatikán
lakosztályaiban nemcsak az esztétikai követelményeknek felelnek meg tökélete-
sen, hanem üzeneteket is közvetítenek. Az alábbi példák jól szemléltetik ezt az ál-
lítást:
Az 1481–1482-ben készült Perugino-falfestmény VI. Sándorról a Szixtusz-kápol-
na egyik oldalfalán látható: a térdeplő Szent Péter egy hatalmas kulcsot, az egyhá-
zi hatalom jelképét kapja ajándékba Krisztustól. Tekintettel arra, hogy a pápák Pé-
ter apostol utódjának tartják magukat, nem kétséges, hogy a kép mondanivalója a
pápai hatalom ősi tekintélyére utal.
Botticelli Lázadás Mózes törvényei ellen című, 1481–1482-ben keletkezett festmé-
nyét a Perugino-freskóval szemben helyezték el. A kép a büntetés végrehajtásnak
azt a változatát mutatja be, ahol az ítélet megkérdőjelezhetetlen. Kórah népe fellá-
zad Áron ellen. Az isteni igazságszolgáltatás a lázadót útközben éri, amikor a föld
hirtelen megnyílik alatta, és elnyeli. A mű mondanivalója egyértelműen az, hogy
mindenkinek, aki ellenáll az Isten által kinevezett vezetőknek, számítania kell
arra, hogy előbb-utóbb bűnhődni fog. IV. Szixtusz (1471–1484) a felsőbb hatalom
újra és újra kétségbe vont létjogosultságát a pápai fennhatóság korlátlan kiterjesz-
tésével kívánta megerősíteni.
Raffaello Athéni iskolája (1510–1512) a Stanza della Segnaturában látható. A festő
II. Gyula pápa ideáit és gondolatait örökítette meg a klasszikus Görögország sajá-
tos jelenetével. Az egyházi vezetés központja félelem nélkül engedett teret az an-
tikvitásnak.

18
 A pápai hatalmi pozíció kiépítése − a Pápai Állam megszilárdulása

A pápák hamar hozzászoktak a fejedelmi szerephez, amely korántsem hittudo-

mányi alapokon nyugodott, hanem a kor jellegzetes körülményeinek és a politikai
helyzetnek köszönhetően maradt fenn. IV. Szixtusztól kezdve Szent Péter utódai
az itáliai fejedelemségek elöljáróiként léptek fel, és tiszteletet parancsoló hadúri és
adóbehajtói minőségben kezdtek tevékenykedni. Az egyházfő egyetemes és szelle-
mi méltósága letűntté vált. Az állandó háborús konfliktusok közepette a Pápai Ál-
lam egyeduralma megszűnik, és egyenrangú félként vesz részt az erőjátékban. A
pápa elkerülhetetlenül sodródik bele a mozgalmas időszak politikai zűrzavarába −
az Európában, pontosabban Franciaország és Spanyolország között dúló hatalmi
küzdelmek színtere mindenekelőtt Itália lesz.
A viszály oka legfőképpen az, hogy mindkét ország igényt tart a Nápolyi Ki-
rályságra és a Milánói Hercegségre. Az ifjú francia király, VIII. Károly, 1495-ben
Nápolyban királlyá koronáztatja magát; a trónhoz vezető utat egy elképesztő had-
sereg bevetésével teszi szabaddá, és ugyanezzel a módszerrel jut el az egyházi ál-
lamon keresztül a pápavárosig. Rómába történő bevonulásakor le akarja váltani
VI. Sándort, azonban Sándornak sikerül elnyernie a fiatal uralkodó bizalmát.
Mindazonáltal a király nem akar sokáig időzni Nápolyban, mert váratlanul vissza
kell térnie Franciaországba. Körülbelül 1530-tól Spanyolország az uralkodó nagy-
hatalom Itáliában, miután megszerzi Milánót és a nápolyi-szicíliai királyságot.
Ebben az időben bizonyára nem volt más lehetősége a Pápai Államnak, mint
hogy önállóságot biztosítson a Szentszéknek. Alapjában véve a pápa mellett nem
álltak jóakaró bizalmasok. A római nemesség, a főpapok, Firenze, Velence és Milá-
nó sokkal inkább az összeütközésben érezte érdekeltnek magát, ahelyett, hogy
módot keresett volna a nyugati egyház fejének támogatására. A szentatya a Pápai
Állam jóvoltából biztonságban élhetett, és saját jövedelemmel rendelkezhetett,
emiatt nem ismerte fel annak veszélyét, hogy a világi hatalom a papi hivatást vál-
ságba sodorhatja. 1870 után a pápaságnak hosszú időre volt szüksége ahhoz, hogy
a Pápai Állam veszteségét áldásként értelmezze.
Az úgynevezett patrimonium Petri a pápai változat szerint Constantinus római
császár adományára vezethető vissza. Vitathatatlan, hogy a Pápai Államot a frank
fennhatóság idején alapították. Magába foglalta Róma mellett a legjelentősebb vá-
rosokat, Bolognát és Peruginót, de hozzátartozott Rimini és Faenza is. A legkivá-
lóbb humanisták körébe tartozó Lorenzo Valla a pápai hozzáállás átalakulását ere-
dendően a „konstantini adományra” hivatkozva magyarázta:

„Tekintve, hogy a latin nyelű változásait évszázadokon át mindenkor a tudatosság vál-

totta ki, Valla arra következtetett, hogy a híres konstantini adomány egy hamis dokumen-
tumra volt visszavezethető, amit évszázadokkal Konstantin császár halála után szövegeztek
meg. Az említett dokumentum hatására megkeresztelkedése után a császár [Kis Pippin
frank király] kiterjesztette a kereszténység eszméit azokra a területekre, amelyekből később a
Pápai Állam létrejött.”25

Az újonnan keletkezett pápai birtok sem egységes, sem egyértelműen körülha-

tárolt nem volt, mi több, ebben a bizonytalan szituációban némely városállamok és

19
nemesek önálló életet éltek. VI. Sándor mindenekelőtt a pápa egyeduralkodói te-
kintélyét állította vissza, és megfosztotta hatalmától a két, meglehetősen kiterjedt
nemesi családot, a Colonnát és az Orsinit, amely korábban megkeserítette elődjei
életét fenyegetéseivel.
A saját állam léte megkövetelte a hadsereg létrehozását, és háborúkat folytattak,
anélkül, hogy ez az egyházi vezetők tipikus feladata lett volna. Ebben az időben
azonban a pápákat nem igazán lehetett a béke követeinek nevezni: VI. Sándor vo-
nakodás nélkül beleegyezett, hogy fia hadat viseljen, II. Gyula pedig maga is fegy-
verzetet öltött, hogy próbára tegye hadvezéri képességeit. Sándornak és Gyulának
sikerült visszaállítani a Szentszék tekintélyét. A stabilizálódott és bebiztosított ha-
tárokkal rendelkező Pápai Állam 1870-ig maradt fenn, ebben az évben lett Róma
az egyesített Itália fővárosa.

Ünnepélyek, mulatságok

A reneszánsz életérzés visszatükröződik az ünnepségek és a játékok iránti lelke-

sedésben, ahol a témaválasztás és a megvalósítás formája az ókori Róma játékai-
hoz kapcsolódott, ünneplésre jócskán adódott alkalom, hiszen tudvalevő, hogy az
egyházi és világi ünnepek folyamatosan váltották egymást, az érkező fejedelmeket
és követeket illően kellett fogadni, eközben pedig körmenetek zajlottak, bíborosok
és pápák vonultak fel.

A vigasságok legismertebb aktusának a pápakoronázás számított. A pápa a Szent

Péter-bazilikától kiindulva a kezdettől fogva bíborosi templomnak tartott lateráni
székesegyházhoz lovagolt. Az emelkedett hangulatú, tetemes kiadásokat fel-
emésztő körmenet elválaszthatatlanul hozzátartozott a beiktatáshoz. Ez a nagy
gondossággal és hosszan tartó előkészületekkel megszervezett népünnepély kevés
tekintetben hasonlítható az ekkortájt Santiago de Compostelában vagy Altötting-
ben tartott körmenetekhez. Rómából messzire száműzték a vallásosságot, a min-
dennapos ima elveszítette jelentőségét, csupán egy fényűző megjelenésű ember
ünnepeltette magát. A mértéktelen költségekről szóló részletes számolások a Vati-
kán dokumentumtárában maradtak fenn.

20
 A jellegzetesen ájtatoskodó hangnemben zajló betlehemes játékok, a színre vitt
egyházi legendák aligha találtak érdeklődésre a pápai udvarban, nem úgy, mint az
ókori szerzők mitológiai tárgyú színjátékai. A Firenzében nevelkedett és humanis-
ta képzést kapott X. Leó valósággal bolondult a színi előadásokért. 1521-ben a kar-
nevál divatját ő hozta vissza az Angyalvárba. A baljóslatú dekonjunktúra ellenére
nem tudott eleget gyönyörködni a maszkokban, a zenében, a színdarabokban, a
táncokban és a viadalokban, olyannyira, hogy mindeközben a teendőit teljes mér-
tékben elhanyagolta. Farsang vasárnapjának estéjén sienai színészek jelentek meg,
hogy az Angyalvár egyik udvarában előadjanak egy morescát, amit Baldassare
Castiglione írt. A pápa és környezete az ablakból figyelte a bemutatót, amelynek
színpadán, az udvaron sötét selyemből állítottak fel sátrat.
A darab elsősorban azért feledhetetlen, mert ebben tűnik fel először nő, aki hí-
vogató versekben kéri Venust, hogy küldjön neki szeretőt.

Ezután dobpergések közepette megindul nyolc szürke ruhás remete, majd mind-
nyájan rátámadnak Cupidóra, aki éppen fogad a szakáccsal. Cupido könyörög Ve-
nusnak, hogy szabadítsa ki a remeték keze közül. Venus megjelenik, és azt mond-
ja, azt a szerelemre szomjazó nőt keresi, aki varázsitalt adott a remetéknek, csak
hogy elaludjanak. Cupido a nyilával felébreszti az alvókat, akik táncolni kezdenek
a szerelemisten körül, miközben vallomásokkal halmozzák el a nőt, végül levetik
csuklyájukat, és szép ifjakká változnak át.26
A rómaiak legkedvesebb ünnepe minden kétséget kizáróan a karnevál. Szín-
pompás programok váltják egymást: a népes és zajos közönség cirkuszi játékokon,
diadalmeneteken szórakozhat, tűzijátékot nézhet az Angyalvár felett, berber lovak
futtatását kísérheti figyelemmel a Piazza del Popolón.

„Farsang vasárnapján, az 1536-os esztendőben a szokásos versenyeket és a középkor óta

rendszeresen megrendezett, durva népünnepélyt a Szent Péter-téren tartották. A nép tom-
bolva tapsolt, amikor disznókat és tizenhárom bikát lelöktek a közeli hegy magasságából,
majd a lándzsákkal felfegyverkezett lovasok darabokra vágták őket.”27

Nem kevés véres, szokássá vált bemutatót rendeztek itt meg. Az 1539. évi kar-
nevál minden korábbinál fényűzőbb volt. A barbár testaccio-ünnepség színhelye a
Szent Péter-tér volt, az antik emlékekkel ékesített diadalkocsi olyan hatalmas volt,
hogy négy bivalyt kellett befogni elé. A kocsi oldalán látható allegorikus ábrázolá-

21
sok a pápát dicsőítették. A város elöljárói pompás antik öltözékekben vonultak fel,
miközben a pápa az Angyalvárból nézte őket.
Farsang vasárnapján 1545-ben óriási menet indult el tizenhárom hintóval. Lát-
ható volt minden, ami csak elkápráztathatja az embert: ezüst Fortuna arany sze-
rencsekeréken, római nemesek, részben török, részben indiai divat szerint öltözve,
nimfáknak álcázott apródok, muzsikusok ókori viseletben, koszorúkkal és olaj-
ágakkal. III. Pál pápa a Palazzo Farneséből családja körében szemlélte a felvonu-
lást.

A Vatikán, mint székhely és a családi ünnepségek helyszíne

A hűvös, diszkrét légkörű és csendes Vatikán, a pápai hatalom székhelye az

életöröm rezidenciája lett. Itt rendezték a pápagyermekek és -unokák esküvői ün-
nepségeit, a zenétől és tánctól zsibongó termekben, amelyek még a pápák és a bí-
borosok lármás komédiákon való nevetésétől is hangosak voltak. III. Pál gyakran
tartott fényűző vigasságokat a Vatikánban, bohócokkal, énekesnőkkel, még öccseit
és azok feleségeit is meghívta. Vacsora előtt zene és mulatságok szórakoztatták a
jelenlévőket, az est fénypontját a befejezésképpen sorra kerülő álarcosbál jelentet-
te. A számtalanszor egymás után következő ünnepségek közötti napokon az egy-
házfőt lármás vadászatokra látták kivonulni.
III. Gyula pápa rendszerint szíves örömest vett részt a különféle összejövetelek-
ben: farsang vasárnapján például a rokonságába tartozó hölgyeknek vacsorát
adott. Előszeretettel viseltetett a pompás dáridók iránt, az állandó szórakozás biz-
tosítására számos udvari bolondot és akrobatát tartott, azonkívül jót mulatott az
erotikus komédiákon.
Ebben a környezetben a legkevésbé sem ejtett zavarba senkit a tény, hogy a bí-
borosoknak gyermekeik vannak, s hogy a pápagyermekek a Vatikánban laknak,
vagy ott látogatják meg apjukat.

22
 PÁPAGYERMEKEK − ERKÖLCSI KÉRDÉS?

Az 1500-as szent év premierje

Bizonyára sokan emlékeznek még arra, hogy mi történt 1999 karácsonyán, ami-
kor II. János Pál pápa ünnepélyes keretek között megnyitotta a szent évet. Azon a
napon egy magas erkölcsi tekintélynek örvendő ember sétált be a Szent Péter-szé-
kesegyház kapuján. Hogy milyen történelmi dimenziói vannak ennek az órának,
azt jól tudta. Tisztán látta magát a pápa ősök hiánytalan láncolatában, habár konk-
rétan egyes elődeire, például névrokonára, Jánosra bizonyára nem gondolt. Az
egymás után sorjázó pápák között akadt néhány züllött személy is, például XI. Já-
nos, akinek apja, Szergiusz maga is pápa volt. Egy másik, ezúttal Pál nevű névro-
kona vélhetően szintén nem úgy jelent meg II. János Pál képzeletében, mint há-
romgyermekes apa. Bizonyára II. Gyuláról, a Szent Péter-székesegyház első építte-
tőjéről sem az jutott eszébe, hogy mellesleg leánygyermekek apja volt. Gondolatai-
ban azonban természetesen jelen lehetett VI. Sándor, a Szent Kapuk kitalálója, aki
az 1500-as szent év megnyitását celebrálta, és akinek utasításai szerint zajlanak az
ünnepségek még ma is.
1499 karácsonyának előestéjén VI. Sándor egy aranykalapáccsal erősen ráütött a
szentnek nyilvánított Szent Péter-templom kapujára, és türelmesen kivárta, míg
néhány kőműves elvégezte az áttörést, majd égő gyertyával a kezében, már-már
teátrálisan belépett az akkoriban még felújítatlan állapotban lévő Szent Péter-
templomba. Mögötte haladtak a kardinálisok és püspökök, utána a kijelölt résztve-
vők, Róma felső rétege. A sor végén egy feltűnően csinos, húszéves nő lépkedett,
hosszú, szőke hajjal, kétségtelenül vonzó jelenség: a pápa leánya, Lucrezia Borgia,
udvarhölgyei koszorújában, mint egy hercegnő, láthatóan rendkívül élvezve a
nyilvános fellépést.

Cölibátus: egyházi törvény és valóság

A pápa Szent Péter-templomba való bevonulása leányával, Lucreziával, akkori-

ban éppúgy szenzációszámba ment, mint ha napjainkban történne meg ugyanez.
Némelyek megbotránkoztak, mások az életvidám egyház jelképét magyarázták
bele a jelenetbe. A rómaiak hamar hozzászoktak a vatikáni hercegnő látványához,
aki fellépésével jelentős mértékben gazdagította Róma társadalmi életét. Annak
idején, amikor bemutatták, apja kardinális, anyja férjes asszony volt, és találkozá-
sukat semmi másnak nem érezték, mint véletlen félrelépésnek. Ezzel ellentétben
Sándor gyermekei már nem egy ifjúkori meggondolatlanság következményei vol-
tak, apjuk megosztotta velük az életét, az utolsó fiú a pápa hetvenkettedik évében
született. A könnyelmű vétség tehát ebben az esetben szóba sem kerülhet, hiszen a
tíz gyermek láthatóan egy tudatosan alakított és tartalmas szexualitás bizonyítéka

23
volt, az egyházfő életpályájának fontos szereplője. Érdekes módon a tényeknek el-
lentmond az, hogy ez a gondos apa a cölibátus, mint egyháztörvény fennmaradá-
sának jogosságát sohasem kérdőjelezte meg, és csak a saját személyére vonatkozó-
an helyezte hatályon kívülre.
A bíborosgyermekek jelenléte a 16. században magától értetődő volt. 1520-ban
Christoph Weber28 összeállított egy jegyzéket, aminek alapján kiderül, hogy a bí-
borosok nagy gyakorisággal nemzettek gyermekeket. Példának okáért az irodal-
márként és humanistaként ismert Pietro Bembo (bíboros: 1538–1547) huszonkét
éven keresztül élt a szép Morosina della Torréval. Kettőjük ágyastársi viszonya
megingathatatlannak tűnt, ráadásul köztudomású volt, hogy három gyermeket
nevelnek. Egyes bíborosokat az emberek bűnös életvitelük folytán közbotrányoko-
zónak tartottak, mint például Benedetto Accoltit is:

„Az a minden hájjal megkent szélhámos gutaütés következtében távozott az élők sorá-
ból, ami arra vezethető vissza, hogy évekig szakadatlanul és mértéktelenül ivott, kicsapongó
életet élt, és egyfolytában nőkkel hált. Azon az éjszakán is, amikor elhalálozott, ott volt mel-
lette egy.”29

A történtek után a 17. században Louis de Guise (bíboros: 1615–1621) hat cse-
metét vallott be, ahogy a 18. században a wittelsbachi Johann Theodor von Bayern
(bíboros: 1746–1763) sem titkolta, hogy gyermekei vannak. Fivére, Clemens Au-
gust (1700–1761), Köln érseke ugyancsak kedvét töltötte metreszeivel, és meg sem
fordult a fejében, hogy megtagadja leányát, Annát. A bíborosok nemcsak a hétköz-
napokban, hanem a szexuális életben is fejedelmek voltak, és néhány kivételtől el-
tekintve lelkifurdalás nélkül váltogatták szeretőiket. A trienti zsinat (1545–1563)
nem hozott döntést annak érdekében, hogy a magasabb egyházi vezetőkre rákény-
szerítse a cölibátusi előírások betartását. 1600 körül a salzburgi érsek, Wolf Diet-
rich von Raitenau, szerelmével, Salome Alttal élt, és tíz közös gyermeket neveltek
föl. A mai Mirabell-kastély szolgált szülői házként az érsekgyerekek számára. A
papok, a püspökök és az érsekek az 1500-as évek környékén gyakran éltek együtt
ágyasaikkal.
Vajon miért nem gondoltak arra, hogy tényleges házaséletüket egyszer és min-
denkorra legalizálják? Nos, több ezer kiváltsági beadvány érkezett a világ minden
tájáról a különleges gyóntatási joggal felruházott pápához, hogy kegyeskedjen el-
néző lenni a törvénytelen sarjak miatt, és a szentatya ezáltal tetemes pénzössze-
gekhez jutott. Az egyház eltűrte ezt a felemás viselkedést; a klerikus, bár formáli-
san nőtlen volt, mégis együtt élt valakivel, akit bármikor elküldhetett, ha éppen
kedvet érzett ehhez. Azt, hogy az efféle magatartás kérdéses lehet, még ha bűnös-
nek nem minősül is, a pontifex maximus nem latolgatta.

Hogyan lehettek apákból pápák?

A pápagyermekek a történelem jelenségei voltak, ebből adódóan létük kizáró-

lag a korszak társadalmi és egyházi összefüggéseiben értelmezhető. A reneszánsz
pápák számára egy időre feledtették, hogy tisztségükhöz eredendően magas er-
kölcsi követelmények és példás jellem kapcsolódik. A 17. századtól kezdve az el-

24
lenreformáció velejárójaként a szellemi összetevő újból hangsúlyosabb lett, ezért
lehetetlenné vált, hogy az apa hús-vér gyermekei mellett döntsön. A püspököknél
az utódok nyilvánosság előtti vállalása valamivel hosszabb ideig volt lehetséges.
Mindazonáltal az utódokkal rendelkező bíborosoknak a pápaválasztás során
megvolt az esélyük arra, hogy a szavazatok többségét elnyerjék. Ennek számos
oka volt, íme, néhány példa:

 A pápaválasztás résztvevőinek nemritkán szintén voltak gyermekeik, mégpe-

dig igen tehetségesek és rátermettek;
 a törvénytelen csemeték részvétele a legfelsőbb nemesi körökben magától ér-
tetődő és elfogadott volt;
 a Pápai Állam által megfogalmazott cölibátustörvénynek általában nem sok fi-
gyelmet szenteltek, ezért nem részesült szankcióban, aki gyermeket nemzett;
 a pápaság politikai karaktere kiemelt volt, ezért a legfelsőbb egyházi hivatal-
ban a személyes érdemeket helyezték előtérbe.

A jelentéktelen VIII. Incétől eltekintve minden pápa, akinek gyermekei voltak,

tekintélyes személy volt, és sokat tett az egyházért, noha keresztényi életvitelük
példájával aligha győzték meg az embereket a hit gyakorlásának ésszerűségéről.

A bűn gyermekei − vagy mégsem?

A katolikus egyház erkölcsi kódexe szerint a törvénytelen gyermekekre vonat-

kozó bizonyíték súlyos bűnt jelez, és e helyzetet csak tetőzi, hogy egyik-másik bí-
boros férjes asszonyt tett ágyasává, tehát egyértelmű, hogy házasságtörés is történt
azonkívül, hogy a papság elöljárói nem tartották be a cölibátusi fogadalmat. Az
utóbbi megállapítás természetesen nem mindenkire érvényes, hiszen XIII. Gergely
gyermekei például apjuk felszentelése előtt jöttek a világra. A pápa apák ifjú- és
középkoruk éveiben nem tartották be az egyházszabályt, mégis amikor pápák let-
tek, eszükbe sem jutott, hogy eltöröljék. XIII. Gergely figyelmeztette a nunciuso-
kat, hogy rendkívüli eljárást fog bevezetni az ágyasság kialakulásának megelőzése
céljából.

Korhoz kötött hivatástudat

A pápák maguknak igényelték az „oldás és kötés” bibliai jogát (Mt 16,19), a leg-
főbb hatalmat a Földhöz. Az egyház szolgái sokszor nem rendelkeztek megfelelő
teológiai képzettséggel, szinte egyikük sem volt hiteles hirdetője az evangélium-
nak, és ügyet sem vetettek a Biblia szegényekhez szóló üzeneteire. Jézus eszméi
nem jelentettek követendő példát a pápai hatalomgyakorlás számára, így a vallá-
sos aspektusok nyilvánvalóan háttérbe szorultak. A felelősségre vonás hiábavaló
lett volna. A Vatikánra az emberek nem úgy gondoltak, mint egy kolostorra, ahol
a pápának, a vezeklő közösség aszketikus főpapnak egy cellában kellett meghúz-
nia magát. A pompának az egyház tekintélyét és a mennyei Jeruzsálem csillogását
kellett prezentálnia. A túlméretezett szertartási rend és a fejedelmi életstílus sokak

25
számára lehetővé tette a személyes hivalkodást. VI. Sándor és II. Gyula, e két ki-
mondottan nagystílű pápa, okiratokkal bizonyította vallásosságát. A gyónás és a
bűnbocsánat biztos alkotórésze volt hitéletüknek és a mindennapjaiknak.
Szent Péter utódai, az itáliai fejedelmek szerepét játszva, eltávolodtak híveiktől,
és a továbbiakban sokkal inkább a politikával, mint az egyház valós kérdéseivel
foglalkoztak. A papi lelkigondozás rendszertelenné vált, a klerikusok inkább arra
összpontosítottak, hogy minél több javadalmat szerezzenek, a bíborosok főként
anyagi szempontok szerint látták el feladataikat, a pápaság az egyeduralom, a
centralizmus és a hatalom megszállottja volt.
Manapság az ilyen hatalomgyakorlási mód elítélendőnek számít, azonban te-
kintetbe kell venni azt is, hogy mennyire szűk lehetett a mozgástér ebben a megle-
hetősen behatárolt rendszerben. A kilátástalanságban csak egy radikális reform je-
lenthetett megoldást. A kereszténység a konstanzi zsinat óta követelt egy minden-
re kiható, változtatást sürgető rendelkezést, ám az egyházfő vonakodott, ami nem
csoda, hiszen Szent Péter széke nemcsak hogy kényelmes volt, de ragyogó élettel
is megajándékozta birtokosát.
A törvénytelen gyermekek születése összefüggésben volt a pápaság magatartá-
sával. A mértéktelen költekezés, a nagyvilági életstílus, a méltatlanok indokolatlan
kinevezése, a helytelen családpolitika egyre kritikusabbá vált. Jól szemlélteti a ko-
rabeli állapotokat a következő példa: VIII. Ince, akinek két gyermeke volt, helyze-
tét és méltóságát akarta megőrizni azzal, hogy 1484. december 5-én közzétette hír-
hedt boszorkánytörvényeit, a Summis desiderantes affectivus kezdetű bullát. Ez a pá-
pai okirat lett alapja és legitimációja az embertelen kínvallatás és a végzetes ítélet-
hozatal módszerét alkalmazó inkvizíciónak.
Látható tehát, hogy pápasarjak létének az egyház összességére semmiféle kiha-
tása nem volt.

Hol maradt a kritika?

Számos elmarasztaló pamflet, epigramma, szatirikus vers, gyalázkodó cédula és

röpirat keringett a társadalomban. Hízelgők és kritikusok egyaránt kinyilváníthat-
ták a véleményüket. A téma kapcsán a kor néhány karakteres hangadója feltétle-
nül említést érdemel.
Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy nem a pápagyermekek puszta jelenléte kel-
tett visszatetszést, hanem a Vatikánban zajló esküvői ünnepségek és a pápák né-
pes családjának támogatása.
Közismerten éles nyelvű kritikus volt Rotterdami Erasmus (1469–1536). Amikor
alkalma volt részt venni II. Gyula, a győzelmes hadvezér bolognai bevonulásán
1506-ban, megborzadt, és elképesztő csalódást élt át. Julius exculus e coelis (Gyula a
zárt égi ajtók előtt) című írásában tükröt tart II. Gyula elé, élénken bírálja a hata-
lomgyakorlást, ugyanakkor egyáltalán nem helyteleníti azt a körülményt, hogy le-
ánygyermekek apja volt. Vádjait a pápa halála után publikálta, mégpedig névtele-
nül.
Girolamo Savonarola (1452–1498) dominikánus barát, a firenzei San Marco-ko-
lostor perjele beszédeiben hevesen ostorozta a római egyházi életstílust:

26
 „Lépj ide, alávaló egyház! Szégyentelen parázna lettél, sátán vagy, rosszabb még a vad-
állatnál is… Hajdanában a papok unokaöccseiknek hívták fiaikat, ma már világosan fiuknak
vallják őket. Tékozolják az egyházi vagyont, ami máskülönben a szegények tulajdona, és
alattvalóik kárára hizlalják magukat. Bűneik az égbe kiáltanak.”30

Savonarola úgyszintén közvetlenül és álcázatlanul támadja a klerikusokat, VI.

Sándort és a Rómában uralkodó szélsőséges viszonyokat, azt, hogy a Város fészke
és székhelye minden bűnnek, és hibáztatja az egyház széles körű megrontásáért. A
kereszténység központját kloákának mondja, aminek szemérmetlensége az égig
bűzlik.

„Ha te is úgy látod, hogy Isten figyelme lanyhul, s az egyházfők bűnözése és a lelki dol-
gokkal, a tisztségekkel és javakkal való kereskedés túlárad, szólj, hogy a nép büntetése közel
van.”31
„Ezért, ha boldog életet akarsz, ne menj Rómába!”
„Bolond volnál, ha azt váltanád, hogy a pápa nem tévedhet. Sok pápa lett romlott, aki
tévedett.”32

VI. Sándor hosszú ideig higgadt maradt, a személyes vádak különösebben nem
zavarták, Savonarola azonban mint firenzei szerzetes a politika színterére lépett. A
franciák örvendezve, szabadítóként köszöntötték Savonarolát, politikai szándékai
azonban meghiúsultak, és ez − mint a legújabb kutatások megerősítik − nagyban
hozzájárult ahhoz, hogy elítéljék a szerzetest. És ez végső soron máglyát jelentett.
Nem Sándor személyes bosszúja vezetett tehát Savonarola kiátkozásához, hanem
a Szentszék éppen aktuális politikája.
Francesco Guicciardini nem takarékoskodott Storia d’Italia című művében a
rosszalló bírálattal:

„Földi hatalommá emelkedve, idővel felhagytak azzal, hogy a lélek egészségéről és az is-
teni parancsolatokról gondolkodjanak. Minden érzületüket és törekvésüket a világi hírnév
megszerzésére irányították. Gondjaik és dolgaik már nem a szent életvezetésből adódtak, fá-
radozásaik nem irányultak sem a hit elmélyítésére, sem az emberek ellen indított, kíméletlen
hadseregekre, sem a háborúkra. Az utódlás, a papi méltóság kérdése a legkevésbé sem foglal-
koztatta őket, sértett becsvágyuktól hajtva csupán arra törekedtek, hogy fiaikat, unokaöccse-
iket és rokonaikat nemcsak határtalan gazdagsághoz, hanem kétes módon szerzett fejede-
lemségekhez és királyságokhoz is hozzásegítsék.”33

Németországban Róma-ellenes indulatok tombolnak, a pápai életvitelén túl a

Kúria végeláthatatlan pénzszükséglete miatt is:

„Legfőképp a római helyi és pénzpolitikát, tartották a püspökök, hercegek és városok, va-

lamint a kor vitairodalma, botrányosnak!”34

A legsúlyosabb kritika a reformáció híveitől, közülük is elsősorban Luther Már-

tontól származott. 1545-ben keletkezett A római pápaság ellen, mely az ördög által ala-
píttatott című írásával III. Pált szólította meg. E pápa elődeit olyannyira lekötötte a
politika és az udvartartás ügye, hogy nem fogták fel a vádak szakítóerejét, miként

27
azon is csodálkoztak, hogy az egyházi átok a szerzetesek esetében hatástalan ma-
radt.

Törvénytelen gyermekek − egyáltalán nem ritkaság

Értelemszerűen a házasságon kívül, szerelmi kalandokból született utódokat

nevezték „természetes” gyermekeknek. Ilyen eseteknél a születési anyakönyvi
iratban a „figlio/figlia naturale” kifejezés áll.
A törvénytelenek, más szóval fattyak jelensége közkeletű, mi több, a főnemes-
ség körében megszokott volt, és egyedül az apa, a magas rangú úr dönthetett ar-
ról, hogy milyen tisztséget töltsön be majdan csemetéje. Némelyek igencsak nagy-
számú gyereksereget nemzettek, a burgundiai Jó Fülöpnek (megh. 1467) például
huszonhat házasságon kívüli sarja született! Fiai közül nem kevesen kerültek ma-
gas egyházi állásokba, így lett a legidősebb fiú, David, apja jóvoltából, valamint
Őszentsége szívélyes közreműködésével Utrecht érseke. A törvénytelen gyerme-
kek minden társadalmi szinten előfordultak, éspedig nagy gyakorisággal. Még egy
olyan vallásos embert is, mint Galileo Galilei, évekig tartó kapcsolat fűzte barátnő-
jéhez, a velencei Marina Gambához, akit rendkívül tisztelt, mégsem vett feleségül.
Együttélésükből három gyermek született, akik közül a két lányt, Virginiát és Livi-
át Galilei nagyon hamar kolostorba küldte, fiát, Vincenzót pedig Toscana nagyher-
cege legitimálta.
Jellegzetes kortünet volt tehát, hogy a nemesek, papok, püspökök és kardináli-
sok fattyai minden hierarchiai szinten megtalálhatók voltak, így általános elfoga-
dottságuk alapján érthető, hogy egy törvénytelen ifjoncokkal büszkélkedő bíborost
miért lehetett pápává választani.

A törvénytelen gyermekek társadalmi és jogi helyzete

Jóllehet a törvénytelen leszármazottakat a társadalom alapvetően magától érte-

tődőnek tekintette, nemritkán mégiscsak fattyaknak gyalázta és hátrányos megkü-
lönböztetésnek tette ki őket. Mindenekelőtt becstelennek ítélték meg létüket, és
nem tulajdonítottak nekik olyan jogokat, mint a házasságon belül születetteknek,
például nem vehettek részt az öröklésben, nem tartozhattak céhekhez, rendekhez,
és nem gyakorolhattak bizonyos hivatásokat. Ebből a reménytelen helyzetből ki-
utat egyes-egyedül a legitimációs eljárás jelenthetett. Az apaság tehát nyilvános
lett, a gyerekek a társadalomhoz tartozhattak, szabadon lehetett velük házasság-
politikát folytatni és törvényes utódok hiányában örökössé tenni őket.
Egy ajtó mégis zárva maradt, nevezetesen az, amelyik az egyházi hivatalokhoz
vezetett. Az egyháziak felfogása szerint a törvénytelenek születésüknél fogva szé-
gyenbélyeget viselnek magukon, amit szaknyelven a „defectus natalium” elneve-
zéssel illettek, amiből az következett, hogy magasabb szinteken tilos volt a felszen-
telésük. Ez okból jött létre az 1983-ig hatályban maradt felmentési nyilatkozat. Ez-
zel a felmentéssel a születési hátrány megszűnt, és csak bíboros vagy pápa nem le-
hetett törvénytelen származású. A szigorú intézkedések ellenére egy kivétel még-

28
iscsak adódott, mégpedig Giuliano de’ Medici, a szép Giulietto személyében, aki-
nek ágyasa Fioretta d’Antonio volt. 1523-ban lett pápa, VII. Kelemen néven. Legiti-
mációja során különböző trükköket vetettek be, furcsamód például kiderült, hogy
a szülők titokban összeházasodtak.
A bíborosok gyermekekeit természetes módon ismerték el házasságon kívüliek-
nek. Gyakran előfordult, hogy a bíborosok, mint például Giuliano della Rovere
vagy Rodrigo de Borgia, rendszeresen férjes asszonyokkal háltak, miközben gyer-
mekeik a hivatalos nyilvántartásban úgy voltak bejegyezve, mintha a férjek törvé-
nyes sarjai lettek volna. A vér szerinti apa esetlegesen csak később tett beismerő
vallomást, eszerint a gyerekeket utólag törvényesítették. Lucrezia, a pápaleány
szintén egy házasság leple alatt született, ahol a férjnek látszatkapcsolatban kellett
élnie, ebből adódóan szükségszerűen felvetődik a kérdés: a római bíborosok vajon
hány ehhez hasonlítható, furcsa viszonyt tartottak fenn?
A vér szerinti apák általában csak hímnemű utódaikat ismerték el a nyilvános-
ság előtt. A hivatalos jogi törvényesítést pápai okiratban rögzítették, így volt pél-
dául Alessandro Farnese bíboros fiai vagy Constanza leánya esetében, amikor a le-
gitimációt nem tartották szükségesnek.
Szintén a kor szokásának számított, hogy a gyerekeket Európa házassági piacán
„értékesítették”, ahogy VI. Sándor tette, vagy V. Károly, utóbbi ifjúkorában Né-
metalföldön egy bizonyos Johanna van der Gheensttel töltötte a kedvét, majd ami-
kor gyermeke már úton volt, a fiatal király elutazott, úgyhogy kedvese soha többé
nem látta. Némi anyagi támogatást mindenesetre biztosított, hiszen ismeretes,
hogy még egy királynak is adódnak olykor nehézségei a pénzzel. Az 1522. július
22-én világra jött királyleányt, Margaretét nem sokkal később elvették édesanyjá-
tól, és egy szigorú szempontok alapján kiválasztott családnak adták át nevelés cél-
jából. Amikor aztán a kis Margarete hétesztendős lett, apja mégis beleegyezett a
formális legitimációba, később pedig, amikor a leány már nem élt Ausztriában, és
a felső nemesi rétegbe tartozónak számított, bevonták a dinasztiai ügyekbe, és ré-
szese lett a császár házasságpolitikájának.
V. Károly előre megfontolt szándékkal használta fel lányát, hogy a pápához
való kapcsolatát megjavítsa, aminek folyományaképpen Margaretét az első adan-
dó alkalommal hozzáadta Alessandro de’ Medicihez, VII. Kelemen törvénytelen
fiához vagy unokaöccséhez, másodszor pedig Ottavio Farnese pápaunokához.

29
 CSALÁDPOLITIKA A VATIKÁNBAN

Apák és gyermekek kapcsolata meglehetősen bonyolult kötelék. VI. Sándor szí-

vesen hivalkodott lányával, a bájos Lucreziával a nagyközönség előtt, valahány-
szor lehetőség kínálkozott rá. Büszkén mutatta be az arra érdemes személyeknek,
és megengedte neki, hogy az ő, vagyis az édesapja jelenlétében kivegye részét az
egyház irányításából. Vele ellentétben II. Gyula pápai lakosztályában titokban fo-
gadta leányát, Felicét vacsorára. IV. Piusz még ennél is messzebbre ment, ugyanis
elhallgatta három gyermekét, és még a nevüket sem volt hajlandó kiszolgáltatni
senkinek. Összegzésképpen elmondható tehát, hogy a magas pozíciókban lévő
apák igencsak különbözően bántak sarjaikkal.
Életének utolsó éveiben III. Pál és II. Gyula a leányaitól jóindulatot, gondosko-
dást és ápolást kapott, példának okáért III. Pál pápa leánya, Constanza a legna-
gyobb természetességgel járt ki-be a Vatikánban, ami ellen többnyire nem volt el-
lenvetés, hiszen kerülte a feltűnést, és nem okozott bosszúságot senkinek. Rendkí-
vüli módon aggódott apja egészségéért, és kész volt mindent megtenni az érdeké-
ben. Egyébiránt a három legismertebb pápaleány Lucrezia Borgia, Felice Della Ro-
vere és Constanza Farnese volt, a korabeli dokumentumok tanúsága szerint mind-
hárman feltűnően szépek, jó külsejűek, és gyakran megfordultak felső körökben,
amit akkoriban a társadalom feljebbvalói különösen fontosnak tartottak.
A pápáknak nem volt gondjuk a lányaikkal, akik apjuk rendelkezésére mentek
férjhez, alkalmazkodtak kívánságához, és származásukból adódóan többnyire
nem követelőztek.
A fiúkhoz fűződő kapcsolat kevésbé volt zavartalan. A legtöbb pápának ko-
moly gondjai voltak fiaival; főként VIII. Incének és VII. Kelemennek, akiknek
utódjai feltűnően semmirekellőnek és pénzherdálónak mutatkoztak, így a „pápafi-
úi” státus a Cibo fiúnál rossz hírnévvel társult. A fiúk rendkívüli helyzetük ki-
használásával mindenképpen vinni akarták valamire, követeltek, félreérthetetle-
nül kimutatták elégedetlenségüket, akárcsak Giacomo Boncompagni vagy az apja
fejére nőtt Cesare Borgia. III. Pálban visszatetszést keltettek fia, Pier Luigi homo-
szexuális hajlamai, noha a fiú utóbb mégis hagyta magát rábeszélni egy előnyös-
nek tűnő házasság megkötésére. Az eddig leírtak ismeretében egyáltalán nem
meglepő, hogy a pápagyermekek nem voltak sem szükségszerűen szelídek, sem
vallásosak, és nem gyakoroltak olyan életvitelt sem, amely jellemző körülmények
között a szentség felé vezetett volna. Egy pápának sem jutott eszébe, legalábbis tu-
domásunk szerint, hogy egy pápagyermeket ország-világ előtt szentnek nyilvánít-
son.
Három pápafiú lett gyilkosság áldozata: Juan Borgia, Pier Luigi Farnese és Ales-
sandro de’ Medici. Legfőképp a Borgia-pápát rázta meg fia, Juan szerencsétlensé-
ge, és még a nyilvánosság előtt is vigasztalhatatlannak mutatkozott. III. Pálnak há-
rom gyermeke halálát kellett megélnie.
Vajon hogyan érezték magukat a gyermekek nagy hatalmú, messze földön is-
mert apjukkal? Megtisztelő és jövedelmező lehetett a pápa fiának lenni? Hogyan

30
boldogultak a sarjak ezzel a kivételes helyzettel, és azzal, hogy egy pápai család
tagjai voltak? Nem igazi családban nőttek fel, és ez minden vatikáni látogatás al-
kalmával tudatosodott bennük. Érdekes módon sehol nem lehet arról olvasni,
hogy a sajátságos körülmények a pápagyermekek számára boldogtalanságot okoz-
tak volna. Az apa-gyermek kapcsolat ismérveit a fennmaradt szövegek általában
nem fejtik ki részletesen. Az érzések, a vonzalmak és a hangulatok témája a kor-
társ történetírásban elhanyagolható szerepet játszik. Az információk nagy része a
Borgia-családról szól, amelynek élete az adott korban mondhatni ország-világ
előtt zajlott. A család élénk levelezést folytatott, az apa ugyanis mindent tudni
akart gyermekeiről. Leveleiben Lucrezia mellőzte a hétköznap „kedves Apám”
megszólítást, és mindig a „sanctissime pater” (Szentatyám) formát használta. A
nyilvánosság előtt a gyerekek is igyekeztek betartani a pápának kijáró tisztelethez
illeszkedő előírásokat, az üdvözlést például lábcsókkal kezdték.

Pápaunokák bíborosi szerepben

A pápai családpolitika messze kiterjedt, olyannyira, hogy még az unokák is

hasznot húzhattak belőle, sőt némelyek még a bíborosi bársonyt is megkapták.
Ilyen módon négy pápaunoka részesült bíborosi kinevezésben:

VIII. Ince Innocenzo Cibo (bíboros: 1513–1550)

VI. Sándor Ippolito d’Este
III. Pál Alessandro Farnese
Ranuccio Farnese
Guido Ascanio Sforza
Alessandro Sforza di S. Fiora
XIII. Gergely Francesco Boncompagni
(bíboros: 1538–1572)
(bíboros: 1534–1589)
(bíboros: 1545–1565)
(bíboros: 1534–1564)
(bíboros: 1565–1581)
(bíboros: 1621–1641)

A bíborosi fejfedőtől a tiaráig (pápai korona) vezető út a pápaunokák számára

eléggé meredek volt. Alessandro Farnese bíboros ötször indult pápaválasztáson.
Ippolito d’Este is reménykedett, de egy Borgia unoka esetében egy ilyesfajta cél el-
érése csupán illúzió lehetett. Pápautódot felnevelni egyik egyházi vezetőnek sem
sikerült. Jóllehet VI. Sándor a fiát, Cesarét bíborosnak tette meg, és a választó gré-
mium el is végezte a beiktatást, Cesare a kapott méltóságot váratlanul egyszerűen
visszaadta, és megnősült. Az is megtörtént, hogy néhány pápaunoka, például
Cibo, D’Este vagy Alessandro Farnese folytatta a pápai nagypapák sorát, és ők
maguk személyesen újabb törvénytelen csemeték világrajöveteléhez járultak hoz-
zá. III. Pál egyik dédunokája, Francesco di S. Fiora (1583–1624) két törvénytelen if-
joncot legitimáltatott.

31
 Nepotizmus: a nagybácsi támogatása

Ami a gyermek és az unoka számára elképzelhetetlen volt, az az unokaöcsök-

nek minden nehézség nélkül sikerült.
A 15-16. században bizony gyakorta előfordult, hogy a köztiszteletű egyháziak
egymás nagybátyja és unokaöccsei voltak, akárcsak például
 IV. Jenő és III. Pál,
 II. Pius és III. Pius,
 III. Kálixt és VI. Sándor,
 IV. Szixtusz és II. Gyula.
X. Leó és VII. Kelemen szintén szoros kapcsolatban állt egymással, mivel apáik
testvérek voltak. A sajátos családi kötelék több éven át támogatást nyújtott, a pá-
pai trón elnyerése az egész család jólétének megteremtését jelentette. A pápák
úgyszólván gondolkodás nélkül juttattak bárkit címhez, hivatalhoz és méltóság-
hoz. A „habemus papam” kifejezésben az atya kifejezést szó szerint lehetett érteni.
A pápacsalád státusának lehetőségeit a rokonok a végsőkig kihasználták. Ebben az
időben, kiváltképp Itáliában, a családi szerepnek kiemelkedő fontosságot tulajdo-
nítottak.
A gyermekek, az unokák, a rokonok és a barátok elképesztő gyorsasággal ha-
ladtak felfelé a ranglétrán. Ha egy családban valakiből pápa lett, az áldás bősége-
sen hullott mindenkire, főleg az unokaöcsökre; IV. Szixtusz például hat unokaöcs-
csét juttatta be a bíborosi testületbe. A pápai trónon ülő nagybácsi a legrövidebb
utat biztosította az egyházi karrier felé. Később, a cél elérésekor senki nem tett fel
kérdéseket sem az alapjában véve kötelező jámborságról, sem a papi képzettség-
ről, mert ami kizárólagosan számított, az a sokat ígérő családi kötelék volt. Gio-
vanni de' Medici, a későbbi X. Leó pápai méltóságot követelt magának, amikor nő-
vére feleségül ment a híres-nevezetes pápafiúhoz, Franceschetto Cibóhoz, VIII.
Ince fiához. Alighogy Szent Péter székére került, bíborosi bársonyhoz juttatta uno-
kaöccsét, Giulio de’ Medicit, és unokaöcsét, Innocenzo Cibót, fivérét pedig a had-
sereg főparancsnokává tette. A rokonság tehát lényeges feltétele volt a legmaga-
sabb egyházi tisztségek elérésének. Ebből az „unokaöcsi vircsaftból” fejlődött ki az
a mintegy kétszáz évig fennálló erős rendszer, amelyet a nepotizmus szóval lehet
meghatározni. A bíborosrokonoknak kiváltságos pozíciója miatt nem kellett attól
tartani, hogy a pápacsalád létfenntartása a pápa esetleges bukása után válságba
kerül. A hivatalossá vált nepotizmust XII. Ince számolta fel 1692-ben kiadott bullá-
jával. Nem nevezett ki több rokont bíborossá, és nem folytatta a családi hagyo-
mányt. [Kimondta, hogy a pápa mindössze egy − magas tisztségre alkalmas − ro-
konát nevezheti ki bíborossá, s egyben maximálta jövedelmét. − A szerk.]

Házasság- és pápapolitika összefonódása

Itália kaotikus politikai széttagoltságának a fejedelemségek és városi elöljárósá-

gok kusza szövevénye volt az alapja. E körbe bekerülni nem volt egyszerű. Az apa
vagy a nagybácsi, ha a pápai trónra került, megvesztegethetetlennek számított,
magassági repülése sokakat húzott felfelé, így az olyan, akkoriban szerény nemesi

32
családok, mint a Farnese vagy a Borgia, utat találtak az exkluzív főnemességhez,
és ezzel hosszú időre be tudták magukat biztosítani. A Szent Péter-utód apa roko-
ni viszonyba került az európai fejedelmi házakkal, ezáltal a kapcsolatok minősége
alapvetően más jelleget kapott. III. Pálnak sikerül unokája, Ottavio Farnese számá-
ra elnyerni V. Károly császár leányának, Margitnak a kezét. Így került pápa és csá-
szár rokonságba, ami által a köztük lévő kommunikáció lényegesen könnyebbé
vált, noha a frigy nem tartott sokáig, és egy percig sem telt boldogan.
A pápagyermekek áruba bocsátása az európai házasságpiacon rendkívüli befo-
lyással volt a pápai politikára. A pápa apák magánszférája és a Szentszék hivatalos
politikai beállítottságának határai egybemosódnak. A pápa és az apa kettős szere-
pében a szándékok azonosak.
Sok pápa számára nem maradt más választás, mint egy házasságkötés megszer-
vezése. Így utazott el a Medici pápa, VII. Kelemen népes kíséretével Marseille-be,
hogy részt vegyen Orléans-i Henrik és Caterina de’ Medici 1533. október 28-ára ki-
tűzött esküvőjén. A híres Lorenzo leányunokája tehát e napon beházasodott a
francia királyi házba. Ezen a ragyogó ünnepségen jelen volt a pápa is, tizennégy
bíboros társaságában, amikor a vendégek közül és nászajándékképpen három
francia kapta meg a bíborosi föveget.
Miközben Németországban tartózkodott, a reformáció továbbterjedt. A Medici-
ek nagyszabású fejlesztésekbe kezdtek, és karrierjük is jól alakult. A város elöljáró-
ja, Lorenzo Firenzében nemcsak a mindenki által nagyra becsült II Magnifico, de
egyházpolitikailag is hallatlanul sikeres: fia és unokaöccse pápa, négy unokája bí-
boros lesz. A rohamos előrelépés nem utolsósorban a Mediciek öröklésen alapuló
dinasztiájához kapcsolódik.

Apa és pápa: konfliktusok egy kettős szerep körül

Daniel Büchelnél kérdésként fogalmazódik meg, amire minden további nélkül

igenlő választ adnánk, miszerint hatással vannak-e a rokonok érdekei az egyház-
politika egészére, és van-e jelentőségük a célok és stratégiák kialakításában?36
A családpolitika az egyházpolitikát tartósan befolyásolta, a Borgia pápa például
rendületlenül azzal foglalkozott, hogy nem kevés utódjának rangjához illő elfog-
laltságot találjon. Cesare Borgia hódító hadjáratai Romagnában szükségképpen
megerősítették a Pápai Államot, a Borgia-birodalom helyzetét illetően azonban
semmiféle változás nem történt. Nem úgy a Farnese pápa, III. Pál esetében, akinek
sikerült keresztülvinnie akaratát: családjának hercegséget ajándékozott, és dinasz-
tiát alapított. A Pápai Állam egy darabját, nevezetesen Pármát, hasonlóképpen vá-
lasztotta le a birodalomról, magánosította, és mint örökletes tulajdont idősebbik fi-
ának, Pier Luigi Farnesének adta, majd hozzácsatolta Piacenzát is, amit V. Károly
császári hűbérnek tekintett. Nemhiába méltatlankodott a császár, hiszen a pápa
valóban szégyentelen módon cselekedett, ami semmiképp se volt összeegyeztethe-
tő a pápapolitikával, amely a Pápai Állam lehetőség szerinti megszilárdítását szor-
galmazta.
Úgyszintén rosszallásra adtak okot VII. Kelemen intézkedései is, aki miután
meghódította Firenzét, fiát (vagy unokaöccsét), Alessandro de’ Medicit főherceggé

33
tette. A történtek hatására a pápa egy ideig szülővárosa mindenható urának tekin-
tette magát, és itt kívánt dinasztiát alapítani.
A magánterületek szerzésén kívül igyekezett bevonni a hatalomgyakorlásba
gyermekeit is, akik közül néhányat magas pozícióba helyez, az egyház pénzét sze-
mélyes célokra használja fel, és a családi ünnepségeket vallásos rendezvényeknek
álcázza. A családi értékek hangsúlyozása sérti a hivatal hívői jellegét, ami árt az
egyházfő tekintélyének. VI. Sándor őszintén remélte, hogy hosszú távon mindkét
szerepben megállja majd a helyét, álma azonban illúzió maradt, mivel gyermekei
támogatása, karrierjük elősegítése semmiképpen sem illeszkedett az egyház érde-
keivel. VI. Sándor életében a család és a kötelesség elválaszthatatlan volt. Pápai te-
vékenysége bonyolult kettős szerepnek bizonyult.

A család becsülete

A pápának viszonylag rövid idő állt rendelkezésére az egyház értékeivel való

sáfárkodáshoz, és igencsak igyekeznie kellett, ha családtagjainak helyet akart te-
remteni a történelemben. Az utódok sokáig hasznot húztak az előkelő hozzátarto-
zójuk iránti tiszteletből. Néhány évtized elteltével szinte minden pápacsalád ro-
konságba került egymással, sok házasság köttetett, ezért több helyen két-három
pápa is megtalálható egy nemzetségben. A pápa leszármazottai között feltűnően
gyakori a bíborosok előfordulása egy nemzetségben, mint az alábbi idézet is iga-
zolja:

„Mindent egybevetve 114 kardinálist számoltak meg, akik 1899-ig hordták a vörös fejfe-
dőt, és pápák sarjadékai voltak.”37

„A »pápavér titkát«38, amiről Christoph Weber beszél, nem kell tovább magyarázni, ám-
bátor egy pápa, őseinek sorában, ragyogó fény volt a család szemében.”

A reneszánsz pápák és utódaik jellegzetes személyi kultuszt űztek, folyamato-

san azon voltak, hogy önmagukat megörökíttessék és közszemlére tegyék. Sokak-
ból csodálatot vált ki, ha látja, amint valaki gyors léptekkel átmegy a Szent Péter-
bazilikán. Meg kell vallani, hogy a Vatikán hatalmas szobrai gyakran nem a szen-
tekre, hanem a papi tisztségviselőkre emlékeztetnek, akik elvárták, hogy „szent-
atyának” vagy „Őszentségének” szólítsák őket. Tiszteletet parancsolón, nagyvilá-
giasan és erőszakosan léptek fel, akár családon belül is. Rómában mindenfelé
hagytak nyomokat maguk után: a Szent Péter-oltár baldachinjának oszlopain lát-
ható méhek éppúgy, mint a Borgiák címerállata vagy a Santa Maria Maggiore-
templom tetején a bika, mind valamikori jelenlétüket tanúsítja. Az utóbbi példánál
a Borgia-pápa igazán nem viselkedett kicsinyesen, a templom tetején ugyanis 320
bikát örökíttetett meg. Szokatlanul kirívó öntömjénezés valósult meg a Szent Pé-
ter-székesegyház külső homlokzatán, ahol kőbe vésett felirat hirdeti a főkapu fe-
lett: Paulus V. Burghesius Romanus, a Borghese-házból származó V. Pál emlékére.

34
 Az áhítatra vágyó zarándok, amikor Isten házába lép, egy népes családot ismer-
het meg. Ebből az önmagában jelentéktelennek tűnő részletből is következtetni le-
het egy egész pápanemzedéknek családjukra irányuló kötelességtudatára és arra,
hogy a pápautódok megjelenése ezen a területen egyáltalán nem meglepő.

35
 AZ ANYÁK

Vannozza Cattanei,
a nagyra tartott kedves
(1442–1518)

1518 végén világraszóló temetés zajlik Rómában. Nem mindennapi látvány tá-
rul a szemek elé, ugyanis a hosszú gyászmenetben bíborosok, prominens szemé-
lyek, egyházi tisztviselők vonulnak lehajtott fejjel. X. Leó pápa mindenkit részvé-
telre szólított fel, akinek személye a vallásos Rómában jelentőséggel bír, noha
meghökkentő módon nem egy szent életű férfit, hanem egy nőt visznek örök
nyugvóhelyére.
A gyászoló tömeg a Piazza del Popolón keresztül egyenest a Santa Maria del
Popolo-templomba megy. Bíborosok és a nemesek vannak itt eltemetve, valamint
az olyan nagy egyéniségek, mint például a meggyilkolt pápafiú, Juan Borgia, aki-
nek elhunyt édesanyját készülnek ugyanitt elhelyezni. Egy szerzetesiskola tanulói
zsoltárokat énekelnek, messzire hangzik a De profundis clamavi („A mélységből ki-
áltok hozzád, uram!” 130. zsoltár), miközben imitt-amott jól érhető beszédfoszlá-
nyok hallatszanak. A duruzsoló menet végén ágyasok, házasságtörő nők, pápák
metreszei lépdelnek éppoly szégyentelenül, mint amikor a bíborosok karjaiban
fekszenek. Vannozzát élete legfontosabb férfija mellett temetik el. Bár háromszor
volt férjnél, mindhármukat túlélte, gyermekei közül mostanra csak Lucrezia ma-
radt életben, aki Ferrarában telepedett le, végül feltétlenül említést érdemelnek
unokái is, akik jelenleg nem tartózkodnak Rómában. Melyik férfit szerette hát?
Nyilvánvalóan a vonzó, termetes, elbűvölő spanyolt, Rodrigo de’ Borgiát, akit kö-
rülbelül harmincéves korában ismert meg, és első látásra beleszeretett, vagy a férfi
bolondult azonnal bele − de hát ki tudja már azt pontosan megmondani? Ezen a
napon egy hetvenhat esztendős, nagyra becsült, előkelő római asszonytól vesznek
ünnepélyes keretek között végső búcsút ismerősei. Vagyonából tisztes adományt
hagyott a papi rendekre, és hosszú évekre visszamenőleg megváltotta magának a
bűnbocsánatot, hiszen bőséggel volt mit meggyónnia. Végrendeletében mindenre
kiterjedt a figyelme, például gondot fordított arra, hogy a szerzetesek elvállalják
sírjának gondozását, ezen kívül minden évben, halála évfordulóján, azaz novem-
ber 26-án sok résztvevővel halotti misét tartsanak lelke üdvösségéért. Ez a szokás
150 esztendeig maradt fenn.
Az emlékezés lassanként elhalványodott: az engesztelő gyászmiséket még halá-
la napján a lateráni Szent János-templomban tartották, és ez érvényben volt a 18.
századig, tehát kb. 250 évig, azután pedig, mivel a pápametreszekre való megem-
lékezést a Vatikán helytelenítette, betiltották az évenkénti megemlékező istentisz-
teleteket.
Vannozza de Cattanei (illetve Catanei) 1442-ben született, amennyire a híreszte-
léseknek hinni lehet, kézművescsaládból. A Vannozza vagy Vanozza gyakori ke-

36
resztnév, a Giovanna becézett formája. Fiatalkoráról semmit sem tudunk, ahogy az
sem tisztázott, hogy milyen körülmények között találkozott a szerény Vannozza a
pápával, aki akkoriban már negyvenhárom esztendős volt, a gazdag és közismert
Borgia bíboros, nők dolgában tapasztalt. 1474-ben Rodrigo a vatikáni palotától
nem messze házat vásárolt kedvesének, és még ugyanebben az évben megszervez
neki egy házasságkötést is Domenico d’ Arignanóval. A férjhezmenetel a szerel-
mesek számára oltalmat nyújtott a külvilág ellen, lehetővé tette, hogy a bíboros
időnként meglátogassa barátnőjét. A folytonosság a későbbiekben is megmaradt,
mert amikor Vannozza megözvegyült, Rodrigója új férjet kerített, mégpedig ezút-
tal egy vagyonost, Giorgio della Crocét, aki egy hatalmas udvarházat tartott fenn
egy szőlőskert közepén, San Pietro in Vincoli mellett. Rodrigo és Vannozza benső-
séges viszonya és a házasság álcája lehetővé tette, hogy hébe-hóba együtt töltsék a
nyarat Subiacóban, természetesen nem a híres kolostorban, hanem a bíborosi kas-
télyban. Vannozza elragadtatással fogadta vonzó és vidám természetű szeretője
ragaszkodását, így a subiacói nyarak örökre emlékezetesek maradtak. Lelkiisme-
ret-furdalásra nem volt oka. A kapcsolatnak titokban kellett maradni, mert Rodri-
go elhivatottnak érezte magát a legmagasabb egyházi rangra. Jofré születése után,
1482-ben váratlan fordulat következett be, amikor a bíboros elvesztette érdeklődé-
sét szerelme iránt, és megengedte a férjnek, hogy házassági jogait végre-valahára
érvényesítse. Vannozzának 1484-ben házasságából megszületett törvényes fia, aki
egyébként nemsokára meghalt, akárcsak az asszony második férje is, aki néhány
évvel később (1486) szintén elhunyt. Vannozza ezek után újból házasságot kötött,
ezúttal egy irodalmi képzettségű mantovai humanistával, Carlo Canaléval, aki
azonnal ranghoz jutott a pápai kancelláriában, majd pályafutásának íve emelkedni
kezdett, egészen addig, amíg egyszer csak börtönigazgató nem lett. Vannozzát
nem keserítette el, hogy Rodrigo elfordult tőle, és új, fiatalabb szeretőt keresett
magának, méghozzá Giulia Farnese személyében, továbbra is kapcsolatban ma-
radt vele, és a korábbi kölcsönös szimpátia sem múlt el.
Vannozza négy gyermekét − Cesarét, Juant, Lucreziát és Jofrét − meglehetősen
későn hozta világra, Lucrezia esetében harmincnyolc, Jofrénál negyvenéves volt.
Természetesen felvetődött a kérdés, hogy milyen szerepet játszott az apa gyerme-
kei életének alakulásában. Az első éveket a csemeték anyjuk házában töltötték,
majd Adriana di Milához, a bíboros egyik rokonához kerültek, hogy származásuk-
nak és életkoruknak megfelelő képzésben részesüljenek. Erre a célra a bíboros ma-
gántanárokat bízott meg. A dúsgazdag Borgia ezzel az intézkedésével a nemesség
példáját akarta követni, azzal, hogy humanistákat hívott meg az udvarába nevelő-
nek. A „bíboroshoz” fűződő viszonyával Vannozza sohasem kérkedett, és amikor
élete nagy szerelme, Alessandro pápa lett, továbbra is a háttérben maradt. Lucre-
zia vatikáni esküvőin azonban sohasem vesz részt, amit leánya rendkívül sajnál,
hiányzik neki az anyja, mivel jó a kapcsolatuk. Az első alkalommal, az egybekelés
napján, 1493-ban betegségre hivatkozott, Lucrezia azonban jól ismerte a valódi
okokat. Tudta, apja, Sándor pápa megtiltotta anyjának, hogy eljöjjön39, talán nem
szívesen látta volna jelenlegi metresze, Giulia és a régi, Vannozza zavarba ejtő ta-
lálkozását, és el akarta kerülni a kínos pillanatokat. Sándor rokonával, Adriana di
Milával az előző napon heves vitába bonyolódott. Vannozza néhányszor megláto-
gatta Rodrigóját a Vatikánban, de nem akart hatással lenni rá, vagy udvari pozíci-

37
ót szerezni. Szeretője nagyvonalúan gondoskodott róla, ezért haláláig nem voltak
anyagi gondjai, vagyonos asszonyként élhetett, üzleti szempontból remekül elbol-
dogult: házakat vásárolt, ezen kívül üzemeltetett egy vendéglőt is, például a Cam-
po dei Fiorin található Vendégmarasztaló Tehén elnevezésűt, amely 1517-ig volt a tu-
lajdonában.40 Úgy élt, akár a felső társadalmi körökbe tartozó hölgyek. Fiaival és
leányával élénk levélváltást folytatott, legfőképpen Lucreziával, akinek leveleit va-
lószínűleg ő diktálta. Gyermekei tisztelték, és a nyilvánosság előtt nem maradt ti-
tokban, hogy ő az anyjuk. Sohasem titkolta, hogy a bíboros ágyasa. A dokumentu-
mokban gyakran nevezi magát kettős néven Cattanei-Borgiának, aláíráskor a Van-
nozza-Borgia formát használja. Haláláig Borgiának érezte magát.

Giulia Farnese, a pápa kedvese (?1475-1524)

Előbb bíborosi, aztán pápai szerető

1490. május 9-én Rodrigo de Borgia bíboros palotájában házasságkötést ünne-

peltek: a menyasszony az alig tizenöt éves Giulia Farnese volt, akinek szépségéről
még évtizedekig beszéltek.
A vőlegény, a félszemű és csúnya Orso Orsini, egy híres nemzetség mellékági
leszármazottja, Adriana di Mila fia, rokonságban állt a Borgiákkal, emellett pedig
a bizalmasukként tartották számon.
A bíboros a menyasszony gyámjaként hivatalos volt a palotában megrendezen-
dő esküvőre. Egy össze nem illő pár kelt egybe ezen a napon, boldog házasságot
senki nem várt a jelenlévőktől, a bíborosi áldás következményei azonban később
napvilágra kerültek. Az éber vendégek figyelmét ugyanis nem kerülhette el, hogy
Rodrigo de Borgiát mennyire megbabonázta a rendkívül szép és vonzó Giulia. Az
ifjú menyasszony hamarosan a bíboros szeretője lett, feltehetően 1491 elején. A
nép „Sponsa Christi”-nek, „Krisztus menyasszonyá”-nak nevezte el, amikor Rod-
rigo IV. Sándor pápaként vált ismertté, és Giulia pápai szeretővé lépett elő.
Orso Orsini hamar megérti, hogy házassága romba dőlt. Menekülésszerűen
hagyja el Rómát, Jeruzsálembe akar menni, hogy minél távolabb kerüljön meg-
aláztatásának színhelyétől. De a rokonoknak sikerül eltéríteniük szándékától, Or-
sini tehát visszavonul birtokára, a Viterbo melletti Bassanellóra, a Szentszék szol-
gálatába áll, és nem akarja hátráltatni a kapcsolat további alakulását. 1492 tava-
szán Giulia leánygyermeket hoz a világra, a Laura nevet adja neki. Apaként kizá-
rólag Borgia bíboros jöhet szóba, aki nyíltan vállalja ezt a szerepet, a titkolózás
ugyanis sohasem tartozott a hajlamai közé.
Évekkel később, a Vatikánban, Lucrezia nevű leányának lakodalmán VI. Sándor
pápa a leánya és a szeretője között foglal helyet, akit Burchard ceremóniamester,
csodálatát kifejezésre juttatva, „Giulia bellának” nevez. A két vonzó, fiatal nő közt
ülő pápa remek témát szolgáltatott volna egy festményhez, a helyzet azonban ezt
leszámítva is temérdek kritikát váltott ki. Az egyház főemberéről, aki egyszerre
volt apa és szerető, a naiv eufória állapotában minden diszkréció lehullott. 1493-
ban Sándor udvarhölggyé nevezi ki Giuliát. A két nő ugyanabban a palotában la-

38
kik, a Szent Péter-templom közvetlen közelében, így feltűnés nélkül tudnak bejut-
ni a Vatikánba. A pápai magánszobákba azonban az észrevétlenül történő bejárás
lehetetlen volt számukra − noha Sándor valószínűleg a kamarásait is beavatta a ti-
tokba, és hallgatásra kötelezte őket −, a szerelmi kapcsolat tehát nem maradhatott
titokban.
1493-ban Giulia bátyja, Alessandro Farnese bíborosi rangot kap. Róma népe szi-
dalmazó cédulákon gúnyolja: „Alessandro, a bíborosi palástot húgodnak, Giuliának kö-
szönheted, amiért hajlandó volt miattad felemelni az alsószoknyáját.” „Il Cardinale della
gonnellá”-nak, vagyis „alsószoknya-bíborosnak” hívták. A gúnyolódás véget ért, a
bíborosi fejfedő maradt, és Alessandro a kerülőúton szerzett fennkölt tisztségben
tovább működött.

Szerelmes levelek a Vatikánban

A pápa a szívének legkedvesebb két nőt, Giuliát és Lucreziát Pesaróban helyez-

te biztonságba, miután tudomást szerzett arról, hogy a franciák már úton vannak
Itália felé. Giulia innen írta leveleit. Az 1494. június 10-én keletkezett bizonyos
szempontból már szerelmi tárgyúnak tekinthető, mivel beszámol szomorúságáról,
amiért nem lehet a férfival. Helyzetének reményvesztettségét egy némileg átsza-
bott bibliai idézettel érzékelteti (Lk 12,34): „…ahol az én kincsem van, ott lesz az én
szívem is. ” Így búsong szerelme távolléte miatt, és hangot is ad vágyának. Egyesek
a megváltoztatott bibliai hivatkozás mögött egy másik személy létét feltételezik,
ilyenkor a leány öccsére gondolnak, aki szívesen űzött tréfát ebből a nem hétköz-
napi kapcsolatból. Előfordulhat persze az is, hogy Farnese bíboros levele mögött
hátsó szándék lappangott, de az biztos, hogy az írás balzsam volt az egyházfő szí-
vére, aki vitathatatlanul alaposan belehabarodott ebbe a varázslatos szépségbe.
Hogy mit érzett valójában Giulia, nehéz lenne megmagyarázni. Talán csak kihasz-
nálta az idős pápát Alessandro karrierje érdekében. A szerelmi viszony bizonyára
a család érdekeit szolgálta, és ennél fogva taktikai szándékkal jött létre.
Giulia egy napon Sándor megkérdezése nélkül elhagyta Pesarót, hogy megláto-
gassa halálos beteg testvérét, Angelo Farnesét Capodimontéban. Haragjában a
pápa fenyegető levelet küldött utána, Giulia azonban, ügyet sem vetve rá, tovább
maradt. A szentatya hálátlansággal és hűtlenséggel vádolta, „Giulia ingrata et per-
fidának” nevezte, és ráparancsolt, hogy maradjon távol férjétől. Őrjöngő féltékeny-
ségében egyházi büntetéssel fenyegetőzött. Kétségtelen, hogy ebben az elmarasz-
taló levélben némi hátsó szándék is fellelhető, Orsini ugyanis ellensége volt a pá-
pának, ezzel magyarázható az is, hogy Sándor félt a francia seregek közeledtekor.
A szép Giulia, alighogy anyósával, Adrianával elindult Róma felé, máris a fran-
ciák fogságába esett. Sándor gondolkodás nélkül, azonnal kifizette a váltságdíjat.
A két hölgyet égő fáklyával kísérte egy társalkodónő Rómába. Az érkező Giuliát a
pápa fiatalos, arannyal díszített, fekete öltözékben várja a Vatikánban, akár egy
szerelmes lovag, selyem fejfedővel a fején, karddal az oldalán. A kamarások alig-
hanem ostobának tartották, és a pápai konyhán is elszórakoztak az eseten. Giulia
valószínűleg ekkor közölte, hogy szakítani akar Sándorral, válásuk ténye azonban

39
nem egyértelmű. Feltehetően az egyetlen nő volt, aki teljes joggal érezhette magát
egy pápa kedvesének.

Anyósként újra a pápai palotában

Giulia egyetlen leánya, Laura 1505. november 16-án II. Gyula egyik unokaöccsé-
hez ment férjhez. A házasságkötés nagy társadalmi ünnepség volt a Vatikánban.
Giulia mint anyós újra a pápai palotába került. A harmincas éveiben járt, de még
mindig figyelemre méltó jelenség volt, sokak tekintetét magára vonta. A Vatikán-
ban töltött éjszakák lassanként elhalványodnak emlékezetében, mégis elérzéke-
nyülve forgolódott a fényűző helyiségekben, más előkelő vendégek társaságában,
a pápa és fivére, Farnese bíboros mellett. A két fontos família, az Orsini és a Della
Rovere egybeolvadása mindenesetre különös esemény. Hogy Laura már pólyás
babaként a Vatikánban élt, senki sem említi, miként az anya is hallgat a vér szerin-
ti apáról. Johannes Burchard41 naplójában találhatók feljegyzések az esküvőről,
amelyen nyolc bíboros és több, mint negyven, Rómából és Genovából érkezett nő
is részt vett. Giuliának ezen a napon alkalma volt találkozni többek között Felice
della Roverével − akit Burchard „la figlia del papa”-ként emleget −, továbbá be-
szélt Camillo Beneimbenével is, aki jegyzői minőségben dolgozott az udvarban,
következésképpen sok házasságkötést írásba foglalt már. Giulia, mialatt szólt a
zene, meghatottan emlékezett vissza saját esküvőjére, amikor a lakomán maga VI.
Sándor ült az egyetlen leánya férjhezmenetelét ünneplő örömapa mellett. Azon a
napon féktelen boldogsággal táncolt, és szárnyakat kapott a násznép tapsától, tet-
szeni akart szerelmének, akinél aztán az éjszakát eltöltötte.
Laura férjhezmenetele után Giulia visszavonultan élt. Férje már régen, 1500. jú-
lius 31-én meghalt, és egyelőre nem szándékozott újból feleségül menni senkihez.
1496-ban mégis igent mondott Giovanni Capece Bozzato nápolyi nemesnek, akivel
fia, Jofré, és Sancia Borgia esküvőjén ismerkedett meg. 1517-ben ismét megözve-
gyült, és ezután birtokai igazgatásával foglalkozott. 1524. március 14-én bekövet-
kezett halála után Marco Foscari, a velencei követ ezt írta a dózsénak:

„Örök nyugovóra tért Farnese bíboros húga, Madonna Giulia, già amante del Papa
Alessandro [Sándor pápa kedvese].”42

Giulia, mint Sándor pápa szeretője örökre emlékezetes maradt. Végrendelete,

melyet az Archivio di Stato di Napoliban43 (Nápolyi Archívum) őriznek, számos
kegyes alapítványi kezdeményezést tartalmaz, mint amilyen például a nincstelen
leányok számára tett volt.
Az asszony megbánást tanúsított bűnei miatt. Pazar, baldachinos ágya örökség-
képpen öccse, Farnese bíboros tulajdonába került, akinek egyházi karrierjét házas-
ságtörése lehetővé tette. Giulia a pápa szeretőjének szerepében hozzájárult az
egész család felemelkedéséhez. Fivérének (III. Pál) pápává koronázását azonban
sajnos már nem érte meg.

40
 Silvia Ruffini: a titkos kedves
(?1480-1561)

Silvia44 1497-ben lett Giovanni Battista Crispo felesége. Vele élt három fia, akik
közül Tiberiót 1544-ben III. Pál bíborossá kreálta, így mondva köszönetet hajdani
ágyasának. Crispo, a férj, 1501 tavaszán halt meg, előtte egy évvel, 1500-ban szüle-
tett Constanza, akit Alessandro Farnese bíboros vér szerinti utódjának ismert el.
Silvia és Alessandro egy ideig szoros kapcsolatot tartottak fenn. Feltehetően ifjú
éveikben ismerték meg egymást, és lassanként egyre intenzívebb szerelmi viszony
bontakozott ki köztük, habár kettejük ügye végig titokban maradt, mert az egy-
házfő szerelmének nevét soha, még csak véletlenül sem ejtette ki. Ifjú kora óta arra
vágyott, hogy pápa legyen, ezért jobbnak tartotta vonzalmát elhallgatni.
Négy gyermekét − Constanzát, Pier Luigit, Paolót és Ranucciót − nyíltan felvál-
lalta, de abba már nem egyezett bele, hogy a legitimációs oklevélben az anya kilé-
tét is feltüntessék, ehelyett csak annyit jegyeztek be, hogy „nemeshölgy”. Ennek
ellenére, még ha nem dokumentálták is pontosan Silvia anyaságát, nagy valószí-
nűséggel feltételezhető volt, hogy ő az.
Amikor Farnesét 1519-ben nagy megelégedésére végre pappá szentelték, ágyas-
társi kapcsolatát nyomban megszakította. Silvia ezután nemcsak hogy a Vatikán-
ban nem járt egyetlenegyszer sem, de Alessandróval sem látta senki. Talán később,
midőn a férfi Frascatiban időzött, néhanapján lopva találkoztak. Amikor Silvia
unokája, Alessandro Farnese bíboros meghívta a kancelláriát a palotájában meg-
rendezendő farsangi báljára, akkor elment ő maga is. Egy karneváli ünnepség
ilyen szempontból kitűnő ürügy lehetett.
1561. december 5-én Silvia Ruffini elhunyt Rómában. Túlélte nemcsak őszintén
szeretett Alessandróját, hanem még közös gyermekeiket is. A Ruffini család sír-
boltjában helyezték végső nyugalomra, a Pantheonban.

Lucrezia Normanni: bíborosi szerető

és Bernardino de Cupis felesége

Giuliano della Rovere kardinális, a későbbi II. Gyula pápa, erős kötődést tanúsí-
tott ágyasa iránt, aki valószínűleg három leányát, Felicét, Giuliát és Claricét szülte.
De vajon tényleg a bíboros az apa? Lucreziának a férjétől szintén voltak gyerme-
kei, például Giandomenico de Cupis, akit anyja kezdettől fogva szívesen látott
volna bíborosi palástban. Az ilyen szolgálat akkoriban egyáltalán nem volt ritka-
ság. A II. Gyuláról szóló források erről az asszonyról mélyen hallgatnak. Így hát
pusztán azt állapíthatjuk meg, hogy egy bíboros szeretője egy másik férfi felesége
volt. Ez közismert ténynek számított, és az asszony leányai közül legalább egyet a
bíboros gyermekének tartottak. Azonban nem ismeretes, hogy köztük bizalmas és
szeretteljes vagy gondoskodó kapcsolat kialakult volna. Az ágyasságot korjelen-
ségként könyvelték el, ahogy azt is, hogy az egyháziak mélyen hallgattak gyerme-

41
keik származásáról. Giulianót általában hirtelen haragú embernek ismerték, elő-
nyös tulajdonságait feltehetően csak Lucrezia előtt fedte fel. A mai embernek ne-
hezére esik tudomásul venni, hogy a teljhatalmú bíborosok milyen gyakran szeg-
ték meg az egyházi normákat, követtek el házasságtörést, lényegesen megnehezít-
ve ezzel az egyházi tanács működését, ahelyett, hogy leváltották volna őket.

Patriarchális viszonyok

A felsorolt négy anyán kívül a többiek ismeretlenek maradtak. Bizonyára elve-

szítették kapcsolatukat szeretőjükkel, miután az beköltözött a Vatikánba, és ké-
sőbb sem találkoztak vele.
A legitimációs iratokban egyik anyáról sem közöltek adatokat, többnyire csak a
„mulier soluta”, azaz egyedülálló asszony kifejezést tüntették fel.
A törvénytelen gyermekek esetében gyakori volt a titkolózás. Másrészről, még
ha az utódok mutatkoztak is a nyilvánosság előtt, anyjukról legtöbbször semmi
sem derült ki. A pápák elzárkóztak attól, hogy anya és gyermeke társaságában lás-
sák őket. A szólás joga az asszonyt nem illette meg. Sokszor megtörtént, hogy a
biztos egzisztenciával rendelkező apa elvette anyjától a gyermeket, majd amikor
eljött az ideje, kitaníttatta és megházasította. Az anyával nem vitatta meg elképze-
léseit, miként figyelmen kívül hagyta tiltakozását és érveit is. A nők, akiknek sze-
retőit évekkel később szentatyának szólították, diszkréten a háttérben maradtak.
Amikor Felice, II. Gyula leánya Rómába települt át, a pápa nővére kísérte el őt,
nem pedig az anyja. Az anyáról Felice későbbi életében nem történik említés. Az
anyákat, Giulia Farnese kivételével, még a Vatikánban tartott esküvőkre sem hív-
ták meg. Talán nem engedik oda őket? Vagy szándékosan maradnak háttérben?
Hiszen az anyák általában nagyon is szívesen látogatják a vatikáni esküvőket. Jo-
hannes Burchard ezt a tényt különös hangsúllyal emeli ki naplójában, 45 amikor
Lucrezia Borgia és Giovanni Sforza házasságkötésének körülményeit fejtegeti.
Ezen az emlékezetes, világraszóló eseményen a násznép között látható volt példá-
ul Battistina, VIII. Ince unokája, akinek uszályát egy fekete leány tartotta, továbbá
Giulia Farnese, akit a történetíró „concubina del papa”-nak [a pápa ágyasának] ti-
tulált, és még számos római hölgy, összesen mintegy százötvenen.
A kapcsolatok minőségéről, az érintkezési formákról keveset lehet tudni. Az
apák hajdani bíborosi funkciójuk idején rendszerint észrevétlenül lopóztak be sze-
retőjük házába, vagy éppenséggel a nő látogatta meg szerelmét az udvarban, lehe-
tőleg feltűnés nélkül. Szerelmi vonzalmak voltak ezek? Vagy csupán szexuális
érintkezések? A gyermekek kilétére, akárcsak anyjukéra, legtöbbször nem derült
fény, és a gyermekek nem szerezhettek tudomást apjuk ragyogó pályafutásáról.
Meglehet, hogy az anyák mindössze egyetlenegyszer jártak Rómában, amikor a te-
tőtől talpig ragyogó díszben pompázó főurat a sedia gestatorián (pápai hordszék)
végigvitték a körmenetben. A tömegben megbújva a szeretőnek alkalma volt né-
hányszor rápillantani, anélkül, hogy részt vett volna jelenlegi életében.

42
 II.

PÁPAGYERMEKEK ÉS APÁIK

43
 Arra is bőséggel akadt példa, hogy a bíboros apa egyszer és mindenkorra kije-
lentette, nem akar tudni gyermekeiről − aminek következménye az lett, hogy az
anyák lelencházba adták csecsemőiket. Ezek az intézmények, amelyeket találóan
„Ospedale degli innocenti”-nek (ártatlan gyermekek otthona) neveztek, ebben az
időben rendkívüli módon megsokasodtak. Ez egészében véve érthető, hiszen vala-
kinek gondoskodnia kellett a szerencsétlenül járt törvénytelenekről. A magas ran-
gú urak csupán szórakozni akartak, és elzárkóztak attól, hogy egy gyerekhadat ne-
veljenek. Akadtak persze olyanok is, akik elfogadták utódaikat, magukkal vitték
őket a Vatikánba, és a továbbiakban jócskán szórták rájuk az áldásukat. A bizonyí-
tékoktól mentes megállapítások és feltevések szürke ködéből mindössze öt, utód-
ját bátran felvállaló pápa tűnt ki:
 VIII. Ince,
 VI. Sándor,
 II. Gyula,
 III. Pál,
 XIII. Gergely.
Az említett személyek sarjai lehetőséget kaptak arra, hogy megjelenjenek a nyil-
vánosság előtt, és megtalálhatók az életrajzokban is. Az alábbi felsorolásban azok
a pápagyermekek szerepelnek, akiknek élete a gyakori emlegetés folytán közis-
mert lett:
 Franceschetto Cibo,
 Cesare, Juan, Lucrezia és Jofré Borgia,
 Felice Della Rovere,
 Constanza, Pier Luigi és Ranuccio Farnese,
 Giacomo Boncompagni.

44
 AZ ELSŐ HÍRES PÁPAGYERMEKEK:
VIII. INCE FIA ÉS LÁNYA

Apa: Giovanni Battista Cibo: 1432–1492; 1473-tól bíboros; 1484-től VIII. Ince
pápa
Anya: ismeretlen nápolyi nő

Franceschetto Cibo:
a semmirekellő fiú (1449–1519)

Atyja a szentatya

Az Úr 1484. évében Róma párásán izzó hőségében huszonöt bíboros készül

megválasztani az új pápát. Sorsukban közös, hogy mindannyian elhagyták a ké-
nyelmes palotát, és saját közösségükben, konklávéban élnek, ami lehetővé teszi,
hogy szűk körben, közösen válasszanak maguknak felettest. Ennél a választásnál a
gyors döntés mindnyájuk számára megoldást jelentene. A választás napján szinte
tolonganak a bíborosok. Marco Barbo velencei bíboros már az első körben annyi
szavazatot kap, hogy ha még öt választó mellette voksol, akkor bizonyosan ő nyer.
Ez távolról sem lenne örvendetes fordulat az életvidám és nagypénzű vetélytársak
szemében. Barbót erkölcsös és jámbor természetű embernek ismerik, amiből arra
következtetnek, hogy új szerepkörében szigorú ellenőrzés alatt tartaná alattvalói
magánéletét. A választás tehát folytatódik.
Két ellenfél áll egymással szemben: Rodrigo de Borgia alkancellár és Giuliano
della Rovere. Mindketten nagybátyjuk jóvoltából lettek bíborosok, ígéreteikkel
szavazatokat gyűjtöttek, de ezúttal hamar átlátják karriertörekvéseik kilátástalan-
ságát. Augusztus 29. éjjelén, miközben a bíborosok többsége alszik, Della Rovere
bemutatja jelöltjét, Giovanni Battista Cibo bíborost. Az új várományos a maga 52
évével már-már fiatalnak számít, ezen kívül beteges, mi több, túlzottan befolyásol-
ható és jószándékú is. Ettől a pápától igazán nincs mit tartani. A pápacsináló Della
Rovere egész éjszaka serényen ténykedik, egy percet sem pihen, mialatt a bíboro-
sok egy része választottja nevében nem kevés anyagi haszonra tesz szert. Cibo sa-
ját kezűleg írja alá a választói kérelmet. A hajnali szürkületben Della Rovere tizen-
nyolc szavazatot gyűjtött össze Cibónak, hogy a pápaválasztás ügye mielőbb ren-
deződjön. Ám az újdonsült szentatya, úgy tűnik, nem alkalmas a tisztségre. Tevé-
kenységét csak arra az időre tartották szükségesnek, amíg a hatalomra ácsingózó
Borgia és Della Rovere sorra nem kerül.
A pápaválasztás ezen a forró augusztusi napon ámulatba ejtő gyorsasággal zaj-
lik le, ennél fogva nem volt vitás, egy gyerekes apára szabad-e egyáltalán szavaz-
ni, ugyanúgy tisztázatlan maradt, hogy a leszármazottak milyen igényekkel áll-

45
hatnak elő a jövőben, illetve hogyan kell bánni az egyházfő vér szerinti utódaival.
Le kell-e mondania egy apának a szentatyai tisztségről? A konklávénál ez nem ke-
rült szóba, már csak azért sem, mert mind a hárman, Cibo, Borgia és Della Rovere
egyaránt apák voltak, ezért egy gyermektelennek kétségkívül aligha volt esélye.
A Cibo megválasztásáról szóló hír Firenzében megütközést váltott ki, Velencé-
ben, Spanyolországban szintúgy, de főként a pápai hűbérnek számító Nápolyi Ki-
rályságban.
Nápolyban a fejlemény elsősorban az újsütetű pápa, VIII. Ince fiát érintette ér-
zékenyen, mivel senki sem számolt be neki Cibo biztató esélyeiről. Meglepő, de
harmincöt évesen még nem gondolt házasságra, kedvelte a szabad életet, ráadásul
apja támogatása révén megengedhette magának, hogy nagystílű életmódot foly-
tasson. A fiatal Cibót Nápoly-szerte szinte mindenki ismerte, örökké a városban
csellengett, híres volt laza és közvetlen magatartásáról, nőcsábász hajlamáról és já-
tékszenvedélyéről. Mindig újabb pénzekért ostromolta apját, a jólelkű bíboros pe-
dig képtelen volt ellenállni, és nagylelkűen támogatta fiát.
Apja fölszentelésekor a szélhámos Franceschetto élete hirtelen új fordulatot
vett. Pápafiúként úgy érezte, egy csapásra minden megváltozott körülötte, szüksé-
ge volt rangjához méltó ellátásra éppúgy, mint egy anyagilag sokat ígérő házas-
ságra. Semmiképp sem akart rosszabbul járni, mint apja elődjének, IV. Szixtusznak
rejtélyes unokaöccsei, akiket apjuk egyre-másra fejedelemségekkel halmozott el.
Ez járt a fejében, amikor Rómára gondolt, és mialatt a következő napokon azon fá-
radozott, hogy mindent a lehető legjobban megszervezzen az útra, küldönc érke-
zett hozzá a Vatikánból. Az üzenet pápa apjától érkezett. Ince keményen elma-
rasztalta fiát erkölcstelen életvitele miatt, amely az évekig tartó titkolózás ellenére
sem maradt leplezetlen előtte, és most jön a csattanó: megparancsolta Francesc-
hettónak, hogy ne merjen Rómába utazni. A fiúra kijózanítóan hatott az apja utasí-
tása, de bízott abban, hogy miután hozzászokik tisztségéhez, fokozatosan megeny-
hül majd, neki pedig alkalma lesz kiengesztelni.
Lássuk hát, ki volt ez a Giovanni Battista Cibo, aki magát Ince pápának hívatta,
az „innocenza”, vagyis „ártatlan” szó alapján!
Genovában látta meg a napvilágot, Nápolyban nevelkedett, mivel az apja az ot-
tani közigazgatásban dolgozott, később pedig római szenátor lett. Tanulmányait
Padovában és Rómában végezte, ez idő alatt lett Róma szenátora. Ifjú éveiben Gio-
vanni Battista Cibo meglehetősen szabadosnak mondható életet élt, ami Nápoly-
ban tulajdonképpen nem volt ritkaság. Kicsapongásainak folyományaként két tör-
vénytelen gyermeke született: Franceschetto és Theodorina. Fia világrajövetelekor
Cibo tizenhét éves volt, ebből adódóan higgadt és elkötelezett apának aligha lehe-
tett volna mondani. A fiatal apa vállalta fiát, majd leányát, Theodorinát is. Az
anyáról azonban nincsenek információink. Bizonyára gondját viselte gyermekei-
nek, talán valamikor férjhez is ment, aztán szülővárosában, Nápolyban maradt, és
vélhetően kapcsolatot tartott fenn gyermekeivel. Franceschetto Vatikán-beli nagy
esküvőjén nincs jelen, ellentétben a gyermekeire egyre-másra elégedett pillantáso-
kat vető apával.
Elképzelhető, hogy a felszentelés után Cibo immár betartotta a cölibátus szabá-
lyait. Két sarja a pappá szentelése előtti időből származott. Szatirikus epigram-

46
mákban további utódokat is tulajdonítanak neki, ez azonban nem felel meg a való-
ságnak.
A humanista Marullus46 verseiben célzást tesz az Ince névre és a „szentatya”
megszólításra:

„Octo nocens pueros genuit, totidem puellas

Hunc merito potuit dicere Roma patrem. ”
(Nyolc fiat nemzett s ugyanannyi lányt,
joggal nevezteti szentatyának magát.)

Stefano Infessura a Római naplóban szintén több utódról számol be:

„Gondoljanak csak az előéletére: hét gyermeke van más-más asszonyoktól! Fattyai fiúk
és leányok, ámde csak Franceschettót és Theodorinát ismeri a világ.”47

Az első esküvő a Vatikánban

A jóságos és engedékeny pápa nem tudta távol tartani fiát Rómától, ráadásul
egyre inkább nyilvánvalóbbá vált, hogy mihamarabb hozzá való feleséget kell ke-
ríteni. Ehhez azonban meg kellett őt hívni. Az általában hevesen megnyilatkozó
ifjú furcsa érzéssel, tétován érkezik meg a Vatikánba. „Apámhoz jöttem, engedje-
nek hozzá haladéktalanul!”, mondja, mire válaszul a palotaőr haragos tekintettel
elállja az utat. Az érkező kamarás oldja meg a feszült helyzetet, és szó nélkül felve-
zeti a kétes származású jövevényt az emeletre.
A kilátásban lévő frigy a tervek szerint a nápolyi király házasságon kívül szüle-
tett leányával köttetett volna meg, csakhogy ez a lehetőség meghiúsult. A Medici-
ek éltek az alkalommal, és úgy vélték, itt az idő, hogy a pápai udvarban bizalmat
szerezzenek maguknak. A hamvas, 14 éves menyasszony, Maddalena de’ Medici
1487-ben érkezett Rómába, anyja, Clarice kíséretében. A Medici-apa novemberben
az ifjú pár tiszteletére ünnepséget szervezett, és gazdagon megajándékozta őket. A
pápafiú és a Medici-lány házasságkötésére 1488. január 20-án került sor. Az utána
következő mulatságon a pápa személyesen vett részt. A ceremóniamester, Bur-
chard visszaemlékezése szerint nők is voltak a társaságban. Ilyet bizony nem látott
még a Vatikán, amely, mint hitték, kizárólag férfiak lakó- és munkahelye volt,
ezért a dáridó valósággal szenzációszámba ment. Nem csoda, de nem is ámítás,
hogy nők lépték át a pápai palota, a tabuk hajdani fellegvárának a küszöbét. Nyílt
kritikát természetesen senki sem mert gyakorolni, elvégre a fia nászát ünneplő pá-
páról volt szó. Kevesen háborodtak fel azon, hogy van egy fia, a frigy mégis rend-
hagyó eseménynek számított. Az örömapa büszkén mutatta be fiát a nagyközön-
ség előtt, és emelte Róma társadalmi színpadára, noha az idáig való eljutás, mint
tudjuk, nem volt zökkenőmentes számára, hiszen egy hírhedt semmirekellőt kel-
lett kiházasítania. A pápafiúnak kijáró jutalom nem illette volna meg!

47
 A házassági szerződés

A házasság megkötését mindenre kiterjedő tárgyalások és alkudozások előzték

meg, tekintve, hogy az egyik örömapa a prominens és közkedvelt politikus, Lo-
renzo de’ Medici volt, akit az adott korban egyszerűen csak „Il Magnificó”-nak,
„A Magasztos”-nak hívtak.
Firenze nagyhatalomként jelentős tekintélyre tett szert, ezért lényegesnek tartot-
ta, hogy milyen vélemény alakul ki Franceschettóról. Erről szól a most következő
epizód is:

„Midőn Franceschetto jövendőbeli apósát Firenzében felkereste, őszintén sorra vette,

amire sürgősen szüksége volt. Csodálattal, egyszersmind panaszos hangon számolt be ar-
ról, ami történt, hogy a személyzetét bőségesen ellátták, miközben ő szerény ételadagokat
kapott. »Mostantól fogva én úgy bánok veled, mintha te is családtag volnál«, vetette oda
Lorenzo szárazon. »Jómagam, feleségem és gyermekeim, akik közé immár Téged is sorollak,
óvakodunk attól, hogy jóízű, ámde nehéz ételekkel elrontsuk a gyomrunkat. Ezt a kockáza-
tot szívesen engedjük át a személyzetnek.«”48

Lorenzo eladta lányát, csak hogy befolyást szerezzen, és a pápai udvar kapui
megnyíljanak előtte. A Medici-ház a Vatikán elsőrendű tőkése lett. Ami a pápát il-
leti, ő sem járt rosszul, hiszen sikerült befolyást szereznie a kor híres-hírhedt csa-
ládjánál. Az egyezségnek fontos pontja volt az is, hogy a jövőben Giovanni de’
Medici, Lorenzo fia, amint a 14. évét betölti, megkapja a bíborosi címet, holott a
ranghoz tartozó funkciókat törvényileg csak a 17. évtől lehetett gyakorolni. Ké-
sőbb Giovanni X. Leó néven pápa lett, ami a Medici-család abszolút felemelkedé-
sével volt egyenlő, és nem utolsósorban ahhoz is hozzájárult, hogy a família Firen-
ze mellett Rómát is a hatalmába kerítette. A házasságnak mindössze egyetlen mel-
lékhatása volt, nevezetesen az, hogy az Incével való ellenséges viszonyt késedelem
nélkül meg kellett szüntetni.

„Ámde ezúttal igazán jó barátságba kerültek. Helyénvalóbb megállapodást nem köthet-

tek volna. Bűnös dolog ez. Vádolni csak egy embert lehet, bizonyos Franceschetto Cibót, a
szóban forgó Ince pápa fiát, aki igen kis termetű volt, és hajlandóságot mutatott arra, hogy
nőül vegye Virginio Orsini unokahúgát.”49

A pápa és Orsini rokonsága a pápapolitika egyfajta hátraarcához vezetett,

ugyanakkor a pápafiú első házassága túlment a magánszférán.
A fiatal Maddalena volt az áldozat, akinek boldogtalan házassággal kellett la-
kolnia. Negyvenéves férje sokkal idősebb volt nála, ráadásul nyers, erőszakos és
léha, aki szórakozáson és a játékon kívül semmi máshoz nem értett. Folyvást csak
a pénzét herdálta. Éjszakánként az utcákat rótta barátjával, Girolamo Tutta-villá-
val, a dúsgazdag D’Estouteville bíboros törvénytelen fiával, aki épp olyan volt,
mint ő.

„Ugyanabban a hónapban Franceschetto Cibo, Ince pápa fia, és Jerome d’Estouteville, a

roueni bíboros fia éjszaka, teljes fegyverzetben, kíséretével kivonult, hogy elraboljon egy
nőt, Guilelmo őrmester feleségét, aki a Campo dei Fiorin lakott, és szerfölött becsületes asz-
szony hírében állt. Eleinte rendben ment minden, csakhogy nemsokára zaj támadt, a dolog
lelepleződött, és az uraknak szégyenszemre vissza kellett vonulniuk.”50

48
 Pápaunoka bíborost szerepben

Franceschetto és Maddalena Cibo házasságából hat gyermek született, közülük

két fiú egyházi pályát járt be. Innocenzo fia 1513-ban lett bíboros − a történelem-
ben először került pápaunoka fejére bíborosi föveg. De hogy a történet kerek le-
gyen, okvetlenül meg kell említeni, hogy ugyanennek az Innocenzo bíborosnak
négy házasságon kívüli leszármazottja volt. Egyik fia, Giovan Battista megkapta X.
Leótól a marseille-i püspökséget.

Családapa? Vagy a kereszténység atyja?

A pápa hagyta, hogy családtagjai is kivegyék részüket a jóból; az igazat meg-

vallva erre szükség is volt, hiszen könnyelmű fia tulajdonképpen semmit nem ta-
nult, ami a becsületes megélhetéshez egyébként nélkülözhetetlen, beérte azzal,
hogy ő a pápa fia. Franceschetto a maga tudatlanságával jól jövedelmező állások-
hoz és címekhez jutott, s ennek köszönhetően gondtalanul élt. Több tisztséget is
betöltött egyidejűleg: ő volt egy személyben a pápai hadsereg tábornoka, Anquil-
lara grófja, X. Leó segítségével a lateráni palota grófja, és sógora szívességéből
Spoleto grófja.
VIII. Ince nála sokkal nagyobb elismertségnek örvendett, barátságosabb ember
volt, mint ő, és készséggel nyújtott vigaszt mindenkinek.
Hallatlan népszerűséget élvezett, az emberek valósággal bálványozták nyájas
természete miatt. Az egyház tagjainak szentséges atyja volt, híveit fiainak és lá-
nyainak tekintette, lelke legmélyén egy jóságos, rokonszenves apa volt, aki szere-
tetteljes életet kívánt élni az övéivel.

,,S mivelhogy módfelett kedvelte fiait és leányait, féltek, nehogy minden vagyonát őrá-
juk hagyja.”51

A fentiek alapján érthető, hogy sajnálta, amiért pápaként nem élhetett hétközna-
pi családi életet.
VIII. Ince hivatali idejének jellemző sajátossága volt a pénzhiány, a pápa a jöve-
delmének egy részét bankokban kényszerült elhelyezni, új, jövedelmező vállalko-
zásba kellett fognia. A Szentszéknél titkári állások szabadultak fel, amelyekhez vé-
tellel hozzá lehetett jutni. Az anyagiak döntő szerepet játszottak az egyházi posz-
tok megszerzésénél, kétes hírű alakok vertek tanyát a Kúriánál, miközben egyre
sokasodtak a panaszok a szentszéki beosztottak megvesztegethetőségéről. Jól jel-
lemzi azokat a visszás állapotokat, hogy mi módon működtek az alkalmatlanok a
Kúriánál, 1489-ben a pápai tisztviselők egyike kifogástalanul berendezett hamisí-
tóműhelyt fedezett föl, ahol két éven át nagy számban hamisították a pápai bullá-
kat.52
Abban az időben Rómában sok mindent elérhetett az, aki elegendő pénzzel ren-
delkezett. Még a bűnbocsánatot is meg lehetett vásárolni.

49
 „És amikor az alkancellárt egyszer arról kérdezték, hogy miért nem vonták felelősségre
az elkövetőt, miért engedték meg, hogy szabadon bocsátása érdekében fizessen, jelenlétem-
ben ekképp válaszolt: »Isten nem a halálát akarja a vétkesnek, hanem, hogy fizessen és él-
jen.« Ez Bolognában sincs másként.”53

Mialatt a pápa 1490-ben súlyos betegen feküdt, a halálhírét keltették. Francesc-

hetto azonnal a Vatikánba sietett, hogy mielőbb hozzájusson a kincsekhez, de ter-
veit nem tudta megvalósítani, mert idejében megakadályozták.
Franceschetto 1519. július 25-én távozott az élők sorából. Apja szarkofágjában, a
Szent Péter-templomban helyezték örök nyugalomra.54 A régi Szent Péter-temp-
lomból egyedül Ince síremlékét helyezték át az újba, ahol a bal szélen található ol-
dalhajóban jelentős részt kapott. Élete sokak számára volt példaértékű.

Theodorina Cibo:
a jelentéktelen pápaleány

A történelem első pápaleánya nem állt rivaldafényben. A kor egyértelműen ki-

jelöli a nemek szerepét: a fiú a nyilvánosság előtt mozog, míg a leány feltűnés nél-
kül él, mint feleség és anya. Theodorináról alig néhány adat maradt fenn: apja ek-
kor már bíboros volt, amikor 1477-ben férjhez ment egy genovai üzletemberhez,
bizonyos Gherardo Usodimaréhoz. Leánya, Peretta esküvőjét VIII. Ince pápa
nagyapa 1488 novemberében tartja meg a Vatikánban, ahol az ünnepi vacsorán ő
maga is részt vesz.

„A kis bíborosleány, Lucrezia Borgia szintén jelen van. Alkalma nyílik megcsodálni a
Theodorina lányát, Perettát kísérő pompás felvonulást, majd amikor a leány a Vatikánban
Carettói Alfonso őrgrófnak örök hűséget fogad, s hallja a zajos ünneplést is.”55

Egy másik ünnepséget is megtartanak: Battistináét, VIII. Ince unokájáét, Theo-

dorina Cibo és Gherardo Usodimare lányáét. A násznép között ott van Aragóniai
Lajos nagybátyja is, aki Nápolyból érkezett.
A Vatikánban megpecsételt házasság mindenekelőtt a pápa pártfogását kereső
Ferrante érdekeit szolgálta. Infessura a Római naplóhoz írt bevezetőjében elolvasha-
tó Hermann Hafele leírása a házasságkötés politikai horderejéről:

„Nápolyi Ferranténak a francia invázió közeledésekor szüksége volt a pápa védelmére.

Bármilyen áldozatot kész volt meghozni, hogy a pápai konzorcium támogatását megszerez-
ze. Aragóniai Lajos és Battistina Usodimare házassága Ferrante oltalma alatt ezt a szövet-
séget megerősíteni látszott. 1492. június 4-én Ince kibocsátott egy bullát, amely jóváhagyta
az aragóniai dinasztia nápolyi uralmát.”56

50
 A NÉPES BORGIA-CSALÁD:
VI. SÁNDOR PÁPA TÍZ GYERMEKE

Apa: Rodrigo de Borgia: 1431–1503; 1455: bíboros; 1492: VI. Sándor pápa
Anyák: Vannozza de Cattanei, Giulia Farnese és mások

VI. Sándor pápa megpróbálta a családot és a pápaságot egy kalap alá venni. Ha
jobban belegondolunk, ez érthető, hiszen sokkal inkább családapának érezte ma-
gát, mint mások, olyannyira, hogy gyermekeit a nyilvánosság előtt is bemutatta.
Hogy viselkedése miatt megbélyegezhették volna, az mindegy volt számára, a vá-
dakra, a szemrehányásokra oda sem figyelt, és sértettnek sem érezte magát. Mások
elítélő véleménye miatt a legkevésbé sem aggódott. Arra törekedett, hogy tisztele-
tet keltsen másokban önmaga iránt, ezért többnyire megbocsátottak neki elvileg
kirívó szexuális élete miatt.
Ő volt az utolsó spanyol a pápai trónon. 1431. január 1-jén született a Valencia
tartománybeli Jativában, Rodrigo de Borgia y Doms néven. Tavaszonként Rómá-
ban meglátogatta nagybátyját, Alfonso bíborost. Egyházi pályafutása igen korán
elrendeltetett, más választási lehetősége nem lévén. Bolognában kánonjogot tanult,
az egyetemen a mai napig látható a dokumentáció arról, hogy doktori címet szer-
zett. Nagybátyja, III. Kálixt pápa hároméves tevékenysége elegendőnek bizonyult
ahhoz, hogy ő is egyházi pályára jusson. 1455-ben nagybátyja bíborossá tette meg,
a következő évben pápai alkancellárrá, és ennek révén annyi javat juttatott neki,
hogy Rodrigo de Borgiát nemsokára az egyik leggazdagabb főpapnak tartották.
Fejedelmien és stílusosan berendezett palotája az Angyalvár és a Campo dei Fiori
között híven tükrözte öntudatosságát.
Fényűző külső megnyilvánulásai dacára személyes életmódjára inkább az
igénytelenség volt jellemző. Nem volt pazarló, mint X. Leó, nem vágyott arra,
hogy lakomákra hívják meg, konyháján átlagos módon főztek. A nők iránti gyen-
gesége azonban mindent felülmúlt. Igazi nőcsábásszá lett, mágikus erővel vonzot-
ta magához a gyengébb nemet. „Csodálatra méltó gavallér, köztiszteletben álló, daliás
jelenség, egyszersmind derűs hangulatú, megnyerő beszédű. Még a mágnesnél is erősebben
vonzotta a szép nőket”57 − írta róla Gaspare da Verona.
Rodrigo de Borgiának 1471. augusztus 30-án sikerült elnyernie Albano bizalmát
és ezzel együtt jóindulatát is, így joggal remélhette, hogy pápává avatják. Ami a
cölibátust illeti, betartásának szükségességét ugyan nem vitatta, ez azonban nem
akadályozta meg abban, hogy szoros ágyastársi viszonyt tartson fenn.
Borgia bíboros rokonszenves és tájékozott férfi hírében állt, az emberek szemé-
ben ő volt az életigenlő, megnyerő személyiségű, tüzes spanyol, aki nem utolsó-
sorban a közigazgatás feladatait is kiválóan látta el.

51
Már pápa volt, amikor Spanyolország és Portugália azzal a kéréssel fordult hozzá,
mint frissen beiktatott egyházfőhöz, hogy vállalja el a döntőbíró szerepét az Újvi-
lág e két ország közötti felosztásánál. A pápa eleget tett a felkérésnek, 1494. június
7-én egy bullában foglalta össze a szankciókat, és feltüntette a spanyol és portugál
érdekeltségi területeket elválasztó határvonalat. Döntése az egész világtörténelem
szempontjából óriási jelentőségű volt.

Tekintve, hogy Rodrigo nemcsak egyházfő, hanem apa is volt, élete alapvetően
négy szakaszra osztható:
1. Három gyermek: Pedro-Luis, Girolama és Isabella; az anya vagy az anyák is-
meretlenek.
2. Négy gyermek: Cesare, Juan, Lucrezia és Jofré; anyjuk, Vannozza Cattanei
már-már házastársi viszonynak mondható életet él apjukkal.
3. Leánya, Laura, akinek anyja Giulia Farnese, a pápa metresze.
4. Két gyermek: Giovanni és Rodrigo, akiknek anyja, éppúgy, mint az első há-
romnál, ismeretlen; feltehetően az udvarban élő nők voltak.
Rodrigo az első nyolc gyermek születése idején még bíboros volt, az utolsó ket-
tőnél pedig már pápa. Mind a tíz utódjáról gondoskodott.

52
 AZ ELSŐ GYERMEKEK

Pedro-Luis Borgia (1462 k.-1488)

Rodrigo de Borgia első gyermeke világrajövetelének pontos ideje nem ismert:

1460-ban vagy 1462-ben született. IV. Szixtusz pápa 1481. november 5-én törvé-
nyesítette a fiút, aki ezáltal mentesült a törvénytelen származás szégyenbélyegétől.
Születési helyeként Rómát adták meg.
1485-ben Rodrigo de Borgia bíboros elsőszülöttjének ajándékozta a közelmúlt-
ban az aragóniai királytól szerzett, Valenciától nem messze található gandíai kas-
télyt. Gandía csekély területű hercegsége Valenciától délre, egy öbölben található.
Olyan volt, akár egy virágoskert, földje termékeny, saját kis kikötő tartozott hozzá.
Gazdaságaiban később cukorrépát kezdtek termeszteni, amiből tetemes hasznuk
származott. Gandía azután lett megvásárolható, hogy a korábbi herceget lefejez-
ték. Rodrigo rendszeresen járt el így, mivel hazájában látta biztosítva családja jö-
vőjét.
Borgia a kor egyik leggazdagabb bíborosa volt, ezért az anyagi támogatás soha-
sem okozott számára nehézséget. Számtalan anyagi forrás állt a rendelkezésére, ja-
vainak száma végtelen volt. Ha valakinek bíboros az apja, akkor szinte törvény-
szerű, hogy a fiú hercegséget kap ajándékba. Ezzel a nagy horderejű eljárással
több nemzedéknek vált biztosítottá a megélhetése.
Az ifjú Pedro-Luis Aragóniai Ferdinánd udvarába került, és részt vett a mórok
elleni andalúziai háborúban. Rövid időre börtönbe zárták, mert Ferdinánd meg-
botránkozott azon, hogy törvénytelen fia, Alonso nem kapta meg a sevillai érseki
kinevezést. Ekkor avatkozott közbe Ince pápa, és egyházi átkot mondott Ferdi-
nándra. A továbbiakban minden zökkenőmentesen alakult: 1485. december 2-án
az átok érvényessége megszűnt, és másnap Pedro-Luis megkapta a hercegi címet.
Feleségül adták hozzá az aragónai királyi házból való, igazából még gyermek Ma-
ría Enriquezt. Apja kívánságára Pedro-Luis visszatért Itáliába. Civitavecchiában
való letelepedése után életének hátralévő részét ott töltötte. 1488. augusztus 14-én
hunyt el. Fiatalabb féltestvérének, Juannak ő volt a gyámja, végrendeletében őt tet-
te meg a hercegség örökösének. Eredetileg Róma templomában, a Santa Maria del
Popolóban helyezték végső nyugalomra, maradványai jelenleg egy kis települé-
sen, Osuanában, Granada és Córdoba között találhatók.

53
 Girolama, más néven Jerónima Borgia
(1469 k.-1483)

1483-ban az alig tizenhárom esztendős Girolama fényűző esküvőjét tartották.

Férje Gianandrea Cesarini, egy előkelő római család leszármazottja lett.
Girolama korai, mintegy 14 évesen bekövetkezett halála miatt nem maradtak
fenn róla további adatok. Anyjáról semmit sem lehet tudni.

Isabella Borgia (1470–1541)

Isabella Rodrigo első három gyermekének egyike, akiknél az anya ismeretlen.

Születésekor apja már tizenöt éve volt bíboros, ezen kívül pápai alkancellár. Isa-
bella gyermek- és fiatalkoráról nincsenek értesüléseink. Sejteni lehet, hogy az apa
kapcsolatot tartott fenn lányával, és gondoskodott eltartásáról.
Isabella, alighogy a tizenharmadik évet betöltötte, feleségül ment egy római ne-
meshez, Pietro Matuzzihoz, aki akkoriban kancellárként és útfelügyelőként tevé-
kenykedett Rómában. Az esküvőt 1484-ben, Isabella apjának palotájában rendez-
ték meg. A házaspár egy házat kapott nászajándékul a Via dei Lentorin, nem
messze a Vatikántól. Isabella olyan háztartást vezet, akár egy hölgy, vagy egy ne-
mesi családból való kisasszony, minden a kényelmét szolgálta, így a nehéz időket
könnyedén átvészelhette. Két lánya és két fia született: Alessandra, Giulia, Aurelio
és Ippolito. A két fiút világrajövetelük óta egyházi pályára szánták. Aurelio, aki
kanonok lett, 1504-ben halt meg huszonkét évesen, nem sokkal nagyapja, VI. Sán-
dor után.
Isabella visszavonultan élt, kerülte a feltűnést. Mint pápaleány a pápai udvar-
ban inkább távolságtartóan viselkedett. Bár saját udvartartással rendelkezett, hála
apja bőséges anyagi juttatásainak, ő maga jelentéktelen maradt. Becsületes és egy-
szerű római nőként élt apja halála után még harmincnyolc évig.
Leánya, Giulia jó partit csinált Rómában, amikor feleségül ment Ciriaco Mattei
patríciushoz. Másik lánygyermeke sem járt rosszabbul, amikor beházasodott a Do-
ria Pamfili családba, és ősanyja lett X. Ince pápának, VI. Sándor kései utódjának,
akinek hajdani épületeit mindenki megismerheti, aki a fővárosba látogat. X. Ince
(pápa: 1644–1655) építtette például a San Agnese-templomot meg a benne lévő sír-
emléket és a Palazzo Pamfilit, ahol a brazil követ hamvait helyezték el. A híressé-
gek között itt nyugszik az egyházfő sógornője, Olimpia Maidalchini, „az egyház-
fő” határtalan pénz- és hatalomvágyó legfőbb tanácsadónője, aki egyidejűleg a
kormányzói szerepkört is betöltötte a pápai palotában.

54
 A VAMNOZZA-GYERMEKEK

A nagy hatalmú Cesare Borgia

(1475–1507)

„Sirasd meg, Romagna, a te második Caesarodat, gyászoló özvegy, sirasd meg az új Au-
gustust […] Mindenki siratja Caesar Borgia Valentinót, aki isten volt a földön.”59

A gesztenyebál

„1501 októberének utolsó estéjén Cesare Borgia nagy dáridót rendezett vatikáni lakosz-
tályában. Ötven jóravaló parasztlányt és kurtizánt hívott meg, akik vacsora után a szolgák-
kal és a többi jelenlévővel táncoltak, először ruhában, aztán mezítelenül. Az asztali gyertya-
tartókat égő gyertyákkal a padlóra helyezték, és gesztenyéket szórtak körbe, amiket a ruhát-
lan parasztlányoknak négykézláb, a kandeláberek között mászva össze kellett szedniük, mi-
közben a pápa, Cesare és féltestvére, Lucrezia figyelte őket. Végül ajándékokat sorsoltak ki −
selyemszoknyákat, cipőket, baretteket − azok között, akik e parasztlányokkal a legtöbbször
tudtak közösülni. A színjáték nyilvánosan zajlott a teremben, és a jelenlévők saját vélekedé-
sük szerint ítélték oda a díjakat.”60

Manapság egyetlen komoly történész sem kedveli az ehhez hasonló tényjelenté-

seket. Mintha a pápa ceremóniamestere, Burchard egy boszorkányorgiát írt volna
le. A Vatikánban vitathatatlanul voltak harsány ünnepségek,

„ezzel szemben kérdéses, hogy valóban zajlottak-e ilyen orgiák, vagy csak egy egyszerű
udvari ünnepségről volt szó, ami akkoriban megszokottnak számított. Jelenleg is vannak
olyan népszokások, amelyeket október 31-én tartanak, és a gesztenyebálra emlékeztetnek. A
déli tartományok hagyományai még az Egyesült Államokban is elterjedtek, eredetük a »hal-
lowen«-ben, a druidák őszi ünnepségében keresendő, amit a november elseje előtti éjszakán
evéssel és örömünneppel tartottak meg”.61

A meztelen kurtizánok tánca és a koituszverseny, amely „Őszentsége” szeme

láttára zajlott, egy képzeletbeli botránytörténet lehetett. Burchard minden bizony-
nyal ilyen módon a Borgia-hírnevet akarta az utókor számára besározni. Tagadha-
tatlan, hogy Cesare sok éven keresztül szexuális szabadságban élt a pápai palota
falai között, és sokszor keltették joggal rossz hírét, de ez nem terjedt el róla.
Megfelelő mennyiségű dokumentummal aláaknázott legendák keringtek az éle-
téről, s ez lehetővé tette, hogy tovább éljen az emberek emlékezetében, mint mé-
regkeverő, lelketlen gyilkos és reneszánsz gazember, egyszóval a 16. század hír-
hedt szörnyetege.
Kegyetlenségei a mai ember számára érthetetlenek. Akkoriban nem volt ritka,
főként a kisebb városokban és a fejedelemségekben, hogy kíméletlen despoták és

55
zsarnokok irányítottak, mint például a Malatesták Riminiben, a Manfredok Faen-
zában vagy a Baglionik Perugiában. Cesare a kor szokásai szerint cselekedett, kor-
látlan hatalma miatt hideg szívvel hajtotta végre gyilkosságait. Nagyvilági fejede-
lem és gonosz kalandor volt, „egyike azon a közismert embereknek, akik a reneszánsz
korban hatalmukat dicsfénnyel vonták be”.62
Számtalan szerepet magára vállalt, de hogy ki volt valójában, aligha lehet tudni.
Diktátor, erőszakossága ellenére tehetséges földesúr, aki apja karrierjét kihasznál-
va emelkedett föl a ranglétrán. Pápafiúi sorsa az egész életére rányomta a bélye-
gét, apjához fűződő kapcsolata azonban rejtélyes maradt.
Nem mindennapi sorsában egyértelműen megmutatkoznak azok a magasságok
és mélységek, amelyekből kitűnik, hogy apja tudatosan vezette be a politikába. A
Borgia-fiú hatásosan működött közre, apja halála mégis egyben az ő bukását is je-
lentette. Az ellenséges erők áldozata lett − mindössze 32 esztendős volt, amikor
meghalt.
Életének kezdetét titok övezi. 1475-ben született Rómában, szüleiként Domeni-
co Giannozzo da Rignano és Vannozza Cattanei nevét jegyezték be. Mindamellett
ez a házasság is álca volt. A gyermeknek jogilag törvényes születésűnek kellett
lennie, ami előre látható egyházi karrierje szempontjából kétségtelenül előny volt.
A férj jobbnak látta, ha nem avatkozik be az események alakulásába. Az igazi apa,
Rodrigo de Borgia bíboros az egyik legtekintélyesebb férfi volt Rómában, annak
ellenére, hogy körülbelül két esztendeje szoros kapcsolatot tartott fenn Vannozzá-
val, mégpedig a korabeli szokások szerint, a viszony titkos voltának megőrzése ér-
dekében, egy házasság leple alatt. Mindenképpen el akarta érni, hogy Szent Péter
trónjára ülhessen, akkor is, ha már három gyermeke volt, és úgy határozott, hogy
a második fiát, Cesarét feltétlenül támogatni fogja, hogy a ranglétrát végigjárja. A
gyermek az első két évét anyja mellett töltötte, majd rokonához, Adriana di Milá-
hoz került. Az apa gyakran látogatta a palota közelében élő Vannozzát és a gyer-
mekeit, olyanok voltak együtt, mint egy család. Cesare spanyolul tanult, apja
anyanyelvén, olaszul anyja révén, házitanítója pedig a latin, a görög és a francia
nyelv rejtelmeibe avatta be. Elfogadható humanista képzésben részesült, ami a
testgyakorlással kiegészülve ideális alapokat nyújtott a nagyvilági élethez. A rend-
szeres edzésnek köszönhetően Cesaréból rendkívül ügyes lovag lett.
Alighogy megtanult olvasni, megkapta az első posztokat, ráadásul nem is rosz-
szakat: 1482 márciusában, alig hétévesen pápai főjegyző lett, és még ugyanabban
az évben hozzájutott Valencia katedrálisának egyik kanonoki állásához.

Diák és püspök

Tizennégy évesen kezdte meg felsőfokú tanulmányait, 1489-ben a perugiai

egyetemre került. 1491-ben elnyerte a pamplonai püspöki címet. Diák és püspök
lett egyszerre, ösztöndíja a királyi javakból származott.
1491 őszén a pisai egyetemre ment jogot tanulni. Apja örömmel vette tudomá-
sul, hogy Giovanni, Lorenzo de’ Medici második fia ugyanazt az intézményt láto-
gatja, hiszen mindig előnyt jelentett, ha valaki érintkezésbe léphetett egy Medici-
vel. Cesare kitűnt határtalan költekezésével, egyszersmind bámulatos tanulmányi

56
eredményeivel is. Tehetséges és szorgalmas diáknak ismerték. Az apja pápává vá-
lasztásáról szóló hírek 1492. augusztus 11-én váratlanul érték. A pápának tisztsége
felvételekor nem volt ajánlatos rögtön a gyenge oldaláról bemutatkozni, ezért
jobbnak látta eltiltani fiát a koronázási ünnepségeken való részvételtől. Így hát a
Borgia-fiú valahol hátul húzta meg magát. Ez egyáltalán nem felelt meg Sándor
stílusának, mindenesetre a nyilvános kiállás túl korai lett volna. A tizenhét éves
Cesare élete apja kinevezése után gyökeresen megváltozott. Pápafiúnak lenni me-
rőben más minőséget jelentett, mint a bíborosfiúi szerep, azon kívül, hogy VI. Sán-
dor számára a felemelkedés döbbenetes átalakulást eredményezett.
A pápaválasztás után Cesare megkapta a különösen bőséges jövedelmű valenci-
ai püspökséget, amelynek addig apja volt a hűbérura. Az egyházmegyében a tör-
téntek hatására egyszerűen csak Valentinónak hívták, és ez roppantul kedvesen
csengett.

Pápafiú és bíboros

Sándor pápának nem voltak gátlásai, amikor tizennyolc éves fiát meghívta a bí-
borosi kollégiumba. Azelőtt sohasem fordult elő ilyesmi. Unokaöccsel már meg-
esett, hogy pápa lett belőle, fiú azonban még egyszer sem örökölte a pápaságot, és
nem alapított dinasztiát sem.

57
 Már önmagában a házasságon kívüli születés is egyértelmű akadálya volt a bí-
borosi cím megszerzésének, ezért 1493. szeptember 20-án Sándor kibocsátott egy
bullát, amelyben Cesarét Domenico Gianozzo da Rignano és Vannozza törvényes
fiaként nevezte meg, és még ugyanazon a napon aláírt egy titkos nyilatkozatot is,
amelyben elismerte, hogy az ő fia. A bürokratikus fortélyokhoz tartozott, hogy az
igazság leplezésekor a formális jog szerint jártak el. A látszatra adni kellett. 1493.
október 17-én a pápafiú, mint Valencia újdonsült bíborosa, pompás kísérettel, im-
már az egyház fejedelmeként bevonult Rómába. A bíborosi cím akkortájt elsősor-
ban nem a papi elhivatottságot jelképezte, hanem a pápaválasztási jog birtoklását.
Cesare nem szenteltette magát pappá, ebből következően nem misézett, és lelki-
pásztori feladatokat sem látott el. Hogy milyen mértékben volt hívő keresztény,
nem lehet tudni. Mint a reneszánsz kor szülötte, inkább az antikvitáshoz vonzó-
dott, következésképpen egyáltalán nem élt rosszul. A bíboros- vagy pápafiú eseté-
ben a vallásosság nem volt követelmény, a dokumentumokból legalábbis nem de-
rül ki, hogy Sándor aggódott volna fia vallásos érzületének hiánya miatt.

A francia király túsza

Cesare immár a Vatikánban lakott, ahol apja tanácsadójaként, bizalmasaként

munkálkodott, ennél fogva minden fontos ügyről tudomást szerezhetett. Hamaro-
san együtt kellett átvészelniük egy nehéz időszakot, nevezetesen a pápa politikai
elszigetelődését. A francia király, VIII. Károly bejelentette, hogy az Anjouk igényt
tartanak a nápolyi koronára. Ezt az igényt Sándor elutasította. A franciák elindul-
tak jól felfegyverzett seregeikkel Itália felé, harcosaik között számos némettel és
svájcival. Aznap, amikor 1494. december 31-én megérkeztek Rómába, Sándor és
fia bemenekült az Angyalvárba. A pápa hiába kért segítséget, mivel nem voltak
barátai, a politika szereplői között segítője sem akadt. Ellenfele, Giuliano della Ro-
vere bíboros [a későbbi II. Gyula pápa] Franciaországba menekült, a bíborosok pe-
dig zsinat összehívását követelték, hogy a korrupt pápát leválthassák. Sándor pá-
pának sikerült békét kötnie egy személyes találkozón VIII. Károllyal, bizonyos fel-
tételek mellett, melyek közül az egyik az volt, hogy Cesarénak el kell kísérnie a
francia királyt túszként Nápolyba.
Még húszéves sem volt ekkor. Két nap múlva, amikor a vonuló hadsereg Vellet-
rinél pihenőt tartott, istállószolgának öltözve megszökött. Mivel kitűnően lova-
golt, olyan gyorsan vágtatott, hogy meg sem állt Rómáig. Tizenhét, ládákkal meg-
rakott teherhordóval ment tovább, a ládákban homok és tégla volt. Ez a menekü-
lés látványos kezdete volt az ilyenféle akcióknak, és kiindulópontját jelentette for-
télyos és kiszámíthatatlan taktikázásának.
A franciák nápolyi tartózkodását az árnyékolta be, hogy a seregben szifilisz tört
ki, amit ekkortól neveztek francia vagy gall betegségnek. A pusztító kór még a bí-
borosokat és a pápákat sem kerülte el. Hihetetlen sebességgel terjedt, és gyógyít-
hatatlan volt. Cesare is megkapta, ettől függetlenül a nők iránta való rajongása
nem enyhült, és dicsősége is megmaradt.
A francia sereg 1495-ös kivonulását Rómából a pápa politikai diadalként értel-
mezte. Cesare életében viszonylag szép időszak következett: a Vatikánban élt, fia-

58
tal, ünnepelt bíboros volt, anyagi biztonságot élvezett, bármilyen luxust megen-
gedhetett magának, mégis kerülte a mértéktelenséget.

„Szép arcával, atlétatestével éppúgy vonzotta a nőket, mint az apja. Akkor már híres
volt különcségéről és arról, hogy milyen sok pénzt költ drága kelmékre és berber lovakra.”63

Kelmék iránti érdeklődése nem volt öncélú:

„Pazar öltözködéssel akarta elterelni a figyelmet betegség eltorzította arcáról.”64

Fivére, Juan halála után új helyzet alakult ki. Apja elhatározta, hogy a Borgia-
fejedelemséget a Vatikánban alapítja meg, és fiát szerette volna kijelölni a hercegi
posztra. Rangot kellett tehát váltania. Példátlan esemény volt ez, mivel még soha-
sem fordult elő, hogy egy bíboros lemondott a hivataláról. 1495. augusztus 17-én
Cesare kérvényt nyújt be a bíborosi testülethez, hogy fogadják el lemondását. Al-
kalmasabbnak tartotta magát egy világi tisztség betöltésére. Rendkívüli döntésé-
ből arra lehet következtetni, hogy Sándor életében a dinasztia érdekei mindenkor
elsőbbséget élveztek.

Esküvő a francia menyasszonnyal

Cesare ismét világi személy lett, s ezúttal házasodni akart. A pápa fiához illő
partit keresni Európában meglehetősen nehéz feladatnak ígérkezett. Nem minden-
ki vágyott arra, hogy kiválasztott legyen, miképpen a nápolyi király lánya sem.
Nem akart „bíborosné” lenni, nem kívánta a címmel járó ismertséget. A pápa kö-
zeledni próbált Franciaországhoz, ezért Cesarét 1498 októberében elküldte háztűz-
nézőbe a francia királyi udvarba, persze kitartó tárgyalások után, ami az anyagia-
kat illeti, mert az apa és a menyasszony szemérmetlen követelésekkel álltak elő. A
pápa egy igen magas összeg kifizetése mellett arra is ígéretet tett, hogy a menyasz-
szony fivérét bíborosi címhez juttatja. A pápai hivatal érdekei és az egyéni célok
szerencsésen egybefonódtak, így az egyházpolitika egy hirtelen fordulat következ-
tében összekapcsolódott Franciaországgal.
A menyasszonyt Charlotte d’Albret-nek hívták, a navarrai király húga volt, és
rokoni szálak fűzték a francia királyhoz is. 1499. május 12-én, vasárnap a nyilvá-
nosság szeme láttára fényes esküvőt tartottak, temérdek vendéggel. A házasságot
délután, egy hatásos szertartás keretében elhálták.

„A blois-i kastélyba követek érkeznek lóháton, hogy Cesarénak és szép feleségének ágy-
ban szerzett dicsőségét a leggyorsabban hirdessék ki Itália, Franciaország és Spanyolország
udvaraiban, egyfelől, mert a házasság csak úgy érvényes, ha közhírré teszik, másfelől, mert
a férfiúi teljesítmény a hős személyes tiszteletének szerfölött a javára vált.”65

Május 23-án egy francia gyorsfutár érkezett a Vatikánba, hogy jelentést adjon a
frigy megkötéséről. A pápai ceremóniamester ekkor jegyezte be a naplójába a tör-
ténteket, méghozzá nem kevesebbszer, mint nyolcszor egymás után. Manapság
ezt kérkedésnek tartanák, akkor azonban az ilyen kinyilatkoztatások nem voltak

59
szokatlanok. A menyasszony hogylétéről nem esett szó, noha a nászéjszaka nem
telt eseménytelenül. Cesare előzetesen gyógyszert kért férfiúi teljesítményének nö-
velésére a patikustól, aki nyomban adott is neki orvosságot, mondván, hogy annak
feltétlenül hatnia kell.
Cesare kellemes heteket töltött ifjú feleségével, ékszerekkel, ruhákkal halmozta
el, de aztán ismét útra kellett kelnie, hogy csatlakozzék a francia király hadseregé-
hez, amely Itália felé tartott. Soha többé nem látta asszonyát, időközben világra
jött vér szerinti leányát, Luisát már nem ismerhette meg.
Férje halálhíre után Charlotte élete mértéktelen gyászba borult. A palota dísz-
termeit lezárták.

„A kevés szobában, ahol laktak, Charlotte és Louise Borgia fekete fátyollal aggatták tele
a falakat. Fekete ágyneműben aludtak, és fekete terítővel letakart asztalnál étkeztek.”66

Charlotte csupán néhány hétig élt együtt Cesaréval, ennek ellenére özvegységé-
nek tudata tartósan befolyásolta mindennapjainak alakulását.
Az igazság mégis az, hogy Cesare nem halt meg: Itáliában találta meg életcélját,
elhivatottságát, ezért nem tért többé vissza. Feleségéhez nem maradt hűséges, egy-
idejűleg több nővel is tartott fenn kapcsolatot, szeretői között volt például Doro-
thea Carracciolo, egy velencei condottiere fiatal felesége, akit a bíboros egy Raven-
na melletti kis településen ismert meg és csábított el. A nemsokára világra jött két
gyermeknek, Camillának és Gerolamónak alighanem ő volt az apja. Rómában a hí-
res kurtizán, Fiammetta de’ Michelis lett az ágyasa, aki kívülről tudta idézni Ovi-
diust, és mivel munkáját minden alkalommal igyekezett tökéletesen elvégezni, lu-
xuskörülmények között élt.

„Fiammettáról nincs több ismeretünk, mint hogy Cesare szeretője volt, de mivel kapcso-
latukról sokan tudtak, végakaratát Valentino Fiammettájának testamentuma címmel
megőrizték a város levéltárában.”67

1499. október 6-án XII. Lajos francia király, VIII. Károly utódja, a nép örömuj-
jongása közepette bevonult Milánóba. Régóta vágyott a hercegség elnyerésére,
szándékában állt, hogy kiterjessze rá Franciaország örökösödési igényeit. A me-
netben közvetlenül a király mögött Cesare lovagolt díszbe öltözve. Lajos figyel-
mességéből adódóan Valentinois hercege lett, és ezzel együtt megkapta a legfőbb
francia szerzetesközösség, a Szent Mihály-rend irányításának lehetőségét is. Cesa-
re tehát ezúttal francia nemesként érkezett Itáliába, egy újabb karrier kiépítésének
reményében.

Hadvezér Romagnában (1499–1502)

Itáliai terjeszkedése kezdetén Cesare elsőként Romagnában indított hadjárato-

kat. Ekkortájt a Pápai Állam elszigetelt állapotban volt, a városok és kormányzóik
önállósodtak, elszakadtak a pápától, mint földesúrtól, és megtagadták az adófize-

60
tést. Sándor elhatározta, hogy végre rendet teremt, és megmutatja, hogy ő az úr. A
feladattal tulajdon fiát bízta meg, amivel sokan nem értetek egyet.
Cesare bizonyos városokat, például Urbinót, Forlit, Riminit, Pesarót és Faenzát
kifejezetten előnyben részesített. A zsarnokokat 1500-1502 során leváltotta, és újjá-
szervezte a közigazgatást. 1499-ben sikerült Imolát is megszereznie, amit addig
Caterina Sforza ügyesen védett. A fiatal özvegyasszony messze földön híres volt
bátorságáról, energikus fellépéséről, ugyanakkor kegyetlenségéről is. A végzetes
napon, Róma felé tartva, fekete selyemruhában, elfátyolozott arccal lovagolt le-
győzője mellett, mint egy fogoly. Az 1500-as szent évben Cesare ünnepélyes me-
nettel érkezett meg Rómába. Az ilyen fennkölt bevonulásokat kimondottan a Bor-
giák specialitásának tartották. Március 29-én a pápa gonfalonierévé, a pápai sere-
gek főparancsnokává, és egyúttal Romagna hercegévé nevezte ki. Apa és fia az ün-
nepélyes szertartáson egymással szemben álltak. Az apa láthatóan büszkén tekin-
tett nagyszerű fiára, akinek végre sikerült révbe érnie. Rómában úgy fogadták,
mint karizmatikus hadvezért, aki a Szent Péter téren egy bikaviadal alkalmával
torreádorként is hírnevet szerzett.

„Paolo Capello velencei követ jelentette, hogy a június 24-én, a Péter téren rendezett bi-
kaviadalon hét vad bikát ölt meg, spanyol szokás szerint lóhátról. Már az első csapásnál el-
találta a fejet, és ez egész Rómában tetszést aratott.”68

A második és harmadik romagnai hadjárat során Cesare újabb ragyogó katonai

sikereknek örvendhetett. A lakosok rokonszenvét elnyerte, hősnek, megváltónak
tartották, ami érthető, hiszen megszabadította őket városuk önkényurától, és újjá-
szervezte a helyi irányítási rendszert. Úgy tűnt, hogy a Borgia-fejedelemség létre-
jöttére már nem kell sokáig várnia. A pápa és gyermekei elérték hatalmuk csúcsát.
Örömük azonban nem tartott sokáig.

Az apa halála, a fiú bukása

1503-ban, apja halála után Cesare elvesztette a talajt a lába alól. Ő maga súlyos,
magatehetetlen beteggé vált. A várható zaklatások elől menekülve visszavonult az
Angyalvárba. III. Piusz rövid uralkodása után, az új pápa megválasztásakor még
egyszer közbelépett. Az a tizenkét spanyol bíboros támogatta, akik szavazata nél-
kül egyébként egyik jelentkezőnek sem volt döntő esélye. Ezért fordult hozzá a
becsvágyó Giulio della Rovere bíboros, aki mindenáron pápa akart lenni, és meg-
állapodott vele abban, hogy hatalomra jutása után megtarthatja eddigi tisztségeit.
A spanyol bíborosok tehát Della Roverére szavaztak, aki fölvette a Gyula nevet.
A választás napjaiban Cesare találkozott Niccolo Macchiavellivel is, aki 1502-
ben, mint firenzei követ látogatta meg. Macchiavelli Cesare személyében egy te-
hetséges hadvezért és felvilágosult politikust méltatott, aki elemi hibát követett el
az új pápával szemben. Erre világít rá az Il principe (A fejedelem) hetedik fejezeté-
ben:

„Csak II. Gyula megválasztásakor követett el hibát. Csupáncsak ezt lehet a szemére vet-
ni. Téves döntése okozta bukását.”69

61
 Az új pápa, II. Gyula nem tartja be a megállapodást, és megfosztja Cesarét tiszt-
ségeitől és jogosultságaitól. A Vatikánban tartják fogva, amíg az összes várát át
nem adja, és le nem mond a hercegségre vonatkozó igényeiről.
Cesare Nápolyba menekül, és a spanyol régensnél, Gonsalvo de Córdobánál ta-
lál menedéket. Itt mindenki úgy bánik vele, mintha vendég volna. De a nyugalom
csak átmeneti, mert a spanyol Ferdinánd király, II. Gyula kérésének eleget téve,
megparancsolja, hogy haladéktalanul vessék börtönbe. Elfogják, és Spanyolország-
ba viszik. Miután egy évet tölt a chinchillai erőd egyszemélyes zárkájában, átszál-
lítják Medina de Campóba. 1506-ban, bátorságát összeszedve, kalandos körülmé-
nyek között sikerül megmenekülnie. Ebből az embert próbáló epizódból ma nagy-
szerű filmjelenetet lehetne készíteni. Egy selyemkötélen ereszkedik le az egyik ma-
gas toronyból, de az őrök észreveszik szándékát, és gyorsan elvágják a kötelet. Ce-
sare megsérül zuhanás közben, segítőinek mégis sikerül elvinniük sógorához, Jean
d’Albret-hoz, Navarra királyához Pamplonába. Itt örömmel fogadják, mivel még
mindig a dicsőséges hadvezért látják benne. 1507. február elején ismét lóra ült,
hogy a navarrai lázadóktól visszafoglalja Viana erődjét. Amikor meglátta, hogy
utódja ellovagol mellette, és egyenesen a vár felé tart, olyan düh szállta meg, hogy
egy szál magában kivágtatott, és minden kísérőjét messze maga mögött hagyta. El-
lenségei egy szurdokba csalták, ahonnan nem tudott kitörni. Húsz fegyveres ro-
hant rá. 1507. március 11-én e kilátástalan küzdelemben lelte halálát.
Sógora a vianai Santa Maria-templomban helyeztette végső nyugalomra, a főol-
tár előtti sírban. Rangon aluli elbánás ez olyasvalakinél, aki valamikor érsek és bí-
boros volt.

A legkedvesebb fiú: Juan Borgia

(1476–1497)

Egy májusi este 1497-ben

Juan Borgia egy este dühtől lángoló arccal, sértettségében vadul üvöltözve
hagyta el Ascanio Sforza bíboros palotáját, ahová díszvacsorára hívták meg, és
alighanem szántszándékkal provokálták. Általában nem esett nehezére a kérke-
dés, felfuvalkodottsága, beképzeltsége ingerelte az embereket. De most fattyúnak
nevezték. A szót az egyik kamarás mondta ki, aki szintén a teremben tartózkodott.
Pápafattyú. A kifejezés mélyen megsebezte áldozatát. Előhúzhatta volna a kardját,
hogy párbajjal torolja meg sérelmét, ehelyett azonban a Vatikánba sietett, a pápá-
hoz, apjához, aki miatt szégyenbe került. Amikor Sándor meghallotta, hogy minek
titulálták fiát azok a gazemberek, nyomban menesztette a palotaőröket a bíboros
házába, ahol a bankett még javában zajlott. A bíboros vonakodott elébük menni,
mire ők feltörték a kaput. Ascanio azzal próbálta enyhíteni a helyzetből adódó fe-
szültséget, hogy megígérte, amint lehet, felkeresi a pápát, és mindenre magyaráza-
tot ad. Ennek hallatára a palotaőrök visszamentek a Vatikánba. Sándor azonban

62
nem enyhült meg, és újból visszaküldte őket, mégpedig ezúttal egyenest a kama-
rás urakhoz, hogy hozzák magukkal társukat, a sértés elkövetőjét. A pápa még az-
nap éjjel felakasztatta a vétkest. Bizonyára így akart példát statuálni. A sértett apa,
az illetékes hatalom képviselője szabad utat engedett haragja kifejezésének. Mivel
nem volt kedve pereskedni, azonnal végrehajtatta az „ítéletet”. Sándor ez alkalom-
mal úgy viselkedett, mint egy diktátor, aki könyörtelenül a halálba juttathat bárkit,
aki sebet üt családja becsületén. Lelkiismeret nélkül veti be a tekintély eszközeit.
Pedig a kamarás voltaképpen semmi mást nem mondott, mint az igazságot.

Gandía hercege

Juan 1476-ban született, Borgia bíboros és metresze, Vannozza fiaként. Épphogy

felcseperedett, amikor ellátogatott a spanyol királyi pár, Ferdinánd és Isabella ud-
varába, ahol egy ünnepélyes szertartás keretében Gandía hercegévé avatták. Fél-
testvére, Pedro-Louis nyomdokaiba lépett, és 1493 augusztusában feleségül vette
özvegyét, Maria Enriquezt.
Annak ellenére, hogy még csak tizenhét esztendős volt, sikerrel kormányozta a
hercegséget. Jóllehet, most már Gandíában élt, apja továbbra sem tévesztette szem
elől, és terjedelmes levelezésben adta tudtára intelmeit. Figyelme a legkisebb rész-
letekre is kiterjedt: hogyan öltözködjön, hogyan viselje a kesztyűjét stb. Mindez
pontosan úgy, mint amikor egy uralkodói hivatást betöltő apa oktatja a fiát.
Temérdek útmutatással látta el arra vonatkozóan is, hogy mi módon bánjon a
pénzzel, miként viselkedjen az éjszakai életben, és a lelkére kötötte, hogy feleségét
el ne hagyja. A hír, amely szerint az ifjú herceg éjjelente az utcákon csatangol, egé-
szen Rómáig eljutott. Az aggodalmaskodó apa épp ekkor kapta meg a következő
levelet Juantól, amiben az állt, hogy az éjszakákat felsége mellett tölti. Ebben a bi-
zonytalan helyzetben Sándor azonnal Rómába rendelte fiát, hogy beszéljen vele, és
elmondja, mennyire tehetségesnek tartja, és tudja, hercegként még sokra viheti. A
tragédia elkerülhetetlen volt. 1496-ban Juan örökre távozott Gandíából, magára
hagyva kisfiát és állapotos feleségét. Apja, a pápa most nem volt tekintettel a csa-
ládra, magasztosabb feladatokra szánta fiát, azt akarta, hogy Rómába költözzön, ő
pedig készséggel hajtott fejet apja kívánsága előtt. 1496. augusztus 10-én érkezett
meg Rómába.
Tagadhatatlan, hogy ő volt apjának kedvenc fia. Sándor szívesen vitte kirándul-
ni, és büszkén mutatkozott vele a nyilvánosság előtt. Juan jóképű férfi volt, ráadá-
sul divatosan öltözködött, és mindig elegánsan jelent meg. Az ékszereket fölöttébb
kedvelte. Ez a fiú méltó képviselője lehet a pápa dinasztiái érdekeinek, és joggal
válhat a tervezett Borgia-állam uralkodójává.
Mindazonáltal Sándor állandóan szemmel tartotta, és folyamatosan kritizálta.

„Október 26-án Juan Gandía trombitaszó mellett bevonult a Szent Péter-templomba,

hogy az egyház generálisává és gonfalonierévé nevezzék ki. Sándort elöntötte a büszkeség és
az atyai szeretet. A mantovai követ gúnyolódó hangon ezt írta erről: a pápa felfuvalkodot-
tan viselkedik fia tisztsége miatt, azt se tudja, mit kezdjen magával.”70

63
 A pápa túlzott apai aggodalmaskodása nevetést keltett, de ezzel egyidejűleg el-
marasztalást és gyűlöletet is. Juan most már hatalommal rendelkezett, így Sándor
megbízásából törvényesen indíthatott háborút az Orsinik ellen. A kezdeti sikerek
után a megmozdulás béküléssel fejeződött be. A nagy hatalmú, a Róma környéki
várakat bitorló nemesi nemzetség ellen irányuló háború csak ezután kezdődött el.
A pápafiú egyre ellenszenvesebbé vált.

Gyilkosság a Tiberisnél

Naplóbejegyzés Johannes Burchard udvarmestertől:

„1497. június 14-én az aragóniai Cesare és Juan Borgia, Gandía hercege, a fegyveres
erők főparancsnoka, a pápa legkedvesebb fia együtt vacsoráztak anyjuk, Vannozza asszony
házában, nem messze a San Pietro in Vincoli-templomtól. Rajtuk és az anyjukon kívül má-
sok is jelen voltak. Vacsora után, amikor már leszállt az éj, Cesare rávette fivérét, hogy
menjenek vissza a pápai palotába. Kísérőikkel együtt szálltak fel a lovakra és az öszvérekre,
úgy indultak a pápa által korábban kinevezett Ascanio Sforza alkancellár palotája felé. Itt
azt mondta a herceg Cesarénak, hogy menjen tovább nélküle, mert neki még találkozója van
valakivel, és elbúcsúzott bíboros testvérétől. Elbocsátotta szolgáit is, egy kivételével, akinek
álarc takarta az arcát, aki a vacsora közben odalépett hozzá, és aki körülbelül egy hónapon
át majdnem mindennap meglátogatta őt a palotában. A herceg felültette maga mögé az ösz-
vér hátára, s egészen a Zsidó térig ment, ahonnan az egyetlen kísérő lovászt is visszaküldte,
azzal a megbízással, hogy nyolc órakor várja itt, a téren. Ha egy óra múlva netán még min-
dig nem érkezne meg, akkor térjen vissza nélküle a palotába. Miután a lovász sem volt már
mellette, ellovagolt a sötét éjszakában, ki tudja, hova, ahol aztán megölték.
Holttestét a dalmáciai Szent Jeromosról elnevezett kórházhoz vezető úton találták meg,
amely egyenesen a Santa Maria del Popolo-templom felé vezet, a szökőkútnál, ahol az utca
mocskát taligával a folyóba öntik. A térről hazaküldött lovászt súlyosan megsebesítették és
megcsonkították, majd egy ismeretlen, jó ember házába befogadták, és ápolták. Eszméletlen
állapotban volt, ezért nem tudta elmondani sem azt, hogy mivel bízták meg, sem azt, hogy
mi történt az urával. Másnap reggel, csütörtökön, június 15-én, hogy a herceg nem érkezett
meg a palotába, hűséges szolgái nyugtalankodni kezdtek, majd egyikük beszámolt a pápá-
nak a herceg és Cesare kései kirándulásáról, és arról, hogy az előbbit hasztalan várták visz-
sza. A pápa először megriadt, aztán megpróbálta magával elhitetni, hogy a herceg bizonyá-
ra egy lánnyal volt valahol, és fényes nappal fél elhagyni a házat, ezért az estét várja. Ami-
kor azonban kitudódott, hogy nem ez történt, rettegni kezdett fia halálától, és utasította a
legközvetlenebb embereit, hogy induljanak Juan keresésére."71

Lázas keresés után a herceg holttestét a Tiberisből húzták ki. Tizenhat késszú-
rással ölték meg. A Santa Maria del Popolóban temették el.

Gyász a Vatikánban

Sándor vigasztalhatatlan volt. Szeretett fiát meggyilkolták, és a Tiberisbe vetet-

ték. Nem lelte helyét. Még soha senki nem gyászolt így a Vatikánban. A termek jaj-
kiáltásoktól visszhangzottak. A pápa ez alkalommal valóban családapa módjára
viselkedett. Tanácstalan lett, a félelem elhatalmasodott rajta. Válságba került az
élete. A Szentszék június 19-i gyűlésén, amelyen kevés kivétellel minden bíboros

64
és követ megjelent, elpanaszolta fia halálát. Képtelen volt visszatartani a fájdalmát,
olyannyira, hogy azt mondta, még a pápai koronáról is lemondana, ha még egy-
szer élve láthatná a fiát. Még ugyanezen a napon bejelentette az egyház várható
reformját is. Úgy gondolta, meg kell tenni ezt a lépést.
Juan gyilkosa sohasem került elő. Utóbb fivérét, Cesarét is meggyanúsították,
de bizonyítékok híján nem lehetett elítélni. A merényletet valószínűleg a városi
nemesség megbízásából hajtották végre, és elsősorban az Orsiniket hibáztatták
érte. Juan erőszakos halála egész Itáliában beszédtéma volt. Napjainkban a végte-
len számú, felderítetlenül maradt bűnügyi esetekhez sorolják.

Az imádott leány: Lucrezia Borgia

(1480–1519)

„Ügyes lábbal fürgén táncolsz,

Attól tartok, egy isten féltékenyen veti Rád szemét,
Téged néz, és elragadja Tőled palotád,
Végül könnyű széllel Téged is felrepít,
És istennővé tesz egy másik csillagon.”72
(Pietro Bembo)

Lucrezia 1480. április 18-án született Subiacóban, ahol vér szerinti apja, Rodrigo
de Borgia bíboros jó néhányszor a nyarat töltötte. Anyja családneve Vannozza
volt, akkortájt egy bizonyos Giorgio della Croce feleségeként élt, aki nem gyako-
rolta férji jogait, Rodrigo apaságát tehát nem vehette nyelvére a világ.
Az első években Lucrezia az apja házában él, ahol a kislány hamar megérti,
hogy az ünnepélyesen és főúrként viselkedő Rodrigo valójában az édesapja.
1487-ben a kis Lucrezia, akárcsak bátyja, Cesare, Adriana di Mila Orsinihoz,
Rodrigo rokonához és bizalmasához kerül, hogy felkészüljön a felső társadalmi ré-
tegben való életre, és előkelő hölgy váljék belőle.
Házitanárok segítségével elsajátítja a spanyol, a görög, a francia és a latin nyel-
vet, továbbá megismerkedik a művészetekkel és a zenével. Leányok általában nem
részesültek humanisztikus képzésben.
Kilencéves, amikor részt vesz egy számára örökre feledhetetlen esküvőn: Orso
Orsini, Adriana di Mila fia feleségül vesz egy gyönyörű, fiatal nőt, Giulia Farnesét.
Ő lesz később Lucrezia egyik legjobb barátnője, de még ennél is fontosabb, hogy
az apját elbűvöli Giulia szépsége, és beleszeret. Ez Lucrezia figyelmét sem kerül-
heti el.

Az első házasság

Amikor Lucrezia betölti tizenegyedik életévét, apja tárgyalásokat kezdeményez

egy lehetséges házassági szerződésről. A hazájában élő nemesek közül komoly
megbeszéléssorozat kezdődött ez ügyben Don Cherubino Juan de Centellesszel. A

65
szerződés 1491 tavaszán Beneimbene jegyző közreműködésével létrejön, Lucrezia
azonban 1491. június 16-án kijelenti, hogy nem szándékozik feleségül menni a ki-
szemelt férfihoz. Meglepően rövid idő alatt új vőlegényt találnak: a valenciai Don
Gasparót. Rodrigo közli lányával, hogy ezentúl Spanyolországban kell élnie. Ti-
zenegy esztendősen Lucreziának nem lett volna esélye arra, hogy szembeszegül-
jön apja akaratával, így hát nem maradt más választása, mint az engedelmeskedés.
A vőlegény ekkor 15 éves. A házassági szerződés 1492 áprilisában nyer megerősí-
tést, s ezzel tulajdonképpen jogerőssé válik.
1492. augusztus 26-án a tizenkét esztendős Lucrezia életében jelentős esemény
érkezik el, amikor részt vehet apja pápává koronázási ünnepségén. Adriana di
Mila és bátyja, Jofré viszi magával. Nem a Szent Péter-székesegyházba mennek,
hanem a Tiberis-híd közelében állnak meg. Lucrezia látja, amint apja fehér lovon
ülve a lateráni templomhoz megy, bíborosok, püspökök színpompás kavalkádjá-
ban, óriási embertömegtől körülvéve. Néhány év múlva megérti, hogy ez a nap
meghatározó jelentőségű volt az életében.
Mivel pápaleány, az európai házasságpiacon mostantól jobb esélyekkel indul,
eszerint a kedves gróffiút Sándor már nem tartja megfelelő partinak, noha a vőle-
gény ekkor már Rómában van, és követeli a szerződés teljesítését. De a pápa ren-
díthetetlen marad, és nem adja oda a lányát. Nincs más hátra, Gasparónak le kell
mondania róla.
1493. április 23-án új házassági megállapodást írnak alá: a kiválasztott − termé-
szetesen anélkül, hogy Lucrezia a beleegyezését adta volna − Giovanni Sforza, Co-
tignola grófja, Pesaro ura. Még alig töltötte be a harmincadik évét, és máris öz-
vegyember. Lucrezia ez idő tájt a Santa Maria di Portico közelében lakik palotájá-
ban, nem messze a Szent Péter-templomtól. Hasonlóképpen él, mint a többi ne-
meshölgy.
„A kereszténység veje” − így nevezték el Giovanni Sforzát, amikor 1493. június
9-én megérkezett Rómába. Menyasszonya a palotájában vár rá, égszínkék brokát-
anyagból varrt, gyönyörűséges ruhában, szőke haja csillog a napfényben. Giulia is
vele van. Lucrezia az erkélyről köszönti Giovannit, aki előtte vonul el, hogy tiszte-
letét tegye a Vatikánban. Apósa a pápai trónról áldását adja az ifjú párra. A tróntól
három lépés távolságra a jövőbeli vő térdre borul.
Az esküvői ünnepséget 1493. június 12-én tartják a Vatikánban. Ezután az ifjú
pár különváltan él, ugyanis a menyasszony kiskorúsága miatt a házasság érvénye-
sítését el kell halasztani. Ebben a korban nem jelentett problémát az, ha valaki há-
zas volt, de nem élt házasságban. Giovanni újra Pesaróban él, Lucrezia pedig az ő
csodálatos palazzójában, ahol a követek és a vendégek egymás után teszik tisztele-
tüket.
Az esküvő mérhetetlen kiadásait a férj állta, ami jócskán meghaladta fizetőké-
pességét, hitelezői azonban sürgetik, ezért Vatikán-beli apósához fordul, hogy
részt kérjen a hozományból. A pápa tömören és velősen azt feleli, hogy jöjjön Ró-
mába, és szerezzen érvényt a házasságnak, csak azután nyúljon a hozományhoz.
Giovanni tehát visszautazik Rómába, ahol politikai helyzete meglehetősen bonyo-
lult. A pápai sereget irányítja, ugyanakkor szerződés köti a milánói Ludovico il
Moróhoz is. 1494 júniusában Rómában járvány tör ki, és Sándor felszólítja Giovan-

66
nit, Lucreziát, Vannozzát, Giulia Farnesét és Adriana di Milát, hogy mielőbb hagy-
ják el a várost.
Lucrezia barátságos és előítéletektől mentes fogadtatásban részesül Pesaróban.
Giovanni gyakran van távol, ez idő alatt a nők gondtalanul élnek. Lucrezia és apja
között ekkor kezdődik meg a levelezés, a küldöncök jönnek-mennek Pesaro és a
Vatikán között. Sándor bőkezűen osztogatja tanácsait.

Prinzipessa Vaticana

A következő évben Lucrezia elhatározza, hogy Rómába megy. Útja Perugián át

vezet, ahol találkozik apjával, aki már nagyon várja. Perugiában is egymást érik az
ünnepségek és a meghívások. Újra Rómában van, a palotájában, mialatt férje Ná-
poly környékén jár a seregeivel. Bátyja, Jofré is ellátogat a fővárosba feleségével,
Sandával, mert a pápa legfőbb vágya, hogy elérhető távolságban legyenek szeret-
tei. A két nő, Lucrezia és sógornője jól megértik egymást, és hamarosan elválaszt-
hatatlanok lesznek. A protokoll szabályait nem mindig tartják be, például a húsvét
vasárnapján, a Szent Péter-bazilikában tartott istentiszteleten, amikor a pápa a
trónján ül, Cibo bíboros misézik, és egy káplán prédikál, Sancia és Lucrezia előre-
mennek, mert a fejükbe vették, hogy a díszes kórusülésen foglalnak helyet, ott,
ahol máskor a prelátusok és a kanonokok ülnek. Az eset annyira felkavarja a kedé-
lyeket, hogy Róma-szerte beszédtéma lesz, és még Burchard mester is megörökíti
naplójában. Az efféle kisebb provokációk régóta hozzátartoznak a mindennapok-
hoz. A két nő élénken részt vesz Róma társadalmi életében, gyakran láthatók ün-
nepségeken, és élvezik a kitüntető bánásmódot a pápai udvarban. Lucrezia vidám
lénye és öntudatos fellépése, még a legmagasabb tisztségviselőkkel szemben is,
csodálatot kelt az emberekben. Feltűnően szép, fiatal hölgy lett belőle, sok időt for-
dít külsejének csinosítására: órákig szőkíti a haját, és nagy gonddal választja ki a
ruháit. A pármai Niccolo Cagnolo így írja le:

„Termete közepes, alakja kecses, arca hosszúkás, orra szépen metszett, a haja arany, a
szeme színe varázslatos, a szája kissé nagy, fogai ragyogóan fehérek, nyaka karcsú és szép,
melleinek formája elragadó. Örökké vidám, és örökké mosolyog.”73

Az egyik férj megy, a másik jön

Giovanni menekülésszerűen távozik Rómából. A búcsúzáskor azt mondja, hogy

húsvéti gyónásra megy, majd amilyen gyorsan csak lehet, elvágtat Pesaro felé, és
soha többé nem meri betenni a lábát Rómába. A politikai helyzet átalakult, a pápa
már nem tudja felhasználni a játszmáihoz, ezért a válás szükségszerű. A válás je-
lenségét az egyházjog nem ismeri, a házasság semmissé nyilvánítására azonban le-
hetősége van: ez azt jelenti, úgy kezelik a házasságot, mintha létre sem jött volna,
aminek csupán egyetlen oka lehet, nevezetesen a férj impotenciája. Rómában min-
denre akad megoldás, így Lucrezia és Giovanni Sforza házassága egyszer és min-
denkorra hatályát veszti. Pesaro grófocskájának nincs esélye a pápával szemben,

67
ezért a mantovai hercegtől kér segítséget, aki azonban, mivel a nyilvánosság előtt
a nemzőképtelenségről számoltak be, és ellentény nem bizonyítható, nem teljesíti
a kérést. Giovanni kénytelen beleegyezni a frigy felbontásába, és bár mindenfelé
gúny tárgya lesz, elhatározza, hogy inkább nem kockáztat. Lucreziáról ez idő alatt
nincs hír, úgy tűnik, nem áll ki mellette.
Nem könnyű újból férjet találni. Jelentkezőkből van elég, csakhogy a pápa elvá-
rásainak nehéz megfelelni. A kiválaszott személy neve Alfonso d’ Aragona, Bis-
ceglie hercege, a nápolyi II. Alfonz törvénytelen fia.
1498. június 20-án a Vatikánban a fiatalok távollétében aláírják a következő há-
zassági egyezményt. A tulajdonképpeni esküvői ünnepséget július 21-én tartják.
Ezután a házaspár Rómában marad, és a pápaleány palotájában él. A férj elegáns,
szeretetre méltó és feltűnően jóképű. Lucreziát apja Spoleto kormányzónőjévé ne-
vezi ki, aki ezután 1499. augusztus 8-án elutazik Rómából.

Pápaunoka születik

1499. november 1-jén, hat óra körül a házaspárnak fia született. Az eseményt a
pápa utasítására minden bíborossal, követtel és baráttal tudatták, még virradat
előtt, a lakosztályaikban. A pápa nagyapa alighanem euforikus hangulatban volt.
A keresztelőre november 11-én, Márton napján került sor, a Szent Péter-székes-
egyház Szixtusz-kápolnájában. A szertartást Carafa bíboros vezette, az újszülött a
nagyapja után a Rodrigo nevet kapta. Befejezésül zenés körmenetet tartottak, ame-
lyen valamennyi Rómában élő bíboros részt vett; a néhány perccel korábban meg-
keresztelt gyermeket a templomban maga a pápa vitte körbe, jobbján a város kor-
mányzójával, balján a császári követtel, Philibertusszal. A nyilvánosság előtt zajló
eseményből már-már színjáték lett.

Gyilkosság a Vatikánban

Lucrezia maga is részt vett az 1500-as szent év ünnepségein. Megjelenése egy

királynőéhez volt hasonló. Miközben gyanútlanul a pápaleány szerepében tetszel-
gett, a bátyja, Cesare a férje eltávolításán töri a fejét. A nápolyi királyi háznak már
nincs köze a Borgiák politikájához, ügy tűnik, heves konfliktusok alakultak ki kö-
zöttük.
A Vatikánból való távozása után Alfonsót megtámadják, és súlyosan megsebe-
sítik. Lucrezia odaadóan ápolja férjét, mindig mellette van, akár egy védőangyal.
A házaspár a Vatikán falai között keresett menedéket, de mindhiába. Egy csoport
fegyveres támadt rájuk, Cesare főembere, Michelotto vezetésével foglyul ejtették
az orvosokat. Lucrezia naivan követi Michelotto tanácsát, mely szerint Őszentsé-
géhez kell fordulnia, hogy férje kegyelmet kapjon. Mire visszatér apjától, Alfonsó-
ját megfojtva találja. Nem szabad látnia a holttestet, ezért gyorsan elviszik előle.
Gyilkosság a Vatikánban − íme, a reneszánsz másik arca, ahol a politika alakulását
a kegyetlenség és a részvétlenség határozza meg. A pápát kevéssé rázzák meg a
történtek, és már a következő házasságkötésre gondol. Tudja jól, hogy Lucrezia

68
őszintén szerette a férjét, a személyes érdekekre azonban nemigen ad. A pápale-
ány bánatában kolostorba vonul. A történészek egy részének álláspontja szerint a
gyilkosság elkövetőit Cesare bérelte fel.

Új férj kerestetik

Lucrezia elméletileg örökre kolostorban élhetne apácaként, ahogyan később az

egyik lánytestvére tette, minthogy azonban eddigi élete alapján fontos szerepet
tölt be a Borgiák életében, egy új házassággal kellene szolgálnia nemzetségét. A
hírneve erősen megkopott, köztudott, hogy egyik férjét sem tudta boldoggá tenni
− ki merne hát a harmadik lenni? Ennek tetejébe olyan alaptalan vádak is kering-
tek róla, hogy vérfertőző viszonyt folytat apjával és bátyjával. Az elöljárók abban
az időben mindenféle gyanúsításnak ki voltak téve, és a Borgia-família fellépése
különösen kihívónak tűnt.
Ezúttal Lucrezia maga választotta ki jövendőbelijét, Alfonso d’ Estét, aki azon-
ban makacsul ellenállt, de ez nem számított, el kellett fogadnia a pápaleányt. Apja,
Herkules, Ferrara hercege megdöbbentő követelésekkel állt elő, Sándor pedig
nagy ígéreteket tett, az életnek olyan területein is, amelyeknek egy egyszerű eskü-
vői szertartáshoz végképp nem volt semmi közük, mint például a Szentszéknek fi-
zetendő adó eltörlése. A lehetőséget a pápa is kihasználta, és ő is előadta kívánal-
mait. Számára a házasságkötés nem személyes döntés volt, hanem a Pápai Állam
szuverén ügye.

A pápa helyettese − Madama papessa74

A hosszadalmas megállapodási tárgyalások közben a pápa hazautazik Sermon-

etába, hogy lányára bízza az egyház folyó ügyeinek intézését, és egy bíborost ad
mellé. A pápaleány felbukkanása a vatikáni vezetésben feltűnést keltett. Sándor
megbízott benne, és hozzájárult, hogy távollétében beköltözzék a pápai lakosztály-
ba, s felügyelje a palota és a pápai udvar életét. Felhatalmazást kapott arra, hogy
felbontsa az Őszentségéhez intézett leveleket. Bárhogy volt is, Lucreziának a hoz-
záállásával sikerült elnyernie az emberek megbecsülését, és a házassági piacon is
jó pontokat szerzett. 1501. augusztus 26-án létrejött az egyezség, amit a Vatikán-
ban énekkel és tánccal ünnepeltek meg.

Lucrezia harmadik esküvője

Ercole d’Este, Ferrara hercege lassan szánta rá magát, hogy a násznépet elindít-
sa Rómába. A menetelés december 9-én vette kezdetét, körülbelül ötszáz ember in-
dult útnak, köztük alkalmazottak, zenészek, élükön Alfonso három fivére, vala-
mint a színpompás ruhát viselő bíboros, Ippolito d’ Este. A vőlegény, aki az utolsó
pillanatig ellenállt a házasságnak, otthon maradt. Hírek röppentek fel, például a
menyasszony pazar ruhájáról s arról, hogy a leggazdagabb hozományt kapta meg,

69
ami csak létezett Itáliában. A ferraraiak december végén érkeztek meg Rómába.
Lenyűgöző fogadtatásban volt részük: a város kapujánál tizenkilenc bíboros üdvö-
zölte őket, mindegyikük kétszáz kísérővel érkezett. Mögöttük haladt a fekete és
sárga selyembe öltözött Cesare Borgia, kétszáz zsoldossal. Az üdvözlés két órán át
tartott, aztán az óriási embertömeg a Campo dei Fiorin keresztül, dobszó és zene
kíséretében a pápa palotájához vonult. Az Angyalvárat fáklyák világították meg,
és a távolból ágyúdörgés hangjai szóltak. A pápa vatikáni trónján ülve fogadta a
küldötteket.
Az esküvőt és a gyűrűváltást 1501. december 30-án tartották, a vőlegényt Don
Ferrante helyettesítette. Egy fiatal, jóképű férfi állt Lucrezia mellett a vőlegény sze-
repében. A harmadik esküvőt teljes mértékben a reneszánsz fejedelmi udvar stílu-
sában rendezték meg. A pápaleány hercegnő módjára érkezett meg. Johannes Bur-
chard most is, mint mindig, figyelemmel kísérte az eseményeket, amelyeket utólag
meg is örökített:

„A december 30-án rendezett lóverseny után trombitások és mindenféle zenészek álltak

fel a Szent Péter-templom lépcsőire, és összehangolták hangszereiket. Donna Lucrezia kilé-
pett a Szent Péter-templom melletti lakása ajtaján. Aranyszínű brokátövét spanyol módra
fogta össze a derekán, ruhájának hosszú uszályát egy komorna tartotta. Jobbján Don Ferdi-
nand lépkedett, balján Don Sigismund, a sógora. Ötven pompás öltözékű római hölgy ha-
ladt a nyomukban, majd Lucrezia két-három szolgálója. A pápa palotájának kapuján be-
mentek, egyenest a Pál-terembe, hol már ott volt a pápa, továbbá tizenhárom bíboros és Ce-
sare Borgia. Porcario bíboros tartotta a prédikációt, miközben a pápa többször siettette.
Amikor végre elhallgatott, a pápa elé felállítottak egy asztalt. Don Ferdinand Donna Lucre-
zia példáját követve odalépett, majd Alfonso fivére nevében Lucrezia ujjára húzott egy
aranygyűrűt.”75

Befejezésül hetedhét országra szóló dáridót rendeztek a Vatikánban. A pápatró-

non ülő spanyol elragadtatással nézte, amint gyermekei, Lucrezia és Cesare spa-
nyol tánccal szórakoztatták a vendégeket, amiért dörgő tapsot kaptak jutalmul.
Kevés pápának volt része olyan örömben, mint Sándornak, amikor e két gyerme-
két figyelte.

Utazás Ferrarába

A zajos római ünnepségeknek vége lett. Lucrezia újra megöleli kétéves kisfiát,
Rodrigót, és nem tudja elfojtani feltörő könnyeit, üröm az örömben, hogy a házas-
sági megállapodás értelmében a kis Rodrigo nem tarthat vele Ferrarába. Apjától is
nehezen válik el. Az idősebbik Rodrigo a trónján ül, kedvenc tartózkodási helyén,
és az utazásról beszélget lányával. Talán még meg is áldja, hogy imája elkísérje a
messzi idegenbe. A Borgia-lány e kulturális hírnévnek örvendő, fejedelmi család
tagja lett, a leggazdagabb itáliai nemesi famíliák egyikének, ami azt jelenti, hogy
megélhetése miatt élete végéig nem kell nyugtalankodnia. Könnyekkel a szemé-
ben távozik a pápai tróntól, apja túl magasan ül ahhoz, hogy leánya érzelmeit
megértse. Soha többé nem láthatja viszont, és hamarosan csak magára számíthat.

70
 Útnak indul a tartomány felé, egy drága atlasszal borított öszvér hátán. Százöt-
ven öszvér szállítja a kelengyéjét, körülbelül hatszáz tartalék ló lépked utánuk, és
nem hiányoznak a zenészek és a mókamesterek sem. 1502. január 6-án indulnak,
és huszonhét nap alatt érnek célhoz. Az utazás több szakaszból áll, sok helyütt tar-
tanak vigassággal egybekötött pihenőt. Lucrezia vegyes érzésekkel érkezik Pesaró-
ba, ahol már egy évet eltöltött.
A városba való bevonulását pompa övezi. Öt bíboros is jelen van. A nászéjszaka
után Herkules, az após küldöncöt meneszt a pápához, hogy tudtára adja, jól ala-
kulnak a dolgok. A ferrarai ünnepség hat napig tart, ezalatt folyamatosan váltják
egymást a bankettek, a táncos mulatságok és a színházi bemutatók. Mindenki
megtalálhatja a neki való szórakozási formát. Ezután minden visszatér a régi ke-
rékvágásba. Lucreziának azonban nézeteltérései adódnak apósával a járadékok
miatt. Anyagi gondok miatt az udvarhölgyeknek, köztük Adriana di Milának is,
távozniuk kell Ferrarából. Lucrezia magára marad. Az első évet súlyos betegség-
ben, lázasan vészeli át, majd szeptember elején kislányt hoz a világra. 1503 au-
gusztusában apja halálhíre is megviseli, ezen kívül pletykák terjednek el apósával
folytatott állítólagos viszonyáról. Egyesek azt mondják, hogy Alfonso hazaküldte
az akaratos pápaleányt, az igazság mégis az, hogy férje időközben megtanulta be-
csülni, és meg sem fordult a fejében, hogy esetleg elváljon tőle.

71
 Ferrara hercegnője

I. Herkules halála után, 1505. január 25-én Alfonso, Ferrara hercege, Lucrezia
férje fejedelem lesz. Ugyanebben az évben fiú utódjuk születik, akit Ercole névre
keresztelnek. Egy hercegnő elsőrendű feladata abban állt, hogy örököst adjon, bár
ezt a gyermekhalandóság miatt nem volt könnyű teljesíteni. Lucrezia, mint fejede-
lemnő, tökéletesen eleget tesz a dinasztikus követelményeknek, egy lányt és öt fiút
hoz világra, akik közül kettő igen korán meghal. A szülései között több terhesség
tragikus véget ér.
Férje, Alfonso, nők dolgában igazán nem volt válogatós:

„A trónörökös nem sokkal az esküvője után már visszatért korábbi nagystílű szerelmi
életéhez. Egy telt keblű csaposlány vaskos karjaiban szívesebben időzött, mint odahaza, a
hitvesi ágyban. A szerelem napján, a dinasztiái kötelesség éjszakáján Alfonso d’Este és apó-
sa, a pápa kíváncsian nézte Lucreziát, vajon elégedett-e. Az éjszaka Lucreziáé volt, helyeselt
Őszentsége, Alfonso azonban másnap más örömök után nézett, mivelhogy fiatal volt.”76

Alfonsót durva férfinak ismerték, köztudott volt, hogy kedveli a fizikai munkát,
ezen kívül szenvedélye az ágyúzás és a tüzérkedés. Szeretetteljes bánásmódra,
gyengédségre, megértésre egy hercegnő a reneszánsz korában nem számíthatott,
legfőképpen a férjétől nem. Lucrezia az irodalomhoz menekült, Ariostóhoz, Stroz-
zihoz, Bembóhoz, akiknek költeményit olvasva úgy érezte, érte rajonganak, őt ün-
neplik, róla énekelnek. Eközben tovább zajlik a szóbeszéd különböző félrelépései-
ről. A kor nőkkel szembeni elvárásai egészen eltértek a férfiakéitól, akiknél napi-
renden voltak a szerelmi kalandok. Férje nagyapja megrögzött nőcsábász hírében
állt: háromszor nősült, és nem kevés metresszel tartott kapcsolatot, összesen hu-
szonhét gyermeke született, akik valamennyien a ferrarai udvarban nőttek fel, ké-
sőbb pedig együtt vitatkoztak az örökségen. Lucrezia rokonszenvezett sógorával,
Francesco Gonzaga őrgróffal, akivel gyakran levelezett rejtjelesen. Semmi áron
nem volt hajlandó úgy viselkedni, ahogy azt egy jóravaló asszonytól elvárják: örö-
mét lelte az ünnepségekben, a táncban, és sokakat elkápráztatott vonzó lényével.
Érdekelte az irodalom és a művészet, lehetősége szerint támogatta a tehetségeket,
noha nem volt olyan befolyásos, mint sógornője, Isabella d’ Este, aki Mantova her-
cegnőjeként messze földön híres volt mecénási tevékenységéről, no meg arról,
hogy a Palazzo Ducaléban saját szobát rendeztetett be magának.
A költők áhítatos énekei veszélyt hoztak Lucreziára. Ercole Strozzi, a híres és
hallatlan képességekkel rendelkező, ám csúnya és mozgáskorlátozott poéta szen-
vedélyes himnuszokat írt hozzá:

Rózsa, te boldogság földjén fakadt, ember kezétől szakított

Miért fénylesz színesebben, mint máskor?
Talán Venus festett újra? Vagy inkább Lucrezia ajka
Csókolta szépségesre ragyogó bársonyodat?77

Egy napon halva találták a költőt. Gyilkosát sohasem találták meg, igaz, nem is
keresték. Strozzi túl messzire ment. Pietro Bembo, aki szintén rajongott Lucreziá-
ért, szonetteket írt hozzá. Neki szánta 1505-ben megjelent, Gli Asolani című versét

72
is. Szenvedélye feledtette vele, hogy az ő helyzetében inkább a visszafogottság ja-
vasolt, így hát távoznia kellett Ferrarából. Rómába ment, ahol talált magának egy
ágyast, akivel évekig élt együtt, majd bíboros lett. Lucreziának feltehetően egyik
hódolójával sem alakult ki intim kapcsolata, de alkalmat adott a félreértésekre,
amit csodálói újabb rajongással fogadtak.

A pápai áldás

Harminckilenc éves korában Lucrezia ismét teherbe esett, noha tulajdonképpen

szinte mindig állapotos volt. A nemesek gyermekeit többnyire dajkák szoptatták, a
fogamzási képesség nem hiányzott. Lucrezia e nehéz szülés után, amikor halott
gyermeket hozott a világra, többé nem épült fel. Úgy érezte, élete a végéhez köze-
ledik. 1519. június 22-én levelet írt X. Leó pápához, amelyben „Szentatyám”-nak
szólította, és azt kérte, áldja meg, mert nemsokára örökre eltávozik. Közvetlenül a
halála előtt az éppen hivatalban lévő pápához fordult, akit személyesen ismert. A
luxuskedvelő, kövér Medicit gyakran látta ünnepségeken, és most pápa apja trón-
ján ült. Nem egészséget kért tőle, hanem áldást, nem kételkedik a szellemi hata-
lomban, amivel apja oly sokszor visszaélt, a tisztség jelenlegi birtokosával, Leóval
egyetemben. A levélben bűnösnek mondja magát; bizonyára minden vallásos nő
így érzett volna abban a korban.

A méreg és a szex mítosza

1519. június 24-én Lucrezia Borgia meghal. Azóta tucatszámra láttuk őt megörö-
kítve facettán, igazi arcát mégsem ismertük meg.
Sok könyv és film kegyetlen, szexuálisan túlfűtött nőként ábrázolja, és ez a hí-
resztelés óriási mítosszá fejlődött. De hát mi történhetett vele tulajdonképpen?
Nagy hatalmú pápa apja és kegyetlen fivére árnyékában a pápaleányszerep jutott
neki. Apja elkényeztette, egyszersmind uralkodott is rajta, és erősen korlátozta a
szabadidejét. Talán neki is voltak szerelmi kalandjai, mielőtt huszonegy évesen
Ferrarába került, hogy a feleség és fejedelemnő semmiképp sem extravagáns vagy
botrányos életét élje? A méreggel ott aligha tudott volna valamit kezdeni. Ami pe-
dig a szerelmi életét illeti, nagyszámú terhessége mellett el kellett tűrnie rideg és
durva férjét is. A reneszánsz kor férjes asszonya legfeljebb az euforikus érzelem
szintjéig ragadtathatta el magát. Lucrezia ébren tartotta az emberek érdeklődését
vidám, vállalkozó kedvű lénye, rajongásig csodált erotikus vonzereje miatt. Ferra-
rában egy asszonynak be kellett érnie ennyivel. Nem mindennapi képzelőerő
szükséges ahhoz, hogy valaki botránytörténetet faragjon az életéből.

73
 A jóképű Jofré / Goffredo Borgia

Sándor és Vannozza legkisebb fia testileg nem volt erős, külsejét mégis vonzóvá
tette szőke, fürtös haja. Már tizenkét éves korában meg kellett házasodnia. Apja
Aragóniái Sanciát, II. Alfonz egyik törvénytelen lányát választotta ki feleségnek.
Alfonzot 1494 májusában koronázta Nápoly királyává Juan Borgia bíboros, VI.
Sándor pápa kérésére, aki követeit Nápolyba küldte. Egy politikai alku állt a hát-
térben: Sándor rangjához méltó tisztséget szánt fiának, ezért Alfonzot tették meg
Nápoly uralkodójává, holott Franciaország is igényt tartott erre. A családpolitikai
érdekek hozzátartoztak a pápa életéhez. Alfonz, az új király, hálából Jofrét, a pápa
fiát Squillace hercegévé tette.

Nászéjszaka királlyal és bíborossal

Néhány nappal a királlyá koronázás után tartották Jofré esküvőjét. Johannes

Burchard, a pápai ceremóniamester Nápolyba utazott, és részletes jelentést írt nap-
lójába. Az esketésre 1494. május 11-én került sor, a király és a bíboros küldöttek
részvételével, a Castel Nuovóban. Az esküvői lakoma este kezdődött, és éjfél után
ért véget. Ami ezután következett, azt Burchard a következőképpen írta le:

„A lakoma után a menyasszonyt a legátus és a király a palotába kísérte, közvetlenül a

kapun túlra. Ott várakozott az ifjú férj, és mindazok, akik reggel megjelentek. Itt megálltak,
majd a házaspár belépett a titkos hálókamrába, ahol már elő volt készítve az ágy. A legátus
ezalatt odakint állt. A parányi szobában az asszonyok és a kisasszonyok levetkőztették a
párt, aztán egymás mellé fektették őket úgy, hogy a férfi legyen a nő jobbján. Amikor már
teljesen meztelenül feküdtek a takaró alatt, a király és a követek bejöttek. Akkor az asszo-
nyok kitakarták a fekvőket a köldökükig, és a férj szégyenérzet nélkül csókolni kezdte a fele-
ségét. A legátus és a király mintegy fél órát töltöttek bent csevegéssel, végül elbúcsúztak. A
bíboros visszament a palotába, a király pedig a kastélyába.”78

A pápafiú esküvője minden szempontból nyilvános és fejedelmi esemény volt.

Politikai szempontból a házasság mindkét részről kedvezőnek ígérkezett, emberi-
leg azonban korántsem. A menyasszony idősebb volt egypár évvel, és sokkal in-
kább fiút, mint férfit kapott. Sancia tüzes nápolyi nő volt, egy temperamentumos
szépség, aki bizonyára más férfit képzelt el magának, nem olyat, mint ez a túlérzé-
keny Jofré. Házasságukból nem született gyermek.

Hercegi bevonulás

Amikor 1496. május 20-án Jofré feleségével, Sandával Rómába látogatott, az

egész város összegyűlt a fogadásukra. Aki pápafiúnak születik, nem lopakodva
vonul be abba a városba, ahol az apja az első ember. Bevonulását hosszasan ter-
vezte. Köztudottan senki más nem tudta a körmeneteket és a felvonulásokat olyan
stílusosan megszervezni, mint a Borgiák. A nap a császári küldöttek és a bíboro-

74
sok színpompás fogadásával kezdődött. Lucrezia a lateráni kapunál üdvözölte fi-
vérét, aki a feleségével együtt érkezett, majd hosszú menet indult el a Vatikán felé:
legelöl Jofré huszonnyolc málháslova, hátrébb a bíborosok kísérői, majd a bíboro-
sok, a hivatalnokok, a trombitások, a pápai palotaőrség tagjai, Velence és a Milá-
nói Hercegség követei. Jofré a város kormányzója és a császári követ között lova-
golt, végül Sancia következett, fekete bársonnyal letakart fehér lovon. Még az ud-
vari bolondok és a törpék sem hiányoztak. A Vatikánban Sándor ablaktól ablakig
ment, semmit sem akart szem elől téveszteni. Láthatóan nagyon büszke volt. Így
vonult be a pápavárosba akkortájt egy éretlen, érdemekkel még nem rendelkező,
tizennégy éves pápafiú, a „fattyú”, akár egy herceg. Róma hivatalosan a pápa tisz-
teletére rendezett efféle felvonulásokat, amelyek inkább színjátékokhoz hasonlítot-
tak, és az apának csalódnia kellett, ha komolyan vette a fiának szóló ovációt. Ám-
bár a Szent Péter székében ülő apa hatalma korlátlan, utódja iránti lelkesedése pe-
dig csillapíthatatlan.
A pápai trón elé brokátpárnákat fektettek le, hogy azon foglaljon helyet az egy-
házfő leánya, Lucrezia, és nem kevésbé vonzó menye, Sancia. Egy időre a pápai
palota családi lakóhellyé változott át. Vannozza gyermekei Rómában gyűltek ösz-
sze, és gondtalanul élvezték a vatikáni együttlétet.

„A rómaiak már hozzászoktak a nepotizmushoz, sőt még ahhoz is, hogy a pápáknak faty-
tyai vannak, mégis Sándor volt az első, aki nyíltan hódolt érzéki vágyainak, és a Vatikán
tudtával élt szép, fiatal kedvesével és gyerekeivel. Ez a meglepő őszinteség megbotránkoz-
tatta és sokkolta kortársait.”79

Éjszakai támadás

Jofré ettől a naptól kezdve Rómában élt feleségével. A fiatal férfi számára a Vá-
ros bőven kínált változatosságot és szórakozási lehetőséget, ezzel egyidejűleg
azonban kockázatot is jelentett. 1497-ben fivérét, Juant meggyilkolták, s teátrális
bevonulása Rómába nem hagyott kétséget afelől, hogy veszedelmes ellenségekkel
kell szembenéznie. A gyűlölet és az elutasítás érzése végig a háttérben lappangott,
a rómaiak szemében ugyanis a katalánok idegenek voltak, akiket nehezen tűrtek
meg a Városban. Az őslakos nemesek erőszakos törtetőknek tartották őket, ezért
megvetéssel tekintettek rájuk.
1499 februárjában Jofré ellen merényletet követtek el. Éjszaka épp az Angyal-
várhoz vezető hídon lovagolt át, amikor egy csapat fegyveres megtámadta. A pa-
lotaőrség huszonöt katonája kelt a védelmére, és bár tudott védekezni, mégis sebe-
ket szerzett. A rajtaütés hírére felesége hangos jajveszékelésben tört ki. Maga a
pápa megint csak nem tudta, hányadán áll.
Apja halála után Jofré megtarthatta a calabriai fejedelemséget, ahol várost alapí-
tott Borgia néven. 1504 tavaszán Nápolyba utazott. Ezalatt felesége, Sancia vi-
szonyt kezdett az alkancellárral, Consalvo di Córdobával. 1504 őszén Sancia meg-
halt, így Jofrénak, a megcsalt férjnek gondjai megoldódtak. Hamarosan új házassá-
got kötött, rokona, Maria di Mila kezét kérte meg. Együtt mentek Calabriába, és
sok gyermekük született, jóllehet azelőtt Jofrét nemzőképtelennek nyilvánították.
A pápafiú 1517-ben halt meg Squillacéban.

75
 LAURA, GIULIA LÁNYA (1492-?)

A szép Giulia Farnese 1491-ben lett Rodrigo szeretője, és feltehetően 1492 tava-
szán jött világra leánya, Laura. A gyermek féléves volt, amikor apját pápává vá-
lasztották. Giuliáról és a Borgia-bébiről valószínűleg csak kevesen tudtak. A kis-
lány az Orsini családnevet kapta, mivel Giulia hivatalosan egy bizonyos Orso Or-
sinivel élt törvényes házasságban, jóllehet a házaspár ekkortájt külön élt. Giulia
ebben az időben egyetlen metresze volt Borgiának. VI. Sándor sohasem kételke-
dett abban, hogy ő az apa, és ezt manapság is tényként kezelik.
A pápa ötvenegy éves volt ekkor. Sajnálatos módon egy festőt sem bíztak meg
azzal, hogy készítsen képet róla, amint szeretett csecsemőjét a karján tartja. Ez az
elképzelés semmiképp sem lett volna téves, hiszen Giulia rendszeresen megfor-
dult a Vatikánban, hogy a kislányt megmutassa az apjának.
Laura az anyja házában nőtt fel. Édesapja halálakor tizenegy éves volt, ekkor
vetődött fel először egy esetleges házasságkötés kérdése. Az Orsinik és a Della Ro-
verek egy családi kapcsolat létrejöttében reménykedtek, és Laurát szemelték ki
összekötőnek. Ezzel a választással VI. Sándor nem értett volna egyet, úgy tűnt,
hogy a Borgiák és Della Roverek soha többé nem békélnek meg.
1505. november 16-án, egy szombati napon Laura férjhez ment Niccolo della
Roveréhez, az éppen hatalmon lévő pápa, II. Gyula unokaöccséhez. Az egybekelés
színhelye a Vatikán volt, számos előkelő vendéggel, köztük a pápával, aki nagybá-
csinak mondta magát. A tizenhárom éves Laurát irritálta a szertelen fényűzés, fá-
rasztotta a házassági szerződés hosszas felolvasása és Camillo Beneimbene jegyző
hangja, ahogy mindent erős „voglio”-val („akarom”) véglegesített. Az ekkor már
öt éve özvegy örömanya jussát szintén hitelesítették, és közhírré tették, hogy Lau-
ra hozománya húszezer dukát, egy kastély Vassanellóban, egy ház a Palazzo Far-
nese közelében és még sok minden más, amiről némelyek csak most szereztek tu-
domást. Sokaknak az volt a benyomása, mintha Sándor egész életében ezért a
módfelett nagyvonalú hozományért dolgozott volna. Az esküvői ceremóniával
járó bürokratikus formaságok tönkretették az ünnepi légkört. Később a lakomán a
pápa engedélyére a menyasszony anyján kívül más hölgyek is részt vehettek. A fe-
szült hangulat lassan feloldódott, és az ifjú ara gyermek módjára fogadta a jókí-
vánságokat. Feltűnően szívélyesen köszöntötte nagybátyja, Alessandro Farnese bí-
boros, akinek lányával, Constanzával sok időt töltött együtt. Az asztalnál Laurával
szemben ült Felice, aki huszonöt évesen még hajadon volt, és vőlegényre várt, akit
azonban neki nem volt szabad kiválasztania. Apja, II. Gyula mostanáig nem szakí-
tott időt a férjkeresésre. Felice úgy beszélgetett Laurával, mint egy barátnővel,
anélkül, hogy tudott volna arról, hogy nekik, a két pápaleánynak, apjukhoz hason-
lóan ellenségesen kellene viszonyulniuk egymáshoz.
A házaspárnak, Niccolo és Laura della Roverének két lánya született, Lavinia és
Elena, és egy fia, akinek szülei a pápa nagyapa, Sándor legnagyobb ellensége után
a Giuliano nevet adták. Nem kevésbé meglepő, hogy Gyulának nem volt kifogása
a Borgia-lány ellen, hiszen csak egy szót kellett volna szólnia, és a házasság nem

76
jön létre. De mégis megkötötték, mivel Laurát Orsininak tekintette.80 Gyulának
tudnia kellett a viszonyról Sándor és Laura anyja között, akinek származása szin-
tén kétesnek tűnt. Laura további életéről nincsenek adatok.

77
 AZ „IGAZI” PÁPAGYERMEKEK

Giovanni és Rodrigo, Sándor két utolsó gyermeke akkor született, amikor apjuk
már pápa volt. Ezeket az „igazi” pápagyermekeket a pápák történetében az elmúlt
ezer év alatt egyedüli kivételként tartották számon.

Giovanni Borgia (1498–1548)

Bonyodalmak, kérdések és találgatások vették körül ezt a pápafiút, aki egy na-
pon váratlanul felbukkant a Vatikánban, és egyszerűen csak Infans Romanus né-
ven (római gyermek) emlegették. Mintha lelenc lenne, aki nem tartozik sehová.
Felröppent a hír, hogy Lucrezia és egy pápai kamarás viszonyából született, s
hogy apja holttestét nemrég a Tiberisből húzták ki, sőt az is elterjedt, hogy a sze-
relmi kapcsolatot a vérfertőzés terhe nyomasztotta. Amikor VI. Sándor pápa Gio-
vanninak át akarta adni a Nápolyi Hercegséget, az oklevélben őszintén be kellett
vallania a személyes adatokat, s ekkor szivárgott ki, hogy Giovanni a pápától van.
Törvénytelen fia védelmére, hogy saját esélyeit el ne veszítse, és Giovanni majdan
örökséghez jusson, az egyházfő két bullát ír alá egyazon napon: a nyilvános válto-
zatban a fiú egy jogi szempontból házas ember, a törvénytelen Cesare gyermeke,
míg a másikban, amit a Vatikán titkos archívuma számára írnak, az olvasható,
hogy a pápa elismeri az apaságot. A két írásművet ugyanazon a napon állítják ki.
A titokzatos gyermek anyja ismeretlen marad, az okiratban csupán annyi található
róla, hogy „mulier soluta”, azaz egyedülálló asszony. Sándornak akkoriban nem
volt tartós ágyastársi kapcsolata, és Giuliával már nem találkozott. Egyes szerzők
mindenesetre Giuliát tartják az anyának. Kamaszéveit Giovanni a féltestvérével,
Lucreziával a ferrarai udvarban tölti, újra és újra verekedésekbe bonyolódik, emi-
att rövid időre el kell hagynia Ferrarát. Azzal szerez hírnevet magának, hogy lép-
ten-nyomon mindenkibe beleköt. Alfonso d’Este kíséretében eljut a francia királyi
udvarba, ahol ajánlatos lett volna rokonszenves ember benyomását keltenie, neki
azonban ez semmiképp sem sikerült. 1530 körül tér vissza Rómába, ahol a Szent-
széknél kap állást; főjegyzői minőségben dolgozik, és időnként, mint követ utazik
az itáliai városokba. III. Pál pápa pártfogolja. Giovanni a Kúriánál nem egy egy-
szerű kis tollforgató, hanem magas rangú, rendszeres juttatást kapó alkalmazott.
Giovanni Borgia 1547-ben bekövetkező haláláig nem kevés vagyont gyűjt össze,
ámbár Camerino hercegséget II. Gyula visszaveszi tőle. 1529-ben V. Károly csá-
szárhoz fordul, hogy visszakapja, és a Kúriánál még pert is indít, amit végül elve-
szít. A per során származása is nyilvánosságra kerül.

78
 Rodrigo de Borgia (1503–1527)

1503 tavaszán a 72 esztendős pápának újabb gyermeke születik, akinek apja a

saját keresztnevét adja, vagyis Rodrigónak nevezik el. Az anya most is ismeretlen.
Máig tisztázatlan, hogy rövid időtartamú kapcsolatról vagy ágyasságról volt-e szó.
A legifjabb pápafiút dajkájával együtt féltestvéréhez, Lucreziához viszik Ferra-
rába. 1507 körül másik féltestvéréhez, Giovannihoz kerül, majd vissza Ferrarába.
Tizenkét évesen már Rómában él, a papi szemináriumban az egyházi hivatásra ké-
szül. Egy pápai bullában81 X. Leó pápa „elődünk fiának” nevezi, és felmenti a tör-
vénytelen születés szégyene alól. Rodrigo tehát tiszta névvel nyer felvételt, s egy-
úttal javakat is kap bőséggel, így megélhetése évekre előre garantált. 1527-ben Dél-
Itáliában hal meg, mint a Cicciano di Nola-kolostor apátja, utóbb talán még bíbo-
ros is lehetett volna belőle, ha huszonnégy évesen nem távozik az élők sorából.

79
 VI. SÁNDOR UNOKÁI ÉS
KÉSŐBBI LESZÁRMAZOTTAI

VI. Sándor tizennyolc unokája között voltak Ferrara, a spanyolországi Gandía

és a dél-itáliai Squillace hercegei. A pápa roppantul sikeres családpolitikát folyta-
tott. Miután Gandía utolsó hercege, Luis Ignacio Borgia 1740-ben meghalt, dinasz-
tiája egész Európában szétterjedt. Egy másik Borgia-unokája alkirály lett Peruban,
és saját uralkodóházat alapított.

Borgia Szent Ferenc

A család gandíai ága nagy meglepetéseket okozott. VI. Sándor dédunokája,

Francesco Borgia herceg (1510-1572) lemondott rangjáról, és jezsuita lett, harmadik
rendfőnök. Példás élete miatt 1671. április 21-én szentté avatták. Sejtette volna va-
laki, hogy egyszer majd egy igazi szent is kikerül a Borgiáktól? Úgy látszik, mégis-
csak akadt egy családtag, aki tiszteletben tartotta az oltár szentségét.

Lucrezia utódai

Alfonso d’ Aragon Rodrigo nevű fia sajnálatos módon már tizenkét évesen
meghalt Itáliában.
Alfonso d’ Este közbenjárására Ferrara hercege lett, és feleségül vette a francia-
országi XII. Lajos egyik lányát, Renate-ot.
A következő fiút, Ippolitót már gyermekkorában az egyházi pályára szánták.
Mindenesetre egy d’ Esténél egy szürke bíborosi állás nem jöhetett számításba.
Tízévesen pappá szentelték, majd rövidesen püspökké nevezték ki, végül nagy-
bátyja, Ippolito d’ Este jóvoltából átvette a milánói érsekség vezetését. Bőséges
pénzforrásokkal rendelkezett, és húszévesen már a saját palotájában élt Ferrará-
ban, majd éveket töltött el a francia királyi udvarban. 1538-ban a bíborosi cím tu-
lajdonosa lett. Igazi reneszánsz emberhez méltóan mélyrehatóan tanulmányozta a
művészeteket, ókori szobrokat, festményeket gyűjtött, és olyan művészeket von-
zott maga köré, mint a költő Torquato Tasso vagy a muzsikus Giovanni Palestrina.
Gazdag könyvtára volt, szobrászokat, szőnyegszövőket és kézművesmestereket
látott el megbízásokkal.
A bíborosi testületbe Lucrezia unokája, Ludovico d’ Este, valamint dédunokája,
Louis de Guise (bíboros: 1615–1621) szintén felvételt nyer. Az utóbbi nem keve-

80
sebb, mint hat házasságon kívüli utódot nemzett, ezzel bizonyossá vált, hogy iga-
zán rászolgált a Borgia név viselésére.
Lucrezia egyetlen leánya, Eleonora (1515–1578) apáca lett a ferrarai Corpus
Christi-rendházban.

Cesare gyermekei

Camillo és Girolamo Borgia, Cesare házasságon kívüli leszármazottai 1505-ben

Ferrarába kerültek nagynénjükhöz. A pápa lányunokája, Camilla ugyanabban a
városban kolostorba vonult, és mintaszerűen vallásos életet folytatott. Girolamo a
vidéki nemesekhez hasonlóan élt. Luisa Borgia, Cesare törvénytelen leánya az
anyjánál maradt, és kétszer ment férjhez. Második férjével hat gyermeket neveltek.

81
 A BORGIA PÁPA −
A PÁPATÖRTÉMELEM BŰNBAKJA?

„VI. Sándor pápával a katolikus egyháznak alaposan meggyűlik a baja. Francesco Guic-
ciardini történész, mellesleg majdhogynem Sándor kortársa, a legfontosabb bírálója volt a
Borgia-pápának és családjának. Storia d’Italia című könyvében (1537-1540) kíméletlennek,
vérfertőzőnek és szimóniára hajló reneszánsz fejedelemnek tünteti fel. Ez az ítélet még
olyan 19. századi gondolkodókra is hatással van, mint Gregorovius, Pastor és Ranke.
Mindazonáltal a frissebb kutatások alapján arra lehet következtetni, hogy Guicciardini és
más krónikások a róla festett egyoldalú és meghamisított képet egy ellene szóló egyházi re-
formmozgalom érdekében használták fel.”82

Az elmúlt években a sokat szidalmazott és elvetemült gonosztevőnek nevezett

pápa személye előtűnt a legendák ködéből83. Főként a 19. században, amikor a
prüdéria és a túlzásba vitt szégyenérzet határozta meg az egyházi morált, a tízgye-
rekes pápát alaposan a földbe döngölték. Marion Hermann-Röttgen 84 aprólékos
munkájában összegezve vizsgálta a Borgiákról évszázadok alatt felhalmozódott
ítélkezéseket, és azt, ahogyan az irodalomban megjelennek. Mindenekelőtt a korai
ábrázolásokat elemzi, amelyek szerint állítólag Borgia az ördöggel kötött szövet-
ségben gyakorolja a pápai hivatást. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy II. Gyula
rendszeresen és szántszándékkal akarta aláásni elődje tekintélyét.
A kortársak pozitív vélekedéseit aligha vették tekintetbe, mint ahogy erre In-
fessura is utal:

„Ugyanabban a hónapban VI. Sándor börtönfelügyelőket és négy ügyvivőt jelölt ki,

akiknek kötelességük volt meghallgatni a városlakók panaszait. Keddi napokon ő maga fo-
gadta a polgárokat, férfiakat, nőket, és személyesen hallgatta meg őket. Csodálatos módon
tudott igazságot szolgáltatni.”85

Mára visszaállították VI. Sándor tekintélyét, azonban semmiképp sem nyilvání-

tották szentté. A Borgiák hírhedett mérgezéseiről szóló történetekből nem sok ma-
radt az utókornak. Bizonyítékok híján ejteni kellett a vádat arról, hogy a pápa bí-
borosokat mérgezett volna meg, noha az nem kizárt, hogy fia, Cesare ezzel a mód-
szerrel szabadult meg ellenségeitől.
A reneszánsz pápák sorában Sándor nem tűnik különösebben gonosztevőnek.
Tettei miatt jogosan bírálták, hiszen hatalomvágy hajtotta, fennhéjázóan viselke-
dett, gyermekeket nemzett, szeretőkkel hált − mindez a reneszánsz pápák sajátos-
sága volt. Ellenségeivel kegyetlenül bánt, leányát háromszor házasította ki vigyá-
zatlanul, gyermekeit felelőtlenül kitette a nyilvánosság megítélésnek − mindez
aligha bocsátható meg. Nem lenne értelme rangsorolni a kor főpásztorait, és gyer-
mekeik száma sem lehet bűnösségük fokának meghatározója, semmiképp sem le-
het kijelenteni, hogy annál erkölcstelenebb egy pápa, minél több gyereke van. Sán-
dor komolyan vette a papi hivatást, fontos szerepe volt a Szentszék tekintélyének
visszaállításában. Mindenekelőtt az 1500-as szent év hozott változásokat az életé-

82
ben. Még sohasem áramlott ennyi zarándok Rómába és a pápa húsvéti áldására,
mint a szent évben, amikor a Szent Péter téren körülbelül annyi ember gyűlt össze,
mint ma.

„Tizenegy év megfeszített munkájával sikerült politikailag függetleníteni a pápaságot,

megszabadítani Rómát az úrhatnám nemességtől és az egyház földterületeit visszaszerez-
ni.”86

VI. Sándor bizonyára érezte a súlyát annak, hogy a világ legtekintélyesebb trón-
ján ül, és hatalmát ennek megfelelően gyakorolta. Ezzel egyidejűleg olyan ünne-
pek is zajlottak a Vatikánban, amelyek nem a jámborság és a vallásosság propagá-
lói.

„A pápai palotában zajló vad orgiák, melyeket állítólag VI. Sándor utasítására szervez-
tek, az ellenségek túlfűtött fantáziájának torzszüleményei.”87 „Kurtizánok tánca a Vatikán-
ban, vérfertőzés lányával, Lucreziával, bíborosok megmérgezése − a jelek szerint ezek a vá-
dak mind a legendák körébe tartoznak. Egy olyan hatalomvágyó politikus, mint amilyen VI.
Sándor volt, számos ellenséget szerzett magának.”88

Sándor gyakorlatias ember volt, a körmönfont teológiai témák és a dogmatikus

kérdésfelvetés egyaránt távol állt tőle.

„Nem kevesebbről van szó, mint hogy teológiai-dogmatikai szempontból a legkonzerva-

tívabb és mindenekelőtt Mária-tiszteletével a kor legájtatosabb pápái közé tartozott.”89

A pápa istentiszteleteinek fontos követelménye volt a hatásos és méltósághoz

illő kivitelezés, s hogy a bíborosok részt vegyenek a legfontosabb eseményeken.
VI. Sándor támogatta a Mária-kultuszt, személyesen teljesítette vallási kötelessége-
it, és kínosan ügyelt a böjt megtartására.90 Hívő kereszténynek vallotta magát.
A pápák történetében Sándor kétségkívül fontos helyet tölt be. IV. Szixtusz és
VIII. Orbán szerint magas rang illeti meg.91

„VI. Sándort még a 17. században is a legnagyobb pápák között méltatták a Szentszék-
nél.”92

Amikor 2003. augusztus 18-án, halálának ötszázadik évfordulóján megemlékez-

tek róla, a Borgia-mítosz varázsa újra életre kelt.
A jóindulatú Sándor tíz törvénytelen gyermeke, a vatikáni cölibátus, amely az
egyházi szabadosság megfékezésére volt hivatott, a szorgos családapa nyilván pél-
daként állt a többi családapa előtt.

83
 A RETTEGETT II. GYULA LEÁNYAI:
GIULIA, FELICE, CLARICE

Apa: Giuliano della Rovere: 1443–1513; 1471: bíboros; 1503: II. Gyula néven
pápa
Anya: Lucrezia Normanni, Bernardino de Cupis felesége

Giuliano, a könnyelmű bíboros

A lányok szemszögéből nézve a „terribile” szó, amit Lippomano velencei követ

II. Gyula jellemzésére használt, bizonyára helytelen. A fordítás közvetlen jelenté-
sét alapul véve számukra a pápa nem volt sem félelmetes, sem rémes, hanem in-
kább rettenthetetlen, hatalmas, erőt adó, méltóságot sugárzó. Nehéz elképzelni
szeretők karjaiban és lelkiismeretes apaként, pedig ez is hozzátartozott az életé-
hez.
Giuliano della Rovere a Savona melletti Albissolában született, a ligúr tenger-
parton, feltételezhetően 1443-ban, december 15-én, ez azonban nem bizonyított.
Másodszülött lévén az egyházi pályafutás lehetősége úgyszólván magától értető-
dő volt. A ferences rendieknél nevelkedett Perugiában, és valószínűleg nagybátyja
oltalma alatt tanult egyházpolitikát, aki 1467-ben lett bíboros, ennél fogva egyér-
telműnek látszott, hogy ő is hasonló karrierre számíthat. Amikor később nagy-
bátyja IV. Szixtusz néven pápa lett, Giuliano életútjának iránya végképp elrendel-
tetett. 1471. december 15-én őt is bíborossá nevezték ki. Bekerült az egyházi méltó-
ságok elitjébe, és ezzel az ugrásszerű társadalmi felemelkedéssel magas bevételek-
re, udvartartásra tett szert. Az alkalmasság vagy az elhivatottság ügye, a kérdés,
hogy egyáltalán képes-e egyházi tisztség betöltésére, egyszer sem vetődött fel.
Pápa nagybátyja jóvoltából már 28 éves korában a legmagasabb egyházi grémium-
hoz tartozott.
Della Rovere bíboros jóképű, vállalkozó kedvű, életrevaló, tevékeny ember volt,
vagyonos, és semmi sem állt közelebb a szívéhez, mint az, hogy szórja a pénzt, és
élvezze ezt a meg nem érdemelt életet. Éppúgy a bíborosok körébe tartozott, mint
a Borgiák vagy a Riariók, akik bár formálisan nőtlenek voltak, de álmukban sem
jutott eszükbe, hogy „a mennyország eunuchjaivá” (Ranke-Heinemann) alacso-
nyodjanak le. A francia vagy gall betegséget (szifilisz) Giuliano is megkapta, kö-
vetkezményeitől még öreg korában is szenvedett. A pápa szifiliszét, még ha akko-
riban nem volt is kínos, semmi szín alatt sem lehetett elkendőzni. Egy napon talál-
kozott egy elbűvölő nővel, bizonyos Lucrezia Mormannival, aki rövidesen az
ágyasa lett, és évekig tartó viszony vette kezdetét. Lucrezia persze férjes asszony

84
volt, férjét Bernardino de Cupisnak hívták, aki 1484-től írnokként dolgozott a
Szentszéknél, és 1507-ben halt meg. Giuliano előző kapcsolatairól nincsenek érte-
süléseink.93
Ebből az ágyastársi viszonyból a történészek szerint az életvidám bíborosnak
három gyermeke született: Giulia, Felice és Clarice. Weber94 nevezte meg őket.
Giuliáról semmi közelebbit nem tudunk. Claricéról a genealógia Francesca de
Cupis néven is megemlékezik, és az is kiderül, hogy Agnolo di Cristoforo del Bu-
falóhoz ment feleségül.
Az említett feltevésektől eltekintve egy lánya biztosan volt Giulianónak:

Felice della Rovere (1480 k.-l536)

Apás lányok

Eljöttek mind a hárman: Lucchina, a testvére, Lucrezia, az unokahúga, és Felice,

a leánya annak a férfinak, akit nemsokára egy cifra körmenetben elvisznek előttük.
Egy mély gödör közelében állnak, amelyet közvetlenül a régi Szent Péter-templom
helyén ástak. A nagyúri menet a Vatikán felől közeledik, miközben a pápai kápol-
na harsonái messzire elhallatszanak. A sor élén viszik a keresztet, majd klerikusok
vonulnak égő gyertyával a kezükben, utánuk a pápai őrség színes uniformisban,
végül prelátusok és főméltóságok. Ezután következik az esemény főszereplője, a
tömegből kiemelkedő Gyula pápa, a pápai hordszéken, a sedia gestatorián.

85
 A pápa előtt lépdelnek a vörös ruhás bíborosok, mögötte a kevésbé kirívó két
udvarias orvos látható, akiket Felice jól ismer, mivel már sokszor beszélgetett ve-
lük. Szívesen beállna ő is. Unokatestvérei, Francesco és Galeotto is ott vannak,
csak éppen nőt nem lehet látni egyet sem. Úgy tűnik, Felicének nincs helye a vo-
nulók között, sem az apja után, sem mellette. Édesapja, vagyis II. Gyula egy tró-
non ül, a világ legmagasabb trónján, hirdetve, hogy a pápa az egyház legelső em-
bere, királyok és fejedelmek uralkodója, Krisztus földi helytartója, „vicarius Chris-
ti”, akinek teljhatalma van.
Felice időnként otthon érzi magát apja lakosztályának kis étkezőjében, amikor
kettesben ülnek az asztalnál. Gyula a magánügyeiről beszélget vele, a köszvényé-
ről, Felice pedig megjegyzést tesz hosszú szakállára. Minden alkalommal megle-
pődik, hogy milyen komolyan szól hozzá az apja, s nem bánik vele lekezelően,
mint a szentszéki alkalmazottakkal, akik mindig megriadnak hangos szavaitól.
Nem, egyáltalán nem úgy viselkedik vele, mint egy ostoba kislánnyal. Gondosko-
dott arról, hogy a legjobb képzést kapja. Ezekben a pillanatokban egészen közel
kerülhet apjához, aki egyébként távolságtartóan bánik az emberekkel, és arra gon-
dol, hogy szeretetre méltó is tud lenni, mint például akkor, amikor testvére, Lucc-
hina átkarolja.
Ma azonban, 1506. április 18-án, ezen a fontos napon, az új Szent Péter-templom
alapkövének letételekor nagy hatalmú embernek látja. Elnézi, hogyan mozog drá-
ga ruhájában, pluviálénak nevezett, arany- és ezüstfonállal átszőtt, széles csattal
összefogott palástjában. A felső gombot piramis alakú gyémántokkal díszítették,
melyeket két rubin és négy smaragd vett körül. Fején a pápai uralom hármas koro-
náját, a tiarát hordja, melyen gyöngyök és drágakövek csillognak. Így vonul a
pápa a három, szívének legkedvesebb nő előtt és az éljenző emberek között, a tö-
megben még csak észre sem veszi őket. Felice ámulva nézi az őt körülvevő pom-
pát, látja, hogy milyen hatalmas, egyszersmind érzi megközelíthetetlenségét is,
egyfajta idegenszerűséget, a magány keserű ízét.
Ő azonban a lánya, akit sohasem tagadott meg, most pedig már pápaleány.
Gyula éveken át törte magát, hogy pápa lehessen, ez adott értelmet az életének, és
ez volt három évvel ezelőtt az utolsó esélye. Ma, a húsvét utáni szombaton egy
történelmi átalakulás főszereplője. A gödör elé ér, majd egyelőre bekészített létrán
határozott mozgással, két bíboros és egy építész kíséretében leereszkedik. A mun-
kálatok irányítója a kor egyik legtehetségesebb építésze, Bramante. Az alapkövet a
Victoria-oszlopnál teszik le, hogy Gyula áldást mondjon rá. A kő anyaga fehér
márvány, aminek a közepén egy mélyedés van. A következő felirat olvasható raj-
ta:

„Ezt a bazilikát a régi helyén ligúriai II. Gyula pápa állíttatta 1506-ban, uralkodásának
harmadik évében.”95

Ezzel elkezdődik a világ legnagyobb templomának építése. Végre mégis felál-

dozták a bazilikát, a kereszténység egyik legtekintélyesebb templomát. Csak egy
olyan vállalkozó kedvű pápa, mint Gyula, indíthatta el ezt a gigantikus munkát. A
három nőt lenyűgözi a szertartás, és a több ezer résztvevő közül senki sem érez

86
úgy együtt a pápával, mint ők. A nap végén szívesen beszélgetnének vele vacsora
közben, hiszen ők a legközelebbi hozzátartozói, de kívánságuk nem teljesülhet,
mert szokás szerint észrevétlenül vissza kell menniük lakásukba. Meghívás nélkül
nem léphetnek be a Vatikánba.

Az igazság súlya

„Emlékezzetek vissza, amikor Felice della Rovere asszony Savonába ment, s hogy Sán-
dor pápa emberei észrevették, és vitorlással utánaeredtek. Amikor a signora látta, hogy
nincs kiút, eltökélte, hogy a vízbe veti magát, ha közelebb jönnek. Nem lehetséges, hogy a
könnyelműség vezérelte, mert ugyanúgy tudjátok, mint mások, hogy ez a hölgy nemcsak
különös szépségű, de értelmes és művelt is.”96

A Castiglione leírta epizódban Felice tetterős és határozott nő. Nem kétséges,

hogy hasonlít az apjához. Tudomása van apja és VI. Sándor ellenségeskedéséről,
és nem akar kiszolgáltatott lenni. II. Gyulától nem várhat segítséget, mert ő ekkor-
tájt a francia királyi udvarban tartózkodik, és hevesen vitatkozik VI. Sándorral. Fi-
atalkorában az okozta Felice számára a legnagyobb meglepetést, hogy tudomására
jutott, Giuliano della Rovere az apja. Sohasem felejti el azt a pillanatot, amikor
anyja váratlanul fölfedte előtte a titkot. Felice hallotta, hogy a vele egykorú lányok
apja mind azon fáradozik, hogy kedvező házassági szerződést kössön. Csak az ő
életében nem történt ilyesmi. Egy dühroham alkalmával ezt az arcába is vágja any-
jának, aki erre csak annyit válaszol, hogy „ugyanolyan vagy, mint az apád”. Ekkor
jön el az ideje, hogy megtudja az igazi nevét. Az igazság nagy terhet ró rá, napokig
nem beszél a történetekről. Mindig azt hitte, hogy az ő apja De Cupis, a híres Della
Rovere bíboros alkalmazottja. Az igazi apja nem tudja és nem is akarja őt férjhez
adni, de leveleket ír az anyának, és küld elegendő pénzt is, elsősorban azért, hogy
Felice latint oktató magántanárait ki tudják fizetni. Ez már önmagában is rendha-
gyó tény volt, nem illett egy egyszerű szülői házhoz.

Pápaleány a Vatikánban

1503-ban fordulat következik be, amikor Della Rovere elfoglalja Szent Péter
trónját. Azt szeretné, ha a lánya a közelében lenne, ezért 1504 júniusában Felice a
pápa testvérével, Lucchinával Rómába költözik, abba a lakásba, amit az apjától
kap, és ami a Vatikán mellett van. Felice jól érzi magát itt, hiszen mindig történik
valami: felvonulások, körmenetek és főként álarcosbálok színesítik mindennapjait.
Azelőtt feltehetően szülővárosában, Savonában élt, mint a férjezett Lucrezia de
Cupis lánya. Születési éve tisztázatlan. Az apaság bizonyított, mivel Giuliano a lá-
nyának fogadja el, noha a világ előtt a De Cupis nevet viselte. Hivatalos törvénye-
sítésre nem került sor. Édesapja nem tagadta meg, de nem is ismerte el. VI. Sán-
dorral ellentétben II. Gyula sokkal magabiztosabb volt, nem akarta száműzni a
családi életet a Vatikánból. Felice a pápai udvarhoz tartozott, habár nem töltött be
funkciót, és nem volt meghatározott feladata sem. Nyilvános megbeszéléseken
többször előfordul, hogy az apja távozásra szólította fel, és varrni küldte. Ilyenkor

87
a kislány tudta, hogy a konyhában van a helye. Jól ismerte az apját, tudta, hogy
nem tűr ellentmondást. Az érzékenység nem tartozott az erényeihez. Felice bizo-
nyára sokszor könyörgött a bocsánatáért, de nem talált megértésre. Nem sokkal a
halála előtt arra kérte, nevezze ki féltestvérét, Giandomenico de Cupist bíborossá,
de meghallgatás helyett nyers elutasításban volt része. Gyula nem akart feltűnést,
és megtartotta a három lépés távolságot lányával szemben, aki szót fogadott neki.
A háttérben maradt, tudták róla, hogy ő a pápa lánya, mégsem mutatkozhatott.
Ritka vatikáni látogatásai nem keltettek megbotránkozást. Apja azonban szigorú-
an fogta, sohasem bánt vele nagylelkűen.

„Felice nem kapott túl sok pénzt és ékszert a pápa kincstárából. A palotában tett látoga-
tásairól, az apjával elköltött vacsorákról kevesen tudtak.”97

Egy szolid esküvő

A házassági terv Colonnával meghiúsult, ugyanis a pápaválasztás előtt Giulia-

no ki akarta zárni a nyilvánosságot, mert az akadályozta volna az előbbre jutás-
ban. 1506. május 24-én Felice feleségül ment Giovanni Giordano Orsinihez, Bracci-
ano urához. A férfi özvegyként élt, első felesége Ferdinánd nápolyi király törvény-
telen lánya volt, most pedig újból egy házasságon kívül született lányt kapott, ez
alkalommal a pápáét. A közismert Orsini nemesi családdal a pápának jó kapcsola-
ta volt, így némileg biztonságban tudhatta gyermekét. Közelgő halála miatt meg
akarta őt védeni rossz szándékú utódaitól. Nem akart VI. Sándor nyomdokaiba
lépni, a közönség előtti ünnepléseket megtiltotta, így az esküvőt is csendes körül-
mények között, Braccianóban tartották. A hozomány nem volt túlságosan gazdag,
a férjet pedig különcnek ismerték. Felice Braccianóban élt tovább, alkalmanként
meglátogatta apját, ilyenkor politikai és egyházi témákról vitatkoztak. Amit lányá-
tól megtagadott, az megadatott unokahúgának, Lucrezia Garának, akinek az eskü-
vőjét 1506. július 22-én a Vatikán Sala dei Pontifici elnevezésű termében rendezték
meg.
Egy évvel korábban, 1505 novemberében a pápa unokaöccse, Niccolo, szintén
egy fényűző esküvői ünnepség keretében házasodott meg. A pápai rezidenciában
tartott esküvőn a női résztvevők nem kevés gondot okoztak a ceremóniamester-
nek.

„De Grassist is felháborította kollégája, J. Burchardus viselkedése, aki fittyet hányt az

előírásra, ami szerint a pápa nem étkezhet nőkkel, még a királynővel sem.”98

A nepotizmust II. Gyula sem nélkülözte. A pápa unokaöccse, Francesco Maria

della Rovere Róma prefektusa lett, majd 1508-ban Urbino hercege és a Dél-Itáliá-
ban tartózkodó pápai seregek parancsnoka.
Felicének négy gyermeke volt: Francesco, Girolamo, Giulia és Clarice. Férje
1517-ben bekövetkezett halála után nem kötött újabb házasságot, ennek ellenére
sikerült elérnie, hogy ő legyen gyermekei gyámja, s ő gazdálkodjon a javakkal.

88
Mindez X. Leó pápa 1513. március 1-jei felszentelése után történt, rövid uralkodá-
sának ideje alatt.
A pápaleány egyszer sem avatkozott bele a politikai kavarodásba. 1519-ben az
Orsinik bérszerződést kötöttek Velencével, a pápa ellenségével, aminek hatására a
pápa kiközösítéssel fenyegette meg az Orsiniket. Felice közbenjárására az Orsinik
hajlandók voltak felbontani az egyezményt.

Az apa diadalmenete

Felice az 1507. március 28-ára eső virágvasárnapról nem hiányozhatott. Állapo-

tos volt, ezért nehezére esett az ácsorgás, mégis jelen akart lenni. A megszokott fel-
vonulás helyett ez alkalommal egy dicsőséges hadvezér bevonulását nézhették vé-
gig. A pápa ősszel indult el Romagnába, hogy rendet teremtsen. Róma mellett Ro-
magna volt a Pápai Állam legfontosabb városa. Gyula ott töltötte el a telet. Felice
hónapok óta nem látta az apját, és már nagyon aggódott érte. A pápa fehér lovon
érkezett a fővárosba, akár egy bajnok, a nem sokkal korábban toborzott svájci gár-
datagokkal. Az utcákat a lakosok szőnyegekkel, virágfüzérekkel és feliratokkal
ékesítették fel, szalagcsíkokon Julius Caesar híres jelmondata volt olvasható: „Jöt-
tem, láttam, győztem”. A pápa nem véletlenül idézi Juliust. A Vatikán előtt a
Constantinus-diadalív alatt haladt a menet, mindenfelé ujjongó embertömeg és ott
a lánya, Felice, férje, Orsini oldalán. Lelkes kiáltással üdvözölte apját, tapsolt és in-
tegetett neki, ő pedig sugárzó arccal integetett vissza. Lánya legszívesebben most
azonnal megosztotta volna vele a nagy titkot, hogy nemsokára nagyapa lesz, erre
azonban most nem volt lehetőség. Három óra hosszáig tartott, amíg a pápa hu-
szonnyolc bíboros kíséretében a Szent Péter-székesegyházhoz ért.
Írók fogalmazták a dicsérő szavakat, amelyek mind-mind a pápát, az Európa-
szerte nagyra becsült hadvezért magasztalták. Politikai sikerei és zsarnoki fellépé-
se miatt sok ellenséget szerzett magának, Franciaországban nyílt támadás indult
ellene: szatirikus költeményekben gúnyolták alacsony származása miatt, mivel ha-
lászfaluból származott. Giuliót lelki válság gyötörte, ugyanis letétele érdekében
néhány francia és spanyol bíboros a francia király közreműködésével konzíliumot
akart összehívni. A sértő ajánlat nem maradt következmények nélkül, botrány tört
ki, ezért a pápa kénytelen volt összehívni a lateráni zsinatot. Nagy lelkesedéssel
vetette bele magát a következő hadjáratba, és a telet a hadsereg táborában töltötte.
Éppen a pápaleány, Lucrezia Borgia férjét akarta legyőzni, de hiába. Harcias fellé-
pése viharos és szélsőséges vitát váltott ki.

„Rossz hírét főként rosszakaróinak kitalációi keltették, mivel torzképet festettek a hadve-
zér pápáról.”99

A művészetpártoló leány

Az apját ért vádaskodás nem marad rejtve a pápaleány előtt, aki nagyon meg-
botránkozik. Mindig csodálta az apját, amiért ezekben a nehéz időkben annyira

89
aggódik a művészeti kincsek miatt, és a Vatikánban az ábrázolásra kerülő témákat
vitatja meg. Itt kapja meg azt az elismerést, amire az élet egyéb területein szüksége
van.
Különleges meghívására Felice 1511 augusztusa elején látogatott el a Vatikánba.
Gyula tüstént a Szixtusz-kápolnába vezette, ahol épp az állványzat egy részét bon-
tották le. Amit Felice ezután látott, egészen megdöbbentette. Megtudta, hogy mi-
lyen megbízást kapott Michelangelo, hogy éles ellentét alakult ki közte és a pápa
között, és az apja milyen dühösen győzködte a szobrászt a freskó megfestéséről.
Annak idején Gyula és lánya megállapodtak a témákban, most pedig már a szikrá-
zóan fényes, leírhatatlan szépségű freskókat látja. Elfogódottan tekint apjára, és
tudja, hogy ez a pillanat a pápa megbízó számára is örökre felejthetetlen marad.
A pápaleány érdeklődését az irodalom is megörökítette, például gyakran látták,
ahogy latin nyelvű könyvek olvasásában mélyed el. Felice és Giovanni de’ Medici
tagja volt annak a körnek, amely neves irodalmárokból állt. Gyula leányát művelt
asszonynak tartották. Büszke is volt rá az apja.

„Castiglionét, a neves költőt szintén lenyűgözte e nagy hírű asszony szépsége és eszes-
sége.”100

Róla írta egy poéta a Madonna Felice dicsérete101 című költeményt.

A haldokló pápa leánya

Felice aggodalommal figyelte, hogyan hagyja el fokozatosan az ereje idősödő

apját. Eddig elképesztő akaraterővel fojtotta el betegségeit és panaszait, de most
meg kell adnia magát. Gyula 1512 karácsonya óta ágyban fekszik, álmatlanul és ét-
vágytalanul. Nyolc orvos sürgölődik körülötte. 1513. február 20-án a pápa magá-
hoz hívja a bíborosokat, és gyenge hangon, mégis hihetetlen szellemi frissességgel
közli velük utoljára parancsait, és figyelmezteti őket a pápaválasztás szabályainak
betartására. Felice102 is az ágy mellett van. Ő az egyetlen nő, aki a pápa halálos
ágyához léphet. Amíg a bíborosok, a prelátusok, valamint a belső szolgálattevők
az új pápa megválasztásán töprengenek, a lánya nyújt számára vigaszt, ő az, akit
megölelhet és szerethet. Valamikor régen szeretett egy asszonyt, s most csodálattal
és elérzékenyülve néz a lányára, aki a maga harminc évével szépséget és erőt su-
gároz. Nincs senki, aki rajta kívül együtt érezne a haldokló pápával. Mindenki azt
várja, hogy végre-valahára örökre lehunyja a szemét, hogy Camerlengo, az Apos-
toli Kamara bíborosa lehúzza a halott pápa ujjáról a halászgyűrűt, és szétzúzza. Ez
az idő 1513. február 20-áról 21-ére virradó éjjel érkezett el.
A pápa halálos ágyánál Felicének eszébe jut édesapja tekintete, amikor 1509 má-
jusában testvérét, Lucchinát temették, és a lelkileg erős pápa szabad utat engedett
a bánatának. A könnyező II. Gyula alakját ugyan nem örökítették meg a történe-
lemkönyvekben, leánya azonban sokáig megőrizte emlékezetében.
Ő volt a nagy mecénás, aki az érett reneszánsz elsőrangú mestereit támogatta,
nagyszerű pápa, aki folytatta, amit VI. Sándor pápa elkezdett, és megszilárdította
a Pápai Államot.

90
 Minden erejét az egyházra áldozta, az egyházra, amelynek sokkal inkább re-
formra volt szüksége, mint a hatalmi pozíciók védelmezőjére. Apja távozása után
nemsokára lánya, Felice Orsini is örökre elment.

91
 A FARNESÉK: III. PÁL,
A DINASZTIAALAPÍTÓ

Apa: Alessandro Farnese: 1468–1549; 1493-tól bíboros; 1534-től III. Pál pápa
Anya: Silvia Ruffini: 1480–1561; férje Giovanni Battista Crispo
Gyermekek:
 Constanza: 1500–1545; férje Bosio Sforza di Santa Fiora
 Pier Luigi: 1503–1547, Párma és Piacenza hercege
 Paolo: 1504–1512?
 Ranuccio: 1509–1528

A pápaválasztó gyűlés nyertese: III. Pál

„Alessandro” − szájról szájra terjedt ez a név, mígnem egy napon több ezer to-
rokból tört fel ott a Szent Péter téren: „Viva il papa!” („Éljen a pápa!”) Megint van
pápánk! Új pápánk van! Sokáig éljen!
A tér fölött szünet nélkül konganak a Szent Péter-templom harangjai. A gyűlés
rövid ideig tart, egy komoly versenytárs sem lép fel, és mivel az ifjabb bíborosok
nem akarnak hosszú uralmat, megegyeznek abban, hogy a hatvanhét esztendős
Farnese bíborost választják. Végre elérte célját a híres és gazdag Alessandro Farne-
se! Az összeverődött tömeg örvendezik, énekel és tapsol.
Egy házaspár a fiával táncra perdül, és magánkívül van a lelkesedéstől. Feltű-
nően hangosan kiabálja, hogy „Viva il papa!” a harmincnégy éves Constanza, aki-
nek a pápa az édesapja, akit épp az imént választottak meg Péter utódjának. A mai
nap, 1534. október 13. az ő szerencsenapja. A pápai harsonák újból felhangzanak,
az ujjongás ismét kitör, amikor az újonnan megválasztott őszentsége először tűnik
fel a Szent Péter-templom erkélyén, hogy áldást osszon híveinek. Constanza láb-
ujjhegyen nyújtózkodik, mindent látni akar, hiszen édesapja áll odafent. A szíve
olyan hevesen ver, hogy majdnem elájul. Férje, Bosio felfelé mutat az ujjával: nézd,
ott van apád, a pápa! Constanza rémült, még nem fogta fel teljesen, hogy egy új vi-
lág nyílik majd meg előtte, amikor először lép be a Vatikán kapuján. Amikor 16
éves fiára, Guido Ascanióra néz, szinte látja, amint vörös fejfedő kerül göndör ha-
jára.
A Constanza mellett álló idősebb hölgy nem kiabál, és nem is tapsol, könnyes
szemmel áll, szótlanul, mintha megbabonázták volna. Silvia Ruffini az, aki négy
gyermeket szült a pápának, és akinek létét kedvese mindvégig titokban tartotta.
Elérte, amire vágyott: megkapta a trónt, és vannak gyermekei is, akik a családi ha-
gyományokat tovább örökíthetik. A gyermekek nem jelentettek akadályt a Vatikán
felé vezető úton, a palota azonban őelőtte zárva maradt. Silvia mindent megtett
érte, most mégis a háttérben kell maradnia.

92
 Az utóbbi tizenöt évben csak titokban és ritkán találkozhattak, hogy két elhunyt
utódjukat meggyászolják, és megbeszéljék a családi ügyeket.
Az új szentatyát III. Pálnak hívják. Igazi reneszánsz pápa, aki szívesen jár vadá-
szatokra, álarcosbálokra, és örömmel vesz részt kiadós vacsorákon, ugyanakkor ő
az első egyházfő, aki komolyan veszi a reformációt, és cselekvésre szánja el magát.
Haladó szellemű embereket hív meg a bíborosi testületbe, és 1540-ben létrehozza a
jezsuita rendet. Végre megérti valaki, hogy változásokra van szükség, enged a csá-
szár unszolásának, és összehívja a XIX. Egyetemes Zsinatot, amely 1545. december
13-án veszi kezdetét, és reformokra készül. Az új pápa népszerűsége vitathatatlan,
az egyházi könyvek dicshimnuszokat zengnek róla.
III. Pál a változás hirdetője, karizmatikus személyiség, ragyogó udvartartása
van, emellett buzgó családapa módjára gondoskodik utódjairól. Korábban senki
más nem gyakorolt még hasonló családpolitikát. Pontifikálásának első hónapjai-
ban két unokáját, a 14 éves Alessandrót és a 16 éves Guido Ascaniót (1518–1564)
bíborosi rangra emelte.

„Unokái kinevezésével a pápának kezdettől fogva az volt a célja, hogy biztosítsa a Farne-
se-dinasztia szerepét a kereszténység egyházi és politikai vezetésében.”103

93
 A családi érdekeknek köszönhetően számos bíborosi kinevezés jött létre, ame-
lyek között sajnos akadnak hibás döntések is, mint például a 12 éves Nicola Caeta-
ni di Sermoneta bíborosi kinevezése. A pápa édesanyja Caetani néven született,
ezért elkerülhetetlennek látszott ez a lépés.
Alessandro Farnese 1468. február 2-án jött a világra. Minthogy másodszülött fiú
volt, egyházi karriert szántak neki. 1468 és 1489 között Firenzében tanult, huma-
nista képzést kapott. Pápai pályafutása, felemelkedése azonban ismeretség híján
nem tűnt könnyen elérhető célnak, ezért családja pénzért vásárolta meg a rangját a
Szentszéknél. A Farnesék vidéki nemesek voltak, „condottierék” − hadvezérek;
harcokkal és katonai szolgálatokkal biztosították a megélhetésüket, védték a Pápai
Államot, érdemeket szereztek. Alessandro apja egy római nemesi családból, a Cae-
taniból választott magának feleséget. Szerény szentszéki alkalmazottból Alessand-
ro apostoli főjegyző lett, majd 1493-ban bíboros. A pápai tisztséget testvére, Giulia
révén nyerte el, aki, mint látszik, nem hiába feküdt évekig szeretői minőségben VI.
Sándor ágyában. A hajdani jegyzőcske fontos ember lett Rómában. Hogy voltak-e
már ekkor gyermekei, azt nem lehet egyértelműen kijelenteni.
„Ismeretlen anyáktól való fiú és leány apja volt, de ez nem volt akadálya, hogy bíboros
legyen”104, jelenti ki Burham, de állítását dokumentumokkal nem tudja alátámasz-
tani. Alessandro 1499-ben kezd ágyastársi viszonyt Silvia Ruffinival, akitől négy
gyermeke született.
Carlo Fornari még egy lányt is megemlít, azzal kiegészítve, hogy csupán rövid
ideig élt.105 Három gyermek esetében bizonyítékok is vannak, az 1504-ben született
fiúról, Paolóról csak annyit tudunk, hogy 1513-ban halt meg.

Constanza Farnese (1500–1545)

1497-ben Giovanni Battista Crispo feleségül vette Silvia Ruffinit. Alessandro

Farnese bíboros diszkréten járt a házhoz. A férj, szinte gyáván, félreállt. Nem akar-
ta, hogy beszéljenek róla, nem akart gúnyversek főszereplője lenni, mert mindez
tönkretette volna a karrierjét. „Velem ezt nem lehet megcsinálni”, gondolta kez-
detben, később azonban mégiscsak elfogadta a sorsát. Elegendő példát ismert,
amikor előkelő urak szeretőket tartottak, és a férj a beleegyezését adta. Amikor a
másik jött, ő visszavonult, és a szerető nagylelkű adományaiból neki is jutott vala-
mi.
A kisfiú, Tiberio legalább az ő fia, akkor született, amikor a bíboros még nem
tűnt fel a láthatáron, de a szent évben, 1500-ban egy kislány is világra jön, és a do-
log egyre bonyolultabb lesz, ugyanis jogilag az ő nevét viseli, noha valójában Far-
nese, „figlia naturale”, a bíboros törvénytelen leánya. Constanza egyéves, amikor
jog szerinti apja meghal. Édesapjának ezentúl senki és semmi nem áll az útjában.
Elkényezteti a bűbájos kislányt, miközben szüksége van örökösökre is, követke-
zésképpen ráadásként még három fiúval is megajándékozza Silvia.
A három fiút pápai oklevélben legitimálják, Constanza azonban nem részesül
jegyzői elismerésben. Ennek ellenére Alessandro sohasem hanyagolja el, és lelkiis-
meretes apaként szereti.

94
 Házasság és tizenegy gyermek

1517-ben Constanza feleségül megy Bosio Sforzához, Santa Fiora grófjához. Az

esküvőt a Palazzo Farnesé-ben rendezik meg. 1518 novemberében születik első
fiuk, Guido Ascanio. utána még tíz gyermek következik, hat fiú és négy lány,
olyan remekül hangzó nevekkel, mint Francesca, Giulia, Camilla és Faustina. A hí-
res Palazzo Farnese 1534-ig marad Constanza tulajdonában, apja haláláig, amíg az
új pápa a Vatikánba nem költözik, majd saját palotát kap a Via Giulián. Első fiaik
együtt nevelkednek testvére, Pier Luigi csemetéivel, a család Róma környéki birto-
kán. 1530 májusában apja levelet intéz hozzá, amelyben tudtára adja, hogy aggó-
dik unokái felelőtlen nevelése miatt.
Constanza örül, hogy apja ennyire figyelmes, főleg, amióta fivére, Ranuccio
1528-ban meghalt. Fiatalasszony korában szép dolgokat él át, ajándékokkal és drá-
gaságokkal halmozzák el. Emellett vagyont is kap, például Bolsena hercegséget és
biztos javakat. Apja fényűző életstílusról gondoskodik.
Az első bíborosi kinevezés során, 1534-ben jelen van elsőszülöttje, Guido Asc-
anio. Püspökségeket, apátságokat kap, egyházi javakat, csak hogy méltóságához
illően tudjon élni. Most már nem kell nyugtalankodni a jövője miatt. Manapság
aligha tudjuk elképzelni, hogyan festhetett egy tizenhat éves, kényeskedő bíboros,
vörös palástjában.
1535-ben Constanza férje meghal. Az asszony ettől kezdve egyedül él. A má-
sodszülött fiú veszi át az irányítást, aki nagyapjától mindenféle kedvezmény kap,
és egy dúsgazdag örökösnőt vesz feleségül. A másik fiú apát és a pápa titkára lesz.
A szentatya mindenkiről gondoskodik, beleértve a leányait is, akiket származá-
sukhoz méltóan nemesi családok sarjaihoz ad férjhez.
Nem szabad kihagyni a jótékonysági felsorolásból a mostohafiút, Tiberio Cris-
pót sem, aki szintén bíborosi bársonyhoz jutott.

A pápaleány

Nem véletlenül terjedt el a Szentszéknél, hogy közbenjárása kincseket ér. Bizo-

nyos, hogy a jezsuita rend hivatalos elfogadása érdekében közbelépett apjánál. Ki-
léte nem maradt rejtve, az emberek tudták, hogy ő a pápa leánya. Loyola Ignác kö-
vetői semmi kifogásolnivalót nem találtak abban, hogy félig-meddig a pápaleány
pártfogolja őket. Egyesek úgy mutatják be, mintha pénzsóvár, mi több, fösvény
lett volna. Mindenesetre széles körben elterjedt, hogy az apja hallgat rá. Az 1539-es
bíborosi kinevezéskor is tevékenyen közreműködött, a két új kardinális, Gambara
és Parisani neki köszönheti, hogy megkapta a bíborpalástot.

„Amikor a pápa szeretett leánya, Constanza meghal, Masarelli kárörvendően írta róla a
naplójában, hogy Rimini és Parisani bíboros kinevezésekor, hasonlóan, mint Crispónál és
Duranténál, »era molto in grati del papa« [az apja nevében tett szívességet].”106

„[Constanza] befolyásáról a követek gyakran beszéltek.”107 Miközben legidősebb fiá-

val, Pier Luigival és annak fiaival a pápának feszültebb volt a viszonya, leányát,

95
aki vonzalmát törődéssel hálálta meg, sokkal jobban szerette. A pápaleány emberi
érzésekkel fűtötte fel a Vatikán rideg falait.

„A pápa leánya, aki mindennap ellátogatott a palotába, nőies bájával és megjelenésének

eleganciájával megenyhítette a szigorú légkört, amiért III. Pál végtelenül hálás volt. A le-
ány szeretete mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy odafigyelt az etikett betartására, és
gondját viselte apjának, hogy könnyebben tűrje az időskor nyűgeit, de legfőképpen, hogy
egészséges maradjon.”108

Ünnepség a Szixtusz-kápolnában

1541. október 31-én csak úgy tódultak a Vatikánba a kíváncsiak, hogy tanúi le-
gyenek a szenzációnak. Ezen a napon leplezték le ugyanis Michelangelo legutóbbi,
világraszóló alkotását, a Szixtusz-kápolna freskóit. A bíborosok, prelátusok, bárók,
grófok és művészek között Constanza is helyet foglalt az első sorok egyikében. Az
apja hívta meg. A pápaleány még negyvenévesen is elbűvölő teremtés volt, érde-
kes szépségű, fiatalos külsejű asszony, „bellissimo et giovanile aspetto”109. A magas
oltárfalat vastag lepellel takarták le. A pápa érkezését jelző fanfar felcsendülésekor
a kápolnát betöltő halk moraj hirtelen megszűnt. III. Pál egy napja érkezett vissza
Bolognából, de ragaszkodott ahhoz, hogy ő tarthassa meg a mindenszentek ünne-
pét megelőző vecsernyét. ünnepi kíséretével vonul be a kápolnába. A Szixtina kó-
rusa tiszta, kasztrált hangon a 122. zsoltárt adja elő: „Örülök, ha azt mondják nekem:
»Az Úr házába megyünk!«”
A pápa jelt ad, és a lepel lehull, majd néhány másodpercnyi döbbent hallgatás
után fülsiketítő örömujjongás és éljenzés hangzik fel, magasztalják a mestert, aki
az oltár jobb oldalán húzódott meg szerényen. Mindenki átérzi, hogy milyen bor-
zasztó nehéz munkát végzett. A pápa szívélyesen magához öleli, köszönetet mond
neki, és láthatóan mérhetetlenül boldog. Még a pápaunoka, Alessandro Farnese bí-
boros is sok szerencsét kíván Michelangelónak, aki a Palazzo Farnesét is sajátos
építészeti jelleggel ruházta fel. A következő években ábrázolásmódja egyszerre vá-
lik híressé és hírhedtté, főként meztelen alakjai váltanak ki elmarasztaló vélemé-
nyeket.
III. Pál elkezdi az istentiszteletet, és a teológusok figyelmesen hallgatják. Leá-
nya, Constanza jelenléte élete fájdalmas pontjaira emlékezteti.
Constanza viszonylag fiatalon, 1545. május 23-án távozik az élők közül. A halál-
eset nagyon megviseli apját, aki azonban kerüli a nyilvánosság előtti érzelmi meg-
nyilvánulást. A tragédia után Frascatiba költözik. Vélhetően Constanza anyja, Sil-
via is utánament. A szülők egyesültek a gyászban, noha korábban külön utakon
jártak.

96
 Pier Luigi Farnese (1503–1547)

A várva várt örökség

A bíboros nem nyugodhat. Silvia Crispo Ruffinihoz siet. A fájások erősödnek, ő

pedig egyre idegesebben jár le-fel, imádkozik, noha az ég eleddig nem mutatko-
zott kegyesnek. De most végre jók a csillagállásai: asztrológusai az elkövetkező na-
pokra boldogságot ígértek neki. „Csak lányt ne!”, motyogja félhangosan maga elé,
mialatt az első emeletről serénykedés neszeit lehet hallani, majd egy hangos sikítás
következik, egy csecsemő hangja és a megelégedettség sóhajai, nagyszerű, fiú szü-
letett. A bíboros az apja, a Pier Luigi nevet ajándékozza első fiának.
A kis, hároméves Constanzát biztosan a szívébe zárta, a gyermek, mint a kislá-
nyok általában, mosolyt csalt apja arcára. Csakhogy a bíborosnak törvényes örö-
kös kellett. Most pedig végre itt van az elsőszülött fiú, és ő túláradó örömmel ve-
szi a karjára. A szerencsés születés napján nem tart istentiszteletet, mert bár a
Szentszék kardinálisa, még nem számít papnak, tekintve, hogy avatása 1519 júniu-
sában lesz, és ugyanebben az évben, karácsonykor celebrálja az első misét.
Vitatható, hogy az anya, Silvia Ruffini ugyanilyen boldog lett volna. Jóllehet
Farnese bíboros ágyasa volt, a világ előtt özvegyasszonynak ismerték, előkelő ház-
ból valónak, és egy gyermekszületést ilyen körülmények között akkoriban rendha-
gyó eseménynek tartottak. A becsületes özvegy eljátszotta jó hírét. A bíboros von-
zalma hosszú ideig tartott.
Két évvel később a pápa, II. Gyula, idősebbik fiát és az 1504-ben világra jött Pa-
olót 1505. július 8-án legitimációs bullában törvényesítette. A pápai okiratot a Vati-
kán titkos archívuma őrzi. Az öröklés végső megerősítésére az apa a gyermekbarát
pápát, X. Leót kérte fel. Ez 1513. június 23-án történt.
Pier Luigi épphogy betöltötte a tizenhatodik évét, amikor apja kívánságára fele-
ségül vette Girolama Orsinit, a pityipalkói Ludovico gróf lányát. Apjához hasonló-
an rögtön gondoskodott utánpótlásról, így a házaspárnak egy lánya és négy fia
született, akik később III. Pál híres unokái lettek. Pier Luigit saját neme iránti von-
zódása miatt apja ugyan szemrehányásokkal illette, ám a fiú engedelmesnek mu-
tatkozott, s beleegyezett a házasságba. A kor stílusának megfelelően hanyag és kö-
tetlen életet élt. Seppelt gátlástalan kéjencnek nevezi.110 Pier Luigi eredetileg katonai
karrierre vágyott, próbálkozásai azonban eredménytelenek maradtak, ezért visz-
szaköltözött a Farnese-birtokra. 1526–27-ben átállt a császáriak oldalára, ezzel vét-
séget követett el a Pápai Állam ellen, és VII. Kelemen kiátkozta. A történtek miatt
igen nehéz volt a papi hivatáson belül előbbre jutnia.
Apja pápává való megválasztásakor Pier Luigi nem tartózkodott Rómában.
Csakúgy, mint minden pápa, aki korábban uralkodott, eleinte III. Pál is érzett
némi bizonytalanságot amiatt, hogy gyermekét megmutassa-e a világnak.
1535. augusztus végén Pier Luigit apja Dél-Itáliába küldte, hogy levelét átadja a
császárnak, akit csak november végén ért utol Cosenzában. Itt elutasítóan bántak
vele, ezért eredmény nélkül utazott haza.

97
 1537 novemberében III. Pál a Farnese-család birtokait magában foglaló Castro
hercegséget odaajándékozza fiának, ugyanebben az évben Pier Luigit az egyház
gonfalonieréjévé nevezi ki.

Az egyház katonája

III. Pálnak könnyek szöknek a szemébe. Nem tudja leplezni meghatottságát. A

Szent Péter-templomban nagy eseményt ünnepelnek. 1537. február 2. van. A pápa
a trónján ül, brokátruha takarja elaggott testét, fején tiarát visel. Előtte áll fia, Pier
Luigi, az egyetlen gyermek, aki behódol apja karrierterveinek, noha nem sok re-
ménnyel kecsegtet. Ezekben a percekben nem számít, hogy a homoszexuális fiúról
az egész Város elítélően beszél.

Ma ő lesz a pápai seregek főparancsnoka, ő fogja betölteni ezt a remek hivatást,

amely egy laikus számára a legmagasabb rang az egyháznál. Ha valaki, hát a pápa
megteheti, hogy a fiát bízza meg ezzel a fontos feladattal, amiről sokan még csak
nem is álmodhatnak. Pápa és fia zengő harsonaszó közepette vonul be a templom-
ba, császári követek és római bárók társaságában. Pier Luigi hangosan és érthető-
en mondja el az esküt, és fogadalmat tesz, hogy az egyháznak mindenkor a védel-
mezője lesz. Bal kezét a szent könyvre helyezi, amit legidősebb fia, a tűzpiros bíbo-
rosi ruhát viselő Alessandro tart. Amikor az új gonfaloniere, a legrangosabb pápai
katona kifelé tart a templomból, pillantása véletlenül egy asszonyra esik, aki egé-
szen hátul áll, lefátyolozott arccal. Ő az anyja, Silvia Ruffini, aki lényegében nem

98
osztozhat a Farnese-család örömében. Akinek pápa az apja, annak tulajdonképpen
nincsen anyja. Pier Luigi sikerrel teljesít új szerepkörében, vezetése alatt a pápai
sereg meghódítja Perugiát, és megerősödik a Pápai Állam.

Párma és Piacenza hercege

1545. augusztus 26-án a pápa létrehozza a pármai és a piacenzai hercegséget, és

fiát teszi meg hercegnek. Az említett területeket, amelyeket III. Pál választott le az
egyházi birtokokról, és tett a Farnesék örökségévé, később II. Gyula szerezte visz-
sza a papságnak. A Farnese-család mintegy kétszáz évig uralkodik Pármában és
Piacenzában. V. Károly fennen hangoztatja császári jogait, és magabiztosan lép fel
a pápai akarat ellen, jóllehet Pier Luigi a császárleány, Margarete apósa. A házas-
ságból hiányzik a szeretet és a bensőségesség, az új hercegség pedig politikai
szempontból egyáltalán nem felel meg a császár elvárásainak. Pier Luiginak két év
áll rendelkezésére. Nagy lendülettel veti bele magát a munkába. Megpróbál, ami-
lyen gyorsan csak lehet, hatalmi pozíciót kiépíteni magának. Piacenza stratégiai
szempontból előnyös fekvésű, jól kiépített erődítményrendszerrel és egy új várral,
amelyet egy katonai elitcsoportot épít. Pier Luigi elindítja a közigazgatási refor-
mot, és népszámlálást tart. Változtatásaival azonban a városi nemesség nem ért
egyet, és összeesküvést szervez ellene.

Merénylet Piacenzában

1547. szeptember 10.: Pier Luigi a régi piacenzai Visconti-palotában étkezik,

amikor hirtelen kitárul az ajtó, és fegyveresek rontanak be rajta. Vezetőjüket a ház
ura jól ismeri. Giovanni Anuissola az. Mielőtt Pier Luigi ellenállna, tőrrel leszúr-
ják. Holttestét az ablakhoz cipelik, és kidobják. A gyilkosságot az elégedetlen pia-
cenzai nemesek előre megtervezték, vélhetően Ferrante Gonzaga volt a kezdemé-
nyező, a császár milánói helytartója. A Gonzagák elfoglalják Piacenzát. V. Károly
valószínűleg nem tud a támadásról. A gyilkosság figyelmeztetés, melyet hozzá in-
téznek, ezzel fejezik ki, hogy a fiú iránti tisztelet független attól, hogy az apa a pá-
pai trón birtokosa. Pier Luigi nem egyedül bitorolta a hercegséget, az irányító első-
sorban az apja volt, a pápa, aki őt herceggé tette. A politikai gyilkossággal a pápát
akarták eltávolítani, helyette azonban a fia lett az áldozat. Pier Luigit Piacenzában
temették el, majd holttestét egy év múlva özvegye átvitette Pármába. Végleges
nyugvóhelye a Lago di Bolsena szigetén található, a Farnesék családi sírhelyén.

99
 Ranuccio Farnese (1509–1528)

Ranuccio 1509-ben született Rómában. Anyja ismeretlen, azonban sejthető, hogy

Silvia Ruffini volt az. Az apa ekkortájt már nagy tekintélyű bíboros. Gyermekkora
első éveit Ranuccio Bolsenában tölti anyjánál, majd testvérével, Paolóval a Fame-
sék birtokára kerül, hogy humanista képzést kapjon, és egy költőt adnak mellé,
hogy foglalkozzon vele. Ámde Ranuccio nem érdeklődik a versek és az irodalom
iránt, sokkal szívesebben lovagol és vív, és gyakorta eljár vadászatokra is. Az apa
semmit sem bíz a véletlenre. Aki házasságon kívül születik, kevés eséllyel indul,
és nem segít az sem, ha bíboros fia az illető. Az apa ifjúkori barátja, X. Leó készsé-
gesen aláírja a szükséges papírokat. Az 1513. június 23-án keletkezett oklevél tör-
vényesíti Ranucciót, amiért a bíboros kenetes szavakkal mond köszönetet barátjá-
nak. Mivel a Farnese-családot a kihalás veszélye fenyegeti, hajlandó feláldozni ma-
gát, annak ellenére, hogy a római egyház tagja, és ágyastársi kapcsolatokba bocsát-
kozik. Időközben a család elveszíti az évtizedek alatt megszerzett pápai hűbért. A
gyermekek világrajöttét pusztán a kötelességérzet indokolja, elvégre valahogyan
vissza kell kapni a vagyont.

Egy fiú a saját útját járja

Az apa a klasszikus séma alapján tervezte meg a jövőt: idősebbik fia a dinasztia
képviselője, a kisebbik pedig egyházi pályára kerül. X. Leó pápa ezért 1518. márci-
us 22-én egy második oklevélben meghatalmazást adott arra, hogy Ranuccio fel-
szenteltessék, majd magas tisztségeket fogadhasson el. Ezzel egyidejűleg pápai
jegyzővé teszi, valamint átadja neki Corneto és Montefiascone püspökséget. Való-
színűleg azt gondolja, hogy jó úton halad a bíborosi cím felé. Máskor is előfordult
már, hogy pápa fiából bíboros lett.
És akkor a korabeli állapotokhoz képest példátlan eset történt: egy pápafiú a sa-
ját útját kezdte járni, elutasította apja ajánlatait, és a katonai pályafutást választot-
ta. Ilyen nagyfokú önállóság ritkaságszámba megy. Ranuccio arról álmodozik,
hogy katona lesz, mint nemzedékeken keresztül a felmenői. A baj az, hogy nincs
ideje a kibontakozáshoz. Még húszéves sincs, amikor 1528. augusztus második fe-
lében egy végtelennek tűnő és értelmetlen itáliai háborúban megsebesül. A Sacco
di Roma idején (a császári zsoldosok római dúlásakor) az Angyalvárban élte túl a
küzdelmet, ide menekítették édesapjával együtt. Ezután a franciák oldalára áll.
Száz lovassal indul útnak, majd egy csatában életét veszti.
Az apát mélyen megrázta fia halálhíre, mivel Ranuccióhoz világéletében nem
mindennapi kötelék fűzte.

100
 LÁZADÓ UNOKÁK

Tizenhat fős unokahad

A terjedelmes unokahad a pápa nagyapa számára valóságos kihívást jelent, mi-

után magára vállalja a fiúk gondozásának terhét. Öt gyermek Pier Luigié, kettő
Constanzáé. Ottaviót és Oraziót házasságra szánja, részben a császár, részben a
francia királyi ház bevonásával. Hasonlóképpen, mint más fejedelmek, a pápa is
politikai kapcsolatok érdekében használja fel unokáit. Tudjuk: a pápapolitika egy-
ben családpolitika is.
Három unoka − Pier Luigitól Alessandro és Ranuccio, valamint Constanzától
Guido Ascanio − a nagypapa jóvoltából elnyeri a bíborosi méltóságot. Az utóbbi
leszármazott huszonhárom évesen már Alexandria büszke pátriárkája. Fiatalok
mindannyian, és máris a legmagasabb egyházi pozíciók birtokosai. Nem kell
agyondolgozniuk magukat, mégis jól élnek. Ranuccio (1530–1565; 1545-től bíbo-
ros) a Palazzo Farnese lakója lesz, és Konstantinápoly pátriárkája. Síremléke a late-
ráni San Giovanni-templomban van, jól látható helyen.

A Gran Cardinale

Különösen Alessandro Farnese (1520-1589) jut jelentős földterülethez és tekin-

télyhez. „Il Gran Cardinale”, a nagy kardinális − így hívták, mivel ötven éven át
viselte a bíborosi bársonyt. Kinevezésekor mindössze tizenöt esztendős. Szíve Pár-
ma felé húzta, de elsőszülöttsége okán pápa nagyapja nem vitatkozott vele, és bí-
borosi címet ad neki. Alessandro hosszú ideig irigykedik testvérére, Ottavióra, az-
tán lassanként mégis beleszokik az új szerepbe. Fejedelem módjára él a kancellári-
ában, miközben újabb címeket szerez: ő lesz Tivoli kormányzója, Avignonban el-
nyeri az érseki címet, majd további püspökségeket és apátságokat szerez. Művé-
szetpártolói tevékenysége jelentős. Tizenöt évesen egyházi alkancellár, az egyik
legmagasabb tisztség viselője. Befejezi a Palazzo Farnese építését, felvirágoztatja
Caprarolát, Chigi bankártól pedig megkaparintja a Farnesinát, benne Raffaello hí-
res falfestményeivel. Öt alkalommal vesz részt zsinaton, noha a pápakarrierhez
ennyi nem elég. A reneszánsz egyházkirályainak ideje lassan lejár, Alessandro
életstílusa pedig szinte semmiben sem különbözik a nagyapjáétól. Egy feltűnő
szépségű nő a szeretője, tőle származik leánya, Clelia, aki később Ferdinando de’
Medici bíboros kedvese lesz. A pápaunokának törvénytelen lánya születik, aki
egyben a pápa dédunokája is, és ugyanebben a kapcsolati hálóban egy bíborossal
kezd ágyastársi viszonyt. A család történetében a vonalak összefutnak.

101
 Egy szerencsétlen házasság –
pápai és császári akaratból

A Farnese-dinasztia életében a legfontosabb unoka Ottavio (1524–1586), Párma

uralkodója. 1538-ban V. Károly törvénytelen születésű lányát, ausztriai Margitot
veszi feleségül, aki első férje, Alessandro de’ Medici meggyilkolása után tizenhat
évesen már özvegy volt. A császár összeköttetéseket keres, és a pápa örömmel áll
a rendelkezésére. A császárleány, egyszersmind egy Medici özvegye, ragyogó par-
tinak ígérkezik. A pápa célul tűzi ki Firenze megszerzését, de a kiszemelt ara he-
vesen tiltakozik, semmiképp sem akar beleegyezni, hogy a pápafiú111 helyére egy
pápaunoka lépjen. Ottavio, a férjjelölt még csak tizennégy éves. A császárleány fel-
háborodásában az alábbiakat írja apjának:

„Már kétszer férjhez adtak. Az első férjem sokkal idősebb volt, én úgy éreztem magam
mellette, mint egy gyerek. Most én vagyok az, akinek egy gyerekkel kell házasságra
lépnie.”112

Egy másik levelében még inkább elítélően nyilatkozik Ottavióról: „brutto, picco-
lo, rozzo e sporco” (ronda, kicsi, durva és piszkos)113 − ilyen jelzőket használ.
Apja azonban kérlelhetetlen marad, hiszen a pápával való rokonság igencsak al-
kalmasnak látszik.

A házassági szerződés a pápa jelenlétében, a Vatikánban jön létre, és az utána

következő mulatságtól a nagyapa el van ragadtatva. Az esküvői ünnepség kezdete
november 3-ára, a pápakoronázás évfordulójára esik. Babonás elképzelés, hogy az
unokának a nagypapa koronázási napján kell házasságot kötnie. Margaretét a Por-

102
ta del Popolónál sógora, Alessandro Farnese bíboros fogadja, majd a díszes menet,
kardinálisokkal és küldöttekkel, elindul a Vatikán felé, ahol a vőlegény és a pápa
várakozik. Az esketésre másnap kerül sor a pápai palotában, pontosabban a Szix-
tusz-kápolnában. Michelangelo ragyogó freskói alatt az ünneplés nem zajlik vala-
mi vidáman. A menyasszony nyíltan kifejezésre juttatja ellenkezését és férje iránti
megvetését. A Farnese-házasságot a politikai kényszer hívta életre, és ehhez a há-
zaspárnak alkalmazkodnia kellett.
A császár magával vitte vejét a tuniszi hadjáratra, majd visszatérése után Otta-
vio megkezdte boldogtalan házaséletét. 1545-ben Margarete ikreket szült, akiket
értelemszerűen a dédnagyapa pápa és a császár nagyapa után Alessandrónak és
Carlónak neveztek el. Az agg pápa határtalan boldogságában értékes ékszerekkel
ajándékozta meg a fiatal anyát. A két csecsemő közül csak Alessandro maradt élet-
ben, akit az ismerős koronázási évfordulón, november 3-án kereszteltek meg. A
házaspárnak nemsokára szétváltak útjaik. A későbbiekben Ottavio négy törvény-
telen lányt nemzett, ezalatt Margarete 1559-ben kormányzónő lett Németalföldön,
majd 1567-ben visszatért Pármába.

A lázadó unoka

Kemény időszak köszöntött be a pápa életében, miután fia, Pier Luigi 1547-ben
gyilkosság áldozata lett. III. Pál ismét egyesíteni akarja Pármát és Piacenzát a Pá-
pai Állammal. Ottavio azonban más nézetet képvisel. Apja nyomdokaiba lép Pár-
mában, apósa, a császár támogatja, valamint testvére, Alessandro bíboros.
A másik unoka, Orazio (1532–1553) 1541-ben nagyapja kérésére a francia udvar-
ba megy, és 1547-ben feleségül veszi a francia trónörökös, a későbbi II. Henrik tör-
vénytelen lányát, Diane Valois-t. Orazio pápa nagyapja kérésére Ottavio nyomdo-
kaiba lépve Nepi és Camerino ura lesz. Nagyapja Castro hercegséget is átadja
neki.
Az unokák érzéketlenül hagyták, hogy nagyapjuk Rómában tomboljon és szit-
kozódjék, s tiltakoztak a nagyapai és egyúttal a pápai parancsok ellen. III. Pál szá-
mára ez több volt, mint amit el tudott viselni. Az ellenállás hatására idegileg ösz-
szeomlott, és nemsokára, 1549. november 10-én meghalt. Haldoklása közben még
egyszer maga köré gyűjtötte a bíborosi testületet. „Rábízta a bíborosokra az egyház
ügyeit és szeretett unokáit.”114 III. Pál az utolsó lélegzetéig családapa maradt. Ágyá-
nál a kardinálisok között ott állt három unokája is, akik nélküle minden bizonnyal
csupán egyszerű szentszéki hivatalnokok maradtak volna.
Ottavio megerősítette helyzetét Pármában, és az intrikákkal és híresztelésekkel
nem törődve, megőrizte hercegi pozícióját. Spanyolország támogatását élvezi, és
nemsokára megkapja Piacenzát is. A politikai erők zűrzavarában a pápautód Itáli-
ában erősíti meg helyzetét. A III. Pál alapította Famese-dinasztia 1731-ig uralkodik
Pármában.

103
 AZ UTOLSÓ FIÚ
XIII. GERGELY LESZÁRMAZOTTJA

Apa: Ugo Boncompagni: 1502–1585; 1565-től bíboros; 1572-től XIII. Gergely

pápa
Anya: Maddalena da Carpi

Giacomo Boncompagni (1548–1612)

1548. május 18-án a 46 esztendős Ugo Boncompagninak Bolognában fia szüle-

tik, akit Giacomo névre keresztelnek.
Az apa a helyi, Európa-szerte ismert egyetemen tanult jogtudományt. 1531-től
1539-ig ő maga is az intézményben tanított. Tanítványai között volt Alessandro
Farnese és Carlo Borromeo [Borromeo Szent Károly, akinek hatására az egyházi
hivatás felé fordult], Ugo Boncompagni azonban nem az oktatást tekintette életcél-
jának, ezért Rómába ment, egyházi hivatalt vállalt, és miközben jogi feladatokkal
bízták meg, néhány diplomatamisszióba is bekapcsolódott, és a konstanzi zsinaton
is részt vett.
Giacomo anyjának egy bizonyos Maddalenát tartják. Nevét a legitimációs ok-
iratban tüntették fel, kiegészítve a „soluta”, vagyis „hajadon” szóval, Ugo tehát
nem férjes asszonyt választott ágyastársául. Mint apa elfogadta fiát, és az anya ne-
vét sem hallgatta el, bizonyos tények mégis titokban maradtak, például hogy mi-
lyen volt a kapcsolatuk, vagy részt vett-e fiuk az esküvőjükön. Azt sem tudjuk,
hogy csupán futó találkozásról vagy hosszan tartó viszonyról van-e szó. Bizonyos
hivatkozások arra engednek következtetni, hogy Ugo nagyon vágyott egy utódra,
akire később nyugodt szívvel átörökíthette a család vagyonát. Ekkortájt, mint egy-
szerű klerikus az egyház szolgálatában áll, még nem szentelték pappá, és a cölibá-
tus mellett sem kötelezte el magát. Valószínűleg azért nem szánta el magát a há-
zasságra, mert az egyházi pályafutásra vágyott, ámbár egy törvénytelen gyermek-
kel rendelkező apa esetében ez kétségessé vált volna, főként a trienti zsinat idején,
Ugónak végig kellett hallgatnia apja szemrehányásait. Végül a nagyapa vállalta el
a kis Giacomo felnevelését.

A pápai trón elfoglalása

Amikor Giacomo 10 éves lett, apját püspökké tették, és 17 éves volt, amikor apja
a bíborosi testülethez került. A vörös fejfedő mindig reményt keltett benne jövőbe-
li karrierjét illetően. A Boncompagni tősgyökeres kereskedőfamília volt Bologná-
ban, nem vagyontalan, de nem is nemesi származású. Még Giacomo is szenzáció-

104
nak tartotta, hogy apja, a 70 éves aggastyán elfoglalhatta Szent Péter trónját. A 24
éves fiú ebben az időben Padova egyetemén tanult, majd, amikor apja megkapta a
pápai rangot, a Germanicumban kezdett előadásokat hallgatni, ahová nagyrészt
teológusok jártak. XIII. Gergely felújította ezt a kollégiumot, melynek végzősei
számos püspöki széket alapítottak.
Az 1575-ös szent évben a zavartalan ünneplés érdekében az apa elküldte fiát
Rómából, azzal az ürüggyel, hogy ellenőrizze az erődítményeket Anconában.
Nem hagyhatta, hogy bármi megtörje az emelkedett hangulatot. Pedig Giacomo
szívesen együtt örvendezett volna vele, nagyon dühös volt, amiért el kellett men-
nie. Egy kis időre magába zárkózott, és csak néha hallatott magáról, súlyos beteg-
ség vette le a lábáról. Apja azonban nem enyhült meg, és kitartott amellett, hogy
fia csak az év elteltével térjen haza. Rossz vért szült volna, ha úgy lép az emberek
elé, hogy ő a pápa fia.

A pápai trónon

Gergely hasonlóképpen járt el, mint elődei, azzal a különbséggel, hogy diszkré-
tebben és kevésbé látványosan intézte a családi ügyeket. 1572-ben fiát az Angyal-
vár várnagyává nevezte ki, és egy évvel később a pápai csapatok parancsnokává.
Nemesi címet, h-bért vásárolt neki, rangokkal, kitüntetésekkel árasztotta el. A fiú
jutalmakat és címeket máshonnan is kapott, Velence például „nobilé”-vé (nemes-
sé) minősítette, II. Fülöp spanyol király pedig a „marchese” (főnemes) titulust adta
neki. Róma városában tiszteletbeli polgár lett.
VI. Sándor és III. Pál ideje azonban lejárt. A saját fejedelemség utáni becsvágy,
csakúgy, mint a Farnesék esetében, már nem kecsegtetett megvalósulással. A re-
formmozgalmak kibontakozása idején egy pápafiú már egy letűnt kor maradvá-
nya volt. A pápa minden jóakarata ellenére a háttérben tartja fiát, mintha feszé-
lyezve érezné magát. A jezsuitákból és theatinusokból létrejött reformpárt szintén
nyomást gyakorolt Gergelyre, aki emiatt óvatosságra kényszerült a fia számára
történő rangok adományozásánál.

Esküvő a pápaleány unokájával

A szent év letelte után a pápa úgy gondolta, hogy most már itt az ideje a fia le-
endő házasságát nyélbe ütni. Medici bíboros javaslatára Giacomo feleségül vette
Constanza Ippolita Sforzát, aki, mint Santa Fiora grófnője, gazdag hozománnyal
érkezett. A grófnő III. Pál leányának, Constanza Farnesének lánya volt, tehát a pá-
pafiú pápaunokát vett nőül. Ez nem az egyetlen példa arra, hogy a pápacsaládok
szorosan egybefonódtak, és egy szövevényes kapcsolati rendszer révén tartoztak
össze. Egyes leszármazottak büszkék rá, hogy több pápa is volt a családjukban.
Giacomónak feltehetően nem volt beleszólási joga, egyet kellett értenie a választás-
sal. A pompás esküvőt 1576 februárjában ünnepelték meg, a tobzódás márciusban,
Bolognában tovább folytatódott. A Vatikán falai között a történelemben utoljára
tartottak házasságkötést, utoljára adta egyházfő atyai áldását a fiára. Ráadásként a

105
menyasszony testvére nászajándékul megkapta a bíborosi palástot: így lett Fran-
cesco Sforza 1583-tól bíboros.

Rövid kiátkozás után hosszú gondoskodás

1576 augusztusában apa és fiú között viszály alakult ki. A fiú az egyik egyete-
mista társát, akit gyilkosság vádjával börtönbe zártak, apjára való hivatkozással
kiszabadította. Ezen a pápa feldühödött, dörgedelmes szavakkal utasította rendre
fiát, és olyannyira elragadtatta magát, hogy meg akarta vonni tőle tisztségeit és ja-
vait is. Kétségbeesésében Constanza a pápa lába elé vetette magát, úgy könyörgött
kegyelemért, és még a bíborosoknak is közbe kellett avatkozniuk, mire lecsillapo-
dott. Az eset azonban nem maradt következmények nélkül: a pápa elrendelte,
hogy Giacomo egy rövid időre Perugiába menjen száműzetésbe. Egy évvel később
úgy döntött, hogy fiának és az ő közreműködésével az uralkodóház számára, ha-
sonlóan, mint a Farnesék, saját államot hoz létre. 1577 februárjában indított próbál-
kozásai azonban nem vezettek sikerhez, mivel a pápa Saluzzót akarta megszerez-
ni, de III. Henrik francia király nem értett vele egyet. Giacomo álmai nem teljesed-
hettek be, hiába zaklatta folyamatosan apját, hogy teremtsen számára biztos meg-
élhetést, mire pontifikálásának végére ér.
Élete utolsó éveiben a pápa egyre inkább alávetette magát fia ráhatásának, és
két kézzel szórta a pénzt, hogy birtokokhoz jusson. Az egyház vagyonát családja
javára használta fel. Így tett szert többek között Vignola őrgrófságra, továbbá Sora
és Agnino grófságra. Giacomo fejedelmi módon élhetett, és ennek köszönhetően
gond nélkül költekezhetett. Voltak azonban előnyös befektetései is, például művé-
szeket és tudósokat támogatott anyagilag. Halála előtt pár évvel Sorában telepe-
dett le. Itt halt meg 1612. augusztus 18-án.

„A ranghoz illő házasság, a nemesi címek megszerzése, valamint az olyan feudális birto-
koké, mint a Nápolyi Királyság, lehetővé tették bejutását a római és nápolyi arisztokraták
közé, csak éppen a pápai trón elnyerésére nem volt elég.”115

A Boncompagni házaspárnak tizenegy gyermeke született, de csak öten érték

meg a nagykorúságot, köztük Francesco, aki 1621-ben bekerült a bíborosi testület-
be. Ő volt az utolsó pápaunoka, aki ezt a rangot viselte. Rajta kívül Giacomo, a
dédunoka, 1664-től 1684-ig volt még ebben a funkcióban. A Boncompagni fejedel-
mi család leszármazottai ma Rómában élnek.

Gergely történelmi hírneve

Gergely pápa hajtotta végre a naptárreformot. Julius Caesar kalendáriumát any-

nyiban változtatta meg, hogy néhány napot kihagyott, és 1582. október 4. után
másnap rögtön 1582. október 15. következett. Az új naptárt róla nevezték el Ger-
gely-naptárnak.

106
 Fiához viszonyítva Gergely szerényebb életet élt: mértékletesen étkezett, példás
szorgalommal dolgozott, béketűrése mintaszerű volt.

„Minden vasárnap maga tartotta az istentiszteletet.”116

Talán meglepő, hogy ezt erénynek tartják egy pápánál, de a reneszánsz szent-
atyák többnyire beérték annyival, hogy csak hallgassák a misét, ezért ritkán láthat-
ták őket a szószéken.
Gergely pápát akár a műveltség szószólójának is lehetne mondani. A teológiai
egyetemet róla nevezték el Gregorianának. [Az 1579-ben létrehozott Collegium
Hungaricumot a pápa 1580-ban egyesítette a német kollégiummal, Collegium Ger-
manicum-Hungaricum néven; azóta ez ad helyet Rómában a magyar papnövendé-
keknek is. − A szerk.] Odaadóan végezte munkáját, miközben családpolitikáját sér-
tetlenül valósíthatta meg, és fia is a neki szánt szerepkörben maradt. A tényt, hogy
a felszentelése előtt gyermeke született, az életrajzok elhagyják, ehelyett csak any-
nyit említenek, hogy Giacomo az unokaöccse volt, az állítás mögötti bizonyítéko-
kat nem vizsgálják.

107
 III.

PÁPA APÁK ÉS GYERMEKEIK

108
 II. PIUSZ ÉS FIAI

A kis Piccolomini

Elisabeth-nek hívták, Angliában született, férjezett volt, egy ötéves kislány any-
ja, és folyékonyan beszélt olaszul. Az olasz származású Enea Silvio Piccolomini
Siena közelében látta meg a napvilágot. Első alkalommal nem tűnt kifejezetten
megnyerőnek, mégis vonzó volt és szeretetre méltó, igazi nyelvzseni, vérmes köl-
tő, aki elragadó szerelmes verseket írt, amelyeket Elisabeth hatásosan tudott idéz-
ni.
Enea a pápa diplomatájaként gyakran utazott hivatalos kiküldetésben. Elisa-
beth-et egy straßburgi vendégfogadóban ismerte meg, és együtt töltötték az éjsza-
kát. Enea halogatta a nősülést, még akkor is, amikor kilenc hónap múlva Firenzé-
ben megszületett a kis Enea, és mivel a szülők nem tervezték az együttélést, sem a
gyermeknevelést, a kisfiú, mint sokan mások, a nagyszüleihez került.
A nagyszülők Corsignanóban laktak, egy kis településen Siena mellett. Birto-
kunkban van egy levél, melyet Enea Silvio tulajdon kezével írt apjának, és amely-
ben esdekelve kéri, hogy fogadja be unokáját, és gondoskodjon róla. A meglepett
nagyapa nem lelkesült az ötletért, de igent mondott, miután fia áradozva, eufori-
kusan tájékoztatta gyermeke születéséről:

„Graz, 1443. szeptember 20., Enea Siluio költő üdvözletét küldi apjának.
Drága Édesapám! Azt írod, nem tudsz döntést hozni abban, hogy örülj, vagy felhábo-
rodj azon, hogy az Úr csodálatos kegyelméből magam is apa lettem. Ami engem illet, határ-
talanul boldog vagyok, s azt hiszem, nincs okom az elkeseredésre. Mert hát van-e nemesebb
dolog e földkerekségen, mint amikor az ember létrehozhatja a saját képmását, és továbbad-
hatja vérét annak, aki utána marad? És el lehet-e képzelni nagyobb boldogságot, mint hogy
az ember megláthatja gyermeke gyermekét? Nagy örömömre szolgál, hogy magvam termést
hozott, hogy halálom után itt hagyhatok magamból valamit. Hálát adok az Úrnak, hogy
asszonyom ölében ez a fiúcska megfoganhatott.”118

Apja szemrehányásokkal halmozta el felelőtlensége miatt, amiért egy bűnös

kapcsolatba bocsátkozott. Enea erre csak ennyit válaszolt:

„Őszintén bevallom félrelépésemet, mert szentebb vagyok, mint Dávid, és bölcsebb,

mint Salamon. Vétkem ősi eredetű, és senkit sem ismerek, aki ne követte volna el ugyanezt
a hibát. Ez a vétség igen elterjedt, és nem látom be, hogy a szerelmi vágyat miért átkozzák
oly sokan.”119

És tovább magyarázta apjának, hogy a természet vággyal ajándékozta meg az

embert, és ő ennek az ellenállhatatlan késztetésnek engedelmeskedett. Ez már egy
felvilágosult humanista hangja, és semmiképp sem egy középkori teológusé. A le-
vél stílusának modernsége szembeszökő, tetten érhető benne a kor átalakult gon-
dolkodásmódja.

109
 Enea apja kételkedett abban, hogy a gyermek ereiben csakugyan Piccolomini-
vér folyik, vagy csak egyszerűen a fia nyakába varrták, hogy nevelje fel. Enea a
gyerek védelmére kelt, és részletekbe menően elmesélte a történetet az elejétől a
végéig, hogy a nő milyen kedélyes teremtés volt, hogy először kikosarazta, és há-
rom napig hagyta őt „szenvedni”, de az elutazása előtti éjszakán mégiscsak magá-
hoz engedte. A fejleményről is beszámolt, mivel úgy gondolta, hogy apjának fel-
tétlenül tudnia kell róla:

„Félek, hogy a zsákmány megszökik előlem. Megkérem, hogy éjjel húzza el a reteszt, és
hagyja szabadon az ajtót. De ő bezárkózik, és nem biztat a legkevesebb reménnyel sem.
Mindig ugyanazt a választ kapom tőle. Hiába. Ugyanaz a válasz. A ház népe aludni tér.
Töprengek, hogyan teljesülhetne a kívánságom. Miután minden elcsendesedik, a hölgy szo-
bájához megyek. Az ajtó csukva van, ámde nincs bereteszelve. Kinyitom, belépek, és maga-
mévá teszem a bent fekvőt. Akkor megfogan a fiam.”120

Fia 1442. november közepén született Firenzében. Enea Bázelban találkozott El-
isabeth-tel, és bár eleinte kényszerítve érezte magát, később mégis vállalta az apa-
ságot, mert azt képzelte, hogy fondorlattal pénzt csikarhat ki az anyától. Elisabeth-
nek azonban nem volt pénze, és erről ő is megbizonyosodhatott. A hivatalos törvé-
nyesítésre nem került sor. Máig tisztázatlan, hogy az anya miért nem nevelte föl
újszülöttjét. Férjes asszony volt, gyermeke pedig egy félrelépés, egy felelőtlenül el-
töltött éjszaka gyümölcse, ezért nem kétséges, hogy mintha semmi sem történt
volna, visszatért a férjéhez.

Élénk szerelmi élet − további gyermekek?

A kis Enea a Siena melletti Corsignanóban nőtt fel, mialatt apjából nagyra be-
csült humanista, író, diplomata s nem utolsósorban szentszéki beosztott lett. Sza-
bad és élvezetekben gazdag életet élt, meggondolatlanul váltogatta szeretőit, Elisa-
beth után még sokan következtek. Leveleiben nyíltan ír nőismerőseiről, annyira,
hogy az olvasónak az az érzése, mintha mindezt a jelenben vetette volna papírra
valaki.
A kis Eneának, miután a nagyszülei befogadják, hamarosan nyoma vész, való-
színűleg korai halála miatt, mindenesetre apja többé nem beszél róla, s arról sincs
írásos bizonyíték, meggyászolta-e elvesztését. Később, amikor Skóciában járt, újra
elcsábult, a dokumentumok ugyanis megemlékeznek egy másik fiúról is, „alius in
Scotia mihi natus” (egy másik fiúról, aki Skóciában született) 121, aki azonban, akár-
csak az első gyermek, szintén nem sokáig élt. A két fiú világrajöttét apjuk vallotta
be, de hogy voltak-e még gyermekei, arra nincsenek utalások. Schmugge azt állít-
ja, hogy voltak:

„Bizonyos, hogy Piccolomininek további gyermekei is eljutottak a felnőttkorba. A bázeli

időszakból ismeretes egy nő, akit Gliceriumnak hívtak, és a szeretője volt. Miután Enea
1458-ban II. Piusz néven elfoglalta Szent Péter trónját, Rómában időnként meglátogatta
egy ifjú, egy bizonyos Wolfgang, aki példának okáért 1461 nyarán is eljött hozzá. Enea a
kamarásokkal titokban pénzt adatott neki dukátban. Kiderült róla, hogy pápai családtag.

110
 Ugyancsak az ő fia lehetett egy bizonyos Matheus Flugel, egy bázeli klerikus, aki apja pápa-
sága alatt megjelent a Kúriában, és tisztázatlan juttatásokat kapott.”122

Piccolomini gyakran utazott fiatalkorában: a bázeli zsinaton vett részt Caprani-

ca bíboros megbízásából, I. Jakab kérésére ment Skóciába, később a frankfurti or-
szággyűlésre, ahol III. Frigyes német-római császár koszorús költővé avatta.
Később a birodalmi kancellár szolgálatába állt, és egy ideig Rómában élt. Karri-
erlehetőségben nem reménykedhetett, mert − noha elismert író és humanista volt
− hiányzott az életéből az anyagi biztonság, ami a hasonló helyzetben élő leszár-
mazottaknál rendszerint az egyházi javak megszerzése révén alakul ki. A várva
várt fordulat 1447. március 4-én, pappá szentelése napján érkezik el az életében.
Az egyházi hivatást komolyan veszi, és betartja a cölibátust is.

A családbarát pápa

Piccolomini gyorsan haladt felfelé a ranglétrán. 1447-ben Trient püspöke lett,

majd Sienáé, 1456-ban bíborosi rangra emelkedett, végül 1458-ban elnyerte a pápai
címet.
Családjához és hazájához ragaszkodott, gyermekekről a dokumentumok nem
tesznek említést, mindamellett rokonai kellőképpen hasznot húztak pozíciójának
előnyeiből: unokaöccse, Francesco Todeschini-Piccolomini például bíboros, majd
III. Piusz néven pápa lett, jóllehet hivatalát váratlan halála miatt mindössze hu-
szonhat napig gyakorolta.
II. Piusz a szülőfaluját, ahol 1405. október 18-án világra jött, reneszánsz stílus-
ban újjáépítette, és püspöki székhellyé emelte. Katedrálist építtetett, és bíborosokat
kért fel, hogy palotákat állíttassanak. Az új város neve Piusz után Pienza lett. A
városnak építészetileg „tökéletesnek” kellett lennie, hogy az névadója dicsőségét
hirdesse. II. Piusz ideális reneszánsz fejedelme volt az egyháznak, mivel nemcsak
humanistákat pártfogolt, de ő maga is humanista volt.

111
 IV. PIUSZ ÉS ELTITKOLT GYERMEKEI

Giovanni Angelo Medici, aki egyébként nem volt a firenzei dinasztia tagja,
1499. március 31-én született Milánóban. Bolognában tanult, előbb orvostudo-
mányt, majd jogot. 1526-ban Rómába ment, ahol a Pápai Állam közigazgatásában
kapott állást. III. Pál rokoni érdekekből nagyon támogatta. 1545-ben Giovanni An-
gelo lett Ragusa érseke. Ebből az alkalomból fölvette a nagyobb rendeket. 1549-
ben tagja lett a bíborosi testületnek. 1559-től 1565-ig pápa volt.
Gyermekei azelőtt születtek, hogy az egyház szolgálatába lépett. Létezésük nem
hagy kétséget, erre utal az alábbi idézet is:

„Annak idején, amikor Gian Angelo a nagyobb rendeket fölvette, már több törvénytelen
gyermeke is volt: egy 1541-ben vagy 1542-ben született fia, valamint két leánya. Az esetle-
ges botrány elkerülése végett félrelépéseit titokban tartotta.”125

E dolog megtárgyalása Seppeltnél is mindössze ennyi:

„Három törvénytelen gyerekről tudunk ebből az időből és későbbről is, pontifikátusa ide-
jéből, de ez nem volt közbeszéd tárgya.”124

A Vatikáni lexikon nem említi, hogy IV. Piusznak gyermekei lettek volna, az új
pápalexikonban azonban szerepel egy röpke utalás:

„A személyében még reneszánsz mentalitású pápát az a tény, hogy trónra kerülése előtt
több fattyú gyermeke született, nem indította arra, hogy e kérdésben egyházreformot hajt-
son végre.”125

Nemcsak gyermekei, hanem rokonsága sem panaszkodhatott jótékonyságának

hiánya miatt:

„Legelőször a pápa a rokon családok mintegy húsz leszármazottjával törődött: a Serbel-

lonikkal, a Hohenemsekkel, a Borromeókkal és a többiekkel. Egyik későbbi utódja, Borromeói
Szent Károly az ellenreformáció egyik vezetője lett. Nem kevésbé támogatta három saját
gyermekét.”126

Gyermekei neve nem maradt fenn, amihez nyilvánvalóan az is hozzájárult,

hogy a legitimációs eljáráson nem estek át. Szégyellte volna őket az apjuk, vagy
nem akarta, hogy gátolják a karrierépítésben? A pápai trón felé haladva a trienti
zsinat korában a gyermekek léte nem volt kívánatos. Giovanni pápaként egyszerű
és vallásos életutat járt be, míg az apai szerepben nem látszott példás nevelőnek.
Gyermekei rejtve maradtak, pápa apjuk látszólag nem kötődött hozzájuk. Lehet,
hogy suttyomban mégis találkoztak néha?

112
 Ha VI. Sándor korára gondolunk, azonnal feltűnik, hogy stílusváltás történt. IV.
Piusz lezárta a trienti zsinatot, és 1564 januárjában elfogadta a dekrétumot. Ezzel
jelentős tekintélyre tett szert, befolyását még eltitkolt gyermekei sem enyhíthették.

113
 VII. KELEMEN
ÉS A FELTÉTELEZETT PÁPAGYERMEK:
ALESSANDRO DE MEDICI

Pápa sík terepen

Giulio 1478. május 26-án született. Apja Giuliano de’ Medici volt, akit 1478 ápri-
lisában gyilkoltak meg, a Pazzi-féle összeesküvés folyományaként. Anyjaként Giu-
liano metreszét, Fioretta d’ Antoniót nevezték meg. Giulio a nagyapjának, a „Ma-
gasztosnak”, Lorenzónak házába került. Ebben az időszakban vált az udvar a hu-
manizmus és a műveltség központjává. 1513-ban kétes származása dacára Firenze
érseke és bíborosa lett ez a jóképű, művelt, remek humorú, szerény férfi. A szigorú
VI. Adorján pápasága után a bíborosok úgy határoztak, hogy ismét egy Medicire
szavaznak, így lett Giulióból pontifex maximus (1523-1534). Az új pápát általában
örömmel fogadták. Nagy lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, hívő ember
módjára élt, és még a nagyböjti előírásokat is megtartotta, amiért sokak megbecsü-
lését sikerült elnyernie. Azelőtt egy pápától nem volt elvárható, hogy önuralma le-
gyen.
Az egyházpolitika terén azonban nem volt sikeres, ügyetlen taktikája következ-
tében addig sodródott, mígnem részese lett V. Károly császár és I. Ferenc francia
király rivalizálásának. 1527 májusában elfogták a császár zsoldosai, akik barbár
módon betörtek a Városba. A pápa hónapokig raboskodott az Angyalvárban, ki-
szolgáltatva a kegyetlen császári akaratnak. A határozott követelést elutasítva ha-
logatta a konzílium összehívását, majd nemsokára tragédia történt: a nyugati ke-
reszténység egyharmad része az anglikán egyház létrejöttével levált Rómáról. A
rokonszenves egyházfő az ingatag politikai helyzetben képtelen volt eligazodni a
nagyhatalmak versenyében. [Azáltal, hogy a törökökkel szövetkező francia király
oldalára állt, akaratlanul is árulójává lett az európai kereszténység ügyének. Kor-
társai csak, mint az Antikrisztust emlegették, nyíltan lázadtak ellene. Mi sem jel-
lemzőbb politikájának következményére, mint hogy Mohácsnál 1526-ban francia
pattantyúsok török ágyúkból lőttek a magyar lovagi-nemesi seregre. − A szerk.]

Karnevál Firenzében

1537-ben karnevált tartanak Firenzében. A rablótámadások és a betörések már-

már rendszeresek a városban, de ezen az éjszakán nem egy aranyművest támad-
nak meg, és nem is egy rajtakapott szerelmest dobnak az Arnóba. Ezúttal nem a
pénz a tét, hanem a hatalom. A gyilkosságot előre megtervezik, minden részletét,
akár egy krimiben.

114
 Alessandro és Lorenzino, a két Medici-sarj a firenzei mulatságba igyekeznek.
Évek óta együtt járnak mindenféle orgiára. Éjszakánként házakba törtek be, asszo-
nyokat becstelenítettek meg, kolostorokat dúltak fel. Nem válogattak. Bármilyen
erőszakos cselekedetben örömüket lelték. Ezen az éjszakán, 1537. január 6-án is-
merős házba igyekeznek, ahol professzionális gyilkosságot hajtanak végre, csak-
hogy számításukba hiba csúszik, a lerészegedett Alessandro ugyanis hiába próbál-
ja elvonszolni magát a helyszínről. Másnap reggel futótűzként terjed el Firenzé-
ben, hogy Alessandro de’ Medicit leszúrták Lorenzino házában. Az áldozat nem
akárki: ő volt Firenze hercege, a császár veje. A tettes Velencébe menekül. Eredeti-
leg az volt a célja, hogy megszabadítsa a várost egy zsarnoktól, és a helyére lépjen,
de nem járt sikerrel.

Különc fiú a Medici-házban

Alessandrónak megszámlálhatatlan ellensége volt. Már az is szokatlan volt,

hogy a Medici-ház egyik tagja gyilkosságba keveredett. A halott herceget a dóm-
ban ravatalozzák fel. A gyászmenet átvonul a városon, hátul, a koporsó mögött a
fiatal, tizenöt éves özvegy lépked, aki nemcsak képtelen a gyászra, hanem még
meg is könnyebbül, hogy végre megszabadult férjétől. Olvasóinkban alighanem
felvetődik a kérdés, hogy kicsoda is volt valójában ez a férj, és miért ilyen alatto-
mos, pontos válasz azonban nem adható. Származását homály fedi. Bizonyos,
hogy mint a Medici-dinasztia sarja, előkelő és híres családban nevelkedett. De va-
jon tisztában volt-e ennek jelentőségével? A tükörben mindig is ámulva szemlélte
idegenszerű, egzotikus külsejét, ami miatt sokan mulattnak hívták.

„Sötét bőre, alacsony homloka, vastag ajkai és sötét, erős szálú, göndör haja igazolja,
hogy mór vér van benne. Akik ismerték, valóságos szörnynek tartották.”127

Sötét bőrű anyja valószínűleg a Mediciek háztartásában dolgozott. De ki lehet

az apja? Nos, az apa törvényesen Lorenzo di Pietro de’ Medici, Urbino hercege
vagy más néven Giulio de’ Medici bíboros. A Medici-klánnak nem esett nehezére
Alessandro hovatartozásának titokban tartása, ügy mutatták be, mintha a bíboros-
nak az unokaöccse lenne128. Kétéves volt, amikor apja megkapta az egyházfői ran-

115
got, őt pedig az ünnepségen mindjárt Firenze leendő uralkodójának nevezték ki,
és a pápa áldást mondott rá. Alkalmatlansága hamar megmutatkozott. Kiskorú lé-
tére türelmetlen volt, és rövidesen szexuális túlkapásai is kiderültek. Ennek ellené-
re eszményi feleséget kapott.

Firenze hercege, a császárleány férje

VII. Kelemen pápa és V. Károly császár Bolognában találkozik. Itt történik 1530-
ban a császárrá koronázás és a családi cserekereskedelem. Egy házaspár áll kiszol-
gáltatottan a sakktáblán. A pápa és a császár úgy mozgatják a saját gyerekeiket,
mintha bábuk volnának: a férjet, Alessandrót, aki a pápa törvénytelen fia vagy
unokaöccse, és a feleséget, ausztriai Margitot, a császár házasságon kívül született
lányát. Helyzetük távolról sem azonos a későbbi habsburgi házasságpolitika sze-
replőinek állapotával. Alessandro 1531-ben költözik Firenzébe, miután a császár
seregei elfoglalják a várost. Ezzel a Mediciek hivatalosan is Firenze uralkodói lesz-
nek. Az új herceg eleinte kerüli a feltűnést, meghúzza magát, ám később újrakezdi
tobzódásokban és orgiákban gazdag életét. A császár Nápolyba küldi, ott Ales-
sandro ügyesen védekezik, majd sok-sok ígérgetés után visszatér, s folytatja gát-
lástalan és erőszakkal teli életmódját.
1536-ban V. Károly egy hivatalos látogatás alkalmával Firenzébe érkezik, és
ugyanabban az évben lánya, Margit is eljön. Tizennégy éves, itt az ideje, hogy férj-
hez menjen. Apja hajlandó hozzáadni ehhez a kéjenchez. Egy házasságon kívül
született leány nem várhat megértést egy császártól.
Alessandrónak három törvénytelen gyermeke van, egy fiú, Giulio, és két lány,
Giulia és Porzia. Az első találkozáskor „madamá”-nak szólítja menyasszonyát, és
ezen később sem változtat. A császárleányról nevezik el a híres római palotát, a
mai Palazzo Madamát, amely az olasz szenátus székhelye. A pápafiú felesége
máig feledhetetlen maradt.

116
 ÁLLÍTÓLAGOS PÁPA APÁK

Néhány pápa apasága nem kizárólagosan bizonyítható, emellett sokszor az ada-

tok is ellentmondásosak. Véglegesen semmit nem lehet kijelenteni, ezen kívül kü-
lönböző adattárakból mindig újabb és újabb dokumentumok kerülnek elő. A most
következő pápák vélt vagy valóban létezett gyermekeiket sohasem ismerték el.

III. Kálixt és fia, Francesco Borgia

Francesco Borgia (1441-1511) nagy valószínűséggel pápafiú volt. Spanyolor-

szágban született 1441-ben, Alfonso Borgiától, a későbbi III. Kálixt pápától (1455-
1458). Teano és Cosenza püspökeként végezte munkáját, amikor 1500-ban unoka-
testvérétől, VI. Sándor pápától bíborosi kinevezést kapott. 1493-ban már kincstár-
nokká lépett elő, és Sándor legszűkebb köreihez tartozott, aki bőven ellátta teen-
dőkkel. Francesco elkísérte Lucreziát Ferrarába, az esküvőjére, és vállalta, hogy
gyámja lesz Giovanninak, a kis pápautódnak. Azt nem lehet tudni, hogy tudott-e a
származásáról, és ha igen, akkor milyen mértékben avatták be a titokba. Francesco
Borgia a francia és spanyol bíborosokkal egyetértésben tiltakozott II. Gyula ellen,
ennél fogva sürgette a pisai konzílium összehívását, mely a pápa hatalmának meg-
döntését tűzte ki célul. Gyula kiátkozta az összeesküvőket. Nem sokkal a pisai zsi-
nat megnyitása után Francesco Borgia 1511 novemberében meghalt Pisában. A Va-
tikán-beli Borgia-lakosztályban található róla kép: „Nagy valószínűséggel Francesco
Borgia szerepel a Mária mennybemenetele című jelenetben, a Sala dei Misteriben.”129
Weber a pápák genealógiájában „Francesco, mint figlio naturale apjaként Alfon-
so de Borgiát nevezi meg.”130 Joggal mondhatjuk tehát, hogy III. Kálixtnak volt egy
fia.131

II. Pál (1464–1471)

„Amikor Pietro Barbo II. Pál néven 1464-ben pápa lett, a tekintélyes velenceinek, a haj-
dani kereskedőnek, már voltak gyermekei, róluk azonban kevesen tudtak.”132 Schmugge
sem dokumentummal, sem bizonyítékkal nem támasztja alá ezt az állítást. Seppelt
és Pastor nem hivatkozik gyermekekre, miként Weber sem a pápák genealógiájá-
ban.

117
 IV. Szixtusz (1471–1484)

Unokaöcsök vagy fiak voltak? Mármint Pietro és Girolamo Riario. A nyilvános-

ság előtt a pápa gyakran nagybácsiként mutatkozott be, és az igazságra csak az
irodalmi művek derítettek fényt:

,,IV. Szixtusz, az egykori példás életű ferences rendi barát, szabad utat engedett a világi
késztetéseknek. Saját gyermekein és unokáin kívül idegen asszonyokat is fogadott. Gátlásta-
lanul hódolt a nepotizmusnak.”133
„Szixtusznak két kedvenc unokaöccse volt, az ő útjukat egyengette. A történészeknek az
az álláspontja, hogy mind a ketten csak állítólagosán voltak unokaöcsök, mert valójában a
pápa tulajdon fiai voltak. Az egyiket, Pietro Riariót istentelen származása ellenére bíboros-
sá kreálták. A másik legkedvesebb unokaöcs, Girolamo Riario politikai pályára került.”134
„Több, mint valószínű, hogy a két fivér (Pietro és Girolamo Riario) a pápa fiai
voltak.”135

Pastor nem említ gyermekeket, ehelyett „teológiai műveltségéről és makulátlan élet-

útjáról”136 ír.
Seppeltnél és a Weber-féle genealógiában IV. Szixtusz gyermektelen, mint apa
tehát kérdéses marad.
IV. Szixtusz gátlástalan nepotizmust folytat, hat unokaöccséből csinál bíborost.
Miután megválasztják pápának, két fiú- és négy lánytestvér érkezik Rómába, és
megkezdődik a vagyonszerzés.
Pietro Riario bíborosi kinevezését igencsak balfogásként lehetett elkönyvelni,
mivel hivatalos metreszével óriási vagyont herdált el. Egész Róma tudott erkölcs-
romboló életmódjáról, ami 28 éves koráig tartott, tudniillik akkor halt meg. Halálát
a túlzott jólét okozta.
Szixtusz, akit a mai napig a Szixtusz-kápolna építtetőjeként ismernek, a ference-
sek rendfőnöke volt, és ezzel egyidejűleg a krisztusi szegénység hirdetője is.
Egyedül ő képviselte a vallás e parancsát, és vigyázott, hogy unokaöccsei lehe-
tőleg ne költsenek el túl sokat.

III. Piusz (1503–1503)

Ezt a pápát csak a teljesség igénye miatt említjük meg, azzal a kiegészítéssel,
hogy Gregorovius, a neves történész szerint ő is nemzett gyermeket: „Gregorovius
a Lucrezia Borgiában azt állítja, hogy III. Piusz »nem kevesebb, mint tizenkét gyermek
boldog édesapja volt«. Bizonyítékai azonban nincsenek.”137
Durant kultúrtörténetében szintén található egy figyelemre méltó kijelentés III.
Piuszról: „Habár számos leszármazottja volt, jámborságáról és bölcsességéről ismerték.”138
Az archívumokban mostanáig nem találtak adatokat III. Piusz apaságának iga-
zolására.

118
 III. Gyula (1550–1555) és fia, Innocenzo

Feltételezhetően a pápagyermek kategóriába tartozik az 1532-es születésű, tisz-

tázatlan származású Innocenzo del Monté is. Amikor Gianmaria del Monte látta,
hogy ifjúkorában milyen ügyesen bánt a majmokkal, nyomban rábízta majmai őr-
zését. Alighogy Gianmaria del Monte bíboros elfoglalta a pápai trónt (1550–1555),
május 30-án már bíborossá is jelölte 17 éves, örökbe fogadott unokaöccsét [vagy
fiát], a bíborosi kollégium tiltakozása ellenére, majd 1550. július 2-án a teljességgel
alkalmatlan fiút bíborossá szentelte. Az érthetetlen kinevezés természetesen talál-
gatásokat és szóbeszédet indított útjára, sokan azt mondták, hogy a pápa nem
más, mint a bíboros apja. Az ifjú főpap kirívó vagyont tudhatott magáénak, példá-
ul ő volt a normandiai St. Mihály- vagy a veronai Szent Zénó-apátság kegyura.

Egy életvidám pápa

A pápa vidám természetű ember volt, tipikus reneszánsz fejedelem, aki arról
nevezetes, hogy udvari bolondjainak se szeri, se száma, és a Vatikánban kétes ér-
telmű vígjátékoknak adott otthont.
„Az egyház ügyeinek intézésében csak annyira vett részt, amennyire az elkerülhetetlen
volt.”139 Élvezte a derűs életet, kiadós lakomák házigazdája volt, vadászatokra járt,
időtöltésből olyan játékokban vett részt, ahol vagyon volt a tét, amit gyakran meg
is nyert, és kitűnően tudott vicceket mesélni, „amelyek természetesen időnként arcpirí-
tóak voltak”.140
Gyula tulajdonképpen már nem illett bele a korba. A trienti zsinat reformokat
sürgetett, és az életvidám egyházfő előtt már képtelen volt meghajolni.
III. Gyula apasága érvek hiányában csupán feltevés marad. Garin arról beszél,
hogy „a kinevezések [a pápa ugyanis öt rokonából kreált bíborost − A szerk.] megbot-
ránkozást keltettek: Innocenzo, III. Gyula természetes fia, akit az egyik báty adoptált, már
17 éves korában bíboros volt, emellett többször ült börtönben, és (hasztalan) a szerzetes
testvérek vették oltalmukba, hogy a helyes útra tereljék”.141
Mindamellett a bíborosi kar tagjaként eltöltött huszonkét évet. Innocenzo del
Monte botrányos életútja miatt a vádak egyre sokasodtak. 1577-ben halt meg, miu-
tán feslettsége okán két évig raboskodott az Angyalvárban. A legbecstelenebb és
legméltatlanabb ember volt, aki valaha is bíborosi palástot hordott, ehhez képest
csak másodrendű kérdés, hogy pápa nemzette-e.

119
 IV.

FORRÁSMŰVEK

120
 FORRÁSOK ÉS IRODALOM:
PÁPAGYERMEKEK −
TÖRTÉNELEM ÉS LEGENDA

Pápagyermekekről tudtunkkal még nem adtak ki könyvet, noha „szentségtelen

apákról”, „feslett pápákról”, „szent züllöttségről” már írtak. Hasonló tematikájú
könyveknél voltak már kísérletek pápai bűnlajstromok összeállítására, és nem ke-
vés sarjról derültek ki adatok.
Az egyház általános szókincséből hiányzik a „pápagyermek” szó, és a szakiro-
dalom is csak imitt-amott tesz róluk említést. Többnyire csak VI. Sándor utódjairól
találhatunk hivatkozásokat. A legújabb, 2000-ben megjelent, háromkötetes pápa-
enciklopédia142 maradéktalanul felsorolja és megnevezi mind a tízet, a többi pápá-
ról azonban diszkréten hallgat. Egy 1910-ben kiadott könyvben a jelek szerint va-
laki mégiscsak foglalkozott az üggyel, a szerzőt Ahrimannak hívták, ami egyéb-
ként álnév, a cím pedig: Pápák, szeretők és fattyak. Ezzel a beszédes címmel akarta
felhívni a figyelmet arra, hogy nem kifejezetten olyan az egyház, mint amilyennek
az átlagember képzeli.
Könyvének Pápafattyak című fejezetében143 Schmugge helyesnek látta a név sze-
rint sorra vett bíboros- és apátgyermekek mellett a pápákét is megnevezni, még
akkor is, ha azon az állásponton volt, hogy bizonyítékok híján a lista nem lehet tel-
jes.
A kutatók terjedelmes pápatörténetet elemezhetnek, megfelelő lehet például a
témával kapcsolatban Franz Xavér Seppelt csaknem negyven évvel ezelőtt írt öt-
kötetes műve, amelyben kevés kivétellel valamennyi pápagyermek megtalálható.
Egy-két kivétellel felsorolja valamennyi pápagyermeket, mindazonáltal könyve
már negyvenéves. Meglepő módon mostanáig nem jelent meg részletes pápatörté-
net a német nyelvterületen, amelyben a legújabb kutatási eredményeket feldolgoz-
ták volna. A legterjedelmesebb, Ludwig von Pastor-féle, tizenhat kötetes pápatör-
ténetet első darabját 1886-ban adták ki. Pastor e munkája jelentős mennyiségű ada-
tot tartalmaz, ezért nagy horderejű forrásműnek számít, noha magyarázatai időn-
ként nélkülözik a szükséges tárgyilagosságot.
A pápagyermekekről szóló, legkorábban létrejött áttekintések egyike a pápacsa-
ládok genealógiája.144 A négy kötetből álló, nagy kiterjedésű, aprólékos pontosság-
gal összeállított mű valamennyi rendelkezésre álló archívum anyagát tartalmazza,
beleértve a családi archívumokat is, ezen kívül a pápai utódokról szóló legújabb
kutatási eredményeket is feltárja.

Titkos és nyilvános levéltárak

A Vatikán Titkos Levéltára (Archivio Segreto Vaticano) 1882-ben nyílt meg a

kutatók számára. Kifogyhatatlan bázisa a forrásanyagoknak, mivel a többi pápai

121
archívummal és a Vatikáni Könyvtárral együtt hiánytalan dokumentációját adja a
pápák hivatalos tevékenységének, beleértve például a levélváltást, a pénzforga-
lom-bonyolítást, a felmentésekről és a bűnbocsánatról kiadott okiratokat, hasonló-
képpen a törvénytelen sarjak legitimációját igazoló papírokat. A dokumentumok,
az oklevelek, a jelentések, a jegyzetek, a levelek, a bírósági akták Róma többi archí-
vumából valók.
Ferdinand Gregorovius megtalálta Camillo Beneimbene jegyző protokollját,
amelyben elolvasható VI. Sándor valamennyi megállapodása, köztük gyermekei
házassági szerződései is. A római irattár (Archivio di Stato di Roma) jelenlegi mű-
ködése bámulatosan egyszerű, 2001 novemberében mindössze fél óra várakozás
kellett például ahhoz, hogy bárki kézhez kapja a jegyző Beneimbene dokumentu-
mait, az 1467 és 1485 között keletkezett iratokkal. Az 1482-es keltezésnél találhatók
Girolama (vagy Jerónima, Hieronyma) Borgia házasságkötésének iratai145, amelyek
tanúsítják, hogy feleségül ment Gianandrea Cesarini-hoz. A menyasszony apja,
Rodrigo de Borgia bíboros, aki személyesen volt jelen, elismerte, hogy az édesapja
Hieronyma kisasszonynak, akiről az okmányban még az is kiderül, hogy Petrus
Ludovicus de Borgia testvére.
Mantova, Velence, Nápoly, Párma, Valencia és Bécs levéltárai szintén nagy
mennyiségben tartalmaznak a gyermekek létezéséről bizonyítékokat, amelyeket a
Szentszéknél járt követek szolgáltattak ki uraiknak. A müncheni archívumban van
például a pápafiú, Giacomo Boncompagni házassági okirata 1576 februárjából.
Egy bizonyos Hortensi Tyriacensis tudósított róla V. Vilmos hercegnek.146 A köve-
tek szemléletesen mutatták be a korabeli Róma életét, a pápai udvart, és benyomá-
saikat egyéni észrevételekkel egészítették ki, ez azonban inkább hátrányt jelentett,
mivel a politikai helyzettől függően a spanyol másként fogalmazott, mint a velen-
cei. Csak a kritikus látásmód és a gondos elemzés adhat valós képet a pápagyer-
mekek életéről.
A korabeli dokumentumok lehetővé teszik a pápai kincstár számításaiba való
betekintést is. III. Pál például minden évben mindenszentek napján tizenkét fák-
lyát gyújtatott meg VI. Sándor sírjánál a tiszteletére. Más adatok arról szólnak,
hogy mekkora kiadással járt a pápagyermekek kiházasítása, és hogy mennyi pénzt
különített el egy-egy pápa, hogy leányának hozománya legyen.

Élénk levélváltás

A kor sajátos jellemzője volt a rendkívül élénk levélváltás. Az emberek felfoko-

zott közlésigényük miatt gyakran írtak ismerőseiknek, úgyhogy némelyeknek óri-
ási levélgyűjteményük keletkezett. Mintha a mobiltelefonok időszakát előzték vol-
na meg. Ippolito d’ Este bíboros közvetlenül Lucrezia Borgia esküvője után nem
sajnálta az időt, hogy kényelmesen leüljön, és részletes tájékoztatást adjon levél-
ben testvérének, a Mantovában élő Isabellának. Mihamarább le akarta írni, hogy
milyen ruhát viselt Lucrezia, és hogyan zajlott az ünnepség. Tulajdonképpen min-
den külsőségről tüzetesen beszámolt, ezért és emelkedett stílusa miatt írása érté-
kes emléknek számít.

122
 II. Piusz pápa igencsak terjedelmes levelezést hagyott az utókorra. Számos nyel-
ven beszélt, költői természetleírásai közismertek voltak. Leginkább úti beszámoló-
it olvasva nyerhetünk bepillantást lelkivilágába.
A Vatikán Titkos Levéltára őrzi VI. Sándor pápa magánlevelezését, benne a
Lucreziától kapott leveleket is, ezen kívül hármat hajdani ágyasától, Vannozzától,
kettőt pedig egy másik szeretőjétől, Giulia Farnesétől, melyekből az egyik 1494. jú-
nius 10-én, a másik 1494. augusztus 14-én keletkezett. Aki Giulia leveleiben eroti-
kus célzásokat és bensőségességet sejt, csalódnia kell. Az igazi érzelmekről nem
esik szó, csak a hétköznapokról, ami pedig a stílust és a formát illeti, minden te-
kintetben megfelel az előírásoknak. Giulia a „Padre Santo” (Szentatyám) megszólí-
tást használja, szerelmét stílusosan „Vostra Santita” (Őszentségének) nevezi, vége-
zetül pedig a kordivat szerint csak így írja alá: „indegna serva e schiava” (méltat-
lan lekötelezettje és rabszolgája).147
Lucrezia egyik eredeti levelének fakszimile példánya megvásárolható a Vatikán
múzeumában. 1494. június 10-én148 írta apjának Pesaróban, „manu propria” (saját
kezűleg).

Ellentmondásos adatok

Az apákról bőséggel szerezhető információ, egyházpolitikai, hivatali tevékeny-

ségük sok forrásból megismerhető, arra azonban ritkán derül fény, hogy miként
viselkedtek a magánéletben, hogyan bántak gyermekeik anyjával, ezért az ember
sokszor arra kényszerül, hogy megpróbáljon gyanútlanul a sorok között olvasni. A
pápagyerekekről hátramaradt adatok érthető módon töredékesek. Némely pápa-
fiú nyilvános funkciójával maga is alakította a történelmet. A lányokról ritkábban
esett szó, azon kívül, hogy házasságkötésüket világra szólóan megünnepelték, hol-
ott sokkal inkább befolyásolták az események alakulását, mint ahogy eddig hitték
róluk. A Dizionario biografico degli Italiani tartalmaz egy-két cikket a pápa lányáról,
Felice della Roveréről149 és Constanza Farneséről150.
Mivel a pápák házasságon kívül világra jött gyermekei általában nem állnak a
középpontban, érthető, hogy nem lehettek valamennyien hírességek. A két Borgia-
testvér neve terjedt el a világban, Lucreziáé és Cesaréé, akiknek tettei számos iro-
dalmi műben fellelhetők. Cesaréról több könyv emlékezik meg, mint az apjáról, a
pápáról. A Borgiákról az elmúlt években új monográfiák jelentek meg, ezek több-
sége regény; a Borgia-mítosz még ma is érdekli az embereket.
Az 1992-ben rendezett Borgia-kongresszuson a kutatók lehetőséget kaptak vizs-
gálati eredményeik megvitatására. Kísérletekben nem volt hiány, a legendák révén
sikerült képet kapni a család életéről, ami alapján a tettek indítékai is napvilágra
kerültek.

Bizonytalan források

A kortárs történetírók közül mindenekelőtt Infessura és Guicciardini érdemel

említést.

123
 Stefano Infessura (kb. 1440− kb. 1500)

Tekintélyes római polgárcsaládból származott, és a szenátus írnoka lett. Ez

meglehetősen szerényen hangzik, pedig a Város közigazgatásában a rang viselőjét
megbecsülésben részesítették. Római naplójában, a Diario della città di Romában az
1484-től 1494-ig tartó időszakot mutatja be. A pápákkal gyakran kíméletlen, mint
például a IV. Szixtusz halálához fűzött kommentárban is:

„Egy csütörtöki napon, hajnali öt órakor Szixtusz távozott az élők sorából. Ezen a ke-
gyes napon az örökkévaló Isten megmutatta az ő hatalmának mindenhatóságát, és megsza-
badította a kereszténységet a legistentelenebb és legelvetemültebb zsarnoktól, aki hírből sem
ismerte a félelmet, sem a kereszténység iránti könyörületet, sem a keresztényi jámborságot
és szeretetet, amely egyedüli és önmagáért való. Szakadatlanul csak az érzékiségnek hódolt,
birtoklásvágya, pompakedvelése, hírnév utáni értelmetlen sóvárgása és szívtelensége min-
dent felülmúlt. Ez az aljas szodomita gyermekeket gyalázott meg.”151

Holttestének felravatalozásáról ugyanilyen elítélően és ugyanennyi képzelőerő-

vel ír, akárcsak később Burchard VI. Sándoréról:

124
 „Másnap reggel a holttestet a Szent Péter-templomba szállították, húsz égő gyertyával,
arannyal átszőtt, szakadt miseruhában. Kevesen kísérték el az utolsó útjára. Arca egészen
szederjes és eltorzult volt, nyaka megdagadt, vonásai olyanok, mint az ördögéi; mindenki,
aki látta, elátkozta, és titokban az ördögnek ajánlotta lelkét.”152

Francesco Giucciardini

1538-ban kezdte írni a híres Storia d’Itáliát, melyben az elmúlt negyven évre te-
kint vissza. Az volt a célja, hogy hírnevet szerezzen magának, amiről VII. Kelemen
tanácsadójaként le kellett mondania. A mű hangulatát találóan jellemzi a „Giuc-
ciardini pesszimista világlátása”153 kifejezés. A szerző pápaellenessége főként VI.
Sándor értékelésekor fejeződik ki.

Johannes Burchard

Alighogy VI. Sándor meghalt, máris megkezdődött ellene a kárhoztató hadjárat,

aminek fő forrása a pápa hajdani ceremóniamestere, a straßburgi Johannes Bur-
chard volt, aki − mivel a pápa közvetlen környezetéhez tartozott − szinte minden-
ről értesült. Burchard (vagy Burkhard) Straßburgból érkezett Rómába, ahol négy-
százötven guldenért szertartásmesteri rangot vásárolt magának a Szentszéknél,
ahogy az a pápáknál 1483-tól 1506-ig szokás volt. Naplójába (Diarium vagy Liber
Notarium) eredetileg a liturgiákat akarta feljegyezni.

„Az eredetiből már csak huszonöt és fél oldal található meg a Vatikánban. A maradék
kéziratnak nyoma veszett. A másolatok különböző könyvtárakban vannak. A müncheni kéz-
irat is csupán egy másolat kópiája, nem az eredetié.”154

Az előttünk lévő szövegben betoldások és változtatások ismerhetők fel, ezért

óvatosan kezelendő, ráadásul Burchard nem tudott lemondani arról, hogy ne rög-
zítse a Vatikánban szerzett élményeit, és ki ne fejezze rosszallását a látottakkal
kapcsolatban. A Borgia-pápa viselkedése annyira megbotránkoztatta, hogy meg-
vetését írásban is ki kellett fejeznie, utolérhetetlen szemléletességgel írt, amellett,
hogy babonás, boszorkányhitű és démonokban hívő ember volt, így aligha lehet
tőle elvárni a tárgyilagosságot.

Eltérő értelmezések

Még a jól dokumentált történelmi eseményeknél is előfordulhatnak egészen el-

térő értelmezések. Íme egy példa:
1503. augusztus 5-én, egy kánikulai és fülledt nap után Adriano da Corneto bí-
boros esti ünnepséget szervez, amelyre VI. Sándor pápát és fiát, Cesarét is meghív-
ja. Augusztus 11-én mindketten megbetegszenek, majd egy héttel később a pápa
meghal, pedig azelőtt teljesen egészséges volt. Ekkor kezdődnek el a találgatások.

125
 A bűnügyi változat szerint a pápa mérgezett bort vitt a házigazdának ajándék-
ba, csakhogy a palackokat véletlenül elcserélték, így Borgiák itták meg a halálhozó
bort, attól betegedtek meg. Érdekes történet, amelyben bebizonyosodik, hogy a
gonosznak előbb-utóbb bűnhődnie kell.
A kevésbé moralizáló változat kiindulópontja a forró augusztusi napokon Ró-
mában tomboló malária. Az igazság az, hogy halál, betegség, méreg vagy malária
egyre megy, hiszen régen a halál okát lehetetlen volt minden kétséget kizáróan
megállapítani. A méreg-verzió jobban illik a Borgia-mítoszhoz, bár az is elképzel-
hető, hogy Sándor természetes halállal halt.

126
 EMLÉKEK ÉS MŰEMLÉKEK

Pápagyermekek és apák: ha vizsgálni kezdenénk az emlékeiket, vajon milyen

relikviákra és műemlékekre bukkannánk? Vagy az is lehet, hogy ezek nyomtala-
nul eltűntek?
Egyes vizsgálatok nagy horderejű bizonyítékokra bukkannak, a teljesség igénye
azonban a keresés során sohasem lehet kiindulópont. Az apák utáni kutatás bizo-
nyára vég nélküli lenne, hiszen szinte valamennyien jelentős alakjai voltak az egy-
háztörténetnek, főként az olyan, különösen tevékeny mecénások, mint például II.
Gyula és III. Pál, akiknek munkásságáról számos nevezetesség tanúskodik Róma-
szerte: a Szent Péter-bazilika, a Szixtusz-kápolna, Raffaello stanzái, a Piazza Capi-
tole, a II. Gyula által bankok és üzletek sétálóutcájának szánt Via Giulia, ahol a 14.
számú házban a pápa emlékére egy Papa Giulio elnevezésű étterem csalogatja a
látogatókat.

A Vatikán − pápagyermekek szülőháza?

A nyomkeresés első útja a Vatikánba vezet: a pápa apák innen irányították az

egyházat, itt adtak gyermekeiknek egyházi rangot, bevonva őket a pápai politiká-
ba. Itt élt az egy ideig a papi hivatást gyakorló Cesare, aki apja intézkedésére a
Borgia-lakosztályt kapta meg, amelyet követői nem voltak hajlandók többé lakás-
ként használni; ma a Vatikáni Múzeumhoz tartozik. Bernardino Pinturicchio VI.
Sándor megbízására hatásosan festette meg ezt az épületrészt és azzal együtt ma-
gát a pápát: Krisztus feltámadásának ábrázolásán a szentatya összekulcsolt kézzel
térdel a Sala dei Misteri della Fedében, vállán egy pompázatos, aranyszínű ve-
csernyepalásttal, jobb kezén a halászgyűrű fénylik. A japán turisták mindig nagy
örömmel járják be a jelenleg kiállításokkal berendezett lakosztályt, és a pápát bizo-
nyára rokonszenves, jámbor embernek képzelik el, noha a római prelátusok véle-
ménye ennek az ellenkezője volt.
A pápa és a feltámadott Jézus egy szokatlan kompozíción látható. Pinturicchio
képe így ábrázolja Sándort:

„A vallásos témájú kép egyszerre víziója az uralkodó pápának és az egyházpolitikai

programnak. […] Ez a gondolati összefüggés érzékelteti, hogy a pápa, akárcsak Krisztus,
győzedelmeskedik a halálon, és örök hatalommal rendelkezik. A Borgia-lakosztályban lévő
freskó Krisztus földi helytartójaként jeleníti meg VI. Sándort.”155

Az apák hivatali székhelyéül szolgáló Vatikánban sok évtizeden keresztül nyil-

vánosan zajlott a pápacsaládok élete: pazar esküvőket tartottak, ki-be jártak a pá-
pa-gyermekek, az -unokák és az -unokaöcsök, akik később bíborosként hivatalos
rendezvényeken vettek részt. Mindazonáltal a Vatikán sohasem volt szülői ház,
ugyanis az apák sokkal inkább egyházi székhelynek és saját palotájuknak tartot-

127
ták, és csak másodsorban tekintették a családi ünnepségek romantikus környeze-
tének. Itt hiába akarnánk családi képekre bukkanni, mivel egyetlen pápa sem
akart, vagy mert gyermekei körében festő előtt modellt állni. Távolabbi rokonok
azonban a képeken itt-ott mégis feltűnnek, például IV. Szixtusz az unokaöccseivel,
III. Pál az unokáival. Hamis az a feltevés, amely szerint a pápagyermekeket a Bor-
gia-lakosztályban ábrázolták. A híres Katalin-kép például egyáltalán nem hasonlí-
tott a pápa lányára, Lucreziára, és a sír őrzőjének modellje sem lehetett Juan Bor-
gia. Sabine Poeschel szintén ellentmond ennek a feltételezésnek: „Juan vagy Cesare
Borgiának mint a Szent Sír őrzőjének azonosítását el kell vetni.”156
A nyomok az Angyalvárba is elvisznek, ahol Cesare, a pápafiú menedéket kere-
sett apja, VI. Sándor halála után. Pinturicchiót bízta meg, hogy néhány helyiséget
alakítson át lakhatóvá.

Bíborosok palotái

A Corso Vittorio Emanuele II-nél bekanyarodva, hamarosan a kis, romantikus

Piazza Sforza-Cesarinihoz érünk, ahol egy hatalmas épületnek ugyanez az elneve-
zése. Rodrigo Borgia bíboros építtette, hangos mulatságokat tartott benne. II. Piusz
egyik levelében úgy mutatja be ezt a palotát, mint egy „káprázatos, égbe szökő há-
zat”, melyet egy körmenet alkalmával bámulatos képzelőerővel díszítettek fel. Az
ízléses és drága belső berendezés minden látogatónak feltűnik. Ascanio Sforza bí-
boros, akit Rodrigo Borgia vacsorára hívott meg, levelében ekképp mutatja be test-
vérének, Ludovico il Morónak a lakást:

„A házat pompásan berendezték. Az első terem festett tapétával volt díszítve, a másik
szintén, de itt mintha a minták még szebbek lettek volna, a padlót szőnyeg borította. Mind-
ez kitűnően illett a bútorzathoz − az ágyat karmazsinvörös selyemmel vonták be, és a po-
hárszék telis-tele volt alaposan kimunkált ezüst- és aranyedényekkel. Hátul még két szoba
helyezkedett el, az egyiket a legnemesebb fali- és futószőnyegekkel, alexandriai selyembe
burkolt ággyal ékesítették, de ez még mind semmi, mert a másikat még ennél is gazdagab-
ban felcicomázták, és a varázst egy aranybrokáttal borított nyoszolya elhelyezésével fokoz-
ták.”157

Megjegyzendő, hogy értékes fekvőhelyekben nem volt hiány, noha mindenki

tudta, hogy a házigazda, Ascanio Sforza bíboros nem házas. VI. Sándor pápává
avatásakor ajándékozta neki ezt a palotát, valószínűleg jutalmul, mert a konklávé-
ban őrá szavazott. A Sforzák után a Cesarinik vagyonát gyarapította. Az eredeti
felépítésre kevés dolog emlékeztet, ugyanis az épület nagy részét 1888-ban átalakí-
tották. Jelenleg magántulajdonban van.
A Corsóról a Campo dei Fioraira kanyarodva találjuk a vitathatatlanul leghíre-
sebb bíborosi palotát, a Palazzo Farnesét. Az 1514-es építési munkálatok elindítója
Alessandro Farnese volt, akkoriban már négygyermekes apa. Az épület mintegy
háromszáz fő befogadására alkalmas, harmonikus elrendezése Michelangelónak
köszönhető. III. Pál gyermekei itt laktak, unokája, Alessandro fejedelemhez illően
alakíttatta át. 1911-ben a francia állam vásárolta meg, jelenleg a francia nagykövet-
ség székhelye, és nem látogatható.

128
 A San Marcó-i lelet

A San Marco-templom a Piazza Venezián áll. Mindenki ismeri ezt a teret, mely-
nek temploma a rómaiak közkedvelt esketési helye. A bejárati csarnokban, ahol a
szertartás után az ifjú párok fényképezkedni szoktak, a jobb oldali falon látható
egy kopott kőlap. A rajta lévő írást kissé nehéz kibetűzni, de némi erőfeszítéssel
mégiscsak összeáll a szöveg: „VANOTIAE CATHANEAE”, majd négy gyermeké-
nek neve következik: CESARE, VALENTIAE, JOANNE GANDIAE, JAFREDO
SCYLATII ET LUCRETIAE FERRARIAE”. Dicséretre méltó, hogy magának a
„PRUDENTIA” (Bölcsesség) nevet adja.
Ez az eredeti sírköve Vannozza Cattaneinek, Rodrigo Borgia szeretőjének, és
közös gyermekeiknek. 1948-ban, amikor a restaurálás során a történészek megta-
lálták, úgy érezték, hogy szenzációs leleltre bukkantak. A sírkő először a Santa
Maria del Popolón volt, ahol Vannozzát eltemették. A 18. században nyoma ve-
szett, feltehetően leesett. Mivel azonban a rómaiak rendszerint semmit sem dob-
nak el, amiről azt gondolják, hogy még használható, a követ a San Marco-templom
főbejáratánál, a padlóba ékelve rakták le, felirattal lefelé. A bíboros, később pápa
leghíresebb szeretőjére emlékeztető kődarab igazi korhű dokumentum.

Levél Vannozza dei Cattaneitől Sándor pápához (Vatikáni Le-

véltár). A keltezetlen, saját kezűleg írt levél a következőképpen zárul:

„A nappal és az éjszaka Őszentsége életéért mond fohászt.” Vannoz-

za de Cataney

A Corsón, a Piazza Veneziától nem messze található az II Gesù jezsuita temp-

lom, amelynek mintájára számos barokk templom készült. Létrejöttében két pápa-
utód működött közre: egy unoka, Alessandro Farnese, és egy dédunoka, Frances-
co Borgia. A központi homlokzaton nagybetűkkel az alábbi írás látható: „ALE-
XANDER CARDINALIS FARNESIUS”. A FARNESIUS szó pontosan a főbejárat
középső része fölött van.
III. Pál unokája itt örökítette meg az utókor számára a Farnese-család dicsőséges
múltját. A művészetkedvelő bíboros oroszlánrészt vállalt az építkezésben azzal,
hogy átvállalta a finanszírozást. 1586-ban itt temették el. A hat, bíborosi fejfedőt
körülvevő liliomot ábrázoló márványlap közvetlenül a főoltár előtt van, egy hat-
szög alakú lemezzel együtt, amelyen a bíboros neve látható.

129
 Így rótta le kegyeletét az unoka, Alessandro Farnese, miközben a dédunoka,
Francesco Borgia tettei feledésbe merültek. Noha szentté avatták, a jezsuiták még-
sem egyeztek bele egy oltár emelésébe, csupán egy oldalkápolnát szenteltek a tisz-
teletére. Nem mondhatjuk, hogy szenthez méltóan bántak vele.

Pápa apák ragyogó síremlékei

A híres pápa apák semmiképp sem akartak haláluk után rejtett fülkékben a fele-
dés homályába veszni, ezért VI. Sándor kivételével gondoskodtak arról, hogy még
idejében lenyűgöző síremléket állítsanak nekik.
VIII. Ince síremléke a régi Szent Péter-templomból az új székesegyház bal oldal-
hajójába került.

130
 II. Gyulát a turisták közkedvelt nevezetességeként nyilvántartott San Pietro in
Vincoliban helyezték végső nyugalomra. A látogatók szívesen időznek a Miche-
langelo-faragta II. Gyula-síremlék középső szobránál, a Mózesnél. A vendégeket
többnyire nem a pápa, hanem sokkal inkább a zseniális reneszánsz művész gran-
diózus alkotása nyűgözi le. Gyula nem ilyen síremléket akart: annak idején, ami-
kor az új templom alapkövét letették, középen lett volna egy óriási műemlék. A
terv azonban nem tűnt kivitelezhetőek, ezért választották megoldásként a Vincolit.
Michelangelo később indulatosan beszélt a „tragédia della tombá”-ról (a síremlék
tragédiája).
XIII. Gergelynek, az utolsó híres pápafiú apjának maradványait a Szent Péter-
bazilika hatalmas mauzóleuma rejti.

A meztelen valóság

A jámbor római zarándok, aki a Szent Péter-székesegyházba belép, természete-

sen nem gondol arra, hogy a pápák esetleg apák lehettek. Magasztos hangulatban
jár-kel, elhalad a Szent Péter-szobor előtt, majd a pápa oltára mellett egészen előre-
megy, és eljut a templom hátsó, félkör alakú, kupolával fedett térségéhez, ahol ala-
posan szemügyre veszi a „Kathedra Petri”-t, Bernini alabástromrozettáját. Amint
jobbra-balra tekinget, az egyik falmélyedésben észrevesz egy óriási, két nőalak fölé
hajló bronzszobrot.
A medaillonon felirat látható: „PAULO III. FARNESIO”. A férfialak a jobb kezét
felemeli, mintha áldást adna, bár az is lehet, hogy mint békehirdető pápa, üdvö-
zölni akarja a híveket. A szoborról hiányzanak a pápai és a vallásos jelképek,
Giuglielmo della Porta ezt a monumentális műemléket Alessandro Farnese megbí-
zásából állíttatta, és az 1575-ös szent évben leplezték le.
A két furcsa, félig-meddig fekvő nőalak közül az egyik, amelynek keble fedet-
len, jobb kezében tükröt tart, holott ő az idősebb, míg a fiatalabbik, loknis hajú, aki
sokkal szebb, egy kulcsot fog, miközben térdét előretolja, mintha azt akarná, hogy
az előtte álló jobban lássa. A pápát eredetileg négy nőszobor, a négy erény megtes-
tesítője vette körül. Az első volt Justitia (jog), a második Prudentia (bölcsesség), a
harmadik Pax (béke) és a negyedik Abundantia (bőség).
Pál síremléke 1628-ban került a jelenlegi helyére, a Szent Péter-székesegyház
apszisába, később két szobrot elvettek mellőle, és csak Prudentiát meg Justitiát
hagyták meg. Az igazság allegóriájának meztelensége eleinte nem zavart senkit,
sőt még az éppen hatalmon lévő XIII. Gergely pápa is dicsérően beszélt róla. Ami-
kor azonban pápává koronázása után VIII. Kelemen végigjárta a templomot, le-
dermedt a III. Pál lábánál látható fekvő nő látványától, és követelte, hogy azonnal
takarják le, vagy távolítsák el. Odoardo Farnese bíboros rendelt is 1595-ben egy
féminget, hogy azt adják Justitiára.

„A fémruha, amit a pápa a szoborra adatott, nemhogy csökkentette volna, de tovább fo-
kozta a márvány női test erotikus látványának hatását. Hamar fölfedezték, hogy a takarás
céljából felrakott fém nem tart elég erősen, és némi erőfeszítéssel levehető. […] Amikor kitu-
dódott, hogy az inget valaki eltávolította, a meztelen szobor pillanatok alatt a legkedveltebb

131
 római zarándokcél lett. Egy német utazó arról tudósított, egy zecchinóba került, hogy a
szép márványszobrot újra meztelenül láthatjuk.”158

Az erényeket megszemélyesítő nők sokak szerint okkal kerültek a pápa lába elé.
III. Pált világéletében körülvették a nők, ezért az embereknek a látvány hatására
kezdettől fogva rögtön leánya, Constanza, metresze, Silvia Ruffini, testvére, Giu-
lia, és anyja, Giovannella jutott az eszükbe. Constanzát, a leányt Justitiában látták
meg, emiatt úgy gondolták, nem tilthatják meg, hogy a gyermek az apja közelében
maradhasson.
Az immár fémingben a pápa lábainál heverő Justitia a templom központi he-
lyén az egyházi és a világi hatalom bonyolult viszonyának kifejezője. Ha ma egy
nő éppoly gyéren öltözve akarna belépni a templomba, mint ahogy odabent a „pá-
paleány” fekszik, az ajtónálló őrök nem engednék be.

Méltánytalan megkülönböztetések

Készült-e VI. Sándor sírjáról kép? Hol találhatók a pápa maradványai? Négy-
száz évvel ezelőtt azt mondták, hogy nem maradt belőle semmi, mert szőröstül-

132
bőröstül eltűnt a pokolban. Mindenesetre a Szent Péter-templomban, a többi pápa-
sír között nincsen.
Csaknem négyszáz évig nem volt síremléke, napjainkban azonban akadt egy.
Emlékezve arra, hogy Sándor katalán származású volt, végső nyugvóhelye érthető
módon a Santa Maria di Monserratóban, a spanyol nemzet templomában van,
nem messze a Palazzo Farnesétől. A templomot Sándor intézkedésére 1495-ben
idősebb Antonio da Sangallo állíttatta honfitársai, a katalánok és az aragóniaiak
számára. A homlokzatot a 16. században Francesco da Volterra építtette. A jobb
hátsó kápolnában található a két spanyol pápa, III. Kálixt és VI. Sándor sírja. A
spanyol nemességhez tartozók 1889 óta nyugszanak itt, a kápolna oldalfalában,
medalionportrékkal ellátott sírokban. 2000-ben a valenciai közösség renováltatta a
kápolnát. Csaknem háromszáz éven keresztül tartották méltatlan helyen, a sekres-
tye egyik szegletében a két pápa maradványait, egy porlepte ólomládában. Miköz-
ben a spanyol pápák utódainak pazar temetést rendeztek, senki sem gondolt arra,
hogy a két holttestnek méltó helyet keressen.
A megkülönböztetések sok esetben méltánytalanok voltak, nem illettek egy pá-
pához. Sándor a nagybátyját, III. Kálixtot például a régi spanyol nemzeti Szent Pé-
ter-kápolnában, a Santa Maria della Febbrében temettette el, egy általa készíttetett
kriptában. Ide temetkezett ő is. Újjáépítése során azonban a Szent Péter-kápolna
sekrestye lett, és a síremlékeket szétdúlták. 1585-ben a sírokat feltárták, a marad-
ványokat ólomkazettába zárták, és az orgona előterében helyezték el. A Kúria
egyik spanyol főjegyzője 1610-ben az esti sötétedéskor csendben és feltűnés nélkül
a kazettát a Santa Maria di Monserratóba vitte át. A holttesteket 1889-ig őrizték a
sekrestyében.

„Szíves fogadtatás Viana földjén”

Ez a teátrális felirat a spanyolországi vianai Santa Maria-dóm főbejárata fölötti

márványtáblán olvasható, amely a világháború katonáira emlékeztet, a dátum
azonban nagyon is meglepő: 1507. március 11. Mellette Cesare Borgia neve látha-
tó. 1953-ban egy 1945-ben megtalált férfiholttestet, állítólag Cesare Borgiáét he-
lyezték itt el egy spanyol körmenettel egybekötött ceremónia alkalmával. 1965-ben
elkészült Cesare mellszobra, melyet a Santa Maria-templomban állítottak ki. Via-
nában még ma is megemlékeznek róla, és őt tartják a leghíresebb pápafiúnak. Itáli-
ában nem hagyott maga után látható nyomokat, míg Navarrában szimbolikus
alakká vált.
Halála után holttestét a navarrai király utasítására a vianai székesegyházban, a
főoltár előtt temették el. Ezt a helyet egy kőből faragott emléktábla jelzi még ma is.
Időközben egy síremléket is emeltek számára. Később mindezt eltávolították, mert
Viana püspöke, a templom kegyura vonakodott attól, hogy a hírhedt pápafiú ma-
radványai felett istentiszteletet tartson. Valószínűleg elkerülte a figyelmét, hogy az
elhunyt egykor Pamplona püspöke és Valencia érseke volt. Holttestét a dóm ajtaja
mellé temették, ott találták meg újra 1945 után. Érdekes, hogy épp azon a helyen
tisztelték, ahol életének csupán egy csekély hányadát töltötte. Jelenleg Viana kö-
rülbelül négyezer lakosú kisváros, a Pamplona és Burgos közötti Szent Jakab-úton,

133
Logrono közelében. A zarándokok és a turisták, akik itt megállnak, és talán a za-
rándokok kórházában éjszakáznak, ámulva dörzsölgetik a szemüket, ugyanis nem
hiszik el, hogy Cesare Borgia emlékhelyét látják, a pápafiúét, akinek zűrzavaros
élete épp ezen a helyen ért véget.

Egy kard maradt utána, „amely ma a londoni British Múzeumban tekinthető meg.
Egy mondat van belevésve: »Cum nomine Cesaris omen − iacta est alea − aut Caesar aut
nihil«: Caesar neve a végszó − a kocka, el van vetve. Vagy Caesar, vagy senki. A kardot
Cesare maga készíttette, miután, akárcsak Julius Caesar, Rimininél kelt át a Rubiconon
[azaz: végső elhatározásra jutott].”159

Osuana, Ferrara és Tivoli

Két pápafiú rövid vándorlás után Osuanában lelte meg végső nyugvóhelyét.
Pedro-Luis és Juan Borgiát, Gandía első hercegeit a római Santa Maria del Popolo-
templomban temették el. Később a tetemeket a Valencia melletti Granadába vitték.
A közismert pápaleánynak, Lucreziának sírja a Corpus Domini-kolostor karza-
tánál található. 1665 karácsonyának éjjelén egy tűzvész következtében súlyosan
megrongálódott.

134
 Lucrezia homloktincsét, melyet egykor Bembo költőnek ígért, a megajándéko-
zott gondosan megőrizte, és jelenleg a már említett iratokkal együtt a milánói
Ambrosiana Könyvtárban található.
Lucrezia fia, Ippolito d’ Este, pápaunoka és híres kardinális, káprázatos emlék-
művet állíttatott magának, nevezetesen a Villa d’Estét, a Róma melletti Tivoliban.
Az 1550-ban rendezett konklávén Ippolito del Monte bíborosra szavazott, aki III.
Gyula pápaként hálából őt nevezte ki Tivoli helytartójává. Ippolito tüstént egy
grandiózus kertekkel és mesés szökőkutakkal körülvett palotát építtetett. Aki
megtekinti az egzotikus park vízi játékát, el tudja képzelni a főúri módon élő bíbo-
ros és pápaunoka életstílusát, és talán maga elé tudja képzelni a bíboros urat,
amint felnőtt lányával sétál a „viale delle Cento Fontané”-n.160 A szőke, hosszú
hajú Lucrezia, a pápaleány örökre feledhetetlen maradt, olyannyira, hogy már-
már látható, ahogyan a nimfák és szibillák szökőkútjából kiemelkedik.

135
PÁPÁK ÉS GYERMEKEIK

136
137
Pápák 1455 és 1585 között

138
139
 IRODALOM

Archivum Historae Pontificiae. Pontificia Universitas Gregoriana, 38. kötet, Róma, 2000.
Barth, Reinhard-Bedürftig, Friedemann: Taschenlexikon Päpste. München, 2000.
Berger, Frederik: Die Gelibte des Papstes. Berlin, 2001 (regény)
Buchowiecki, Walter: Handbuch der Kirchen Roms. Wien, 1967, 3. kötet
Büchel, Daniel-Reinhardt, Volker (szerk.): Die Kreise der Nepoten. Bern, 2001.
Burchard, Johannes: Tagebuch: Ausgabe von Luca Bianchi: Alla corte di cinque Papi. Milano,
1988.
Burke, Peter: Die europäische Renaissance. München, 1998.
Burman, Edward: Italienische Dynastien. Bergisch-Gladbach, 1991.
Cardini, Franco: An den Höfen der Päpste, Glanz und Größe der Weltmacht Vatikan. Augsburg, 1996.
Castiglione, Baldesar: Das Buch vom Hoffmann. Fritz Baumgart fordítása, München, 1986.
Chamberlin, E. R.: Unheilige Päpste. Tübingen u. Stuttgart, 1971.
Cleugh, James: Die Medici − Macht und Glanz einer europäischen Familie. Augsburg, 1996.
Decker-Hauff, Hansmartin: Gärten und Schicksale. Historische Stätten und Gestalten in Italien. Stutt-
gart, 1992.
Denzler, Georg: Das Papsttum: Geschichte und Gegenwart. München, 1997.
Diju, Rosine de: Des Kaisers Frauen. Stuttgart, 1999.
Dizionario biograftco degli Italiani. Rom, 1960 ff
Durant, Will: Kulturgeschichte der Menschheit. 8. kötet: Glanz und Zerfall der italienischen Renais-
sance. Frankfurt a. M., 1981, változatlan kiadás, első: 1954.
Enciclopedia dei Papi. Roma, 2000, 3. kötet
Fuhrmann, Horst: Die Päpste: von Petrus bis Johannes Paul II. München, 1998.
Garin, Eugenio (szerk.): Der Mensch der Renaissance. Frankfurt a. M., 1996.
Geerk, Frank: Das Liebesleben des Papstes: Die verschwiegene Nachlass des Enea Siluio Piccolomini.
Düsseldorf-Zürich, 1997 (regény)
Gilbert, Félix: Guiccardini, Machiavelli und die Geschichtsschreibung der italienischen Renaissance.
Berlin, 1991.
Haidacher, A.: Geschichte der Päpste in Bildern. Heidelberg, 1965.
Haller, J.: Das Papsttum, Idee und Wirklichkeit. 5. kötet, Tübingen, 1950-1953.
Hiller, Helmut: Die Geschäftsführer Gottes. Hamburg, 1983.
Hochrenaissance im Vatikán: Kunst und Kultur im Rom der Päpste. Szerk.: Kunst- und Ausstellungs-
halle der Bundesrepublik Deutschland. Ausstellungskatalog, Bonn, 1999.
Hoeges, Dirk: Niccolò Machiavelli: Die Macht und der Schein. München, 2000.
Infessura, Stephano: Römisches Tagebuch. Fordította és a bevezetőt írta: Hermann Hefele, Düssel-
dorf/Köln, 1913. Második kiadás: 1979.
Johnson, Paul (szerk.): Das Papsttum, von seinen Anfängen bis zur Gegenwart. Stuttgart, 1998.
King, Margaret L.: Frauen in der Renaissance. München, 1998, eredeti angol nyelvű kiadás: 1991.
Krabs, Otto: Wir von Gottes Gnaden. München, 1996.
Kühner, Hans: Tabus der Kirchengeschichte. Nürnberg, 1971.
Kühner, Hans: Lexikon der Päpste. Wiesbaden, 1977, második kiadás: 1991.
Küng, Hans: Kleine Geschichte der katholischen Kirche. Berlin, 2002.
Kurzel-Runtscheiner, Monica: Töchter der Venus − Die Kurtisanen Roms im 16. Jahrhundert. Mün-
chen, 1995.
Lexikon der Päpste und des Papsttums. Freiburg, 2001.
Pastor, Ludwig von: Geschichte der Päpste seit dem Ausgang des Mittelalters. 16. kötet, Freiburg,
1886-1933.

140
 Piccolomini, Enea Silvio: Briefe − Dichtungen. München, 1966, fordította: Mell u. Abel
Ranke, Leopold von: Die römischen Päpste in den letzten vier Jahrhunderten. Essen, 1996.
Re, Del (szerk.): Vatikanlexikon. Augsburg. 1998.
Reinhardt, Volker (szerk.): Die großen Familien Italiens. Stuttgart, 1992.
Reinhardt, Volker: Rom. München, 1999.
Reinhardt, Volker: Die Renaissance in Italien. München, 2002.
Reese, Thomas J.: Im Inneren des Vatikan: Politik und Organisation der katholischen Kirche. Frankfurt
a. M., 1998.
Rosa, Peter de: Gottes erste Diener: Die dunkle Seite des Papsttums. München, 1989.
Savonarola: Predigten und Schriften. Szerk. V. Mario Ferrara. Salzburg, 1957.
Schimmelpfennig, Bernhard: Das Papsttum: von der Antike bis zur Renaissance. Harmadik, válto-
zatlan kiadás.
Darmstadt, 1988. Schnitzer, Joseph: Savonarola. München, 1924.
Schwarze, Michael (szerk.): Der neue Mensch. Regensburg, 2000.
Seppelt, Franz Xaver: Geschichte der Päpste von den Anfängen bis zur Mitte des 20. Jahrhunderts. 5.
kötet, a 4. és az 5. kötetet átdolgozta: G. Schwaiger, 1954-1959.
Smolinsky, Heribert: Kirchengeschichte der Neuzeit I. Düsseldorf, 1993.
Schmugge, Ludwig (szerk.): Illegitimität im Spätmittelalter. München, 1994.
Schmugge, Ludwig: Kirche, Kinder, Karrieren: Päpstliche Dispense von der unehelichen Geburt im
Spätmittelalter. Zürich, 1995.
Shaw, Christine: Julius II. The Warrior Pope. Oxford, 1993.
Völkel, Markus: Römische Kardinalshaushalte des 17. Jahrhunderts. Tübingen, 1993.
Weber, Christoph: Genealogien zur Papstgeschichte. Stuttgart, 1999 ff, 4. kötet
Weber, Christoph: Senatus Divinus: Verborgene Strukturen im Kardinalskollegium derfrühen Neuzeit
(1500-1800). Frankfurt a. M., 1996.
Widmer, Berthe (szerk.): Enea Silvio Piccolomini, Papst Pius II. Ausgewählte Texte aus seinen Schrif-
ten. Basel, 1960.
Wucher, Albert: Die Päpste. Freiburg, 2000.
Zimmermann, Harald: Das dunkle Jahrhundert. Graz, 1971.

Speciális irodalom a Borgia-családról

Bradford, Sarah: Cesare Borgia: ein Leben in der Renaissance. Hamburg, 1979.
Brambach, Joachim: Die Borgia: Faszination einer Renaissance-Familie. München, 1995.
Grillandi, Massimo: Lucrezia Borgia. Düsseldorf, 1991, eredeti kiadás: 1984.
Cloulas, Ivan: Die Borgias: Biographie einer Familiendynastie. Negyedik kiadás, Düsseldorf, 1994.
Ferrara, Orestes: Alexander VI. Borgia. Stuttgart, 1871; München, 1982.
Gregorovius, Ferdinand: Lucrezia Borgia. Stuttgart, 1871; München, 1982.
Güttich, H.: Die andere Lucrezia Borgia. Berg, 1987.
Hermann-Röttgen, Marion: Die Familie Borgia. Geschichte einer Legende. Stuttgart-Weimar, 1992.
Hermann-Röttgen, Marion (szerk.): Die Borgia zwischen Wissenschaft und Kunst − ein Kongress in
Schwäbisch Hall. Stuttgart, 1996.
Mallett, Michael: The Borgias. Chicago, 1987.
Montalbán, Manuel Vázquez: Kaiser oder nichts. Berlin, 1999 (regény)
Müller, M. (szerk.): Kirchenfürsten und Intriganten, Ungewöhnliche Hofnachrichten aus dem Tage-
buch des Johannes Burchardus. Zürich, 1985.
Poeschel, Sabine: Alexander Maximus: das Bildprogramm des Appartamento Borgia im Vatikan. Wei-
mar, 1999
Poeschel, Sabine (szerk.): Die Renaissancefamilie Borgia: Geschichte und Legende. Sigmaringen.
1992.
Schüler-Pirolli, Susanne: Die Borgia-Päpste Kallixt III. und Alexander VI. München, 1980.

141
 Schüler-Pirolli, Susanne: Die Borgia-Dynastie: Legende und Geschichte. München, 1985.
Sinn, Dieter: Rom zu meinem Füßen: Cesare Borgia, ein Roman der Macht. Bayreuth, 1977.
Spinoza, Antonio: La Saga dei Borgia. Milano, 1999.
Vannucci, Marcello: I Borgia: Dalia Spagna a Roma: La storia di una famiglia che del potere e della
ricchezza fece il proprio Dio. Roma, 2002.

Speciális irodalom a Farnesékről

Affò, Ireneo: Vita di Pierluigi Farnese. Milano, 1821.

Berger, Frederik: Die Geliebte des Papstes. Berlin, 2001.
Fornari, Carlo: Giulia Farnese: una donna schiava della propria bellezza. Parma, 1995.
Robertson, Clare: Il gran Cardinale: Alessandro Farnese, Patron of the Arts. New Haven and Lon-
don, 1992.
Rocca, Emilio Nasalli: I Farnese: Storia di una grande famiglia italiana. Milano, 1995.
Vitali, Christoph: Der Galanz der Farnese. München, 1995.
Zapperi, Roberto: Tizian, Paul III. und seine Enkel. Frankfurt a. M., 1990.
Zapperi, Roberto: Der Neid und die Macht: Die Farnese und Aldobrandini im barocken Rom. Mün-
chen, 1994.
Zapperi, Roberto: Die vier Frauen des Papstes: Das Leben Pauls III. zwischen Legende und Zensur.
München, 1997.

142
 JEGYZETEK

1 Küng: Kleine Geschichte der katholischen Kirche. 163. oldal.

2 Denzler, Georg: Das Papsttum: Geschichte und Gegenwart. 38. oldal.
3 Barth: Taschenlexikon. 115. oldal.
4 Fuhrmann: Die Päpste. 107. oldal.
5 Seppelt: Geschichte der Päpste. 2. kötet, 355. oldal.
6 Burke, Peter: Die europäische Renaissance. 37. oldal.
7 Reinhardt, Volker: Die Renaissance in Italien. 14. oldal.
8 Idézi Pastor: Päpste. 3/1. kötetéből, 323-325. oldal.
9 Völkel: Römische Kardinalshaushalte. 312. oldal.
10 Uo. 50. oldal.
11 Pastor: Päpste. 3/1. kötet, 630. oldal.
12 Burke: Die europäische Renaissance. 259. oldal.
13 Cím: Historia de duobus amantibus Euralio et Lucretia − A Gergei Albert-féle magyar fordítás −
az Euryalus és Lukrécia − az első magyar nyelvű széphistória.
14 Piccolomini: Briefe − Dichtungen. Fordította Mell és Abel.
15 Uo. 245. oldal.
16 Pastor, Päpste. 4/1. kötet, 381. oldal.
17 Burke: Die europäische Renaissance. 259. oldal.
18 Kurzel-Runtscheiner, Monica: Töchter der Venus. 188. oldal.
19 King: Frauen in der Renaissance. 100. oldal.
20 Reinhardt: Die Renaissance in Italien. 103. oldal.
21 James, Hankins, in Hochrenaissance. 299. oldal.
22 Pastor: Päpste. 3/1. kötet, 616. oldal. Pastor eufórikus kijelentéseit ajánlatos józanul mérlegel-
ni.
23 Pastor: Päpste. 4/1. kötet, 411. oldal.
24 Ranke, Leopold von: Die Päpste. 219. oldal.
25 Burke: Die europäische Renaissance. 61. oldal.
26 Pastor: Päpste. 4/1. kötet, 420. oldal.
27 Pastor: Päpste. 5. kötet, 247. oldal.
28 Weber, Christoph: Senatus Divinus. 36. oldal.
29 Massimo, Firpo, in Garin (szerk.): Der Mensch der Renaissance. 87. oldal.
30 Schnitzer: Savonarola. 709-710. oldal.
31 Savonarola: Predigt am 13. Január 1495.
32 Uo. 327.: Predigt am 18. 2. 1498.
33 Guiccardini, F.: Storia d’Italia, idézi Garin (szerk.): Der Mensch der Renaissance. 112. oldal.
34 Smolinsky: Kirchengeschichte der Neuzeit. I., 25. oldal.
35 Schmugge, Ludwig: Kirche, Kinder, Karrieren. 27. oldal.
36 Büchel: Die Kreise der Nepoten. 24. oldal.
37 Weber: Senatus Divinus. 243. oldal.
38 Weber: uo. 251. oldal.
39 Spinosa, Antonio: 141. oldal: „dalló stesso pontefice Fordine di non presenziare alle nozze
della loro figlia”.
40 Sheryl Reiss: Hochrenaissance im Vatikan. 150. oldal.
41 Burchard, Johannes: Diarium. 460-463. oldal.
42 Fornari: Giulia Farnese. 242. oldal.
43 Uo. 241. oldal.

143
 44 Silvia Ruffini a főszereplő Berger Die Geliebte des Papstes című, 568 oldalas regényében. A cí-
met marketingcélból választották, III. Pálnak ugyanis pápa korában nem volt többé viszonya vele.
45 Burchard: Diarium. Ausgabe von Luca Bianchi. 160-163. oldal.
46 Idézet: Pastor: Geschichte der Päpste. 3/1. kötet, 5-7. kiadás, 215. oldal.
47 Infessura: Römisches Tagebuch. 156. oldal.
48 Cleugh: Die Medici. 174. oldal.
49 Infessura: Römisches Tagebuch. 204. oldal.
50 Uo. 208-209. oldal.
51 Infessura: uo. 260. oldal.
52 Seppelt: 3. kötet, 370. oldal.
53 Infessura: Römisches Tagebuch. 226. oldal.
54 Dizionario, 25. kötet, 1981, 245. oldal.
55 Grillandi: Lucrezia Borgia. 22. oldal.
56 Infessura: Römisches Tagebuch. LXXV.
57 Pastor: Päpste. 3. kötet, 1924., 327. oldal.
58 Poeschel in Schraut: Die Renaissancefamilie Borgia. 51. oldal.
59 Ercole Strozzi költeményei Cesare Borgia halálára, Epicedium Caesare B. 1530, 31, idézet:
Hermann-Röttgen: Die Familie Borgia. 181. oldal.
60 Tagebuch von Johannes Burchardus. Szerk. M. Müller, 173. oldal.
61 Hermann-Röttgen, in Schraut: Die Renaissancefamilie Borgia. 22. oldal.
62 Schwarze: Der neue Mensch. 166. oldal.
63 Bradford: Cesare Borgia. 93. oldal.
64 Uo. 110. oldal.
65 Krabs: Wir von Gottes Gnaden. 97. oldal.
66 Schüller-Pirolli: Die Borgia-Dynastie. 93. oldal.
67 Bradford: Cesare Borgia. 158. oldal.
68 Uo.
69 Idézi Hoeges: Niccolò Machiavelli. 174. oldal. [Az Il principe magyarul: A fejedelem. (Magyar
Hírlap − Mecénás, 1993.)]
70 Bradford: Caesare Borgia. 82. oldal.
71 Müller (szerk.): Kirchenfürsten und Intriganten. 76-77. oldal.
72 Idézi Cloulas: Die Borgias. 331. oldal.
73 Idézi Schraut: Die Renaissancefamilie Borgia. 60. oldal.
74 Spinoza: La Saga dei Borgia. 211. oldal; megemlít egy röpiratot, amelynek ugyanez a címe.
75 Müller (szerk.): Kirchenfürsten und Intriganten. 176-177. oldal.
76 Krabs: Wir von Gottes Gnaden. 94. oldal.
77 Idézet: Cloulas: Die Borgias. 324. oldal.
78 Müller (szerk.): Kirchenfürsten und Intriganten. 29. oldal.
79 Bradford: Caesare Borgia. 76. oldal.
80 Mallett elutasítja, hogy Laura Borgia-lány lett volna: „That such an alliance was permitted by
Julius II. to his own family and with the ceremonies taking place in the Vatican, makes it extremely
unlikely that Laura was a Borgia”: Mallett: The Borgias. 267. oldal.
81 Oklevél, 1515. augusztus 15.: „de Romano Pontifice genitus” (a római pápa által nemzett).
Pastor, 3/1. kötet, 597. oldal.
82 Hoffmann, Gabriele, in Neue Züricher Zeitung, 2000. május 20., 117/84. szám
83 Mostanáig VI. Sándor kizárólag regényekben tűnt fel, a történeti kutatás kevés figyelmet
szánt rá. Hasonlóképpen a pápatörténelem kényes kérdéseivel sem foglalkoztak. Néhány éve a
helyzet megváltozott. 1999. december 1-4-ig Rómában történészkongresszust tartottak, Comitato
Nazionale Incontri di studio per il V centenario del pontificato di Alessandro VI. címmel. Az ülésről szóló
tudósítás 2001-ben jelent meg: Chiabò, Maddalo, Miglio, Olivia (szerk.): Roma di fronte all’ Europa al
tempo di Alessandro VI. Roma, 2001. A nagy Borgia-kiállítás 2002. október 3-án nyílt meg a Palazzo
Ruspoliban (2003. február 23-ig). Az átfogó, kétszáz tárgyból álló tárlat az I Borgia, L’Arte del potere
(A hatalom művészete) címet viselte.

144
 84 Hermann-Röttgen: Die Familie Borgia. 1992.
85 Infessura: Römisches Tagebuch. 263. oldal.
86 Ferrara, Orestes: Alexander VI. 470. oldal.
87 John W. O’ Malley, in Johnson: Das Papsttum. 470. oldal.
88 Reinhardt, Volker: Die Renaissance in Italien. 33. oldal.
89 Reinhardt, Volker: Die großen Familien Italiens. 99. oldal.
90 Mallett: The Borgias. 249. oldal: „He was very strict about the observance of Lenten fasts.”
91 Mallett: The Borgias. 9. oldal: „It is said that when asked to enumerate the most illustrious
Popes, Sixtus V. replied: St. Péter, Alexander and ourselves, and Urban VIII., when confronted
with the same question, offered: St. Péter, St. Sylvester, Alexander and me.”
92 Reinhardt: Rom. 148. oldal.
93 Pastor: Päpste. 3/2. kötet, 685. oldal.
94 Weben Genealogien. 3. kötet, 2001, 333. oldal.
95 Pastor: Päpste. 3/2. kötet, 925. oldal.
96 Castiglione: Das Buch vom Hoffmann. 294. oldal. Baldassare Castiglione (1478-1529) udvarmes-
ter könyve [Il Corteggiano − Az udvari ember] 1528-ban jelent meg, jelenleg az érett reneszánsz leg-
fontosabb forrásművei közé tartozik. Fiktív beszélgetések formájában számol be a társadalmi elit
viselkedési normáiról. A példát az urbinói udvar szolgáltatta.
97 Shaw: Julius II. The Warrior Pope. 182. oldal Ez a könyv ritka példája a reneszánsz pápákról
szóló monográfiáknak.
98 Pier Nicola Pagliara, in Hochrenaissance im Vatikan. 213. oldal.
99 Bram Kempers, in Hochrenaissance im Vatikan. 15. oldal.
100 Castiglione: Das Buch vom Hoffmann. 489. oldal.
101 Pastor: Päpste. 3/2. kötet. 905. oldal.
102 Shaw: Julius. 312. oldal.
103 Jos. E. Vercruysse: Die Kardinäle von Paul III. In Archivum Historiae Pontificiae, 38. kötet, 46.
oldal.
104 Burman, Edward: Italienische Dynastien. 268. oldal.
105 Fornari: Giulia Farnese. 250. oldal.
106 Jos. E. Vercruysse: Die Kardinäle von Paul III. In Archivum Historiae Pontificiae.
107 Pastor, 5. kötet, 136. oldal, FN 6.
108 Zapperi: Die vier Frauen des Papstes. 64. oldal.
109 Dizionario. 45. kötet, 1995, 82. oldal.
110 Seppelt: Geschichte der Päpste. 5. kötet, 14. oldal.
111 Alessandro de’ Medici nagyvalószínűséggel VII. Kelemen fia volt.
112 Idézet, Rosine De Diju: Des Kaisers Frauen. 11 A. oldal.
113 Rosine De Diju: uo. 174. oldal.
114 Pastor, 5. kötet, 675. oldal.
115 Reinhardt: Die großen Familien Italiens. 68. oldal.
116 Ranke: Die Päpste. 257. oldal.
117 A „pápagyermek” megnevezést ebben az esetben módosítani kell, mivel trónra kerülésekor
gyermekei talán már nem is voltak életben.
118 Enea Silvio Piccolomini: Briefe. 78. oldal.
119 Piccolomini, uo. 78. oldal.
120 Piccolomini, uo. 80. oldal.
121 Wolkan: Der Briefwechsel. 162. oldal.
122 Schmugge: Kirche, Kinder, Karrieren. 211. oldal.
123 Pastor, 7. kötet, 64. oldal, FN 5.
124 Seppelt, 5. kötet, 92. oldal.
125 Lexikon für Päpste und Papsttum. 316. oldal.
126 Kühner: Lexikon. 294. oldal.
127 Cleugh: Die Medici. Augsburg, 1996., 269. oldal.

145
 128 Genealógiájának a pápatörténelemmel foglalkozó, 2001-ben megjelent részében igazolja
Weber, hogy Alessandro Gulio fia. Gondosan kidolgozott mű, a korábbi dokumentumok az archí-
vumban találhatók. Weber: Genealogien. 3. kötet, 437. oldal.
„Alessandro alighanem a pápa fia volt”, jelenti ki Cleugh, Die Medici, 313. oldal. A régebbi iro-
dalom eltér ettől, Seppelt például nem említi, hogy VII. Kelemennek fia volt. Pastor bizonytalan:
„Az 1510-ben született Alessandro de Medici bíboros fattya volt, ezzel szemben Gauthiez Varchira
hivatkozva bizonytalan.” Pastor, 4/2. kötet, 172. oldal, FM 5.
129 Poeschel: Alexander Maximus. 250. oldal.
130 Weber: Genealogien. 3. kötet, 2001, 76. oldal.
131 A hagyományos pápairodalom nem említi, hogy ennek a Borgia pápának gyermekei lettek
volna, néhány szakkönyv azonban ellentmond ennek: „Az új bíborosnak két gyermeke a Borgia-
családba tartozik: Francesco, Cosenza érseke természetes gyermeke volt III. Kálixtnak. A Szentszék
főkincstárnoka szerint Francesco tekintélyes jövedelemmel rendelkezik.” Cloulas: Die Borgias, 226.
oldal: „Legalább egy gyermekének kellett lennie. Francesco Borgiáról úgy tartják, hogy Alfonso
Borgia bíboros, a későbbi III. Kálixt törvénytelen fia volt, »akit apja még Spanyolországban nem-
zett«.” Schmugge: Päpstliche Dispense. 210. oldal: Schüller-Piroli, a Borgiák szakértője, Kálixt apasá-
gát nem tartja bizonyítottnak: „Sándor 1550-ben tizenkét új egyházfejedelmet nevez ki, köztük
Francesco Borgiát, Cosenza érsekét, akit gyakran III. Kálixt törvénytelen fiának tartanak.” Schüller-
Piroli: Die Borgia-Päpste. 307. oldal.
132 Schmugge: Kirche, Kinder, Karrieren. 201. oldal.
133 Denzler, Georg: Das Papsttum: Geschichte und Gegenwart. 69. oldal.
134 Decker-Hauff: Gärten und Schicksale. 125-126. oldal.
135 Kühner: Lexikon. 255. oldal.
136 Pastor, 2. kötet, 456. oldal.
137 Pastor, 3/2. kötet, 1924, 670. oldal, FM 5.
138 Durant: Kulturgeschichte. 8. kötet, 206. oldal.
139 Ranke: Die römischen Päpste. 171. oldal. Oüo., 171. oldal.
140 Uo. 171. oldal.
141 Garin: Der Mensch der Renaissance. 111. oldal.
142 Enciclopedia dei papi. III. kötet, 14. oldal.
143 Schmugge: Kirche, Kinder, Karrieren. 210-214. oldal.
144 Weber: Genealogien zur Papstgeschichte. Négy kötet.
145 Protokollband, Benimbene. Archivio di Stato di Roma, 175. kötet, 339. oldal.
146 Pastor, 9. kötet, 1923, 24. oldal, FN 2.
147 Mindkét levél Pastortól való, 3/2. kötet, 1084. és 1093. oldal, Lucrezia levelei is a 3/2. kötet-
ben vannak.
148 Archivio Segreto Vaticano, A. A., Armeria, I-XVIII, 5027, f. 1r.
149 Dizionario Biografico. 37. kötet, 1989, 337. oldal.
150 Dizionario Biografico. 45. kötet, 1995, 81-82. oldal.
151 Infessura: Römisches Tagebuch. 140. oldal.
152 Uo. 145. oldal.
153 Gilbert, Felix: Guicciardini. 63. oldal.
154 Ferrara: Alexander VI. 495. oldal.
155 Poeschel, Sabine: Alexander Maximus: das Bildprogramm des Appartamento Borgia. 99. és 101.
oldal. Ez az alapvető mű újszerű részletességgel és pontosan magyarázza a programot.
156 Poeschel, uo. 107. oldal.
157Ascanio Sforza 1484. október 22-én kelt levele idézet: Pastor: Päpste. 3/2. kötet, 876. oldal.
158 Zapperi: Die vier Frauen des Papstes. 100., 102. oldal.
159 Hermann-Röttgen: Die Familie Borgia. 181. oldal.
160 A száz szökőkút utcája, amely a nyolc nimfával díszített Ovato-szökőkúthoz vezet.
161 Forrásmű: Ranke: Die Päpste. 1054. oldal.

146