AZ EZEREGYÉJSZAKA MESÉI

(Kitáb alf laila va laila – ‫)ةليلو ةليل فلأ باتك‬

Sahriár és öccse, Sáh-Zemán története

Mesélik - csakhogy Alláh jobban tudja -, hogy elmúlt esztendőkben, réges-régi

korban, messzetűnt időkben élt és uralkodott, mint senki dicsőbben, India és Kína
szigetein egy Szasszán nemzetségéből való király. Számát sem tudta hadainak,
kísérőinek, szolgáinak. És volt két fia, az egyik már idősebb, a másik egészen fiatal.
Derék lovas, vitéz harcos mindkettő, de különösen az idősebbik. Apja halála után ő
gyakorolta a királyi hatalmat, ő kormányozta a birodalmat. Városainak és egész
országának népe szerette. Neve Sahriár volt. Öccsét Sáh-Zemánnak hívták; ő a
perzsiai Szamarkandban uralkodott. Mindegyikük a maga országában élt, ott
vezette alattvalóit bölcsen és igazságosan, húsz éven át, vidám lélekkel és
boldogan. Ez így ment addig, amíg egyszer az idősebbet elfogta a vágyódás öccse
után, és megparancsolta vezírének, utazzék el hozzá, és vele együtt térjen majd
vissza. A vezír így szólt: "Hallom és engedelmeskedem."

Ment, ment, amíg szerencsésen meg nem érkezett; bement királya öccséhez, átadta
az üdvözletet, és közölte Sáh-Zemánnal, hogy bátyja vágyódik utána, és kéri öccsét,
látogassa meg. A király azt felelte: "Hallom és engedelmeskedem", és már meg is
tette az úti előkészületeket: kivonultatta sátrait, tevéit, öszvéreit, szolgáit és
testőreit; vezírjét megbízta az ország kormányzásával, és elindult, hogy elmenjen
bátyja országába.

Éjfélkor egyszerre eszébe jutott, hogy valami igen fontos dolgot a kastélyában
felejtett. Visszafordult, bement a palotájába, és feleségét az ágyban egy néger
rabszolgával összeölelkezve találta. Erre a látványra szeme előtt elsötétedett a
világ; azt mondta magában: "Ha ez megtörténhet, amikor én alig távolodtam még
el a várostól, akkor mit művelne ez a szajha azalatt, amíg bátyámnál
tartózkodom?" Ezzel kirántotta kardját, lecsapott rájuk, és ott az ágyban megölte
őket. Majd tüstént visszatért, megparancsolta, hogy induljanak, és addig ment,
amíg elérkezett bátyja városához. Mikor a város közelébe ért, előreküldte
ajándékait fivérének. Ez kiment elébe, és végtelen örömmel üdvözölte. A várost
feldíszíttette, és otthon öccsével leült, hogy beszélgessenek és vigadjanak. De Sáh-
Zemán egyre csak arra gondolt, mi történt feleségével, és végtelen búbánat ülte
meg lelkét; arca elsárgult, teste lesoványodott. Mikor bátyja látta állapotát, azt
hitte, az fáj neki, hogy olyan messzire szakadt országától és birodalmától, és nem is
akarta kérdéseivel zaklatni, békében hagyta őt.

1
Egy idő múlva azonban mégis szóvá tette: "Kedves öcsém, látom, hogyan senyved a
tested, hogyan lesz színed egyre fakóbb." Öccse így felelt: "Ó, bátyám, sebet
hordok bensőmben" - de nem mondta el, mi történt. "Gyere velem vadászni -
mondta bátyja -, talán az felvidítja lelkedet." De ő elhárította a meghívást, és
bátyja egyedül ment el a vadászatra.

Voltak pedig Sahriár palotájának kertre nyíló ablakai. Az egyiken Sáh-Zemán

kitekintett, és látta, hogy a palota kapuja megnyílik, húsz leány és húsz néger
rabszolga jön a kertbe, és közöttük lépdel bátyjának csodás szépségű és bájos
felesége. A medencéhez mentek, levetették ruháikat, és leültek egymás mellé. És a
királyné odaszól az egyikhez: "Gyere, Maszud!" Erre egy fekete rabszolga odament
hozzá és átölelte; átölelte a királyné is őt; aztán a néger földre döntötte a királynét,
ugyanúgy tett a többi rabszolga a leányokkal, és nem szűnt meg a csókolózás,
ölelkezés és a többi, amíg a nap fel nem jött. És amikor a király ezt látta, így szólt:
"Alláhra, így hát az én bajom kisebb, mint ez a szörnyűség." El is szállt
szomorúsága, kétségbeesése. "Ez sokkal nagyobb csapás, mint ami engem ért" -
szólt, és evett-ivott ismét.

Nemsokára megjött a bátyja a vadászatról, üdvözölték egymást, és amint Sahriár

király öccsére, Sáh-Zemán királyra tekintett és látta, hogy orcájának színe-
pirossága visszatért, hogy megint jó étvággyal eszik, holott azelőtt alig nyúlt az
ételhez, igen elcsodálkozott, és meg is mondta neki: "Édes öcsém, a minap még azt
láttam, hogy arcod sárga, most meg visszatért a színed. Mondd, mi történt veled?"
Öccse így felelt: "Hogy miért vesztettem el arcom színét, azt elmondom neked, de
ne kívánd tőlem, hogy azt is elmondjam, mitől nyertem vissza." - "Mindenekelőtt
mondd el, miért veszítetted el arcod színét, és mitől soványodtál le. Hadd halljam."
A másik így felelt: "Nos, bátyám, amikor értem küldted vezíredet, hogy jelennék
meg színed előtt, felszereltem magam az útra, és kivonultam városomból. Ekkor
eszembe jutott, hogy a neked ajándékul szánt drágakövet a palotámban felejtettem.
Visszamentem és feleségemet egy néger rabszolgával találtam ágyamban, alva.
Erre megöltem őket, s hogy hozzád jöttem, folyton ennek a gondolata emésztett. Ez
volt oka sápadt színemnek és bánatomnak. De hogy miként nyertem vissza a
színemet, ne kívánd, hogy azt is elmondjam."

Mikor öccse szavait hallotta, így szólt a király: "Alláh szent esküjét olvasom a
fejedre, hogy elmondd az okát: mitől tért vissza orcáid pirossága." Erre Sáh-Zemán
mindent elmesélt, amit látott. Sahriár így szólt öccséhez: "A magam szemével
akarom látni." Sáh-Zemán azt felelte: "Tégy úgy, mintha vadászni mennél, és
rejtőzz el nálam, aztán tanúja lehetsz mindennek, és tulajdon szemeddel láthatod,
mi történik."

A király közhírré tétette, hogy eltávozik: katonaságot és sátrakat küldött a város

elé, és ő maga is kivonult palotájából. Bement sátrába, és az apródnak
megparancsolta, hogy senkit be ne bocsásson. Akkor aztán álruhába öltözött,
titokban visszaosont palotájába öccséhez, és elhelyezkedett a kertre nyíló ablaknál.

2
Rövid ideig kellett csak várakoznia, és íme, megjelentek a leányok úrnőjükkel meg a
rabszolgákkal. Elkezdődött a csókolózás, ölelkezés, és a többi, úgy, ahogy Sáh-
Zemán elmondta, és tartott alkonyatig.

Amikor Sahriár ezt látta, szinte eszét vesztette, és így szólt öccséhez, Sáh-
Zemánhoz: "Gyere, menjünk világgá. Mit nekünk a királyság addig, amíg nem
látjuk, hogy mások is jártak-e úgy, mint mi. Ha nem, jobb nekünk a halál, mint az
élet." Sáh-Zemán mindenre igent mondott, mire egy titkos ajtón együtt elhagyták a
kastélyt, és éjt nappá téve addig mentek, amíg el nem érkeztek egy fához, a sós
tenger partján. A fa egy rét közepén állt, és mellette forrás csörgedezett; ittak a
vizéből, és leültek pihenni. Mikor a nap már magasan volt, a tenger egyszerre
háborogni kezdett, fekete füstoszlop szállt fel belőle, egészen az égig emelkedett, és
egyre közeledett a rét felé. Rettegés szállta meg a két testvért. Félelmükben
felmásztak a fára, és onnan, a magasból nézték: mi lesz most? Hát a füstoszlop egy
dzsinn volt, hatalmas termetű, lapos fejű, széles mellű óriás; fején egy ládát vitt.
Kijött a partra, odament a fához, amelynek ágai közt a két király rejtőzött, leült
alatta, kinyitotta a ládát, kivett belőle egy másik szekrényt; ezt is kinyitotta, és
ebből egy gyönyörű leány lépett elő, szép, mint a nap, a habokból kelő. Olyan volt,
mint - a költő szavai szerint:

Ha láng tör ében éjbe lobogva, mint a fáklya,

S a végtelen homályból sugárt hint szét a fákra,
Keringenek a Holdak, ragyognak ünnepelve,
S a rajzó Napkorong mind imára térdepel le,
Imára tárja karját az ájtatos Természet,
A feltámadt, új nappal kitárult köntösének.
S villám-tekintetétől halandók könnye árad,
Halandók könnye hódol az ő szent sugarának.

A dzsinn a leányra tekintett és szólt: "Ó, nemes vérből sorjázott úrnőm, ó te, akit
nászéjszakádon raboltalak el, aludni szeretnék egy kicsit." Erre a dzsinn a leány
térdére hajtotta fejét és elaludt. Az pedig felvetette szemét a fára, és meglátta a két
királyt, akik odafenn rejtőztek. Leemelte térdéről a dzsinn fejét, a földre tette,
felállt, és jelekkel értésükre adta: "Szálljatok le a fáról, és ne féljetek ettől az
ifrittől." De ezek azt mondták: "Alláhra kérünk, ne kívánd ezt tőlünk." A leány
pedig felelte: "De Alláhra, szálljatok le onnan, másképp felébresztem az ifritet, és ő
rút halállal vet véget életeteknek." Megijedtek a testvérek és lejöttek. "No, most
pedig fel a kemény férfimunkára! - szólt a nő. - Máskülönben felkeltem és rátok
szabadítom az ifritet." És félelemtől remegve szólt Sahriár az öccséhez, Sáh-Zemán
királyhoz: "Ó, öcsém, tedd meg, amit kíván." Ez meg így beszélt: "Addig nem, amíg
te meg nem teszed." És hunyorogva biztatták egymást: "No, fogj hozzá!" A leány
rájuk szólt: "Mit látok? Micsoda hunyorgatás ez? Ha nem jöttök és teszitek, amint
kívánom, rátok szabadítom az ifritet." Azok pedig úgy féltek a dzsinntől, hogy
megtették, amit a nő parancsolt, és amikor elvégezték, a nő így szólt: "Valóban,
kiválóan értitek a dolgotokat!"

3
Ezzel előhúzott zsebéből egy zacskót, és kivett belőle egy kilencszázkilencvennyolc
gyűrűből álló füzért. Megkérdezte tőlük: "Tudjátok, mi ez?" - "Nem tudjuk" -
felelték azok. Erre a nő megmondta nekik: "E gyűrűk tulajdonosai mind kedvemet
töltötték, anélkül hogy ez a mulya ifrit tudott volna róla; ti is adjátok ide gyűrűtöket
mindketten, ti testvérek." Azok lehúzták ujjukról gyűrűjüket, és a nő így szólt: "Ez
az ifrit engem nászéjszakámon rabolt el, azután betett egy nagy szelencébe, a
szelencét elhelyezte egy ládában, a ládára hét lakatot erősített, és ragadva
mélységes-mélybe, levitt a habzó tenger mélységes fenekére. Nem tudta, hogy ha
mi, asszonyok, akarunk valamit, az ellen semmit se lehet tenni, mint ahogy a költő
mondja:

Nőnek ne higgy sosem, kacagj igéretén,

A szíve hús csupán, ha érző, ha kemény.
Szerelmét szórja rád, ám lelke felemás:
Kívül nagy csillogás, belül csak árulás.
Hallgass Juszufra és Ádámot megfogadd,
Ki elveszíté üdvét az első nő miatt."

Mikor a fivérek ezeket a szavakat hallották, végtelenül elcsodálkoztak, és így

szóltak egymáshoz: "Lám, ez itt ifrit, és mégis súlyosabb bántalom érte, mint
bennünket; miért is ne vigasztalódhatnánk meg?" Tüstént felkerekedtek hát,
visszatértek Sahriár király városába, haza, a királyi palotába. Sahriár lefejeztette
feleségét, a lányokat és a rabszolgákat. Nagyon felgerjedt haragja az egész
asszonynép ellen, és ettől fogva mindennap más-más szűzleányt vett feleségül,
elvette szüzességét, és a nászéj után megölette. Így folytatta ezt három éven át. A
nép jajveszékelt, menekült leányaival, úgyhogy a városban már nem maradt egy
szűz sem, akin a király kedvét tölthette. Ekkor Sahriár megparancsolta a vezírének,
hozzon neki leányt, mint rendesen. Elment a vezír, keresett-kutatott, de nem talált
leányzót. Mérgesen, elkeseredetten és a király haragjától rettegve tért haza.

Volt a vezírnek két lánya, szép, bájos, ragyogó, mint a napsugár, termetük karcsú
és sudár. Az idősebbik neve Sehrezád, a kisebbiké Dunjazád volt. Amaz sok
könyvet, krónikát olvasott, régi királyok történetét, regéket letűnt idők népeiről;
mondják, hogy ezernyi könyvet gyűjtött össze, régi nemzedékekről és hajdani
királyokról szóló históriákat meg költők műveit.

"Miért látlak így magadból kikelve, édesapám - szólt Sehrezád apjához -, miért
emészt a gond és a bánat? Hiszen a költő szerint is:

Búbamerültnek mondd: a bánat nem örök,

A gond is elrepül, akár az örömök."

4
Mikor a vezír leánya szavait hallotta, elmondta neki elejétől végig, ami vele és a
királlyal történt. Erre a leány így szólt: "Alláhra kérlek, adj feleségül a királyhoz:
vagy életben maradok, vagy áldozat leszek a muszlimok lányaiért, és kimentem őket
a király kezéből." - "Az istenért! - szólt apja. - Ne tedd kockára az életedet!" De a
leány azt felelte: "Ennek meg kell történnie!" - "Nagyon félek - mondta az apja -,
hogy te is úgy jársz, mint a szamár meg az ökör a gazdával." - "Ők hogy jártak,
édesapám?" - kérdezte Sehrezád.

A vezír pedig mesélni kezdett:

A szamár, az ökör és a parasztgazda története

Tudd meg, édes leányom, hogy élt egyszer egy kereskedő; volt vagyona, marhája,
felesége, gyereke, és Alláh - magasztaltassék az ő neve! - megáldotta azzal a
képességgel, hogy az állatok és madarak nyelvét értette. Ám senkinek sem
mondhatta el, kitől kapta ezt a csodálatos ajándékot, mivel akkor meg kellett volna
halnia. Ez a kereskedő termékeny vidéken lakott, volt egy szamara meg egy ökre is.

A két állat együtt lakott az istállóban. Egy napon az ökör, amikor belépett az
istállóba, látta, hogy az egész helyiséget felsöpörték, megöntözték. A szamár
jászlában szitált árpa, megrostált szecska volt, a szamár pedig nyugodtan hevert; őt
a gazda csak néha-néha nyergelte meg, ha valami dolga akadt, aztán megint
visszavezette az istállóba. Egy nap a kereskedő hallotta, amint az ökör így szól a
szamárhoz: "Jó étvágyat és jó emésztést! Én a fáradtságtól összeroskadok, te meg
pihensz, s szitált árpát raknak eléd. Néhanapján felül rád a gazda, aztán visszahoz;
én meg örökké csak szántok, és a malmot hajtom." A szamár pedig így felelt: "Ha
ki akarnak vinni a szántóföldre, és nyakadba akarják tenni az igát, vesd magad a
földre, és akárhogy is vernek, ne állj fel, vagy ha felkelsz, feküdj le megint. Hogyha
aztán visszavezetnek az istállóba, és babhüvelyt tesznek eléd, ne egyél belőle,
mintha beteg lennél. Ne egyél, ne igyál két vagy három napig. Így majd kipihened a
sok fáradozást meg törődést."

A kereskedő az egész beszélgetést végighallgatta. Mikor pedig a béres az ökör elé

tette a takarmányt, az csak keveset evett belőle. Reggel aztán a béres ki akarta
hajtani az ökröt a szántóföldre, de betegen találta. Ekkor a kereskedő így szólt:
"Fogd be a szamarat, és az ökör helyett vele szánts egész nap." Mikor este
visszajött a szamár, az ökör megköszönte neki, hogy az ő jóvoltából kipihenhette
fáradtságát. De a szamár nem felelt rá, mert rettentően bánta már a dolgot. Másnap
a gazda megint kivezette a szamarat, és szántott vele estig, és a szamár feltört
szüggyel, holtfáradtan jött vissza.

5
Az ökör szánakozva nézte a szamarat, hálálkodott neki, és nem győzte dicsérni. De
ez azt mondta magában: "Nyugodtan éltem, pihentem, és csak kotnyelességemmel
okoztam vesztemet." Aztán így beszélt az ökörhöz: "Halld, amit mondok, én
jóakarattal szólok neked: hallottam, amint a gazdánk azt mondta, hogy ha az ökör
nem kel fel fektéből, odaadja a mészárosnak, vágja le, és csináljon bőréből natát.
Nagyon féltelek téged, ezért figyelmeztetlek. Béke legyen veled." Mikor az ökör
meghallotta a szamár beszédét, magában így szólt: "Holnap kimegyek velük."
Aztán megette a szénáját az utolsó szálig, még a jászolt is kinyalta utána. A gazda
hallotta beszélgetésüket, és másnap virradatkor a feleségével bement az istállóba.
Leültek, aztán jött a béres, ki akarta vezetni az ökröt. Mikor az meglátta gazdáját,
csapkodni kezdett farkával, nagyokat szellentett, és akkorákat ugrott, mint a
bakkecske. A kereskedő majd hanyatt dűlt nevettében. Megkérdezte a felesége:
"Min nevetsz?" - "Valamit láttam és hallottam - felelte a kereskedő -, de nem
mondhatom el, mert akkor meghalok." - "Meg kell mondanod - szólt az asszony -,
hogy miért nevettél, még ha belehalsz is." - "Nem mondom meg, mert félek a
haláltól" - vetette ellen a férfi. "Biztosan engem nevettél ki" - erősködött az
asszony, és addig unszolta, nyaggatta férjét, amíg levette a lábáról. Az ember, akit
az asszony beszéde egészen megzavart, szólította gyerekeit, elküldött a kádiért meg
a tanúkért, hogy végrendelkezzék, és hogy elmondja feleségének a titkot, aztán
meghaljon. Mert végtelenül szerette feleségét.

Így hát összehívta a családját és az egész szomszédságot, és elmesélte nekik:

felesége azt kívánja tőle, hogy elmondja titkát, pedig ha ezt megteszi, meg kell
halnia. Erre mindnyájan az asszonyhoz fordultak: "Alláh szerelmére, mondj le
kívánságodról, hiszen különben a te férjed, gyerekeid apja meghal!" De az asszony
konok maradt: "Nem állok el tőle, amíg el nem mondja, még ha meg is hal." Erre a
többiek elhallgattak. A férj pedig felkelt, otthagyta őket, bement az istállóba, hogy
elvégezze a szertartásos mosakodást, aztán visszamenjen, elmondja a titkot és
meghaljon.

Volt azonban a kereskedőnek ötven tyúkja mellé egy kakasa, s volt egy kutyája. És
hallotta, amint a kutya rászól a kakasra: "Ilyen jókedvű vagy, amikor a gazdánknak
meg kell halnia?" - "Már miért kellene?" - kérdezte a kakas. Erre a kutya elmondta
neki az egész históriát. "Alláhra - kiáltott erre a kakas -, kevés esze van a mi
gazdánknak. Lám, nekem ötven feleségem van; ha tetszik, megörvendeztetem, ha
tetszik, megharagítom őket. Neki egyetlenegy felesége van, és evvel az eggyel se
tud boldogulni?"

Amikor a kereskedő végighallgatta, amit a kakas a kutyának mondott, megjött az

esze.

Mikor idáig ért a történetben, a vezír így szólt leányához, Sehrezádhoz: "Talán én
is úgy bánjak el veled, mint a kereskedő a feleségével?" - "Mit csinált vele?" -
kérdezte Sehrezád.

6
A kereskedő előbb levágott néhány szederfaágat, elrejtette a szobájába, aztán
bement feleségéhez, és azt mondta neki: "Gyere át hozzám, ott mondom el a titkot,
hogy az emberek ne lássák, amikor meghalok." Az asszony átment férje szobájába,
a gazda bereteszelte kettejük mögött az ajtót, aztán nekiesett a feleségének, és addig
verte, amíg ez így szólt: "Megbántam, amit tettem." Aztán az asszony megcsókolta
férje kezét és lábát, mert valóban megbánta viselkedését. Erre kimentek a szobából,
és mindnyájan igen elégedettek voltak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A vezír leánya végighallgatta apja meséjét, azután csak ennyit mondott: "Nem
tágítok, meg kell történnie!" Apja tehát szépen kiöltöztette, és elment Sahriár
királyhoz, Sehrezád pedig lelkére kötötte húgának: "Ha a királynál leszek, érted
küldök. Akkor te eljössz, és mikor a király betelt velem, így szólsz hozzám: »Édes
néném, mesélj nekem egy érdekes történetet, hogy megrövidítsd a virrasztás óráit«
- és én elmondok majd egy mesét, amely, ha Alláh úgy akarja, megszabadít
bennünket."

Ekkor apja, a vezír, elvezette a leányát a királyhoz. Sahriár megörült a leány

láttára, és megkérdezte a vezírt: "Elhoztad, amit kívántam?" - "Igen" - felelte a
vezír. Mikor pedig a király Sehrezádot ágyába akarta vinni, az sírni kezdett. "Mi
bajod?" - kérdezte a király. A lány így felelt: "Ó, királyom, van nekem egy húgom,
akitől el szeretnék búcsúzni." A király érte küldött; ő eljött, megölelte nénjét, és az
ágy lábához ült. Miután pedig a király megfosztotta Sehrezádot leányságától,
pihentek egy darabig, beszélgettek, végül Dunjazád így szólt nénjéhez: "Alláhra,
édes testvérem, mondj egy mesét, hogy megrövidítsd virrasztásunk óráit." -
"Nagyon szívesen, ha a kegyelmes király megengedi" - felelte Sehrezád. Mikor a
király ezt meghallotta, minthogy álmatlansággal küzdött, és szeretett mesét
hallgatni, megadta az engedelmet.

Sehrezád pedig mesélni kezdett. (…)

7
Sahriár király és Sehrezád történetének befejezése

Ez idő alatt Sehrezád a királynak három fiúgyermeket szült, és mikor meséjét

befejezte, felkelt, megcsókolta a földet a király előtt, és így szólt: "Ó, minden idők
királya, akinek korokban és nemzedékekben nem volt párja, látod, rabszolgád
vagyok; ezer és egy éjszakán át meséltem neked régi históriákat, letűnt
nemzedékekről szóló intő példákat. Vajon fordulhatok most felségedhez egy
kívánsággal?" A király így felelt: "Csak kívánj, és megadom neked, Sehrezád."
Ekkor a királyné kikiáltott a dajkáért és eunuchokért, és azt mondta nekik:
"Hozzátok be a gyerekeimet!"

Nyomban behozták őket. Az egyik már járt, a másik csak mászott, a harmadik még
csecsszopó voltt. Mikor behozták a kicsinyeket, fogta őket, a király elé állította,
megcsókolta a földet, és így szólt: "Ó, idők királya, ezek a te gyerekeid, és azt
kérem tőled, kíméld meg az életemet míg e kisgyerekek felnőnek, mert ha engem
megöletsz, ezek a kicsinyek édesanya nélkül maradnak, és nem fogsz olyan asszonyt
találni, aki rendesen felneveli őket."

A király e szavakra sírva fakadt, kebléhez szorította a kisfiúkat, és így szólt: "Ó,
Sehrezád! Alláhra, én már megkegyelmeztem néked, mielőtt behozták a gyerekeket,
mert láttam, hogy lelked szűzi és istenes, erkölcsöd mocsoktalan, nemes, Alláh
áldása reád, apádra, anyádra, gyökeredre és ágaidra! És Alláht hívom tanúnak,
hogy megkegyelmeztem néked, nem lesz semmi bántódásod."

Sehrezád megcsókolta a király kezét és lábát, és végtelen nagy örömben volt. Így
szólt: "Alláh nyújtsa meg életedet, és növelje felségedet és méltóságodat."

A király belső lakából tovább terjedt az öröm, és szétfutott a városban; olyan éj volt
ez, amelyet nem lehetett az élet többi éjszakájához számítani, és fehérebb volt, mint
a nappalnak arca. Másnap a király örömre derülten, boldogságában elmerülten
kelt, összehívatta katonáit, azok felsorakoztak, a király a vezírnek, Sehrezád
apjának pompás és becses díszruhát ajándékozott ezekkel a szavakkal: "Alláh
legyen oltalmazód, amiért hozzám adtad nemes lelkű leányodat; neki köszönhetem,
hogy megbántam, milyen kegyetlenül oltottam ki a nép leányainak életét. Láttam,
mily szűzies, mocsoktalan, nemes erényekkel teljes. És Alláh három fiúval
ajándékozott meg általa. Legyen hála Alláhnak ezért az ő dús kegyelméért."

Ezután minden vezírnek, emírnek, országa minden nagyjának díszköntöst

ajándékozott, és megparancsolta, hogy a város díszt öltsön harminc napon át, és a
lakosságból senkinek sem kellett a maga pénzét költenie, minden kiadást a király
kincstára fedezett.

A várost tehát feldíszítették olyan pompával, mint soha azelőtt; és pergett a dob,
szólt a fuvola, felvonultak a bűvészek mutatványaikkal. A király bőkezűen

8
megajándékozta őket, alamizsnát osztott ki a szegények és ínségesek közt, és
minden alattvalójára, birodalmának egész népére kiterjesztette jóindulatát.

Azután elhívatta történetíróit és írnokait, megparancsolta nekik, írják fel mindazt,

ami vele és feleségével történt, elejétől végig. Azok mindent írásba foglaltak, és
elnevezték azt az E z e r e g y é j s z a k a m e s é i-nek. A feljegyzések harminc
kötetnyit tettek ki: az egészet a kincstárban helyezték el.

Örömben és vigasságban, jólétben és boldogságban élt ezután a király és népe,

amíg el nem jött értük a vidámság megrontója, kötelékek szétbontója.

Dicsőség Annak, akit magával nem sodor az idők rohanása, meg nem változtat a
dolgok változása, nem zökkent ki helyéből a világ folyása! Magasztos felségének
imámjára, teremtményeinek koronájára, urunkra, Mohammed prófétára, az
emberiség urára szálljon áldás, szálljon béke! Alázatos könyörgésünk száll feléje,
adja meg nekünk kegyes bölcsessége, hogy minden tettünknek, életünknek legyen
boldog

vége.