Mitch Albom

ÖTEN A MENNYORSZÁGBÓL

GEOPEN KÖNYVKIADÓ
2004
A mű eredeti címe: The Five People You Meet in Heaven
by Mitch Albom

© 2003 by Mitch Albom

Published by arrangement with Black Inc.,
the David Black Literary Agency,
156 Fifth Avenue, Suite 608,
New York, NY 10010, USA

Hungarian translation © Dezsényi Katalin

Kiadja a Geopen Könyvkiadó, 2004

Felelős kiadó a kiadó ügyvezető igazgatója
Szerkesztette: Borbás Mária
Nyomdai előkészítés: Geografika
ISBN 963 9574 21 x
www.geopen.hu
Könyvemet Edward Beitchmannek, szeretett nagybátyám-
nak ajánlom, akitől először hallottam a mennyországról. Évről
évre, midőn hálaadásnapkor körülültük az asztalt, elmesélte
azt a kórházi élményét, hogy egy éjjel arra ébredt, eltávozott
szeretteinek lelke az ágya szélén ül, s rá vár. Ezt a történetet
soha nem feledtem. Amiként őt magát sem.
Mindenkinek megvan a maga elképzelése a mennyország-
ról is, a vallásokról is. Ezeket illik tiszteletben tartanunk. Az
itt előadott változat csupán feltételezés, még inkább kívánság
hogy a bácsikám meg a hozzá hasonló emberek – akik tisztá-
ban voltak jelentéktelenségükkel itt a földön – végre ráébred-
jenek, milyen fontosak, s mennyi szeretet övezi őket.
 A vég
EZ A TÖRTÉNET egy Eddie nevű emberről szól, és a végén kezdődik, azzal, hogy Eddie
meghal a nap perzselő tüzében. Tán furcsállják, hogy egy történet a végével kezdődik. De hát
minden vég egyben valaminek a kezdete is. Csak akkor még nem tudjuk.

EDDIE ÉLETÉNEK utolsó óráját, miként az előzőek java részét is, a Ruby rakparton töl-
tötte, a nagy, szürke óceán mentén fekvő vidámparkban. A park a szokásos látványosságokkal
volt tele – parti deszkasétány, óriáskerék, hullámvasút, dodzsem, cukorkaárus, meg egy cso-
mó pénzbedobós automata, ahol az ügyes célzó vízsugarat lőhetett a bohóc szájába. Volt ben-
ne egy újdonatúj játék, a Freddy Szabadesése – ez okozza majd Eddie halálát egy balesetben,
amely még a lapokba is bekerül szerte az államban.

HALÁLA IDEJÉN Eddie zömök, ősz öregember volt, nyaka rövid, mellkasa domború, al-
karja vastag, a jobb vállán elhalványult katonakori tetoválás. A lába vékony és csupa visszér,
a háborúban megsebesült bal térdét ízületi gyulladás kínozta. Bottal járt. Csontos arca széles,
napszítta, pofaszakálla őszes, kissé előreugró alsó állkapcsa rátartibbnak mutatta, mint ami-
lyen valójában volt. A bal füle mögé cigarettát dugott, az övén kulcsokkal teli karikát viselt. A
lábán gumitalpú cipő. A fején kivénhedt vászonsapka. Fakóbarna uniformisa munkásemberre
vallott – az is volt, munkásember a javából.

EDDIE DOLGA VOLT, hogy „karbantartsa” a gépeket, magyarán, hogy minden biztonsá-
gosan működjön. Minden délután végigjárta a parkot, rendre ellenőrizte az összes attrakciót a
Pörgettyűtől a Hasoncsúszdáig. Átvizsgálta, nincs-e valahol törött deszka, meglazult csap-
szeg, elfáradt acéllemez. Néha megállt, tekintete végigpásztázta a terepet, az arra járók köz-
ben azt hitték, hogy ennek az alaknak biztosan hiányzik egy kereke. Pedig ő csak hallgatózott.
Ennyi év után ugyanis szent meggyőződése volt, meghallja, ha baj van, abból, ahogy a szer-
kezet köhög, köpköd, hangicsál.

AMIKOR MÁR CSAK ÖTVEN PERC volt hátra az életéből, Eddie utolsó körútjára indult
a Ruby rakparton. Elhaladt egy idős pár mellett.
– 'pot – motyogta, és kezét a sapkájához emelte.
Udvariasan bólintottak neki. A vendégek ismerték Eddie-t. Legalábbis a törzsvendégek.
Évről évre ott látták minden nyáron, szerves része volt az intézménynek. Munkainge mellére
a KARBANTARTÓ alá odanyomtatták, hogy EDDIE, néha úgy is szólították meg, hogy „Ha-
hó, Karbantartó Eddie”, bár ezt a fajta tréfát ő nem díjazta.
Eddie aznap születésnapját ünnepelte, a nyolcvanharmadikat. Az orvos épp az előző héten
állapította meg, hogy övsömöre van. Övsömör? Eddie azt se tudta, mi fán terem. Valaha olyan
erős volt, hogy fél kézzel fölemelt egy körhintalovat. De az rég volt.

– EDDIE!... VIGYÉL MAGADDAL, Eddie!... Vigyél magaddal!

Negyven perc volt a haláláig. Eddie a hullámvasútra várakozó sor elejére nyomult. Hetente
legalább egyszer fölült mindenre, így győződött meg arról, hogy rendben működnek-e a fékek
és a kormányok. Ma a hullámvasútnak jött el az ideje – a soron következőt épp „Kísértetvas-
útnak” nevezték – és a gyerkőcök, akik ismerték Eddie-t, könyörögtek, hogy ültesse őket
maga mellé.
Eddie-t szerették a gyerekek. A kamaszok nem. A kamaszokkal rendesen meggyűlt a baja.
Az évek során Eddie azt a tévképzetet alakította ki magában, hogy neki már minden léhűtő,
pimasz kamasszal volt dolga. De a gyerekek egészen mások. A gyerekek felnéztek Eddie-re –
aki a kiugró alsó állkapcsával mintha mindig vigyorgott volna, akár egy delfin –, és megbíz-
tak benne. Gyűltek köré, mint darazsak a mézesbödönre. A lábába csimpaszkodtak. A kulcsait
cibálták. Eddie többnyire csak morgott, nem sokat beszélt. Gyanította, azért kedvelik annyira,
mert oly keveset hallják a hangját.
Eddie most rápaskolt két baseballsapkás kisfiúra. Azok az üléshez száguldottak és bepat-
tantak. Eddie odanyújtotta botját a gépkezelőnek, és lassan leereszkedett az ülésre a két gye-
rek közé.
– Rajta!... Rajta!... – visongta az egyik kisfiú, a másik meg a vállára vonta Eddie karját.
Eddie becsatolta a védőláncot, és katt-katt-katt már indultak is.

EGY TÖRTÉNET JÁRTA Eddie-ről. Még kölyökkorában – persze akkor is itt élt – vere-
kedésbe keveredett egy sikátorban. Öt fiú a Pitkin Avenue-ról sarokba szorította Joe-t, a báty-
ját, és épp rákezdtek, hogy alaposan helybenhagyják. Eddie egy saroknyira volt onnét, egy
tornácon, és szendvicset evett. Meghallotta a bátyja segélykiáltását. Lerohant a sikátorba, fel-
kapta egy szemetestartály fedelét, s mire a csata véget ért, az öt fiú közül kettő kórházba ke-
rült.
Ezek után Joe hónapokig szóba sem állt vele. Annyira szégyellte magát. Ő volt az idősebb,
az elsőszülött, de verekedni mindig Eddie verekedett.

MEHETNÉNK MÉG EGY KÖRT, Eddie? Légyszi!

Még harmincnégy perc volt hátra az életéből. Eddie fölemelte a védőláncot, mindkét fiú
kezébe nyomott egy nyalókát, elkérte a botját, aztán visszabicegett a szervizállomásra, hogy
egy kicsit hűsöljön a rekkenő nyári hőségben. Ha tudja, hogy percei meg vannak számlálva,
bizonyára máshová megy. Ehelyett tette, amit mindannyian teszünk. Végezte unalmas rutin-
feladatát, mint aki örökké él.
A szerviz egyik dolgozója, egy sovány fiatalember, bizonyos Dominguez, az olajtartály
mellett állt, és egy kereket próbált megszabadítani a rátelepedett szennyeződéstől.
– Hahó, Eddie – szólt oda.
– Szia, Dom – viszonozta Eddie.
A műhelyben fűrészpor szaga terjengett. A helyiség sötét volt és szűk, mennyezete ala-
csony, gipszkarton falaiból szögek álltak ki, rajtuk fúrók, fűrészek és kalapácsok lógtak. Kö-
röskörül szétszórva a vidámpark kibelezett alkatrészei: kompresszorok, gépek, szíjak, villany-
körték, egy kalóz koponyája. A fal mellé bezsúfolva konzervdobozok szögekkel, csavarokkal,
egy másik fal mentén zsírostégelyek végtelen sora.
A sínek bezsírozása, hangoztatta Eddie előszeretettel, nem kíván több agykapacitást, mint
mondjuk a mosogatás; az egyetlen különbség, hogy az ember piszkosabb lesz tőle, nem tisz-
tább. Márpedig Eddie ilyesfajta munkát végzett; szétkente a zsírt, megigazította a fékeket,
meghúzta a reteszeket, ellenőrizte a műszerfalakat. Sokszor vágyott rá, hogy hátat fordítson
ennek a kócerájnak, másfajta munkát keressen és másféle életet éljen. De közbejött a háború.
A tervei sosem váltak valóra. Aztán idővel őszülni kezdett, lazább gatyát hordott, majd meg-
fáradtan eljutott arra a pontra, amikor kénytelen-kelletlen tudomásul vette, hogy ez van, ő
ilyen, és ilyen is lesz mindig – olyan ember, akinek homok megy a cipőjébe, aki a gépies ne-
vetés és a sült virsli világában tengeti életét. Akárcsak örökké foltos inget viselő apja, Eddie
karbantartó volt – a karbantartó részleg főnöke, vagy ahogy a kölkök néhanapján hívták, „a
Ruby rakpart lovasa”.

MÉG HARMINC PERC.

– Hé, hallom a nagy hírt, boldog szülinapot – mondta Dominguez.
 Eddie csak mordult egyet.
– Buli, ilyesmi nem is lesz?
Eddie úgy nézett rá, mint akinek elment a józan esze. Egy percig arra gondolt, milyen kü-
lönös érzés egy vattacukorszagú helyen megöregedni.
– Ugye, nem felejted el, Eddie, hogy jövő héten szabin vagyok? Utazom Mexikóba.
Eddie bólintott, Dominguez meg kivágott egy kis piruettet.
– Teresával. Végiglátogatjuk a családot. Bul-l-lizunk.
Amikor észlelte, hogy Eddie döbbenten mered rá, abbahagyta a táncot.
– Voltál már? – kérdezte Dominguez.
– Voltam hol?
– Mexikóban.
Eddie az orrán keresztül fújta ki a levegőt. – Öcsi, én soha sehol nem voltam, ahová nem
puskával a kezemben vittek.
Nézte, ahogy Dominguez visszafordul a tartályhoz. Egy percig elgondolkodott. Aztán elő-
vett a zsebéből egy kis köteg bankjegyet, kihalászott közülük két húszast, több nem is volt.
Odatartotta.
– Vegyél a feleségednek valami szép kis ajándékot – mondta.
Dominguez a pénzre meredt, arcára széles mosoly ült ki. – Ugyan már, csak nem komoly?
Eddie Dominguez tenyerébe lökte a pénzt. Aztán hátrament a raktárba. Még évekkel ez-
előtt egy kis „pecalyukat” vágtak a deszkapallóba, Eddie most leemelte róla a műanyag födőt.
Megrángatta a nejlonzsineget, amely huszonöt méterre merült a tenger színe alá. A ráerősített
szalámidarabka ott volt most is.
– Fogtunk valamit? – kiáltott utána Dominguez. – Mondd, hogy fogtunk valamit!
Eddie elcsodálkozott, mitől ilyen optimista a fickó. Hisz' soha nem fogtak semmit.
– Majd egyszer fennakad rajta egy óriás lepényhal! – kiáltotta Dominguez.
– Aha! – motyogta maga elé Eddie, holott tudta jól, hogy egy akkora halat ezen a kis lyu-
kon ugyan keresztül nem húz senki.

MÉG HUSZONHAT PERC.

Eddie megindult a deszkapallón a park déli csücske felé. Kicsi volt a forgalom. A lány a
cukorkáspult mögött könyökölve fújta a rágóját.
Valaha a Ruby rakpart volt az egyetlen nyári szórakozóhely. Volt itt elefánt, tűzijáték és
maratoni táncverseny. De az emberek már nemigen jártak ki a kikötőgátra; élményparkokba
járták, ahol hetvenöt dollár a belépő, és a látogatót valami óriás szőrmók társaságában lefény-
képezik.
Eddie elbicegett a dodzsem előtt, és fókuszba vett egy csomó kamaszt, akik a korlátnak
dőltek. Nagyszerű, mondta magában. Már csak ez hiányzott.
– Tűnés – kocogtatta meg botjával a korlátot. – Na mozgás. Ez a dolog nem biztonságos.
A kamaszok eltátották a szájukat. A kiskocsik póznáiból elektromos zizegés hallatszott.
– Nem biztonságos – ismételte meg Eddie.
A kamaszok összenéztek. Az egyik kölyök, narancssárga csíkkal a hajában, megvetően Ed-
die-re vigyorgott, aztán a középső sínre lépett.
– Gyerünk, hapsikáim, üssetek csak meg! – kiáltott rájuk Eddie, és öklét rázta az ifjoncok
felé. – Üssetek csak...
Eddie olyan erővel csapott botjával a korlátra, hogy az majdnem kettétört. – TŰNÉS!
A kamaszok kereket oldottak.
 EGY MÁSIK TÖRTÉNET is keringett Eddie-ről. Katonakorában többször is tűzharcba ke-
veredett. Bátor volt. Ki is tüntették. Már vége felé járt a szolgálata, amikor egy katonatársával
összeverekedett. Akkor sebesült meg. Hogy a másikkal mi történt, azt nem tudta senki. Nem
is kérdezte senki.

AMIKOR MÁR CSAK TIZENKILENC PERCE volt hátra, Eddie életében utoljára leült
egy ásatag alumínium strandszékre. Rövid, izmos karját úgy fonta össze a mellkasán, mint fó-
ka az uszonyát. A lába vörösre égett a napon, a bal térdén még most is hegek éktelenkedtek.
Eddie testén számtalan jel árulkodott sikeres csatákról. Az ujjai furán meggörbültek a gépek
okozta sok-sok csonttöréstől. Az orrát kocsmai verekedésben törték el nemegyszer. Széles
arca valaha jó vonású lehetett, akár egy ökölvívóé, amíg túl sokszor be nem húznak neki.
Eddie ekkor csak fáradtnak látszott. Ez volt a szokásos pihenőhelye a Ruby rakparton vég-
zett ellenőrző körútján, az Üreginyúl pálya mögött, amit az 1980-as években még Villámcsa-
pásnak hívtak, az 1970-es években Acélsodronynak, az 1960-as években Nyalókaingának, az
1950-es években Kaccantás a Sötétben volt a neve, annak előtte meg Csillagpor Kagyló.
És ahol Marguerite-tel megismerkedett.

MINDENKINEK VAN EGY pillanatképe az igaz szerelemről. Eddie életében erre egy zi-
vatar utáni meleg szeptember délután került sor, amikor a deszkapalló cuppogott a víztől.
Marguerite sárga kartonruhát viselt, a hajában rózsaszínű hajráf. Eddie nem sokat szólt. Ide-
gességében úgy érezte, nyelve a fogaihoz ragadt. Egy nagy zenekar játszott, a Nyakigláb Del-
aney és Örökzöldjei, arra táncoltak.
Eddie limonádét vett Marguerite-nek. A lány azt mondta, mennie kell, mert még megha-
ragszanak a szülei. De távolodóban még visszafordult és integetett.
Ez volt a pillanatkép. Élete hátralevő részében, valahányszor csak eszébe jutott Marguerite,
Eddie azt a pillanatot látta maga előtt, ahogy a lány hátrafordul és visszainteget a válla fölött,
fekete haja a fél szemébe hullik, őt pedig minden ízében elönti a nagy-nagy szeretet.
Aznap éjjel, amikor hazament, fölverte a bátyját. Megmondta neki, hogy megismerkedett a
lánnyal, akit feleségül fog venni.
– Eredj aludni, Eddie – nyögte a bátyja.
Sssss. Hullám verte a partot. Eddie felköhögött valamit, amire nem volt kíváncsi. Kiköpte.
Valaha sokat gondolt Marguerite-re. Mostanság már kevesebbet. Olyan volt, mint seb az
elkoszlott kötés alatt, ő pedig már megszokta azt a kötést.
Sssssssss.
Mi az az övsömör?
Ssssssssssss.
Még tizenhat perce volt az életből.

EGYETLEN TÖRTÉNET SEM áll meg magában. Van, hogy a történetek találkoznak az
utcasarkon, van, hogy fedik egymást, mint kavicsok a folyó fenekén.
Eddie története kapcsolódik egy másik, látszólag ártatlan történethez, amely hónapokkal
azelőtt esett meg – amikor egy fiatalember ment ki a Ruby rakpartra három barátjával.
A fiatalember, Nickynek hívták, akkor tanult meg vezetni, és még nem szokott hozzá a
kulcskarika viseléséhez.
Ezért lecsatolta a kocsikulcsot és a dzsekije zsebébe tette, majd a dzsekit a dereka köré kö-
tözte.
Az ezt követő néhány órában barátaival végigülték a legvadabb meneteket: a Repülő Sóly-
mot, a Csobbanót, a Freddy Szabadesését, a Kísértetvasutat.
 – Kezeket fel! – kiáltott egyikük. Mire mind az égnek emelték a kezüket.
Később, amikor már besötétedett, visszatértek a parkolóba, kimerülten, vidáman, kezükben
papírzacskóba rejtett sörösüveg. Nicky benyúlt a dzsekije zsebébe. Kotorászott. Káromkodott.
Kulcs sehol.

TIZENNÉGY PERC VOLT HÁTRA Eddie haláláig. Eddie megtörölgette a homlokát egy
zsebkendővel. Az óceán vizén napfény-gyémántok táncoltak, Eddie megbámulta fürge ficán-
kolásukat. Ő maga a háború óta nem állt biztosan a lábán.
De amikor a Csillagpor Kagylóban táncoltak Marguerite-tel, Eddie még kecsesen mozgott.
Lehunyta a szemét és felidézte a dalt, amelyik összehozta őket, azt, amit Judy Garland énekelt
abban a bizonyos filmben. Most elvegyült agyában a parthoz csapódó hullámok kakofóniájá-
val meg a hullámvasúton ülő gyerekek sikongásával.
– „Te vettél rá, hogy...”
Sssssssss.
– „...megszeresselek...”
Pppplaccsss.
– Megszeresselek...”
Hííííííííííííí!
– „...pedig én nem akartam ...”
Ksrrrrrrrrrr.
– „...nem akartam...”
Eddie a vállán érezte Marguerite kezét. Szorosan behunyta a szemét, hogy ezzel is köze-
lebb hozza az emléket.

MÉG TIZENKÉT PERC.

– Bocsi.
Egy nyolc év körüli kislány állt meg előtte, eltakarva a napfényt. Szandálban, levágott szá-
rú farmerban és zöld trikóban, amelynek az elejére Donald kacsát nyomtattak. Amy, ha Eddie
jól emlékszik, így hívják. Amy vagy Annie. Sokat lóg itt idén nyáron, bár se apát, se anyát
nem látott vele.
– Bocsiiiiiiii – ismételte meg a kislány. – Karbantartó Eddie...
Eddie sóhajtott. – Csak simán Eddie – mondta.
– Eddie...
– Hmmm?
– Csinálnál nekem...
A kislány összetette a két kezét, mint aki imádkozik.
– Na, ki vele, gyerkőc. Nem érek rá egész nap.
– Csinálnál nekem egy állatot? Csinálnál?
Eddie felnézett, mint akinek alaposan fontolóra kell vennie a dolgot. Aztán benyúlt az ing-
zsebébe és kihúzott onnét három sárga pipatisztítót, amit éppen ebből a célból hordott mindig
magánál.
– Jujj, de jó! – tapsikolt a kislány. Eddie hajlítgatni kezdte a pipatisztítót.
– Hol vannak a szüleid?
– Hullámvasutaznak.
– Nélküled?
– Az anyu a pasijával van.
Eddie fölnézett. Vagy úgy.
 Jobbra-balra hajlítgatta a pipatisztítókat, egyiket a másik köré tekerte. A keze reszketett,
ezért a művelet tovább tartott a szokásosnál, de a pipadrótok hamarosan fej-, fül-, test- és fa-
rokalakzatot öltöttek.
– Ez egy nyuszi? – kérdezte a kislány.
Eddie kacsintott.
– Kösziiiii!
A kislány továbbpenderült, elvegyült a tömkelegben, ahol a gyerekek már észre sem ve-
szik, hogy a lábuk meg nem áll. Eddie ismét megtörölte a homlokát, aztán lehunyta a szemét,
eldobta magát a strandszéken, és megpróbálta visszacsalni emlékezetébe a régi dalt.
Egy sirály húzott el vijjogva a feje fölött.

HOGYAN VÁLASZTJÁK MEG az emberek az utolsó szavaikat? Tisztában vannak a sú-

lyukkal? Mindenképpen bölcs mondásnak kell lennie?
Mire Eddie betöltötte a nyolcvanharmadik életévét, mindenkit elveszített, aki számított
neki. Néhányan meghaltak fiatalon, néhánynak megadatott a megöregedés, mielőtt elragadta
valamely betegség vagy baleset. Temetésükön Eddie végighallgatta, ahogy a gyászolók fel-
idézték az elhunyttal folytatott utolsó beszélgetésüket. – Mintha csak tudta volna, hogy meg-
fog halni... – mondta valaki.
Eddie ebben egy percig sem hitt. Ha eljön a vég, hát eljön, és kész. Az ember elmenőben
mondhat éppen valami okosat, de ugyanúgy akár ostobaságot is.
A jegyzőkönyv tanúsága szerint Eddie utolsó szavai a következők lesznek: – Vissza! Félre
innét!

HALLJUK A HANGOKAT, amelyeket Eddie földi létének utolsó perceiben hallott. Hullá-
mok csapódnak a gáthoz. A távolból rockzene tamtamja. Egy hirdetést vonszoló kis kétfedelű
repülőgép berregő motorja. És ez:
– Ó, ISTENEM! ODANÉZZ!
Eddie érezte, hogy a szeme eltűnik a szemhéja mögött. Az évek során jó ismerője lett a
Ruby rakpartnál hallható valamennyi zörejnek, édesen aludt is mellette, akárha altatódal vol-
na.
Ez a hang nem tartozott az altatódalok közé.
– Ó, ISTENEM! ODANÉZZ!
Eddie nyomban fölpattant. Egy asszony, kövér, gödröcskés karján bevásárlószatyorral si-
koltozva mutogatott. Kis csődület támadt körülötte, mindenki az ég felé emelte tekintetét.
Eddie abban a minutában meglátta. Az új „csúcs” attrakció, Freddy Szabadesésének legte-
tején az egyik kabin félrebillent, mintha szabadulni akarna terhétől. Négy utas, két férfi és két
nő, akiket csak a biztonsági rúd tartott, kétségbeesetten próbált kapaszkodni bármiben, ami
megfogható.
– Ó, ISTENEM! – visongott a kövér asszony. – AZOK OTT! KIZUHANNAK!
Az Eddie derekára szerelt rádió felvijjogott. – Eddie! Eddie!
Megnyomta a gombot. – Látom! Hívd a biztonságiakat!
Az emberek futva közeledtek a part felől, mindenki fölfelé mutogatott, mintha mostanáig
ezt gyakorolták volna. Nézd! Ott fenn! Elszabadult a hullámvasút! Eddie megragadta a botját,
a dobogó köré vont biztonsági kerítéshez csörtetett, csípőjéhez ütődő kulcscsomója vadul csi-
lingelt. A szíve sebesen kalapált.
Freddy Szabadesése két kocsit zúdított le a gyomorszorító mélységbe, csak az utolsó má-
sodpercben fogta meg a kitóduló hidraulikus levegő. Hogy szabadulhatott el az egyik kabin?
Csak kicsivel volt a felső platform alatt, mintha már megindult volna lefelé, aztán mégis in-
kább meggondolta magát.
Mire Eddie elérte a bejáratot, alig kapott levegőt. Dominguez loholva érkezett, kis híján
feldöntötte.
– Idehallgass! – kiáltotta Eddie és megragadta Dominguez vállát. Oly erősen, hogy Domin-
guez arca eltorzult a fájdalomtól. – Idehallgass! Ki van odafönn?
– Willie.
– Oké. Biztosan meghúzta a vészféket. Azért lóg a kabin. Eredj fel a létrán, és mondd meg
neki, hogy kézzel oldja ki a biztonsági rendszert, hogy az emberek kiszállhassanak. Oké? A
kabin végében van, úgyhogy fognod kell, miközben kihajol. Oké? Aztán... aztán mindketten...
hallod, mindketten, nem egyedül, világos?... mindketten kihúzzátok őket onnét! Egyik fogja a
másikat! Világos? Világos?
Dominguez sietve bólintott.
– Aztán lekülditek a rohadékot, hogy megnézzük, mi történt!
Eddie feje lüktetett. Eddig az ő parkjában nem történt súlyosabb baleset, de azért ismerte a
szakmában kerengő rémtörténeteket. Egyszer Brightonban kioldódott egy zár egy gondolánál,
két ember kizuhant és szörnyethalt. Más alkalommal a Meseország parkban valaki át akart
vágni egy dodzsemsínen, elvágódott és a hónaljánál fogva fennakadt. Beszorult, ott sikolto-
zott, a kocsik meg száguldottak felé, és... na, ez volt a legrémesebb.
Eddie igyekezett nem is gondolni rá. Most emberek fogták körül, kezüket a szájukra szorít-
va nézték, ahogy Dominguez mászik a létrán. Eddie igyekezett maga elé képzelni a Freddy
Szabadesésének belső szerkezetét. Motor. A hengerek. A hidraulika. Tömítőgyűrűk. Kábelek...
Dominguez elérte a fölső platformot. Tette, amit Eddie mondott, fogta Willie-t, aki kiha-
jolt, hogy kioldja a kabin biztonsági rendszerét. Az egyik női utas Willie felé vetette magát, és
majdnem lerántotta a platformról. Odalent az emberek visszafogták a lélegzetüket.
– Várj... – mondta Eddie magában.
Willie újból nekiveselkedett. Ezúttal kipattantotta a biztonsági rendszert.
– Kábel... – motyogta Eddie.
A rúd felemelkedett, s a tömeg fellélegzett. – Aaah. –Az utasokat sietve kihúzták a plat-
formra.
– A kábel kiold...
És Eddie-nek igaza lett. A Freddy Szabadesésének belsejében, elrejtve a kíváncsi tekinte-
tek elől, az a kábel, amelyik fölemelte a kettes számú kabint, az elmúlt néhány hónap során
súrlódott, amikor a beszorult felvonó csigához ért. S mivel be volt szorulva, a kábel lassacs-
kán elnyíródott – mint amikor a kukoricáról a héját lefosztjuk –, míg már alig tartotta valami.
Senki sem vette észre. Hogyan is vehette volna? Csak aki bemászik a szerkezet mélyébe, az
látta volna, hogy probléma van.
A felvonócsigát egy apró tárgy nyírta el, amit valahogy a legrosszabb pillanatban ejtettek
be egy résen.
Egy kocsikulcs.

– NE ENGEDD LE A KABINT: – kiabált Eddie. Integetett. – HÉ! HÉÉÉ! A KÁBELLEL

VAN BAJ! NE ENGEDD LE A KABINT! LESZAKAD!
A tömeg elnyomta a hangját. Megkönnyebbülten éljeneztek, amikor Willie és Dominguez
az utolsó utast is kiszabadította. Mind a négyen biztonságban voltak. Odafenn a platformon
összeölelkeztek.
 – DOM! WILLIE! – ordított Eddie. Valaki nekiment, a walkie-talkie a földre pattant. Ed-
die lehajolt, hogy fölvegye. Willie az irányítófülkébe ment. Ujját a zöld gombra helyezte. Ed-
die felnézett.
– NE, NE, NE, NE CSINÁLD!
Eddie a tömeghez fordult. – VISSZA! FÉLRE INNÉT!
A tömeg észlelhetett valamit Eddie hangjában, mert abbahagyták az éljenzést és oszolni
kezdtek. Üres tér támadt Freddy Szabadesése körül.
Ekkor pillantotta meg Eddie életében az utolsó arcot.
A kislány úgy csimpaszkodott a szerkezet fémvázába, mintha valaki odalökte volna, tak-
nya, könnye összefolyt, kezében a pipatisztítóból készült állat. Amy? Annie?
– Mama... mami... mami... – zihálta szinte ütemesen, teste a síró gyerekek bénaságába der-
medt.
– Mama... mami... mama... mami...
Eddie a kislányról a kabinok felé fordította a tekintetét. Odaér? A kislányról a kabinok fe-
lé...
Puff. Késő. A kocsik megindultak... Jézusom, kieresztette a féket!... és Eddie szeme előtt
összefolyt minden. A botját elejtette, rossz lábát előrelökte, a mozdulatot olyan fájdalom kö-
vette, hogy majdnem a földre terítette. Egy nagy lépés. Még egy nagy lépés. A Freddy Sza-
badesésének gépezetében a kábel utolsó szála is elengedett, és átfordult a hidraulikus vezeté-
ken. A kettes számú kabin most már valóban szabadesésbe kezdett, semmi meg nem állíthatta,
ahogy a szikláról lezúduló vándorkövet sem lehet feltartóztatni.
A végső pillanatokban Eddie mintha az egész világot hallotta volna: távoli sikoltást, hullá-
mokat, zenét, a szél susogását, egy mély, erős, rút hangot, amely – mint rádöbbent – az ő tü-
dejéből szakadt ki. A kislány feltartotta a kezét. Eddie elvetődött. A rossz lába megroggyant.
Félig ugrott, félig botorkált a kislány felé. Fel a fém platformra, amely feltépte az ingét, mell-
kasát pőrére vetkőztette a KARBANTARTÓ és az EDDIE nyomat alatt. Két kezet érzett a ke-
zében, két kicsi kezet.
Hatalmas csattanás.
Vakító fény.
Aztán semmi.
 Ma van Eddie születésnapja
Az 1920-as években járunk, a város egyik legszegényebb negyedének zsúfolt kórházában.
Eddie apja cigarettáról cigarettára gyújt a várószobában, akárcsak a többi apa. Belép a nő-
vér, csiptetős írólappal a kezében. Az ő nevét szólítja. Rosszul ejti. A többi férfi tovább eregeti
a füstkarikákat. Igen?
Eddie apja feltartja a kezét.
– Gratulálok – mondja a nővér.
A férfi követi az újszülöttrészleg irányában. Cipője kopog a padlón.
– Itt várjon – mondja a nő.
Eddie apja az ablaküvegen keresztül látja, hogy a nővér keresgél a számozott fabölcsők
között. Elhalad az egyik előtt, nem az övé, a másik, előtt, nem az övé, a harmadik előtt, nem
az övé, aztán a negyedik előtt, az sem az övé.
Megáll. Ott. A takaró alatt. Icipici fejecske, kék sapkában. A nő ismét ellenőrzi az írólapot,
aztán odabök.
Az apa. nehezen szedi a levegőt, bólint. Arca egy pillanatra összezsugorodik, olyan, mint
amikor egy híd a folyóba omlik. Aztán elmosolyodik.
Az övé.
 Az utazás
UTOLSÓ FÖLDI PILLANATÁBÓL Eddie semmit se látott, se a rakpartot, se a tömeget, se a
miszlikre tört üveggyapot kabint.
Az „élet a halál után”-nal foglalkozó történetekben a lélek gyakran ott lebeg a végső búcsú
színhelye fölött, országúti balesetekben körbeszálldos a rendőrautók fölött, vagy pókként ka-
paszkodik a kórház betegszobájának mennyezetébe. Ezek azok az emberek, akik kapnak még
egy lehetőséget, akik valahogyan, valamilyen oknál fogva visszanyerik a világban addig el-
foglalt helyüket.
Eddie, minden jel szerint, nem részesült ebben a kiváltságban.

HOGYHOGY...?
Hogyhogy...?
Hogyhogy...?
Az ég homályos tökszín, aztán meg sötét türkiz, végül élénk citrus. Eddie lebeg, karját még
most is széttárja.
Hogyhogy...?
A toronyból zuhant a kabin. Erre emlékszik. A kislány... Amy? Annie?... ahogy sírt. Erre
emlékszik. A vetődésre is. Arra is, hogy elérte a platformot. Hogy kezében érezte a kislány
két kicsi kezét.
Azután mi történt?
Megmentettem?
Eddie csak távlatból tudja felidézni, mintha évekkel ezelőtt történt volna mindez. Ami még
különösebb, hogy nem kísérik a megszokott érzések. Csak nyugalmat érez, mint a csecsemő
az anyja karjában.
Hogyhogy...?
Körülötte az ég ismét változik, grapefruitsárgára, aztán levélzöldre, aztán valami rózsaszí-
nes árnyalatra, amit Eddie hirtelenében leginkább a vattacukorral azonosít.
Megmentettem?
Életben maradt?
Hogyhogy...?
... nem aggódom?
Hová lett a fájdalmam?
Hát ez hiányzik. Minden fájdalom, amit valaha elszenvedett, minden nyilallás, amit kibírt...
mintha egyszeriben mindnek nyoma veszett volna, akár a kiszökött lélegzetnek. Nem érez
kínt. Nem érez szomorúságot. A tudata ködös, leheletvékony, csak nyugalomra képes. Alatta
ismét változnak a színek. Valami örvénylik. Víz. Egy óceán. Ő pedig úszik a hatalmas, sárga
tenger fölött. Ami most dinnyeszínűre változik. Aztán zafírra. Eddie most süllyedni kezd, a
felszínhez csapódik. Gyorsabban, mint valaha is hitte volna, de az arcát mégsem éri szellő, fé-
lelmet nem érez. Egy arany part homokját érzi talpa alatt.
Aztán víz alá merül.
Aztán minden elhallgat.
Hogyhogy nem aggódom?
Hová lett a fájdalmam?
 Ma van Eddie születésnapja

Ötéves. Szombat délután a Ruby rakparton. Piknikasztalokat állítottak fel a partra néző
hosszú, fehér deszkapallón. Vaníliatorta kék viaszgyertyákkal. Egy nagy kancsóban narancs-
lé. Rakodómunkások lófrálnak arra, vásári kikiáltók, mutatványosok, állatidomárok, halá-
szok. Eddie apja, szokás szerint, kártyacsatát vív. Eddie a lábánál játszik. A bátyja, Joe, né-
hány idős hölgy szórakoztatására fekvőtámaszokat mutat be, a hölgyek érdeklődést színlelnek,
azután udvariasan megtapsolják.
Eddie a születésnapi ajándékát viseli, piros cowboy-kalapot és játék pisztolytáskát. Feláll,
egyik csoporttól a másikhoz fut, előkapja a pisztolyt, és piff, puff!
– Gyere csak, kicsi fiú – int neki Mickey Shea a partról.
– Piff, puff – indul Eddie.
Mickey Shea Eddie papájával dolgozik, ő is szerelő a parkban. Kövér, nadrágtartót visel,
és folyton ír dalokat énekel. Eddie úgy érzi, fura szaga van, mint a köhögés elleni orvosság-
nak.
– Gyere csak. Kapsz tőlem szülinapi pörgettyűt – mondja. – Ahogy Írországban szokás.
Mickey lapátkeze megragadja Eddie-t a hóna alatt, felkapja, aztán a levegőben megpende-
ríti, és a lábánál fogva meglengeti. Eddie kalapja lerepül.
– Óvatosan, Mickey! – kiáltja Eddie anyja. Eddie apja fölnéz, elvigyorodik, majd tovább
veri a blattot.
– Hohó, most elkaptam – mondja Mickey. – Na tessék. Minden évre egy pörgettyű.
Mickey gyöngéden leereszti Eddie-t, mígnem a feje a földet söpri.
– Egy!
Mickey újra fölemeli Eddie-t. A többiek nevetve köré sereglenek. – Kettő! – kiáltják... –
Három!
Fejjel lefelé Eddie nem egykönnyen dönti el, ki kicsoda. A feje egyre nehezebb.
– Négy!... – kiáltják. – Öt!
Eddie-t ekkor talpra penderítik és a földre teszik. Mindenki tapsol. Eddie a kalapja után
nyúl, aztán hasra esik. Feláll, Mickey Shea-hez tántorog, és belebokszol a karjába.
– Hohó! Ezt meg miért kaptam, kicsi ember? – kérdi Mickey. Mindenki nevet. Eddie meg-
fordul és futásnak ered, három lépés, és az anyja máris az ölébe kapja.
– Jól vagy, kicsi ünnepelt? – Alig néhány centire van Eddie arcától. A gyerek látja a mély-
vörös rúzst, anyja pufók, puha orcáját és hullámos gesztenyebarna haját.
– Fejjel lefelé lógtam – számol be a kalandról.
– Láttalak – feleli az anyja.
Visszailleszti a kalapot a fia fejére. Később végigsétál vele a rakparton, talán felülteti a
hintaelefántra, vagy végignézik, hogyan húzzák be a halászok estére a hálókat, a halak fic-
kándoznak, akár a fényes, vizes pénzérmék. Az anyja fogja a kezét, és arról beszél, hogy a Jó-
isten büszke rá, amiért olyan jó fiú a születésnapján, és hogy ettől majd egészen biztosan a
feje tetejéről a talpára áll a világ.
 A megérkezés
EDDIE EGY TEÁSCSÉSZÉBEN ÉBRED.
Ami része volt egy régi vidámparki menetnek – hatalmas, sötét, fényezett fából készült te-
áscsésze, párnázott üléssel és csuklós acélajtóval. Eddie keze-lába túllóg a peremén. Az ég to-
vábbra is váltogatja színeit, kezdve a bőrcipő-barnától egészen a sötét bíborig.
Ösztönösen nyúl a botjáért. Az elmúlt évek során megszokta, hogy az ágya mellett tartja,
mert előfordult, hogy reggelente annyi ereje sem volt, hogy kikeljen az ágyból nélküle. Eddie,
aki korábban üdvözlésképpen vállon bokszolta barátait, igencsak röstellte a dolgot.
De most sehol sem látja a botját, ezért mély lélegzetet vesz, és megpróbál anélkül fölhú-
zódzkodni. Legnagyobb meglepetésére nem fáj a háta. A lába nem lüktet. Nagy lendületet
vesz, és könnyedén átlendül a teáscsésze peremén, sután földet ér, ahol hirtelen három gondo-
lat is meglepi.
Egy: nagyszerűen érzi magát.
Kettő: teljesen egyedül van.
Három: még most is a Ruby rakparton áll.
De ez a Ruby rakpart most valahogy más. Kifeszített vászonsátrak, köztük hatalmas füves
térségek, és oly kevés akadály, hogy el lehet látni egészen az óceánba benyúló, mohával be-
nőtt mólóig. A látványosságokat tűzoltópirosra és krémfehérre festették – semmi pávakék,
semmi gesztenyebarna –, és mindegyik előtt fából épült pénztárfülke áll. A teáscsésze, amely-
ben Eddie fölébredt, egy Forg-Ó-Ráma nevű primitív attrakciónak volt a része. Felirata farost-
lemezből készült, amiként a többi alacsonyan felfüggesztett tábláé is, amelyeket a sétány kira-
katai fölé erősítettek:
El Tempo szivar! Ez az igazi!
Halászlé, 10 cent!
Ülj föl a Forgóra! – Szenzáció!

EDDIE ERŐSEN PISLOG. Gyerekkorában volt ilyen a Ruby rakpart, úgy hetvenöt éve,
csakhogy most minden vadonatúj és frissen lecsutakolt. Szemközt a Hurok menet – amit évti-
zedekkel ezelőtt bezártak –, amott meg a fürdőházak és a sós vizes medencék, amelyeket az
1950-es években leromboltak. Távolabb az eredeti óriáskerék nyúlik az égig – üde fehérre
festve –, mögötte a régi szomszédos utcák, a zsúfolt téglaépületek tetői, az ablakok közt ki-
függesztett szárítókötelekkel.
Eddie kiáltani próbál, de csak reszelős hang bukik ki a száján. „Hé!”, kiáltaná, de a torkát
hang nem hagyja el.
A karját, lábát tapogatja. Attól eltekintve, hogy hangja nincs, fantasztikusan érzi magát.
Körbejár. Ugrándozik. Fájdalom semmi. Az elmúlt tíz év során el is felejtette, milyen az, ami-
kor az ember arca járás közben nem torzul el a fájdalomtól, ültében pedig nem keresi a széken
ide-oda fészkelődve azt a pozitúrát, amelyben nem fáj a háta. Látszatra ugyanúgy fest, mint
aznap reggel: zömök, domború mellkasú öregember, sortban, sapkában és barna szerelőtrikó-
ban. Csakhogy: fürge, rugalmas. Méghozzá annyira rugalmas, hogy eléri a bokáját, s a pocak-
jáig felemeli a lábát. Akár egy csecsemő, úgy indul felfedező útra a testén, lenyűgözi ez az új
mutatvány, a guminyújtón lengő gumiemberé.
Aztán futásnak ered.
Ha-ha! Még hogy futásnak! Eddie jó hatvan éve, a háború óta nem futott, de most szalad,
előbb csak néhány óvatos lépést tesz, aztán gyorsul, egyre fokozza a tempót, mint gyerekkorá-
ban. Végigszáguld a part menti sétányon, elhúz a halászok Be-csali (öt cent) büféje és egy
fürdőruhabérlő (három cent) előtt. Következik a tobogánpálya, a Kótyag-Vetye. Meg a Ruby
rakpart sétány a csodás, mór stílusban épült, hagymakupolás, tornyos, minaretes épületek mö-
gött. Elhúz a Párizsi Körhinta előtt, a faragott falovakkal, tükrökkel és wurlitzer-zenével –
minden fénylik, minden vadonatúj. Alig egy órája még a rozsdát vakarta le műhelyében a di-
ribdarabokról.
Lerohan a régi mutatványosbódékhoz, ahol valaha a súlyjósok, jövendőmondók, táncoló
cigányok dolgoztak. Száját kitátja, karját szétveti, mint egy vitorlázó repülő, és néhány lépés
után felugrik, ahogy a gyerekek szoktak, abbéli reményükben, hogy a futást sikerül repülésre
váltaniuk. Bárkinek, aki nézi, minden bizonnyal nevetséges látványt nyújt a repülősdit játszó
karbantartó munkás. De a futás minden ember alapeleme, mit számít, hány éves az illető.

AZTÁN EDDIE MEGTORPAN. Meghallott valamit. Fémes hang, mintha egy hangosbe-
mondón keresztül érkezne.
Mit szólnak hozzá, hölgyeim és uraim? Láttak már valaha is ennél borzalmasabb
látványt?...
Eddie egy hatalmas színház üres jegypénztára előtt áll. Feje fölött a táblára ezt írták ki:

A világ legfurább teremtményei.

Ruby Rakpart Vurstli!
Szűzanyám! Amilyen kövérek! Amilyen soványak!
Lássuk a Vadembert!

A VURSTLI. A cirkuszi produkció. A szemfényvesztők attrakciója. Eddie emlékszik rá,

hogy ezeket legalább ötven éve becsukták, akkoriban, amikor teret hódított a televízió, és az
embereknek nem volt többé szükségük ilyesmire, hogy megmozgassák a fantáziájukat.
– Nézzék meg jól ezt a szörnyeteg, torzszülött vadembert...
Eddie bekukkant a bejáraton. Fura alakokat látni odabenn. Ott van Vidám Vilma, aki több
mint kétszázötven kilót nyom, s akit két embernek kell felnyomnia a lépcsőn. Ott vannak a
gerincüknél összenőtt sziámi ikrek, akik muzsikálnak. Kardnyelők, szakállas nők, egy indiai
testvérpár, akiknek a bőrét addig nyújtották és áztatták olajban, mígnem már csimbókokban
lóg a végtagjaikról.
Gyerekként Eddie mindig sajnálta a vurstliban fellépőket. Rekeszekbe kényszerítették őket
a színpadon, a tulaj meg föl-alá járkált előttük, gúnyolódott és mutogatott. Egy kikiáltó össze-
vissza hadovált, Eddie most az ő hangjára lesz figyelmes.
– Csakis a sors rettenetes fintora következtében jöhet létre ilyen szánalomra méltó figura!
A világ legtávolabbi csücskéből hoztuk ide, hogy önök is láthassák...
Eddie belép az elsötétített előcsarnokba. A hang fölerősödik.
– Ez a tragikus figura a természet rossz vicce...
A hang a színpad túlfeléről érkezik.
– Csak nálunk, A világ legfurább teremtményeinél, tessék, tessék, fáradjanak beljebb...
Eddie félrehúzza a függönyt.
Legeltessék tekintetüket a legszokatla...
A kikiáltó hangja megszakad. Eddie hitetlenkedve hátrál.
Egy széken, egyes-egyedül, középkorú férfi ül, a válla keskeny, csapott, deréktól fölfelé
meztelen. Pocakja az övére buggyan. A haja rövidre nyírt. Ajka keskeny, az arca ovális, nyú-
zott. Eddie rég megfeledkezett volna róla, ha a vonásai nem ilyen markánsak.
A bőre kék.
– Hello, Edward – szólal meg. – Rád vártam.
 Az első ember, akivel Eddie
a mennyországban találkozik
– NE FÉLJ... – mondja a Kék Ember, azzal lassan feláll székéből. – Ne félj...
A hangja megnyugtató, de Eddie csak bámul. Alig ismerte ezt az embert. Hogy kerül most
ide? Egyike azoknak az alakoknak, akik csak úgy előbukkannak az ember álmában, hogy
másnap reggel azzal ébredjen: – Nem fogod kitalálni, kiről álmodtam.
– Olyannak érzed a testedet, mint gyerekkorodban, ugye?
Eddie bólint.
– Ez azért van, mert gyerek voltál, amikor megismertél. Az ember ugyanazokkal az érzé-
sekkel kezdi.
Mit kezd? – gondolja Eddie.
A Kék Ember felszegi az állát. A bőre fura árnyalatú, szürkébe hajló áfonya. Az ujjai rán-
cosak. Elindul. Eddie követi. A rakpart üres. A part üres. Kiürült az egész bolygó?
– Árulj el nekem valamit – kezdi a Kék Ember. A távolban álló kétpúpú fa hullámvasútra
mutat. A Habverő. Az 1920-as években épült, még az alul-súrlódó kerék előtt, vagyis a kere-
kek akkor még nem forogtak elég gyorsan – vagy ha igen, hát egyből ki is ugrottak a sínből. –
A Habverő. Még most is „a létező leggyorsabb menet”?
Eddie elnéz a zakatoló, öreg masina felé, amelyet két éve lebontottak. Megrázza a fejét.
– Ó. Sejtettem – mondja a Kék Ember. – A dolgok itt nem változnak. A felhők közül meg
nincs ám lefelé leskelődés.
Itt? – gondolja Eddie.
A Kék Ember, mint aki meghallotta a kérdést, elmosolyodik. Megérinti Eddie vállát, akit
olyan melegség jár át, amilyet soha addig nem érzett. Kibuknak belőle a felgyülemlett gondo-
latok.
Hogyan haltam meg?
– Balesetben – feleli a Kék Ember.
Mióta, vagyok halott?
– Egy perce. Egy órája. Ezer éve.
Hol vagyok?
A Kék Ember lebiggyeszti a száját, és elgondolkodva megismétli a kérdést. – Hogy hol
vagy? – Megfordul és fölemeli a karját. A régi Ruby rakpart minden masinája egy csapásra
megelevenedik: az óriáskerék forogni kezd, a dodzsem autói egymásnak ütköznek, a Habverő
csattogva indul fölfelé, és a Párizsi Körhinta lovai a wurlitzer vidám dallamára ingáznak réz-
rúdjukon. Előttük húzódik az óceán. Az ég citromsárga.
– Mégis, mit képzelsz? – kérdezi a Kék Ember. – A mennyországban.

NA NE: Eddie hevesen megrázza a fejét. NA NE! A Kék Ember látnivalóan jót mulat.
– Aztán miért ne? Nem lehet ez a mennyország? – kérdezi. – Miért? Mert itt nőttél fel?
Eddie szája némán Igent formál.
– Aha. – A Kék Ember bólint. – Nos, igen. Az emberek gyakran lebecsülik azt a helyet,
ahol születtek. De az ember a legváratlanabb ficakokban megtalálhatja a maga mennyorszá-
gát. És annak is megvannak a fokozatai. Nekem ez a mostani a második. Neked az első.
Átvezeti Eddie-t a parkon, eközben elhaladnak a trafikok, lacikonyhák és játékautomaták
előtt, ahol a balekok rendre otthagyják az aprójukat.
Mennyország? – gondolja Eddie. Röhej. Felnőtt élete java részét azzal töltötte, hogy meg-
próbált elkerülni a Ruby rakpart környékéről. Az egy közönséges vidámpark, ahová az embe-
rek sikongatni járnak, eláznak és a pénzüket játék babákra cserélik. Hogy ez valami istenál-
dotta pihenőhely volna, hát ez felülmúlja Eddie képzeletét.
Ismét beszélni próbál, ezúttal apró hörgés tör fel a tüdejéből. A Kék Ember megfordul.
– Majd megjön a hangod. Ezen mind keresztülmegyünk. Közvetlenül a megérkezése után
az ember nem tud beszélni.
Elmosolyodik. – Annál jobban megy az odafigyelés.

A MENNYORSZÁGBAN öt emberrel találkozol – mondja a Kék Ember váratlanul. –

Mindannyian szerepet játszottunk az életedben. Annak idején tán nem is voltál vele tisztában,
de ezért van a mennyország. Hogy megértsd a földi életedet.
Eddie zavartan hallgatja.
– Az emberek úgy képzelik el a mennyországot, mint valami paradicsomot, ahol a felhő-
kön lebegnek, folyókban ejtőznek, hegyek közt lustálkodnak. De a tájnak vigasz nélkül nincs
jelentősége.
– Istennek ez a legnagyobb ajándéka: hogy megértheted, mi történt veled az életed során.
Magyarázatot kapsz mindenre. Ez az a megnyugvás, amelyet kerestél.
Eddie köhög, igyekszik visszanyerni a hangját. Elege van a hallgatásból.
– Én vagyok az első embered, Edward. Amikor meghaltam, az én életemet is öten fedték
fel előttem, aztán idejöttem, hogy beálljak a rád várók sorába és elmondjam neked az élete-
met, amely kapcsolatba került a tiéddel. Lesznek majd mások is. Olyanok, akiket ismertél, de
akár olyanok is, akiket nem. De mindannyian keresztezték az utadat. És örökre megváltoztat-
ták.
Eddie kiprésel egy hangot a tüdejéből, oly hangosan, ahogyan csak erejéből telik.
– Ki... – harákol.
A hangja akárha tojáshéjon keresztül érkezne, mint egy kiscsibéé.
– Ki... ölt...
A Kék Ember türelmesen vár.
– Ki... ölt... meg?
A Kék Ember kicsit meglepődik. Eddie-re mosolyog.
– Te magad – mondja.
 Ma van Eddie születésnapja

Hétéves, és új baseballt kapott ajándékba. Két kezével nyomorgatja, érzi, hogy karjában
szétárad az erő. Valamelyik hősének a helyébe álmodja magát, talán épp Walter Johnsonéba,
a híres dobóéba.
– Hé, lökd ide – mondja, a bátyja, Joe.
A mutatványosbódék mentén futnak, el a céllövölde előtt, ha ott eltalálsz három üveget,
nyersz egy kókuszt szalmaszállal.
– Na mi lesz, Eddie – szól oda Joe. – Ide vele.
Eddie megáll, stadionba képzeli magát. Elhajítja a labdát. A bátyja elkapja és meggör-
nyed.
– Túl erős! – kiáltja Joe.
– Labdám van! – ficánkol Eddie. – A mindenit, Joe!
Eddie nézi, ahogy a labda végigpattog a deszkapallón, aztán el egy oszlop mellett, és ki a
kis tisztásra a mutatványosbódék mögött. Szalad utána. Joe a nyomában. Mindketten a földre
huppannak.
– Látod? – kérdi Eddie.
– Neem.
Puffanás hallatszik. Egy sátor bejárata kinyílik. Eddie és Joe felnéznek. Egy rettentően kö-
vér asszony és egy félmeztelen férfi áll ott, utóbbi egész testét szőr borítja. Két szörnyszülött a
szörnyszülött produkcióból.
A gyerekek kővé dermednek.
– Mit műveltek itt, okostojások? – kérdi a szőrös ember vigyorogva. – Csak a bajt keresi-
tek?
Joe ajka megremeg. Elsírja magát. Felpattan és rohan, a karjával vadul csépel maga kö-
rül. Eddie is feltápászkodik, aztán megpillantja a fűrészbak aljában a labdáját. Lassan feléje
indul, és közben szemmel tartja a pucér embert.
– Ez az enyém – motyogja. Felkapja a labdát, és a bátyja után iramodik.
 IDE HALLGASSON, miszter, én magát sosem öltem meg, okés? Még csak nem is isme-
rem – recsegi Eddie.
A Kék Ember egy padon ül. Mosolyog, mint aki azt szeretné, ha a vendég ellazulna és ké-
nyelembe helyezné magát. Eddie védekező testhelyzetben állva marad.
– Hadd kezdem az igazi nevemmel – szól a Kék Ember.
– A Joseph Corvelzchik nevet kaptam a keresztségben. Apám szabó volt egy kis lengyel
faluban. 1894-ben jöttünk ki Amerikába. Még gyerek voltam. Anyám kilógatott a hajókorlá-
ton, ez az első emlékem, ahogy hintáztat az új világ felől fújó szellőben.
– Akárcsak a többi bevándorlónak, nekünk sem volt pénzünk. Egy matracon aludtunk a
nagybátyám konyhájában. Apám egy munkásszipolyozó üzemben kényszerült dolgozni, gom-
bokat varrt fel kabátokra. Amikor tízéves lettem, kivett az iskolából, és attól fogva vele dol-
goztam.
Eddie nézi a Kék Ember himlőhelyes arcát, keskeny száját, beesett mellét. Miért mondja
ezt nekem? – gondolja Eddie.
– Ideges természetű gyerek voltam, és az üzemben csak rosszabb lett a helyzet. Fiatal vol-
tam ahhoz, hogy ilyen helyre kerüljek, sok káromkodó, panaszkodó férfiember közé.
– Valahányszor közelembe jött a művezető, apám rám szólt: – Süsd le a szemedet. Ne ve-
gyen észre. – Egyszer azonban megbotlottam és elejtettem egy zsák gombot, aminek a tartal-
ma szétgurult a padlón. A művezető ordított, hogy nekem semmi hasznomat nem veszi, hogy
mihaszna kölök vagyok, és elege van belőlem. Még most is magam előtt látom az a pillanatot,
ahogy apám rimánkodik neki, mint egy koldus, a művezető gúnyolódik, s közben a keze fejé-
vel törli az orrát. Rémületemben a gyomrom is begörcsölt. Aztán valami nedveset éreztem a
lábamon. Lenéztem. A művezető nevetve az átázott nadrágomra bökött, nevetett a többi mun-
kás is.
– Ettől fogva apám nem állt szóba velem. Úgy érezte, szégyent hoztam a fejére, és, gondo-
lom, ezen a világon ez így is volt. De az apák tönkre tudják tenni a fiaikat, és engem ez az
egész alaposan el is intézett. Attól fogva ideges gyerek voltam, aztán amikor megnőttem, ak-
kor meg ideges fiatalember lettem. És ami a legrémesebb, éjszaka mind a mai napig ágybavi-
zelő vagyok. Reggelente kilopakodtam a pisis ágyneművel a lavórhoz és beáztattam. Egy reg-
gel felnéztem, és ott állt az apám. Meglátta a pisis ágyneműt, aztán olyan pillantást vetett rám,
amelyet soha el nem felejtek, mintha a legszívesebben azt is letagadná, hogy a gyereke va-
gyok.
A Kék Ember elhallgat. A bőre, melyet mintha kék folyadékba áztattak volna, kis zsírpár-
nákat képez az öve fölött. Eddie nem tudja levenni róla a szemét.
– Nem voltam én mindig szörnyszülött, Edward – folytatja. – De akkoriban az orvostudo-
mány még gyerekcipőben járt. Elmentem egy patikushoz, kértem valamit az idegeimre. Adott
egy üveg ezüstnitrátot, azt mondta, keverjem össze vízzel, és minden este vegyek be belőle.
Ezüstnitrátot. Később kiderült, hogy méreg. De más nem volt, és amikor nem hatott, arra gon-
doltam, hogy biztosan nem veszek be belőle eleget. Ezért növeltem a dózist. Lenyeltem két
kortyot, néha hármat is, víz nélkül.
– Hamarosan feltűnt, hogy furán néznek rám az emberek. A bőröm hamuszürke lett.
– Szégyelltem, és rettenetesen bántott a dolog. De egyre csak nyeltem az ezüstnitrátot, míg
a bőröm szürkéből át nem ment kékbe, ami a méreg mellékhatása.
 A Kék Ember elhallgat. Aztán visszafogott hangon folytatja. – A gyárból elbocsátottak. A
művezető azt mondta, félnek tőlem a munkások. Munka nélkül hogyan fogok enni? Hol fogok
lakni? kérdeztem magamtól.
– Találtam egy kocsmát, egy sötét helyiséget, ahol kabátban, kalapban elrejtőzhettem a kí-
váncsi tekintetek elől. Egy este néhányan a vurstliból ott italoztak az egyik sarokban. Sziva-
roztak. Nevetgéltek. Egyikük, egy apró termetű, falábú fickó sűrűn tekingetett felém. Végül
odajött. Még aznap este ráálltam, hogy dolgozni fogok a vurstliban, így lett belőlem mutat-
vány.
Eddie-nek feltűnik a Kék Ember lemondó arckifejezése. Mindig is érdekelte, vajon hogy
áll össze a mutatványosok truppja. Gyanította, hogy mindegyiküknek megvan a maga szomo-
rú története.
– A nevemet is a mutatványosoktól kaptam, Edward. Néha az Északi-sarki Kék Ember vol-
tam, vagy az Algériai Kék Ember, vagy az Új-zélandi Kék Ember. Természetesen egyik he-
lyen sem jártam soha életemben, de jólesett, hogy ilyen egzotikus földrészekkel azonosítanak,
ha csupán a plakátokon is. A „mutatvány” igen egyszerű volt. Félmeztelenül kiültem a szín-
padra, az emberek jártak-keltek körülöttem, a kikiáltó pedig előadta szomorú történetemet.
Ezért némi apró ütötte a markomat. Az igazgató egyszer azt mondta, én vagyok a „legjobb
szörnyszülött” a truppban, s ha mégoly szomorú is, de én erre büszke voltam. Egy kitaszított
páriának az odalökött kavics is nagy érték.
– Tél volt, amikor idekerültem a Ruby rakpartra. Új bemutatóra készültek, Fura Fazonok
címmel. Én nem bántam, hogy itt gyökeret eresztünk, és vége a vándoréletnek.
– Ez lett az otthonom. A kolbászárus fölött volt egy szobám. Esténként kártyáztam a többi
mutatványossal, a bádogosokkal, néha apáddal is. Kora reggel, ha hosszú ujjú inget húztam
magamra és a fejemet törölközőbe bugyoláltam, akár végigsétálhattam a parton anélkül, hogy
halálra rémiszteném az embereket. Lehet, hogy ez másnak nem nagy dolog, de nekem maga
volt az addig ismeretlen szabadság.
Elhallgat. Eddie-re néz.
– Most már érted? Hogy miért vagyunk itt? Ez nem a te mennyországod. Hanem az enyém.

NÉZZÜK UGYANAZT a történetet más nézőpontból. Adva van egy esős vasárnap dél-
előtt 1920 júliusában. Eddie meg a haverjai egymásnak hajigálják a baseball-labdát, amit Ed-
die majd' egy éve a születésnapjára kapott. És elérkezik egy pillanat, amikor az a labda átrepül
Eddie feje fölött, ki az utcára. Eddie homokszín nadrágban és gyapjúsapkában utánairamodik,
egyenesen egy autó, egy Ford A-modell elé. Az autó csikorogva fékez, megpenderül, és Eddi-
e-t épp hogy sikerül elkerülnie. Eddie-t kileli a hideg, levegő után kapkod, és már száguld is
vissza a barátaihoz. A játék hamar véget ér, a gyerekek berohannak az árkádok alá, és az ír
Bányász masinát kezdik rángatni, annak karomszerű karjaival apró játékokat kell felszedeget-
niük.
És most nézzük ugyanezt a történetet más szemszögből. A Ford A-modell kormánykereke
mögött egy férfi ül, a barátja kocsiját kérte kölcsön, hogy gyakorolja a vezetést. Az út vizes a
kora reggeli esőtől. Hirtelen egy baseball-labda pattan át előtte az úton, nyomában egy kisfiú.
A sofőr tövig tapossa a féket és félrerántja a kormányt. A kocsi megpenderül, a gumik csiko-
rognak.
A férfi valahogy visszanyeri uralmát a kocsi fölött, és az A-modell továbbgurul. A gyerek
eltűnt a visszapillantó tükör látószögéből, de a sofőr továbbra is az események hatása alatt áll,
arra gondol, hogy csak hajszál híján sikerült elkerülnie a tragédiát. Az adrenalinszintje úgy
megugrott, hogy a szíve hevesen kalapál, márpedig a szíve nem túl erős, és a heves dobogás
az utolsó csepp vért is kiszívja belőle. A férfi szédül, feje egy pillanatra előrebukik. A kocsija
majdnem nekiütközik egy másiknak. A másik sofőr dudál, a férfi megint félrekapja a kor-
mányt, és a fékbe tapos. Kifarol, aztán befordul egy sikátorba. A jármű addig gurul, míg neki
nem ütközik egy parkoló teherautó hátuljának. Nem túl nagy az ütközés zaja. A fényszórók
törnek össze. A férfi az ütközés hatására nekizuhan a kormánynak. A homloka vérzik. Kiszáll
az A-modellből, felméri a kárt, majd összeesik az úttesten. A karja lüktet. A mellkasa fáj. Va-
sárnap délelőtt van. A sikátor üres. Ott hever észrevétlen, a kocsi oldalának feszülve. A ko-
szorúér már nem továbbít vért a szívbe. Eltelik egy óra. Egy rendőr talál rá. Az orvosi vizsgá-
lat megállapítja a halál beálltát. A halál oka „szívroham”. A halottnak nincsenek ismert hozzá-
tartozói.
Adva van egy történet két különböző szemszögből. Ugyanaz a nap, ugyanaz a pillanat, de
az egyik boldog véget ér, az árkádok alatt, ahol a kisfiú sorra dobálja a pennyket az ír Bá-
nyász masinába, a másik csúf véget ér, a városi hullaházban, ahol az egyik dolgozó odahívja a
társát, hogy ugyan nézze már meg, milyen vicces kék színe van ennek az ürgének, akit most
hoztak be.
– Érted? – suttog a Kék Ember, miután a történetnek, ahogyan ő megélte, a végére ért. –
Kicsi fiú?
Eddie-n végigfut a hideg.
– Jaj ne – suttogja.
 Ma van Eddie születésnapja

Nyolcéves. Ül a kockás kanapé szélén, karját mérgesen összefonja. Anyja a lábánál gug-
gol, a cipőjét fűzi. Apja a tükör előtt a nyakkendőjét köti.
– NEM AKAROK menni – jelenti ki Eddie.
– Tudom – mondja az anyja, és föl se néz –, de muszáj. Néha rákényszerül az ember, ami-
kor szomorú dolgok történnek.
– De ma van a SZÜLETÉSNAPOM.
Eddie gyászos pillantást vet a szoba túlsó sarkában álló építőelemekre, a nagy halom fém
játék tartógerendára és három apró gumikerékre. Eddie kamiont épített. Van érzéke a szere-
léshez. A szülinapi partiján meg akarta mutatni a barátainak. Ehelyett kiöltöztetik és elcipelik
valahova. Nem igazság, gondolja.
A bátyja, Joe lép be, gyapjúnadrágban, csokornyakkendővel, a bal kezén baseballkesztyű.
Nagyot csap vele. Eddie-re vigyorog.
– Ez az én kinőtt cipőm – mondja Joe. – A mostani sokkal jobb.
Eddie összerezzen. Gyűlöli, hogy Joe kinőtt cuccait kell viselnie.
– Ne fészkelődj – szól rá az anyja.
– De FÁJ – nyafog Eddie.
– Elég legyen! – kiabál rá az apja. Eddie-re mered. A gyerek elhallgat.
A temetőben Eddie alig ismeri fel a rakparton élő embereket. Akik rendes körülmények kö-
zött aranylamét és piros turbánt viselnek, most fekete öltönyt húztak, akár az apja. Az asszo-
nyokon is fekete ruha; néhányuk arcát fátyol borítja. Eddie nézi, ahogy egy ember földet la-
pátol egy lyukba. Az ember mond valamit a hamvakról. Eddie fogja az anyja kezét, és hunyo-
rog a napsütésben. Tudja, hogy most szomorúnak kellene lenni, de titokban számol, egytől
kezdi, reméli, hogy mire elér ezerig, visszakapja a születésnapját.
 Az első lecke

– KÉREM, URAM... – mentegetőzik Eddie. – Én nem is tudtam. Higgye el... Isten engem
úgy segéljen, nem is sejtettem.
A Kék Ember bólint. – Nem is tudhattad. Kicsi voltál.
Eddie hátrál. Kihúzza magát, mint aki ütközetre készül.
– De most meg kell fizetnem – mondja.
– Fizetned?
– A bűnömért. Azért vagyok itt, ugye? Mert így kívánja az igazság?
A Kék Ember elmosolyodik. – Nem, Edward. Azért vagy itt, hogy megtanítsalak valamire.
Mindazok, akikkel itt találkozol, megtanítanak valamire.
Eddie kételkedik. Keze továbbra is ökölbe szorul.
– Mire? – kérdezi.
– Hogy nincsenek véletlenek. Hogy mind kapcsolódunk egymáshoz. Hogy az egyik életet
éppoly lehetetlenség elválasztani a másiktól, mint szellőt a széltől.
Eddie a fejét ingatja. – Labdáztunk. Én meg voltam olyan ostoba, hogy kirohantam az útra.
Miért kellett magának meghalnia énmiattam? Ez nem tisztességes.
A Kék Ember a kezét nyújtja. – Az életet és a halált nem a tisztesség irányítja – mondja. –
Ha így volna, tisztességes ember soha meg nem halna fiatalon.
Felfordítja a tenyerét, mire hirtelen egy temetőben találják magukat, egy kis csapat gyászo-
ló háta mögött. A sír mellett álló pap felolvas a Bibliából. Eddie az arcokat nem látja, csak ka-
lapokat, ruhákat és öltönyöket, hátulról.
– A temetésem – mondja a Kék Ember. – Nézd a gyászolókat. Néhányan alig ismertek,
mégis eljöttek. Miért? Gondolkodtál ezen valaha? Miért gyűlnek össze az emberek, ha valaki
meghal? Miért érzik szükségét?
– Mert az emberi lélek tudja, a legeslegmélyén, hogy minden élet összefügg. Hogy a halál
nem csupán arról szól, hogy valaki elmegy, másvalaki meg véletlenül itt marad, és hogy rövid
távon az elmenetel és az itt maradás között az életek megváltoznak. Azt mondod, neked kel-
lett volna meghalnod helyettem. De amíg én a földön éltem, énhelyettem is haltak meg má-
sok. Naponta van rá példa. Amikor oda csap be a villám, ahol egy perce még te álltál, vagy ha
lezuhan egy repülőgép, amelyen akár rajta is lehettél volna. Amikor a kollégád megbetegedik,
de te nem. Azt hisszük, az ilyesmi a véletlen műve. Csakhogy ezek a dolgok kiegyensúlyoz-
zák egymást. Az egyik összemegy, a másik megnő. Születés és halál részei az egésznek. Ezért
vonzanak minket annyira a csecsemők... – A gyászolók felé fordul. – És a temetések.
Eddie megint a sír körül állókat nézi. Eltűnődik, vajon neki volt-e temetése. Meg hogy el-
ment-e rá valaki. Látja, hogy a pap felolvas a Bibliából, és a gyászolók lehorgasztják a fejü-
ket. Ez az a nap, amikor oly sok éve a Kék Embert eltemették. Eddie, a kisfiú Eddie ott volt,
izgett-mozgott, fészkelődött, de nem is sejtette, hogy neki is szerepe van ebben az egészben.
– Még most sem értem – suttogja. – Mi értelme volt a halálának?
– Hogy te életben maradtál – feleli a Kék Ember.
– De hát alig ismertük egymást. Lehettem volna teljességgel idegen is.
A Kék Ember Eddie vállára teszi a kezét. Eddie-ben megint az a meleg, olvatag érzés árad
szét.
– Az idegenek – mondja a Kék Ember – olyan családtagok, akiket majd még csak ezután
fogsz megismerni.
 Ekkor a Kék Ember magához húzza Eddie-t. Eddie érzi, hogy minden, amit a Kék Ember
valaha érzett, átárad belé, beúszik testébe a magány, a szégyen, az idegesség, a szívroham.
Úgy siklik be Eddie-be, ahogyan a fiók csúszik a helyére.
– Megyek – súgja fülébe a Kék Ember. – Én már megjártam a mennyországnak ezt a lép-
csőfokát. De találkozol még másokkal is.
– Várjon – szól Eddie, és visszahúzza. – Csak egyvalamit szeretnék tudni még. A kislányt
megmentettem? A mólónál. Megmentettem?
A Kék Ember nem felel. Eddie összeomlik. – Akkor a halálom éppoly hiábavaló volt, akár
az életem.
– Nem, az élet nem hiábavaló – mondja a Kék Ember. – Hiábavaló csak az az elvesztege-
tett idő, amíg azon morfondírozunk: de kár, hogy egyedül vagyunk.
Mosolyogva közelebb lép a sírhoz. Eközben a bőre a karamell legkellemetesebb árnyalatá-
ra vált – sima és makulátlan. A legtökéletesebb bőrszín, gondolja Eddie, amelyet valaha lát-
tam.
– Várj! – kiált Eddie, de hirtelen a levegőbe röpíti valami, elragadja a temetőből, s szárnyal
a nagy, szürke óceán felé. Maga alatt látja a régi Ruby rakpart háztetőit, a tornyokat és kupo-
lákat, a szellőben zizegő zászlókat.
Aztán minden eltűnik a szeme elől.
 VASÁRNAP, DU. 3 ÓRA

A színhely megint a rakpart, ahol a tömeg némán állja körül Freddy Szabadesésének ron-
csait. Öregasszonyok a nyakukat markolásszák. Anyák rángatják el onnét gyerekeiket. Né-
hány fürdőnadrágos, tagbaszakadt férfi tör előre, mintha olyasvalami várna rájuk, amit ők
majd elintéznek, de amikor odaérnek, csak állnak tehetetlenül és néznek maguk elé. A nap
tűz, az árnyékok megélesednek, ők meg a kezükkel árnyékolják el a szemüket, amitől úgy fes-
tenek, mintha szalutálnának.
Nagyon rémes? – suttogják az emberek. A tömeg mögül Dominguez tör magának utat, az
arca vörös, karbantartótrikóját átáztatta az izzadság. Ekkor látja meg a vérfürdőt.
– Jézusom, Eddie – nyögi, és a fejéhez kap. Megérkeztek a biztonságiak. Hátraszorítják a
tömeget. Aztán ők is megállnak dermedten, tehetetlenül, s csípőre tett kézzel várják a mentő-
ket. Olyan, mintha mindenki – az anyák, az apák, a gyerekek, kezükben az extra nagy pohár
szódavízzel – túlontúl megdöbbent volna a látványtól ahhoz, hogy odanézzen, de ahhoz is,
hogy elmozduljon onnét. A halál a lábuk előtt hever, miközben a hangosbemondók ontják a
farsangi zenét.
Nagyon rémes? Felzúgnak a szirénák. Egyenruhás emberek érkeznek. Sárga szalagot húz-
nak ki a baleset helyszíne körül. Az árkádok alatti bódék lehúzták redőnyüket. A járatokat
meghatározatlan időre leállították. A parton híre ment, hogy baleset történt, és mire a nap le-
nyugszik, a Ruby rakpart kiürült.
 Ma van Eddie születésnapja

Hiába a becsukott ajtó, Eddie a hálószobájából érzi, hogy anyja bifszteket süt zöldpapriká-
val és édes, piros hagymával, erős, fás illat árad, amit imád.
– Edddiee! – kiált be anyja a konyhából. – Hol vagy? Már mindenki itt ül az asztalnál!
Eddie legördül az ágyról, félreteszi a képregényt. Ma tizenhét éves, nagy is már az ilyesmi-
hez, de azért még roppantul élvezi – a színes hősöket, például Fantomot, aki megküzd a rossz
fiúkkal és megmenti a világot. Gyűjteményét iskoláskorú romániai unokaöccseinek ajándé-
kozta, akik néhány hónapja érkeztek ki Amerikába. Eddie családja kiment eléjük a kikötőbe,
ők meg beköltöztek abba a hálóba, amelyikben Eddie Joe-val, a bátyjával lakott. Az unoka-
testvérek nem beszélnek angolul, de szeretik a képregényeket. És ami a lényeg, így Eddie to-
vábbra is maga körül tudhatja kedvenc könyveit.
– Itt az ünnepelt – búgja az anyja, amikor Eddie megjelenik a konyhában. Végig gombos
fehér inget és kék nyakkendőt visel, amely szorítja izmos nyakát. Az összegyűlt látogatók, csa-
ládtagok, barátok, rakodómunkások mind köszöntik, söröspoharukat magasra emelik.
– Te mama, találd ki, mi történt – kurjantja Joe. – Eddie tegnap este megismerkedett egy
lánnyal.
– Húúú. Tényleg?
Vér szökik Eddie arcába.
– Aha. Aszongya, elveszi feleségül.
– Pofa be – szól rá Eddie Joe-ra.
Joe rá se ránt. – Aha, amikor bejött a szobába, kocsányon lógott a szeme, és azt mondta,
Joe, megismerkedtem azzal a lánnyal, akit elveszek feleségül!
Eddie-ben forr a düh. – Mondom, hogy kuss legyen!
– Hogy hívják, Eddie? – kérdi valaki.
– Jár templomba?
Eddie a bátyjához lép, és a karjába öklöz.
– Auuu!
– Eddie!
– Nem megmondtam, hogy kuss legyen?
– És táncolt vele a ...! – köpi tovább Joe.
Puff.
– Auuu!
– KUSS!
– Eddie! Hagyd abba!
Még a román unokatestvérek is felkapják a fejüket – a verekedést, azt megértik –, a testvé-
rek közben összeakaszkodva vagdalkoznak, elhúzódnak a kanapé mellől, míg végül Eddie
apja leteszi a szivarját és elbődül: – Elég legyen, különben mindkettőtöknek behúzok egyet!
A két testvér elereszti egymást, zihálva meresztik a szemüket. Néhány idősebb rokon moso-
lyog. – Biztosan nagyon szereti azt a lányt – suttogja az egyik nagynéni.
Később, miután a spéci bifszteket már megették, a gyertyákat elfújták és a legtöbb vendég
hazament, Eddie anyja bekapcsolja a rádiót. Mondják a híreket arról, hogy folyik a háború
Európában, mire Eddie apja megjegyzi, hogy a fűrészárunak meg a réznek föl fog menni az
ára, ha ez így megy tovább. Ami rettenetesen megnehezíti a park karbantartását.
– Ez borzalmas – mondja Eddie anyja. – Nem születésnapi téma.
 Tekerni kezdi a keresőt. Mígnem valahol zenére akad, elmosolyodik, dúdolni kezd. Aztán
odamegy Eddie-hez, aki eldobta magát a székén, és az utolsó szelet tortából csipeget. Anyja
leveszi a kötényét, összehajtogatva egy székre teszi, és kezénél fogva felhúzza Eddie-t.
– Mutasd, hogyan táncoltál az új barátnőddel – mondja.
– Jaj, mama.
– Na, gyere.
Eddie úgy áll fel, mintha a kivégzésére indulna. A bátyja önelégülten vigyorog. De az any-
ja, a csinos, kerek arcával tovább zümmög, és előre-hátra lépeget, mígnem Eddie fölveszi a
ritmust és vele lépeget.
– Tararaaa – énekli az asszony – ha veled vagyooook... tara... a hold és a csillag... a tara-
ra... csodásan ragyog...
Köröznek a nappaliban, aztán Eddie-ből kitör a nevetés. Már vagy tíz centivel magasabb
az anyjánál, az asszony mégis könnyedén forgatja.
– Szóval – suttogja –, tetszik az a lány?
Eddie kiesik a ritmusból.
– Jól van – mondja az asszony. – Örülök neki.
Az asztalhoz penderülnek, Eddie anyja megragadja Joe-t és őt is felhúzza.
– Most ti táncoljatok – mondja.
– Vele?
– De mama!
Csakhogy az anyjuk nem tágít, így belemennek, Joe és Eddie hamarosan már kacagnak, és
összekapaszkodva botorkálnak. Kézen fogva lejtenek föl-alá, róják a köröket. Újra meg újra
körbekerülik az asztalt, az anyjuk boldog, a rádióból szól a klarinét, a román unokatestvérek
meg tapsolnak, és a sült hús utolsó illatának maradéka is felszívódik a levegőégbe.
 A második ember, akivel Eddie
a mennyországban találkozik

EDDIE ÉRZI, HOGY A LÁBA földet ér. Az ég megint változott, ezúttal kobaltkékből ha-
muszürkébe ment át, és Eddie-t most kidőlt fák és elüszkösödött romok veszik körül. Megta-
pogatja a karját, vállát, csípőjét, combját. Erősebbnek érzi magát, mint valaha, de amikor meg
akarja érinteni a lábujjait, az már nem megy. Oda a mozgékonysága. Vége a gyerekkori rugal-
masság érzetének. Minden izma feszül, mint a zongorahúr.
Körülnéz az élettelen tájon. A közeli dombon szétlőtt szekér áll, mellette valami állat rot-
hadó csontjai. Eddie arcát forró szél ostorozza. Az ég lángoló sárgára váltott.
És Eddie megint futásnak ered.
Most másképpen fut, a katona kemény, kimért lépteivel. Mennydörgést hall – vagy valami
ahhoz hasonlót, robbanást, detonációt –, ösztönösen elvágódik, a hasán landol, és attól fogva
az alkarján vonszolja magát előre. Az ég meghasadt, és sűrű, barnás függönyben ontja az esőt.
Eddie behúzza a nyakát, és kúszik tovább a sárban, ki-kiköpdösve a szájában felgyülemlő
mocskos vizet.
Végre érzi, hogy a feje valami szilárdat ér. Felnéz, és egy földbe döfött puskát lát, a csú-
csán rohamsisak, a markolatáról egy csomó dögcédula lóg. Az esőt elpislogva megtapogatja a
dögcédulákat, összerándul, aztán négykézláb hátrál, mígnem nekiütődik egy megtermett füge-
fának, amelyről sűrű indaszövevény csüng alá. Beleveti magát a sötétségbe. Maga alá húzza a
térdét. Próbálja visszanyerni a lélekjelenlétét. Elkapta a rettegés, még itt, a mennyországban
is.
Az ő neve áll a dögcédulán.

A FIATALOK HÁBORÚBA mennek. Néha azért, mert menniük kell, néha azért, mert
menni akarnak. És mindig úgy érzik: ez a kötelességük. Ez a tévhit az életnek azokból a szo-
morú, többrétű történeteiből táplálkozik, amelyek a bátorságot évszázadokon át azonosították
a fegyverforgatással, és a gyávaságot a fegyverletétellel.
Amikor hazája belépett a háborúba, Eddie egy esős reggelen felébredt, megborotválkozott,
megfésülködött, és elment a sorozóbizottsághoz. A többiek küzdenek. Neki is ott a helye.
Az anyja nem akarta elengedni. Amikor apja értesült róla, cigarettára gyújtott, és lassan ki-
fújta a füstöt.
– Mikor? – Ez volt az egyetlen kérdése.
Eddie gyakorolni kezdett a Ruby rakpart céllövöldéjében, lévén, hogy életében el nem sü-
tött egy puskát. Leszurkolod a tíz centet, a gép felzümmög, s amikor megnyomod a ravaszt,
fémgolyók röpülnek ki a dzsungelben állatokat, oroszlánt és zsiráfot ábrázoló képekre. Eddie
minden este odament, miután ellenőrizte a fékkarokat a Kicsik Minivasútján. A Ruby rakpar-
tot számos kisebb attrakcióval bővítették, mert a hullámvasút a válság idején túl drága mulat-
ság lett. A Minivasút sokban hasonlított rá, a vasúti kocsik egy felnőtt ember derekáig ha fel-
értek.
Mielőtt Eddie katonának jelentkezett, azért dolgozott itt, hogy összegyűjtse a pénzt és be-
iratkozzon a mérnöki karra. Ez volt az életcélja – tervezni akart, bár a bátyja, Joe egyre azt
hajtogatta: – Ugyan már, Eddie, nincsen neked ahhoz elég eszed.
De amikor kitört a háború, a parkban visszaesett a forgalom. Eddie ügyfelei jobbára magá-
nyos asszonyok voltak kisgyerekekkel, a férjek elmentek a háborúba. Néha a gyerekek meg-
kérték Eddie-t, hogy emelje fel őket a magasba, és amikor megtette, látta, hogy az asszonyok
szomorúan mosolyognak: sejtette, hogy a művelet jól sikerült, csak épp nem a megfelelő kar
hajtotta végre. Eddie úgy kalkulált, hogy hamarosan csatlakozik ezekhez a távolban küzdő
férfiakhoz, többé nem zsírozza a kabinokat, nem javítja a fékeket. A férfikor háborúba szólí-
totta. Talán ő is hiányozni fog majd valakinek. Egyik utolsó este Eddie mélyen összpontosítva
megint a kis puska fölé görnyedt. Bang! Bang! Vajon kiáltanak majd, amikor lepuffantja őket
– bang! –, vagy csak összerogynak, mint az oroszlán meg a zsiráf?
Bang! Bang!
– Ölni tanulsz, öcsi?
Mickey Shea állt Eddie háta mögött. A haja vaníliafagylalt-színű, csupa izzadság, az arca
italtól vöröslő. Eddie vállat vont, és tovább lődözött. Bang! Még egyet.
– Hmmm – mordult rá Mickey.
Eddie nem bánta volna, ha Mickey elkotródik a csodába, és hagyja őt célozni. Érezte háta
mögött a vén részegest. Hallotta reszelős légzését, orra sípolását, és hogy valahol biciklit
pumpálnak.
Eddie lődözött tovább. Hirtelen fájó szorítást érzett a vállán.
– Ide hallgass, öcskös – mormolta Mickey halkan. – A háború nem játék ám. Ha lőni kell,
akkor lősz, világos? Semmi lelkifurdalás. Semmi tétovázás. Csak lősz és lősz, és nem szaro-
zol, hogy most lelősz meg megölsz valakit. Nem gondolkodol.
Még erősebben szorította Eddie vállát.
– Aki gondolkodni kezd, az meghal.
Eddie megfordult, és Mickeyre meredt. Mickey jókora pofont kent le neki, mire Eddie ösz-
tönösen ökölbe szorította a kezét, hogy visszaadja a pofont. De Mickey összerándult és hátra-
tántorodott. Aztán Eddie-re nézett, mint aki mindjárt elsírja magát. A puska abbahagyta a
zümmögést. Eddie tízcentese lejárt.
A fiatalok háborúba mennek, néha azért, mert menniük kell, néha azért, mert menni akar-
nak. Pár nap múlva Eddie összepakolta a katonazsákját, és maga mögött hagyta a rakpartot.

AZ ESŐ ELÁLLT. Eddie csuromvizesen reszket a fügefa alatt, aztán mély lélegzetet vesz.
Széjjelhúzza az indákat, és látja, hogy a puska és rajta a sisak még mindig ott áll a földbe
szúrva. Tudja, miért teszik ezt a katonák: hogy megjelöljék halott bajtársuk sírját.
Négykézláb kimászik. A távolban, a hegygerinc alatt egy falu porig bombázott és leégett
maradványai látszanak. Eddie egy percig csak bámul maga elé, a szája kissé tátva, várja, hogy
a táj fókuszba kerüljön. Aztán a szíve elszorul, mint akivel az imént rossz hírt közöltek. Ez az
a hely. Ismeri. Álmaiban ezt látta.
– Himlő – szól egy hang váratlanul.
Eddie megpenderül.
– Himlő. Tífusz. Tetanusz. Sárgaláz.
A feje fölül jön, valahonnan a fáról.
– Soha meg nem tudtam, mi az a sárgaláz. A pokolba is. Sose láttam senkit, aki elkapta
volna.
Erőteljes hang, némi déli beütéssel és reszelős hanghordozással, mint az olyan emberé, aki
órák óta kiabál.
– Kaptam egy csomó oltást arra a rengeteg betegségre, aztán makkegészségesen haltam
meg itt.
A fa megreszket. Egy apró gyümölcs pottyan Eddie elé.
– Hát ezek az almák hogy teccenek? – kérdezi a hang.
Eddie feláll, és megköszörüli a torkát.
– Gyere ki – mondja.
 – Gyere fel – válaszol a hang.
És Eddie felmászik, majdnem a fa tetejéig, bár az olyan magas, mint egy irodaház. Lábát
átveti egy vastag ágon, s a föld odalenn jó messzinek tűnik. A vékonyabb ágakon és a fügefa-
leveleken keresztül egy árnyékba borult, katonai gyakorlóruhát viselő alak körvonalazódik,
amint a fa törzsének dől. Arcát valami szénfekete anyag borítja. A szeme mint két kis vörös
lámpa, villog.
Eddie nagyot nyel.
– Kapitány... – suttogja. – Maga az?
Együtt szolgáltak a hadseregben. A Kapitány volt Eddie parancsnoka. A Fülöp-szigeteken
harcoltak, aztán ott el is váltak, és Eddie nem látta többé. Hallotta, hogy ütközetben esett el.
Vékony cigarettafüst száll fel.
– Tisztában van a szabályokkal, katona?
Eddie lenéz. Látja messze lent a földet, mégis tudja, hogy nem eshet le.
– Meghaltam – mondja.
– Eddig stimmel.
– És maga is halott.
– Ez is stimmel.
– És maga a... második emberem?
A Kapitány feltartja a cigarettáját. Úgy mosolyog, mintha azt akarná kérdezni, Hitte volna,
hogy idefenn még bagózni is lehet? Azzal mélyet szippant, és kifújja az apró, fehér füstfelhőt.
– Rám számított a legkevésbé, mi?

EDDIE SOK MINDENT MEGTANULT a háborúban. Megtanult tankon utazni. Megta-

nult rohamsisakból, hideg vízzel borotválkozni. Megtanult óvatosan lőni a tüzelőállásból,
mert ha egy fát talál el, könnyen visszapattanhat rá a lövedék.
Megtanult dohányozni. Megtanult menetelni. Megtanult kötélhídon átkelni, miközben kö-
peny, rádió, karabély, gázálarc, géppuskaállvány van egyszerre a kezében, a hátán hátizsák, a
vállán néhány tölténytár. Megtanulta, hogy az ember a világ legrosszabb kávéját is megissza.
Megtanult néhány szót néhány idegen nyelven. Megtanult távolba köpni. Megtanulta, mi-
lyen az az ideges öröm, amikor a katona túléli élete első ütközetét, amikor az emberek hátba
veregetik egymást, és úgy örvendeznek, mintha véget ért volna az egész – Most már mehe-
tünk haza! –, és megtanulta, micsoda mélységes depresszió fogja el az embert a második üt-
közet után, amikor felfogni kényszerül, hogy a csatának egy ütközet után nincs vége, hanem
egyre újabbak jönnek.
Megtanult a fogai között fütyülni. Megtanult sziklás talajon aludni. Megtanulta, hogy a rüh
viszkető, kicsi élősködő, amely befészkeli magát az ember bőre alá, kivált, ha hetekig ugyan-
azt a mocskos ruhát kénytelen viselni. Megtanulta, hogy az ember csontja, amikor egyszer
csak kiböki a bőrét, valóban olyan fehér.
Megtanult gyorsan imádkozni. Megtanulta, melyik zsebében kell tartania a szüleinek és
Marguerite-nek írt leveleket, ha azt akarja, hogy halála esetén a bajtársai megtalálják. Megta-
nulta, milyen az, ha ül a lövészárokban a társával, odasúgja neki, hogy milyen éhes, majd a
következő pillanatban egy kis huss, a haverja elterül, és nyomban lekerül a napirendről, hogy
ki éhes, ki nem.
Megtanulta, ahogy az első év átment a másodikba, a második meg közeledett a harmadik
felé, hogy még a belevaló, erős, izmos fickók is összehányják magukat, mielőtt ki kell ugrani-
uk a szállítógépből, hogy a csata előtti éjszaka még a tisztek is beszélnek álmukban.
Megtanulta, hogyan kell foglyot ejteni, bár hogy foglyul esni hogyan kell, azt nem. Aztán
egy éjszaka, a Fülöp-szigeteken a csapat erős tűzbe került, ők menedéket kerestek, az ég meg-
világosodott, és Eddie meghallotta, hogy az egyik társa hangosan sír, mint egy gyerek, mire
ráordított, hogy kuss legyen, aztán odanézett, és látta, azért sír, mert egy ellenséges katona
puskáját a fejéhez nyomva áll a háta mögött, aztán Eddie is valami hideget érzett a nyakán, és
kiderült, hogy az ő háta mögött ott áll a másik.

A KAPITÁNY ELNYOMJA a cigarettáját. Idősebb volt, mint Eddie csapatában a többiek,

könnyed mozgású, előreugró állú, hivatásos katona, filmszínészhez hasonló jelenség.
A katonák többnyire kedvelték, bár hamar kijött a sodrából, és képes volt centiméteres kö-
zelségből beleordítani a képükbe, hogy beleláttak a torkába, a dohánytól megsárgult fogaira.
A Kapitány azonban megígérte, hogy történjék bármi, „senkit sem fog cserben hagyni”, és az
emberek ebből erőt merítettek.
– Kapitány... – kezdi Eddie megint, továbbra is döbbenten.
– Jelen.
– Uram...
– Erre semmi szükség. De lekötelez.
– De hisz... maga pontosan...
– Úgy festek, mint amikor utoljára látott? – Elvigyorodik, majd keresztülköp egy faágon.
Látja, milyen zavarban van Eddie. – Igaza van. Itt semmi oka a köpködésnek. És nem is be-
tegszik meg az ember. A szusz mindig ugyanaz. És a kaja hihetetlenül jó.
Kaja? Eddie egy szót sem ért a dologból. – Nézze, Kapitány. Itt valami félreértés van. Én
még most sem sejtem, miért vagyok itt. Nekem egy nagy nulla volt az életem. Karbantartó-
ként dolgoztam. Évekig ugyanabban a lakásban éltem. A hullámvasutat, dodzsemet, ringlis-
pílt, ostoba kis hajóhintákat gondoztam. Semmi, amire büszke lehet az ember. Csak úgy sod-
ródtam az árral. Amivel csak azt akarom mondani, hogy...
Eddie nagyot nyel. – Hogy kerülök én ide?
A Kapitány villogó, piros szemével ránéz, és Eddie inkább visszafogja a következő kér-
dést, amely a Kék Ember után ösztönösen kikívánkozott belőle: a Kapitányt is ő ölte meg?
– Tudja, én csak arra lennék kíváncsi... – kezdi a Kapitány, az állát dörzsölve. – Az embe-
rek az egységünkből... tartják egymással a kapcsolatot? Willingham? Morton? Smitty? Talál-
kozott valaha a fickókkal?
Eddie emlékszik a nevekre. De az igazat megvallva, nem tartották a kapcsolatot. A háború
mágnesként vonzza egymáshoz az embereket, de akárcsak a mágnes, taszíthatja is őket. Amit
láttak, amit tettek. Néha az ember legszívesebben megfeledkezne az egészről.
– Az igazat megvallva, uram, valahogy megszakadt köztünk a kapcsolat. – Megvonja a
vállát. – Sajnálom.
A Kapitány bólint, mint aki erre számított. – És maga? Visszament abba a vidámparkba,
ahol együtt készültünk ünnepelni, ha élve megússzuk? Ingyen menet minden közkatonának?
Fejenként két lánnyal a Szerelem Alagútjában? Nem ezt ígérte?
Eddie majdnem elmosolyodik. De, ezt ígérte. Mindnyájan ezt ígérték. Aztán amikor a há-
ború véget ért, nem jött el senki.
– Aha, visszamentem – mondja Eddie.
– És?
– És... soha többé el nem mozdultam onnét. Pedig próbáltam. Voltak terveim... De ez az át-
kozott lábam. Nem is tudom. Nem jött össze semmi.
Eddie vállat von. A Kapitány az arcát tanulmányozza. A szeme elkeskenyedik. A hangját
visszafogja.
– Még most is zsonglőrködik? – kérdezi.
 MOZGÁS!... MOZGÁS!... Mozgás!
Az ellenséges katonák üvöltve böködték őket a bajonettjükkel. Eddie-t, Smittyt, Mortont,
Rabozzót és a Kapitányt – lefelé terelgették a meredek dombon, kezük a tarkójukon. Aknave-
tő repeszek robbantak körülöttük. Eddie látta, hogy egy alak rohan a fák között, aztán a rázú-
duló golyótűzben összeesik.
Miközben meneteltek a sötétben, lelki pillanatfelvételeket készített – kunyhókról, utakról,
már amit egyáltalán látott belőlük –, arra gondolt, hogy ezek az információk szökés során jól
jöhetnek. Repülő berregett a távolban, s ez váratlanul a kétségbeesés émelyítő hullámával töl-
tötte el Eddie-t. Minden fogoly katona átéli ezt a belső kínszenvedést, hogy milyen kicsi a tá-
volság a szabadság és a fogságba esés között. Ha Eddie akkorát ugorhatna, hogy elkapja an-
nak a repülőnek a szárnyát, máris messze lenne ettől a szörnyű tévedéstől.
Ehelyett őt is meg a többieket is csuklójuknál, bokájuknál összekötözve terelték. Aztán be-
zsúfolták őket egy bambuszbarakkba. A barakk lábakon állt a mocsár fölött, ott vesztegeltek
napokig, hetekig, hónapokig, közben szalmával kitömött vászonzsákon kellett aludniuk. Egy
agyagkorsó szolgált vécé gyanánt. Éjszaka az ellenséges őrök bemásztak a kunyhójuk alá, és
kihallgatták, miről beszélgetnek. Ahogy telt-múlt az idő, egyre kevesebbet beszélgettek.
Lefogytak, elgyöngültek. Kilátszott a bordájuk – még Rabozzóé is, aki tagbaszakadt fickó
volt, amikor besorozták. Táplálék gyanánt sós rizsgombócot kaptak, és napjában egyszer vala-
mi barnás levest, aminek a tetején füvek úszkáltak. Egy este Eddie döglött lódarazsat halá-
szott ki a tálkájából. Hiányoztak a szárnyai. A többiek abbahagyták az evést.

FOGVATARTÓIK SZEMMEL LÁTHATÓAN nem tudták, mihez kezdjenek velük. Es-

ténként bajonettel kezükben léptek be a kabinjukba, az amerikaiak orra előtt hadonásztak, ide-
gen nyelven kiabáltak, aztán válaszra vártak. Persze hiába.
Mindössze négyen voltak, Eddie ennyit tudott összeszámolni, és a Kapitány gyanította,
hogy ők is elszakadtak egy nagyobb egységtől, és ahogy a háborúban gyakorta előfordul, nap-
ról napra tengődtek maguk is. Az arcuk sovány és csontos, fekete hajcsomókkal. Az egyik fia-
talnak tűnt ahhoz, hogy katona legyen. A másiknak olyan girbegurbák voltak a fogai, hogy
olyat Eddie még életében nem látott. A Kapitány a Flúgos 1, Flúgos 2, Flúgos 3 és Flúgos 4
nevet ragasztotta rájuk.
– Nem vagyunk kíváncsiak a nevükre – mondta. – És nem áruljuk el a magunkét.
Az ember alkalmazkodik a fogság körülményeihez, van, aki jobban, van, aki kevésbé.
Morton, a sovány, beszédes chicagói fickó rögtön fészkelődni kezdett, ha valami zajt hallott
odakintről, s az állát dörzsölgetve mormogta: – A francba, a francba, a francba... – amíg a töb-
biek rá nem förmedtek, hogy fogja már be. Smitty, egy brooklyni tűzoltó fia, többnyire hall-
gatott, de mintha gyakran lenyelt volna valamit, úgy ugrált föl-alá az ádámcsutkája; Eddie ké-
sőbb kiderítette, hogy a nyelvét rágja. Rabozzo, a vörös hajú srác az Oregon állambeli Port-
landből, napközben megőrizte pókerarcát, éjszaka viszont gyakran sikoltozva ébredt: – Ne en-
gem! Ne engem!
Eddie leginkább a saját levében főtt. A csuklóját tördelte, öklét a tenyerébe ütögette vég
nélkül, mint hajdani izgatott baseballjátékos korában. Éjszaka azt álmodta, hogy odahaza van
a rakparton, a Derby Lovas körhintán, ahol öt lovas versenyzett, amíg a csengő meg nem szó-
lalt. A társait versenyeztette, vagy a bátyját, vagy Marguerite-et. Aztán változott az álomkép,
és a négy Flúgos ült az egymást követő pónilovakon, feléje böködtek, őt gúnyolták.
A sokévi várakozás a rakparton – hogy a menet véget érjen, hogy megjöjjön az apály, hogy
az apja szóljon hozzá – megedzette Eddie-t a türelem művészetében. De szabadulni és bosszút
állni vágyott. A fogait csikorgatta és a tenyerét ütögette, és sorra vette a nagy bunyókat, ame-
lyekbe odahaza a környékükön belekeveredett, mint mikor példának okáért két gyerek is a
kórházban kötött ki, mert elintézte őket egy szeméttartály fedelével. Elképzelte, mi mindent
művelne ezekkel az őrökkel, ha nem volna fegyver a kezükben.
Aztán a foglyok egy reggel üvöltésre és villogó bajonettekre ébredtek, a négy Flúgos föl-
rángatta, aztán lezavarta őket egy tárnába. Világítás nem volt. A talaj hideg. Voltak csáká-
nyok, lapátok és fémvödrök.
– Ez valami francos szénbánya – mondta Morton.
ATTÓL FOGVA EDDIE-NEK és a többieknek szenet kellett fejteniük a falból, hogy tá-
mogassák az ellenség háborús erőfeszítéseit. Volt, aki lapátolt, volt, aki fejtett, volt, aki leme-
zeket szállított és támasztékot épített, hogy a mennyezet be ne omoljon. Voltak más foglyok
is, idegenek, akik nem beszéltek angolul, csak üveges tekintettel bámultak Eddie-re. Beszélni
tilos volt. Néhány óránként adtak egy pohár vizet. A foglyok arca a nap végére szénfekete lett,
nyakuk, válluk lüktetett az erőlködéstől.
A fogság első néhány hónapjában Eddie Marguerite fényképével feküdt le aludni, beletette
a sisakjába, és kirakta maga elé. Nem volt imádkozós típus, de azért imádkozott, maga fogal-
mazta meg a mondókáját, és számot vetett minden éjjel: „Uram, Neked adom ezt a hat napot
cserébe vele töltött hat napért... Neked adom ezt a kilenc napot cserébe vele töltött kilenc na-
pért... Neked adom ezt a tizenhat napot cserében vele töltött tizenhat napért...”
Aztán a negyedik hónap során történt valami. Rabozzo bőrén csúnya kiütések jelentek
meg, és borzalmas hasmenést kapott. Semmit nem bírt lenyelni. Éjszakánként agyonizzadta
mocskos rongyait. Összecsinálta magát. Nem volt tiszta ruha, amit ráadjanak, ezért pucéran
aludt a zsákon, és a Kapitány a maga zsákjával takarta be.
Másnap, odalenn a bányában, Rabozzo alig tudott megállni a lábán. A négy Flúgos nyomát
se mutatta szánalomnak. Ha a férfi lelassult, botokkal piszkálták, hogy kaparja tovább a sze-
net.
– Hagyják már békén – hördült fel Eddie.
Flúgos Kettő, az őrök közül a legbrutálisabb, fejbe vágta Eddie-t a bajonettel. Eddie össze-
csuklott, rettenetes fájdalom hasított a lapockájába. Rabozzo kikapart még néhány szénrögöt,
aztán összeesett. Flúgos Kettő rárivallt, hogy keljen fel.
– Nem látja, hogy beteg? – kiabált Eddie, és talpra kecmergett.
Flúgos Kettő ismét a földre teremtette.
– Pofa be, Eddie – suttogta Morton. – A magad érdekében.
Flúgos Kettő Rabozzo fölé hajolt. Felhúzta a szemhéját. Rabozzo nyöszörgött. Flúgos Ket-
tő vigyorogva gügyörészett, mintha egy csecsemővel volna dolga. Ó, mondta nevetve. Aztán
rájuk nevetett, közben kereste a tekintetüket, biztos akart lenni, hogy mindnyájan figyelik.
Aztán elővette a pisztolyát, Rabozzo füléhez tartotta, és fejbe lőtte.
Eddie úgy érezte, az ő testét tépték kettőbe. A szeme elhomályosult, az agya lebénult. A lö-
vés még visszhangzott a bányában, amikor Rabozzo arcát vérfürdő lepte el. Morton a szája elé
kapta a kezét. A Kapitány a földet nézte. Senki nem mozdult.
Flúgos Kettő szénport rugdosott a tetemre, majd Eddie-re bámult, és kiköpött a lába elé.
Kiáltott valamit Flúgos Háromnak és Flúgos Négynek, akik maguk is éppoly döbbenten áll-
tak, mint a foglyok. Flúgos Három egy percig csak ingatta a fejét és motyogott, mint aki
imádkozik, a szemhéja leereszkedett, ajka haragosan mozgott. Flúgos Kettő azonban megló-
bálta a fegyverét, és tovább ordibált, mire Flúgos Három és Flúgos Négy lábánál fogva föl-
emelték Rabozzo testét, és vércsíkot húzva maguk után, mely a sötétben kiömlött olajnak tet-
szett, végigvonszolták a bánya padozatán. A falnak lökték egy csákány mellé.
Ettől fogva Eddie nem imádkozott többé. A napokat se számolta. A Kapitánnyal másról se
beszélt, mint a szökésről, mielőtt hasonló végre jutnak mind. A Kapitány úgy kalkulált, hogy
az ellenség kétségbeesett utóvédharcot folytat, ezért van szükség minden félholt rabra. A bá-
nyában napról napra kevesebb az ember. Eddie éjszakánként hallotta a bombázást, méghozzá
mind közelebbről. Ha a dolgok rosszra fordulnak, vélekedett a Kapitány, az őrzőik majd kere-
ket oldanak, de előbb mindent elpusztítanak. Látta, hogy árkokat ástak a foglyok barakkjai
mögött, és nagy olajoshordókat helyeztek el a meredek lejtőn.
– Az olaj arra kell, hogy elégessék a bizonyítékokat – suttogta a kapitány. – A sírunkat ás-
sák.
Három hét múlva, egy párás-holdas éjszakán Flúgos Három őrt állt a barakkban. Két nagy
kő volt a kezében, majdnem téglaméretűek, amelyekkel unalmában zsonglőrködni próbált.
Folyton elejtette, fölszedte, magasra lökte, megint elejtette. Eddie feketén-szurtosan felnézett,
bosszantotta a lárma. Aludni próbált. De most lassan fölemelte a fejét. A látása kitisztult.
Érezte, hogy az idegvégződései életre serkennek.
– Kapitány... – suttogta. – Készen van?
A Kapitány fölemelte a fejét. – Mire gondolsz?
– A kövekre. – Azzal Eddie az őr felé bökött.
– Mi van velük? – kérdezte a kapitány.
– Tudok zsonglőrködni – súgta oda Eddie. A Kapitány hunyorgott. – Micsoda?
De Eddie már rákiáltott az őrre. – Hé! Te! Rosszul csinálod!
Azzal a kezét nyújtotta. – Én tudom, hogy kell. Add ide.
Flúgos Három gyanakodva nézett rá. Az összes őr közül még ezzel mehetnek a legtöbbre.
Flúgos Három alkalmanként kenyérdarabokat csempészett a foglyoknak, a kis lyukon keresz-
tül lökte be, ami a kunyhó ablakául szolgált. Eddie körkörös mozdulatot írt le, és közben mo-
solygott. Flúgos Három közelebb lépett, megállt, visszament a bajonettjéért, aztán odaadta
Eddie-nek a két követ.
– Így ni – mondta Eddie, és könnyedén zsonglőrködni kezdett. Hétéves korában tanulta
egy olasz mutatványostól, aki hat tányérral csinálta egyszerre. Eddie véget nem érő órákat töl-
tött azzal, hogy gyakorolt a deszkapallón – kavicsokkal, gumilabdákkal, mikor mit talált. Nem
nagy ügy. A rakparton a legtöbb gyerek tudott zsonglőrködni.
Most dühödt elszántsággal esett neki a két kőnek, egyre gyorsabban dobálta, az őr meg
csak ámult. Aztán Eddie megállt, odanyújtotta a követ, és azt mondta: – Hozzál még egyet.
Flúgos Három felhördült.
– Három követ, érted? – Azzal Eddie feltartotta három ujját. – Hármat.
Mostanra már Morton és Smitty is felültek. A Kapitány közelebb húzódott.
– Hová megyünk itt? – mormogta Smitty.
– Ha szerzek még egy követ... – motyogta vissza Eddie.
Flúgos Három kinyitotta a bambuszajtót, és tette, amiben Eddie reménykedett: kikiabált a
többieknek. Flúgos Egy megjelent, kezében egy jókora kővel, a nyomában Flúgos Három.
Flúgos Három odalökte a követ Eddie-nek, és kiabált valamit. Aztán hátrált, a többiekre vi-
gyorgott, és intett, hogy üljenek le, mint aki ezt akarja mondani: – Ezt nézzétek meg.
Eddie ritmikusan dobálni kezdte a köveket. Mindegyik akkora volt, mint a tenyere. Rázen-
dített egy vurstlidallamra. – Ta, ra-rara ra... – Az őrök nevettek. Eddie nevetett. A Kapitány
nevetett. Erőltetett nevetés, időt vásároltak vele.
– Gyer-tek kö-ze-lebb – énekelte Eddie, mintha ez is a dalhoz tartozna. Morton és Smitty
érdeklődést színlelve óvatosan közelebb araszolt.
Az őrök élvezték az attrakciót. Ellazultak. Eddie a lélegzetét is visszafogta. Csak még egy
kicsit. Magasra dobott egy követ, közben a másik kettőt dobálta, aztán elkapta a harmadikat
és megismételte.
– Ah... – mondta Flúgos Három magán kívül a lelkesedéstől.
 – Tetszik? – kérdezte Eddie. Most már gyorsabban zsonglőrködött. Egy követ feldobott
magasra, és figyelte az őrök szemét, amint tekintetükkel követik a kő útját. –Ta-ra-ra, ra-ra –
énekelte, majd – Ha há-romig szá-molok – majd – Ta-ra-ra-ra-raaa – majd – Ka-pi-tány, az
ür-géét a balol-dalooon...
Flúgos Kettő gyanakodva ráncolta a homlokát, de Eddie úgy mosolygott, ahogy a zsonglő-
rök szoktak a Ruby rakparton, amikor észlelik, hogy oszolni kezd a tömeg. – Íde-süss, íde-
süss, íde-süss – turbékolta. – Világszám, apuskám!
Eddie gyorsított, majd számolni kezdett: – Egy... kettő... – majd minden addiginál jóval
magasabbra hajította a követ. A Flúgosok szájtátva bámulták.
– Most! – rikkantotta Eddie. A hajigálás kellős közepén elkapott egy követ, és jó baseball-
dobó lévén erőteljesen Flúgos Kettő arcába vágta, el is törte az orrát. Eddie elkapta a második
követ, és azt is elhajította, bal kézzel. Egyenesen Flúgos Egy állát találta el, aki hanyatt vágó-
dott, amint a Kapitány rávetette magát és elorozta a bajonettjét. Flúgos Három egy percre
megdermedt, majd a pisztolya után kapott és lövöldözni kezdett, de Morton és Smitty elkap-
ták a lábát. Felpattant az ajtó, és Flúgos Négy rontott be, Eddie hozzávágta az utolsó követ,
ami mindössze centiméterekkel zúgott el mellette, de ahogy a férfi elkapta a fejét, a Kapitány
már várt rá a fal mellett a bajonettel, s oly nagy lendülettel vágta a bordái közé, hogy mind-
ketten kizuhantak az ajtón. Eddie erejét megsokszorozta az adrenalin, Flúgos Kettőre vetette
magát, és erősebben ütötte-verte a fejét, mint bárkiét is odahaza a Pitkin Avenue-n. Felkapott
egy követ, és újra meg újra fejbe vágta vele, egészen addig, míg le nem nézett a kezére, amely
valami undorító lilás katyvaszban úszott, ami nem volt más, mint vér és bőr és szénpor – az-
tán lövést hallott és a fejéhez kapott, szétkenve halántékán a kulimászt. Felnézett, Smitty fö-
lötte állt, kezében az ellenségtől elmart pisztoly. Flúgos Kettő teste elernyedt. A mellkasa vér-
zett.
– Rabozzóért – mormogta.
Perceken belül halott volt mind a négy őr.

A FOGLYOK, SOVÁNYAN, mezítláb és véresen felfelé futottak a meredélyen. Eddie arra

számított, hogy majd lőnek utánuk, hogy újabb őrökkel keverednek harcba, de nem volt ott
senki. A többi kunyhó üresen állt. Valójában az egész tábor üresen állt. Eddie eltűnődött, va-
jon mennyi ideje lehettek magukban a négy Flúgossal.
– A többiek biztosan akkor húzták el a csíkot, amikor meghallották a bombázást – suttogta
a Kapitány. – Mi vagyunk az utolsó csoport.
Az olajoshordók az első emelkedőben álltak. Alig száz méterre volt a szénbánya bejárata.
Volt a közelben egy szerkunyhó, Morton megnézte, üres-e, majd berohant; gránátokkal, pus-
kákkal és két kezdetleges lángszóróval a kezében került elő.
– Gyújtsuk fel – mondta.
 Ma van Eddie születésnapja

A tortán a felirat: „Sok sikert! Légy bátor!”, és az oldalán, a vanília cukormázra valaki
felpingálta: „Gyere haza hamar”, de a kék, kacskaringós betűk egymásba csúsztak, és az
egész inkább úgy festett, hogy „Gyere haza, mama”.
Eddie anyja már kimosta, kivasalta a ruhákat, amelyeket fia másnap viselni fog. Felaggat-
ta Eddie szekrényajtajának a gombjára, és alá készítette az ünnepi cipőjét.
Eddie a konyhában van, bohóckodik a román unokatestvéreivel, a kezét hátrateszi, miköz-
ben azok gyomorszájon csapkodják. Az egyik kimutat a konyhaablakon az esti szórakozóknak
kivilágított Párizsi Körhintára.
– Lovak! – kiáltja a gyerek.
Nyílik a bejárati ajtó, és Eddie meghallja a hangot, amitől most is nagyot dobban a szíve.
Eltűnődik, hogy ez vajon a gyöngeség jele-e, amit nem szabad magával vinnie a háborúba.
– Szia, Eddie – mondja Marguerite.
És már ott áll a konyhaajtóban, gyönyörű, és Eddie érzi azt az ismerős csiklandást a mel-
lében. A lány lesöpör néhány esőcseppet a hajáról, és mosolyog. A kezében kis doboz.
– Hoztam neked valamit. A születésnapodra, meg... azért is, hogy elmész.
Ismét mosolyog. Eddie annyira szeretné megölelni, hogy úgy érzi, mindjárt szétpattan.
Bánja is ő, mi van a dobozban. Csak azt akarja eszébe vésni, ahogy a lány feléje nyújtja. Mint
Marguerite esetében mindig, Eddie most is szeretné megállítani az időt.
– Ez csodás – mondja.
A lány nevet. – Még ki se nyitottad.
– Ide hallgass. – Közelebb lép. – Akarod, hogy...
– Eddie! – kiált valaki a másik szobából. – Gyere, fújd el a gyertyákat!
– Igen! Éhesek vagyunk!
– Ó, Sal, elhallgass!
– De igenis, igen.
Van torta és sör és tej és szivar és ünnepi köszöntő Eddie tiszteletére, és eljön egy pillanat,
amikor az anyja elsírja magát, és megöleli a másik fiát, aki nem vált be katonának, mert lúd-
talpas.
Később, még az este Eddie hazakíséri Marguerite-et a sétányon. Név szerint ismer minden
jegyszedőt és ételárust, és mind sok szerencsét kívánnak neki. Néhány idősebb asszonynak
könnyek szöknek a szemébe, bizonnyal a fiaikra gondolnak, akik már odaát küzdenek.
Marguerite-tel sós karamellacukrot vesznek, melasz, teabogyó és gyömbér ízűt. Egyenként
szedegetik ki a zacskóból, ujjaik játékosan összegabalyodnak. A játékautomatáknál Eddie
meghúzza a műanyag kart, és a nyíl a „vacakról” és „esélytelenről” és „gyöngéről” egészen
a „menőig” lendül.
– Hú, de erős vagy – mondja Marguerite.
– Menő – mondja Eddie, és kidudorítja az izmait.
Az est végén állnak a deszkapallón, úgy, ahogy a moziban látták, fogják, egymás kezét, és
a korlátnak dőlnek. Kinn a homokparton egy vén guberáló kis tüzet gyújtott hulladékfából,
szakadt törölközőkből, mellé kucorog, mint aki ott akarja tölteni az éjszakát.
– Nem kell megkérned, hogy várjak rád – mondja Marguerite váratlanul.
Eddie nagyot nyel.
– Tényleg?
 A lány megrázza a fejét. Eddie mosolyog. Most, hogy megúszta a kérdést, amely egész este
a torkát fojtogatta, úgy érzi, mintha egy nyílvessző röppent volna fel a szívéből, hogy körül-
ölelje a lány vállát, odavonzza, magáévá tegye. Eddie sose hitte volna, hogy ennyire lehet va-
lakit szeretni, mint ahogyan e percben szereti ezt a lányt.
Egy esőcsepp éri Eddie homlokát. Aztán még egy. Felnéz a gyülekező felhőkre.
– Hé, Menő – mondja Marguerite. Mosolyog, de az ajka lebiggyed, és valamit elpislog a
szeméből, hogy könnyet-e vagy esőcseppet, Eddie meg nem mondja.
– Oda ne vesszél, oké?
 A SZABADULT KATONA gyakran tombol. Az elvesztett nappalok és éjszakák, az el-
szenvedett kínzatás és megaláztatás – mind vad bosszúért, a tartozik-követel rovat kiegyenlí-
téséért kiált.
Úgyhogy amikor Morton, két karja fegyverekkel tele, odaszólt a többieknek, hogy „Gyújt-
suk fel”, megszületett a gyors, ha nem is épp logikus elhatározás. Urai lévén a helyzetnek, az
emberek szétszóródtak, kezükben az ellenség fegyvereivel, Smitty az akna lejáratához ment,
Morton és Eddie az olajoshordókhoz. A Kapitány útnak eredt, hogy szállítóeszközt kerítsen.
– Öt perc, és utána ide vissza mindenki! – vakkantotta. –A haddelhadd hamarosan megkez-
dődhet, és addigra el kell húznunk a csíkot innét. Világos? Öt perc!
Nem is kellett több ahhoz, hogy elpusztítsanak mindent, ami majd' félévig az otthonuk
volt. Smitty behajította a gránátokat az aknába, és futásnak eredt. Eddie és Morton két hordót
a kunyhókhoz görgetett, felfeszítette, aztán egyenként kilőtte az újonnan rekvirált lángszóró-
kat, és nézte, hogyan kapnak lángra a kunyhók.
– Ég! – kiáltott Morton.
– Ég! – kiáltott Eddie.
Az akna odalent robbant. Fekete füst szállt fel a bejáratból. Smitty, miután feladatát teljesí-
tette, a találkahely felé rohant. Morton berúgta az egyik olajoshordót egy kunyhóba, és sza-
badjára engedte az elharapózó lángtengert.
Eddie nézte, csúfondárosan mosolygott, majd megindult az ösvényen az utolsó kunyhó fe-
lé. Az nagyobb volt, inkább hodályméretű, s Eddie fölemelte a fegyverét. Ennek vége, mondta
magában. Vége. Mennyi hét, mennyi hónap ezeknek a gazfickóknak, ezeknek a rossz fogú,
csontos arcú, emberalatti lényeknek a markában, akik döglött lódarázzsal tették le elébük a le-
vest. Fogalma sem volt, most mi fog történni velük, de azt tudta, hogy rosszabb nem lehet an-
nál, amit eddig el kellett viselniük.
Eddie meghúzta a ravaszt. Huss. A tűz gyorsan fellángolt. A bambusz jó száraz volt, és a
hodály falai egy perc alatt narancsszín és sárga lángokban olvadoztak. Eddie a távolból berre-
gést hallott – úgy látszik, a Kapitány talált valami közlekedőeszközt –, és ekkor váratlanul po-
tyogni kezdtek az égből a bombák, ezt a zajt hallották minden éjjel. Most még közelebbről
hallatszott, és Eddie rájött, bárki légyen is odafönn, a lángokat biztosan meglátja. Talán meg-
menekülnek. Talán hazamehet! Az égő hodály felé fordult, és...
Mi volt ez?
Pislogott.
Mi volt ez?
Valami ellebbent az ajtónyílás előtt. Eddie várta, hogy a látása kitisztuljon. A hőség rette-
netes volt, és ő a szabad kezével ellenzőt formált a szeme elé. Nem volt benne biztos, de mint-
ha egy kis alak rohant volna a tűzben.
– Hé – ordított Eddie, azzal leengedte a fegyverét, és előrelépett. – HÉ! – A hodály teteje
beomlott, szikrák és lángcsóvák szálltak fel az égre. Eddie hátraugrott. A szeme bepárásodott.
Talán árnyék volt csak.
– EDDIE! MOST!
Morton rohant az ösvényen, intett Eddie-nek, hogy jöjjön. Eddie szeme égett. Alig kapott
levegőt. A hodály felé mutatott, és visszakiabált: – Asszem van benn valaki!
Morton a füléhez emelte a kezét. – Mi?
 – Van... benn... valaki!
Morton a fejét rázta. Nem hallotta. Eddie megfordult, és most majdnem biztosra vette,
hogy látott odabenn valakit, az égő hodályban egy gyerekméretű alak mászott. Több mint két
éve Eddie csupán felnőtt embert látott, s az árnyékról hirtelen a kis unokatestvérei jutottak
eszébe odahaza a rakparton, meg a Kicsinyek Minivasútja, amelyet ő kezelt, meg a hullám-
vasút, meg a gyerekek a parton, meg Marguerite és a fényképe, és mindaz, amitől oly sok hó-
napon át megfosztva élt.
– HÉ! GYERE KI! – ordította, és a lángszórót elhajítva még közelebb ment. – NEM LÖ-
VÖK...
Egy kéz ragadta meg a vállát, és rángatta elfelé. Eddie megpenderült, a kezét ökölbe szorí-
totta. Morton volt az.
– EDDIE! Mennünk kell, MOST! – kiáltotta.
Eddie a fejét rázta. – Ne... ne... várj... várj... várj, azt hiszem, van odabenn val...
– Senki sincs odabenn! MOST!
Eddie kétségbeesett. Visszafordult a hodály felé. Morton megint megmarkolta. Eddie ezút-
tal dühödten megpenderült, és mellbe vágta. Morton térdre esett. Eddie feje lüktetett. Arcát
düh torzította el. Megint a lángok fele fordult, a szemét nyitva tartani se bírta. Ott. Mi az? Gu-
rul a fal mentén. Ott?
Előrelépett, szentül hitte, hogy valami ártatlan, ami halálra ég a szeme láttára. Ekkor a tető
maradéka is beomlott hatalmas robajjal, szikrákat vetett, akár az elektromos por, úgy zuhogott
a fejére.
Ebben a pillanatban akár az epét, úgy öklendte ki magából a háború egészét. Belebetege-
dett a fogságba, bele a gyilkosságokba, bele a vérbe, a halántékára rászáradó trutymóba, bele
a bombázásba és az égésbe és az egésznek a reménytelen hiábavalóságába. Ebben a pillanat-
ban csak meg akart menteni valamit, valamit Rabozzóból, valamit önmagából, egyszerűen
csak valamit, ezért betántorgott a lángoló romok közé, abban az eszelős meggyőződésben,
hogy minden fekete árnyékban egy lélek lakozik. Repülők dübörögtek a feje fölött, lőttek be-
lőlük, lövések ropogtak, akár a dobpergés.
Eddie ment, mint aki révületbe esett. Átlépett egy égő olajtócsán, a ruhája hátulról tüzet fo-
gott. Sárga láng kúszott fel a combján, a csípőjén. Karját fölemelve ordított.
– SEGÍTEK! GYERE KI! NEM LÖ...
Éles fájdalom hasított végig Eddie lábán. Üvöltve szentségelt, majd a földre hengeredett.
Térd alatt vér fröccsent a lábából. Dübörögtek a repülők. Az ég kékesen villogott.
Égve, vérezve feküdt ott, szemét lehunyta a perzselő forróság elől, és életében először
érezte úgy, hogy készen áll a halálra. Aztán valaki rángatni kezdte kifelé, húzta a mocsokban,
csapkodta a lángokat, ő meg túl sokkos volt, túl gyönge az ellenállásra, csak hagyta, hogy
vonszolják, mint egy zsák babot. Hamarosan valami járműbe rakták, a többiek körülvették,
mondták, hogy kitartás, kitartás.
A háta megégett, a térde megbénult, szédült és fáradt volt, nagyon, nagyon fáradt.

MIKÖZBEN A KAPITÁNY visszaemlékezik azokra az utolsó percekre, lassan bólint.

– Emlékszik valamire is, hogyan került ki onnét? – kérdezi.
– Nem igazán – feleli Eddie.
– Két napba tellett. Hol elvesztette az eszméletét, hol magához tért. Rengeteg vért vesztett.
– De sikerült – mondja Eddie.
– Ahaa. – A Kapitány elhúzza a szót, és a végét még egy sóhajjal is megtetézi. – Jól elkap-
ta az a golyó.
 Valójában azt a golyót nem sikerült rendesen eltávolítani. Idegeket, inakat vágott el, cson-
tot roncsolt, méghozzá vízszintes irányban. Eddie két műtéten esett át. Egyik sem segített raj-
ta. Az orvosok azt mondták, valószínűleg bicegni fog élete hátralevő részében, s ez a bicegés
az idő haladtával csak romlik, ahogy a sérült csontok kopásnak indulnak. – Mi mindent meg-
tettünk – mondták neki. Meg-e? Ki a megmondhatója? Eddie annyit tudott mindössze, hogy
egy segélyhelyen tért magához, és az élete attól fogva soha nem volt ugyanaz többé. A futás-
nak lőttek. A táncnak lőttek. És ami még ennél is rémesebb, ahogy korábban érzett a dolgok
felől, annak is lőttek. Zárkózott lett. A dolgok ostobának, értelmetlennek tűntek. A háború be-
leette magát Eddie-be, a lábába, a lelkébe. Sok mindent tanult a katonaságnál. Más ember
volt, amikor hazajött.

– TUDTA, HOGY ÉN HÁROM nemzedékre visszamenőleg katonacsaládból származom?

Eddie vállat von.
– Az ám. Hatéves koromban megtanultam pisztolyt forgatni. Reggelente apám ágyszemlét
tartott, vagyis egy negyeddollárost pattintott az ágyneműre. Vacsoránál csak „Igen, uram,
Nem, uram” volt a válasz. Mielőtt beléptem a szolgálatba, csak parancsot teljesítettem. Aztán
amikor felocsúdtam, már magam osztogattam. A békeidő egy dolog. Van egy csomó nagy-
okos újonc. De amikor elkezdődött a háború, és áradtak az új emberek – fiatalok, mint maga
is –, mind haptákba vágták magukat előttem, mind tőlem akarták megtudni, mi a teendő. Lát-
tam a szemükben a rettegést. Úgy tettek, mintha én tudnék valamit a háborúról, amelyet meg-
hirdettek. Azt hitték, én majd életben tartom őket. Maga is azt hitte, mi?
Eddie kénytelen elismerni, hogy igen.
A Kapitány hátranyúl, és megdörzsöli a nyakát. – Persze, hogy is tarthattam volna őket
életben. Én is parancsra cselekedtem. De ha életben tartani nem is tudtam a katonáimat, azt
hittem, legalább összetarthatom őket. Egy nagy háború kellős közepén az ember belekapasz-
kodik bármi kicsi eszmébe, amiben hinni lehet. Ha ráakadsz, úgy tartod magad elé, mint a ka-
tona a keresztet, miközben a lövészárokban imádkozik.
– Számomra ez a kicsi eszme az volt, amit elmondtam maguknak nap mint nap. Senkit sem
hagyunk hátra.
Eddie bólint. – Ez rengeteget számított.
A Kapitány egyenesen rá néz. – Remélem is – mondja.
Benyúl a mellényzsebébe, elővesz egy cigarettát, és rágyújt.
– Miért mondja mindezt? – kérdezi Eddie.
A Kapitány kiereszti a füstöt, majd a cigaretta végével Eddie lábára bök.
– Mert én lőttem bele.

EDDIE A FAÁGRÓL lelógó lábára néz. A sebek kiújultak. A fájdalmai is. Valami felzu-
bog benne, ilyet csak a halála előtt érzett, vagyis hosszú éveken keresztül egyáltalán nem: vad
düh árad szét benne, és a vágy, hogy ártson valakinek. Beszűkült szemmel nézi a Kapitányt,
aki üres tekintettel bámul vissza rá, mint aki tudja, mi következik. Kiejti a cigarettát az ujjai
közül.
– Csak tessék – suttogja.
Eddie felüvölt, egy szélmalom lendületével ráveti magát, mindketten leesnek a fáról, ága-
kon, lombokon keresztül, birkózva, amíg földet nem érnek.

– MIÉRT? TE GAZEMBER! Gazember! Épp te! MIÉRT?

Már az iszapos talajon dulakodnak. Eddie terpeszben ül a Kapitány mellkasán, ököllel sújt
az arcába. A Kapitány nem vérzik. Eddie a gallérjánál fogva rázza, koponyáját a sárba döngö-
li. A Kapitánynak szeme se rebben. Ehelyett jobbra-balra gurul, biztosítva Eddie-nek a lehető-
séget a jól irányzott ütésekre. Végül fél kézzel megragadja Eddie-t, és lepöcköli magáról.
– Azért – mondja nyugodtan, és könyökét Eddie mellkasába nyomja –, mert odaveszett
volna abban a tűzben. Elpusztult volna. Pedig akkor még nem jött el a maga ideje.
Eddie erősen liheg. – Az én... időm?
A Kapitány folytatja. – Majdnem sikerült kinyírnia Mortont, amikor megpróbálta megállí-
tani. Egy percünk volt, hogy elhúzzunk onnét, és amilyen erős volt, nem bírtunk megküzdeni
magával.
Eddie érzi, hogy ismét fellángol benne a düh, és megragadja a Kapitány gallérját. Odahúz-
za magához. Közelről látja a dohánytól megsárgult fogait.
– A... lááábam! – bukik ki belőle. – Az életem!
– Elvettem a lábát – mondja a Kapitány halkan –, hogy megmentsem az életét.
Eddie elereszti, és kimerülten hátrahanyatlik. Fáj a karja. Forog a feje. Annyi éve űzte, ül-
dözte az a pillanat, az a kis hiba, amely megváltoztatta az egész életét.
– Senki sem volt abban a hodályban. Mit hittem? Ha nem megyek be oda... – A hangja sut-
togássá halkul. – Miért nem haltam meg inkább?
– Senkit sem hagyunk hátra, emlékszik? – kérdezi a Kapitány. – Ami magával ott történt –
annak én korábban többször is tanúja voltam. A katona eljut egy bizonyos pontig, ahonnét
nincs tovább. Néha éjnek évadján következik be. A katona kikászálódik a sátrából, és megin-
dul, mezítláb, félmeztelenül, mint aki hazamegy, mint aki ott lakik a sarkon túl. Néha a harc
kellős közepén következik be. A katona eldobja a puskáját, a tekintete kiüresedik. Kész, vége.
Nem tud harcolni többé. Többnyire lelövik.
– Maga a tűznél kattant be, egy perccel azelőtt, hogy magunk mögött hagytuk az egészet.
Nem hagyhattam elevenen megégni. Gondoltam, a lába majd csak meggyógyul. Kirángattuk
onnét, és a többiek elvitték a segélyhelyre.
Eddie szíve erősen kalapál. A feje csupa sár és falevél. Egy percbe is beletelik, mire felfog-
ja, mit mondott a Kapitány.
– A többiek? – kérdezte. – Hogyhogy a többiek?
A Kapitány feláll. Leráz egy rügyet a lábáról.
– Látott engem attól fogva valaha is? – kérdezte.
Eddie nem látta. Repülővel szállították egy katonai kórházba, aztán, mivel megsebesült, el-
bocsátották a szolgálatból, és hazaröpítették Amerikába. Hónapokkal később hallotta, hogy a
Kapitány odaveszett, de úgy gondolta, biztosan később történt, valamelyik másik ütközetben.
Aztán levelet kapott, benne egy kitüntetés, de félretette, ki se nyitotta. Sötétek, borongósak
voltak a háborút követő hónapok, ő pedig megfeledkezett a részletekről, és esze ágában sem
volt, hogy felkutassa, összegyűjtse őket. Idővel a lakcíme is megváltozott.
– Nem megmondtam? – folytatja a Kapitány. – Tetanusz? Sárgaláz? Az a csomó oltás?
Igazán kár volt.
Eddie válla mögé bök, mire Eddie is megfordul.

A KOPÁR DOMBOK HELYETT egyszer csak a menekülés éjszakáját látja maga előtt, a
ködfátyolos holdat fenn az égen, a közelgő repülőket, az égő kunyhókat. A Kapitány vezeti a
szállítójárművet, amelyben benne ül Smitty és Morton. Eddie-t a hátsó ülésen terítették végig,
megégve, sebesülten, félig eszméletlenül, Morton szorítókötést tett a térde fölé. A bombázás
közeledik. A fekete ég másodpercenként kivilágosodik, mintha fel-felvillanna a nap. A jármű
a dombtetőn elkanyarodik, majd megáll. Van ott egy kapu, valami fából, drótból eszkábált tá-
kolmány, de mert a talaj élesen lejt mindkét oldalon, nem tudják megkerülni. A Kapitány
fegyvert ragad, és kiugrik a kocsiból. Belelő a lakatba, és belöki a kaput. Int Mortonnak, hogy
vegye át a kormányt, aztán a szemére bök, jelezve, hogy majd átfésüli az ösvényt, amely bekí-
gyózik a fák sűrűjébe. Fut, amennyire mezítláb bír, vagy ötven métert a kanyaron túl.
Az ösvény tiszta. Int az embereinek. Egy gép közelít, és ő felnéz, hogy megállapítsa, me-
lyik oldalhoz tartozik. Abban a pillanatban, amint tekintetét az égnek emeli, kis kattanást hall
a jobb lába alatt. Egy taposóakna robbant fel, mintha a föld mélyéből böffenne elő a lángten-
ger. A Kapitányt hat méter magasra röpíti a levegőbe, ízekre szaggatja, lángoló csonttengerré,
millió elszenesedett porcogóvá és húscafattá, némelyik visszahullik a sáros talajra, némelyik
fennakad a fügefákon.
 A második lecke

– Ó, JÉZUSOM – mondja Eddie, miközben lehunyja a szemét és hátraveti a fejét. – Ó, Is-

tenem, ó, Istenem! Fogalmam se volt róla, uram. Ez szörnyű. Rettenetes!
A Kapitány bólint és elfordul. A dombok visszavedlettek kopár állapotukba, előtűnnek az
állati csontok, a lerobbant lőszerkocsi és a falu üszkös romjai. Eddie rájön, hogy ide temették
a Kapitányt. Temetés nem volt. Koporsó nem volt. Csak az ízekre szaggatott csontváz és a
sártenger.
– És azóta, időtlen idők óta itt vár? – suttogja Eddie.
– Az idő... – jegyzi meg a Kapitány – ... hát az valami egészen más, mint aminek képzeli. –
Leül Eddie mellé. – Halál? Azzal se ér véget minden. Azt csak mi hisszük. Pedig ami a földön
történik, az csak a kezdet.
Eddie értetlenül néz.
– Gondolom, olyan ez az egész, mint a Bibliában az Ádám és Éva esete – mondja a Kapi-
tány. – Ádám első éjszakája a földön. Amikor lefekszik aludni. És azt hiszi, vége mindennek,
emlékszik? Nem tudja, mi az alvás. A szeme lecsukódik, ő meg azt hiszi, most elhagyja ezt a
földi létet, igaz?
– De nem. Másnap reggel fölébred, körülnéz, és egy friss, új világ veszi körül, és ezenkívül
van még valamije. Van tegnapja.
A Kapitány elvigyorodik. – Nos, meglátásom szerint ez az, amit itt megkapunk, katona. Ez
a mennyország. Kihámozhatja a múltját.
Előhúzza cigarettatárcáját, és az ujjával megkocogtatja.
– Tud követni? Tanítómesternek soha nem voltam túl jó.
Eddie figyelmesen szemügyre veszi a Kapitányt. Mindig sokkal idősebbnek gondolta. De
most, hogy kevesebb szénpor borítja az arcát, Eddie észreveszi, hogy alig vannak ráncok raj-
ta, fekete haja viszont dús. Talán ha harminc körül járhat.
– És itt van, amióta meghalt – mondta Eddie. – De hisz azóta kétszer annyi idő telt el, mint
amennyit odalent megélt.
A Kapitány bólint.
– Magára vártam.
Eddie lesüti a szemét.
– Ezt mondta a Kék Ember is.
– Hát, ő is magára várt. Része volt az életének, része annak, amiért élt, és ahogyan élt, ré-
sze a történetnek, amelyet meg kell ismernie, de ő már elmondta a magáét, és most továbblé-
pett, és hamarosan továbblépek én is. Úgyhogy hallgasson ide. Mert most jön, amit meg kell
tudnia tőlem.
Eddie érzi, hogy a háta megfeszül.

– ÖNFELÁLDOZÁS – mondja a Kapitány. – Maga teljesítette. Én is teljesítettem. Mind

teljesítjük. De a maga szívét harag mardosta miatta. Folyvást a veszteségére gondolt.
– Mindarra, amit nem kapott meg. Az önfeláldozás része az életnek. Annak kell lennie.
Nem olyasmi, amit megsiratunk. Hanem valami, amire törekszünk. Apró áldozatok. Nagy ál-
dozatok. Az anya dolgozik, hogy a fia iskolába járhasson. A lány hazaköltözik, hogy beteg
apjának gondját viselje.
– A férfi elmegy a háborúba...
A Kapitány egy percre elhallgat, a felhős, szürke eget kémleli.
 – Rabozzo se a semmiért halt meg, tudja. Feláldozta magát a hazájáért, és a családja tudta
ezt, az öccse is elhatározta, hogy jó katona lesz és nagy hős, csak mert Rabozzo jó példával
járt elöl.
– Én se a semmiért haltam meg. Akkor este mindannyian ráhajthattunk volna arra az akná-
ra. Akkor mind a négyen odaveszünk.
Eddie a fejét ingatja. – De maga... – Visszafogja a hangját. – Maga odaveszett.
A Kapitány csettint a nyelvével. – No, erről van szó. Néha, amikor valami fontosat áldoz
fel az ember, valójában nem is veszíti el. Csak továbbadja valaki másnak.
A Kapitány odalép a rohamsisakhoz, a puskához és a dögcédulákhoz, a jelképes sírhoz,
amely még most is kiáll a földből. Hóna alá veszi a sisakot és a dögcédulákat, a puskát kirán-
gatja a sárból, és mint valami gerelyt, elhajítja. Soha nem ér földet. Csak felszárnyal a magas-
ba és eltűnik. A Kapitány megfordul.
– Való igaz, hogy meglőttem – mondta –, és tény, hogy elvesztett valamit, de nyert is
ugyanakkor. Csak még nem tudja. Én is nyertem valamit.
– Micsodát?
– Hogy tartanom kell magamat az adott szavamhoz. És nem hagytam ott.
A tenyerét nyújtja.
– Megbocsátja nekem a lábát?
Eddie egy pillanatra elgondolkodik. Eszébe jut, mennyi keserűséget okozott neki a sebesü-
lés, milyen dühös volt mindenért, amit feladott. Aztán arra gondol, amit viszont a Kapitány
adott fel, és elszégyelli magát. A kezét nyújtja. A Kapitány erősen megszorítja.
– Erre vártam.
A sűrű indák hirtelen leomlanak a fügefáról, és sisteregve beleolvadnak a talajba. Új,
egészséges ágak bújnak elő és terpeszkednek szét, sima, bőrszerű levelekkel, fügefürtökkel. A
Kapitány csak felpillant, mint aki számított erre. Aztán nyitott tenyerével letörli homlokáról a
szénpor maradékát.
– Kapitány... – kezdi Eddie.
– Tessék.
– Miért itt? Várhatna bárhol, nem igaz? Ezt a Kék Ember mondta. Akkor miért pont itt?
A Kapitány elmosolyodik. – Mert csatában estem el. Ezek között a dombok között vesztet-
tem életemet. Úgy hagytam magam mögött a világot, hogy jóformán csak a háborút ismertem,
mást nem – a háború nyelvét, a háború eszközeit, háborúbeli családot.
– Arra vágytam, hogy megtudjam, milyen a háborúmentes világ. Mielőtt ölni kezdtük egy-
mást.
Eddie körülnéz. – De hisz ez maga a háború.
– Magának. De maga másképpen lát – mondja a Kapitány. – Amit maga lát, az más, mint
amit én látok.
Fölemeli a kezét, mire az üszkös táj átalakul. A romok elolvadnak, fák nőnek és terjesz-
kednek, a talaj sártengerből buja, zöld fűrengeteggé változik. A borongós felhők úgy válnak
ketté, ahogy egy függönyt húznak fel, s előtűnik a zafírkék ég. Könnyű, fehér pára lebeg a fák
koronája fölött, őszibarackszín nap ragyog vakítóan a látóhatáron, megmártózik a csillogó
óceánban, amely most egyszeriben körülveszi a szigetet. Tiszta, romlatlan, érintetlen szépség.
Eddie felnéz hajdanvolt parancsnokára, akinek arca most tiszta, és aki egyszeriben ropo-
gósra vasalt egyenruhában áll előtte.
– Ez – mondja a Kapitány, és fölemeli karját. – Ez az, amit én látok.
Egy percig csak áll és gyönyörködik.
– Jut eszembe, a dohányzásról is leszoktam. Ezt is kiolvastam a szeméből. Minek is ciga-
rettáznék a mennyországban? – kacag.
 Azzal megindul.
– Várjon! – kiált utána Eddie. – Még valamit meg kell tudnom. A halálom. A rakparton.
Megmentettem azt a kislányt? Megfogtam a kezét, de nem emlékszem...
A Kapitány visszafordul, és Eddie szava elakad, mert belegondol, hogy a Kapitánynak mi-
lyen rettenetes halál jutott osztályrészéül.
– Csak tudni szerettem volna – motyogja.
A Kapitány megvakarja a füle tövét. Együtt érzőn néz Eddie-re. – Nem mondhatom meg,
katona.
Eddie lehorgasztja a fejét.
– De valaki megteheti.
Odalöki a sisakot és a dögcédulát. – A magáé.
Eddie lenéz. A rohamsisakban egy ronggyá gyűrt női fénykép, amitől ismét elfacsarodik a
szíve. Mire felnéz, a Kapitány már nincs ott.
 HÉTFŐ, 7 óra 30

A BALESETET KÖVETŐ REGGEL Dominguez korán megjelent a műhelyben, még a

szokásos reggeli kifliért és üdítőért se ugrott be a boltba. A park zárva volt, de azért ő bement,
és kinyitotta a mosdó csapját. Kezét a vízsugár alá tartotta, és arra gondolt, hogy megtisztítja
az alkatrészeket. Aztán elzárta a vizet, és elvetette az ötletet. Mintha kétszerte nagyobb lett
volna a csend, mint egy perccel azelőtt.
– Mi az ábra?
Willie állt a műhely ajtajában. Zöld trikót és bő farmert viselt. A kezében újság. A főcím:
Tragédia a Vidámparkban.
– Alig bírtam aludni – mondta Dominguez.
– Aha. – Willie lehuppant a fémzsámolyra. – Én is.
Félfordulatot tett a zsámolyon, és üres tekintettel bámult az újságra. – Szerinted mikor
nyithatunk ki megint?
– Kérdezd a rendőrséget – vonogatta a vállát Dominguez.
Egy darabig csendben ültek, csak fészkelődtek, hol az egyik, hol a másik. Dominguez fel-
sóhajtott. Willie benyúlt az ingzsebébe, és előhalászott egy rágót. Hétfő volt. Reggel. Várták,
hogy majd jön az öreg, és megkapják tőle a napi beosztást.
 A harmadik személy, akivel Eddie
a mennyországban találkozik

EGY HIRTELEN KEREKEDETT SZÉLROHAM felkapja Eddie-t, aki pörög, mint a lán-
con lógó zsebóra. Füstgomolyag öleli körül, színek kavalkádjában borítja be a testét. Az ég
egyre lejjebb ereszkedik, mígnem Eddie érzi, hogy már a bőrét simogatja, akár egy könnyű ta-
karó. Aztán fellebben és nefritzöldbe megy át. Megjelennek a csillagok, milliónyi csillag,
mintha só szóródott volt szét a zöldes égbolton.
Eddie hunyorog. Most hegyek közé került, egészen rendkívüli, véget nem érő hegyek közé,
melyek csúcsát hó födi, csipkés sziklák és meredek, bíbor lankák borítják. Két gerinc közt egy
hasadékban nagy, fekete tó. Vizében fénylőn tükröződik a hold.
A hegygerinc aljában Eddie pislogó, színes fényre lesz figyelmes, amely ritmikus időkö-
zökben, másodpercenként változik. Megindul arrafelé – és rájön, hogy térdig áll a hóban.
Megemeli a lábát és erőteljesen megrázza. Sűrűn hull az aranypelyhes hó. Amikor megérinti,
nem hideg, nem is nedves.
Most hol vagyok? – kérdezi magában Eddie. Újfent szemrevételezi a testét, megnyomkodja
a vállát, a mellkasát, a gyomrát. Karján az izmok feszesek, de a dereka már lanyhább, pety-
hüdtebb. Tétovázik, majd megnyomja a bal térdét. Lüktet, mire Eddie arca eltorzul a fájda-
lomtól. Remélte, hogy ha elválik a kapitánytól, a fájdalom majd megszűnik. Ehelyett azzá
vált, aki valaha a földön volt, sebekkel, elhízással, mindennel. Miért kell az embernek a
mennyországban újraélnie a pusztulását?
Megindul a pislákoló fények felé a keskeny hegygerincen. Ez a táj, kopárságában és néma-
ságában egyszerűen lélegzetelállító, éppen olyan, amilyennek az ember a mennyországot el-
képzeli. Egy percre eltűnődik, vajon vége van-e, nem tévedett-e mégis a Kapitány, s esetleg
nem is találkozik többé senkivel. Átvág a havon, és megkerüli a sziklagerincet, majd egy nagy
tisztásra ér, a fények kiindulópontjához. Megint pislog – ezúttal nem hisz a szemének. A ha-
vas táj kellős közepén, csak úgy, magamagában, egy tehervagon külsejű, piros dongatetős,
rozsdamentes acél épület áll. Fölötte a táblán ez villog: „EGYÉL”
Egy étkezde.
Eddie sok időt eltöltött ilyen helyeken. Mind egyformák, magas támlájú bokszok, fényes
kiszolgálópult, elölről egy sor kisablak, amelyekben a vendégek kívülről nézve úgy festenek,
mint egy vasúti kocsi utasai. Eddie az ablakokon keresztül most alakokat is kivesz, emberek
beszélgetnek, mutogatnak. Megteszi a hóban az utolsó lépéseket, és a dupla üvegű ajtóhoz ér.
Bekukucskál.
Egy idős pár tőle jobbra pitét fogyaszt; észre se vették. Más vendégek forgószéken ülnek a
márványpult előtt vagy a bokszokban, kabátjuk akasztón lóg. Mintha egy más korból csöp-
pentek volna oda: egy asszony a 30-as években viselt, magas nyakú ruhában, meg egy hosszú
hajú fiatalember, karjára a 60-as évek békejelvényét tetoválták. A kuncsaftok java része sebe-
sült. Egy munkaruhás, fekete férfinak fél karja hiányzik. Egy kamaszlánynak mély forradás
csúfítja el az arcát. Egyikük sem fordul oda, amikor Eddie megkocogtatja az ablakot. Látja a
szakácsokat magas fehér papírcsákóban, a pulton tányérokban gőzölgő ételek sorakoznak – a
legkívánatosabb színekben pompázó ételek: mélyvörös szószok, sárga vajkrémek. Tekintete
továbbsiklik jobbról az utolsó boksz felé. Megdermed. Amit ott lát, azt jobb lett volna nem
meglátnia.
NA NE – suttogja önkéntelenül. Elfordul az ajtótól. Mélyeket lélegzik. A szíve hevesen
ver. Megpenderül, újra odanéz, aztán vadul dörömbölni kezd az ablaküvegen.
 – Ne! – ordít Eddie. – Ne! Ne! – Addig dörömböl, míg már azt hiszi, betörik az ablaküveg.
– Ne! – ordibálja, amíg az a szó, amely évtizedeken keresztül nem jött ki a száján, most végre
kibukik. Világgá kiáltja – oly erővel, hogy a feje is lüktet tőle. De az alak odabenn csak gör-
nyed tovább rezzenetlenül, mit sem sejtve, egyik keze az asztalon, a másik szivart szorongat,
egy pillanatra sem néz föl, hiába ordít Eddie, újra meg újra, teli tüdőből:
– Apa! Apa! Apa!
 Ma van Eddie születésnapja

A kiszolgált katonák kórházának félhomályos és steril előcsarnokában Eddie anyja kinyitja

a fehér cukrászdai dobozt, és eligazgatja a tortán a gyertyákat, hogy egyenletesen legyenek,
tizenkettő az egyik oldalon, tizenkettő a másikon. A többiek – Eddie apja, Joe, Marguerite,
Mickey Shea – körülállják és nézik.
– Van valakinél gyufa? – kérdi az anya suttogva.
Megtapogatják a zsebeiket. Mickey előhalászik egy csomaggal, közben a földre pottyant
két szál cigarettát. Eddie anyja meggyújtja a gyertyákat. A lift csilingelve jelzi leérkeztét. Ki-
gördül belőle egy hordágy.
– Jól van, akkor gyerünk – mondja Eddie anyja.
A kis lángok pislákolnak, ahogy megindulnak. A csoport halk énekszóval lép be Eddie szo-
bájába. „Boldog születésnapot, boldog születésnapot...”
A szomszédos ágyban alvó katona felriad: – MI A FRANC? – Aztán rájön, hol van, és rös-
telkedve visszahanyatlik. A félbeszakadt dalt nem könnyű folytatni, el is hallgatnak, csupán
Eddie anyja énekel reszkető hangon, egyedül.
...Boldog születésnapot, drága Eddie.... – Majd gyorsan befejezi: – boldog születésnapot.
Eddie feltámaszkodik az ágyon. Az égési sebein kötés. A lába végig gipszben. Az ágy mel-
lett mankó. Végignéz ezeken az arcokon, és elfogja a vágy, hogy meneküljön.
Joe a torkát köszörüli. – Nahát, egész jól nézel ki – mondja. A többiek élénken helyeselnek.
Jól hát. Igen. Nagyon jól.
– A mamád hozott tortát – súgja Marguerite.
Eddie anyja előrelép, most rajta a sor. Átnyújtja a papírdobozt.
– Kösz, mama – motyogja Eddie.
Az anyja körülnéz. Hová tehetnénk?
Mickey széket ragad. Joe helyet csinál egy asztalkán. Marguerite arrébb tolja Eddie man-
kóját. Csak az apja nem látszattevékenykedik. Hátát a falnak támasztja, kabátja a karján, Ed-
die lábára mered, amelyet csípőtől bokáig gipsz takar.
Eddie elkapja a pillantását. Apja lesüti a szemét, kezét végighúzza az ablakpárkányon. Ed-
die megfeszíti az izmait, mindent elkövet, hogy puszta akaraterővel visszaparancsolja feltolu-
ló könnyeit.
 A SZÜLŐK MIND ÁRTANAK gyermekeiknek. Hiába: az ifjúság, akár a tiszta síküveg,
megőrzi mindazok ujjlenyomatait, akik megérintik. Némely szülő bemocskolja, mások szét-
zúzzák, néhányan meg oly totálisan teszik tönkre a gyerekkort, oly apró diribdarabkákra törik,
hogy a kár helyrehozhatatlan.
Eddie apja kezdetben azzal ártott a fiának, hogy teljességgel elhanyagolta. Csecsemőként
soha karjába nem vette, kisgyerekként, ha fölkapta, az nem a szeretet jele volt, hanem az el-
náspángolás közeledtét jelezte. Gyöngédséget egyedül az anyjától remélhetett, apja a fegyel-
mezést, megrendszabályozást tartotta feladatának.
Szombatonként az apja kivitte Eddie-t a rakpartra. Amikor elindultak, Eddie még körhin-
tákról meg vattacukorról ábrándozott, de egy óra elteltével az apja biztosan összeakadt valaki
ismerőssel. – Vigyáznál a gyerekre? – kérte meg. És amíg vissza nem ment érte, késő délután,
gyakran erősen beállítva, Eddie egy akrobata vagy állatidomár fogságában raboskodott.
Eddie ennek ellenére végtelenül sok órát töltött el a deszkapallón azzal, hogy várt, hátha si-
kerül magára vonnia az apja figyelmét; ült a korláton vagy a műhelyben, rövidnadrágban gug-
golt a munkapad tetején. Gyakran ajánlkozott: – Tudok én segíteni, tudok segíteni! – de az
egyetlen művelet, amiben igénybe vették a segítségét, hogy kora reggel, nyitás előtt bemász-
hatott a hullámvasút alá, és kikotorhatta alóla a látogatók zsebéből előző este kihullott apró-
pénzt.
Apja a hét legalább négy estéjén kártyázott. Az asztalon pénz, üvegek, cigaretta, és lefekte-
tett szabályok. Eddie szabálya igen egyszerű volt: Ne zavarj. Egyszer megpróbált odaállni az
apja mellé és belenézni a lapjaiba, mire az öreg letette a szivarját, kitört, mint a hirtelen tá-
madt zivatar, és a keze fejével képen teremtette Eddie-t. – Ne szuszogj a nyakamba – rivallta.
Eddie könnyekben tört ki, az anyja magához húzta, és villámló tekintetet lövellt a férjére. Ed-
die soha többé nem merészkedett az apja közelébe.
Más estéken, amikor rossz volt a lapjárás, az üvegek kiürültek, és az anyja már aludt, az
apja berobbant abba a szobába, ahol Eddie és Joe aludtak. Szétdúlta, sorra a falhoz vágta a já-
tékaikat. Aztán hasra fektette a fiait, lecsatolta az övét és elnáspángolta a feneküket, miközben
rikoltozott, hogy marhaságokra költik a drága pénzt. Eddie imádkozott, hogy ébredjen már fel
az anyjuk, de még ha megjelent is, az apjuk ráförmedt, hogy „ne ártakozzon bele”. Hogy to-
porogni látta a hallban, összefogott köntösben, tehetetlenül, csak rontott a helyzeten.
Az Eddie gyerekkorának síküvegén látható kéznyomok kemények voltak, kérgesek, dühtől
vörösek, gyerekkorát ugyanis kábultságban, ütlegek közt, kékre-zöldre verten töltötte. Ez volt
a második kártétel, az elhanyagolás után. Az erőszak kártétele. A dolog odáig fajult, hogy Ed-
die már a lábdöngésből fel tudta mérni, milyen keményen fogja megkapni.
Ezzel együtt, ennek ellenére, Eddie valójában imádta az öregét, csak mert a fiúk imádják
az apjukat, bármit műveljen is velük. Így tanulják meg az elkötelezettséget, az odaadást. Mi-
előtt elkötelezi magát Istennek vagy egy asszonynak, a fiú az apjának kötelezi el magát, ha
mégoly ostobán, ha mégoly megmagyarázhatatlanul is.

ALKALMANKÉNT, MINTHA CSAK a kihunyófélben lévő zsarátnokot akarná felélesz-

teni, Eddie apja némi büszkeségnek is villanásnyi teret engedett a közöny mázán. Megállt a
Tizennegyedik Avenue-i baseballpálya kerítésénél, és figyelte, hogyan játszik Eddie. Ha Ed-
die odapattintotta a labdát a hátsómezőre, az apja elismerően bólintott, ilyenkor Eddie örömé-
ben körbeugrálta az alappontot. Máskor Eddie hazaérkezett egy sikátori verekedésből, az apja
észrevette, hogy rendesen helybenhagyták, az ajka is felhasadt. Ilyenkor megkérdezte: – A
másikkal mi történt? – mire Eddie biztosította, hogy jól ellátta a fickó baját. Apja ezt egyetér-
tően nyugtázta. Amikor Eddie nekiment a kölyköknek – ezek a „huligánok”, mondta rájuk az
anyja –, akik a bátyját megtámadták, Joe annyira szégyenkezett miatta, hogy elrejtőzött a szo-
bájában, Eddie apja viszont azt mondta: – Ne törődj vele. Te vagy az erős. Légy a bátyád őri-
zője. Ne hagyd, hogy egy ujjal is hozzányúljanak.
Amikor Eddie középiskolába került, utánozni kezdte az apja nyári menetrendjét, napkelte
előtt kelt, és sötétedésig dolgozott a parkban. Kezdetben az egyszerűbb meneteknél buzgólko-
dott, a fékeket kezelte, hogy a kocsik szelíden, rázkódás nélkül álljanak meg. Később a mű-
helybe került. Az apja próbaképpen javítási munkákat bízott rá. Kezébe nyomott egy törött
kormányt: – Csináld meg. – Egy összegabalyodott láncra bökött: – Csináld meg. – Kezébe
nyomott egy rozsdás ütközőt meg egy darab smirglit: – Csináld meg. – És valahányszor Eddie
megcsinálta, és visszaadta az apjának, az ennyit mondott: – Megvan.
Esténként körbeülték a konyhaasztalt, anyjuk izzadtan, kimelegedve a főzéstől, Joe-nak, a
bátyjának be nem állt a szája, bőre sós tengervízszagot árasztott. Az ő nyári munkája jó úszó
lévén az volt, hogy a Ruby rakpart medencéjénél teljesített szolgálatot. Joe elmesélte, ki min-
denki fordult meg ott, milyen fürdőruhában, mennyi pénzzel. Eddie apját ez nem hatotta meg.
Egyszer Eddie meghallotta, amint az apja az anyjának mond valamit Joe-val kapcsolatban: –
Az semmi másra nem alkalmas, csak a vízre.
Eddie mégis irigyelte a bátyját, amiért esténként olyan napbarnítottan, tisztán ül az asztal-
nál. Eddie körme alá, akárcsak az apjáé alá, kivakarhatatlanul beette magát a gépzsír, a vacso-
raasztalnál Eddie a hüvelykujja körmével piszkálgatta, próbálta kivakarni a piszkot. Egyszer
észrevette, hogy az apja vigyorogva figyeli.
– Annak bizonyítéka, hogy keményen dolgoztál – azzal maga is feltartotta a piszkos kör-
meit, mielőtt kezét rákulcsolta a söröspohárra.
Ekkor – izmos kamasz volt már – Eddie csak biccentett. Tudtán kívül már csak a szemafor
szerepét töltötte be apjánál, szavak el nem hangzottak, érzelmi megnyilvánulásokra sor nem
került. Az mind belül ment végbe. A másiknak illett tudnia anélkül is. Érzelmektől való meg-
fosztottság. A kár megtörtént.

AZTÁN EGY ESTE a beszéd foszlánya is elenyészett. Ez a háború után történt, amikor
Eddie-t kiengedték a kórházból, és hazaköltözött a Beachwood Avenue-ra. Apja a közeli
kocsmában ivott, és mire hazament, Eddie elaludt a kanapén. Az ütközet sötét világában Ed-
die megváltozott. Nem járt el hazulról. Ritkán beszélt, még Marguerite-tel is. Órákon át csak
bámult ki a konyhaablakon, nézte, hogyan forog a körhinta, dörzsölgette a fájó térdét. Az any-
ja egyre hajtogatta, hogy „csak időre van szüksége”, de az apja napról napra idegesebb lett.
Nem tudta, mi a depresszió. Neki az a gyöngeség jele volt.
– Kelj fel – vakkantott a fiára bizonytalan hangon –, szerezz magadnak munkát.
Eddie összerezzent. Az apja tovább ordibált.
– Kelj fel... és szerezz munkát!
Az öreg imbolyogva odatántorgott Eddie-hez, és meglökte. – Kelj föl, és szerezz munkát!
Kelj föl, és szerezz munkát! Kelj föl... és... SZEREZZ MUNKÁT!
Eddie felkönyökölt.
– Kelj föl, és szerezz munkát! Kelj föl, és...
– KUSS! – ordította Eddie, azzal talpra kecmergett, mit se törődve a beléhasító fájdalom-
mal. Farkasszemet néztek, az apja arca alig néhány centire az övétől. Csak úgy áradt belőle az
alkohol- és cigarettabűz.
 Az öreg lenézett Eddie lábára. A hangja morgássá csitult. – Na látod? Nem is... fáj... olyan
nagyon.
Hátrált, hogy behúzzon egyet Eddie-nek, de az ösztönösen, röptében elkapta az apja karját.
Az öreg szeme elkerekedett. Először fordult elő, hogy Eddie megvédte magát, először esett
meg, hogy nem nyelte le szó nélkül a verést, ha megérdemelte, ha nem. Apja a maga ökölbe
szorított kezére nézett, az orrcimpája kitágult, fogai csikorogtak, és hátratántorodva elrántotta
a kezét. Úgy bámult Eddie-re, mint akinek az orra előtt ment el a vonat. Soha többé nem szólt
a fiához.
Ez volt az utolsó ujjlenyomat Eddie síküvegén. Csend. Ez végigkísérte hátralevő éveiket.
Az apja hallgatott, amikor Eddie külön lakásba költözött, hallgatott, amikor Eddie taxisofőr
lett, hallgatott Eddie esküvőjén, hallgatott, amikor Eddie látogatóba jött az anyjához. Az asz-
szony sírva könyörgött az urának, hogy gondolja meg magát, hogy engedjen, de Eddie apja
csak annyit válaszolt neki is, méghozzá összeszorított fogakkal, amennyit másoknak, akik ér-
deklődtek: – Az a fiú kezet emelt rám. – És ezzel véget ért a társalgás.
A szülők mind ártanak gyermekeiknek. Így festett az együtt leélt életük. Mellőzés. Erő-
szak. Hallgatás. És most, valahol a halálon túl, Eddie nekizuhan a rozsdamentes acél falnak,
belesüpped a hótorlaszba, mert újfent belémar annak az embernek az elutasító magatartása,
akinek a szeretetére, érthetetlenül, megmagyarázhatatlanul, máig mohón ácsingózik, azé az
emberé, aki még itt, a mennyországban sem vesz róla tudomást. Az apja. A baj megesett.

NE HARAGUDJ RÁ – mondja egy asszony. – Nem hallja.

Eddie felkapja a fejét. Egy öregasszony áll előtte a hóban. Az arca szikár, orcája petyhüdt,
száján rózsaszínű rúzs, feszesen összefogott ősz haja olyan ritkás, hogy néhol kitetszik alóla
rózsaszínű koponyája. Közel ülő, kék szeme előtt drótkeretes szemüveg.
Eddie nem emlékszik rá. A ruhája régimódi, selyem- és bársonyruha, a ruhadereka fehér
gyöngyökkel kivarrva, a nyaka alatt bársonymasnival. A szoknyáján strasszal kirakott övcsat,
az oldalán kapcsok, horgok. Az asszony tartása előkelő, két kezével napernyőt fog. Eddie
gyanítja, hogy gazdag lehet.
– Nem mindig voltam gazdag – mondja az asszony mosolyogva, mint aki hallotta a gondo-
latát. – Engem is a tiédhez hasonló körülmények között neveltek, a város peremén, s tizen-
négy éves koromban ki kellett maradnom az iskolából. Elmentem dolgozni. Akárcsak a nővé-
reim. És az utolsó fillérig hazaadtunk mindent...
Eddie félbeszakítja. Nem kíváncsi holmi újabb történetre. – Miért nem hallhat az apám? –
követelőzik.
Az asszony mosolyog. – Mert az ő lelke – testestül-lelkestül – része az én örökkévalósá-
gomnak. De nincs is itt igazából. Te meg itt vagy.
– És apám miért a magáé testestül-lelkestül?
Az asszony nem válaszol.
– Gyere – mondja.

HIRTELEN A HEGY lábánál állnak. Az étkezdéből kiszűrődő fény innen csak egy pont-
nak látszik, akár egy csillag, amely szurdokba zuhant.
– Nem gyönyörű? – kérdezi az öregasszony. Eddie követi a pillantását. Valahogy ismerős
az asszony, mintha már látta volna valahol a fényképét.
– Maga... a harmadik személy, akivel én...
– Az vagyok – feleli az asszony.
Eddie a fejét masszírozza. Ki ez az asszony? A Kék Embert meg a Kapitányt legalább tud-
ta, hová tegye, velük kapcsolatban voltak emlékei. Miért ez az idegen? Miért most? Eddie va-
laha remélte, hogy a halál majd összehozza mindazokkal, akik őelőtte eltávoztak. Hány teme-
tésre elment, szépen kipucolt fekete cipőben, előkerítette a kalapját, állt a temetőben, mindig
ugyanazon a kétségbeejtő kérdésen tűnődve: Hogyhogy ők elmentek, én meg még most is itt
vagyok? Az anyja. A bátyja. A nagynénik és nagybácsik. Noel, a haverja. Marguerite. – Egy
szép napon – mondta a pap –, együtt leszünk majd mind a Mennyeknek Országában.
Akkor most hol vannak mind, ha ez itt a mennyország? Eddie figyelmesen szemügyre ve-
szi ezt a különös, öreg hölgyet. Magányosabb, mint valaha.
– Láthatnám a földet? – kérdezi suttogva.
Az asszony megrázza a fejét.
– Beszélhetek Istennel?
– Azt mindig megteheted.
Eddie tétovázik, mielőtt feltenné a következő kérdést.
– Visszamehetek?
– Vissza...? – hunyorog az asszony.
– Igen, vissza – mondja Eddie. – Az életembe. Arra az utolsó napra. Tehetek valamit?
Megígérhetem, hogy jó leszek? Megígérhetem, hogy naponta elmegyek a templomba? Vala-
mit...?
– Minek? – mulat az asszony.
– Minek? – ismétli Eddie. Csupasz kezével rácsap a hóra, amely nem áraszt nyirkosságot.
– Minek? Mert ennek a helynek nem látom értelmét. Mert nem érzem úgy, hogy angyallá let-
tem, már amennyiben egyáltalán ezt kellene éreznem. Mert egy szót sem értek az egészből.
Még a saját halálomra sem emlékszem. Nem emlékszem a balesetre. Csak arra a két kicsi kéz-
re emlékszem – annak a kislánynak a kezére, akit meg akartam menteni, érti? El akartam rán-
gatni az útból, gondolom, ezért ragadtam meg a kezét, és ekkor történt, hogy...
Vállat von.
– Meghaltál? – kérdezi mosolyogva az öregasszony. – Megboldogultál? Elköltöztél egy
jobb világba? Találkoztál a Teremtőddel?
– Meghaltam – sóhajt Eddie. – Ez minden, amire emlékszem. Aztán maga, a többiek, ez itt.
Hát nem béke és nyugalom vár az emberre, amikor meghal?
– Béke akkor vár rád – mondja az öregasszony –, amikor békét kötsz magaddal.
– Na ne – rázza a fejét Eddie. – Na ne. – Keresztülvillan az agyán, hogy elmesélje, mennyit
gyötrődött nap mint nap a háború óta, hogy rémálmok kínozták, hogy semmi örömöt nem ér-
zett, hogy hányszor ment ki a rakpartra egyedül, és nézte, hogyan húzzák be a halászok a há-
lót, mennyire röstellte magát, mert úgy érezte, ő is vergődik, mint azok a szerencsétlen, maga-
tehetetlen teremtmények, akik kelepcébe estek, és nincs számukra menekvés.
De nem mondja el. Ehelyett így szól: – Asszonyom, nem akarom megbántani, de még csak
nem is ismerem.
– Én viszont ismerlek – mondja az asszony.
Eddie sóhajt.
– Valóban? És ez hogyan lehetséges?
– Nos, lássuk csak.

AZ ÖREGASSZONY EKKOR leül, bár nincs semmi, amire leüljön. Csak megpihen a le-
vegőn, lábát keresztbe veti, ahogy a hölgyek szokták, és kihúzza magát. Hosszú szoknyája
csinosan elterül körülötte. Enyhe szellő fúj, és Eddie orrát szolid parfümillat csapja meg.
– Mint már említettem, valaha dolgozó lány voltam. Ételt szolgáltam fel a Tengeri Csikó
grillbárban. Közel az óceánhoz, ahol te felnőttél. Nem emlékszel?
 Az étkezde felé biccent, és Eddie egyszer csak emlékezik. Hát persze. Az a hely. Ott szo-
kott reggelizni. A Zsíros Kanálban, merthogy így hívták maguk között. Évekkel ezelőtt lebon-
tották.
– Maga? – Eddie majdnem elneveti magát. – Maga pincérnő volt a Tengeri Csikóban?
– Úgy bizony – felel az asszony büszkén. – Én szolgáltam fel a kávét a dokkmunkásoknak
és a rákpitét meg szalonnát a parti halászoknak.
– Akkoriban csinos lány voltam, nem tagadom. Sok ajánlatot elutasítottam. A nővéreim
korholtak is. Ugyan, miért vagy ilyen válogatós? – kérdezgették. – Keress magadnak valakit,
amíg nem késő.
– Aztán egy reggel belépett az ajtón egy úriember, akinek a finom, úri megjelenéséhez fog-
hatót nem is láttam azelőtt. Halszálkacsíkos öltönyt viselt és keménykalapot. Fekete haja ele-
gánsan megnyírva, és a bajusza alatt szüntelenül mosolygott. Biccentett, amikor felszolgál-
tam, és igyekezett nem megbámulni. De amikor a társával beszélt, odahallatszott a mély, ma-
gabiztos nevetése. Kétszer is azon kaptam, hogy felém nézeget. Amikor fizetett, azt mondta,
Emile-nek hívják, és megkérdezte, felkereshet-e. És én ott nyomban tudtam, hogy a nővére-
imnek többé nem lesz oka rá, hogy nógassanak, kössek már ki valaki mellett. Csodás élmény
volt, ahogy udvarolt, mert Emile-nek volt mit a tejbe aprítania. Olyan helyekre vitt, ahol az-
előtt sosem jártam, olyan ruhákat vett, amilyenekről álmodni sem mertem, és olyan ételeket
rendelt, amilyeneket addigi szegény, elzárt életemben soha nem kóstoltam. Emile egyik perc-
ről a másikra gazdagodott meg, fűrész- anyag- és acélkereskedésből. Költekező volt, szerette
a kockázatot – ha valamit a fejébe vett, semmitől nem riadt vissza, hogy meg is valósítsa.
Gondolom, ezért sem ijedt meg egy magamfajta szegény lánytól. Irtózott azoktól, akik gaz-
dagnak születtek, és szívesen művelt olyasmit, amit az úgynevezett „kulturált emberek” soha
nem tennének. Tengerparti szórakozóhelyeket keresett fel például. Vonzották a látnivalók, a
sós ételek, a cigányok és a jövendőmondók, a súlybecslők és a műugró lányok. És mindketten
szerettük a tengert. Egy napon kinn ültünk a parton a homokban, a víz gyöngéden nyaldosta a
lábunkat, és ekkor megkérte a kezemet. El voltam ragadtatva. Igent mondtam, s közben hall-
gattuk a vízben lubickoló kisgyerekek kacarászását. Emile megint elragadtatta magát, és kö-
zölte, hogy hamarosan épít nekem egy külön szórakozóparkot, hogy ennek a boldog pillanat-
nak az emlékét örökre megőrizzük, hogy örökké fiatalok maradjunk.
Az öregasszony mosolyog. – És Emile megtartotta a szavát. Néhány év múlva megállapo-
dást kötött a vasúttársasággal, amely növelni szándékozott a hétvégi utasforgalmat. A legtöbb
vidámpark így jött létre, tudod.
Eddie bólint. Tudja. Az emberek nemigen tudták. Azt hitték, a vidámparkokat manók épí-
tették, árpacukorból. Holott ezek mind a vasúttársaságok üzleti vállalkozásai voltak, a végál-
lomásokon építették fel a parkokat, hogy az utasoknak legyen miért vonatra szállniuk a hétvé-
geken.
Tudod, hol dolgozom? – szokta volt kérdezni Eddie. A vonal végén. Ott dolgozom.
– Emile fölépítette a legcsodásabb helyet, egy masszív rakpartot fából és acélból, ami már
az övé volt. Aztán jöttek a rendkívüli attrakciók – a versenyek, körhinták, hajóutak és mini
vasutak. Körhintát importáltak Franciaországból, hullámvasutat valami német nemzetközi ki-
állításról. Voltak tornyok és bástyák, és ezrével izzólámpák, amelyek akkora fényt árasztot-
tak, hogy éjjel a tengeren úszó hajók fedélzetéről is látni lehetett a parkot.
– Emile százával szerződtette a munkásokat, városi alkalmazottakat, vurstlisokat, idegene-
ket. Állatokat hozatott, akrobatákat, bohócokat. A kapu készült el utoljára, és igazán pompás-
ra sikerült. Mindenki így vélekedett. Amikor elkészült, Emile bekötötte a szememet és oda-
vitt. És amikor levette rólam a kendőt, megláttam.
Az öregasszony egy lépést hátrál. Kíváncsian néz végig Eddie-n, mint aki csalódott.
 – A kapu. Nem emlékszel? – kérdezi. – Soha egy percig el nem tűnődtél, miért hívják így?
A helyet, ahol dolgoztál? Ahol apád dolgozott?
Fehér kesztyűs ujjaival gyöngéden megérinti Eddie mellkasát. Azután bókol, mint aki hi-
vatalosan bemutatkozik.
– Én vagyok Ruby – mondja.
 Ma van Eddie születésnapja

Eddie harminchárom éves. Görcsösen ébred, levegő után kapkod. Sűrű, fekete haja verí-
tékben úszik. Erősen pislog a sötétben, kétségbeesetten igyekszik a karjára, az ízületeire össz-
pontosítani, bármire, amitől rájön, hogy ott van, a pékség fölötti lakásban, nem pedig a hábo-
rúban, abban a faluban, abban a tűzben. Az az álom. Hát már soha nem marad abba?
Mindez valamivel hajnali négy előtt történik. Már semmi értelme visszaaludni. Vár, amíg a
légzése rendeződik, aztán lassan legördül az ágyról, nem akarja felébreszteni a feleségét.
Előbb a jobb lábát teszi le, megszokásból, mert a bal az, amelyik merev. Eddie minden napot
ugyanúgy kezd. Egy lépés, egy bicegés.
A fürdőszobában szemügyre veszi véreres szemét, aztán vizet lötyköl az arcára. Az álom
mindig ugyanaz: Eddie a lángok közt tántorog a Fülöp-szigeteken, a háborúban töltött utolsó
éjszakáján. A falubeli kunyhókat elborítják a lángok, és megállás nélkül hallatszik ez a ma-
gas, sivító hang. Valami láthatatlan dolog Eddie lábának csapódik, ő utánavetődik, de nem
kapja el, megint utánavetődik és most sem kapja el. A lángok mindjobban elharapóznak, dü-
börögnek, mint egy gép, aztán ott van Smitty, ráordít Eddie-re, hogy „Gyere már! Gyere
már!” Eddie mondani akar valamit, de amikor kinyitja a száját, az ő torkából szökik ki az a
magas hang. Ekkor valami megragadja a lábát, és vonszolni kezdi a sáros talajon.
Aztán felébred. Verítékezve. Zihálva. Mindig ugyanaz. A legrosszabb benne nem az álmat-
lanság. A legrosszabb a mindent beborító sötétség, ami az álmot követően benne marad, az a
szürke bevonat, ami aztán az egész napját befelhőzi. Még a boldog pillanatait is mintha gipsz-
be rakták volna, olyan, mint az összefüggő jégtakaróba vájt lyuk.
Halkan felöltözik, és lemegy a lépcsőn. A taxi szokásos helyén, a sarkon áll, Eddie letörli
az ablakra rakódott párát. A sötétségről Marguerite-nek soha nem beszél. Az asszony megsi-
mogatja a haját, és megkérdi: – Mi a baj? –, mire ő azt feleli: – Semmi, csak döglött vagyok
–, és a dolog ennyiben marad. Hogyan is beszélhetne erről a rettenetes szomorúságról, ami-
kor az asszony mindent elkövet, hogy boldoggá tegye? Valójában maga sem lel rá magyará-
zatot. Csak azt tudja, hogy valami elébe lépett, útjába állt, míg végül feladta, már nem akart
többé mérnöknek tanulni, nem akart többé utazni. Leülepedett az élete. És ott is maradt.
Ma este, amikor Eddie hazajön a munkából, leparkolja a kocsit a sarkon. Lassan fölmegy
a lépcsőn. A lakásból kihallatszik, az ismerős dallam:

Te vettél rá, hogy megszeresselek,

Pedig én nem akartam,
Én nem akartam...

Kinyitja az ajtót, az asztalon torta és egy kis fehér zacskó, szalaggal átkötve.
– Te vagy az, szívem? – kiált ki Marguerite a fürdőszobából.
Fölemeli a fehér zacskót. Cukorka. A rakpartról.
– Boldog születésnapot... – Marguerite lágyan énekelve kerül elő. Gyönyörű, azt a karton-
ruhát vette fel, amelyet Eddie annyira kedvel, a haja feltűzve, a szája kirúzsozva. Eddie mély
lélegzetet vesz, mint aki érdemtelen ennyi szépre-jóra. Leküzdi a benne terjengő sötétséget: –
Hagyjál békén! – kiált rá. – Hadd örüljek a percnek úgy, ahogy örülnöm kell.
Marguerite a dal végére ér, és szájon csókolja Eddie-t.
– Akarod, hogy hajba kapjunk a cukorkáért? – súgja a fülébe.
Eddie megcsókolja megint. Valaki kopog.
– Eddie! Itt vagy? Eddie!
 Mr. Nathanson, a pék, aki a földszinten lakik, a bolt mögött. Neki van telefonja. Amikor
Eddie ajtót nyit, Mr. Nathanson fürdőköpenyben áll. Az arcán aggodalom.
– Eddie – mondja. – Gyere le. Telefonon keresnek. Azt hiszem, apáddal történt valami.
 – ÉN VAGYOK RUBY.
Eddie hirtelen rájön, miért olyan ismerős az asszony. Látott egy fényképet, valahol a mű-
hely végében, a régi kézikönyvek és a park első tulajdonosától származó dokumentumok kö-
zött.
– A régi bejárat... – kezdi Eddie.
Az asszony elégedetten bólint. Az eredeti Ruby rakparti bejárat afféle irányjelző pont volt,
óriási diadalív-szerkezet, amelynek alapjául egy francia templomépítmény szolgált, hornyolt
oszlopokkal, boltíves kupolával. És a kupola alatt, ahol minden látogató keresztülment, egy
gyönyörű nő festett képe díszelgett. Ezé az asszonyé. Rubyé.
– De hisz azt rég lerombolták – mondja Eddie. – Volt egy nagy...
Elhallgat.
– Tűz – mondja ki helyette az öregasszony. – Igen. Hatalmas tűz volt. – Állát leszegi, a
szemüvege mögött lenéz, mint aki az öléből olvas.
– Függetlenség napja volt, július 4-e – ünnep. Emile imádta az ünnepeket. Nagyon jó az
üzletnek – mondta. Ha a függetlenség napja jól sikerül, akkor az az egész nyárra hatással le-
het. Ezért Emile tűzijátékot szervezett. Katonazenekart is felvonultatott. Pluszmunkásokat,
napszámosokat is szerződtetett, csak arra a hétvégére. De az ünnep előtti este történt valami.
Forró nyári nap volt, s még napnyugta után se hűlt le az idő, ezért néhány segédmunkás elha-
tározta, hogy a szabadban alszanak, a munkások kalyibái mögött. Egy fémhordóban tüzet
gyújtottak, hogy megsüssék a vacsorájukat. Az éjszaka során persze ittak, tivornyáztak. A
munkások megkaparintottak néhány kisebb petárdát. És fellőtték. Fújt a szél. Vitte a szikrá-
kat. Akkoriban minden deszkából készült, kátrányos deszkából... Pillanatok alatt ment végbe
minden – ingatja fejét az asszony. – A tűz a mutatványosbódékig terjedt, onnan meg tovább
az állatketrecekig. A segédmunkások elmenekültek. Mire valaki felvert minket odahaza, a
Ruby rakpart már lángokban állt. Az ablakból láttuk a rettenetes narancsszínű lángtengert.
Hallottuk a rúgkapáló lovak dobogását és a tűzoltók masináinak dohogását. Az emberek az ut-
cára tódultak. Könyörögtem Emile-nek, hogy ne menjen oda, de persze hiába. Természetes,
hogy odament. Odament a dühöngő tűzbe, és menteni próbálta sokévi munkájának eredmé-
nyét, majd' szétvetette a düh és a kétségbeesés, és amikor a bejárat is lángot fogott a nevem-
mel és a rólam készült képpel, a józan eszét is elvesztette. Vödörből locsolta a vizet, amikor
egy oszlop ráomlott.
Ujjait összefogja, majd az ajkához emeli. – Egy éjszaka leforgása alatt az életünk egyszer s
mindenkorra megváltozott. Emile, aki nem riadt vissza a kockázattól, csak minimális biztosí-
tást kötött a rakpartra. Mindenét elvesztette. Odalett a nekem épített csodás ajándék. Kétség-
beesésében bagóért adta el az üszkös romokat egy pennsylvaniai üzletembernek. Az üzletem-
ber meghagyta a létesítmény nevét, és idővel újra megnyitotta a parkot. Csakhogy az már nem
volt a miénk. Emile testileg-lelkileg egyaránt összetört. Három évbe tellett, amíg újra járni tu-
dott. Elköltöztünk, ki a városból, egy kis lakásba, ahol szerény körülmények között éltünk, én
a rokkant férjemet ápoltam, s magamban némán egyvalamiért gyötrődtem.
Elhallgat.
– Miért?
– Hogy bár soha föl ne építette volna azt a helyet.
 AZ ÖREGASSZONY ELHALLGAT. Eddie a hatalmas, nefritszínű eget tanulmányozza.
Hányszor kívánta maga is, hogy aki felépítette a Ruby rakpartot, bárcsak valami mást kezdett
volna a pénzével.
– Sajnálom, ami a férjével történt – mondja Eddie, leginkább azért, mert nem tudja, mi
mást is mondhatna.
Az öregasszony mosolyog. – Köszönöm, kedvesem. De a tűzvész után még sokáig éltünk.
Három gyermeket neveltünk föl. Emile betegeskedett, sokat volt kórházban. Ötvenes éveimet
tapostam, amikor özvegyen maradtam. Látod ezt az arcot, ezeket a ráncokat? – Eddie felé for-
dítja az arcát. – Mindegyikért rendesen megdolgoztam.
Eddie összevonja a szemöldökét. – Nem értem. Találkoztunk... mi valaha? Járt valaha a
rakparton?
– Nem – mondja az asszony. – A közelébe se mentem többé. A gyerekeim viszont kijártak,
meg az ő gyerekeik is. De én nem. Én a mennyországot a lehető legmesszebbre álmodtam az
óceántól, visszavágytam a forgalmas vendéglőbe, ahol szerényen teltek a napjaim, amikor
Emile még udvarolt nekem.
Eddie a halántékát dörzsöli. Ahogy lélegzetet vesz, pára száll fel a tüdejéből.
– Akkor én miért vagyok itt? – kérdezi. – Úgy értem, a maga története, a tűz, mind sokkal
azelőtt volt, hogy én megszülettem.
– A születésed előtt történt dolgok is hatással lehetnek rád. Meg azok az emberek is, akik
előtted éltek. Nap mint nap olyan helyeken fordulunk meg, amelyek mind nincsenek, ha az
előttünk élők létre nem hozzák. Gyakran hisszük, hogy a munkahelyünk, ahol oly sok időt el-
töltünk, a mi érkezésünk előtt nem is létezett. De nem így van. – Összeütögeti az ujjbegyeit. –
Ha nem bukkan fel Emile, soha férjhez nem mentem volna. Ha nem házasodunk össze, nem
épült volna fel a rakpart. Ha nincs a rakpart, te nem kaptál volna ott munkát.
Eddie a fejét vakarja. – Akkor maga most azért van itt, hogy a munkámról meséljen?
– Nem, kedvesem – feleli Ruby ellágyult hangon. – Azért vagyok itt, hogy elmondjam, mi-
ért halt meg az apád.

AZ A TELEFONHÍVÁS Eddie anyjától. Az apja aznap délután összeesett a deszkapalló

keleti végében, a gyerek-rakétakilövő mellett. Borzalmasan magas láza volt.
– Eddie, félek – mondta az anyja reszkető hangon. Elmondta, hogy a hét elején egy éjjel,
hajnal felé, ronggyá ázva került elő az apja. A ruhája csupa homok. Egyik cipője sehol. Óce-
ánszaga volt, mesélte az anyja. Eddie bármibe lefogadta volna, hogy pálinkaszaga is volt.
– Köhögött – folytatta az anyja. – És a köhögés egyre rosszabb lett. Rögtön hívnunk kellett
volna az orvost... – A hangja elakadt.
Eddie apja aznap is elment dolgozni, betegen, mint mindig, most is felcsatolta a szerszá-
mosövét és a fazonkalapácsát, de este már egy falatot sem evett, tüsszögött, harákolt, és
agyonizzadta a trikóját. Másnapra még rosszabbul lett. Most meg, délután, összeesett.
– Tüdőgyulladás, állapította meg az orvos. Ó, tennem kellett volna valamit. Tennem kellett
volna valamit...
– Mégis, mit tehettél volna? – kérdezte Eddie. Bosszankodott, hogy az anyja ezért is magát
okolja. Az apja iszákossága miatt volt az egész.
Hallotta a telefonban, hogy az anyja sír.

EDDIE APJA gyakran mondogatta, annyi évet leélt az óceán partján, hogy ő már tengervi-
zet lélegzik. Most, hogy elkerült a víz közeléből, és kórházi ágyhoz volt kötve, a teste zsugo-
rodni kezdett, összement, mint a partra vetett halé. Szövődmények léptek fel. Tüdővizenyő.
Az állapota egyre válságosabbra fordult. A barátok már nem azt mondogatták, hogy egy-két
nap és hazakerül, hanem, hogy egy hét és hazakerül. Apja távollétében Eddie besegített a rak-
parton, esténként, miután a taxizással végzett, zsírozta a síneket, ellenőrizte a lékeket, kipró-
bálta az emelőket, de még a törött alkatrészeket is rendbe hozta a műhelyben.
Valójában az apja állását próbálta fenntartani. A tulajdonosok méltányolták az erőfeszíté-
seit, aztán a felét fizették annak, ami az apját megillette. A pénzt Eddie odaadta az anyjának,
aki naponta bejárt a kórházba, s többnyire ott is aludt. Eddie és Marguerite takarították a laká-
sát és vásároltak be neki.
Amikor Eddie kamaszkorában panaszkodott, hogy elege van a rakpartból, az apja felcsat-
tant: – Micsoda, tán nem elég jó neked ez a hely? – És később, amikor javasolta, hogy Eddie,
ha leérettségizett, ott vállaljon állást, Eddie majdnem kinevette, mire az öreg megint azt kér-
dezte: – Micsoda, tán nem elég jó neked ez a hely? – És mielőtt Eddie elment katonának, és
szóba hozta, hogy elvenné Marguerite-et, meg mérnöknek tanulna, az apja megkérdezte: –
Micsoda, tán nem elég jó neked ez a hely?
És most tessék, mindennek ellenére itt van a rakparton, és végzi az apja munkáját.
Végül egy este, az anyja erősködésére elment, hogy meglátogassa az apját. Lassan lépett be
a kórterembe. Apja, aki évek óta nem állt szóba vele, most már ahhoz is gyönge volt, hogy
megpróbálkozzon a beszéddel. Elnehezült szemmel figyelte a fiát. Eddie, aki egyetlen monda-
tot is nehezen préselt ki magából, azt tette, ami épp az eszébe ötlött: feltartotta a kezét és meg-
mutatta apjának a gépzsíros ujjait.
– Kétségbe ne essél, öcsi – mondta neki a többi karbantartó munkás. – Apád meg fog gyó-
gyulni. A legstrammabb gazember, akivel valaha dolgunk volt.

A SZÜLŐK RITKÁN eresztik el gyerekeik kezét, ezért a gyerekeknek kell elereszteniük a

szüleikét. Továbblépnek. Elköltöznek. Azokat a momentumokat, amelyek addig fontosak vol-
tak – egy anya jóváhagyása, egy apa rábólintása –, a maguk teljesítményének momentumai
halványítják el. A gyerekek csak sokkal később értik meg, amikor a bőr már petyhüdt, és a
szív meggyöngül, hogy az ő történetük egyenes folytatása anyjuk és apjuk történetének, egy-
másra ülepedő kövek, életük folyama alatt.
Amikor híre jött, hogy az apja meghalt – „eltávozott”, mondta a nővér, mintha csak leug-
rott volna a sarokra tejért –, Eddie csak üres dühöt érzett, azt a fajtát, amelyik bezárt ketrecé-
ben körbe-körbe kering. Mint a munkásemberek fiai általában, Eddie is hősi tettként élte meg
az apja halálát, hétköznapi élete apoteózisaként. Holott hősi tett helyett legföljebb egy iszákos
alak bódulatát láthatta maga előtt.
Másnap elment a szülei lakásába, be a hálószobájukba, kihúzkodta az összes fiókot, mintha
csak az apja egy darabkájára akarna rálelni. Átfésült mindent, filléreket talált, egy nyakkendő-
tűt, egy kis üveg almapálinkát, gumiszalagokat, villanyszámlákat, tollakat, meg egy öngyúj-
tót, sellővel az oldalán. Végül talált egy pakli kártyát. Azt zsebre vágta.

A TEMETÉS SZERÉNY volt és rövid. A következő hetekben Eddie anyja kábulatban élt.
Úgy beszélgetett a férjével, mintha az még most is ott lenne. Rákiabált, hogy halkítsa már le a
rádiót. Két személyre főzött. Az ágy mindkét felén felverte a párnákat, holott egyedül ő aludt
benne.
Egy este Eddie látta, hogy edényeket halmoz fel a konyhapultra.
– Hadd segítsek – kérte.
– Hagyd csak – felelt az asszony –, apád majd elrakja.
Eddie az anyja vállára tette a kezét.
– Mama – mondta gyöngéden. – A papa nincs többé.
– Hogyhogy nincs?
 Másnap Eddie megmondta a diszpécsernek, hogy kilép. Két hét múlva Marguerite-tel visz-
szaköltöztek abba a lakásba, ahol Eddie felnőtt, a Beachwood Avenue 6B-be, ahol keskeny a
folyosó, a konyhaablak a körhintára néz, és ahol Eddie elfogadott egy állást, amelyből szem-
mel tarthatta az anyját, egy állást, amelyre nyaranta kiképzést nyert: karbantartó lett a Ruby
rakparton. Eddie soha hangosan ki nem mondta – se a feleségének, se az anyjának, se másnak
–, de átkozta az apját, amiért meghalt, amiért a halálával belekényszerítette abba az életmód-
ba, amelyből egész életében szabadulni igyekezett; abba az életmódba – szinte hallani vélte,
hogyan kacag a sírban az apja –, amely, úgy látszik, mégiscsak éppen jó neki.
 Ma van Eddie születésnapja

Harminchét éves. Mindjárt kihűl a reggelije.

– Hol a só? – kérdi Noeltől.
Noel, a szája tele kolbásszal, kicsusszan a helyéről, áthajol egy másik asztalhoz, és megra-
gadja a sószórót.
– Nesze – motyogja. – Boldog születésnapot.
– Miért nem lehet a sót az asztalon tartani? – morog Eddie.
– Mi vagy te? A tulaj? – kérdi Noel.
Eddie vállat von. Már kora reggel nagy a hőség és fülledtség. Hozzátartozik a rutinhoz:
szombat reggelenként reggeli, mielőtt a park beindul. Noel a tisztító szakmában dolgozik. Ed-
die segítségével kapta a megbízatást, hogy tartsa rendben a Ruby park karbantartó részlegé-
nek munkaruháit.
– Hogy tetszik ez a csinos fiú? – kérdi Noel. A Life magazint tartja kezében, amely egy fia-
tal képviselőjelölt fotójánál van kinyitva. – Hogy indulhat ez az ürge az elnökségért? Hisz' ez
egy kölyök!
Eddie vállat von. – Úgy velünk egykorú.
– Nem vicc? – kérdi Noel. Felvonja a szemöldökét. – Azt hittem, öregebbnek kell lenni ah-
hoz, hogy az ember elnöknek jelöltesse magát.
– Öregebbek is vagyunk – mormogja Eddie.
Noel becsukja a lapot. A hangja suttogóra vált. – Te! Hallottad, mi történt Brightonban?
Eddie bólint. Kortyol a kávéból. Hallotta. Egy vidámparkban. A gondolán. Valami ketté-
tört. Egy anya tizenöt métert zuhant a fiával, mindketten szörnyethaltak.
– Ismersz arrafelé valakit? – kérdi Noel.
Eddie a fogai közé dugja a nyelvét. Hellyel-közzel hall ilyen balesetekről más vidámpar-
kokból, és összerezzen, mintha darázs húzott volna el a füle mellett. Nem telik el nap, hogy ne
aggódna, itt is előfordulhat valami, az ő felügyeletére bízott Ruby rakparton.
– Ne-em – feleli. – Nem ismerek senkit Brightonban.
Kinéz az ablakon, az állomásról fürdőzők igyekeznek a strand irányába. Törülközőt visz-
nek, napernyőt, papírba csomagolt szendvicsekkel teli fonott kosarakat. Némelyikük hóna
alatt a legújabb találmány: összecsukható szék, pehelykönnyű alumíniumból.
Egy öregember sétál arra panamakalapban, a szájában szivar.
– Nézd azt az ürgét – mondja Eddie. – Mibe, hogy elejti a szivarját a deszkapallón.
– Igen? Na és?
– Beesik a hasadékba, és az meggyullad. Érzem a szagát. A vegyszer, amivel bekenik a fát.
Azonnal füstölni kezd. Tegnap elkaptam egy kiskölyköt, nem lehetett több négyévesnél, és egy
szivarvég lógott a szájában.
Noel elfintorodik. – És?
Eddie elfordul. – És semmi. Az embereknek jobban kéne vigyázniuk, és kész.
Noel újabb villányi kolbászt töm a szájába. – Hogy te milyen muris alak vagy! Mindig
ilyen jópofa vagy a születésnapodon?
Eddie nem felel. Melléje telepedett a régi sötétség. Mostanra megszokta, úgy csinál helyet
neki maga mellett, mint egy utasnak a zsúfolt autóbuszon.
Az aznapi szervizmunkákra gondol. Eltört egy tükör az Elvarázsolt Kastélyban. Új ütközők
kellenek a dodzsembe. Ragasztó, villan át az agyán. Ragasztót kell rendelni. Eszébe jutnak a
szerencsétlen brightoniak. Eltűnődik, ott ki lehet a felelős.
– Ma hánykor végzel? – kérdi Noel.
 Eddie mély lélegzetet vesz. – Nehéz nap lesz. Nyár van. Szombat. Érted.
Noel szemöldöke a magasba szökik. – Hatkor kinn lehetünk a versenyen.
Eddie Marguerite-re gondol. Mindig Marguerite-re gondol, amikor Noel a lóversenyre in-
vitálja.
– Ugyan, ma van a születésnapod – mondja Noel.
Eddie villájával megpiszkálja a rántottát. Kihűlt, elment tőle az étvágya.
– Na jó, nem bánom – feleli.
 A harmadik lecke

– ANNYIRA RÉMES VOLT a rakparton dolgozni? – kérdezi az öregasszony.

– Nem én választottam magamnak – sóhajt Eddie. – Anyámnak segíteni kellett. Az egyik-
ből következett a másik. Teltek az évek. És én maradtam. Soha máshol nem éltem. Soha tisz-
tességesen nem kerestem. Tudja, hogy van az – az ember hozzászokik valamihez, a többiek
meg tőle függnek, és egy szép napon arra ébred, hogy már semmi különbség a kedd és a csü-
törtök között. Ugyanazt az unalmas munkát végzi, felügyeli a meneteket, pont mint az...
– Az apád?
Eddie hallgat.
– Keményen bánt veled – mondja az öregasszony.
Eddie lesüti a szemét. – Igen. Hát aztán?
– Talán te is keményen bántál vele.
– Kötve hiszem. Tudja, mikor beszélt velem utoljára?
– Utoljára meg akart ütni.
Eddie dühös pillantást küld felé.
– És tudja, mit mondott nekem utoljára? „Szerezz magadnak munkát.” Szép kis apa, mi?
Az öregasszony lebiggyeszti a száját. – És te ezután munkát szereztél magadnak. Össze-
szedted magadat.
Eddie agyát elönti a méreg. – Ide hallgasson – csattan fel. – Maga nem ismerte azt az ala-
kot!
– Ez igaz. – Az asszony felállt. – Csakhogy én tudok valamit, amit te nem. És ideje, hogy
megmutassam neked.

RUBY A NAPERNYŐJE HEGYÉVEL körívet ír le a hóba. Amikor Eddie belenéz a kör-

be, úgy érzi, a szeme esik ki az üregéből, önálló útra kel, lefelé szánkázik egy lyukban, egy
másik időpillanatba. A képek mind élesebbé válnak. Éveket ment vissza, még a régi lakásba.
Látja elölről, hátulról, alulról és felülről. A következőt látja:
Anyja aggódva ül a konyhaasztalnál. Vele szemben Mickey Shea ül. Mickey rémesen néz
ki. Csurom víz, minduntalan a homlokát dörzsöli, majd végighúzza kezét az orrán. Aztán sír-
va fakad. Eddie anyja egy pohár vizet tesz le elé. Int, hogy várjon, majd bemegy a hálószobá-
ba és becsukja az ajtót. Leveszi a cipőjét és a háziruháját. Blúzt és szoknyát vesz elő. Eddie
látja az összes szobát, de hogy ezek ketten mit beszélnek, azt nem hallja, csak hangfoszlányok
hatolnak el hozzá. Látja, hogy Mickey hozzá se nyúl a pohár vízhez, ehelyett elővesz egy flas-
kát a kabátzsebéből és meghúzza. Aztán lassan feláll, és a hálószoba felé tántorog. Kinyitja az
ajtót.
Eddie látja, hogy anyja, félig meztelenül, meglepetten megfordul. Mickey betántorog. Ed-
die anyja magára kap egy köntöst. Mickey közelebb megy. Az asszony ösztönösen kinyújtja a
kezét, hogy megállítsa. Mickey megtorpan, de csak egy másodpercre, aztán elkapja a kinyúj-
tott kezet, elkapja Eddie anyját, a falhoz nyomja, majd ránehezedik, átfogja a derekát. Az asz-
szony vonaglik, kiabál, mellkasánál fogva ellöki Mickeyt, s közben összekapja magán a kön-
töst. A férfi nagyobb és erősebb, borostás arcát az asszony nyakába fúrja, s közben záporoz-
nak a könnyei.
A bejárati ajtó ekkor felpattan, és ott áll Eddie apja, ronggyá ázva, övében lóg a pontkala-
pács. Beront a hálószobába, és ott meglátja, hogy Mickey a feleségét markolássza. Eddie apja
felordít. Fölemeli a kalapácsot. Mickey a feje fölé emeli kezét, az ajtó felé menekül, félrelök-
ve Eddie apját. Eddie anyja sír, a melle pihegve emelkedik-süllyed, arcát könnyek áztatják. A
férje elkapja a két vállát. Eszelősen megrázza. Az asszony köntöse szétnyílik. Mindketten
üvöltöznek. Aztán Eddie apja sarkon fordul és elrohan, kifelé menet még rácsap egy lámpára
a kalapáccsal. Ledübörög a lépcsőn, és eltűnik az esőáztatta éjszakában.

– MI VOLT EZ? – kiált fel Eddie hitetlenkedve. – Mi a fene volt EZ?

Az öregasszony hallgat. Ellép a hóba rótt körtől, és melléje rajzol egy másikat. Eddie meg-
próbál nem odanézni. De muszáj. Megint zuhan, megint szemtanúja lesz egy jelenetnek.
A következőt látja:
Vihar dúl a Ruby rakpart legtávolabbi pontján – „az északi ponton”, így nevezték –, ami
nem más, mint az óceánba mélyen benyúló hosszú hullámtörő gát. Az ég kékesfekete. Szakad
az eső. Mickey Shea a móló pereme felé botorkál. Elesik, a hasa zihálva emelkedik-süllyed.
Egy percig csak fekszik, arccal az elsötétült égbolt felé, aztán oldalára fordul és a mellvéd alá
gurul. Onnét a tengerbe esik.
Percek múlva odaér Eddie apja, fel-alá rohangál, a kalapács még mindig a kezében. Megra-
gadja a korlátot, tekintetével a tengert pásztázza. A szél rézsút söpri az esőt. Eddie apjának ru-
hája ronggyá ázott, bőröve majdhogynem feketének látszik. Észrevesz valamit a hullámok
közt. Megáll, lecsatolja az övét, lerúgja a cipőjét, megpróbálja lehúzni a másikat is, feladja,
átbújik a korlát alatt, majd a vízbe veti magát, ügyefogyottan csapkod a tajtékzó habok közt.
Mickey félig eszméletlenül föl-fölbukkan a kitartóan hullámzó tengervízben, habzó sárga
folyadékot okád. Eddie apja a szélbe ordibálva odaúszik hozzá. Megragadja Mickeyt. Mickey
feléje csap. Eddie apja vissza. Az ég villámlik, dörög, az eső üti-veri őket. Összeakaszkodnak,
vagdalkoznak a nekivadult hullámok közt.
Mickey köhög, fuldoklik, miközben Eddie apja megragadja, és a vállára kulcsolta a karját.
Lebukik, megint felszínre veti magát, aztán Mickey testének veselkedve a part felé irányozza
mindkettőjüket. Tempózik. Megindulnak előre. Egy hullám visszasodorja őket. Aztán megint
előre. Az óceán hánykódik, csapkod, de Eddie apja Mickey hóna alá ékelődve tempózik, s
közben veszettül pislog, hogy a látása kitisztuljon.
Sikerül meglovagolniuk egy hullámot, és attól fogva tempósan haladnak a part felé.
Mickey hörögve kapkod levegő után. Eddie apja a tengervizet köpködi. Mintha örökké tartana
a jelenet, az eső, az arcukba csapó fehér habok, a két ember hörgése és csapkodása. Végre egy
hatalmas, fölfelé kunkorodó hullám felkapja és a homokba pottyantja őket, Eddie apja kigurul
Mickey alól, karjával ragadja meg Mickey kezét, és tartja, hogy a következő hullám vissza ne
sodorja. Amikor a hullámok elülnek, egy végső nekirugaszkodással előrelöki Mickeyt, majd
elterül a parton, nyitott szája vizes homokkal tele.

EDDIE MEGINT AZT a helyet látja, ahol jelenleg tartózkodik. Kimerült, elgyöngült,
mintha ő maga küzdött volna meg a hullámokkal. A feje elnehezült. Eddig azt hitte, mindent
tud az apjáról, de most teljességgel elbizonytalanodott.
– De hát mit csinált? – suttogja Eddie.
– Megmentette egy barátja életét – mondja Ruby.
Eddie rámered. – Szép kis barát az ilyen. Ha én tudom, mit művelt, biztosan hagyom, hogy
ott fulladjon a tengerbe, ahol van.
– Erre apád is gondolt – bólint az öregasszony. – Azért eredt Mickey nyomába, hogy ala-
posan elintézze, akár meg is ölje. De a végén képtelen volt rá. Tudta, kicsoda Mickey. Ismerte
a gyöngéit. Tudta, hogy iszik. És tudta, hogy az ítélete nem megbízható.
Csakhogy évekkel korábban, amikor apád munkát keresett, éppen Mickey volt az, aki oda-
ment a rakpart tulajdonosához, és kezességet vállalt érte. És amikor te megszülettél, éppen
Mickey volt az, aki kölcsönadott annyit a szüleidnek, hogy legyen miből táplálni az új kis jö-
vevényt. Apád komolyan vette a régi barátságot...
– Na, álljon meg a menet, asszonyom!... – csattan föl Eddie. – Látta, mit művelt az a gaz-
ember az anyámmal?
– Láttam – mondja az öregasszony szomorúan. – Helytelen volt. De a dolgok nem mindig
olyanok, amilyennek látszanak.
– Mickeyt aznap délután elbocsátották. Átaludt egy műszakot, olyan részeg volt, hogy föl
sem ébredt, és a munkaadói közölték vele, hogy elegük van, végeztek vele.
Ezt a rossz hírt is úgy kezelte, ahogy a többit, még többet ivott, és mire anyádhoz ért, telje-
sen el volt ázva. Segítségért könyörgött. Vissza akarta szerezni az állását. Apád későig dolgo-
zott. Anyádnak kellett volna elkísérnie hozzá Mickeyt.
– Mickey mocsok módon viselkedett, de nem volt született gonosztevő. Abban a percben
magatehetetlen volt, tanácstalan, elmagányosodott. Amit tett, kétségbeesésében tette. Az ösz-
töneire hallgatva. Amelyek megcsalták. Apád is az ösztöneire hallgatott, s az első reakciója az
volt ugyan, hogy megöli, de a végső reakciója azt sugallta, hogy mentse meg az életét.
Az asszony keresztbe teszi két kezét a napernyő fogantyúján.
– És persze akkor betegedett meg. Órákig feküdt a parton vizesen és kimerülten, mire ösz-
sze tudta szedni magát, hogy hazavánszorogjon. Apád már nem volt fiatal. Ötvenes éveiben
járt.
– Ötvenhat volt – mondja Eddie meghökkenten.
– Ötvenhat – ismétli az öregasszony. – A teste legyengült, az óceán megtette a magáét, tü-
dőgyulladást kapott, aztán idővel meghalt.
– Mickey miatt? – kérdezi Eddie.
– A hűség miatt.
– Az emberek nem halnak meg a hűség miatt.
– Nem-e? – mosolyog az öregasszony. – És a vallás? A kormány? Az ilyen dolgokhoz nem
vagyunk hűségesek, ha kell, mindhalálig?
Eddie vállat von.
– Akkor már inkább egymáshoz legyenek hűségesek az emberek – mondja az öregasszony.
Ezután még jó sokáig ott maradnak mindketten a havas völgyben. Legalábbis Eddie úgy
érzi, hogy jó sokáig. De már nem tudja biztosan, hogy meddig is tartanak a dolgok.
– És mi történt Mickey Shea-vel? – kérdezi Eddie.
– Elhagyatottan halt meg, néhány év múlva – feleli az öregasszony. – Halálra itta magát.
Soha nem bocsátotta meg magának a történteket.
– De az öregem... – dörzsöli Eddie a homlokát. – Soha nem mondott semmit.
– Soha többé nem beszélt arról az éjszakáról, se anyáddal, se mással. Szégyellte magát
mindhármuk miatt. A kórházban meg már senkivel sem beszélt. A hallgatásba menekült,
csakhogy a hallgatás ritkán nyújt menedéket. A gondolatok azért tovább üldözték. Egy este a
légzése lelassult, lehunyta a szemét, és nem lehetett többé felébreszteni. Az orvosok azt
mondták, kómába esett.
Eddie emlékszik arra az estére. Újabb telefonhívás Mr. Nathansonhoz. Újabb kopogtatás.
– Attól fogva anyád nem mozdult el az ágya mellől. Ott volt éjjel-nappal. Nyögött magá-
ban halkan, mintha imádkozna: „Tennem kellett volna valamit, tennem kellett volna
valamit...”, ezt hajtogatta.
– Aztán végre egy este az orvosoknak sikerült rávenniük, hogy menjen haza aludni. Más-
nap kora reggel a nővér úgy találta meg apádat, hogy félig kilógott az ablakon.
– Na, álljon meg a menet – mondja Eddie. A szeme elkeskenyedik. – Az ablakon?
 Ruby bólint. – Valamikor az éjszaka során apád felébredt. Fölkelt, végigbotorkált a szobán,
és minden erejét összeszedve felhúzta a tolóablakot. A gyönge hangján anyádat szólította,
meg téged, meg a bátyádat, Joe-t. Meg Mickeyt. Abban a percben a szíve kiáradt, kiadott ma-
gából minden lelkifurdalást, minden fájdalmat. Talán érezte, hogy közeledik a megváltó halál.
De talán csak annyit tudott, hogy mindnyájan odakinn vagytok valahol az utcán, az ablaka
alatt. Kimászott. Hideg éjszaka volt. A szél meg a nyirkosság abban az állapotban végzetes
volt. Hajnalra meghalt.
– Amikor a nővérek megtalálták, visszarángatták az ágyba. Féltették az állásukat, ezért egy
szót se szóltak. Azt a mesét adták elő, hogy apád álmában halt meg.
Eddie döbbenten hátradől. Arra az utolsó képre gondol. Apja, a vén, kipróbált csataló,
amint megpróbál kimászni az ablakon. Hová igyekezett? Mire gondolt? Mi a rosszabb, ha az
életre, vagy ha a halálra nincs magyarázat?

– MAGA HONNÉT TUDJA mindezt? – kérdezi Eddie Rubytól.

Az asszony felsóhajt. – Apádnak nem volt pénze kórházi különszobára. Annak a férfinak
sem, aki a függöny túloldalán feküdt.
Hallgat egy sort.
– Emile volt az. A férjem.
Eddie szeme elkerekedik. Fejét felkapja, mint akinek csak most állt össze a kép.
– Akkor maga látta apámat.
– Láttam.
– És anyámat.
– Hallottam, hogyan nyöszörög azokon a magányos estéken. Soha nem beszéltünk. De mi-
után apád meghalt, érdeklődtem a családod felől. Amikor megtudtam, apád hol dolgozott, úgy
hasított belém a fájdalom, mintha egy szerettemet veszítettem volna el. A rakpart, amely a ne-
vemet viselte. Éreztem és megátkoztam rám nehezedő árnyékát, és megint egyszer azt kíván-
tam, bár soha meg ne épült volna. És ez a kívánság velem tartott a mennyországba, és velem
is maradt, amíg rád vártam.
Eddie zavartan néz maga elé.
– Az étkezde? – kérdezi az asszony. A csillogó kis pontra mutat a hegyek közt. – Az azért
van ott, mert vissza akartam térni fiatalabb éveimhez, egy egyszerűbb és biztonságosabb vi-
lágba. És azt akartam, hogy mindazok, akik valaha is a Ruby rakparton szenvedtek – a balese-
tek, tüzek, veszekedések áldozatai és kárvallottai – valahol biztonságban érezhessék magukat.
Ugyanazt akartam nyújtani nekik, amit Emile-nek, egy meleg helyet, jóltartást, hogy érezzék,
valahol, távol a tengertől örülnek nekik.
Ruby feláll; feláll Eddie is. Képtelen elterelni gondolatait az apja haláláról.
– Gyűlöltem – motyogja.
Az öregasszony bólint.
– Pokolian bánt velem gyerekkoromban. Aztán ahogy nőttem, egyre cudarabb lett.
Ruby egy lépést tesz Eddie felé. – Edward – szólal meg kedvesen. Először fordul elő, hogy
a nevén szólítja. – Egyvalamit tanulj meg tőlem. Haragot tartani kész méreg. Belülről emészti
el az embert. Úgy véljük, a gyűlölet olyan fegyver, amely az ellen irányul, aki ártott nekünk.
Csakhogy a gyűlölet görbe kés. És ha valakinek, hát magunknak ártunk vele. Légy megbocsá-
tó, Edward. Légy megbocsátó. Emlékszel, milyen könnyűnek érezted magad, amikor megér-
keztél a mennyországba?
Eddie emlékezik. Hová lett a fájdalmam?
 – Ez azért van, mert senki sem születik együtt a haraggal. És amikor meghalunk, a lélek
megszabadul tőle. De ha tovább akarsz lépni, meg kell értened, miért érezted azt, amit éreztél,
és hogy erre miért nincs már szükség.
Az asszony megérinti Eddie kezét.
– Meg kell bocsátanod apádnak.

EDDIE AZ APJA TEMETÉSÉT KÖVETŐ évekre gondol. Hogy soha nem vitte semmire,
hogy soha nem jutott el sehová. Mindig elképzelt egy életet, egy „milyen lett volna, ha” éle-
tet, ha az apja nem hal meg, és ha az anyja ezt követően nem omlik össze. Az évek során
misztifikálta ezt az elképzelt valamit, és minden veszteségét az apjának rótta fel: őt hibáztatta
a szabadsága, a sikeres pálya, a remény elvesztéséért. Soha nem tudott kilépni a piszkos, fá-
rasztó munkából, amelyet az apja hagyott maga után.
– Amikor meghalt – mondja Eddie –, mintha belőlem is magával vitt volna valamit. Utána
megrekedtem.
Ruby a fejét ingatja. – Nem apád az oka, hogy soha nem hagytad magad mögött a rakpar-
tot.
Eddie fölnézett. – Hanem micsoda?
Az asszony elrendezi a szoknyáját. Megigazgatja a szemüvegét. És elindul. – Még van két
ember, akikkel találkoznod kell – feleli.
– Várjon – szeretné mondani Eddie, de a hirtelen támadt hideg szél torkára fagyasztja a
szót. Aztán minden elsötétül.

RUBY ELTŰNT. Eddie megint a hegytetőn áll, a hóban, az étkezde előtt.

Sokáig áll ott, egyedül a csendben, amíg rá nem ébred, hogy az öregasszony nem jön visz-
sza többé. Akkor az ajtó felé fordul, és lassan benyit. Meghallja az evőeszközök csilingelését
és az edények csörömpölését. Frissen sült étel – kenyér, hús, mártás – illata csapja meg az or-
rát. És ott van mindazok szelleme, akik odavesztek a rakparton, egymással vannak elfoglalva,
esznek, isznak, beszélgetnek.
Eddie bizonytalanul lépeget, tudja, hogy az ő szelleme is ott van közöttük. Jobbra fordul a
sarokban lévő bokszhoz, apja cigarettázó kísértetéhez. Megreszket. Maga előtt látja az öreg-
embert, amint kilóg a kórház ablakán, s ott hal meg éjnek évadján, egyedül.
– Apa? – suttogja.
Az apja nem hallja. Eddie közelebb lép. – Apa. Most már tudom, mi történt.
Összeszorul a mellkasa. Térdre esik a boksz mellett. Az apja most olyan közel van, hogy
Eddie látja a bajusza szőrszálait és a kirojtosodott szivarvéget. Látja a táskákat apja fáradt sze-
me körül, a hajlott orrát, a munkásember csontos kezét, széles vállát. Lenéz a maga kezére, és
egyszer csak rájön, hogy földi testében ő már öregebb az apjánál. Minden tekintetben túlélte.
– Dühös voltam rád, apa. Gyűlöltelek.
Eddie érzi, hogy könnyek szöknek a szemébe. Remegés fut végig a testén. Valami kizúdul
belőle.
– Megvertél. Kirekesztettél. Nem értettem, miért. Most sem értem. Miért tetted? Miért? –
Hatalmas, fájdalmas lélegzetet vesz. – Nem tudtam, érted? Nem ismertem az életedet, nem
tudtam, mi történt. Nem ismertelek. De az apám vagy. Lépjünk túl rajta, rendben? Rendben?
Túlléphetünk?
A hangja elcsuklik, elvékonyodik. – OKÉ? HALLASZ ENGEM? – sikoltja. Majd szelí-
debben hozzáteszi: – Hallasz engem? Apa!
Egészen közel hajol. Látja az apja piszkos kezét. Az utolsó szavakat már-már suttogva
mondja.
 – Felejtsük el.
Eddie ököllel az asztalra csap, majd a földre roskad. Amikor fölnéz, észreveszi, hogy Ruby
az ajtóban áll, szép és fiatal. Fejét leszegi, kinyitja az ajtót, és felemelkedik a nefritkék égbe.
 CSÜTÖRTÖK, DÉLELŐTT 11 ÓRA

KI FIZETI EDDIE TEMETÉSÉT? Rokonai nem voltak. Végrendeletet nem hagyott. Tete-
me a városi halottasházban maradt, akárcsak a ruhái és személyes tárgyai, a karbantartó-e-
gyenruhája, zoknija, cipője, vászonsapkája, jegygyűrűje, cigarettája és pipatisztítója – mind
arra vártak, hogy valaki majd jelentkezik értük.
Végül Mr. Bullock, a park tulajdonosa állta a számlát, felhasználva azt a pénzt, amely Ed-
die többé be nem váltható fizetéscsekkjéből visszamaradt. A koporsó fából készült. A templo-
mot hely szerint választották ki – arra esett a választás, amelyik legközelebb van a rakparthoz
–, hogy a szertartáson részt vevők mihamarabb visszaérhessenek a munkába.
Néhány perccel a szertartás kezdete előtt a lelkipásztor megkérte a tengerészkék sportkabá-
tot és ünnepi, fekete farmert viselő Dominguezt, hogy fáradjon be az irodájába.
– Mondana valamit, ami az elhunytat leginkább jellemezte? – kérte a lelkipásztor. – Ha jól
tudom, a munkatársa volt.
Dominguez nagyot nyelt. Nem érezte különösebben jól magát egyházi személyek társasá-
gában. Összekulcsolta ujjait, mint aki megfontolja a mondókáját, aztán olyan szelíden, ahogy
ebben a helyzetben elvárható, beszélni kezdett.
– Eddie őszintén szerette a feleségét – mondta végül.
Ujjait széjjelkulcsolva sietve hozzátette: – Az asszonyt persze nem ismertem.
 A negyedik személy, akivel Eddie
a mennyországban találkozik
EDDIE HUNYORÍT, és egy csapásra egy kis, kerek szobában találja magát. A hegyek el-
tűntek, a nefritkék ég nemkülönben. Az alacsony gipszmennyezetbe majdnem beüti a fejét. A
szoba színe barna – egyszerű, közönséges, mint a csomagolópapír –, és üres, csak egy fazsá-
moly van benne, meg egy ovális tükör a falon.
Eddie a tükör elé áll. Nem látja benne a tükörképét. Csak a helyiség megfordított képét,
amely hirtelenében kitágul, és egy sor ajtó kerül a látóterébe. Eddie megfordul.
Aztán köhög.
A hang hallatán úgy összerezzen, mintha valaki mástól eredt volna. Megint köhög, nehéz,
reszelős köhögéssel, mintha a tüdejében kellene valaminek kitisztulnia.
Mikor kezdődött ez az egész? – gondolja Eddie. Megérinti a bőrét, amely a Rubyval történt
találkozás óta megöregedett. Vékonyabbnak tűnik és szárazabbnak. A dereka tájéka, amely a
Kapitánnyal töltött idő során még rugalmas volt, mint a megfeszített gumi, most laza, és a
kortól megereszkedett.
Még van két ember, akikkel találkoznod kell, mondta Ruby. És aztán mi lesz? Tompa nyi-
lallást érez a derekában. A rossz lába merevebb. Rájön, mi történik, mert ez a mennyország
minden új fázisában bekövetkezett. Rohad szétfele.

AZ EGYIK AJTÓHOZ LÉP, és belöki. Hirtelen a szabadban találja magát, egy ház kertjé-
ben, ahol még sohasem járt, ismeretlen vidéken, egy mulatság, minden bizonnyal esküvői fo-
gadás közepén. A gyepen vendégek álldogálnak, kezükben ezüsttányér. A kert egyik végében
piros virágokkal és nyírfaágakkal feldíszített boltív, a másik végében az ajtó, amelyen keresz-
tül Eddie belépett. A fiatal és csinos menyasszony a csoport közepén áll, épp egy csatot vesz
ki halványszőke hajából. A vőlegény szikár alak. Fekete szalonkabátot visel, a kezében kard,
a feltartott kard hegyén gyűrű. Leengedi, a menyasszony felé nyújtja, aki a vendégek éljenzé-
se közepette elveszi. Eddie hallja a hangjukat, de idegen nyelven beszélnek. Németül? Své-
dül?
Megint köhög. A csoport tagjai felnéznek. Mintha mindenki mosolyogna, és ez a sok mo-
solygás megrémíti Eddie-t. Kihátrál az ajtón, amelyen keresztül belépett; azt gondolja, ugyan-
abba a kerek helyiségbe fog visszajutni. Ehelyett egy másik esküvő kellős közepén találja ma-
gát, ezúttal zárt helyen, egy hatalmas teremben, ahol az ünneplők leginkább spanyolnak tűn-
nek, és a menyasszonynak narancsvirágot tűztek a hajába. Kézről kézre adják a táncosok, és
mindegyik vendég egy zacskó aprópénzt nyom a kezébe.
Eddie megint köhög – nem sikerül visszafognia –, és amikor itt is felkapják a fejüket az
emberek, megint kihátrál, és egy újabb esküvői jelenet közepébe kerül. Úgy sejti, valami afri-
kai hely lehet, ahol a családok bort öntenek a földre, a párok kézen fogva átugranak egy sep-
rűnyélen.
A következő ajtón egy kínai fogadásra kerül, ahol tűzijátékot gyújtottak a vidám résztve-
vőknek, majd a következő ajtón valami más következik – talán franciák? –, ahol az ifjú pár
egy kétfülű korsóból iszik.
Meddig megy ez? – gondolja Eddie. Egyik fogadáson se látta nyomát, hogy kerültek oda az
emberek, nincsenek autók, se buszok, se kocsik, se lovak. A távozásra senki sem gondol. A
vendégek nyüzsögnek, Eddie elvegyül közöttük, mosolyognak rá, de nem szólnak hozzá, pon-
tosan úgy, ahogy néhányszor valóban megtörtént, amikor életében ilyen helyekre vetődött.
Cseppet sem bánja. Úgy érzi, az esküvőkön túl sok a zavarba ejtő momentum, amikor például
a párokat felkérik, hogy vegyenek részt a táncban, vagy segítsenek székestül fölemelni a
menyasszonyt. Ilyenkor Eddie mindig restelkedett a rossz lába miatt, úgy érezte, a terem túlsó
végéből is őt nézik.
Emiatt aztán nemigen járt el, és ha mégis, gyakran megállt a parkolóban, rágyújtott, várta,
hogy teljen az idő. Sokáig nem is volt esküvő, ahová meghívták volna. Csak élete vége felé,
amikor siheder kollégái felnőttek és megnősültek, akkor kényszerült előhúzni a szekrényből
kifakult ünneplőruháját, hozzá a galléros inget, amely bevágott a nyakánál. Addigra a régen
megsérült lába eltorzult, deformálódott. A térdét ízületi fájdalom kínozta. Csúnyán bicegett,
ezért nem kényszerült részt venni a mindenkire kötelező megmozdulásokban, mint a tánc meg
a gyertyagyújtás. Magányos „öregnek” tartották, akinek se kutyája, se macskája, nem is várt
tőle senki semmit, csak hogy mosolyogjon, amikor a fotós az asztal körül ülőket fényképezi.
Most meg a karbantartós munkaruhájában egyik esküvőről a másikra megy, egyik fogadás-
ról a másikra, egyik nyelv, egyik torta, egyik fajta muzsika után következik a másik nyelv,
másik torta, másik muzsika. Az események egyformaságán Eddie meg se lepődik. Korábban
is úgy vélekedett, hogy az egyik esemény pont olyan, mint a másik. Csak azt nem érti, mi kö-
ze neki ehhez az egészhez.
A következő ajtót is belöki, ezúttal egy olasz faluban találja magát. Köröskörül dombok,
szőlők és mészkőből épült házak. A férfiak sűrű, fekete haja nedvesen hátrafésülve, az asszo-
nyok szeme fekete, vonásaik élesek. Eddie helyet talál magának egy fal mellett, és nézi,
ahogy az ifjú pár egy kétnyelű fűrésszel kettészel egy farönköt. Szól a zene – fuvolák, hege-
dűk, gitárosok –, s a vendégek rákezdenek a tarantellára, ropják vad forgatagban. Eddie né-
hány lépést hátrál. Tekintete a tömeg szélére téved.
Hosszú, levendulakék ruhában és szalmakalapban egy nyoszolyólány járkál a vendégek
között, kezében egy kosár cukrozott mandula. Messziről húsz év körülinek látszik.
– Per l'amaro e il dolce? – kérdezi, miközben az édességet körbekínálja. – Per l'amaro e il
dolce?... Per l'amaro e il dolce?...
Hangja hallatán Eddie egész testében megremeg. Kiveri a veríték. Valami arra ösztökéli,
hogy futásnak eredjen, ugyanakkor másvalami odacövekeli. A lány feléje tart. Ahogy kikuk-
kant a virágdíszes karimájú kalap alól, tekintete találkozik az övével.
– Per l'amaro e il dolce? – kérdezi, és mosolyogva feléje nyújtja a kosárkát. – Keserűt és
édeset?
Sötét haja eltakarja egyik szemét, és Eddie szíve majdnem meghasad. Beletelik egy pilla-
natba, amíg ajka szétnyílik, és torkából kiszabadul a hang, de végül sikerül kinyögnie annak a
névnek a kezdőbetűjét, amely egyedül váltja ki belőle ezt az érzést. Térdre esik.
– Marguerite... – suttogja.
– Keserűt és édeset – ismétli a lány.
 Ma van Eddie születésnapja

Eddie és a bátyja a karbantartó részlegben üldögélnek.

– A legújabb modell – emeli büszkén magasba Joe a fúrót.
Joe kockás sportkabátot és fekete-fehér félcipőt visel. Eddie úgy véli, a bátyja túlontúl ki-
rittyentette magát – nála a kirittyentés egyenlő a természetellenessel – de Joe most egy vas- és
fémárucégnél eladó, Eddie viszont évek óta ugyanazt viseli, úgyhogy honnét tudhatná, mi a
csicsás, mi nem?
– Bizony ám – mondja Joe. – És tudod mit? Elemmel működik.
Eddie az ujjai közé csippenti az elemet, kis vacak, nikkel kadmiumnak hívják. Hihetetlen.
– Indítsd csak el – mondja Joe, és kezébe nyomja a fúrót.
Eddie megnyomja az indítógombot. Berregés.
– Jó, mi? – kiáltja Joe.
Aznap reggel Joe elmondta Eddie-nek, mennyi a fizetése. Háromszor annyi, mint amennyit
Eddie keres. Aztán Joe gratulált Eddie előléptetéséhez: ő lett a Ruby rakpart karbantartó
részlegének vezetője, megkapta apja régi beosztását. Eddie legszívesebben azt mondta volna:
– Ha úgy odavagy tőle, miért nem csinálod te? Cseréljünk. – De nem mondta. Eddie soha ki
nem mondta a legbenső gondolatait.
– Hahó! Van itt valaki?
Marguerite áll az ajtóban, kezében egy tekercs narancssárga jegy. Eddie tekintete, mint
mindig, végigpásztázza az arcát, olíva bőrét, feketekávé szemét. A lány ezen a nyáron az egyik
jegypénztárban vállal munkát, a hivatalos Ruby rakparti egyenruhát viseli: fehér blúz, piros
mellény, fekete lovaglónadrág, piros svájcisapka, és a neve a mellére tűzve. Eddie-ben már a
névjegy látványától is felmegy a pumpa – kivált a nagymenő bátyja előtt.
– Mutasd meg neki a fúrót – mondja Joe. Marguerite-hez fordul. – Elemes.
Eddie megnyomja a gombot. Marguerite a fülére tapasztja kezét.
– Ez még a horkolásodnál is hangosabb – mondja.
– Hohó! – kiált Joe nevetve. – Hohó! Ezt megkaptad!
Eddie zavartan földre szegezi a tekintetét, aztán látja, hogy a felesége mosolyog.
– Ki tudnál jönni? – kérdi Marguerite.
Eddie meglóbálja a fúrót. – Dolgozom.
– Csak egy percre, jó?
Eddie lassan feláll, és követi az asszonyt az ajtó elé. A nap az arcába tűz.
– BOLDOG SZÜLLNAPOT, MR. EDDIE! – kiált egy csapat gyerkőc egyszerre.
– Nahát, még mit ki nem... – mondja Eddie.
– Gyerekek, akkor most tegyük föl a gyertyákat a tortára!
A gyerekek a közelben felállított összecsukható asztalkán álló tortához száguldanak. Mar-
guerite Eddie-hez hajol, és a fülébe súgja: – Megígértem nekik, hogy mind a harmincnyolcat
egyszerre elfújod.
Eddie felhorkan. Nézi, ahogy a felesége igazgatja a gyerektársaságot. Marguerite-et min-
dig feldobja a gyerekek közelsége, könnyen megtalálja velük a hangot, de neki is keseredik,
ha arra gondol, hogy neki nincsen sajátja. Az egyik orvos azt mondta, azért, mert túl ideges.
A másik, hogy túl sokáig várt, huszonöt éves korában kellett volna szülnie. Aztán már nem
volt több pénzük orvosra. Ennyi.
Már majd' egy éve folyvást az örökbefogadásról beszél. Elment a könyvtárba. Kérdőíveket
vitt haza. Eddie azt mondta, túl öregek hozzá. – Mi a túl öreg egy gyerekhez? – kérdezett visz-
sza Marguerite.
 Eddie azt mondta, majd gondolkodik rajta.
– Jól van – kiáltja most Marguerite a torta mellől. – Lehet jönni, Mr. Eddie! Fújd el. Ja,
várj csak... várj... – Benyúl a táskájába, előhúz egy fényképezőgépet – bonyolult szerkentyű
huzalokkal, kupakokkal és kerek villanólámpával.
– Charlene kölcsönadta. Polaroid. – Marguerite elkészíti a felvételt, Eddie a torta mögött
áll, körülötte gyerekek csodálják a harmincnyolc kicsi lángot. Az egyik gyerek megböki Eddi-
e-t, úgy biztatja: – Fújd el, jó?
Eddie lenéz. A tortabevonat összemaszatolva, rajta számtalan pici gyerekujj lenyomata.
– Jó – mondja, de továbbra is csak a feleségét nézi.
 EDDIE MEGBŰVÖLTEN BÁMULJA a fiatal Marguerite-et. – Ez nem te vagy – mondja.
A lány leereszti a mandulás kosárkát. Szomorúan mosolyog. Hátuk mögött szól a tarantel-
la, a nap lebukóban a fehér felhőszalag mögött.
– Ez nem te vagy – ismétli meg Eddie.
– Juhé! – kiáltanak a táncosok. És püfölik a csörgődobokat.
A lány a kezét nyújtja. Eddie sietve elkapja, ösztönösen nyúl utána, mint aki egy zuhanó
tárgyat akar elkapni. Ujjaik összeérnek, a férfi még életében nem érzett ilyet, mintha újabb
húsréteg borítaná be a meglévő húsát, puha és meleg, majdhogynem csiklandós.
– Ez nem te vagy – mondja.
– Én vagyok – suttogja a lány.
Juhé!
– Nem te vagy, nem te vagy, nem te vagy – mormogja Eddie, miközben fejét a lány vállára
hajtja, és halála óta először elsírja magát.

ESKÜVŐJÜKET KARÁCSONYESTE tartották a Sammy Hong félhomályos kínai ven-

déglő emeleti részén. Sammy Hong boldogan kiadta nekik egész estére, nagy forgalmat
amúgy se remélhetett. Eddie az összes pénzt, amit leszereléskor kapott, mind elverte a foga-
dásra – sült csirke volt, kínai zöldségekkel, portói bor, meg egy tangóharmonikás. A szertar-
táshoz szükséges székeket át kellett vinni a vacsoraasztalokhoz, úgyhogy mihelyt kimondták a
boldogító igent, a pincérek megkérték a vendégeket, hogy álljanak fel, és levitték a székeket
az asztalokhoz. A tangóharmonikás egy hokedlin ült. Évek múltán Marguerite azon tréfálko-
zott, hogy az esküvőjükről már csak a tombola hiányzott.
Amikor a vacsora véget ért, és az ünnepeltek megkapták apró ajándékaikat, valaki elmond-
ta az utolsó köszöntőt, és a tangóharmonikás összecsomagolta a hangszerét. Eddie és Margue-
rite a főbejáraton léptek ki. Könnyű, hideg eső esett, de az ifjú pár hazasétált, hisz' mindössze
néhány saroknyira laktak. Marguerite vastag, rózsaszínű kardigánt viselt a menyasszonyi ru-
hája fölött. Eddie-n fehér zakó volt, az ing szorította a nyakát. Fogták egymás kezét. Vonultak
az utcai lámpák fénye alatt. Körülöttük némaságba burkolózott minden.

AZ EMBEREK AZT MONDJÁK, „rátaláltak” a szerelemre, mintha az valami kövek közé

rejtett tárgy volna. De a szerelem számtalan formát ölt, és nincs két ember, se férfi, se nő, aki
számára egyforma volna. Amit az emberek meglelnek, az a szerelem bizonyos formája. És
Eddie megtalálta a szerelem bizonyos formáját Marguerite-nél, a hálás szerelmet, a mély, de
hallgatag szerelmet, azt a fajta szerelmet, amelyről jól tudta, semmi mással nem pótolható.
Amikor Marguerite elment, Eddie élete megáporodott. Hibernálta a szívét.
És most itt van ismét, ugyanolyan fiatalon, mint amikor összeházasodtak.
– Gyere velem – mondja a lány.
Eddie próbál megállni a lábán, de a rossz térde megroggyan. A lány könnyedén fölemeli.
– A lábad – mondja, és gyöngéden a jól ismert, elhalványult forradásra pillant. Aztán föl-
néz, és megsimogatja a füle fölött göndörödő haját.
– Megőszültél – mosolyog.
Eddie nyelve megbénult. Csak néz, másra nem képes. A lány pontosan olyan, amilyennek
az emlékezetében őrzi – valójában még gyönyörűbb, hisz' a végső emlékei inkább az idősebb,
szenvedő asszonyhoz kötődnek. Áll mellette némán, mígnem a lány sötét szeme összeszűkül
és az ajka huncut mosolyba fut.
– Eddie – Marguerite majdnem kuncog. – Ilyen hamar elfelejtetted, milyen voltam?
Eddie nagyot nyel. – Azt én soha el nem felejtettem.
A lány könnyedén megsimogatja az arcát, Eddie testén melegség fut végig. A lány a falu és
a táncoló vendégek felé int.
– Sok-sok esküvő – mondja boldogan. – Az én választásom. A világ esküvői, minden ajtó
mögött más és más. Ó, Eddie, semmi sem változik, amikor a vőlegény fölemeli a fátylat, ami-
kor a menyasszony elfogadja a gyűrűt, a lehetőség, amely ott bujkál a szemükben, egyforma,
bárhol a világon. Őszintén hiszik mind, hogy az ő szerelmük, az ő házasságuk minden eddigi-
nél különb. Szerinted a miénk is ilyen volt? – kérdezi mosolyogva.
Eddie nem tudja, mit mondhatna.
– Nekünk is volt tangóharmonikásunk... – mondja végül.

ELTÁVOLODNAK AZ ESKÜVŐI mulatságtól, s megindulnak egy kavicsos ösvényen. A

zene elhalkult, már csak távoli zenebonának hat. Eddie el akar mondani Marguerite-nek min-
dent, amit eddig látott, mindent, ami történt. És ki akarja faggatni a lányt minden kicsiségről
és minden nagy dologról. Kavarog benne minden, szorong, nem tudja, hol kezdje.
– Veled is így történt? – kérdezi végül. – Te is találkoztál öt emberrel?
A lány bólint.
– De másik öt emberrel – jegyzi meg Eddie.
A lány ismét bólint.
– Akik mindent elmagyaráztak? Amitől mindent megértettél?
Marguerite mosolyog. – Mindent megértettem. – Megérinti a férfi állát. – És attól fogva
rád vártam.
Eddie a szemét nézi. A mosolyát. És eltűnődik, vajon ilyen érzés volt-e, ahogy várakozott.
– Mennyit tudsz... rólam? Úgy értem, mennyit tudtál meg azóta, hogy...
Még most sem bírja kimondani.
– Azóta, hogy meghaltál.
A lány leveszi szalmakalapját, és hátraveti a homlokából göndör, fiatal fürtjeit. – Azt mind
tudom, ami akkor történt, amikor együtt voltunk...
Lebiggyeszti az ajkát.
– És most már azt is tudom, hogy miért történt...
Kezét a férfi mellkasára teszi.
– És azt is tudom, hogy őszintén szerettél.
Ekkor megfogja Eddie másik kezét. Eddie érzi az olvasztó melegséget.
– Azt nem tudom, hogyan haltál meg – mondja Marguerite.
Eddie egy percig gondolkodik.
– Azt én sem tudom pontosan – szólal meg. – Volt egy lány, egy kislány, odaugrott a sínek
közé, bajba került...
Marguerite szeme elkerekedik. Nagyon fiatalnak látszik. Eddie nem is gondolta, hogy eny-
nyire nehéz lesz beszámolni feleségének a haláláról.
– Vannak ezek a menetek, tudod, ezek az új menetek... nem is hasonlítanak a régiekre...
mindegyiknek óránként ezer mérföldet kell megtennie. Szóval volt ez a menet, amelyik leejti
a kocsikat, és a hidraulikának meg kell állítania, lassan lefékeznie, de valami elnyírta a kábelt,
a kocsi elszabadult, még most sem értem, de a kocsi lezuhant, mert én szóltam, hogy engedjék
le – mármint szóltam Domingueznek, ő az a fiú, aki most velem dolgozik... nem az ő hibája
volt... de szóltam neki, aztán megpróbáltam megakadályozni, de már nem hallotta, az a kis-
lány meg pont ott ült, és próbáltam elhúzni onnét. Meg akartam menteni. Éreztem a kicsi ke-
zét, de aztán...
Elhallgat. Marguerite a fejét félrebillentve várja a folytatást. Eddie mély lélegzetet vesz.
– Nem beszéltem ennyit, amióta idekerültem – mondja.
A lány bólint, szelíden mosolyog, amitől Eddie tekintete elhomályosul, hirtelen nagy-nagy
szomorúság telepszik rá, aztán valahogy, ki tudja miért, mindez már egy cseppet sem számít,
se a halála, se a park, se az, ahogy hátrakiáltott a bámészkodóknak, hogy „Vissza!”. Miért is
beszél erről?
Mit csinál? Valóban vele van? Mint valami elfojtott bánat, amely feltör és a szívbe markol,
lelkét úgy kerítik hatalmukba a régi érzések, az ajka megremeg, és őt hátára kapja a sodra
mindannak, amit elveszített. Nézi a feleségét, a halott feleségét, az ifjú feleségét, a hiányzó,
egyetlen feleségét, és már nem akar tovább keresgélni.
– Ó, istenem, Marguerite – suttogja. – Annyira sajnálom, annyira sajnálom. Nem is tudom
elmondani, mennyire. Nem tudom elmondani. Nem tudom elmondani.
Tenyerébe temeti az arcát, és azért kimondja, kimondja azt, amit mindenki kimond: – ANy-
nyira hiányzol.
 Ma van Eddie születésnapja

A lóversenypályát zsúfolásig megtöltik a nyári vendégek. A nők szalmakalapban, a férfiak

szivaroznak. Eddie és Noel korán kimennek, hogy megtegyék Eddie születésnapi számát, a 39-
et, méghozzá dupla vagy semmi alapon. Lecsapható deszkaülésen ülnek. A lábuknál papírpo-
hárban sör, az elhajított, vesztes szelvények szőnyegén.
Eddie addigra már nyert az első futamon. Fele nyereményét föltette a második futamra, és
akkor is nyert, ami életében először fordult elő vele. Kapott 209 dollárt. Miután kisebb tétele-
ken kétszer veszített, mindent föltett egy lóra a hatodik menetben, méghozzá abból az egészsé-
ges feltételezésből kiindulva, hogy nulláról indult, ergo mi kára származhat abból, ha ugyan-
úgy megy is haza.
– Csak gondolj bele, hogy ha nyersz, meglesz minden, amire a gyereknek szüksége lehet –
mondja neki Noel.
Csengetnek. A lovak nekierednek. A pálya egyenes szakaszán összetartanak, tarka selyem-
szőrük hullámzik, ahogy mozognak. Eddie a 8-as számot tette meg, egy Jersey Finch nevű lo-
vat, ami nem rossz, pláne, ha négy az egyhez a tét, de amit Noel az imént mondott a „gyerek-
ről” – akit Eddie és Marguerite örökbe fogadni készül – az lelkifurdalással tölti el. Volna he-
lye annak a pénznek. Akkor meg miért művel ilyeneket?
A tömeg talpra szökken. A lovak a célegyenesbe érnek. Jersey Finch elhúz a többitől. A tö-
meg biztatása a dübörgő paták zajával keveredik. Noel teli torokból ordít. Eddie a tikettet
szorongatja. Idegesebb, mint szeretné. Tiszta libabőr. Egy ló kiválik a tömkelegből.
Jersey Finch!
Eddie-nek közel nyolcszáz dollár üti a markát. – Haza kell telefonálnom – mondja.
– Azzal tönkreteszed – feleli Noel.
– Miről beszélsz?
– Ha valakinek elmondod, azzal elpuskázod a szerencsédet.
– Te meg vagy húzatva.
– Ne csináld.
– Felhívom. Olyan boldog lesz.
– Nem lesz boldog.
Elbiceg egy telefonfülkéhez és bedob egy tízcentest. Marguerite felveszi. Eddie elújságolja
a jó hírt. Noelnek igaza van. Az asszony nem örül. Azt mondja, jöjjön haza. Eddie erre azt fe-
leli, neki ne parancsolgasson.
– De hát gyerekünk lesz – korholja az asszony. – Ezzel a viselkedéssel fel kell hagynod.
Eddie-nek ég a füle, úgy teszi le a telefont. Visszamegy Noelhez, aki mogyorót rágcsál a
korlát mellett.
– Kitalálom – mondja Noel.
A pénztárhoz mennek, és megtesznek egy másik lovat. Eddie kiveszi zsebéből a pénzt. Egyik
énjének elege van, a másik énje folytatná, hogy amikor hazamegy, csak odahajíthassa a pénzt
az ágyra, és azt mondhassa a feleségének: – Nesze, vegyél rajta, amit akarsz.
Noel nézi, mennyi pénzt lök be a nyíláson. Magasba szökik a szemöldöke.
– Tudom, tudom – mondja Eddie.
Csak azt nem tudja, hogy Marguerite, mivel nem hívhatja vissza, úgy döntött, kimegy és
megkeresi a versenyen. Bántja, hogy kiabált, végtére is Eddie születésnapja van, bocsánatot
akar kérni, és szeretné, ha Eddie abbahagyná. Múltbéli esetekből tudja, hogy Noel majd kinn
akar maradni zárásig. Noel már csak ilyen. És mivel a lóversenypálya alig tíz percre van,
Marguerite kapja a táskáját, és végighajt a használt Nash Ramblerrel az Ocean Parkwayn. A
Lester Streeten jobbra fordul. A nap már lebukott, az ég szétfolyóban. A legtöbb kocsi a másik
irányból jön. Közeledik a Lester Street-i felüljáróhoz, erre a legrövidebb az út a lóversenypá-
lyához, fel a lépcsőn, át az utca túlsó felére, aztán le az utca túloldalán, mígnem a pálya tulaj-
donosai felállíttattak egy jelzőlámpát, ettől a felüljáró gyakorlatilag kihalt.
De ezen az estén nem kihalt. Két kamasz van odafenn, két bujkáló tizenhét éves, akiket
órákkal azelőtt kizavartak egy italmérésből, mert elloptak öt karton cigarettát és három üveg
Old Harper's whiskyt. Az alkoholt megitták, egy csomó cigarettát elszívtak, és most unatkoz-
nak, és a rozsdás korlát fölött lógázzák az üres üvegeket.
– Szerinted meg merem csinálni?
– Meg hát – mondja a másik.
Az első elereszti az üveget, aztán lebuknak a fémrács mögé, és lesik, mi lesz. Egy kocsit
majdnem eltalál, aztán a kocsiúton összetörik.
– Húúú! – kiált a második. – Azannya!
– Most te jössz, gyáva féreg.
A másik feláll, kilógatja az üveget, és a jobboldali sáv ritka forgalmát választja. Előre-hát-
ra lógázza az üveget, időzíteni próbál, hogy két kocsi közé találjon, mintha ez valami művé-
szet volna, ő maga meg a művész.
Ujjai ellazulnak. A srác vigyorog.
Tizenkét méterrel alatta Marguerite-nek eszébe se jut, hogy felnézzen, vajon mi folyik a fe-
lüljárón, másra se gondol, mint hogy Eddie-t elhozza a versenypályáról, amíg még megvan
valami a pénzből. Még akkor is azon tűnődik, melyik szekcióban kezdje a keresést, amikor az
Old Harper's whiskysüveg millió diribdarabra töri a szélvédő üvegét. A kocsi nekivágódik a
beton választófalnak. Marguerite teste, mint egy bábué, nekizuhan az ajtónak és a műszerfal-
nak, és a kormánynak, leszakítja a máját, karját töri, majd úgy beüti a fejét, hogy megszűnnek
tőle az est hangjai. Nem hallja többé a fékcsikorgásokat. Nem hallja a dudálást. Nem hallja a
kamaszokat, akik gumitalpú tornacipőben a Lester Street felé menekülnek, majd eltűnnek, az
éjszakában.
 A SZERELEM, AKÁR az eső, fölülről zúdul lefelé, csuromvizesre áztatva a párokat. De
néha, az élet dühödt hőségében, a szerelem kiszárad a felszínen, alulról kell felszívnia a ned-
vességet, a gyökerein keresztül, hogy valamiképpen életben maradjon.
A Lester Street-i baleset után Marguerite kórházba került. Közel hat hónapig nyomta az
ágyat. Sérült mája végül rendbejött, de a hosszas kórházi tartózkodás oly sokba került, hogy
ráment az örökbefogadásra félretett pénz. A gyerek, akire annyira vágytak, másvalakihez ke-
rült. A ki nem mondott lelkifurdalás többé nem hagyott nekik nyugovást – árnyékként járkált
férj és feleség között. Marguerite sokáig hallgatott. Eddie a munkájába temetkezett. Az ár-
nyék asztalhoz ült velük, az ő jelenlétében ettek, csak a kések és villák csörömpöltek magá-
nyosan. Ha beszéltek, csak csip-csup ügyekről. A szerelmüket tápláló víz lekúszott a gyöke-
rekhez. Eddie soha többé nem ment ki a lóversenyre. Lassan leszoktak egymásról Noellel,
amikor odabent együtt reggeliztek, képtelenek voltak megtárgyalni a komoly kérdéseket.
Egy kaliforniai vidámparkban bevezették az első csőrendszeres acélsínpárt – ezek sokkal
könnyedebben kanyarogtak, mint a faszerkezet –, aztán egyszer csak megint divatba jött a
már-már feledésbe merült hullámvasút. Mr. Bullock, a park tulajdonosa rendelt egy acélsínes
modellt a Ruby rakpartra, és Eddie felügyelte az építkezést. Leugatta a szerelőket, minden lé-
pésüket ellenőrizte. Nem bízott az ilyen gyors járgányokban. Hatvanfokos dőlésszög? Biztos-
ra vette, hogy balesetveszélyes. Legalább volt, ami lekösse.
A Csillagpor Kagylót lebontották. A Cipzár Menetet nemkülönben. Meg a Szerelem Alag-
útját is, amelyet a gyerekek giccsesnek tartottak. Néhány év múlva beindítottak egy új hajó-
utat, a Vízimalmot, és Eddie legnagyobb meglepetésére hatalmas volt a siker. A menet abból
állt, hogy a csónakok csatornákon eveztek keresztül, aztán lezuhantak egy óriási medencébe.
Eddie nem értette, miért szeretnek az emberek felöltözve csuromvizesre ázni, miközben há-
romszáz méterre ott a tenger. De attól még elvégezte a karbantartást, mezítláb ment be a vízbe
ellenőrizni, hogy a csónakok ki ne bukjanak a sínek közül.
Idővel férj és feleség között megindult a beszéd, egy este maga Eddie hozta szóba az örök-
befogadást. – Most már öregek vagyunk hozzá – mondta Marguerite.
– Mikor öreg az ember egy gyerekhez? – kérdezett vissza Eddie. Teltek az évek. Gyerekük
ugyan soha nem lett, de a seb lassan behegedt, és egymásnak nyújtott társaságuk kitöltötte a
légüres teret. Reggelente Marguerite kávét főzött Eddie-nek és kenyeret pirított, Eddie meg
elvitte az asszonyt munkahelyére, a tisztítóba, aztán visszakocsizott a rakpartra. Néha Mar-
guerite korán végzett délután, olyankor végigsétáltak a deszkapallón, együtt ellenőrizték Ed-
die stációit, felültek a körhintára vagy be a sárgára festett kagylóhéjba, miközben Eddie elma-
gyarázta, mi hogyan működik, a forgórendszereket, a kábeleket, és meghallgatta, hogy a szo-
kásos hangon zümmögnek-e a gépek.
Egy júliusi este azon kapták magukat, hogy a tengerparton sétálnak, szőlőízű jégkrémet
esznek, s a lábuk belesüpped a nyirkos homokba. Körülnéztek, és rájöttek, hogy ők a legöre-
gebbek a parton. Marguerite megjegyezte, hogy most a lányok bikiniben járnak úszni, és hogy
ő soha nem merészelne ilyet viselni. Eddie erre azt felelte, hogy a lányok nem is tudják, mi-
lyen szerencsések, mert ha Marguerite bikinit húzna, a férfiak másra nem is néznének. S ha-
bár ekkorra Marguerite már negyvenes évei közepén járt, és a csípője kissé megvastagodott,
meg a szeme körül is apró ráncok pókhálója jelent meg, azért Eddie bókja roppant örömmel
töltötte el, s hálásan nézett fel a férfi görbe orrára és széles állára. Szerelmük vize ismét zápo-
rozott rájuk, és úgy áztatta el őket, mint a tenger, amelyben benne tocsogtak.

HÁROM ÉV MÚLTÁN Marguerite épp csirkét panírozott a lakásuk konyhájában, abban,

amelyikben végig megmaradtak, Eddie anyjának halála után ugyanis Marguerite azt mondta,
szereti azt a lakást, mert a gyerekkorukra emlékezteti, meg mert olyan jó, hogy a konyhaab-
lakból kilátni a körhintára. Hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, jobb kezén az uj-
jak önkéntelenül kinyúltak. Aztán bezsugorodtak. Összezárni nem bírta őket. A csirke kiesett
a kezéből, bele a mosogatóba. A karja lüktetett. A légzése felgyorsult. Egy pillanatra lebámult
a kezére, a meggörbedt ujjaira, amelyek mintha valaki másé lettek volna, valakié, aki épp egy
hatalmas, láthatatlan korsót markol.
Aztán forogni kezdett vele minden.
– Eddie? – kiáltott, de mire a férfi odaért, már eszméletlenül feküdt a padlón.

AGYDAGANAT, szólt a verdikt, s attól kezdve hanyatlott, mint mindenki, aki ebben a be-
tegségben szenved, kezelték, ami enyhítette a betegséget, de csomókban hullott a haja tőle, a
délelőttöket lármás röntgengépek előtt töltötte, az estéket meg azzal, hogy hányt a kórházi vé-
cében.
A végső időszakban, amikor a rák már felülkerekedett, az orvosok csak ennyit mondtak: –
Pihenjen. Lazítson. – Amikor Marguerite kérdéseket tett fel, együtt érzőn bólogattak, mintha a
bólogatás is gyógyszer lenne, amit csepegtetővel adagolnak. Rájött, hogy ez része a protokoll-
nak, kedvesek, ha már segíteni nem tudnak, és amikor egyikük nyájasan megemlítette, hogy
„rendbe kéne tenni a dolgait”, megkérte, hogy engedjék haza. Már csak beszélt, kérdezni nem
kérdezett.
Eddie fölsegítette a lépcsőn, és felakasztotta a kabátját, amíg az asszony körülnézett a la-
kásban. Főzni akart, de Eddie leültette, s feltett vizet teának. Előző nap bárányszeleteket vett,
és estére vacsoravendégséget hívott, barátok jöttek és munkatársak, akik így üdvözölték a be-
esett arcú, sápadt Marguerite-et: – Nahát, kit látnak szemeim! – mintha a vendégség a hazaér-
kezését, és nem a távozását ünnepelné.
Krumplipürét ettek, desszertnek karamellás-kakaós süteményt, és amikor Marguerite kiitta
a második pohár bort, Eddie fogta az üveget, és harmadszor is töltött neki.
Két napra rá sikoltva ébredt. Eddie a hajnal előtti csendben rohant vele a kórházba. Rövid
mondatokat váltottak, vajon melyik orvos az ügyeletes, kit értesítsen Eddie. S habár Margue-
rite a mellette levő ülésen ült, Eddie benne érezte mindenben, a kormányban, a gázpedálban, a
szeme pislogásában, a torka köszörülésében. Minden mozdulatával Marguerite-be kapaszko-
dott. Az asszony negyvenhét éves volt.
– Nálad van a kártya? – kérdezte az asszony.
– A kártya? – kérdezte tétován Eddie.
Marguerite mély lélegzetet vett, lehunyta a szemét, és amikor beszélni kezdett, a hangja
egészen elvékonyult, mintha nagy ára volna annak, hogy megszólal.
– A biztosítás – krákogta.
– Ahá, ahá – vágta rá Eddie. – A kártya nálam van.
Megálltak a parkolóban, és Eddie leállította a motort.
Hirtelen nagy lett a csend, a kelleténél sokkalta nagyobb. Eddie a legkisebb hangokat is
meghallotta, ahogy testének súlya alatt megnyekkent a bőrülés, nyikordult az ajtó fogantyúja,
besüvített a kinti levegő, csosszant a talpa a járdán, megcsörrent a kulcs.
Kinyitotta Marguerite ajtaját, és kisegítette az asszonyt. Marguerite a vállát egészen behúz-
ta, mint egy vacogó gyerek. Haját arcába fújta a szél. Mélyet szippantott, és tekintetét a látó-
határra emelte. Intett Eddie-nek, majd a távolból odalátszó óriáskerék felé bökött, ahol kará-
csonyfadíszként függtek a piros kocsik.
– Innen is odalátni – mondta.
– Az óriáskerék? – kérdezte Eddie.
Az asszony elfordította a fejét. – Az otthon.

MIVEL A MENNYORSZÁGBAN nem aludt, Eddie úgy érezte, néhány óránál nem töltött
több időt az emberekkel, akikkel eddig találkozott. Meg aztán, az éjszakák és nappalok válta-
kozása, alvás és ébredés, naplemente, apály és dagály, étkezés és időbeosztás nélkül honnét is
tudhatta volna?
Marguerite-tel csak egyet akart, időt – még több időt –, és azt megkapta, éjszakákat és nap-
palokat és újabb éjszakákat. Végigjárták az esküvőkre nyíló ajtókat, és közben mindenről be-
széltek, amiről Eddie beszélni akart. A svéd esküvőn Eddie elmesélte Marguerite-nek, hogy a
bátyja, Joe tíz éve meghalt, egy hónappal azután, hogy megvett egy gyönyörű, új házat Flori-
dában. Az orosz esküvőn Marguerite megkérdezte, hogy megtartotta-e a régi lakást, mire Ed-
die azt válaszolta, hogy igen, és ennek az asszony nagyon örült. Egy libanoni faluban tartott
szabadtéri esküvőn Eddie elmesélte, mi történt vele itt, a mennyországban, és Marguerite ér-
deklődéssel hallgatta, ugyanakkor a tekintete arról árulkodott, hogy tud mindent. Eddie beszá-
molt a Kék Emberről, hogy némelyek miért halnak meg, miközben mások élnek tovább, be-
szélt a Kapitányról is, elmesélte, hogyan áldozta fel magát. Amikor az apjáról számolt be,
Marguerite felidézte, mennyi estét töltött el Eddie azzal, hogy dühöngött az öreg miatt, aztán
meg hallgatásba burkolózott. Eddie elmondta, hogy kibékült vele, mire az asszony szemöldö-
ke a magasba szökött, szélesen elmosolyodott, és Eddie-t átjárta az a jól ismert melegség,
amit évek óta hiányolt, s amit az váltott ki belőle, hogy sikerült a felesége kedvében járnia.

EGY ESTE EDDIE elmesélte, milyen változások vannak a Ruby rakparton, hogy a régi
látványosságokat mind lerombolták, hogy a pénzbedobós automatákból ma rock' n' roll árad, s
hogy a dodzsem most spirálban csavarodik, és vannak kocsik, amelyek lelógnak a sínekről, és
hogy az Elvarázsolt Kastélyban, amelyben régen cowboyok riogattak, most videóról vetíte-
nek, s olyan az egész, mintha a tévé előtt ülne az ember.
Elsorolta az új neveket. Hogy nincs többé Zuhanó meg Röpülő Bogár. Most minden Vil-
lám, Förgeteg, Fű, Fejlövés, Örvény.

IDŐNKÉNT, OTT A MENNYORSZÁGBAN le is feküdtek együtt. De nem aludtak. A

földön, mondta Marguerite, az ember, ha elaludt, néha azt álmodta, hogy a mennyországban
van, és azok az álmok sokat segítettek abban, hogy elképzelje, milyen. De itt az ilyen álmok-
nak semmi értelmük.
Ehelyett Eddie átfogta a vállát, beleszippantott a hajába, és mélyeket lélegzett. Egyszer
megkérdezte a feleségét, Isten tudja-e, hogy ő itt van. Marguerite elmosolyodott, és megnyug-
tatta: hát persze hogy tudja, annak ellenére, hogy Eddie bevallotta, ő élete egy részében bi-
zony bujkált Isten színe elől, az idő többi részében meg úgy érezte, Isten sem vesz róla tudo-
mást.
 A negyedik lecke

SOK-SOK BESZÉLGETÉS UTÁN Marguerite végül bevezeti Eddie-t egy újabb ajtón.
Visszakerültek a kicsi, kerek helyiségbe. Leül egy zsámolyra, és összeilleszti az ujjait. A tü-
kör felé fordul, és Eddie meglátja az ott visszatükröződő arcát. Marguerite-ét igen, de a magá-
ét továbbra sem.
– A menyasszony itt várakozik – mondja a lány, végigsimítva a haján, de miközben a tü-
körképét nézi, mintha távolodna. – Elérkezett a perc, amikor végig kell gondolnod, mit teszel.
Kit választasz. Kit fogsz szeretni. Ha minden rendben van, Eddie, akkor ez nagyszerű pillanat
lehet.
A férfi felé fordul.
– Oly sok éven át kellett szerelem nélkül élned, igaz?
Eddie nem szól.
– Úgy érezted, megfosztottak tőle, hogy túl hamar hagytalak magadra.
Eddie lassan a földre ereszkedik. Marguerite levendulaszín ruhája szétterül a szeme előtt.
– Túl hamar elmentél – mondja.
– Haragudtál rám ezért.
– Nem.
A lány szeme megvillan.
– Na jó. Haragudtam.
– Megvolt mindennek a maga oka.
– Miféle oka? – kérdezi Eddie. – Hogy lehetett meg az oka? Meghaltál. Negyvenhét éves
voltál. A legjobb teremtés voltál, akit valaha is ismertünk, de meghaltál, és mindent elvesztet-
tél. És én is elvesztettem mindent. Elvesztettem az egyetlen nőt, akit valaha is szerettem.
Marguerite megfogja a kezét. – Nem, nem vesztetted el. Végig itt voltam. És te amúgy is
szerettél. Az elvesztett szerelem is szerelem, Eddie. Csak más formát ölt. Nem látod a moso-
lyát, nem főzöl neki ebédet, nem simogatod meg a haját, nem forgatod meg a táncparketten.
De amint ezek az érzékek elhomályosulnak, mások felerősödnek. Az emlékek. Az emlékekkel
élsz tovább. Azokat dédelgeted. Azokba kapaszkodsz. Azokat táncoltatod.
– Az élet véget ér – mondja. – A szeretet végtelen.
Eddie a felesége halála utáni esztendőkre gondol.
Olyan, mintha kerítésen kukucskált volna keresztül. Tudta, hogy odakinn egy másfajta élet
folyik, és hogy annak ő soha nem lesz részese.
– Én soha mást nem akartam – mondja halkan.
– Tudom.
– Még akkor is beléd voltam szerelmes.
– Tudom – bólint Marguerite. – Éreztem.
– Itt?
– Még itt is – mosolyog Marguerite. – A szerelemnek ilyen nagy ereje van.
Feláll, kinyit egy ajtót, és Eddie hunyorogva követi. Félhomályos helyiség összecsukható
székekkel, az egyik sarokban egy tangóharmonikás ül.
– Ezt utoljára tartogattam – mondja Marguerite.
Kinyújtja mindkét kezét. És első alkalommal, itt a mennyországban, Eddie elfogadja a fe-
léje nyújtott kezet, magához vonja Marguerite-et, nem zavarja a rossz lába, nem zavarja a sok
rút fogalom, amelyet a zenéhez, az esküvőkhöz társít, most jön csak rá, hogy ez mind-mind a
magánnyal kapcsolatos.
– Már csak a tombola hiányzik – suttogja Marguerite, miközben átfogja Eddie vállát.
 Eddie elvigyorodik, majd átfogja Marguerite derekát.
– Kérdezhetek valamit?
– Tessék.
– Hogyhogy olyan vagy, mint az esküvőnk napján?
– Gondoltam, annak örülnél a legjobban.
Eddie egy pillanatig latolgatja a következő kérdést. –Tudnál rajta változtatni?
– Változtatni? – derül Marguerite. – Mire?
– A végére.
A lány leengedi a karját. – A végén nem voltam ilyen csinos.
Eddie a fejét rázza, mint akinek nem ez a véleménye.
– Tudnál változtatni?
A lány egy pillanatig vár, aztán megint megöleli Eddie-t. A harmonikás ismerős dallamo-
kat játszik. Marguerite Eddie fülébe dúdol, táncolni kezdenek, lassan, a csakis férj és feleség
között megszokott, meghitt ritmusban.

Te vettél rá, hogy megszeresselek,

Pedig én nem akartam,
Én nem akartam...
Te vettél rá, hogy megszeresselek,
Én végig tudtam,
Én végig tudtam...

Amikor Eddie fölemeli a fejét, Marguerite negyvenhét éves megint, szarkalábak éktelen-
kednek a szeme körül, a haja megritkult, bőre az álla alatt megereszkedett. De mosolyog ren-
dületlenül, és Eddie éppoly gyönyörűnek látja, mint mindig, lehunyja a szemét, és kimondja
azt, amit kezdettől fogva érzett, attól a pillanattól fogva, hogy meglátta: – Nem akarok to-
vábbmenni. Itt akarok maradni.
Amikor a szemét kinyitja, karja még érzi Marguerite alakját, de ő már nincsen sehol, és
vele együtt eltűnt minden.
PÉNTEK, DÉLUTÁN 3 ÓRA 15

DOMINGUEZ MEGNYOMTA a felvonó gombját, és az ajtó összezárult. A belső ökör-

szemablak fedte a külső ökörszemablakot. A szerelvény megindult fölfelé, és ő az összeillesz-
kedő ablakokon keresztül nézte, hogy az előcsarnok eltűnik a szeme elől.
– Hihetetlen, hogy ez a felvonó még most is működik – mondta Dominguez. – Pedig bizto-
san még a múlt századból való.
A mellette álló férfi, egy ingatlanügyvéd érdeklődést mutatva biccentett. Levette a kalapját
– fülledt meleg volt, ő pedig izzadt –, és nézte, hogy a számok sorra kigyúlnak a réz kapcsoló-
táblán. Aznapra ez volt a harmadik megbeszélése. Ha ezzel végez, mehet haza vacsorázni.
– Eddie-nek alig volt valamije – mondta Dominguez.
– Hmm – mondta a férfi, és megtörölte homlokát egy zsebkendővel. – Akkor nem fog so-
káig tartani.
A felvonó zökkenve megállt, az ajtó kinyílt, és ők megindultak a 6B felé. A folyosót még a
hatvanas évek fekete-fehér csempéje borította, és ételszag terjengett – fokhagyma és sült
krumpli. A házmestertől kapták meg a kulcsot, a határidővel egyetemben. Jövő szerdáig. Ad-
digra kell kiüríteni a helyet a következő lakónak.
– Hűha... – mondta Dominguez, miután kinyitotta az ajtót, és belépett a konyhába. – Ez az-
tán a rend – egy öregemberhez képest. – A mosogató tiszta. A pultok lemosva. A mindenit, az
ő lakásában soha nincs ilyen rend.
– Banki papírok? – kérdezte a férfi. – Bizonylatok? Ékszerek?
Dominguez maga elé képzelte a felékszerezett Eddie-t, és majdnem elnevette magát. Csak
most döbbent rá, mennyire hiányzik neki az öreg, milyen különös, hogy nincs ott közöttük a
rakparton, utasításokat vakkantva, mindenen rajta tartva a szemét, mint egy anyahéja. Még az
öltözőszekrényét se rámolták ki. Nem volt szívük hozzá. Otthagytak mindent a műhelyben,
úgy, ahogy volt, mintha arra számítanának, hogy másnap úgyis megjelenik.
– Fogalmam sincs. Megnézte abban a hálószobai izében?
– A komódban?
– Aha. Tudja, magam is csak egyszer jártam itt. Valójában a munkahelyemről ismertem
Eddie-t.
Dominguez áthajolt az asztalon, és kipillantott a konyhaablakon. Meglátta az öreg körhin-
tát. Órájára nézett. Ha már a munkánál tartunk, gondolta magában.
Az ügyvéd kihúzta a hálószobai komód legfölső fiókját. Félretolta a szépen összepárosított
zoknikat, az alsóneműt, az egymásra halmozott fehér bokszeralsókat. Egy bőrrel bevont öreg
doboz került ki alóluk, komoly kinézetű darab. Kinyitotta, abban a reményben, hogy sikerült
hamar nyomára bukkannia a lényegnek. A homlokát ráncolta. Semmi jelentős. Semmi banki
papír. Semmi biztosítási kötvény. Csak egy fekete csokornyakkendő, egy kínai vendéglő me-
nükártyája, egy pakli öreg kártya, egy katonai kitüntetést tartalmazó levél és egy megfakult
polaroid kép egy születésnapi torta mellett álló férfiról, akit gyerekek vesznek körül.
– Hé – kiabált Dominguez a szomszéd szobából –, ezt keresi?
Egy halom borítékkal a kezében jelent meg, a konyhafiókban találta, némelyik a helyi
banktól származott, némelyik a Veteránhivataltól. Az ügyvéd átlapozta, és anélkül, hogy föl-
nézett volna, közölte: – Ez jó lesz. – Kihúzott egy banki elismervényt. És megjegyezte az
egyenleget. Aztán, ahogy gyakran megesett, némán gratulált magának, amiért az ő kötvényei,
részvényei és biztosításai rendben vannak. Mindenképpen jobb annál, amit ez a szerencsétlen
flótás fel tudott mutatni, hisz ennek az ürgének alig volt valamivel többje a szép tiszta kony-
hájánál.
 Az ötödik személy, akivel Eddie
a mennyországban találkozik

FEHÉR. MOST FEHÉR minden. Se föld, se ég, se látóhatár a kettő között. Csak a tiszta,
néma fehérség, oly zajtalan, mint a legnagyobb hóesésben, a legcsöndesebb napfölkelte után.
Eddie csak fehérséget lát. Csak a saját nehéz légzését hallja, meg a légzése visszhangját.
Belélegzik, aztán meghallja ugyanazt felerősítve. Kilélegzik, mire a visszhang is kilélegzik.
Eddie szorosan behunyja a szemét. A csend elviselhetetlenebb, ha az ember tudja, hogy
nem töri meg semmi, márpedig Eddie tudja. A felesége eltűnt. Kétségbeesetten szeretné visz-
szakapni, csak még egy percre, fél percre, még öt másodpercre, de sehogyan sem nyúlhat,
szólhat, inthet vagy akár nézhet az eltűnt kép után. Úgy érzi magát, mint aki egy lépcsőn lefe-
lé botorkál, aztán az aljába érve összeroskad. A lelke kiürült. Nem kap gyújtást. Bénán és
élettelenül lóg az űrben, mint valami kampón, mintha minden életnedvet kiszívtak volna belő-
le. Lóghat egy napja, egy hónapja. Vagy egy évszázada.
Csak amikor valami apró, de kísértő, ismétlődő zajt hall, akkor rezzen, akkor emeli meg
nagy nehezen a szemhéját. A mennyországnak már négy bugyrát megjárta, négy emberrel ta-
lálkozott, s habár kezdetben mind a négy titokzatos volt és érthetetlen, érzi, hogy most valami
egészen más következik.
A zaj megismétlődik, ezúttal hangosabban, és Eddie, világéletében védekező alkat lévén,
ökölbe szorítja a kezét, amitől rájön, hogy a jobbjában botot szorongat. A két karját májfoltok
tarkítják. Rövidre nyírt körmei sárgásak. Csupasz lábszárán vöröses kiütések, a sömör, amit a
földön töltött életének utolsó heteiben kapott. Hanyatló testéről elfordítja a tekintetét. A teste
emberi számítások szerint a végét járja.
Ismét hallja a hangot: magas, rendszertelen sikolyok hallatszanak, majd ülnek el. Amíg élt,
Eddie ezeket a hangokat rémálmaiban hallotta, és most megreszketteti az emlék: a falu, a tűz,
Smitty, és ez a zaj, ez a visító kodácsolás, amely, mint a végén kiderül, az ő saját torkából tör
elő, amikor megpróbál megszólalni.
Összeszorítja a fogait, mintha ezzel megállíthatná, de persze szól tovább, mint egy vész-
csengő, amelyre nem hallgat oda senki. Míg Eddie bele nem ordít a fojtogató fehérségbe: –
Mi az? Mit akarsz?
Ezzel a sikoltás a háttérbe szorul, és előtérbe kerül egy másik zaj, egy laza, könyörtelen
morgás – mint a zubogó folyó hangja –, és a fehérség egyetlen pontba zsugorodik össze,
ahogy a nap tükröződik vissza a csillogó vízen. Föld került Eddie talpa alá. A botja valami
szilárdba ütközik. Magasan áll, fenn a töltésen, szellő fúj az arcába, és a párás levegőtől nyir-
kos lett a bőre. Lenéz, a folyóban megpillantja a rémisztő sikoltások forrását, és megkönnyeb-
bül, mint aki épp felkapja a golfütőjét, hogy legyen mivel védekeznie, aztán rájön, hogy nincs
váratlan betolakodó a házában. A hang, a sikoltozás, sikkantgatás, fütyülés, fültépő nyekergés
csupán gyerekhangok kakofóniája, ezrével játszanak, lubickolnak a vízben, és sikongatnak ár-
tatlan nevetéssel.
Erről álmodtam? – gondolja. Végestelen-végig? Miért? Elnézi az ugrándozó, ficánkoló, lu-
bickoló kis testeket, míg a többiek a magas fűben hempergőznek. És közben észleli, hogy va-
lami nagy nyugalom van ebben az egészben, semmi vadulás, ahogy gyerekeknél általában
megszokta az ember. És észrevesz még valamit. Hogy nincsenek felnőttek. Még kamaszok
sincsenek. Ezek mind kicsinyek, a bőrük színe mint a sötét fáé, szemmel láthatóan maguk vi-
gyáznak magukra.
 És Eddie tekintetét ekkor egy fehér vándorkő vonja magára. Karcsú kislány áll rajta, távol
a többiektől, s feléje néz. Mindkét kezével int, hogy jöjjön be a vízbe. Eddie tétovázik. A lány
mosolyog. A lány megint int, és bólint hozzá, mint aki azt akarja mondani, Igen, te.
Eddie leereszti a botját, hogy annak segítségével jusson le a lejtőn. Megcsúszik, a rossz tér-
de megroggyan, a lába kicsúszik alóla. De mielőtt földet érne, felkapja egy hirtelen támadt,
hátulról jött fuvallat, és talpra állítja, s már ott is áll a kislány előtt, mint aki soha el nem moz-
dult onnét.
 Ma van Eddie születésnapja

Ötvenegy éves. Szombat van. Az első születésnapja Marguerite nélkül. Neszkávét iszik pa-
pírpohárból, hozzá két szelet margarinnal megkent pirítóst eszik. A felesége balesetétől fogva
Eddie elhárított minden születésnapi ünnepséget, mondván: – Miért kell az embert emlékez-
tetni erre a napra? – De Marguerite ragaszkodott hozzá. Maga sütötte a tortát. Meghívta a
barátaikat. És mindig vett egy zacskó karamellás cukrot és át is kötötte szalaggal. – Az ember
nem mondhat le a születésnapjáról – jelentette ki.
Most, hogy ő már nincs többé, Eddie mégis megpróbálja. A munkahelyén beszíjazza magát
egy hullámvasútmenetre, fel a magasba, egyedül, mint egy hegymászó. Este tévét néz odaha-
za. Korán lefekszik. Torta nincs. Vendégek nincsenek. Nem nehéz átlagosan viselkedni, ha az
ember átlagosnak is érzi magát, és a feltétel nélküli megadás sápadtsága Eddie mindennapja-
inak megszokott színévé válik.

Hatvanéves, szerda van. Korán bemegy a műhelybe. Kinyitja papírzacskóba csomagolt

ebédjét, és letép egy falat szalámit a szendvicsről. Horogra erősíti, aztán a madzagot leereszti
a pecalyukon. Nézi, hogy lebeg. Végül eltűnik, elnyeli a tenger.

Hatvannyolc éves, szombat van. Kirakosgatja az orvosságait a konyhapulton. Megszólal a

telefon. Joe, a bátyja telefonál Floridából. Joe boldog születésnapot kíván. Az unokájáról me-
sél. A lakásról mesél. Nahát, mondja Eddie legalább ötvenszer.

Hetvenöt éves, hétfő. Felteszi a szemüvegét, és átfutja a karbantartók jelentését. Észreve-

szi, hogy valaki kihagyott egy műszakot előző éjszaka, és a Csúszó-Mászó Kukackaland fékjeit
nem ellenőrizte senki. Sóhajtva leakaszt egy táblát a falról – A MENET MŰSZAKI OKOK-
BÓL IDEIGLENESEN ZÁRVA – aztán végigviszi a deszkapallón a Csúszó-Mászó bejáratá-
hoz, ahol maga ellenőrzi a fékeket.

Nyolcvankét éves, kedd. Taxi áll meg a park bejárata előtt. Beül az elülső ülésre, maga
után húzza a botját.
– Az utasok többnyire hátra ülnek – mondja a sofőr.
– Zavarja? – kérdi Eddie.
A sofőr vállat von. – Ugyan már. Dehogy zavar. – Eddie egyenesen maga elé néz. Nem
mondja, hogy ha elöl ül, inkább érzi úgy, mintha maga vezetne, meg hogy két éve nem veze-
tett, amióta nem hosszabbították meg többé a jogosítványát.
A taxi kiviszi a temetőbe. Meglátogatja az anyja sírját, a bátyja sírját, az apja sírja előtt
csak pár pillanatig áll. A feleségét most is, mint mindig, utoljára hagyja. Botjára támaszko-
dik, a sírkövet nézi, és sok mindenre gondol. Karamellás cukorkára. Karamellás cukorkára
gondol. Arra gondol, hogy most már biztosan beleragadna a fogaiba, de akkor is megenné,
ha vele együtt ehetné.
 Az utolsó lecke

A KISLÁNY ÁZSIAINAK LÁTSZIK, talán öt- vagy hatéves lehet, a bőre gyönyörű, fa-
héjszínű, a haja sötét aszalt szilva, kicsi, lapos orr; telt ajka mosolyra húzódik a hézagos fogai
körül, a szeme egészen megkapó, fekete, mint a fókabőr, a pupillája gombostűfejnyi fehér. A
kislány mosolyogva, izgatottan hadonászik, míg Eddie egy újabb lépést tesz felé, ekkor bemu-
tatkozik.
– Tala – mondja meg a nevét, és közben mindkét tenyerét a mellére szorítja.
– Tala – mondja utána Eddie.
A kislány úgy mosolyog, mintha egy játék kezdődne. Hímzett blúzára bök, amely lazán
omlik a vállára, s a folyóvíztől átnedvesedett.
– Baro – mondja.
– Baro.
Megérinti a törzse és a lába köré csavart piros szőttest.
– Saya.
– Saya.
Aztán következik a klumpaszerű cipő – bakya – majd a szivárványszínben játszó kagylók a
lábánál – capiz –, majd az elébe terített bambuszszőnyeg – bánig. Int Eddie-nek, hogy üljön le
a szőnyegre, és ő is leül, a lábát maga alá húzza.
A többi gyerek mintha nem látná Eddie-t. Lubickolnak, hempergőznek, köveket gyűjtenek
a folyóágyból. Eddie nézi, ahogy az egyik fiú egy követ dörzsöl végig a másiknak a testén,
hátán, karján.
– Mossa – mondja a kislány. – Mint az „inas” szokták.
– Inas? – kérdezi Eddie.
A lány Eddie arcát nézi.
– Mamák – mondja.
Eddie sok gyereket hallott beszélni életében, de ennek a kislánynak a hangjában nyoma
sincs a felnőttekkel szemben megszokott félénkségnek. Eddie eltűnődik, vajon a kislány meg
a többi gyerek maguk választották ezt a folyóparti mennyországot, vagy rövid lévén az emlé-
kezetük, mások választották nekik ezt a derűs és nyugodt tájat.
A kislány Eddie ingzsebére mutat. Eddie lenéz. Pipatisztítók.
– Ezek? – kérdezi. Kihúzza, hajtogatni kezdi, mint életében, lenn a rakparton. A kislány
feltérdel, érdeklődve követi a műveletet. Eddie keze reszket. – Látod? Ez egy... – csavarint
rajta egy utolsót – kutya.
A kislány mosolyogva elveszi – ezt a mosolyt látta Eddie vagy ezerszer.
– Tetszik? – kérdezi.
– Te éget engem – mondja a kislány.

EDDIE ÉRZI, HOGY az állkapcsa megfeszül.

– Hogy mondtad?
– Te éget engem. Te engem tűz.
A hangja fakó, mint egy gyereké, aki a leckét mondja fel.
– Nekem ina mondja várni bent nipa. Nekem ina mond elbújni.
Eddie hangja elhalkul, lassan, megfontoltan ejti ki a szavakat.
– Mi... mi elől rejtőzködtél, kicsi lány?
A kislány megtapogatja a pipatisztító kutyát, és bemártja a vízbe.
– Sundalong – mondja.
 – Sundalong?
A kislány felnéz.
– Katona.
Eddie szájában úgy forog a szó, akár a kés. Képek villannak keresztül az agyán. Katonák.
Robbanások. Morton. Smitty. A Kapitány. A lángszórók.
– Tala... – suttogja.
– Tala – ismétli a kislány mosolyogva a nevét.
– Miért vagy itt, a mennyországban?
A kislány leereszti az állatot.
– Te eléget engem. Te tűz engem.
Eddie lüktetést érez a szeme mögött. Elvörösödik. Levegő után kapkod.
– A Fülöp-szigeteken voltál... az árnyék... abban a kunyhóban...
– A nipa. Ina mondja, ott biztonság. Várni rá. Biztonság. Aztán nagy robaj. Nagy tűz. Te
éget engem. – A kislány megvonja keskeny kis vállát. – Nem biztonság.
Eddie nagyot nyel. A keze reszket. A kislány mély, fekete szemébe néz, mosolyogni pró-
bál, mintha a mosolya lenne az a gyógyír, amire a kislánynak szüksége van. Az visszamoso-
lyog rá, de ettől Eddie szinte az eszét veszti. Arca eltorzul, a két kezébe temeti. A válla ráz-
kódni kezd, a tüdeje felszakad. Végre felszínre tört a sötétség, amely ennyi éven át rávetette
árnyékát, igazi, hús-vér valóság, ez a gyermek, ez az aranyos gyermek... ő ölte meg, halálra
égett odabenn... a rémálmok, amelyek üldözték... mindet megérdemelte. Tényleg látott vala-
mit! Az az árny ott a lángok közt! Az ő keze által vesztette életét! Az ő izzó keze által! Könny-
áradat tör utat az ujjai közt, lelke akár az ólomnehezék.
Ekkor feljajdul, majd olyan üvöltés szakad ki belőle, amilyet maga sem hallott azelőtt, ez
az üvöltés nem torokból, hanem gyomorból fakad, ez az üvöltés végigdübörög a folyó vizén
és megreszketteti a mennyország párás levegőjét. A teste görcsbe rándul, a feje vadul rángató-
zik, mígnem az üvöltés imádság jellegű könyörgésnek adja át a helyét, minden szava úgy sza-
kad ki belőle, akár egy vallomás. – Megöltelek, MEGÖLTELEK – majd suttogva – bocsáss
meg – majd – BOCSÁSS MEG, Ó, ISTENEM... – és végül – Mit tettem... MIT TETTEM?...
Aztán csak sír, sír, mígnem a könnyei végre elapadnak, és Eddie már csak reszket, előre-
hátra ingatva magát, némán rázkódik. A szőnyegen térdepel, előtte a fekete hajú kislány, aki a
hullámzó folyó partján a pipatisztítóból hajtogatott állattal játszik.

AMIKOR VÉGRE MEGNYUGSZIK, valaki megkocogtatja a vállát. Felnéz, Tala egy kö-
vet nyújt feléje.
– Moss meg – mondja. Beáll a vízbe, és hátat fordít Eddie-nek. Aztán átbuktatja fején a
hímzett barót.
Eddie hátrahőköl. A kislány bőre szörnyen összeégett. A törzse, a keskeny válla fekete, el-
szenesedett, és csupa hólyag. Amikor visszafordul, a gyönyörű, ártatlan arcát borzalmas he-
gek csúfítják. Az ajka lefittyedt. Csak a fél szeme van nyitva. A haja csomókban hullott ki
megégett koponyájából, amelyet most kemény, elszíneződött varok borítanak.
– Moss meg – ismétli a kislány, és feléje nyújt egy követ.
Eddie bevonszolja magát a vízbe. Elveszi a követ. Az ujjai reszketnek.
– Nem tudom, hogyan... – motyogja alig hallhatóan. – Sose volt gyerekem...
A kislány fölemeli elszenesedett karját, Eddie gyöngéden megfogja, lassan hozzádörzsöli a
követ a gyerek alkarjához, mire a sebek lazulni kezdenek. Erősebben dörzsöli, erre lehámla-
nak. Mind sietősebben, mind nagyobb igyekezettel csinálja, amíg a heges bőr teljesen le nem
válik, és az egészséges meg nem jelenik alatta. Ekkor Eddie megforgatja a követ, a kislány
hátát és keskeny vállát kezdi dörzsölni, a tarkóját, és végül az arcát, a homlokát és a füle tö-
vét.
A gyerek hátradől, fejét Eddie kulcscsontjának támasztja, szemét lehunyja, mit aki alszik.
Eddie gyöngéden dörzsölgeti a szemhéját, a lefittyedt ajkát, meg a koponyáján az égési folto-
kat, mígnem Tala éjfekete haja is kinő, és Eddie-vel megint az az arc néz szembe, amelyet
először megpillantott.
Amikor a kislány ránéz, a szeme fehérje úgy villan, mint a jelzőtűz. – Öt vagyok – suttog-
ja.
Eddie leereszti a követ, és levegő után kapkodva kérdezi: – Öt... huh... ötéves?...
A kislány a fejét rázza. Öt ujját feltartja. Majd Eddie mellét böki meg az ujjaival, mint aki
azt akarja közölni, tiéd öt. Neked vagyok az ötödik.
Meleg szellő fúj. Egy könnycsepp gördül végig Eddie arcán. Tala úgy tanulmányozza,
ahogy a gyerekek szokták megfigyelni a fűben mászó bogarat. Aztán, csak úgy bele a semmi-
be, azt kérdezi:
– Miért bánat?
– Miért vagyok bánatos? – suttogta Eddie. – Itt?
A kislány lemutat: – Ott.
Eddie felzokog, egy utolsó, feltörő zokogással, mintha kiürült volna a mellkasa. Eddie előtt
leomlanak az akadályok; ez már nem felnőtt-gyerek beszélgetés. Elmondja azt, amit mindig is
elmondott, Marguerite-nek, Rubynak, a Kapitánynak, a Kék Embernek, és mindenekelőtt és
elsősorban önmagának.
– Odalenn azért voltam bánatos, mert semmit se kezdtem az életemmel. Semmi voltam.
Semmire nem vittem. Tévelyegtem. Úgy éreztem magam, mint aki nem tudja, hol a helye.
Tala kihúzza a pipatisztító kutyát a vízből.
– Tudja, hol a helye – mondja.
– Hol? A Ruby rakparton?
A kislány bólint.
– Javítani a gépeket? Erre kellett az életem? – Eddie mély lélegzetet vesz. – Miért?
A kislány félrebillenti a fejét, mint akinek a számára minden világos.
– Gyerekek – mondja. – Tartod őket biztonság. Nekem is jót tesz.
Odatáncoltatja a kutyát Eddie ingéhez.
– Ott van helyed – mondja, majd felkacag, megérinti Eddie ingét, és megtoldja két szóval:
– Kar-ban-tar-tó Eddie.

EDDIE BELEZUHAN a hömpölygő vízbe. Az események kövei mind körülveszik, egyik

a másikat éri a víz alatt. Érzi, hogy az alakja elolvad, semmivé lesz, felfogja, hogy már nincs
sok hátra, hogy ami azután következik, hogy szembejöttek vele öten a mennyországból, az
már mind rajta múlik, egyedül.
– Tala... – suttogja.
– Az a kislány a rakparton... Tudsz róla?
Tala az ujjbegyeit bámulja. Bólint.
– Megmentettem? Sikerült elhúznom onnét?
Tala a fejét rázza. – Nem húz.
Eddie megremeg. A feje előrebukik. Hát így állunk. A történet vége.
– Lök – mondja Tala.
Eddie felnézett. – Lök?
– Lök lába. Nem húz. Te lök. Nagy dolog zuhan. Te őt biztonságba.
 Eddie hitetlenkedve lehunyja a szemét. – De éreztem a kezét – mondja. – Egyedül erre em-
lékszem. Nem lökhettem meg. Éreztem a kezét.
Tala mosolyog, kezét a vízbe mártja, aztán nedves ujjaival megfogja Eddie kezét. A férfi
rögtön tudja, hogy fogta már ezt a kezet.
– Nem ő kezét – mondja a kislány. – Én kezem. Én hozlak mennyországba. Biztonságba.

AZZAL A FOLYÓ ROHAMOSAN emelkedni kezd, előbb Eddie derekáig, majd a mellé-
ig, válláig ér. Még mielőtt lélegzetet vehetne, a feje fölött megszűnik a gyerekzsivaj, s őt bele-
pi az erős, de néma áradat. Továbbra is erősen fogja Tala kezét, de érzi, hogy a teste leválik a
lelkéről, húsa a csontjáról, és vele együtt megszűnik minden fájdalom, minden fásultság, amit
valaha érzett, eltűnik minden heg, minden seb, minden rossz emlék.
Semmivé lett, vízen úszó levéllé, s a kislány gyöngéden húzza, árnyékon és fényen, a kék,
elefántcsont, citromsárga és fekete árnyalatain keresztül, és Eddie rájön, hogy ez a sok szín,
ezek az ő életérzései. A kislány áthúzza a nagy, szürke óceán hullámtörésein, és ő ragyogó
fényárban emelkedik ki, szinte elmondhatatlan jelenet tárul a szeme elé:
Egy rakpart, rajta ezrével az emberek, férfiak és nők, apák és anyák – és rengeteg gyerek,
gyerekek a múltból és a jelenből, gyerekek, akik még meg se születtek, egymás mellett, kéz a
kézben, sapkában, rövidnadrágban, ellepik a deszkapallót, a szórakoztató meneteket és a fából
ácsolt emelvényeket, ülnek egymás vállán, egymás ölében. Ott vannak, vagy ott lesznek,
méghozzá azon egyszerű, evilági okból, amit Eddie az élete során tett; hogy megelőzött sok-
sok balesetet, mert a masinákat karbantartotta, hogy nap mint nap észrevétlen rótta az ellenőr-
ző körutakat. S habár az ajkuk nem mozog, Eddie hallja a hangjukat, több hangot, mint
amennyit a képzelet elbírt, és közben soha nem tapasztalt béke szállja meg. Tala már nem fog-
ja a kezét, s ő a homok, a deszkapalló, a sátortetők és a mutatványosbódék fölött lebeg a nagy,
fehér óriáskerék csúcsa felé, ahol egy gondolában sárga ruhás nő ringatózik – a felesége, Mar-
guerite, aki kitárt karral vár rá. Eddie feléje nyújtja a kezét, az asszony rámosolyog, s közben
a hangok egyetlen szóba, Isten szavába olvadnak össze:
Otthon.
 Epilógus

A Ruby rakparton a baleset után három nappal megint megnyílt a vidámpark. Eddie halálá-
nak története egy hétig foglalkoztatta a lapokat, aztán újabb halálok jöttek, újabb történetek
foglalták el a helyét.
A Freddy Szabadesése névre keresztelt csúszda abban az évadban már nem működött, de a
következő évben átkeresztelve, Merész Merülés néven újraindult. A kamaszok között a bátor-
ság netovábbja volt, ha valaki felült rá, nagy népszerűségnek örvendett, s a tulajdonosok elé-
gedettek voltak a működésével.
A lakást, amelyben Eddie felnőtt, kibérelte valaki, s ólomüvegre cseréltette a konyhaabla-
kot, hogy ne lássa az öreg körhintát. Dominguez, aki átvette Eddie munkáját, a műhelyben
egy bőröndbe rámolta Eddie néhány holmiját, meg a Ruby rakpartról származó emléktárgya-
kat, köztük az eredeti bejáratról készült fényképet.
Nicky, az a fiatalember, akinek a kulcsa elnyírta a kábelt, új kulcsot csináltatott, amikor ha-
zament, aztán négy hónap múlva eladta a kocsiját. Gyakran megfordult a Ruby rakparton, és
azzal hencegett, hogy az ő nagyanyja volt az az asszony, akiről a vidámparkot elnevezték.
Teltek-múltak a szezonok. És amikor véget ért a tanítás, és hosszabbak lettek a nappalok, a
tömeg visszatért a nagy, szürke óceán partján épült vidámparkba, amely nem volt akkora,
mint a modern élményparkok, de azért megjárta. Mert ha eljön a nyár, visszatér a jókedv, a
parton hívogatón szól a hullámok dala, az emberek összesereglenek a körhinta, az óriáskerék,
az édes, jeges üdítőital- és vattacukorárusok körül.
Sorok gyűrűznek a Ruby rakparton – és közben valahol másutt egy másik sor jön létre:
öten várnak, öt különös emlékkel egy kislányra – Amynek vagy Annie-nak hívják? –, várják,
hogy felnőjön, megöregedjen és végül meghaljon, aztán végre választ kapjon a kérdéseire –
hogy miért élt, mi végből? És abban a sorban ott áll a pofaszakállas öregember, a fején vá-
szonsapka, az orra görbe, egy Csillagpor Kagyló névre hallgató helyen várakozik, hogy maj-
dan megossza a kislánnyal a mennyország őt megillető titkát: hogy minden összefügg egy-
mással, az meg kihat az utána következőre, és hogy a világ tele van történetekkel, de a törté-
netek vége mindig ugyanaz.
 Köszönetnyilvánítás
A szerző köszönetet mond Vinnie Curcinak, az Amerika Vidámparkjai munkatársának, és
Dana Wyattnek, a Santa Monica rakparton működő Pacific Park műszaki igazgatójának. Ők
ketten felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak e könyv előmunkálataiban, a vidámparkok láto-
gatóinak biztonságáért kifejtett tevékenységük csak dicséretet érdemel. Köszönet illeti ugyan-
csak dr. David Collont a Henry Ford kórházból, a háborús sebesülésekkel kapcsolatban nyúj-
tott hasznos információkért. És Kerry Alexandert, aki mindent a kezében tart. Legmélyebb
hálám Bob Millernek, Ellen Archernek, Will Schwalbénak, Leslie Wellsnek, Jane Comins-
nek, Katie Longnak, Michael Burkinnek és Phil Rose-nak, akiknek belém vetett hite ösztön-
zőleg hatott rám; David Blacknek, amiért köztünk a szerző-ügynök kapcsolat olyan volt, ami-
lyennek lennie kell; Janine-nek, aki türelmesen végighallgatta, hogy felolvasom neki ezt a tör-
ténetet nem egyszer, de százszor; Rhodának, Irának, Carának és Peternek, akikkel életemben
először felültem az óriáskerékre; és nagybátyámnak, az igazi Eddie-nek, aki sokkal azelőtt
mondta el nekem történeteit, hogy nekiültem és megírtam a magamét.