– ha van szíved – majd egy napon megáll. Mondd, pogromok fekete denevére, nem volna jó magadhoz térni már? Lelked mélyén rohasztó gyűlölet forr, s holnap kinő feletted a moha: nagyságra törni késő már ilyenkor, de jónak lenni nem késő soha. Vagy nem gondolod, földi léted estjén, hová úgy jövünk, akár a lelenc, hogy hol van tőled ama sok keresztény, János apostol, Assisi Ferenc, kinek szeme sugárzó, tiszta kék volt és farkasokat ültetett ölébe, vagy Szent Tamás, ki mint a kristály égbolt borult elámult hívei fölébe? Mind-mind különb volt nálad s többre vitte, habár nem váltott bankszámlát a hitre. Vagy gondoltál a sok konok magyarra, ki úgy virult mint bimbózó magyalfa, ki nem törődött záporral és széllel, de néma büszkeséggel tört a jobbra, mert érces mellel s tiszta homlok-éllel már életében lett önmaga szobra? Ha rád pillantok, megborzongok s fázok, bár jól tudom, hogy balga, aki fél: örökké állnak a magyar akácok s téged elvisz, mint szellentést, a szél. De hogy még jókor érjen lényed bére s elébb mint érted a halál izen: hadd tűzzelek tollam kemény hegyére, melyből nyugtod nem lesz a sírban sem. Mert szennyes folt lettél a nagy penészből, melyet csapásnak küldött ránk az Ég, minden szavad dögbűz a sáskavészből, amelytől elpusztul egy nemzedék; jó darvaink más tájakon keresnek szállást s az ország holtfakóra vált, a föld kinyílt, mint bőrtelen, veres seb, ahol hazát a zsellér nem talált, innét szalad a száműzött szabadság, s te azt rugdosod, kit a jog se véd, s mivel hazánkat rossz pénzért eladják, te is eladod, hitszegő szemét. Éretted szenvedjük a poklok kínját s a honfibánat minden szégyenét, tőled tántorog a munkás a járdán – az éhség táncoltatja, nem a bor –, amíg kurjongó kém lettél a vártán s pimasz döglégy, kit táplál a nyomor, és pudvás szád szünet nélkül zsidózik, míg ellened száll hadba, aki hős; s hogy tudja ezt a boldogabb utód is, kinek neved nem lesz már ismerős: ha eljön majd a láncot oldozó nap, s a nép felosztott földeken tapos, hadd hallják meg, ki volt Csilléry András s minden nyilas, hozzá hasonlatos – miközben téged, lent a föld alatt a féreg fúr, a nyálkás, sose renyhe – ezért, hogy ott is égessen e vád kellett nékem ma nem-múló rímembe szőnöm neved múló gyalázatát. Hadd fújják egykor drága iskolások a sok jövendő, magyar reggelen, avagy hazamenőben, ha a fázós alkony kékes lidérce megjelent, boldog, nyugalmas, békés estidőn, mikor a kereszt többé nem lesz horgos s csupán az őszi szél üvölt bedőlt sírod füvén, te nyomorult fogorvos.