Madárfejűek Társasága

Boris Vian

Köpök a sírotokra
A magyar kiadás alapjául szolgált:
Boris Vian:
J'irai cracher sur vos tombes
Christian Bourgois Éditeur
© Héritiers Vian et Christian
Bourgois Éditeur, 1973.
Fordította:
Rózsa László
A fordítást az eredetivel egybevetette:
dr. Nagy Péter
Könyvterv, borítógrafika:
Kiss Ilona
 ELŐSZÓ

Jean d'Halluin 1946. július táján találkozott Sullivan-nel valamilyen francia-amerikai

összejövetelen. Két nap múlva Sullivan átadta neki a regénye kéziratát.
Időközben megvallotta, hogy önmagát inkább feketének tekinti, mint fehérnek, annak
ellenére, hogy túl van a vérségi válaszvonalon. Tudnivaló, hogy minden évben több ezer
"fekete" (akiket a törvény is annak tart) tűnik el a népszámlálási listákról, és megy át a
másik táborba. A feketék iránti ragaszkodása ösztönözte Sullivant arra, hogy megvetést
érezzen a "jó feketék"-kel szemben, akiket a fehérek vállon veregetnek az irodalomban.
Az a véleménye, hogy nemcsak a képzeletben, hanem a valóságban is találkozhatunk
feketékkel, akik pontosan olyan "kemények", mint egyes fehérek. S éppen ez az, amit
megpróbál bemutatni kisregényében, amelynek összes kiadói jogát megszerezte Jean
d'Halluin, amint hírét vette a könyvnek. Sullivan már csak azért sem habozott
Franciaországban hagyni kéziratát, mert az amerikai kiadók, amelyekkel kapcsolatba
lépett, megértették vele: hiába is kísérletezik hazájában a megjelentetéssel.
A mi kiváló moralistáink bizonyára nekiesnek majd e könyv néhány – hogy úgy mondjuk
– merészebben realista részletének. Érdemes azonban aláhúznunk egy alapvető
különbséget e regény és Miller1 elbeszélései között. Az utóbbi ugyanis soha nem riadt
vissza attól, hogy a legvaskosabb kifejezéseket használja. Ezzel szemben Sullivan
szívesebben él a fordulatok és a szerkesztés lehetőségeivel, mintsem hogy durva szavakat
használjon: e tekintetben tehát közelebb van a latin erotikához.
Egyébként az olvasó e lapokon világosan felfedezheti Cain2 irodalmi befolyását (jóllehet
a szerző nem akarja ezt észrevétetni mesterségesen vagy más formában, az egyes szám
első személy használatával, melynek elengedhetetlen voltát az idézett szerző már a Three
of a kind, című könyvének különös előszavában meghirdette; Amerikában ezt három
rövid regényt tartalmazó egyetlen gyűjteményben adták ki, és Sabine Berritz fordította
franciára). Ugyanez vonatkozik a még modernebb Chase-re3 és a borzalmak más
kedvelőire. E tekintetben el kell ismernünk, hogy Sullivan valósabban szadista, mint
illusztris elődei; nem meglepő tehát, ha művét visszautasították Amerikában. Lefogadom,
hogy megjelenése másnapján betiltanák. Alapjában egy olyan faj bosszúvágyának
megnyilvánulásáról van itt szó, amelyet – bárki bármit mondjon is – ma is kínoznak és
terrorizálnak. Valami olyan ördögűzést kell látnunk ebben az "igazi" fehérekkel szemben,
mint amikor a kőkorszakbeli ember nyíllal átlőtt bölényeket festegetett magának, hogy
ezzel kényszerítse csapdájába zsákmányát; avagy a valószínűségnek és a
közönségízlésnek tett engedmények nagyfokú megvetését.
Sajnos Amerika, az Eldorádó földje, egyúttal a puritánok kiválasztott földje; az
alkoholistáké és a szájbarágóké; s ha Franciaországban arra törekszik az ember, hogy
eredetibbnek mutatkozzék, Amerikában nem csinálnak nagy ügyet az olyan formák
kisajátításából, amelyek sikerrel kecsegtethetnek. Istenemre mondom, számukra ez éppen
olyan, mint másnak a krumpliárusítás.
 I.
Bucktonban senki nem ismert engem. Clem éppen azért választotta ezt a várost. De még
ha inamba száll is a bátorság, akkor sem lett volna elég benzinem, hogy folytassam az utat
Észak felé. Alig öt liter lötyögött a tankban. Néhány dollár és Clem ajánlólevele, ez
minden, ami a zsebemben volt. A kézitáskámról már ne is beszéljünk. Mármint a
tartalmáról. S hogy el ne felejtsem: a csomagtartóban ott volt a kölyök revolvere. Egy
vacak, olcsó kis 6.35-ös még a zsebében lapult, amikor a seriff szólt, hogy szállítsuk haza
a testét eltemettetni.
Meg kell mondanom, hogy Clem levelétől többet reméltem, mint bármi mástól. Így már
sikerülni fog, sikerülnie kell. Pillantásom a kormánykereket tartó kezemet vizsgálta, az
ujjaimat, a körmeimet. Senki nem akadhat fenn rajtuk. Ettől nem kell tartanom. Talán
megúszom. Tom, a bátyám az egyetemről ismerte Clemet. Hozzá nem olyan volt Clem,
mint a többi egyetemista. Szívesen elbeszélgetett vele, együtt ittak, együtt mentek lógni
Clem Caddyjével4. Clemnek köszönhető, hogy a többiek megtűrték Tomot. Amikor aztán
elment, hogy apja helyébe lépjen a gyár élén, Tom kénytelen volt úgy határozni, hogy ő is
távozik. Velünk együtt tért vissza. Jól tanult, és minden nehézség nélkül megkapta a
tanítói kinevezést az új iskolába. De az, ami a kölyökkel történt, mindnyájunkat leterített.
Én elég képmutató voltam ahhoz, hogy ne szóljak semmit, de a kölyök nem. Ő nem látott
benne semmi rosszat. A lány apja és bátyja azonban kezelésbe vették a fiút.
Ekkor fordult Tom bátyám levéllel Clemhez. Ezek után én sem maradhattam többé ezen a
vidéken, ezért arra kérte Clemet, hogy találjon nekem valamit. Ne túlságosan messze,
hogy időnként láthassuk egymást, de azért elég távol ahhoz, hogy senki se ismerjen
bennünket. Azt gondolta, hogy az én arcommal és megjelenésemmel egyáltalán semmit
sem kockáztatunk. Talán igaza is volt, de nekem mégis a kölyök sorsa jutott eszembe.
A bucktoni könyvesbolt vezetője: ez hát az új melóm. Jelentkeznem kell a korábbi
megbízottnál, és három nap alatt átvenni tőle az ügyeket. A pofa előre lépett, máshol
kapott boltvezetői kinevezést, és most minél előbb el akart füstölni innen.
Szép napsütés volt. Az utcát időközben Pearl-Harbour Streetnek keresztelték át. Clem ezt
valószínűleg nem tudta. A táblákon azonban a korábbi utcanév is szerepelt. A 270. szám
alatt megláttam a boltot, és a kapu előtt megállítottam a Nasht. A vezető éppen számokat
másolt át egy szállítólevélről a kassza mögött; középkorú ember kék szemekkel,
fakószőke hajjal – ahogyan azt ajtónyitáskor megjegyezhettem. Köszöntem.
– Jó napot. Óhajt valamit?
– Egy levelet hoztam magának.
– Vagy úgy? Tehát maga az, akit be kell vezetnem az ügyekbe. Mutassa azt a levelet!
Átvette, elolvasta, megfordította és visszaadta.
– Nem lesz nehéz dolgunk – mondta. – Nézze – mutatott körül –, itt az egész készlet. Az
átadást még ma este befejezhetjük. Ami pedig az árusítást, a reklámot meg a többi ügyet
illeti, kövesse az ellenőrök utasításait meg a körleveleket. Ezeket majd átadom magának.
– Ez tehát bolthálózat?
– Igen. Fióküzlet.
– Értem – mondtam bölcs képpel. – És mi az, ami legjobban kelendő?
– Á! A regények. Rossz regények, de ez már nem ránk tartozik. Sok vallásos könyv és
iskoláskönyv. Kevés gyermekkönyv, kevés komoly könyv. Meg sem próbáltam, hogy
ezen változtassak.
– A vallásos könyvek maga szerint nem komolyak? – Nyelvét óvatosan végighúzta ajkán.
– Ne adjon a számba olyat, amit nem mondtam. – Jóízű nevetésben törtem ki.
– Bocsásson meg, magam sem nagyon hiszek bennük.
– Akkor adnék egy tanácsot. Itt ezt ne nagyon mutassa ki, és minden vasárnap menjen el
meghallgatni a papot, mert különben térdre kényszerítik magát.
– Helyes – nyugtattam meg –, majd eljárok.
– Figyeljen – mondta, egy papírlapot tartva elém. – Ellenőrizze. Ez a múlthavi
elszámolás. Pofonegyszerű. Minden könyvet a központtól kapunk. Nincs más tennivaló,
mint három példányban vezetni a beérkezést és az eladást. Tizenöt naponként aztán
eljönnek, és összegyűjtik a pénzt. A fizetését csekken kapja meg, némi százalékkal
megtoldva.
– Adja ide – mondtam.
– Átvettem a papírlapot, beültem az alacsony kasszába, mely körbe volt rakva
könyvekkel. Ezeket a vevők vették le a polcokról, és valószínűleg még nem volt rá ideje,
hogy helyükre rakja őket.
– Mit lehet csinálni errefelé? – kérdeztem.
– Semmit – mondta. – A szemben lévő drugstore-ban vannak a lányok, és két
háztömbnyire innen, Ricardónál talál Bourbon whiskyt.
Nem éreztem bántónak a nyers modorát.
– Mióta él itt?
– Öt éve – mondta. – Még ötöt kell majd lehúznom máshol.
– És azután?
– Túlságosan kíváncsi.
– Maga a hibás. Miért mondta, hogy még öt év? Vegye úgy, hogy semmit nem kérdeztem.
Szájának vonásai kissé megenyhültek, és szemhéját összehúzta.
– Igaza van. Szóval még öt év, és itthagyom ezt a munkát.
– Miért, mit fog csinálni?
– Írni – felelte. – Bestsellereket írni. Semmi mást, mint bestsellereket. Történelmi
regényeket, történeteket, amelyekben négerek fehér nőkkel fekszenek le, de ezért nem
lincselik meg őket; regényeket tiszta lányokról, akiknek sikerült érintetlenül felnőniük a
külvárosok alja népsége között.
Elröhögte magát.
– Szóval afféle bestsellereket! És aztán végtelenül vakmerő és eredeti regényeket.
Könnyű vakmerőnek lenni ebben az országban, nem kell más, mint kimondani azt, amit
mindenki láthat, ha veszi magának a fáradságot.
– Maga venni fogja – mondtam.
– Biztos lehet benne. Hattal már elkészültem.
– Sohasem próbálta meg kiadatni?
– Nem vagyok sem barátja, sem barátnője a kiadónak, és pénzem sincs elég, hogy
ráfordítsam.
– Tehát?
– Tehát öt év múlva lesz elég pénzem.
– Biztosan sikerül – zártam le a témát.
A következő két napban nem szűkölködtünk a munkában, annak ellenére, hogy a bolt
igazán egyszerűen működött. Naprakészen kellett tartani a megrendelési listákat, és
azután Hansen – ez volt a boltvezető neve – különböző tippeket kapott a vevőktől, akik
közül néhányan rendszeresen felkeresték, hogy elvitatkozgassanak vele az irodalomról.
Amit ebből megtudtak, az nagyjából ugyanaz volt, mint amit a Saturday Reviewból is
megtudhattak volna, vagy a helyi újság irodalmi rovatából, amely úgy hatvanezer
példányban jelent meg. Pillanatnyilag megelégedtem azzal, hogy hallgassam őket,
miközben Hansennel beszélgettek, s ezalatt megjegyezzem a nevüket, emlékezetembe
véssem az arcukat. Az ilyesmi sokat számít a könyvesboltban; még többet, mint máshol,
meg az is, hogy nevükön szólítsam meg a vevőket, ahogy csak betették lábukat a boltba.
Ami szállásomat illeti, sikerült elrendeznem vele a dolgot. Átveszem azt a két szobát,
amelyekben ő lakott a szembeni drugstore felett. Előlegezett néhány dollárt, ezért
megengedhettem magamnak, hogy szállodában töltsem el a három napot, és elég
figyelmes volt ahhoz, hogy a három napban kétszer meghívjon étkezni; így nem
kényszerültem tőle kölcsönkérni. Rendes fiúnak látszott. Bosszankodtam ezen a bestseller
meséjén: az ember nem így ír bestsellert, még akkor sem, ha pénze van. Talán tehetséges
volt. Legalábbis reméltem.
A harmadik nap elvitt Ricardóhoz egy ebéd előtti italra. Tíz óra lehetett, és neki délután
kellett indulnia.
Ez volt közösen elköltött utolsó ebédünk. Utána egyedül kell szembenéznem a vevőkkel,
a várossal. Fontos, hogy tartani tudjam magam. Már az is szerencse, hogy Hansennel
találkoztam. Ha eladogatom a vackaimat, talán kihúzhattam volna három napig, de így
simán rendbeszedtem magam.
Ricardo a szokásos tiszta és sivár helyiség volt. Hagymás sültkrumpli- és fánkszag járta
át. A söntés mögött lévő pofa szórakozottan merült újságjába.
– Mivel szolgálhatok? – kérdezte.
– Két Bourbont? – vetett rám kérdő pillantást Hansen.
Bólintottam.
A pincér nagy poharakban hozta, jéggel és szalmaszálakkal.
– Én mindig így iszom, de magát nem erőszakolom.
– Semmi baj – mondtam.
Aki még nem ivott jeges Bourbont szalmaszállal, az nem ismerheti, hogy milyen hatása
van. Olyan, mintha tűzcsapás érné az ember szájpadlását. Fantasztikus, édes tűz.
– Csodálatos! – dicsértem.
Pillantásom az egyik tükörben arcomra esett. Teljesen hülye képet vágtam. Jó ideje, hogy
nem ittam már. Hansen nevetésben tört ki.
– Semmi az egész! Sajnos, az ember hamar hozzászokik – folytatta. – Meg kell hogy
tanítsam a mániámra a legközelebbi bisztró pincérét is, ahol majd inni fogok.
– Sajnálom, hogy elmegy – jegyeztem meg.
Nevetett.
– Ha maradnék, akkor maga nem lehetne itt. Nem – folytatta –, jobb lesz, ha elmegyek.
Több mint öt év, a hétszentségit! – Egy hajtásra kiürítette poharát, aztán másikat rendelt.
– Á, gyorsan bele fog jönni. – Pillantásával tetőtől talpig végigmért. – Maga rokonszenves
nekem. Van valami magában, amit nem tudok hová tenni. A hangja.
Szótlanul mosolyogtam. Pokoli egy fickó volt.
– Túlságosan telt a hangja. Nem volt maga énekes?
– Hát, énekeltem néha, de csak szórakozásból.
Már nem énekelek többé. Azelőtt, a kölyök ügye előtt igen. Énekeltem, és gitárral
kísértem magam. Handy bluesokat és régi, new-orleansi refréneket, meg egyebeket,
amiket improvizáltam, de nem volt többé kedvem gitározni. Pénz kellett, sok pénz, hogy
rendbeszedjem magam.
– Ezzel a hanggal minden nő magába esik – mondta Hansen.
Megvontam a vállam.
– Ez sem érdekli magát?
Hátba veregetett.
– Kerüljünk majd egyet a drugstore felé. Ott csípheti mindegyiket. Van egy klubjuk a
városban. Egy bobby-soxer klub. Tudja, az olyan lányok, akik piros zoknit meg csíkos
pulóvert viselnek, s akik levelet írogatnak Frank Sinatrának. A drugstore-ban van a
főhadiszállásuk. Látta már? Nem, persze, hiszen majd' mindennap a boltban maradt.
Most rajtam volt a sor, hogy rendeljek egy Bourbont. Éreztem, ahogy az ital végigszalad
karomban, lábamban, egész testemben. Ott nálunk nélkülöztük a bobby-soxereket. Pedig
jó lett volna belőlük. Kis tizenöt évesek, hegyes kis mellecskékkel a feszülő pulóver alatt,
amit direkt csinálnak ezek a kis pipik, nagyon is céltudatosan. Szép, egyenes tartásúak a
lapossarkú cipőikben, élénkzöld vagy élénksárga zoknival; széles szoknyák, kerek
térdecskék; és mindig széttárt combokkal ülnek a földre a fehér bugyiban. Igen, tényleg
szerettem ezeket a bobby-soxereket.
Hansen rámnézett.
– Mindenben benne vannak. Nem kockáztat sokat. Egész csomó helyük van, ahová
elvihetik magát.
– Ne nézzen engem disznónak – mondtam.
– Á, nem. Már úgy értem, hogy elhívják táncolni meg inni.
Somolygott. Bizonyára érdeklődő képet vághattam.
– Aranyosak ezek – mondta. – Majd meglátogatják magát a boltban.
– Mit keresnének?
– Színészfotókat vesznek, meg mintha csak véletlenül akadna kezükbe, mindenféle
könyvet a pszichoanalitikáról. Akarom mondani, orvosi könyveket. Mindegyik az
anatómiát tanulmányozza.
– Hát jó – dörmögtem. – Majd meglátjuk.
Bizonyára észrevette, hogy eltűnt arcomról az érdeklődés, mert más témáról kezdett
beszélni. Aztán megvacsoráztunk, ő meg délután két óra tájban elutazott. Egyedül
maradtam a butik előtt.
 II.
Azt hiszem, tizenöt napja voltam már ott, amikor unatkozni kezdtem. Egész idő alatt nem
hagytam el a boltot. Az üzlet nagyszerűen ment. A könyvek jól keltek, s a reklámot
készen kaptam. A központ minden héten küldött egy csomag illusztrált plakátot,
leporellókat, hogy tegyem ki őket a kirakatba, ahol jól láthatók, mindegyiket a megfelelő
könyvhöz. Időm háromnegyede elegendő volt ahhoz, hogy elolvassam a fülszövegeket
vagy minden negyedik-ötödik oldalt, s így megfelelő fogalmam legyen a könyvek
tartalmáról – mindenesetre bőségesen elég ahhoz, hogy rábeszéljem azokat a
boldogtalanokat, akik a képes borítólap, a leporelló, a szerző fényképe és a kis életrajzi
jegyzet elolvasásával bekapták a horgot. A könyveket éppen ezek az apróságok drágítják
meg, bizonyítván, hogy az emberek nem amiatt veszik meg, mert jó irodalom; egyszerűen
el akarják olvasni azt, amit a klubjuk javasol, amiről beszélnek, és nem sokat törődnek
vele, hogy mi is van benne.
Egyes könyvekből és szórólapokból egész kazallal kaptam, azzal az utasítással, hogy
külön kirakatot csináljak belőlük. A szórólapokat a pénztárgép mellett helyeztem el egy
halomban, és minden eladott könyvbe csúsztattam belőlük. Egy ilyesféle nyomtatványt
bárkire rá lehet sózni, és szövege az effajta kisvárosi közönség számára könnyen érthető.
A központ jól bevált módszere volt ez – s ha egy kicsit botrányszagú könyvről volt szó,
délutánra már elkapkodták.
Tulajdonképpen nem unatkoztam igazán. De kezdtem ösztönösen könnyíteni magamon a
szokásos kereskedelmi rutinnal, és így időt nyertem arra, hogy egyéb dolgokra is
gondoljak. S éppen ez az, ami nyugtalanná tett. Túlságosan is jól mentek a dolgok.
Szép időnk volt. A nyár a végéhez közeledett. A város porszagot lehelt. Lenn a folyó
partján az emberek a fák hűvösébe húzódtak. Megérkezésem óta még ki sem mozdultam,
és semmit sem ismertem a környező vidékből. Már alaposan rámfért, hogy friss levegőt
szívjak. De egy másfajta hiány még jobban gyötört. Nők kellettek volna.
Ezen az estén, amikor öt órakor lehúztam a bolt redőnyét, nem mentem vissza, hogy
tovább dolgozzam a neonlámpa fényében. Fogtam a kalapomat, karomra terítettem a
zakómat, s egyenesen a szemközti drugstore-ba siettem. Éppen fölötte laktam. Benn
három vendég ücsörgött. Egy tizenéves suhanc és két hasonló korú lány. Üres pillantást
vetettek rám, aztán tekintetük visszasüppedt jeges tejjel teli poharaikba. Még a látása is
beteggé tett. Szerencsére az ellenméreg ott lapult a kabátom zsebében.
A bárpult előtt ültem le, a két lány közül a nagyobbik széke mellett. A felszolgálónő, egy
elég csúnya barna, bizonytalan mozdulattal emelte fel a fejét, amikor meglátott.
– Mit tudna hozni nekem, amiben nincs tej? – kérdeztem.
– Citrom? – sorolta. – Grape-fruit? Coca-cola? Paradicsom?
– Grape-fruit – mondtam. – De ne töltse tele a poharat.
Megkutattam a kabátomat, és elővettem a flaskámat.
– Nálunk tilos alkoholt fogyasztani – tiltakozott ernyedten.
– Nem baj. Ez az én orvosságom – vihogtam. – Ne féltse az iparengedélyét.
Odanyújtottam egy dollárt. Ma reggel kaptam meg a csekkemet. Kilencven dollár
hetenként. Clem tudta, mire van szükségem. A nő leszámolta a visszajárót, én meg szép
borravalót hagytam neki.
A grape-fruit Bourbonnal nem valami mesés dolog, de mindenesetre jobb, mint üresen.
Már jobban éreztem magam. Valósággal megkönnyebbültem. A három kölyök rám nézett.
Ezeknek a taknyosoknak egy huszonhat éves pofa már öreg. Egy mosolyt küldtem a kis
szőke felé; égszínkék, fehércsíkos blúzt viselt gallér nélkül, ujjait feltűrte, és vastag
krepptalpú cipőjében kis fehér zoknit hordott. Elragadó volt. Bombajó alakú. Kemény
lehetett az ember keze alatt, mint az éretlen szilva.
Melltartót nem hordott, és mellbimbói kirajzolódtak a gyapjúszövet alatt. Ő is rám
mosolygott.
– Meleg van, mi? – mondtam.
– Döglesztően – felelte nyújtózkodva.
A hóna alatt két nedvességfolt tűnt elő. Valamit elindított bennem. Felálltam, és egy
ötcentest csúsztattam a zeneautomatába.
– Lenne kedve táncolni? – kérdeztem hozzá lépve.
– Óh! Maga megöl engem! – kacérkodott.
Olyan szorosan simult hozzám, hogy elállt a lélegzetem. Tisztára bébi illata volt. Keskeny
termetén átértem a jobb vállát a karjával együtt. Feljebb vittem a kezemet, és ujjaimat
pontosan a melle alá csúsztattam. A két másik bennünket bámult, majd ők is táncolni
kezdtek. Egy elcsépelt Shoo Fly ment, Diasah Shore-ral. A lány vele dúdolta. A
felszolgálónő kikukkantott képes magazinja mögül, amikor meglátta, hogy táncolunk,
aztán néhány pillanat múlva visszabújt olvasmányaiba.
Semmi mást nem hordott a pulóvere alatt. Ezt rögtön éreztem. Nagyon szerettem volna,
ha a lemez abbamarad, különben még két perc, és nem vagyok szalonképes. Elengedett,
visszatért a helyére, és rám nézett.
– Ahhoz képest, hogy felnőtt, nem táncol rosszul... – mondta.
– A nagyapámtól tanultam – feleltem.
– Meg is látszik – csúfolódott. – Nem nagyon strapálja magát.
– A jive-ben maga biztosan erősebb, de én megtaníthatom egyéb trükkre is.
Félig lehunyta a szemét.
– A nagymenők trükkjeire?
– Az magától függ, hogy van-e hozzá tehetsége.
– Már látom, hová akar kilyukadni.
– Engem nem lát kilyukadni sehova sem. Van valakinek gitárja maguk között?
– Gitáron játszik? – szólt közbe a fiú olyan képpel, mint aki most ébredt.
– Igen, egy kicsit.
– Akkor énekel is – mondta a másik lány.
– Egy kicsit énekelek is.
– A hangja, mint Cab Callowayé, biztosan – csúfolódott az első.
Bosszúsnak látszott, hogy a többiek beszélgetni kezdtek velem. Meg kellett nyugtatnom.
– Vigyenek el valahová, ahol van gitár, és megmutatom, hogy mit tudok. Nem állítom,
hogy W.C. Handy vagyok, de tudok bluesokat játszani.
A lány állta pillantásaimat.
– Jó – mondta –, akkor gyerünk B. J.-hez.
– Neki van gitárja?
– Van gitárja, és a neve Betty Jane.
– B. J., mint Baruch Junior – csipkelődtem.
– Az hát – mondta a lány –, az is itt lakik. Jöjjön.
– Rögtön odamegyünk? – kérdezte a fiú.
– Miért ne? Hadd kapja meg ő is a magáét.
– Oké – mondta a srác. – Engem Dicknek hívnak. Ő meg Jicky.
Arra a lányra mutatott, akivel táncoltam.
– Én pedig Judy vagyok – mondta a másik lány.
– Lee Anderson. Én vezetem a szemközti könyvüzletet.
– Tudjuk – mondta Jicky. – Tizenöt napja tudjuk.
– Magukat ez ennyire érdekli?
– Persze – mondta Judy. – Férfihiány van ebben a fészekben.
Dick tiltakozni próbált, miközben mind a négyen kifelé mentünk. Elég izgatottnak
látszottak. Nekem pedig maradt elég Bourbonom, hogy egy kicsit jobban felizgassam
őket, ha szükség lesz rá.
– Megyek akkor maguk után – mondtam mégegyszer odakinn.
A kapu előtt Dick roadstere, egy öreg Chrysler várakozott. A két lányt előre ültette,
magam a hátsó ülésen helyezkedtem el.
– Mit csinálnak maguk civilben, gyerekek? – kérdeztem. A kocsi egyből indult, és Jicky
az ülésre térdelve arccal felém fordult, hogy válaszoljon.
– Dolgozunk – mondta.
– Tanulmányok? – tapogatóztam.
– Az is, meg más is.
– Ha egy kicsit idébb jönne – mondtam hangosabban a szél miatt – kényelmesebben
beszélgethetnénk.
Félig lecsukta a szemét. Valamelyik filmből leshette el ezt a pózt.
– Nem akarja kompromittálni magát, mi?
– Törődöm is vele – mondta a lány.
Átkaroltam a vállát, hogy áthúzzam az üléstámlán.
– Hé, ti ott! – szólt Judy megfordulva. – Elég speciális módon beszélgettek.
Át akartam ültetni Jickyt a bal oldalamra, és igyekeztem minden jó helyen megfogni. Ő
meg elég jól odatartotta magát. Olyan képet vágott, mint aki érti a tréfát. A bőrülésre
tettem le, és átöleltem a nyakát.
– Most nyugi, vagy elfenekelem.
– Mi van ebben a flaskában? – kérdezte.
A zakóm a térdemen volt. A lány a kabát alá csúsztatta kezeit. Nem gyanítottam, hogy
kifejezett szándékkal teszi, de ugyancsak jól célzott.
– Nem nyúlkálunk – mondtam visszahúzva a kezét. – Majd én kiszolgálom.
Lecsavartam a nikkelezett kupakot, és odatartottam neki a flaskát. Egy jót húzott belőle.
– Ne az egészet! – tiltakozott Dick.
A visszapillantóból figyelt bennünket.
– Lökje ide nekem is, Lee, vén róka...
– Ne féljen, van ebből másik is.
Fél kézzel tartotta a volánt, a másikkal a levegőbe csapkodott a mi irányunkba.
– Mit hülyéskedsz, mi? – szólt rá Judy. – Még árokba viszel bennünket!
– Maga a józan feje ennek a bandának – vetettem oda. – Sohasem veszti el a hidegvérét?
– Soha! – mondta a lány.
Röptében kapta el a flaskát abban a pillanatban, ahogy Dick vissza akarta adni nekem.
Amikor elém tartotta, már üres volt.
– A teremtésit – jegyeztem meg –, most jobban érzi magát?
– Óh! Ez nem is olyan szörnyű... – mondta.
Láttam, hogy könnyes lesz a szeme, de elég jól tartotta magát. Csak a hangja fulladozott
egy kicsit.
– Ebből aztán semmi sem maradt nekem – mondta Jicky.
– Majd keresünk még belőle – nyugtattam meg. – Gyerünk azért a gitárért, aztán majd
visszafordulunk Ricardóhoz.
– Könnyű magának – mondta a kölyök. – Bennünket azonban nem szolgálnak ki.
– Íme, mit tesz az, ha az embernek ilyen fiatal képe van – ugrattam őket.
– No, annyira azért nem – dünnyögte Jicky.
Izgett-mozgott, és úgy helyezkedett el, hogy számomra nem maradt más hátra, mint hogy
összezárjam az ujjaim, s a tenyeremben volt. A roadster hirtelen megállt, és én hanyagul
otthagytam a kezem a karján.
– Jövök vissza – jelentette be Dick.
Kimászott a kocsiból, és a ház felé futott. Az szemmel láthatólag egy sorház részét
képezte, amelyet ugyanaz a vállalkozó épített a lakótelepen. Dick hamarosan feltűnt a
kapubejáratnál. Egy lakkozott tokban lévő gitárt tartott a kezében. Becsapta maga mögött
a kaput, és három ugrással a kocsiban termett.
– Mit tegyünk? B. J. nincs itthon.
– Majd visszahozzuk neki. Induljunk. Gyerünk Ricardóhoz, hogy megtölthessem a
palackokat.
– Jó kis hírnévre tesz majd szert – mondta Judy.
– Á – nyugtattam meg –, rögtön rájönnek, hogy maga volt az, aki berántott engem ebbe a
piszkos kis orgiába.
Most visszafelé tettük meg ugyanazt az útvonalat, de a gitár zavart engem. Azt mondtam
a fiúnak, hogy egy kicsit távolabb álljon meg a presszótól, én meg kiszállok, hogy
teletölthessem a flaskákat. Vettem egy tartalék üveggel is, és visszamentem a bandához.
Dick és Judy az első ülésen térdeltek, és energikus vitát folytattak a szőkével.
– Mi a véleménye, Lee? – kérdezte a fiú. – Menjünk fürödni?
– Helyes – mondtam. – Tudnának kölcsönözni egy fürdőnadrágot? Nincs nálam semmi...
– Á, azt elintézzük!
Indított, és kimentünk a városból. Majdnem mindjárt befordult egy ösvényre, amely olyan
keskeny volt, hogy éppen csak elfért rajta a Chrysler, és rettentően el volt hanyagolva.
– Tudok egy klassz helyet a fürdéshez – biztatott. – Soha egy lélek sem jár arra! És
micsoda víz!
– Pisztrángos folyó?
– Igen, egy kis öböllel és fehér homokkal. Senki sem kószál arra. Csak mi tudjuk az utat.
– Azt látom – mondtam összeszorítva állkapcsomat, amely majd eltört minden
zökkenőnél. – El kellene cserélnie a roadsterét egy bulldózerre.
– Ez is a balhéhoz tartozik – magyarázta. – Éppen az ilyesmi tartja távol az embereket
attól, hogy erre kujtorogjanak.
Beletaposott a gázba, én pedig a Teremtő kegyeibe ajánlottam csontjaimat. Az ösvény
hirtelen elkanyarodott, és vagy százötven méterrel arrább megállt a kocsi. Nem látszott
más, csak földhányások. A Chrysler éppen egy nagy jávorfa előtt stoppolt, és Dick meg
Judy a földre huppantak. Én is előre ugrottam, és röptében kaptam el Jickyt. Dick fogta a
gitárt, és ment előttünk. Igyekeztem követni. Az ágak között egy szűk csapás volt,
ahonnan hirtelen előtűnt a folyó, frissen, átlátszóan, mint egy pohár gin. A nap már
alacsonyan sütött, de a forróság még nem enyhült. A vízparti árnyékban borzongani
lehetett, a másik oldal azonban ragyogott a sugaraktól. Sűrű, száraz és poros fű nőtt a
lejtőn, egészen a vízpartig.
– Nem rossz kis zug. Teljesen egyedül bukkantak rá?
– Nem vagyunk mi olyan dinkák – mondta Jicky.
Egy száraz göröngy találta el a nyakamat.
– Ha nincsenek észnél – fenyegetőztem –, akkor nem kapnak több piát.
A zsebemre ütöttem, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak.
– Óh, ne haragudjon, öreg blues énekes – mondta a lány. – Inkább mutassa meg, hogy mit
tud.
– Fürdőnadrág? – kérdeztem Dicket.
– Nincs szükség rá, senki nem jár erre.
Megfordultam. Judy már levette a pólóját. Nem sok mindent hordott alatta. A szoknyája
végigcsúszott a combján és pillanatok alatt a levegőbe repültek a cipői, zoknijai.
Elnyújtózkodott a fűben teljesen meztelenül. Elég ostoba képet vághattam, mert olyan
csúfondárosan nevetett az orra alatt, hogy csaknem kizökkentem a nyugalmamból. Dick
és Jicky ugyanolyan kosztümben gördültek mellé. Ennyire nevetséges helyzetben én
látszottam zavartnak. Meglepett a fiú soványsága, ahogy a bordái előtűntek napcserzette
bőre alatt.
Oké, mondtam, akkor én sem kényeskedem.
Szándékosan húztam az időt. Tudom, hogy mit érek meztelenül, és biztosítok mindenkit,
hogy volt idejük meggyőződni erről, miközben vetkőztem. Megropogtattam a
csontjaimat, jól kinyújtóztattam magam, és melléjük ültem. Még nem voltam teljesen
lehiggadva a Jickyvel való kis fogdosások után, de nem tettem semmit, hogy bármit is
elrejtsek. Feltételezem, azt hitték, hogy elgyávultam.
Megmarkoltam a gitárt. Kiváló Ediphone volt. Nem valami kényelmes földön ülve
játszani, ezért szóltam Dicknek:
– Nem haragszik, ha kiveszem az egyik üléspárnát a tragacsból?
– Magával megyek – mondta Jicky.
Úgy siklott az ágak között a vízben, mint egy angolna. Furcsa hatást tett rám, ahogy
néztem a kölyök-testét, s a sztárhoz illő fejét a sötét árnyakkal telt bozót közepén.
Letettem a gitárt, és utána eredtem. Előnye volt, és amikorra én a kocsihoz értem, ő már
visszafelé jött a nehéz bőrüléssel.
– Adja csak ide! – mondtam.
– Hagyjon békén, Tarzan! – kiáltott.
Nem hallgattam a tiltakozására, és megragadtam hátulról, mint egy vadállat. Elengedte a
kocsiülést, és várta, hogy mi történik. Olyan volt, mint egy nősténymajom. Miután számot
vetett helyzetével, teljes erejéből harcolni kezdett. Nevetni kezdtem. Szerettem az
ilyesmit. A fű magasra nőtt ezen a helyen, és lágy volt, mint a gumimatrac. A földre
csúszott, és én követtem. Mindketten harcoltunk, mint a vadak. Napbarnított volt egészen
a mellbimbójáig, anélkül, hogy látszott volna a melltartó helye, amely oly sok meztelen
lányt elcsúfít. És sima volt, mint a barack, meztelen, mint egy kislány, de amikor sikerült
magam alá szorítanom, megértettem, hogy többet tud, mint egy kislány. Technikájának
legjobb választékát mutatta be nekem, aki hosszú hónapok óta éheztem már. Ujjaim alatt
éreztem sima csípőjének árkait, kerek és kemény fenekét, amely olyan volt, mint egy
görögdinnye. Alig tíz percig tartott. Azt színlelte, mintha elaludt volna, és abban a
pillanatban, amikor egészen mélyre hatoltam benne, ledobott mint egy batyut, s szaladt
előlem egészen a folyóig. Felszedtem az ülést, és futottam utána. A víz szélén lendületet
vett, és minden fröcskölés nélkül elmerült.
– Maga már fürdik?
Ez Judy hangja volt. A hátán elterülve egy fűzfa-rügyecskét rágott, s kezét a feje alá
kulcsolta. Dick mellette hempergett, és combját simogatta. Az egyik flaska üresen feküdt
mellette a földön. A lány észrevette pillantásomat.
– Igen... üres! – nevetett. – Az egyiket meghagytuk magának.
Jicky a víz másik partján bóklászott. Megtapogattam a zakómat, és kivettem belőle a
másik üveget, aztán a vízbe merültem. Langyos volt. Csodálatos formában éreztem
magam. Kifulladásig sprinteltem, és a folyó közepén elértem a lányt. Talán két méter
mély lehetett itt, és az áramlat majdnem észrevehetetlen.
– Nem szomjas? – kérdeztem tőle egyik karommal csapdosva a vizet, hogy felszínen
tartsam magam.
– De még mennyire! Maga aztán alaposan ki tud fárasztani a rodeó módszerével.
– Jöjjön – mondtam. – Nyújtózzon egyet.
Hagyta, hogy a hátára fektessem, és alája csússzak, egyik karommal a törzsét átölelve. A
másik karommal odanyújtottam a flaskát. Miközben azt megragadta, úgy intéztem, hogy
ujjaim végigsimítsák a combját. Óvatosan szétfeszítettem a lábát, és újból magamévá
tettem a vízben. Teljesen átadta magát. Majdnem álltunk, és csak annyit mozogtunk, hogy
el ne süllyedjünk.

III.
Így folytatódott szeptemberig. Volt a bandájukban öt vagy hat más kölyök, fiúk és lányok.
B. J., akitől a gitárt kölcsönöztük, rossz alakú lány, de bőrének különleges illata volt.
Aztán Susie Ann, egy másik szőke, de gömbölyűbb, mint Jicky, és egy jelentéktelen
gesztenyebarna, aki csak végigtáncolta a napokat. A fiúk éppen olyan ostobák voltak,
amilyennek csak kívánhattam őket. Nem kezdtem újból azt a mulatságot, hogy velük
furikázzak végig a városon; tönkrement volna a hírem a vidéken. A folyócska mellett
találkozgattunk, és ők is őrizték a titkot találkozásainkról, hiszen kényelmes gin- és
Bourbon-forrás voltam számukra. Minden lányt megkaptam, egyiket a másik után, de ez
túlságosan egyszerű volt, és egy kicsit undorító. Majdnem olyan könnyedén csinálták,
mint amikor az ember fogat mos higiéniai okokból. Úgy viselkedtek, mint egy
majomhorda, lomposak, lármásak, haspókok voltak; de pillanatnyilag be kellett érnem
velük.
Gyakran játszottam a gitáron: fölényem bizonyításához ez akkor is elegendő volt, ha nem
lettem volna képes elnáspángolni ezeket a fiúkat egyszerre és egy kézzel. Ők viszont
megtanítottak a jitterbourg és a jive stílusra. Nem sokat kellett erőlködnöm, hogy
hamarosan jobban csináljam, mint ők. De ez nem az ő hibájuk volt.
Rosszul aludtam ezidőtájt, és sokat gondoltam a kölyökre. Tomot kétszer láttam viszont.
Tartotta magát. Az ügyről már nem beszéltek az emberek arrafelé. Nyugodtan hagyták
Tomot az iskolájában, engem pedig szinte sohasem láttak. Anne Morvan apja a megye
egyetemére küldte a lányt; ők meg a fiával együtt csinálták tovább a dolgukat. Tom
megkérdezte, hogy megy a sorom, én pedig elmondtam neki, hogy a bankszámlám már
százhúsz dollárra nőtt. Mindenen spóroltam, kivéve az alkoholt, s a könyvek elég jól
fogytak. Sőt, a nyár végére még a forgalom növekedésével is számoltam. Azt tanácsolta,
hogy ne hanyagoljam el a vallási kötelezettségemet. Ez olyasmi volt, amitől szívesen
megszabadultam volna, de úgy rendeztem, hogy az emberek ezt éppoly kevéssé vegyék
észre, mint egyebet. Tom hitt Istenben. Éppen úgy elmentem a vasárnapi istentiszteletre,
mint Hansen, de azt hiszem, hogy az ember nem maradhat egyszerre felvilágosult és
istenhívő, s én azt akartam, hogy felvilágosult maradjak.
Amikor kijöttünk a templomból, a folyónál találkoztunk, passzolgattuk egymásnak a
lányokat, körülbelül azzal a szeméremmel, ahogyan egy majomhorda üzekedik. Aztán
elmúlt a nyár anélkül, hogy tudatára ébredtünk volna, és megkezdődtek az esőzések.
Gyakran betértem Ricardóhoz. Időnként a drugstore-ba is ellátogattam, hogy
megtáncoltassam a környékbeli csajokat. A jive-t jobban jártam, mint ők, és természetes
tehetségem is volt hozzá. Buckton legjobb módú ürgéi már egész rajokban kezdtek
visszatérni. Jöttek Floridából vagy Santa Monicából vagy mit tudom, honnan. Szőkén,
napbarnítottan, de nem barnábban, mint mi, akik a folyóparton voltunk. A bolt valóságos
randevúzó hely lett.
Azok ott még nem ismertek engem, de volt időm, és nem szabad, hogy túlságosan siessek.

IV.
Aztán Dexter is visszajött. Róla annyit beszéltek, hogy már a könyökömön jött ki. Dexter
a város előkelő negyedében az egyik legelegánsabb házban lakott. Szülei New Yorkban
maradtak, ő azonban egész évben Bucktonban tartózkodott, mert tüdejével gyengélkedett.
Tősgyökeres bucktoni volt, s ebben a városban éppen úgy lehet tanulmányokat folytatni,
mint másutt. Már úgy ismertem Dexter Packardját, a golfütőit, a rádióját, a pincéjét és
bárját, mintha vele töltöttem volna az életemet; s amikor megláttam, nem is csalódtam. Az
a piszkos kis fráter volt, akinek elképzeltem. Sovány, barna pofa, egy kicsit indiános
képpel, alattomos, fekete szemekkel, jól fésült hajjal, és keskeny száj ült nagy görbe orra
alatt. Szörnyű keze volt, nagy dorongok, olyan körmökkel, mintha keresztbe álltak volna,
szélte nagyobb, mint a hossza, és puffadtak, mint egy betegé.
Mind mentek Dexter után, mint a kutyák a májdarabokra. Én egy kicsit veszítettem a
fontosságomból mint alkoholbeszerző, de a gitár megvolt, és volt még tarsolyomban
néhány kis zenés sztepp-mutatvány, amit elképzelni sem tudtak. Ráértem. Nekem
azonban nagyobb falat kellett, és Dexter bandájában biztosan rábukkanok arra, amit azóta
kívántam, amióta minden éjjel a kölyökkel álmodtam. Azt hiszem, megnyertem Dexter
tetszését. Pedig utálnia kellett volna az izmaim, a termetem, a gitárom miatt, de ezek
inkább vonzották. Mindenem megvolt, ami belőle hiányzott. Neki viszont dohánya volt.
Tény, hogy megértettük egymást. És aztán kezdettől fogva rájött, hogy sok mindenre
kapható vagyok. Nem gyanakodott arra, hogy mit akartam; nem, nem ment el odáig;
hogyan is gondolt volna többre, mint mások? Egyszerűen azt hitte, hogy az én révemen
sikerül majd néhány jó kis orgiát összehozni, valami különlegesen borsosat. És ebben
nem is tévedett.
A város nagyjából együtt volt már, és most elkezdtem természettudományos, geológiai,
fizikai és más efféle tankönyveket eladni. Mind küldték hozzám a haverjaikat. A lányok
szörnyű rámenősek voltak. Tizennégy éves korukban már fogdostatták magukat, és
mindegyik igyekezett, hogy ürügyet találjon rá könyvvásárlás közben. Megtapogattatták
velem izmaikat, hogy megállapítsam a vakáció eredményét, s az ember aztán a
combjuknál folytatta. Mégis, volt néhány komoly vevőm, s tekintettel kellett lennem a
helyzetemre. De ezek a kölyöklányok tüzeltek, mint a kis szukák, és a nap bármelyik
órájában majd elfolytak. Biztos, hogy nem lehet könnyű dolga egy egyetemi
professzornak, ha már egy könyvkereskedőt is így körüldongnak.
Amikor az iskola újra elkezdődött, egy kicsit nyugodtabb lettem. A csajok nem jöttek,
csak délután. Ami szörnyű, hogy a srácok is mind kedveltek. Ezek a teremtmények még
se nem hímek, se nem nőstények, kivéve néhányat, akiket már férfiszámba lehet venni
közülük. A fiúknak ugyanúgy tetszett, ha rám akaszkodhattak. És az volt a mániájuk,
hogy mindig ott táncoltak. Amikor már vagy öten összejöttek, rögtön dúdolni kezdtek
valamilyen számot, és rázták magukat a ritmusra. Jólesett nekem ez, mert olyasmi volt,
amit tőlünk lestek el.
Külsőm miatt már alig nyugtalankodtam. Azt hiszem, lehetetlen volt gyanakodni rám. Az
egyik utóbbi fürdőzésnél Dexter ugyan megijesztett. Már éppen hülyeséget készültem
csinálni az egyik csajjal; meztelenül a levegőbe dobtam, és karommal elkaptam, mint egy
babát. Ő meg hasonfekve figyelt bennünket. Csúf látvány volt ez a nyápic ember a hátán
egy tüdőcsapolás nyomával. Kétszer volt mellhártyagyulladása. Alulról nézett fel rám, és
azt mondta:
– Maga nem olyan testi felépítésű, mint mások. Lee, magának olyan ejtett válla van, mint
egy néger bokszolónak.
Otthagytam a lányt, és mozdulataimra vigyázva körültáncoltam, miközben saját
komponált szövegemet énekeltem. Mindenki nevetett, de én bosszús voltam. Dexter
azonban nem nevetett, hanem tovább fürkészett.
Este megpillantottam magamat a mosdó feletti tükörben, és most énbelőlem tört ki a
nevetés. A szőke hajammal, fehér és rózsás bőrömmel valójában nem kockáztattam
semmit. Rá tudom szedni ezeket. Dexterből csak az irigység beszélt. No és ha ejtett
vállam van? Miért lenne az baj? Ritkán aludtam olyan jól, mint akkor éjszaka. Két napra
rá egy hétvégi partit szerveztek Dexteréknél. Megjelenés estélyiben. Egy szmokingot
béreltem, amelyet a boltos gyorsan testhez igazított; az ürge, aki előttem hordta, nagyjából
az én termetem lehetett, és a ruha egyáltalán nem lötyögött rajtam.
Ezen az éjszakán megint a kölyökkel álmodtam.

V.
Amikor beléptem Dexterhez, megértettem, hogy miért kell estélyi öltözék; csoportunk
szinte elveszett a többségében elit közönséghez tartozók között. Rögtön felismertem őket;
a doktort, a lelkészt és a hasonszőrűeket. Egy feketebőrű inas jött elvenni a kalapomat, és
másik kettőt is észrevettem közülük. Ezután Dexter megragadta a karomat, és bemutatott
szüleinek. Rájöttem, hogy a születésnapját ünnepli. Az anyja hasonlított rá; kis, sovány,
barna asszony, piszkos színű szemekkel, az apja pedig olyan típus, akit az embernek
kedve lenne egy párna alatt lassan megfojtani, annyira keresztülnéz az embereken. B. J.,
Judy, Jicky és a többiek estélyi ruhában voltak, és nagyon bájologtak. Nem tudtam nem
gondolni a puncijukra, amikor láttam, mint teszik-veszik magukat, miközben koktélt
isznak, vagy ezekkel a szemüveges, komoly pofákkal táncolnak. Időnként
összekacsintottunk, hogy ne veszítsük el egymással a kapcsolatot. Émelyítő.
Pia volt roskadásig. Dexter értett hozzá, hogy kell fogadni a haverokat. Bemutatkoztam
egy-két lánynak, rumbát táncoltam velük, és ittam, minthogy nem nagyon volt mást mit
tenni. Egy jó blues Judyval megbizsergette a szívemet; egyike volt azoknak a lányoknak,
akivel ritkán szeretkeztem. Úgy éreztem, hogy kerül engem, és én sem kerestem az
alkalmat, hogy többször megkapjam, mint a többieket, de azt hittem, hogy ezen az estén
nem fogok élve szabadulni a combja közül; te jó Isten, hogy tüzelt! Fel akart vinni Dexter
szobájába, de nem voltam benne biztos, hogy ott nyugton marad, inkább elvittem inni
valamit, hogy kárpótoljam, de aztán mintha villámcsapás ért volna, amikor
megpillantottam egy belépő társaságot.
Három nő volt, kettő közülük fiatal. A harmadik negyven körüli, s velük egy férfi, de nem
az utóbbiakról akarok beszélni. Igen, rögtön tudtam, hogy végre megtaláltam, amit
kerestem. Ha látná a kölyök ezt a kettőt, talán még a sírjából is kimászna örömében.
Megszorítottam Judy karját, aki azt hitte, hogy megkívántam, mert hozzám bújt. A két
lányt, úgy ahogy voltak, rögtön az ágyamba vittem volna. Elengedtem Judyt, feltűnés
nélkül megsimogattam a fenekét, aztán leejtettem a karomat.
– Ki ez a két baba, Judy?
– Szóval érdekli magát, vén könyvárus?
– Mondja, honnan szedte elő Dexter ezeket a tündéreket?
– A jobb társaságból. Ezek nem kertvárosi bobby-soxerek, tudja, Lee. És semmiféle
nudizás nincs velük!
– Bitangul sajnálom! Ha jól meggondolom, azt hiszem, a harmadikat is vállalnám, csak
hogy megkapjam a két másikat.
– Ne izgassa fel úgy magát, öregfiú. Ezek nem idevalósiak.
– Honnan jöttek?
– Prixville-ből. Száz mérföldnyire innen, Dexter papa régi barátai.
– Mind a kettő?
– Úgy valahogy. Maga megkukult ma este, kedves Joe Louisom. Ez két nővér az
anyjukkal meg az apjukkal, Lou Asquith és Jean Asquith. Jean a szőke. Ő az idősebb, Lou
öt évvel fiatalabb nála.
– Akkor ő tizenhat éves lehet? – próbálkoztam.
– Tizenöt. Lee Anderson, maga ejti a bandát, és ráhajt Asquith papa csibéire?
– Maga meghülyült, Judy. Magát nem bizsergetik ezek a lányok?
– Én a hapsikat kedvelem, s bocsásson meg, de normálisnak érzem magam, legalábbis ma
este. Táncoltasson meg, Lee.
– Bemutat majd engem?
– Kérje meg erre Dextert.
– Oké – mondtam.
Megtáncoltattam a lemez két utolsó taktusára, s amikor az befejeződött, letettem. Dexter
éppen egy pipit fűzött a sarokban.
– Óh, Dexter!
– Igen!
Megfordult, s megpillantva engem bohóckodó képet vágott, de nem vettem a lapot.
– Ezek a lányok... Asquithék... ugye? Jól tudom? Mutasson be nekik.
– Természetesen, öregfiú. Jöjjön velem.
Egészen közelről nézve, a lányok túlszárnyalták azt is, amit a bárból nézve láttam.
Egyszerűen szenzációsak voltak. Habogtam valamit, és Lout, a barnát felkértem egy
slow-ra, amit a lemezlovas halászott ki a csomag alól. Úristen! Áldottam az eget és azt a
pofát, aki a szmokingomat a termetemre igazította. Egy kicsit jobban magamhoz
szorítottam, mint szokásos, de mégsem mertem vele úgy összetapadni, mint ahogyan
nálunk, a bandában egyik a másikhoz tapadt, ha kedvünk támadt rá.
Nem tudom, mivel parfümözte be magát, biztosan nagyon drágával; valószínűleg francia
parfümmel. Barna haja volt, amelyet féloldalra fésült, és sárga vadmacska szeme volt egy
elég sápadt, háromszögletű arc felett, és a teste... Még ha rágondolok is, izgalomba hoz. A
ruháját semmi sem tartotta, nem is tudom, hogyan, mert nem volt semmiféle pántja sem a
nyakán, sem a vállán, talán a melle... Mert a mellével egy tucat ilyen könnyű ruhát is
megtartott volna, olyan kemény és hegyes volt. Egy kicsit magamhoz húztam, a
szmokingom kivágásánál és a selyemingemen keresztül éreztem a bimbóját. A többieknek
az áttetsző ruhákon keresztül látni lehetett a bugyi szegélyét a combjukon, de ő másként
rendezte el, mert a hónaljától a bokájáig olyan sima volt a vonala, mint egy tejesköcsögé.
Rögtön azután, hogy visszanyertem lélegzetemet, megpróbálkoztam beszélgetni vele.
– Hogy lehet az, hogy magát sohasem látjuk itt?
– Látni lehet. Magam vagyok rá a bizonyíték.
Egy kicsit hátradőlt, hogy szemügyre vegyen. Egy jó fejjel voltam magasabb nála.
– Akarom mondani, itt a városban...
– Láthatna, ha Prixville-ben járna.
– Akkor azt hiszem, hogy ki kell bérelnem valamit Prixville-ben. – Haboztam, mielőtt ezt
rávágtam volna. Nem akartam túl gyorsan előreszaladni, de ezekkel a lányokkal soha nem
tudja az ember. Meg kell kockáztatni. Nem vágott meglepett arcot, egy kicsit mosolygott,
de a szeme hideg maradt.
– Nem feltétlenül látna ilyennek, mint most.
– Gondolom, elég sok hódolója lehet...
Határozottan, tapintat nélkül ütöttem a vasat. Nem öltözik így valaki, ha a szeme valóban
hideg.
– Óh – mondta –, Prixville-ben nincs sok érdekes ember.
– Kitűnő – mondtam. – Akkor tehát lehet esélyem.
– Nem tudom, hogy maga érdekes-e?
Ez csapda. Mindezek után magam kerestem azt, ami velem történt. De nem tágítottam
olyan hamar.
– Ki az, aki érdekli magát?
– Nem rossz magával. De ez csalóka is lehet. Nem ismerem magát.
– Dexter egyik barátja vagyok, Dick Page-é, meg a többieké.
– Dicket ismerem. De Dexter furcsa alak.
– Túl sok a pénze ahhoz, hogy igazán fura lehessen.
– Azt hiszem, hogy akkor maga egyáltalán nem szeretné az én családomat. Tudja, nekünk
is elég sok pénzünk van...
– Az érződik – mondtam, egy kicsit a hajához közelítve arcomat.
Újból mosolygott.
– Szereti a parfümömet?
– Imádom ezt a fajtát.
– Érdekes... – mondta. – Megesküdtem volna, hogy maga jobban kedveli a lovak szagát, a
fegyverzsírét vagy a napolajét.
– Ne skatulyázzon be engem... – vágtam vissza. – Nem az én hibám, ha ilyen alkatom
van, ha nem vagyok egy angyalfej.
– Irtózom az angyalfejektől – mondta. – De méginkább irtózom azoktól a férfiaktól, akik
szeretik a lovakat.
– Nekem sohasem volt dolgom sem közelről, sem távolról ezekkel az állatokkal. Mikor
láthatom viszont magát?
– Óh! Még nem mentem el – mondta. – Még az egész este maga előtt van.
– Az nekem nem elég.
– Ez magától függ.
Ezzel engedett el, mert a számnak vége lett. Néztem, hogyan siklik át a párok között, s
fordul vissza kicsit gonoszkodó nevetéssel, de ez a nevetés nem volt elutasító. Olyan
vonalai voltak, hogy még a szenátus véneit is felébresztette volna álmukból.
Visszamentem a bárba. Ott találtam Dicket és Jickyt. Éppen egy Martinit szopogattak.
Arcukra kiült az unalom.
– Óh, Dick! – mondtam neki. – Maga túl sokat nevet. Az deformálja a fizimiskáját...
– Jól van, bodros hajú férfiú – mondta Jicky. – Mit csinált? Saghet táncolt egy néger
lánnyal? Vagy egy luxuscsajra vadászott?
– Egy bodros hajú ürgének – torkolltam le – elég, ha egy kis swinget táncol. Húzzuk el a
csíkot innen néhány szimpatikus haverral, és megmutatom magának, hogy mit tudok
csinálni.
– A szimpatikus macskákkal, akik nem viselnek vállpántot a ruhájukon, mi?
– Jicky, tündérem – mondtam közeledve hozzá és megragadva a csuklóját –, csak nem
hányja a szememre, hogy szeretem a csinos lányokat. – Magamhoz szorítottam kissé, és
mélyen a szemébe néztem. Tele szájjal nevetni kezdett.
– Maga unja magát, Lee. Elege van a bandából? Ha meggondolom, tudja, én sem vagyok
rossz parti; az én apám is megkeres húszezret egy évben.
– Maga valóban szórakozik itt? Én halálosnak találom. Az ember fuldoklik ezek alatt a
mélykék szakramentumok alatt.
– Gondolja, hogy Dexter nem sértődik meg?
– Azt gondolom, hogy neki más dolga van, mint velünk foglalkozni.
– És a maga szépségei? Gondolja, hogy ezek is eljönnek?
– Dick ismeri őket... – erősítettem meg egy cinkos pillantást vetve a fiúra.
Dick, kevésbé bárgyún, mint szokott, a combjára csapott.
– Lee, maga igazi belevaló fickó. Jól be tudja tájolni magát!
– Már azt hittem, hogy én csak egy bodros hajú vagyok.
– Az csak paróka lehet.
– Keressék meg nekem ezt a két csajt, és hozzák ide őket. Vagy inkább ültessék be az én
tragacsomba, vagy ha úgy jobb, a magukéba.
– De milyen ürüggyel?
– Óh, Dick! Elég gyerekkori emléke van, amit elmesélhet ennek a két pipinek...?
Bátortalanul és vigyorogva fordult sarkon. Jicky mindezt hallgatta, és röhögött rajtam.
Intettem neki. Odajött.
– Maguk meg kajtassák fel Judyt és Billt, hét vagy nyolc üveg itallal együtt.
– Hová lesz a menet?
– Hová lehet menni?
– A szüleim nincsenek otthon – mondta Jicky. – Csak a kisöcsém. Ő meg alszik. Jöjjenek
hozzánk.
– Maga igazi ász, Jicky. Indián szavamra.
A lány lehalkította szavát.
– Megizél engem?
– Mit?
– Megizél engem, Lee?
– Ó, természetesen.
Törzsvendég voltam Jickynél, és azt hiszem, hogy most rögtön meg tudtam volna tenni.
Elég izgató volt látni a selyemruhájában, a bal arcára fésült sima, hosszú hajfürtjével, egy
kicsit mandulavágású szemével és ártatlan szájával. A lány gyorsabban szedte a levegőt,
és arca kipirosodott.
– Ez ostoba dolog, Lee... Tudom, hogy az emberek mindig azt csinálják, de szeretem
csinálni!
– Rendben, Jicky – mondtam, megsimogatva a vállát. – Még sokszor csinálni fogjuk,
mielőtt meghalunk.
Erősen megszorította a csuklómat, és már futott előre, mielőtt visszatarthattam volna.
Szerettem volna neki megmondani most, elmondani, hogy ki is volnék; szerettem volna,
hogy lássam az arckifejezését... De Jicky nem volt igazi zsákmány számomra. Erősnek
éreztem magam, mint John Henry, és a szívem távol állt attól, hogy megszakadjon.
Visszamentem a büfébe, és kértem egy dupla Martinit a pult mögötti alaktól. Egy hajtásra
lenyeltem, és igyekeztem segíteni egy kicsit Dicknek.
Az idősebb Asquith-lány tűnt fel a közelben. Élénken társalogtak Dexterrel. Most kevésbé
állhattam a fiút, mint máskor, fekete hajtincsével a homlokán. Szmokingja valóban jól
festett rajta. Alatta jó felépítésűnek látszott, és sötét bőrszíne a fehér inghez olyan volt,
mint a "Töltsék vakációjukat Miamiben a Splendid Hotelben" feliratú reklám.
Határozottan léptem oda hozzájuk.
– Dex – mondtam –, nem fog megölni, ha most felkérem Miss Asquitht, hogy táncoljon
velem egy slow-t?
– Túlságosan erős hozzám képest, Lee – felelte Dexter. – Nem verekszem magával.
Valójában azt hiszem, hogy nem törődött vele, de nehéz volt megállapítani, hogy a fiú
hanghordozása mit is jelentett. Én már átkaroltam Jean Asquitht.
Azt hiszem, hogy mégis a húga, Lou tetszett jobban. De nem gondoltam volna, hogy öt év
különbség van köztük. Jean Asquith majdnem akkora volt, mint én. Jó négy
hüvelyknyivel magasabb, mint Lou. Kétrészes ruhát viselt, valami átlátszó fekete izéből,
hét vagy nyolc fodorral a szoknyán, cicomás melltartóval, de amely csak kevés részt
fedett el. A bőre aranysárga színű volt, néhány vöröses folttal a vállán és a halántékán, a
haja nagyon rövidre volt vágva és göndörítve, ami egészen kerek fejet csinált neki. Az
arca is kerekebb volt, mint Loué.
– Gondolja, hogy szórakoznak itt? – kérdeztem.
– Ezek a partik mindenütt egyformák. Ez se rosszabb, mint a többi.
– Momentán szívesebben lennék egy másikon.
Ez a lány tudott táncolni. Igazán nem volt sok dolgom vele. Nem feszélyeztem magam,
hogy még szorosabban öleljem, mint a húgát, mert tudtunk beszélgetni anélkül, hogy le
kellett volna hajolnom hozzá. Arcát az enyémhez támasztotta. Lefelé tekintve láttam
szépen ívelt fülét, rövid hajának hullámos fürtjeit és kerek vállát. Zsálya és vadfű illata
volt.
– Milyen parfümöt használ? – fűztem tovább, mert nem felelt.
– Nem illatosítom magam – mondta.
Nem erőltettem az efféle társalgást, és vakon húztam a következő lapot.
– Mit szólna ahhoz, ha elmennénk egy olyan helyre, ahol jól lehetne szórakozni?
– Azaz?
Könnyedén társalgott, anélkül, hogy felemelte volna a fejét, és úgy hatott, mintha a hangja
mögöttem szólalt volna meg.
– Azaz egy olyan helyre, ahol lehet eleget inni, eleget dohányozni, és elég hely van a
tánchoz.
– Akkor cserélnék – mondta. – Ez inkább valamilyen törzsi táncra emlékeztet engem,
vagy mi a fenére.
Valóban, már öt perce nem sikerült helyet változtatnunk, és csak toporogtunk a ritmusra,
anélkül, hogy előre vagy hátra haladtunk volna. Lazítottam az ölelést, és anélkül, hogy
levettem volna a kezem a derekáról, a kijárat felé vezettem.
– Akkor jöjjön – mondtam. – Elviszem magát a haverokhoz.
– Óh, az nagyon jó lesz – mondta. Abban a pillanatban fordultam felé, amikor felelt, és
leheletét az arcomban éreztem. Isten a tanúm, hogy megivott egy fél üveg gint.
– Kik a maga haverjai?
– Óh! Nagyon rendes társaság – nyugtattam meg.
Minden tolakodás nélkül átvágtunk az előcsarnokon. Nem kellett keresnem az irányt. A
langyos levegő a bejárat melletti jázminoktól illatozott.
– Ami azt illeti – jegyezte meg Jean Asquith, miközben megállt a kapuban –, én
egyáltalán nem ismerem magát.
– Dehogynem... – mondtam magam után húzva –, én vagyok az öreg Lee Anderson.
Nevetésben tört ki, és jött utánam.
– Ja igen, Lee Anderson... Jöjjön Lee. Várnak bennünket.
Elég nehéz volt most követni. Két másodperc alatt vagy öt lépcsőfokot bukfencezett, és én
csak tíz méterrel odébb kaptam el.
– Hóha!... Ne olyan gyorsan! – mondtam.
Mindkét kezemmel megragadtam.
– A kocsi ott van.
Judy és Bill a Nashben vártak ránk.
– Itt a pia is – súgta Judy. Dick előrement a többiekkel.
– Lou Asquith? – mormogtam.
– Igen, Don Juan. Ott van. Indítson.
Jean Asquith az első ülés támlájára hajtotta a fejét, és kezét ernyedten nyújtotta Bill felé.
– Helló! Maga hogy van? Esik?
– Biztosan nem! – mondta Bill. – A barométer higanyszála tizennyolc láb süllyedést
mutat, de csak holnapra.
– Óh! – mondta Jean –, ez a kocsi soha nem fog oda felmászni.
– Ne mondjon rosszat az én Duesenbergemről – tiltakoztam. – Nem fázik?
Lehajoltam, hogy egy takarót keressek, és beakadt kézelő gombommal véletlenül a
térdéig felemeltem a szoknyáját. Szent atyám, micsoda lábak!...
– Meghalok a hőségtől – nyugtatott meg Jean bizonytalan hangon.
Gázt adtam, és követtem Dick kocsiját, aki már előttem elindult. Egész kocsisor parkolt
Dexter háza előtt mindenféle márkákból, és szívesen elvittem volna egyiket, hogy
lecseréljem vele az én antik Nashemet. De boldogulok azért új kocsi nélkül is. Jicky nem
messze lakott egy virginiai stílusú villában. A kertet elég magas sövény vette körül, ami
megkülönböztette a környék többi részétől.
Láttam Dick kocsijának hátsó lámpáját, amint lefékezett, és kialudt a vörös fény; aztán én
is megállítottam a motort, és hallottam a roadster ajtajának becsapódását. Négyen szálltak
ki, Dick, Jicky, Lou és egy másik alak. Ráismertem a mozgásáról, ahogyan a ház
lépcsőjén kapaszkodott felfelé, a kis Nicholas volt. Dick és ő két-két üveget tartottak a
kezükben, és láttam, hogy Judy és Bill is ugyanannyit hoztak. Jean Asquithnek nem
nagyon akarózott kiszállni a Nashből, és én megkerültem a kocsit. Kinyitottam az ajtaját,
egyik kezemet a térde alá, a másikat a nyaka köré csúsztattam. Teljesen be volt rúgva.
Judy megállt mögöttem.
– A maga kedves kis barátnője grogyi lett, Lee. Bevert neki?
– Nem tudom, hogy én voltam-e vagy a gin – mormogtam –, de biztos, hogy nem az
ártatlanok álmát alussza.
– Itt a pillanat, drágaságom, hogy hasznot húzzon belőle. Rajta.
– Maga untat engem. Ezt könnyű megtenni egy részeg nővel.
– Hé, maguk ott!
Ez Jean halk hangja volt. Ébredezett.
– Befejezték, hogy a levegőben himbáljanak?
Láttam, hogy a következő pillanatban hányni fog, és beugrottam vele Jicky kertjébe. Judy
becsukta a kaput mögöttünk, s én azalatt tartottam Jean fejét, hogy okádjon. Tiszta
alkohol volt. Semmi más, mint tiszta gin. Olyan nehéz volt tartani, mint egy lovat.
Teljesen elengedte magát. Egyik kezemmel tartottam fenn.
– Tűrje fel a kabátujjamat – lihegtem Judynak.
Karom egész hosszában felgyűrte a szmoking ujját, és én a másik oldalon tartottam az
idősebb Asquith-lányt.
– Most már rendben van – mondta Judy, amikor a művelet befejeződött. – Majd én
vigyázok rá. Nem kell sietnie.
Bill éppen akkor haladt el a palackokkal.
– Hol találok itt vizet? – kérdeztem Judyt.
– A házban. Jöjjön, hátul át lehet menni.
Mentem utána a kertben, magam után húzva Jeant, aki minden lépésnél felbukni készült a
kavicsos úton. Teremtőm! Milyen nehéz volt ez a lány! Volt dolga a kezemnek. Judy
megelőzött bennünket a lépcsőházban, és az emeletre irányított. A többiek már nagy zajt
csaptak a nappaliban, amelynek bezárt ajtaja szerencsére elnyelte kiabálásukat. A sötétben
tapogatózva haladtam felfelé, csupán Judy ruhája világított előttem. Felérve sikerült
találnia egy kapcsolót, és beléptem a fürdőszobába. Egy lukacsos habszivacs-szőnyeg volt
leterítve a fürdőkád előtt.
– Tegye oda rá – mondta Judy.
– Ne tréfálkozzunk – mondtam. – Vegye le a szoknyáját.
Matatott valamit a cipzáron, aztán egy pillanat alatt lehúzta a könnyű anyagból készült
ruhadarabot. Harisnyáját egészen a bokájáig visszagyűrte.
Valójában nem tudtam, hogy milyen szép testű lány, mielőtt Jean Asquitht meztelenül
meg nem pillantottam a fürdőszoba-szőnyegen. Valóságos álom volt. Egy törülközővel
letörülgettem a száját. A szeme csukva volt, és valamit nyöszörgött. Nem miatta tettem,
hanem magamra gondoltam. Judy ezalatt a gyógyszerdobozban kotorászott.
– Megvan, amit kerestem, Lee. Itassa meg vele.
– Most nem ihat. Alszik. Semmi sincs a gyomrában.
– Akkor rajta, Lee. Ne zavartassa magát miattam. Ha felébred, talán már nem megy a
dolog.
– Túl messzire szalad, Judy.
– Zavarja magát, hogy én fel vagyok öltözve?
Az ajtóhoz ment, és elfordította a kulcsot a zárban. Aztán lehúzta a ruháját és a
melltartóját. Nem volt rajta más, csak a harisnyái.
– A magáé, Lee.
A fürdőkádra ült széttárt combokkal, és rám nézett. Nem várhattam tovább. Ledobáltam
magamról minden cuccot.
– Menjen rá, Lee. Gyorsan.
– Judy – mondtam –, maga undorító.
– Miért, ha szórakoztat engem látni magát a lányon? Gyerünk, Lee, gyerünk...
Ráhanyatlottam a lányra, de ez a bitang Judy a lélegzetemet is elállította.
Működésképtelen lettem. Ott maradtam térdelve, a lány meg a combom között. Judy még
közelebb húzódott. Magamon éreztem a kezét, és oda vezetett, ahová kellett. Majdnem
elfolytam, annyira felizgatott. Jean Asquith mozdulatlan maradt, és amikor pillantásom az
arcára esett, még nyáladzott. Félig kinyitotta a szemét, aztán becsukta, és éreztem, hogy
mozogni kezd, a farát mozgatja, Judy pedig ezalatt a másik kezével engem simogatott
alul.
Judy felemelkedett, odament a kapcsolóhoz, és leoltotta a villanyt. Mégsem mert mindent
világosságban csinálni. Visszajött, és azt gondoltam, hogy újra akarja kezdeni, de fölém
hajolt, és tapogatott. Még a helyemen voltam, és ő hasrafordulva a hátamra feküdt, de
ezúttal ellenkező irányban, és a keze helyett most a száját éreztem magamon.

VI.
Egy óra múltán azonban ráébredtem, hogy a többiek bizarrnak találhatják távollétünket, és
sikerült kiszabadítanom magamat a két lány közül. Nem tudom már pontosan, hogy a
fürdőszoba melyik részében voltunk. Forgott velem a világ, és a hátamban fájdalmat
éreztem. A csípőm rongyokban volt, amelyet Jean Asquith körmei kímélet nélkül
csikartak. Elvánszorogtam a falig, tájékozódtam, és megtaláltam a villanykapcsolót. Judy
megmozdult közben. Világosságot gyújtottam, és láttam, hogy a földön ül, és a szemét
dörzsölgeti. Jean Asquith hason feküdt a gumiszőnyegen, a fejét a kezére hajtotta, és
olyan volt, mintha aludna. Teremtőm, micsoda feneke volt ennek a lánynak! Gyorsan
felhúztam az ingemet és a nadrágomat. Judy a mosdó előtt szépítkezett. Leakasztottam
egy törülközőt, és megmártottam a vízben. Felemeltem Jean Asquith fejét, hogy
felébresszem. Szeme teljesen nyitva volt, és szavamra mondom, nevetett. Megragadtam a
derekánál, és a fürdőkád szélére ültettem.
– Egy zuhany jót tenne magának.
– Túlságosan fáradt vagyok – mondta. – Azt hiszem, hogy egy kicsit sokat ittam.
– Én is azt hiszem – mondta Judy.
– Óh, nem is annyira! – biztattam. – Egy kis alvásra lenne szüksége.
Erre felállt, a nyakamba csimpaszkodott, és megcsókolt. Ezt is jól tudta. Finoman
kibontakoztam a karjaiból, és a fürdőkádba tettem.
– Csukja be a szemét, és hajtsa le a fejét.
Elfordítottam a vízkeverő csapot, és ráengedtem a zuhanyt. A langyos víz alatt megfeszült
a teste, láttam, hogy sötétlő mellbimbói lassan kidomborodnak.
– Ez jólesik...
Judy felhúzta harisnyáit.
– Csipkedjék magukat. Ha rögtön lemegyünk, talán még marad egy kis innivaló.
Megragadtam egy fürdőköpenyt.
Jean elzárta a csapot, és jól ledörzsöltem őt a bolyhos szövettel. Ez nagyon kedvére volt.
– Hol vagyunk? – kérdezte. – Dexternél?
– Másik barátunknál – mondtam. – Úgy láttam, hogy unatkozott Dexternél.
– Jól tették, hogy idehoztak – mondta. – Itt van egy kis élet.
Már egészen száraz volt. Odanyújtottam a két ruhadarabját.
– Vegye fel. Hozza rendbe az arcát, és jöjjön.
Az ajtó felé indultam. Kinyitottam Judy előtt, aki leszáguldott a lépcsőn.
Készültem, hogy utána menjek.
– Várjon meg engem, Lee...
Jean felém fordult, hogy bekapcsoljam a melltartóját. Finoman megharaptam a nyakát.
Hátravetette magát.
– Lefekszik még velem?
– Nagy örömel – mondtam. – Amikor csak akarja.
– Rögtön?...
– A testvére majd nyugtalankodik, hogy hol lehet.
– Lou itt van?
– Természetesen!...
– Óh, ez nagyon jó – mondta Jean. – Így majd tudok rá vigyázni.
– Azt hiszem, hogy a maga felügyelete csak hasznára válik – biztosítottam.
– Milyennek találja Lout?
– Szívesen hálnék vele is – mondtam.
Újból nevetni kezdett.
– Én is csodálatosnak találom. Szeretnék olyan lenni, mint ő. Ha levetkőzve látná...
– Nem kívánok jobbat magamnak – mondtam.
– Nézzenek oda! Maga goromba fráter!
– Bocsásson meg! Nem volt időm megtanulni a jó modort.
– Szeretem a maga modorát – mondta, hízelkedő pillantást vetve rám.
Kezemet a dereka köré csúsztattam, és az ajtó felé tereltem.
– Ideje, hogy lemenjünk.
– Szeretem a hangját is.
– Jöjjön.
– Nem akar engem feleségül venni?
– Ne beszéljen butaságokat.
Kezdtem lefelé indulni a lépcsőn.
– Nem beszélek butaságot. Magának el kell vennie engem, most.
Mindezt teljesen nyugodt és magabiztos arccal mondta.
– Én nem akarom magát elvenni.
– Miért?
– Azt hiszem, hogy a húgát kedvelem.
Még mindig nevetett.
– Lee, imádom magát.
– Nagyon lekötelez.
Valamennyien a nappaliban voltak, és óriási zajt csaptak. Benyomtam az ajtót, és
hagytam Jeant előremenni. Megérkezésünket valóságos csámcsogó koncert fogadta.
Fagyasztott csirkekonzerves dobozokat bontottak fel, és úgy zabáltak, mint a disznók.
Bill, Dick és Nicholas ingujjra vetkőztek, és a szaft csurgott róluk. Lounak hatalmas
majonézfolt borította be a ruháját, fentről lefelé. Ami Judyt és Jickyt illeti, ártatlan arccal
zabáltak. Megjegyzem, hogy öt üveg már üresen hevert. A rádió halk táncmuzsikát
sugárzott.
Meglátva a csirkét, Jean Asquith harci kiáltásban tört ki, jókora nagyságú darabot tépett le
magának, és haladéktalanul falni kezdte. Ezek után én is nekiláttam, és teleszedtem a
tányéromat.
Ez nagyon jól kezdődött, határozottan.

VII.
Hajnali három órakor Dexter telefonált. Jean éppen igyekezett még a korábbinál is
hatalmasabban berúgni, én pedig, élve az alkalommal, hagytam, hogy Nicholas
foglalkozzon vele tovább. Közben szorosan a húga mellett maradtam, és megpróbáltam
itatni. Noha minden ravaszságomat összeszedtem, nem engedte magát. Dexter ledrótozta,
hogy az Asquith-szülők kezdenek gyanút fogni, amiért nem látják lányaikat.
Megkérdeztem, honnan tudta meg az összejövetelünk helyét, mire nevetésben tört ki a
vonal másik végén. Megmagyaráztam neki, hogy miért mentünk el.
– Jól van, Lee – mondta. – Tudom, hogy nálam nincs semmi ma este, ami magának
kifizetődne. Túl sok komoly pofa van itt.
– Jöjjön, csatlakozzon hozzánk, Dex – szabadkoztam.
– Semmi innivalójuk sincs már?
– Nem – mondtam –, nem amiatt, hanem itt jobban érezné magát.
Ez az alak most is sértő volt, mint mindig, de most is olyan ártatlan hangon tette ezt, mint
mindig.
– Nem tudom itthagyni őket. Egyébként mennék. Mit mondjak a lányok szüleinek?
– Mondja, hogy hazavisszük a lányaikat.
– Nem tudom, tetszeni fog-e nekik, Lee, tudja...
– Elég nagykorúak ahhoz, hogy egyedül is elboldoguljanak.
– Jól van, Lee, de a szülők is nagyon jól tudják, hogy nincsenek egészen egyedül.
– Rendezze el a dolgot Dexter, öregfiú. Számítok magára.
– Oké, Lee. Majd elrendezem. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.
Lerakta a hallgatót. A magam részéről én is ezt tettem, és visszatértem a dolgomhoz.
Jicky és Bill elkezdték tapenolni egymást, ami nem éppen jól nevelt lányoknak való
látvány. Én pedig kíváncsian figyeltem Lou reagálását. Mégis ivott egy keveset. Nem
vágott meglepett arcot akkor sem, amikor Bill kezdte lefejteni Jicky ruháját.
– Mit tölthetek magának?
– Whiskyt.
– Kapja be, és aztán elmegyünk táncolni.
Megfogtam a csuklóját, és igyekeztem, hogy egy másik szobába vezessem át.
– Mit csinálunk arra?
– Túlságosan nagy itt a lárma.
Szó nélkül követett. Leült mellettem egy díványra minden tiltakozás nélkül, de amikor
fogdosni kezdtem, két olyan pofont kaptam, amit férfiember nem felejt el világéletében.
Szörnyű dühös lettem, de sikerült mosolyt erőltetnem magamra.
– Odébb a mancsokkal – mondta Lou.
– Maga elveti a sulykot – feleltem. – Nem én kezdtem.
– Ez nem ok arra. Maga talán azt hitte, hogy ez egy vasárnapi iskola összejövetele? Vagy
bingót5 játszani jöttünk?
– Nincs kedvem ahhoz, hogy én legyek a főnyeremény.
– Akár van kedve hozzá, akár nincs, maga a főnyeremény.
– Maga apám vagyonára gondol.
– Nem – mondtam. – Erre.
Rádobtam a díványra, és feltéptem a ruháját. Úgy küzdött, mint egy szép ördög. Melle
előbukkant a világos selyem alól.
– Engedjen el. Maga vadállat!
– Nem. Férfi vagyok.
– Undorodom magától – mondta, igyekezve kiszabadítani magát. – Mit csináltak odafenn
Jeannal egy óráig?
– Semmit sem csináltam. Maga jól tudja, hogy Judy velünk volt.
– Kezdem már tudni, hogy milyen a maga bandája, Lee Anderson, és milyen alakokat
látogat maga.
– Lou, esküszöm magának, hogy a nővéréhez csak azért nyúltam, hogy kijózanítsam.
– Hazudik. Maga nem látta az arcát, amikor visszajött.
– Szavamra mondom – folytattam. – Esküdni mernék, hogy maga féltékeny!
Megdöbbenéssel pillantott rám.
– De... kicsoda maga? Kinek képzeli magát?
– Azt hiszi, ha hozzányúltam volna a nővéréhez, akkor lenne még kedvem magához is?
– Ő nem jobb, mint én?
Még mindig a díványra leszorítva tartottam. Már nem harcolt. Hirtelen előbukkant a
melle. Ráhajoltam, és hosszan csókoltam a mellét, egyiket a másik után, nyelvemmel
simogatva a bimbóit. Aztán felkeltem.
– Nem, Lou – mondtam. – A nővére nem jobb, mint maga.
Elengedtem, és gyorsan hátrálni kezdtem, mert heves reagálástól tartottam. De hasra
fordult, és sírni kezdett.

VIII.
Másnap visszatértem a mindennapi munkához. A csalétket elhelyeztem, várnom kellett,
hogy az idő megtegye a magáét. Tudtam, hogy viszontlátom őket. Nem hiszem, hogy
mindezek után Jean elfelejthet engem. És Lou? Nos, egy kicsit az életkorával is
számoltam, és azzal is, ami köztünk történt Jickynél.
A következő héten egész teherautónyi könyvet kaptam, ami egyúttal az ősz végét és a tél
közeledtét is jelentette. Továbbra is egész jól boldogultam, és félretettem dollárjaimat.
Most már egész csinos köteg volt belőle. Tulajdonképpen nyomorúságos összeg, de
nekem elég, habár néhány kiadásra kényszerültem. Fel kellett újítanom a ruhatáramat, és
meg kellett javíttatnom a kocsimat. Jó néhányszor helyettesítettem a gitárost a város
egyetlen élvezhető zenekarában, amely a Stork Club-ban játszott. Gondolom, ennek a
Stork Club-nak semmi köze sem volt a New york-ihoz, de ezek a fiatal szemüveges
mandrók szívesen jártak oda az adminisztrátor lányokkal a biztosítóból vagy a környék
traktorkereskedőitől... Egy kis pénzecskét ez is hozott nekem a konyhára. Mi több,
könyveket adtam el olyan embereknek, akiket be tudtam fűzni. A bandához tartozó
haverjaim is benéztek néha. Rendszeresen találkoztam velük, és mindig lefeküdtem
Judyval és Jickyvel. Nem tudtam szabadulni Jickytől. De hála istennek, hogy volt ez a két
nő, mert nagy formában voltam. Mindezeken kívül atlétizáltam, és olyam izmaim lettek,
mint egy ökölvívónak.
Aztán egyik este, egy héttel Dexter estélye után, levelet kaptam Tomtól. Azt kérte, hogy
amint csak tehetem, jöjjek haza. Kihasználtam a szombatot, és elsöpörtem a városból.
Tudtam, hogy Tomnak oka volt rá, hogy írjon, és az aligha lesz szívderítő.
Arról volt szó, hogy ezek a választási fickók az ország legátkozottabb gazemberének,
Balbo szenátornak az utasítására elriasztották az embereket a szavazástól. Azóta, hogy a
feketék is szavazati jogot kaptak, megsokszorozták provokációikat. Olyan alapos munkát
végeztek, hogy két nappal a választások előtt szétzavarták a feketék gyűlését, és két
embert vérébe fagyva hagytak a helyszínen. Bátyám mint a fekete iskola tanítója
nyilvános tiltakozó levelet írt, és másnap össze-vissza verték. Azt kérte, hogy menjek érte
kocsival, mert el akarja hagyni a vidéket.
Egyedül várt rám a ház egyik sötét szobájában. A széken ült. Széles háta és kezére hajtott
feje rossz sejtelmeket ébresztett. A harag vére zúgott fel bennem. A jó fekete véré, amely
átjárta ereimet, és fülemben dalolt. Felemelkedett, megfogta vállamat. Szája be volt
dagadva, és alig tudott beszélni. Amikor hátba akartam veregetni, hogy vigasztaljam,
félbeszakította a mozdulatomat.
– Ezek megkorbácsoltak – mondta.
– Ki csinálta?
– Balbo emberei és Moran fia.
– Szóval megint ő!...
Öklöm, akaratom ellenére, összeszorult. Valami hideg düh kerített hatalmába.
– Akarod, hogy kinyiffanjon, Tom?
– Nem, Lee, nem tehetjük. Vége lenne az életednek. Neked van esélyed, te nem vagy
megjelölve.
– De te többet érsz, mint én, Tom.
– Nézd a kezemet, Lee. Nézd a körmeimet. Tekints a hajamra és az ajkamra. Én fekete
vagyok, Lee. Én nem tudok ez elől elmenekülni. Te azonban!...
Megállt, és rám nézett. Ez a fiú valóban szeret.
– Lee, neked ki kell szakadni ebből. Az Isten segít majd, hogy kiszakadj ebből.
– Az Isten fütyül rám – mondtam.
Mosolygott. Tudta, hogy milyen kevéssé hiszek.
– Lee, te még túl fiatal voltál, amikor elhagytad ezt a várost, és elvesztetted a vallásodat.
De Isten megbocsát neked, amikor eljön a pillanat. Az emberek azok, akiktől menekülni
kell. Neked Őhozzá kell fordulnod, kezedet és szívedet kitárva.
– Hová fogsz menni, Tom? Nincs szükséged pénzre?
– Van pénzem. Veled akartam elhagyni a házat, és veled akarom...
Megállt, szavai nehezen hagyták el feldagadt száját.
– Fel akarom gyújtani a házat, Lee. Még apánk építette. Neki köszönhetjük mindazt, amit
elértünk. Ő majdnem fehér volt, Lee, a bőre színe szerint. De emlékezz rá, soha nem jutott
eszébe megtagadni a fajtáját. Öcsénk meghalt, és nem akarom, hogy idegen birtokolja a
házat, amelyet apánk épített két néger kezével.
Semmit sem tudtam mondani. Segítettem Tomnak becsomagolni, aztán bepakoltunk a
Nashbe. A ház eléggé el volt szigetelve. A város szélén állt. Hagytam Tomot, hogy
befejezze, és kimentem, hogy elrendezzem a csomagokat.
Néhány perc múlva csatlakozott hozzám.
– Gyerünk – mondta –, menjünk innen, mivel még nem jött el az ideje annak, hogy a
fekete ember számára is igazság uralkodjon a földön.
Vöröslő fény vibrált a konyhában, amely egy szempillantás alatt fellobbant. Fülsiketítő
csattanás hallatszott, amikor a benzineskanna felrobbant, és betörte a szomszédos helyiség
ablakait. Aztán egy hatalmas láng belekapott a deszkafalba, majd a szél mindenütt
felszította a tüzet. Lángnyelvek táncoltak, és Tom képén izzadságcseppek ragyogtak a
vörös világosságban. Két nagy könnycsepp gördült végig az arcán. Kezét a vállamra tette,
és megfordultunk, hogy elinduljunk.
Tom eladhatta volna a házat. A pénzzel borsot törhetett volna Moran orra alá. Talán
tönkretehette volna a három ember egyikét, de nem akartam megakadályozni abban, hogy
tervét végrehajtsa. Én is végrehajtom a magamét. Éppen elég előítélet maradt a fejében a
jóságról és az égiekről. Túl becsületes ember volt Tom, ez okozta a vesztét. Elhitte, ha az
ember jót cselekszik, akkor elnyeri jutalmát. Ami, ha meg is történik, nem egyéb
véletlennél. Pedig csak egyetlen dolog van, ami számít: megbosszulni magunkat,
megbosszulni a lehető legteljesebb módon. A kölyökre gondoltam, aki nálam is fehérebb
volt, ha ez egyáltalán lehetséges. Amikor Anne Moran apja megtudta róla, hogy a
lányának udvarol, s hogy együtt járnak, egy percet sem késlekedett. A kölyök sosem
hagyta el a várost. Én azonban több mint tíz évig voltam innen távol, és voltam
kapcsolatban olyan emberekkel, akik nem ismerték a származásomat. Én ki tudtam irtani
magamból azt az undorító alázatot, amire bennünket neveltek, s ami egyre inkább valami
reflexszé vált bennünk. Azt a gyűlöletes alázatot, ami a könyörület próféciáját hirdette
Tom szétzúzott szájából; azt a félelmet, amely arra késztette testvéreimet, hogy
elrejtőzzenek, amikor meghallották a fehér ember lépteit. Én tudtam jól, hogyha a bőrét
kérnék, akkor ő odaadná, mert közlékeny, és elárulná magát azok előtt, akiket
felebarátainak hisz.
Billel, Dickkel, Judyval szemben már sikerült pontot nyernem. De megmondani nekik,
hogy jött egy fekete, aki a bőrüket akarja, ez aligha vinné előre tervemet. Lou Asquithszel
és Jean Asquithszel majd revansot veszek Moranon és mindegyiken. Kettőt egyért, és
nem fognak lelőni engem, mint ahogyan lelőtték az öcsémet.
Tom már félig szunyókált a kocsiban. Gyorsítottam. Egyenesen a Murchinson Junction
csomóponthoz kell vinnem őt, ahol majd felszállhat az északi gyorsra. Úgy döntött, hogy
New Yorkba megy. Derék fiú ez a Tom. Derék srác, a maga túlzott érzelmességével.
Túlságosan alázatos.

IX.
Másnap visszatértem a városba, és alvás nélkül álltam munkába. Nem voltam álmos.
Vártam valamire. Úgy tizenegy óra felé megszólalt a telefon. Jean Asquith hívott, hogy
Dex-szel és más barátaival együtt töltsem náluk a hét végét. Természetesen igent
mondtam, de minden sietség nélkül.
– Szabaddá teszem magam...
– Feltétlenül jöjjön – mondta a vonal másik végén.
– Nem lehet ott hiánya lovagokban – tréfáltam. – Vagy máskülönben valóban egy félreeső
zugban él.
– Az itteni férfiak nem tudnak mit kezdeni egy lánnyal, aki egy kicsit sokat ivott.
Közömbös maradtam, és ő meg is érezte, mert könnyű kis nevetést hallottam.
– Jöjjön, igazán kedvem lenne látni magát, Lee Anderson. És Lou is örülni fog...
– Csókolja meg őt, és mondja meg neki, hogy ugyanannyit adjon magának is – helyettem.
Még nagyobb bátorsággal kezdtem újra a melót. Önbizalmam újból visszatért. Este
találkoztam a bandával a drugstore-ban, és Judyt meg Jickyt begyömöszöltem a Nashbe.
Nem túl kényelmes így a járgány, de talál benne az ember kipróbálatlan sarkokat. Megint
egy éjszaka, mikor jól aludtam.
Másnap, hogy kiegészítsem a ruhatáramat, vásároltam egy neszesszer-félét, amolyan
kézitáskát; egy pár új pizsamát, különféle hiányzó apróságokat. Nem akartam beállítani
ezekhez az emberekhez úgy, mint egy csóró, és körülbelül tudtam, mi kell ahhoz, hogy ne
nézzék csórónak az embert.
Ezen a héten csütörtök este éppen kasszát csináltam, kitöltöttem az üzleti iratokat, amikor
úgy fél hat fele Dexter kocsiját láttam megállni a kapu előtt.
Kinyitottam a boltajtót, mert már bezártam a butikot, és ő belépett.
– Üdv, Lee. Hogy megy az üzlet?
– Megyeget, Dex. És a tanulmányok?
– Hát, haladnak. De, tudja, nincs olyan tehetségem a baseballhoz és a hokihoz, hogy
valami éltanuló lehessek.
– Mi szél hozta errefelé?
– Magáért jövök, hogy vacsorázzunk együtt valahol, aztán meghívom, vegyen részt
kedvenc szórakozásaim egyikében.
– Helyes, Dex. Adjon nekem még öt percet.
– Megvárom magát a kocsiban.
Az iratokat és a pénzt betettem a kasszába, leengedtem a vasredőnyt, aztán fogtam a
zakómat, és a hátsó ajtón távoztam. Nehéz, fullasztó időjárás volt, túlságosan meleg a
szezonvéghez képest. A levegő nedves, tapadós volt, a tárgyak az ember ujjaihoz
ragadtak.
– Hozzam a gitárt? – kérdeztem Dextől.
– Hagyja. Ma este én gondoskodom a szórakozásunkról.
– Akkor menjünk.
Elöl, mellette helyezkedtem el. Az ő Packardja egészen más volt, mint az én Nashem, de
ez a fickó nem tudott vezetni. Ahhoz, hogy egy Clipper motor az előzésnél kopogni
kezdjen, igazán tehetség kell.
– Hová visz engem, Dex?
– Először vacsorázunk a Storkban, aztán elviszem oda, ahová menni akarunk.
– Ha jól tudom, szombaton Asquithékhez készül.
– Igen, magáért jövök, ha megengedi.
A Nash nem éppen az a kocsi, amellyel ilyen helyre érkezhet az ember. Dexter válasza
ezért megnyugtatott.
– Köszönöm. Élni fogok vele. Tud golfozni, Lee?
– Egyszer próbáltam életemben. Van golfütője és hozzávaló ruhája?
– Soha életemben nem volt! Császárnak néz?
– Az Asquitheknek van golfpályájuk. Tanácsolom, mondja azt, hogy az orvos eltiltotta
magát a játéktól.
– Gondolja, hogy beveszik? – mormogtam.
– És a bridzs?
– Ó, az megy.
– Jól megy?
– Elmegy.
– Akkor javaslom, azt is mondja meg, hogy egy bridzsparti magánál végzetes
következményekkel járhat.
– Mindenesetre, tudok játszani...
– El tud veszíteni ötszáz dollárt arcrándulás nélkül?
– Kicsit feszélyezne.
– Akkor fogadja meg ezt a tanácsomat is.
– Maga sok kedves dolgot mond nekem ma este, Dex – feleltem. – De ha azért hívott el,
hogy megértesse velem: túlságosan pucér vagyok ezekhez az emberekhez, akkor mondja
meg rögtön, és viszontlátásra.
– Jobban tenné, Lee, ha megköszönné nekem. Éppenhogy lehetővé teszem magának, hogy
ezek között az emberek között is emelt fővel járhasson, ahogy maguk mondják.
– Kíváncsi lennék, hogy miért érdekli ez magát.
– Érdekel.
Egy pillanatra elhallgatott és gyorsan fékezett, amikor a lámpa vörösre váltott. A Packard
lágyan hintázott előre a rugóin, majd helyére billent.
– Nem tudom, miért?
– Szeretném tudni, mit akar elérni ezeknél a lányoknál.
– Minden csinos lány megéri, hogy foglalkozzanak vele.
– Magának kéznél van egy tucat is, akik éppen olyan csinosak, és sokkal könnyebb
esetek.
– Nem hiszem, hogy mondatának első fele teljesen igaz – mondtam –, s a második
nemkülönben.
Úgy pillantott rám, mint aki valamit forgat a fejében. Jobb szeretem, ha a vezető az utat
nézi.
– Meglep, Lee.
– Megmondom őszintén, a két lány kedvemre való.
– Tudom, hogy szereti az ilyet – mondta Dex.
– Biztos, hogy nem ez az – gondoltam –, amit magában tartogat.
– Nem hiszem, hogy sokkal nehezebb lefeküdni velük, mint Judyval vagy Jickyvel –
tettem hozzá.
– Nem egyszerűen csak ez, amit maga akar Lee.
– Egyszerűen ez.
– Akkor jól figyeljen. Én nem tudom, hogy maga mit csinált Jeannel, de ötperces
telefonbeszélgetés alatt megtalálta a módját, hogy négyszer is említse a maga nevét.
– Örülök, hogy ilyen benyomást tettem rá.
– Ezek nem olyan lányok, hogy lefekszenek úgy, hogy előbb vagy utóbb feleségül ne
kellene venni őket. Legalábbis azt gondolom, hogy ilyenek. Tudja, Lee, én ismerem őket
tíz esztendeje.
– Akkor bennem van elég kurázsi – nyugtattam meg. – Mert én nem akarom feleségül
venni egyiket sem, de számítok rá, hogy lefekszem mind a kettővel.
Dex semmit sem felelt, és újra rám nézett. Vajon Judy elmesélte neki a szeánszunkat
Jickynél, vagy nem tud semmit? Azt hiszem, hogy az ilyen alak képes kitalálni a dolgok
háromnegyed részét, anélkül, hogy elmesélnék neki a többit.
– Szálljon ki – mondta.
Akkor vettem észre, hogy a kocsi a Stork Club előtt állt meg, és kiszálltam.
Amikor beléptünk, előre siettem, és Dexter adott borravalót a barna ruhatárosnőnek... Egy
livrébe öltözött fiú, akit nagyon jól ismertem, a számunkra lefoglalt asztalhoz vezetett
bennünket. Ebben az étteremben megpróbálták majmolni a luxus-vendéglőket, és ez
komikusan hatott. Megszorítottam Blackie, a zenekarvezető mancsát, miközben
elhaladtam mellette. A koktél órája volt, és ilyenkor a zenekar táncszámokat játszott. A
vendégek többségét látásból ismertem, de az volt a szokásom, hogy mindig a dobogóról
nézem őket, és mindig furcsa, ha az ellenség oldalára ültem mint publikum.
Leültünk, és Dex tripla Martinit rendelt.
– Lee – mondta –, nem akarok többet erről beszélni magának, de vigyázzon ezekkel a
lányokkal.
– Én mindig vigyázok. Nem tudom, milyen értelemben mondja, de én mindig tudom,
hogy mit csinálok.
Nem válaszolt, és két perccel később már más dologról beszélt. Amikor nem akarta, hogy
arckifejezése árulkodjon, mindig tudott érdekes dolgokat mondani.

X.
Mindketten elég jól felöntöttünk a garatra, és amikor távoztunk, Dexter tiltakozása
ellenére én ültem a volánhoz.
– Nem tartom szükségesnek, hogy szombatra összetörje a képemet. Maga vezetés közben
mindig máshová néz, s én mindannyiszor attól félek, hogy nyakamat töröm.
– De nem ismeri az utat, Lee...
– Nem számít! – mondtam. – Majd mutatja.
– A város olyan negyede, ahol maga sohasem jár, és bonyolult odatalálni.
– Untat engem, Dex. Melyik utca?
– Jó. Hát akkor menjünk a Stephen's Street 300-hoz.
– Erre? – kérdeztem, mutatóujjammal a nyugati negyed irányába bökve.
– Igen. Ismeri?
– Ismerek mindent – nyugtattam meg. – Vigyázzon, indítok.
A Packard olyan volt, mintha bársonyon futna. Dex ezt nem szerette, inkább a szülei
Cadillacjét kedvelte, de a Nashhez képest valóságos álom volt.
– Most a Stephen's Streeten megyünk?
– Mellette – mondta Dex.
A nagy mennyiségű alkohol ellenére, amit bevedelt, úgy tartotta magát, mint a tölgy. Az
ember azt hihetné, hogy semmit sem ivott.
Megérkeztünk a város szegénynegyedének a közepébe. A Stephen's Street eleje még jól
mutat, de a 200-as számtól egyre olcsóbb lakások jönnek, aztán egyemeletes barakkok,
egyre nyomorúságosabbak. A 300-as ház még valamennyire tartotta magát. Néhány öreg
kocsi parkolt előtte, majdhogynem a T-Fordok idejéből valók. Megállítottam a járgányt a
ház előtt, amelyre Dex rámutatott.
– Jöjjön, Lee – mondta. – Innen még mennünk kell egy keveset.
Bezárta a kocsiajtót, és útnak eredtünk. Befordult egy keresztutcába, és megtett vagy száz
métert. Fák voltak és bedőlt kerítések. Dex megállt egy kétemeletes épület előtt, amelynek
a felső része deszkából készült. A kerítésrács a szeméthalom körül, ami a kertet alkotta,
valami csoda folytán még többé-kevésbé jó állapotban volt. Csengetés nélkül belépett.
Majdnem éjfél volt, és a zugokban bizarr árnyékok nyüzsögtek.
– Jöjjön, Lee. Ez az.
– Követem.
Egy rózsabokor állt a ház előtt, egyetlen csak, de az illata elégséges volt ahhoz, hogy
elfojtsa a felhalmozódott hulladék áporodott szagát. Dex felkapaszkodott a ház oldalához
tapadó bejárati lépcsőkön. A csengetésre kövér néger nő nyitott ajtót. Anélkül, hogy
valamit is szólt volna, hátat fordított nekünk, és Dexter követte. Becsuktam az ajtót
magam mögött.
Az első emeleten a nő félreállt, és előre engedett bennünket. A kis szobában egy dívány
állt, az asztalon egy palack két pohárral, és két kölyöklány várt; úgy tizenegy-tizenkét
évesek lehettek. Az egyik kis kerek idomú, vörös hajú, bőrén pirosló foltokkal és egy
fiatal négerke, aki a kettő közül idősebbnek látszott.
Illedelmesen ültek a díványon, mindegyik egy kis blúzocskában és nagyon rövid
szoknyában.
– Ezek az urak azok, akik dollárt hoztak nektek – mondta a néger nő. – Viselkedjetek
okosan.
Bezárta az ajtót, és magunkra hagyott bennünket. Dexterre pillantottam.
– Vetkőzzön le, Lee – mondta. – Nagyon meleg van itt.
A vörös felé fordult.
– Gyere, segíts nekem, jó?
– Engem Pollynak hívnak – mondta a gyermek. – Ad nekem majd dollárt?
– Persze – mondta Dex.
Egy összegyűrt tízdollárost húzott elő a zsebéből, és odaadta a kölyöknek.
– Gyere, segíts megszabadulni a nadrágomtól.
Én még nem mozdultam. Néztem, ahogy a vörös felkel. Egy kevéssel több lehetett
tizenkét évesnél. A nagyon rövid szoknya alatt kerek kis feneke volt. Tudtam, hogy Dex
figyel engem.
– Én a vöröset választom – mondta.
– Tudja, hogy ezért az izéért a dutyit kockáztatjuk?
– A bőre színe zavarja magát? – vetette oda nyersen.
Tehát ez az, amit számomra tartogatott. Folyton engem figyelt a szemébe hulló haja alól.
Várt. Azt hiszem, hogy nem sápadtam el. A két kölyök nem mozdult többé, egy kissé
megijedtek.
– Gyere Polly, akarsz inni egy kicsit?
– Jobb szeretnék nem. Segíthetek magának anélkül, hogy innék.
Egy perc se telt el, Dexter levetkőzött, térdére vette a gyereket, és felhúzta a szoknyáját. A
képe elsötétült, és szuszogni kezdett.
– Nem okoz nekem fájdalmat? – kérdezte a kislány.
– Engedd el magad – felelt Dexter. – Különben nem lesz dollár.
A lába közé nyúlt, mire a gyerek bőgni kezdett.
– Hallgass! – mondta. – Vagy megveretlek Annával.
A fejét felém fordította. Én nem mozdultam.
– A bőre színe zavarja magát? – ismételte meg. – Akarja inkább az enyémet?
– Jól van így – mondtam.
A másik kölyökre néztem. A fejét vakarta, teljesen közömbösen. Ő már ki volt tanulva.
– Gyere – szóltam hozzá.
– Nyugodtan mehet vele Lee, ezek tiszták. Hallgatni fogsz?
Polly abbahagyta a sírást, és szipogott egy nagyot.
– Maga túl erős...– mondta. – Fájdalmat okoz nekem.
– Hallgass – mondta Dex. – Öt dollárral többet fogsz kapni.
Lihegett, mint egy kutya. Aztán megragadta a kölyköt a csípőjénél, és mozgásba kezdett a
széken.
Polly most már némán sírt. A kis négerke rám nézett.
– Vetkőzz le – mondtam neki –, és feküdj a díványra.
Levettem a kabátomat, és megoldottam az övemet. Halk kiáltást hallatott, amikor
beléhatoltam. Forró volt, mint a pokol.

XI.
Amikor elérkezett a péntek este, Dextert hiába vártam. Elhatároztam, hogy beülök a
Nashbe és elmegyek hozzá. Ha otthon volt, akkor a kocsimat mindig beállítottam a
garázsába, ha nem, akkor mindjárt visszafordultam.
Előző este, amikor elváltunk, disznó részeg volt. Sokkal részegebb, mint gondoltam, és
ostobaságokra ragadtatta magát. A kis Polly bal melle őrizte a nyomait, mert ez a vadállat
megharapta, mintha megveszett volna. Azt gondolta, hogy a dollárjai majd megnyugtatják
a kicsit, de a néger Anna rögtön jött, és megfenyegette, hogy többé nem fogadja. Az
biztos, hogy nem először volt ezen a kéjtanyán. Nem akarta elengedni Pollyt, akinek a
vörös szaga ingerelte. Anna egy kötést tett a gyerekre, és nyugtatót adott neki, de
kénytelen volt Dex-szel hagyni, aki hangos cuppogással nyaldosta körül mindenütt.
Megértettem, hogy milyen izgalomba jött, mert én sem tudtam elhatározni magam, hogy
otthagyjam ezt a fekete bocit, mégis ügyeltem arra, hogy ne okozzak fájdalmat neki, s ő
nem is panaszkodott egyszer sem. Egyszerűen csak lehunyta a szemét.
Éppen emiatt támadtak kétségeim abban, hogy Dex rendbehozta-e magát az Asquithéknál
töltendő víkendre. Előző nap magam is különös állapotban ébredtem. Ricardo pedig
elmondhatta: reggel kilenctől kezdve három zombie-t6 is kevert nekem: nincs semmi, ami
jobban rendbehozná az embert. Tulajdonképpen alig ittam, amíg Bucktonba nem jöttem,
és most ráébredtem, hogy ez hiba volt. Ha azonban mértékkel iszik az ember, akkor
mindig megvilágosítja az agyát. Most reggel is bevált a dolog, és jó formában érkeztem
Dexterhez.
Feltételezésem ellenére már várt rám, frissen borotválva, bézs kabátban, rózsaszín-szürke,
kétszínű ingben.
– Reggelizett már, Lee? Utálok útközben megállni, inkább elintézem előtte.
Az a Dexter, aki előttem állt, teljesen józan, egyszerű, nett volt, mint egy kölyök.
Mindazonáltal egy koránál idősebb kölyök. A szemében.
– Egy kis sonkát és gyümölcsízt ennék – feleltem.
Az inas bőségesen ellátott. Irtózom, ha egy alak a mancsaival turkál abban, amit eszem,
de Dexternek ez természetes volt.
Rögtön utána elindultunk. Holmijaimat átraktam a Nashből a Packardba, és Dexter ült a
jobboldalra.
– Vezessen maga, Lee. Jobb lesz.
A szeme sarkából nézett rám. Ez volt az egyetlen célzás az előző estére. Az egész további
úton elragadó hangulatban volt, és egy sereg históriát mesélt az Asquith szülőkről, a két
mocskosról, akik kényelmes tőkével kezdték az életüket, ami rendben is lenne, de
természetesnek tartották, hogy kizsákmányoljanak embereket, akiknek egyetlen bűnük az
volt, hogy más színű a bőrük, mint az övék. Valahol Jamaicában vagy Haitiben volt
cukornád ültetvényük, és Dexter megjegyezte, hogy állati jó rumot lehet inni náluk.
– Szavamra, Lee, az még Ricardo "zombie"-jait is veri.
– Akkor nosza, benne vagyok!
Egy jót nyomtam a gázpedálon.
Megtettünk vagy száz mérföldet alig több mint egy óra alatt, és Dexter mutatta az utat,
amíg Prixville-be megérkeztünk. Sokkal kevésbé fontos városka volt, mint Buckton, de a
házai fényűzőbbek és a kertjei nagyobbak voltak. Vannak helységek, ahol minden pofáról
lerí, hogy felveti őket a pénz.
Asquithék kertkapuja nyitva volt, és én rögtön a garázsfeljáróhoz gurultam, de a motor
leállt. Beállítottam hát a Clippert két másik kocsi mögé.
– Már vannak kliensek – mondtam.
– Nem – jegyezte meg Dexter. – Ezek a háziak. Azt hiszem, hogy csak mi leszünk.
Rajtunk kívül talán néhány idevalósi pofa, kölcsönösen meghívják egymást, mért amikor
csak maguk között vannak, túlságosan unatkoznak. Igaz, ez ritkán fordul elő.
– Veszem észre – mondtam. – Olyan emberek gyülekezete, akiket sajnálni kell.
Nevetett, és kiszállt a kocsiból. Alig fogtuk meg bőröndjeinket, máris Jean Asquithbe
botlottunk. Egy teniszütőt szorongatott. Fehér short volt rajta, és a teniszparti végeztével
egy papagáj kék pulóvert húzott magára, amely izgató módon tapadt alakjához.
– Nahát! Itt vannak – mondta.
Úgy látszott, hogy tényleg örül a megérkezésünknek.
– Jöjjenek, igyunk valamit.
Én Dexterre néztem, Dexter pedig rám, s mindketten beleegyezően bólintottunk.
– Hol van Lou? – kérdezte Dexter.
– Ő már fölment. Át kell öltöznie.
– Ó! – mondom gyanakodva. – Itt a bridzshez is beöltöznek?
Jean kacagásban tört ki.
– Akarom mondani, shortot vált. Maguk is vegyenek fel valami kényelmesebb öltözéket,
és jöjjenek vissza. A szobájukat majd megmutatják.
– Remélem, hogy maga is shortot vált – ugrattam. – Legalább egy órája már, hogy ezt
hordja.
Teniszrackettjével jókorát sózott ujjaimra.
– Én nem izzadok! – vágott vissza Jean. – Még nem vagyok abban a korban.
– És elvesztette a partit, nemde?
– Igen...
Megint nevetett. Tudta, hogy szépen nevet.
– Akkor is megkockáztathatom, hogy kihívjam egy játszmára – mondta Dex. –
Természetesen nem most. Holnap reggel.
– Hogyne – felelte Jean.
Lehet, hogy tévedtem, de úgy láttam, jobban szerette volna, ha én hívom ki.
– Jó – mondtam. – Ha két parti lesz, akkor ugyanannyit játszom Louval, és a két vesztes
fog egymással játszani. Veszítse el Jean, kérem, és akkor lesz esélyem rá, hogy együtt
játszunk.
– Oké – mondta Jean.
– Nos, minthogy mindenki csal – szögezte le Dex –, akkor én leszek a vesztes.
Mindhárman nevetést színleltünk. De ez cseppet sem volt jókedvű. Kicsit feszültté vált a
dolog, el kellett hát boronálni. Aztán Dex és én követtük Jeant a házba, ő pedig átadott
bennünket egy nagyon karcsú, fehér bóbitát viselő néger szobalánynak.

XII.
Átöltöztem a szobámban, és lenn csatlakoztam Dexhez meg a többiekhez. Két másik fiú
és két lány volt ott, ami a játékban kerek szám. Jean bridzsezett az egyik lánnyal és a két
fiúval. Lou szintén ott volt. Dexet a másik lány társaságában hagytam, és csavargatni
kezdtem a rádió keresőgombját, hogy táncmuzsikát fogjak. Ráakadtam Stan Kentonra, és
ott is hagytam. Ez is jobb volt, mint a semmi. Lou új parfümöt használt, amely inkább
kedvemre volt, mint a korábbi, de ugratni akartam.
– Parfümöt cserélt, Lou?
– Igen. Ez nem tetszik magának?
– De, nagyon jó. Csak, tudja, ez nem illik.
– Miért?
– Szabály, hogy az ember nem változtat parfümöt. Aki igazán elegáns, az egyetlen
parfümhöz hűséges.
– Honnan szedi ezt?
– Mindenki tudja. Régi francia szabály.
– Nem vagyunk Franciaországban.
– Akkor miért használ francia parfümöt?
– Ez a legjobb.
– Persze, de ha tiszteli az egyik szabályt, akkor a többit is tisztelnie kell.
– Mondja, Lee Anderson, honnan veszi ezeket?
– Ez a neveltetés jótéteménye – tréfálkoztam.
– Melyik egyetemen végzett?
– Egyiken sem azok közül, amelyeket maga ismer.
– Vagyis?
– Angliában és Írországban tanultam, mielőtt visszatértem az Államokba.
– Miért csinálja azt, amit csinál? Maga több pénzt kereshetne.
– Eleget keresek ahhoz, amit csinálni akarok – mondtam.
– Milyen a családja?
– Két fivérem volt.
– És?
– A fiatalabb meghalt. Balesetben.
– És a másik?
– Most is él. New Yorkban.
– Szeretném megismerni – mondta a lány.
Úgy tetszett, ezekben a pillanatokban levetkőzte azt a nyerseséget, amellyel még
Dexteréknél és Jickynél beszélt velem, és elfelejtette azt is, ami köztünk történt.
– Jobb szeretném, ha nem ismerné őt – mondtam.
És ezt is gondoltam. De tévedtem, amikor azt hittem, hogy elfelejtette.
– Magának furcsa barátai vannak – mondta minden átmenet nélkül témát változtatva.
Megszakítás nélkül táncoltunk. Alig volt szünet a számok között, és így kitérhettem a
felelet elől.
– Mit tett maga Jeannel legutóbb? – kérdezte váratlanul. – Többé nem olyan, mint azelőtt
volt.
– Semmit sem tettem vele. Éppen csak segítettem kijózanítani. Van ennek egy ismert
technikája.
– Nem tudom, hogy maga most hazudik-e nekem. Az embernek nehéz eligazodnia magán.
– Átlátszó vagyok, mint az üveg – erősítgettem.
Most ő burkolózott némaságba, és néhány percig mindent a táncba adott. Feloldódott a
karjaimban, és olyan volt, mint aki semmire sem gondol.
– Szerettem volna ott lenni – tért vissza az előbbi témához.
– Magam is sajnálom, hogy nem volt ott – mondtam. – Most nyugodt lenne.
E kijelentésembe a fülem is belepirosodott. Jean teste jutott eszembe. Lefektetni
mindkettőt, majd végezni velük egyszerre, azután, hogy az ember megmondja nekik.
Lehetetlen...
– Nem hiszem, hogy maga azt gondolja, amit mond.
– Nem tudom, mit kellene mondanom ahhoz, hogy maga elhigyje, hogy azt mondom,
amire gondolok.
Élénken tiltakozott, tanárosnak nevezett, és azzal vádolt, hogy úgy beszélek, mint egy
osztrák pszichiáter. Ez egy kicsit sok volt.
– Azt akarom kérdezni – magyaráztam –, melyik percben hiszi el, hogy a valóságot
mondom?
– Legjobban szeretem, ha nem mond semmit.
– És azt is, amikor nem csinálok semmit.
Egy kicsit erősebben megszorítottam. Bizonyára arra emlékeztette, amire céloztam, és
lesütötte a szemét. De most nem fogom elengedni csak úgy, mint előzőleg. Egyébként
mondta is:
– Az attól függ, hogy mit csinál...
– Nem egyezik bele mindenbe, amit csinálok?
– Egyáltalán nem érdekel, ha azt mindenkivel csinálja.
Éreztem, hogy lassan odaérkezünk. A lány majdnem megérett. Még egy kis erőfeszítés.
Látni szerettem volna, hogy valóban megfőztem-e?
– Maga rejtvényekben beszél – mondtam. – Miről beszél?
Most nemcsak a szemét sütötte le, hanem a fejét is lehajtotta. Valójában sokkal kisebb
volt, mint én. A hajában nagy, fehér szekfűt viselt. Nem tért ki a válasz elől.
– Maga nagyon jól tudja, hogy miről beszélek. Arról, amit velem tett a díványon a
múltkor.
– És?
– Vajon azt teszi minden nővel, akivel találkozik?
Hangosan elnevettem magam, ő pedig a karomba csípett.
– Ne gúnyolódjon velem, nem vagyok hülye.
– Nem nézem annak.
– Feleljen a kérdésemre!
– Nem – válaszoltam. – Nem teszem azt minden nővel. Őszintén szólva kevés nő van,
akivel kedvem lenne azt tenni.
– Maga hazudozik nekem. Nagyon is jól láttam, hogyan viselkedtek a barátnői...
– Ezek nem a barátnőim, hanem amolyan pajtások.
– Ne lovagoljon a szavakon – mondta. – Vajon ezt csinálja a pajtásnőivel?
– Azt hiszi, hogy az embernek lenne kedve azt csinálni ilyen lányokkal?
– Azt hiszem... – mormolta. – Vannak pillanatok, amikor az ember sok mindenre képes
sok mindenkivel.
Azt gondoltam, hogy kihasználom ezt a mondatot arra, hogy szorosabbra zárjam az
ölelésem. Egyúttal próbáltam megsimogatni a mellét. Túl korai volt. Finoman, de
határozottan kiszabadította magát.
– A múltkor, tudja, sokat ittam – mondta.
– Nem hiszem – feleltem.
– Ó, maga feltételezi, hogy hagyom magamat, ha nem ittam volna?
– Bizonyára.
Újból lehajtotta a fejét, aztán ismét felemelve mondta.
– Azt gondolja, hogy én akárkivel táncolnék?
– Én akárki vagyok?
– Tudja jól, hogy nem.
Ritkán volt részem ilyen kimerítő társalgásban. Ez a lány úgy siklik ki az ujjaim közül,
mint az angolna. Olykor úgy fest, hogy a végsőkig elmegy, olykor ellenszegül a legkisebb
érintésnek is. Mégis folytattam.
– Miben vagyok más?
– Nem tudom. Fizikailag kifogástalan, de van más dolog. Például a hangja.
– Éspedig?
– Ez nem közönséges hang.
Újból tiszta szívből nevettem.
– Nem – erősködött tovább. – Ez mélyebb hang... és jobban... Nem tudom, hogy fejezzem
ki... jobban kiegyensúlyozott.
– Gitáron szoktam játszani és énekelni.
– Nem, a gitárosok és énekesek, akiket én hallottam, nem így énekelnek, mint maga.
Azokat a hangokat, amelyek engem a magáéra emlékeztetnek, igen... ez az... Haitiben
hallottam. A feketéket.
– Bóknak veszem, amit maga mondott – feleltem. – Ők a legjobb muzsikusok, akiket csak
találni lehet.
– Ne beszéljen ostobaságot!
– Az egész amerikai muzsika tőlük ered – erősítgettem.
– Nem hiszem. Valamennyi nagy tánczenekar fehér.
– Bizonyára. A fehérek ugyanis megtehetik, hogy kisajátítsák azt, amit a feketék kreáltak.
– Nem hinném, hogy igaza lenne. Minden nagy zeneszerző fehér.
– Duke Ellington például.
– Nem, Gershwin, Kern és a többiek.
– Valamennyien európai bevándorlók – szögeztem le. – Igaz, hogy ezek a legjobb
kizsákmányolók. Nem hiszem, hogy talál Gershwinnél egy eredeti dallamot, amit nem
kopírozott, átalakított, vagy újra felhasznált. Próbálja meg, találjon egyet a Kék
rapszódiában.
– Maga bizarr egy alak. Én utálom a feketéket.
Ez túl szép volt. Tomra gondoltam, és közel álltam ahhoz, hogy köszönetet mondjak az
Úrnak. Túlságosan kívántam azonban ezt a lányt ahhoz, hogy pillanatnyilag szabad utat
engedjek a haragomnak. És nincs szükségem az Úrra ahhoz, hogy jó munkát végezzek.
– Maga éppen olyan, mint a többi – mondtam. – Nagyon szeret dicsekedni dolgokkal,
amit mindenki más – kivéve maga – már felfedezett.
– Nem értem, mit akar ezzel mondani.
– Magának utaznia kellene. Tudja, nem egyedül a fehér amerikaiak találták fel a mozit,
sem az autót, sem a nájlon harisnyát, sem pedig a versenylovakat. A dzsessz muzsikát
sem.
– Beszéljünk másról – mondta Lou. – Maga túl sok könyvet olvas, ettől ilyen.
A mellettünk lévő asztalnál folytatták a bridzset.
Tudtam, semmire se megyek, ha nem itatom ezt a lányt. Kitartónak kell lennem.
– Dex beszélt nekem a maguk rumjáról – fűztem tovább a szót. – Valami mítosz ez
csupán, vagy a közönséges halandók számára is hozzáférhető?
– Természetesen kaphat belőle – mondta Lou. – Gondolnom kellett volna arra, hogy
megszomjazott.
Hagytam elindulni valamiféle szalon-bár irányába.
– Keveréket? – kérdezte. – Fehér rum és vörös rum?
– Jöjjön a keverék. De ha hozzá tudna tenni egy kis narancslevet. Összeesek a
szomjúságtól.
– Mi sem könnyebb – felelte.
A bridzs asztal mellől, a helyiség másik végéből kiabálni kezdtek nekünk.
– Ó, Lou! Csináljon mindenkinek.
– Jó – szólt a lány –, de jöjjenek érte.
Jólesett nézni ezt a lányt, amint előrehajol. Szorosan testhez tapadó dzsörzé blúzt viselt,
teljesen mély kivágással, amely látni engedte a melle közti völgy kezdetét, s a haját
féloldalra fésülte, mint amikor először találkoztunk, csak most a baloldalon hordta.
Sokkal kevésbé festette magát, és ennivaló volt.
– Maga valóban nagyon csinos lány – mondtam.
Egy üveg rummal a kezében emelkedett fel.
– Ne kezdje újból...
– Nem kezdem. Folytatom.
– Akkor ne folytassa. Túl gyors ez magával. Így elvész a dolog öröme.
– Nem kell, hogy a dolgok túl soká tartsanak.
– De igen. A kellemes dolgoknak örökké kell tartaniuk.
– Maga tudja, hogy mi az, ami kellemes?
– Igen, például beszélgetni magával.
– A maga öröme. Ez egoizmus.
– Maga neveletlen. Mondja azt, hogy unja a beszélgetést velem.
– Nem tudok magára nézni anélkül, hogy ne arra gondolnék: maga más dologra
teremtetett, mint társalogni, és nehéz úgy beszélgetnem, hogy ne magát nézzem. De
nagyon szeretném folytatni magával a beszélgetést is. Ezalatt nem kell bridzseznem.
– Nem szeret bridzsezni?
Teletöltött egy poharat, és odanyújtotta. Elvettem, és félig kiittam.
– Ez jólesett.
A pohár felé mutattam.
– És azt is szeretem, hogy ezt maga keverte.
Enyhén elpirult.
– Nagyon kellemes, amikor ilyen.
– Biztosíthatom, hogy sokféleképpen tudok kellemes lenni.
– Maga pozőr. Maga jó megjelenésű, és azt hiszi, hogy ezért minden nő kívánja.
– Mit?
– Hát a testi dolgokat.
– Akik nem kívánták, azok sohasem próbálták.
– Ez nem igaz.
– Maga próbálta?
Nem válaszolt, az ujjait szorongatta, aztán elhatározta magát.
– Az, amit a múltkor tett velem...
– Éspedig?
– Hát nem volt kellemes. Az szörnyű volt!
– De... nem kellemetlen?
– Nem – mondta egészen halkan.
Nem erősködtem tovább, és kiittam az italt. Visszaszereztem a pozícióimat. Szentséges
ég, mennyi bajom lesz még ezzel a lánnyal; csak bizonyos pisztrángok kifogása okozhat
ennyi nehézséget.
Jean felkelt, és poharakért jött.
– Nem unatkozik Louval?
– Te túl kedves vagy! – mondta a húga.
– Lou egy tündér – mondtam én. – Nagyon megszerettem őt. Meg is kérhetem a kezét?
– Soha az életben...! – felelte Jean. – Enyém az elsőbbség.
– Akkor mi vagyok én ebben a dologban? – kérdezte Lou. – Egy ráadás?
– Te fiatal vagy, neked még van időd – mondta Jean. – Én...
Elnevettem magam, mert Jean valójában alig látszott két évvel idősebbnek a húgánál.
– Ne nevessen, mint egy idióta – mondta Lou. – Nemde a nővérem már hervadt.
Határozottan szerettem ezt a két lányt. És úgy látszott, hogy jól megértik egymást is.
– Ha nem lesz csúnyább, mikor megöregszik – mondtam Lounak –, akkor mindkettőjüket
elveszem feleségül.
– Maga szörnyű alak – mondta Jean. – Megyek vissza a bridzsemhez. Aztán nemsokára
táncolnia kell velem.
– Majd ha fagy – mondta Lou. – Ezúttal enyém az elsőbbség. Menj csak vissza a ronda
kártyáidhoz.
Újból mímelni kezdtük a táncot, de közben lemezt cseréltek, és azt javasoltam Lounak,
hogy inkább sétáljunk egyet odakinn, hogy addig se zsibbadjon el a lábunk.
– Nem tudom, jó-e nekem, hogy egyedül maradjak magával – mondta.
– Nem kockáztat sokat. Nem kell mást tennie, csak kiált.
– Ez az – tiltakozott. – Hogy hülyének nézzenek.
– Jó – szóltam. – Akkor szeretnék inni egy kicsit, ha ez nem okoz gondot.
Elindultam a bár irányába, hogy felhajtsak valamit, ami egy kicsit újra feldob. Lou ott várt
rám, ahol hagytam.
– Maga is kér?
Fejével intett, hogy nem, és sárga szemét lehunyta. Nem foglalkoztam vele többet.
Átmentem a másik helyiségbe, és figyelni kezdtem Jean játékát.
– Jöttem, hogy szerencsét hozzak.
– Éppen jókor!
Könnyedén felém fordult, ragyogóan mosolygott.
– Százharminc dollárt vesztettem. Ezt derűsnek találja?
– Minden attól függ – vigasztaltam –, hogy ez pontosan hány százaléka a maga
vagyonának.
– És ha abbahagynánk a játékot? – javasolta.
A másik három, akik nem mutattak túlzottan nagy kedvet a játékhoz, egyszerre álltak fel.
Ami Dextert illeti, ő nem sokkal előbb a negyedik lányt vitte a kertbe.
– Csak ez van? – kérdezte Jean megvetően a rádióra mutatva. – Keresek magának valami
jobbat.
Csavargatni kezdte az állomáskereső gombot, és tényleg ráakadt valami táncolhatóbb
muzsikára. Az egyik pofa felkérte Lout. Ketten már táncoltak, én pedig elvittem Jeant
felhörpinteni valamit tánc előtt. Tudtam, hogy mi kell neki.

XIII.
Louval nem beszélgettem többet nagy társalgásunk óta. Dex és én felmentünk lefeküdni.
Szobáink az első emeleten voltak, ugyanazon az oldalon, mint a lányoké. A szülők az
épület másik szárnyát foglalták el. A többi ipse meg hazament. Azt mondtam, hogy a
szülők a másik szárnyat foglalták el, de ők éppen visszatérőben voltak New Yorkba vagy
Haitiba vagy más hasonló helyre. A szobák sorrendjében előbb az enyém, aztán Dexteré,
majd Jeané és Loué következett. Rossz elhelyezkedés a kalandozásokhoz.
Levetkőztem, zuhanyoztam egy jót, alaposan megmasszíroztam magam a
fürdőkesztyűvel. Hallottam Dexter bizonytalan mozgolódását a szobájában. Kiment, majd
öt perccel később visszajött, és átszűrődött a zaj, ahogyan egy poharat megtöltenek. Egy
kis beszerzési expedíciót folytathatott, s arra gondoltam, hogy ez nem is rossz ötlet.
Könnyedén megütöttem az összekötő ajtót, amelyen túl csak a fürdőszoba választott el
bennünket egymástól. Rögtön válaszolt.
– Ó, Dex – mondtam az ajtón keresztül. – Álmodtam, amikor palackok csengését
hallottam?
– Átpasszolok egyet magának – mondta Dex. – Kettőt hoztam fel magammal.
Rum volt. Nem létezik ennél jobb altató, de arra is kitűnő, hogy ébren maradjunk.
Kevéssel utána hallottam, hogy Dexter ágyba bújt. Őrá, úgy látszik, másképpen hatott,
mint rám.
Vártam egy félórát, aztán halkan kiosontam a szobámból. Alsónadrág volt rajtam, és
pizsamafelső. Nem tudom elviselni a pizsamanadrágot. Ez valami lehetetlen ruhadarab.
A folyosón sötét volt, de tudtam, hogy hova megyek. Minden különösebb óvatosság
nélkül haladtam, mert a szőnyeg akár egy baseball meccs zaját is elnyomta volna. Halkan
kopogtattam Lou ajtaján.
Hallottam a közeledését; vagy inkább éreztem, hogy közeledik, és megfordította a kulcsot
a zárban. Besiklottam a szobába, és gyorsan bezártam a lakkozott ajtót.
Lou elragadó fehér pongyolát viselt, amelyben valóságos Vargas-görlhöz hasonlított.
Alatta csipkés melltartó és hozzávaló bugyi tűnt elő.
– Azért jöttem, hogy tudjam, haragszik-e rám – mondtam.
– Nem maradhat itt – tiltakozott.
– Akkor miért nyitott ajtót? Mit gondolt, ki kopog?
– Nem tudom! Susie talán...
– Susie már lefeküdt. A személyzet többi tagja szintén. Maga ezzel tökéletesen tisztában
van.
– Mire akar kilyukadni?
– Arra.
Egy lendülettel megragadtam, és módszeresen csókolgatni kezdtem. Nem tudom, hogy
közben mit csinált a bal karom, de Lou küzdött, és olyan elragadó kis ökölcsapást kaptam
a fülemre, amilyet mindmostanig soha. Elengedtem.
– Maga vadállat – mondta.
A haja lágy volt és gondosan volt fésülve, középen elválasztva; valóságos ínyencfalatnak
láttam. De nyugodt maradtam. A rum segítségemre volt.
– Túl nagy lármát csinál – feleltem. – Jean biztosan meghallja magát.
– Egy fürdőszoba van a két szoba között.
– Tökéletes.
Újra kezdtem, és szétnyitottam a pongyoláját. Sikerült letépnem a bugyiját, mielőtt újból
megütött volna. Megragadtam a csuklóját, és hátra szorítottam. Jobb tenyeremmel
könnyedén tartottam mindkettőt. Halkan, de dühösen küzdött, és térdével próbált
rugdosni, de a balkezemet a feneke alá csúsztattam, és igyekeztem magamhoz szorítani.
Megpróbált megharapni a pizsamámon keresztül. De nem tudtam megszabadulni az
átkozott alsónadrágomtól. Hirtelen elengedtem, és az ágy felé löktem.
– Eddig teljesen egyedül is boldogult. Bolond lennék tovább fárasztani magam ilyen
semmiségért.
A sírás határán volt, de tekintete a dühtől villogott. Még felöltözni sem próbált, és én a
szememet legeltettem rajta. Fekete, sűrű fanszőrzete volt, és csillogott, mint az asztrahán
prém...
Sarkon fordultam, és az ajtó felé mentem.
– Aludjon jól – mondtam. – Bocsásson meg, hogy egy kis kárt tettem a fehérneműjében.
Nem merem felajánlani, hogy újat veszek magának helyette, de számítok arra, hogy majd
elküldi a számlát.
Nehezemre esett volna, hogy gorombább legyek, és mégis el voltam szánva rá. Nem felelt
semmit, de láttam, hogy öklét összeszorítja, és az ajkát rágja. Hirtelen hátat fordított
nekem, és egy másodpercig még ezt a felét is megcsodálhattam. Valóban sajnáltam a
sikertelenséget. Furcsa lelkiállapotban távoztam.
Minden gátlás nélkül nyitottam ki a következő ajtót, a Jeanét. Nem volt kulcsra zárva.
Rögtön a fürdőszoba ajtóhoz siettem, és elfordítottam a nikkelezett zárat.
Aztán levetettem a pizsamakabátomat, megszabadultam az alsónadrágomtól. A szobát
tompított fény világította meg, és a rózsaszínű kárpit még nőiesebbé tette a környezetet.
Jean teljesen meztelenül feküdt az ágyán, és körmeit ápolta. Amikor meglátta, hogy
belépek, megfordult, és miközben bezártam az ajtókat, pillantásával követett.
– Maga pofátlan alak – mondta.
– Igen – feleltem. – Maga pedig várt engem.
Nevetett, és megfordult az ágyon.
Mellé ültem, és simogatni kezdtem a combját. Annyi szemérmet sem mutatott, mint egy
tízéves kislány. Felült, és tapogatni kezdte a karizmomat.
– Maga bikaerős.
– Gyenge vagyok, mint a maszületett bárány – tréfálkoztam.
Hozzám dörgölőzött, megcsókolt, de láttam, hogy visszahőköl, és megtörli a száját.
– Maga Loutól jött. Érzik magán a parfümje.
Nem számoltam ezzel az átkozott női szokással. Jean hangja remegett, és pillantása
elkerült engem. Megragadtam a vállát.
– Maga nincs észnél.
– Bűzlik a parfümjétől. Nézzenek oda!
– Bocsásson meg nekem. Néha hozzáértem.
Arra gondoltam, hogy Lou talán még mindig ott áll félig meztelenül szobája közepén, és
ez még inkább felizgatott. Jean meglátta rajtam, és elvörösödött.
– Zavarja? – kérdeztem.
– Nem – mormolta. – Megfoghatom magát?
Elterültem mellette, és magam mellé fektettem. Keze félénken keresgélt a testemen.
– Maga nagyon erős – mondta fojtott hangon.
Most oldalunkon feküdtünk, szemben egymással. Óvatosan megfordítottam, aztán
hozzászorítottam magam. Kissé széttárta combját, hogy szabad utat hagyjon nekem.
– Ne okozzon fájdalmat.
– Nem kell félnie.
Nem tettem semmi mást, mint végigsétáltattam ujjaimat a mellén, lentről egészen a
bimbókig, és éreztem, hogy remeg. Kerek, forró feneke volt, és szorosan befészkelte
magát a combom tövébe, lélegzete felgyorsult.
– Eloltsam a villanyt? – suttogtam.
– Nem – mondta Jean –, így jobb szeretem.
Kiszabadítottam a bal kezemet a teste alól, és elsimítottam a haját a jobb füléről. Sokan
nem tudják, hogy mit lehet kihozni egy nőből, ha fülét csókolgatják és harapdálják, ez
csodálatos trükk. Jean úgy vonaglott, mint egy angolna.
– Ne csinálja ezt.
Rögtön abbahagytam, de óriási erővel ragadta meg a csuklómat.
– Csinálja még.
Újra kezdtem, hosszasabban, és éreztem, hogy hirtelen megfeszül, majd elernyed, és feje
lehanyatlik. Kezem végigszaladt a hasán és tudtam, hogy most érzett valamit. Gyors
érzéki csókokkal futottam végig testén, alig érintve a bőrét. Láttam, hogy a bőre úgy
borzong meg, ahogyan a nyaka felé közeledtem. Aztán óvatosan beléhatoltam a
hímvesszőmmel, olyan könnyedén, hogy ő se ébredt tudatára addig, amíg mozogni nem
kezdtem testemmel. Mindez előkészítés kérdése.
De csípőjének egy könnyed lökésével kiszabadította magát alólam.
– Nem jó magának? – kérdeztem.
– Simogasson még. Simogasson engem egész éjszaka.
– Éppen azt akarom – mondtam.
Újra birtokba vettem, ezúttal brutálisan. De visszahúzódtam, mielőtt kielégítettem volna.
– Maga megőrjít engem... – mormolta.
Hasára fordult, és kezébe fúrta arcát. Csókolgatni kezdtem a csípőjét és a fenekét, aztán
fölé térdeltem.
– Nyissa széjjel a combját – mondtam.
Nem szólt semmit, lassan széthúzta lábát. Kezemet a combja közé csúsztattam, és újból
bevezettem magam, de eltévesztettem az ösvényt. Újból megmerevedett, de én nem
tágítottam.
– Nem akarom – mondta.
– Helyezkedjen a térdére.
– Nem akarom.
Aztán felemelte a csípőjét, és feltérdelt. A fejét a karja közt hagyta, és én lassan a
célomhoz jutottam. Nem szólt semmit, de éreztem, hogy a hasa miként emelkedik és
süllyed, a lélegzete pedig felgyorsul. Anélkül, hogy elhúzódtam volna, magamhoz
szorítva mellé zuhantam, és amikor arcát kerestem, láttam, hogy lehunyt szeméből
könnyek folynak. De azt mondta, hogy maradjak.

XIV.
Reggel öt óra volt, amikor visszatértem a szobámba. Jean mozdulatlanul feküdt, amikor
otthagytam, teljesen kifáradt. Az én térdem is reszketett kissé, de tíz órakor végre sikerült
kibújnom az ágyból. Azt hiszem, hogy a Dextől kapott rum is jó szolgálatot tett nekem.
Hideg zuhany alá álltam, és kértem Dextert, hogy jöjjön egy kicsit bokszolni velem. Úgy
ütött, mint egy eszeveszett, amitől teljesen talpraálltam. Arra gondoltam, hogy vajon
milyen állapotban van Jean. Dex valósággal átitatódott a rummal; két méterre is ijesztő
volt a lehelete. Azt tanácsoltam neki, hogy igyon meg három liter tejet, és játsszon egy
golfpartit. Azt hitte, hogy Jean már várja egy teniszpartira, de az még fel sem kelt.
Lementem reggelizni. Lou teljesen egyedül ült az asztal mellett; csinos rakott szoknya
volt rajta, és szarvasbőr kabátja alatt világos selyemblúz. Vágytam erre a lányra. De ezen
a reggelen már lehiggadtam. Odamentem köszönteni.
– Jó reggelt.
Hangjában ridegség érződött. Vagy inkább szomorúság.
– Haragszik rám? Bocsásson meg a tegnapi estéért.
– Feltételezem, hogy nem tehet róla – mondta. – Maga ilyennek született.
– Nem. Ilyenné váltam.
– Nem érdekel a históriája.
– Maga nincs abban a korban, hogy érdekelnék az én históriáim...
– Még megkeserüli, hogy ilyet mond nekem.
– Szeretném látni, hogyan?
– Ne beszéljünk erről. Akar játszani egy partit?
– Szívesen, szükségem van egy kis lazításra.
Nem tudta visszafojtani mosolygását, s rögtön a reggeli után követtem a pályára. Ez a
lány nem tudott sokáig haragudni.
Csaknem délig teniszeztünk. Már alig éreztem a lábamat, és minden összefolyt előttünk,
amikor Jean Dex-szel és a többiekkel megérkezett. Ők is éppen olyan szánalmas
állapotban voltak, mint én.
– Üdv! – köszöntöttem Jeant. – Igazán jól néz ki.
– Maga még nem látta saját magát – felelte.
– Ez Lou hibája – bizonygattam.
– És az is az én hibám, ha ezt az öreg Dexet úgy kell felkanalazni? – tiltakozott Lou. –
Maguk túl sok rumot ittak, ez az egész. Óh, Dex, magából öt méterre szaglik a rum.
– Lee csak két métert mondott – tiltakozott élénken Dexter.
– Ezt mondtam volna?
– Lou – szólt Dex –, jöjjön, játsszon velem.
– Ez nem igazság. Jeannek kell játszania.
– Képtelen vagyok – mondta Jean. – Lee, autózzunk egyet ebéd előtt.
– Hát hány órakor ebédelnek itt? – tiltakozott Dex.
– Nincs órához kötve – mondta Jean.
Karját a karomba fonta, és a garázs felé húzott.
– Vigyük talán Dex kocsiját? – kérdeztem. – Elöl áll, és kényelmesebb.
A lány nem felelt. Erősen megszorította a karomat, és szorosan hozzámbújt.
Megpróbáltam közömbös dolgokról beszélni, de továbbra is csak hallgatott. Elengedte a
karomat, hogy beszálljon a kocsiba, ám rögtön, ahogy elhelyezkedtem, újból annyira
hozzám bújt, amennyire csak lehetett, anélkül, hogy megakadályozzon a vezetésben.
Hátramenetben kigördültem, és végigszáguldottam a fasoron. A rácsos kapu nyitva volt,
és mindjárt jobbra fordultam. Nem tudtam, hogy az utca hová vezet.
– Hogy lehet kijutni a városból? – kérdeztem Jeant.
– Mindegy hogyan... – mormolta.
A hátrapillantó tükörből figyeltem. Behunyta szemét.
– Mondja már – sürgettem. – Maga túl sokat alszik, s az butít.
Úgy pattant fel, mint egy bolond, és két kézzel közrefogta a fejemet, hogy megcsókoljon.
Óvatosan fékeztem, mert alig láttam előre.
– Csókoljon meg, Lee...
– Várjon legalább, amíg kiérünk a városból.
– Fütyülök az emberekre. Mindenki megtudhatja.
– És a jóhíre?
– Nem mindig törődött vele. Csókoljon meg.
Csókolózni jó dolog öt percig, de lehetetlen folyton azt csinálni. Lefeküdni vele, minden
pózban ölelkezni, az rendben van. De nem csókolózni. Kiszabadítottam magam.
– Legyen okos.
– Csókoljon meg Lee, nagyon kérem.
Újra megnyomtam a gázpedált, és befordultam jobbra, az első utcába, aztán hirtelen balra.
Megpróbáltam ledönteni, hogy elengedjen és valami másba kapaszkodjon, de nem
boldogultam ezzel a Packarddal. Nem tudtam elmozdítani. Kihasználta a pillanatot, hogy
karját a nyakam köré fonja.
– Nem gondolja, hogy furcsa dolgokat fognak majd magáról beszélni ebben a városban?
– Azt akarom, hogy még sokkal többet beszéljenek. Utána úgyis olyan felháborodás lesz...
– Utána? Mikor?
– Amikor megtudják, hogy összeházasodunk.
Te jó Isten, hogy ez a lány mit sütött ki! Ez akkora ostobaság, mintha valaki a valeriána
hatását egy macskán próbálná ki, vagy egy döglött békát egy foxterrieren. Az egész életét
rám akarja akasztani.
– Összeházasodunk?
Lehajolt, és megcsókolta a kezemet.
– Természetesen.
– Mikor?
– Most.
– Vasárnap ezt nem lehet.
– Miért? – kérdezte.
– Nem, ez ostobaság. A maga szülei nem fognak beleegyezni.
– Nem törődöm vele.
– Nekem nincs pénzem.
– Elég kettőnknek.
– Még nekem is alig elég – mondtam.
– A szüleim adnak majd.
– Nem hiszem. A maga szülei nem ismernek engem. És maga sem ismer engem.
Elvörösödött, és a vállamra hajtotta a fejét.
– De igen, én ismerem magát – mormolta. – Behunyt szemmel is le tudnám írni minden
részletében.
Kíváncsi voltam, hogy meddig megy el, és azt feleltem:
– Elég sok nő le tudna így írni engemet.
Nem reagált.
– Nem törődöm vele. Ezután már nem lesz módjuk rá.
– De maga semmit sem tud rólam.
– Semmit sem tudtam magáról.
Dúdolni kezdte Duke Ellington hasonló című dalát.
– De maga most sem tud többet.
– Hát akkor beszéljen nekem – hagyta abba az éneklést.
– Mindezek után nem látom, hogy tudnám magát megakadályozni abban, hogy hozzám
jöjjön feleségül. Hacsak el nem megyek. És nincs kedvem elmenni.
Nem tettem hozzá, "mielőtt megkapnám Lout", de erre gondoltam. Jean azonban
készpénznek vette, amit mondtam. A lányt már teljesen a kezemben tartottam. Meg kell
tehát gyorsítanom a manőveremet Louval kapcsolatban is. Jean a térdemre hajtotta a fejét,
és testét összehúzta az ülésen.
– Beszéljen nekem magáról, nagyon kérem, Lee.
– Nos, jól van – mondtam.
Azt adtam be neki, hogy valahol a kaliforniai oldalon születtem, apám svéd származású,
innen a szőke hajam. Nehéz gyermekkorom volt, mert a szüleim szegények voltak, és már
kilencéves koromban, amikor a nagy gazdasági válság mélypontját élte az ország, gitáron
játszottam, hogy pénzt keressek... de aztán, amikor tizennégy éves lettem, olyan
szerencsém volt, hogy találkoztam egy emberrel, aki felkarolt, s elvitt magával Európába,
Angliába, aztán Írországba, ahol egy évtizedet töltöttem.
Mindez persze kitaláció. Tényleg tíz évet töltöttem Európában, de nem ilyen körülmények
között, és mindazt, amit tanultam, csak önmagamnak köszönhetem, és annak a
könyvtárnak, melynek gazdájánál háziszolgaként dolgoztam. Még kevésbé volt
szándékomban elbeszélni azt, hogy miként bánt velem ez az alak, miután megtudta, hogy
néger származású vagyok. Sem pedig azt, hogy mit tett velem, amikor a buzi barátai
elmaradtak. Sem azokat a körülményeket, amelyek között otthagytam, miután néhány
speciális figyelmesség fejében aláírt nekem egy csekket, hogy kifizethessem visszafelé az
útiköltségemet.
Kitaláltam valami ostobaságot Tom fivéremről és a kölyökről, hogy miként lelte halálát
egy baleset során, feltehetően négerek miatt, mert ez egy alattomos háziszolga fajzat, s
tudtam, hogy a lányt már egy színesbőrűhöz való közeledés gondolata is beteggé teszi.
Aztán úgy folytattam, hogy amikorra visszatértem, a szülői házat már eladták, Tom New
Yorkba költözött, és a kölyök hat láb mélyen feküdt a föld alatt. Munkát kellett tehát
keresnem, és a könyvesbolti melót Tom egyik barátja szerezte nekem. Ez utóbbi igaz is
volt.
Úgy hallgatott, mintha prédikátor lennék, és én még rá is játszottam. Azt mondtam neki,
hogy véleményem szerint a szülei nem fognak beleegyezni a házasságunkba, mert még
nem töltötte be a huszadik évét. Hamarosan eléri ezt a kort, és akkor otthagyhatja szüleit.
Ámde én nagyon keveset keresek, s tudom, hogy ő is jobban szeretné, ha magam
keresném meg a kenyeremet, és becsületes munkával. Közben a szülei is megszeretnének,
és találnának nekem érdekesebb munkát Haitiban vagy valamelyik ültetvényükön. Ezalatt
megpróbáltam tájékozódni is, és végre ráakadtam arra az útra, amelyen Dex-szel együtt
idejöttünk. Én tehát most visszatérnék a munkámhoz, ő pedig hét közben meglátogatna;
rendeznénk egy kiruccanást Délre, és néhány napot eltöltenénk valahol, ahol senki sem
zavar bennünket, és amikor visszajönnénk mint házasok, kész helyzetet teremtenénk.
Megkérdeztem, hogy elmondja-e Lounak. Azt felelte, hogy igen, de azt nem, hogy mit
csináltunk együtt, és amikor ezt szóba hozta, újból izgalomba jött. Hál' Istennek, hogy
megérkeztünk.
 XV.
Valamiképpen agyoncsaptuk a délutánt. Nem volt olyan szép az idő, mint előző nap.
Megjött az ősz. Óvakodtam attól, hogy bridzseljek Jean és Lou barátaival: emlékeztem
Dex tanácsaira. Semmi értelme sem lett volna, hogy néhány száz dollárt elszórjak abból,
amit sikerült megtakarítanom. Ezek a tagok meg sem érezték, hogy öt vagy hatszáz
dollárral több vagy kevesebb van a zsebükben. Az időt akarták agyonütni.
Jean, ha kellett, ha nem, folyton engem nézett, ezért, amikor néhány pillanatig
négyszemközt lehettünk, muszáj volt figyelmeztetnem. Louval még táncoltam, de
bizalmatlan volt, nem sikerült a társalgást érdekes témára terelnem. Alig éreztem már az
éjszaka nyomait, és mindig felizgatott, valahányszor a mellére pillantottam: még inkább
az, hogy tánc közben hagyta egy kicsit fogdosni magát. A barátaik most is későn távoztak,
mint előző éjjel, és mi négyesben maradtunk. Jean már alig állt a lábán, de még tartotta
magát; mindent be kellett dobnom, hogy meggyőzzem: várjon még a lefekvéssel. Hál'
Istennek aztán a fáradtság győzött. Dex tovább vedelte a rumot. Tíz óra felé járt, amikor
felmentünk a szobáinkba, de én rögtön lejöttem, hogy egy könyvet vegyek magamhoz.
Nem volt kedvem újra kezdeni a dolgot Jeannel, és elég álmos sem voltam ahhoz, hogy
elaludjak.
Amikor ismét szobámba léptem, Lout az ágyamon ülve találtam. Ugyanazt a pongyolát
viselte, amelyet előző éjjel, és új bugyit. Nem nyúltam hozzá. Bezártam a bejárati ajtót,
majd a fürdőszobáét, és lefeküdtem, mintha nem is lenne ott. Mialatt megszabadultam a
cókmókomtól, hallottam felgyorsult lélegzését. Az ágyban elhatároztam, hogy beszélek
vele.
– Maga nem álmos ma este, Lou? Tehetek valamit magáért?
– Biztos vagyok abban, hogy ma este nem megy át Jeanhez. Így nem fog átmenni –
felelte.
– Miért tételezi fel, hogy tegnap este Jeannél voltam?
– Hallottam magukat – mondta.
– Csodálkozom rajta... Pedig nem csináltam zajt – gúnyolódtam.
– Miért zárta be ezt a két ajtót?
– Mindig bezárt ajtókkal alszom – mondtam. – Nem szeretek arra ébredni, hogy valaki
mellettem fekszik.
Tetőtől talpig beillatosította magát. Kilométerekre érződött, és tökéletesen kikészítette az
arcát. A haját úgy fésülte, mint előző este, kétoldalt választva. Valójában elég lett volna
kinyújtani a kezemet, hogy leszakítsam, mint egy érett gyümölcsöt, de maradt vele egy
kis elszámolnivalóm.
– Maga Jeannél volt – kezdte újból.
– Mindenesetre maga rakott ki a szobájából – mondtam. – Ez minden, amire emlékszem.
– Nem szeretem a modorát – mondta.
– Semmiféle kifogás nem érhet ma este. Bocsásson meg, hogy kénytelen voltam maga
előtt levetkőzni, de biztos vagyok abban, hogy nem pillantott ide.
– Mit csinált Jeannel? – erősködött újból.
– Figyeljen ide – mondtam. – Meg fog lepődni, de nem tehetek másként. Jobb szeretném,
ha tudná. A múltkor megcsókoltam, és azóta folyton fut utánam.
– Mikor volt az?
– Amikor Jickynél kijózanítottam.
– Tudtam.
– Csaknem megerőszakolt. Tudja, én is ittam egy kicsit.
– Tényleg megcsókolta?
– Mit mond?
– Ahogy engem... – mormolta.
– Nem – mondtam olyan egyszerű, őszinte hangsúllyal, amellyel nagyon meg voltam
elégedve. – A maga nővére egy kullancs, Lou. De én magát kívánom. Megcsókoltam
Jeant, mint... mint ahogyan az anyámat csókoltam volna meg, és ő azóta nem tudja magát
fékezni. Fogalmam sincs arról, miként szabaduljak meg tőle, és félek, hogy nem is tudok
már. Biztosan elmondja majd magának, hogy mi össze fogunk házasodni. Ezt kicsikarta
tőlem ma reggel, Dex kocsijában. Csinos lány, de nekem nincs kedvem hozzá. Azt
hiszem, hogy egy kicsit kelekótya.
– Maga őt előbb csókolta meg, mint engem.
– Ő volt, aki engem megcsókolt. Tudja jól, hogy az ember mindig hálás annak, aki
gondját viseli, amikor be van rúgva.
– Sajnálja, hogy megcsókolta?
– Nem – mondtam. – Csak egy dolgot sajnálok, hogy nem maga volt részeg helyette
akkor este.
– Most megcsókolhat engem – mondta.
Mozdulatlanul nézett maga elé, mintha nagy erőfeszítésébe került volna, hogy ezt
kimondja.
– Nem csókolhatom meg – mondtam. – Mert Jeannel ennek semmi jelentősége nem volt.
De magával ez egészen beteggé tenne. Én nem nyúlhatok magához, mielőtt...
Nem fejeztem be a szavaimat, bátortalanul felsóhajtottam, és az ágy másik végébe
húzódtam.
– Mielőtt? – kérdezte Lou.
Könnyedén arrább csúszott, és egyik kezét a karomra tette.
– Ez ostoba helyzet. Ez lehetetlen...
– Mondja hát...
– Azt akarom mondani, hogy... mielőtt férj és feleség lennénk, maga és én, Lou.
Csakhogy maga túlságosan fiatal, és én soha nem fogok megszabadulni Jeantől. Ő pedig
soha nem hagyna nyugton bennünket.
– Maga ezt komolyan gondolja?
– Mit?
– Hogy elvesz engem?
– Nem gondolhatom komolyan, ami lehetetlen – feleltem. – De ami azt illeti, esküszöm,
hogy komolyan szeretném.
Felemelkedett az ágyban. Úgy maradtam, a másik oldalamra fordulva. Nem szólt semmit.
Én is hallgattam, és éreztem, ahogyan elnyúlik mellettem.
– Lee – szólt kisvártatva.
Éreztem, a szívem olyan gyorsan ver, hogy még az ágy is beleremegett. Visszafordultam.
Levetette a pongyoláját, mindent, ami rajta volt, és szemét lehunyva a hátára feküdt. Arra
gondoltam, hogy Howard Hughes egy tucat filmet csinált volna csupáncsak a lány
melléért. Nem nyúltam hozzá.
– Nem akarom megtenni magával – mondtam. – Ez a história Jeannel utálattal tölt el.
Maguk bizonyára jól megértették egymást, mielőtt engem megismertek. Nem visz rá a
lelkem, hogy bármiféleképpen elválasszam magukat egymástól.
Nem tudom, hogy lett volna-e valamihez nagyobb kedvem, mint hullára szeretkezni
magam vele, ha ösztöneimre hallgatok, de sikerült türtőztetnem magam.
– Jean szerelmes magába – mondta Lou. – Látszik rajta.
– Nem tehetek róla.
Sima és karcsú volt, mint a fű, és illatozott, mint egy drogéria. Felültem, lába fölé
hajoltam, és megcsókoltam combja között azon a helyen, ahol a női bőr olyan puha, mint
a madárpihe. Előbb összeszorította combját, majd rögvest szétnyitotta, és én újra kezdtem
egy kicsit feljebb. Ragyogó göndör szőrzete körülvette, simogatta az arcomat, és én
könnyű csókokkal halmoztam el. Forró és nedves volt, szemérme megkeményedett,
amikor nyelvemmel érintettem, kedvem lett volna megharapni, de fölegyenesedtem.
Egyszerre fölpattant, megragadta a fejemet, hogy visszanyomja. Félig kiszabadítottam
magam.
– Nem akarom – mondottam. – Nem akarom addig, amíg fel nem számoltam ezt az ügyet
Jeannel. Nem tudom mindkettőjüket feleségül venni.
Harapdáltam a mellbimbóját. Még mindig fogva tartotta a fejemet, és szemét behunyta.
– Jean azt akarja, hogy elvegyem – folytattam. – Nem tudom, mit tegyek. Ha
visszautasítom, akkor biztosan kettőnk közé áll, és megakadályozza, hogy láthassuk
egymást.
Hallgatott, és teste megfeszült a simogatásomtól. A jobb kezem fel s alá járt combján,
amelyet érintésem nyomán szétnyitott.
– Csak egy megoldást látok – mondtam. – Feleségül kellene vennem Jeant, és maga
velünk jönne. Akkor találnánk arra módot, hogy lássuk egymást.
– Nem akarom – nyöszörgött Lou.
Hangja bizonytalanul remegett, és majdnem úgy játszhattam rajta, mint egy hangszeren.
Minden újabb érintésnél változtatta hangszínét.
– Nem akarom, hogy ezt ővele is csinálja...
– Semmi sem kényszeríthet arra, hogy ezt ővele csináljam – mondtam.
– Óh, tegyen magáévá – mondta Lou. – Tegye meg velem rögtön!
Dobálta magát, és mindannyiszor, amikor felemeltem a kezem, testével követte. Fejemet a
combja felé közelítettem, és a másik oldalára fordítottam, háttal nekem, felemeltem a
lábát, és arcomat közéje fúrtam. Ajkam hozzátapadt. Hirtelen görcsbe rándult, s csaknem
mindjárt el is engedte magát. Még csókolgattam egy darabig, aztán visszahúzódtam. A
hasán feküdt.
– Lou – suttogtam. – Nem teszem magamévá. Nem tudom magamévá tenni, mielőtt
nyugodtak nem lehetünk. Feleségül veszem Jeant, és valahogy megoldjuk. Ugye, segíteni
fog nekem?
Egy pillanat alatt hátára fordult, és eszeveszetten csókolni kezdett. Foga hozzákoccant az
enyémhez, mialatt énágyékát simogattam. Aztán megfogtam a derekát, és talpra
állítottam.
– Menjen vissza aludni – mondtam. – Sok ostobaságot beszéltünk össze. Legyen okos, és
menjen aludni.
Felálltam, megcsókoltam a szemét. Szerencsére rajtam maradt az alsónadrágom a
pizsamám alatt, és így meg tudtam őrizni méltóságomat.
Föladtam rá a melltartóját, és ráhúztam a nadrágocskáját; megtörültem a combját a
lepedővel, és végül rásegítettem áttetsző pongyoláját. Tűrte, anélkül, hogy szólt volna.
Szétomló és langyos volt a teste karomban.
– Alukálni, kis hugica – mondtam. – Én holnap reggel megpattanok. Legyen ott a
reggelinél, szeretném látni magát.
Aztán kiraktam a kicsikét, és bezártam az ajtót. Most már biztos, hogy hatalmamban
tartottam ezt a két lányt. Egész bensőmet öröm járta át, és valószínű, hogy két méterre a
föld alatt a kölyök is megfordult a sírjában. Képzeletben a kezemet nyújtottam neki.
Valami olyasmi volt ez, mint a testvéri kézszorítás.

XVI.
Néhány nappal később levelet kaptam Tomtól. Nem írt különösebbet a helyzetéről. Azt
hámoztam ki belőle, hogy talált valami nem túlságosan fényes állást egy harlemi
iskolában, és idézett nekem a Szentírásból, mindjárt megjelölvén a helyt, ahol az
található. Valószínűleg kételkedett abban, hogy eléggé járatos lennék ezekben a
történetekben. Jób könyvének egyik bekezdése volt, amely így szólt: "Húsomat fogam
között magam fogom vinni, s kezembe veszem életem sorsát".7 Azt hiszem, hogy az ürge
Tom szerint azt akarta ezzel mondani, hogy kijátszotta az utolsó kártyáját is, mindent egy
lapra téve fel. Úgy éreztem, hogy ez bonyolult módja egy egyszerű és lapos igazság
kifejezésének. Láttam tehát, hogy Tom ebből a szempontból mit sem változott. Mégis
derék fickó maradt. Válaszoltam neki, hogy nálam minden jól megy, és borítékba
csúsztattam egy ötvendollárost, mert azt hiszem, hogy az öregfiú nem táplálkozott úgy,
ahogy kellene.
Egyébként valóban semmi újság nem volt. Könyvek és megint csak könyvek. Listákat
kaptam karácsonyi albumokról és képekről, amelyek nem a központból jöttek, hanem
olyan pofáktól, akik saját szakállukra küldték, de a szerződésem tiltotta, hogy belemenjek
ilyen trafikálásokba, és nem is akartam megkockáztatni. Néha kiraktam a szűrüket
másfajta pasasoknak is, akik a pornó üzletágban dolgoztak, de ezt sohasem tettem
brutálisan. Ezek gyakran fekete fickók voltak vagy mulattok, és tudtam, hogy a derék
csóróknak amúgy is rosszul megy a dolguk. Általában megvettem egy-két valamit tőlük,
aztán odaadtam a bandának: Judy különösen szerette az ilyen vacakokat.
Egyébként változatlanul összejöttek a drugstore-ban, meglátogattak engem, én pedig
rendszeresen elláttam magam lányokkal, általában másodnaponként. Inkább ostobák
voltak ezek, mint romlottak. Kivéve Judyt.
Jeannek és Lounak Bucktonba kellett jönnie a hét vége előtt. Különkülön randevút
beszéltem meg mindkettővel; telefonhívást kaptam Jeantől, de Lou nem jött. Jean
meghívott a következő víkendre, ám kénytelen voltam azt felelni, hogy nem mehetek.
Nem hagyom, hogy ez a lány úgy játsszon velem, mint egy sakkfigurával. Gyengélkedett,
és szívesebben vette volna, ha én megyek, de azt mondtam, hogy késésben vagyok egy
melóval. Megígérte, hogy hétfőn öt óra felé jön, így tehát lesz időnk beszélgetni.
Hétfőig nem csináltam semmi különöset, szombat este pedig helyettesítettem a Stork
gitárosát, ami 15 dollárt hozott a konyhára, és innivalót rogyásig. Nem fizettek rosszul
ebben a csehóban. Otthon olvastam vagy a gitárral gyakoroltam. Egy kicsit elhanyagoltam
a szteppelést, már nem kellett őket bűvölnöm. Úgy is könnyen újrakezdem, ha
megszabadultam a két Asquith-lánytól. Elláttam magam töltényekkel a kölyök
stukkeréhez, és különféle drogokat vásároltam. Elvittem a kocsit revízióra a szervizbe,
ahol a srác megbütykölt rajta néhány dolgot.
Ezalatt semmi életjel Dextől. Próbáltam megtalálni szombat reggel, de elutazott víkendre,
és nem mondták meg, hová. Gondolom, hogy közben visszatért az öreg Anna tizenéves
lánykáihoz, mert a banda többi tagja sem tudta, hogy hol töltötte a hetet.
Hétfőn, négy óra húszkor Jean kocsija állt meg az üzletajtóm előtt. Nem nagyon izgatta
magát, hogy majd mit mondanak róla az emberek. Kiszállt, és belépett az üzletbe.
Egyedül voltam. Odalépett hozzám, és csókot cuppantott a tarkómra. Szóltam, hogy üljön
le. Szándékosan nem húztam le a bolt vasredőnyét, hogy észrevegye: nem tetszik a korai
megérkezése. Az arcfesték ellenére is látszott, hogy rossz színben van. Szeme karikás
volt. Mint rendesen, olyasmit viselt, amiről látni, hogy a legdrágább holmi, s a kalapját
sem a Macynél vásárolta. Mellesleg öregítette.
– Jól utazott? – kérdeztem.
– Nem volt hosszú út – felelte. – Én hosszabbra emlékeztem.
– Előbb érkezett – jegyeztem meg.
A brilliánsokkal kirakott órájára pillantott.
– Nem sokkal! Öt perccel múlt fél öt.
– Négy óra huszonkilenc – helyesbítettem. – Rettentően sietett.
– S az baj talán?
Hízelkedő arcot vágott, amitől borsózott a hátam.
– Természetesen. Van egyéb dolgom, mint szórakozni.
– Lee – mondta halkan –, legyen már kedves!
– Kedves vagyok, amikor a munkámat befejeztem.
– Legyen kedves Lee – ismételte. – Nekem... Én...
Megállt a mondat elején. Megértettem, hogy miről van szó, de azt akartam, hogy ő
mondja ki.
– Megmagyarázná? – sürgettem.
– Gyerekem lesz, Lee.
– Maga – fenyegettem meg az ujjammal – rosszalkodott egy férfival.
Nevetett, de arca fáradt volt és feszült.
– Lee – mondta –, el kell vennie feleségül a lehető leghamarabb, ha csak nem akar egy
szörnyű botrányt.
– Szó sincs róla – nyugtatgattam –, ez bárkivel megeshet.
Próbáltam tréfás hangot megütni: szükségtelen, hogy megszöktessem, mielőtt mindent
elrendezek. Ebben az állapotukban a nők gyakran idegesek. Odamentem hozzá, és
megsimogattam a vállát.
– Maradjon itt – mondtam. – Bezárom a boltot, és mindjárt nyugodtabban leszünk.
Talán könnyebb lenne megszabadulni tőle egy kölyökkel. Jó oka lenne ugyanis, hogy
végezzen magával. Az ajtó felé mentem, és a baloldali kapcsolón piszmogtam, hogy
lehúzzam a redőnyt. Lassan ereszkedett le, és nem hallatszott más zaj, mint az olajban
forgó fogaskerekeké.
Mire visszafordultam, Jean levette a kalapját, a haját ütögette, hogy az visszanyerje
rugalmasságát, így még jobban festett: valóban szép ez a lány.
– Mikor utazhatunk? – kérdezte hirtelen. – A lehető leghamarabb el kell vinnie.
– A hét végén elmehetünk – feleltem. – Az ügyeim rendben vannak, de muszáj ott valami
új munkát találnom.
– Viszek pénzt magammal.
Természetesen nem volt szándékomban kitartatni magamat egy lánnyal, még azzal sem,
akit meg akartam ölni.
– Nincs rá szükségem – mondtam –, szó sem lehet arról, hogy a maga pénzét költsem.
Szeretném, ha ezt egyszer s mindenkorra tudomásul venné.
Nem válaszolt. Feszengett a széken, mint aki nem mer valamit bevallani.
– Rajta – noszogattam. – Pakoljon ki vele. Mit tett, amit nem lehet nekem megmondani?
– Én már írtam oda – mondta. – Láttam egy címet a hirdetések között, amelyben az volt,
hogy ez néptelen vidék, magányt kedvelőknek és szerelmeseknek, akik nyugodtan akarják
eltölteni mézeshetüket.
– Ha minden szerelmes, aki nyugalmat akar, oda tódul randevúzni – dühöngtem –, akkor
szép kis tömeg lesz majd ott!...
Nevetni kezdett. Megkönnyebbült arcot vágott. Nem az a fajta lány volt, aki magába fojtja
titkait.
– Már válaszoltak is – mondta. – Lesz egy külön házacska éjszakára, és étkezni a hotelban
fogunk.
– A legjobb, amit tehet, ha előre utazik, én pedig majd maga után megyek. Így elég időm
lesz arra, hogy mindennel elkészüljek.
– Jobb szeretnék együtt menni magával.
– Lehetetlen. Menjen haza, hogy ne keltsen gyanút, és ne csomagolja be a bőröndjét, csak
az utolsó pillanatban. Nem kell sok holmit vinnie. És ne hagyjon hátra levelet, amelyben
közli, hogy hová ment. Nem szükséges, hogy a szülei megtudják.
– Mikor jön utánam?
– A következő hétfőn. Vasárnap este indulok.
Vasárnap este mindenesetre kisebb a kockázata annak, hogy észreveszik a távozásomat.
De még hátra van Lou.
– Természetesen – tettem hozzá – elmondta a húgának.
– Még nem.
– Biztosan gyanakszik. Mindenképpen a maga érdeke, hogy megmondja neki. Ő lehetne
az összekötője. Hiszen nagyon jól megértik egymást.
– Igen.
– Akkor csak az utazás napján mondja meg neki, és hagyja meg a címet, de úgy helyezze
el, hogy azt csak a maga elindulása után találja meg.
– Hogyan csináljam?
– Tegye borítékba, és adja fel postára, amikor már két-háromszáz mérföldre van
otthonról. De hagyhatja egy fiókban is. Ezer módja akad.
– Nem szeretem ezeket a bonyodalmakat. Óh, Lee! Nem lehetne egyszerűen elutazni, s
mindenkinek megmondani, hogy nyugodtan akarunk együtt lenni?
– Ez lehetetlen – mondtam. – Magának könnyű, de nekem nincs pénzem.
– Nekem ez nem számít.
– Nézzen a tükörbe – mondtam. – Magának azért nem számít, mert van pénze.
– Nem merem megmondani Lounak. Ő még csak tizenöt éves.
Nevetni kezdtem.
– Pólyásbabának nézi? Tudnia kell, hogy olyan családban, ahol két lány van, a fiatalabb
már többé-kevésbé ugyanazt ismeri, mint az idősebb. Ha tízéves kishúga lenne, az is
annyit tudna, mint Lou.
– De hiszen Lou még kölyök.
– Bizonyára. Nem kell más, csak rápillantani a ruháira. A parfüm is, amellyel locsolja
magát, mutatja a nagy ártatlanságát. Értesítenie kell Lout. Ismétlem, kell valaki, aki
összekötő lehet a szülőkkel.
– Jobban szeretném, ha senki sem tudna róla.
Olyan gonoszul nevettem, ahogyan csak tudtam.
– Maga mégsem olyan büszke arra az alakra, akivel összeállt.
Szája remegni kezdett, és azt hittem, hogy mindjárt elsírja magát. Felállt.
– Miért mond nekem ilyen gonoszságokat? Örül, ha fájdalmat okoz? Ha nem felelek rá,
csak azért van, mert félek...
– Mitől?
– Félek, hogy elhagy engem, mielőtt összeházasodnánk.
Megvontam a vállamat.
– Azt hiszi, hogy a házasság megállíthat engem, ha el akarom hagyni?
– Ha gyermekünk van, akkor igen.
– Ha gyermekünk van, nem választanának el, ez így van, de ez sem akadályozhatna meg,
hogy elhagyjam, ha úgy tartja kedvem...
Most már sírva fakadt. Visszahanyatlott a székre, leejtette a fejét, és kerek arcán
végigcsorogtak a könnyek. Megértettem, hogy egy kissé elhamarkodtam a dolgot, és
odamentem hozzá. Kezemet a nyakára tettem, és simogatni kezdtem a tarkóját.
– Óh, Lee! – mondta. – Minden annyira más, mint ahogy elképzeltem. Azt hittem, boldog
lesz, ha egészen a magáé vagyok.
Valami hülye dolgot motyogtam neki, amire ő hányni kezdett. Nem volt a kezem ügyében
törülköző, kénytelen voltam a bolt hátsó traktusába futni, és felkapni egy rongyot, amelyet
a bejárónő használt a bolt takarításához. Feltételeztem, hogy a terhessége okozta a bajt.
Amikor alábbhagyott a csuklása, arcát letörülgettem a zsebkendőjével. Szeme könnyektől
csillogott, mintha frissen mosta volna, zihálva lélegzett. Bepiszkolódott cipőit egy darab
papírral törülgettem le. A szag zavart engem, de fölé hajoltam, és megcsókoltam. Hevesen
magához szorított, és összefüggéstelen szavakat mormolt. Nem volt szerencsém ezzel a
lánnyal. Mindig beteg. Vagy attól, hogy sokat iszik, vagy attól, hogy sokat szeretkezik.
– Menjen gyorsan – mondtam. – Menjen haza. Szedje rendbe magát, aztán csütörtök este
pakolja össze a bőröndjét, és szökjön meg. A következő hétfőn ott leszek magánál.
Beszereztem már a házassági iratokat.
Szeme hirtelen felcsillant, és hitetlenkedő kis mosoly jelent meg az arcán.
– Lee, ez igaz?
– Természetesen.
– Óh, Lee, imádom magát... Tudja, hogy nagyon boldogok leszünk?
Valóban nem volt benne harag. Pedig a lányok kevésbé szoktak békülékenyek lenni.
Talpra állítottam, és a ruhán keresztül megsimogattam a mellét. Odatartotta magát, és
hátradőlt. Azt akarta, hogy folytassam. Jobb szerettem volna kiszellőztetni a helyiséget,
de görcsösen belémkapaszkodott, és egyik kezével kezdett kigombolni engem. Lehúztam
róla a ruhát, ráfektettem a hosszú asztalra, ahol a vevők lapozgatják a könyveket;
behunyta a szemét, mintha meghalt volna. Amikor éreztem, hogy felenged, folytattam
egészen addig, ameddig sikoltozni nem kezdett, és mindent a ruhájára engedtem. Akkor
felemelkedett, kezét a szájához kapta, és újból hányni kezdett.
Lábra állítottam, begomboltam a kabátját, s a bolt hátsó ajtaján át majdnem a kocsijáig
vittem, és a volánhoz ültettem. Még kissé csuklott, de volt elég ereje ahhoz, hogy úgy
beleharapjon az alsóajkamba, hogy a vér is kiserkent belőle. Nem mozdultam, csak
néztem, hogy indul el. Azt hiszem, hogy a kocsi – hála istennek – már egyedül is ismerte
az utat hazafelé.
Hazamentem, s alaposan megfürödtem, hogy megszabaduljak ettől a szagtól.

XVII.
Mindezideig nem foglalkoztattak azok a bonyodalmak, amelyekbe a két lány
megsemmisítésére kifundált terveim sodorhatnak. E pillanatban azonban kedvem lett
volna feladni az egészet, mindent hagyni, és folytatni a könyvkereskedést, mintha mi sem
történt volna. Mégis meg kellett tennem a kölyök miatt, Tom miatt, és magam miatt.
Ismertem olyan alakokat, akik hozzám hasonló cipőben jártak, de akik elfelejtették
származásukat, és mindenben a fehérek oldalára álltak, habozás nélkül ütötték a feketéket,
ha erre alkalom kínálkozott. Az ilyen alakokat élvezettel tudtam volna megölni, de
tegyünk csak mindent sorjában. Először az Asquith-lányok. Akadt volna akár tucatnyi
alkalom is, hogy másokat tegyek el láb alól; a kölyköket, akiket ismertem, Judyt, Jickyt,
Billt és Bettyt, de a szememben ők nem jelentettek sokat. Nem volt igazán jelkép-értékük.
Az Asquithek lesznek az én igazi próbatételem. Aztán, ha óvatos vagyok, sikerül majd
valamelyik nagyfejűvel is végeznem. Nem kell, hogy szenátor legyen az illető, de valami
hasonló. Ilyesmire lett volna szükségem ahhoz, hogy megnyugodjak. Mégis, most azt
kellett számbavennem, hogy miként húzom ki a nyakamat a hurokból, ha a két nőstény
már halott.
Talán legjobb lenne, ha megjátszanék egy autóbalesetet. Ebben az esetben először is azt
tudakolnák, hogy mit kerestek ezek a nők a határ szomszédságában. A boncolás után,
amikor felfedeznék, hogy Jean terhes, valószínűleg abbahagynák a kutatást. Lou
egyszerűen elkísérte testvérét. És én nem szerepelnék az ügyben. Csak amikor a kedélyek
már megnyugodtak, és a vizsgálatot befejezték, akkor mondanám meg a szüleiknek. Így
megtudnák, hogy lányaik egy feketének adták oda magukat. Rögtön el kellene húznom a
csíkot egy időre, és aztán újra lehetne kezdeni. Őrült egy terv, de a legőrültebb tervek
szoktak sikerülni. Biztos voltam abban, hogy Lou nyolc nappal a megérkezésünk után ott
lesz, hiszen hatalmamban volt ez a lány. Egy kirándulás a nővérével, Jean vezetne, aztán
egy hányinger a kormánykeréknél. Mi sem természetesebb. Nekem meg maradna időm
kiugrani. Találhatnék egy megfelelő terepet ehhez a színjátékhoz, a környéken, ahová
elmennénk... Lou ülne elöl a nővérével, és én meg mögöttük. Először Lou következne, és
amikor ezt Jean meglátná, elengedné a kormányt. Tökéletes munka lenne.
Aztán mégse tetszett nagyon nekem ez a kombináció az autóval. Először is, a dolog nem
új. Másodszor pedig, minden túlságosan gyorsan zajlana le. Nekem viszont időre van
szükségem, amíg megmondom, hogy miért kell tennem, meg hogy lássák a fegyvert a
markomban, s így megtudják azt is, hogy mi vár rájuk.
Az autó, igen... de csak azután, a befejezéshez. Azt hiszem, hogy meg is találtam a
módját. Először is, elvinni őket egy elhagyott környékre. Azután kinyírni. Miután
elmondtam az okokat. Visszarakni testüket az autóba, és jöhet a karambol. A
legegyszerűbb és a legkielégítőbb. Mi? Nagy dolog ez?
Mindezt még egy darabig forgattam a fejemben. Idegessé váltam. Azután az egész
elképzelést felrúgtam, és azt mondtam magamban, hogy az egyáltalán nem úgy fog
végbemenni, ahogy kigondoltam. De a kölyök nem hagyott nyugodni. Eszembe jutott a
Louval való utolsó beszélgetésünk is. Valami elkezdődött bennem ezzel a lánnyal, ami
most alakot öltött. És ez a dolog még inkább arra hajtott, hogy a vesztembe fussak. Az
autó tehát, ha lehet. Ha nem, akkor annyi baj legyen. A határ nincs messzire innen, és
Mexikóban nem létezik halálbüntetés. Azt hiszem, hogy egész idő alatt már derengett
bennem ez a másik terv, amely ezúttal alakot öltött, és csak most döbbentem rá arra, hogy
mire megy ki az egész.
Ezekben a napokban sok Bourbont ittam. Agyam keményen dolgozott. A töltényeken
kívül még beszereztem ezt-azt: vásároltam egy lapátot, csákányt és kötelet. Még nem
voltam biztos abban, hogy a legutolsó elgondolásom keresztülvihető-e. Ha igen, akkor
mindenképpen szükségem van töltényekre. Ha nem, akkor más is megteszi. A lapát és a
csákány azért kellett, hogy biztosítsam magam egy másik változatra, ami felötlött
bennem. Azt hiszem, hogy azok, akik ilyesmire készülnek, pléhre csúszhatnak, ha egy
szigorúan előre megszabott tervhez kötik magukat. Véleményem szerint jobb engedni a
véletlen játékainak, de amikor a megfelelő pillanat elérkezik, akkor mindennek kéznél
kell lennie. Nem tudom, hogy hiba volt-e, hogy semmit sem véglegesítettem a tervben, de
újra átgondolva az autó-históriát a balesettel, egyre kevésbé tetszett nekem. Nem
számoltam ugyanis egy fontos tényezővel, az idővel. Még sok minden előttem áll, és
kerülnöm kell, hogy folyton a bekövetkezendőkre gondoljak. Senki sem ismerte azt a
helyet, ahová mennénk, és bíztam abban, hogy Lou nem mondja el senkinek, feltéve, ha
utolsó beszélgetésünk megtette a hatását. Ez rögtön kiderül, amint megérkezem.
Azután az utolsó pillanatban, egy órával az elindulás előtt, valamilyen rettegés fogott el,
és azon tűnődtem, hogy megtalálom-e Lout, amikor odaérek. Ezek voltak a legrosszabb
pillanatok. Ültem az asztalnál, és ittam. Már nem is tudom, hány pohárral, de az agyam
olyan világos maradt, mintha Ricardo Bourbonja egyszerűen tiszta vízzé változott volna.
Olyan pontosan láttam, hogy mit kell tennem, mint ahogyan Tom alakját láttam, amikor a
benzineskanna felrobbant a konyhában. Lementem a drugstore-ba, és behúzódtam egy
telefonfülkébe. Tárcsáztam a távhívót, és Prixville-t kértem, amelyet azonnal kapcsoltak.
A szobalány vette fel a kagylót, és azt mondta, hogy Lou rögtön jön. Másodpercek alatt
ott volt.
– Halló?
– Lee Anderson vagyok. Hogy van?
– Mi történt?
– Jean elindult?
– Igen.
– És tudja, hová ment?
Gúnyos nevetést hallottam.
– Bekeretezte az újsághirdetést.
Ez a lány nem esett a feje lágyára. Mindennel tisztában lehetett elejétől kezdve.
– Megyek magáért – mondtam.
– Nem vele találkozik?
– Igen. Magával együtt.
– Én nem akarom.
– Nagyon jól tudja, hogy jönni fog.
Nem felelt rá semmit, én pedig folytattam.
– Egyszerűbb, ha én viszem oda.
– De miért kellene találkozni vele?
– Meg kell neki mondani...
– Megmondani mit?...
Most én nevettem el magam.
– Majd elmondom útközben. Csomagoljon össze, és jöjjön.
– Mikorra várjam?
– Máris indulok. Két óra múlva ott leszek.
– A maga kocsijával?
– Igen. Várjon engem a szobájában. Háromszor dudálok.
– Figyelni fogom.
– Viszontlátásra.
Nem vártam meg a választ, letettem a hallgatót. Zsebkendőt húztam elő, hogy
megtöröljem a homlokomat. Kiléptem a fülkéből. Fizettem, és visszamentem a szobámba.
Holmijaim már a kocsiban voltak, és a pénz a zsebemben. Írtam az üzletközpontnak egy
levelet, amelyben megmagyaráztam, hogy sürgősen el kellett utaznom beteg fivéremhez.
Tom ezt meg fogja bocsátani nekem. Nem egészen tudtam, hogy mit is szándékozom
tenni ezzel a könyvesbolti munkával; tulajdonképpen kedvemre volt. Nem akartam
felégetni a hidat magam mögött. Egészen idáig minden nehézség nélkül éltem, nem kellett
megismernem a bizonytalanságot semmilyen tekintetben, de ez az ügy kizökkentett, és
semmi sem ment már olyan simán, mint azelőtt. Most már szerettem volna ott lenni, hogy
mindent elintézzek, és más dologgal foglalkozzak. Mindig türelmetlenné tett, ha egy
munkám a befejezéshez közeledik, és ez éppen olyan volt. Körülnéztem, hogy nem
felejtettem-e el valamit, s vettem a kalapomat. Aztán kiléptem, bezártam az ajtót, zsebre
tettem a kulcsot. A Nash egy háztömbbel odább várt rám. Elfordítottam a slusszkulcsot,
és elindultam. A várost elhagyva rögtön tövig nyomtam a gázpedált, és jól megzavartam a
tragacsot.

XVIII.
Piszkosul sötét volt az út, de legalább nem volt nagy forgalom. Főleg kamionok jöttek az
ellenkező oldalon. Déli irányba szinte senki sem ment. Mindent kihoztam a kocsiból, amit
csak tudott. A motor úgy zúgott, mint egy traktor, a vízhőmérő szinte forrásponton volt,
de nem tágítottam, tartottam a sebességet.
Mindenekelőtt az idegeimet akartam megnyugtatni. Egy órányi robogás után sikerült.
Kicsit lassítottam, és újból hallottam a karosszéria nyikorgását.
Nyirkos és hideg volt az éjszaka. Már érezni lehetett a tél közeledtét, de a kabátom a
bőröndömben volt. Magasságos! Sohasem volt ilyen melegem. Erősen figyeltem az
útjelző táblákat, de nem volt nehéz eligazodnom. Néha egy benzinkút tűnt fel, három-
négy barakképület, aztán megint az út. Valami éjszakai vadat láttam, aztán ismét
gyümölcsöskertek vagy veteményesek, majd a puszta tájék. Két órát kalkuláltam a száz
mérföldre. Valójában száznyolc vagy százkilenc lehetett, nem számítva azt az időt, amíg
Bucktonból kiértem, és a kertek alatti kocsikázást, amikor megérkeztem. Alig több mint
másfél óra alatt Lounál voltam. Kicsikartam a Nashből, amit csak tudott. Ez idő alatt már
Lounak is el kellett készülnie. Lassan túlgördültem a kapun, és a lehető legközelebb
hajtottam a házhoz, majd háromszor dudáltam. Először semmit sem hallottam. Ahol
megálltam, onnan nem lehetett látni az ablakát, de nem mertem kiszállni, és nem akartam
újból dudálni sem, mert attól tartottam, hogy felfigyelnek rám.
Ott maradtam, vártam, és láttam, hogy kezem remeg, amikor cigarettára gyújtottam, hogy
megnyugtassam idegeimet. Két percre rá azonban eldobtam, és még sokáig haboztam,
mielőtt újra háromszor megnyomtam a kürtöt. Amikor mégis kiszálltam, éreztem, hogy
jön, s ahogy megfordultam, láttam, hogy a kocsi felé tart.
Világos színű kabátot viselt, kalap nem volt rajta, és egy degeszre tömött barna kézitáskán
kívül semmi más poggyászt nem hozott. Beszállt, szó nélkül mellém ült. Becsuktam az
ajtaját, fölé hajoltam, de nem volt szándékomban megcsókolni. Magába zárkózott, mint
egy páncélszekrény.
Indítottam, majd kikanyarodtam az útra. Tekintetét mereven maga elé szegezte. A
szemem sarkából nézegettem, és azt gondoltam, ha kiérünk a városból, felenged. Megint
megtettem lóhalálában száz mérföldet. Érezni lehetett, hogy Dél azért nincs is olyan
messze. A levegő szárazabb lett, és az éj kevésbé sötét. De még hátra volt jó öt- vagy
hatszáz mérföld.
Nem bírtam megmaradni Lou mellett úgy, hogy ne szóljak hozzá. Illata betöltötte a
kocsit, s ez szörnyen felizgatott, mert újra magam előtt láttam a szobájában macska
szemével, letépett bugyijával. Elég nagyot sóhajtottam ahhoz, hogy ezt észrevegye. Olyan
volt az arca, mint aki most kezd ébredni, elevenedni. Igyekeztem, hogy barátságosabb
légkört teremtsek, mert a zavara azért nem oszlott el.
– Nem fázik?
– Nem – mondta.
Megborzongott, és ettől még rosszkedvűbb lett. Arra gondoltam, hogy most valami
féltékenységi jelenetet játszik, de lefoglalt az autóvezetés, és nem tudom egyhamar
rendbehozni a dolgot pusztán beszélgetéssel, ha már így megmakacsolta magát. Egyik
kezemmel elengedtem a kormánykereket, és kutatni kezdtem a jobboldali fiókban. Egy
üveg whiskyt húztam elő, a térdére fektettem. Volt a fiókban még néhány műanyag pohár.
Kivettem, az üveg mellé tettem, becsuktam a fiókot, és bekapcsoltam a rádiót. Hamarabb
is gondolhattam volna erre, de szavamra, nem volt kedvem hozzá.
A gondolat, hogy mi mindent kell még megtennem, felkavart. Szerencsére fogta az
üveget, lecsavarta a kupakját, töltött magának, és egyhajtásra kiitta. Én is tartottam a
kezemet. Újból töltött a pohárba, és másodszor is lehúzta. Csak ezután töltött nekem is
egyet. Nem is éreztem, hogy mit ittam, és visszaadtam a poharat. Mindent visszarakott a
fiókba, kinyújtózkodott az ülésen, és kigombolta kabátjának két gombját. Elég rövid
kosztümöt hordott, hosszú gallérral. A kabátkáját is kinyitotta. Alatta testhez simuló
citromszínű pulóvert viselt, és biztonságom érdekében erőt kellett vennem magamon,
hogy az útra figyeljek.
A kocsi most már eléggé megtelt a parfüm, az alkohol és a cigaretta szagával ahhoz, hogy
az ember fejébe szálljon. Az ablakokat azonban nem húztam le. Továbbra sem szóltunk
egymáshoz, ez egy félórát is eltarthatott. Ekkor ismét kinyitotta a fiókot, és még két
pohárral megivott. Melege lett, levetette a kabátját. Közben egy mozdulattal hozzám
közelített, én pedig egy kissé ráhajoltam, és megcsókoltam a nyakát, éppen a füle alatt.
Hirtelen elhúzódott, megfordult, és rám nézett. Aztán váratlanul nevetésben tört ki. Azt
hittem, hogy a whisky tett rá ilyen hatást. Még megtettem vagy ötven mérföldet anélkül,
hogy szóltam volna, végül támadásba mentem át. Újra a whiskyért nyúlt.
– Nincs formában?
– Dehogynem – mondta lassan.
– Nincs kedve kirándulni a jó öreg Leevel?
– Hagyjon már!
– Nem kívánja látni a kis nővérkéjét?
– Ne beszéljen a nővéremről.
– Pedig aranyos kislány.
– Aki jól baszik, mi?
Még a lélegzetem is elállt. Bárki mondana ilyet, aligha törődnék vele. Judy, Jicky, B. J.,
de semmiképpen nem Lou. Látta, hogy megdermedtem, és fojtott hangon nevetett. A
nevetésén észre lehetett venni, hogy ivott.
– Nem így kell talán mondani?
– De igen – hagytam rá. – Pontosan így.
– Nem azt csinálta?...
– Nem tudom.
Megint nevetett.
– Semmi baj, Lee, maga csak tudja. Már túl vagyok azon a koron, amikor valaki elhiszi,
hogy gyereke lesz, ha szájon csókolják.
– Ki beszél itt gyerekről?
– Jeannek gyereke lesz.
– Maga észnél van?
– Biztosíthatom, Lee, hogy nem kell tovább játszania. Tudom, amit tudok.
– Én nem feküdtem le a nővérével.
– De még mennyire.
– Ez nem így volt, és ha megtettem volna is, nem vár gyereket.
– Akkor miért van rosszul folytonosan?
– Rosszul volt Jickynél is, pedig nem csináltam neki gyereket. A maga nővérének rossz a
gyomra.
– És a többi része, az nem rossz?
Ezután ököllel rámvetette magát. Fejemet behúzva gyorsítani kezdtem a kocsit. Teljes
erőből ütött. Nem fájt igazán, de mégis éreztem. Nem volt izmos lány, de inas, és a
tenisztől edzett. Amikor abbahagyta, megráztam magam.
– Most jobban érzi magát?
– Nagyon jól érzem magam. És Jean jól érezte magát utána?
– Mi után?
– Azután, hogy maga megbaszta.
Úgy látszik, hogy kéjes dolog volt számára ismételni ezt a szót. Ha a kezemet a lába közé
csúsztattam volna, biztos, hogy utána meg kellett volna törülköznöm.
– Ó – mondtam –, ő már csinált ilyet!
A lavina újból rámzúdult.
– Maga piszkos hazug, Lee Anderson. – Lihegett, s az utat nézte.
– Azt hiszem, hogy én jobb szeretném magát megbaszni – mondtam. – Jobban szeretem a
maga szagát, és több szőrzete van a hasa alatt. De Jean jól kefél. Sajnálni fogom, ha
megszabadulunk tőle.
Mozdulatlan maradt. Lenyelte ezt is, mint az előző durvaságot. A torkom hirtelen
összeszorult, és ez olyan volt, mintha káprázat ért volna, mert kezdtem megérteni.
– Akkor most rögtön csináljuk, vagy utána?
– Csinálni, mit? – mormoltam. Nehezen törtek fel a szavaim.
– Most meg fog baszni engem?... – mondta olyan halkan, hogy biztosan többet mondott,
mint amit hallottam.
Egyszerre olyan izgatott lettem, mint a bika, s csaknem fájni kezdett.
– Előtte kell őt eltennünk láb alól – mondtam.
Csak azért mondtam, hogy lássam, egészen a kezemben tartom-e.
– Nem akarom – mondta.
– Annyira ragaszkodik a nővéréhez, mi? Begyulladt?
– Nem akarok várni – mondta.
Szerencsémre egy benzinkutat vettem észre, és megállítottam a járgányt. Muszáj volt
másra gondolnom, különben elvesztem a hidegvérem. Ülve maradtam, és azt mondtam az
alaknak, hogy töltse tele a tankot. Lou lenyomta a kilincset, és kiugrott. Valamit mormolt,
és férfi egy barakk felé mutatott. A lány eltűnt vagy tíz percre. Kihasználtam az alkalmat,
és levegőt nyomattam a puha tömlőkbe, a másik pofának pedig azt mondtam, hogy
hozzon szendvicset, mert nem volt időm enni.
Lou visszaült. Kifizettem a kutast, aki visszament aludni. Elindítottam a kocsit, és
nyaktörő sebességgel hajtottam még vagy két óra hosszat. Lou nem mozdult, aludni
látszott. Már teljesen megnyugodtam, amikor hirtelen kinyújtotta kezét, megint kinyitotta
a fiókot, s most egymást követően három pohárral töltött magának.
Nem tudtam többé izgalom nélkül nézni a mozdulatait. Megpróbáltam tovább hajtani még
tíz mérföldnyit, aztán megállítottam a kocsit az út szélén. Még éjszaka volt, de már
érződött a hajnal közeledte, s a szél is elült. Fák és bokrok csokrai látszottak. Talán egy
félórával ezelőtt haladtunk át egy városon.
Amikor lefékeztem, elővettem az üveget, meghúztam, és szóltam, hogy szálljunk ki.
Kinyitotta az ajtaját, fogta a kézitáskáját, én pedig mentem utána. Egyenesen a fák
irányába tartott, és ott megállt, hogy rágyújtson. Egy cigarettát kért tőlem, de az autóban
hagytam, és azt mondtam, várjon. Kutatni kezdett a táskájában, hátha talál benne, de
ezalatt már elindultam, és egészen a kocsiig futottam. Az üveget is magamhoz vettem.
Majdnem üres volt, de még néhány ott hevert a csomagtartóban.
Amikor visszatértem, már nehezemre esett menni, és kezdtem kigombolkozni, még
mielőtt odaértem volna hozzá. Ebben a pillanatban revolverlövés lángját láttam, és rögtön
az volt az érzésem, hogy a bal könyököm szétroncsolódott. A karom egész hosszában
lelógott; ha nem éppen mozgásban vagyok, akkor a tüdőmbe kaptam volna az ólmot.
Mindezt egyetlen másodperc alatt gondoltam át, a következőben már rávetettem magam,
kicsavartam a kezét, és teljes erőmből egy ökölcsapást mértem a halántékára, mert
megpróbált összeharapni. Rosszul helyezkedtem, és pokolian szenvedtem. Telibe
találtam, mert a földre rogyott, és mozdulatlan maradt. De nem értem be ennyivel.
Felmarkoltam a revolvert, zsebre tettem. Csak egy 6.35-ös volt, mint az enyém, de a csaj
jól célzott. Visszafutottam az autóhoz. Jobb kezemmel tartottam a bal karomat, és olyan
grimaszt vághattam, mint egy kínai maszk. Annyira meg voltam veszve, hogy nem
törődtem a fájdalommal. Megtaláltam, amit kerestem, a kötelet, és visszatértem. Lou
mozogni kezdett. Csak az egyik kezemet tudtam használni, hogy megkötözzem a karját,
és fájdalmaim voltak, de amikor befejeztem, pofozni kezdtem: letéptem a
kosztümszoknyáját, leszakítottam a pulóverét, és ismét pofoztam. A térdemmel kellett őt
tartanom, amíg megpróbáltam azt az átkozott pulóvert lefejteni róla, de csak elöl sikerült
széthasítanom. Egy nagyon kicsit már világosodni kezdett; testének egyik része éppen a fa
legsötétebb árnyékában volt.
Ekkor megpróbált beszélni, és azt mondta, hogy nem fogom megkapni, mert telefonált
Dexnek, hogy riassza a zsarukat, és hogy ő tudta, hogy én egy hitvány gazember vagyok,
amióta arról beszéltem, hogy tegyük el láb alól a nővérét. Én kinevettem, aztán ő is
valami mosolyfélét erőltetett magára, de öklömmel állkapcson vágtam. A melle hideg volt
és kemény. Kérdeztem, hogy miért lőtt rám, és megkíséreltem fékezni magamat. Azt
felelte, hogy én egy piszkos néger vagyok, amit Dexter megmondott neki, hogy azért jött
velem, mert figyelmeztetni akarja Jeant, s hogy úgy gyűlöl engem, mint még soha senkit.
Még mindig csúfondárosan nevettem. A szívem úgy vert, mint egy nagykalapács, kezem
remegett és a bal karom erősen vérzett; éreztem, hogyan csurog a kézfejemre.
Ekkor azt feleltem neki, hogy a fehérek kinyírták a testvéremet, s hogy engemet nem
kapnak el olyan könnyen, de őt mindenesetre utána küldöm. Kezemmel megmarkoltam az
egyik mellét, úgy, hogy majdnem elájult, de nem kiáltozott. A végsőkig pofoztam. Újból
kinyitotta a szemét. Kivilágosodott, és a gyűlölet könnyeit láttam csillogni a szemében.
Föléje hajoltam; fújtattam, mint egy állat, s ő újból bőgni kezdett. Harapni kezdtem a
combja közt. A szám megtelt fekete kemény szőrzetével; elengedtem egy kicsit, aztán
újra nekiláttam lejjebb, ahol lágyabb, gyengébb volt. Valósággal úsztam az illatában, ami
egészen idáig érződött, és összeszorítottam a fogamat. Megpróbáltam egyik kezemmel
betapasztani a száját, de hörgött, mint egy állat, és ordításától egészen libabőrös lettem.
Ekkor teljes erőmből összeszorítottam a fogamat, és belevájtam a húsába. A vér a számba
fröcskölt,
és csípője a kötelek ellenére is rángatózott. Arcom vérben úszott, és térdemen állva
visszahúzódtam. Soha nem hallottam nőt így sikoltozni; hirtelen ráeszméltem, hogy
alsónadrágomba folytam; rettenetesen megrázkódtam, de féltem, hogy jön valaki.
Meggyújtottam egy gyufát, és láttam, hogy erősen vérzik. Végül ütni kezdtem a jobb
öklömmel az állkapcsát. Éreztem, ahogy a fogak összetörnek, és folytattam. Azt akartam,
hogy abbahagyja a sikoltozást. Még erősebben ütöttem,
aztán felmarkoltam a szoknyáját, a szájára tapasztottam, majd a fejére ültem. Úgy
vergődött, mint egy giliszta. Soha nem gondoltam, hogy az élet ilyen szívós legyen. Olyan
heves mozdulatot tett, hogy azt hittem, leszakad a bal alsókarom. Dührohamomban
szerettem volna megnyúzni. Felemelkedtem, hogy egy rúgással befejezzem, majd cipőmet
a torkára téve egész súlyommal ránehezedtem. Amikor már nem mozgott többé, éreztem,
hogy még másodszorra is elfolytam. Térdem remegett, és féltem odafordítani a
tekintetem.

XIX.
Indulnom kellett volna, hogy megkeressem az ásót és a lapátot, és eltemessem, de most
már féltem a rendőrségtől. Nem akartam, hogy elkapjanak, még mielőtt Jeannel végzek.
Bizonyára a kölyök volt, aki most vezérelt engem; letérdeltem Lou előtt. Leoldottam a
kötelet a kezéről; mély nyomok húzódtak a csuklóján. Petyhüdt volt az érintésre, mint a
holtak a halált követő percekben; már a melle is elernyedt. Nem húztam vissza a
szoknyáját az arcáról. Nem akartam látni a fejét, de elvettem az óráját. Szükségem volt
valamire tőle.
Hirtelen újra átgondoltam, milyen lehetek, és futni kezdtem a kocsi felé. A
visszapillantóba nézve láttam, hogy nem lesz túl nehéz rendbehozni magam. Lemostam
arcomat egy kevés whiskyvel; a karom nem vérzett többé. Sikerült felhúznom az
ingujjamat, és karomat egy sállal és kötéllel derekamhoz kötni. Majd összecsináltam
magam, annyira fájt, de muszáj volt visszahajlítanom. Sikerült mégis kiszednem a
csomagtartóból egy másik üveg whiskyt. Jó sok időt vesztettem, és a nap már majdnem
felkelt. Lou kabátját kivettem a kocsiból, és ráborítottam; nem akartam magammal
hurcolni. Nem éreztem többé a lábamat, de a kezem már kevésbé remegett.
Újra a volán mellé ültem, és indítottam. Tudni szerettem volna, hogy mit mondhatott Lou
Dexnek; ez a rendőrhistória nem hagyott békét, erre nem számítottam. Úgy követett
engem, mint egy mélyről jövő fenyegető hang.
Jeant akartam most megkaparintani, és érezni újból azt, amit kétszer is éreztem, amikor
húgával végeztem. Megtaláltam, amit mindig is kerestem. A rendőrség nyugtalanított
ugyan, de egészen más összefüggésben; nehogy megakadályozzon abban, hogy
megtegyem, amit akartam. De jókora előnyöm volt. Nagyon kellene sietnie ahhoz, hogy
elkapjon. Alig háromszáz mérföldet kell még megtennem. A bal kezem nagyjából
érzéketlenné vált, és újból beletapostam a gázba.

XX.
Talán egy órával a megérkezés előtt kezdtek eszembe jutni némely jelenetek.
Visszaemlékeztem például arra a napra, amikor először vettem a kezembe gitárt. Ez a
szomszédomnál történt, aki titokban néhány leckét adott nekem; csak egy dalt
gyakoroltam: When the Saints go marchin'on. Ezt tanultam break stílusban játszani,
miközben énekemmel kísértem. Egyik este kölcsönkértem a gitárt a szomszédtól azért,
hogy meglepetést szerezzek a családnak. Tom velem együtt énekelt; a kölyök egész
megbolondult, táncolni kezdett az asztal körül, mintha csak valami parádé felvonuló sorait
követte volna; egy botot ragadott fel, és pörgetni kezdte. Apánk éppen ekkor tért haza, s ő
is velünk énekelt, nevetett. Visszavittem a gitárt a szomszédnak, de a következő napon
ágyamra helyezve találtam egy másikat. Alkalmi vétel volt, még jó állapotban.
Mindennap gyakoroltam egy keveset. A gitár olyan zeneszerszám, amely ellustít. Fogja az
ember, játszik rajta egy dalt, aztán abbahagyja, lazsál, majd megint kézbeveszi, egy-két
dallamot elpenget, vagy kíséri saját füttyét. Nagyon jó unaloműző.
Egy zökkenő elég volt ahhoz, hogy hirtelen felriadjak. Azt hiszem, hogy közben
elaludhattam. Bal karomat egyáltalán nem éreztem, és rettentő szomjúság vett erőt rajtam.
Megkíséreltem elterelni gondolataimat, és újból visszatérni a régi szép időkhöz, mert
olyan türelmetlenül vártam a megérkezést, hogy amint felriadtam, a szívem rögtön
zakatolni kezdett a mellemben, és jobb kezem remegett a kormánykeréken; fél kézzel
pedig nem könnyű vezetni. Szerettem volna tudni: vajon mit csinál Tom ezekben a
percekben? Valószínűleg imádkozik vagy tanítja a srácokat. Tomról Clem jutott eszembe,
róla pedig Buckton, a város, ahol három hónapig könyvesboltot vezettem, ami rendes
megélhetést nyújtott nekem. Visszaidéztem Jickyt is, és azt a jelenetet, amikor a vízben
tettem magamévá, s hogy milyen áttetsző volt a folyó azon a napon. Jickyt láttam teljes
fiatalságában, puhán és meztelenül, aki olyan volt, mint egy baba. Majd hirtelen Loura
tért vissza a gondolatom, fekete, sűrű és göndör szőrzetére, és húsának ízére, ahogy
beléharaptam, az édes, kissé sós és meleg ízre, ágyékának szagára. Sikoltásai újra
visszhangoztak fülemben. Éreztem, kiver a verejték, és végiggördül homlokomon, de nem
tudtam elengedni azt az átkozott kormánykereket, hogy letöröljem a cseppeket. A hasam
felfúvódott, mintha gáz töltötte volna meg, rekeszizmaim úgy felnyomták a gyomromat,
hogy majd szétrepedt belé a tüdőm, füleimet Lou kiáltozása hasogatta. A kormányon lévő
kürt után nyúltam; egyik egy ebonitkarikás, az országúton használatos, a másik egy fekete
gomb, a városi közlekedésben; mindkettőt harsogtattam, hogy elnyomjam vele a
sikoltásokat.
Mintegy nyolcvanöt mérföldes sebességgel mehettem; aligha lehetett volna gyorsabban,
de az út lejteni kezdett, és láttam, hogy a sebességmérő mutatója két osztással tovább
ment, aztán néggyel. Már régen kivilágosodott. Szlalomoztam a kocsik között, néhányat
megelőztem. Pár perc múlva elengedtem a kürtgombot, mert nem akartam találkozni
motoros zsarukkal, és a kocsiban sem volt annyi tartalék erő, hogy meglépjek előlük. Ha
megérkezem, Jean kocsiját veszem el, de Uramisten, mikor fogok megérkezni?...
Azt hiszem, hogy morogni kezdtem a kocsiban. Morogni a fogam között, mint a
komondor, hogy gyerünk, gyorsabban, és lassítás nélkül vettem a kanyart, a gumik pedig
vészesen csikorogtak. A Nash vadul száguldott. Megcsúszott, és egészen balra sodródott,
miközben folytonosan tövig nyomtam a gázpedált. Most már vidám voltam, mint a
kölyök, amikor az asztal körül futkosott, és a When the Saints-t énekelte, s többé már alig
féltem.

XXI.
Amikorra a hotel elé érkeztem, ez a rohadt reszketés mégis visszatért. Körülbelül fél
tizenkettő lehetett; Jeannek várnia kellene ebédre, ahogy megbeszéltük. Kinyitottam a
jobboldali ajtót, és ott szálltam ki, mert a karommal nehezen tudtam volna másként
megoldani.
A szálloda a környékbeli divat szerint készült fehér épület volt, leeresztett
zsalugáterekkel. Ezen a vidéken ilyenkor még szép napsütés van, annak ellenére, hogy
már október vége felé voltunk. Senkit sem találtam a földszinti szobában. Távolról sem
volt az a pompázatos palota, amelyet a hirdetés ígért, de ami az elszigeteltséget illeti,
jobbat el sem lehetett volna képzelni. Alig egy tucat egyéb faépület vette körül, melyek
közül kettő, távolabb az úttól, a benzinkúté és a bisztróé volt, kétségtelenül a
kamionsofőrökre számítva. Újból kimentem. Mindaz, amire Jean szavaiból emlékeztem,
az volt, hogy a pavilonok, ahol a vendégek alszanak, külön vannak a hoteltől. Abba az
útba torkolltak, amely derékszöget alkotott az országúttal, s amelyet csenevész fák és
foltokban nőtt fű szegélyeztek. Otthagytam a Nasht, és arrafelé irányítottam lépteimet.
Mindjárt befordultam, és rögtön bele is ütköztem Jean kocsijába, amely egy kétszobás,
elég csinos kis házikó előtt állt. Kopogtatás nélkül beléptem.
A fotelban ült, és aludni látszott. Rossz színben volt, de mint mindig, most is elegánsan
volt öltözve. Fel akartam ébreszteni. A telefon – egy telefon is volt a szobában – abban a
pillanatban csengeni kezdett. Ostoba módon megrémültem, és odaugrottam. A szívem
újra kalapálni kezdett. Felvettem a hallgatót, és rögtön vissza is tettem. Tudtam, hogy
Dexter hívhatja. Dexter vagy a rendőrség. Jean a szemét dörzsölte. Felkelt, és mielőtt
bármit is tehetett volna, megcsókoltam, hogy betapasszam a száját. Egy kissé jobban
magához tért. A karomat a derekára fontam, igyekeztem elvinni innen. Ebben a
pillanatban meglátta az üres kabátujjamat.
– Mi történt, Lee?
Arcán ijedtség tükröződött. Nevettem. Erőltetetten nevettem.
– Semmiség. Egy ostoba esés, amikor kiszálltam a tragacsból, s a könyökömre zuhantam.
– Dehát maga vérzett!
– Csak horzsolás... Jöjjön, Jean. Elegem volt az utazásból, szeretnék egyedül lenni
magával.
A telefon ismét csengeni kezdett, és olyasmit éreztem, mintha nem is a dróton, hanem
rajtam keresztül futott volna végig a villanyáram. Nem tudtam visszatartani magamat,
felkaptam a készüléket, és a parkettre dobtam.
Aztán egy nagy rúgással végeztem vele. Mintha hirtelen Lou arcát törtem volna össze a
cipőmmel. Kivert a verejték, és kevés híja volt, hogy megpucoljak. Tudtam, hogy a szám
reszket, s úgy festettem, mint aki megtébolyodott.
Szerencsére Jean nem erőltette a dolgot. Kijött velem, és mondtam, hogy szálljunk be a
kocsiba. Elmegyünk egy kicsit messzebb, hogy nyugodtak legyünk, és utána
visszajönnénk ebédelni. Már bőven délidőben jártunk, de Jean még mindig szétesettnek
látszott. Most is rosszul volt, azt hiszem, a gyerek nem hagyta nyugodni. Lenyomtam a
gázpedált. A kocsi meglódult, és mi az üléstámlához lökődtünk; ezúttal már majdnem a
befejezés következett; a motor duruzsolása visszaadta a nyugalmamat. Valamit
motyogtam Jeannek, hogy bocsásson meg a telefon miatt; kezdte észrevenni, hogy feldúlt
vagyok, és éppen ideje volt, hogy megszűnjön a feldúltságom. Hozzám simult, és fejét a
vállamra hajtotta.
Arra vártam, hogy megtegyünk vagy húsz mérföldet, és kerestem egy helyet, ahol
megállhatunk. Az utat ezen a darabon feltöltötték, s azt mondtam, hogy lemegyünk a
mélyedésbe. Megálltam. Jean szállt ki elsőnek. Megtapogattam a zsebemben Lou
revolverét. Nem akartam rögtön használni. Még egy kézzel is képes lennék végezni
Jeannel. Lehajolt, hogy megigazítsa a cipőjét, és láttam kivillanni combját a rövid
szoknyából, amelyből csípőjének vonala is élesen kirajzolódott. Éreztem, hogy a szájam
kiszáradt. Egy bokor közelében állt meg. Ide nem lehetett belátni az útról, ha valaki ült.
Elnyújtózott a földön; s én ott rögtön magamévá tettem, de anélkül, hogy eljutottam volna
a befejezésig. Kényszerítettem magam, hogy lecsillapodjak, csípőjének heves mozgása
ellenére is; így elértem, hogy elélvezett, mielőtt még rám került volna a sor. Ekkor
beszélni kezdtem.
– Magára mindig ilyen hatást tesz, ha egy színesbőrűvel fekszik le?
Semmit sem felelt. Teljesen bután nézett rám.
– Mert én több mint nyolcadrészt színesbőrű vagyok.
Tágra nyitotta a szemét, és én gúnyosan nevettem. Nem értette a dolgot. Akkor mindent
elmondtam neki; végül a kölyök történetét, hogyan lett szerelmes egy lányba, és a lány
apja és testvére mit tettek a kölyökkel ezután; megmagyaráztam, hogy éppen ezt akartam
tenni vele és Louval, hogy kétszeresen fizessek egyért. Zsebembe túrtam, és megtaláltam
Lou karóráját. Megmutattam neki, és azt mondtam, hogy sajnálom, hogy nem a húga
egyik szemét hoztam el neki, de túlságosan beesett volt azután a kis kezelés után, amit
részére kitaláltam, és amiben neki is része lesz.
Valósággal rosszul voltam, hogy mindezt kimondtam. Alig bírtam beszélni. Ott feküdt,
szemét becsukta, elnyúlt a földön hasig felhúzott szoknyájával. Még éreztem, hogy átfut
valami a hátam egész hosszán, és ujjaim akaratom ellenére összezárulnak a torkán:
rámtört valami, s oly erővel, hogy el kellett engednem, és majdnem felálltam. Arca már
elkékült, de nem mozdult. Hagyta magát megfojtani, anélkül, hogy védekezett volna. Még
volt benne élet. Kivettem a zsebemből Lou revolverét, és két golyót eresztettem a torkába
közvetlen közelről; vérbuborék spriccelt belőle lassan, szakadozottan, nedves
csobogással. Látni lehetett, hogy pupilláit egy fehér vonal szeli át, nyelve összehúzódott,
és azt hiszem, hogy ebben a pillanatban halt meg. Megfordítottam, hogy ne lássam az
arcát, és amíg meleg volt, megtettem vele azt, amit a szobában már megtettem.
Valószínűleg rögtön utána elvesztettem az eszméletemet; amikorra visszanyertem
öntudatomat, teljesen hideg volt, és lehetetlen volt mozdítani. Ekkor otthagytam, és
felkapaszkodtam a kocsihoz. Alig vonszoltam magam; szemem előtt valami káprázat
vonult el. Amikor újra a volánhoz ültem, eszembe jutott, hogy még van whisky a
Nashben. A kezem újból remegni kezdett.

XXII.
Culloughs őrmester az íróasztalra helyezte pipáját.
– Nem tudjuk a fickót megállítani – mondta.
Carter felkapta a fejét.
– Meg kell próbálnunk.
– Nem tudunk megállítani két motorkerékpárral egy olyan pofát, aki százmérföldes
sebességgel száguld egy nyolcszázkilós járművel!
– Meg kell próbálnunk. A bőrünket visszük a vásárra, de meg kell kísérelnünk.
Barrow még semmit sem szólt eddig. Jól megtermett fiú volt, sovány, barna, imbolygó
járású, és elnyújtott akcentussal beszélt.
– Én benne vagyok – mondta.
– Akkor megyünk? – kérdezte Carter. Culloughs rájuk pillantott.
– Fiúk, a fejüket kockáztatják, de meglesz az előléptetés, ha sikerül.
– Nem engedhetjük, hogy egy átkozott nigger az egész országot tűzbe és vérbe borítsa –
mondta Carter.
Culloughs nem válaszolt, és az órájára pillantott.
– Most öt óra van – mondta. – Ezelőtt tíz perccel telefonáltak. Öt perc múlva át kell
haladnia... ha ugyan áthalad – tette hozzá.
– Két lányt meggyilkolt – mondta Carter.
– És egy benzinkutast – tette hozzá Barrow.
Ellenőrizte, hogy coltja rendben van-e, és az ajtó felé indult.
– Már vannak mögötte – mondta Culloughs. – Az utolsó hírek szerint még mindig tartja
magát. A szuperkocsi már elindult, és még várnak egy másikat.
– Jobban tennénk, ha indulnánk – mondta Carter. – Te ülj mögém – szólt Barrow-nak. –
Egy motort viszünk.
– Ez szabálytalan – tiltakozott az őrmester.
– Barrow jó lövész. Ha egyedül van, akkor nem tud vezetni is és lőni is.
– Csinálják, ahogy tudják! – mondta Culloughs. – Én mosom kezeimet.
Az Indian egy pillanat alatt beindult. Barrow odacsatolta magát Carterhez, aki szinte
felszállt a levegőbe. Ellenkező irányban ült, hátát Carterhez támasztotta, és a két ember
bőrövvel kötötte magát egymáshoz.
– Lassíts mindjárt a város kijáratánál – mondta Barrow.
– Ez nem szabályos – morgott Culloughs ugyanabban a pillanatban, és melankolikus
tekintetet vetett Barrow motorjára.
Megvonta a vállát, és visszament az őrszobára. Rögtön újból kijött, és látta feltűnni a nagy
fehér Buick hátulját, amely mennydörgő motorral száguldott át. Aztán szirénázást hallott,
és négy motorost látott elzúgni. Tehát négyen vannak, és egy másik kocsi, amelyik
közelről fogja követni.
– Rohadt egy út! – átkozódott még Culloughs.
Ezúttal odakinn maradt.
Figyelte, ahogyan a távolodó szirénahangok elhalkultak.
 XXIII.
Lee szaggatottan lélegzett. Jobb kezét idegesen csúsztatta a volánon, miközben teljes
erővel benyomta a gázpedált. Szemei vérben úsztak, és arcára patakokban folyt az
izzadtság. Szőke haját összetapasztotta a por és az izzadtság. Alig hallotta maga mögött a
sziréna hangját, bár fülelt. Az út túlságosan rossz volt ahhoz, hogy lőjenek rá. Ebben a
pillanatban vette észre maga előtt a motort, és balra rántotta a kormányt, hogy megelőzze,
de az tartotta a távolságot. A szélvédő hirtelen. csillag alakban betört, úgy, hogy a kis
szilánkokban szétrepülő üvegdarabokat egyenesen az arcába kapta. A motor szinte
mozdulatlannak látszott a Buickhoz képest, és Barrow olyan gondosan célzott, mintha
csak a lőpályán lenne. Lee észrevette a második és a harmadik lövés torkolattüzét, de a
golyók célt tévesztettek. Megpróbált cikk-cakkban haladni, hogy elkerülje a lövedékeket,
de a szélvédő üvegen egy újabb csillag alakú lyuk keletkezett, egészen közel az arcához.
Most már érezte a heves légáramlatot, amely behatolt a nagykaliberű rézlövedék nyomán,
amit a 45-ös colt köpködött.
Aztán az volt az érzése, hogy a Buick gyorsított, mert közeledett a motorhoz, ám hirtelen
megértette, hogy az ellenkezője történt. Carter kezdett lassítani. Szája még valami
mosolyfélére torzult, és lábát könnyedén felemelte a gázpedálról. Alig húsz méter maradt
a két jármű között, aztán tizenöt, tíz, Lee hirtelen tövig nyomta a gázt. Látta Barrow arcát
egészen közelről, és szinte feldobta magát a jobb vállába fúródó lövedék ütésétől. Fogát
összeszorítva erőt vett magán, hogy el ne engedje a kormányt, és megelőzte a motort. Már
nem volt senki előtte, aki veszélyt jelentett volna.
Az út hirtelen elkanyarodott, majd kiegyenesedett. Carter és Barrow szinte a kocsi
hátuljához tapadtak. Akármilyen jó volt a kocsi rugózása, összeroncsolt tagjai a legkisebb
zökkenőket is megéreztették vele. A visszapillantó tükörbe nézett. A látótérben csak a két
ember volt. Észrevette, hogy Carter lassít, majd megállt az út szélén, hogy Barrow
menetirány felé fordulhasson az ülésen, mert most már nem akarták megkockáztatni az
előzést.
Száz méterrel tovább jobbra ágazott az út. Lee egy épületfélét vett észre. Anélkül, hogy
csökkentette volna a sebességet, nekiszaladt a frissen szántott mezőnek, amely az utat
szegélyezte. A Buick egy rettenetes nagyot ugrott, félig az orrára állt, majd az összes
fémalkatrész szörnyű csattanásával ismét kerekére zökkent, és a csűr előtt megállt, elérte
az ajtót. Két karja iszonyúan sajgott. A vérkeringés azonban kezdett helyreállni a
balkarjában, amely még mindig a testéhez volt rögzítve, és nyöszörgött a fájdalomtól. Egy
falétra felé tartott, amely a csűr padlására vezetett, és kúszni kezdett a lépcsőfokokon.
Majdnem elvesztette az egyensúlyát, s csak egy valószínűtlen testmozdulattal sikerült
visszatornásznia magát, miközben fogával egy érdes falépcsőfokba akaszkodott. Félúton
megállt, és egész teste zihált. Egy szálka felszakította az ajkát. Tudatán átvillant, hogy
milyen erővel szorította össze az állkapcsát, újra érezvén a szájában a vér sós ízét, a meleg
vérét, amelyet Lou testéből ivott. Mintha ismét érezte volna a lány ágyékán a korához
nem illő francia parfüm illatát. Felrémlett előtte Lou elkínzott szája, vérfoltos
kosztümszoknyája. Szeme előtt megint ragyogó pontok táncoltak.
Lassan, nyomorúságosan kúszott még néhány lépcsőfoknyit felfelé, és ekkor kintről
megint rázendített a szirénák hangja s Lou sikoltozása a szirénák hangja mögül. Ez
mozdult meg és éledt újra képzeletében, ő pedig újra megölte Lout, s ugyanaz az érzés,
ugyanaz a kéj járta át akkor is, amikor elérte a csűr padlását. Kinn elhallgatott a lárma.
Anélkül, hogy jobb kezével – amelynek legkisebb mozdulata is szenvedést okozott –
segített volna magán, a padlásablakhoz vergődött. Ameddig a szem ellátott, sárguló mező
terült el előtte. A nap lehanyatlott, és lágy szellő borzolgatta az út menti füveket.
Kabátjának jobboldali ujjáról a vér testére folyt; ereje egyre jobban elhagyta, és reszketni
kezdett, mert a félelem újból megrohanta.
A rendőrök körülfogták a csűrt. Hallotta a vezényszavakat, és száját óriásira nyitotta.
Szomjazott, izzadt, és átkokat próbált kiabálni, de torka teljesen kiszáradt. Látta, hogy
körülötte már egész vértócsa van. Remegett, mint a falevél, foga összekoccant, és amikor
meghallotta a léptek zaját a lépcsőfokon, üvölteni kezdett. Egy tompa üvöltés szakadt ki
belőle, amely egyre erősödött. Emberfeletti erőfeszítéssel húzta elő zsebéből revolverét.
Teste a falhoz tapadt, a lehető legtávolabb a padlásnyílástól, ahol a kékruhás emberek
felbukkanhatnak. Előretartotta revolverét, de lőni már nem tudott.
A lárma elhallgatott. Abbahagyta az ordítást, és feje a mellére csuklott. Mintha hallott
volna valamit; az idő elfolyt, aztán lövedékek csapódtak a csípőjébe; teste elernyedt, és
lassan összeroskadt. Szájából nyálfolyam csorgott végig a csűr gyalulatlan padlóján. A
zsinegek, amelyekkel balkarját testéhez kötötte, mély, kék nyomot hagytak rajta.
A falusiak mégis felakasztották, mert néger volt. Ágyéka táján a nadrág még ekkor is
nevetségesen kidomborodott.
 A kiadásért felel
a LÁNG Kiadó igazgatója
Szedés: TEXOFT Kft.
Nyomás: Kner Nyomda, Gyomaendrőd
Táskaszám: 100
Felelős vezető:
Háromszéki Pál vezérigazgató
Megjelent 7,6 A/5 ív terjedelemben.
ISBN 963 02 6390 4

Lábjegyzetek:
1
A szerkesztő megjegyzései: Vian itt bizonyára Henry Millerre céloz, akinek Ráktérítő
című szókimondó, erotikával telített regényét 1945-ben jelentette meg francia fordításban
a Denoel kiadó.
2
James Cain, A postás mindig kétszer csenget című, nálunk is ismert bűnügyi dráma
szerzője.
3
James Hadley Chase angol író, a Nincsenek orchideák Miss Blandish számára és más
idegborzoló regények szerzője.
4
A Cadillac beceneve
5
Amerikai szerencsejáték.
6
Fehér rum, erős fűszerekkel keverve.
7
Jób könyve: 13. vers 14-15. sor
"Húsomat fogam között magam fogom vinni / s kezembe veszem életem sorsát. / Öljön
hát meg. Úgy sincs semmi reménységem. / De hogy utam igaz, azt kimutatom. /