és az

Ezernevű

9. rész

J. K. Rowling nyomán
Írta: Juhász Roland

Minden jog J. K. Rowlingot és a Bloomsbury

Publishing Plc-t illeti. Nincs anyagi
részesedésem.

Székesfehérvár, 2009

roland.62442@gmail.com
 Tartalom

Az utolsó halálfaló .......................................................................... 4

Nurmengard .................................................................................... 13
Váratlan segítség ............................................................................. 22
A hentesüzlet ................................................................................... 34
Az első csapda ................................................................................. 48
Sorsleső ........................................................................................... 61
A második csapda ........................................................................... 77
A mágia felső korlátai ..................................................................... 92
Draco ajánlata ................................................................................. 108
A párbaj .......................................................................................... 122
Túl a falakon ................................................................................... 137
A vadon........................................................................................... 150
A dementorok titka .......................................................................... 163
Madárdal ......................................................................................... 178
Szellemek Pallosa ............................................................................ 192
A főnix és gazdája ........................................................................... 205
Újra a Szent Mungóban ................................................................... 222
A harmadik csapda .......................................................................... 236
Irony és Moebius ............................................................................. 252
A Herceg visszatér .......................................................................... 265
Visszatérés a Világ Tetejére ............................................................ 280
A lázadás ......................................................................................... 293
Az elsőszülött .................................................................................. 307
Harry és az Ezernevű ....................................................................... 323
Arctalanok....................................................................................... 338
A vég kezdete .................................................................................. 354

2
 - Első fejezet -

Az utolsó halálfaló
Balordo úr máris tíz perces késésben volt munkahelyéről, s éppen ezért igencsak szaporán
szedte kurta lábait. Egyik kezével csatos táskáját lóbálta maga után, másikkal pedig kalapját
próbálta fején tartani, miközben átvágott a galamboktól és turistáktól zsúfolt téren. Nyár
közepe lévén minden utcasarok és sikátor tömve volt bámészkodó, fényképezkedő
emberekkel, akik ráadásul nem is egymagukban, de húsz-harmincfős csoportokban
őgyelegtek mindenfelé.
Mr Balordo nem szerette a turistákat, akik ellepték gyönyörű városát, és a több száz éves
műemlékek közt úgy mozogtak, mintha olcsó kiállítási darabokat szemlélnének.
- Hm, szép, igazán szép… - ilyen és ehhez hasonló hümmögésekkel kísért bólogatásokkal
találkozott mindenfelé, amit általában egy-két családi albumba való mosolygós fotó követett,
majd néhányszáz líra elköltése a legközelebbi emléktárgy-boltban. Mr Balordo a nyakát tette
volna rá, hogy a turisták közül holnap már egy se fog emlékezni a pompás Pesaro-palota
tervezőjére.
- Átkozott muglik… - nyögte Balordo, és beslisszolva egy csodák-csodájára néptelen
sikátorra nyíló kapualjba, megtörölte izzadó homlokát.
Hiába, a nyári tömegnyomorban még a varázsló is kénytelen gyalog járni munkahelyére,
mert a legközelebbi hely, ahol mugli szemektől védve hoppanálni lehetett, a kizárólag
boszorkányok és varázslók számára fenntartott Dionusos-étteremlánc egyik épületének
kerthelyisége volt, a város másik végében. A tulajdonos azonban érthető okokból nem vette jó
néven, ha a Mágiaügyi Tanács minden hivatalnoka az ő vendégei körül hoppanál, jelentősen
rontva ezzel az étterem kényelmét.
De hát nem volt mit tenni, a tanácskozás rövidesen elkezdődik, neki pedig muszáj ott
lennie… Balordo úr eltette zsebkendőjét, megigazította nadrágját terjedelmes pocakján, és
átvágott a kihelyezett figyelmeztető tábla szerint bontásra ítélt épület földszintjén, mely
kongott az ürességtől. Otthonosan mozgott, s gyorsan megtalálta, amit keresett: egy korhadt
ajtót az egyik hátsó szobában, mely tele volt bontási törmelékkel. Csatos táskájából vékony
fapálcát húzott elő, s háromszor rákoppintott vele az ajtóra, mire az nyikorogva kitárult, s
felbukkant mögötte egy méretes, üvegfalú felvonófülke.
- Jó napot!
Az ajtón épp belépni keszülő Balordo csaknem hasra esett az ijedtségtől, mikor meghallotta
a hangot a háta mögül.
- Jaj, ne haragudjon, hogy megijesztettem – szabadkozott egy leány angolul, aki kis híján
szívrohamot okozott a varázslónak, s közelebb jött a szobában. – A VNSZ épületét keresem,
ugye jó helyen járok?
Mr Balordo csak bárgyún pislogott – a lány ugyanis, aki a frászt hozta rá, káprázatosan szép
volt. Ezt már akkor is észrevette, mikor megakadt rajta a szeme a Dionusosban. Akkor úgy
haladt el a bárpultnál pitypanglevet kortyolgató lány mellett, hogy minél jobb rálátása legyen
a lenge ruha alatti domborulatokra.

3
 - Ööö… igen… ez itt az… Ööö… Hova szeretne menni, kedves? – nyögte ki végül, mihelyt
sikerült elszakítania tekintetét a lány hófehér dekoltázsáról.
- A tárgyalásra jöttem – úgy tudom, rövidesen kezdődik. Hoztam néhány dokumentumot Mr
Modestónak a… - itt titokzatoskodva lehalkította a hangját –… Durmstrang-incidenssel
kapcsolatban.
Balordo újabb bárgyú pillantást eresztett meg. A Durmstrang Akadémián két hónappal
ezelőtt történt események nemzetközileg felborzolták a kedélyeket a varázslóközösségekben.
A Trimágus Tusa harmadik fordulóján ugyanis rejtélyes feketemágusok lemészárolták az
iskola tanári karának nagy részét, s a meghívott vendégek közül is többen odavesztek. A
norvég mágiaügyi hatóságok nyomozati titoknak minősítettek minden az esettel kapcsolatos
információt, de így sem lehetett megakadályozni néhány zaftos szóbeszéd elterjedését.
Beszélték ugyanis, hogy az esetért a Durmstrang félvér igazgatója, Maude Moloh volt a
felelős, aki szabad bejárást biztosított egy fekete mágusnak az iskolába, hogy együttes erővel
rátegyék a kezüket az ott elzárt sötét tárgyakra. Az iskola diákjai egyöntetűen azt vallották,
hogy csak Ursula Ulatov, az egykori igazgatóhelyettes és jelenlegi igazgatóasszony bátor
fellépése következtében nem történt még nagyobb katasztrófa.
- Uram? Uram, jól érzi magát? – szólongatta a lány.
Mr Balordo felocsúdott, és gyorsan összekapta magát. Megint azt vette észre, hogy a lány
lenge nyári ruhájából előbukkanó formás combokat bámulja.
- Ööö… hát persze, csak… tudja, a meleg – motyogta, s megint megtörölte izzadó
homlokát.
- Igen, rekkenő hőség van, nem igaz? – legyezgette magát a lány. – Jobb is lenne gyorsan
lemenni a hűvös alagsorba…
Balordo nyomban a fejéhez kapott a finom célzást hallván, s rápillantva vekkerére,
tudatosult benne, hogy már negyed órája ott kellene lennie, és a tárgyalás alig öt perc múlva
kezdődik is.
- Atyaég, elkésünk! Erre tessék, kisasszony – mutatott neki utat gálánsan Balordo, nem
minden hátsó szándék nélkül. Ahogy a lány belibbent előtte a liftbe, ő jól megnézhette
magának hátulról. - A nevem amúgy Luciano Balordo, de szólítson nyugodtan Luciónak.
- Nagyon örülök, Lucio – nyújtott felé kezet a lány. – Ginevra Weasley.
Nocsak, egy Weasley! – gondolta Balordo. Hallott már erről az angliai varázslócsaládról,
akik olyan jelentős szerepet játszottak a magát Sötét Nagyúrnak nevező feketemágus
legyőzésében. Emlékezett rá, hogy a család egyik fiúgyeremeke az egyik legfiatalabb varázsló
a történelemben, aki megkapta a Merlin-díj arany fokozatát…
A liftben felcsendült egy monoton tájékoztató-hang:
- Üdvözöljük a VNSZ Mágiaügyi Tanácsának B épületében. Kérem, vessék alá magukat a
biztonsági ellenőrzésnek…
Ami abból állt, hogy a két utasnak nyugodtan kellett állnia egyhelyben, mialatt aranyszínű
ragyogás töltötte be a fülkét, mely mintha a tükrökből áradt volna.
- Köszönjük. Tájékoztatjuk önöket, hogy a VNSZ Mágiaügyi Tanácsának B épületében való
látogatásuk során nyomjel kíséri figyelemmel az önök tartózkodási helyét, és mágikus
tevékenységüket. Az épületben tilos a dohányzás, valamint minden tűzzel kapcsolatos mágia
gyakorlása. Megértésüket köszönjük.
4
 Mr Balordo türelmetlenül dobolt a cipője talpával, a vörös hajú lány azonban a késés
ellenére nyugodt, sőt, derűs arcot vágott.
- Kérjük, nyomja meg a kívánt emelet gombját. Első emelet – Nemzetközi
Máguskapcsolatok Főhivatala. Második emelet –
Balordo úr nem várta végig a tájékoztatót, nyomban rácsapott a hetes gombra. A lift
hangtalanul elindult, s rövidesen csengő jelezte, hogy megérkeztek.
- Hetes szint – Nemzetközi Bíróság, tárgyalótermek – jelentette be a hang.
Az ajtó félrecsúszott, és a vörös hajú lány kilépett rajta, nyomában Mr Balordóval, aki
munkája helyett még mindig a lány ringó csípőjére és lépteire táncoló hajára koncentrált.
Emiatt először nem is vette észre azt a rengeteg boszorkányt és varázslót a folyosón, s bele is
gyalogolt felettese hátába, aki erre ordibálni kezdett vele. Mire sűrű bocsánatkérések
közepette átadta neki a csatos táskában hozott iratokat, a lánynak már nyoma veszett a
tömegben, ő pedig újra verejtékben fürdött, amire felettese sem felejtette el emlékeztetni, a
penetráns hónaljszaggal egyetemben. Így hát Balordo fogta magát és bedöcögött a
legközelebbi mosdóba, helyrehozni megtépázott külsejét…
Ginny elszántan nyomakodott keresztül az emberáradaton egy deres halántékú,
kecskeszakállú varázsló felé, aki népes csoport közepén állt elegáns talárjában, sétapálcával a
kezében. Ginny hallotta olasz hadarásukat, melyből ugyan egy kukkot sem értett, de bízott
benne, hogy meg tudja értetni magát a VNSZ főmágusával.
A VNSZ, vagyis a Varázslók Nemzetközi Szövetsége az országok mágiaügyi
kormányzószerveinek vezetőit magába foglaló intézmény volt, melynek jelenlegi elnöke az
olasz mágiaügyi miniszter, Benedetto Modesto volt. Ginny ezt nem mástól, mint egykori
roxforti tanárától, John Eakle-től tudta, aki maga is sokat dolgozott Modesto úr keze alá.
Már csak pár ember választotta el őt a varázslótól, mikor megkerülve az elmélyülten
beszélgető német konzult és asszisztensét, valaki karon ragadta.
- Ginny, te meg mi a csudát keresel itt? – nézett rá Kingsley Shacklebolt gyanakvóan.
A lány dacos-dühös képpel meredt vissza a brit mágiaügyi miniszterre. Nem rejtette véka
alá, hogy egyáltalán nem kedveli a pasast.
- Mit gondolsz, mit keresek? – vágott vissza paprikásan, és kirántotta a karját a férfi
kezéből. – Próbálok tenni valamit, ha te már nem csinálsz semmit!
- Mi az, hogy nem csinálok semmit? – Kingsleynek rosszul esett a hangnem, ahogy a lány
beszélt hozzá. – Szerinted miért vagyok itt éppen?
A lány nagyot sóhajtott, és eltűrte vörös haját az arcából.
- Azért vagy itt, mert Benedetto iderendelt – mondta ki a nyilvánvaló igazságot. Nagyon jól
tudta, hogy Shacklebolt a füle botját se mozdította, hogy megtalálja Harryt, Ront és
Hermionét, vagy akár John Dawlisht, akit szintén nem láttak a Durmstrang-incidens óta.
Barátja, testvére és legjobb barátnője azért mentek el titokban a Trimágus Tusa harmadik
fordulójára, hogy visszaszerezzék a láthatatlanná tévő köpenyt, amit titokzatos álarcosok
loptak el tőlük, nem is akárhogyan. Az otthon, ahol felnőtt, ahol a gyerekkorát töltötte, nem
volt többé, romhalmazzá vált…
Ginny tudta, hogy a három jó barátot nem csak a köpeny visszaszerzése izgatta, vagy az
eltűnt Diggory-fiú ügye, ami Harry és Ron legelső aurori munkája volt, de a bosszú is nagy
szerepet játszott abban, hogy jó pár törvényt megszegve eljussanak a Durmstrang
5
Akadémiára. Hogy a verseny során mi történt pontosan, azt senki ember fia nem tudta
megmondani. A túlélőket csaknem egy teljes hónapig tartották védőőrizet alatt a norvég
mágiaügyi hatóságok, kihallgatás címén, azonban mikor végre hazaértek, csak annyit tudtak
közölni, hogy minden emléküket törölték azok, akik azt a borzalmas vérengzést elkövették.
Ginny még személyesen is elment Dennis Creevyhez, de ő sem tudott segíteni Harry, Ron és
Hermione hollétét illetően.
Aztán június vége felé megint felbuzdultak a kedélyek: ráakadtak McGalagony professzorra
a Szahara kellős közepén – méghozzá életben. A roxforti igazgatónő szörnyű állapotban volt,
ájultan, csonttá fogyva, és vészesen kiszáradt állapotban hozták Londonba, a Szent Mungo
Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba, ahol azóta is ápolják. Ginny többször is
meglátogatta, virrasztott az ágya mellett, de hiába volt a híres-neves gyógyítók minden
igyekezete, McGalagony azóta sem ébredt fel.
Ezek, és a norvég és német hatóságok tehetetlensége drasztikus lépésekre sarkallta Ginnyt.
Mindent elmondott John Eakle-nek a történtekről, azt is, hogy Harry az ő alakját felvéve ment
el a Trimágus Tusára. A professzor nem kapott dührohamot, épp ellenkezőleg: segítőkészen
felkészítette Ginnyt, hogy a létező legmagasabb szinten, a VNSZ Mágiaügyi Tanácsában
folytassák le a vizsgálatot a Durmstrang-incidenssel kapcsolatban.
Kingsley nagyot szusszant mérgében, és sértődötten kihúzta magát.
- Mindent megtettem Harryékért, de a Durmstrang nem az én hatásköröm – szólt halkan,
majd körülnézett Ginny feje fölött. – Itt van Ulatov professzor is. Ez igazából az ő
meghallgatása…
Ginny nagyon jól tudta, hogy miről szól ez a mai tárgyalás – amit Kingsley nem tudott, az
az, hogy Eakle professzornak köszönhető, hogy a Mágiaügyi Tanács összehívta az érintett
minisztereket.
- Ginny… – szólt hozzá Kingsley, mikor a taláros varázslók sorban elkezdtek bevonulni a
terembe, de mielőtt a miniszter befejezhette volna, a lány már el is tűnt mellőle.
Ginny gyorsan utolérte Modesto urat, aki még hátra maradt társalogni egy apró
öregasszonnyal – akiről Ginny tudta, hogy nem más, mint Ulatov professzor, a Durmstrang új
igazgatónője – és magabiztosan elé toppant, mikor már indulni készült.
- Ne haragudjon, Modesto úr, zavarhatnám egy percre? – csicseregte neki bájos mosollyal
az arcán.
- Sajnálom, kisasszony, de a meghallgatás máris kezdődik, és…
- Igazán nem tartanám fel sokáig – vágott bátran a szavába, amit Modesto egy goromba
pillantással jutalmazott. – John Eakle küldi ezt önnek!
Modesto összeráncolt homloka nyomban kisimult Eakle nevét hallván, s máris sokkal
készségesebbnek mutatkozott, ahogy átvette Ginnytől a felé nyújtott mappát.
- Persze, persze… John írta, hogy jönni fog – dünnyögte a varázsló. – De megtudhatnám,
hogy mennyiben kapcsolódik mindez a Dursmtrang-incidenshez?
Ginny bizalmasan közel hajolt hozzá.
- Mindenben, uram. Itt van minden leírva egy társaságról, akik úgy nevezik magukat, hogy a
Negyedik Torony Köre. A testvérem és a barátaim miattuk keveredtek bele a Durmstrang-
incidensbe, és az eltűnésük, meg a gyilkosságok összefüggésbe hozhatók ezzel a csoporttal.

6
 Modesto egy pillanatig döbbenten bámult Ginnyre, aztán belelapozott a dossziéba. Ulatov
professzor érdeklődve figyelt pár lépésre tőlük.
- Miféle ez a Negyedik Torony? – dünnyögte a főmágus halkan, és kicsit arrébb terelte
Ginnyt a tárgyalóterembe igyekvők közeléből.
- Egy tudóstársaság, amit Dumbledore alapított Gellert Grindelwalddal együtt. Mr Eakle
szerint azonban Grindelwald más utakat járt be, miután az ő és Dumbledore útjai különváltak.
Mr Eakle szerint nem kizárt, hogy a Negyedik Torony Köre nem más, mint maga a belső kör.
Modesto tátogott döbbenetében.
- Miért nem mutatta meg mindezt Kingsley Shackleboltnak? – kérdezte inkább érdeklődő
hangnemben, mintsem számonkérőn.
- Azért, mert a Negyedik Torony nem csupán egy minisztérium gondja lehet. Ők
mindenkire veszélyt jelentenek, ezt bebizonyították a Durmstrangban…
Benedetto Modesto gondterhelten fújt egyet, és ujjaival csipkedni kezdte hegyes szakállát.
Végül így szólt Ginnyhez:
- Tudja mit, kisasszony? Várja meg itt a meghallgatás végét, utána még beszélünk erről a
Negyedik Toronyról. És azt hiszem, küldök egy baglyot Johnnak is…
A főmágus megköszönte Ginnynek a híreket, és bevonult tanácsadói élén a tárgyalóterembe.
Ulatov professzor ment be utoljára, mögötte becsukódott a dupla szárnyú tölgyfaajtó. A
folyosó elcsendesedett, Ginny pedig szorongva nézett a zárt ajtókra.
Percekig csak állt egyhelyben, végül kényelembe helyezte magát az egyik bársonyszékben,
amin két tárgyalás közt a VNSZ hivatalnokai szokták kipihenni a munka fáradalmait. Ginny
kezébe temette az arcát, és megtámaszkodott a térdén.
Két hónapja tart ez a rémálom. Két hónapja várja hiába, hogy Harry, Ron és Hermione
visszatérjenek. Első nap még nem félt, hiszen tudta, hogy bármi közbejöhetett, ami miatt
késni kénytelenek. Csak tovább altatta Eakle-t, és türelmesen várt. Aztán megjöttek az első
hírek: a Durmstrangban ismeretlen tettesek több embert meggyilkoltak, és lerombolták a
Trimágus Tusa stadionját. Az újságok címoldalon hozták le a történteket, annak ellenére,
hogy hetekig semmit sem lehetett tudni. Ginny úgy érezte, minden újra megismétlődik… és
ez olyan félelemmel töltötte el, amit már nagyon rég nem érzett.
S nem csak őt; az édesanyja pánik-, düh- és hisztériás rohamot kapott gyors egymásutánban,
mikor elmondta, mit csináltak Harryék. Édesapja nyomban összehívta a maradék Főnix
Rendjét, hogy kezdjék meg a nyomozást a három eltűnt után. Kingsley csak megdöbbent, de
mint mondta, sejtette, hogy Harry valami ilyesmit vett a fejébe, a két bolond barátja meg
mindenben követik őt… Ginnynek kedve lett volna felképelni a minisztert.
Nyikorgás hallatszott a folyosó végén, s Ginny felkapta a fejét – nem lehet máris vége a
tárgyalásnak!
A férfimosdó ajtaja nyílt ki, s Luciano Balordo totyogott ki rajta a folyosóra. Mr Balordo
most sem nézett ki sokkal jobban, mint mielőtt bement, de legalább a bárgyú kifejezés eltűnt
az arcáról, s átadta a helyét valamiféle közönyös ürességnek.
Balordo eldöcögött Ginny előtt, s közben valami kiesett a kezéből, egyenesen le a földre a
lány orra elé.
- Lucio, elejtett valamit – szólt rá Ginny, de a férfi rá se hederített, és eltűnt egy ajtó mögött
a folyosó másik végén.
7
 Ginny furcsálkodva pislogott utána, majd fölvette a földről a valamit; egy papírgalacsin
volt, amilyet órán szoktak egymásnak dobálgatni a diákok, mihelyt a tanár hátat fordított.
Kihajtogatta a papírt, melyre kapkodó kézírással a következőt írták:

Ha érdekel, hová tűntek a barátaid, legyél a Margherita Pizzériában fél óra múlva.

Ginny felpattant a székről, kalapáló szívvel Balordo után rohant, és feltépte azt az ajtót, ami
mögött a varázsló eltűnt. Az csak egy újabb folyosó volt, hosszan kígyózva végig, jobbra-
balra nyíló ajtókkal. Ginny belátta, hogy nem fogja megtalálni itt a férfit, ha ő nem akarja.
Még egyszer átfutotta a rövid üzenetet. Átverés lenne? Csapda? Hermione biztosan
óvatosságra intené, szinte hallotta is a hangját a fejében – „Az ellenségeink tudják, hogy te
vagy Harry Potter barátnője…” De figyelmen kívül hagyni egy ilyen forró nyomot, mikor már
minden remény veszni látszik, nem Weasleyhez méltó lenne.
Öt perccel később Ginny már újra a macskaköves utcákat rótta a rekkenő hőségben…

***

A pizzéria a város legforgalmasabb terén volt egy ősrégi, de felújított tavernában, zsúfolásig
tele muglikkal. Ginny átvágott a téren, és igyekezett nem törődni az utána forduló és füttyögő
fiúkkal, akik ki tudja miféle ajánlatokkal bombázták pergő nyelvükön. Ginny helyet foglalt az
egyetlen szabad kinti asztalnál, rendelt magának egy pohár jeges ásványvizet, és várt.
Csak tegnap érkezett Velencébe szülei aggodalmaskodása ellenére, de máris kezdett
beleszeretni a mediterrán hangulatba. Ha nem ilyen fontos és nyugtalanító ügyben járna itt,
bizonyosan jó sok időt eltöltött volna városnézéssel, gondolázással, akárcsak a mugli turisták,
de most nem tudta igazán értékelni a Dózse palota szépségét – most is a torkában dobogott a
szíve, ha arra gondolt, hol lehet e pillanatban Harry, Ron és Hermione. Talán már nem is
élnek…
- Helló, Weasley! – szólította meg egy lusta hang.
Ginny felnézett az előtte álló alakra – aztán megdörzsölte a szemét. Nem, nem káprázott a
szeme, Draco Malfoy állt előtte, a maga hegyes állú, tejfölszőke, ravasz képű valójában.
- Te?! – nyögte Ginny döbbenten, majd nyomban a pálcája után nyúlt a táskája felé.
- Csigavér… – állította meg Malfoy, rászegezve a karjára terített selyemzakó redői alatt
elrejtett varázspálcáját. – Nem azért hívtalak ide egy csordányi mugli közé, hogy bántsalak.
Csak nem akarom, hogy kihallgassanak minket.
- Mert pont te fogod megmondani, hogy mi történt a bátyámékkal, igaz?! – ripakodott rá
Ginny, nem törődve vele, hogy néhány turista feléjük fordult.
Malfoynak a szeme se rebbent, csak leült vele szemben az asztalhoz.
- Pontosan, Weasley.
- És mégis mi vinne rá téged erre a nagylelkű cselekedetre? – acsarkodott rá tovább a lány,
ami már egyre több embernek kezdett szemet szúrni.
A pincér is észrevette, hogy új vendég érkezett, és elindult feléjük. Malfoy az asztal alatt
szegezte Ginnyre a varázspálcát, és kényelmesen hátradőlt a műanyag székben.

8
 - Nem a két szép szemedért, elhiheted. Nem is Potterért – neki már leróttam a tartozást,
mikor kihoztam a tűzből. De a feketemágus, aki a gyilkosságok mögött áll, még rosszabb,
mint a Sötét Nagyúr volt… Tűnj már innen! – hessegette el a fiú a mugli pincérnőt, aki erre
sértődötten elvonult.
Ginny megrágta magában a hallottakat, aztán félrebillentett fejjel így szólt Malfoyhoz:
- És ez téged miért is zavar?
Malfoy halálosan komoly arccal válaszolt.
- Nem akarom, hogy a szüleim, vagy akár én magam még egy elmebeteg őrült játékszerei
legyünk – mondta tárgyilagosan. – Hidd el, a Sötét Nagyúr visszatérése után nekünk is
kijutott a rosszból.
- Jaj, de sajnállak…
Malfoy eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
- Az apám pedig sajnos túl óvatlan volt, és megint eladott minket egy feketemágusnak,
annyira szabadulni akart ebből a „szép új világból”, amit te meg a pereputtyod itt építgetni
kezdett. Mire észbe kaptunk, már megint ott tartottunk, hogy egy őrült parancsait kell
teljesítenünk, ahol a kudarc vagy az engedetlenség nem olyan dolog, amit kétszer egymás
után megtehetsz…
Malfoy szünetet tartott, Ginny pedig ezúttal nem vágott a fejéhez semmit, csupán továbbra
is úgy nézett rá, mintha csak kosz lenne a cipője talpán.
- A bátyád, meg Potter és Granger élnek – tért hirtelen a tárgyra Malfoy. – Nurmengardban
tartja fogságban őket egy feketemágus, akit úgy neveznek, hogy a Névtelen.
Ginny csak hápogott. Tudta, mi az a Nurmengard, mert már többen is meséltek a hírhedt
börtönvárosról, mely egy rejtett földrészen feküdt, messze északra, a Jeges-tenger hideg
vizében… Az ő bátyja, szerelme és legjobb barátnője azon a helyen sínylődnek már két teljes
hónapja?
- Ezt komolyan mondod? – nyögte ki végül a lány.
Malfoy vigyorogva felemelte az ujját.
- Várj, van még jobb is – mondta, kiélvezve szavai hatását. – A Névtelen itt van, most,
ebben a városban, és az előbb találkoztál is vele… - Itt hatásszünetet tartott, majd kibökte: - A
Durmstrang igazgatója, Ursula Ulatov…
- Persze! – hördült fel Ginny, és kis híján kiborította az ásványvizét.
Malfoy elkapta a poharat, és felvonta fél szemöldökét.
- Nem hiszel nekem?
- Hát persze, hogy nem hiszek! – vágta rá a lány gondolkodás nélkül. Egykettőre elfutotta a
pulykaméreg, ami már eddig is környékezte. – Csak úgy imperizálsz egy szerencsétlen
varázslót, odadobatsz vele nekem egy papírfecnit, mint valami kutyának, iderángatsz egy
mugli pizzériába, és mindenféle képtelenséggel próbálsz meggyőzni, hogy te milyen jó fiú
lettél, és az a kedves, öreg hölgy, aki megmentette Dennis Creevy életét, egy romlott
feketemágus!
Malfoy, miután megmentette a pohár ásványvizet, legurította a torkán, koppanva letette az
asztalra, és így szólt:
- Egy: nem ő mentette meg a kis sárvérű bajnokot, hanem Granger meg Potter. Kettő: nem
kedves, és a legkevésbé sem hölgy. Három: egyetlen szóval sem mondtam, hogy jó fiú
9
lettem… Már ha a te szótáradban a jó fiú azt jelenti, hogy imádjuk a koszos muglikat, és
üljünk egy asztalhoz a házimanókkal, akár az állatok…
Ginny hallgatott, pedig ritkán esett meg vele, hogy nem jut szóhoz. Rettenetesen bizarr volt
az egész helyzet: itt ül nem mással, mint a megrögzött aranyvérmániás Draco Malfoyjal egy
velencei mugli pizzériában, az asztal alatt rá szegezi a varázspálcáját, és arról beszélnek, hogy
hová tűnt Harry, Ron és Hermione. Ha valaki egy hónappal ezelőtt – mit egy hónappal, akár
tegnap ezt jövendöli neki, alighanem azt javasolta volna az illetőnek, hogy sürgősen keressen
fel egy képzett gyógyítót.
Malfoy türelmesen várt, és egy percre sem vette volna le róla a szemét. De nem úgy bámult
rá, ahogyan az utcán lődörgő helyi fiatalok, vagy akár az izzadtságszagú Balordo úr,
szemtelenül mustrálva az alakját… Malfoy úgy nézett rá, ahogy a ragadozó figyeli a
veszélyes ellenséget.
Ginny nagyot sóhajtott, miután átgondolta a hallottakat.
- Ha igazat mondasz, és ez a… Névtelen itt van, akkor ezt sürgősen el kell mondanunk
Benedetto Modestónak… - (Malfoy már akkor rázta a fejét, amikor a lány még be sem fejezte
a mondatot.) - Akkor elfogják Ulatovot, és te is meg a bátyámék is szabadon… Mit rázod a
fejed?
- Kizárt dolog. Weasley, nem fogtál fel semmit abból, amit mondtam? – sziszegte a fiú. –
Ha a Névtelen csak megsejti, hogy leleplezték, vérfürdőt csinál itt mindenki előtt, és a
szüleimet is megöli.
- Egyedül elbírna egy rakás varázslóval? – kérdezte kétkedve Ginny.
Malfoy széttárta a karját.
- De régen volt már a roxforti csata! – sóhajtotta. – Ennyit felejtettél már azóta, Weasley?
Ginny arca egy csapásra elkomorult.
- Semmit sem felejtettem.
- Akkor tudhatnád, hogy nem ajánlatos szemtől szembe menni az olyanokkal, mint a Sötét
Nagyúr. Hacsak nincs a hátad mögött egy hadsereg…
Malfoy megeresztett egy lusta vigyort, mikor Ginny beletörődve bólintott.
- Arra is megkérnélek – folytatta a fiú –, hogy ne menj vissza a Tanács épületébe, nehogy
összefuss a Névtelennel. Ha csak ránézel – márpedig biztosan a szemébe néznél – egy pillanat
alatt rájönne, hogy leleplezted, és akkor csúnya dolgok történnének.
- Akkor mégis mit csináljak? – fortyant fel Ginny, és ingerülten rácsapott az asztalra. –
Üljek otthon a fenekemen?
Több vendég bosszúsan ciccegett a hangoskodás miatt. Egy termetes turista, aki hawaii
mintás inget és halásznadrágot viselt, felkelt a szomszédos asztaltól, és odalépett Malfoy
széke mögé.
- Minden rendben, kisasszony? – kérdezte a férfi öblös hangján, telt texasi akcentussal.
Ginny vetett egy pillantást Malfoyra. A fiú a higgadtság szobra volt.
- Persze, minden rendben… - motyogta végül a lány.
- Zaklatja magát ez az alak? – nézett le a nagydarab ember a cingár szőkére.
Nahát, gondolta meglepetten Ginny, hiába ő a hangoskodó, mégis mindenki nyilvánvalónak
tartja, hogy a csendes szőke fiatalember a zaklató fél. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy
igennel feleljen a lovagias kedvű turistának, csupán hogy visszavágjon Malfoynak a leégett
10
Odúért – biztos volt benne, hogy Malfoy nem merné használni a varázspálcát ennyi ember
előtt.
Aztán észrevette a fiú arcán az önelégült vigyorgást, és már nem is volt olyan biztos a
dolgában. Malfoy tényleg képes lenne megátkozni egy muglit a nyílt utcán, több száz ember
szeme láttára? Talán mégsem kellene kipróbálni…
- Nem, semmi probléma – válaszolta végül, de a férfi nem akaródzott elmozdulni a helyéről.
– Semmi gond. Köszönöm – tette hozzá nyomatékosan.
A turista elballagott, visszaült felesége és gyerekei mellé, és a továbbiakban nem
foglalkozott problémás asztalszomszédjaival.
- Nahát, Weasley, beparáztál, hogy szétrobbantom a teret? – nyekeregte Malfoy. Látszott
rajta, hogy jót mulatott az iménti közjátékon.
- Tőled minden kitelik – vágta rá Ginny.
Malfoy színpadiasan a szívéhez kapott.
- Ez fájt. – Aztán arca hirtelen ismét komolyra váltott, eltűnt róla a játékos gúny és megint
visszaköltözött rá a ragadozó-tekintet. – Visszatérve az előző témára, mielőtt ez a grillcsirke-
zabáló megzavart minket… Weasley, megértetted, amit mondtam? Nem mész vissza az
épületbe, nem mondod el senkinek, amit mondtam.
Megvárta, amíg Ginny bólint, aztán folytatta.
- Ez a dolog sokkal többről szól, mint Potterékről. Ha nem teszünk valamit sürgősen, a
Névtelen nagyon hamar nagyon nagy hatalomra fog szert tenni. Akár egy éven belül ott
tarthatunk megint, mint a Sötét Nagyúr idejében…
Ginny itt a szavába vágott:
- Mondd csak, miért szólítod még mindig „Sötét Nagyúrnak”?
Malfoy egy pillanatig hallgatott.
- Én vagyok az utolsó halálfaló, Weasley. Granger emlékeztetett rá, mikor legutóbb
találkoztunk… Sosem fogok szabadulni attól, amit kaptam tőle.
- Na és az apád? – kérdezte Ginny, félig elmerengve a talányos válasz fölött.
- Az apám kegyvesztett lett. A Sötét… - egy pillanatra elakadt, és nyelt egyet, mielőtt
folytatta volna. – Voldemort elvette a pálcáját és a becsültét. Nem volt többé halálfaló…
Talán ezért is kereste annyira egy másik nagyúr kegyeit. Hiába figyelmeztettem…
Megköszörülte a torkát, majd felkelt az asztaltól, ügyelve rá, hogy pálcája végig a zakó
takarásában legyen.
- Meglátom, mit tehetek Potterékért. Ha kitaláltam valamit, üzenek neked… - szabad
kezével a zsebébe nyúlt, és hanyag mozdulattal odadobott Ginny elé az asztalra egy
aranygalleont. – Nesze. Ezen keresztül fogok üzenni. Ha kedves neked a bátyádék élete,
megfogadod, amit mondtam. Most pedig menj haza…
Malfoy köszönés nélkül távozott, mielőtt Ginny még egy szót szólhatott volna hozzá.
Hamarosan elnyelte a téren hömpölygő turisták tömege, Ginny pedig magára maradt az üres
ásványvizes pohárral, a csillogó pénzérmével, és összezavarodott gondolataival.

11
 - Második fejezet -

Nurmengard
Harry Potter kinyitotta a szemét. Már hetek óta ugyanaz a visszataszítóan koszos helyiség
képe fogadta újra meg újra, valahányszor felébredt reggel – már ha egyáltalán reggel volt.
Harry teljesen elvesztette az időérzékét; a folyamatos félhomály miatt alig tudta megmondani
mikor van reggel és mikor este, a napokat pedig nem számolta.
Most is ugyanaz keltette fel, mint minden nap: a kényelmetlenül kemény fekhelytől
megfájdult a háta, és úgy érezte, mintha szoborrá merevedtek volna a tagjai a hidegben. A
trapéz-formájú rácsos ablakon hideg szél fújt be, melyen csak vajmi keveset csillapított a
szobában érezhető légfűtő-bűbáj, ami csak arra volt jó, hogy a fogoly ne fagyjon halálra.
A börtöncella, aminek Harry a foglya volt, a Nurmengard nevű helyen bújt meg, egy
elrejtett földrészen, melyet nem más, mint a hírhedt Gellert Grindelwald, az egykori sötét
varázsló emelt ki a tengerből egy olyan bűbáj segítségével, melyet azóta sem sikerült
megismételnie senkinek. Grindelwald aztán felépítette az új földrészen városát, melynek a
Nurmengard nevet adta, s melyet a birodalma központjául – minden boszorkány és varázsló
fővárosának – szánt. Terveit azonban keresztülhúzta gyerekkori jó barátja, Albus
Dumbledore, akinek jóvoltából Grindelwald maga is Nurmengard börtönében kötött ki.
Harry azt is tudta, hogy a Grindelwald nagymérvű nézeteivel mélységesen ellenkező
minisztériumok és a Varázslók Nemzetközi Szövetsége az egész várost egyetlen hatalmas
börtönné alakították át, és a földrészt elzárták az illetéktelenek elől. Hogy hogyan került ő ide,
az hosszú történet – ha belegondolt, Harry maga is alig tudta elhinni, hogyan juthatott idáig.
A mindentől a semmiig egyetlen pillanat alatt…
Mióta először álmodott egy rejtélyes alakról, ki csuklyába és fekete talárba rejtette arcát, az
események nagyon gyorsan nagyon rossz irányt vettek.
Voldemort bukása után szép lassan helyreállt az élete, ahogy azt a jóslat ígérte… „Nem
élhet az egyik, míg él a másik…” Azóta alig telt el két év, és itt ül egy börtöncellában. Először
elpusztult a ház, amit otthonának hívhatott, elveszítette az állását, aztán szép lassan a Halál
ereklyéi is odalettek – igaz, pálcájának birtokjoga még megmaradt, de ezen a helyen nem sok
hasznát veheti így, hogy nincs nála maga a pálca, ami – tudta jól – csak azt eredményezte
volna, hogy megölik érte. Így, fegyvertelenül, tétlen ülve egy cellában, legalább megóvhatta a
Pálcák Urát a kapzsi illetéktelen kezektől. Pont, ahogy Dumbledore is tette…
„A három közül csak egy, a legbaljóslatúbb volt nekem való…” – mondta a professzor.
Vajon ő is ilyenné vált volna? Már nem méltó többé a Halál ereklyéire, amiért nem úgy
használta őket, ahogyan eddig? A Köpennyel önző módon bánt, nem osztotta meg másokkal,
féltő módon ragaszkodott hozzá, pedig már jóformán hasznát sem vette. Már nem akart
elrejtőzni a Halál elől. A Kővel pedig olyan gondatlanul bánt, ami megbocsáthatatlan –
tudhatta volna, hiszen tettének pillanatában megfogadta, hogy soha senkinek nem árulja el, kit
hozott vissza a halálon túlról.

12
 Különös, gondolta Harry. Amíg boldog tudatlanságban használta a Halál ereklyéit, sokkalta
méltóbb volt rájuk, mint azok után, hogy hallotta azokat a végtelenül büszke, dicsérő
szavakat: „Te vagy a Halál igazi ura, Harry!”
A büszkesége, az önfejűsége volt az oka, hogy idáig jutott.
Harry nagyot ásított, és mélyen beszívta a szűkös helyiség poros, vérszagú levegőjét. Harry
ezt gyűlölte a legjobban ezen a helyen: a mindent átható vérszagot. Mintha a fekete falakból
áradna, mintha azok is élnének, egy gigantikus szervezet részeiként… Ezen a képzeten csak
még inkább erősített a falakat szüntelenül ostromló tenger vad hullámainak zaja, mely egy
óriás lusta lélegzetére hasonlított. Harry más körülmények között megnyugtatónak és
kellemesnek találta volna ezt a hangot – néha-néha a Kagylólakban eltöltött napokat juttatta
eszébe –, azonban itt, ezen az átokverte helyen még a tenger hangját is beszennyezte
Nurmengard légköre. Éjszakánként ugyanis szörnyű zajok vegyültek a hullámok elringató
morajába: messzi sikolyok, elnyújtott jajgatás, farkasvonyítás és vad kurjongatás hallatszott
be a cellába.
A hangokból Harry másra is rájött időközben. Egyrészt már tudta, hogy a börtönváros ezen
épületének ezen szintjén ő az egyetlen fogoly. Ha ételt hoztak neki, egyedül az ő cellaajtaján
húzódott félre hangos súrlódással a retesz, majd a száraz kenyér behajigálása után a csizmás
lábak szapora léptekkel eltávolodtak. Vízről nem gondoskodtak, bizonyára abban a tudatban,
hogy a fogoly úgyis vízhez jut, ha nem akar szomjan halni: Nurmengard falait ugyanis napi
rendszerességgel verte az eső, a tengeri viharok pedig mindig megszínezték a horizontot.
Ilyenkor, ha esett, Harry kidugta mindkét karját az ablak rácsai között, csészét formált
tenyeréből, és összegyűjtött egy kevés esővizet. A száraz kenyeret is mindig kitartotta az
esőre, hogy egy kicsit megszívja magát, és rágható állapotúra puhuljon, mert mikor először
próbált beleharapni a kőkemény péktermékbe, kis híján beletört a foga.
Két hónap börtönélet után Harry testalkata kísértetiesen emlékeztetett gyerekkora első tíz
évére, amit a Dursley-családnál töltött. A Mrs Weasley konyhaművészetének hála felszedett
kilók nyom nélkül eltűntek róla, és egykedvűen állapította meg, hogy kiálló bordáin
zongorázni lehetne. Szúrós borosta borította az arcát, haja a válláig lenőtt, és a higiéniai
hiányosságok miatt már az őt körüllengő szagot kezdte gyanúsítani, amiért éjszakánként
elkerülik a rovarok.
Ízeltlábúakból pedig volt bőven: pókok, százlábúak, fülbemászók, svábbogarak százai
voltak cellatársai. A pókokról mindig eszébe jutott Ron; kíváncsi volt, barátja hogyan tűri a
fogságot, ha ilyen társasággal kell osztoznia. Hermione a százlábúaktól irtózott – ezt Harry és
Ron egy tóparti vakációzás alkalmával derítették ki a lányról, aki hirtelen sikongatva
felpattant a plédről, és gyorsan berohant a vízbe… Harry elképzelni sem tudta, mi lehet a
lánnyal ezen a szörnyű helyen.
Ő maga csak egykedvűen bámulta a plafonon meg a falakon futkosó kis lényeket, s az
éhezés első napjaiban sokkal inkább táplálékkiegészítőként kezdett gondolni rájuk, mint sem
irtóztató szörnyekre. Mikor már acsargó kutyaként marcangolta gyomrát az éhség, és úgy
érezte, nem bírja tovább, rávetemedett a csótány-diétára. Az első heves undor-rohamokkal
kísért próbálkozás után azonban be kellett látnia, hogy a csótány rendeltetései között nem
szerepel az élelmiszer gyanánt való felhasználás. Így hát maradt a kenyéren-és-vízen
tengődés, és a céltalannak tűnő várakozás.
13
 Harry felült a priccsen, és megigazította magán kényelmetlen ruháját. Egykori professzora
ruhája ugyan nem volt túl szűk – eredeti viselője széles mellkassal és izmos karokkal
büszkélkedhetett – azonban a nadrág szárai a térdénél voltak, az ingé pedig mindössze egy
arasszal a könyöke alatt.
Felkelt, és épp elkezdte volna mindennapi teendőjét, vagyis az ablaktól a fekhelyig
járkálást, mikor csoszogó léptek zaját hallotta meg a folyosón.
Biztosan meghozták az aznapi száraz kenyeret…
De nem! Az ajtón kattant a zár, s Harry ebből már sejtette is, hogy mi vár rá: megint a
Névtelen lesz az, vörös talárjában, gyémánt maszkjában, hogy immár negyedszerre is
megpróbálkozzon más belátásra bírni foglyát.
A fekete mágus még kétszer járt Harrynél, miután első látogatásakor dühében a falnak vágta
foglyát, egy sikertelen legilimentálást követően. Mindannyiszor ugyanarról próbálta
meggyőzni Harryt: vegye vissza a pálcáját, s álljon ki vele egy párbajra.
- Ha ezt megteszed, és enyém lesz a Pálcák Ura, szabadon elmehettek a barátaiddal –
mondta a legutóbbi alkalommal, álarca mögé rejtőzve, furcsán selymes, lágy hangján.
Amióta lelepleződött Harry előtt, nem vette a fáradtságot, hogy Százfűlé-főzettel újra annak
az apró termetű öregasszonynak álcázza magát, akit mindenki Ursula Ulatovnak, a
Durmstrang igazgatóhelyettesének hitt. Harry most már tudta róla, hogy valójában férfi, és
különös, nem túl férfias hangja alapján középkorú lehet – azonban azt is tudta jól, hogy külső
tulajdonságok alapján megbecsülni egy varázsló vagy boszorkány korát, meglehetősen
pontatlan eredményre vezethet. Annál is inkább, mert a Névtelen már Tom Denem fiatal
korában nagy hatalmú mágus volt, sőt, még annál sokkal korábban is tanított a Roxfortban,
mikor Dumbledore professzor még csak fiatal tanárként elfoglalta az átváltoztatástan
katedráját.
- Egy okot mondjon, amiért el kellene hinnem egyetlen szavát is! – vágta rá Harry minden
alkalommal, ha a Névtelen nála járt.
Azzal a Harry számára nevetséges ajánlattal már felhagyott, hogy a tanítványául fogadná őt,
talán mert belátta időközben, hogy foglya a legkisebb mértékben sem érdeklődik a fekete
mágia nyújtotta előnyök iránt.
- Nem vagy az ellenségem – jelentette ki erre lágyan a varázsló. – Szerencsétlen körülmény,
hogy belekeveredtél abba, ami itt zajlik. Nekem csak az ereklyék kellenek…
- És minek kell az magának? – köpte a szavakat Harry. – Csak hogy még erősebb legyen?
Az Voldemorton se segített sokat… A példájából tudhatná, hogy bármilyen hatalmassá is
válik, mindig marad egy gyenge pontja, amit valaki egyszer biztosan megtalál… Valaki, akit
lenézett, mert gyengének talált…
A Névtelen fensőbbségesen kihúzta magát, úgy nézett le a padlón kuporgó Harryre.
- Á, most saját magaddal fenyegetőzöl? – búgta vészjóslóan.
Saját és a Névtelen meglepetésére Harry keserűen felnevetett.
- Én nem fenyegetőzöm – nem vagyok olyan helyzetben. Ne tőlem féljen, Anonimusz,
hanem azoktól, akiken eddig átgázolt…
- Ne illess neveken, mert megbánod! – csattant fel a varázsló haragosan.
- Úgysem ölhetsz meg, Agyatlan… vagy Névtelen? Mindig összekeverem…

14
 A szemtelenség büntetése sem váratott magára: Harry megint átélte a Cruciatus átok okozta
kínszenvedést, amitől ordítva vergődött a cella poros padlóján. Néha úgy érezte, már pusztán
a varázsló bosszantásáért megéri, ilyenkor azonban nem tudott másra gondolni, csak a testét
szétfeszítő kínra.
A Névtelen rendkívül rosszul tűrte a kudarcot, ezt Harry hamar megtapasztalta – bár azt
hiába mondta neki, hogy első alkalommal nem ő taszította ki a fejéből, és röpítette át a
helyiségen kínzóját, ezt érthető módon nem hitte el neki. Pedig azért valójában valaki egészen
más volt a felelős…
Valaki, aki most ott állt a cella nyitott ajtajában.
Harry rájött, hogy megint tévedett – nem az ételt hozták, de nem is a Névtelen jött hozzá.
- Itt az idő – mondta a fekete taláros fiatal fiú. – Vége a lustálkodásnak.
Nem ő volt, aki kinyitotta az ajtót, ezt Harry tudta nagyon jól, hiszen ő képtelen lett volna
rá. Hallotta viszont a folyosón tovább csoszogó alak zaját.
- Mit értesz ez alatt? – kérdezte tőle Harry, és igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy úgy
hasonlítanak egymásra, mint két tojás. Leszámítva azt a rengeteg szeplőt…
A fiú nem válaszolt, csak fejével biccentett a csoszogó felé.
Harry rövid tanakodás után kilépett a folyosóra (két hónap óta először hagyta el celláját), és
kiszabadítója után nézett. Egy, még nála is soványabb és sápadtabb alak vonszolta magát
görnyedt, egészségtelen testtartásba meredve a fekete kövön.
- Hé, maga! – szólt utána Harry kiáltva.
Az ajtófélfának támaszkodó fiú ostobán kacarászni kezdett. Harry nem törődött vele.
- Ki maga? Miért engedett ki? – Mivel választ nem kapott, az alak után eredt. Pár pillanaton
belül utol érte, s ekkor megértette – s ezzel együtt semmit sem értett…
Az ember, aki kinyitotta az ajtót, nem élt. Inferus volt, olyan, mágiával mozgásra bírt
holttest, mely egy varázsló vagy boszorkány – feltehetően fekete mágus – parancsára
cselekszik. De vajon ki parancsolhatta meg a lénynek, hogy szabadítsa őt ki?
Az inferus néhány lépés után megállt, aztán csak lekuporodott a fal tövébe, és bámult maga
elé, üresen, lassan oszladozó szemeivel, melyekből kétes eredetű folyadék szivárgott. Harry
belátta, hogy fölöslegesen próbálkozik az élőhalottal, az alighanem képtelen választ adni a
kérdéseire, hiszen nincs „belül” senki, aki válaszolhatna.
Harry mély levegőt vett, és körülnézett a folyosón. Rajta, az inferuson és a nevetgélő fiún
kívül egy teremtett lélek sem volt itt. Fülét hegyezte, de nem hallott lépteket, rohanva
közeledő őröket, hogy visszazárják a cellájába. Minden kihalt volt.
Hirtelen szaporábban kezdett verni a szíve. Most kezdett csak tudatosulni benne, hogy végre
kimozdulhatott abból az átkozott zárkából. Egész testét átjárta a remegés, zsigerei ficánkolni
kezdtek a hasában, és minden porcikájában érezte az izgalmat, a feszültséget és a félelmet.
Tudta, hogy mit kell tennie, olyan világosan tudta, mintha pontosan erre készült volna.
Felidézte magában a hetekkel korábbi eseményeket, mikor Hermionét, Ront és őt bezárták
ide. Harry elindult visszafelé, elhaladt cellája és a jókedvű fiú előtt, és a csigalépcső felé vette
az irányt. Ott megtorpant, a falhoz lapult, és fülelni kezdett.
- Fölöslegesen húzod az időt, nincs itt egy lélek se – szólt mögötte kísérője, mire ő
összerezzent ijedtében.
- Most ki kérte a véleményedet, okostojás? – sziszegte Harry.
15
 A fiú ezt láthatóan rossz néven vette, mert méltatlankodva nézett rá.
- Nem szólítanál végre a nevemen, apa? – kérte, jól kihangsúlyozva az utolsó szót.
Harry elvicsorodott a megszólításra, de beletörődve biccentett.
- Hát jól van, legyen… Albus… – adta meg magát.
- Legyen inkább csak Al – vigyorgott rá amaz temérdek szeplője fölött.
Harry magában füstölögve elindult lefelé a lépcsőn, ügyelve rá, hogy ne csapjon zajt, és
minden fordulónál fülelt. Szíve kihagyott egy dobbanást, mikor az utolsó lépcsőfokot is
megtéve megérkezett arra az emeletre, ahol két barátját tartották fogva.
Nem bírta türtőztetni magát, kissé begyorsította lépteit, ahogy egyre közeledett Ron cellája
felé. A saroktól a kilencedik… a saroktól a kilencedik – ismételgette magában Harry.
Lefékezett az ajtó előtt, és jobbra-balra eltekintve megbizonyosodott róla, hogy valóban jó
helyen próbálkozik-e. Ekkor azonban szörnyű gondolat hasított belé: hiszen az ajtót mágikus
úton zárták le, hogy fogja ő kinyitni pálca nélkül?! És mi van, ha Ront közben átvitték
máshová, vagy…
Nem akarta tovább húzni az időt, lenyomta hát a súlyos kilincset. Csodák csodájára az ajtó
engedelmesen kinyílt. Harry belesett rajta, majd sarkig kitárta.
A cella üres volt.
- Jaj ne…! – nyögte elhaló hangon.
Hát mégis megtörtént a baj! Ront átvitték valahova, akár egy másik épületbe, és neki
fogalma sincs róla, hol keresse. Akárhol lehet a városban, és ez – a nurmegardi fekete
várfalak méretét figyelembe véve – igencsak nagy területet jelentett.
- Menj tovább! – javasolta Al, mikor hangtalanul megjelent mögötte, megint csak ráijesztve
Harryre. Ő maga olyan elkeseredett volt, hogy ezúttal nem gorombította le a kotnyeles fiút,
hanem megpróbálta összeszedni magát.
Nyugalom, ne ess pánikba! Lehet, hogy csak rosszul emlékszel a cellára…
Mielőtt azonban megbizonyosodhatott volna erről, hangos kiabálást hallott a folyosó végébe
vágott trapéz alakú ablakon beszűrődni. Harry óvatosan, a falhoz lapulva közelebb araszolt az
ablakhoz, Al zsebre tett kézzel sétált utána, mint egy nézelődő.
Az ablak a börtönépület előtti utcára nyílt, ahol néhány összeverődött ember veszekedett
valamin jó hangosan. Ahogy Harry jobban megnézte, azt is láthatta, hogy min kaptak össze:
egy testes férfi a kezében lóbált egy sötétzöld tollú, döglött madarat, ami leginkább egy furcsa
keselyűre emlékeztetett. A körülötte lévők azt próbálták meg elvenni tőle, ő azonban nem
hagyta magát.
Az egész lökdösődéssel kezdődött, végül a nagydarab férfi képen törölte egyik támadóját a
döglött madárral, mire azonnal heves verekedés bontakozott ki. Valamelyik zsebből egy kés is
előkerült, s a férfi hamarosan a földön fetrengett jajgatva, hasán csúnya, szúrt sebbel. A
tolvajok elvették a zsákmányt, és nyomban eltakarodtak, talán hogy osztozzanak rajta, vagy
addig öljék egymást, amíg egyiküké nem lesz az egész.
Harry Al türelmetlen arckifejezése láttán döntött úgy, hogy eleget látott, és eltávolodott az
ablaktól, hogy ne lássa a nagydarab ember kínlódását. Lázasan töprengett, hogy mit csináljon,
hol találhatná meg Ront, de szótlan társa kimondhatatlanul idegesítette.

16
 - Most nincs néhány hasznos tanácsod? – förmedt rá Harry, csak hogy kitölthesse valamin a
dühét. Al ebből a szempontból tökéletes céltábla volt az elmúlt hetekben, valahányszor
felkereste Harryt a cellájában.
- Tudod jól, hogy nem mondhatok semmit, amivel befolyásolnám az eseményeket – tárta
szét a karját. – Azon felül, még én sem tudom pontosan, hogy mi hogyan történik veletek…
Hiszen nem meséltél el mindent percről-percre…
- Jó, jó, ne folytasd! – szólt közbe Harry, s ebben a pillanatban Vernon Dursley-re
emlékeztette saját maga viselkedése. Persze belegondolva nagyon is érthető volt, hiszen
számára épp olyan bizarr gondolat volt ennek a fiúnak a jelenléte, mint Vernon bácsi számára
a tény, hogy unokaöccse egy varázsló.
Al fintorogva felvonta a szemöldökét, de Harry elfordította róla a tekintetét, mert ez az
arckifejezés most valaki mást juttatott az eszébe – valakit, aki jobban hiányzik neki, mint
bárki a világon…
- Mi az? – kérdezte Al, Harry elmélázó arcát nézve.
- Semmi – dünnyögte, és tovább ment a folyosón.
Hermione cellája felé vette az irányt, mely a tizennegyedik volt a csigalépcsőtől… Vagy a
tizenharmadik? Harry egyre idegesebb lett, ahogy közeledett feléjük, már minden
óvatoskodásra fittyet hányva futott a folyosón, hogy lépéseitől csak úgy visszhangzott a kihalt
épület.
Nem vacakolt keresgéléssel, sorra feltépte az üres cellák ajtaját, mindegyiket, de egyikben
sem találta Hermionét. Éktelen dühében és elkeseredettségében belerúgott az egyik vasajtóba,
mire az hangosan megzörrent.
Kiáltás harsant valahol – biztosan meghallották a lármát, amit csapott, gondolta Harry, de ez
most a legkevésbé sem tudta érdekelni. A hajába markolva nekitántorodott a falnak, lecsúszott
rajta, és összekuporodott a földön, akár az inferus egy emelettel a feje fölött.
- Elvitték őket… - motyogta. – Eltűntek…
Al megállt előtte és együttérzően, de magabiztos nyugalommal nézett le rá.
- Ne aggódj, megtalálod őket! – bíztatta Harryt. – Nem lesz semmi baj…
Harry megvetően felhorkantott.
- Persze… - dünnyögte, de nem nézett a szemébe. – Neked könnyű…
- Nem mondanám – hangzott az óvatos felelet.
Harry nem tudta, mit csináljon. Nem érzett magában annyi erőt, hogy bejárja az egész
istenverte gyilkosokkal és tolvajokkal teli várost. Úgy érezte, az előbbi rövidke futkorászás
minden erejét elvette. Egyszerre mardosta az éhség, a fáradtság és az elkeseredettség. Az
előtte álló látomás pedig a legkevésbé sem könnyítette meg a dolgát…
Albus Perselus Potter. Így mutatkozott be a rejtélyes varázsló, mikor végre levette
csuklyáját, és megmutatta arcát Harrynek – az apjának. Ez már több volt a soknál, Harry első
megrökönyödése után dührohamot kapott, és elkergette cellájából az alakot. Azonban a fiú
csakhamar visszatért, mint mondta, azért, hogy jobban megismerje az előző Halálmestert.
Így nevezte önmagát és Harryt: Halálmestereknek. Harrynek a legkevésbé sem tetszett a
szó, tudta, hogy már viselte előttük valaki ezt a címet, mégpedig nem más, mint Gellert
Grindelwald. Mikor ezt Alnak is a szemére vetette, a fiú közönséges trónbitorlónak nevezte

17
Grindelwaldot, akinek fogalma sem volt róla, mit jelent az ereklyék birtokosának lenni, hiszen
világ életében csupán egyet, a legalantasabbat tudhatta a magáénak egy időre.
Mikor Harry egy alkalommal rákérdezett, hogy ő mit tud az ereklyékről, Al elkomorodott.
Úgy ültek egymással szemben a félhomályos cellában, mintha kettejükön kívül senki más
nem élne az egész világon.
- Mi vagyunk az egyetlenek, nincs több Halálmester. Sem előttünk nem volt, sem utánunk
nem lesz más, aki összegyűjti mindhárom ereklyét – mondta akkor.
Harry azonban másra is emlékezett:
- Tévedsz – rázta a fejét, mire Al kíváncsian felvonta szemöldökét. – Dumbledore is
összeszedte mind a hármat. Albus Dumbledore… – hangsúlyozta ki. – Először megszerezte a
Pálcát, aztán az apámtól kölcsönkapta a Köpenyt, a Kőre ő maga bukkant rá, én pedig tőle
kaptam…
- Igen, de nem volt meg neki egy időben mind a három. Nem gyűjtötte össze őket egyszerre
– felelte Al higgadtan.
- És azt honnan tudod, hogy utánad nem lesz több Halálmester?
Al szinte rögtön válaszolt, mintha már számított volna Harry kérdésére.
- Egyszerű – szólt halkan. – Ez a különös kapcsolat csak kettőnk közt áll fenn. Nincs
harmadik fél. Csak mi tudunk egymással beszélni az időn át, mintha az nem is létezne
számunkra. Ugyanis ezt jelenti Halálmesternek lenni: a mágia korlátai szép lassan ledőlnek
körülötted… A lehetetlen lehetségessé válik. Az idő már nem szab határt. Egyszerre vagyunk
itt is, ott is. Habár halandók maradunk – ezt teljes bizonyossággal állíthatom neked –,
valahogy mégis szabaddá válhatunk…
- Én most épp nem érzem magam túl szabadnak – jegyezte meg Harry fancsali képpel, s
végighemperedett a kemény, kényelmetlen priccsen.
Al elmosolyodott.
- Nem lesz ez mindig így. Nem elég bizonyíték az én puszta létezésem, hogy ki fogsz jutni
ebből a börtönből? Ráadásul hamarabb, mint azt képzelnéd…
Ez az idő pedig most jött el, gondolta Harry, ahogy magába roskadva ült Hermione üres
cellája előtt a hideg kőpadlón. Ő kijutott a cellából, és talán lenne esélye elmenekülni a
városból, de Ront és Hermionét nem hagyhatta itt, arra képtelen lett volna.
Megint összeszedte maradék erejét, és felkelt a földről. Nincs más hátra, meg kell keresnie
őket – ha kell, a csatornáktól a padlásokig átkutatja az egész várost. Úgy ment le a
csigalépcsőkön, hogy minden egyes emeleten végigsétált, így cikk-cakkban bejárta az
épületet. Amerre haladt, Ront és Hermionét szólongatta, de csakhamar bebizonyosodott, hogy
a börtön kong az ürességtől. Végül megérkezett a földszintre, ahhoz az ajtóhoz, amin az
álarcosok hetekkel ezelőtt belökdösték őket.
Kilépett a köd borította utcára, melyet ugyanazzal a rideg, mértani pontossággal építettek,
mint Nurmengard minden részét. Az utat fedő rombusz alakú kőlapok milliméterre pontosan
illeszkedtek egymáshoz, sehol sem kezdte ki őket az idő vasfoga. Csupán a mérhetetlenül sok
kosz és a hegyekben álló szemét rondította el az építészeti remekművet.
- Félsz? – kérdezte tőle Al, de nem várta meg, hogy Harry válaszoljon. – Engem is kiráz a
hideg ettől a helytől… Pedig ahonnan én jövök, ott ez már nem börtön.
Harry erre felkapta a fejét.
18
 - Hanem mi? – kérdezte.
Al megvonta a vállát.
- Az, aminek eredetileg is szánták – mondta. – A varázslók fővárosa.
- Mi fog itt történni? – kérdezte automatikusan Harry, de nem kapott rá választ.
Továbbment, és lassan megkerülte a börtön épületét, mígnem a városfalnál lyukadt ki.
Harry megtorpant.
Az utca közepén a ködön át látni vélte egy elnyújtott alakú valami körvonalait. Ahogy
lassan közelebb ment, meglátta mi az: a madaras férfi feküdt ott, holtan. Segítség híján
időközben elvérzett a hasán tátongó szúrt sebből, melyben gyilkosa benn felejtette a kést.
Harry szánakozva nézett végig a halotton, s nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy talán
Ron és Hermione is ilyen sorsra jutottak. Meg kellett ráznia a fejét, hogy elzavarja a rossz
gondolatokat.
- Mi az? – kérdezte Al, aki megint csak pár lépéssel lemaradva követte, hosszú talárját
fázósan összehúzva magán, tekintet nélkül arra, hogy Harry a kinőtt ruhájában még jobban
didereghet a csípős hidegben.
Harry nem válaszolt neki, helyette némi bűntudattal viaskodva átkutatta a halott zsebeit.
Talált egy követ az egyik nadrágzsebében, mely vérfoltos volt (alighanem ezzel vadászta le a
madarat, ami aztán közvetve a halálát okozta); az ingzsebében rálelt egy megsárgult
fényképre, melyen egy kicsi lány integetett foghíjas mosollyal; a férfi nyakában pedig egy
cérnára fűzött talizmán lógott.
Míg Harry keresgélt, Al egyfolytában beszélt mellette.
- Utálom ezt a helyet – dohogta. – Hideg van, büdös van, és egymást ölik az emberek… A
vérfarkasokról nem is beszélve! Annyi van belőlük, hogy lépten-nyomon beléjük botlasz.
Nem normális hely ez, komolyan…
- Akkor miért vagy itt? – nézett fel rá Harry. A talált holmik közül egyet sem tartott
érdemesnek arra, hogy megfossza tőlük előző gazdájukat.
Szemügyre vette viszont a halottban felejtett kést, amit most rövid hezitálás után kihúzott a
sebből. Egy közönséges vasdarab volt, melyet hosszadalmas munkával pengeélesre csiszoltak,
a markolata pedig abból állt, hogy vastagon körbetekerték magifix-ragasztószalaggal.
- Hogy miért vagyok itt? Veled? – kérdezte Al, s közben viszolyogva figyelte Harry
ténykedését, amint tisztára törli a véres kést a ruhájában. – Azért, hogy figyeljelek.
Harry erre megint ránézett, és nadrágszíjába dugta a fegyvert. Óvatosan kell majd bánnia
vele – emlékeztette magát. Ha elhamarkodottan előkapja, és párharcban legyőzik, azzal a
Pálca is odalesz…
- Az elkövetkezendő idők miatt nem oszthatok meg veled semmit, mert azzal akár még
rosszabbá válhatnának a dolgok, mint amilyenek – folytatta Al a magyarázatot. – Te azonban
segíthetsz nekem.
- Én? – adott hangot meglepetésének Harry.
- Igen – bólintott rá Al. – Azzal, hogy követlek téged, és tanulok tőled. Ezt legutóbb sajnos
elmulasztottam… Nem hallgattam rád, nem láttam, milyen nehéz, amit vállaltál. – A fiú
bűntudatosan lehorgasztotta a fejét, és a cipőjét bámulta. Harry most először látta úgy, mint
egy kisfiút, aki rosszat tett, és most bocsánatért esedezik. – Talán eddig nem tűnt fel neked, de
hozzád képest én…
19
 - Miről beszélsz? – kérdezte tőle Harry, mikor a fiú elharapta a mondat végét.
Al azonban határozottan megrázta a fejét.
- Most ne foglalkozz ezzel. Dolgod van. Meg kell keresned a barátaidat. Én itt leszek veled,
de nem segíthetek semmiben…
Igen, Harry ezt megértette. Harmadéves korában volt alkalma megtanulni a saját bőrén,
milyen veszélyes tud lenni, ha az ember az idővel babrál. Talán máris túl sokat tud a jövőről,
talán máris megváltozhatnak a dolgok, pusztán amiatt, hogy tudja, egyszer majd ki fog jutni
innen. Talán épp emiatt nem vesz észre majd egy kínálkozó lehetőséget a szökésre, amire más
esetben felfigyelne…
A kijárat most ott volt tőle karnyújtásnyira. Valamilyen ösztönös indíttatásból vagy csupán
szabadságvágyból a rácsos kaput vette célba, amin keresztül idehozták őket. Az őrök most
nem voltak sehol.
Megállt a kapu előtt, és kezét a rácsokra fonva kibámult a háborgó tengerre. A kapun túl
nem volt semmi, a kijárat magára a tengerre nyílott. Harry tudta, hogy mikor a rácsokat
felhúzzák, egyúttal egy óriási, több kilométer hosszú kőhidat emelnek ki a tengerből, mely
összeköti Nurmengardot a szárazfölddel. Lenézett a mélységbe, és látta a lenti sziklákat,
melyeket simára dolgozott a víz évtizedes munkája.
Hideg tengeri szél borzolta Harry haját, amitől libabőrös lett csupasz karja, s tapasztalatból
tudta, hogy hamarosan kiadós eső veri majd a koromfekete falakat, melyek komor őrökként
strázsáltak a sziklaperemen. Harry lenyűgözőnek találta az építményt – de egyáltalán nem
tetszett neki. A legjobb szó rá vitathatatlanul a félelmetes volt, és akkor még ott voltak azok a
borzalmas szagok… Harry gyomra most is felkeveredett a vér bűzétől, ha óvatlanul mély
levegőt vett.
- Egyet árulj el nekem – szólt hirtelen a fiúhoz, még mindig a tengert bámulva. – Ugye
életben vannak? Ron és Hermione… Nem ölték meg őket, igaz?
- Hermione néni elég ügyesen gondoskodott róla, hogy mindhármótokra szüksége legyen a
Névtelennek – mondta Al, Harry pedig igyekezett nem a „Hermione néni” megnevezésre
figyelni.
- De mi van, ha már megtudta tőlük, hová rejtettem a Követ? – aggodalmaskodott tovább
Harry. – Belőlem rögtön kiszedte azt a kis részletet, amire emlékszem…
- Hermione nénit nem olyan könnyű legilimentálni, mint egyeseket – jegyezte meg Al,
enyhe gúnyos felhanggal. Harry ezúttal nem vette rossz néven a hangsúlyt; ő maga is
szánalmasnak tartotta, hogy képtelen lezárni az elméjét. – Azon túl meg a Névtelen tudja jól,
hogy csak addig van esélye meggyőzni téged, amíg ők életben vannak.
Harry őszintén remélte, hogy így van. Egy pillanatra behunyta a szemét, és mélyet szívott a
tengeri sós levegőből, mely sokkal kellemesebb volt, mint a város orrfacsaró bűze.
- Megkérhetlek valamire? – szólt halkan, mikor végül hátat fordított a tengernek. – Ne
nevezd még egyszer Hermione néninek, mert ettől a falra mászok…
Al megint nevetett egyet, s kacagásától kísérve Harry elindult az utcán be, a város mélye
felé, ahol nem látott mást, csak magas, fekete épületeket, és a köd borította sikátorban osonó
elmosódott alakokat.

20
 - Harmadik fejezet -

Váratlan segítség
Egyforma épületek között vezettek a nyílegyenes utcák, legtöbbje négyzetesen, valamelyik
átlósan szelte át a várost, és volt egy szélesebb körút is, mely úgy tűnt, a város központja
körül fut. Harry egyetlen kicsi lakóházat sem látott, minden épületen meglátszott Grindelwald
megalomániája: mindegyik robusztus, magas, és fekete volt. A rengeteg szeméttől eltekintve
olyanok voltak, mintha tegnap húzták volna fel őket, leszámítva azt, hogy ha volt is ablaka
egy épületnek, biztosan mindet betörték.
Egy-két ház homlokzatát tízméteres szobrok támasztották alá – arctalan, stilizált
emberalakok, lehajtott fejjel, széles vállukon tartva a súlyos tetőzetet. Harry felnézett az
egyikre, de megborzongott a látványtól: olyan érzés volt, mintha egy óriás bámulna le az
eltaposni való hangyára.
- Tényleg nem normális ez a hely – dünnyögte Harry csendesen Alnak.
A fiú azóta egy szót sem szólt, hogy bekeveredtek a házak erdejébe. Ő is ugyanúgy itta
magába a város látképét – talán az ő idejében egészen másként néz ki, tűnődött Harry.
Akármennyire is érdekelte, hogy mi vár rá ebben a jövőben, ami felé most halad, tudta
nagyon jól, hogy nem faggatózhat. A varázslók első számú törvénye, hogy nem változtathatod
meg a történteket. Még Voldemort sem mert belepiszkálni az időbe, pedig alighanem meglett
volna hozzá a hatalma, vagy ellopatta volna halálfalóival az időnyerőket a Misztériumügyi
Főosztályról…
Néhány épület homlokzatán, vagy az ereszcsatornák alatt nagy, csepp alakú madárfészkek
lógtak, egyikből-másikból vékony csipogás hangja szűrődött ki. Harrynek fogalma sem volt,
miféle állat rak ilyen alakú fészket, de aztán az egyik utcában észrevett egy zöldesfekete tollú,
girhes és rendkívül ronda madarat, ahogy a fészek felé repül.
- Augurán – szólalt meg most hirtelen Al.
- Tessék? – kérdezte Harry halkan, nehogy az egyik szemétdombnál kutakodó emberek
meghallják, hogy magában beszél.
- A madár – mutatott fel az állatra a fiú. – Egy augurán. Azt hiszem, egy tojó…
Aztán Harry kérdő arcára nézett.
- Hagrid mesélte – vont vállat Al. – Én is tanultam legendás lények gondozását.
- Szóval Hagridot is ismered – nyugtázta Harry, magában megint csak megemésztve ezt az
abszurd beszélgetést. – Másokról is mondhatnál néhány szót. Mi történik Ginnyvel?
Al azonban megint megrázta a fejét.
- Majd máskor… - És innentől kezdve megint hallgatásba burkolózott.
Pár órás séta után kezdett körvonalazódni Harryben a város viszonylagos formája. Rájött,
hogy az megközelítőleg kör alakú, s közepén, mélyen a város szívében nyúlik a legmagasabb
épület az ég felé, egy négy tornyú erődítmény képében, néhány emelettel a környező házak
fölé magasodva. Nem volt kirívóan magas, de érezni lehetett, hogy Grindelwald kétségkívül
ezt szánta a város központjának.

21
 Jó pár emberrel találkoztak útközben, de legtöbbjük rá se hederített Harryre. Angol szót
egyszer sem hallott, minden rab németül vagy oroszul, vagy más, recsegős nyelven beszélt,
melyből Harry egy kukkot sem értett – a németet és az oroszt legalább felismerte. Most
szembesülnie kellett azzal, hogy nyelvismereti hiányosságai alighanem nagyban meg fogják
nehezíteni Ron és Hermione keresését. Talán megpróbálkozhatna szóba elegyedni valakivel,
hátha az illető beszéli az angolt, de látva a madaras férfi esetét, Harry nem mert kockáztatni.
Nem volt semmilyen terve, fogalma sem volt, mihez fog kezdeni, vagy mit fog enni, ha
megéhezik – valójában már most is farkas éhes volt –, vagy hol fog aludni. Már az is
megfordult a fejében, hogy éjszakára visszamegy a börtöncellába, ott legalább egyedül
lehetne. Itt akármerre nézett, embereket látott; volt, hogy kis csoportokba verődve üldögéltek
egy kapualjban, s voltak, akik egymagukban bújtak meg valahol a hideg elől. A házak betört
ablakain néhány helyen sárgán villogó fény szűrődött ki, jelezve, hogy odabent tüzet raktak.
Harry legszívesebben bement volna, hogy ő is megmelegedjen a lángoknál, de látva egy-két
helyi rab arcát, inkább nem próbálkozott ilyesmivel.
Így is minden pillanatban arra számított, hogy megállítják az utcán, közrefogják, és akkor
futnia kell az életéért, vagy harcolnia azzal a hegyes vasdarabbal – de eddig még senki sem
jelentett fenyegetést. Harry gyanította, hogy ebben annak is nagy szerepe lehet, hogy a
világnak ezen a táján nem ismerik fel őt arcvonásairól. Lenőtt sűrű haja eltakarta a homlokán
virító villám alakú sebhelyet a kíváncsi szemek elől, de Harry egyéb óvintézkedést is tett,
mikor egyre több ember mellett kellett elsétálnia. Az egyik „szabad” szemétdombon talált egy
festékes rongyot, amivel bemázolta a homlokát – kis szerencsével a festék rászárad, és jó
darabig nem kell aggódnia amiatt, hogy bárki is észreveszi a sebhelyet, még ha a szél hátra is
fújja a haját.
Miközben a szemétben matatott, a kupac másik oldalán egy csontsovány öregember is
kotorászni kezdett. Sorban válogatta ki mindazt, amit használhatónak talált, s Harry közben
jól megfigyelhette, hogy nincs nála sem varázspálca, sem kés. Mikor végzett homloka
összefestékezésével, úgy döntött, az öreg elég ártalmatlan ahhoz, hogy megpróbálkozzon egy
kérdéssel.
- Öhm… Uram! – szólította meg tétován. – Uram!
Az öregember csak másodjára nézett fel rá a kotorászásból, s nyomban megdermedt, mint
valami vad, ami ragadozót neszelt meg a közelben.
- Uram, érti, amit mondok? – próbálkozott Harry egy barátságos mosollyal, de nem hatott. –
Nem kell félnie…
Még ki se mondta, de az öreg, meglepően fürgén szedve lábait, eliramodott. Harry tudta,
hogy utolérhetné, de ha a férfi így reagált egy egyszerű megszólításra, ki tudja, mit csinálna,
ha elkezdené üldözni. Emellett Al is azt a rejtélyes tanácsot adta Harrynek az eset után, hogy
jobb, ha ismerőst keres inkább a városban. Harrynek fogalma sem volt, mire céloz ezzel –
ugyan kit ismerhetne ezen a nyomorult helyen, a Névtelent és két elveszett barátját
leszámítva?
Nem próbálkozott többet senkinél, mert úrrá lett rajta a fáradtság, és az este is lassan szürke
fátyolként borult a városra. Nem sötétedett be teljesen (ennyire északon a nap soha nem
nyugszik le a nyári hónapokban), de az árnyékok megnyúltak, a színek eltompultak, s az idő
is érezhetően egyre hidegebbé vált. A sötétkék égen megjelentek a legfényesebb csillagok, s
22
furcsa, embernagyságú madarak szálltak a messzeségben, már a városfalakon kívül, ahol ki
tudja milyen világ terült el...
- Nekem most mennem kell – szólt hozzá Al hosszú hallgatás után.
Harry meglepődve vonta fel a szemöldökét.
- Hogy-hogy? – kérdezte kissé csalódottan, s ezen saját maga is elcsodálkozott. A fiú,
akármit is gondolt róla, az egyetlen társaságot jelentette neki azóta, hogy bezárták erre a
helyre.
- Nekem is dolgom van – válaszolta egyszerűen. – Tudod, én ilyenkor álmodom. Nem
aludhatok mindig.
- Alszol? Hol?
- Itt, Nurmengardban, természetesen – hangzott a felelet. – Mondtam, hogy egy helyen kell
lennünk, hogy lássuk egymást...
Azzal köszönés nélkül eltűnt Harry szeme láttára. Elhalványodott, majd finom füstként
oszlott szét a levegőben, míg semmi sem maradt a jelenésből. Harry magára maradt a nyílt
utca közepén, ahol – most vette csak észre – rajta kívül egy teremtett lélek sem volt már.
Mindenki elment, bebújt a házakba, vagy a csatornába, ahol nincsen szem előtt.
Harry keresett egy eldugottabb sikátort, mely két masszív, szobrokkal alátámasztott épület
között húzódott, s lekuporodott az egyik kapualjba. Rettenetesen fázott, de a legközelebbi
szemétkupacból kihalászott egy viszonylag nagy vászondarabot, s azzal takarta be magát,
hogy valami védje a hideg ellen.
Komolyan tartott tőle, hogy csonttá fagy az éjszaka, de nem volt mit tenni. Továbbra is
biztos volt benne, hogy súlyos veszélynek tenné ki magát, mihelyt átlépné egy foglalt ház
küszöbét. Ennek tanúja is volt pár órával korábban, mikor néhány alak kilökdösött az általuk
birtokolt épületből egy magányos férfit. Az ilyen helyeken a rabok a túlélés érdekében
bandákba, csoportokba tömörülnek, s ha az ember egyik társaságba se tartozik, sehol sem
számíthat segítségre.
Hamarabb álomba szenderült, mint arra számított – azt hitte, ezen az elátkozott helyen
képtelen lesz lehunyni a szemét a folyamatos feszültségtől. Ennek ellenére feje újra meg újra
elnehezült, és a mellkasára bukott, míg végül feladta a küzdelmet, és elaludt.
Úgy riadt fel, hogy az álom, melyben halvány emlékei szerint egy vörös hajzuhatag játszotta
a főszerepet, elillant, mintha sose lett volna, és helyette csak a valóság dermesztő hidege
maradt.
- Mi ez? – motyogta Harry kábán pislogva, de aztán tudata egy szemvillanás alatt kitisztult,
mikor rájött, mi az a furcsa hang, ami felébresztette.
Farkasüvöltés.
Harry jól ismerte ezt a semmivel sem összetéveszthető éji muzsikát, melyet minden
holdtöltekor hallani lehetett a Tiltott Rengeteg sötéten hullámzó tömege felől. A telihold
fénye alatt kószáló vérfarkasok üvöltése volt ez, s Harry azonnal felfogta, mekkora bajban
van.
Pedig megmondta a kölyök, hogy itt vérfarkasok vannak, miért nem figyelt rá jobban? És ő
miért nem szólt neki? Talán az lenne a végzete, hogy megmarják, és ő is egy legyen közülük.
Nem, azt nem fogja megvárni!

23
 Lerúgta magáról a vászontakarót, és kapkodva forgolódott körbe alkalmas menedékhelyet
keresve. Vele szemben egy fekete ajtó sötétlett az egyik épület falában; Harry habozás nélkül
odarohant, és lenyomta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Dörömbölni kezdett, de a tompa
zajokból ítélve a bejáratot nem csak bezárták, de még el is torlaszolták valami nagy és nehéz
dologgal.
Szinte szünet nélkül folyt a hátbozongató farkasvonyítás, s Harry már hallotta is a puha
lábak szapora dobogását a kövezeten. Vajon hányan lehetnek? A hangokból ítélve nagyon
sokan, gondolta Harry.
Újabb bejárathoz rohant, most az utca túloldalán, egy nagy, duplaszárnyú ajtóhoz, de ez is el
volt torlaszolva. Harry kezdett komolyan pánikba esni.
- Engedjenek be! – kiablta, öklével verve a vaskos falapot. – Nyissák ki! Nyissák ki!!
Senki sem válaszolt az ajtón túlról, az utca sötétbe vesző végében pedig árnyékban bújó
alakok gyülekeztek.
Harry zihálva vette a levegőt, homloka jeges verejtékben fürdött, és a szüntelen vonyítástól
és éhes csaholástól libabőrös lett a karja. Talán megpróbálhatna lemászni a csatornába,
gondolta, s az ötletet nyomban tett követte: odarohant az utca közepén lévő csatornafödélhez,
és megpróbálta felfeszíteni azt – a súlyos vastető azonban nem mozdult. A fagy
odatapasztotta, s Harry hiába feszegette a késével, az meg se moccant.
A vérfarkasok észrevették, vagy megérezték a szagát, mert elkezdtek rohanni felé. Nem
kettő, nem is három, de egy egész falkányi szörnyeteg tartott pontosan az ő irányába, s Harry
tudta, hogy már nem attól kell tartania, hogy megharapják, és ő is egy lesz közülük – ha ezek
a fenevadak elkapják, elevenen fogják felfalni...
Nem gondolkozott tovább, ösztönszerűen cselekedett: visszarohant ahhoz az épülethez,
melynek tövében megbújt, s felkapaszkodott a homlokzatot alátámasztó egyik szobor
talapzatára. Tudta, hogy még nincs elég magasan, innen akármelyik szörnyeteg könnyű
szerrel leráncigálja, ezért tovább mászott. A szobor szerencsére nem tükörsima felületű volt,
mint a házak fala, vagy az utca kövezete, hanem mély vésetekkel, rúnaszerű formákkal
gazdagon díszített. Harry ezeken kapaszkodott fel, erejét megfeszítve, fogai közt tartva a kést,
mint valami kalóz, készen arra, hogy gyorsan előkapva a lába után nyúlkáló mancsok felé
csapjon vele.
Mire a csapatnyi vérfarkas – legelsőnek egy óriási fehér példány – a szoborhoz ért, Harry
már három méter magasan volt, de a fel-felugráló vadállatoktól annyira megijedt, hogy rögtön
megcsúszott a lába, és majdnem lezuhant közéjük.
Kitartóan mászott felfelé, az ibolyakék, teliholdas égre szegezve tekintetét, kizárva fejéből
az éktelen lármát, erősen koncentrálva minden mozdulatra, mert tudta, hogy egyetlen hiba is
az életébe kerülhet. Sosem volt túl jó mászó, kiskorában is ő volt mindig az utolsó
kötélmászásban gyenge végtagjai miatt, de most mégis rendületlenül haladt egyre feljebb és
feljebb, mígnem elérte a szobor tetejét. A vérfarkasok acsargó ugatásától kísérve feltornázta
magát a szobor nyaka mögötti párkányra, mely fölött a homlokzat és a tető húzódott, a
roppant kővállakon nyugodva.
Annyira kimerült és rémült volt, hogy észre sem vette az itt kuporgó alakot. Talán azért,
mert annak mozdulatlansága miatt Harry a szobor részének vélte azt, vagy mert a különös

24
figura a testét borító fekete sörtéktől szinte láthatatlan volt az épület árnyékában. Akárhogy is,
Harry csak egy megvillanó sárga szempárt pillantott meg, aztán...
- ÍÍÍÍÍÍÍ! – vijjogta a lény, Harry pedig ijedtében hatalmasat ordított, majdnem lefordulva a
párkányról, az odalent várakozó vérfarkasok nagy izgatottságára.
- Vííí-vííí-vííí! – rikoltozott a megzavart szörny, s Harry felé kapott vézna ujjú kezével,
melyen húsz centis, pengeéles karmok görbültek.
A karmok belemartak Harry combjába, s végigszántottak rajta. A vér buzogva ömlött ki a
mély sebekből, pillanatok alatt átáztatva Harry nadrágját. A lény kimászott a szobor mögötti
rejtekből, s áldozata fölé ágaskodott. Rémálomszerű fekete pofája ember s madár keverékére
emlékeztetett. Szájában sok, apró fog ült, orra hosszú, csőrszerű volt, sárgán villogó szeme
akár egy sasmadáré. Hátán ülő hatalmas szárnyait kiterjesztette, s fenyegetően csapott velük
egyet.
Harry egy pillanatig sem habozott, mint az előbb, a vérfarkasok elől menekülve: felkapta a
párkányon elcsúszott kését, s fölfelé döfött vele. A penge beleszaladt a lény lecsapni készülő
kezébe, átszúrva fekete tenyerét. A szörny veszettül csapkodott a szárnyával, és fülsüketítően
vijjogott, rákontrázva a vérfarkasok kórusára. Harry fordított egyet a késen, majd kirántotta; a
madárember felröppent a szobor tetejére, s görcsösen markolászta sérült kezét.
- Takarodj innen! – bömbölte Harry, vadul suhogtatva a késsel a lény felé.
Ekkor a madárember szájából recsegő, alig érthető beszéd tört fel:
- Ezérrrt mééég megfííízetsz...! – mondta, majd hátravetődve elrugaszkodott a szoborról, és
elrepült az ég felé.
Harry szétmarcangolt lábában lüktetett a fájdalom, mindkét kezével szorította, hogy elálljon
a vérzés, de az csak nem akart szűnni. A marás túl mély volt: átszakítva a bőr rétegeit, a
karmok három nyomban a húsig szaladtak. A szörnyű fájdalomtól könnyek peregtek Harry
arcán; hátrahanyatlott a párkányon, egyik keze a mélybe lógott, másikat a tető szélén
végigfutó hótörő drót köré kulcsolta, hogy le ne forduljon innen.
A vérveszteség és a kétszeres kimerültség ellenére most nem jött álom a szemére. Egy
percig sem tudott pihenni az éhes vonyítástól, mely csak még vadabb és hevesebb lett, ahogy
a Harry lábából szivárgó vér kövér cseppekben hullott alá az utcán gyülekező szörnyek közé...

***

Mire a nap újra följebb kúszott az égbolton, s a szürkeséget tompa színek váltották fel, a
telihold is elhalványult, majd eltűnt. Az épület előtt várakozó vérfarkasok mindegyike
visszaváltozott meztelen férfiak és nők zavarodott, kábán dülöngélő csoportjává. Úgy néztek
ki, mint akik egy igencsak vad buliról ténferegnek haza.
Harry kialvatlanul leskelődött le az utcára, ahová lassan visszatértek a szemétben kotorászó,
és céltalanul mászkáló, beszélgető emberek. A vérfarkasokhoz egyikük sem mert közel
menni, még így sem, hogy ártalmatlan formájukban találkoztak velük. Harry látta, hogy
néhányan még az övükbe rejtett összeeszkábált fegyvert (furkósbotot, vascsövet, vagy az
övéhez hasonló késpengét) szorongatják, ahogy a meztelen csoport végigvonult az utcán,
feltehetően vezérüket, egy, még pucéran is tiszteletet parancsóló megjelenésű, magas,
őszhajú, szakállas férfit követve.
25
 Harry lábából ugyan elállt a vérzés, de a nyílt seb borzalmasan sajgott, és ő sokáig azt hitte,
képtelen lesz megmozdítani, nem hogy még lemászni a szobor oldalán. Órákat töltött el fekve
a hideg kövön, mire emberfeletti erőfeszítésekkel feltápászkodott, és a tető szélébe
kapaszkodva odabicegett a szoborhoz.
- Ez képtelenség... – nyögte elkeseredetten Harry az ötemeletnyi mélységbe pillantva.
Beleszédült a látványba, s hirtelen megfordult vele a világ. Ha nem kapaszkodik olyan erősen,
biztosan lefordult volna a párkányról. Összecsuklott a lába, és öklendezni kezdett, de az
éhezés miatt csak nagy adag nyálat és vért köpött ki maga elé.
Soha életében nem érezte magát ennyire gyengének és elveszettnek, soha, még a horcruxok
utáni vadászat hónapjai során sem. Akkor legalább ott volt vele mindig valamelyik barátja,
volt célja, szabadon cselekedhetett, s alkalomadtán még segítségük is akadt. De itt se barátok,
se szabadság, se segítség... Itt van lent ez a sok ember, akik egész biztosan látják őt, mégis
senkit sem érdekli, senki sem segít neki...
Nem fogok összeomlani... most nem... Ronnak és Hermionénak szüksége van rám... – Így
győzködte magát addig, míg össze nem s ózedte magát annyira, hogy ismét felkeljen.
Tetőablakokat keresett, amin át bejuthatna az épület legfelső szintjére; talált is egyet nem
messze tőle, de ehhez fel kellett másznia a meredek tetőre. Most érezte csak igazán, mennyire
elhagyta az ereje, miközben remegő karokkal feltolta magát a cserepekre. Ráhemperedett a
tetőre, kifújta magát – úgy zihált és lihegett, mintha kilométereket futott volna, s ráadásul még
a lába is újra elkezdett vérezni –, majd hason kúszott tovább az ablakig.
Belesett a penészes üvegen, de senkit sem látott odabent mozogni. Ekkor elővette kését, s
ahogy korábban a csatornafedélnél próbálkozott, elkezdte feszegetni a nyílászárót. Ezúttal
sikerrel járt, a zár gyorsan megadta magát, s Harry kinyitotta a tetőablakot. Óvatosan
mozogva, kímélve a lábát, bemászott rajta, és leereszkedett a poros padlóra, melyen
lábnyomok jelezték, hogy nem rég járt itt valaki.
Recsegett a padló a léptei alatt, miközben átvágott az üres tetőszobán egy résnyire nyitott
ajtó felé. Kését elővigyázatosságból maga előtt tartotta, készen arra, hogy védekezzen és
támadjon vele. Habár senkit sem szeretett volna megölni, eltökélte, hogy megvédi magát, ha
kell, s ez egy időre még azt is feledtette vele, hogy mi történik, ha valaki erővel elveszi tőle
azt a kést...
Odalopódzott az ajtóhoz, és lélegzetvisszafojtva hallgatózott. Odalent élénk beszélgetést és
nevetgélést, s időről-időre kurjantásokat és tapsokat hallott, mintha valami műsor zajlana, s
annak nézői zajonganának.
Kinyitotta az ajtót, hogy lelopakodjon a földszintre, de szinte nyomban szembetalálkozott
egy lánnyal, aki felfelé jött a lépcsőn. A lány pár évvel lehetett csak fiatalabb Harrynél, s
piszkos, sápadt arcát csapzott, szőke haj keretezte. Rongyokban volt, mint mindenki
Nurmengardban, kezében egy lyukacsos dobozt tartott, amiben valamilyen kistermetű állat
kuporgott.
Harryt megpillantva megdermedt, és félelemtől kerekre tágult szemekkel nézett rá. Harry is
kővé vált – annyira meglepődött, hogy egy tizenéves lányt talált egy efféle helyen –, majd
tekintete a lány arcáról a saját kezében szorongatott véres késre siklott. Azonnal rájött, mire
emlékeztethet éppen a megjelenése, s ennek javítása érdekében leeresztette a kést.

26
 Azonban abban a pillanatban, hogy megmozdult, a lány ijedten sikkantott, és eldobva a
ládikót, kiabálva lerohant a lépcsőn.
- Ludovic, Ludovic!
- Várj, nem akarlak bántani! – szólt utána Harry, mindhiába. Esélye sem volt, hogy utol érje
a lányt egy ilyen sérüléssel, csupán annyit tehetett, hogy minden egyes lépcsőfokért
keservesen megküzdve lassan araszoljon lefelé a földszint irányába.
Már úgyis mindenki tud a házban az ittlétéről, így csak abban bízhatott, hogy nem fogják
gondolkodás nélkül elvágni a torkát, amint meglátják.
Kitartóan haladt lefelé, és csodák-csodájára senki sem jött szembe, hogy elintézze. Egyre
közelebbről hallotta az emberek kiabálását és nevetgélését, s most már mind biztosabb volt
benne, hogy az emberek buzdítanak valakit vagy valakiket. Talán verekedőket?
A földszintre érve Harry egy nagy, bútortalan teremben találta magát, melynek közepén jó
húsz-harminc férfi és nő tömörült, kört alkotva valakik körül, akiket torkuk szakadtából
bíztattak. A kijárat az utcára rajtuk keresztül vezetett, de Harry mégis elindult feléjük, mivel
egyiküket sem érdekelte a jelenléte – kivéve a szőke lányt, aki most egy pocakos férfi talárját
rángatta veszettül, hogy az végre rá figyeljen. A férfi figyelmét azonban ugyanaz az esemény
kötötte le, ami a többi őrjöngőét.
- Ludovic bácsi!
- Ez az, adj neki, ne hagyd magad! – kiabálta a férfi lelkesen. – Most ne zavarj Asti, nem
látod, hogy nem érek rá? ...Ugorj el előle, ugorj!
Harry megpróbálta kikerülni a csődületet, hogy még az előtt eltűnhessen, mielőtt valaki
rátámad a lány védelmében. A tülekedő, mozgolódó emberek egyszerre felkiáltottak, s a
sorfal kicsit szétnyílt, felfedve a kör közepét.
A padlót egy megközelítőleg három méter átmérőjű körben felfeszegették, és alatta mély
gödröt ástak. Ebben folyt két gonosz szemű, manószerű lény párharca, melyekben Harry
erklingekre ismert. Az egyik erkling átdobta a válla fölött a másikat, aki már több sebből
vérzett, s megadta neki a kegyelemdöfést hosszú, kardszerű orrával. A tömeg őrjöngött,
néhányan ünnepelték, mások szidták a győztes bestiát.
Harry a szétnyíló emberfalon át meglátta a kopott taláros varázslót győzködő lányt.
- De Ludovic bácsi, mondom, hogy egy alak van az emeleten, és meg akart támadni! –
hallotta az ijedt hangot. – Meg akart ölni!
A férfi erre végre ránézett.
- Megtámadtak? – kérdezett vissza, aztán elpillantva a lány válla fölött, tekintete véletlenül
találkozott Harryével.
Egy másodpercig egymásra bámultak, aztán mindketten eltátották a szájukat. Harry ismerte
a férfit, és ő is jól ismerte Harryt.
A göndör szőke haj, kerek, kisfiús arc, és görbe orr tulajdonosában Harry Ludo Bumfoltot
ismerte fel, a mágikus sportok és varázsjátékok főosztályának jobb napokat látott vezetőjét,
akivel már közel hat éve nem találkozott.
A férfi némán tátogta a nevét, a lány pedig gyorsan a varázsló háta mögé bújt. Harry csak
állt egyhelyben, lábából csendesen csordogált a vér, és egyszercsak érezte, hogy megint
megfordul körülötte a világ, mint fent a párkányon, mikor lenézett a mélységbe. Tompán

27
érzékelte, ahogy előre bukik, de az esés nem fájt neki. Elmosódott előtte a körülötte tolongó
lábak és a hóna alá nyúló karok alakja, s végre mély álomba zuhant.

***

Mire Harry magához tért, újra beesteledett, s a kitört, rácsos ablakon, ami előtt feküdt,
félhomályos utca képe derengett át. Hasogatott a feje, de ami fölébresztette, az valami szúrós,
könnyfacsaró bűz volt, mely a lábára kent narancssárga krémből áradt.
Hamarosan az is tudatosult benne, hogy akik ellátták a sebét, egy kényelmes kanapéra
fektették – kiszakadt oldala és nyikorgó rugói ellenére ugyanis sokkalta kényelmesebb volt,
mint a rideg kőlap, amin az előző éjszakát tölötte, vagy a durva priccs, ami heteken át szolgált
fekhelyéül. Egy emeleti szobában volt (ezt az ablakon kipillantva állapította meg), de nem
volt egyedül.
Ludo Bumfolt és a szőke leány neki háttal állva beszélgettek a szoba másik felében,
miközben a varázsló az egyik ajtó elbarikádozásában mesterkedett.
- Így ni... – nyögött egyet Mr Bumfolt, miután kiékelte az ajtót egy súlyos kommódos
szekrénnyel. – Mit mondtál, Asti?
- Azt kérdeztem, honnan ismered ezt az embert? – kérdezte fojtott hangon a lány, egyik
kezével Harry felé mutatva. Egyértelmű volt, hogy még mindig feldúlt állapotban van Harry
ijesztő megjelenése miatt.
- Mondtam, hogy még aaa... a börtön előttről – felelte vonakodva Mr Bumfolt. – Egy fiatal
kviddics-tehetség volt, akinek egyengettem a karrierjét...
- Na ne szédíts! – csattant fel a lány. – Láttam a sebhelyet a homlokán. Hiába töltöttem itt az
egész életemet, nagyon jól tudom, hogy csak egyetlen ember visel ilyen heget. Ez Harry
Potter, a kis túlélő.
- Csss! – rémüldözött Mr Bumfolt, s a lány szájára szorította a kezét. – Meg vagy te őrülve,
Asteria? Ha a többi rab felismeri, elevenen fogják széttépni ezt a fiút! Ahogy elnézem, már
majdnem meg is tették...
Mr Bumfolt megfordult, és észrevette, hogy Harry ébren van. Neki arra sem volt ereje, hogy
alvást színleljen, és így kihallgathassa a beszélgetésüket.
- Harry! – suttogta Mr Bumfolt, jól ismert, széles mosollyal az arcán. – Édes fiam, jól
elintéztek...
A lány továbbra is megtartotta a három lépés távolságot, s Harry látta, hogy a kés időközben
átkerült hozzá. Bizalmatlan szemekkel nézett Harryre.
- Mr Bumfolt... – szólt rekedten Harry, és kissé megemelte a fejét. – Maga hogy kerül ide?
- Ezt én is kérdezhetném tőled, drága fiam – csóválta a fejét sóhajtva a varázsló. – Azt
hittem, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén legyőzése után távol tartod magad a veszélyektől.
- Én is azt hittem... – válaszolta Harry, minden kiejtett szóért megküzdve. Köhögött egyet,
mert az orrfacsaró szagú krém már a torkát is kaparta. – Mi ez a vacak, amit a lábamra kent?
- Csak egy kis szurokfű kivonat, szinte mindenhol megterem itt Nurmengardban –
válaszolta félvállról. – A moszathajú banyánál szoktam cserélni, ha épp van mire...
Harry nem tudta mit mondjon, a köszönöm valahogy túlságosan is kevésnek tűnt volna azok
után, hogy ez a nem különösebben szent életű ember hat év után rögtön a segítségére sietett,
28
sőt, még meg is mentette az életét, ha igaz, amit az őt, Harryt széttépni vágyó rabokról
beszélt.
- Nem is tudom mit mondjak... – adott hangot tanácstalanságának.
- Csak mondd meg, hogy kerültél ide! – kérte a férfi.
Asteria tett egy lépést feléjük.
- És áruld el, miért pont a mi ablakunkon másztál be egy késsel a kezedben! – parancsolta
szigorúan, s Harry most valami furcsa, talán németes akcentust érzett ki a hangjából.
Úgy döntött, a rövid verziót adja elő, így hát elmondta, ki zárta be ide (Mr Bumfolt és
Asteria a Névtelen hallatán kórusban szörnyülködtek), és hogy fogalma sincs, hová tűnt Ron
és Hermione.
- Ron és...? – ráncolta a homlokát Mr Bumfolt. – A két barátod a Roxfortból? Ők is itt
vannak?
- Igen – bólintott rá Harry. – Az ő keresésükre indultam, mikor jöttek a vérfarkasok...
Asteria a szája elé kapta a kezét.
- Kint bóklásztál teliholdkor? – kérdezte úgy, mintha erősen kételkedne Harry
épelméjűségében.
- Ez nagy botorság volt, kedves fiam – csóválta a fejét Mr Bumfolt.
- Tudom – motyogta Harry fáradt hangon. – Felmásztam ennek az épületnek a tetejére... de
akkor... – emlékezett vissza az előző este történtekre, és a furcsa szörnyre, mely azt ígérte,
hogy megfizet még az átszúrt kezéért. – Valami megtámadott a tetőn. Valami szárnyas
élőlény bújt meg a szobor mögött... Sárga szemei voltak, és nagy karmai.
- Egy hárpia – vágta rá Asteria rögtön.
Harry kérdő tekintettel nézett rá.
- Úgy van, erre felé sokan tanyáznak – magyarázta Mr Bumfolt. – Egész kolóniájuk van a
városfalakon kívül. Néha bejönnek vadászni, felkapnak egy-egy soványabb embert, aztán
elviszik, és megeszik... Biztos téged is kinézett magának az egyikük.
Harry soha sem hallott még hárpiákról ezelőtt, leszámítva a híres holyhead-i kviddics-
csapatot.
- Nagy szerencséd volt, hogy el tudtad kergetni – szólt a varázsló. – A hárpiák nagyon
veszélyesek, még Amos Diggorytól tudom, hogy a legagresszívebb varázslényekként vannak
számon tartva.
- Varázslények? Úgy érti nem bestiák? Értelmes lények? – kérdezte Harry.
Mr Bumfolt vicces kis mozdulatot tett a fejével, jelezve, hogy erősen kételkedik a hárpiák
értelmi színvonalában.
- Akként vannak nyilván tartva – adta meg végül a diplomatikus választ, majd hirtelen témát
váltott: - Apropó Amos... Hogy van az én öreg Diggory barátom? Kiheverte már a fia
elvesztését?
- Nem, nem igazán... – felelte Harry. Egy pillanatig megfordult a fejében, hogy megemlíti
Ciaran Diggory esetét Mr Bumfoltnak, de aztán meggondolta magát. Sokkal lényegesebb
dolgokról kell beszélniük, mint arról a fiúról, aki elhagyva a szerető családi légkört, beállt a
feketemágusok közé.
- Sajnálattal hallom – sóhajtotta Mr Bumfolt. – Borzalmas, ami azzal a szegény fiúval
történt, borzalmas...
29
 - Ami utána történt, még borzalmasabb – mondt sötéten Harry. A varázsló érdeklődve
figyelt rá. – Mennyit tud Mr Bumfolt? Mióta van itt?
Ludo Bumfolt arcán látszott, hogy nem szívesen beszélne erről, de a végén azért mégis
kinyögte a választ:
- Lassan négy éve.
Harry homlokráncolva gondolkozott.
- Akkor honnan tudja, hogy legyőztem Voldemortot?
Mr Bumfolt akkorát nyikkant a név hallatán, mintha bolha csípte volna meg. Harry már jó
ideje nem találkozott senkivel, aki ennyire félne a névtől. Az emberek többsége még mindig
borzongva ejtette ki, emlékezvén a rémtetteire, de már egyre kevesebben voltak azok, akik
tényleg féltek volna tőle.
- A... a börtönbe is e-eljutnak a hírek... – dadogta a varázsló. – Főleg az ilyen n-nagy hírek.
- Igen, elég nagy híred van errefelé! – szólt közbe Asteria, aki egyáltalán nem tűnt ijedtnek
Voldemort nevétől.
- És ön miért került börtönbe, Mr Bumfolt? – kérdezte Harry, eleresztve a füle mellett a lány
megjegyzését.
A varázsló megint csak vonakodva válaszolt, kerek arca egészen elvörösödött.
- Hát... ööö... tudod Harry, nekem... szóval... Bajba keveredtem – bökte ki végül. – A
Trimágus Tusa idején már tartoztam némi...ööö... összeggel egy kobold uzsorásnak, és
fogadtam rád, hogy megnyered a versenyt. Mivel hát... te és az a szegény Diggory fiú
döntetlent játszottatok, a koboldok nem engedték el a tartozásomat. Ezért... hát kénytelen
voltam meghúzni magam egy ideig.
- A Trimágus Tusa? – suttogta Asteria. – Te részt vettél a versenyen?
Harry csak halványan emlékezett vissza a történtekre: hogy Bumfolt mindig segítőkész volt,
és végig kivételezett vele a versenyek során, kéretlen tanácsokkal akarta ellátni őt – azután
pedig lelépett Fred és George Weasley összes megspórolt pénzével, amiből a fiúk a
varázsvicc üzletüket akarták felvirágoztatni.
- Szóval a koboldok végül utolérték? – kérdezett rá Harry.
Mr Bumfolt dadogott egy sort, végül röstelkedve bólintott.
- Igen... így történt... – Megtörölte izzadó homlokát, és ellépett Harry ágyától, látszólag
azért, hogy ellenőrizze a torlaszt az ajtó előtt. – Most pedig itt vagyok... azaz itt vagyunk –
kacsintott gyerekesen Asteriára, aki visszamosolygott rá.
Látszott rajta, hogy neki semmi kedve olyan beszámolót tartani a számára vadidegen
Harrynek, mint ahogy Bumfolt tette, de rosszindulatú arckifejezése is átadta már a helyét
egyfajta tartózkodó érdeklődésnek.
- Az első napok borzalmasak, de ha az ember megismerkedik néhány helybélivel, egész
gyorsan meg lehet szokni itt az életet – folytatta a mesélést Bumfolt, könnyednek tettetett
hangsúllyal, amiből azért Harry kihallotta a börtönélet okozta reményvesztettséget és
csüggedtséget. – Gyorsan megtaláltam a helyem, mert rájöttem, mi kell itt az embereknek:
egy kis szórakozás! Igen szórakozást mondtam... Ne nézz így rám, te gyerek! – hőbörgött a
férfi Harry fintorgó arcát látva. – Egy kis vidámságért még fizetni is hajlandóak. Úgyhogy
most állatviadalokat szervezek. Erklingekkel, botsárkákkal, ami éppen akad... És az emberek

30
fogadnak rájuk! El se hinnéd, mi mindent tesznek fel az állatokra: legtöbben étellel fogadnak,
vagy ruhában, fegyverekben, de volt, aki a rabszolgáját tette fel...
- Rabszolgáját? – visszhangozta döbbenten Harry.
Mr Bumfolt bólogatott.
- Úgy a legkönnyebb ételhez jutni ezen a helyen, ha nem tudod megvédeni magad.
Felajánlod a szolgálataidat valakinek, aki onnantól kezdve... hát, el tudod képzelni. Asteria is
szolgasorban volt, amíg a pasas fel nem dobta a bakancsát – bökött fejével a mellette
szobrozó lány felé, aki erre kissé elpirult. - Asteria már jóval előttem itt volt. Még a szüleivel
zárták be ide, akik nem sokkal később...
Bumfolt elhallgatott, a lány pedig elfordította a tekintetét, és ködös szemekkel kibámult az
utcára. A törött ablak előtt épp ekkor suhant el egy hárpia.
Harry maga is kitalálta az elharapott mondatból, mi történhetett, egyvalami azonban nem
fért a fejébe:
- Hogy lehetséges, hogy ide családokat és gyerekeket is bezárnak? – értetlenkedett. – Ez
nem törvényellenes?
Meglepetésére Asteria keserűen felnevetett.
- Törvény?! – legyintett vékony, hófehér kezével. – Az egész börtönváros a Névtelen
uralma alatt áll. Itt nincsen törvény. Mindenkit bezárnak ide, aki valaha is az ő útjában állt.
- De hát a norvég hatóságok...? Miért hagyják ezt?
Most Bumfolt hallgatott, és Asteria nyelve eredt meg korábbi hallgatag viselkedése ellenére.
- Nem tudnak a Névtelenről. Olyan jól váltogatja az arcait, és a neveit, hogy a
minisztériumban azt hiszik, minden a legnagyobb rendben van Nurmengardban. A Névtelen
egyszerre több embernek adja ki magát, és mindent a kezében tart. Ez az egész város az ő
egyedüli kis királysága...
Harry csendben megemésztette a hallottakat. Szóval itt mindent a Névtelen irányít? Talán
Ron és Hermione eltűnésében is benne van a keze, gondolta. Elképzelhető, hogy ez egy
agyafúrt terv lenne arra, hogy megszerezze tőle a Pálcák Urát? Ha így van, könnyen lehet,
hogy csapdába sétál, ha elkezdi keresni a barátait. Azonban valamire még a Névtelen sem
gondolhatott: hogy van itt valaki, aki ismeri Harryt.
- Ha ez igaz... – szólt Harry, felnézve Asteriára, és Mr Bumfoltra – akkor mindenképpen
meg kell találnom a barátaimat. És nagyon hálás lennék, ha segítene nekem...
Mr Bumfolt a fejét csóválta.
- Ezzel a lábbal nem keresel meg senkit, még legalább egy hétig.
- Egy hétig? – hüledezett Harry. – Nem értette, amit mondtam? A barátaim veszélyben
vannak! Meg kell találnom őket!
A varázsló csitítólag a szája elé tette az ujját.
- Nem várhatok itt egy hetet tétlenül...!
- Maradj már csöndben! – rivallt rá suttogva Asteria.
Most már Harry is hallotta: az ajtó felől kaparászó hangok és valami nagy állat csaholása
hallatszott.
- Vérfarkas – tátogta némán Mr Bumfolt, és megmarkolta az övébe rejtett kését, mely
hasonló szerzemény volt, mint Harryé. – Érzi a szagunkat, tudja, hogy itt vagyunk.
- Feljönnek az emeletre is? – kérdezte Harry szintén hangtalanul.
31
 Asteria bólogatott.
- Néha – felelte, s kissé kifújta magát, mikor hallotta, hogy a szörnyeteg továbbáll. – Ha
valami hülye nem zárja be jól a földszinti ajtót, bejönnek a házba is. Ezért kell a szobaajtókat
is eltorlaszolni.
- Többen is laknak itt? – tette fel az újabb kérdést Harry.
A lány vállat vont.
- Ha ezt te lakásnak nevezed, akkor a válasz igen. Öt szoba foglalt ebben a házban. A többi
rész lakhatatlan. Állítólag vannak olyan házak, amik teljesen tele vannak.
- Ilyen sok fogoly van Nurmengardban?
Bumfolt ciccentett egyet a nyelvével.
- El se hinnéd mennyien. Vérfarkasok, félóriások, vámpírok, még koboldok is. Mindenkinek
megvan a maga baráti köre.
Harry figyelmesen hallgatta, mit mesél a varázsló a nurmengardi bandákról.
- Maga nagyon jól ismeri őket – vonta le a következtetést.
- Négy év múlva te is jól ismered majd a helyet, ha élsz egyáltalán addig – hangzott a nem
túl bíztató válasz, de Harry eleresztette a füle mellett.
- Szükségem van a segítségére, hogy megtalálhassam a barátaimat – kérte újra esdeklő
arccal, és nem kellett színlelnie az elkeseredettséget.
Asteria megint felöltötte korábbi goromba arckifejezését.
- Ludovic bácsi már így is épp elég sokat segített! – csattant fel. – Köszönetképpen
belerángatnád a zűrös ügyeidbe?
Mr Bumfolt csitítóan tette kezét a lány vállára.
- Asti, hagyd...
De a lány nem tágított.
- Tudom én, miféle zűrös alak vagy te! – dohogta. – Tavaly volt itt egy angol varázsló, aki
szép kis történeteket mesélt a ti kis háborútokról. Ha csak a fele is igaz annak, amit rólad
mondott, akkor tudd meg, hogy te vagy a legveszélyesebb ember ezen a nyomorult helyen!
Harry és Asteria farkasszemet néztek egymással, Mr Bumfolt pedig kettőjük közt kapkodta
a tekintetét. Harry rájött, hogy egy cseppet sem kedveli ezt a lányt, és a szőke hajával, sápadt,
dölyfös képével és az egész arckifejezésével, ahogyan e pillanatban ránézett, mindenben
Draco Malfoyra emlékeztette. Harry állta a tekintetét, míg a lány végül félre nem nézett.
Ekkor Mr Bumfolt is megszólalt.
- Asteria drágám, ne félts engem – mondta a varázsló. – Harry régi barátom... (ebben Harry
nem volt olyan biztos, de most semmi pénzért nem szólt volna közbe), és a segítségemre
szorul. Ígérem, hogy távol maradok a bajtól – tette hozzá, Asteria szigorú pillantását látva.
Harry elgondolkozott rajta, vajon miféle kapcsolat lehet kettejük között. Úgy néz ki, Mr
Bumfolt a szárnyai alá vette a lányt, és vigyáz rá, de egyúttal az is látszik, hogy Asteria
képviseli a józan észt kettejük közül. Ludo Bumfolt – ahogy az egy egykori merész kviddics-
játékoshoz illik – sokkal inkább a „fejjel-a-falnak”-típusnak tűnt.
Asteria leeresztette karba tett kezeit, és dühösen szusszant egyet.
- Ahogy akarod, Ludovic bácsi – morogta válaszul. – Segíts a barátodnak, de ne hősködj!
Csak vezesd körbe, mutasd be azoknak, akiket ismersz, de kérlek, ne keveredj bele semmibe!
A múltkor is az a banya...
32
 Mr Bumfolt azonban atyai mosollyal az arcán feltartotta a kezét.
- Szót se többet, kicsi lány! Vigyázni fogok magamra. – Ezt követően Harryhez fordult. –
Azt azonban meg kell értened, hogy még pár napot pihentetned kell a lábad. Most fel se bírnál
állni...
Harry beletörődve bólintott, mert mikor megmozdította a büdös kenőccsel kezelt lábát, azt
olyan nehéznek érezte, mintha Mr Bumfolt gyógyír gyanánt ólomsúlyokat aggatott volna rá.
- Helyes! – csapta össze két tenyerét a varázsló, és valamiért roppant elégedettnek tűnt,
mintha nem is Harry, hanem ő kérte volna, hogy induljanak Ron és Hermione felkutatására. –
Jó éjszakát mindkettőtöknek, aludjatok jól!
Azzal elvonult a helyiségből nyíló egyik kisebb szobába, majd Asteria is követte, miután
még egy fenyegető pillantást vetett a rozzant kanapén fekvő Harryre, azt üzenve, hogy: „Jajj
lesz neked, ha Ludovic bácsinak csak egy haja szála is meggörbül!”.
Ahogy becsukódott mögötte szobája ajtaja, úgy jelent meg a fal mellett lustán támaszkodó
Al, ezúttal fekete köpenye nélkül, közönséges mugli viseletben, arcán széles vigyorral.
- Na, miről maradtam le? – kérdezte a fiú, mire Harrytől csak egy goromba mordulást kapott
válaszul.

33
 - Negyedik fejezet -

A hentesüzlet
Mr Bumfolt nem hazudott, Harry valóban ágyhoz kötve maradt még napokig. Állapota a
teljes zsibbadtság és a lüktető fájdalom között ingadozott, s ennek tetejébe még be is
lázasodott, ami csak rontott a helyzeten. Egyre valószínűbbé vált, hogy a hárpia karmolása
valamiféle mérgező hatással bírt, mert mikor Bumfolt egy alkalommal a kötését cserélte, és
lemosta a lábáról a megbarnult krémet, Harry vetett egy bátortalan pillantást a sebre. Utólag
azonban már azt kívánta, bár ne tette volna; a három párhuzamos barázda mentén a bőr
egészségtelenül kifehéredett, bizarr, kékes-zöldes erek dagadtak ki körülötte egyértelmű jelét
adva a sérülés elfertőződésének.
- Én megmondtam, Harry – csóválta a fejét Mr Bumfolt. – Ezzel egy darabig még nem állsz
lábra. Ilyen sebekkel...
- De ugye nem fog szárnyam nőni? – kérdezte Harry nem minden félelem nélkül.
Asteria elnevette magát, és letette a kezében tartott erklinges ládát egy rozoga székre. A
benne mocorgó manószerű bestia izgatottan szimatolni kezdett, mikor megérezte a vér szagát.
- A hárpiák nem így születnek, te észlény! – szólt Harryhez, leplezetlen gúnnyal a
hangjában. – Csak a vérfarkas-kórt lehet elkapni harapással vagy karmolással. Azt hittem, a
kis túlélőnek legalább van ennyi esze.
- Asteria... – szólt rá atyai jóindulattal Mr Bumfolt, mire a lány megvonta a vállát, és kivitte
a szobából az erklinget.
Harry sziszegve figyelte, ahogy a varázsló friss kenőcsöt ken a sebre.
- Nem nagyon kedvel engem – jegyezte meg halkan Harry, mikor az ajtó becsukódott
Asteria mögött.
- Ne csodáld – dünnyögte Mr Bumfolt, és egy utolsó igazítással rögzítette az új kötést. – A
vérében van.
Harry összeráncolta a homlokát.
- Ezt hogy érti, Mr Bumfolt?
- Tudod mi Asteria családneve? – kérdezett vissza a varázsló, kissé szorongó
arckifejezéssel; sűrűn az ajtó felé pislogott, ahol a lány kiment.
Harry nemet intett a fejével.
- Grindelwald. Asteria Grindelwald a neve – bökte ki végül Mr Bumfolt, meghökkentve
ezzel páciensét.
- Nem tudtam, hogy Grindelwaldnak gyermekei voltak! – Akárcsak Mr Bumfolt, ő is a
csukott ajtó lapját bámulta, mintha a szőke lányt látná a helyén állni.
- Asteria a dédunokája. A szüleit is ide zárták a nagyszüleivel, meg a dédapjával együtt.
Harry ezen egy pillanatra elgondolkozott.
- De én úgy hallottam, hogy Grindelwald felesége az életét áldozta, hogy legyőzzék őt...
Mr Bumfolt kissé lesajnáló pillantást vetett rá, ahogy elhaladt az ágya mellett, és felkapta a
kötszeres tálcát.

34
 - Gondolod, hogy érdekelte a minisztériumot? – nézett vissza rá az ajtóból. – Drága fiam, én
eltöltöttem tíz nyomorúságos évet a londoni mágiaügyi minisztériumban, és esküszöm neked,
hogy ezen a helyen nem történik annyi igazságtalanság, mint ott.
Habár Mr Bumfolt összehasonlítását kissé túlzónak találta, Harry tudta, hogy van igazság a
szavaiban. Kingsley Shackleboltra gondolt, a mágiaügyi miniszterre, aki belülről szabotálta a
Ciaran Diggory utáni nyomozást, mert Ciaran könnyedén romba dönthette a karrierjét.
- Na de akkor is... – értetlenkedett Harry. – Hogy lehet még a dédunokáját is bezárni azért,
amit tett?
- Talán kérdezd meg tőle – felelte a varázsló. – Majd ha jobban megkedvel.
Azzal becsukta maga mögött az ajtót, s Harry magára maradt a gondolataival. Kissé
bűnösnek érezte magát amiatt, hogy a legkevésbé sem érdekli a Diggory-fiú sorsa, pedig
önmaga előtt nem hazudhatott: most, hogy Ron és Hermione veszélyben voltak, az se
érdekelte volna, ha Ciaran olyan mélyre süllyed a fekete mágiában, mint egy halálfaló.
Talán már meg is történt, gondolta. Mikor utoljára látta a fiút, az fekete talárban, a Névtelen
csatlósainak maszkját viselve nézte, ahogy társai átvezetik őt, Ront, Hermionét és az ájult
Dawlisht a Nurmengardi hídon.
Dawlish!
Hiszen van itt még valaki, aki segíthet neki, méghozzá egy auror – Harryt egy pillanatra
egészen felvillanyozta a gondolat, hogy Dawlish segítségével könnyebben megtalálhatná a
barátait, de aztán eszébe jutott, hogy a magatehetetlenül velük hurcolt aurort nem zárták be
abba a börtönbe, ahová őket csukták. Vajon mi történhetett vele? Él-e még egyáltalán? Harry
eltökélte magában, hogy megkérdezi erről Ludo Bumfoltot.
Erre csupán az esti vacsoránál került sor, amit a szobában költöttek el közösen – Mr
Bumfolt a földön kuporogva, Asteria a rozoga széken ülve, a lehető legtávolabb a kanapén
heverésző Harrytől. Al, akár egy baljós, sötét árnyék, az egyik sarokban állt, és ezúttal a szőke
lányt nézte; Harry küldött felé egy megbotránkozó pillantást. Sovány koszt volt: száraz kenyér
és sült patkányhús, amit Asteria a csatornában fogott, mikor Mr Bumfolttal varázslényeket
keresgéltek a viadalokhoz.
- Mi az, Potter, nem ízlik a patkány? – kérdezte Asteria, félreértve Harry fintorgását. –
Máshoz szokott az úri gyomrod?
- Asteria! – sziszegte neki Mr Bumfolt. Al halkan röhögcsélt a háttérben.
Harry nem vette magára – a mardekárosoktól sokkal csúnyább sértéseket kellett elviselnie
roxforti évei során – sőt, még el is mosolyodott kissé.
- Ami azt illeti, életem első tizenegy évében jó párszor volt, hogy éjszaka kellett kiosonnom
a gardróbszekrényből, hogy ételt lopjak a hűtőből, mert napokig nem kaptam semmit.
- Gadlóbszeklénybő’? – csodálkozott teli szájjal Mr Bumfolt, s emiatt a felét a padlóra
köpte.
- Igen, egy lépcső alatti gardrób volt a szobám, amíg a nagybátyáméknál laktam – bólintott
Harry, és legyűrt még egy falatot a rágós húsból.
Mikor a patkányhús végre elfogyott, és Asteria összekapkodta a tányérokat, hogy átvigye a
másik szobába, Harry elérkezettnek látta a pillanatot, hogy kicsit bővebben érdeklődjön
Bumfolttól a Nurmengardi rabok felől.

35
 - Mr Bumfolt – szólt Harry a fogait piszkáló varázslóhoz, aki egy hümmögéssel jelezte,
hogy figyel. – Mikor elfogtak minket, volt velünk még egy ember... egy auror, John Dawlish.
Nem tud róla valamit?
- Nem... nem hallottam róla... – vakargatta a fejét szórakozottan. – Na persze a
minisztériumban ismertem. Emlékszem, egy alkalommal még a Kviddics Világkupadöntő
előtt járt az irodámban, hogy kifejtse a véleményét a biztonsági óvintézkedésekről, de
szörnyen unalmas pasas volt, úgyhogy gyorsan leráztam... – magyarázta Mr Bumfolt. –
Szóval ő is ide került?
- Igen – bólintott Harry. – De nem zárták be velünk együtt a börtönbe. Igazából nem tudom,
mit csináltak vele... – vonta meg a vállát tanácstalanul. – Mindenki mást megöltek, aki ott volt
a Dursmtrangban, és az ellenségük volt. Talán ő is ugyanerre a sorsra jutott.
Mr Bumfolt elgondolkodva hümmögött tovább, Al pedig ellépett a faltól, s elhaladva a
visszatérő Asteria előtt, a varázsló arcát tanulmányozta.
- Mire gondol, Mr Bumfolt? – kérdezte Harry.
- Nem hiszem, hogy megölték azt az aurort – csóválta a fejét derűs arccal Bumfolt. – Ami
azt illeti, szerintem épp hogy igyekeznek életben tartani őt!
Harry ezen jól meglepődött.
- Miért tennének ilyet? – tárta szét a karjait. El sem tudta képzelni, hogy miért számítana
nekik éppen Dawlish, mikor Madame Maxime-ot, Molohot, McGalagonyt, és azt a sok másik
híres boszorkányt és varázslót lemészárolták.
- Nos... ööö... – kezdte Mr Bumfolt zavartan, de Asteria közbevágott:
- De hisz ez egyértelmű... – sóhajtotta kissé unottan, erősebb akcentussal, mint máskor. –
Azért, hogy átvegyék a helyét. A Névtelen parancsára az értékes embereket mindig megőrzik
itt Nurmengardban, az északi börtönépületben.
Harry látta, hogy Al mennyire figyel, és ez az ő érdeklődését is felkeltette. Elképzelhető,
hogy a fiú erről nem tudott, vagy csak reméli, hogy olyasmi is elhangzik majd itt, ami a
segítségére lehet, ki tudja miben?
Aztán eszébe jutott Harrynek, hogy a Névtelen is erről beszélt McGalagonynak a Trimágus
Tusa harmadik fordulója után, mielőtt elszabadult a pokol. Azt mondta neki, hogy az ő
képében fog visszatérni a Roxfortba, hogy azt is megszerezze a Negyedik Torony Körének.
- Hogyan akarják átvenni a helyét? Talán... talán megszállják, vagy...? – találgatott Harry.
Asteria türelmetlenül felciccentett.
- Te tényleg ennyire hülye vagy, Potter? – hőbörgött Mr Bumfolt tiltakozása ellenére. –
Megszállják? Az embereket nem lehet megszállni! (- Na, erről tudnék mesélni... – gondolta
Harry, de nem tette szóvá.) Én Százfűlé-főzetről beszélek! Egyáltalán tudod, hogy mi az?
- Igen, volt már hozzá szerencsém – dörmögte Harry, eleresztve a füle mellett a sértéseket. –
Szóval életben tartják őket arra az esetre, ha fontossá válnának, és hajszál kellene tőlük.
- Mifelénk általában körömdarabot használnak, de lényegében igen, erről van szó.
Akkor különösen óvatosnak kell lennie, gondolta Harry. Nem tudhatja biztosan, hogy ki
barát és ki ellenség. Igaz – gondolt bele – eddig sem tudhatta sohasem. A Névtelen is átverte,
akárcsak régebben az ifjabb Barty Kupor. Noha Voldemort emberei csak ritkán folyamodtak a
Százfűlé-főzethez, úgy tűnik, a Névtelen az egész stratégiáját erre alapozza.

36
 - Látta már valaki a Névtelen igazi arcát? – kérdezte egy hirtelen ötlettől vezérelve, s látta,
hogy Al felkapja a fejét erre a kérdésre.
Mr Bumfolt azonban határozottan megrázta a fejét.
- Nem hiszem, hogy létezik élő ember, aki látta annak a nőnek az arcát – mondta. – Mindig
máshogyan néz ki, bár vannak olyan arcai, amiket újra és újra elővesz és használ. Úgy tudom,
azokat az alanyokat is az északi börtönblokkban őrzik. Az, meg a városháza az egyetlen hely,
ahová semelyik rab sem mehet...
Mr Bumfolt szavait hallva egy dolgot szűrt le Harry: hogy az itteni foglyok még nála is
kevesebbet tudnak a Névtelenről. Látszólag mindenki abban a hiszemben él, hogy a titokzatos
feketemágus egy boszorkány, s mindig nők képében mutatkozik. Harry azonban tudta, hogy
valójában férfi; tekintete találkozott a kissé csalódottnak tűnő Al pillantásával.
Nem világosította fel a Névtelenről sem Bumfoltot, sem a lányt – talán el se hinnék, ha
mondaná, és még jobban elásná magát Asteria előtt. Már így is tartott tőle, hogy a
Grindelwald-lány nem hagyja majd, hogy Mr Bumfolt segítsen neki Ron és Hermione
keresésében, márpedig ez nagyon megnehezítené a dolgát. Így hát csöndben maradt, és csak
megköszönte a vacsorát – magában pedig azt kívánta, bár Mrs Weasleyt is idezárták volna
velük, minden konyhai felszerelésével együtt...
A kenőcstől és a pihentetéstől Harry lába fokozatosan javult a következő napokban. Eleinte
még csak annyit tudott elérni, hogy segítség nélkül ki tudott bicegni a vécére. A
mellékhelyiség ugyan egy hétköznapi angolvécé volt, azonban az évek során elvesztette
minden fő higiéniai funkcióját, ami miatt orrfacsaró szagok árasztották el az emeletet,
ahányszor csak valaki kinyitotta az ajtaját.
Később már egyre jobban kezdett visszatérni az erő Harry lábába, s a hárpiával való
rosszemlékű találkozás után egy héttel már a lépcsőmászás sem okozott neki gondot, és volt,
hogy segített Asteriának levinni az erklinges ládákat a földszintre. Erre a nagylelkűségi
rohamra a kettejük közti nem éppen baráti viszony javítása miatt vette rá magát, s néha már
elérte, hogy a lány egy barátságosabb pillantással vagy egy köszönömmel jutalmazza a
segítségét. Ilyenkor még ahhoz is volt kedve, hogy válaszoljon Harry kérdéseire.
- Ludovic bácsi találta ki, hogy nyissuk meg ezt a kis szórakozó helyet a helyi vadállatokkal
– mondta, mikor Harry megkérdezte, hogy honnan jött az állatviadal ötlete. – Két másik itt
lakóval dolgozunk össze. Az egyikük csak Medusának mondja magát, nagyon titokzatos, és ő
főzi a legerősebb italt a városban. Senki se tudja, hogyan és miből csinálja, de a nézőknek
ízlik. A másik egy vén boszorkány, aki a másodikon lakik, ő csereberéli azokat a kacatokat,
amiket a fogadásokon itthagynak a nézők.
Harry letette a vihogó hangú erkling dobozát a hevenyészett „aréna” mellé, majd
kinyújtóztatta tagjait, és vakargatta a lábán a sebhelyet. Most, hogy a nyílt seb már behegedt,
folyton viszketett, az őrületbe kergetve ezzel Harryt.
- Mindenki csak lim-lomokkal kereskedik? – faggatta tovább a lányt.
Ő is letette a másik dobozt, amiben ezúttal egy orrontó furkász forgolódott körbe-körbe
izgatottan szimatolva, és megtörölte izzadt homlokát.
- A legtöbben étellel. Van itt mindenféle állat, de a legtöbbet elég nehéz elkapni varázspálca
nélkül – magyarázta, miközben ütemesen rugdosta az erkling ládáját, hogy tovább hergelje az

37
állatot. – Aztán vannak, akik a helyi fizetőeszközt használják, de azt csak a vérfarkasoknál
lehet beváltani.
- Miféle fizetőeszköz? – csodálkozott Harry. Ő ugyanis még senkinél sem látott
pénzérméket, pedig előző nap elejétől a végéig megnézte az állatviadalt – habár egyáltalán
nem tetszett neki, amit látott, de már megunta, hogy mindig ugyanaz a négy fal veszi körül.
- Ekkora kis pici kőkockákat használnak, amiket a farkaskirály jelölt meg – mutatta a
tenyerén a lány, mintha a kezében tartana egyet. – Belekarmolta a saját jelét mindegyikbe...
Hogy ne lehessen hamisítani! – tette hozzá kissé erélyesebben, Harry értetlen arcát látva.
- És mit lehet venni rajta? – kérdezte a fiú, mikor visszaindultak az emeletre a székekért.
- Mindenfélét – vonta meg a vállát Asteria. – Amit éppen árulnak a vérfarkasok.
Nurmengard közepe felé tanyáznak, a városháza mellett. Egy egész piacuk van ott mindenféle
vacakkal, meg még egy büfét is felállítottak, ott árulják, amit fognak. A vérfarkasok jól
vadásznak.
- Azt elhiszem... – dörmögte Harry, arra gondolván, hogy legutóbb ő is majdnem
vacsoraként végezte.
Ez után a székeket is lehozták az emeletről, és felállították sorban az aréna körül. Asteria
ugyan váltig állította, hogy teljesen fölösleges kitenni őket, mert mindig mindenki állva
szurkol a bestiáknak, Mr Bumfolt azonban kitartott amellett, hogy a székek látványa
vendégcsalogató, és igenis fel kell állítani őket.
Harry az egy hét alatt megállapította, hogy Ludo Bumfolt semmit sem változott: ugyanolyan
hévvel vetette bele magát minden állatviadal megszervezésébe, mint a Trimágus Tusa vagy a
Kviddics Világkupa előkészítésébe, és a viadalok alatt teljes extázisban szurkolt épp annak a
bestiának, amelyikre a legtöbb pénzt tette. Az esti műsor előtt pedig azt is észrevette, hogy a
becsületességen is maradt még mit csiszolnia a varázslónak: feltűnt neki ugyanis, hogy a
délelőtt fogott furkászt egy különös, füstölgő lével itatja, annak ellenére, hogy a szegény
állatnak semmi kedve sem volt hozzá. Mikor Bumfolt észrevette, hogy Harry őt nézi, csak
elvigyorodott, és azt mondta, hogy a bájitalt Medusa főzte, csak azért, hogy kitartóbbak
legyenek az állatok.
- Persze, én meg most jöttem le a falvédőről... – dörmögte az orra alatt Harry, de nem fűzött
hozzá mást, hiszen Mr Bumfolt mégiscsak megmentette és meggyógyította.
Az aznap esti állatviadalra ugyanolyan sokan jöttek, mint az előzőre, s Harry arra is rájött,
hogy többségük visszatérő vendég. Szinte mindenki az erklingre fogadott, egyedül Bumfolt
tett fel egy jó állapotban lévő karosszéket, egy vastag takarót, és tíz kőpénzt az orrontó
furkászra. Harry meg sem lepődött rajta, mikor a fürge kis állat körbeugrálta a manószerű
lényt, és hegyes ásókarmaivel megszorongatta a torkát.
- Haha! Ebből holnap bevásárolunk, Asti! – kurjantotta Mr Bumfolt, mikor összeszámolta a
kőpénzeket, amiket bezsebelt az erkling veresége után. – Elmegyünk a piacra, és végre
megvesszük azt az asztalt, amit a múltkor kinéztünk! Akkor végre tudunk rendesen is
vacsorázni...
Szóval Bumfolt holnap kimegy a városba, gondolta Harry. Ideje lenne emlékeztetni az
ígéretére, mert Ron és Hermione talán egyre messzebbre kerülnek minden perccel.

38
 Megvárta, amíg az emberek Medusa kotyvalékaitól mámorosan eltámolyognak, Asteria
pedig felmegy az emeletre az egyik dobozzal, s akkor odament a nyereményét számolgató, és
izgatottan motyogó Bumfolthoz
- Bevált, hehehe... de még mennyire... mondtam, hogy senki se fogadna egy furkászra...
- Mr Bumfolt! – szólította meg Harry.
- Hmmm? – A varázsló fel se nézett a kis bőrerszénybe pakolt kőkockákról.
Harry megköszörülte a torkát.
- Egy hete azt ígérte, hogy ha felgyógyulok, akkor segít megkeresni Ront és Hermionét –
mondta halkan Harry. – Azt hiszem, itt lenne az ideje...
Mr Bumfolt végre felkapta a fejét, és kissé elcsodálkozott, de aztán felderült a tekintete, és
szaporán bólogatni kezdett.
- Igen, ezt ígértem, és be is tartom! – harsogta jókedvűen. – Szóval, úgy érzed, a lábad kibír
már egy hosszabb sétát a városban?
Harry válaszol ugrált néhányat egyhelyben; a lábában minden ugrásnál végigcsapott a
fájdalom szikrája, de még elviselhető volt.
- Kibírom – mondta egy vállrándítással. – A futás már nem biztos, hogy menni fog.
- Ha velem vagy, nem kell futnod semmi elől – legyintett Bumfolt, kissé túlságosan is
magabiztos vigyorral az arcán, ami egyáltalán nem nyugtatta meg Harryt. – Engem itt
mindenki ismer, és nem fognak bántani. Különben is, pénzt költeni megyünk, és azt szeretik –
kocokgtatta meg a kőkockás erszényt. – Közben pedig körbeérdeklődünk.
Harry bólintott, és megköszönte a segítségét, olyan kedvesen, ahogy csak tellett tőle.
- Ugyan, nem tesz semmit! – legyintett megint Mr Bumfolt, amitől kezdett úgy tűnni,
mintha folyton-folyvást legyeket hajkurászna – vagy ha nagyon igyekezne elterelni valamiről
a figyelmet.
- Akkor holnap indulunk is, rendben? Ne aggódj, megtaláljuk Rodot és Hermóniát... – Ez
után jó éjszakát kívánt, és elindult felfelé a lépcsőn.
- Mr Bumfolt! – szólt utána Harry kissé hangosabban.
A varázsló megtorpant, és visszafordult felé.
- Miért segít ilyen lelkesen? Mi az, amire számít? – Megpróbált olvasni a férfi tekintetében,
de nem tudott rájönni, miféle hátsó szándéka lehetne. Kíváncsi lett volna Al véleményére is,
de a fiú az állatviadal kezdete óta nem volt itt, megint eltűnt, hogy a dolgát végezze.
- Mire számítok? Nem értem, mire célzol, Harry – csóválta a fejét nevetgélve Mr Bumfolt. –
Megkértél, hogy segítsek megtalálni a barátaidat, és én segítek! Ki másra számíthatnál ezen a
helyen, nem igaz? Meg aztán... megmondtam már régen is: megkedveltelek, na! Most pedig
jó éjszakát, és zárd be jól az ajtókat!
Azzal felszaladt a lépcsőn, és hamarosan ajtócsukódás hallatszott.
Megkedvelt, mi? Persze, hogy emlékszem – gondolta Harry. Ahogy arra is emlékezett, hogy
Ludo Bumfolt még soha semmit sem tett úgy egész életében, hogy nem származott volna
belőle haszna.

***

39
 Harry szinte semmit sem aludt aznap éjjel, egyfolytában Ron és Hermione járt a fejében.
Hiába próbálta kikapcsolni az agyából a szörnyű gondolatokat, nem bírt szabadulni attól a
képtől, hogy két elválaszthatatlan barátja áldozatul esik a vérfarkasoknak vagy a hárpiáknak,
vagy ki tudja miféle rémségnek, ami ezen a helyen él. Akkor érzett egyedül hasonló félelmet,
mikor a horcrux-vadászat napjaiban Ron magukra hagyta őket. A magány, a tanácstalanság,
az elveszettség érzése megint megérintette, és a nap minden percében kínozta.
Mr Bumfolt későn kelt, Harry már toporzékolva várta a szobában, felöltözve Eakle
professzortól lopott kinőtt ruháiba, új, vastag kötéssel a lábán, amit már saját maga cserélt ki
felkelés után.
Asteria hamarosan felébredt, hogy megetesse a korábbi viadalok életben maradt, győztes
fenevadjait, Harry pedig megint felajánlotta a segítségét, mivel újfent morcos kedvében találta
a lányt.
- Köszönöm, de ez egyedül is megy – utasította el hűvösen Asteria. Egy fonott
kosárszerűségből magvakat és kókadt zöldségeket dobált be a furkászoknak, döglött egereket
és tojásokat pedig az erklingeknek.
- Honnan szereztetek zöldséget? – kérdezte Harry a hosszúszárú gazra mutatva.
- A nyugati városrészben termesztik – felelte a lány. – Ott szoktuk cserélni erkling-
ürülékért.
Harry nem győzött csodálkozni rajta, milyen összetett rendszert dolgoztak ki maguknak a
rabok a túlélés érdekében. Úgy tűnt, Nurmengardban mindenki függ mindenkitől.
- Figyelmeztetlek Potter – szólt Asteria suttogva, hogy az ekkor ébredező Mr Bumfolt ne
hallhassa. – Ha belekevered valami veszélyes dologba Ludovic bácsit, akkor velem gyűlik
meg a bajod!
Harry és a lány egy percig farkasszemet néztek.
- Nem keverem bele semmibe – válaszolta Harry. Hozzá akarta tenni, hogy: „ha ő sem
kever bele semmibe engem”, de még idejében visszafogta magát.
- Remélem is! Ő nagyon fontos nekem... – mondta a lány, majd rövid habozás után letette a
kosarat, és kihúzta az övéből a kést, amit még Harrytől vett el. – Tessék. Visszaadom,
szükséged lehet rá.
Harry azonban megrázta a fejét.
- Köszönöm, de nem kell. Tartsd csak meg! – utasította el. Tudta ugyanis, hogy ha fegyvert
látnak nála a Névtelen emberei, csak vérszemet kapnának, és megpróbálnák lefegyverezni. Ha
meg akarja tartani a Pálcák Urát, egyetlen lehetőséget sem szabad adnia nekik.
Asteria azonban ezt nem tudhatta, s úgy nézett Harryre, mintha kételkedne az
épelméjűségében.
- Megőrültél?! Nem mászkálhatsz Nurmengardban fegyvertelenül!
- Ez szép – vigyorgott Harry. – Egy börtön, ahol a rabok nem járkálhatnak fegyver nélkül...
Nem akart tovább veszekedni a lánnyal a késről, ezért lement a földszintre, hogy ott várja
Bumfoltot. A lépcső tetején már látta, hogy odalent egy fekete, füstszerű talárban álló valaki
várja.
- Felkészültél? – kérdezte Al, mikor leért.
Harry nem válaszolt, csak biccentett, mert rajta kívül a sunyi tekintetű Medusa és néhány
többi lakó is fent volt már.
40
 - Jól tetted, hogy nem hoztad a kést – mondta a fiú egy bíztató mosollyal. – A Névtelen csak
arra vár, hogy hibázz. Ügyesnek kell lenned, apa, de legfőképp okosnak, mint Hermione né...
mármint Hermione.
Harry a szemeit forgatta, Al pedig jóízűen nevetgélt rajta; tetszett neki, hogy zavarba
hozhatja Harryt, s úgy tűnt, szinte sportot űz ebből. A fiú úgy tett, ahogy mondta: egy szót
sem volt hajlandó válaszolni Harry kérdéseire, helyette mindig csak annyit mondott, hogy
mindenek előtt meg kell keresniük Ront és Hermionét. Harryt ebben az is bosszantotta, hogy
Al mindig többesszámban beszélt róluk – meg kell őket találnunk, vigyáznunk kell, nehogy
felismerjenek – pedig ő jóformán semmit sem segített neki, csupán füstszerű fekete talárjában
követte, mint valami bizarr, sötét útitárs.
Nem sokkal később Ludo Bumfolt döcögött le a lépcsőn, arcán széles mosollyal. Mikor
meglátta Harryt, vidáman összecsapta két tenyerét.
- Felkészültünk? – kérdezte ő is, majd meg se várva a választ, folytatta: - Helyes-helyes!
Nálam itt van minden, ami kell, úgyhogy már indulhatunk is... Hol van a késed? – nézett
Harry övére. – Asteria nem adta oda? Megmondtam annak a lánynak, hogy...
- Nem, nem, nem! – szólt közbe Harry gyorsan. – Vissza akarta adni, csak... csak nekem
nem kellett – fejezte be egy vállrándítással.
Mr Bumfolt pontosan úgy nézett rá, ahogyan a lány: mintha elment volna Harry esze.
- Ez nagyon felelőtlen, Harry – csóválta a fejét a varázsló. – Én azt mondtam, hogy
biztonságban leszel mellettem, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene megvédeni magunkat,
például a hárpiáktól! Van fogalmad róla, mennyi embert ragadtak már el? Csak csontok
maradtak utánuk...
- Indulhatnánk – ciccegett türelmetlenül Al. Ahogy Bumfoltra nézett, látszott rajta, hogy
csak egy bolondnak tartja őt.
Harry a lehető legmagabiztosabb tekintettel nézett a varázslóra.
- Ne aggódjon miattam, Mr Bumfolt, nem vagyok fegyvertelen. – Úgy vélte egy kis
hazugság nem árt. – Csak nem akarom közszemlére tenni...
Ez látszólag megnyugtatta a férfit, mert beletörődött, és a továbbiakban nem hozta szóba a
fegyver-kérdést. A főbejáraton át hagyták el az épületet; Harry egy hét lábadozás után ismét
kiléphetett a vérszagú utcára.
Al visszavette csuklyáját is, hogy eltakarja vele az arcát, bár hogy miért tette ezt, Harrynek
fogalma sem volt. Egyedül arra tudott gondolni, hogy őelőle akarja elrejteni az arckifejezését,
nehogy azzal is eláruljon neki valamit, amit nem szabadna tudnia.
Nurmengard középpontja felé indultak el, arra, ahova Harry még nem merészkedett, s ahol
Asteria szerint a vérfarkasok tanyáztak. Harry nem minden szorongás nélkül indult útnak,
kissé bicegve, de lépést tartva Mr Bumfolttal. Valamiért attól tartott, hogy a vérfarkasok majd
felismerik őt a szagáról vagy valami másról, és emlékezni fognak rá, hogy meglógott előlük –
ez természetesen lehetetlen volt, hiszen jól tudta, hogy egy vérfarkas semmire sem emlékszik
abból, mikor átalakul, egy teljesen másik, állatias személyiség tör elő belőle. Lupinnal is így
történt: mikor átváltozott teliholdkor, a legjobb barátját is megtámadta, és gondolkozás nélkül
megharapta volna Harryt, ha Sirius fekete kutya képében meg nem állítja. Azt is tudta, hogy a
vérfarkasok csak az emberre veszélyesek, az állatokra nem, és emberi formájukban nem kell

41
tartani tőlük jobban, mint egy közönséges embertől. Mégis szorongva közeledett a
táborhelyük felé, hiába győzködte magát észérvekkel.
- Mr Bumfolt – szólította meg a varázslót tíz perces kutyagolás után. – Hány vérfarkas él
itt?
- Rengetegen vannak, Harry – felelte a férfi, miközben odaintegetett egy ismerősének. –
Talán százan is. Ha nem lenne a Névtelen meg a csatlósai, akkor ők lennének Nurmengard
urai... Igazából most is ők azok, pontosabban a vezetőjük, a farkaskirály. Mindent megtehet,
amit csak akar, amíg nem keresztezi a Névtelen terveit. De ha az őrök lejönnek a városba, ő is
behúzza fülét-farkát. Nem is tehetne mást, varázspálca híján. Rögtön megölnék, ha
megpróbálkozna egy lázadással.
Bekanyarodtak egy sarkon, és rátértek arra a széles sugárútra, mely egyenesen a városháza
felé vitt. Harry már korábban is látta messziről a négytornyú erődítményszerű épületet, de
most, hogy egyre közeledett felé, azt is megállapíthatta, hogy a városháza közelében
nincsenek szemétkupacok, és az ablakai sincsenek betörve. Egy nagy téren állt, s az innen
nyíló utcákon terült el az, amit Asteria piacnak nevezett.
- A rabok közül senkinek sincs varázspálcája? – kérdezte Harry, mikor kikerülvén a
városházát, befordultak az egyik sikátorba. Ahogy haladtak előre, azt is észrevette, hogy a
város hangulatát aláfestő vérszag mintha fokozatosan erősödne.
Mr Bumfolt horkantott egyet.
- Micsoda kérdéseid vannak... – motyogta. – Persze, hogy nincs. Az őrök mindenkitől
elvesznek mindenféle mágikus holmit, mielőtt idezárnak. Ha a raboknál pálca lenne, nem
tudnák fenntartani a rendet, mert mi jóval többen vagyunk, mint ők.
- De hát annyi itt a varázslény! Azt akarja mondani, hogy még senkinek se jutott eszébe
pálcát készíteni, teszem azt, egy augurán tollából?
Épp egy méretes madárfészek alatt haladtak el, amiből fülsértő rikácsolás hallatszott. Harry
őszintén remélte, hogy a rikácsolás nem a fészek stabilitásának megingását jelzi előre, bár ha
ráesne a tákolmány, talán nem a lába fájna annyira... Al Harry mellett haladt, és fáradtan
ingatta a fejét, miközben valami olyasmit motyogott, hogy „utálom ezt a lármát”.
- Hát... ööö... nem – felelte Mr Bumfolt a kérdésre. – Nem igazán értek a pálcakészítéshez,
Harry, de azt azért tudom, hogy a varázspálcához fa is kell. Itt pedig nincs egy sem.
Al komoran bólogatott.
- Bizony... egyetlen átkozott fa sincs...
Harry nem adta fel ilyen könnyen:
- Na és a bútorok? Az asztalok, a kanapék lába tölgyből vagy fenyőből készült! Azokból
nem lehet pálcát készíteni?
Mr Bumfolt megállt, és csodálkozva nagyokat pislogott rá. Egy ideig tátogott, mint egy
partra vetett hal, aztán végül megszólalt:
- Hát, ööö... nem is tudom... Nem hallottam róla, hogy bárki is próbálkozott volna
ilyesmivel. Ez valahogy eszembe se jutott eddig...
Al megköszörülte a torkát, hogy magára vonja Harry figyelmét.
- A varázspálcának való ágat élő fáról kell levágni. Úgyhogy ezt bebuktad...

42
 A fenébe – gondolta bosszúsan Harry. Egy pillanatra azt hitte, hogy megtalálta a kijutás
módját. Ha pálcákkal felfegyverezné a rabokat, biztosan lázadás törne ki, ami alatt
megszökhetnének.
Mr Bumfoltot azonban láthatóan érdekelte a gondolat, mert kissé álmodozó képet vágott,
mintha fejen találta volna egy kóbor gurkó.
- Ööö... elfelejtettem – szólt hozzá Harry vöröslő arccal. – A varázspálcákhoz élő fáról kell
vágni az ágat.
- Zseniális... – dünnyögte az orra alatt Al, és elment mellettük be a tömegbe, szellemként
átsuhanva az útjába kerülő embereken.
- Tényleg? – kérdezte csalódottan Mr Bumfolt. Akárcsak Harry, egy pillanatra ő is
reménykedni kezdett. – Milyen kár! Sosem értettem a varázspálcákhoz... A seprűkhöz annál
inkább! Emlékszem, néhány éve egy páros megpróbált repülve elmenekülni. Azt hiszem,
találtak egy kidobott seprűt a szemétben, ami valahogyan elkerülhette az őrök figyelmét. De
nem jutottak messzire; mihelyt a házak fölé emelkedtek, egyszercsak nekiütköztek egy
védőbűbájnak, és lezuhantak. Esélyük sem volt.
Megérkeztek arra a helyre, ahol Mr Bumfolt meg akarta venni az asztalt. Egy vérfarkasok
uralta lim-lomokat áruló boltban bukkantak rá, és amíg Bumfolt alkudozott az eladóval,
Harrynek volt ideje szétnézni. A sikátorban hegyekben állt a szemét, a csatornák fedelei pedig
fel voltak feszegetve – némelyikbe még létrát is tettek, biztosítva a lejárást. Harry
elgondolkozott rajta, vajon miféle világ lehet az utcák alatt.
A sok mászkáló ember ellenére nem volt lárma, vagy kiabálás, inkább a Zsebkosz-köz
baljós csöndjére, vagy az egykori Szárnyas Vadkan fogadó diszkrét homályára emlékeztetett
itt minden. Nappal ellenére sötét volt, a szűk sikátorba nem hatoltak be a horizont felett
világító nap sugarai, s hideg szél borzolta fel Harry haját. Gyorsan visszasimította a
homlokába, hogy eltakarja az árulkodó sebhelyet, bár indulás előtt ismét óvintézkedéseket
tett, és megint befestékezte a fejét.
Mr Bumfolt elégedetten tért vissza, s arcán széles mosollyal közölte Harryvel, hogy
megkötötte az üzletet, mi több, azt is sikerült megtudnia, hogy az utóbbi hónapokban érkezett
rabok közül hármat a keleti városrészben találhatnak meg.
- Ez fantasztikus! – lelkendezett Harry. – Köszönöm Mr Bumfolt!
A varázsló csak legyintett.
- Nem tesz semmit, fiacskám! – kacsintott rá vidáman. – Csak aztán ne felejtsd el
meghálálni.
Az újonnan vásárolt asztalt magukkal vitték, Harry és Bumfolt együtt cipelték vissza a
házhoz, ami éppen útba esett a keleti városrész felé menet. Mihelyt lerakták terhüket, már
mentek is tovább.
- Errefelé szoktak legtöbbször vadászni a hárpiák, úgyhogy tartsd nyitva a szemed, Harry! –
mondta Bumfolt. – Itt kevesebb ember lakik, ezért is veszélyesebb ez a hely. Ha új rabot
küldenek Nurmengardba, azok legkönnyebben itt találhatnak tetőt a fejük fölé, mert a város
többi részén szinte minden ház foglalt már.
Harry látta, hogy az épületek itt még romosabb állapotban vannak, mint máshol, és a csend
is átható volt, melyet csak tetézett a mindent beborító köd. Kísérteties hangulata volt a
helynek, és ettől Harry csak még jobban fázott.
43
 - Az eladó azt mondta, hogy egy házmestert kell keresnünk, ő majd útba igazít...
- Egy házmestert? – Harry azt hitte, rosszul hallott. Előbb egy városháza előtt haladtak el,
asztalt áruló vérfarkassal találkoztak, akinek kőpénzzel fizettek, és most egy házmesterrel
fognak találkozni?
- Igen, így nevezik magukat azok, akik fizetségért befogadnak egyeseket.
Harry gyomra vetett egy bukfencet. Fizetségért? Ronnak és Hermionénak nem volt
semmije, amivel fizethettek volna! Lehetséges, hogy belőlük is rabszolga lett, mint
Asteriából, és úgy bánnak velük, mint a házimanókkal?
Nem volt ideje sokáig töprengeni ezen, mert elértek az utca végébe, mely a városfal mellett
húzódó házak sorához futott.
- Ez lesz az – jelentette be Mr Bumfolt, felpillantva az egyik komor építményre.
Egy romhalmaz volt, melynek egyik oldalon még a fala is beomlott, mintha felrobbant
volna benne valami. Lehetséges, hogy még a régi nurmengardi csata nyoma volt, gondolta
Harry.
Együtt lépték át a küszöböt, Al pedig kissé lemaradva követte őket. A házmester hatalmas
ember volt, oldalán baltához hasonló fegyvert viselt, azzal a különbséggel, hogy a pengéje
egy kiélesített lemezből állt.
Harry az ajtó mellett állt, míg Bumfolt a marcona alakkal beszélt, aki először el akarta
zavarni őket. Harry nem értette, mit beszélnek, de látta, hogy pénz is gazdát cserélt, s ezek
után a házmester az emeletre vezető lépcső felé mutatott.
- Gyere Harry! – hívta suttogva Bumfolt. – Lefizettem, megengedi, hogy megnézzük a
rabszolgáit. A második emeleten lesznek. Azt mondja, már hetekkel ezelőtt jöttek hozzá.
Harry nagyot nyelt, és a szíve hevesebben dobogott, ahogy a lépcsőre tette a lábát. Hát Ron
és Hermione mégis rabszolgák lettek! Hogyan fogja kiszabadítani őket anélkül, hogy harcba
bocsátkozna? Le kell majd fizetni valamivel a férfit, ha kell vadászni fog, vagy lopni, de nem
hagyja őket itt...
Ahogy mentek fölfelé, beláttak néhány szobába, ahol a padlón alvó embereket pillantottak
meg nyomorúságos körülmények között. A házmester jött utánuk, kezét a baltája nyelén
nyugtatva, készen arra, hogy Harry és Bumfolt egyetlen gyanús mozdulatára miszlikbe vágja
őket. Al őt követte, és arcát most teljesen elrejtette a csuklya árnyéka, mint régen.
- Itt lenni – morogta a házmester, mikor megérkeztek a szoba elé.
Széles mozdulattal kitárta az ajtót, és előre engedte Harryt. Odabent három ember
gubbasztott a földön, de első pillantásra látta rajtuk, hogy nem Ron és Hermione voltak, de
még csak nem is Dawlish. Mély levegőt vett, amit aztán remegős sóhajjal engedett ki a
tüdejéből. Furcsa módon megkönnyebbült attól, hogy nem itt találta őket.
- Ezek nem ők – mondta Mr Bumfoltnak.
- Nem? – kérdezett vissza csodálkozva, majd a házmesterhez fordult. – Biztos, hogy ők az
újak? Nincsenek mások?
- Nincs más. Ezek. Más régen itt – hangzott a tömör válasz.
A három alvó ember felébredt, és valamit hadarni kezdtek a házmesternek pergő nyelvükön
– talán olaszul – amiből se Harry, se a rabszolga-tartó férfi egy kukkot se értett. Az egyik, egy
rendkívül kövér ember, arcán bárgyú tekintettel, mászni kezdett az ajtó felé. A házmester
belerúgott, amitől összegörnyedt a földön.
44
 - Harry, mennünk kellene! – ragadta karon Mr Bumfolt, miközben kigúvadt szemmel nézte
a jelenetet, és húzni kezdte kifelé. A házmester tovább rugdosta az olasz varázslót, és közben
folyamatosan szidalmazta. Harrynek megfordult a fejében, hogy most hátulról elkaphatná, és
megszerezhetné a baltáját, de úgy tűnt, Mr Bumfolt látta, mire gondol, mert még erősebben
húzni kezdte kifelé.
- Gyere, nem tehetsz ezekért semmit! Menjünk már...
Lementek a lépcsőn, és futva hagyták el az épületet. Nem csak Harry, Bumfolt is megijedt
attól, amit látott. Elővett egy zsebkendő méretű rongyot, és megtörölte vele gyöngyöző
homlokát.
- Menjünk vissza a piacra – mondta zihálva. – Talán más segíthet megtalálni őket.
Harry bólintott belegyezése jeléül, és követte a varázslót, aki igencsak szaporán szedte a
lábait. Valószínűleg ő is, mint Harry, attól tartott, hogy a baltás férfi utánuk jön.
Az egész napot keresgéléssel és érdeklődéssel töltötték, körbekérdeztek minden boltost, és
őgyelgőt, hogy nem láttak-e új rabokat a városban, különösképp egy vörös hajú fiatal férfit, és
egy bozontos, barna hajú nőt, de senki sem tudott segíteni nekik. Dawlishról is
kérdezősködtek, de felőle sem bukkantak nyomra.
Délutánra Harryn kezdett úrrá lenni a csüggedés, és már attól félt, hogy soha sem találja
meg a barátait, hiába volt ott Al, aki bíztatni próbálta.
- Mondtam, hogy megtalálod őket, ne izgulj!
- De persze nem mondod meg, hol vannak, igaz? – acsargott rá Harry, kihasználva, hogy Mr
Bumfolt épp harapnivalóért ment. Nem csak ő éhezett meg az egész napos sétában, Harryt is
üres gyomra kínozta.
- Nélkülem is nagyon jól boldogulsz – mondta Al, Harryt azonban annyira felidegesítette,
hogy faképnél hagyta. A fiú nem is követte, ott maradt a nagy szobor tövében, ahol Bumfoltra
vártak.
Harry legszívesebben felképelte volna, csak hogy egy apró kis információt kicsikarjon
belőle, hol keresse a barátait. Nem törődve a lábába nyilalló fájdalommal, odafutott a
hentesüzlethez, csak hogy kifussa magából a mérgét és csalódottságát.
- Á, itt vagy Harry? – fordult felé Mr Bumfolt, kezében egy szelet kenyérrel, s azon egy
frissen sült, gőzölgő hússzelettel. Ínycsiklandozó illata volt, Harry nyálcsorgatva meredt az
ételre.
- Tessék, egyél! – nyomta a kezébe Bumfolt előzékenyen, Harry pedig hálás mosollyal
elfogadta. – Én még várok az én adagomra. Kettőt rendeltem, bár egy vagyonba került. A
normális étel itt szinte megfizethetetlen... Még szerencse, hogy ilyen jól jövedelmező üzletünk
ven, hehe!
Harry is megpróbálkozott egy nevetésfélével, de nem sikerült neki túl őszintén. Beleszagolt
a finom ételbe, és arrébb ment, nehogy valamelyik éhező gyomrú elítélt kísértésbe essen.
- Mit csinálsz? – förmedt rá hirtelen Al, aki úgy bukkant föl mellette a semmiből. – Nem
megmondtam, hogy ne egyél a zöld hajú banya kajájából?
Harry követte a fiú tekintetét, és látta, hogy egy ősöreg asszony áll a pult előtt, s a haja
olyan, mintha moha nőtte volna be a fejét. Görbe orrán hatalmas bibircsók díszelgett,
örökösen gonosz mosolyra húzódó szájában csak három fekete fog ült.
- Mért ne egyek belőle? Beleköpött? – mordult vissza rá Harry.
45
 - Nem! Hanem mert olyasmiből sütötte, amiből nem szeretnél enni.
Harry csak legyintett.
- El se hinnéd miket ettem a cellában... – mondta, a balul sikerült csótány-evésre gondolva.
Al azonban nem tágított.
- De elhiszem, mert ott voltam! És higgy nekem, ha azt mondom: nem akarsz enni abból a
húsból!
Volt valami a fiú tekintetében, ami meggyőzte Harryt afelől, hogy jobban teszi, ha kidobja
az ételt. Így aztán, bármennyire is tiltakozott korgó gyomra, az egészet a szemétkupacra
hajította, mikor senki se nézett felé. Nem telt bele fél perc, és már valaki el is tüntette a
szemét közül a kidobott falatokat.
Mr Bumfolt száját törölgetve tért vissza.
- Mi az, már meg is etted?
- Igen – hazudta Harry. – Nagyon finom volt.
- Ja, egy vámpírnak... – jegyezte meg undorodva Al.
Megvárták, amíg Bumfolt befejezi a falatozást, ami alatt Harrynek többször is megfordult a
fejében, hogy kiüsse a férfi kezéből a kenyeret és a húst, de az olyan jóízűen ette, hogy nem
volt szíve megtenni. Arra is gondolt, hogy talán ő maga is csak Al egyik ízetlen tréfájának lett
az áldozata, és az étellel valójában nem volt semmi gond.
Mikor Bumfolt végzett, bekanyarodtak a hentesüzlet melletti sikátorba, hogy
megkérdezzenek egy fegyverkészítőt Ron és Hermione hollétét illetően. Harry, mint mindig,
most is kívül maradt, mert Mr Bumfolt szerint az emberek nem szívesen nyílnak meg egy
ismerős előtt sem, ha van vele egy vadidegen. Így hát Harry és Al a hentesüzlet falát
támasztották, míg Bumfolt bement a boltba.
Egyszer csak az utca viszonylagos csöndjébe kiáltások vegyültek, majd mielőtt még
Harrynek lett volna ideje elgondolkozni rajta, ki adja ki ezeket a hangokat, a mellette lévő ajtó
vadul kicsapódott, és egy vézna ember rohant ki rajta olyan fürgén, ahogyan csak a lába bírta.
- Hilfe! Hilfe! – kiabálta veszettül, pedig senki sem üldözte.
Az ajtón nem rohant utána senki sem fegyverrel a kezében, sem fegyvertelenül. Harry
összenézett Allal, aki megint a csuklya sötétjébe rejtette az arcát, és ez roppantul zavarta
Harryt.
- Vedd már le! – mordult rá. – Utálom, mikor úgy nézel ki, mint egy dementor.
A fiú engedelmeskedett, de csak nevetgélt a hasonlatot hallva. Harry a szemeit forgatva
odament a tárva-nyitva hagyott ajtóhoz, és becsukta. Épp mielőtt kattant volna a zár, egy
puffanást hallott, mintha valaki fát vágott volna, majd rögtön utána hangos káromkodást.
Harry az ajtóhoz lapult, és fülelt, de hiába volt kivehető minden szó, azokból egyet sem
értett meg. Aztán valaki más hangja is csatlakozott a mérgelődőhöz.
- Mit mond? – kérdezte valaki hirtelen Harry számára is érthetően, amitől izgatottan fülelni
kezdett.
- Ázt mondjá, ’ogy az étel megszokot’ – fordította valaki erős akcentussal.
- Megszokott? – kérdezte az angol férfi. – Mi az, hogy megszokott?
Harry azonban értette, és nagyon jól tudta, hogy mit jelent mindez. Most már azt is tudta,
miért figyelmeztette Al, hogy ne egyen az ételből: mert emberhúsból készítették!
A döbbenettől tágra nyílt szemekkel nézett a fiúra, aki felvonta a szemöldökét.
46
 - Én megmondtam!
Harry nem tudta, mitől borzad el jobban: attól, hogy a hentesüzletben emberhúst árulnak,
vagy hogy Al ennyire közönyös.
Tovább hallgatózott, és figyelte a két angol nyelvű férfi beszélgetését.
- Hagytátok elmenekülni?! – őrjöngött az egyik, akinek mély, durva hangja volt, mintha egy
erős dohányos és alkoholista szájából hangzana.
A káromkodó férfi hadarni kezdett valamit recsegős nyelvén, melyben Harry norvég
szavakra ismert.
- Ázt mondjá, ’ogy cák egy percre hágytá mágárá á pásást, áz meg kámforrá vált...
- Majd mindjárt te fogsz kámforrá válni, te félkegyelmű! – acsarogta a férfi, és Harry
hallotta, hogy nagy kiabálás közepette dulakodnak a helyiségben. Aztán a norvég férfi
gurgulázó hangot adott ki, mintha fulladozna, és nem sokkal később elhallgatott.
Ajtónyikorgás és léptek zaja szűrődött ki az utcára, de mindennek csak Harry és Al volt a
tanúja: Bumfolt még a fegyverkészítőnél volt, és más nem volt az utcában. Ahogy az ajtó
mögötti szoba elcsendesedett, Harryt egy egészen új gondolat szállta meg. Mi van ha...?
Vett egy mély levegőt, és benyitott az ajtón. A vérszag minden addiginál erősebben csapta
meg az orrát, ahogy belépett a hentesüzlet hátsó helyiségébe. A berendezést néhány véres
asztal, egy szemétledobó, és egy készlet vágószerszám alkotta. Az asztal fa lapjába egy
húsvágó bárdot állítottak. A plafonon S-alakú kampók lógtak, de – Harry hálát adott az égnek
– mindegyik üresen himbálózott. A helyiségből két ajtó nyílt; az egyik előre, az
üzlethelyiségbe vezetett, ahol a mohahajú banya árulta azt a borzalmat, amit Bumfolt
megevett, a másik pedig hátrafelé vezetett. Harry gyanította, hogy erre vitték hátra a
megfojtott norvégot is, és ő is ezt vette célba. Óvatosan kinyitotta az ajtót, mögötte pedig
feltárult egy pincébe vezető lépcső. Harry összeszedte minden bátorságát, és elindult rajta
lefelé. Annyira figyelt minden neszre, hogy majdnem felkiáltott ijedtében, mikor Al megjelent
mögötte a lépcső tetején. Korábban is járt már tilosban rengetegszer élete során, lopakodott
már be olyan helyre, ami ellenséggel volt teli, most mégis sokkal jobban félt, mint korábban
bármikor. Izzadt, hevesen vert a szíve, a zsigerei megvadult kígyók módjára tekergőztek a
testében. Olyan volt, mintha a pokolba vezető lépcsőn menne egyre mélyebbre, s tudta, hogy
ez attól a tudattól van, hogy miféle szörnyűséget végeznek itt. „Csak ne itt legyenek... csak ne
találjam itt őket!” – könyörgött magában.
A pincében ketrecek álltak sorban, némelyikben emberek kuporogtak magányosan, mások
üresen álltak. Harry a lépcső aljában bújt meg a fal takarásában, hogy a bent beszélgetők ne
lássák meg. A férfi, aki megfojtotta az egyik társát, egy magas, izmos, fehér hajú és szakállú
alak volt – Harry arra a vérfarkasra ismert benne, akit a többiek követtek, mikor a telihold
utáni reggelen visszaváltoztak emberi alakjukba. A vérfarkasvezér betuszkolta a megfojtott
embert az egyik ketrecbe, majd társához, egy apró termetű kínai varázslóhoz fordult és
mondott neki valamit olyan halkan, hogy Harry nem érthette. Aztán a kínai meghajolt a
vérfarkas előtt, amaz pedig elhagyta a pincehelyiséget egy másik ajtón.
A kínai ez után körbejárta a ketreceket, és ételt dobált be a rácsok között, mint az
állatoknak. De Harry nem őt figyelte. Abban a ketrecben, ami előtt a hentesek az imént
beszélgettek, ketten voltak. Harry jól látta a fiú vörös üstökét és hosszú orrát, s a vállára
hajtott fejjel alvó lány bozontos barna haját.
47
 - Ötödik fejezet -

Az első csapda
Harry nem emlékezett rá, hogyan jutott ki végül újra a koszos sikátorba a fegyverkészítő
boltja elé, csak arra eszmélt fel, hogy majdnem összeesik. Zihálva vette a levegőt, mikor
görnyedezve nekitámaszkodott a hentesüzlet falának, kavargó gyomrát próbálva lenyugtatni.
A pánik vibráló felhője ülte meg agyát, nem tudott másra gondolni, mint hogy Ron és
Hermione odalent ülnek egy ketrecben, tehetetlenül, várva az elkerülhetetlen halálra, melynél
borzalmasabbat Harry el sem bírt képzelni.
Nem! – kiáltotta egy dacos hang a fejében. Nem érdekli többé az az ostoba pálca sem, az
sem érdekli, ha a Névtelen megszerzi akár mind a három ereklyét, kapja meg, amit akar, de
nem hagyja ott a barátait!
Ökölbe szorított kézzel felpattant, és dobbantott egyet a lábával, mintha már meg is indulna
előre, akár egy eszelős, mikor ezernyi hang kezdett jajveszékelni a fejében egyszerre, hogy ne
tegye. Ne rohanjon fejetlenül a csapdába, álljon meg és gondolkozzon! Harry képzeletében
szinte látta is Dumbledore arcát, s mintha épp az a kép villant volna be neki, mikor
könyörögve kérte Pitont a csillagászati toronyban...
Dumbledore mindent elkövetett, hogy Harry úgy és akkor kapja meg az ereklyéket, ahogyan
és amikor kell, és ezért volt ő, aki a Halál igazi urává válhatott – nem dobhatja el most
mindezt egy pillanat alatt.
Harry mardosó kétségek közt vergődött: egyik énje rohant volna két barátjáért, a másik
könyörögve próbálta maradásra és higgadt gondolkozásra bírni. Emiatt volt, hogy hirtelen
nekilódult, átvágott az utcán, majd megtorpant, és tétovázva forgolódott körbe... Megint
elindult, aztán újra megállt... Két kezével a hajába túrt, és behunyta a szemét. Mély
lélegzetekkel próbálta lenyugtatni magát, de nem ment vele semmire. Azt hitte, menten
megőrül; Ron és Hermione nélkül ő csak félember, tehetetlen árnyéka önmagának, mint
George Weasley az ikertestvére nélkül.
Fred hanyatt fekszik a padlón, üveges szeme az égbe mered...
Nem! – figyelmeztette megint Harry ésszerű énje. Nem gondolhat ilyesmire, józannak kell
maradnia minden áron.
Kinyitotta a szemét, és azonnal megpillantotta Alt, aki fekete köpenyében arcát rejtve
figyelte őt a ködös utca közepén ácsorogva. Egyetlen szót sem szólt, s Harry tudta, hogy nem
hajlandó segíteni neki. Csakis önmagára számíthat.
- Tűnj a szemem elől! – förmedt rá Harry hangosan, mire egy arra tébláboló csontsovány
boszorkány ráfintorgott.
- Mi van? – rikácsolta a nő, miközben átgyalogolt a csukylás fiú szellem-testén, aki a
következő pillanatban köddé vált.
Harry nem figyelt rá. Győzött józanabbik fele, úgy döntött, nem rohan be ajtóstul a
hentesüzletbe, minden szembejövőt véresre verve, hogy aztán ő maga is a ketrecek egyikében
kössön ki. Ehelyett inkább visszasétált ahhoz a szobortalapzathoz, ahol korábban is várt
Bumfoltra, leült, és a térdére támaszkodott.
48
 Gondolkodnia kell, és ehhez legelőször is meg kell nyugodnia. Ez sokkal nehezebben ment,
mint gondolta, de addig-addig kényszerítette magát, amíg rájött, hogy hol is kezdődött
minden.
Az inferus!
A csoszogó hulla, akit a kiszabadítására küldtek, alighanem még mindig ott van a
börtöncella folyosóján, hacsak nem kapott új utasítást azóta. Bumfolt megmondta világosan:
egész Nurmengardban a Névtelen az úr, ő parancsol, minden az ő akarata szerint történik.
Harry elképzelhetetlennek tartotta, hogy az egyik börtönépületből, melybe egész Nurmengard
három talán legfontosabb foglyát zárták, csak úgy kiszabadítsa őket valaki, aki nem a
Névtelen utasításait követi.
Harry tovább töprengett. Ha tényleg a Névtelen parancsára jöhetett ki a börtönből, akkor
bizonyára ez Ronra és Hermionéra is igaz. S míg őt néhány átváltozott vérfarkason és egy
megzavart hárpián kívül senki sem támadta meg, addig két barátja egy ketrecbe zárva várja a
halált. Talán ez is a Névtelen utasítására történt volna?
Hirtelen felkapta a fejét, mint egy vadászkopó, ami szimatot fogott. Felvillant előtte a
hentesüzlet alatti pince képe... a sorban álló ketrecek, mindegyikben egyetlen fogollyal...
mindegyikben, kivéve az egyiket. Ront és Hermionét közös kalitkába zárták. Miért tették ezt?
Emberek vonultak el Harry előtt, mire ő megint lehajtotta a fejét, és az utca kövezetét
bámulta, nehogy magára vonja a figyelmet.
Könnyen lehet, gondolta Harry, hogy ez valóban egy jól kitervelt csapda számára, ahogyan
azt már akkor megsejtette, mikor Bumfolt házában lábadozott. A Névtelen hiába próbálkozott
nála hetekig szép szóval, fenyegetőzéssel, csábítással, hogy vegye vissza a pálcáját, és álljon
ki vele egy párbajra, mindig süket fülekre talált. Emiatt állította fel ezt a csapdát, hogy Harryt
valamilyen módon mégis harcba kényszerítse, amiben csakis veszíthet.
Bumfolt azt mondta, hogy a vérfarkasok vezére is meghunyászkodik, mikor a Névtelen
szolgái lejönnek a városba. Alighanem az történhetett – vélte Harry –, hogy Ront és
Hermionét a Névtelen parancsára hozták ki a celláikból, és adták át a várfarkasoknak azzal a
paranccsal, hogy őrizzék őket, amíg valaki nem jön, hogy kiszabadítsa őket. Akkor pedig le
kell fegyverezniük azt az embert – vagyis őt, Harryt.
Igen, csakis ez lehet a magyarázat, gondolta. És épp ez a probléma: barátai csak addig
vannak biztonságban, amíg abban a ketrecben ülnek. Ha ő odamegy, hogy kiszabadítsa őket,
egész biztosan elfogják, és utána mindhármójukat megölik. Nem lesz szüksége rájuk a
Névtelennek, mert ha egyszer megkaparintja a Pálcák Urát, már a Feltámasztás Kövét is
könnyűszerrel megszerezheti.
Nincs más megoldás. Ott kell hagynia őket.
Szőrnyű érzés volt elhatározni ezt, olyan volt, mintha önként kést döfne a saját szívébe és
megforgatná azt. Remegős sóhajtást hallatott, s hirtelen azt vette észre, hogy arcán nedves
csíkokat hagynak a legördülő könnycseppek...
Ludo Bumfolt végre végzett a fegyverkészítőnél, vigyorogva lépett ki az épület ajtaján, s
épp a talárja zsebébe tuszkolt egy összegubancolódott kötélre emlékeztető valamit.
- Vettem egy új hálót – jelentette be. – Jó lesz majd az erklingvadászathoz!
Harry elvette a kezét az arca elől, és felbámult Bumfoltra.
- Mi a baj, Harry? – kérdezte a férfi, észrevéve búskomor ábrázatát. – Rosszul érzed magad?
49
 Hogy rosszul érzi-e magát? Ez még az utóbbi tíz perc eseményei nélkül is a legostobább
kérdés lett volna, ami ezen a helyen elhangozhat – gondolta. Kinyitotta a száját, hogy
válaszoljon, de meggondolta magát; mit is mondhatna Bumfoltnak?
- Semmi bajom – hazudta. – Csak elfáradtam.
Bumfolt elhitte neki, mert ezt követően derűsen magyarázni kezdte, hány új nézőt sikerült
elcsalogatnia az állatviadalokra. Hosszú perceken át magyarázott, miközben sétáltak kifelé a
piacról a városháza felé, s látszólag Mr Bumfolt teljesen megfeledkezett abbéli ígéretéről,
hogy segít megkeresni Ront és Hermionét. Egy sikeres üzletnél jobban semmi más nem tudta
elvonni a figyelmét, de Harry ezt most nem is rótta fel neki. Nem számít már, gondolta. Ron
és Hermione biztonságban vannak...
Ekkor szörnyű érzés hasított újra a szívébe, mely még fájóbb volt, mint előbbi döntése: mi
van, ha téved? Mi van, ha valójában semmi köze nincs a Névtelennek a barátai fogságához?
De nem, az lehetetlen. Ha vérfarkasok vitték el a börtönből Ront és Hermionét, akkor miért
nem vitték magukkal őt, Harryt is? Ez egy csapda, egy ravasz csapda, nem pedig véletlen...
Nem lehet az!
Megint úgy gondolkozik, mint a néhai Rémszem Mordon, jutott az eszébe. Ő sem fogott fel
semmit a véletlen művének, mindenben ravasz tervet látott... Csakhogy – emlékezette egy kis
hang a fejében, ami most az eddigiektől eltérően inkább Ronra emlékezette, mintsem élő
lelkiismeretére, Hermionéra –, ne felejtsd el, hogy Mordonnak igaza volt! Mordon szeme előtt
nem maradt rejtve egyetlen ármány vagy összeesküvés sem. Lankadatlan éberség – erre
tanította őket.
- Tudod, hányan lennének kíváncsiak egy hárpia viadalra? Hmmm? Tudod, Harry? El se
hinnéd! Az emberek nagyobb dolgokra vágynak, és nekünk újítanunk kell, nem szabad
hagynunk, hogy megunják...
Igen, ez biztosan csapda, tűnődött Harry, oda se figyelve Bumfolt szóáradatára. De akkor
miért követeli minden porcikája, hogy üvöltve rontson be a hentesüzletbe, hogy kiszabadítsa
őket, bármi is annak a következménye? Még olyan gondolatok is cikáztak a fejében, hogy
mindegy, ha belehal, csak újra együtt lehessenek.
Nem, ez őrültség... Nem teheti ezt. Ha Hermione itt lenne, ő követelné a leghatározottabban,
hogy ne szabadítsa ki őket. Elvégre Hermione volt az, aki a legelkeseredettebb helyzetükben
fordított a sorsukon, és kitörölte a fejükből a második ereklye hollétét. Mindent elkövetett,
hogy az ereklyék úgy-ahogy biztonságban legyenek, s csak a harmadik, a legártalmatlanabb
juthasson a Névtelen karmaiba.
-... és még ott van Ixias Kunde, aki megölte a testvérét, ő is azt ígérte, hogy eljön az egyik
viadalra, de azt mondta, hogy őt az erklingek nem érdeklik, valami nagyobbat akarna... – folyt
a szó Mr Bumfoltból.
Kiértek a főtérre, a városháza masszív épülete elé, ahol kisebb csődület foglalta a helyet ott,
ahol Harryék előbukkantak a házak közül. Harminc-negyven ember hangosan ordibálva állt
körbe valamit, mintha itt is viadalt rendeztek volna. Mr Bumfolt végre elhallgatott, és
kíváncsian közelebb araszolt a tömeghez, talán attól félve, hogy konkurencia jelent meg a
városban a tömegszórakoztatás terén.
Harry unottan utána kullogott, de aztán azt látta, hogy mikor Bumfolt át akart nyomakodni
két hátul álló ember között, azok durván hátralökték, és elzavarták a közelükből.
50
 - Jól van, Mr Bumfolt? – kérdezte tőle Harry, és felsegítette a földről.
- Köszönöm, drága fiam... Ejnye de udvariatlanok ezek! – sopánkodott Mr Bumfolt.
- Talán jobb lenne, ha visszamennénk a házba, nem? – javasolta Harry, mikor megértette,
hogy a tömeg kiabálása egyáltalán nem buzdító hangok egyvelege, sokkal inkább dühös
szitkozódás és káromkodás.
- Tudni akarom, ki szervez még viadalokat itt rajtam kívül! – erősködött a varázsló. – Ha
nem leszek résen, még elcsábítják a kuncsafjtaimat, akkor pedig megnézhetjük magunkat...!
- Mr Bumfolt – szólt megenyhülten Harry, könyökénél fogva vissza a férfit. – Szerintem itt
nem állatviadal folyik...
S valóban, a csoportnyi ember, akár egy hatalmas hullám, arréb mozdult, el Harryék
közeléből, majd a tömeg belsejéből két ember a többi fölé magasodott. Úgy tűnt, mintha a
csődületet okozó páros felmászott volna egy emelvényre, vagy egy pódiumra, hogy mindenki
jól lássa őket.
Harry összevont szemöldökkel tett egy lépést feléjük, mikor felismerte az egyik férfit, de
aztán eszébe jutott, hogy járt Bumfolt, és inkább megtartotta a néhány méteres távolságot az
alakoktól. Az ősz szakállú, brutális arcú férfi, aki a vérfarkasok vezére volt, egy másik embert
tartott maga előtt a grabancánál fogva, s arcáról csak úgy sütött a harag és a megvetés. Harry
ismerte ezt az arckifejezést, számtalanszor látta halálfalók arcán, mielőtt lesújtottak volna
áldozataikra.
- Ööö... azt hiszem, igazad van – motyogta Mr Bumfolt zavartan. – Tényleg jobb lesz, ha
elmegyünk innen...
Harry azonban nem mozdult, végig akarta nézni, mi történik. Nem tudta pontosan, mi
készteti maradásra – talán a puszta kíváncsiság, talán az a tény, hogy a vérfarkasvezér a
felelős Ron és Hermione bebörtönzéséért – de lábai egy tapottat sem mozdultak, hiába húzta
most Bumfolt őt.
- Gyere már, Harry! – noszogatta a férfi sápadt képpel. – Jobb nem összefutni ezzel az
alakkal...
- Miért, ki ez? – kérdezte Harry, hátra se pillantva a varázslóra.
- Egy vérfarkas. A neve Aegir... Aegir Greyback – felelte Bumfolt, s Harry ekkor végre
ránézett. Egy pillanatra azt hitte, rosszul hallotta a nevet a hangzavarban.
- Azt mondta, Greyback? Mint Fenrir Greyback? – kérdezett vissza döbbenten.
- Milyen Fenrir...? – nézett rá a férfi értetlenül.
Harry visszafordult a kibontakozó lincselés felé. Aegir Greyback most beszélni kezdett, de
Harry egy szavát se értette.
- Mit mond? – kérdezte Bumfolttól.
A varázsló arcáról lerítt, hogy jelen pillanatban inkább a város lehető legtávolabbi végében
tartózkodna, de azért fordított Harrynek.
- Azt mondja, hogy ez az alak megsértette őt... – mondta, miután a farkaskirály rázott egyet
összevert áldozatán. – Nem értem pontosan... Azt hiszem, véletlenül nekiment az utcán.
Aegir Greyback most felemelte a feje fölé a férfit, mintha csak egy könnyű rongybaba
lenne, és hangos üvöltést hallatva behajította az emberei közé. Néhányan elestek, mások
azonnal ütlegelni és rugdosni kezdték a szerencsétlent. Mikor már megunták, otthagyták
áldozatukat a földön, lassan vérezve, és szüntelenül remegve. Harry még sosem látott ennyi
51
öncélú kegyetlenséget, s szinte felfoghatatlannak tartotta, hogy mindez azért történt, mert
óvatlanságból nekiment az utcán a farkaskirálynak.
- Harry, mire vársz még? – sürgette Bumfolt, bár a félelem már elpárolgott a hangjából,
mert a vérfarkasok odébb álltak dolguk végeztével, s most a tér egy távolabbi pontjára
vonultak vezérüket követve.
Harrynek esze ágában nem volt tovább menni, épp ellenkezőleg.
Ha a feltevése helytálló, a Névtelennek nagyon pontos utasításokkal kellett ellátnia a
vérfarkasvezért az ő lefegyverzését illetően. Hiszen nem kockáztathatja meg, hogy úgy ölik
meg Harryt, hogy nem védekezik, hogy egyszerűen csak hagyja magát, mint akkor este a
Durmstrangban. Ha ez tényleg egy jól kitervelt csapda, és tényleg az a lényege, hogy a
Névtelen megszerezze a pálcáját, akkor a farkaskirály nagyon jól tudja, hogy mit kell tennie.
A Névtelen biztosan azt mondta neki, hogy győzze le, akadályozza meg erővel, hogy
kiszabadítsa a barátait – ugyanakkor biztosan megtiltotta neki, hogy végezzen Harryvel, vagy
a két fogollyal, hiszen ha mégsem működik a csapda, új módszert kell találnia a Pálca és a Kő
megszerzésére. S Harry abban is biztos volt, hogy a Névtelen elhallgatta a farkaskirály elöl
azt az „apróságot”, hogy aki legyőzi őt, Harryt, az elkerülhetetlenül a Névtelen keze által leli
majd halálát.
Harry még egyszer alaposan átgondolta az egészet, fejében részletes tervet készített, majd
vett egy mély levegőt, mielőtt elindult volna.
Aztán eszébe jutott, hogy mit ígért meg Asteria Grindelwaldnak, és ekkor visszanézett a
türelmetlenül várakozó Ludo Bumfoltra.
- Menjen haza, Mr Bumfolt! – kérte Harry. – Én még itt maradok egy kicsit.
A férfi előbb meghökkent, majd hápogni kezdett.
- De hát... de hát Harry, egyedül akarsz maradni a vérfarkasok között? – csóválta a fejét,
majd lehalkította a hangját: – Ez nagyon meggondolatlan dolog lenne, ezek szörnyetegek!
Szinte minden héten eltűnik egy-egy ember miattuk, és csak Merlin tudja, hová kerülnek...
A maga gyomrába – gondolta Harry, de hangosan nem mondta ki. Jobb, ha Bumfolt nem
tudja meg, mit evett az imént még olyan jóízűen.
- Ne aggódjon miattam, Mr Bumfolt – mosolygott Harry. – Tudom, mit csinálok.
A férfi azonban nem tágított, mindkét karját megragadta, és eszelős tekintettel nézett a
szemébe.
- Nem! – jelentette ki. – Fogalmad sincs, milyen hely ez, és miféle szörnyek ezek! Nem
engedem, hogy úgy járj, mint az a szerencsétlen! – mutatott remegő kézzel a földön fekvő
vérző emberre.
Harry gyanakodni kezdett.
- És miért nem? – vágott vissza éledő haraggal, kitépve magát a férfi markából. – Miért
olyan segítőkész megint? Mit akar tőlem? Talán megint fogadni akar rám... mondjuk az
arénájában? Én leszek a következő versenyszám?
Mr Bumfolt megütközve nézett rá, s még egy lépést is hátrált előle.
- Merlin szent szakállára, dehogy! – tiltakozott vadul rázva a fejét. – Hogy képzelhetsz
ilyet?
- Akkor mi az ördögért ilyen rendes velem? – faggatta tovább Harry. – Ha ez egy ilyen
borzalmas hely, ilyen alakokkal teli, mondja meg, mi a fenéért mentette meg az életem?!
52
 Bumfolt nem felelt, csak nézett rá, s kerek képe elvörösödött.
- Mondja meg! – követelte Harry kiabálva.
- Azt reméltem... – motyogta végül halkan. – Azt remélem, hogy kiszabadítasz minket
innen.
- És mégis hogyan? – méltatlankodott a fiú. Nem fért a fejébe, hogyan gondolhatott Ludo
Bumfolt ilyen ostobaságot, hogy ő, aki alig pár hete van itt, meg fog tudni szökni, mikor maga
Bumfolt már évek óta ennek a városnak a foglya.
A férfi szégyenkezve lehorgasztotta a fejét.
- Nem... nem tudom, honnan vettem ezt – vallotta be. – Talán mert te legyőzted Őt, Akit...
-... Már Nevén Nevezünk! – vágott a szavába Harry. – Voldemortot, mondja ki! És ha ott
lett volna, tudhatná, hogy végül az egész egy szerencsés véletlenen múlott. És pontosan az a
véletlen az oka, hogy most itt vagyok, és a barátaim bajban vannak!
Bumfolt hallgatott, Harry pedig vett egy mély levegőt. Közben eszébe jutott Al, és az
ígérete, hogy nem lesz mindig nurmengardi fogoly, ki fog innen szabadulni egy nap.
- Nézze, Mr Bumfolt – szólt újra Harry, immár nyugodtabb hangnemben. – A barátaimnak
szükségük van rám, és tudom, hogy menthetem meg őket.
- Igazán?
- De ezt most egyedül kell csinálnom, megígértem Asteriának, hogy nem sodrom veszélybe
magát. Menjen vissza... – mondta, majd suttogva hozzátette: - Ígérem, nem feledkezem meg
magáról, ha egyszer szökni fogunk.
Harry ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, és hátat mutatott a varázslónak. Aztán
hirtelen eszébe jutott még valami, és visszafordult hozzá. Ludo Bumfolt ugyanúgy állt ott
egyhelyben, ahogy hagyta.
- Van magánál papír és toll?
Bumfolt egy pillanatra még az aggodalmaskodást is elfelejtette, annyira elcsodálkozott.
- Pa-papír? – dadogta zavartan. – Talán van...
Azzal áttúrta talárja mindegyik zsebét, és az utolsóból végre előkerült egy gyűrött
pergamenlap.
- Tessék... Pennával nem szolgálhatok, mert itt csak auguránok vannak és azoknak a tolla
taszítja a tintát.
Harry ezért felvett a földről egy széndarabot, ami egy kiégett tábortűz maradványából
származott, s rövid üzenetet firkantott vele a pergamenre.
- Ha holnap reggelig nem érek vissza Ronnal és Hermionéval, olvassa el – nyújtotta vissza
az összehajtogatott lapot. – De addig ne!
Bumfolt láthatóan nem értett semmit.
- Harry, én nem tudom... mire jó ez? Mit...?
- Holnap, Mr Bumfolt – ismételte Harry. – Tegyen úgy, ahogy mondok, és nem feledkezem
meg magáról.
Otthagyta a tanácstalanul álldogáló varázslót, és átvágott a téren, egyenesen a vérfarkasok
tömegét követve, akik már egy észak felé vezető utcán vonultak hangoskodva, nevetgélve; a
tehetetlen áldozat fölött aratott „győzelmük” felvillanyozta őket, s szinte keresték az újabb
alkalmat a verekedésre.
- Mi a terved? – szólt egy hang Harry füle mellett, amitől ő rémülten összerezzent.
53
 Al visszatért, és szokásos fekete csuklyája lekerült arcáról. Óvatos mosoly játszott ajkain,
láthatóan ki akart békülni Harryvel az előbbi legorombítás után.
- Csak kövess, és figyelj – válaszolta neki Harry mozdulatlan szájjal, mert már ott voltak a
vérfarkasok sarkában.
Harry megszaporázta lépteit, a leghátul haladó férfi mögé zárkózott fel, s már épp
elhatározta volna, hogy itt a megfelelő alkalom a cselekvésre, mikor a csapatnyi ember
hirtelen beözönlött az egyik épületbe, mely az utca jobb oldalán terpeszkedett.
Harry megállt, és felnézett a házra. Rögtön megállapította, hogy az nem közönséges
lakóház, mint az eddigiek, mert jóval nagyobb volt azoknál, és az utcafrontnál beljebb
helyezkedett el, kis térrel a bejárata előtt, melyen a szokásos szeméthalmok uralták a látképet.
A bejárati ajtóhoz hosszú és széles fekete márványlépcső vezetett fel.
- Milyen ház ez? – szaladt ki Harry száján a kérdés, majd gyorsan észbe kapott:: - Ja,
persze-persze, nem mondhatsz semmit...
- Az igazat megvallva – szólt Al az orrát vakargatva – nyugodtan megmondhatom neked.
Harry meglepett arccal fordult felé.
- Vannak bizonyos határok, amiken belül beszélhetek neked, de ez a határ eléggé... szűk –
tette hozzá a fiú, arcán egy játékos fintorral, ami olyannyira Ginnyre emlékeztette Harryt,
hogy inkább elfordult tőle, hogy ne lássa.
- És honnan tudod, hogy nem léped át a határt? – kérdezte Harry, miközben hunyorogva
figyelte az épület nagy, duplaszárnyú ajtaján bemasírozó vérfarkasokat.
- Készítettem egy listát – hangzott a felelet. – Arról, hogy mik azok a dolgok, amik nem
befolyásolják az eseményeket... vagyis, hogy miről beszélhetek neked. Természetesen, semmi
sem zárja ki, hogy a listával nem lövök bakot, de azt hiszem, ennyi kockázatot vállalhatok...
- Értem – bólintott rá Harry, aki nem volt egészen biztos benne, hogy a fiú tudja, mit csinál.
– Szóval mi ez az épület?
- Ez a nurmengardi trónterem. Grindelwald itt akart uralkodni a birodalmán, de ez sosem
következett be. Most a farkaskirály trónol itt...
- Engem az érdekelne inkább, hogy ki fog majd itt trónolni – jegyezte meg Harry.
Al rövid kis nevetést hallatott.
- Az nincs a listán, apa – mondta, majd megköszörülte a torkát. – Elmondod végre, mi a
terved?
- Mindjárt meglátod – szólt Harry, s azzal megindult az épület felé, ahol már az utolsó
vérfarkas is belépett az ajtón. – Gyere utánam...
Felvánszorgott a fekete lépcsőn (combjába megint belenyilallt a fájdalom), mely sokkal
hosszabbnak bizonyult, mint amilyennek lentről látszott, s a tetején hátrafordulva Harry úgy
érezte, mintha egy dombtetőn állna, alatta elterült a nurmengardi utca, és a szeméttel borított
kis tér. A bejárati ajtó résnyire nyitva volt, s bentről izzadtságszag forró bűze, otromba
nevetgélés és hangos beszélgetés zaja szűrődött ki. Harry meglökte az ajtót, és bátran belépett
rajta, Al habozva követte őt.
Odabent tágas csarnok fogadta, ahol szinte elveszett az a harminc-negyven vérfarkas, akik
körbeültek egy emelvényen álló kettős trónust, ahová épp ebben a pillanatban vetette le magát
hanyag mozdulattal a farkasvezér. Csizmás lábait feltette a szék karfájára, és vigyorogva
nézett két alattvalójára, akik az egyik sarokban verekedtek a földön. Aztán észrevette Harryt.
54
 A sápadt fény besütött az utcáról, vékony csíkot vetítve a trónterem kövezetére. Harry vett
egy mély levegőt és megindult előre.
- Hé te! – kiáltotta túl a hangzavart, kinyújtott karjával Aegir Greybackre mutatva. – Igen,
te! Beszédem van veled!
Harry kitartóan haladt előre, így nem láthatta Al megrökönyödött arcát, amint az ő
elmeállapotára tesz éppen hangzatos megjegyzéseket.
A teremben mindenki elhallgatott, és Harry felé fordult, a verekedők felkeltek a földről és
mereven bámultak rá, a vérfarkaskirály pedig levette lábait a karfáról, s kihúzta magát
ültében. Harry ment előre, le sem véve szemét Greybackről.
- Tudod ki vagyok? – kiabálta bele Harry a néma csöndbe. – Az én barátaimat tartod fogva!
A hentesüzletben...
Három vérfarkas rögtön felpattant, és rohanni kezdtek felé. Harry egyetlen mozdulattal sem
próbálta megállítani őket, hagyta, hogy azok nekiugorjanak, és karját hátracsavarva a padlóra
szorítsák. Nem tehetett mást, mint magában fohászkodni, hogy igaza legyen, és tényleg
csapdát akartak állítani neki. Mert ha nem, ha téved...
- Állj! – bömbölte egy hang, Harry pedig hangos szusszanással engedte ki azt a levegőt,
amit eddig bent tartott. Kicsit oldalra fordította a fejét, ameddig a fogdmegek engedték, és
kinyitotta a szemét. A vérfarkasok vezére felkelt trónszékéből, és odarohant hozzá, csizmás
lába padlóra szorított arca előtt állt meg.
- Hogy mersz így betörni a tróntermembe, te féreg? – förmedt rá Aegir Greyback.
- Képzeld, merek! – vágta rá dacosan Harry, megpróbálván felpillantani a vérfarkas arcára.
– Semmi félnivalóm tőled, te ostoba fajankó!
Néhányan felhördültek, majd sugdolózás moraja futott végig a teremben, mikor a Harry
szavait értetlenül hallgatók megkérdezték egy-egy angolul beszélő társukat, mit mondott a
jövevény. Rövidesen az egész teremben mindenki állt, és őrjöngve követelt valamit, ami
Harry szerint legalábbis az ő aprólékos darabokra tépése lehetett.
- Biztosra veszem, hogy most szívesen megölnél engem, Greyback, de a Névtelen ennek
nagyon nem örülne! – szólt gyorsan Harry. – Fegyvertelenül jöttem, ezért nem is tudsz
legyőzni!
A vérfarkas majd’ egy percig gondolkodott azon, amit Harry mondott neki, s ezalatt a
teremben kezdtek elszabadulni az indulatok, aminek Greyback egy öblös üvöltése vetett
véget. Ezt követően már nem ordítoztak vadul Harryre, de végig hallani lehetett a dühös
susogást és szitkozódást.
- A Névtelen megparancsolta, hogy kapjunk el téged, mikor a barátaidért mész...
- Nekem viszont eszem ágában sincs kiszabadítani őket! – felelte Harry a padlónak. Nem
várt Greyback-re, rögtön folytatta mondandóját: - Viszont annál szívesebben mondanám el az
ittenieknek, hogy mivel etetitek őket...
- Ha megpróbálod, kitöröm a nyakad! – vakkantotta rá Greyback, s hangja dühös morgásban
folytatódott.
- Elkéstél! – rikkantotta rá Harry, még mindig olyan magabiztos hangon, hogy a körülötte
álló vérfarkasok szinte alig várták, hogy kitölthessék rajta a mérgüket szemtelensége miatt. –
Már odaadtam egy levelet az egyik barátomnak, amiben leírtam, mi folyik a hentesüzletben.

55
Ha holnap reggelre nem érek visssza a barátaimmal együtt, elolvassa, és hamarosan az egész
város tudni fogja, miféle ételt árultok! Akkor pedig becsukhatjátok a boltot.
Nem tudta, hogy Greyback képes-e ránézésből megmondani róla, hogy hazudik – bár nem
látszott olyannak, ezt Harry rögtön megállapította –, de biztos, ami biztos alapon igyekezett a
legkevesebb valótlanságot állítani.
- Alig egy hete jöttél ki a celládból, és máris barátaid vannak? – próbált ravaszkodni
Greyback. Harry levonta a következtetést, hogy annyit se ért a legilimenciához, mint egy vak
troll, és ostoba zsarnoki vezérhez méltón ott is hazugságot sejt, ahol nincs egy sem.
- El se hinnéd, mennyi barátom van itt! Mit gondolsz, ki látta el ezt a sebet a lábamon? –
hívta fel a figyelmét Harry a bizonyítékra.
A vérfarkasok magukon kívül voltak a dühtől, ahogy arra Harry számított, Greybackben
mégis volt annyi önuralom, hogy nem bántotta őt, és alattvalóit is megakadályozta abban,
hogy helyette tegyék ezt. Harry ezzel bizonyítottnak tekintette gyanúját, hiszen, ha a
Névtelentől való félelme nem tartaná pórázon, a farkaskirály gondolkodás nélkül nekirontana.
- Kössünk üzletet! – ordította túl a hangzavart Harry.
- Miféle üzletet? – vicsorogta Greyback.
A vérfarkas lehajolt hozzá, négykézlábra állva, s közben folyamatosan szagolgatta.
Harrynek libabőrös lett tőle a tarkója, és meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt ismét
megszólalt volna.
- Megadom neked, ami kell, ha cserébe életben hagysz, és elengeded a barátaimat.
- A Névtelen azt mondta, akkor kapjunk el, ha ki akarod szabadítani őket! – fröcsögte a
vérfarkas.
- Ennél azért biztosan többet mondott! – szólt Harry. – Ha nem tévedek, azt mondta neked,
hogy úgy fegyverezz le, vagy tegyél harcképtelenné, hogy közben harcolok ellened. Nem
mindegy mik a körülmények, ugye?
Greyback hallgatott. Harry ezt igennek vette.
- Ezt könnyen elintézhetjük – folytatja. – Csak párbajoznunk kell... illetve verekednünk,
mivel pálcánk nincs.
- Önként vállalnád, hogy kiállsz ellenem? – Greyback hangjában csodálkozás csendült, s a
szüntelen morgás is csillapodott kissé.
- Kényelmesebb megoldás lenne, nem? – kérdezett vissza Harry pimaszul.
Ezen megint töprengenie kellett a vérfarkasnak, s most jóval több mint egy percig nem
mondott semmit, Harrynek pedig azt súgták az ösztönei, hogy maradjon csöndben. Végül csak
azt vette észre, hogy a karjait hátrafeszítő kezek szorítása gyengül, majd lemászik róla a testét
a padlóhoz szorító vérfarkas, és hagyják felkelni. Harry talpra kászálódott, és teljesen
fölöslegesen leporolta kinőtt ruháit.
Most szemtől szemben állt Greybackkel, s így közelről valóban felfedezett néhány
hasonlóságot közte, és Fenrir között, aki vagy az öccse, vagy a fia lehetett a férfinak.
Testesebb volt, mint két éve halott rokona, de szemei ugyanolyan sárgás színezetűek voltak,
akár egy ordasé, s körmeit is inkább lehetett karmoknak nevezni.
- Miért akarja annyira a Névtelen, hogy valaki legyőzzön téged? – kérdezte.
Mit válaszoljon erre? Azt nem mondhatja, hogy egy pálca miatt, mert lehet, hogy abból
Greyback megsejtené, hogy mi vár majd rá. Talán ismeri a pálca-tulajdonjog szabályait...
56
Mert az egy pillanatig sem volt kétséges, hogy az, aki legyőzi Harryt – vagy úgy hiszi, hogy
legyőzi – arra nyomban halál vár.
- Egy bizonyos varázserejű tárgy birtokjoga miatt – felelte óvatosan Harry.
- Miféle tárgy?
Harry biccentett egyet.
- Az csak rám és a Névtelenre tartozik. Neked is jobb, ha nem tudod.
Greyback elhitte. A szemén látszott, hogy tényleg tart Nurmengard furcsa urától.
- Ezért zárt ide? – recsegte a férfi.
Harry megint bólintott.
Greyback még egy percig gondolkozott, végül köpött egy embereset, és összecsapta két
tenyerét. Harryt inkább emlékeztette egy kocsmai verekedőre, mint varázslóra.
- Legyen! – határozta el magát. – Itt és most megverekszünk!
- Utána elengeded a barátaimat?
- El, el... – bólogatott nemtörődöm módon Greyback. – Amúgyis csont és bőr mindkettő, a
fél fogamra nem lenne elég egyik sem... – Ekkor felemelte sárgás karmú ujját, és hegyes
fogait kivillantva hozzátette: - De előbb tudni akarom, kinek szóltál a hentesről!
Harry gúnyosan felnevetett.
- Persze! Kiadjam az egyetlen biztosítékomat, azt akarod? – megcsóválta a fejét. – Azt
elfelejtheted. Miután elengedtél minket, te és az embereid békén hagynak... különben a hír
kipattan. Van egy olyan érzésem, hogy még a Névtelennek se tetszene, hogy az álarcaiból
csináltok vacsorát.
Greyback felső ajka remegett az indulattól, de nem válaszolt semmit. Kénytelen volt
belemenni az alkuba, Harry ezt tudta jól. Ha csak a hentesüzletet kellene féltenie, talán
megölné őt, de a Névtelen parancsa is kötötte.
Harry vett egy mély lélegzetet, Greyback pedig gonoszan elvigyorodott. Két karját széttárva
hátra terelte embereit, akik széles körben állták körül Harryt és királyukat. Harry körbenézett
az arcokon; észrevette Alt, aki idegesen nézett rá, és lassan ingatta a fejét.
- Mit művelsz? – suttogta, de Harry nem válaszolhatott rá.
Mikor már elég nagynak találta a kört, Greyback felemelte a kezét, mire mindenki
elcsöndesedett. Harry arra gondolt, a vérfarkasvezér szeret minden apró mozzanatot
irányítani, és vaskézzel irányítja az embereit. Senkinek sem fog hiányozni...
- Felkészültél? – kérdezte Harrytől vicsorogva, hogy alig lehetett érteni a szavait.
Harry bólintott.
Greyback oldalra lépett, és lassan körözni kezdett, Harry végig szembe helyezkedett vele, és
koncentrált. A helyzet egy két évvel ezelőtti rövid párbajra emlékeztette...
- A Névtelen örülni fog! – vigyorgott már előre Greyback. – Azt mondta, busásan
megjutalmaz engem, ha legyőzlek. Azt mondta, elhagyhatom Nurmengardot!
Az biztos, jegyezte meg magában Harry. A kérdés csak az, hogy egyben, vagy sok kis
darabban...
- Már ki is választottam az utódomat. Vele nem biztos, hogy úgy szót értesz majd, mint
velem, he-he-he... – Röhögése hangos visszhangra lelt a többi vérfarkastól, s Harry kíváncsi
volt, ki ül majd a farkaskirály trónjára, ha Greyback eltűnik a városból.

57
 Nem gondolkozhatott tovább, mert a férfi mozdult, de olyan villámgyorsan, hogy Harry alig
látta, csak egy elmosódott suhanást, aztán a súlyos testet érezte, ahogy a mellkasának
csapódik. A vérfarkas lesöpörte a lábáról Harryt, és mindketten elterültek a földön; a lendület
továbbsodorta Greyback-et, de gyorsan megállt négykézláb, s Harry még sajgó tagjait
számlálta, mikor a farkaskirály már fölötte volt.
- Máris feladod? – acsarogta a harctól izgatottan. – Neeem... Nem adhatod fel ilyen
könnyedén! Az nem volna hozzád méltó, hmmm? – egészen közel hajolt az arcához, s
pillantása felkúszott Harry festékkel összemaszatolt homlokára, és azt suttogta a fülébe: –
Igaz-e, Harry Potter?
A következő pillanatban leugrott róla, majd elkapta a karját, és egy iszonyatosat csavart
rajta. Harry akkorát ordított, hogy zengett tőle a terem, akárcsak a vérfarkasok kárörvendő
kacagásától. A nyilalló fájdalomtól könnybe lábadt a szeme, és összegörnyedve dajkálta törött
karját.
Greyback ekkor belemarkolt a ruhájába, felkapta a földről, és nagyot taszított rajta. Harry
csattanva vágódott a padlóra, és végigcsúszott rajta majdnem az ajtóig. Összefolyt előtte a
külvilág képe, amint kinyitotta a szemét, és tudta, hogy megint agyrázkódást szenvedett.
Komolyan kezdett tartani tőle, hogy a következő ilyen verés már végzetes lesz.
Alig kászálódott talpra, Greyback már ott is volt, egy pillanatnyi pihenőt sem hagyott neki,
és villámgyors ütése a fülén találta el Harryt, ahogy próbálta elrántani a fejét a méretes ököl
útjából. Egy pillanatra megsüketült, de csak addig, amíg nem érezte a farkaskirály térdét a
gyomorszájába vágódni. Harry eldőlt előre, mint egy zsák, rá törött karjára, melytől
fájdalmasat ordítva összerándult. Greyback még belerúgott egyet, aztán csak megállt mellette,
és nem támadott tovább. Harrynek nem maradt ereje küzdeni vele.
- Unalmas vagy! – szólt lefitymálóan Greyback. – Túl gyorsan feladtad. Többet vártam
volna tőled...
Harry egyre halkabbnak érzékelte a külvilágot, s hamarosan el is sötétült előtte minden.
Mikor percekkel később újra magához tért, a vérfarkasok még mindig a teremben voltak, a
trónteremnél beszélgettek vezetőjükkel, aki hangos acsargással és ugatásszerű ordítozással
veszekedett az egyik emberével, alighanem arról, hogy teljesítsék-e Harry követelését.
- Mit műveltél? – szólt egy csendes hang mellette, s ekkor Al térdepelt le a feje mellé,
fekete talárja úszott a földön.
- Meg... megmentettem őket... – hörögte Harry rekedt torokkal.
- Nem értem – csóválta a fejét Al, és még mindig szörnyülködve nézett Harryre. –
Veszítettél ellene!
- Pontosan – folytatta Harry a suttogást. – Csak akkor engedik szabadon Ront és Hermionét,
ha veszítek. Ha valahogyan legyőztem volna őt, azonnal megölnek a többiek.
- De elveszítetted a pálcát is! És az nem történhetett volna meg! A pálca hozzám kell, hogy
kerüljön! Ha nem így van, akkor megszegjük...
-... megszegjük a varázslók első törvényét, tudom – torkolta le Harry, felpillantva, hogy nem
hallja-e valamelyik vérfarkas a beszélgetésüket. – Nem érted a lényeget. Úgy álltam ki ellene,
hogy tudtam, hogy veszítenem kell, mert így menthetem meg Ronékat... Ha veszítek ellene,
akkor én nyerek. A pálca az enyém marad... Veszíteni akartam, és ez a lényeg. Ezt ő nem
tudja, mert a Névtelen ennyire részletesen nem magyarázta el neki, mi is forog kockán...
58
 Al még mindig kételkedve nézett rá, Harry azonban biztos volt magában. Tudta, hogy
hogyan működnek ezek a dolgok, Dumbledore is tudta. Ha most elengedik Ront és
Hermionét, a pálca az övé marad. Ha nem... akkor már úgysem fog számítani.
A vérfarkasok tanácskozása véget ért, Greyback csontrepesztő pofont kevert le egyik
szájaskodó alattvalójának, s most trónszékéről leugorva odatrappolt Harryhez, aki ép kezét
meglengetve jelezte, hogy ébren van.
- Miféle puhány kukac győzte le a Sötét Nagyurat! – fintorgott megvetően Greyback, majd
leköpte Harryt. – Na kelj fel, te nyomorék, elmegyünk a henteshez!
Harry alig állt a lábán, sajgott mindene, megütött füléből vér szivárgott és görcsös
idegessége is visszatért most, hogy közeledtek Ron és Hermione felé. Hiába ment minden a
tervek szerint (amiben azért nem szerepeltek törött csontok), akkor is torkában dobogott a
szíve, s szüntelenül az a félelem marta belülről, hogy a farkaskirály nem tartja be a szavát, és
a kétszeres fenyegetés ellenére megöli őt és barátait.
A vérfarkasok gyűrűjében masíroztak végig a városon, vissza ugyanazon az útvonalon,
amin Bumfolttal is eljöttek a fegyverkészítőtől, s Harry fejét lehorgasztva kerülte az emberek
bámészkodó tekintetét. Tíz perc alatt elérték a hentesüzletet, s itt ugyanazon az ajtón ment be
Greybacket követve, amin át korábban belopakodott.
A kőasztalon álló friss vértócsa és a hanyagul ledobott húsvágó bárd arra utalt, hogy
távolléte alatt újabb fogoly esett áldozatul a zöldhajú banya konyhaművészetének. Harrynek
már attól jeges kéz markolt a gyomrába, hogy megpillantotta a rendetlenséget. Mi van, ha
véletlenül az egyikük volt az...?
Lesétáltak a lépcsőn a pincébe, s amint beléptek a gyéren megvilágított terembe, Harry
azonnal megtalálta a keresett ketrecet, melyben ott ült sértetlenül Ron és Hermione. Azt hitte,
menten összecsuklik alatta a lába, annyira megkönnyebbült egy pillanat alatt. Greyback
odament a ketrechez, és leoldozta róla a láncot. Ron megböködte az alvó Hermione vállát,
mire a lány felébredt, és pillantása találkozott Harryével.
- Jaj, Harry... – suttogta szomorúan. – Téged is elkaptak?
Greyback kitárta a ketrecajtót, majd rekedt hangján így szólt:
- Szabadok vagytok. Szerencsétek van, hogy ilyen eszes a barátotok... és hogy ilyen
szerencsés.
Ron tátott szájjal bámult Harryre, Hermione viszont összevonta a szemöldökét, és kissé ijedt
volt az arca. Ő már sejti... – gondolta Harry.
Két barátja kikecmergett börtönéből, ami igencsak nehezen ment nekik, hiszen ki tudja,
hány napja vannak már odabent, és a ketrec méreteit tekintve nagyon korlátozott volt a
mozgásszabadság. Ron megrázogatta hosszú lábait, Hermione sziszegve masszírozta
elgémberedett térdkalácsát.
- Szabadok vagyunk? – kérdezte Ron Greybacktől. – De hát hogyan...?
- Majd a kis barátotok elmagyarázza, én nem érek rá erre – recsegte gorombán, majd
Harryre nézett bozontos szemöldöke alatt. – Találkozóm van a Névtelennel. Mire visszaérek,
tűnjetek el innen. Egy emberem sem fog az utatokba állni. De ha még egyszer találkozunk... –
váltott fenyegető hangnemre, ami olyan hatásos volt, hogy Harry feltétel nélkül elhitte szavai
komolyságát –... jobb, ha felkészültök egy kiadós vacsorára!

59
 Azzal elviharzott Harry mellett, és fürgén felszaladt a lépcsőn, s már hallani is lehetett,
ahogy döngve csapódik mögötte a hentesüzlet ajtaja.
- Már megvolt az utolsó vacsorád, Aegir Greyback... – gondolta sötéten Harry, s miközben
széles mosollyal az arcán, ép karjával jó szorosan magához ölelte két barátját, Hermione válla
fölött elnézve látta, ahogy Al is őszintén örül a három jó barát újraegyesülésének.

60
 - Hatodik fejezet -

Sorsleső

- Hogyan csináltad? – ez volt Ron legelső kérdése, mihelyt eltávolodtak a vérfarkasok lakta
lakóházaktól.
Harry végig a visszaúton sűrűn a háta mögé nézelődött, nem követi-e őket Greyback
valamelyik szolgája, de közel s távol egyetlen lélek sem tartózkodott már kint, mivel
közeledett az este. Ahogy kifelé tartottak a hentesüzlet utcájából, még látták, ahogyan
Greyback bekopog a városháza hatalmas ajtaján, és egy csillogó fémálarcos varázsló pálcáját
rászegezve beengedi őt az épületbe. Harry tudta, hogy onnan többé nem teszi ki a lábát...
- Én is igazán örülök, hogy látlak, és köszönöm kérdésed, jól vagyok! – mondta epésen
Ronnak.
- Pedig nem úgy nézel ki! – Ron nem vette a lapot. – Ki intézett így el?
- Harry, ugye nem azt csináltad, amire gondolok? – markolt bele óvatosan ép karjába
Hermione, és aggodalmas szemekkel pislogott rá.
Harry felvonta a szemöldökét. Tudta, hogy a lány attól fél, feláldozta a Pálcák Urát az ő
kiszabadításukért. Nem tudta, hogyan reagálna a lány, ha bevallaná, hogy igen komoly
erőfeszítéseibe telt megakadályoznia magát ebben, ezért inkább kihagyta a hosszas
dilemmával kínzó perceket, és helyette csak a jól sikerült fogolyszabadítási tervet mesélte el
barátainak.
- Én ezt nem értem... – rázta a fejét Ron tanácstalanul. – Ha egyszer veszítettél a harcban,
akkor a pálcának is annyi, nem?
- Nem! – vágta rá Hermione, aki rögtön átlátta a helyzetet, mihelyt Harry elmondta. – Nem
emlékszel rá, mi volt Dumbledore és Piton terve? Előre megbeszélték, hogy Piton ölje meg
Dumbledore-t. Dumbledore tudta, hogy az ő kezétől fog meghalni, és esze ágában sem volt
tenni ez ellen semmit – hiszen az ő ötlete volt. És így Piton nem nyerte volna el tőle a Pálcát,
hanem megszűnt volna az ereje az öreg halálával...
- Csak aztán jött Malfoy – szúrta közbe fogcsikorgatva Ron.
- Igen... – Hermione nagyot sóhajtott, és megint Harryre nézett, félig aggódó, félig elismerő
arckifejezéssel. – De ez nagyon-nagyon kockázatos trükk volt, Harry! Alig tudom elhinni,
hogy tényleg odamentél közéjük, és elkezdtél kiabálni vele az emberei előtt.
Harry elvigyorodott.
- Értetek bármit! – mondta könnyed hangon, s igyekezett figyelmen kívül hagyni jobb füle
tompa zúgását, és az ernyedten csüngő bal karjában lüktető fájdalmat.
Mikor hazaértek, Harry legelőször bemutatta barátait az ámuló Bumfoltnak, és a
bosszankodó Asteriának, aki nem rejtette véka alá érzéseit arra nézve, hogy újabb két fővel
bővültek. Mikor azonban megtudta, hogy Ron és Hermione a vérfarkasok foglyai voltak, kissé
megenyhült, és egy mogorva biccentéssel beleegyezését adta abba, hogy a két új jövevény
ezentúl Harryvel egy szobában aludhasson.
Már késő este volt, mire a kedélyek lenyugodtak, és Harry addig nem folytathatta
beszélgetését barátaival, amíg Bumfolt és Asteria el nem mentek aludni. Bumfolt, mielőtt
61
becsukta volna maga után az ajtót, még egy furcsa, félig esdeklő, félig figyelmeztető pillantást
vetett Harryre, aki így értelmezte a nonverbális üzenetet: „Jól van, nálunk lehetnek a barátaid,
de aztán emlékezz, hogy segítettem, és könyörögve kérlek, szabadíts ki minket innen!” Harry
azonban egyelőre nem tudott a szökésre gondolni, mert valósággal a föld felett járt, annyira
örült, hogy Ron és Hermione újra biztonságban vannak, és együtt lehetnek.
Mikor aztán újra leültek beszélgetni hármasban, már az éj leple alatt, mindenki elmesélte
részletesen, mi történt vele. Kiderült, hogy Ront és Hermionét ugyanolyan álarcos varázslók
ráncigálták ki a cellájukból két hónapnyi fogság után, és adták át őket a vérfarkasok
vezérének, aki aztán bezáratta őket a hentesüzlet alatti ketrecek egyikébe. Mint mondták,
ottlétük folytonos halálfélelemmel telt, mert csakhamar felvilágosítást kaptak egyik
ketrecszomszédjuktól arról, hogy miféle embertelen cselekedet folyik e falak között, s ezt
nem sokkal később ők saját fülükkel is megtapasztalhatták, amint a ketrecszomszédot vitték
fel elsőként a vágóhídra. Hermione arca még a történtek felemlegetésétől is zöldes árnyalatúra
változott.
Mivel más nem történt Ronnal és Hermionéval az átköltöztetésük óta eltelt pár napban, a
lány javaslatára korábbra mentek vissza, a kéthónapnyi cellaélet alatt történt kihallgatásokra.
Mint kiderült, Ront és Hermionét is többízben meglátogatta a Névtelen személyesen, ők
azonban megdöbbenésként fogadták a hírt, miszerint a feketemágus férfi, és nem nő, ahogyan
azt korábban gondolták. A Névtelen őket is erős legilimenciának vetette alá, akárcsak Harryt.
- Rögtön kiszedte belőlem az emlékeimet a kőről – vallotta be röstelkedve Harry. – Semmit
se tudtam tenni ellene...
Ekkor eszébe jutott, hogy ez nem teljesen igaz, mert a Névtelen is megjárta, mikor túl
mélyre ásott az emlékeibe, és összetalálkozott a fejében a csuklyás fiúval. Erről most az is
eszébe jutott, hogy sehol sem látta a közelükben Alt azóta, hogy kijöttek a hentesüzletből.
- Én se mentem semmire – szólt szégyenkezve Ron. – Mikor bejött a cellámba, se szó, se
beszéd pálcát szegezett a fejemhez. Azt hittem, megkínoz, de nem. Csak legilimentált... bár az
se lett volna sokkal fájdalmasabb, ha megkínoz... Rögtön megtalálta az emlékeimet arról a
vacakról.
Ron arcán látszott, hogy valóban bántja a dolog, saját tehetetlensége.
- És te, Hermione? – fordult a lányhoz. – Te biztosan ellenálltál neki, igaz?
- Kedves vagy Ron, de... – sóhajtott búsan Hermione. – Igyekeztem, egy ideig sikerült
ellenállnom, de végül megtudta tőlem, amit akart. Láttam, ahogy... ahogy végignézi, amikor
arról beszélünk, hogy hová rejtsd el a Követ.
Ron ettől egy kicsit mintha jobb kedvre derült volna, ugyanakkor értetlenül tárta szét a
karját:
- De hát akkor a Névtelen már tud mindent! – mondta suttogva. – Tudja, hol van a Kő.
Hogy lehet, hogy még mindig életben vagyunk...?
- Harryre szüksége van a Pálca miatt – mutatott rá Hermione.
Ron megrázta a fejét.
- De mi miért vagyunk még életben? – bökött hüvelykujjával saját és Hermione mellkasára.
- Ránk mi szüksége van még?
A lány válaszolni akart, mert már nyitotta a száját, de végül csöndben maradt. Neki sem volt
ötlete. Harry eddig arra gondolt, hogy két barátja csupán azért van még életben, hogy a
62
Névtelen majd velük zsarolja őt, Harryt, hogy álljon ki vele a párbajra, de most hirtelen új,
érdekes ötlet fogant a fejében.
- Várjatok egy picit! – szólt felemelt ujjal. – Mire emlékeztek a Kő elrejtéséből? Milyen
emlékeitek vannak róla?
- Én arra emlékszem, hogy Katie temetése után beszéltünk róla kint, a hátsó kertben –
mondta Ron.
- Csak ennyire? – kérdezett vissza Harry.
Ron határozottan bólintott.
- Semmi másra.
- És te, Hermione? – fordult most hozzá Harry. – Te mire emlékszel?
A lány alsó ajkát beharapva gondokozott.
- Arra emlékszem, hogy vitatkoztunk. Nem értettünk egyet azon, hogy hová rejtsük el a
Követ. De... arra már nem emlékszem, hogy mi mellett döntöttünk.
- Azt fel tudod idézni, hogy milyen helyeken vitatkoztunk?
Hermione szó nélkül megrázta a fejét.
Harry nagyot szusszant, felkeltve ezzel két barátja érdeklődését. Pontosan ez volt a sejtése, s
most bebizonyosodott. Ezért hagyta őket még mindig életben a Névtelen, és ezért vadászik
olyan veszettül a Pálcák Urára.
- Mi az, Harry? – nézett rá furcsálkodva Ron.
- Baj van? – kérdezte Hermione is.
Harry félmosolyra húzta a száját.
- Baj? Nincs semmi baj – mondta. – Úgy tűnik, Hermione, hogy jól átejtetted a Névtelent!
- Átejtettem? – A lány arcára őszinte csodálkozás ült ki.
- Én csak arra emlékszem, hogy elhajítom a Követ, de hogy hová esik, azt már nem látom –
fejtette ki bővebben Harry, majd Ron értetlen arcát látva folytatta: - A Névtelen semmire sem
ment azzal, hogy megszerezte az emlékeinket, csak elpocsékolt rá két hónapot. A Követ még
mindig nem találhatja meg csak ezek alapján. Hermione úgy tűnik, kicsit többet törölt ki, mint
amennyit mondott neki... – ekkor a lány felé fordult, és még szélesebb mosolyra húzta ajkait.
– Ügyesen csináltad.
- Nem is emlékeztem rá – pislogott meglepetten Hermione.
- Azt is ki kellett törölnöd a saját fejedből, hogy ez volt a szándékod, különben rájött volna a
turpisságra – mondta Harry.
A lány még mindig csodálkozó szemekkel nézett rá, s Harry most látta csak rajta, ő is
mennyire lefogyott a fogság alatt. Arca sápadtabb volt a szokásosnál is, beesett volt, haja
fénytelenné vált, és olyan lett, mint egy száradt sivatagi bokor, vékonyka keze törékenynek
tűnt, mintha egy csontvázé lett volna.
- Szóval ezért vagyunk még életben? – kérdezte Ron, rövid némaság után visszatérve a
beszélgetés fonalához. Rajta is meglátszott az éhezés és a fényhiány.
- Alighanem – bólintott rá Hermione. – A Névtelen talán azt hiszi, valamit rosszul csinált,
talán azt gondolja, hogy jobb okklumentorok vagyunk, mint amilyenek, és még mindig
titkolunk előle részleteket. Ezért nem mer erőszakhoz folyamodni az emlék megszerzéséért,
mert fél, hogy károsodna az agyunk, és akkor örökre elveszti a nyomot...
- Igen, és ezért váltott taktikát, és elkezdett a pálcámra hajtani – tette hozzá Harry.
63
 Tudta, hogy így van, de ez csak még baljósabb gondolat volt számára. A Névtelen nagyon
jól ismerte az ereklyéket, és a szabályokat, amik a pálcaszerzést befolyásolják. Voldemort
ismeretei hiányosak, s mint később kiderült, végzetesek voltak számára, de a Névtelen
sokkalta óvatosabb, előrelátóbb, megfontoltabb feketemágus volt, mint a Sötét Nagyúr.
- Ez azt jelenti, hogy nagyon óvatosnak kell lenned! – figyelmeztette a lány, mikor
megosztotta véleményét barátaival. – Nem szabad semmilyen harcba bocsátkoznod, Harry,
még miattunk sem!
Még miattuk sem... Most kellene elmondania neki, hogy odadobta volna az ereklyéket, ha
azzal megmentheti őket? De nem mondta el, meghagyta Hermionét és Ront abban a
hiszemben, hogy ő, Harry mindig ésszerűen fog cselekedni. Azonban attól tartott,
forrófejűsége nem fog kibírni még egy ilyen helyzetet, nem lesz képes még egyszer ésszerű
cselekvésre kényszeríteni magát, ha Ron és Hermione veszélyben lesznek.

***

A napok csigalassúsággal teltek Nurmengardban, s ezt Harry a hosszú nappalok számlájára

írta, amihez még mindig nem tudott rendesen hozzászokni. Minden nap csak az ólomként
ránehezedő álmosság juttatta eszébe, hogy közeledik az éjszaka, amikor is aludni kellene, ami
viszont a folytonos világosság miatt ment nehezen, nem csak neki, de Ronnak és
Hermionénak is. Bumfolt és Asteria, akik már éveket töltöttek el itt, alkalmazkodtak az
áldatlan északi körülményekhez, bár, ahogyan azt egy este vacsoránál mondták, az egész a
visszájára fordul, mikor beköszönt a tél.
- Hogy-hogy? – kérdezte Ron patkányhússal teletömött szájjal.
Asteria helyett Hermione válaszolt neki, a maga csípős modorában, amit a vacsora iránti
undora váltott ki nála. Alig tudott legyűrni egy-egy falatot anélkül, hogy arcizmai ne
rándultak volna össze viszolyogva – Ron bezzeg úgy ette a sült rágcsálót, mintha legalábbis
anyja egyik sültjét tálalták volna fel.
- Ennyire északon nyáron mindig nappal van, télen pedig örök éjszaka – mondta a lány, és
eltolta maga elől a törött cserépdarabot, ami tányérként szolgált. – Persze ez csak az északi
sarkon érvényesül teljesen, annál délebbre van egy átmeneti időszak ősszel és tavasszal,
amikor néhány nap van világosság és sötétség is, ami attól függ, mennyire délre vagyunk az
északi sarktól, és mennyire északra a sarkkörtől. Ilyenkor kezd el igazán hidegre fordulni az
idő a tundrán, de tudtommal nagyon szép is egyben, mert ekkor lehet látni az égen az Aurora
Borealist, azaz az északi fényt.
Asteria elismerően felvonta a szemöldökét Hermione kiselőadását hallva, és összenézett
Bumfolttal. Ron homlokát ráncolva próbálta értelmezni a magyarázatot, Harry ebből pedig azt
a következtetést vonta le, hogy barátjának is olyan hiányosak lehetnek a földrajzi ismeretei,
mint neki.
A Hermione által megjövendölt őszi átmeneti időszak pár héten belül bekövetkezett, mikor
az ablakon kitekintő Harry azt vette észre, hogy a nap minden este egyre lejjebb merészkedik
a horizonton, megérintette azt, majd visszapattant róla, következő nap aztán félig alámerült,
mint egy vízfelszínen pattogó aranyszínben fürdő labda, végül egy szeptemberi napon teljesen
lebukott és csak sárgás derengést hagyott maga után. Ettől kezdve napokig minden reggel
64
felkelt, és minden este lenyugodott, s Harry végre kényelmesebben tudott aludni a jótékony
sötétségben.
Ez azonban azt is jelentette, hogy sokkal korábban be kellett zárkózniuk a házba, mert a
sötétség leszálltával jöttek a szárnyas hárpiák, hogy vadásszanak az utcán maradottakra.
- Merlin szakállára, mi volt ez?! – ordította el magát ijedtében Ron, mikor egyik este egy
madárember elsuhant az ablak előtt. Annyira megijedt, hogy hátraesett a székkel, amin addig
kényelmesen hintázott.
Harry hárpia-ügyben tapasztalt ember lévén felvilágosította barátját a madáremberekről,
azonban elhallgatta első találkozásának körülményeit a háztetőn. Nem akarta hallani Ron
szörnyülködéseit vagy Hermione szidalmazását, amiért volt olyan ostoba, hogy egy éjszakát a
nyílt utcán akart tölteni.
Azt azonban észrevette, hogy egyre több és több hárpia köröz az ő házuk felett, akár a
döghúsra leső keselyűk. A madáremberek talán tudnák, hogy ő itt van? Lehet, hogy érzik a
szagát, fordult meg Harry fejében, s bele se mert gondolni, mi lesz majd itt, ha beköszönt a
tél, és mindig éjszaka lesz. Tudta, hogy ha egyszer megint összefut az átszúrt kezű hárpiával,
abban nem lesz köszönet, de még mindig nem akarta visszakérni a kését Asteriától.
Nem tudta, mikor kerül rá sor, hogy a Névtelen újra próbálkozni fog. Gyanította, előbb-
utóbb biztosan rájön arra, hogy Harry megint átejtette, és újabb tervet eszel ki, vagy akár még
durvább eszközökhöz is folyamodik. Remélte, hogy ez egyelőre még nem következik be, s
talán addig is lesz idejük kigondolni valamiféle szökési tervet. Addig is azonban – határozta el
magát Harry – nem hord magánál fegyvert, akármennyire is veszélyesebbé válnak az utcák a
tél közeledtével.
Ron és Hermione ellenben felfegyverkeztek; a lány két kést hordott magánál egyszerre, Ron
viszont egy hosszú, kardnak is beillő vaspengét dugott a nadrágszíjába, közszemlére kitéve,
már ezzel is figyelmeztetve minden kötekedő kedvében lévő nurmengardit.
- Csak hogy tudják, kivel szórakoznak... – kommentálta.
Hermione persze nem hagyta megjegyzés nélkül:
- Szóval azzal akarod meggyőzni a testvérgyilkosokat és fajtalankodókat, hogy milyen
kemény fenegyerek vagy? – kérdezte tőle csípősen.
- Azt hiszed, nem tudok bánni vele? – vágott vissza kihívóan Ron, és kirántotta
nadrágszíjából a kardot, majd megpörgette maga előtt.
Hermione hátrált egy lépést.
- Csak óvatosan, még levágod a fejed azzal a vacakkal...
- Ennyire bénának nézel? – hördült fel Ron, vadul suhogtatva a kardot.
A következő pillanatban kiejtette a kezéből a vasdarabot, ami csörömpölve hullt a padlóra.
Ron vöröslő arccal hajolt le érte.
- Kíváncsi vagy még a válaszomra? – szólt hozzá ártatlan hangon Hermione.
- Tartsd meg magadnak a véleményed... – dörmögte a fiú mogorván.
Harry vigyorogva elfordult. Titkon örült neki, hogy újra hallja két barátja folytonos
veszekedését, ami – most döbbent csak rá – annyira hiányzott neki az elmúlt hetekben, akár az
Odú otthonos levegője vagy Ginny hajának mámorító illata.
Aztán a mosoly lassan lehervadt az arcáról, ahogy eszébe jutott, hogy az Odú elpusztult,
mint megannyi más, és sosem fogja újra látni a girbe-gurba tornyot, érezni Mrs Weasley
65
főztjének aromáját a kis gazos hátsó kertben, mely minden este az első volt, ami fogadta a
munkából hazatérve. Most megint eszébe jutott a veszteség, amit átélt: se otthon, se
munkahely, se szabadság. Vajon Ginnyvel mi lehet most...?
- Mi az, Harry? – hallotta Hermione hangját, aki talán megláthatta elkomoruló arcát, mikor
visszapakolta a többi fegyvernek szánt lim-lomot a kanapé ágyneműtartójába, ahol Mr
Bumfolt tárolta őket.
- Semmi... – motyogta válaszul, s azzal előresietett a lépcsőházba, hogy ne adjon további
alapot a faggatózásra.
Erkling-vadászatra készültek a csatornában, mint minden nap azóta, hogy Ron és Hermione
is beköltözött a házba. Ehhez elsősorban Asteria ragaszkodott, mondván: az új lakók
dolgozzanak meg a szállásért cserébe. Hermionénak ez ellen nem volt semmi kifogása, de
Ron nem mulasztotta el megjegyezni, hogy mivel ő, Hermione és Harry mindhárman a külső
szobában alszanak, bármiféle betörő vagy vérfarkas legelőször őket veszi célba.
Ez a tény a második igazi szeptemberi éjszaka alatt tudatosult Ronban, mikor az égen újra a
telihold vette át az uralmat, a város utcáin pedig a vérfarkasok. Medusa vagy a ház valamely
másik lakója megint nem jól zárta be az ajtót, s egy vérfarkas a szagokat követve felosont az
emeletre. Harryék pisszenni sem mertek, mikor meghallották a szimatolást és a karmos puha
tappancsok kaparászását az ajtó előtt, de akkor sem lélegezhettek fel, mikor a bestia végül
tovább állt: valósággal meghűlt bennük a vér, mikor hallották a fölöttük lakó szomszéd rémült
kiáltását, a vérfarkas megvadult ugatását, és a fa recsegését, ahogyan áttörte magát a gyengén
eltorlaszolt ajtón. Ami utána következett, azt mind Harry, mind Ron és Hermione csak a
fülükre szorított párnával hallgatták végig; csak akkor vették le, mikor a két szoba ajtaja
kinyílt, és óvatosan előbukkant Asteria és Bumfolt halálsápadt arca.
- Ez bi-biztosan M-Mr Wi-Wiggenweld lehetett... – dadogta a varázsló olyan halkan, hogy
Harry csak a szájáról tudta leolvasni.
Aznap éjjel nem aludtak szemhunyásnyit sem, s Harry biztos volt benne, hogy Bumfoltnak
és Asteriának sem jön álom a szemére. Újabb ilyen incidensre azonban nem került sor, mert
attól kezdve, hogy másnap reggel Ron és Harry meglátták, mi maradt szegény Mr
Wiggenweldből (Hermionét és Asteriát nem engedték oda), minden este ők gondoskodtak
arról, hogy jól be legyen reteszelve és eltorlaszolva a főbejárat, miután már mindenki hazaért.
Harry most leszaladt a lépcsőn, kikerülte az álmosan támolygó Medusát, és hozzálátott,
hogy elpakolja az előző éjszaka ajtónak támasztott rozzant íróasztalt, mely ki tudja, hogyan
került egyszer Nurmengardba – talán még Grindelwald idejéből maradt itt. Az asztalt jól
beékelték a helyére Ronnal, így Harry nem is boldogult vele egyedül – kénytelen volt
megvárni barátját, s együtt elemelték a bútordarabot a helyéről. Félrecsúsztatták az egyik
sarokba, majd mindketten eltűrték izzadt hajfürtjeiket a homlokukból. Harrynek most tűnt
csak fel igazán, hogy Ron eddig sem épp rövid haja már majdnem a háta közepéig ér, és kissé
vademberszerű külsőt kölcsönöz neki – bár ez talán csak maszatos orra miatt látszott így.
- Mi ütött beléd? – szólalt meg hirtelen Ron.
Harry kérdő tekintettel nézett rá.
- Odafent, az előbb – pontosított a fiú. – Nagyon elkomorultál. Majdnem úgy néztél ki,
mint...
Harry figyelmét felkeltette az elharapott mondat.
66
 - Mint mikor? – kérdezte.
- Mint amikor veszekedtünk... Mielőtt faképnél hagytalak titeket – mondta ki kelletlenül
Ron.
Valóban így nézett volna ki? – morfondírozott Harry. Akkor olyan volt, mintha abban a
percben minden értelmét vesztette volna. Talán most is elragadta egy kicsit ez a
pesszimizmus... Márpedig a pesszimizmusra minden oka megvan. Egy börtönben tengeti
napjait, emlékeztette magát.
Nem válaszolt barátjának; Hermione is lejött a lépcsőn Bumfolttal a nyomában, de nem ez
volt az oka, hogy nem akart erről tovább beszélni. Túl sok rossz dolog történt az elmúlt pár
hónapban ahhoz, hogy még a múltat is felemlegessék.
- Indulhatunk, fiúk? – kérdezte nagy vidáman Bumfolt, ahogy leért a lépcsőn.
- És lányok – egészítette ki Hermione.
Asteria, aki a lépcső tetején állt, és onnan nézett le a földszinti előszobára, most megszólalt.
- Én itthon maradok – jelentette be. – Valakinek a házat is őriznie kell.
Ron egy elnyomott horkantással jelezte kétségeit a lány házőrzői képességeiről, de addig-
addig köszörülte a torkát, míg sikerült mindenkivel tudatnia, hogy épp köhögéssel próbálja
álcázni gúnyolódását. Asteria megvető fintort küldött felé, majd egy arrogáns mozdulattal
felszegte a fejét, és elviharzott.
Harry, Ron, Hermione és Bumfolt kiléptek a félhomályos reggeli utcára, ahol rajtuk kívül
csak pár ember lézengett, látszólag céltalanul, csendes nézelődéssel múlatva az időt. Harry
úgy érezte, tegnap óta legalább öt fokot esett a hőmérséklet, és kinőtt ruházatán még a
Bumfolttól kapott köpönyeg sem sokat segített.
A nyugati városrész felé indultak el, mint minden reggel – mint Bumfolt elmondásából
megtudták, az volt a város legbiztonságosabb része. A sötét romhalmaz keleti részhez képest
itt valamivel jobb állapotú épületek sorakoztak, és többnyire nők lakták a házakat. Mr
Bumfolt szeretett itt vadászni erklingekre, mert nem kellett minden percben attól tartania,
hogy valaki utána oson, és hátulról leszúrja.
Bementek az egyik sikátorba, mely egy lakóépület és egy Medusáéhoz hasonló kocsma
között bújt meg, s körülálltak egy nehéz csatornafödelet. Minden reggel másik bejáratot
használtak, hogy az erklingeket meglepetésként érje érkezésük.
- Gyertek fiúk, segítsetek egy kicsit! – kérte Mr Bumfolt.
Ő, Ron és Harry együttes erővel felemelték a födémet, és oldalra húzták. Orrukat azonnal
megcsapta a rothadó bűz, mely odalent uralkodott, s ami miatt Harry a legjobban utálta ezt a
munkát. De nem volt mit tenni, segíteniük kellett Bumfoltnak, bármennyire is kellemetlen
volt lemászni a sötét, bűzös járatba.
- Ma kétszer olyan büdös, mint tegnap – panaszolta Ron mogorva hangon. – Mi a fenét
keresnek odalent az erklingek?
- Nem csak erklingek vannak ott – mondta Bumfolt, aki már a csatornában volt. Hangja
visszhangozva csengett. – Egyszer összefutottam egy akromantulával...
Ron, aki már épp ereszkedett volna utána, most megtorpant, egyik lábát a lyuk fölött
lógatva.
-... Volt vagy félméteres a potrohája, és úgy nekem rontott, hogy alig tudtam kimászni.

67
 Harry és Hermione előbb egymásra, majd Ronra pillantottak, aki egészen elsápadt szeplői
alatt.
- Ugye csak viccel? – nyögte a fiú elkeseredett hangon.
Bumfolt kidugta a fejét a lyukból, és csodálkozva nézett szembe Ron cipőorrával.
- Viccelek? Dehogy, kedves fiam, ez így igaz, ahogy mondom! Errefelé eléggé gyakoriak a
mágikus bestiák. Ha jól tudom, Nurmengardon nem is él varázstalan élőlény egy szem sem,
ellenben van itt mindenféle fajzat a plimpiktől a norvég tarajos sárkányokig bezárólag... –
Bumfolt ügyet sem vetve Ron elszörnyedt arcára, ábrándos képpel sóhajtott. – Ej, mit nem
adnék, ha végre befoghatnám azt az akromantulát! (Ron borzadva felnyögött.) Feldobná a
műsort, nem? Hehehe...
Azzal nevetgélve újra eltűnt a csatornában. Hermione rosszallóan csóválta a fejét; még
mindig nem tudott napirendre térni az állatviadalok fölött, de belátta, hogy nincs más esélyük
az életben maradásra ezen a helyen, mint jóban lenni Ludo Bumfolttal.
Harry elnézte Ron zöldes színben játszó arcát, és a rémülettől kerekre tágult szemeit.
- Talán jobb lenne, ha te itt fent őrködnél – javasolta neki.
Barátja azonban – talán büszkeségből, talán Hermionét féltve – hallani sem akart erről, és
akármennyire is viszolygott a lenti világtól, vett egy mély levegőt, és beugrott Bumfolt után a
csatornába.
Harry előreengedte Hermionét, majd ő is feltette arca elé azt a kendőt, ami kissé
megkönnyítette odalent a légzést, s barátai után mászott. Koromsötét és bűz fogadta a
csatornarendszerben, melyet már hetek óta minden nap megjártak erklingek után kutatva, s
hiába fogtak néha kettőt vagy hármat is, s bármilyen vérszomjasnak is tűntek a kis lények,
Ludo Bumfolt mégis kissé csalódottnak tűnt. Harry most már sejtette, hogy az akromantulára
fáj a foga, de őszintén remélte, hogy nem fog teljesülni a vágya.
Aggodalma alaptalan volt, két órás bolyongás után sem találtak semmit egy vézna öreg
erklingen kívül, akit Bumfolt el is engedett, mondván: senki se fogadna erre a vénségre.
Már kifelé indultak a csatornából, és hangosan beszélgettek a sikertelen vadászatról
(Bumfolt épp újabb ötleteket vetett fel a fiúknak a lények befogásáról), mikor az elöl haladó
Hermione hirtelen megtorpant.
- Mi az, miért álltál meg? – kiabálta neki Harry hátulról.
- Psszt! Maradjatok csöndben! – sziszegte Hermione, mire elnémultak.
Pár percig mindenki a fülét hegyezte, de nem hallottak semmi mást a szokásos lenti zajokon
kívül.
- Mit hallottál? – kérdezte Ron. – Talán... talán lábak zaját?
- Úgy érted, nyolcat? – eresztett meg egy félmosolyt Harry, mielőtt azonban Ron
válaszolhatott volna, most tényleg meghallották: halk suhogás szűrődött le a csatornanyíláson.
Mintha valami nagy, és köpenyes repült volna el felettük...
- Dementor? – kérdezte Harry, s most ő érezte úgy magát, ahogyan az előbb még Ron.
Kérdésre szinte nyomban megkapta a választ, mikor fagyos szélroham söpört végig a fenti
utcán, amit lent is éreztek. A félelem és a hideg egyszerre markolt Harry gyomrába, és még a
csatorna sötétjében is jól látta, hogy a kőfalak körülöttük rohamosan deresedni kezdtek.
- Ho-hogy kerül ide egy de-de-dementor...? – dadogta Mr Bumfolt a félelemtől, vagy a
hidegtől.
68
 Harry sokért nem adta volna, ha tudja a választ, de abban az egyben biztos volt, hogy nem
szabad feljönniük, amíg a dementor odébb nem áll, mert pálca nélkül semmit sem tehetnek
ellene.
- Azt mondja, hogy itt még nem jártak dementorok? – suttogta Hermione, hátrafordulva a
didergő Bumfolthoz.
A varázsló megrázta a fejét, a három jó barát pedig a csatornanyíláson leskelődött az utcán
köröző dementor után. Az még mindig ott volt fölöttük, de láthatóan a legkevésbé sem
érdekelte őt a csatorna, inkább fel-alá suhant a sikátorokban és az utcán, mintha keresne
valakit vagy valakiket...
Csaknem fél óráig várakoztak teljes csöndben, mozdulatlanul – egyedül összekoccanó
foguk, és remegő tagjaik kötötték le a figyelmüket. Egészen addig, míg nagy sokára elharsant
a várva-várt varázsige:
- Expecto Patronum!
Nem egy, de legalább három ember kiáltotta a szavakat, melynek nyomán nagy fényesség
töltötte be a sikátort, és a dementor felvisított, majd egy suhanás jelezte, hogy elrepül. Az
egyik patrónus, mely valamilyen repülő lény alakját öltötte, tett egy kört ott, ahol az előbb
még a fekete rémség volt – Harryék jól látták ezüstösen világító szárnyát – majd egyszerűen
eltűnt. Egy másik patrónus, mely talán medvére emlékeztetett, lustán elcammogott fölöttük,
majd az is eloszlott. Ez után beszélgetés hallatszott, melyből Harryék egy szót sem értettek.
- Csodálom, hogy kiküldték őket... – suttogta Bumfolt, aki most, hogy a dementor
eltávozott, abbahagyta a remegést.
- Kiket? – fordult feléje Harry, Ron és Hermione.
- Az őröket – magyarázta Bumfolt. – Csak nekik van pálcájuk Nurmengardban. De furcsa,
hogy ideküldte őket a Névtelen. A hárpiákat sem zavarják el, és a vérfarkasok is szabadon
kószálhatnak...
Harry sejtette, miért: ha ez a dementor az volt, aki Mariust segíti, az sok mindent
megmagyarázna. Ki tudja, talán a dementor nem is a rabokat kereste, hanem magát a
Névtelent? Harry emlékezett rá, hogy a Tusa harmadik próbája utáni véres és végzetes
kimenetelű összecsapásban a Névtelen leszúrta egy karddal a kék bőrű embert, amiért az
egész biztosan nem örült.
Óvatosan másztak ki a csatornából, legelőször Ron, aki alaposan körülnézett, hogy nem
várja-e őket odakint a dementor, vagy akár az álarcos varázslók. Egész hazaúton szótlanok
voltak, egyiküknek sem volt kedve megvitatni a történteket, de Harry biztos volt benne, hogy
mindannyiuknak a dementor-támadás jár az eszében. Mindenkinek, kivéve talán Ludo
Bumfoltot, aki csak azon morgolódott magában, hogy megint nem sikerült befognia az
akromantulát, amivel feldobhatná a műsorszámot.
Al félúton csatlakozott Harryhez; úgy bukkant elő a semmiből, mint valami szellem, és
megint füstszerű fekete köpönyegét viselte, mely az arcát is takarta. Harry mégis minden
alkalommal, amint meglátta, tudta, hogy ő az.
- Hogy ment a vadászat? – érdeklődött a fiú szokásos stílusában.
Harry, mivel Ron, Hermione és Bumfolt ott voltak körülötte, csak egy apró fejrázással
válaszolt neki.

69
 Mikor hazaértek, úgy ballagtak fel a lépcsőn nyakig koszosan, átfagyva, holtfáradtan, mint
egy vert sereg; Asteria meg is jegyezte, hogy legközelebb majd ők őrzik a házat, akkor talán
nem néznek ki úgy a nap végére, mint a vizihullák.
- Ami azt illeti, volt ott egy... – dörmögte neki Harry, válaszul a vizihulla-jelzőre, majd a
lány értetlen arcát látva pontosított: - Egy dementor.
Meglepetésére Asteria még mindig tanácstalan maradt, s erre már Ron és Hermione is
felvonta a szemöldökét. Sőt, Al is megtorpant a lépcső tetején, és csuklyája alól nézett a lány
arcára.
- Csak azt ne mondd, hogy nem tudod, mi az! – csattant fel Ron bosszúsan. Harry jól
ismerte őt: a hideg, a pókvadászat, és a dementor épp elég volt hozzá, hogy most valakin le
kelljen vezetnie az ingerültségét.
- Képzeld, nem tudom! – válaszolta nem kevésbé csípősen Asteria. – A fél életemet itt
töltöttem, és nem találkoztam semmiféle denem... akármivel!
Miután napirendre tértek Asteria varázslény-ismereti hiányosságai fölött, bementek a
szobába, ahol Hermione rövid kiselőadást tartott a lánynak a félelmetes lényekről. A
beszámoló egészen estig húzódott, mert afféle megkésett ismerkedésbe váltott át, ahogy
Asteria egyre újabb és újabb kérdéseket tett fel Hermionénak az átélt kalandjaikról, a mágikus
bestiákról, és varázslényekről, akikkel találkoztak. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a
Grindelwald-lány Hermionét kedveli leginkább a kis társaságból, vele képes elbeszélgetni
úgy, hogy ne legyen minden második mondatában rejtett vagy nyílt sértegetés.
Harrynek ekkor eszébe jutott, hogy egyetlen egyszer sem esett szó köztük Asteria
rokonságáról, és Harry is elfelejtette tájékoztatni Ront és Hermionét a lány dédapjáról. Ahogy
elnézte őket, amint a rozoga asztalnál üldögélve Hermione épp a trollal való első
találkozásukról és barátságuk kezdetének körülményeiről mesélt neki, úgy érezte, hogy végül
is teljességgel fölösleges befeketítenie a lányt a nevével. Neki nincs baja Grindelwalddal –
emlékeztette önmagát – különösen azok után, hogy látta a vén feketemágust élete utolsó
pillanatában, amint hazudik Voldemortnak, csak hogy az ne szerezhesse meg olyan
könnyedén a Végzet Pálcáját...
Akkor is Grindelwald, a Pálca, és a Névtelen járt az eszében, mikor késő éjszaka álomra
hajtotta a fejét a kanapén, Hermione és Ron mellett – az ágy, mint kiderült, kihúzható volt, s
erről még maga Mr Bumfolt sem tudott, amíg ki nem próbálták. Kissé szűkösen, de elfértek
rajta hárman, a két szélén a két fiúval, közöttük Hermionéval.
Harry álmában messzire járt Nurmengardtól... Újra otthon volt a tengerparton, az Odú
közelében, ahol egyszer Ginnyvel egy csodálatos délelőttöt töltöttek. Mintha egy másik
életben lett volna...
Aztán az álomkép szertefoszlott...
Harry a szoba mennyezetét bámulta, a fekete díszgerendákat, melyek most egyáltalán nem
voltak kopottak és lyukacsosak. Az ágy is sokkalta kényelmesebbnek tűnt, mint amiben
elaludt. Vörös párnák közt feküdt vörös selyemtakaró alatt, s az ágyfüggöny, mely körbevette,
ugyancsak vérszínű volt. A fekete mennyezettel erőteljes hatást keltett, már-már félelmetes
volt...

70
 Harry felült az ágyban. Egy pillanatra azt hitte, valaki áll az ágyfüggöny túloldalán, s egy
pálcával világít, de aztán észrevette, hogy a fény nem egyetlen pontból jön, s
gyöngyházfényűen csillog, víztükörszerű remegést vetítve körbe a falakra.
Harry előrenyúlt kezével, hogy széthúzza a függönyt, s ekkor látta, hogy a megtett mozdulat
olyan elmosódott volt szemei előtt, mintha egy szellem kezét látná. Minden más is
elmosódott, homályos volt, az ágy, a faragott fekete oszlopok, melyek a függönykeretet
tartották, s az is, ami a függönyön túl volt.
A szoba közepén egy kristályedény állt kicsi asztalon, az árasztotta magából a
gyöngyházfényű csillogást. Harry valamiért ismerősnek találta az edényt, szinte biztos volt
benne, hogy már látta valahol korábban, de nem tudta megmondani, hol találkozott vele.
Elsőre a Voldemort barlangjában álló horcrux-őrző tálra gondolt, de csakhamar belátta, hogy
ez nem lehet ugyanaz; Voldemort zöld méreggel teli tálja kőből volt, s egy kőoszlop tetején
állt, akár egy ősi, míves mosdókagyló.
Harry lerúgta magáról a selyemtakarót, kimászott az ágyból, és közelebb menve belenézett a
tálba. Annak mélyén kavargó-örvénylő meghatározhatatlan eredetű anyagot látott, mely olyan
volt, akár a látható szél, melyet valami földöntúli ragyogás varázsolt gyémántos-csillogóvá.
Annyira lekötötte a kristályedény bámulása, hogy észre sem vette a szoba másik végében
üldögélő alakot.
- Szia! – köszönt neki az alak, amitől összerezzent, és hátrált egy lépést, bár utána nyomban
észbekapott.
- Szia... – köszönt vissza Alnak, aki most felállt a puha karosszékből, és közelebb jött. A
kristályedény kettejük közt csillogott vidáman.
- Nahát, ilyen rémisztő vagyok? – kérdezte, miközben levette a csuklyáját. Arca most sokkal
komolyabbnak tűnt, mint korábban, mikor folyton-folyvást viccelődéssel és gúnyolódással
szórakoztatta inkább saját magát, mint Harryt.
- Mi történt? – kérdezte Harry kissé zihálva.
- Hogy érted ezt?
- Hónapokig egyetlen álmom sem volt, és most hirtelen itt vagyok megint!
Al higgadt maradt, mint mindig, ha kezében tartotta az irányítást, Harry ezt már jó régen
kitapasztalta nála. Lustán zsebre dugta a kezét, és a kristályedényre bámulva válaszolt.
- Azért nem álmodtál eddig rólam, mert én nem hagytam. Okklumencia... – kopogtatta meg
saját halántékát. – Féltem, hogy megtudsz valamit, amit nem szabadna, és akkor minden
megváltozik.
- És most nem félsz?
Al megrázta a fejét.
- Ez egy biztonságos hely. A lehető legbiztonságosabb – jelentette ki, majd rövid szünetet
tartott. – A múltkor befejezetlenül maradt egy beszélgetésünk...
Harry nem tudta, miért suttog, aztán rájött, hogy nyilván nem akarja, hogy meghallják,
amint beszélget valakivel a szobában. Azt azonban tudta, hogy most Al világában van, és ő a
látogató, ő álmodik, mi több, még mindig ugyanabban a szobában van, ahol elaludt a rozoga
kanapén – még mindig itt van Nurmengardban.
- Arról, hogy mit mondhatsz el nekem, és mit nem? – kérdezte a fiútól.

71
 Al elmosolyodott, arcát táncoló ezüstös fények világították meg, melytől csak még
szellemszerűbbnek tűnt az ábrázata, ahogy az elmaradhatatlan füst-természetű köpenyében,
nyakában a himbálózó ereklye-medállal hajol a kristályedény fölé.
- Ugye nem hitted el, hogy tényleg egy listát írtam? Nem nézhetsz ennyire amatőrnek –
susogta, hangjában bujkáló nevetéssel.
Harry összeráncolt homlokkal meredt rá.
- Ezzel tudtam meg, hogy mi az, amit elmondhatok neked – mutatott a fiú
magyarázatképpen a csillámló edényre.
Harry újra közelebb jött a fenséges tárgyhoz, mely magával ragadta, ezt nem titkolta egy
pillanatig sem. A látvány gyönyörű volt...
- Ez egy merengő? – kérdezte, Alhoz hasonlóan suttogva, bár tudta, hogy őt úgysem
hallhatja meg senki.
- Nem, ez a Sorsleső. Egy kicsit bonyolultabb, mint egy mezei merengő. Nem kell
emlékeket dobni bele, helyette...
Al felemelte jobb kezét, melyben – ezt Harry csak most vette észre – pálca helyett egy kis
ezüstkést tartott, s apró vágást ejtett vele bal kezének hüvelykujján, majd a tál fölé tartotta azt.
- Elég egy csepp vér – mormolta, s ujjából egy kövér buborék buggyant ki, majd hullt alá a
tálba.
A hatás drámai és erőteljes volt. A gyöngyházfényű kavargás hirtelen karmazsinpirosra
színeződött. Meleg fénye betöltötte a szobát, s úgy tűnt, mintha az ágyfüggöny vöröse
túlburjánzó növényként nőtte volna be a szoba minden négyzetcentiméterét, és festette
ugyancsak vörösre Harry és Al arcát is.
- Ez mondja meg, hogy mit árulhatsz el nekem a jövőről? – kíváncsiskodott Harry.
Al szusszant egyet, mintha elnyomna egy nevetést.
- Látom, te is az egyszerű dolgok híve vagy, apa – szólt. – Megmondja, ami kell, és kész...
Ennél egy kicsit többről van szó. Ez egy egyedi varázseszköz, nincs még egy ilyen a világon.
- Azt hiszem, hogy valahol már láttam ezt az edényt – jegyezte meg Harry.
Al a tál fölött a szemébe nézett. Zöld szeme a vörös fényben két fekete lyuknak tűnt csupán.
- Nem lennék meglepve – mondta. – A Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályon őrizték ezt a
tálat az Idő Termében. Azok a varázslók készítették, akik az Időnyerőket is. Miután
elkészültek azokkal a különleges homokórákkal, rájöttek, hogy micsoda veszedelmet tartanak
a kezükben. Azért alkották meg a Sorslesőt, nehogy bajt okozzanak. Figyelték minden
cselekedetüket... Tudták, hogyha egyszer már megváltoztattak valamit, azt nem lehet
visszacsinálni. Meg kellett előzniük a bajt. Persze, mint a legtöbb esetben, itt is az lett volna a
megoldás, ha mind egy szálig elpusztítják az Időnyerőket, vagy eleve meg sem építik őket, de
hát a varázslók már csak ilyenek... Állítólag az egyikük készített egy olyan Időnyerőt is,
mellyel nem csak órákat, de napokat, sőt, hónapokat tudott utazni az időben, és képes volt
változtatni a dolgok menetén. Megint csak állítólag, nem egyszer meg is tette ezt. Az a
hallhatatlan, akitől a tálat... hát... kölcsönvettem, azt mesélte, hogy az egész varázsvilág
történelme egészen másként alakult volna, ha az a varázsló nem használja az Időnyerőjét
olyan felelőtlenül. Azt mondják, háromszor is megtette...
A fiú elhallgatott, és várta Harry következő kérdést. Ő azonban végre rájött, mikor látta ezt
a furcsa edényt: azon a végzetes éjszakán, mikor Voldemort csapdájába besétálva ő, Ron,
72
Hermione, Ginny, Luna és Neville bejárták a Misztériumügyi Főosztály termeit Sirius után
kutatva. A Jóslatok Terme felé vezető úton átsétáltak egy órákkal teli szobán, ahol egy
szekrényben őrizték az Időnyerőket... S a szekrény előtt ott állt ez a tál, benne egy apró madár
– talán kolibri – tojásával, mely az Idő fogja volt... ahogy később egy pórul járt halálfaló is
azzá vált. Harry nem tudta, mi lett azzal a varázslóval, aki fejjel előre beleesett a tálba, s
testének egy része megfiatalodott, torz, groteszk lénnyé változtatva őt.
Most, hogy már tudta hova tenni emlékezetében ezt a kristályedényt, feltette következő
kérdését, mely fogalalkoztatta:
- És a vércsepp?
Al készségesen válaszolt.
- Azzal állítottam be a Sorslesőt, hogy az én életutamat figyelje. A vérünkben van a sorsunk.
Így a tál érzékeli, ha olyasmit teszek, vagy mondok, ami befolyásolhatja, megmásíthatja,
vagy... megakadályozhatja a születésemet.
Al megbökte a szélszerű anyagot pálcája hegyével, mire az örvénylés abbamaradt, s
akárcsak egy merengőnél, a felszín kisimult és üvegszerűvé vált. Most Harry és Al arcát
tükrözte, ahogy mindketten a közepébe bámulnak; a fiú türelmesen, Harry kíváncsian, várva
valamire.
- Most beszélhetünk – jelentette be Al, felegyenesedve.
Harry még mindig a tál fölé görnyedt, s csak felpillantott a fiú arcára.
- Miről? – kérdezte Harry.
- Arra voltál kíváncsi, hogy mi történik Ginny Weasleyvel az én időmben – folytatta Al,
majd azon nyomban el is hallgatott. Arca feszültséget tükrözött, és homlokán kis ráncok
jelentek meg, mintha erősen töprengene valamin.
Harry tudta, mit akart hallani, mi volt az, amire a leginkább vágyott, hogy igaz legyen, amit
eddig is sejtett, de bizonyosságot akart róla:
- Azt mondd meg – szólt halkan –, hogy Ginny ugye a te...?
- Az édesanyám, igen – fejezte be helyette a kérdést a fiú, majd rögtön megválaszolta a
következőt is, ami már Harry nyelve hegyén volt: - Ne aggódj miatta, jól van. Itt most
negyvenkét éves… de olyan, mintha csak harminc lenne. Tele van élettel és vidámsággal. Egy
gyerek sem kívánhatna nála jobb anyát – tette hozzá, pontosan azt mondva ezzel, amit Harry
hallani akart.
- Még amikor leszid valamiért, akkor is kedves az arca. – folytatta Al rövid gondolkozás
után. – Kiskorunkban mindig énekelt nekünk… Anyának nagyon szép hangja van.
Harry igyekezett feldolgozni a hallottakat, de túl nehéz volt belegondolni a valóságba, ezért
inkább megpróbálta úgy elképzelni, mintha egy régi baráttól hallana most Ginnyről, akit nem
a leküzdhetetlen idő választ el tőle.
- Ha annyira szereted őt, akkor miért támadtál meg minket a merengőben? – kérdezte, hiába
próbálva száműzni hangjából egy kis szemrehányást. – Ginny halálra rémült tőled.
Al bűntudatosan lehorgasztotta a fejét.
- Nem volt más választásom – magyarázta. - Nem hagyhattam, hogy esetleg megtudjatok
valamit... El akartalak titeket ijeszteni.
- De kíváncsi is voltál ránk – emlékezett vissza Harry a fiú egyik kora hajnali látogatására
az Odúban.
73
 Al csak bólintott, de közben kerülte Harry tekintetét. A vörös fény ellenére Harry jól látta a
fiú arcán végbemenő változásokat. Most először vélte felfedezni rajta, hogy legszívesebben
mindent elmondana neki, mert pont olyan volt, mint egy gyermek, akinek túl hamar túl sok
felelősség szakadt a nyakába. Olyan volt, mintha Harry saját gyerekkorának tükrét látná...
Hosszúra nyúlt köztük a csönd, de Harry nem akarta elszalasztani a lehetőséget, hogy minél
többet megtudhasson Ginnyről. Hirtelen eszébe jutott valami, amin maga is meglepődött,
hogy tudni akarja, olyan jelentéktelennek tűnő apróság volt most, ebben a pillanatban:
- Mi lett a kviddiccsel? Teljesült az álma? – kérdezte. – A Holyheadi Hárpiáknál?
- Mindent tudni akarsz előre? Nem akarod inkább megélni ezeket? – kérdezett vissza Al.
Harry elfordult tőle, és maga elé bámult, a szoba fényes padlójára.
- Csak… csak tudni akarom, mi lesz vele… Én…
- Úgy beszélsz, mintha nem láthatnád többé – csóválta a fejét a fiú. – Hidd el nekem,
hamarabb viszontlátod anyát, mint azt képzelnéd.
Ahogy kimondta, a Sorsleső vörös felszínén apró hullámok futottak végig, mintha egy szív
dobbant volna meg a mélyében. Harry és Al lepillantottak a tálra.
- Túl sokat mondasz? – figyelmeztette Harry.
- Amíg csak hullámzik, addig minden rendben – felelte Al. – Ezek nem olyan dolgok, amik
képesek lennének megváltoztatni az eseményeket. Önmagukban nem elég erősek ahhoz, hogy
megváltozzon tőlük a történelem... Anyáról volt szó – emlékeztette Harryt.
Harry összeráncolta a homlokát, akárcsak az imént Al. Kellemetlen gondolat telepedett rá.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy ő is börtönbe kerül? – szörnyülködött.
A fiú komoly szemekkel nézett rá, és megköszörülte a torkát.
- Nem – válaszolta.
A Sorslesőn egy, az előbbinél kisebb hullám szaladt végig.
- Többet nem mondhatsz?
- Anyáról biztosan nem, de valami másról... Kérdezz csak, és majd meglátjuk! – bíztatta Al.
Harry megnyálazta kiszáradt ajkait, és vett egy mély levegőt.
- Ha már a közeljövőről nem mondasz semmit, legalább magadról mesélhetnél. Azzal nem
változtatod meg a történteket – tette hozzá a Sorslesőre pillantva, mintha azzal elejét vehetné
a kristályedény figyelmeztetésének.
Al megint elgondolkozott, végül sóhajtott egyet.
- Hát jó – egyezett bele. – Mit szeretnél tudni?
Harry megvonta a vállát.
- Nem tudom, mi érdekelne, csak beszélj magadról... Vannak testvéreid?
Al hümmögött egy sort, és karba tette a kezét. Ahogy Harry elnézte, arra gondolt, hogy ő
valahogy sokkalta könnyedebbül veszi ezt a bizarr ismeretséget az apja nálánál alig idősebb
énjével. Mintha mindez természetes lenne neki, mintha nem tudna meglepődni semmin...
- Hárman vagyunk testvérek – fogott bele végül. (A Sorsleső alig egy aprót bugyborékolt
csak). – Két fiú és egy lány. A legidősebb a bátyám, James. Ő a nagy kviddicsarc a családban.
Mindig csak gurkók, meg kvaffok járnak a fejében. Szerintem az agya is csak akkora, mint
egy cikesz…
Harry az egész szövegből csak egyetlen szót fogott fel:
- A bátyád? – sandított fel a fiú vörös fénnyel körbeölelt arcára.
74
 - Aha – válaszolta. – James Sirius Potter. A nagypapáról, meg a keresztapádról elnevezve…
- Ekkor félig vidám, félig bosszús fintorra húzta az orrát. – Bezzeg én egy félőrült vén csóka,
meg egy kiugrott halálfaló után kaptam a nevem, aki szerelmes volt az anyádba. Szép kis
örökség, apa, mondhatom!
Harry elhúzta a száját, de nem volt kedve hozzűfűzni semmit. Mindenestere azt
megállapította magában, hogy a kapott név valóban jól jellemzi a fiút: senki a világon nem
tudta úgy felidegesíteni Harryt, mint két volt tanára, Piton és Dumbledore. S most Albus
Perselus továbbviszi kapott örökségét.
- Azt mondtam, hárman vagyunk? Valójában inkább négyen – folytatta Al a mesélést. –
Teddy Lupin is jóformán velünk lakik... Illetve csak lakott, mert pár éve megházasodott, és
gyereke született.
Harry számára ez volt a legabszurdabb gondolat, ami valaha megfogant a fejében. Al
szavaira felvillant előtte egy nevetséges kép, amin két pólyás kisbaba összeházasodik.
Képtelen volt felnőttként elképzelni Remus Lupin fiát, az ő keresztfiát. Meg kellett ráznia a
fejét, hogy elzavarja a képtelen gondolatot, és úgy érezte, jobb, ha leül az ágy sarkára.
- Egy kislánya született, akit Eloise...
Ebben a pillanatban hatalamasat rezzent a Sorsleső furcsa vízfelszíne. Mintha valaki egy
méretes követ hajított volna bele teljes erőből, úgy csaptak fel a vérvörös hullámok, de
egyetlen csepp sem hullott ki a tálból, mindegyik a peremen belül esett alá, s a felszín
rövidesen újra sima volt.
Harry azt hitte, menten kiugrik a szíve, olyan hevesen vert.
- Eloise? – kérdezte, de csak második próbálkozásra jött ki hang a torkán.
Al arca is izzadtságban úszott, ahogy a tálról felpillantott Harry arcára.
- Azt hiszem, erről jobb, ha nem beszélünk... – motyogta. – Bár nem értem, miért... Már a
név említésétől jelzett. Nem értem...
Harry elgondolkozott. Tudta, hogy kicsoda Eloise, elég jól bevésődött az emlékeztébe az a
kis szőrös lény, akit Marius Prince túszként használt, hogy Al visszaadja neki azt az arany
pajzsot. Emlékezett rá, hogy Eloise nem tűnt teljesen emberinek, szőrös volt, mint Hermione,
mikor rossz Százfűlé-főzetet ivott kiskorában.
Lehet, hogy Teddy Lupin majdani leányát nem egy félresikerült bájital változtatta ilyenné, s
talán nem is egy átok a felelős érte? Elképzelhető lenne, hogy Remus Lupin farkasvére
ütközött ki a kislányon?
- Min gondolkozol? – szólította meg Al az elrévedt tekintetű Harryt.
- Csak azt hiszem, tudom, miért szólt a... a Sorsleső – bökött ujjával a kristályperemre. Al
érdeklődve felvonta a szemöldökét, arca komoly maradt. – Befolyásolhatom az eseményeket,
most, hogy tudom, minek születik Teddy Lupin majdani gyermeke. Akár meg is
akadályozhatnám... Lebeszélhetném róla, ha eljön az ideje. Meggyőzhetném, hogy ne
házasodjon meg, mert megtörténik az, amitől az ő apja is félt: hogy egy ártatlan gyermek
örökli a szülője kórságát... Igazam van?
Al szobormerev arca elegendő válasz volt Harrynek.
- Elfeledtethetem veled ezt a beszélgetést – szólalt meg a fiú, s köpenye zsebéből elővette
pálcáját.
Harry feltette a kezét, elhárítván az ajánlatot – melyről őszintén remélte, hogy csak ajánlat.
75
 - Arra nincs szükség – mondta, nem titkolván érzéseit a sorozatos emléktörlések okozta
esetleges agykárosodásról. – Nem fog eljárni a szám. Az a lány annak születik, ami.
Mindenkinek vállalnia kell a döntései következményeit. Meg aztán... – tette hozzá egy futó
mosollyal viaskodva –, ha a kis Teddy az apja meg az anyja vérmérsékletét örökölte, akkor
aligha lenne esélyem lebeszélni őt.
Al még egy teljes percig nézett rá fürkészőn, végül ő is elmosolyodott, és eltette
varázspálcáját.
- Nincs önfejűbb ember Teddynél – mondta, majd egy pillanatra elgondolkozott. – Kivéve
talán engem... Na meg téged!
Ezen mindketten elnevették magukat, Harry hangosan, Al halkan kuncogva, s Harry csak
sokkal később döbbent rá, miután már felébredt a koszos, molyrágta ágyban a nurmengardi
hajnal első sugaraira és a dermesztő hidegre, hogy akármennyire is viszolygott korábban a
gondolattól, apa és fia most nevetett először együtt igazán.

76
 - Hetedik fejezet -

A második csapda

A következő napok is hasonlóképp teltek, mint az eddigiek, leszámítva azt, hogy az idő
egyre hidegebbre fordult, és a nappalok vészesen rövidültek. Már alig pár óráig volt világos,
és akkor sem fürdött a város verőfényes napsütésben. Megjelent viszont a fagy. A folytonos
esőzések miatt jégpáncél borította be Nurmengard sima kövezetű utcáit, melyen életveszélyes
volt közlekedni – ha nem figyelt oda az ember minden lépésre, könnyen elcsúszhatott a jégen.
Harry, Ron, Hermione és Bumfolt egymásba kapaszkodva csúszkáltak el a csatornalejárathoz,
hogy folytassák erkling-vadászatukat.
Harry mindvégig az éjszakai beszélgetésen gondolkozott, mialatt Ronnal és Bumfolttal
felfeszegették a csatornatetőt, és megcsapta az orrukat a lentről áradó bűz.
Al azóta nem jelentkezett egyszer sem, s Harry el se tudta képzelni, miféle dolga lehet.
Persze – emlékeztette magát – jobb, ha nem is tudja. Azok, amiket eddig megtudott, már így
is alakították az eljövendő történéseket, a Sorsleső ezt egyértelműen mutatta. Hiába játszotta
az eszét a fiú előtt, ő is tudta jól, hogy élete hátralévő részében egyetlen szót sem szabad
szólnia Teddy Lupinnak majdan születendő gyermekéről. És Eloise csak az egyik ilyen
probléma volt. Vajon mi változott már meg pusztán azzal, hogy megtudta a csuklyás fiú
kilétét?
- Mr Bumfolt – szólalt meg Hermione.
- Igen, kedvesem? – sandított fel rá maszatos arccal a varázsló, miután megtörölte
verejtékes homlokát.
- Mik azok a fények?
Hermione felfelé a távolba mutatott, túl a városfalon. Harry már korábban is észrevette,
hogy a messzeségben egy hegység láncai húzódnak Nurmengardtól északra, de ezidáig nem
látta azt a különös jelenséget, ami most a szemük elé tárult.
- Hű… – ámult Ron. – Nem ez az, amiről beszéltél? Az az Aurori Bor-izé?
A lány megrázta a fejét.
- Nem, ez biztosan nem az Aurora Borealis. Ez olyan, mintha…
- Mintha lángolna az ég – mondta ki Harry az első dolgot, ami eszébe jutott a látványról.
A fiatal lánchegység vad csúcsai fölött narancssárga és vörös fények villogtak, mintha egy
tűzhányó éledezett volna. Harry még sosem látott élőben vulkánt, de képen és Dursleyék
tévéjén már épp elégszer, hogy tudja, milyen is az.
- Az a főnixek hegye – világosította fel őket Mr Bumfolt, és megállt Hermione mellett
csípőre tett kézzel. – Ha tiszta az ég, jól látni őket.
- Vannak főnixek Nurmengardon? – csodálkozott Ron.
Bumfolt ajakbiggyesztve bólintott.
- Mégpedig nem is kevés. Olyan helyeken szeretnek megbújni, ahol nincsenek emberek.
Maguknak való állatok… Azok a hegyek kilométerekre vannak minden mugli településtől.
Harry elnézte a hegyet. Félelmetes látvány volt, és ez megdöbbentette. Úgy tudta, hogy a
főnixek éneke bátorságot ad az embereknek, csodálatos és békés teremtmények, de a
messzeségben izzó tüzes pokol egyáltalán nem olyan volt, mint Fawkes. Harry megpróbált
visszaemlékezni arra, amit a Legendás Állatok és Megfigyelésükben olvasott egykor. Tudta,
hogy nem agresszívek, ugyanakkor az is világosan le volt írva, hogy nagyon kevés
varázslónak sikerült megszelídítenie egy főnixet. Harry csak egyetlen ilyen madarat látott

77
korábban, s az szelídített volt – odavetette magát a gyilkos átok útjába, hogy megvédje
gazdáját, Dumbledore-t. De vajon milyen lehet egy szelídítetlen főnix?
- Honnan ismeri ilyen jól a mágikus állatokat, Mr Bumfolt? – csicseregte Hermione, mikor
megunták az égő hegy látványát, és nekigyürkőztek a csatornanyílásnak.
Bumfolt már lent volt, és csak a feje lógott ki, úgy válaszolt.
- Ó, csak Amos, az én öreg cimborám szokott naphosszat az állatokról…
Hirtelen elakadt, Harryék nem tudták, hogy miért. Aztán észrevették, hogy Bumfolt
mereven bámul kifelé a sikátorból az utcára, s ahogy követték a tekintetét, megláttak három
varázslót.
És mindhármuknak pálca volt a kezében.
A varázslók megindultak feléjük; egyikük halálfaló volt, ezt Harry rögtön megállapította
ruházatáról és fehér maszkjáról, a másik kettő azonban a Névtelen embere volt – arcukat
zafírokkal és rubintokkal ékesített álarc fedte, fekete talárjuk díszes volt, egyiken finom kék
hímzésű spirálok voltak, a másikat csillagok tarkították.
- Ezek ők! – suttogta rémülten Mr Bumfolt. – Ezek ők…! Arctalanok!
- Mik azok az arctalanok? – vonta össze a szemöldökét Hermione.
Bumfolt azonban már régen eltűnt a csatornában, s ahogy a csobogó léptekből hallani
lehetett, olyan messze sietett, amennyire csak tudott.
- Ez aztán a bátorság! – jegyezte meg epésen Ron. – Ütődött… Képes egy akromantulát
hajkurászni a csatornában, de rögtön beijed, ha pálcát lát.
Harry mélyen egyetértett vele. Ha úgy akarnak szökni, hogy viszik magukkal Ludo
Bumfoltot és Asteriát, lehet, hogy sosem jutnak ki Nurmengardból.
A varázslók odaértek hozzájuk, a középütt álló halálfaló kimérten biccentett nekik.
- Potter – szólt egy ismerős hang az álarca mögül. Harrynek gondolkoznia sem kellett rajta,
hogy ki lehet az.
- Malfoy – biccentett neki vissza, és akaratlanul is lepillantott a fiú kezében nyugvó
varázspálcára. Nem a sajátja volt az, hogy is gondolhatta? Azt Malfoy odaadta a Névtelennek,
mialatt őket a híd felé terelték.
- A Névtelen látni akar téged.
Harry hallotta Hermione elakadó lélegzetét, és Ron ijedt szusszanását a háta mögül.
Hátranézett barátaira, és tudta, hogy mire gondolnak: alighanem a Névtelen rájött, hogy a hőn
áhított pálca még mindig nem az övé, s most újra megpróbálja megszerezni azt.
- Gondolom nincs választási lehetőségem? – sóhajtott egyet.
- De nem ám! – válaszolta Malfoy diadalmasan, és pálcájával sürgetően intett, hogy
mozgásra ösztökélje Harryt.
Harry elindult, Ron és Hermione pedig követték, azonban Malfoy két társa megállította
őket.
- Ti maradtok – szólalt meg a zafíros álarc mögül egy fiatal női hang, tökéletes angolsággal.
- Dehogy maradunk! – tiltakozott Ron. – Harry, nem mehetsz egyedül…
A következő pillanatban Hermione ijedten felsikkantott, mert egy piros fénynyaláb
leterítette Ront, aki most összegörnyedve feküdt a földön, és a hasát markolta.
- Sosem tudod, mikor kell befogni a szád, igaz, Weasley? – szólalt meg a másik álarcos,
majd azon nyomban újra támadásra emelte pálcáját, mit sem törődve a Ron elé ugró
Hermionéval.
- Cruc…
- Hagyd őket!
A parancs Malfoytól jött, aki az utolsó pillanatban megragadta az arctalan karját, mielőtt az
lesújtott volna. Harry nem tudta véka alá rejteni megdöbbenését – Draco Malfoy megvédte
őket?
78
 - Na, indulás! – Malfoy újabb parancsa már neki szólt, ő pedig készséggel
engedelmeskedett, hátra se nézve két barátjára, nehogy további meggondolatlanságra
ösztönözze őket.
Ha észnél lesz, nem kell félnie, emlékeztette magát. Csak akkor tudják elvenni a pálcáját, ha
harcba bocsátkozik. Kínzással és fenyegetőzéssel nem mennek semmire. Valahogy mégsem
volt nyugodt, főleg, mert nem tudta, mire számíthat a Névtelentől azok után, hogy túljárt az
eszén.
Draco és a két arctalan a városházához kísérte, egyenesen a főbejárathoz, ahol Greyback is
bebocsátást kért. Az arctalanok megsuhintották pálcáikat, mire a súlyos ajtó hangtalanul
kitárult. Harry egy tágas előcsarnokot pillantott meg, aminek a végén lépcsők vezettek az
emeletre, jobbra-balra pedig fekete ajtók nyíltak. Belülről sokkalta nagyobbnak tűnt a
városháza, mint kívülről, de Harry nem tudta megállapítani, hogy ez csupán ügyes tervezési
fogás, vagy egy tértágító bűbáj az oka.
- Fel a lépcsőn! – bökte hátba pálcájával a lány.
Harrynek kezdett elege lenni belőlük.
- Szóval ti vagytok az arctalanok? – kérdezte szándékosan unott hangon.
- Ne pofázz! – szólt a fiú. – Draco, neked feladatot adott a Névtelen, nem?
Malfoy pár másodperc szünet után válaszolt neki.
- A feladatomat akkor végzem el, mikor alkalmas rá az idő – szólt hűvösen. – Ezt a
Névtelen is megmondta. Felkísérem veletek Pottert az emeletre.
Harry összeráncolta a homlokát, miközben felfelé baktatott a széles fekete márványlépcsőn.
Volt egy olyan furcsa érzése, hogy Malfoy nem akarja egyedül hagyni az arctalanokkal.
Vajon azért volt mindez, mert Malfoy túl jól ismerte ahhoz, hogy csak úgy rábízza a két
arctalanra, vagy épp ellenkezőleg, a társaitól tartott?
A második emelet különös berendezésű volt. Egyetlen szobától eltekintve az egész szint
üres volt. Ez a szoba ráadásul az emelet közepén helyezkedett el, mintha csak egy doboz
lenne, amit valaki letett a padlóra. Egyetlen nagy, míves ajtaja volt, melyen borostyánkövek
díszítették a kilincset; a vak is láthatta, hogy mennyire elüt a nurmengardi rideg mérnöki
precizitástól.
Itt találkoztak először más boszorkányokkal és varázslókkal. Senki sem viselte az álarcát, s
Harry meglepődve tapasztalta, hogy sok volt köztük az olyan, aki még nála is fiatalabb volt.
Az egyik ifjoncban felismerte Ciaran Diggoryt; a fiú haraggal nézett vissza rá. Alighanem
még mindig nem bocsátotta meg neki, amiért megpróbálta átverni John Eakle képében. Harry
pedig azt nem tudta kiverni a fejéből, amit Ciaran mondott: Ulatov professzor azt mondta,
nagy varázsló leszek.
Mindenki megnézte magának Harryt, ahogy elvezették előttük, s ezért Harry azt hitte, hogy
az őrök ebbe a borostyános ajtajú szobába fogják bekísérni, de nem így történt; tovább mentek
felfelé a lépcsőn.
Még három forduló volt, mire megérkeztek úti céljukhoz, egy hosszú, gyertyákkal
megvilágított folyosóra. A folyosó egyik oldalán trapéz alakú ablakok sorakoztak, beeresztve
a lenyugvó nap gyenge fényét. Pedig alig múlt dél, gondolta Harry egykedvűen.
Közönyös hangulata nem sokáig tartott; ahogy közeledtek a folyosó legvégén nyíló díszes,
nehéz ajtóhoz, úgy erősödött benne valamiféle megmagyarázhatatlan nyugtalanság. Nem
tagadta magában, hogy valóban, őszintén fél attól az embertől, akivel találkozni fog. Nem
attól, amit tehet vele, hanem attól, ami. Mert Harrynek sejtelme sem volt róla, hogy ki az az
ember. Akaratlanul is folyton-folyvást Voldemorttal hasonlította össze a Névtelent, s most is
ez járt az eszében, ahogy megérkeztek az ajtó elé, és az egyik arctalan eléje lépett, hogy
bekopogjon. Voldemortot legalább ismerte, tudta, milyen ember, s mire számíthat tőle,
később Dumbledore-ral pedig fényt derítettek a titkaira is. De a Névtelen egészen más volt…
79
 - Menj be! – reccsent rá parancsolóan az egyik arctalan, mikor ajtót nyitott.
Harry nem hallotta, hogy bentről bárki is szólt volna. Draco Malfoy még ott állt mögötte, de
szótlanul nézte csak, ahogy belép az ajtón.
Harry első pillantásra nem értette, hogy kerülhetett épp ide – megzavarodva nézett körbe a
roxforti igazgatói szobában. Aztán felocsúdott a megdöbbenésből, mikor bevágódott mögötte
az ajtó, és rájött, hogy természetesen nem a Roxfortba került vissza, hanem egy, az igazgatói
rezidenciához meglehetősen hasonlító helyiségbe.
Lassan előre sétált, és kezdte észrevenni a különbségeket is. A falakon kevés festmény volt,
s többségük csak jelentéktelen tájképeket ábrázolt. Egyetlen portré volt közöttük, pont az ajtó
fölött, amit Harry akkor vett észre, mikor körbefordult. A portréalak fejét karjára hajtva aludt
egy díszes karosszéken, s csendesen szuszogott. A helyiség két részből állt: egy
dolgozószobából, és e mögött egy könyvtárból, innen nyílt egy ajtó, mely talán a Névtelen
hálószobájába vezetett. Harry meglepődött – valamiért olyasféle nyomasztó, embertelen
atmoszférájú helyre számított, amilyenné Voldemort tette a Peverell-házat: sehol egy fekhely
vagy egy asztal. Itt azonban minden megvolt, amire egy emberi lénynek szüksége van, bár
Harry fenntartotta a lehetőségét, hogy mindez csupán a látszat miatt lehet, amivel a Névtelen
elhiteti az ide tévedő minisztériumi varázslókkal, hogy ő csupán Nurmengard megbízott
börtönparancsnoka.
A könyvtárhelyiség közepén hosszú étkezőasztal állt üresen, mindössze két székkel. A
leghátsó falat teljes hosszában egy méretes, zárt vitrin foglalta el, melynek sötét üvegén át
Harry semmit sem látott. Rögtön megállapította, mennyire hasonlít ahhoz a szekrényhez,
melyben Dumbledore a merengőjét tárolta egykor, s melyben legjobb tudomása szerint most
McGalagony professzor tartotta a kopott süvegeit.
Harry visszasétált az irodahelyiségbe, és – kihasználva, hogy a Névtelen késik –
szemrevételezte az íróasztalt. Azon a szokásos holmikon kívül (penna, tintatartó, üres
pergamen, pecsétnyomó) jó néhány friss újság foglalta a helyet, s Harry meglepődve
tapasztalta, hogy még Reggeli Próféta is volt a német illetve norvég nyelvű napilapok között.
Harry felemelte a kupac legtetején lévő újságot, melyen öles szalagcím futott végig, alatta
kisebb, dőlt betűkkel:

Botrány az évad nyitómérkőzésén

A Hárpiák új fogójátékosa ledönti a díszpáholyt

A cikk alatt egy csapatfotó volt, melynek közepén egy alacsony, vörös hajú lány
integetett… Harry, teljesen megfeledkezve róla, hol van, és kire vár éppen, megrázta az
újságot, és olvasni kezdte.

A tegnap tartott Brit-Ír Kviddics Liga nyitómérkőzése nem

zajlott le zökkenőmentesen. Habár a kviddics-rajongók hozzá
vannak szokva a szokatlan eseményekhez, ami a Holyheadi
Hárpiák és a Dimbourne-i Darazsak mérkőzésén történt, még a
veterán szurkolóknak is meglepetést okozott. A Hárpiák
csapatához idén augusztusban leigazolt fogójátékos, Ginevra
Molly Weasley okozott botrány azzal, hogy a meccs lefújása
után nagy sebességgel nekirepült seprűjével a lelátó egyik
tartóoszlopának, leomlasztva ezzel a díszpáholy egy részét. A
páholyban ülők közül csak ketten sérültek meg könnyebben,
egyikük Titus Caramel, a Varázsjátékok és Mágikus Sportok
Főosztályának vezetője, valamint Kingsley Shacklebolt
mágiaügyi miniszter. A miniszter nem kommentálta azokat a
pletykákat, miszerint személyesen ő lett volna Miss Weasley
80
 támadásának célpontja, de a minisztérium több munkatársa, és
a Hárpiák csapatának egy tartalék játékosa, ki nevének
mellőzését kérte, elmondta, hogy Miss Weasley és Kingsley
Shacklebolt között a közelmúltban gyakori viták zajlottak.
A Hárpiák ifjú fogójátékosa annak az Arthur Weasleynek
legfiatalabb gyermeke, aki Shacklebolt megválasztása óta az
államtitkári posztot tölti be a miniszter úr és a varázsló-
közvélemény egyöntetű megelégedésére. A vita Ginevra Weasley
és a miniszter között állítólag nem sokkal a Durmstrang-
incidens bekövetkezte után robbant ki először, mikor a Miss
Weasleyvel közeli barátságot ápoló híres roxforti „trió”,
nevezetesen Harry Potter, Ronald Weasley (nevezett hölgy
legfiatalabb fiútestvére) és Hermione Granger nyomtalanul
eltűntek. A köztudottan kissé heves vérmérsékletű Miss
Weasley minden követ megmozgatott Mr Potter, Mr Weasley és
Miss Granger érdekében, de mikor július 29-én sajnálatos
módon

Harry eddig tudta olvasni a cikket, mert ekkor zár kattanását hallotta a könyvtárhelyiségből
nyíló hátsó ajtó felől. Egy pillanatig megdermedt, aztán hirtelen ötlettől vezérelve
összehajtogatta az újságot, és bedugta az inge alá a nadrágszíjába, majd rásimította ruházatát.
Gyorsan hátat fordított, mintha nem is az íróasztal kötötte volna le a figyelmét, hanem a
festmények, s végignézett magán, hogy nem túl feltűnő-e az ellopott újság, mikor pillantása a
portréra siklott.
Az alvó, festett alak feje valamikor átbukott a másik vállára, s félrehulló haja felfedte az
arcát. Gellert Grindelwald volt az, de nem öregen, fogatlanul, kopaszodva, ahogyan halálát
lelte, hanem fiatalon, erősen, aranyló hajjal. Még álmában is az a féktelen vadság árulkodott
róla, mint azon a fényképen, melyet Harry Rita Vitrol könyvében látott róla.
A jövevény közben belépett a szobába, mire Harry feléje fordult. Nem Ursula Ulatov volt
az, de még nem is egy férfi, vagy egy álarcos, ahogyan Harry korábban látta a Névtelent. Egy
csinos, harminc körüli nő képét öltötte magára – hogy ő maga a Névtelen volt, azt Harry arról
a hideg, de magabiztos, kissé lenéző mosolyról tudta, mely az arcán játszott, na meg a
vérpiros, díszesen hímzett talárból, mely ugyanaz volt, mint amit legutóbbi börtöni látogatása
során viselt. De amitől Harrynek a földbe gyökerezett a lába, az az arcvonásai voltak: hosszú,
derékig érő tűzvörös haja, hófehér arcbőrén ezernyi szeplővel, melyben meleg, barna szempár
ült.
- Harry Potter! – zengte magas, szép hangján a Névtelen. – Minden elismerésem! Még
mindig megvan a pálcád… és a fejed is! Nem mindenki olyan szerencsés, mint te, ugye
tudod?
- Nem szerencse kérdése volt! – jelentett ki Harry dacosan, kis büszkeséggel a hangjában,
miután túltette magát az első megdöbbenésen. Úgy vélte, nem árt egy kis magabiztosság ezzel
az emberrel szemben.
- Hát igen… - dünnyögte a mágus, és közelebb jött. – Ügyes tervet eszeltél ki, hogy
kiszabadítsd a barátaid, és a Pálca birtokjogát is megtartsd. Jó terv… - ismételte. – A káposzta
is elfogyott és a kecske is megdöglött…
Harry összeráncolta a homlokát.
- Ezt már mástól is hallottam.
A Névtelen egy pillanatra elmosolyodott.
- Népszerű közmondás errefelé – válaszolta. – De ne szaladjunk ennyire előre, lesz még
időnk beszélgetni. Most egyél!

81
 Harrynek megint tátva maradt a szája, de most az ámulattól – a Névtelen csak intett egyet a
kezével, s a hosszú asztalon, mely a szoba közepén foglalt helyet, ínycsiklandozó ételek
sokasága jelent meg, ízlésesen tálalva arany étkészlettel, kristálykupákkal. Volt ott gőzölgő
ragu, ropogós, sült csirkecombok, százféle halétel, hideg és forró levesek egyaránt, gazdag,
friss saláta, lédús gyümölcsökkel megrakott tál, desszertnek pudinghegyek, csokoládés, diós
és aszpikos tortaszeletek, tejszínes puffancsok, kondéros keksz, tökös derelyék, sőt, még vajas
pirítós is.
- Mi a baj, Harry? Azt hittem, éhes leszel.
Harrynek esze ágában sem volt hozzányúlni az ételhez. Helyette kihúzta magát, és lenéző
fintorral így szólt a mágushoz:
- Azt hiszi, nem tudom, miért épp ezt a külsőt választotta? A vörös haj, meg a szeplők…
Ilyen könnyedén nem fog a bizalmamba férkőzni! – vágta a képébe hevesen. – Az ételben
pedig méreg van, igaz?
A Névtelennek a szeme se rebbent; felkapott egy almát a gyümölcsös tálról, és beleharapott.
Harry csak megvetően horkantott egyet, és továbbra sem nyúlt a tálhoz.
- Bolondnak néz? – emelte fel a hangját indulatosan. – Attól, hogy maga eszik belőle, még
nyugodtan lehet mérgezett. Ha maga csinálta, bevehette előtte az ellenmérget.
A mágus lenyelte a falatot, s lassan elemelte a szája elől a félig megrágott almát. Közben
végig Harry szemébe bámult; semmit sem lehetett leolvasni az arcáról, mely a
kifejezéstelenség merev maszkja volt. Harry arra gondolt, hogy a Névtelen tökélyre fejlesztett
okklumenciája még jobb álarcot biztosít neki, mint az arctalanoknak azok a gyönyörű
fémmaszkok. Az is feltűnt neki, hogy a Névtelen nagyon ritkán pislog, s most is ugyanazzal a
vesébe látó nézéssel meredt rá, amivel Dumbledore professzor szokott. A hasonlóság zavarba
ejtő volt, s Harry elfordult tőle, inkább a falon lógó Grindelwald-festményt bámulta.
- Igazad van… - szólalt meg végül a Névtelen, s egy hanyag mozdulattal a szemetesbe
hajította az almacsutkát. – Tényleg meg volt mérgezve. A sülthúsba, a levesbe, és a
gyümölcskosárba a hopszánglevélből nyert hisztériakeltő bájitalt kevertem. Nem ölt volna
meg, de pár óra leforgása alatt megőrültél volna.
Harry visszafordult felé, és karba tett kézzel, mogorván nézett a varázslóra.
- És azt remélte, hogy ettől megszerezhette volna a pálcát? A Halálvessző párbajok során
cserél gazdát.
A Névtelen felemelt mutatóujjal vágott közbe.
- Párbaj s cselszövés által – pontosított komoly képpel. – Úgy látom, ifjú barátom, te sem
vagy olyan járatos a Pálcák Urának birtokszabályaiban, mint hiszed… Bár belátom, nekem is
okoztak meglepetést a Halál ereklyéi.
Harry hallgatott. A Névtelen leült a mérgezett ételektől roskadozó asztalhoz, kecsesen,
nőiesen félrelebbentve földet söprő vörös talárját.
- Nem hallottad a történetét, hogyan orozták el a Pálcát legelső gazdájától? Antioch
Peverellt álmában gyilkolták meg, majd vették el tőle az ereklyét, míg ő teljes nyugalommal,
varázspálcájába vetett hamis biztonság érzetével tért nyugovóra. Párbajban sosem kerekedtek
föléje, a Pálca ereje mégis tovább szállt, megajándékozva vele második gazdáját, az
ismeretlen orvgyilkost. Beláthatod hát, ha te tudatlanul, s bedőlve hamis jószándékomnak,
evéshez látsz, a Pálca tulajdonjoga abban a minutumban átszállna rám, mihelyt a varázsital
hatni kezd. Miért? – tette fel a kérdést a Névtelen, majd rögvest meg is válaszolta azt: - Mert
belesétáltál volna a csapdámba. Veszítettél volna egy megmérettetésben… A Pálca pedig
szemvillanás alatt elhagyott volna, akárcsak a józan eszed.
- Kedves… - dörmögte az orra alatt Harry.
A Névtelen színpadiasan sóhajtott egyet, miközben kitöltött magának egy kupa bort.

82
 - Igaz, ami igaz, korántsem hittem, hogy bedőlnél egy ilyen ócska trükknek – mondta, s
belekortyolt a nedűbe –… de talán te is úgy gondolod, hogy bűn lett volna meg sem próbálni.
Harry dúlt-fúlt magában, egyszerre ostromolta a kétségbeejtő érzés, hogy az előtte ülő,
mosolygó alak soha sem fogja abbahagyni a játékait, amíg meg nem kapja, amit akar; s féken
kellett tartania azt a tomboló dühöt is, mely olyan volt, akár egy bezárt vadállat, ami öklével
veri az ajtót. Nem szabad elvesztenie a fejét, emlékeztette magát, a mágus csak erre vár, szinte
még a szemei is ezt üzenik a fürkésző tekintet mögött: „Gyere csak, vesd rám magad, támadj
meg, adj okot!”
- Meg aztán… - folytatta a Névtelen közönyösen. – Így végre alkalmam adódott
megszabadulni attól az ostoba fafej Greybacktől is. Már korábban is kerestem az alkalmat,
hogy mást ültessek a helyébe, aki egy kicsit jobban hallgat rám, mint ő, de ezidáig szükségem
volt rá.
Harry sejtette, miért: Greyback ugyanolyan zsarnok volt, mint a Névtelen, épp ezért hasznos
szolga volt Nurmengardon belül.
- Szörnyen idegesítőek ezek a Greybackek, ismertem az apát is. Az egész família
vérfarkasokból áll. – Ezt olyan undorodó arckifejezéssel mondta, ami még Perselus Pitonnak
is irigyére vált volna, gondolta Harry. – Állítólag az apjukkal kezdődött, aki megmarta utána a
feleségét meg a gyermekeit, csak hogy hozzá hasonlóak legyenek. Hogy újra az apjuknak
érezhesse magát… A fiúk meg később megölték az apjukat.
A Névtelen letette a poharát, és bekapott egy szőlőszemet.
- De most végre… - Megfogta az egyik ezüst tálca fedőjét, és felemelte. – Írmagja sem
maradt ennek az ocsmány bandának!
Harry hátrahőkölt a látványtól; az ezüsttálcán ott ült Aegir Greyback levágott feje,
arcvonásai örökre az iszonyat torz maszkjába dermedve. Ezen kívül, ki tudja miért, valaki
almát, szőlőt, és citromot rakott a fej köré, s úgy tűnt, mintha meg is sütötték volna – erre utalt
a megperzselődött haj, és a felhólyagosodott bőr, a mazsolává aszódott szemek. A látvány
valamiért egy másik, üvegbúra alatt nyugvó, levágott fejet juttatott Harry eszébe…
- Maga beteg… - suttogta elhűlten, s ezzel mintha szájféket tett volna a dühös vadállatra is,
mely rá akarta vetni magát a Névtelenre, hogy ízzé-porrá zúzza gyönyörű arcát.
A Névtelen azonban ügyet sem vetett a megjegyzésre.
- Ülj le, beszélgessük egy kicsit! – szólalt meg hirtelen, s invitáló mozdulatot tett a másik
szék felé.
Úgy látszik, mostanában mindenki beszélgetni akar velem, gondolta Harry, s Al jutott az
eszébe. Vonakodva eleget tett a kérésnek, melyről jól tudta, hogy valójában szigorú parancs,
amire a mágus nem fog nemleges választ elfogadni. Ez a Névtelen birodalma volt, és ha ő azt
mondja, beszélgetni fognak, akkor beszélgetni is fognak.
- Miről akar beszélni? – köpte oda Harry barátságtalanul.
A Névtelen sátor módjára összeillesztette ujjait, és kissé előre hajolt; hosszú vörös haja
előrehullott az arcába.
- Rólad. És egy másik hasonlóan tehetséges fiatalemberről, akinek egyengettem a karrierjét.
Harry kérdés nélkül is tudta, hogy kiről beszél a mágus. Voldemort volt az, akit egy ízben a
Névtelen színei elé vittek fiatal korában, hogy számot adjon Marius Prince, a tehetséges
feketemágus haláláról, ami felkeltette a nálánál sokkal öregebb és tapasztaltabb varázsló
figyelmét. Voldemort a Névtelen kegyeibe férkőzött, majd mikor már elérkezettnek látta az
időt, hogy visszatérjen Nagy-Britanniába, meglopta a Névtelent, és elszökött előle. Harry a
dolgok elég erőteljes szépítésének tartotta „karrier-egyengetésnek” nevezni azt, hogy a
Névtelen volt olyan ostoba, hogy bedőlt Tom Denem sármjának és tettetett jó modorának,
mint őelőtte, s utána is sokan mások.

83
 A Névtelen úgy tűnt, tudja, mi jár a fejében, mert kissé oldalt döntött fejjel kíváncsi
pillantást küldött felé.
- Azt hiszed, mindent tudsz rólam és Voldemortról? – susogta a mágus.
Harry nem volt biztos benne, hogy mindent tudni akar. Aztán hirtelen eszébe jutott valami,
ahogy megint elfordítva arcát a röntgenként vizsgálódó szempár elől, pillantása a festményre
esett.
- Egy valami érdekelne! – mondta hirtelen Harry, épp a szavába vágva a megszólalni
készülő mágusnak. – Ha maga annyira bírta ezt a Grindelwaldot, hogy lehet, hogy Voldemort
mégis bejutott ide, és kinyírta őt a maga orra előtt?
Arra számított, hogy a Névtelen megint begorombul a nyers szavak hallatán, ahogy tette ezt
a börtöncellában a sikertelen vallatások alatt, vagy korábban a Durmstrang melletti erdőben.
De arca derűs maradt, nem árult el indulatot, mint amikor szabadjára eresztette a haragját és
megölte azt a sok-sok embert.
- Egyszerű a válasz a kérdésedre: nem voltam itt – felelte fejcsóválva. – Voldemort azt a
percet választotta ki a behatolásra, mikor én épp a Durmstrangban tartózkodtam akkori álcám,
Ursula Ulatov neve alatt. Mondanom sem kell, hogy ha itt lettem volna, Voldemort nem jut
Nurmengard falain belülre.
Harry mindenki más szájából ostoba nagyképűségnek találta volna ezt a kijelentést,
vitathatatlan bizonyítékként szolgálva, hogy a beszélőnek halvány fogalma sincs róla, mire
volt képes a Sötét Nagyúr, ha nagyon akart valamit. De a Névtelen olyan meggyőző
magabiztossággal állította ezt már másodjára, hogy Harry kezdte elhinni, amit mond.
- Komolyan mondja? – kérdezett vissza halkan.
A Névtelen bólintott.
- De Grindelwalddal sem bánt kesztyűs kézzel – szólalt meg újra Harry, miután a
festményre sandított. A néhai feketemágus portréja még mindig aludt, arcába hulló göndör
haja eltakarta lehunyt szemeit.
Mikor Harry visszanézett a Névtelenre, akkor látta, hogy ő is a festményt bámulta, s arcáról
talán most lehetett először leolvasni valamit, amit azonban Harry nem tudott meghatározni.
Tisztelet? Bánat? Harag? A Névtelen nagyon lassan válaszolt a kérdésre.
- Nem bántam vele kesztyűs kézzel? Hagytam volna tán szabadon járni Nurmengard utcáin,
ahogyan azt ő szerette volna? – kérdezett vissza. – Gellert elméje megbomlott élete utolsó
éveiben. Nem volt már a régi, nem volt beszámítható. Nem tudta volna megvédeni magát.
Ellenségeit dicsőítette, s pártfogoltjait gyalázta őrületében…
Harry sötét tekintettel nézett vissza rá.
- Talán megbánta a bűneit – célozgatott az orra alatt dünnyögve, majd hirtelen hangsúlyt
váltott, s felszegte a fejét: – De leginkább azt nem értem, hogy miért volt egyáltalán
börtönben? Ha maga mindvégig Nurmengard ura volt, és a kancellária meg a minisztérium
szerint maga a börtönigazgató, akkor hogy-hogy nem engedte szabadon már réges-rég
Grindelwaldot? Mikor még nem volt őrült?
- Megtehettem volna – hangzott a válasz. – De a Negyedik Torony megtiltotta. Gellert nem
volt már hasznunkra többé…
Harry gúnyos vigyorra húzta ajkait.
- Szóval eddig tart a tisztelet és megbecsülés a feketemágusok között. Szép…
A Névtelen nem kommentálta a szavait, de tekintete ugyanúgy elsötétült, ahogy korábban
Harryé; több volt a szemében, mint figyelmeztetés, fenyegetés is volt egyben. Harry tudta,
hogy közeledik ahhoz a határhoz, amit nem szabad átlépnie.
- Gyere, mutatok valamit! – szólalt meg hirtelen a mágus, s azon mód felállt székéből, és a
nagy, sokajtós szekrényhez lépett, mely széltében elfoglalta a szoba hátsó falát.

84
 A Névtelen kinyitotta az egyik ajtót, ami mögül most halvány ezüstös derengés szűrődött ki.
Harrynek eszébe jutott a Sorsleső, s kíváncsian felállt, és a mágus mögé lépett.
A szekrényben nem egy kristályedény volt folyékonnyá vált Idővel teli, hanem sok-sok
kicsi üvegcse, mind felcimkézve, a cimkéken számokkal, melyek dátumokat takartak. A kis
fiolák voltak teli az ezüstös csillogó anyaggal, melyet Harry már nagyon jól ismert – csak épp
sosem látott belőle ilyen sokat.
Emlékek voltak, olyanok, amiket Dumbledore professzor is gyűjtött Voldemort sötét
múltjáról, s melyek igen hasznos segítséget nyújtottak Harryéknek a feketemágus
legyőzéséhez.
Ahogy közelebb lépett, azt is észrevette, hogy az üvegcsék csoportokban vannak, s három-
négy darab alatt volt egy név feljegyezve egy kis bilétára egy másik, vékonyabb, bedugaszolt
tetejű üvegcső nyakán, melyek mindegyike pár hajszálat vagy körömdarabokat tartalmazott.
Úgy tűnt, a Névtelen katalogizálta az emlékeket aszerint, hogy kinek az alakjában mutatkozott
akkor. Harry egyszerre találta lenyűgözőnek és félelmetesnek a látványt. Ekkora befolyása
lenne a feketemágusnak?
- Maga nem is Névtelen… - szólalt meg a szekrény tartalmát csodálva. – Az Ezernevű
sokkal találóbb név lenne.
- Én nem így gondolom – felelte vészjósló hangon a mágus.
Harry nagyon különös embernek tartotta ezt a szörnyeteget, aki most háttal neki, hosszú
ujjait a polcokon végigfuttatva keresgélt, s közben elgondolkozva hümmögött; különösnek
tartotta, hogy a Névtelen valóban gyűlöli, ha bármiféleképpen nevezik őt, akár gúnyolódásból,
akár hétköznapibb értelemben véve. Mintha azzal, hogy nem visel semmilyen nevet,
elvághatná magát az emberektől, kívülállóvá válhatna, s talán különbnek tekintheti magát
mindenki másnál. Harry ismerte ezt az embertípust, bár ezidáig csupán egy hasonló embert
ismert: Voldemort nagyurat. Akárcsak a Névtelen, ő is a különbözőségét hirdette,
mindenkinél többnek és jobbnak tartotta magát, s tette ezt olyan mértékben, hogy még enni és
aludni sem volt hajlandó emberei szeme láttára – legalábbis ezt mesélte Belladonna
Zambini…
- Szinte hallom, ahogy csikorognak az agyadban a fogaskerekek – szólalt meg hátra se
pillantva a mágus. – Min gondolkozol ennyire, Harry Potter?
Ez nem lehet igaz – bámult maga elé Harry hitetlenkedve. Hogyan képes még így, neki hátat
fordítva is legilimentálni, megérezni a gondolatait, az érzéseit? Ez a nő… vagy férfi –
pontosította magát Harry – sokkal jobb legilimentor, mint Voldemort vagy Piton volt.
A Névtelen nem várt választ a kérdésre, annyiban hagyta a dolgot. Mikor megtalálta, amit
keresett – az egyik üvegfiolát a vele szemben lévő polcon –, Harry biztosra vette, hogy a
hosszúra nyúlt keresgélés csupán azt a célt szolgálta, hogy ő kedvére elcsodálkozhasson a
rengeteg felírt névben, hajszálban, körömdarabkában és emlékben, melyek a Névtelen
hatalmát voltak hivatottak jelképezni.
Nem csak emlékes fiolák voltak a szekrényben, de néhány más varázs-kellék is: egy
komplett bájitalfőző-szett; olyan hozzávalókkal, melyek közt Harry csukott szemmel is
felismerte volna a Százfűlé-főzet összetevőit; egy üveg tele hosszú, fehér szálakkal,
melyekben Harry unikornis-szőrre ismert; és jó néhány hámló borítójú, régi könyv, melyek ki
tudja, miféle sötét varázsigék leírását tartalmazták.
A Névtelen felmutatta a kis üvegcsét, amit az Ursula Ulatov nevét jelző biléta mellől vett ki,
s az íróasztalhoz sétált vele. Az asztal egyik fiókjából kivett egy fényesre suvickolt merengőt,
és kitette Harry elé, majd beleöntötte a kis fiola tartalmát. A félig folyékony, félig légnemű
halmazállapotú anyag lustán kavarogni kezdett a tálban.

85
 - Szeretném, ha megnéznéd ezt az emléket – mondta a Névtelen. – Azt hiszed, hogy értesz
és ismersz engem? Azt hiszed, tudod, milyen vagyok? Nézd meg ezt az emléket, Harry Potter,
és utána mondd, hogy ismersz!
Harry szorongva nézett a tálra. Nem titkolta, hogy fél attól, amit látni fog a merengőben.
Egyszeriben nem akarta tudni, miről szól az emlék, nem akarta látni, milyen ez az ember
valójában. Mert ha olyan, amilyennek hiszi, akkor csak halált fog látni a merengőben…
- Csak tessék, tudod, hogyan kell használni! – bíztatta a Névtelen.
Harry kiérezte a hangjából, hogy nem fog elfogadni nemleges választ, ezért beletörődve
előre nyújtotta a kezét, és sápadt, vézna ujját belemártotta a higanyszerűvé dermedt csillogó
emlék-anyagba.
Sokszor használta már a merengőt, odahaza az Odú romjai alatt volt is egy saját merengője,
melyet még az Abszol úton vásárolt súlyos galleonokért. Most is, mint minden alkalommal,
érezte, hogy meglódul alatta a szoba padlója, és fejjel előre belebukik a tálba. Fekete semmin
zuhant át hosszan, majd talpa puhán landolt egy sötét, éjjeli tér kövezetén, épp egy
villanypózna mellett, mely sárgás körben világította meg az aszfaltot.
Harry körülnézett – tudta, hogy a Névtelennek itt kell lennie valahol a közelben, ha ez az ő
emléke volt. A tér kihalt volt, leszámítva egy nyávogó macskát az egyik kuka tetején, és egy
kitartóan huhogó baglyot a Harry mögött magasodó fa ágán. Egyszeriben hangos pukkanás
töltötte be a levegőt, olyan hirtelen, hogy Harry összerezzent tőle. Pár méterrel előtte egy kis
termetű alak materializálódott a semmiből, nagy táskával a kezében, akit a sötétség ellenére
Harry rögtön felismert.
Ginny volt az.
A lány arcának máskor hófehér bőre most egészen kipirult, mintha nem is hoppanált, inkább
szaladt volna hazáig; zilált, nedves haját hátravetette, ahogy pálcája után kotorászott a
zsebében, míg egyik kezével a nagy táskát szorongatta, amiből kilógott a hanyagul
összehajtogatott sporttalár csücske. Harrynek feltűnt, hogy az ő egyik régi pulóverét viseli,
mely több számmal nagyobb volt nála, alja majdnem a térdéig ért, ujját felgyűrte a könyökéig.
Ginny fáradtnak és idegesnek tűnt, gyakran a háta mögé pillantott, mintha attól tartana, hogy
követik, Harry pedig annyira belefeledkezett abba, hogy újra láthatja őt, hogy egy pillanatra
teljesen figyelmen kívül hagyta, kinek az emlékeiben van éppen…
Harry követte Ginnyt át a téren a szemközti ház irányába, melyet csak most ismert fel: az a
Grimmauld téri Black-ház volt, a maga sajátos, fekete homlokzatával, komor felépítményével,
ahogy szép lassan, akár egy felfújhatós csónak, kinőtte magát a tizenegyes és tizenhármas
számú házak közé.
- Miss Weasley! – szólalt meg hirtelen egy hang, amitől a lány úgy megijedt, hogy
felkiáltott, elejtette a sporttáskát, és pálcáját előreszegezve megpördült.
Harry, akit szintén a szívbaj kerülgetett, hátrafordult, és szembe találta magát a Névtelennel.
Tudta, hogy ő az, megint az alacsony, öreg boszorkány képében jelent meg, de nem
hoppanált, ahogyan Ginny; Harry látta az áttetsző, vízszerű kelmét, amit feltűnés nélkül lassan
a talárja zsebébe csúsztat. Szóval használja az ő láthatatlanná tévő köpenyét? – gondolta
gyűlölettel.
Ginny megdermedt a lépcső tetején, s pálcáját sem eresztette le, amit Harry kimondottan
örvendetesnek tartott, akárcsak azt, hogy a lány szemmel láthatóan nem bízott meg Ulatov
professzorban – kissé rémült arckifejezése, mely az ijedtség miatt lehetett, nem tűnt el.
- Mit keres itt? – kérdezte fagyosan a lány, ahogy a Névtelen közelebb jött hozzá.
A mágus hümmögött egy sort, majd megállt pár lépésre tőle, cseppet sem törődve a rá
szegeződő varázspálcával.
- Eredetileg azért jöttem, hogy kifejezzem a részvétemet, és az együttérzésemet, amiért
megtalálták Miss Granger, Mr Potter, és a bátyja holttestét, de…
86
 Harry alig akart hinni a fülének – halottnak nyilvánították őket?
- Azok nem ők voltak! – csattant fel Ginny. – Életben vannak, tudom!
A Névtelen megint hümmögött, és valami mosolyféle játszott az arcán.
- Igen… - susogta. – És pont ez probléma. Látom, amint most a szemembe néz, Miss
Weasley. Kitől hallotta? És kitől hallott rólam?
Ginny szemei kerekre tágultak a félelemtől, Harryé a megrökönyödéstől.
- Ki mondta el magának, hogy én a Névtelen vagyok? Ki volt az az áruló? Mondja el, és
eltekinthetünk attól, amit egyébként tenni akartam magával.
Harry felkiáltott, hogy figyelmeztesse a lányt, bár jól tudta, hogy teljesen fölösleges; amit
most lát, már megtörtént, nem lehet változtatni rajta.
Ginny villámgyorsan megsuhintotta pálcáját, aminek hegyéből hangos csattanással ezernyi
denevér röppent ki, azonban a Névtelent már nem érték el. A mágus kezében már ott volt saját
pálcája, bár Harry nem látta, mikor vette elő. Szinte meg se kellett pöccintenie a
varázseszközt, a bőregerek mind elszenesedve hulltak az utca kövére.
Mire Harry újra Ginny felé fordult, a lány már nem volt sehol. A Grimmauld tér tizenkettő
ajtaja épp ekkor vágódott be az orra előtt, de mielőtt kattant volna a zár, a Névtelen intett
egyet pálcájával, amitől az ajtó kirepült a keretéből. Olyan volt, mintha a lendület, amivel
Ginny becsapta maga mögött, tovább vitte volna az ajtót, hangos reccsenéssel, melybe
beleveszett a lány ijedt kiáltása.
- Ne! – ordított fel Harry megint, mikor a Névtelen, arcán kaján vigyorral felsétált a
bejárathoz vezető lépcsőn, és belépett a Black-ház hosszú és sötét előszobájába.
Harry még látta Ginny libbenő vörös haját, ahogy átszaladt a konyhába, s az átok piros
szikrái, melyet a háta mögé szórt, épp Harry előtt robbantak szét, ahogy a Névtelen egy
könnyed legyintéssel félrecsapta maga elől. Nem torpant meg, nem lassított; a Névtelen úgy
haladt a konyha ajtaja felé, akár egy megállíthatatlan fenyegető erő. Mrs Black portréja
felébredt a zajoktól, és rögtön rázendített:
- Sárvérűek! Mocskok! Álnok bitangok, beszennyezitek atyáim há…
A következő pillanatban a festmény lángba borult, ahogy a Névtelen nevetve elhaladt előtte.
Mrs Black visítva menekült át egy szomszédos festménybe.
- Nincs hová bújni Miss Weasley – susogta gonoszul a mágus, és a konyhaajtót is
kirobbantotta a helyéből. – Azzal hiába próbálkozik…
Ginny a kandalló előtt guggolt, és szórta a hopp-port a tűzbe, de az nem akart zöldre
színeződni, csak egy pillanatra lobbant fel, utána kihunyt. Aztán a tűztérben hirtelen egy
kékesfehér buborék fújódott fel, s pukkant ki visszhangzó durranással, hátralökve Ginnyt a
padlóra, neki a konyhakredencnek, amiről háztartási eszközök, lábasok, tányérok és egy régi,
megfeketedett üst potyogott csörömpölve a földre.
- Elvágtam a menekülés útját – közölte a lánnyal a Névtelen. – Adja fel!
Harry csak Ginny rémült arcát látta, amint végső elkeseredésében valami fegyverként
használható tárgy felé nyúl, majd a Névtelen közelebb lépett a lányhoz, és eltakarta őt Harry
szeme elől. Azután a kép elhomályosult, és minden fekete füstté változott, az emlék véget
ért…
Máris kint találta magát a merengőből, mielőtt felfoghatta volna egyáltalán, mi történt. Nem
érzett mást, csak bénító, páni félelmet, mely még a dühnek sem hagyott helyet a szívében.
Ginny arcának látványa beleégett az agyába, még ha becsukta a szemét, akkor is őt látta,
ahogy a földön fekszik.
- Akarod látni a folytatást?
A Névtelen gonosz hangja észhez térítette, s a félelem egy pillanat alatt úgy eltűnt, mintha
sosem lett volna, s a gyilkos harag méregként áradt szét Harry ereiben egy szemvillanás alatt.
- Mit csinált vele? Azonnal mondja meg! Mit tett vele?! – őrjöngött.
87
 - Megöltem.
Harry először nem is fogta fel a választ, még mindig csak állt ökölbe szorított kézzel, várva
a magyarázatra…
Aztán a szó lassan eljutott a tudatáig, de az őrült harag miatt csak nagy nehezen ismerte fel a
jelentését. Először csak mondogatta magában, ismételte az elhangzott választ, s minden
alkalommal, ahogy kimondta, egyre súlyosabbnak tűnt, mint valami borzasztó teher, ami
minden újabb emeléssel csak nehezebbé válik. Arcáról eltűnt a harag szülte vicsorgás, ökölbe
szorított kezei elernyedtek, aztán megtántorodott, és meg kellett kapaszkodnia az asztal
sarkában, hogy össze ne essen elgyengült lábai miatt.
- Mi… micsoda? – nyögte ki végül az egyetlen szót, ami eszébe jutott.
- Megöltem – felelte a Névtelen könnyed hangon. – Nem válaszolt a kérdéseimre, ezért meg
kellett törnöm az elméjét. Nem bírta ki.
A merengő sima felszíne ekkor áttetszővé vált, s egy koszos börtönszoba képét mutatta
fölülről, mintha a plafonon vágott lyukon keresztül néznének be. A szoba közepén ott feküdt
Ginny, mozdulatlanul, üvegesen felakadt szemekkel, melyekből az élet legkisebb szikrája is
hiányzott.
Akárcsak az előbbi kijelentést, Harry agya a látványt sem akarta befogadni elsőre,
elzárkózott előle, tiltakozott makacsul, hogy megóvja saját józan eszét, melyet tudta, hogy
azon nyomban elveszít, ha elhiszi, amit lát.
- A végén már könyörgött, hogy öljem meg. Megtehettem volna, semmi értelme nem volt
tovább életben hagynom. De én még nem akartam megtenni – vallotta be a Névtelen. –
Valamiért… azt hiszem élvezem az ilyesmit. Olyan gyönyörű lány volt… Kimondhatatlan
örömet okozott így elcsúfítanom a testét és az elméjét. Biztosan… - motyogta maga elé
zagyva összevisszaságban –… biztosan baj van velem. Nem bánom, amit tettem, most mégis
gyászolom… Ezért is ez a külső… - simított végig hosszú vörös haján.
Harry nem volt biztos benne, hogy akár egyetlen szót is felfogott abból, amit mondott, túl
hangos volt a bensőjében a tomboló fájdalom szülte szüntelen ordítás.
Nem, ez nem lehet!
A makacs tagadás helyére most egy szikrányi józanság került, mely épp elég volt ahhoz,
hogy visszarántsa Harryt az őrület poklából, ami felé épp zuhanni készült.
A Névtelen a pálcát akarja, csak a pálcát… Mi másért tenne ilyet, ha nem azért, hogy őt,
Harryt felbőszítse? Ez az ember soha semmit nem tett ok nélkül…
Honnan tudhatnád azt? – szólt egy másik hang a fejében, mely a kitörni készülő
szörnyetegé volt. – Hiszen nem ismered, magad mondtad.
Akkor sem szabad megtámadnom!
De megölte Ginnyt…!
Azt nem tudhatom…
A saját szemeddel láttad!
Végül aztán, mindent elsöprő érvként eszébe jutott valami. Egy banálisan egyszerű
bizonyíték, mely nevetséges próbálkozássá alacsonyította a Névtelen újabb tervét: Ginny
életben van, hiszen ismeri a jövőjét. Kijut erről a helyről és újra fog találkozni vele, a kölyök
megmondta… A Névtelen hazudik, nem lehet igaz…
- Ez hazugság.
Harry ugyanúgy meglepődött saját hangján, mint az előtte álló mágus. Hogy volt képes
ilyen tisztán és higgadtan kiejteni, maga sem tudta, mert legbelül a régóta csituló, de most
újraéledt szörnyeteg őrjöngve követelte a Névtelen halálát, puszta kézzel akart nekirontani,
hogy darabokra tépje.
De nem, a józanság döbbenetes módon megint láncra verte a szörnyeteget, akárcsak a
hentesüzlet előtt. Most, hogy képes volt mérlegelni a helyzetet, tisztán átlátta a Névtelen
88
újabb csapdáját: ezúttal a bosszúra építette fel azt. Arra számított, hogy látva Ginny halálát,
Harry félredob minden ésszerűséget, és rátámad, hogy aztán a Névtelen lefegyverezhesse, és
végre megkaparinthassa a Pálcát. Hiszen ez minden, ami érdekli, ez a leghőbb vágya…
A Névtelen egy teljes percig fürkészte csendesen Harry arcát, talán hogy eldöntse, foglya
őszintén mondta ezt, vagy csak a valóság ösztönös tagadása miatt. Végül benyúlt a zsebébe,
és kivett onnan valamit, majd Harry felé nyújtotta. A tenyerében ott nyugodott az a kis pici
piros ékköves nyaklánc, amit Harry vett Ginnynek az Abszol úton.
Harry gyomra vetett egy bukfencet; amit látott, mégis igaz volt. A Névtelen megtalálta és
megtámadta Ginnyt, hiszen hogy másként került volna hozzá ez a pici ajándék?
- Még mindig azt hiszed, hogy hazugság? – vigyorgott a Névtelen.
Harry válaszolni akart, de elsőre nem jött ki hang a száján. Megköszörülte a torkát, aztán
rekedt hangon így felelt:
- Igen. Tudom, hogy hazudsz.
A Névtelen hitetlenkedve bámult rá. Harry tudta, hogy tudja, hogy igazat mond. A
feketemágus túl jó legilimentor volt ahhoz, hogy ne lássa rögvest: komolyan gondolja.
A Névtelen nagyot sóhajtott, és a fejét csóválta lassan, akár egy gondterhelt ember.
- Szóval az áruló veled is beszélt. – Ez nem kérdés volt, inkább kijelentés, amire Harry nem
tudta hirtelenjében, hogy mit válaszoljon.
Ha hazudik, és azt mondja, hogy igen, rögtön megérzi a mágus, viszont ha igazat mond,
felmerül a kérdés, hogy akkor vajon honnan tudhat arról, hogy Ginny életben van. Harry úgy
döntött, inkább nem mond semmit.
- Régóta sejtem, hogy van egy áruló az arctalanok között, aki bukásomat kívánja. Miss
Weasley rögtön tudta, hogy nem az vagyok, akinek mutatom magam, márpedig ez csakis úgy
lehetséges, ha valaki elmondta neki… - Hangja egészen elhalkult a mondat végére, majd rövid
hatásszünet után újult lendülettel folytatta. – Áruld el nekem, hogy ki volt az! Ki beszélt
neked rólam?
Harry kimondta az első lehetséges választ, ami eszébe jutott:
- Voldemort.
A Névtelen türelmetlenül legyintett.
- Á! Nem arra gondolok! Ki volt az, aki elmondta, hogy megszökött a lány? Beszéltél
valakivel… És azt hiszem, tudom is ki az!
Harry, aki eddig a padlót bámulta, kerülve a mágus tekintetét, hogy megnehezítse
valamelyest a dolgát, most felkapta a fejét.
- Az a csuklyás, igaz? Kicsoda az az ember, Potter? Ki az?
Amint Harry tett egy óvatos lépést hátrafelé, a Névtelen nekirontott. Megragadta a nyakát,
és pálcáját a fejének szorította, s Harry már érezte is a zsibbasztó fájdalmat, ahogy az
emlékképek veszettül pörögtek a fejében. Újra megjárta a hentesüzletet, Greyback
ökölcsapásait, melyektől összerezzent; látta a város alatti csatornákat, ahogy naphosszat az
erklingeket kergették; hallotta, ahogy Bumfolt arra kéri, hogy szöktesse meg innen. Újra látta
a vijjogó hárpiát, ahogy éles karmával a lábába mar – az emlék is elég volt hozzá, hogy a
fájdalom villámcsapásként hasítson a combjába, amitől hátratántorodott, kicsúszott a Névtelen
szorító markából, és elterült a földön. A kis nyaklánc vörös köve tenyere húsába nyomódott.
A Névtelen haragosan összeráncolt szemöldöke alól nézett rá, pálcáját még mindig kardként
előre szegezve. Úgy tűnt, gondolkozik valamin, talán hogy érdemes-e tovább kutakodnia
Harry emlékei között. Végül, nagy sokára leeresztette a pálcát, és visszasétált az
íróasztalához. Harry továbbra is a földön feküdt, és még mindig sérült lábát szorongatta, ami
már egyáltalán nem fájt – a sebesülés emléke gyorsan elillant –, s onnan figyelte, amint a
Névtelen sorban elpakolja a merengőt, és a kis emlékes fiolát, majd visszazárja a nagy
szekrény ajtaját.
89
 - Végeztem veled mára – szólt Harryhez a mágus fagyos hangon, rá se pillantva. – A
Melwyn-testvérek majd kikísérnek.
Harry nem értette, miért ért véget ilyen gyorsan a kihallgatás; először arra gondolt, hogy
megint Al avatkozott valahogyan közbe, azonban a fiúnak színét se látta, akármerre is nézett a
szobában.
- Vigyél az ételből! – szólt utána a Névtelen, mikor már az ajtónál volt. – Nem mérgeztem
meg. Csak figyelemelterelés volt. Ha nem hiszed el, kóstoltasd meg valakivel…
Azzal ő ment ki a szobából azon az ajtón át, amin bejött.
Harry vonakodva odament az asztalhoz, és az időközben felébredt Grindelwald tekintetétől
kísérve megpakolta ruhája zsebeit csirkecombokkal és almával. Mikor már ismét a kilincsen
volt a keze, egy másik hang késztette megállásra.
- Nem fogja feladni – szólt Grindelwald portréja. – Soha, amíg csak él. A legjobb
tanítványom volt. Be akarja fejezni a művemet. És ehhez kell neki a Végzet Pálcája.
Harry visszanézett rá, de nem mondott semmit.
- És tudod mit, fiú? – tette hozzá Grindelwald. – Jobb, ha nem adod meg neki, amit akar!
Ezektől a szavaktól kísérve lépett ki a folyosóra. Draco Malfoy időközben eltűnt, de a két
arctalan – a Melwyn-testvérek – ugyanott strázsáltak, ahol Harry legutóbb látta őket. Most
közrefogták, és kikísérték a városháza bejáratáig, onnan pedig Harry a maga ura volt. Futva
tette meg az utat a menedékházig, s gondolatai még mindig az átélt események körül cikáztak.
Ginnyt megtámadták, el akarták fogni, ez biztos volt. Ha valahogyan sikerült is
elmenekülnie a Névtelen karmai közül, most bizonyára bujkál. Bal kezével megragadta a lány
nyakláncát mely most az ő nyakában lógott, és némán fohászkodott, hogy soha ne találja meg
a Névtelen.
Útközben kihúzta inge alól az összehajtogatott újságot, de aztán meggondolta magát, mikor
útja egy csodálkozva bámuló öreg rab mellett haladt el – talán nem túl jó ötlet mutogatni a
külvilági hírforrásnak számító újságot a nyílt utcán, gondolta. Épp csak egy pillantást vetett
ismét a kviddics-botrányról szóló cikk alatti Hárpiák-csoportképre, s megkereste rajta Ginnyt,
majd összecsavarta a lapot, és visszadugta a ruhája alá. Ez a röpke pillantás a mosolygó,
szeplős arcra, elegendő volt, hogy csökkentse valamelyest annak a borzalmas, hamis képnek a
súlyát, amit a merengőben látott.
- Harry! Nem esett bajod? – kiáltotta Hermione.
Mikor hazaérve belépett a szobába, különös kép fogadta, amitől megtorpant a küszöbön:
Ron és a lány felváltva támogatták az öklendező Bumfoltot és Asteriát, aki láthatólag
eszméletét vesztette. Harry egy pillanatig tátott szájjal nézte őket, majd odaszaladt Ronhoz,
hogy segítsen neki megtartani a vödör fölé hajoló varázslót.
- Mi a fene történt? – kérdezte Harry és Ron egyszerre.
Harry legyintett, hogy máskor beszéljék ezt meg, és újra megkérdezte:
- Mit műveltetek? Megtámadott valaki?
A fintorgó Ron helyett Hermione válaszolt neki, aki kitartóan legyezgette a kanapéra
fektetett Asteria halálsápadt arcát.
- Rájöttek, hogy mit szolgáltak fel a hentesüzletnél – válaszolta fájdalmas arccal, szavai
végét pedig elnyomta egy undok loccsanás, ahogy Mr Bumfolt újabb adagot hozott felszínre
elfogyasztott ebédjéből.
- E-ezt… ta-találtam a zsebemben… ma reggel – nyújtotta Harry felé remegő kézzel Mr
Bumfolt azt a kis papírdarabkát, amire pár hete ráírta a hentesüzlet titkát. – Bo-borzalmas…
És én egész… egész végig…
- Tudom, Mr Bumfolt, tudom! – dörmögte Harry. – Pont ezért nem akartam elmondani…
Sajnálom, hogy így kellett megtudnia.

90
 Tekintete találkozott Ronéval, aki furcsa kis mozdulatot tett a fejével, azt üzenve, hogy
vigasztalja csak meg a varázslót, ha már így elszúrta a dolgot. Harry nem tudta, mit
mondhatna, valamiféle bocsánatkérésen gondolkozott, de Bumfolt világossá tette, mit
szeretne:
- Könyörgöm… mondd… mondd, hogy kivisztek minket innen! Kérlek… én… én nem
bírok tovább itt maradni!
Harry nagyon jól értette, hogy érez a varázsló. Ez alatt a négy hónap alatt épp eleget kapott
a nurmengardi vendégszeretetből. Ő is tudta, hogy itt az ideje lépniük, és kitalálni, hogyan
szabadulhatnának ki a városból, és hogyan juthatnának haza… haza Ginnyhez. Mert Al
megmondta, hogy látni fogják még egymást, és ennek csak egyetlen módja van –
cselekedniük kell.
- Meglátjuk, mit tehetünk – szólt Harry, és odakísérték az ágy végéhez Bumfoltot, aki ettől
kezdve nem szólt egyetlen szót sem, csak bámult maga elé ültében.

91
 - Nyolcadik fejezet -

A mágia felső korlátai

Harry átballagott a szomszédos szobába, az erklingek összetákolt ketreceihez, majd benyúlt

a zsebébe, és a csirkecombból és az almából is megkóstoltatott velük egy kis falatot. A hosszú
orrú bestiák vadul befalták, de továbbra is tökéletesen egészségesnek tűntek.
- Te meg mit csinálsz? – hallatszott a háta mögül Ron hangja.
Harry felmutatta a csirkecombot, amitől barátja szemei egy pillanat alatt galleon méretűre
tágultak.
- Harry… - nyögte elakadó hanggal. – Ha azokat a kis dögöket akarod etetni azzal, én…
én… én…
- Csak megkóstoltattam velük – nyugtatta meg Harry, mielőtt még Ron kidagadó nyaki
ütőere egészségügyi gondokat okozott volna a fiúnak. – Hogy nem mérgező-e.
Hermione jelent meg Ron mellett, és ő is elcsodálkozott az étel látványától.
- Hű… A Névtelentől kaptad? – kérdezte, s macskamód megnyalta a száját.
Harry megint elcsodálkozott rajta, milyen gyorsan átlátta a helyzetet a lány. Már épp
belefogott volna, hogy elmesélje, mi történt, mikor újra eszébe jutott Ginny. Hogyan mondja
el Ronnak, hogy látta, ahogy a húgát megtámadják, majd megölik, és ezzel együtt magyarázza
el, hogy az egész csak egy színjáték volt, és Ginnynek semmi baja? Ron kiborulna ettől, s
Hermione nemkülönben. Nem mondhatja el nekik az igazat, mert nem tudná érthetően
megmagyarázni.
- Harry…? – szólt tétován a lány.
Harry felocsúdott és gyorsan bólintott.
- Igen, tőle – mondta, s visszafordult az erklingek felé, megpiszkálta a rácsokat, mintha csak
az állapotukat ellenőrizné. Nem akarta megkönnyíteni Hermione dolgát, hogy legilimentálja, s
ezzel együtt megpróbálta úgy előadni, hogy a lehető legkevesebb hazugság legyen benne: –
Megint megpróbált rávenni, hogy álljak ki vele egy párbajra. Tudja, hogy az előző trükkje
nem sikerült, Greyback meghalt… levágta a fejét.
- Merlin szakállára! – szólt közbe Ron megdöbbenve.
Harry komoran bólogatott, de továbbra is az erklingeknek beszélt.
- És mit mondott a Névtelen? – szólt Hermione. – Hogyan akart rávenni ezúttal?
Remek – gondolta bosszúsan Harry. Most mégis mit mondjon neki? Próbálkozzon meg talán
az igazság egy kissé elferdített verziójával?
- Fel akart dühíteni – mondta kelletlenül, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve szembe fordult
Hermionéval, és hozzátette: - Nem akarok erről beszélni… Nem volt túl kellemes találkozás,
Hermione, elhiheted.
Ez hatott; a lány együttérző arccal lépett oda hozzá, hogy átölelje Harryt, aki hagyta magát.
Az inge alá rejtett újság zizegő hangot hallatott, ahogy összegyűrődött Hermione ölelésétől.
- Ez meg mi? – kérdezte a lány hátrahúzódva.
- Majd’ el felejtettem! – kapott észbe Harry, és előhúzta a lapot a ruhája alól, s egyúttal
szétosztotta az ételt is – Ron, Harry és Hermione egyaránt egy-egy almát és csirkecombot
sajátítottak ki, s valahogy egyiküknek sem akaródzott átmenni a másik szobába, megkínálni
az öklendező, ájuldozó Bumfoltot és Asteriát.
Az újság miatt most Hermione szeme csillant föl úgy, mint előbb Roné a csirkefalatok
láttán.

92
 - Elloptam a Névtelen asztaláról, amíg vártam rá – mesélte Harry teletömött szájjal.
Kimondhatatlanul jó érzés volt újra normális ételt enni. – Nem hiszem, hogy észrevette. Tele
volt az asztala újságokkal.
Ron közben becsukta a szoba ajtaját, kizárva Bumfolt nyöszörgését, és Hermionéval
odagyűltek Harry köré, aki most végre beletemetkezhetett az újságba.
- Azt mondod, tele volt az asztal? – kérdezte Hermione. – Akkor lehet, hogy direkt neked
tette ki, és tudta, hogy elvittél egyet. Talán pont ez volt a célja.
Ron felkapta a fejét a második oldalt elfoglaló hazai kviddics-eredményeket taglaló cikkből.
- Ézs mégizs miért dett ’olna olyat? – kérdezte almadarabkákat köpködve a Kviddics liga
elnökének fotójára.
A lány elgondolkozva hümmögött.
- Nem tudom… de kiderül, ha elolvassuk.
Harry azonban a fejét csóválta.
- Hermione, az újságok többségének még a nevét se tudtam volna elolvasni, ez az egy volt
angol nyelvű.
- Akkor meg egész biztos, hogy mindenképp ezt vitted volna el, és nem egy másikat! –
vetette ellen Hermione, nagyot bökve az újságra. – Ez is csak azt bizonyítja, hogy van ebben
valami fontos. Amiről a Névtelen azt szeretné, ha tudnánk…
Harry erre már nem tudott mit felhozni, így inkább összecsukta az újságot – Ron csalódottan
nyögött egyet, amiért nem tudta elolvasni a Dimbourne-i Darazsak és a Porpicy SC
meccsének eredményét –, és megmutatta barátainak az első oldalon lévő cikket Ginnyről. Míg
Ron és Hermione csodálkozó szemekkel olvasták az elejéről, Harry ott folytatta a cikket, ahol
kénytelen volt azt abbahagyni:

A köztudottan kissé heves vérmérsékletű Miss Weasley minden

követ megmozgatott Mr Potter, Mr Weasley és Miss Granger
érdekében, de mikor július 29-én sajnálatos módon a norvég
mágiaügyi hatóságok megtalálták a „roxforti trió” holttestét
a Durmstrang Akadémia melletti erdőben, a helyzet
megváltozott. A vizsgálatok minden kétséget kizáróan
igazolták ugyan, hogy valóban Harry Potter, Ronald Weasley és
Hermione Granger a három halott, Miss Weasley mégis folytatni
akarta a nyomozást, és ragaszkodott álláspontjához, miszerint
a trió tagjai még életben vannak.
Ugyancsak különös körülmény, hogy a botrányos mérkőzés után
nem tudták felelősségre vonni a Hárpiák fogóját, mert a
kérdéses éjszakán Ginevra Weasleynek nyoma veszett, és közeli
hozzátartozói sem tudnak semmi biztosat holléte felől. Arthur
Weasley és Shacklebolt miniszter úr nem kommentálta az
esetet. Az Auror Parancsnokság vezetője tájékoztatta a
Reggeli Prófétát, hogy a Miss Weasley utáni nyomozás
folyamatban van, de jelenleg semmilyen információt nem
hozhatnak nyilvánosságra.
(A Durmstrang-incidenssel kapcsolatos nyomozás legújabb
részleteit a 3. oldalon olvashatják)

- Nyoma veszett… - ismételte remegő hangon Ron, mikor ő is a cikk végére ért.
Harry csak homlokráncolva meredt a lapokra, próbálva összeilleszteni a részeket. Tehát
Ginnyt az után környékezte meg a Névtelen, hogy rádöntötte a díszpáholyt a miniszterre.
Valahogyan mégis sikerült megszöknie előle, és most azóta bujkál. Talán Mr Weasley bujtatta
el, talán Aberforth-nál rejtőzik, de az is lehet, hogy Hagridnál van. Vagy talán…?
- Hová tűnhetett? – töprengett Ron, s valamiért folyton-folyvást Harryt nézte, mintha tőle
várná a választ.
93
 Mikor ezt Harry észrevette, nagyot sóhajtott.
- Nem tudom, Ron – válaszolta, majd kimondta azt, ami megfordult a fejében: – Lehet, hogy
a keresésünkre indult.
- Remélem, hogy nem csinál ilyen butaságot – csóválta a fejét Hermione, mire mindkét fiú
ránézett. – Ha elkapják, akkor megint ott tartunk, mint mikor engem, meg Ront bezártak a
kalitkába… Csak azzal a különbséggel, hogy Ginnyt megkínozhatják, és megölhetik…
Harry erre idáig nem is gondolt. Hát persze, hogy vele akarják zsarolni! – jutott eszébe.
Mivel nem tudta elkapni, a Névtelen kitalálta ezt az átverést, hátha ő, Harry beleesik a
csapdájába. De ha Ginny a keresésükre indult, nagyon könnyen elkaphatják – a Névtelennek
mindenhol emberei vannak, akik átlag varázslóknak adják ki magukat.
- Talán épp ezért lenne itt az ideje, hogy mi kezdjük el törni a fejünket – javasolta Harry
csendesen.
Szavai felkeltették két barátja érdeklődését.
- Ezt hogy érted? – hunyorgott rá Ron.
Hermione csak nagyon komor képet vágott.
- Szökjünk meg! – mondta ki Harry, ami már egy ideje érlelődött benne, s Bumfolt előbbi
könyörgő hangja végre elhatározássá erősítette. – Kezdjünk el gondolkozni! Csináljunk egy
tervet, ahogyan szoktunk!
Ron arca fokozatosan felderült, mialatt Harry beszélt, és a végére már helyeslően bólogatott.
- Ez az! Én is pontosan erre gondoltam! – mondta.
Hermione azonban egyetlen pillantással képes volt lelohasztani a kedvüket. Olyan
gondterhelten és aggodalmasan nézett a fiúkra, hogy lassan azok is úgy néztek vissza rá.
- Mi bajod? – kérdezte Ron.
A lány megcsóválta a fejét.
- Elfelejtettétek már, hogy a Névtelen csak az alkalomra vár? – dorgálta meg őket. - Nem
szabad lehetőséget adnunk rá, hogy Harryt lefegyverezzék. Egy szökés túl kockázatos lenne,
nem is beszélve a további nehézségekről.
Harry felvonta a szemöldökét.
- További nehézségek?
- Gondolkoztam már a szökésen, Harry – szólt Hermione nagyot sóhajtva. – És arra
jutottam, hogy nem lehet egyszerűen „csak megszökni.” A városból nem tudunk eltűnni
semmilyen varázslattal, mert nincs pálcánk, és még mágikus védelem is van az egész
szigeten. Először is ki kellene jutni a városfalakon kívülre, aztán túlélni valahogy odakint,
elkerülni az üldözőket, átjutni a szárazföldre, és onnan hazamenni valahogyan. Ráadásul
semmiféle biztosíték nincs rá, hogy oda nem fognak utánunk jönni.
A két fiú figyelmesen hallgatta a lány fejtegetését, Harry mégis úgy érezte, muszáj
megpróbálniuk a szökést, akármilyen reménytelennek is tűnik a helyzet.
Mint kiderült, Ron is hasonló véleményen volt:
- Igaz, ami igaz, elég pocsékak az esélyeink… - szólt a fejét vakarászva, miközben a vállát
vonogatta -… de ez eddig még sosem tartott vissza minket, Hermione! Sokkal durvább
dolgokat is csináltunk már, pedig akkor is nagyon sok forgott kockán.
- Így van! – helyeselt lelkesen Harry. – Ha a Minisztériumba meg a Gringottsba betörtünk,
innen is ki fogunk jutni.
Látszott Hermionén, hogy nem győzték meg ezek a szavak, de csöndben maradt, csak alsó
ajkát beharapva aggódó arcot vágott, majd nem sokára egy sóhajtással visszament a
nagyszobába tovább pátyolgatni Bumfoltot és Asteriát; Harry és Ron eközben pedig halkan
sugdolózva, ám annál izgatottabban kezdtek beszélgetni a szökési lehetőségekről.
Ron legelső ötlete az volt, hogy szítsanak börtönlázadást. Hosszan ecsetelte a dolog előnyeit,
például, hogy a hentesüzlet-beli információkat felhasználva ugrasszák egymásnak a
94
vérfarkasokat a többi elítélttel, és a felfordulásban – mialatt az őrök a lázongókkal törődnének
- alkalom adódhatna a szökésre. Harry nem találta túl jónak a tervet, kezdve rögtön azzal,
hogy az egész egy emberéleteket követelő lázadásra épült volna, ami amellett, hogy sok
ártatlanul bebörtönzött boszorkány és varázsló halálával végződhet, még könnyen rajtuk is
csattanhatna az ostor. Amellett Harry abban sem volt biztos, hogy az őrök egyáltalán
beavatkoznának-e egy ilyen rabok közti háborúskodásba, vagy csak kívülről szemlélnék az
egészet.
Mikor a börtönlázadásos tervet kihúzták a képzeletbeli listáról, Harry felvetette az ötletét az
alagútásásnak, mivel emlékezett egy régi filmre még gyerekkorából, amit Dursleyéknél látott,
s amiben egy börtönből alagutakon keresztül szöktek meg a rabok. Harry először remek
ötletnek tartotta, és egyszerűen nem fért a fejébe, hogy miért nem próbálkozott ezzel még
senki, hiszen a csatornarendszer remek kiindulópont lenne, s még a szükséges szerszámok is
megvannak egy ilyen munkához. Aztán hirtelen résnyire nyílt a szoba ajtaja, és Hermione
bozontos üstöke jelent meg az ajtónyílásban.
- Emlékeztetnélek rá, Harry – szólt bosszúsan –, hogy te magad mondtad: a várost mágikus
védelem veszi körbe. Az ilyen védőbűbájok pedig folytatódnak a föld alatt is, ahogyan a
Roxfortban is…
- De a Roxfortból voltak kivezető alagutak! – vágott közbe Ron felcsillanó szemekkel.
- Azok mind részei voltak az eredeti terveknek, amiket Hollóháti Hedvig készített – Luna
mesélte… - válaszolta Hermione, majd fogcsikorgatva hozzátette: - Ahelyett, hogy ilyen
képtelennél képtelenebb butaságokon töritek a fejeteket, inkább menjetek le bezárni, mert
megint bejönnek a vérfarkasok! Ha nem tudnátok, telihold van.
Így hát Harry és Ron aznapra abbahagyták a tervezgetést, és gyorsan lesiettek a földszintre,
hogy elreteszeljék az ajtót.
- Hermione olyan negatív tud lenni néha! – jegyezte meg Ron, mikor már hallótávolságon
kívül tudták a lányt.
Harry csak mordult egyet, kifejezve egyetértését, de nem tagadta önmaga előtt, hogy mind
az ő, mind a Ron által gyártott szökési terv meglehetősen komolytalan volt.
Lerobogtak a lépcsőn, és hozzáláttak a bejárati ajtó elreteszeléséhez. Mikor a nehéz
íróasztalt a helyére tuszkolták, odakint már felhangzottak az első farkasüvöltések, kellemetlen
borzongást okozva Harrynek. Megdörzsölte libabőrös karját, majd Ronnal együtt hátat
fordított művüknek – és ebben a pillanatban szembe találták magukat Medusával.
- Hé! – kiáltott fel ijedtében Ron. – A frászt hozta ránk, ember!
A varázsló alig egy lépésre állt tőlük, mégsem hallották, mikor jött. Olyan volt, akár egy
árnyék, éjfekete arcbőrén szinte üvegszilánkokként csillogott a fehér szempár, hosszan lenőtt
afrofonatos hajtincsei kusza csápoknak tűntek a fején. Rongyos zöld talárja olyannak látszott
a sötétben, mintha hínárból szőtték volna.
Harry gyorsan tett is volna egy lépést hátrafelé, de két dolog is akadályozta: egyrészt a
mögötte terpeszkedő féloldalra döntött íróasztal, másrészt, hogy nem akart gyávának
mutatkozni a bizarr figura előtt.
- Medusa nem azért jönni, hogy ijesztgetni… - szólt mély, halk hangján a varázsló, furcsa,
beazonosíthatatlan akcentussal.
- Akkor miért jöttél? – kérdezte Ron, aki látszólag teljesen közvetlenül viselkedett a
bájitalfőzővel.
- Medusának nem tetszik új lakók – jelentette ki őszinte nyíltsággal. – Ház válik zsúfolttá.
Túl sok ember. Több probléma lenni.
Harry már eddig is gyanította, hogy Medusának nem tetszik az ittlétük, de eddig még nem
volt más jele, mint néhány bizalmatlan pillantás.
Ron továbbra sem zavartatta magát:
95
 - Több probléma? – horkantott fel. – Mi inkább megoldjuk a problémáitokat, ha nem látnád!
– paskolta meg maga mögött az íróasztal lapját.
Medusa egy szót sem szólt többet, elmondta mondandóját, és csendben távozott. Ron
gúnyos félmosolyra húzta a száját, és elégedetten tette karba a kezét. Harry nem volt ilyen
nyugodt, legbelül tudta, hogy még folytatása lehet ennek a dolognak. Kétségeit azonban nem
fogalmazhatta meg, mert ekkor Ron témát váltott.
- Szerintem holnap nézzünk körbe kicsit a városban – javasolta. – Csak hogy felmérjük a
lehetőségeket.
- Hermione nem fog örülni – jegyezte meg Harry.
- Nem ez lesz az első eset… Majd lenyugszik, ha hazaértünk – mondta Ron. – Nem érdekel,
mennyit aggodalmaskodik, itt nem maradhatunk! És különben is… - tette hozzá vigyorogva. –
Odahaza halottnak hisznek minket. Sosem hagynám ki az alkalmat, hogy lássam, milyen
képet vágnak, amikor majd besétálunk az ajtón!
Erre már Harry is kénytelen volt nevetni.

***

Másnap úgy tettek, ahogyan mondták: korán felkeltek, és egy mondvacsinált indokkal –
elmennek sétálni – az ágyban hagyták a félálomban pislogó Hermionét, és kiléptek a hajnali
szürkületbe. A vérfarkasok már eltűntek az utcáról, a hárpiák pedig még az éjszaka közepén
visszavonultak rejtekhelyeikre, így az utcák sem voltak veszélyesebbek, mint máskor.
Ezen a reggelen volt eddig a leghidegebb; Harry megborzongott, mikor kilépett az ajtón, és
fázósan összehúzta magán koszos talárját, de ez sem sokat segített rajta. Mellette Ron hasonló
helyzetben volt, fülén és orra hegyén kis kék folt jelent meg, s fogai megállíthatatlanul
vacogtak.
- Brrr… talán mégsem volt olyan jó ötlet ez a felderítő séta – mondta borzongva.
Észak felé mentek, amerre még egyikük sem járt, mivel Bumfolttól úgy tudták, van egy
másik kapuja is a városnak a déli bejárattal átellenesen. Úgy tervezték, itt kellene legelőször
körülnézni, hogy kiderítsék, vajon ezt is csak olyan gyengén őrzik-e, mint a tengeri bejáratot.
Ezért azon a sugárúton indultak el, ami a városházához is vezetett, majd tovább egyenesen a
nurmengardi trónteremhez, ahol Greyback trónolt korábban. Mikor elmentek a hosszú lépcsős
épület előtt, Harry odasandított, maga sem volt biztos benne, miért – talán azt remélve, hogy
megpillantja a vérfarkaskirály utódát, aki a Névtelen szerint sokkal engedelmesebb lesz, mint
előde – de a trónterem kapui zárva voltak.
Mikor azonban visszafordította a tekintetét az útra, egy füstszerű fekete köpenyt pillantott
meg épp az orra előtt.
- Mi az? Miért álltál meg? – kérdezte tőle Ron, mikor Harry megállt Al előtt.
- Semmi… - motyogta Harry. – Csak azt hittem, láttam valamit…
Al nem szólt egy szót sem, köszönésre se vesztegette az időt, csak biccentett egyet
Harrynek, és felzárkózott mellé. Harry, Ron és a fiú egymás mellett sétáltak végig az utcán
úgy, hogy egyikük sem nézett a másikra.
- Jó lesz, ha nyitva tartjuk a szemünket – szólt Ron, mereven fürkészve a környéket. –
Észrevetted, mennyivel több errefelé az arctalan?
Harry észrevette. Ahogy közeledtek a városfal északi részéhez, úgy szaporodtak a falakon
járőröző álarcosok. Mindegyiküknek a kezében volt a pálcája, mintha minduntalan támadásra
számítanának, pedig – ahogy azt Harry eddig tapasztalta – Numengardban nem fordult még
elő, hogy a foglyok rátámadtak volna az őrökre. Senki sem volt olyan bolond, hogy
belerohanjon a halál karjaiba…

96
 - Nem a rabok miatt vannak kint – szólalt meg hirtelen Al, mire Harry rögtön rápillantott. A
fiú arcát megint takarta fekete csuklyája, csak szeplős orra hegye látszott ki alóla.
Harry már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mit csinálnak az arctalanok, mikor
észbekapott. Al azonban így is válaszolt a fel nem tett kérdésre.
- Külső támadásra számítanak. Ha jól tudom, már láttatok ilyet pár napja.
Harrynek most eszébe jutott a városba betévedő dementor, és a három patrónus, ami
elzavarta, miközben ők a csatornanyílásból figyelték az eseményeket.
- A viking… - dünnyögte Harry, mire Al bólintott.
- Mi? Hol? – kapta fel a fejét Ron kissé riadtan, és ösztönösen megmarkolta a nadrágszíjába
bújtatott kardot.
- A viking miatt vannak kint az őrök – magyarázta neki Harry. – Attól tartanak, hogy megint
bemerészkedik a városba.
- Ja, meglehet – fintorgott Ron, olyan sűrűn nézelődve körbe-körbe, hogy Harry azt hitte,
beleszédül. – Más se hiányzik még, mint dementorok. Mintha nem lenne amúgy is elég
hideg…
Harry hallotta, hogy Al kuncogni kezd. Kérdő tekintettel ránézett, mire a fiú abbahagyta, és
megköszörülte a torkát.
- Csak nagyon emlékeztet valakire – magyarázta.
Kitartóan haladtak az utcán a nappali fényben, s közben azt vették észre, hogy bizony egyre
hidegebbre és hidegebbre fordul az idő. Harry emlékezett rá, hogy Asteria szerint most már
bármelyik nap megkezdődhet a fél éves éjszaka. Ron és Harry egyöntetűen úgy vélték, hogy
ha Hermione nem viselkedne ilyen elutasítóan, még előtte is megszökhetnének, erre azonban
egyre kevesebb volt az esély. Sőt, Hermione azt mondta, hogy a téli sötétségben őrültség
lenne elhagyni a várost, ami viszonylagos biztonságot nyújt a hideg ellen, odakint azonban ki
lennének téve a természet veszélyeinek. Ron azzal érvelt, hogy a természet veszélyeit egyszer
már sikeresen túlélték, ráadásul a sötétben nehezen találnák meg őket üldözőik is.
Harry, habár Ron mellé állt a vitában, titokban Hermionéval értett egyet: pálca híján nagyon
nehéz dolguk lesz a városfalakon kívül, és amilyen hidegre fordul az idő, még komoly
veszélyt fog jelenteni a szüntelen fagy. Most, hogy egyre közeledtek az északi falhoz, Harry
úgy érezte, a csodával határos lenne, ha még a tél előtt meg tudnának szökni, az pedig
egyszerűen emberfeletti teljesítmény volna, ha a sötétségben és fagyban túlélnének egy napot
is.
Harry egyre jobban elkedvetlenedett, előző napi lelkesedésének nyoma sem volt. Nem úgy
Ron, aki ugyanolyan komolyan vette a szökést, és figyelme egy cseppet sem lankadt, ahogy a
házak közt lavíroztak.
Mikor már meglátták a városfal fölé magasodó hegyek ködbe vesző csúcsát, és egyre
közeledtek az északi kapuhoz, hirtelen éles kürtszó hasított a levegőbe. Harry, Ron és Al
megálltak és füleltek.
- Mi lehetett ez? – dörmögte Harry.
- Nem tom’ – vonta meg a vállát Ron. – Valaki talán szökni akart…
Harry kérdő tekintettel Al felé fordult, de a fiú is megrántotta a vállát, ugyanazzal a hanyag
mozdulattal, mint az előbb Ron.
- Fogalmam sincs, mi ez. Én a börtön szokásait nem ismerem…
Rövidesen tovább indultak, Al azonban egyetlen szót sem szólt ettől kezdve egész úton,
sötét füstként haladt mellettük, arany medálján néha meg-megcsillant a nurmengardi bágyadt
napfény. Harry eltöprengett rajta, vajon mennyit tudhat Al a szökésük körülményeiről.
Valószínűleg nem sokat, vélte Harry, hiszen még az is teljesen váratlanul érte a fiút, mikor
elkezdett ordibálni Greybackkel a nurmengardi trónteremben.

97
 A hármas rövidesen elérte az északi kaput, mely a déli, tenger felöli bejárat szakasztott mása
volt, két apró különbséggel: a hatalmas duplaszárnyú ajtók semmiféle kilátást nem adtak,
ellentétben a tengeri bejárat rácsos kapujával; valamint első látásra jó egy tucat arctalan
vigyázta a környéket kivont pálcákkal.
- Hát nem egészen erre számítottam – jelentette be Ron fancsali képpel.
- Én sem… - értett egyet Harry.
Túl sok az őr itt is, gondolta, ahogy körbenézett a falakon. Mindegyikük fekete, előkelő
talárt viselt és fémálarcot, de furcsa módon nem a rabokat figyelték, hogy ki merészkedik túl
közel a kapuhoz, hanem a városfalakon kívüli tájat nézték, mintha tartanának valamiféle
támadótól. Valójában a kaput egyáltalán nem is őrizték, és néhány rab ott állt pont a masszív
ajtók előtt – pontosabban csak egy valaki állt, egy csontsovány, búskomor kinézetű ember, aki
azt nézte, hogy ütlegeli nagydarab, Monstro-kinézetű társa az egyik szerencsétlen rabot,
akinek már ereje is alig volt, hogy védekezzen.
Így ment ez egy darabig, aztán egyszer csak, mintha valaki parancsba adta volna, a cingár és
a nagydarab elszaladtak, és a környéken sétálgatók is gyorsan elfutottak, mint egy megriadt
madárraj.
Harry, Ron és Al nem látták, mi okozta a hirtelen meneküléskényszert; Harry csak arra
tudott gondolni, hogy az őrök zavarták el őket valamilyen okból.
- De furcsa…
Felnézett, és látta, hogy mindegyik arctalan megfordult, és a város utcáit fürkészi ezúttal,
ráadásul a pálcáikat is előreszegezték, mintha meg akarnának támadni valakit. Vajon mi
történhetett…?
- Harry! – kiáltott rá Ron, és gyorsan megragadta a vállánál bámészkodó barátját, hogy
bevonszolja az egyik szemétdomb mögé.
Ahogy kinéztek mögüle, Harry máris meglátta, miért vonta fedezékbe Ron: az egyik utcából
egy dementor siklott elő, s furcsa, villámgyors mozgásából Harry rögtön ráismert a viking
szörnyetegre. A rém láttán most is megfagyott a vér az ereiben, és a hideg futkosott a hátán.
Élénken emlékezett a vérfürdőre, amit a dementor a Szárnyas Vadkan fogadó vendégei között
rendezett, részben azért, hogy megvédje a métely-átokkal sújtott Harryt, részben pedig puszta
szeszélyből, vagy éhségből…
- Biztos őt jelezte a kürtszó – találgatott Harry, és érezte, hogy Ron megütögeti a vállát.
- Szerintem is – vélte Al, s Harry észrevette, hogy ő is mellettük hasal a szemétben, mintha
bujkálnia kellene bárki elől is.
Harry felvonta a szemöldökét, mire Al észrevette magát, és szeplős arca mosolyra rándult.
- Csak a szokás hatalma… - magyarázta, s feltápászkodott.
A viking megállt a széles sugárút közepén és felnézett a falon őrködő arctalanokra. Azok
már mind rászegezték fénylő pálcáikat, de egyelőre nem támadtak. Talán félnek? – találgatott
Harry.
Ron megint megkopogtatta a vállát.
- Mindjárt - sziszegte a fogai közt, minden figyelmét a vikingnek szentelve, aki most éhes
keselyű módjára körözött az utcán, megszállottan keresve valakit vagy valamit.
- Harry! – Ron felhagyott a finom módszerekkel, és nemes egyszerűséggel megrázta
barátját, és maga felé fordította.
- Mi van már?! – vetette oda ingerülten Harry.
- Oda nézz! – suttogta Ron, a fal mellett gubbasztó, elagyabugyált emberre mutatva, akit
innen már Harry is rögtön felismert.
Dawlish volt az, egykori auror-oktatójuk.
Ugyanazt a ruhát viselte, amit a Trimágus Tusa döntőjén is hordott, de szinte rá sem lehetett
ismerni a sok kosztól és szakadástól, akárcsak az arcára: mindig gondosan nyírt haja csapzott
98
és csimbókos volt, arcát durva szakáll keretezte, egyik szeme bevérzett és feldagadt, s úgy
tűnt, a lába is eltört, mert csak vonszolni tudta magát, mikor ő is meglátta a dementort.
- Segítenünk kell neki! – mondta Ron.
- Ki ez az ember? – kérdezett közbe Al
Választ nem kapott, mert a következő pillanatban a dementor támadásba lendült – egyenest
Dawlish felé vetette magát, amitől Ron majdnem felkiáltott, hogy figyelmeztesse, ha Harry rá
nem tapasztja a kezét a szájára.
Ahogy a dementor mozdult, úgy reagáltak rá az arctalanok is:
- Expecto Patronum! – hangzott a varázsige, s a legközelebbi őr a fal tetejéről fénylő medve
alakú patrónust küldött a fekete lényre.
Amaz könnyedén elröppent előle, úgy, hogy egyik pillanatban még Dawlish felé lebegett, a
következőben pedig már éles ívben suhant a fal mentén. Harry úgy érezte, mintha egy
pislogásnyi idő alatt métereket tenne meg, vagy mintha aprókat hoppanálna, amiről tudta,
hogy lehetetlen. Nagyon gyors volt, s az arctalan még észbe sem kapott, mikor már ott volt
fölötte. Ha ekkor nem hangzik el a varázsige másik három szájból is, a dementor egész
biztosan elkapta volna az arctalant. A felbukkanó sasmadár és bika közösen elkergették a
dementort, aki a városfal fölött átröppenve tűnt el a szemük elől.
- Vajon miért pont Dawlish…? - motyogta Harry, de aztán észrevette, hogy Ron már eltűnt
mellőle. – Ron!
Barátja óvatosan kisettenkedett az utcára, és odament a földön heverő aurorhoz, aki karjaival
védte a fejét, és nem moccant. Harry már épp utána indult volna, mikor Ron gyorsan
hátrafordult, és odatátogta neki:
- Maradj! – ezt olvasta le Harry a szájáról, s rögtön megértette, miért figyelmeztette Ron.
A cingár varázsló és nagydarab társa, akik korábban elszántan verték Dawlisht, most újra
előmerészkedtek a kapualjból, ahová a dementor felbukkanásakor rejtőztek.
Harry önkéntelenül is Alra pillantott valami magyarázatot várva, a fiú azonban még csak
nem is Dawlisht és Ront nézte, hanem az arctalanokat figyelte, akik most, hogy a veszély
elmúlt, visszatértek őrhelyeikre.
A két varázsló megállt Ron és Dawlish előtt.
- Hé, te! – vakkantott rá a nagydarab férfi Ronra. – Az nem tied!
Harry gyanította, hogy az embertelen hangnemmel Dawlishra céloztak, s rögtön emlékezett
rá, hogyan bánt a keleti városrészben az egyik házmester az ottani olasz rabokkal. Alighanem
ezek ketten is hasonló tevékenységet folytatnak – rabszolgamunkáért cserébe ételt és szállást
adnak a börtönvárosban. Rabok a rabok között, gondolta Harry.
- Nekem mégis ez kellene – jelentette ki Ron, hasonló hangnemben, mint a férfi. Aztán
lenézett Dawlishra, majd rövid gondolkozás után visszafordult a két férfihoz. – Mit kérnek
érte?
A rabszolgatartó azonban hallani sem akart cseréről.
- Ez nem vásár! Keressé másik! – reccsent rá erős akcentussal, termete ellenére meglepően
vékony, már-már gyerekhanggal; sovány társa eközben kifejezéstelen arccal meredt Ronra. –
Egy hónapja megszökött ez a fattyú, azóta tűvé tettük érte nyavalyás város. Takaroggy onnan,
vagy nagyon megbánod! – ropogtatta meg az öklét a varázsló.
Ron egy tapodtat sem mozdult a félájult Dawlish mellől, csak felhagyott azzal, hogy
támogassa (a volt auror rögtön visszahuppant a fal tövébe, fájdalmasan felnyögve), aztán
kihúzta magát.
- Kitalálom: ő az ész… – mutatott Ron előbb a csontsovány emberre –… és te meg a bamba
testőr? – bökött a melákra.
Harry látta, ahogy a termetes férfi fogatlan vigyorra húzza a száját, majd mély hangon így
szólt az ugyancsak gúnyos-lenézően mosolygó Ronra.
99
 - Tévecc barátocskám! Nagyon tévecc… – Ez után társára nézett, aki most valahogy sokkal
kevésbé tűnt emberszerűnek, mint első látásra. – Intézd el!
Harrynek torkában dobogott a szíve, Ron ellenben higgadt maradt, csak hátrált egy lépést, és
előhúzta a kardját, majd fenyegetően a cingárra szegezte azt. Ő viszont, mintha meg se látta
volna, csak ment előre, Ron felé, aki most figyelmeztetően megsuhintotta a kardot.
Harry szinte alig ismert rá barátjára; amennyire visszaemlékezett, csupán egyszer látta őt
ennyire elszántnak: mikor a Malfoy-kúriában voltak. Se erő, se varázslat nem volt, ami
visszatarthatta volna akkor Ront, s most is ugyanaz a tűz égett a szemében.
A férfi kinyújtotta egyik hófehér karját, melyet csúnya lilás-zöldes foltok tarkítottak.
- Megállj! – kiáltott rá Ron, hasztalan.
Mikor a férfi már olyan közel ért, hogy megfoghatta volna Ront – Harry egy
megmagyarázhatatlan okból biztos volt benne, hogy akkor valami nagyon rossz dolog
történne – a fiú egy villámgyors mozdulattal beledöfte a kardot a sovány alak karjába.
Harry elfojtott egy döbbent nyögést; a férfinak a szeme sem rebbent a sérüléstől, pedig
pokoli kínokat állhatott ki. A rozsdás, girbe-gurba penge egészen a csontig fúródhatott,
átszelve a bőrt, az izmokat és inakat, de még egy csepp vér sem folyt ki a sebből.
A nagydarab varázsló a háttérben jó kedélyűen röhögött, s Harry ekkor megvilágosult.
- Ez egy inferus! – kiáltotta Ronnak, és kiszaladt fedezéke mögül. A nevető varázsló
észrevette őt, de nem csinált semmit.
Ron nem vesztette el a hidegvérét, igaz, már nem is mosolygott, mint az előbb.
- Ne avatkozz közbe! – bömbölt rá Harryre úgy, ahogy még soha, s Harry engedelmeskedett.
Ő is tudta jól, amit Ron: ha harcba keveredik, sokkal többet kockáztat, mint egy verést, vagy
az életét. Lehetséges volna, hogy már megint a Névtelen próbálkozik? Nem, az nem lehet –
gondolta Harry. Már próbálkozott azzal, hogy harcba csábítsa Harryt barátai védelmében, és
tudta, hogy hiába csinálná újra. De a helyzeten ez semmit sem változtatott; nem tehetett mást,
mint hogy tátott szájjal figyelte a jelenetet, ahogy Ron kirántja a kardot az inferus karjából, és
újra suhint vele egyet, ezúttal figyelmeztetés és félelem nélkül, egyenesen a nyaka felé.
- Nesze!
A lény azonban meglepő gyorsaságról téve tanúbizonyságot, elkapta a pengét ép kezével,
melyet a lendülettől egy igazi, éles kard egész biztosan leszelt volna, azonban a durván
élesített vasdarab megakadt az inferus tenyerében.
- A fenébe! – morogta Ron, és megint rántott egyet a pengén, az azonban nem szabadult az
inferus szorításából.
- Jobb lett vóna, ha nyugton maracc! – nevetett rá a melák.
Az inferus előrecsapott megszúrt karjával, centikkel vétve el Ron arcát. A fiú keze lecsúszott
a kard markolatáról, s azzal a lendülettel hátraesett, Dawlish mellé, aki nyöszörögve, kábán
figyelte a jelenetet.
Harry kezdett pánikba esni, Al ellenben nyugodt maradt; odasétált mellé, de egy szót sem
szólt, csak nézte, ahogy Ron teljes erőből térden rúgja az inferust.
RECCS!
A lény – varázslat ide vagy oda – úgy összecsuklott, mint egy zsák.
A nagydarab ember abbahagyta a nevetést, mikor látta, hogy az inferus többé nem tud talpra
vergődni kifordult térde miatt. A kardot továbbra is ott szorongatta a kezében, de már nem
tudott mit csinálni, csak egyetlen hang nélkül, bamba arccal mászni Ron felé. A küzdelemnek
vége volt.
Ron felkelt, és kifújta magát, majd kimérten leporolta ruháját, ami ugyanolyan koszos
maradt, mint előtte, aztán szembe nézett a savanyú képet vágó varázslóval.
- Teee…! – morogta az, Ron azonban közbevágott:

100
 - Ő lenni enyém! Te meg húzni innen büdös franc! – mondta neki túljátszott akcentussal, a
nagydarab férfi pedig szedte a sátorfáját, még az inferust sem vitte magával.
Ron ezután egy darabig még próbálta visszaszerezni a kardot a vasmarokból, de akárhogyan
ügyeskedett, értelmetlen volt. Harry odaszaladt hozzá, hogy segítsen, de közös erővel sem
tudták szétfeszíteni az oszló ujjakat, ahhoz pedig egyikőjüknek sem volt gyomra, hogy más,
agresszívebb módon szerezzék vissza a fegyvert. Csak akkor hagyták abba a próbálkozást,
mikor a melléjük suhanó Al hangosan kinevette őket, és Harry leállította az inferussal birkózó
Ront.
- Ez reménytelen – fújta ki magát a fiú, majd fürgén félreugrott az élőhalott kapálózó karja
elől. – Oda a kard…
- Majd lesz másik – nyugtatta Harry, s végre kissé megnyugodva a történtektől, vigyorogva
Ron szemébe nézett. – Elképesztően csináltad!
- Ja, elképesztően seggre esett… - dünnyögte közbe Al a maga szarkasztikus modorában, de
Harry nem törődött vele, Ron pedig nem hallhatta.
- Tényleg? – húzta ki magát büszkén barátja. – Csak Hermione is díjazza a hősiességet…
- Jobban aggódom Asteria, meg Medusa miatt – jegyezte meg Harry, és leszállt az inferus
hátáról, akit eddig a saját testsúlyával próbált mozgásképtelenné tenni. – A vén méregkeverő
nem fog örülni, ha beállítunk még egy emberrel.
Ron és Harry lebámultak Dawlish-ra, aki csukott szemmel, nyitott szájjal szuszogott, s néha
nyöszörgött a fájdalomtól, de nem lehetett megállapítani, hogy eszméleténél van-e.
- Itt nem hagyhatjuk – suttogta Ron. – Szabad préda lenne mindenkinek. És mégiscsak a volt
oktatónk…
- Persze, hogy nem hagyjuk! – vágta rá Harry. – Nem is ezt mondtam… Csak arra
gondoltam, hogy jobb lenne titokban tartani Medusa előtt, hogy új embert hozunk a házhoz.
Ron felhorkantott, és a szemeit forgatta.
- És azt mégis hogy csináljuk?
- Nem lesz nehéz – mondta Harry. – Amilyen állapotban van, egy darabig úgyis az ágyat
nyomja majd. Csak csempésszük be valahogy…
Ebben maradtak, s együttes erővel felnyalábolták a megviselt Dawlisht, és Allal a
nyomukban visszaindultak a házhoz. Megegyeztek, hogy aznapra abbahagyják a felderítő
túrát, a nap már úgyis lebukott a horizont alá – Harry úgy számolta, hogy talán mindössze két
óráig volt világos – s a távolban már hallani lehetett a hárpiák vijjogását.
Al eközben kíváncsi szemekkel méregette a volt aurort, s Harry ebből azt állapította meg,
hogy még nem ismerte ezelőtt John Dawlisht. Akármennyire is nem kedvelte volt oktatóját,
remélte, hogy a fiú kíváncsisága nem az auror halálát vetíti előre.
- Egyre több ellenséget szerzünk, nem? – szólt Ron, mikor megérkeztek a házhoz.
Harry kénytelen volt egyet érteni vele. Legutóbb, mikor ilyen rohamos tempóban gyűjtötte
az ellenségeket, végül kirobbant egy háború. Harry őszintén remélte, hogy ezúttal nem fog
idáig fajulni a dolog – így is épp elég nagy bajban vannak.
Ron bement előre a megbeszéltek szerint, és lefoglalta Medusát azzal az indokkal, hogy kér
tőle egy extra erős koktélt, mialatt Harry felkísérhette a szobába Dawlisht. Az auror ekkor
már ébren volt, de nem szólt hozzájuk semmit, még akkor se, mikor Harry bevitte az ajtón.
Elsőnek Hermione látta meg őket, aki előbb felsikkantott, majd felugrott az ágyról, és
odaszaladt, hogy segítsen Harrynek becipelni Dawlisht.
- Kit hoztatok ide már megint?! – ripakodott rájuk Asteria, aki előző napi rosszulléte dacára
újra régi házsártos énjét mutatta Harry nagy bosszúságára.
- Sss! – pisszegett rá, attól félve, hogy Medusa meghallja őket.

101
 - John Dawlish? – lépett előre hitetlenkedve Bumfolt, aki eddig érdeklődő arccal nézte a
csupa seb férfit, s csak most ismerte fel, mikor közel hajolt hozzá, és meglátta a csimbókos
haj mögött rejtőző arcot. – Tényleg maga az?
Az auror helyett Harry válaszolt.
- Igen, ő az. Mr Bumfolt… - fordult sietve a varázslóhoz. – Ugye nem bánja, ha egy ideig
Mr Dawlish is itt fog lakni? Velünk együtt keveredett bajba, és…
Tovább nem tudta mondani, mert Asteria hangosan felhördült.
- Hány embert akarsz még ideráncigálni, Potter?! – kiabálta, Harry és Hermione minden
csitító próbálkozása ellenére. – Ez nem közösségi ház, a Nibelungok szerelmére! Ez egy
börtön. Tudod mit jelent az? Bör-tön! – szótagolta.
Harry Asteria szüntelen rikoltozása mellett is meghallotta Al fáradt sóhaját.
- Hallgattasd már el ezt a némbert! – szólt türelmetlenül. – Merlinre, rosszabb, mint a
lánya…
Mielőtt Harry eleget tett volna a kérésnek, Bumfolt a lány vállára tette a kezét, és szokásos
kedvességgel közbevágott.
- Asteria, drágám, ne legyél ilyen modortalan! – kérte mosolyogva. – John Dawlish régi…
hát, nem igazán mondhatnám, hogy a barátom, de munkatársam volt. Jó ember. És auror! –
tette hozzá felcsillanó szemmel, majd sokatmondó pillantást váltott Harryvel.
Harry egy kicsit megzavarodva pislogott vissza rá, nem értve, mire céloz a férfi.
- Azt reméli, hogy az auror segít majd a szökésben – dünnyögte közbe Al, s úgy tűnt,
Hermione is ezen a véleményen volt, mert kérdő tekintettel nézett Harryre.
Ron időközben belépett a szobába, majdnem egyszerre Asteriával, aki viszont dühösen
áttrappolt az erklingekhez, és becsapta maga mögött az ajtót. Mr Bumfolt nagyot sóhajtott, és
a fejét csóválta, de aggódó arccal leült az ágyra fektetett Dawlish mellé, csakúgy mint előző
este az alélt Asteria mellé.
- Hát maga is ide jutott, kedves John? – kérdezte tőle színlelt kesergéssel. – Úgy látszik,
egyre többen kerülünk a Névtelen útjába, igaz?
Harry, Ron és Hermione egymásra néztek; való igaz, hogy egyre több ember kerül bele a
hálójába, ahhoz képest, hogy egy évvel ezelőtt még azt sem tudták, hogy a világon van ez a
fekete mágus.
Dawlish csak hümmögött egyet, és nem nézett a mosolygó Bumfoltra. Ő nem vette ezt rossz
néven – Dawlish szinte mindenkivel így viselkedett – inkább elővette a kis ládikót, amiben az
összegyűjtögetett elsősegély-készletet tartotta, és hozzálátott, hogy bekötözze az auror törött
lábát.
- Ron! Hová lett a kardod? – hallatszott hirtelen Hermione hangja, aki még mindig a fiút
nézte.
Harry felkapta a fejét, Ron riadtan lenézett az övére, aztán Harryre, végül vissza
Hermionéra, és összefüggéstelen hebegésbe kezdett. Harrynek nem fért a fejébe, hogy
lehettek ilyen gondatlanok – egyikük sem szerette volna, ha Hermione tudomást szerez a
csetepatéról.
- Egy szóval sem mondtad, hogy harcoltatok valakivel! – replikázott a lány, Astériáéhoz
kísértetiesen hasonlító módon, ami megint azt eredményezte, hogy a szoba sarkában várakozó
Al fáradtan sóhajtson egyet, a halántékát dörzsölgetve.
- Mert öt perce léptünk be az ajtón! – válaszolta a fiúhoz hasonlóan türelmét vesztve Harry.
– És nem harcoltunk, csak Ron harcolt. Nem kell féltened azt az átkozott pálcát…
- Nem csak a pálcát féltem, ti eszementek, hanem az életeteket is!
Most Ronon volt a sor, hogy közbevágjon:

102
 - Hagytuk volna ott Dawlisht, Hermione? – szólt nem kevésbé dühösen. – Te nem láttad, mit
műveltek vele… De talán nézz rá az arcára, és akkor megérted! Ha nem lépünk közbe, még
megölték volna.
Dawlish blazírt képpel nyugtázta, hogy Ron úgy mutogat rá, mint egy bűncselekmény tárgyi
bizonyítékára, s tovább szuszogott fáradtan az ágy karfájának támasztva fejét. Ron tovább
magyarázott Hermionénak, hevesen gesztikulálva, hogy a lánynak esélye sem volt a szavába
vágni.
- Épp te beszélsz nekünk erről, azok után, amiken végigmentünk? Elfelejtetted már azokat,
akiket kihoztunk a minisztériumból? Ez a hely pont ugyanaz, itt senki nem segít a másiknak,
ha csak nem remél belőle hasznot, vagy nem kér cserébe valamit. Legalább mi ne váljunk
ilyenné, hanem tartsunk össze, és igenis szökjünk meg, akármennyire is lehetetlennek tűnik,
és akármilyen veszélyes is! Mást se csinálsz, csak a nyavalyás pálcáért aggódsz, pedig mikor
először hallottunk róla, nem is akartad elhinni, hogy létezik. Nem a pálca a fontos, hanem te,
meg Harry, meg én, meg Mr Bumfolt, és Mr Dawlish. Itt akarunk megöregedni egy pálca
miatt, vagy haza akarunk jutni? Ha mindig csak kifogásokat keresünk, akkor olyanok leszünk,
mint Kingsley meg az elődei. Olyan akarsz lenni, Hermione? – nézett rá kihívóan.
- Ez a beszéd Ronald bácsi! – kurjantotta közbe Al, mintegy zárszóul Ron szavaira.
Hermione nem válaszolt. Nem sokszor fordult elő, hogy a lány alul maradt egy vitában.
Arcának vöröslő része elárulta, hogy legbelül ő is egyetért barátjával Dawlish megmentésével
kapcsolatban, de Harry ismerte annyira a lányt, hogy tudja, ezt semmi pénzért nem vallaná be.
Hogy mit gondolt a szökésről, azt már nem lehetett ilyen könnyen kitalálni, de Ron
megelégedett a lány hallgatólagos beleegyezésével.
Bumfolt egy darabig bambán pislogott rájuk, végül kinyögte kérdését:
- Mi-milyen pálca?
Al megvetően felhorkantott, és motyogott valamit az orra alatt. Senki sem vette a
fáradtságot, hogy válaszoljon Bumfoltnak, s úgy tűnt ez a téma kezdi érdekelni Dawlisht is,
mert feljebb tornázta magát a fekhelyen. Harry szerette volna elkerülni ezt a beszélgetést,
hiszen az auror tudott a Halálvesszőről, ahogy mindenki más, aki ott volt a megemlékezés
napján, és hallotta a beszédjüket. Harry most már élete legnagyobb hibáinak egyikeként
könyvelte el azt a rendezvényt, s épp ezért szerette volna, ha nem tudja meg még több ember,
miféle fegyver van a birtokában.
Szerencsére Hermione is így látta a helyzetet, mert most gyorsan közbeszólt, elterelve a
beszélgetés fonalát.
- Mr Bumfolt, visszakaphatnám azt az újságot? – vonta magára a varázsló figyelmét, aki
gyorsan kapcsolt, és kivette zsebéből az összehajtogatott Prófétát.
Harry nem örült annak, hogy Hermione szólt az újságról Bumfoltnak, de már nem volt mit
tenni. Az igazat megvallva, maga sem értette, miért akarta Bumfolt előtt is titokban tartani a
külvilági hírforrást, talán mert még mindig nem bízott meg teljes mértékben a varázslóban.
Hermione azonban nem így volt ezzel, s Harry ezért nem tette szóvá a dolgot. Ha Hermione
jónak látta, hogy Bumfoltot a bizalmukba fogadják, akkor az neki is megfelelt.
- Ööö… Harry, Ron… Szeretnék mutatni nektek valamit – mondta a lány, majd rövid
homlokráncolásos hallgatás után hozzátette: - És azt hiszem, Mr Dawlish is hallani szeretné
ezt.
Az auror egy fáradt mordulással jelezte, hogy figyel, s Harry látta, hogy Al is leereszti
összefont karjait, és kicsit közelebb lép hozzájuk.
- Mit találtál? – kérdezte Ron, gyorsan feledve előbbi kirohanását.
Hermione kihajtogatta a lapot, ami már olyan gyűrött volt, mintha egy hippogriff csőréből
rángatták volna ki, zörögve kiterítette az ölében, és megköszörülte a torkát. Harry fejjel lefelé
elolvasta az írás címét: Újabb felülvizsgálat a Durmstrang-incidens ügyében.
103
 - Ha már meg akarunk szökni, jó, ha tudjuk, mi vár ránk otthon. Mert nem biztos, hogy tárt
karokkal fogadnak majd… - Hermione olvasni kezdte a cikket: - A Varázslók Nemzetközi
Szövetsége tegnap tartott ülésén sem született döntés a Durmstrang-incidens lehetséges
felelőseinek megállapításában, ehelyett Benedetto Modesto főmágus meglepő irányba
mozdította tovább a május óta húzódó ügyet. A legutóbbi, augusztusban tartott
meghallgatáson a velencei VNSZ-székházban még a Durmstrang iskola vezetőinek
felelősségére próbáltak fényt deríteni Ursula Ulatov kinevezett igazgatónő beszámolói
alapján. A meghallgatás során több szemtanú egybehangzó véleménye ellenére – melyek
szerint a felelősség egy személyben az incidens során életét vesztett Maude Moloh igazgatót
terheli – Benedetto Modesto újabb tárgyalást és az ügy további kivizsgálását határozta, mint
azt a főmágus személyi asszisztense nyilatkozta: új, terhelő bizonyítékok napvilágra kerülése
miatt. Az augusztusi tárgyalás után még az is szóba került, hogy a Durmstrang akadémiából
még több tanár, sőt diákok is érintettek lehetnek.
Hermione rövid szünetet tartott, hogy lélegzethez jusson, Harry pedig azon tűnődött, hogy
vajon az, aki bizonyítékokat adott át a VNSZ főmágusának, az a titokzatos áruló lehetett-e,
akire a Névtelen gyanakszik. Hermione következő szavai azonban lelohasztották a kedvét:
- Hogy mik voltak ezek a terhelő bizonyítékok, arra azóta sem derült fény, sőt, a tegnapi
ülésen már nem is a Durmstrang felelősségét vitatták az incidensben, hanem a Trimágus
Tusán résztvevő másik két iskola, a Roxfort és a Beauxbatons érintettségét…
- Micsoda?! – kiabálta Ron, Hermione azonban lepisszegte.
- Benedetto Modesto pálfordulását az egyik hazatérő Trimágus Tusa meghívott, az auror
John Dawlish vallomásával magyarázta, akinek letartóztatásáról lapunk múlt csütörtökön
számolt be.
Ennél a pontnál Harry, Ron és Ludo Bumfolt egyszerre néztek Dawlishra, aki viszont tátott
szájjal bámulta az újságot. Al halkan hümmögött magában, és Dawlisht vizslatta.
Hermione kissé felemelte a hangját, miközben tovább olvasott.
- Az aurort akkor tartóztatták le a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló
Ispotályban, mikor megpróbálta meggyilkolni Minerva McGalagony igazgatónőt. A Roxfort
igazgatónője valószínűleg a Durmstrang-incidens alatt elszenvedett sérülései miatt nem tért
magához azóta, hogy júliusban egy mugli szafari résztvevői rábukkantak a Szaharában. Az
Auror Parancsnokság szóvivője egyelőre nem erősítette meg azt a feltevést, hogy John
Dawlish az imperius átok hatása alatt lett volna a merényletkísérlet során, mint ahogy azt
sem, az auror az északi varázslóiskolában elkövetett gyilkosságok és példátlan pusztítás
felelőseiként a két meghívott iskola bizonyos tanárait nevezte meg, valamint a Roxforti trió
néven elhíresült Ronald Weasleyt, Hermione Grangert és Harry Pottert. A VNSZ ülésén
elhangzottakról lapunk még nem kapott részletes tájékoztatót, Benedetto Modesto pedig teljes
hírzárlatot kért az ügy kivizsgálásának végéig.
Hermione felnézett az újságból, és találkozott a tekintete Ron és Harry döbbent arcával. Pár
percig egyikük sem szólt egy szót sem, csak némán dolgozták fel a hallottakat. Harry a maga
részéről nem tudta, mi idegesíti jobban: a tudat, hogy mindenki halottnak hiszi odahaza; a
tény, hogy a VNSZ teljesen rossz irányba kezdett nyomozni; vagy az, hogy McGalagony
magatehetetlenül fekszik a Szent Mungóban, várva az újabb és újabb merénylőkre. Mert a
Névtelen nem fogja abbahagyni, hiszen McGalagony az egyetlen, akinek nem tudta törölni az
emlékeit, és nem zárta Nurmengardba.
Nagy sokára Hermione újra megköszörülte a torkát, de mielőtt megszólalhatott volna,
Dawlish közbevágott, meglepő indulattal:
- Valaki helyet cserélt velem! Valaki felvette az alakomat, és… és… - hirtelen indulattól
fűtött arca elkeseredett fintorrá vált. – Most mindenki gyilkosnak hisz otthon… Ezek a
vadállatok tönkreteszik az egész életemet…
104
 - John, ők tudják, hogy nem önszántából cselekedett. Azt hiszik, hogy imperius átok hatása
alatt volt – próbálta megnyugtatni Bumfolt.
Hermione helyeslően bólogatott.
- Ha majd elmúlik a Százfűlé-főzet hatása azon az arctalanon, akkor azt is látni fogják, hogy
még csak nem is maga akarta megölni McGalagony professzort! – A lány hangja vigasztalóan
csengett, de nem sok hatással volt Dawlish kedélyállapotára. – És végre azt is tudjuk, hogy
McGalagony professzor életben van – tette hozzá a lány egy sóhajtással.
Igen, ez valóban nagyon jó hír, gondolta Harry, de nem változtat semmit sem azon, hogy a
Névtelen meg akarja ölni – és a Névtelen nagyon kitartó tud lenni. Harry megosztotta
aggodalmát barátaival is, akik csak komoran bólogattak erre.
- Ti már többet tudtok a Névtelenről, mint én, pedig már négy éve itt raboskodom – szólt
Bumfolt. – De az biztos, hogy a varázsereje és a hatalma majdnem olyan nagy, mint
Tudjátokkié volt…
Al megint hümmögött egy sort, úgy, mintha nem értene egyet a megállapítással. Harry
ránézett, de ekkorra már újra a mozdulatlanság fekete szobrává vált.
Nem sokkal ez után Bumfolt felkelt a kanapéról.
- John, nagyon örülök a találkozásnak, még ha ilyen nyomorult körülmények között is
történt. – A két férfi kezet fogott egymással, majd Bumfolt jó éjszakát kívánt mindenkinek és
elvonult a szobájába.
Sokáig csend volt köztük, csak a kint fütyülő szelet lehetett hallani, meg a hárpiák
vijjogását. Hermione fázósan összehúzta magán szakadt talárját, amit még egyik korábbi
túrájuk során talált a szemét között.
- Bumfolt nagyot téved, ha azt hiszi, hogy a Névtelen majdnem olyan erős, mint Voldemort
volt – szólalt meg hirtelen Al csak Harry számára hallhatóan. – A Névtelen sokkal erősebb,
mint Voldemort. Nem csak varázserőre értem, hanem inkább… hm… talán tapasztaltabb?
Igen, ezt Harry is nagyon jól tudta már. A Névtelen sokkal behatóbban ismerte az olyan
mágiai titkokat is, mint a Halál ereklyéi, ami semmit sem mondott Voldemortnak, és sokkal
bölcsebben ítélte meg a pálcabirtoklás szabályait is.
Al kivételével mind összerezzentek ijedtükben, mikor a szél kivágta az ablakot, és kövér
hópelyhek szállingóztak be a szobába. Ron azonnal felpattant, hogy becsukja, de Harry
segítségére is szüksége volt a vadul kavargó tépett függöny miatt, mely folyton az arcát
verdeste.
Úgy tűnt, percek alatt komoly hóvihar kerekedett, mely már elkezdte fehér lepellel borítani a
város háztetőit és az utcákat. Harry más körülmények között még szépnek is találta volna a
hóvihart, de most csak azt juttatta az eszébe, hogy ha megszöknek, nem lesznek többé ott a
falak köztük és a tomboló elemek között.
Mikor Harry és Ron végzett az ablakkal, újra letelepedtek a kanapé köré. Harryn már kezdett
úrrá lenni a fáradtság, s Ron is egyre többször rejtette keze mögé ásítását, mikor Dawlish
dünnyögését hallották.
- Elnézést, mit mondott, Mr Dawlish? – kérdezte tőle udvariasan Hermione.
Az auror majd egy percig meredt komoran maga elé, mielőtt megismételte volna.
- Azt mondtam… - szólalt meg halkan –, hogy sosem bíztam magukban.
Harry és Hermione csodálkozó képet vágtak a megjegyzés hallatán, Ron pedig neki minden
mindegy módon egyszerűen vállat vont. Már épp napirendre tértek volna Dawlish
kinyilatkoztatása fölött, és Harry már javasolni akarta, hogy döntsék el, ki hol alszik, mikor az
auror még megtoldotta előbbi kijelentését:
- Most sem bízok.
Egyedül Al találta ezt viccesnek. Hangosan felnevetett, hátravetett fejjel, hogy a csuklya
lecsúszott a fejéről.
105
 - Oltári ez a fazon! – mondta kacagva. – Hol szedtétek össze ezt az alakot?
Harry természetesen nem válaszolt neki, inkább Dawlish szürke szemeibe nézett, melyek
közül az egyik most bevérzett és feldagadt volt.
- Miért nem bízik meg bennünk? – kérdezte.
Dawlish fél szeme egy pillanatig Harry arcán időzött, aztán újra a semmibe bámult.
- Mert már maguk is a kivételesek közé tartoznak – hangzott a rejtélyes felelet, ami
Harrynek nem sokat mondott, s ahogy Ronra pillantott, látta, hogy neki sem. – Kivételesek
lettek onnantól, hogy legyőzték Voldemortot. Senki sem értette, hogyan lehetséges ez. Az se
sokat segített, hogy elmondtak mindent az első évfordulón. Az emberek már ugyanúgy
néznek magukra, mint Albus Dumbledore-ra… - Mindezt olyan lemondó csalódással mondta,
mintha legalábbis halálfalókhoz hasonlítaná Harryt, Ront és Hermionét.
A három jó barát egymásra pillantott. Már sokan mondtak ilyet és ehhez hasonlót nekik
Voldemort bukása óta, de ezidáig mindenki dicséretnek szánta. Dawlish azonban úgy tűnt,
épp az ellenkezőjét érti ez alatt.
- Hogy is lehetne megbízni magukban? – motyogott az auror még mindig inkább magának,
mint Harryéknek. – A kivételesek sem bíznak senkiben, őrködnek a titkaik felett… A
kivételesek nem ismerik a törvényeket, se az erkölcsöt, csak a titkaikat őrzik, és már azt sem
tudják, honnan indultak, sem hogy hová tartanak.
Harry már egyre biztosabbnak érezte, hogy az auror teljesen elvesztette a józan eszét a
börtönben. Nem csak neki tűnt teljes zagyvaságnak, amit Dawlish beszélt – Al olyan döbbent
tátott szájjal nézett a férfire, mintha nem tudná eldönteni, hogy még mindig nevessen rajta,
vagy bosszankodjon.
Ron volt az első, aki feltette a mindannyiuk fejében villódzó kérdést:
- Ez meg mi a fenéről beszél?
Dawlish helyett azonban Hermione válaszolt, az egyetlen közülük, aki nem meghökkenve
hallgatta a varázsló szavait.
- A mágia felső korlátai – mondta csendesen, majd látva a fiúk értetlen arcát, hozzátette: -
Miriam Daws sokat vitatott könyve, amiben Dumbledore-t is élesen bírálta. Mégsem volt
népszerű soha, még a Voldemort uralta hónapokban sem (Dawlish ijedten összerezzent a név
hallatán), mert… hát azt boncolgatta, hogy a nagyon erős varázslók jelenléte mindig csak
rossz irányba viszi a mágusok történelmét…
Dawlish felkapta a fejét, és szigorúan nézett a lány szemébe.
- Szóval olvasta?
- Igen – felelte kelletlenül Hermione. – Nagyon érdekes könyv, azonban… Nem mondom,
hogy nincs benne némi igazság, de…
Dawlish a szavába vágott:
- Ha Albus Dumbledore-t akarja védeni, kisasszony, megspórolhatja a fáradtságot. Megvan
a magam véleménye Dumbledore-ról, és bármit is mond a védelmében, nem fog egykönnyen
megváltozni.
Hermione nem vesztette el a hidegvérét.
- Nem akarom Dumbledore professzort védeni – szólt csendesen. – Megvoltak a maga hibái,
mint minden embernek…
Megint nem tudta végigmondani, mert Dawlish közbeszólt.
- Pontosan, és épp ez a baj! – mondta indulatosan. – Olyan hatalmas varázsló volt, hogy
bármilyen apró hibát követett is el, annak végzetes eredményei lehettek!
Harry összeráncolta a homlokát. Emlékezett rá, hogy még maga Dumbledore is mondott
neki valami ehhez hasonlót. Ő úgy mondta: „Mivel okosabb vagyok, mint a legtöbb ember, a
hibáim is nagyobbak.” Elképzelhető, hogy még Dumbledore is olvasta ezt a könyvet?
Hermione nem hagyta annyiban a dolgot.
106
 - Nem tudom, tisztában van-e vele, Mr Dawlish, hogy Dumbledore nélkül most Voldemort
uralkodna mindenhol, továbbá, ha jól tudom, az ön kedves felesége mugli származású
boszorkány. Vajon miféle sors várt volna rá, ha Dumbledore nem olyan nagy varázsló, mint
amilyen volt?
Dawlish most fenyegetően közel hajolt Hermionéhoz, arcáról sütött a harag. Harry még
sosem látta ilyennek az aurort.
- Hogy milyen sors várt rá? – kérdezte sziszegve. – Az, hogy a saját férje vitte be őt a
minisztériumba, hogy átadja a dementoroknak. A halálfalók úgy gondolták, vicces lesz. Jókat
röhögtek rajta, mikor engedelmes szolgaként letartóztattam a feleségemet. Ezt teszi az
emberekkel az imperius átok… Ezt az átkot adta a világnak Lucretius Maximus, az az ember,
akit kora legnagyobb varázslójának tartottak. Hallottak róla? – kérdezte kihívó hangon.
Harry és Ron kábán megrázták a fejüket, Hermione azonban lehajtott fejjel válaszolt.
- A Római Birodalom híres varázsló császára – dünnyögte. – Rákényszerítette az akaratát a
római szenátusra, hogy válasszák meg uralkodónak.
Dawlish helyeslően bólintott.
- Azt is tudja, mi lett a sorsa? – tette fel a kérdést.
Hermione rögtön válaszolt:
- A többi varázsló összefogott ellene és legyőzték. A létezésének emlékét is törölték a mugli
történelemből.
- Úgy van – suttogta Dawlish. – Összefogtak ellene. És legyőzték. Ez is csak azt bizonyítja,
hogy nem kellenek az olyanok, mint Albus Dumbledore. Mert akkor az emberek nem
csinálnak semmit, csak várják, hogy megmentse őket a védelmezőjük… - beszéd közben
Harryre sandított, félreérthetetlen célzással. – Ez így nem mehet tovább. Meg kell húzni egy
határvonalat, és azt mondani: eddig és ne tovább! Nem hiányoznak a világnak a Sötét
Nagyurak, sem pedig a legendás hősök…
- Ez hülyeség!
Harry először nem értette, ki mondta ezt, aztán meglátta Alt, aki ott állt mellette. Óvatosan
felnézett rá, de közben úgy tett, ahogy Ron és Hermione: csendben maradt, és nem vitatkozott
az aurorral.
- A vén Dumbledore nélkül nem győzhettek volna Voldemort ellen! – kiabálta a fiú. –
Ahhoz, hogy legyőzzék Voldemortot, először meg kellett őt érteni, azt pedig hiába várhatjuk
el egy minisztériumi aktakukactól, hogy felfogja, hogyan gondolkodott Voldemort! Nem így
van, apa?
Várakozva nézett Harryre, aki egy aprót biccentett csak, jelezve, hogy egyetért a fiúval.
- Ez a pasas nem tudja, mit beszél, és az sem, aki azt a hülye könyvet írta – dohogott tovább
Al, immár csak magának, mintsem Harrynek. – Ez is csak ilyen Rose-nak való pihent agyú
firkálmány lehet…
Nem sokkal ez után eltűnt a szobából, és Harryék magukra maradtak az ismét álmosan
szuszogó Dawlish-sal, és az ablakon kívül tomboló téli szél szakadatlan zúgásával.

107
 - Kilencedik fejezet -

Draco ajánlata

Harry nyugtalanul aludt. Sokáig járt a fejében az, amit Dawlish mondott. Tényleg vannak,
akik így gondolják? Hogy semmi szükség nem volt Dumbledore-ra? Hogy minden csak
rosszabb lett miatta? Hogy őrá sincs semmi szükség?
Mikor másodszor is visszacsapott az átok, és megölte Voldemortot, nem így gondolták. Még
Rita Vitrol sem mondott vagy írt volna olyat, hogy nincs szükség Harry Potterre – épp
ellenkezőleg, neki kapóra jött, hogy eladhassa a könyveit.
Aztán eszébe jutott: valóban voltak, akik azt mondták, hogy semmi szükség rá és
Dumbledore-ra. Caramel és a bizalmasai, köztük mindenekelőtt Umbridge szíves örömest
megszabadultak volna mindkettejüktől. És Harry arra is jól emlékezett, hogy Dawlish
Caramel egyik kedvenc aurorja volt, akit mindig mindenhova magával cipelt. Hát ezért
viselkedett így velük Dawlish mindvégig! Nem csak haszonleső érdekből követte Caramelt,
ahogy Umbridge tette, hanem hitt neki. Elhitte Caramel szavait arról, hogy Dumbledore csak
egy bajkeverő volt, és ő, Harry egy feltűnési viszketegségben szenvedő kis senki, akinek volt
egy nagy szerencséje…
Hogy hihet valaki ilyesmit?! – fortyogott magában Harry, és dacosan átfordult a másik
oldalára. Kibámult az ablakon a tomboló hóviharra, és úgy érezte, a fejében is hasonló vihar
dúl.
Ron mellette horkolt a padlón; ők ketten egy poros pléden osztoztak, míg Hermione és az
álmában is nyöszörgő Dawlish a nagy ágy két szélén feküdtek. Ron nem minden morgolódás
nélkül adta át helyét a sebesült aurornak, de mikor duzzogását hallva Hermione felajánlotta,
hogy majd ő alszik a padlón, Ron nyomban tiltakozni kezdett.
Harry hosszan hallgatta Ron egyenletes horkolását, Hermione halk szuszogását, és Dawlish
nyöszörgését, a kint fütyülő szél zúgása mellett. Élete hét évét négy másik fiúval egy
hálóhelyiségben töltötte, most mégis nagyon zavarta a szüntelen zaj. Aztán mikor órák múltán
végre elaludt, még előtte az járt a fejében, vajon ki a csuda lehet az a Rose, akiről Al beszélt?
Másnap már nem jött el a reggel; a nap a horizont alatt maradt, csak sárga fényével festette
meg a déli égboltot. Nurmengard falai mögött, a házak árnyékában olyan koromsötét volt
egész nap, mint éjszaka, és a csillagok is fent ragyogtak az égen.
Nem sokkal az után, hogy mindannyian felébredtek, és Ron begyújtott a kandallóba szakadt
rongyokból és nedves fából, ami olyan szúrós füstöt eresztett, hogy ablakot kellett nyitniuk,
Bumfolt félrevonta Harryt a szobájába.
- Harry fiam, gondolkodtam valamin – szólt hozzá szokásos barátiaskodó hangján. – Ha már
szökünk, nem ártana tájékozódnunk a várható dolgok felől…
- Hogy érti? – ráncolta a homlokát Harry.
Bumfolt közelebb vonta, mintha valami nagyon bizalmas dolgot akarna mondani.
- Kevesen tudják, de itt Nurmengardban van egy új rab – mondta suttogva. – Pár hónappal
előttetek hozták. Egy öregember. És jós. – Ezt olyan arckifejezéssel mondta, mintha valami
igazán nagy és értékes ajándékot tartogatna Harrynek. Szemei majd ki estek a helyükből, és
hozzá lassan, mosolyogva bólogatott.
- Egy jós? – kérdezte Harry kedvetlenül.
Életében eddig egyetlen jóssal hozta össze a sors, aki nem bizonyult épp tehetségesnek –
legalábbis nem akkor, mikor ő maga úgy akarta. Harry hitt a jóslatokban, nem is tehetett
volna másképp, hiszen egész életét egy ilyen prófécia határozta meg. Azonban abban már
108
nem hitt, ahogyan egyik volt roxforti tanára, a kentaur Firenze is említette, hogy meg lehetne
jósolni olyan kis eseményeket, mint egy baleset, vagy kviddics meccs, vagy épp egy szökés
kimenetele.
Mr Bumfolt azonban láthatóan más véleményen volt.
- Igen, igen, egy jós! – bólogatott tovább. – Nem is akármilyen, egy haljós! Mindig nagyon
tetszenek neki az erkling-viadalok, és néha szokott nekem jósolni, hogy melyik bestia fog
nyerni.
- És maga szerint meg tudná jósolni, hogy kijutunk-e a börtönből, vagy sem? – motyogta
kételkedve Harry.
- Biztosan! – vágta rá Bumfolt. – Vagy ha nem, hát biztos tud adni egy-két tanácsot. Csak
egy halat kell szereznünk hozzá… - vakargatta elgondolkozva az állát a varázsló, majd
hirtelen felderült az ábrázata. – Mondd csak, mi lenne, ha ma leruccannánk a déli kapuhoz?
Ott szokták lógatni a botot néhányan. Talán szerencsénk lesz, és elcserélhetünk valamit egy
halért, hm?
Úgy nézett Harryre, mintha valami igazán csábító dolgot mondott volna, ezért Harry
igyekezett úgy tenni, mint aki komolyan elgondolkozik az ajánlaton.
- Hát… sajnálom, de nem. Ronnal és Hermionéval más dolgunk akadt – mondta, majd látva
Bumfolt csalódott arcát, hozzátette: - Úgy néz ki, hogy találtunk végre egy helyet, ahol
kijuthatunk a városból…
Ez természetesen hazugság volt, Bumfolt kételyeit mégis sikerült semmivé foszlatni vele,
mert onnantól kezdve egy csapásra megint derűs arcot vágott, és felajánlotta, hogy majd ő
elmegy megszerezni azt a halat, Harryék pedig hadd dolgozzanak a szökés tervein.
Annyi volt az igazság a dologból, hogy Harry és Ron ezen a reggelen ismét felderítő útra
indultak, abban a reményben, hogy talán ma látnak majd valahol egy rést a város védelmén.
Úgy tervezték, hogy megint kettesben vágnak bele, de mikor elvonszolták a nehéz íróasztalt a
bejárati ajtó elől, Hermione is csatlakozott hozzájuk, két szakadt talárban és egy sál gyanánt
nyaka köré csavart ronggyal.
- Te is jössz? – pislogott rá meglepetten Ron, mikor Harryvel letették az íróasztalt a sarokba.
Hermione talárját igazgatva robogott el mellette.
- Persze, hogy jövök! – csattant fel, és azzal kilépett a sötét utcára.
Harry összenézett Ronnal, és mindketten vállat vontak, majd követték Hermionét.
- És mi okozta nálad ezt a hirtelen pálfordulást? – kérdezte Harry a lánytól.
- Ha már szökni akarunk, nem akarom a tervezést két ilyen semmirekellőre hagyni! – vágta
rá indulatosan, de mikor rájuk nézett, már mosolygott.
Eltűrte az arcából kusza haját, majd csípőre tette a kezét, és körbenézett az utcán.
- A múltkor arra kezdtétek a felderítést, igaz? – mutatott hidegtől elkékült ujjával a
városháza irányába.
- Igen, az északi kapunál találtuk Dawlisht – válaszolta Harry, de aztán eszébe jutott valami,
amit még nem mondtak el a lánynak. – És ott találkoztunk a dementorral is.
- Mi? – szólt élesen Hermione. – A vikinggel? Ezt miért nem mondtátok eddig?
- Mert elfelejtettük – védekezett Ron. – Rögtön utána összeakadtunk azzal az inferussal, és
az kicsit megrázóbb élmény volt…
- Jó, jó, elég a magyarázkodásból! – állította le őket Hermione nagyot sóhajtva, mindkét
kezét feltartva.
Behunyta a szemét, és egy percig egyikükhöz sem szólt. Ron és Harry sem mertek
megszólalni, csak várták, mit fog mondani. Tudták, hogy ilyenkor nem ajánlatos zavarni a
lányt, mert alighanem dühös fejmosás lenne a vége.

109
 - Na jó… - szólalt meg Hermione nagy sokára. – Ha át akarunk jutni a falakon, akkor ahhoz
először a keleti városrészben kell körülnéznünk. Mr Bumfolt és Asteria azt mesélték, hogy ott
a legromosabb a város, és…
- És ott van a legtöbb eszement – szólt közbe Harry, Hermione azonban türelmetlenül
leintette.
- Ott az őrök is kevesebben vannak – folytatta zavartalanul. – Mielőtt bármit is eltervezünk,
látnunk kell, mi vár ránk odakint.
Ez után a fiúk felé fordult, és fázósan átölelve magát, összébb húzta szakadt talárját.
- Indulás! – adta ki az utasítást, Harry pedig elindult, mutatva az utat.
Ugyanazon az úton indultak el, amin Bumfolt vezette Harryt, mikor Ront és Hermionét
keresték, s most is ugyanaz a borús kép fogadta őket: kitört ablakú házak tengernyi szemét
között, itt-ott egy bedőlt fal, leszakadt tetőzet, csak most tejfehér köd helyett vastag hótakaró
borította őket, és a homlokzatokról méretes jégcsapok lógtak alá.
- Nem túl bizalomgerjesztő – szólalt meg Ron, mikor elhaladtak egy ház előtt, ahonnan
keserves sírás és jajveszékelés hallatszott ki.
Hermione megborzongott, és gyorsan felzárkózott Ron mellé, sőt, még bele is karolt, amitől
a fiúnak fülig szaladt a szája. Harry zsebre tett kézzel előre sietett.
Mikor még egymás mellett aludtak a nagy ágyon, Harry gyakran ébredt arra, hogy Hermione
álmában szorosan átöleli Ront, de nappal eddig mind inkább kerülték egymást. Láttukra Harry
megint úgy érezte magát, mint a horcrux-vadászat hónapjaiban – megérintette a magány, és
ilyenkor mindig Ginnyre gondolt. Vajon hol lehet? Mit csinálhat? Ő is épp rá gondolhat ebben
a percben? Csupa olyan buta kérdés, amire úgysem tudhatta a választ, csak az emlékek
maradtak, és a remény, hogy viszont látja még őt.
Rövidesen megérkeztek a városfal közelébe, s Harry embereket látott a legutóbb még
teljesen néptelen utcán. Vagy húszan-harmincan mozogtak a sötétben az egyik legromosabb
állapotban lévő háznál, mintha csatárláncot alkotnának.
Harry, Ron és Hermione nem feledve az óvatosságot, kíváncsian közelebb mentek. A rabok
– szinte mindegyikük szörnyen rossz állapotban volt, csontsoványra fogyva, s rongyaik annyit
se takartak rajtuk, mint a házimanók tógája – a romos ház bontásán fáradoztak. A bútorokat
összetörték, a parkettát felszedték, a függönyöket letépték, s mindet egy másik házba
szállították: abba, amelyikben Harry és Bumfolt is jártak.
- Biztos tűzifának kell, hogy ne fagyjanak meg télen – motyogta Hermione halkan, majd
hozzátette: - Menjünk más felé, nem akarom, hogy szemet szúrjunk valakinek.
Harry is egyetértett vele; a brutális házmester épp akkor rugdosta ki a házból az egyik
balsorsú olasz rabot, aki már a múltkor is megkapta tőle a magáét.
- Így jár az, aki sokat lustálkodik – dörmögte Ron, majd megtoldotta egy kis halk nevetéssel.
Harry nem osztotta a jó kedvét, és Hermione sem. A lány úgy nézett a fiúra, hogy annak
rögtön lehervadt a gúnyos vigyor az arcáról, és attól kezdve gyászos-együttérző képet vágott.
Hermione váratlanul megdermedt, és hátrasandított a pórul járt fogolyra. Így tett Harry és
Ron is, de nem értették, mi késztette megállásra a lányt, aki hunyorogva figyelt.
- Mi az, mi történt?
Hermione megkésve válaszolt, tekintete elidőzött a lim-lomokat cipelő rabon.
- Semmi… - dünnyögte. – Csak azt hittem, láttam már valahol. Mindegy, butaság…
Messzire elkerülték a házbontókat, és a városfal széle mentén végigfutó utcán haladtak
észak felé. Mivel a város megközelítőleg kör alakú volt, ez az út pontosan az északi kapuhoz
vitt. Harry lassan már kis térképet készített a fejében, amiben már igen nagy gyakorlata volt.
Tudta, hogy annak az útnak a végétől, melyen kiértek a fosztogató rabszolgákhoz, egy másik
sugárút indul átlósan szintén az északi kapuhoz, ahol összefutott két másik utcával. Harry
tudta, mi volt az egykori építész célja: hogy a város utcahálózata felülről a Halál ereklyéinek
110
szimbólumát mintázza. Micsoda beteges mánia! – gondolta Harry megvetően. Még az
utcaköveken is ott volt a háromszög, a szobortalapzatokról és házak homlokzatairól nem is
beszélve.
Míg Harry a földet nézte, Hermione pedig aggódó szemekkel figyelte a házak sötét
körvonalait és a néhány ablak mögül kiszűrődő világosságot, Ron a csillagokat bámulta, s
halkan megszólalt:
- Még sosem láttam ilyen tisztának az eget. Odahaza a csillagászati toronyból sem ilyen szép
az ég.
Hermione megütközve nézett fel rá, és Harry is felkapta a fejét.
- Te a csillagokat nézed? – kérdezte meglepetten a lány.
Ron elkapta a tekintetét az égboltról, és összeráncolt homlokkal nézett vissza Hermionéra.
- Igen, miért, mi van akkor? – szólt vissza kissé sértődötten.
Hermione nem válaszolt rögtön, nyilván nem akarta megsérteni a fiút.
- Nem tudom, csak… sosem voltál az a „nézzük a csillagokat”-fajta – mondta óvatosan.
Ron erre hirtelen megenyhült pillanatnyi sértődöttségéből, és szokásos „ronos”-vigyorával
nézett le a lányra.
- Sok mindent nem tudsz te még rólam! – S azzal lehajolt, hogy megcsókolja. Hermione
ajkait csücsörítve bújt hozzá.
Na, tessék! – gondolta Harry bosszankodva. Más se hiányzott, mint hogy ezek ketten
egymásnak essenek a börtön kellős közepén, gyilkosokkal és vérfarkasokkal körülvéve.
Meglehet, morfondírozott magában, hogy kettejüket kifejezetten az ilyen különleges helyek és
szituációk hozzák lázba, mint mikor Hermione legelőször vetette rá magát Ronra a roxforti
csata hevében.
- Harry, ne rohanj annyira előre! – hallatszott Hermione figyelmeztető kiáltása.
Harry lassított, és visszanézett rájuk. Észre sem vette, hogy mennyire elhagyta őket, és most
már átkozta magát butasága miatt: amit csinált, a legkevésbé sem volt biztonságos…
…Főleg a sötétből leső sárga szempár miatt.
Harry megdermedt, mintha sóbálványátokkal sújtották volna. A szívverése egy pillanat alatt
felgyorsult, és a keze ökölbe szorult. Szeretett volna rákiáltani Ronra és Hermionéra, de nem
tudta eldönteni, hogy mire figyelmeztesse őket – szaladjanak el, vagy gyorsan jöjjenek ide.
Őnála nem volt egy szál fegyver sem, amivel védekezhetett volna, így kénytelen volt barátai
talpraesettségére bízni magát, bármennyire is szörnyű érzés volt ez.
A sárga szempár tulajdonosa megmozdult, de Harry csak az árnyékát látta. Hatalmas volt,
jóval nagyobb, mint egy ember, s ahogy megmozdult, nehéz, suhogó hangot hallatott.
Egy hárpia volt az, Harry most már felismerte. A szárnyait nem tudta teljesen kitárni
helyszűke miatt, mivel teljesen bepréselte magát az egyik szétrombolt ház előszobájába. Talán
nem is volt több a házból, mint az előszoba, mert az emelet teljesen rászakadt a földszintre, és
a homlokzatot egykor tartó hatalmas fekete szobor fejjel lefelé kidőlve hevert az utcán.
Ron és Hermione végre odaandalogtak Harryhez, láthatóan jól szórakozva valamin, de
mikor meglátták barátjukat, amint menekülésre készen figyel a sötétség egy pontjára, ők is
megálltak.
- Mi az, mit nézel? – kérdezte Ron.
Harry a sötétbe mutatott, és suttogva így szólt:
- Hermione, ne sikíts! – figyelmeztette gyorsan.
A lány észrevette a szárnyas lényt, és nem sikított, csak rémülten bámulta.
- Jól tetted… hogy figyelmeztettél… - cincogta, s Harry hallotta, hogy nagyot nyel.
- Ez az a hárpia izé, ami megtámadott a tetőn? – szólt remegő hangon Ron, aki még csak az
ablakon kinézve látta a madárember elmosódott alakját. – Nem gondoltam, hogy ilyen
nagyok.
111
 A hárpia folyton csak Harryt nézte, azonban ő egyre biztosabb volt benne, hogy ez nem az,
amelyikkel a tetőn találkozott. Valahogy másmilyen volt a szeme, és talán nagyobb volt
annál, de legfőképp – s Harry ezt érezte perdöntő bizonyítéknak – még nem támadott rá.
- Szerintem ez egy másik példány – lehelte a szavakat barátainak.
A hárpia lehajtotta a fejét, Harryék csak hosszú fejtollait látták, ahogy jobbra-balra
billegnek. Furcsa, nedves hang hallatszott, szakadás hangja, mintha ruhát vagy valami mást
tépnének el, aztán halk nyammogó hang.
- Ugye nem azt csinálja, amire gondolok? – susogta borzadva Ron, mire a lény rögtön újra
felemelte a fejét, de csak egy pillanatra, és máris visszafordította figyelmét táplálékának.
Harry roppantul örült, hogy a sötétség miatt nem látja, mit eszik a hárpia. Barátaira
pillantott, ők azonban megkövülten álltak, látszólag képtelenül arra, hogy megmoccanjanak.
- Lassan… induljunk… el – szótagolta Harry, és, hogy nyomatékosítsa szavait, húzni kezdte
Hermionét a talárja ujjánál fogva.
A hárpia nem mozdult, nem vijjogott fel, csak követte őket nagy, sárga szemével.
Kimondhatatlanul nehéz volt nem futásnak eredni, de Harry tudta, ha egyetlen óvatlan
mozdulatot is tesznek, a bestia azonnal a nyomukba ered.
- Hagrid biztos megveszne egy ilyenért – motyogta Ron mentében. – Kéne szereznünk neki
egy tojást, mielőtt megszökünk. Tudod, szuvenírnek – tette hozzá viccelődve, mikor
Hermione megütközve nézett rá.
Már két sarokkal odébb jártak, mikor a lány újra megszólalt, de a jókedvének már nyoma
sem volt, Harry pedig rádöbbent, hogy mégiscsak sokkal jobb az enyelgő Ront és Hermionét
nézni, mint a rettegő, remegő Ront és Hermionét. Meg kell szökniük innen, muszáj
megszökniük!
- Azt hiszem, itt jó lesz – motyogta Hermione, még mindig feldúlva a hárpiával való
találkozástól.
- Mi lesz jó? – tárta szét értetlenül a karját Ron.
Harry azonban már látta: mellettük jobb kéz felől egy jó nagy darab hiányzott a városfalból,
mely még évtizedekkel ezelőtt omolhatott le a nurmengardi ostrom alatt. A fal maradéka
azonban még mindig túl magas volt ahhoz, hogy átmásszanak rajta, s Harry abban is biztos
volt, hogy bűbájok sora akadályozná meg ebben.
- Fel kellene másznunk az egyik háztetőre, hogy lássuk, mi van odakint – mutatott Hermione
az egyik romhalmazra.
A szomszédos épület egyik kidőlt tartószobra félig a romos ház oldalának feküdt, alkalmas
helyet kínálva a feljutáshoz.
- Nem is tudom, Hermione… - szólt a mászást fontolgatva Harry. – Elég ingatagnak néz ki.
A lány is így gondolta, mert aggodalmas szemekkel vizsgálta a szobor stabilitását.
- Valóban nem jó – dünnyögte. – Igazad van, menjünk tovább, keressünk másik helyet.
- Nem! – szólt közbe határozottan Ron. – Majd én felmászok!
Hermione azonban megrázta a fejét, és megint belekarolt Ronba.
- Semmi szükség rá, majd körülnézünk egy biztonságosabb helyen…
Ron azonban nem tágított.
- Biztonságosabb helyen? – ismételte. – Ahol másik száz rab látja, hogy épp a szökéshez
keresünk utat? Itt senki sem lát minket, Hermione! – Rövid szünetet tartott, megvárva, mit
szól a lány, de mikor nem kapott választ, hozzátette: - Valakinek fel kell oda mennie.
Harry, igazat adva barátjának, most előre lépett.
- Igen, de nem neked, Ron – mondta. – Én mászok fel a tetőre.
Ahogy azt várta, elhatározása heves tiltakozást váltott ki barátaiból. Ron és Hermione
egymás szavába vágva harsogták, hogy majd ők felmennek, Harrynek vigyáznia kell magára.

112
 - Miért kellene vigyáznom magamra? – tárta szét a karját ezúttal Harry. – Nem párbajozni
fogok, hanem falat mászni.
- De, ha lezuhansz…
- Akkor összetöröm magam, és a pálca ereje örökre eltűnik. A Névtelen sosem kapja meg,
amit akar – magyarázta, majd vörös hajú barátjához fordult. - Ha te esel le, ki fogja
megvédeni Hermionét?
- Ne beszéljetek rólam úgy, mintha meg kéne óvni mindentől! – csattant fel a lány. – És ne
játsszátok a macsót, mert egyikőtöknek sem kell felmennie oda, hülye ötlet volt!
- Nem, nagyon jó ötlet volt – vetette ellen Harry. – Látnunk kell, mi van odakint.
Ezután megint Ron felé fordult, és barátjáéhoz nagyon hasonló, nemtörődöm mosollyal az
arcán így szólt:
- Sajnálom Ron, de ezt most nem engedhetem át.
S azzal már el is indult a szobor felé, meg se hallgatva Hermione könyörgését, hogy
maradjon, és keressenek másik helyet. Az omladozó épület valóban elég instabilnak tűnt,
ahogy közelebb ért hozzá. A fal, ami a megdőlt szobrot tartotta, rogyadozott, és úgy tűnt,
mintha bármelyik pillanatban össze akarna szakadni.
Harry a megüresedett szobortalapzatot használta arra, hogy felkapaszkodjon a féloldalt
fekvő emberalakra. A kő hideg és síkos volt a felszínén jégpáncéllá fagyott esővíztől, de
Harry fogait összeszorítva felmászott rá, és nagyon óvatosan, minden lépést előre
megtervezve araszolt egyre feljebb és feljebb, négykézláb kapaszkodva minden kis dudorba,
kiszögellésbe, és résbe. Ott volt a legveszélyesebb az út, ahol a szobor válla ráfeküdt az épület
tetejére, és Harrynek át kellett másznia rá.
Abban a pillanatban, ahogy lábával ránehezedett a tetőre, az hatalmas robajjal megroggyant,
és a szobor lefordult a párkányról. Harry is vele együtt esett, de még időben sikerült
megkapaszkodnia a háztető egyik tartógerendájában.
- Harry!! – sikoltotta odalent Hermione.
- Gyere le, ez így nem jó! – ordibálta neki Ron is, Harry azonban megfeszítette izmait, és
feltolta magát a cserepekre.
Innen már könnyebb volt az út, azonban tudta, hogy visszamenni sokkal nehezebb lesz. A
szobor még mindig jó magasra felért így is, hogy arccal lefelé feküdt a földön, de a háztetőről
ugrania kell majd, rá az alak hátára, a csúszós jégre. Harry biztosra vette, hogy csúnya
zúzódás lesz a dolog vége…
Nyögve kiegyenesedett, és mikor sajgó derekát fogva körbenézett, elállt a lélegzete.
A félig leomlott fal fölött átnézve szeme elé tárult a kinti világ. Nurmengard sokkal
hatalmasabb volt, mint azt képzelte, s percekig csak tátott szájjal állt, ahogy agya próbálta
befogadni a látványt. Szinte végtelennek tűnő parti síkság futott a várostól hosszan egy
hegység mentén egészen a horizontig. Egyik oldalról a tenger ostromolta szakadatlanul,
jócskán pusztítva a helyenként meredeken álló partfalból, máshol kicsi öblökben foglalva el a
szárazföld egy részét. A síkság másik oldalán húzódó magashegység aggasztóan meredek
csúcsai komor óriásokként álltak őrt a síkság felett, s Harrynek az volt a benyomása, hogy
Nurmengard még jóval a hegyeken túl is folytatódik.
Mindent hó borított, egyenletes fehérségével szép ellentétet képezve a fekete égbolttal.
Harry csak elvétve látott fákat, bokrokat, erdőt pedig sehol – Nurmengard kopárnak és
élettelennek tűnt.
Az élet egyetlen nyoma az a vörös fényben fürdő hegycsúcs volt, messze a várostól, ahol a
főnixek laktak. Még innen is, ahol Harry állt, jól lehetett látni a lángokat, amik szüntelenül
emésztették a hegygerincet, s a fütyülő, zúgó szél hangján át is hallható volt egy távoli,
gyönyörű ének, a főnixek dala.

113
 Eltartott egy ideig, mire le tudta venni a szemét a különleges madarak birodalmáról, s egyre
csüggedtebben nézett körbe a tájon. Hatalmas területek voltak odakint, alighanem ezer
veszéllyel tele, melyeket pálca nélkül nagyon nehéz lesz legyűrni. Emellett még a hótakaró
ellenére is jól kivehető volt egy kanyargó földút, mely a várostól észak felé vezetett a hegyek
mentén – vajon hova? Harry akármennyire is meresztgette a szemét, semmit sem tudott
kivenni a messzeségben, végül annyira hunyorgott, hogy kibillent az egyensúlyából, és kis
híján leesett a tetőről.
- Harry, vigyázz! – hallatszott lentről Hermione hangja.
- Jó, jó… - motyogta Harry, oda se figyelve.
Amit látott, nem volt bizalomgerjesztő. Odakint alig volt olyan hely, ahol el lehetett volna
bújni a hideg vagy az üldözők elől, ellenben a sötétségben akármilyen lény állhatott lesben,
ők pedig egyenesen a karmaik közé sétálnának. És ha egyáltalán kijutnak? Merre induljanak
el? Észak felé nincs semmi, csak a kietlen táj, a hó és a jég birodalma, délen pedig ott
tátongott áthatolhatatlan akadályként a Jeges-tenger. Harry keserűen látta be, hogy
Hermionénak igaza volt: innen megszökni sokkal nehezebb vállalkozás, mint korábban bármi,
amiben részük volt.
Még egyszer utoljára megbámulta a falakon túli világot, majd megfordult, hogy lemásszon a
tetőről ugyanazon az útvonalon, mint amin feljött. Azonban, mikor lenézett az alatta elterülő
utcára, s szemeivel ösztönösen megkereste Ron és Hermione alakját a sötétben, meglepetésére
egy harmadik embert vett észre a társaságukban. Harry szíve hirtelen felgyorsult, mikor
meglátta, hogy az alak fekete talárt visel, s fején a fémes csillogás félreismerhetetlenül
bizonyította, hogy egy arctalan van velük.
A kapkodás miatt, ahogy a veszélyt felismerve igyekezett lemászni a tetőről, megint
megcsúszott, és most tényleg leesett a párkány széléről, rá a már teljesen fekvő szobor széles
vállára, ahol csak lélekjelenlétének köszönhette, hogy meg tudott kapaszkodni.
- Harry! – sikította Hermione.
Ha nem lett volna ilyen lehetetlen helyzetben, Harry elcsodálkozott volna rajta, hogy tud
még most is miatta aggódni a lány, mikor egy arctalan áll velük szemtől-szemben.
Aztán a következő hang megértette vele, miért:
- Óvatosabban, Potter! Hiába jöttem ide, ha összetöröd magad…
A gúnyos, lusta beszédet Harry álmában is felismerte volna: Draco Malfoy rejtőzött az álarc
mögött. Vagy valaki, aki pontosan úgy néz ki…
Pillanatnyilag nem tudta eldönteni, hogy ennek örüljön-e vagy sem, mivel minden erejével
azon volt, hogy megtartsa magát a szobor karján. Mikor aztán ujjai lassan csúszni kezdtek a
jeges kövön, lenézett, hogy lássa a rá váró zuhanást, mielőtt megtörténik, s ekkor észrevette,
hogy talpa mindössze pár centire van a talajtól.
Harry elengedte a szobor karját, és puhán lehuppant a vastag hóba, majd odaszaladt Malfoy,
Ron és Hermione hármasához.
- Üdv, Potter – köszönt Malfoy, hangjában bujkáló gunyoros nevetéssel.
Harry nem vesztegette idejét köszönésre, helyette odavetette neki:
- Honnan tudjuk, hogy tényleg Malfoy vagy? – Nagyon jól emlékezett rá, mit mondott
Bumfolt az arctalanokról: mindig másnak adják ki magukat, Százfűlé-főzet segítségével
becsapják az embereket, és a saját céljaikra használják ki őket. Ahogy Harry Hermionéra
nézett, tudta, hogy a lány is arra gondol, amire ő – Malfoy megjelenése nagyon könnyen lehet
a Névtelen legújabb trükkje.
- Azt hiszitek, nem az vagyok, akinek mondom magam? – találta ki Malfoy a gondolataikat.
– Hát jó… Mikor összefutottunk Madame Malkin talárszabászatában, Granger, egy monokli
volt a szemed alatt. Sose felejtem el, mert még hülyébben néztél ki, mint máskor. Bár, ahogy
most elnézlek…
114
 Harry szinte látta a maszk alatti megvető, lefitymáló arcot, ahogy tetőtől talpig végigmérte a
sovány, didergő, csimbókos hajú Hermionét.
- Fogd be a szád! – förmedt rá az álarcosra Ron ökölbe szorított kezekkel, s Harrynek és
Hermionénak gyorsan meg kellett ragadniuk őt a karjánál, nehogy ráugorjon Malfoyra. –
Eresszetek! Nem érdekel, hogy pálca van nála!
- Pedig jobban tennéd, ha érdekelne, Weasley! – szólt emelt hangon Malfoy, aki egy lépést
hátrált a felbőszült Ron elől, és a fegyvert a fejének szegezte. – Ugyanis épp egy pálca miatt
jöttem… - Ez utóbbit már egyenesen Harrynek címezte, aki erre majdnem elengedte barátját,
de szerencsére már Ron is visszafogta indulatait.
Gondolhattam volna, töprengett magában Harry. Mi más hozta volna ide Malfoyt, a
Névtelen egyik legújabb szolgáját, mint az ő pálcája? A Névtelen talán gondolta, hogy ha ő,
Harry megbízott annyira Draco Malfoyban, hogy odadobta neki a pálcáját, akkor majd arról is
meg tudja győzni, hogy mindenestül engedje át neki azt a hatalmat, amit a pálca birtokol?
Pedig bizalomról szó sem volt soha. Ugyan ki lenne olyan ostoba, hogy megbízzon egy volt
halálfalóban? Ennyire a Névtelen sem hiheti őt ostobának. Ez a próbálkozása még
szánalmasabb lenne, mint az eddig felépített csapdái.
- Látom, ez már érdekel – szólt ismét Malfoy, és kissé lejjebb eresztette pálcáját, de
mindvégig szemmel tartotta őket. – Szeretnétek kérdezgetni esetleg további szép közös
emlékeinkről, vagy elhiszitek, hogy én vagyok az?
Harry, Ron és Hermione összenézett. A lány arcán az előbbi sértegetés ellenére csupán
kíváncsi érdeklődést lehetett látni, Ronén azonban tömény megvetést. Harry maga úgy érezte,
ő valahol félúton lehet.
A pillanatnyi csöndben egy hárpia rikoltása hallatszott valahol messze, a távolban.
- Jól van… - dünnyögte Harry mindhármuk nevében. – Meggyőztél.
- Ti viszont nem győztetek meg engem – vágta rá váratlanul Malfoy. – Én sem bízhatok meg
bennetek. Elképzelhető, hogy ti vagytok a Névtelen emberei. – Ez után rövid töprengés után
feltette kérdéseit mindegyiküknek, egyenként. Harrytől azt kérdezte meg, hol találkoztak
legelőször életükben. Harry jól emlékezett rá, hiszen Malfoy volt a legelső korabeli
varázslófiú, akivel összeismerkedett a talárszabászatban, mikor Hagrid először vezette körbe
az Abszol úton. Akkor örült neki, hogy talán máris barátra lelt leendő iskolatársában… de
azóta sok minden megváltozott.
Miután túlestek az ellenőrzésen, Malfoy leeresztette pálcáját, majd bevezette őket a
legközelebbi romos házba, melyet már teljesen kifosztottak a börtönváros lakói; a parkettát
mindenhol felszedték, az ablakokat keretestül tépték ki a helyükből, a függönyöket,
asztalokat, szőnyegeket elvitték. Csak üres váz maradt az épületből, de legalább nem volt
életveszélyes állapotban, mint a környező házak.
Volt évfolyamtársuk itt ismét szembefordult velük, és ekkor végre levette álarcát.
- Legutóbb még a halálfaló-szerelésben parádéztál – jegyezte meg Ron megvető hangon.
Látszott rajta, hogy még mindig nem tért napirendre Malfoy sértegetése fölött.
- Most inkognitóban vagyok itt – hangzott a tömör válasz.
Hermione összevont szemöldökkel nézett rá, de végül nem szólt semmit. Malfoy nem is
tanúsított neki figyelmet, csak Harryt bámulta.
- A Névtelen nem tudja, hogy itt vagy? – kérdezte Ron.
- Nem, ő megtiltotta, hogy a közeletekbe menjünk – felelte Malfoy. – Ezért is cseréltem
maszkot. Az egyetlen halálfalót könnyen kiszúrhatnák Nurmengardban, de arctalan van itt
bőven…
Harrynek feltűnt, hogy Malfoy mennyire megvetően ejtette ki az arctalan szót.
- Az egyetlen halálfaló? – ismételte. – Az apád és az anyád…?
Malfoy hangja türelmetlenül csengett, ahogy válaszolt:
115
 - Az apám már nem halálfaló többé, és a társaim meghaltak mind. Megölte őket a kék bőrű
ember – mindezt tökéletesen érzelemmentes, közönyös hangon mondta. – A szüleim élete is
veszélyben van, de nem Marius Prince miatt.
- Ezek szerint te vagy az áruló, akire a Névtelen gyanakszik – vonta le Hermione a
következtetést.
Malfoy egy pillanatig habozott, majd mindenki meglepetésére kimérten bólintott egyet.
- Úgy van, én. Nem akarok többé senki szolgája lenni. Abból elég volt…
Harry előrébb lépett, Malfoy kicsit feljebb emelte pálcáját, mely most épp az ő mellkasára
mutatott.
- Akkor beszéltél Ginnyvel is, igaz? – tette fel a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatta. – Te
mondtad meg neki, hogy Ursula Ulatov a Névtelen, ugye?
Malfoy most sokkal hosszabb ideig hallgatott, mint az előbb, Harry már azt hitte, hogy nem
is fog válaszolni.
- Honnan tudsz te erről? – kérdezte zavarodottan.
- A Névtelen mutatta nekem egy merengőben – válaszolta őszintén Harry, de ekkor rájött,
hogy csúnyán elszólta magát. Ronnak és Hermionénak nem beszélt ezekről a részletekről.
Két barátja rögtön felé is fordult, arcukon élénk csodálkozással.
- Te meg mi a búbánatról beszélsz? – bámult rá Ron.
Remek, gondolta Harry. Pontosan ezt akarta elkerülni, a kényes magyarázkodást, hogy látta
Ginny halálát, mégis pontosan tudja, hogy életben van.
- Ez volt az, amivel rá akart venni, hogy támadjam meg – magyarázta sietősen, remélve,
hogy barátai nem kezdik mindjárt kérdéseikkel bombázni. Malfoytól akarta hallani az
igazságot. – Megmutatta nekem, ahogy rátámad Ginnyre.
- Micsoda? – hördült fel Ron hangosan, de Hermione lepisszegte.
Malfoy még egy darabig csöndben volt, mintha a hallottakat akarná feldolgozni magában, de
arca kifejezéstelen volt, akár egykor Pitoné. Harry tudta, hogy Malfoy is tanult okklumenciát,
de ezidáig nem úgy gondolt rá, mint aki bármiben is volt házvezető tanára nyomába érne.
- Velencében találkoztam Weasley húgával – mondta lassan Malfoy. – Amikor a VNSZ
meghallgatta a szemtanúk beszámolóit. Ott volt a Névtelen is. Megmondtam a lánynak, hogy
menjen haza, és kerülje a Névtelent, mert azonnal rá fog jönni, hogy felismeri őt…
- Szóval te keverted bele ebbe? – lépett előre Ron dühtől remegő hanggal.
Malfoy nem hagyta magát megfélemlíteni, rászegezte a pálcáját.
- Belekeverte ő saját magát! – mordult rá vissza. – Miután eltűntetek, a fél ország megőrült
odahaza, hogy megtalálják a „hőseiket.” Ezért kényszerült rá a Névtelen, hogy úgy tegyen,
mintha meghaltatok volna. Százfűlé-főzettel megitatta három emberét, aztán megölte őket… -
magyarázta Malfoy, s most kiérződött hangjából valami szorongás-féle, amit Harry legutóbb a
fiú családi kúriájában átélt eseményekkor látott az arcán. – Nekem kellett a partra vonszolnom
a hullákat, mintha a tengerbe vesztetek volna.
Hermione megrázta a fejét.
- Nem értem – motyogta, látszólag hidegen hagyva saját vízbefúlt holttestének gondolatától.
Harryt a maga részéről kirázta a hideg, ha a saját iszapos, kiázott ujjaira gondolt, s gyorsan
bele is dörzsölte kezét talárja szélébe. – Ha meghaltak, vissza kellett volna változniuk, nem?
Malfoy elfintorodott és megvonta a vállát.
- A Névtelen nagyon jól ért a bájitalokhoz – felelte kitérően. – Még jobban, mint Piton
professzor, vagy az a hájfej Lumpsluck. Ha ő azt akarja, hogy halottnak higgyenek titeket,
akkor azt el is tudja érni.
- Szóval már senki sem keres minket otthon – sóhajtotta szomorúan Hermione. – Senki sem
tudja, hogy élünk?

116
 - Nem – mondta ridegen Malfoy. – Weasley húgán kívül senki. Legalábbis nagyon remélem.
Megmondtam annak a kis libának, hogy senkinek se merje elfecsegni… (Ron itt felmordult,
mint valami acsargó kutya, de Malfoy nem törődött vele)… Tartom vele a kapcsolatot, azt is
megüzente nekem, mikor a Névtelen megtalálta. Az egyik testvérénél rejtőzött el.
- Kinél?
Malfoy legyintett.
- Honnan a fenéből tudjam? Valamelyiknél a harminc közül! – csattant fel, aztán valamivel
nyugodtabban, fejét felszegve így szólt: - Csak én segíthetek rajtatok. Ezért jobban tennétek,
ha meghallgatnátok az ajánlatomat.
- Miféle ajánlatot? – fintorgott rá Ron, mintha már az ötletétől is rosszul lenne, hogy Malfoy
segítségét fogadják el.
- Ki akartok jutni innen, igaz? – nézett végig rajtuk a fiú. – Ebben segíthetek. Azonban
mindenképpen pálcára lesz szükségetek.
Hermione láthatóan felélénkült ezt hallván.
- És te adsz nekünk egy pálcát?
- Nem – rázta meg a fejét Malfoy, és kissé elvigyorodott. – Csak segítek nektek szerezni
egyet. A tiédet Potter – mutatott Harryre kesztyűbe bújtatott kezével.
Hermione érdeklődő arca elsötétült. Harry sejtette, miért: a pálca úgy vonzza a bajt, mint a
mágnes.
Ront azonban láthatóan nem zavarták efféle aggályok.
- Visszalopjuk Harry pálcáját? – kérdezte felcsillanó szemekkel, és hangján hallatszott, hogy
most először hallgatja meg igazán Malfoy szavait.
- A Névtelen éjjel nappal magánál tartja, mindig ott van a zsebében. Az ellopása
gyakorlatilag lehetetlen – vázolta a tényeket a volt mardekáros fiú.
- Hát akkor, mit tehetnék? – tárta szét a karját Ron.
Malfoy Harry felé fordult.
- Egyszerű: ki kell állnod vele egy párbajra – mondta. – És le kell győznöd.
Erre már Ronnak is lehervadt a mosoly az arcáról. Harry kezdte úgy érezni, hogy valaki
nagyon el van tévedve vele kapcsolatban. Kiállni a Névtelen ellen egy párbajra és legyőzni?
Hermione öntötte szavakba elsőnek mindhármuk véleményét:
- Te megvesztél… – jelentette ki a lány előbb higgadtan, aztán gyorsan belelovalta magát: -
Még hogy Harry álljon ki egy párbajra a Névtelen ellen?! Hiszen egész idáig ezt próbáltuk
elkerülni! És különben is, a Névtelen egy pillanat alatt lefegyverezné Harryt, semmi esélye…
Ne haragudj, Harry, de ez az igazság – tette hozzá barátjának címezve. – A Névtelen ellen
semmi esélye nem lenne, Malfoy, nem is tudom, hogy fordulhatott meg ilyen a fejedben!
Malfoy arcán az a fajta laza mosoly ült, mintha azt gondolná: „sejtettem, hogy ezt fogja
mondani.”
- Megnyugodhatsz, Granger, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy Potter nem akkora nagy
szám, mint azt páran hiszik róla – susogta a fiú. – A Névtelen túl erős ellenfél lenne neki, de
én tudok javítani az esélyein.
Ron olyan megvetően horkantott fel, ahogy Harry még sosem hallotta.
- Te? – nézett mélységes megvetéssel Malfoyra. – Mit tudnál te javítani az esélyein?
- Az az én dolgom – vágta rá a fiú. – Nem fogok mindent elmondani nektek, hogy aztán az
első arctalan kiszedje belőletek. Így is épp elég kockázatot vállaltam, hogy találkoztam
veletek… És csak tájékoztatásul közlöm, hogy ha a válaszotok nem, azonnal törlöm az
emlékeiteket erről a kis randevúról. Így kellett volna már tennem a húgoddal is, Weasley! –
tette hozzá. – Nagy kockázatot vállaltam, és majdnem lelepleződtem a Névtelen előtt. Ha
elkapja a csajt, most már én is, meg ő is halottak lennénk…

117
 A szavaira beálló csöndben apró reccsenés hallatszott odafentről, amire Harry riadtan
összerezzent, Ron pedig ellépett a faltól, mintha attól félne, miatta dől össze a ház, ha még
sokáig támaszkodik.
- Mi volt ez? – nézett fel félősen a plafonra Hermione.
- Ez egy romos ház, Granger – világosította fel Malfoy nyugodtan.
Harry is a plafont fürkészte, és bízott benne, hogy nem fog a fejükre omlani az egész.
Malfoynál ugyan volt varázspálca, ami megvédhette volna őket a törmeléktől, de ha
életmentésről volt szó, Harry nem akart volt évfolyamtársára hagyatkozni.
- Potter! – szólt ismét Malfoy, hogy magára vonja Harry figyelmét. – Meg tudjuk csinálni,
hogy visszaszerezd a pálcádat, és onnantól szabad lesz az út. Még a városkaput is ki tudom
nyittatni nektek. De…
- De mi hasznod neked ebből az egészből? – vágott közbe Hermione érdeklődő hangon,
gyorsan feledve előbbi ijedtségét.
- Épp most akartam rátérni, Granger! – förmedt rá Malfoy. – Ha nem locsognátok folyton
közbe, már régen elmondtam volna!
Hermione fújt egyet, és megadólag feltette mindkét kezét. Malfoy arca nem vörösödött el,
ahogy Roné, csak kis rózsaszín foltocska jelent meg sápadt arcán. Jéghideg szürke szemeivel
valósággal le akarta döfni a közbeszóló Hermionét, és csak akkor szólalt meg újra, mikor a
lány elfordította róla a tekintetét.
- Van egy feltételem – folytatta a fiú, és megköszörülte a torkát. Megint Harryhez fordult, de
nem a szemébe nézett, hanem valahova a lába elé, a földre. – Meg kell ölnöd a Névtelent.
Hermione eltátotta a száját, Ron viszont csak felvonta a szemöldökét.
- Nem ölök meg senkit – jelentette ki azonnal Harry, s hozzá megrázta a fejét.
Malfoy arca megint azt árulta el, hogy előre megsejtette Harry válaszát.
- Pedig nem ő lenne az első. Vo… Voldemortot is megölted – mondta, kissé megakadva a
névnél.
Harry elcsodálkozott, s Ron nem különben. Sosem hallotta még, hogy egy halálfaló – akár
Piton – ki merte volna ejteni a száján a Sötét Nagyúr nevét.
- És a nagyúr még nem is az egyetlen – beszélt tovább lassan Malfoy. – Aegir Greyback-et
is nyugodt szívvel a halálba küldted. Tudtad, hogy a Névtelen meg fogja ölni, ne is akard
tagadni!
- Nem tagadom – ismerte be Harry, s gyomra ugrott egyet a gondolatra. – De Greyback élete
volt Ron és Hermione sorsával szemben, úgyhogy nézd el nekem, hogy nem nagyon
sajnálom. Máskülönben pedig… - tette hozzá emeltebb hangon –… megvolt rá az esély, hogy
a Névtelen életben hagyja. Dönthetett volna úgyis, hogy csak lefegyverzi, vagy elkábítja.
Nem én tehetek róla, hogy a főnököd nem normális…
- Nem a főnököm! – jelentette ki fagyosan Malfoy.
Ron megköszörülte a torkát a háttérben. Harry észrevette, hogy barátja egész idő alatt egy
sötét sarokban áll, karnyújtásnyi közelségben egy éles szélű tégladarabtól.
- A szerelésed mást mutat – utalt rá Ron.
Malfoy szóra se méltatta. Egyenesen Harryre nézett, várakozva, mintha abban reménykedne,
hogy változtat a döntésén.
- Nem ölök meg senkit – ismételte Harry. – És Voldemortot sem öltem meg, saját magával
végzett. Ott voltál, láttad. Nem vagyok hajlandó megölni egy embert. Ha egy jóslatért nem
tettem, neked se teszem meg…
Észrevette, hogy Malfoy lustán ütögeti saját lábát a pálcájával, mintha ideges lenne, de nem
tűnt úgy, hogy támadni akar, ezért Harry tovább támasztotta a falat.
- Ezért jöttél ide, Malfoy? – szólalt meg újra Hermione. – Hogy megpróbálj minket rávenni
egy gyilkosságra?
118
 - A Névtelen nélkül jobb lenne a világ – mondta csökönyösen a fiú, s hangja mintha
remegett volna a félelemtől. Harry nem tudta biztosan megállapítani, mert mikor folytatta,
már tisztán csengett az enyhén visszhangzó épületben. – Ne mondd nekem, hogy nem ölted
volna meg Voldemortot, ha úgy hozza a sors. Én együtt töltöttem az elmúlt egy évet ezzel az
alakkal, és hidd el nekem, ha mondom: ugyanúgy megérdemli a halált, mint a nagyúr.
Ron, aki eddig igencsak érdeklődő volt a gyilkosság tervét hallván, most közelebb lépett
Malfoyhoz, és karba tett kézzel így szólt:
- Mondd csak, ha Harry legyőzi a Névtelent, miért nem ölöd meg te magad? – kérdezte,
majd miután várt pár pillanatot, ami alatt a fiú csak némán nézett vissza rá, megválaszolta
saját kérdést. - Megmondom én: azért, mert egy gyáva féreg vagy, ugyanúgy, mint két évvel
ezelőtt. Velünk akarod elvégeztetni a piszkos munkát, mi?
- Ron! – szólt közbe figyelmeztetően Hermione, mikor ő is és Harry is látták, hogy Malfoy
ujjai megfeszülnek a varázspálcán.
- Érdekes, nem? – gúnyolta tovább Ron a fiút. – Ahhoz elég nagy görény vagy, hogy beállj
Voldemort bandájába, de ahhoz már nyuszi voltál, hogy igazi halálfaló legyél. Az apád nem
mondta még, hogy jó nagy csalódást…?
Malfoy ekkor felbőszülten felemelte pálcáját, Harry pedig előreugrott, hogy elkapja a karját.
Hermione Ront akarta félrerántani, de a fiú is résen volt, és egyenesen Malfoyra vetette
magát. Harry még épp kitért előle, ahogy mindketten a földre zuhantak. Hermione felsikoltott,
s a dulakodás alatt ekkor valami nagy recsegés-ropogás hallatszott az emeleten.
- Szerzünk mi magunknak pálcát, Malfoy! – sziszegte Ron a taláros fiú arcába, leszorítva
fegyvert markoló kezét a padlóra, s egyúttal teljes erejéből megfejelte volt évfolyamtársukat.
- Ron!
Malfoy vadul forgatta a csuklóját, mintha varázsolni próbálna, de Ron úgy tartotta el
magától, hogy semmiképp ne találja el őt, vagy a barátait.
- Nem tudod, mit csinálsz, te hülye! – acsarogta vissza Malfoy vérző homlokkal a vörös fiú
képébe, aki sokkal erősebb volt nála.
Az emeleti recsegés ütemessé vált, s valami súrlódó hang társult hozzá. Harry tehetetlenül
nézte Ron és Malfoy dulakodását, nem tudva, mit tegyen, miközben Hermione próbálta
leráncigálni barátját a mardekáros fiúról.
- Ron, hagyd abba! – kiáltott rá a lány.
- Szállj le rólam, Weasley, különben…
Valahol a házban hatalmas huppanás hallatszott, s Harry a szeme sarkából látta, amint egy
sötét árnyék leereszkedik a szomszéd szobában a plafonon tátongó lyukon keresztül.
- Különben, mi? – vicsorgott vissza rá Ron, fordítva egyet a fiú csuklóján, mire kiesett az
ujjai közül a pálca.
Mikor Harry kapcsolt, már tudta, hogy elkésett vele.
- Ron!
- Ezt az Odúért kapod, Malfoy! – üvöltötte Ron, a fiú torkának szegezve tulajdon pálcáját.
- RON!!
A fekete árnyék ijesztő vijjogással előre lendült, úgy lőve ki magát a sötét szobából, mintha
valami láthatatlan erő vinné előre. Óriási vöröses-fekete szárnyai kitárultak, mikor karmos
kezeivel elkapta Ront a vállánál fogva, és lerántotta Malfoyról.
- ÁÁÁ!
Harry Ron után kapott, Hermione sikítozott, Malfoy a földön csúszott hátra a hárpiától,
olyan fürgén, ahogy csak bírt. A szörny karmai felsértették Ron vállát, s Harry rémülten látta,
hogy a kiserkenő vér eláztatja a fiú talárját. Elkapta a lábát, de mielőtt bármit tehetett volna, a
hárpia erős szárnyának suhintása leverte a lábáról, és feje nagyot koppant a durva kőpadlón…
- Engedd el! – ordította egy hang.
119
 …Mikor újra kinyitotta a szemét, azt látta, hogy Ron nem messze tőle fekszik a földön,
vérző vállát markolászva, Malfoy pedig szobormerev arccal, a rémület legcsekélyebb jele
nélkül ül a padlón, hátát az ablak alatti falnak vetve, és meredten néz valamit Harry mögött.
Harry Hermionét kereste a szemével, s meg is találta hátul, a szomszéd szobában, ahonnan a
hárpia támadott. A szárnyas lény sárga szemeit villogtatva, sziszegve-károgva hátrált a lány
elől, aki sziklaszilárdan szegezte Malfoy pálcáját a szívének.
- Menj innen! – próbálta elzavarni Hermione, sikertelenül.
A hárpia most hangosan vijjogott, és előrecsapott karmos kezével. Harry rá akart kiáltani a
lányra, hogy vigyázzon, de szükségtelen volt: Hermione meglepően fürgén leguggolt az ütés
elől, és a pálcát a hosszú kar és a legyezőszerű szárny között a madárember mellkasának
nyomta.
- Insecto Corpus! – rikoltotta a lány a hárpia vészjósló károgását is megszégyenítő hangon.
A szörny felüvöltött fájdalmában, borzalmas hangja bezengte az egész házat, s Harry úgy
érezte magát tőle, mintha belülről kaparásznák a koponyáját. Látta, hogy a hárpia testét kövér
bogarak százai lepik el, amik mintha a saját tollai közül, a bőre alól másznának elő.
- Takarodj innen! – parancsolt rá Hermione a kínlódó lényre, mire az hasztalan, heves
szárnycsapkodással, panaszos károgással kivánszorgott az épületből és eltűnt a sikátorban.
Mire Harry feltápászkodott a földről, Hermione már Ront karolta át aggódó arccal.
- Jaj, Ron! Hogy érzed magad? – kérdezte tőle sírással küszködve. Előbbi kemény
határozottsága nyomtalanul eltűnt, amint meglátta a fiú sebeit.
Ron nagyot nyögött, ahogy a lány ülő helyzetbe húzta.
- Vacakul… - felelte rekedten.
Harry is odamászott hozzá, és látta, hogy a hárpia karmai mély sebet martak a vállába,
majdnem olyan mélyet, mint amilyet akkor a tetőn az átszúrt kezű madárember ejtett az ő
lábán.
- Ez el fog fertőződni – közölte Ronnal, Hermione nagy ijedtségére. – Hamarosan be fogsz
lázasodni.
- Remek – morogta Ron, majd elfogta a köhögés, és Harrynek és Hermionénak meg kellett
tartaniuk rázkódó barátjukat.
- Helyesbítek: - szólalt meg újra, mikor elhalt a köhögés. – Kizárt, hogy vigyünk ilyen
szuvenírt Hagridnak. Inkább rántottát sütnék belőle…
Ekkor észrevették, hogy Malfoy egyfolytában őket figyeli.
- Mit bámulsz? – vakkantotta neki Ron, aki dacára sérülésének, még mindig kötekedő
kedvében volt.
- Ez fekete mágia volt. – Malfoy szinte elismerő hangon mondta ezt, ami nagyon
megdöbbentő volt. – Granger, te fekete mágiát használtál.
Hermione elvörösödött, és lesütötte a szemét, Ron sebeit vizsgálgatva tovább.
- Igen, és akkor, mi van? – dünnyögte alig hallhatóan.
- Nem néztem volna ki belőled…
- Kímélj meg a bókjaidtól, Malfoy! – csattant fel hirtelen haragosan Hermione.
Malfoy annyiban hagyta a dolgot, és csak ült a földön, mint akit ott felejtettek. Harry és a
lány eközben közös erővel ellátták a fájdalomtól sziszegő Ron sérülését, aki a gyors
sebkötöző bűbáj után próbaképp csinált néhány karhajlítást.
- Köszönöm – hálálkodott, és Harry felsegítette a földről.
- Ne örülj – figyelmeztette Harry tapasztalatból. – Holnapra meg se bírod majd mozdítani.
Ott álltak hárman az ücsörgő Malfoy előtt, s egy pillanatra egymásra néztek. Aztán
Hermione lebámult a saját kezében szorongatott pálcára, mintha csak most tűnne fel neki, mit
is tart a kezében, majd tétovázva, bizonytalanul, végtelen lassúsággal Malfoyra szegezte azt.

120
A szeme se rebbent, ajka vértelen vonallá préselődött, s félelmetesebbnek nézett ki, mint
valaha. Se Harry, se Ron nem tiltakozott az ellen, amire készült.
Malfoy azonban, mintha csak erre várt volna, magabiztos félmosolyra húzta a száját.
- Nagy hibát követsz el – mondta. – Mert most már nincs más választásotok.
Harry hunyorogva bámult vissza rá.
- Mit beszélsz?
- A hárpiák nem támadnak rá az arctalanokra, mert félnek a varázslattól. A foglyok viszont
szabad préda nekik. Ez a hárpia pedig most szépen odasétál az északi kapuhoz, és…
- Már miért menne az a dög a kapun keresztül? – vágott a szavába Harry. – Egyszerűen
elrepül és kész!
Malfoy lesajnáló arcot vágott.
- A városból nem lehet elrepülni, Potter.
- Akkor a hárpiák hogyan…? – faggatta Harry, de mire kimondta volna, már magától is
tudta a választ.
- Mi engedjük be őket – mondta Malfoy. – A félelem tartja fenn a rendet Nurmengardban. A
hárpiák egész hasznosak a rendfenntartásban. Csak ezért nem irtotta még ki őket a Névtelen.
Rendfenntartás? Szóval ez nekik a rend, gondolta Harry. Eddig azt hitte, a hárpiák csak
vadak, amik bejönnek néha, hogy elragadjanak egy-két embert. De hogy egyenesen beeresztik
őket, direkt azzal a céllal, hogy tizedeljék a lakosságot?
Malfoy lustán bólogatott, mintha hallaná, mit gondol.
- A kapuknál látni fogják, hogy azt a hárpiát megátkozták. Tudni fogják, hogy valaki
varázsolt. Akarom mondani, tudják majd, hogy egy fogoly varázsolt.
Harry, Ron és Hermione némán, hevesen kalapáló szívvel bámultak rá. Malfoy lassan felkelt
közben, és leporolta fekete talárját.
- Más szóval… - folytatta mosolyogva – Hamarosan elrendelik az összes nurmengardi rab
átvizsgálását. Akinél megtalálják a pálcát, az halál fia. Az sem számít, hogy a Névtelen titeket
életben akart tartani – igazából, még kapóra is jönne neki. Szóval… - nyújtotta a kezét
Hermione felé. – Add vissza a pálcámat, Granger.
Hermione nyelt egyet, lopva Harryre és Ronra pillantott, mintha segítséget várna, de mikor
sehonnan sem kapott, kelletlenül visszaadta a pálcát Malfoynak.
- Helyes. Látom, használod az eszed, Granger. Ezt az egyet becsülöm benned – mondta
olyan hangsúllyal, mintha épp az ellenkezőjét gondolná. – A hárpia természetesen bosszút
akar majd állni, és elhozza a társait is. Remek a szaglásuk, sokkal jobb, mint a vérfarkasoké,
és az éjszaka az ő vadászterületük. Pár nap múlva egy egész raj fog döngeni a házatok körül.
Ha életben akartok maradni, megteszitek, amit kértem. Ez az egyetlen esélyetek. Nos, hogy
döntötök?

121
 - Tízedik fejezet -

A párbaj
A választ Harry mondta ki két barátja helyett, de ez se Ron, se Hermione tetszését nem
nyerte el. Malfoy azonban elégedett volt, és meghagyta nekik, hogy legközelebb egy hét
múlva éjfélkor találkozzanak a városháza előtt.
- De egy hét múlva telihold lesz! – sápítozott Hermione, aki mindig számon tartotta a
holdciklusokat azóta, hogy egy vérfarkas először betört a házba.
- Pontosan, Granger! – bólintott rá Malfoy. – Teliholdkor fogtok szökni, mert akkor van a
legkevesebb őr Nurmengardban. Nincs az a bolond, aki olyankor kimerészkedne az utcákra.
És ezt fogjuk kihasználni.
Ron és Hermione megrökönyödve hallgattak, Harry azonban úgy érezte, Malfoy tényleg
komolyan gondolja a szökést. Neki a szeme sem rebbent a teliholdra időzített akciótól, annál
is inkább, mert tudta, hogy Malfoytól mire számíthat. A bonyolult átverések nem az ő
szakterülete volt, diákkorukban sem, és most sem. Persze bízni nem lehetett benne –
emlékeztette magát – de Malfoy megmentette az életét, és megmondta Ginnynek, hogy
életben vannak. Ennél több biztosíték nem kellett Harrynek.
Mikor indultak volna, először is támogatniuk kellett Ront, aki fájdalmas sziszegéssel
tapogatta sérült vállát. Malfoy egy darabig egykedvűen nézte őket, majd végül benyúlt a
zsebébe, kivett onnan egy pici tégelyt, és odadobta Hermionénak.
- Nesze… Ezzel kenjétek be a sebet. Holnapra jobban lesz, és nem fog elfertőződni.
Hermione kábán rábámult a tégelyre, majd egy köszönömöt motyogott Malfoynak.
- Ne köszönd – hárította el amaz. – Ha Weasley nem tud talpra állni, a szökésnek lőttek. Ha
csak nem akarjátok itt hagyni, amit egyébként megértenék…
Ron orra alatt eldarált káromkodásokkal válaszolt, amit a volt mardekáros fiú jóleső
nevetéssel fogadott.
Harry azonban gyanakodni kezdett. Mit keresett Malfoynál egy ilyen krém? Hiszen ő maga
mondta, hogy a hárpiák nem mernek rátámadni az arctalanokra. Mielőtt azonban kérdőre
vonhatta volna a fiút, Malfoy egy odavetett köszönéssel faképnél hagyta őket.
Ron egész úton visszafelé azt hangoztatta, hogy ő nem hajlandó Malfoy parancsolgatásainak
engedelmeskedni, míg nem Harry türelmét vesztve felcsattant:
- Akkor maradj itt, ha akarsz! – Majd a végig idegesen ciccegő Hermionéhoz fordulva,
hozzátette: - És te is! Majd eléldegéltek itt kettesben Nurmengardban, biztos találtok egy
papot is, aki összead titeket!
Hermione megtorpant a nyílt utcán, de olyan hirtelen, mintha többé egy tapodtat sem akarna
menni, s ez megállásra késztette a két fiút is.
- Ugye nem akarod megtenni, amire Malfoy kért? – kérdezte Harrytől halálosan komoly
arccal.
Harry ugyanolyan komolyan válaszolt.
- Ha a gyilkosságra gondolsz, nem – mondta, mire Hermione láthatólag megkönnyebbült. –
De belemegyek a párbajba.
A lány behunyta egy pillanatra a szemét, majd nagyot sóhajtott.
- Nem tudom, mit remélsz, Harry, de láthattad, hogy mire képes az az ember. Nem tudod
legyőzni… Párbajban nem.
- Malfoy azt mondta, hogy javíthat az esélyeimen – mondta higgadtan Harry.
Ron türelmetlenül felszusszant.

122
 - És te ezt bevetted?
- Az meg sem fordult a fejedben – kérdezte Hermione is – hogy Malfoy esetleg hazudott?
Hogy ez a Névtelen egy újabb trükkje, hogy párbajba csábítson?
Harry tudta mit feleljen:
- Nem.
Válaszával kellően meghökkentette mindkét barátját. Ron a fejét csóválta, Hermione ajkát
összepréselve meredt rá szigorúan, míg végül kibökte:
- Miért? Mit titkolsz előlünk Harry?
- Miért nem nézel bele a fejembe, és nézed meg?! – csattant fel Harry szándékánál kissé
durvábban.
Hermione ijedtében összerezzent, Ron pedig egy pillanat alatt felfújta magát.
- Hé, szállj le róla! – szólt rá nem kevésbé agresszíven Harryre. – Hermione jót akar neked!
- És én mit akarok szerintetek?! – ordított vissza Harry is.
Hermione gyorsan kettejük közé ugrott.
- Ne! Ne vitatkozzunk! – állította le őket, megijedve a két fiú dühös pillantásaitól. – Kérlek,
higgadjatok le…
Ron – talán a sérülése, talán Malfoy miatt – kötekedő kedvében volt, és csak nagy nehezen
enyhültek meg arcvonásai. Harry állta a tekintetét, de aztán megfordult a fejében, hogy mégis
mit csinálnak ők ketten? Összevesznek, mikor inkább össze kellene tartaniuk? Megint odáig
fajuljon a helyzet, mint a horcrux-vadászat hónapjaiban? Akkor Harry maga legalább annyira
hibás volt, mint Ron, és egyikük sem hallgatott a békítő szerepét felvállaló Hermionéra.
Harry nagyot sóhajtott, és félrenézett.
- Igazatok van – mondta lehiggadva. – Bocsánat…
- Ne bocsánatot kérj! – mondta neki Ron, szintén nyugodtabb hangnemben. – Csak mondd
el, miért bízol annyira Malfoyban?
Harry egy percig gondolkozott, hogy mit is mondhatna. Megfordult a fejében, hogy mindent
kitálal Ronnak és Hermionénak a látomásairól, Alról, és hogy miért volt olyan biztos benne,
hogy Ginny nem halt meg, de aztán megpróbálta egy kívülálló szemével nézni a dolgokat, és
rájött, hogy két barátja minden bizonnyal őrültnek tartaná.
Végül a válasz önmagát kínálta:
- Megmentette az életemet. Kihúzott az Odúból, mikor majdnem bennégtem.
- Igen, viszonozta, hogy te is kimentetted a Szükség Szobájából! – vágta rá Ron. – Tartozott
neked, ahogy Pettigrew is. De ettől még nem bíznád rá az életedet Pettigrew-ra, ha itt lenne,
ahogy apád tette, nem?
Amit Ron mondott, abban sok igazság volt. Bármit is jelentett Malfoynak ez a bizonyos
tartozás, ez a kötelék, ahogy Dumbledore egykor nevezte, már lerótta a tartozást.
- Na és Ginny? – nézett fel újra Harry. – Elmondta Ginnynek, hogy életben vagyunk.
Elmondta neki, Ginny tudta, hogy nem bízhat Ulatovban. Felismerte őt… És tudom, hogy
valódi emlék volt – tette hozzá, mikor mindkét barátja egyszerre akart közbeszólni. – Tudom,
mert mikor a Névtelen látta, hogy nem fogok rátámadni, és nem szerezheti meg a pálcámat,
azonnal kutatni kezdett a fejemben az árulója után. Tényleg tudni akarja, hogy ki lehet az. De
rossz irányba keresgél… Egyelőre.
Nem lehetett tudni, meddig tudja még Malfoy az engedelmes szolgát játszani. Harry
valamiért kételkedett benne, hogy mindvégig a bolondját tudná járatni egy ilyen
legilimentorral, mint ahogyan Piton tette Voldemorttal.
Az idő egyre hidegebbre fordult, szinte fogcsikorgatóvá vált, és a hó megint szállingózni
kezdett kövér pelyhekben, de a három jó barát még mindig ott állt az utca közepén.
Ron egyszer csak keserűen felnevetett.
- Mi az? – nézett rá Harry.
123
 A fiú a fejét csóválta, és karba tett kézzel a havat rugdosta maga előtt.
- Semmi… Csak mikor legutóbb Malfoyon veszekedtünk, arról próbáltál meggyőzni minket,
hogy halálfaló, és biztos rosszban sántikál. Most meg arról akarsz meggyőzni, hogy segíteni
fog nekünk…
Harry maga is látta a helyzet különös voltát, de nem tehetett róla. A zsigereiben érezte, hogy
igaza van. És mi más jelentené azt a szökési lehetőséget, amire Al is célzott folyton-folyvást?
Egymagukban képtelenek lennének megszökni innen, de Malfoy segítségével már más volt a
helyzet.
- Igen… - motyogta Harry. – De legutóbb igazam lett.
Ehhez egyik barátja sem fűzött hozzá semmit. Egy darabig álldogáltak a hóesésben, és
kerülték egymás tekintetét. Harry arra gondolt, vajon hogyan tud segíteni Malfoy, hogy
párbajban legyőzze a Névtelent? Biztosan tud valamit tenni, talán csapdát állítana, vagy a
megfelelő pillanatban közbelépne, ahogy Dumbledore-t is lefegyverezte.
Végül Hermione szólalt meg fogvacogva, ahogy belekarolt Ronba:
- Gyertek. Menjünk haza, és mondjuk el a fejleményeket a többieknek…

***

Bumfolt kitörő örömmel, Asteria pedig mélységes megdöbbenéssel fogadta a hírt, hogy
Harryék megtalálták a módját, hogyan szökhetnének meg Nurmengardból, Dawlish ellenben
csak szúrós szemekkel pásztázta a három jó barát arcát, mintha hazugságon akarná kapni őket.
Való igaz, hogy egyikük sem említette meg Draco Malfoy nevét – főleg Dawlish miatt –
vagy, hogy bárkitől is segítséget kapnának a szökésben, s így az egészből az kerekedett ki,
hogy Harry a következő holdtöltekor pálcát fog szerezni, és kinyitja a város északi kapuját, s
valahogy még azt is eléri, hogy ne üldözzék őket az arctalanok.
Szerencsére sem Bumfolt, sem Asteria nem bombázta őket kérdésekkel, hogy mindezt
hogyan akarják elérni, Harryék csak a terv legfontosabb pontjait magyarázták el nekik, amik
rájuk vonatkoztak.
Malfoy meghagyta Ronnak és Hermionénak, hogy amíg ő a városházán lesz Harryvel, nekik
el kell jutniuk biztonságosan az északi kapuig, miközben az utcán hemzsegtek a vérfarkasok.
Amennyire lehetetlennek tűnt ez első hallásra, olyan alaposan kidolgozott tervé változott,
miután a fiú elmagyarázta a részleteket. Mint mondta, nem volt más dolguk, mint jól
időzíteni, mikor merészkednek az utcára.
Megtudták, hogy a vérfarkasok a város belső részéből áradnak kifelé, miután átváltoznak, s
szinte rögtön megindulnak arra, ahol friss vérszagot vagy embert éreznek. Így hát Ron és
Hermione feladata az volt, hogy a szökésig hátralévő egy hétben annyi nyers húst
halmozzanak fel, amennyit csak bírnak, hogy azt csalétekként letegyék a telihold előtti utolsó
napon a város legtávolabbi pontján, a déli kapunál.
- De honnan szerzünk annyi húst? – kérdezte tanácstalanul Asteria.
Bumfolt azonban tudta a választ.
- Egyszerű. Itt vannak az erklingek… - mutatott az ajtó felé. – Levágjuk őket és…
- Erről hallani sem akarok! – rázta meg a fejét Hermione.
Harry sem volt odáig az ötletért, hogy sorban megöljék a ketrecbe zárt kis manószerű
bestiákat, de mégsem volt olyan rosszul az ötlettől, mint amennyire Hermione, s amire Asteria
rémült arckifejezéséből is következtetett.
- Nem most van itt az ideje ennek, Miss Granger – szólalt meg rekedt hangon Dawlish, aki
mindeddig egy szót sem szólt a tervezgetés alatt.
Kiegyenesedett a pamlagon, amin eddig feküdt, sérült lábát pihentetve, s komoly arccal
nézett minden jelenlévőre.
124
 - Nincs időnk teliholdig máshonnan húst szerezni. Ráadásul frissnek is kell lennie, mert a
vérfarkasok nem dögevők… - magyarázta halkan. Harry magában elismeréssel adózott az
auror higgadtságának és tudásának. – Ezen felül nem ártana egy kevés… embervér, hogy
biztosan ráharapjanak.
Asteria tisztán hallhatóan nagyot nyelt a sarokban, mégsem őrá nézett mindenki.
Ron és Hermione éppen a beszélgetés közben cserélték ki a fiú kötését, ami már szinte
teljesen átázott a vértől, s csak még elviselhetetlenebbé tette a városban amúgy is terjengő
általános szagot.
- Mi az? – nézett rájuk riadtan Ron, mintha attól félne, még több vért akarnak venni tőle.
- A kötését, Mr Weasley – nyújtotta felé a kezét Dawlish.
Ron látható megkönnyebbüléssel adta át a véres gézköteget. Harry nem tudott elfojtani egy
vigyort, barátja arcát látva.
- Helyes! Megvan a hús és az embervér – summázta Bumfolt, összecsapva két tenyerét. –
Mire van még szükségünk?
- Nem ártana elfedni valamivel a testszagunkat – vetette fel Hermione. – Mert lehet, hogy
minket is megéreznek a vérfarkasok, és páran úgy döntenek, hogy nem a csali felé indulnak
el.
Ez valóban gondot jelenthet, gondolta Harry. Ha a farkassá változott emberek úgy
viselkednek, mint a falkában vadászó ragadozók, akkor már a puszta létszámuk miatt is
biztosan lesznek olyanok, akik másfelé indulnak el táplálékot keresni.
- Ötletek? – pillantott fel reménykedve Hermione.
Ezúttal Bumfolt adta meg a választ:
- A szurokfű-kivonatnak elég erős szaga van. Bekenhetnénk vele magunkat…
- De ha erős szaga van, akkor a vérfarkasok megérzik! – vetette ellen Ron.
Dawlish megrázta a fejét.
- A vérfarkasok csak a hússzagra mennek. A szurokfű illata nem érdekli őket – magyarázta
az auror, majd bólintott egyet Bumfolt felé. – Jó ötlet volt.
- A hárpiák ellen is használjuk a szurokfüvet. Érzik, de nem érdekli őket – tette hozzá a
varázsló, igazolva Dawlish elméletét.
- Nem is olyan hülye, mint gondoltam…
A megjegyzés Harry füle mellől érkezett, mire odakapta a fejét, és a vigyorgó Allal találta
szembe magát. A fiú arcát félig takarta csuklyája, de lehajolt a rozoga széken üldögélő
Harryhez, így arca nem burkolózott teljes sötétségbe a füst-köpeny árnyékában.
- Jó tervnek hangzik – szólt újra Al. – Ezek szerint már találkoztál Draco bácsival, igaz?
Harry kellemetlenül nyögött egyet a megszólítást hallva. Ez még rosszabb volt, mint a
Hermione néni… Al szemtelenül kuncogott Harry reakcióját látva, de a megbeszélés további
részében csendben maradt, és a sarokba vonulva nézte a jelenetet. Arcát most már elrejtette a
csuklya, és Harry úgy tett, mintha ott se lenne.
- Ez eddig rendben is lenne – szólalt meg újra Ron, miután megállapodtak az elterelésben. –
Eljutunk a kapuig, majd Harry belülről kinyitja, és kint vagyunk a városból. De mit csinálunk
onnan? Hová megyünk?
Mielőtt bárki megszólalhatott volna, Hermione köszörülte meg a torkát.
- Ezen már gondolkodtam – mondta. – Harry elmesélte, mit látott a városfalon kívül. Nagy
kopár semmi, magas hegyek és hó mindenhol… Dél felé a tenger várna ránk, és talán tudnánk
valamilyen hajót vagy vízi járművet összeállítani, amivel elérnénk a partokat, de…
- Az kizárt, hogy sikerülne! – vágott a szavába Asteria. – Az arctalanok egy pillanat alatt
megtalálnának minket a nyílt vízen.
Hermione bólintott.

125
 - Épp ezért nem délnek fogunk menni. És nem a vízen jutunk ki – jelentette ki higgadtan,
meglepett pillantásokat váltva ki minden jelenlévőből.
Al a sarokban elégedett hümmögést hallatott, mintha tudná, mit fog mondani a lány.
- Egyenesen észak-kelet felé indulunk a hegyekhez. A sziklák között nehezebben találnak
ránk, ha keresnek minket, és ott van az egyetlen esélyünk a hazajutásra.
- Micsoda? – kérdezett közbe Bumfolt.
- A főnixek hegye – mondta ki Hermione. – Ha odáig eljutunk, nincs más dolgunk, mint
megkérni egy madarat, hogy segítsen nekünk. Harryn már segített egyszer egy főnix,
szerintem lehet számítani rájuk, hogy ezúttal is megmentenek minket.
- Ez jó ötletnek hangzik! – csillant fel Ron szeme. – Egy pillanat alatt otthon lennénk,
ráadásul mindannyian egyszerre!
- Pontosan – bólintott rá Hermione. – A főnixek hatalmas súlyt képesek felemelni. Hat
ember meg se kottyanna nekik, és ők ott is el tudnak tűnni, ahol dehoppanálás-gátló bűbáj
van.
- Mint a házimanók… - szúrta közbe Harry.
Jól emlékezett Dobbyra, a manóra, aki az életével fizetett, mikor kihozta őket a Malfoy
kúriáról, egyszerre hármójukat, egy szemvillanás alatt. Egy főnixet azonban aligha fenyegetne
az a veszély, ami Dobbyt; Harry tudta, hogy ezek a madarak jószerével halhatatlanok – életük
végén hamuvá égnek, majd a hamuból újra feltámadnak.
Mindenki elégedett volt a szökési tervvel, még a mindig mogorva és gyanakvó Dawlish is.
Harry, Ron és Hermione már csak amiatt izgult, hogy Malfoynak is sikerüljön elvégeznie a
maga feladatát, hiszen azon állt vagy bukott az egész. Ha nem sikerül megszerezni a pálcát,
vagy nem tudják ártalmatlanná tenni a Névtelent, még a városkapuig sem fognak eljutni, és a
nyílt utcán a vérfarkasok tépik szét őket.
Ezekkel a borús gondolatokkal feküdtek le, nem úgy, mint Bumfolt, vagy Asteria, akiket
egészen felvillanyozott a szökés tervezgetése. Dawlish visszafeküdt az ágyba, miután a
megbeszélés a végére ért, és onnantól a szavát se lehetett hallani. Harry, Ron és Hermione
sem beszéltek a továbbiakban a szökésről, csak jó éjszakát kívántak egymásnak, és aludni
tértek. Al lassan semmivé foszlott a sarokban, füstköpenye egybeolvadt az éjjeli árnyékokkal,
miután Harry elfújta a gyertyát.
Másnap ugyanolyan koromsötét égre ébredtek, mint amire elaludtak, s a napszakok
összemosódása miatt mindannyiuk időérzéke kicsit megzavarodott. Harry azon kapta magát,
hogy az ébrenlét óráiban végig ásítozik, amikor pedig aludni kellene, gyakran nem jön álom a
szemére.
- Harry! Harry! Ideje felébredni! – szólongatta Bumfolt a horkoló Ron mellett. – Nézd,
milyen szép reggelünk van!
Saját megjegyzésén nevetgélve ment kinyitni a szoba ajtaját, miközben Harry a szemeit
törölgette.
- Mi az… mi történt…? – dünnyögte kábán Hermione, aki felébredt a mozgolódásra.
Ron még mindig kitartóan horkolt.
- Harrynek említettem, hogy van itt egy jós Nurmengardban, akihez elmehetnénk – nézett
hátra a válla fölött Bumfolt, és kitárta az ajtót, majd beleszagolt a levegőbe. – Nem ártana
tudnunk valamit a jövőnkről, nem igaz?
Hermione nem rejtette véka alá véleményét, lemondóan nyögött egyet.
- Biztos benne, hogy ez jó ötlet, Mr Bumfolt? – sóhajtotta fáradtan Harry. Sokkal
szívesebben maradt volna ugyanis a szakadt, de meleg takaró alatt, mint hogy a fagyos sötét
utcát rója, ami hemzseg az őrültektől és a hárpiáktól.
- Persze, hogy jó ötlet! – felelte amaz magabiztosan. – Megmondtam, az öreg sose téved…
Á! Asteria, te is ébren vagy már?
126
 A lány nagyokat ásítva kitámolygott a szobájából.
- Ühmmigen… - motyogta.
- Asteria is velünk jön, mert kell valaki, aki beszél az öreggel – én magam nem nagyon
értem a németet – magyarázta Bumfolt.
Ron kivételével már mindenki ébren volt, mikor a kedvetlen Harry és az álmos Asteria
elindultak a jókedvűen fütyörésző Bumfolt után. A varázsló a talárja alá rejtett egy előző nap
fogott halat, amit egy rozsdás biciklikerékért cserélt el a halásszal. Hogy miért kellett a rabnak
egy biciklikerék, rejtély volt, mindenesetre Asteria osztotta Bumfolt nézeteit, miszerint remek
üzletet csináltak.
Al az utcán csatlakozott hozzájuk, s láthatóan őt is zavarta a fagyos szél, ami befújt a
talárjuk alá is, és kellemetlenül elkékültek tőle az ujjaik.
- Hová-hová? – kérdezte a fiú, Harry azonban nem tudott válaszolni neki, mert ő és két társa
közvetlenül egymás mellett haladtak.
A városban valóban több volt a hárpia, mint korábban, ahogy azt Malfoy megjósolta. A
házak fölött keringtek, szobrok tetején ültek figyelve mindenre. Harry, Bumfolt és Asteria
nem sétálhatott olyan könnyen az út közepén, mint pár napja – egyik ház sarkától a másikig
lopakodva közlekedtek. Testszagukat elnyomta ugyan a szurokfű-kivonat szemet csípő bűze,
de ha egy hárpia meglátta volna őket, ugyanúgy bajba kerülnek.
Harry azt is észrevette, hogy a falakon is jóval több arctalan áll őrségben, mint előző nap, s
páran az utcán is masíroztak, kivont pálcával. Hát Malfoy mégis igazat mondott, gondolta
Harry. Az arctalanok keresik azt a rabot, aki megátkozta a madárembert.
A hárpiákat kikerülhették, de az őrjáratozó álarcosokat nem: épp befordultak a nyugati
városrészbe tartó sugárútra, mikor eléjük toppant négy arctalan, és pálcáikat a mellkasuknak
szegezték.
- Megállni!
Asteria felsikoltott ijedtében, de az egyik arctalan meglegyintette pálcáját, mire a lány
onnantól kezdve egyetlen hang nélkül sikoltozott tovább.
- Végre valaki befogta a száját – dünnyögött közbe Al.
- Csak nyugalom… nyugalom, mi nem állunk ellen… - próbálkozott meg egy mosollyal
Bumfolt, miközben magasba tartotta mindkét kezét, de a legelöl álló arctalan képen törölte
kesztyűs kezével.
- Nem mondtam, hogy beszélhetsz – szólt ridegen a varázsló némi keleties akcentussal.
Két társa mindvégig Harryt nézte, aki rabtársai példáját követve feltartott kézzel állt, és
kitartóan bámult maga elé. Nem nézett az arctalanok csillogó maszkjára, és egyetlen mukkot
sem szólt – nem akart alapot adni nekik a kötözködésre.
- Ezek az alakok semmit se változtak – jegyezte meg a csuklyás fiú.
A pofozkodó mágus egyenként leellenőrizte őket, melynek során furcsán bizsergető, meleg
szellő futott végig Harryék ruházatán, apránként végigtapogatva elrejtett fegyverek után.
Nem történt semmi, a Bumfoltnál és Asteriánál megbújó két-két kést semmibe véve az
arctalanok leeresztették pálcáikat, és tovább álltak. A lányra szórt némító bűbájt elfelejtették
feloldani, így Asteriának csak akkorra tért vissza a hangja, mire megérkeztek úti céljukhoz.
- Itt lakik a jós, Ludo bácsi? – kérdezte rekedten, egy ház sarka mögül kilesve.
- Igen, itt – felelte Bumfolt, aki szintén leselkedett, és már indult is volna tovább, ha a
mögötte bújó Harry nem ragadja meg a karját.
A szemközti épületből, melyet figyeltek, két hárpia röppent ki hangos vijjogással. Az egyik
az ajtón, a másik a csukott ablakon keresztül, üvegcserepeket zúdítva az utca jeges kövére.
Haragos ordibálás hallatszott, s egy öregember bukkant fel az ajtóban, vadul hadonászva egy
szigonynak tűnő valamivel. A két hárpia, melyek Harry megítélése szerint kisebbek, s talán

127
fiatalabbak is voltak, mint az, amelyik előző nap rájuk támadt, szárnyra kaptak és
elmenekültek.
- Ti komolyan egy jóshoz mentek? – szólalt meg Al, olyan hangon, mint aki mindjárt
elneveti magát. A fiú, talán feledve láthatatlanságát, most is Harry mögött húzódott
fedezékbe.
Harry azonban nem foglalkozott vele, s Bumfoltra nézett, aki egy kicsit megdöbbent a
látottaktól, de továbbra is elszánt képet vágott. Mikor elegendő bátorságot szedett össze, újra
előmerészkedett a sikátorból. Harry most nem fogta vissza, csak hátrapillantott a reszkető
Asteriára, akinek az idegei már így is megviseltek voltak az arctalanokkal való találkozás
miatt.
- Gyere – fogta meg bátorításképp a kezét. A lány lelkiállapotát jelezte, hogy nem rántotta el
a karját, hagyta magát vezetni.
Átsurrantak az utcán – Al úgy siklott utánuk, mint valami szellem – majd megálltak az ajtó
előtt, amin a hárpia kimenekült. Az öregember már visszatért a házba, s az ajtót is becsukta
maga mögött, csak a fehér hóban csillogó üvegcserepek tanúskodtak az imént lejátszódott
közjátékról.
- Biztos, hogy jó ötlet ez, Ludo bácsi? – kérdezte cincogva Asteria, Hermionéra nagyon
emlékeztető aggodalmas arckifejezéssel.
A varázsló magabiztosan bólintott.
- Persze, hogy az, hisz találkoztál már Fisker úrral. Nincs mitől tartanod…
Azzal bekopogott az ajtón. Harry ismerősnek találta az öreg jós nevét, de pillanatnyilag nem
tudta hová tenni.
Nem tellett sok időbe, s csoszogás hangzott fel a szobában, majd az ajtó kitárult, és
megjelent az aggastyán.
- Guten Abend, Herr Fisker! – köszönt Bumfolt szegényes német tudásával, ám annál
szívélyesebben.
Al nem rejtette véka alá véleményét, és megvetően nyögött egyet. Az aggastyán arra a
lándzsára támaszkodott, amivel elkergette a hárpiákat. Vak volt - szemét kötés fedte, mégis
felismerte Bumfoltot a hangja alapján, s ahogy a fejét forgatta, tudta, hogy még mások is
vannak ott rajta kívül. Végül valahol Harry mellett állapodott meg a tekintete.
- Asteria, kedves, megmondanád neki, miért jöttünk? – kérte Bumfolt.
A lány beszélt pár szót az öregemberrel, aki meghallgatva kérésüket, elállt az ajtóból, és
hagyta őket belépni. Harry és a nyomában suhanó Al ment be utoljára egy, az övékéhez
nagyon hasonló ház földszinti helyiségébe.
Az öreg megszólalt, kérdezett valamit Bumfolttól, aki azonban egy kukkot sem értett az
egészből, akárcsak Harry.
- Azt kérdi, hoztál-e hozzávalókat, Ludo bácsi.
A varázsló erre előkapta talárja alól a döglött halat, és felmutatta. Orrukat nyomban
megcsapta a halszag, amit eddig a szurokfű bűze sikeresen elrejtett. A jós elégedetten
bólintott, és elindult felfelé a lépcsőn, óvatosan kapaszkodva a korlátba. Harryék mentek
utána.
- Ez kész időpazarlás… - sóhajtotta Al.
- Talán nem hiszel abban, hogy láthatjuk a jövőt? – szólalt meg halkan Harry, hogy a
többiek ne hallják, s kissé lemaradt tőlük.
- Tudod, hogy, hogy értettem, apa! – mondta a fiú. – A jósok nem képesek akkor jövendőt
mondani, amikor csak akarnak. Az csak úgy, bumm, jön és kész! Mint Trelawney
professzornál…
Ebben volt igazság, s Harry egyet is értett a fiúval. Mégsem akarta megbántani Bumfoltot,
csakis ezért egyezett bele a jóslátogatásba, holott semmi reményt nem fűzött hozzá.
128
 - Szóval te is felvetted a jóslástant, mi? – suttogta Harry, mikor felértek a lépcsőfordulóhoz.
– Csodálom, hogy „Hermione néni” nem beszélt le róla…
Al nevetett.
- Megpróbálta. És mint legtöbbször, igaza is lett – tette hozzá egy bólintással. – Már én is
leadtam a jóslástant, bár tovább bírtam az öreg szatyrot, mint ő… Igaz, ami igaz, kicsit
hiányzik is.
- Hogy-hogy? – kérdezte Harry homlokráncolva.
- Úgy értem a Roxfort…
Ekkor Bumfolt jelent meg a korlát fölött, lebámulva a lassan vánszorgó Harryre.
- Siess már édes fiam! – kiáltott le neki.
- Jövök már, Mr Bumfolt, csak a lábam… - vágta ki magát ügyesen, és hozzá
megmasszírozta régi sérülését. Mikor a varázsló feje eltűnt, Harry visszafordult Alhoz. – Mi
az, hogy hiányzik a Roxfort?
Al kicsit zavarban volt, Harry tisztán látta, mert megint olyan közel állt hozzá, hogy a
csuklya alól elősejlett fintorgó szeplős arca.
- Nem mondtam még? Én már nem járok a Roxfortba. Otthagytam a sulit…
- Mi? – hökkent meg Harry, de addigra már felértek az emeletre, és bementek a nyitott
szobába, ahol Bumfolt, Asteria és az öregember egy sokkal jobb állapotban lévő, kerek asztalt
ültek körbe.
Az asztalon vacsora maradványai voltak; úgy tűnt, a hárpiák pont evés közben zavarták meg
a vak jóst. Fisker most épp helyet csinált az asztalon, Bumfolt pedig lefektette a halat a girhes,
sült madár roncsai mellé.
- Gyere, gyere, ülj ide, Harry! – invitálta Bumfolt, és helyet szorított neki maga mellett.
- Na, lássuk ezt a komédiát – motyogta epésen Al, mikor megállt a helyet foglaló Harry
mögött.
Az öregember egy pillanatra megdermedt, töprengő arcot vágott, majd fojtatta, amit csinált.
Arrébb csúsztatta a tányérját, és kitapogatta az asztalon heverő éles kést, baljával pedig
végigsimított a hal pikkelyes testén. Asteria előadta a kívánságukat, s Harrynek ekkor
megfordult a fejében, hogy mégis mit fognak előadni a jósnak? Mondja meg, hogy sikerrel
jár-e a szökési kísérletük? Ez nyugtalanító gondolatokkal töltötte meg, s most gyorsan
megkocogtatta Bumfolt könyökét.
- Mit mond a jósnak? – suttogta.
- Azt kérdezzük tőle, hogy túléljük-e a következő hetet – válaszolta Bumfolt, majd egy
vállrándítással kísérve elmosolyodott. – Végül is ez a lényeg, nem igaz, Harry? Ha befuccsol
a tervünk, mind meghalunk…
Ez valószínűleg így volt, legalábbis, ami Bumfoltot, Asteriát és Dawlisht illeti. Abban már
nem volt olyan biztos, hogy egy sikertelen szökés esetén a Névtelen megölné őt, vagy Ront és
Hermionét. Ha ügyesen csinálja és résen lesz, a pálca biztonságban marad.
- Ehhez aztán tényleg egy vak vénemberre van szükség! – morogta Al. – Szerintem annál
könnyebben is kiderítheted, hogy életben leszel-e egy hét múlva. Csak hátra kell fordulnod.
Harry a szemit forgatta, de figyelmét már az asztalon lezajló események felé fordította. Az
öregember a késsel felvágta a hal hasát, és két ujját a sebbe csúsztatva tapogatózni kezdett.
Bumfolt szájtátva figyelte a jós ténykedését, Alt azonban annál kevésbé nyűgözte le a dolog.
- Ez fantasztikus – jegyezte meg egy cseppnyi lelkesedés nélkül. – Mindjárt a kezére húzza,
és bábszínházat játszik vele…
- Pssszt! – sziszegte neki Harry, megfeledkezve róla, hogy ki áll mögötte.
- Mi az Harry? – fordult felé Bumfolt és Asteria, az öreg jós azonban zavartalanul turkált
tovább a hal zsigerei között.

129
 Harry megrázta a fejét, és visszafordultak az asztal felé. Fisker közben apránként kihúzta a
hal belsőségeit, és most azokat morzsolgatta az ujjai között, s hozzá halkan dúdolt és
motyogott érthetetlenül. Végül abbahagyta, és felemelte a fejét. Rekedt hangon szólalt meg,
mint aki régóta nem beszélt.
- Befejezte – tolmácsolta Asteria.
Bumfolt mohó arccal hajolt előre a kizsigerelt hal fölött.
- Mit sikerült megtudnia? Látott valamit rólunk?
- Igen, mindannyian ki lesztek belezve… - dünnyögte közbe Al.
Harry ezt is eleresztette a füle mellett.
A vén jós beszélni kezdett, Asteria pedig figyelmesen hallgatta, majd lefordította társainak.
- Csak egy valamit látott: három életért három életet… - Ez után kérdezett valamit a vén
jóstól, aki megrázta a fejét. – Azt mondja, ez minden.
Bumfolt és Harry homlokráncolva összebámultak.
- Három életért három életet? Mit jelenthet ez? – tanakodott Harry.
- Nem tudom, de nem hangzik túl jól… - fogalmazta meg aggodalmait a varázsló. – Asteria,
egészen biztos vagy benne, hogy nem mondott mást?
- Biztos.
- Akkor mondd neki, hogy próbálja újra! – győzködte Bumfolt.
A lány nagyot sóhajtott, és megint beszédbe elegyedett a vénemberrel. Az csak a fejét rázta,
és kitartóan mondta a magáét, hogy semmi mást nem látott. Már a kést is eltette, és eltolta
maga elől a hal tetemét, jelezve, hogy a jóslás befejeződött.
- Nagy műsor volt… - szólalt meg Al. – Mégis mit fizetettetek ezért ennek a kóklernek?
A választ nyomban megkapta, mikor Bumfolt kelletlenül kivett a zsebéből két kőpénzt, és az
aggastyán kinyújtott tenyerébe nyomta azt. Nem volt kár érte, gondolta Harry, főleg, hogy
hamarosan itt hagyják a várost – akár élve, akár holtan – de az erre pazarolt időt már sajnálta.
- Három életért három életet… - motyogta maga elé meredve Asteria, s arcára lassan
szorongás költözött. – A Nibelungok szerelmére!
- Mi az, Asteria, drágám? – fordult felé Bumfolt, miután kifizette az öreget, és felkelt az
asztaltól.
- Semmi… - rázta a fejét a lány, és ő is felkelt.
- Harry, induljunk! Ne raboljuk tovább Fisker úr idejét – szólt a pocakos varázsló kissé
kedveszegetten, Harry azonban nem mozdult.
Az öreg, bár vak volt, mégis úgy tűnt, mintha egyenesen Harry mögé, a fekete talárba
öltözött fiúra nézne. Megszólalt, rekedt hangja fűrész módjára zengett a fülükben.
- Mit mondott? – kérdezte ezúttal Harry a lánytól, aki még mindig zaklatott volt a jóslat
miatt.
Egy pillanatig habozott, majd lefordította az öreg szavait:
- Amit keresel, nem a pajzson találod.
Harry egy darabig töprengett a mondat jelentésén, de nem látta értelmét. Miféle pajzsról
beszél az jós?
- Amit keresek? – ráncolta a homlokát. – Mit keresek?
Ekkor az öreg ismét beszélni kezdett, Asteria pedig figyelmesen hallgatta. Mikor a varázsló
elhallgatott, a lány sokáig gondolkodott szótlanul.
- Azt mondja… - mondta végül bizonytalanul – Nem igazán értem… Azt mondta, hogy ez
nem neked szólt.
Harry kalapáló szívvel meredt a vak jövendőmondóra. Érezte, hogy a csuklyás fiú
valósággal szoborrá merevedett mögötte, még füstként kavargó talárja is megdermedni
látszott.
- Hanem… azt mondja, a másiknak.
130
 - Milyen másiknak? – nézett értetlenül Bumfolt.
Asteria vállat vont.
- Nem tudom. Valaki másnak. – Ez után megint németül kezdett beszélni a varázslóhoz, aki
most először beszélgetésük során elmosolyodott.
- Azt mondja… - nyelt egyet a lány, és remegő hangon folytatta – a másik Halálmesterhez
beszélt. De… ezt nem értem. Úgy értem, én nem…
- Asteria, drágám, egy szót se többet! – torkollta le Bumfolt, tőle szokatlanul heves, sőt,
kissé riadt hangnemben. Karon ragadta a lányt, és vonszolni kezdte a lépcső felé. – Harry,
gyere! Menjünk innen!
Harry a jós arcára nézett. Az öreg még mindig mosolygott, s kitartóan meredt bekötött
szemeivel a füstköpenybe burkolózott alakra.
- Maga lát engem? – szólalt meg Al.
Bumfolt és Asteria már lefelé tartottak a lépcsőn. Harry tudta, mitől ijedtek meg. Gellert
Grindelwald nevezte magát Halálmesternek, s Bumfolt nyilván azt hitte, Fisker az ő
unokájához szól, őt nevezi Halálmesternek.
- Lát engem? – ismételte Al, előrébb lépve Harry mellé.
A jós bólintott egyet.
Alnak több se kellett; két kezét az asztalra téve, előre hajolt az öreg arcába, és hátracsapta
csuklyáját az arcából.
- Hol találom? Hol van, ha nem pajzsfeliraton? Árulja el!
- Miről beszélsz? – értetlenkedett Harry, s közben szaporán dobogó szívvel figyelte a
jelenetet.
- Hol találom? Hová rejtette Grindelwald? Tudnom kell!
Az öreg még ekkor is csak mosolygott, foghíjasan, a fiú kérdéseire válaszul azonban csak
megvonta a vállát, és a fejét csóválta.
- Ich weiss es nicht.
Al és Harry egyaránt az öreget bámulták, és mindketten ugyanúgy megdöbbentek a
hallottaktól. Eltelt egy perc is, mire újra felhangzott Bumfolt bömbölése odalentről. Harry
ekkor meghúzogatta a fiú talárjának az ujját.
- Gyere, indulnunk kell.
- Igen… - motyogta Al kissé megzavarodva.
Kábán engedelmeskedett, és mindketten otthagyták az öregembert a kibelezett hallal, és a
két kőpénzzel. Egyetlen szót sem váltottak egymással a hazaúton, s Bumfolt és Asteria is így
tettek. A varázsló, még mindig megriadva a hallottaktól, egész úton hazáig fogta a lány kezét,
és úgy vezette maga mellett, mint egy kiskutyát, miközben feje egyfolytában forgott, lesve a
sötét utcákat, sarkokat és kapualjakat.
Harry rápillantott a gondolataiba mélyedt Alra, miközben a hó ropogott a talpa alatt. Őt sem
hagyta nyugodni, amit hallott: Amit keresel, nem a pajzson találod… Harry élénken
emlékezett még legelső álmára, melyben megpillantotta a csuklyás fiút. Akkor egy csillogó,
kerek aranypajzs miatt támadta meg Draco Malfoyt – s ugyanezt a pajzsot látta később Harry
magánál Malfoynál is, a Trimágus Tusa harmadik próbája után. A pajzs Grindelwald kincses
ládájából került elő rengeteg más holmival és temérdek arannyal együtt, melynek aztán
tetemes részét fizetségképp a Névtelen szolgálatába lépő Prince testvérek kapták. Az a pajzs
megóvta Malfoy életét Marius egyik gyilkos átkától. A halálos átok úgy pattant le róla,
mintha egy közönséges gumiláb-rontás lett volna csupán.
Ha minden igaz, ez a különleges holmi jelenleg is Malfoy birtokában kell, hogy legyen, s
nála is marad, míg sok év múlva majd ahhoz a fiúhoz kerül, aki most ott suhant mellette,
lábával egyetlen nyomot sem hagyva a hóban…

131
 A pajzson írásjelek is voltak, Harry erre is emlékezett. Rúnák, amiket egy lány segített
lefordítani Al számára. S eszerint az a bizonyos írás volt az oka, hogy Al ellopta a pajzsot.
Valami információ, amit még Grindelwald hagyott hátra… Vajon mi lehetett az?
Harry megint a fiúra pillantott, de ő mintha kerülte volna a tekintetét. Nem tűnt el,
mindvégig követte őket, de látszólag a legkevesebb figyelmet sem fordította rájuk, még akkor
sem, mikor hazaértek, és elmesélték Ronnak, Hermionénak és Dawlishnak a legtömörebb
verzióját a jóstól hallott dolgoknak. A Halálmesterre és a pajzsra tett utalásokat ki is hagyták,
csupán annyit mondtak el, amit legelőször hallottak.
- Három életet három életért? – ismételte Ron, aki épp magokat szórt be az erklingek
ketrecébe. A hosszú orrú kis bestiák rávetették magukat az ételre, és pillanatok alatt befalták.
– Mit jelenthet ez?
- Hát… - szólalt meg Hermione az aggodalom legkisebb jele nélkül. – Hatan vagyunk. Ha a
jós igazat mondott, hárman kijutunk, és hárman itt ragadunk.
- Csodás! – összegezte Ron, és az utolsó ketrecbe beszórta az összes magot a tálból.
- Miért eteti őket, ha egy hét múlva úgyis mindet levágjuk? – kérdezte könyörtelenül
Dawlish, akit szintén hidegen hagyott a haljós próféciája.
Szavaira, mintha csak megértették volna, az erklingek veszett visongásba és nyüszítésbe
kezdtek. Ron és Hermione kijöttek a szobából, és rácsukták az ajtót az állatokra.
- Pont azért – válaszolta a fiú. – Megérdemlik, hogy utoljára még jól megtömjék a hasukat.
Dawlish felsőbbséges pillantást vetett rá.
- Bölcsebb lenne, Mr Weasley, ha a magokat inkább az útra tennénk félre, ahelyett, hogy
elpazaroljuk.
Ron undorodó pillantást vetett rá.
- Ha maga kölest akar enni egész úton, hát tegye – mondta lenézően.
- Talán jobb szeretne a hentesüzletből útravalót szerezni? – kérdezett vissza az auror, aki
már-már begyógyult sérülései ellenére egész nap az ágyat nyomta.
- Nem kell addig elmenni – kapcsolódott be Hermione is a vitába. – Lehet, hogy inkább
magát sütjük meg. Amilyen lusta, szépen meg is hízik az indulásig!
- Jaj, ezt hagyjátok abba! – kiáltotta Asteria, szája elé kapva a kezét, és arca is zöldes
árnyalatú volt már.
Az egész hét ilyen veszekedős hangulatban telt; a közelgő szökés mindenkinek megviselte
az idegeit, és ezt egymáson vezették le. Ron egyfolytában Dawlisht vagy Hermionét szapulta,
Harry pedig Asteriával kapott össze minden semmiségen, aki viszont mindenkit folyamatosan
mart és szidott. Egyedül Bumfolt próbálta békíteni a társaságot – nem sok sikerrel. Rajta is
meglátszottak az izgalmak, egyre kevesebbszer lehetett látni joviális mosolyát, vagy kedélyes
jókedvét, mindinkább szótlan és nyugtalan lett.
A hárpiák pedig egyre csak szaporodtak a városban. Úgy tűnt, Malfoy jóslata beválik, és a
madáremberek bosszút akarnak majd állni megátkozott társukért. Az arctalanok pedig
folytatták a járőrözést a városban, nem adták fel a varázspálca felkutatására tett céljaikat, s
Hermione szerint csak idő kérdése, hogy mikor fordul feléjük a Névtelen figyelme.
- Gondolj csak bele – mondta egy ízben ajtózárás közben. – A Névtelen idáig is csak ránk
figyelt. Emellett gyanakszik egy árulóra is. Mennyi időnk lehet, amíg pincétől a padlásig
átforgatja ezt a házat?
- Na és akkor mi van? – vonta meg a vállát Harry. – Kit érdekel, ha házkutatást tart? Nincs
rejtegetni valónk.
- Már az is épp elég baj, ha megtudja, hogy itt lakunk együtt három másik emberrel, akik
közül kettőt régóta ismerünk.
Ron még egy utolsót lökött az ajtót eltorlaszoló íróasztalon, és összecsapta két tenyerét.
- Miért lenne az baj, Hermione? – kérdezte nemtörődöm módon.
132
 - Azért – sziszegte halkan a lány – mert őket nyugodtan felhasználhatja! Kínozhatja és
megölheti őket, hogy Harryt zsarolja!
Harry és Ron azonban már nem voltak ilyen borúlátók.
- Ez már teljesen mindegy, Hermione – nyugtatgatta Harry. – Holnapután odaállok a
Névtelen elé, és többet nem kell amiatt aggódnunk, hogy kivel fog zsarolni.
A két fiú elindult vissza a szobájukba, de megálltak, mikor észrevették, hogy Hermione
hátra maradt.
- Mi az?
- Nagyon nem tetszik nekem ez az egész… - sóhajtotta Hermione. – Főleg nem az, hogy az
egész egy gyilkosságra épül.
- Harry megmondta, hogy nem fogja megölni! – szúrta közbe Ron.
A lányt azonban ez sem nyugtatta meg.
- Hát épp ez az! – mondta aggódó arccal. – Hogy fogjuk lerázni az üldözőinket, ha ő életben
marad?
- Most meg azt akarod, hogy megölje? – hüledezett Ron széttárt karokkal. – Eddig azért
siránkoztál, hogy Harry ne öljön meg senkit!
A lány idegesen beharapta az alsó ajkát, és nem mondott erre semmit. Harry tudta, miért
nem hagyja nyugodni a lányt ez a gondolat, mert ő maga is sokat töprengett rajta.
- Figyelj… - szólt hozzá megnyugtató hangon. – Nem fogom megölni a Névtelent, de
gondoskodom róla, hogy ne üldözzön minket. Ha beválik a terv, és Malfoy tud segíteni,
elintézem. Kitörlöm minden emlékét rólunk, a Halál ereklyéiről, a kék bőrű emberről,
mindent… - majd Ronhoz fordulva hozzátette: - Mint Lockhartnál. Csak így mehetünk
biztosra. És Malfoy is biztonságban lesz tőle.
Ezzel látszólag sikerült megnyugtatnia barátait, de a szökés előtti éjszaka senki sem tudott
aludni. Mindenki a másnapi megpróbáltatásra gondolt, és arra, hogy mi vár rájuk a falakon
kívül. Emellett Asteria és Harry számára további nyugtalanító körülményként szolgált az
öregember jóslata, mi szerint hárman ott maradnak.
Az utolsó nap Dawlish és Bumfolt sorban végeztek az erklingekkel, és egy zsákba
gyűjtötték a négy tetemet. A zsák száját a Ron vérével átitatott gézzel kötözték össze, majd
Hermione és Asteria kivitték a déli kapuhoz, hogy elrejtsék csalétkül a néhány óra múlva
átváltozó vérfarkasoknak. Mire visszaértek, már közeledett a holdtölte, és Harrynek indulnia
kellett, hogy még a vérfarkasok megvadulása előtt odaérjen a városházára. A hat fogoly a
nagyszobában gyűlt össze az asztalon pislákoló gyertya lángjánál. Hermione tanácsára még
egyszer átismételték, hogy mi a dolguk, majd bekenték a nyakukat és a csuklójukat a
szurokfű-kivonattal, s ezzel el is fogyott a félretett varázsszer.
- Jól van… - szuszogott idegesen Asteria. – Innentől nincs visszaút.
Mindenki bólogatott, még Dawlish is.
- Sikerülni fog – próbálkozott meg egy bátorítással Ron, de semmit sem ért el vele.
Harry két barátját nézte, és szeretett volna mondani valamit, de rájött, hogy semmi értelme
nem lenne tovább szaporítania a szót, ezért csendben maradt. Hermione, aki már reggel óta a
sírás küszöbén állt, most rávetette magát Harryre, és szoros ölelésbe zárta.
- Jól van… jól van… - motyogta Harry a félelemtől reszkető lány hátát ütögetve. – Nem lesz
semmi baj. Bízhattok bennem…
- Bí-bízunk benned, Harry… csa-csak M…
- Nem lesz semmi baj! – ismételte kicsit hangosabban Harry, nehogy elszólja magát a lány.
Hermione észbe kapott, és összeszorította a száját. Még egyszer jól megszorongatta barátját,
aztán hátrébb húzódott. Harry és Ron kezet fogtak, majd Ron odahúzta Harryt, és ő is futólag
megölelte.
- Sok szerencsét!
133
 - Nektek is…
- Sok szerencsét Harry! – nyújtotta a kezét Bumfolt.
Dawlish csak biccentett egyet, Asteria pedig gyengéden megölelte.
Harry már az éjszakai utcát rótta, mikor csatlakozott hozzá Al. A fiú sötétből előbukkanó
alakjára Harry egy pillanatra megdermedt, mert megint azt hitte, hogy dementort lát.
- Eljött a nagy pillanat, igaz? – mosolygott bíztatóan Harryre, s csuklyáját is levette.
- Igen, el… - válaszolta Harry.
Még mindig úgy érezte, hogy a félelemtől a torkában dobog a szíve. Csodálkozott is magán,
hogy annyi megélt szörnyűség után még érzi a félelmet, s ez különös módon megnyugtatta.
Amíg érzi a félelmet, addig nem kell a saját lelkéért aggódnia. Többek közt ezért is zárkózott
el teljesen a gyilkosságtól, s már csak arra volt kíváncsi, hogyan reagál majd minderre
Malfoy, ha egyáltalán eljutnak odáig, hogy lefegyverzik a Névtelent. Ez most valahogy sokkal
lehetetlenebbnek tűnt, mint pár nappal ezelőtt, talán mert Harry minden egyes lépéssel
közelebb jutott a fekete toronyhoz, ahol az ellenség várt rá…
- Nyugtalannak tűnsz – jegyezte meg Al szakértői hangon.
- Csodálkozol? – kérdezett vissza Harry, és megnedvesítette kiszáradt ajkait.
Al nevetett.
- Nem igazán. A párbajozás sosem volt az erősséged, apa. De ne félj, Draco bácsiban
megbízhatsz.
Harry nagyot sóhajtott, s hallotta a tüdejéből remegve távozó levegőt. Ekkor vette észre,
hogy a keze is remeg.
- Néhány hónapja ezen a megjegyzésen még meglepődtem volna.
Alig fél óra alatt elérték a városházát. A magas, fekete, toronyszerű épület ott magasodott a
város középpontját jelölő tér közepén. Egyetlen arctalan sem őrizte az ajtót, így Harry és Al
zavartalanul felmehettek a lépcsőn a nagy bejárathoz.
- Gyerünk, kopogj be! – bíztatta Al. Lerítt róla, hogy izgatottan várja a fejleményeket.
Harry fél szemmel rásandított, miközben hármat koppantott a nehéz kopogtatóval.
- Azt hittem, nem szólhatsz bele.
Al gyorsan feltette a kezét, mintha megadná magát.
- Bocsánat, bocsánat! – majd úgy tett, mintha összezipzárazná a száját.
Az ajtó nehéz, súrlódó hangot hallatva kinyílt, és három arctalan termett Harry előtt, a
fejének szegezve pálcáikat.
- Mit akarsz, Potter? – kérdezte az egyik, felismerve őt. Recsegő akcentussal beszélt.
Harry kicsit csalódott volt, abban bízott, Malfoy várni fogja majd.
- A Névtelenhez jöttem – mondta olyan hangos, határozott hangon, ami csak tellett tőle, bár
a magabiztosnak szánt összhatáson némileg rontott, hogy fázósan remegett.
- Nocsak! – szólt meglepődve a varázsló, és jót nevetett Harryn. – Fáradjon beljebb az
uraság!
Azzal elállt az útjából, s így tett két másik társa is, akik azonban végig rá szegezték
pálcáikat. Amint belépett, máris jött az ismerős suhogó érzés, ahogy átvizsgálták fegyverek
után kutatva.
- Kövess! – adta ki a parancsot az arctalan és elindult felfelé a fekete márványlépcsőn.
Harry engedelmeskedett, Al pedig utána suhant, de nem hagyta ki az alkalmat, hogy
beintsen az ajtó zárásával foglalatoskodó álarcosoknak. Mielőtt bezárult volna az ajtó, még
felhangzottak odakint az első farkasüvöltések. Harry nagyot nyelt, de most nem a rá váró
párbaj miatt.
A második emeleten aztán Draco Malfoy sietett eléjük, álarca nélkül, egyszerű, kényelmes
talárban. Nyilván nem volt őrszolgálatban – futott át Harry agyán.
- Innen átveszem őt – szólt az arctalanhoz Malfoy.
134
 A varázsló nem ellenkezett, csak bólintott, és visszafordult a lépcsőn. Harry meglepetten
figyelte a jelenetet.
- Engedelmeskednie kell nekem – mondta halkan Malfoy, Harry arcát látva.
Al vigyorogva sétált el a volt mardekáros fiú mellett, előre ment a lépcsőn, látszólag jól
ismerve a terepet.
Mielőtt felmentek volna a lépcsőn, Harry szeme megakadt a különös berendezésű emeleten.
A középen elhelyezett dobozszerű szoba, mely már legutóbbi ittjártakor is magára vonta a
figyelmét, most nyitva volt. A városháza egységes, fekete, „nurmengardi” stílusától nagyon
elütő, barokkos, csillogó-villogó szépen berendezett szobabelsőt látott, kényelmes
karosszékekkel, lábzsámolyokkal, szekrényekkel, s szinte mindent kis ékkövek díszítettek.
Harry azonban nem bámulhatta sokáig, mert Malfoy nem lassított, és neki követnie kellett.
Már felértek az ötödik emeltre, a Névtelen szobájához vezető folyosóra, mikor Malfoy
megállt, és kicsit pöccintett pálcájával.
- Disaudio! – suttogta, majd Harryhez fordult. – Felkészültél?
- A kérdés az, hogy te felkészültél-e? – kérdezett vissza Harry. – Mert a segítséged nélkül a
tervnek lőttek!
- Ne aggódj, a rám eső részt már teljesítettem – válaszolta a fiú, de Harry tudta, hogy ideges.
Hogy miből tudta ezt, abban már nem volt biztos – talán a kissé kigúvadó szemeiből, vagy a
mindig sápadt arcán játszó rózsaszín foltokból.
- Mit csináltál? – faggatta Harry.
- Reflexlassító bájitalt kevertem az ebédjébe. Szerencsére bejárásom van hozzá,
észrevétlenül megtehettem.
Harry alig akart hinni a fülének.
- Ezt komolyan mondod? – fortyant föl a dühtől. – Ennyi az egész? És mi szükség van rám,
ha nyugodtan meg tudod mérgezni?
- Nem tudom megmérgezni, te idióta! – vágott vissza suttogva Malfoy. – Mindig
megkóstoltatja az ételt és az italt egy házimanóval. Csak olyan bájitalt használhattam, aminek
nem veszi észre a hatását. Így is kockázatos volt…
- És ez szerinted elég lesz?!
Harry most úgy érezte, inkább rögtön visszafordulna és letenne az egész szökési tervről.
Egyetlen reflex-lassító bájitaltól hogyan fogja legyőzni a Névtelent?
- Tudtommal te voltál a legjobb fogó a Roxfortban, vagy nem ezzel fényeztek mindig,
Potter? – fintorgott Malfoy. – Most gyorsabbnak kell lenned nála.
- Kábé két éve nem üldöztem a cikeszt. Kicsit berozsdásodtak a reflexeim! És ez különben
sem kviddics, ez egy átkozott élet-halál párbaj!
Legnagyobb megdöbbenésére Malfoy csak megvonta a vállát.
- Ezen korábban kellett volna gondolkoznod. Most pedig indulj!
Harry nem vitatkozhatott tovább, mert Malfoy se szó, se beszéd, megszüntette a Disaudio
bűbáj hatását, és hátba lökte őt, mint egy foglyot. Harry kénytelen kelletlen engedelmeskedett,
és elindult az ajtó felé.
Most még vadabbul dübörgött a vér az ereiben. Elhaladt a trapéz alakú ablakok előtt, amiken
kitekintve láthatta volna a horizonton ragyogó teliholdat, Harry azonban csak a folyosó végét
lezáró díszes ajtót látta maga előtt. Elment az izgatottan várakozó Al mellett, s végig a hátán
érezte volt évfolyamtársa tekintetét. Innen már tényleg nem volt visszaút.
Megérkeztek az ajtóhoz, s ekkor Malfoy előre lépett, és bekopogott rajta.
- Szabad – szólt ki egy női hang.
Malfoy intésére az ajtó kinyílt, és Harry beléphetett a Névtelen szobájába. A fekete mágus
az íróasztala előtt állt. Szépen szabott, vérvörös talárja változatlan volt, de ezúttal más arcát
öltötte magára. Platinaszőke, középkorú nő nézett Harryre nagy, barna szemekkel.
135
 - Potter – biccentett neki a mágus a meglepődés legkisebb jele nélkül.
Harry nem fecsérelte az időt a köszönésre. Malfoy gyorsan becsukta mögötte az ajtót, Al
azonban a falon átsuhanva megállt úgy, hogy mindkét jelenlévőre jó rálátása legyen.
A falon függő Grindelwald-portré is ébren volt, és mereven figyelte az eseményeket.
- Minek köszönhetem látogatásodat? – kérdezte a Névtelen.
- Azért jöttem – válaszolta Harry, és kicsit meg kellett köszörülnie a torkát. – Azért jöttem,
hogy megtegyem, amit akar. Párbajozni jöttem. Ha veszítek, magáé lesz a pálcám, és mi… én,
Ron és Hermione szabadon távozhatunk.
A Névtelen elmosolyodott, mint akit nem ér váratlanul Harry döntése. Hátat fordított neki és
megkerülte íróasztalát, majd kihúzott belőle egy fiókot.
- Na és a többi barátod? – kérdezte, felnézve.
Harry hallgatott. Riadtan pillantott el az arcáról, hogy megnehezítse valamelyest a
legilimenciát.
- Az a Bumfolt, vagy ki… Meg Asteria Grindelwald, na meg John Dawlish, az auror. Úgy
tudom, velük együtt laktok. Őket nem akarod magaddal vinni?
Harry még mindig nem mert megmoccanni, nem tudván, mi fog akkor történni. Honnan tud
a Névtelen Bumfoltékról?
A nő csilingelve felnevetett, nevetése azonban valahogy más volt, mint korábban, bár Harry
nem tudta, hogy ez az új külső és hang miatt van, vagy valami más lehet az oka. A Névtelen
kivette Harry régi főnixpálcáját az íróasztal fiókjából, és odasétált vele vendége elé.
Al tágra nyílt szemekkel figyelte, mi történik.
- Párbajozzunk! – mosolygott a Névtelen, és Harry felé nyújtotta pálcáját.
Harry elvette azt. A varázspálca megbizsergett, ahogy hosszú idő után újra gazdája kezébe
simult, s hegyéből arany és piros szikrák pattantak ki.
A Névtelen elhátrált tőle, s közben előhúzta pálcáját vörös talárja zsebéből. Arcán mohó
kifejezés ült, mint egy vadállatnak, aki már érzi, hogy közel a prédája.
Harry elméje üres volt, nem érzett semmit, nem gondolt semmire, csak a kezében tartott
fegyverre. Egyek voltak, egy teljes egész, varázsló és pálca, akik már sok mindent éltek meg
együtt.
A Névtelen vállát nézte, hogy mikor mozdul, a mellkasát, hogy mikor vesz levegőt, és
megpróbált ráhangolódni – akkor lélegzett, mikor ő, együtt dobbant még a szívük is.
Egyszerre mozdultak meg, s egyszerre kiáltották el a varázsigét, dacára a bájitalnak, melyet
Malfoy állítólag a Névtelen ebédjébe kevert. A két pálcából pontosan egyszerre csapott ki a
két átok, a két karmazsinszínű fénysugár.
- Capitulatus!

136
 - Tizenegyedik fejezet -

Túl a falakon
A két átok nem ütközött össze, egymás mellett suhantak el, vakító vörös fénybe borítva a
szobát. A Névtelen varázslata mellément, és hatalmas reccsenő hangot hallatva az ajtónak
csapódott, ami mögött Malfoy várakozott.
Harry átka a mellkasán találta el a feketemágust, aki a varázslat erejétől hátraesett az
íróasztalának, majdnem feldöntve azt; pálcája kiröppent a kezéből, és pörögve átrepült a
szobán, végül begurult az egyik szekrény alá.
Al, a párbaj egyetlen nézője megint tapsolt, csak úgy, mint mikor Harry odadobta a pálcáját
Malfoynak, kijátszva ezzel a Névtelent az utolsó pillanatban.
- Ez szép volt! – kurjantotta elismerően.
Harry zihálva nézett maga elé, alig tudta elhinni, amit látott. Váratlan győzelme olyan
meglepődéssel ért fel, hogy egy pillanatra teljesen lebénult a megrökönyödéstől. Aztán a
Névtelen mocorgása, és fájdalmas nyögése észhez térítette: gyorsan elkábította ellenfelét, és
egyúttal szoros köteleket varázsolt a testére. Az ajtó ebben a pillanatban kivágódott, és Draco
Malfoy rontott be rajta, kivont pálcával. Ő is ugyanúgy zihált, mint Harry, és tátott szájjal
nézett a párbaj eredményére. Egymás mellett álltak meg, mindketten a legyőzött feketemágust
bámulva, mintha valami csodát látnának.
- Sikerült! Ez… ez hihetetlen! Sikerült! – kiáltott fel a szőke fiú. – Megcsináltad!
Harry, aki nem tudott együtt örülni vele, csak a fejét rázta. Itt valami nagyon nem volt
rendjén…
- Nem…
Malfoyt azonban nem lehetett egykönnyen lenyugtatni.
- Potter, alig hiszem el, hogy ezt mondom, de ezt jobban csináltad, mint vártam! – Még
mindig hullámzó mellkassal nézett Harryre. Tartott egy rövid szünetet, mielőtt kimondta
volna: – De most végezned kell vele.
Harry számított rá, hogy ezt fogja mondani, hiszen tudta, hogy miben állapodtak meg.
Csakhogy ami történt, az ellentmondott mindennek, amire számított.
- Ez nem ő – jelentette ki határozottan.
Malfoy arcáról lassan lehervadt a diadalittas vigyor.
- Mit mondtál?
- Ez nem a Névtelen – ismételte Harry.
Megint mindketten az összekötözött nőre néztek, aki ájultan feküdt az íróasztal előtt.
- Miket beszélsz? Már hogyne volna az! – csattant fel Malfoy türelmét vesztve.
Harry megrázta a fejét és nagyot sóhajtott. Eközben Al odament az elkábított varázslóhoz, és
csuklyája alól lenézett rá. Harry halk nevetést hallott felőle.
- Átvert minket – közölte Harry Malfoyjal az igazságot. Tudta, a zsigereiben érezte, hogy
igaza van megint.
Malfoy azonban túl rémült és túl izgatott volt ahhoz, hogy meg tudja értetni magát vele. Egy
másodperc alatt elvörösödött az arca, és vészjósló pillantást vetett a másikra.
- Potter, ne játszadozz velem! – figyelmeztette, felemelt pálcájával nyomatékosítva a szavait.
- Nem játszadozok, ez nem ő volt! – ordította Harry magából kikelve. – Ez biztos csak az
egyik embere, egy arctalan lehetett!
- Mégis honnan veszed ezt? – acsarogta Malfoy is.
- Onnan, hogy az ő átka mellé ment! – vágta rá Harry. – Nem érezted a dörrenést az ajtón?

137
 Malfoy hallgatott, és kicsit eltátotta a száját. Mondani akart valamit, de nem jött ki hang a
torkán. Al ellépett a megkötözött testtől, és a nyitva felejtett ajtóhoz sétált.
- Figyelj… - szólt Harry, próbálva lenyugtatni magát, bár tudta, hogy ha igaza van, az idejük
fogytán, mert épp most sétáltak bele egy jól felépített csapdába. – Te reflexlassító bájitalt
adtál be neki, igaz?
Megvárta, amíg Malfoy bólint – ez kissé késve érkezett, mert a fiú verejtékező homlokkal
fürkészte hol Harry arcát, hol a mozdulatlan nőt – aztán folytatta.
- Ugyanolyan gyors volt, mint máskor! Csak épp teljesen rosszul célzott, vagy fél méterrel
elvétett engem! Érted már, mit jelent ez?!
Az arcán átsuhanó felismerés tudatta Harryvel, hogy megértette. Az ellenfele – akárki is volt
az – le sem akarta fegyverezni őt. Az egész párbaj egy színjáték volt, és a Névtelen valahol
egészen másutt lehet e pillanatban. Talán épp lesben áll, várva, hogy mikor lépnek ki
gyanútlanul a szobából.
A folyosó felől felhangzó zajok azonban teljesen másra utaltak; Harry és Malfoy nagy
rémületére futó léptek és kiáltás jött feléjük egyenesen a lépcsők irányából, s Al szavai
igazolták félelmüket:
- Nem akarok beleszólni, de jó lenne becsukni az ajtót…
Harry úgy is tett. Odarohant az ajtóhoz, becsapta, és egy erős bűbájjal lepáncélozta azt, majd
következő pálcaintésével eléje röptetett egy nehéz szekrényt. Grindelwald portréja, ami pont
az áttelepített szekrény fölött lógott, a fejét csóválta.
Harry megfordult, és látta, hogy Malfoy még mindig az ájult nőt nézi, látszólag
megkövülten a félelemtől.
- Malfoy! – szólt rá Harry, hogy észhez térítse.
A fiú összerezzent ijedtében.
- Mi van, ha tévedsz? – nézett rá halálsápadt arccal. – Mi van, ha ez a Névtelen, és
elszalasztjuk az alkalmat?
- Nem ő az! – felelte Harry és elszaladt mellette, hátra az iroda másik felébe, ahol szintén
egy ajtó nyílt. Előreszegezett pálcával feltépte, és körbekémlelt. Egy hálószoba volt, rendkívül
díszes ággyal, melyen szintén a vörös és fekete színek domináltak. Nagy ablakán bevilágított
a telihold fehér fénye.
- De ha tévedsz… - hallatszott Malfoy motyogása, mire Harry visszatért az irodába. A fiú a
szemébe nézett. – Meg kell ölnöd.
- Mondtam, hogy nem ő az! – csattant fel Harry.
Az arctalanok dörömbölni kezdtek az ajtón. Páran kiabáltak idegen nyelven, de Harry
felismert közte néhány „Úrnőm!”-kiáltást is.
- Ha nem ő a Névtelen, akkor áruld el nekem: miért vannak megőrülve az emberei? – tette
fel a kérdést Malfoy.
- Talán mert ez is a színjáték része – mondta Harry, de valójában csak találgatott. – Még azt
hiszik, hogy bevettük.
Megint átrohant a szobán, próbált kitalálni valamiféle menekülési tervet, ami nem egyenlő
az öngyilkossággal. Megfordult a fejében, hogy lemásszanak az épület oldalán a hálószobai
ablakot használva, de egyelőre nem talált hozzá kötelet. Sorra nyitogatta a szekrényeket, és
magában fohászkodott, hogy találjon valami használható eszközt.
- Ha tévedsz, az életemmel játszol! – győzködte tovább Malfoy, látszólag oda se figyelve,
hogy az ajtót átkok és bűbájok bombázzák.
- Nem ölök meg akárkit! – vágta rá Harry, az egyik szekrényből előhalászott zsákkal az
egyik, és egy aranyszínű mikroszkóppal a másik kezében. – Öld meg te, ha annyira akarod…

138
 Azzal ledobta szerzeményeit, és hozzálátott, hogy egy újabb varázslattal erősítse meg az
ajtót. Mivel semmi efféle nem jutott eszébe, előkaparta régi átváltoztatástan ismereteit, és az
ajtót eltorlaszoló szekrényt egy nehéz sziklatömbbé változtatta.
Mikor újra volt évfolyamtársára nézett, azt látta, hogy Malfoy fegyvert szegez az ájult nőre,
és pálcája hegyén pici zöld fény gyullad bizonytalanul pislákolva.
Harry elfordult tőle, és folytatta a szekrények átkutatását. Bízott benne, hogy a sziklatömbbé
változtatott szekrénnyel sikerül egy darabig feltartania az üldözőket.
- Mi a terved? – kérdezte Al, aki odasuhant mellé, és árgus szemekkel figyelte ténykedését.
- Terv? – kérdezett vissza Harry halkan. – Terv az nincs…
A legnagyobb szekrényt akarta kinyitni, de az ajtaja nem nyílt. Harry feszegette, de nem
használt, végül nem próbálkozott tovább kézzel, és rászegezte pálcáját a zárra.
- Alohomora! – mondta ki a varázsigét, és ekkor megint furcsa dolog történt: a szekrényajtó
hatalmasat roppant, mintha eltört volna, majd a zár füstölögve kipattant, az ajtó pedig magától
kitárult. Az első ereklye varázsereje könnyedén áttörte a szekrényt védő bűbájokat.
- Ejha… - szólt egyszerre Harry és Al a pálcára nézve.
Harry farzsebébe dugta a pálcát és felpillantott a vitrinre. A polcok telis tele voltak a
Névtelen összegyűjtött emlékeivel, mind felcímkézve a dátumokkal, nevek szerinti
sorrendben. Olyan sok volt belőlük, hogy Harrynek hátrébb kellett lépnie, hogy az egész sort
belássa.
- Potter…
Harry megfordult a hangra. Malfoy leeresztett pálcával állt a nő mellett, arcán ugyanazzal a
kétségbeesett kifejezéssel, mint amikor pálcát fogott Dumbledore-ra. Úgy tűnt, kissé remegett
is a keze, ahogy ellépett a megkötözött testtől, mely még mindig halkan lélegzett.
- Mit akarsz tenni? – kérdezte tőle, s próbált nyugalmat erőltetni magára.
Harry összenézett Allal, de a fiú megint felvette csuklyáját.
- Véghezvisszük az eredeti tervet – közölte. – Megszökünk Nurmengardból.
Malfoy sápadtan bólintott.
- Az apád és az anyád? – jutott eszébe Harrynek hirtelen. – Ők hol vannak?
- Már korábban elküldtem őket innen. Egy távoli rokonunkhoz költöztek Brazíliába. Nem
lesz bajuk… - tette hozzá a fiú, majd megállt Harry mellett, miután hátranézett az ajtóra, amit
kitartóan ostromoltak az arctalanok, és úgy tűnt, egyre durvább átkokat vetnek be, hogy
ellökjék a torlaszt.
- Nincs sok időnk – közölte Harry, és felkapta a korábban elejtett zsákot, majd Malfoy
kezébe nyomta azt. – Gyere, segíts!
Malfoy értetlenül bámult rá.
- Mit csinálsz?
Harry fejében közben megszületett az ötlet, hogy hogyan fordíthatnák a hasznukra a
kialakult helyzetet. Ha sikerül megszökniük a városból, nem fognak üres kézzel távozni.
- Le akarod győzni a Névtelent? – kérdezett vissza. – Akkor ez a legjobb módja!
Pakolni kezdte az üvegfiolákat a zsákba, válogatás nélkül, két kézzel szórva bele mindet. Az
üvegek kocogtak és csörögtek, de nem törtek össze – úgy tűnt, valamiféle varázslat védi őket.
- Kicsi lesz a zsák – jegyezte meg Malfoy a polcokra pillantva.
- Nagyítsd meg – adta utasításba Harry. – Azzal a tér-izé bűbájjal…
Malfoy horkantott egyet, majd rögtön utána ijedten hátrafordult, mert az ajtó mintha
kirobbant volna a helyéről. Úgy is történt – most már csak a súlyos szikla zárta el az
arctalanok útját.
- Tér-tágító bűbáj – javította ki Malfoy, és pálcáját lengetve varázsolni kezdett…
Mire az összes emlék-fiolát a megnagyobbított zsákba pakolták, a sziklatömb már középen
megrepedt, és az arctalanok azon fáradoztak, hogy porrá zúzzák a torlaszt átkaikkal.
139
 - Ideje lenne távozni – szólt Al, mikor Harryék elkészültek.
Mindhárman átrohantak a Névtelen hálószobájába, és Harry egy pálcaintéssel letépte a
baldahimos ágyról a vörös drapériát, majd egy egyszerű átváltoztató bűbájjal hosszú, piros
kötelet varázsolt belőle. Újabb intésére a nagy üvegablak felrobbant, üvegcserepeket zúdítva a
harminc méteres mélységbe.
- Gyerünk! - szólt Harry, és hátára vetve a zsákot, feltornázta magát az ablakpárkányra.
Malfoy varázslattal megerősítette a kötelet, majd hozzárögzítette a szoba masszív falához.
Harry mászott elöl, őt követte a volt mardekáros, Al pedig füstté vált fekete talárjával együtt.
A jeges szél felerősödött azóta, hogy Harry belépett a városházára, és egy vad hóvihar
rémképét vetítette előre. Kövér hópelyhek kavarogtak az arcuk körül, és erősen kellett
tartaniuk magukat, ha nem akartak leesni. Lábukkal támasztották magukat, és haladtak lefelé,
egyik kezüket a másik után csúsztatva, megfontolva minden egyes mozdulatot.
Harry közben azon is gondolkozni kezdett, mihez fognak kezdeni a vérfarkasokkal, akik
egész biztosan megérzik majd a szagukat, hiszen a városháza Greyback volt alattvalóinak
közvetlen szomszédságában volt.
- Potter! – hallatszott Malfoy üvöltése a szélben. – Mássz gyorsabban!
Harry fogcsikorgatva felnézett – és rögtön meglátta, miért sürgette Malfoy. Az arctalanok
bejutottak a hálószobába, és most hárman közülük a kirobbantott ablakon hajoltak kifelé,
felfedezve a falmászókat.
- A francba! – szitkozódott Harry, s ahelyett, hogy megfogadta volna Malfoy tanácsát,
megállt, jól megtámasztotta magát, és egyik kezével előhúzta pálcáját a farzsebéből.
Malfoy sem tétovázott, valamit előkotort a talárja rejtekéből – valamit, ami egy pici,
aranyszínű korongnak tűnt.
- Baziteo! – mondta ki a varázsigét, szájában tartott pálcával, és a kis korong rögtön kitágult,
felvéve egy csillogó pajzs formáját.
- Mit művelsz? – bömbölte Malfoy, mikor kivette a pálcát a szájából, és maga előtt
lebegtette a pajzsot. Az átkok záporozni kezdtek feléjük.
Harry nem válaszolt, helyette megpöccintette pálcáját.
- Diffindo!
A kötél elszakadt, és ők zuhanni kezdtek. Malfoy ordított, a pajzs pörögve zuhant utána,
Harry azonban maga mögé intett, ahogy háttal lefelé esett, s újabb varázsigét kiáltott:
- Protego Maxima!
Harry egy láthatatlan erőtérre esett, mely még a becsapódás előtt megfogta, alig egy méterrel
a talaj fölött. Gyorsan az utána zuhanó Malfoyra szegezte pálcáját, és elkiáltotta magát:
- Vingardium Leviosa!
Malfoy megállt a levegőben, Harry pedig megszüntette a pajzsbűbájt, és letette maga mellé a
kimerülten lihegő Malfoyt. Az aranypajzs hatalmasat döndülve csapódott be mellettük, akár
egy templomtoronyból lezuhanó harang.
- Potter… - nyögte levegő után kapkodva Malfoy, miközben felvette a kerek varázseszközt.
– Soha… többé… ne csinálj… ilyet!
- Jól van, most tünés! – ragadta karon Harry, és kikerülve a felülről záporozó átkokat, futni
kezdtek a torony töve mentén, megkerülve az épületet. Egy-két átok biztosan eltalálta volna
őket, ha Malfoy aranypajzsa nem védi ki őket – a varázslatok azonban sorban pattantak le
róla, Malfoy és Harry pedig védve voltak.
Úgy rohantak, ahogy csak a lábuk bírta; Malfoy, aki jobb kondícióban volt és nehéz zsák
sem lógott a hátán, le is hagyta Harryt, de folyamatosan kiabált neki:
- Gyorsabban! El kell érnünk a kaput, mielőtt riadót fújnak!
Alig mondta ki, és máris megszólalt a hangos kürtszó a városban, ugyanaz, ami a dementor
behatolásakor is jelzett az őröknek.
140
 - Most aztán baj van! – ordította Malfoy, és Harry kénytelen volt egyet érteni vele. Ha
riadóztatják az egész őrséget, nekik végük van…
Már az északi kapuhoz vezető sugárúton haladtak, mikor a vérfarkasok vonyítása is utolérte
őket. A bestiák csaholó hangja minden arctalannál jobban űzte őket, és Harry ösztöne azt
súgta, hogy próbáljanak meg elrejtőzni, elbújni, de tudta, hogy akkor sosem érnének oda
időben a többiekhez, akik a kapunál vártak rájuk. Az út közepén haladtak, mert nem mertek a
házak közt kígyózó sötét sikátorok előtt elhaladni, ahol akármelyik pillanatban rájuk vethette
volna magát egy vérfarkas vagy egy hárpia.
Ahogy egyre közeledtek céljukhoz, úgy közeledett az úthoz a rájuk záruló városfal, s félő
volt, hogy a tetején járőröző arctalanok kiszúrják őket.
- Mindjárt… odaérünk – szólt kifulladva Harry, miközben próbálta tartani az iramot
Malfoyjal. Lábában újra fájni kezdett a hárpia ejtette seb, és a tüdeje is szúrni kezdett, mintha
kést döftek volna a bordái közé. Mégis tudta, hogy nem állhat meg, futnia kell tovább,
ameddig csak bírja.
Nagy sokára feltűnt előttük az északi kapu masszív tömege, Harry és Malfoy ekkor
lassítottak tempójukon. Előzőleg megbeszélték, hogy melyik elhagyatott romos házban
fognak találkozni Ronnal, Hermionéval és három másik társukkal, s Harry most ehhez vezette
Malfoyt.
- Ez lesz az – szólt Harry, felismerve az épületet, s ekkor gyorsan behúzta Malfoyt az egyik
nagy szobor árnyékába, hogy a falakon világító pálcával járőröző arctalanok ne vegyék észre
őket.
- A vérfarkasok mindjárt ideérnek – kommentálta Malfoy a szüntelen éhes vonyítást.
- Tudom – sziszegte Harry, a kellő alkalomra várva, hogy mikor lépjenek elő az árnyékból.
Az őrök mind a város felé fordultak, az utcákat pásztázták át, fényes szikrákat lőttek be a
házak közé, hogy megvilágítsák a sötét sikátorokat. Harry és Malfoy egyelőre biztonságban
voltak a szobor takarásában, de oldalról, a kapu felől így is bármikor megpillanthatta őket egy
szemfüles arctalan.
- Jól van, menjünk be a házba… - suttogta Harry.
- És aztán? – nézett rá Malfoy, várva a folytatást.
- A többit majd kitaláljuk.
Malfoy nem volt elragadtatva a hallottaktól, de Harry nem adott neki lehetőséget, hogy
kifejtse véleményét, inkább gyorsan kinyitotta az ajtót, és besurrantak a sötét földszinti
helyiségbe.
A ház romosabb volt, mint az, amelyikben ők szálltak meg, a parketta több helyen fel volt
feszegetve, a lépcső félig leszakadt, és a falak csupaszon álltak, de legalább egészben volt.
Harryt roppantul emlékeztette arra a házra, ahol Malfoyjal is megtervezték a szökést. Úgy
tűnt, Nurmengard építészei híján voltak a változatos képzelőerőnek.
- Árulj el nekem valamit, Malfoy – szólt suttogva Harry, kihasználva az alkalmat, hogy nem
kell üldözők elől rohanniuk. – Azt a hárpiát ugye te szabadítottad ránk?
A fiú ránézett, enyhén csodálkozva, majd gyorsan rendezte arcvonásait.
- Miből gondolod?
- Mikor Ron leszorított, varázsoltál – válaszolta Harry. – Néztem a kezedet. Imperiust
használtál, igaz?
A fiú válasz helyett visszazsugorította az aranypajzsot, és a zsebébe süllyesztette.
- Muszáj ezt most megbeszélnünk? – nézett rá Malfoy.
Harry megvonta a vállát, és tovább ment pálcáját előre szegezve. A sötétben botorkáltak,
mert egyikük sem mert fényt gyújtani, nehogy a kint figyelő arctalanok észrevegyék ezt. Mint
Malfoy elmondta, az arctalanok nagyon jól tudják, hogy Nurmengardban melyik ház volt
lakott és melyik nem.
141
 Már a recsegő lépcsőn haladtak felfelé, mikor Al visszatért. Harry elhaladt mellette, Malfoy
pedig egyszerűen átgyalogolt rajta. A fiú szellemként követte őket fel az emeletre.
- Harry! – szólt Hermione, mikor felértek hozzájuk.
- Na végre, már azt hittem… - kezdte Ron, de aztán megpillantotta a Harry mögött érkező
Malfoyt.
Asteria és Bumfolt riadtan összenéztek, nyilván attól tartva, hogy leleplezték őket, Dawlish
azonban szobormerev arccal figyelte a két jövevényt.
- Őt meg minek hoztad magaddal? – kérdezte Ron kissé felháborodott hangon.
- Ezt én is kérdezhetném! – fakadt ki Malfoy. – Miben állapodtunk meg Potter?!
Harry tudta, hogy ez fog következni, hiszen egyikük sem említette Malfoynak Asteriát,
Bumfoltot és Dawlisht.
- Azt mondtam, senkinek sem szóltok! Mit keresnek ezek itt?
- Neked sem kellene itt lenned! – mutatott rá Ron. – Halljam, mi történt!
- A terv rosszul sült el – tájékoztatta barátait Harry, a replikázó Malfoy szavába vágva. – A
Névtelen kijátszott minket.
- Mi az, hogy kijátszott? – kérdezte kissé hisztérikus hangon Hermione.
Asteria és Bumfolt még mindig úgy néztek, mint akik semmit sem értenek az egészből.
- Harry… - motyogta a kövér varázsló, bizalmatlan pillantásokat vetve rá és Malfoyra is –
Miről beszéltek? Mit műveltetek?
Al megállt mögöttük, és karba tett kézzel figyelte őket.
Harry elmesélte a történteket, de nem ment bele olyan részletek megmagyarázásába, amiből
Bumfolték is értették volna, miről van szó. Társaik csak tátott szájjal hallgatták, ahogy
beszámolt az ál-Névtelennel lezajlott gyors párbajáról, és a szökésről a városháza ablakán át.
- Szó-szóval akkor sikerülhet még? – kérdezte dadogva Bumfolt.
Harry vett egy mély levegőt, és Malfoyra nézett.
- Igen. Sikerülhet – mondta ki végül. Őszintén hitte, hogy tényleg meg tudnak még szökni,
hiszen végre ott volt a kezében a pálcája. – De nagyon kell sietnünk. Az arctalanok éppen
átkutatják utánunk a várost, és a vérfarkasok is teljesen megvadultak…
Mintegy szavait igazolandó az utcán éhes vonyítás hangzott fel, ahogy átváltozott farkasok
rohantak el a ház előtt, talán az őrök szagát megérezve. Rövidesen felharsanó átkok és
becsapódó fénynyalábok hangja hallatszott, és a vadállatok vinnyogva eliszkoltak.
Asteria nagyot nyelt félelmében.
- Jól van – mondta Ron elszánt arccal. – Hogyan jutunk ki?
Harry Hermionéra nézett, várva, hogy a lánynak bizonyára lesz egy-két használható ötlete,
azonban csalódottan látta, hogy ő csak a fejét rázza tanácstalanul. Al halkan hümmögött a
háttérben, de ő sem szolgált ötletekkel – bár Harry jól tudta, hogy ha tudna, se segíthetne neki.
- A kaput most kevesen őrzik – szólalt meg Malfoy hosszas hallgatás után. – Az arctalanok a
városban keresnek minket. Szerintem egy támadás sikerülhet.
- Két pálcával? – hüledezett Bumfolt. – Elment az esze, fiatalember.
- Nem ment el az esze – vette védelmébe az ötletet Harry. – Tényleg meg tudjuk lepni őket.
- De hogy nyitjuk ki a kaput? – tette fel a nyilvánvaló kérdést Asteria.
Harry a szétszakított szekrényajtóra gondolt, és felrémlett neki a Durmstrang igazgatói
ajtajának ugyancsak zajos emlékű kinyitása is. Úgy tűnt, a Halálvessző ereje könnyedén
elbánik a záró bűbájokkal, a méret pedig nem számíthatott.
- A kaput bízzátok rám – mondta, igyekezve, hogy magabiztosan hangozzon, s megeresztett
egy villanásnyi mosolyt is barátai felé, hogy bátorítsa őket – látta, hogy ez bizony elkél nekik.
Asteria és Bumfolt szinte remegtek a félelemtől, és még mindig bizalmatlanul nézegették
Malfoyt, Ron és Hermione pedig úgy néztek ki, mint akik menni is akarnak, meg nem is.
Egyedül Dawlish volt a nyugalom szobra.
142
 - Felkészültetek? – kérdezte tőlük Harry, de nem várt rá választ. – Akkor induljunk!
Azzal megfordult, és elhaladva Al mellett, lement a lépcsőn, amin feljöttek. Draco rövid
habozás után követte, és a többiek is bátortalanul elindultak.
Harry az egyik földszinti ablakhoz osont, és kilesett rajta. Az utca első pillantásra kihaltnak
tűnt, és ha jobbra nézett, láthatta a robosztus városkaput, amit csak két arctalan őrzött két
oldalon egy-egy őrtoronyban. A falakon járőröző varázslókat most a háztetők takarták, és
egyelőre vérfarkast sem lehetett látni odakint.
- Tiszta a terep – suttogta vissza mögötte felsorakozott barátainak. – Indulhatunk.
Torkában dobogó szívvel markolta meg a kilincset, és vett egy mély lélegzetet, mielőtt
lenyomta volna. Most vagy soha! – gondolta elszántan.
Az ajtó azonban nem nyílt ki.
Harry lenézett a kilincsre, és még egyszer lenyomta azt.
- Mi történt, Harry? – hallatszott Bumfolt hangja hátulról.
Harry megpördült a tengelye körül, és gondolkodás nélkül rájuk szegezte a pálcát. Ekkor
látta meg a lépcső közepén álló Dawlisht, kezében egy kurta fapálcával; félreérthetetlen
mosoly ült az arcán.
Malfoy is megfordult Harry tekintetét követve, és azonnal elővette az aranypajzsot. A
csuklyás fiú tekintete rögtön a sárgásan csillogó tárgyra tévedt, de aztán visszafordult Dawlish
felé.
- Maga?! – szólt megütközve Asteria.
- John, mit művel? És-és ho-honnan van magának pálcája? – kérdezte Bumfolt verejtékező
homlokkal.
- Ez nem John Dawlish! – mondta ki Hermione, amire Harry is gondolt, abban a pillanatban,
hogy meglátta a varázslót a pálcával.
A férfi elmosolyodott, egy cseppet sem törődve azzal, hogy Harry és Malfoy pálcája a fejére
mutat, és lesétált a lépcsőn.
- Tudtam, hogy valami fondorlatos szökésen töröd a fejed, Harry – mondta az alak
Dawlishra annyira nem jellemző hangsúllyal. – De hogy még ezeket is magaddal viszed…
Undorral nézett az egymásba kapaszkodó Bumfoltra és Asteriára, akik megpróbáltak
eltávolodni a veszélyzónából.
- Ne aggódjatok – szólt utánuk a férfi. – Mire Potterékkel végeztem, ti kerültök sorra.
Asteria elkeseredetten felzokogott.
- Ez ő! – sírta a lány. – Ez ő…
Harry tudta kire gondol, annál is inkább, mert már ő maga is rájött, hogy a Névtelen áll
előtte. Úgy tűnt, Malfoy is rájött erre, mert az a kevés vér is kifutott az arcából, de azért
erősen szorongatta kezében az aranypajzsot.
- Ron, Hermione, el az útból! – szólt rá barátaira Harry, azok pedig gyorsan arrébb iszkoltak.
Hermione karon ragadta Asteriát, és bevonszolta egy másik helyiségbe, Bumfolt utánuk
sietett, fürgén szedve rövid lábait. Csak Al maradt Harryvel és Malfoyjal, várva a
fejleményeket.
- Úgy se jutnak messzire – közölte fagyosan a Névtelen. – Elveszem a pálcádat, és akkor
többé nem tudod elrejteni előlem a Követ.
- Az kell annyira magának? – sziszegte vissza Harry, miután váltott egy figyelmeztető
pillantást Malfoyjal.
Ők ketten lassan elindultak ellenkező irányba, hogy ellenfelük ne tudja egyszerre támadni
őket. A Névtelen egyetlen mozdulattal sem próbálta megakadályozni őket, sőt, még pálcáját
sem emelte fel, csak lazán lógatta maga mellett. Döbbenetes magabiztossága jobban
idegesítette Harryt, mint bármi más. Voldemort sosem eresztette le a pálcát, a Sötét Nagyúr
mindig készenlétben volt – de ez az ember, ez nem fél semmitől…
143
 - Igen, a Kő érdekel a legjobban az ereklyék közül – válaszolta a Névtelen. – Mikor
rájöttem, hogy hiába kutatok utána a fejetekben, rájöttem, hogy van egy negyedik ember, aki
tudja, hová rejtettétek.
- Mi? – hökkent meg Harry.
A Névtelen elmosolyodott.
- Majdnem tökéletes munkát végeztetek. Szinte mindent kitöröltetek a fejetekből, de egy
apró emlékfoszlányban észrevettem, hogy a barátnőd is ott volt akkor – mesélte a varázsló,
ravaszul hunyorogva Dawlish seszínű szemeivel, melyek most gyűlölettel csillogtak. – Fel is
kutattam hát Weasley kisasszony, de a lány legnagyobb sajnálatomra bámulatos szerencséről
tett tanúbizonyságot. Megszökött előlem, de a szeme elárulta, hogy áruló van köztünk…
Ekkor lassan hátat fordított Harrynek, mintha az pálca helyett csak egy korhadt botot
szorongatna a kezében, és Malfoyra nézett.
- Nem sejtettem, hogy te leszel az, Draco – mondta némi szemrehányással a hangjában. –
Hiszen annyi mindent tettem érted és a szüleidért. Befogadtalak titeket…
- Voldemort után megfogadtam, hogy senki szolgája nem leszek! – ordította váratlan hévvel
a fiú.
- Ez a beszéd… - dünnyögte Al, aki izgatottan nézte a jelenetet.
Harry jobb szerette volna, ha a fiú inkább eltűnik – túlságosan zavarta a jelenléte most, hogy
egy ilyen erős ellenféllel kell harcba szállnia.
A Névtelen most összehúzott szemekkel fürkészte Harryt.
- Ki van itt még rajtunk kívül? – kérdezte.
Harry kezében egy pillanatra megremegett a pálca. Nem válaszolt a varázslónak.
- Régóta sejtem, hogy kapcsolatban állsz valaki mással is. De nem vagyok képes az elmédbe
férkőzni. Túl jól elrejtőzött… - közelebb lépett Harryhez, s ekkor végre felemelte pálcáját.
Harry ugyanígy tett.
- Ki volt az a csuklyás ember az ereklyék szimbólumával? – követelte a választ a Névtelen.
– Ki segít még neked Dracón kívül? Egy másik nagyúr? A Negyedik Torony egy új feltörekvő
csillaga?
Al felnevetett a háttérben, és a fejét csóválta.
- Nem felelsz? – kérdezte a varázsló, de Harry megelégelte a faggatózást.
Hiába húzta volna az időt, azzal is csak a Névtelen malmára hajtotta a vizet. Bár a szökésnek
most már annyi esélye sem volt, mint eddig, még mindig nem akarta feladni a harcot; ha mást
nem, hát a túlélésért fog küzdeni.
- Malfoy, MOST! – ordította.
A Névtelen is csak erre várt; pálcáját lazán a feje fölé emelte, mire vakító fény töltötte be a
helyiséget. Harry gyorsan védekezni kényszerült, miközben behunyta a szemét, és átrohant a
szobán – pajzsbűbájáról lepattant egy, kettő, három átok, amik feltépték az amúgy is
megfogyatkozott parkettát, és megrogyasztották az emeletet.
A szeme sarkából látta, hogy Malfoy az aranypajzs mögé bújva menekült át egy másik
helyiségbe, Harry azonban az emelet felé vette az irányt, hogy elcsalja a Névtelent a
közelükből. Terve bevált, a varázsló őt követte.
- Úgysem menekülhetsz el előlem, Harry! – követte a mágus hangja fel a lépcsőn.
Az emelet ugyanolyan üres volt, mint a földszint, de a hosszú, kereszt alakú közlekedőből
több szoba nyílt jobbra-balra. Harry besurrant az első ajtón, amin át egy hálóhelyiségbe jutott;
a szoba közepén még ott volt a szétszaggatott ágy, amit mintha egy vadállat tépett volna szét,
és matracán megfeketedett vérfolt éktelenkedett.
- Légy bátor, Harry, és állj ki ellenem! – zengte be a házat a Névtelen hangja, s lépései
elárulták, hogy már ő is az emeleten jár.

144
 Harry a szobából átlopakodott egy másik hasonló helyiségbe, ott pedig a falnak lapulva a
folyosóra nyíló kiszakadt ajtóhoz ment. Közben észrevette, hogy a hátán lógó zsák tartalma
aggasztóan hangos üvegcsörömpölést és koccanást hallat, s ezért gyorsan némító bűbájt szórt
rá.
- Nézd meg, mire vetemedtem, hogy párbajozhassunk! Még ezt a visszataszító férfitestet is
felöltöttem a kedvedért…
Harry kilesett az ajtó mögül, s meglátta a Névtelen árnyékát a földön. A varázsló alig pár
lépésre volt tőle. Még a lélegzetét is visszafojtotta, de még így is attól tartott, hogy kalapáló
szíve elárulja hollétét. Olyan erősen szorította a pálcát, hogy ujjai belefehéredtek. Tudta, hogy
az egyetlen esélye a Halálvessző erejében bízni, mely talán felülkerekedhet a Névtelen
összehasonlíthatatlanul nagyobb tudásán…
Ellenfele már ott állt a fal túloldalán, Harry tisztán látta az árnyékát, de most megállt. Az
árnyék jobbra-balra billent, mintha a Névtelen tétovázna, Harry pedig egy falon kúszó rovar
nesztelenségével arrébb lépett – hatalmas szerencséjére.
A következő pillanatban egy gigantikus kardpenge fúródott át a falon, ahol egy
másodperccel előbb még Harry feje volt.
- ÁÁÁÁ! – ordított hátrazuhanva Harry, ahogy a kard áttépte a kőfalat, mintha csak puha
kartonpapírból lenne, amit egy óriási olló vág apró fecnikre.
- Megijedtél, Harry? – nevetett a Névtelen, mintha csak megviccelte volna ellenfelét. – Ne
aggódj, már nem sokáig kell félned…
A Névtelen megjelent az ajtóban, de Harry addigra már visszakúszott a másik szobába, ahol
a szétszakadt ágy darabjai hevertek. Majdnem felkiáltott azonban ijedtében, mikor egy másik
alakot látott mozogni ott, de Malfoy gyorsan a szájára szorította a kezét.
Volt évfolyamtársa eléje lépett, és mindkettejüket fedezte a pajzsával. Harry nem mert többé
közvetlenül a fal mellé állni, de mindig úgy mozgott, hogy takarásban legyen, és a másik
helyiségbe lépő Névtelen ne láthassa.
Harry és Malfoy összenéztek; a szőke fiú a folyosóra nyíló ajtó felé mutogatott.
Be akarja keríteni – futott át Harry agyán a gondolat. Biccentett, megigazította a vállán lógó
hátizsákot, és elosont a folyosóig, majd onnan át a szemközti szobába. Annak nagy ablaka a
mellettük húzódó sikátorra nyílt, de az üvegtábla már rég kitört, és most apró cserepek
ropogtak Harry talpa alatt.
- Kezdem unni ezt a bújócskát! – kiáltotta a Névtelen. – Ez nem méltó egy griffendéleshez,
Harry…
- Na és egy mardekároshoz?
Harry összerezzent a másik hangra. Malfoy kiabált a túloldali szobában, amitől Harry azt
hitte, teljesen elment az esze. Aztán rájött, hogy a fiú mit tervez: magára akarja vonni a
Névtelen figyelmét, hogy ő közben szabadon mozoghasson.
- Á, Draco, te is itt vagy? – csendült a gunyoros hang. – Pedig azt hittem, kihasználod az
időt és elmenekülsz…
Harry tovább haladt az egymásba nyíló helyiségeken, hogy teljesen az ellenség hátába
kerüljön. Kiért a keresztbe futó közlekedőre, és jobbra fordult.
- Mégis itt vagy… Kezdem azt hinni, hogy a helyemre fáj a fogad – folytatta csevegő
hangon a Névtelen. – Ne álmodozz, ostoba kölyök! A Negyedik Torony nem fogad a köreibe
ilyen kis jöttmenteket.
Malfoy válasza sem késett, s hangjából Harry úgy hallotta, mintha távolodna.
- Nem akarok semmit, amihez maguknak köze van! – kiabálta. – Csak azt akarom, hogy
békén hagyjanak engem és a szüleimet!
Harry begyorsította lépteit, és átsurrant a keresztbe futó folyosón; sietnie kell, mert
hamarosan elfogy a hely, ahová Malfoy hátrálhatna.
145
 - De hisz ti fordultatok hozzám segítségért – szólt olyan hangon a Névtelen, mintha egy
nehézfejű gyerekhez beszélne. – Az apád reménykedett benne, hogy majd Voldemort helyére
ültetem a Negyedik Toronyban. Megköszönhetné nekem, hogy nem tettem! Az első riválisa
megölte volna…
Harry végre meglátta a Névtelent, ahogy neki háttal áll két szobával előrébb. Az egymásba
nyíló helyiségek tökéletes folyosót képeztek, melyen át ellátott egészen a hátsó falig.
- Jobban tetted volna, ha nem szegülsz ellenem! – harsogta a Névtelen, s szavait meglendülő
varázspálcája nyomán dübörgő erejű átok kísérte.
A pálcájából kicsapó lángok pokoli hévvel örvénylettek az egész emeleten, a falakat
emésztve, rengetve az egész házat. Harry érezte az arcát perzselő hőt, ahogy a tűzvihar
kirobbant az ajtón, s ő csak az utolsó pillanatban tudott megidézni egy pajzsot, melyről úgy
folytak le a lángok, akár egy üvegburáról a víz…
Hallotta Malfoy rémült kiáltását, de a tűz a következő pillanatban kialudt, mintha sose lett
volna. Csak a füstölgő falak és az elszenesedett padló emlékeztetett rá, és a nehéz por, mely
megülte a levegőt.
Malfoy megint felordított, Harry pedig szeretett volna a segítségére sietni, de a Névtelen már
észrevette őt.
- Adava Kedavra! – kiáltotta a feketemágus, és Harrynek el kellett ugrania a zöld villám
útjából.
Átrohant a folyosón, s nyomában újabb és újabb halálos fénysugarak tépték át a
megfeketedett falakat, olvadt lyukakat fúrva még a ház legkülső falába is. Most már egészen
biztos volt, hogy az arctalanok tudni fogják, mi folyik idebent, de Harryt pillanatnyilag sokkal
égetőbb dolgok foglalkoztatták.
Rá kellett döbbennie, hogy hiú ábránd volt azt hinnie, ő és Malfoy képesek lehetnek
legyőzni a Névtelent. Ellenfele egy perc pihenőt sem hagyott neki, a gyilkos átkok
kifogyhatatlanul villantak fel egymás után, megállíthatatlanul végezve pusztító munkájukat,
melytől a ház lassan úgy nézett ki, mint az ementáli sajt.
- Adava Kedavra! Adava Kedavra! – kiáltotta megállás nélkül a Névtelen, látszólag
pontosan tudva, merre rohan Harry, ami nem is volt csoda, tekintve, hogy a padló csak úgy
döngött a léptei alatt.
Ugyanarra menekült vissza, amerre megpróbálta megkerülni a mágust, kétségbeesetten
igyekezett eljutni a lépcsőig, de vadul dübörgő szíve egyre azt súgta neki, hogy eljött a vég,
ezt nem fogja túlélni…
Harry átvetődött az utolsó ajtón, fájdalmasan csapódva a szemközti falnak, de a zöld
villámok most abbamaradtak.
Újra jött az óriási kardpenge, hátborzongató csikorgással, játszi könnyedséggel szelve át a
falakat, valósággal félbevágva az egész épületet. Tűhegyes csúcsa pontosan Harry homloka
felé tartott, s ő megint a legutolsó pillanatban tudott csak reagálni.
Maga elé rántotta pálcáját, és a pajzsbűbáj megállította a pengét. A varázspálca remegett a
kezében és kezdett átforrósodni; a kard ide-oda csúszkált a pajzson, keresve az áttörés
lehetőségét, alig egy centire Harry fejétől.
- MALFOY! – ordította segítségben reménykedve; nem tudta, meddig bírja visszatartani ezt
a hihetetlen erejű varázslatot.
Végül a kard magától visszahúzódott, de olyan hirtelen, hogy Harry hátraesett a mozdulattól
– s egyúttal valahogy el is vékonyodott a penge, míg végül teljesen eltűnt.
- Hiába rimánkodsz segítségért, Harry! – kiáltotta túl a Névtelen az utcáról behallatszó
farkasüvöltést.
Ennél rosszabb már nem is lehetett, gondolta Harry. Idebent egy legyőzhetetlen ellenfél,
odakint a vérére szomjazó vadállatok hada… Hogy fog ebből kikeveredni?
146
 - Nagy hiba volt azt hinned, legyőzhetsz engem! – jött újra a Névtelen hangja, ezúttal
valamivel közelebbről. – Kevés ahhoz két ember.
Az ötlet egészen váratlanul érte Harryt, mikor meghallotta az ablak alatt elsiető lábak
szapora zaját. Felállt, és pálcáját saját kezére szegezte.
- Sectumsempra! – mondta ki magában a varázsigét.
Összeszorított fogakkal tűrte a tenyerébe nyilalló fájdalmat, mely talán túlontúl erős is volt.
A mély sebből előbuggyanó vért a kitört ablak korhadt fakeretére kente, majd visszahátrált
abba a helyiségbe, ahonnan érkezett. A falon ütött lyukakon át látta a Névtelen körvonalait,
amint pont arra halad, ahol a kardja lesújtott.
A másodpercek szinte óráknak teltek, mialatt Harry torkában dobogó szívvel várta, hogy a
Névtelen elég közel érjen. A vérfarkasok egyre eszeveszettebb vonyítása mellett már nem
kellett ügyelnie arra, hogy halkan lélegezzen, vagy minden lépésére figyeljen.
A Névtelen belépett a szobába, majd szinte azonnal meglátta ellenfelét a másik helyiségben.
Harry csak erre várt: megsuhintotta pálcáját, és elkiáltotta magát:
- Reducto!
A varázslat nyomán a fal szinte teljesen kiszakadt, és kidőlt az utcára, vastag porfelhővel
borítva be a szobát, ahol a Névtelen volt. A kizúduló téglák, faldarabok meredek feljáratot
biztosítottak a vérszagra odagyűlt farkasoknak, akik éhes csaholással özönlöttek be az
épületbe.
Harry egy pillanatig sem várt tovább, lélekszakadva rohanni kezdett, s amennyire tudta,
sorban zárta be bűbájokkal az ajtókat, hogy azzal is visszatartsa a bestiákat és a Névtelent.
Lerohant a lépcsőn, az utolsó három fokot átugorva, és döngve landolt a földszint padlóján,
egyenesen a félájult Malfoy mellett. Rajta kívül nem volt itt más, Al eltűnt, s ennek most
Harry kifejezetten örült.
- RON! HERMIONE! – bömbölte Harry, miközben talpra állította a megperzselődött talárú
fiút. – Malfoy, térj már magadhoz!
Mintha csak erre várt volna, Malfoy szemei kipattantak, és lassan magához tért. Karját
csúnya égési sérülés borította, de máskülönben nem esett baja.
- Tudsz járni? – kérdezte Harry.
- Tudok… - bólintott a fiú, de szavait meghazudtolva, kapaszkodott Harrybe.
A vérfarkasok veszett ugatásba kezdtek az emeleten, de rövidesen az épületet megremegtető
robbanás hallatszott, és valahol, egy szomszédos helyiségben az egész emelet leszakadt.
- RON!! – ordított Harry, mert rémült sikítást hallott onnan, amerre barátai Bumfolttal és
Asteriával menekültek.
- Harry! – hallatszott Hermione hangja.
Harrynek több se kellett; faképnél hagyta a támolygó Malfoyt és pálcáját előre szegezve
átszaladt a lépcsőház alatt nyíló boltíven.
Totális pusztítás képe fogadta, a törmelékek alatt fájdalmukban vinnyogó vérfarkasok
hevertek, és az épület fele teljesen hiányzott. Úgy tűnt, a Névtelen felrobbantotta a házat maga
körül, hogy elintézze a farkasok hadát. Mindenhol tűz égett, és a romhalmazról törmelék
potyogott, égett szőr szaga terjengett a levegőben.
Harry barátait kereste – meg is találta őket az egyik boltív alatt, összekucorodva. Egy
méretes gerenda közvetlenül mellettük csapódott a földbe.
- Harry… - szólt hozzá Hermione, ahogy letérdelt melléjük.
- Jól vagytok? – kérdezte rémülten, de nyomban megnyugodott, mikor látta, hogy pár
karcoláson kívül nem esett más bajuk.
- Bu-bumfolt és Asteria… - nyökögte Ron.
- Hol vannak?
Barátja a kezével a felrobbant épületrész felé mutatott.
147
 - Pont ott… ott voltak, mikor történt…
Harry egy pillanatra megszédült, ahogy a pusztítást szemlélte. Ő tehet erről… Egyedül ő…
Ő volt az, aki belement a szökésbe, aki azt hitte, működni fog ez a szánalmas terv… És most
Bumfolt és Asteria meghaltak.
- Harry, mit csináljunk? – kérdezte elkeseredetten Ron.
Egy másik hang is hallatszott a ropogó tűzön, és az arctalanok távoli ordibálásán át.
- Pott… köh… Potter! – köhögött Malfoy, ahogy szólongatta.
- Itt vagyok! – szólt neki Harry, és megvillantotta pálcáját, hogy a fiú a füstfelhőn át
odataláljon hozzájuk.
- El kell… öh… tűnnünk innen…!
Igen, sietniük kellett, tudta ezt Harry is. A felfordulást kihasználhatnák, hogy megszökjenek.
Legszívesebben átkutatta volna a romokat Bumfolt és a lány után, de tudta, hogy nagyon
kevés az esélye, hogy életben maradtak, és azzal ők szalasztanák el az egyetlen lehetőségüket.
- Jól van, menjünk! – szólt nehéz szívvel, és felsegítette Hermionét a földről.
A lány csak bicegni tudott, de így is gyorsan elérték a legközelebbi sikátort, és a kis
utcákban közlekedve haladtak a nagy kapu irányába.
Harry szüntelenül hátranézett a válla fölött, minden pillanatban várta az ismerős,
hátborzongató kacagást, a villanó zöld fényt, de nem történt semmi. A Névtelen eltűnt.
Még egyszer nem esett abba a hibába, hogy lebecsülje a feketemágust. Tudta jól, hogy a
varázsló nem halt bele a saját varázslatába, amivel végzett a vérfarkasokkal. De hogy hová
tűnt, arról sejtelme sem volt – talán felrepült az égbe, ahogy Voldemort vagy Marius, és most
föntről keresi őket…
Már csak egy ház választotta el őket az északi kaputól, mikor Al újra csatlakozott hozzájuk.
Semmit sem szólt, csak némán figyelte Harryéket, mialatt a legszélső építmény – egy masszív
börtön – fala mentén lopakodnak az egyik őrtoronyhoz.
Harry még mindig az eget kémlelte, de a Névtelennek nyomát sem látta. Váratlan
szerencséjük nagyon nyugtalanította őt, nem bízott benne, hogy ilyen könnyen megúsznák a
szökést.
- El kell kábítanunk az őröket! – mondta Malfoy, miután felmérte a terepet.
- Egyszerre, nehogy riadóztassanak – suttogta figyelmeztetőleg Hermione.
Harry és Malfoy kihajoltak a sarok mögül, és mindketten megcéloztak egy-egy arctalant.
Mielőtt azok észrevehették volna, mi történik, már el is találta őket a kábító átok.
- Ez az! – ujjongott csendben Ron.
Harry fejével intett barátainak, hogy kövessék. Kilépett a börtön mögül, és amilyen gyors
léptekkel csak tudott, elindult egyenest a kapu irányába. Mindannyian éber szemekkel
figyelték a falakat, arctalanokat lesve, vérfarkasok után kutatva. Harrynek egyfolytában olyan
érzése volt, mintha követnék, de nem tudta, miért érzi ezt. Bármerre nézett, semmi sem
mozdult, csak a füstölgő ház romjai körül táncoltak árnyékok, a tüzet oltó, és a vérfarkasokat
elhajtó arctalanok árnyai.
Harry, Ron, Hermione és Malfoy odaértek a kapuhoz, Al kis távolságból követte őket. Mind
összenéztek, mielőtt Harry rákoppintott volna pálcájával a kapu robusztus szárnyára, és
elsuttogta volna a zárnyitó bűbájt.
Akárcsak fent a szobában, a Végzet Pálcájának ereje túl nagy volt a kaput védő bűbájokéhoz
képest, és könnyedén megtörte mindet. A kapu hatalmas súrlódással kinyílt, s Harry ebben a
pillanatban tudta, hogy szerencséjüknek máris befellegzett: ezt a zajt egész biztosan
meghallották.
S valóban, az égő ház felől és a falakról kiáltások jöttek, megint megszólalt a riadókürt, és
piros szikrák röppentek a magasba, megvilágítva az északi kapu előtti kis teret.

148
 - Mennünk kell, most rögtön! – szólt Hermione idegesen, és nyomban kisurrant a hóviharba,
ahogy Harry és Malfoy pálcáikkal eléggé szélesre tárták a kaput. A lányt Ron követte, őt
pedig Malfoy, s Harry lépett ki utoljára. Barátai addigra már a városfal előtt tátongó
szakadékon átívelő hídon futottak, azon sorban gyúltak ki a fáklyák, ahogy elhaladtak
közöttük.
A tomboló hóvihar vadul tépte Harry talárját, de még visszafordult, hogy bezárja maga
mögött a kaput. Az ajtószárnyak közti szűk rés összecsukódott, de előtte még látta Al
mosolygó arcát, amint bentről integet neki. A kapu bezárult, Harry pedig bízva pálcája
különleges erejében, lepáncélozta azt, hogy visszatartsa üldözőiket. Hátat fordított
Nurmengardnak, és három társa után rohant, be, egyenest a kavargó hóvihar forgatagába.

149
 - Tizenkettedik fejezet -

A vadon
A hóvihar négy álló napon át tombolt, és még az után is csak annyira csillapodott le, hogy a
vadon élő állatok előmerészkedhettek vackaikból, hogy élelem után nézzenek. Ez nem volt
egyszerű ezen a kietlen vidéken, ahol alig volt élet, csak hó és sziklák borították a tájat
mindenfelé, amerre csak a szem ellátott. Márpedig túl messzire nem lehetett ellátni, egyrészt
az állandó éjszakai sötétség, másrészt a szakadó hóesés miatt.
Ha a szél csillapodott, és a hópelyhek kavargása csendes szitálássá szelídült, elősejlettek
magas, kialudt vulkáni hegycsúcsok masszív láncolatai, melyeket még nem kezdett ki a jég
vagy a szél munkája – olyannak tűntek, mintha csak tegnap szilárdult volna kemény kőzetté a
föld gyomrából feltörő forró láva.
A megszilárdult láva különös formákat alakított ki, már-már organikus, élőnek tűnő
mintákkal gazdagította a fagyos tájat, de a természeti képződményeket egy épp arrafelé
élelmet keresgélő bolyhos szőrű állatka kivételével senki sem csodálhatta.
Az állatnak hosszúkás, hegyes orra volt, s izmos kis mellső lábában éles karmok ültek,
melyekkel a fagyott földet turkálta. Kicsi orra szüntelenül fel-le mozgott, árulkodó szagok
után keresgélve a hó alatt, de a föld ezen a területen teljesen terméketlen volt. A hónapok óta
tartó sötétség mindent megölt, csak a legszívósabbakat, legéletképesebbeket hagyta életben.
A kis lény felkapaszkodott a legközelebbi szikla tetejére, és kíváncsian beleszagolt a
levegőbe. Már érezte, hogy valami másnak a szagát is hozza a szél, de hogy táplálék vagy
ellenség, még nem tudhatta.
Hirtelen éles fény gyúlt a sötétségben, akár egy csillag, és fényessége megbabonázta az
állatot. A lény kővé dermedt, tágra nyílt szemekkel meredt a különös fénybe, mely most
vörösre váltott, és még élesebben ragyogott fel.
- Stupor! – kiáltotta egy hang, és a hosszúorrú állat lefordult a szikla tetejéről.
A vörös fény visszaalakult kékesfehér pislákolássá, s hamarosan két taláros alak bontakozott
ki a kavargó hópelyhek függönye mögül.
- Szép lövés volt, Malfoy – szólt elismerően Harry, és felvette a mozdulatlan állatot a
földről.
Szőke hajú társa összébb húzta magán a köpenyt, és megszemlélte az elejtett vadat.
- Orrontó furkász - dünnyögte Malfoy. – Valami nagyobbat reméltem.
- A patkánnyal együtt már elég lesz – emelte fel Harry a másik prédát is. – Na, gyere, ideje
visszamennünk…
Távolabb kerültek a barlangtól, mint arra számítottak, a hóviharban nehéz volt felbecsülni a
távolságokat, annak ellenére, hogy sokkal tisztább volt az idő, mint előző nap. Akkor az
orrukig sem láttak a tejfehér káoszban, és csak úgy sikerült eljutniuk a városkaputól a
viszonylagos biztonságot nyújtó hegyek lábához, hogy mindvégig elővarázsolt kötelekkel
kötözték egymáshoz magukat. Malfoy haladt legelöl, Harry pedig leghátul, hogy pálcáikkal
megvédhessék Ront és Hermionét.
Egész úton fűtővarázslatokat és pajzsbűbájokat kellett használniuk a zord időjárás ellen, de
még így is csak lépésben tudtak haladni a sötétség miatt. Fényt nem mertek gyújtani, amíg
elég messze nem jutottak Nurmengardtól, félve, hogy az esetlegesen nyomukba eredő
arctalanok könnyebben tudják követni őket.
Kilencszer tartottak pihenőt, mire eljutottak a hegyekhez. Ilyenkor mind a négyen
összekucorodtak, és a két varázspálcával pajzsot vontak maguk köré. Harry még sosem élt át

150
ennél megerőltetőbb túrát, még a horcrux-vadászat hónapjaiban sem, amikor legalább mindig
volt tető a fejük felett. Az élelem is komoly gondokat okozott; amíg el nem érték a hegyeket,
csak azt a kevés magot és fonnyadt zöldséget tudták enni, amit Dawlish – vagyis a Névtelen
tanácsára tartottak meg.
Harry a hosszú utat arra használta, hogy rendezze a fejében az elmúlt hetek eseményeit, s
úgy sejtette, a barátai is hasonló módon próbálják elvonni figyelmüket a kimerítő útról. Nem
tudták megbeszélni a történteket, így Harry csak magában gondolhatta végig a Névtelen újabb
csapdáját, amibe ezúttal tényleg bele is sétált, és csak óriási szerencséjének köszönhette, hogy
képes volt kikecmeregni belőle.
Harry egyáltalán nem volt elégedett, vagy boldog, hogy kiszabadult Nurmengardból. A
szabadulásuk két ártatlan ember életébe került, és még ki tudja hány vérfarkas is odaveszett,
akik a telihold miatt képtelenek voltak kordában tartani vérszomjukat, és Harry épp ezt
használta ki, hogy megszökhessen a Névtelen elől… Még mindig kísértette a háznál történt
irdatlan pusztítás, a szétrepülő testek és panaszos vonyítások emléke.
Megtörtént, amit a jós megjövendölt: három életet három életért. Meghalt Asteria és
Meghalt Ludo Bumfolt. Dawlish-ról nem tudott semmit, bár remélte, hogy akit otthon
letartóztattak, valójában mégiscsak ő volt, és nem egy arctalan… Harry már semmiben sem
volt biztos. Ő és két barátja kijutott, de velük jött Malfoy is. Az ő jövője is ködbe burkolózott
előtte, nem látta tisztán egyikük sorsát sem. Hiába volt némi belátása a jövő eseményeibe,
ugyanolyan elveszettnek érezte magát, mint régen.
Harry és Malfoy visszaérkeztek ahhoz a barlanghoz, ahová előző nap vették be magukat a
hideg elől. Mind a négyen úgy érezték, hogy itt kellene maradniuk mindaddig, amíg nem
szednek össze egy kis erőt a további útra a főnixek hegyhez.
- Csakhogy megjöttetek! – szólt Ron, mikor Harry belépett a barlangba, kezében a két
elejtett állattal. – Már háromszor éhen haltam…
Harry letette szerzeményüket a ropogó tűz mellé, és nekilátott, hogy pálcájával
megszárítgassa magát.
- Nurmengardban nem panaszkodtál, pedig ott se volt mit ennünk – jegyezte meg óvatosan.
Semmi kedve nem volt megint összeveszni az éhezés miatt ingerült Ronnal.
- De ott nem meneteltünk egész nap térdig érő hóban – vágta rá Ron, és miután egyet csavart
mindkét kis állat nyakán, hozzálátott, hogy ráerősítse őket a nyársra, amit a barlang előtt
törtek egy göcsörtös bokorról.
Malfoy leült a sarokba, és egy szót sem szólt. Harry elnézte egy darabig; amióta megszöktek
a városból, azóta alig hallani a hangját. Pedig számított néhány csipkelődő, gúnyos vagy sértő
megjegyzésre a fiútól, de semmit se mondott. Amennyire csak tudta, kerülte a társaságukat,
nem vett részt a beszélgetéseikben, csak gubbasztott csendben, behunyt szemmel, amíg el
nem nyomta az álom.
- Láttatok valamit? – kérdezte Hermione, miközben Ron ténykedését figyelte. – Üldözőket,
vadállatokat, bármit?
Harry megrázta a fejét és nagyot sóhajtott.
- Semmit – felelte. – Furcsállom is… A városban még az utolsó pillanatban is üldöztek
minket, de amióta eljöttünk, semmi mozgolódást nem látok.
Érzett viszont valami mást. Harry megmagyarázhatatlan módon azóta érezte, hogy valaki a
nyomukban van, mióta átléptek az északi kapun, és bevették magukat a hóviharba. Út közben
gyakran hátranézett, de soha semmit sem látott, vagy hallott a kavargó pelyheken vagy a szél
zúgásán kívül.
- Biztos félnek kijönni a hóviharba – vélte Ron.
- Annyira azért nem vészes ez a vihar, ha pálca van az embernél – vetette ellen Harry, habár
fáradtságtól sajgó lábai mást sugalltak.
151
 Ron megvonta a vállát.
- Talán tudnak valamit, amit mi nem – mondta, és felpillantott Harryre, miután a tűz fölé
helyezte a vacsorát. – Talán van itt kint valami, amitől még az arctalanok is félnek.
Harry bízott benne, hogy ilyesmiről nincs szó, mert nagyon nem szeretett volna összefutni
egy baziliszkusszal vagy akromantulával, de hangosan csak ennyit mondott:
- Meglehet.
- Őt kéne megkérdezni… - bökött a fejével barátja a fal mellett gubbasztó Malfoy felé. – De
azóta csak hallgat, hogy eljöttünk a városból.
Malfoy feje átbukott a másik vállára, és halkan szuszogott tovább. Az orra kicsit
megrándult, ahogy álla sebesült vállához ért. A sebet út közben voltak kénytelenek ellátni
azzal a kevéssel, amijük éppen volt. Hermione megpróbálta beforrasztani a megégett sebes
felületet, de Harry pálcájával még több kárt okozott, mint hasznot, és Malfoy karja vérezni
kezdett. A fiú előbb elhordta mindenféle sárvérű söpredéknek a lányt, míg Harry vissza nem
vette pálcáját, hogy megpróbálja csillapítani a fiú fájdalmait. Rendesen csak a barlangban
tudták meggyógyítani a megégett kart, de Malfoy addigra belázasodott, és a jobb karját alig
tudta használni.
- Makacs, mint az öszvér – jegyezte meg halkan Hermione, aki közben egy tálkában havat
olvasztott. – Megmondtam neki, hogy ne menjen vadászni, de nem hallgat rám…
- Mért is hallgatna rád? – horkantott egyet Ron, aki nem törődött azzal, hogy halkan
beszéljék ki volt évfolyamtársukat a háta mögött. – Aranyvérű uraság nem áll szóba egy
mugliivadékkal. Aranyvérű uraság bebizonyítja, hogy ő a nagy vadász, még ha beledöglik is!
- Halkabban, Ron! – szólt rá pisszegve Hermione, mert Malfoy felnyögött álmában. – És
fordítsd meg a nyársat, mert teljesen elég a hús.
- Ez a vacak akkor se lenne sokkal jobb… - morgolódott Ron, de azért úgy tett, ahogy a lány
mondta.
Mikor elkészült a vacsora – nyárson sült patkány és furkász – felkeltették Malfoyt is, és
közösen evéshez láttak a tűz körül.
Harry azt várta, hogy a jómódhoz szokott mardekáros fiú ugyanolyan elviselhetetlen lesz a
sovány koszt miatt, mint volt egykor Ron, de kellemesen csalódniuk kellett: Malfoy egy árva
szóval, de még egy apró fintorral sem panaszkodott a vacsora miatt.
Mikor ezt látta, Ron is visszavett a morgolódásból, talán mert örökös ellenszenvük miatt be
akarta bizonyítani Malfoynak, hogy ő sem finnyás természetű. Hallgatag úti társukat azonban
látszólag a legkevésbé sem érdekelte Harry, Ron és Hermione véleménye, legyen az
bármilyen témával kapcsolatos.
- Holnap tovább indulhatnánk – javasolta Hermione egy patkánycombon rágódva. – Észak-
kelet felé, a hegyek mentén.
Harry is tudta, hogy tovább kell menniük a főnixek hegyéhez, de a bizonytalan érzés, hogy
figyelik őket, nem hagyta nyugodni.
- Igen, indulhatnánk, de szerintem kerülő úton kellene mennünk… – mondta.
Ron meglepetten pillantott fel, mert épp egy égett szőrszálat bányászott ki a fogai közül.
- Hö…? Minek?
- Mert lehet, hogy követnek minket – mondta ki Harry, amire gondolt.
Hermione összenézett Ronnal, Malfoy pedig Harryre bámult.
- Nem azt mondtad, hogy végig senkit se láttál? – kérdezte a lány.
- De… - ismerte be kelletlenül Harry. – De végig éreztem valami furát… Mintha
figyelnének.
Hermione rögtön megenyhült képet vágott.
- Ez teljesen természetes, Harry, hiszen épp szökésben vagyunk. Nem csoda, hogy ideges
vagy, mind azok vagyunk… De nem szabad letérnünk az útvonalról.
152
 A fél méteres hóban ugyan nem látták pontosan, hova lépnek, hiába olvasztotta előttük az
utat Malfoy a pálcájával, de annyit azért láttak, hogy eddig viszonylagosan azon az úton
haladtak, amit Harry is látott a háztetőről. A útról csak akkor tértek le, mikor a hegyekhez
értek, és bevették magukat a sziklák közé barlangot keresni. A terv az volt, hogy ha kell, akár
vágnak is maguknak egy menedéket Harry és Malfoy pálcájával, de erre nem volt szükség,
mikor ráakadtak erre a sziklarepedésben megbújó, belül tágas, száraz barlangra.
- Jó, igazad lehet… - hagyta rá, de ekkor mindhármójuk meglepetésére Malfoy szólalt meg.
- Van egy út, ami a hegyeken át vezet – mondta halkan. – Kis szerencsével megtalálhatjuk.
És ott nehezebben akadnak ránk, ha keresnek minket.
Javaslatával nem aratott egyöntetű sikert.
- Még nehezebb terepre vágysz? – fintorgott rá Ron.
- A hegyek biztos tele vannak mindenféle vadállattal! – replikázott Hermione is.
Malfoy csak horkantott egyet.
- És azoktól félsz, Granger? – kérdezte gúnyosan. – Nem attól, hogy mit tesz velünk a
Névtelen, ha elfognak minket? Talán már elfelejtetted, hogy jártál, mikor elhoztak titeket a mi
házunkba?
Hermionénak a szeme sem rebbent, pedig Harry biztos volt benne, hogy élénken emlékszik
az ott átélt kínzásokra, melyet Bellatrix Lestrange-től szenvedett el.
- Dawlish… akarom mondani a Névtelen tudja, hogy merre tartunk – emlékeztette Harry is a
lányt. – Tudja, hogy a főnixekhez próbálunk eljutni.
- Akkor pedig a Névtelen nem fog azzal foglalkozni, hogy kövessen minket, hanem
egyszerűen a főnixeknél fog várni ránk – mondta a lány az elvárható félelem legkisebb jele
nélkül. Harry mindig megdöbbent rajta, hogy a lány milyen tárgyilagos tud lenni, még ilyen
körülmények között is. – Semmi értelme vadállatok közt megtennünk egy jóval hosszabb és
veszélyesebb utat…
- Az állatok kiszámíthatóak – magyarázta Malfoy, és harapott egyet a furkász lábából. – Az
arctalanok viszont mindent elkövetnek majd, hogy megtaláljanak.
- Hát eddig nem nagyon törték magukat… - szólt közbe Ron.
- Süket vagy, Weasley? Potter érezte, hogy követnek minket! – torkollta le Malfoy,
mindenkit meglepve ezzel.
Hermione gyanakodva nézett rá.
- És téged mióta érdekelnek Harry megérzései?
- Amióta rájött, hogy a Névtelen át akart verni minket! – felelte a fiú.
Harry nyitva felejtett szájjal hallgatta, amit mondott. Ron és Hermione hasonló képet vágtak,
de sokáig egyikük sem szólt semmit. Malfoy kihívóan nézett rájuk, várva, hogy ki mer
ellentmondani neki. Végül Harry köszörülte meg a torkát.
- Nézd, Malfoy… Ez nem teljesen ugyanaz… - szólt tétován. – Hermionénak igaza van…
Az irodában biztosan tudtam, hogy nem stimmel valami, mert a saját szememmel láttam. De
ez most csak egy kósza megérzés, semmi több.
A szőke fiú rá se nézett, csak bámult bele a tűzbe.
- És nem csak Hermione tart a hegyektől – folytatta Harry. – Hanem én is.
Malfoy megvetően horkantott egyet, de a továbbiakban nem szólt hozzájuk egy szót sem.
Hamarosan bejezték a vacsorát – mivel mindig éjszaka volt, bármikor álltak is neki enni,
mindig vacsorának hívták, abszurd lett volna ebédként vagy reggeliként gondolni rá – ekkor
Ron és Hermione lefeküdtek a tűz köré, Malfoy pedig visszatelepedett a fal mellé, ahol
rövidesen újra elnyomta az álom. Úgy állapodtak meg, hogy Harryé az első őrség – valójában
Malfoy egyszerűen kijelentette, Harrynek pedig nem volt kedve alkudozni – ezért kiült a
barlang szájához, és a szokásos fűtő és pajzsbűbájjal védte magát a csípős időtől.

153
 Nem tellett bele fél óra, és egy magas árnyék jelent meg mellette. Harry már meg sem ijedt a
váratlan jelenéstől.
- Nem mondtad komolyan, igaz? – szólt hozzá Al, és leült mellé a fagyos kőre. – Hogy csak
képzelted, hogy követnek?
Harry ránézett; a fiú most levette csuklyáját, de ez még jobban zavarba ejtő volt, mint mikor
nem lehetett látni az arcát.
- Nem – szusszant fel Harry. – Nem komolyan mondtam…
- Helyes – mondta rá a fiú. – Mert tényleg követnek titeket.
Harry bólogatott.
- Tudom.
Nevetséges lett volna arra gondolni, hogy a Névtelen egy puszta hóvihar miatt hagyja őket
futni anélkül, hogy további próbálkozásokat tenne a pálca megszerzésére. A legaggasztóbb
viszont az volt, hogy nem távolról érezte az üldözőket, messziről lemaradva, hanem a
közvetlen közelükben, mintha ott lennének pár lépésre.
- Akkor miért nem a hegyek felé mentek? – kérdezte Al, és fázósan didergett Harry mellett.
- Azt hittem, nem szólhatsz bele a döntéseimbe – hunyorgott rá Harry.
Al gyorsan a fejét rázta.
- Eszemben sincs beleszólni, apa… - Harry arcán megrándult egy izom a megszólítást
hallva. A fiú rövid szünet után folytatta csak. – Csak kíváncsi vagyok, hogy miért döntöttél
úgy, ahogy döntöttél.
- Ezer különböző oka van, de legfőképp az, hogy nem bízom semmiben, amit Malfoy mond.
A fiú arcán meglepődés látszott.
- Még azok után sem, hogy segített megszökni Nurmengardból? – kérdezte csodálkozva.
Harry felsóhajtott.
- Malfoy többször vert át és húzott csőbe minket, mint amit meg tudnék számolni, és
egyetlen jól sikerült csapatmunka még nem fogja a feje tetejére állítani a dolgokat. És azt sem
veszem be, hogy csak azért csinálta mindezt, mert nem akarja, hogy parancsoljanak neki…
- Nem?
- Nem – vágta rá Harry. – Valami más oka kell, hogy legyen. Az ember nem változik meg
egyik pillanatról a másikra. Egyszer majd megérted…
Egy percig csend volt köztük, amit se Al, se Harry nem tört meg, aztán ahogy feltűnt neki,
mit mondott az imént, Harry felnevetett.
Al gyanakodva nézett rá.
- Most meg mit nevetsz?
- Azt, hogy… - szólt nevetgélve. – Hogy pont úgy hangzott, amit mondtam, mint… Ez az
egyszer majd megérted… Mintha…
- Mintha tényleg az apám lennél – fejezte be helyette a mondatot a fiú, és az ő arca
Harryével ellentétben komoly volt.
Harry is abbahagyta a nevetést, mikor ránézett.
- Még mindig nem tudod elfogadni, igaz? – kérdezte Al.
Máskor vidám szeplős arcán a csalódottság árnyéka futott végig. Harry nagyon jól ismerte
ezt az kifejezést, mert olyan volt, mintha csak a sajátját látná.
- Sajnálom – mondta, és kibámult a viharba. – Nekem ez túl…
- Hihetetlen? – fejezte be helyette megint. – Hány hihetetlen dolgot láttál eddig az életben?
Nem érti, gondolta Harry. Hogyan is érthetné, hiszen nem neki kell a még meg sem született
fiával társalognia! Nem értheti, hogy ez mennyire rémisztő és zavaros tud lenni húszéves
fejjel… Úgy tűnt, hogy a világ összes hihetetlen dolga, mind pont ő vele esik meg. Jól mondta
Dawlish: ő maga is egy élő kivétel a szabályok alól.
- Megpróbálom elfogadni – mondta végül, és Alra nézett.
154
 A fiú megeresztett egy hanyag félmosolyt, ami annyira emlékeztette Harryt Ginnyre. Nem
tehetett róla, ő is visszamosolygott rá.
- Egy kis ideig most nem fogunk találkozni – jelentette be Al, miután egy darabig csendben
ültek egymás mellett. – El kell mennem Nurmengardról.
- Bajba kerültél? – kérdezte Harry összevont szemöldökkel.
Al tettetett rémülettel hátrahőkölt a szigorú arckifejezéstől, amit Harryn látott.
- Jaj, szobafogságot fogsz adni?
Harry elfojtott egy nevetést.
- Még sor kerülhet rá – csóválta meg a fejét, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve
megkérdezte: – Ugye azzal az aranypajzzsal van valami? Ami most itt van Malfoynál, igaz?
Al félrebillentett fejjel válaszolt.
- Nem a pajzs a lényeg, hanem ami rajta van… illetve – pontosította magát – csak reméltem,
hogy rajta lesz…
Harry a homlokát ráncolta.
- Mi az, amit keresel? – faggatta tovább a fiút, azonban mire kimondta, már sejtette, hogy
milyen választ fog kapni.
Nem is tévedett.
- Van egy olyan érzésem, hogy a Sorsleső ezt nem díjazná… - dünnyögte Al.
Ezt követően felkelt mellőle, és megigazgatta füstből szőtt köpenyét, pedig azon egy apró
gyűrődés sem volt. Harry felnézett rá, és hirtelen úgy érezte, mondania kell valamit.
- Vigyázz magadra! – nyögte ki végül.
Al kacsintott egyet, aztán feltette csuklyáját.
- Ne aggódj! – legyintett hetykén. – Nem lesz semmi bajom. Elvégre Harry Potter fia
vagyok…
Nem sokkal ez után eltűnt, egy heves szélfúvás szétlebbentette a jelenést, mint a halvány
gőzfelhőt, Harry pedig magára maradt a süvöltő viharban.

***

Néhány órával később a vihar csillapodni kezdett, és akkor Malfoy váltotta Harryt az
őrségben, akire ráfért már a pihenés. Mikor felébredt, Ron már a tüzet oltogatta, és
készülődött az indulásra, Hermione pedig az arcát frissítette fel egy kis szűz hóval.
- Tudod, mi jutott eszembe? – szólt Harry, mikor Ron havat szórt a tűzre.
- Az, hogy falazzuk be Malfoyt a barlangba, vagy, hogy legközelebb ő legyen a vacsora? –
találgatott a fiú.
Harry horkantott egyet, ahogy megpróbálta elnyomni nevetését.
- Látom, mély nyomot hagyott benned a hentesüzlet… - jegyezte meg élcelődve, majd
komolyabb hangra váltva folytatta. – Arra gondoltam, hogy Dawlish még életben lehet.
Ron felkapta a fejét, és felvont szemöldökkel nézett rá.
- Miből gondolod?
- Szerintem az újságnak volt igaza, és Dawlish tényleg otthon van, és csak egy Imperius átok
miatt akarta megölni McGalagonyt.
Ron megrántotta a vállát, mint akit nem érdekel túlságosan a dolog. Harry összevonta a
szemöldökét.
- Úgy tudtam, bírod Dawlisht – mondta Ron hátának, aki hozzálátott, hogy lerázza ruhájáról
a havat.
- Fontosabb dogunk van annál, hogy Dawlish-on törjük a fejünket…

155
 S azzal kiment a barlangból. Harry felkapta a hátizsákot, mire vidáman megcsörrentek benne
az üvegecskék. Még egyszer ellenőrizte, hogy megvan-e a tartalma, de ekkor Hermione jött
vissza a barlangba, és észrevette, mit csinál.
- Mi van abban, Harry? – kíváncsiskodott.
Harrynek kiment a fejéből, hogy még nem is számolt be barátainak a Névtelen szekrényének
sikeres kifosztásáról. Az utána következő menekülés, és a megfeszített tempó a hóviharban
arra kényszerítette őket, hogy a puszta életben maradásra koncentráljanak.
- Egy kis szuvenír Nurmengardból – válaszolta most, és szétnyitotta a zsák száját.
Hermione csodálkozva nézett a gyöngyházfényben játszó üvegcsékre, melyek mindegyike
gondosan fel volt címkézve.
- Ezek emlékek? – kérdezte a lány meglepetten.
Harry bólintott.
- A Névtelentől loptam őket. Még hasznunkra válhat, nem gondolod? – Harry felpillantott a
lány arcába, mire az szélesen elmosolyodott.
- Jó gondolat volt!
- Gyertek! – szólt vissza Ron a barlang szájából – Elállt a hóvihar…
Harry hátára vette a zsákot, és Hermionéval együtt követték Ront és Malfoyt ki a
menedékről, s onnan lefelé, vissza az ösvényen, amin felkapaszkodtak a hegyek közé.
A friss hó ropogott a talpuk alatt, pedig Malfoy amennyire csak tudta, olvasztotta nekik az
utat a pálcájával. Megint ő ment legelöl, Harry pedig hátul, bár most nem kötötték magukat
egymáshoz. Az előző napok megfeszített tempójához képest kényelmesen tudtak haladni, és
sokkal gyorsabban is. A látótávolság megnőtt, és még a város falait is látni lehetett a
domboldalról, ahol ereszkedtek lefelé. Közelebbinek tűnt, mint képzelték, főleg, hogy olyan
sokáig tartott, mire elérték a hegységet. A város pislákoló fényei baljós figyelő szemekként
néztek feléjük, s Harryt megint elfogta az érzés, hogy szemmel tartják őket.
Ahogy leértek a meredek lejtőn, kelet felé vették az irányt, és folytatták az utat a
narancssárga színben játszó hegyoldal felé, melyet most egy másik orom takart el a szemük
elől.
- Milyen messze lehet még? – kurjantotta hátra Ron.
- Talán négy-öt nap… - találgatott Hermione, majd felemelve a hangját, előre szólt a szőke
fiúnak. – Malfoy! Szerinted milyen messze van?
Először úgy tűnt, a fiú nem is fog válaszolni, talán mert Hermione szólította meg, de aztán
mégis visszaszólt.
- Fogalmam sincs – morogta barátságtalanul. – Oda érünk, amikor oda érünk. Ne dumáljatok
folyton!
- Kedves… - dünnyögte Hermione az orra alatt.
Több szó nem is esett köztük, amíg úgy nem döntöttek, hogy ideje újabb pihenőt tartaniuk.
Megint bevették magukat a dombok közé, és az első alkalmas helyen Harry pálcájával
kivágott egy méretes lyukat az egyik masszív hegyoldalból.
- Hűha… - ámuldozott Ron, mikor Harry lehűtötte az izzó széleket, és Malfoyjal
megerősítették a hevenyészett barlang homlokzatát, hogy rájuk ne omoljon. – Ez ügyes volt!
Harry tisztában volt vele, hogy normális esetben nem tudta volna így átszelni a tömör
sziklát, de a főnixpálca ereje már régóta olyan volt, mintha Dumbledore bodzafapálcáját
forgatná. Mindazonáltal erről se Ronnak, se Hermionénak nem szólt – legfőképpen azért nem,
mert saját maga sem tudta megmagyarázni a történeteket. Miért szállt át a bodzafa ereje a
közönséges magyalvesszőbe, mikor akkor, ott, Dumbledore irodájában úgy döntött, hogy ezt
használja tovább? Miért követi mindenhová?
Nem voltak válaszok, akármennyit is gondolkozott rajta. De a Névtelen nem tudhatja meg –
így is vadászik rá, le akarja fegyverezni, hogy a bodzapálca birtokjoga rá szálljon át. De ha
156
megtudja, hogy a Dumbledore sírjában pihenő varázseszköz talán már nem is az igazi Végzet
Pálcája, még megszállottabban fogja üldözni Harryt, és ha egyszer legyőzi, már a sírnál sem
tudnák megállítani.
Mielőtt útnak indultak volna a pihenő után, Harry mindent visszavarázsolt az eredeti
állapotába, hogy ne hagyjanak nyomokat az őket követőknek – bár kezdte úgy gondolni, hogy
ez szükségtelen, mert megesküdött volna rá, hogy hallotta valaminek a hangját, mielőtt
lepihentek volna.
- Csak egy vadmurmánc lehetett… - találgatott Ron.
Már két másik pihenőn voltak túl, mikor Hermione észrevett valamit a távolban, pont ott,
amerre haladtak.
- Mi lehet az? – hunyorgatták a szemüket a sötétben.
Harry is jobban megnézte, de nem tudta mihez hasonlítani a sötét sziluetteket.
- Remélem, nem óriások – szólt Ron szorongva.
- Nurmengardon nem élnek óriások, Weasley – tájékoztatta Malfoy, de ő is mereven
bámulta a sötétet. – Szerintem ezek még csak nem is élőlények…
- Hanem mik? – kérdezte Hermione immár kíváncsian, mint sem félősen.
Malfoy egy darabig hallgatott és figyelt, végül kibökte.
- Szerintem ez a másik város lehet, amiről beszéltek…
Harry meglepődve fordult barátaihoz, de azok csak a sötétet bámulták.
- Nurmengardon van még egy település?
- Igazából nincs – pontosított Malfoy, és levette szemét a horizontról. – Sosem épült meg,
csak falak vannak, semmi több… Na, menjünk tovább. Legközelebb ott pihenünk meg. Jobb
is lesz, ha sietünk, mert megint vihar lesz…
Mindannyian érezték, hogy a szél bizony egyre jobban új erőre kap, és heves támadásokat
intéz átfagyott végtagjaik és arcuk ellen. Jó esély volt rá, hogy néhány órán belül megint
komoly vihart kapnak a nyakukba.
Ahogy közeledtek a sötét formákhoz, egyre jobban lehetett kivenni félkész tornyok és
bizonytalan vonalú falak alakját az éjszakában. Az idő még mindig tiszta volt, és a gyönyörű
csillagos ég és a hold fénye elegendő világosságként szolgált nekik.
Útjuk egy befagyott patak mellett haladt el, mely kígyózva tekergett le a hegyek közül a
tenger felé. Harry jól hallotta a vékony jég alatt csörgedező vizet, és azon tűnődött, vajon van-
e benne élet, vagy a víz is ugyanolyan kihalt, mint a táj körülöttük. Elindulásuk óta nem
találkoztak egyetlen élőlénnyel sem – bár Ron nem felejtette el megjegyezni, hogy milyen
hálás is ezért az égnek.
Harry megszaporázta lépteit, hogy le ne maradjon Hermionétól, de közben követte a
szemével a kis patak futását, át a síkságon, le a tengerig. És ekkor észrevette…
Ott, ahol a szárazföld véget ért, és a Jeges-tenger sötétlő tömege vette át az uralmat a
látképen, apró, de éles fénygömböcskék mozogtak, mintha hatalmas szentjánosbogarak
lennének.
- Nézzétek csak! – szólt társainak.
- Mi az? – nézett körbe riadtan Ron.
Harry a part felé mutatott, s mikor a többiek is észrevették a táncoló pontokat, mind
egyetértettek abban, hogy a pislákoló fények csakis pálcáktól származhatnak.
- Hárman vannak – motyogta Hermione. – Azt hittem, többet küldenek utánunk…
- Három ment abba az irányba – javította ki Ron. – Ki tudja hányan indultak el összesen?
Harry azonban nem értette, hogy a Névtelen miért küld a part felé keresőosztagot, amikor a
saját fülével hallhatta, hogy a főnixekhez mennek. Lehet, hogy úgy gondolta, Harryék majd
megváltoztatják a tervüket, azok után, hogy a tudomására jutott? Ki tudja, talán a Névtelennek
igaza is van, és tényleg át kellene gondolniuk még egyszer ezt a főnixes tervet.
157
 Reccs!
A Harry vállának feszülő kötél elszakadt, és a zsák, benne a rengeteg emlék-fiolával, leesett.
Harry utána kapott, de nem érte el időben; a hátizsák legurult a lejtőn – az üvegek szaporán
kocogtak benne – egyenesen a befagyott folyóra esett, és súlyával be is törte a jeget maga
alatt.
- Ne!
A zsák pillanatok alatt elmerült a vízben, s mire Harry előkapta a pálcáját, már el is ragadta
a sodrás.
- Invito zsák! – kiáltotta a varázsigét.
A táska áttörte a jeget egy másik helyen, és azon át tulajdonosa kezébe repült. A szája
közben kinyílott, és jó néhány üvegcse kihullott belőle, így Harry gyorsan azokat is
begyűjtötte.
- Malfoy, segíts már… A fenébe! – morgolódott. Akárhogy is nézte, biztos volt benne, hogy
néhány üveget elnyelt a folyó. – Ez nem igaz!
- Be kellett volna zárnod – mondta Malfoy, de közben nem Harryt nézte, hanem körbe-körbe
forgott, mintha számítana valamire, talán támadásra.
Harry meg se hallotta a tanácsot, a hátizsák szárát bámulta. Az olyan volt, mintha elégették
volna, a vak is láthatta rajta, hogy nem magától szakadt el. Harry összeforrasztotta a
pálcájával, és megerősítette a zsákot, majd visszavette a hátára – nem kezdett el nézelődni,
keresni a tettest, aki most már egészen biztosan a közvetlen közelükben volt.
- Minden rendben, Harry? – kérdezte Hermione, mikor Malfoy eltrappolt mellette, hogy
felvegye helyét a sor elején.
- Persze…
Néhány óra leforgása alatt elérték a titokzatos árnyakat, melyekről közelebb érve kiderült,
hogy valóban egy romos, félbehagyott állapotú települést rejtenek. A félkész falak alapján
úgy tűnt, mintha a város pusztításnak esett volna áldozatul, azonban ennek ellentmondtak a
falak mellett szép rendben felhalmozott ember nagyságú téglák.
Miközben közeledtek a kapu felé, Harry pillantása gyakran a part felé kalandozott, s
olyankor mindig látta a három pislákoló fényt, mely kitartóan kutatott utánuk. Harry őszintén
remélte, hogy még az előtt sikerül elérniük a főnixek hegyét, hogy belefutnának egy ilyen
kereső csapatba.
- Hű…
Ron csodálkozó hangjára elszakította tekintetét a parti fényekről, és észrevette, mit talált
olyan lenyűgözőnek barátja.
A kapu tárva nyitva állt – mivel nem voltak rajta ajtószárnyak, csupán a boltív magasodott
eléjük – de még így is lenyűgöző hatást keltett. Mikor Nurmengardból szöktek, nem volt
alkalmuk megcsodálni lenyűgöző méreteit, de itt eléjük tárult az egész látvány.
Mindazonáltal a fekete boltívet Harry inkább találta baljósnak, mint csodálatra méltó
építészeti remekműnek. A két oldalról lehorgasztott fejű, arc nélküli szobrokkal alátámasztott
homlokzat, és az annak közepébe vágott, megkopott háromszög minden volt, csak szép nem.
- Malfoy… - szólt Hermione félős hangon, szintén bizalmatlanul fürkészve a kaput, mely
mintha le akarná nyelni őket. – Biztos, hogy jó ötlet bemennünk ide?
- Mi az? Csak nem beijedtél, Granger? – nyekeregte a fiú, visszatérve szokásos stílusához.
Azzal, mint aki nem fél semmitől, kidüllesztett mellkassal, de azért előreszegezett pálcával,
átmasírozott a kapun.
Harryék követték, s mikor beléptek, és eléjük tárult a város látványa, akkor látták, hogy az
egyáltalán nem is város – inkább hasonlított valamiféle várhoz, vagy helyőrséghez. Belül nem
voltak házak – se félkészek, se semmilyenek – csak körbe a falak, és középen valamiféle kör
alakú épület, mint egy templom, vagy hatalmas kőpavilon. Belül mindenhol felhalmozott
158
téglák emelkedtek, akár kocka alakú hegycsúcsok, a területet körbeölelő falak pedig egy idő
után teljesen lealacsonyodtak, és szembe Harryékkel, a vár túlsó végén már csak az alap volt
kiásva.
- Lakájos… - dünnyögte Harry, és küldött Malfoy felé egy megrovó pillantást. Mennyivel
biztonságosabb itt megpihenni, mint egy új barlangot ásni?
- Ha gondolod, nyugodtan visszamehetsz a városba, Potter – vágott vissza Malfoy. – A
Névtelen biztos tárt karokkal fogad majd.
- Vajon mi lehet az a hely? – tette fel jó hangosan a kérdését Hermione, hogy elejét vegye
egy veszekedésnek, s azon nyomban meg is indult a templomszerű építmény felé.
Ron azonnal utána eredt, s rövidesen Harry és Malfoy is követték a lány példáját, mivel az
oszlopos, kerek épület volt az egyetlen hely, ahol meghúzhatták magukat az éledező vihar
elől.
A masszív oszlopok és az épület fala ugyanolyan fekete kőből készült, mint Nurmengard
házai. Ahogy Harryék beléptek, látták, hogy az épület sokkal tágasabb, mint amit kívülről
sejtet – jókora kerek teremben találták magukat, melyben minden lépésük zengve
visszhangzott.
Az épület üres volt, csupán egyetlen ponyvával letakart tárgy állt középen, jóval a belépők
fölé magasodva egy lépcsőzetes emelvényen. A ponyva megfakult és szakadozott volt,
látszott rajta, hogy évtizedekkel korábban tették a helyére.
- Mi ez a hely? – kérdezte Ron suttogva, bár hangját felerősítette a terem akusztikája.
Harry nem kockáztatta meg, hogy hozzáérjen a letakart dologhoz, de roppantul kíváncsi is
volt rá, mi volt olyan fontos Grindelwald számára, hogy külön várat építtetett neki. A ponyva
kis kampókkal a kő járólaphoz volt rögzítve, egy laza pálcaintés azonban könnyedén
kiakasztotta őket, s a koszos lepel ekkor meglebbent. Ron, Hermione és Malfoy szótlanul
figyelték Harryt, csupán hátrébb léptek, mikor az életre kelő textilből évtizedes por szállt ki,
hangos köhögésre késztetve őket.
- Bocsánat… - szabadkozott Harry, és megtisztította a levegőt, mielőtt lerántotta volna a
ponyvát.
Ahogy a súlyos lepel a földre került, Harry azon nyomban elhátrált attól, amit látott.
Hallotta, ahogy Ron és Hermione hangja is elakad, egyedül Malfoy volt az, aki
homlokráncolva lépett közelebb a terem közepét elfoglaló magas boltívhez.
- Úristen… - suttogta elhűlve Hermione.
Harry még mindig élénken emlékezett rá, mit őriztek a londoni Mágiaügyi Minisztérium
alagsorában, a Halál Termében. A rozoga, ősi faboltív, melyen fekete függöny lengedezett,
azóta is visszaköszönt rémálmaiban, dacára az elmúlt éveknek. Ez épp olyan volt, csupán még
rozzantabb, meg is dőlt oldalra, mintha valami megtaszította volna, és a függöny félig
leszakadva lógott a karnisról.
- Ez pont olyan, mint a Minisztériumban… - suttogta Ron.
- Mi az? – nézett vissza rájuk Malfoy, nem értve, miért rettentek meg annyira a boltívtől. –
Mért vágtok ilyen képet?
Ron a boltív felé bökött állával, és nagyot nyelt.
- Te nem tudod, mi ez?
Malfoy megrázta a fejét.
- Senki sem tudja, micsoda pontosan… - szólt közbe Hermione, és megigézve bámulta a
lengedező függönyt. Legutóbb nem ilyen hatással volt rá a kapu, emlékezett vissza Harry.
Hermione akkor ideges volt, és minél előbb el szeretett volna tűnni a boltív közeléből.
Harry suttogást hallott a függöny felől, de nem érte meglepetésként; legutóbb is hallotta a
furcsa hangokat, melyekről Luna Lovegood azt mondta, hogy emberek vannak odaát. Mikor
erről beszélgettek, Harry még nem értette, milyen lehet az az odaát, de azóta megtapasztalta.
159
 - Mi olyan különleges ebben az izében? – lépett még közelebb Malfoy, és már a kezét is
kinyújtotta, hogy megérintse a roskadozó fa keretet.
- Malfoy, jobb, ha nem nyúlsz hozzá! – szólt rá figyelmeztetőleg Harry.
A fiú bizalmatlanul nézett rá, és a fatákolmányra is, de aztán ellépett az emelvény közeléből,
és megvonta a vállát. Most a falakat vette szemügyre, melyek eddig elkerülték a három jó
barát figyelmét.
- Írás van a falon – szólt Malfoy, majd hátat fordított a boltívnek, és onnantól kezdve egy
csepp érdeklődést sem mutatott iránta.
Harrynek sokkal nehezebben ment elfordulnia a suttogó hangoktól, de mikor megtette, látta,
hogy tényleg tele van a fal véséssel. Rúnák voltak, ennyit még felismert, de fogalma sem volt,
mit jelenthetnek.
- Hermione, el tudod olvasni? – kérdezte a lánytól, emlékezve rá, hogy Hermione több évig
tanult rúnaismeretet a Roxfortban. Nagyon szerette volna tudni, mit derített ki Grindelwald
ezekről az átjárókról. Valóban a túlvilágra vezetnek? És ha egyszer átjárók, akkor miért nem
lehet visszajönni rajta? Hiszen a holtaknak nincs szüksége kapura, hogy átkeljenek oda, ahova
menniük kell…
A lány háttal állt neki, és hümmögve a falhoz lépett, majd végigsimított rajta a kezével.
Tetemes mennyiségű port törölt le, látszott, hogy nagyon hosszú ideje senki sem járt itt rajtuk
kívül.
- Nem tudom, mit jelentenek – vallotta be Hermione fejcsóválva.
Ezen Harry meglepődött.
- Nem?
- Ez… azt hiszem… nyugat skandináv rúnaírás. Nem tanultam ilyet… – vallotta be
sajnálkozva.
Tovább járkáltak körbe a teremben, bár Harry maga sem tudta, hogy miért. Esze ágában nem
volt itt tölteni az éjszakát, a titokzatos boltív és a suttogó hangok társaságában, pedig –
emlékeztette magát – őt nem kellene megrémítenie az ismeretlennek és a halálnak.
Dumbledore azt mondta, az lehet csak a halál igazi ura, aki elfogadja azt, ahogyan a mesebeli
harmadik testvér is tette. De ő, Harry, még mindig félt a haláltól, féltette a barátait, és irtózott
a kaputól, ami előtte magaslott.
- Olyan, mintha harcoltak volna itt… - jegyezte meg Ron, mikor letörölte a fal egy részét, s
ott kerek égésnyomot pillantott meg. Olyan volt, mintha egy átok perzselte volna meg a fekete
követ.
- Több ilyen is van – mutatott egy másik repedésre Malfoy, mely azonban olyan egyenes
vágás volt, hogy nem származhatott vésőtől.
Hát persze! – gondolta Harry, hirtelen megvilágosodva. Valóban harcoltak itt, és ő azt is
pontosan tudta, hogy kik: Voldemort és Marius Prince párbajozhattak ezen a helyen, mikor
Voldemort rájött, hogy útitársa horcruxot készített és felfedezte az ő féltve őrzött titkát.
Marius, a kék bőrű ember, ezen a kapun esett keresztül Denem egyik átkától, akárcsak mint
Sirius Bellatrix Lestrange miatt… De Marius nem maradt odaát, képes volt visszatérni; a
horcrux, amit készített, e világhoz láncolta őt, s láncolja most is. Voldemort azt mondta,
Marius biztosan nem egy könnyen felismerhető tárgyba helyezte lelkének egy darabját, mert ő
– Denem szava járása szerint – vérbeli hollóhátas volt…
Ezt persze nem mondhatta el társainak, mert megesküdött, hogy Denem visszahívásának a
titkát magával viszi a sírba. Szégyellte, amit tett, s most már tudta, hogy amellett, hogy az eset
majdnem az életébe került, az egyik legbiztosabb jele volt annak, hogy mennyire
meggondolatlan és arrogáns lett az után, hogy legyőzte Voldemortot.
- Mi ez a hang? – ráncolta a homlokát Ron.

160
 Harry először azt hitte, barátja is hallja a suttogást, ami a boltíven túlról jön, de aztán rájött,
hogy más hangok szűrődnek be odakintről, s ez visszarángatta borús gondolatai világából.
Vijjogás és károgás zengett odakint…
- Hárpiák – ismerte fel Malfoy a hangot.
Harry közben már az ajtóhoz ment, és kinézett a kövekkel borított udvarra. A sötétlő égen
fekete szárnyak suhogtak, de olyan sok, hogy akármerre nézett, csak hárpiákat látott.
- Ajjaj…
- Itt vannak? – kérdezte rémülten Hermione, s most nem látszott olyan bátornak, mint
múltkor.
Harry gyorsan becsukta az ajtót, és rövid időre sötétség zuhant rájuk. Meggyújtotta a
pálcáját, s Malfoy is így tett. A kékes, derengő fényben kísértetiesnek hatott a boltív lustán
lengedező fekete függönye, és az odakint felharsanó éhes rikoltások – a hárpiák leszálltak az
udvarra.
- Most mit fogunk csinálni? – kérdezte Ron suttogva.
Malfoy a mennyezetet kémlelve válaszolt neki, ugyanolyan halkan:
- Megvárjuk, amíg elmennek.
- Emlékeztetnélek rá, hogy még egy darabig nem jön a reggel! – mondta ingerülten Ron. –
Ki tudja, mikor mennek ezek el? Lehet, hogy ez a táborhelyük…
- A hárpiák a hegyekben laknak, Weasley – felelte lustán Malfoy, és abbahagyta a
mennyezet vizsgálgatását.
- Érzik a szagunkat – szólt Harry, mikor hallotta az ajtó közelében motoszkáló lépteket. –
Nem biztos, hogy el fognak menni…
Ebben a pillanatban mind a négyükben megfagyott a vér. Hangos sikoltás törte át a levegőt,
s a hárpiák hirtelen nagyon izgatottak lettek. Vészes károgásuk, rikkantásuk hallatszott
mindenhol, mint valami vad zene.
- Van valaki odakint! – tátogta elhűlten Ron, sápadt arca csak úgy világított a sötétben.
Megint rémült kiabálás vegyült a hárpiák visongásába, s Harry nem tétovázott tovább – nem
bírta végighallgatni még egyszer, ahogyan vadállatok tépnek szét valakit.
- Potter! Mit művelsz, Potter?! – szólt rá Malfoy, hasztalan.
Harry meg sem hallotta; feltépte az ajtót, és kirohant az épületből egyenesen a hárpiák közé.
Látta, hogy a madáremberek a nagy kapu közelében felhalmozott méretes téglarakás körül
csoportosulnak, tollas kavalkádban ugrálva, verdeső szárnyakkal, mint a koncon verekedő
keselyűk.
Néhány hátul álló példány azonnal észrevette Harryt, amint kirontott az ajtón, és most
meglátva újabb prédájukat, felé repültek vadul villogó szemekkel.
- Obstructo! – kiáltotta Harry, s varázslata nyomban hátravetette a legelöl haladó hárpiát. –
Stupor! – Egy másik bestia ernyedten esett a földre, egy harmadikat pedig sóbálványátok
dermesztett kővé.
Ekkor Harry ágyúlövésszerű dörrenést hallatott pálcájávál, mire ijedten rebbentek szét a
szárnyas lények a tégla halom közeléből. Harry nem látta, de sejtette, hogy a vadak áldozata a
két nagy kőtömeg közti szűk résbe préselte be magát.
Mikor a madáremberek észrevették, hogy újabb prédájuk nem fegyvertelen, inukba szállt a
bátorságuk. Hegyes csőrükkel és éles karmaikkal nem sokat tehettek a varázslat ellen, és
páran máris hanyatt-homlok elmenekültek. Néhány bátrabb példány azonban nem tanult a
többiek kárából, és kétfelől próbálták csoportosan bekeríteni a téglarakás felé rohanó Harryt.
- Ő azzzz! Tépjéééétek széééét! – hallatszott egy éles károgás-szerű beszéd a magasban.
Harry felpillantott, és észrevette, hogy az egyik hárpia, melynek nagy zöld szárnyai voltak,
eszelősen visítozik, és ő volt az első, aki támadásba lendült.

161
 Harry az utolsó pillanatban félreugrott a szablyaszerű karmok elől, és a földön fekve csapott
egyet pálcájával.
- Sectumsempra!
A varázslat leszelte a lény karját, aki irtózatos hangon ordított fel, sebesült végtagját
markolva, melyből csak úgy záporozott a skarlátpiros vér. Harry lepillantott a feje mellé a
hóba puffanó karra, s látta a tenyerén tátogó vágott lyukat.
Szóval ő volt az! – ismerte fel a hárpiát, amelyikkel a háztetőn találkozott első kint töltött
éjszakáján. A lény akkor megfogadta, hogy bosszút áll megsebesített kezéért – most már az
egész karjáért kell bosszút állnia, gondolta Harry.
A harciasabb hárpiák megrettentek a látottaktól, és még többen elrepültek, s akik maradtak,
azok is csak a távolból figyelték sebesült társuk kínlódását.
- Krrrks! Krrrks! – hallatszott mindenfelé a rikoltozás, mialatt Harry talpra kászálódott, és
megkínzottan vinnyogó hárpiához lépett. A vér meghökkentően élesnek hatott a fehér
hótakarón, ahogy ömlött a csonkolt végtagból. Szárnyai betegesen rángatóztak, mély barázdát
szántva a hóba a lény háta mögött.
Hirtelen egy emlék villant fel Harry fejében; egy alacsony, köpcös, egérszürke hajú férfi, aki
ugyanígy térdelt előtte, megcsonkított kezét szorongatva.
Harry elhessegette a képet, és pálcáját a madáremberre szegezte. Ezernyi csőrből zengett a
rémült vijjogás, mikor Harry kimondta a varázsigét.
- Stupor!
A hárpia elcsendesedett, Harry pedig megkötözte, majd felnézett a levegőt hasító szárnyak
tengerére. Már senki sem mert rátámadni, s mikor Harry fenyegetően az égre szegezte
pálcáját, mindannyian elmenekültek.
- Harry! Harry! – kiabálta Hermione és Ron kórusban.
Ő eddig egyetlen hangjukat sem hallotta a madáremberek csapta éktelen lármától, de most
feléjük intett, jelezve, hogy minden a legnagyobb rendben. Két barátja az oszlopok közt állt,
Malfoy azonban már kimerészkedett az udvarra, folyamatosan az eget kémlelve.
Mielőtt azonban az utolsó hárpia is vijjogva elrepült volna, s Harry visszament volna
társaihoz, egy jól irányzott dermesztő átkot küldött arra a helyre, ami körül a szárnyas lények
korábban csoportosultak. Abban a biztos tudatban, hogy varázslata elérte a célját, Harry
elindult és – nem törődve Hermione aggodalmas szólongatásával – megállt a kőrakás előtt.
A hárpiák szárnycsapásai által felkavart por lassan leülepedett, vékony hártyaként fedve be
egy alacsony, szoborszerű alakot. Harry egy kissé csalódott volt, mikor ezt látta – abban
reménykedett, hogy titokzatos követője az ő láthatatlanná tévő köpenyében eredt a nyomukba,
de ez csupán egy közönséges kiábrándító bűbájjal kezelt úti köpeny volt, abból is az olcsóbb
fajta. Ezt akkor tudta bizonyosan, mikor ujjai a halvány, durva szövethez értek, s lehúzták azt
a megdermesztett kémről.
Egy pillanatra elképedt, ahogy meglátta a köpeny alatt rejtőző barna hajú, mélykék szemű,
fiatal fiút, akinek arca most rémült maszkba dermedt, s szemei veszettül forogtak üregükben,
hasztalan keresve a menekülés módját.
- Nem gondoltam volna, hogy épp te követsz minket… - mondta Harry fejcsóválva a
mozdulatlan Ciarannak. – De ha már utánunk lopakodtál a hóviharban, legalább hozhattad
volna az én köpenyemet, nem ezt a vacakot…

162
 - Tizenharnadik fejezet -

A dementorok titka

A fiú szemei mereven bámulták Harryt, s ő biztos volt benne, hogy ha nem lenne lebénítva,
szitkokat vágna a fejéhez. Malfoy odaért hozzájuk, s rövidesen Ron és Hermione is
kimerészkedtek az oszlopok közül.
- Ciaran? – hökkent meg Malfoy, s Harry nem különben – nem emlékezett rá, hogy Malfoy
mikor szólított bárkit is a keresztnevén. Még Crak és Monstro sem Vincent és Gregory voltak
neki.
- Ti jól ismeritek egymást, igaz? – fordult felé Harry, s közben szakértő szemmel nézegette a
gyenge minőségű láthatatlanná tévő köpenyt. Az már kezdett megfakulni, mert ahogy
végigsimított rajta, halvány, szürkés derengést vélt látni, nem azt a tökéletes áttetszőséget,
amit saját köpenyénél megszokott.
- A Névtelen a gondjaimra bízta a Durmstrangban – válaszolta Malfoy, megdöbbenten
bámulva a kővé dermesztett fiút. – Nekem kellett ügyelni rá, hogy nem csinál semmi
ostobaságot.
Hermione és Ron is csatlakoztak, jó messziről kikerülve az elkábított, vérző hárpiát és
levágott karját. Hermione arcán rémület és undor kifejezése ült.
- Ezt jól elintézted… - dörmögte Ron, majd a lánnyal együtt ő is felismerte Ciarant.
Egyikük sem szólt egy szót sem, csak tátott szájjal meredtek a fiúra. Harrynek egy pillanatig
úgy tűnt, ijedtséget látott átsuhanni az arcukon.
- Hogy kerül ez ide? – motyogta Ron.
- Ő volt az, aki követett minket, ebben a köpenyben… - mutatta fel Harry a ruhadarabot. –
Sajnos nem az enyém, pedig abban reménykedtem.
A fiú pálcája megdermedt ujjai közt nyugodott; hosszú pálca volt, meglepően hosszú, és
amennyire Harry meg tudta állapítani, tiszafából készült. Nem értett különösebben a
pálcakészítéshez – csupán annyit, amit Dumbledore és Ollivander meséltek neki – de azt azért
tudta, hogy a tiszafa nem épp a békés természetű varázslók fája.
Azon viszont nem kellett sokat gondolkodnia, hogy mit tegyenek vele:
- Hermione, vedd el a pálcáját!
Ciaranról már kezdett lefoszlani a bénító átok, és homlokát dühösen ráncolva, félig nyitott
szájjal nézett vissza Harryre, mintha mondani akarna valamit – Harry gyanította, hogy nem
sok kedves szót hallana most tőle.
- Miért én? – kérdezte értetlenül a lány.
- Mert így téged fog szolgálni a pálcája – magyarázta Harry. – Ha én adnám oda, úgy nem
menne…
- Nem-nem! Úgy értem, Ron vegye el – tiltakozott a lány, s hozzá hevesen rázta a fejét. –
Inkább nála legyen a pálca.
Harry váltott egy pillantást Ronnal; nem akarta megsérteni barátját, de sokkal jobb kezekben
lenne a pálca Hermione kezében, és ismerte annyira barátját, hogy tudja, Ron is pontosan így
gondolja ezt.
- Hermione, vedd csak el – bíztatta a fiú. – Sokkal jobb vagy nálam.
Harry érthetetlen módon szemrehányó kifejezést vélt felfedezni Hermione arcán, de aztán a
lány beletörődött, és kivette a pálcát Ciaran dermedt ujjai közül. A fiú apró nyögést hallatott
mozdulatlan ajkai közül, ahogy lefegyverezték.

163
 - Nem vagyok benne biztos, hogy engem fog szolgálni ez a pálca… - dünnyögte Hermione,
ujjai közt forgatva a meglepően hosszú tiszafavesszőt. – Te dermesztetted meg Ciarant,
szerintem ez a pálca a tiéd.
- Nem tudom… - vont vállat Harry. – Lehet. De attól csak jól járhatunk, ha felfegyverezzük
a világ egyik legügyesebb boszorkányát. - Hogy bátorítsa a lányt, megtoldotta a bókot még
egy mosollyal, de Hermionétól csak egy erőtlen kis mosolyra futotta. Malfoy némán hányást
mímelt a hátuk mögött.
Harry nem értette Hermione viselkedését. Pár hete még olyan ügyesen és bátran intézte el a
hárpiát, hogy Harry nem győzött csodálkozni rajta, sőt, még Malfoy furcsa elismerését is
kivívta azzal, hogy fekete mágiát használt.
Aztán eszébe jutott, hogy Ron és Hermione első kézből nézhették végig, ahogy maguk alá
temetik a romok Ludo Bumfoltot és Asteriát, és ez alighanem mély nyomot hagyott
Hermionéban.
Ciaran megint halk nyöszörgést hallatott, s ez magára vonta a figyelmüket.
- Öööh… eressz… el…
Harry lazán legyintett a pálcával, mire a bénító bűbáj megszűnt, és a hirtelen
mozgásszabadságtól Ciaran egyensúlyát vesztve megtántorodott, és elesett.
- Mit keresel itt, Ciaran? – kérdezte tőle szigorúan Malfoy.
Harrynek feltűnt azonban, hogy nem azzal a fajta megvetéssel beszél hozzá, amivel őt
szokta megszólítani, hanem valamilyen furcsa, Malfoytól szokatlan hangsúllyal – mint ahogy
egy báty beszél az öccséhez.
Ciaran arcán ellenben gyilkos indulat lángolt, és szavai sem voltak kellemesebbek:
- Hozzád nem beszélek, áruló! – morogta, majd egyszerűen odaköpött a lábai elé.
Malfoy pillanatnyi kedvessége nyomban eltűnt, és vad haragnak adta át a helyét.
- Te kis vakarcs!
Mielőtt elszabadultak volna az indulatok, Harry megragadta Malfoy meglóduló pálcás kezét,
és tett egy lépést a földön gubbasztó fiú felé. Ciaran ijedten összerezzent.
- Akkor beszélj hozzám! – Olyan határozottan szólt neki, amennyire csak tellett tőle, és
elégedetten látta, hogy a fiú egy kicsit elsápadt. – Miért jöttél utánuk?
Ciaran megpróbált farkasszemet nézni Harryvel, de pár másodperc után feladta, és lesütötte
a szemét.
- Láttam, amikor a kapu felé mentetek… - motyogta halkan. – És nem volt más arctalan a
közelben, akinek szólhattam volna. Ezért utánatok mentem, és vártam az alkalmat…
- Mire? – szólt mélységes megvetéssel Ron.
- Várj – lépett előre Hermione, aki közben zsebre dugta Ciaran pálcáját. Összevont
szemöldökkel méregette a fiút. – Honnan tudhatjuk, hogy tényleg ő az? A Névtelen már átvert
minket egyszer.
Malfoy felhorkantott a lány szavait hallva.
- Komolyan azt hiszed, hogy Potter le tudta volna bénítani a Névtelent? Eddig talán csukva
volt a szemed, Granger?
Hermione idegesen szusszantott, és inkább Harryhez beszélt.
- Meg se fordult a fejemben, hogy ő a Névtelen, de egy arctalan attól még nyugodtan lehet…
- Arctalan vagyok! – kiabálta közbe Ciaran, aki eddig egyikükről másikukra kapkodta a
tekintetét. – A Névtelennek engedelmeskedem!
Harry és Hermione pár másodpercig némán bámulta.
- Azt hiszem, ez tisztázta a kérdést – dünnyögte fejcsóválva Harry. – Ez Ciaran.
- Fel kell tennünk neki egy ellenőrző kérdést – javasolta a lány türelmetlenül.
Senki sem szállt vitába vele, így hát Harry töprengeni kezdett, vajon mivel bizonyosodhatna
meg arról, hogy ez valóban Ciaran Diggory. Azonban tudta, hogy a Névtelennek korábban
164
volt alkalma rá, hogy minden emlékét megnézze majdnem mindenről, így semmiben sem
lehettek teljesen biztosak. Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, Malfoy szólalt meg:
- Mit csináltam, amikor legelőször találkoztunk? – szegezte Ciarannak a kérdést.
Amaz dörmögött valamit az orra alatt, ami egész biztosan nem a válasz volt. Malfoy arcán
megrándult egy izom, és a következő pillanatban már a grabancánál fogva tartotta Ciarant.
- Ide figyelj! Ha nem válaszolsz, a Cruciatus átokkal oldom meg a nyelved! – morogta neki.
- Malfoy, ne bomolj! - motyogta figyelmeztetően Ron, de nem volt szükség rá.
- Le-lehúztál a vécén valamit… - dadogta ijedten Ciaran.
Malfoy szeme felcsillant.
- Micsodát? – faggatta tovább.
A fiú lázasan gondolkozott, arcán a dermesztő hideg ellenére izzadságcseppek gyűltek.
Harry eltűnődött rajta, vajon a fiú a Cruciatus átoktól rémült meg, vagy egyszerűen nem
emlékszik pontosan, mi történt akkor.
- Egy levelet – nyögte ki végül. – Egy levelet húztál le a vécén…
A mardekáros fiú elégedetten kihúzta magát, elengedte Ciaran haját, és leeresztette a
pálcáját.
- Ő az – mondta Harrynek egyszerűen.
- Helyes – nyugtázta amaz egy bólintással, és most ő lépett Ciaran elé.
A fiú tartózkodva nézett rá, messziről látszott, hogy fél tőle, vagy csupán a hírétől. Harryt
egy cseppet sem érdekelte, az viszont annál inkább, hogy mire számíthat tőle:
- Hallottad, mikor a barlangnál az emlék-fiolákról beszéltünk, és megpróbáltad ellopni,
igaz?
Ciaran megint megkockáztatott egy dacos pillantást, de mikor látta, hogy semmire sem
megy vele, válaszolt.
- Az nem a tiéd! – jelentette ki. – Megloptad az úrnőt!
Harry megeresztett felé egy gúnyos vigyort.
- Úrnőt… És ő vajon mit csinált? – kérdezett vissza. – Mikor ellopta a köpenyemet?
Ciaran nem válaszolt, de Harry nem is várta, hogy fog. A fiú teljesen megváltozott, ezt
rögtön látta a szemében. Már akkor is rengeteg düh volt benne, mikor utoljára beszélgettek, s
Ciaran John Eakle-nek hitte őt, de az azóta eltelt időben még messzebb ment. Az a fajta
mélyen gyökerező gyász, ami mindig kiült az arcára, akár vidám volt, akár dühös, már
átalakult valami mássá. Sokkal inkább arra az arrogáns dühre emlékeztette Harryt, amit
Malfoy arcán is szokott látni, főleg mikor Voldemort halálfalóvá választotta.
Harry önkéntelenül Malfoyra pillantott, de a volt mardekáros csak Ciarant nézte, rángatózó
orral. Látszott rajta, hogy megtorolná a sértést. Harry ezt nem tartotta jónak, sem azt, amilyen
provokálóan mered Malfoyra a fiú – sokkal bátrabban, mint őrá.
- És most mit fogsz tenni? – kérdezte Ciarantól. – Hogy gondoltad a továbbiakat?
A fiú arcáról lerítt, hogy egy fia ötlete sincs, de azért dacból odavetette:
- Visszamegyek a Névtelenhez, és elmondom neki, merre mentek!
- Tudja, hogy hova megyünk, te kis hülye! – vakkantotta Malfoy.
Harry megköszörülte a torkát.
- Pálca nélkül? Köpeny nélkül? Így akarnál visszamenni? – nézett le rá, és nem tudott
száműzni minden megvetést a hangjából. – Jobb ötletem van: szépen velünk jössz.
- Mi? – hökkent meg Malfoy.
- Ez nem jó ötlet, Harry! – szólalt meg Hermione is, aki Ronnal együtt eddig némán figyelte
a párbeszédet.
- Ha velünk jön, még a fejünkre hozza az arctalanokat – osztotta meg velük véleményét Ron.
– Küldjük vissza Nurmengardba!
Harry feléjük fordult.
165
 - Ha nem emlékeznél rá, a legelső aurori megbízásunk volt, hogy megtaláljuk őt! –
emlékeztette barátját. – És most megtaláltuk…
Ciaran összeszedte minden bátorságát, és hirtelen felpattant a földről.
- Kár a gőzért, úgy se megyek veletek! – kiabálta. – Visszamegyek…
Harry megpróbált türelmes lenni vele.
- Ciaran, a nagybátyád és a nagynénéd várnak otthon – mondta. – Halálra aggódták magukat
miattad.
Szavai azonban süket fülekre találtak.
- Nem érdekel! – replikázott a gyerek. – Aggódtak volna akkor, mikor nem engedtek el a
Roxfortba! Nem fogok visszamenni hozzájuk.
Harry fáradtan túrt a hajába, azon töprengve, hogy mivel győzze meg Ciarant. Már az
Imperius átkot is fontolóra vette – gyorsan megparancsolja neki, hogy tartson velük, aztán
otthon, mikor biztonságban vannak, újra szabadon engedi – de ekkor Malfoy szólt ismét.
- Szívesebben lennél te is egy engedelmes arctalan? Szolgálnád halálodig a Névtelent? –
kérdezte tőle sziszegő hangon. – Fogalmad sincs róla, mit beszélsz!
- Fogd be! – ripakodott rá Ciaran. – Te nem tudsz semmit! Visszatartottál engem! A
Névtelen azt mondta, hogy taníts, de te nem tanítottál semmit!
Ha valamikor, hát most tényleg olyan volt Malfoy arca, mint egykori bájitaltan tanáráé;
Harry szinte látta maga előtt a megvetően fintorgó Perselus Pitont, ahogy lenéz rá.
- Az ilyen kis pockoknak nem való az igazi mágia – mondta Malfoy lefitymálóan. – Csak
megkíméltelek a csalódástól…
- Hazugság! – tajtékzott a fiú. – A Névtelen megmondta, hogy erős vagyok és tehetséges!
Azt mondta, hogy nagy reményeket fűz hozzám!
Malfoy ezen már csak nevetni tudott, de gúnyos kacagása annyira felidegesítette Ciarant,
hogy úgy nézett ki, mindjárt puszta kézzel esik neki a szőke fiúnak. Harry készenlétbe
helyezte pálcáját, hogy ha kell, megint lebénítsa foglyukat.
- Ne nevess ki, vagy különben…!
- Különben, mi? – vágott Malfoy a fiú szavába. – Különben, mit teszel? Látod? Semmit se
tehetsz. A Névtelen nem fog megvédeni.
Harrynek elege volt Malfoy gúnyolódásából. Ez egyáltalán nem segített a helyzetükön.
- Nem is kell megvédenie – szólt közbe gyorsan, de Ciaran most csak a mardekáros fiút
nézte izzó tekintettel. – Ciaran…
- Bebizonyítom, hogy erősebb vagyok nálad! – visította a fiú. – Add vissza a pálcámat!
Most már Ron is kinevette a gyereket, Hermione pedig felvonta a szemöldökét és a kezében
tartott varázspálcára pillantott.
- Add vissza a pálcámat, te sárvérű! – bömbölt Ciaran, mint egy eszelős.
- Hé! – kiáltotta felháborodva Ron, mire Hermione gyorsan a karjába markolt, nehogy
valami ostobaságot csináljon.
Harrynek a fejébe szökött a méreg. Még hogy semmit sem tanult Malfoytól? Úgy tűnik,
hogy a legfontosabbat már megtanulta: hogyan váljon belőle halálfaló. Nem teketóriázott
tovább, szép szóval itt már nem mehetett semmire:
- Levicorpus!
Ciaran egy-kettőre fejjel lefelé lógva találta magát a levegőben, és veszettül kalimpált.
Nyaklánca, mely az egyetlen emléke volt, ami az édesanyjától megmaradt neki, kicsúszott a
talárja nyakán, és ott himbálózott az orra előtt.
- Ááá! Tegyél le! Tegyél le, Potter! – ordibálta tehetetlenül.
Harry Malfoy tekintetét érezte a tarkóján, ahogy lehajolt a fiúhoz, hogy fejük
egymagasságba kerüljön.

166
 - Na, ide figyelj, Ciaran! – szólt hozzá szigorúan. – Haza foglak vinni a nagybátyádékhoz,
akár tetszik, akár nem. Te pedig engedelmeskedni fogsz, akármit is mondok neked, különben
megjárod… - Szavainak szikrázó pálcája felmutatásával adott nyomatékot.
Ciaran rémülten bámult a villogó varázseszközre.
- Ne merd még egyszer sárvérűnek nevezni Hermionét! – parancsolta Harry. – Most
leeresztelek, te pedig bocsánatot kérsz tőle.
- Harry… - motyogta mögötte a lány kissé zavartan, de Harry nem foglalkozott vele.
- Liberacorpus! – gondolta el magában a varázsigét, mire Ciaran nagyot nyekkenve földet
ért.
Egy hosszú pillanatig szégyentől izzó arccal nézett fel Harryre, aki tudta, hogy a fiú most
sokkal jobban gyűlöli őt, mint Malfoyt, de nem tudta hibáztatni ezért.
A fiú felkelt, azonban mihelyt Harry leeresztette a pálcáját, futásnak eredt a kapu irányába.
- Állj meg! – kiáltott utána Hermione.
Ciaran vissza se nézett, csak rohant, ahogy a lába bírta, és már elérte a boltíves kaput.
- A fenébe… - szitkozódott Harry, majd más lehetősége nem lévén, a futó Ciaranra szegezte
pálcáját. – Imperio!
Korábban csak egyszer-kétszer használta ezt a betiltott átkot, mikor a Gringotts bankba
törtek be, ő, Ron, Hermione és az Ampók nevezetű kobold, aki később átverte őket. Akkor el
sem gondolkozott rajta, hogy miért volt képes rögtön elsőre tökéletesen végrehajtani ezt a
bonyolult átkot, de most már sejtette, hogy a Pálcák Ura, melyet előtte pár héttel nyert el
Malfoytól, talán már akkor kölcsön adott egy keveset a saját varázserejéből. S most, hogy az ő
hűséges főnix-magyalvesszője átörökölte a Pálcák Ura minden varázserejét, az Imperius átok
tökéletesen és azonnal működött.
Harry érezte a bizsergő mágikus hullámot, mely átszivárgott rajta, a fejétől a karjáig, s a
pálcáján át egyszerű, ám annál erősebb parancsként a fiú agyába kúszott: Állj!
Ciaran megtorpant a kapunál, és úgy állt egyhelyben, mint egy parancsra váró kiskatona.
Harry maga felé intett pálcájával, mire Ciaran megfordult, és üres arckifejezéssel
visszakullogott hozzájuk. Két barátja nem ellenezte, hogy egy főbenjáró átokkal tartsák
maguk mellett az elszökött Diggory fiút, pedig Harry lelkiekben már felkészült Hermione
szidalmazás-áradatára.
- Biztos, hogy ezt akarod, Potter? – nézett rá Malfoy. – Én nem játszom dadát, abban biztos
lehetsz.
- Azt gondoltam… - dünnyögte Harry, majd sajnálkozó arccal nézett Ronra és Hermionéra.
– Tudom, hogy kockázatos, de megígértem Mr és Mrs Diggorynak. Nem hagyhatom itt.
Hermione halványan elmosolyodott, de Harry valahogy érezte, hogy nem örül neki, és Ron
is elég kényszeredetten bólogatott, próbálván megértőnek mutatkozni.
A szél erősebben fújt, mint eddig bármikor, és az imperizált Ciaran kivételével mind
megborzongtak a hidegben.
- Be kellene mennünk – javasolta Malfoy. – Közeledik a vihar…
- Hova akarsz bemenni? – ráncolta értetlenül a homlokát Ron.
Malfoy ingerülten a templomszerű építményre bökött.
- Hát oda!
Javaslata heves ellenérzést váltott ki mindenkiben.
- Én be nem megyek oda még egyszer! – szögezte le Ron.
- Én sem… - csóválta a fejét Hermione.
- És én sem – csatlakozott hozzájuk Harry. – Az a boltív veszélyes, nem fogunk ott
éjszakázni.
Malfoy a szemeit forgatta, és széttárta a karját.

167
 - Akkor mégis hová menjünk, Ragyásfej? – vakkantotta dühösen. – Már nem érjük el a
hegyeket a vihar előtt.
Harry eleresztette a füle mellett a „Ragyásfej” megnevezést, ahogy tette azt az elmúlt kilenc
évben, és inkább a probléma megoldásán törte a fejét. Továbbra sem vágyott rá, hogy a
suttogó hangokkal együtt hajtsa álomra a fejét, a mellettük tornyosuló ember nagyságú fekete
téglák viszont kapóra jöttek.
- Csak figyelj! – szólt Harry, és varázsigét mormolva lengetni kezdte a pálcáját. –
Vingardium Leviosa.
Hermione, Ron és Malfoy szájtátva nézték, ahogy a gigantikus téglák sorban felemelkednek,
és szépen egymásra halmozódnak a várfalhoz kapcsolódva, egy újabb falat alakítva ki. Mikor
elfogytak, Harry egy másik kupacra szegezte pálcáját, s egy újabb fal építésébe fogott.
Kisvártatva Hermione, majd Malfoy is bekapcsolódtak az építkezésbe, így jóval gyorsabban
ment a munka.
Fél óra elteltével a vihar szele már elérte őket, és a kavargó hópelyhek között álltak
dideregve, míg az utolsó tégla is a helyére került, s végül ott magasodott előttük egy masszív,
egyszerű kőkunyhó, mintha csak Hagrid házának szögletes mása lenne.
- Voilá – intett Harry dolga végeztével, s betessékelte társait a kunyhóba.
- Örülhetsz, Weasley – szólt nyekeregve Malfoy. – A régi házatokhoz képest ez egy
palota… - Vigyorogva várta Ron válaszát, ő azonban csak szó nélkül elment mellette. – Mi
van? Már egy visszavágásra se futja?
Harry beparancsolta a házba Ciarant, és leültette a sarokba. Egy darabig csak nézte az üres,
kifejezéstelen arcot, és üveges tekintetet, és arra gondolt, vajon mit szólna Amos és Mimosa
Diggory, ha tudnák, miféle aljas módon tartja be nekik tett ígéretét, hogy haza hozza az
unokaöccsüket a Durmstrangból…
A vihar közben megérkezett, és néhány óra leforgása alatt kellőképp ki is tombolta magát,
hogy aztán újra lenyugodjon az idő. Mikor Harryék kiléptek a kőkunyhóból, melynek ajtaja
elé az utolsó szabadon maradt téglát helyezték, hogy védje őket a hideg ellen, odakint friss
hóval borított táj tárult a szemük elé. A középső épület és a kaput tartó szobrok tetejét kis
fehér sapkák borították, a boltívhez pedig nem lehetett volna úgy bejutni, hogy ne gázoljon át
az ember a derékig érő hótömegen.
A hárpia időközben eltűnt; Harry megolvasztotta a havat egy jó darabon, hátha csak
eltemetődött, de úgy tűnt, vagy képes volt elrepülni, vagy a társai jöttek vissza érte, miután ők
már bebújtak a kőkunyhóba.
- Ideje tovább mennünk – szólt Harry barátainak, és hamarosan fel is vették a szokásos
alakzatot: Malfoy ment elöl, mögötte Hermione, Ron, leghátul pedig Harry, aki a mellette
bandukoló Ciaranra ügyelt.
Messze kikerülték a templomszerű épületet, ahonnan Harry még mindig hallotta az
érthetetlen suttogó hangokat. Borsódzott a háta, de biztos volt benne, hogy nem a hidegtől.
Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy visszamenjen, és újra betakarja a ponyvával a boltívet,
de emlékeztette magát, hogy a minisztériumi darab sincs letakarva, butaság tartani tőle.
Ahogy Dumbledore mondta: a halálra vagy a sötétségbe tekintve csak az ismeretlentől félünk,
semmi mástól…
Harry lába alól hirtelen elfogyott a talaj, és fejjel előre beleesett egy mély gödörbe.
- Harry! Harry! – kiáltoztak utána barátai.
Az esés nem fájt túlságosan, mert a vastag hótakaró tompította a becsapódást, de így is
sajgott a térde és a tenyere, mely ráadásul még át is fagyott. Harry bosszankodva felült. A
boltívet őrző oszlopos épületet bámulva kissé elkanyarodott a Malfoy által kiolvasztott
ösvényről, és pont belegyalogolt egy kiásott gödörbe.

168
 - Jól vagy, Harry? – szólt le hozzá Ron, aki Hermionéval és Malfoyjal együtt megállt a
mélyedés szélén.
Ciaran azonban, akinek azt parancsolta az imperius átok, hogy mindenhová kövesse Harryt,
fogta magát, és beugrott mellé.
- Gratulálok, Potter! – hallatszott Malfoy nyekergő hangja. – Együtt temessünk el titeket?
Most, hogy így szemügyre vette, valóban úgy nézett ki a gödör, mint egy sír. Hirtelen rossz
érzés fogta el, és kezével megtapogatta maga alatt a havat, nem fagyott csontokon üldögél-e
éppen, de szerencsére semmit se talált.
- Húzzatok ki innen! – kérte két barátját, azonban Malfoy gyorsan kiröptette őt és Ciarant a
gödörből, ugyanazzal a bűbájjal, amivel Harry előzőleg fellógatta a fiút.
- Szívesen! – vigyorgott le rá Malfoy, miután fejre ejtette, de Harrytől csak egy izzó
pillantást kapott köszönetképpen.
- Ki a fene ásna ide gödröt? – dörmögte Ron, ahogy Malfoy elhaladt mellette.
- Biztos csak az építkezés része – vont vállat Hermione. – Menjünk tovább…
Az Imperius átok továbbra is hatott, Ciaran látszólag nem is próbált meg küzdeni ellene;
szobormerev arccal követte őket végig a kanyargós ösvényen, mely egyre emelkedett. Itt már
néhány kopasz ágú bokor színesítette az egyhangú tájképet, némelyiken fekete bogyók nőttek,
de ismerve a Bimba professzor óráján bemutatott jó néhány mágikus növényfaj nem
túlságosan baráti természetét, egyikük sem mert szedni róla.
A terep egyre nehezebbé vált, ahogy az út emelkedett – Harryéknek keményen meg kellett
dolgozni minden méterért, de a hegycsúcs mégis olyan távolinak tűnt, mintha semmit se
haladtak volna az eltelt másfél órában. Harrynek eleinte keményen szúrt az oldala, és szakadt
róla a verejték, de egy idő után lábai ráálltak a hegymenet ritmusára.
Ciaran úgy mászott közöttük, mintha semmit sem érezne meg a kimerítő útból; Harry
gyanította, hogy ha majd feloldja az imperius átkot, már nem lesz ilyen közönyös a fiú arca,
főleg izomláztól sajgó lábai miatt. Ekkor az is eszébe jutott, hogy Ciaran alighanem farkas
éhes lehet. Nem tudta, mikor ehetett utoljára, és ezt megosztotta barátaival is.
- Kibírja – szólt hátra Malfoy, majd felkapaszkodott egy nagyobb kő tetejére, és fent
megállt. Elnézte egy darabig Hermione erőlködését, majd, mint aki ráunt, a tájat kezdte
kémlelni.
- Nagyon kedves vagy, Malfoy… - sziszegte neki Hermione, mikor felért mellé.
Malfoy a füle botját se mozdította, és Ron morgása is hidegen hagyta őt, aki valami olyasmit
motyogott, hogy legszívesebben lehajítaná a mélybe útitársukat.
Mikor felért, Harry is megláthatta, milyen magasan vannak valójában. Most már nem érezte
olyan rövidnek a boltívet őrző falak óta megtett gyötrelmes utat. Alattuk széltében-hosszában
terült el a nurmengardi part menti síkság, annak minden fehérségével és ritkás, kopasz fáival.
- Már nem látom, hogy keresnének minket – jegyezte meg Ron, szemét meresztgetve a
sötétségbe. – Eltűntek a fények.
- Lehet, hogy feladták – találgatott Hermione.
- Vagy csak leellenőrizték, hogy nem a part felé megyünk-e, és most a főnixeknél várnak
ránk – vélte Malfoy borúlátón.
Ciaran úgy állt Harry mellett, mint egy szobor, egyáltalán nem érdekelte a panoráma-kilátás.
Harry megfordult, és felbámult az előttük váró útra.
A főnixek hegycsúcsa most is narancssárga fényben fürdött, mintha hatalmas tüzek égnének
odafönt. A fények egy másik hegy kopár csúcsán is tükröződtek, mely még úti céljuk előtt
magaslott; Harry úgy látta, még jó pár hegygerincen és völgyön kell átvergődniük, mire
egyáltalán elindulhatnak a madarakhoz. Hermione becslése most már túlságosan is
optimistának tűnt: négy-öt nap alatt nem fogják elérni a hegyet. Legalább egy hét, talán több

169
időre lesz szükségük, mire sok-sok közbeiktatott pihenővel felkapaszkodnak az utolsó
emelkedőn.
A következő pihenőt alig egy mérfölddel később ejtették meg, ahol kínálkozó alkalmat
jelentett egy útjukba eső barlang. Harry ugyan még úgy érezte, képes lenne tovább haladni, de
Hermione nem volt formában, Ciaran pedig lehet, hogy már a kimerülés szélén volt.
Mikor bementek, Hermione gyorsan tüzet gyújtott – ez csak másodjára sikerült neki –
Malfoy pedig lehuppant a sarokba, és hozzálátott, hogy megszárítgassa átázott ruháját.
Harry leültette Ciarant a földre, és megszüntette rajta az imperius átkot.
- Hogy vagy? – kérdezte tőle.
- A lábam… - nyöszörögte rögtön a fiú. – Iszonyúan fáj… Mi a fenét műveltetek velem?
Ron kotyogott közbe, mielőtt Harry válaszolhatott volna:
- Váltott lábon kellett ugrálnod egész nap, amiért olyan rossz kisfiú voltál.
Malfoy röhögött a háttérben, Harry pedig a szemeit forgatta, de Ciaran úgy tűnt, komolyan
vette.
- Ezért még megfizettek! – dohogta elkeseredetten, mindkét kezével lábait masszírozva.
- Ha képes leszel nyugton maradni, jöhetsz utánunk magadtól is, és akkor szólhatsz, ha
elfáradsz – ajánlotta föl Harry, nem sok reményt főzve hozzá.
Ciaran arca úgy festett, mintha mindjárt szembe akarná köpni Harryt.
- Inkább a halál! – mondta elszántan.
Harry fáradtan szusszantott, és hátrafordult Ronhoz.
- Mi is ilyenek voltunk? – kérdezte tőle fintorogva.
- Ez a dackorszak, Harry – magyarázta csicseregve Hermione, miközben talárját szárítgatta.
A pálca most már egészen biztosan nem őt szolgálta, mert a talár először felgöngyölődött a
lány pöccintésétől.
- Nem fogok visszamenni! – ordította Ciaran. – Hagyjatok elmenni!
- Ez így reménytelen… - dörmögte Harry, és már azon volt, hogy megint megátkozza a fiút,
hogy végre befogja a száját, mikor újra észrevette a nyakában lógó láncot.
Lehajolt hozzá, és egyik kezével a pálcát szegezte a mellkasának, a másikkal pedig a kis
sárga köves nyakláncot vette szemügyre.
- Ahhoz ne nyúlj hozzá a koszos kezeddel! – rántotta el tőle Ciaran, és átmászott a barlang
hátsó végébe.
- Arra nagyon érzékeny – tájékoztatta Harryt Malfoy, végtelen unalomról téve
tanúbizonyságot.
- Az az édesanyád nyaklánca, igaz? – kérdezte Harry Ciarantól. – Mit szólnál hozzá, ha
elvenném tőled, és csak akkor kapnád vissza, ha hazaértünk?
A fiú arcából kifutott a vér, és két kézzel markolta meg a kis ékszert.
- Azt próbáld meg! – sziszegte megvadulva.
Ron csípős megjegyzése se váratott magára.
- Szerintem elég gáz, hogy egy női ékszerrel a nyakadban mászkálsz…
- Semmi közöd hozzá!! – ordította teli torokból a fiú, és most már könnyek szöktek a
szemébe. Ujjai egészen elfehéredtek, ahogy a nyakláncot szorította, és hevesen zihált – úgy
tűnt, menten rosszul lesz.
Harry megértette, hogy érez, annál is inkább, mert ő maga is a nyakán viselte azt akis piros
ékköves láncot, amit Ginnynek adott, és valahányszor hozzáért, úgy érezte, a lány közel van
hozzá.
- Nyugodj már le! – szólt rá ingerülten Malfoy a kiabáló fiúra.
- Dögöljetek meg! Dögöljetek meg mind a négyen!
A következő pillanatban nagyon különös dolog történt. Ahogy Ciaran könnyáztatta arcára
nézett, Harry furcsa, viszkető, égő érzésre lett figyelmes. A kezére pillantott, és azt látta, hogy
170
a karját végig, ameddig John Eakle-től örökölt inge ért, méretes, vörös, gennyes kiütések
pettyezik, melyek úgy viszkettek, mintha le akarnának szakadni a bőréről.
Harry elcsodálkozott; gyenge kis rontás volt, mint szinte minden spontán varázslás, de ritka
volt már ilyen idős korban. Ő maga is tizenhárom évesen varázsolt utoljára pálca nélkül,
pusztán heves indulatok miatt, s azt sem felejtette el, hogy belőle is halott szülei inzultálása
váltotta ki ezt a haragot, mely egy puffasztó átokként robbant ki belőle, Marge néni kárára.
- Bo-bo-bocsánt… nem… nem akartam… – dadogta megrettenve Ciaran, láthatóan attól
félve, hogy Harry mindjárt kitölti rajta a bosszúját.
Ettől azonban nem kellett tartania. Harry pálcája egy könnyed intésével eltüntette a
kiütéseket, és Ciaranra nézett. Belátta, hogy csak rosszabbra fordulnának a dolgok, ha
megfosztja a fiút anyja egyetlen emlékétől, s bizarr módon sokkal emberségesebbnek tartotta,
ha a főbenjáró átokkal csitítja el.
- Imperio…
Gondterhelt sóhajjal hátat fordított az ismét elcsendesülő Ciarannak, és ekkor észrevette,
hogy Malfoy valami csillogó kis tárgyat forgat az ujjai között.
- Mi az a kezedben? – kérdezte tőle nem épp a legmegnyerőbb modorában, még mindig
feldúltan Ciaran viselkedése miatt.
Malfoy ehhez mérten válaszolt:
- Sokat kérdezel, Potter… - dörmögte az orra alatt, fel se pillantva.
Harry most már látta, hogy egy arany galleont forgat az ujjai között, és elmélyülten
kapargatja a szélét, mintha még nem látott volna ilyet.
- Ennyire hiányzik a családi vagyon? – kérdezte epésen Ron.
- Még kiesik a szemed, Weasley, annyira bámulod ezt a galleont – vigyorgott rá gonoszul
Malfoy.
- Ez Próteusz-bűbájjal kezelt pénzérme? – kérdezte Hermione kíváncsian, nem is törődve a
mardekáros undok stílusával.
- Ja – morogta a fiú.
Harry ezen kicsit elcsodálkozott – úgy tudta, hogy a Próteusz-bűbáj egy igen magas szintű
varázslat. De aztán eszébe jutott, hogy Malfoy már sokkal korábban is használt ilyen
pénzérméket, mikor a Dumbledore elleni merényletéhez kért segítséget.
- És kinél van a másik fele? – kérdezte tőle.
- A barátnődnél – válaszolta vállvonogatva Malfoy. – Azt hittem, üzent nekem, mert úgy
éreztem, mintha felforrósodott volna az érem, de úgy látszik, tévedtem…
Hát persze – eszmélt rá Harry. Malfoy említett valamit arról, hogy tartja a kapcsolatot
Ginnyvel. De sosem gondolta volna, hogy ilyen banálisan egyszerű módon, mint egy
megbűvölt pénzérme.
- De hát… - kezdte zavarodottan. – Malfoy… én ezt nem értem…
A szőke mardekáros kíváncsian felemelte a fejét.
- Mondd, drága kedves barátom, mit nem értesz? – kérdezte maró gúnnyal.
- Miért nem üzenünk Ginnynek? – értetlenkedett Harry. – Miért nem mondjuk meg neki,
hogy hol vagyunk, ő pedig küldene valakit a minisztériumból?
Malfoy lassan bólogatott.
- Remek ötlet, Potter! – mondta túljátszott lelkesedéssel. – Hogy én miért is nem gondoltam
még erre?
- Miért is? – kérdezte Ron, aki egyáltalán nem szívlelte Malfoy stílusát.
- Lássuk csak: először is azért, mert bárki, aki erre a szigetre lép, nem tud elmenni innen
többé. Csupán egyetlen kijárat van, a híd a déli kapunál, amin ide hoztak titeket. Erősen
kétlem, hogy azok a sokeszű aurorok meg tudnák törni a Névtelen varázslatát… Nem is

171
beszélve arról, hogy amint hallom, a miniszteretek nem éppen arról híres, hogy bármit is meg
tudna oldani.
Harry úgy egy évvel ez előtt még hevesen a védelmébe vette volna Kingsley Shackleboltot,
de azóta sok minden megváltozott. Akármennyire is nem tetszett neki, kénytelen volt egyet
érteni Malfoyjal abban, hogy Kingsley minden volt, csak jó miniszter nem. És akkor még ott
volt az a titokban tartott eset, amiben Ciaran Diggory szülei lelték halálukat Kingsley és egy
másik, azóta nyugdíjba vonult auror miatt.
- Másodszor pedig… - folytatta Malfoy rendületlenül. – Ne higgyétek, hogy a Névtelennek
nincsenek emberei a minisztériumban. Megmondtam a barátnődnek is, hogy jobban teszi, ha
nyitva tartja a tehénszemét, és nem bízik meg minden aktatologatóban.
Harry arca megrándult az indulattól, de fékezte magát. Malfoy elmosolyodott.
- Látod már, mekkora bajban vagyunk, Potter? Ha nem jön össze a főnixmadaras mutatvány,
csak egy úton távozhatunk Nurmengardból: az északi sarkon keresztül. Az szép kis túra lesz,
nem gondolod?
Hermionét azonban egészen más foglalkoztatta, mint a menekülés a szigetről:
- Miért gondolod, hogy a Névtelennek már emberei vannak a Mágiaügyi Minisztériumban?
Malfoy még utoljára megpörgette ujjai között a pénzérmét, aztán zsebre rakta.
- Hallottam valamit arról, hogy készülnek egy nagy dobásra – válaszolta bizonytalanul. – Ne
kérdezzétek mire – annyira nem avattak be a dolgokba. Nem voltam bennfentes.
Ron horkantott egyet, kifejezve véleményét.
- Persze…
- Hidd el, Weasley, ha tudnám, elmondanám – bólintott rá dacosan Malfoy. – Ugyanúgy
tartok a Névtelentől, mint ti.
- Igen, de miért? – kérdezte kíváncsian Harry. – Ugye nem komolyan mondtad, hogy eleged
van abból, hogy parancsolgatnak neked? Ugyan már, Malfoy, mi az igazi oka?
A szőke fiú sokáig hallgatott, mintha rágódna magában, hogy egyáltalán válaszoljon-e Harry
kérdésre, vagy sem. Mikor azonban megszólalt, Ciaranról kezdett beszélni.
- Nézz rá arra a szerencsétlenre, Potter… Nézd meg! – bökött hegyes állával a semmibe
bambuló fiú felé. – Én is ilyen voltam pár éve, ugyanilyen eszelős.
Ekkor felnézett a három jó barát arcára.
- De aztán minden megváltozott. Közelebbről tapasztaltam meg a nagyúr rémtetteit, mint ti.
Én a másik oldalról láttam… És láttam az apámat is, hogy milyenné válik.
- Az apád Voldemort visszatérése előtt se riadt volna vissza a gyilkosságtól – vetette oda
Ron indulatosan. – Ha nem tudnád, majdnem meghalt miatta a húgom!
- Igen, tudom – felelte Malfoy fölényes fintorral az arcán. – De azt hiszitek, hogy olyan
rossz apa volt otthon? Azt hiszitek bántott valaha engem, vagy az anyámat?
Harry, Ron és Hermione összepillantottak; mindhárman kétkedve hallgatták Malfoy szavait.
- Szeretett engem, az anyámat pedig a tenyerén hordozta. De mikor… V-Voldemort újra
megjelent, teljesen megváltozott. Rettegett, félt… A legtöbb halálfaló félt tőle. – Malfoy
örömtelen kis nevetést hallatott. – Nem gondoltátok volna, mi?
Harry nem tudta, mit higgyen. Mikor látta Lucius Malfoyt a temetőben, Voldemort
visszatérésének éjszakáján, vagy a Minisztériumban, az akkori mágiaügyi miniszterrel,
Cornelius Caramellel beszélgetni az ő fegyelmi tárgyalása után, egyáltalán nem látszott
rémültnek, vagy olyannak, aki a családja biztonságáért aggódik. Magabiztos és arrogáns volt,
mint mindig.
- Nem hiszitek el, igaz? – kérdezte Malfoy.
Ron a fejét rázta.
- Ha igaz lenne, amit mondtál – kezdte –, akkor nem álltatok volna megint egy sötét nagyúr
szolgálatába. Miért nem maradtatok Angliában, erre felelj!
172
 - Mert egy vasunk sem maradt, hála nektek, Weasley patkány! – förmedt rá Malfoy, öklével
csapva egyet a barlang falára. – A minisztérium felforgatta az egész házunkat, úgy nézett ki,
mint valami disznóól, mert sötét tárgyakat keresgéltek… Komolyan azt hittétek, olyan
ostobák vagyunk, hogy nem szabadulunk meg tőlük az első adandó alkalommal?! Már régen
eladtunk mindent Borginnak az összes többi családdal együtt. Csakhogy ez nem volt elég
nektek, igaz? Le kellett foglalni a Malfoy család széfjét is, az utolsó vasig, mert hátha oda is
rejtett még valamit a nagyúr…
Harry erre emlékezett. Ő maga adta a tippet az auroroknak a háború befejeződése utáni első,
zűrzavaros hónapban, hogy hol lenne érdemes vizsgálatot indítani. Malfoyék széfjében sok
mágikus eredetű holmit találtak, amit aztán le is foglaltak bevizsgálás céljából, de Harry azt
már nem tudta, hogy visszakerültek-e valaha a tulajdonosukhoz.
- Abból éltünk, amit anyám estélyi ruháiért kaptunk a használt talár kereskedésben –
folytatta keserűen. – De ez még hagyján… Csakhogy mindenhol úgy néztek ránk, mint a
leprásra! Nem a vérárulókról meg a sárvérűekről beszélek – azon nem csodálkoztam. De még
apám régi barátai sem segítettek! Miért? – vakkantotta Malfoy, akinek már vöröslött máskor
olyan sápatag arca az indulattól. – Azért, mert mind nagyon igyekeztek bevágódni nálatok!
Pedig, ha tudnátok… A fél Wizengamot milyen alakokból áll… Ne higgyétek, hogy különbek
lennének, mint az apám! Csak ők kedvesen mosolyognak rátok, meg hajbókolnak előttetek…
Erre mit mondasz, Potter? Mi a nagy Dumbledore-féle bölcsességed erre?
Malfoy elhallgatott, és villogó szemmel várta a választ, de látszott az arcán, hogy bármit is
mondana Harry vagy Ron vagy Hermione, az őt nem nagyon érdekli.
Harry nagyot sóhajtott.
- Semmi – csóválta lassan a fejét. – Csak azt tudom, hogy nagyon jó okklumentor vagy, és
hogy ezért kétszer is meggondolom, mielőtt bármiben hinnék neked.
Malfoy úgy tűnt, ezt tudomásul vette, mert a továbbiakban nem szólt hozzájuk, csak bámult
a pattogó tűzbe. Ron és Hermione is napirendre tértek a beszélgetés fölött, és a lány nekiállt
Ron ruháját szárítgatni.
Harry agya még mindig a hallottakon járt. Malfoy kétségtelenül nem a legmegbízhatóbb
ember volt, azonban az utóbbi időben egy kicsit mintha megváltozott volna. Azt azonban
sosem szabad elfelejtenie – emlékeztette magát – hogy Malfoy nem azért segített nekik a
szökésben, hogy szabadok legyenek, hanem, hogy elpusztítsák helyette a Névtelent. Ha a
helyzet úgy kívánja, Malfoy talán az első adandó alkalommal az ellenség kezére adja őket.
Gondolataiból Ron torokköszörülése rántotta vissza a valóságba.
- Ööö… nem akarok problémázni – kezdte óvatosan – de nincs véletlenül valami
ennivalónk?
Mivel egy szem morzsa nem sok, annyi sem volt náluk, ezért ezúttal Harry és Hermione
mentek el vadászni, mert Harrynek egyetlen porcikája se vágyott Malfoy társaságára. Jó fél
órás keresgélés után rá is akadtak egy kivénhedt, keselyűforma madárra, ami Harry emlékei
szerint egy augurán volt. A mélabús szárnyas unottan nézte őket, s csak akkor vijjogott fel,
mikor Hermione kábító rontása eltalálta, s lepottyant csepp alakú fészke tetejéről.
- Sajnálom ezeket – mondta Hermione nagy sóhajtással, amit Harry valahogy egyáltalán
nem érzett őszintének.
Mikor lehajolt a prédáért, a lány gyomra hatalmasat kordult; szégyenlősen mosolygott
Harryre, majd mindketten elnevették magukat.
- Látom, hogy nagyon sajnálod – jegyezte meg kuncogva Harry, majd a hátára vetette a
madarat, és közben belepillantott a fészekbe is. – Nézd csak! Itt van néhány tojás is…
Hermione is megbámulta a lila pettyes tojásokat, majd összenézett Harryvel, szokatlan, éhes
mosolyra húzva a száját. A következő pillanatban a tojások már el is tűntek talárja zsebében.
- Nem sokat teketóriáztál… - dünnyögte Harry, ahogy elindultak vissza.
173
 Hermione megrántotta a vállát.
- Első a túlélés – felelte nemes egyszerűséggel.
Lefelé tartottak a hegyoldalról, ahová felkapaszkodtak a madár panaszos károgását hallván,
s jól meg kellett kapaszkodniuk a kiálló kövekben és erősebb bokrokban, hogy nehogy
lebucskázzanak a lejtőn. Varázslattal tapadóvá változtatták cipőjük talpát, de még így is
óvatosan kellett megtenniük minden lépést, ráadásul Harrynek a madárra is ügyelnie kellett.
- Vigyázz – szólt Hermione, mikor egy kisebb sziklapárkányról kellett lecsusszanniuk. –
Nehogy kificamodjon a bokád…
Harry ledobta maga elé a madarat, hogy két kézzel tudjon kapaszkodni. Leült a párkány
szélére, és már épp lehuppant volna, mikor egy fürge kis állat elsurrant előtte, és felkapta az
auguránt.
- Hé! – kiáltott haragosan Harry, és azzal az erővel leugrott a szikláról.
- Mi az? Mi történt? – szólt utána ijedten Hermione.
- Elvitte a vacsoránkat! – bömbölte Harry, és pálcáját előrántva, rohanni kezdett a tolvaj után
az újra egyenessé váló ösvényen.
Cipője csikorgott a fagyott talajból kiálló köveken, ahogy igyekezett nem szem elől
téveszteni az apró lábnyomokat.
- Harry! – kiáltozott utána Hermione. – Harry!
Az ösvény egy hegyhátra futott, amit sűrűn belepett a hó. Harry térdig merült benne, míg a
kis állat csodával határos módon a hótakaró tetején szaladt végig, a madarat vonszolva, majd
épp az utolsó pillanatban ugrott be egy lyukba. Harry dermesztő átka már csak a havat
fagyasztotta jéggé.
- Fenébe! – mérgelődött Harry.
- Eltűnt? – érte utol Hermione, meglepő fürgeséggel.
Harry még nem adta fel, pálcáját a hóba vájt járatra szegezte.
- Na várj csak! Reducto!
A varázslat szétvágta az üreget, amibe a kis állat bebújt, hóförgeteget zúdítva Harry
nyakába.
- Ezzel elintéztem! – morogta bosszúsan, miközben lesöpörte magáról a havat.
- Meg a vacsorát is – jegyezte meg Hermione nagy bölcsen, amiért Harry egy szemrehányó
pillantást küldött felé.
Azonban mindketten tévedtek: halk neszezésre kapták fel a fejüket, és még látták, ahogy az
előttük magasodó domboldalon egy kis, sötét alak mászik ki egy másik lyukból, szájában
tollas prédáját tartva.
- Ez egy vadmurmánc – dünnyögte Hermione, miközben Harry magában füstölgött, és
gyilkos indulattal nézte, ahogy a kis semmirekellő elorozza az auguránt.
- Gyere, Harry! – hívta Hermione. – Itt egyre hidegebb van. Menjünk, keressünk valami
mást.
Harry mogorván visszafordult.
- Jó, persze…
Tényleg egyre hidegebbre fordult az idő, mégpedig annyira, ami már-már természetellenes
volt. Harry tetőtől talpig libabőrös lett, és vadul rázta a hideg, mintha egy fia ruha sem lenne
rajta.
- Mi-mi fo-folyik itt? – vacogta Hermione
Harry ösztönösen felnézett, és kezdte érteni, hogy mi történik körülöttük.
- Eltűntek a csillagok az égről…
Mindketten jól tudták, hogy ez csak egyet jelenthet. Hermione már megfordult volna, hogy
amilyen gyorsan csak tud, visszamenjen a barlanghoz, Harryt azonban visszatartotta valami.
- Hová mész? – szólt utána Hermione.
174
 Harry hevesen dobogó szívvel a hegyhát szélére lépett, ahol alatta mély sziklafal szakadt le
egy völgyre, mely két hegycsúcs között húzódott. A szeme elé táruló látványtól a földbe
gyökerezett a lába, de csak egy pillanatig – mihelyt magához tért döbbenetéből, azonnal hasra
vetette magát.
- Harry? – hallatszott tétován Hermione hangja.
- Psszt! – figyelmeztette a fiú, majd intett neki. – Gyere ide, lassan!
Hermione úgy is tett, és hamarosan együtt bámulták a völgyben gyülekező rengeteg
dementort.
- Merlinre… - suttogta rémült hangon Hermione.
Legalább százan voltak, ha nem többen, és úgy álltak körbe egy másik csuklyás dementort,
akár egykor a halálfalók Voldemort nagyurat. A dementorok azonban nem álltak egy helyben,
engedelmesen várva parancsra, hanem körbe-körbe siklottak, körülöttük pedig a jeges széltől
kavargott a porhó, és percről-percre sötétebb lett az éjszaka, mintha minden fényt magukba
szívnának.
Harry és Hermione lélegzetvisszafojtva nézték a jelenetet, a hó alatt megbújó, tenyerük
húsába vágó tüskés gallyak sem zavarták őket.
A dementorok találkozója olyan volt felülről, mint valami hatalmas örvény, csak épp
hangtalan volt – még a távoli szél zúgását sem lehetett hallani, minden teljesen elnémult. A
középen elhelyezkedő dementor volt egyedül mozdulatlan, ünnepélyes nyugalommal nézte
társai forgó táncát.
Aztán a legközelebbi dementor odasuhant hozzá, amaz pedig kitárta csontsovány karjait.
Harry azt hitte, meg akarja ölelni a társát, de aztán a közeledő dementor egyszerűen
belesuhant a másikba, és eltűnt. Olyan volt, mintha eggyé váltak volna, a kettőből egy lett.
Vagy, ahogy – emlékezett vissza – az a vajsörös üveg, amit Ron egyszer nekidobott a viking
dementornak, úgy tűnt el a foszladozó köpeny redői között, mintha egy láthatatlan fekete
lyukba esne.
A többi dementor nem ijedt meg, nem menekültek el, ellenkezőleg: szép sorban, egymás
után ugyanígy tettek, és spirálisan belerepültek a középen álló társukba. Csaknem negyed
óráig tartott, mire az összes dementort elnyelte a lágyan lengedező fekete köpeny, és akkor az
utolsó lény, mint aki jól végezte dolgát, egyszerűen távozott. Szerencsére épp az ellenkező
irányba indult, mint ahol Harry és Hermione bújt meg, s hamarosan a csillagok fénye is
visszatért a tisztásra, és újra lehetett hallani a szél hangját.
Harry a hátára fordult a hóban és lázasan gondolkozott a látottakon. Különös jelenet volt, az
egyszer már biztos. Mégis, valahol, egy eltemetett kérdés, mely korábban olyan előkelő helyet
foglalt el Harry képzeletbeli fontossági listáján, most egy picivel közelebb került a
megválaszoláshoz.
A dementorok halála… Ez volt az a téma, ami egy éve még olyan kitartóan foglalkoztatta,
főleg a kék bőrű ember miatt. Kutatása, mely egy sötét tárgyakat és fekete mágiás kellékeket
árusító boltban kezdődött, a Misztériumügyi Főosztályra vezette. Ott egy Parker nevű
boszorkány osztott meg vele egy érdekes elméletet a dementorokról…
Hermione még mindig szájtátva meredt a félelmetes lények hűlt helyére.
- Hihetetlen… - motyogta döbbenten.
Harry rápillantott a lányra.
- Te olvastál erről valamit? – kérdezte tőle suttogva, nehogy a dementor visszaforduljon. –
Hallottál már ilyenről?
Hermione megrázta a fejét.
- Még sosem olvastam ilyesmiről… És a tanárok se beszéltek róla.
Harry megköszörülte a torkát. A hidegtől egészen berekedt, mert szinte végig tátott szájjal
bámulta a lenti eseményeket.
175
 - Hát… most már legalább tudjuk, hogy Mrs Parker nem volt sültbolond – dörmögte.
- Kicsoda? – sandított rá Hermione.
Harry felült a hóban, miután biztonságosnak ítélte meg a helyzetet. A dementor már nagyon
messze járt.
- Az a hallhatatlan a Misztériumügyi Főosztályról – magyarázta a lánynak. – Neki volt egy
teóriája a dementorokról. Megszámolta a dementorokat, és arra jutott, hogy hiába
szaporodnak megállás nélkül, mégis mindig ugyanannyi marad a számuk. Tehát elvileg mégis
meg tudnak halni.
Hermione is feltornázta magát, és figyelmesen hallgatta Harryt.
- Úgy tűnik, egészen másról van szó… - folytatta homlokráncolva. – A dementorok képesek
lenyelni a társaikat. Ezért nem növekszik a számuk. Kár, hogy már nem mondhatom el neki,
hogy félig-meddig igaza volt… - tette hozzá.
Hermione csodálkozva felvonta a szemöldökét.
- Miért nem?
- Az arctalanok megölték. Ő is ott volt a Trimágus Tusa után. Azt hiszem, hogy ő is a
Negyedik Torony tagja volt… Mármint a Dumbledore féle Negyedik Toronyé, nem ezé az
átkozott bandáé… – pontosított keserűen Harry, és szusszant egyet.
- Mikor… - kezdte tétován Hermione. – Mikor beszéltél Mrs Parkerrel?
- Ő vizsgálta meg a dementorfejet, amit annál a vén boltosnál vettem – tudod, akit Dawlish
meg Kingsley lecsukatott - mesélte Harry, és közben felkelt a fagyos földről, és lekotorta
szakadt talárjáról a havat.
Hermione ugyanígy tett.
- Mrs Parker nem tudta, hogy mitől állandó a dementorok száma, de én azt hittem, hogy
valakik mindig levadásszák a szaporulatot… - Harry gyenge kis nevetést hallatott. –
Ostobaság, tudom. De aztán kiderült, hogy a Névtelen is olyan fegyvert remélt Grindelwald
kincsei között, amivel meg tud ölni egy dementort… Biztos Marius ellen kellett neki –
találgatott tűnődve Harry, Hermione pedig elgondolkozva bólogatott.
A lány mellette ment, így haladtak visszafelé az ösvényen, és mindketten elfeledkeztek
arról, hogy hasuk továbbra is üresen korog.
- Nincs ötleted, mi lehet az a fegyver? – kérdezte a lány. – Nekünk is jól jönne egy
dementorölő szerszám…
Harry ezzel egyet értett; sokért nem adta volna, ha a birtokában lenne egy olyan holmi,
amivel könnyűszerrel megszabadulhatnának Mariustól – persze a horcruxot attól még el
kellene pusztítaniuk. De tudta jól, hogy sajnos a bizonyos körökben Szellemek Pallosaként
ismert fegyver már eltörött, ahogyan azt Altól hallotta, s emiatt nem szólhatott róla se
Hermionénak, se senki másnak – ahogyan Marius horcruxszáról sem, amit egy másik titkolt
hírforrásától tudott…
- Fogalmam sincs – felelte fejcsóválva. – És szerintem a Névtelen se tudja, hogy néz ki. A
Tusa után egy közönséges pallossal akarta ledöfni Mariust.
Harry fancsali képpel baktatott vissza a barlang felé, és arra gondolt, hogy bizony megint
egyre több titkolni valója van, s a legrosszabb az volt, hogy ezt nem mondhatta el se Ronnak,
s e Hermionénak.
Legalább ha Ginny itt lenne… Neki talán el tudná mondani, hogy ki is valójában az a
csuklyás fiú, akit egyszer együtt láttak a merengőben. Elmondhatná neki, és akkor lenne egy
társa a titokban, ami sokkalta hihetetlenebb és egyben rémisztőbb volt, mint bármely addigi
titka a jóslatról vagy a horcruxokról.
Aztán meggondolta magát: Ginny talán bolondnak nézné, vagy jó eséllyel kimenekülne a
világból, ha közölné vele, hogy kettejük még meg nem született gyermekével folytat
eszmecseréket a Névtelenről és Mariusról. Valószínűleg túl sok volna neki.
176
 Egyáltalán, akad olyan ember a világon, akinek beszélhetne erről?
Visszaértek a barlanghoz, és bementek a kanyargós járaton, követve a ropogó tűz hívogató
sárgás fényét. Ciaran ugyanott gubbasztott a sarokban, ahol hagyta, Ron és Malfoy pedig
olyan messzire ültek egymástól, amennyire csak az üreg méretei engedték, és a jelek szerint
azon versenyeztek, hogy melyikük bír tovább pislogás nélkül a másik szemébe nézni.
Harry és Hermione jöttére mindketten feléjük néztek, és szinte egyszerre szólaltak meg:
- Hol van a vacsora?!
Mielőtt Harry elkezdhette volna megmagyarázni, hogyan kelt lába a levadászott auguránnak,
Hermione benyúlt a zsebébe, és kivette onnan azt a három tojást, amit a fészekben találtak, és
büszkén mosolyogva felmutatta. Ron hasa éhesen kordult egyet, Malfoy pedig fáradtan
felnyögött, és pálcáját előhúzva feltápászkodott.
- Mindent nekem kell csinálnom…
Azzal kilépett a hideg éjszakába, hogy alig húsz perccel később egy döglött nyulat lóbálva
térjen vissza, amit aztán egymaga fogyasztott el.

177
 - Tizennegyedik fejezet -

Madárdal

Amióta Harry látta a dementorok bizarr gyülekezetét, azóta minden pillanatban nyitva
tartotta a szemét, mikor sötétedik el az égbolt, mikor fordul hirtelen még hidegebbre az idő,
vagy mikor lesz úrrá rajta reményvesztettség és kétségbeesés. Tudta jól, hogy ilyen sötétben
ennyi dementor között járni a vidéket korántsem veszélytelen, főleg, ha a viking ősöreg
dementor is köztük van. Valamiért volt egy olyan érzése, hogy épp a viking volt az a fekete
lény, mely lenyelte a többi társát a hangtalan örvényben, hiszen ő volt az, akitől olyan különös
dolgokat látott eddig is – úgy mozgott, mint a villám, képes volt beszélni, és különféle
megkopott, elrozsdásodott ékszereket hordott.
Azt ugyan már értette, hogy miért marad mindig ugyanannyi dementor, de továbbra sem
tudta felfogni, hogy mire jó ez az egész, miért csinálják ezt a fekete lények? Azt sem értette,
hogy miért pont itt tartották ezt a furcsa rituálét, aminek Harry gondolatban nevezte a
dementorok lenyelését. Lehetséges, hogy csak azért választották Nurmengardot, mert olyan
isten háta mögötti hely, ahol zavartalanul folytathatják a dolgukat? És mitől függhet, hogy
melyik dementort nyelik el, és melyiket nem? Leginkább azért érdekelték a válaszok, mert
valahol, belül azt remélte, hogy így talán megfejtheti annak a rejtélyes Pallosnak a titkát. Ha
itt lenne Al, biztosan megkérdezné erről, hátha ő már többet tud a dementorokról…
Teltek-múltak a napok és Harryék egyre jobban elfáradtak a folytonos megerőltető
hegymászásban. Amikor felfelé haladtak, kimerülten vonszolták magukat az emelkedőn,
gyakran kézzel-lábbal kapaszkodva, egymást húzva, tolva, segítve. Ha lefelé mentek, akkor
sem volt könnyebb dolguk, mert kitaposott ösvény híján omladozó lejtőkön és tömör,
buborékszerűen felfújt köveken kellett lecsúszniuk. Az elől haladó Malfoy egy alkalommal
csúnyán pórul is járt, mikor a mögötte kapaszkodó Hermione cipője megcsúszott a jeges
bazalton, és nekiesett a szőke fiú hátának. Együtt gurultak le a lejtőn, fájdalmasan
nekicsapódva minden kiálló sziklának és kőnek, míg végül egy mélyedésben megálltak.
Harry és Ron amilyen gyorsan csak tudtak, a segítségükre siettek, mögöttük a bambán
kullogó Ciarannal.
- Jól vagytok? – kiáltott le Ron torka szakadtából, és saját testi épségét veszélyeztető módon
rohant le a hegyoldalon.
- Ron, vigyázz! – szólt utána Harry, aki maga is meg-megcsúszott egy-egy kisebb fagyos
részen.
Hermione csak lehorzsolta a térdét és a könyökét, a tenyerébe pedig beleállt egy kicsi, éles
kavics, de ettől eltekintve nem esett komoly baja. Malfoy azonban rosszabb bőrben volt, a
fején keletkezett sebből sötétpiros vér csordogált, amit akkor szerzett, mikor beverte egy
nagyobb kőbe.
- Granger… - nyögte fájdalmasan, és felszisszent, mikor Harry a hátára fordította. – Ezért
megöllek…
- Nem fogod! – vakkantotta Ron, aki Hermionét pátyolgatta.
- Jól vagyok, jól vagyok… - motyogta a lány, és kihúzta tenyeréből a kavicsot.
- El kell látnunk a sérüléseiteket – mondta Harry. – Itt letáborozunk.
Ciaran megállt a térdeplő Harry mellett, és hevesen lihegett. Harry észrevette már egy ideje,
hogy egyre nehezebben mászik, akárcsak ők, és ebből biztosra vette, hogy ha nincs az
imperius átok, alighanem már összeesett volna. Ezt ellensúlyozandó Harry minden pihenő
alkalmával több ennivalót hagyott Ciarannak, hogy a fiú megtartsa az erejét, és néha, mikor
178
olyan helyen voltak, ahol nem tudott meglógni előlük, levette róla az átkot. Egyrészt attól
tartott, hogy az átok idővel erejét veszti, vagy a fiú megtanul ellenállni neki, mint Barty
Kupor is tette azt, másrészt nem szerette volna, ha a fiú szervezete nagyon megsínyli a dolgot.
- Hamarosan elérjük az utolsó emelkedőt – mutatott előre Hermione. – Mennünk kell
tovább!
- Nem – rázta a fejét Harry. – Meg kell állnunk. Malfoy nem bírná ki addig.
A főnixek sárgás fényben fürdő hegye ott magasodott előttük, már csak fel kellett volna
mászni a meredek hegyoldalon, ez azonban ránézésre is erejüket meghaladó feladat lett volna,
különösen most, hogy Hermione és Malfoy lesérültek.
- De Harry…! – tiltakozott Ron is. – Mindjárt otthon leszünk!
Harry sötét pillantást vetett rá.
- Abban ne legyél olyan biztos.
Valamiért nem bízott benne, hogy ilyen szerencséjük lenne, de ezt eddig nem tette szóvá
egyetlen útitársának sem. Tudta a főnixekről, hogy nagyon nehéz megszelídíteni őket, és
hiába sietett egyszer a segítségére Fawkes, Dumbledore madara, az egészen más helyzet volt.
- Keressünk egy barlangot!
Négy hegycsúcs között elterülő tágas völgyben voltak, melynek alján kicsi, fagyott tó
csillogott az éjszakai holdfényben, partján vézna, görnyedt hátú teremtmény iszogatott egy
léken keresztül. Harryék közeledtére felnézett, de jobban félt tőlük, mit az öt utazó tőle.
A közelben sehol sem volt barlang, és egyiküknek sem volt kedve visszamászni a fennsíkra,
ahol a legutóbbi pihenőt tartották egy szakadékban. Hermione keresett egy szélvédett helyet a
hegy lábánál, ahol Harry megint kivájt nekik egy barlangot – ezúttal szélesebbet és
hosszabbat, mint első alkalommal, ráadásul még egy kis S-alakú kanyar is volt benne, hogy a
hideg levegő ne jusson be olyan könnyedén.
- Egyre jobb vagy ebben – jegyezte meg elismerően Ron.
Bementek a barlangba, ahol Harry még tovább szélesítette az üreget, majd tüzet is gyújtott.
- Esetleg megpróbálkozhatnék valami idézéssel is… - vetette fel Harry, majd vágyakozva
hozzátette: – Nem is tudom, mióta nem aludtam rendes ágyban.
- Azóta, hogy a Névtelen aludt egy ágyban Hermionéval! – dohogta Ron, majd fáradtan
lezuttyant a tűz mellé, és leráncigálta átázott cipőjét.
- Csodás… - nyögte Malfoy. – Nem elég, hogy agyrázkódást kaptam Granger miatt, most
még Weasley is meg akar ölni a lábszagával.
Ron fintorogva ránézett.
- Affene, lebuktam – morogta epésen.
- Most fejezzétek be, mielőtt elkezdenétek! – csattant fel Hermione.
A két fiú még egy darabig goromba pillantásokat váltott egymással, de felhagytak a másik
cukkolásával. Harrynek már kezdett elege lenni belőlük; amióta eljöttek a városból, Ron mást
se csinált, csak Malfoyt provokálta, a mardekáros fiú pedig megállás nélkül ócsárolta
mindhármukat felváltva, mikor épp melyiküket találta ellenszenvesebbnek. Hermione ugyan
rájuk szólt néha, mint most is, de legtöbbször csak akkor, ha aludni akart, és csendre vágyott,
máskülönben hagyta, hadd marják egymást. Harry arra gondolt, hogy a lány túlontúl sokat
vesztett szigorú komolyságából, amióta Ronnal kezdett járni…
Malfoy nem kért Harry segítségéből – talán az előbbi szóváltás miatt – és egyedül látta el a
sebeit. Harry nem tiltakozott, inkább leült Ron mellé a barlang bejáratához. Rövidesen
Hermione törte meg a hosszúra nyúló csendet.
- Meg kellene beszélnünk a továbbiakat. A főnixek hegye már csak egy karnyújtásnyira van.
Ha a pihenő után indulunk, meg kellene beszélni, hogyan csináljuk.
Harry komolyan bólogatott, Malfoy homlokráncolva gondolkozott, Ciaran pedig a semmibe
bámult, mint mindig, egyre jobban emlékezetve ezzel Harryt Luna Lovegoodra.
179
 - Egyszerű – vont vállat Ron. – Odamegyünk, bemutatkozunk szépen, és kérünk egy fuvart.
Malfoy horkantott egyet, Hermione pedig a fejét rázta.
- A főnix nem busz, Ron – mondta Harry. – Akkor segít, ha ő úgy akarja. Csak akkor
szelídítheted meg, ha ő is szeretné.
- Úgy van – bólintott rá Hermione. – Épp ezért kell kidolgoznunk egy stratégiát…
Harry megeresztett felé egy félmosolyt. Hermione szeretett mindig mindent előre
megtervezni a legapróbb részletekig. Harry már várta is a lány ötleteit, de azok nem jöttek;
Hermione várakozva nézett rá – úgy tűnt, tőle várja azokat az ötleteket.
- Szerintem nem érdemes tervezgetni – vélte Harry. – Sosem csináltunk még ilyesmit… A
lényeg az, hogyha érdemesek vagyunk rá, akkor a főnix segíteni fog.
Hermione kissé zavartan megköszörülte a torkát.
- Igen… öhm… épp ezért gondoltam azt, hogy először egyedül kellene felmenned – mondta
halkan.
Harry meghökkent.
- Miért? – El nem tudta képzelni, miért tartanak barátai a főnixektől.
Várta Hermione válaszát, de ő csak szemlesütve gubbasztott mellette. Ron is megköszörülte
a torkát, és jelentőségteljes pillantást vetett a tűz másik oldalán gubbasztó Ciaran, és a fejét
forrasztgató Malfoy felé.
- Mondd csak ki hangosan, Weasley – szólt Malfoy, pálcájával böködve a homlokát. – Attól
félsz, hogy ha a tollas dög meglátja a csúnya rossz halálfaló bácsit, akkor tojik rátok.
Ron már nem is próbálta véka alá rejteni a véleményét.
- Fején találtad a szöget.
Hermione nagyot sóhajtott.
- A legjobb az lesz, ha Ron meg én itt lent maradunk Malfoyjal és Ciarannal – javasolta
Harrynek – te pedig felmész, és megkéred az egyiket, hogy segítsen nekünk. Neked már
segített korábban Fawkes, nem értem, most miért ne tennék meg.
Pontosan ez volt a baja Harrynek: nem ismerte elég jól a főnixeket ahhoz, hogy jóslatokba
bocsátkozhasson. A Legendás állatok és megfigyelésük című régi tankönyvük nem véletlenül
írta róluk azt, hogy a legnehezebben megszelídíthető állatfaj.
- Szerintem ez nem jó ötlet – csóválta a fejét. – Mikor Fawkes lejött utánunk a Titkok
Kamrájába, nem csak nekem segített, hanem Ginnynek és Ronnak is. Az lenne a legjobb, ha
egyszerre mennénk oda. Nem kell attól tartani, hogy egy halálfalónak nem segítenek…
Malfoy segített nekünk, ezt a főnix is tudni fogja.
- És Ciaran? – szúrta közbe Ron a kérdést.
- Szerintem vele sem lesz gond – vélte Harry, és komolyan is gondolta. – Lockhart nem volt
épp a becsület szobra, és Fawkes őt is felhozta a Titkok Kamrájából.
Két barátja megemésztette a hallottakat, Malfoy pedig egykedvűen figyelte őket, mintha
nem érdekelné az egész. Harry azonban kezdte gyanítani, hogy ez a felszínes nemtörődömség
csak egy pajzs, ami néha-néha megmutatja az alatta rejtőző „igazi” Malfoyt, ahogyan
legutóbbi beszélgetésükkor is. Mindezek ellenére volt évfolyamtársa még mindig egy
hatalmas kérdőjel volt Harrynek.
- Rendben van… - adta be a derekát Hermione. – Ha nem sikerülne elsőre megszelídíteni
egy főnixet, próbálkozhatunk még náluk külön-külön is.
Harry arra számított, hogy nehezen fog tudni elaludni és sokáig álmatlanul forgolódik majd
a főnix-szelídítés kimenetele miatt. Ehelyett azonban olyan gyorsan elnyomta az álom, hogy
még át se tudta rendesen gondolni, mi vár rá, miután felkel.
Az egész napos kimerítő meneteléstől úgy aludt, mint a tej, még Malfoy horkolása se
zavarta, és többé-kevésbé kipihenten ébredt. Megint zavarta az időérzéke elvesztése.
Jóformán fogalma sem volt róla, milyen nap van, azt se tudta, átléptek-e már a következő
180
esztendőbe, vagy, hogy milyen napszaknak kellene lennie egy kicsivel délebbre. Lehetséges,
hogy odahaza Ginnyék éppen ebédelnek vagy a délutáni sziesztájukat töltik.
Most is, ahogy minden alkalommal, ha a lányra gondolt, Harry kezébe fogta a kis vörös
követ, ami a nyakában lógott. Amióta a Névtelen odaadta neki, kapaszkodót jelentett számára,
egy apró kapcsolatot Ginnyvel. Bizarr módon hálás volt ezért a Névtelennek.
Nem sokkal Harry után a többiek is felébredtek, majd Ciarant is felkeltették, és elhagyták a
barlangot. Mind némán készülődtek, és akkor sem szóltak egy szót sem, miközben Harry
hátára vette az emlék-fiolákkal teli megviselt zsákot, és összeforrasztotta a kivájt sziklát.
Együtt indultak el felfelé az emelkedőn.
A főnixek éneke bezengte a tájat, de ezeknek a vadon élő példányoknak a hangját valahogy
nem találta olyan gyönyörűnek, mint Fawkes énekét.
- Itt kell felmennünk – mutatott Malfoy egy viszonylag sima szakaszra.
Most nem a szokásos rend szerint mentek, mint az út eddigi részén végig, hanem Harry
haladt elöl Malfoyjal, őket követte Ciaran, Ron és Hermione. A fenti fényektől különös,
hosszú árnyékok nyúltak el a hegyoldalon, ami nem egyszer járatta a bolondját Harryvel,
mikor mozgó alakokat vélt látni az éjszakában.
- Az micsoda? – hunyorgott Ron a sötétségbe.
Malfoy lusta hangja válaszolt:
- Csak árnyékok, Weasley, ne tojj be…
- Nem! Tényleg van ott valami! – szólt Hermione is.
Harry oda nézett, amerre mutattak. Nem messze tőlük, egy érdekes, megkövült
lávaformáción valami mozgott.
- Mi lehet az?
Harry odavilágított a pálcájával, azért fohászkodva, hogy ne a viking dementor legyen az.
Mikor a pálca megkettőzött fénye a sötét alakra esett, egy pillanatra nagyot dobbant a szíve –
az ösztövér emberforma nagyon emlékeztette egy dementorra, de aztán észrevette a sárgán
villogó szemeket, és ahogy megmozdult, hirtelen mintha a mérete is megnőtt volna.
- Egy hárpia – ismerte fel Hermione.
A kitárt szárnyaktól hatalmasnak tűnt, de Harrynek más furcsaság is feltűnt, ahogy még
tovább fokozta a pálca fényerejét. A hárpia ettől halkan vijjogva elrepült, széltől dagadó
vitorlára emlékeztető hangot hallatva szárnyaival. Harry megesküdött volna rá, ahogy
szemből nézte a madárembert, annak hiányzott az egyik karja.
- Kitartó egy dög – jegyezte meg Malfoy, és összenézett Harryvel.
Ezek szerint tényleg ő volt az…
- Mi az? – kérdezgette tovább Ron, hangja ijedten csengett.
- Jobban tennéd, ha megölnéd, Potter – javasolta Malfoy, majd kis szünet után hozzátette: -
Úgy értem, a hárpiát… Még gondot okozhat.
Harry kitartóan meredt a megcsonkított madárember hűlt helyére. Ha eddig végig a
nyomukban volt, bizonyára csak a kellő alkalomra vár, hogy lecsaphasson, és bosszút
állhasson most már nem csak az átlyukasztott kezéért, hanem az egész karjáért. Talán tényleg
el kellene intéznie… De ha csak arra gondolt, hogy elveszi valaki életét a saját kezével,
elfogta a rosszullét.
- Megmondtam, Malfoy… – mondta, ahogy ellépett a mardekáros mellett, és tovább ment az
úton. – Nem ölök meg senkit.
Nem sokáig kellett pálcájukat használni a világításhoz – hamarosan elég fény szűrődött le a
hegyről, hogy biztonságosan haladhassanak a sziklás hegyoldalon. Harry most is árgus
szemekkel figyelte a dementorokra utaló jeleket, de semmi rendkívülit nem tapasztalt egész
úton.

181
 Az a néhány fagytűrő bokor és cserje, amit Harryék út közben láttak, itt a hegyoldalban
előbb megszaporodtak, majd a csúcs közelében teljesen eltűntek. A hó és jég is erősen
visszaszorulóban volt, miközben felfelé haladtak, mintegy megfordítva a természetes
sorrendet: az összefüggő hótakaró fehér foltokra majd pamacsokra bomlott, végül már a
csontszáraz köveken araszolt felfelé a kis társaság.
A főnixek miatt nem csak a fény tért vissza az életükbe a sötét hónapok után, de a meleg is.
Harry már rongyos sálját is lehúzta a nyakáról, Malfoy pedig kigombolt talárral mászott
felfelé.
A csillagok lassan eltűntek, de Harry most nem ijedt meg, tudta, hogy a hegycsúcsról áradó
narancssárga fény halványítja el az égbolt ragyogását. A zene pedig csak szólt és szólt, egyre
hangosabban, ahogy közeledtek végcéljukhoz, de Harry számára most sem lett sokkal
kellemesebb a hangzása.
Jobbra kanyarodtak, hogy kikerüljenek egy nagy, három méteres sziklaóriást, és mikor
kibukkantak mögüle, megpillantották a hegytetőt.
A hosszúkás, lapos, elnyúló tetőn itt is, ott is karmazsinpiros tollú, hattyúméretű madarak
ültek éles kövek tetején, a messzi horizontot kémlelve gyönyörű, fekete szemükkel.
Némelyiknek feje búbján vörös-sárga tollas bóbita ékeskedett, farkuk tollazatában hosszú
pávatollra emlékeztető díszek lógtak, és tűz égett mindenfelé. Nem lángolt az egész hegytető,
ahogy attól Harryék tartottak, de több kisebb máglyára emlékeztető tüzek égtek, csak épp a
lángok olyanok voltak, mintha a levegőben lobognának. Harrynek nem volt ötlete, ez mitől
van, talán a főnixek mágiája okozta, esetleg valami más…
Tétován, félősen lépkedtek előre. Malfoy kissé lemaradt Harrytől, aki eltette pálcáját. Ezt
látva Malfoy ugyanígy tett, majd Hermione is zsebre dugta Ciaran pálcáját.
- Na jó… - dörmögte Ron. – Most mi lesz?
Harry lenyelte a megjegyzést, ami már a nyelve hegyén volt, hogy épp Ron volt az, aki azt
mondta, egyszerűen csak megkérik majd az egyik madarat.
- Gyertek utánam – mondta Harry, és továbbment.
Elhaladtak a legelső főnix mellett, aki kíváncsian követte őket fejével, ahogy
méltóságteljesen trónolt sziklája tetején.
- Nem jó rögtön ez az első? – kérdezte Malfoy kissé szorongva. – Még válogatni is akarsz?
- Először csak mutassuk meg magunkat…
A madarak egy árva mozdulattal sem jeleztek fenyegetést, vagy, hogy nehezményeznék,
amiért az idegenek felmerészkedtek a birodalmukba (hacsak nem azzal, hogy páran
abbahagyták az éneket, mikor meglátták a behatolókat) – Harryék mégis olyan óvatosan
közlekedtek, mintha kiéhezett oroszlánok között mozognának.
- Kedvesnek tűnnek – cincogta Hermione valamivel bátrabban, de mikor Harry hátranézett,
észrevette, hogy a zsebében van a keze, mintha a pálcáját markolná.
Nem értette, miért félnek tőlük ennyire, bár ő maga is nyugtalan volt kissé. Emlékezett rá,
hogy olvasta a Legendás állatok és megfigyelésükben, a főnixek még soha nem bántottak
egyetlen embert sem. Most nem is ez volt a kérdés, hanem hogy hajlandók-e segíteni.
- Nem akarok türelmetlen lenni, Potter… - szólt fojtott hangon Malfoy – de egy kicsit
türelmetlen vagyok.
- Csigavér – intette le Harry, és tovább szlalomozott a madarak között.
Épp egy pattogó tűz mellett haladtak el; Harry belenézett a lángokba, hogy vajon mi ég, és
egy marék hamut látott csak az alján, a tűzből pedig érdekes, rég elfeledett illatok áradtak:
rozmaring, zsálya és más fűszerek illata.
- Úgy emlékszem a főnixek gyógynövényekkel táplálkoznak – dünnyögte Hermione, ahogy
továbbmentek és mind belebámultak a tűzbe.

182
 Harry közben kinézte magának az egyik madarat, mely nemrég születhetett újjá a hamuból,
mert nagy gonddal rendezgette a tollait. A művelet közben néhány értékes farktoll a földre
hullott, és hamuvá porladt. Harry egyszer elbeszélgetett a főnixtollas pálcákról Ollivanderrel.
Mikor a horcrux-vadászat utolsó heteiben Bill és Fleur házában, a Kagylólakban bújtak meg,
többször szóba kerültek köztük a pálcák. Emlékezett rá, Ollivander azt mondta, a főnixtollból
készült varázseszközök azért jobbak, kifinomultabbak, mint a sárkányszívizomhúr- vagy
unikornisszőr-magos társaik, mert a tollat a madárnak önként kell odaadnia.
- A főnix hajlandósága és nagylelkűsége sokat számít – mondta az öreg varázsló. – Csak
akkor segít, ha ő is úgy akarja, csak akkor használhatod a varázserejét, ha megkedvel téged, és
megosztja veled. Semmit sem kényszeríthetsz a főnixre, ha ő nem akarja…
Vajon ez a főnix kedveli őt? – futott át Harry agyán a gondolat. A madár abbahagyta a
tollászkodást, ahogy a közelébe értek, és megálltak előtte. Olyan volt, mintha egy király elé
járultak volna, hogy meghallgassák az ítéletét.
Harry megköszörülte a torkát, és csak várt. Nem volt biztos benne, hogy mit kellene tennie
vagy mondania. Egyáltalán nem volt biztos semmiben, és egyszerre hülyének érezte magát,
amiért zavarban van egy madár előtt. Mögötte Ron, Hermione és Malfoy mukkanni sem
mertek.
- Harry Potter vagyok – mutatkozott be Harry. – Ők a barátaim… Ron, Hermione, Malf…
Draco, és Ciaran.
A főnix oldalt döntötte a fejét, és úgy meredt rájuk.
- Mi… öhm… mi azért jöttünk, hogy a segítségeteket kérjük – fogott bele kissé bátrabban. –
Haza szeretnénk jutni. Angliába. A Névtelen és az arctalanok üldöznek minket… Ugye tudod,
ki az a Névtelen?
A madár kettőt pislogott, és megeresztett egy vékony kis hangot, ami akár igenlő válasz is
lehetett.
- Segítesz nekünk hazajutni? Ugye segítesz?
A főnix egy darabig csak nézett rá, nagy szemeivel pislogott, s Harry attól tartott, nem
értette meg a kérését, és már meg akarta ismételni, mikor a madár kitátotta csőrét, és halk,
búgó hangot hallatott.
Aztán a búgó hang megrezdült, mintha valaki egy hárfát pengetne meg nagyon finoman,
mesteri mozdulatokkal. Az érzés, amit keltett, Harry gyomrába markolt – ugyanolyan
kellemetlen volt, mint amit a hegyen felfelé haladva hallottak.
Harry, Ron, Hermione és Malfoy földbe gyökerezett lábbal hallgatták, amint a búgás, rezgés
földöntúli muzsikává finomodott, mikor egyre több és bonyolultabb hang jelent meg,
mindegyik egy újabb apró jelentést adva hozzá az egészhez.
Olyan volt, mintha életében először hallana zenét, s bár nem tetszett neki, amit hallott, mégis
megértette. A hangok, szólamok és finom rezgések értelmet kaptak, akár egy hihetetlenül
kifinomult nyelv, amit Harry egyszerre érteni kezdett. A zene róla szólt, őt formálta meg
hangokkal olyan tükröt képezve, amilyennek az ember csak a lelke legmélyére tekintve
láthatja magát.
Ott volt ő, a kis túlélő, a Kiválasztott, a varázsló, akinek sikerült legyőznie a sötét nagyurat
és egyesítenie a Halál ereklyéit. Hatalmas volt és diadalmas, mindenki szerette, tisztelte és
felnézett rá, ellenségei rettegtek tőle… Elért mindent, amit akart, és épp ez szolgáltatott
táptalajt annak, hogy véglegesen tönkretegye mindazt, ami fontos volt neki.
A zene ritmusa megváltozott, zavarossá vált, de értelmét nem vesztette el – a lármával csak
tovább finomodott…
A Voldemort fölött aratott győzelem megváltoztatta, bármennyire is próbálta tagadni ezt;
igenis arrogánsabb és önzőbb lett. Mennyire igaza volt Mr Weasleynek, mikor azt mondta,
hogy már nem fél semmitől, és ez teszi meggondolatlanná!
183
 Harry ezt is megértette, tudta, hogy igaz, mert nem a zene mondta meg neki, nem az adta
meg a válaszokat, nem az hívta fel a figyelmét ezekre, az csak az alaphangot adta meg…
Pedig még Ginny is figyelmeztette, és azt hitte, hallgatott is rá, de mennyire eltávolodott
mégis! Minden döntése egyre messzebb és messzebb sodorta attól a jövőtől, amit szeretett
volna.
A dalba becsatlakozott a többi főnix is, és együtt zúgták-zengték éktelen lármájukat, melytől
Harrynek a torkába ugrott a gyomra, és úgy zakatolt a szíve, mintha ki akarná ütni a
mellkasát. Homloka nyirkos volt, és gondolatai vadul cikáztak, melyek mind a zene hatására
jutottak eszébe…
Olyanokat tett, amikre korábban nem vetemedett volna. Gátlástalanul átgázolt embereken,
hogy elérje célját, és ahogy Malfoy mondta: nyugodt szívvel küldte a halálba Aegir Greyback-
et is, ahogy azt a sok vérfarkast is, akiket ráuszított a Névtelenre.
Olyan könnyen otthagyta Bumfoltot és Asteriát is a romok alatt, anélkül, hogy
megbizonyosodott volna róla, élnek-e még egyáltalán. A saját szökése mindennél jobban
foglalkoztatta, olyan nagyon vissza akarta fordítani rossz döntései eredményét, hogy észre se
vette: egyre halmozza csak azokat.
Egy másik ritmus szólalt meg, hangosan, pattogósan, s dacosan szembe ment a zavaros
lárma hömpölygésével…
Nem tehettem volna mást! – gondolta Harry. Ha nem teszi meg ezeket, Ron és Hermione ott
maradtak volna a ketrecben; ha nem ereszti rá a vérfarkasokat a Névtelenre, ott halt volna
meg a barátaival együtt. Nem volt más esélyük!
Aztán a lárma egyszerűen elnyelte azt a dacos hangot, beleolvadt az egészbe, és nem maradt
belőle semmi, erejét vesztette…
Még most is csak mentegeti magát, ahelyett, hogy szembenézne a hibáival, és elfogadná.
Mert a gyengeség nem lehet mentség. Nem mentség az, hogy nem tudhatta előre.
Megfogadhatta volna Mr Weasley vagy Kingsley tanácsát is. De még Kingsley sötét múltját is
csak arra használta föl, hogy igazolja önmagának, miért nem hallgatott rá.
Gyönyörű szólamok is szóltak a zagyva lármában, melyek önmagukban földöntúli
muzsikaként szárnyaltak volna, de a többi harsányabb, vadabb hang elnyomta őket, nem
hagyták kibontakozni a szépséget…
Ezek a rossz döntései szakították el Ginnytől, az egyetlen jó dologtól, ami történt vele, s
egyben egy szebb jövő ígéretétől, melyet Voldemort halála után remélt magának. Megint az
ellenségei töltötték ki az egész életét, nem volt egy perc nyugalma sem tőlük, csak azok a
csendes emlékezéssel töltött pillanatok, mikor Ginnyre gondolt. Ennyi maradt meg neki
belőle: emlékek, semmi több…
Olyan volt, mintha egyszerre több zeneszerző dolgozna a nagy művön, de mindegyikük
mást akart, s amit Harry a legszívesebben hallgatott volna, elveszett a többi ritmusban. A
hamis hangok csak egymást erősítették, míg olyan zavaros káosz kerekedett, akár a tomboló
hóviharban kavargó hópelyhek vad tánca.
Most már nem szállhatott ki, nem volt visszaút, mert túl sok ellenséget szerzett.
Visszafordulhatott volna még akkor, mikor a köpenyt ellopták, mikor Marius után kezdtek
nyomozni, de ő azt választotta, hogy újra harcba száll. Régen mindig arra vágyott, hogy bár
ne született volna meg a jóslat, mely megkötötte a jövőjét, ami miatt neki kellett végeznie
Voldemorttal… De most, hogy megválaszthatta volna a jövőjét, saját magát taszította vissza a
káoszba, messzire otthontól, el Ginnytől.
Harry mindig próbálta elcsípni azt az édes muzsikát, de egy hamis szólam folyton
belerondított a gyönyörű ritmusba, tönkretéve, szétzúzva az egész képet…

184
 …Úgy érezte, Ginny egyre csak távolodik tőle, és olyan hihetetlennek tűnt, hogy egyszer még
együtt lesznek, hogy szinte már maga sem akarta elhinni. És tudta, hogy mindez önmaga miatt
van így. Egyedül ő tehet róla, mert ő a felelős a rossz döntéseiért…
Harry ráeszmélt, hogy a főnix nem fog segíteni nekik. Egyik főnix sem fog segíteni, mert
nem kedvelték meg, nem tisztelik őt, ahogy Dumbledore-t. Elfecsérelt idő minden egyes perc,
amit még itt töltenek; Harry tudta, hogy ideje visszamenniük.
- Gyertek, menjünk… - mondta lesújtva, mikor a lárma alábbhagyott, és a madarak
elcsendesedtek.
A zene elhallgatott, nem volt vége, csak abbamaradt, az utolsó hang nyitott kérdésként
halkult el Harry fejében.
Ron és Hermione lehorgasztott fejjel álltak; Harry kíváncsi volt rá, ők is ugyanazt érezték-e
az énektől, mint ő. Megfogta a lány kezét, és finoman húzni kezdte.
Ciaranról lefoszlott az imperius átok, megzavarodva álldogált mögöttük, látszólag fogalma
sem volt, hol van, és miért. Harry nem merte újra megátkozni, amíg le nem érnek a hegyről,
így hát meghagyta Malfoynak, hogy vezesse le a fiút. Egyikük sem tiltakozott ellene.
Hátat fordítottak a főnixeknek, és szép lassan visszamentek azon az úton, amin felmásztak.

***

Leírhatatlan csalódottság lett úrrá mindegyikükön. Miután visszatértek a barlangba, hosszú

ideig egyetlen szó sem hangzott el köztük, csak bámultak maguk elé. Harry tudta, hogy csak
úgy, mint neki, a többieknek is a főnix éneke keltette gondolatok járnak a fejükben. Harry
álmában sem gondolta volna, hogy ez fog történni – arra ugyan számított, hogy a főnixeket
nehéz lesz megszelídíteni, de ez a nyílt elutasítás meglepte.
Elfogadta, amit a zene megértetett vele, de ez kevés volt – már nem lehet méltó rá, hogy a
főnixek segítségében reménykedhessen. És erősen kételkedett benne, hogy bármelyik útitársa
számíthatna rájuk, ahogy elnézte az arcukat.
- Oké… - szólalt meg Hermione hosszú hallgatás után. – Ez nem ment valami jól…
Ron és Malfoy egyszerre horkantottak fel. Ciaran, akire visszahelyezték az imperius átkot,
miután lejöttek a hegyről, a plafonra meredt.
- Szerintem enyhén fogalmazol – vágta rá Ron keserűen. – Katasztrofális volt! Mondjuk,
nem csodálkozom… - és egy megvető pillantást vetett a barlangüreg másik végében ülők felé.
Malfoy fintorogva bámult vissza rá.
- Mire akarsz célozni ezzel, Weasley?
- Arra, hogy van egy elképzelésem, miért nem segítettek nekünk a madarak – mondta ökölbe
szorított kezekkel, aztán Harry felé fordult. – Megmondtam, hogy nem kellene feljönniük a
hegyre! Megmondtam, hogy hagyjuk lent őket, amíg beszélünk a főnixekkel!
- Nem Malfoyék voltak a hibásak – jelentette ki Harry, és a lármás dal járt a fejében. –
Engem se kedveltek a főnixek… - Majd körbenézett a csodálkozó arcokon. – És ahogy
elnézlek titeket, ti se férkőztetek a bizalmukba.
Se Ron, se Hermione nem erősítette meg ezt, Malfoy azonban halkan megköszörülte a
torkát.
- Olyan volt, mintha megértettem volna életem minden addigi hibás döntését – suttogta. –
Úgy láttam magam, mint még soha… És nem tetszett, amit láttam.
Harry bólintott egyet; Malfoy is ugyanazt érezte, amit ő, de nem is csodálkozott ezen.
Malfoynak is számolnia kellett jó néhány rossz lépésével.
- A főnixek éneke bátorítja a jókat, és megrettenti a gonoszokat – magyarázta Hermione. – A
Legendás állatok és megfigyelésükben olvastam.

185
 - Mind olvastuk – sóhajtotta Harry, örömmel véve tudomásul, hogy Hermionéba kezd
visszatérni az élet. – De a gonosztól azért mi még messze állunk…
- Igen, de az nem egy túlságosan árnyalt megfogalmazás volt, nem igaz? – mondta a lány. –
Úgy értem, elég szélsőséges azt kijelenteni, hogy a jókat bátorítja, a gonoszokat megrémiszti
az ének. Ez csak akkor lehetséges, ha az énektől olyannak látod magad, amilyen igazából
vagy… És egy csomó ember egyszerre látja a jó és rossz dolgokat is magában.
Ezért volt az a nagy lárma a zagyva hangokkal, gondolta Harry. A zene sokáig nem tudta
eldönteni, mi is akar lenni. Mert ő nem jó, és nem is gonosz, ahogy a legtöbb ember sem az.
Nem lehet egyértelműen meghatározni mindenkiről, hogy gonosz, vagy jó. Ezért a nagy
többség lármának hallhatja a főnix énekét, mikor az beszél hozzá.
Lehetséges lenne, hogy a madarak csak azoknak segítenek, akik tiszta, szép muzsikát
hallanak? Amilyennek ő is hallotta még régen?
Most már értette, hogy nem a főnixek éneke változott meg, hanem ő maga. A zenét minden
ember másnak hallja, nincs két egyforma hangzása. Nem a főnix mondja meg, hogy jó-e vagy
rossz, hanem maga a hallgató. A zene azzá válik, amivé a hallgatója, és ő maga volt az, aki
eldöntötte, hogy a főnixek nem segíthetnek neki…
Harry érezte, hogy fáj a feje. Eddig is tudta, hogy elkövette ezeket a hibákat életében, a dal
csak megvilágította előttük. Meg kell változnia… És nem azért, hogy a madarak segítsenek
neki, hanem mert a régi énje ott van valahol eltemetve benne, és még nem felejtette el
teljesen. Még emlékezett rá, amikor nem tudta megölni a Névtelent a saját kezével, vagy
amikor futni hagyta a félkarú hárpiát. Erre az énjére kell hallgatnia.
- Most mit fogunk csinálni? – kérdezte Hermione letörten.
Harry látta rajta, hogy a lányt tényleg lesújtották a hegyen történtek – és talán a zene is, amit
hallott – mert most nem ő volt az, aki még a legszorultabb helyzetükben is próbál megoldást
keresni a problémára. Csak gubbasztott, és könnyes szemmel bámulta a frissiben meggyújtott
pattogó tüzet.
- Tovább próbálkozunk – javasolta Ron. – Lepihenünk egy kicsit, aztán felmegyünk újra, és
egy másik tollasnál teszünk próbát. Ha kell, egyenként is…
Harry nem fűzött hozzá sok reményt, hogy bármi is változna, a főnixek eléggé egyetértőnek
tűntek a kérésükkel kapcsolatban, de ezt nem tette szóvá.
- És mi lesz, ha akkor sem sikerül megszelídítenünk valamelyiket? – kérdezte Hermione.
- Akkor tovább megyünk észak felé – adta meg a választ Malfoy.
Harry, Ron és Hermione összenéztek. Fogalmuk sem volt, mi vár rájuk a hegyeken túl, még
északabbra innen – a leomlott városfal fölött csak idáig láttak el, nem tudhatták meddig
folytatódik még Nurmengard.
- Szerinted ki tudunk arra jutni? – kérdezte Ron Malfoytól, de ezúttal mellőzve minden
csipkelődő, gúnyolódó szándékot a hangjából.
Malfoy vállat vont.
- Nem vagyok biztos benne – felelte. – Nem jártam még arra, de láttam térképeket a
szigetről. Nagyon nagy területek vannak még arra, teljesen lakatlanul…
Harry megeresztett egy sóhajtást; pontosan ettől tartott.
- De ha arra megyünk, előbb utóbb rátalálunk a jégmezőre – az északi partok teljesen
eljegesedtek. És onnan már eljuthatunk egy mugli településig, ha szerencsénk van.
- Ha szerencsénk van – ismételte Hermione elkeseredetten.
Malfoy homlokráncolva fordult felé.
- Talán van jobb ötleted, Granger?
A lány megrázta a fejét. Harry idegesen beletúrt a hajába; tényleg nagyon nagy bajban
vannak, ha már Hermionénak sincsenek ötletei.

186
 - Most aludjunk – mondta Ron. – Ha felkeltünk, keresünk valami harapnivalót, aztán
megpróbáljuk még egyszer. Én még nem mondtam le ezekről a madarakról.
Véleményével ugyan egyedül volt, de ezt senki sem tette szóvá. Mind belelegyezően
bólogattak, és rövidesen leheveredtek a tűz köré, fejükben az ének keltette gondolatokkal,
melyek sokáig nem hagyták nyugodni őket.
A szél monoton süvítése és a tűz megnyugtató ropogása aztán elálmosította Harryt, és el
tudott aludni a kényelmetlen, kemény kövön.
Furcsa álma volt. Álmában egy csapatnyi főnix között tévelygett, akiknek hiányzott az egyik
szárnya. Harry hasztalan próbálta visszaragasztani a szárnyukat, hogy a madarak újra
repülhessenek, de azok újra meg újra leestek. Aztán Malfoy jelent meg, aki azt mondta, ne
vesződjön velük, inkább egyék meg a madarakat, és menjenek tovább, mert lekésik a Harry és
Ginny esküvőjét… Harry kést vett elő, és a félszárnyú főnixek fölé hajolt…
Éktelen ordításra ébredt, de úgy, mint akinek ágyút sütöttek el a füle mellett. Egyetlen
pillanat alatt ült fel, mintha már eddig is készenlétben lettek volna az izmai.
- Mi… mi történt? – motyogta mellette félálomban Hermione, Ron kitartó horkolása mellett.
- Valaki kiabált – magyarázta Harry a barlang szája felé tekintve. – Te nem hallottad?
Hermionéra nézett, de ekkor megakadt a szeme a barlang hátsó részén, ahol két fekhelynek
kellett volna lennie: Malfoyénak és Ciaranénak. Azonban mindkettő hiányzott, és ez máris
megmagyarázta Harrynek, hogy mit jelent az ordítás.
- Keljetek fel, de azonnal! – szólt ijedten barátainak, de a hortyogó Ront Hermionénak
kellett felébresztenie kitartó lökögetéssel.
- He… mi…? Mi van má’? – dörmögte álmosan.
- Malfoy és Ciaran eltűntek! – ismételte Harry, aki már talpon volt, és a talárját gombolta.
- Micsoda?
Hermione is felkászálódott, és Ron is összeszedte magát, érezve a helyzet súlyosságát. Már
a barlang szája felé indultak (Harry és Hermione egyaránt elsuttogták a Lumos bűbájt), mikor
ismét felharsant az ordítás, ezúttal valamivel messzebbről. Most, hogy Harry tudta, kitől
eredhet, felismerte benne Malfoy hangját.
Együtt rohantak ki a hóviharba, s közben egyfolytában szólongatták a két eltűntet.
- Malfoy!
- Ciaran!
- Hol vagytok?
Egy darabig céltalanul forgolódtak a hóban, nem mertek semerre sem továbbmenni, amíg
nem tudták biztosan, honnan jött a hang.
- Mi a fenéért mentek ezek ki ebben a viharban? – mérgelődött Hermione.
Ron dühösen toporzékolt.
- Nem megmondtam, hogy nem bízhatunk bennük?! – nézett Harryre, aki a fülét hegyezte,
mert hallott valami furcsa, hörgésszerű zajt – mintha egy vadállat morgott volna.
- Ezek összebeszéltek, és most lépnek meg kettesben! – kiabálta Ron a havat rugdosva.
- Mikor beszélték volna meg, Ron? Ciaran egész végig az imperius hatása alatt volt –
próbálta észérvekkel csitítani Hermione.
Harry sem értette a dolgot, de az ordításból nem arra következtetett, hogy el akartak tűnni,
inkább arra, hogy komoly bajba kerültek.
Megint hallotta a hörgést, de nem tudta meghatározni az irányát. Körbe-körbe forgolódott
tehetetlenül, pálcáját szorongatva, várva valami jelre, bármire, hogy hol lehetnek.
- Szerintem erre mentek – szólt Ron, a visszafelé vezető útvonalra mutatva.
- Lehet, hogy felmentek a főnixekhez tovább próbálkozni, és leestek – találgatott Hermione.
Harry ezt nem tartotta túl valószínűnek, tekintve, hogy Malfoy és a fiú jobban elkeseredtek a
földöntúli éneket hallva, mint bármelyikük.
187
 - Ugyan már, Hermione! – csattant fel Ron. – Ha nekünk nem segítenek azok a nyamvadt
madarak, majd pont egy halálfalónak meg egy arctalannak adnak fuvart, mi?
- Psszt! – szólt rájuk Harry.
Ekkor ugyanis újra felharsant a kiáltás, de ezúttal nem Malfoy volt az – úgy hallatszott,
mintha Ciaran kért volna segítséget.
- Arra mentek! – mutatott előre Ron, és rohanvást el is indultak a két hegycsúcs közti lapos
völgy irányába.
Siettek, amennyire csak bírtak a fagyott, csúszós köveken és a hóborította süppedős talajon,
s ahogy közeledtek, egyre tisztábban érthető volt a kiabálás. Látni alig láttak valamit, mert
ahogy közelebb értek, úgy vált egyre vadabbá a hóvihar. Harry, Ron és Hermione kezükkel
védték az arcukat, úgy törtek előre a kavargó pelyhek közt, és egyre csak a két fiút
szólongatták.
- Merre vagytok? Malfoy!
A hörgés újra hallatszott, s aztán a kiabálás követte:
- Segítség! Itt vagyunk!
- Ez Ciaran – ismerte fel Ron is a hangot.
Harry már tudta, mi támadta meg két útitársukat, és nem teketóriázott tovább:
- EXPECTO PATRONUM! – harsogta, mire Ron és Hermione hátrahőköltek a pálcából
előugró kecses szarvas láttán.
A szarvas nyomban megindult előre, ahol Harryék a patrónus kékes fényénél már látták a
mozgolódó alakokat.
- Potter! – kiabálta Malfoy, mikor a szarvas a segítségére sietett.
A körülötte cápa módjára köröző dementor a patrónus láttán elsuhant a fekete éjszakába, és
villámgyors mozgásából Harry máris tudta, hogy ki az. Elnyomott magában egy káromkodást;
pontosan ezt szerette volna elkerülni, nem akart összefutni a vikinggel, ami nagyban
megnehezítheti a hazajutásukat – már ha egyáltalán hazajutnak valaha.
Ciaran a földön kuporgott, és két kezével védte a fejét.
- Több is van? – kérdezte Hermione, pálcájával pásztázva a környéket, és Harry látta rajta,
hogy nagyon ideges, a varázspálca remegett a kezében.
- Egyedül volt – tájékoztatta őket zihálva Malfoy. A térdére támaszkodott, és kifújta magát,
közben villámló szemekkel nézte Ciarant. – Ez a kis hülye kiszökött a barlangból… Legyűrte
az imperius átkodat, Potter. Utána jöttem, és akkor támadt ránk…
- Persze, jó duma! – tódította Ron.
Harry még érezte a gerincén felkúszó dermesztő érzést, és ahogy megérintette, azt is érezte,
hogy nyirkos a homloka. Tudta, hogy a dementor még a közelben van, még nem adta fel, és
csak a megfelelő alkalomra vár, hogy visszajöjjön Malfoyért. Minél előbb el kellett tűnniük
innen…
- Mi az, hogy jó duma? – replikázott Malfoy. – Mégis miért jöttem volna ki ebbe az átkozott
viharba?
- Meg akartál szökni! – vádaskodott Ron, nem törődve azzal, hogy Malfoy már rá szegezte a
varázspálcáját. – Át akarsz adni minket a Névtelennek, ne tagadd!
Malfoy artikulálatlanul felordított.
- Használod egyáltalán azt a kevés eszedet, Weasley?! – tajtékzott a dühtől. – Hogyan
mennék vissza a Névtelenhez, elárulnád?
Ron nem vesződött észérvekkel, úgy nézett ki, mintha megint neki akarna ugrani
Malfoynak.
- Hagyjátok abba mindketten! – ordított rájuk Harry, türelmét vesztve.
- Weasley az, aki nem hagy…

188
 Nem tudta befejezni a mondatot, mert ekkor, mintha a semmiből nyúlnának ki, két
foszladozó kar ragadta meg, mintha átölelnék. Az egyik kar durván kicsavarta a fiú kezéből a
pálcát, de ő olyan erősen szorította azt, hogy reccsenve ketté tört. Harry egyetlen röpke
pillanatig látta a dementor csuklyás fejét Malfoy válla fölött, majd mindkettejüket elnyelte az
éjszaka, ahogy a köpenyes lény elragadta áldozatát. Harry, Ron, Hermione és Ciaran
felkiáltottak ijedtükben, Hermione még hátra is esett a hóba.
- Segítség! – hallatszott Malfoy távolodó üvöltözése.
Miután túltette magát az első döbbeneten, Harry újra megidézte az azóta eltűnt patrónust.
- Expecto Patronum! – kiáltotta, majd ahogy a szarvas Malfoy és a viking után suhant,
ráförmedt a mellette álló ledermedt lányra. – Hermione, mire vársz még?!
- E-expecto… patronum! – Semmi sem történt. Hermione még kétszer próbálta meg egyre
elkeseredettebben, de nem sikerült előhívnia vidra alakú patrónusát. – Jaj, istenem, mondtam,
hogy nem jó ez a pálca…
- A francba! – dühöngött Harry. A dementort már elnyelte a feketeség, és Malfoy kiabálása
egyre messzebbről hallatszott. – Vigyázzatok Ciaranra! – mondta Ronnak és Hermionénak,
majd belevetette magát a sötét kőerdőbe, nem törődve barátai ordibálásával.
- Harry! Harry!
Úgy rohant, ahogy csak bírt, és emiatt jó párszor meg is csúszott a jégen, de oda se figyelt a
végtagjaiban halmozódó fájdalomra. A dementor nem akarja még megölni Malfoyt, mert
akkor ott helyben elvégezte volna rajta a csókot… Malfoy még él, még utolérheti, Harry
érezte, biztos volt benne…
Maga mögött hagyta a völgy alján megbújó befagyott tavat, neszező apró állatok közelében
rohant el, és úgy szorította a pálcáját, mintha attól függne Malfoy élete. A szarvas, melyet a
dementor után küldött, már elhalványodott, gyöngyházfénye beleveszett az északi sötétség
áthatolhatatlan feketeségébe, csupán egy pici pislákolást tudott kivenni a kavargó hópelyhek
közt, mely viharlámpásként vezette Harryt. Félt tőle, hogy előbb-utóbb a patrónus elenyészik,
és nem lesz, ami utat mutasson neki, és akkor Malfoy végleg elveszett.
Érezte, hogy egyre jobban fárad, szúrt az oldala, mintha kést döftek volna a bordái közé, és
vadul lihegett, ami csak még nehezebbé tette a haladást a vastag hóban. Lábaiban égtek az
izmok minden lépésnél, mintha el akarnának szakadni, ujjait pedig már nem is érezte átázott,
átfagyott cipőjében.
Malfoy megint ordított, fájdalmasan, s ettől Harrynek borzalmas képek játszódtak le az
agyában. Nem hagyhatja meghalni, segítenie kell rajta!
Összeszedte minden erejét, és vadul rohant, mászott felfelé a domboldalon, a lejtőn már nem
is vesződött azzal, hogy felálljon, csak lecsúszott. Nem törődött a hó alatt megbúvó éles
kövekkel, melyek megkarcolták a lábát, felpattant, és futott tovább…
Hirtelen egy sötét árnyék keresztezte az útját. Nagy volt és gyors, és Harry már előre látta,
de nem tudta elkerülni az ütközést, csak annyit tudott tenni, hogy gyorsan pajzsbűbájt
varázsolt maga köré.
- Krrríííí! – visította a hárpia, ahogy testével nekipattant a láthatatlan mágikus erőtérnek, s
mindketten elestek a derékig érő hóban.
Harry oldalán nagyot ütött egy méretes kőszikla, melynek nekivágódott, a hárpia pedig
szárnyait csapkodva igyekezett fél kézzel kikecmeregni a hóból.
- Már megint te?! – acsarogta Harry, mikor felismerte. – Kezdesz az idegeimre menni!
Gyorsan talpra szökkent, nem törődve sajgó bordáival, és világító pálcáját egyenesen a
madárember szeme közé szegezte. Az csőrszerű száját kitátva, eszelősen bámult rá, majd
felüvöltött, de olyan hangosan, hogy az egész völgyben hallani lehetett.

189
 - Ne próbálkozz semmivel! – fenyegette meg Harry, és már gyűlt is a mágia pálcájának
csúcsában. Karját felemelve készült lesújtani a madáremberre, az azonban ekkor megszólalt
rekedtes-rikácsolós hangján:
- A karrromat akarrrom!
Harry egy pillanatra meghökkent; keze megdermedt a levegőben.
- Tessék? – kérdezte, mert nem értette pontosan a lény szavait. Abban sem volt biztos, hogy
emberi beszédet hallott.
- Add visszaaa a karrromat! – ismételte meg a hárpia, s Harry most már megértette, mit akar.
- A karodat? Azt akarod, hogy forrasszam vissza a levágott karodat? – kérdezte
bizonytalanul.
A hárpia vijjogott és megint suhintott egyet a szárnyával.
- Ííígen! Te varrrázsló vagy. Te visszaaa tudod adnííí a karrromat! – mondogatta kitartóan. –
A karrromat akarrrom!
Remek, gondolta Harry fanyarul. Mégis hogyan adja vissza a levágott karját? A néhai auror,
Rémszem Mordon igen szembeötlő példájából tudta, hogy a levágott végtagokat a varázslók
sem tudják visszanöveszteni, hiszen akkor a sebesült auror sem falábon közlekedett volna…
Aztán eszébe jutott hirtelen egy másik emlék is, Féregfarkról. Miután a férfi levágta saját
kezét, hogy ezzel segítse új testet ölteni Voldemortot, a nagyúr megjutalmazta szolgáját, és
egy ezüstös, új kezet varázsolt neki – igaz, ez később Féregfark veszte is lett egyúttal.
Harry arra gondolt, ezt talán meg tudná tenni a Pálcák Urával, talán tudna egy új kart
varázsolni a hárpiának, de ha utol akarta érni Malfoyt, sietnie kellett. Volt évfolyamtársa
percről percre messzebb került tőle.
- Egyezzünk meg – szólt zihálva Harry. – Ha elviszel a hátadon, kapsz tőlem egy új kart.
Még jobbat, mint a régi.
Újabb szárnyverdesés volt a válasz.
- A karrromat akarrrom! – visongta a madárember.
Harry türelmetlenül felszusszant – máris túl sok időt vesztegetett. Ha nem sikerül
rábeszélnie a hárpiát, nagy az esélye, hogy elkésik, és akkor Malfoy…
- Nézd – kezdte, hasztalan próbálva higgadtságot erőltetni a hangjába. – A régi karodat nem
tudom visszaadni, az lehetetlen…
A hárpia meglebegtette hatalmas szárnyait.
- Akkkorrr meghalsz! – rikácsolta dühödten villogó szemekkel.
Harry felmutatta kéken izzó varázspálcáját. A hárpia erre megtorpant, és csak megmaradt
karjának hosszú körmeit hajlítgatta fenyegetően.
- Nem emlékszel, hogy jártál legutóbb? – kérdezte tőle Harry, és egy csepp félelem nélkül
hunyorgott a sárga szempárba. – Ha megtámadsz, mindketten rosszul járunk – téged
megöllek, és én sem érem utol a dementort. De ha segítesz, az mindkettőknek hasznos lesz…
Remélve, hogy megértette magát a madáremberrel, Harry csendben várta, hogy dönt a
másik. A hárpia kitátott csőrrel zihált, sárga szemei keskeny réssé szűkültek, ahogy
töprengett. Végül fújt egyet, mint valami dühös macska, aminek ráléptek a farkára, és
csattogtatott a csőrével.
- Rrrendben! – mondta nagy sokára.
Harry, aki eddig visszatartotta a lélegzetét, most leeresztett, mint egy léggömb.
- De ne merrrj átverrrnííí! – figyelmeztette a szárnyas lény. – Ha nem tarrrtod be a szavad,
varrrázsló, nem lesz irrrgalom!
- Jó, megértettem – vágta rá Harry, s közben arra gondolt, hogy vajon képes lesz-e arra a
varázslatra, amivel Voldemort is új kezet adott Féregfarknak. Nem tehetett mást, mint hogy
bízott pálcája varázserejében.

190
 - Most elteszem a pálcámat… - mondta lassan a madárembernek. – Ha rám támadsz, bosszút
állhatsz a karodért, de sosem fogsz újat kapni.
A hárpia szótlanul nézte, ahogy Harry a farzsebébe dugja a pálcát, de nem vetette rá magát.
Harry örömmel vette tudomásul, hogy sikerült vele szót értenie, de mégis megijedt, mikor a
madárember megmozdult. Hátat fordított neki, és kitárta széles szárnyait.
- Mássz fel a hátamrrra! – parancsolta úgy, hogy feje közben száznyolcvan fokban hátra
fordult, és egyenesen Harryre tudott nézni.
Harry kissé tétován odament, és egy kőre fellépve átkulcsolta a madárember nyakát. A
csőrös fej visszafordult, aztán a lény előre dőlt, majd csapott kettőt a szárnyával, hatalmas
szelet keltve, mely hóförgeteget zúdított utasa nyakába, és egy erőteljes rúgással
elrugaszkodott a talajtól.
Harry nem tudta megállapítani, hogy milyen gyorsan is repülnek, mert körülötte minden
fekete volt és fehér hópelyhek szálltak az arcába, de amilyen hamar eltűnt alóluk a talaj, úgy
érezte, nagyon gyorsan suhannak. A hárpia szárnyai ütemesen emelkedtek fel-le az oldalánál,
tovább rontva Harry amúgy is roppantul kényelmetlen helyzetén. A hideg szél az arcába
vágott, a madárember tollait szorongató ujjai elkékültek, és nem látott semmit, azt se tudta,
hogy egyáltalán jó irányba mennek-e.
- Látod a dementort? – kérdezte Harry a hárpiától.
- Ííígen – hangzott a rikácsolós felelet. – Hamarrrosan utol érrrjük!
Harry őszintén remélte, hogy a hamarosan nem lesz túl késő Malfoynak.

191
 - Tizenötödik fejezet -

Szellemek Pallosa

A hárpia gyorsan repült, levágott karja semmiben sem hátráltatta a levegőben. Jobbra-balra
dőlt, miközben kerülgette a magasra nyúló vulkanikus hegycsúcsok olvadt formáit, völgyekbe
ereszkedett alá, meglovagolva a süvítő szelet, zöldes fekete tollai puhán simultak vékony
testére, alig valami kapaszkodót biztosítva Harrynek. A tollak zsírosak, csúszósak voltak, és
nem olyan hosszúak és erősek, mint a főnix farktollai, melyekkel hatalmas súlyt volt képes
felemelni. A hárpia hátán való utazás sokkal jobban emlékeztetett a Csikócsőrön tett túrákra,
csak még kényelmetlenebb volt, és láthatóan megterhelte a madárembert, aki bizonyára nem
szokott hozzá, hogy ilyen nehéz terhet cipeljen ilyen messzire.
- Marrradj veszteg! – szólt hátra dühösen a hárpia, mikor Harry megpróbálta kényelmesebb
helyzetbe tenni elgémberedett lábait.
- Bo-bocsánat… - dideregte a hidegtől.
A gyors repülés csak tovább tetézte a fagyos hideget, és Harry, bármennyire is irtózott tőle,
kénytelen volt arcát a madárember tollai közé fúrni, ha nem akarta, hogy ajkai jéggé
fagyjanak, mire utolérik a vikinget.
Úgy tűnt, az egész hegységet átszelik keresztbe, miközben északnyugati irányba repültek a
dementor útját követve. Errefelé a sziklák még élesebbek, a hegyormok még merészebbek
voltak, és sok helyütt kis barlangok és befagyott patakok bújtak meg köztük. Harry tudta,
hogy Nurmengard szigete alig több mint hetven éve létezhet, de már fiatal gleccser-
kezdeményeket is meg lehetett figyelni.
A hárpia megkerült egy óriási hegyet, kibukott egy sziklahasadékból, és ekkor hirtelen,
mintha elvágták volna, kiértek a hegyek közül. Alattuk lassan alacsonyodó dombság terült el,
hóval borított buckák, némelyikből gőz vagy kén szivárgott fel.
Harry felnézett, és az éjszakában végtelennek tűnő táj tárult a szeme elé. Nurmengard a
hegyen túl is hatalmas volt, de messze a horizonton látni lehetett egy újabb hegység fehér
láncolatát. De a két hegység közt egy méretes tó uralta a látképet, mely szinte teljesen
befagyott, csak a közepén lehetett látni a sötétkék vizet, és néhány göcsörtös fát.
Itt több volt a növény, mint délebbre, a börtön közelében; voltak egész kis erdőcsoportok,
fenyvesek, de egyik se nőtt magasra az északi zord időjárás miatt.
- Merre ment a dementor? – kérdezte Harry, a szél süvítése miatt beleüvöltve a hárpia
fülébe.
- Arrra! – mutatott előre ép kezével a madárember.
Harry a szemét meresztette a sötétbe, de nem látott semmit sem. Ezen nem csodálkozott;
biztos volt benne, hogy a hárpiáknak sokkal jobb szemük van, mint az embereknek.
Mire a tó fölé értek, és a sima jég fölött suhantak, Harry már minden porcikáját felkészítette
a közelgő összecsapásra. A dementornak hamarosan le kell szállnia, nem viheti a világ végéig
Malfoyt…
Aztán Harry meglátott valami gyengén pislákoló fényt a távolban. Sárgás, meleg fény volt,
mint a tűz lángja, de valahogy mégis kicsit más.
- Hamarrrosan leszállunk! – jelentette be a hárpia, igazolva Harry sejtését: a dementor a
sárgás fény forrásához tart.
Harry csak azt látta, ahogy az éjszaka sötétebbre vált a fénypont körül, és egy pillanatra az is
elhalványodik, mintha az éjszaka indigókékjét még nyakon öntötték volna egy vödör

192
szurokkal. Harry hirtelen ráeszmélt, hogy a dementor megérezheti a közeledésüket, és nagyon
nagy veszélyben lesznek, ha egyenesen a házhoz mennek…
Mert egy kis épület volt a dementor úti célja, Harry már látta, még a hárpia tájékoztatására
se volt szüksége. Talán Grindelwald egy újabb építménye lehetett, talán valami később
felhúzott létesítmény, de minden kétséget kizáróan ház volt.
- Ott szállj le! – mutatott Harry a madárember feje mellett a tóparton magasodó göcsörtös
fára. – Akkor nem látnak meg minket…
A hárpia szótlanul irány váltott, és rövidesen le is ereszkedett a kívánt helyre; két karmos
madárlába puhán, hangtalanul érintette a vastag hótakarót. Harry megkönnyebbülten huppant
le a hátáról, és gyorsan elengedte a nyakát. Nem tudta, hogy a madárember észrevette-e
viszolygását, mindenesetre nagyon szúrós szemmel nézett rá, mikor felé fordult, és felmutatta
csonka végtagját.
- Teljesííítsd, amit ííígérrrtél, varrrázsló!
- Teljesítem – bólintott Harry. – De előbb be kell oda mennem, mert…
A hárpia azonban nem hagyta végigmondani:
- A karrromat akarrrom!
Harry nagyot sóhajtott. A hárpiák sokkal veszedelmesebbek, mint a kentaurok, de
megértetni magát velük még nehezebb, mint a félig ló, félig ember lényekkel. Harry kezdte
úgy gondolni, hogy a veszedelmességgel együtt jár a tompaagyúság is.
- Meg fogod kapni a karodat, betartom a szavam! – fogadkozott Harry, háta mögött
keresztbe tett ujjakkal. – De ha nem megyek be abba a házba, a semmiért hoztál el idáig, és
akkor a megállapodásunk is értelmetlen volt… Érted, amit mondok? – tette hozzá
hunyorogva.
A hárpia, úgy tűnt, nem értette, vagy nem akarta megérteni, mert tett egy fenyegető lépést
Harry felé, aki megint rászegezte a pálcáját.
- Véges a türrrelmem! – rikácsolta a madárember. – Ti varrrázslók csak fogadkoztok, de
mingid kerrresííítek a kíííbúvót! Tudom én, mirrre készülsz, varrrázsló! Meg akarrrsz lógni, el
akarrrsz bújnííí.
- Nézz körül! – tárta szét a karját Harry. – Hová mennék innen? Úgysem tudok elmenekülni
előled!
Ez látszólag meggyőzte a hárpiát, de mikor Harry egy mély lélegzetet véve hátat fordított
neki, és elindult a ház felé, még utána szólt:
- Nem várrrok örrrökké! – károgta.
Harry magában füstölögve lopakodott a ház felé, de a madárember miatti bosszúsága hamar
átadta helyét a gyomrába markoló dermesztő félelemnek, ahogy eszébe jutott, mi történhet
Malfoyjal ezekben a percekben. Sietnie kell!
A tó szélén haladt, vigyázva, nehogy a jégre lépjen, és beleessen a vízbe, ugyanakkor arra is
ügyelt, hogy fedezékben legyen az esetleges őrszemek elől. A hárpia a fa egyik vastagabb
ágára ült le, és onnan kémlelte a tájat, türelmetlen ciccegések közepette. Harry őszintén
remélte, hogy nem fogja magára vonni a figyelmet.
Szemét hunyorgatva osont az egyik ágas-bogas bokor tövéből egy buckáig. A feketeség, ami
a dementort körülvette, most eltűnt, hogy a lény bement a házba, de továbbra is élénken jelen
volt egy gonosz, hideg kisugárzás, ami kellemetlen bizsergést okozott Harry tarkóján. Csillag
egy sem volt az égen, egybeolvadó fekete volt az égbolt, pedig Harry emlékezett rá, hogy a
hárpia hátán ülve látta, hogy ragyog az ég a csillagoktól.
Ahogy közeledett a célhoz, úgy vált egyre furcsábbá az épület. Furcsábbá, mert nem a
nurmengardi építészeti stílus jegyeit hordozta magán – a fekete falakat, mintha csak egy
tömbből lenne kifaragva az egész, vagy a trapéz alakú ablakokat, a bejáratot tartó hatalmas

193
szobrokat vagy oszlopokat – hanem sokkal inkább egy normális lakóháznak tűnt, amilyet az
ember egy angol kertvárosi utcában látna.
Az épület ablaka világított sárgán, remegősen, mintha odabent tűz égne - Harry egy
begyújtott kandallót képzelt el, de ez volt a legutolsó, amin meglepődött volna. Elképesztően
oda nem illő jelenség volt az épület a maga piros téglás, előkertes, giz-gazos valójában. Még
megdöbbentőbb volt, hogy a kovácsoltvas kertkapun belül a folyondár és a vadrózsa úgy
zöldellt, mintha nem is az északi zord télben kellene életben maradnia teljes sötétségben,
hanem legalábbis egy meleg nyári éjszaka lenne csupán.
Egyszintes házacska volt, zöld bejárati ajtajához kis járda vezetett a rozsdamarta
kertkaputól, melyet magasra nőtt gaz övezett. A kéményből füst szállt fel, és odabent alakok
mozogtak – Harry látta sötét sziluettjüket a függönyözött ablakon át.
Vajon dementorok vannak odabent? – kérdezte magától. De a mozgásuk valahogy
túlságosan is emberinek tűnt, nem az az egyenletes siklás, ahogy a dementorok suhantak a
talaj fölött, egyértelműen lépések voltak.
Harry hirtelen megsejtett valamit. Hogy sejtését igazolja, összeszedte minden bátorságát, és
amilyen halkan csak tudott, a kerítéshez lopakodott, majd görnyedt háttal a kapuhoz lépett.
Elővigyázatos volt: egy némító bűbájt tett a kapura, mielőtt lenyomta volna a kilincset – a
rozsdás kovácsoltvas bejárat tipikusan olyannak tűnt, ami nyikorgásával az egész
szomszédságot felverné egy kis utcában. Itt azonban senki sem volt a házban tartózkodókon
kívül, semerre nem mozdult egy teremtett lélek sem, pedig Harry arra számított, hogy a fák és
bokrok nagyobb száma miatt az állatok is itt vernek tanyát.
Már a járdán araszolt, továbbra is guggolva, mikor meghallotta a beszélgetést.
- Nem értem, mi értelme van ennek… - Egy nő hangját hallotta, s emiatt először
megkönnyebbült, hogy mégsem az tartózkodik odabent, akire számított, de aztán a következő
hang tudatta vele, hogy bizony korán örült a szerencséjének:
- Nem érted? Pont te nem érted?! – förmedt rá a nőre egy mély, reszelős, morgásszerű
férfihang, amit Harry nyomban felismert, pedig már fél év is eltelt, mióta utoljára hallotta.
Mégis, most is ugyanolyan hatással volt rá, mintha egy dementort hallana lélegezni – nem is
véletlenül: Marius Prince, a rejtélyes kék bőrű ember maga is egy dementor volt.
Megint a nő hangja hallatszott, s most szipogás is vegyült bele.
- Kin akarsz ezzel bosszút állni? A nagyúr már régen meghalt… Te is részt vettél benne…
- Az nem elég! – acsarogta Marius, és Harry látta ösztövér, baljós alakját elsétálni az ablak
előtt. Feldúlt volt és egyszerre izgatott. – Rajta már nem állhatok bosszút, hát lakoljanak a
halálfalói!
Harry nyelt egyet. Marius ezek szerint Malfoyt is meg akarja ölni. Biztosan őrá vadászott a
dementor is Nurmengardban – kereste Voldemort halálfalóját.
Közelebb ment az ajtóhoz, és pálcáját szorongatva várta a megfelelő pillanatot. Ideges volt,
és félt, mert tudta, hogy túlerővel kell szembe néznie, de minden igyekezetével azon volt,
hogy elnyomja az érzéseit, nehogy a dementorok észrevegyék. Ha kiszagolják, hogy ott van,
nem csak Malfoy lesz hatalmas bajban…
- Ő az utolsó – susogta a hang, hogy Harry alig hallotta ajtóra tapasztott füllel. – Már csak ő
maradt, és a bosszúm beteljesedik.
Elfojtott nyögés hallatszott, hasztalan erőlködés hangja; Harry tenyere izzadni kezdett, bal
kézzel megragadta a kilincset.
- És utána mi lesz? – kérdezte elkeseredett hangon a nő. – Mi lesz utána, Marius?
- Utána – válaszolta a férfi – úgy fogunk élni, mint egy család… Nem lesz nagyszerű,
Eileen? Mint egy rendes család… Amire mindig is vágytál.

194
 Nem jött válasz, csak a kitartó nyögdécselés hallatszott. Aztán a hangok hirtelen ijedt
zihálássá, majd elfojtott ordítássá változtak, hogy Harry legszívesebben becsukta volna a
fülét, hogy ne is hallja.
De nem várhatott tovább, Malfoynak már csak percei lehetnek hátra. Harry pánikba esve
felpattant, odabent pedig borzalmas hörgés zengett fel.
- Micsoda? Ki van ott?
- Az ajtó…
Marius és a nő hangja épp abban a pillanatban hangzott fel egyszerre, mikor Harry lenyomta
a kilincset. Ekkor három dolog történt gyors egymásutánban: Harry berontott az ajtón, és
miután felmérte a helyzetet, megidézte fénylő patrónusát; Marius elengedte Malfoyt, aki egy
asztal tetején feküdt felpeckelt szájjal és összekötözött tagokkal, majd a pálcájához kapott; a
női hang gazdája, egy kontyba csavart hajú sápadt öregasszony pedig hatalmasat sikított
ijedtében, és összekuporodott a sarokban, fejét karjaival védve az átkoktól.
Átkok azonban nem hangzottak el, épp hogy minden megdermedni látszott – se Harry, se
Marius, se a dementor nem mozdultak. A kék bőrű ember és a viking egyaránt Malfoy fölé
hajoltak; Marius pálcát szegezve rá, a dementor pedig rozsdás gyűrűkkel teli rothadó ujjaival
közel az arcához. Harry patrónusa előttük állt mozdulatlanul, várva megidézője utasítására.
- Potter?! Mit keresel te itt? - fröcsögte Marius meglepődve.
Pontosan olyan volt, amilyennek Harry emlékezett rá, és ahogy azt Al megjósolta,
semmilyen nyomot sem hagyott rajta az a pallos, amivel a Névtelen keresztüldöfte a Trimágus
Tusa utáni csatában. Kék szemei most is parázslóan világítottak, mintha két lámpás égne
fényesen a szemüregeiben, nem látszott sem a szemfehérje, sem a szivárványhártyája. Bőre
mélykék árnyalatú volt, fogai ellenben hófehérek, és két szemfoga hosszan megnyúlt, akár a
vámpíroknak. Ujjain méretes, fekete karmok ültek, és egész megjelenését csak megkoronázta
a függönyszerűen lenőtt, hosszú fekete haj.
A dementor sziszegett neki valamit azon a durva, reszelős nyelven, amin a vikingek
beszéltek egymással évszázadokkal ezelőtt.
- Ott voltak a halálfalóval? – villant Marius szeme a dementor felé. – Nem mondtad, hogy
követtek! De sebaj… Majd az inferusaim elintézik!
Harry látta őket a szeme sarkából: hárman voltak a szobában, de a kandallótűz és a fény
miatt ugyanúgy az arcukat takargatták, mint az öregasszony az átkoktól félve. Mindhárman
inferusok voltak, s Harry egyikőjüket még ismerte is életében: Gregory Monstro élőhalottként
sem vágott sokkal értelmesebb arcot, mint életében, de a bőre szárazzá, beesetté vált, szemei
alatt sötét árnyék ült, szemében pedig tejfehér köd. A másik egy kövér férfi hullája volt, a
harmadik pedig, amelyik a legrosszabb állapotban volt, egy nő lehetett valaha. Oszló bőréből
csak pár szál sártól összetapadt hajtincs lógott, görnyedt testtartásán a ráadott csinos, fodros-
bodros, égkék estélyi ruha sem javított. Harry el sem tudott volna képzelni bizarrabb és
visszataszítóbb kompániát, mint ennek a háznak a lakói.
Harry nyomban fenyegetően lobogó vörös lángot gyújtott pálcája hegyén, mire a felé
araszoló inferusok tétován megdermedtek.
- Mindig tudtam, hogy őrült vagy – mondta megvetően Mariusnak. – De hogy ennyire…
A kék bőrű ember elvigyorodott, kivillantotta hosszú szemfogait.
- Jól meggondoltad? – sziszegte neki. – Idejössz a házamba, és őrültnek nevezel?
- Ez a te házad? – vonta fel a szemöldökét Harry.
A földön kuporgó asszony halk nyikkanást hallatott. Marius rápillantott, majd visszafordult
Harry felé. Közben pálcáját egy pillanatra sem vette le Malfoyról.
- Valójában a kedves húgomé, de ő volt olyan jó, és befogadott. Még azt is vállalta értem,
hogy elköltözzünk erre a kietlen helyre, ahol senki sem zavarhat minket… Ahol úgy élhetünk,
mint egy család…
195
 Harry nagy szemeket meresztett a boszorkányra. Marius húga? Akkor ő nem más – döbbent
rá – mint Eileen Prince, Piton anyja! Harry nem is lepődhetett volna meg jobban, de
igyekezett visszanyerni higgadtságát. Észnél kellett lennie, ha épp bőrrel meg akarta úszni ezt
a helyzetet, és még Malfoyt is ki akarta szabadítani.
- Család? – ismételte Harry. – Van egy olyan érzésem, hogy Mrs Pitonnak nincs ínyére a
rokonság.
Látta, hogy Eileen hevesen rázza a fejét, és könyörögve bámul rá. A vak is láthatta rajta,
hogy halálosan fél a testvérétől. Marius is vetett rá egy hanyag pillantást.
- Csak rosszul aludt mostanában, de majd kiheveri, ha megszokja ezt az új helyet, és az új
családtagokat. Tudod, nem kedveli túlzottan a menyasszonyomat…
Harry követte Marius tekintetét, és észrevette az estélyi ruhába öltöztetett oszladozó inferust.
- Alethea! Alethea, kedvesem… Gyere ide, és mutatkozz be szépen a vendégünknek! Na, ne
félj a tűztől…
Alethea? – ismerte fel Harry a nevet. Az a boszorkány, aki Marius és Voldemort útitársa
volt, mialatt a világot járták, aki végül megcsalta Mariust Voldemorttal, és ez okozta azt a
tragikus végkifejletet, melynek során a nagyúr mindkét útitársát a halálba küldte.
Harry iszonyodva bámulta az élőhalottat. Semmi a világon nem borzasztotta el még annyira,
mint az, ami most állt előtte. Az rögtön elsőre világossá vált számára, hogy odabent, a rothadó
hús mögött senki sincsen, akárcsak a többi inferusnál, pusztán a halott test varázslattal
mozgásra bírt bábja volt a varázsló kezében.
Harrynek eszébe jutott a sírgödör, amibe beleesett még a boltívet őrző templom mellett.
Lehetséges volna, hogy az volt Alethea nyughelye, ahová Voldemort ásta el…?
Marius látta az undort az arcán, de ez csak még szélesebb vigyorra ingerelte.
- Ők az én kis családom, látod? Alethea egyszer elárult engem, de most már nem fog… Igaz-
e, kedvesem? – A hangjában sokkal több volt a kiadatlan düh, mint a megjátszott kedvesség, s
ekkor Harry megértette. Marius valamiféle kicsavart logikától vezérelve bosszúból változtatta
inferussá Alethea holttestét. Hogy a lány, aki egykor megcsalta őt, soha többé ne tudjon
ellenszegülni neki.
- Alethea nagyon jó háziasszony. Látnod kellene, mikor együtt főznek Eileennal – röhögött a
kék bőrű mágus. A dementor mellette mozdulatlanul várt, talán kissé türelmetlenül, hogy
megszerezhesse magának Malfoy lelkét.
Harry megint a kuporgó boszorkányra nézett. El tudta képzelni, mit élhet át szerencsétlen a
nap minden percében ezekkel az őrültekkel körülvéve. Ha jobban belegondolt, Eileen Prince
volt az egyetlen élő ember közöttük.
- Miért csinálod ezt? – kérdezte Harry Mariustól kiszáradt szájjal.
- Hogy miért? – sziszegte a varázsló. – Megmondtam, Potter: azért, mert nincs aljasabb
dolog az árulásnál. Én csak igazságot teszek. Alethea elárult, és az életemmel fizettem érte…
De nem is ez volt a legfájóbb! Volt idő, hogy érte meghaltam volna… - nézett vicsorogva a
kifejezéstelen arcú hullára. – Szerettem őt, de neki Denem is kellett. Nem voltam elég…
Marius fújtatott, akár egy dúvad, majd ellökte magától Aletheát. Az inferus elterült a földön
félrecsúszott estélyi ruhájában, és mivel nem kapott újabb parancsot, úgy is maradt.
- Kiket sajnálsz te? – vakkantotta a varázsló, mikor látta Harry szánakozó arcát. – Sajnálod a
halálfalókat, akik egymás után árulták el a saját urukat, hogy mentsék a bőrüket? Vagy azt a
Zambini nőszemélyt sajnálod, aki hét férjét küldte a halálba, elárulva a szerelmüket? Esetleg a
Névtelent szánod, aki azóta hazudott nekem, hogy megtalált ezen a kietlen pusztán
bolyongva? Össze-vissza ígért mindent, hogy segít bosszút állnom Voldemorton, hogy
minden halálfaló életét ajánlja fel nekem, ha segítek neki megszabadulni az ellenségeitől. De
hazudott! Mind hazudnak és becsapnak és elárulnak! Nincs undorítóbb népség az
emberfajnál, és csak örülök neki, hogy már nem tartozom közéjük!
196
 Mialatt Marius beszélt, Harry óvatosan felmérte a szobát. Egy tágas nappaliban voltak, mely
hálószoba is volt egyben. A berendezés egy nagy baldahimos ágyból, egy
gardróbszekrényből, vitrinből, egy heverőből, két karosszékből és egy rozoga
dohányzóasztalból állt. Ez utóbbin feküdt Malfoy, szüntelenül Harry tekintetét keresve.
- Szóval elismered, hogy nem vagy már ember? – kérdezte Harry Mariustól, miután nem
látott semerre alkalmas menekülési útvonalat a háta mögött lévő bejárati ajtón kívül, melyen
most hűvös, borzongató szél áramlott be a szobába. Egyelőre nem volt más ötlete, mint húzni
az időt, ameddig csak lehet, várva a kínálkozó alkalomra.
- Te és a Névtelen bebizonyítottátok, hogy nem vagyok az – hagyta rá Marius keserűen. –
De már nem is akarok ember lenni… A holtak közt jobban otthon érzem magam.
- Akkor miért nem mész vissza közéjük? – fintorgott Harry.
A varázsló elmosolyodott, és oldalt billentette a fejét, amitől hosszú haja a fél arcát eltakarta.
- Te ezt nem értheted, Potter – morogta. – A bosszúmat még nem teljesítettem be. Sok
embert fogok még megölni, kezdve ezzel a mocsokkal az asztalon… - mutatott Malfoyra
pálcájával – és a Névtelennel bezárólag. Te pedig örülhetnél neki, hogy azon kevesek közé
tartozol, akiken nem akarok bosszút állni!
Harry a homlokát ráncolta; Marius még egészen mást ígért neki az erklingvárban lezajlott
párbajuk után.
- Legutóbb azt mondtad, hogy megölsz.
Marius azonban csak legyintett.
- Azóta sok minden megváltozott – mondta. – Igazat mondtatok az apámról és a
Névtelenről. Bebizonyítottátok nekem, hogy nem bízhatok abban a bandában. Ti voltatok az
egyetlenek, akik nem csaptak be engem.
- Szóval az apádat is meg fogod ölni? – érdeklődött Harry, és közben azon gondolkozott,
hogyan tudná elterelni mind a dementor, mind Marius figyelmét.
A kék bőrű ember vicsorogva bólintott.
- Meg bizony. Épp elég árulást követett már el az én drága jó apám… - Ekkor testvére felé
biccentett fejével, aki összeszorított szájjal hallgatta Harry és Marius társalgását, és könnyek
peregtek az arcán, ahogy Marius arról beszélt, meg fogja ölni az apjukat. – Kérdezd csak
Eileent! Kérdezd csak, mit csinált az apánk, amikor megtudta, hogy a húgom egy mugli férfit
szeret. Kitagadta őt, és többé a nevét se ejtette ki a száján. Ez volt az első árulása… És most
engem is elárult, mikor a Névtelen oldalára állt, mert ő pénzt és hatalmat kínált neki.
Undorodott tőlem, és undorodott Eileentől is. Miféle apa az ilyen, Potter? Mit érdemel az
ilyen szülő, ha nem halált?
Harry inkább nem mondott semmit. Valóban visszataszító volt Octavius Prince viselkedése,
akárcsak a többi megrögzött aranyvérmániás családé, de halált nem érdemelhetett ezért.
Marius azonban úgy tűnt, csak a halált ismeri, mint büntetést, semmi mást.
- Az apáddal és a Névtelennel kapcsolatban igazad lehet – szólt lassan. – De Malfoyjal
kapcsolatban tévedsz. Azt mondtad, én nem csaptalak be soha. Akkor hidd most el, amit
mondok…
Marius felvonta a szemöldökét, úgy hallgatta Harryt. Legutóbbi beszélgetésükkel
ellentétben, most tényleg figyelt rá.
- Malfoy az életét kockáztatta, hogy megmentsen engem a Névtelentől. Neki köszönhetem,
hogy megszökhettem Nurmengardból is. Ő már nem halálfaló, ahogy Piton sem volt az –
Pitont pedig kedveled, vagy tévedek? Hiszen azért öltöd magadra az alakját.
Marius karba tette a kezét, de hóna alatt szorongatott pálcája továbbra is a megkötözött
fogolyra mutatott.
- Csak azért mentette meg az életedet ez a mocsok, mert tartozott neked. Kimentetted a
tűzből. Tudom, mert ott voltam – dünnyögte Marius mély hangon. Malfoy tágra nyílt
197
szemmel nézett föl rá. – Ott voltam akkor a Szükség Szobájában, a volt-nincs szekrényen át
érkeztem a vén Borgin üzletéből. Én gyújtottam meg a táltostüzet, és én mentettem meg a
barátod, Weasley életét attól a söpredék halálfalótól… Jól láttam, mikor menekültetek, mikor
óvtad az életüket azok után, hogy meg akartak ölni…
Megvetés volt a hangjában, ahogy beszélt, de Harry most csak a hallottakra figyelt.
- Ezért hát az ifjú Malfoy is a kis gyűjteményemet fogja gazdagítani, ahogy majd az apám
meg a nagybátyám is – sóhajtotta Marius, és leeresztette a kezét. Kezének ujjain, mintha még
hosszabbak lettek volna a karmok, mint előtte. – A testük az enyém lesz, a lelkük pedig viking
barátomé.
A dementor felemelte a fejét és halk szusszanást hallatott csuklyája alatt. Harry gyűlölködő
pillantást vetett a fekete lényre.
- Ezzel fizetsz a szolgálataiért? – kérdezte megvetően Mariustól. Még mindig az időt
próbálta húzni, de már felkészült rá, hogy ha kell, nekiesik mindkettőnek, akármennyire is
kicsi az esélye ellenük.
- Ó, köztünk sokkal szorosabb kapocs van, mint egy egyszerű üzleti megállapodás –
magyarázta nevetve a kék bőrű varázsló. – Neki köszönhetem, hogy képes voltam kijönni a
függöny mögül, ahová Denem miatt zuhantam. Ő meghallotta a hangom, és segített
visszatalálni. A horcruxom miatt vissza tudtam térni… De gyenge voltam és erőtlen. Ő
azonban a szárnyai alá vett, és visszaadta a varázserőmet.
Szóval így történt… A viking félig őt is dementorrá változtatta, de a horcrux megóvta a
hasadt lelket, és itt tartja Mariust az élők között. Elképesztő, gondolta Harry. Mivé válhat az
ember, ha a fekete mágia elhatalmasodik rajta!
- Miért tette? – kérdezte a kék bőrűtől.
- Megérezte, hogy rokonlelkek vagyunk. Olyanná tett, mint ő maga – vigyorgott amaz. –
Mert ő nem közönséges dementor. Viking barátom mesélte, hogy láttad a visszahívást.
Végignézted a dombtetőről, ahogyan elnyelte a másodszülötteket – tette hozzá, Harry értetlen
arcát látva. – Annyi mindent nem tudnak az emberek a dementorokról! Még azok se, akik a
börtönökben alkalmazzák őket. A visszahívásról csak alig páran hallottak… Lényegében
minden elnyelt lélek az ő gyomrában végzi - nézett Marius a vikingre.
Harry érdeklődve hallgatta. Tudta, hogy amíg Marius beszél, addig sincs ideje Malfoyt
kínozni, ő pedig csak várta a kínálkozó alkalmat, ami nem akart eljönni…
- Micsoda ő? – kérdezte Harry a vikingre biccentve.
- Ő a legelső dementor, Harry Potter. Hosszú és érdekes történet az övé – mesélte Marius. –
Egy nagy és hatalmas északi király volt, századokkal ezelőtt, aki hajóival véres
fosztogatásokkal és hadjáratokkal tartotta rettegésben a muglikat. Faluja boszorkánya azonban
elátkozta őt, miután a király emberei már válogatás nélkül gyújtogattak és gyilkolták a népet.
A következő hadjáraton eltévedtek a tengeren a ködben, halat sem tudtak fogni, partot nem
találtak semerre, az élelem pedig egyre fogyott, és egyre hidegebb lett. Nem tellett sok időbe
és egymást kezdték felfalni…
Marius elmosolyodott, és a kifejezéstelenül szobrozó dementorra mosolygott.
- Elmesélt nekem mindent – folytatta. – Hogyan változott át szépen lassan, és milyen volt az
első lenyelt lélek – azé a boszorkányé, aki ellene fordult, aki elárulta királyát. De az éhség
nem akart csillapodni, és egyedül már nem tudott annyi lelket szerezni, hogy elég legyen.
Ezért elkezdett másokat is átváltoztatni… Amerre járt, a Métely, ami belőle áradt, mindenkit
megfertőzött. Páratlan egy varázslat, a nekromancia valóságos csodája.
- Az. Csodálatos… - dünnyögte Harry.
A dementor megint megszólalt, Marius végighallgatta érthetetlen beszédét, Harry pedig
Eileent figyelte közben. Próbált némán üzenni az asszonynak, hogy segítsen neki, csináljon

198
valamit, amivel eltereli Marius és a dementor figyelmét, de a nő csak rémülten megrázta a
fejét. Túlságosan félt a testvérétől.
- Türelem, barátom – intette le Marius az izgatott dementort. – Az ifjú Malfoynak előbb meg
kell tapasztalnia a szenvedést, amit másoknak okozott, mielőtt távozhatna az árnyékvilágból.
- Ne csináld! – figyelmeztette Harry, és feljebb emelte pálcáját, hogy nyomatékosítsa
szavait. A patrónus felemelte szép fejét, és a szőnyeget kapálta patájával.
Már rájött, hogy hiába húzza tovább az időt, mindenképp tennie kell valamit.
- Ne avatkozz közbe, Potter! – csóválta a fejét a kék bőrű ember. – A dementor elmondta,
hogy a barátaid ott maradtak a barlangnál, ahonnan elhozta a Malfoy fiút. Ha szórakozol, már
csak a hűlt helyüket fogod találni, mire visszaérsz.
Harry idegesen fújt egyet, próbálta lenyugtatni hevesen dobogó szívét. Nem fogja tudni
egyszerre elkergetni Mariust és a dementort, és még az inferusokat is távol tartani magától
úgy, hogy Eileennak és Malfoynak ne essen baja.
Marius nem a pálcáját emelte fel, hogy végezzen Malfoyjal, hanem karmos kezét, látszólag
azért, hogy egyik hegyes körmével hasítsa fel a fiú bőrét, mint a papírt. Harry tehetetlenül állt,
pedig toporzékolt volna dühében. Végig kell néznie, ahogy megölik Malfoyt, és semmit sem
tehet ellene. Reménytelen helyzet volt.
Hacsak…
- Segítek neked! – kiabálta Harry, mielőtt még a varázsló keze lecsapott volna. – Segítek
bosszút állni a Névtelenen! Együtt elintézhetjük!
Marius ránézett lámpásként égő kék szemeivel.
- Mi hasznodat venném? – szólt lefitymálóan.
Harry idegesen eltűrte lenőtt haját az arcából.
- A Névtelen engem akar. Mindenáron el akar kapni. Használhatnál csalinak… – ajánlkozott
fel önként. – Segítek, ha életben hagyod Malfoyt.
A kék bőrű homlokráncolva meredt maga elé, valahová kezének behajlított karmai és
áldozata rémült arca közé. Egy pillanatig Harry reménykedve nézett rá, de aztán a dementor
Mariushoz hajolt, és mondott neki valamit. A varázsló keze erre lehanyatlott, és Harryre
nézett.
- Menj inkább haza, Harry Potter – mondta halkan. – Menj ki az ajtón, és térj vissza a
barátaidhoz. Nincs neked itt semmi dolgod.
Harry szájtátva hallgatta. Fordítson hátat? Hagyja itt Malfoyt, tudván, mi lesz a sorsa?
Ahogy Zambiniéket sem mentette meg? Hogyan lenne valaha is méltó egy főnixmadár
bizalmára, ha most hátat fordít, és elmegy?
Marius kinyújtotta hegyes karomban végződő mutatóujját, és Malfoy szeméhez tartotta.
Élvezettel hallgatta a fiú nyüszítését a száját fedő kötés mögül.
- Utoljára, mondom, hagyd békén! – förmedt rá Harry.
A pengeéles köröm megállt a fiú szemgolyója előtt, s a keze sem rezdült Mariusnak. Másik
keze a pálcát markolta, karja lustán lógott mellette.
- Nem adod fel, igaz? – sandított Harryre.
- Ha nem engeded el, megöllek!
A kék bőrű vigyorogva felszegte a fejét.
- Tudod jól, hogy nem tudsz engem megölni – mondta magabiztosan. – A Névtelen se tudott
elpusztítani. Azt hitte, megtalálta azt a legendás fegyvert… A Szellemek Pallosát. Hidd el
nekem, Potter: az a valami nem is létezett soha.
- De létezett! – vágta rá makacsul Harry. - És meg fogom találni!
- Akkor siess vele! – csattant fel Marius hirtelen éledő haraggal, és közben begörbített
ujjaival végigszántott Malfoy mellkasán.

199
 Az öt karom nyomában vér serkent ki a cafatokra szaggatott talár alól, eláztatva a fiú
ruháját. Malfoy ordított fájdalmában, s ha nem lett volna kötés a szájában, talán még a nyelvét
is elharapja a kíntól.
- Ne! Hagyd abba! – rimánkodott most sírva Eileen Prince, és eltakarta a szemét, hogy ne
lássa Malfoy haláltusáját. Marius elégedett vigyorral nézte Harry vicsorgását, és ügyet sem
vetett az öregasszony könyörgésére.
A következő pillanatban mindahányan voltak, összerezzentek ijedtükben.
BAMM!
Valami nagy és hangos csapódott az ablaknak, megrepesztve az üveget. Az öreg hölgy
felsikított, Marius pedig az ablak felé fordult, ahol a félkarú hárpia vergődött, szárnyaival és
fél karjával veszettül csapkodva az ablakot. Megunta a várakozást, és nem törődve a
veszéllyel, Harry után jött, hogy az teljesítse az alku ráeső részét.
- A karrromat akarrrom!
Ez a félpillanatnyi figyelmetlenség elég is volt Harrynek: a fénylő patrónus agancsát
támadóan előre szegezve körbevágtatott a szobában, riadt menekülésre késztetve a dementort,
aki az ablakon át távozott; a hárpia visongva röppent el a fekete lény útjából. Harry rögtön
újra varázsolt, és hosszú lángnyelvet vont az inferusok köré. Alethea és Monstro eltakarták az
arcukat, és a fal mellé lapultak, hogy minél távolabb kerüljenek a tűznyelvtől. A láng vékony
kígyóként tekergett a szobában, s Harry játszi könnyedséggel irányította, azt csinált vele, amit
akart. Elégette Malfoy köteleit, és ostorként csattant Marius arcán, hosszú sebet hasítva rajta.
- Potter! – ordította a kék bőrű ember, és már le is csapott volna pálcájával, ha ekkor nem
találja el a karját Malfoy lendülő lábfeje.
A sebesült fiú erejét megfeszítve kirúgta a pálcát a varázsló kezéből, ami pörögve átesett a
szobán, egyenesen a bejárati ajtóhoz.
- ÁÁÁ! – bömbölt dühében Marius.
- Malfoy, gyere! – kiabálta Harry, és egy villámgyors átokkal leterítette Mariust.
A varázsló hátraesett, és majdnem fellökte a sarokba kuporodó asszonyt is, aki meg sem
próbált tenni az ellen, hogy Harry és Malfoy kereket oldanak. A hárpia dühödt rikácsolása, az
öreg boszorkány zokogása és Marius haragos ordítása bezengte a szobát, mialatt Harry karon
ragadta Malfoyt és vonszolni kezdte az ajtó felé.
A patrónus fényétől védve átugrották a dohányzóasztalt, Harry egy gyors pálcasuhintással
eltüntette az útból a kövér inferust aki megpróbálta elállni az ajtót, és máris a bejáratnál
voltak.
- Várj… - nyögte Malfoy, és megtorpant.
- Mit csinálsz?! – bömbölte Harry, és kénytelen volt megfordulni, mert érezte, hogy a kék
bőrű ember máris mögöttük van.
Úgy indult előre, mint valami faltörő kos, vadul fújtatva, hosszú, függönyszerű fekete haja
őrült táncot járt arca előtt, ahogy világító szemekkel közeledett feléjük. Harrynek elég volt
egyetlen pillantást vetnie rá, és tudta, hogy Mariust egy cseppet sem érdekli, hogy nincs nála a
pálcája, nekik fog rontani.
- Nem mentnek sehova, itt maradtok! – hörögte a férfi, és Harryt egy pillanatra megérintette
a dementorok hideg lehelete…
- Gyere már, Malfoy! – sürgette a fiút.
Malfoy nagy nehezen felvette a földről Marius pálcáját, aztán Harry kirohant az ajtón.
Marius tomboló haraggal követte őket, hogy puszta kézzel tépje őket szét, de Harry a háta
mögé lőtt egy bénító átkot, és futottak Malfoyjal, amilyen gyorsan csak tudtak.
- Nem… bírom… - lihegte fájdalmasan a mardekáros. Karja furán erőtlenül lógott, és
mellkasából ömlött a vér. Harry azt is érezte, hogy egyre nehezebben viszi előre a lába.

200
 Végigszaladtak a kis kerti járdán, és a kicsapódó kovácsoltvas-kapun át belegázoltak a
hótengerbe. A vihar szinte azonnal feltámadott, mintha a semmiből jött volna, a dementorok
felhangzó visításával egyszerre. Harry húzta, vonszolta Malfoyt, bukdácsoltak a hóban, és
közben a szarvas fényénél próbálták megtalálni a haza vezető utat. Lassúságuk ellenére
gyorsan távolodtak a házról, s már a befagyott tavon csúszkáltak, mikor utolérték őket.
- Krrrííí! – hangzott fel a rikoltás a fejük fölül, s már látták is a vitorlaszerű fekete
szárnyakat, a hárpia karmos lábát, és megmaradt karjának pengeéles szablyaszerű ujjait. –
Add vissza a karrromat, varrrázsló!
- Visszaadom! – üvöltötte neki Harry idegesen; bármelyik pillanatban rájuk ronthattak a
dementorok. – Visszaadom, csak segíts!
- Márrr segííítettem! – hangzott a felelet, és a madárember leereszkedett, elvágva a
menekülés útját.
Harry látta a szemén, hogy most már nem fog tovább várni, elfogyott a türelme, de nem
állhatnak meg, nem kezdheti el kitalálni egy ismeretlen varázslat összetevőit ellenségekkel a
nyakában.
- El kell tűnnünk innen! – ordította bele a hárpia arcába. – Mindjárt itt vannak, téged is
megölnek!
- Átverrrtél, varrrázsló! – károgott a hárpia. – Átverrrtél!
- Nem vertelek át! – próbálkozott hasztalan Harry.
- Potter… - próbálta figyelmeztetni Malfoy, s Harry tudta, hogy nagyon nagy baj van.
Érezte, mert a hideg egyre közelebb jött, a félelem egyre jobban elborította az agyát, és
minden fény eltűnt a patrónus gyöngyházragyogásán kívül. A hárpia azonban nem tágított,
csak közeledett felé, vadul csapkodva szárnyával, karmait nyújtogatva fenyegetően.
- Mennünk kell, nem érted? – mondta Harry, és most már ráemelte pálcáját a madáremberre,
és Malfoyt támogatva próbálta kikerülni őt.
- Nem! Krrrks nem bocsát! Krrrks nem enged! A karrromat akarrrom! A karrromat…
A hárpia nem tudta tovább mondani a magáét, mert a dementorok megérkeztek. Nem csak a
viking tért vissza, de hat másik társát is hozta magával, akik éhes keselyűkként suhantak
Harry és Malfoy felé. A madárember végre észrevette, hogy micsoda veszélyben vannak, de
ahelyett, hogy Harryt felkapta volna, egyszerűen kereket oldott, és pár szárnycsapás után már
nem is lehetett látni.
- Bajban vagyunk… - motyogta erőtlenül Malfoy, és próbálta felemelni Marius pálcáját, de
keze erőtlenül lehanyatlott.
- Menj, kapd el őket! – küldte Harry patrónusát a támadók felé, és haladtak tovább a tó
repedező jegén, az apró tűszúrásokhoz hasonló fagyos szél ellenére, remegve, rettegve és
holtfáradtan.
Marius nem követte őket, talán bízott annyira a vikingben, hogy rábízza a feladatot, és nem
is tévedett sokat – Harry patrónusa hamar elenyészett, és míg átértek a tó túlpartjára,
háromszor kellett újra és újra megidéznie a szarvast, hogy a fekete csuklyás lények ne
érhessék el őket.
A túlparton felkapaszkodtak egy domboldalon, elhaladtak egy jeges szakadék mellett, és
mentek tovább, vissza a végeláthatatlanul hosszú úton…
Alig pár métert tettek csak meg, mikor Malfoy lába végleg feladta, és a fiú összecsuklott egy
rekedt sóhajtással.
- Malfoy! Malfoy! – szólongatta Harry, de mikor nem kapott választ, a legrosszabbtól tartva
a fiú szájához tette a fülét. Nem hallott semmit, így gyorsan Malfoy mellkasához nyomta a
varázspálcáját. - Renervate! Renervate…
Malfoy ajka megmozdult, és lélegezni kezdett, de rögtön első mozdulatával fájdalmas
fintorba torzult az arca.
201
 Harry felnézett, és meglátta a dementorokat, hullaszínű ujjaik csak úgy világítottak a
sötétben, köpenyük pedig feketébb volt a csillagtalan éjszakánál. Harry talpra állt.
- Expecto patronum!
A hét dementor körbevette Harryt és a magatehetetlen Malfoyt. Harry nem tehetett mást,
elengedte társát, és felkészült az összecsapásra. Patrónusa ott vágtatott körülöttük, patájával
vadul kapálva a földet, tükrözve a Harry lelkében dúló nyugtalanságot, s gyönyörű szemeit a
sötét teremtményekre szegezte.
A viking dementor hörögve szívta be a levegőt, mire a szarvas nekirontott. A többi dementor
csak erre várt, és hátulról támadtak Harryre.
- EXPECTO PATRONUM! – ordította el másodjára is a varázsigét.
Pálcájából még egy patrónus szökkent elő, és az utolsó pillanatban taszította félre a kitárt
karokkal az arca felé suhanó szörnyeteget, mely már csuklyáját hátravetve ki is tárta mindent
elnyelő fekete száját. Harry egy pillanatra elkapta a torz arc látványát, mely úgy festett, mint
egy félbehagyott viaszszobor: A szemeket vékony bőrhártya fedte be, a száj két oldalt
szélesebbre repedt, s pár szál színtelen fonnyadt hajszál lógott a májfoltos koponyáról… Még
szörnyszerűbb volt az ábrázata, mint a vikingnek, aki megőrzött valamit emberi vonásaiból.
Harry minden erejével próbálta kiűzni a kétségbeesést a fejéből, de ez egyre nehezebben
ment. Egyértelművé vált, hogy a viking végig a háttérben marad, és onnan önti rá fagyos
erejét, hogy egyre jobban elkeseredjen és a patrónusok végül elenyésszenek. Harry nem mert
többet varázsolni, a kettő szarvasnak kellett visszatartani a többi dementort, melyeknél jóval
erősebbek voltak, de Harry tudta, hogy ez idővel elkerülhetetlenül változni fog…
Borzalmas hóvihar tombolt, olyan volt, mintha egy jeges, fehér tornádó közepében lettek
volna. A két védelmező ezüstlény által rótt kör szélén hópelyhek átláthatatlan fala forgott,
kavargott, örvénylett, mintha el akarná nyelni Harryt és az eszméletlen Malfoyt, aki halkan
nyöszörgött a hóban. A tornádó hófalán néha átsejlettek a támadó dementorok fekete alakjai,
mikor megpróbáltak Harryhez férkőzni, aki elfagyott ujjakkal szorongatta a pálcáját.
Tudta, hogy az élete függ tőle, ki tud-e tartani egyedül; megpróbálhatta volna, hogy
magához téríti Malfoyt, hogy segítsen neki, de nem merte egy pillanatra sem levenni a szemét
a támadókról, és azt sem tudta, hogy a fiú egyáltalán ismeri-e a patrónus bűbájt. Malfoy
szörnyű állapotban volt – a talárja véresre volt szaggatva, de a vér már megfagyott a
mellkasán; összekeveredve a hóval, pici, csillogó rubint színű kristályok szennyezték
ruházatát. Minkét karja ernyedten lógott, arca és keze úgy elkékült, mintha ő maga is Mariust
akarná utánozni, de zsákmányolt pálcáját ő is úgy szorongatta még öntudatlan is, mint Harry a
sajátját.
Már nem bírta sokáig, Harry érezte, hogy a lábai megadják magukat. Fuldokolni kezdett, a
szeme könnyben úszott, de a cseppek azonnal ráfagytak az arcára. A keze megdermedt, már
képtelen lett volna megmozdítani, és attól félt, ha megteszi, egyenként eltörnek az ujjai.
A hóvihar még vadabbá erősödött, mikor a patrónusok meggyengültek. A fénylő szarvasok
csillogása alábbhagyott, ahogy a remény szép lassan elhagyta Harryt, és már nem tudott erőt
meríteni az egyetlen boldog emlékből, ami mindig erőt adott neki.
Ginny olyan messze van, szinte elérhetetlen… Sosem fogja viszont látni… Sosem fog
hazajutni. Itt fog meghalni ezen az átkozott helyen, összefagyva, dicstelenül, ahogy
Dumbledore…
Harry még egyszer összeszedte minden erejét, és összpontosított az egyetlen megmaradt
patrónusra. Az felfénylett és hátsó lábaira ágaskodott, szarvából fénysugarak törtek elő,
mintha egy csillag lett volna, és elvakította a leomló hófalon átúszó dementorokat. Hárman
azonnal menekülőre fogták, de aztán a patrónus egy erőteljes villanással eltűnt.
Ennyire futotta Harry erejéből, nem tudott tovább ellenállni a viking erejének. Tudta már,
hogy ő is úgy végzi, mint az a sok ezer szerencsétlen, akiknek a lelkét ezek a tudattalan
202
szörnyek gyűjtötték össze, hogy aztán egyesülve táplálják az egyetlen igazi dementort, azt a
viking elődöt, aki most csak megbújt a sötétségben. Harry szinte érezte az éhes
türelmetlenséget és a mérhetetlen gonoszságot, mely körbevette.
Térdepelt a hóban, ernyedt karja tehetetlenül lógott mellette. Értelmetlen volt felemelni a
pálcát, hisz úgysem tudott védekezni tovább, ezt már biztosan tudta.
Hogy is gondolhatta, hogy egymaga ellent tud állni ennek az ősi erőnek? Sosem győzhet a
dementorok ellen, nincs olyan hatalom, ami elpusztíthatná őket…
A maradék négy fekete szellem közelebb siklott. Egyikük Malfoy fölé hajolt, és kinyújtotta
oszló karját, mintha csak meg akarná vizsgálni a pulzusát. Ahol csontos ujjai a fiú bőréhez
értek, vékony jég telepedett meg rajta, és Malfoy elkínzottan felnyögött.
A másik három dementor Harry fölé tornyosult. Ő felnézett rájuk, és látta, hogy már
mindegyik hátravetette csuklyáját, s éhesen tátott szájuk közelít az arca felé. Nem
teketóriáztak, nem élvezték ki a diadal percét, ahogyan egy emberi ellenfél tette volna. Ezek
szörnyek voltak, nem éreztek semmit. Harry sírni kezdett.
Suhogó hang szelte át a levegőt, mintha valami repült volna. Aztán a következő pillanatban
a dementorok felvisítottak idegtépő, éles hangjukon, és egyszerre hőköltek hátra. Középső
társuk fejéből, ami a legközelebb volt Harryhez, egy nyílvessző tollas vége állt ki, mely épp a
bőrhártyával benőtt szemnél fúródott bele a rémálomszerű fejbe.
A két szélső dementor óriásira tátott szájjal visított szüntelenül, mely olyan volt, mintha az
évszázadok alatt lenyelt rengeteg lélek egyszerre sírna fel a bensőjükben, borzongató kórusuk
zengte be a fagyott tájat. Harmadik társuk eleresztette Malfoyt, és épp akkor emelkedett fel,
mikor a meglőtt dementor lehanyatlott, és puffanva elterült a földön – holtan.
A következő nyílvesszőt ő kapta ott, ahol a szívének kellett volna lennie. Harry látta, ahogy
fekete vér fröcsköl a sebből, és a lény a hóba bukott. A másik kettő menekülőre fogta a
dolgot, olyan gyorsan repültek, ahogy tudtak, de a semmiből jött nyílvessző gyorsabb volt
náluk: egyiküket még leterítették, mielőtt belevesztek volna az éjszakába.
A jeges szélvihar és a természetellenes sötétség olyan gyorsan tűnt el, mint ahogy jött, s
Harry tudta, hogy a viking is elmenekült, mikor visszatért a természetes, csillagfényes
éjszaka.
- Harry! Harry! – kiáltozta egy ismerős hang.
Nehéz volt a feje, és még alig látott; még el sem tudott igazán gondolkodni azon, hogy mi
történt az imént, hogyan menekült meg, kinek köszönheti életét.
- Jaj, istenem, Harry! – sírta egy másik hang is.
Lábak dobogása hallatszott, többen közeledtek. Harry odamászott Malfoyhoz, és
megvizsgálta. Még lélegzett, mellkasa szabálytalanul emelkedett és süllyedt, de tudta, hogy
gyors segítségre van szüksége, különben elvérzik – Marius túl mély sebet ejtett a mellkasán,
még mélyebbet, mint egyszer ő, Harry.
- Potter! – Egy harmadik, reszelősebb hang csatlakozott a kiabálók közé, és most valami
bömbölés is megütötte Harry fülét, mintha egy csecsemő sírna iszonyatos hangerővel.
Biztosan megzavarodott a dementoroktól… Emlékek tolulnak az agyába, összefolyik a múlt
és a jelen, összefüggéstelen képek villóznak a szeme előtt…
De a köré fonódó meleg karok olyan valósághűek mégis. A vállára boruló fej, a prémes
csuklya alól előlibbenő virágillatú hajfürtök olyannyira igazinak tűntek, hogy Harry kinyitotta
a szemét.
- Harry… - szipogta Ginny könnyáztatta arccal.
Ő egy szót sem tudott kinyögni, biztosra vette, hogy megnémult.
- Végre megtaláltunk, pajtás! – brummogta vidáman egy kellemes zengésű mély hang, és
Harry hatalmas alakot látott meg a vele szemben térdeplő lány mögött, aki még mindig a
tekintetét kereste.
203
 Látta Hagrid barátságos, szőrös arcát, ami tele volt aggodalommal; látta a mellette álló
Aberforth Dumbledore-t, akinek hosszú haja és szakálla fehérebb volt, mint legutóbb; és látta
a Ginny mellé guggoló álmatag Luna Lovegoodot, aki úgy köszönt neki, mintha csak egy kis
londoni utcán futottak volna össze, és nem Nurmengard kietlen vidékén.
- Szervusz, Harry!
- Sziasztok… - Ez volt az első, amit Harry ki tudott nyögni, és végre tudatosult benne, hogy
milyen hihetetlen is ez a találkozás.
Ginny elfojtott egy csuklós-sírós nevetést, és újra a nyakába borult, rajta pedig határtalan
nyugalom lett úrrá, mikor beletúrt a lány dús, vörös hajába, mely most rövidebb volt, mint
amire Harry emlékezett.
Megint felhangzott a bömbölés, és Harry most már egészen biztos volt benne, hogy egy
kisgyermek ordítását hallja. Kibontakozott Ginny öleléséből, és felpillantott Hagridra. Először
nem tudta eldönteni, hogy mi a legfurcsább: az, hogy a nyílpuskába, melyet a vadőr épp a
vállára vet, pont olyan vesszőt erősítettek, ami a három halott dementorból állt ki, vagy azt a
hatalmas csomagot, amit Hagrid most tett le a hóba, s melyből egy valószínűtlenül nagy, fél
méter átmérőjű csecsemőfej kandikál ki, panaszosan ordítva talán a pelenkacsere után.
Harry elképedt tekintete találkozott Ginnyével, aki kitörölte szeméből az örömkönnyeket, és
remegős mosolyt küldött felé.
- Ne is kérdezd… - motyogta a lány, miközben Hagrid gügyögve babusgatni kezdte az
óriásporontyot, ő pedig a viszontlátás boldog csókját nyomta Harry ajkaira.

204
 - Tizenhatodik fejezet -

A főnix és gazdája

- Ne sírj, kicsi Prometheus! – duruzsolta Hagrid, és régi vakondbőr kabátja egyik zsebéből
méretes cumisüveget vett elő, majd a kisbaba szájához nyomta. – Így ni!
Az óriáscsecsemő falánkan rákapott a cuclira, és boldogan szopogatta tartalmát, ami
legkevesebb három fejőstehén egész heti termése volt.
Harry elképedve nézte a jelenetet, még mindig tele volt a feje kérdések ezreivel, és azt hitte,
menten szétrobban, ha nem kap rájuk választ azonnal. Ginnyhez fordult, aki eddig folyton
csak az ő arcát bámulta, és szorította a kezét, mintha soha többé nem akarná elengedni, most,
hogy végre újra egymásra találtak a hómezőn.
- Mi folyik itt? – kérdezte tőle Harry fennhangon.
Ginny helyett Hagrid válaszolt neki, miután egy szúrós puszit nyomott a baba fejére.
- Hát persze, te még nem is tudhatsz róla! – kapott észbe a vadőr. – Harry, ő Prometheus, az
én kicsi fiam. Hát nem gyönyörű?
Harry azt hitte, rosszul hallott, sőt, kezdte azt gondolni, hogy még mindig össze van
zavarodva a dementoroktól, vagy talán el is ment az esze teljesen, mert túl sokat volt a
lélekszívó lények közelében.
Végül mégiscsak kinyögte:
- A… a fiad, Hagrid? Hogyan…? Mégis mikor…? – dadogta értetlenül. Hagridról Ginnyre,
Lunáról Aberforth-ra kapkodta a tekintetét, várva valami válaszra, ami megvilágosít előtte
mindent.
Hagrid a fejét vakarászta, és látszott rajta, hogy zavarban van.
- Hát, tudod, Harry… Olympe halála után került hozzám. A rokonai hozták el – tudod, hogy
megy ez: senki sem akar felnevelni egy óriásivadékot… - vonta meg a vállát.
- Ő Olym… mármint Madame Maxime gyermeke?
Ginny és Aberforth Hagridra néztek, aki lehajtott fejjel álldogált, és látszólag azzal volt
elfoglalva, hogy a csecsemő pólyájának zsebe eléggé sima legyen. Luna eközben zavartalanul
odament az ájult Malfoyhoz, és letérdelt elé, hogy megvizsgálja.
- Májusban született – motyogta Hagrid. – Nem sokkal, mielőtt… mielőtt az a dolog történt
a Trimágus Tusán. Addig nem is tudtam, hogy Olympe gyermeket várt… Nem említette,
mikor szétváltunk.
Most, hogy így Hagrid mondta, Harrynek rémlett, hogy a Beauxbatons termetes
igazgatónője valóban soványabbnak tűnt a harmadik próba idején, mint korábban. Ennek
ellenére ugyanolyan, vagy ha lehet, még hihetetlenebb volt belegondolnia, hogy Hagridnak
gyermeke van, mint amikor megismerték Grópot, az öt méter magas féltestvért. Ahogy Harry
a kis Prometheust elnézte, meg se merte saccolni milyen magasra fog nőni felnőtt korára.
- Mr Dumbledore! – szólt Luna mosolyogva az ösztövér varázslóhoz. – Nem kellene
lefejezni a dementorokat, ahogyan Hagrid mesélte?
Aberforth a fejéhez kapott.
- Dehogynem, máris… - Azzal hátizsákjából előhúzott egy kardot, odalépett a földön heverő
fekete tetemekhez, és sorban lenyeste mindhárom fejet. Alattuk fekete vér folyt szét, és Harry
jól látta, hogy a föld rögtön rothadni kezd, és megcsapta az orrát a heves, dohos bűz, melytől
Aberforth is köhögni kezdett.
- A Szellemek Pallosa… - suttogta Harry hitetlenkedve.

205
 - Mit mondasz? – kérdezte Ginny homlokát ráncolva, Harry azonban csak a kardot nézte,
melyről az öreg letörölte a fekete mocskot, amit a dementorok hagytak rajta, és visszatette a
fegyvert a zsákba. Aberforth ez után egyenként kihúzta a nyílvesszőket a hullákból, azokat is
megtisztította, és visszaadta őket Hagridnak.
- Még mindig alig hiszem el, hogy egész eddig titokban tartottad, Hagrid. Még előttem is!
Soha egyszer sem tudtad volna említeni, hogy miféle holmi van nálad?
Hagrid átszellemült arccal nézte a „kis” babát cumizás közben, és csak félvállról,
brummogva válaszolt Aberforth-nak:
- Nézd el nekem, Ab. A professzor kérte, hogy ne áruljam el senkinek.
Harry kettejük közt kapkodta tekintetét, és nagyon igyekezett, hogy ne veszítse el a fonalat.
- Ó, a professzor, hogy oda ne rohanjak! - tódította Aberforth. – Nos, ha a nyavalyás bátyám
azt mondta, akkor az úgyis van rendjén, mi? Hogy a ménkű csapna bele…
- Ne dohogj, Aberforth! – szólt rá Ginny. – Inkább örülj neki, hogy Hagrid meg tud védeni
minket ezektől… - Most nézett rá először a földön heverő testekre, és arcán ugyanaz az undor
látszott, amit Harry is érzett.
A testekből kiömlő fekete váladék teljesen átváltoztatta a fagyos talajt, mígnem pont
olyanná vált, mint a Durmstrang melletti erdei tisztás a kőbe vésett nevekkel, vagy – jutott
hirtelen Harry eszébe – a tökágyás Hagrid kunyhója mellett.
Lehetséges volna?
- Hagrid – szólította meg Harry, és talpra állt, Ginnyvel együtt. - Mióta van nálad ez a…?
- Már régóta megvan a nyílpuskám, még jóval a születésed előttről – válaszolta az óriás, és
most, hogy Prometheus a cumisüveggel volt elfoglalva, odacammogott Harryhez, és
csontropogtató ölelésben részesítette.
- A nyílpuska? – csodálkozott Harry, miután kiszabadult az ölelésből. – Szóval… szóval az
a lényeg? Nem a kard?
- A kard? – sandított rá Aberforth. – Dehogy, fiam! Az csak egy rozsdás bökő, amit egy
féllábú koboldtól kaptam egy üveg mézsörért.
- Tehát a nyílpuska lenne a Szellemek Pallosa?
Hagrid értetlenkedve bámult rá.
- Szellemek…? Micsodája? Miről beszélsz, Harry?
Harry látta az arcán, hogy teljesen őszinte vele. Hagrid mindig őszinte volt és jóhiszemű, de
ahogy egyszer Hermione mondta, még neki is lehetnek kis titkai…
- Hogy került hozzád, Hagrid?
- Ez hosszú történet, pajtás! Előbb menjünk egy kicsit biztonságosabb helyre. – Az óriás
felvette a hátára a csecsemőt, aki boldogan sikkantott egyet a borzalmas hideg dacára, és
odament Lunához, aki még mindig Malfoyt vizsgálgatta.
- Nincs túl jól, szegény – mondta a lány az aggodalom legkisebb látható jele nélkül. – Be
kellene vinnünk egy barlangba.
Aberforth ez alatt az eget kémlelte.
- Nem ártana mennünk – szólt rekedt hangon. – Azok a dementorok még visszajöhetnek.
- Jöjjenek csak! – vágta rá tüzesen Ginny, de azért kézen fogta Harryt. – Ron és Hermione
nem volt veletek? Ugye ők nem… ugye nem…?
- Nem-nem, semmi bajuk – sietett Harry megnyugtatni a lányt. – Egy balrangban vannak
innen pár kilométerre… - Itt elbizonytalanodott. Fogalma sem volt, mekkora távot tettek meg
a hárpiával, de több mint fél óráig követték a dementor nyomát, mielőtt leszálltak volna.
- Odatalálsz, Harry? – kérdezte a lány, most már sokkal nyugodtabban.
Harry bólintott, és a kis csapat elindult délkeleti irányba. Aberforth vitte az ájult Malfoyt,
Luna pedig mellette sétált, és a lelógó fejét tartotta, amire a varázsló nem fordított figyelmet.

206
 Nem sok idő telt el, és Harry már nem bírta tovább: muszáj volt válaszokat találnia az
ezernyi kérdésre, ami a fejében volt.
- Hogyan találtatok meg minket ebben a vadonban? – kérdezte a lánytól, aki el se akarta
ereszteni a kezét, azóta, hogy megölelte.
Ginny bal kézzel benyúlt a zsebébe, és kivett onnan egy kis arany galleont.
- Ezzel – mutatta fel Harrynek. A pénzérme írása megváltozott és egy apró nyilat formázott,
mely most Ginny tenyerében feküdve pontosan az ájult mardekárosra mutatott. – Malfoytól
kaptam még a nyáron… Ugyanis találkoztam vele, ő mondta el, hogy életben vagytok.
- Azt mesélte ő is – dünnyögte Harry.
- Az érmék a Próteusz bűbájjal vannak kezelve, de én egy kicsit átbűvöltem, hogy
elvezessen Malfoy érméjéhez – magyarázta a lány. – Mikor partot értünk, arra számítottunk,
hogy a városba kell majd bejutnunk valahogy, ehelyett az érme a hegyek felé mutatott.
Harry nem jutott szóhoz. Hihetetlen, hogy ekkora szerencséjük volt, és végre újra együtt
lehettek. Ginny is pont olyan kíváncsi volt, mint ő, szinte mindenről kifaggatta Harryt, ami
azóta történt velük, hogy elváltak egymástól a Roxfortban. Ámulva hallgatta a történetet
Ulatov színvallásáról, a Prince testvérekről, és haragosan fújt, mikor Harry ahhoz a részhez
ért, mikor Hermionét és Ront kellett kiszabadítania a hentesüzletből.
Az út sokkal tovább tartott, mint Harry gondolta, és már az is megfordult a fejében, hogy
eltévedtek a hegyek között, de végül jó félnapnyi megerőltetett menet után ráakadtak a
barlangra, ahonnan kellemes meleg fény szűrődött ki.
- De furcsa ez a barlang! – jegyezte meg Luna, mikor kivehetővé vált a szabályos négyzet
alakú bejárat, amit Harry varázslattal vájt ki a sziklából.
Ron és Hermione alighanem meghallották a hangjukat, mert előmerészkedtek a barlangból, s
először megijedtek a sok embertől, majd mikor meglátták, hogy Harry kikkel érkezett, leesett
állal közelebb botorkáltak.
- Ron! Hermione! – örvendezett Hagrid a láttukra.
Ginny most engedte el először Harry kezét, és előre szaladt, hogy megölelje testvérét és
barátnőjét. Mielőtt azonban karját Ron nyaka köré vethette volna, Hermione gyorsan
rászegezte pálcáját.
- Petrificus Totalus! – kiáltotta, mire Ginny megdermedt, és elterült a hóban.
- Mi a fenét művelsz? – ordított rá Harry, és gyorsan előre szaladt.
Hermione rögtön megadta a választ:
- Honnan tudhatjuk, hogy ti vagytok azok? – visította. – Lehet, hogy arctalanok vagytok!
- Hermione, én vagyok az – morogta idegesen Harry.
Ron sem hagyta annyiban a dolgot.
- Bizonyítsd be! – vetette oda parancsoló hangon.
Harry megértette a bizalmatlanságukat, és teljességgel igazat is adott nekik, ennek ellenére
bosszantotta a dolog, és nem volt ezzel egyedül. Prometheus megint hangos bömbölésbe
kezdett, meghökkentve ezzel Ront és Hermionét, Aberforth pedig bosszúsan morgolódott az
orra alatt. Luna ellenben olyan nyugodtan állt egyhelyben, mint egy szobor, és csak nézett a
semmibe, mintha a kavargó hópelyhek kusza táncát figyelné.
- Harry Potter vagyok, a patrónusom egy szarvas, amit Remus Lupin tanított nekem, mert a
dementorok közelében a halott anyám utolsó szavait hallom folyton… Így már megfelel? –
tette hozzá ingerülten Harry.
Ron habozott egy picit, aztán bólintott.
- Na és ők? – kérdezte Hermione a többiekre szegezve a pálcát.
- Tudod, hogy Hagrid félóriás – magyarázta Aberforth türelmetlenül. – Az ő alakját nem
lehet felvenni Százfűlé-főzettel!

207
 Hagrid hümmögve bólogatott, majd mikor még ezután sem enyhült meg a lány, ő is
megszólalt:
- Hermione, megnyugodhatsz, leellenőriztem őket, mielőtt eljöttünk.
- Tényleg?
- Persze! – mondta magabiztosan Hagrid. – Senkiben sem lehet ma már megbízni…
Hermione lassan, megfontoltan leeresztette a pálcát, majd észbe kapott, és gyorsan feloldotta
a bűbájt a hóban fekvő Ginnyről, aki bosszúsan felkelt, és nem is ölelte meg a lányt.
A kiabálásra előbújt Ciaran is, akire láthatóan nem tették vissza az imperius átkot.
- Hát ő meg kicsoda? – kérdezte Hagrid a fiú láttán, miután ugyanúgy megszorongatta Ront
és Hermionét, ahogy korábban Harryt.
- Ciaran, Mr Diggory unokaöccse – adta meg a választ Ron, és vállon veregette a gyereket.
A fiú még mindig olyan arccal nézett rájuk, mint aki a legszörnyűbb kínhalált kívánja nekik,
de legalább abban javult a helyzet, hogy nyugton maradt. Alighanem a dementorral átélt
kaland térítette jobb belátásra; neki is tudnia kellett, hogy sokkal több esélye van életben
maradni, ha a szökevényekkel tart.
Hermione betessékelte Ginnyéket a barlangba, mintha csak a házigazda szerepét játszaná, s a
vendégek örömmel is vették a száraz meleget, ami odabent várta őket. Hagridnak ki kellett
szélesíteni a barlang bejáratát, mert nem fért volna be a szélvédő S-alakú kanyarulaton, de
végül ő is szerencsésen bejutott.
Mielőtt azonban Harry belépett volna utánuk, a szeme sarkából észrevette, hogy figyelik.
Megfordult, és szinte azonnal felismerte Al magányos alakját, ahogy ott áll a hómező közepén
és őket nézi.
Beszélniük kell, ez volt az első gondolat, ami átsuhant Harry fején. A fiú magyarázattal
tartozik a Szellemek Pallosáról, legfőképp, hogy miért hazudta azt, hogy már réges-régen
összetört.
Odabent Aberforth és Luna lefektették egy hevenyészett fekhelyre a sérült Malfoyt, és épp
azt magyarázták a hisztérikus kedvében lévő Hermionénak, hogy mi történt a mardekáros
fiúval.
- A dementorok tették ezt vele?! – döbbent meg Ron is, Malfoy szétmarcangolt mellkasára
mutatva.
Aberforth közben óvatosan elvágta pálcájával a fiú ingét, és hozzálátott a sebek módszeres
forrasztgatásához.
- Nem a dementorok voltak – válaszolta Harry, és ő is odament eszméletlen társukhoz. –
Marius tette, meg akarta ölni…
Malfoy nagyon rossz állapotban volt, a karmok felszakították a bőrt és a húst négy nagy
sebet hagyva a mellkasán. Aberforth varázslatának hála ezek a sebek kezdtek összeforrni, de
Malfoy lázas volt, és erőtlen. A sebek már kezdtek elfertőződni.
- Marius Prince?! – sipította Hermione rémülten.
Harry ránézett. A lány azóta halálosan rettegett a kék bőrű embertől, amióta csak először
meglátta. Részletesen beszámolt a kalandjáról a hárpiával, Marius és Eileen házának
megtalálásáról, de Hermione idegeit kímélve hallgatott az olyan részletekről, mint Alethea
büntetése, ami bizonyára már túl sok lett volna neki. Elmesélte, hogyan lépett közbe a hárpia
épp a legmegfelelőbb pillanatban, merre menekültek, és hogyan mentették meg őket Hagridék
a dementoroktól.
- Azt mondod, hogy a nyílvesszők végeztek a dementorokkal? – kérdezte csodálkozva
Hermione. Arcán kíváncsi érdeklődés látszott, nem az a fajta hitetlen ámulat, amit a Halál
ereklyéinek kapcsán mutatott, mikor a horcruxokra vadásztak. Harry örömmel látta, hogy a
lány végre el is hiszi neki, amit mond.
- Megnézhetem a nyílpuskádat, Hagrid? – kérte barátjától.
208
 Az óriás széles mosollyal átnyújtotta neki a fegyvert. Az egy teljesen hétköznapinak tűnő
számszeríj volt, egyszerű, de erős fenyőből.
- Tudod, azt hiszem valójában nem a nyílpuska különleges – vallotta be Hagrid fejét
vakarászva. – Már csak azért sem, mert párszor már eltörtem, egyszer még rá is ültem
véletlenül, de Dumbledore professzor mindig megjavította nekem. Azt gondolom, hogy
inkább a nyílvesszők lehetnek varázserejűek, mert ezeket használom, mióta csak megvan a
kicsike, és a professzor is megmondta, hogy vigyázzak rájuk…
Hagrid szó nélkül átnyújtott egy nyílvesszőt Harrynek, aki pedig továbbadta a puskát
Ronnak. A nyílvessző már érdekesebb volt, a nyílpuskához képest szépen faragott, és
gondosan megmunkált hegyű volt, végéből piros tollak álltak ki, ami akár főnixtől is
eredhetett… Harry elgondolkozva forgatta az ujjai között, a hegyéhez még véletlenül se
nyúlva, aztán azt is továbbadta Ronnak és Hermionénak.
- Bocsássatok meg, hogy eddig titokban tartottam – brummogta Hagrid. – De Dumbledore
professzor azt mondta, nem lenne jó, ha terjeszteném a hírét.
- Ő csinálta neked ezt a nyílpuskát? – nézett fel Hermione, aki tüzetesen nézegette a
nyílvessző hegyét.
- Nem – csóválta a fejét Hagrid. – Találtam. Itt Nurmengardban, mikor elkísértük a
professzort, hogy véget vessen Grindelwald uralmának. Az a bitang jól küzdött, én mondom,
de a szolgái se maradtak el tőle sokkal!
- Hagrid csak tizenhét éves volt, de úgy helytállt a csatában, ahogy a felnőttek többsége sem!
– veregette hátba Aberforth.
- Csak tettem, amit kellett… - szerénykedett a vadőr. – Na, és akkor átkutattuk az egész
várost, mindenhol folytak a harcok. És az egyik házban leltem rá erre a nyílpuskára. Nagy
bajban voltam, és megmentette az életem. Egy troll támadott rám, de a nyílvessző azonnal
elintézte. Rögtön tudtam, hogy valami varázs lehet rajta, és a harc után meg is kérdeztem a
professzort, aki azt mondta, különleges holmi került a kezembe, és meghagyta, hogy nagyon
vigyázzak rá.
- És mikor jöttél rá, hogy a dementorokat is elpusztítja? – faggatta mohón Ron.
- Hát még a Durmstrangban, ahová Grindelwaldot üldöztük – felelte Hagrid, aki egészen
belelendült a mesélésbe. – Ott harcolt a professzor azzal a szörnyeteggel, röpködtek az átkok
mindenfelé, de nem szaladhattunk el, muszáj volt harcolni. Először nem is dementort
céloztam meg vele, csak Grindelwald egyik szolgáját, de elvétettem, és a nyílvessző egy
dementort talált el. Ott helyben kipurcant a nyavalyás.
Hagrid szünetet tartott, hogy elcsitítsa Prometheust, aki időközben megint ordítani kezdett a
cumiért, és Ginny vette át a szót.
- Mikor Hagrid elmesélte ezt nekem, mielőtt eljöttünk, elmondtam neki, hogy te találtál
egyszer egy levágott dementorfejet. De Hagrid azt mondta, hogy nem lőtt le más dementort
vele azóta se…
- Csak a Roxforti csatában – helyesbített Hagrid, a kisbabával küzdve, aki kegyetlenül
megtépte a szakállát, mire könnyek szöktek a vadőr szemébe – hogy a fájdalomtól-e vagy a
meghatottságtól, azt nem lehetett tudni. – Eltemettem őket a kunyhóm mellett… De elég
rosszul tettem, mert azóta nem kel ki semmi vetemény, hogy a ménkű csapna beléjük!
Ginny bólintott.
- Igen, de Hagrid azt mondja, nem fejezte le azt a dementort, szóval biztos valaki más
csinálta.
- Egyáltalán minek vágtátok le a fejüket? – ráncolta a homlokát Hermione.
Aberforth vállat vont.
- Jobb biztosra menni, nem igaz? Fej nélkül mégiscsak nehezebben szívja ki az ember lelkét.

209
 Ron és Hermione jóízűen nevetgéltek az öreg megjegyzésén, ami mosolyt csalt a többiek
arcára is. Harry hátradőlt a barlang falának, kezét összefonva a tarkója mögött. A pattogó tűz
fénye világította meg a jelenlévőket, remegő árnyakat festve a falra, és Harry, ki tudja mióta
először, biztonságban érezte magát velük.
- Hihetetlen, hogy eljöttetek értünk – mondta, egyenesen Ginnyre nézve. Úgy érezte, már
semmi rossz nem történhet, hogy itt van vele a lány.
- Hogyan találtátok ki, hogy eljöttök utánunk? – kérdezte Ron élénk kíváncsisággal.
Ginny fogott bele a történetbe, Harryék pedig figyelmesen hallgatták a szavait, még Ciaran
is, aki most is az egyik sarokban gubbasztott szótlanul.
- Miután elmentetek a Durmstrangba, én őriztem Eakle-t, ahogy megbeszéltük. Vigyáztam,
nehogy magához térjen, és vártam a reggelt. De aztán nem sokkal napkelte előtt nagy
hangzavar támadt a folyosón, és meghallottam, hogy a tanárok arról beszélnek, mi történt a
Trimágus Tusán. Hogy rengeteg embert megöltek, és McGalagony professzornak nyoma
veszett. Azonnal értesítettem apát, és felébresztettem Eakle professzort is, hogy elmondjam
neki, mi történt. A következő nap apa és Eakle, meg Kingsley összeültek, hogy megbeszéljék,
mi legyen… Közben jöttek a hírek a Durmstrangból… - Ginny itt egy pillanatra elhallgatott,
és bizonytalan pillantást vetett Hagridra, aki szipogott egyet, majd megtörölte orrát a
kézfejével. – Madame Maxime-ot megölték, és megtalálták Göthe Salmander holttestét is,
meg Viktor Krumot, és néhány minisztériumi boszorkányt és varázslót. Kingsley azt mondta,
tárgyalás útján kell rendezni a helyzetet, hiszen a felelősök megvannak, merthogy Maude
Moloh is meghalt az elszabaduló átkok miatt.
Ezek szerint a Névtelen terve bevált – gondolta Harry. Senki nem gyanakodott rá, mindenki
elhitte, hogy Moloh volt a ludas, és a kőládát kirabló varázslók szabadították el az átkokat,
amik aztán végeztek az emberekkel.
Ginny tovább mesélt:
- Titeket nem találtak sehol, hiába rendeltek el vizsgálatokat, semmi sem vezetett nyomra.
Eakle professzor tanácsára Velencébe mentem, hogy beszéljek a VNSZ főmágusával,
Benedetto Modestóval, és aztán ott összefutottam Malfoyjal, aki elmondta, hogy életben
vagytok. Beszélt a Névtelenről is, odaadta az érmét, megmondta, hogy ne csináljak semmit,
amíg nem üzen, és egyszerűen hazaküldött.
Ginny nem állta meg, hogy ne küldjön egy haragos pillantást a lázálomban motyogó
mardekáros felé.
- Megmondta, hogy ne szóljak senkinek, és én még akkor is tartottam a számat, mikor
előkerültek azok a holttestek, pedig anya és apa teljesen kiborultak… - Fáradt sóhajjal
csóválta a fejét. Harry el tudta képzelni, mit érezhetett Mr és Mrs Weasley, mikor megkapták
a hírt, hogy Ron, Hermione és az ő holttestét partra sodorta a tenger. – Kingsley leállította a
nyomozást, de én féltem, hogy ha szólok valakinek, még a Névtelen fülébe jutna, hogy
kiszivárgott a hír. A VNSZ kimondta, hogy Molohé minden felelősség a tragédiáért, és már az
összes áldozat holtteste megkerült. Nem volt bizonyítékom, és McGalagony professzorra se
támaszkodhattam, mert ő azóta kómában van, hogy ráakadtak a sivatagban. Nem tehettem
mást, minthogy vártam, hátha Malfoy üzen.
Harry el tudta képzelni, milyen gyakran tájékoztatta Malfoy Ginnyt a hogylétük felől. Lehet,
hogy még a szökésükről is elfelejtett szólni a lánynak.
- Egy darabig minden rendben volt – folytatta Ginny. - De aztán egy este eljött hozzám a
Névtelen, a durmstrangi igazgatónő képében…
Tehát tényleg minden úgy történt, ahogy azt a merengőben látta – legalábbis majdnem
minden.
- Megtámadott. Alig tudtam elmenekülni előle… - A lány hangja még most is, hogy
visszaemlékezett a történtekre, megremegett, és szemében a tiszta félelem szikráját lehetett
210
látni. – Harry, az az ember hihetetlenül jó legilimentor! Alighogy belenézett a szemembe,
máris rögtön tudta, hogy felismertem, hogy tudtam, ő áll a háttérben. Ha elkap, biztosan
kiszedte volna belőlem, hogy ki az áruló.
- Hogy sikerült megmenekülnöd? – kérdezte ámulva Hermione.
- Óriási szerencsém volt – ingatta a fejét Ginny. – Még most is alig hiszem el… A
Grimmauld téren történt a dolog. Én bemenekültem a konyhába. Megpróbáltam megszökni a
kandallón át, de valahogy meggátolta – a lángok folyton kialudtak. Aztán hozzálökött a
konyhaszekrényhez, és egy csomó dolog esett a földre. A pálcámat már elvette, így próbáltam
valami fegyvert keresni, amivel védekezhetek… Aztán, amikor hozzáértem az egyik üsthöz,
az felvillant és elvitt onnan! Egy zsupszkulcs volt, Hermione! Az a zsupszkulcs, amivel
egyszer Siriushoz mentünk, mikor apát megtámadta Voldemort kígyója, emlékszel, Ron? Ott
maradt a konyhában, ott volt a konyhakredenc tetején, ahová Sirius tette. Az mentette meg az
életem… Épp, hogy csak, mert az utolsó átka még súrolt…
Ginny félredöntötte a fejét, és megmutatta a csúnya vágásnyomot a nyakán, pont
egyvonalban új, rövid frizurájával.
- Az az elmebeteg majdnem levágta a fejemet! – panaszolta. – Ha nincs ott a zsupszkulcs,
már nem élnék.
Ron rekedt kis sóhajtást hallatott, Hermione pedig megkövülten hallgatta a történetet. Harry
arra gondolt, micsoda szerencse volt, hogy Dumbledore annak idején egy lyukas üstből
csinálta a zsupszkulcsot és nem valami értékes dologból, különben Mundungus Fletcher
biztosan meglovasította volna azt is.
- A Roxfortba jutottam, az igazgatói szobába – folytatta Ginny. – Bimba profeszzor
rendesen meglepődött, mikor megjelentem – ő vette át most az igazgatói teendőket
McGalagony helyett. Rögtön tudtam, mit kell tennem: felkerestem Hagridot, és beszéltem
vele, elmondtam neki mindent arról, hogy hol vagytok, és ki tart titeket fogva. Elhatároztuk,
hogy nem várunk tovább Malfoyra, eljövünk értetek. Aberforth ott volt Hagridnál
látogatóban, úgyhogy őt is beavattuk, és megkerestem Lunát is, mert tudtam, hogy az
apukájával már járt Nurmengardon korábban.
Harry, Ron és Hermione meghökkenve néztek a szőke lányra. Az mosolyogva félretűrte
kusza haját az arcából, és álmatag hangon így szólt:
- Apa és én eljöttünk ide morzsás szarvú szapirtyókat keresni egy svéd természettudós
társasággal – magyarázta.
- Hát, Luna, annyi őrültséget láttam ezen a helyen… - szólt Ron – hogy ha itt nincsenek
szipirtyók, akkor sehol sem!
A lány felvonta szinte teljesen fehér szemöldökét, amitől még óriásibbak lettek amúgy is
meghökkentő szemei.
- Sajnos nem találtunk egyet sem – csóválta a fejét a lány – De apa vissza akart még jönni
ide egyszer, mert bizonyos területekre nem engedtek be minket. Azt mondták, az a
nurmengardi börtönparancsnok felügyelete alatt van. De szerintem, ha vannak valahol
morzsás szarvú szapirtyók, akkor a gejzírmezőkön kell keresni őket, mert szeretik a meleget
és a gőzfürdőt…
- Szóval egyszerűen útra keltetek Nurmengardra? – vágott a szavába Harry, hogy
visszaterelje a beszélgetés fonalát, mielőtt Luna nagyon belemelegedne. – Ráadásul egy
csecsemővel? – mutatott a Hagrid karjában pislogó óriási csemetére.
Hagrid, Ginny és Aberforth egymásra néztek.
- Igen – válaszolta végül Aberforth. – Röviden ennyi.
- Hagrid azt mondta, nem árt, ha korán megedződik a kicsi – mondta bujkáló mosollyal
Ginny, majd elnevette magát, miután látta Hermione rosszalló fejcsóválását, és Ron tátott
száját.
211
 - Zsupszkulccsal mentünk Norvégiába, onnan meg csónakon a szigetre, merthogy tudtuk,
hogy nem lehet itt se hoppanálni, se repülni – vette át a szót Hagrid. – De mikor partot értünk,
észrevettük, hogy nem tudunk visszamászni a csónakhoz. Valami faramuci bűbáj lehet az oka,
ami miatt a szigeten ragadtunk mi is.
- És ezzel el is érkeztünk a fő problémánkhoz – szólt emelt hangon Aberforth. – Hogy a
ménkűbe menjünk haza?
Harry látta Hermione arcát, amint éppen lenyeli a megjegyzést, ami az ő fejében is
megfogalmazódott, hogy talán gondosabban elő kellett volna készíteni a mentőakciót, mert
most a fogolyszabadítók is rabok lettek Nurmengard szigetén.
Így hát Ron és Hermione beszámoltak a mentőcsapatnak tervükről és eddigi kudarcukról a
főnixekkel. Hagrid és Luna meglepő örömmel fogadták a hírt, és rögtön nagyon izgatottak
lettek mindketten, hogy főnixet fognak szelídíteni.
- Ne örüljetek előre – figyelmeztette őket Hermione. – Az a lényeg, hogy mit hallasz az
énekükben. Ha azt látják, hogy nem vagy méltó rá, nem segítenek.
- Biztos, hogy ez volt a lényeg? – szólt közbe kétkedve Ron. – Nem lehet, hogy…
- Ezt már egyszer megbeszéltük Ron! – csattant fel a lány hevesen. – Nem Malfoy és nem is
Ciaran hibája, mert nem ők adták elő a kérdést. Igazából… - Hermione nem fejezte be a
mondatot, de Harry értette, mit akart mondani.
- Az én hibám volt. Nekem nem segítettek.
- Mindannyiunk nevében adtad elő a kérést – vetette ellen Ron, de ezzel se sikerült kedvét
szegnie Hagridnak.
- No, hát, akkor most pihenjünk egyet, aztán utána Luna meg én felmegyünk a hegyre, ti
addig várjatok csak itt lent! – olyan megnyugtató magabiztossággal mondta mindezt, hogy
Harry szinte elhitte neki, ilyen egyszerű az egész.
Ciaran azonban, aki mindeddig egy szót sem szólt, és blazírt arccal hallgatta végig a
beszélgetést, most gúnyosan felhorkantott. Mindenki ránézett, mire elszégyellte magát, és
elfordította a fejét, de úgy meg a szenvedő Malfoyt kellett néznie. Végül a csupasz kőfalon
állapodott meg a tekintete, és azt bámulta makacsul, hogy ne kelljen Harryéket látnia.
A csöndet Luna álmodozó hangja törte meg.
- Apa egyszer írt egy cikket a főnixek szelídítéséről, és abban az állt, hogy ha fejen állva
adod elő a kérésed, akkor segíteni fognak! És persze az sem árt, ha aszalt aszfodérosz
gyökérből készült nyakláncot hordasz…
Ehhez egyik jelenlévő se fűzött hozzá semmit.
A betervezett pihenő végül elmaradt; a viszontlátás öröme miatt senki se tudott aludni,
egyedül Malfoy forgolódott álmában nyugtalanul, gyakran a mellkasán égő sebhez kapkodva.
Harry és Ginny összebújva ültek a tűz mellett, Hagrid Prometheust babusgatta, Aberforth
pedig halkan beszélgetett Ronnal és Hermionéval. Luna pislogás nélkül nézte őket, amit Ron
kimondottan zavarónak talált, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy háttal legyen a szőke
lánynak.
Megsütöttek egy csirkét a tűz fölött, amit Hagrid előrelátása révén tettek el indulás előtt, és
mindannyian jó ízzel fogyasztották. Harrynek kimondhatatlanul jól esett normális ételt enni,
amit már nem mondhatott el jó fél éve. Ginnyéktől megtudták, hogy február negyedike van a
naptár szerint, bár mikor a szigetre léptek, ők is elvesztették az időérzéküket a sötétség miatt,
és csak az órájuk miatt tudták, hogy épp kora délután van.
Az égen világítottak a csillagok, mikor Hagrid és Luna elindultak a főnixek hegyére. Hagrid
a kis Prometheust ezúttal Ginny és Hermione gondjaira bízta, azzal az intelemmel, hogy
mindkét lány nagyon vigyázzon a saját testi épségére.
Alighogy Hagrid és Luna kiléptek a barlangnyíláson, Harry ugyanott Al sötét sziluettjét
pillantotta meg. A fiú őt nézte, félreérthetetlen kifejezéssel az arcán. Harryt nem érte
212
meglepetésként újbóli megjelenése, már várta, hogy a fiú mikor akar majd elbeszélgetni vele a
történtekről. Annál inkább meglepődött Al kinézetén: füstszerű talárja és a Halál ereklyéinek
medálja helyett egyszerű mugli ruhát viselt, kötött pulóvert, farmert és edzőcipőt, amiben
fázott is rendesen. A pulóver elején az AP betűk virítottak.
- Harry? – szólt utána Hermione, mikor felkelt.
- Ki kell mennem egy kicsit… Levegőzni…
Otthagyta társait a tűznél, és talárját összehúzva magán, kiment a tisztásra. A puha hó
ropogott a talpa alatt, a mellette lépkedő Al viszont mintha csak a levegőben járt volna, nem
hagyott lábnyomot a fehér takarón.
- Látom, lecserélted a talárodat – szólt hozzá Harry. A fiú megjelenését tartotta
pillanatnyilag a legkevésbé fontosnak, mégis a sok kérdés közül, mely a fejében kavargott, ezt
tette fel elsőként.
- Igen… - motyogta Al, és végignézett magán. – Tudod, az csak álruha volt. A füsttalár meg
az ereklye-medál, meg minden.
- Talán sötét nagyúrnak adtad ki magad, vagy mi? – hunyorgott rá Harry, és zsebre tett
kézzel megállt előtte. Al is pontosan ugyanígy állt, s mikor ezt észrevette, zavarodottan
kihúzta a zsebéből a kezét, és inkább összefonta karjait a mellkasa előtt.
- Valahogy úgy… - eresztett meg egy félmosolyt a fiú.
Harry bele se akart gondolni, mit művelhet valójában, amihez ilyen álca kell.
- Láttam, mi történt a dementorokkal – mondta hirtelen Al, a lényegre terelve a beszélgetést.
- Egyre furcsább ez az egész – jegyezte meg Harry, majd egy rövid szünetet tartva
belefogott: - Először találok egy levágott dementorfejet, aztán a Névtelen keresni kezd egy
Szellempallos nevű fegyvert, ami végez velük, mire te azt mondod, az a fegyver már régen
eltörött. Marius Prince pedig azt állította, hogy soha nem is létezett. Erre itt van Hagridnál egy
dementorölő nyílpuska, de a Szellemek Pallosáról még csak nem is hallott soha.
Al megrántotta a vállát.
- Hát azt nem mondhatod, hogy Hagrid olyan jártas lenne a mágiában – mondta. – Szerintem
csak hozzá került a csatában, ahogy mesélte, de a nevét nem hallotta. Csak azt tudta, mit
csinál. Dumbledore meg… - Al elgondolkozott egy pillanatra. – Vagy ő se ismerte ezt a
nevet, vagy nem tartotta fontosnak felhívni rá Hagrid figyelmét. Hiszen ismered Hagridot:
még elkotyogta volna valakinek a kocsmában, hogy nála van a Szellemek Pallosa.
- Lehet – hagyta rá Harry. – De mi van azzal, hogy szerinted meg eltört?
Al kis horkantást hallatott.
- Azt magadtól kellene kérdezned, apa, ugyanis én tőled hallottam azt, hogy tönkrement –
mondta a fiú, meghökkentve ezzel Harryt. – Bár ahogy téged ismerlek, biztosan jó okod
volt…
Szemrehányóan nézett Harryre, aki viszont ezt látva a szemeit forgatta, és megeresztett egy
mély sóhajtást. Mégis honnan tudná, hogy miért hazudott Alnak, vagy miért fog neki
hazudni? Idegesítette a helyzet, mint mindig, ha a fiúval találkozott; mindig zavarban volt a
gondolattól, hogy a még meg sem született fiával társalog. Ennek ellenére azon kapta magát,
hogy valahol mélyen, örül neki, hogy Al visszatért, mert a börtönélet hónapjaiban afféle
bizalmi viszony alakult ki köztük a fiú minden csipkelődése, és Harry minden bosszankodása
ellenére.
- Meg szeretném nézni azokat a nyílvesszőket közelebbről – jelentette be Al, nagyon
komolyan nézve Harry szemébe.
- Nem hiszem, hogy az elég lenne a reprodukálásához… – csóválta a fejét Harry, azonban a
fiú közbevágott:
- Nem is azért kell – mondta. – Csak meg akarom vizsgálni.

213
 Harry homlokráncolva gondolkozott. Itt van ez az egyedi fegyver, ami megöli a
dementorokat, és a fiút ugyanúgy érdekli, mint az az egyedi aranypajzs, ami visszaveri a
halálos átkot is. Nem tartott neki sokáig összeadni a kettőt.
- Ezen is keresel valamit? – tette fel a kérdést.
Alt nem érte meglepetésként, hogy Harry pont erre kíváncsi, de nem válaszolt neki.
- Mit keresel rajta, Albus? – győzködte Harry. – Áruld el nekem!
A fiú még mindig hallgatott és tépelődött.
- Segíthetek neked. Azért figyelsz engem, nem igaz? – emlékeztette egy korábbi
beszélgetésükre.
- Nem kell a segítséged – válaszolta halkan a fiú.
Harry türelmetlenül szusszant egyet.
- Dehogynem – mondta csökönyösen. – Hidd el, én tudom, hogy ez milyen. De nekem ott
volt segítségként Dumbledore és a barátaim.
- Nekem is vannak barátaim! – vágta rá Al makacsul. – Ugyanúgy van két ember, akikre az
életemet is rábíznám.
- De nincs, aki vezessen, ugye? – faggatta Harry, és leeresztette a karjait, majd közelebb
lépett a fiúhoz, aki kerülte a tekintetét. – Nem járnál ide folyton-folyvást, nézegetve a múltat,
ha lenne valaki, akire támaszkodhatsz.
Tudta, hogy így van, nem volt szükség megerősítésre. Al szemeiben ugyanazt az
elveszettséget látta, amit Dumbledore halála után a saját tekintetében, valahányszor tükörbe
nézett. Azt az elkeseredett vágyat, hogy valaki segítsen, valaki mutasson utat, de ilyen nem
volt. Harry a jóslat és a horcruxok titka miatt nem tehette, Al pedig a Sorsleső miatt.
A fiú hirtelen felpillantott, de nem Harryre, hanem el a válla fölött. Harry megfordult, és
meglátta Ginnyt, aki a barlangból jött ki utána, erősen dideregve.
- Magadban beszéltél – szólt a lány.
- Újabban szokásommá vált – vont vállat Harry. – Sok időt töltöttem egyedül.
A lány megértően bólogatott. Harry nem tudta folytatni a beszélgetést a fiúval, elküldeni
sem volt kedve a lányt – ellenkezőleg, minden percét vele akarta tölteni. Leültek a barlang
szájánál lévő nagy, lapos kövekre, és csak élvezték egymás közelségét.
Al egy darabig elnézte őket, majd ő is leült Harry mellé, bár Harry gyanította, hogy
gondolatban messze jár. Remélte, hogy a fiú fontolóra veszi, amit mondott neki, és bízott
benne, hogy a Sorsleső ellenére képes lesz segíteni neki – akármiben is kell segíteni. Elvégre
ez lenne a feladata…
Ginnyvel egymás kezét fogták a kövön ülve, s most észrevette, hogy egy másik kéz fonódik
az övébe – oldalt nézett, és Allal találkozott a tekintetük.
Nem tudta, mennyi ideig ültek hárman egymás mellett, csendben várva Hagrid és Luna
visszatérését, hallgatva a szél zúgását. Hihetetlen béke telepedett Harryre, ahogy ott ült
kettejük között, olyan béke, amit azóta nem érzett, hogy betette a lábát erre a helyre. Annyira
valószínűtlennek, és mégis annyira valóságosnak tűnt minden, ebben a pillanatban. Az, hogy
fogja Ginny és Al kezét, érzi mindkettejüket, és egyre közelebb érnek ahhoz, hogy valóra
váljon, amit a fia jósolt.
Az ő fia… Albus Perselus, az ő és Ginny Weasley fia… Harry most látta meg benne először
saját magát, most fogadta el az igazságot, ami ellen eddig valahol mélyen, legbelül mindig
csak tiltakozott.
Lépések hangzottak bentről, és Aberforth állt meg mögöttük, mire mindhárman
felpillantottak rá.
- Mi lehet az ott? – A varázsló szemei a sötétbe tekintettek, valahova, egy pontra a
hóviharban.

214
 Harry is belebámult a sötétbe, és meglátta a mozgást, ami eddig elkerülte a figyelmét. Valaki
tántorgott a kavargó hópelyhek közt, mely egyértelművé tette, hogy nem dementor, amire
először gondolt.
Aberforth is észrevehette ezt, mert lejjebb eresztette a nyílpuskát, ami a kezében volt, s amit
most Al olyan élénk érdeklődéssel lesett.
- Lehet, hogy Marius, Harry? – kérdezte Ginny, és felkelt a földről. – Talán visszajön a
pálcájáért…
Harry is felállt, Alt követően, és előhúzta varázspálcáját, majd kis lángot gyújtott rajta. A
fénytől az alak megállt a hóban, és tétovázva dülöngélt egyik lábáról a másikra. Harry kifújta
a levegőt; a hárpia volt az, szárnya csüggedten lógott a hátán, csonka karját ép kezével
dajkálta.
- Ő lenne az, akiről beszéltetek? – ismerte fel Aberforth is a madárembert.
- Igen – dünnyögte Harry. – Biztos megint a karrrját akarrrja…
- Varrrázsló! – hangzott a rikoltás a szélben. – A karrromat akarrrom!
Harry karba tette a kezét, és nagyot fújtatott.
- Na, tessék, mit mondtam? – szólt fejét csóválva. – Sajnos olyasmit ígértem neki, amit nem
tudok teljesíteni. Gőzöm sincs, hogy mi az a varázslat, amivel új kart lehet növeszteni…
Ginny összevont szemöldökkel meredt rá, Al pedig könnyedén nevetgélt.
- Olyasmit nem lehet, Harry! – mondta a lány szemrehányóan. – Nem emlékszel, hogy
Mordon is féllábú volt? Ha ő nem, akkor…
- Nem-nem, én másra gondoltam – vágott a szavába Harry, elnézve a dühében toporzékoló
hárpiát. – Arra a varázslatra, amivel Voldemort egy új kezet adott Pettigrew-nak. Nem
emlékszel rá? Meséltem róla.
- Ami aztán megfojtotta Pettigrew-t? – meresztett rá nagy szemeket Ginny.
Harry bólintott.
- Ez volt az ötletem, de valójában nem gondoltam bele, hogy mennyire bonyolult is lehet
egy ilyen bűbáj – ismerte be kissé szégyenkezve.
Örült, hogy eddig nem kellett beszámolnia erről Hermionénak; volt egy olyan érzése, hogy a
legutóbbi ilyen átverésükhöz hasonlóan, amit egy kobold sérelmére akartak elkövetni, most is
lenne hozzá egy-két keresetlen szava. Azonban ahogy Ginnyre nézett, látta, hogy talán most is
megkapja majd azt a fejmosást.
Ám mielőtt a lány megszólalhatott volna, Aberforth egyszerűen elment mellettük, ki a
hóviharba, pálcáját előre szegezve.
- Aberforth! – kiáltott utána Ginny.
Harryék kiszaladtak az öreg nyomában, Al pedig szótlanul, zsebre tett kézzel követte szüleit.
Mind a négyen megálltak a hárpia előtt, aki fenyegetően kitárta a szárnyait előttük, és
villogtatta karmait. Úgy tűnt, a düh és a csalódottság már teljesen elvette az eszét, mert három
varázspálca szegeződött a fejének, de alig bírta visszafogni magát, hogy ne rontson rá
Harryre.
- Hóó! Csigavér, barátom! – rikkantott rá Aberforth, széltől lobogó szakálla erdejéből.
- A varrrázsló elvette a karrromat! – mutatott Harryre a madárember, hosszú ujjával. –
Megííígérrrte, hogy visszaadja, de hazudott! Varrrázslóban nem lehet megbíííznííí!
Aberforth megértően bólogatott.
- Hát igen, a varázslók már csak ilyenek – hagyta rá. – De eszünk ágában sincs becsapni egy
nemes hárpiát, barátom! Visszaadjuk a karodat, ne izgulj.
Harry és Ginny meglepetten összenéztek, Al megint kuncogott mögöttük, és kettejük válla
fölött kukucskálva nézte a jelenetet. Harrynek csak most tűnt fel, hogy a fiú alacsonyabb, mint
ő, alig magasabb valamivel Ginnynél.

215
 - Varrrázsló hazúúúdííík! – kántálta elkeseredetten a hárpia, fél kezével eszelősen tépkedve a
tollakat saját fején.
- Nem hazudok – szólt síri nyugalommal Aberforth. – És ha nyugton tudsz maradni egy
percre, máris rendbe hozom, amit ez a megbízhatatlan kölyök elvett tőled.
Harrynek erre lett volna egy epés megjegyzése, de látva, hogy a madárember megfontolja az
öreg szavait, inkább csukva tartotta a száját, és ezt tanácsolta neki Ginny figyelmeztető
pillantása is.
- Mi a neved, hárpia? – kérdezte Aberforth, és bátran közelebb lépett a lényhez, aki lejjebb
eresztette kitárt szárnyait.
- Krrrks! – csikorgatta meg szájában ülő fogait.
- Örvendek a találkozásnak, Krrrks – biccentett felé udvariasan az öreg, mintha a
madárember csak azt mondta volna, hogy Johnnak, vagy Billnek hívják. – Ha helyet foglalsz,
azonnal hozzálátok…
Aberforth a karjával mutatta az utat a barlang felé, és a bizalom jeléül még a pálcáját is
leeresztette. Harry és Ginny tátott szájjal nézték, Al viszont fülig érő mosollyal. A hárpia egy
darabig barátságtalanul pislogott egyik arcról a másikra, végül úgy döntött, bízik Aberforth-
ban, és cammogva elindult, amerre az öreg mutatta. Rávicsorgott Harryre, miközben elhaladt
mellette, de ezen kívül semmi jelét nem mutatta, hogy rá akarna támadni.
A barlang szájában aztán a hárpia leült arra a nagy kőre, amin előtte Harry, Ginny és Al
pihentek, szárnyait összecsukta, és kinyújtotta sebzett végtagját, melyen már összeforrt a
csúnya seb. Ginny sziszegve nézte a csonkolás helyét, Harry pedig egyre jobban kezdte
szégyellni magát. Valamiért akkor egy pillanatig sem töprengett rajta, hogy talán túl nagy
sérülést okozott, hogy talán visszafoghatta volna magát, és egy kábító átok is bőven elég lett
volna.
Hermione és Ciaran dugta ki az orrát a barlang sötétjéből, és úgy elcsodálkoztak a
madárember láttán, hogy percekig megszólalni sem tudtak.
- Vendégünk van – dörmögte Aberforth, miután elővarázsolt magának egy kis sámlit és
odahúzta a hárpia elé, majd komótosan leült rá. – Hermione, Ciaran, ő Krrrks.
- Örvendek… - cincogta félősen Hermione.
Ciaran meg se próbálkozott köszönni, csak gyorsan visszament a barlang belsejébe. A hárpia
rájuk se hederített, csak tűrte, ahogy Aberforth letekeri a karjáról azt a vékony, barnás
szövetet, ami már átázott a vértől.
Ciaran után Ron bukkant fel a barlang előtt, és igencsak meglepődött a társaságon.
- Hát itt meg mi folyik?
- Meggyógyítjuk ennek a szegény párának a karját – hangzott a felelet Aberforth-tól, aki már
pálcájával vizsgálgatta a sérülést.
- De hiszen meg akart minket ölni! – háborgott Ron.
Ginny ugyanolyan szigorú pillantásban részesítette bátyját, mint előtte Harryt, de ő nem
vette vagy nem akarta észrevenni.
- Honnan tudod, hogy nem fog ránk támadni, ha visszakapta a karját?
Az öreg válaszra se méltatta, és Ron valószínűleg folytatta volna a mondandóját, ha
Hermione nem ragadja taláron, és vonszolja vissza Malfoy mellé, aki megint felnyögött
fájdalmában.
A hárpia kíváncsian beleszagolt a levegőbe.
- Vérrrszagot érrrzek – rikácsolta.
- Igen, de belőle nem ehetsz, Krrrks – dünnyögte Aberforth, és pálcájával kis kört írt le a
madárember félbevágott karjánál. A pálca végéből vékony aranysugár csordogált ki és
formálódni kezdett a levegőben. – Ha megkapod a szép új karodat, el kell menned, érted?
A hárpia komolyan bólogatott.
216
 - Micsoda alakokat szedtek ti össze! – szólalt meg Al viccelődve, alig egy fél méterre
támasztva a falat a hárpiától. Leplezetlen érdeklődéssel nézte a hatalmas szárnyakat, és
Aberforth varázslatát, mely jóval lassabban ment neki, mint Voldemortnak. Harry a fiúra
pillantott és csak hümmögött egyet válaszul.
Fél óra is eltelt, mire a varázslat végéhez értek, és a hárpia csonka végtagján ott csillogott
egy gyönyörű színarany kar, ugyanolyan hosszú és pengeéles karmokkal, mint a másik, ép
kezén. A madárember csodálkozva nézegette új karját, próbaképp behajlítgatta ujjait,
Aberforth pedig dolga végeztével felállt, és eltüntette a sámlit. Odament a hátizsákjához, kis
ideig kotorászott benne, majd egy papírzacskóból elővett két szárított halat, és a hárpiának
adta.
- Tessék – mondta. – Hogy fel ne falj minket…
A madárember szemei éhesen felcsillantak, és egy csapásra lenyelte mindkét szárított
heringet.
- Varrrázsló nagylelkűűű! Varrrázsló ííígazat szólt! Krrrks hálás!
- Jól van, jól van… Most menj a dolgodra – hessegette el Aberforth, a hárpia pedig
engedelmesen felállt, és elsétált.
Alig tett meg pár lépést, mikor megállt, és vijjogva heves szárnycsapkodásba kezdett. Harry,
Ginny és Aberforth egy emberként fordultak utána.
- Mi van már megint? – kérdezte unottan Al.
Hagrid és Luna tértek vissza, a hárpia őket vette észre, rájuk villogtatta fényes karmait.
- Krrrks! – csattant fel Aberforth szigorúan, Harry számára egy pillanatig a megtévesztésig
hasonlítva bátyjára. – Mit mondtam neked? Megkaptad a karodat, most menj!
- Krrrks azt hííítte ellenségek! – vágta rá a madárember. – Krrrks hálás varrrázslónak!
- Barátok, nem ellenségek – szólt Aberforth tömören, és intett Hagridnak és Lunának, hogy
óvatosan kerüljék ki a madárembert.
Azok úgy is tettek, Luna közben dülledt szemekkel nézegette a hárpiát, mintha egy kerítés
mögül ugató aranyos kutyát csodálna, Hagrid azonban karon ragadta az álmatag képű lányt,
mikor az túl közel merészkedett a lényhez, és jószerével bevitte a barlangba.
- Na, hogy sikerült? – kérdezte Harry, mikor Hagridékkal együtt letelepedtek a tűz köré, és a
hárpia is odébb állt. Malfoy lázasan forgolódott álmában, Prometheus pedig gügyögő hangot
hallatott, mikor megérezte, hogy Hagrid visszatért.
- Én nem látok a vállukon főnixmadarat, és te? – mondta Ginny Harrynek enyhe gúnnyal.
Ciaran is a plafonra pillantott, de nem mert megszólalni.
- Sajnálom, Harry, a főnix nehéz dió – brummogta Hagrid, és lesöpörte fekete üstökéről a
havat, majd azonnal ölbe vette Prometheust. – Nem álltak szóba velünk.
- Nekem énekelt az egyik! – jelentette be derűsen Luna, mintha valami hatalmas szerencse
érte volna. Dülledő szemei majd’ ki estek a helyükről.
- Ennek igazán örülök, Luna – morogta epésen Ron, aki egész nap paprikás kedvében volt,
talán mert Malfoyt kellett pátyolgatnia, vagy, mert Ciaran duzzogó képét kellett bámulnia. –
De hogy fog ez segíteni rajtunk?
A lány nem válaszolt neki, helyette Ginnyhez fordult.
- Szerintem neked kellene felmenni hozzájuk – javasolta Luna derűs mosollyal.
- Mi? – hökkent meg Ginny. – Nekem? Na, nem! Ki van zárva… Nekem úgy se
segítenének!
Harry homlokát ráncolva nézett rá.
- Miért nem? – kérdezte.
- Tényleg, miért mondod ezt? – bámult rá Hermione is.
Ginny kényelmetlenül feszengett, és kicsit elvörösödött.

217
 - Mert… mert én voltam az, aki kinyitotta a Titkok Kamráját – válaszolta egy nagy
sóhajtással, kelletlenül. – Egy főnix nem segítene nekem…
Harry ezen igencsak elcsodálkozott, és látta, hogy Al szintén. A fiú tátott szájjal meredt az
anyjára, mintha még nem hallotta volna ezt a történetet.
- De hiszen Fawkes segített! – vetette ellen Ron. – Téged is megmentett.
Ginny azonban a fejét rázta.
- Fawkes Harrynek segített, nem nekem.
- Na és? Az már régen történt! Ezzel az erővel Dumbledore-nak sem kellett volna segítenie
soha, hiszen mind tudjuk, hogy mit csinált fiatal korában!
Minden fej Hermione felé fordult kirohanása után, mire a lány fülig vörösödött.
Malfoy álmában nyögött egyet, és feje jobbra-balra forgott. Ron nem törődött vele, de
Hermione megint megtörölte a homlokát.
- Szerintem akkor is meg kellene próbálnod, Ginny – győzködte csendesen Luna. – Mert ha
nem segítenek a főnixek, Malfoy meg fog halni – mondta ki kegyetlen őszinteséggel.
Ezt Harry is jól tudta, és látta a többiek arcán, hogy ők is tisztában vannak vele. A fiú
nagyon rosszul volt, egy cseppet sem javult az állapota, hiába forrasztotta be a sebeket
Aberforth. Még a főnixek segítségével is kétséges volt, hogy megéri-e a holnapot. Ennek
ellenére Ginnyt meggyőzte a beteg Malfoy látványa.
- Rendben van – egyezett bele. – Megpróbálhatom… De nem szeretnék egyedül felmenni
oda.
A többiek megértően bólogattak, Luna pedig elmosolyodott, mintha arról sikerült volna
meggyőznie barátnőjét, hogy mégiscsak léteznek morzsás szarvú szapirtyók.
- Veled megyek – mondta Harry, és nyomban kézen fogta Ginnyt.
Felálltak, és Allal a sarkukban szó nélkül otthagyták a többieket. Azok szerencsét kívántak
nekik, még Ciaran is morgott valamit, habár ezt Harry inkább sértésnek vélte, mintsem
jókívánságnak. Al azonban alighanem hallotta a megjegyzést, mert Harry számára jól
hallhatóan „rosszindulatú féregnek” titulálta a fiút.
- Vigyázzatok azzal a hárpiával! – szólt utánuk Ron még utoljára. Harry intett neki.
Úgy érezte, Krrrkstől nem kell már tartaniuk, ennek ellenére nem volt érdemes tovább várni
– azzal is csak azt kockáztatnák, hogy Marius vagy a viking vagy akár az arctalanok a
nyomukra bukkannak. Így is Harry valóságos csodának tartotta, hogy eddig nem futottak
össze egyetlen maszkossal sem az útjuk során. Minél előbb tovább kellett állniuk, vagy a
főnixekkel, vagy gyalog észak felé, ahogy azt Malfoy mondta, de itt nem maradhattak még
egy napot.
Az út a hegyre ugyanolyan fárasztó és hosszadalmas volt, mint első alkalommal, s Harry
ugyanúgy megizzadt. Azonban a nurmengardi dermesztő hideghez képest valamivel
kellemesebb változatosságot jelentett a főnixek hegyének meleg levegője és száraz sziklái.
- Hú, de meredek – pihegte Ginny, és Harryvel együtt megálltak félúton, hogy kifújják
magukat.
- Nem vagy formában? – pillantott rá Harry. – Azt hittem, a kviddics edzéseken
meghajtanak titeket.
A lány döbbenten pillantott rá.
- Honnan tudsz te arról?
Harry elfelejtette megemlíteni, hogy a Névtelen jóvoltából hallott Ginnyről, és látta már őt
egy merengőben, azóta, hogy elváltak egymástól. Most beszámolt a lánynak a Névtelen
próbálkozásáról, hogy miféle aljas módon próbálta rávenni őt egy kilátástalan párbajra, hogy
elnyerje tőle a pálcáját. Ginny megrökönyödve hallgatta végig a történteket, Al viszont csak
türelmetlenül ácsorgott mellettük.

218
 - Jut eszembe… - dünnyögte Harry, miután a végére ért a beszámolónak. – Van nálam
valami, ami a tiéd. A Névtelen ezt is a kezembe nyomta, ezzel akarta bizonyítani, hogy
elkapott téged.
Kihúzta talárja nyakából a kis aranyláncot, rajta a rubintkővel, és leakasztotta.
- Ó, apa, hogy te milyen romantikus vagy! – kajánkodott Al, és vigyorogva figyelte, ahogy
Harry a lány nyakába akasztja a kis vörös ékkövet.
- Nahát… - motyogta Ginny csendesen. – Akkor esett le, mikor megvágta a nyakamat.
Elnézte a kis piros követ, majd Harry nyaka köré kulcsolta a karját, és hosszan megcsókolta
a fiút. Harry úgy érezte, mintha egy rég elveszett részét kapta volna vissza, mely már annyira
hiányzott neki, hogy majdnem el is felejtette azt.
- Blöá! – hallatszott Al hangja a hátuk mögül. – Tovább indulhatnánk?
Harrynek semmi kedve nem volt Al megjegyzéseit és utálkozását hallgatni, így kézen fogta
a lányt, és mentek tovább a hegycsúcs irányába. A fiú mellettük mászott, és őt is megerőltette
a hegymenet, bár nem annyira, mint Harryt és Ginnyt, akiknek már a nyelvük lógott, mire
elérték az első sziklacsúcs tetején gubbasztó madarat.
- Nem sok dolguk van – szólt Al a madarakat látva. – Egész nap csak énekelnek.
- Mi mást csinálnának? – kérdezte Harry, megfeledkezve magáról.
- Tessék? – nézett rá Ginny, miután azt hitte, Harry hozzá szól.
Harry gyorsan megrázta a fejét, és legyintett egyet.
- Nem érdekes… - mondta. – Megint magamban beszéltem…
Al sajnálkozó arcot vágott, de Harry látta a szemében bujkáló nevetést.
- Lehet, hogy be kéne fognom a számat, ha anya is itt van – dünnyögte. – Ilyenkor hajlamos
vagy megfeledkezni magadról, apa…
Harry egyetértése jeléül csak hümmögött egyet, és célba vette azt a madarat, akinél legutóbb
is szerencsét próbáltak. Ginny tátott szájjal lépkedett mellette, ő is megbámulta a rozmaring és
zsálya illatú tüzeket, a messzi horizontot elmélázva bámuló madarakat, és a narancssárga
fényben fürdő kopár sziklákat.
- Gyönyörűek… - suttogta áhítattal. – Ez tényleg gyönyörű!
- Az – hagyta rá Harry nem sok lelkesedéssel.
Legutóbbi tapasztalatai miatt semmi magával ragadót nem talált a kiégett hegytetőben, meg
az éneklő madarakban. Jól mondta Al: ezeknek semmi más dolguk nincs, mint énekelni egész
nap, mégis lusták segíteni nekik hazajutni, pedig az életük múlhat rajta. Ezek lennének a
szépség és a jóság megtestesítői?
A fiatal madár közelébe érve Harry és Al hátra maradtak, Ginny lépett előre bátortalanul,
hátrapislogva Harryre. Mikor összeszedte magát, megállt a főnix előtt, és csak nézte. Harry
biztos volt benne, hogy a lány azonban gondolkozik, mit mondhatna és hogyan. Ő nem akart
beleszólni, és a jelek szerint Al is csendben maradt.
- Szi-szia! – szólalt meg Ginny, és remegősen vett egy mély levegőt. – Ginevra vagyok. A
segítségedet szeretném kérni…
Ekkor megint hátranézett Harryre, aki intett neki, hogy csak folytassa. Ginny folytatta.
- Itt ragadtunk a szigeten, de haza szeretnénk jutni. Egy barátunk életveszélyben van, és csak
az mentheti meg, ha segítetek nekünk…
Ginny elhallgatott, a madár pedig csak nézte fekete szemeivel, mintha gondolkodna. Aztán
kitátotta csőrét, és megint rákezdett a búgó dalra, ami úgy hangzott, mintha a bensőjükben
éledt volna.
Harry megint átélte ugyanazt, mint legutóbb, az ének jottányit sem változott számára, ezért
inkább fülére tapasztotta a kezét, hogy hallania se kelljen. Al mellette ugyanígy tett, sőt, még
a szemét is becsukta.

219
 Miután a dal véget ért, Ginny sokáig csak állt egyhelyben, és kicsit zihált. Harry odament
hozzá, és a vállára tette a kezét. Tudta, hogy neki sem sikerült elnyernie a madár bizalmát, az
arca azt sugallta, hogy az ének ugyanolyan kellemetlen volt számára is.
- Gyere, menjünk… - hívta Harry, és kézen fogta a lányt.
Ginny kábán tett néhány lépést, de aztán megdermedt. Harry ránézett, és látta, hogy a lány
tekintete izzik a haragtól. Mielőtt még bármit mondhatott volna neki, Ginny kitépte a kezét a
markából, majd dühösen visszatrappolt a madár elé, aki kíváncsian csipogott rá.
- Ginny! – szólt utána Harry.
- Na, idefigyelj, te tollas dög! – csattant fel a lány. – Épp eleget szenvedtem már amiatt, nem
kell, hogy még egy girhes madár is a fejemhez vágja, amit tizenegy évesen ostoba fejjel
elkövettem! Megbántam már ezerszer is, amit tettem, és megfizettem az árát!
Harry és Al földbe gyökerezett lábbal hallgatták a szóáradatot, akárcsak a többi főnixmadár,
akik abbahagyták a szüntelen éneklést és kíváncsian bámulták a hangoskodót.
- Azt hiszed, a ti kornyikálásotok kell ahhoz, hogy megértsem magam?! Nagyon is tisztán
látom magam, és sosem tetszett, amit láttam! – folytatta Ginny ugyanolyan hévvel, de most
egy pillanatra elcsuklott a hangja. – Nem kérném a segítségedet, ha lenne más választásom,
elhiheted! Nem azért tanultam boszorkánynak, hogy folyton egy madárra várjak, hogy mikor
menti meg az életem… Úgyhogy tehetsz nekem egy szívességet, te is, meg az összes barátod!
Mondandója befejeztével hátat fordított a főnixnek, és elcsörtetett a két fiú mellett.
- Menjünk innen! – szólt oda Harrynek paprikásan.
Harry és Al összenéztek, a madarak pedig folytatták éneküket, mintha mi sem történt volna.
- Hű, anyát nem tanácsos feldühíteni… - suttogta elhűlve Al.
Harry a maga részéről még nem jutott szóhoz a megrökönyödéstől.
Elindultak lefelé a hegyoldalon, de igencsak szedniük kellett a lábukat, ha utol akarták érni
Ginnyt, aki akár egy rakéta, úgy rohant lefelé, s néha veszélyesen megcsúszott a köveken.
- Ginny óvatosan! – kiabált utána Harry. – Vigyázz, lassabban!
A lány megállt egy többé-kevésbé egyenes szakaszon, hogy kifújja magát, és bevárta Harryt.
- Megmondtam, hogy értelmetlen – mondta a lány, és Harry észrevette, hogy könnyek
csillognak a szemében. – Megmondtam… hogy rossz ötlet…
Al is lefékezett mellettük, és térdére támaszkodva lihegett.
- Mit hallottál, Ginny? – kérdezte Harry, bár volt sejtése afelől, hogy mit üzenhetett a
madarak éneke.
A lány dühödt mozdulattal kitörölte szeméből a könnycseppeket.
- Nem érdekes… - motyogta.
- Tudod, valójában nem a főnix mondta ezt neked – magyarázta Harry, és óvatosan Ginny
vállára tette a kezét, majd, mikor látta, hogy nem ellenkezik, magához ölelte őt. – Erre a
múltkor jöttünk rá. Mindenki mást hall az énekben, attól függően, hogy hogyan látja önmagát.
Ginny csak szusszant egyet, de nem mondott semmit, Harry pedig nem firtatta tovább a
dolgot. Kénytelenek lesznek gyalog átkelni a vidéket, és közben valahogy meggyógyítani
Malfoy sérülését is. Ha elérik a jégmezőt, és már nem Nurmengardon lesznek, már semmi
nem akadályozhatja meg őket a hoppanálásban.
- Menjünk vissza a barlangba…
Még ki sem mondta a mondatot, mikor mindketten észrevették a mellettük gyulladó
lángokat a levegőben, és tüzes sistergéssel a főnixmadár jelent meg a semmiből, majd leszállt
egy nagy kő tetejére. Büszkén felszegett fejjel trillázott egyet, és barátságosan pislogott
Harryékre.
Harry és Ginny döbbenten összenéztek, Al viszont csak mosolygott, mint aki tudta, mi fog
történni.
- Ezt nem hiszem el… - suttogta a lány elhűlve.
220
 A főnix felbúgott gyönyörű hangján, és olyan volt, mintha a lelkükben szólalt volna meg a
dal, ott formálódott egy kristálytiszta üzenetté: A nevem Kinkaku. Kedvellek téged, te leány,
mert kedvelem azokat, akik őszinték. Szívesen segítek neked és a barátaidnak, csak maradj
mindig ilyen nyílt és tiszta…
Nem hang volt, nem hallották beszédként, mintha a madár kimondta volna ezeket a
szavakat, mégis értették és felfogták, amit mondott nekik. Harry most nem találta
kellemetlennek a hangot, épp ellenkezőleg: Fawkes hangjára emlékeztette, amilyennek régen
hallotta azt.
Aztán az ének befejeződött, és Kinkaku elröppent a kő tetejéről, és leereszkedett Ginny jobb
vállára, hogy elfoglalja a helyét gazdája mellett.
- Ezt nem hiszem el! – mondta Harry is, és nem volt egyedül a döbbenetével.
- Kicsit rendhagyóan csinálta, de a lényeg tényleg ez, ha főnixet szelídít az ember –
summázta Al elégedetten, és karba tette a kezét.
Ginny ujjaival óvatosan megsimogatta a főnixmadár szépséges fejét, és ránevetett Harryre.
- Azt hiszem, indulhatunk haza.
Harry már nem is emlékezett rá, mióta szerette volna ezt kimondani.

221
 - Tizenhetedik fejezet -

Újra a Szent Mungóban

A főnixszel utazni egészen más volt, mint hoppanálni, vagy zsupszkulcsot használni, de még
Dobby kimenekítő akciójához sem hasonlított, amivel megmentette Harryéket a Malfoy-
kúriában. Nem érezték azt a kellemetlen összepréselő érzést, amit hoppanáláskor, mintha a
szemgolyójuk belenyomódna a koponyájukba, és a mellkasukat sem szorította az a rossz
érzés, akár ha egy szűk csövön húznák keresztül őket. Ugyanakkor elmaradt a zsupszkulcs
szédítő-pörgő örvénye is, a cikázó fények vagy a rántás a köldöküknél. A főnixszel való
utazás a tűzön keresztül meglepően kellemes élményt nyújtott. Harry nem tudta, hogy ez
csupán attól a tudattól van, hogy végre hazajutnak, maguk mögött hagyhatják ezt a borzalmas
helyet, vagy Kinkaku tényleg nagyságrendekkel kényelmesebben közlekedett, mint bárki
vagy bármi más a világon.
Mikor Ginny és Harry visszaértek a barlanghoz – gyalog mentek, mert Kinkaku egy árva
pislantással se jelezte, hogy levinné őket a hegyről, megspórolva a fáradtságot, de se Harry se
Ginny nem panaszkodtak emiatt – barátaik odáig voltak az örömtől, hogy sikerrel jártak, és
mind csodálták a szépséges madarat, aki méltóságteljesen viselte az ámuló pillantásokat és a
simogatásokat.
- Tudtam, hogy sikerülni fog neked! – lelkendezett Luna, Ginny azonban még mindig kissé
értetlenül állt az események előtt.
- Magam sem értem, hogy történt – mondta széttárt karokkal. – Igazából kiabáltam vele.
Hagrid és Aberforth nevettek, mások hitetlenkedve csóválták a fejüket, Harrynek azonban
eszébe jutott Al megjegyzése, miszerint pont ez volt a lényeg. Harry feltételezte, hogy nem
épp a kiabálásra és a főnix legorombítására értette ezt a fiú, inkább arra, hogy az ember ne
bizonytalanodjon el, álljon a sarkára, és ne féljen a főnixektől. Hiszen egy állatot úgy lehet
megszelídíteni, ha nem félünk tőle, hanem magabiztosan közeledünk hozzá – jutottak eszébe
Hagrid legendás lények gondozása órái.
Al ott volt mellettük végig, azonban, mikor az indulásra került sor, egy intéssel elbúcsúzott
Harrytől, majd semmivé foszlott.
Kinkaku kürrögött párat szép hangján, de azóta sem szólalt meg a fejükben, mióta lejöttek a
hegyről. Harry feltételezte, hogy az talán egyszeri alkalom volt csupán, mert nem emlékezett
rá, hogy Fawkes valaha is beszélt volna hozzá, vagy bárkihez, akár énekkel, akár szavakkal.
- Hova fogunk menni? – kérdezte Luna.
- Hogy-hogy hova? – fortyant föl Ron. – Hát haza, anyáékhoz!
Helyeslő morgások hangzottak sokfelől, Aberforth azonban másként látta:
- Nem javaslom – dörmögte az öreg. – Ha csak nem akarsz szívbajt okozni az anyádnak,
Ronald.
- A Szent Mungóba kell mennünk! – jelentette ki Hermione aggodalmasan. – Malfoy
nagyon rossz állapotban van…
Ezzel viszont Harry nem értett egyet. Mihelyt a mogorva Ciaranra vándorolt a tekintete, aki
Ron és Luna között ácsingózott, azonnal tudta, hogy a fiú visszatérését titokban kell tartania a
minisztérium, de főleg Kingsley előtt. Ki tudja, mi történne, ha a miniszter hírét venné, hogy
Ciaran is visszajött Angliába, az egyetlen ember, aki tanúsíthatja a gyilkosságot, amit
elkövettek.
- Először menjünk csak a Foltozott Üstbe – javasolta Harry. – Az a biztos. Onnan majd
rögtön átmegyünk a Szent Mungóba Malfoyjal.
222
 Ebben maradtak, s miután összeszedték kevéske holmijukat, Hagrid felnyalábolta Malfoyt
és hátára vette a kis Prometheus mázsás súlyú pólyáját, a csapat sorba állt a madár előtt.
- Gondolom, most meg kell fognunk egymás kezét, igaz? – morfondírozott Ron, arra az
egyedüli esetre utalva, mikor ő, Ginny, Harry és Gilderoy Lockhart Fawkes segítségével
kirepültek a Titkok Kamrájából.
- Igen. Ron, te fogd meg Hermione kezét, Hermione, te Harryt… - magyarázta nekik Ginny.
Mikor mind láncba rendeződtek – a legvégén Hagriddal, akinek Aberforth jobb híján a
szakállát markolta meg – Ginny megfogta Harry kezét, majd a főnixhez fordult.
- Akkor hát hazaviszel minket? – kérdezte tőle.
Kinkaku felbúgott, majd megfordult, és feltartotta díszes, pávaszerű farktollait. Ginny bátran
megmarkolta a tollakat, mire ámuló hangok törtek elő mindenkiből. Harry is érezte, hogy a
teste egy csapásra pihekönnyűvé vált, és szinte azt hitte, máris elemelkedett a talajtól, pedig a
főnix nem repülni készült. Egyszeriben meggyulladt, amitől Hermione felkiáltott
meglepetésében, de Ginny nem engedte el a tollakat. Az egész egy pillanat műve volt, ahogy
mindannyian, a madár és utasai is tűzzé váltak és eltűntek a barlangból. Harry teste semmivé
lobbant, nem érzett maga körül szorítást, se a sebességet, ahogy haladtak, testetlen gondolat
volt csupán, csak azt tudta, hogy nagyon gyorsan nagyon messzire távolodik Nurmengardtól.
Nem látott maga körül semmit, inkább érezte a tűz kellemesen langyos melegét, a vidáman
lobogó lángokat, melyek egy földöntúli dallam ritmusára hajlongtak és pattogtak. Ő maga is
zenévé vált, halkan, lassan kezdődő dallammá, mely egyre gyorsult, egyre fokozódott, míg
végül elérte a kiteljesedést, és az énekszó fokozatosan elhalkult.
Harry látása kezdett visszatérni, mikor megérkeztek úti céljukhoz, és a testetlen tűzből
lassan visszaalakult önmagává, de ezzel együtt egy sokkal erősebb érzés kezdte hatalmába
keríteni: végre otthon van, végre szabad! Nincsenek többé üldözők, nincs többé fagyoskodás,
nincs többé fogság.
Mielőtt megnézhette volna magának, tényleg a Foltozott Üstbe érkeztek-e, hangos sikoltás
fogadta őket, szék borult, pohár csörömpölt, és két alak rántott pálcát rájuk.
- Mi a…? Harry Potter?!
A hang nagyon ismerős volt, és mikor meglátta az arcát, Harry rögtön ráismert rég nem
látott évfolyamtársukra. Neville Longbottom pontosan olyan volt, mint amilyennek
emlékezett rá: kerek arca a folytonos aggodalom kifejezését tükrözte, elegáns talárja alól
kisebb pocak dudorodott ki.
A mellette sápítozó lány sem volt kevésbé meglepődve; Hannah Abbott Neville-lel
ellentétben sokat változott, haja Ginnyéhez hasonlóan rövid volt, és kontyba tűzve hordta.
Harry több mint furcsának tartotta, hogy épp őket találja itt, ezen a helyen, és nem Tomot, az
öreg kocsmárost, de még ennél is különösebb volt a két fiatal megjelenése. Mind Neville,
mind Hannah dísztalárban voltak, mintha ünnepségen lettek volna, de aztán Harry meglátta a
terített asztalt, ahonnan felpattantak, s melyen most kiöntött vörösbor csordogált végig,
eláztatva a fehér abroszt. Neville-ék épp gyertyafényes vacsorát tartottak az üres Foltozott
Üstben, mikor Harryék betoppantak.
Mert az bizonyos volt, hogy a Foltozott Üstbe érkeztek, ahogy kérték, ezt Harry még a
furcsa díszítés ellenére is azonnal látta. A faoszlopok és gerendák körül indás növények
futottak körbe, melyeknek szép virágaiból kikandikáló bibéi fényt árasztottak magukból,
mintha foszforeszkálnának. A sok kis virág, mint apró szentjánosbogarak adták az egykori
kocsmahelyiség egyetlen világítását.
- Neville! – kiáltotta Harry örömtelin, és mosolyogva elindult barátja felé.
- Na-na! – szólt rá a fiú magasabbra emelve a pálcát. – Jól kitanítottál, Harry! Honnan
tudhatnám, hogy tényleg te vagy az?

223
 A társaság meglepődött kissé a hideg üdvözléstől, de Harry számított rá, hogy nem fogadják
tárt karokkal őket.
- Neville, ne csináld már! – kiáltotta elkeseredetten Ron, és kezét feltartva ő is előrébb
lépett. – Most érkeztünk a világ legátkozottabb helyéről, és így fogadsz minket?!
A hirtelen változást bizony Harry szervezete is észrevette. Több hónapnyi didergés és
fagyhalál közeli állapot után milliónyi apró tűszúrásként érzékelte ujjain és lábfején a
Foltozott Üst kandallójából áradó meleget.
- Esküszöm, hogy mi vagyunk azok! – rimánkodott Hermione kétségbeesetten, akinek az
idegei már kezdték felmondani a szolgálatot a sok megpróbáltatástól.
- Szerinted pont idejöttünk volna, ha ellenség vagyunk? – Ezt már Ginny mondta, aki
Hermionét megkerülve óvatosan elindult Neville felé.
Neville-t azonban nem volt ilyen könnyű meggyőzni.
- Meg ne moccanjatok! – csattant fel a fiú meglepően erőteljes hangon. – Nem fogok
bedőlni a hazugságaitoknak!
- Igen! Különösen azok után, hogy… hogy eltemettünk titeket! – fejezte be elcsukló hangon
Hannah. Végigjáratta szemét a jelenlévőkön. – Istenem… Luna! Ginny!
- Ne menj a közelükbe, drágám! – szólt rá Neville a lányra, és próbált határozottságot
csempészni a hangjába. – Menj, és hívj aurorokat…
- Eszemben sincs egyedül hagyni velük! – ripakodott rá Hannah, és két kézzel ragadta meg
pálcáját. – Itt maradok veled és…
- Ők azok, Neville – brummogta Hagrid megnyugtató hangon. – Nincs miért aggódni,
minden a legnagyobb rendben.
Mind a féltve őrzött nyílpuskát, mind Prometheus pólyáját és Malfoy élettelen testét is
letette az egyik asztalra, ami azonban roskadozni kezdett a csecsemő súlya alatt. Hagrid
gyorsan újra ölbe kapta, mielőtt kárt szenvedett volna a berendezés, és cumit nyomott a baba
szájába, hogy elhallgattassa folyamatos gügyögését.
Neville remegő pálcája most automatikusan Hagrid felé fordult, de aztán meggondolta
magát – talán Prometheus miatt – és Aberfortht vette célba.
- És azt honnan tudhatjuk, hogy te te vagy?! – kérdezte Hagridtól kissé magasabb hangon.
Hermione fejét csóválva előre nyomakodott Harry és Ginny között.
- Neville, sose voltál valami jó bájitaltanból – mondta elnéző hangon a lány. – A Százfűlé-
főzettel nem lehet félóriások alakját felvenni. Egyszerűen nem működne.
Neville segítségkérőn Hannah-ra pillantott, bár Harry emlékei szerint a lány sem volt egy
kiválóság bájitaltanból; a hugrabugból, ahová a lány is járt, egyedül Ernie Macmillan, Hannah
prefektus társa tanulhatott tovább Lumpsluck professzor óráin. Hannah azonban ajkát
beharapva, rémült szemekkel bemutatott egy bizonytalan kis bólintást.
- Szó-szóval tényleg ti vagytok azok? – kérdezte remegő hangon Neville. – Nem valami…
imposztorok, vagy mi?
Mindannyian olyan őszinte és barátságos arcot vágtak, amilyet csak tudtak, de Luna volt az
első, aki nem törődve a pálcákkal, odament Neville-ékhez, s közben leakasztotta füléről az
egyik retek alakú valamit, ami a házuk kertjében nőtt.
- Tessék, vedd csak el! – nyújtotta Neville felé.
- Ööö… kösz – motyogta a fiú. – Mit csináljak vele?
Luna félretűrte kusza szőke haját, és megmutatta Neville-nek a másik fülében lógó
retekszerűséget.
- Akaszd csak a füledbe, bátran! – mondta neki azzal a mániákus mosollyal, ami néha
egyenesen ijesztő volt. - Az irányringló nyitottabbá tesz a különös dolgokra. Így rögtön tudni
fogod, hogy én tényleg én vagyok, mert ha én nem én lennék, akkor biztosan nem adnám oda
neked az irányringlót, hiszen akkor rájönnél, hogy én nem én vagyok. Persze ha én nem én
224
vagyok, lehet, hogy hamis irányringlót adok neked, akkor viszont rögtön tudni fogod abból,
hogy én nem én vagyok, hogy nem fogod rögtön tudni, hogy én én vagyok-e.
Neville egy pillanatig csak bámult rá, aztán feloldódott, és zavartan nevetgélni kezdett.
- Jól van… Hiszek nektek! – mondta kacagva. – Lunát senki se tudná így utánozni!
Hannah kicsit még bizalmatlankodott, végül Neville-hez hasonlóan ő is leeresztette a
pálcáját.
Mindannyian kifújták a bent tartott levegőt, ahogy a helyzet megoldódni látszott, de Malfoy
fájdalmas nyögése észhez térítette őket. Harryék odasereglettek a fiú köré, akinek arca megint
verejtékben fürdött, és elkeseredetten kaparászta a mellkasát.
- Nagyon rosszul van – kommentálta fölöslegesen Hermione. – Be kell vinnünk őt a Szent
Mungóba, különben meghal!
- Lehet, hogy már így is késő - dünnyögte Aberforth borúlátóan, amiért kiérdemelt Ginnytől
egy megrovó pillantást.
Neville is kíváncsian közelebb jött.
- Ez… ez Draco Malfoy? – kérdezte tőlük szorongva.
Senki sem válaszolt neki. Malfoy arca már zöldes árnyalatú volt, és folyamatos fájdalom
gyötörte. A pálcát, amit Mariustól zsákmányolt, még mindig görcsösen markolászta, Harryék
csak nagy nehezen tudták kifeszíteni az öklét, hogy megszabadítsák tőle – Harry félt, hogy
még akaratlanul kárt tesz magában, vagy öntudatlanul varázsol.
Ginny hirtelen megragadta Harry karját, és maga felé fordította.
- A főnix könnye gyógyító erejű, igaz? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.
Harry tudta, mire gondol a lány, már neki is megfordult a fejében. Csakhogy a főnixek nem
szokták csak úgy hullatni a könnyüket akárkiért, abban pedig végképp kételkedett, hogy
Malfoyon segítenének.
Úgy is történt, ahogy sejtette: Ginny, meg se várva a választ, Kinkakuhoz ugrott, aki azóta,
hogy megjöttek, egy tálalószekrény tetején gubbasztott, és tollait rendezgette nagy gonddal –
és egy árva pislantással sem jelezte, hogy érdekelné Malfoy szenvedése.
- Segíts rajta! – kérte tőle Ginny, bár Harry számára inkább parancsnak hatott. – Nem
hallod? Szüksége van rád! Te meg tudod gyógyítani.
A madár oda se neki, csak tovább tollászkodott.
- Csak egy könnycseppet! – rimánkodott neki tovább a lány, de Harry gondolta, hogy
fölösleges.
- Lusta dög! – fújt rá mérgesen Ginny, és hátat fordított Kinkakunak.
A madár ekkor felbúgott halkan, gyönyörű hangja végigrecitált a teremben, mindenkit
megigézett. Nem volt több mint egyetlen szólam, de Harry és minden jelenlévő tudta, mit
jelent ez: Kinkaku nem képes meggyógyítani Malfoyt, mert nem ismeri őt, és nem is sajnálja.
A könnyei nem hullanának egy vadidegenért, ahogy egy ember sem képes kényszeríteni
magát a sírásra…
Harry tudta, hogy itt semmi többet nem képesek tenni Malfoyért, most már csak a gyógyítók
segíthetnek rajta.
- Neville, Hannah… – szólította meg őket, akik eddig kissé rémülten nézték a szenvedő
Malfoyt. – Tudom, hogy sok mindent kellene elmagyaráznunk, de…
- Ne is folytasd! – szakította félbe Hannah, látva a helyzet komolyságát. – Vigyétek gyorsan
a kandallóhoz!
Hagrid már hajolt is le Malfoyért, Harry azonban megállította.
- Ne! Hagrid, te maradj itt, és te is Aberforth. Nem akarom, hogy Kingsley megtudja,
segítettetek nekünk.
- De Harry…

225
 - Most nem érünk rá vitatkozni! – vágott a szavába Harry ingerülten. – Már itthon vagyunk,
semmi baj nem érhet minket! Maradjatok itt… Különben is vigyáznia kell valakinek Ciaranra
is…
- Szóval még mindig nem engedtek el?!
Olyan rég hallotta a hangját, hogy Harry először meglepődött, amiért Ciaran is hajlandó volt
megszólalni végre. A fiú valósággal fortyogott a dühtől, és amennyire tudta, kerülte Malfoy
látványát, akit Hagrid helyett Neville és Ron nyalábolt föl két oldalról, nem túl nagy
lelkesedéssel.
Harry letette az emlékekkel teli zsákját egy asztalra, aztán sietve Ciaranhoz lépett.
- Ciaran, figyelj rám most az egyszer! – ragadta meg a fiú vállát. – Bosszút akarsz állni
Kingsley Shacklebolton? Mert azt úgy tudod elérni, ha mindenkinek elmondjuk, mit tett a
szüleiddel! És én segíteni fogok neked ebben, ahogy megígértem.
Ciaran tekintete egy jottányit sem enyhült, de most tűnt először úgy a Trimágus Tusa óta,
hogy tényleg figyel Harryre.
- Te már egyszer hazudtál nekem – mondta csendesen.
Harry levegőt vett, és lassan kifújta.
- Arról hazudtam, hogy ki vagyok. De minden más, amit mondtam, igaz volt.
Nem hisz neki, Harry tudta jól. De majd hinni fog! Be fogja bizonyítani Ciarannak, hogy
megbízhat benne, és akkor, ha már Kingsley Shacklebolt a börtönben ül azért, amit a fiú
szüleivel tett, akkor Ciaran is mindent el fog mondani a Névtelenről. Talán még többet is,
mint Malfoy…
De nem csak ezért szerette volna, ha a fiú hisz neki – nem felejtette el az ígéretét, amit Amos
Diggorynak tett. Hozza haza a fiút… Harry most már látta, hogy nem csak a Durmstrangból
kellett hazahoznia őt – de abból a sötétségből is, amibe saját magát taszította. És ahhoz sokkal
több időre van szükség.
- Látni akarom a nagynénémet – szólalt meg újra Ciaran. – Ha már hazajöttem…
- Látni fogod! – bizonygatta Harry. – Elviszlek hozzá. De most itt kell maradnod, nem
szabad, hogy megtudják, hogy visszajöttél.
- Harry! – kiabált rá Ron. – Malfoy…
Harry felpattant, és otthagyta Ciarant, hadd gondolkozzon azon, amit mondott. A
kandallóhoz mentek, ahol Hannah már meggyújtotta a tüzet.
- Én is itt maradok – közölte velük Ginny. – Csak hogy minden rendben legyen… - tette
hozzá, egy oldalpillantással Ciaranra sandítva.
Ron egyszerre lépett át a tűzön Malfoyjal, s rögtön követte őket Neville is. Mire Harry
belépett a kandallóba, és kimondta úti célját („A Szent Mungóba!”), már Luna és Hermione is
odaállt a tűzhely elé, s mikor átért, gyorsan félreállt, hogy utat engedjen a lányoknak. Neville
és Ron már Malfoyt támogatták, és a sérültet észrevéve azon nyomban három gyógyító rohant
feléjük a csarnokban.
A Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály megváltozott, mióta Harry
legutóbb itt járt. Most végre megint úgy nézett ki, mint abban az időben, amikor a halálfalók
és Voldemort nem dúlták fel teljesen. A falakat újra fényes faburkolat fedte, melyeken
rengeteg festmény volt, középütt a legnagyobbal, mely az ispotály névadóját, egy fekete bőrű,
barátságos képű varázslót ábrázolt. A helyiségben körben padok álltak, amin különböző
mágikus betegségben vagy elváltozásban szenvedő varázslók és boszorkányok várták, hogy
szólítsák őket, mások az információs pult előtti sorban álltak, pár öregebb beteg pedig a sietős
léptekkel elhaladó fiatal gyógyító boszorkányokat nézegette.
Azonban, mikor Harryék megérkeztek, a teremben lévő sok ember, ahányan csak voltak,
mind az érkezők felé fordultak, és mikor a gyógyítók odaértek hozzájuk, azonnal látták, hogy
komoly baj van.
226
 - Mi történt? – kérdezte egyikük, egy ötvenes éveiben járó, világoszöld taláros varázsló, aki
csiptetős szemüveget hordott.
Hermione gyorsan beszámolt Malfoy sérülésének rövidített változatáról, miszerint egy
varázsló hosszú karmaival ejtett sebet rajta, és sokáig nem jutott elsősegélyhez.
- Egy ember tette ezt vele? – nézett rá elképedten a fiatal gyógyító, aki az elsősegély-ládát
hozta.
- Csigavér, fiatalúr! – intette rendre az öregebbik, és nyomban parancsot adott harmadik
társuknak, hogy hozzon egy hordágyat. - Álljanak arrébb, kérem…
Harryék úgy tettek, ahogy a varázsló kérte, és néhány lépés távolságból figyelték, miközben
a pálcájával kis köröket ír le Malfoy fölött, melynek nyomán világoskék fény pásztázta a fiút.
A fiút mintha még ez a hűvös fény is bántotta volna, és kísérteties színezetet adott szenvedő
arcának – mintha ő maga is kék bőrűvé vált volna…
Harry szorongva figyelte a történteket. Megmentette Malfoyt, az igaz, de… Ahogy
Hermione mondta: sokáig nem jutott elsősegélyhez. Hiába, egyikük sem volt túl képzett a
sebek gyógyításában, egyedül Hermione értett valamennyire hozzá bájitalok és kenőcsök
segítségével, de úgy sérülést forrasztani, ahogy azt Madam Pomfrey vagy Piton csinálta,
egyikük sem tudott.
- Nos… izé… Nem igazán volt ember, ami megsebesítette – szólt Harry, megpróbálva
szavakba önteni a helyzetet, hogy minél jobban segítse a gyógyítók munkáját. – Egy Marius
Prince nevű alak a felelős érte, aki után a minisztérium már több mint egy éve nyomoz. A
nyomozati anyagot úgy emlékszem, önök is megkapták… - Harry már nem emlékezett
pontosan, kit és miért vontak bele a Marius utáni hajszába, de úgy emlékezett, hogy mikor a
kék bőrű ember megtámadta őket a Megfojtott Macska előtt, a kórház gyógyítóinak részletes
beszámolót adtak róla, és az átokról, amit használt ellenük.
Mindhárom varázsló figyelmesen hallgatta, Neville pedig tátott szájjal bámult le Malfoyra,
amíg Luna egy finom mozdulattal be nem csukta a száját.
A legfiatalabb gyógyító ekkor felnézett, és most először nem a beteget vette szemügyre,
hanem Harryt. Szemöldökét ráncolva meredt rá, és csak akadozva tudott megszólalni.
- Öh… Maga… Maga nem…?
- Most vele foglalkozzanak! – dörrent rá az öreg gyógyító türelmét vesztve, de egy gyors
pillantást azért ő is vetett Harry villám alakú sebhelyére.
A tanonc gyorsan megrázta a fejét, és szó nélkül engedelmeskedett. Társával együtt
felpakolták Malfoyt egy hordágyra, amit a fiú újabb nyögéssel kísért.
- Hová viszik? – kiáltotta utánuk Ron, mikor a gyógyítók elindultak páciensükkel egy
felvonó felé.
- A varázslati traumák osztályára! - kiáltotta hátra a gyógyító, és betolták Malfoyt a
felvonóba, s rövidesen a liftajtó is halkan bezárult mögöttük.
Hirtelen csönd telepedett a csarnokra, de olyan mély, hogy egy bogár zümmögését is hallani
lehetett volna. Még mindig minden szem feléjük fordult, különösképp Harryre, Ronra és
Hermionéra, de senki sem mert a közelükbe menni. Harry jól látta, hogy az információs
pultnál ülő boszorkány veszett gyorsasággal körmöl egy levelet.
- Gyertek, menjünk fel mi is, és várjunk ott – indítványozta Hermione, és Neville-lel együtt
elindultak felfelé a lépcsőn.
Harry és Ron tétován követték, Luna azonban leragadt az egyik szórólapos állványnál, és
valószínűleg még órákig ott nézelődött volna, ha Harry nem fordul vissza, és húzza magával
gyengéd erőszakkal.
- Ginnytől úgy hallottuk, McGalagony professzor még mindig itt van a Szent Mungóban –
kérdezte halkan Hermione a mellette lépdelő fiútól.

227
 Harry hátranézett, és látta, ahogy az előcsarnok bamba népe lassan a lépcső alá araszol, és
úgy nézik őket tátott szájjal, ahogy felmennek az emeletre. Ron kimondottan zavarban volt
ettől, pedig Harry nem felejtette el barátja azon kijelentését, hogy mennyire várja, milyen
képet fognak vágni az emberek, ha majd visszatérnek.
- Igen, még mindig kezelik szegényt – válaszolta Neville Hermione kérdésére. Zsebre tett
kézzel bandukolt felfelé, s közben nagyokat szuszogott. – Amióta megtalálták a Szaharában,
azóta nem tért magához. Csak egy működésképtelen zsupszkulcsot találtak mellette, napokig
írták az újságok… De ez még nem minden! – váltott hirtelen élénkebb hangsúlyra a fiú. – Az
egyik durmstrangi túlélő, egy auror megpróbálta megölni őt! Az őrvarázslók az utolsó
pillanatban vették csak észre.
Szóval Dawlish tényleg hazaért – gondolta Harry. Hazaküldték egy kis feladattal, amiről
még ő maga sem tudott.
- Azóta őt is itt kezelik az imperius átok miatt. Persze szigorú őrizet alatt… De most már ti
meséljetek! – kapta fel hirtelen a fejét Neville. – Mindent hallani akarok! Mibe keveredtetek
megint? És miért hiszi mindenki azt, hogy meghaltatok?
Majdnem fél óráig tartott, mire mindent elmagyaráztak Neville-nek, aki látszólag nem tudott
kifogyni a kérdésekből. A kapkodósra és szertelenre sikerült beszélgetés során elmesélték,
hogyan kerültek börtönbe, miként szöktek meg onnan, hogyan szegődött melléjük Kinkaku,
és beszámoltak találkozásuk körülményeiről, beleértve Malfoy siralmas állapotát is.
Időközben megérkeztek az elé a szoba elé, ahol Malfoyt vizsgálták a gyógyítók. Egy
faborítású folyosón voltak, és zöld ajtó nyílt a helyiségbe, mely a fényesen csillogó tábla
szerint egy sürgősségi kezelő volt.
Harryék egy darabig csak várakoztak az ajtó előtt, a két lány a falat támasztotta, Harry
viszont fel-alá sétált, mint a ketrecbe zárt oroszlán, várva, hogy valami történjen. Néha
gyógyító inasok mentek be, vagy távoztak a helyiségből, egyikük-másikuk bájitalokat hozott
tálcán, vagy új kötszereket, a legutóbbi pedig Malfoy ruháit vitte el egy kerekes kis asztalon.
Végül mind megunták az ácsorgást, és leültek a padra, ami az ajtóval szemközti falnál állt.
A pad mellett kicsi asztal volt, rajta egy kókadt virággal, és számos agyonolvasott újsággal.
Ron kimerültségét jelezte, hogy rá se hederített a kviddicsmagazinra.
Sokáig egyikük sem szólt egy szót sem – miután kitárgyalták megmenekülésük történetét,
fáradtak voltak hozzá, hogy tovább beszélgessenek. Azonban Harry egy idő után idegesítőnek
találta a csöndet, főleg mert odabentről sem hallatszottak ki hangok, és az érkező-távozó
gyógyítóktól sem tudtak meg semmit.
- Hihetetlen, hogy ezt csináljuk… - motyogta, majd mikor társai felpillantottak, folytatta. –
Hogy itt vagyunk a Szent Mungóban és pont Malfoyért aggódunk.
- Beszélj a magad nevében! – vágta rá Ron azonnal. – Én nem aggódok érte.
- Mégis itt vagy! – mondta Hermione kissé ingerlékenyen.
Harry megérezte a veszekedésszagot, és már visszaszívta volna, amit az előbb mondott.
Azonban Ron csendben maradt, csak megvonta a vállát, így a veszekedés elmaradt. Harry
kimondottan örült ennek: túl fáradt volt hozzá, hogy barátai marakodását hallgassa.
- Szerintem Ronald azért van itt, mert tudja, hogy máskülönben mérges lennél rá,
Hermione… - jegyezte meg Luna a maga álmatag módján.
Harryben a mérgelődés és a nevethetnék viaskodott egymással; Luna mindig a lehető
legőszintébben fejezi ki magát, és mindig olyankor, amikor jobb lenne, ha inkább csöndben
maradna. Már arra számított, hogy Ron vagy Hermione mindjárt rákezdenek, de úgy látszott,
ők is fáradtak voltak a veszekedéshez.
Neville tartózkodva figyelte a szóváltást, és még mindig kissé félve nézett rájuk, mintha
attól tartana, hogy elárulják magukat, vagy rátámadnak, ha csak félrenéz. Harry megpróbálta

228
oldani a helyzetet, és rákérdezett, hogy mi minden történt Neville-lel, mióta nem látták
egymást.
- Velünk igazán nem sok minden történt – vonogatta a vállát a fiú. – Hannah-val
összeházasodtunk, ahogyan terveztük, tavaly júliusban.
- Ühüm – bólogatott Harry, és egy félmosolyt villantott meg feléje. – Sajnálom, hogy nem
lehettem ott az esküvőn. Épp egy börtöncellámban ültem…
Ez a megjegyzés sikeresen megtörte a jeget; Neville nevetett.
- Én inkább örülök, hogy nem láthattátok – mondta a fiú. – Katasztrofális volt!
Harry rásandított.
- Annyira azért nem lehetett rossz…
- De-de! – bizonygatta Neville. – Annyira ideges voltam, hogy elfelejtettem cipőt venni.
Zokniban álltam végig a szertartás alatt, és még a gyűrűt is elhagytam.
Harry nem bírta megállni nevetés nélkül, de Neville-t nem zavarta.
- Aztán Hannah megörökölte a Foltozott Üstöt, a régi tulajdonos a nagybátyja volt.
Ideköltöztünk a kocsma fölé – Hannah utálja, ha kocsmának nevezem, szerinte az
„közönséges”. A fejébe vette, hogy az egészet átalakítja egy menő étteremmé.
- És a virágok? – jutott Harry eszébe a rendhagyó díszítés.
Neville tőle szokatlan módon, büszkén kihúzta magát ültében.
- Azok az én önfotoszintetizáló folyondárjaim – magyarázta egy hangyányival lelkesebben,
mint az étterem-átalakítást. – Első helyezett lettem vele a tavalyi amatőr növény-nemesítő
versenyen, Brüsszelben.
Harry elismerően bólogatott, és gratulált Neville-nek a sikerhez. Jól emlékezett rá, milyen
volt egykori osztálytársa még iskolás korukban: kórosan feledékeny, gátlásos, és önbizalom-
hiányos fiú volt, akinek az első lökést a Dumbledore Serege nevű mozgalom és Bellatrix
Lestrange kiszabadulása adta meg. Neville megszállottan készült arra a harcra, amit akkor
még csak Harry hirdetett elszántan, mikor még olyan sokan sültbolondnak bélyegezték. De
Neville az elsők között volt, aki elkötelezte magát Harry mellett, és a végsőkig harcolt
Voldemort ellen.
Neville képes volt új életet kezdeni. Feleség, család, egy étterem, egy növény-nemesítői
díj… Harry azon kapta magát, hogy nagyon is irigykedik a fiúra. Pedig iskolás korukban nem
sokan voltak, akik bármit is irigyeltek volna Neville Longbottomtól. Akkor gondolt először
így Neville-re, mikor Dumbledore elmondta neki a jóslatot, mikor megtudta, hogy az
ugyanúgy megváltoztathatta volna Neville sorsát, mint ahogyan az övét. De most már nincs
jóslat, amire ráfoghatná az élete hibáit, most már egyedül a saját rossz döntéseit okolhatja,
amiért az ő élete annyival rosszabbul alakult, mint Neville-é.
- Mi az? Min gondolkozol? – kérdezte a fiú, látva Harry elmélázó arckifejezését.
Harry csak legyintett egyet.
- Semmin… Csak örülök, hogy megint itthon vagyok.
Neville együtt érzően hümmögött, de mielőtt bármit is mondhatott volna, újra kinyílt a
vizsgálószoba ajtaja, és kilépett rajta az öreg gyógyító.
Harry, Ron, Hermione és Neville egyszerre emelkedtek fel a székből, Luna csak a plafon
helyett, amit eddig bámult, a varázslóra szegezte dülledt szemeit.
- Hogy van Malfoy? – kérdezte rögtön Hermione.
- Az a helyzet, hogy az állapota kielégítő, de… valójában nem tudjuk megmondani mi baja
volt – csóválta a fejét a férfi.
Harry és Ron meghökkenten összenéztek.
- Nem tudják, mi baja? – ismételte Neville hitetlenkedve. – Talán az az óriási szétmarcangolt
seb, ami a mellkasán tátong!

229
 - Félreértettek – pontosított birkatürelemmel a gyógyító. – A sebeket be tudtuk forrasztani,
mély, de közönséges sérülések voltak csupán. Viszont úgy tűnik, a beteg valamiféle
mérgezésben szenvedett, talán bájitaltól, talán átoktól – sajnos nem tudtuk megállapítani…
A gyógyító szünetet tartott, Harryék azonban várták a folytatást.
- És? – sürgette meg Ron türelmetlenül.
- Mint mondtam, a páciens helyzete stabil – folytatta a varázsló. – Egyszer csak mérséklődni
kezdtek a tünetek, de az az igazság, hogy fogalmunk sincs, mi használt. Általános ellen-
bájitalokat kapott, és méregtelenítő szereket, még bezoárt is, de… - A gyógyító hangja itt
elhalkult, látszott rajta, hogy teljesen bizonytalan, és nem tudja mit kellene mondania. Aztán,
mikor már túl hosszúra vált a zavart hallgatás, jól megköszörülte a torkát, és kihúzta magát: -
Több szaktekintély is egyetért velem, hogy nem lehet meghatározni, melyik ellenanyag
használt a betegnél.
Harry nem mondta ki hangosan, amire gondolt, de nem emlékezett rá, hogy inasokon kívül
akár egyetlen szaktekintély is betette volna a lábát a vizsgálóba az öreg gyógyítón kívül.
- Na, és? – tárta szét a karját Neville értetlenül. – Hol itt a probléma? Meggyógyult, és kész.
Kit érdekel, hogy mitől?
A gyógyító azonban a fejét csóválta.
- Ez nem ilyen egyszerű – mondta komolyan. – Az állapota ugyan kielégítő, de mivel ilyen
rejtélyes módon romlott le az állapota, bent kell tartanunk megfigyelésre. Ha csakugyan
mérgezés volt, akkor a nehezén már túl van, de ha egy átok volt a ludas, bármikor
visszatérhet, teljesen váratlanul, akár egyik pillanatról a másikra. Átkokból jóformán annyi
féle van, ahány varázsló, épp ezért még nem jelenthetjük ki teljesen biztosan, hogy
meggyógyult.
Harryék komolyan hallgatták az előadást, egyikük sem tiltakozott az ellen, hogy Malfoyt itt
tartják még. Mikor befejezte, a gyógyító visszafordult az ajtó felé, de a kilincsen megállt a
keze.
- Jaj, majd elfelejtettem… Mivel a páciens egyértelműen bűncselekmény áldozata lett,
értesítenünk kellett a Mágiaügyi Minisztériumot. Megtennék, hogy néhányan önök közül itt
maradnak még? Biztosan felveszik az adataikat, és… - itt megkockáztatott egy gyors
pillantást Harry homloka felé. – Biztosan más is érdekelné őket…
Mikor becsukta maga mögött az ajtót, Harry barátaira nézett, és a többiek arcán is ugyanazt
a bosszúságot látta, ami benne is dúlt. Nem elég, hogy olyan fáradtak, hogy majd’ leragad a
szemük, de még a minisztériumi hivatalnokokkal is bajlódjanak egész este!
Harry nem is lepődött meg rajta túlságosan, mikor Neville azzal állt elő, hogy ő visszamegy
a Foltozott Üstbe.
- Ne haragudjatok, de megígértem Hannah-nak, hogy mindenről tájékoztatom – mondta
kezét tördelve. – Ti jól vagytok, ugye?
- Megleszünk, Neville! – legyintett Ron.
Miután Neville faképnél hagyta őket, még annyit sem beszéltek egymással, mint eddig; Ront
csakhamar elnyomta az álom, Hermione pedig úgy nézet ki, mint akinek mindjárt leesik a feje
a nyakáról. Luna teljesen ébernek látszott, ahogy tágra nyílt szemekkel nézett a semmibe, bár
Harry már azon sem csodálkozott volna a lánnyal kapcsolatban, ha kiderül róla, hogy nyitott
szemekkel szokott aludni.
Ő maga képtelen lett volna elaludni, ahhoz túlságosan is foglalkoztatta a rájuk váró
kihallgatás, így unalomból kézbe vette az egyik újságot a halom tetejéről, és belelapozott.
Rögtön a második oldalon talált egy cikket, ami a „Hetven év után újra csúcsértekezlet”
címet viselte. Harry érdeklődve olvasni kezdte.

230
 A nyomozás lezárásának ellenére a Durmstrang-incidens
visszhangja továbbra sem ült el a nemzetközi varázsló-
politikában. Habár az újabb vizsgálatok után a VNSZ
kimondta, hogy a felelősség egyszemélyben Maude Moloh, volt
igazgatót terheli, továbbra sem tisztázott az esetleges
bűntársak kiléte, valamint a Durmstrang Varázsló Akadémia
további sorsa. Ursula Ulatov professzor, aki Moloh után
vette át az iskola igazgatói teendőinek ellátását, idén
januárban lemondott posztjáról, és visszavonult tanári
teendőitől, egyéb elfoglaltságra hivatkozva, melyek mellett
már nem tud eleget tenni igazgatói feladatainak. A
Durmstrang iskola új igazgatójának kinevezése hamarosan
megtörténik – egyes bennfentes források szerint a híres
akadémia vezetői posztjára a Nemzetközi Felügyelőbizottság
által kinevezett brit varázsló állampolgárt, Octavius
Prince-t rendelik ki. Mr Prince egyébiránt Ursula Ulatov
teljes támogatását is élvezi.
A norvég mágiaügyi minisztériumban mindezek ellenére nem
fogadnák örömmel, hogy egy brit varázsló állampolgár üljön a
Durmstrang élére, s ez még tovább élezheti a két ország
között kialakult feszült viszonyt, melyet a Durmstrang-
incidens során életüket vesztett Harry Potter, Ronald
Weasley és Hermione Granger, a híres „roxforti trió”
tragédiája alapozott meg a Varázslók Nemzetközi
Szövetségében.
Benedetto Modesto, a VNSZ főmágusa továbbra is tagadja
azokat a híreszteléseket, hogy az incidenshez köze lenne a
belső körként emlegetett titkos szervezetnek – melynek
létezésére a mai napig nem sikerült megdönthetetlen
bizonyítékokat szerezni - s mint mondta, a rémhírek forrását
egyértelműen a trió közeli barátai és hozzátartozói között
kell keresni.
Modesto csúcsértekezlet összehívását szorgalmazza a
kialakult helyzet megvitatására. Mint mondta, a felhozott
vádak tisztázására nem elegendő pusztán az ügyben érintett
minisztériumok részvétele, és ezért a teljes testület
összehívását sürgeti, melyre 1934 óta nem volt példa.
A VNSZ több tagja is kifejezte véleményét, miszerint nem
értik, mi szükség van egy csúcstalálkozó megszervezésére,
ennek ellenére a február 3-ai előtárgyalásokon senki sem
vétózta meg az értekezlet megtartását, melynek már a
helyszínét is kijelölték. A Varázslók Nemzetközi
Szövetségének negyedik csúcstalálkozójára Velencében kerül
sor idén áprilisban.

- Harry! – ütögette meg a karját Luna, mire Harry felnézett.

Nem kellett kérdeznie, miért szólt rá a lány, rögtön látta: a folyosó végén Kingsley
Shacklebolt közeledett aurorjaival, és ott loholt mögöttük Mr és Mrs Weasley is.
Harry, Ron és Hermione egyszerre álltak fel, mintha megbeszélték volna; Luna ülve maradt,
és halkan dúdolt magában, miközben a Harry által lecsapott újságot lapozgatta.
- Uramisten! – hallatszott Mrs Weasley elakadó hangja.
Kingsley és Weasleyék megtorpantak, arcukon a mélységes megrökönyödés tükröződött.
Harry biztosra vette, hogy eddig a pillanatig nem hitték el, amit a Szent Mungóból üzentek a

231
minisztériumba: hogy élnek és virulnak, és visszajöttek. Mrs Weasley egyre szaporábban
szedte a levegőt, mígnem elájult. Férje gyorsan elkapta, mielőtt elesett volna, és két gyógyító
rohant segítségére.
- Anya! – kiáltotta Ron, és ő is odaszaladt volna, de a felé lendülő pálcák megállásra
kényszerítették.
- Állj! – ordította a Kingsley mellett álló auror, akiben Harry az öreg Proudfootra, Mordon
régi barátjára ismert. – Egy tapodtat se mozduljatok!
Hermione meghökkenve bámult rájuk, Harry azonban számított rá, hogy így lesz. Hogy is
remélhették, hogy könnyezve a nyakukba borulnak, és együtt örülnek a viszontlátásnak,
mikor rokonaik és barátaik alig pár hónapja temették el őket. Luna csak érdeklődve felvonta a
szemöldökét és lapozott egyet az újságban.
- Kingsley! – hápogott Hermione. – Mit műveltek?
A miniszter megpróbált szilárd eltökéltséget erőltetni döbbent arcára, ami nem nagyon ment
neki.
- Nem tudom, kik maguk… - szólt végül mély basszus hangján – de ki fogjuk deríteni!
- Hogy-hogy kik vagyunk? – méltatlankodott Hermione. – Kingsley, ugye nem gondolod
komolyan…?
Folytatni azonban nem tudta, mert már a miniszter is pálcát fogott rájuk.
- Elég ebből! Proudfoot! Thompson! Fogják el őket!
A megnevezett aurorok hezitálás nélkül elindultak Harryék felé, felemelt pálcával. Harry
tudta, hogy nem szabad ellenkeznie – ha a legkisebb ellenállást tanúsítja, a pálca birtokjoga
elvész. Ezért Ron és Hermione takarásában kivette a pálcát a zsebéből, és Lunának adta.
- Ó, köszönöm Harry! – mondta a lány, és átvette a varázseszközt.
Harry mosolyogva lepillantott rá.
- Szívesen! – suttogta neki, mikor az aurorok odaértek.
- Ne álljatok ellent! – mondta Proudfoot remegő hangon, miközben Ron csuklóira szórt
bilincselő átkot. – Én elhiszem, hogy ti vagytok… De meg kell értenetek.
Harry látta az arcán, mennyire sápadt, mintha őt is az ájulás kerülgette volna. A két auror
sorban megbilincselte Ront, Hermionét és Harryt.
- És most mit csinálsz, Kingsley? – szólt Harry a miniszterhez fennhangon. – Becsukatsz
minket az Azkabanba?
- Nem gond, onnan is megszökünk! – tette hozzá Ron. – Már egész profik vagyunk benne!
Kingsley már épp válaszolni akart, de ekkor találkozott a tekintete Mr Weasleyével, aki
eddig ájult felesége kezét fogta. Mrs Weasleyt férje és a két gyógyító az egyik padra fektette,
és most hűsítő bűbájokkal permetezték az arcát, hogy térjen magához.
- Nem… - motyogta a miniszter. – Nem… Ki kell derítenünk, hogy mi az igazság. Ha
Százfűlé-főzetet használnak, csak várnunk kell.
- De ha tényleg ők azok… - szólt hozzá Mr Weasley, egyfolytában fia arcát bámulva, és már
ő sem bírta visszafojtani a könnyeit.
- Ha ők azok, ki fogjuk deríteni, Arthur! – tette a férfi vállára a kezét Kingsley. – De kérlek,
ne éld bele magad. Nagyon valószínű, hogy ezek szélhámosok…
- Nem vagyunk szélhámosok! – kiabálta közbe dühösen Hermione, elkeseredetten küzdve a
bilincs ellen. Az azonban nem engedett, és Proudfoot a biztonság kedvéért még össze is
láncolta a lányt Ronnal.
- Azok voltak a szélhámosok, akiket eltemettek! – vakkantotta Ron is, akit most legalább
annyira idegesített Kingsley, mint Harryt.
- Ki fogjuk deríteni! – kiabálta a miniszter, hogy az egyik gyógyító boszorkány ijedtében
összerezzent tőle.
- Nem lehetne őket házi őrizetben tartani addig? – kérdezte Mr Weasley.
232
 Harry ránézett, és látta, hogy Kingsley szavai dacára ő nem adta fel a reményt, hogy tényleg
a fia került haza a barátaival. Ismerte ezt az érzést, tapasztalta épp elégszer – mikor az ember
az utolsó szalmaszálba is kapaszkodik, hogy visszakaphatja azt, akit elvesztett.
A miniszter megfontolta a dolgot.
- De… Hogyne, hogyne. Házi őrizet… Az jó lesz.
Harry utoljára akkor látta ilyen zavartnak a férfit, amikor Ciaranról kiabáltak az irodájában
csaknem egy évvel ezelőtt. A korábbi miniszterekhez hasonlóan Kingsley sem bírta a
nyomást, amivel a munkája járt, ezt Harry látta rajta jól. Mióta utoljára találkozott vele, jó pár
ránc szabdalta végig az arcát, szemei alatt pedig méretes táskák ültek.
- Akkor vigyük őket Murielhez – javasolta Mr Weasley, mialatt kitartóan ébresztgette ájult
feleségét.
Kingsley nem díjazta az ötletet.
- Micsoda? Dehogyis, Arthur, még csak az kellene! – hördült fel hangosan. – Szigorú házi
őrizet alatt lesznek. A hop-hálózati felügyelet szerint a Foltozott Üstből jöttetek – fordult most
a hármas felé villámló szemekkel. – Az egyik társatok oda ment vissza, hogy rátok várjon.
Hát ne okozzunk neki csalódást, nem igaz?
Harry nyugtalanul Hermionéra nézett, ő viszont még mindig azzal volt elfoglalva, hogy a
kezét szorító bilincset feszegesse. Ron megvetően bámult bele a miniszter arcába, de aztán
észbe kapott, és leszegte a fejét.
Pont a Foltozott Üstbe akarja vinni őket! – mérgelődött magában Harry. Ha Kingsley
meglátja Ciarant, ki tudja, mit fog csinálni? Azt azért nem hitte volna, hogy a miniszter
bántaná a fiút, vagy megpróbálná elhallgattatni – ilyen mélyre nem süllyedhetett – de esetleg
visszaküldené a Durmstrangba, vagy más módon távolítaná el a baj közeléből.
- Draco Malfoyt, vagy akárki is az a szobában, éjjel-nappal őrizzék, megértették?
- Hogyne miniszter úr – bólintott Proudfoot.
- Kisasszony, maga is álljon fel! – szólt Lunára a Thompson nevű varázsló. – Álljon fel!
Adja ide a pálcáját!
- Persze, nagyon szívesen! – felelte a lány derűs nemtörődömséggel, és felkelt, majd
engedelmesen előrenyújtotta két csuklóját, és hagyta, hogy a varázsló elvegye mindkét
varázspálcát.
- Mi van a kezében? – reccsent rá az auror, látva Luna ökölbe szorított kezét.
Luna felmutatta a tenyerét, amiben csak egy pénzérme hevert. Az auror azt is elvette tőle,
majd megbilincselte az álmatagon mosolygó lányt.
- Indulás! – vezényelt Kingsley, és előre ment a folyosón.
Mr és Mrs Weasleyt nem engedték Harryék közelébe, hiába nézett rá Ron úgy a szüleire,
hogy legszívesebben a nyakukba vetné magát, de Thompson ellökdöste a közelükből, és
pálcát nyomott a bordái közé. Mr Weasley némán formálta ajkaival fia nevét, és elgyötörten
nézett utánuk.
Olyan volt, mintha az egész kórház, még a betegek is direkt kijöttek volna a szobájukból,
hogy megbámulhassák őket. Egyesek elhúzódtak az útból, mások inkább közelebb mentek
hozzájuk, kérdezősködtek, és Harry úgy érezte, mintha az egész utat a kandallókig egy
zümmögő méhekkel teli kaptárban tennék meg.
A kandallókhoz érve Kingsley benyúlt a zsebébe és egy kis szütyőből hopp-port szórt a
tűzbe. Az előtér minden egyes jelenlévője a menetet bámulta, Harryék viszont már egészen
hozzászoktak a fogolyléthez, hogy ez zavarba ejtse őket. A bilincs és az őrök szinte régi
ismerősök voltak számukra.
- Gyerünk! – parancsolta Thompson Harry véleménye szerint túlságosan is lelkesen végezve
munkáját, egyre jobban a nurmengardi őrökre emlékeztetve őt.

233
 Ezzel Ron is így lehetett, mert a parancsnak ellenszegülve megfordult, és olyan közel hajolt
az aurorhoz, hogy az orruk majdnem összeért. A varázsló állta a tekintetét, és még följebb
emelte a pálcáját, egyenesen Ron szeme elé.
- Ron, mássz ki az arcából! – szólt rá Hermione, mire a fiú lassan engedelmeskedett.
Az aurorok hozzáláncolták őket saját magukhoz, így ha akartak volna se mehettek máshová
a Foltozott Üstön kívül. Proudfoot ment előre, őt követte Ron, Hermione és Harry, a sort
pedig Thompson és leghátul Kingsley zárta.
Mikor megjelentek a túloldalon, láttukra az asztalokat törölgető Hannah ugyanúgy reagált,
mint pár órával ezelőtt: felkiáltott, és leejtette a pálcáját.
Harry kalapáló szívvel nézett körül a helyiségben, de nagy meglepetésére sehol sem látta
Ciarant, sem Hagridot, vagy Aberforth-t. Egyedül Ginny ücsörgött az egyik asztalnál egy
pohár vajsör társaságában, de még Kinkaku sem volt sehol. Nem kerülte el Harry figyelmét,
hogy a lány, Hannah-val ellentétben egy cseppet sem látszott meglepettnek, hogy bilincsbe
verve látja barátait.
- Miniszter úr! – szólt Hannah megrökönyödve.
Kingsleyt azonban nem ő érdekelte.
- Ginny?
A lány csak egy biccentéssel viszonozta a köszönést. Kingsley ezt alighanem szerfelett
gyanúsnak találta, mert ezután intett a mindig tettre kész Thompsonnak, és parancsba adta a
lány letartóztatását is.
- Javaslom, hogy ne álljon ellent! – figyelmeztette az auror Ginnyt.
- Na, és mi a vád, Kingsley? – kérdezte a lány a minisztertől olyan arccal, mintha felfordulna
tőle a gyomra.
- Egyelőre nincs vád – magyarázta a férfi. – Elővigyázatosnak kell lennünk. Ezért házi
őrizetben lesztek.
- Miniszter úr… - ismételte Hannah, aki már láthatóan semmit sem értett.
- Mrs Longbottom – fordult most felé Kingsley. – Igényt tartanánk az egyik harmadik
emeleti szobára.
- Micsoda? Miért? – hökkent meg a lány.
Kingsley megnyugtatóan mély hangján válaszolt neki türelmesen.
- Emlékeztetném rá, hogy a Foltozott Üst még mindig szerződésben áll a minisztériummal,
és jogunkban áll lefoglalni a harmadik emeleti szobákat.
- Nem is ez ellen tiltakoztam miniszter úr! – rázta hevesen a fejét a lány. – De nem értem,
hogy… miért kell házi őrizetben tartani Ginnyéket…?
Kingsley sóhajtott egyet és magyarázni kezdte a helyzetet az elképedt lánynak, Harry pedig
eközben óvatos pillantást váltott Ginnyvel. A lány futólag kacsintott rá egyet, és nem
ellenkezett, mikor a bilincselő bűbáj őt is a többiekhez kötözte.
Miután Hannah már nem tudott mit mondani a miniszternek, az aurorok felkísérték Ront,
Hermionét, Harryt, Lunát és Ginnyt az emeletre, ahol a hálószobák voltak. Neville
önfotoszintetizáló virágai lógtak szinte minden cserépből, és a régen recsegő lépcsőn most
zöld színű szőnyeg futott végig. Harry nagyon elegánsnak találta Hannah berendezését.
A harmadik emeleten kiválasztották a legnagyobb szobát, és betessékelték rajta a foglyokat.
Ott aztán a két auror, Thompson és Proudfoot egy pálcalegyintéssel eltüntették Harryék
béklyóit, majd utat engedtek a miniszternek, aki karba tett kézzel, fejcsóválva állt előttük.
- Itt lesznek házi őrizetben, amíg megbizonyosodunk róla, hogy igazat mondtak-e. Amikor
viszont kiderül, hogy hazudtak, a legszigorúbb büntetésben részesülnek, és az évtized
gyilkossági ügye is a maguk nyakába hullik majd. Kellemes pihenést, hölgyeim és uraim!
Azzal már ki is hátrált a szobából, de Hermione még utána szólt.
- Meddig leszünk itt?
234
 - Ameddig szükséges – hangzott a tömör válasz, majd az ajtó becsukódott, és magukra
maradtak a szobában.
Ron lezuttyant az ágyra, aztán el is terült rajta, tarkója mögé kulcsolt kezekkel, amíg Ginny
arrébb nem löködte a lábát, hogy ő is elférjen.
Harry odahajolt a lány füléhez, és suttogva megkérdezte, ami a leginkább foglalkoztatta:
- Hol van Ciaran? És hol vannak a többiek?
- Neville nem sokkal azután el is ment, hogy visszajött az ispotályból. Minél több embert
értesíteni akar, hogy éltek és visszajöttetek. Ciarant pedig elküldtem Hagriddal és Aberforth-
szal – válaszolta ugyanolyan halkan a lány.
Közben a többiek is közelebb hajoltak, hogy hallják, mit mond Ginny, kivéve Lunát, aki
csak megállt az ablak mellett és a kinti mugli utca forgalmát bámulta álmodozva.
- Sikerült rávennem Kinkakut, hogy emelje fel a tollas hátsóját, és vigye őket biztonságos
helyre – tátogta szinte hang nélkül Ginny. – Azt hiszem…
- Csitt! – szólt rá Harry. – Ne mondd meg, hová mentek! Ha telefül van náluk…
- Ezek csak minisztériumi pribékek, nem használnak telefület! – vetette ellen Ron.
Ginny azonban emlékeztette rá bátyját, hogy a minisztérium tetemes mennyiségű
felszerelést vásárolt a háború alatt a Weasley Varázsvicc Vállalattól, elsősorban felderítésre és
nyomozói munkára. Ron ezután sokkal halkabban beszélt.
- Egy valamit nem értek – szólt újra Harry, megint barátnője fülébe suttogva. – Honnan
tudtad, hogy Kingsley idehoz minket házi őrizetbe?
Ginny elmosolyodott, és fejével az ablakon túli tájat bámuló Luna felé intett.
- Luna üzent a megbűvölt galleonnal. Gyorsan megírta, hogy baj van, így rögtön tudtam, mit
kell tenni.
A szőke lány egyetlen pislogással sem jelezte, hogy hallotta volna, amint róla beszélnek, sőt,
egyáltalán nem is pislogott.
- Mindig mondtam, hogy imádom ezt a csajt! – vigyorodott el Ron.
Ginny, Harry és Hermione nevettek. Akármennyire is nem úgy sikerült a hazatérésük, ahogy
szerették volna, s annak ellenére, hogy ismét foglyok voltak, végre mégis vidám hangulat
uralkodott köztük.
Ront nem sokkal ez után megint elnyomta az álom, Ginny és Hermione pedig szintén
fáradtak voltak az elmúlt napok eseményeitől. Luna levette cipőjét, és törökülésben leült a
földre – Harry számára olyan roppantul kényelmetlen testhelyzetben, hogy nézni se bírta.
Csak Harry érzett magában elég erőt a tisztálkodásra. A szobájukból még egy ajtó nyílt, s
mikor benyitott rajta, egy pillanatra megállt a küszöbön. Jóleső érzéssel nézett körül a
helyiségben, a kényelmesen szemlélődő ember nyugalmával, kiélvezve a pillanatot, amit a
szoba jelentett számára: tiszta törülköző, illatos szappan, meleg víz, fehér csempe…
- Végre! – sóhajtotta Harry elérzékenyülten. – Egy igazi fürdőszoba!

235
 - Tizennyolcadik fejezet -

A harmadik csapda

A házi őrizet több mint egy hónapig tartott, s addig se a Weasley-szülőket, se a barátaikat
nem engedték a közelükbe, de még csak nem is láthattak senkit sem Neville-en, Hannah-n és
a vizsgálatot végző aurorokon és különféle szakembereken kívül. Legelsőnek részt kellett
venniük egy minden apróságra kiterjedő kikérdezésen, ami olyan részletekbe is belement,
mint hogy mikor melyik tantárgyból hányas érdemjegyet kaptak, ami még megerőltetett
memóriával is nehezen ment nekik, és nem is tudtak rendesen válaszolni rá. Mint később
kiderült, ezek a kérdések elsősorban nem is azt vizsgálták, emlékeznek-e mindenre, hanem
képzett legilimentorok tanulmányozták közben a reakcióikat.
A szobába vitt ételt és italt tüzetesen átvizsgálták, nem próbálnak-e becsempészni Százfűlé-
főzetet a foglyoknak, különféle mondvacsinált cinkostársak. Ruháikat is elkobozták, és –
ahogy arról később értesültek – egytől egyig elégették, még a zoknijukat is, hátha ravasz
módon álcázott vagy átváltoztatott fegyver, vagy bájital-hozzávaló lenne. Álságdetektorokkal
és különféle szondákkal napi rendszerességgel vizsgálták őket, ezek azonban nem voltak túl
megbízhatóak, mert volt, hogy veszettül vijjogtak (főleg, mikor Ron a legszörnyűbb sorsot
kívánta a tenyérbe mászó képű auroroknak), s volt hogy csöndben maradtak.
Kingsley nem látogatta meg őket egyetlen alkalommal sem, de ezért se Harry, se egyetlen
barátja sem panaszkodott, csak magányos óráikban szidták a minisztert. Harry szinte
hihetetlennek tartotta, hogy Kingsley Shacklebolt, a Főnix Rendje egykori hős tagja a
legutálatosabb miniszterré vált számára. Caramelnek már rég megbocsátott Harry – az öreg
miniszter csupán gyenge volt és ostoba. Scrimgeour sokat javított utólagos megítélésén Harry
szemében, hogy halála előtt ellenállt a halálfalók vallatásának és kínzásának, és az utolsó
pillanatig próbálta védeni őt. Kingsley viszont azért vált olyan gyűlöletessé, mert ő barát volt,
bajtárs, akiben hatalmasat csalódott.
A házi őrizet lélekölően unalmas volt, ez már a második napon kiderült. Harryék az első
bezártságban töltött napot még azzal töltötték, hogy sorban mind bezárkóztak a fürdőszobába
jó két-három órára, hogy lecsutakolják magukról a rengeteg piszkot. Ginny és Luna ebből a
szempontból szerencsésebbek voltak, mert csak utazásuk utolsó két hetében kényszerültek
nélkülözni az alapvető higiéniát, azonban Harry, Ron és Hermione borzalmas állapotban
voltak. Harry másfél óráig áztatta magát a meleg fürdővízben, majd a tükörben szemügyre
vette kosztól megszabadított alakját. Siralmas látvány fogadta; rá kellett döbbennie, hogy
véznább lett, mint gyerekkori éveiben a Dursley-családnál töltött nyári szünetek után. Bordái
kilátszottak, hasa beesett, arca vékonyabb volt, mint valaha, s ez csak még jobban kiütközött,
mikor megszabadította magát a szakállá sűrűsödött borostától. Haját is rövidebbre nyírta, de
tudta, hogy messze van attól, hogy visszanyerje régi formáját és erőnlétét. Ahhoz még jó pár
kiadós vacsorát kell elfogyasztania Mrs Weasley ínycsiklandozó főztjéből.
Harry után Ron vette be magát a fürdőszobába, nem törődve Hermione kitartó
dörömbölésével, és két órával később patyolat tisztán, megborotválkozva, de lófarokba kötött,
hosszú hajjal lépett ki, hogy átadja a terepet a lánynak.
- Te miért vágtad le a hajad? – kérdezte Harrytől.
- Inkább nézzek ki úgy, mint egy lány? – hangzott a válasz. Ron nem vette fel a
megjegyzést, de Harrynek azt is el kellett ismernie, hogy barátjának valóban jobban áll a
hosszú haj, mint neki.

236
 Az unalmas hetek alatt többnyire olvasgatással múlatták az időt. A szobába aurori
engedéllyel felhozhattak néhány könyvet, de Hannah és Neville olvasmányai sem bizonyultak
túlságosan érdekesnek. Harry belelapozott egy gyógyító bűbájokról szóló könyvbe – Malfoy
esete után eltökélt szándéka volt kitanulni pár életmentő varázslatot – de pálca híján nem sok
értelme volt. Hannah olvasmányai közül előkerült a sokat vitatott, A Mágia felső korlátai
című könyv is, melyről még maga a Névtelen beszélt nekik. Harry utólag el se tudta képzelni,
miért hozta fel ezt a művet a varázsló, de nem sokat tudott meg akkor se, mikor belefogott az
első fejezetbe – három oldalnál nem jutott tovább, mert elnyomta az álom.
Mikor letelt az egy hónap, titokban Proudfoot bejött hozzájuk, azzal a hírrel, hogy a
minisztériumban most már kénytelenek elismerni, hogy Harry, Ron és Hermione élnek és
virulnak. A miniszter épp a napokban jelentette be az addig csak szóbeszédként terjengő,
mindenhol hatalmas érdeklődést kiváltó híreket, ami várhatóan a VNSZ-ben is nagy hangsúlyt
fog kapni a csúcsértekezleten.
- Ne örüljetek előre – figyelmeztette őket Proudfoot, gyakran nézegetve a háta mögé a
csukott ajtóra, nehogy a minden lében kanál Thompson kihallgassa őket. – A VNSZ-ben is
kíváncsiak lesznek, hogyan éltétek túl, úgyhogy a kihallgatásoknak még nincs vége…
- Igen, gondoltam – dünnyögte bosszúsan Harry. – Olvastuk az újságot, tudjuk, hogy a
nyakunkba akarták varrni az egészet.
- Pedig még el is mentem ahhoz a szemét Modestóhoz! – mérgelődött Ginny. – Átadtam
neki mindent, amit a Negyedik Toronyról kiderítettünk, és még van képe azt nyilatkozni az
újságoknak, hogy nincs rá semmi bizonyíték!
Proudfoot jóslata másnap rögtön be is igazolódott: a miniszter bejelentése megjelent a
Reggeli Prófétában, amit az aurorok engedélyével és tüzetes átvizsgálásával Neville minden
reggel bejuttatott Harryékhez, és biztosította őket afelől, hogy a DS egykori tagjai mind
mellettük állnak és hisznek nekik, és mindannyian üdvözlik őket.
- Alig várják már, hogy találkozzanak veletek! – újságolta Neville egy szép napfényes
márciusi reggelen, amilyenben Harryéknek már nagyon rég nem volt részük, és most egy
kicsit még bántónak is érezték a nagy világosságot. – Mind kíváncsiak rá, hogy mi történt
veletek, a ti szátokból is hallani akarják a történetet, még Zacharias Smith is! Parvatiék
üdvözlő lapokat is küldtek, de az aurorok elkobozták odalent… Ja, és Dennis Creevey meg
Dean és Seamus már azt fontolgatják, hogy kiszabadítanak titeket innen, ha Kingsley még
sokáig szórakozik…
- Arra semmi szükség nem lesz, mondd meg nekik, Neville! – szólt gyorsan közbe
Hermione. – Különben is, Kingsleynek hamarosan már nem lesz indítéka bezárva tartania
minket. Már látogatókat is fogadhatunk.
Hermione szavai ellenére azonban még egy hetet várniuk kellett, mielőtt Mr és Mrs
Weasleyt beengedték volna hozzájuk. Akkor azonban az egész napot együtt töltötték velük,
mert vagy egy órába telt, mire le tudták nyugtatni a sírógörcsöt kapó Mrs Weasleyt, aki amint
meglátta őket, a nyakukba borult, és csókokkal halmozta el őket. Mr Weasley sem tudta
türtőztetni magát, könnyezve ölelte meg Ront, Harryt és Hermionét, és persze Ginnyt és
Lunát is, akiket szintén régóta nem láttak.
- Alig tudom elhinni… - zokogta Mrs Weasley. – Hogy újra… itt vagytok és…
- Jól van, anya… Ne sírj – vigasztalta Ron az asszony hátát simogatva, de közben kissé
türelmetlen faarcot vágott.
A Weasley házaspár után jöttek a többiek is: elsőnek George és Percy, majd Bill és Fleur is
meglátogatta őket – a szőke lány, mint mondta, soha nem tudta elhinni, hogy meghaltak.
Utoljára pedig Andromeda Tonks is eljött hozzájuk, méghozzá a kis Teddy Lupinnal együtt,
aki, mikor meglátta Harryt, rögtön odaszaladt hozzá.
- Hally báci! Hally báci!
237
 Harry nevetve kapta a karjaiba keresztfiát, és elámult rajta, milyen súlya van már neki.
- De nagyot nőttél, Teddy! Ha így folytatod, még Prometheust is utoléred.
A Weasley-szülők látogatását követő napon végre véget ért a fogság, és Harryék szabadok
lehettek. Minisztériumi nyomásra távol tartották tőlük a kiéhezett újságíró-hadakat, és
Kingsley tanácsára továbbra is a Foltozott Üstben maradtak. A lerombolt Odú helyén még
nem épült újjá a Weasley-család otthona, Muriel nénihez egyiküknek sem volt kedve költözni,
a Kagylólak és Luna édesapjának háza pedig túl kicsi volt mindannyiuknak. A fogadó-beli
szoba viszont épp elég volt számukra.
Egyetlen helyre mentek el a Foltozott Üstből, mikor már Harry és Ron a falat kaparták a
bezártságtól (mind egyetértettek abban, hogy a Nurmengardban sokkal könnyebben viselték a
börtönéletet, mint itthon): egyik reggel hopp-porral beteglátogatóba mentek a Szent Mungóba.
Előzőleg üzentek Hagridnak, hogy találkozzanak az ispotályban, mert Harry kíváncsi volt
rá, hogy viseli magát Ciaran, és biztosan jól elrejtőztek-e Kingsley elől. Hagriddal aztán a
Szent Mungó előcsarnokában találkoztak, rögtön azután, hogy előléptek a kandalló tüzéből.
Az óriás integetett nekik, széles vállán pedig ott ült Kinkaku, aki meglátva gazdáját, rögvest
átröppent Ginny vállára.
- Szia, Hagrid! – köszönt neki Harry, Ron, Hermione és Ginny. Luna mögöttük kullogott, és
a Hírverő legújabb számát olvasgatta, így még köszönni is elfelejtett.
- Nocsak! – mosolygott rájuk a vadőr. – Most már egészen emberi kinézetetek van!
- Te se néztél volna ki jobban, ha fél évig ültél volna a hűvösön! – vágta rá Ron kissé
sértetten.
Hagrid mosolya kissé lehervadt.
- Az Azkaban sem volt jobb, nekem elhiheted – brummogta szakálla mögül.
Ron ezt követően inkább csöndben maradt.
Felmentek az emeletre, és Hagrid és Ginny vezetésével egyenesen McGalagony szobája felé
tartottak, mert mindannyian nagyon kíváncsiak voltak rá, hogy van igazgatónőjük, akit a
Trimágus Tusa tragikus befejeződése óta nem láttak.
- Hogy viseli Ciaran a bujkálást, Hagrid? – suttogta a vadőrnek Ginny, s közben Kinkaku
fejét simogatta egy ujjával.
Hagrid ugyanolyan halkan válaszolt, lehajolt Harryékhez, és kezét a szája elé téve suttogta
bizalmasan:
- A Dumbledore-házban rejtettük el, Aberforth most is vigyáz rá. Nem panaszkodhatunk,
mert egészen jól viseli magát – Prometheusnak legalább van játszópajtása! Látnotok kellene,
milyen jól szórakozik, míg Ciarant lovacskáztatja…
Ron elhűlve nézett rá.
- Ciaran a hátára vette Prometheust? – kérdezte döbbenten.
Harry se nagyon tudta elképzelni ezt a helyzetet – Hagrid kisfia egyéves kora ellenére is
jóval nagyobb volt Ciarannal.
- Dehogy! – rázta busa fejét a vadőr. – Prometheus veszi a hátára Ciarant, és csúszik-mászik
a földön. Aberforth szalonja szép nagy, és a szőnyegen nem kell félni, ha elesnek…
Harry úgy vélte, inkább a ház stabilitását kellene félteni, ha Prometheus akár egyszer is
elesik. Ginny jóízűen nevetgélt Hagrid szavai hallatán, és főleg azon, hogy milyen képet
vágott erre Ron.
Lassan megérkeztek McGalagony szobája elé. Út közben Ginny váltott pár szót az egyik
gyógyító inassal, hogy bemehessenek a professzorhoz; a fiatal fiú – akire Harry még roxfortos
éveiből is emlékezett, csak nem jutott eszébe a neve – elképedt láttukra, de nem állta
útjukat…

238
 McGalagony békésen feküdt a hófehér takaró alatt, nyugodt arca körül szétterült hosszú
őszülő haja. Harry egy pillanatra meghökkent láttára, de aztán rájött, hogy csak kibontott haja
miatt találta furcsának volt igazgatónőjét, amit mindig szigorú kontyba tűzve hordott.
Harryn szomorúság vett erőt, ahogy magatehetetlen tanárát nézte, s egyszerre csak érezte,
hogy ökölbe szorul a keze, körmei fájdalmasan vájtak a húsába, de nem érdekelte – ebben a
pillanatban jobban gyűlölte a Névtelent, mint valaha.
Ginny és Hermione közelebb mentek az ágyhoz, Ginny még le is térdelt mellé, és óvatosan
megfogta tanára kezét. Harry emlékezett rá beszélgetéseikből, hogy a lány McGalagonyt
tartotta legtöbbre tanárai közül, és többször hangoztatta, hogy nagyon is hasonlít az
édesanyjára. Kinkaku fejét jobbra-balra billegtetve figyelte gazdáját.
Hermione homlokráncolva hajolt közel McGalagonyhoz, mintha az állapotát vizsgálgatná.
- Azt mondjátok, soha egy percre sem tért magához? – kérdezte a többieket.
Ginny és Hagrid megrázták a fejüket.
- Soha nem is mondott semmit álmában…? Úgy értem – magyarázta Hermione – semmi jele
nem volt annak, hogy javulna az állapota, szegénynek?
- Én néha hallottam, hogy beszél álmában – mondta Ginny. – De nem értettem, mit mond…
Ron és Hermione felkapták a fejüket, s még Luna is lejjebb eresztette az újságját.
- És Dawlish megpróbálta megölni őt? – kérdezet most Ron.
- Igen – felelte Hagrid. – Az Imperius átok miatt volt. De most már jobban van az öreg
Dawlish-pajtás. Jövő héten már vissza is engedik a minisztériumba, amint hallom…
Nem sokáig időztek McGalagonynál, hamarosan otthagyták volt igazgatónőjüket, és nehéz
szívvel bandukoltak a folyosón.
- Szegény professzor… - csóválta a fejét búsan Hagrid. – Szörnyű így látni, szörnyű…
Áldott jó teremtés volt.
- Ne beszélj úgy róla, mintha meghalt volna! – csattant fel Ginny, aki azóta feldúlt volt,
hogy bementek a kórterembe.
Harry belekarolt a lányba, és együtt felsétáltak a látogatók teázójához, ahol mind leültek –
kivéve Hagridot, akinek összeszakadt volna a súlya alatt a gyenge lábú szék – és rendeltek
maguknak egy-egy csésze forró kávét.
Hermione elmondta, hogy délután szeretné meglátogatni a szüleit, hogy elmagyarázza nekik
azt a végzetes félreértést, ami miatt már el is temették őket. Ron felajánlotta, hogy vele tart, és
támogatja, majd nem sokkal később Luna is megint leeresztette újságját (ittléte alatt immár
másodszor), és bejelentette, hogy ő is szeretné meglátogatni az édesapját, mert már nagyon
régen nem találkoztak.
- Régen? Hogy-hogy? – értetlenkedett Harry.
- Apával sokáig haragban voltunk – magyarázta Luna a tőle megszokott őszinteséggel. –
Elmesélte, hogy fel akart adni titeket a halálfalóknak, mikor engem elraboltak a Roxfort
Expresszről. Akkor nagyot csalódtam benne, és azóta nem beszéltünk egymással.
Ehhez se Harry, se egyik barátja nem akart hozzáfűzni semmit. Sejtették, hogy így lesz, de
Harry remélte, hogy Xenophilius Lovegoodnak van annyi esze, hogy nem meséli el ezt a
lányának – ők ugyanis hallgattak erről, mint a sír – de ezek szerint Mr Lovegoodot nem
hagyta nyugodni a lelkiismerete.
A kávézóból Ron és Hermione rögtön távoztak, a sarkukban az újságot addigra hóna alá
csapó Lunával, de Harry, Ginny és Hagrid még átsétáltak a varázslati traumák osztályára,
hogy Malfoy állapota felől érdeklődjenek.
- Szerintetek rendbe jön? – kérdezte Ginny, miközben közeledtek a szoba felé.
- Csúnya sérülése volt Malfoynak – jegyezte meg sötéten Hagrid. – Az a kék bitang jól
elintézhette…

239
 Harry felpillantott barátjára, majd tekintete lejjebb siklott a vakondbőr-kabát zsák méretű
zsebéhez, mely kissé kidudorodott. Harry megmondta Hagridnak, hogy mostantól kezdve
soha, egy pillanatra se váljon meg a nyílpuskájától – amit az óriás egyébként csak akkor
hordott magánál, ha vadőri teendőit végezte az erdőben. Mint mondta, a nyílpuska nem csak a
dementorok ellen hatásos fegyver, de azonnal átlyukasztja még a legkeményebb troll vagy
sárkány bőrét is, igaz – mesélte Hagrid – még soha nem ölt meg vele egyetlen sárkányt sem.
A Tiltott Rengeteg szörnyetegeit többnyire csak megfenyegette a halálos fegyverrel, vagy
legrosszabb esetben a lábukra célzott.
Harry arra is emlékezett, mire kérte Al: meg szeretné nézni közelebbről is a számszeríjat és a
nyílvesszőket. Már várta, hogy mikor fog ismét felbukkanni a fiú, hogy végre egy kicsit
elbeszélgethessenek arról a sok-sok kérdésről, ami kettejük körül forog. Már megérkeztek a
varázslati traumák osztályára, mikor Harry elgondolkozott ezen: várja a következő
találkozásukat…
A folyosón hangzavar volt, melyről közelebb érve megállapíthatták, hogy egyetlen embertől
származik. Harry, Ginny és Hagrid megtorpantak és összenéztek, Kinkaku kérdőn felbúgott a
lány vállán ücsörögve.
Szinte rögtön felismerték a hangoskodót: a paprikavörös képű Pansy Parkinson ordítozott az
egyik gyógyító boszorkánnyal, aki próbálta lecsillapítani őt.
- Mi az, hogy nincs itt?! Mégis hová tűnt megint? – visítozott Pansy magából kikelve. –
Követelem, hogy azonnal mondja meg!
- Értse meg, hölgyem, nem adhatok ki semmi információt betegekről, csak hozzátartozónak
vagy…
- Én a barátnője vagyok! – vágott a nő szavába Pansy. – Hozzátartozó vagyok!
Kinyílt az egyik kórterem ajtaja, és a korábban Malfoy vizsgálatával foglalkozó öreg
gyógyító lépett ki rajta.
- Mi ez a hangoskodás? Mi folyik itt, kérem? Itt betegek vannak, ha nem tudnák!
A boszorkány gyorsan felvázolta a helyzetet a varázslónak, Pansy pedig fújtatva várakozott
mellettük, karba tett kézzel, akár egy duzzogó gyerek.
- … Megmondtam a hölgynek, hogy nem árulhatom el, de…
- Miért nem árulhatja el?! – rikácsolta közbe megint a lány. – Biztosan Potter parancsolta,
igaz? Hát persze! Most, hogy visszatért, máris megint parancsolgat, csak hogy…
- Harry Potter semmit sem parancsolt nekünk, kisasszony – torkollta le a gyógyító. – Mr
Malfoyt az Auror Parancsnokság vitette el az ispotályból, miután meggyógyult, mivel
gyanúsított egy bűntényben.
- Malfoy gyanúsított? – lepődött meg Hagrid.
Mindhárman tisztes távolból figyelték a jelenetet, egyikük sem akart közbeavatkozni.
- Persze – bólogatott Harry. – Annak idején még nyomozást indítottak utána, mikor
lerombolta az Odút, és kirabolt minket…
Az már más kérdés volt, hogy hová vitték Malfoyt. Harry gyanította, hogy a minisztérium
egy külön fogdájába szállították, biztosan nem rögtön az Azkabanba, ahová csak az elítélt
bűnözők kerülhettek.
Mivel Parkinson cseppet sem akart lehiggadni, végül az öreg gyógyító őrvarázslókat hívott,
akik karon ragadták a lányt, és kitessékelték az ispotályból. Pont Harryék mellett vezették el,
de túlságosan el volt foglalva a hisztériázással ahhoz, hogy észrevegye őket.
- Merlinre… - dünnyögte Ginny, mikor elhalt a kiabálás a folyosón, és az összesereglett
gyógyítók is napirendre tértek az eset fölött, és visszatértek a munkájukhoz. – Ez a lány kész
idegroncs.
- Csodálod? – nézett rá Harry.
Ginny mosolyogva csípőre tette a kezét.
240
 - Én nem voltam ennyire kiakadva, mikor eltűntetek! – mondta hamiskásan csillogó
szemekkel. – A kviddicsnek hála egész kis rajongótáborom lett. Megvigasztalt az a rengeteg
lelkes szurkolófiú…
Harry és Ginny egymásra nevettek, Hagrid pedig fejcsóválva nézte őket.
- Gyerekek, én visszamegyek Aberforth-hoz – mondta nem sokkal később, mikor már
visszafelé sétáltak. – Megígértem neki, hogy sietek. El se tudom hinni, de úgy nézett ki,
mintha egy kicsit tartana Prometheustól!
- Ne csodáld! – mondta neki Harry. – Ha játszani támad kedve Aberforth-szal, az egyenesen
életveszélyes… példának okáért, ha ráülne.
Hagrid szemrehányóan nézett le rá.
- Kicsit nagynövésű a szentem, de a légynek se tudna ártani! – morogta Hagrid.
Harry hirtelen arra gondolt, vajon hányszor hallotta már ezt a mondatot barátja szájából az
elmúlt években a legkülönfélébb vérszomjas vadállatokkal kapcsolatban.
- Miért nem kéred meg ilyenkor az öcsédet, hogy vigyázzon rá? – vetette fel az ötletet
Ginny. – Ő biztosan elbírna a kicsivel.
Hagrid kiegyenesedett, és most zavartan a szakállát kezdte húzogatni.
- Nem lehet… Gróp nem ér rá… - motyogta. – Ugyanis talált magának… khm… egyéb
elfoglaltságot.
Harry és Ginny kérdőn tekintettek rá, várakozva, mígnem Hagrid megunta a titkolózást.
- Jól van, na, talált egy sárkányt! – bökte ki végül a két fiatal nem kis meglepetésére. –
Sérült volt szegény pára, a Rengetegben húzta meg magát. Gróppal találtunk rá, mikor
unikornis-szőrt gyűjtöttünk az erdőben – tudjátok, az jó erős, és azzal szokta Gróp a ruháját
megvarrni, mert…
- Hagrid! – szólt rá Harry, mikor a vadőr kezdett elkalandozni.
- Igen… ööö… és hát ott volt. Szegény jószág teljesen vak, és beteg, mintha sose látta volna
a napfényt. Gróp meg mondja nekem, hogy meg akarja gyógyítani… Merthogy látta, hogy én
is gyógyítgatom az erdőben a sérült állatokat. Nem mondom, nem tiltakoztam… - vakarászta
a feje búbját Hagrid. – Kicsit még irigykedtem is rá, de az a sárkány nekem egy kicsit nagy
lett volna!
Ginny nevetett.
- Nem semmi sárkány lehet, ha még neked is nagy, Hagrid!
Bizony nem semmi, gondolta magában Harry. Volt egy megérzése, hogy honnan is
szökhetett meg az a vak sárkány.
- Igen… - motyogta a vadőr. – Nos, akkor én megyek is.
- Kinkaku majd veled tart – mondta Ginny, és megsimogatta a madár fejét. – Úgyis olyan
lusta, legalább segíthet neked.
A madár kürrögött egyet, majd megcsipkedte Ginny fülét, és átrepült Hagrid vállára.
- Majd átjövünk valamikor látogatóba – búcsúzott Harry barátjától. – Meg kell beszélnünk
valamit…
Harry minél előbb szeretett volna végleg pontot tenni a Ciaran- és Kingsley-ügy végére.
Törvényesen akarta intézni, főleg azért, hogy megmutassa Kingsleynek, nem bujkálhat örökké
a bűne elől. Eltökélte magában, hogy keres egy olyan bírót a Wizengamotban, aki pártatlanul
tudja meghallgatni a fiú vallomását, és akkor végre teljesítheti a Ciarannak tett ígéretét, és
vele együtt a Mr és Mrs Diggorynak tett ígéretet is…
- Úgy tűnik, ketten maradtunk – mosolygott rá Ginny pajkosan, mikor a vadőr eltűnt egy
nagy tüzes lobbanásban. – Mit szólnál hozzá, ha most visszamennénk a szobánkba, és
bezárkóznánk, hmm?
Harry, aki remek ötletnek tartotta Ginny javaslatát, vigyorogva kézen fogta a lányt, és együtt
a lépcsők felé vették az irányt.
241
 ***

Ron, Hermione és Luna még este se jöttek vissza a Foltozott Üstbe, de ezen se Harry, se
Ginny nem csodálkozott. Mint ahogy azt a lány mesélte, a Granger házaspárt Mr és Mrs
Weasley tájékoztatta lányuk „haláláról”, így most van mit megmagyarázniuk nekik.
Harry és Ginny lent, az egykori kocsmahelyiségben ültek egy asztalnál, vacsorájukra várva,
fejük fölött az önfotoszintetizáló folyondárok fénylő bibéivel. Ginny lenyűgözve csodálta a
virágokat, és valahányszor összefutottak Neville-lel, nem győzte dicsérni a fiút. Neville
azonban szinte egész nap távol maradt, mert azzal, hogy Bimba professzor átvette az igazgatói
teendőket az iskolában, megüresedett a gyógynövénytan-tanári állás, amire Neville mindennél
jobban vágyott. Csak akkor jött haza, mikor átültetett egy cserép folyondárt, hogy elvigye
magával az állásinterjúra.
Harrynek is nagyon tetszettek a növények, bár kissé túlzónak találta Ginny azon
elhatározását, hogy ha saját háza lesz, ilyenekkel akarja beborítani a plafont és a falakat is.
Erről eszébe jutott egy régebbi beszélgetésük, mikor a harmadik próba előtt megkérdezte
Ginnyt, akar-e vele összeköltözni. Akkor minden rendben volt, még a rablás és az Odú
pusztulása ellenére is. Akkor kellett volna megállnia, és hagyni, hogy minden úgy történjen,
ahogy kell. Most kimaradhatott volna belőle. Nem az ő feladata lett volna felvenni a harcot
Mariusszal és a Névtelennel.
- Mi a baj, Harry? – kérdezte Ginny, észrevéve komor ábrázatát.
- Semmi, semmi – mondta gyorsan, de érezte, hogy kissé átlátszóra sikeredett a válasza,
ezért széles vigyort erőltetett az arcára.
- Nem meséltétek még, hol temettetek el minket? – kérdezte. Most, hogy hazatért, és
biztonságban voltak, tényleg roppantul viccesnek találta az egész históriát – holott gondolta,
micsoda szomorúságot és gyászt okozott ez barátaiknak és rokonaiknak. Erről hirtelen még
valami eszébe jutott: - Tényleg! Azt sem mondtad, hogy Dursley-ék ott voltak-e a
temetésemen?
- Fogalmam sincs – felelte Ginny. – Én ugyanis nem mentem el a „temetésedre”. Tudtam,
hogy életben vagytok… Egyébként pedig a Roxfortban temettek el titeket, olyan
márványsírokba, mint Dumbledore-t.
Harry tátott szájjal bámult a lányra a pohár manóbor fölött.
- Ez komoly?
- Hát persze! – vágta rá Ginny, majd elfojtott egy nevetést. – Mit gondoltál, hogy csak úgy
elkaparnak titeket valahova? A fél ország kint volt a temetésen, napokig írták az újságok, és
vagy harminc memoárt írtak rólatok.
Harry a fejét csóválta, és egyszerre gurította le a torkán a pohár tartalmát. Most már cseppet
sem találta viccesnek a dolgot, és csak annak örült, hogy kimaradt ebből az egész felhajtásból.
Bár, ahogy jobban belegondolt, rá kellett jönnie, hogy visszatérésükkel csak még nagyobb
szenzációt kavartak – még egy dolog volt, amit a Névtelen számlájára írhatott.
- El tudom képzelni, miket írhatott Rita Vitrol… - dünnyögte sötéten Harry.
Ginny csak legyintett.
- Nem is tudom, hogy írt-e egyáltalán valamit, teljesen elveszhetett a firkálmánya a sok cikk
között. Hermione rendesen elintézte a karrierjét – már megint. Lehet, hogy már nem is ír
semmit… Köszi, Hannah! – tette hozzá a lánynak címezve, aki magára vállalva a pincérnő
szerepét, kihozta a gőzölgő ragut Harryék asztalához.
Megvacsoráztak, és felmentek a szobájukba, hogy ott várják meg Ront, Hermionét és Lunát.
Ginny nem sokkal később bezárkózott a fürdőszobába, Harry pedig előhalászta az ágy alól a
merengőjét, amit még Mrs Weasley hozott át neki. A mágikus kőtálon, ami már egyszer két
242
darabba tört, most újabb repedések keletkeztek, de még szerencsésen egyben maradt az
összeomló Odú roncsai alatt, ahonnan Mr Weasley hozta ki, mikor eltakarították a romokat.
Harry nem esett kétségbe, előhúzta pálcáját, és párszor a repedésekre koppintott vele, mire
azok szépen összeforrtak. Mikor megvette, akkor is meg kellett javítania a kettétört merengőt,
de akkor még nem sejtette, hogy csak azért sikerült neki ilyen könnyedén, mert pálcája akkor
már a Halálvessző erejét hordozta magában.
Letette maga elé a földre, és most a zsákot vette az ölébe; szétnyitotta, és sorban
kirakosgatta az ágyra a kicsi üvegfiolákat. Egyiken-másikon megkopott a dátumozás, vagy
egyszerűen leolvadt a címke, alighanem a jeges víztől. Harry bosszankodva csóválta a fejét;
egy ilyen nagy varázsló, mint a Névtelen mindenre gondol, de azt pont elfelejti, hogy
vízhatlanná varázsolja a címkéket… Jellemző.
Egy darabig gondolkozott rajta, melyikkel is kezdje. Talán az volna a legcélszerűbb, ha az
elejével kezdené, ahogyan egy történetet is olvas az ember. Harryt azonban most leginkább az
izgatta, hogy mik a Névtelen legújabb tervei – azzal ráér később is foglalkozni, hogy miféle
rémségeket művelt régebben ez a feketemágus.
Kiválasztotta hát a fiolák közül a legfrissebb dátumozásút, mely októberből származott, és
beleöntötte tartalmát a merengőbe. Az emlék félig gáz, félig folyadék halmazállapotú anyaga
lassan kavarogni kezdett, majd szépen kisimult és tükörszerűvé vált.
Harry hátrasandított a válla fölött. A fürdőszobában még mindig zubogott a víz, Ginny
halkan dudorászott, a szobaajtó pedig kulcsra volt zárva. Minden adott volt a zavartalan
nyomozgatáshoz, így hát Harry nem várt tovább, előrehajolt, és beledugta az orrát a tálba.
Miután véget ért a zuhanás a fekete semmiben, és a kép kitisztult, fagyott, alkonyati táj tárult
a szeme elé. Újra Nurmengardban volt, méghozzá az északi kapu előtt, kívül a városfalakon.
Lenézett a lábai elé, és összerezzent ijedtében – alig egy lépésre tőle feneketlenül mély
szakadék tátongott, melyen az a keskeny kőhíd ívelt át, amin ők is elhagyták a várost, és
belevették magukat a hóviharba. Most azonban nem volt hóvihar, és sokkal világosabb volt,
mint azon az éjszakán; a nap még nem bukott le teljesen a horizont alá, hosszú, elnyúlt
árnyakat festett a földre, köztük azét a két emberét, akik Harry előtt álltak a híd közepén.
Harry rögtön felismerte őket: az egyikük Octavius Prince volt, a másik pedig maga a
Névtelen, vörös talárjában, gyémántokkal kirakott díszes maszkjában, teljes előkelőségében.
- Híreket várok, Prince! – szólalt meg a Névtelen, azon a fiatalos, női hangon, ahogy egyszer
Harry az irodájában találkozott vele.
Mr Prince bemutatott egy alázatos meghajlást, karjaival összefogva széltől lebegő hímzett
talárját.
- Jó hírekkel szolgálhatok, Úrnő. A Toronyban izgatottan várják a terved beteljesülését.
Terv? – ráncolta a homlokát Harry. Miféle tervről beszélhetnek ezek ketten? Közelebb ment
a beszélgetőkhöz, hogy a szél zúgása mellett jobban hallja minden szavukat, és figyelmesen
hegyezte a fülét.
A Névtelen félredöntötte maszkos fejét, s úgy kérdezett vissza:
- Várják… Azt várják, hogy elbukjam, ahogy egykori vezetőnk, nem igaz?
Szolgája gyorsan megrázta a fejét. Harry hihetetlennek tartotta, hogy ez az alak lenne a
mindig kimért és hűvös Perselus Piton nagyapja. Pitonba sokkal több méltóság szorult, mint
amennyi ebbe az emberbe.
- Dehogy, Úrnő! – tiltakozott a férfi. – Senki sem merne ellenszegülni neked!
A Névtelen azonban nem értett egyet Prince optimizmusával.
- Jobban ismerem én őket, mint te. Elég csak a legkisebb figyelmetlenség, és máris
szervezkedni kezdenek a hátunk mögött. S mire felismernénk a veszélyt, már túl késő lenne.
Többek között ezért ragaszkodtam hozzá, hogy a szemem és a fülem légy a Körben, te és a

243
testvéred. Összeesküvést gyanítok a Negyedik Toronyban. Egyesek félnének kilépni a
jótékony homályból, ahol eddig meghúzódtak.
- Én erősen kétlem, hogy erről lenne szó, Névtelen – csóválta a fejét Octavius Prince. –
Tarasca nagyúr kiáll melletted, mióta sikerült megszereznünk a három tornyot. A Durmstrang,
a Delphoi Jósda és a keleti iskola megalapozta a szavahihetőségedet a Körben. Nem
felejtették el, hogy alig egy esztendő alatt sikerült megnyerned azokat az iskolákat, amelyek
Gellert Grindelwald hatalmának alapjait jelentették egykor. Ez elég bizonyíték volt a
kételkedőknek, hogy bizakodva várják a terv második fázisát. A többség melletted áll,
Névtelen.
- A többség? – kérdezett rá a mágus. – Na és ki van ellenem?
Az öreg varázsló csak behízelgően mosolygott, és legyintett egyet kesztyűs kezével.
- Jelentéktelen, zúgolódó kisebbség…
- Hogy mennyire jelentéktelen, azt én döntöm el, Prince! – csattant fel a női hang. – Neveket
akarok hallani!
Mr Prince nyelt egyet, egyáltalán nem volt ínyére kimondani, de ellenkezni sem akart a
Névtelennel, aki vészjóslóan lépett felé egyet, mikor nem felelt elég hamar a kérdésre.
- Uther… nem bízik bennünk. – nyögte ki végül nagy nehezen. – Uther az, Úrnőm…
Egy percig egyikük sem szólt egy szót sem, csak a szél fütyülése hallatszott, és a nap már-
már a horizont alá bukott, szürkületbe borítva a tájat.
- Uther – ízlelgette a Névtelen úgy, mintha egy különösen rágós falatot próbálna lenyelni. –
Ő csak a küzdelemnek él, nem törődik semmi mással. Nincsenek ambíciói, csak a fájdalmat és
a harcot szereti, nem érdekli a hatalom, sem a pénz… Szóval azt mondod, Octavius, hogy ő
szervezkedik ellenem? Tc-tc… - ciccegett a mágus. – Az az izgága fiú eddig is majdnem
annyi bosszúságot okozott nekem, mint Harry Potter.
- Harry Potter? – kérdezte merészen Octavius Prince. – De hisz ő a foglyod, Úrnőm! Mit
árthatna ő neked?
- Közel sincs még a markomban az a kölyök – csóválta a fejét a Névtelen. – Nagyon ügyes,
már-már bosszantóan tehetséges. A legnagyobb bánatom csupán az, hogy nem a mi
oldalunkon áll…
- Megengedsz egy megjegyzést? – kérdezte félve Mr Prince. – Potter sosem fog mellénk
állni. Túlságosan erős kötődése van Dumbledore-hoz és a félemberekhez. Az egyik legjobb
barátja az a félóriás, Rubeus Hagrid. Nem venne részt a Megtisztításban, erre semmivel sem
tudnád rávenni.
Megtisztítás? – döbbent meg Harry. Miféle tisztogatásról beszélnek ezek? Talán végezni
akarnak az óriásokkal? Harry nyugtalanul dülöngélt egyik lábáról a másikra, és türelmetlenül
várta, hogy valamelyikük bővebben is kifejtse ezt a tervet, amire készülnek, de csalódnia
kellett.
- Hagrid? – pillantott fel a Névtelen. – Ismerősen hangzik ez a név… Egy ideig meg voltam
róla győződve, hogy annál a behemótnál van a Szellemek Pallosa.
- És nincs nála?
- Persze, hogy nincs, te ostoba! – vakkantotta a Névtelen dühösen, mire Mr Prince
szánalmasan összerezzent. – Magam hallgattam ki Dumbledore-t a nurmengardi csata után, ő
mondta el a bandájának, hogy nem tudja, hová került a fegyver, csak sejtette, hogy az is a
ládában pihen!
Harry mosolygott magában. Szóval Dumbledore jól átejtett mindenkit, még a Névtelent is.
Hagridnak nagy szerencséje volt, különben már régen vadásztak volna rá a nyílpuskájáért. De
a Névtelen ezek szerint még azt sem tudja, hogyan nézett ki a Szellemek Pallosa.

244
 - Úrnő… - szólt újra Mr Prince, szinte tapintható félelemmel. – Szabad megkérdeznem,
hogy az ajándék, amit a fivérem kért, kegyeskedtél-e…
- Kegyeskedtem, Prince – vágta rá a Névtelen, ezúttal hangjában bujkáló nevetéssel. –
Előkészítettem, és ha nem csalódom, épp most… Á, de már itt is van!
Harry a Névtelennel együtt megfordult; a félig nyitott óriási városkapun ekkor lebegtetett ki
két arctalan egy hosszú faládára emlékeztető tárgyat. Mr Prince elégedetten mosolygott az
ajándékát látva, melyről Harry közelebb érve megállapította, hogy az egy dísztelen koporsó,
melyen itt-ott még a föld is rá volt tapadva, és apró szemekben pergett le róla a fújdogáló
széltől.
- Elégedett vagy? – kérdezte a Névtelen, mikor a koporsót letették a földre a férfi lábai elé,
és a két arctalan visszakullogott a városba.
- Hogyne, hogyne, Névtelen! – hajlongott a varázsló. – A testvérem nagyon fog örülni
kegyességednek… De, Úrnőm? Megkérdezhetem, hogy… Nem bánod ezt? Valóban azt
tehetünk a testtel, amit szeretnénk, nem fogod bánni, hogy…?
- Neked csak ne fájjon emiatt a fejed! – vágott a szavába nyersen a Névtelen. Mr Prince
rögtön behúzta a nyakát, és mukkanni sem mert. – Az a koporsóban csak egy aszott
porhüvely, már semmit sem jelent számomra.
A varázsló még megszállottabban hajlongott előtte.
- Persze. Bocsánatodat kérem, Névtelen!
- Elmehetsz. A dehoppanálásgátlót egy percre feloldottam – bocsátotta el a mágus, Mr
Prince pedig nem mert tovább várni. Leguggolt a koporsóhoz, rátette a kezét a fedelére, majd
szerzeményével együtt köddé vált.
A Névtelen megfordult, a szél belekapott vörös talárjába, ahogy elment Harry mellett, de a
városkapuból még visszafordult, és fényes maszkja mögül azt a helyet nézte, ahol szolgája
dehoppanált a koporsóval.
- Ég veled, barátom… - motyogta alig érthetően, s Harry sejtette, hogy nem Octavius Prince-
re értette ezt.
Ez után intett egyet pálcájával, mire nagy dübörgéssel ereszkedni kezdett a talaj Harry lába
alatt. Ő megszédült, és majdnem elesett a váratlan mozgástól, ahogy a kőviadukt süllyedni
kezdett a szurdokba, akárcsak a déli bejárat tengeren átívelő óriási hídja.
Az emlék véget ért, s Harry máris kint találta magát a merengőből, újra szobájuk kellemes
melegében.
- Harry! Ginny! – Ron dörömbölt az ajtón türelmetlenül. – Nyissátok már ki!
Harry felugrott, és ajtót nyitott barátjának, aki majdnem fejbe kólintotta következő
kopogásával.
- Hoppá, bocsi! Minek zárkóztatok… - kezdte, aztán észrevette a merengőt a földön. – Ja,
nyomozgattál kicsit?
Harry bólogatott.
- Úgy van, de ne ordíts, légy szíves.
- Ron az? – kiabált ki a fürdőből Ginny.
- Igen! – válaszolta egyszerre Harry és Ron.
- És Hermione?
Ezúttal csak Ron felelt a húgának.
- Ott maradt a szüleinél éjszakára… Az anyja hisztériás rohamot kapott, alig bírtuk
lenyugtatni.
- Azt elhiszem… – motyogta Harry.
Ron valamiért idegesnek tűnt; Harry arra gondolt, talán amiatt, hogy a lány nem vele fogja
tölteni ezt az éjszakát, ahogy az előzőeket.

245
 - Harry! - szólt újra Ginny, ezúttal a résnyire nyitott fürdőszobaajtóból. – Megtennéd, hogy
szólsz Hannah-nak? Elfogyott az illatos szappan…
Harry és Ron a szemüket forgatva elfordultak, Ginny pedig visszabújt a fürdőszobába, hogy
megszárítkozzon. Harry hümmögve kiment a szobából, és célba vette a világító virágokkal
borított lépcsőházat, gondolatai viszont az emlék körül forogtak.
Valami nem hagyta nyugodni a látottakkal kapcsolatban, de nem tudott rájönni, mi az.
Látszólag nem történt más, mint hogy a Névtelen helyzetjelentést kapott Mr Prince-től, aki
szemmel tartja a Negyedik Torony többi feketemágusát, aztán kapott egy holttestet a
szolgálataiért cserébe. Harry el se tudott volna képzelni kevésbé vonzó ajándékot, és mégis, a
varázsló majd’ kiugrott a bőréből a hulla miatt.
Aztán eszébe jutott Marius, és az az embertelen viselkedés, ahogy az általa mozgatott
inferusokkal bánt, és máris nem tűnt olyan különösnek Mr Prince reakciója. Vajon mit akarhat
csinálni azzal a testtel? Inferussá változtatja? És miért kérdezte a Névtelentől, hogy nem
bánja-e? Lehetséges, hogy Grindelwald holttestét kérték tőle a Prince testvérek – találgatott
Harry. Elvégre a nagy feketemágust biztosan valahol a városban, vagy annak közelében
temették el, miután Voldemort végzett vele.
De még mindig nem tudott rájönni, mi nyugtalanítja annyira. Akkor, ott a merengőben egy
pillanatra megérezte, de nyomban ki is ment a fejéből, mikor Ron kopogása megzavarta.
Leért a földszintre, és zsebre dugott kézzel, hümmögve a pult felé vette az irányt. Az
étteremben csak három vendég volt, mindegyikőjük előtt üres terítékkel, csendben a
vacsorájukra vártak. Hannah nem volt sehol, bizonyára az ételt készítette a konyhában…
Harry leült a bárszékre, könyökét a pultra téve megtámasztotta fejét. Előtte az üvegfalra
szerelt polcokon szép üvegek sorakoztak, melyek még az előző tulajdonos idejéből maradtak
itt. Ez volt az étterem egyetlen része, ami még tükrözte a régi Foltozott Üst kocsmahangulatát.
Harry el tudta képzelni, hogy Hannah csak Neville hosszas rábeszélése miatt hagyta meg
érintetlenül ezt a részt.
Megdörzsölte a szemét, és halkan beleásított a tenyerébe.
Mi volt olyan különös? Mi történt az emlékben? – tette fel újra meg újra a kérdést saját
magának, de egyszerűen nem találta a választ…
Felemelte a fejét és elnézegette a masszív polcokat, az étterem többi részétől olyannyira
elütő berendezést. Polcok, polcok…
A híd! – villant meg Harry fejében a megoldás. Hát persze… A híd volt olyan furcsa!
Mégpedig az volt benne a furcsa, hogy leereszkedett. Ugyanúgy a mélybe süllyedt, mint a déli
bejárat hídja, ami Norvégiával kötötte össze Nurmengard szigetét.
Harry felpattant a bárszékről, még fel is döntötte azt, de nem törődött vele, sem azzal,
milyen furcsán nézhet most ki az étterem többi vendége számára. Nem érdekelte, mert végre
rájött.
A híd fent volt, mikor megszöktek Nurmengardból! Nem a mélységes szakadék fogadta őket
odakint, hanem egy előkészített híd, amit már valaki előre felvont. Valaki…
Harry tudta, hogy mit jelent mindez: az egész szökésük, a megmenekülésük Nurmengardból,
a párbaj a Névtelennel, minden egy nagy hazugság volt! Az egészet eltervezték, hagyták őket
megszökni!
Harry zihálva nézett fel, úgy érezte magát, mintha ellenség üldözte volna. Felfedezése
letaglózta, hirtelen nem is tudta, mit kellene tennie. Rohanjon fel, és mondja el Ronnak és
Ginnynek? Vagy maradjon nyugton, és…
Mozgást látott a tükörben. Az étterem vendégei, akik eddig egyenes háttal ültek az üres
tányéroknál, egyszerre felálltak és pálcát húztak elő a zsebükből.

246
 Harry úgy reagált, mintha már várta volna, hogy történjen valami, s ezt felfokozott
idegállapota okozta. Egyetlen szemvillanás alatt rántotta elő pálcáját, és széles mozdulatot tett
vele.
- Protego!
A pajzsbűbáj visszaverte a gyenge átkot, amit a vendégek egyike küldött rá, és
mindhármukat hátralökte, keresztül az asztalokon, székeken.
- Obstructo!
A konyhaajtó csattanva kivágódott, és Hannah még az előtt ordította el a taszító bűbájt, hogy
Harry bármit is tehetett volna ellene. Érezte a pörölycsapásként ható erőt, mely úgy röpítette
el, mintha egy könnyű kis tollpihe lenne a teste.
Csupán annyit tehetett, hogy gyorsan pajzsbűbájt vont maga köré, és ezzel elkerülte a
végzetes sérülést, amit a közeledő oszlop jelentett volna neki. A pajzs nekifeszült a
gerendának, és kettétörte azt, Harry pedig összecsuklott a földön.
Mérhetetlen harag lett úrrá rajta. Taszító bűbáj… Hannah Abbott még ezt sem bírta rendesen
megcsinálni a DS-edzések előtt, és most ő ellene merészeli használni!
Harry a hátára fordult, és még épp Hannah előtt kiáltotta el magát:
- Stupor! – Piros fény villant a pálcából, és a lány összerogyott a bárpult mögött, épp, mikor
a kuglibábukként feldöntött vendégek kezdtek magukhoz térni.
- Capitu…
- Petrificus Totalus! – bömbölte Harry, mielőtt még a férfi befejezhette volna. Annak keze
félúton megdermedt a levegőben, vigyázállásba merevedett, és eldőlt, mint egy zsák, rá a
másik feltápászkodó vacsoravendégre.
- RON! Ron, gyere már!! – kiabált segítségért barátjának. A harmadik vendég közben talpra
állt, de volt annyi esze, hogy fedezékbe bújjon, így Harry lefegyverző bűbája csak az egyik
oszlopot találta el. A rátekeredő szép folyondárok lángra lobbantak, és bánatos visongó
hangot hallatva égtek.
- Harry! – hallatszott végre Ginny kiabálása, és Harry hallotta, hogy két ember rohan le az
emeltről, hogy segítsen neki.
- Itt vagyok! Segítsetek! A fenébe… - morogta Harry, és gyorsan félreugrott szótlan
támadója egy átka elől. A varázslat az egyik feldöntött asztal lapjába csapódott, és jéggé
fagyasztotta azt.
Harry megint megsuhintotta a pálcáját, de varázslata ismét csak félrement. Támadója
bosszantóan ügyes volt, ráadásul arca mindenféle érzelemtől mentes volt. Arctalanok
lennének? – futott át Harry agyán a gondolat.
- Harry! – kiáltott neki Ginny, aki ebben a percben ért le az emeletről.
- Stupor!
Vakító, piros fény lobbant fel mögötte, és a lány hang nélkül összerogyott a lépcső aljában.
Harry a rémülettől egy pillanatig megkövülten nézte, ahogy ott fekszik, aztán kiszakadt belőle
az ordítás:
- Ginny!
Mielőtt még odarohanhatott volna hozzá, egy másik látvány szögezte a padlóhoz; Ron jelent
meg a lány mögött, kezében füstölgő pálcájával, melyet fekvő húgára szegezett.
- Mi lesz már?! Intézd végre el! – förmedt rá Ron a vendégre, aki ismét támadott, de Harryt
csak az mentette meg, hogy az egyik vastag oszlop takarta.
- Ron… Mit művelsz? - próbált megszólalni, de nem jött ki hang a torkán, csak némán
formálta a szavakat.
Már nem tudta felemelni a karját a bénultságtól, attól a hihetetlen látványtól, ami a szeme
elé tárult. Ron úgy lépett át húga teste fölött, hogy rá sem nézett, csak az emésztő gyűlöletet
lehetett látni a szemében. Nem támadta meg Harryt, nem szegezte rá a nyersfa színű
247
varázspálcát, ami a kezében volt, s melyet még Harry sosem látott nála; csak állt ott, készen
arra, hogy védekezzen vagy félreugorjon.
A varázsló, aki kitartóan igyekezett leteríteni őt, most kimerészkedett fedezéke mögül, hogy
megkerülje az oszlopot, ami előtt Harry állt, mindössze pár méterre Rontól, szemtől szembe
vele.
Észre sem vette volna támadóját, ha ekkor nem szakítja meg a döbbenet dermesztő csöndjét
egy harsány pukkanás, mely úgy hatott, akár egy ágyúlövés. Közvetlenül Harry mellett egy
alak hoppanált, hosszú szőke haja libbent, ahogy fordult, és lesújtott a szoborszerű arccal
feléjük araszoló vendégre…
- Stupor!
Miután a férfi összecsuklott, Luna Ronra is kilőtt egy átkot, de mellé ment; a fiú átrohant a
helyiségen a hátsó ajtó felé, ahol az Abszol útra nyíló rejtett téglafal magasodott.
- Harry, ne aludj el! – rázta meg a vállát Luna.
Fájdalmas gyorsasággal tért vissza a valóság talajára, és feje hirtelen kitisztult. Odaszaladt a
földön fekvő Ginnyhez, leguggolt hozzá, és megnyugodva látta, hogy lélegzik.
- Hogy van? – kérdezte Luna kíváncsian, arrafelé nézelődve, ahol Ron kirohant az Abszol
útra.
- Rendbe jön… - válaszolta Harry, de már fel is pattant, és új keletű haragjától hajtva barátja
után rohant.
Azonban mire a téglafalhoz ért, azon már záródott a mágikus rés, de így is látta, hogy Ron
már nincs az Abszol úton, dehoppanált. Káromkodva visszament az étterembe.
- Luna! Mi folyik itt?
A szőke lány teljes nyugalommal állt ugyanott, kissé dülledt szemekkel a vendégeket
figyelve, nem moccannak-e meg újra.
- Szerencsére még időben érkeztem – mondta Luna, és közelebb ment Harryhez, kerülgetve
a széttört berendezés roncsait. – Követtem Ront és Hermionét, mikor elmentek az ispotályból.
Nem Hermione szüleihez indultak, hanem az Abszol útra, Mr Ollivanderhez.
- Ollivanderhez? – döbbent meg Harry.
Luna bólogatott, majd lehajolt, hogy ellenőrizze Hannah pulzusát, s egyidejűleg szoros
köteleket varázsolt a vendégek köré.
- Pálcát vettek mindketten. Pálca nélkül nem tudtak volna megtámadni téged. Azt hiszem,
imperius átkot használtak Hannah-n és ezen a három emberen. Látod? Olyan vicces az arcuk.
Harry zihált; alig bírta elhinni, amit hall, eddig is csak egy furcsa álomszerű képként fogta
fel a valóságot, hogy épp Ron és Hannah voltak azok, aki az életére törtek, de Luna szavai
eloszlatták az álmot.
- Hol van Hermione? – kérdezte tőle valamivel tisztább hangon.
A lány megvonta a vállát és tanácstalanul a fejét csóválta.
- Sajnálom, Harry, de nem tudom. Miután kijöttek Mr Ollivandertől, elbúcsúztak egymástól,
és dehoppanáltak.
- Külön mentek? – nézett nagyot Harry.
Luna megint bólogatott.
- Gondoltam, hogy valamit titkolnak előlünk, és idejöttem, hogy elmondjam neked. Ron
ezek szerint utánad jött, de hogy Hermione hova…
- McGalagony!
A válasz szinte készen ott volt a fejében, még gondolkodnia se kellett rajta – ahogy azon
sem, mit kell tennie. Felpattant a földről, és a kandallóhoz rohant, nem törődve Lunával, aki
utána szólt, vagy a nyöszörgő Hannah-val, aki nem értette, mi folyik körülötte.

248
 Lekapta a párkányról a hopp-poros szelencét, és vadul belevágta a tűzbe az egészet. Nem
foglalkozott semmivel és senkivel, csak az érdekelte, hogy minél előbb odaérjen, hogy
megakadályozza a tragédiát, hogy megmentse McGalagonyt, a tulajdon barátjától…
Beugrott a zöld lángok közé, és elkiáltotta magát:
- A Szent Mungóba!
A pörgés során kandallók és ismeretlen szobabelsők képe villant fel a szeme előtt, vad,
kapkodó káoszként híven tükrözve a Harry lelkében dúló indulatokat…
Kiugrott a kandallóból és rohant, ahogy csak bírt, át a csarnokon, félrelökve a bámészkodó,
döbbent embereket, nem törődve a kiabálással, a szitkozódással. Nem a lift felé ment, nem
akart időt vesztegetni vele, rögtön a lépcsőt vette célba és kettesével szedte a fokokat, fel
egyenest a zárt osztályra…
Érezte a zsigereiben, hogy nagyon nagy baj van, McGalagonynak már csap percei lehetnek
hátra, sőt, talán már el is késett, de ez csak még jobban ösztönözte, még gyorsabban futott,
ajtók mellett viharzott el, az egyiket még durván be is vágta, amin egy gyógyító inas tolt ki
éppen egy bájitalokkal teli kerekes kocsit. Az inas hátraesett, a kocsi felborult, tartalma
csörömpölve széttört, de Harryt nem érdekelte.
Bekanyarodott egy sarkon, átrohant egy duplaszárnyú ajtón, és fittyet hányva a bordái közt
szúró fájdalomra befordult arra a folyosóra, ahol McGalagony szobája is volt.
A folyosó közepén nem sokkal előtte egy alak rohant, az ablakon beszűrődő fénytől csak
sötét körvonala látszódott, de Harry tudta, kicsoda az; Ron jött figyelmeztetni Hermionét,
hogy lebuktak…
A korábbi bénultságnak nyoma sem volt, Harryt izzó harag fűtötte, az vezényelte a kezét is,
ahogy felemelte pálcáját.
- Stupor!
Ron futtában hátralendítette karját, és játszi könnyedséggel kivédte a támadást. Harry
hallotta káromkodását, majd, mielőtt elérte az ajtót, megtorpant, és szembefordult vele.
- Mi a francot művelsz?! – bömbölte neki Harry, hogy csak úgy visszhangzott a folyosón.
Az egyik kórteremnek kinyílt az ajtaja, és kíváncsi öregúr dugta ki rajta a fejét, de azon
nyomban visszabújt szobájába, mikor meglátta a párbajozókat.
Ron egy átokkal válaszolt Harrynek; nagy tűzgolyó dübörgött végig a folyosón, befeketítve
a fehér csempéket, iszonyú hővel megolvasztva a világító gömböket.
- Ez kevés lesz, Ron! – vetett oda Harry vicsorogva, és gyorsan pajzsbűbájt varázsolt. A tűz
végignyaldosta a tökéletes gömb láthatatlan felületét, és Harrynek egy haja szála sem görbült.
A falról csempe potyogott, a padló felpattogzott, és itt-ott tüzek égtek a pusztító varázslattól.
- Kevés? – acsargott vissza Ron. – Akkor ezt nézd meg! Nézd mit tanultam a Névtelentől!
Harry csak azt vette észre, hogy a falakon hirtelen kitüremkedések keletkeztek, és gyorsan
nőttek, alakot öltöttek. A masszív tégla úgy nyúlt, mintha csak gyurmából lenne, melyet Ron
mágiája formált izzó, tüzes kezekké. A kezek Harry felé nyújtózkodtak, hogy elkapják.
- Reducto! – kiáltotta Harry. A repesztő varázslat ugyan letörte az egyik fal-kéz középső
ujját, de gyorsan másik nőtt helyébe. – Diffindo! Sectumsempra!
Hiába volt minden, a kezek csak egyre jöttek, megállíthatatlanul, minden letört darabot
megragadott egy másik kéz, és visszaolvasztotta a halálos, forró masszává vált falba…
Két kéz ragadta meg Harry lábát, az izzó kő égette a nadrág szárán át. Harry ordított,
próbálta letörni a kezeket pálcája suhogtatásával, de hamarosan a karjára is rákulcsolódtak, és
többé nem volt menekvés.
Ron gonoszan nevetett, és csak állt a folyosó végén, az ajtó előtt, ahol odabent McGalagony
feküdt, és vele talán Hermione. Élvezettel nézte a kifeszített Harryt, s vihogva gyönyörködött
legyőzött ellenfelében. Harryt égették a kőkezek, de szinte nem is érdekelte a fájdalom. Egyre
csak az járt a fejében, hogy ez az alak nem lehet az ő barátja…
249
 Ron intett egyet pálcájával, széles Z-alakú mozdulatot tett, mire a kezek elkezdtek
visszahúzódni a falba – kétfelé ráncigálva Harryt.
- Na, ehhez mit szólsz, barátom? – röhögte Ron, emésztő gúnnyal ejtve ki a barátom szót.
Harrynek még mindig a markában volt a varázspálca, és mialatt a kezek húzták-vonták, ő
megszállottan kereste a megoldást: - Finite! Duro!
- Elég ebből… - mondta lustán Ron, és a kifeszített Harryre szegezte pálcáját. – Ideje
ropogósra sülni! Potter-becsinált lesz vacsorára! Így is épp eleget koplaltam miattad, te kis
sebhelyes rohadék!
Tűz lobbant a pálca végén, egy pillanatra megvilágítva Ron arcát – még soha sem látta
ilyennek Harry, ennyire telve gyűlölettel és gyilkos vággyal – aztán a lángoló vihar kitört a
pálcából, az óriási tűzgolyó megindult felé, a melegét érezte már az arcán, és tudta, hogy eljött
a vég. Becsukta a szemét, és elfordította a fejét, úgy várta az elkerülhetetlent…
Csukott szemhéján át is látta a vörös forróságot, mely ott táncolt az arca előtt, de csak nem
akarta megégetni. Kinyitotta a szemét, és ekkor meglátta a főnixmadarat, mely ott lebegett
pont előtte, kitárt aranyszárnyakkal, csőrét szélesre tátva, úgy szívta be a tüzet, mintha csak
levegőt lélegezne be. Az izzó örvény süvített le a torkán, majd a lángok egy csapásra hirtelen
kialudtak, a dübörgés után még sokáig csöngött Harry füle.
Aztán Kinkaku kieresztette hangját, mely most nem szép ének volt, vagy földöntúli dallam,
hanem egy csontremegtető hullám – a Harryt fogva tartó kőkezek szilánkokra robbantak, és
Harry kiszabadult. Összeesett a földön, de nem várhatott tovább; amennyire csak erejéből
futotta, talpra állt.
Ron megijedt a főnixtől, és hátrálni kezdett, aminek köszönhetően figyelme lankadt.
- Obstructo! – kiáltotta Harry, és rohanva közeledett felé.
Ron hárította a támadást, de mielőtt visszatámadhatott volna, Harry újra átkot szórt rá. Csak
úgy záporoztak a varázslatok, egyik színes fénycsóva a másik után, Kinkaku pedig búgta-
zengte énekét, mely egyre több erőt adott Harrynek, egyáltalán nem is érezte a lábában és
kezében égető fájdalmat; Ron folyamatosan hátrált, és mind nehezebben védte Harry pusztító
erejű támadásait.
A Halálvessző a nyersfa pálca fölé kerekedett, és mikor Harry elkiáltotta magát („-
Capitulatus!”), varázslata összeütközött Ron egyik átkával, és szétvetette a fiú varázspálcáját.
Ron hátraesett, és már nem tudta megakadályozni, hogy Harry egy sebes mozdulattal
elkábítsa.
Nem volt idő pihenni; Harry odarohant McGalagony szobájának ajtajához, nyomában a
főnixmadárral. Varázspálcáját előre szegezte, és miközben szaladt a kórterem felé,
megsuhintotta azt.
- Diffindo!
Az ajtó óriási csattanással kiszakadt a keretéből, és hatalmas por- és faforgács felhőt szórva
szét berepült a kis helyiségbe. A keret körül lila és zöld szikrák pattogtak, jelezve, hogy Harry
varázslata nem csak az ajtót törte át, de néhány védővarázslatot is, talán egy némító bűbájt.
Harry már ott is volt a küszöbön; egy pillanat alatt felmérte a helyzetet és cselekedett.
Mielőtt az ágy előtt kivont pálcával álló lány bármit is tehetett volna, egy lefegyverző bűbáj
találta el.
Hermione nagyot sikítva elvágódott a földön, vadonatúj pálcája pörögve kirepült a kezéből,
és támadója mögött ért földet.
Harrynek minden tagja remegett a félelemtől és még valamitől, amit nem tudott volna
megnevezni – olyan volt, mintha a szíve darabokra tört volna, akár egy porcelán műtárgy,
amit kíméletlenül a földhöz vágnak. Gombóc volt a torkában, ahogy lassan közelebb ment a
lányhoz, aki a falig hátrált előle a földön kúszva.

250
 Egymás szemébe néztek; Hermione rettegve bámult fel rá, Harry látása pedig elhomályosult
– időbe telt, mire rájött, hogy a könnyektől nem lát tisztán.
- Harry… - szólalt meg halkan a lány, és egy félős pillantást vetett McGalagony felé, aki
nyugtalanul mocorgott, és néha felnyögött, mintha rémálom kínozná. – Harry… meg tudom
magyarázni… Nem az van, amire gondolsz…
Ő azonban csak megrázta a fejét.
- Nem tudod, hogy mire gondolok. – Hangja olyan tisztán és keményen csenget, hogy még ő
maga is meglepődött rajta. Azt hitte, többé már képtelen lesz rendesen megszólalni a torkát
feszítő fájdalom miatt. – Nem tudhatod, hogy mi jár a fejemben. Te nem Hermione vagy.

251
 - Tizenkilencedik fejezet -

Irony és Moebius

- Mit… Mit beszélsz, Harry? – sápítozott a lány, és neki is könnyek folytak az arcán. – Én
vagyok az! Én, Hermione… A Névtelen kényszerített rá, Harry, hidd el!
Harry egy pillanatra hunyta csak be a szemét, hogy egy mély levegőt vegyen, és összeszedje
minden határozottságát, mely bármelyik pillanatban elúszhatott, ha csak egy picit is komolyan
veszi Hermione könyörgését.
De nem, ez nem lehetett az a Hermione, akit ő ismer. Az a Hermione nem esett volna
áldozatul egy Imperius-átoknak, nem támadta volna meg a legjobb barátját, nem akarta volna
megölni a kedvenc tanárát…
McGalagony megint felnyögött álmában. Harry levette a tekintetét az összegömbölyödött,
fegyvertelen Hermionéról, és öreg tanárára professzorára. McGalagony egyre jobban
mocorgott, próbált forgolódni, kezével csapkodott, mintha szörnyeket próbálna elhessegetni.
- Mit műveltél vele?! – rivallt rá Harry vad dühvel Hermionéra.
Ő összerezzent, és sírásra görbült szája megállíthatatlanul remegett. Harryt nem hatotta meg.
Odatrappolt hozzá, megmarkolta a ruháját, és felrángatta a földről. Hermione sikoltozott.
- Ne, Harry, ne bánts! – rimánkodott keservesen, hogy Harrynek a szíve szakadt meg a
hangtól, de nem tehetett mást. – Ugye, nem akarsz bántani engem? Hermione vagyok, a te
Hermionéd! Ismersz már gyerekkorunk óta…
McGalagony állapota eközben rohamosan rosszabbodott, ő is jajgatni kezdett álmában,
vézna kezeivel a lepedőt markolászta maga mellett, veszettül dobálta a testét, homloka
verejtékben úszott.
Kinkaku egy szekrény tetejéről, értetlenül rikoltozva figyelte a jelenetet.
- Mit csináltál McGalagonnyal? – bömbölte Harry a lány arcába, és kíméletlenül megrázta
őt.
- Ne bánts!
Valami kiesett Hermione talárja alól, és a földön ripityára tört. Harry lenézett rá – egy
üvegfiola volt valaha, s a cserepek között pár csepp, foszforeszkáló, zöld bájitalmaradék
pettyezte a fehér csempét.
- Mi volt benne? – követelte a választ Harry, a lány rettegéstől elnyúlt arcába nyomva
pálcája hegyét. – Milyen bájitalt adtál be neki? Válaszolj, vagy esküszöm…
- Te sosem tudnál bántani engem, Harry! – mondta Hermione inkább reménykedve, mint
biztos határozottsággal.
- ÁRULD EL!! – tajtékzott Harry őrült indulattal. – MIT TETTÉL VELE?!
- Nem tudom! – hajtogatta Hermione. – Az imperius kényszerített rá! Emlékezz csak Katie
Bellre… Ő sem tudott semmiről!
Harry ellökte magától a lányt, aki szánalmasan lehuppant a földre.
- Elég! – üvöltötte, és rászegezte pálcáját.
Hermione sikoltott és eltakarta a szemeit, de Harry csak köteleket varázsolt elő, amik
szorosan köré tekeredtek, gúzsba kötve kezeit-lábait.
- Harry…
Kirohant a folyosóra, egy gyógyítóért, vagy bárkiért, aki segíteni tud, de közel s távol senki
sem volt a folyosón. Harry meghökkenten nézett körül, aztán észrevette a falakon végigfutó
mágikus határvonalat, mely lezárta az egész emeletet – Ron alighanem akkor tehette fel,
mikor ő a kőkezekkel küszködött.
252
 Visszarohant a szobába, és a betegágy fölé hajolt, nem törődve a nevét ismételgető
Hermionéval, aki csak zavarni akarta, Harry biztos volt ebben.
Elkeseredett igyekezettel gondolkozott, mit tehetne McGalagonyért. A bűbáj és hatása
kísértetiesen hasonlított arra, amit Dumbledore professzor is ivott Voldemort titkos
barlangjában, hogy a horcruxhoz jussanak. Harry tudta, hogy ha jól sejti, akkor McGalagony
percei meg vannak számlálva.
Gyorsan kis kört rajzolt le pálcájával a levegőben, mire megjelent egy aranykehely. Harry
elkapta, és színültig töltötte vízzel, majd óvatosan McGalagony szájához emelte. A
boszorkány azonban annyira remegett és nyöszörgött, hogy képtelen volt lenyelni a vizet, a
felét Harry kilötyögtette McGalagony rángatózása miatt. Semmit sem használt.
- Ne… - nyögte Harry, és próbált újabb megoldást találni, de semmi sem jutott eszébe.
A főnix leszállt a szekrény tetejéről és az ágyvégi vaskeretre ereszkedett, onnan bámulta
őket.
- Harry… Harry, bocsáss meg… - zokogta Hermione, de ő meg se hallotta már a szavait.
A könnyek újra peregni kezdtek Harry szeméből, a gombóc, mely a torkát feszítette, már
fájdalmasan fojtogatta – nem tudott tenni semmit, nem volt elég jó varázsló, hogy megmentse
McGalagonyt. Pedig annyi mindent tett érte öreg tanára, és most őt is elveszíti…
Kinkaku felbúgott, szomorúan, keservesen, ahogy Harry csak Dumbledore halála után
hallotta énekelni Fawkest. A lelkére nehezülő kín múlni kezdett…
A madár leugrott a vaskeretről McGalagony lábára, és a fehér takarón odalépegetett a
fejéhez. McGalagony mintha már a főnix énekétől is jobban lett volna, nem rángatózott
annyit.
Harry mozdulni sem mert, csak figyelte, mit tesz Kinkaku, és látta a szeme sarkából
Hermionét, aki falfehér volt, és olyan messze próbált húzódni a madártól, amennyire csak
kötelei engedték.
Kinkaku McGalagony fölé hajolt, még egyszer Harryre nézett, aztán lehorgasztotta szép
fejét, és könnyezni kezdett. A könnycseppek McGalagony szájába hullottak, aki pillanatok
alatt abbahagyta a remegést, fájdalmai elmúltak.
A főnixkönny hatástalanította a mérget.
- Öh… - sóhajtotta McGalagony fáradtan, és szempillája megremegett. – Harry…?
Harry megkövülten állt, nem tudott szóhoz jutni. McGalagony professzor félig nyitott
szemhéja alól pislogott rá, de csakhamar újra elnyomta az álom. Légzése azonban nyugodt,
egyenletes szuszogás volt már.
- Meggyógyult? – kérdezte Hermione. – Jaj, de jó! Harry, el se tudod képzelni, mennyire…
- Fogd be a szád! – mordult rá Harry, aztán Kinkakura nézett. – Vissza kell mennünk a
Foltozott Üstbe!
A madár rikkantott egyet, aztán eltűnt egy tüzes lobbanásban, hogy alig egy másodperccel
később újra megjelenjen Harry előtt, Ron ájult testével a karmai alatt. Elengedte a fiú karját és
visszaszállt az ágy rácsára.
- Édes istenem… - nyöszörögte Hermione. – Ron! Mit csináltál vele?
Harry megragadta Hermione összekötözött kezét, aztán Ront is magához szorította. Kinkaku
elfoglalta a helyét Harry vállán, és már repültek is a tűzben, forogtak át a semmin, és nem
sokkal később megjelentek az étterem szanaszét tört berendezései között.
- Harry! – kiáltotta rögtön Ginny, és eléje szaladt, Neville-lel a sarkában.
Harry örömmel látta, hogy a lány jól van, néhány karcolástól és egy csúnya zúzódástól
eltekintve, amit az esés okozott neki.
Kinkaku felröppent egy gerendára, mint aki jól végezte dolgát, és tollait kezdte rendezgetni.
Harry eleresztette Ron testét, és elengedte az összekötözött Hermionét is, aki lehuppant a
földre.
253
 Ginny tágra nyílt szemekkel nézte őket, megszólalni sem mert.
- Harry, kérlek… - nyöszörgött továbbra is Hermione, Harry azonban most nem figyelt rá.
Körülnézett a helyiségben. Hannah egy széken gubbasztott, és keservesen sírdogált, Luna a
hátát veregette, úgy próbálta vigasztalni, nem túl nagy átéléssel.
- Harry, mi a pokol történt? – követelte a választ Neville. – Megjövök, és az étterem
romokban, Hannah elkábítva, Ginny pedig…
- Neville, légy szíves, segíts felvinni őket az egyik szobába – vágott a szavába Harry, és
olyan komolyan nézett rá, rezzenéstelen arccal, ahogy csak tudott.
Neville elhallgatott, és egy pillanatig csak bámult vissza rá, aztán lassan bólintott. Ő Ront
emelte fel, mozdulatlan testét a vállára vetette, Harry pedig Hermionét húzta talpra.
- Mit akartok csinálni? Ne! – sikoltozott a lány. – Ne, esküszöm, hogy igazat mondtam!
Harry, könyörgök! Luna… mondd meg nekik!
- Rendben van – bólintott kedvesen mosolyogva a szőke lány. – Harry, ő nem Hermione.
Már azóta sejtettem, hogy találkoztunk a szigeten.
- MI?! – visította Hermione, de Harry már húzta is a lépcső felé.
Ginny megkövülve figyelte a jelenetet. Harry és Neville felvitték foglyaikat az emeletre, és
bezárták őket két külön szobába a harmadik emeleten. Ront is összekötözték, és az ágyon
hagyták, Hermionét pedig egy székhez rögzítették hozzá, majd bűbájokkal jól lezárták az
ajtót, hogy a lány szüntelen kiabálása se hallatsszon ki.
Harry eddig bírta; nekiborult az ajtónak, és ököllel rácsapott, hogy belereccsent a fája. A
sírás rázta a testét, arcát könny áztatta, próbált szabadulni attól a fájdalomtól, amit az elmúlt
pár percben átélt, de nem ment. Szüntelenül Hermione rimánkodó arcát, és Ron gyűlölettől
izzó szemeit látta maga előtt.
Így is épp eleget koplaltam miattad, te kis sebhelyes rohadék! – visszhangzott a fejében.
- Harry… - tette vállára a kezét Neville.
Harry felnézett rá, és megtörölte a szemét.
- Beszélnünk kell – mondta Neville-nek, és ellökte magát az ajtótól.
- Én is pont ezt akartam mondai.
Az étteremben Harry mindent elmesélt, ami történt az ispotályban, hogyan támadta meg
Ron, hogyan mentette meg az életét a főnix, és mit csinált utána McGalagonnyal. Neville,
Hannah, Luna és Ginny némán hallgatták a beszámolót, aztán Luna is elmondta, hogy nem
sokkal az után, hogy Harry elment, Neville is visszajött a Roxfortból. Harry el tudta képzelni,
hogyan érhette a fiút a látvány: étterme és otthona romokban, felesége megátkozva…
- Egyszer csak Kinkaku is megjelent – mesélte Luna. – Talán megérezte, hogy Ginny bajban
van, és a segítségére sietett. Meggyógyította, én pedig mondtam neki, hogy a Szent Mungóba
mentél és Ront üldözöd. Ő azonnal utánad ment.
- Még épp időben… – dünnyögte Harry.
Fájt mindkét lába és mindkét karja, de legjobban a feje hasogatott. Azt hitte, szétrobban az
utóbbi pár óra történései miatt. Mintha nem is egy délután lett volna, hanem egy hosszú hét,
vagy még inkább egy kimerítő hónap, míg Hannah és a vendégek rátámadtak, üldözőbe vette
Ront, és rátörte az ajtót Hermionéra.
- Hol van a három vendég? – kérdezte, körülpillantva.
Ginny válaszolt a kérdésére.
- Őket is bezártuk az egyik szobába. El vannak kábítva. Szinte biztos, hogy csak Imperiust
kaptak, mint Hannah… - (a megnevezett lány itt megint felzokogott, mire Neville átölelte a
vállát) -… de nem árt vigyázni.
Harry fáradtan bólogatott. Felmászott egy magas bárszékre, és megtámasztotta zúgó fejét a
pulton.
Neville lépett mellé, ugyanolyan tanácstalanul, ahogyan ő is érezte magát.
254
 - Mit fogunk most csinálni, Harry?
Nem válaszolt neki.
Mérhetetlenül fáradt volt, belefáradt az üldözésbe, és a csapdákba, a merényletekbe. Azt
akarta, hogy végre vége legyen…
Ráborult a bárpultra, és csak élvezte a kőlap kellemesen hűvös érintését a homlokán. Nem
tudta, meddig ült ott, magába roskadva, egy időre még el is nyomta az álom. Közben hallotta,
amint Neville dehoppanál, Luna pedig a padokat rendezgeti, összeforrasztja a széttört
székeket és asztalokat. Hannah felmegy a lépcsőn, hogy lepihenjen… Mindannyiuknak időre
volt szüksége, hogy feldolgozzák a történteket.
Mikor sokkal később felébredt, már hajnalodott a kinti londoni utcán. Az emberek és autók
zajából semmi sem hallatszott be az étterembe, a Foltozott Üst néma volt.
Ginny alig egy lépésre állt Harrytől.
- Hol van Neville? – kérdezte kábán a lánytól.
- Elment szólni egy-két DS-tagnak.
Harry feltornázta magát a székből, és nagyot ásítva megállt a lány előtt. Az ő arcán is
ugyanazt a szomorúságot látta, ami őt is gyötörte.
- Miért?
Ginny megvonta a vállát.
- Ismered őt… Imádja a DS-t. Szerintem azóta várja, hogy újra összeálljunk, mióta véget ért
a roxforti csata.
Harry hümmögött. Felvette a bárpultról az egyik poharat, és mivel talált még benne egy
korty italt, lehúzta. Égette a torkát, valamilyen olcsó whisky-féle lehetett.
- Harry – szólította meg Ginny, mikor visszatette a poharat. – Tudom hogyan, derítsük ki az
igazságot…
Felnézett rá, de nem nagyon tudott kíváncsiságot erőltetni magára. Egykedvű volt és
közönyös, az elmúlt néhány óra minden lelki erejétől megfosztotta, és ezen az alvás sem
segített. Ezzel Ginny is így volt, Harry tudta jól, de a lány folytatta:
- Elmentem anyáékhoz, amíg aludtál. Elmeséltem nekik, mi történt… Ne aggódj! – tette
hozzá gyorsan. – Megkértem apát, hogy Kingsley előtt hallgasson. És arra is megkértem őket,
hogy ne jöjjenek ide, amíg nem bizonyosodik be, hogy kik is azok ott fönt… - Ginny
szorongva a mennyezetre pillantott, és kicsit megborzongott. Akárcsak Harryben, benne is
maradandó emléket hagyott az előző nap.
- Hogyan derítsük ki, hogy kik azok? – kérdezte Harry.
A lány megpróbált mosolyogni, de nem nagyon ment neki.
- Nyugi, én már mindent kitaláltam…

***

Harry kopogás nélkül nyitott be abba a szobába, ahol Hermione volt összekötözve. A lány
egy szót sem szólt, mikor belépett, csak kisírt szemeivel bámult a semmibe, és ajka néha
megremegett.
Nagyon hatásos alakítás – gondolta Harry.
Leült az ágy szélére, pontosan szembe a székhez kötözött lánnyal, és várt. Nem kellett
sokáig várakoznia.
- Mit fogsz csinálni velem, Harry? – suttogta a lány rekedt hangon.
Harry csak hallgatott tovább.
- Meg fogsz kínozni? – kérdezte Hermione csendesen. – Kimondod rám a Cruciatus átkot,
hogy kiszedd belőlem az igazságot?
- Nagyon jól tudod, hogy soha sem tennék ilyet.
255
 Megborzongott a gondolattól; eszébe jutottak Hermione sikolyai, mikor a Malfoy kúrián
kínozták. Életében akkor egyszer kívánta azt, hogy bár süketülne meg, csak hogy ne kelljen
azt hallania.
- Pedig már csináltad – motyogta a cipőjének Hermione. – Nem is egyszer…
Időbe telt, mire Harry rájött, hogy a lány arról a két alkalomról beszél, mikor Bellatrixszot
és Amycus Carrow-t átkozta meg a betiltott varázslattal. Egyszer sem arra használta, hogy
vallasson, vagy, mert élvezetét lelte benne. Egyszerűen párbajban szórta ki ellenfelére, az átok
puszta ereje miatt.
- Az más volt – mondta.
- Más? – pillantott fel rá Hermione. – Miért más? Hiszen azt hiszed rólam, hogy egy… hogy
egy… egy… - kereste a megfelelő szavakat, de azok nem jöttek a szájára. – Nem is tudom,
mit hiszel rólam.
Harry tudta, miben hitt: hogy a legjobb barátja túl okos és erős lett volna ahhoz, hogy
kifogjon rajta az imperius átok. Soha sem tudnák rávenni Hermionét arra, hogy ártson
valakinek, akit szeret.
- Igazad van. Nem tudom megmondani, hogy valójában te vagy-e Hermione. De egy valaki
képes rá. Egy valaki azonnal meg fogja mondani, hogy valóban te vagy-e Hermione Granger,
méghozzá egyetlen pillantásból.
Még be sem fejezte a mondatot, de már kopogtattak az ajtón.
- Gyere be – szólt ki Harry a szobából.
Az ajtó kinyílt, beszűrődött a folyosóról a fény, világos csíkot vetítve az elfüggönyözött
szobába. Ginny állt a küszöbön.
- Ginny mondja meg, hogy én vagyok-e Hermione? – kérdezte meglepődve a lány.
Harry megeresztett felé egy fanyar mosolyt, és megrázta a fejét.
- Dehogy.
Ginny lábai között egy kistermetű valami surrant be a szobába, aztán a lány visszacsukta az
ajtót. Csámpás Harryhez ment, felugrott az ölébe, és összegömbölyödött, onnan figyelte a
székhez kötözött Hermionét.
Egy hosszú percig egymásra bámultak, Harry mereven figyelte mindkettejük reakcióit.
Csámpás is rávillantotta sárga szemeit - egy pillanatig nem történt semmi, aztán az állat
felborzolta a szőrét és vad dühvel fújni kezdett, karmait kimeresztette, haragosan sziszegett
Hermionéra, mintha ellenséget látna benne.
Harry keserű mosolyra húzta a száját, Csámpás pedig leugrott az öléből, és beszaladt az ágy
alá.
- Azt hiszem, ezzel vége a kis színjátékodnak.
Hermione megütközve nézett rá.
- Micsoda? Mégis mit bizonyít ez, Harry? – kérdezte. – Persze, hogy megijedt tőlem a
macskám, mikor megátkoztak az Imperiusszal!
Harry felnevetett. Ez a lány, aki előtte ült, gondolta, már a legszánalmasabb trükkökkel és
indokokkal próbálkozik, hogy fenntartsa a látszatot.
- Ha volt is rajtad Imperius-átok, már régen nincsen, hiszen akkor nem rimánkodnál!
Hermione köteleit megfeszítve előredőlt a széken, hogy közelebb legyen Harryhez.
- Ha figyeltél volna Flitwick professzor óráján, tudhatnád, hogy az ilyen átkoknak nyoma
marad! – mondta szigorúan. – Emlékezz csak Neville szüleire! Vagy nézz a tükörbe!
Harry eleget hallott.
- Fejezd be, légy szíves! – szólt rá ellentmondást nem tűrően. Eljött az ideje, hogy
befejezzék a játszadozást, és végre nyíltan beszéljenek.
Harry belenyúlt a talárja zsebébe, és kivett onnan egy rúnatankönyvet, amit még Hannah
polcáról emelt el.
256
 - Megmondom, hol hibáztál – kezdte halk hangon. – Legutóbb ott, hogy macskának
nevezted Csámpást. Ő nem macska, hanem murmánc. Hermione mindig nagyon precíz
szokott lenni…
A lány rögtön közbe akart szólni, de Harry megint csendre intette.
- Ott is hibáztál, hogy nem használtál patrónust, mikor a dementorok ellen harcoltunk.
Persze, tudom én, miért: rögtön lelepleződtél volna, ha meglátjuk, hogy nem Hermione
vidrája jött elő a pálcádból, hanem valami más, ezért inkább úgy tettél, mintha egyszerűen
nem lennél formában.
- Te is tudod, Harry, hogy az a pálca nem az enyém volt, hanem a tiéd! – kiáltotta a
megkötözött lány, és megint könnyek szöktek a szemébe. – Te bénítottad meg Ciarant! Nem
tudok egy kölcsönkapott pálcával rendesen varázsolni.
Harry elengedte a füle mellett a szavait.
- Egyszer sem csókoltad meg Ront, mióta megszöktünk Nurmengardból – mondta ki a
következő indokot, mintha csak egy újabb szöget verne bele a képletes koporsóba.
Hermione meghökkent képet vágott.
- Ezt hozod fel bizonyítékként? – kérdezte szipogva. – Hogy nem csókolóztunk egymással?
Könyörgöm, Harry, éppen arctalanok elől menekültünk! Kint a vadonban!
Harryt ez sem hatotta meg, mert még korántsem ért érvei végére.
- Nem vezettél engem – mondta lesajnálóan. – Egyszer sem. Soha sem láttam benned azt,
amivel Hermione számtalanszor megmentette az életemet, nem tudtál felnőni hozzá. Ahhoz,
hogy Hermione Grangert utánozd, nem elég csak ismerni az életét, a gesztusait vagy a
mondatait. Ő mindig vigyázott rám, bármerre mentem, bármit csináltam… De te nem
vigyáztál rám.
A lány már nem mondott semmit, csak csendesen sírdogált, lehorgasztott fejjel. Harry
majdnem megszánta már, de nyelt egyet, hogy eltűntesse a gombócot a torkából.
Ismét tisztán csengett a hangja, mikor megszólalt:
- De a legnagyobb bakit még nem mondtam. Vétettél egy hatalmas szarvas hibát, és ez
megint abból fakad, hogy képtelen voltál felérni Hermione zsenialitásához.
Harry kinyitotta a rúnatankönyvet, és felcsapta az első fejezetnél.
- Mit is mondtál, miért nem tudtad lefordítani a rúnákat, mikor annál a boltívnél voltunk? –
mosolygott Harry, bár tudta, hogy csak magának, mert a lány, lehajtott feje, és arcába hulló
bozontos fürtjei miatt ezt nem láthatja.
- Emlékszem én, mit mondtál: azt, hogy nyugat-skandináv rúnaírás volt a falon, és azt te
nem tanultad. Na, mármost… - lapozott egyet a könyvben, és felolvasta a lap tetején vastagon
szedett címet. – Első lecke, a keleti és nyugati skandináv rúnavetés ábécéje.
Harry szünetet tartott, hogy kiélvezze szavai hatását, de valójában egyáltalán nem élvezte
ezt. Minden egyes mondata egy késszúrás volt a szívében, ha pedig a lány csendes zokogását
hallgatta, úgy érezte magát, mintha egy förtelmes szörnyeteg lenne…
- Hermione öt évig tanulta a rúnaolvasást – folytatta halkan, szinte csak suttogva. – A
R.A.V.A.SZ.-vizsgáján Kiválót kapott, méghozzá külön tanári dicsérettel, szóval ne akard azt
beadni, hogy nem tanultad meg az első leckét a könyvben.
Harry még mindig csak a lehorgasztott fejét és a barna hajtengert látta. Csendben várt, nem
volt több mondanivalója, de nem is érezte szükségét, hogy ezek után bármit is mondjon a
fogolynak.
A lány lassan felemelte a fejét, és Harryre nézett. Arcáról olyan gyorsan tűnt el a sírás,
mintha egyszerűen csak kikapcsolta volna, döbbenetes volt látni, hogy valaki ennyire
kordában képes tartani az érzelmeit.
- Akkor… - szólalt meg halkan, egészen más hangnemben, mint korábban. – Gondolom,
nincs tovább. Lebuktunk…
257
 Harry vadul kalapáló szívvel hallgatta. A lány arcán megcsillantak a kifolyt könnyek,
melyek pár perce még annyira őszintének tűntek.
- A nevem Irony. Irony Melwyn – mutatkozott be, és közben, ahogy tudta, méltóságteljesen
kihúzta magát a székben. – Az a fiú a szomszéd szobában a bátyám, Moebius.
Sokáig figyelték egymást; Harry próbálta feldolgozni, amit hallott, a másik pedig
rezzenéstelen arccal szemlélte őt.
- Melwyn? – kérdezte végül Harry. – Te roxfortos voltál, ugye?
Az Irony nevű lány most először elmosolyodott kissé.
- Mardekár. Egy évvel alattad jártam.
Harry emlékezett, és megpróbálta felidézni az igazi arcát, ez azonban nem ment túl
könnyedén. Abban volt csak biztos, hogy Pansy Parkinson leánybandájába tartozott, és
előszeretettel inzultálták Hermionét a megjelenése miatt.
Ismert viszont egy másik Melwynt is, aki jelenleg a börtönben ült, amiért Voldemort egyik
hű halálfalója volt.
- Az apád pedig…
- Az apám egy alkoholista disznó volt, aki éjszakánként belopódzott a szobámba. – Irony
hangja meglepően erőteljesen csengett, nyoma sem volt benne a percekkel ezelőtti
rimánkodásnak és könyörgésnek. – Az azkabanban van a legjobb helyen.
- Ha így van, miért mentél a Névtelenhez? – csapott le erre Harry. Felállt, hátrébb lépett a
fogolytól, és karjait keresztbe fonva ácsorgott előtte.
- Maradtam volna itt? – kérdezett vissza a lány. – Milyen jövő várt volna rám a halálfaló
apám miatt?
Harry megrázta a fejét.
- Az a te varázsvilágod, nem a miénk. Senkit se érdekelt volna, hogy ki az apád.
Irony felnevetett, gúnyosan, örömtelenül.
- Ne hidd, hogy csak a levegőbe beszélek, Potter – mondta. – Azt hiszed, nem próbáltam
meg normális életet kezdeni? Megpróbáltam! De mindenhol úgy néztek rám, mint a leprásra,
ugyanazok az emberek, akik előtte hajbókoltak az apámnak meg a barátainak.
Malfoy is ilyesmit mondott nekik, és Zambini is, mielőtt még meghalt. Harry sokáig
közönyös volt ez iránt, egy cseppet sem érdekelte, hogy milyen rossz sora lehet egy volt
halálfalónak, vagy egy halálfaló gyermekének…
Irony félreértette Harry némaságát, mert vadul rákiáltott:
- Nézz körül, Potter! – csattant fel dühösen. – Nézd meg ezt az egészet, amit te békének
hiszel! Mi ellenségek vagyunk, de mindketten jobbak vagyunk a talpnyaló férgeknél! Az
úgynevezett tisztes varázslóknál, akik arra hajlanak, amerre a szél fúj, hírből sem ismerik a
hűséget. Téged is az első adandó alkalommal elárulnának, ha valami veszély fenyegetné a
békés nyugalmukat.
Irony felszegte a fejét, és félrelibbentette Hermione kusza haját az arcából.
- Emlékezz csak vissza, mit művelt veled Caramel meg Dolores Umbridge! Amíg csak egy
kisgyerek voltál, elviseltek, de mihelyt zavarni kezdted őket, máris elfelejtették, hogy ki
tüntette el a Sötét Nagyurat. Nem gondoltad volna róluk korábban, ugye? – hunyorgott rá
ravaszul. – A mostani barátaid sem különbek a minisztériumban. Shacklebolt például…
- Elég volt.
Harry csak nehezen tudta visszafogni indulatait, hogy ne üvöltözzön a lánnyal. Elege volt az
üres szövegből, nem akarta hallani, hogy vég nélkül fújja a magáét. Jelenlegi állapotában el se
gondolkozott rajta, van-e egyáltalán bármiféle igazság abban, amit Irony mondott.
Tisztán akarta tartani a fejét, a feladatra akart koncentrálni, hogy tudja végre újra, ki barát és
ki ellenség, hogy mi történt, és miért, mert nem bírta tovább elviselni a kétségeket.

258
 - Mit tervezett a Névtelen? Áruld el! – parancsolta Ironynak, ellentmondást nem tűrő
hangon. Érzékeltetni akarta, hogy nem fog többé úgy tekinteni rá, mintha Hermione ülne
előtte megkötözve, hideg és rideg akart lenni, bármennyire is nehezen ment neki.
Irony nem válaszolt rögtön, csak dacosan bámult föl Harryre, aki állta a tekintetét. Végül
lehorgasztotta a fejét, és vett egy mély levegőt.
- Csapdába akart csalni téged – szólt végül a lány, Hermione hangján, s mégis teljesen más
volt, mintha ő mondta volna. – Azt a parancsot kaptuk, hogy tanuljuk meg Weasley és
Granger egész életét, azokból az emlékekből, amiket a Névtelen gyűjtött be tőlük, mikor még
a cellátokban ültetek. A Névtelen nagyon csalódott volt, hogy nem sikerült lefegyvereznie
téged, Potter.
Szünetet tartott, mintha abban bízna, hogy már elég volt, amit mondott, vagy mintha
cukkolni akarná faggatóját, ki akarná hozni a sodrából.
Harry nem hagyta magát felbosszantani.
- Tovább.
- Éjt nappallá téve készültünk a szerepünkre onnantól fogva, hogy te másodjára is kicsúsztál
a markából – folytatta Irony. – Pedig a Névtelen biztos volt benne, hogy a második csapdának
végre bedőlsz, és bosszút állsz a kis szerelmedért…
Harry eleresztette a füle mellett a gúnyos hangnemet, ahogy a lány az utolsó szót kiejtette.
- Együtt dolgoztunk a Névtelennel. Ő felvette annak az aurornak az alakját, és csatlakozott
hozzátok, hogy előkészítse számunkra a terepet. Mikor felmentél a városházára, hogy
párbajozz vele, akkor kapta el Weasleyt és Grangert. Elkábította őket, aztán beengedett
minket. Mi felvettük az alakjukat, s mikor legközelebb találkoztunk, már mi voltunk a
barátaid helyében. Bumfoltnak és Asteriának törölték az emlékei közül, amit ott láttak.
Harry összeráncolta a homlokát.
- Miért nem intézték el őket is? – értetlenkedett.
Irony lassan válaszolt.
- A Névtelen nem akarta, hogy gyanút fogjál, ezért nem ölte meg őket akkor. Kicserélni sem
akarta őket, mert azt mondta, így kisebb a hibaszázalék, mintha négy álcázott embere tartana
veled. Én és a testvérem nagyon jó okklumentorok vagyunk, és úgy vélte, elegendőek leszünk
hozzá, hogy elkapjunk téged, és mindenki mást is. Hmm… - szusszant fel Irony. –
Nyilvánvalóan megint tévedett.
Valami sántított itt, Harry tudta. Emlékezett azokra a falakat átlyukasztó gyilkos átkokra,
melyek elől épp hogy csak elugrott, vagy az óriási kardra, mely úgy szelte keresztül a házat,
mintha vajból lettek volna a falak…
- De a Névtelen rám támadott a házban. Meg akart ölni.
Irony mosolyogva csóválta a fejét.
- Ha meg akart volna ölni, meg is tette volna. Az egész arra szolgált, hogy elválasszon téged
Malfoytól, meg Bumfolttól és Asteriától. Azt akarta, hogy csak mi hárman menjünk, nem
akarta, hogy szövetségeseket kapjál.
Ha így volt, hát nem járt sikerrel a Névtelen. Egyedül szegény Bumfolt és Asteria maradtak
ott Nurmengardban, és még út közben is segítséget kapott. Le merte volna fogadni, hogy a
Névtelen nem számított Ginnyékre, s ezt meg se kellett kérdeznie. Emlékezett még Ron és
Hermione reakciójára, mikor a két csapat találkozott. Mindent megpróbáltak, hogy Harry
ellenségnek higgye a felmentő sereget, és ugyanarra a veszélyre figyelmeztették, amit
valójában ők maguk jelentettek.
- Miért vártatok ennyi ideig, hogy megtámadjatok minket?
- Az volt a parancs, hogy egészen hazáig kövessünk téged. – hangzott a válasz.
- És mi lett volna, ha a főnix nem segít?

259
 Harry el se tudta képzelni, hogyan lehetett ilyen kétséges kimenetelű dologra építeni a
tervet. Hiszen Kinkaku sosem vitte volna haza őket, ha nincsen ott Ginny.
Irony megrázta a fejét, és fájdalmasan fészkelődött a székben, hogy elgémberedett tagjait
igazgassa.
- Minden meg volt szervezve. A Névtelen nem hitte, hogy a főnixek segítenének nektek,
főleg nem úgy, hogy mi is veletek vagyunk… - A lány sóhajtott egyet. Az álkönnyek már
mind felszáradtak az arcáról, csak vörös szeme árulkodott az előbbi színjátékról. – Úgy volt
megbeszélve, hogy továbbmegyünk észak felé, miután a főnixeknél kudarcot vallunk. A
sziget közepén van egy nagy tó, azon pedig egy kikötő egy bárkával. Úgy kellett volna
intézzük, hogy véletlenül ráakadunk a kikötőre, és a bárkával megyünk vissza Angliába.
- Egy hajóval? – nézett rá furcsán Harry.
Irony fásultan bólogatott.
- A hajó úgy működik, mint egy zsupszkulcs, képes mágikus örvényt kelteni maga körül… -
hirtelen felnézett, és egy keserű félmosollyal bámult Harryre. – Emlékszel, milyen hajóval
jöttek a durmstrangosok, mikor nálunk szervezték a Trimágus Tusát? Én harmadikos voltam.
Ez az a hajó… Pár éve leselejtezte a norvég minisztérium. A Névtelen pedig megvette, és
most az övé.
Harry emlékezett a hajóra. Minden diák kint állt az iskola bejárata előtt, a legszebb
talárjukban, várva a Beauxbatons és a Durmstrang delegációjára. Már a franciák kék, repülő
lovaskocsija is ámulatba ejtette őket, de Harryt és Ront sokkal jobban lenyűgözte az a mély
örvényből kiemelkedő árbocos vitorlás, amivel Karkarov diákjai érkeztek. Vitorláján piros,
kétfejű sas díszelgett, zászlóit vadul tépte a szél…
- Értem – mondta végül. – Tehát velünk jöttetek hazáig, és kivártátok, amíg letelik a házi
őrizet. Elhitettétek magatokról, hogy Ron és Hermione vagytok.
- Igen. Kívülről fújtuk az egész életüket, tudtuk, hogyan kell viselkednünk – magyarázta
már-már készségesen Irony. – A Névtelen nem véletlenül választott engem és a bátyámat.
Piton professzortól tanultuk az okklumenciát, én a roxforti diákszínjátszó kör tagja voltam, és
Moebiusszal együtt mindig nagyon jó párost alkottunk.
Miközben mesélt, Harry visszaült az ágy szélére, és onnan hallgatta a székhez kötözött
lányt.
- Nagyon jó páros… – ismételte Harry szárazon. A keze remegett az indulattól, de igyekezett
fékezni magát.
Irony észrevette ezt, és a szemébe nézett.
- Megint meg fogsz ütni? – kérdezte közönyös hangon.
Harry nem válaszolt neki. Esze ágában sem volt megütni ezt a lányt, aki pontosan úgy nézett
ki, mint Hermione, a bőre is és az illata is pontosan olyan volt, mint az övé…
Nem nézett rá, úgy tette fel a következő kérdést.
- Szóval mindenkit meg kellett volna ölnötök?
Irony megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna.
- Igen, de először varázspálcát kellett szereznünk. Azzal a kölcsönkapott pálcával nem
mertünk rád támadni. Nem működött rendesen…
Ebben Harry is biztos volt. Ciaran fegyvere alighanem kevés lett volna a Halálvessző ellen,
még ha azt nem is tudhatta az ellenség, hogy ilyen ereje van a pálcájának.
- Moebius sokkal jobb a harcban, mint én – magyarázta tovább Irony. – Én inkább a
bájitalok terén vagyok otthon, így abban egyeztünk meg, hogy ő szerzi meg a pálcádat, én
pedig elintézem McGalagonyt, meg a többieket.
A többieket… - visszahangzott Harry fejében a szó. Szinte hihetetlen volt, milyen
könnyedséggel ejtette ki a lány, teljes közönnyel, a bűnbánat vagy félelem legkisebb jele
nélkül.
260
 - Hagridékat is meg akartad mérgezni? – tudakolta.
- Természetesen – bólintott rá Irony. – Mind tudnak róla, hogy kicsoda valójában Ursula
Ulatov, márpedig ennek titokban kell maradnia. Az egészet úgy akartuk intézni, hogy rátok
kenjük McGalagony merényletét, aztán el akartunk tüntetni titeket. A minisztérium hetekig
törte volna a fejét, és még akkor se jöttek volna rá, hogy mi történt valójában.
Harry sejtette: Kingsley magán kívül lett volna az őrülettől, hogy mi történt már megint,
hová tűntek el a feltámadott Harryék. Mr és Mrs Weasley értetlenül álltak volna a dolgok
előtt. Néhány hónap múlva rájöttek volna, hogy egy nagy átverés részesei voltak, és abban a
tudatban élték volna le az életüket, hogy a sírba fektetett három ember mégiscsak ők voltak.
Fáradtan megdörzsölte a halántékát, és beletúrt a hajába. Szép lassan minden a helyére
került a kirakósban, de volt még néhány hiányzó részlet, amit szeretett volna megismerni.
- Tehát miután pálcát szereztetek – szólt újra kis idő elteltével – te mentél az ispotályba, a
testvéred pedig értem jött.
A lány eddig látható élvezettel figyelte Harry belső szenvedését, mintha pálca híján és
lekötözött karokkal már csak azzal próbálná újra és újra megsebezni, hogy feltárja előtte a
terv minden apró részletét.
- Úgy van. A lelkére kötöttem Moebiusnak, hogy ne fegyverezzen le téged, ne öljön meg,
bízza másokra ezt a feladatot. Imperius átkot kellett használni, hogy valaki más szerezze meg
a pálcádat, mert mind tudtuk, hogy az az ember halálra van ítélve. El akartuk vinni a
Névtelennek, aki megszerzi a pálcádat, és így a legnagyobb dicséretben részesültünk volna,
nem pedig halálban.
Harrynek ökölbe szorult a keze a gondolattól, hogy Hannah-t vagy azt a másik három
ártatlan embert cibálták volna a Névtelen elé, hogy elvegye tőlük a Pálcák Urát, melyről nem
is tudhattak volna. Úgy haltak volna meg, hogy fogalmuk sem volt, miért lett ez a sorsuk.
Gépies mozdulattal állt fel, és lépett az ajtóhoz, azzal az elhatározással, hogy kiszellőzteti a
fejét, mielőtt bármit is tenne.
A kilincsen aztán megdermedt a keze, és homlokráncolva visszafordult foglyához.
- Egy valamit még nem értek – szólt emeltebb hangon. – Hogyan lehet, hogy még mindig
nem változtatok vissza? Hónapok óta nem ihattatok Százfűlé-főzetet, láttam volna.
Irony erre még szélesebben vigyorgott, mint eddig. Annyira idegen volt Hermione arcától ez
a gesztus, hogy Harry szinte teljesen ki tudta szűrni fejéből a gondolatot, hogy vele beszélget.
Már nem is tudott volna úgy tekinteni erre a lányra, mintha Hermione volna.
- Nem tudod, mit jelent arctalannak lenni, igaz, Potter? – kérdezte Irony.
Harry nem válaszolt. Az arctalanokra ezidáig úgy tekintett, mint a halálfalókra: a Névtelen
követőire, szolgáira, akik rettegnek uruktól és parancsolójuktól, akárcsak Octavius Prince.
Irony folytatta.
- Sohasem fogom viszont látni a saját arcomat a tükörben. Ez az ára annak a bájitalnak, amit
a Névtelen tökéletesített. Állandó és biztos álca, ami soha nem árul el – a tökéletesített
Százfűlé-főzet, furunkula-olaj és mandragórakivonat hozzáadásával. A bájitalfőzés
magasfoka, Potter… Az egyetlen hátulütője, hogy örökre ez lesz az arcom – legalábbis, amíg
az Úrnő úgy nem határoz, hogy másvalaki arcát öltsem magamra.
Örökké tartó Százfűlé-főzet? – töprengett magában Harry. Sosem gondolta volna, hogy
ilyesmi lehetséges, bár el kellett ismernie, hogy a bájitaltanhoz szinte semmit sem ért.
A Névtelen tökéletesítette… Nem csoda, hogy a minisztérium nem gondolt erre az
eshetőségre, vélte Harry. Ráadásul – jutott eszébe hirtelen – így már az is értelmet nyert, hogy
a három holttest, akikkel haláluk előtt megitatták a Százfűlé-főzetet, miért nem változtak
vissza. Emlékezett rá, mit mondott Malfoy: „A Névtelen nagyon jól ért a bájitalokhoz… Ha ő
azt akarja, hogy halottnak higgyenek titeket, akkor azt el is tudja érni.”

261
 Harry elnézte az előtte ülő lányt, aki már nem mosolygott – mintha saját szavai szegték
volna kedvét. Akárcsak a többi mardekáros, évekig Hermione bozontos haján és lapátfogain
élcelődtek, s most lehet, hogy úgy kell leélnie hátralévő életét, hogy az ő arca néz vissza rá a
tükörből. A sors elég különös módon tud igazságot szolgáltatni – gondolta Harry.
- Ezért vagytok arctalanok? – kérdezte Ironytól. – Mert mind mások külsejét öltitek
magatokra, és elfelejtitek, hogyan néztetek ki régen?
Szavaiból nem tudta száműzni a mélységes megvetést, amit most Irony Melwyn iránt érzett.
A lány azonban fel sem vette, épp ellenkezőleg.
- Arctalanok, igen. Arc-nélküliek – hangsúlyozta büszkén. – Ez az ára, hogy a valaha volt
legnagyobb mágust szolgálhatjuk, és osztozhatunk a hatalmában.
Rövid szünetet tartott, mintha várta volna, hogy Harry kilép-e az ajtón, aminek még mindig
a kilincsét markolta, elfehéredő ujjakkal, vagy tovább hallgatja.
Harry maradt.
- Nem olyan ám, mint az elmebeteg Sötét Nagyúr mellett lenni, aki a legkisebb botlásért is
halálra kínzott. A Névtelen tud elnéző lenni… Nagyon kegyes, és megbecsüli az embereit.
Nem választ be minden csürhét a szolgái közé, mint a nagyúr. Egy olyan mocsok, mint az
apám, sose vethetne szemet az Úrnőre.
Ironynak megremegett az arca, mintha már a saját apja említésétől is az undor kerülgetné.
Harry nem volt biztos benne, hogy igazi érzelmeket lát-e az arcán, vagy ez is csak a nagy
színjáték része, de nem akart közbeszólni.
- És nem csak ebben különbözünk. Tudtad, hogy a nagyúr soha semmiféle mágikus eszközt
nem engedett a híveinek? Azt mondta, azok meggyengítik a varázslót. A láthatatlanná tévő
köpenyek, a mágikus páncélok, a varázsgyűrűk… Követelte a híveitől, hogy csak a pálcájukat
használják, hogy úgy erősödjenek.
Irony most csak lenézően fintorgott. Viharos gyorsasággal váltakoztak az érzelmek az arcán.
- Az Úrnő azonban másként látja - mondta. – Ő engedékenyebb, nem érdekli, hogy ha nem
álljuk meg a helyünket egy párbajban, csak az számít a szemében, hogy használjuk az
eszünket. Én vagyok a legrosszabb párbajozó a hívei között. De mégis az egyik
legmegbecsültebb új arctalan vagyok a Névtelen szolgálatában.
Megbecsülés? Engedékenység? Komolyan beszél ez a lány? – kérdezte magában Harry.
Komolyan elhiszi, amit összehord, vagy ez is a mesteri okklumencia miatt olyan hihető?
Harry egyvalamit tudott a sötét nagyurakról, de azt biztosan: egyikük sem kegyes, egyikük
sem engedékeny, az embereiket kihasználják, majd eldobják, mint a kopott lábtörlőt. És csak
az olyanok állnak szolgálatukba, akik teljesen vakok, vagy hataloméhesek.
Harry szánakozva nézett Ironyra; a lány vak volt, ha elhitte a saját szavait. Semmivel sem
volt különb, mint Malfoy, vagy Pettigrew…
- Mit akarsz még tudni, Harry Potter?
Mi mást akarhatna tudni? Harry már rég elengedte a kilincset, és újra ott állt foglya előtt.
Már nem gyűlölettel nézett le rá, bár maga sem volt biztos abban, hogyan érzi magát. A lány
készségesen válaszolt minden kérdésére.
Már csak egyetlen dolog érdekelte, de mindeddig abban a hitben volt, hogy arra magának
kell rájönnie, egyedül, mikor majd visszamegy Nurmengardba. Mert onnantól, hogy a lány
felemelte a fejét, és eltűntek szeméből a könnyek, s mikor kiejtette száján a nevét, Harry már
tudta, hogy vissza fog menni a börtönvárosba, nem is történhetne másképpen.
Megkérdezte hát Ironytól, az egyetlen dolgot, amit még tudnia kellett:
- Ron és Hermione. Mi történt velük?
A lány úgy somolygott, mint aki jó előre sejtette, hogy ezt fogja hallani.

262
 - Arra vagy kíváncsi, életben vannak-e, igaz? – susogta halkan, pont úgy, ahogy Harry is
feltette a kérdését. – Igen, életben vannak. A Névtelen megparancsolta, hogy ha kudarcot
vallunk, és lelepleztek, ezt mondjuk nektek.
Harry furcsálkodva nézett.
- Miért?
- Hogy visszamenj – felelte magától értetődően Irony. – Az Úrnő tudja, hogy vissza fogsz
térni. S ez adja majd az újabb esélyt számára, hogy elvegye a pálcádat. Már nincs több
csapda, ki van terítve eléd minden. Már nyílt lapokkal játszunk. Csak az a kérdés, hogyan
döntesz?
Nyílt lapokkal? – gondolta Harry. Szép is lenne az! Ennyi hazugság és színjáték után még
ilyet mond neki… Alighanem ez volt a legnagyobb hazugsága az összes közül.
- Visszamész-e Nurmengardba a barátaidért, és szembeszállsz a legerősebbel, vagy gyáván
megfutamodsz? – bámult rá talányosan a lány. – Persze mindannyian tudjuk, hogyan fogsz
dönteni. Ez nem is kérdés. Sok mindent lehet rád mondani, de azt nem, hogy gyáva vagy.
Harryről lepergett a bújtatott dicséret; ennek a lánynak a szájából semmi sem hangzott elég
őszintén.
Hátat fordított neki, és az ajtóhoz ment, de Irony hangja megint megállásra késztette.
- Figyelj rám, Potter!
Harry csak a válla fölött nézett vissza rá.
- Még nem késő – szólt a lány. – Elkerülheted a halált. Menj el Nurmengardba, de ne
titokban – nyíltan járulj a Névtelen elé. Add meg neki, amit kér, és hidd el nekem, életben fog
hagyni téged, és a barátaidat.
Harry megvetően horkantott egyet; mit képzel ez a lány? Hogy beveszi ezt az olcsó trükköt?
Irony rendületlenül győzködte tovább:
- Ez a legjobb megoldás. Vérontás nélkül, fájdalom és halál nélkül. Te kényszerítetted bele a
Névtelent ebbe a csapdába, a te makacsságod az oka, hogy idáig fajult a helyzet!
Vérvörös düh borította el Harry agyát. Irony szavai méregként hatottak rá, mely az ereiben
pumpált, és remegős fintorba rándult tőle a szája.
- Állj mellé! Arctalannak lenni nem olyan, mint halálfalónak… Nézz rám! – parancsolta
szinte rikácsolva a lány. – Úgy beszélek, mint egy halálfaló? Könyörgök talán, hogy ne szólj a
kudarcomról az uramnak? Rettegek talán?
Harry ránézett, de nem érdekelte. Süket volt ezekre a szavakra, ki akarta zárni a fejéből.
Nem akart kompromisszumot kötni…
Soha nem békél meg, soha nem egyezkedik. Eltökélte, hogy ettől a perctől kezdve nem lesz
visszaút.
- Csámpás! Gyere…
A macska kiiszkolt az ágy alól, és hátra se nézett a lányra, aki kívülről olyan volt, mint a
gazdája.
- Higgy nekem, Harry Potter! Van más megoldás is! Van most más út is, mint a háború!
Harry kiment, Csámpással a nyomában, és becsapta az ajtót, hátával nekidőlt kemény
lapjának. Behunyta a szemét egy pillanatra, és próbált lehiggadni, megnyugodni, hogy tisztán
lásson. Nem ment neki.
Időbe telt, mire észrevette, hogy Ginny ott áll előtte. Harry most ellépett az ajtótól, és
megölelte a lányt, ő pedig visszaölelte. Ez hiányzott neki, egy kedves érintés, amiben nem
volt hazugság…
Beszélgetés zaja szűrődött fel odalentről, mintha a kihalt étterem megtelt volna vendégekkel.
Harry elhúzódott Ginnytől, és homlokráncolva hallgatózott.
- Megjöttek – kommentálta a lány.
Harry kérdőn tekintett rá.
263
 - Kik?
- Neville és a többiek. Mindannyian kíváncsiak rá, mi történt Ronnal és Hermionéval.
Harry nem akart lemenni közéjük, szembesülni a régi ismerős arcokkal, és megmondani
nekik, hogy otthagyta a két legjobb barátját Nurmengardban, és két idegennel jött el onnan,
akik egészen idáig a bolondját járatták vele. Szégyellte magát, de a szégyenérzetnél sokkal
erősebb volt a félelem és barátai égető hiánya.
Ginny látta vonakodását, ezért megfogta a kezét, és együtt mentek le a lépcsőn. Odalent, az
étteremben sorban tűntek fel régi barátok és iskolatársak. Harry elsőnek George-ot vette észre,
aki már nem viselte fekete napszemüvegét; mellette ott volt Seamus Finnigan Parvati és
Padma Patillal karöltve; mögöttük Dean magasodott ki a tömegből két méterével, erős
kontrasztot képezve a kis Dennis Creevey-vel.
Aztán ahogy lassan jöttek lefelé a lépcsőn, az elől állók szóltak a többieknek is, akik most
mind Harry és Ginny felé fordultak, mintha egy királyi pár bevonulását figyelnék. Ott volt
Ernie Macmillan, Cho Chang, Angelina Johnson és Alicia Spinett a régi kviddics-csapatból,
Lee Jordan, Zacharias Smith, Susan Bones és Michael Corner, és még sokan, hogy Harry
elsőre nem is tudott számba venni mindenkit.
Ő és Ginny megálltak a lépcső aljában, mikor leértek. Barátaik félkörben állták körül őket,
és mindannyian Harryt bámulták, megint azzal a régi csodálkozással a szemükben, amivel
annak idején elsőéves korában néztek rá.
Harry úgy érezte, mondania kell valamit, ezért megköszörülte a torkát.
- Gondolom… - kezdte kissé rekedten – sok kérdésetek van hozzám. Gyertek… Üljünk le,
és elmondok mindent.
Dumbledore Serege pedig engedelmeskedett.

264
 - Huszadik fejezet -

A Herceg visszatér

A Foltozott Üst ajtaja becsukódott az utolsónak távozó Patil lányok és Seamus után, s Harry,
Neville, Ginny és Hannah egyedül maradtak az étteremben. Hannah az asztalokról gyűjtötte
össze a poharakat férje segítségével, Harry pedig a hosszas beszélgetés emlékein elmélkedett.
Ahogy azt sejtette, a DS minden tagja kerek-perec kijelentette, hogy vele akarnak menni
Ron és Hermione kiszabadítására, ami egyrészt nagyon jól esett Harrynek, másrészt viszont
rettegéssel töltötte el. Nem felejtette még el Katie Bell sorsát, vagy épp Siriusét, aki akkor
vesztette életét, mikor barátaival legutóbb egy mentőakcióra indultak.
Nagyon hosszú beszélgetés volt, a régi iskolatársak és barátok hajnalba nyúlóan hallgatták a
nurmengardi szökevények történetét, felváltva Harry és Ginny szájából, Luna azonban olyan
figyelmesen hallgatta, mintha nem is lett volna részese a történteknek.
- Az egyértelmű, hogy ki kell szabadítanunk Ronékat – szólalt meg közülük elsőnek Dean,
miután Harryék a beszámoló végére értek. – A kérdés csak az, hogyan csináljuk.
Minden jelenlévő komoran bólogatott vagy türelmesen várt, egyikük sem fordította el a
tekintetét Harryről, vagy köhécselt zavarában, annak jeléül, hogy ódzkodnának a mentőakció
gondolatától, és ettől Harry szívét melegség járta át egy pillanatra. Hálásan gondolt barátaira
és bajtársaira, akik ennyire odaadóan kiállnak mellettük.
- A bejutás nem lesz túl bajos – jegyezte meg Ginny a szekrény tetején gubbasztó Kinkakura
pillantva, aki kérdőn károgott egyet.
- Na, igen, a főnix bárhol meg tud jelenni, mindenféle védőbűbáj ellenére – morfondírozott
hangosan Susan Bones. – De egy ilyen erős varázslóval szemben a meglepetés az egyetlen
előnyünk…
- Már az sem – csóválta a fejét Harry. – Számítanak rá, hogy visszamegyek Ronért és
Hermionéért. A Névtelen megparancsolta az imposztoroknak, hogy ha lelepleződnek,
mondjanak el mindent.
Neville meglepetten kapta fel a fejét, de nem ő volt az egyetlen.
- Miért?
- Azért, hogy biztosan visszamenjek Nurmengardba, így kap még egy esélyt, hogy elkapjon
engem – magyarázta meg Harry.
- Ez őrület! – fakadt ki Hannah keserűen. Neville csitítólag a vállára tette a kezét.
Harry hallgatott. Most még rosszabbul érezte magát, mint mikor Nurmengardban váltak
külön, ő, Ron és Hermione. Akkor tudta, hogy barátai valahol a városban vannak, és
megtalálhatja őket. De most egy fél világ választotta el őket egymástól, és annak ellenére,
hogy a kezében volt a pálcája, sokkal tehetetlenebbnek érezte magát, mint akkor.
Valahányszor belegondolt, mi történhetett Ronnal és Hermionéval, elfogta a jeges rettegés.
Mit gondolhattak, mikor megtudták, hogy ő, Harry kijutott Nurmengardból? Hogy otthagyta
őket a börtönben, kiszolgáltatva a Névtelen kénye-kedvének?
Sötét gondolataiból Seamus hangja térítette magához.
- Harry! – szólt hangosan volt osztálytársa. – Azt mondtad, hogy egy csatornarendszer van a
város alatt, nem? A főnix oda is vihetne minket!
Elismerő hangok moraja futott végig az étteremben egybegyűltek között.
- Ez jó ötlet! – bólogatott szaporán Ernie Macmillan.
- Mondtuk, hogy a Névtelen vár minket – szólt közbe Ginny. – Tudja, hogy visszajövünk,
biztos felkészült ránk.
265
 - De a főnixről nem tudhat! – mutatott rá Cho Chang, aki az egyik leghátsó sarokban ült, de
most felállt. – Azt mondtad, hogy az a Névtelen arra számított, hogy valamilyen hajóval
szöktök meg.
- De az a hajó még mindig ott áll – csattant fel Ginny kissé piros orcával, mintha Cho
közbeszólása felingerelte volna. – Könnyen kitalálhatja, hogy a főnixek segítettek nekünk, és
akkor már számít ránk a csatornában is.
Sokáig csak egybehangzó hümmögések zavarták meg a csendet, mindenki töprengett, vagy
mástól várta a megoldást. Harry elnézte őket – Seamust, aki Padma és Parvati között állt
karba tett kézzel; Deant, aki a falat támasztotta és közben elgondolkozva ingatta a fejét; vagy
Susan Bonest, az éberen figyelő barna szemeivel.
Végül George szólalt meg, hanyag eleganciával hátracsapta vörös fürtjeit.
- Akkor csak egy lehetőség van – mondta könnyedén. – El kell vegyülnünk a rabok között.
Ha olyan sokan vannak, mint mondtad, fel sem fog tűnni, ha hússzal többen lesznek a
városban. Így felderíthetjük a terepet, anélkül, hogy megzavarnának. És leellenőrizhetnénk a
csatornákat, hogy vannak-e ott csapdák. Onnan már elérünk bármit, akár a börtönöket, akár
azt a központi tornyot, amiről meséltél.
- De hova érkezzünk meg? – értetlenkedett Michael Corner. – Kilométerekről fel fog tűnni,
ha hirtelen húsz ember csak úgy megjelenik az utca közepén!
- Szerintem több csoportban kellene mennünk, és üres házakba érkezhetnénk – vázolta a
stratégiát George egyetlen percnyi gondolkodás nélkül. – Úgy nem fog feltűnni senkinek, és a
galleonokkal tarthatnánk a kapcsolatot.
- Ez nagyon jó! – lelkendezett Dennis Creevey. - Így egy elterelő hadművelet is
kivitelezhető lenne.
- Erről van szó…
Mindeni beszélgetni kezdett, Harry egyetértő morgásokat, és lelkendezést hallott ki az
egységes morajból. Szinte hihetetlen, már-már abszurd gondolat volt, hogy barátai azért
lelkesek ennyire, mert találtak egy módot arra, hogyan törjenek be a világ legrémesebb
börtönébe. Egy pillanatra pedig az is megfordult a fejében, hogy a DS egykori, a roxforti
csatát megélt tagjai nem is olyan sokban különböznek tőle, Rontól és Hermionétól.
- Kockázatos terv – mondta Harry.
George széttárta a karját.
- Haver, mégis mire számítottál? Weasley vagyok!
Sokan nevettek, és még Harrynek is megrándult a szája sarka. Ahogy George mondta, és
miközben körbenézett az elszánt, félelemmentes arcokon, kezdte azt hinni, hogy sikerülhet is
a szabadító akció.
Aztán eszébe jutott egy újabb probléma, és rögtön szóvá is tette:
- Van még egy apróság – kezdte halkan, mikor a társaság elcsendesedett. – Biztosan tudnunk
kell, hogy milyen helyekre mehetünk a városban, ahol nem keltünk feltűnést. Ehhez pedig
szükségünk van Dracóra…
Bejelentése nem is válthatott volna ki nagyobb megrökönyödést.
- Úgy érted Malfoy-ra?! – sápítozott Angelina Johnson.
Harry számított rá, hogy ilyen reakciót fog kiváltani a bejelentés, de tudta, érezte, hogy
szükségük van a fiúra, ha élve meg akarják úszni a visszatérést Nurmengardba.
- Igen, Draco Malfoyra. Ő meg tudja mondani, hol kell keresnünk Ronékat, és mire
számíthatunk. A két arctalant hiába faggatjuk, hallgatni fognak, mint a sír.
- De hát Malfoy most őrizet alatt van! – replikázott Neville.
- Akkor ki kell szabadítanunk – vágta rá azonnal Ginny, mindenkiből döbbenetet váltva ki.
Az eddig hüledező és zúgolódó csapat most egyszeriben elhallgatott. Az étteremben vágni
lehetett volna a feszültséget, és egy légy zümmögését is hallani lehetett volna.
266
 - Ez… nem egészen törvényes… - jegyezte meg óvatosan Ernie Macmillan.
Harry és Ginny összenéztek. Nem kellene csodálkozniuk Ernie viselkedésén, emlékeztette
magát Harry – Ron és Hermione kiszabadítása egy feketemágus karmai közül még rendben
volt, de egy volt halálfaló megszöktetése a Mágiaügyi Minisztérium fogdájából már egészen
más lapra tartozott.
- Emiatt ne aggódjatok – szólt Ginny nem sokkal később, és magabiztos mosolyt villantott
meg feléjük. – Draco Malfoyt nyugodtan bízzátok ránk… Ha pedig a törvényszegés miatt
aggódtok, hadd meséljek el valamit…
És Ginny részletesen elmondta azt, amit Harrytől hallott, Harry pedig Ciarantól. Öt perccel
később az egész társaság egyöntetűen szörnyülködött, szitkozódott és megdöbbenésének adott
hangot, hogy Kingsley Shacklebolt és egy másik auror megölte Ciaran Diggory szüleit, és
szabotálta a fiú utáni nyomozást, ami miatt aztán Harryt felfüggesztették állásából – melyről a
Reggeli Próféta jótékonyan hallgatott.
Ettől kezdve egyikőjüknek se – még a mindig szabálytisztelő Ernie-nek sem – voltak
aggályaik afelől, hogy Malfoyt ki kell szabadítaniuk, és Kingsleyt bíróság elé kell állítaniuk
tetteiért. Néhányan – köztük Cho, Lee Jordan és George – kifejezetten felajánlották
segítségüket a mardekáros megszöktetésében, és a következő egy órában lassan alakot öltött
egy gondosan, aprólékosan felépített terv. A tervhez jó pár bájital-hozzávalóra, és
legkevesebb három hétre volt szükség, s csak utána indulhattak az egy minisztériumi, majd a
két nurmengardi fogoly kiszabadítására.
Harry most, hogy már mind elmentek, újra kínzó félelmeivel harcolt. Mi lesz, ha a szöktetés
alatt Neville vagy Hannah életét veszti, és megismétlődik az, ami Katie Bellel történt?
Ráadásul a mostani ellenfelük sokkal veszélyesebb, mint a kék bőrű ember, akit egy
patrónussal el lehetett kergetni. A Névtelen – ha igaz, amit Irony mondott – sokkal erősebb
ellenfél, mint amilyennek az elhagyatott házban mutatta magát.
Harry lebámult két kezére, és hirtelen olyan gyengének és tehetetlennek érezte magát, mint
mikor a horcrux-vadászat alatt pálcáját vesztve bolyongtak Hermionéval, elveszetten,
tanácstalanul.
Neville zuttyant le mellé az egyik székre, kezében egy pohár vajsörrel, és Harry nem tudta
időben elrejteni elmélázó arckifejezését.
- Min gondolkozol, Harry? – kérdezte tőle.
- Semmin – válaszolta gondolkodás nélkül, Neville azonban nem hagyta annyiban.
- Nem kell mindig magadba zárkóznod.
Magába zárkózik? – ráncolta a homlokát Harry. Hiszen épp most fogadta el a DS összes
tagjának segítségét. Még hogy magába zárkózik…
- Csak izgulok, ennyi az egész.
Neville azonban ezen a kifogáson is átlátott.
- Pocsékul hazudsz.
Harry fáradtan felszusszant. Semmi kedve nem volt tovább vitatkozni Neville-lel, ezért
inkább nem is szólt hozzá, hátha úgy békén hagyja és elmegy, de nem volt szerencséje.
- Harry, szeretnék valamit tisztázni veled, amit talán félreértettél. Mikor ti hetedévben
Voldemortra vadásztatok, mi újra összehoztuk a DS-t…
- Tudom, Neville.
- Akkor azt is tudhatod, hogy akkor már nem te voltál a vezetőnk. Hanem Ginny meg Luna
meg én. De a DS-nek valójában nincs vezetője, régen is azt csináltunk, amit akartunk és most
is.
Harry csak pislogott; fogalma sem volt mire akar kilyukadni Neville.

267
 - Szóval nem kell a titkolózó vezetőt játszanod – folytatta a fiú – ahogyan Dumbledore tette
vagy, ahogy Voldemort, mert egyik se vagy. A DS pedig nem a te Főnix Rended, sem pedig a
halálfalóid…
- Neville! – hördült fel Harry. – Miről beszélsz te?! Meg se fordult a… Én nem…
Neville védekezően feltette a kezét.
- Tudom, higgadj le! Ne kapd fel a vizet, Harry – próbálta csitítani, és megtörölte
verejtékező homlokát. – Csak azt akarom mondani ezzel, hogy nem kell ezt játszanod. Ha
valami bánt vagy félsz valamitől, mondd el nyugodtan. Mi a DS-ben egyenlők vagyunk.
Ismernünk kell egymás bajait, és gyengeségeit, hogy tudjuk, mire számíthatunk. Márpedig a
te gyengeségeidet nem ismerjük, Harry, csak a magunkét. És ez elég nagy baj lehet… Ha nem
tudjuk, mire számíthatunk tőled…
Ugyanez volt régen is, gondolta Harry. Túl sokat vártak tőle. Ron és Hermione azt hitték,
valami kész tervvel a fejében vág neki a horcrux-vadászatnak, Nevillék pedig arra
számítottak, hogy Roxfort felszabadítására érkeztek vissza, mikor megjelentek a Szükség
Szobájában. Mind a kettő súlyos félreértés volt.
Neville várakozva nézett rá, Harry pedig nem tudta állni a tekintetét.
- Igazad van… - motyogta szégyenkezve. - Igazad van, hogy tudni akarod, mi a bajom… Ha
akarod, elmondom, de nem fog tetszeni.
A fiú válaszul karba tette a kezét, és türelmesen figyelte. Harry még jobban elvörösödött, de
vett egy mély levegőt, és kimondta, ami a szívét nyomta:
- Nem hiszem, hogy fel tudnám venni a versenyt azokkal a feketemágusokkal, Neville. Az a
fickó… Moebius, aki Ront utánozta, könnyű szerrel megölt volna engem, ha nem segít a
főnix. A Névtelen pedig… Korábban azt hittem, egész jól álltam a sarat ellene, de csapda volt
az egész. Elengedett minket, hagyta, hogy elfussak. Ha tényleg meg akart volna ölni, semmi
esélyem nem lett volna. – Harry felnézett Neville-re és keserűen ingatta a fejét. – Érted már?
Hiába győztem le Voldemortot, akkor is és azóta is a szerencse mentett csak meg. A
szerencsém pedig nem fog örökké kitartani…
Neville figyelmesen hallgatta szavait, de nem látszott az arcán, hogy annyira letaglózta
volna a felismerés, mint Harryt, mikor hangosan is kimondta félelmeit.
- Értem – dünnyögte a fiú. – Hát… akkor nincs más dolgod, mint tanulni!
Harry felnevetett. Hát persze, mit is várhatott volna? – gondolta magában. Milyen könnyen
is hangzik az: tanulni kell. Bemagolni egy csomó varázslatot…
- Most mit nevetsz? – vonta össze a szemöldökét Neville.
- Ez nem ilyen egyszerű! – mondta Harry, és abbahagyta a nevetést. Nem akarta magára
haragítani barátját, aki eddig is olyan sokat segített neki, és most is azt próbált, ezt Harry tudta
jól. – Mindegy… Ne foglalkozz ezzel, Neville! Felkészülünk, és kiszabadítjuk Ronékat. Ha
találkozunk a Névtelennel, akkor meg csak egyet tehetünk: menekülünk.
Felkelt, és hátat fordítva a fiúnak, elindult fölfelé a lépcsőn. Nehéznek érezte a lábát, és
zsongott a feje a nap eseményeitől, a sérüléseiről nem is beszélve. Moebius tüzes átka még
mindig fájó sebként lüktetett a csuklóján és a bokáján.
- Én nem akarok menekülni – szólt utána Neville, mikor elérte a lépcsőfordulót.
Harry megtorpant és visszanézett rá.
- Akkor ugyanolyan bolond vagy, mint én – felelte ridegen, és felment az emeletre.
Hogy lehet Neville olyan naiv, hogy azt hiszi, egy kis gyakorlástól máris felveheti a
versenyt a Névtelennel?! Már elfelejtette volna Voldemortot?
Nem, dehogy felejtette el, gondolta Harry, csak épp teljesen félreérti. Azt hiszi ő is, mint
amit Harry maga is képzelt egy éve: hogy Voldemort után már senki sem lepheti meg.
Elővigyázatlan volt és nagyképű, ezért került a börtönbe, és most Neville meg a többiek is

268
pontosan így viselkednek. Legyőzték Voldemortot, ez igaz. De ez nem jelenti azt, hogy bárkit
le tudnának győzni. Ehhez nem elég egy kis tanulás…
Füstölögve nyitott be a félhomályos szobába, és először észre se vette, hogy nincs egyedül,
csak amikor széthúzta a függönyöket, és hagyta beáramolni a kora reggeli napfényt.
- Szia! – köszönt rá Al, mire Harry megpördült.
- Már azt hittem, nem is jössz elő többet – motyogta Harry.
Al kuncogva közelebb jött. Megint közönséges mugli ruhában volt, és olyan kötött
pulóverben, ami Mrs Weasley hagyományos karácsonyi ajándékai közé tartozott.
- Nincs neked olyan szerencséd – válaszolta a fiú.
Harry is megeresztett egy mosolyt, és leült az ágy szélére. Al állva maradt.
- Nem távozhatok, amíg meg nem néztem jobban a Szellemek Pallosát.
Szóval megint itt tartanak – gondolta Harry. A fiút más se érdekli, mint a nyílpuska, s az,
hogy tőle akar tanulni, nyilván csak olcsó kifogás volt.
Hát persze, hiszen mit is tanulhatna tőle egy olyan varázsló, aki tizenhét éves létére villám
hátán utazik, feketemágusokkal harcol, és még ki tudja mi mindent művel, amiről ő nem tud.
Az ő tudása alighanem eltörpül mellette.
- Hidd el, nagyon fontos, hogy…
Al szavait az ajtónyikordulás vágta el; Ginny lépett be a szobába, és ment oda rögvest az
éjjeliszekrényhez. Harry gépiesen fordult utána, de mire visszanézett Alra, a fiú már köddé is
vált. Nem volt hosszú látogatás – gondolta Harry.
Ginny levetkőzött, majd felvette a kis vörös köves nyakláncát az éjjeliszekrényről, és
felcsatolta.
- Mások általában alváshoz veszik le a nyakláncukat – dünnyögte Harry az orra alatt, csak
hogy elterelje a figyelmét valamivel Al visszatéréséről.
- Nem szeretem levenni – mondta a lány. – Úgy érzem, szerencsét hoz… Fürdéshez
levettem, és tessék: öt percen belül kész a katasztrófa.
Harrynek jólesett, hogy Ginny ennyire ragaszkodik a nyaklánchoz, amit tőle kapott, de úgy
érezte, kicsit sántít ez a nagy szerencse.
- Hónapokig nem volt rajtad, de megtaláltál engem abban a hóviharban – mutatott rá.
- De te viselted. Neked szerencsét hozott… Aludjunk – indítványozta Ginny, s megtoldotta
egy nagy ásítással. – Hosszú napunk volt.
- Igen az… - motyogta egyetértően Harry. – Túl hosszú.

***

Aznap délután Neville hangja ébresztette.

- Harry… Harry, kelj fel!
Kinyitotta a szemét, épp, mikor a fiú széthúzta a függönyöket, és a fény egy pillanatra
elvakította. Mikor kitisztult a látása, észrevette, hogy Ginny már nincs mellette.
- Mr és Mrs Weasley itt vannak, Harry – mondta Neville, miközben megöntözte az
ablakpárkányon lévő zöldellő virágokat. – És Mr Diggory is eljött velük…
- Micsoda? – Harry úgy ült fel, mint a rugó, egy pillanat alatt. Rögtön kitisztult a feje, és
kiugorva az ágyból, nyomban öltözködni kezdett.
Számított erre a látogatásra, biztos volt benne, hogy előbb-utóbb Diggoryék is tudomást
szereznek arról, hogy életben vannak, és rögtön tudni akarják majd, hogy sikerrel megtalálta-e
Ciarant. Most mégis kapkodva és idegesen öltözködött, és azon töprengett, hogyan is adja elő
Kingsley és Ciaran lezáratlan ügyét.
- Hagyok itt valamit az ágyadon – szólt utána Neville, mikor már az ajtónál járt.
- Jól van…
269
 Mr Diggory és a Weasley-szülők az étteremben ültek egy asztalnál, Ginnyvel és Hannah-val
együtt, aki épp egy pohár sütőtöklevet próbált rájuk tukmálni.
- Köszönjük, de nem kérünk semmit – hárította el a szívességet Mr Weasley.
- Én sem kérek… - motyogta alig hallhatóan a felesége.
- Én egy kis Lángnyelv whiskey-t kérnék, ha lehetne – hallatszott egy másik, öblösebb hang,
amiben Harry rögtön ráismert Mr Diggoryéra, s mikor leért a lépcsőn, azt is megállapíthatta,
hogy a varázslónak nem ez lesz az első pohár aznap.
- Amos, tudod mit mondott a gyógyító… - figyelmeztette Mr Weasley, s máskor oly kedves
arcvonásai szigorú maszkba rendeződtek.
Mr Diggory elszontyolodott, és inkább egy pohár víz mellett döntött.
- Harry! – köszönt rá Mrs Weasley, mikor meglátta.
- Jó reggelt – próbálkozott meg egy mosollyal, de látva hármójuk arcát, nem sikerült neki túl
őszintére.
Ginny komor tekintete is arról árulkodott, hogy nem épp szívderítő témáról beszélgettek az
imént. A lány megütögette a széket maga mellett, mire Harry csatlakozott hozzájuk, és helyet
foglalt. Amos Diggory mindvégig őt figyelte szúrós szemeivel, és hozzá se nyúlt a pohár
vízhez, amit Hannah letett elé. Harry is őt nézte, és tudta, hogy mit fog kérdezni, így meg se
várta, hogy a férfi megszólaljon.
- Mr Diggory… – kezdte, miközben minden jelenlévő kettejük közt kapkodta a tekintetét. –
Megtaláltam Ciarant.
A varázsló szemei hirtelen kitágultak, és elakadt a lélegzete.
- Hazahoztam őt, Mr Diggory. Azonban… - Harrynek megint meg kellett állnia, mert a férfi
az asztalra csapott, és felpattant, hogy Mrs Weasley és Ginny összerezzentek ijedtükben.
Mr Diggoryban azonban nem volt semmi fenyegető, inkább hitetlenkedő csodálkozás ült az
arcán, és szinte könyörögve nézett minden jelenlévőre, hogy igazolják Harry szavait.
- Tényleg megtaláltuk őt, Mr Diggory – mondta kissé fagyosan Ginny, aki látszólag nem
kedvelte meg az alkoholszagú varázslót, vagy – jutott hirtelen Harry eszébe – csak emlékezett
rá, mit vágott Mr Diggory az apja fejéhez a megemlékezés napján, mikor részegen
hangoskodott a Roxfortban.
- Hol van? Mikor láthatom? – kérdezte a férfi türelmetlenül, Harry érezte kellemetlen
leheletét.
Mr Weasley megfogta a kezét, és csitítóan szólt hozzá:
- Amos, higgadj le, kérlek! – Addig tartotta a csuklóját, míg a férfi végre levette a tekintetét
Harryről, és lassan visszaereszkedett a székére.
Hannah és Neville, aki ekkor ért le az emeletről, a bárpult mellől figyelték őket.
- Kérlek, mondj el mindent – szólt könyörögve Harryhez Mr Diggory, miután egy nagyon
mély levegőt vett.
Harry is sóhajtott egyet, majd belefogott.
- Úgy volt minden, ahogy mondtam: Ciarant a Durmstrangban találtam meg, mikor a Tusa
harmadik próbájára mentünk Ronnal és Hermionéval. Nem ismert fel engem, mert John Eakle
képében mentem oda – Százfűlé-főzettel vettem fel az alakját. Ciaran mindent elmondott
nekem, megbízott bennem.
- Igen, Eakle úr mindig jó barátságban volt a testvéremmel – szólt közbe halkan Mr
Diggory. – Mindketten a VNSZ-ben dolgoztak…
Harry tovább mesélt. Mikor ahhoz a részhez ért, ahol Ciaran végre elmondta, milyen sorsa
jutottak valójában a szülei, Mr Diggory megint felpattant a székről, és vöröslő fejjel, remegve
bámult Harryre.
- Amos, nyugalom… - próbálta megint csitítani Mr Weasley, aki a bejelentés ellenére
feleségével együtt meglepően nyugodt volt.
270
 - Már elmondtam anyáéknak – válaszolta meg Ginny suttogva Harry ki nem mondott
kérdését.
Mr Diggory közben tovább hüledezett, és a haját tépte.
- Ezt nem hiszem el! Ez nem igaz…
- Higgye el, Mr Diggory, igazat mondok: Kingsley Shacklebolt ölte meg Ciaran szüleit, az
ön testvérét – győzködte Harry.
- Amos, tudom, milyen szörnyű ezt hallani… - kesergett Mrs Weasley is.
A férfi valósággal felröhögött.
- Szörnyű hallani?! – ismételte hisztérikusan. – Egész eddig a halálfalókat hibáztattam, most
meg kiderül, hogy Ciaran mindvégig tudta, hogy a gyilkosok aurorok voltak? Ráadásul az
egyik… te jóságos Merlin, az egyik maga a miniszter?! Arthur! – bömbölte el magát Mr
Diggory, és megint az asztalra csapott.
Neville és Hannah elléptek a pulttól, és közelebb jöttek. Neville talán az estlegesen
feldühödő varázsló lenyugtatása miatt, míg a lány inkább az asztal épségéért aggódva.
- Miféle igazságszolgáltatás ez?! – folytatta rendületlenül Mr Diggory. – Arthur, miféle
eljárás ez? A bűnösök megússzák, mert mindent megtehetnek? És te… - fordult hörögve
Harry felé. – Milyen emberből csináltál minisztert, te…?!
- Harry nem tudhatott róla! Ne őt hibáztassa! – kelt a védelmére Ginny, és ő is felugrott a
székből. Szeplői alatt düh pírja lepte el az arcát, és lerítt róla, hogy ő nem néz el mindent Mr
Diggorynak, mint az apja és az anyja.
- Ginny, ülj vissza! – szólt rá Mrs Weasley szigorúan, Harry pedig gyengéd erőszakkal
visszaültette a lányt a helyére.
- Kingsley Shacklebolt meg fogja kapni a büntetését – kezdte újra Harry, még mindig
birkatürelemmel – de amíg nem találunk egy bírót a Wizengamotban, aki pártatlan, és akire
rábízhatjuk az ügyet…
- Emiatt ne aggódj – vágott közbe Mr Weasley, s hozzá komolyan bólogatott. – Bízd csak
rám, én előkészítek mindent. – Ez után Mr Diggoryhoz fordult. – Amos, minket is
megdöbbentett, amit Ginny és Harry mondtak, de utánanéztem a minisztérium adattárában, és
valóban úgy történhetett, ahogy Ciaran állítja. A gyilkosság…
Mr Diggory lehuppant a székre, és kezébe temette az arcát, mintha nem is figyelne Mr
Weasley szavaira.
- A gyilkosság estéjén nem volt ott a Sötét Jegy a házuk fölött – folytatta a varázsló
kitartóan. – A minisztériumban pedig készült akta a halálesetről, csak éppen ismeretlen
tetteseket írnak, semmi sem utal halálfalókra. Mikor a halálfalók átvették az irányítást a
minisztériumban, minden gyilkosságukat egyszerűen törölték az adattárból, nem vesződtek
azzal, hogy megmásítsák a jegyzőkönyveket…
Harry látta Mr Diggoryn, hogy mindez már nem érdekli. Csak a fejét hajtogatta, és a
szeméből törölgette a könnyeket. A testvére halálát már egyszer lezárta magában, ahogy
egykor a fiáét is, és most megint feltépték a régi sebeket ezzel az új hírrel. Harry egy
pillanatig még azt képzelte, Mr Diggory örülni fog neki, hogy fény derül a gyilkosok kilétére,
ez azonban igen elhamarkodottnak tűnt.
- Amos – szólt hozzá most Mrs Weasley. – Higgy nekünk, mi segíteni fogunk. Arthur és én,
meg Harry teszünk róla, hogy Kingsley megbűnhődjön. Arthur még a másik tettes nevét is
kiderítette, igaz? – nézett kérdőn a férjére.
Mr Weasley bólogatott.
- Savage-nek hívják, egy nyugalmazott auror – mondta, s a név emlékeket hozott elő Harry
fejében. Emlékezett a Savage nevű aurorra, aki pont akkor ment nyugdíjba, mikor ő meg Ron
odakerültek a parancsnokságra.

271
 Mr Diggoryt azonban nem érdekelték a nevek, csak szipogott a tenyerébe, és még mindig a
fejét csóválta lassan, miközben az asztalon bámulta a víztócsát, ami a legutóbbi
felpattanásakor kidöntött pohárból folyt ki. Hannah óvatosan odament hozzá, és elvette a
poharat, majd pálcájával felszárította az asztalt.
Mr Diggory kifújta az orrát egy zsebkendőbe, amit Mrs Weasley nyújtott át neki, s ez után
végre felnézett rájuk.
- Szeretném látni Ciarant.
- Semmi akadálya – szólt Harry. – Most Hagrid és Aberforth Dumbledore vigyáz rá, a
Dumbledore-házban vannak. Írok Hagridnak, hogy meglátogatják őket, de… - Nagyon
komolyan nézett a férfi szemébe, szinte fenyegetően. – nem szabad hagyni, hogy elmenjen
onnan! Ciaran vissza akar menni a Névtelenhez… az urához. Igen, Ciaran egy feketemágus
szolgálatába állt – mondta kíméletlenül, ismét sokkolva ezzel Mr Diggoryt.
A férfi azonban már nem ugrált fel, szólni sem tudott, csak bámult Harryre.
- És a miniszter elől is el kell rejtenünk, ezért amíg nem rendeződnek a dolgok, Ciarant el
kell bújtatniuk. Meg tudják ezt tenni?
Mr Diggory most szaporán bólogatott, hogy majd’ leesett a feje a nyakáról.
- Persze… persze, Mr Potter – sietett a válasszal a varázsló, szinte készségesen. – Elrejtjük
őt, amíg el nem jön az ideje, hogy tanúskodjon a Wizengamotban.
- Helyes – mosolyodott el Harry, aztán még valami az eszébe jutott, és úgy vélte, nem árt
emlékeztetni rá Mr Diggoryt. – Azt se felejtse el, mit mondott nekem, mikor megígértem,
hogy visszahozom Ciarant. Azt mondta, járhat a Roxfortba, és nem fogják bezárva tartani.
Mr Diggory megint bólogatott.
- Úgy lesz… úgy lesz…
- És az sem ártana, ha többé nem szólítaná Cedricnek – tette még hozzá Harry.
A férfi elvörösödött, de bólintott egyet.
Harry ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, Mr Diggory azonban úgy nézett rá, mintha
még további utasításokat várna. Harrynek egy pillanatra átfutott az agyán, hogyan is beszélt
az imént ezzel a nálánál jóval idősebb emberrel: parancsolgatott neki, és elvárta, hogy Mr
Diggory engedelmeskedjen. És mindez olyan természetesnek és magától értetődőnek tűnt
számára, hogy el se gondolkozott rajta – és ahogy kinézett, még Mr Diggory sem.
Ginny azonban láthatóan elégedett volt a fejleményekkel, és akárcsak Harry, ő is
befejezettnek tekintette a Diggory-témát.
- Anya és apa azért jöttek, hogy megkérdezzék, mit fogunk most csinálni – tájékoztatta
Harryt. – Elmeséltem nekik, hogy beszéltünk Neville-ékkel és a DS-sel.
Neville és Hannah ekkor végre odamentek hozzájuk.
- Vissza fogjuk hozni Ront és Hermionét, ebben biztos lehet, Mrs Weasley – mondta az
asszonynak a fiú, olyan magabiztossággal, amiről Harry a maga részéről csak álmodhatott.
Neville annyira nem érzi át a helyzet súlyosságát…
- Nagyon hálásak vagyunk nektek, Neville… - motyogta az asszony, hasztalan próbálva
mosolyogni. – De nem lenne jobb, ha ezt inkább az aurorokra bíznánk?
Ginny megütközve nézett rá.
- Anya! Te komolyan azt hiszed, hogy a Dawlish-félék ki tudnák szabadítani Ronékat? –
kérdezte a lány megint heveskedve.
Harry megint megfogta a kezét, és gyorsan átvette a szót.
- Az auroroknak nincs külföldön törvényes hatáskörük. A minisztérium bajba kerülne, ha
csak egy aurort is elfognának egy ilyen akció közben. Mi azonban szabadon mozoghatunk, és
a Névtelen nem számít rá, hogy többen leszünk – mondta, majd hozzátette: - A DS-ből többen
is segíteni akarnak benne.
- Igazából mindenki – pontosította Ginny.
272
 - Gondoltam, hogy így lesz – suttogta könnyektől csillogó szemmel Mrs Weasley. – De ti
még alighogy csak kijártátok az iskolát, és…
- Nem ezért jöttünk ide, Molly! – szólt rá szokatlan határozottsággal a férje.
Mrs Weasley csöndben maradt, és aggódva pislogott Harryről Ginnyre, Neville-ről Hannah-
ra.
Mr Weasley megköszörülte a torkát.
- Harry… - mondta lassan. – Szeretnék találkozni azzal az emberrel, aki… akiről azt hittem,
hogy a fiam.
Harry maga sem hallgatta még ki a Moebius nevű fiút. Sok kérdése lett volna hozzá, többek
között az, hogy miféle varázslatokat tanított még neki a Névtelen, bár nem volt benne biztos,
hogy olyan készségesen válaszolgatna, mint ahogy a húga.
A húga… Még gondolatban kimondani is bizarr volt Harrynek. Hiába próbálkozott, még
mindig Hermione és Ron arcát látta maga előtt, ha a két Melwyn-testvérre gondolt. Szinte
hihetetlen volt, hogy ez a két alak hetekig a bolondját járatta vele. Elvégre Ron és Hermione a
legjobb barátai voltak, jobban kellene őket ismernie, mint bárkit a világon!
Nem volt mentsége. Az ellenség túl felkészült volt, ő pedig túlságosan képzetlen, hogy
egyáltalán felismerje a veszélyt.
- Rendben van, menjünk.
Mind egyszerre álltak fel az asztaltól, kivéve Mr Diggoryt, aki láthatóan nem tudta
eldönteni, vajon neki is szólt-e a meghívás vagy sem. Végül aztán ülve maradt, és legjobb
modorát elővéve kért egy csésze kávét Hannah-tól. A lány nem túl lelkesen, félve az újabb
borogatástól, teljesítette a varázsló kérését.
Mr Weasley megfogta felesége kezét.
- Molly, te… jobb, ha itt maradsz. Nem kell…
- Jól van… Menjetek csak – bólintott rá rögtön az asszony, s Harry nem is hibáztatta ezért.
Nem kell Mrs Weasleynek is látnia Moebiust a fia képében.
Ginny is lent maradt az anyjával, Neville és Hannah pedig visszatessékelték őket az
asztalhoz, és még egyszer megkérdezték, hogy egész biztosan nem kérnek-e valamit inni.
Harry és Mr Weasley felmentek a lépcsőn a harmadik emeletre, majd balra fordultak a
folyosón.
- Itt vagyunk – mondta Harry fölöslegesen, majd rövid habozás után levette az ajtóról a
védőbűbájokat, és utat engedett Mr Weasleynek.
A szoba közepén, akárcsak a szomszédos helyiségben, egy szék volt középen, melyhez
utóbb szoros kötelekkel kötözték hozzá Moebiust, mikor Neville vacsorát vitt neki. Hosszú
vörös haja csapzottan lógott az arcába, fejét lehorgasztotta, de meghallván az ajtónyitást,
nyögve felpillantott.
Ő még nem tudta, hogy vége a színjátéknak – gondolta Harry.
- Szia, apa…
- Nem vagyok az apád – hangzott szinte azonnal a jéghideg felelet.
Harry látta, ahogy Mr Weasley keze remeg az indulattól.
- Mindent tudunk, Moebius – mondta Harry, mielőtt még a fiú tovább provokálná a
varázslót.
A változás az elgyötört, megkeseredett arcon döbbenetes volt; akárcsak Irony, Moebius is
egy szemvillanás alatt váltott a megjátszott érzelmek között, mintha csak egy maszkot venne
fel és le. Egy egyszerű mozdulattal parancsolt arcizmainak, ami szinte természetellenesen
bizarr volt Harry számára.
- Á, szóval szóra bírtad Ironyt – bámult rá fintorogva Moebius. – Őszintén remélem, hogy
nem a Cruciatust használtad, mert akkor készülhetsz a halálra, Potter.

273
 Harry behunyta egy pillanatra a szemét, s így átmenetileg megszabadíthatta magát barátja
arcának látványától, ismerős hangját azonban nem tudta kiűzni a fejéből.
- Nem kínoztam meg – felelte Harry. – Egyszerűbb módszer is volt.
- Egyszerűbb, hát persze… - ismételte gúnyosan a fogoly. – A nagyságos Harry Potter nem
alacsonyodik le efféle varázslatokhoz – ő nemesebb annál…
Mielőtt még Harry bármit mondhatott volna erre, Mr Weasley nagyot lépve odaállt a
székhez kötözött fiú elé, és úgy bámult le rá.
- Tudni akarom, hogy a fiam életben van-e – szólt hozzá olyan hangsúllyal, amit Harry még
sosem hallott az ő szájából, de egyáltalán el se tudta képzelni, hogy Mr Weasley képes így
beszélni valakivel. Olyan mély megvetés és utálat szűrődött ki belőle, amit azelőtt örök
riválisától, Lucius Malfoytól hallhatott.
Moebius behízelegve válaszolt:
- De hisz tudja. Ironynak azt is el kellett mondania…
Mr Weasley azonban megrázta a fejét.
- A szádból akarom hallani – követelte.
- Mit számít az? – vetette oda hetykén Moebius. Ront utánzó arca minden szónál lenézően
fintorgott. – Tudja, hogy kiváló okklumentor vagyok, akkor hazudok magának, amikor csak
akarok.
Mr Weasley nyakán ugrált az ér az indulattól. Harry, attól tartva, hogy valami
meggondolatlanságot csinál, odalépett mellé, és mindkettejüket szemmel tartotta.
Moebius tovább beszélt.
- Tudom én… Csak magát akarja becsapni. Ilyenkor nincs is jobb gyógyír a léleknek, mint
egy kis önbecsapás. Az mindent megold, mi? – nevetett fel halkan. – Hát akkor tessék: ne
aggódjon, Mr Weasley, a drága kisfiának a haja szála sem görbült – mondta mézes-mázosan, s
akárcsak Irony esetében, Harrynek most is megdöbbentő volt a fogoly arcának látványa.
- Ezt akarta hallani, nem igaz?
Mr Weasley nem válaszolt.
- Persze, az igazság egy kicsit zordabb… Maga csukja be a fülét, ez Potternek szól, ő elviseli
a kemény igazságot, igaz?
Moebius ekkor Harry felé fordult, nem csak a fejével, de teljes felsőtestével, ameddig csak
szoros kötelei engedték.
- Még, hogy a haja szála sem görbült! – nevetett megint. – Örülhetsz, ha Ronald még ép
eszénél van, annyi kínzást kaphatott már. És egynéhány arctalannak megvan az a bosszantó
tulajdonsága, hogy nem a Cruciatust használják, annál sokkal… mocskosabban csinálják – de
nagyon odaadóan.
Harry nyelt egyet. Ahogy Moebius mondta, szinte filmszerűen játszódott le a fejében a
gondolat, hogy mit tehetnek Ronnal és Hermionéval ezekben a pillanatokban is. Ki tudja,
miféle kínzásokat kell kiállniuk… Hirtelen nagyon hosszúnak érezte azt a pár hetet, ami még
hátra volt, mire a tervük megvalósulhatott, és végre elindulhatnak Nurmengardba.
- Erre voltatok csak kíváncsiak? – sziszegte Moebius.
Harry felvonta a szemöldökét.
- Miért, mondanál többet? – kérdezte hasonló hangnemben.
- Nem én… - rázta meg a fejét a fogoly. – De egy jó tanácsot azért adnék.
- Megtarthatod magadnak – morogta Harry. Már épp elég jó tanácsot kapott az ellenségeitől,
és soha egyik sem volt olyan, amit érdemes lett volna betartani.
- Hallgass meg, hasznodra válhat – győzködte Moebius, és Harry tudta, hogy így is, úgy is
mondani fogja a magáét, akár meghallgatja, akár nem. – Ne szórakozz a Névtelennel, Potter!
Kevés vagy te hozzá…

274
 Harry rángatózó orrcimpával nézett rá. Hirtelen nagyon erős késztetést érzett rá, hogy orrba
vágja a foglyot, de még időben visszafogta magát.
- Nem hallgatsz rám, mi? – hunyorgott rá a fiú, s Harry érezte, hogy legilimentálni próbálja.
Gyorsan elfordult hát tőle, és a sarokban kókadozó páfránnyal kezdett szemezni. Gyűlölte,
ha legilimentálják, és az volt a legrosszabb, hogy az égvilágon semmit sem tehetett ellene.
Immár nyilvánvaló volt számára, hogy soha nem fogja rendesen megtanulni az
okklumenciát… S ebben is végérvényesen alul maradt ellenfeleivel szemben.
- Jó szagú Merlin, te tényleg ki akarsz kezdeni vele! – röhögött fel hirtelen Moebius. – Te
nem vagy normális… Te tényleg komolyan gondolod! Hiszen még engem sem tudtál volna
legyőzni, ha nincs ott az a rohadt főnix!
Harry fejében kegyetlenül kimondott igazságként visszhangzottak Moebius szavai. Pontosan
ezt mondta Neville-nek is délelőtt, ő is tisztában volt vele, hogy a Névtelen túl erős ellenfél,
és csak a szerencse mentette meg eddig. Milyen régen is volt már, amikor úgy tudott
végigmenni a Zsebkosz közben, hogy a feketemágusok hozzászólni sem mertek…
- Te voltál az, aki legyőzte a sötét nagyurat? Ez csak valami vicc, ugye?
- Elég volt – szólt halkan, ám annál vészjóslóbban Mr Weasley.
Moebius abbahagyta a nevetgélést, de még mindig vigyorogva nézett fel a varázslóra.
- Na, mi lesz, papi? – kérdezte szemtelenül, szinte várva, vágyva, hogy a férfi elveszítse a
türelmét, amire remegő ökle utalt.
- Hol tartják fogva a fiamat? – faggatta Mr Weasley.
A fogoly azonban csak a fejét csóválta.
- Áruld el – mondta még mindig halkan a férfi. – Melyik épületben vannak?
- Arra magatoknak kell rájönni.
Mr Weasley nem teketóriázott tovább – mielőtt még Harry bármivel megakadályozhatta
volna, egy hatalmas pofont kevert le a megkötözött fiúnak, akinek hátrabicsaklott a feje az
ütéstől.
- Mr Weasley, hagyja! – ragadta meg a karját Harry, de már nem volt rá szükség.
A varázsló olyan rémülettel meredt a vérző szájú Moebiusra, aki fiának szakasztott mása
volt, mintha a lehető legszörnyűbb dolgot tette volna, amit csak el lehet képzelni. Szemei
iszonyodva kigúvadtak, ajka remegett, és csak bámulta a fiút, aki most szemtelen élvezettel
lenyalta szája sarkából a vért.
- Jöjjön, Mr Weasley, menjünk innen! – húzta Harry a férfit, s közben undorodva figyelte
Moebiust.
Már semmit sem látott benne, ami Ronhoz tette volna hasonlatossá, és akárcsak Irony
esetében, ez most is nagyban megkönnyítette a dolgát. Már csak egy közönséges ellenséget
látott benne, egy arctalant, a szó szoros értelmében.
- Sajnálom… Nem kellett volna… - motyogta Mr Weasley, mikor már kint voltak, és Harry
visszazárta az ajtót a szokásos bűbájokkal.
A varázsló úgy zihált, mintha futott volna, és remegő kézzel masszírozta az állát.
- Megértem – mondta neki Harry. – Én is közel voltam már hozzá, hogy megüssem.
Mr Weasley ránézett; szeme még nedvesen csillogott, de látszott rajta, hogy amennyire bírja,
visszatartja a könnyeit.
- Veletek akarok menni – mondta ki hirtelen.
Harry egy pillanatra meghökkent, de aztán rájött, hogy nem kellene ezen csodálkoznia.
Hogy is gondolhatta volna, hogy Mr Weasley otthon fog ülni, mialatt ő és a többi társa az
életüket kockáztatják a fia kiszabadításáért? Semmi ellenvetés vagy értelmes ok nem jutott az
eszébe, ezért egyszerűen rábólintott.
- Pár hét múlva indulunk.
Mr Weasley hüledezve nézett rá.
275
 - Pár hét?! Merlin szakállára, Harry! Hallottad, mit mondott odabent az az alak? –
szörnyülködött, az ajtóra mutatva remegő kezével.
Harry vett egy mély levegőt, mielőtt válaszolt volna.
- Igen, de részletesen átbeszéltük a tervet a többiekkel, és kell egy pár hét, mire elkészülünk.
Szükségünk lesz Százfűlé-főzetre, és a minisztériumtól nem szerezhetünk. Álruhákat is be
kell szerezni, és még sok minden mást…
Tudta, hogy ezzel nem győzi meg Mr Weasleyt, aki most ritkuló hajába túrt gondterhelten,
majd lekapta csontkeretes szemüvegét, és fáradtan megdörzsölte a szemeit. Remegős sóhajt
hallatott.
- Mr Weasley – szólította meg Harry újra, hogy rá figyeljen. – Szükségünk van Draco
Malfoyra, ha ki akarjuk szabadítani Ronékat. Először őt kell kiszabadítanunk. Tudnunk kell,
hol őrzik. És hogyan.
A varázsló először meghökkent, de aztán összeszedte magát, és megköszörülte a torkát.
- Kiderítem – mondta, majd hozzátette: - Bízd csak rám.
Harry megeresztett felé egy szomorkás mosolyt, Mr Weasley pedig ellépett az ajtótól, és a
vállára helyezte a kezét.
- Harry, soha nem kértem tőled semmit… - kezdte komoly arccal. – De most kérlek…
könyörgök: tégy meg bármit, akármit… ami csak kell…
- Úgy lesz, Mr Weasley – biztosította felőle Harry rögtön, és bátorítólag megszorította a
férfi kezét.
- Nem tudnám elviselni, ha ő is… Mint Fred…
- Azt nem fogom hagyni.
Kerüljön bármibe is – tette hozzá magában Harry. Nem érdekelte, mit mondott Moebius,
miféle félelem emésztette, akkor is harcolni fog, s ahogy Neville mondta, nem fog menekülni.
Fel fog készülni, amennyire csak tud, és mindent meg fog tenni, hogy Ron és Hermione
épségben hazajussanak, s ha kell – gondolta eltökélten – még azt az átkot is használni fogja,
mely a homlokára égette a villám alakú heget.
Mire leértek a földszintre, Mr Weasley sikeresen visszavarázsolta arcára a nyugalom
látszatát, és könnyed mozdulattal emelte le az akasztóról úti talárját. Felesége és Mr Diggory
is készülődni kezdtek, aminek Hannah láthatóan roppantul örült, főleg a lassan józanodó férfi
távozásának.
- Hamarosan lakható lesz az új házunk, és visszaköltözhetünk – szólt könnyedebb
hangnemben Mrs Weasley, Harryt azonban nem tévesztette meg; a keze remegett, ahogy
talárját üggyel-bajjal gombolgatta.
- Tényleg, anya? – csillant fel Ginny szeme. – Jaj, de jó! Már alig várom, hogy lássam az új
Odút. De… - Itt váltottak egy gyors pillantást Harryvel. – Az a helyzet, hogy még nem lehet.
- Itt kell maradnunk, amíg nem rendeződnek a dolgok – magyarázta meg Harry.
Mrs Weasley lesütötte a szemét, és felvette türkizkék süvegét.
- Hát persze… - motyogta alig hallhatóan. – Vigyázzatok magatokra!
Miután Mr Diggory és Weasleyék elmentek, újra komor csend zuhant az étteremre. Harry,
Ginny, Hannah és Neville egy darabig csak egymást nézték szótlanul. Az utóbbi időben
egyikük sem volt túlságosan beszélgetős kedvében, és a Weasley-szülőkkel folytatott
társalgás ki is tette egy napi szó-szükségletüket.
Hamarosan Hannah és Neville átvonultak a konyhába, hogy megfőzzék az ebédet
négyüknek – amióta eldőlt, hogy a DS újra összeáll, az éttermet jóformán bezárták, és csak az
Abszol útra való átkelés miatt használták egyes, hoppanálni nem tudó boszorkányok és
varázslók a hátsó bejáratot. A Foltozott Üstöt pedig ki nem mondott megállapodásként afféle
főhadiszállásnak léptették elő.
Ginny leakasztotta a talárját a ruhafogasról, és Harryhez fordult.
276
 - Átugrom George-hoz. Megnézem, hogy haladnak Lee-vel meg Changgel a Százfűlé-
főzeten. Remélem, az a csaj nem keverte össze a bumszalagbőrt a kecskekörömmel… -
dünnyögte, miközben öltözködött. – Valahogy nem bízom a képességeiben… Gondoltad
volna, hogy kiválót kapott a bájitaltan RAVASZ-ra?
- Nem tudtam – felelte Harry egy vállrándítással.
Ginny megeresztett felé egy mosolyt, majd puszit nyomott az arcára, és kiment a hátsó
udvarra. Rövidesen hallani lehetett az Abszol útra vezető téglafal nyílását.
Harry egyedül maradt az étteremben, de nem sokáig állt egyhelyben. Zsebre tett kézzel
felballagott a szobájába, hogy összeszedje a holmiját. Az volt a terve, hogy korábbi
elhatározásának megfelelően felkeresi a minisztériumi közkönyvtárat, és kikölcsönöz néhány
varázskönyvet. Valahol el kell kezdenie a tanulást… - gondolta magában.
Mikor benyitott a szobába, szinte rögtön meglátta azt, amire Neville korábban célzott: az
ágyon barna papírba csomagolt valami feküdt, rajta egy kis cédulával. Harry felvette, és a
súlya és mérete alapján könyvnek gondolta. A cetlire ezt írta Neville sajátos bolhabetűivel:

Harry, ez a tiéd! Elhoztam még hetedikben, mikor Ginnyvel meg Lunával

újraalakítottuk a DS-t, hogy bosszantsuk Pitont és a Carrow-testvéreket. Elég jó
hasznát vettük, bár a töredékét sem tanultuk meg annak, amit belefirkált. Sose
kedveltem Pitont, de kénytelen vagyok elismerni, hogy egy igazi zseni volt.
Harry letépte a papírt, és meglátta a Bájitaltan haladóknak viharvert példányát, mely egykor
Pitoné volt, s mely hatodévében igazi bájitaltan-tehetséggé változtatta Harryt hasznos tanácsai
miatt. Arra is élénken emlékezett azonban, hogy az egyik bűbáj, melyet ebből a könyvből
tanult meg, micsoda bajba sodorta akkor: Malfoy majdnem az életével fizetett a
meggondolatlanságáért, ő pedig végtelenül sok büntetőmunkával.
Nem gondolta volna, hogy a könyv még létezik; azt hitte, elégett abban a tűzben, amit
Marius gyújtott, mikor a Hollóháti-horcruxért harcoltak.
Még egyszer átfutotta a kis cetlit. Szóval Neville elhozta onnan? Bizonyára begyűjtő
bűbájjal röptette magához, és Harry egyáltalán nem hibáztatta ezért. Épp ellenkezőleg: a DS
tagjai akkor Piton ellen áskálódtak, és a legjobb taktika az volt, ha megismerik Piton
varázslatait.
Harry elnézegette a könyvet, még bele is lapozott. Az utolsó oldalon még mindig ott állt a
macskakaparás-szerű, kissé feltűnősködő felirat: Ez a könyv a Félvér Herceg tulajdona.
Értette, Neville miért adta most vissza neki, de nem hitt benne, hogy Piton gyerekkori
mágiája elég lenne az arctalanok vagy a Névtelen hatalma ellen. Túl nagy volt az
erőkülönbség, és szinte lehetetlennek tűnt, hogy valaha is leküzdje ezt az óriási szakadékot.
Moebius szavai még mindig ott csengtek a fülében, és egyre csak az járt a fejében, hogy
igaza volt az arctalannak: kevés ő ehhez. És szinte biztos volt benne, hogy Piton is kevés
lenne.
Kinkaku, aki eddig a ruhásszekrény tetején aludt, most felébredt, és kíváncsian rikkantott
egyet, mikor meglátta Harryt a szobában.
Harry lezuttyant az ágyra, két kezében fogva a könyvet. Piton vajon mit mondana neki, ha itt
lenne? Nem nehéz kitalálni: bizonyára szüntelenül azt mondaná, mennyire ostoba és
tehetségtelen, mint az apja.
Harry elmosolyodott. Akárcsak ő, Piton is egy nálánál sokkal erősebb ellenféllel nézett
szembe, de ő mégsem próbált meg tenni semmit sem az ellen, hogy Nagini megölje. Tudta,
hogy nincs esélye. Nem harcolt.
277
 De Harry, valahányszor a feladásra gondolt, minden porcikája sikítva tiltakozott ellene. Őt
nem olyan fából faragták, mint Pitont! Igen, ő ostoba, és meggondolatlan, ahogy Piton
mondaná, de épp ezért fogja mégis megpróbálni!
Nagyot sóhajtott, és törökülésbe helyezkedett az ágyon, majd megint fellapozta a könyvet,
immár céltudatosan keresgélve. Emlékezett még a margóra írt apró betűs jegyzetelgetésre, és
a bájitalreceptek közé írt javítgatásokra, ötletekre. Sorban megtalálta a Disaudio bűbájt, a
lábköröm-növesztő és viszkető-átkot, a nyelvragasztó-rontást, majd a Levicorpust és a
Sectumsemprát is, mely mellé Piton rövid megjegyzésként odaírta: ellenségekre.
Harry tudta, hogy ezeken kívül még jó pár varázslat van, amit nem tanult meg, de ezeket
többnyire azért, mert nem volt rá ideje, túl haszontalannak vagy túl érthetetlennek tűntek.
Megtalált egy hascsikarás elleni bűbájt, valamint egy átkot, amitől az ellenfél szemüvege
rászorul a fejére – Harrynek volt egy sanda gyanúja, ki ellen alkalmazta ezt Piton…
Olyan sok volt a megtanulni való varázslat, hogy Harry azt se tudja, hol kezdje, vagy minek
venné leginkább hasznát egy párbajban. Végül megállapodott egy varázslatnál, mely az utolsó
oldalak egyikén kapott helyet: Vinculo. – És mellette megint macskakaparással egy olyan
felirat, ami egészen meghökkentette Harryt: - Nagyon klassz!!!
Nagyon klassz? – tátogta fintorogva. Harryt a rosszullét kerülgette, ahogy elképzelte a
tinédzser Pitont, zsíros haja az arcába lóg, görbe orra szinte a papírt érinti, miközben leírja ezt
a bájitaltan könyvébe, alighanem egy, még a Sectumsempránál is veszélyesebb varázslat
mellé.
Harry tekintete feljebb vándorolt az átsatírozott, sokat javítgatott sorok mentén, a könyv
margóján. A mellette lévő nyomtatott szöveg valamiféle szellentés-gátló főzet elkészítési
útmutatóját tartalmazta, de ez még Pitont sem érdekelte: gátlástalanul beírogatott a sorok
közé, valahol egyszerűen varázslattal összébb zsugorította a betűket, hogy helyet csináljon a
saját jegyzetelgetésének.
A varázslat legfelső sorába Piton a Protego szót írta, melyet Harry már nagyon jól ismert, s
alá egy újabb felkiáltójeles utasítást: kifelé!
Harry homlokráncolva gondolkozott rajta, hogy mit érthetett ez alatt volt tanára. Tovább
tanulmányozta a jegyzeteket – a Sectumsempra meggondolatlan használatából származó bajai
miatt megtanulta, hogy semmit ne használjon könnyelműen.
A Protegótól egy kis nyíl vezetett le egy újabb szóhoz, ami Harry emlékei szerint egy nem
használt, félresikerült bűbáj volt, amit egy balfácán varázsló talált ki egyszer régen. A régi
bűbájtan órákon Flitwick professzor gyakran mesélt vicces történeteket Baruffio mágusról,
aki nagyon jó varázslónak mondta magát, csak épp nem volt az, és minden bűbája rosszul sült
el, még az is, amit ő maga talált ki. Harryt roppantul emlékeztette Baruffio egy másik szájhős
varázslóra…
Musclicus – ez volt Baruffio balul sikerült varázslata, mellyel önmagának akart nagy erőt
adni, helyette viszont fordítva sikeredett a dolog, s a rá támadó sárkányt vértezte fel vele, így
lelte halálát a balfácán mágus. Harry most már emlékezett; de mit keres ez a mihaszna
varázslat Piton könyvében?
A Musclicusnál újabb megjegyzés volt, megint csak egyetlen szóval: kombinálni!
Ez után sok-sok áthúzás és satírozás következett, Harry el tudta olvasni, hogyan próbálta
Piton – ki tudja miért? – összedolgozni a Protego és Baruffio varázslatának hatását. Akármiért
is tette, a hosszú munka végén ott állt a kis szó, sokszor aláhúzva.
Harry elmerengett rajta, vajon ki merje-e próbálni a varázslatot. Piton szerint „nagyon
klassz” volt, ez azonban könnyen jelenthette azt is, hogy pillanatok alatt képes darabokra
szedni a házat körülötte.
A kíváncsiság azonban mindennél jobban hajtotta, ezért hosszas habozás után rászegezte
pálcáját a székre. Mielőtt még kimondta volna a varázslatot, odament hozzá, és a biztonság
278
kedvéért levette róla Ginny ráteregetett ruháit. Ez után azonban megint rámutatott pálcájával a
székre. A főnix halkan búgva figyelte ténykedését.
Harry hátrált néhány lépést, majd kimondta a varázsigét:
- Vinculo!
A pálcából kékes, majdnem láthatatlan derengés tört elő, akárcsak egy mágikus pajzs
esetében. Ez a felhő azonban nem Harry körül öltött testet, hanem mintegy kifordítva,
buborékba zárta a széket. Ráadásul, a gömb lebegni kezdett, felemelve a bútordarabot egészen
a plafonig, mint egy óriási szappanbuborék.
Kinkaku szárnyát verdesve kürrögött, ugyancsak meglepődve a bűbájtól.
Harry szájtátva közelebb ment hozzá, majd kezét felemelve megtapogatta a buborék
felületét. Kemény volt, és áthatolhatatlan, mintha gyémántból lett volna. Vajon mennyi átkot
képes kibírni? Voldemort rábízta egy ehhez hasonló gömbre az utolsó horcruxának épségét,
Naginit, és látszólag nem féltette még a legerősebb átkoktól sem.
Csak egy módon lehet kideríteni – gondolta Harry – és megint pálcát fogott a buborékra.
- Diffindo! – kiáltotta elsőnek a legegyszerűbb varázslatot, ami eszébe jutott.
A kékes fénynyaláb nagy meglepetésére akadálytalanul áthatolt a buborékon, és ripityára
szaggatta a széket. A törött fadarabok és a por ott lebegett a buborékban.
Harry döbbenten bámult. A pajzs nem hogy visszaverte volna a bűbájt, de teljesen
átengedte, és a darabokat még mindig bent tartotta.
Ez nem pajzs! – jött rá Harry a megoldásra. Nem védekezésre való! Piton leírta világosan:
kifelé! Egy kifordított Protego lehet, aminek védőereje nem a gömbön kívül, hanem azon
belül van.
- Ez egy börtön – csodálkozott el hangosan.
Újabb próbát tett: javítóbűbájt mondott ki a buborékra, mely megint akadálytalanul áthaladt
rajta, és a szék visszaalakult eredeti valójába.
- Finite!
A buborék megszűnt, a szék pedig leesett a szoba padlójára. Harry vigyorgott, és máris
tudta, hogy hol fogja a legjobb hasznát venni ennek a börtön-átoknak. Ha valóban kifordított
Protego, ahogyan gondolja, a rabságába esett ellenfél nem fog menekülni, mert minden egyes
bűbáját saját magára veri vissza a gömb belseje.
- Jól van, Piton… - mormogta Harry elégedetten, és leült az ágy szélére a könyvet
lapozgatva eddig kihagyott oldalak után kutatva. – Lássuk, mit tudsz még!

279
 - Huszonegyedik fejezet -

Az új fogoly
A következő két hétben a fagyos, süvítő szél alábbhagyott, és a tél visszavonulót fújt. A
reggelek egyre melegebbek lettek, és Harry arra gondolt, hogy talán már Nurmengardban is
felkelt a nap.
Amíg a többiek a fogolyszabadítás részleteit tervezgették, Harry azzal töltötte az időt, hogy
Piton könyvéből újabb és újabb varázslatokat tanuljon meg, és kellően begyakorolja azokat.
Korábbi elhatározása, hogy a minisztériumi közkönyvtárból kölcsönzött varázsige-
gyűjteményekből tanuljon, teljesen kiment a fejéből, de az agyonfirkált nyomdatermék olyan
sok tanulnivalóval látta el, hogy másik könyv elolvasására nem is futotta volna az időből.
Miután tökéletesítette a Vinculo bűbájt, megpróbálkozott egy sor érdekes varázslattal és
átokkal. Talált egy igen gonosz átkot, mely örökös, szüntelen evésre kényszeríti áldozatát
(Vorax!); egy Expecto Signum nevű varázslatot, mely Ginny szerint egy alapszintű
pecsétbűbáj volt, mellyel átkokat lehetett elzárni, vagy korlátozni; valamint Harry szeme
megakadt egy befejezetlen bűbájon is, melyet azonban semmiképp sem tudott működésre
bírni. A Protego Reversum azért is ragadta meg a figyelmét, mert azt remélte, Piton egy, a
Vinculóhoz hasonló ügyes bűbájt faragott az egyszerű pajzs-varázslatból. Azonban mikor
kimondta a varázsigét, az égvilágon semmi sem történt, így gyorsan felhagyott a
kísérletezgetéssel.
Al többször is jelen volt, és figyelte Harryt, de miután ő tájékoztatta arról, hogy sem Hagrid
nyílpuskáján, sem a vesszőkön egy árva karcolás, annyi sincs, a fiú csalódott lett, és onnantól
kezdve egy csepp érdeklődést sem mutatott a Szellemek Pallosa iránt. Harrynek azonban
mindhiába egyre csak az járt a fejében, mit kereshet Al, és miért épp egy aranypajzson meg
egy dementorölő fegyveren keresi azt.
Harryt olyannyira lekötötte Piton könyve és a fiú titkain való elmélkedés, hogy
majdhogynem el is felejtette, mire készülnek jelenleg az egész DS-sel együtt, s mikor Ginny
egy napfényes délutánon azzal a hírrel nyitott be hozzá, hogy megérkezett Kingsley, igencsak
meglepődött.
- Micsoda? – hökkent meg Harry. Mr Weasley ugyanis azt a tájékoztatást adta nekik, hogy a
miniszter csak a VNSZ csúcsértekezlete után fog eljönni hozzájuk.
A gondterhelt férfi három nappal korábban járt náluk, amikor is részletesen elmondta, hol
tartják Malfoyt, és hogyan tud oda Harry bejutni. A cellája a minisztériumi fogdában volt,
ahol a rabokat általában az Azkabanba való szállítást megelőzően, vagyis a Wizengamot-
tárgyalások előtt és alatt őrizték. Régen, a háborút megelőzően itt is dementorok vigyázták a
foglyokat, ma azonban már csak bonyolult bűbájok, átkok és az őrvarázslók tartották vissza
őket.
Harry felült az ágyon, és félretette Piton könyvét, amiben épp egy hatásos varázslatot
tanulmányozott, ami ugyancsak egy jól ismert bűbáj, a Diffindo erősen módosított változata
volt.
- Lent vár az étteremben, és veled akar beszélni – csicseregte Ginny. – Elég türelmetlennek
tűnik.
- De hát a főzetek…! A Százfűlé, meg a másik!
Ginny mosolyogva feltette a kezét.
- Ne aggódj. Mindkettővel elkészültek tegnap éjjel. Chang egész éjszaka fent volt, hogy
kevergesse… - Harry kihallotta a lány hangjából az ellenszenvet, ahogy Cho nevét kiejtette.
- És a DS? Hannah felkészült? És Seamus? Mi lesz édesapáddal?
280
 Ginny a homlokát ráncolta.
- Lemásoltátok a kulcsot, nem?
- De-de… - bólogatott Harry. – Már odaadta a múltkor, azzal nem lesz baj…
- Akkor semmivel sem lesz gond – mondta optimistán Ginny. – A Százfűlé-főzettel
gyerekjáték lesz.
Harry csak remélte, hogy a lánynak igaza lesz.
- Készen állsz? – kérdezte Ginny izgatottan.
- Igen.
- Akkor szólok neki, hogy jöhet. Aztán szólok Hannah-nak is…
Azzal kiment a szobából. Harry igyekezett összeszedni gondolatait, amíg a miniszter meg
nem érkezik, s hogy mi is lesz pontosan a feladata. A következő pár órában hibátlanul kell
működnie mindennek…
Piton könyvét bedugta a párna alá (volt egy olyan érzése, hogy Kingsley nem díjazná az
ötletet, hogy ezt a könyvet olvasgatja), és amennyire csak tudott, kényelmesen elhelyezkedett
egy székben, épp, mielőtt a varázsló belépett volna, Ginnyvel a nyomában.
- Szervusz, Harry.
Kingsley pont Harryvel szemben foglalt helyet, és szálfaegyenes háttal ült a fotelben,
láthatóan roppantul kényelmetlenül. Harry eltűnődött rajta, vajon a fejlemények
nyugtalanítják, vagy Harry puszta jelenléte, közös múltjuk miatt, mely már jó ideje rányomta
bélyegét minden találkozásukra. Az is megfordult a fejében, hogy Kingsley talán jobb szerette
volna, ha Nurmengardban marad, vagy holtan fekszik abban a sírban, amire már a nevét is
rávésték.
- Miért jött, miniszter úr? – kérdezte fagyosan a férfitól.
Kingsley fáradt sóhajjal megcsóválta a fejét.
- Látom, még mindig dühös vagy rám.
Harry felvonta a szemöldökét, és hátradőlt a székben, mintegy tökéletes ellentétét képezve a
merev Kingsleynek.
- Mit reméltél?
- Azt, hogy, ha visszajössz, elfelejtjük végre a régi nézeteltéréseinket.
Talán így is lenne, gondolta Harry, ha távolléte során nem jött volna rá, mit próbált mindig
eltitkolni előlük. Csakhogy Ciaran elmondta Kingsley bűnét, és ez mindent megváltoztatott.
Ezt azonban nem szerette volna egyelőre a miniszter tudomására hozni, csak akkor, mikor
már késő lesz, hogy bármit is tehessen ellene – a Wizengamot színe előtt.
- Te tettél róla, hogy emlékezzek rájuk – mutatott rá Harry, makacsul elhallgatva haragjának
igazi okát.
Kingsley kimérten bólintott.
- Igaz, bezártalak titeket… – mondta lassan, mély hangon. – De remélem, megérted, hogy
nem tehettem másként. Lehettetek volna merénylők is, álalakot öltve…
Ha tudnád, milyen igazad volt! – gondolta most magában Harry, és önkéntelenül is vetett
egy pillantást az emelet felé, ahol Irony és Moebius voltak bezárva.
- Megértem – mondta végül, csak hogy enyhítse valamelyest a feszültséget kettejük között.
Ha minden a tervek szerint alakul, Kingsley hamarosan úgyis a falat kaparja majd dühében…
Harry az ajtó mellett várakozó Ginnyre nézett, akit a miniszter nem láthatott. A lány
felmutatta hüvelykujját, majd pálcáját előhúzva varázsolni kezdett.
- Ennek örülök, Harry – mondta Kingsley, valóban fellélegezve, hogy képes vele értelmesen
beszélni. – Most pedig térjünk rá a lényegre… Minerva McGalagony miatt vagyok itt.
Feltételezem, te is olvastad a Prófétában, mi történt.
A Reggeli Prófétában már napok óta cikkeztek McGalagony rejtélyes gyógyulásáról, és a
különböző pletykákról, melyek Harryt és Ront említették.
281
 Kingsley megvárta, míg Harry bólintott egyet, s csak utána folytatta. Mögötte Ginny még
mindig a pálcájával kavargatta a levegőt, de Harry nagyon vigyázott, nehogy felhívja a
figyelmet a lányra.
- Akkor biztosan azt is olvastad, hogy több szavahihető szemtanú állítja, amint te meg Ron
rohantatok keresztül a Szent Mungón, és valakivel vagy valakikkel harcba szálltatok az
igazgatónő szobája előtti folyosón.
Harry igyekezett csodálkozó képet vágni, de mielőtt megszólalhatott volna, Kingsley
ingerülten felcsattant.
- Jaj, Harry, ne is próbálkozz! Pocsék okklumentor vagy.
- Akkor nem is kell válaszolnom a kérdéseidre, hiszen már mindent tudsz – vetette oda
nyersen Harry.
A miniszter fáradtan sóhajtott. Harry észrevett egy lecsorgó verejtékcseppet a halántékán.
- Azt hiszed, az ellenséged vagyok? – kérdezte a férfi. – Azt hiszed, titkolóznod kell
előttem?
- Titkai mindenkinek vannak, nem igaz, Kingsley? – mondta Harry, mielőtt még
visszafoghatta volna magát.
Elszólását rögtön megbánta, mert tisztán látta, hogy a varázsló fekete szeme ijedten csillan,
és jóllehet, nem volt legilimentor, ebben a pillanatban pontosan tudta, mi jár Kingsley
fejében: azon morfondírozik, vajon Harry rájött-e a bűnére?
Kingsley most már jól láthatóan izzadt, és Harrynek is egyre jobban melege volt a lenge
ingben, amit magára kapott.
- A lényeg az, hogy a gyógyítóknak fogalmuk sincs, mitől gyógyult meg Minerva
McGalagony – folytatta Kingsley. – Páran főnixkönnyre gyanakszanak, de Dumbledore-on
kívül senkinek nem volt szelídített főnixmadara egész Európában…
Olyan jelentőségteljesen nézett Harryre, mintha azt várná, hogy megjelenik egy
karmazsinpiros madár a válla fölött. Ginny hamiskásan somolygott mögötte, Harryt azonban
most egy másik kérdés kezdte foglalkoztatni, ami pillanatnyilag elvonta a figyelmét a
tervükről.
- Ha tudták, hogy a főnixkönny meggyógyítaná, miért nem adtak neki? – kérdezte homlokát
ráncolva.
Kingsley meglepetten felvonta a szemöldökét.
- Mert a főnixkönnyet nem lehet eltárolni. Nem tudják felhasználni, csak a madár adhatja
annak, akit választ. Akárcsak a farktollát – ezért értékesebbek a főnixtollas pálcák… -
Kingsley megtörölte verejtékező homlokát. – Hú, de meleg van itt…
Hannah lépett be a szobába, mintha csak hallotta volna Kingsley szavait, és pálcájával két
poharat lebegtetett maga előtt. Ginny gyorsan abbahagyta a fűtővarázslatot.
- Tessék, miniszter úr, egy kis frissítő – nyújtotta át neki a pitypanglevet a Hannah.
- Nem, nem, köszönöm… Na, jó, talán mégis – vette át Kingsley. – Olyan meleg van
nálatok.
Harry elégedetten mosolygott, és látta, hogy Ginny is vigyorra húzza a száját. Hannah
odaadta a másik poharat Harrynek, és kiment a szobából. Kingsley belekortyolt a
pitypanglébe, majd egyhúzásra az egészet kiitta.
A következő pillanatban Kingsley kopaszra borotvált fejéből sűrű hajtenger burjánzott elő,
mintha Harry egy felgyorsított filmfelvételt nézne. Pár másodperc alatt mintaszerű
mikrofonfrizura ékeskedett a miniszter fején, azt az érzést keltve, mintha egy közel egy méter
átmérőjű szőrgömb ülne a nyakán. Harry prüszkölve belenevetett a poharába, mikor meglátta
a végeredményt, megadva ezzel a végső lökést Kingsley felháborodásának.
- Elegem volt! – bömbölte a miniszter és eldobta a poharát, ami csörömpölve tört szét a
falon, majd felpattant, és fújtatva nézett Harryre. – Már megint gúnyt űzöl belőlem!
282
 Ginny is hangosan nevetett rajta, Harry pedig még mindig a szemét törölgette, és ez már sok
volt Kingsleynek. Vadul kicsörtetett a szobából, a folyosón azonban beleütközött Lee
Jordanbe.
- Elnézést minisz… - kezdte, de aztán meglátta a férfi frizuráját, és nehezen tudta fékezni
rakoncátlankodó arcizmait.
Kingsley elrohant mellette, és lerobogott a lépcsőn. Még hallották a felfelé tartó George
hangját, ahogy utána kiált: - Óriásgolymók van a fejeden, Kingsley!
Harry, Ginny és Lee Jordan nevettek, majd csatlakozott hozzájuk George is, mikor belépett
az ajtón.
- Megvan a hajszál? – kérdezte, mikor mind visszanyerték a hangjukat.
Lee felmutatta a göndör fekete szálat és vigyorgott.
- Kicsit körülményes volt, de legalább nem sejt semmit – mondta Ginny.
- A hajnövesztő pont úgy működött, ahogy kell!
Hannah is visszajött, kezét tördelve, arcán aggodalmas kifejezéssel.
- Kicsit azért sajnálom a miniszter urat – motyogta. – Elég gorombák voltunk vele…
- Megérdemelte! – vágta rá Ginny, Harry pedig helyeslően bólogatott.
Ekkor Neville rohant be a szobába.
- Kingsley megérkezett a minisztériumba – újságolta izgatottan. – Ginny édesapja üzent,
lefoglalja egy időre. Harry, most kell indulnod!
Harry komolyan bólintott, és készülődni kezdett. George kezében már ott volt a Százfűlé-
főzetes üvegcse, benne az egy órányi adaggal – mind úgy gondolták, ennyi idő alatt ki lehet
hozni Malfoyt a fogdából. Lee Jordan beledobta a káposztaszagú folyadékba a hajszálat, mire
az kakaóvá változott, és illata belengte a szobát.
- Hmmm… Kingsley egész finom lehet – cuppantott Ginny kajánul, mikor Harry legurította
a bájitalt.
- Öh… - nyögte Harry. – Egy kicsit azért keserű.
A változás azonnali volt és pont olyan kellemetlen, mint minden alkalommal. Egy röpke
perccel később ott állt Ginny, George, Lee, Hannah és Neville előtt egy második Kingsley,
hasonló hajkoronával, mint amivel az eredeti távozott. Ginny megint kuncogni kezdett.
- Le kéne vágni – morfondírozott hangosan Hannah, és azzal munkához is látott.
Neville kikiabált a szobából.
- Seamus, készen állsz?
- Ne ordíts, itt vagyok már… - válaszolta egy hang épp az ajtón kívülről.
A szobába Harry szakasztott mása lépett be, szemüveg nélkül, zöld lóherés pulóverben.
- Amíg távol leszel, Seamus járja majd az utcákat, hogy alibit biztosítson neked, mi pedig
hívjuk a többieket – magyarázta Neville, miközben a Harry formájú Seamus felvette a kerek
szemüveget, és Harryvel együtt elkezdtek átöltözni. Seamus Harry levetett ruháit vette
magára, míg Harry előkelő, királykék bársonytalárba bújt, és díszes süveget tett leborotvált
fejére, végezetül feltett egy pici aranykarikát a fülére, amit Michael Corner adott kölcsön
neki.
- Ezzel készen is vagyunk – summázta Ginny, és egy puszit nyomott Harry arcára.
- Siessetek, az óra már ketyeg! – figyelmeztette őket Hannah, mire mindkét fiú lerohant az
emeletről.
Seamus némán intett Harrynek, és kilépett az Abszol útra vezető hátsó udvarba, míg Harry,
erősen koncentrálva úti céljára, megfordult a sarkán, bele a fullasztó semmibe.
Nem tagadta maga előtt, hogy ideges volt, hiszen a miniszter képében készül kiszabadítani
egy volt halálfalót, ami nagyon sokféleképpen sülhetett el rosszul. De nem volt más
választásuk – mind egyet értettek immár abban, hogy Malfoyra igenis szükségük van, hiszen
Harry korlátozott emlékei nem elegendőek ahhoz, hogy alaposan megtervezzenek egy
283
nurmengardi betörést. Harry szinte elmosolyodott az furcsa helyzetre gondolva: ahhoz, hogy
betörjenek egy börtönbe, előbb egy másikba kell betörniük…
A fogda bejárata egy sikátorból nyílt, alig pár sarokra a minisztérium látogatói bejáratától,
ami egy agyongraffitizett telefonfülke képében árválkodott az utcán. A fogdabejárat viszont
egy nagyméretű szemetes konténer volt, melybe Harry üggyel-bajjal mászott be hosszú talárja
és új testi adottságai miatt. Jóllehet, Kingsley sokkal magasabb és izmosabb volt, mint ő, még
bizonytalanul kezelte végtagjait, s kifejezetten örült neki, hogy a földet seprő ruha elrejti
esetlenségét.
A szemetes konténerben sötét volt, ezért Harrynek fényt kellett gyújtania pálcájával, hogy
megkeresse a bejáratot, amit még Mr Weasley mutatott neki. Csakhamar meg is találta az
apró kulcslyukat, s ekkor elővette az ugyancsak Mr Weasleytől kapott kulcsot. Kattant a zár,
és Harry talpa alatt megnyílt egy csapóajtó.
Hosszan zuhant, egyre gyorsulva, s folyamatosan azt ismételgette magában, hogy nem kell
pánikba esni, mindjárt jön a lassító bűbáj…
Mindjárt…
Még mindig zuhant. Hol van már…?
Harry egyszer csak azt vette észre, hogy a zuhanás lelassul, majd szinte puhán, finoman
ereszkedett le a fogda bejárati csarnokába. A zuhanó bejárat volt az utolsó akadály, ami
meggátolta egy rab szökését, hiszen nem lehetett feljutni rajta, csak le. Az itt dolgozó őröket
az újonnan bevezetett rendszer szerint csakis házimanók szállíthatták haza. Harry emlékezett
rá, hogy közel egy éve ezt még Hermione javasolta a minisztériumnak, miután Siporról
beszélgettek.
- Jó napot kívánok, miniszter úr! – hajbókolt Harry előtt a bejelentkező pult mögötti
őrvarázsló. – Nem szóltak, hogy jönni fog…
- Váratlan ügyben jöttem, el kell vinnem a Draco Malfoy nevű foglyot – jelentette be Harry,
s keresztbe tette ujjait a zsebében.
A varázsló meglepődött, de nyomban utat mutatott neki.
- A lifttel menjen le a kilences szintre, miniszter úr – mondta. – Ott majd átkísérik a
cellákhoz… Itt hamarosan kezdődik a műszakváltás, de a lentieknek csak egy óra múlva lesz.
- Annyi idő elég lesz.
Harry a felvonóhoz ballagott, amit már fel is hívtak számára, mire odaért. Mindenki olyan
kedvesen és alázatosan viselkedett a miniszterrel, de valahogy nem stimmelt ez az egész. Vele
is kedvesen viselkedtek az emberek, de valahogy más ült a szemükben, mint ezeknek.
Szerzett már néhány érdekes tapasztalatot a Százfűlé-főzetnek köszönhetően – így ismerte
meg a mardekárosok viselkedését egymás között még másodéves korában, majd a Runcor
nevű halálfaló képében a félelmet és megalázottságot látta mindenkiben. Most, Kingsley
személyében egészen másmilyennek látta az emberek viselkedését. Behízelgő modoruk olyan
volt – gondolta, miközben becsukódott a liftajtó – mintha mindenki a kegyeit keresné, puszta
számításból, hogy minél feljebb kapaszkodhasson a ranglétrán.
A lift nagyon sokáig ereszkedett le, s Harry már kezdett azon gondolkodni, hogy a zárkák
talán a Föld túlsó felén lehetnek…
Aztán nagy sokára a felvonó nyikorogva megállt, és utasa kiléphetett a kilencedik emeletre,
ami egy sötét, a Misztériumügyi Főosztályra kísértetiesen emlékeztető széles folyosóból állt,
melyen őrvarázslók sétáltak fel s alá. Harry a lifttel szemközti pulthoz lépett, és újra előadta
kérését.
- Draco Malfoyt? – ismételte a férfi. – A hetvenkettes cellában találja, miniszter úr. Harper
oda kíséri önt.
Harry megköszönte a segítséget, s Harper már jött is. A magas, szakállas, hatvan körüli
varázsló végigvezette a folyosón, ahol sok üres cella sorakozott, végül megálltak középtájon.
284
 Malfoy cellája sokkal tisztább volt, mint az, amiben Harry raboskodott Nurmengardban. A
mélyzöld csempével borított falak ugyan sötét, komor benyomást keltettek, viszont
makulátlanul tiszták voltak, akárcsak a fekhely és a sarokban álló, félig elkerített vécé.
Malfoy a priccsen ült és egy könyvet olvasgatott, mikor Harry megpillantotta; szürke,
számmal jelölt egyentalárt adtak rá, s karját még mindig kötés borította, de ettől eltekintve
egészségesnek látszott.
- Nocsak, nocsak, a miniszter… - nyekeregte gúnyosan, mikor észrevette látogatóját. – Ilyen
fontos személyiség vagyok?
- Fontosabb, mint hinné, Malfoy – mondta neki Harry, utánozva Kingsley stílusát, és intett
az őrnek, hogy nyisson ajtót.
Amaz engedelmeskedett, és egy pálcaintésre a rácsos fal egy része félrehúzódott, Harry
pedig belépett a cellába.
- Magunkra hagyna egy pár percre? – nézett hátra az őrre határozottan, egyértelművé téve,
hogy a kérés sokkal inkább volt parancs.
Az őr tétovázott, majd bólintott egyet és faképnél hagyta őket. Malfoy felült a priccsen,
letette a könyvet (Harry futólag elolvasta a címét; A mágia felső korlátai volt az), és
hunyorogva látogatójára bámult.
Harry nem akarta sokáig húzni az itt tartózkodást – minden egyes perccel tovább növelte a
lebukás veszélyét – de valamit mindenképpen tisztázni akart Malfoyjal, amire eddig nem volt
lehetősége. Mondjon, amit akar Al, egyszerűen képtelen csak úgy megbízni volt mardekáros
évfolyamtársában, még azok ellenére is, amiket Nurmengardban tett.
- Lenne pár kérdésem magához – mondta csendesen. – Legelsőnek az, hogy miért pont
Harry Potter hozta be magát a Szent Mungóba?
- Ezt talán tőle kellene megkérdeznie – válaszolta hetykén Malfoy.
Harry egy pillanatig elgondolkozott a hallottakon, aztán így szólt:
- Megkérdezhetem akár Pansy Parkinsont is. Nagyon elszántnak tűnt a Szent Mungóban…
Ennek hallatán Malfoy őszintén meglepődött – vagy legalábbis egy nagyon őszintének tűnő
csodálkozást produkált. Harry tudta róla, hogy jó okklumentor, ha ennyi ideig el tudta titkolni
a Névtelen elől valódi céljait, és ezért soha nem lehet biztos benne, mi is jár a fiú fejében.
- Pansy? – ráncolta a homlokát. – Mi a fenét akart?
- Ordítozott mindenkivel a folyosón, hogy miért nem engedik be magához, és tudni akarta,
hová tűnt – felelte Harry. – És minket is roppantul érdekelne, mi volt olyan titkos, amibe még
a barátnőjét se avatta be…
Malfoy ennél jobban már meg se lepődhetett volna.
- A barátnőm?! – ismételte röhögcsélve. – Ki mondta ezt a hülyeséget magának? Soha nem
jártam azzal a csajjal… Nem az esetem. Én a szőkéket szeretem – vont vállat vigyorogva.
Harry megcsóválta a fejét.
- Ne térjen el a tárgytól – szólt szigorúan. – Tudjuk, hogy Potterrel voltak Nurmengardban.
Csak azt nem tudjuk, hogy mi történt időközben. Miért hallgat? Mit titkolnak mindannyian?
Malfoy azonban csak mosolygott, és a fejét rázta.
- Sajnálom, Shacklebolt, nem én vagyok a maga embere – mondta gunyorosan. – Hogy mit
csináltunk Potterrel, az csak ránk tartozik.
Harry zakatoló szíve kissé lelassult. Szóval Malfoy mégis megbízható…
Szó nélkül felállt és a visszazárt cellaajtóhoz lépett; az őr szinte nyomban visszajött, mintha
várta volna, és kinyitotta a rácsokat.
- El kell vinnem a foglyot a minisztériumba, kihallgatásra – jelentette be higgadtan.
Malfoy visszahemperedett a priccsre, mintha nem is hallotta volna, az őr azonban egészen
elcsodálkozott.

285
 - De… de miniszter úr… - hebegte. – Azt hittem, hogy ön hamarosan indul a ma esti
csúcsértekezletre.
Hogy is felejthettem el? – gondolta Harry. Hetek óta azt harsogta az újság, hogy a VNSZ
csúcsértekezletét erre a napra tűzték ki, így nem is választhattak volna furcsább időpontot a
fogolyszabadításra, mint ez.
- Ööö… igen – válaszolta gyorsan. – De erre még sort kerítünk előtte.
- Ahogy kívánja, miniszter úr.
Az őr félreállt az útból, Harry pedig intett Malfoynak.
- Jöjjön, elmegyünk.
Malfoy unottan nyögött egyet, és csigalassúsággal feltápászkodott a fekhelyről. Akár egy
lajhár, úgy vánszorgott ki a cellából, de ott már Harry gyorsabb mozgásra ösztökélte egy
kiadós taszigálással. Hirtelen eszébe jutott, hogy őt is pont így lökdösték az arctalanok, mikor
Nurmengardba zárták Ronnal és Hermionéval.
- Olvasta A mágia legfelső korlátait, Shacklebolt? – kérdezte Malfoy. – Tanulságos könyv…
- Ezeket a papírokat ki kell töltenie, uram – tolt Harry elé egy méretes paksamétát az
őrvarázsló, mikor a pulthoz értek, ő pedig fáradt sóhajjal belevetette magát a bürokrácia
tengerébe.
Jó negyed óráig tartott, mire mindent kitöltött, s már az őröknek is kezdett szemet szúrni,
hogy miért húzódik ilyen sokáig. Harry biztos volt benne, hogy Kingsley sokkal
gyakorlottabban és gyorsabban csinálja a papírmunkát, míg ő, aki jóformán elbliccelte az
egész tanulást aurori gyakornoksága alatt, csak nagy nehezen emlékezett vissza rá, mit melyik
rublikába kell írni.
Mikor végre végzett, az őrvarázsló átnyújtott neki egy kartondobozt is.
- Itt vannak a fogoly személyes tárgyai, amiket lefoglaltunk. A ruháit elégettük, mert
tönkrementek. Kívánja elvinni ezeket? – kérdezte hunyorogva.
- Igen, kívánom…
Malfoy szúrós szemmel nézte, amint Harry zsebre teszi az összezsugorított aranypajzsát,
Mariustól zsákmányolt pálcáját és az elvarázsolt galleonját.
Mikor végzett, Harry megeresztett egy mosolyt az őrvarázslók felé, akik már igencsak
gyanakodva méregették őt, s ettől a hideg futkározott a hátán. Minél előbb ki akart jutni erről
a helyről…
- Gyerünk, Malfoy – ragadta könyéken foglyát, és már terelte is a lift felé.
Malfoy megpróbálta kitépni karját Harry markából.
- Hová visz engem? Mit akar?
- Pofa be! – sziszegett rá Harry, idegesen tekintgetve jobbra-balra.
Ha minden jól megy, gondolta, mikor észbe kapnak, azt fogják hinni, hogy Malfoyt
valamelyik arctalan szöktette meg, és rá senki sem fog gyanakodni, hiszen neki tökéletes
alibije lesz Seamus személyében…
- Miniszter úr! – szólt utána az egyik őrvarázsló.
Harry, mintha nem is hallotta volna, ment tovább a lift felé, és próbálta lenyugtatni magát.
Malfoy homlokráncolva nézte az arcát, mintha sejtene valamit.
- Miniszter úr, várjon… miniszter úr!
A férfi utolérte őket, így Harry tovább már nem tehetett úgy, mintha nem hallaná. Megállt,
és szembe fordult vele.
- Igen? – kérdezte tőle olyan higgadt hangon, amennyire csak tellett tőle.
- Elfelejtette aláírni a kiléptetési jegyzőkönyvet. – Azzal odadugott az orra alá egy
pergament és egy sastoll pennát.

286
 Harry egy pillanatig habozott csak, majd átvette a pergament, és aláfirkantotta Kingsley
nevét. Az őr visszament a helyére, Harry pedig fellélegezhetett – ez azonban nem kerülte el
Malfoy figyelmét.
- Te…?
- Egy szót se! – mordult rá Harry, mielőtt még kimondta volna azt, amire gondolt. Majd egy
hirtelen ötlettől vezérelve halkan hozzátette: - Majd ha kint leszünk.
Malfoy szemei kerekre tágultak, de mielőtt bármit is mondhatott volna, megérkeztek a
felvonó elé, ahol Harry megnyomta a hívó gombot…
Nem tellett bele pár másodperc, és a liftajtó már ki is nyílt, s ekkor Harry szembetalálta
magát az igazi Kingsleyvel.
Az ismét kopasz miniszter és ő a pillanat egy tört részéig döbbenten egymásra bámultak,
valósággal megbénulva a látványtól. Harry moccanni sem bírt, béklyóba kötötte tagjait a
rémület, ami átjárta a testét, tetőtől talpig. Kingsley arcán a teljes megrökönyödés látszott, és
ő sem bírt mozdulni.
Néma bénultságukból Malfoy meglepett kiáltása és a hátuk mögött álldogáló őrvarázslók
felhördülése rántotta ki őket, Harryt egy pillanatnyival korábban, mint Kingsleyt. Ennek volt
köszönhető, hogy Harry kezében már ott volt a varázspálca, mikor a miniszter ujjai még csak
elindultak a talárja zsebe felé. Harry bal kézzel megragadta a férfi csuklóját, pálcáját a
torkához nyomta, és megpördültek, így Kingsley közé és az őrvarázslók közé került, ő pedig a
férfi háta mögött állt, szorosan fogva őt.
- Eressze el! – csattant fel a parancs egyszerre három torokból, Harry viszont addigra
behátrált a liftbe, túszával együtt.
- Mindenki maradjon, ahol van! – harsogta határozottan, de szavai hatására a varázslók
körbezárták a lift bejáratát. Egyszerre nyolc pálca szegeződött rájuk.
- Engedje el! Nem hallja?
Ez már túl nagy kockázat volt… Valamit tennie kell – töprengett Harry, aztán hirtelen
eszébe jutott. Szélesen meglendítette pálcáját és elkiáltotta magát:
- Vinculo!
A három legközelebb álló varázsló rögtön egy-egy lebegő szappanbuborékban találta magát,
és ahogy próbáltak kiszabadulni, azon nyomban el is kábították saját magukat. Teljes volt a
fejetlenség, de senki nem mert közelebb jönni Harryékhez.
- Kicsoda maga? – hörögte hátra Kingsley, de Harry durván belenyomta a pálcát a nyakába,
mire az felforrósodott. Kingsley felszisszent a fájdalomtól.
- Mi a francot művelsz? – tajtékzott Malfoy, teljesen megzavarodva a helyzettől.
- Malfoy, fogd be a szád! – dörrent rá Harry még vadabbul, és fejével maga mellé intett
türelmetlenül. – Befelé!
Malfoy habozott egy darabig, szemét járatta a két Kingsley és az őrvarázslók között, akik őt
is szemmel tartották. Végül a liftet választotta, és óvatosan besurrant, épp mielőtt az ajtó
becsukódott volna. Mikor ez megtörtént, azonnal lábak szapora dobogását hallották, és
utasítások harsantak.
- Gyorsan, a lépcsőt!
- Grubbs, szóljon az auroroknak! Harper, riassza a bejárati őrséget!
- Valaki szedje ki ezeket a szerencsétleneket!
A felvonó zörögve elindult, elnyomva a kiabálás hangját, és Harry szapora légzését.
- Nézze, erre semmi szükség… - motyogta Kingsley, és Harry érezte, hogy nem zihál a
félelemtől, nem reszket, teljesen nyugodtan áll előtte – pont, ahogyan azt az auroroknak
tanítják, futott át az agyán.
- Hogy mire van szükség, Kingsley, azt majd én eldöntöm! – vágta rá indulatosan.

287
 A józanság egy pillanatában átfutott az agyán, hogy mit is csinált éppen, és átjárta a félelem,
hogy mi fog történni, ha ez az egész kitudódik. De aztán a szükség felülkerekedett a
józanságon, és onnantól kezdve már nem járt más a fejében, mint mielőbb kijutni az
épületből, és visszahoppanálni a Foltozott Üstbe.
De hogyan fognak kijutni, ha odakint már várnak rájuk az aurorok? Ha olyan sokan lesznek
ott, mint mikor megérkezett, szinte esélytelen lesz a menekülés.
A megoldás váratlanul jött, akár egy isteni szikra:
- Malfoy! – szólt rá Harry, mire a fiú idegesen felé kapta a fejét. – Nyúlj be a bal hátsó
zsebembe, és vedd ki a galleont! Üzenj Ginnynek, hogy küldje Kinkakut…
- Kit?
- A főnixet! – förmedt rá Malfoyra. – Írd, hogy a liftben vagyunk, küldje a főnixet!
Malfoy kapkodva engedelmeskedett, és kihalászta Harry zsebéből a galleont, de utána
habozva felpillantott.
- Mi az? – kérdezte Harry.
- Nincs pálcám – makogta Malfoy, még mindig nyugtalanul, azonban végre
megbizonyosodva róla, hogy Harry áll előtte.
- A talárzsebemben van a pálcád…
Malfoy azt is elvette és munkához látott, Harrynek viszont Kingsleyt kellett kordában
tartania, aki most minduntalan ki akart szabadulni a szorításából.
- Mi a…? Te-te…? – dadogta hitetlenkedve. – Harry?!
Harry nem válaszolt neki. Tudta, hogy úgysem titkolhatja előle sokáig a kilétét, de jobb
szerette volna mind későbbre halasztani a szembesítést. Akármennyire is próbált bízni a saját
ítélőképességében, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a mágiaügyi minisztert ejtette
túszul, aki ráadásul egykor a barátja volt, és az életét kockáztatva védelmezte őt
Voldemorttól.
- Teljesen elment az eszed, Harry? – fakadt ki a miniszter, aki a jelek szerint igennek vette
Harry hallgatását. Rögtön jobban mocorgott, és hamarosan ki is tépte magát fogva tartója
markából, és szembe fordult vele. Háta zörögve csattant a liftajtón.
- Nem ment el az eszem, Kingsley – válaszolta Harry csendesen, magában számolva a
másodperceket.
- Pedig nagyon úgy tűnik! – csattant fel a férfi, miközben megtépett talárját igazgatta. A
szeméből szinte sütött a harag. – Nem elég, hogy kirúgattad magad, megszegted a
parancsomat, felrobbantottad a fél Szent Mungót, most már halálfalókat szöktetsz a börtönből
és túszokat ejtesz! Mi történt veled?
Malfoy kettejük közt kapkodta a tekintetét, és izzadó homlokkal várta a madár
felbukkanását, akárcsak Harry.
- Nem ismerek rád! – folytatta Kingsley. – Megváltoztál… Ez már nem is te vagy. Mi lett
abból a fiúból, aki megmentett minket Voldemorttól?
- Elegem van a játszadozásból, Kingsley – mondta Harry tárgyilagos hangon. – Tudok
mindent. Megtaláltam Ciaran Diggoryt, és ő elmondta, hogy te ölted meg a szüleit. Te meg az
a Savage nevű auror.
Szavait hallva a miniszter eltátotta a száját, szemében félelem csillant, amit már nem tudott
volna leplezni. Harry elégedetten látta ijedtségét, ezért még rátett egy lapáttal:
- Bíróság elé foglak állítani, a felfüggesztésemet is felülvizsgálják majd. Te vagy bajban,
nem én.
Egy darabig csak a lift zörgését lehetett hallani, a kattogást, a fémes súrlódást, és lassan
erősödött a bejárati csarnok zaja.
- Csinálhatjuk ezt máshogyan is, Kingsley – szólalt meg újra Harry, nyeregben érezve
magát. – Elmondhatod mindenkinek az igazságot magadtól.
288
 - Az igazság nem az, amit hiszel – suttogta Kingsley. – Háború volt és feketemágusokra
vadásztunk. A Diggory házhoz is azért mentünk…
Harry majdnem felnevetett.
- Feketemágusok? A Diggoryk? – mosolygott rá lesajnálóan. – Azt a zenélő dobozt a
halálfalók miatt vette, te eszelős! Angus féltette a családja életét, ti meg nem kérdeztetek, csak
ajtóstul rontottatok a házba.
Beletelt egy kis időbe, mire a férfi arcán látszott, hogy felfogta, amit hallott, azonban már
közeledtek a felszínhez.
- Miféle zenélő doboz? – csóválta a fejét Kingsley, s ekkor a lift csikorogva megállt.
Harry szíve felgyorsult; csak most tudatosult benne, hogy Kinkaku nem érkezett meg.
- Malfoy…
- Ne nézz rám! – replikázott a fiú, szintén idegesen, mikor a felvonó ajtaja kinyílt. – Én
elküldtem az üzenetet, ahogy mondtad, nem én tehetek róla, ha a csajod nem küldte a
madarát!
Ahogy feltárult a bejárati terem egy vékony csíkja, Harry máris rácsapott a legalsó gombra.
Ha kell, hát oda-vissza fognak liftezni, amíg a madár meg nem érkezik.
Azonban még végig sem gondolta ezt, mikor piros tűzgomolyag gyúlt a fejük fölött, és
Kingsley és Malfoy ijedten felkiáltottak. Kinkaku rikkantott egyet, Harry pedig elkapta a
miniszter karját és belemarkolt Malfoy talárjába. A főnix leereszkedett a fejére, és a
becsukódó liftajtón áthallatszó ordibálások közepette eltűntek a fellobbanó lángokban.
A Foltozott Üst éttermében jelentek meg, látszólag az egész DS társaságában, akik nyomban
elébük siettek, azonban egy emberként torpantak meg, mikor észrevették a minisztert Harry és
Malfoy között.
Kinkaku átröppent Ginny vállára, aki tétován megsimogatta a fejét.
- Harry… - kapkodta a lány a fejét egyik Kingsleyről a másikra.
Ernie Macmillan is kilépett a tömegből, s mellette Neville, tátott szájjal.
- Harry?
Kingsley remegett az indulattól, azonban nem szólt semmit.
- Én vagyok az – tette fel a kezét Harry, de érezte, hogy a helyzet további magyarázatra
szorul. – Sajnos nem úgy alakult a terv, ahogy szerettük volna. Összefutottunk vele a liftnél.
- Nagyon ügyes vagy, Harry! – lelkendezett Luna, aki egyedül volt véleményével, de vele
együtt valaki más is megszólalt:
- Látom, végre megkapta a magáét a gyilkos!
Harry nagyot nyelt a beszélő láttán – csak most vette észre, hogy Mr és Mrs Diggory is itt
vannak, s mellettük Ciaran ácsorgott, látszólag megdöbbenve Kingsley láttán. A miniszter
szemei kitágultak a rémülettől, ahogy Diggoryékra nézett, de nem bírta állni a tekintetüket.
A társaságban zúgolódás tört ki, szinte mindenki egyszerre kezdett beszélni.
- Atyaég…
- Merlinre, ez egyre rosszabb lesz! – fakadt ki Ernie.
- Csigavér – nyugtatta Ginny.
Angelina Johnson, aki különösen haragudott Kingsleyre, a Ginnyvel folytatott régi vitái
miatt, nemtörődöm módon megvonta a vállát.
- Csak módosítani kell az emlékeit, és mehet vissza…
- Támogatom – jegyezte meg George.
- Nem jó – rázta meg a fejét Harry. – Láttak minket az őrök. Nyomozás lesz…
- Hát az csodálatos! Mit fogunk most csinálni?!
- Hagyd abba a pánikolást, légy szíves – sóhajtotta türelmetlenül Ginny.
Tényleg: mit fognak most csinálni? Harry töprengett egy darabig, és átfuttatta fejében a terv
hátralévő részét. Nem foglalkozhatnak Kingsleyvel, amíg távol vannak, és magukkal sem
289
vihetik őt. A nurmengardi akcióra legkevesebb egy éjszakát számoltak, és addig fogolyként
kell tartaniuk a minisztert, bármennyire is nyugtalanította ez a gondolat.
- Bezárjuk az egyik szobába – határozott Harry. – Neville…?
A fiú rögtön bólintott.
- Vidd csak!
Kingsley azonban nem hitt a fülének. Kétségbeesetten nézett körbe az arcokon, de sehol sem
talált segítséget.
- Harry… Harry, figyelj rám! Ott kell lennem a csúcsértekezleten a VNSZ-ben, különben
nagyon megüthetjük a bokánkat… Nem érted? Óriási bajba kerülhet a minisztérium!
Harry azonban hajthatatlan volt, pálcáját Kingsley bordái közé szorította, s mikor elindultak,
érezte, hogy magassága kissé csökken, és a pálcát markoló kezén fehéredni kezd a bőr,
mígnem elérte eredeti, egészségtelenül sápadt árnyalatát. A szúró fájdalom a fülében
emlékeztette a fülbevalóra, de az még az előtt kipattant, hogy odanyúlt volna. Harry elkapta,
és visszadobta Michael Cornernek. Kingsley csak egy pillantást vetett az arcára, mikor Harry
felbiggyesztette orrára szemüvegét, máris terelték tovább.
- Gondold meg, mit csinálsz! Mágiaügyi miniszter vagyok…
- Már nem sokáig! – sziszegte oda Harry, és feltuszkolta a lépcsőn.
A többiek lent maradtak, egyikük sem akart részt venni ebben, de Harry nem hibáztatta őket
ezért. Tudta, hogy most átlépett egy határt, méghozzá gondolkodás nélkül, egyszerűen
átugrotta, mintha ott se lett volna. Szerette volna előre tudni, hová vezet majd mindez, szerette
volna, ha Al a közelben van – jóllehet, tudta, hogy úgysem mondana semmit. Vajon mihez
fog vezetni ez a tette? Mit fog eredményezni az, hogy bezárja a mágiaügyi minisztert egy
szobába, két arctalan szomszédságába?
Harry kinyitotta az Irony szobája melletti ajtót a miniszternek és betessékelte rajta. Kingsley
bement a szobába, és remegős sóhajjal szembefordult vele. Harry nem akart több szót
vesztegetni rá, és már csukta is vissza az ajtót, mikor Kingsley rászólt:
- Várj!
Harry megállt, de egy szót sem szólt hozzá, csak várta, hogy mit akar mondani. Kingsley
arcán látszott, milyen gondban van.
- Kérlek… meg kell értened…
- Értem én, Kingsley – vágott közbe nyersen Harry.
A varázsló megrázta a fejét, és nyelt egyet.
- Nem, közel sem értesz mindent! – csattant fel hirtelen erővel. – Hallgass meg!
Harry nem akarta hallani, valami azonban mégis maradásra bírta. Beletörődve sóhajtott, és
visszament a szobába, becsukva maga mögött az ajtót, hogy kizárja a lentiek beszélgetésének
monoton sutyorgását.
- Tessék. Hallgatlak.
Kingsley nagyon komolyan nézett rá, mintha szuggerálni akarná, de egyúttal rettenetesen
ideges is volt – ez lerítt gyöngyöző homlokáról, remegő ajkairól, és nyughatatlanul forgó
szemeiről.
- Azon az éjszakán… – kezdte – nem két ember halt meg. Hanem három. Az Abszol útról
követtünk egy feketemágust, aki seprűn menekült. Sikerült ráraknunk a nyomjelet még a
Zsebkosz közben, és ezért nem hoppanálhatott. Upper Flagley fölött értük utol… nagyon
megijedtünk, mert azt hittük, hogy Dedalus Diggle után szaglászik, mert ő is arrafelé lakik.
Kingsley szünetet tartott, Harry pedig nem mozdult. Végig a férfi arcát bámulta, hogy
eldöntse, vajon csak egy kitalált mesét próbál éppen összerakni gondolatban, vagy az igazat
mondja.
- Azon a környéken akart elrejtőzni előlünk, mi meg utána mentünk – folytatta Kingsley. –
Megtámadta Savage-dzset, mi pedig visszatámadtunk. Könnyedén elkaptuk volna, de erősítést
290
kapott. Az egyik házból ránk támadtak… Sötét volt, mi nem láttuk őket, és ők se minket.
Védekeztünk… És a végén győztünk. Mindhármat megöltük… - Kingsley hangja elcsuklott,
és nem tudott tovább Harry szemébe nézni. A padlót bámulta maga előtt, és némán ingatta a
fejét. – Csak utána vettük észre, hogy kik voltak azok… És rögtön arra is rájöttünk, hogy az
egész egy szörnyű félreértés volt.
- Miért segített volna a Diggory házaspár egy halálfalónak?
- Mondom: félreértés volt. Ők azt hitték, őket támadtuk meg… Minket néztek halálfalóknak.
A varázsló sírni kezdett, és leroskadt az ágyra. Arcát kezébe temette, Harry pedig roppantul
kényelmetlenül érezte magát a szobában. Addig könnyű dolga volt, amíg csak haragudnia
kellett Kingsleyre, de most, hogy már inkább szánalmat érzett, legszívesebben kifutott volna a
helyiségből.
- Miért nem mondtad el ezt nekünk? – kérdezte Harry.
A válasz sokára érkezett, mire Kingsley újra megtalálta a hangját.
- Savage-dzset védtem vele… - mondta. – Voldemort meg a halálfalók miatt egyedül maradt
a sárkányhimlős unokájával. Senki más nem maradt neki, és annak a kisfiúnak se… Ha az
egészet magamra vállalom, akkor is kiderült volna, hogy Savage is ott volt, és a pálcákból
rájöttek volna, hogy Mrs Diggoryt ő ölte meg. Így csak az eltussolás maradt… De Savage
nem bírta a bűntudatot. Mikor Voldemort halálfalói elbuktak, már nem sokáig maradt a
Parancsnokságon. – Ekkor hirtelen felkapta a fejét, és szinte elkeseredetten kiáltotta: - Nem
tehettem mást!
- A Rend segített vol… - kezdte Harry, de aztán elharapta a mondatot, mikor eszébe jutott,
mi történt a tragédiát követő napon.
- A Rend? – szusszant fel Kingsley. – A Rend egy nappal később széthullott. Mindenki
menekült, amerre tudott, Voldemort volt hatalmon. Addig maradtam a minisztériumban, amíg
tudtam… Meg… meg akartam menteni Scrimgeourt – vagy inkább meg akartam halni…
Harry megdöbbent ezt a kijelentést hallva, de eszébe jutott egy régi emlék, ahogyan
Kingsley, McGalagony és Lumpsluck professzor Voldemort nagyúrral vívott élet-halál harcot.
- Ezért akartál Voldemorttal harcolni? A csatában? Vagy… talán a nevét sem véletlenül
mondtad ki a Tabu ellenére?
Kingsley nem válaszolt, csak bólogatott a padlónak.
Harry érezte, hogy nem fog többet mondani, eljutott arra a pontra, amikor már minden
további szó felesleges volt. Egy valamit azonban még tudni akart.
- Megmondod, hol van Savage?
- Nincs rá szükség – hangzott a felelet. – Az unokája ősszel meghalt. Savage rá egy nappal
öngyilkos lett… Annyira sajnálom, Harry!
Nem mondott mást, pedig Harry azt hitte, mentegetni próbálja majd magát, indokokat sorol
fel, vagy az egész gyilkosságot arra a Savage-re keni, ehelyett azonban beismerte a hibáját.
Nem így képzelte el a majdani szembesítést Kingsleyvel, s emiatt most szégyellte magát.
Hiszen ez az ember mégiscsak a bajtársa volt, aki egy hibája miatt nagy bajba került, s emiatt
gyötrődött évek óta. És ő csak a gonosz, számító, gyilkos minisztert látta benne… Ugyanez a
hozzáállása vezetett Zambiniék halálához is: nem hallgatott, csak ítélkezett, abban a
felsőbbséges tudatban, hogy őneki már senki nem mondhat semmi újat.
- Én is sajnálom, hogy így alakult – mondta Harry, és kiment a szobából.
Leballagott a lépcsőn az étteremhelyiségbe. A DS tagjai hangosan beszélgettek, mind
Malfoy körül gyülekeztek, aki hirtelen nagyon elveszettnek tűnt a körben, különösen, mikor
egymás után kapta a szidalmazásokat, amiket az iskolaévek alatt mormogtak a háta mögött.
Harry nagyot sóhajtott – nem lesz könnyű meggyőzni őket, hogy tartsanak össze. És még
Malfoynak sem mondta el, hogy visszamennek Nurmengardba…
Valaki megragadta Harry karját, mielőtt átverekedte volna magát a sorfalon.
291
 - Betartottad a szavad.
- Tessék? – bámult le Harry homlokráncolva a könyökét markoló Ciaranra.
- Most már hiszek neked – mondta az nagyon komolyan. – Igazat mondtál.
Mikor rájött, miről beszél a fiú, Harry elmosolyodott. Elnézett a feje fölött és látta Mr és
Mrs Diggoryt, kicsit távolabb, és mindketten nagyon boldognak tűntek, hogy Ciaran visszatért
hozzájuk. Ezzel együtt végre Harry is megnyugodott; már nem kellett attól tartania, hogy a fiú
megint elszökik.
- Mi lesz vele? – kérdezte Ciaran. – A miniszterrel?
- A Wizengamot elé állítják és elítélik – felelte Harry. – Neked is tanúskodnod kell majd, de
én majd ott leszek melletted. Ne aggódj… - tette hozzá. – Megkapja a magáét.
Ciaran furcsa kis fintort vágott, mintha nem lenne teljesen elégedett a helyzettel, de azért ő
is elmosolyodott, és visszament Diggoryékhoz.
Malfoy csoportos szidalmazása eközben a tetőfokára hágott, és Harry már egyre
sürgetőbbnek érezte, hogy bevetve minden tekintélyét, közbe lépjen.
- Elég volt! Elég volt! Csendet! – harsogta, miközben áttolakodott Luna és Alicia Spinett
között. – Malfoy, beszédem van veled…
Egy határozott mozdulattal kirántotta a fiút a DS-tagok gyűrűjéből, és maga felé fordította.
- Visszamegyünk Nurmengardra, és te velünk fogsz jönni.
Malfoy reakciója azonnali volt és megjósolható:
- Micsoda? Elment az eszed?! Dehogy megyek én oda vissza!
A többiek megint hangoskodni és fenyegetőzni kezdtek, különböző átkokat helyezve
kilátásba, ha Malfoy nem hajlandó kötélnek állni. Harry a húsz embert túlkiabálva szólt a
rémült fiúhoz:
- Márpedig jönni fogsz, és jobb, ha gyorsan megbarátkozol a gondolattal, mert öt perc múlva
indulunk is!

292
 - Huszonkettedik fejezet -

A lázadás

Az öt perc végül jócskán megnyúlt, mert beletelt vagy fél órába, mire lecsillapodtak a
kedélyek, és újabb fél órába, mire rávették Malfoyt, hogy menjen velük vissza
Nurmengardba. A mardekáros foggal-körömmel tiltakozott ez ellen, és Harryék szinte
semmivel sem tudták meggyőzni, míg lélekszakadva be nem rohant a Foltozott Üstbe Mr és
Mrs Weasley, az izmos Charlie-val és a kifulladt Percy-vel együtt. Gyors beszámolót
követően (melynek során Mr Weasley elpanaszolta, hogy pont elkerülték egymást
Kingsleyvel, és ezért nem tudta lefoglalni őt) és – Mrs Weasley részéről – sok szörnyülködés
után a vörös hajú férfi odaállt a makacskodó Malfoy elé.
- Két választásod van, fiam – mondta neki olyan szigorúan, amit csak nagyon ritkán
mutatott. – Vagy segítesz kiszabadítani Ront és Hermionét, vagy mehetsz egyenesen vissza a
fogdába! Onnan pedig mindketten tudjuk, hová vezet az út!
Az Azkabanba – Harry szinte hallotta, amint Malfoy befejezi magában a mondatot. A szőke
fiú nagyot nyelt, de tartotta magát véleményéhez és megrázta a fejét.
- Ha a Névtelen emberei elkapnak, nekem végem! Kösz, de a halál helyett inkább a börtönt
választom…
Páran, mint Lee Jordan, Angelina és Alicia megint szidni kezdték Malfoyt, Harry azonban
most gyorsan közbelépett, hogy megőrizze a békét.
- Legutóbb óriási kockázatot vállaltál, hogy megszabadulj a Névtelentől – emlékeztette rá
Malfoyt. – Együtt harcoltunk ellene, már elfelejtetted?
- Az volt a legnagyobb hülyeség életemben! – vágta rá a fiú fröcsögve. – Az a fickó
legyőzhetetlen. Esélyünk sincs ellene!
- De van! – ellenkezett Ginny tüzesen. – Ne mondd nekem, Draco Malfoy, hogy nincs
esélyünk! A Névtelen is csak egy ember a sok közül. Ahogy a volt urad, Voldemort is csak az
volt…
Malfoy már nem rettent meg a névtől, inkább egyenesen kiröhögte őt, de aztán a nevetés
váratlanul köhögésbe fúlt, mielőtt a DS-tagok megint rázúdíthatták volna szidalmaikat. A fiú
annyira köhögött, hogy megtántorodott, és meg kellett kapaszkodnia az asztal sarkában,
nehogy elessen. Többen undorodva húzódtak el a fiú közeléből, mintha ragályos kórtól
tartanának, Harry azonban homlokráncolva nézett rá.
Nem lehet a Métely – gondolta. Az már régen végzett volna Malfoyjal. Már két hónap is
eltelt azóta, hogy Marius házában voltak.
- Úgy látszik… - nyögte Malfoy, mikor visszanyerte a hangját - Még nem gyógyultam meg
teljesen…
- Majd én vigyázok rád, Draco – ajánlkozott fel kedvesen Luna.
Malfoy olyan lefitymálóan nézett rá, ami nyilvánvalóvá tette, hogy erősen kételkedik a lány
testőri képességeiben, de Lunát ez cseppet sem zavarta; széles mosolyt villantott meg a fiú
felé.
Nem győzködték tovább Malfoyt, egyszerűen erőszakkal leültették az asztalhoz, és
odatolták az orra alá azt a vázlatos térképet Nurmengardról, amit Harry emlékei alapján
rajzoltak. Malfoy – miután kellőképpen pocskondiázta a rajz pontosságát és részletességét –
kínkeservesen hozzálátott, hogy bejelölje rajta a szóba jöhető házakat, ahová biztonságban
megérkezhetnek. A DS tagjai szúrós szemmel nézték munkáját, s mikor végzett, Mr Weasley
lépett elé.
293
 - Figyelmeztetlek, fiam… - szólt hozzá halkan. – Ha megtudom, hogy becsaptál minket,
vagy talán rosszul emlékeztél…
Malfoy azonban nem hagyta befejezni a mondatot, szemtelenül beleásított Mr Weasley
képébe.
- Csigavér, papa, nehogy szívrohamot kapjon!
BAMM!
Mind összerezzentek, mikor hirtelen kivágódott a Foltozott Üst ajtaja, és berontott rajta
Hagrid és Aberforth.
- Hú, még nem késtünk el? – fújta ki magát Hagrid, és vállára vetette nyílpuskáját.
Aberforth a szemeit forgatta.
- Szerintem már vissza is jöttek, Hagrid… - dünnyögte az orra alatt.
Páran nevettek.
Harry otthagyta Malfoyt, bízva abban, hogy a veszekedésnek vége, és átverekedte magát az
embereken öreg barátjához.
- Hagrid, mit csinálsz te itt? Neked Prometheusra kellene vigyáznod!
Nem tudott nem gondolni Lupin és Tonks sorsára, halálukra, amivel maguk mögött hagytak
egy árva kisfiút.
- Ne is aggódj miatta, Harry! – legyintett Hagrid mosolyogva. – Mrs Tonks nagyon kedves
volt, és vállalta, hogy vigyáz rá…
Harryt azonban ez csak megerősítette bajsejtelmében. Aberforth, mintha csak meghallotta
volna, mi jár a fejében, odahajolt a füléhez.
- Hagridot nem olyan könnyű elintézni – súgta. – A többiek miatt már jobban aggódom!
Harry nagyot sóhajtott és végignézett a tömegen. Megint megtelepedett benne az a rossz
érzés, ami legutóbb is környékezte, mikor a Trimágus Tusa harmadik próbájára indultak.
Minden porcikája azt súgta neki, hogy valami nagyon rosszul fog elsülni, szinte fájdalomként
érezte, a félelem éles fogakként marcangolta…
A DS eközben az utolsó simításokat végezte az aprólékos terven, és sorban hozzáláttak,
hogy átöltözzenek azokba a rongyos ruhákba, amiket Ernie Macmillan és Susan Bones
szerzett be. Korántsem volt oldott a hangulat, mégis páran megpróbáltak fesztelenül
viselkedni, nevetni a szakadt ruhákon és új kinézetükön, vagy valami semleges dologgal
foglalták le magukat, hogy nyugodtnak tűnjenek. Mások a tervet ismételgették magukban,
vagy átnézték a holmijaikat.
- A varázspálcák megvannak? – kérdezte Ginny, s közben csettintett a főnixmadárnak, aki az
önfotoszintetizáló folyondárokkal benőtt gerendáról kecsesen átröppent a vállára.
Michael Corner felmutatott egy nagy zsákot, ami olyan zörgő hangot hallatott, mintha
rőzsével lenne tele.
- Mindent felvásároltunk, ahogy mondtátok. Mr Ollivander odáig volt a boldogságtól. Vagy
ezerötszáz galleont hagytunk ott.
A lány helyeslően bólogatott.
- Egy vasad se maradt, Harry! – szólt hangosan Terry Boot.
Megint nevettek néhányan, a leghangosabban Luna. Harrynek az is feltűnt, hogy egyedül a
szőke lány maradt ugyanolyan nyugodt, mint máskor, szemernyi idegesség sem látszott
álmodozó arcán.
Ginny folytatta az eligazítást, akár egy parancsnok.
- Hat csoportban fogunk indulni. Mindenki tudja, kivel megy és mi a feladat, ugye?
- Egy pillanat, egy pillanat! – kiabált közbe Alicia Spinett. – Ki fog vigyázni a foglyokra?
Senki sem őrzi őket?
Egy darabig mindenki hallgatott, de aztán Hannah megköszörülte a torkát.

294
 - A szobákat jól lezártuk, nem fognak megszökni innen. De már megbeszéltem a
nagybátyámmal, Tommal, hogy nézzen be, és legyen itt addig, amíg vissza nem jövünk.
Miután ezt is megbeszélték, már senki sem talált több okot a halogatásra, és Harry látta az
arcukon, hogy eltökélték magukat, mind indulni akarnak. Páran remegtek, mások
megszállottan vigyorogtak (mint George), vagy behunyt szemmel fohászkodtak, de senki sem
akart maradni, mind részt akartak venni Ron és Hermione kiszabadításában. Még Csámpás is
ott tekergett a lábuk között, mintha ő is jönni akarna, vagy megérezte volna, hogy a gazdája
megmentése a tét.
Harry Ginnyre nézett, aki bólintott és kinyújtotta felé a kezét, a másikat pedig Neville-nek
nyújtotta, aki az összeszakadt Malfoy vállát markolta meg, de olyan szorosan, hogy ropogott a
fiú kulcscsontja.
- Mi megyünk először – szólt Harry. – Ha megérkeztünk, Kinkaku visszajön a többi
csoportért. Ha ti is megjöttetek, üzenjetek a galleonokkal. – Vett egy mély levegőt, és ökölbe
szorította szabad kezét. – Sok szerencsét mindenkinek!
A főnix csak erre várva fellobbant, és egy tüzes villanásban eltűnt a Foltozott Üstből négy
utasával együtt. Neville, Malfoy, Ginny és Harry a vörös örvényen utaztak át újra, vissza
Nurmengardba, ahová Harry azt hitte, már soha nem fog visszamenni. Most mégis, már hetek
óta várta ezt a pillanatot, készült rá, tanult rá, és hitt benne, hogy ki tudja szabadítani a barátait
arról a helyről, ahonnan eddig egyedül neki sikerült megszöknie.
Egy sötét, bedeszkázott ablakú házba érkeztek. Mikor a tüzek kihunytak, Harry körbe nézett,
és egy pillanatra azt hitte, az időben is visszarepült: a ház ahhoz hasonlított, amiben a
Névtelennel vívta tragikus kimenetelű párbaját.
Mihelyt megérkeztek, Kinkaku már károgva el is tűnt egy kis lobbanásban. Amíg
várakoztak, Harry és Neville átkutatták a házat, de az kihalt volt, egy teremtett lélek sem bújt
meg itt rajtuk kívül.
- Ez lenne Nurmengard? – csodálkozott Neville, mikor óvatosan kilesett az ablakon.
Világos volt, akárcsak ősszel, az északi tél már véget ért, de Harry tudta, hogy a nappalok
még rövidek és hidegek.
- Talán nem tetszik, Longbottom? – szólt nyersen Malfoy, és leült a sarokba, mintha olyan
fáradt lenne, aki gyalogolt idáig Londonból.
Harry meglepetésére Neville elmosolyodott.
- Nem rossz, csak egy kicsit kevés a virág…
Ginny csak egy pillantást vetett rá, de figyelmét lekötötte az elvarázsolt galleon.
- Apáék megérkeztek – közvetítette társai felé, mikor az érme felizzott.
Nem tellett sok időbe, és mindegyik csapat megérkezett a helyére, Ginny pedig zsebre dugta
a galleont.
- Akkor most várunk, igaz? – nézett a többiekre Neville kissé szorongva.
- Én még mindig azt mondom, hogy ez egy nagyon rossz terv – dünnyögte bosszúsan
Malfoy, aki nem tért napirendre afölött, hogy Harryék ilyen választás elé állították.
- A véleményedet megtarthatod magadnak, Malfoy! – szólt lenézően Ginny.
Malfoy egy pillanatig csöndben volt és összevonta a szemöldökét, de aztán hirtelen felderült
az ábrázata, és ravaszul így szólt:
- Ejnye, Ginny…
A lánynak majd kiesett a szeme a megszólítás hallatán, és Harry is eltátotta a száját.
- Mi az, hogy Ginny?! – visongta a megnevezett.
Malfoy arcán cinkos vigyor jelent meg, és Harry látta, hogy fél szemmel az ő reakcióit
figyeli.
- Ginny, csak azt ne mond, hogy neked semmit se jelentett, ami Velencében történt
közöttünk! – mondta búgó hangon.
295
 A lány hüledezve próbálta megtalálni a hangját, miközben olyan vörös lett szeplői alatt, akár
vállig érő frizurája.
Malfoy egyre nagyobb élvezettel nézte Ginny zavarát, és széles mosollyal folytatta:
- Hiszen már olyan közel kerültünk egymáshoz abban a mugli pizzériában! Nem kell
mentegetőznöd. Potter épp rács mögött volt, te nagyon magányos voltál…
- Te teljesen megbuggyantál, Malfoy! – ripakodott rá Ginny, kissé túl hangosan, ami ijedt
pisszegésre késztette Neville-t, Harry pedig gyorsan odaugrott, hogy befogja Ginny száját.
- Egy ujjal sem érnék hozzád! – sziszegte most már halkabban a lány, de még mindig
dühöngve, amit Malfoy rendkívül élvezett.
Harry megvetően fintorgott a mardekáros fiúra.
- Elég elkeseredett lehetsz, Malfoy, ha már csak ennyi telik tőled.
Neville elfojtott egy kuncogást, Malfoy pedig vigyorogva megcsóválta a fejét, de onnantól
kezdve egy szót sem szólt hozzájuk.
Egy óra is eltelt, míg Harryék csak várakoztak csendben. Malfoy kivételével mind pontosan
ismerték a tervet tövéről hegyére, de az idegesség és félelem mindőjük arcán tisztán látható
volt. Ahogy Harry elnézte társait, átfutott az agyán, vajon ő is hasonlóan nyugtalan képet
vághat? Valószínűleg igen, gondolta, hiszen a gyomrába hideg kézként markolt a félelem arra
a gondolatra, hogy mi lesz, ha bármelyik társuk belehal a fogolyszabadításba.
Harry közelebb sétált az ablakhoz, és kinézett rajta a nurmengardi utcára. Ismerős házak
képe fogadta, melyek közt hónapokat töltött el, és akkor nem tudta elképzelni, hogy ha
egyszer kiszabadul, valaha is visszatérne ide. Annyira biztos volt benne, hogy Ron, Hermione
és ő mindig együtt maradnak, egyértelmű volt, hogy ha megszökik innen, akkor két barátja is
vele fog tartani.
Sokakat elválasztott tőle a sors és az ellenségek; megfosztották a szülői szeretettől, Siriustól,
Dumbledore-tól, és sok barátjától, elszakadt Ginnytől, de Ron és Hermione mindig mellette
voltak… Majdnem mindig – emlékeztette magát Harry. Akárhogy is, a hiányuk nagyon
magányossá tette, már-már elveszetté, akár egy egyedül maradt gyereket a nagyvilágban…
Harry érezte, hogy felforrósodik a zsebében az érme. Gyorsan előkapta, s vele együtt így tett
Neville, Ginny és Malfoy is.
- Elkezdődött – olvasta fel hangosan Neville a feliratot.
Malfoy nyugtalanul nézett rá.
- Mi kezdődött el?
- Pálcákat osztottunk ki a raboknak – magyarázta Neville szemrebbenés nélkül. – Így majd
fellázadnak az álarcosok ellen, és…
Nem tudta tovább mondani, mert Malfoy valósággal felhördült.
- Ti megvesztetek?! – vakkantotta.
Senki se válaszolt neki, Ginny csak zavartan köhécselt. Most már Harry is belátta, hogy jobb
lett volna részletesebben beavatni a tervükbe Malfoyt.
- Mennünk kell! – lesett ki Neville az ablakon. – Mindjárt kezdődik a balhé…
Harry és Ginny is odafurakodtak, Malfoy pedig egy másik ablakhoz somfordált. Az utcán
arctalanok rohantak kivont pálcával, és valahol, a sarkon túl, amit Harryék már nem láthattak,
felhangzottak az első puffogások és dörrenések, hangos diadalordításokkal kísérve – a rabok
fellázadtak.
- Ez az – lehelte be Harry az üveget, aztán ellépett onnan. – Minden megy, mint a
karikacsapás.
Belevigyorgott Malfoy sokkolt képébe, és Ginnyvel együtt elindultak az ajtó felé. Neville
pár másodpercig várt, hogy Malfoy is megmozduljon, azonban mikor látta, hogy annak földbe
gyökerezett a lába, egyszerűen odament hozzá, karon ragadta, és vonszolni kezdte utánuk.

296
 Mikor kiléptek az utcára, Harry orrát megcsapta az ismerős szag, a fagyott vér bűze, mely az
egész várost belengte, mintha beleivódott volna a fekete falakba. Ginny is fintorgott, és
eltakarta az orrát, Neville pedig felnyögött mögöttük. Nem álltak meg egy pillanatra sem,
gyorsan megkerülték az épületet, és a mellette húzódó sikátor végébe szaladtak, ahol egy
csatornanyílás bújt meg két kupac szemét között.
- Lemegyünk a csatornába – kommentálta Harry Malfoynak, miközben pálcájával
ellebegtette az útból a fedélt. – Alulról észrevétlenül közelebb juthatunk az északi börtönhöz,
és miközben az arctalanok a lázadás leverésével lesznek elfoglalva, könnyen bejuthatunk.
Ginny és Neville összerezzentek egy közeli detonációra, mely a szomszédos házat találta el.
A varázslat nyomán a tető lángra lobbant, de belülről az ablakokat kitörve átkok záporoztak a
támadó arctalanokra.
Malfoy izzó haraggal bámult Harryre, mialatt ő bemászott a csatornába.
- Én megyek előre – mondta Harry. – Malfoy, te jössz utánam!
Nem várta meg, hogy a fiú ellenkezzen, vagy bármit is mondjon – tudta, hogy ha nem akar
majd jönni, Ginnyék jószerével behajítják a lyukba, így fölösleges volt győzködéssel múlatni
az időt. Nem tudta, mennyi időt nyert nekik a börtönlázadás, de gyanította, hogy az arctalanok
hamar el fogják intézni a varázspálcát évek óta nem forgatott rabokat. Sietniük kellett Ron és
Hermione megtalálásával…
A csatornában sötét és hideg volt, ráadásul Harry orrát megint ostromolta az undorító
vérszag, vegyülve most a romlott hús szagával, amit már el is felejtett azóta, hogy Ludo
Bumfolttal járták az alagutakat.
Csak görnyedezve tudott haladni, de néhány lépés után megállt, hogy megnézze, társai
leértek-e már mögé. Ginny, Malfoy és Neville egy-egy csobbanással érkezett a csatornába, és
rövidesen utálkozásuknak adtak hangot, mikor először beleszagoltak a büdös levegőbe.
- Hmmm… Az otthon édes illata! – tréfálkozott Harry, hogy enyhítse valamelyest a
feszültséget, azonban Neville-től és Ginnytől inkább megbotránkozó pillantásokat kapott,
csak Malfoy volt az, aki elfojtott egy horkantásnak álcázott röhögést.
- Na, menjünk…
Hamar rájöttek, hogy nem kell lopakodniuk a csatornában, mint ahogyan Bumfolttal tette
Harry, amikor igyekeztek nem magukra vonni a többi rab vagy az őrök figyelmét – a felszíni
csatazaj elnyomott minden hangot, ami lentről érkezhetett volna. A fejük felett rabok és őrök
rohangáltak, durranások és csattanások hallatszottak, harsány kiabálás szűrődött le, a
csatornanyílásokon pedig színes fények villogtak. A lázadás inkább emlékeztetett
rendbontásra vagy csetepatéra, mintsem háborúra – Harry gyanította, hogy a rabok többsége
inkább elbújt, ahelyett, hogy szembeszállt volna az arctalanokkal.
Jobbról is, balról is járatok csatlakoztak a csatornába, párhuzamosan a fölöttük futó utcákkal
és sikátorokkal, azonban a városkép hiányában labirintusszerű átláthatatlan káosznak tűnt az
egész.
- Malfoy! – szólt hátra Harry. – Gyere ide!
- Minek? – sziszegte vissza a fiú, de azért eloldalazott Ginny mellett, miután Neville hátba
bökte a pálcájával. – Te ne bökdössél, Longbottom, mert nagyon megjárod!
Felmutatta Mariustól zsákmányolt pálcáját, melynek fényénél sápadtabbnak és betegebbnek
tűnt az arca, mint valaha.
- Mutasd az utat az északi börtönhöz! – utasította Harry ellentmondást nem tűrően.
- Talán menj északnak – nyekeregte Malfoy gúnyosan. Mikor Harry mogorván rápillantott,
hozzátette: - Én se tudom jobban innen lentről.
Harry nagyot sóhajtott, de nem akart leállni vitatkozni volt évfolyamtársával, hiszen
szorította őket az idő. Kinyitott tenyerére helyezte pálcáját, és így szólt: - Tájolj!
A varázseszköz megmozdult és beállt az északi irányra.
297
 - A következő elágazásnál jobbra kell fordulnunk – mondta hátra a többieknek. –
Túlságosan eltértünk nyugatnak…
Harry tovább indult, Malfoy, Ginny és Neville követték. Odafönt még mindig zajlott a
nurmengardi rabok lázadása, s a csatakiáltásokból ítélve egy néhány fős csoport összehangolt
támadást indított az arctalanok ellen… Azonban a rövidesen felhangzó villámszerű dörgés, és
a csatornanyílásoknál felvillanó zöldes fény hamar véget vetett lelkesedésüknek.
- Mindet meg fogják ölni… - suttogta borzadva Ginny.
Malfoy erre megvetően felszusszant.
- Ne sajnáld őket, Weasley – mondta. – Azok a rabok téged ölnének meg elsőnek, ha szembe
találkoznának veled. Bár ahogy elnézlek… Nem, talán mégsem megölnének. Legalábbis nem
rögtön…
- Elég legyen! – szólt rá Harry. – Hallottam valamit.
Mind a négyen füleltek, de a fenti lárma miatt nehéz volt bármit is meghallani idelent.
Mégis, Harry egy nagyon halk, kaparászó, súrlódó hangot tudott kivenni, de nem tudta
eldönteni, mihez tartozhat.
- Mi lehet ez? – szólt Neville reszketeg hangon.
- Te is hallod?
- Ühüm…
Még egy darabig füleltek, de ezalatt Harry csak annyit tudott eldönteni, hogy apró lábak
zaját hallja, azt már nem, hogy merre mennek. Azonban így már nem is érdekelte a dolog,
hiszen tudta, hogy a csatornában erklingek élnek, amik most aligha jelentenének rájuk
veszélyt.
- Gyerünk tovább! – sürgette őket Ginny, aki legalább olyan türelmetlen volt, mint Harry.
Alig tettek meg néhány métert, s óriási detonáció rázta meg a fejük fölött húzódó utcát.
Ginny felsikoltott, Harry pedig ösztönösen pajzsot varázsolt maga elé, félelme azonban
alaptalan volt: a csatorna nem omlott be a rengéstől, csak megrepedeztek a falak.
- Merlinre, hova hoztatok engem?! Maradtam volna a cellámban…
- Malfoy, ne pánikolj - nyugtatta unottan Harry.
- Úgy van, Malfoy, ne pánikolj! – vágta rá Neville is, aki előtte majdnem akkorát kiáltott,
mint Ginny.
Az övékét keresztező járatban egy csapat erkling rohant át fejvesztve Harryék orra előtt. A
hosszú orrú bestiák rájuk se hederítettek, csak sivalkodva menekültek, alighanem a robbanás
elől. Mikor továbbálltak, Harry elindult, azonban mihelyt befordult jobbra, valami nagy,
szőrös, dohos test csapódott a mellkasának, felöklelve őt.
- HARRY! – hallotta Ginny rémült sikítását, Malfoy pedig káromkodva hátraesett,
miközben menekülni próbált.
Harry felnézett, és észrevette, mi ment neki: egy jó másfél méteres, fülledt potrohájú pók
kapálódzott előtte, láthatóan megzavarodva az ütközéstől.
- Vigyázz, Harry! – kiabálta Neville, mikor a pók magához tért, és rátámadt az útjában lévő
Harryre.
- A fenébe!
Harry igyekezett lerúgni magáról a pókot, de az nagyon kapaszkodott, és egyenesen a nyaka
felé kapkodott rágóival. Harry pálcát tartó keze a teste alá szorult, ahogy elesett, a pók pedig
nem hagyta, hogy felálljon.
- Potter, mi lesz már? Rúgd le azt a dögöt és menjünk tovább…
- Spruzzaro! – kiáltotta túl Neville Malfoy hangját, s varázslata nyomán pálcájából zöldes
folyadék spriccelt a pók nyolc, sötéten csillogó szemébe.
A bestia felvisított éles, kellemetlen hangján, és lemászott Harryről.

298
 - Longbottom?! Te ilyet tudsz? – rikkantotta Malfoy, de máris megbánta, mert a lény
felágaskodott hátsó lábaira, és felé ugrott…
- Vinculo!
Harry méretes szappanbuborékba zárta a pókot, mely most ott lebegett közöttük, kitöltve az
egész járatot. A szörny kétségbeesetten próbált menekülni ketrecéből, de mindhiába – a
fordított Protego jól őrizte foglyát.
- Ez szép volt, Neville – hálálkodott Harry, Neville pedig szerénykedve vállat vont.
- Ez volt a permetbűbájom – mosolygott a fiú. – Még a folyondárok nevelése közben
fejlesztettem ki, mert azok a virágok úgy vonzották a kártevőket, mint…
- Ezer bocsánat, hogy közbevágok – emelte fel hangját Malfoy. – De nem mehetnénk
tovább?
Neville sötéten nézett rá, amiért beléfojtották a szót, de nem mondott semmit. Ginny a
szemeit forgatta, Harry viszont bólintott egyet, és lendületesen odébb rúgta a
szappanbuborékot. A gömb benne a tehetetlenül forgó akromantulával, a nyugat felé vezető
csatornában lebegett el, a négyes fogat viszont keleti irányba mászott tovább.
- Már megint hallok valamit! – szólalt meg kisvártatva Neville, egy árnyalatnyival
határozottabb hangon, talán felbátorodva előbbi sikerétől.
- Várjatok… várjatok… - motyogta Malfoy, de Ginny lepisszegte.
A fenti csatazaj mellett most már Harry is hallott valami mást, de azt biztosan tudta, hogy ez
nem egy újabb pók lesz, s nem is rohangáló erklingek.
- Szerintem ezek…
- Malfoy!
Harry hátraperdült Ginny ijedt hangjára. A szőke fiú arccal előre bukott a csatorna mocskos
vizébe, meg se mozdította a karját, hogy tompítsa az esést. Neville és Ginny gyorsan a hátára
fordították az ájult Malfoyt, Harry pedig fölé hajolt.
- Látod, milyen sápadt? – szólt Ginny.
Malfoy valóban falfehér volt, szinte világított az arca a csatorna sötétjében, de ennél is
aggasztóbb volt, hogy a bőre olyan hideg volt, mintha jéggé fagyott volna.
Harry, Ginny és Neville összenéztek; mind tudták, hogy az ő felelősségük lesz, ha Malfoyjal
valami baj történik, elvégre ők szöktették meg a börtönből és ráncigálták el ide,
Nurmengardba.
A lépések újra hallatszottak, s most már beszélgetés hangja is vegyült bele, melyet még a
fenti csetepaté mellett is tisztán lehetett hallani.
- Jön valaki – súgta Ginny, óvatosan tartva Malfoy fejét a mocskos víz fölött.
Harry és Neville pálcát szegeztek a csatornafordulóba, ahonnan a hangok közeledtek, és
lesben álltak.
- Erre lehetnek! Azt hiszem, hallottam őket az előbb.
Harry és Neville fellélegeztek és együtt eresztették le a pálcáikat, mikor felismerték a
beszélőt. Rövidesen kibukkantak az árnyékból a közeledők: Seamus, Parvati, Padma és Dean.
- Csakhogy megvagytok! – kiáltott oda nekik Seamus, de nyomban elhallgatott, mikor
meglátta a csatornafödélen át a fent rohanó arctalanok csapatát, akik hevesen küzdöttek
néhány lázadó rabbal.
- Mi történt? – nézett le a két Patil-lány az alélt Malfoyra, aki most ébredezni kezdett.
- Elájult – magyarázta nekik Ginny. – Megint rosszul lett…
Seamus megvető fintort küldött felé.
- Megjátssza magát, hogy visszavigyük! De inkább hagyjuk itt, ha nem vesszük hasznát!
Úgyis börtönbe való.
Malfoynak még csukva volt a szeme, de megránduló arcizma jelezte, hogy minden szót hall.
Fájdalmasan nyögött egyet, majd vett egy mély levegőt és hosszan kifújta.
299
 - Finnigan… te nyomorult félvér…
- Már kutya baja – hümmögött Ginny, és felültette a fiút.
Neville visszalökte Malfoy kezébe a pálcát, ami kiesett a kezéből, mikor elájult, s ezzel le is
tudta a dolgot.
- Hol vagyunk most? – fordult az újonnan érkezőkhöz. – Épp meg akartuk kérdezni Malfoyt,
hogy milyen messze van még a börtön, erre…
- Közel vagyunk már – felelte Padma. – Már csak pár méter és felmehetünk.
- De jobb lesz találni egy csendesebb sikátort, mert odafent életveszélyes a helyzet – tette
hozzá a testévre. – Azok az álarcosok válogatás nélkül támadnak mindenkit. Mi is ezért
jöttünk le, hogy kikerüljünk a veszélyzónából.
- Sajnos nem várhatunk – rázta meg a fejét Ginny. – Addig tudunk bejutni a börtönbe, amíg
az arctalanokat lefoglalják. Fel kell mennünk!
Seamus, Dean és a két lány eltökélten bólintottak. Harry elámult rajta, milyen bátran
viselkednek, s minduntalan emlékeztetnie kellett rá magát, hogy nem kellene csodálkoznia,
hiszen ők, a DS minden tagja részt vett a roxforti csatában, az életét kockáztatva Voldemort és
a halálfalók ellen.
- Indulás! – vezényelt Dean, aki leghátul volt, s most visszafordulván az élen haladva
mutatta az utat Harryéknek.
A csatornanyílás valóban nem volt messze; alig mentek tíz percet a kanálisban, s már meg is
érkeztek a feljárathoz. Dean felmászott, és pálcájával ellebegtette a fedélt, majd óvatosan
kilesett rajta. Harry és a többiek ez alatt csendben lapultak a csatornában, várva a jelzésre,
hogy minden tiszta.
Dean kimászott, majd távolodó lépteinek zaja hallatszott, ahogy végigsietett a sikátoron.
Eközben Parvati figyelmesen nézte érméjét, s mikor megjelent rajta a fiú üzenete, megszólalt:
- Rendben, felmehetünk!
Sorban kimásztak (Malfoynak segíteni kellett, mert még gyenge volt), és csatlakoztak
Deanhez a kis utca végén. Harry előre furakodott, és kilesett a fiú mellett. Végcéljuk, az
északi börtönépület ott magasodott a nagykapura nyíló tér túlfelén, masszív fekete tömbjével,
akár egy monolit.
Harry mély levegőt vett és hátranézett társaira.
- Jól van, már közel vagyunk. Maradt két arctalan a kapunál, de könnyen elbánhatunk velük.
- Hah! Mondod te… - morogta Malfoy rekedten.
- Fogd be! – hallatszott egyszerre három szájból is.
Harry nem zavartatta magát; tudta, hogy ennyien be tudnak majd jutni a börtönbe és
átkutathatják gyorsan, mielőtt a lázadás még véget érne.
- Egyszerre lerohanjuk őket, aztán…
Újra kilesett a fal mögül – és azonnal elfelejtette, mit akart mondani.
A börtön előtti téren egy fekete taláros alak állt, és az épületet nézte. Harry rögtön felismerte
benne Alt, annak ellenére, hogy a baljós csuklya megint visszakerült a fejére. Nem számított
rá, hogy itt lesz pont Nurmengardban, s újra megjelenik a vízióiban, ráadásul most mintha
észre se venné őt. Vajon miért érdekli annyira az a börtön? – morfondírozott Harry. – Csak
Ron és Hermione miatt lenne, vagy valami más az oka?
Gondolataiból Parvati hangja térítette magához.
- Harry! Szerintem ne húzzuk az időt azzal, hogy harcolunk velük – suttogta a lány. – Majd
mi elcsaljuk őket, ti pedig Ginnyvel meg Neville-lel be tudtok menni megkeresni Ront és
Hermionét.
Harry barátaira nézett; Dean, Seamus és a két Patil-lány nagyon elszántnak tűntek, és
Harrynek is jobban tetszett az elterelés, mint a nyílt harc ötlete. Rábólintott, mire a csapat
rögtön kétfelé vált.
300
 - Várjatok itt, amíg elcsaljuk őket! – magyarázta Dean, s azzal ellopakodtak a házak
takarásában.
- Nem lesznek hozzá kicsit kevesen? – aggodalmaskodott Neville, mikor már újra maguk
voltak.
Ginny a tér átellenes oldalára mutatott.
- Dehogy! Nézd csak… Ott vannak Hagridék.
És valóban: a túloldalon, akárcsak ők, egy négyfős csapat várakozott a falnak lapulva.
Hagrid, Aberforth, Luna és George már kiszúrták az arctalanokat, és várták a kellő pillanatot a
támadásra. Mindannyian rongyos talárt viseltek, amivel beleolvadtak a börtön lakóinak sorába
– csak Hagrid lógott ki közülük. A vadőr a Szellemek Pallosát szorongatta, és mikor
észrevette Harryt, intett neki egyet lapátkezével.
Nem tellett bele öt perc és a két őrködő arctalanra mindkét irányból záporozni kezdtek az
átkok. Azok kikerülték és hárították a támadásokat és tüstént elrohantak a börtönbejárat
közeléből, be a házak erdejébe, hogy felvegyék velük a harcot.
- Ez az! – sziszegte Ginny. – Induljunk!
A fogolyszöktetők kiosontak az épület mögül, és átszaladtak a kihalt téren. A fekete kő
élesen kopogott a talpuk alatt, az északi börtön komor épülete pedig óriásira nőtt, mire a
tövébe értek. Harry Alt kereste a szemével, de a fiú már nem volt sehol; talán ő is bement a
börtönbe, gondolta.
Harry meggyorsította lépteit, és valósággal beszáguldott az épületbe, meglehetősen
óvatlanul, amiért később szidta is magát.
A börtönfolyosó, ahová felértek, kísértetiesen hasonlított arra, ahol Harry is raboskodott
nurmengardi fogságának első kélt hónapjában. Förtelmes kosz és még rosszabb bűz uralta az
egész épületet, amit már kezdett elfelejteni. Neville mellette jól hallhatóan öklendezni kezdett.
- Merlinre, ezt a bűzt… - suttogta Ginny.
- Nekem mondod? Én ebben éltem hónapokig – jegyezte meg Harry.
Pálcájukat előre szegezve, óvatosan lopakodtak előre a sötétben, vigyázva, hogy mozgásukat
se az őrök, se a rabok ne vegyék észre, és emellett még a cellák lakóit is ellenőrizniük kellett.
Sorban haladtak el a zárt acélajtók előtt, s egymás után rákoppintottak pálcáikkal. Mialatt
Harryék négy ajtóval végeztek, Malfoy jó, ha egyet ellenőrizett, és láthatóan nem sok kedve
volt átkutatni a börtönt; viszont Harry azt is látta rajta a szeme sarkából, hogy mennyire
gyenge és sápadt a fiú. De nem törődhetett most ezzel – Ron és Hermione megtalálása ezer
Malfoynál is fontosabb volt számára…
- Homenum Revelio! – motyogta Harry, majd várt, hogy a gyenge szellő végigfusson a
cellában, és visszatérjen a pálcájába. – Ez üres.
- Ez is üres – mondta Ginny, miután leellenőrzött egy másik helyiséget.
Csakhamar rá kellett jönniük, hogy a börtönben nagyon sok cella kihasználatlan, s a
földszinten egyetlen egyet se találtak, ami lakott lett volna. A kanyargós folyosókon sietniük
kellett a keresgéléssel, ezért gyorsan felhagytak az óvatoskodással, és a második emeleten
már valósággal rohangáltak fel-alá a folyosókon, sorban koppintgatva az ajtókra.
- Itt van valaki! – szólt Ginny, mikor megtalálta az első foglalt cellát, abban azonban csak
egy szakállas öregember volt.
- Ebben is van egy! – kiabált át Harrynek Neville, de itt sem Ron vagy Hermione volt
bezárva.
Harryt hirtelen elfogta a félelem: mi van, ha a Névtelen Százfűlé-főzettel álcázta a barátait,
hogy ne ismerje fel őket, és annyi időt töltsön el a keresésükkel, amíg az arctalanok el nem
kapják? Nem lenne meglepő egy ilyen agyafúrt csapda a Névtelentől.
- Álljatok meg! – szólt Ginny és Neville után, és megtorpant. – Ez így nem lesz jó…
- Hö… Harry?
301
 - Mi az, hogy nem lesz jó? – csattant fel Ginny, aki már zihált a sok futástól.
- Most jössz rá, hogy pocsék a terved, Potter? – vakkantotta Malfoy. – Kicsit késő a
visszakozáshoz, nem gondolod?!
Harry megrázta a fejét.
- Így nem fogjuk megtalálni Ront és Hermionét. Akárkik lehetnek! Akár az az öregember az
előző cellában!
- De hát… de hát ők felismertek volna minket – dadogta Neville bizonytalanul.
- Nem, ha törölték az emlékeiket! – vágta rá Harry, majd Ginnyhez fordult. – Szükségünk
van Csámpásra!
Mielőtt Ginny bármit is válaszolhatott volna, egy álmatag hang szólt hozzájuk.
- Sziasztok! – Luna, akár egy szellem, úgy bukkant elő a kanyarodó folyosóból. – Hagridék
előre küldtek… Őt keresitek? – kérdezte mosolyogva, s egy vörös szőrgombócot emelt a
magasba.
- Luna! – kiáltott fel Harry a lány és a nyugtalan macska láttán. – Imádlak!
Ginny és Neville nevettek.
- Felugrott a karomba, épp mielőtt elindultunk volna – magyarázta dülledő szemekkel Luna.
– Biztosan ő is nagyon kíváncsi volt Nurmengardra. Nagyon izgatott volt…
Az nem is kifejezés, gondolta Harry – Csámpás majd’ véresre karmolta Luna karjait, ahogy
kapálódzott köztük, s végül ki is szabadította magát. Leugrott a börtönfolyosó hideg
kőpadlójára, és nyomban eliszkolt a sötétbe vesző csigalépcső felé. Harryéknek csak
összenézni volt idejük egy pillanatra, s már futhattak is az állat után.
- Gyerünk! – iramodott előre Neville meglepő fürgeséggel.
A lépcsőt elérve kitartóan rohantak felfelé Csámpás puha lépteinek hangját és türelmetlen
nyávogását követve, s Harry zakatoló szíve és a fülében pumpáló vér hatására egyre
izgatottabbá vált – tudta, hogy minden lépéssel közelebb és közelebb jut Ronhoz és
Hermionéhoz, rég elvesztett barátai kiszabadításához, s ez csak még gyorsabb tempóra
ösztönözte.
A szűk csigalépcsőn egyszerűen elrohant Neville mellett, aki kezdeti tempója ellenére most
már közel járt a kifulladáshoz és igencsak nehezen vette a lépcsőfokokat.
- Jaj… mindjárt… - lihegte, mikor Ginny is elcsusszant mellette. – Hannah…
mogyorókrémes… palacsintája… le kell szoknom… róla…
- Kapkodd már a hájaid, Longbottom! Ne a kaján járjon az eszed – morogta hátra Malfoy a
sereghajtónak.
Ezt azonban se Harry se Ginny nem hallotta, mindketten megszállottan haladtak felfelé, nem
érdekelte őket semmi más…
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire felértek a börtön utolsó emeletére Csámpás néha fel-
felvillanó vörös bozontját követve. A másodpercek olyan lomhán vánszorogtak, mintha
Nurmengardban nem csak az éjszakák s nappalok váltakozása, de maga az idő is lelassult
volna.
Mindjárt ott leszünk! Mindjárt odaérünk! – mondogatta magában Harry, miközben rohant a
gazdája illatát követő állat után, aki most az egyenes, fekete folyosón szaladt messze előtte.
Befordult egy sarkon, Harry követte, nyomában Ginnyvel, Malfoyjal, Lunával és Neville-lel.
Csámpás megállt egy vasalt ajtó előtt, s veszettül kaparászni kezdte karmaival, hogy szinte
az egész folyosón hallani lehetett a csikorgást. Harry lefékezett az ajtó előtt, mely épp olyan
volt, mint ami őt is fogva tartotta majdnem egy évvel ezelőtt.
Ginny is befutott, majd Luna is, aki Neville-t támogatta; Malfoy félúton megállt – a falnak
görnyedve kapkodta a levegőt és a jelek szerint hányt egyet.
- Ügyes vagy Csámpás! – dicsérte meg Ginny a macskát.

302
 Harry dobogó szívvel nyitotta ki a zárat, s bontotta le sorban az összes védőbűbájt, mely a
börtönszobát védte. Végül az ajtó megadta magát, s alighogy résnyire nyílt, Csámpás már be
is surrant rajta. Harry kivágta az ajtót…
A cella üres volt.
Leírhatatlan csalódottság lett úrrá rajta, amitől egy pillanatig nem hallott s nem érzékelte a
külvilágot, csak az üres kőpadlót, és a zavarodottan köröző macskát.
- Ne! – sírta Ginny. – Nem hiszem el!
- Nincsenek itt? – hüledezett Neville.
Luna kikerülte Harryt és belépett a cellába. Úgy nézelődött körbe, mintha egy kellemes kis
bebútorozott szobát szemlélne meg.
- De itt voltak – mondta. – Csámpás érzi Hermione illatát. És nézd csak!
Luna felvett egy kenyérszeletet a földről.
- Még nem száradt meg teljesen. Nemrég még itt voltak és kaptak enni, vagyis…
- Életben vannak! – fejezte be helyette Ginny szipogva, de megkönnyebbülve.
Harry még mindig nem tért magához a csalódástól és a lelkét elárasztó fájdalom miatt.
Túlságosan is beleélte magát, hogy mindjárt újra látja két örök barátját, akiket a Névtelen
elszakított tőle, immár másodjára.
- Mennünk kell innen – motyogta Neville, akit szintén lesújtott a kudarc. – Ha megtalálnak
minket…
Harry kábán bólintott.
- Igazad van. - Azzal kilépett a cellából, Ginnyvel együtt.
- Luna…?
A szőke lány a börtönhelyiség falának simulva hallgatózott, fülét a fekete, mocskos kőre
tapasztva.
- Van valaki a szomszédos cellában – mondta végül derűsen mosolyogva. – Biztosan
szomorú, amiért bezárták, mert sír.
Harry, Ginny és Neville összenéztek. Malfoy végre odajött hozzájuk, vézna kezével
verejtékező homlokát törölgette. Borzalmas állapotban volt, de Harryék rá se hederítettek.
- Na, mi van, meglettek?
Senki se válaszolt neki; Harry közben egy hirtelen ötlettől vezérelve odament a másik cella
ajtajához, és azt is kinyitotta.
Mikor az utolsó védőbűbájt is leoldotta, akkor vette észre, hogy időközben egyel többen
lettek. Malfoy mögött megjelent a fekete csuhás Al, s most levette fejéről a sötétkámzsát.
Harry egy pillanatra meglepődött, ahogy várakozásteljes arcára pillantott, mialatt ő az ajtó
kilincsét markolta, s a kettőt összekapcsolta a fejében. Lehetséges lenne, hogy Ron vagy
Hermione ebben a cellában van? De akkor Csámpás miért tévesztette el?
Kirántotta az ajtót, mire odabent ijedten felkiáltott a cella lakója. Ahogy pálcáik együttes
fénye beáramlott a sötét szobába, Harry azonnal megállapíthatta, hogy nem valamelyik
elveszett barátját tartották ott fogva – hanem valaki mást, akit ismert.
- Asteria?! – hökkent meg, mikor a sovány, szőke lány felnézett rá.
- Harry!
Asteria felpattant a földről, és Harry nyakába vetette magát. Harry meglepődött a baráti
üdvözléstől, hiszen jól emlékezett rá, hogy ő és a lány korántsem voltak túl kedvesek
egymáshoz fogságuk idején, s ez máris megszólaltatta a vészharangot a fejében.
Ginny, Neville és Luna csodálkozva nézték őket, Al pedig úgy állt mögöttük, mint valami
fekete szobor – sötéten, baljósan, komor arccal. Csámpás, mintha csak megérezte volna, hogy
őrá van itt szükség, odasomfordált Asteriához, és hozzádörgölődzött.
- Jól van… - sóhajtott megkönnyebbülten Harry. – Tényleg te vagy az.
A lány eltátotta a száját.
303
 - Mégis ki lennék?
- Egy macska mondja meg, hogy tényleg ő az? – hördült fel Malfoy Asteria szavába vágva.
– Ennyire elhatalmasodott már rajtad az őrület?!
A fiú rosszullétével küszködve fújtató orrlyukakkal bámulta a lányt, s Harry nem
csodálkozott ezen.
- Csámpás nem közönséges macska – felelte. – Bármikor meg tudja mondani valakiről, hogy
az-e, aminek látszik.
Malfoy bambán nézett rá.
- Aha…
Nem folytathatták tovább a vitát, mert ekkor a messzi csatazajba egyszerre csak belehasított
egy éles, hangos kürtszó – a riadó hangja.
- Ezek az arctalanok hülyébbek, mint hittem – jegyezte meg Ginny, miközben még
bizalmatlan szemekkel nézte a Harryt ölelgető Asteriát. – Most jutott el az agyukig, hogy a
rabok fellázadtak?
- Lázadás? – hökkent meg Asteria, aki csak most vette észre a többieket.
Luna és Neville gyors bemutatkozás után elmesélték a lánynak, miféle fogolyszabadítás van
éppen folyamatban, s hogy azért jöttek, hogy megtalálják Ront és Hermionét. Asteria semmit
sem tudott a két rabtárs hollétéről, de azt elmondta, hogy nem csak ő élte túl a ház
felrobbanását.
- Ludo bácsit is kihúzták a romok alól, ebben biztos vagyok. Olyan borzalmas volt…
Rengeteg volt ott a vérfarkas, mindenkit megtámadtak – mondta, és könyörgő szemekkel
nézett Harryre. – Kérlek, találjátok meg! Ki kell szabadítanotok őt is!
Malfoy mérgében belebokszolt a fekete falba.
- Persze! Az egész istenverte börtönt felszabadítjuk, mi?! – füstölgött. – Ha nem vettétek
volna észre, percről percre közelebb kerülünk a halálhoz, és fogalmunk sincs róla, hol tartják
Grangert meg Weasley patkányt, szóval jobb lenne, ha fognánk magunkat és eltűnnénk innen,
amíg nem késő!
Ginny válaszul a képébe tolta varázspálcáját.
- Arról ne is álmodj! – Majd Asteriához fordult: - Ne félj! Megkeressük Mr Bumfoltot.
- Akkor ideje lenne menni… - javasolta Neville, Harry azonban már nem figyelt rájuk.
Észrevette, hogy Al már nem a többiek mögött van, hanem a cella közepén áll, s úgy néz a
koszos helyiség falára, mintha még sosem látott volna olyat. Harry bizonytalanul közelebb
ment hozzá, és megállt mellette. Al még most sem nézett rá, de Harrynek már nem kellett
megkérdeznie, mi ragadta meg a figyelmét.
A cella fala tele volt vésve német szöveggel, girbe-gurba sorokkal, melyek körbe futottak a
helyiségben, az alacsony plafontól a padlóig. Valaki fáradhatatlan szorgalommal írta tele a
börtönszobát.
- Asteria! – szólalt meg Harry, mikor visszanyerte a hangját. – Gyere ide egy pillanatra…
- Én vissza nem megyek oda többet! – kötötte ki a lány makacsul, s hozzá hevesen rázta a
fejét.
- Nem ő csinálta – mondta hirtelen Al, csak Harry számára hallhatóan, épp, mielőtt ő tovább
győzködte volna Asteriát.
Harry Alra bámult, aki most odament a szemközti falhoz, leguggolt, és a jelek szerint
olvasni kezdte a szöveget a trapéz alakú ablak alatt.
- Menjünk már, Potter! – türelmetlenkedett Malfoy. – Azt hiszem, jön valaki.
Harry azonban csak Alra figyelt; a fiú olyan izgatott volt, amilyennek még sosem látta,
valósággal falta a sorokat a falon és eltátotta a száját.
- Megtaláltam… megtaláltam…

304
 Újabb kürtszó hasított a fülükbe, amitől Harry összerezzent, és emlékezett rá, mi is a dolga.
Ron és Hermione bajban vannak, és ő azt az alakot bámulja, akitől végképp semmiféle
segítségre nem számíthat…
- Tényleg jönnek, Harry – erősítette meg Neville is. – Én is hallom.
- Akkor gyerünk!
Faképnél hagyták a cellát, benne a fekete taláros fiút, s Harry arra gondolt, vajon mennyit
pazarolhatott el rá az idejéből már eddig is, hónapok óta. Mérges volt magára, de ez a düh
most kétszeresen is hajtotta, miközben a csapat élén rohant lefelé a lépcsőn. Csámpás még
Harrynél is gyorsabb volt, elsurrant a lába mellett és már el is tűnt a lépcsőkanyarban, mintha
ismét megérezte volna Hermione jelenlétét.
- Harry, várj! - szólt utána Ginny, de szerencsére nem ő volt az egyetlen, aki résen volt.
- VIGYÁZZ!
Malfoy még épp időben rántotta félre Harryt a becsapódó vörös villám útjából, mely jókora
darabot kiszakított a falból.
- Megvannak! – hallatszott az ordítás lentről, s máris rengeteg láb dobogása csatlakozott
hozzá.
Harry rögtön tudta, hogy nagy bajban vannak – úgy hangzott, legalább tíz-tizenöt arctalan
talált rájuk.
- Nem megmondtam, hogy hallottam őket?! – acsargott Malfoy, és félretaszítva Harryt,
előhúzta talárja zsebéből az összezsugorított aranypajzsot. – Baziteo!
A pajzs megnőtt, felvette eredeti alakját. Még éppen jókor, mert a lépcsőfordulóból
kibukkanó arctalan varázslata pont Malfoy arcát találta volna el, így azonban lepattant a
pajzsról.
- Itt vannak, nagyúr! – hallották mindannyian a legelsőnek támadó álarcos hangját. – Potter
is itt van!
- Jelentsd azonnal az úrnődnek! – vakkantotta egy ismerős hang, de Harry nem ért rá
találgatni, ki lehet az; az újabb támadók már meg is jelentek a lépcső aljában.
- Vissza! Vissza kell mennünk! – kiabálta Neville, s húzni kezdte Harryt és Ginnyt a
talárjánál fogva. Asteria holtsápadt arccal remegett, mint a nyárfalevél, s a jelek szerint
ledermedt a félelemtől, de se Harry se Ginny nem tudott foglalkozni vele.
- Vinculo! – Harry megsuhintotta pálcáját, s hegyéből több buborék szabadult ki, azonban az
arctalanok egy kivétellel hárították a támadást. Pórul járt társukat magába zárta a
szappanbuborék, s szinte gyomban kiütötte magát saját repesztő átkával, amivel a gömbből
akart kiszabadulni.
Ez elég időt adott a menekülőknek ahhoz, hogy a lépcsőházból kiszaladjanak az egyik
folyosóra, de Harrynek fogalma sem volt, hányadik emeleten járhatnak. Rohantak, ahogy a
lábuk bírta, maguk sem tudták merre, és a megválaszolhatatlan kérdés az volt, hogyan fogják
így megtalálni Ront és Hermionét.
Az arctalanok a nyomukban voltak, átkok röppentek el fölöttük és mellettük, robbanva
csapódtak a folyosó falának, ahogy lepattantak Malfoy aranypajzsán, vagy azokon a
védőbűbájokon, amit Harry, Ginny és Neville futtában a háta mögé szórt.
- Kerítsétek be őket! – bömbölte az ismerős hang, mikor Harryék száguldva bekanyarodtak a
sarkon, az épületet keresztben átszelő másik folyosóra.
Harry megkockáztatta, és megállt a kanyarban, hogy megnézhesse magának a támadókat. A
parancsokat osztogató varázsló Octavius Prince volt, előkelő vörös talárjában, mintha egy
kellemes vacsorára jött volna, és nem is egy börtönlázadás leverésére.
Nem nézelődhetett tovább, mert két álarcos máris lángoló pokollá változtatta a folyosót, s
Harryt csak a pálca mindennél erősebb pajzsbűbája mentette meg. A lángok körbenyaldosták

305
a láthatatlan gömböt, akárcsak a Szent Mungóban – de Harry elhatározta, hogy ez egyszer
nem hagyja magát.
Mielőtt a tűz még teljesen elhalt volna, megszüntette a Protegót, s fogcsikorgatva dacolt a
forrósággal, mely égette az arcát. Finoman megpöccintette pálcáját:
- Relaxo! – monda ki magában a varázsigét, mire a tűz újra erőre kapott, de ezúttal ellenkező
irányba hömpölygött, vadabbul, pusztítóbban, mint korábban. A két arctalan csak későn vette
észre, hogy újjáéledtek a lángok: jajgatva, égő talárral menekültek a folyosón, vissza társaik
felé.
- Várjatok, mindjárt segítek! – rikkantotta Harry, kiélvezve győzelmét. – Aguamenti!
Ahogy a tüzet, úgy a vízidézést is hatalmasra erősítette a Pálcák Urának roppant ereje, s
máris árvíz-szerűen ömlött végig a folyosón a hideg víz, eloltva a tüzet, s kimosva az
arctalanokat és Octavius Prince-t az emeltről szép ruhájával és sétapálcájával együtt, vissza a
lépcsőházba, ahonnan jöttek. Az áradat után nem maradt más, csak a gőzölgő padló, az
évtizedes kosztól megtisztított csillogó fekete falak, és számtalan tócsa.
Harry nem nézte tovább a megfutamított feketemágusokat, barátai után sietett, akik a
folyosó túlsó végében lévő ablak felé mentek. Talán ki akarnak mászni rajta – futott át Harry
agyán.
Neville és Luna az ablakon hajoltak ki, mintha nézelődnének, Malfoy azonban hátrébb
húzódott; az aranypajzs a kezében szinte izzott a belecsapódott átkoktól.
- Harry, siess! – kiabálta Ginny torka szakadtából. – Mindjárt itt vannak…!
- Ne aggódj, már elintéztem őket…
A riadókürt harmadszor is megszólalt, hangosabban és hosszabban, mint korábban, s ez
beléfojtotta a szót. Harry végre rájött, hogy a vészjelzés korábban sem őmiattuk szólalt meg,
hanem valami egészen más okozta.
Most vette észre, hogy a trapéz alakú ablakon kívüli égbolt teljesen elsötétült, mintha
egyszerre csak visszatért volna az északi tél örök feketesége – de ez az éjszaka
természetellenesen sötét volt.
- Bajban vagyunk – suttogta Ginny, és elhúzta a csodálkozó Lunát és a ledermedt Asteriát az
ablak közeléből, ahol a párkány már csillogott a vékony jéghártyától.
A hideg lopakodó fenevadként kúszott fel a börtön sima falain, dér telepedett meg a sima
kövön, fagyos szél fújta át Harry ruházatát.
- M-m-m-mi ez…? – reszketett Neville.
Harry már tudta, de a válasz fölösleges volt, mert ekkor feltűnt odakint a rongyos, fekete
ruhába burkolt rémálomszerű alak: a viking.
- Jaj, csak ezt ne! – nyögött fel Ginny. – Pont most?
Együtt hátráltak el az ablaktól, mintha egy vicsorgó ragadozó elől osonnának, aki bármilyen
hirtelen mozdulatra rájuk veti magát. Harry tudta, hogy ezzel a sorsuk jóformán
megpecsételődött. Az arctalanok talán már újra is szervezték soraikat a földszinten és erősítést
hívtak, a dementor pedig egyértelműen észrevette őket. Nem volt menekvés: bent ragadtak a
börtönben, a lázadás pedig perceken belül elbukhatott…
Mikor a viking villámgyorsan előre vetődött, és besuhant a trapéz-ablakon, egyszerre négy
torokból hangzott el a varázsige:
- EXPECTO PATRONUM!

306
 - Huszonharmadik fejezet -

Az elsőszülött

A szarvas, a nyúl, a ló és a medve vakító fénye elárasztotta a folyosót, és megállásra

kényszerítette a dementort. Nem volt hely, ahol elsuhanhatott volna köztük, ezért kénytelen
volt visszavonulni az ablakon kívülre. Mikor azonban elrepült, Harry jól látta az épület körül
lebegő társait – rengeteg dementor jött vele, akik mind éhesen hörögtek, s a levegő rohamosan
hűlni kezdett.
- Vissza! Menjünk vissza! – sziszegte Harry, mire mind rohanni kezdtek visszafelé
ugyanazon az útvonalon, amin jöttek.
- Az arctalanok… - lihegte Neville futtában. – Várnak ránk…
- Inkább az arctalanok, mint ez! – vágta rá Ginny, és kézen fogta a fiút, úgy húzta magával,
hogy le ne maradjon, pedig Neville-nek már vöröslött az arca a szüntelen rohanástól, és alig
kapott levegőt.
Nem ő volt az egyetlen, aki rosszul nézett ki – Malfoy sápadtabb volt, mint eddig bármikor,
és olyan képet vágott, mint aki szüntelen hányingerrel küszködik.
A folyosó másik végén is ablak nyílt, a viking most itt bukkant fel, és máris támadásba
lendült: fagyos szélroham söpört végig a falakon, Harry fejében pedig máris felhangzottak a
gyűlöletes suttogások. „Sehova sem tudok elbújni előle… Jobb lenne minél előbb túlesni rajta
és akkor már nem lesz több fájdalom… Ron és Hermione már úgyis halottak…”
Mindenki megérezte a dementor közeledtét, Malfoy még le is lassult, majd megállt a folyosó
közepén, és nekidőlt a falnak lehorgasztott fejjel.
- Nincs értelme… - motyogta reményvesztetten. – Minek futtok…? Úgyis végünk…
Ginny odaállt elé, és lekevert neki egy pofont.
- Kitisztult az agyad? – Meg se várta a választ, most Malfoy kezét ragadta meg, őt kezdte
vonszolni.
Befordultak a sarkon, rá a másik folyosóra, aminek még gőzölgött a fala és csattogott a
cipőjük a vízben. Az arctalanok nem voltak sehol, nem jöttek vissza a lépcsőn, miután az
áradat kimosta őket, szabad volt az út a lépcsőházig.
„Hiába menekülök, nem lesz jobb… A legrosszabb már megtörtént, a barátaim meghaltak…
A többiek is meg fognak halni, és egyedül én tehetek róla…”
Harry érezte, hogy megfagy a padlót borító víz a talpa alatt, és nem sokára már csak
csúszkálva tudtak haladni, Neville még hasra is esett, aztán magával rántotta Asteriát, aki
segíteni próbált rajta.
A folyosó közepén rácsos ajtó állt tárva nyitva, pont a börtön felénél elválasztva egymástól a
két épületszárnyat. Harry meglendítette pálcáját, mikor áthaladtak rajta, és a rácsok pont a
dementor orra előtt csapódtak be.
- Nibelungok! – sikított fel Asteria ijedten, aki ugyanúgy meglepődött rajta, milyen közel
volt hozzájuk a szörnyeteg, mint Harry.
- Mitől van így megvadulva?! – hüledezett Neville.
A suttogás az elméjükben megzavarta az érzékelésüket, még pár méter, és a dementor
elkapta volna őket.
Ginny kimerülten zihált.
- Sikerült… - lihegte.
Ekkor a dementor váratlanul kitátotta száját, s torkából sűrű, fekete, gomolygó füst tört elő,
beborítva az egész folyosót.
307
 - Vigyázzatok! – ordította Harry.
A füstfelhőből hat spirálisan tekergő tűzkígyó tört elő, egyenként célba véve
mindegyikőjüket. Harry nem számított rá, hogy a Mételyt fogja használni ellenük, de még épp
időben cselekedett:
- PROTEGO!
A tűzspirálok lepattantak a pajzsról, a viking pedig visszanyeldekelte a fekete füstöt.
- Merlinre, mi volt ez?! – tajtékzott Neville.
Elég volt ebből, gondolta Harry, aztán dacosan, foggal-körömmel tiltakozva az előbbi
gondolatai ellen, elképzelte, hogy megtalálja két elveszett barátját épen és sértetlenül, és
boldogan átölelik egymást.
- Expecto Patronum!
A fényszarvas átsuhant a rácsok között és lelökte róla a nyúlkáló, acsargó dementort.
Mindannyian fellélegeztek, mikor a szörny végre továbbállt, és kifújhatták magukat. Malfoy
összegörnyedt és lehányta a falat, Asteria undorodva ugrott el az útjából.
- Ááú! – visított fel a lány, s látszott rajta, hogy az idegei bármelyik pillanatban
felmondhatják a szolgálatot. – Sosem jutunk ki innen! Mind itt halunk meg…
Ginny odament hozzá, s Harry kezdett attól tartani, hogy őt is felpofozza, mint Malfoyt, de a
lány most finomabb eszközöket választott a nyugtatásra. Átölelte Asteria vállát, és a hátát
simogatta, miközben az rázkódott a sírástól.
A lépcsőház ott nyílt éppen mellettük, s lentről durrogások és puffanások szüntelen zaja
hallatszott fel. Eddig egyikük sem hallotta a dementor jelenléte miatt, de most világosan ki
tudták venni a kiabálást és a harsogó varázsigéket.
- Biztosan Hagridék jöttek utánunk – vélte Luna, és elegánsan eltűrte arcából kusza, csapzott
haját. – Lent maradtak őrizni a bejáratot, mikor utánatok jöttem a cicával…
- Úgy hallom, megtámadták őket – dörmögte Malfoy.
Asteria felzokogott Ginny karjaiban.
- Ne menjünk oda! Kérlek… ne…
- Ne rinyálj egyfolytában! – förmedt rá Malfoy, mire Ginny felháborodottan fújt rá.
Megtorolni azonban nem tudta a fiú szavait, mert az megint lehányta a falat.
Asteria kiszabadította magát Ginny öleléséből.
- Az előbb még te is nyavalyogtál! – vetette oda Malfoynak, és egy dühös mozdulattal
kitörölte szeméből a könnyeket. – Én nem vagyok gyáva… De nincs pálcám. Csak ti védtek
engem…
- Nem kell félned, vigyázunk rád – mosolygott rá Luna, aki mit sem vesztett derűjéből a
dementor felbukkanása ellenére sem.
A másik szőke lány azonban megrázta a fejét és kerülte mindannyiuk tekintetét.
- Nem erről van szó… - motyogta halkan. – Ha az emberek bajban vannak, először magukat
mentik… Ha választanotok kell majd köztem és a barátaitok mellett, nem engem fogtok
menteni…
Erre egyikük sem szólt semmit, mind némán hallgattak, kivéve Malfoyt, aki megvetően
köpött egyet.
- Nem érdekel, mit csináltok vele, csak hallgattassátok el! – fröcsögte gorombán.
- Malfoy! – Ginny szeme vészjóslóan villant.
Ő azonban rá sem hederített.
- Idegesít a hangja… - tette hozzá, majd újra felnagyította pajzsát, amit a futás közben
összezsugorított. – Menjünk le, és intézzük el őket. Elegem van ebből a helyből…
Harry ebben egyetértett vele, és nem is várt tovább. Elindultak lefelé, egyik emeletet
hagyták maguk mögött a másik után, és a csatazaj egyre erősödött. Harry most már biztos volt

308
benne, hogy Lunának igaza volt, mert többször is jól hallotta Hagrid öblös kiáltását, amit volt
már szerencséje néhányszor megtapasztalni.
A csigalépcső fordulójánál álltak meg, és Harry óvatosan mélyre hajolva lesett be arra a
szintre, ahol a csetepaté zajlott.
Az első emeleten az árvízzel kimosott arctalanok egy kisebb csapattal harcoltak. Hagrid,
Aberforth, George, Cho Chang, Hannah Abott és Susan Bones párbajoztak az álarcosokkal és
Octavius Prince-szel, aki kezdte teljesen elveszíteni a fejét, mert össze-vissza ordibált és
átkozódott.
- Segítenünk kell nekik! – szólt Ginny, s nyomban le is szaladt volna közéjük, ha Harry meg
nem állítja.
Az arctalanok észrevették őket, és azonnal rájuk támadtak, átkokkal bombázták azt a helyet,
ahol pillanatokkal korábban még a lány állt.
- Merlinre…! Köszi… - zihált Ginny ijedtében.
- Segítenünk kell Hagrid csapatának! – mondta eltökélten Neville, de Luna finoman
megérintette a karját.
- Nem ez volt a tervünk – szólt őrjítő nyugalommal. – Nekik kell lefoglalniuk az
arctalanokat…
- A tervnek lőttek! – vakkantotta idegesen Harry, akinek szintén minden porcikája vadul
követelte, hogy azonnal csatlakozzanak Hagridékhoz.
Az arctalanok túlerőben voltak, mások is érkeztek még ázott társaik mellé, s Harryt
kísértetiesen emlékeztette a helyzet egy másik felállásra… Nem, nem fogja hagyni, hogy
megint a többiek szenvedjenek az ő hibái miatt!
- Gyertek, lerohanunk a lépcsőn – szólt hátra Harry.
Ő ment elöl, és pálcájával azonnal erős védőpajzsot varázsolt eléjük, ami döngve és
puffanva fogta fel a belé csapódó átkokat. Harry után Ginny szaladt le Malfoyjal együtt – a
mardekáros fiút valósággal vonszolni kellett, ami nagy veszélyt jelentett mindannyiukra,
mivel az arctalanok rögtön kihasználták a helyzetet.
Cho és Hannah észrevette, hogy az arctalanok felfelé céloznak, és hátrafordulva meglátták
az újonnan érkezőket.
- Harry! – kiáltott rá Cho. – Mit csináltok itt?
- Megtaláltátok Ronékat? – ordította túl a csatazajt Hannah.
Harrynek nem volt ideje válaszolni; utánuk Luna szaladt le a lépcsőn Asteriát segítve, és
mind Ginny, mind Malfoy pajzsaikkal védték őket az átkoktól.
- Adava Kedavra! – ordította valamelyik arctalan, s Harry hátán végigfutott a hideg, mikor a
zöld villám becsapódott.
A halálos átok úgy szelte át a pajzsbűbájt mintha ott se lenne, és pont telibe találta volna a
két szőke lányt, ha Luna nem ugrik előre, magával taszítva Asteriát. A kisebbik lány sikítva
zuhant le a lépcsőről, egyenest rá Malfoyra, aki káromkodva lökte le magáról. Luna az elterült
fiú lábai közé esett, és mikor felnézett, elmosolyodott.
- Szia, Draco…
Malfoy hátrébb mászott előle, és inkább odaoldalazott az elől harcolókhoz, hogy minél
messzebb legyen a lánytól.
Neville következett, és az arctalanok megint kipécézték maguknak a lépcsőt, egyik
fénylövedék repült a másik után, mígnem egy második gyilkos átok átrepesztette a
védőpajzsot. A zöld villám szerencsére messze elkerülte Neville-t, de a következő átok, egy
lilás, sercegő hangot hallató varázslat a lábán találta el a fiút.
Neville rögtön összeesett, legurult a lépcsőn és felordított fájdalmában.
- Jaaj! Se-segítség! Valaki!!

309
 - NEVILLE! – sikította Hannah, és felugrott, hogy odaszaladjon hozzá, de a mellette harcoló
Susan Bones visszarántotta; az egyik arctalan átka milliméterekre kerülte el a lányt.
- A lábam… – zihált Neville. – Valami történik a lábammal!
Harry leguggolt és pálcája egy gyors intésével széthasította a nadrágot. Ott, ahol a varázslat
elérte, egy nagy foltban elszíneződött a fiú bőre, és ahogy Harry hozzáért, érezte az ujjai alatt,
hogy milyen forró – mintha láz gyötörné.
Harry rögtön látta, hogy nagy baj van: Neville lábán terjedni kezdett a vörös folt, pont úgy,
mint Dumbledore kezén az a borzalmas varázslat, ami Voldemort gyűrűjéből áradt.
- Csinálj valamit! – rimánkodott Neville, kétségbeesetten szorongatva a lábát.
Harry gondolkozás nélkül cselekedett; pálcáját a fiú térde fölé szegezte, amit még nem ért el
az átok, és kimondta az egyetlen varázsigét, ami ilyen alkalmakra megfelelő lehetett:
- Expecto Signum!
Piton pecsételő bűbája megtette a hatását – az átok terjedése megállt, és Harry képes volt
egyetlen pontba visszaszorítani azt Neville lábfején. Mire végzett, már csak egy kicsi piros,
anyajegyre emlékeztető folt maradt meg belőle.
Neville lassan megnyugodott, a többiek pedig a csata hevében egy pillanatra elcsodálkoztak
társuk szerencséjén.
- Kö… köszönöm, Harry…
- Tudsz járni?
Neville letörölte izzadt homlokát és Harry segítségével talpra kászálódott, majd nekidőlt a
falnak. Kimerültnek látszott a fájdalomtól, de elszántan szorongatta pálcáját.
- Megleszek – mondta rekedten, és bólintott hozzá.
Eközben Ginny és Luna előre másztak, hogy segítsenek a folyosó másik végén gyülekező
arctalanokkal küzdő Hagridnak és Aberforth-nak, Cho és Hannah pedig hátrajöttek a lépcső
aljához. Hannah rögtön Neville-hez ment és átölelte, Cho pedig Harryhez fordult.
- Ron és Hermione nem voltak itt? – kérdezte hangosan suttogva.
Harry megrázta a fejét.
- Valahol máshol vannak… Veletek mi történt?
- A lázadásnak vége – mesélte a lány. – Azok az álarcosok végeztek a rabok többségével, a
másik részük meg megszökött az északi kapun át. Most már csak mi harcolunk velük, de
nagyon sokan vannak! Bejöttünk ide, hogy megkeressünk titeket…
Cho szavait egy robbanás szakította félbe, ami megrepesztette a mennyezetet, és nagy por
kerekedett. A füstfelhőn keresztül is tovább folyt a harc, vaktában repültek az átkok oda-
vissza. Aberforth és a szemben álló Octavius Prince úgy harcoltak egymással távolról, mint az
őrültek, a pálca szikrákat hányva forgott a kezükben. Aberforth-t a fején találta egy
törmelékdarab, de ahelyett, hogy összeesett volna tőle, csak még ádázabbul küzdött.
- Mondd tovább! – sürgette Harry Chót, mert minden részletet hallani akart, tudni akarta,
mennyi idejük van még, megtalálhatják-e Ronékat, vagy az utolsó esélyük is elszállt.
- Nem akarom elkiabálni, de azok a dementorok megmentettek minket… legalábbis egy
időre – mondta fancsali képpel a lány. – Mikor betörtek a városba, az álarcosok felhagytak a
keresésünkkel, és mi elrejtőzhettünk. Ginny szülei a déli börtönt kutatták át, de pár perce
üzentek körbe az érmékkel, hogy az egész épület üres…
A fenébe! – káromkodott magában Harry. Abban bízott, hogy ha az északi cellákban nem
találják őket, a déli kapu mellett még szerencsével járhatnak, hiszen legelső alkalommal is oda
zárta be hármójukat a Névtelen. De akkor hová tűnhettek? Talán megint a vérfarkasok kezére
adta őket, és újra egy ketrecben ülnek a hentesüzlet alatt? Vagy talán szabadon sétálhattak a
városban, és már meg is szöktek a többi rabbal? Harrynek ötlete sem volt.
- Figyelj, Harry! – szólt rá Hannah, mikor már megnyugodott valamelyest. – Nem tudod, mi
az a volt-nincs szoba?
310
 - A volt-nincs szekré…
- Nem-nem, szoba!
Harry meghökkenve nézett rá.
- Mikor elrejtőztünk az egyik házban, hallottuk, hogy az arctalanok erről beszéltek.
- Igen tényleg! – bólogatott Cho. – Azt mondták, hogy előkészítették a volt-nincs szobát, és
már csak várniuk kell. Tudsz erről valamit?
- Gőzöm sincs, hogy…
Nem tudták tovább tárgyalni a volt-nincs szobák kérdését, mert megint megismétlődött a
robbanás, ezúttal pont Ginnyék feje fölött, és a repedés is tovább tágult. Harry rájött, mit
akarnak az arctalanok: a fejükre omlasztani az egész mennyezetet.
- Mennünk kell! – ordította Aberforth hátra, aki szintén észrevette az ellenség igyekezetét;
szakálla meglendült, ahogy kitért egy átok útjából, mely aztán épp Cho feje mellett csapódott
a falba. A lány sikítva védte fejét a záporozó kőtörmeléktől, de Hannah egy gyors
pálcasuhintással megvédte.
Harry mellkasában úgy vert a szíve, mintha indulót járna. Látta George-ot, miközben egy
átok elől fedezékbe ugrott; látta Hagridot, aki nagy esernyőjét lóbálta, és tüzes szikrákat szórt
az ellenfeleire; és ott volt előtte Ginny, aki rémdenevérek egész hadát küldte négy arctalanra.
Mind ádázul harcoltak, de Harry rettegett attól, hogy megismétlődik a roxforti csata véres
kimenetele, és neki megint a barátait kell temetnie. Már megint érezte, hogy a halál, aminek
Dumbledore szerint a mesterévé vált, újra fölé kerekedik, és félelmetes ellenségként tornyosul
föléje…
Tudta jól, hogy vissza kellene vonulniuk még egy kanyarral hátrébb, de nem akarta ezt
tovább csinálni. Mégis meddig hátráljanak? Előbb-utóbb úgyis egy fal állná útjukat. Be akarta
fejezni ezt a harcot…
Két kézre fogta pálcáját, és olyan erősen koncentrált, amennyire csak bírt, beleadta minden
erejét a varázslatba, szinte érezte, ahogy gyűlik a hatalmas erő a vékony faág végén, s mikor
kiugrott fedezéke mögül, akár egy nehéz husángot, úgy lódította meg a varázspálcát, és
elordította magát:
- DIFFINDO!
Fülsüketítő reccsenés hallatszott, mintha egy óriás tépett volna szét egy százezer lapos
könyvet, olyan hangot adott ki a kettéváló padló az arctalanok lába alatt. A repesztő bűbáj
hosszában széthasította alattuk a tömör sziklát, s most mindahányan voltak, a földszintre
zuhantak.
- Vinculo! Vinculo! – mondta ki sorban a varázsigét Harry, amivel ketrecbe zárta a
magatehetetlenül zuhanó álarcosokat, köztük Octavius Prince-t is.
A leszakadó emelettől felszálló por kiáltozással és csattogó hangokkal telt meg, miközben az
álarcosok menekülni próbáltak börtönükből. Octavius, aki már majdnem a plafon közelében
lebegett, tanult a többiek hibájából, és nem próbálta kilyukasztani a buborékot.
- Harry… segíts… - hallatszott lentről.
A szálldogáló porban lassan láthatóvá vált Hagrid sziluettje; a vadőr a leszakadt padló
szélénél kapaszkodott fél kézzel. Harry tudta, hogy nem fenyegeti veszély – az óriás jóval
nagyobb esést is egy karcolás nélkül megúszna, azonban egymaga nem tudott felmászni, mert
másik kezében féltett nyílpuskáját tartotta.
Harry egy röptető bűbájjal segített rajta, aztán nagyot sóhajtva megszemlélte pusztítását.
Mikor hátrafordult a többiekhez, akkor vette észre, hogy azok tátott szájjal nézik őt.
- Mi van? – kérdezte Harry, de ebben a pillanatban villámgyorsan elsuhanó árnyakat látott
odalent; a dementorok visszatértek. Nem tétováztak egy pillanatig sem, megragadták a
buborékokba zárt arctalanokat, és már vitték is őket magukkal, be a sötétség mélyére, ahol
Harry jól tudta, mi vár rájuk.
311
 - A fenébe! – morogta, ahogy szitkozódó társaival együtt nézték az eseményeket. Tudták,
hogy pillanatok kérdése, és ők is sorra kerülhetnek.
- El kell tűnnünk innen, de nagyon gyorsan – javasolta George, és azzal húzni kezdte Lunát
maga után.
A többiek is hasonlóan tettek, de Ginny megállította Harryt a karjánál fogva.
- Őt is hoznunk kell! – mutatott a buborékban lebegő, rémült Mr Prince-re, de nem várta
meg, hogy Harry cselekedjen; pálcáját a ketrecre szegezte. - Invito!
A szappanbuborék elsuhant a dementorok elől, és lefékezett előttük, majd hangos
durranással kipukkadt. A megviselt külsejű varázsló a földre pottyant, de Hagrid máris
elkapta a grabancánál fogva.
- Gyerünk már! – sürgette őket George.
Minden megfagyni látszott körülöttük, a fények kihunytak, és az egész épület rázkódott,
mintha földrengés lenne. Cho, Hannah és Asteria sikoltoztak a félelemtől, mikor a lépcsőházat
és a folyosó másik végét is elárasztották a fekete lények. Úgy látszott, nem volt hová
menekülni előlük…
George és Aberforth voltak legelöl; az ősz varázsló talált egy többszemélyes cellát, aminek
masszív vasajtaja volt.
- Ide, gyorsan, befelé! – ordította az öreg, szélesre tárva az ajtaját, amin rögtön be is szaladt
Ginny, Luna és Asteria.
- Akkor csapdába esünk! – üvöltötte Neville teli torokból.
De nem volt más esély, ezt Harry is látta. Olyan sok volt a dementorokból, hogy bármerre
nézett, csak feketeséget látott. Muszáj volt várniuk, vagy felkészülniük egy biztonságos
helyen, amíg…
Már nem tudott tovább gondolkozni. Egymás után besurrantak a cellába, Hagrid úgy
hajította be az ajtón Octaviust, mintha csak egy könnyű kis rongybaba lenne. A varázsló
nagyot nyekkent a falon, de mire lecsúszott a padlóra, Harry és Neville már be is csapták az
ajtót mögöttük.
- Gyorsan, zárjuk le! Collop…
- Ne! – szólt közbe Ginny, és megragadta a kezét. – Transzformáld az ajtót, gyerünk!
Harry nem vitatkozott, egy villámgyors suhintással megnyújtotta az ajtót, a vasmerevítők
mélyen benyúltak és egybenőttek a fekete kővel, épp mielőtt a legelső dementor nekirepült
volna.
- Hű, ez meleg helyzet volt… - motyogta George, és remegő kézzel törölte meg izzadó
homlokát.
- Miért mondtad, hogy változtassam át az ajtót? – kérdezte Harry Ginnytől.
- A dementorok kiszívják a varázserőt az utolsó cseppig – felelte a lány helyett Aberforth,
aki vérző homlokát forrasztgatta pálcájával, igen ügyetlenül. – Nem csak az emberekből, de a
tárgyakból is. Ha záróbűbájt használsz, egy percig sem tartott volna ki… Az ördögbe! Sose
voltam jó a sebforrasztásban…
Hannah rögtön felajánlkozott, és leguggolt az öreghez segíteni. Luna a nehezen lélegző
Malfoyt támogatta, míg Asteria remegve ült Cho és Susan Bones között, akik bár nem
ismerték őt, támogatólag a vállát ölelték. Hagrid nem mert elmenni az átváltoztatott ajtótól,
amin most folyamatosan dörömböltek a dementorok; a vadőr nyílpuskáját szorongatta és
árgus szemekkel figyelte a falat, mintha attól félne, mindjárt áttörik. Ez a veszély azonban
egyelőre nem fenyegetett, s így Harry, Neville, George és Ginny a falhoz vágott Octaviushoz
fordulhattak.
- Az a dementor maga miatt van így megőrülve, igaz? – kérdezte Ginny szúrós szemekkel.
Mr Prince rögtön elővette fensőbbséges arckifejezését, és lekezelően válaszolt:

312
 - Maguknak ahhoz semmi köze. Az úrnőm hamarosan elkergeti őket, magukat pedig megöli,
amiért betörtek a városunkba.
George szusszant egy nagyot, és a térdére csapva felkelt a földről, és megállt az öreg
varázsló előtt.
- Mit szólna hozzá, ha kidobnánk magát annak a dementornak, mi meg közben elmennénk
szépen? Hmm…? Ez hogy hangzik?
Octavius Prince nyelt egyet, s Harry ekkor már látta vadul cikázó szemében és idegesen
rángatózó arcizmán, hogy ebben az emberben egyáltalán semmi nincs, ami Perselus Pitonhoz
tenné hasonlatossá. Piton soha nem ijedne meg ilyen nyíltan egy efféle fenyegetéstől, és soha
sem mutatná ki a félelmeit. A legkevésbé neki, Harrynek…
- Maga egy senki, Prince – szólt lefitymálóan Ginny, aki láthatóan hasonló következtetésre
jutott. – Az unokájának a kisujjában is több volt.
Mr Prince túlságosan félt ahhoz, hogy elfussa a méreg, így az egyetlen, amit az „unoka” szó
említésére mutatott, egy furcsa kis rándulás volt a nyakán. Továbbra is makacsul hallgatott, de
nyugtalanul kapkodta a fejét egyikükről másikukra.
Aztán Aberforth gyengéden arrébb tolta Hannah kezét, mikor már elegendőnek találta a
kezelést, és felállt. Odaállt melléjük, és akárcsak Harry, karba tette a kezét, úgy bámult le
Octaviusra.
- Maga egy nekromanta lenne, nem igaz? – kérdezte tőle rekedt hangon. – Mint a fia,
Marius.
Mr Prince még mindig hallgatott, de szemének egy pislogásával elárulta válaszát. Harry arra
gondolt, hogy ennél a varázslónál talán még ő maga is jobb okklumentor lenne.
- Ha maga tényleg nekromanta… - folytatta Aberforth egy köhintés után. – akkor jól tudja,
mi történik magával, ha az az istencsapása ránk töri az ajtót. Kiszívja a lelkét, és…
- Tudom! – fakadt ki most először a varázsló. – De az úrnőm…
- Persze, az úrnője megvédi? – vágott a szavába kétkedve Ginny. – Nem látom, hogy nagyon
kapkodná magát.
Mr Prince zavarodottan pislogott maga elé, látszólag ő is hasonló következtetésre jutott.
Harrynek azonban csak most jutott eszébe ez a részlet, ami fölött eddig elsiklott: vajon hol
van a Névtelen? Miért nem támadott eddig rájuk, mire vár? Vagy elképzelhető, hogy nincs is
Nurmengardban?
Megrázta a fejét; nem foglalkozhatott most ezzel, a jelenlegi problémájukra kellett
koncentrálnia. Amíg a dementor itt van, elfelejthetik, hogy megtalálják Ront és Hermionét…
- Szóval maga nekromanta – dünnyögte Harry a férfinak, megpróbálva ügyet sem vetni az
ajtón kívüli éhes visításokra, amiket a dementorok adtak ki magukból.
- És mi van akkor? Letartóztat, auror úr? – próbálkozott meg egy gúnyolódással Octavius,
de nem nagyon sikerült neki.
Harry folytatta:
- Mondja meg, mi történne akkor, ha megölnénk az első dementort?
Kérdése nyomán a varázsló képén bamba kifejezés terült szét, s Harry látta, hogy Ginny és
Aberforth is összepillantanak mellette.
- Micsoda? – nyögte ki Octavius.
- Mi történne, ha a Szellempallossal megölnénk a vikinget? A dementorok vég nélkül
szaporodnának, ugye?
Mindenki Harryre figyelt a helyiségben, Hagrid is eljött az ajtótól, ahol eddig őrködött, és
homlokráncolva várta a nekromanta válaszát.
- Honnan az ördögből tudnám?! – fortyant fel Octavius. – Még soha sem öltem dementort!
Még olyannal se találkoztam, aki látott volna ilyet…
Harry nem esett kétségbe, leguggolt a férfi elé.
313
 - Hát akkor jól nézze meg Hagridot meg a nyílpuskáját, mert ő már ölt vele dementort –
mondta higgadtan.
Mr Prince tátott szájjal nézte meg őket. Harry emlékezett rá, mit látott a merengőben, mikor
a Névtelen nagyképűen azt mondta Octaviusnak, hogy a Szellemek Pallosa biztosan nem
Hagridnál van.
Harry bólintott egyet.
- Láttam a saját szememmel. És ha értene egy fikarcnyit is a legilimenciához, ahogy a
kitagadott unokája, akkor tudná, hogy nem hazudok.
Amíg ő a varázslóval beszélgetett, a dementorok szakadatlanul dörömböltek. Malfoy felkelt
a földről és odament az ajtóhoz, amit Hagrid őrizetlenül hagyott.
Harry megunta a hallgatást, és ráförmedt a fogolyra:
- Gyerünk, erőltesse meg az agyát! A maga érdeke is, ha élve akar kijutni innen!
Mr Prince összerezzent, és vadul rázta a fejét.
- Nem tudom… Én-én nem… - hebegte zavartan.
Harry nem fogadta el ezt a választ, és a varázsló ezt jól láthatta elsötétülő arckifejezésén.
Talán ezért is gondolta meg magát, és válaszolt újra, miután nyelt egy nagyot.
- Elméletileg elpusztulna vele minden, amit teremtett.
Harry eltátotta a száját, és nem volt egyedül csodálkozásával. Hallotta George elakadó
lélegzetét és Neville furcsa kis nyögését.
- Micsoda? – morogta Aberforth.
Hagrid bizalmatlanul hümmögött, Ginny pedig összeráncolta a homlokát.
- Ez biztos? – kérdezte a lány.
Mr Prince azonban mélyet sóhajtott, és kelletlenül folytatta:
- Egy dolog azonos a nekromanciában: semmi sem maradandó. Minden felkeltett holttest,
minden varázslat addig áll, amíg a nekromanta él. Ha egy nekromanta meghal, minden
inferusa, minden démona vagy vámpírja megsemmisül.
Harry figyelmesen hallgatta. Egyáltalán semmit sem tudott a nekromanciáról, és most
Hermione mindentudására sem hagyatkozhatott, csupán abban bízhatott, hogy a varázsló
őszintén vall, és nem próbálja becsapni őket.
Mr Prince tovább magyarázott:
- A többi dementor nem is igazi dementor. Csak egy van. A többiek csak a másolatai…
Másodszülöttek. Nincs saját akaratuk, nincs más céljuk, csak lelkeket gyűjteni az eredetinek,
és visszatérni belé. Ez a visszahívás…
A visszahívás, hát persze! – emlékezett Harry. Marius is beszélt a másodszülöttekről, és a
saját szemével látta, ahogy a viking lenyeli a társait. Az a bizarr gyülekezet alighanem örökre
beleégett az emlékezetébe.
Aberforth azonban kétkedve fogadta.
- Mit gondolsz, igazat mond? – dörmögte halkan, de Octavius meghallotta.
- Nem hazudok – jelentette ki. – De tévedhetek…
- Nem téved – jelentette ki sziklaszilárdan Harry, és felkelt.
Ennyi neki elég volt, biztos volt benne, hogy a dementorok most már legyőzhetők, mindig is
azok voltak, csak senki sem tudott a vikingről, a nekromanták szűk kis társaságát nem
számítva. Talán még Dumbledore sem hallott róla soha, ezért is mondta azt Hagridnak, hogy
őrizze és titkolja a Szellemek Pallosát.
Ginny tágra nyílt szemekkel bámult Harryre.
- Honnan tudod? – kérdezte.
Harry megeresztett egy halvány mosolyt.
- Onnan, hogy én is láttam.
- Mit? – hunyorgott Aberforth.
314
 - Láttam, ahogy a dementorok egyesültek az eredetiben – magyarázta Harry. – A viking
magába szívta a többieket. Ha megöljük őt, a többi is vele pusztul.
- Biztos vagy benne? – kérdezte óvatosan Ginny.
Harry csak egy pillanatig habozott, mielőtt bólintott volna.
- Igen.
Látta, hogy nem győzte meg Ginnyt teljesen, de ő maga tudta, hogy így kell lennie. Sokért
nem adta volna, ha itt van vele most Dumbledore vagy Piton, hogy tanácsot adjon az efféle
sötét dolgokról, de többé nem várhatott segítségre. Neki magának kellett meghoznia a döntést,
s az már készen is állt.
- Megöljük a vikinget – határozott Harry. – Hagrid és én felcsaljuk a tetőre Prince-szel,
addig ti el tudtok menekülni. Keressétek Ront és Hermionét, és ha végeztünk…
Ginny és a többiek már akkor tiltakozni kezdtek, amikor Harry még be sem fejezte a
mondatot.
- Én is veled megyek! – szögezte le Ginny.
- Ne, Harry, majd inkább én megyek! – ajánlkozott fel George önként.
- Miért kell Hagriddal menned? – kesergett Hannah, aki láthatóan csak Harry közelében
érezte biztonságban magát.
Harry megrázta a fejét.
- Nekem van a legerősebb patrónusom közületek, és valakinek meg kell védenie Hagridot.
Ezen kívül a csalira is vigyázni kell – nézett le a nyakát is behúzó Octavius felé. – És Ginny…
Neked is erős patrónusod van, egyszer már a vikinget is elkergetted. Védened kell a többieket
a dementoroktól.
Megvárta, amíg mindenki tudomásul vette a tervet, és beletörődik annak kényelmetlen
részleteibe is, aztán nagy levegővétel után folytatta.
- Elmondom, hogyan csináljuk. Mikor Hagrid kinyitja az ajtót… - itt váltott egy pillantást az
óriással – Ginny és én elzavarjuk a dementorokat a patrónusokkal. A többiek tartalékolják az
erejüket, hogy kisegíthessék Ginnyt, ha elfárad.
Neville, George és Cho elszántan bólintottak. Asteria úgy remegett a lány mellett, mint a
nyárfalevél, és csukott szemmel fohászkodott, talán hogy erőt gyűjtsön a következő
rohanáshoz.
Mert abban Harry biztos volt, hogy rohanni fognak. A dementorok nem fognak sok időt
hagyni a gondolkozásra – amint kinyílik az ajtó, nem lesz visszaút.
- Jól van – nyugtázta Harry. – Akkor mindenki tudja a dolgát, igaz? Készüljetek fel,
kezdjük… Malfoy, gyere onnan, te Ginnyékkel mész.
A szőke fiú még mindig az ajtónál állt, mindenkinek háttal. Egyik kezét a vasajtó érdes
lapján nyugtatta, de még jobban remegett, mint Asteria. Annyira rázkódott, hogy Harry azt
hitte, sír, de aztán hörgő hangja elárulta, hogy megint rosszulléttel küszködik.
- Malfoy… - dörmögte Hagrid, aki szúrós szemmel nézett rá. – Jól vagy?
- Gyere onnan, mennünk kell – szólt hozzá némileg kedvesebb hangon Ginny.
- Nem.
Ez az egy szó egészen máshogy hangzott, mint bármi, amit Malfoy szájából korábban
hallani lehetett.
- Ne most vitatkozzunk, jó? – csattant el türelmetlenül Neville, akinek már kezdett nagyon
elege lenni a szőke mardekárosból. – Ginnyékkel mész és…
- Nem megyek sehova… Ahogy ti sem.
Malfoy megfordult – és attól, amit láttak, Harryéknek a földbe gyökerezett a lába.
A fiú bőre foltokban elszíneződött, kékes árnyalatúra vált, s máskor szürkés szeme most
halovány, kék ragyogást bocsátott ki magából.

315
 Ginny, Neville, Hannah és a többiek egy emberként hőköltek hátra, egyedül Luna nem
mozdult, s ezt Malfoy azon nyomban ki is használta.
- Invito! – szegezte rá pálcáját, mire a szőke lányt egy láthatatlan erő taszította Malfoy
karjaiba, aki azonnal a fejének szegezte a fegyvert.
- Mi a…?! – Cho és Susan Bones ijedten felsikoltottak, a többiek pálcát szegeztek a ragyogó
szemű Malfoyra, Harry kétségbeesetten próbálta megcélozni a fiú arcát Luna feje mellett.
- Merlin szakállára! – bömbölte Aberforth. – De hisz ez…
Ginny értetlenül rázta a fejét, mintha abban bízna, hogy csak képzeli a kékes fényt.
- Malfoy, mi az ördög van veled?
- Malfoy nincs itthon… - vigyorodott el a fiú Luna válla fölött. – Csak én, a jó öreg Marius.
Mindenki döbbenten bámulta az új ellenséget, egyedül Luna állt ott olyan nyugodtan a túsz
szerepében, mintha egy mérsékelten izgalmas színi előadást bámulna, aminek ő csak nézője
és nem szereplője.
- Felvette Malfoy alakját! – harsogta George, akiben már nyoma sem volt a megszokott
lazaságnak.
- Dehogy, nem lehetett rá ideje!
- Talán megszállta, mint Tudjátokki Ginnyt.
Hagrid találgatása nyomban rávilágított a válaszra Harry számára. Azonnal értelmet nyert
minden, Malfoy visszatérő betegsége, a kékesen ragyogó szem…
- Egy horcrux.
Ginny tátogva nézett rá, majd vissza Malfoyra.
- Úgy érted…?
Harry bólintott; most, hogy tudta, mivel áll szemben, egy percre sem vette volna le a szemét
volt évfolyamtársáról.
- Aha. A pálca… Malfoy elvette Marius pálcáját, és amíg nála volt, egyre rosszabbul lett –
magyarázta elképedt társainak, és közben az járt a fejében, hogy-hogy ez eddig elkerülte a
figyelmét. – Aztán mikor az ispotályban elvitték a ruháival együtt, hirtelen meggyógyult. És
mikor visszaadtam neki, újra elkezdte megszállni… A pálcában van a lélekdarab.
Malfoy arcáról eltűnt a magabiztos vigyor, és lassan dühös vicsorgásnak adta át a helyét.
Nem örült, amiért rájöttek a titkára, csak még elszántabban szorongatta a hosszú, vékony
vesszőt, mely ehhez a világhoz láncolta Mariust.
- Nem sokáig örülhetsz, Potter! – sziszegte Malfoy Marius hangján, és szeme még kékebb
színt öltött.
Pálcáját rémisztő erővel csapta a vasajtóra, ami ettől rögtön átégett, és az olvadt lyuk olyan
gyorsan tágult, hogy mielőtt Harryék bármit is tehettek volna, a dementorok már át is
préselték magukat rajta.
- Expecto Patronum! – kiabálta Harry és Ginny is, de még a két patrónus sem tudta
megakadályozni azt, amire a Malfoyt megszálló horcrux készült.
A lányok sikoltoztak félelmükben, a hideg még a két patrónus ellenére is fagyos
szörnyetegként borult rájuk, ami ellen semmit se tehettek. Harry még a kavarodásban is látta,
mi történik: Malfoy félrelökte Lunát, és gyorsan a menekülni próbáló Mr Prince után csapott
pálcájával.
- Adava Kedavra!
- Vinculo!
Harry csupán egy másodperccel késett el; a varázslat bebörtönözte a megszállt Malfoyt, de a
zöld villám keresztülhasított a helyiségen, Cho, Susan Bones, Aberforth és Hannah között,
egyenest a nekromanta szívének. Octavius Prince holtan rogyott össze a koszos kőpadlón,
előkelő talárja félig lecsúszott hímzett, vörös kabátjáról, zsíros fekete haja az arcába hullott.

316
 - Capitulatus! – kiáltotta újra Harry, és lefegyverezte Malfoyt, mielőtt még kipróbálhatta
volna, hogy egy újabb halálos átok áttöri-e a börtönét. Marius pálcája kiröppent az ujjai közül,
Aberforth pedig egy jól irányzott átokkal elkábította.
A dementorok kiszorultak a cellából a patrónusok miatt, ugyanazon a lyukon távoztak, amin
érkeztek, s most a folyosón kavarogtak szinte egységes fekete köpenyként, mint valami
füstből szőtt szellem, hideget és félelmet okádva mindenfelé. Harry és Ginny patrónusaihoz
társult Neville medvéje és Aberforth fénylő kecskéje is, s a négy állat eltakarította a
szörnyeket az útból.
- Indulnunk kell most azonnal! – kiabálta túl Aberforth a dementorok éhes visítását.
Harry is tudta, hogy nem várhatnak tovább, Malfoy romba döntötte a tervüket, és nem
számíthattak más csalira…
- Gyorsan! – sürgette őket Hagrid, aki közben két dementort leterített. A fekete lények
fülsértő hangon rikoltottak fel, mikor a nyílvesszők a hátukba fúródtak.
Cho és Susan Bones már ki is ugrottak a lyukon, és átsegítették Asteriát is, akinek
megállíthatatlanul potyogtak a könnyei. George, Ginny, Aberforth és Hannah is átjutottak,
legutoljára Luna maradt, aki Harry segítségével átgyömöszölte Malfoy buborékját az ajtón, ez
után pedig pálcájával terelte tovább.
- Menj csak, mindjárt megyek én is! – szólt oda Harry Hagridnak, majd lázas keresgélésbe
kezdett.
- Invito pálca! – mondta ki a varázsigét, de semmi sem történt.
Harry a homlokára csapott – egy horcruxot nem lehet csak úgy magához hívni. Fényt
gyújtott és átnézett minden sarkot, sötét lyukat, s végül megtalálta Marius pálcáját a priccs
alatt.
- Harry, gyere már!
Kihalászta a pálcát, és Ginnyék után rohant, de a folyosón lefékezett, mikor utolérte a hátul
lépkedő Hagridot. Megfogta az óriás könyökét, és némán a lépcsők felé mutatott.
- Mit csináltok?! – sikította vissza Hannah, mikor észrevette, hogy lemaradnak.
- Tartjuk magunkat a tervhez – felelte Harry. – Meg kell ölnünk a vikinget, különben sosem
jutunk ki innen!
- Harry! – Ginny már vissza is akart fordulni, de mikor felhangzottak a közeledő
dementorok hangjai, a többiek visszatartották.
- Keressétek Ront és Hermionét! – kiáltotta Harry. – Találjátok meg őket!
Nem volt idő több szóra; a dementorok már vissza is tértek, és ahogy arra számítani lehetett,
Malfoy és a csapat után igyekeztek. Úgy suhantak a folyosón, akár a szellemek, fekete
köpenyük mögött fagyos hideg szelet hozva magukkal.
- Hé! – ordított rájuk Harry. – Itt vagyunk! Erre gyertek!
A lények megfordultak. Harry magasba emelte Marius pálcáját, hogy a dementorok jól
lássák, mi van a kezében – aztán futásnak eredt az ellenkező irányba, magával húzva az éppen
célra tartó Hagridot.
- Ne így, tartalékold a vesszőket! – tanácsolta Harry. – A főnöküket kell elkapnunk.
- Én nem tudom, melyik az Harry – lihegte futás közben Hagrid.
- Majd meglátod. Fel fogod ismerni!
A dementorok mind egy szálig kettejüket vették üldözőbe, Harry és Hagrid pedig rohantak,
ahogy csak bírtak, fel a lépcsőkön, fel a magasba, minél messzebb Ginnyéktől…
Harry haladt elöl, Hagrid pedig szinte másodpercenként fordult hátra, hogy szemmel tartsa
üldözőiket – ujja valósággal reszketett a nyílpuska kallantyúján. A lépcső egyre feljebb és
feljebb vitte őket, az emeletek pedig mindenhol tele voltak dementorokkal.
- Merre megyünk, Harry? – szuszogta Hagrid.
- Fel a tetőre! Itt nem tudunk szembeszállni velük. Nyílt térre kell csalnunk őket…
317
 A tető közeledett, Harry látta a halványan leszűrődő fényt, de a dementorok is a sarkukban
voltak már. Az egyikük gyorsabbnak bizonyult a többinél, és egy lépcsőfordulóban elkapta
Hagrid bokáját, s egy erős mozdulattal egyszerűen földre rántotta a három méteres vadőrt.
- Hagrid! – kiáltotta Harry, mikor látta, hogy a dementor már vonszolja is lefelé barátját.
A nyílpuska kicsúszott Hagrid kezéből, csak esernyőjével tudott hadonászni a szörnyeteg
feje felé, de patrónusbűbáj híján annyi haszna se volt, mintha nádpálcával csapkodná.
- Expecto Patronum! – Harry varázslata nyomán a szarvas rögtön előugrott, és agancsaival
felöklelte a dementort, ami visszasuhant a jeges homályba.
- Köszönöm, pajtás… - szólt kifulladva Hagrid; nagyon sápadt volt a küzdelemtől. – Erős
volt a bitang.
Miután felkelt, magához vette fegyverét, és már mentek is tovább.
Az utolsó emeletet maguk mögött hagyva Harry kinyitotta a lépcső tetején záruló ajtót, és a
sötét lépcsőházat elárasztotta a lemenő nap sárga fénye. A hirtelen világosságtól egy darabig
egyikük sem látott semmit, csak könnyező szemmel hunyorogtak körbe.
Hűvös, szélfútta tetőre érkeztek, melyen körbe mellvéd futott, akár egy erődítményen. A
fekete párkány fölött csak a város közepén magasodó torony látszott, a házak tetejét eltakarta
a fal.
- És most?
Harrynek nem volt ideje válaszolni Hagrid kérdésére; dementorok bukkantak fel a
mellvédek mögül, s emelkedtek fel, Harry és Hagrid feje fölé. Mind őket nézték csuklyájuk
mögül, és csontos, vízi hullára emlékeztető kezüket nyújtogatták feléjük.
- Nagyon rosszul áll a szénánk, Harry… – dörmögte Hagrid, aggodalmas szemekkel
figyelve ellenfeleiket.
Harry is így gondolta, de bízott benne, hogy hamarosan felbukkan a viking. Addig távol kell
tartaniuk maguktól a többieket – a másodszülötteket, ahogy Prince nevezte őket.
Mivel nem szólt semmit, Hagrid megköszörülte a torkát.
- Mit csináljunk?
- Semmit sem csinálunk – suttogta neki Harry, de ő sem vette le a szemét a fekete lényekről.
– Távol tartjuk magunktól őket, hogy a viking kénytelen legyen idejönni. Ő át tud törni a
patrónusokon, de ezek nem…
Hagrid megemésztette a hallottakat, és két kézre fogta a nyílpuskát. Harry nem sokszor látta
még ilyen nyugtalannak óriás barátját, és ez sosem jelentett jót – olyankor mindig hatalmas
bajban voltak.
Néhány dementor támadásba lendült, Harry pedig csak erre várt: máris megidézett egy újabb
patrónust, melynek láttán a lények nyomban meghátráltak. Harry még kétszer hívta elő a
szarvast, s most a lépcsőről velük tartó példánnyal együtt összesen négy fénylő állat körözött
körülöttük, távol tartva a lelkükre szomjazó szörnyeket.
- Ez az Harry! – lelkendezett Hagrid.
- Nehogy lelődd őket! – figyelmeztette Harry. – Tartalékold a nyílvesszőt! Ezekkel
elbánok…
A szél kissé erősebben fújt, Harry talárja lengedezett. Marius pálcáját a magasba tartotta,
hogy láthassák a dementorok. Tudta jól, hogy Marius vissza akarja kapni a horcruxszát,
sosem hagyná, hogy ő, aki szinte világhírű volt pár horcrux elpusztítása miatt, az övét is
megszerezze. A dementoroknak most az volt a legfontosabb, hogy elvegyék a pálcát.
Milyen különös helyzet – gondolta Harry, miközben farkasszemet nézett az óvatosan lebegő
szörnyekkel. Az egyik ellensége a jobb kezében nyugvó pálcát akarja, a másik pedig a bal
kezében lévőt.
- Melyik lehet az, Harry? – kérdezte Hagrid szorongva.

318
 - Egyikük sem – csóválta a fejét Harry. – Ő még nincs itt… Előbb be kell bizonyítanunk,
hogy ők nem érhetnek hozzánk, csak akkor fog ő felbukkanni.
Még be sem fejezte a mondatot, s máris újra támadtak a dementorok, ezúttal többen, és
minden irányból. Harry nem aggódott, tudta, hogy négy patrónus könnyű szerrel
visszatarthatja őket. Így is történt: a szarvasok lehajtották szép fejüket, és fénylő agancsaik
hátrataszították a dementorokat – a fekete áradat megtört a csillogó állatokon. Hatalmas dörgő
örvény kerekedett körülöttük, körbevette őket, pont úgy, ahogy kint a hómezőn, mikor Marius
házából menekültek.
- Merlin szentséges szakálla! – bömbölte Hagrid. Vakondbőr kabátját tépte a szél, és látszott
rajta, hogy vissza kell fognia magát, nehogy lelője a dementorokat.
- Várj, Hagrid! – kiabálta túl a visítást Harry. – Várj még!
A fekete örvény közepén szállingózni kezdett a hó. Szinte hihetetlen volt, hogy a morajlás és
sikítozás közepette ilyen nyugodtan szállnak alá a kövér pelyhek, melyek megültek Harry
vállán. Felnézett, és látta, hogy a percekkel korábban még szép, esti égbolt csillagtalan
éjfeketére változott.
- Készülj… - figyelmeztette Hagridot.
A vadőr is az eget nézte, és felfelé célzott a nyílpuskával.
Percekig nem történt semmi, csak várakoztak türelmetlenül, torkukban dobogó szívvel.
Harry fél szemmel a dementorok örvényét is figyelemmel kísérte, de azok csak köröztek
fáradhatatlanul, egybefüggő falat alkotva a patrónusok körül, melyek nyugtalanul kapáltak
fényes patáikkal.
Aztán hirtelen megjelent egy fekete lepel, de olyan villámgyorsan, hogy Harry érezte, már el
is késett vele, mire rákiáltott Hagridra:
- Ő lesz az! Lődd le Hagrid! Ő az!
A nyílvessző kirepült, de nem talált el semmit. Mire elhagyta az ideget, a viking már máshol
volt – Harry mellett termett, és megragadta a csuklóját, amivel Marius pálcáját markolta.
- A pokolba! – mérgelődött Hagrid. – Tarts ki Harry! Mindjárt…
Nem várt Hagridra; saját pálcájával a dementor felé csapott, de mielőtt kimondhatta volna a
varázsigét, ellenfele elhajolt előle. Harry érezte, hogy a lény magával rántja a csuklójánál
fogva, s mielőtt bármit tehetett volna, berepült a dementorok örvényébe.
- Harry! – hallotta Hagrid ordítását a fekete hidegségben. – Mindjárt jövök Harry…
Hagrid hangja elhalt, s vele együtt a visítás-sikítás-morajlás is elenyészett, tökéletes,
jéghideg csönd vette körbe őt. Egyedül maradt a gondolataival, a rémképekkel, melyek a
fejében tűntek fel egymás után.
El fog bukni, itt fog meghalni ezen a tetőn, és sosem látja viszont Ront és Hermionét…
A kétségbeesés maga alá gyűrte, és moccanni sem tudott tőle, csak várta a megváltó halált,
hogy ne kelljen látnia újra halott barátai arcát…
Mind meg fognak halni, és te képtelen vagy segíteni rajtuk – ismételte a hang a fejében, saját
félelmeinek megtestesüléseként.
A négy patrónus azonnal a segítségére sietett, és elkergették a dementorokat a közeléből.
Csak néhány másodpercig volt a fekete lények erejének kitéve, mégis óráknak tűnt számára.
Harry megmenekült, Hagrid viszont védtelenül maradt. A viking ivadékai ott suhantak el
mellette, de féltek is Hagridtól, aki remegő kézzel illesztette a helyére a második nyílvesszőt.
- Nesze! – üvöltötte a vadőr, mikor ismét célra tartott a számszeríjjal.
A vessző megint kirepült, de most egy másik dementort talált el, ami az utolsó pillanatban
suhant be a viking elé. Visítva rogyott a földre, ura pedig őrjöngve vetette magát a harmadik
vesszővel babráló Hagridra.
- Te átokfajzat! – az óriás hangja olyan volt, akár egy felbőszült oroszláné.

319
 A viking kiütötte a kezéből a Szellemek Pallosát, ami ripityára tört a földön, a nyílvessző
pedig messzire esett. A következő ütés Hagridot találta el, aki a pofon erejétől átbukott a
mellvéden és eltűnt Harry szeme elől.
- HAGRID! – kiáltotta rémülten, de nem tehetett érte semmit.
A viking most már minden figyelmét őrá fordította, és a négy patrónus sem védhette már
meg, mert most, hogy uruk is csatlakozott hozzájuk, már nem bírtak el a dementorok
túlerejével. Hagrid vereségét látva Harryn megint úrrá lett a félelem és reményvesztettség, és
tehetetlenül tűrte, hogy a viking kiragadja kezei közül Marius horcruxszát.
A dementorok ura valaha emberi arca elé emelte a pálcát, és tüzetesen megnézte. Úgy tűnt,
mintha viaskodna, száját nyitogatta, talán hogy elnyelje a varázseszközbe zárt lélekdarabot,
mely olyan csábító lehetett neki, akár egy vacsora. De úrrá lett magán, és a pálcát
hátranyújtotta az egyik másodszülöttnek, aki úgy vette át, mintha egy törékeny kincs volna – a
dementorok kezei közt nyilván az is volt.
A viking megmarkolta Harry ruháját és talpra állította, mintha csak egy könnyű rongybaba
lenne a teste. Aztán közel hajolt hozzá – Harry kezében ernyedten lógott saját varázspálcája –
és hörögve lélegezni kezdett.
A pálca kifordult Harry ujjai közül…
Különös módon nem az iszonyatos gondolatok és érzések tértek vissza a fejébe, hanem
valami egészen más. Nem látott és nem hallott egyebet, csak a fejében villogó képeket, akár
egy pergő film kockáit. Legilimencia volt – és mégsem az; nem saját emlékei játszódtak le
előtte, nem azokra volt kíváncsi a dementor.
Egy páncélba öltözött hatalmas alak áll egy hajó mívesen faragott orrán, oldalán széles
pengéjű kard… - Harry felismerte benne a viking harcosok öltözékét és szilaj termetét. -
Hosszú szőke haját csillogó vaspánt fogta össze a homlokán, ujjain méretes gyűrűk
sorakoztak.
Változott a kép…
Egy vénségesen vén, fogatlan öregasszony, aki csontokból fűzött nyakláncot hordott,
kiabálva veszekedik a viking harcossal recsegős, érthetetlen nyelven… A férfi haragra gerjed
és megüti a boszorkányt, mire az vékony fapálcát szegez rá és egy varázslatot kiált. Pálcája
végéből spirálisan tekergő bíbor lángkígyó tör elő…
Ezt követően az események felgyorsultak, és Harry sorra látta, amiket Marius is mesélt
Eileen házában az első dementorról.
Feldúlt, lángoló falvakat látott, rémisztő páncélba öltözött harcosokat, akik csatakiáltással
rohanták le a menekülőket, rengeteg vér és holttest mindenütt…
Aztán a tenger…
Tarajos hullámok dobálták a sárkányos hajót, partot semerre sem lehetett látni… A tenger
lecsillapodott, és tejfehér köd borított mindent… A harcosok egyre éhesebbek és
nyugtalanabbak lettek, veszekedtek és verekedtek egymással, hogy csillapítsák dühüket, de
éhségüket már nem tudták csillapítani…
Harry látta a dementor szemén át a romlott ételt, az üres hálókat, melyeket többször is
kivetettek, mégsem fogtak velük semmit.
És látta, ahogy a harcosok vezérén lassan úrrá lesz az átok… Érezte a forró leheletet, a
felköhögött korom fullasztó ízét a szájában, az égő érzést a mellkasa közepén, mintha belülről
hamvadna el és válna lassan olyan feketévé, mint a dementorok körülötte.
Az egyik viking, aki méretes buzogányt hordott, ordibált a vezérrel… Harry tudta, hogy őt
hibáztatja balszerencséjükért.
Harcoltak egymással… A többiek izgatottan várták, ki kerekedik fölül… Végül a vezér egy
suhintással lecsapta lázongó katonája fejét.

320
 Harry most mást érzett. Az elmúlt hetek mardosó éhsége mellett egy másik érzés kerekedett
felül benne: az ellenállhatatlan vágyé, mely szinte követelte, hogy ne hagyja veszendőbe
menni a friss húst…
A vikingek elborzadva nézték vezérüket, mikor a halott fölé hajolt és enni kezdett. Az
iszonyatot azonban legyőzte a sokkal erősebb ösztön, az emberi szellem fölé az állatias
vágyak kerekedtek, és ők is csatlakoztak hozzá…
Nem maradt már emberi lény a hajón.
Megint felgyorsultak az események, s Harry bármennyire is tiltakozott a látvány ellen, nem
tudta behunyni a szemét – a történet a fejében játszódott le.
A legénység egyre fogyott, a gyengébbek áldozatul estek az erősebbeknek, mígnem már csak
a vezér maradt egyes-egyedül…
A hajó észak felé sodródott egyetlen utasával, jégtáblák között haladt el az útja, s a viking
kínjait már semmi sem csillapíthatta. Arca elkékült, fogai egymás után kihullottak, valaha
erőtől duzzadó teste elfonnyadt, sovány csontvázzá vált, árnyéka volt csak önmagának.
Aztán történt valami…
Az átok elhatalmasodott rajta, s mikor már elérte azt a pontot, ahol csak a halál várt rá,
váratlanul megváltozott. Nem volt többé fájdalom, nem volt többé hideg – ő maga vált a tél
szellemévé.
Harry nem tudta, miért mutatja neki mindezt a dementor – talán azt akarta, hogy lássa, mi ő,
mielőtt végez vele, vagy csupán puszta szeszélyből – de a viking király története véget ért, s
Harry tudta, hogy ezzel az ő ideje is lejárt.
Kopogó hang…
Harry lenézett, és látta, hogy a varázspálcája földet ért, ott feküdt a lábai előtt. Az egész
látomás nem tartott tovább egyetlen pillanatnál, és ő mégis hosszú perceknek érezte.
Talán nem is volt semmi rendkívüli abban, hogy a dementor megmutatta neki az élete
történetét. Talán mindenki látja ezt az utolsó pillanat előtt…
A dementor kitátotta rémítő nagy száját, és Harryére tapasztotta.
Épp hogy csak hozzáért, aztán hirtelen elvált tőle, és valami elemi erővel hátravetette. Harry
is elesett, a fájdalomtól összeszorította a szemét, de csukott szemhéján át is érezte az arcát
melengető fehér fényt, melyről azonnal tudta, hogy csakis egy patrónustól származhat.
Harry kinyitotta a szemét, de aztán rögtön be is kellett csukni a vakító fénytől. Olyan volt,
mintha az egész tető fényárban úszott volna. Mikor végül hozzászokott az erős világossághoz,
akkor látta meg a patrónus igazi alakját.
Egy griffmadár volt az, oroszlán testű, sasfejű lény, szárnyait csattogtatva állt Harry és a
viking között, aki vicsorogva bámulta őt. A többi dementor rögtön elmenekült a fényözön
elől, és visszatért az indigókék égbolt.
Harry felült, de szúró fájdalmat érzett a derekánál; odanyúlt, és meglepődve vette észre,
hogy az elejtett nyílvesszőn ül.
A világosság csökkenni kezdett, végül a patrónus egyszerűen eltűnt. Harry körbe-
körbenézelődött, de nem látta az idézőt, nem tudta, ki sietett a segítségére, s most miért hagyja
egyedül.
Nem volt ideje tovább gondolkodni, mert a dementor visszatért, és a másodszülöttek is újra
közeledni kezdtek a tető felé. Mikor felnézett, a sötét alak ott magasodott fölötte, torz, fekete
arcát a legvadabb düh festette meg, ahogy csontos ujjaival megint az áldozata felé nyúlt.
Harry óvatosan kitapogatta a nyilat…
Az ujjak már a nyaka köré fonódtak, a rothadó száj pedig csupán egy centiméterre volt az
övétől, s ekkor Harry felfelé döfött a nyílvesszővel. A vékony bot végére erősített fémhegy
úgy fúródott be a dementor mellkasába, mint kés a vajba.

321
 A lény felvisított, s hátrahőkölt, Harry azonban olyan erősen szorította a nyílvessző tollas
végét, hogy a dementor húzta őt magával. Mikor már talpon volt, egy erős mozdulattal még
beljebb szúrta a nyílvesszőt, épp, mielőtt a viking meglendülő karja eltalálta volna.
Harry elzuhant, és hátával fájdalmasan csapódott neki a mellvédnek; kezében ott maradt a
nyílvessző vége – a hegy beletört a sebbe, és a dementor már sehogyan sem tudta kihúzni
onnan.
A többi dementor egyszerre visított fel a vikinggel, mintha mindannyian egy száj volnának,
úgy zengték fülsértő kórusukat, mialatt szülőapjuk a haláltusáját vívta. Száját kitátotta,
gerince hátrafeszült, és fekete torka mélyéről apró kék fénybogarak repültek ki, de olyan sok,
hogy egybefüggő sugárnak tűnt. Harry döbbenten bámulta a jelenetet, mely szinte
végeérhetetlen volt, miközben az elnyelt lelkek – Harry ugyanis nem tudott másra gondolni a
kis fények láttán – egymás után szabadultak ki örök börtönükből.
A dementor végül kiszenvedett és a földre hullott, a többiek pedig ott, ahol voltak, kék színű
lángban gyúltak meg. Fáklyaként égtek, porladtak, így pusztultak együtt az urukkal, míg csak
hamvak maradtak utánuk.

322
 - Huszonnegyedik fejezet -

Harry és az Ezernevű

Mikor a tüzek elaludtak, Harry fülét szinte bántotta a néma csend, ami a tetőre zuhant. Az
őrjöngő vihar és a feketeség után olyan megdöbbentő volt látni a tiszta, immár csillagos kék
eget, hogy csaknem egy percig ült ott a földön, ahol összeesett, kezében a törött nyílvessző
végével.
Harry lebámult a tenyerére. Az összes vesszőt elhasználták, ottmaradtak halott
dementorokban, vagy elrepültek, vagy eltörtek. Nem maradt egy sem épen… A fegyver
megsemmisült, de immár az ellenség is. Egyetlen dementor sem maradt életben, és Harry jól
tudta, hogy a világon mindenhol ez történt a fekete lényekkel ebben a pillanatban. A rémség,
amitől tizenhárom éves kora óta félt, nem volt többé.
Harry mozgást látott a szeme sarkából, és rögvest felkapta elgurult pálcáját, de mikor a
közeledő felé fordult, rájött, hogy felesleges volt félnie. Al közeledett a tetőn, komótos
nyugalommal szemlélve a pusztítást.
- Te küldted a patrónust? – kérdezte Harry automatikusan, mikor megtalálta a hangját. Még
mindig a tompa döbbenet hatása alatt volt a történtek miatt.
Al a fejét rázta és fintorgott hozzá.
- Dehogy! Gőzöm sincs, hogy ki küldte. Tudod, hogy nem varázsolhatok itt…
A fiú szavait kiabálás szakította félbe; valaki Harry nevét ismételgette.
- Harry… Harry…!
Egy pillanatra mindketten megdermedtek és füleltek.
- Mi ez…? Valaki… Hagrid! – kapott észbe Harry, és azonnal odaszaladt a mellvédhez,
ahol barátja lezuhant – és nyomban hatalmas kő esett le a szívéről, mikor meglátta Hagridot
egy ablakpárkányban kapaszkodni.
- Hagrid! – kiáltott fel megkönnyebbülten. – Hát élsz?!
- Több kell egy dementornál, hogy elintézzen engem, pajtás! – szólt vissza az óriás, de
Harry látta rajta, hogy nagyon kimerült, és minden erejére szüksége van, hogy megtartsa
magát.
Nyomban rászegezte hát a pálcáját, és a lebegtető bűbájjal segített rajta. Hagrid talpa puhán
érintette újra a biztonságos tetőt, de mihelyt leért, össze is csuklott a kimerültségtől.
- Jól vagy? – kérdezte aggódva Harry. Csak most kezdett felengedni a mellkasát szorító
félelem, és kezdett rájönni, micsoda hihetetlen szerencséjük is volt, hogy mindketten túlélték
pár karcolással az ősdementor elleni küzdelmet.
Hagrid hümmögve bólogatott, de nem szólt semmit. Homlokából vér csordogált, de más
sérülést nem szenvedett.
- Sikerült, Hagrid! – újságolta neki feleslegesen Harry. – A dementoroknak végük!
Az óriás lihegve körülnézett a füstölgő hamukupacokon, és széles mosoly terült szét az
arcán.
- Ezt nevezem, Harry! – szólt elismerően a vadőr. – Megmondtam, hogy jó kis nyílpuska az.
Dumbledore professzor is mondta, hogy jól vigyázzak rá, mert még hasznos lehet, és igaza
volt! Igaza volt, mint mindig…
- Ööö… Hagrid… - motyogta Harry tétovázva. – A nyílpuskának annyi. A vesszők is
elvesztek, elhasználtuk mindet. Csak ennyi maradt…
Megmutatta a törött vesszővéget, amit még mindig a markában szorongatott, és bűnbánó
arccal bámult Hagridra.
323
 Hagrid azonban csak legyintett egyet.
- Á, rá se ránts! Többé már úgyse lesz szükség rá, nem igaz? Te gondoskodtál róla, pajtás! –
S azzal hátba veregette Harryt, amit gyenge lábai nem bírtak anélkül, hogy orra ne bukott
volna.
- Ne haragudj, Harry – szabadkozott Hagrid, miután talpra segítette és megint csak
életveszélyes mozdulatokkal porolgatni kezdte a talárját.
- Elég lesz, Hagrid, köszönöm… - állította le finoman Harry, s hallotta, hogy az őket eddig
némán figyelő Al belekuncog a tenyerébe. Harry vetett rá egy pillantást, aztán
összevigyorogtak.
A következő másodpercben azonban valami egészen váratlan történt.
- ADAVA KEDAVRA!
Harry és Hagrid valósággal hátrarepültek ijedtükben, mikor egy vakító zöld villám robbant
ki a semmiből, átsuhanva azon a helyen, ahol Al állt. Harry hallotta, ahogy a fiú is felkiált
rémületében, de a gyilkos átoktól egy haja szála sem görbült meg – a fénysugár áthaladt rajta,
és a mellvédbe csapódott, leszakítva róla egy méretes téglát.
- Merlin rongyos gatyájára! – bődült el Hagrid, és nem volt egyedül; Al úgy megijedt, hogy
elesett, Harryre bámult, majd oda, ahonnan az átok érkezett, aztán eltűnt egy fekete
füstcsomóban.
- Mi volt ez?
Hagrid és Harry nyomban választ kaptak a kérdésükre: egy alak tűnt fel előttük, egy magas,
szikár férfi, mintha csak széthajtott volna egy függönyt, és amögül bukkant volna elő –
kezében pedig egy láthatatlanná tévő köpeny lógott, melyet most óvatosan a karjára terített.
Olyan váratlan és megdöbbentő volt a megjelenése, hogy Harry és Hagrid egy darabig egy
szót sem tudtak kinyögni, csak nézték tátott szájjal, az őszes halántékú kecskeszakállas
varázslót, aki a legelegánsabb talárt viselte, amit Harry valaha látott. A férfi hunyorogva
figyelt arra a helyre, ahol Al korábban volt, s ahol most átka nyomán füstölgött az izzó kő –
varázspálcája bal kezében nyugodott, míg másikban sétapálcát tartott.
- Ki… ki a rosseb maga? – morogta neki Hagrid, túljutva döbbenetén.
Harry azonban már jól tudta, ki van előttük – abban a pillanatban megértette, mikor
felismerte saját láthatatlanná tévő köpenyének ezüstös csillogását.
A varázsló most megszólalt, habár még mindig nem nézett a két földön ülő alakra.
- Áruld csak el nekem: eltaláltam?
Harry azt is tudta, kire céloz a férfi, azt mégsem értette, hogyan jöhetett rá a fiú jelenlétére.
- Nem tudom, miről beszél – vágta rá dühösen, hogy leplezze valamivel a teste minden
sejtjét átjáró félelmet.
- Ne hazudj nekem, Harry Potter! Látom a szemedben az igazságot – magyarázta a Névtelen,
és sétálni kezdett előttük. – Ki volt az a láthatatlan ember, akit csak te látsz? Talán egy
kísértet? Dumbledore kísértete?
- Dumbledore nem jönne vissza kísértetként…
Most a Névtelen hallgatott, de közben mentében megpöccintette pálcáját. Nem tett vele
fenyegető mozdulatot, csupán magához hívta Marius horcruxszát az egyik dementor tetemét
jelképező hamukupacból.
- Ugye nem bánod, ha ezt megtartom? – mutatta fel szórakozottan a pálcát Harrynek, s
hozzá jólesően mosolygott. – Már biztosan megszoktad, hogy folyton a nálad lévő pálcákra
áhítozom…
Hagrid egyikükről másikukra kapkodta a tekintetét, és látszott rajta, hogy semmit sem ért a
beszélgetésből. Végül újra kibökte a kérdést, ezúttal Harrynél próbálva szerencsét:
- Kicsoda ez az ember, Harry?

324
 Nem volt szükséges válaszolnia Hagridnak, a Névtelen következő mondata barátjának is
egyértelművé tette, hogy ki áll velük szemben:
- Feltételezem, Ron Weasley és Hermione Granger miatt törtetek be a városomba.
Sajnálattal kell közölnöm veletek, hogy kudarcot fogtok vallani. Hamarosan a tervem
beteljesedik, és a barátaitok halottak lesznek.
Harry tágra nyílt szemmel hallgatta a varázslót. Ron és Hermione halottak lesznek? Mire
célozhat ezzel? És miféle terve válik valóra hamarosan?
Hagrid felordított mellette, amitől Harry még normális esetben is egy métert ugrott volna
hátra ijedtében, de most egyenesen elesett a felbőszült óriástól.
- Maga az…! – bömbölte Hagrid dühtől remegve. – Maga tehet róla! Maga ölte meg!
ÁTKOZOTT!
A Madame Maxime halála miatti bosszúvágy minden egyebet elnyomott benne, és mikor
Harry utána kiáltott, hogy ne csinálja, jól tudta, hogy hasztalan lesz – semmi a világon nem
tudta volna visszafogni Hagrid indulatait.
- Maradj veszteg, félóriás! – fröcsögte megvetően a Névtelen, és lazán legyintett pálcájával,
mintha csak egy idegesítő szúnyogot hessegetne el. Hagrid úgy repült el oldalt – immár
másodjára – akár egy elhajított kő, bucskázva gurult végig a tetőn, majd csúszva megállt, és
nem mozdult többet.
- Hagrid! – kiáltotta rémülten Harry, de mielőtt mozdulhatott volna, a Névtelen ráemelte a
pálcáját, és ő védekezni kényszerült. Fogcsikorgatva bámult ellenfele szemébe, jóllehet tudta,
csak a legilimenciát könnyíti meg ezzel.
- Miért a semmire pazarolta el a meglepetés erejét? – kérdezte tőle.
A Névtelen csak a fejét csóválta.
- Jaj, Harry, hiszen tudhatnád… Nem akarlak megölni! Még olyan sokat várok tőled…
Harryt elfutotta a méreg ezektől a nyugodt szavaktól.
- Szórakozik velem?!
- Ha te ezt így mondanád, akkor: igen. Bevallom, mindennél jobban élveztem a kis
csatározásainkat a pálcáért. Rég nem szórakoztam ilyen jól! Régi időket juttatsz az eszembe…
Harry azonban ezt egészen másként látta.
- A múltkor elég rendesen igyekezett, hogy megöljön.
A másik csak nevetett ezen.
- Arra a pár ártatlan átokra gondolsz a házban? Ne viccelődj, Harry! Ha akartam volna, már
rég halott lennél… Bizonyára már te is rájöttél, hogy akkor ott elengedtelek titeket, hogy a
Melwyn-testvérek beszivároghassanak közétek és megölhessék Minerva McGalagonyt. De te
leleplezted őket… - billentette oldalt a fejét. – Gratulálok! Bevallom, azt reméltem, hogy a
harmadik csapdám végre beválik, és megszerzem tőled a pálcát… Alighanem akkor meg is
öltelek volna. De most… Most már túlságosan érdekes vagy ahhoz, hogy végezzek veled.
A Névtelen szünetet tartott, és ez alatt csak nézegette Harryt kedvtelve, mintha egy új játékot
szemlélne, egy érdekes tárgyat vagy furcsa jelenséget. Harryt roppantul bosszantotta ez a
tekintet, és szeretett volna mielőbb véget vetni a beszélgetésnek. Azt azonban jól tudta, hogy
csak egy módon tehetnek pontot a szópárbaj végére: egy igazi összecsapással, amiből ő
alighanem vesztesként távozna…
A Névtelen felnézett a kék égre, a halvány csillagokra, és egy mély sóhajtás után folytatta:
- A barátaidnak már csak percei vannak hátra. Hamarosan hallottak lesznek, sok másik
varázslóval és boszorkánnyal együtt. Akkor már semmi és senki nem állhat a Negyedik
Torony útjába.
A Névtelen kéjes vigyorral nézett el a horizonton, s Harry követte a tekintetét; a magas
városháza ott emelkedett a kör alakú Nurmengard kellős közepén.
A varázsló elkapta tekintetét a toronyról, és Harryre nézett.
325
 - De a barátaidat megmentheted. Tudod jól, mit kell tenned…
- Párbajozni magával? – sziszegte Harry dühösen.
A Névtelen felszegett fejjel válaszolt.
- Ó, párbajozni fogsz velem, abban biztos lehetsz, az elől nem tudsz elfutni… - mondta
vészjóslóan. – Nem. Ahhoz, hogy megmentsd a barátaidat, csak bele kell egyezned.
- Mibe?
- Hogy a tanítványom legyél.
Kitartóan próbálkozik – gondolta Harry keserűen. Ennek a varázslónak feltett szándéka,
hogy feketemágust csináljon belőle. Annyira másmilyen, mint Voldemort, vagy Bellatrix,
vagy akár Marius Prince! Furcsa, bizarr módon egy afféle kifordított Dumbledore-ra
emlékeztette őt.
- Ez szép – morogta. – De van egy rossz hírem: én már másként állok a dolgokhoz. Meg
fogom ölni magát!
A Névtelent ez roppantul mulattatta, csípőre tett kézzel állt meg Harry előtt.
- Ó-ó! Na, ez már érdekes. A Kiválasztott feladja az elveit… Dumbledore olyan csalódott
lenne…
- Maga azt nem tudhatja! – csattant fel Harry.
- Nem-e? – vonta fel a szemöldökét a férfi. – Na, várj csak… Ezek szerint nem nézted végig
az emlékeimet, amiket elloptál a szobámból?
Harry hallgatott. Miután megnézte azt az emléket, mellyel leleplezte a harmadik csapdát,
szinte el is felejtette az ezüstös anyaggal teli kis üvegcséket, és egyszerűen otthagyta a
Foltozott Üstben az ágya matraca alá rejtve a zsákot.
- Szóval nem – dünnyögte a Névtelen. – Hát… Akkor érthető. Tudod, Dumbledore-nak és
nekem… nos, van némi… közös múltunk. Ha megnézted volna az emlékeimet, most talán
egészen másként állnál itt előttem. Sőt, az is lehet, hogy elfogadnád végre az ajánlatomat, és a
tanítványom lennél. Én befejezném a tanításodat, amit Albus Dumbledore csak elkezdett.
Amíg a Névtelen beszélt, Harry lopva körülpillantott a tetőn, keresve a menekülés
lehetőségét. A feljárat túl messze volt tőlük, még egyedül is képtelen lett volna eljutni odáig,
nem hogy Hagridot vonszolva maga után. A mellvéden túl mindenhol a több emeletnyi
mélység fogadta, a háztetők pedig túl messze voltak, mert a börtönépület előtt hosszú tér
húzódott az északi kapuhoz…
- Örökké csak futni akarsz előlem, Harry? – szólt hirtelen a Névtelen. – Vagy kiállsz végre
ellenem?
Pálcáját még mindig nem szegezte rá, csak várt egy helyben, nyugodtan, a láthatatlanná tévő
köpennyel a karján, sétapálcájára támaszkodva. Harry rettegése lassan kezdte bekeríteni őt,
ahogy szépen sorban dőltek le benne a menekülésre megfogalmazott komolytalan tervei. Nem
volt előtte más út, a Névtelen jelenléte mindent megváltoztatott, és csak egyetlen lehetősége
maradt…
Mélyeket lélegezve legyűrte félelmét, és a rá váró feladatra koncentrálva hallgatta szíve vad
dobogását, ahogy korábban annyiszor. Felkelt, és utolsó mentsvárába, a kezében nyugvó
pálcába kapaszkodva szembenézett a türelmesen várakozó varázslóval.
- Tehát a harcot választod? – kérdezte amaz. – Helyes! Remélem, gyakoroltál a múltkori
főpróba óta, mert az akkori teljesítményed siralmas volt… Persze megértem, hiszen
hónapokig nem volt a kezedben pálca…
- Elég a dumából!! – ordította váratlanul Harry, és felcsapta pálcáját.
Nem akarta tovább hallgatni a férfi üres szövegelését, kimérten nyugodt, mégis gúnyos
szavait, melyek olyanok voltak, mint a fülébe csepegtetett méreg. El akarta hallgattatni, és
most minden haragját és elkeseredettségét zúdította rá.
- Vinculo!
326
 A buborékok kirepültek a pálcából, de ezzel egy időben a Névtelen is mozdult: mindegyik
varázslatot egy pillanat alatt semlegesítette és máris ellentámadásba lendült, mielőtt Harry
észhez kapott volna. Még arra is volt ideje, hogy zsebébe tűrje a láthatatlanná tévő köpenyt, és
sétabotját Harry felé dobja, amivel eltérítette az egyik kilőtt átkot.
Kék fénysugarak szelték át a levegőt, őrjítő robajlással, és pusztító erővel csapódtak a
padlózatba és a mellvédbe, amerre Harry elütötte őket.
- Szóval tényleg gyakoroltál! – szólt a Névtelen elismerően. – Gyorsabb vagy, mint a
múltkor…
Szavait egy-két jól irányzott átokkal toldotta meg, melyek természetét Harry nem ismerte, és
ellenfele olyan varázsigéket kiáltott, amikről ő sosem hallott, egzotikus, keleties nyelvek
csengését vélte felfedezni bennük, s olykor nem is fénynyalábokként jelentek meg. Volt, hogy
egy csapat pillangót eresztett Harryre, melyeknek fényes szárnyai lángnyelvekből voltak,
máskor pedig süvöltő szélroham söpört végig a tetőn, ami szinte égette Harry bőrét. Ő pedig
kitartott és visszatámadott, vízsugárral oltotta el a lángoló pillangókat, hő-hűtő bűbájjal
védekezett a perzselő szél ellen, és a Pálcák Urának erős pajzsával visszapattintott minden
átkot, amit a Névtelen rászórt.
- Hallottam a lenti árvizedről, Harry! – kiáltotta a Névtelen, miután hatástalanította a
Sectumsempra varázslatot. – Megmutatom, hogy kell rendesen csinálni, jó?
És már jött is a víztömeg, de olyan váratlanul és olyan roppant mennyiségben, hogy Harry
egy pillanatra leblokkolt tőle. A Névtelen hirtelen váltása közönséges bohóckodásnak mutatta
az előbbi adok-kapok párbajukat, és Harry máris hatalmas bajban volt.
A víz beborította, és üvegszerű börtönbe vonta, pont, ahogy Dumbledore is tette
Voldemorttal minisztériumi párbajuk során. A vízbörtönén keresztül látta, hogy a Névtelen
leereszti saját fegyverét, és elindul felé. Kinyújtotta a kezét, és hosszú ujjaival benyúlt a hűvös
vízbe, hogy kiragadja Harry kezei közül a Pálcák Urát, amire már annyira vágyott.
Mit csináljon, mit csináljon? – gondolkozott kétségbeesetten Harry, s egyúttal küzdött a
levegőhiány ellen is. Ha a Névtelen most nem éri el a pálcáját, előbb-utóbb a holtteste mellől
is elveheti könnyű szerrel.
Ellenfele ujjai már majdnem elérték a pálca hegyét, Harry pedig már fuldoklott; nem bírta
tovább visszatartani a levegőt…
A mentő ötlet villámcsapásszerűen érkezett. Harry erősen koncentrálva a bűbájra, pálcájából
újabb buborékokat varázsolt elő, de most nem a Névtelent célozta meg. A mágikus börtönök,
ahogy megformálódtak, nyomban magukba is zárták a körülöttük lévő vizet, és ellebegtek
vele az égbe.
- Mi ez? Mi történik? – A Névtelen hátralépett, és meglepett arccal bámulta Harryt, aki most
hátrafelé kievickélt a maradék vízből, és a földre esett.
Minden tagja fájt, és vacogott az északi fagyos hidegben, de nem tétovázhatott – a Névtelen
figyelme lankadni kezdett.
Most kell megtennie!
Harry fektében megfordult, és előre döfött pálcájával, megcélozva egyenest a varázsló arcát,
és ekkor elkiáltotta magát:
- Adava Kedavra!
Minden varázserejét beleadta a támadásba, félresöpörve az összes kételyt és félelmet,
mindent, ami megzavarhatta volna, közte a tudatot, hogy életében először sújt le halálos
szándékkal…
A Névtelennek nem volt ideje kitérni a támadás elől, és védekezni sem tudott volna az átok
ellen – ehelyett ő is elordította a varázsigét:
- Adava Kedavra!

327
 A két átok középen összeütközött. A pálcák sugarai nem olvadtak egybe, mint amikor Harry
a temetőben harcolt Voldemorttal, és nem is pattantak szét az átkok, ahogyan normális
esetben történt volna…
A két zöld villám találkozási pontjánál borzalmas robbanás következett be, mely szétvetette
a párbajozókat; Harry végigcsúszott a kőpadlón, felhorzsolva a hátát és a könyökét, de fogát
vicsorgatva markolta pálcáját, nehogy az még egyszer kiessen a kezéből – most nem
engedhette meg magának az efféle hibákat, mint a vikinggel szemben.
Csodálatos és egyben félelmetes smaragdszínű gömb ragyogott előtte, melyben villámok
cikáztak, fények villogtak, forró hője Harry arcát perzselte, hogy azt hitte, menten lángra
lobban tőle a teste.
Nem látta, mi történt a Névtelennel, a zöld robbanás elvakította, utána pedig a hatalmas
porfelhő és folyamatos rengés, recsegés-ropogás miatt maradt kívül a látómezejéből, de
feltételezte, hogy ő is igyekszik védeni magát a két összeütköző átok következményeitől…
Egyértelmű volt, hogy a börtön valósággal kettészakadt ott, ahol a robbanás történt, és a fél
épület kezdett leomlani – Harry úgy érezte, hogy szerencséjére a stabilabb felére röpült, de az
ájult Hagrid a veszélyzónában hevert, készen arra, hogy a mélybe zuhanjon, ahol az egy
tömbből faragott fekete fal kidőlt.
- Hagrid…!! – ordította Harry, habár tudta, hogy hasztalan, Hagrid nem hallhatta.
Tehetetlenül végignézi, ahogy öreg barátja lezuhan és összetöri magát? Nem, azt nem fogja
hagyni!
Egyik karjával eltakarta arcát, hogy védje magát a még mindig ragyogó zöld csillagtól, és
odarohant a fekvő vadőrhöz. Kézzel megmozdítani sem tudta volna, így egy lebegtető
bűbájjal kapta el még épp azelőtt, hogy Hagrid a fokozatosan morzsolódó padlózat áldozatává
vált volna.
A fénygömb lassan zsugorodni kezdett, miközben tovább vibrált, de addigra Harry és
Hagrid visszahúzódtak a tető legstabilabb részére, a lépcsőfeljárathoz. Az épület azonban
tovább rengett és morajlott, és Harry nem tudta, meddig fog még állni a börtön, de nem
tehetett mást, mint hogy fogta szorosan Hagridot, mintha csak azzal megvédhetné őt.
Harry a szeme sarkából egy formálódó tűzgolyót vett észre, mire gondolkodás nélkül
pajzsbűbájt varázsolt…
Csak pár pillanattal később jött rá, hogy felesleges volt félnie; nem a Névtelen egy újabb
átka öltött alakot, hanem két ember és egy karmazsinpiros madár sziluettje – Kinkaku Ginnyt
és Aberforth-t hozta magával.
- Harry! – kiáltotta a lány, amint elengedte a főnix farktollait, és Aberforth kezét.
Odarohant Harryhez és a nyakába borult; Harry megpróbálta finom erőszakkal lefejteni
magáról a lányt, mert nem tudta hol bujkál ellenfele.
- Ginny… Ginny eressz el… Itt van…
- Ezt a robbanást, kölyök! – morogta Aberforth, szintén nem értve, micsoda veszélyben
vannak. – Azt hittük meghaltál! De sikerült elintézned azokat a dementorokat…
- Hagriddal mi történt?
- VIGYÁZZATOK! – ordította Harry, de már késő volt.
A levegőt suhogó hanggal szelte át egy óriási kardpenge, mely a porfelhőből csapott ki, akár
egy mérges kígyó feje… és csak centiméterekkel kerülte el Aberforth-ot. A kard hegye a
mellvéd legmagasabban álló pontjába szúródott, majd egy vad mozdulattal oldalirányban
kaszált…
- Mi az ördög ez?! – bömbölte Aberforth.
Az öreg lebukott a kard elől, de ezúttal a penge leszelt pár hosszú szálat libbenő ősz hajából.
Harry átfordult, hogy a testével védje Ginnyt, és elkiáltotta magát:
- PROTEGO!
328
 A mágikus védőpajzs körbevette mindhármukat és az alélt Hagridot, a kard pedig megakadt
láthatatlan felületén.
- Ez ő, igaz, Harry? – kérdezte reszketve Ginny, barna szemeiben tisztán látható félelem
tükröződött. Harry csak nagyon ritkán látta ezt a lány arcán, és hirtelen elfogta a vágy, hogy
elpusztítsa azt a valamit, ami ilyen félelmet okoz neki. Nem akarta, hogy veszélyben legyen,
biztonságban akarta tudni őt, csak ez számított most, még Ronnál és Hermionénál is
fontosabb volt ebben a pillanatban…
A kard egy villámgyors mozdulattal visszahúzódott oda, ahonnan jött; Aberforth és Ginny
elképedve bámulta a különös varázslatot. Harry eléjük állt, és meredten hunyorogva,
mindenre felkészülten várta a Névtelen újabb támadását…
Ahogy tisztult a füst, az ellenség szikár alakja feltűnt előttük.
Eleinte úgy látszott, mintha egy magas emelvényen állna, de amint leült a por, láthatóvá
vált, hogy valójában a börtöntető padlózatának egy méretes darabján áll, ami a levegőben
lebegett – alatta már hiányzott az épület fele, kőrengeteggel borította be az északi kapu előtti
teret.
A lebegő szikladarab tetején álló varázsló láttán Ginny elfojtott egy ijedt sikkantást. Harry
oldalt pillantott rá; a lány szemei kerekre tágultak, de most nem a félelemtől, hanem az
elképedéstől.
- Maga az…!? Maga… - dadogta Ginny levegő után kapkodva.
- Kicsoda? – kérdezte Aberforth; a Névtelen most egy nagyon hosszú pillanatig az öreget
fürkészte kiolvashatatlan tekintettel.
- Maga Benedetto Modesto!
Ahogy a lány szinte elkiáltotta a nevet, Harryben homályos emlékeket ébresztett.
Homlokráncolva nézett fel ellenségére.
- A VNSZ főmágusa? – hitetlenkedett Aberforth.
Ginny tett egy tétova lépést felé, de Harry elkapta a karját, hogy megállítsa.
- Maga a Névtelen? Ez… ez lehetetlen!
A varázsló azonban csak nevetett, hátravetett fejjel kacagott a lányon.
- Dehogy vagyok én Modesto! – válaszolta. – Csak az utóbbi időben vettem fel a szerepét…
Mióta a kezébe nyomtad azokat az iratokat a Negyedik Toronyról Velencében. Kénytelen
voltam elhallgattatni a drága Modesto urat. Ő már jó ideje a börtönváros fogja… Olyan sietve
kellett jönnöm, mikor az arctalanjaim üzentek, hogy megjöttetek, hogy még visszaváltozni
sem volt időm.
Harry elnézte a kecskeszakállas, előkelő napbarnított arcot, és hirtelen rájött, honnan volt
neki olyan ismerős: az olasz fogoly, aki négykézláb kúszva mászott feléjük segítségért. Hát az
volt az igazi Benedetto Modesto!
Az épület megrendült alattuk, és Ginny sikítva kapaszkodott Harrybe. Harry megtartotta őt,
és egyúttal arrébb húzódtak az omladozó épület szélétől, vissza Hagrid közelébe.
- Nincs pihenés, Harry Potter! – dörrent a Névtelen hangja, s Harry elcsípte, ahogy széles
mozdulattal felcsapja pálcáját.
A tető padlójából az irdatlan kardpenge tört elő, akár valami gejzír, végighasítva az épp
félreugró Harry karját.
- ÁÁÁ!
A Névtelen kacagott, elégedetten nézte az arrébb vetődő fiút – aztán pálcájával kört írt le a
levegőben. A kard kifordult a kőből, és lecsapott, hogy kettészelje a földön heverő Harryt…
A penge azonban nem érte el; Ginny egy gyors bűbájjal elrántotta őt a veszélyzónából,
Aberforth pedig kihasználta az alkalmat:
- Nesze, te nyavalyás!

329
 Pálcájával feltépte a tető egy már félig leomlott, masszív darabját, és a Névtelen felé
hajította azt.
- Ezzel akarsz megrémíteni? – kiabált vissza a mágus, és megdermesztette a sziklát a
levegőben…
…Aberforth következő átka a tömbbe csapódott, és szétrobbantotta azt. A lángoló
kődarabok a Névtelenre záporoztak és egy időre eltakarták őt Harryék szeme elől.
- Ez az, Aberforth! – lelkendezett Ginny, Harry azonban jól tudta, hogy ennyi közel sem
lehet elég a Névtelen ellen.
Nem is tévedett: a varázsló előrébb lebegett a sziklájával, így újra a látósugarukba került.
- Nem azt mondtad, hogy nem akarsz megölni?! – vakkantotta oda neki Harry dühösen, mert
más már nem jutott eszébe.
A Névtelen megint röhögött, arcán mániákus izgatottság tükröződött.
- Ne mondd, hogy máris megijedtél! – kiabálta vissza teli torokból. – Hiszen csak félgőzzel
harcolok!
Alighogy ezt kimondta, bal kezével benyúlt talárja zsebébe, és kihúzta onnan Marius
pálcáját is – majd mindkét vesszővel egyszerre varázsolva vezényelni kezdte a kardokat. A
fémszínű pengék egymás után törtek elő a padlóból, valóságos sündisznóháttá változtatva a
fél börtönépület tetejét. Harry, Aberforth és Ginny jobbra-balra ugráltak a kardok elől,
hárították őket, pajzsokkal védték magukat.
Harry nem tudta, meddig bírhatnak ki egy ilyen iramú támadást, és így nem is remélhette,
hogy még az ájult Hagridra is vigyázni tudnak. Azonban úgy látszott, a Névtelen sem figyel
most rá, a kardok ugyanis elkerülték az óriást, és csak hármójukat támadták egyre vadabbul és
egyre többen.
- Gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban! – bíztatta őket a Névtelen, miközben küldte a
pengéket, vastagokat, keskenyeket, vékony tűket, masszív pallosokat, teljesen
kiszámíthatatlanul…
Harryt már a teljes kétségbeesés kerülgette, nem is remélhette, hogy egyáltalán lesz ideje
visszavágni ilyen mértékű támadás-sorozat alatt. Az erőkülönbség hármójuk és a Névtelen
között rémítően nagy volt, leküzdhetetlen akadály, és Harry nem értette, hogyan válhatott egy
varázsló ilyen hatalmassá…
Ginny előtte küzdött a kardpengékkel, fürgén ugrált el előlük, s vele együtt törte, zúzta,
zsugorította őket, de azok csak nem akartak elfogyni.
Harry látta, hogy Aberforth már nem bírja sokáig, holott a kardok rá sokkal ritkábban
csaptak le, mint Ginnyre vagy Harryre – egyértelmű volt, hogy a Névtelen rájuk koncentrál,
őket tekinti ellenfelének, s ez felbőszítette Aberforth-t.
- Itt vagyok, te féreg! Mire vársz? – zihálta, ahogy éppen kivédte egy kard vágását, mely a
lábát súrolta volna. – Harcolj velem!
A következő pillanatban három kard vágódott ki a földből Aberforth mögött, széles
lapjukkal ledöntve őt a lábáról.
- ABERFORTH! – kiáltotta rémülten Ginny.
Az egyik pengéből, mintha csak egy fából nőne ki egy ág, úgy nyúlt ki egy másik,
vékonyabb penge, egyenest Aberforth szíve felé.
Harryben meghűlt a vér, ahogy a jelenetet látta, és nem tudott ellene tenni semmit…
A kard azonban megtorpant Aberforth mellkasa fölött, és csak állt ott megmerevedve, a
földre kényszerítve az öreg varázslót. A Névtelen ártalmatlanná tette, és most minden
figyelmét Harryre és Ginnyre fordíthatta.
Ez tényleg csak játszik velünk! – vicsorogta magában Harry. Nem harcol velük igazából,
csak szórakozik és feltartja őket, amíg az arctalanjai talán az összes barátjukat elfogják
eközben…
330
 Ezt be kell fejezniük!
- Harry! – szólt neki Ginny, miközben egy villámgyors mozdulattal fává változtatott két
kardot. – Hajítsd oda…
- Nem társalogni jött ide, kisasszony! – ordította túl a szavait a Névtelen, és pálcáját
megpöccintve egy irtózatos erejű átkot indított útjára.
Ginny rémülten próbált védekezni, de a kardok elzárták az útját. Harry beugrott elé, és
megint elkiáltotta a halálos varázsigét, immár másodjára:
- Adava Kedavra!
A zöld villám most erősebbnek bizonyult, mint a Névtelen varázslata – úgy porlasztotta el a
lila fénysugarat, mintha egy közönséges csiklandozó átok lenne csupán, és haladt egyenesen
az ellensége felé…
A Névtelen nem tehetett mást, leugrott a lebegő kődarabról, melyet a következő pillanatban
ripityára robbantott Harry varázslata. A mágus zuhant, és eltűnt előlük, a törmelék pedig
esőként hullott alá a mélybe.
A rövid szünetet kihasználva, Ginny zihálva Harryhez fordult.
- Figyelj, Harry… El kell terelnünk a figyelmét. Dobj felé valami nagyot, ahogy Aberforth,
és robbantsd fel!
Harry ebben elsőre több hibát is talált, legfőképpen azt, hogy ez már Aberforth-nak sem
sikerült, miből gondolja hát, hogy ők majd sikerrel járnak?
- De Ginny… - kezdte, a lány azonban megragadta a karját, és mélyen a szemébe nézett.
- Bízz bennem! – mondta sziklaszilárdan. – Van egy tervem!
Volt valami a tekintetében, ami arra késztette Harryt, hogy higgyen neki. Nem tudta mi,
talán az, hogy jobban ismerte őt, mint bárki a világon, és ugyanúgy megbízott benne, mint
saját magában. Ahogy a félelem ellenére is határozottan, bátran csillogó barna szemeibe
nézett, kedve lett volna magához húzni és megcsókolni, de tudta, hogy erre most nincs idő,
sem pedig lehetőség…
A Névtelen már vissza is tért egy másik törmelékdarab tetején lebegve, mely egy
kettészakadt oszlopnak látszott és valaha az északi börtön főbejáratát támasztotta meg. Hiába
robbantotta ki Harry a lába alól előző támaszát, a magabiztos mosolyt még mindig nem
sikerült vele letörölnie az arcáról.
- Egyre jobb vagy, Harry! – kiáltott le hozzá a Névtelen. – Kezdesz úgy viselkedni, minta
tényleg el akarnád fogadni az ajánlatomat.
Harry megint Ginnyre nézett, de közben a repülő mágust is szemmel tartotta. A lány a
tetőből kimeredező kardokat figyelte, majd tekintete találkozott Harryével. Harry pedig
bólintott.
- Rendben van – suttogta neki. – Próbáljuk meg!
- Terveket szőtök, hogy így összedugjátok a fejeteket? – hallatszott a Névtelen hangja. – Azt
a párbaj előtt kellett volna! Most már késő… Devastaro!
Utolsó szava nyomán egy fényes golyó röppent ki pálcája végéből, mely elől Harry és Ginny
épp hogy csak el tudtak ugrani. A fénylő bomba felrobbant, de nem szakított ki újabb darabot
a tetőből, nem remegtette meg az épületet, csak kipukkadt, akár egy lufi, Harry mégis tudta,
hogy ha eltalálja az átok, egészen biztosan belehalt volna.
Ginny hangja térítette észhez, ahogy elordította magát:
- Harry! MOST!
- Wingardium Leviosa! – mondta ki Harry a bűbájt, nem törődve a nonverbális varázslással
sem, majd teljes testével megperdült a tengelye körül, hogy lendületet adjon a levitáló
törmeléknek.
A kő elsuhant a Névtelen felé, majd Harry célba vette. Ezalatt szeme sarkából látta, hogy
Ginny is varázsol valamit, de nem tudta, mit csinál pontosan…
331
 Nem is kell tudnom – gondolta Harry. Ginny tudja, és csak ez számít, ő meg fog bízni benne.
Pontosan ezt szerette a lányban annyira: hogy akár az életét is rábízta volna, akárcsak Ronra
vagy Hermionéra.
- Diffindo! – kiáltotta Harry, megcélozva a bombaként repülő követ.
- Megint ugyanazzal próbálkoztok? – üvöltötte a Névtelen, és ő is megsuhintotta pálcáját.
Harry átka célba ért, és a kő felrobbant a Névtelen előtt; ő – akárcsak Aberforth támadását –
kivédte, a kődarabok és izzó szikrák elrepültek előle…
Azt azonban már nem láthatta tőlük, hogy Ginny az egyik kardpengét hajítja felé, keresztül a
szétrobbant romhalmaz portengerén. Harry szinte lassított felvételben látta, ahogy a roppant
kard suhan a Névtelen feje felé, akinek nem volt ideje újabb védőbűbájt varázsolni egyik
pálcájával sem.
A Névtelen félrerántotta a fejét, de nem volt elég gyors – a kard végighasította kinyújtott
karját, és hosszú vágást ejtett az arcán is. A lebegő oszlopdarab megbillent, a mágus egy
pillanatra elvesztette az egyensúlyát.
A kard közben tovább repült, majd lehullott a leomlott épület roncsai közé, a Névtelen pedig
térdre huppant. A szemei szikrákat szórtak, mikor ellenfeleire nézett, kezét arcára szorította,
ujjai közül vékony csíkban vér csordogált. Egy hosszú pillanatig egyikük sem mozdult, csak
egymásra néztek, Harry és Ginny kimerülten ziháltak, Aberforth a háttérből szótlanul figyelte
őket a szívének szegeződő penge alól.
- Megsebesítettük – lihegte Ginny halkan, hogy csak Harry halhassa.
Harrynek azonban valami egészen más jutott erről az eszébe.
- Inkább felbőszítettük.
A Névtelen kiegyenesedett, és elvette kezét az arcáról. A vágás a jobb szeme alatt húzódott,
és egy pici háromszöget is kivágott a fülcimpájából, melyből a szivárgó vér eláztatta előkelő
talárja nyakát és vállát. A karján a sérülés nem volt olyan súlyos, csak a ruhát szakította fel az
éles fém.
Egyetlen szót sem szólt, nem fenyegetőzött, nem fogadkozott, hogy mind elpusztulnak, vagy
hogy őt nem lehet legyőzni – saját pálcájával varázsolni kezdett. A pálca hegyéből pedig forró
lángok törtek elő, akár egy tűzhányóból, és végeláthatatlanul hömpölygött le a félbetört
börtöntetőre, Harryék köré, akik próbáltak elfutni előle, de a tűz teljesen körbeölelte őket,
elvágott minden menekülési útvonalat.
Aberforth megpróbált kimászni a kard alól, hogy megmeneküljön a tűztől, de egyedül
nehezen tudott megmozdulni. Ginny és Harry odarohantak hozzá, hogy segítsenek, majd
együtt Hagrid fekvő alakjához bújtak a Névtelen támadása elől.
- Most aztán végünk van! – állapította meg Aberforth a helyzetüket.
A tűzvihar körbevette őket, pusztító gyűrűként, s Harrynek egy régi kép jutott róla eszébe,
ahogy Dumbledore ott áll a kis sziget közepén, Voldemort barlangjában, és pusztító erővel
csap le az inferusok tömegére, úgy állt most ott a lebegő sziklán a Névtelen, feje fölött
forgatva pálcáját, akár egy lasszót…
A tűz pedig kavargott, örvénylett, akár korábban a dementorok jeges szélrohama, de ez
perzselő volt, égette Harry arcát, és nem tudta meddig lesz képes kitartani ellene.
Aztán egy éles rikoltás meghozta a várva várt megmenekülést. Kinkaku, aki eddig a
magasból figyelte a párbajt, beröppent a tűzörvénybe, és lenyelte a lángokat, megint
megmentve őket, akár Harryt a Szent Mungóban. A tűz úgy tűnt el a torkában, hogy szinte
süvített befelé, s nemsokára már csak a füstölgő, izzó kövek maradtak utána Harry, Ginny,
Aberforth és Hagrid körül.
Az épület megint megrendült, erősebben, mint eddig bármikor, és ott, ahol kettészakadt,
újabb repedések futottak végig a tetőzeten, méteres darabok potyogtak le belőle, a fal
omladozott, Harry és Ginny pedig elvesztették az egyensúlyukat.
332
 - Amint látom, kicsúszott a lábatok alól a talaj – hallották a Névtelen hangját a fejük fölül. –
Folytassuk hát máshol a küzdelmet!
Alighogy ezt kimondta, a tető összeszakadt és Harryék zuhanni kezdtek. A zuhanás azonban
csak pillanatokig tartott, s Harry hamarosan azt vette észre, hogy súlytalanul lebeg a
levegőben és Ginny kezét fogja. Felnézett és Kinkakut vette észre – a főnix elkapta Ginny
karját karmos lábával, a lány pedig egy lasszóbűbájjal állította meg a zuhanó Hagridot és
Aberforth-t. Miután felhúzták őket (Aberforth tartotta Hagridot), egymásba kapaszkodtak,
Kinkaku pedig feljebb emelte őket a sötétkék égbe, ahol épp kelt fel a halovány Hold.
- Ez az, Kinkaku! Ügyes vagy! – dicsérte Ginny a madarat, aki egy vidám rikkantással
válaszolt.
A börtönépület ez alatt megsemmisült, nem maradt belőle más, csak egy hatalmas
romhalmaz és felszálló porfelhő, amitől Harryt és Ginnyt rázta a köhögés.
- Hová tűnt? – morogta Aberforth a Névtelenre célozva.
Mind forgatták a fejüket jobbra-balra, végül Harry pillantotta meg az ellenfelüket.
- Ott van! – bökött az állával dél felé.
A Névtelen valóban ott repült az oszloptő hátán egyenest a város közepében meredő torony
felé. A magas épület látványa hirtelen ötletet adott Harrynek, mikor gondolatban
összekapcsolta a Névtelen egy korábbi mondatával: „Hamarosan a tervem beteljesedik, a
barátaitok pedig halottak lesznek…”
- Menjünk utána!
- De Harry… - hebegte Ginny.
- Nekünk a barátaidat kell megtalálnunk, kölyök! – kiabálta fel neki Aberforth. – Nem
párbajosdit játszani egy eszelőssel, elfelejtetted?!
- Ron és Hermione a toronyban vannak! – harsogta vissza Harry. – Ott kell lenniük, már
minden más helyet átkutattunk, egyedül a tornyot nem.
- Mert nem is tudunk bejutni! – replikázott az öreg. – Annyi ott az őr, hogy egy pillanat
alatt…
- Kinkaku bevisz minket – vágott a szavába Ginny.
A madár rögvest károgott egyet és kicsit feljebb emelte őket pár szárnysuhogással. Harry
lebámult Aberforth-ra, aki végül beleegyezően bólintott, és nagyot sóhajtott. Mégsem
lóghattak ott egész éjjel…
- Induljunk! – adta ki a parancsot Ginny a főnixnek, az pedig rögvest engedelmeskedett.
Lángok vették körbe őket, ölelően, simogatóan, mely egészen más volt, mint a Névtelen
pusztító tűzörvénye. Harry nem látta, csak érezte társait és Kinkaku oltalmazó varázserejét,
ahogy a lángokban utaztak meghatározhatatlan sebességgel…
A tűzgomolyag szertefoszlott, és Harryék ott álltak a magas toronyépület belsejében, velük
szemben a széles, fekete lépcső, hátuk mögött a masszív ajtó, mely a térre nyílott.
- Jól van, megelőztük a nyavalyást – dörmögte Aberforth, miközben üggyel-bajjal lefektette
Hagridot a fal mellé. – Talán nyertünk egy kis időt magunknak!
Azt azonnal észrevették, hogy a torony gyakorlatilag kong az ürességtől, és ez már
önmagában is különös volt, figyelembe véve, hogy Nurmengard központi épületéről és a
Névtelen irodájáról volt szó. A bejárati ajtó le volt zárva, és Harrynek nem kellett
megvizsgálnia, hogy tudja, komoly védőbűbájokat helyeztek rá – az ajtó két szárnyán
keresztben két aranylánc lógott, de olyan vastagok, mint egy hajókötél.
- Gyanús nekem ez az egész… - hangoztatta véleményét Aberforth, csípőre tett kézzel
ácsorogva Hagrid mellett. – De talán lesz időnk átkutatni a helyet. Ha hárman vagyunk…
Harry azonban gyorsan közbevágott.
- Csak ketten leszünk – jelentette ki. – Ginny! Ide kell hívnod a többieket. Hívd a DS-t, mert
le kell lépnünk innen, akár meg vannak Ronék, akár nem. Nem maradhatunk itt tovább.
333
 Olyan volt ezt kimondania, mintha egy láthatatlan kéz a szívét szorongatná a testében, de
nem tehetett mást. Jól tudta, hogy előbb-utóbb a társai esnének sorra áldozatul egy elhúzódó
fogolyszabadításnak, és azt nem teheti meg – még akkor sem, ha Ronról és Hermionéról volt
szó. Tudta, hogy két barátja is hasonlóképp döntene, mégis titkon abban reménykedett, hogy
Ginny tiltakozni fog.
A lány azonban bólintott, még ha habozva és félelemtől reszketve is tette azt, és füttyentett a
madárnak, aki abbahagyta a tollászkodást, majd kelletlenül leszállt a karjára.
- Összeszedjük őket Kinkakuval – mondta Harrynek és Aberforth-nak.
- Asteria és Malfoy? – jutott Harry eszébe két legproblémásabb társuk. – És Neville meg
Luna? Őket hol hagytátok?
- Biztonságban vannak – nyugtatta meg Ginny. – Most apa és anya vigyáznak rájuk, ellátták
Neville-ék sérüléseit is. Most először hozzájuk megyek, és összeszedem a csapatot. Itt
találkozunk!
Harry nagyot sóhajtott és bólintott egyet.
- Jól van… Mi addig megkeressük Ronékat – mondta, és küldött egy gyenge kis mosolyt
Ginny felé.
A lány arckifejezése egyértelművé tette, már a legkevésbé sem bízik benne, hogy valaha is a
nyomukra akadnak, de vett egy mély levegőt, és szótlanul eltűntek a főnixszel egy tüzes
lobbanásban.
Harry Aberforth-hoz fordult, de az öreg megelőzte:
- Hagridot itt hagyjuk, amíg átkutatjuk a helyet. Nem lesz semmi baja.
Harry nem vitatkozott, mindketten rohanvást elindultak felfelé. Szavak nélkül megegyeztek
– Aberforth az első emeletet kutatta át, Harry tovább ment a másodikra, halkan róva a
lépcsőfokokat.
A Névtelennel folytatott párbajtól még mindig olyan szaporán vert a szíve, akár egy
dobszóló, karja, lába remegett a fájdalomtól, és úgy zihált, akár egy fújtató dúvad, mégsem
felejtette el, hogy csak nagyon óvatosan és megfontoltan szabad haladnia, hiszen bármelyik
sarokban leselkedhetett az ellenség.
Emlékezett rá, mikor először járt itt, Draco Malfoy és a Melwyn-testvérek társaságában, ők
együtt kísérték fel a torony tetejére, ahol a börtönparancsnok irodája volt. Hatalmas épület
volt, belül sokkalta nagyobb, mint amekkorának kívülről mutatta magát, Harry mégis valami
megmagyarázhatatlan okból érezte, hogy közeledik barátaihoz.
És abban a pillanatban, hogy feje kibukkant a lépcső mögül, hatalmasat dobbant a szíve.
Csámpást pillantotta meg a néptelen teremben, melynek közepén kocka alakú szoba
árválkodott, egyetlen zárt ajtóval, mely olyannyira más volt, mint Nurmengard többi ajtaja.
Harry most már tudta, hogy itt van az úti cél, s ebben csak megerősítette őt Csámpás, aki
kétségbeesetten élezte karmait a borostyánokkal díszített ajtó fáján. Az állat egészen idáig
követte gazdája illatát, faképnél hagyta őket a börtönépületben, és eddig szaladt át a városon.
- Csámpás! Itt vannak? – zihálta Harry, mikor odaszaladt hozzá.
A macska teljesen megkergülten nyávogott, kapart, forgott és hempergőzött, sőt, néha
valósággal nekiütötte lapos fejét a zárt ajtónak. Harry akkor sem látta ilyen őrültnek az állatot,
mikor a börtöncellához vezette őket. Tudta, hogy most Csámpás szaglása nem téved, Ron és
Hermione itt vannak ebben a különös szobában.
Végre! Talán most végére ér a kutatásnak és kiszabadíthatja őket…
Még egyszer körbenézett, de nem látott semmi mozgást. Aztán mégis észrevett valamit: az
üres emelet másik végében egy csillogó üveggömb lebegett komótosan. Harry nézte egy
darabig Csámpás egyre türelmetlenebb nyávogása mellett, de semmi sem történt, az
üveggömb mozdulatlan maradt. Végül Csámpás akkorát karmolt a jobb bokájába, hogy kedve

334
lett volna arrébb rúgni az állatot, de tudta, hogy neki van igaza: ideje kiszabadítani Ront és
Hermionét!
Pálcáját magabiztosan az ajtóra szegezte, és kimondta a varázsigét:
- Alohomora!
Ahogy azt gondolta, a borostyános ajtót védővarázsok sora őrizte, de egyik sem jelentett
gondot a Pálcák Urának. A kilincs szikrázott, a míves ajtólap recsegett-ropogott, mintha
láthatatlan tűz marná belülről, aztán végül megadta magát.
Az ajtó kitárult, s Harry emberek sokaságát pillantotta meg egy gyönyörűen berendezett
szobabelsőben. Barokk fotelok, kanapék sorakoztak egy borostyánokkal kirakott, míves
dohányzóasztal körül, a padló tükörfényesre csiszolt parketta volt, rajta méregdrága
perzsaszőnyeg nyújtózott, a míves burkolatú falak mentén pedig ugyancsak
borostyánkövekkel ékített vitrinek álltak – de a berendezéstől olyannyira elütően mindenütt
rongyokba, szakadt talárokba öltözött lesoványodott, betegnek tűnő emberek kuporogtak,
vagy járkáltak nyughatatlanul.
Ron és Hermione pedig ott voltak közöttük, az egyik sarokban ültek egy karosszék mögött,
összebújva, olyan kicsire húzva magukat, amennyire csak tudták, látszólag minél távolabb
próbáltak kerülni a többiektől. Szürke, csíkos börtönruhát viseltek, bokájukon és csuklójukon
véres heg húzódott – a bilincsek nyomai.
Mikor az ajtó kinyílt, ők is felnéztek, és megpillantották Harryt. Egy hosszú, óráknak is
beillő percig összebámultak, egyikük sem tudott szólni vagy tenni semmit sem, csak nézték
egymást, és Hermione szeméből könny csordult ki.
Csámpás elsurrant Harry lába mellett, és odaszaladt gazdájához. Azonnal felugrott az ölébe,
és dorombolni kezdett, Hermione viszont csak szabadítójukat nézte Ronnal együtt.
- Ha… Harry? – motyogta a fiú tétován, mintha nem akarna hinni a szemének.
Harry nem várt tovább, odaszaladt hozzájuk, térdre hullt előttük, és átölelte őket. Hárman
borultak egymás nyakába, és olyan volt a viszontlátás öröme, mintha Harry egy-egy levágott
testrészét kapta volna vissza, vagy lényének egy elvesztett, már-már elfeledett darabját. Újra
együtt voltak, és nem volt több csapda, hazugság, és átváltozott arctalanok – Csámpás
megnyugtató dorombolása volt a bizonyíték mindhármuknak, hogy végre tényleg megtalálták
egymást.
- Visszajöttél értünk… - szipogta Hermione. – Visszajöttél…
- Persze, hogy visszajöttem – motyogta Harry, de csak nehezen jött ki hang a torkán, a
szorító gombóc fojtogatta, és könnyeket facsart ki a szeméből.
- Harry… Harry Potter…? – suttogta egy ismerős hang.
Harry felnézett barátai szorításából, és a feléjük kúszó Ludo Bumfoltot látta meg. A férfi
rettenetes állapotban volt, sokkal rosszabbul nézett ki, mint Ron vagy Hermione, akiknek az
éhségen és a bilincs-sebeken kívül más bajuk nem volt; Mr Bumfoltról cafatokban lógott a
talár, teste tele volt sebekkel és kelésekkel, hajdanán fényes, aranyszőke haja csomókban
hullott ki – siralmas látványt nyújtott.
- Igen – válaszolta neki is Harry. – Én vagyok az. Visszajöttem értetetek…
Hermione megint zokogásban tört ki, és még jobban szorította őt magához, hogy szinte
belefájdult Harry karja, de nem érdekelte. Hadd érezze csak a fájdalmat, hadd tudja meg
biztosan teste minden porcikája, hogy nem álmodik, ez a valóság.
Ron már elengedte barátját, és most egy mosolygásfélével próbálkozott, miközben a szemeit
törölgette, de nem tudta elrejteni meghatottságát.
- Köszönjük… köszönjük… - hajtogatta Bumfolt, és túláradó érzelemmel ő is megölelte
Harryt. Harry érezte, hogy a férfi reszket.
Barátai viszontlátása miatt szinte meg se hallotta a szobában ténfergő egyik rongyos ruhájú
ember szavait.
335
 - Jobban tennétek, ha menekülnétek…
Ron felemelte a fejét, és ránézett, majd Harry is így tett.
- Mit mondott? – kérdezte tőle. Hermione a vállába fúrta az arcát, és sírdogált.
A férfi kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de aztán hirtelen összegörnyedt, mintha óriási
fájdalom kínozná.
- Azt mondtam… - nyögte nyálat prüszkölve, s most már Hermione is elengedte Harryt és a
jelenetet nézte. – Azt… Meneküljetek!
Az utolsó szó emberi beszéd és állatias morgás keverékeként hagyta el a száját, ezt követően
pedig már csak gurgulázó hangok törtek elő belőle, mintha valami roham gyötörné. Vele
együtt pedig szinte mindenkivel ugyanez történt a helyiségben, amit Harry, Ron, Hermione és
Bumfolt egyre fokozódó félelemmel figyelt.
- Hé… Hé, m-m-mi történik ott? – dadogta Ron teljesen megzavarodva.
- Ezek vérfarkasok! – döbbent rá Harry, és egyúttal az agyában is megszólalt a vészcsengő:
most azonnal el kell tűnniük innen.
- Jaj, ne!
Ron és Hermione is kapcsoltak, és felpattantak, Bumfolt azonban még mindig a földön
kuporgott, ezért Harry lehajolt hozzá, hogy ha kell, erővel rángassa fel onnan.
- Jöjjön, Mr Bumfolt, gyorsan el kell…
A következő pillanatban éles, metsző fájdalom hasított Harry karjába.
- ÁÁÁ…!! – Felordított kínjában, Hermione pedig rémülten sikoltozott, attól, amit látott.
Mr Bumfolt mindkét kezével belekapaszkodott Harry kinyújtott, pálcát tartó karjába, és
teljes erejéből megharapta. Fogai alól vér buzogott ki, s fröcskölte be valaha vidám,
rokonszenves arcát, mely minden egyes másodperccel egyre kevésbé volt emberinek
nevezhető. Ludo Bumfolt feje megnyúlt, szeme aranyló sárgára változott, dús, világos szőr
lepte be kerekded képét, és tömzsi ujjain hosszú, fekete karmok meredeztek.
- Uramisten! – bömbölte Ron, és azzal az erővel mellkason rúgta a vérfarkassá változott Mr
Bumfoltot. A férfi felbukott, de még mindig tartotta egyre farkasszerűbb pofájával Harry
karját, s ahogy elesett, a talárja szára felcsúszott a lábán; a vádliján egy új seb, egy gennyes
harapásnyom látszott, amit Harry legutóbb még nem látott rajta…
- Harry! – sikította Hermione, aki viszont a másik karját kapta el, hogy segítsen rajta, és
húzta maga felé.
Harry aztán végül magát szabadította meg Bumfolttól: egy jól irányzott átokkal letaszította
őt, amitől a vonyító férfi átrepült a helyiségen, magával sodort egy másik átváltozás közben
lévő embert, és együtt nekicsapódtak a legnagyobb borostyános vitrinnek, ami ripityára tört a
súlyuk alatt.
- Harry, a karod! – zokogta Hermione. – Jaj, Harry…
- El kell tűnnünk innen! – hörögte Ron, és ő is elkapta sebesült barátját a hóna alatt.
Hárman egymásba kapaszkodva vonszolták ki magukat a teremből, ahol már mindenki más
átváltozott rajtuk kívül, és négy éhes szörnyeteg már meg is iramodott feléjük…
Abban a pillanatban, hogy kiértek a szobából, Ron becsapta az ajtót, mely lendületből orrba
vágta a feléjük vetődő legközelebbi vérfarkast. Az vinnyogva elterült, Harry pedig pálcát
szegezett az ajtóra. Még futotta a lelki erejéből arra, hogy lepáncélozza, nehogy a fenevadak
áttörjék magukat rajta, de azután térdre esett. A pálca kifordult az ujjai közül, és ő ép kezével
sérült karjába markolt, mikor ostorként végigcsapott rajta a fájdalom.
Furcsa, vibráló zümmögés hallatszott a szobából, mintha egy zsupszkulcs indult volna be…
A vadállattá változott emberek egy pillanatra elhallgattak, aztán egyszerre vonyítottak fel, és
kezdtek még vadabb morgásba, ugatásba, éhes csaholásba, mint az előbb, s a legfurcsább az
volt, hogy még emberi hangok, rémült segélykiáltások szűrődtek át az ajtón.
Hármójukat azonban ez sehogy sem tudta érdekelni…
336
 - Jaj, istenem, Harry! – hallotta Hermione elkeseredett hangját, és Ron zihálását.
A tudat, hogy ott vannak mellette, sokáig nem engedte Harrynek, hogy rádöbbenjen, mi is
történt most vele. Látta és érezte a harapásnyomot, mégis, az agyába csak lassan, fokozatosan
kezdett beszivárogni annak jelentősége, hogy az elátkozott agyaraknak miféle következménye
lesz.
A karja lüktetett és sajgott, szinte külön-külön érezte a különös méreg minden egyes
cseppjét, ahogyan szétáradt a bensőjében; látta az erein felkúszó fekete csíkot, mely olyan
volt, mintha folyékonyan izzó fémmel töltötték volna fel a testét – égetett és szúrt egyszerre,
Harry le tudta volna vágni a karját, ha az segítene rajta…
Megfordult körülötte a világ, összefolyt szemei előtt a kép, s bizonyosan eldőlt volna, ha
Hermione és Ron nem fogják meg két oldalról. A lány sírt és reszketett, Ron megállás nélkül
káromkodott, és próbálta elszorítani Harry karját, hogy az átok vagy méreg ne terjedjen
tovább, de minden hasztalan volt.
- Csinálnunk kell valamit, ki kell szívnunk a mérget! – kiabálta hisztérikus hangon
Hermione.
- Hagyd, Hermione… semmi értelme – motyogta Harry kábán, elhomályosodott látásával
figyelve őket.
- Erre nincs ellenszer – csóválta a fejét Ron, s tehetetlenül figyelte, hogyan terjed az átok
barátja testében.
- Akkor is meg kell próbálnunk! – ordibálta Hermione, szemeiből pedig patakzottak a
könnyek. – Add ide a pálcádat, Harry, megpróbálok valamit…
Hermione mondatát azonban félbeszakította egy pusztító robajlás, ahogy egy minden
eddiginél óriásibb kard becsapódott az épület falán, jóformán keresztüldöfve a tornyot, mint
vajat a kés, a földön kuporgó Harry, Ron és Hermione hármasától alig egy karnyújtásnyira.
Hermione sikoltott, Ron ráugrott, hogy a testével védje őt Harry pedig pálcájával arrébb
taszította a kardot, de amint kinyújtotta a karját, éles fájdalom nyilallt bele a harapás helyén.
- Mi történik? – bömbölte Ron vöröslő fejjel, Hermionét ölelve magához.
Harry tudta, hogy mi történt, de csak egy szót bírt kinyögni:
- Ideért…

337
 - Huszonötödik fejezet -

Az elátkozott nagyúr

A Névtelen valószínűtlenül nagy kardja sebesen visszahúzódott a falba, nyomában csak a

rombolás maradt. Harryre, Ronra és Hermionéra törmelék záporozott, és reszkettek a
félelemtől.
- Ez egy rémálom… - nyöszörögte Hermione, tíz ujjal kapaszkodva Ron ruhájába.
Harry zihálva várta a következő támadást, ültében forgott körbe, éberen figyelt folyton-
folyvást összemosódó látása dacára, de aztán egy üveges csillogás vonta magára a figyelmét.
Az üveggömb ott lebegett tőlük nem messze, akárcsak percekkel korábban, Harry azonban
már megértette rendeltetését. A gömb mélyéről egy pislogó szem nézett rá, figyelte, pásztázta
minden mozdulatukat. Kétség sem férhetett hozzá, ki tartja szemmel őket, lassan kiszámítva
következő csapását – a Névtelen még mindig nem tekintette befejezettnek párbajukat, sőt,
egyre ravaszabb eszközökhöz folyamodott.
Harryt elöntötte a méreg, ezúttal nem az ereiben áramló vérfarkas-átoké, hanem saját
mérhetetlen dühe képében.
- Te átkozott! – acsarogta, megsuhintva pálcáját. A kristálygömb szilánkokra robbant, Ron
felkiáltott ijedtében, és vele egyszerre Harry is – megint belémart a fájdalom; olyan volt, akár
egy vissza-vissza térő fenevad, ami minden alkalommal a húsába tép. Harry lehanyatlott a
hideg padlóra, a gyomra felfordult, és elhányta magát.
- Ron, segíts neki! – hallotta Hermione elkeseredett hangját, ahogy próbálja visszatartani a
könnyeit.
Barátja karjai fonódtak a vállára, megtartották, és felhúzták a földről, de aztán megdermedt.
- Várj egy picit… - szólt Ron. – Mintha hangokat hallanék…
Valóban így volt, valaki Harry nevét kiabálta, s egyre közeledett. Hamarosan már mind a
hárman felismerték a kiabálót:
- Harry! Harry, hol vagy? – hallatszott Aberforth távoli hangja valahonnan a lépcső felől.
- Itt vagyunk! – ordította vissza Hermione, de hangját elnyomta egy újabb dübörgés…
A hatalmas kardpenge visszatért, ezúttal magasabban, a plafon közelében szúródott a
városháza tornyába, s megint vakolat zúdult a három jó barátra. Hermione egyfolytában
sikítozott, Ron káromkodva próbálta takarni most Harryt, de a felkavarodó sűrű portól
köhögni kezdett. Harrynek is könnybe lábadt a szeme – hogy a portól vagy a fájdalomtól-e
inkább, azt nem tudta eldönteni – de a fémes visító hangra felkapta a fejét, és ekkor borzadva
látta, hogy a vastag kardból sündisznószerű tüskék nyúlnak ki, ezerszám minden irányba. A
karcsú pengék átdöfték a plafont, a falakat, s lefelé is nyúltak, halálos veszedelmet vonva a
rémült hármasra. Csámpás dühösen fújt, de nem iszkolt el, csak bevackolta magát Hermione
ölébe.
- Keljetek fel gyorsan!! – kiáltotta Harry, és kizárva agyából vérző karja pokolian égető
fájdalmát, felpattant, felrángatta két barátját, majd húzni, vonszolni kezdte őket a lépcső felé,
amennyire csak futotta az erejéből. Az utolsó métereket már rohanva tették meg, és még épp
időben ugrottak el a valóságos kard-erdővé változó emeletről, rá a fekete márvány lépcsőre.
Fájdalmasan ütődtek neki a lépcsőfokoknak, egymás hegyén-hátán gurultak lefelé, majd
durván nekivágódtak a szemközti falnak.
- Harry! – hallatszott Aberforth hangja ismét, s Harry most már arcot is tudott hozzá
társítani. Az öreg ijedt tekintettel szaladt fel hozzájuk, aztán kék szemei döbbent-tágra nyíltak,

338
amint megpillantották a két kiszabadított foglyot. – Ron… Hermione… Merlin szent
szakállára, mi történt veletek?!
- Aberforth! – kiáltott fel megkönnyebbülten Hermione. – Segítsen! Harryt megharapták!
Az öreg nyomban leguggolt hozzá, és szeme megakadt a vérző seben Harry alkarján.
- Mi harapta meg? – kérdezte sápadtan.
- Egy… egy kutya – hazudta Harry, maga sem volt biztos benne, miért.
Ron és Hermione összebámultak, de Aberforth-t sem ejtették a feje lágyára.
- Egy kutya nem csinál ilyet! Ez…
Harry azonban beléfojtotta a szót:
- Nincs időnk, Aberforth! – mondta. s ezzel egyidőben odakint megint felharsant a vész-
sziréna, a viking pusztulása óta először. Harry tudta, hogy nagy eséllyel a nurmengardi őrség
teljes létszámban várakozik rájuk a téren, a főbejáraton kívül.
Egy pillanatig mind a négyen elhallgattak a riadó hallatán, de Harryt egy hirtelen fájdalom-
nyilallás észhez térítette.
- Aú… Ginny visszajött már a többiekkel? – kérdezte fogvicsorgatva.
Aberforth is kapcsolt, és gyorsan bólintott, ősz haját eltűrte homlokából.
- Már majdnem mindenkit idehozott. Mire leérünk, mehetünk is haza… Ferula! - Miközben
beszélt, kapkodva gyors kötöző bűbájt szórt Harry sebesült végtagjára, de ez cseppet sem
csillapította a lüktető fájdalmat. – Tessék, ez megteszi, amíg haza nem érünk. A főnix majd
onnan elvisz a Szent Mungóba…
- A főnix? – értetlenkedett Ron.
- Majd elmagyarázom… – dünnyögte Harry, és együtt elindultak lefelé a lépcsőn.
Csámpás előre szaladt, ők botladozva követték, egyedül Aberforth volt sértetlen közülük;
Harryt a karja kínozta, Ron és Hermione pedig az esés közben ütötték össze-vissza tagjaikat
annyira, hogy mindketten csak bicegni tudtak.
- Ki tudunk jutni innen? – kérdezte Ron idegesen.
- Igen, csak bízz bennem… - ennyi volt Harry válasza, mert meg is érkeztek a földszintre,
ahol már a DS nagyja össze is gyűlt.
Itt volt Mr és Mrs Weasley Charlie-val és Percy-vel; a belilult arcú George és Luna, akinek
kutya baja sem volt; a szintén bicegő Neville feleségével együtt; Malfoy, aki a jelek szerint
végighányta a talárját a megszállás utóhatásai miatt, és még jó páran, akik még észre se vették
Ront és Hermionét.
Időközben Hagrid is magához tért, igaz, nagyon kótyagos volt a kétszeres kiütéstől, amit
elszenvedett, de foghíjas vigyorral integetett a lépcsőn közeledő négyesnek.
- Nahát! Kiket látnak szemeim! Ha-ha-ha! – Hagrid öblös hangjára aztán azok is feléjük
fordultak, akik eddig mással voltak elfoglalva, és rövidesen mind ott gyülekeztek a
kiszabadított foglyok körül, a vállukat veregették, megölelték és kérdéseikkel bombázták
őket.
- Ron! Hermione!
- Hát megtaláltad őket, Harry?
- De ugye biztosan ők azok?
- Igen, ők – bólogatott Harry. A Hermione lábánál dörgölőzködő Csámpás minden kételyét
eloszlatta, és ez – dacára minden szörnyűségnek, ami ezen a napon történt – egy röpke örömöt
lopott be a lelkébe.
Mrs Weasley úgy préselte át magát az elé tolakodott embereken, akár egy tank, és sírva
vetette magát Ron és Hermione kettősére, hogy jól megszorongathassa őket.
- Istenem… Ron! Jaj, Ron! – halmozta el anyai csókjaival a fiát, aki most kivételesen eltűrte
a túlzott anyai szeretetet. – Drága kisfiam! És Hermione… - Mrs Weasley most őt vonta a
keblére, mire a lány megpróbálkozott valami mosolygásfélével.
339
 Mrs Weasley után a férje következett, majd Percy és Charlie üdvözölték a megviselt párost,
akik még mindig egy kicsit megszeppentnek tűntek.
- Ennyien… ennyien eljöttetek? – csodálkozott Hermione, és koszos talárja ujjával letörölte
a könnyeket az arcáról, amik jórészt Mrs Weasley nyomán kerültek oda.
- Hát persze, hogy eljöttünk! – rikkantotta George, aki ekkor vált ki a tömegből, és úgy
magához rántotta öccsét, akár egy béka a legyet. – Ki nem hagytuk volna a nurmengardi
városnéző túrát, igaz-e öcskös?
Ron végre megeresztett egy vigyort bátyja felé.
- Hiányoztál… - dünnyögte neki.
A fiú meglepetten bámult rá.
- Halljátok ezt? Úgy tűnik Ron öcsémnek komoly traumát okozott a börtönélet! – nevetett
jókedvűen.
A körülöttük lévők is jót kacagtak a megjegyzésen, Mrs Weasley pedig hangos sírásban tört
ki.
- Ne sírj anya! – dorgálta meg finoman George. – Mit fog szólni Ginny, ha meglátja, hogy
itatod az egereket? Na, de már itt is van…
Egy felgyúló, majd rögvest kihunyó láng jelezte Kinkaku visszatértét. A főnix nyomban
felröppent a tömegből, és maga mögött hagyott négy megviselt külsejű embert: Dennis
Creevey, Zacharias Smith, Terry Boot és Ginny úgy néztek ki, mintha valami ingoványból
jöttek volna, és kellően morcos képet is vágtak hozzá…
De amint Ginny meglátta a még mindig valamivel a társaság fölé magasodó Ront és
Hermionét, sikkantott egyet, és végigrohant a termen hozzájuk, fel a lépcsőn. Kinkaku közben
már el is tűnt, nem várta meg gazdáját, hogy elmenjen az utolsó fogolyszabadítókért.
- Ginny! – kiáltotta örömittasan Hermione, és a két lány egymásra borult, majd Ginny
magához húzta Ront is, és homlokon csókolta.
- Jaj, istenem, annyira örülök, hogy jól vagytok… de ugye tényleg jól vagytok? Minden
rendben ment, Harry? – kérdezte tőle Ginny, és őt is megölelte futólag, talán izgalomból,
talán hálából, talán a puszta öröm miatt, hogy végre megkerült a testvére.
- Igen, persze… - dünnyögte Harry, közben óvatosan maga mögé rejtve sérült karját, a lány
válla fölött pedig találkozott a tekintete Ronnal és Hermionéval. Egyikük sem mondott
semmit, és ennek Harry roppantul örült; nem akarta tovább húzni az időt ilyesmivel, inkább
gyorsan másra terelte a szót, mielőtt Ginny észrevehette volna verejtékező, jéghideg
homlokát, zöldes színben játszó arcát, vagy a remegést, amit egész testében érzett.
- Mindenki jól van? – kérdezte Charlie Weasleytől, miután az végre elengedte öccsét, aki
már a fulladásos halállal küszködött izmos bátyja csontropogtató ölelése alatt.
- Hagrid felébredt és jobban van. Apát egyszer kiütötte egy lefegyverző bűbáj, az a magas
srác meg – mutatott Michael Corner felé – kapott valamilyen rontást, amitől azóta
egyfolytában dadog, páran pedig szenvedtek kisebb sérüléseket, zúzódásokat…
Ahogy beszélt róla, nyilvánvalóvá vált, hogy a karján tátongó vágást még sérülés-számba
sem veszi. Harry viszont észrevette, hogy Charlie arca hirtelen elkomorul, és már nem néz a
szemébe.
- Történt egy súlyosabb dolog is… - folytatta, s ahogy ezt mondta, arrébb lépett, utat
engedve Harrynek, Ronnak és Hermionénak, s mögötte így tett az a néhány DS-tag is, akik
eddig egy földön fekvő társukat állták körbe.
Harrynek görcsbe rándult a gyomra attól, amit látott. Hirtelen fel sem ismerte az illetőt, mert
arcát szinte teljesen beborította a vér, de aztán rájött, hogy Dean fekszik ott a Patil-lányok és
Seamus között. Parvati az ölében tartotta a fiú fejét és csak potyogó könnyeit lehetett látni
lehajtott fejéről.
Harry körül megfordult a világ, azt hitte, összeesik, de Charlie hangja észhez térítette.
340
 - Életben van – mondta csendesen. – De mindkét szemét elvesztette. Az egyik arctalannal
csatázott… Megmentette annak a lánynak az életét – tette hozzá, a zokogó Parvatira mutatva.
– Akkor történt.
Megismétlődik – gondolta Harry elborzadva. Újra visszaesett abba a szörnyűségbe, amit
Voldemort rémuralma idején kellett átélniük. Elesett, sérült bajtársak, halott barátok,
családtagok…
Charlie nagyot sóhajtott.
- Mindent megtettünk, amit lehet, még a főnix is megkönnyezte, de gyorsan gyógyítóhoz
kell vinnünk – csóválta a fejét.
Ron a rosszulléttel küszködve szobrozott mellettük, és szánakozva nézett le volt
osztálytársára.
- Biztos lehet még valamit csinálni – mondta olyan halkan, hogy szinte csak a szájáról
lehetett leolvasni. – Talán kaphatna egy olyan szemet, amilyen Rémszemnek volt, vagy
valami…
Hermionéra nézett, mintha tőle várna megerősítést a szavaira, de a lány csak állt, és
rázkódott a sírástól. Ginny viszont egész idő alatt a lehető legtávolabb tartózkodott Deantől,
képtelen volt a közelében maradni, inkább megpróbálta eltüntetni a George képén tetszelgő
foltot.
Az utcáról süvöltő hang hallatszott, mintha óriási szélroham söpört volna végig
Nurmengardon, s ettől egy pillanatra mind elhallgattak.
Aztán valahol a tömeg túlsó felén egy tüzes lobbanás jelezte, hogy Kinkaku megint
visszatért, s hozta magával a csatornákból Angelina Johnsont, Alicia Spinnettet, és Chót,
akinek a jelek szerint eltört a csuklója, mert csúnyán fel volt dagadva, és sziszegve takargatta.
- Jól vagytok? – kérdezte tőlük Mrs Weasley, aki azonnal hozzálátott, hogy ellássa a lány
sérülését.
Most lábak dobogása szűrődött be kintről, majd kiabálás, idegen nyelvű parancskiáltások,
ami egyértelművé tette, hogy már nem csak a Névtelen próbál a közelükbe férkőzni, hanem az
arctalanok is.
Egy pillanatig csönd volt, és csak a DS-tagok beszélgetése hallatszott, aztán…
BAMM!
Az egész társaság felkiáltott ijedtében a hatalmas csattanásra, melyet rövidesen több is
követett. Átkok egész sora bombázta a bejáratot, amitől a hatalmas, masszívnak tetsző ajtó
recsegett-ropogott, pattogott, a keresztbe fűzött arany lánc pedig csilingelt rajta – Harryt arra
emlékeztette, mikor a Halálvessző minden védőbűbájt lemorzsolt egy bejáratról egyetlen
zárnyitó varázsigével. Úgy tűnt, az arctalanok ugyanezen munkálkodnak, sok-sok átok
segítségével.
- Őriznünk kell az ajtót, időt kell nyernünk, amíg mindenkit hazajuttatunk! – adta ki az ukázt
Mr Weasley, aki magára vállalta a védelem megszervezését Mrs Weasleyvel, Charlie-val és
Percyvel együtt.
A kuporgó Asteria felsikoltott, mikor egy nagy robbanás rázta meg a termet, amitől
megingott a plafonról lelógó csillár. Harry Ron és Hermione között állt, fájós karját markolva,
és látta, hogy ujjai között kiserken a vér, de ez most nem érdekelte… Úgy érezte magát,
mintha visszaröpült volna a roxforti csata idejére.
- Ginny! – szólt a lánynak rekedten. - Nem várhatunk tovább, indulnunk kell!
- Időbe telik, mire mindenkit…
- Vigyázat!! – harsogta közbe Mr Weasley, félrelökve Charlie-t az ajtó elől.
Ott, ahol egy másodperccel korábban még a fiú állt, a Névtelen kardja hasította keresztül a
bejáratot, úgy szelve keresztül a vastag fát, mint kés a vajat. Mindenki sikítva, ijedten ugrott

341
félre a penge útjából, mely egészen a szemközti falig átért a termen, és ott döngve
beleütközött a fekete márvány lépcsőbe.
- Te jóságos Merlin… - zihálta falfehéren Mr Weasley. – Ez meg miféle varázslat?
Harry rögtön észrevette, hogy a kard körül álldogálók közel sincsenek biztonságban, és
Ronnal és Hermionéval együtt kiabálni kezdtek:
- Fussatok!
- Menjetek a közeléből!
- Gyere már innen, Luna! – rántotta el Ron az álmodozó lányt a penge mellől.
Azonban a kardból most nem nőttek ki újabb élek, helyette egy fémes siklással
visszahúzódott, s ott maradt a helyén egy függőleges lyuk az ajtóban.
Aberforth óvatosan kilesett a résen, de szinte nyomban visszakapta a fejét.
- Itt van az egész regiment a nyakunkon! – recsegte az öreg, s kiköpött mérgében a padlóra.
Mrs Weasley hátranézett, és látta, hogy a leblokkolt DS-tagok még mindig csak állnak
egyhelyben, és az ajtót bámulják.
- Induljatok már! Mi a csudára vártok?! Ginny, vigyél annyit, ahányat csak tudsz!
- Rendben van – vágta rá a lánya. – Kinkaku, gyere ide…
A madár engedelmesen leszállt Ginny vállára, aki kapkodva terelte magához az embereket,
kezdve a sebesült Deannel és Hagriddal, akit három ember támogatott, de Harry csak ennyit
látott, mert ekkor valami más vonta magára a figyelmét:
A fejük fölött lógó gyönyörű csilláron rengeteg üveggömb függött, amitől az egész úgy
nézett ki, akár egy óriási szőlőfürt – az üveggömbökben pedig megint ott leselkedtek a
ravaszan hunyorgó szemek…
- Mit csinálsz, Harry? – kérdezte tőle Hermione.
Felemelte a pálcáját, hogy összetörje a leskelődő gömböket, de mielőtt megtehette volna,
megint megreccsent az ajtó, s most azt hitte, tényleg kiszakadt a helyéből.
- Figyeljetek, itt jönnek! – vezényelte az elöl álló bátrakat Mr Weasley, azonban most mind
meglepődtek az új támadáson.
Az ajtóba vágott résen apró, füstpamacsoknak tűnő alakok áramlottak be, mintha fekete
bogarak lettek volna. Ahogy jobban megnézte őket, Harry akkor látta, hogy mindegyikük egy-
egy gonosz képű tündérmanó, azonban hús-vér társaikkal ellentétben ezeket varázslat hozta
létre. Gomolygó füstből alkotott testükön négy pici kar és egy pár verdeső szárny nőtt, s
villámgyorsan repültek körbe a teremben, keresve egyetlen célpontjukat…
Kinkaku károgva röppent fel előlük Ginny válláról, a füst-manók áradata pedig kacagva
követte. A DS-tagok átkaikat szórták az apró lényekre, de azok túl sokan voltak és túl gyorsan
repültek. Pillanatok alatt ellepték a szárnyaló főnixmadarat.
- Kinkaku! – kiáltotta Ginny, miközben tehetetlenül nézte, ahogy az ezernyi kis kéz
megragadja a gyönyörű madarat, szárnyát, nyakát cibálják, forognak vele a levegőben.
- Hi-hi-hi-hi-hi! – vihogtak ostobán az apró lények.
Kinkaku veszettül károgott és vijjogott, de nem tudta lerázni magáról őket, a csillárról függő
üveggömbökből figyelő szemek pedig csak erre vártak…
- Adava Kedavra!
A kintről érkező gyilkos átok recsegve törte pozdorjává a bejárati ajtó megrogyadozott
szárnyait, a robbanás erejével hátravetve a védekező Mr Weasleyt és Aberforth-szot. A villám
nem őket vette célba, hanem egyenesen a plafon felé tört, s a szárnyán találta el a
füstmanókkal küszködő Kinkakut.
- Neee! – sikoltotta Ginny, s vele együtt szinte mindenki, aki a nagy kavarodásban látta, mi
történt.
A főnix lángba borult, a gonosz kis manók semmivé váltak, s fentről hamu hullott alá…
Mire az utolsó porszem is földet ért, már ott csipogott erőtlenül a padlón egy ráncos kis fióka.
342
 - Ne, ne, ne, ne! – tépte a haját őrjöngve Ernie Macmillan, aki rémületükben kiabáló
társaival együtt nagyon jól tudta, mit jelentett ez számukra: a hazavezető út bezárult előttük.
- Mondjátok, hogy van egy B-terv is! – siránkozott Padma Patil.
- Ugye van más kivezető út? Ugye? – remegett mellette ikertestvére akár a nyárfalevél. A
karjaiban fekvő Dean megmoccant, és arcán fájdalmas fintor futott végig.
- Nincs más út! Itt ragadtunk! – kiabálta közbe valaki.
Pillanatok alatt pánik bontakozott ki a DS között. A higgadtabbak, mint Mr és Mrs Weasley
megpróbálták nyugtatni a fiatalokat, nem sok sikerrel. A főnix elporladása átszakította a
bátorság és vakmerőség gátjait, ami eddig olyan hősies helytállásra sarkallta a régi roxforti
bajtársakat. A reményvesztettség és az ijesztő túlerő okozta rémület egymás után legyűrte a
kis csapat tagjait.
- Harry, ez Fawkes volt? – kérdezte Hermione halkan. Harry nem válaszolt neki, a feje még
mindig zúgott, nem tudott normálisan gondolkodni, és körülötte mindenki kiabált,
jajveszékelt, zúgolódott.
Hirtelen egy visszhangzó parancs vágta el az egyre hisztérikusabbá váló hangzavart:
- GYERTEK KI AZ ÉPÜLETBŐL!
Mind elnémultak és az ajtó felé néztek. Jól tudták, hogy kik várnak rájuk odakint, mégis
egyenként a beszakított bejárathoz fordultak, mintha máris engedelmeskedni akarnának.
- Barikádozzuk el magunkat! – javasolta Michael Corner. – Ahogy a Roxfortban is.
- Ez ostobaság – csóválta a fejét Terry Boot. – Meg kell adnunk magunkat!
Szavai megint vitát váltottak ki, amit újfent a Névtelen harsogó hangja oltott el:
- GYERTEK ELŐ SZÉPEN! AKKOR NEM ESIK BÁNTÓDÁSOTOK.
Harry és Ginny egymásra néztek. A kis fióka ott volt a lány tenyerében, s mindketten tudták,
hogy képtelen lesz kivinni ezt a sok embert Nurmengardból még jó pár napig. Addig pedig
nem tarthattak ki az ostromlókkal szemben.
A lány nyelt egyet, de arckifejezése azt az örökös keménységet sugározta, amit Harry úgy
szeretett és tisztelt benne. Hirtelen átfutott az agyán, hogy Ginny nem tud arról, hogy mi
történt vele… Vajon akkor is ilyen kemény és szilárd marad, mikor megmondja majd neki,
hogy vérfarkas lett belőle?
Ez most nem számít – emlékeztette magát. Semmi sem számít, amíg el nem rendezik ezt az
ügyet közte és a Névtelen között. Ahogyan mindig, most is rajta állt az egész, neki kellett
megtennie az első lépést.
Harry felállt, Ginny pedig követte, talárja zsebébe süllyesztette a kis madarat, ami valami
erőtlen dalocskával próbálkozott, talán hogy bátorságot öntsön beléjük. Ha azzal próbálkozott,
hát nem sikerült neki – gondolta Harry.
- Harry, mit csinálsz? – szólt utána Mrs Weasley, de ő nem válaszolt neki. Előre furakodott,
és elsőnek lépett ki a városháza ajtaján. Ginny követte, majd a fegyvertelen Ron és Hermione,
nyomukban Aberforth-szal, és a szokásosnál is mogorvább Malfoy-jal. Csámpás is
előreszaladt, és Hermione lába mellett telepedett le, mikor megálltak a lépcső közepén.
Az égen ott ragyogott a fényes telihold. Harry behunyta egy pillanatra a szemét. Hogy tudta
elfelejteni, hogy pont ezen az éjszakán kerekedik ki a Hold, mikor csaknem fél éven át
kísérték figyelemmel a menedékházból?
Harry elfordította tekintetét az égitestről, és lenézett a széles márványlépcső aljában
várakozó arctalanokra. Egyikük sem viselt álarcot, helyette elegáns, előkelő talárt hordtak,
akárcsak a VNSZ-főmágus képét magára öltő vezérük. A Névtelen legelöl állt, pont szemben
Harryvel, az arctalanok pedig mögötte egy lépéssel sorakoztak fel. Még a pálcáikat sem vették
elő. Úgy tűnt, mintha a városháza elleni rövid ostromot egyedül a Névtelen vívta volna, s a
többiek csak nézőnek voltak jelen. Harry ezen nem is csodálkozott.

343
 - Ez az… - szólt a mágus elégedett mosollyal. Arcán még mindig ott volt a hosszú vágás,
amit Ginny ejtett rajta a saját kardjával, de ez látszólag nem zavarta, ahogy az sem, hogy a
lecsorgó vér összekeni méregdrága dísztalárját.
- Nekem csak az ifjú Harry Potterrel van elintézni valóm – szólt, mikor a többi DS-tag is
kijött, és megálltak Harryék mögött.
- Ahhoz nekünk is lesz egy-két szavunk! – kiáltotta valaki hátulról, talán Lee Jordan. Páran
idegesen lepisszegték.
A Névtelen elmosolyodott a szavak hallatán.
- Bátrak vagytok. Ezt becsülöm bennetek. Igazi griffendéles szellem, méltó Voldemort
nagyúr legyőzőihez… - Ez után a mosoly lassan leolvadt az arcáról, és vészjóslóan nézett
végig a lépcsőn összegyűlt embereken. – De a harciassággal már nem mentek semmire.
Elkéstetek vele. Ideje hát letenni a fegyvert.
Harry hallotta, ahogy Neville gúnyosan felhorkan mögötte.
- Nem tekintelek benneteket az ellenségemnek. Ellenkezőleg, felkínálom nektek, hogy
csatlakozzatok hozzám.
- Ezt a szöveget hallottuk már Voldemort szájából is! – üvöltötte közbe Neville, hogy a
mellette kuporgó Hannah összerezzent, és megpróbálta őt csitítani.
A Névtelen megint csak mosolygott rajta.
- Én nem olyan vagyok, mint a néhai Voldemort nagyúr… Neki például sosem sikerült
véghezvinnie a terveit. Sosem lehetett a világ ura, ahogyan szeretett volna. Én azonban
sikerrel jártam alig tizenöt perccel ezelőtt!
Harry elképedt hangokat hallott mindenfelé. Társai sugdolózva tanakodtak, mit jelenthetett
ez a mondat.
- Nem tudtatok róla, igaz? Pedig ott történt az orrotok előtt… Ha jól látom, Harry még
testközelből is megtapasztalhatta – mutatott ellenfele sérült karjára.
Harry ösztönösen megmarkolta a sebet, s érezte, hogy a kötésen és a taláron is átitta már
magát a vér. Szédelgett a vérveszteségtől, és nem tudta, meddig fogja még bírni talpon.
- A Varázslók Nemzetközi Szövetségének csúcstalálkozóját épp ma tartották Velencében –
magyarázta a Névtelen látható élvezettel. – Miután elég sokat jártatták a szájukat, a drága
miniszterurak a székház dísztermébe vonultak egy kis uzsonnára. Azt azonban nem tudhatták,
hogy az arctalanjaim fáradtságos munkával kicserélték a terem berendezéseit, és egy
egyedülálló volt-nincs szobát alakítottak ki belőle, ami aztán egyenesen ide hozta a
minisztereket… Egy csapatnyi kiéheztetett vérfarkas karmai elé!
A Névtelen szavai egyöntetű felhördülést váltott ki, egymást túlkiabálva üvöltözték, hogy ez
nem igaz, ez hazugság, de Harry jól tudta, hogy igaz. Tátott szájjal bámult az előtte álló
mágusra. Hogy juthatott ilyen messzire ez az ismeretlenség homályából előbukkant
feketemágus ilyen rövid idő alatt? Övé lett a három torony, az ősi iskolák, s most, rá egy évre
minden ország minisztériuma is? Ez túl nagy falat lett volna még magának Voldemortnak is,
de – visszahangzottak Harry fejében a Névtelen iménti szavai – ő nem olyan, mint
Voldemort…
- Hazudik! – ordította Ernie Macmillan, Angelina Johnson pedig az öklét rázta a varázsló
felé.
A Névtelen kinevette őket.
- Azt hiszed, hazudok, fiam? Nézz csak végig hűséges arctalanjaim új arcán! – intett széles
mozdulattal a felsorakozott boszorkányok és varázslók felé. – Nem ismerősek valahonnan?
Nem láttad még őket az újságokban?
S valóban – Harry meglátta a díszes talárba öltözött arctalanok között az egyiket, aki pont
úgy nézett, akár Kingsley Shacklebolt. Ő még nem tudja, hogy feleslegesen itta meg a
bájitalát – futott át a fején a székhez kötözött Kingsleyre gondolva.
344
 - Arctalanjaim hamarosan átveszik a miniszterek helyét a szobában, s mikor kilépnek a
díszteremből, hogy folytassák a csúcstalálkozót, már minden az én akaratom szerint fog
történni – mesélte elégedett pöffeszkedéssel a Névtelen. – Még a Negyedik Torony minden
uránál és úrnőjénél is nagyobb hatalmam lesz, ha a világ összes aurorja az én parancsom alá
kerül! Nurmengardból kitakarítjuk a söpredéket, és arra fogjuk használni, amire Grindelwald
mester szánta. Jól nézzetek körbe! Jövendő fővárosunk közepén álltok. Abban a fővárosban,
ahonnan felépíthetjük az igazi varázsvilágot, amiben a varázslények és a muglik a nekik való
helyre kerülnek a nagyobb jó érdekében. Ez a város lesz a világ közepe, innen fogjuk
irányítani a minisztériumokat és a varázslóiskolákat. Grindelwald és Dumbledore terve valóra
vált!
Mikor elhallgatott, már senki sem zúgolódott, senki sem kiabált. Mindenki döbbenten
hallgatott, mukkanni sem mertek, csak nézték az előttük álló alakot, és nem hittek a fülüknek.
Harry szerette volna tagadni, kibúvót keresni belőle, átlátni valamilyen nemlétező hazugságon
és a Névtelen képébe vetni azt, ahogy bolondot csinált belőle az első három csapdánál is, de
jól tudta, hogy a csapdák ideje lejárt. Megmondta a Névtelen is: most már csak a tettek
beszélnek.
- De… - szólt ismét a varázsló, kissé zihálva, mintha kifulladt volna a hosszú beszédben. –
Egy valamit… még meg kell tennem előtte…
Fagyos tekintetét Harryébe fúrta, s ő tudta, hogy mi következik most.
- Van egy befejezetlen párbajunk.
Ennyit mondott, de ez elég is volt.
- Ne…! – kiáltott fel Hermione, de Harry csak intett egyet.
Engedelmesen előrebotorkált a lépcsőn, lábai alig vitték, mintha a fáradtság és kimerültség
mellett még valami más is, benső tudatalattija, józanabbik énje próbálta volna visszafogni,
erővel visszafordítani, hogy elrejtőzzön, elbújjon barátai háta mögött, megpróbálván megóvni
azt az átkozott kincset, ami az övé volt. A pálcát, ami ezt az egészet elindította…
De Harry túl fáradt volt hozzá, hogy tovább küzdjön, tovább meneküljön és játszadozzon.
Be akarta fejezni az egészet, és az sem érdekelte már, ha elveszti azt a nyomorult pálcát. Nem
érdekelte a jövő, Al jövője, hogy mi lesz, ha a Névtelené lesz a világ legerősebb fegyvere,
vagy a Feltámasztás Köve, amit annyira vágyik, hogy százakon gázol át rajta megszállottan…
Itt és most be akarta végre fejezni.
Felemelte pálcát tartó kezét, másik, sérült karja bénán csüngött az oldala mellett. A hátán
érezte az ijedt tekinteteket, barátai, társai pillantását, akik egész idáig elkísérték Ron és
Hermione miatt. Tudta, hogy mit gondolnak. Hogy őrültség, amit csinál, nincs menekvés
innen, ha csak nem vonulnak vissza a toronyba, és küzdenek, amíg bírnak…
Úgy látszott, egyedül Kinkaku volt, aki támogatta Harry lépését. A Ginny zsebében rejtőző
ráncos kis fióka szakadatlanul énekelte gyönyörű dalát, de Harry valahogy most nem érezte
olyan hatásosnak, mint mikor a baziliszkusz vagy Voldemort ellen segítette őt Dumbledore
főnixmadara. Hát persze… Hiszen Kinkaku most csak egy fióka volt. Még repülni sem tudott.
A Névtelen előre lépett, és ő is felemelte pálcás karját.
- Senki sem tesz semmit! – Visszhangzó parancsa ugyanúgy szólt embereinek, mint az előtte
álló DS szorongó tagjainak. – Senki se merjen beleavatkozni a párbajunkba! Aki megpróbálja,
halállal lakol.
Arca nagyon komoly és feszült volt, szüntelenül Harry szemét fürkészte, mintha várná az
újabb trükköt az ellenfelétől.
Hát, akkor csalódnia kell – gondolta Harry. Nem maradt több trükk a tarsolyában, nem
tudott már mit tenni ez ellen az ember ellen. Veszített, és az egyetlen, amiben bízhat, a
szerencséje, hogy nem fog végezni a barátaival, miután őt lefegyverezte.
- Felkészültél? – kérdezte a mágus.
345
 Harry nem válaszolt neki, csak hallgatta saját szívdobogását, ahogy egyre vadabbul veri a
mellkasát, mintha egy börtönbe zárt rab lenne, aki az ajtót püföli, hogy szabadulhasson
végre… Bamm-bamm-bamm…
Kinkaku tovább búgta énekét, mely még mindig nem hozott egy csepp nyugalmat vagy
bátorságot sem. Talán nem is neki énekel…
Bamm-bamm-bamm – zakatolt Harry szíve.
A Névtelen arcán megfeszültek az izmok. Nem mosolygott, még mindig várt, nem akarta
elsietni a támadást.
Bamm-bamm-bamm…
Hiába vár rám – merengett Harry. Nem tudott mozdulni, nem ő akarta befejezni a Pálcák
Uráért vívott harcot. Ha a Névtelennek annyira kell, lépjen ő először.
Bamm-bamm…
A mágus megnyalta az ajkait és mély levegőt vett a támadás előtt. Ujjai megfeszültek a
varázspálcán, már ott volt kezében a mozdulat magja, amivel feltartóztathatatlan erővel akart
lesújtani ellenfelére, mikor valami váratlan történt.
Először csak annyit láttak, hogy az éjszaka kivilágosodott, mintha a még messzi hajnal pírja
öntötte volna el az égboltot Nurmengard felett.
Aztán az egyik arctalan felkiáltott.
- Névtelen! Nézd! Az ég…
A félbehagyott mozdulat nem fejeződött be, a mágus felnézett az égre, s vele együtt minden
jelenlévő, még a félájult Hagrid is, akit a roskadozó Angelina, Alicia és George tartottak a
vállukon.
Mikor Harry is felpillantott, olyasmit látott, amit még soha azelőtt. A fejük felett, száz meg
száz méter magasan főnixmadarak köröztek az égen, de olyan sokan, hogy úgy tűnt, mintha a
hegyvidéken tanyázó összes madár idejött volna. Kinkaku erőtlen dalához fenséges kórus
csatlakozott, mind énekelni, dalolni kezdtek ugyanarra a ritmusra.
- A főnixek! – suttogta ámulva Ginny. – Kinkaku idehívta őket!
- Mi folyik itt? – morogta egy arctalan a sok közül, akik össze-össze néztek társaikkal,
zavartan piszmogtak, és figyelték mesterüket.
A Névtelen parancsára azonban hiába vártak…
Könnyek peregtek az arcán, miközben nézte az égbolton köröző madarakat, melyek már
egyedül neki énekeltek. Nem figyelt sem Harryre, sem a többi nurmengardi
fogolyszabadítóra, sem pedig arra, hogy az égből karmazsinpiros tollak hullanak alá komótos
lassúsággal, mintha színes hópelyhek lennének.
- Mit tegyünk, Névtelen? – érintette meg óvatosan talárja ujját az egyik embere, aki az indiai
mágiaügyi miniszter képét öltötte magára.
A mágus most sem válaszolt, tekintete a mélységes szomorúság és gyász kifejezését
tükrözte, arcát könnyei áztatták, melyek összekeveredtek a mély vágásból szivárgó vérrel.
Harry nem értette, mi történt; Voldemortot sosem kerítette volna így a hatalmába egy főnix
éneke. Voldemortnak nem volt lelkiismerete, kiirtotta azt magából gyökerestül, miközben
felszabdalta a lelkét. De a Névtelen ezek szerint ebben is különbözött tőle…
A férfi két kezével a hajába markolt, behunyta a szemét, majd torkából artikulálatlan ordítás
tört elő, akár egy megkínzott állat nyüszítése.
- Neeeem…!
- Harry… – suttogta váratlanul Ron, mintha attól félne, hogy hangjától magához tér az
ellenségük. – Gyere el onnan!
Nem ő volt az egyetlen, aki próbálta visszahívni Harryt közéjük, Mr és Mrs Weasley is
aggódva susmorogtak és integettek neki, hogy vonuljanak vissza.
- Gyere ide, Harry!
346
 - Menjünk vissza a toronyba…
Valaki más hangja azonban jobban eljutott a füléhez, mint a többieké:
- Öld meg.
Harry hátranézett. Malfoy volt az; még mindig halálsápadtan nézett ki a történtektől, arca
mégis határozott volt és eltökélt.
- Potter, meg kell ölnöd! – ismételte.
Harry visszafordult ellensége felé. Az öreg főmágus képében előtte álló varázsló észre se
vette őt, túlságosan lekötötték saját kínzó gondolatai, belső démonai, akármik is legyenek
azok.
- Nem… nem… nem… - motyogta egyre maga elé a Névtelen, s szolgái annyira
megdöbbentek, hogy hátrébb húzódtak tőle.
Ölje meg most, ahogy itt áll előtte védtelenül? Harry szíve újra zakatolni kezdett, de ezúttal
más volt az oka. Tudta, hogy még egy ilyen esélye sosem lesz, és ameddig ez az ember
életben van, nem lesz nyugta tőle. Nincs más választása, mint hogy végezzen vele, most,
ebben a pillanatban!
Mégis, a pálcát felemelni olyan nehéz volt, mintha nem is könnyű magyalfa vesszőből lett
volna, hanem inkább ólomból. Az arctalanok nyugtalanul fészkelődni kezdtek, de nem mertek
ellenszegülni mesterük tiltó parancsának sem, melyről jól tudták, hogy nem viccnek szánta.
A tollak tovább hullottak lefelé a madarak rajából, s Harry biztos volt benne, hogy nem ok
nélkül esnek. Az ének is tovább zengett, azonban most mintha ő hozzá is szólt volna,
magáénak is érezte egy kicsit a Névtelent megbabonázó dallamot. Ismét lármának hallotta,
akárcsak a hegytetőn, és tudta, hogy a saját gondolatai, kételyei törnek felszínre, ahogy próbál
dönteni: mit tegyen?
- Mire vársz, Potter?! – ripakodott rá Malfoy türelmetlenül.
- Harry… - szólt tétován Hermione is, de ő a fejét rázta, kócos fürtjei az arca körül táncoltak.
Harry megint hátrasandított. Mindenki megkövülve állt és figyelték az ő és a Névtelen
kettősét, várták lélegzetvisszafojtva, mi fog történni, de közben Kinkaku éneke a végéhez
közeledett, mikor a főnixek segítsége megérkezett…
A levegőből alászálló tollak csupán a DS tagokra hulltak, s akiknek elsőként a vállához,
vagy a feje búbjához értek a vörös pihék, nyomban eltűntek egy tüzes lobbanásban. Hannah
Abott felsikított ijedtében, ahogy a mellette álló Susan Bones köddé vált, majd eltűnt Hagrid
is, támaszaival egyetemben – a főnixek elvitték őket a városból.
- Mester! – kiáltotta az egyik arctalan, látva mi történik. – Megszöknek a foglyok!
A Névtelen rá se hederített, csak rázta a fejét, és halkan motyogott magában:
- Bocsássatok meg… én segíteni akartam… nem tehettem mást… Dumbledore… elátkozott
engem… átkozott vagyok… átkozott…
Harry tátott szájjal hallgatta, és képtelen volt dönteni.
- Öld meg! Meg kell tenned! – ordibálta Malfoy megszállottan.
A főnixek lármája lassan Harry fülét is betöltötte, mégis ő képes volt mozdulni, érzékelte
maga körül a valóságot, nem vált úgy a rabjává, mint a Névtelen.
De mi lenne a helyes döntés? Egyetlen mozdulatával rengeteg ember életét menthetné meg,
tönkre tehetné a gondosan felépített tervet, megbosszulhatná a meggyilkolt minisztereket…
- Potter, ha nem teszed meg…
Aztán mi értelme lenne annak? – kérdezte Harry önmagától. A baj már megtörtént, és a
Névtelen halála semmin sem változtatna; a Negyedik Torony egy másik ura vagy úrnője
befejezné, amit elkezdett, átvenné az arctalanok irányítását, és újra harcolniuk kellene egy
ismeretlen ellenséggel.
- Tedd meg, Harry! – csatlakozott váratlanul Ron is.

347
 Hát mindenki azt akarja, hogy gyilkoljon? Hidegvérrel, egy védtelen embert? – kérdezte
magától Harry.
De mégsem: Hermione szájára szorított kézzel, rémülten állt mellette, Ginny behunyta a
szemét, és némán megrázta a fejét.
A tollak hulltak egymás után, s úgy fogytak a DS kimerült tagjai is. Eltűnt a megvakított
Dean Thomas, barátjával, Seamusszal és a Patil-testvérekkel együtt; köddé vált Mr és Mrs
Weasley, akik utoljára még Ron és Ginny nevét kiáltották; egymásba fogódzkodva
dehoppanált Charlie és Percy, és megmenekült Michael Corner is Ernie Macmillannel és Cho
Changgel egyetemben.
Nem tart már sokáig, gondolta Harry, és mindannyian megmenekülnek. Nem kell
megölnie…
- Ha nem teszed meg, örökké üldözni fog minket! – győzködte immár Aberforth is.
- Névtelen, térj magadhoz! – kiabálták az arctalanok, egyre többen.
Harry már úgy érezte, nincs is körülötte senki más, csak ő létezik és a Névtelen, mint pálcája
elé vetett áldozata, s a döntés, mely Damoklész kardjaként lebegett a feje fölött.
Nem akart ölni, nem akart gyilkossá válni, irtózott a gondolattól. Az anyja és az apja életét
is ez a varázslat vette el, ez az átok tette tönkre az ő, Harry életét, és most a használójává
válik? Ma már kétszer is kimondta ezeket a szavakat, de eddig elkerülte, hogy vér tapadjon a
kezéhez.
- Támadnunk kell! – kiáltott fel az egyik arctalan, de egyik társa, a magyar mágiaügyi
miniszter képét magára öltött boszorkány megragadta.
- Ne! Elfelejtetted, mit mondott a Névtelen? – ripakodott rá, azonban a másik túl ideges volt
lebénult ura láttán. Kitépte a kezét a nő markából, és pálcát szegezett főnöke fejének.
- Stimula!
A Névtelen ekkor a bűbáj hatására felriadt, zavarodottan megrázta a fejét, és végre
észrevette a pálcáját rá szegező Harryt.
- Névtelen, én… bocsáss meg, én… - hebegte az arctalan, de senki sem figyelt most rá.
- POTTER! – bömbölte Malfoy figyelmeztetően, és Harry már nem várhatott tovább, eljött a
cselekvés ideje. A pánik vezérelte, mikor hosszas tépelődése dacára egyetlen pillanat alatt
dönteni tudott:
- Adava Kedavra! – kiáltotta el a varázsigét harmadjára is, minden erejét beleadva, akárcsak
akkor a tetőn, mikor még biztos volt magában, s a gyilkolás nem is tűnt olyan nehéznek egy
párbaj hevében, mint most. A zöld villám ezúttal is mennydörgés-szerű robajjal csapott ki a
pálcából…
- Mester! – sikoltotta rémülten a Névtelent felébresztő varázsló. Harryvel együtt szórta ki
átkát, amit viszont Aberforth és Ginny hatástalanítottak együttes erővel. Ezzel együtt a többi
arctalan is felbátorodott végre, és uruk parancsát semmibe véve támadni kezdtek.
Azonban minden egyes átok hatástalan maradt.
Mint az arctalanok varázslatai, Harry halálos átka is egy váratlanul formálódó tűzgolyóba
csapódott áldozata helyett. A dörgés földöntúli vijjogásba veszett, amint egy termetes
főnixmadár megjelent közöttük, és elnyelte Harry villámát, majd hamuvá porladt.
- NEM! – ordította Malfoy torka szakadtából Harry helyett is, aki csak kővé dermedve állt a
lépcsőn, megrémülve saját tettének súlyától.
Ekkor még egy főnix jelent meg, egy karcsú, hattyúalkatú példány, és suhintott egyet a
szárnyával. A szárnycsapás nyomán viharos szél keletkezett, mely hátralökte mind az
arctalanokat, mind Harryt és Ginnyéket, egyedül a Névtelen volt az, aki talpon tudott maradni,
egy pajzsot bűvölve maga köré, mely elszigetelte őt a madár varázserejétől.

348
 - Takarodj, te átkozott! – acsarogta rá. Arcán már nyoma sem volt kezdeti
magabiztosságának, a győzelemittas örömnek – szikrázó szemeiben mélységes, rég eltemetett
fájdalom ült.
A főnix visító hangja borzalmasabb volt, mint valaha, Harrynek be kellett fognia a fülét, de
még így is hallotta a lármát, melynek üzenete nyilvánvaló volt: mérhetetlen csalódottság és
harag volt e dalban. A többi madár éneke a háttérbe veszett és nem üzent mást, csak közönyt
Harry számára, mégis ez a főnix valahogy sokkalta dühösebbnek tetszett, fenyegetően
csattogtatta a csőrét.
Harry pálcája aranyszínű szikrákat fröcskölt magából és remegett a kezében, mint akkor a
little hangletoni temetőben, de most félelemmel, rettegéssel töltötte el, ahogy az arany lángok
hömpölyögtek elő a főnix parancsára, elvágva a menekülőket az üldözőktől. Hogy lehet
hatalma ennek az állatnak az ő pálcája felett? De aztán rájött…
Alig akart hinni saját megérzéseinek, mikor egy benső hang megsúgta neki a választ:
ismerte ezt a főnixet, méghozzá nagyon is jól.
- Fawkes… – hebegte megbabonázva, a madár pedig egyenesen rávisított, amitől Harry
ijedtében hátrahőkölt.
A Névtelen eközben a tűzfal túloldalán ragadt embereivel, s minden erejével próbálta
eloszlatni a lángoló barikádot, de kísérletei rendre kudarcba fulladtak: az ő pálcájának
varázsereje nem érhetett fel a Halálvesszővel.
- Nem mész sehová, Potter! – hallatszott hangja a lángok mögül. – Elveszem a pálcádat,
hiába hívsz egy sereg főnixet is!
Szavaival azonban nem ért el semmit: már akkor veszített, mikor hagyta magát elmerülni a
madarak énekében.
Harry belenézett a dübörgő tűz előtt lebegő madár fekete szemébe, és a mélyén szinte látta is
Dumbledore csalódott kék szempárját.
- HARRY! – csattant hirtelen Ron hangja, ami megtörte a delejes varázslatot. – Tűnjünk el
innen!
Harry fejében mintha egy kapcsoló kattant volna. Nem húzhatja tovább az időt, nem
ostorozhatja magát. A barátait jött megszöktetni, és nem azért, hogy öldököljön. Tettének
máris megvolt az ára: a madarak egymás után eltűntek az égről egy-egy lánglobbanásban, s
visszatért az éjszakai sötétség, a telihold fénye, a szállingózó tollak pedig lassan elfogytak.
Fawkes megvetően károgott egy utolsót, és ő is csatlakozott a többi távozó főnixhez, sorsukra
hagyva őket.
Harry sajgó karjára fittyet hányva felpattant a lépcsőről, és még utoljára szembe nézett a
Névtelennel a lángtengeren túlról. A férfi dühöngött, de arcán még csillogtak kifolyt könnyei,
melyekről Harry tudta, amíg él, nem fogja elfelejteni.
- Gyere már onnan! – sikította neki Ginny, de Harry számára még volt egy elintézni való…
- Invito Köpeny! – kiáltotta hirtelen, s a láthatatlanná tévő köpenye épp hogy kiszaladt a
Névtelen zsebéből, mielőtt az reagálhatott volna rá.
- Intézzétek el őket! – adta ki a parancsot visítva a mágus, de ekkor már késő volt.
Harry megragadta a tűzfalon átúszó köpeny sarkát, majd elkapta Ron kezét, aki Hermionéval
és Ginnyvel kapaszkodott össze, őket Aberforth ragadta meg, Malfoy pedig szabad kezével
lecsapott az utolsónak lehulló madártollra.
- NEEEEEEM…! – hallották maguk mögött a mágus ordítását, mielőtt mindannyian eltűntek
volna a lobbanásban, s az utánuk szórt átkok a lépcsőzetbe csapódtak szikrákat szórva
mindenfelé.
A tüzes örvény vitte Harryéket, el Nurmengardból, el a Névtelen dühétől, vissza haza, a
biztonságba, súlytalan testük a semmiben repült egy főnix tollának útján. Harry érezte Ron

349
kezét, és úgy kapaszkodott bele, mintha sosem akarná elengedni, de gondolatai valahol másutt
jártak.
Fawkes nem engedte, hogy megtegye… Hogy is gondolhatta? Hiszen ezek a madarak nem
fognak segíteni egy gyilkoson, aki egy védtelen ellenfélre sújt le, bármennyire is megérdemli
az a sorsát. Megint távolabb sodródott attól a bálványtól, amivé Dumbledore magasztosította
őt egykor, látszólag jogosan.
Vajon miért tette ezt Fawkes? És hogy került hirtelen ide? Lehet, gondolta Harry, hogy
mindvégig ott volt a többi főnix között, s figyelte őket akkor is, mikor felmásztak a hegyre, de
nem segített rajtuk. És most is, amíg a többieket a hulló tollak rögvest kimenekítették, őt
próbára tette, hogy lássa, még mindig ugyanaz az ember-e, akinek a Titkok Kamrájában a
segítségére sietett. Hát már nem volt az többé, Harry ezt már világosan látta.
Mindig kíváncsi volt rá, hová ment Fawkes, miután Dumbledore lezuhant a toronyból. Harry
korában azt hitte, csatlakozott egy másik boszorkányhoz vagy varázslóhoz, de azokban a
csalódott fekete szemekben egészen más volt. Fawkes még mindig Dumbledore madara volt,
nem szűnt meg az lenni az öreg professzor halálával.
Nem kellett ölnie – ezt már biztosan látta. A helyes döntés az lett volna, ha elfogja a
Névtelent, ahogy azt egy auror tenné, ahogy Dumbledore is próbálta Voldemorttal. És Fawkes
egyedül ezt tartotta követendő példának.
- Sajnálom… - motyogta bele Harry a tüzes örvénybe, de nem tudta, hogy eljuthat-e
Fawkes-hoz a hangja. Azt sem tudta, számít-e még valamit egyáltalán…
A Foltozott Üstbe érkeztek meg, mely ugyanolyan volt, ahogyan indulás előtt hagyták. Az
oszlopokról pislákolva lógtak alá az önfotoszintetizáló folyondárok, az asztalok tetején álltak
a felfordított székek, a bárpult fényesre törölgetve – minden olyan békésnek és nyugodtnak
tűnt, szinte hihetetlen volt, hogy pár perccel ezelőtt még a világ legveszedelmesebb helyén
vívtak élethalál harcot.
Neville és Hannah talpra varázsolta a székeket, hogy ülőhelyeket biztosítsanak a megfáradt,
sebeiket vizsgálgató csapatnak. Páran, mint George és Hagrid nem vártak a székekre, a
padlóra ültek, mások az oszlopnak dőlve, vagy a bárpultra borulva pihentek, Aberforth pedig
elővette mindig magánál tartott butykosát, és jól meghúzta. Ginny végre odament Deanhez, és
leguggolt mellé, megfogta a vállát – Harry azonban már képtelen volt nézni, elfordult a
megvakított fiútól.
Ronnal és Hermionéval találta szembe magát. Barátai őt nézték némán, ki nem mondott
szavakkal a tekintetükben. Az akció sikerrel járt, kiszabadultak a börtönből, és mind életben
voltak – mégis úgy álltak egymás előtt, akár Dumbledore temetése után. Valami
megmagyarázhatatlan gyász ülte meg őket.
Tudták, hogy valóságos katasztrófa történt az éjszaka Nurmengardban. A mágiaügyi
miniszterek mind meghaltak, és arctalanok vették át a helyüket. Lehetséges, hogy egyedül
Kingsley Shacklebolt maradt önmaga – futott át Harry agyán.
- Hadd nézzem a sebedet… – motyogta Hermione rekedten.
Harry engedelmesen kinyújtotta a karját, a lány gyengéden megfogta. Letekerte róla a vértől
csatakos kötszert, és sűrűn sziszegve, meg-megránduló arccal vizsgálgatta a harapásnyomot.
Csámpás ott tekergett a lábuk között, és kíváncsian szaglászta Harry lábát.
Ludo Bumfolt ott maradt – jutott Harry eszébe. Ha minden igaz, már halott is a többi
vérfarkassal együtt. A Névtelen nem fog bizonyítékot hagyni a miniszterek meggyilkolásáról.
Egyáltalán nem érzett haragot Bumfolt iránt, csak sajnálatot, és a szíve összeszorult, ha csak a
sírva kuporgó Asteriára nézett, akit Luna mindhiába próbált vigasztalni. Nem tudtak
mindenkit kiszabadítani…
- Az a főnix nem tudna segíteni rajtad? – kérdezte hirtelen Ron. – Tudod, Fawkes is
meggyógyított a baziliszkusz mérgétől…
350
 - Gondolod, hogy ezt még nem próbálták előttünk, Ron? – kérdezte Hermione, s megszívta
az orrát. – A főnix könny is hatástalan – ez az egyetlen olyan méreg, amit nem tud
meggyógyítani. De talán megpróbálhatunk tenni valamit…
Ron összeszorított szájjal, szobormereven állt mellette, és nézte a tátongó sebet.
- Megpróbálhatjuk kitisztítani a sebet egy kis szurokfű-kivonattal, aztán méregteleníteni
mandragóra olaj és butykornyál keverékével. Csodát az e tenne, de egy farkasölő főzettel
együtt…
- Én jobbat tudok – szakította félbe Harry halkan Hermione ötletelgetését.
A lány meglepetten felnézett rá, de Harry nem szólt semmit, csak a harapásra szegezte
pálcáját.
- Expecto Signum! – mondta ki a Félvér Herceg varázslatát, és hunyorogva koncentrálta
varázserejét egy pontba. A perzselő érzés a testében jelezte, hogy a pecsételő bűbáj próbálja
összevonni a mérget, ahogy Neville lábával is tette. Harry erősen kételkedett benne, hogy egy
ilyen átokkal szemben is eredményes lenne Piton margóra firkantott kis varázslata, de ha
Dumbledore kezén tudott időlegesen segíteni, talán most is el tud vele érni némi
részeredményt.
- Ez az… ez az… - sziszegte vicsorogva Harry.
Látta a sötétlő ereket a karján, ahogy a kékes-zöldes csík lassan visszahúzódott a sebbe, itt
azonban mintha megakadt volna. Bármennyire erőltette, nem tudta kiszorítani magából a
mérget, az ott örvénylett benne, égette a karját, amitől meggörnyedt, homloka verejtékben
úszott és azt hitte, menten elájul.
- Mit csinálsz, Harry? – szólt rekedten Ron, aki semmit sem értett, de elkapta a hóna alatt,
mikor majdnem összeesett.
- Mindjárt, mindjárt… - motyogta neki Harry.
Megszüntette a varázslatot, mikor már nem tudott többet kisajtolni belőle. Az átok ott
maradt benne, de a pecsételő bűbáj elzárta a karjában, az alatt a seb alatt, amit Bumfolt foga
tépett a húsába. Láthatatlan jelek vésődtek a bőrébe, lezárva a varázslat eredményét, s Harry
elégedetten fújta ki magát.
- Egy pecsétbűbáj nem fogja ezt visszatartani, Harry – csóválta a fejét Hermione szomorúan.
– Már most is szivárog, érzem. Egyetlen pecsétmágia sem elég erős ehhez. Teliholdkor
semmit sem fog érni…
Remegő kezével végigsimított Harry karján, sápadt kézfejére egy könnycsepp hullt az
arcáról. Hermione visszahúzta a kezét, és elfordult. Harry tudta, hogy sír, de nem jutott eszébe
semmi, amit mondhatna neki, amivel könnyebbé tehetné.
Ő maga valahogy már el is fogadta a megváltoztathatatlant. Vérfarkas lett. Na és aztán?
Lupin is együtt tudott ezzel élni, és lehet, hogy a keresztfiára is ez a sors vár majd. Vagy arra
a lányra az álmaiból… Éloise, a vérfarkaslány…
Hermione eltámolygott a közelükből, Ron utána akart menni, de aztán hagyta, mikor látta,
hogy csak a női mosdót keresi fel.
- Jól vagy? – kérdezte tőle Harry.
Ron meghökkenten nézett rá.
- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem tőled! – vetett egy pillantást a karjára.
Harry megvonta a vállát, s közben zsebre dugta a pálcáját.
- Részemről a helyzet nyilvánvaló. De nem tudom, mi történt veletek az elmúlt hónapokban.
Mit csináltak veletek?
Most Ronon volt a vállvonogatás sora.
- Nem kínoztak meg, ha erre gondolsz – válaszolta. – Csak visszaraktak minket a dutyiba,
miután elszedték a ruháinkat, meg levágtak egy szálat a hajunkból. Ebből aztán rögtön tudtuk,
hogy csapdába akarnak téged csalni…
351
 Úgy is történt. Harry csak bólogatott komoran, nem volt kedve elmesélni mindent Ronnak,
ami a szökése óta esett meg vele, túlságosan fáradtnak érezte hozzá magát. De Ron sem
kezdte faggatni, helyette másra terelte a szót, valamire, ami láthatóan sokkal jobban érdekelte:
- Szerinted mi történt a Névtelennel? – kérdezte. – Mikor párbajozni akartatok, a főnixektől
teljesen kiakadt. Hogy lehet, hogy ennyire bezsongott tőlük? Voldemorttal sosem csinált
ilyesmit Dumbledore madara.
Harry megint a fejét csóválta, és nyelt egyet, ahogy eszébe jutott Fawkes tekintete.
- Nem tudom… - dünnyögte. – Valamit titkol az az ember. Mikor szöktünk Nurmengardból,
elloptam az emlékes fioláit a szobájából… - Harry barátjára pillantott, aki nagyot nézett ennek
hallatán. – És most mondott valami olyasmit, hogy végig kellene néznem minden emlékét,
mert akkor máshogy viszonyulnék hozzá.
Ron a homlokát ráncolta.
- Másként viszonyulnál mihez?
- Nem tudom…
Tényleg nem tudta, de képtelen is lett volna tisztán gondolkozni. Egyre csak azok a rejtélyes
szavak ismétlődtek a fejében: „átkozott vagyok… el vagyok átkozva…”
Ron viszont dühöngött, ököllel belevert az egyik oszlopba, majd lezuttyant egy székre, arcát
kezébe temette.
Aztán rövidesen mégis felnézett Harryre.
- Miért mentették meg? – kérdezte szinte kétségbeesett hangon. – Miért védték azt a
szemetet?
Harry behunyta a szemét és sóhajtott egyet.
- Nem őt védték… Hanem engem. Nem akarták, hogy embert öljek.
- Ez egy baromság! – fortyant föl Ron.
Harry csak a fejét rázta szomorúan.
- Nem, nem az… Ők nem segítenek egy gyilkosnak. Azt hiszem Fawkes…
Szavait vérfagyasztó sikítás szakította félbe. A teremben mindenki megdermedt az
ijedtségtől, Aberforth elejtette kulacsát, Neville pedig elbotlott a saját lábában, miközben
Hannah-t akarta egy székre segíteni.
- Mi az ördög van már megint? – mordult fel George idegesen, akit már majdnem elnyomott
az álom.
Ron és Harry addigra már a vécéhez rohantak, ahonnan Hermione kiáltása jött. Feltépték az
ajtót, és berontva azonnal meglátták, mi okozta a falig hátrált lány rémületét.
A csempézett padlón egy férfi feküdt, akit Harry korábbról jól ismert. Tom volt az, a
Foltozott Üst egykori kocsmárosa, akitől Hannah megörökölte a helyet. Most holtan feküdt,
üvegesen fennakadt szemekkel félúton a vécéfülke és a mosdókagyló között, szétvetett
karokkal egy terjedelmes víztócsában.
- Te szentséges ég! Harry, ez nem…? – hüledezett Ron, de Harry már nem figyelt rá.
Teste már előrébb járt, mint saját gondolatai: kirohant a mosdóból és a lépcsőt vette célba,
mikor agya végiggondolta a bizarr helyzet lehetséges okait és következményeit. A választ már
az előtt tudta, hogy egyáltalán feltette volna magának a kérdést. De hogy történhetett meg?
Hiszen bezárták az ajtókat, bűbájokkal börtönözték be őket, sehogy sem szabadulhattak ki!
Már a második emeleten járt, mikor látta, hogy fölösleges tovább sietnie. A folyosón csupán
két ajtó állt tárva nyitva, és ő nagyon jól tudta, hogy ki volt abban a két szobában. Odalent
még Hannah sikítása hallatszott, ahogy ő is felfedezte egykori nagybátyja holttestét, aztán a
kiabálás, tanakodás, zúgolódás, ahogy mindenki találgatta, vajon mi történhetett.
Harryt Ginny követte fel a lépcsőn, őt pedig Malfoy, nyomában a loholó Neville-lel. Mind
megálltak az ajtók előtt, és döbbenten nézték a Melwyn testvérek hűlt helyét. A két arctalan
megszökött, és menekülésük közben megölték Tomot.
352
 - Ezt nem hiszem el! – ordította magából kikelve Malfoy, aki már kezdett berekedni a sok
kiabálástól. – Hogy zártátok be azokat az átokverte ajtókat, Potter?! Miféle dilettáns banda
vagytok ti, he?
- Fogd be a szád, Malfoy! – csattant fel Ginny, aki szintén ingerült volt. – Harry… A
miniszter!
Mire kimondta, Neville, aki legutolsónak érkezett, már nyitotta is a harmadik ajtót, ahová
Kingsleyt zárták be, ugyanazokkal a bűbájokkal, mint Moebius és Irony Melwynt. Alig ért
keze a kilincshez, az ajtó már ki is tárult engedelmesen, felfedve a szobabelsőt, mintha
egyetlen védővarázslat sem őrizte volna.
Kingsley Shacklebolt ott ült a széken, ahol hagyták, megkötözve.
Akik kinyitották az ajtót, nem kiszabadítani jöttek. A miniszter félrebukott fejjel,
mozdulatlanul ült a gyéren megvilágított szoba közepén, a folyosóról beszűrődő gyertyafény
szétperzselt mellkasára vetült, s a látványa minden egyebet kiszorított Harry fejéből. Nem
tudta elhinni, hogy megtörtént, hogy Kingsley halott volt.
- Ne… Ezt ne… - motyogta remegő hangon Neville. – Jaj, ne…
- Istenem, Kingsley!
- Ez aztán marha jó! – bődült el újfent Malfoy, és belerúgott az ajtóba. – Nem elég, hogy
megszöktek, még a minisztert is kinyírták! Megmondtam, hogy hülye ötlet idehozni őt,
Potter! Most aztán végünk van… Az aurorok élve fognak eltemetni minket!
- Mondtam, hogy fogd be a szád! – dörrent rá megint Ginny, Malfoyon vezetve le haragját.
- Fogjam be?! Te talán nem látod, mekkora bajban vagyunk, ostoba liba?! Shacklebolt
füstölgő hullája van a szobában, és mi leszünk az egyetlen gyanúsítottak, ha megtalálják!
Harry tudatáig csak tompa sistergésként jutott el a háttérben zajló veszekedés. Úgy érezte
magát, mintha egy hatalmas verem mélyén lenne, ahová csak távoli hangok jutnak le, s
ahonnan nem tud kimászni. Bármit is mondjon Ginny, Malfoynak igaza volt: óriási bajban
vannak.
Egy csattanás térítette őt magához a kábulatból. Neville, aki eddig is imbolyogva állt a
lábán, elájult és a szőnyegre hanyatlott. Harry titokban azt kívánta, bár ő is elhagyhatná egy
kis időre ezt a nyomasztó ködöt, ami most körbeveszi. Hadd szabaduljon csak pár röpke órára
az álmok világába, ahol még a legrémesebb lidércnyomás is üdítő kirándulás lenne ahhoz,
amibe barátaival keveredtek…

353
 - Huszonhatodik fejezet -

A vég kezdete

Harry, Ron, Hermione és Ginny a következő napokat a Foltozott Üstben töltötték, és ki se

tették a lábukat az utcára. A Kingsley halála miatti nyomozást teljes egészében Mr Weasley
vette át, és egy gondosan válogatott auror-különítmény foglalkozott vele – jobbára olyan
emberek, akik közeli ismeretségben álltak a Főnix Rendje egyes tagjaival. Árkot-bokrot
átkutattak a Melwyn-testvérek után, de eddig még senki sem találkozott a megtévesztésig
Ronra és Hermionéra hasonlító bűnözőpárossal.
A nurmengardi fogolyszabadító-osztagból csak hárman kerültek a Szent Mungóba: Hagrid
egy rövid ideig, amíg kiheverte az ide-oda hajigálás okozta csonttöréseket, és
visszanövesztették néhány elhagyott fogát, Dean és Michael Corner viszont hosszabb időre a
Krónikus Ártások osztály rabja lett. Mindannyian elmentek meglátogatni őket, és Dean
rengeteg virágot és jobbulást kívánó képeslapot kapott, de a fiú keserűen megjegyezte az
ágyánál ülő Ronnak és Harrynek, hogy fölösleges volt, mert úgysem láthatja őket.
Malfoy kihagyta a kórházat, helyette egy volt mardekáros évfolyamtársánál rejtőzött, aki
állítólag tartozott neki még a halálfalók idejéből, így nem kellett Harryéknél lábadoznia,
amiért ők különösen hálásak voltak a sorsnak.
Az újságokban különös módon ezúttal majdnem az igazság jelent meg: a Reggeli Próféta
arról cikkezett, hogy a mágiaügyi minisztert két feketemágus ölte meg, akik úgy férkőztek a
közelébe, hogy módosított Százfűlé-főzettel felvették a két híresség külsejét. A nyilvánosság
elől csak azt hallgatták el, hogy mit is keresett Kingsley Shacklebolt a Foltozott Üstben, és
hogy milyen szerepe volt ebben a DS-nek.
Sem a Reggeli Próféta, sem a külföldi sajtó nem írt egyetlen szót sem a nurmengardi
eseményekről, az ottani többrendbeli rombolásról vagy a börtönlázadásról, a Névtelen
tervének megfelelően pedig szinte semmi sem szivárgott ki a miniszterek „cseréjéről” –
Harryék legnagyobb bánatára.
Ron még napokkal az események után is azt bizonygatta barátainak, hogy biztosan észre
fognak venni valamit, a miniszterek családtagjainak vagy a munkatársaknak fel fog tűnni a
különbség, Harry azonban jól emlékezett még rá, hogy a Melwyn-testvérek vele is a bolondját
járatták hónapokon át, Hermione pedig azzal érvelt, hogy ha bárki bármit is észrevenne, azt
könnyedén elhallgattathatják egy Imperius átokkal.
- De mi van, ha egy auror vesz észre valamit? – makacskodott Ron. – Biztosan nyitva tartják
majd a szemüket, főleg, ha elkezdjük terjeszteni a hírt! Csak hisz majd nekünk valaki!
Harry elmosolyodott. Tudta, miért beszél így Ron: foggal-körömmel kapaszkodott egy
halvány reménysugárba, ami talán segíthet rajtuk. Így volt ez régen is – akárcsak az, hogy
Hermione kérlelhetetlen realitással törte le bizakodását.
- Ron, ez nem ilyen egyszerű – sóhajtotta a lány. – Először is: ha valamelyik auror
észrevenne valamit, nem rontana rá nyilvánosan a miniszterére, hanem nyomozásba fogna,
aminek a végén a Névtelen várna rá, ebben biztos vagyok… Másodszor pedig, nem hiszem,
hogy jó ötlet lenne világgá kürtölnünk, ami Nurmengardban történt.
- Micsoda? – hökkent meg Ron. – Ezt nem mondhatod komolyan! De hisz…
- Nincsenek bizonyítékaink, Ron! – vágott a szavába Hermione. – Neked, mint aurornak, ezt
nem ártana a fejedbe vésni. Az egyetlen, amit tenni tudunk, hogy csendben terjesztjük a hírt,
olyanokkal beszélünk, akik bíztak Dumbledore-ban, ergo akik nagy valószínűséggel bíznak
hármunkban meg az édesapádban.
354
 Ron megemésztette a hallottakat, aztán zsebre dugott kézzel fel-alá járkált előttük.
- Értem… - dünnyögte nem sokára. – De hogyan csináljuk?
Ez volt a nagy kérdés. Harry tudta, hogy Dumbledore nélkül nagyon nehéz lesz
megszervezni valamiféle szövetséget a Negyedik Torony ellen, ráadásul a világ minden
tájáról – Harry néha arra gondolt, ez talán még magának Dumbledore-nak is nem kis fejtörést
okozott volna.
De egyelőre még ráértek ezen aggódni.
Mivel a Foltozott Üstöt lezárták a gyilkosság miatt, Harry, Ron, Hermione és Ginny rövid
időre átköltözött a Kagylólakba, Billhez és Fleurhöz, aminek Harry a maga részéről nagyon
örült. Úgy érezte, a festői part, a tenger megnyugtató morajlása a lelkének is gyógyír az átélt
szörnyűségek után. Most érezte először, hogy egy év után valamelyest megpihenhet kicsit, bár
jól tudta, hogy ez a nyugalmas időszak csak átmeneti, és hamarosan újra pálcát kell ragadnia.
A pihenés arra is jó volt, hogy elrendezze magában zűrzavaros érzéseit. Nem is annyira a
vérfarkas-átok aggasztotta – néha már úgy érezte, azt lerendezte magában azzal, hogy
elmondta Ginnynek az igazságot. A lány először elsápadt a hír hallatán, de nem fakadt
könnyekre, hanem átölelte, és megkérte Harryt, hogy mutassa meg neki a harapást. Ez után
sokáig nem is került szóba közöttük a téma, de aznap este Harry azon kapta Ginnyt, hogy egy
sor roxforti tankönyvbe temetkezik, és amikor rákérdezett, mit keres, meglepő választ kapott:
- Ezek a régi átváltoztatástan könyveim. Elhatároztam, hogy megtanulom az animágiát.
Lupin azt mesélte, hogy az átváltozásai már nem voltak olyan rosszak, mikor ott voltak vele a
barátai, az apukád, meg Sirius… Meg Pettigrew – tette hozzá egy fintorral. – Egyébként Ron
meg Hermione is megpróbálkoznak vele, délelőtt beszéltem velük.
Harry szóhoz sem jutott, csak állt ott a szobaajtóban, és nézte a könyvek fölé hajoló
barátnőjét, azon gondolkozva, mit is mondhatna erre. Végül aztán egyszerűen csak odarohant
hozzá, és megcsókolta, de olyan vadul és szenvedélyesen, hogy Ginny aznap estére
elfelejthette a további olvasgatást…
Az igazi gondokat az okozta Harrynek, hogyan dolgozza fel azokat az érzéseit, melyeket
Fawkes ébresztett benne. A főnix közbelépése ráébresztette, hogy mennyire eltért az útról,
amin Dumbledore indította el. Most, hogy nincs útmutatója, egy segítő, aki vezesse, eltévedt.
És mind jobban érezte ezt, valahányszor csak felszínre tört benne a keserűség, hogy
elszalasztotta a Névtelent. Még mindig a halálát kívánta annak a szörnyetegnek, de egyúttal el
is határozta, hogy nem fogja megtenni.
Nem, semmiképp sem lesz belőle gyilkos. Ha még egy esélye lesz rá, hogy legyőzze, azt
nem a halálos átokkal fogja tenni, hanem Dumbledore-hoz méltó módon…
Sok fogadalmat tett magában, amíg újra át- meg átgondolta a történteket. Ha túl akarja élni a
rájuk váró megpróbáltatásokat, gyakorolnia kell, tovább kell tanulnia Piton könyvéből, és nem
csak neki: Ronra és Hermionéra is ráfért a tanulás, főleg, mivel egyikük sem forgatott pálcát
már egy éve.
- Hát, tényleg gyakorolhatnátok! – mondta nekik Ginny egy alkalommal a reggelinél, mikor
Harry felhozta a témát. – Láttad volna Ront tegnap este, mikor megpróbálta magához röptetni
a pizsamáját. A fél ruhatár a fején kötött ki…
- Az azért volt, mert éppen ásítottam! – védekezett sértődötten a nevezett személy, mire
Hermione belekuncogott a tenyerébe.
- Te csak ne nevess! – pirított rá Harry. – Te se voltál jobb ma reggel a konyhában… - s
azzal ráharapott egy rettenetesen odaégetett bacon szalonnára.
Mialatt elvonultak a világtól, az események mintha felgyorsultak volna, és ezekről Harryék
többnyire a Kagylólakban megforduló emberektől kaptak híreket, közülük is elsősorban a
Weasley-család tagjaitól. Egy szombati délután jött az az újság is, miszerint Mr Weasleyt a
Wizengamot megválasztotta mágiaügyi miniszternek.
355
 - Sosem hittem volna, hogy a hideg fog kirázni egy ilyen hírtől – csóválta a fejét Ginny,
majd elkeseredetten nézett fel a gondterhelt arcú férfira. – Apa, hogy vállalhattad el? A
Névtelen keresni fogja az alkalmat, hogy hogyan vegyék át a te helyedet is. Nem fogja
hagyni, hogy…
- Tudom, Ginny, de valakinek el kellett vállalnia.
Ezzel nem sikerült megnyugtatnia a lányát, és úgy tűnt, még saját magát se nagyon.
- De miért pont neked? – kesergett Ginny. – Miért nem tudtad azt mondani, amit mindig:
hogy ragaszkodsz a mugli kütyüidhez? Hogy te csak abban a szűk kis irodában érzed jól
magad, meg hogy ott találtál rá magadra, vagy mit tudom én…
Mr Weasley atyai jóindulattal mosolygott rá, és leült mellé a kanapéra.
- Ginny… Ne viselkedj gyerekesen – szólt szelíden, mire lánya a nyakába borult. – Muszáj
volt megtennem. Anyátokkal már mindent megbeszéltünk. Így lesz a legjobb – Rápillantott
feleségére, aki bólintott egyet, de Harryt nem csapta be: a félelem ott ült az asszony
tekintetében, a félelem, hogy Mr Weasley mostantól kezdve halálos veszélyben van.
Ron remegő arccal lecsapta a Reggeli Prófétát, amit eddig olvasgatott, és felmordult:
- A legjobb kinek? Nektek biztosan nem…
- Nektek! – vágta rá Mrs Weasley a kelleténél kissé nagyobb indulattal. – Amíg apátok a
miniszter, első kézből tud védelmezni titeket.
Harry és Ron egymásra bámultak, de Mr Weasley megválaszolta ki nem mondott
kérdésüket:
- El kell rejtőznötök – mondta Harrynek. – Az az ember keresni fog téged. El kell bújnod,
hogy ne találhasson meg… és nektek is! – nézett sorban Ronra, Ginnyre és Hermionéra.
- Én nem fogok elbújni! – jelentette ki azonnal Harry.
- Bosszút kell állnunk Deanért és Kingsleyért! Nem hagyhatjuk, hogy megússzák! – fortyant
fel Ron is, és felpattant a kanapéról, hogy így nyomatékosítsa szavait.
Mrs Weasley a fejét rázta és olyan szigorúan nézett rá, amivel pár éve még
meghunyászkodásra késztette Fredet és George-ot is.
- A bosszúnál sokkal fontosabb az életetek! Nem fogom hagyni, hogy még egyszer
elinduljatok valami őrült és átgondolatlan akcióra! Emlékszem én arra, mit meséltetek az
Emlékezés Napján… ha csak lett volna veletek egy képzett varázsló…
Most már Harry is felkelt a kanapéról, annak dacára, hogy Ginny megpróbálta
visszaráncigálni a pulóvere ujjánál fogva.
- Azok az átgondolatlan akciók vetettek véget Voldemort rémuralmának! – kardoskodott
Harry, és Ron jó nagyot bólintott rá.
- Így van!
Mrs Weasley egyre vöröslő arccal nézett vissza a két fiúra.
- Ez nem jelenti azt, hogy most is sikerrel járnátok. Hatalmas szerencsétek volt, hogy nem
vesztetek oda! Ne kísértsétek folyamatosan a szerencséteket, mert nem akarom végignézni a
temetéseteket. Egyszer már elég volt!
- De anya…
- NEM!!
Mrs Weasley ordítása beléjük fojtotta a szót, az asszony pedig lezártnak tekintette a vitát. De
Harry még jól látta, hogy mielőtt elfordult, egy könnycsepp buggyant ki a szeméből.
Fél, retteg, és jogosan, gondolta Harry. Voldemortot csak ők tudták megfékezni, senki más,
ezért Mrs Weasley is belenyugodott a megváltoztathatatlanba, mikor a vadont járták, és
keresték a horcruxokat. De most egészen más volt a helyzet, és Harry azt is el tudta képzelni,
mit érezhetett a két Weasley-szülő mikor eltemették azt a három embert, akit Ronnak,
Hermionénak és Harrynek hittek…

356
 Miután Mr és Mrs Weasley távoztak, sokáig egyetlen szó sem hangzott el négyük között,
csak Ginny dünnyögött maga elé komoran:
- Azt hittem, Voldemort után már sosem fog visszatérni ez az időszak.
Harry is így hitte korábban, de most már tudta, hogy a béke csak ideiglenes állapot lehet,
ami hol rövidebb, hol hosszabb időszakokra nyúlik. Megint tizenöt éves kamasznak érezte
magát, ahogy otthon kuksoltak a biztonságot nyújtó házban, miközben mindenki más a
minisztériumban robotolt éjt-nappallá téve.
Billel is csak ritkán találkoztak, mert apjához és testvéreihez hasonlóan nagyon elfoglalt
volt, így nagyrészt Fleurrel töltötték napjaikat, segítettek tisztába tenni Victoire-t, és
kiszolgálták a fiatal anyukát, amiben csak tudták. A lány ugyanis – mint nem sokkal
hazaérkezésük után kiderült – ismét terhes volt, ami nagy örömet okozott a családban minden
gondjuk-bajuk dacára.
- Eldöntöttétek már, mi lesz a jövevény neve? – kérdezte Hermione Fleurtől.
- Igen, Billel máhr megbeszéltük, hogy Dominique lesz á neve, merh’ áz kislánynak és
kisfihúnak is tökéletes név…
Harry és Ron összebámultak, de inkább egyikük sem mondott semmit.
A semmittevés és pihenés ellenére nagyon is élvezték egymás társaságát, még akkor is, ha
csak ültek egy esős délutánon, és bámultak ki az ablakon – tudták, hogy együtt vannak, és ez
mindannyiuknak nagyon jó érzés volt. Harry sosem élvezte ennyire, hogy sorozatban ötször is
kikapjon Rontól varázslósakkban, sosem hallgatta ilyen szívesen Hermione részletes
magyarázatát hallgatni, legyen szó bármilyen témáról, és még sosem érezte ilyen
mámorítónak Ginny hajának illatát, mikor egymásnak dőlve szunyókáltak a kanapén.
De emellett követték is a napi eseményeket, olvasták a Reggeli Prófétát, és a Nouvelle
Sorcier nevű újságot, amit Fleur járatott Franciaországból, és minden délben egy holtfáradt
bagoly hozta nekik, ami aztán órákat hevert szétvetett szárnyakkal Pulipinty itatótálkája
mellett.
Az újságok olyan híreket közöltek, amik az átlagvarázsló számára nem sokat árultak el –
persze Kingsley meggyilkolását így is mindenki hatalmas szenzációnak és főhírnek tartotta –
de Harryék jól tudták, mi rejtőzik a sorok között.
- Hát ez nem igaz! – fortyogott Ron, mikor a Mrs Weasleyék látogatása utáni délutánon
kezébe vette az aznapi Esti Prófétát, és rápillantott a címoldalon terpeszkedő cikkre.
Harry és Ginny felpillantottak a pakli robbantós snapszliból, Hermione pedig kíváncsian
leemelte orra elől az Átváltoztatástanról haladóknak agyonolvasott példányát.
- Ezt hallgassátok meg! – Ron elkezdte hangosan is olvasni a cikk tartalmát, de annyira
felháborodott rajta, hogy újra meg újra közbeékelte a saját megjegyzését.

A hétvégén zökkenőmentesen lezajlott Varázslók Nemzetközi

Szövetségének csúcstalálkozója egészen új irányt nyitott meg a
máguskapcsolatok előtt. Mint azt Benedetto Modesto, a VNSZ
főmágusa a Velencei Mago Mediterraneo című lapnak adott
interjújában elmondta, a csúcstalálkozón aláírt Univerzitási
Doktrína ezentúl szorosabb együttműködésre készteti a mágiaügyi
minisztereket.

- Univerzitási Doktrína? Az meg mi a szösz? – morogta Ron.

- Olvasd tovább! – szólt rá Hermione szemöldökráncolva.
„Mind egyetértettünk abban, hogy a jelenlegi helyzet
tarthatatlan. A Durmstrang-incidens, a görög és kínai
varázslóiskolák igazgatóinak tavalyi tragédiája és a brit
mágiaügyi miniszter napokkal ezelőtti meggyilkolása rámutatott
arra, hogy sokkal szorosabb együttműködésre van szükség, mi több,
357
 a minisztériumok egyes hivatalainak összevonása is
elengedhetetlen. Ezzel közös, felsőbb irányítószerveket hoznánk
létre, melyek segítenék a minisztériumok munkáját, és ilyetén
formán felderíthetőek lennének a hasonló bűncselekmények.”
Arra a kérdésre, hogy a gyilkosságok összefüggnek-e, a főmágus
meglepő választ adott:
„Mindenképpen összefüggő bűncselekményekről beszélhetünk,
melyeknek hátterében az eddig összegyűlt bizonyítékok alapján egy
radikális varázslény-szervezet áll, mely javarészt körözött
vérfarkasokból, koboldokból és vámpírokból áll, akik vélt, s
bizonyos esetekben sajnos valós sérelmeiket akarják megtorolni a
varázslók társadalmán, veszélyeztetve ezzel a velük megkötött
Mágikus Testvériséget.”

- Mágikus Testvériség, hogy oda ne rohanjak! – hördült fel Ron. – És ez a varázslény

szervezkedés meg egy nagy baromság… Vérfarkasok meg koboldok… Ő volt az, aki
odavetette koncnak a minisztereket!
- Mit írnak még? – sürgette Ginny.
- Olvasom…

Modesto ígéretet tett arra, hogy az új nemzetközi

együttműködések keretében ismételten átértékelik a varázslényekhez
kötődő viszonyokat és megállapodásokat, hogy új, mint mondta:
igazságosabb rendszert lehessen felállítani.
„A változtatásokat egy sor reform révén kívánjuk végrehajtani,
melyeket sorban a folyó és a következő év alatt fogjuk bevezetni,
mikor megteremtődik hozzá az anyagi és tárgyi háttér. A reformok a
mágiaügyi közigazgatás minden területére kiterjednek majd, kezdve
a varázslények regisztrációjától az oktatásügyi reformokig.”

- Ragyogó – morogta epésen Ron. – Már csak az hiányzik, hogy visszaültessék Umbridge-et
a Roxfortba.
- Azt apáék nem fogják hagyni! – rázta a fejét Ginny, és már csak a főinspektor nevének
említésétől is elfutotta a pulykaméreg.
- Ameddig apáék ott vannak! - emlékeztette a fiú. – Ha a Névtelen rászáll a
minisztériumunkra, apának is ugyanúgy bujdosnia kell, mint nekünk. De figyeld, van még…

A főmágus úr elejtett megjegyzéseiből egyesek arra a

következtetésre jutottak, hogy a VNSZ ötven év után újra
tárgyalást ír ki a Nurmengard nevű börtönváros további sorsára
nézve. A szigetet közösen felügyelő norvég és német mágiaügyi
hatóságok a csúcstalálkozón benyújtott jelentésükben beszámoltak a
börtön viszonylagos kihasználatlanságáról.

- Kihasználatlan?! Tömve volt rabokkal az a rohadt város!

- Ron…

„Nurmengard város ügyében is intézkedéseket fogunk tenni” –

mondta Benedetto Modesto. „Az ötven évvel ezelőtti határozat
sürgető volt, alapjaiban kellett leépíteni a Grindelwald által
kialakított rendszert, és ehhez hozzátartozott a sziget bizonyos
értelemben vett, tudatos elfeledtetése is. De Grindelwald már nem
él, szelleme nem kísért a börtönváros falai között, ezért itt az
ideje, hogy kiaknázzuk a Nurmengardban rejlő lehetőségeket. A
csúcstalálkozón a miniszterurakkal egyetértettünk abban, hogy

358
 amint felszámoljuk a börtönt, az épületeket a VNSZ igényeinek
megfelelően fogjuk kihasználni.”

- Szóval tényleg megtörténik – sóhajtotta Hermione.

Ron komoran bámult az újságra, mintha az tehetne minden rosszról, ami benne van.
Ginnynek nem volt kedve tovább kártyázni, és Hermione is félretette a tankönyvet, aztán
sokáig csak nézett maga elé, homlokát ráncolva.
- Mi van még az újságban? – kérdezte Harry, aki most valahogy még többet akart megtudni
a Névtelen lépéseiről. Követni akarta, szemmel tartani, azok után, ami történt.
- Nem sok minden… - hümmögött Ron. – McGalagony visszament a Roxfortba, megint
megemlítik a csodával határos gyógyulást; egy fél oldalas memoár Kingsleyről – hm… többet
érdemelt volna; meg írnak a dementorok pusztulásáról, és hogy mennyire gőze nincs senkinek
arról, hogy mi történt.
Ron összecsukta az újságot, és áthajította a szobán a kuka mellé, aztán hátradőlt a kanapén.
- Még mindig alig tudom elhinni azt a szellempallosos dolgot – szólalt meg újra fejét
csóválva. – Hogy mindvégig Hagridnál volt az a csodafegyver, meg hogy kinyírtátok vele az
összes dementort egy csapásra…! Nem semmi.
- Mázlink volt – vonogatta a vállát Harry.
Ron felnevetett.
- Az ember nem irtja ki a dementorokat pusztán mázliból!
A vacsora előtt Harry úgy érezte, ráfér egy kis séta a tengerparton. Ez az érzés egyre
gyakrabban kapta el újabban, de barátait egyáltalán nem zavarta, hagyták, hadd sétálgasson
kedvére. Ginny a kártyaparti után Fleurrel dajkálta a kisbabát, Hermione hozzálátott a
vacsorakészítéshez, Ron pedig tíz perc után elaludt a kanapén, miután belelapozott barátnője
átváltoztatástan könyvébe.
Üdítő érzés volt a parton sétálni, mint mindig, mely annyival kellemesebb és varázslatosabb
volt, mint a nurmengardi kopár sziklákon megtörő jeges hullámok látványa. Itt fűvel benőtt
homokdűnék sorakoztak, a ház mögött sűrű, dús erdő kezdődött, az égen pedig csillagok
ragyogtak és olyan tisztán látszott a Tejút, mint a roxforti csillagvizsgáló toronyból.
Harry zsebre dugta a kezét és tovább bandukolt a parton. Elhaladt egy kicsi, virágokkal
benőtt földhalom mellett, amin fehér kő nyugodott, rajta a bevésett szavakkal: „Itt nyugszik
Dobby, a szabad manó.”
A kő felszíne már megzöldült, moha lepte be, a kis virágokat viszont valaki – alighanem
Fleur vagy Bill – gondozta nagy szorgalommal, amitől a hála melege öntötte el Harry szívét.
Nem messze a sírtól megállt, a tenger felé fordult, aztán gondolt egyet, és lebattyogott a
vízhez. Hullámok nyaldosták papucsba bújtatott lábát, és ő élvezte a hűvös nedvességet, ami
mintha kimosott volna belőle minden rosszat. Minden egyes hullámmal csökkent a lelkére
nehezedő nyomás, és úgy érezte, már-már boldog is lehetne. Ron és Hermione kiszabadultak
a börtönből, mind életben vannak, és megtörtént az, amiről egy éve még azt hitte, lehetetlen:
újra Ginny mellett ébredhetett minden reggel.
Pedig Al megmondta, hogy így lesz, de annyira hihetetlen volt Harry számára…
- Élvezed az egyedüllétet?
Emlegetett szamár… – futott át az agyán. Gondolkoznia sem kellett, ki szólította meg, sőt,
szinte már várta a fiú feltűnését, akit a nurmengardi események óta egyszer sem látott.
- Szia, Al…
- Azt hittem, a magányosságból már eleged lett a börtönben – mondta a fiú, és csatlakozott
hozzá. Megállt mellette a vízben, de az ő lábát nem nedvesítette a hullám.
Harry ránézett a fiúra, aki még a szokásosnál is vidámabbnak tűnt valamiért.
- Minek örülsz annyira?

359
 Al még szélesebben mosolygott.
- Pazarul sikerült a nurmengardi kiruccanás! – mondta jó kedélyűen.
Harry felhorkantott.
- Hah… Beszélj a magad nevében. Én vérfarkas lettem… - mutatta megharapott karját, amin
még mindig ott volt a naponta cserélt kötés, és most messzire illatozott a rákent rozmaringtól.
Alnak lehervadt az arcáról a vigyor.
- Oh… Nem… nem tudtam, hogy most történt – motyogta együtt érzően.
- De persze tudtál róla, csak nekem nem mondtad! – csattant fel Harry, de máris megbánta
kirohanását; Al nem tehet semmiről, és nem is szólhatott volna neki egy ilyen esemény
bekövetkeztéről.
- Sajnálom, apa… - mondta a fiú lehorgasztott fejjel.
- Van esetleg más, ami még történni fog velem? Esetleg átmegy rajtam az úthenger, vagy
valami más hasonló apróság? – dohogta Harry gúnyosan.
- Mi az az úthenger?
- Nem érdekes…
Harry elindult a parton, lassan bandukolva, Al pedig mellette lépkedett. Egy darabig egyikük
sem szólt semmit, végül, mikor már nem bírta tovább, Harry kinyögte a kérdését:
- Megtaláltad, amit kerestél, igaz? Abban a cellában, ahol rábukkantunk Asteriára.
Al bólintott, és kicsit visszatért arcára a mosolygás.
- Ühüm… Pont az volt a nagyapja cellája is, amíg az öreg Voldemort hidegre nem tette.
Ironikus, mi?
Harry vállat vont.
- Inkább érdekes véletlen. – Nem gondolta, hogy bármi szándékosság lett volna abban, hogy
Asteriát is abba a cellába zárták. Amennyire tudta, a Névtelent a legkevésbé sem érdekelte a
lány sorsa, akár Grindelwald unokája, akár nem.
- Azt hiszed, véletlen? – hunyorgott rá Al. – Ha Asteriát nem oda zárják be, én sose láttam
volna meg a falra írt szöveget.
Visszafelé haladtak a parton a Kagylólak irányába, a hullámzás pedig erősödött kissé,
jelezve a dagály közeledtét. Eltávolodtak a víztől, és a fűvel benőtt dűnéken folytatták útjukat.
- Egyáltalán mi volt az a szöveg? – kérdezte Harry újfent. Nem tudta, mikor jön el az a
határ, amikor Al azt mondja, vége, de addig kérdezgetni akarta a fiút.
- Valami, ami örökre meg fog változtatni mindent – hangzott a felelet.
Harry megint vetett egy pillantást a fiú arcára. Az komoly volt, eltűnt róla a derű, és csak
eltökéltség tükröződött a csillogó zöld szemekben, olyan határozottság, amit régebben Harry
még a saját arcvonásain is felfedezett néha.
- És te persze nem árulhatod el nekem, ugye? – puhatolózott.
Al megállt, és zsebre tett kézzel felé fordult. Harry is megállt, a fiú pedig úgy tett, mintha
cipőjével rugdalná a homokot. Furcsa, nevetős kis hangot hallatott, aztán arca megint
komolyra váltott. Úgy tűnt, mintha tépelődne.
- Ami azt illeti, éppen elárulhatom – nyögte ki végül.
Ennél jobban meg se lephette volna Harryt, aki felvont szemöldökkel nézett rá.
Al folytatta:
- Megnéztem a Sorslesőt, és nagy meglepetésemre azt mutatta, hogy egyáltalán semmi
veszélyt nem hordoz magában, ha most elmondom neked, mit fogok ez után tenni.
Harrynek valamiért nem tetszett a hangsúly, ahogy a fiú mondta ezeket a szavakat. Érezni
lehetett hangjában a feszültséget, minden mozdulata, szemének zavart cikázása és a mozdulat,
ahogy nyelvével újra meg úja megnedvesítette ajkait, arra utalt, hogy nagyon komoly dologról
van szó.
- Mit fogsz csinálni?
360
 Al sóhajtott egyet, aztán belefogott.
- Hallottál arról a varázslatról, amivel Nurmengardot létrehozták, ugye? A bűbáj, amit a
kockafejek a világ legerősebb varázslatának tartottak, de aztán elveszett, mikor Grindit
lecsukták. Csakhogy az öreg nem vitte sírba a titkot – miért is tette volna, ez volt a
legnagyobb varázslata…
A fiú szünetet tartott, Harry pedig türelmesen várt és figyelt.
- Feljegyezte valamikor valahová – folytatta Al. – Ezt egy arctalan mesélte nekem, miután
kiszedtem belőle, elég hatásos legilimenciával. Azt azonban nem tudta, hol és mikor készült a
feljegyzés a varázslatról. Így hát elkezdtem keresni… Először azokra a mágikus tárgyakra
gondoltam, amiket Grindelwald készített: mint az az aranypajzs, amit elloptam Draco
Malfoytól. Rejtjeles rúnaírás volt rávésve, emlékeztem rá még kiskoromból – Grindelwald
ugyanis imádta a titkos üzeneteket, meg a rejtélyes marhaságokat. De az aranypajzs tévút volt.
Erre akkor jöttem rá, mikor azzal a jóssal beszélgettünk Nurmengardban.
Harry emlékezett a vak haljósra, és különös próféciájára is („Három életet három életért”),
de leginkább az maradt meg az emlékezetében, amit Alnak mondott – s legfőképp az, hogy
látta a fiút, aki csak szellemként volt jelen…
- Utána gondoltam, talán a nyílpuskán rajta lesz – mesélte tovább Al. – De te azt mondtad,
nincs belevésve semmi, úgyhogy ez se jött össze… Már majdnem feladtam, amikor Rose…
mármint egy barátom tanácsára másfelé kezdtem el keresgélni. Arra gondoltunk, hogy
Grindelwald miért jegyezte volna fel a titkos varázsigét, mikor még hatalma teljében volt?
Inkább bukása után érezhette szükségét, hogy hátrahagyja a tudását. És akkor már nem
mozdulhatott ki a cellájából.
Harry kezdte érteni, mire akar kilyukadni a fiú.
- Csak hát volt egy bökkenő: az én időmben az az épület már nem létezik, mert te meg a
drága Névtelen barátunk a földel tettétek egyenlővé az északi börtönszárnyat. De reméltem,
hogy ha téged követlek, előbb-utóbb ráakadok majd valahol. És így lett! – ragyogott fel Al
ábrázata, szinte diadalittasan. – Ott volt a falra vésve egy német nyelvű zagyva szövegbe
rejtve. Memorizáltam a feliratot, a te régi törött merengőddel meg szépen kielemeztük.
Képzeld, egy bajor trollcsülök receptjébe rejtette a varázsigét!
Al jót nevetett, Harry viszont csak hallgatott, és nem értett egyáltalán semmit. Azt most már
tudta, hogy Al nem ölte meg Draco Malfoyt, hiszen ismerte az aranypajzs védelmező erejét,
és azt is tudta, hogy került Malfoy birtokába ez a tárgy, de még mindig nem fogta fel, mi
értelme volt ennek az egész keresésnek.
Mikor a fiú kinevette magát a trollcsülök-recepten, Harry nekiszegezte a kérdést:
- Nem értem, mire mész most ezzel a varázslattal? Miért volt olyan fontos, hogy megtaláld?
Al vidám mosollyal válaszolt neki, de a szemében újra látni lehetett azt a fagyos
eltökéltséget.
- Nagyon egyszerű, apa. El fogom pusztítani Nurmengardot. Visszasüllyesztem a tenger
mélyére az egész szigetet, és vele pusztul majd a Névtelen meg a Negyedik Torony is az
összes arctalannal együtt!
Ijesztő volt, ahogy a fiú arckifejezése hirtelen megváltozott, és Harry nem is tudott szóhoz
jutni tőle. A mindig vidám és viccelődő, kicsit Fredre és George-ra emlékeztető Albus
Perselus arcán első ízben látta a vérszomjat megjelenni.
- Mi a baj? Te talán nem tartod jó ötletnek?
Harry azt hitte, rosszul hall.
- Jó ötletnek?! Te teljesen megőrültél? – ripakodott rá a fiúra, aki hátrált tőle egy lépést, és
látszólag teljesen összezavarodott.
- Nem ölhetsz meg annyi embert, ez… ez… - kereste Harry a megfelelő szavakat. –
Tömeggyilkosság!
361
 Al arca egy csapásra elvörösödött a méregtől.
- Ugyanaz, amit ők is tettek, apa! Te nem tudod még, de hamarosan meglátod, mi fog
történni a világban! Százezreket fognak kiirtani, varázslények tömegét mészárolják le, és a
muglikat sem fogják kímélni!
- Ez akkor sem mentség arra, hogy mindenkit megölj a városban! – vágott vissza Harry. –
Ha… ha igaz, amit mondasz, meg ahogy az újságokból kinéz, ott emberek fognak élni,
ártatlan emberek, nincs igazam?
Al kényelmetlenül elfordította a fejét, és hangosan szuszogott idegességében.
- De, úgy van…
- Akkor hogy vagy képes megtenni? Ilyen vagy valójában? Egy gyilkos, aki minden
szembejövőre szórja a halálos átkokat? Ez lennél te?!
Al mintha meg se hallotta volna a szavait, csak rázta a fejét.
- Ez az egyetlen esélyünk, hogy legyőzzük őket! – kiabálta makacsul. – Ha Nurmengard
nem pusztul el, örökké ők fognak uralkodni a világban! Örökké! Tudod, mi folyik most a
muglik között, apa? Háborúznak egymással, mert a Névtelen úgy tartotta a legegyszerűbbnek,
ha egymásnak ugrasztják őket néhány imperizált elnökkel meg diktátorral. Aztán majd
előjöhetnek a varázslók az árnyékból, mint a megmentők, és a muglikat még meg se kell
győzni róla, hogy fogadjanak el minket az uralkodóiknak. Ez a nagy terve a Névtelennek, a
nagyobb jó érdekében, meg a hasonló baromságok! Ha nem állítjuk meg, mindennek vége!!
A fiú abbahagyta a kiabálást, s utána még hosszan zihált, mintha futott volna, Harry viszont
csak hallgatott. Kezdte megérteni, hogyan érzett iránta Fawkes, mi volt azok mögött a
csalódott szemek mögött, mert most ő is ugyanígy nézett Alra.
- Te sosem tudtad legyőzni őket – folytatta a fiú, immár higgadtabban. – Nem álltál ki a
Névtelen ellen, mert nem volt választásod. Csak annyit tehettél, hogy megőrizted a pálcát…
és hogy életet adtál nekem.
Egymásra néztek egy hosszú pillanatig, Harry még mindig nem tudta, mit mondjon erre. Al
szinte esdeklőn bámult rá, mintha a beleegyezését várná.
- Te már megvívtad a háborúdat, apa. Most rajtam a sor.
Harry sóhajtott egyet és megcsóválta a fejét, majd egyszerűen hátat fordított a fiúnak.
- Most meg hová mész? – szólt utána Al. – Hallod?
Csak pár lépést tett, aztán megállt, és visszanézett a válla fölött.
- Szerintem nincs több mondanivalónk egymásnak – vetette oda ridegen Harry.
Al megsemmisülten meredt rá, mozdulatlanul, mint egy szobor.
- Látom a szemedben, hogy úgysem tudlak jobb belátásra bírni, ahhoz már túl sok benned a
harag. Láttam már ilyet… - tette hozzá Harry, s közben Malfoyra gondolt. – Nincs értelme
továbbra is találkoznunk. Mindenki járja a maga útját… és legyen, aminek lennie kell…
Harry nem tudta, Al meddig állt még ott a parton, magányosan, mert ő otthagyta, és nem
nézett vissza többet. Indulatok és érzelmek százai kavarogtak benne, és nem tudta, melyik
irányítja most a lépteit; talán a csalódottság, vagy a harag? Esetleg a félelem?
Félt attól, hogy Alra ilyen jövő vár. Olyan, mint rá: gyilkos lesz vagy áldozat… Ezt a sorsot
senkinek sem kívánta volna, hát még neki… A fiának…
Vajon Ginny mit tenne, ha ő is beszélhetett volna Allal, ha tudná, amit ő, Harry tud a
jövőről, amit látott, amiről meséltek neki?
Elindult a ház felé vezető kanyargós ösvényen, de félúton megállt, a legmagasabb bucka
tetején, és visszafordult a hullámzó tenger felé. Ott, ahol korábban Allal beszélgettek, már a
víz volt az úr, a dagály méterekkel jött feljebb, lassan birtokba vette a partszakaszt.
Harry tudta, mi lenne a feladata: meg kellene változtatnia a történteket. Azt, ami számára
még nem következett be, de Alnak már a múlt megingathatatlan része. Megint vett egy mély
levegőt, belélegezte a hűs tengeri zamatot, hogy lenyugodjanak cikázó gondolatai.
362
 Meg kell találnia a Névtelen gyenge pontjait, hogy legyőzhesse. Meg kell ismernie, és erre
ott volt minden eszköze és lehetősége, egy zsákban, amit a Foltozott Üstből hozott magával.
Ha kell, az összes emléket végignézi, kivétel nélkül, megtesz bármit, hogy megmentse Alt a
jövőjétől… Mert ez az ő dolga.
- Harry, gyere be egy percre! – kiáltotta egy hang a ház felől. Harry odanézett, és meglátta
az ajtóban integető Ginnyt. – McGalagony professzor jött látogatóba és itt van vele Eakle
professzor is!
- Egy pillanat és jövök! – kiáltott vissza Harry.
Legelőször fel kell keresnie Dumbledore festményét. Ő tudni fogja, hogy mit kell tenni.
Együtt majd rájönnek a Névtelen gyenge pontjára, legyen az bármi, titkolja bármilyen
ügyesen, ki fogják deríteni.
Harry megfordult, és visszament a házba, a kellemes, meleg nappaliba, ahonnan már az
ínycsiklandozó vacsora illata szállt ki a kertbe, csalogatva a betévedőt, egy vidám hangulatú,
békés este ígéretét hordozva.

***

Nurmengard magas tornyára hosszú árnyakat festett az éjszaka. A város üressége

kísértetiessé tette az amúgy is baljós, félelmetes épületek vonalait. Egyedül a városháza
tornyában égtek a lámpások, ez vezette világítótoronyként a repülő alakot. Köpenye és hosszú
haja lobogott a szélben, ahogy seprű nélkül repült a legmagasabban lévő ablak felé, eltökélten
szem előtt tartva úti célját.
Marius leszállt a párkányra és kinyitotta az ablakot a pálcával, amit percekkel korábban a
kaput őrző arctalan teste mellől emelt el. Senki sem vette észre, mikor bejutott a városba – túl
nagy volt még a rombolás és túl sok volt az ellenőrizetlen terület. De nagy ára volt.
A viking elbukott, hű társai, a dementorok, akikhez közelebb valónak érezte magát, mint az
emberekhez, nem voltak többé – Harry Potter elpusztította őket. De ez már nem számít, mert
most ideért végre…
Úgy suhant be az ablakon, akár egy kísértet, s ott állt a Névtelen irodájában. Szétnézett az
ízlésesen berendezett helyiségben; a falon lógó Grindelwald-portré aludt, az irodában nem
mozdult semmi, teljesen üres volt, egy teremtett lélek sem tartózkodott idebent. De Mariust
nem csapta be, a gyertyák égtek, tudta, hogy csak várnia kell, és az áldozata előbb-utóbb
felbukkan…
De aztán megakadt a szeme a másik ajtón, az iroda hátsó részében, és elindult. Pálcáját előre
szegezve nyitott be az ajtón a sötét hálószobába, s rögtön tudta, hogy megtalálta, akiért jött.
Az ablakon besütött a holdvilág, sápadt fénye egy emberre esett, aki a vörös drapériás ágyon
ült. Marius megállt a küszöbön, és elvigyorodott, már zsebében érezte a győzelmet.
- Vége a játéknak, Névtelen! – morogta neki. – A Mételyt legyűrhetted, de engem nem
fogsz…
Az üldögélő ember meg sem moccant.
- Úgy gondolod, Marius? – susogta neki a Névtelen, s letett maga mellé valamit az ágyra,
amit eddig nézett. A holdfény megcsillant rajta – egy üvegezett fénykép volt, de onnan, ahol a
kék bőrű ember állt, nem láthatta, kit ábrázolt. Emberek mozogtak rajta, s talán volt köztük
egy gyerek is.
- Megfizetsz az árulásodért, vén bolond… Ne mozdulj!
A Névtelen azonban rá sem hederített. Könnyed mozdulattal felkelt az ágyról, és
megfordult. Maszkot viselt, megszokott, gyémántszemű, drágakövekkel ékesített fémálarcát.
363
 Marius azonnal meglátta a pálcát a kezében, és villámgyors reflexekkel reagált:
- Crucio!
A fénysugár sosem érte el a Névtelen; amaz mozdulatával megelőzte támadóját, és az átok
lepattant egy láthatatlan pajzsról, majd kitörte az ablakot. A Névtelen megszemlélte egy
pillanatra az átok eredményét, aztán halk sóhajtást hallatott.
- Már megint…
Marius ideges lett kudarcától; ez az ember sokkal gyorsabb volt, mint ő, és még az érkezése
sem érte váratlanul. Lehet, hogy mindvégig szemmel tartották, ahogy beért a városba?
Aztán hirtelen észrevette ellenfele fegyverét, ahogy az elhaladt a betört ablak előtt. Marius
szemei tágra nyíltak, mikor felismerte saját pálcáját a Névtelen markában.
- Észrevetted? – szólt az álarcos varázsló, s szinte játékosan felmutatta a vesszőt. – Hogy
hagyhattál el egy ilyen fontos holmit, hm… Marius? Denem barátod sokkal jobban vigyázott
a horcruxaira.
Marius már csak Denem nevének említésétől is dühbe gurult, de az, hogy ellenfele sarokba
szorította, valósággal megőrjítette. A harag a félelemmel keveredve izzó méregként áradt szét
a testében, mely üvöltve követelte vissza a pálcát, mely az életet jelentette…
- Szóval azért jöttél, hogy bosszút állj rajtam, igaz? – kérdezte a Névtelen. – De mégis
miért? Mit követtem én el ellened, Marius?
A kék bőrű ember ragyogó szemei vészjóslóan villantak a sötétben, akár két csillag.
- Még kérded? – fortyant föl Marius. – Ígéretet tettél, hogy a halálfalók mind meglakolnak,
amiért Denemet szolgálták, de hazudtál nekem! Végig bújtattad őket, menedéket adtál nekik.
- Pontosan – bólintott rá a Névtelen, még jobban felingerelve ezzel a másikat. – Mert
szükségem volt rájuk, hogy elérjem a célomat, ahogyan rád is szükségem volt. A különbség
csupán annyi, hogy te, kedves barátom, mindig is fontosabb voltál a szememben, mint ők…
- Egyfolytában hazudsz! – fröcsögte Marius, és pálcáját feljebb emelte ellensége fejének. –
Pusztulj!!
Mielőtt még kimondhatta volna a gyilkos átkot, a pálca már ki is röppent a kezéből, és a
sarokban landolt; a Névtelen saját fegyverével győzte le egy szemvillanás alatt.
- A viking nélkül már nem vagy olyan nagy legény, igaz-e? – sziszegte a mágus. – Nagy
meggondolatlanság volt, hogy ide merészkedtél a birodalmamba, és rám rontottál az éjszaka
közepén. Elszámoltad magad, Marius.
A kék bőrű ember vicsorogva hátrált kifelé a szobából. Tudta, hogy a Névtelen nem képes
megölni őt, de…
- Úgy hiszed? – szólt a mágus baljósan, vesébe látó szemeit az álarc rejtette. – Azt hiszed,
nem tudlak megölni, Marius?
Pálcájával kis kört írt le maga előtt, mire a hegyéből előbújt egy hosszú, díszes nyílvessző,
és forogni kezdett a levegőben.
Marius rettegve ismerte fel benne a fegyvert, ami végzett a dementorokkal.
- Tudod, hogy mi ez. – A Névtelen szavai inkább kijelentésnek hangzottak, mint sem
kérdésnek. – Az arctalanjaimnak egy teljes napjukba telt, mire ezt az épen maradt darabot
megtalálták a romok alatt.
Ment előre feltartóztathatatlanul, követte a hátráló Mariust a fényben fürdő irodába, és a
nyílvessző csak forgott a levegőben.
- Most már meghallgatsz, ugye? – kérdezte a Névtelen, és megállt. - Én semmibe sem
veszem a halálfalókat, Marius. Ahogyan Voldemortot is megvetettem, amióta csak ismertem.
Nem hiszel nekem?
Marius nem tudott válaszolni, mert a Névtelen ekkor különös dolgot tett: pálcáját
leeresztette, hagyva, hogy a nyílvessző magától forogjon tovább, s kesztyűs kezével
gyémántos álarcáért nyúlt.
364
 Mikor a maszk lekerült róla, Marius abban a pillanatban térdre hullt előtte, arcán a
mélységes megrökönyödés keveredett a félelemmel.
- Maga… maga az…? Ez… ez az igazi? Vagy… vagy egy újabb álarc? – dadogta
zavarodottan.
A Névtelen bólogatott.
- Nincs több álarc. És nincs több hazugság, Marius – mondta neki a férfi. – Hiszel már
nekem?
Marius szinte azonnal válaszolt:
- Hiszek… hiszek! – mondta. – Uram… Sosem gondoltam volna, hogy maga az… De hát
hogy lehetséges ez?
- Egyelőre elég a kérdésekből, barátom. Mondtam, hogy szükségem van rád, hogy
véghezvigyem a terveimet. Megbízol bennem?
- Önben megbízom, uram…
- Akkor fogd a kezem, Marius! – nyújtotta felé jobbját a Névtelen.
Amaz tiltakozás nélkül elfogadta, és felkelt a földről.
- Hová megyünk?
A Névtelen visszatette gyémántos maszkját, a nyílvesszőt pedig eltüntette, de utoljára még
egy mosoly futott át az arcán.
- Ideje, hogy megismerd a többieket. És hogy elfoglald az apád helyét a Körben… - mondta
lágy hangján. – Bemutatlak a többi nagyúrnak.
Marius bólintott, és hagyta, hogy a vörös taláros mágus az ablakhoz vezesse. Nem nézett ki
az éjszakai égboltra, a fekete város szögletes formáira, vagy az irodában tárva-nyitva álló
óriásszekrényre, mely valaha a Névtelen emlékeit tartalmazta; egyedül a gyémántköves
álarcot bámulta megigézve, még mindig hitetlenkedéssel a szemében, mígnem egy kimérten
elegáns fordulattal mindketten dehoppanáltak.

VÉGE.

365
 Jön! Jön! Jön!
A Nurmengard-trilógia befejező része…

és a
Smaragd Sigillus

2009. augusztus

366